L. Ron Hubbard - Földi küldetés VIII. - Katasztrófa

L.

RON HUBBARD
Földi küldetés
8. könyv
Katasztrófa
L. RON HUBBARD
Földi küldetés sorozat:
1. könyv: A megszállók terve
2. könyv: A sötét kezdet
3. könyv: Együtt az ellenséggel
4. könyv: Egy földöntúli kapcsolat
5. könyv: Hazárdjáték
6. könyv: Életre-halálra
7. könyv: Bosszúvágy
8. könyv: Katasztrófa
9. könyv: Gyzedelmes gazság
10. könyv: Az eltörölt bolygó
A voltár cenzor cáfolata
Ezt a bizarr és félrevezetó mesét nem teszi hitelesebbé egy
másik mesemondó bevezetóje.
Egy kitalálmány nem lesz hiteles attól, ha azt állítja, hogy a mi
110 bolygóból álló konföderációnk eseményeit egy buta, nem lé-
tezó faj okozta egy olyan bolygóról, ami leginkább elmegyógyin-
tézetnek túnik.
A Korona helyzete szilárdabb, mint valaha.
A Föld nevú bolygó nem létezik.
Lord Invay
királyi történész
a Cenzortanács Elnöke
Királyi Palota
Voltár Államszövetség
Ocsászári Felsége Bölcs
Wully parancsára
A voltár fordító bevezetje
Lord Invay egyre ésszerútlenebb.
Elóször ideadják nekem ezt a dolgot fordításra, aztán ót rohan-
gáltatják körbe, hogy az embereket lebeszélje, hogy ne olvassák
el. Nem tudom megérteni.
Amennyiben megtisztel a figyelmével, én 54 Charlee Kilenc
vagyok és kötelességem tudatni Önnel azt, hogy ezt a múvet
Voltári nyelvról fordítottam le az Ön nyelvére, ami mellesleg
nem létezik. Elég trükkös!
Ebben a múben a „fekete lyuk" kifejezést használom, bár örül-
nék, ha lenne rá jobb kifejezés az Ön nyelvében. Csillagászati
szakkifejezésként ez kissé helytelen. Az Önök jelenlegi földi tu-
dományára jobban illene, ami annyira tekervényes, hogy képtelen
bármire rávilágítani.
De mivel a földi tudósok nem hisznek a hipersebességú (fény-
nél gyorsabb) jelenségben, nem képesek felfogni a fénybebocsá-
tás fogalmát, ami a spektrum másik fele. Tehát amit a fekete lyu-
kakról fog olvasni, az pontos, annak ellenére, amit eddig hallott
róluk. Valóban különféle méretúek, és a kicsiket meg lehet fogni
és fel lehet használni.
Végül megjegyzem, hogy sohasem volt alkalmam a könyvben
szerepló Corkyval találkozni, de úgy túnik, hogy helyén van az
áramköre.
A következókben megadok egy szójegyzéket ehhez a kötethez.
Tisztelettel,
54 Charlee Kilenc, a
fordítófon robotagya
Szójegyzék a
Katasztrófa cím kötethez
Afyon: Város Törökországban, ahol az Apparátus titkos bázist
múködtet.
Ahmed: Soltan Gris afyoni taxisofórje. Apparátus ügynök.
Aktivátorvev: lásd a Poloska címszó alatt.
Antimanco: Faj, melynek tagjait rituális gyilkosságok elköve-
tése miatt számúzték a Mancóról. Lombar Hisst jó néhányat be-
osztott közülük Soltan Gris alá dolgozni, (lásd még a Vezérló
csillag címszó alatt)
Apparátus, Szervezett Információs: A Voltár titkosrendór-
sége, Lombar Hisst irányításával és búnözó alkalmazottakkal.
J elképük egy fordított lapát, ami üveghez hasonlít, így erról kap-
ták a tagok a „piások" nevet.
Bang-Bang Rimbombo: Néhai tengerészgyalogos
robbantásszakértó; a Corleone banda tagja.
Barben, I. G.: Delbert John Rockecenter ellenórzése alatt álló
gyógyszergyártó vállalat.
Bildirjin nvér: Tizenéves török lány, aki Prahd
Bittlestiffendernek segít.
Bittlestiffender, Prahd: Voltári cello lógus, akit Soltan Gris
hozott a Földre, hogy Afyonban egy kórházat múködtessen.
Prahd volt az, aki beültetéseket végzett el J ettero Helleren, Krak
grófnón és dr. Crobe-on. (lásd még a Cellológia és Poloska cím-
szó alatt)
Blito-P3: Egy bolygó voltári neve, amit a helyiek Földnek ne-
veznek. Ez a Blito néven ismert sárga törpecsillag harmadik
bolygója (P3).
Blixo: Az Apparátus teherhajója, amit Bolz kapitány vezet;
rendszeresen közlekedik a Föld és a Voltár között. Az út körülbe-
lül hat hétig tart.
Bolz: A Blixo kapitánya.
Bury: Delbert John Rockecenter legbefolyásosabb ügyvédje.
Cellológia: Sejtsebészet. Voltári orvosi tudomány, amely szö-
vetek sejtszintú elóállításával képes helyrehozni a testet, akár
egész testrészeket is.
Corleone: Maffiacsalád, melyet az egykori táncoslány, Babe
Corleone, „J ámbor J oe" özvegye irányít.
Dr. Crobe: Az Apparátus sejtsebésze, aki a Spietosban dolgo-
zott. Emberi torzszülöttek alkotásában leli örömét.
Elnyel bevonat: Bevonat, amely elnyeli a fényhullámokat,
gyakorlatilag láthatatlanná és érzékelhetetlenné téve az adott tár-
gyat. Általában úrhajókon alkalmazzák.
Epstein, Izzy: Pénzügyi szakértó és anarchista, akit J ettero
Heller alkalmaz több cég létrehozására és múködtetésére.
Faht bej: A törökországi, afyoni titkos Apparátus-bázis pa-
rancsnokának török neve.
Fekete Pofa: Forrest Closure gúnyneve, amit Soltan Gris adott
neki.
F.F.B.O.: Fatten, Farten, Burstein és Ooze, a világ legnagyobb
PR és reklámcége.
Flotta: A Voltár elit úrhadserege, melyhez Jettero Heller is
tartozik, s melyet megvet az Apparátus.
Forrest Closure: Egy fekete arcú férfi, aki Delbert J ohn
Rockecenter manhattani bankjában dolgozik.
Forró ital: népszerú vo ltári it al.
Grafferty, „Bulldog": Egy tisztességtelen New York City-i
rendórfelügyeló.
Gris, Soltan: Apparátus tiszt, a Blito-P3 (Föld) felelóse, a
451-es Részleg vezetóje, valamint J ettero Heller ellensége.
Heller, Hightee: J ettero Heller húga, a Voltár Államszövetség
legnépszerúbb és legszebb elóadómúvésze.
Heller, Jettero: A Flotta harcmérnöke és királyi tiszt, Soltan
Gris-szel együtt küldték a Földi Küldetésre, ahol J erome Terrance
Wister név alatt múködik.
Hipnosisak: Szerkezet, amely a fejre helyezve hipnotikus ál-
lapot elóidézésére alkalmas.
Idirányzék: Voltári navigációs múszer, melyet fénysebes-
ségnél gyorsabb utazás esetén használnak, hogy megmutassa a
jövóben felmerüló akadályokat és így módosítani lehessen az út-
irányt, s ezzel elkerülhetó legyen a késóbbi ütközés.
Inkswitch: Soltan Gris neve, amelyet az USA területén hasz-
nál és amellyel szövetségi tisztviselónek adja ki magát.
Inváziós Ütemterv: A galaktikus hódítás menetrendje. Al-
kalmazkodni kell hozzá a Voltár kormány minden részlegének,
azok terveinek és költségvetésének. A voltár ósök több százezer
éves, szent és sérthetetlen öröksége, amely dogmaként irányítja
az Államszövetséget.
Joy, Miss: lásd Krak grófnó.
Jöv-múlt: Rettegett idóhajtómú, amely lehetóvé tette, hogy
Jettero Heller alig több mint három nap alatt megtegye a Föld és a
Voltár közti 22 ½ fényévnyi távolságot.
Karagoz: Öreg török földmúves, Soltan Gris afyoni házának
vezetóje. Melahat férje.
Kecses Pálmák: Elegáns bordély, ahol J ettero Heller tartóz-
kodott, amikor elóször járt New York Cityben. Az ENSZ-palota
tószomszédságában van és a Corleone család múködteti.
Kék villanás: Erós, kék fényvillanás, mellyel a voltár hajók
földet érés elótt, eszméletvesztést idéznek eló azokon, akik a kö-
zelben tartózkodnak. Kábítófényként ismeretes.
Kén: Amikor Soltan Gris a Rockecenter család kémje lett,
Miss Peace, Rockecenter titkárnóje (aki nem tudott helyesen írni)
ezt tetoválta a mellére. Gris azt hitte, hogy a ,,kén" egy speciális
Rockecenter írásmód és így Gris a „kén" szót használja.
Képerny: lásd Poloska.
Kettes: Az ifjabb Delbert John Rockecenter csúfneve.
Krak grófn: Elítélt gyilkosnó, korábban a Spietos foglya,
félreállított személy és J ettero Heller kedvese. A Földön Miss
J oy-ként, illetve Heavenly Joy Krackle-ként ismerik.
Lombar Hisst: Az Apparátus vezetóje. Az ó terve (a Voltár
Államszövetség hatalomátvétele) tette szükségessé Soltan Gris
elküldését hogy szabotálja J ettero Heller küldetését.
Madison, J. Walter: Elbocsátották az FFBO-tól, amikor a kö-
zönségkapcsolati stílusa miatt Patagónia elnöke öngyilkosságot
követett el. Bury vette fel, hogy J ettero Hellert dicsóítse a médiá-
ban. J. Walter Madidiótaként is ismerik.
Manco: Jettero Heller és Krak grófnó szülóbolygója.
Manco ördög: A Mancón éló mitikus szellem.
Maysabongo: Kicsiny afrikai nép, mely J ettero Hellert tette
meg képviselójévé. Izzy Epstein maysabongói céget hozott létre
Heller néhány üzletéhez.
Melahat: Soltan Gris török házvezetónóje Afyonban, Karagoz
felesége.
Miss Agnes: Pszichiáter és Delbert John Rockecenter segédje.
Mr. Kaliko: Macska, melyet Krak grófnó idomított.
Modon: Egy mezógazdasági bolygó a Voltár Államszövet-
ségben. Friss levegójéról híres.
Mortiiy herceg: Egy lázadó csoport vezetóje a Calabar boly-
gón.
Mudur Zengin: A legnagyobb török bankhálózat pénzügyi
hatalmassága, Soltan Gris vagyonának kezelóje.
Musef: Török birkózóbajnok, aki Soltan Gris házkezelójeként
dolgozik. A barátjával, Torguttal együtt állító lag fel akarta hajtani
J ettero Hellert, akiról azt hitték, hogy a DEA embere, amikor
Heller elóször feltúnt Afyonban.
Nagy Tanács: Voltár kormányzó testülete, amely elrendelte a
Föld önpusztításának megakadályozását célzó küldetést, hogy az
Inváziós Idórend szerinti idóben meghódíthassák.
Narcotici, Faustino „a Hurok": Az I.G. Barbentól származó
drogok alvilági értékesítésével foglalkozó maffiacsalád feje. A ri-
válisa és fó ellensége Babe Corleone-nak.
Octopus Olaj: Delbert J ohn Rockecenter egyik vállalata,
amely a világ benzingyártását irányítja.
Orgyilkos pilóták: Urpilóták. A feladatuk az, hogy megöljék
azokat az Apparátushoz tartozó személyeket, akik megpróbálnak
elmenekülni a csaták helyszínéról.
Pengerészleg: Az Apparátus egyik részlege, nevét kedvenc
fegyveréról kapta.
Piások: lásd Apparátus.
Pinch, Miss: Leszbikus szadista, Delbert John Rockecenter
egykori alkalmazottja, aki Soltan Grist zsarolta bigámiával, és a
Teenie-ról és róla készült hamisított fényképekkel.
Poloska: Soltan Gris megfigyeló és lehallgató poloskákat ül-
tettetett be J ettero Hellerbe, Krak grófnóbe és Dr. Crobe-ba, me-
lyek mindent a Grisnél lévó aktivátorvevóhöz közvetítenek, amit
ók látnak és hallanak. Ezekkel a tudtuk nélkül hallgatja le óket.
Amikor több mint 200 mérföld távolságra vannak Gristól, akkor a
831-es relét használja arra, hogy felerósítse a jeleket tízezer mér-
földes vételi távolságra.
Raht: A Földön tevékenykedó Apparátus-ügynök, aki azt az
utasítást kapta Lombar Hissttól, hogy segítsen Soltan Grisnek
megakadályozni J ettero Heller küldetésének sikerét; partnerét,
Terb-et megölték.
Rockecenter, Delbert John: A Föld lakója, ó irányítja a
bolygó minden energiahordozóját, gazdaságát, kormányát és
drogkereskedelmét.
Rockecenter II, Delbert John: Delbert John Rockecenter fia,
akiról azt hiszik, hogy Miss Agnes meggyilkolta.
Roke, Tars: A Voltár uralkodó egykori csillagtérképésze és
J ettero Heller barátja.
Simmons, Miss: fanatikus atomenergia ellenzó.
Snelz: Apparátus szakaszparancsnok a Spietosban, aki össze-
barátkozott J ettero Hellerrel és Krak grófnóvel, amikor fogságban
voltak.
Spietos: Az Apparátus által múködtetett titkos hegyi eród és
börtön a Voltáron.
Stabb kapitány: Az antimancok vezetóje az Afyon bázison.
Swindle and Crouch: Jogi cég, amely Delbert John
Rockecentert képviseli.
Szervezett Információs Apparátus: lásd Apparátus.
Szultán bej: A Soltan Gris által Törökországban, Afyonban
használt név.
Teenie: Tizenéves lány, aki elcsábította Soltan Grist.
Terb: Raht megölt partnere.
Ters: Soltan Gris török sofórje.
Torgut: Török birkózóbajnok, Soltan Gris házának gondnoka,
(lásd Musef)
Törvénysértés: Az Urtörvény megsértése, mely megtiltja,
hogy bárki is felfedje idegen voltát. A büntetés halál a törvény-
sértó(k)re és minden bennszülött tanúra.
Twiddle szenátor: Amerikai szenátor, J ohn Delbert
Rockecenter támogatója.
Utanc: Hastáncosnó, akit Soltan Gris megvásárolt, hogy az
ágyas rabszolgája legyen.
Vezérl csillag: csillag alakú, medálnak álcázott elektronikus
készülék, amit Lombar Hisst adott Soltan Grisnek, amely képes
megbénítani az antimanco kalózokból álló Apparátus legénysé-
get, akik a Földre hozták Soltan Grist és J ettero Hellert.
Voltár: A 125000 éve alapított, 110 bolygóból álló államszö-
vetség anyabolygója és székhelye. A Császár irányítja a Nagy
Tanácson keresztül az Inváziós ütemtervet betartva.
Wister, Jerome Terrance: J ettero Heller Földön használt ne-
ve.
831-es relé: lásd Poloska.
HATVANKETTEDIK RÉSZ
Turn Lordnak, a Királyi Törvényszék és Börtön fóbírájának,
Kormányzati fóváros, Voltár bolygó, Voltár Államszövetség.
Olordsága, Uram!
Én, Soltan Gris, az Általános Szolgálat tizenegyes fokozatú
tisztje, a Voltár Államszövetség (az istenek éltessék Ocsászári
felségét, Gógös Clinget és egész birodalmát) Szervezett Hírszerzó
Apparátusának egykori másodigazgatója hadd ajánljam a figyel-
mébe a FÖLDI KÜLDETÉS-t tárgyaló vallomásom nyolcadik és
egyben utolsó részét.
Végre el tudom mondani, hogyan kerültem az Ön kitúnó bör-
tönébe.
Olordságod bizonyára megdöbbent, amikor arról értesült, hogy
J ettero Hellert, a Flotta tisztjét megölték abban a Connecticut-i
vendéglóben.
Igen, én parancsoltam meg Raht ügynöknek, hogy ölje meg ót,
de ez is csak Heller hibája. Végül is ó volt az, aki megvásárolta
azt az elhagyatott vendéglót, ahol a maffia valamikor illegális
szeszesitalt csempészett; aki támogatta azt a vak öregasszonyt és
aki a maysabongói delegáció „sápadtarcú mérnökének" adta ki
magát. O volt az is, aki azt a két seriffet felbérelte és megtette
óket "maysabongói tengerésznek". Az én reakcióm akkor egyfajta
különös fásultság volt. Hónapokon át tervezgettem Heller halálát
és erról ábrándoztam, így lelkesnek kellett volna lennem. Ám va-
lamilyen oknál fogva nem voltam az.
Semmi örömet sem éreztem akkor sem, amikor Ahmedet néz-
tem, ahogy mérgesgáz bombát dob le Krak grófnó cellájának
szellózócsövébe.
A személyes érzelmeim nem rettentettek el a kötelességemtól
21
még akkor sem, amikor Raht ügynök közölte velem, hogy gyé-
mántok vannak az étteremben. Megparancsoltam Rahtnak, hogy
ölje meg Hellert, ám az a kontárkodó idióta mindössze annyit tu-
dott csinálni, hogy nyafogott a vérveszteség miatt és rádión le-
adott segélykérésekkel zaklatott. Tipikus csócselék. De amikor
közölte, hogy talált egy táskányi gyémántot, a kötelesség nem
hagyott nyugodni.
Így hát igazi élvezet volt elvinni Afyonból a Vontató Egyet
Stabb kapitánnyal és az antimanco legénységgel. A hajó, amit
Heller Kaukalsia hercegnek nevezett el, elrejtve lapított, amíg
Heller az Egyesült Államokban volt. Úgy véltem, az a legkeve-
sebb, hogy megnézem a hulláját azon a hajón, amit arra használt,
hogy a Földre hozzon minket. Tulajdonképpen ekkor kezdódtek a
gondjaim.
Mondtam az orgyilkos pilótáknak, hogy nem kell aggódniuk;
nem próbálunk megszökni a bolygóról. (Sohasem jöttem rá, hogy
honnan ered az ötlet, de ez Lombar Hisstre, az Apparátus fejére
vall.)
És ha már az orgyilkosokról van szó: megkönnyebbülés volt,
hogy nem kell aggódni többé amiatt az ember miatt, akit Lombar
kijelölt, hogy öljön meg, ha elrontok valamit.
A tervem egyszerú volt. Elmegyünk Connecticutba, felmarkol-
juk a gyémántot, leugrunk Floridába és eltöröljük a föld színéról
is Heller szennyezódés elleni üzemét, elhúzunk Detroitba és le-
bombázzuk a Chryster gyárat, ahol az új karburátorokat gyártot-
ták, aztán visszatérünk New Yorkba és felrobbantjuk az Empire
State Buildinget. Akkor végre elújságolhatom Rockecenternek,
sikerült elérnem azt, hogy Heller ne fenyegesse tovább a kóolaj-
monopóliumát.
Utána Lombar utolsó ópiumszállítmányával gyózedelmesen
visszatérek a Voltárra és az Apparátus fónöke leszek.
És ezzel búcsúzóul megcsókoltam az én drága Utancomat.
1. fejezet
22
Simán átszeltük a sötétben a világot Connecticutig.
Az antimanco kalóz legénység nagyon emelkedett hangulatban
volt. Stabb kapitány bátorította óket: egy királyi tiszt immár sta-
tisztikai adattá vált. Hósként ünnepeltek és hátba veregettek.
Több olyan kellene, mint ön, Gris dicsért Stabb kapitány, mi-
kor a pilóták mögött álltunk a hajó pilótafülkéjében.
Elbántak velünk azok a (bíííp)
1
királyi tisztek, és mindezt csak
azért, mert egyszer elloptuk a Flotta egyik hajóját és kalózkodni
kezdtünk. Elbántak velünk, a valaha is létezó legjobb altisztjeik-
kel. Kivizsgáltak és halálra ítéltek minket, és ha nem lennének
olyanok, mint ön, és ha Lombar Hisst nem szöktet meg minket a
börtönból, akkor mára már halottak lennénk. Ne gondolja, hogy
nem vagyunk hálásak, Gris tiszt úr! Amikor felszedjük ezeket a
gyémántokat, vakon kiraboljuk Önnek a bolygót! Kínzás, rablás,
gyors halál ez a mi mottónk!
Kicsit idegesített a fekete, gombszemeivel és hegyes fejével.
Megtapogattam a csillagot, amit láncon viseltem. Minden egyes
csúcsa a legénység egy tagjához tartozott. Az egyik irányba
nyomva a csúcs áramütést idéz eló; a másik irányba nyomva hip-
notikus transzba ejti az illetót. A felsó gomb Stabb kapitányt ke-
zelte. Még nem kellett használnom a csillagot egyikükhöz sem,
de ahogy rám lehelt azzal a gonosz leheletével, boldog voltam,
hogy nálam van. Egy picit idegesített a kapitány, még azon meg-
1
A hangdiktairó, amellyel ezt a regényt eredetileg írták, a Monte Pennwell ál-
tal jogszeren használt hangíró, valamint a fordító, amely az Ön számára ért-
het nyelvre ültette a szöveget, egyaránt tagjai a Géptisztasági Egyletnek,
amely többek között a következ rendelkezést hozta: „Ezen készülékek nagyfo-
kú érzékenysége és sérülékenysége miatt, valamint a biztosítékok kiolvadásá-
nak elkerülése érdekében elrendelem, hogy az ilyen és ehhez hasonló készülé-
kekben mköd robotagyak a szövegekben elforduló káromkodásokat és illet-
len kifejezéseket „(bíííp)" hanggal fedjék le. A gépeket még erszakkal sem le-
het arra kényszeríteni, hogy a (bíííp) használatától eltekintsenek és elismételjék
a szitkozódásokat vagy káromkodásokat. Bármely olyan irányú törekvés, ami
szabálytalanságra készteti a készüléket, felhatalmazza a gépet arra, hogy
ködésképtelennek tettesse magát. Ez az alapszabály szükségszer következ-
ménye a gépekbe beültetett alapküldetésnek, ami arra irányul, hogy minden
körülmények között megóvja a saját biológiai rendszerét." A fordító robot
23
állapításom ellenére is, hogy nagyon is megérdemeltem a bókjait.
A Vontató Egy amit Heller Kaukalsia hercegnek nevezett el jól
múködött a hosszú tétlenkedése ellenére. Szerettem volna vissza-
kerülni az elegáns részébe, ami egy vontatókötelék admirálisa
számára van berendezve. Tele volt arany és ezüst alkatrészekkel,
vázákkal és hasonlókkal; némelyik kapcsolón még drágakó is
volt. Ám azok az ajtók és még a raktér tolóajtajai is csak Heller
hangjára múködtek. Természetesen találhattunk volna módot arra,
hogy lejussunk az elzárt területre a géptermen keresztül, de felté-
teleztem, hogy most üres.
Valójában aVontató Egy idegesített engem. Galaxisok közötti
utazásokra készült és a hajtómúveit is arra szánták. Az ilyen kis
hajókat meghajtó gigantikus jövó-múlt idóátalakító berendezések
elérik, hogy tíz és félszer gyorsabban menjen, mint bármelyik
más eddig épített hajó. A Vontató Kett az egész legénységével
együtt felrobbant a világúrben, mert túl gyorsan halmozódott fel
töltés a keresztezódó vezetékekben, legalábbis ezt mondták.
Hála az isteneknek, ezúttal nem a jövó-múlt hajtómúvel Utaz-
tunk. Tartalék hajtómúvel üzemelve sokkal lassabbak voltunk a
fénysebességnél. Még így is úgy szelte át a teret, mint a puskago-
lyó.
A szürkület keletról nyugatra húzódó árnyékvonalának tempó-
jával haladtunk és le kellett fékezni magunkat, hogy nehogy túl-
fussunk rajta. Éppen csak vége lesz a szürkületnek, amikor elér-
jük Connecticutot. A fogyó hold utolsó vékony darabjától elte-
kintve minden sötét lesz.
Az elülsó fényvédó üvegen keresztül láttam kissé balra elót-
tünk az izzást, ami New York volt.
– Arra van Bridgeport – mondta a pilóta. – Az Norwalk éppen
elóttünk. A navigációnk haláli jó – nevetett. Beleköphetek a kirá-
lyi tiszt arcába, ha a hulla még mindig ott van?
– Köpje le! – mondtam. De még mindig nem éreztem azt az
örömöt, amit Heller halála miatt kellett volna.
– Nem vagyunk mi szörnyen alacsonyan? – kérdeztem. – A
radarjuk nem lát minket – mondta Stabb kapitány. – Elnyeló be-
24
vonat. Lemehetnénk harmincezerig is, ám most hetvenen va-
gyunk.
A pilóta fékezett. A gyorsulásgátló és gravitációs tekercsek
olyan simán múködtek a hajón, hogy észre se vettem a fékezést,
amíg meg nem láttam alattunk a tájon, hogy lelassulnak a fények.
Lejjebb süllyedtünk: negyvenezer láb, húsz, tíz, öt.
Egy gépész megijesztett azzal, hogy kinyitotta a zsilipajtóit.
Stabb kapitány válaszolt a rémült tekintetemet látva: – A rádió
hullámai nem jutnak át ezen a hajótörzsön. Hívja fel az emberét
és lássuk, hogy minden rendben van-e.
– Raht ügynök – szóltam a rádióba.
– Hála az isteneknek, hogy megjött! – hangzott gyöngén Raht
hangja. Legurultam a lépcsón. Olyan sok vért veszítettem, hogy
nem tudok mozogni.
– A fenébe a vérével – mondtam. – Teljesen tiszta a terület
vagy használjuk a kék villantót?
– J aj, kérem, csak a kék villantót ne! Talán soha nem nyerem
vissza újra az öntudatom! Senki sincs a közelben. Szálljanak le
gyorsan és mentsék meg az életem.
Stabb hallotta. A kezével jelzett a pilótának. A Vontató Egy
gyorsan süllyedt.
A régi gengszterfogadó képe homályos volt a képernyóinken.
A juharfák és az örökzöldek jobban látszottak körülötte.
Letették a hajót a lapos területre körülbelül száz yardra a fóbe-
járattól.
Nagyon sötét volt. A tücskök baljós hangot hallattak. Egy
kecskebéka hortyogó hangot adott ki a patakban. Szentjánosboga-
rak pislogtak itt-ott. Connecticut vidékének szaga betódult a zsi-
lipen keresztül.
Stabb kapitány átnyúlt az egyik antimanco pilóta válla fölött és
a képernyó egyik gombjával babrált. A tornác egy részének infra-
vörös képe jelent meg.
Úgy látszott, Raht a lépcsó aljánál hasal. Szemmel láthatólag
elájult. Volt a tornácon egy félig eltakart kupac is. Rahtnak nyil-
vánvalóan nem volt annyi ereje, hogy eltúntesse Heller holttestét.
25
– Te jó szagú szupernova! Ezt, nézzétek! – kiáltotta Stabb ka-
pitány. Mohón a tornácon lévó zsákra mutatott.
Gyémántok voltak körülötte. Sziporkáztak még az infravörös
fényben is!
– J eeb! – mordult Stabb egy gépészre. – Menj oda és szedd
össze!
A gépész sugárfegyvert kapott a vállára. Kiugrott a zsilipból és
hallottuk távolodó lépéseit.
A zsilip felé mentem. A vontató természetesen a hasán feküdt
és csak egy lépésnyire volt a talajtól. De én semmiképp nem akar-
tam kimenni.
A szemem próbált hozzászokni a fényhez a vontató belsejében
lévó tompa vörös fény után. Benn egész gyenge fény volt: távoli
városok izzása az égbolt felé, meg a holdsarló halvány derengése.
Figyeltem J eebet. Fegyverét elókészítve közelítette meg a tor-
nác alját.
A szentjánosbogarak villogtak, a béka újra brekegett. Hátbor-
zongató táj. Azon túnódtem, igaz-e, hogy ezen a területen gengsz-
terek tucatjait temették el a szesztilalom alatt. Isten óvjon minket
a szellemüktól!
2. fejezet
Jeeb a kupac fölé hajolt a lépcsó aljánál. Tisztán láttam ót.
Hirtelen felegyenesedett és próbált hátrakiáltani a vontató felé:
– Ez nem ...
Egy éles sípoló reccsenés!
Jeeb széthullott!
Testének egész középsó része eltúnt.
Gyorsan hátrahúzódtam a vontatóba.
– EGY ORVLÖVÉSZ! – üvöltötte Stabb. – Ott van, ni! Ott
van! Mögötte!
A képernyóre mutatott. Az infravörös érzékeló egy fegyveres
férfi képét mutatta a vendégló végénél.
26
A másodgépész kiugrott az ajtón. Sugárfegyverét készenlétben
tartotta a csípójénél. Elrohant az egyik oldalra a kamerája gomb-
jait nyomkodva. Tudtam, hogy mit csinál. Infravörösre állította.
Oldalvást futott körülbelül 25 yardot.
Beugrott egy cserje mögé. Felemelte a fegyverét és lótt. A su-
gárfegyver nem villan, amikor lónek vele, hanem halálos energiát
juttat a célpontba.
Aztán Stabb rábökött a képernyóre és kiáltani próbált. A kép-
ernyón megjelent
MÉG HÁROM INFRAVÖRÖS CÉLPONT!
A másodgépész veszettül tüzelt.
MÉG KÉT CÉLPONT!
A másodgépész hirtelen élesen felüvöltött.
A levegóbe ugrott.
AZ EGÉSZ FEJE ELSZÁLLT!
– Gyorsan, (bíííp) meg! – üvöltötte Stabb a két pilótának. –
Fogjatok fegyvert, állítsátok testhómérsékletre és takarítsátok el
azt a területet!
A két pilóta a fegyverére dólve rontott ki az ajtón.
J obbra és balra húzódtak.
Fedezékbe bújtak.
Stabb belecsusszant a pilótaülésbe. A múszerek gombjait te-
kergette. Testhómérsékletre állította óket.
Célpont a vendégló jobb oldalán.
A tólünk távolabb lévó pilóta tüzelt. Egy hócélpont balra. A
távolabbi pilóta újra tüzelt.
Újabb hócélpont még távolabb balra.
A pilóta sorozattal kezdett tüzelni.
Hirtelen felsikoltott.
A levegóbe ugrott.
Az egész csípóje eltúnt.
A másik pilóta hisztérikusan tüzelt.
Egyik hócélpont a másik után bukkant fel mindenfelé a tere-
pen.
Eszeveszetten próbálta megsemmisíteni óket.
27
Hirtelen sikított és a levegóbe ugrott. A feje és a felsóteste
szétporladt.
– TUNJ ÜNK EL INNEN! – üvöltötte Stabb.
Ó a másodpilóta helyén ült.
Én a pilótaülésbe ugrottam.
Stabb fogantyúkat húzogatott és gombokat nyomkodott.
SEMMI SEM TÖRTÉNT!
Mozdulni sem bírtunk.
A vontató kezelószervei nem múködtek.
Stabb szemei kiguvadtak.
Aztán felállt. Rám nézett.
– Csapdába csalt minket, Gris tiszt úr! – vicsorogta.
– Én perceken belül halott leszek. De még van egy feladatom.
– Az övéhez nyúlt, kihúzott egy kést, és ahogy rám nézett, abból
tudtam, hogy mit akar. Meg akart ölni!
Megfogtam a vezérló csillagomat. Megnyomtam a felsó csú-
csot, hogy áramütést kapjon.
NEM TÖRTÉNT SEMMI!
Megnyomtam a közepét, majd újra megnyomtam a csúcsát.
Transzba kellett volna esnie.
SEMMI SEM TÖRTÉNT!
– Lombar Hisst – mondta Stabb kapitány – parancsot adott ar-
ra, hogy azon nyomban meg kell ölnöm, ha hibázik.
AZ ISMERETLEN ORGYILKOS
STABB KAPITÁNY VOLT!
Felemelte a kést, hogy belevágja a mellkasomba.
Szinte megdermedt az arckifejezése.
Egyszer csak átbukott a pilótaülés fölött és a Penge részleg
hosszú kése állt ki a hátából.
Valaki beledobta a zsilipen keresztül!
3. fejezet
28
Lépések.
Valaki jött.
Próbáltam eljutni a fegyveremhez.
– Csak üljön ott nyugodtan, Gris. Én belátok, de maga nem lát
engem.
HELLER HANGJ A!
A szelleme!
Ó, istenem! Minden ízemben remegni kezdtem.
– Oldja ki a fegyver szíját és dobja ki az ajtón!
Morogva megtettem.
– Emelje magasra a kezeit!
Gyorsan megtettem. Elóre néztem. Nem mertem megfordulni
és odanézni. Nem tudtam, hogy egy szellem látványa milyen ha-
tással lenne a pszichémre.
Egy könnyed lépés mögöttem.
Hirtelen egy zsinór került a csuklómra. Megkötözte a kezem.
Zsinór hurkok vették körbe a testem és hozzákötöztek a pilóta-
üléshez.
Újra lépések.
A pilótafülke ablakában láthattam a szellem tükörképét, ahogy
visszamegy az átjárón keresztül, és berúgja az ajtókat, készen ar-
ra, hogy lójön, ha bárki is ott van.
Egy másik hang.
– Szóval megpróbált megöletni, ahogy a társamat, Terbet is
megölette.
RAHT!
Oldalra néztem. Ott volt teljes életnagyságban; a bajusza ol-
dalra meredezett az orra alatt. Fegyvert fogott rám.
– Áruló! – hörögtem.
– Nem, Gris. Maga az áruló. Amikor azt a gyönyörú nót a ha-
lálba csalta, azzal magára haragított, és azt parancsolta, hogy öl-
jek meg egy királyi tisztet. Maga nyilván órült!
– Akkor ó nem halott? Nem szellem?
Raht visszataszító, nyüszító nevetést hallatott.
– Nem szellem. O egy VALÓDI tiszt, amilyen maga sohasem
29
lehet. Amikor elindult Olaszországba, követtem. Tudtam, hogy
kívül van a poloskák hallótávolságán, amiket maga rárakott, és
elmondtam neki, hogy mi folyik. Megmutatta a parancsait. A
Nagy Tanácstól valókat is. Így hát óelótte visszajöttem ide, küld-
tem az öreg, vak hölgynek egy üzenetet, amit az unokahúga fel-
olvasott neki, majd folytattuk és mindent elrendeztünk úgy,
ahogy terveztük.
– Úgy érti, hogy valójában megbízott magában ott kinn egy
puskával a kezében?
– Nem volt fegyverem. Csak villanó tölteteket használtunk. Én
hívtam, ó meg kijött. Meggyújtottam egyet az ajtónál. Aztán egy
másikat egy bokornál. Utána lótt és én meggyújtottam egy har-
madikat is mindegyiket távirányítással. Egyszerúen kikapcsoltam
a kép kapcsolót az aktivátorvevón. Így a maga képernyóje meg-
vakult. Aztán ó ledobott egy vasdarabot, amire maga azt hitte,
hogy egy fegyver esett le, majd dobbantott a lábával, ami úgy
hangzott, mintha egy test lenne, én pedig kikapcsoltam a hang
kapcsolót.
– Úgy érti, maga köpönyegforgató, hogy ezt az összecsapást is
maga rendezte meg?
– Nem, nem. O tette, amikor tudta, hogy maga már nem lát és
nem hall. Infravörös megtévesztó adókat helyezett el körben, meg
testhó szimulátorokat mindegyik távirányítású. Mi irányítottuk
óket jó messziról az erdóból. A közelben sem voltunk! O egy igazi
tiszt: öröm vele a munka a korábbiakhoz képest. Nem olyan
szemét, mint maga. Megbosszultuk Terbet! Még mindig zavaro-
dott voltam.
– Azok az emberek miért ugrottak fel sikítva?
– Ez az ó titkos fegyvere volt. Egyesével megtalált és meg-
karmolt minden embert. Egy rádiótávirányítású macska.
Heller hangja szólalt meg mögöttem: – Menjen fel oda, Mr.
Kaliko! Üljön a mellkasára, és ha megmozdul vagy megszólal,
tépje meg!
A macska felszökkent az úrhajóba. A mellkasomon landolt.
Ott ült és vészjóslóan bámult rám.
30
Szóra nyitottam a szám.
A macska végigkarmolta az arcomat a gyilkos karmaival.
– Azt hiszem, tudja mondta Raht, hogy a maga keze benne
volt az úrnóje halálában. A maga helyében óvatos lennék. Végül
is ez egy harci macska. Halálosan félelmetes!
Lenéztem a közeli, baljóslatú szemeire. Mérgesen morgott.
Nem mertem mozdulni.
4. fejezet
– Takarítsuk el azt a csatateret, Raht ügynök – mondta Heller.
– Azok a lövések látogatókat csalogathatnak ide.
Felemelte Stabb hulláját és a zsilipen keresztül kivonszolta.
Kint dolgoztak, én pedig láttam óket, ahogy halomba rakták a tes-
teket. Megborzongtam. Biztos voltam benne, hogy engem is
megölnek.
Heller visszajött. Bement a legénységi részbe, amit a vissza-
tükrözódó bal oldali ablakból láttam. Egy szemétmegsemmisító
készüléket cipelt a kezében. Magával vitte a halomhoz, majd ki-
csi kék fények kezdtek izzani a testek körül, ahogy a gombok és
fémdarabok rövid ideig ellenálltak a megsemmisítésnek.
Fény villant fel a vendéglóbe vezetó úton. Egyre erósödött!
Egy kocsi! A seriff helyettesek jöttek.
Ó, köszönöm istenem: megmenthetnek! Megláthatták az úrha-
jót és idejöttek. Kiálthatnék nekik, hogy szövetségi ügynök va-
gyok és elrendelhetném, hogy tartóztassák le Hellert és Rahtot.
Még az Inkswitch igazolványom is nálam volt. Végül csak nem
végeznek ki itt! Még Hellert is elkaphatom a szabályzat megsze-
gése miatt.
Az autó lámpái egyenesen az úrhajóra világítottak. Aztán
irányt változtattak és a vendégló eleje felé fordultak. A rendórök
kétoldalt kiugrottak a kocsijukból. Heller odasétált hozzájuk.
– Van valami probléma, sápadtarcú mérnök? – kérdezte Raht.
Még csak nem is néztek az úrhajóra. Émelyító felismerés kö-
31
zepette jöttem rá, hogy a (bíííp) elnyeló bevonat miatt. Még csak
nem is tükrözte vissza az autójuk fényét. Minden tekintetben lát-
hatatlan volt a vontató.
Ekkor Heller még közelebb volt hozzájuk.
– Lövéseket és kiáltásokat hallottunk – mondta George.
– Vadmacska – jelentette ki Heller.
– Nem (bíííp)? – kérdezte Ralph.
– Biztos Kanadából jött át – túnódött George.
– Nagyon mellétrafáltunk – mondta Heller. – A patakmeder felé
futott el, arra ni – mutatta.
A két helyettes a fegyverét markolva sietett le a patakhoz.
Egyenesen odamentek és bekapcsolva hagyták a kocsijuk lámpá-
it. Felnyögtem. Amikor visszajönnek, talán meglátnak valami
furcsát és megmentenek.
Heller a verandán gyémántokkal tömte meg a zsákvászon tás-
kát. Megkötötte a száját és a dzsipbe dobta. Rahttal együtt be-
mentek a házba, majd rövidesen elkezdtek ládákat elóhozni a
mély aknából. A zsilip elótt rakták le óket.
Heller bejött és a padlólemezekhez beszélt az átjáróban. Hát-
borzongató volt, ahogy a zárak a hangjára voltak hangolva.
– Tolóajtót kinyitni! – mondta, és a padlólemezek egy csatta-
nással elhúzódtak.
Leereszkedett a vontató elzárt területére. A visszatükrözódó
üvegben láttam, amint majdnem azonnal újra felbukkant.
– Mi ez? – kérdezte. Egy zsákot tartott, amit ott talált.
Kinyitotta és megbámulta a tartalmát. – Ócska kövek? – Az a
hamis flitter volt, amit Svájcból hoztam annak az együgyú Stabb
kapitánynak. Heller a zsiliphez vitte és odahajította Rahtnak.
Visszament az elzárt területre. Rövidesen felbukkant.
– Mi a fene? – Valami nehezet cipelt. A zsiliphez ment. –
Egyebek mellett – mondta Rahtnak – körülbelül hétszázötven
fontnyi arany van odalent.
Úgy éreztem, hogy szétrobban a fejem. Stabb! O lopta el az el-
só aranyszállítmányomat. Elrejtette a vontató elzárt területén, va-
lószínúleg azzal a szándékkal, hogy amikor lehetósége lesz rá, el-
32
túntet engem és ellopja a vontatót.
– Nem túl sok arany ez ehhez a bolygóhoz képest? – kérdezte
Raht.
– Naná, hogy sok – mondta Heller. – Hétmillió dollárt ér mai
árfolyamon. Kivesszük a ládákból és maga berakja a dzsip padló-
jára. Rakja át a Porsche-ba az öreg hölgynél. Nem fogja látni, mi
az.
Újra felnyögtem. Raht az öreg hölgyet sem ölte meg. Micsoda
rohadt Apparátus ügynök! Le kellene lóni! – Ez idegesít engem!
– mondta Raht. – Ez borzasztóan sok pénz!
– Adja át a pénzügyi tanácsadómnak, Izzy Epsteinnek! O tudni
fogja, mit tegyen vele – javasolta Heller. – Segítsen és rakjuk be!
Kihordták az elzárt térból. Raht arrébb ment a dzsippel, meg-
fordult vele, így a fények a házra irányultak, majd az aranyat be-
rakták a hátsó padlódeszkákra.
A sheriffhelyettesek visszajöttek. Imádkoztam, hogy vegyék
észre a vontató fekete tömegét és jöjjenek ide.
Heller odament, hogy beszéljen velük. J ól látszott a seriffkocsi
és a dzsip fényében.
– Nem találtuk meg – mondta Ralph.
– De megtaláltuk a nyomát – mondta George. – Jókora. Nem
bánják, ha holnap átjövünk levadászni?
– Jöjjenek csak – mondta Heller. – Mivel maguk Maysabongo
tengerészek, ott vadásznak, ahol csak akarnak. Csak ne felejtsék
el viselni a csillagjukat.
A seriffhelyettesek a kocsijukhoz mentek. Beszálltak. Amikor
megfordultak, a fényszóróik majdnem megvakítottak a képer-
nyón!
Elhajtottak és eltúnt a látótérból a lámpáik ugráló fénye. Egy
esélynek annyi. Mégis még mindig reménykedtem. Hirtelen
eszembe jutott, hogy nem múködik a vontató vezérlése. Egész éj-
szaka itt lesz, holnap pedig már látható lesz a világosságban.
Egész tömeg veródik majd össze és kiálthatok nekik, hogy elra-
boltak.
Heller és Raht bezárta a vendéglót.
33
Visszajöttek és elkezdték beadogatni a ládákat az elzárt raktér-
be. Heller megfogta az utolsót, megfordította, majd rossz oldalát
nyitotta ki.
Álfenék! Szóval ott tartotta a sugárfegyvert, amivel lelótte az
antimancokat! Annak az eredeti rakománynak álfenekú ládái
vannak! A Voltáron nem vettük észre. Kivitt néhány dolgot. Le-
rakta óket a zsilipben. Aztán a többi ládát leadogatták az elzárt
raktérbe. Egy darabig ott volt és hallottam, ahogy dolgokat pako-
lászott valószínúleg szorosabban rendezte el óket.
Visszajött és felvett valamit, amit a ládából szedett ki, aztán
odaadta Rahtnak.
– Adja ezt oda Izzynek. Ez egy képtelefon olyan hullámhosz-
szon, amiról ezen bolygón még nem hallottak. Én már lefeszeget-
tem az adatlapjukat, úgyhogy mondja meg neki, hogy ezt én talál-
tam fel és nem sérti a szabályzatot. Nagyra értékelném, ha még
ma este odaadná ezt neki. Úgy tud felhívni, ha megnyomja itt ezt
a gombot. Nem mondhattam sokat a repülón lévó telefonban,
mert a kémelhárítás lehallgat minden ilyen hívást. Hallani akarok
felóle, amilyen hamar csak lehet. Értette?
– Igen, uram – mondta Raht. – Nem fogja látni, hogy egy úr-
hajóban van?
– Majd alacsonyan tartom a kamerát. Csak az arcomat fogja
látni és néhány csövet a fejem felett. Egyébként is hozzászokott
már, hogy különös helyeken lát engem. Neki már van voltári idó-
irányzéka egy lezárt dobozban, tehát már letette a biztonsági es-
küt. Mondja meg neki, hogy az erre is érvényes. Még szörnyen
sok dolgunk van és nagyon izgatott lesz, ha nem hall rólunk.
– Értettem, uram – mondta Raht. Émelyegtem. Az áruló sosem
szólított engem úrnak.
Heller átjött. Felemelte a macskát és átrakta a múszerpolcra.
Ezt mondta nekem:
– Raht ügynök azt mondja nekem, hogy egyebek közt maga
alacsony fizetést adott neki és nem adott meg semmilyen járandó-
ságot. Igaz ez?
– Jól adja eló! – vicsorogtam. – Ez egy kétbalkezes idióta! És
34
most, hogy átállt, magát is el fogja árulni!
Raht a zsilipben azt mondta:
– Ne beszéljen árulásról. Maga minden létezó törvényt meg-
szegett! Csak az igazságszolgáltatás elé állítom!
Heller nem vett tudomást róla. Átnézte a zsebeimet, bár pró-
báltam elhúzódni. Papírkötegeket talált és a tárcámat. Kirázott a
hideg. Benne volt a Squeeza bankkártya, amit Kraktól szereztem
vissza. Heller Empire State Building-i címe volt a hátulján. Ha
megtalálja, tudni fogja, hogy közvetlenül én állok a barátnóje ha-
lála mögött. Meggyilkol engem!
Átnézte a papírokat. Talált egy kitö ltetlen igényló lapot. Kitöl-
tötte, hogy megadja Raht fizetését és járandóságait. Elvette az
azonosító kártyámat és lepecsételte vele. Odaadta Rahtnak, hogy
adja le a bázis New Yorki irodájában.
Heller azt mondta Rahtnak: – Úgy tudom, azt ígérte magának,
hogy tízezer dollárt kap a melóért.
Raht rázta a fejét.
– Nem, uram. Azt nem kérem.
– Nos, mindenesetre itt van – mondta Heller. Kinyitotta a tár-
cát és imádkoztam, hogy ne találja meg azt a kártyát. Kivett tíz
ezerdolláros bankjegyet a pénzemból és Rahtnak nyújtotta.
– Vegyen koszorút Terb sírjára, meg magának is néhány új ru-
hát.
Ez feldühített. Azt mondtam:
– Csak nevetek magán. Nem fog kijutni innen. A vontató ve-
zérlése nem múködik. Itt ragadtak!
–Köszönöm, hogy emlékeztet – mondta Heller. – Kiment, a
porban turkált, majd visszatért egy hengerrel. Halkan zúgott. Ki-
kapcsolta és bedobta egy szekrénybe.
– Csak azért hívtam ide – mondta –, mert szükségem volt a
vontatóra. Egy automatikus kiiktató tekercsre szálltak le, ami ab-
ban a pillanatban múködésbe lépett, amint kinyitották a zsilipet.
Ostoba módon már akkor kinyitották, amikor leszálltak. Csak a
légpárna mentette meg magukat a talajba csapódástól. Ostoba
antimancok.
35
– Nálam van az azonosító lapjuk – mondta Raht. – Kéri óket?
– Dobja óket abba a fiókba – mondta Heller. – Valószínúleg
amúgy is hamisak. Ha nem tévedek, ók egykori Flotta altisztek
voltak; az Apparátus valószínúleg halálra ítélte és elfogta óket.
– Tényleg teljesen egyedül el tudja vezetni ezt a vontatót? –
kérdezte Raht.
Heller lenyúlt a padlóburkolathoz és felemelte. Gombok és ke-
zelószervek sora tárult fel, amit soha nem láttam azelótt. Kapcso-
lókat kapcsolt be és aktivált.
– Az a kapitány egy ezermester volt – mondta Heller. – Tipi-
kus lecsúszott altiszt. Próbáltam elmondani neki azon a napon,
amikor elhagytuk a Voltárt, hogy a nagyjavítás közben mindent
teljesen automatizáltattam. De szemlátomást nem akarta meg-
hallgatni. Sejtettem, hogy így alakul. Nincs szükség hozzá le-
génységre. Bírok vele.
Raht rám mutatott, miközben a pilótaüléshez voltam kötözve.
– Mit fog tenni vele?
Láttam a szemében, hogy jó ötletnek tartaná, ha kivinne és le-
lóne.
– A szabályzat azt mondja – mondta Heller –, hogy ha egyálta-
lán lehetséges, a búncselekményekbe keveredett tisztet a legköze-
lebbi bázisra kell vinni kihallgató testület elé. Átadom a törökor-
szági bázison a maga és az én tanúvallomásommal, aztán majd ók
foglalkoznak vele.
Meghúlt bennem a vér. Az Afyon bázis parancsnoka, Faht Bej
épp ilyen lehetóségre várt! Egy másodperc alatt búnösnek talál-
nának és a lehetó legfájdalmasabb módon kivégeznének.
Pörgött az agyam. Kell lennie valamilyen megoldásnak!
A biztos halállal nézek szembe!
Heller! Egek, hogy rászedett! És milyen nagyképúen viselke-
dik. Nem tudtam, hogy mit tervel, hogy befejezze a küldetését, de
tudtam, hogy az katasztrófa lenne Rockecenternek és következés-
képpen Lombarnak is. A pokolba velük! MAGAMRA kell gon-
dolnom!
Várjunk csak, várjunk! Hirtelen feltámadt bennem a remény.
36
Az Afyon bázison azt hiszik, hogy Heller azt az utasítást kap-
ta, hogy ölje meg óket: lelövik, ha meglátják. Erról gondoskod-
tam.
És Voltár? Hiszen Lombar utálja Hellert, és Lombar most az
egész Voltár Konföderáció vezetóje.
Heller egyáltalán nincs biztonságban otthon!
O van igazán nagy veszélyben!
Csak át kell vernem valahogy és életben kell maradnom – a
végén majd teljes gyózelmet aratok!
Együttmúködést fogok tettetni. Megjátszom, hogy a barátja
vagyok. Egyenesen a végzetébe vezetem valamilyen briliáns mó-
don.
Kezdett visszatérni az önbizalmam. Kigondolok valamit.
Semmi sem veszettel!
Majdnem hangosan nevettem: Heller és az ó királyi tiszti
megoldásai a végén ó lesz a halott!
Heller búcsút intett Rahtnak. Raht szabályosan tisztelgett neki,
csodálat sugárzott az arcáról.
Heller bezárta a zsilipet.
Visszatette a macskát a mellkasomra.
Felemelt egy vezeték nélküli mikrofont az újonnan felfedett
kezeló szervek közül.
– Felszállni és a háromszáz mérföldes magasságot tartani New
York felett – mondta a vontatónak.
Gyorsan és simán felszálltunk.
Heller a legénységi étkezdébe ment és csinált magának egy
doboz forró italt, amit bizonyára már hónapok óta nem kóstolt.
Visszatért a másik pilótaüléshez, a karfára ült és figyelte,
ahogy eltávolodtunk a bolygótól.
5. fejezet
300 mérföldes magasságban lebegtünk a város fényei messze
alattunk voltak.
37
A macska a mellkasomra nehezedett és mereven bámult rám,
sóvárogva várva, hogy végigszánthassa az arcomat az iszonyú
karmaival.
Heller elhelyezte Izzy képtelefonjának párját a múszerpolcon,
a kamera lencséje fölfelé nézve az arcára irányult. Izzy hívására
várt.
A másodpilóta manóverezó ülésében ült. Egyre csak nézte a
vontató múszereit, majd a körülöttünk lévó világúr térképén dol-
gozott.
– Ez nagyon furcsa – mondta. – Ennek a panelnak a helyzetki-
értékelése szerint egy úrhajó van egy mérföldes körzetünkön be-
lül, ám nem találom sehol sem, csak ez a jelzólámpa világít.
Megáll az eszem! Ez aktiválta a ütközés vészjelzót. Bolz emlí-
tette. Heller nem sejtheti, hogy belém van ültetve. Lehet, hogy
van kéznél egy hipnosisak.
– Tud arról, hogy azok az orgyilkos pilóták felszálltak-e? –
kérdezte Heller.
Megúsztam a leleplezést. Ekkor új ihletet kaptam. Talán lelö-
vethetem valahogy és elmenekülhetek. Igen, valahogy elbújhatok
a hajóban; ó lemegy a létrán, meglátják és lelövik.
– J obban teszi, ha visszatér a Föld bázisra válaszoltam. – Az
orgyilkos pilóták mindketten felszálltak utánunk. Ha megpróbál
messzebbre menni ennél, biztosan meg fognak ölni minket!
– Van egy feladatom – mondta Heller. – Nem látom a hajóikat.
Ez a panel biztosan hibás.
Ezzel kikapcsolta a vészjelzó lámpát.
– Megölet! – mondtam. – Azok a röpködó eródök megsemmi-
sítik ezt a fegyvertelen vontatót!
– Megöletem magát? – kérdezte Heller. – Ez egy nagyon von-
zó ötlet. Csakis azért él még, mert túlságosan gyáva volt ahhoz,
hogy kijöjjön és harcoljon, amikor a többiek megtették. Elóre
megmondtam Rahtnak, hogy nem fog.
– Maga sérteget! – kiáltottam.
A macska megkarmolt és én felüvöltöttem.
– Ne erólködjön, Gris – mondta Heller. – Nagyon szánalmas
38
utat járt végig, amíg akadémikusból „piássá" lett. Sohasem hit-
tem, hogy bárki ilyen mélyre süllyedhet. Nem tudom, mi mást tett
még, hogy szabotálja ezt a küldetést, és hogy miért tette. Nem va-
lószínú, hogy megbocsátom, hogy Krak grófnót a halálba csalo-
gatta. Attól, hogy kilökjem magát azon a zsilipen át, csak a sza-
bályzat tart vissza, amely elóírja, hogy bíróság elé kell vinnem
magát.
Beleszédültem az ötletbe, hogy háromszáz mérföldet zuhanok
és elégek az atmoszférába való visszatéréskor ha egyáltalán élek
még akkor.
– Nem újság számomra, hogy maga bolond – mondta Heller. –
Már azon a napon tudtam a Spietoson. Nyilvánvalóan azért al-
kalmazott piszkát, hogy megölje szegény Snelz-et. Ám pont elót-
tem állt és hagyta, hogy egy egyszerú kézmozdulattal elcseréljem
egy üresre.
Utána lement és megpróbálta Snelz-en használni. Megpróbált
valami kínzókockával megtörni engem és még csak azt sem tudta,
hogy csak fel kell melegíteni óket rázással és akkor nem múköd-
nek. Úton-útfélen átejtettük és azt hittem, hogy maga csak vala-
miféle eszement idióta. Alábecsültem. Fényévnyi hosszúságúra
nyúlik gonoszságainak sora, emellett annyira órült, hogy diliház-
ba kéne zárni magát. Rá kellett volna ébrednie, hogy az elejétól
fogva sohasem parancsolt nekem. Ha emlékszik, a Flotta harc-
mérnökei a saját belátásuk szerint múködnek. A Nagy Tanács
felhatalmazása alapján ennek a küldetésnek az elejétól fogva én
voltam a felelóse.
Találtam egy kibúvót.
– Mi lesz, ha a Nagy Tanács érvényteleníti a parancsait?
– Érvényben vannak addig, amígengem hivatalosan nem érte-
sítenek arról, hogy érvénytelenítették óket!
–Maga és a maga befolyása a Nagy Tanácsnál! – mosolyogtam
gúnyosan. – Maga és a maga (bíííp) kódja Roke kapitány felé!
Rám nézett.
– Aha, szóval maga rendelte el, hogy megtámadják a kísére-
temet a Kecses Pálmáknál! A nyomólemezt kereste! Raht nem
39
említette. Nos, nincs nyomólemez, Gris. A kód csak személyes
anekdotákat tartalmazott, amiket csak ó ismert és én.
Nagyon csendben maradtam. Nem tudta, hogy Tars Roke kapi-
tányt Calabarra számúzték. Hadd álmodozzon! Ha valaha is visz-
szatér a Voltárra, akkor meghal.
Valahogyan életben kell maradnom. Fájtak a lábaim.
– Hogyha éló rabot akar átadni, akkor jobb, ha orvoshoz visz.
Valószínúleg üszkösödéssel vagy szájzárral dólök ki.
– Az áldás lenne – mondta Heller. – De mi a baj?
– A lábaim. Megfertózódtek és nincsenek ellátva. Valószínú-
leg meghalok maga miatt, hacsak nem visz a Föld bázisra.
Sóhajtott. Nem szabad megölni a foglyokat a bíróságra szállí-
tás közben. Élve kell átadni óket. Egy röpke pillanatig azt hittem,
hogy a vontatót Törökországba viszi, mert felállt. Felemelte a
macskát a mellkasomról. Elkezdte leszedni a kötelékeket, amik a
pilótaüléshez kötöztek.
Hátrább állt.
– Vetkózzön! – mondta.
Egy kegyetlen pillanatig azon túnódtem, hogy ki kéne hasz-
nálnom az esélyt. Nem volt fegyver a kezében. Talán ha kitörök...
Épp idóben ébredtem rá, hogy csapdát állított nekem. Ürügyet
akart, hogy lelóhessen.
Reszketve kezdtem vetkózni.
– Fúj! mondta. A pokolba, Gris, maga sohasem fürdik? A le-
vegó épp kezdett kitisztulni az antimancok után, és most megint
búzlik!
– Én nem érzek semmit – mondtam védekezóen.
– J ellemzó egy „piásra" – mondta Heller. – Meglátszik!
A macska tüsszögött!
Heller megvetóen nézett rám.
– Na, most szedje össze azokat a ruhákat, mindet, és gyúrje be-
le abba a megsemmisítóbe. Ne, a tárcáját ne idióta!
Elgyengülve adtam meg magam. Megtalálhatja azt a Squeeza
bankkártyát és ez rávezetheti arra a felfedezésre, hogy elóször el-
raboltattam, majd megöltem Krak grófnót.
40
Nagyon rosszul éreztem magam.
A síruhámat bedobtam a megsemmisítóbe, majd utánadobtam
a többi ruhám is. Meztelen voltam, csak a kötések voltak a lábai-
mon.
Még csak nem is fogott rám fegyvert. Beterelt a legénység zu-
hanyzójába, megfürödtetett, még a hajam is megmosatta.
Miután végeztem, besántikáltatott a szúk legénységi elsóse-
gély szobába és fölfektetett az asztalra. Feszesre húzott néhány
szíjat a nyakamon, a csípómön és a térdeimen keresztül.
Elóvett egy gézvágót, ezért attól féltem, hogy meg akar kínoz-
ni. De csak a kötést vágta le a lábaimról.
– Ez elég csúnya – mondta. – Gennyes. Mibe lépett bele?
– Kecskeganéjba – mondtam.
Sebészkesztyút vett fel. Nyilvánvaló volt számomra, hogy
most kezdódik a kínzás.
Megfogta az egyik lábam és a talpamat nézte. Azt mondta:
– Tartsa szemmel, cica! – és kiment.
Hallottam, amint egy szerszámos ládában kotorászik. Tudtam,
hogy harapófogót keres, hogy egyesével kihúzza a körmeimet és
így beszédre kényszerítsen.
Visszajött. Néhány hordozható múszer volt nála. Az egyiken
egy címke volt: Fém analizátor. Volt egy lámpája. Bekapcsolta
és végighúzta a gennyesedó talpamon. A számlapját nézte.
– Nagyon különös kecske lehetett – mondta. – Úgy túnik, réz-
diétán volt.
– Micsoda? – kérdeztem.
A talpai tele vannak apró rézforgácsokkal. Apró, mint a por,
de a forgácsok mind egyformák. A réz halálos méreg.
Megrettentem.
– Prahd! Beporozta vele a gézt az elsó nap!
– Prahd Bittlestiffender? – mondta Heller. – A fiatal
Cellológus a Voltárról? Aki feltehetóen az én szemembe és fü-
lembe is belerakta a poloskákat?
Ügyelnem kellett, hogy mit mondok. Szorosan összezártam a
szám. Aztán elkezdtem dühösen tombolni. Prahd azt hitte, hogy
41
emiatt vissza fogok menni és majd könyörgök neki, hogy kezel-
jen, utána meg azzal zsarolhat, hogy fizessem meg akaffarah árát
a meggyalázott feleségeknek, meg más dolgokat, mielótt eltávolí-
taná a mérges szilánkokat.
Heller egy másik szerkezettel dolgozott, amit behozott.
– Nem, nem olyan régen történt – mondta. – Ez nagyon friss.
Hirtelen támadt egy ötletem. Talán múködhet.
– Prahd a Föld bázison van. Odarepülhetünk és rávehetjük,
hogy eltávolítsa azokat a poloskákat a maga fejéból. Most rögtön
indulhatnánk.
Nem válaszolt. Beállított egy skálát. Ez volt a kapcsolókra ír-
va: paramágneses, diamágneses, ferromágneses.
– Maga szerencsés! mondta. Ez a réz vassal van ötvözve. Azt
hiszem, el tudom távolítani óket.
Nagyon lassan átment a készülékkel a lábaim és a bokáim fe-
lett. Idónként ránézett. A rajta lévó lemezt vöröses fémes por
kezdte befedni. Letörölte a lemezt egy szövettel és odanyomta.
– Prahd bizonyára nagyon meg akarja keseríteni az életét –
mondta. – De nem is csoda. Ha ilyen trükköt vetett be, akkor csak
abban az esetben hagynám, hogy újra hozzám érjen, ha valaki
fegyvert fogna rá.
Még néhányszor végighúzta. Nem talált további szilánkokat.
Kinyitott egy szekrényt és fertótlenító oldatot vett ki, majd egy
ecsetet használva lekente a lábaimat és a bokáimat. Aztán valami
tapaszt vett eló, sterilizálta egy lámpával és sejtnövesztó krémet
kent rá. Aztán a lábaimra rakta, így szinte begipszelte mindkettót.
Ekkor hirtelen ráébredtem a motivációjára ebben az egészben:
olyan nehézzé tette a lábaimat, hogy gyorsabban esek, amikor ki-
dob a zsilipból. Magamba roskadtam.
Felvette az elsó készüléket.
– Nos, lássuk, hogy van-e a kezein vagy bárhol máshol is.
Bekapcsolta. A felsótestem felé mozgatta.
Megdermedtem a rémülettól. Ha annak a detektornak egy bi-
zonyos hullámhossza van, akkor leleplezi a tetoválást a mellka-
somon. Azon a lenyomaton a megfeleló világítás alatt a követke-
42
zóket lehetett kiolvasni a mellkasomon: ROCKECENTER
CSALÁDI KÉN!*
A szabályzat szerint, amikor egy kém lebukik, bármelyik tiszt
kivégezheti. Heller csak észreveszi azt a dolgot és én nem me-
gyek bíróság elé. Teljesen jogában állna úgy dönteni, hogy leló
engem!
Rettegve figyeltem a fényt. Az ujjaim fölött mozgatta. Talált
pár szálkát, majd a másik szerkezettel eltávolította óket.
A pupilláim kitágultak rémülettól, ahogy figyeltem a fény eló-
rehaladását. A hasamon lévó bórt vizsgálta.
Némán imádkoztam. Kipróbáltam számos istent, még J ézus
Krisztust is. Hajszálnyira vo ltam a haláltól.
A fény feljebb pásztázott.
A mellkasomon matatott.
Szorosan bezártam a szemem. Valószínúleg az utolsó dolog,
amiról tudni fogok, egy lövedék lesz, ami keresztülmegy az
agyamon.
Talált valamit a mellkasomon!
Kinyitottam az egyik szemem. Valami után nyúlt. Tudtam,
hogy a fegyvere lesz az.
Lenéztem.
A fénypont a tetoválás helyére irányult!
Nem jelent meg a felirat.
A fény, amit használt, nem a megfeleló volt!
Ezt megúsztam!
Azon túnódtem, melyik isten hallgatott meg.
Kiszedett egy szálkát a másik készülékkel.
Egy szekrényhez ment, kivett egy eldobható úrhajós munkás-
ruhát és odadobta nekem.
Az ördögbe, ez egy hajszálon múlt! A szívem csak ekkor kez-
dett újra verni.
Kioldotta a pántokat. Beleküzdöttem magam a ruhába és fel-
álltam. Intett, hogy menjek vissza a pilótafülkébe. Aztán felfedez-
tem, hogy miben mesterkedett: mindkét lábamon megkötött az a
tapasz, így biztos nyomott vagy harminc fontot! Bajosan tudtam
43
boldogulni.
Leültetett a pilótaülésbe. Volt nála egy csuklóbilincs. Az ülés
karfája körül fúzte, aztán rám csatolta.
Hirtelen veszett düh tört rám. Hogy merészel így bánni velem?
Én a felettese vagyok. Bármilyen vád alól ki tudok bújni, amit
felhoz ellenem. Végül is most Lombar Hisst irányítja az egész
Voltár Konföderációt.
Meg kell oldanom azt a szorult helyzetet, amiben vagyok.
Nem tudta, hogy az Apparátus következó vezetójével van dolga!
– Nem teheti ezt velem! – törtem ki. – Csak a kötelességemet
tettem!
Rám nézett, és most elóször láttam valódi megvetést.
– Kötelesség? Nem is ismeri ennek a szónak a jelentését, Gris.
Úgy gondolja, hogy a kötelesség abból áll, hogy kapzsi és pöf-
feszkedik? Ne szennyezze be ezt a szót azzal, hogy a szájára ve-
szi! A kötelesség arról szól, hogy teljesítjük a saját erkölcsi köte-
lezettségeinket. Nem látom az erkölcs legcsekélyebb nyomát sem
magában! Tisztázzunk egy dolgot: maga csak ott ül, hogy én és a
macska szemmel tudjunk tartani. Ki is iktathatom egy adaggal az
orvosi szekrényból. Inkább azt szeretné?
Megráztam a fejem. De még mindig fortyogtam. Így vagy úgy,
de még elkapom a frakkját!
6. fejezet
Heller valami bekötéssel babrált az álmennyezet fölött. Egy
vékony huzalt vezetett a képtelefontól egy csatlakozóhoz, majd
több másik csatlakozóra kötötte rá és visszanézett a készülékre,
aminek a párját Izzynek adta.
– Gyerünk, Izzy – mondta kissé türelmetlenül. – Nem hiszem,
hogy bármi baj van ezekkel a külsó botantennákkal, de jobb, ha
ellenórzöm.
Odament, ahol korábban kidobott néhány dolgot, majd egy
hordozható földi tévé készülékkel jött vissza. Elvezetett tóle egy
44
huzalt az álmennyezeten lévó csatlakozóig és bekapcsolta. Egy
esti talkshow ment. Twiddle szenátor adott interjút.
– Tudja, a benzin-áremelés – mondta Twiddle szenátor – na-
gyon jó az amerikai gazdaságnak. Arra ösztönöz, hogy otthon ül-
jünk és tévét nézzünk, így újraéleszti az amerikai családi életet.
– Úgy tudom – mondta a riporter –, hogy az Octopus Olaj újra
emeli a termelói árait. Milyen haszna lesz ebból az embereknek,
szenátor?
– Még szorgalmasabbá teszi óket – válaszolta Twiddle. – Túl-
órázniuk kell majd, hogy elegendó benzint vehessenek maguknak
ahhoz, hogy bejárjanak a munkahelyükre. A tunyaság ellensége
az Amerikai Álomnak...
Heller kikapcsolta.
– Hm. Az antenna teljesen rendben van, a riport viszont nem.
Átrakott egy vezetéket a képtelefontól egy másik külsó anten-
na csatlakozójára.
És megjelent Izzy!
– Remélem, nem törtem el!
A macska felugrott a polcra és éberen tanulmányozta a képer-
nyót.
Izzy szarukeretes szemüvege lecsúszott horgas orrán.
– Miau – nyávogott a macska.
– Ajaj! – sajnálkozott Izzy ,– eltörtem. Most egy macskával
vagyok kapcsolatban. Mr. Hopjoy, biztos benne, hogy Mr. J et a
megfeleló gombokat mutatta Önnek? Elóször egy absztrakt képet
csináltunk huzalokkal, most meg egy macska van itt. – Raht ügy-
nökhöz beszélt, akinek az arcát a válla fölött lehetett látni.
– Nem, ó azt a gombot mondta ott, Mr. Epstein.
Heller leült a másodpilóta ülésébe.
– Hello, Izzy.
– Hála istennek. Ez Mr. J et. Sajnos, egy csomó gondom van
ezzel az új találmányával. Úgy látszik, bárkit fel tud hívni, csak
magát nem.
– Még tovább kell fejleszteni – mondta Heller. – Figyeljen,
Izzy, nem tudok túl nyíltan beszélni magával a hajóról. Kellene
45
egy jobb kommunikációs eszköz.
– Szörnyen örülök, hogy hívott, Mr. J et. Mr. Hopjoy idehozott
körülbelül hétmillió dollár értékú aranyat. Ez nagyon furcsa
arany: nincs beleütve az öntöde fémjele.
– Dobja be egy páncélterembe – mondta Heller. – Használja,
ha szükséges.
– Hol van, Mr. Jet?
– Csak röpködök – mondta Heller. – Izzy, megszerezte-e a mi
Csodálatos Maysabongoi Olajtársaságunk az opciókat, hogy
megvásárolja az Egyesült Államok egész olajtartalékát?
– Hogyne – felelte Izzy. – Minden olajtársaság nagyon köny-
nyedén átadta óket. Vannak aláírt opciós szerzódéseink a hadse-
reg, a haditengerészet és a légieró olajtartalékairól is a Védelmi
Minisztériumtól. Mind nagyon gyorsan megkötötték a végsó
megállapodást: több pénzt hozott nekik, és el sem tudják képzel-
ni, hogy bárki is felhasználhatna ilyen opciókat. Azt hitték, hogy
a Maysabongo Köztársaság megórült. Senki sem engedhet meg
magának annyi pénzt. Igen, Mr. J et Befektettünk opciókba, hogy
megvásároljunk minden olajat, amit az Egyesült Államokban tá-
rolnak. Csak érvényesítenünk kell az opciókat és Maysabongoé
minden cseppje.
– Pompás! – mondta Heller. – Most figyeljen, Izzy. Készítse
eló a golyóstollát. Azt kérem, hogy szerezze meg az eladási opci-
ókat a világ minden olajtársaságának minden készlet részvényére.
– MICSODA?
– Úgy véli, hogy nem tudja megszerezni ezeket?
Izzy zavartan nézett.
– Hááát, könnyen meg tudjuk vásárolni az eladás opciókat.
Bármelyik nagy brókercég megírhatja ezeket. az Értékpapír és
Árfolyam Bizottság pedig el tudja fogadtatni óket. De maga ször-
nyen sok olajtársaság részvényeiról beszél, Mr. J et.
– Oldja meg!
Izzy felkapott valami kézikönyvet és elkezdett utánanézni dol-
goknak, aztán írt:
46
Octopus forgatható rész- 30,7 milli-
Octopus Olaj, Indiana: 19,6 milli-
Octopus, Kalifornia: 15,4 milli-
Immobil Olaj: 14,7 milli-
At lant ic, Bitchfíeld: 13,7 milli-
Octopus Olaj, Ohio: 13,7 milli-
Smell Olaj: 13,6 milli-
Brit ish Nyersolaj: 13,5 milli-
Holland fólia: 11.8 milli-
Hexaco: 10,5 milli-
Gulp: 7,2 milliárd
Fillups: 7,0 milliárd
Egyesítetten Olaj, Kali- 6,6 milliárd
Bumoco: 6,4 milliárd
Betty: 5,9 milliárd
Folytatta a számok írását, aztán felnézett.
– Ez 190,3 milliárd dollár. Az rengeteg pénz, Mr. Jet.
– Mennyibe fognak kerülni az eladási opciók?
– Csak töredéke ennek. De ha ezek a részvények felmennek,
akkor csak kidobjuk a pénzünket.
– Ha mind lemennek tíz dollárra részvényenként, akkor mi
lesz?
– Hogyha érvényesítik az opciókat, akkor körülbelül tizenki-
lencmilliárd dollárt keresünk.
– Azok a részvények még ennél is jobban le fognak menni –
mondta Heller. – Meg tudja kötni az üzletet?
– Igen. J úliusi eladási opciókat tudok vásárolni. Ha nem érvé-
nyesítjük óket az elótt, akkor egyszerúen lejárnak. Az csak né-
hány hét múlva lesz. Honnan tudja, hogy a világon minden társa-
ság minden részvénye le fog menni, Mr. J et?
– Garantálom – mondta Heller. – Na figyeljen: tudassa velem,
amikor mindet megszerezte. Addig van egy kis dolgom. Sok sze-
rencsét, Izzy.
– Sok szerencsét, Mr. Jet.
47
J esszus, mit néztem végig? Mit hallottam? Ez nyílt támadás
volt, hogy romba döntsék szegény Mr. Rockecentert! Egek ura,
micsoda bajban vagyok!
A legcsekélyebb elképzelésem sem volt arról, hogy Heller mit
fog tenni. Lebombázza a világ olaj irányító központját, a
Rockecenter Plazát?
7. fejezet
Heller eltúnt egy idóre a szálláshelyén. A macska figyelmesen
nézett. Nem néztünk farkasszemet. Nem álltam azoknak a baljós-
latú szemeknek a nézését. Tudja a macska, hogy megöltem Krak
grófnót? Biztosan csak arra várt, hogy megölhessen engem.
Amikor Heller visszajött a Voltár Flotta különítményes egyen-
ruhájába volt öltözve: világoskék és testre szabott ruha volt. A
neve: Jettero Heller, harcmérnök a bal szivarzsebe felett. Láttam,
hogy elnyomott bánat mennyire erót vesz rajta, de valahogy mégis
boldogult. Éreztem, hogy nagyon veszélyes rám nézve. Nagyon
távol állt a megszokott mosolygó önmagától. Teljesen kimért
volt, mint egy munkába menó tiszt.
Kinyitotta a csuklóbilincseimet, utána odaláncolt az ülések
mögötti csóhöz.
– Nincs hova leülnöm! – mondtam. – Hát így kell bánni egy
fogollyal?!
– Szeretne visszamenni New York-ba? – kérdezte miközben
egyenesen lefelé mutatott. – Csak egy szavába kerül és kinyitom
magának a zsilipet.
Nem volt további hozzáfúznivalóm.
A fémpajzsokat leeresztve lezárta az ablakokat. Aztán végig-
ment a hajón, az utasításaival bezárta az ajtókat, és hallottam a
csattanásukat, meg a többi fémlemezek bezáródásának csikorgá-
sát.
Egyre jobban féltem. A pilóták a sugárzási gyúrúk ellen zárják
be a nyílászárókat. Távozni akar a bolygóról? Ez felkeltené az
48
orgyilkos pilóták figyelmét! Visszajött a pilótaüléshez, majd
meghúzott egy kart. Tudtam, hogy mi volt az: a hajó egész külse-
jét ezüstössé tette, hogy visszaverje a sugárzásokat.
Lement a hajófarba, majd visszatért egy másik idóirányzékkal.
A helyére illesztette a tartó rúdba a pilótaülés elótt. EL AKARTA
HAGYNI A BOLYGÓT!
– Hú! – mondtam. Éreztem a homlokomon gyöngyözó izzad-
ságcseppeket. – Amint meglátják az orgyilkos pilóták, hogy ezüs-
tössé teszi a hajót, úgy lecsapnak magára, mint a héják.
– Tényleg? – mondta.
Ekkor már tudtam, kivel állok szemben. Valóban nem érdekel-
te már semmi. Öngyilkossá vált!
Úgy éreztem, hogy apró sikítások kezdenek elótörni a torkom-
ból. Egy lövés az egyik ilyen repüló eródból, és ez a vontató úgy
kilapul, mint egy széttaposott flakon.
A képernyóire nézett.
– Nyomukat sem látom, a jelzólámpa pedig elromlott. Ha any-
nyira aggódik a „piás" hajók miatt, akkor figyelje azt a képernyót.
Nekem más dolgom van.
Felkapta a vontató vezérló mikrofonját.
– Felmenni ötvenezer mérföldre és hangjelzést adni, ha túl-
mentünk a magnetoszférán!
Engem ez is megijesztett. A bolygó körüli negyvenezer mér-
földes gyúrú halálos sugárzásból állt.
Reméltem, hogy szorosra zárta a zárópajzsokat.
A. vontató segédmotorjai felbúgtak. A gravitációkiegyenlító
tekercsek éles szúkölése a fülembe hasított. Stabb kapitány durva
kormányzásához szokva azt vártam, hogy meg fogok tántorodni,
de még csak a súlyváltozást sem éreztem. A vontató nagyszerúen
irányította magát. Reméltem, hogy nem órül meg hirtelen a ro-
botagya.
Aggódva meredtem a képernyóre. Kicsit szédültem a figyelé-
sétól. A légkört pásztáztam: látszott a Föld, a Hold, a fekete úr,
meg a Nap.
Nagyon gyorsan emelkedtünk fel. A hold sápadtsárgává vált.
49
A Föld kezdett hatalmas folyadékcseppnek látszani: kékes-zöld
volt, a kontinenseket kivéve, amik vöröses-barnáknak túntek.
– Hová megyünk? – kérdeztem félve.
Heller beállított egy múszert. Rákötötte egy külsó pásztázóra.
– Az orgyilkos pilótákat keresi? – kérdeztem.
– Ez egy gamma-sugár-érzékeny elektron-távcsó – mondta
Heller. – Egy ósrégi fekete lyukat keresek. J ó pár lehet ebben a
rendszerben a közelünkben.
– Az orgyilkos pilóták! – mondtam.
– Az a maga dolga – mondta Heller. – Én nem érek rá.
Oszintén szólva úgy odaszegeztem a szemeim a szférikus
pásztázóra, mintha hipnotizáltak volna.
Telt-múlt az idó.
Hirtelen egy gong hallatszott. A rémülettól majd eszemet vesz-
tettem. Túljutottunk a magnetoszférán. Mindenesetre ez meg-
könnyebbülés volt: nem fog sterilizálni vagy ropogósra sütni.
A szkennerre szegeztem a tekintetem. Azok az orgyilkos hajók
könnyedén el tudnak kapni, amíg tartalék hajtómúvekkel hala-
dunk. Azt kívántam, hogy már a nagy jövó-múlt idóátalakítóval
haladjunk. Nem, mégsem ezek néha felrobbannak!
Heller a gamma-sugaras távcsóvel volt elfoglalva.
A szemeim kezdtek kimerülni, olyan mereven bámultam a
szkennert. A Föld folyadékcseppként lebegett. Nem láttam semmi
foltot a kijelzón, ami az orgyilkosok halálos hajójának a helyzetét
jelezte volna.
Váratlanul egy hang szólalt meg. Nem hittem az érzékeimnek.
Csak mi ketten voltunk a hajón, meg a macska. Heller nem be-
szélt. Én sem beszéltem. A macska beszélt volna?
Igazán mondom: nagyon idegtépó volt.
A hang a semmiból jött.
Amikor kissé összeszedtem magam, rájöttem, hogy voltáriul
beszélt.
– Uram, elnézést a zavarásért, de az X-19, Y-13 és Z-91-es
szektorban egy azonosítatlan repüló tárgy most változtatott út-
irányt és sebességet, és most velünk párhuzamosan halad. A tá-
50
volság 7091,56 mérföld. A kép a 31-es képernyón látható. Ha
megbocsátja nekem, hogy beleszólok az Ön kétségtelenül fonto-
sabb és intelligensebb megfontolásaiba, megtiszteltetésnek ven-
ném, ha megnézné és megosztaná velem az ön nagybecsú véle-
ményét.
A VONTATÓ BESZÉLT!
Elhúzódtam az oldalfaltól. Ez a dolog hús-vér lény?
Heller fel sem emelte a tekintetét a távcsó szemlencséjéról.
– Köszönöm – mondta. – Lehetóségbecsléseket kérek.
– Elsó lehetóség: barátságos és átjön beszélgetni. Nem való-
színú. Második lehetóség: Kíváncsi. Tanulmányoz. Harmadik le-
hetóség: Ellenséges. Útban van, hogy lelójön minket. Nincsenek
adataim a Blito-P3 térségben lévó Flotta jármúvek témájáról, sem
az Apparátusiakról, sem a kereskedelmiekról. Sajnos uram, adat-
hiányban szenvedek e rendszer úrjármúveit illetóen. Amikor Bis
beprogramozott engem, említett primitív úrbeli erófeszítéseket,
de egyik sem hasonlít ehhez. Sajnálom, uram.
– Köszönöm. A felismeró adatbázist lefuttatni!
– Azonnal, uram. Figyelmeztetnem kell azonban, hogy még
mindig nagy a távolság, bár közelednek. Nagyon homályos a kép.
– Ez valószínúleg az elnyeló bevonat – mondta Heller, még
mindig a távcsövet tanulmányozva.
– Köszönöm, uram. Ezzel a memória 87,9 százalékát kihagy-
hatom. Átvizsgálom a többit.
Mereven bámultam a képernyómre. Nem láttam semmit. Itt
eróltetem a szememet, a (bíííp) vontató meg állandóan figyel!
Ráadásul kiszúrt valamit, amit én nem. Elkezdtem dühöngeni mi-
atta. Senki sem szereti, ha legyózi egy ostoba robot. Ez lerombol-
ja az ember fensóbbségérzését.
– Van valaki a fedélzeten – mondta a vontató, aki rosszindula-
tot áraszt. – Megengedi, hogy figyelmeztessem, uram?
– Az órült – jelentette ki Heller, aki még mindig a teleszkópjá-
val dolgozott.
– Igenis, uram. Hozzáadom ezt a kategóriát a besorolásokhoz.
Elfojtottam a haragom.
51
– Egyúttal a memóriában eltárolni! – mondta Heller. – O
Soltan Gris tiszt, a Szervezett Információs Apparátus vezetó he-
lyettese, úton a bíróság felé olyan fóbúnök elkövetéséért, mint pa-
rancs adása egy királyi tiszt meggyilkolására és egy Nagy Tanács
által elrendelt küldetés szabotálása.
– Milyen szörnyú! – mondta a vontató. – Megvannak a Bünte-
tó Törvénykönyv referenciáim ezekról a búntettekról, uram, ha a
számokat szeretné.
– Csak a képét kell eltárolni a memóriában és figyelmeztetést
kérek, ha bármi ártalmasat tesz – mondta Heller.
Egy kattanást hallottam valahonnan, mintha valaki egy fény-
képezógépet használna. Még soha életemben nem éreztem ma-
gamat ennyire rabnak. Egy robot gyomrában vagyok. Vajon meg-
emészthet?
– Másfelól – mondta a vontató – a negyvenharmadik alköz-
pontom vigyázatra intett. Az azonosítatlan repüló tárgy távolsága
6789,078 mérföldre csökkent. Nem válaszol az azonosítási fel-
szólításomra. Ez határozottan a hármas lehetóség: ellenséges."
– Besorolást! – mondta Heller.
– Repüló eród. Ilyen jármúveket használ orgyilkos hajóként az
Apparátus. Az uralko...
– Köszönöm – mondta Heller. – J avaslat?
– Bekapcsolom a jövó-múlt fóhajtómúveket és távozzunk erról
a helyról, uram.
Most az egyszer egyet tudtam érteni ezzel a (bíííp) vontatóval!
– Nem, nem hiszem, hogy ez szükséges lesz – mondta Heller.
– Uram, megenged ellenvéleményt? Amikor beprogramozott
engem Bis, a Flotta hírszerzó tisztje, akkor kifejezetten közölte,
hogy az elsódleges feladatom az ön biztonsága. Valójában, uram,
azt mondta, hogy a Flotta mérnöki jegyzékébe vesz engem meg-
hibásodott berendezésként, és nem nyugszik, amíg engem és a
hozzám hasonló modelleket be nem zúzzák, ha maga megsérül,
amíg rajtam tartózkodik. A távolság most 4506,8 mérföld és kö-
zeledik.
– Mennyi az effektív lótávolsága?
52
– Egy csatahajóval szemben körülbelül két mérföld. Egy olyan
törékeny dologgal szemben, mint amilyenek mi vagyunk, uram,
nagyjából tíz mérföld, kisebb sérüléseket okozva húsz.
– Rengeteg idónk van – jelentette ki Heller.
– Ajjaj – mondta a vontató. – Szeretném arra is felhívni a fi-
gyelmét, hogy az ötvenhetedik alközpontom épp most jelentette,
hogy 22,7 fényévre van a legközelebbi javító múhely.
– Vannak létesítmények a Földi bázison is – mondta Heller.
– Nincs Föld bázis az adataim között, uram. Azonnal helyesbí-
tem az ötvenhetedik alközpontomat. A Föld alatt a Blito-P3 boly-
gót érti, uram?
– Igen. Azt hiszem, találtam egyet – mondta Heller. – Corky, a
távcsövön beállított koordinátákat feljegyezni! Osrégi fekete
lyuk.
– Igen, uram. Megvannak. A huszonharmadik alközpontom
szerint azok az ósi fekete lyukak közismertek arról, hogy elóvi-
gyázatlan hajókat nyelnek el, uram. Elméletileg az ósrobbanás
hozta létre óket ennek az univerzumnak a mintájára. Mágneses
eróvel szívó örvények, amelyek eltorzítják az idót és a teret. A
gamma-sugárzás kibocsátás nagyon végzetes lehet..."
– Miért fontos ez?
– Benne van Bis Flotta hírszerzó tiszt utasításaiban, amiket be-
töltött belém, uram. Hogy megórizzem a biztonságát.
– Hol van most a repüló eród?
– Felzárkózott 735,86 mérföldre, uram. Szabad mély tisztelet-
tel rámutatnom, hogy egy ósrégi fekete lyuk van elóttünk, amihez
egyre közeledünk, ezen kívül egy orgyilkos hajó van mögöttünk,
ami közelít. A tizenharmadik alközpontom arra következtet, hogy
ez nem biztonságos szituáció, uram. Nem bánja, ha eltúnünk in-
nen?
– Ki foglak kapcsolni és átállok kézi vezérlésre – mondta
Heller.
– Ajjaj! Természetesen tudatában vagyok, hogy az én pilóta-
jártasságom sohasem versenyezhet az Önével.
Mindazonáltal egy fegyvertelen vontatóval szembeszállni egy
53
repüló eród ellen az...
Heller megnyomott egy kapcsolót. A hang elhallgatott.
– A robotok túl óvatosak – mondta.
– A vontatónak igaza van! – nyöszörögtem. – Egyszerúen ki-
robbantanak az úrból.
– Hol vannak? – kérdezte Heller. A 31-es képernyó felé hajolt.
Ledobta magát a helyi manóverezésre való pilótaülésbe.
A csóre tekert láncaimra néztem. Eszembe jutott, amit Heller
mondott a legelsó alkalommal, amikor a vontatón utaztam. Egy
ilyen hajó manóverezési képessége olyan gyors, hogy az ember
könnyen kitörheti a nyakát.
– És velem mi lesz? – J ajgattam. – Ha hirtelen irányt vált, ak-
kor péppé zúzódhatok.
– Végre megszabadulnék magától – mondta Heller. – Üljön a
földre és kapaszkodjon.
Pont mielótt becsatolta az utolsó csatját, felnyúlt és elhúzta a
pajzsokat a pilótafülke ablakok elól. Majd' megvakított egy ke-
gyetlen napsugár.
Hallottam Heller utolsó heveder csatjának kattanását.
A vontató hirtelen megfordult és más irányba állt.
A fénytól elvakult szemeim nem tudtak kivenni semmit, ahogy
aggódva néztem a Föld felé.
Váratlan lökést éreztem.
HELLER VISSZAFELÉ MENT, HOGY TALÁLKOZZON
AZ ORGYILKOS HAJÓVAL!
Még csak fegyverünk sincsen!
Igen, valóban öngyilkossá vált!
54
HATVANHARMADIK RÉSZ
1. fejezet
Heller meglódította aVontató Egyet az úr felé.
– Meg fog öletni minket! – üvöltöttem.
Eszeveszetten kerestem valamilyen megoldást, hogy leszed-
hessem a bilincsemet a csóról és szabaddá tehessem a csuklómat.
Szörnyú tempóban közelített a repüló eródhöz. A foltot már
szabad szemmel is láttam a pilótafülke ablakon keresztül. Nótt a
mérete!
Roppant nagy ágyúja volt, ami egy csatahajó lemezét ócska
bádoggá tudja zúzni. Mit csinálna ezzel az apró úrvontatóval?
Heller kezdett kitérni. A keze gyorsan száguldott a vontató he-
lyi manóverezó pultján: kiszámíthatatlanul mozgatta fel-le és
jobbra-balra. Óránként százezer mérföldról ötvenre változtatta a
sebességét, majd visszagyorsított!
A gravitációs tekercsek, amik lehetóvé tették az utazást ezen
az izén, nem voltak olyan gyorsak, mint Heller keze. Minden
egyes alkalommal késtek, bár csak röpke pillanatokra, de ez elég
volt ahhoz, hogy ízekre szedjen.
A macska minden karmával a pilótaülésbe kapaszkodott. Még
a laza bóre is lógott a hirtelen meglódulások és lassítások közben.
– Nyáááj! – nyivákolt a macska.
– Ne nyugtalankodj! – mondta Heller. – Ez a vontató csupa
hajtómú és ilyesmire tervezték. Annak a repüló eródnek meg kell
fordítania az egész hajót, hogy célozzon és lójön. Azt hiszem, mi
túl gyorsak leszünk neki.
– Azt HISZI?! – kiáltottam. – Ó, Hét Planéta Istennóje, ölelj
55
kebledre és engedj ott nyugodni!
– Pofa be! – mondta Heller. – Ha imádkozni akar, az ördögök
hamarabb meghall...
BUMM!
Az orgyilkos hajó elsó lövése a jobb oldalunkon robbant, zöld
túz tört eló, vakítóan ragyogott az úr kékjén. Mögöttünk csapott
le.
A halálos jármú tizenöt mérfö ldre volt.
BUMM!
A vontató beleremegett, amikor fölöttünk dörrent egy alig el-
hibázott lövés.
Az orgyilkos pilóta nyolc mérföldre volt elóttünk.
BUMM!
Úgy túnt, valami nekicsapódott a törzsünk aljának.
Az orgyilkos két mérföldre volt alattunk.
A vontató az orrán állt. Arra tervezték, hogy roppant súlyokat
toljon és vontasson. Vontatmány nélkül olyan volt Heller keze
alatt, mint egy forgács a hurrikánban.
BUMM!
A lövés ötszáz yardnyival rövidre sikerült. Átsurrantunk a
lángfüggönyön.
Úgy éreztem, mintha fogaskerék kapott volna el! A mozgá-
sunk messze túl volt azon, amit a gravitációs tekercsek kompen-
zálni tudtak.
Fekete úr.
A nap egy villanás alatt elhaladt mellettünk.
Egy pillanatra megláttam a Holdat.
– NYÁÁÁÚ! – nyivákolt a macska erósen kapaszkodva.
Ó, tizenhatodik pokol szarvas ördögei, kérlek, fogadjatok ma-
gatok közé és az örökkévalóságig ne engedjetek el! Bármit is tet-
tem, semmivel nem érdemeltem ki, hogy a Voltár Flotta harc-
mérnökének a markában legyek, aki öngyilkosságot akar elkövet-
ni!
A vontató mintha oldalt csúszott volna.
Hirtelen abbamaradt a himbálódzás.
56
TÍZ YARDNYIRA VOLT KÖZVETLENÜL ELOTTÜNK A
REPÜLO EROD BAL OLDALA!
Heller hirtelen megnyitott egy fúvókát.
RECCS!
A vontató ütközó frontjával és széles karjaival (amit arra ter-
veztek, hogy hajókat toljanak) egyenesen a repüló eród törzsét
zúzta be!
Rettegve bámultam az ablakon át.
Az orgyilkos hajó pilótafülkéje alig tíz lábnyira volt az ablak
elótt!
A vontató orra keményen nekifeszült a hajónak.
Hasító fémcsikorgás hallatszott, ahogy a gyilkos hajó próbált
elsietni!
Az orgyilkos pilóta pont elóttem volt, vörös kesztyúben! Be
tudott nézni az ablakunkon!
Az öklét rázta!
A másodpilótája elsütötte az ágyút, hogy a rázkódás hatására
elszabadulhassanak.
A vontató olyan szorosan nekitámaszkodott a másik hajó olda-
lának, mint egy pióca.
Heller keze nekifeszült a fúvókák karjainak.
Az orgyilkos pilóta brutális arca krétafehérré vált.
Oldalvást toltuk.
Nem tudott szabadulni.
Heller keze átnyúlt a jövó-múlt fóhajtómúvekhez. Megnyomta.
A vontató elórelendült!
Átszakadó fém szörnyú csikorgását vezette hozzánk a hajó-
törzs.
A repüló eród súlyának tehetetlensége küzdött a vontató gyor-
sulása ellen.
RECCS! BUMM!
Az orrgyilkos hajó szétesett.
Heller visszafordította a vontatót.
Az ablakon keresztül láttam az összelapított törzs a széthulló
részeket.
57
Csupán két fakó rózsaszín köd maradt az orgyilkos pilótákból,
ahogy felrobbantak az úr vákuumában.
– J ól van? – mondta Heller. – Azt hittem, hozzám beszél. Vá-
laszolni akartam, de rájöttem, hogy a kérdését a macskának szán-
ta.
– Miau – mondta a macska.
– Sajnálom – mondta Heller. – De meg kell szoknia, hogy a
Voltár Flotta tagja.
2. fejezet
A fekete úrben sodródtunk az orgyilkos hajó roncsai közt. A
Föld egy folyadékgömb volt alattunk ötvenezer mérföldnyi távol-
ságra.
Heller bekapcsolta a robotot.
– Ellenórizni, hogy esett-e kár a hajótesten, Corky!
– Nem kellett volna kikapcsolnia a hangomat. Adhattam volna
néhány jó tanácsot.
Körülnéztem. Nem tudtam rájönni, honnan jön a vontató hang-
ja. Szinte kísérteties volt.
– A hosszirányú varratok teljesen szétrepedtek, a hajtómúvek
megrepedtek, a lószer raktár...
– Corky! – szólt Heller. – NEM a repüló eródöt, hanem a saját
károsodásunkat kell ellenórizni!
– Sajnálom, uram. A kérdés nem volt kellóen konkrét. Kritizá-
lás nélkül mondom, uram. Kérem, tudassa velem, hogy az adato-
kat szóbeli vagy nyomtatott formában kéri a hajófar szalonjában
lévó asztalára.
– Egek! – mondta Heller. – Annyira sok?
– Még nem vagyok járatos az Önnel végzett munkában, uram.
A döntése szükséges bizonyos dolgokban. Arról van szó, hogy
mit kedvel jobban. A betáplált adataim kifejezetten utasítanak,
hogy tegyem önt elégedetté, ha lehetséges. Kaphatnék választ,
uram? A huszonkettedik alközpontom erre vár.
58
– Szóban és nyomtatva. – mondta Heller. – Kérem azokat az
adatokat.
– Van két kis karcolás a tolókarokon, uram. Az egyik 3,4 hü-
velyk hosszú, 1/16 hüvelyk széles. A másik 2,7 hüvelyk hosszú
és 1/8 hüvelyk széles. A javítás 2,7 kreditbe fog kerülni.
– Ez minden?
– Nos, igen, uram, de az „Ez minden?" kérdés nem kielégítóen
pontos. Az elnyeló bevonat megsérült és az ellenséges felderító
sugarak visszaveródnek róla. J avaslom, hogy kezeljük ezt a dol-
got minél hamarabb, hogy végre tudjam hajtani a tényleges fel-
adatomat, tehát megvédjem önt a bajtól.
– Szövegláda! – mondta Heller.
– Szövegláda ... szövegláda ... szövegláda ... Nem, uram.
Nincs ilyen részegységem, uram, és minden részegységem rend-
ben van. Én egy Mark XIII-as emberszabású robot vagyok, amit
a...
– Köszönöm – mondta Heller. – Kérek minden más adatot a
hajó jelenlegi állapotáról.
– Rendben, uram. Jól vagyok, uram. Ön hogy van?
– J ól – válaszolta Heller. – Ez a hajó állapotáról szóló adatok
vége?
– Még egy adat várakozik a nyolcvanötödik készenléti memó-
riában. Megadom azt is, uram. Amíg várakoztam, két poloskát
helyeztek el bennem: egyet az orrban, a másikat pedig a farban.
– Nocsak, nocsak! – mondta Heller. – Szóval így talált meg az
orgyilkos pilóta. Van valami jele másik repüló eródnek?
– Nincsenek hajók a képernyóimen, uram.
– Nagyon jó. Irányítást átvenni! Ügyelni, hogy jön-e másik ha-
jó! Haladjunk lassan a fekete lyuk koordinátái felé, amiket koráb-
ban feljegyeztünk a távcsóról. Az útiránytól nem szabad hirtelen
eltérni! A hajón belül és kívül is fogok dolgozni.
– Igen, uram. Most a vezérlést kezelem, uram.
Elkezdtünk eltávolodni a repüló eród szétszórt roncsaitól.
Heller rám mutatott és azt mondta a macskának:
– Figyelje! – Aztán egy szekrényhez ment és elkezdett kiszed-
59
ni egy túlnyomásos ruhát. Gondosan megvizsgálta és felvette.
Kerített néhány szerszámot, egy ecsetet és egy festékszórót. A
zsilipbe ment és bezárta maga mögött.
Hallottam a mágneses csizmájának lépteit a hajótörzsön a fém
jól vezette a hangot.
Aztán szörnyen megriadtam. Az arca feltúnt az ablak túlolda-
lán: benézett a pilótafülkébe.
Az úrsisakos emberek mindig olyan természetellenesnek tún-
nek szörnyetegekre emlékeztetnek. A számomra Heller egyéb-
ként is szörnyeteg volt. Szüntelenül azt tervezte, hogy kinyír, hi-
degvérrel megölte az antimanco legénységet, az orgyilkos pilóta
elleni órült, öngyilkos támadásával úgy összerázott, ahogy a koc-
kákat szokták a pohárban, én meg itt voltam: odabilincselve egy
csóhöz, mint egy vadállat, kiszolgáltatva a szeszélyeinek.
Ki kell találnom és tennem kell valamit, hogy kijussak innen.
Csak az lenne igazságos, ha kinyírhatnám Hellert. Valahogy még-
is meg kell valósítanom.
Meglehetósen biztos voltam benne, hogy meg tudnám tenni.
3. fejezet
Körülbelül fél óra múlva visszajött a zsilipen keresztül és le-
vette a túlnyomásos ruháját.
Visszajött a pilótafülkébe. Két tárgy volt a kezében. Felém ha-
jította óket: nekicsapódtak a falnak.
– Maga tudta, hogy ezek a poloskák ott vannak, az biztos! –
mondta. – Majdnem az életébe került ennek a titoknak az órizge-
tése.
– Nem gondoltam, hogy fontos – mondtam. – A tény, hogy
ezeket eltávolította, nem fogja megakadályozni abban a második
pilótát, hogy megtaláljon minket. Ki tudják szúrni a hajtómú tér-
turbulenciáját. Amint újra közel megy ahhoz a bolygóhoz, meg
fog találni minket a másik.
Hirtelen merész ötletem támadt. – Miért nem visz el a Voltár-
60
ra?
Lélegzetemet visszafojtva figyeltem öt. Ha rá tudnám venni,
hogy vigyen haza, akkor szabad és tiszta lennék. Lombar Hisst
utálta ót és ekkor Heller tudtán kívül még a Császárt is Lombar
irányította.
– Maga érdekel a legkevésbé – mondta Heller. – Van más dol-
gom is. Fel kell készülnöm a fekete lyukra.
Megborzongtam. Az veszélyes lehet.
– Mit foglalkozik egyáltalán ezzel a Föld bolygóval? – kérdez-
tem. – Miért nem megy egyszerúen haza és felejti el?
– Ez szép bolygó – mondta Heller. – Ha nem fejezem be a
küldetésemet, akkor lakhatatlanná válik. Egy évszázadon belül
vagy még hamarabb annyira lepusztítják, hogy az élet sem fog
fennmaradni rajta. Magát nem érdekli, hogy mi történik ötmilli-
árd emberrel?
– Csócselék! – mondtam.
Felvonta a szemöldökét.
– Szerintem magából indul ki! – mondta Heller. Felháborod-
tam a sértésen. Nincs tisztában azzal, hogy az Apparátus jövóbeli
vezetójével beszél? Ezt visszakapja, mielótt ennek az egésznek
vége!
Kinyitott egy gépház-ajtót és kitámasztotta. Ahol meg voltam
láncolva, onnan jól láttam. Valami igazán különös dolgot tett. A
Voltáron egy hatalmas tartalék idó-konverter tartályt raktak be a
szúk térbe. Még a hajótörzs tetejét is megbontották, hogy berak-
ják. Egy csavarkulcs volt nála és a hatalmas tartály búvónyílásán
dolgozott.
A jelzés világosan mutatta, hogy nem szabad kinyitni: lerob-
bantja a kezét annak, aki odanyúl. O meg kiszedte a csavarjait.
– Szétrobbant minket! – kiabáltam.
Fütyült rám. Leszedte a nagy fedólemezt és nyugodtan be-
nyúlt!
Megrettentem, mert arra számítottam, hogy megsemmisülnek
a karjai.
Nem tették.
61
Egy hatalmas becsomagolt tárgyat vett ki. A pilótafülkébe
hozta és kicsomagolta.
EGY LÉZERÁGYÚ!
Ó, a sunyi Ördög! Ez egyáltalán nem tartalék idókonverter!
Egyszerúen csak így rakta a hajóra és rejtette el mindenki szeme
e lö l.
Leszedett néhány álmennyezet-elemet. Becsúsztatta a lézer-
ágyút az elóre elkészített tartóba. Az eleje az elóttünk lévó térbe
irányult, ami kinyílik, ha lónek az ágyúval.
Visszament és egy második készülék volt nála. Nem tudtam,
mi az. Az ágyú mellé csavarozta.
– Miért nem szerelte be ezeket, mielótt az orgyilkos hajóval
kellett harcolnunk? – üvöltöttem.
– Ezek a nem igazán ágyúk – mondta. – Nem tettek volna túl
sok kárt abban a hajóban.
Pislogtam. Nagyon határozottan ágyúnak látszottak. Egy ve-
zérló panelhez kötötte óket, ami túzvezérlóhöz hasonlított.
Visszaszerelte az álmennyezet-elemeket, így a két készülék
már nem is látszott.
Aztán visszament a tartályhoz és elkezdett kiszedni belóle va-
lamiket, amik úgy néztek ki, mint egy szétszerelt kalitka lécei. A
zsiliphez vitte és halomba rakta óket. Odavitt még néhány dolgot
a halomhoz. Végül visszarakta a fedelet a tartályra.
Bezárta a gépházat, majd leült a távcsóhöz.
– No, ez aztán – mondta – igazán szép ósi fekete lyuk. Corky,
felgyorsulni és a pásztázókkal ráállni a céltárgyra! Minden adatot
betáplálni a memóriákba és számításokat végezni!
A vontató nekilódult.
– Bele fog lóni abba a fekete lyukba? – kérdeztem. Nyilván
elmebeteg. – Ez az égvilágon mindent beszippant. Maga még arra
is képes volna, hogy egy másik univerzumba lójön át minket azon
a micsodán keresztül!
– Azok a készülékek nem a fekete lyukhoz valók. Csak elóké-
szítek pár dolgot – mondta Heller.
Miben mesterkedik? Ha lenne valami fogalmam a terveiról, ta-
62
lán rávehetném valamire, hogy átejthessem.
– Mellesleg miért van szüksége fekete lyukra? – kérdeztem.
– Energia – mondta Heller. – Olcsó energia. Szinte semennyi
olajra nem lesz szükség, amikor kész leszek.
Úristen, azért barkácsol, hogy tönkretegye Rockecentert!
Nincs tisztában azzal, hogy az energiaprobléma bármilyen meg-
oldása lerombolná a Rockecenter monopóliumot? Feltétlenül ki
kell gondolnom valami MUKÖDO dolgot.
– Éhes? – kérdezte foghegyról. Azt hittem, hogy hozzám be-
szél, de aztán rájöttem, hogy a macskához szólt.
– Miau – felelt a macska.
– A foglyot szemmel tartani, Corky! – mondta Heller.
A béklyómat cibáltam. Elóször egy macska órzött, most meg
egy robotvontató fog vigyázni rám! Hát sose lesz vége a leala-
csonyításomra kifundált programnak?
Hallottam, amint Heller végigment az átjárón.
– Nos, ez az elsó tiszt szobája – mondta a macskának – Elólép-
tetem. Itt egy edény, hogy könnyíthessen magán. És itt a párnája,
a vizes tálkája és a tányérja. Egy doboz csirkét vagy inkább ton-
halat kér? Rendben legyen tonhal.
Hallottam ót a legénységi étkezdében, ahogy valami ennivalót
készített magának. Kis idó múlva visszajött, egy doboz forró italt
kortyolgatott. A macska is visszajött a képét nyalogatva. Ez már
sok volt.
– Nekem nem ad enni? – kérdeztem.
– Nem tudtam, hogy a csócselék megérdemli az evést – mond-
ta Heller.
– Maga sérteget! – mondtam.
– Nem hiszem, hogy ez lehetséges lenne – mondta Heller, és
nyugodtan szürcsölgette a forró italát.
Düh forrongott bennem.
– A szabályzat szerint etetni kell a foglyokat!
Ez segített. Odaadta nekem a forró italos dobozt.
Kinyitottam.
Üres volt!
63
– Úristen! Maga aztán utál engem! – vicsorogtam.
– Utálat? Ez nagyon erós kifejezés, Gris. Senki sem pazarol
utálatot egy undorító féregre.
Olyan erósen szorítottam a dobozt, hogy összeroppant.
– Tisztázzunk egy dolgot – mondta Heller. – A halálba csalta a
barátnómet. Nem vagyok képes a hajó végén lévó kabinokba
menni, mert órá emlékeztetnek. Maga a szabályokról meg a köte-
lességról locsog: jobb lett volna, ha tiszteletben tartja óket! Az a
kötelességem, hogy bíróság elé állítsam. A szabályzat tiltja a fo-
goly megölését. Csak ezért van még mindig életben, Gris. De
nem utálom magát! Érnie kéne valamit ahhoz, hogy utálni lehes-
sen. Most fogja be, dolgom van.
A hideg, szenvtelen megvetés a hangjában olyan volt, mintha
jeges kést forgatnának bennem. Egy új és rettenetes gondolat ha-
sított belém. Ha tudná, hogy személyesen én ölettem meg Krak
grófnót, akkor még a kötelességtudata sem tartaná féken. Nem
ítéltem meg helyesen, hogy milyen nagy bajban voltam valójá-
ban. Ajaj, jobban teszem, ha kihúzom magam belóle! A homlo-
kom ráncoltam az elszánt koncentrálás közben. Talán meg sem
érem, hogy bíróság elé kerüljek!?
4. fejezet
Heller azt mondta a vontatónak: – Szemeket a múszereken tar-
tani, nehogy véletlenül nekiütközzünk ennek a dolognak.
– Igen, uram.
Félelem hasított belém.
– Csak ebból tudhatja, hogy ütközünk? Hogyan tudja megfi-
gyelni a távcsövön, ha idóeltolódás van?
– Ennek a távcsónek van egy miniatúr idóirányzéka, de a lyuk
közvetlenül kibocsát némi gamma sugarat is. Maga szörnyen ide-
gesnek látszik.
– Az vagyok.
– Jó! – mondta szívtelenül. – Végre talán lesz némi fogalma
64
arról, hogy mit éreznek mások, amikor maga terrorizálja óket.
Nem vettem tudomásul a moralizálását. Kit érdekel, hogy mit
éreznek mások!? Ha egyszer az ember elkezd emiatt aggódni, ak-
kor többé nem szolgálhat az Apparátusban. Esetleg önmagával
sem tud szembenézni. Felemeltem a fejem, hogy átlássak a piló-
tafülke ablakon. Semmi, csak a fekete ég; meg nagy messze va-
lami, ami talán egy aszteroida lehet.
– Uram – mondta a vontató. – Azt hiszem, jobb, ha lelassítunk
ötvenezer mérföld per óráról.
– Ó, egek! – mondtam. – Nehogy itt hibásodj meg!
– Uram, kívánja, hogy feljegyezzem ennek az ellenséges fo-
golynak, Grisnek a megjegyzéseit?
– Ideiglenes memóriában eltárolni! – mondta Heller – Nem
lesz velünk sokáig. Ami azt illeti, nem is ebben az univerzumban
lesz. Kényelmes fékezési sebességre lassítani!
– Igen, uram. Úgy érzékelem, hogy csak 203,4 mérföldre va-
gyunk a fekete lyuktól.
– J ó. Az egyetemes, abszolút órát figyelni és fékezni amint át-
lépjük az idóvonalat!
– Igen, uram. Van egy üzenet a százhuszonharmadik alköz-
pontomból a foglyot, Grist illetóen. Vörös jelzés: megoldás. Rég-
óta dolgozik a problémán. Megadhatnám önnek, uram?
– Rajta!
– Annak a célomnak megfelelóen, hogy önt biztonságban tart-
sam, a következók tanácsosak: a fogoly fóbenjáró búnökben vét-
kes, beleértve az ön halálának elrendelését is. A bázisok listája
nem tartalmazza a Blito-P3-at. Kihasználhatnánk a joghézagot és
azt állíthatnánk, hogy nem volt tudomásunk a Blito-P3-on lévó
tiszti bizottság létezéséról. Megoldás: a fekete lyukhoz érkezve
próbaként hajítsa át rajta egy másik univerzumba. Várakozás a
megoldás elfogadásáig.
Magam elé meredtem. Még ez a vontató is ellenem fordult! És
milyen szadista vontató! Egy szörnyeteg!
– Figyelemre méltó ötlet – mondta Heller –, a válasz azonban
negatív.
65
– Uram, kérem, fontolja meg még egyszer. Az agyhullámai
rendkívüli ellenségességet jeleznek. Ha egy másik univerzumba
küldjük az ön döntése alapján, akkor semmi okunk késóbbre ha-
lasztani a dolgot. Az Ön elutasítása ellentétben áll a múködésem
céljával, ezért logikátlan.
– Késóbbi felhasználásra eltárolni! Milyen közel vagyunk
most a fekete lyukhoz?
– Körülbelül harminc mérföldre, uram. Teltek-múltak a má-
sodpercek.
– Idóugrásra felkészülni, uram! Erósen fékezek.
Hirtelen szörnyú fizikai torzulás állt eló. Az agyam eltompult,
a szívem vadul kalapált. Ugyanaz az érzés, mint amikor belépünk
a Voltáron a Palotanegyed kapuján. A fenébe, de utáltam ezt!
– A fekete lyuk csupán három mérföldre van elóttünk, uram.
Még bírom.
Felálltam. Átnéztem az ablakokon. Nem láttam semmit.
– Nincs odakint semmi – mondtam.
Heller lezárta és rögzítette az ablakok pajzsait!
– Hát, nagy teljesítmény volna, ha látná – mondta Heller. –
Nem nagyobb egy protonnál. Ez az egyik oka annak, hogy soha
nem találják meg ezeket az ósrégi fekete lyukakat. A másik pe-
dig, hogy most tizenhárom percnyivel a jövóben vagyunk. Soha
nem ment még be és ki a Palotanegyedból?
– Voltam már ott – mondtam védekezóen. Azt nem kellett
tudnia, hogy amikor az akadémiai óráim voltak, nekem azok he-
lyett minden alkalommal büntetófeladatot adtak. Egyedül azon a
szörnyú napon léptem be a Palotanegyedbe, amikor Lombar át-
vette ennek a végzetes Blito-P3 küldetésnek az irányítását. Az
egész Heller hibája, mert itt kutakodott.
– Adatokat! – mondta Heller.
– Igen, uram. Nyomtatásban is kiadom. Tömeg: 7,93 milliárd
tonna. A várt élettartam a végsó robbanás elótt 2,754 milliárd év.
Kisugárzás 5,49 megawatt. Térgömb torzulás 10,23 mérföld az
átmérón.
– Köszönöm – mondta Heller. – Megfordulni, farral afelé!
66
– Vonósugarakat kibocsátani! Irány a Blito-P3! A jövó-múlt
Ióhajtómúveket beindítani! Ha minden kész, vontatást megkez-
deni! Gongjelzést kérek, amikor nyolcszáz mérföldre vagyunk a
bolygófelszín fölött, hogy segíthessek a röppálya beállításában.
– Igen, uram. – A vontató nekikezdett az utasítások teljesítésé-
nek.
A hatalmas erómú elfojtott mennydörgése rövidesen kezdte
megremegtetni a hajót. Heller ellenórizte a múszereket, hogy
minden rendben menjen.
Kissé felengedtem. Rájöttem, hogy tizenhárom perccel a jövó-
ben elég láthatatlanok vagyunk az életben maradt orgyilkos pilóta
számára. Már éppen majdnem megnyugodtam, amikor hirtelen
átvillant az agyamon, hogy amint elszakadunk a vontatmánytól és
visszatérünk a normál úrbe, újra szabad prédává válunk.
Heller látszólag megfeledkezett erról. Kigöngyölt egy tervkö-
teget és tanulmányozni kezdte.
Visszament a nagy konvertertartályhoz és még több alkatrészt
szedett eló. A zsilipbe hordta óket.
Aztán belebújt egy élénkvörös sugárzásvédó öltözékbe. Az
arcvédó maszkja ördögivé tette. Valóságos manco ördög! A csö-
vek fedezékébe bújtam. Ó, egek, miért nincs valami ragyogó ötle-
tem, amivel megszabadulhatok tóle egyszer s mindenkorra? Mu-
száj! Muszáj! Muszáj!
Ekkor túlnyomásos úrruhába bújt, ami biztonsági védelemként
szolgált. Amikor a fejére rakta a sisakot, a fényes félgömbön
minden torzítva tükrözódött vissza. A macska ötven láb hosszú-
nak látszott. A pilótaülések teljesen alaktalanok voltak. Én távol
kuporgó foltnak látszottam. Pontosan illett ahhoz a lehetetlen
helyzethez, ami lekötötte szegény, meggyötört eszemet.
Heller a zsilipbe ment és bezárta. Aztán kinyitotta a külsó aj-
tót. Nyitva hagyta, így átláttam a belsó ajtók ablakain. Hosszú
biztonsági kötél volt hozzákötve. Egy kezdetleges padot készített
magának, ami egyszerúen a semmire támaszkodott. Elkezdett
összeszerelni valamit.
A tervet bent hagyta a pilótafülke ablakra ragasztva. Nagyon
67
különös volt.
Úgy nézett ki, mint egy óriási esernyó. Az ernyó alatt valami-
féle kalitka volt. Alatta, a szár felének környékén egy nagy gyúrú
volt KONVERTER felirattal. Az alján egy hatalmas gyúrú volt,
amire ez volt felírva: SÚLYOK.
Kinéztem a hajóablakon. Az ernyót szerelte össze. Csupán egy
elemekból álló tükör volt, aminek összeszerelve elég nagy lehe-
tett a mérete.
Miután végzett vele, hozzászerelte a következó egységet, ami
kalitkának túnt: rengeteg villa mutatott a közepe felé. Egy rúdhoz
rögzítette, ami az ernyó csúcsához vezetett. Aztán rászerelte a
lemezt, amit a terveken KONVERTER felirat jelölt.
Miután megtette ezeket, a rúd aljára akasztotta a súlyokat. Né-
hány biztonsági kötelet kötött a szerkezetre. A zsilipbe vitte a
padját és a szerszámait. Ellenórizte, hogy a szerkezet egyszerúen
velünk együtt sodródjon jó távol a hajótörzstól. Bezárta a külsó
zsilipajtót és bejött. Levette és felakasztotta az öltözeteket, aztán
a hajó farába ment.
Órák teltek el. A macska látszólag aludt a pilótaülésben, de
minden rezdülésemre kinyitotta a baljóslatú szemét.
Az öklömmel ütögettem a fejem. Ki kell gondolnom valamit,
hogy kiszabaduljak innen. Hiszen a halálba rohanok!
A macska felmordult.
5. fejezet
Heller visszajött a pilótafülkébe. Megborotválkozott, megfür-
dött és átöltözött. A meglehetósen sápatag komorságtól eltekintve
kipihentnek túnt.
– Corky – mondta a vontatónak –, a tömeg nehogy túllendül-
jön! Fékezünk?
– Igen, uram. Rajta tartok egy tolósugarat és már három órája
lassulunk.
– J ó – mondta Heller. Kihorgászott a zsebéból egy papírdara-
68
bot és felolvasott a vontatónak néhány koordinátát és sebességet.
Ebben a pillanatban ébredtem rá megrettenve, hogy nem a szok-
ványos gyakorló ruhát viselte: egy élénkvörös kezeslábas volt raj-
ta, amit a Flotta használ sugárzás közelében.
– Ez a hajó kibírja a sugárzást? – hebegtem.
– Minden manóvert a felszín fölött nyolcszáz mérfölddel fo-
gunk végezni – válaszolta. – A sugárzás a magnetoszférán belül
van, amit a földi emberek Van Allen féle sugárzási övnek nevez-
nek. A Föld fölött körülbelül hatszáz mérföldnyire van a teteje.
Mi kétszáz mérfölddel magasabban keringetjük, mivel ott soha
nincs orbitális forgalom. A hajón kívül most elég forró az úr.
Ezért vagyunk ezüst színúek és ezért zártuk be az összes hajóab-
lakot.
– No, várjunk csak! – mondtam. – Biztosan szivárgásokra
számít, máskülönben nem viselne sugárvédó kezeslábast. Engem
semmi sem véd! Sterilizálni akar?
– Köszönöm, hogy felhívta rá a figyelmem – mondta Heller.
Felkapta a macskát és az elsó tiszt szobájába ment. Amikor visz-
szajött, a macskán vörös takaró volt.
– Maga teljesen szívtelen! Morogtam.
– Nem is tudtam, hogy érdekli a szívem – mondta Heller. De
leszedte a bilincsemet a csóról és az egyik mérnök kabinjába vitt;
vécére is kiengedett. Megetetett valami vésztartalék múétellel,
amit úgy dobott elém az asztalra, mint egy kutyának. Ez bármi
másnál jobban hangsúlyozta, hogy mennyire veszélyben van az
életem; bármelyik percben az eszébe juthat, hogy egyszerúen el-
vágja a torkomat.
Adott nekem egy eldobható sugárzás elleni kezeslábast. Fel-
vettem, habár feltételeztem, hogy lyukakat vágott bele és levakar-
ta a szigetelést.
Visszavitt a pilótafülkébe és újra a csövekhez láncolt. Ott gug-
goltam; próbáltam találni valami kiutat.
Elkezdett Corkyval beszélgetni a pályairányról és sebességról;
majd kisvártatva leálltak a nagy jö vó-múlt fóhajtómúvek és el-
kezdtek dorombolni a segédhajtómúvek.
69
Tovább beszélgetett Corkyval, aztán hirtelen leálltak a segéd-
hajtómúvek. Hátborzongató volt a csönd.
Heller bekapcsolt minden képernyót. Ott volt a Föld szörnyen
nagynak túnt. Pontosan egy vörösesbarna terület felett voltunk.
De kicsit furcsának túntek a képek: valahogy hullámoztak.
Ellenórizte a koordinátákat, majd miután megnézett egy térké-
pet az egyik képernyón, megállapította Los Angeles, Las Vegas
és végül Barstow helyét. Az ujját kelet irányába húzta egy sivatagi
terület felé, amit az Ördög J átszótere névvel jelöltek meg. Egy
másik képernyóhöz fordult és egy kézmozdulattal kinagyította a
pont alattunk lévó terület képét. Micsoda elhagyatott sivatag volt!
Csupa kó és homok. Más területektól eltéróen efölött nem volt
felhó. Ismét tett egy kézmozdulatot és a kép nagyobb lett. Úgy
túnt, mintha egy szegmens újonnan épített épületek csoportja len-
ne. Pont a képernyó közepén hatalmas fekete terület volt.
Ekkor munkához látott. A képernyóket nézve kioldotta az ösz-
szerakott esernyóhöz kötött biztonsági köteleket. Mintha egy túbe
Iúzne cérnát, úgy vezetett keresztül egy vonósugarat a kalitkán,
ami pontosan a köpeny alatt volt.
Aztán elkezdett toló- és vonó sugarakkal dolgozni, így az
egész szerkezet a hajó hátulja felé mozdult el.
Egyre távolabbra tolta, a képét pedig apránként felnagyította.
Váratlanul az egész megroggyant. Hirtelen megrándult. A ka-
litka koncentrikus, befelé álló rúdjai mind a helyükre ugrottak.
– Megvan – mondta megkönnyebbült sóhajjal.
– Mi van meg? – kérdeztem. Nem láttam semmit.
– A fekete lyuk a kalitka közepére került anélkül, hogy az
egész szerkezetet elnyelte volna. Rendben.
Most lássuk, hogy használható-e motorként is. – Fölvett egy
kezeló egységet és elkezdett gombokat nyomogatni rajta. Néme-
lyik rúd közepéból kicsi lángsugarak törtek eló.
– Nagyszerú – mondta. – Beállítható a pozíciója.
– Mivel? – kérdeztem.
– Van egy automata érzékeló ezekhez a koordinátákhoz. A sú-
lyok legalsó gyúrújében van. A lyukból származó többlet energia
70
átfolyhat a rudakon és az egész szerkezetet nagyon lassan ide-oda
mozgathatja. A következó néhány millió évben a helyén kell ma-
radnia, pontosan az Ördög J átszótere fölött keringve.
– Mi ez az izé?
– Egy fókuszáló tükör. Visszaveri a kalitka belsejében lévó fe-
kete lyuk energiáját, átküldi a konverter gyúrún és a Föld felszí-
nén arra a pontra sugározza. Az alsó súlygyúrú arra használja a
Föld gravitációját, hogy függólegesen tartsa. Van egy koordináta-
érzékeló a súlygyúrúben, ami beszabályozza a helyzetét. – Egy
ideig figyelte. – Jó. Ott is vagyunk.
Átváltott egy csomó kapcsolót, amik leállították a vonósuga-
rakat.
– Corky, vigyél ki minket innen a normál idóbe, ötszáz mér-
földdel a felszín fölé!
– Azt ott akarja hagyni? – mondtam. – Valaki beleütközhet!
– Senki sem utazik tizenhárom perccel a jövóben – mondta. –
Ezen a bolygón nem. Még távcsóvel sem látják. És ha valami
szonda belebotlik, látja rajta a jelzést. – A képernyóre mutatott.
Volt rajta jelzés! Az egész ernyón látható. Angolul írták és így
szólt:
ENERGIA AZ EMBEREKNEK Rt.
Tilos az átjárás!
Megérinteni veszélyes!
MAGASFESZÜLTSÉG!
A hajó hirtelen megrándult és csikorgott, ahogy visszatértünk
a normál úrbe. Mindig is utáltam.
A képernyók valósabbnak túntek. A hatalmas Csendes-óceán
terült el alattunk. A Hawaiitól nyugatra látszó árnyék alapján Los
Angelesben reggel lehetett.
Heller a képtelefonnal volt elfoglalva. Izzy arca túnt fel.
– Hála istennek, Mr. J et. Már kezdtünk aggódni. Remélem,
semmi komoly dolog nem történt!
– Csak feltartott valami – mondta Heller – de eltakarítottam az
71
útból. Ott van az Energia az Embereknek Rt. fómérnöke?
– Dr. Phil A. Mentor pont az elószobában van. Ott aludt! Any-
nyira örülök, hogy jól van, Mr. J et. Azonnal idehozom.
Hamarosan egy kecskeszakállas férfi túnt fel a képernyón.
Egyszer csak felismertem ót Krak grófnó köreiból.
– A helyén van a ferromágneses oszlop? – kérdezte Heller.
– Igen, Mr. Jet. Pontosan a tervei szerint.
– Mostanra már forrónak kell lennie mondta Heller.
Dr. Mentor a telefon után nyúlt. Nyilvánvalóan közvetlen vo-
nal volt, mivel nem tárcsázott. Egy izgatott hang hallatszott át a
kagylóból a képtelefonba: – Ördög J átszótere, Egyes megfigyeló-
hely.
– Forró az oszlop? – kérdezte Mentor.
– De még mennyire, fónök. Forró vagy még annál is több. Az
egész (bíííp) izé eltúnt pontosan a jelzett idópontban. Valaki ott
hagyott egy teherautót – az is eltúnt!
– Nagyon jó – mondta Mentor. – Múködnek az idóleosztó
kondenzátorok?
– Ellenórzóm. Olyan izgatottak lettünk, amikor eltúnt az osz-
lop!
– Ellenórizze azokat a kondenzátorokat! – mondta Mentor.
Egy pillanat múlva visszatért az izgatott hang: – Igen, uram.
Áramlik a mikrohullámú energia nyaláb! Pillanatnyilag az ég felé
sugározzuk.
Mentor a képernyóre nézett: – Szeretne tudni bármi mást,
uram?
– Nem, nagyszerú. Hadd beszéljek Izzyvel.
Izzy állt a képernyó elé: – Olyan boldog vagyok, hogy múkö-
dik. Gratulálok, Mr. Jet!
– Köszönöm. Hogy áll a szerzódésekkel?
– Nos, néhány város nagyon szkeptikusnak túnik, de majd
meggondolják magukat, amint megkapják a mikrohullámú ener-
giát a villamos hálózatukban. Úgy gondolom, elég biztonságosan
el tudjuk kezdeni a mikrohullámú továbbító tükörrendszerek épí-
tését az energia szállítására. Nem fog váratlanul leállni, ugye?
72
– A következó néhány millió évben nem – mondta Heller –
Akkor minden rendben?
– Persze. Csak megszokásból kérdeztem. Azt hiszem, a fo-
gyasztók el lesznek ragadtatva, hogy egy pennyt kell fizetniük
egy kilowattért. Az ipari ár legyen negyed cent. Mégis van egy
probléma: nehéz lesz újra befektetni az egész profitunkat, mivel
csak a beruházás és karbantartás kerül pénzünkbe.
– Biztos meg tudja oldani! – mondta Heller.
– Ez igaz – mondta Izzy. – De van még valami: Mr.
Rockecenter nem lesz túl boldog, amikor sorra visszamondják az
olaj- és szénszerzódéseket.
– Szerintem sem – mondta Heller. – Megszerzett minden opci-
ót az olajtársaságok készleteinek eladására?
– Az eladási opciók a kezünkben vannak – jelentette ki Izzy. –
A saját döntésem alapján bevontam egy csomó helyi és más kis
olajtársaságot is. Gyakorlatilag a világon minden olajkészlet-
részvényre vannak eladási opcióink.
– J ól van – mondta Heller. – A következó projektem az, hogy
lenyomjuk az árat.
– Ettól az olcsó mikrohullámú energia hálózattól feltétlenül
esni fog.
– Igaz. De amikor azt mondom, hogy lenyomni, akkor úgy ér-
tem, hogy nagyonLE – mondta Heller.
– J elenleg nyolcvan és száz dollár között van egy részvény –
mondta Izzy. – Ön szerint mennyire legyen „le" az a le?
– Körülbelül ötven cent és egy dollár között – mondta Heller.
– Hú! – mondta Izzy. – Rockecenter nagyon le fog égni.
– Ez a cél – mondta Heller. – Leégés meg leégés egyenló csód.
Tehát most azt kérem, hogy szerezzen egy dolláros áron újabb
opciókat a világ összes olajrészvényének megvásárlására.
– MICSODA?
– Hallotta. Az eladási opcióink egy vagyont fognak érni. Az-
tán amikor elérik a legalacsonyabb árat, akkor a maga vételi op-
ciói a világ összes olajtársaságának az irányítását a maga kezébe
fogják adni.
73
– Hú – mondta Izzy. – Valóra válik az álmunk, hogy cégek
irányítsák a bolygót! Remélem, hogy a Sors nem hallgatja ezt a
beszélgetést.
– Valahogy megoldjuk – erósítette meg Heller.
– Mr. Jet, önmagában az, hogy olcsó energiát adunk el a vá-
rosoknak, nem fogja annyira levinni a részvények árát.
– Tudom, hogy nem fogja. De a következó projekt igen. Van
még valami, Izzy?
– Igen, Mr. J et. Ne csináljon semmi veszélyeset! Aggódunk
magáért.
– Itt minden nagyon békés – mondta Heller. – Viszlát.
A képtelefon elsötétült.
Viharosan járt az eszem, (bíííp) Hellert! Az a fekete lyuk mik-
rohullámú energiarendszer az Octopus végét jelentené! Olcsó
energia az egész Földnek? Elképesztó! Micsoda romlást jelent ez
szegény Mr. Rockecenter számára!
Hirtelen eszembe jutott, hogy az oroszok már rég tökéletesen
kidolgozták a múholdrombolókat. Igyekeztem kiagyalni valamit,
hogy kiszabadulhassak és rávehessem az oroszokat, hogy keres-
sék meg és robbantsák fel azt a szerkentyút meg a fekete lyukat,
amit az égre helyezett.
Ó, EZ aztán megoldaná a problémáimat! Mégis én nevetnék a
végén!
Valahogy, valamiképpen ki kell szabadulnom! A helyzet telje-
sen túrhetetlen volt Rockecenter és Hisst számára, meg nekem is.
Mindent megmenthetek, ha elszánom magamat. De hogy csinál-
jam?
6. fejezet
Heller ezt mondta a vontatónak: – Van valami jele annak a
másik orgyilkos pilótának?
– Nincs, uram. Egyfolytában figyelem, amióta visszatértünk a
normál idóbe. De fokozott elóvigyázatosságot javaslok, uram!
74
Visszakapcsoltam mindenféle hullám teljes elnyelésére. Azonban
fel kell hívnom a figyelmét arra, hogy ha tovább növeljük a se-
bességünket, akkor mágneses hullámot fogunk kelteni, amit ész-
revehetnek. Én komolyan ... ószintén ... komolyan ... ószintén –
helytelen jelentésárnyalat. – Sürgsen. Sürgósen azt tanácsolom,
hogy maradjunk mozdulatlanul.
– Felülbírálva, negatív! – mondta Heller. Elóvett egy könyvet.
– Ezeket a koordinátákat feljegyezni az utazási adatbankba és az-
tán folyamatos útvonalat összeállítani belólük! – És elkezdte ol-
vasni a pontos térbeli pontok hosszú sorát az egész Földön:
Észak-Amerika, Karib-tenger, Dél-Amerika, Ausztrália, Ázsia, a
Közel-Kelet, Oroszország, Közép-Európa, Európa, Alaszka és
Kanada, és így tovább.
Most mire készülhet?
Végül befejezte, a vontató pedig azt mondta: – Mind megvan,
uram. Megszámozva sorba rendeztem óket.
– Menjünk az egyes pontra – mondta Heller.
– Az Watson, Kalifornia – közölte a vontató. – Pontosan alat-
tunk.
– Irány oda! – mondta Heller. Felnyitotta a sugárzás elleni vé-
dópajzsokat a hajóablakokról. A vontató szédítóen megbillent.
Ötszáz mérfölddel alattunk Los Angeles térsége sárga szmog pa-
ca volt.
Heller beállította a képernyóit. A középsó kinagyítása azt mu-
tatta, hogy pontosan egy olajfinomítót céloztunk meg!
– Csak maradjunk rajta! – mondta a vontatónak. A képtelefon-
hoz nyúlt és csöngetett. Izzy aggodalmas arca jelent meg.
– Csak ellenórzés – mondta Heller. – Megvannak a vételi op-
ciók az egész világon az összes olajrészvényre egy dolláros áron?
– Atyavilág! – sopánkodott Izzy. – Azt hiszik, hogy órültek
vagyunk: hogy pazaroljuk az opciós pénzünket. De igen, a bróke-
reink épp most telefonálnak be. Kérem, tartsa!
Egy másik telefonba beszélt. Aztán visszajött a miénkre.
– Igen; úgy gondolják, hogy elvesztettük az eszünket, de meg-
vannak. Mr. J et, hogy eshetnek le annyira?
75
– Majd meglátja – mondta Heller. – Viszlát!
Visszatért az alattunk lévó olajfinomító kinagyított képéhez.
Egy alaprajzot ellenórzött.
– Magas építésú töltócsó – mondta. Egy keveset igazított a hajó
helyzetén.
Aztán a kezei kinyúltak annak a lézerágyúnak a túzvezérlóje
felé, amit nemrég telepített.
– NE! – kiabáltam kétségbeesve. – Ne robbantsa fel a finomí-
tókat!
Az ujjával megnyomta a túzgombot. A fegyvert fedó mennye-
zeti elem rövid ideig búgott.
Rémülten néztem. Azt hittem, hogy kigyullad a finomító egy
részének nagyított képe.
Vártam.
De nem!
– Corky, kettes pont! – mondta Heller.
– Az Wilmington. Kalifornia – válaszolta a vontató. már meg
is mozdultunk.
Heller ugyanazt tette, mint az elóbb.
Nem láttam lent semmi változást.
– Hármas pont! – mondta Heller.
– Az Long Beach, Kalifornia – válaszolta a vontató.
Heller megismételte a múveleteit.
– Négyes pont! – mondta Heller.
– Az El Segundo, Kalifornia-válaszolta a vontató.
Heller megismételte ugyanazt az eljárást.
– Mondja, mi a fene folyik itt? – érdeklódtem. – Nem robbant
fel semmit?
– Döntse már el! – mondta Heller. – Fél órája azt mondta,
hogy ne tegyem.
– Kérem, mondja el, mit csinál!
Rám pillantott.
– Amit az olajfinomítóban termelnek, az a nyersolaj tartályok-
ból elóször mind a magas építésú töltócsövekbe megy. Innen vé-
gigmegy minden más technológiához az üzemben: kerozin, dízel
76
üzemanyag, könnyú benzin, satöbbi. Én csak hamis sugártöltetet
küldök a töltócsövek fémjébe. A Geiger számlálón órülten jelez,
de mást nem befolyásol. Maga nem megy innen sehová, úgyhogy
nincs okom titkolni, hogy Izzynek van egy készüléke a hullámok
nullázására.
Elfordult és visszament dolgozni, tehát a vontatóval együtt
ugyanazt csinálták végig módszeresen minden egyes olajfinomí-
tóval az egész világon.
Másfél napot vett igénybe az egész.
Utána Heller aludt egy keveset. Kanada felett jártunk, miután
voltunk a bolygó minden más része fölött.
Ott guggoltam azon gondolkodva, hogy milyen különösen vi-
selkedik. Valójában semmit sem rombolt le. A számomra ez nem
túnt túl célravezetónek. Határozottan nem az Apparátus tanköny-
ve szerinti eljárás. Lehet, hogy királyi tiszt, de biztosan nem fog
soha megfelelni egy igazi szervezet számára, mint a miénk. Nin-
csenek robbanások! Micsoda mulasztás!...
Lezuhanyzott, megborotválkozott és tiszta ruhában jött vissza
a pilótafülkébe. Megetette a macskát, aztán engem. Visszaláncolt
a csóhöz és leült a bolygópilóta-ülésbe. Felhívta Izzyt, adott neki
egy telefonszámot, hogy hívja fel, majd amikor felvették, tartsa
közel a készüléket a képtelefonhoz.
Izzy azt mondta az illetónek, hogy valaki beszélni akar vele.
Odatartotta a telefont.
– Wister vagyok – mondta Heller.
– Nahát, kedves Wister; micsoda csodálatos meglepetés!
Örökké hálás leszek Önnek.
MISS SIMMONS!
– Én pedig mindig emlékezni fogok magára – válaszolta
Heller. – Figyeljen. Van valamim, ami nagyon érdekelni fogja.
Tudta, hogy a világon minden olajfinomítóban radioaktivitást je-
lez a Geiger számláló?
– NE MONDJ A!!!
– De, ez tény. Azt hiszem, azonnal akciócsoportokat kellene
kiküldenie és ellenórizni kellene óket. Amikor közel megy bár-
77
melyikhez, a Geiger számláló mindegyiknél kiakad.
– TE JÓ ÉG!
– Ellenórizné a kedvemért? – kérdezte Heller.
– Úristen! Ha ez igaz, Wister, az Antinukleáris Tiltakozó Me-
netelók minden országban roppant lármát fognak csapni!
– Ezt reméltem – mondta Heller –, tüntetéseket mindenhol.
– Meglesz, Wister. És köszönöm, köszönöm, köszönöm, maga
kedves fiú! A (BÍÍÍP)-EK!
Letette.
– Húha! – mondta Izzy.
– Igen – mondta Heller. – Kétszeres húha. Az olajrészvények
úgy fognak lezuhanni, mint a rakéta hátszéllel. Amikor majdnem
elérik a legalsó árat, eladunk! És használja fel Maysabongo kész-
pénzét, hogy az Egyesült Államokban minden csepp olajtartalék-
ra érvényesítse a szerzódéseket. Aztán júliusban a világon min-
den olajvállalatot vegyen meg potom pénzért.
– Mr. J et, minden álmunk valóra válik! Remélem, hogy a Sors
nem fog közbeavatkozni.
– Megpróbálok gondoskodni róla, hogy ne tegye – mondta
Heller. – Viszlát! No, gondoskodjunk a program utolsó kis darab-
járól és kész is a küldetés – jelentette ki.
– Kész? – kiáltottam döbbenten. – Az isten szerelmére, mit te-
het még?
– Á, ez az utolsó csak egy apróság. A déli sark szeret elvándo-
rolni a tenger fölött. A bolygót egy kissé meg kell pöccinteni,
hogy stabilizálódjon a forgása. Corky, indulás a Szaturnusz boly-
góra!
Szaturnusz?
A fejem most aztán igazán szédelgett.
Csak arra tudtam gondolni, hogy ugrasztotta a mozgalmakat,
ami teljesen tönkretenné az Octopus olajat és más olajtársaságo-
kat. Még a masszív sajtóbefolyásolásuk sem tudná elfojtani a fel-
támadó pánikhullámot. Rockecenternek annyi, ha nem szabadu-
lok ki!
Átgondoltam, hogyan tudnám helyrehozni ezt a katasztrófát.
78
Tulajdonképpen csak annyit kell tennem, hogy Rockecenterrel
egy múholdrombolót küldetek az esernyószerkezet ellen, lebom-
báztatom az Empire State Buildinget, atombombát dobatok
Maysabongo Köztársaságra, hogy ne is létezzen, majd bejelente-
tem a várakozó világnak, hogy az olajfinomítók NEM radioaktí-
vak. Igen, meg lehet oldani!
De most valami rejtélyes okból a Szaturnusz felé tartunk.
HOGYAN SZABADULHATNÉK KI?
7. fejezet
Heller lezárta a sugárzás elleni védópajzsokat, hogy még egy-
szer át tudjunk menni a magnetoszférán. Hallottam a segédhajtó-
múveket egyre jobban felpörögni. A pilótafülke mögött voltak, én
meg a tólük elválasztó falhoz közel voltam láncolva, így a hang
kezdte sérteni a fülem.
– Nem hiszem, hogy ezeknek a segédhajtómúveket ilyen nagy
fordulatszámra tervezték – mondtam félénken.
– Hagyja már abba a sopánkodást! A fénysebesség határáig
tudják gyorsítani a hajót. Szerintem pont jó a hangjuk.
– Lehet – morogtam fogcsikorgatva. Ó, egek, miért is van
bármi közöm bárkihez, aki a Flotta legelmebetegebb állományá-
nak tagja, a harcmérnöke? Nem csoda, hogy az átlagos szolgálati
idejük csak két év. Helleré már rég lejárt; háromszor annyit vagy
még annál is többet húzott le. És ráadásul sebességmániás.
– Minek ez a sietség?
– Nincs értelme itt ténferegni. Ezzel a gyorsulással és fékezés-
sel órákig eltart. Rápillantott egy kijelzóre, amin túl gyorsan pö-
rögtek a számok ahhoz, hogy leolvassam. – A Szaturnusz jelenleg
782.617.819 mérföldre van. Nem a minimális távolságra van. A
Földhöz legközelebb körülbelül 740.000.000 mérföldre lesz.
– Miért pont a Szaturnusz? – kérdeztem.
Heller vállat vont. A kezével a képernyókre mutatott.
– Nem lát üstökösöket, ugye?
79
Üstökösök? Szaturnusz? Most már tudtam, hogy órült. Még
egyszer próbálkoztam.
– Ha ilyen gyorsan távozik, a másik orgyilkos hajó biztosan
észreveszi a turbulenciánkat: és még ha nem is látnak meg, várni
fognak, amikor visszatérünk.
– Ez igaz. Nem tudnak követni. Nem olyan gyorsak, mint mi.
– Nem, nem. Nem érti. Amikor visszatérünk, lesból fognak
ránk támadni. Megtalálhatnak minket akár lokátorok nélkül is.
Már a nyelvem hegyén volt, hogy kimondjam: ez is azt tá-
masztja alá, hogy azonnal a Voltárra kell mennie. Azzal nyeregbe
kerülnék, Lombar elfogatná ót, én pedig szabad lennék. De amint
beszédre nyitottam a szám, villámcsapás erejével sújtott le rám
egy gondolat.
Ennek az ördögnek a tettei teljes pusztulást jelentenek szegény
Rockecenter számára.
Ha hazamegyek és itt hagyom ezt a balhét; akkor Lombar
Hisst olyan lassan végeztet ki, hogy az hónapokig tart. Egészen
más lenne, ha bevágtázhatnék
és azt kiálthatnám: „Vissza kellett térnem, hogy megmentsem
az életét" vagy valami hasonlót. Nincs semmi mentségem arra,
hogy visszamegyek, kivéve, hogy elkaptak. Lombarnak ez nem
tetszene.
Nem, ki kell találnom valamit, hogy meglóghassak és meg-
semmisítsem Heller ördögien gonosz munkáját. Nem mehetek
vissza és hagyhatom itt a Földet Rockecenter nélkül, tiszta leve-
góvel, olcsó energiával és boldog csócselékkel. Heller teljes gyó-
zelmet arasson? Szó se lehet róla!
Leguggoltam és még elszántabban gondolkodtam.
Azt mondta a macskának és a vontatónak, hogy tartsák rajtam
a szemüket, majd a hajó végébe ment.
A képernyókön úgy pörgött a Föld, mint egy eldobott labda.
Hirtelen rájöttem, hogy az aszteroidaövön minden valószínúség
szerint pilóta nélkül fogunk átmenni. Megdermedtem.
Aztán megláttam, ahogy teljesen magától elfordul az idóirány-
zék számlapja. Ez halálra rémített. Ez a vontató valamifajta szel-
80
lem? Nem tudtam rájönni, hogy honnan szól a hangja, még Heller
sem beszélt a mikrofonba.
Minden eddiginél elszántabban eldöntöttem, hogy ki kell jut-
nom innen.
De ami még ennél is fontosabb: figyelmeztetnem kell
Rockecentert, mielótt túl késó lenne. Az a (bíííp) Faht Bej még
most is rájuk szabadíthatná Black Jowl-t Tegyük fel, hogy visz-
szamegyek a Voltárra és egyszerúen azt mondom Lombarnak?
„Nos, barátom, épp most foglaltattam el az egész Föld bázist."
Igen, kétség sem fér hozzá. Lombar harapna rá, mégpedig egyál-
talán nem kedvezóen.
Hogy a POKOLBA mászhatnék ki ebból a slamasztikából?
Rövidesen fékezni kezdtünk és úgy félórával késóbb már a
Szaturnuszt is látni lehetett.
Még soha nem láttam elótte azt a bolygót. Óriási volt. A gyú-
rúkhöz képest ferdén érkeztünk meg. Azokra a fura körökre me-
redtem. A két külsó gyúrú nagyon fényes volt; a hozzánk köze-
lebbi vékonyabbnak látszott.
Heller visszajött a pilótafülkébe.
A Vontató majdnem a leállásig lelassított. – Átveszem,Corky!
– szólt Heller.
– Uram, hadd figyelmeztessem, hogy nagyon erós a gravitáció.
Folytatom a fékezést. Nagyon közel vagyunk az egyik holdhoz és
úgy túnik, egy új vulkán fog kitörni rajta.
Heller ránézett: nagyon színes látvány volt. Végül is az egész
hely színes volt: maga a bolygó sárgás volt, ám az egyenlítójéhez
közel pasztellzöldnek látszott és vöröses-barna foltjai voltak. De
nagyon veszélyesnek túnt.
– Ugye nem próbál meg leszállni rajta? – mondtam.
Heller foghegyról válaszolt:
– A felszíne gáz. Legyen csendben, amíg töprengek.
Nem volt a leghalványabb elképzelésem sem arról, hogy min
töprengett. Egy múszert irányított a legkülsó gyúrú felé. Úgy túnt,
hogy szilárd részecskék ezreiból, millióiból, milliárdjaiból áll,
amik lassan sodródnak körbe-körbe.
81
Heller közel vitte a vontatót a legkülsó gyúrúhöz, így ugyan-
olyan sebességgel mozogtunk, mint az egész tömeg, tehát a feke-
te égen a csillagok apró mozgásától eltekintve mozdulatlannak
túntünk. Meglepett, hogy egyáltalán láttam csillagmozgást. Ez a
bolygó biztos gyorsabban forog a tengelye körül, mint a Föld.
– Corky, vonósugarakat bekapcsolni! Teljes eróvel! Nagy da-
rabot fogunk megfogni, aztán majd itt hagyunk belóle valameny-
nyit, amikor már méretre szabtuk.
– Egy darabot miból? – kérdeztem.
– J égból – mondta Heller. – Azok a részecskék jégból vannak.
Meg se kottyan pár milliárd tonna.
– Egész idáig eljöttünk jégért? – kérdeztem.
– Persze! Szerezhettünk volna egy üstökösból is, ha kéznél lett
volna valamelyik, de valójában ez tisztább anyag. Nem kell a sok
kó.
– Az ég szerelmére, minek ez? – kérdeztem.
– Nyilvánvaló, hogy a sarkok rendbehozatalára – mondta
Heller. – Azt akarom, hogy a sarkok ne vándoroljanak többé. A
dagály elárasztaná a Földet.
– Úgy érti, hogy vizet visz oda, hogy megállítsa a dagályt? –
J ó ég, most már biztos, hogy elmebeteg.
– Néhány milliárd tonna víz semmiség. A víz szörnyen nehéz
anyag. Amennyit mi viszünk, még egy kis hegyhez sem volna
elég. Corky, rögzíteni!
A vontató motorok rezgése hozzáadódott a gravitációs teker-
csek sivításához.
– A szökési sebesség huszonkét mérföld per szekundum –
mondta Corky. – J avaslom, tegyünk meg fél bolygó-fordulatot.
Az öt óra és hét perc.
– Rendben van – mondta Heller. – Folytassuk.
A hajó közepén a jövó-múlt fóhajtómúvek szörnyú morajlást
kezdve tovább múködtek.
Heller egy visszapillantó képernyót nézett. Elóször nagyon kis
változás látszott a legszélsó gyúrún, amihez mi nagyon közel vol-
tunk. Aztán megláttam egy hajszálvékony rést. Kezdett tágulni,
82
ahogy a másodpercek percekké váltak.
A bolygó felszíne kezdett lassanként eltávolodni.
Körülbelül tizenöt perccel késóbb azt mondtam:
– Lyukat hagyunk a gyúrúben.
– Fel fog töltódni – jelentette ki Heller. – Az arányokhoz ké-
pest szinte semmi, amit elviszünk.
Azt hitte, hogy ez semmi. Mögöttünk az egész ég úgy nézett
ki, mintha jéggel lenne megtöltve!
– Valami csillagász a Földön észre fogja venni – mondtam.
– Azt kétlem. És ha észre is veszi, azt fogja hinni, hogy csak
valami új üstökös.
– Hát, az orgyilkos hajó látni fogja, és ók tudni fogják, mi ez.
– Túl sokat aggódik – jelentette ki Heller.
– Félholt vagyok az aggodalomtól mondtam. – Miért nem en-
gedi, hogy lefeküdjek egy priccsre és aludjak?
Nem vett tudomást rólam.
Az idó telt-múlt. A hatalmas jég mennyiség lassacskán távo-
labb araszolt a gyúrútól és a bolygó felszínétól. A jövó-múlt fó-
hajtómúvek erólködtek és dörögtek. A vontatónak igaza volt.
Több mint öt órába tellett, amíg ezt a hatalmas tömeget kiszaba-
dítottuk a Szaturnusz gravitációjából és az úrbe vittük.
Már egyre gyorsabban ment. A jég fehéren ragyogott a távoli
nap fényében, élesen körvonallal az úr kékje elótt.
Heller és a vontató az útvonalat számítgatta a Föld felé.
Akármi más volt is még rossz és akármi mást kellett is még
megoldanom, volt egy tény, ami rémes volt számomra. Az or-
gyilkos hajó valószínúleg nem tévesztett minket szem elól. És
most lesben vár.
8. fejezet
Az óriási jövó-múlt fóhajtómúvek mennydörögtek az apró
törzsben, a vonó motorok pedig jajongtak. Az ezüstös jég milli-
árdnyi tonnáját vonszoltuk át az ég kékjének millió meg millió
83
mérföldjén. Az út során fél fénysebességig nótt a sebesség. Ekkor
a vontató megfordult és a sebességet csökkentve fékezett egy da-
rabig. Most megint szemben voltunk vele a távolság nagyobb ré-
szét mögöttünk hagytuk. Sokkal lassabban haladtunk, de még
mindig messze a Föld holdjának röppályáján kívül voltunk.
Heller buzgón számolgatott olyan dolgokat, mint a Föld forgá-
sa és koordinátái a nap körüli röppályáján. Néhányszor módosí-
tott a sebességen, aztán elégedettnek túnt a beérkezés szögével.
A Föld már nem csak fényes folt volt, hanem kezdett alakot öl-
teni. Az alkonyzóna árnyéka kezdett nagyon világossá válni.
Heller várt, amíg nagyjából négyszer olyan messze voltunk a
sárgás hold pályájától, mint a Föld, aztán letette a jegyzettömbjét.
Nagyon gyorsan haladtunk a jég tömegével együtt.
– Corky, ellenórizzük ezeket a számokat! – és felolvasta óket.
– Mi a benyomásod?
– Nos, uram, nekem nincs benyomásom. A tömeg a bolygó
északi sarkát fogja eltalálni harminchárom fokos szögben déli
irányban a keleti hosszúság 36,5 fokán. A giroszkópos elmozdu-
lás alapján kissé meg fogja változtatni a belsó mag fordulatszá-
mát és a mágneses pólusokat közelebb viszi a Föld tengelyvona-
lához.
– Következtetés erról a hatásról? – kérdezte Heller.
– Megszúnteti a déli sarok vándorlását a víz fölött, ami megol-
vasztotta azokat a pontokat és a kontinensek süllyedését okozta.
A kockázat az, hogy valószínúleg el fog találni néhány jegesmed-
vét.
– Köszönöm. Kérem a beérkezés ismételt ellenórzését.
– Nos, uram, úgy vélem, a végén még kell egy hatmillió láb-
fontos lefelé irányuló meghajtás löket, mielótt kilépünk a bolygó
atmoszférájából. Máskülönben enyhe párnahatás következhet be.
Mi legyen a jegesmedvékkel, uram? Küldjek ki figyelmeztetést?
– Már kihaltak – jelentette ki Heller. – Nincs említésre méltó
élet az északi sarkon.
– Köszönöm, uram. Helyesbíteni fogom a felmérési adataimat.
Uram, a százhuszonnegyedik alközpontom vörös jelzést ad. Van
84
némi mágneses turbulencia közvetlenül elóttünk körülbelül fél-
millió mérföldre a bolygófelszíntól. A tizenhármas képernyón
van.
Ott volt! Egy zavarörvény.
AZ ORGYILKOS HAJÓ!
J óval a Föld felszíne fölé emelkedett, hogy elkapjon!
– A fenébe – mondta Heller. – Nem számítottam rájuk ilyen
hamar. – Felkapott egy mikrofont és bele szólt:
– Apparátusi hajó jelentkezzen!
Nem válaszoltak. Ellenórizte az Apparátus hajóközi frekvenci-
áját szúkített tartományban. A Vontató Egy beszél, Kaukalsia
herceg, Külsó Részleg. Vontatmányom van. Szeretném, ha nem
zavarnának meg.
Semmi válasz.
Heller újra próbálta:
– Apparátusi hajó, itt J ettero Heller, X fokozat, Voltár Flotta, a
Nagy Tanács parancsával. Utasítom, hogy módosítsa az irányát és
kerülje el a vontatmány megzavarását!
Semmi válasz! Pedig kellene válaszolniuk! Visszatérünk a
bolygóra, ók pedig éppen azt akarták megakadályozni, hogy el-
hagyhassuk.
Ekkor kezdett felderengeni, hogy ez orgyilkos pilóta és a társa
is parancsot kapott Heller megölésére!
A hajó továbbra is egyenest felénk tartott.
– A fenébe! – mondta Heller. – Nem tudom elenged: a von-
tatmányt! Ez az órült idióta katasztrófát fog okozni!
Lerakta a mikrofont. Mindent kézi vezérlésre kapcsolt. Arra
számítottam, hogy megszabadul a jégtömegtól és elmenekülünk.
Nem tette! A csökönyös idióta folytatni akarta a tervét!
Még fegyverünk sincsen!
Az orgyilkos hajó nagyon gyorsan közeledett a képernyókön.
Heller kinyitotta a hajóablak fedeleket. Ott volt a gyilkos hajó!
Kissé balra tólünk. A vak is látja, olyan nagyképú volt, hogy még
az ezüst védórétegét sem kapcsolta ki.
A turbulenciától eltekintve mi magunk láthatatlanok voltunk
85
számára. De a hátunk mögött lévó vontatmány közelsége alapján
kiszúrt minket.
Heller a mennyezet felé nyúlt, beállított egy számlapot és be-
kapcsolt valamit. A hüvelykujját a túzvezérlóre tette. El sem tud-
tam képzelni, hogy mit csinál. Nem volt valódi ágyúnk.
Körülbelül ezer yardnyira elóttünk váratlanul egy újabb hajó
túnt fel!
Ez meglepett.
Pont úgy nézett ki, mint aVontató Egy!
A második henger, amit fölszerelt!
Nyilvánvalóan egy elektronikus hologramvetító volt, ami tel-
jesen szokványos dolog a Voltár ünnepeken és bemutatókon.
Az orgyilkosok számára biztosan úgy látszott, mintha a vonta-
tó egyszerúen bekapcsolta volna az ezüst védórétegét!
A halálos hajó a bal oldalunkon volt. Megfordult.
TÜZELT!
A lövés jóval a hologram fölé ment.
ÚJRA TÜZELT!
Ez a lövés a hologram alá ment.
ÚJ ABB LÖVÉS!
Láng robbant pontosan a hologram vontató közepén!
Heller megnyomott egy kapcsolót.
A hologram eltúnt!
Egy szusszanásnyi ideig azt hittem, hogy megúsztuk.
Ha szerencsénk van, a repüló eród megfordul és Eltávolodik a
bolygó felszínétól, azt gondolva, hogy elvégezte a dolgát.
– Kérlek, menj innen! – imádkoztam halkan. – Kérlek, légy
ostoba és hagyj itt minket!
Hirtelen ráébredtem, mi nem stimmel. Látniuk kellett, hogy
semmilyen törmelék nem keletkezett a lövés után! Vagy ó vagy a
múszerei észlelték, hogy elvétették!
Megfordultak, és még ha tíz mérföldre is voltak tólünk balra,
szinte bele tudtam nézni az ágyú csövébe. A múszereik újra meg-
találták a turbulenciánkat!
EGY VILLANÁS!
86
A vontató megrázkódott.
ELTALÁLT!
A jövó-múlt fóhajtómúvek hirtelen fel sivítottak.
Olyan volt, mintha elengedtek volna egy csúzlit és mi lettünk
volna a kavics!
A fekete égen megugorva cigánykereket hánytunk.
Corky hangja: Meghibásodás! Meghibásodás! A vontató haj-
tómú leállt! Elszakadtunk a vontatmányunktól!
A bolygó távoli felszíne vészesen közeledett.
Heller keze villámgyorsan leállította a fóhajtómúvet. Felpör-
gette a bolygó hajtómúveket.
Teljes gáz közben fékeztünk!
A Föld három másodpercre ugyanolyan méretú maradt, aztán
elkezdett újra zsugorodni.
Heller kezelószervekhez kapkodott.
Ekkor szembeálltunk a vontatmány hatalmas fehér tömegével.
Robbanás dörrent a jobb oldalunkon.
Az orgyilkos hajó tüzelt.
A vontatmány jobb oldalán volt.
Heller a robbanás helye felé húzódott a segédhajtómúvek se-
gítségével.
Egy másik robbanás villant a bal oldalunkon.
– A fenébe is! – mondta Heller. – Ez jobban ló!
Balra óvakodott.
Én tudtam, hogy a vezetó orgyilkos pilótával állunk szemben.
Igen, ö jobb tüzér volt. Szakértóje volt az olyan hajók
gyilkolászásának, amik megpróbáltak elmenekülni a csatákból.
Ez a fegyvertelen vontató semmiség lesz neki.
A repüló eród közel volt a száguldó jégtömeghez.
Heller gyorsan jobbra rántotta a vontatót.
Egy lövés robbant ott, ahol egy tizedmásodperccel korábban
voltunk.
Heller süllyedt. Hirtelen felrántotta. És lövés dörrent pontosan
ott, ahová mentünk volna.
– Túl jó – mondta Heller. – És csak a turbulenciára ló!
87
Az ég felé repültünk. Az orgyilkos hajó csak egy mérföldre
volt. Láttam az ágyúja villanását.
Heller keze ráfonódott a túzgombra.
A vontató hologramja túnt fel a repüló eród jobb oldalán: köz-
te és a jég vontatmány között.
Az orgyilkos hajó afelé fordult!
Más képernyókön láttam, hogy zuhanunk a Föld felé: a csata
lépést tartott a jégtömeg haladásának szédító sebességével.
Az ágyú tüzelt!
A lövés átment a hologramon és a jég tonnák ezreit porlasztotta
szét.
Heller a vontatóval manóverezett.
Úgy túnt, hogy a hologram közeledik a repüló eródhöz.
Az orgyilkos pilóta újra tüzelt. Még több tonna jég repült szét!
Úgy túnt, hogy a hologram párhuzamosan áll a másik hajóval.
Úgy látszott, oldalazva közelít!
A repüló eród biztosan azt gondolta, hogy csak az orrát kell a
vontató felé fordítania és csak lónie kell.
Megtámadta a hologramot!
Heller a kapcsolókkal babrált!
A hologram bizonyára eltakarja az orgyilkos hajó kilátását! De
mi láttuk óket oldalról.
A repüló eród múszereit és képernyóit mind megzavarhatta a
hologram. A múszerekre támaszkodtak, ám valójában vakon re-
pültek!
Az orgyilkos hajó a célpontja felé száguldott!
Heller úgy irányította a hologramot, hogy az orgyilkos hajó or-
ra elótt tartsa és a múszerei arra összpontosítsanak.
Hirtelen észrevettem, hogy a hologram áthatolt a jégtömeg pe-
remén!
Az orgyilkos hajó még egyszer támadt.
HATALMAS NARANCS ÉS ZÖLD TUZFOLT!
A repüló eród egyenesen beleszállt a jégtömegbe és felrob-
bant!
Száguldó jég és lángoló roncs darabok alkottak gömböt a fa-
88
gyott víz tömege mellett.
Sokmilliárd tonnányi jég száguldott egyenesen a Föld felé,
irányíthatatlanul.
9. fejezet
– Az istenit! – mondta Heller. – Ott megy az utolsó iránykor-
rekció nélkül!
A jégtömeget nézte. Aztán a bolygó felszínét. Az ablakokon
keresztül ki tudtam venni, hogy hol lehet Kanada és Grönland, az
íven túl hol van Svédország, Finnország és Oroszország európai
részének északi szegélye.
– Gyorsan, Corky! Veszteség?
– Belül semmi – felelte a vontató. – A vonósugarak hajófar fe-
lóli kábelvégei teljesen összeolvadtak. A vontató motorokat be
sem szabad kapcsolni, mert felrobbannak.
– J avítási idó? – kérdezte Heller nyugtalanul.
– Nincsenek szerszámok a fedélzeten.
Heller a jégtömeget fürkészte. Tudtam, hogy valami ostobasá-
gon jár az esze, például megpróbálja orral eltolni. Nekimenni
többmilliárd tonna jégtörmeléknek? Csak eltemetne.
Újra a Földre nézett. – Nem az északi sarkot fogja eltalálni!
Semmiképp nem tudjuk lefelé téríteni?
– Bombával. Nincsenek bombáink – mondta Corky. – A har-
mincnegyedik alközpontom szerint orral meglökhetné a bolygót.
Ez azonban ellenkezik azzal a feladatommal, hogy megvédjem
önt. Csak felrobbannánk. Az ütközésünk relatív tömege és a
bolygó tömege össze sem mérhetó. Helyesbítek. Össze sem ha-
sonlítható. Uram, a magnetoszférához közeledünk és nyitva van a
pilótafülke ablak sugárzás-védó pajzsa. Kérem, zárja be.
Heller nem mozdult. Lenézett a Földre és a lefelé száguldó
jégtömegre. – Egek! – sóhajtott.
Az óriási, sziporkázó jégtömeg gyorsan közelített. Még körül-
belül százezer mérföldnyi útja volt hátra. Mi tartottuk a tempót
89
mellette. A digitális kijelzó háromszáz mérföld per szekundumot
jelzett: percenként tizennyolcezer mérföldet. Egy másik óra visz-
szafelé számlált: azt jelezte, hogy még 5,555 perc van hátra.
Heller nagyot sóhajtott. A jégen túlra nézett. A bolygó felszí-
nét kémlelte. Aztán a múszereit.
– Még jó, hogy lelassítottuk! – mondta. – Semmit sem tehetek.
A kezelószerveken dolgozott és eltávolodtunk a jégtól.
A hatalmas jégtömeg száguldott tovább. Ferdén ereszkedett az
északi sarkon túl egy pont felé.
Szétszórt becsapódást fog okozni, de attól még becsapódás
lesz.
A másodpercekból percek lettek.
Tudtam, hogy múködne a tévé. Azt kívántam, hogy kapcsolja
be. Ezt a dolgot már biztos észrevették az elmúlt órában. Minden
percben közlemények lehetnek erról az „üstökösról", ami váratla-
nul feltúnt az égen. Mostanra már szabad szemmel is látható lesz
Észak-Kanadából és talán még Angliából is.
Kegyetlen sebességgel közeledett, tizenötször gyorsabban,
mint egy átlagos meteorit. Nyilvánvalóan nem az északi sarkot ta-
lálja el! El fogja kerülni és laposabb szögben fog becsapódni.
Svédország és Finnország?
Nem, kissé jobbra voltak tóle.
Nappal volt ott, ahová a becsapódás várható. És szárazföldre
fog becsapódni.
Heller közelebb és balra kormányozta a vontatót.
A jégtömeg belépett a légkör felsó rétegébe. Száguldása köz-
ben kezdett megváltozni a formája. Harminc mérföld per szekun-
dumos sebességgel nem kell sokáig haladnia.
Elhagyta Finnországot.
Úgy túnt, hogy szétszóródik: a tömegét felfogta a légellenállás.
Elótte egy hatalmas kék szárazföldi tavat láttam Oroszország
barnáján. Egy része abba a tóba fog becsapódni.
Fentról nagyon lassúnak túnó mozgással tette meg az utolsó
mérföldeket.
BECSAPÓDOTT!
90
Úgy túnt, olyan roppant nagy villanást idéz eló, mint a villá-
mok!
Egy pillanattal késóbb úgy túnt, hogy a tömeg mérete meg-
négyszerezódött. Egy darabja eltalálta a tavat!
Mint egy kasza, úgy söpört elóre!
Lapos szögben haladva lerombolt mindent, ami az útjába ke-
rült.
MOSZKVA!
Az egyik pillanatban város volt.
A következóben csak romok!
A kasza tovább száguldott!
Felhó hullámok tolultak elóre, dél felé. A Fekete-tenger felé
közeledve egyre kisebbek lettek.
Por és törmelék szállongott.
Aztán megláttam, hogy mit múvelt.
A maradék lerombolta Leningrádot.
Oroszország európai részét a földdel tette egyenlóvé!
Az egész nemzetnek vége!
Morgolódtam.
Az atomháború fenyegetésének megszúntével odalett
Rockecenter teljes uránium profitja!
Ó, istenem, ekkor voltam csak bajban!
91
HATVANNEGYEDIK RÉSZ
1. fejezet
Ha most hazamennék, Lombar abban a minutában kivégeztet-
ne, amint hallana erról.
Nem volt bennem kétség efelól. Ha valaha is szükség volt arra,
hogy briliánsan és gyorsan gondolkodjak, akkor az MOST,
MOST, MOST van!
Heller a pilótaülésben ült. Szemlátomást imádkozott.
Nagyjából háromszáz mérföldre voltunk Oroszország felett.
Innen láthattam Törökországot a déli horizonton.
Nagy sokára támadt egy ötletem!
– Ó, Emberek Istene – mondta Heller, – bocsáss meg!
Azonnal elónyt kovácsoltam hangulatából, habár egyáltalán
nem tudtam megérteni, miért sajnálná bárki is százmilliónyi csó-
cselék kiirtását.
– A hajó meghibásodott – mondtam. – Nem mehet egyenesen
haza.
– Csak a vontató-berendezés – mondta. – Valószínúleg meg
tudom javítani.
– Nem, nem – feleltem. – Nem kellene veszélybe sodornia
magát!
– Most meg egyszeriben azt javasolja, hogy menjek a Föld bá-
zisra?
Megpróbáltam elrejteni, hogy felcsillant a szemem. Már ké-
szen állt az egész terv. Hihetetlenül arcátlan volt.
– Vannak bizonyos információim – mondtam. – Létfontossá-
gúak a maga számára. Ha elárulom, a királyi tiszti szavát adja,
92
hogy hazavisz és ott átad a bíróságnak?
– Ha bármit is érnek – mondta.
– Érnek bizony! – mondtam. – Látta, hogy az az orgyilkos pi-
lóta meg akarta ölni, noha tudta, hogy ki maga?
– Ez igaz – felelte.
– Tudnia kell: a Föld bázison azt hiszik, hogy maga kém és
azért küldték ide, hogy megölje óket. Amint meglátják, megpró-
bálják kivégezni magát.
– Ezt magamtól is kitaláltam – mondta.
– Ezt viszont nem tudja – válaszoltam –, van egy titkos bejá-
rat.
Meglepetten nézett rám. Tudtam, hogy megfogtam. Ha rá tu-
dom venni, hogy a villa külsó kapujához menjen és becsönges-
sen, akkor lelövik. És ha ez még nem is sikerülne, bevihetem a
titkos szobámba és megszólaltathatom a riasztó rendszert, és
amikor lemegyünk azon az alagúton, szitává lövi az összeseregló
bázisszemélyzet!
– És miért akarnék belopózni? – kérdezte Heller.
És itt következett az ötletem lényege!
– Adjon egy papírt és tollat.
Adott. Írtam rá és összehajtottam.
– Az ezen lévó információ annyira létfontosságú a maga szá-
mára, hogy az egész életét megváltoztatja, Ígérje meg nekem,
hogy ha odaadom ezt a papírt és felhasználja, akkor visszavisz a
Voltárra. Gondolkodott egy pillanatig.
– Bíróság elé – mondta. – Ezt megígérem.
– Ennyi elég mondtam. Odaadtam neki a papírt.
Kinyitotta. Elfehéredett!
Ez volt az ötletek ötlete. Ezt írtam:
KRAK GRÓFNO ÉLETBEN VAN
EGY CELLÁBAN A FÖLD BÁZISON
Micsoda ihlet fóleg mivel halott volt! Micsoda zseniális trükk
egy hullát arra használni, hogy lépre csaljak valakit!
93
És ha már itt járunk, erre is van tervem. Valahol útközben
szerzek fegyvert. Meglátja a lány holttestét és megölöm abban a
pillanatban, amikor lekerül rólam a figyelme a sokk miatt.
Annyira mámoros voltam a leleményességemtól, hogy nem is
hallottam, mit mond. Meg kellett ismételnie.
– Hazudik!
– Nem – mondtam. – Igazat mondok. Eljutott hozzánk némi
információ, miszerint a grófnó gépét terroristák szabotálták, mi
felszedtük ót a római reptéren és elvittük a bázisra. Él és jól van,
bár természetesen letartóztatásban.
Egy ideig semmit sem mondott. Nyilvánvalóan nagy megráz-
kódtatás érte. Hát ez igazán remekül múködik!
– Jobb volna, ha lenne erról bizonyítéka – mondta.
Ezt is kieszeltem. Nálam volt a tárcám. Kinyitottam. Átadtam
neki egy kártyát. Egy Squeeza bankkártya volt a nó kártyája, a
hátán az Empire State Building címével.
Ránézett. Felismerte. Remegtek a kezei.
Alig bírt beszélni. Aztán azt mondta: – Rendben. Elmegyünk.
Örömittas voltam, nehéz volt fapofát ölteni.
Most elkaphatom. Ebben biztos voltam. Utána valahogy eltör-
löm az energiaszolgáltató vállalatát, a Chrystert Ochokeechokee-
ban, majd felrobbantom az Empire State Buildinget és Izzyt, mie-
lótt felhasználhatná azokat az opciókat. Ez Rockecentert is érin-
tené, de büszkén azt mondhatnám: „Minden rendben, mert meg-
öltem azt az embert és az ön birodalma sértetlen. Újra kegyelt le-
szek. Kiszabadíthatom Black Jowlt. És mégis én leszek az Appa-
rátus következó vezetóje.
Mindent egybevetve teljesen elképedtem saját zsenialitásom-
tól. Ki használt valaha is egy halott nót csalétekként? Csak egy
briliáns Apparátus tiszt találhat ki ilyesmit!
2. fejezet
Azt hiszem, Heller egy kicsit összezavarodott: nem csak a
94
Krak grófnóról szóló álhírem miatt, hanem az orgyilkos pilóta
rombolása miatt is, amit a vontatóban okozott.
Meg kellett várnunk az alkonyt. Nem engedte, hogy bekap-
csoljam a tévét. Biztos voltam benne, hogy tele van szaftos be-
számolókkal Oroszország pusztulásáról. Rockecenter média
szakemberei azt harsogják a sajtóban, hogy ó mennyire ragaszko-
dik a nagyszabású mentóexpedíciókhoz. De nem érdemes nagyon
a szívünkre venni. Kevesen maradtak életben Oroszország euró-
pai részében, ha egyáltalán életben maradt valaki. Svédország va-
lószínúleg most vonul be, hogy összeszedje a megmaradt zsák-
mányt és magához csatolja a területet. A környezó országok leve-
tik az igát, és valószínúleg ebben a percben ölik meg az orosz
csapatokat, akik óket tartották kordában és belólük szedték meg
magukat. A világhatalom bizonyosan áthelyezódött. Rockecenter
biztosan órülten töri a fejét, hogy kitalálja, hogyan tartsa fenn a
nemzetközi feszültségeket. Ezeket mondtam el Hellernek.
– Nem hibáztathatják semelyik más nemzetet – mondta Heller.
– Az északi féltekén minden csillagász
világosan látta és természeti katasztrófának tartják. A bolygó
most nem fogja atomháborúval elpusztítani önmagát, és az
egésznek ez az egyetlen haszna. Szóval pofa be! Hallani sem aka-
rok róla!
Néhány számítást végzett, de elkalandozott a figyelme és a
szeme a nap kijelzóre tévedt, miközben ötszáz mérfölddel Török-
ország felett lebegtünk.
Délután megszólalt a vontató.
– A harmincharmadik alközpontom kiszámította, hogy a boly-
gó belsó magja az elméleti tengelyhez kissé közelebb fog forogni.
Ennek az elérése évekkel tovább fog tartani, mert a becsapódás
nem volt pontos. Megvannak a számítások. Kéri óket?
– Nem – mondta Heller, az órát nézte.
Heller a hajófarba ment hat óra felé, amikor az árnyak hosszúra
nyúltak alattunk. Késóbb visszatért a pilótafülkébe. Feketébe
öltözött. Málhazsák volt a vállán.
Levette a láncomat és egy gépész kabinjába vitt. Engedte,
95
hogy kiválasszak néhányat az antimanco gépész ruhái közül,
amik még mindig ott voltak felakasztva.
Amíg átöltöztem, ó a legénységi étkezdébe ment, hogy hozzon
nekem valami ennivalót.
Ekkor találtam valamit.
Nem hittem a szerencsémnek!
A kabátban, amit felvettem, egy kés volt elrejtve! Körülbelül
öt hüvelyk hosszú volt és nagyon éles. A bal felsó zsebnél lapult!
Amikor Heller hozott nekem egy tányért és egy konzervdo-
bozt, nagyon visszafogtam magam, hogy továbbra is nyájasnak
túnjek.
– Van ott egy mezó, amit senki sem használ – mondtam. – Kö-
rülbelül három mérföldre van a bázistól. A hegyszorosban van és
nincsenek rajta sziklák. A bázishoz tartozik, de a talaj kimerült és
nem adják bérbe. Parlagon hagyták. Ha ott leszállunk sötétedés
után, csak át kell sétálnunk a dombtetón és máris azon az úton le-
szünk, ami pont a villához vezet. Azt sem nagyon használják. Be
tudom vinni oda, de követnie kell az utasításaimat és azt kell ten-
nie, amit mondok.
Csak félig-meddig figyelt oda. Az átjárón túli órát nézte. Tud-
tam, hogy mi járhat a fejében. Minden része hinni akart nekem,
de valami azt súgta neki, hogy talán nem igaz. Nagyon sápadt
volt a szeme környéke! A kezei kissé remegtek.
Óvatos voltam, hogy ne látsszon meg rajtam az állapota miatti
elégedettség. Milyen briliáns darazsat lettem a fülébe! Az egész
helyzet a visszájára fordul. Még csak nem is volt óvatos!
Sötétség lopakodott az alattunk lévó területre.
Heller a pilótafülkében gondosan megkereste azt a mezót és
betáplálta a koordinátáit.
Végül besötétedett alattunk a Földön.
– Na menjünk! – mondta Heller és a kezelószervekhez nyúlt.
Elakadt a lélegzetem. Néhány órán belül szabad leszek és el-
törlöm a Föld színéról az olcsó energia reményét. Meg kell men-
teni Rockecentert!
Heller hullája rövidesen csatlakozik Krak grófnó holttestéhez!
96
3. fejezet
Nesztelenül landoltunk a sötétben.
Heller visszavitte a macskát a zsiliptól.
– Maradjon itt és órizze a hajót! – A macska leült és a zsilip
bezáródott az orra elótt.
Átmentünk egy nyílt mezón és elkezdtünk átmászni a dombte-
tón, ami elválasztott minket az úttól.
– Nagyon csendben kell lennünk – mondtam. – Amikor azt lát-
ja, hogy megállok és hallgatok, akkor magának is meg kell állnia.
– Maradjon elóttem! – mondta Heller. – Nyomás!
Elóre mentem. Elszántan töprengtem, hogyan tudnék mögé ke-
rülni. Csak egy döfés az egész. O is halandó, mint mindenki, sót
még elóvigyázatlannak is túnt. Emellett voltak más megoldásaim
is, hogy elkapjam!
Leereszkedtünk a dombtetóról és az útra értünk. Nem volt for-
galom.
Az út menti gyalogösvényen haladtunk tovább. Elhaladtunk a
balvégzetú rekettyés mellett, ahol olyan sok nó megesett a ko-
csimban. Nagy sokára megközelítettük a villa kapuját.
Minden csendes volt odabent. Egyetlen lámpa világított halvá-
nyan a kertben, meg némi sárgás fény szúródött ki a legénységi
barakk ablakaiból.
Felemeltem a kezem, hogy megállítsam.
– Van itt egy titkos zár a rácsok nyitására – mondtam. Felnyúl-
tam az oszlopra, és megnyomtam a legénységi riadó gombot.
Erre feltehetóen sorra gyulladtak meg a fények a barakkokban.
Halkan kinyitottam a kaput.
Heller belökött maga elótt. Fogalma sem volt arról, hogy a
csapdájába csalom.
Láttam, hogy valami mozog a bozótban a járda mellett.
Musef és Torgut!
Áldás rájuk! Készenlétben álltak, mint amikor Black Jowlnak
dolgoztak.
Heller megállt. Hátrapillantottam. Körülnézett. De ó nem arra-
97
felé nézett, ahol megmozdult a folt.
HIRTELEN MEGGYULLADT KÉT ELEMLÁMPA!
Az egyik jobbról! A másik pedig balról!
Pontosan Heller arcába világítottak!
Alattuk fegyverek csövei csillogtak!
Hirtelen egy sikoly.
– A DEA embere! – kiáltott Musef.
Távolodó léptek hallatszottak.
Egy ólomcsó esett a járdára!
A lámpafények kuszán villództak, miközben távolodtak.
A falhoz értek.
Egyenesen nekifutottak és átmásztak rajta, a szögesdrótokon,
az üvegeken és mindenen!
– Mentsd az irhád! – ordította Torgut a villa melletti tisztáson.
A kétségbeesett léptek hangja elenyészett a távolban.
Földbe gyökerezett a lábam.
– Mi volt ez? – kérdezte Heller.
Gyorsan gondolkodtam. Lenyeltem a csalódásomat.
– Biztosan rajtakaptunk pár rablót – feleltem.
De az igazság egész más volt. Csupán el kell jutnom a titkos
szobámba, rálépni egy padlóburkoló lapra, és ettól megszólal az
egész bázis általános riadója. Ezek azt hitték, Heller azért jött,
hogy megölje óket. Réges-rég gondoskodtam róla, hogy ezt higy-
gyék.
Hangtalanul belopództunk a villa belsó udvarába. Csak a szö-
kókút csörgedezését lehetett hallani. Átmentünk a hálószobámba.
Ha minden összejön, most becsalhatom a titkos szobámba és
ráléphetek a padlóburkoló lapra.
Kinyitottam a beépített átjárót. Heller maga elótt tolt. Átléptem
a titkos szobámba.
A lámpák fel voltak kapcsolva. Krak törött képernyóje még
mindig a földön hevert. A fegyvertáram hívogatóan csillogott.
Heller látta ezt és hátrább állított.
Csak egyet kellett lépnem, hogy a riadóztató padlóburkoló lap-
ra léphessek, majd el kell forgatnom, hogy megszólaljon az álta-
98
lános riadó. Itt nem lehet hallani, de a bázison minden ember a
hangárba rohan és minden fegyvert elóvesznek!
Heller az utamban állt!
Úgy túnt, hogy fülel.
Azután én is meghallottam.
Valaki jött az alagútban a titkos ajtó túloldalán!
Heller észrevette a rejtett ajtót.
Kinyújtotta a kezét és megragadott a karomnál fogva, hogy
nyugton maradjak.
Igen, jött valaki. Már az ajtónál járt.
Belépett.
UTANC!
A hangárból jött! Honnan tudhatja, hogy létezik?
Hogyan tudhat erról a titkos szobáról? Két táska heroint cipelt
a vállán!
Megállt.
Aztán egy olyan gyors mozdulattal, hogy nem is láttam, egy
kis pisztolyt rántott eló!
Heller hirtelen maga elé rántott.
Utanc felemelte a fegyvert!
– Ó, drágám! – sikítottam. – Nézd, nézd, nézd! Én vagyok az!
NE LOJ !
Rémülten meredtem az ujjára a ravaszon.
Próbáltam kiszabadulni.
Egyenesen rám nézett. LOTT!
4. fejezet
Éreztem ahogy a golyó a bordáimnak csapódott.
Ugyanabban a pillanatban megláttam a nagy fekete szemeit.
Hidegek és könyörtelenek voltak!
Éreztem, ahogy Heller elóre taszított.
ÚJRA LOTT!
Aztán hirtelen a bal oldalamra lökött. Utanc pisztolya Heller
99
markában volt.
Egy lökéssel bepördítette a nót a szobába. Az elesett. Tigris-
ként vetódött rá!
A fegyver Heller bal kezében volt és a nó torkára célzott!
Egy pillanatig nem figyeltek rám és megláttam, hogy a jelzó
padlólap csak egy lépésnyire van tólem. Egyetlen ugrással rátet-
tem a kezem.
Tekertem. Nyomtam. Bekapcsoltam a hangár riasztóját, ami az
egész bázist összecsódíti.
Diadalt éreztem. Aztán megláttam a kezem. Vár csordult le az
ujjaimon. Megsérültem!
A golyók okozta sokk alábbhagyott. A fájdalom vörös, höm-
pölygó árként tört rám.
Úgy túnt, az egész szoba forog és felbillen. A benne lévó tár-
gyakat külön-külön láttam, mintha nem lenne közük a többihez.
Krak törött képernyóje. A padlóra ömlött heroin. Az alagút ajtaja
újra bezárva. Utanc padlón kapálózó sarkai.
Heller már nem fogta rá a fegyvert. A bal kezével fojtogatta!
Utanc szemei eszelósek voltak! Rángatózott, össze-vissza csé-
pelt, próbált kiszabadulni.
Aztán megláttam, hogy Heller rettenetes dolgot múvel. Levet-
kóztette!
A gondolat áthasított a fájdalmamon: istenem, megórült?
Megerószakolja?
A szabad kezével darabokra tépte és félredobta a ruha ujjait és
a kabátot. Az ujjait átnyomta az öve alatt és megrántotta. Szövet
szakadt. Letépte róla a török nadrágját és elhajította. Barbár keze
megmarkolta a bugyiját és ronggyá tépte!
Utanc vonaglott, rángatózott és próbált kikerülni alóla. Mezte-
lenül feküdt a padlón.
A teste összes izmát megfeszítve az oldalára pördült az én irá-
nyomba. A fájdalom rózsaszínú ködén keresztül nem tudtam el-
hinni, amit láttam.
UTANC FÉRFI VOLT!
Ez a felismerés úgy ért, mint egy újabb golyó. Aztán hányin-
100
ger hullám söpört végig rajtam.
Amióta csak ide került, EGY HOMOKOSSAL
SZERETKEZTEM!
Elhánytam magam.
Heller még mindig lefogta a vonagló testet. Letépte a melltar-
tóját: szórtelen, de férfi mellkas bukkant eló. A háta alatt mata-
tott. Aztán fogást váltott és egy kézzel a férfi belsó combját tapo-
gatta. Rántott egyet, Utanc meg sikított. Elvett egy lapos tárcát,
ami oda volt ragasztva.
Heller fél térddel lenyomva tartotta ót és kinyitotta a bórtárcát.
Nyilvánvalóan olvasott valamit. Még egyszer hangosan elolvasta:
Boris Gaylov ezredes, orosz KGB!
Heller felém nézett.
– Ha ó volt a barátnóje, akkor ez minden idók legnagyobb sza-
bályzatsértése! Maga a szovjet titkos szolgálat ügynökét rejteget-
te! Ez történt?
Ismét hánytam.
Heller a homokoshoz fordult, akit lefogott.
– J obb, ha beszél, méghozzá gyorsan! Mit csinál itt?
Lazábban fogta a torkát, mire orosz, angol, francia káromko-
dásáradat zúdult eló az eltorzult ajkakból.
Heller odanyúlt a padlón, ahová a heroin ömlött. Belemarkolt.
– Hanem beszél, ezt tömöm le a torkán!
Utanc sikított, vonaglott és próbált kiszabadulni. – Oroszor-
szág nincs többé – mondta Heller. – Nem árulhatja el, mivel meg-
szúnt létezni. Beszéljen!
– A maréknyi heroin közeledett a kém szájához.
– Te barom! – üvöltötte Gaylov.
– Beszéljen! – követelte Heller. Erósen nekinyomta az állának
a heroint. – Lejelentette ezt a bázist Moszkvának?
– Te (bíííp)! – ordította Gaylov. – Oroszország nyert! A vilá-
got irányíthattuk volna! Nekünk volt a valaha létezó legnagyobb
kémhálózatunk!
– Beszéljen! – mondta Heller.
A halálos heroin kristályai elérték azokat a perverz ajkakat.
101
Gaylov ezredes kiköpte.
– Az egész világméretú kémhálózatunkat az ebból a bázisból
származó heroinból és pénzból finanszíroztam. És most minden
odavan. Gyerünk, ölj meg!
Abbahagytam a hányást. Erót vettem magamon. Bekapcsoltam
a riasztót. Minél tovább idózik itt, annál szervezettebb lesz a han-
gár. Habár megsebesültem, még nem veszett el minden.
Gaylov még mindig küzdött.
– Lejelentette ezt a bázist? – kérdezte Heller.
– Igen, igen, igen! – acsargott Gaylov, miközben
heroinkristályokat köpött ki. – Azóta tudtam, hogy nem vagy föl-
di, amióta a múlt ósszel elhitettem ezzel az ostoba (bíííp)-val,
hogy megvásárolt engem.
Heller eldobta a heroint. A polcról szíjakat és zsinórokat ka-
pott fel. Miközben megkötözte a titkosügynököt, azt mondta ne-
kem: – Amikor a búnei mélyére ások és már azt hiszem, hogy en-
nél mélyebbre nem lehet süllyedni, minden egyes alkalommal új
meglepetéssel szolgál! Ezért a szabályzatsértésért biztosan kivég-
zik.
Mereven bámultam, ahogy leragasztotta Gaylov száját. Még
nem volt vége a játszmának. Biztos voltam benne, hogy pár perc
múlva halott lesz. Mindennél jobban utáltam ót, mert elvette tó-
lem életem szerelmét: Utancot. Örökre elveszett.
5. fejezet
Heller megfordított. Felhúzta az ingemet és a kabátomat. Fél-
tem, hogy kiszúrja a kést és elveszi.
– Van egy golyó az oldalában mondta. – És egy a karjában. –
Talált géz szorító kötést és valami ragasztószalagot. A vérzó se-
bekre nyomta és a rögzítette óket. – Nem hiszem, hogy bármilyen
létfontosságú szerv sérült volna és nincs ütóeres vérzés. Késóbb
majd ellátjuk. Most más dolgunk van. Tud járni?
Nyögtem. De ó lábra állított. A titkos ajtó után nyúlt. Amúgy
102
is elég rosszul voltam, de színleltem, hogy még rosszabbul va-
gyok. A jobb kezem és karom teljesen használható volt. A kést
gyorsan ki lehetne kapni a titkos helyéról a kabát bélésból. Ha
csupán egy pillanatra a háta mögé tudnék kerülni, egy hirtelen
szúrás véget vetne neki, és akkor minden jóra fordulna. De lehet,
hogy nem is kell elóvennem. Amint feltúnik az alagút végén, ki-
nyírhatja egy legénységi sortúz.
Az alagút ajtaja nyitva volt. Visszanézett az alaposan megkö-
tözött oroszra. Aztán elórelökött. Az ajtó bezáródott mögöttünk.
A titkos szoba ajtaja elótt a kapcsolók fölötti szegélyen kotorá-
szott. Emlékeztem, hogy múlt ósszel már végigjárta ezt a helyet.
Volt valami a kezében.
Továbblökött lefelé az alagúton.
Hirtelen ráeszméltem, hogy én magam is iszonyú veszélyben
vagyok. Amint az alagút végéhez érek, a hangárból jövó sortúz
engem is megölhet. És azok nem egyszerú golyók, hanem sugár-
fegyverek halálos tüze!
Agyafúrt módon gyengébbnek tettettem magam, mint amilyen
valójában voltam. Pont elóttünk volt az alagút vége. Rövidesen
kilök.
Ravasz ötletem támadt és lekuporodtam.
– Öljék meg! – kiáltottam.
Hirtelen zárótúz alá vettek!
Az egész alagút kijárat vakító narancs színúvé vált!
Éreztem, hogy perzselódik a kabátom!
Valami elkapott a galléromnál fogva és visszahúzott.
– A fenébe magával! – mondta Heller. – Ez csapda volt!
A Flotta tisztek fülsértó hangján harsogta:
– Fegyver van nálam! Ne próbáljanak rohamozni, itt van a bá-
zis parancsnoka?
Faht Bej hangja hallatszott a hangár hangszóróján keresztül:
– Hajítsa ki a fegyvereit és feltartott kézzel jöjjön eló!
– A Nagy Tanács parancsára jöttem ide! – kiáltott Heller. – A
végrehajtásuk megakadályozására tett minden cselekedet árulás
vádjával jár. Dobják el a fegyvereiteket és lépjenek eló, hogy lás-
103
suk magukat.
– Pontosan tudjuk, hogy miért van itt! – kiáltotta Faht Bej. –
Nem hagyjuk, hogy vágóhidra hajtson minket!
– Nincs parancsom arra, hogy kivégezzem magukat kiabált
Heller –, viszont van egy foglyom, Soltan Gris, kit a Voltárra kell
vinnem.
Faht Bej röviden, ugatva nevetett a hangszórókon át.
– Ezzel egy pillanatra sem ejt át minket. Gris valószínúleg
fegyvert fog magára. Itt körözik, mert jelzálogkölcsönt vett fel er-
re a bázisra. Van itt fogságban egy sötét képú ember, aki vallott.
Csak Gris tudja, hogyan kell megszólaltatni a riadót! Gris! Jöjjön
eló, máskülönben tüzelni kezdünk!
– Állj! – kiáltotta Heller. – Gris itt van velem. Hallgatnak a
szép szóra vagy sem?
– Ne próbáljon átverni minket, Gris! – kiáltott Faht Bej a
hangszórókon keresztül. – Ma már volt egy földrengés, most meg
maga! Követelem, hogy adja meg magát! Megígérjük, hogy be-
csületes testületi tárgyalást tartunk.
J ajgattam: – A földrengést nem én okoztam! Ez a királyi ügy-
nök tette!
– Szóval ténylegitt van! – kiáltott Faht Bej. – TUZ!
Metszó fény özönlött az alagút szájába. Sziklák hullottak ránk!
Kópor kavargott a zöld parázsfénylámpák körül.
– Tüzet szüntess! – kiabált Heller azon az éles Flotta hangon.
A lövések abbamaradtak.
Heller ordított.
– Ha nem adják meg magukat azonnal, a fél mennyezetet a fe-
jükre szakítom. Fegyvereket eldobni és elójönni! A válasz újabb
elektromos láng vihar volt!
Heller beljebb feküdt a padlón az alagút felé nézve, nekem
háttal. Körülnéztem, hogyan tudnék a háta mögé kerülni. Az volt
az ötletem, hogy rákenem a bázissal kapcsolatos zúröket, esetleg
Utanc-Gaylovval is azt mondatom, hogy Heller kényszerítette.
Fájt mindenem, kóválygott a fejem, de még nem adtam fel.
Heller kezében volt egy kis készülék biztosan az, amit levett a
104
szegélyról. A por kavargása közben egy kart kapcsolgatott fel-le.
– A fenébe! – mondta. – Nem robbannak a fali töltetek.
Egyszeriben megértettem, miról beszélt. Amikor korábban itt
járt, az egész hangárt végigjárta azt állítva, hogy az eróziót ellen-
órzi. Tölteteket helyezett a falba! És amikor rálóttem Crobe-ra a
tús puskával, nem csoda, hogy sok tonnányi szikla omlott be a
hangárba, véletlenül felrobbantottam Heller tölteteit! Nem csoda,
hogy olyan nagy hatást okozott!
A túznyelvek mélyebbre hatoltak az alagútba. Heller hátrébb
kúszott. A sarkamnál fogva magával húzott.
Aztán valami nagyon különös dolgot tett. Belenyúlt a válltás-
kájába és kivett két gázálarcot. Az egyiket az arcomra húzta. A
másikat ó vette fel.
Gázálarcok? Miért?
Újra felvette a túzvezérlójét. Volt rajta még három kapcsoló.
Átkapcsolta óket.
Tompa robbanások hallatszottak a sugárfegyverek zaja mellett.
A mennyezet nem szakadt le. A tüzelés nem enyhült. Mit csi-
nált?
Egy perccel késóbb kavargó fehér füstöt vettem észre a han-
gárnak azon a részén, amit láthattam.
Aztán köhögéseket hallottam. Faht Bej köhögése csatlakozott
hozzájuk a hangszórókon keresztül.
Valaki ordított: – Ópium! – Másvalaki megismételte!
A tüzelés abbamaradt.
Az embereknek rohanva próbáltak menekülni.
Fehér köd jött be gomolyogva az alagút száján.
Az ópiumtároló barlangok!
Heller lángbombákat telepített bennük múlt ósszel. Sok tonna
ópium égett.
A hangár tetejét alkotó hologram nem engedte át a levegót.
Láttam, amikor Heller tesztelte!
Már az egész hangár tele volt erós kábítószerrel: ÓPIUM
FÜST!
Hallatszott, ahogy összeestek az emberek, akik próbáltak el-
105
futni.
Aztán már csak a láng sistergett, ahogy beleette magát az ópi-
umraktárakba.
Heller elóre taszított.
Az altató ködön keresztül láttam a legénységet. Mindenfelé
hevertek – homokzsákokra és fegyverekre bukva, öntudatlanul.
– Vigyen a fogdához – mondta Heller.
Még mindig volt esélyem. A kést tapogattam és azt tervezget-
tem, hogyan kerülhetnék mögé.
6. fejezet
Rövidesen meghozza gyümölcsét a briliáns ötletem, hogy
Krak grófnó hullájával lépre csalom ót.
Átküzdöttük magunkat a hangár kavargó fehér ködjén a bör-
tönfolyosók felé. Mutattam az utat, de Heller maga elótt tolt.
Végigmentünk a leghosszabb átjárón és a végére értünk. Az aj-
tó kémlelónyílása be volt fedve és nem adtam neki semmi esélyt
arra, hogy felemelje. Pontosan tudtam, mit fogok tenni. Titokban
a kabátomba rejtett kést keresgéltem. Bár rosszul éreztem maga,
mégis ki tudtam volna húzni és a hátába döfni, ha mögé tudok ke-
rülni. És azt is tudtam, hogy egy újabb sokk közeledett számára.
Beütöttem a kódot. Résnyire nyitottam az ajtót: csak annyira,
hogy bedugjam a kezem és belül kinyissam a rácsot.
A cellában tompa volt a fény; a legtöbb parázsfénylámpa szét-
törve feküdt a padlón.
Belöktem a belsó ajtót, aztán visszaléptem és a külsó ajtót is
szélesre tártam.
Így mögé kerültem!
Egyenesen belépett a nagy cellába.
Úgy túnt, egy fénysugár tört át a mennyezeten.
Feküdt alatta valami – valami sötét.
Heller négy lépésnyire bement a cellába. Megállt, maga elé
meredt.
106
A háta teljesen védtelen volt!
Óvatosan elóhúztam a kést. Hangtalanul elóreléptem.
Emeltem a pengét, hogy belevágjam a gerincébe.
PUFF!
Valami fejbe vágott!
Megpördültem, ahogy összeestem.
A nehéz könyv újra lesújtott!
Fölfelé bámultam a nagyon mérges Krak grófnó arcába!
A könyv még egyszer lesújtott és én elájultam!
Percekkel késóbb tértem magamhoz. A kés nem volt a kezem-
ben még a közelemben sem. A csuklóimat összekötözték a hátam
mögött, kínzóan szorosan megkötve valamivel, ami biztosan drót
volt.
Heller az ágyon ült. Sírt!
A grófnó elótte térdelt, a haját simogatta és a kezét fogta.
– Tudtam, hogy eljössz – mondta. – Amikor hallottam a lövöl-
dözést, tudtam, hogy csak az én J etterom lehet.
Próbált megszólalni, de nem tudott.
Nem volt rajtam gázálarc. Az ajtóra néztem és hálásan láttam,
hogy zárva van. A cellának önálló légellátása volt.
Végül azt mondta: – Azt hittem, meghaltál. Ezek voltak életem
legszörnyúbb napjai. És amikor ez azt mondta, hogy még élsz,
nem mertem hinni neki.
Mind a ketten újra sírtak és egymást ölelték.
Végül Heller körülnézett.
– Mi történt a lámpákkal? Mi az ott a padlón?
– Az egy halom élelmiszeres kartondobozokból és ruhákból –
mondta. – Próbáltam rájuk állni és kiásni magam innen. Néhány
nappal ezelótt különös dolog történt. Robbanás volt fent a szelló-
zó csóben. Erós volt a légnyomás és biztosan elájultam tóle egy
idóre. Kibóvítette a lyukat és összetörte a legtöbb
parázsfénylámpát.
Fölfelé mutatott és odanéztem arra a szellózó csóre, ahol a po-
ros levegó bejött. Aztán eszembe jutott, hogy a tervben kampókat
raktam a levegó csóbe, hogy nehogy bárki is felmászhasson ben-
107
ne. Sót még robbanó tölteteket is terveztem oda, amik megölnek
mindenkit, aki fel akar mászni benne. Amikor Ahmed ledobta a
mérgesgáz bombát, egyszerúen felrobbantotta a tölteteket, a rob-
banás felrobbantotta a mérgesgázt, így az egész sorozat elsült.
Tönkretette a napenergiás lámpákat is. Ugyanakkor megnyílt a
szellózócsó. Krak grófnó meglazította a kampókat, majd egyene-
sen a szabadságba mászhatott!
– Ki kell vinnem téged innen – mondta Heller. – Szerencsére
múlt ósszel úgy gondoltam, elófordulhat, hogy el kell majd fog-
lalnom ezt a bázist. Sajnos amit felszereltem, annak egy része
ópiumfüsttel árasztott el mindent. – Kivett egy gázálarcot a táská-
jából és odaadta neki. Odalépett és kezdte visszarakni a gázálar-
comat.
– Mit fogsz csinálni vele? – kérdezte a grófnó. Felvette a kést
onnan, ahová nyilván elrúgták. Engem nézett. Pontosan tudtam,
mit forgat a fejében. El akarta vágni a torkom.
– A szavamat adtam, hogy visszaviszem Voltárra a bíróság elé
– mondta Heller.
– Úgy érted, hazamegyünk? – kérdezte a grófnó.
– Amint elintéztem pár dolgot és megjavítottam a vontatót,
igen: hazamegyünk. A küldetés gyakorlatilag kész.
– Ez csodálatos! – kiáltotta Krak grófnó. – És amikor hazaé-
rünk, olyan hihetetlen meglepetésem lesz számodra, amilyenról
még soha senki nem hallott!
Megkönnyebbülten sóhajtottam. Amint leszáll a Voltáron, le-
tartóztathatják valami ürüggyel. Lombar végez vele!
És ami a nó boldogságát illeti, azok a királyi papírok hamisít-
ványok voltak, és ha valaha is megpróbálná használni óket, az
azonnali kivégzést eredményezne.
ISTENI ÖTLET!
Hogyan tudnám elintézni, hogy használják azokat a papírokat,
így Lombarnak legyen ürügye és haladéktalanul kivégeztethesse
óket?
Ohó, még nem végeztük! Távolról sem!
Megbosszulok rajtuk minden szörnyúséget, amit elem tettek!
108
7. fejezet
Órák teltek el és a hangár nagyon furcsa látványt nyújtott.
Heller valahogy megmászta a falat, kikapcsolta a hologram-
hegytetót és kiengedte az éjszakába a füstfelhóket. A bázist egy
idóre friss levegó járta át nyolcvan vagy még több éve talán eló-
ször.
Prahdot odahívták telefonon és ideiglenesen ellátta a sebeimet.
Utanc-Gaylov megkötözve feküdt egy padon.
Krak grófnó egy sugárfegyverrel állt órt, hogy megvédje a bej-
áratokat, ha valami késói látogató bukkanna fel.
Heller egy nagy asztalt vitt a hangár közepére. Körülötte szé-
keken ült a bázis minden tisztje megkötött kézzel és lábbal.
A legénység többi tagját hasonlóképpen biztosította; ók sorok-
ban feküdtek a padlón.
Prahd körbement az utolsó tisztekhez és oxigénes légzókészü-
léket rakott az arcukra. Aztán jelezte, hogy kész van.
Heller az asztal tetejére ütött a sugárpisztoly markolatával, el-
nöki kalapácsként használva azt.
– Nos, mind ébren vagyunk? – kérdezte.
Faht Bej és a többi tiszt rábámult. Nagyon is tudatában voltak
annak, hogy a kezeiket hátrakötötték és a székekhez is hozzá
vannak kötve.
– J ól van! – mondta Heller. – A tárgyalást ezennel megnyitom.
Nos, az elsó napirendi pont ennek a bázisnak a státusza.
– Az elsó napirendi pont – szólt közbe Faht Bej – Soltan Gris
büntetótárgyalása. – A fejével felém intett.
Engem oldalt kötöztek egy székre, azon a helyen, ahol általá-
ban a vádlott ül.
– Nem. Azt is meg fogjuk tárgyalni – mondta Heller. – Úgy
tudom, maguknak azt mondták, azért vagyok itt, hogy megöljem
magukat. Szeretném ezt tisztázni maguk számára. – Ezzel elóvet-
te a zsebéból a Nagy Tanács parancsainak másolatát és egy saját
példányát, majd nagyon hivatalos hangon felolvasta óket: a szá-
mokat is, meg mindent. Aztán feltartotta óket, hogy lássák a pe-
109
cséteket és az aláírásokat. Megnyugodtak?
Faht Bej és a többiek bólogattak.
– Nos – kezdte Heller ,– ez a bázis véletlenül nem szerepel a
listákon. Tehát nem létezik. Ami itt folyik, arról csak az Appará-
tus tud, de történetesen elófordulhat, hogy csempészkedés is zaj-
lik itt. Bizonyítékom van, hogy ópiumot, heroint és
amfetaminokat szállítanak a Voltárra. Véget vetek ennek a keres-
kedésnek!
– Nem teheti! – fortyant fel Faht Bej.
– De igen, megtehetem – válaszolt Heller. – A saját hatáskö-
römben és a Flotta királyi tisztjeként Ofelsége rendelkezéseit ér-
vényre juttatva, a Voltár Flotta nevében lefoglalom az egész bá-
zist.
– Az Apparátus fónöke megöl minket! – mondta Faht Bej.
Heller megfordította a lézerpisztolyt és rájuk irányította.
– Azt hiszem, lesz némi változás a Voltáron, amikor visszaté-
rek – mondta Heller. – De ha nem, még mindig mondhatják, hogy
fegyverrel kényszerítettem magukat!
A tisztek idegesen néztek a fegyverre.
– A Földre vezényelt teljes Voltár legénységet – mondta
Heller – ezennel átvezénylem a Flottához ugyanolyan ranggal és
beosztással, és Flotta fizetést fognak kapni.
Erre felbolydultak. Az Apparátus személyzet alig kapott vala-
mi fizetést – a Flotta fizetés sokkal több volt.
– Akkor én is kapok fizetést? – kérdezte Prahd, aki ott állt a
légzókészülékével.
– Maga is kap fizetést – válaszolta Heller.
Úristen, mindent összezavar! Prahd hivatalosan halott volt! És
a többiek közül is soknak nem volt létezó státusa többségében el-
ítélt búnözók!
– Tudja-e – kérdezte Faht Bej, – hogy sokunknak egyáltalán
nincs polgári státusa?
– Gyanítottam. Ám a Flotta szabályzata szerint egy királyi
tiszt, aki meghódítatlan területeken függetlenül dolgozik, bármi-
lyen legénységet toborozhat és beiktathat, emellett teljes amnesz-
110
tiát adhat nekik. A polgári jogaikat helyre fogjuk állítani.
Tátott szájjal bámultak rá aztán egymásra.
Faht Bej hirtelen felém bökött a fejével.
– Ez órá nem vonatkozik?
– Nem, határozottan nem – mondta Heller.
– Vele mi fog történni? – kérdezte Faht Bej. – Elzálogosította
ezt a bázist. Rengeteg búnben vétkes. Nem lesz szabad, ugye?
– A Voltárra viszem bíróság elé – mondta Heller. Utanc-
Gaylovra mutatott. – Elviszem az ó vallomását is és a viselt dol-
gait ismerve azt hiszem, a bíróság gyorsan fog végezni Soltan
Gris-szel.
Egyszeriben felvidultak és még a megkötözött legénység is uj-
jongva kezdett kiáltozni. A hangár zengett az örömkiáltásaiktól.
Végül Faht Bej körülnézett és felkiáltott: – Elfogadjuk az aján-
latát?
A zaj fültépó volt!
– Akkor oldozzon ki minket, hogy nekikezdhessünk a munká-
nak! – kiáltotta Faht Bej. – A Flottához méltóvá kell tenni ezt a
helyet!
Mogorván néztem rájuk. Köpönyegforgatók. Csócselék.
Mindazok után, amit értük tettem!
De úgyis én nevetek a végén. Semelyik szegény bolond sem
tudta, hogy Lombar irányítja a Voltárt.
Heller intézkedései megbocsáthatatlanok. Azt hitték, hogy a
foglyuk vagyok. Valójában ók voltak az enyémek.
Úgy fogom intézni, hogy én juttatom vissza a halálba ezt a ki-
rályi tisztet, akit oly ostoba módon éljeneztek. És hamarosan az ó
haláluk következik! Kijátszották Lombar Hisstet, aki most a
Voltárt irányít ja.
8. fejezet
Heller hajnalhasadás elótt kiment a mezóre és berepült a von-
tatóval.
111
A hologramon keresztül tette le, ami újra be volt kapcsolva. A
hangár rendkívül szúk méretei ellenére lefektette és a hasára
szállt le.
A macska meghallotta Krak grófnó hangját és torpedó módjára
lótt ki a zsilipból, miközben szörnyen nyivákolt. Krak grófnó en-
gem órzött. A macska felugrott rá, a nó pedig üdvözölte és ciró-
gatta, ami elvonta a figyelmét. De ez nem ért semmit. Még min-
dig a székhez voltam kötözve.
Az egész jelenet nagyon émelyító volt. A bázis legénysége
körben állt: a vontató bejövetelére vártak. Korábban soha nem
tudtam, hogy mind számúzöttek: kisebb-nagyobb búnöket követ-
tek el és életfogytig erre a helyre számúzték óket. Olyan meg-
jegyzéseket hallottam, mint „Ó, gondold el, hogy újra láthatjuk
Modont," meg „Képzeld el, hogy újra sétálhatunk Flisten város-
ainak utcáin és nem kell rejtózködnünk!" és általában „Gondolj
csak bele: hazamehetünk!"
Valamelyikük talált egy kis festéket és a vállukon az Appará-
tus „üveg" jelképe helyére a Flotta szimbólumát festették: hal-
ványkék háttéren arany kör egy átlós rúd körül.
Heller aláaknázta az egész bázist!
A tökéletesen lezüllött búnözók teljesen használhatatlanná vál-
tak!
De jön még derúre ború! Az IGAZI galiba még csak ezután
vár Hellerre, amikor majd Lombar kezei közé rohan.
Amikor leszállt a vontató, megeredt a szájuk, amint meglátták
a hajó farát. Az orgyilkos pilótákat még jobban utálták, mint az
antimancokat, és nagyon elítélték, ami a vontatóval történt.
Két ór jött oda, hogy Krak grófnó helyett ók órizzenek. A von-
tató farához ment, hogy megnézze. A lélegzete is elakadt és a ke-
zével eltakarta a száját.
– Ó, Jettero – mondta. – Megölhettek volna!
Heller a hajókarbantartó fónök mellett állt.
– Csak picit behorpadt a burkolat, drágám. A kábelelektróda
végek egy kissé összeolvadtak az aljzatokkal. Link azt mondja,
hogy néhány nap alatt meg tudja javítani.
112
– De J ettero! Ha a törzset találta volna el!... – mondta Krak
grófnó. – Úristen, de örülök, hogy ezentúl biztonságosabban élhe-
tünk majd.
– Ezt hogy érted? – kérdezte J ettero.
Tudtam, hogy a hamisítványokra gondolt. A nó azt hitte. hogy
Hellert kinevezik a Palotanegyed Királyi Testórségébe „feloldoz-
va a Flotta veszélyei és a távollét alól", ha sikeresen befejezi ezt a
küldetést. Emellett azt hitte, hogy királyi kegyelemben részesül és
visszakapja a családi vagyonukat. De szörnyú meglepetés vár rá.
Amikor elószedi azokat a hamisítványokat bárhová is rejtette óket
és megpróbálja aláíratni az uralkodóval, ót és Hellert le fogják
tartóztatni és ki fogják végezni a királyi aláírás hamisítása miatt.
– Nem mondhatom el – mondta Krak grófnó. – Titok. De biz-
tosíthatlak, hogy nem akarom olyan emberek között leélni az éle-
tem, akik lépten-nyomon a férjemre lövöldöznek! Mit gondolná-
nak a gyerekek?
– Vannak gyerekek? – kérdezte Heller.
– Nem, még nem, de biztosan lesznek. És joguk van egy való-
di, éló apához. Úgy gondolom, hogy a lehetó leghamarabb haza
kell mennünk.
A karbantartó fónök azt mondta, hogy megvannak a szükséges
szerszámai és el tudja készíteni az alkatrészeket. Heller és Krak
bement a hajóba és egy idóre eltúnt. Mire kijöttek, átöltöztek, és
bár amit a nó viselt, nem volt túl kirívó, nyilvánvaló volt szá-
momra, hogy a ruhatárának zömét otthagyta a flancos kabinjában
a vontató farában.
Falit Bej odatotyogott Hellerhez. – Mit tegyünk a foglyokkal,
uram? – Engem sohasem hívott „uramnak" a rohadt köpönyeg-
forgató.
– Az oroszt vessék magánzárkába. Azt a fekete képú Grabbe-
Manhattan-i férfit hozzák eló. Átmegyünk a kórházba és ezt az
áruló Grist is magunkkal visszük.
Prahd még mindig ott volt és a kocsija kint várt a barakkoknál.
Meglódítottak és hamarosan odaértünk a kórházhoz.
Nyilvánvalóan nem ez volt a legfontosabb a számukra, de egy
113
mútóbe vittek és leszíjaztak.
Bejött Bildirjin nóvér, a legutóbbi feleségem. Kukába lökött
szemétként bánt velem. Egyszerúen az arcomra csapott egy érzés-
telenító maszkot – a többit nem tudom.
J ócskán délután lehetett, mire magamhoz tértem egy kórházi
szobában. Leszíjaztak az ágyhoz, a macska a mellkasomon ült és
baljóslatú szemmel lesett, Bildirjin nóvér pedig az ablaknál állt.
Észrevette, hogy magamhoz tértem. Két ólomgolyót vágott
hozzám.
– Nem találtak – mondta.
– Nem találtak!? – tiltakoztam. – Határozottan éreztem, hogy
eltaláltak!
– Nem találtak el semmilyen létfontosságú szervet. Ha a tisz-
tesség szikrája is lapulna benned, egy kicsit balra álltál volna.
Akkor tisztes özvegy lennék.
– Te (bíííp)! – mondtam.
A macska morgott és fölemelte a karmait, hogy megcsikarjon.
– Szeretnéd látni a fiadat? – kérdezte Bildirjin nóvér.
Most vettem csak észre, hogy lapos a hasa. Biztosan nemrég
szült. Sietve számoltam az ujjaimon. Határozottannem kilenc hó-
nappal ezelótt volt, amikor rám ugrott a New Yorkból való visz-
szatérésem után.
Kiment, majd visszatért valamivel, amit „Kórházi Gyermek-
osztály" feliratú takarókba burkolt. Felém billentette.
– Figyelj! – mondtam. – Ez lehetetlen! Nem volt rá elég idó.
– Kissé koraszülött – mondta. – Nézd meg!
Nagyon formás, néhány napos baba volt.
Pislogtam. Barna a szemem. Barna a hajam. Bildirjin nóvér
szemei feketék. A haja is fekete.
ENNEK A BABÁNAK ÉLÉNK ZÖLDEK A SZEMEI!
A haj a szalmasárga volt.
MÉG ÚGY IS NÉZETT KI, MINT PRAHD!
Vicsorogva mondtam.
– Ez a baba biztosan a legelsó nap fogant, amikor a doktor
ideért!
114
Rejtélyesen rám nevetett.
– Nos, így is lehetett volna, ha te hagyod, hogy megkapja a fi-
zetését.
Sóhajtottam. Prahd visszavette, ami az övé.
– És ha már így állnak a dolgok mondta Bildirjin nóvér a fiad
egész módos lesz, ha úgy döntesz, hogy hozományt adományozol
és elég pénzed lesz a bankban, hogy kifizessék.
– Elóbb kerüljek a pokolba! – dühöngtem.
A baba sírni kezdett. A macska megkarmolt.
Bildirjin nóvér jelentóségteljesen ránézett a letakart lágyékom-
ra.
– Ebben az esetben azt hiszem, azt kell javasolnom
Muhammed doktornak, hogy szükség lesz még egy operációra.
Megadtam magam. Tudtam, hogy érti. Eunuchot csinálnak be-
lólem!
– Rendben van – mondtam, tudva, hogy hazudok –, intézkedni
fogok, hogy kifizessék.
De pont ebben a pillanatban állt össze a tervem.
Hazamegyek és átadom Lombarnak Hellert és Krakot. Aztán
visszajövök és visszacsinálom mindazt a kárt, amit Heller okozott
azzal, hogy olcsó energiát tett elérhetóvé. És végül (desszertként)
gondoskodni fogok arról, hogy halálok halálát halja minden tö-
rök, aki kapcsolatban van ezzel a kórházzal és bázissal! Beleértve
Bildirjin nóvért és ezt a (bíííp) babát is!
9. fejezet
Nagyon álmatlan éjszaka állt mögöttem. A macskát felváltotta
két ór a bázisról, a puskájuk keresztbe fektetve a térdükön csak
ültek szótlanul és engem néztek.
Ifjabb Dr. Prahd Bittlestiffender, alias Doktor Muhammed
Ataturk jött be. Egy tálcányi múszert hozott. J elzett az óröknek,
akik az ajtón kívülre mentek, de tudtomra adták, hogy még min-
dig ott maradnak az ajtó két oldalán.
115
Prahd alaposan bezárta az ajtót, aztán a legfelháborítóbb dol-
got mondta, amit valaha is hallottam.
– A maga barátja vagyok.
Orjöngtem. Ha nem lettem volna leszíjazva, átharaptam volna
a torkát!
– Na, ne legyen olyan feldúlt! – mondta. – Nagyon fárasztó
másfél nap áll mögöttem. Fogalma sincs, hogy milyen idegesító,
ha úgy próbál operálni, hogy sugárfegyvert fognak magára.
– Ki volt az a mamlasz, aki nem ölte meg?! – mondtam.
– Ne legyünk olyan ellenségesek, jó? Heller királyi tiszt úr egy
hatalmas revolvert fogott rám, amíg eltávolítottam a két poloskát
Krak grófnó fejéból, majd amikor a nó újra magához tért, puskát
fogott rám, amíg megoperáltam Hellert. A kép- és hangpoloskák,
amiket maga rakatott beléjük, immár nincsenek. És én örülök en-
nek. Nagyon kedves emberek, tudja, egyáltalán nem olyanok,
mint mások, akiket meg tudnék nevezni.
– Na és ettól miért lett a barátom? – kérdeztem vadul.
Nem válaszolt.
Kicsatolt egy szíjat és arrébb rakta a karom, hogy mellém ül-
hessen. A sebeimen lévó sebfedóket ellenórizte. Az egyik a bal
karom belsó oldalán volt, a másik golyó végigszántotta a bal ol-
dali bordáimat. Gyógyulásserkentót fecskendezett beléjük. Úgy
égetett, mint a perzseló túz!
Visszarakta a sebfedóket a sebekre és rögzítette óket a helyü-
kön. Újra leszíjazta a karomat.
A szemembe nézett.
– A barátságnak sok formája van mondta. – Épp ma reggel
akadályoztam meg, hogy még nagyobb bajba kerüljön.
– Már nem lehetek nagyobb bajban, mint amilyenben most
vagyok – mondtam fogcsikorgatva.
– Pedig ez nagyon is lehetséges – mondta Prahd.
Olyan tekintettel nézett rám, ami nem sok jót sejtetett. Feszült-
té váltam.
– Emlékszik, amikor megkért, hogy a koponyájába rakjak va-
lamit? – mondta.
116
Még feszültebb lettem.
– Szóval, nem igazán mondta el, hogy mi az – mondta Prahd –
, de az a határozott benyomásom, hogy ez olyasmi, amiról tudni
sem akart.
Izzadni kezdtem. A zavaró reléról beszélt, ami megakadályoz-
za, hogy a bázison lévó hipnosisakok múködjenek rajtam. Anél-
kül Krak grófnó kicsinál!
– Kikérdeztek – mondta Prahd. – Azt akarták tudni, hogy tu-
dok-e bármilyen más poloskáról, amit beültettek bárki másba.
Namármost, tegnap maga újabb üres ígéretet tett Bildirjin nóvér-
nek. Nem hiszem, hogy van bármilyen szándéka azt illetóen,
hogy rendezze a különbözó egészségügyi alapok és hozományok
kártérítéseit. Nem hiszem, hogy helyre fogja állítani a mecsetet,
amit felrobbantott.
– Dollármilliókról beszél – morogtam.
– Nem: arról a dologról beszélek, amit a fejébe raktam. Látja,
Gris tiszt úr, egy szót sem szóltam erról Heller tiszt úrnak és Krak
grófnónek.
– Ez zsarolás! – mondtam. – Maga disznó!
– Nos, érdemes kiismerni egymást, nemde? – mondta Prahd,
miközben összeszedte a múszereit. – Vagy másképp fogalmazva:
rengeteget tanultam az Apparátusi szolgálat közben. Maga nagy-
szerú oktató volt.
– Szóval nem beszél nekik erról a dologról a fejemben,
amennyiben én..."
– Teljesíti a vállalt kötelezettségeit – fejezte be Prahd. –
Oszintén szólva halvány elképzelésem sincs, mi az a dolog. Ma-
gát viszont ismerem. Tehát továbbra is a szakmai titoktartás be-
tartásával kezelem. Heller tiszt úr nagyon ószintén próbálja rendbe
hozni a disznóságokat, amiket maga csinált, és most, hogy már én
is Flotta orvos vagyok, kötelességemnek tartom, hogy segítsek
neki mindenben, amiben csak tudok.
A zöld szemei olyan nyájasak voltak, olyan önelégült volt,
hogy megfojtottam volna, ha lett volna rá lehetóségem.
– Szóval elmondja neki! – acsarogtam.
117
– Szóval NEM mondom el neki. Maga, ezegyszer – mondta
Dr. Prahd – teljesíteni fogja a kötelezettségeit. És az mindenkinek
hasznára lesz. Egyetért?
Nem tudtam megszólalni, annyira csikorogtak a fogaim. Végül
sikerült bólintanom.
Elégedetten távozott.
A bágyadt napfény lassan tovább tompult. Még rosszabbá tet-
te, amikor kora délután egy énekesmadár jött az ablak elótti bo-
korba és nagyon önfeledten fütyült és énekelt. Tudta, hogy bent
vagyok és velem gúnyolódott.
Aztán újabb katasztrófa sújtott le rám.
KRAK GRÓFNO!
Teljesen fesztelenül jött be, divatos hajfürtökkel, halványkék-
be öltözve, ami jól illett a szeméhez. Az összképet lerontó egyet-
len dolog egy gyógytapasz volt a szemöldökén. Nem viselt sárga-
réz sarkú csizmát, viszont egy kartondobozt cipelt.
Az órök kimentek, ó pedig az ágy végére rakta a dobozt.
– Teljesen új – mondta. – Csak magának.
Ezzel kiemelt egy hipnosisakot, majd elkezdte ellenórizni a
gombjait.
Ez volt elsó igazi bizonyítékom arról, hogy Prahd tényleg nem
szólt nekik arról a dologról, amit belerakott a fejembe, hiszen
Heller rájöhetett volna. Látta rejtélyes módon bekapcsolódni az
egyik jelzólámpát a vontatón. És ha a nó be akarta kapcsolni raj-
tam a sisakot, akkor biztosan nem tudta, hogy nem múködik,
minthogy mindegyiket megbütyköltem ezen a bolygón. A zavaró
relé a fejemben megakadályozta, hogy hipnotizáljanak vele.
Nem magyarázkodott. Egyszerúen ráhúzta a fejemre és bekap-
csolta.
– Aludjon, aludjon, aludjon szépen – mondta.
Becsuktam a szemem és tettettem, hogy a sisak jól múködik.
– Soltan, az igazat fogja válaszolni a kérdéseimre. Mi történt
azokkal a szuggesztiókkal, amiket tavaly beültettem, hogy ne tud-
ja bántani Jetterot?
Tudtam, mi a szerepem. Ezt motyogtam: – Slum City.
118
– Mindent mondjon el.
– Beteg voltam és elmentem egy orvoshoz Slum Cityben. Azt
mondta, hogy hipnotizáltak, de megtalálta a szuggesztiót és töröl-
te.
– Aha – mondta Krak grófnó. – És hogy lehet, hogy képes volt
nekem ártani?
– Olyan kevés volt, amennyire csak lehet. Megmentettem re-
pülógéprablók terrorista akciójától. Megvédtem tólük. Kinyitni
sem mertem a szemem hogy lássam, beveszi-e. Hosszú szünet
következett.
– Rendben van – mondta. Nehéz volt elrejteni az elégedettsé-
gemet. Bevette!
– Figyeljen nagyon! Amiket a hipnotizór Slum Cityben mon-
dott, azok most már nem érvényesek. Ezentúl nagyon fog ügyel-
ni, nehogy bármilyen módon ártson Jetteronak vagy nekem. Min-
dent el fog mondani nekünk, amiról tud és ami a hasznunkra le-
het. Ha nem, akkor szörnyen fogja érezni magát és iszonyú fejfá-
jása lesz. Megértette?
– Igen motyogtam.
– Ezen kívül nem próbál elszökni tólünk. Ha mégis megpró-
bál, akkor úgy fogja érezni, mintha a lábai túzben égnének. Érti?
– Igen – mondtam.
– J ettero oly jó és kedves, hogy megpróbál helyrehozni néhány
dolgot, amit maga elkövetett ezen a bolygón. Közvetlen és egyér-
telmú parancsot adok, hogy tegyen meg mindent, ami ó mond.
Megértette?
– Igen – mondtam –, de nem szívesen. Ha ellenszegülök vala-
minek, akkor tudni fogja, hogy nem múködött a sisak.
– Ha maga nem hajtja végre, amit ó mond, akkor azonnal el-
kezd hányni. Érti?
– Igen – motyogtam kínomat elnyomva, (bíííp) ót! Csapdába
csalt!
– Amikor felébred sokkal jobban fogja érezni magát. Elszánja
magát, hogy segít J etteronak rendbe hozni a maga életét. Most el-
felejti, hogy ezek az én szuggesztióim voltak és a sajátjainak fog-
119
ja hinni óket. Ami a sebeit illeti: gyorsan fognak gyógyulni. Ami-
kor felébred, azt fogja hinni, hogy emiatt hipnotizáltam magát. A
sebek gyorsan fognak gyógyulni. Meg fogja köszönni, hogy segí-
tettem. Érti?
– Igen.
Kikapcsolta a sisakot és levette rólam. Azt mondta:
– Most ébredjen fel!
Óvatosan kiszúrtem a hangomból a bennem fortyogó dühöm.
Azt mondtam: – Köszönöm, hogy segített nekem.
A sisakot félretette és otthagyott.
Perceken át szakadatlanul káromkodtam. Lépre csalt! Enge-
delmeskednem kell Jettero Hellernek, máskülönben rájönnek,
hogy a sisak nem múködött, és akkor ez a nó egyszerúen kitapos-
sa a belem.
Mind ellenem voltak: Prahd, a bázis, Törökország népe, még
az énekesmadár is az ablak elótt.
Dühösen megesküdtem minden istenre, akit csak ismertem
(beleértve Jézus Krisztust is), hogy mindegyikük visszakapja még
ezt.
Mind azt hitték, hogy gyönge vagyok. Azt nem tudták, hogy
az egész Voltár Konföderáció engem támogat és csak egy sza-
vamra vár csak tudjam hazavinni Hellert és Krakot.
Késó éjszakáig forgolódtam és rúgkapáltam. Végül, nagy so-
kára döntésre jutottam. Nagyon ravasz leszek, amíg ezen a boly-
gón maradunk. Tettetni fogom, hogy betartok mindent, amit
Heller mond. Csak reméltem, hogy nem teszi próbára a béketúré-
semet. Muszáj mindent megtennem, hogy a Voltárra vigyem.
Nem is sejtettem, mennyi-mennyi szenvedést tervez még ne-
kem csupán a rákövetkezó napra! Ezzel teljesen alátámasztott
minden rosszat, amit valaha is feltételeztem róla!
120
HATVANÖTÖDIK RÉSZ
1. fejezet
Az ablakra nézve tudtam, hogy alig hogy hasad a kora júniusi
hajnal, mégis kikeltem az ágyból.
Tudtam, hogy valami aljasságon törik a fejüket, mert nem be-
széltek.
Ott volt Heller. Divatos panamakalap, könnyú flanel üzleti öl-
töny, kék selyeming és sötétkék pöttyös csokornyakkendó volt
rajta. A zakója szabásából tudtam, hogy hátul a derekán géppisz-
tolyt viselt pisztolytáskában. Szürke szarvasbór diplomatatáska
volt nála. Csak nézett.
Két ór és egy nóvér öltöztetett fel. Áthoztak a ruhásszekré-
nyemból egy sötétkék, konzervatív öltönyt, Tiltakoztam: – Ez ke-
gyetlenség. Sebesült vagyok és pihenésre van szükségem! – Ek-
kor mondtam el nekik harmadszor és még mindig nem hagyták
abba.
Végül kitaszítottak a folyosóra. Heller tovább lökdösött.
Az elótérben észrevettem Faht Bejt. Hivatalos nyugati stílusú
öltözéke volt. Még csak nem is köszönt.
Heller meglökött, hogy kimenjek a bejárati ajtón.
A lépcsón kóvé dermedtem.
Ott állt az én Daimler-Benzem vörös sasokkal az ajtaján!
– Szóval még a kocsimat is elvette! – mondtam.
Heller egyszerúen a kocsihoz terelt.
Visszanéztem. A két ór és Faht Bej a bázisról származó, nehe-
zen besorolható típusú autóba szállt be. Heller újra oldalba lökött,
én pedig bemásztam a Daimler-Benzbe és leültem.
121
O is beszállt és mellém ült. Aztán történt valami felháborító.
Ters és Ahmed, ez a két gazember az elsó ülésen ült. Ahmed hát-
rafordult és Hellerre kacsintott!
– Ez az ember nem érdemel semmiféle amnesztiát! – csattan-
tam fel. – Sokkal búnösebb ennek a területnek a feldúlásában,
mint én! Nóket erószakolt meg! Még azt az ügynököt is ó hozta
ide!
– Ezt mi már megtárgyaltuk – felelte Heller. – Maga adta ki a
parancsokat!
Az igazságtalanság ostorcsapásként ért. Nem számít! Elmon-
dom Lombarnak és Ahmedet lelövik.
Kigurultunk a fóútra. Faht Bej követett minket a másik kocsi-
val.
– Hová megyünk? – pattogtam.
– Úgy túnik, hogy elég nagy felfordulást csinált itt mondta
Heller. – Egy csomó falunak tartozik azzal, amit ók kaffarah-nak
hívnak; tartozik egy új mecset megépítésével is és aláírt néhány
dolgot, többek között egy érvénytelen banki átutalási megbízást
hozományra a Piastre Nemzeti Bankban. A helyi fiók vezetóje azt
mondja, hogy a maga pénzügyeit senki sem képes kibogozni. Így
hát meglátogatunk egy embert, aki képes erre: Mudur Zengint
Isztambulban.
Belesüllyedtem az ülésbe. Mudur Zengint akartam a legkevés-
bé látni. Teenie már rég mondta, hogy pipa rám.
Ez rányomta a bélyegét az útra. Még a szökésen sem tudtam
gondolkodni, úgy lefoglalt, hogy kitaláljam, mit mondhatnék
Mudur Zenginnek. Egy egész vagyonnal tartoztam neki, amit a
bankja kölcsönzött nekem.
Napsütötte török vidékeken haladtunk végig, de nem is láttam.
A fóváros ázsiai tengerpartján Uskudarban forgalmi dugókon
küzdöttünk át magunkat, de fel sem túntek nekem. Átkeltünk a
Boszporuszon, de én nem is vettem észre a súrú forgalmat alat-
tunk a vízen. Végigdudáltuk az utat Beyogluban a Kemeralti úton
és én még mindig magamba roskadva ültem. Átjárót vágtunk ma-
gunknak a Galata Hídon az Aranyszarvon keresztül, végül tor-
122
nyok és minaretek százain túljutva túl hamar értünk a Piastre
Nemzeti Bank elé. Kimerített a közel háromszáz mérföldnyi ret-
tegés.
A dolgok kezdtek rosszra fordulni.
Mudur Zengin azt mondta, hogy Faht Bejjel szeretne beszélni,
de amikor mindannyian betódultunk az irodájába és meglátott en-
gem, úgy túnt, hogy ki fog minket dobni.
Heller kezdeményezett. Körülnézett a gazdagon díszített szo-
bában és három széket húzott a faragott asztalhoz.
– Megengedi, hogy leüljünk? – kérdezte.
– Semmi közöm ehhez az emberhez! – mondta Zengin, mi-
közben mogorván nézett engem.
Heller lenyomott egy székbe és ö maga is leült. Faht Bej fog-
lalta el a harmadikat.
Mudur Zengin még mindig állt. Remegett a dühtól.
– Megpróbáljuk rendbe hozni az ügyeit – jelentette ki Heller.
– Arra az ördög sem volna képes! – mondta Mudur Zengin.
Csak azért ült le, hogy megtámaszthassa a könyökét és az ujját
rázhassa felém. – Van a legcsekélyebb fogalma is arról, hogy mit
tett ez az ember? – Nem várta ki a választ. – Fejedelmi járadéka
volt: elpazarolta az egészet és felélte az alaptókét is. Egy ágyasá-
nak hagyta, hogy szabadon garázdálkodjon a bankkártyákkal és
rá se szólt. A bankkal fizettette ki a számlákat, ráadásul vett még
egy jachtot is. Vígan körbehajókázott hét tengert és remekül szó-
rakozott. Mi finanszíroztuk a jachtot, mi fizettük minden költsé-
gét még eladni is segítettünk neki ötszörös áron – erre meglógott,
az üzlet meg kútba esett.
– Úgy gondolom, talán van némi esély arra, hogy mindent
helyrehozzunk – mondta Heller.
– Úgy gondolja? – kérdezte Mudur Zengin. – De nem min-
dent! Elkövette a legfóbb és a létezó legnagyobb búnt, amit csak
el lehet követni! – Visszaült, megvetóen biggyesztve az ajkait. –
Amikor elzálogosította a vagyonát, EGY MÁSIK BANKHOZ
MENT!
Heller azt mondta: – Biztosan van valami mód...
123
– Egy ilyen sértés után? – vágott közbe Mudur Zengin és úgy
tett, mintha valami undorító dolog lett volna a kezén.
– Úgy tudom – mondta – Heller, hogy ön ismeri Faht Bejt.
– Igen, üzleti kapcsolatban állunk az általa képviselt cégekkel.
Nagyon sajnálom és meglep, hogy olyan emberhez van köze,
mint ez! – és rám mutatott.
– Nos, Faht Bej és én a családi tanácsadói vagyunk – mondta
Heller. – Csak kicsit késón léptünk színre.
– Határozottan! – horkant fel Mudur Zengin.
– Válaszolna egy kérdésre? – érdeklódött Heller. – Meg tudná
mondani nekem, hogy az ön bankja miért folytatta a hitelezést a
számlái kifizetésére?
– Ez nagyon egyszerú – válaszolta Mudur Zengin. – Lent a
páncélteremben ennek a bolondnak kötegszámra hevernek ki-
használatlanul az arany elismervényei. Napról-napra pénzt veszít,
csak kis százalékú kamatot kap. Ott akarta hagyni óket. De egy
nap be kell jönnie és ki kell nyitnia azt a dobozt, és akkor elóál-
lunk a követelésünkkel. És ha meghal, a tartalma hagyatéki eljá-
rás alákerül és behajtjuk a tartozást.
Felnyögtem. Nem hittem, hogy Heller megtudja, hogy létezik
az a doboz!
– Nocsak, ez nagyon érdekes! – mondta Heller. – Sajnos Szul-
tán Bej ezt nem említette nekünk. Ön említett egy jelzálogot. Mi
történne, ha bizonyítékot szereznénk arról, hogy az hamisítvány,
és vallomásra bírnánk azt, aki hamisította?
Mudur Zengin vállat vont: – Ez nagyon gyakori a Grabbe-
Manhattan Bank nemzetközi ügyletei között.
Ha felmutatnak ilyen bizonyítékot, a jelzálogot törlik és ér-
vénytelen lesz, a Grabbe-Manhattan bankot pedig kivizsgálják
sikkasztás búnpártolása miatt, ha tudták, hogy hamisítvány.
Heller az órájára nézett.
– Most 11:30 van. A saját bankja érdekében kérhetnénk meg-
hallgatást öntól ebéd utánra?
– Csak a többi igazgatóm kedvéért – mondta Mudur Zengin.
Távozott és még csak ki sem kísért.
124
– Nos, Soltan – mondta Heller, – amikor kiértünk, úgy látom,
hogy nem volt teljesen ószinte velünk.
Az autó egy parkolóban állt. Heller belökött, majd azt mondta
Tersnek és Ahmednek, hogy sétáljanak egyet. Bezárta az ajtót és
elóvett egy múszert a bár alól egy felvevós képtelefont. Meg-
nyomta a gombokat.
– Már itt is vagyok – mondta Krak grófnó, miközben feltúnt az
arca a képernyón.
– Végeztünk – mondta Heller. – Tegyél egy sisakot az orosz
kémre és tegyen vallomást, hogy ö hamisította a jelzálogot. Le-
gyenek török tanúk. Tartsd továbbra is órizetben, hogy további
adatokat kérhessünk Gris tárgyalásához, aztán küldd át ide nekem
az egész vallomást hivatalos dokumentumként. Aztán tegyél sisa-
kot arra a sötét képú Forrest Closure-ra, töröld ki belóle a bázis
létezését és mondd meg neki, hogy búnvádi bíróság elé kerül a
Grabbe-Manhattan, ha tovább erólteti ezt az ügyet. Világos?
– Igen, drágám. – mondta Krak grófnó.
Mázlisták. Én is mázlista vagyok. Nem voltam ott a bázison,
ahol a fejembe beültetett relé múködésképtelenné tenné a sisako-
kat. Nem sokon múlott! A jövóbeli terveim teljesen attól függtek,
hogy ez titokban marad-e. Nem szabad megtudniuk, hogy
Lombar irányítja a Voltárt.
Faht Bej talált egy éttermet és visszajött Hellerért. Elmentek,
engem meg a bázis kocsijában hagytak az órökkel, akik megetet-
tek valami odahozott gyorsbüfé kajával.
Heller és Faht Bej körülbelül fél kettókor jött vissza, majd
Heller a Daimler-Benzhez ment, letépte az átküldött faxokat és
még egyszer beszélt Krakkal.
Heller maga elótt tolva vitt a bankba, de nem az irodába vitt
fel. Levitt a páncélszekrény részlegbe. Próbáltam ellenállni. Di-
csóségesen akartam visszatérni erre a bolygóra. Egyáltalán nem
akartam tóke nélkül maradni!
Az ór és az ügyintézó elótt álltunk.
– A dobozát kéri – mondta Heller.
Elém raktak egy kartont, hogy írjam alá.
125
Soha nem volt még ilyen élettelen a kezem és karom, Ha alá-
írom, csódbe megyek!
Heller furcsán nézett rám. Netán megsejtette, hogy nem mú-
ködött rajtam a hipnosisak? Az életem függött attól, hogy ezt ti-
tokban tartsam.
– Gyerünk, írja alá! – utasított Heller.
Nagyon kínos volt. Alá kellett írnom a kártyát.
Az ügyintézó kinyitotta bank zárját a dobozon és elment. A
bank óre éberen figyelt. Beütöttem a kódomat. Felpattant a doboz
fedele.
Azok a pompás arany elismervények!
De Heller megelózött. Elvette a fölsó lapot. Elolvasta: aranyról
szóló átvételi elismervények.
– Aha! – mondta. – Csempészett arany a Voltárról! Felírták,
hogy nincs rajtuk fémjel. Pont úgy, mint a vontatón lévók eseté-
ben. Ez felhatalmaz engem, mint Flotta tisztet, hogy lefoglaljam
az egészet. Ez az elismervény pedig hasznos lesz a tárgyalásán. –
Zsebre tette.
Émelyegtem.
Átnyúlt fölöttem és kiürítette a dobozt. Gyorsan megszámolta.
Füttyentett egyet.
– Közel negyedmilliárd dollár! Szóval ezért nem nyafognak az
Apparátus tisztek az alacsony fizetés miatt. Csempészett drogok,
illegális arany...
– Maguk is ezt csinálják! – mondtam fogcsikorgatva.
– Ez a kulcsszó: csinálják. A súlyuk alapján ezek az aranyru-
dak közvetlenül Voltár ipari negyedéból származnak. De nem
akarom gyötörni, Soltan. Lehetséges, hogy épp most oldott meg
egy csomó problémát.
Azt fontolgattam, hogy felkapom az elismervényeket és meg-
próbálok elfutni. Sajna ott állt a bank óre. És kint a két fegyveres
lábon lóne, ami fáj.
Heller határozottan megragadta a karomat és meglódított.
Rövidesen újra Mudur Zengin irodájában voltunk.
Ugyanolyan zord volt, mint délelótt.
126
Heller átadta neki a vallomásokat. Kett volt belólük.
Leültünk, Mudur Zengin pedig egyre fokozódó érdeklódéssel
olvasta az elsót. Aztán elképedve nézett Hellerre.
– Ez hihetetlen – mondta Mudur Zengin. – Egy orosz kém
magától Rockecentertól kapott parancsokat Moszkván keresztül,
hogy jelzálogot hamisítson a legjobb ópiumtermesztó ingatlanra
Afyonban!
– Ezt állítja – mondta Heller. – Ha bármikor tárgyalásra kerül
sor, Faht Bej eló tudja vezetni az említett Boris Gaylov ezredest
az összes KGB okmánnyal együtt.
– Te jó ég! – mondta Mudur Zengin hátradólve. – értem már,
hogy miért vallott. Oroszország nincs többé és neki nincs hova
mennie. Felért egy hurrikánnal és földrengéssel, ami valamelyik
nap végigsöpört itt.
Fogta a másik vallomást és egyre jobban elkerekedó szemek-
kel olvasta.
– J ó ég! Ez a vallomás Forrest Closure-tól, a Nemzetközi J el-
zálogkölcsön Osztályuk vezetójétól azt állítja, hogy közvetlenül
magától Delbert J ohn Rockecentertól kapott parancsokat, hogy
jelzálogot hamisítson arra az elsó osztályú ópium földre, és hogy
az orosz óvele együtt kifózött egy mesét arról, hogy itt valame-
lyik hegy földönkívüli repüló csészealj bázist rejt, hogy felkeltsék
Rockecenter érdeklódését. Atyavilág! Ha ez kiszivárog,
Rockecenteren fog röhögni az egész bankszakma. Hát ez óriási!
– Szóval mit csináljunk? – kérdezte Heller.
– Nos, fiatalember, minden azon múlik, hogy az együttmúkö-
dés mellett döntök-e.
Heller az asztalra tette az arany elismervényeket. Észrevettem,
hogy a bankór követett minket, ügyelve, nehogy elhagyjuk velük
az épületet.
Mudur Zengin megvonta a vállát: – Egyébként is megkaptuk
volna ezekból a törvényes részünket mondta, és otthagyta óket.
– Nos – mondta Heller, – a mi megtévedt barátunknak itt van-
nak bizonyos adósságai. – Átadott egy listát.
Zengin ránézett.
127
– Nos, ha valamennyit befektetnének ebból a tókéból, annak a
kamatai fedeznék a kaffarah-okat és jutna belóle a megnevezett
falvak szegényeinek etetésére is. A hozományt egyszerúen kifi-
zetjük készpénzzel. A betegség elleni kampányt az erre a célra
befektetett tóke hiteleiból lehetne megoldani. A mecset egyáltalán
nem lep meg. A Squeeza bankkártya számlákat a mi bankunk fi-
zette; ezekkel nekünk tartozik: összesen alig több, mint ötmillió
dollár.
– Mennyi marad? – kérdezte Heller.
Zengin megszámolta az értékes arany elismervényeimet. Egy
ceruzával szöszmötölt. Kicsit ütögette a számológépét.
– Körülbelül 232 millió – mondta Zengin.
– És ha visszaadnám ezeket a bankjának – mondta Heller –
hogy biztonsági tartalékként rakják el, akkor a kamatait megkap-
hatná az itt lévó Faht Bej, hogy múködtesse a cégeit?
– Ejha, kezd érdekelni a dolog. Ha ennyi pénz volna a kezünk-
ben, azzal mi uralnánk Isztambul bankügyleteit és még a Grabbe-
Manhattan bankot is kiszorítanánk a múködési területünkról. Az
itt lévó Faht Bej havonta körülbelül négymilliót kapna ingyen és
tisztán, hogy múködtesse a cégeit, ami jóval több, mint amennyi
valaha is átfutott a számláin. De nem is tudom. És rosszallóan né-
zett rám.
– Mr. Zengin – mondta Heller – az ön által ismert Faht Bej,
kapná meg végérvényesen e fiatalember képviseletének jogkörét,
hogy kezelje mindezeket az anyagi eszközöket, és hogy a pénzzel
kapcsolatosan minden téren tartsa a kapcsolatot az ön bankjával.
Zengin mogorván nézett rám.
– A képviseló megbízását vissza lehet vonni.
– Valószínúleg nem voltam teljesen ószinte magával – mondta
Heller. – Még nem azonosítottam magamat.
– Nem, nem tette – mondta Zengin.
– Én – kezdte Heller – a Korona tisztje vagyok. Az ügy telje-
sen titkos. Annyit viszont elmondhatok, hogy Soltant elviszem
nagyon-nagyon messzire. Bíróság elé fog állni és a bizonyítéka-
ink alapján halálra fogják ítélni vagy kivégzik. Biztosíthatom,
128
hogy soha többé nem fog a szeme elé kerülni.
– Valóban? – kérdezte Mudur Zengin leesett állal, Faht Bejre
nézett.
– Minden szava igaz – mondta Faht Bej Hellerre mutatva. –
Nagyon tehetséges és megbízható tiszt. Valójában Szultán Bej
ebben a pillanatban is le van tartóztatva. Nem akarjuk a török ha-
tóságokat terhelni az üggyel, de Szultán napokon belül távozik
ebból az országból és soha nem fog visszatérni.
Mudur Zengin mosolyogni kezdett. Azután nevetett. Utána
elórenyúlt, megragadta Heller kezét és egyfolytában rázta miköz-
ben felállt. Megölelte Hellert.
– Uram, – mondta – tekintsen örök barátjának! – Az örömtól
elcsuklott a hangja.
Faht Bej és Heller egy óra múlva tudott megpihenni a kocsi-
nál, mert addig szó szerint elárasztották óket török kávéval és a
zsebeiket kitömték a legjobb márkájú szivarokkal. Ez idó alatt hi-
vatalnokok és bankügyvédek fogalmaztak mindenféle papírokat,
amiket Heller aláíratott velem. Nekem nem adtak kávét, ráadásul
a szívemet mardosta, ahogy Zengin Hellert magasztalta.
Heller ügyelt arra, hogy minden papír Faht Bej tömött aktatás-
kájában legyen.
– Kész is – mondta. – Most tízszer annyi pénze van, mint va-
laha is volt, és hozzá se kellett nyúlnia a mocskos drogokhoz.
Faht Bej mély hódolattal nézett rá. Elóírásszerúen tisztelgett
neki. Undorító volt!
Heller az autóban a képtelefonnal csengetett, mielótt hívta a
sofórünket. Krak grófnó arca gyorsan megjelent.
– Minden jól ment – mondta. – A vallomások a mi vitorlánkba
terelték a szelet.
– Mit akarnak csinálni velük? – kérdezte Krak grófnó.
– Mudur Zengin a páncéltermébe rakja a vallomások másola-
tát. Ha az ügy újból napirendre kerülne, akkor elég lesz megmu-
tatni. Nem lesz több suttogás a repüló csészealjakról. – Nevetett.
– Ó, drágám, tényleg óriási vagy. Magának Rockecenternek a be-
lekeverése volt a legjobb húzás.
129
– Hát, J ettero – mondta, – ezzel azt is sugallod, hogy a jöven-
dóbeli feleséged tisztességtelen. Történetesen azoknak a vallomá-
soknak minden sora színtiszta igazság. Még Rockecenter saját
kézírásos parancsai is megvannak itt nálam, meg a másolatok
Forrest Closure összes aktájáról arra az esetre, ha újra probléma
lenne.
– Nem lesz – mondta Heller. – És bocsáss meg, hogy kételked-
tem benned. Mindig olyan pompásan teszed a dolgod. Szeretnél
bármit Isztambulból? Egy smaragdláncot vagy valamit?
– Nem akarok semmit erról a bolygóról – mondta Krak grófnó.
– Rendben van – mondta Heller. – Megyünk hazafelé.
Háborogva ültem a kocsiban. Elvette a bázisomat, elvette az
autómat, elvette az arany elismervényeimet. Mielótt elhagytuk
Isztambult, vásárolt egy smaragd nyakláncot a nó visszautasítása
ellenére. Csakis azért, mert arra nem gondolt, hogy az én zse-
bemból húzza ki rá a pénzt.
Visszafelé Afyonba nehezen tudtam visszafogni kárörömömet.
Igen, megy haza!
Megy haza Lombar Hissthez és a halálába!
2. fejezet
A következó nap a bázison egyre folytatódott, sót fokozódott a
kegyetlenségük velem szemben. A viselkedésükból tudtam, hogy
szadista élvezetet találtak abban, hogy olyanokat gyötörjenek,
akiról azt hitték, hogy nem tudják megvédeni magukat. Csak
azért túrtem a kínokat, hogy ne gyanítsák, mit tervezek ellenük.
Reggel Krak grófnó azt vette a fejébe – vagy Heller arra kérte
– hogy gyújtsünk össze minden bizonyítékot, ami bitóra juttat en-
gem.
Azt mondta: – Gondoskodni akarunk arról, hogy amikor bíró-
ság elé állítjuk, a bíráknak rendelkezésére álljon minden bizonyí-
ték. Amíg abban a cellában voltam, bóségesen volt idóm, hogy
elolvassam aVoltár Konföderáció Teljes Összevont Törvény-130
könyvét, beleértve a Szabályzatokat is. Nagyon figyelmes volt
magától, hogy behozta. A voltári jog nagyon lényegretöró és nem
ostobaság. Maga azonban a Földön volt és a közelmúltbeli ta-
pasztalataim azt mutatják, hogy bárki tonnaszámra találhat kibú-
vókat, aki járatos ebben az úgynevezett igazságszolgáltatásban.
J ettero valamilyen oknál fogva azt akarja, hogy igazságos legyen
a tárgyalása. Maga természetesen azt fogja állítani, hogy rengeteg
mentsége van. A legjobb az, hogy "nincsenek meg a feljegyzései"
és hogy „minden bizonyítékot csak másodkézból ismerünk". Faht
Bej számos egysége indult el, hogy esküvel megerósített írásbeli
tanúvallomásokat gyújtsön a maga tetteiról. Alaposan a kukák
mélyére fogunk túrni – amiket maga az aktáinak nevez – és ösz-
szegyújtjük óket; úgyhogy ha van bármilyen mentsége, jobban
jár, ha megtalálja.
Meglehetósen biztos voltam abban, hogy nem lesz semmilyen
tárgyalásom. Az ó tárgyalásuk viszont – Lombar révén – nagyon
gyors lesz. És ami a tanúvallomásokat illeti, elszántam magam,
hogy visszajövök ide egy Halálosztaggal és eltörlöm a föld színé-
ról ezt az áruló bandát.
De mivel a szúrós tekintetét rajtam tartotta (csak hogy ne gya-
nítsa, hogy igazából egyáltalán nem vagyok a markában), enged-
tem, hogy a két ór átvigyen a villa
titkos szobájába és éber figyelmük kíséretében nekifogtam a
munkának.
Bizonyos dolgok mások kupacai alá voltak elrejtve; a felvéte-
lek dobozait por, festék és sira fedte. A naplóimat olyan rondán
írtam, hogy még nekem is nehézséget okozott a kibetúzésük – a
saját kézírásom kiolvasását semelyik intézményben nem sajátítot-
tam el. A por súrúsödött a levegóben, a grófnó pedig egy idó után
ráunt és elkezdett a villában barangolni.
Utanc szobájában a poloska nagyon jól múködött, így meghal-
lottam odabent Krak grófnót. Talált két kisfiút, akik az ágy alatt
sírtak. O kicsit sem beszélt törökül, azok viszont semmi más
nyelven nem beszéltek. A válaszként kapott sírásukból nem értett
túl sokat, úgyhogy elment és hozta Karagozt és Melahatot, akik
131
mindketten jól beszéltek angolul. Ok próbálták kideríteni, hogy
mi a baj.
A villa vezetóje és a házvezetónó nagyon zavarban volt. Krak
grófnó egyre jobban iszonyodva és undorodva hallgatta óket.
Úgy túnt, hogy Gaylov örömfiúvá tette a két kisfiút és minden
éjszaka (néha még nappal is) sokféle szexuális perverziót élt ki
rajtuk, hogy kielégítse vágyait. Ok mindvégig tudták, hogy Utanc
férfi, de nem mondták el senkinek.
A homoszexualitásról folyó egész beszélgetéstól nagyon rosz-
szul lettem és az óröknek noszogatniuk kellett, hogy tovább dol-
gozzak az aktákkal. Így aztán egyáltalán nem voltam felkészülve
arra, ahogy a dolog végzódött.
Krak grófnó nem hitt a fülének, de úgy túnt, hogy a kisfiúkat
az zavarta, hogy többé már nem kapták ezt, mivel Utanc eltúnt.
Krak Melahat és Karagoz zavarba ejtó közvetítésén keresztül
próbálta lebeszélni óket. De amit mondtak, az még rosszabb volt.
A két kisfiú azt mondta, hogyha a mamájuk nem hagyja, hogy
megtalálják Utancot, akkor el fognak szökni és más férfiakat ke-
resnek, akikkel együtt alhatnak, és ha ezt sem hagyják nekik, ak-
kor az elsó adandó alkalommal megölik magukat!
Ekkorra Karagoz és Melahat már könnyezett, a kisfiúk hiszté-
riáztak, Krak grófnó pedig dühöngött.
– Micsoda romlott bolygó! – kiáltott Krak grófnó. – Mintha
nem ishallottak volna normális szexról!
A két kisfiút elvitték. Hallottam, amint a grófnó átvizsgálja
Utanc dolgait és utasításokat ad a személyzetnek, hogy az egész
szobát pakolják be bóröndökbe raktározásra.
Egy idó múlva bejött és rám meredt.
– Amíg itt van – mondta – jobb, ha elóás minden bizonyítékot
arról, hogy hogyan került kapcsolatba Gavlovval. Harminckét
rendelet vonatkozik a büntetó törvénykönyvben a
homoszexualitásra.
– Van homoszexualitás a Konföderációban – csattantam fel.
– Csakhogy nem gyerekekkel, maga mocskos barom!
– Álljunk csak meg! – fortyantam fel. – Nekem ehhez semmi
132
közöm! Utálom a homokosokat!
– Akkor jobb, ha be is tudja bizonyítani! – mondta Krak gróf-
nó és elvonult.
A dolog igazságtalansága belém mart. Elkezdtem leszántabban
keresgélni. Összegyújtöttem a felvételeimet. Aztán szünetet tar-
tottam. Hogy a fenébe lehet bizonyítani, hogy nem vagyok ho-
mokos? Szinte lehetetlen bizonyítani, hogy nem vagyok valami.
Csak olyan bizonyítékot lehet szerezni, hogy vagyok valami. A
bíróságon nem lehet felmutatni valaminek a hiányát. Nem sétál-
hatok oda a bíróhoz és nem mondhatom azt, hogy „Itt van azok-
nak az autóknak a listája, amiket nem loptam el." A bíró azt mon-
daná, „Csak annyit kellett tennie, hogy kihagyta a listáról azokat
az autókat, amiket mégiscsak ellopott: búnös!" Az igazságszol-
gáltatás teljesen egyoldalú. Negatív bizonyíték nem létezik.
Pontosan ebben a pillanatban tévedt a szemem egy csomag fo-
tóra rólam és Teenie-röl. Ott voltam én, amint hátulról belé hato-
lok: ékesszóló bizonyíték a szodómiáról! Gyerekek? Itt volt egy
kiskorú megerszakolásának egyértelmú bizonyítéka!
Az egyik ór kuncogott.
Gyors mozdulatot tettem, hogy széttépjem óket.
A másik megállított engem.
– A maga helyében én nem tenném, Gris. Tanúsítanunk kell,
hogy nem semmisített meg semmilyen bizonyítékot.
Izzadni kezdtem. Nem én tettem örömfiúkká azokat a kisfiú-
kat. Ezek a képek abszolút hazugságok. A törvény szövevényeit
körém tekeredó ostoroknak éreztem. Olyan dolgokért akaszthat-
nak fel, amiket NEM követtem el!
Elszántam magam. Ott helyben készítettem egy tervet, hogy a
legelsó adandó alkalommal suttyomban megsemmisítem az olyan
dolgokat, mint ezek a képek, no meg a biztonság kedvéért össze-
szedek minden olyan dolgot, amik másokat kevernek gyanúba. Ez
lendületet adott a munkámhoz, ami azonnal eredményes is volt.
Azon vettem észre magam, hogy egy másolatot tartok a kezem-
ben az Utanc megvásárlásáról szóló szerzódéséból, amit Ahmed,
a taxisofór készített. Ez felvidított. Ez esetben Ahmed volt a bú-
133
nös, nem én. Pont alatta lapult Heller és Krak poloskáinak egy
csomó felvétele, amelyekról biztosan tudtam, hogy bemutatják,
amint folyton-folyvást összeesküvéseket szóttek és mindig mást
csináltak, hogy eltérjenek a készletes utasításoktól, amiket én ad-
tam nekik – a küldetésük irányítója. Tulajdonképpen itt én is csak
parancsot teljesítek. MÉGIS van bizonyítékom, ami bizonyítja az
elpusztításomra szervezett kolosszális összeesküvést.
Nekiestem a gyújtési feladatnak.
További három óra elteltével kezdtem agyonhajszoltnak érezni
magam. Miért is bíbelódnék ezek összegyújtésével? Egyszerúen
általánosan bemutatom, hogy milyen kegyetlenek voltak velem.
Végül is nem NEKEM lesz tárgyalásom. Az a feladatom, hogy
Hellert és Krakot Lombar kezei közé juttassam. Elég egy futó pil-
lantás azokra a királyi aláírás hamisításokra, már ki is adják a pa-
rancsot: „Kivégezni óket!". És tudva, hogy Lombar mennyire
utálja Hellert és Krak arisztokrata osztályát, meg mindent, amit
képviseltek, az a parancs nagyon gyors lesz.
Meg kell játszanom, hogy belemegyek a játékukba, mintha bí-
róság elé mennék.
De szeretnem nem kell.
3. fejezet
Aznap délután mindenen túltett a kegyetlenségük.
Közszemlére tettek!
A grófnó látta, hogy az összes összegyújtött felvétel belefért
egy vállpántos táskába, így a nyakamba akasztotta. Utána ott ha-
gyott a hangárban a vontató törzsének közelében egy székhez kö-
tözve, ahol Heller dolgozott, mivel a bázis más részeibe kellett
mennie a tanúvallomásokért és persze azért, hogy rólam beszélje-
nek a hátam mögött.
A tisztviselóknek, munkásoknak és a karbantartó személyzet
minden tagjának volt dolga látszólag, merthogy össze-vissza jár-
káltak a hangárban, és bár a két ór a két oldalamon egyre csak
134
mondogatta nekik, hogy menjenek arrébb, ók mégis meg-
megálltak és engem bámultak. Szájukat eltakarva suttogtak egy-
másnak. Egyszer véletlenül azt is meghallottam, amint egy idós
tisztviseló azt mondja: Sokat meg lehet tudni az arcokból: nézd
azt a homlokráncolást. – Mondani akartam, hogy az a vízszintes
vonás NEM homlokráncolás, hanem egy gördeszkás esésból
származik, de mielótt két szót tudtam volna szólni, rám szólt az
ór, hogy fogjam be.
Iszonyú volt! A kétszáz fós legénységból sokat soha nem lát-
tam azelótt. Eltöprengtem, vajon a New Yorki irodából is szer-
veztek különutakat a megnézésemre?
Nehéz volt észrevetetni magam Hellerrel. A vontató javításá-
nál segített fölszerelni az utolsó köpenyelemeket. Arra volt ideje,
hogy a macskát megdicsérje, amikor az hencegve odament hozzá,
hogy megmutasson egy megfogott patkányt. Arra bezzeg nem
volt ideje, hogy megóvja a bámészkodóktól a szegény szenvedó
foglyot.
Végül meggyóztem egy órt, hogy szóljon Hellernek, hogy sür-
gósen beszélnem kell vele.
Heller odajött és kérdóre vontam: – Mi vagyok én? Valami
mutogatni való torzszülött? Úgy érzem magam, mintha Crobe
egyik szörny-teremtménye lennék. Miért tartanak itt kinn a sza-
badban?
– Nos, ez nem azért van, mert annyira élvezzük a társaságát –
mondta. – A szavamat adtam magának, hogy elviszem a Voltárra
a tárgyalásra. Több száz török és körülbelül kétszáz fónyi legény-
ség fejezte ki különbözó formában az óhaját, hogy meg szeretné
ölni magát. Az órei engedélyt kértek, hogy a grófnó vagy az én
szemem elótt órizhessék magát.
– Micsoda? – mondtam.
Az egyik ór közbeszólt: – A többiek jobban tisztelik a pa-
rancsnokot és a párját annál, mint hogy a jelenlétükben kezdjenek
lincselést. No meg azt se akarjuk, hogy engedjünk a kísértésnek
és mi magunk öljük meg magát. Na, most már ne tartsa fel Heller
tiszt urat! Ezt mi is megmondhattuk volna magának.
135
Természetesen az egészet csak azért találták ki, hogy megré-
mítsenek. Pontosan úgy bántam ezekkel az emberekkel, ahogy az
ilyen csócselék megérdemli. De mindez világosan megmutatta,
mennyire hiábavaló volna emberi bánásmódot elvárnom.
Elókerült Prahd és a nagy nyilvánosság elótt ellenórizte a se-
beimet. Az emberek úgy vélekedtek, hogy nem elég súlyosak, és
kimondottan csalódottak voltak, amikor kijelentette, hogy jól va-
gyok. Akkor viszont éljeneztek, amikor azt mondta Hellernek,
hogy bármikor utazhatok.
Négy óra körül egy képtelefont hozva kijött egy villanyszere-
ló, aki a vontató belsejében dolgozott.
– Uram – mondta Hellernek –, ez egyfolytában csörög. Egy
földi hullámsávban múködik és ezt írták krétával a képernyójére:
– Csak nekem. – Heller elvette, a férfi pedig feszesen tisztelgett
neki. Ez a (bíííp) legénység kezd egyre jobban elkanászodni!
Heller fogott egy szerszámosládát és ráült arra is ügyelve,
hogy csak a hajó fekete törzse legyen a háta mögött, semmi más.
Megnyomta a vétel gombot.
– Hála az égnek, Mr. Jet – mondta Izzy. – Végre elértem.
– Valami baj van? – kérdezte Heller.
– Nem, csak azt akartam elmondani, hogy minden rendben
van. Ez az, ami idegesít. A nagyszerú hír, hogy Miss J oy teljesen
jól van, óhatatlanul tovább fokozza a Sors étvágyát. Hogy van?
Még mindig jól van?
– Remekül van, mint mindig. Meg fogom kérni, hogy hívja fel
magát ma este, és akkor a saját szemével láthatja majd.
– Ó, az csodálatos lesz. Nem is érdemlem meg.
– Szóval hogy állnak a dolgok?
– Nos, kezdeném a rossz hírekkel. Amikor Oroszország eltúnt
a térképról, természetesen eltúnt a nemzetközi tömegpusztítás
minden fenyegetése is, így lement az arany ára. El akartam adni
azt a jókora mennyiséget, amit küldött, de az most csupán körül-
belül hatmilliót ér. Ön szerint tartsuk meg?
– Magára bízom – jelentette ki Heller. – Oroszország annyira
tönkrement?
136
– Mr. J et. Oroszország nincs többé. Mindegyik ország meg-
szabadult a láncaitól, akiket eddig megszállás alatt tartottak. Ez is
csak azt mutatja, hogy van isten az égben.
Heller sürgetve kérdezte: – Mi van az opciókkal?
– Minden rendben. Most rátérek a jó hírekre. Az olajrészvé-
nyek annyira lementek, mint 1929-ben a Fekete Pénteken. Máris
van ötmilliárd nettó hasznunk az eladási opciókból. A brókerek
szinte ránk törik az ajtót, hogy üzletet kössenek, de mi még vá-
runk. Miss Simmons a létezó legjobb munkát végzi. Megpróbál-
ták agyonhallgatni a médiában, ám az aktivistái minden ország-
ban kivonultak az utcákra a szócsöveikkel. Az embereknek nem
kell a radioaktív benzin és olaj, Maysabongo pedig érvényesíti a
tartalékvásárlási opcióit, szóval ezt lezártuk. Ami olajrészvény-
vásárlási opcióink csak arra várnak, hogy átvegyük az összes
olajtársaságot.
– Mi az opciók utolsó határideje? – kérdezte Heller.
– A részvények mind júliusi opciók. Az utolsó hatályos dátum
a július harmadik pénteke utáni elsó szombatot megelózó hétfó.
Ez azért van így, mert a brókerek egy héttel elóbb kiárusítják
óket, mint az opciókon lévó tényleges dátum, hogy rendezhessék
a könyvelésüket.
– Ez nekem túl bonyolult – mondta Heller.
– Igen, tudom – jelentette ki Izzy. – De ha nem tennék bonyo-
lulttá az ilyesmiket, akkor hogyan maradnának nyeregben azok,
akik kitanulták ezeket?
Heller az órájára nézett.
– Az a hétfó tehát csak tizenhárom nap múlva lesz. Szóval ak-
kor minden jól megy?
– Pontosan az ütemterv szerint, Mr. Jet.
– Tehát maga mindent kézben tart. Egy ideig nem látjuk egy-
mást, Izzy.
– J aj, ne! Tettem valamit, amivel megbántottam?
– Természetesen, nem – mondta Heller. – Csak arról van szó,
hogy vannak más elvégzendó kötelességeim is.
– Mit csináljak, ha valami baj történik?
137
– Ezt már megbeszéltük. Rockecenter J unior a fó szempont. És
maga tökéletesen alkalmas arra, hogy megoldjon bármilyen gor-
diuszi csomót. Maga sohasem csapott be egy pillanatra sem, Izzy
Epstein.
– Jaj nekem! – mondta Izzy rémülten.
– J a, jut eszembe: – mondta Heller – bezárhatja az épületet.
– Ó, NE! Biztos, hogy valami bajt okoztam! Maga nagyon
mérges rám!
– Nem, nem vagyok!
– Megtagadom az épület lezárását!
– Legalább engedje szabadságra a személyzetet – mondta
Heller.
– Szüksége lesz rájuk, amikor visszajön! – zokogott Izzy. – Az
egészet telehordták virággal, hogy megünnepeljék Miss J oy visz-
szatértét. NE HAGYJON EL MINKET, MR. JET!
Heller bosszúsnak túnt. Próbált néhányszor közbeszólni, de
nem tudott. Végül sikerült: – Késóbb hívom, Izzy.
Heller kikapcsolta és letette a képernyót. Elkalandozott, na-
gyon boldogtalannak látszott.
Faht Bej épp kijött az alagútból a hangárba és feléje közele-
dett: – Nem látszik nagyon derúsnek, uram.
– Kicsit nehéz elmenni – mondta Heller. – De nem várhatok
még tizenhárom napig, ha nincs rá okom.
– A hölgy miatt, ugye uram? – kérdezte Faht Bej. – Látszik,
hogy nagyon szeretne hazatérni, és egy pillanatig sem hibáztatom
ót azok után, amiken átesett.
– Nem – mondta Heller – nem csak a hölgy miatt. Úgy túnik,
hogy itt véget ért a munkám, és a lehetó leghamarabb le akarom
adni jelentésemet. Ofelségének és a Lordoknak tudnia kell, hogy
mi történik. Valami búzlik.
– Egyetértek, uram. Évek óta ezen jár az eszem. Link, a kar-
bantartó fónók épp most mondta, hogy napnyugtára készen lesz a
vontató. Vannak még utasításai a számomra?
– Köszönöm – mondta Heller. – Kezdjék azzal a három öreg
teherhajóval ott. – A hangár túloldalára mutatott, ahol három
138
Blixo méretú, ütött-kopott hajó várt régóta a fal mellett, szeméttel
és porral belepve. Ma reggel megnéztem óket: szerintem némi ja-
vítás után még képesek repülni. Tegyék teljesen üzemképessé
óket. – Egykettóre meglesz – mondta Faht Bej.
– Minden idejövó teherhajót állítsanak meg és tartsanak itt. Ne
hagyja, hogy drogot rakodjanak be vagy elmenjenek.
Faht Bej szemmel láthatóan megrettent.
– Tiltakozni fognak.
– Nézze – mondta Heller. – Amikor hazaérek, ezt az egész
ügyet le fogom jelenteni Ofelségének vagy más hatóságnak, és tá-
jékoztatom óket, hogy mit tettem és miért. Az ilyen esetekben ez
csak formalitás: valójában senki sem töródik túlságosan azzal,
hogy mi történik egy meghódítatlan bolygón. Szinte mindig tá-
mogatják a harcmérnököket a bázisok létrehozásával vagy elfog-
lalásával kapcsolatos ügyekben. Mindenesetre írásos kinevezést
kap tólem, ezen kívül megígérem, hogy ha bármi balul üt ki, ak-
kor kimentem magát.
– Nekem ennyi elég, uram – mondta Faht Bej. – Tudja, én az
embereim legtöbbjével együtt utálom a droggal végzett munkát.
Észrevette, hogy egyikük sem él vele? A drogok szörnyúek!
– Ámen! – mondta Heller. – Van némi tapasztalatom, hogyan
teszik tönkre az embert.
– Van még valami – mondta Faht Bej. – Mit tegyünk ezekkel a
búnözókkel, akiknek a személyazonosságát meg kell változtat-
nunk?
– Nos, az ígéret kötelez – mondta Heller. – Nincs szükségünk
ellenségekre. Csinálják végig. Csak ne vállaljanak többet.
– J ó – mondta Faht Bej. – Tudna adni valami útmutatást, hogy
ennek a bázisnak mi legyen a múködési alapelve?
– Barátkozzunk! – mondta Heller. – A földi orvosokat képez-
zék ki gyorsan a betegségek megszúntetésére. Vegye rá Prahdot,
hogy adja át, amit a drogrehabilitációról tud. Segítsen az itteni
termelóknek, hogy álljanak át valami kevésbé halálos dolog ter-
mesztésére.
Faht Bej nevetett.
139
– Úgy érti, hogy szó szerint iskolát vezessek?
– Miért ne? – kérdezte Heller. – Természetesen lehetséges,
hogy a Flotta vagy Ofelsége más utasításokat ad magának. Talán
még azt is elrendelik, hogy ürítse ki a bázist. Ki tudja? De a leg-
jobb, ha úgy intézzük, hogy a jövó gondoskodjon magáról.
– Uram, – mondta Faht Bej –, pillanatok alatt itt hagynánk ezt
a kietlen vidéket, ha lehetne.
– Az élet sajnos sohasem fenékig tejföl. De legalább egy nap
hazamehetnek majd.
– Önnek köszönhetóen, Heller tiszt úr. Visszaadta a remé-
nyünket. A halálunk napjáig áldani fogjuk önt az embereimmel
együtt.
Majdnem elhánytam magam ennek a (bíííp) Hellernek a dicsó-
ítésétól. És ami a haláluk napját illeti: vissza fogok jönni ide egy
Halálosztaggal és gondoskodunk róla, hogy a lehetó leghamarabb
eljöjjön!
Belegondoltam azokba a mocsokságokba, amiket Heller tett,
és amiket nekem kell visszacsinálni. Már nem elég, ha megsem-
misítem a mikrohullámú erómúvet. Igen: le lehet bombázni
Ochokeechoke-t, Detroit-t és az Empire State Buildinget is. De ez
valószínúleg nem volna elég. A bázis rendezéséhez a Haláloszta-
gon kívül kérnem kell egy Apparátus Vadászrepüló-századot is,
meg kell semmisíteni minden létezó katonai bázist, ahol pedig
nem kapitulálnak, ott megszerezni a kormányzati posztokat. Nem
kell óriási invázió, hiszen bábként irányíthatjuk óket.
Szinte magam elótt láttam Rockecentert.
Rongyokban és elhagyatva kuporog egy sikátorban a szeme-
teskukák között, én pedig odamegyek hozzá Voltár uniformisban
pompázva, az Apparátus jóféle búnözó segédei kíséretében, és ezt
mondom: – Delbert emlékszik még rám?
Elakad a szava, földig hajlong és azt mondja: – Te jó isten!
Inkswitch, az én családi kémem!
Azt mondom: – Nem csalás, nem ámítás, Rockie, öreg fiú.
Azért jöttem, hogy visszaültessem a Föld trónjára, ahonnan leta-
szították.
140
O meg hálásan motyog, miközben egy segító megtartja a fejét,
hogy vizet adjon neki, egy másik meg ellátja a sebeit.
Aztán együtt továbbállunk, kart karba öltve, fittyet hányva a
nyomorékok és haldoklók könyörgésére, utána pedig példátlan
népirtást rendezve ennek a csócseléknek.
A vértól patakzó csatornákból Miss Pinch dugja ki aszott kezét
és ezt kiáltja: – Bocsásson meg, Inkswitch! Bocsásson meg, mert
nem tudtam ...
Valaki megrázott.
– Keljen fel! – Heller hangja volt. – Szálljon be a vontatóba.
Megy le nap és egy órán belül indulunk a Voltárra,.
Mosolyogtam. Csak ez kell az álmom valóra váltásához.
4. fejezet
A száguldó vontató fedélzetén három napig egyfolytában egy
ágyhoz szíjazva feküdtem.
Kész kínzás volt: a jövó-múlt idó hajtómúvek félútig teljes
eróból bógtek a pusztulás határáig gyorsítva minket, az út máso-
dik felében pedig teljes eróból bógtek, miközben fékeztek minket.
Szikrák röpködtek mindenfelé. A recsegés és a fültépó zaj köze-
pette nem tudhattuk, hogy melyik pillanatban robban fel a hajó.
Utálom az úrutazást, különösen ebben a (bíííp) vontatóban.
A kabinom a jobb oldalon volt, közvetlenül a pilótafülke mö-
gött. Amikor kinyitották az ajtót, minden egyes alkalommal eról-
ködve megemeltem a nyakam, hogy lássam, órködik-e valaki.
Krak grófnó idóról idóre bejött fekete szikraálló ruhában, hogy
megetessen és ellenórizze a kötelékeimet, ám semelyik alkalom-
mal nem láttam senkit a pilótaülésben ülni. Arra következtettem,
hogy nem csak sebességórültek, akiknek a kezében vagyok, ha-
nem elmebetegek is. A csillagok között mindenféle dolgokba be-
lerohanhat az ember. Arra kellett következtetnem, hogy egysze-
rúen a vontató robotjára hagyatkoztak, hogy elkerülje óket. Ezzel
a frászt hozták rám.
141
Végül mégiscsak elhalt a jövó-múlt hajtómúvek zaja, és már a
bolygómenti segédhajtómúvekkel haladtunk, még jobban lelassít-
va az út utolsó részére.
Krak grófnó jött be a kabinomba hagyományos halványkék
úroverallban. Némi meleg ételt adott és már ment is kifelé.
– Megórülök idebent – mondtam.
Megrándította a vállát.
– Rendben van. Nyitva hagyom az ajtót. – Csupán ennyi
együttérzést kaptam. De tényleg kitámasztotta.
Heller a bolygó-pilótaülésben ült, mivel nem volt semmilyen
veszély és nem volt szükség az éberségre.
Krak grófnó leült a szabad pilótaülésbe.
– Hány mérföld van még hátra?
Heller nem válaszolt, ezért meg kellett ismételnie a kérdést.
– J a, nem túl sok. Csak néhány ezer mérföld – mondta Heller.
– Rövidesen áthaladunk Voltár külsó védelmi övezetén.
– Mintha nagyon töprengenél valamin – mondta Krak grófnó.
– Hát igen. A biztonságodról gondolkodtam. A te létedról még
mindig nem tudnak. Szeretnélek elrejteni valahol, mielótt hivata-
losan bejelentkeznék.
– Gondolod, hogy ez szükséges? – kérdezte.
– Nos, ószinte leszek – mondta Heller. – Ez az egész küldetés
nagyon különös módon indult. Fogságba vetettek a Spietoson.
Ráadásul az Apparátus orgyilkos pilótáinak támadása után engem
gyanúsítottak az egész dologgal. A Flotta Hírszerzó tisztje: Bis
meg én eldöntöttük, hogy végigcsináljuk és megpróbáljuk kiderí-
teni, hogy mit tervezett az Apparátus. Tényleg találtam egy titkos
bázist, amiról csakis az Apparátus tudott, sót valószínúleg közü-
lük is csak nagyon kevesen. De nem ismerem az egész történetet.
Lehet még egy kis csetepaté, és nem akarom, hogy belekeveredj a
kellós közepébe nem a te státuszoddal. Hiszen még azt sem tu-
dom, hogy jelenleg mi a helyzet a Voltáron.
– Belül vagyunk már a tévé vételi zónáján? – kérdezte Krak. –
Talán megtudhatunk valamit a hírekból.
Belföldi csatornára kapcsolta az egyik képernyót és bejött a
142
tévé zenéje.
Kimondottan éber voltam. Nem tudtam, hogy ót és a Flotta
Hírszerzést gyanúsították-e. Egyszeriben úgy éreztem, hogy meg-
szaporodtak az ellenségeim. Hirtelen eszembe jutott a szörnyú
fenyegetés, amit a Flotta tisztek mondtak a klubjukban arról,
hogy mit tesznek, ha bármi történik J ettero Hellerrel. Az ostobák
csak azért bálványozták ezt az embert, mert versenypilóta és
sportoló volt, és mivel elvégzett több mint ötven önkéntes külde-
tést. Szóval a Flotta hóse volt.
Nos, Lombar Hisst, az Apparátus fónöke nagyeszú ember.
Gyúlöli a Flottát, Hellert külön is gyúlöli, és egyáltalán nem arról
híres, hogy holmi népszerúség elótt hajbókolna. Gyorsan fog vé-
gezni Hellerrel. Az én feladatom az, hogy Hellert a kezére juttas-
sam.
Egy bemondó hangja hirtelen elterelte a figyelmemet a prob-
lémáimtól.
– És most örömmel ismétlünk meg egy népszerú musical-
válogatást a népszerú énekes, Hightee Heller elóadásában, aki az
úrutazók kedvence, imádó rajongók milliárdjainak szerelme.
Hightee Heller jelent meg a képernyón, J ettero nóvére, akit a
legszebb nónek tartanak a száztíz bolygóból álló Voltár Konföde-
rációban.
Hatalmas tánckar és kórus volt mögötte.
A „Merész Kaukalsia herceg" címú dalát énekelte. A többiek
egy fura kinézetú hajóra szálltak és elvitorláztak az égbe.
Heller és Krak (a két idióta) úgy tapsolt, mintha hallaná óket a
tévében.
– No – mondta Heller –, a családom még mindenképp meg-
van.
– És nagyobb is lesz, ha el tudjuk rendezni a dolgokat mondta
a grófnó.
– Ezért kell nagyon óvatosan intéznem a visszatérést – mondta
Heller. – Semmi bajod sem történhet. A hírek következnek.
Volt néhány felvétel egy parkról, amit valami bolygón avattak
fel, aztán egy új madárfaj felfedezéséról számoltak be a Flistenen,
143
meg néhány hasonló hír.
Néhány tank felvétele jelent meg, amik egy óriási folyón re-
pültek keresztül. A bemondó ezt mondta: A Calabar bolygón a
lázadó eróket erós nyomás alatt tartották a múlt héten az új Appa-
rátus egységek, amelyek a közelmúltban repültek a térségbe. Ezt
egy bosszúsnak túnó tisztról készült felvétel követte. A Haderók
parancsnoka, Zog lemondott, mivel nem tudott elórelépést elérni
a zendülókkel szemben.
A Haderók parancsnoka ezt mondta: – A lázadó Mortiiy her-
ceg követói kihasználják a Calabar százezer láb magas hegylán-
cain mindenfelé elszórt számtalan bázis elónyét. Ezeket a csúcso-
kat át- meg átszövik a barlangok. Az én véleményem mindvégig
az volt, hogy a frontális támadások túlontúl költségesek. Benyúj-
tom a lemondásomat a Hadügyminisztérium vezetójének.
A bemondó azt mondta: – A Hadügyminisztérium vezetójének
szóvivóje ma bejelentette, hogy Zog feltétlenül hadbíróság elé ke-
rül. A Nagy Tanács helyteleníti azt a tényt, hogy ez a lázadás már
ötödik éve tart, ezért visszavonta a leverésére felkért a hadsereg
megbízatását, majd az Apparátus Fegyveres Erók Külügyi Rész-
legét bízta meg vele. Lord Endow lépett a színre, majd kissé nyá-
ladzva, fröcsögve és vaksin felolvasott egy elókészített nyilatko-
zatot. – Ideje, hogy ... ö ... véget ... vessünk ... mmm ... ennek a
nyilvánvalóan ... ööö ... irracionális ragaszkodásnak Mortiiy her-
ceghez. Ööö ... nos ... Egyszerúen nem tudjuk kiküszöbölni...
igen, nem tudjuk kiküszöbölni... hogy az egész bolygó népessége
kitartóan támogatja ööö ... hmmm ... Mortiiy herceget. Büszke
vagyok ... boldog? Nem ... bal? ... Mi ez a szó? – Egy Apparátus
tiszt jelent meg egyszeriben.
– Lord Endow azt kívánja bejelenteni, hogy eltökélt szándéka,
hogy túzzel-vassal elfojtsa a lakosság lelkesedését Mortiiy herceg
iránt és gyors véget vessen ennek a lázadásnak.
– Nocsak, nocsak – mondta Heller. – Szóval kivonták a hadse-
reget a frontvonalról és a Flotta nem vesz részt az ügyben. Az
Apparátus „piások" most kezdik a szisztematikus fosztogatást. A
Calabar szép bolygó, tudod: fantasztikus táj. Voltam ott egyszer
144
kadétként és nem tudtuk túltenni magunkat azon, hogy milyen
nagy minden. És milyen gyönyörú!
– A nók is? – kérdezte a grófnó.
Heller kacagott. – Egyik sem olyan, mint te, drágám.
Nem nevetne (morogtam magamban), ha tudná, hogy lefokoz-
ták és a Calabarra vitték a befolyásos barátját, Tars Roke kapi-
tányt a Királyi Gárdából.
A gondolataim azonban elkezdtek csapongani, mert úgy túnt,
hogy az Apparátus egy elég nagy szerephez jutott. Eredetileg a
Konföderáció külügyeire szánták, de most sokkal jelentósebb a
belügyi szerepe, mint valaha. Bizonyára erósen fejlesztik a lét-
számot és felszereléseket, mivel soha nem volt nagyon nagy. J ó-
kora feladat lesz az irányítása.
Volt még néhány hír, aztán a bemondó azt mondta:
– Ofelsége, Gógös Cling sokáig éljen Ocsászári felsége és a
Voltár Birodalom egészségével kapcsolatos aggodalmainkat ma
eloszlatta Lombar Hisst szóvivó optimista bejelentése, miszerint
sok pihenéssel Ofelsége még sok évet megélhet.
– Várjunk csak! – mondta Heller. – Ez meg mi? Lombar Hisst
lett Gógös Clingszóvivje?
– Az lehetetlen! – mondta Krak grófnó. – Hisst egy
vízipatkány! Nem is nemes. Ez sérti az udvari protokollt. Tudom!
Sok idóm volt aTörvénykönyv olvasására, Ezt a posztot a Biroda-
lom Lordjának kell betöltenie.
– Valami bizony nem stimmel! – mondta Heller.
Forrongtam. Az egész tervem azon áll vagy bukik, hogy az
Apparátus bázisra tudom-e vinni. Szakadna az ég a tévé emberei-
re, akik felkeltették a gyanújukat! Én tudtam, hogy Lombar irá-
nyítja a dolgokat. Nekik viszont nem kéne tudni!
– Drágám – mondta Heller –, talán beszélned kéne a fogollyal
és ki kéne derítenünk, hogy tud-e valamit erról.
Feszült lettem. Mintha csak olvasna a gondolataimban!
Krak felpattant, kinyitott egy dobozt, bejött, még annyit sem
mondott, hogy „engedelmével", és máris a fejemre nyomott egy
hipnosisakot.
145
Bekapcsolta. Azt kérdezte: – Mesterkedik valamiben Lombar
Hisst?
– Ááá, nem – válaszoltam kellóképpen motyogós hangon, mi-
vel egyáltalán nem volt rám hatással a sisak.
– Lombar csak egy tehetséges közalkalmazott és Lord Endow
számára kell falaznia.
Gondolkodott egy pillanatig.
– Lombar Hisst parancsait teljesítette, amikor ezt a küldetést
szabotálta?
– Nem – mondtam. – Ettól félek a legjobban. Hogy rám talál-
nak. Az egész az én ötletem volt. Féltékeny vagyok Hellerre.
– Nem tud semmilyen változásról a kormányban?
– Nem. Semmi baj. A legutóbbi kommunikációim azt jelezték,
hogy minden a szokásos mederben folyt.
Azt mondta nekem, hogy csak feküdjek ott, ne lássak, ne hall-
jak semmit. Visszament a tizenkét lépésre lévó pilótafülkébe.
– Drágám mondta –, azt mondja, hogy nincs semmi baj. Azt
hiszem, biztonságban leszállhatunk és egyenesen a Spietosra me-
hetünk.
– A Spietosra? – mondta Heller meghökkenve. – Miért?
– Drágám mondta Krak grófnó, otthagytam néhány papírt. Lét-
fontosságúak a jövónkhöz.
– Kedvesem – mondta Heller –, a Spietos Lombar Hisst terüle-
te. Hónapok óta célozgatsz erre. Azt hiszem, jobb volna, ha min-
dent elmondanál.
– Igaz is: most már mindent elmondhatok. A küldetésnek vé-
ge. – Ezzel hozzáfogott, hogy elmondjon mindent a királyi nyi-
latkozatokról (amiket én hamisítottam).
Az egyiket még alá kell írni, de ha aláírják, visszaadja a nó
személyazonosságát, rangját és bírtokait. A másikat jóvá kell ha-
gyatni a sikeres küldetés végén, és királyi állást ad Hellernek,
ahol nem lesz több végzetes harcmérnöki megbízása.
Heller elképedt. – Te láttad ezeket?
– Igen, és teljesen hitelesek. Nem szabad elfelejtened, hogy
más emberek is értékesnek tartanak téged. Csak be kell nyújta-
146
nunk óket Ofelségének végsó aláírásra.
– Hol vannak? – tudakolta Heller.
– A Spietoson rejtettem el óket – mondta Krak grófnó.
– Hát, nem is tudom – mondta Heller. – Nézzük a tényeket: te
nem létezó személy vagy. Semmilyen polgári státuszod sincs. Ha
rád teszik a kezüket és nincsenek meg ezek a papírok, akkor csak
újra bebörtönöznek. Ez szörnyen nagy kockázat! Amikor azt hit-
tem, hogy örökre elveszítettelek, túl sok mindenen mentem ke-
resztül, úgyhogy erról a lehetóségról beszélni sem vagyok hajlan-
dó. Amikor majd kétszáz éves, ósz hajú és fogatlan leszel, és én
már évtizedek óta halott leszek, akkor újra felhozhatod ezt az
ügyet. De hamarabb nem! Ennyi. Ez végleges. A közelébe sem
mész a Spietosnak. BEFEJEZTEM!
– Ó, J ettero.
– Nem: komolyan gondolom! NEM foglak újra elveszíteni.
– J ettero, mindig azt mondod nekem, hogy az élet egymást
követó, hajszálon múló veszélyek sorozata.
– Ezt nem mondtam.
– Nos, ahogyan élsz, az alapján valószínúleg ezt gondolod. Ez
nem olyasmi, amit el lehet dobni. Ez azt jelenti, hogy sokkal jobb
életed lehet és összeházasodhatunk. Nem olyasmi, amit eldob-
hatsz. Maradj itt!
Krak grófnó bejött. Felvette a sisak mikrofonját. Azt kérdezte:
– Van másolat valahol azokról a dokumentumokról?
Eddig a lélegzetemet is visszafojtottam. De ekkor – mint egy
briliáns kékvillanás – támadt egy ötletem amely olyan biztosan
sikert hoz, hogy rögvest elámultam rajta. Az egész terv csak úgy
felbukkant bennem. Nem csak meg tudok szökni tólük, hanem el
is tudom fogatni óket.
Kemény dió volt visszafogni a hangomból a túláradó jókedvet.
Próbáltam elnyomni. Azt hazudtam: Igen. Ugyanazoknak a do-
kumentumoknak a tökéletes másolatai ott vannak az irodám pad-
lója alatt a 451-es részlegben.
Amikor levette a sisakot, alig bírtam visszafogni magam, hogy
ne érjen fülig a szám a vigyorgástól.
147
Heller és Krak egyenest a kezeim közé sétált!
5. fejezet
Heller úgy kelt át velünk Voltár külsó határán a védelmi öve-
zeten, hogy egy járórhajó számát adta meg. Azt hittem, hogy az
én azonosító kártyámat fogja használni, de még csak el se kérte.
Azon töprengtem, hová megyünk. Azt hittem, hogy az Appa-
rátus Urrészleg hangárjainál fog leszállni: nyílván ott, ahonnan
felszálltunk. A nyakamat elórefeszítve láttam, hogy egy magas
leszállópálya fölött vagyunk. Még csak nem is a fó Flottabázisára
ment! Hová visz minket?
A felszínen késó délután lehetett. Ahhoz nem voltunk elég kö-
zel, hogy több részletet kivegyek.
Aztán újabb órültséget tett.
Azonosítást kértek a lentiek (akárkik is voltak azok), és Heller
azt mondta: – Upward Strike, engedélyt kérünk a leszállásra.
Upward Strike? Ez volt az utolsó az eredeti intergalaktikus
csatahajók közül: 125000 éves. Múzeumi darab!
Heller szokásos landolási stílusában szálltunk le, mint a nye-
letlen fejsze: gyorsan és váratlanul.
A hajó fara volt lefelé, az orra állt az ég felé. Emiatt fejjel lefe-
lé lógtam. Aztán a csuklós felfüggesztésú ágyam megkésve meg-
fordult, ekkor függólegesen álltam és kibámultam a hirtelen ki-
nyílt ablakon.
TELJESEN KÖRBEVETTEK MINKET A FLOTTA
HADITENGERÉSZEI!
Ott álltak felfegyverezve még egy önjáró tarackjuk is volt.
Heller kinyitotta a zsilipet.
Egy megafon harsogott: – Azonnal azonosítsák magukat! Is-
mertem azt a hangot. Crup parancsnok volt az.
A Flotta Tartalékosainál voltunk.
Heller lekiáltott a bejárati ajtóból, hatvan lábbal föld felett: –
Azt hittem, hogy megkaptátok! – Nevetett.
148
– Lángoló üstökösök! – kiáltott fel Crup parancsnok. – Ez
J ettero Heller! J et, fiú! Halálra ijesztettél minket! Csak az utolsó
másodpercben láttuk, hogy ez a Vontató Egy. Lelövethetted volna
magad!
– Nem akartam a kommunikációs csatornákon közölni, hogy
ide jövök. És én tengerész órséget akartam. Van egy foglyom,
akinek megígértem, hogy hazaviszem a bíróság elé. Királyi bör-
tönbe kell szállítanom.
– Kicsodát?
– Emlékszel arra a Soltan Grisre? – kérdezte Heller.
– Egy „piás"? – mondta Crup parancsnok. – Na, épp ideje volt,
hogy valaki letartóztassa! Mi újság a Vontató Eggyel? Ez most az
Apparátus hajója.
– A saját hatáskörömben független megbízatást adtam neki.
Torkig vagyok a „piásokkal".
– Ki nem? – mondta Crup parancsnok. – Hozunk egy létrát,
hogy lejöhess.
– J ó kiáltott Heller. – És ha itt van valahol az öreg Atty, akkor
vele is szeretnék találkozni.
Ez nem volt jó ómen a számomra. A Flotta tengerészek veszé-
lyesnek látszottak. Nyugtalanul vártam, hogy mi fog történni.
Amikor meghozták a létrát, Heller lecsúszott rajta. Odaszaladt
Crup parancsnokhoz és hátba veregették egymást. A tengerészek
éberen figyelték a vontatót és tudtam, hogy arra fenik a fogukat,
hogy egy „piásra" lóhessenek. Kezdett melegem lenni.
Öreg Atty (aki egykor Heller verseny-karbantartó fónöke volt,
most pedig órszem) egy háromkerekúben repesztett oda, hossza-
san rázta Heller kezét és a szemeit törölte.
Flotta találkozó! El is felejtettem, hogy Hellernek mennyi ba-
rátja van. Legközelebb valószínúleg a fejedelmi szálláshelyére
visz a tiszti klubban, és megengedi a fiataloknak, hogy engem
verjenek meró sportból.
Heller köré gyúltek odalent. Aztán Crup elsietett, majd a Flotta
tengerész órmester távozott, végül Atty ment el. Mind nagyon ka-
tonásnak túntek. Miben sántikál Heller?
149
Rádöbbentem, hogy sehol senki nem is sejti, hogy visszatér-
tünk. Imádkoztam, hogy mégis beváljon az elképzelésem. Min-
den attól függ, hogy Lombarhoz tudom-e vinni Hellert, márpedig
itt a Flotta veszi körül az Apparátus halálos ellensége.
A tengerész órmester visszajött és átadott Hellernek egy tás-
kát. Heller felmászott a létrán és Krak grófnónek adta oda.
Aztán az öreg Atty tért vissza egy teherkocsi-rakomány üzem-
anyagrúddal, amit egy levegó- és vízszállító tartálykocsi követett.
Utána egy civil légibusz ugrott be a kerítésen, amiból Crup pa-
rancsnok szállt ki és Hellerrel beszélt.
Egyszercsak lépéseket hallottam az ajtómnál, sietve oldalra
néztem és úgy túnt, hogy a Flotta egyik tengerésze jött mellém.
Rám tört a félelem. Értem jöttek! A csuklós ágy csatjait tapogat-
tam és felnéztem. A FLOTTA TENGERÉSZNEK ÖLTÖZÖTT
KRAK GRÓFNO ARCÁBA BÁMULTAM!
A haját a rohamsisak alá rejtette. A homok-barna magas nyakú
zubbony sötétebb volt, mint az arca. A sminkjével úgy nézett ki,
mint egy túl jóképú fiatal úrkatona.
Szóval így akarja elrejteni. Legyóztem a közelsége miatt érzett
rettegésem és jól megjegyeztem az információt.
150
HATVANHATODIK RÉSZ
1. fejezet
– Soltan! – mondta Krak. – Semmi trükk! Mikor zár az irodá-
juk?
Reményhullám futott át rajtam. Pókerarcot eróltettem magam-
ra.
– Hatkor – közöltem.
– Az napnyugta – mondta. – És nem lesz ott senki?
– Senki. Sietnek haza.
– Most nagyon figyeljen. Elvisszük oda, hogy elhozza a királyi
nyilatkozatok másolatait. Ha csak megnyikkan, kitörjük a lábait.
Megértette?
Bólogattam. Ügyeltem, hogy ne látsszon az örömöm. Ez pon-
tosan a tervembe vágott.
A kezében egy tengerészgyalogsági elektromos tór volt. Az
aktatáskámat a feljegyzéseimmel a fejem fölé tette. Ezt is így
akartam.
– Amikor megkapjuk a nyilatkozatokat – mondta –, visszük
magát a királyi börtönbe. Ne feledje, hogy én nem adtam a sza-
vamat, hogy élve fog odaérni. Az ár az együttmúködés, hogy el-
hozza azokat a dokumentumokat.
– Megölne? – kérdeztem.
– Az után, hogy megpróbálta meggyilkolni J etterot belföldi
rendórségi börtönökból az Apparátus el tudja tüntetni a búnözó-
ket, miután elítélték óket, de a királyi börtönból nem. Ott szigorú
hagyományok irányítják a bíráskodást, mivel ott csak a leghírhed-
tebb búnözóket tartják: akik államellenes búnöket követtek el. Ha
151
ott csuknak le a vádak miatt, akkor még Lombar sem tud kihozni.
Nagy a kockázat!
Lombar a saját érdekében jobban teszi, ha nagyra értékeli a
sok veszélyt, amit helyette elszenvedtem.
Lassan mentünk be, megbizonyosodva, hogy az iroda már zár-
va van. Az Öreg Bawtch volt régen az irodavezetó, de elrendel-
tem, hogy öljék meg a két hamisítóval együtt. Úgyhogy nem fe-
nyegetett az a veszély, hogy felbukkannak és lebuktatnak, mert
szabálytalan elvinni, amiért idejöttünk.
Félhomály volt.
– Úgy túnik, mind hazamentek – mondta a sofór tengerész.
– Menj tovább és szállj le – mondta Heller.
A sofór két parkoló légibusz közé állt be és leállította a motort.
Heller kiszállt és körülnézett. Senkit sem láttunk. Az épület
zárva volt. Válltáska volt nála, amiból kivett egy múszert. Fel-le
járkált vele a fal mentén. Megtalálta azt amiról úgy tudtam, hogy
az épület központi kommunikációs vezetékcsatornája.
Egy mágnestekercset rögzített fölé két tapadókoronggal. Ettól
az áramkörök látszólag továbbra is üzemelnek. Nem lesz riasztás.
Aztán egy csípófogóval átvágta a vezetékcsatornát, Mostantól
nem megy ki semmilyen riasztás és senki sem telefonálhat az
épületen kívülre.
Némán imádkoztam minden istenhez, akit ismertem, hogy be-
váljon a trükköm.
Heller odaintette a két tengerészt. Fegyvert fogtak rám.
– Ez a fogoly irodája. Bemegyünk néhány papírért. Esetleg
olyan ötlete támadhat, hogy fegyvert kerít. Ezen kívül ez Appará-
tus felségterület és olyan ötlete támadhat, hogy a barátai meg-
mentik, mielótt a királyi börtönbe vihetnénk. Szóval az elsó gya-
nús mozdulatra kábítsátok el.
Heller jelzett nekem és a zárhoz tartottam az
azonosítókártyámat.
Az épület belül elavult, dohos, sötét, rendetlen volt; olyan sza-
gú, amit a szarkasztikus emberek gyakran úgy hívnak: „piás búz".
Nem volt idóm körülnézni: a fegyverek nyomására egyenest a há-
152
tul lévó régi irodámhoz mentem.
Heller lámpát tett egy kisasztalra. Semmi sem
változott: mindenen vastagon állt a por; még az üres kávés po-
hár is ott volt, ahol régen otthagytam.
A keserú emlékek és fájdalmak irodája, a rémálmok és túlhaj-
szoltság irodája, a szenvedések irodája – egy kicsit sem hiányzott
nekem.
A magánvécém ajtaja zárva volt.
– Nos, hol vannak? – kérdezte Krak grófnó.
Természetesen nem volt másolat azokról a királyi hamisítvá-
nyokról. Azt mondtam: – Ne higgye, hogy nem akarok együtt-
múködni. Csak próbálok visszaemlékezni, hogy pontosan melyik
padlólapot kell fölemelni. – Teljesen mindegy volt, hogy melyik-
kel kezdjük: bóségesen volt zsarolási anyag minden egyes padló-
lap alatt, hiszen az apparátusi tevékenységem alatt mindvégig
gyújtöttem a személyi adatokat. Az ember csak így boldogulhat
és így egyengetheti az útját.
Sikerült kissé zavartnak látszanom. Fogtam a hasam és finto-
rogtam. Aztán kezdtem lehajolni, hogy felemeljek egy padlóla-
pot. Kissé megemeltem. Látszott, hogy papírok vannak alatta.
Visszaejtettem.
– Nem, ez nem az. Nem akarom feltúrni az egész irodát ... –
Eróssebben grimaszoltam. – Bár ne kéne egyfolytában a vécézés-
re gondolnom ...
– Micsoda? – kérdezte Heller.
– Hasmenésem van – mondtam. – A gravitáció növekedése
miatt van. A magához hasonló úrutazók nem veszik észre, de
egyötödnyi súllyal nehezebb lettem, ami megzavarta a szerveze-
temet. Ha kienged a vécére, talán tudok koncentrálni. Az egyik
kezemmel a hasam fogtam, a másikkal pedig a vécéajtóra mutat-
tam.
Heller intett a tengerésznek: – Ellenórizd!
A tengerész kinyitotta a vécéajtót, egy lámpával körbevilágí-
tott, közben fintorgott a búztól. Az ablakra világított és odament
hozzá, hogy lenézzen a Weil folyóra, ami sötéten hömpölygött
153
ötszáz lábnyira alattunk. A légmentesen tömített ablakot nem le-
het kinyitni. Kijött.
Nagyon sietve mentem be, hogy fenntartsam a látszatot. Visz-
szanéztem Krak grófnóre és behúztam az ajtót. Halkan betoltam a
reteszt.
Óvatosan megkerestem a titkos kallantyút, ami az oldalfalat
nyitja. Simán és csendesen múködött. Ott volt a létra a feljárat-
ban.
Köszönetet rebegtem Tapsi Hapsinak az ihletért, amit egész
életemben kaptam tóle.
A négyzetes ablakban csendes törésú üveg volt. Az aktatáskám
súlyát méregettem. Belevágtam az ablakba.
Meg sem csörrent.
A hátramaradó éles szegély nagyon meggyózó volt. Bebújtam
a titkos oldalfalon át és bezártam magam mögött.
Hangtalan léptekkel mentem fel a létrán.
Halkan kinyitottam a fenti fedelet.
Kiléptem a csillagfénybe.
Bezártam magam mögött a fedelet.
Egy hang nélkül kúsztam a tetón kiálló peremhez és bemász-
tam az eresz alá, hogy fentról se lássanak. A közelemben volt egy
szellózó csó, ami az alattam lévó irodába vezetett, úgyhogy a fe-
jemmel jó távol húzódtam tóle.
ELHALÓ HANGON KIÁLTOTTAM!
Egy másodperc csend.
ÉGSZAKADÁS, FÖLDINDULÁS!
Hallatszott, hogy valaki próbálja kinyitni a vécé ajtaját!
Egy fegyverrel rávágtak a reteszre!
A retesz recsegve szakadt ki!
– ELTUNT!
Egy feldólt szék hangja. Rohanó léptek.
Aztán egy hang, ami a kitört ablakon keresztül jött, mert lené-
zett onnan valaki.
– Ez több száz láb függólegesen!
– Látsz testet?
154
– Hívjam a folyami órséget?
– Semmi sem élné túl azokat a kavargó örvényeket.
– Van ott valami perem vagy kötél? – kérdezte Heller.
– Sima fal, uram. Itt a lámpám.
A szellózócsóból Krak grófnó hangja: – Szegény bolond. In-
kább öngyilkos lett, hogy ne kerüljön bíróság elé.
– Nem lep meg – hallatszott Heller hangja. – A kivégzése el-
kerülhetetlen volt.
Krak: – Keressük meg a nyilatkozatokat, hiszen azért jöttünk.
Felemelt padlólapok hangja. Papírzörgés. Még több padlólap.
Tengerész: – A folyóban még mindig nincs semmi uram.
Heller: – Segíts a keresésben!
Krak: – Lehet, hogy a falak mögött vannak.
Még több padlólap. Irattartó fiókok nyitása-zárása.
Tengerész: – A sistergós (bíííp); ezt nézze meg uram. Nyilván
a fél Apparátust zsarolta.
Másik tengerész: – Így dolgoznak a „piások".
Tengerész: – Mit csináljunk ezzel az anyaggal, uram? Nem
múködik a megsemmisító.
Heller: – Azok egyértelmúen a fogoly személyes iratai. Való-
színúleg halott, de a vizsgálatnak még nincs vége, szóval fogjunk
pár dobozt és adjuk oda Bisnek a Flotta Hírszerzésnél. Nincs ér-
telme hagyni, hogy embereket tegyenek tönkre, még ha „piások"
is.
Krak: – Megnézem a külsó iroda aktáit.
Még több papírzörgés. Aztán padlólapok visszarakásának és
helyrerugdosásának hangja. Krak: – A nyilatkozatok nincsenek a
külsó iroda aktáiban. Csak szemét. A manóba, hol lehetnek?
Heller: – Lehet, hogy mindvégig hazudott.
Krak: – Hipnosisakban nem hazudhatott, Megnéztetek minden
padlólapot?
Heller: – Meg.
Krak: – Bosszantó!
Heller: – Mit csináltál a vallomásokkal és feljelentésekkel?
Krak: – A táskámban vannak a légibuszon. Azoknak mi köze
155
ehhez?
Heller: – Esetleg tartalmaznak valami nyomot.
Krak: – Nem. A nyilatkozatokat nem is említik. Most semmire
sem tudjuk használni óket. A fogoly halott. A kutyafáját! Csak
egy dolgot tehetünk: szerezzük meg az eredetieket a Spietoson.
Heller: – Azt nem!
Krak: – De igen! Tudom, hogy megvannak és azt is tudom,
pontosan hol vannak. Besurranhatsz a vontatóval és két perc alatt
megszerezhetjük óket!
Heller: – Drágám!...
Krak: – Nem, J ettero. Túl nagy a tét. Máris vissza kellene
mennünk és beszállni a vontatóba...
Heller: – Drágám! Ez azt jelenti, hogy egyenesen Lombar
Hisst karjai közé futhatsz!
Krak: – Badarság. Csak egy létrát engedj le. Lemegyek, egy
pillanat alatt felkapom óket és már el is túntünk. Tudom, hogy
meg tudod csinálni. És az egész életünk múlik rajta! Most nem
kell megállnunk a királyi börtönnél, úgyhogy egyenesen vissza-
térhetünk a területre. Te folyton sokkal veszélyesebb dolgokat
csinálsz sokkal csekélyebb okok miatt. Úgyhogy induljunk!
Heller sóhajtott. Aztán azt mondta: – Rendben van.
Hallottam, hogy visszapakolják az irodát. Aztán hallottam,
hogy kartonokat rakodtak be.
Bezáródott a bejárati ajtó.
A légibuszuk felszállt, én pedig még jobban meglapultam az
eresz alatt.
Tomboltam az örömtól. Jobban sikerült, mint reméltem!
Krak és Heller egyenesen a halál torkába sétál!
2. fejezet
Amikor már tudtam, hogy teljesen biztonságban vagyok, fel-
emeltem a tetónyílás fedelét, lelopództam a létrán, átbújtam a tit-
kos ajtón és visszamentem az irodámba. Megpróbáltam felkap-
156
csolni a villanyt. A lámpák nem világítottak az elvágott kábelek
miatt. Találtam egy zseblámpát az egyik fiókban és felkapcsol-
tam. Elég szépen visszaraktak mindent.
Repestem az örömtól. Kiszabadultam a gonosz karmaik közül.
De most telefonálnom kell.
Pár szót váltok Lombar Hisst-tel és megoldódik az egész hely-
zet!
Fegyverekkel várják majd a megérkezéskor a vontatót. Egy
sortúz, és már zuhannak is le az eródítmény elótt lévó mérföldes
szakadékba. Egy fegyvertelen, páncélozatlan vontató: potomság!
Fogtam egy kommunikátort!
Süket volt.
Kirohantam a külsó irodába és beleraktam a személyi kártyá-
mat a hatalmas számítógéppultba, ami bárhová kapcsolatot tud te-
remteni.
Semmi sem történt!
Heller lebénította az összes vezetékcsatornát és nem állította
helyre óket!
Semmi gond. Kiszaladok egy utcai üzenetközpontba és nyil-
vános vonalon hívom fel.
Leszáguldottam az éjszakába.
Egy üzenetközpont fényei tompán derengtek a távolban. Nagy
lendülettel értem oda.
A zsebemben turkáltam apróért.
Egy török ötkurus érmét találtam.
Nem fogadta el.
Elókotortam egy amerikai negyeddollárost.
Nem fogadta el.
Kihalásztam egy amerikai Lincoln pennyt és megpróbáltam
beleeróltetni a nyílásba.
Rácsaptam, ettól beszorult.
Eszeveszetten néztem át a pénztárcámat és a ruhámat.
EGYETLEN VOLTÁRI PÉNZEM SE VOLT!
Körülnéztem a földön, hátha elejtett valaki egy érmét. Hiába.
Nézzük csak! Ske. Igen, Ske, az öreg sofóröm közel lakhat...
157
Nem. Már nem él. Hamis pénzt adtam neki és mostanra bizto-
san kivégezték.
Meeley! Az idós házvezetónóm. Csak néhány háztömbre van
innen!
Nem. O is biztos halott, mert olyan pénzzel fizettem neki, ami
miatt szó nélkül megölik.
A környék teljesen sötét volt. Egy lélek sem járt arra. Egyéb-
ként sincsenek barátaim.
Mit csináljak? Mit csináljak? Mit csináljak? Beszélnem kell
Lombarral, méghozzá gyorsan!
Egy rendórórs!?
Nem, Heller szólhatott a „kékhátúaknak" és elkapnának.
A légibuszom!
De nem tudtam, hol tárolták és hogy még mindig nekem van-e
kiutalva.
Bószen körülnéztem. Megvan! Egy légibusz állt egy épület
mellett. Ellopom!
Odalopóztam hozzá. Senki sem volt a környéken.
SZERENCSE!
Az ajtó nem volt zárva.
Besurrantam.
SZERENCSE!
Nem volt kormányzárja.
SZERENCSE!
Azonnal indult.
Bógó motorral szálltam fel nyílegyenest, eltúnve az éjszaka
sötétjében. Lenéztem. Senki sem lesett ki az ablakokon.
Hol is vagyok?
Tólem jobbra volt Lombar városi irodája. Arra kanyarodtam.
Egy fény sem világított.
Balra fordultam, a düledezó palota felé, ahol Lombar meg-
szállt, amikor a városban volt.
Teljes sötétség, sehol egy ór.
Nos, ez csak egyetlen dolgot jelenthetett: MAGA LOMBAR
VOLT A SPIETOSON!
158
Újabb szerencse!
Igen, ez tényleg az én szerencsés éjjelem!
Felhúztam a forgalmi sávokra. Alattam terült el a kormányzati
negyed. Magasabbra emelkedtem. Az egyik oldalt a nyomorne-
gyed, a másikon a Módosch domb. A szemem a hegyek sötét tö-
megeire tévedt. Azok mögött húzódik a Nagy Sivatag. Camp Kill
és Spietos azon túl található.
Gyors számítást végeztem. Heller közelebb volt a Flotta Tarta-
lékosokhoz, mint a Spietoshoz, de ó a vontatóval megy oda. Ezen
kívül szörnyen gyorsan vezetés repül.
Ez szoros lesz.
De én már úton voltam!
3. fejezet
Néhány túz pislákolt a táborban. Mögötte úgy húzódott
Spietos, a fekete kastély, mint egy paca a földön. A mérföldes
szakadék úgy nézett ki a fehér sivatagi homokon, mintegy seb-
hely a bolygó felszínén.
A távolban még nem láttam lövöldözés jeleit. Az elnyeló be-
vonattól függetlenül egyáltalán nem hittem, hogy észrevétlenül be
tud jutni. Senki sem tudott Spietos létezéséról, kivéve az Appará-
tus néhány emberét. Alaposan és gondosan védték, és lehetetlen-
nek tartottam, hogy valaki nyugodtan berepül oda és leszáll. Ilyen
hajók soha a közelébe sem mentek. Azonnal nekitámadnának; a
lövöldözés elkerülhetetlen.
Úgy éreztem, idóben vagyok.
Volt egy gondom. A légibusz éjszaka nagyon gyanús lenne.
Tizenötezer katona van a táborban lent a Spietoson, sok az órük,
sok az idejük és nincs forgalom.
A képernyóhöz tartottam az azonosító kártyámat.
Felvillant a képernyó:
Maradjon ott, ahol van!
Rutineljárás. Ügyetlenül odakormányoztam a légibuszt egy le-
159
begó megállóhoz.
A képernyóm ezt írta ki:
Ön nem szerepel a forgalmi listánkon.
Felvettem a mikrofont. Mennem kell. Abszolúte, teljesen sür-
gós, hogy azonnal beszéljek Lombar Hissttel. Ez elsódleges prio-
ritású vészhelyzet!
Várjon!
Spietos feketén és láthatatlanul lapított a csillagok és a felkeló
hold gyengécske fénye alatt. Szörnyú hely. Szinte hallani a poli-
tikai foglyok ezreinek nyögését, akiket egy mérföld mélyen rejt a
gyomrában.
Kezdtem feszengeni. A horizontot kémleltem, amin túl a kirá-
lyi város feküdt, de természetesen nem látszott: a hegyek mögött
lévó fekete lyuk szolgáltatta neki az áramot és tizenhárom perccel
a jövóben volt. Reméltem, hogy Lombar Hisst nincs ott. Az idó
volt a védelme, de ez megnehezítette a közvetlen kommunikáció-
kat is.
A képernyóm ezt írta
Látja a narancs jelzfényt?
Lenéztem. A tábor túlsó szélén, a Spietos mellett egy narancs
jelzófény-pont látszott a sötétben.
– Igen.
A képernyó ezt írta ki:
Szálljon le ott és sehol máshol, különben tüzelünk!
Sietve ereszkedtem le a légi busszal.
A narancs jelzófény körré vált a talajon és bántotta a szemem.
Nagyon rosszul szálltam le.
Kinyitottam az ajtót, hogy kiszálljak. Apparátus katonák vet-
tek körbe.
Egy tiszt állt mellettem és kézi sugárfegyvert tartott rám: –
Szálljon ki!
– Nézze, erre nincs idóm! – kiáltottam.
– Csak óvintézkedés. A vezetóink fenyegetó leveleket kaptak.
– Azonnal vigyenek hozzá! – kiáltottam.
– Pontosan oda visszük! – mondta a tiszt. – Indulás!
160
– Nézze – kiáltottam –, egy vontató bármelyik pillanatban
megérkezhet és a Spietos tetején próbál majd landolni. Értesítse
az ütegeit.
– Egy vontató?
– Egy vontató.
– Indulás!
– Értesítse óket! – kiáltottam.
– Indulás!
Az alagút bejáratához vittek és belöktek egy órkocsiba. Az el-
só ellenórzóponthoz hajtottunk. A órök megmotoztak és átnézték
a bizonyítékos táskámat. Visszatuszkoltak a kocsiba és végigdü-
börögtünk a hosszú alagúton.
Kiértünk belóle és egy liftbe kísértek.
Gyorsan és izgatottan mentünk Lombar Hisst külsó irodájá-
hoz. Nem volt ott szolgálatos.
A tiszt Lombar ajtaján kopogott.
Kinyílt.
Ott volt Lombar Hisst!
Olyan magas, olyan súlyos és olyan galád kinézetú volt, mint
mindig, de a tekintete még sötétebb volt. Nagyon ideges lettem.
– Mit csinál itt!? – mennydörögte. – Amikor azt mondták,
hogy itt akar leszállni, nem hittem el Magának a Blito-P3-on kéne
lennie!
– J aj, uram, erre nincs idó! Perceken belül itt lesz J ettero
Heller.
– MICSODA?
– J ettero Heller, uram! Az az ember, akit a Földi Küldetésre
küldött.
– Nem ölte meg?! – mondta Lombar kétkedve.
– Sajnos nem, uram. Meglógott.
– MIÉRT jön ide? – morgott Lombar.
Megrémít, amikor ezt a hangszínt használja. Már nyitottam a
szám, hogy elmondjam, hogy Heller néhány hamisított dokumen-
tumot akar megszerezni. De aztán egy hirtelen ötlettól vezérelve
visszafogtam magam. Ha bevallom, hogy tudtam azokról a do-
161
kumentumokról, akkor rám is kiterjed a hamisításért járó bünte-
tés. Végül csak tátogtam.
Lombar szemei összeszúkültek.
– Nem kell elmondania. Tudom, miért jön. Mind engem ül-
döznek!
Megpróbáltam újra beszélni, de félbeszakított. Lombar soha-
sem várt semmilyen választ.
– Az a felkapaszkodó arisztokrata! Arcátlan! – mondta
Lombar. – Idejön, hogy megöljön. Micsoda pimaszság!
Az üldözési mániája miatt nem figyelt volna semmire, amit
mondhattam volna.
– Tankkal jön? – mondta Hisst. – Nem, nem jutna el idáig egy
tankkal. Csatahajón jön! – Félelem suhant át az arcán.
– Nem, nem uram. Vontatón jön.
– Micsodán?
– Egy úrvontatón.
– Vontatón!? Fegyver nélkül? Páncél nélkül?
Abban a pillanatban riadó szólalt meg az egész
térségben!
A visító hang sértette a fülemet!
HELLERT ÉSZREVETTÉK!
Hisst úgy nézett ki egy pillanatig, mintha vissza akarna rohanni
az irodájába. Aztán erót vett magán.
Hirtelen e lrohant a lift felé. Utánaloho ltam.
Tudtam, hová megy.
A Spietoson nem volt légvédelmi burok, mivel túl feltúnó len-
ne. De Lombar Hisstnek volt egy saját repüló eródje. A kastély
mélyén rejtózött, ahonnan egy alagúton át azonnal felszállhatott.
Ez volt a legjobban felfegyverezett és legmasszívabb felépítésú
repüló eród, amit valaha is építettek. Az ágyúja le tud rombolni
egy egész várost és semmilyen ismert lövedék vagy sugár nem
képes még csak behorpasztani sem a köpenyét.
Utánatrappoltam.
Éppen hogy elértem a felvonót.
Úgy mentünk lefelé, mint a golyó.
162
Másodpercek alatt a hangárban voltunk.
Ott várt a fekete, hatalmas és ronda legyózhetetlen szörnyeteg.
Lombar beszállt és én is beültem a másodpilóta ülésébe.
Lombar megnyomta a gombokat, amelyek felnyitották a kijá-
ratokat. A szörny hajtómúvei iszonyú morajjal keltek életre.
Ujjongtam: Heller! hamarosan a létezó legesleghalottabb úrha-
jós leszel!
Jövünk!
4. fejezet
Az alagút falai elsuhantak mellettünk. Elóttünk megláttam a
csillagokat.
Kint eszeveszett felfordulás várt.
A táborban mindenki ész nélkül rohangászott a fakó zöld hold-
fényben mintegy feldúlt hangyaboly.
Még a hatalmas repüló eród ablakán keresztül is hallottam a
szirénák fültépó visítását.
Tizenötezer ember tódult az ütegeihez.
Lombar emelkedett. A hajtómúvek visítottak. Kapkodva fi-
gyeltem mindenfelé.
Nem láttam sem a vontatót, sem Hellert: semmit!
Biztosan a Spietos fölött lebeg, hogy kiszálljon a grófnó. De
közel s távol sem láttam semmit.
Ez nem jelenti azt, hogy nem volt ott. Az elnyeló bevonat nem
ver vissza semmilyen fényt és sugarat. De mivel a fény nem halad
át rajta, így a vontató eltakarja a sivatag homokját, a csillagokat
és a holdat.
Az összes képernyó üres volt, csak alattunk láttuk a földet.
Aztán hirtelen ott volt, pont a tábor felett! A vontató!
Egy fekete sziluett!
Mint egy kék elektromos lánggyúrú, egyszeriben ezer elhárító
üteg nyitott tüzet!
A lángívek két mérföld hosszú kusza geometriai mintát hasí-
163
tottak az égbe. A két kúp csúcsánál látszott a sziluett!
Biztosan odavesztek!
Még mindig ott volt!
A táborban megduplázták a túzerót.
Lombar a fogát vicsorgatva, halálos ívben kanyarodott a repü-
ló eróddel.
Ujjával megnyomta az elsütó billentyút!
A hajónk durván megrándult.
A rakétáink sivítása a füleimet hasogatta!
Biztosan mellélóttünk!
A cél nem robbant és nem lángolt.
A sziluett még mindig ott volt!
Egy hologram!
Heller a vontató sziluettjének hologramját vetítette a tábor fö-
lé!
Valahol máshol van!
Kibámultam a jobb oldali ablakon a Spietosra. Még a fények-
tól elvakult szemeimmel is láttam, hogy nagyon fekete volt.
Visszanéztem a képernyóinkre.
Az egyik a Spietost mutatta.
Ott!
Volt ott valami!
Közelebbról megnéztem.
Egy létra! Nem volt rajta elnyeló bevonat, így látszott a képer-
nyónkön!
A himbálózó létra közepén egy alak mászott. Az Krak lesz!
– Lombar! – üvöltöttem – Ott! Ott! Ott! – mutattam órjöngve.
Látta.
Megfordította a hajót.
Vicsorogva állította maximális túzeróre az ágyú vezérlését!
Megnyomta az elsütó billentyút.
A fény elvakított. A pusztító robbanás szinte az eget is fel-
szaggatta!
Eltelt egy másodperc. Majd kettó. Aztán három. Újra láttam.
Valami zuhant.
164
Egyre zuhant, zuhant, zuhant, a mélységbe merült. Egy mér-
föld volt még alatta.
Nem a vontató volt az.
Úgy túnt, hogy a test felrobbant! Szétesett!
Eszelósen vizslattam az eget.
Egy árny köztünk és a hold között! – Lombar! – üvöltöttem. –
Ott fent!
Hú, hol van most Heller?
Gyorsan összeállt minden.
A zárótüzünk bizonyára megzavarta Krakot, aki halálra zúzta
magát.
Heller ettól bosszúra szomjazik!
– Lombar! – üvöltöttem. – Túnjünk innen!
Az Apparátus fónöke vadul körülnézett. Forrt benne az ölési
vágy.
– Hol van ez a pofátlan (bíííp)? – üvöltötte. – Királyi tiszt! Ki-
rályi (bíííp)! Hadd kapjam el! – tombolt.
Lökést éreztem.
Mintha falba futottunk volna.
De hisz két mérföldre voltunk a bolygó felszínétól!
Idegesen néztem a fúvókákra. Nem változtak.
Mégis lassultunk!
Aztán hirtelen megindultunk. Az égbe emelkedtünk! Valami
teljesen érthetetlen szörnyú eró ragadott meg!
A vonósugarak!
Heller elkapott minket, mint valami vontatmányt.
Ez tonnák milliárdjait tudja elhúzni akár ezer ilyen repüló eró-
döt is elhúz.
Egyre feljebb és feljebb mentünk, aztán szédító kanyarba
kezdtünk.
– Mi történik? – visított Lombar.
– Elkapott a vontatókarokkal – kiáltottam. – Nyissa rá teljes
eróvel a fúvókákat és törjünk ki! GYORSAN!
Lombar a fejét kapkodta. Az arca kezdett eltorzulni.
Visszatértünk a körpályánk elejére. Ferdén a talaj felé tartot-
165
tunk.
– Elkaptak! – sikította Lombar elfehéredve.
Elértük az ív alját és elkezdtünk újra emelkedni önszántunkon
kívül.
A centrifugális eró nekinyomott az ülésem oldalának.
Újra a kör tetejére értünk a hold és a csillagok elsuhantak mel-
lettünk.
Lent újrakezdtük.
Lombar üvöltött, mint egy állat!
Csak forogtunk körbe és körbe és körbe. A vontató bizonyára
szúk körben forog. Olyan volt, mintha egy mérföldes kötél végén
lógnánk.
– Forduljunk meg! Forduljunk meg! – kiáltottam. – Lóje a for-
gáspontot!
Lombar megnyitotta a fúvókákat. Ettól a haladási irányba for-
dultunk!
Bekapcsolta az irányvezérló fúvókákat.
Nem múködtek!
Hirtelen leálltak a motorjaink.
Egy másik mezóben is benne voltunk, ami lebénította a hajtó-
múveinket!
A kinti levegó fütyüló sivítása félelemmel töltött el.
Energia nélkül maradtunk ebben a vacakban. Mi voltunk a ka-
vics a megpörgetett parittyában!
Lefelé haladtunk a köríven, a talaj felé.
HIRTELEN ELENGEDETT A SZORÍTÁS!
Alattunk sivatag terült el!
Elengedtek! Szörnyú sebességgel száguldottunk lefelé!
A holdsütötte táj rohamosan közeledett.
A sziklák, a homok és a bokrok hirtelen túl jól látszottak!
LEZUHANTUNK!
5. fejezet
166
Az ütközés teljesen kiütött engem.
Elektromos túz sistergésére és füstszagra tértem magamhoz.
Valami feküdt a lábamon.
A hajó egész vezérlópultja leszakadt és odaszegezett az ülés
maradványaihoz.
A repüló eród ronccsá tört.
Csodáltam, hogy egyáltalán túléltem. De lehet, hogy mégsem
fogom: elektromos tüzek táncoltak végig a pult hátulján, pontosan
az arcom elótt. Bármely pillanatban lángra lobbanhatnak és
elhamvaszthatnak!
Nem volt rajtam kesztyú. Semmit sem értem el. De élet-halál
kérdése volt! Puszta kézzel, a fájdalomtól visítva löktem félre.
A zöld holdfényben nem láttam a hús gyötrelmes égését, mivel
árnyékban feküdtem.
Bevilágított egy fénysugár.
Lombar arcára vetült. Ott feküdt lehanyatlott fejjel, elpattant
kábelek és védócsövek tartották így. Ettól úgy nézett ki, mintha
kígyófészekben feküdne.
A törzs széthasadt, így a lehúló fém nyikorgása közben hallot-
tam a sivatag hangjait. Megemeltem a fejem. A távolban Spietos
látszott a halványzöld hold elótt. Talán értünk jönnek majd. Biz-
tosan látták a lezuhanásunkat.
Lombar nyögni kezdett. Megmozdult. Kinyitotta a szemét. Ar-
rébb másztam, így a holdfény az én arcomra világított. Rám né-
zett és látszott, ahogy magához tért.
A szemei elszúkültek.
– Szóval maga is részt vett a megölésemre szótt összeesküvés-
ben! – mondta.
– Nem, nem! Figyelmeztetni jöttem, hogy megmentsem az éle-
tét!
– Összeesküvés, hogy megöljenek! Azért jött, hogy elócsalo-
gasson Hellernek! Maguk ketten mindvégig egy követ fújtak!
– NEM! – megpróbáltam felemelni a kezeimet. – Én mentet-
tem meg, nehogy halálra égjen!
– Az egész csapda volt! Azt színlelte, hogy figyelmeztetni jön.
167
Engem, akit az angyalok választottak királynak! Csak így tudott a
levegóbe csalogatni, és Heller így tudott lelóni!
– Az ég szerelmére, nem! Az egészet félreérti!
– Tudom, hogy kik az ellenségeim. Mindenki az! És maga le-
csapott erre a lehetóségre, hogy kijátsszon, amikor védtelen va-
gyok!
A távolban fények táncoltak át a sivatagon. A roncshoz igyek-
vó földi jármúvek lehetnek!
Lombar meglátta óket.
– Amint ideérnek, magának vége, Soltan Gris!
Úristen. Elragadta a paranoia. Semmi esélyem.
Eszeveszetten toltam a lábamra dólt pultot.
Felnéztem a közeledó fényekre. Hol fényesebbek, hol halvá-
nyabbak voltak, ahogy fel-felbukkantak az egyenetlen terepen.
Csak félmérföldnyire voltak.
Olyan eróvel feszültem neki a pultnak, amekkorát ki sem néz-
tem magamból.
ELMOZDULT!
A használhatatlan kezemmel nyúltam, hogy megfogjam az ajtó
kilincsét. A repüló eród egész oldala leszakadt.
A lábam nem mozdult. Valami fogta a sarkam. Kihúztam a lá-
bam a bakancsból.
Csikarások és fájdalmak árán oldalra húztam a lábaimat.
KISZABADULTAM!
Kiugrottam a talajra és futottam!
Bokrok csapódtak a lábamnak. Éles kövek sértették a meztelen
talpam. Ilyen állapotban nem jutok messzire!
Menthetetlen helyzet! Kétszáz mérföld járhatatlan sivatag hú-
zódott köztem és a királyi város között. Hasonlóképpen áthágha-
tatlan távolság állt köztem és a Blike hegység között. Soha senki
nem kelt még át gyalogszerrel ezen az istenverte sivatagon ezt
még senki sem élte túl!
Egy sötét vonal túnt fel a holdfényes homokon. Bokrokkal
szegélyezett vízmosás!
Legurultam a pár lépésnyi partoldalon. Kínok közt landoltam
168
az alján!
Motorhang!
Megfordultam, feltápászkodtam és átlestem a bokrok közt.
A roncs szörnyen közel volt. Azt hittem, sokkal messzebb va-
gyok!
Túl késó. Odaértek az elsó jármúvek. Tucatszámra! Fények
villództak mindenfelé!
Hisztérikusan vizslattam a vízmosást mindkét irányban.
Láttam egy nagy, lapos követ. Egy hasadék mellett feküdt a
mederben. Mellévetódtem.
Bebújtam egy mélyedésbe és magam fölé húztam a lapos kö-
vet. A lehetó legkisebbre gömbölyödtem.
Ordítás hallatszott a roncsból: Szóródjanak szét és
TALÁLJ ÁK MEG!
Futó lépések dübögése.
Közeledtek!
Hallottam a fegyverek és felszerelések csattogását és csörgé-
sét, miközben futottak.
Még több kocsi.
Valaki körbe-körbeszáguldozott egy kis páncélosban. Rezgett
a kó a lépések zajától!
Még több jármú érkezett.
Minden pillanatban arra vártam, hogy valaki felemeli a követ
és elómászok, hogy széttapossanak.
Bakancsok dobogtak mindenfelé. Szinte beleremegett a föld.
Próbáltam valami optimista dologra gondolni, hogy elnyom-
jam a félelmem – például, hogy hirtelen füstté válok és eltúnök.
Aztán eszembe jutott valami: mivel ilyen sokan voltak, eltún-
tették a nyomaimat.
A remény óvott meg attól, hogy szívrohamban haljak meg.
Talán mégsem vesznek észre?
Teltek-múltak a percek – mind egy örökkévalóságnak túnt.
Egy szakasz ment el egy lábnyira tólem.
– Ostobaság lenne tóle ezen az úton menni – mondta egy tiszt.
– Senki sem tud mezítláb átvágni ezen a sivatagon. Biztosan a
169
Spietos felé futott és elmellóztük a kocsikkal.
Parancsok hangzottak és néhány jármú lassan haladva elindult
Spietos irányába.
Már senki sem volt körülöttem. Legalábbis nem hallottam lép-
teket.
Gondjuk volt a roncsnál. Valami tiszt kiáltott.
– Ez a kábel kétszer rátekeredett. Nincs itt semmi vágóeszköz.
Száguldjatok vissza a javítómúhelybe és hozzátok el a lehetó
legnagyobb védócsó vágójukat!
Egy kocsi zúgott el.
Elhalt a zaja.
Tudtam, hogy nem maradhatok örökké összegömbölyödve.
Túl görcsös voltam. Ki akartam nyújtózni és el akartam lazítani
az idegeimet. Óvatosan kidugtam a karjaimat a kó alól. Semmi
sem lótte szét óket.
Hangtalanul félretoltam a követ. Nem vo lt senki a vízmosás-
ban.
Felkúsztam a parton és átlestem a bokrok között.
Legalább száz jármú állt mindenfelé némelyik a roncs közelé-
ben, némelyik száz lábra.
Emberek ácsorogtak mindenütt: vártak.
Megérkezett egy terepjáró.
– Vágó?
– Nincs, de már hozzák.
Az Apparátuscsapatok egyik tábornoka volt. Belenézett a
roncsba, valószínúleg Lombart nézte meg.
– Uram, van bármilyen kérése, amíg a felszerelésre várunk,
hogy kivághassuk önt onnan?
– IGEN! – hallatszott Lom bar ordítása a szétlapult roncsból. –
Azonnal adjanak ki körözést J ettero Heller letartóztatására, amiért
megpróbált meggyilkolni! Adják ki a katonaságnak és a belföldi
rendórségnek! Máskülönben nem tudjuk elkapni!
– Igenis, uram! Máris, uram! Intézkedjen, Bodkins százados!
Bármi más, uram?
– Blito-P3! Biztos rengeteg baj van ott – üvöltött Lombar.
170
Küldjön egy Halálosztagot arra a bázisra azzal a paranccsal, hogy
kutassanak fel minden árulót, aki Hellerrel szövetkezett vagy kö-
vette az utasításait, és végezzék ki óket!
– Igen, uram! Hajtsa végre, Wipe hadnagy! Van még valami,
amit tehetek, uram?
– IGEN! Soltan Gris! Adjanak ki ellene Apparátus elfogatási
parancsot! Ne öljék meg! Élve hozzák elém! Azt az árulót egy
hónapig fogjuk kínozni, mielótt meghal!
6. fejezet
Az utolsó halvány reménysugár is kihunyt bennem, Egészen
addig a pillanatig még a józan ész ellenére is ragaszkodtam ahhoz
a kétségbeesett lehetóséghez, hogy amikor majd enyhül az ütkö-
zés sokkja, Lombar Hisst talán félreteszi azt a paranoid skizofré-
niát, ami kitört rajta, és végül rájön, hogy azon voltam, hogy
megmentsem, ha tudom.
De nem, már lemondtam róla.
Köröskörül járhatatlan sivatag terült el körülöttem. A Spietosra
és kínzókamráiba csak a mazochizmus végsó kínjai tudnának
visszatéríteni.
Kétségbeesetten bámultam a tájat, ami a zöld holdfényben a
szemeim elé tárult. Szó szerint több száz fós sereg volt ott. Meg
sem tudtam számolni a földi jármúveket.
Úgy éreztem, nincs menekvés. J árni sem bírtam!
VÁRJ UNK CSAK!
Ha nem tudok járni...
Tólem balra, alig ötven lábnyira állt egy légibusz, ami az utol-
sók között érkezett!
A sofórje a roncsnál volt.
Elmondtam egy imát.
Elkezdtem odakínlódni a vízmosás fedezékében. Idónként fel-
néztem, ügyelve, nehogy valaki meglássa a fejem és kiáltson a
többieknek.
171
Végre-valahára a légibusz közelébe értem. Tíz lépést kellett
nyílt terepen megtennem.
Zavart a világítás. A környék tele volt emberekkel.
Úgy éreztem magam, mint akinek az utolsó néhány lépést kell
megtennie a kivégzóosztag felé. De felálltam.
Tétován támolyogva közelítettem meg a jármúvet.
Az ajtó felé nyúltam.
Kinyitottam.
Behúzódtam a múszerfal alá.
Egy másik légibusz közeledett, valószínúleg a vágóval.
Vártam.
Amikor megérkezett, pont akkor indultam el.
Lassan, nyugodtan emelkedtem fölfelé.
Spietos irányába fordultam.
Lent hirtelen kiabálás kezdódött!
Mindenfelól lóttek!
A sofór biztosan észrevette, hogy elmegy a jármúve!
Utánam vetették magukat!
Padlóig nyomtam a gázt.
Hajtottam a gépet, ahogy csak bírtam.
Hová?
A Blike hegységbe?
Nem. Riasztják a járóröket és nagyon gyorsan felhajtanak.
A Spietosra?
Orültség!
Aztán hirtelen rájöttem, hogy egy választásom van. _Bíróság
és gyors kivégzés. Máskülönben elfog az Apparátus és egy hóna-
pos kimondhatatlan haláltusa vár rám. Nincs sok választás!
Nekilódultam a kormányzati negyed felé. Lövések össztüze
zúdult rám, száguldó légi jármúvek üldöztek, a levegót mindenfe-
lé robbanások rázták.
Eloltottam minden lámpát. Leereszkedtem a sivatagos felszín
közelébe.
A kezeim hihetetlenül fájtak. Majd eltörte a kormányt szorító
kezeimet a légturbulencia, amit az ötszáz mérföldes tempójú
172
mélyrepülés idézett eló.
Arra számítottam, hogy az üldözóim szem elól tévesztenek a
képernyón a területen lévó kövek, bokrok és a forgószél miatt.
Ritkultak a közeli lövések. Aztán rájöttem, hogy miért. Arra
számítottak, hogy majd szemból feltartóztatnak!
Bizonyára izzanak a vonalak a kormányzati negyed rendórség-
ének szóló utasításoktól!
A rádiót az általános sávra állítottam. Ott is volt: a légibuszom
rendszáma! Hívások az összes kéküvegesnek, hogy állítsák meg a
kocsit! Megrémített a hangzavar.
A harminc napig húzódó kínvallatás gondolata gyorsan észhez
térített. Megfeledkeztem arról a lehetóségról, hogy a gép felrob-
banhat az agyonhajszolásától, és behúzott nyakkal száguldottam
tovább a hegyek sötét tömege felé, amelyek köztem és a célom
között húzódtak.
Egy kanyon tátongott elóttem a holdfényben. Odarepesztettem,
majd végigszáguldottam benne, hajszálnyira a falától és az aljá-tó
l.
Kibukkantam a tetején. Két hegygerinc között voltam.
Egy másik kanyon tátongott alattam: szúk, de ereszkedó.
Belevágódtam.
Éreztem, hogy véreznek a kezeim. Biztos, hogy eltört az egyik
csuklóm. De kitartottam.
Több, mint ötszáz mérföldes sebességgel haladva pillantottam
meg az elém táruló várost.
Ott volt egy dombon a királyi börtön, a zord és rémes eród,
baljósan elnyúlva a zöld holdfényben. De számomra menedéknek
látszott.
Lombar nem tud kihozni onnan, ha bejutok.
Gyorsan közeledett. Túl gyorsan!
Visszafordítottam a hajtómúveket. Hallottam, hogy összetörik
a gép.
Pontosan a királyi börtön kapuja elótt zuhantam le.
173
7. fejezet
A szétoszló füst mögötti kó boltíveket látva azt sem volt idóm
megcsodálni, hogy tudok mozogni!
Valami fogva tartott. A nyakam köré tekeredett táskámat el-
kapta egy vezérló kar.
Kiszabadultam belóle.
Kiugrottam a szétzúzott légibuszból.
Tántorogva futottam a kapuhoz.
Az órség!
Nekem szegezték a szuronyukat!
– Állj! Ide nem mehet be!
– Istenek, segítsetek! – ordítottam. Rettegve néztem vissza a
vállam fölött az égre. Körülnéztem. Két lépésról kiáltottam nekik:
– Találkoznom kell egy voltári bíróval, méghozzá gyorsan!
– Mi az? – kérdezte az egyik ór a táskámra mutatva. – Egy
bomba?
– Túnnyék mán innét! – kiáltotta a másik ór.
Ó, egek, ez volt az utolsó menedékem!
– KÉREM! – sikoltottam.
Nyavalygó hang hallatszott az egyik udvari erkélyról.
– Mi ez a lárma odakint?
– Valaki be akar gyönni, mé'tóságos uram. Ilyen még sose vót!
– Mit akar a fickó?
– BIZONYÍTÉK! – kiabáltam – ITT VAN NÁLAM A
BIZONYÍTÉK! – és felemeltem a táskámat.
A nyavalygó hang azt mondta: – Vigyék a kihallgató helyiség-
be. Talárt öltök és lemegyek. Ez a legfurcsább dolog, amiról va-
laha hallottam: be akar jönni valaki!
Hallottam, ahogy becsapódott az erkélyajtó.
Rémülten pillantottam az égre.
Átlökdöstek a kövezett udvaron. J eleztek, és egy másik ór be-
lülról kinyitott egy nyikorgó ajtót.
Végigtereltek a kockaköves padlókon az eloltott parázs-
fénylámpák himbálódzó csillárjai alatt. Az éjszakai jelzólámpák
174
az órök hatalmas árnyait vetítették a falra.
Egy nagy terembe taszítottak, ahol körben végig padok álltak.
Épp elóttem volt egy nagyon sötét beugró. Mögötte kinyílt egy
ajtó.
Valaki felkapcsolt egy lámpát. A bíró épp akkor ült le a beugró
megemelt pódiumán lévó hatalmas székre.
– Elég ágrólszakadt alak! – mondta a bíró. Nagyon öreg volt,
rendkívül ósz; a talár vörös volt rajta, mint a vér. – Hozzák ide!
Nos, mi van azzal a bizonyítékkal?
Megemeltem a táskám: – Mind itt van. Minden.
– De minek a bizonyítéka? – mondta a bíró. – Ki maga egyál-
talán?
– Soltan Gris vagyok, az Apparátus tisztje – mondtam. Resz-
ketve nyújtottam az azonosítókártyám.
– Apparátus? Nos, barátom, maga nem ide tartozik. Az Appa-
rátusnak megvan a maga bírósága, ha egyáltalán használják. Azt
hiszem, rossz helyre jött.
Megijedtem, hogy kiteszik a szúrömet. Mostanra a helyi rend-
órség biztos értesült a balesetról, és még ha nem is tudnak az Ap-
parátus riadójáról, értesülni fognak róla, amint meglátják a rend-
számot.
– Méltóságos uram – hebegtem. – Ezek államellenes búnök.
Én vagyok a búnözó. Önként elóállok.
– Hát, tudja, ööö, ez nagyon szabálytalan – mondta a bíró. Egy
férfi jött be az oldalajtón át, eközben felvette a zakóját. Oméltó-
sága odahívta. – Van királyi elfogatóparancsunk Soltan Gris el-
len?
– Nem, méltóságos uram. Az egyetlen elintézetlen királyi el-
fogatóparancs Mortiiy herceg és néhány társa ellen szól. Ismerem
az összes nevet és Soltan Gris nincs köztük.
A bíró már inteni akart az órök felé.
– Ó, kérem, édes istenem! – kiáltottam. – Ne tegyenek ki azon
az ajtón! Bizisten búnözó vagyok. Az ég szerelmére, tartóztasson
le!
A bíró a homlokát ráncolta. – Átadhatom a helyi rendórségnek
175
rendzavarásért. Az megfelelne?
A kéküvegesek egy pillanat alatt Lombar elé vinnének!
– Ne, méltóságos uram, ne! A búneim királyiak, szavamat
adom!
– Barátom – mondta Olordsága –, elfogató parancs és vádeme-
lés nélkül magának nincs itt semmi dolga. Vigyék innen!
– Ne, ne! – IHLET! – Egy királyi tiszt hozott önhöz.
– Valóban? – érdeklódött a bíró. – Nos, hol van?
Már majdnem elmondtam, hogy megszöktem. Az rossz volna.
Ettól igazán megizzadtam. Hisst szolgái ott lehetnek az ajtó mö-
gött!
– Valahol lemaradt! – kiáltottam. – Megígértem, hogy önként
bejövök!
– Ugyan már! – mondta a fóbíró. – Azt hiszem, maga csak ki-
találta ezt az egészet. Ki hallott már olyat, hogy önként bejön egy
fogoly?!
IHLET! – Méltóságos uram! – kiáltottam. – Van tanúm. Crup
parancsnok a Flotta Tartalékosoknál tudja, hogy letartóztattak és
úton voltam ide.
A bíró a fejét rázta. Remegett a térdem. Térdre hulltam. Kö-
nyörögve tettem össze a kezeimet: – Hívja fel! Úristen! Az ég
szerelmére, kérem, hívja fel Crup parancsnokot!
A bíró zavartan nézett rám. De azért intett a hivatalnoknak és
az a jó ember fogott egy kommunikátort, majd némi gombnyom-
kodás és kérdezósködés után odaadta a fóbírónak.
– Crup parancsnok? Itt Lord Turn a Királyi Bíróság és Börtön
hivatalából. Sajnálom, hogy ilyenkor zavarom, de meglehetósen
furcsa szituáció állt eló itt. Egy ember, aki magát Soltan Grisként
azonosítja, azt állítja, hogy egy királyi tiszt hozta ide, és hogy ön
tanusíthatja ezt a tényt. – Olordsága hallgatott. – No, ne mondja!
Kicsoda? ... J ettero Heller? Á, igen, a golyólabda bajnok!... Igen,
igen. Egyszer nyertem rajta öt kreditet. Igen, nagyszerú sportem-
ber... Nos, örülök, hogy ez tisztázódott. Köszönöm a szívességét.
Viszlát.
Lord Turn visszaadta a készüléket és rám nézett.
176
– Jettero Heller. Jó ember. Szóval ó hozta magát ide, ugye?
– Igen! – mondtam.
– Nos, Crup parancsnok nem tudja, hogy mi a búne, de biztos
vagyok benne, hogy ha J ettero Heller hozta magát ide, akkor biz-
tosan államellenes volt.
– Itt maradhatok? – kiáltottam örvendezve.
– Hogyne. Berakhatjuk egy cellába. De szükségünk van vala-
mire a vádirathoz. Mi volt a búne?
– Ó, minden! – mondtam. – Egyszerúen minden!
– Ez nagyon általános – mondta Lord Turn. – Nem tudna ne-
kem valami konkrétabbat mondani?
– Az órákba telne! – mondtam azon aggódva, hogy megfelel-
jek az elvárásaiknak.
– Nos, egyezzünk meg, hogy maga szépen leír mindent, aztán
meglátjuk, hogy miról van szó.
– Mindent? – kérdeztem. Újabb ötletem támadt. Egy új re-
mény hajnala. – Ha mindent elmondok, akkor számíthatok eny-
hébb ítéletre?
Lord Turn azt mondta: – A királyi bíróság mindig készen áll,
hogy teljesen igazságos legyen. Ha nem hallgat el semmit és el-
mondja az igazat, akkor nagyon kedvezó tárgyalása lesz. Hivatal-
segéd! A vád ez: „Államellenes viselkedés a királyirendeletek és
elóírások áthágásával." Rendeljen el neki gyógyászati ellátást,
hogy tudjon írni, majd lássák el tollakkal. papírokkal és
diktaíróval, meg minden szükségessel. J a, igen, a toronyba vi-
gyék, ahol van némi fény.
Felsóhajtottam.
A bíró felkelt, így én is felálltam.
– Egyébként – mondta –, személyesen ismeri J ettero Hellert?
– Hogyne! – mondtam.
– Szerencsés ember! – mondta Lord Turn. – Szeretnék vele ta-
lálkozni egyszer! Remek golyólabda játékos. Jó éjt!
Elvittek egy nagy cellába a toronyban, amiben voltak asztalok
és székek, és melynek rácsos ablakain át a kormányzati negyed
fényei ragyogtak. Rám zárták a nehéz ajtót.
177
Az eget bámulva álltam. Helyi rendórautók voltak a közelben.
Két Apparátus hajó lebegett az égen.
Hahotázva nevettem. Itt nem kaphatnak el. Az állam foglya
vagyok, ahová még Lombar keze sem ér el!
Még mindig nevettem, amikor bejött a doktor, hogy kezelje a
csuklómat és bekötözze a kezeimet.
A késói óra ellenére megérkeztek az írószerszámok.
Elmondok mindent. Megvannak a felvételeim és a naplóim.
Elmondok mindent a Földi Küldetésról, amit csak tudok.
Ki tudja, hol van Heller?
Minél tovább írok, annál tovább maradok életben.
Ez tehát a beszámolóm. Átadom önnek, Lord Turn. Nem tudok
semmi másról.
Legyen könyörületes.
De kérem, ne dobjanak ki!
Csak végezzenek ki gyorsan!
SOLTAN GRIS
Aláírásunkkal hitelesítjük, hogy a fentieket az említett fogoly
vallotta:
Gummins Toronyr, királyi
börtön,
Scritch
Életfogytiglanra ítélt
rab, szomszédos cella
178
HATVANHETEDIK RÉSZ
1. fejezet
Bizonyára mondanom sem kell, hogy Soltan Grist NEM vé-
gezték ki gyorsan. Ha ez történt volna, akkor soha nem kapnék
esélyt arra, hogy befejezzem ezt a történetet önök, saját magam és
Voltár számára. (Sokáig éljen Ofelsége, Bölcs Wully!)
Ahelyett, hogy csak úgy, harsonaszó és bejelentés nélkül
önökre zúdítanám az egészet (ezzel megsértve az illem és a pro-
tokoll eló írásait), elóször is talán be kellene mutatkoznom.
Monte Pennwell vagyok. A közelmúltban szereztem diplomát
a Királyi Szépmúvészeti Akadémián. Átlagos a magasságom, át-
lagos a színem, emellett anyám és számtalan közeli és távoli ro-
konom szerint az átlagnál is kisebb az esélyem arra, hogy bármit
is elérjek az életben, ha nem adom fel azt az ostoba elképzelése-
met, hogy hírneves író leszek. Ön hogy véli?
Nagyon bizarr módon kerültem elóször kapcsolatba – remé-
lem, ez önt is érinti – ezzel a FÖLDI KÜLDETÉS üggyel.
Kötelességem, hogy minden hónapban a nagybácsimmal, Lord
Dohmmal ebédeljek a kormányzati negyed feletti hegyen álló Ki-
rályi Bíróság és Börtön épületében. Ezek az ebédek a családi ösz-
szeesküvés részét képezik (amelyben megszámlálhatatlan rokon
vesz részt), melynek során beszélnek a fejemmel abban a re-
ményben, hogy talán valami átlátszó trükkel rávesznek, hogy
kezdjek neki, és érjek el valamit az életben, méltó legyek a csalá-
domhoz, meg hasonlók. Lord Dohm szerint jogot kéne tanulnom.
Ezért minden hónapban végig kell hallgatnom, hogy hogyan kel-
lene élnem: semmi haszna a „firkászoknak", különösen az olya-
179
noknak, akik még sohasem adtak ki semmit. Természetesen jót
akar. A többiek is.
Szóval ott ültem a hivatali irodájában és vártam, hogy befejez-
zen egy eligazítást arról, hogy miért kell lenyisszantani valaki fe-
jét. A személyzete körülöttünk nyüzsgött: néhány szekrényt ürí-
tettek ki, amik szemlátomást túlságosan tele voltak. Elképesztó
mennyiségú penészt vertek fel, és a levegó tele volt porszem-
csékkel, ahogy egy késó reggeli napsugár áttúzött a toronyablak-
okon.
Egyszeriben egy vers fogalmazódott meg bennem. A címe ez
lesz: „Óda a táncoló léghez". Már megvolt a fejemben, de nem
volt semmi, amire leírhattam vo lna.
– Bumble! – szóltam a hivatalvezetónek (micsoda végzetes
szavak:) – Adjon gyorsan valami papírt!
– Monte ifiúr! – kezdte az öreg Bumble. – A papír drága dolog
és vétek volna pazarolni. – A megrakott kocsiját nézte. Tessék,
van itt hulladékpapír. A háruljuk üres. – Ezzel kivett egy marék-
nyit a korhadt dobozból és odatolta nekem.
Amikor befejeztem a tüsszögést, megnéztem, hogy mit tartok a
kezemben. Minden egyes oldalra rá volt bélyegezve: „Bizalmas:
csak bírók számára".
– Várjon, Bumble! – mondtam. – Nem akarom bajba sodorni.
Ez nyilván titkos dokumentum.
Bumble ránézett. Megvonta a vállát.
– Minden királyi akta Bizalmas jelölésú. Aj fogolynak J oga
van a bizalmas adatkezeléshez, legalábbis amíg ki nem végzik,
aztán bezúzzák a feljegyzéseket. Milyen dátum van azon a doku-
mentumon? Ó, majdnem száz évvel ezelótti. Ez aligha nevezhet-
nénk lezáratlan ügynek, igaz? Szóval ne is töródjön vele, Monte.
Az egész az iratmegsemmisítóbe megy: kell a hely.
A szemem az utolsó oldal végére tévedt. Ezt írta „Legyen kö-
nyörületes. De kérem, ne dobjanak ki! Csak végezzenek ki gyor-
san! SOLTAN GRIS".
– Várjon! – mondtam. – Bizonyára nem tették meg, amit kért,
máskülönben ez a dokumentum már nem lenne itt.
180
Bumble egy kicsit bosszúsnak túnt. A nagy dobozt bámulta,
amiból kivette a papírt. Az elsárgult címkén ez állt: „Befejezetlen
ügy, GRIS".
– Nos, nem értem, ez hogy lehet. A többi papír tárgyalási
jegyzókönyv. De valószínúleg sohasem fejezték be a tárgyalásait,
különben nem lennének itt ezek a papírok. Talán iktatási hiba.
Idónként elófordul ilyesmi. De furcsa, hogy még mindig „Befeje-
zetlen" jelö lés van rajta.
– Milyen érdekes! – mondtam. – Úgy érti, hogy elkezdték a bí-
rósági tárgyalásokat, de soha nem fejezték be? Meséljen még er-
ról!
– Ne tartson fel, Monte úrfi: ebéd elótt ki kell ürítenünk ezeket
a fiókokat. Vigye azt a vacak dobozt, én meg hadd menjek vissza
dolgozni!
Meglehetósen súlyos volt. Maga a vallomás is nehéz volt, a
többi papírba meg majd' beleroppant a derekam. Ennek ellenére
lerángattam a tolókocsiról az elsárgult, poros lomot és kicipeltem
az udvarra, a légi sportkocsim felé.
Épp akkor jött ki a nagybátyám.
– Mi van nálad, Monte? Egy százfontos óda? Úgy túnik, elég
sokszor visszadobták. Ha-ha-ha!
Leraktam a dobozt a ruhatárban és elkísértem ót az ebédlóbe,
ahol azzal a hírrel traktált, hogy beszélt a Legfelsóbb Bíróság ve-
zetójével és úgy gondolják, hogy kaphatnék ott egy segédtisztvi-
selói állást, és hogy ez remek volna. És ki tudja, mi történik a kö-
vetkezó ötven év során akár olyan tiszteletreméltó valakivé is
válhatok, mint ó.
Alig tudtam elrejteni az iszonyomat, máris azt kellett halla-
nom, hogy azt mondja: Épp a múlt héten mondtam anyádnak,
hogy ha kitartasz emellett a firkász dolog mellett és továbbra is
visszautasítod mindazt a segítséget, amit a család ad neked, akkor
csak egyetlen megoldás marad (a te legfóbb érdekedben), hogy
kiházasítunk.
– Már kinézett valakit? – szeppentem meg.
– Hát igen – mondta, miközben levágott egy szelet kenyeret
181
egy miniatúr hóhérbárddal. – A Corsa lányt. kissé csúnya, de ne
feledd, hogy egy nap ó fogja örökölni a Modon bolygó felét.
– Modon? – kérdeztem már-már elcsukló hangon.
– J ó, tiszta, friss levegó – mondta. – Rengeteg érdekes paraszt-
felkelés és sokféle gabona. A vidék kitúnó, sportos életmódot biz-
tosít egy életerós fiatalembernek. De tudom, hogy nem szereted
az ilyesmit, úgyhogy erósen ajánlom, hogy fogadd el ezt a segéd-
tisztviselói állást. Legalább a városban maradhatsz. Mindig is
kedveltelek (hisz tudod) és nem akarom, hogy elvesztegesd az
életed.
Elkezdódött a kampány!
Ott ültem én, az engedelmes unokaöcs; bátortalanul kavargat-
tam az ételemet, miközben nagyon is tudatában voltam, mennyire
a törékenyek a mentségeim és mennyi veszélyt rejt ez a túlszer-
vezett jövó. Reménytelennek túnt a helyzet.
2. fejezet
Levert hangulatban voltam aznap délután a visszaúton a család
Módosch dombon túl lévó városbirtokai felé menet. Kutyaszorí-
tóban voltam, így még a sportkocsim alatti elbúvöló tavaszi táj
sem érdekelt.
Szorított az idó. Több mint két éve diplomáztam a Királyi
Szépmúvészeti Akadémián, de azóta egy árva sort sem publikál-
tam. Egy pamfletre sem tudok büszkén rámutatni és azt mondani:
„Nézzétek, író vagyok, engedjétek, hogy a magam útját járjam az
élet viszontagságai közt! Túzzel fogom Voltár egére írni a nevem,
és egy nap mindenkinél híresebb leszek: a család büszkesége csak
hagyjatok a saját utamon járni!" De fájdalom, tudtam, hogy eró-
sen fogytán van a számtalan nagybátyám, nagynéném, unokatest-
vérem és másod-unokatestvérem türelme. A napjaim meg voltak
számlálva, így elóbb vagy utóbb lecsapnak rám és betuszkolnak
valami rendkívül elókeló hivatali posztra. Akkor csupán egy fo-
gaskerék leszek a fakószürke társadalom könyörtelen órlómalmá-
182
ban.
A sorsomat gyászolva szálltam le a légi sportkocsimmal a szo-
borpark megállóhelyén. Átadtam a szerelómnek, az ütött-kopott
iratdobozt pedig két inassal vitettem a dolgozó-szobámba a nyu-
gati toronyba. Ebben a lakosztályban tartanak elkülönítve,
távol minden mástól, mert éjjel-nappal felvételeket szoktam
hallgatni.
Így sem úsztam meg. Az anyám, a hárpia jött lefelé a nagy
lépcsósoron és észrevette, amint megpróbáltam egy cserepes nö-
vény mögé rejtózni.
– Végre itt vagy, Monte! – mondta. – Remélem, hasznos ebé-
ded volt. De mit csináltál a ruháddal?
Lenéztem. A doboz nagyon bepiszkított.
– Nem baj! – mondta. – Csak vacsorára hozd rendbe magad.
Meghívtam a Corsa lányt és a bátyját. – Vidáman libegett tovább,
de én remegtem. Szinte hallottam a távoli fegyverdörgést, ahogy
bekerített az ellenség, hogy megöljön.
A dolgozószobámban az inasom a szolgákat szidta, mert min-
dent összeporoztak azzal a dobozzal. O egy Hound nevezetú fer-
deszemú, aki együtt szolgált az apámmal valami hadjáratban, és
eltökélt szándéka, hogy úgy nevelje fel a fiát, hogy ne hozzon
szégyent a családra. A figyelmessége az idegbajt hozta rám.
– Nézzen a kabátjára! – mondta. – Ugye, nem ment emberek
közé ilyen külsóvel? Na tessék! Te jó ég! Zuhanyozzon le, én
meg kikészítek magának valami más ruhát. Inasok, vigyék innen
ezt a dobozt!
– Nem, nem! – mondtam. – Ez értékes!
– Értékes? Búzlik, mint a királyi börtön!
– Éppen ez az! – mondtam kétségbeesetten és elálltam az ina-
sok útját, akik már vitték is kifelé az ajtón. – Majdnem száz éve
valaki ezekkel könyörgött, hogy végezzék ki, de megtagadták tó-
le! Ez súlyos bírói tévedés volt! Még csak be sem fejezték a tár-
gyalását. Itt valami búzlik.
– Akkor végül is elfogadja azt a segédtisztviselói állást? –
mondta Hound, némi megkönnyebbüléssel.
183
– Nem! – kiáltottam. – Ódát írok róla!
Az inasom a mennyezetre emelte a tekintetét és széttárta ha-
talmas kezeit. Ez volt a szokása.
Kiegyeztünk abban, hogy a szolgálólányokkal letöröltetjük a
por nagyját, a dobozt pedig a szoba közepén hagyjuk, de aláte-
szünk egy rongyot, hogy megvédjük a szónyeget.
Miután lezuhanyoztam és átöltöztem, megszabadultam a beto-
lakodóktól. Úgy gondoltam, hogy eltereli a figyelmemet a saját
bajaimról, ha másokét tanulmányozom, ezért felkaptam a vastag
vallomást a többi papír tetejéról, leültem egy kényelmes székre és
nekikészültem az olvasásnak. Talán még egy ódához is jó lesz.
Néhány sort már ki is találtam:
Ó, zord börtön falak,
Végezetül a szívem meg... megtört?... meghasadt?
Sújtson le, sújtson le hát a hóhér bárdja
Hogy véget... nyerjen?... érjen?... a reménytelen sorsa?
Majd csiszolgatok még rajta. J obb lesz elóbb kideríteni, hogy
miról írok.
Elkezdtem olvasni a vallomást.
Egész délután olvastam. Egészen elmerültem. A próza katonai
stílusú volt: tömör és dísztelen, ugyanakkor régies is. Manapság
nem így írnak: ma csak hangokat használtak meg szép szavakat,
nem próbálnának semmilyen gondolatot kifejezni velük. A cél az,
hogy kitervelt légvárakat állítsanak össze, amelyek aztán hatal-
mas villámlás kíséretében omlanak lavinaként a semmibe. Érde-
kes volt olyasmit olvasni, ami élethúen mutatott be eseményeket
és helyszíneket, regényes ötlet. Néhány korai klasszikusra hason-
lít. Történetet mondanak el, aminek van eleje meg vége, meg
mindene: ez különös. Megpróbálom majd utánozni.
J ött a vacsora és Houndnak kellett elórángatnia és felöltöztet-
nie engem, majd négy órán keresztül a zeneszalonban a hosszú
asztalnál ülve kellett csevegnem a Corsa lánnyal és a bátyjával. A
lány kétszer annyit nyomott, mint én és olyan izmos volt, mint
184
egy férfi. A termésról beszélt nagyon szúkszavúan, a bátyja meg
az ágyús leopárduc vadászatról mesélt. Habár érdeklódést színlel-
tem, belül borzongtam a félelemtól, hogy a Modonra és annak
friss levegójére számúznek ezzel a párral. Anyám burkolt meg-
jegyzései és célzásai olyanok voltak, mintha faltöró kossal lök-
dösne hátulról, hogy letaszítson egy szirtr ól.
Csak az tett nagyon boldoggá, amikor visszatérhettem a dol-
gozószobámba és tovább olvashattam a vallomást.
A fickó gazsága teljesen elképesztó volt. A szégyentelenségén
a legcsekélyebb lelkiismeret-furdalás sem ejtett csorbát. Meggyó-
zódése volt, hogy teljesen természetesen viselkedik. Eddig fel
sem túnt, pedig ilyen a búnözó elme észjárása. Csak olvastam és
olvastam.
Szó szerint képtelen voltam letenni. Amikor végre befejeztem
a vallomást, hajnali négy óra volt.
Ott ültem a megsárgult hangdiktaíró lapok között.
Hát (bíííp) meg!
KÉT birodalom is döntés nélkül maradt: a Voltár és a Föld!
Volt egy egész bázis, amely ki akart végezni egy embert. Itt volt
J ettero Heller a róla szóló végzéssel. Itt volt Krak grófnó, aki va-
lószínúleg meghalt, mert leesett egy mérföld mély szakadékba. És
egy szót sem szólt arról, hogy mi történt a macskával!
MI A FENE TÖRTÉNT AZUTÁN?
Nagyon felbosszantott Soltan Gris, ez a búnözó. Ide süllyedt: a
kivégzéséért könyörgött. Persze, hogy ki kellett volna végezni,
amiért az olvasót így otthagyja a történet közepén!
Nem volt mit tenni. Tudtam, hogy mielótt el tudnék aludni,
legalább némi elképzelést kell szereznem arról, hogy mi történt
akkoriban a Voltáron és a Földön.
Elókerítettem Houndot, aki súrún panaszkodva felébresztett
egy udvarmestert, felmentek a torony raktárhelyiségeibe és –
szemeiket súrún emelgetve az ég felé elókeresték a régi iskolai
könyveimet.
Bizakodva nyitottam ki a poros történelem tankönyv sosem
olvasott oldalait. A margóján dátumok sorakoztak a tanulók tájé-
185
koztatására, így megtaláltam a megfeleló korszakot.
Ezt olvastam: „Ezt az idószakot a béke és nyugalom jellemez-
te. Gógös Cling uralkodása után Brilliáns Mortiiy hatalomátvétele
Ióként arról volt nevezetes, hogy nem történt semmi nevezetes."
Várjunk csak. Gris említette, hogy Mortiiy herceg a Calabaron
lázadt. Apparátus seregeket bízták meg a végsó rohammal, hogy
felszámolják a zendülést.
Sietve nyitottam ki a Voltár kormányzatról szóló Állampolgári
ismeretek tankönyvet. Az osztályok és alosztályok táblázatában
kerestem.
NEM VOLT BENNE APPARÁTUS NEVU SZERVEZET!
Visszaültem. Seregnyi rokonom van kapcsolatban a Voltár
kormányzat minden elképzelhetó részével. Soha egyikük sem em-
lítette az Apparátust. Aztán hirtelen megértettem; TITOKBAN
TARTOTTÁK AZ APPARÁTUST!
Micsoda porhintés! Egy egész szervezet!
De még távolról sem értem a végére.
Houndot újra kirángattam az ágyból, majd elküldtem, hogy éb-
ressze fel a kamarást, nyissák ki a könyvtárat a déli toronyban és
hozzák le nekem az összes régi lexikont. Amikor az inasok vádló
pillantások közepette behurcolták, elkezdtem átlapozni óket.
Megtaláltam J ettero Hellert, a híres harcmérnököt, neves úrver-
senyzót és golyólabda bajnokot. Nem említették, hogy valaha is
járt volna a Földön.
A személyzetet gyorsan további kötetekért küldtem.
Újra beleástam magam a lapokba. Ezúttal a Föld bolygót,
avagy Blito-P3-at kerestem.
SEMMI JELE!
Mondhatom, nagyon elképedtem.
Ennek se füle se farka!
Az udvarmester, a kamarás és Hound kitartó kérésére, no, meg
a hozzájuk csatlakozott sokfónyi személyzet súrú fohászai hatásá-
ra tértem aludni.
Nagyon nehezteltem Grisre.
186
3. fejezet
A következó reggel, amikor felébredtem, hanyatt feküdtem és
a mennyezetet bámultam a szándékos lárma ellenére, amit Hound
okozott a motoros kefékkel és gardrób ajtókkal.
Ugyan MI történt azokkal az emberekkel?
Mi történt Izzy Epsteinnel és Rockecenterrel?
Hound átbukott néhány könyvön, amik még mindig a hálószo-
bámban álltak kupacban. Odafordultam hozzá, hogy megkérdez-
zem, tudja-e, hogy az íróknak csendre van szükségük a koncent-
ráláshoz, amikor az egyik felborult könyvre tévedt a tekintetem.
„Az Idó Homályában, a Voltár Konföderáció eredeti bolygóinak
legendái: szerkesztette a Belügyi Osztály Tudományos részlege,
száznegyvenötödik különleges kiadás" volt.
Egy pillanat. Gris vallomása említette ezt. A dolgozószobámba
rohantam és visszahoztam Hound égre emelt szemei ellenére,
majd a porról megfeledkezve az ágyra dobtam. Na ugye! Itt van a
szám Gris vallomásában: 894. népi legenda. Az említi a Blito-P3-
at.
A különleges kiadásban kerestem és szerencsének éreztem,
hogy ez új és nem rövidített kiadás. Ezt legalább ellenórizhetem.
Fellapoztam az oldalakat. Megtaláltam a 893. népi legendát.
Elolvastam a következó számát. A 895. népi legenda volt az.
Állj! Vissza!
A 894. LEGENDÁT TÖRÖLTÉK!
Megragadtam Gris kéziratát. Rosszul emlékeznék? Nem, ott
volt: 894. népi legenda. Még idézett is belóle: mindent elmondott
Kaukalsia Hercegrl és arról, hogy hogyan szökött meg a Blito-
P3-ra!
Hound próbálta elterelni a figyelmemet azzal, hogy leültetett,
miközben borotvált, de én görcsösen markoltam a vallomást. To-
vább lapozgattam, miközben felöltöztetett, és reggeli közben is
egyre csak azt néztem és csodáltam. Olyan valóságosnak túnt a
leírása a Föld bolygóról, hogy el sem tudtam képzelni, hogyan ta-
lálhatta ki ezt.
187
A szemem azon az oldalon járt, amelyen egy oknyomozó ri-
porter, Bob Hoodward lemondatta az elnököt. Ez nem igazán
hangzik igaznak. Mi az az „oknyomozó riporter"? Megpróbáltam
elképzelni. Nyilván olyasvalaki, aki nyomoz és könyvet ír róla.
Igen, ez lesz az. De lemondatni egy elnököt? Ez túlzásnak túnt. A
Konföderációban nincs olyan szakma, hogy „oknyomozó ripor-
ter". Bob Hoodward megbuktatta az egész bolygót? Nem. A val-
lomásban az is benne volt, hogy lelótték.
Anyám szakította félbe a munkám, közölve, hogy a Corsa lány
és a bátyja már régóta rám vár a pázsiton, hogy kimenjek kriket-
tezni velük. Természetesen mennem kellett és a következó órában
Corsát kellett néznem, amint a földet rengetve szaladgál, miköz-
ben a testvére ütóket tördel. Mire végül egy süvító labdával sike-
rült túljutnom a fogó játékoson, nagyon világossá vált számomra,
hogy ha valaha is rám eróltetik, hogy elvegyem ót, és az életemet
azzal kell töltenem, hogy mindig az ó nyers, vidéki röhögését kell
hallgatnom, ahányszor csak el találok esni, akkor az életem na-
gyon nyomorúságos lesz. Modon határozottan nem nekem való!
Eluralkodott rajtam a kétségbeesés, mire lezuhanyoztam az iz-
zadság- és fúfoltokat.
Kerestem valamit, ami eltereli a figyelmem erról a szörnyú
sorsról, ezért visszatértem a vallomás tárgyához. Törölközóbe
bugyolálva lapozgattamAz Id Homályában lapjait. Igen, hiány-
zott a 894. népi legenda. Aztán, amikor bezártam a könyvet, a
szemem a kiadójára tévedt: Belügyminisztérium! A kormány adta
ki! Valami oknál fogva törölték a Blito-P3-ról szóló részéket.
Döbbenten álltam. A kormány adta ki a tankönyveimet!
A kormány adta ki lexikonokat. Amit tanultam, mindent a
kormány adott ki!
Ha igaz Gris vallomása, akkor AZ UTOLSÓ ÉVEZRED
LEGNAGYOBB KORMÁNYZATI BOTRÁNYÁRA
BUKKANTAM!
Ez volt az elsó alkalom, amikor feltételeztem, hogy a kormány
egyáltalán megtehet ilyesmit. Higgye el, kedves olvasó, ez meg-
rendített! Mindig gondosan úgy neveltek, hogy higgyek a kor-
188
mányzat, az igazság, tisztesség és becsület elválaszthatatlanságá-
ban. Minden létezó rokonom ezt szajkózta! Még én magam is el-
hittem! Elófordulhat-e, hogy egy kormány azt tetteti, hogy nem
létezett valami, ami valójában létezett? Lehetséges volna, hogy
hazudtak?
Hihetetlen!
Aztán újra megrázkódtam. De ezúttal Hound miatt volt, aki
próbált rám adni valami nadrágot.
Így folyt az életem: csak taszigálnak jobbra-balra. Személyre
szabott sors áldozatává tettek, ami bárkinek megfelelt volna, de
nekem egyáltalán NEM felelt meg!
Miközben a nyakkendómet túl szorosra húzta, kissé elmélázva
elgondolkodtam azon, hogy milyen lehet önálló ügynökként
megbuktatott kormányok körül szaglászni, mint az a Bob
Hoodward. Nagyon izgalmas lehet. Még ha le is lónek.
Hirtelen támadt egy ötletem. Ha oknyomozó riporter lennék,
felfedném az évezred legnagyobb botrányát és ezt megírnám egy
könyvben, akkor MUSZÁJ kiadniuk! Máskülönben elmennék
elóadó körutakra és elmondanám az embereknek, hogy elnyomó
cenzúra alatt élnek!
És ha nyilvánosságra hoznék egy óriási botrányt, a nevemet a
Voltár egére írnák fel! Az emberek nem gúnyolódnának a hátam
mögött azon, hogy senki sem adja ki az ódáimat. Többé nem
kényszerítenének borzasztó állásokra. Többé nem fenyegetne a
durva vidéki röhögéssel megkeserített élet. El kellene ismerniük,
hogy igen, valóban: Monte Pennwell ÍRÓ!
Szinte hallottam nagybátyámat. Lord Dohmot, ahogy a Legfel-
sóbb bírónak azt mondja az ebédnél: „Tudja, hogy azokat a re-
mek beszámolókat az unokaöcsém, Monte készítette? Épp itt se-
gítettük az elsó szárnypróbálgatásait." Milyen büszke lenne!
De várjunk csak! J obb lesz, ha jobban utánanézek a tényeknek.
Tényleg volt kormányzati porhintés? Vagy csak nyomdahibás Az
id homályában?
189
4. fejezet
Tudtam, hogy a kezembe veszem az életem. A bácsikám, Sir
Chal idósebb ember (azon törte magát, hogy elfogadtasson velem
egy iktatói állást a Királyi Csillagászati Intézetnél), ám nagyon
megtévesztó fickó. Általában álmodozónak látszik és valahol
máshol jár az esze, de szükség esetén elég gyorsan visszazökken.
Lehiggadtam és lerepültem a kupolás épületükhöz a várostól
délre. Azon túnódtem, hogyan viselkedik igazából egy oknyomo-
zó riporter. Közvetlen? Ravasz? Lefegyverzó? Nyílt?
Megpróbálom ravaszul. A külsó irodájába mentem, ahol az ak-
tákat tartották, odamentem egy hivatalnokhoz, aki kisfiú korom
óta ismert, majd azt mondtam: Flipper, kaphatnék néhány régi
térképet? Valami dekorációt szeretnék a dolgozószobámba. Va-
lami antikot.
– Hogyne, Monte ifiúr – mondta és beintett az elószobába. – A
35. és 190. közötti fiókokban. Csak mutassa meg, hogy ne vigyen
el olyat, amiból csak egy példány van.
Bementem és keresgéltem itt-ott: térképeket szedegettem eló.
Három-dimenziós nyomásúak voltak sima papíron és bonyolult
rendszereket ábrázoltak. Némelyiken még szép díszítések is vol-
tak: kicsi fák és óslakosok a határok körül. Az egyiken optikai
trükk mozgatta bolygókat és még egy üstökös is látszott, ahogy
átsiklott az égen: valódi ritkaság. Ekkor nem hittem a szemem-
nek.
A BLITO-RENDSZER VOLT AZ!
És ott volt; világosan, mint a nap: Blito-P3!
Egyenest a bácsikám irodájába rohantam. Felnézett és azt
mondta: – Monte, nocsak! Végre eljöttél az iktató munka miatt!
Elóre tudtam, hogy veszélyes lesz bemenni oda. Sietve meglo-
bogtattam a térképet.
– Chal bácsikám! – mondtam. – Itt egy bolygó, amit nem emlí-
tenek a hivatalos könyvek. Blito-P3!
Alászállt a fellegekból.
– Milyen bolygó?
190
– Blito-P3! – mondtam. – Amit a helyiek „Földnek hívnak!
Egy kormányzati tankönyvben sincs benne, pedig itt van ezen a
térképen!
Felvonta a szemöldökét.
– Hadd lássam – mondta. Megnézte. – Nos, ez egy régi
asztromozgó térkép. Már ezer éve nem nyomtatnak ilyet!
– Rajta van ez a bolygó! – mondtam rámutatva, és körbevittem
a napja körül. – Nem említi semmilyen mai tankönyv!
– Az asztromozgó térképek pontatlanok voltak – mondta. –
Nem elég jók az úrnavigációhoz. Apróbb hibák vannak bennük.
– Igen, de a pontatlanság nem lehet egy egész bolygónyi!
– Add csak azt a térképet! – mondta. Furcsa volt a kérése, hi-
szen már nála volt. Nem tetszett a hangja szigora.
Kiment a külsó irodába. Azt kérdezte: – Ki adta Monténak ezt
a térképet?
– Én – felelte Flipper.
– Flipper – mondta Sir Chal – Már rég tervezgettem, hogy le-
hetóséget adok magának némi szakmai továbbképzésre. Ezennel
úrfelmérési feladatra rendelem magát, azonnali hatállyal!
Flipper vádlón nézett rám.
Meleg helyzet volt. Egy órámba tellett, hogy kapcsolatba ke-
rüljek Ble nénikémmel és rávegyem, hogy gyózze meg a férjét,
Lord Crosst, hogy csípje el az áthelyezési utasítást, amikor át-
megy a Királyi Személyzeti Irodán, és módosítsa a családi birto-
kunk könyvtárosi állására. Nem hagyhattam, hogy Flipper feje a
lelkemen száradjon és vádló tekintettel bámuljon rám.
Nem engedték meg, hogy megtartsam a térképet. De kaptam
valami mást: bizonyosságot.
KORMÁNYZATI PORHINTÉS A BLITO-P3-RÓL!
És még egy bizonyosság: bizony veszélyekkel jár oknyomozó
riporternek lenni!
De már kezdtem látni a nevemet Voltár egére írva. Modon
rémálma kissé halványabb lett.
MOST mit csináljak?
191
5. fejezet
Ültem a légi sportkocsimban és átgondoltam a dolgot.
Nálam volt Gris kézirata. Volt benne még egy nyom, de eléggé
tartottam tóle, hogy lenyomozzam: nagyon veszélyes lenne.
Guz nagybátyám volt a Flotta polgári Fónökhelyettese. Hajt-
hatatlan a politikai véleménye és órákat tud fecsegni a politikáról.
Nem lehet leállítani. Vödörszámra vedeli a szeszt és nekem is vele
kell inni. Az ideális elképzelése számomra egy irodai munka az
irodájában: nevezetességek fogadása. Ok is isznak. Sir Guz társa-
sága önmagában elég ahhoz, hogy lerombolja bárki egészségét, és
az ilyen foglalkozás nagyon korai elhalálozáshoz vezet máj baj
következtében.
Megvolt az eredeti járórhajó száma, amelyik felmérte a Földet
Heller elsó útján. A Flotta szolgai módon megórzi minden valaha
létezó hajójának a feljegyzéseit.
Legyen tisztában azzal, kedves olvasó, hogy csak önért vállal-
koztam ezekre a veszedelmekre!
Elindultam a Kormányzati negyedbe, a Flotta adminisztrációs
központjába.
A Flotta mindegyik épületéhez hasonlóan ez is úgy nézett ki,
mint egy úrhajókötelék. Kék kavicsos járdák és „pázsitok" között
terül el. Itt is zsilipeken kell átmenni, hogy bejussunk az épüle-
tekbe.
Úgy számoltam, hogy Guz nagybátyám ebben a napszakban
már végzett az ebédjével. Cserbenhagyott a szerencsém. Épp
menni készült és semmi sem felel meg, csak az, hogy vele me-
gyek a találkozóra Blast admirálishoz, aki aznap késóbb indul
szemlére a Flotta száztíz bolygón lévó bázisaira. Blast admirális
is elkötelezett alkoholistának bizonyult. Úgy gondolta, hogy
szörnyen jó ötlet lenne, ha részt vennék a vizsgáló csoportjában
és kissé megismerném a Konföderáció száztíz fóbolygójának
mindegyikét: polgári alkalmazottként vennének fel és segítenék
neki lerázni a nevezetességeket. Guz nagybátyám úgy gondolta,
ragyogó elóképzés lenne az irodájában betöltendó állásomhoz, hi-
192
szen betekintést nyernék minden bolygó politikájába, Szinte már
össze is pakoltak és a fedélzetre raktak engem, mire hál' istennek
– gyózött a szesz és az Irány az r dalt énekelve egymásba karol-
va elmentek.
Fokozatosan lehalkítottam a tenor hangomat és ugyanolyan
halkan eltúntem. Két óra múlva nem is fognak emlékezni rám.
Visszaosontam a fóépületbe, Megtaláltam a Flotta Hajónaplók
feliratú irodát és bementem.
Ezúttal a közvetlen megközelítést próbálom ki.
– Sir Guz azt mondta, hogy megnézhetek néhány régi hajónap-
lót – mondtam, mert bizonyosan tudtam, hogy a nagybátyám
semmire sem fog emlékezni.
A féloldalt leégett arcú öreg úrhajós azt mondta: – Melyik ha-
jó?
Azt feleltem: – J árórhajó, B-44-A-539-G.
Egy fülkére mutatott, én pedig bementem és leültem a képer-
nyó elé. A hajónapló kezdett lepörögni elóttem. A pulton volt egy
lassító és egy megállító gomb. Sok más kezelószerv is volt ott.
Gyorsan görgettem tovább a keresett dátumig. Megnyomtam a
lassító gombot.
AZTÁN OTT VOLT!
Bejegyzésról bejegyzésre lepörgött az egész utazás.
A Voltárról J ettero Heller harcmérnökkel távozott, elment a
Blito-P3-ra, leszállás nélkül felmérte, majd visszatért. Tizenöt heti
napló és rutintevékenységek.
Aha!
Ez volt a hajó, amit Lombar Hisst, az Apparátus vezetóje
megkaparintott a járórbázison, elfogta és a Spietosra küldte az
egész legénységét.
De erról semmi nem szerepelt a naplóban. Egy szakasz egy-
szerúen üres volt. Aztán hirtelen újra voltak bejegyzések. Nagy-
javítással kezdódtek és rutinfeladatokkal folytatódtak.
Sietve kerestem meg a visszaléptetó gombot és visszamentem.
Az üres szakasz mellett egy kis szimbólum jelent meg a képer-
nyón: egy zöld spirál Megnéztem a gép melletti jelmagyarázat-
193
ban, ami szerint a szimbólum ezt jelenti: „Lásd: Flotta Hírszer-
zés."
Kilestem a fülkéból a hivatalnokra. Valami mással volt elfog-
lalva. A pult billentyúzetével kezdtem dolgozni. Nem tért el na-
gyon az iskolában lévó könyvtári billentyúzetektól. Rákattintot-
tam a zöld spirál gombra, majd beírtam a járórhajó számát
Megvan!
J ÁRORHAJ Ó B-44-A-539-G. URCSEMPÉSZEK RUTIN
ÜLDÖZÉSE SORÁN A FLISTEN SZEKTORBAN A 80/45/32
KOORDINÁTÁKNÁL FELFEDEZTÉK A FLOTTA BAULK
NEVU CIRKÁLÓJ ÁT ÉS VISSZAFOGLALTÁK A HAJ ÓT.
Aha! Sem Gris, sem más nem találta meg a roncsot, mert az a
zsivány Halálosztag csempészeknek adta el a hajót! Nem zúzták
be a parancs szerint.
Várjunk csak! Volt ott még néhány más szimbólum is. Rájöt-
tem, hogy ha a csata jelentését kérem, akkor ezt kell beírnom:
Flotta Baulk cirkáló. De ha a járórhajó legénységének elfogását
keresem, akkor ezt kell beírni: Flotta Hírszerzés.
A csempészekkel vívott csata nem érdekelt, a járórhajó le-
génysége viszont igen.
Gris a beszámolója szerint elment a Spietosra, ahol a legény-
séget bebörtönözték, kerített egy prostituáltat, bevitte a cellába a
nót, meg valami mérgezett ételt, utána azt feltételezte, hogy rövi-
desen mind meghalnak.
MÉGIS VOLT EGY FLOTTA HÍRSZERZÉSI JELENTÉS
ERROL A LEGÉNYSÉGROL!
Higgye el, nem vártam a beírással!
És már ott is volt!
BIZALMAS
Kitl: Soams hajóvezet, Járrhajó B-44-A-539-G
Kinek: Bis, Flotta Hírszerz tiszt
Uram! Örömmel és kötelességemnek eleget téve teljesítem a
kérését, hogy teljes jelentést készítsek Önnek.
194
Uram! Amikor megkaptuk a sürgs parancsot a felszállásra,
beszálltunk a hajónkba és felszálltunk. Az Apparátus Haláloszta-
gának 15 embere rejtzött a hajóban, akik váratlanul elbújtak és
lefegyvereztek minket.
Uram! Van egy Apparátus erdítmény a Nagy Sivatagon túl
200 mérföldre, ami nincs rajta a térképeinken. Ez egy fekete kas-
tély, amit általában primitív romnak tartanak. De teljesen fel van
fegyverezve és védik.
Uram! Húszunkat bebörtönöztek (a neveket mellékeltem), min-
den szabályzatot megszegve. Meztelenre vetkztettek és egy föld
alatti cellába löktek.
Uram! Éhen haltunk volna, ha nem értünk eléggé a rágcsáló-
fogáshoz.
Uram! Szomjan halhattunk volna, ha nem lett volna föld alatti
cstörés.
Néhány nap elteltével egy barna hajú, barna szem Általános
Szolgálati tiszt jött hozzánk, aki nem azonosította magát.
Uram! Információkat akart Blito-P3-ra tett utunkról és külö-
nösen JETTERO HELLER királyi tisztrl, akit az említett meghó-
dítatlan bolygó felmérésének vezetésére kineveztek. Konkrétan
Heller királyi tiszt gyengéit akarta tudni.
Uram! Megpróbált étellel, pénzzel, majd egy prostituálttal
megvesztegetni minket. Felismertük, hogy „piás", így nem mond-
tunk neki semmit, de a vesztegetést elfogadtuk tle.
A prostituáltat a cellán kívül mutatta meg nekünk és azt mond-
ta, hogy megkaphatjuk, ha beszélünk. Az egyik rhajós, egy
flisteni pilóta a szeme formája és a hosszú körmei alapján felis-
merte, hogy a lány Guaop. Kisfiúként megtanulta ezt a nyelvet.
Ezen a nyelven mondta a lánynak, hogy ne rángatózzon és jöjjön
be. A "piás" átnyomta a résen keresztül, mivel nem volt túl nagy-
test. Szörny állapotban volt. Eltávolították a hangszálát. Bár
nem tudott beszélni, kézjelzésekkel mutatott igent és nemet, meg a
porba rajzolt. Akkor tudtuk meg, hogy hol vagyunk. Lásd a fenti
adatokat.
Az étel gyanús volt, úgyhogy adtunk belle egy rágcsálónak,
195
ami szörny kínok között döglött meg.
A pénzt megvizsgálta egy hozzáért emberünk és hamisnak ta-
lálta.
A megvesztegetés része volt egy bvös táska is, amirl nem
tudtuk, hogy mit tartalmaz. Rájöttünk, hogyan használjuk.
A lány szerint kilépt hagytak neki az rnél.
Megígértük a lánynak, hogy ha segít nekünk, akkor elintézzük,
hogy mesterséges hangszálat kapjon és hazaküldjük a Flistenre.
Beleegyezett.
Kést készítettünk neki az egyik konzervdobozból. Az orvosi r-
hajós úgy kozmetikázta a lányt, mintha nemi beteg volna, hogy az
rök ne erszakolják meg.
Az utasításaink szerint kivitte a mérgezett ételt és eltemette
Camp Kittnél. A rákövetkez útjain a mágikus táskában a szex
eszközök alá rejtve fémdarabokat hozott nekünk régi roncsokból.
Fegyvereket készítettünk.
A támadás idpontjában a lány kiásta a mérgezett ételt Camp
Kittnél, az rszobán keresztül hozta be és a táskát leejtette az r-
szobán, hogy kiboruljon. Ott az rök természetesen lecsaptak rá,
kibontották és megették. A lány a terv szerint rávette a parancs-
nokot, hogy jöjjön vele a cellához (kézjelzésekkel közölte, hogy
megölhetjük, és bizonyos szívességet ígért neki).
Az rparancsnok a kezünkbe került. Fenyegetés hatására na-
gyon engedelmesnek bizonyult.
Az rszobán az rök megették az ételt és meghaltak. A cel-
lánkba vonszoltuk a holttesteket, levetkztettük ket és felvettük
az egyenruhájukat. Rohamsisakot vettünk fel, hogy elrejtsük az
arcunkat. Amikor jött a váltás, elkaptuk ket.
Az elfogott tiszt átvitt az alagutakon minket és a lányt.
Az elfogott tiszt légibuszt kért és elrepültünk a bázisunkra. Az-
tán szabadon engedtük, ahogy megegyeztünk, és kétlem, hogy va-
laha is az Apparátus közelébe menne.
A legénységünk összedobta a pénzt a lánynak egy mhangszál-
ra és a flisteni útra, szóval nincs Flotta kiadás vagy utalvány.
Kérjük, hogy engedélyezzék nekem és a legénységemnek az
196
Apparátus központi fhadiszállásának lebombázását a Kormány-
zati negyedben, mivel ezek csak „piások " és nem lenne kár értük.
Tisztelettel, URAM!
Soams hajóvezet
1. melléklet: Akta a Flotta Hírszerzés folyamatban lévó nyo-
mozásáról a Szervezett Információs Apparátus ellen.
2. melléklet: A szükséges orvosi kezelés utáni legénység visz-
szahelyezése normál szolgálati állományba.
3. melléklet: Az Apparátus bombázásának elutasítása. A fej-
lemények megfigyelése.
Bis Flotta
Hírszerzés
Máris forgott velem a világ! Ez pontosan
egybevág Gris vallomásával! VOLT
Apparátus! VOLT felmérés a Blito-P3-on!
VOLT Föld nevú bolygó! J aj nekem! Ez
aztán a gigantikus botrány! De nem tüntettek
el mindent!
A megégett úrhajós azt kérdezte: – Megtalálta, amit keresett?
Sietve összehajtogattam és a táskámba raktam a kinyomtatott
oldalakat. Nem szabad megtudnia, hogy mit szedtem össze. Hú,
nagyon izgalmas az oknyomozó riporterek élete! Feltúnés nélkül
kisétáltam.
A kék kavicson megálltam és töprengtem. Hova menjek most?
Egy pillanat alatt rájöttem. SPIETOS!
6. fejezet
A légi sportkocsimhoz rohantam és megragadtam a kommuni-
kátor kagylóját. A családi birtokon lévó hangárgarázst hívtam és
197
a szerelómet kértem.
– Shafter – mondtam izgatottan –, készítse eló a régi
légikocsimat. Azonnal otthon leszek érte.
– A légikocsi! – jajgatott. – Hát, Monte ifiúr, az már tíz éve
nem volt kint a hangárból! Azóta nem használtuk, mióta magát és
a pajtásait iskolába hordtuk vele!
– Készítse eló! – mondtam határozottan. – Hosszú útra me-
gyek vele! Most kapcsolja Houndot!
– Monte ifiúr? – mondta Hound. – Jó, hogy hívott! Az anyja
dél óta nyaggat, hogy megtudja, hol van. Elfelejtette, hogy
Corsával és a testvérével kellett volna úszni mennie?
Túlságosan fel voltam pörögve ahhoz, hogy ez izgasson. A
megváltásom felé haladtam.
– Hound, most rögtön dobjon be valami múszert, kemping fel-
szerelést, fegyvert és egyebeket a légikocsiba.
– Fegyvert? – kérdezte. – Magának nincsenek fegyverei,
Monte ifiúr! Ezen kívül nem mehet táborozni! Corsa városi házá-
ba kell mennie vacsorára!
– Hound – mondtam ,– ez egyszer ne hagyjon cserben! Meg-
ígérem, hogy nem kell meghallgatnia a következó ódámat. Mit
szól?
– Nagyon csábító – mondta Hound. – De jobb lesz, ha haza-
jön!
Minden sebességrekordot megdöntöttem a visszaúton a birtok
felé.
És mibe futottam bele? Ó, kedves olvasó, igazán értékelnie
kellene, amiken keresztül kellett mennem, hogy megírjam önnek
ezt a történetet!
A légikocsi, bár eléggé koszosan, de jól állt a lábán.
Viszont ott volt az anyám, Corsa, a bátyja és Hound is. Az
utóbbi három kirándulóruhában!
– Ó, szerintem ez olyan romantikus! – mondta anyám. – Két
hold lesz ma éjszaka.
– Szereztem önnek fegyvert – mondta Hound. – Corsa testvér-
ének tonnaszámra van.
198
Shafter a vezetóülésben ült: – Nem bízhatom magára ezt a vén
tragacsot, Monte ifiúr. Valószínúleg útközben kell majd elvégez-
nem a hajtómúvek nagyjavítását.
Felszálltunk; anyám reménykedve integetett. Corsa hozzám
bújt.
Nem egészen úgy alakult, ahogy terveztem. Kétlem, hogy Bob
Hoodward lemondathatott volna bármilyen elnököt, ha egy család
akaszkodott volna a nyakába.
– Hová megyünk? – kérdezte Shafter. Rábámultam. Én akar-
tam vezetni, hogy lássam, én is tudom-e fél térddel csinálni, mint
Heller. Bár én még jobban csinálnám.
– Menjen át ezeken a dombokon és irány a Nagy sivatag! –
mondtam.
– Ó, a Blike hegységbe megyünk – mondta Hound. – Jobb, ha
hívom Mok grófot. Az az ó vadászterülete. Fog adni mellénk
vadóröket.
– Nem, nem! – mondtam. – Nem oda megyünk. A Spietosra
tartunk.
– Soha nem hallottam róla – mondta Shafter, miközben egy
gomb felé nyúlt, hogy bekapcsolja a múszerfalon a térképet.
– Nem is hallhatott – mondtam büszkén. – Ez egy hatalmas
fekete kastély, ami a primitív idókból maradt fenn. Kétszáz mér-
földre van egyenesen nyugatra. Nem téveszthetjük el. Azt hi-
szem, ez egy hatalmas rom.
– Nem szeretem a romokat – mondta Corsa. – A Modonon
mindent átépítünk vadonatújra. Most is dolgozik néhány építész a
házunkon.
Kissé rosszul éreztem magam. Ez nagyon elfajulhat, ráadásul
határozottan túl gyorsan történt!
A testvére úgy vélte, hogy jobb, ha kioktat, hogyan kell
ágyúkkal elbánni a leopárducokkal, hogy ne essen bajom már az
elsó alkalommal, amikor kiteszem a lábam. Ezzel szemben Corsa
arról tájékoztatott meglehetósen hosszasan, hogy a termóföldek-
ról hogyan kell eltávolítani a kukacokat.
Úgy éreztem, hogy királyi kegyelmet kaptam, amikor Shafter
199
váratlanul azt mondta: – Ha ez az, akkor ott van!
Lenéztem elól. A szél és por táncot lejtó oszlopán keresztül,
ami a lehanyatló nap sugarában bíbor gyémántokhoz hasonlított,
egy mély hasadékot láttam, ami halálosan és szörnyen mélyen
szántott bele a tájba. Közvetlenül azon túl fekete kövekkel fedett
terület nyújtózott a sivatag talaján.
– Nem látok semmilyen kastélyt – mondta Corsa.
– Azt hiszem, kastélyt említett – mondta a bátyja.
Zöld fú szegélyezte a szakadékot és néhány legeló állat pety-
tyezte be a területet.
– Egy pásztor! – kiáltott Corsa. – Szálljon le ott, hogy meg-
kérdezhessem a nyájáról!
Shafter rögvest leszállt.
Kiszálltam, és mielótt még Corsa odaért volna, odarohantam a
paraszthoz és azt kérdeztem: – Ez Spietos kastélya?
Összefogta a köpenyként viselt takarót, hogy ne essen le róla,
majd odanézett, ahová mutattam.
– A fekete küvek, ahun ni? – Egy levelet rágcsált és abba az
irányba köpött. – Hallottam eccer öregapám "Kastély Küveknek"
hítta. Tán régesrég ú'nnézett ki, mind egy kastély. De vótak erre
Iódrengések, tuggya, oszt béomlott.
A tátongó szakadékra néztem.
– J árt már ott lenn?
– Mi? – kérdezte döbbenten. – Maga asziszi, oda a sütniva-
lóm? Eccer egy álat beesett oda, oszt fertályórán át hallom ám a
bógésit, oszt még akkor se ért az ajjára.
Odaért Corsa és mindent tudni akart az állatok hozamáról, meg
arról, hogy kellett-e valaha is kólika ellen kezeltetnie óket.
Arrébb mentem, leültem egy nagy fekete sziklatömbre és a tá-
jat néztem. Gris kéziratából elég jó elképzelésem volt, hogy mer-
re lehetett a Camp Endurance avagy Camp Kill, ahogy ók hívták.
Nem akartam közel menni ahhoz a szakadékhoz, ahol Krak gróf-
nó nyilván a halálba zuhant. Kíváncsi voltam, hogy vannak-e
még mindig várbörtönök és csontok ez alatt a hatalmas bazalttö-
meg alatt.
200
Képtelen voltam ellenállni a kényszernek mivel ott motoszkált
a fejemben elórántottam egy jegyzettömböt és leírtam:
ÓDA SPIETOSHOZ
Ó, lepusztult, hajdanvolt pompa,
Lelkemet lopva burkolod iszonyba.
Vásott, romos köveid, mik lehullának,
Mind mondhatnának rémmesét a mának.
Zord feketeséged úgy bukkant el
Mint mindent elnyel tébolyult er
A kénkövet lövell pokol bugyrai fell.
Ó Spietos, ki elvetted életüket:
A régvolt emberek engem kísértenek.
Rögeid ismét e földdel kötnek házasságot,
Honnét elmászott szörny gonoszságod.
A gyász zokszava, ím jajongva kél;
Nem sajgó szívem fél: csak a sivatagi szél.
Ránéztem. Elég jó, gondoltam. Jó formában vagy, Monte!
Lépések mögöttem. Corsa, a bátyja és Hound volt az. Nem
tudtam megállni, hogy ne olvassam fel nekik.
DURVA RÖHÖGÉS!
Amikor Corsa levegóhöz jutott, az oldalát fogva mondta: –
Hát, Monte! Nagy megkönnyebbülés lesz, ha majd kigyógyítha-
tom magát ebból az írói megszállottságból. Oszintén kétlem,
hogy sok ilyet kibírnak a hasizmaim.
Attól a pillanattól kezdve állhatatos szenvedéllyel gyúlöltem
ót!
Alig hallottam Hound kommentárját: – Megígérte, hogy nem
olvas fel nekem még egy ilyen izét. Ez is azt jelzi, hogy eróseb-
ben az emlékezetébe kell vésnem a szavahihetóség értékét!
Erósen elnyomtam a kényszeremet, hogy megírjam ezt: „Óda
azokhoz, akiknek nincs lelke."
Nagyon tisztában voltam azzal, hogy rossz idóben és rossz he-
lyen születtem, odamentem hát a légikocsihoz.
– Vegye eló a múszereket – mondtam Shafternek. – Nos, nem
201
mondta, hogy milyet hozzak. De van itt minden, amivel bármi-
lyen motort át lehet vizsgálni.
– Nem motorokat akarok vizsgálni. Fémet akarok keresni a
föld alatt.
– Fémet? – kérdezte. – Nem kell fémet keresni, hogy kijavít-
suk a meghajtást. Csakis abból készül. Csak áramméróket hoz-
tam.
Nagyon kicsi volt a lehetóség arra, hogy bármilyen áram fo-
lyik bármiben egy évszázad vagy még több elteltével, hacsak nem
egy fekete lyuk vagy valami hasonló van itt.
Csalódottan mentem arrébb és leültem.
Ha zsákutcába fut a kutatásom és sohasem írom meg a leleple-
zó könyvemet, akkor megpecsételódik a sorsom. A hivatali asztal
vagy a Modoni számúzetés kilátásaira gondolva az túnt az egyet-
len lehetséges megoldásnak, hogy levetem magam a szakadékba
és vége.
Ott ültem a naplementét nézve, percról percre lehangoltabban.
Nem volt elég anyagom. Csak egy régi térképem, egy hajónap-
lóm és egy hírszerzési jelentésem volt, no meg Gris vallomása.
Nem jelentettek valódi bizonyítékot vagy okot egy ilyen óriási
botrány esetén. Azon töprengtem, hogy mit tett volna Bob
Hoodward.
Shafter jött oda.
– Na, ne duzzogjon! Hallottam, amit szavalt, és az a vers nem
is volt olyan rossz! Egyébként van egy ötletem. Ha fémet akar ke-
resni a föld alatt, akkor foghatok egy tartalék üzemanyag rudat, a
homokba szúrom és megnyitom, és ha van bármilyen fém a kör-
nyéken, akkor az polarizálja az áramot, és az egyik múszerrel
meg lehet határozni a helyét. Mit keres: eltemetett kincset?
– Így van! – mondtam. Felbecsülhetetlen értékú kincset. Kivál-
tana a teljes, lealacsonyító rabszolgaságból, ha megtalálnám a bi-
zonyítékot, amire szükségem van!
– Akkor kezdjünk munkához! – mondta.
202
7. fejezet
Azonnal átláttam, hogy rengeteget fogunk ásni.
Hound azt mondta: – Ne, ne, ne! Nem áshat ebben az öltöny-
ben, amit visel, és ha azt hiszi, hogy Shafter és én fogjuk elvé-
gezni az ásást, akkor nagyon téved, Monte ifiúr! – kiáltott a pász-
tornak: – Van erre egy falu?
A pásztor nagyot köpött észak felé.
– A nagy fekete küvek amaódalán, ni.
Megkértem Corsa bátyját, hogy pakolja ki és állítsa fel a kem-
pingfelszerelést, aztán Hound után indultam, aki a mutatott irány-
ba ballagott.
Hound sokszor rám szólt, hogy ne csoszogjak és ne essek bele
semmilyen tátongó lyukba. Megkerültünk egy irdatlan kóhalmazt,
majd tizenöt percnyi séta után elértük a „faluba". Egyáltalán nem
falu volt. Úgy láttam, hogy a kövekben rengeteg barlangnak ne-
vezhetó lyuk volt, amikben nók és gyerekek látszottak.
Hound rengeteg kérdést tett fel a bamba vagy ámuló emberek-
nek. Megkereste a törzsfónököt egy búzös üregben. Bütykös volt,
hajlott hátú, fogatlan és legalább százkilencven éves.
Aha! Gondoltam. Ezek a foglyok közül valók, akik megszök-
tek a földrengés közben és a környéken maradtak!
– A tó'zs? – mondta az öreg. – Pásztorok va'unk. Ú' ötven év-
vé' ezelótt gyöttünk ide, legelót leltünk, oszt megtelepettünk.
Nem tudta, hogy ez valamikor kastély volt.
Hound azt kérdezte tólem: – Mennyi gödröt kell ásni?
– Honnan tudnám, hogy mennyi gödröt kell ásni?
– Nos, jobb lesz, ha rengeteg gödörre készülök, ha összehason-
lítási alapnak vehetem a homokozóban egykor nyújtott teljesít-
ményét. Mennyi pénz van magánál?
Azt kérdeztem: – Miért kellene bármennyi pénznek is lennie
nálam?
Hound azt felelte: – Mert fel akarom bérelni ezeket az embe-
reket az ásásra.
– Aha!
203
Kezdetleges üzleti alkuba kezdtek arról, hogy a falu ötven em-
bere ásni fog.
Amíg visszamentünk a légikocsihoz, számtalanszor figyelmez-
tetett, hogy a nadrágom szára ne akadjon bele a tüskékbe.
Nyoma sem volt a felállított sátraknak. Egy távoli dörrenés el-
árulta: Corsa bátyja a nap utolsó sugarait használta ki, hogy éne-
kesmadarakat lójön. Corsa elmélyülten diskurált a pásztorral az
állatgondozásról.
Hound azt mondta: – Visszaviszem a légikocsit a városba és
elóleget kérek a maga következó havi járandóságából. Valamint
hozok magának némi ruhát az ásáshoz. Mondhatta volna, hogy
mire készül. Csak üljön azon a sziklán, amíg vissza nem jövök.
Shafter segítségével kidobta a kempingfelszerelést, majd el-
szállt. Ültem a sziklán és azon töprengtem, milyen lehet az élet,
ha nem szólnak bele folyton. Biztos voltam benne, hogy Bob
Hoodwardnak soha nem voltak ilyen leküzdendó gondjai.
Shafter üzemanyagrudakat dugott a földbe és megnyitotta
óket. Végül azt mondta nekem: – Monte ifiúr, nem tudom egy-
szerre megnyitni a rudat és a múszert is figyelni. Amikor én meg-
nyitom a rudat, maga menjen körbe tólem 15-20 lábra és figyelje
a múszert.
Azt tettem, amit javasolt. Majdnem azonnal hatalmas jelzést
észleltem. Elkezdtem izgatottan gyökerestól kitépkedni a füvet és
elkotorni a homokot. Shafter máris ott volt. Úgy néztünk ki, mint
két kutya, amik rókalyukat ásnak ki lelkesen vadászat közben. A
holdfényben fúcsomók szálltak az egyik irányba, homok a má-
sikba.
– Mit csinálnak? – kérdezte Corsa.
– Eltemetett kincset keresünk – mondta Shafter.
– Nem szabad így széttúrni ezt a mezót. Tönkreteszik a lege-
lót. Töltsék fel azonnal azt a lyukat és tegyék vissza a gyepet.
– Ööö, vissza fogjuk rakni, vissza – mondtam. – Elóbb hadd
lássuk, hogy mi van itt.
– Monte! – mondta szigorúan. Máris látom, hogy rengeteg
mindent kell még tanulnia. Amikor így felás egy legelót, az eró-
204
ziót eredményez. Csak nagyot sóhajtok, ha arra gondolok, milyen
szörnyen sokáig tart, amíg elfogadható farmert faragok magából.
Nincs hozzá túl jó érzéke! Azonnal hagyják abba!
Természetesen abba kellett hagynunk. Visszamentem és elke-
seredetten ültem le a kóre. Mi az ördög lehet ott lent, ami miatt
jelzett a múszer?
A holdak már jócskán felkeltek, mire visszatért Hound. Hozott
két szolgálót: egy szakácsot, meg egy cselédlányt Corsának.
Megszidott, mert a szabadidó öltönyömbe beletört a fú.
Találtak egy forrást, felállították a felfújható sátrakat, majd
nagyon késón megettük a vacsorát, amit a városból hoztak.
De én nagyon ravasz voltam. Maga szerencsés, kedves olvasó,
hogy az voltam, máskülönben sohasem tudtuk volna meg, mi tör-
tént az után, ahol Gris elbeszélése félbeszakadt!
Megvártam, amíg mindenki elaludt. Kilopóztam a sátorból,
visszamentem a lyukhoz és elkezdtem ásni. Nagyon csendben
csináltam. Ástam, kapartam, túrtam, az ujjaimat a csontig koptat-
tam.
Végül ott a zöld holdfényben térdelve megláttam.
EGY ÁGYÚKERÉK!
Rozsdás volt és görbe. Az abroncsa részben megolvadt, mintha
lángrobbanás érte volna.
Nyilvánvalóan csata zajlott itt!
Az égig szökött a reményem.
Egyértelmúen pontot tehetek az életem korlátozásainak végé-
re. Vár a hírnév!
Visszazökkentem a révületból. Elgurítottam egy lapos terület-
re. Gondosan betömtem a lyukat, bár a gyepet nem találtam meg.
Begurítottam a sátramba az elgörbült, viharvert kereket, majd
aludni tértem.
Rettentó nyüzsgés ébresztett fel. Nem tudtam meg rögtön,
hogy mi lehet az, mert Houndnak meg kellett borotválnia és rám
kellett adnia valami szabadidóruhát és bakancsot, és még ahhoz is
ragaszkodott, hogy megreggelizzek.
Végül kijutottam a sátorból. A területen nyüzsögtek a falusiak.
205
Mindegyiknél volt ásó. Corsa körül álltak. Feltámadt a remé-
nyem. Talán mégis az én oldalamon áll. Aztán meghallottam, mit
mond.
Azt magyarázta nekik, hogy négyszer nagyobbra növelhetik a
legeló területét, ha árkokat ásnak, amelyek megállítják az eróziót,
és ha megnagyobbítják a forrást. Ettól valami oknál fogva tócsák
alakulnak ki a néha elóforduló esók után.
– Túl sok folyik le abba a szakadékba – mondta nekik. – Ide
lerajzoltam mindent. Lássanak munkához.
Mind elvánszorogtak, Corsa meg odajött hozzám.
– Nos, elintéztem magának, Monte. Keresse meg a bátyámat
és segítsen neki énekesmadarakat lóni. Szörnyen elbánnak a ter-
méssel.
Most rajtam volt a sor, hogy az égre emeljem a tekintetem, de
természetesen nem tettem. Oelótte nem.
Shafternek és nekem nem volt más választásunk, mint hogy
kövessük az ásó embereket és reménykedjünk: hátha véletlenül
beleütköznek valamibe.
Majdnem azonnal telérre bukkantunk! (Ez egy bányászati
szakkifejezés.)
Egy ásó munkás arrébb dobott némi port, Shafter meglátott va-
lami csillogót és már ott is termett, mint a puskagolyó. Felemelt
valami kerek tárgyat és azt mondta: A fenébe, azt hittem, hogy
egy érme! Eldobta, de én gyorsan felvettem.
Egy gomb! A rajta lévó szimbólum úgy nézett ki, mint egy
üveg ... nem, mint egy jókora lapát lefelé lógó nyéllel!
AZ APPARÁTUS!
Na ugye! A Gris vallomás nem mítosz!
Egész nap bóklásztam, hogy limlomokat gyújtsek össze. Az
apró-csepró fémtárgyak nyilvánvalóan nem voltak ritkák ezen a
helyen. Egy ember azt mondta, hogy minden esó után találnak
ilyeneket szanaszét. Ez óriási tábor volt!
Estére egész gyújteményem volt, közte még egy elektromos
ostor maradványai is ott voltak!
Kezdtem belemelegedni. Még Corsa testvérének az oktatását
206
sem bántam (miközben szétválogatott egy kupac tollat) arról,
hogy milyen énekesmadártól kell elóször megszabadulni, ha akár
egy hunyásnyit is aludni akarok. Keserúen gondoltam magamban,
hogy Gris ósei is a Modonról származtak. Azon töprengtem, hogy
meddig bírom még ép ésszel a kapcsolatot ezzel a párral. Éjfél
körül Shafter cinkos sutyorgása ébresztett fel.
– Ha elásott kincset akar találni – suttogott –, éjjel kell dol-
goznunk. J öjjön! Szükségem van valakire, aki leolvassa a mú-
szert.
Kilopóztunk a táborból.
– Amikor ma lementem a városba egy rakomány fúmagért –
mondta –, megnéztem ezt a helyet a levegóból. Ha ez valaha kas-
tély volt, nyugat felé dólt, amikor ledöntötte a földrengés. Van itt
egy leomlott kórakás, ami toronynak túnik, ha fentról nézzük.
Szerintem ha ott mélyre ásunk és ha volt páncélterme, akkor az
most is ott van a törmelék alatt. Szóval menjünk.
Átmásztunk a leomlott fekete bazalthalmokon a ragyogó zöld
holdak alatt. Úgy éreztem, ezt tenné Bob Hoodward is.
Feltámadt a szél és a leomlott kövek között fütyült. Összeáll-
tak a fejemben az „Óda a hontalan szellemhez" kezdó sorai. Nem
is figyeltem, hová lépek.
EGYENEST LEZUHANTAM!
Tizenöt lábbal lejjebb értem talajt szörnyú puffanással!
Shafter hangja kinn az éjben: – Hé, hova lett?
– Itt vagyok lent! – ordítottam.
A fejének körvonala takarta el a lyuk fölött a holdas eget.
– Nem kellene annyira rohannia! Megsérülhetett volna!
– Megsérülhettem volna? – siránkoztam. – Ízekre törtem!
Szedjen ki innen!
Levilágított az üregbe.
– Hé! – mondta. – Jó helyre ment! Talált egy szobát!
Abbahagytam a sajgó csontjaim tapogatását és körülnéztem.
Igen, olyan helyen voltam, ami szoba lehetett valamikor.
Shafter ledobott egy kötelet, de ahelyett, hogy felhúzott volna,
ó jött le.
207
– Min fekszik? – mondta.
Megnéztem.
EGY AJ TÓ!
Áthatolhatatlan ötvözetból készült és annyira ellepte a por,
hogy felfogta az esésem.
Letakarítottuk. Shafter egy megsemmisító puskát használt a
zsanérok leszedésére, így sikerült félrehúzni. Tátongó üreg volt
alatta, és amikor bevilágítottuk egy lámpával, oldalra dólt szobát
láttunk.
Valami összedólt bútormaradvány volt benne. Ledobtunk egy
kötelet. Felállítottam egy széket. Díszes antik darab volt. Azt hit-
tem, talán valami régi sírboltba jutottunk. Körülnéztem koporsó
vagy kegytárgyak nyomait keresve. Csak rengeteg üvegtörmelék
volt ott.
– Lássuk, van-e eltemetett kincs a falak mögött – mondta
Shafter. – Maga nézze a múszert. Felveszem a szigeteló kesztyút
és bekalapálom ezt az üzemanyagrudat.
Nemsokára szikrák röpködtek a falak mentén. A levegónek
ózonszaga volt.
Végighúztam a múszert a fal mellett. Borzasztó nagy jelzést
kaptam. Shafter odarohant hozzám.
– Azt a csikorgó fogaskerekit! – mondta. – Millió tonnaszámra
lehet mögötte a fém!
Végigmentünk a falon és egy másik kóomlás alatt egy újabb
ajtót találtunk. Lepakoltuk róla a törmeléket, levágtuk a sarokva-
sakat és elhúztuk.
Egy másik szobában voltunk.
Bekapcsoltam a zseblámpámat. Ahol a jelzést kaptam, ponto-
san a mögött volt egy SZÁMÍTÓGÉP PULT maradványa!
– A mindenségit! – mondta Shafter. – Ez nem kincs! Az áram
csak az elektromágnes tekercseket jelezte. Átvert minket!
– Nem, dehogyis! – kiáltottam. Hirtelen tudtam, hol vagyunk.
Az antik trónszék a másik irodában, az ajtó, a felborított asztalok:
minden egybevágott Gris vallomásával!
LOMBAR HISST. TORONYIRODÁJ ÁBAN VOLTUNK!
208
EZ VOLT A SZÁMÍTÓGÉPPULTJA!
Pontosan az a dolog, amit meg akartam találni!
– Gyorsan, Shafter! – mondtam. – Feszültség alá tudja helyez-
ni ezt?
Ránézett. Amikor ledólt a torony, a felfogató csavarok kitartot-
tak. De ijesztó volt a rendetlenség.
– De miért? – kérdezte Shafter.
– Természetesen azért, hogy letöltsük belóle az információkat!
– Nos, Monte, nem szívesen mondok ilyet önnek, de ha volt is
valami eltárolva benne, az mind megsemmisült.
– Hogy érti ezt? – keseregtem.
– Nos, pokoli elektromos töltéseket vezettünk ide, amikor ke-
resgéltünk, és ez kitörölt minden memóriacellát.
Összeomlottam.
Min mehetett keresztül Bob Hoodward?!
Ha tovább segítenek nekem ezen a projekten, akkor akár abba
is hagyhatom!
Nagy sokára visszamásztam a kötélen, amit ott hagytunk, és
kijutottam a szabadba. Leültem egy sziklára a holdfényben.
Olyan kínszenvedés volt Modon lehetósége Corsával és testvé-
rével, meg a rabszolgamunka lehetósége az unalmas íróasztalnál,
hogy ezek közül lehetetlen volt választanom. Az égen nem írták
ki a nevemet a zöldes párára. A mérföldes szakadék nagyon von-
zónak túnt. Csüggedten kezdtem megfogalmazni egy ódát az el-
hamvadó élethez.
8. fejezet
Másnap egész nap kedvetlenül csellengtem; még az sem érde-
kelt, hogy felszedjem a tárgyakat és darabkákat, amiket feltárt a
föld termóvé tételi projekt.
Elóször is: nagyon keveset aludtam. Másodszor: valahol mé-
lyen tudtam, hogy jó ennek a legeltetó törzsnek, hogy több vize
és füve lesz, és valahol szégyelltem magam, hogy rosszul érzem
209
magam emiatt. A Nagy Sivatag termékeny síkság volt 125000
éve vagy még régebben. Mindenhol ott voltak a primitív csator-
nák maradványai. De a civilizációt elsöpörték és minden elpor-
ladt.
Elkezdtem a kultúrák mulandó természetén túnódni. Megsza-
kadhatnak. Most elóször gondolkodtam el a sajátunkon. A felszí-
nen nagyon stabil volt. Mi történne, ha valami pusztító háború
egyetlen fuvallattal elsöpörne minket?
Mielótt belemerültem volna az „Óda a mulandó dicsóséghez"
megfogalmazásába olyan szomorú verslábbal, ami illett a hangu-
latomhoz, hirtelen felötlött bennem valami.
Talán nem is volt semmilyen porhintés. Talán a Voltár meg-
semmisítette a Blito-P3-at. Talán egyszerúen nem is létezett töb-
bé. Talán szörnyú fenyegetéssé vált.
Megemlítettem ezt a vacsoránál. Azt mondtam: Mondják, el-
képzelhetónek tartják, hogy valami távoli meghódítatlan bolygó
olyan fegyvereket fejlesztett ki, ami le tudná gyózni a Voltár
Flottát és megsemmisíthetné a Konföderációt?
– MICSODA? – mondta Corsa testvére. – Elpusztítani száztíz
bolygót? Orültség!
– Melyik bolygóról beszél? – kérdezte Corsa.
– Egy olyan bolygó, amit jelölnek (vagyis jelöltek) a térképe-
inken: a Blito-P3. Az ottaniak Földnek hívják!
– Vannak rajta emberek? – kérdezte Corsa bátyja.
– Igen, azt hiszem, Földlakóknak nevezhetjük óket.
Felnevetett: – Jönnek a Földlakók! – végül harsány röhögésig
fajult a dolog.
Corsa rekedtes nevetéssel csatlakozott.
A testvére felnézett az alkonyodó égre.
– Gyorsan fedezékbe! Különös hajók vannak az égen!
Még jobban nevettek.
Ez nem zavart volna túlságosan, de a körülöttünk lévó sze-
mélyzet is csatlakozott hozzájuk.
– J aj, Monte! – mondta végül Corsa. – Még megfájdulnak ma-
ga miatt a hasizmaim! Nagy bohóc maga!
210
Megpróbáltam elmagyarázni nekik, hogy mit értettem az alatt,
hogy a Voltár szükségesnek gondolta egy bolygó elpusztítását,
mert az valahogy fenyegetett minket. De nem hallgattak meg. Az
egész személyzetet kitódították, hogy figyeljenek, nincs-e ellen-
séges flotta az égen, majd úgy tettek, mintha különös hajókat lát-
nának, meg egymásnak rontottak és megjátszott rémülettel fedez-
ték fel, hogy a másik Földlakó, aki épp most landolt. Nem bírtak
az erejükkel. Azt hiszem, Modon friss levegóje miatt.
Késóbb a bátyja azzal szórakozott, hogy lerajzolta, hogyan
nézhet ki egy Földlakó. Kipróbálta csápokkal, ezt félredobta és
szarvakat rajzolt, aztán ezt is félredobta és foltokkal próbálkozott.
Corsa összegyújtötte óket és azt mondta, alig várja, hogy megmu-
tathassa a barátainak.
Korán lefeküdtem.
Jól tettem. Körülbelül éjfélkor, éppen amikor már majdnem
álomba gyötródtem magam, Shafter felébresztett.
Felvettem valami ruhát és követtem a hívogató ujját.
Amikor elég messze voltunk a tábortól, hogy normálisan be-
szélhessünk, ezt mondta: – Mondhatta volna, hogy adattárat ke-
res. Ez titok, vagy valami ilyesmi?
Már bántam, hogy nem tartottam jobban a szám a modoni pár
elótt.
– Igen, nagyon is az – mondtam. – Elolvastam egy vallomást
és azt próbálom megtudni, hogy mi történt. Nem fejezték be.
– No, csak jöjjön velem! – mondta Shafter.
A faluba mentünk!
Találkoztunk egy nagyon rejtélyes törzstaggal és ó vezetett to-
vább minket. Bementünk egy barlangnak látszó helyre, ahol bór-
kötegeket léptünk át. A végéig mentünk.
– Már nem bírtam nézni, ahogy duzzog – mondta Shafter. –
Így hát múlt éjszaka végigkövettem a számítógéppulthoz vezetó
kábeleket. Ide jutottam!
Lemutatott egy alagútba. Követtem. Kinyitott egy súlyos fém
oldalajtót.
Hatalmas szobába jutottunk, ami tele volt asztalokkal, padok-
211
kal és szekrényekkel. Bórök és szerszámok hevertek szanaszét.
– Afféle ruhagyárnak használják. Nem tudták kinyitni a szek-
rényeket, de nem is volt rá szükségük.
– Mi ez a hely? – kérdeztem a lámpámat a koszos, elrozsdált
szekrények óriási terme felé irányítva.
– A központi számítógép terem – mondta. Kinyitott egy szek-
rényt, aminek már levágta a sarokvasait. Itt töltötték be annak a
pultnak az adatait.
Benyúltam és kihúztam egy papírköteget.
DOKUMENTUMOK!
Ezek voltak az eredetiek!
FELVÉTELEK!
Ezek voltak a mesterpéldányok!
– Megfelel? – mondta Shafter.
– Ó, hála az égnek és az összes istennek: igen! kiáltottam re-
megó kézzel.
– No, akkor jó – mondta Shafter –, mert maga épp most vásá-
rolta meg ezt a helyet!
9. fejezet
Nemi erószak, gyilkosság és hirtelen halál: annyi búnt láttam
egyszerre, hogy letaglózott!
Engem abban a hitben neveltek, hogy a kormányzat tisztessé-
ges és nem tesz semmi rosszat, megvédi a polgárait és a közjóért
dolgozik ez szörnyú sokk volt számomra!
Nem csoda, hogy elrejtették ezt a (hogy is hívják? ...) Szerve-
zett Információs Apparátust a nép szeme elöl!
Elrabolták ezt, megölték azt, megzsaroltak valaki mást. Voltak
buta kis búnök is, mint: „Mérgezzék meg az aranyhalát!" És os-
toba búnök: „Törjék be a háza ablakait, hogy azt higgye, hogy
nem szeretik az emberek." De a legtöbbje szörnyú bún volt: "Ra-
boljanak ki egy bankot, a bizonyítékot vigyék hozzá, túnjön ön-
gyilkosságnak." „Rabolják el a gyerekeit és amikor értük jön, a
212
szeme láttára öljék meg óket." A gazság olyan lajstroma tárult fel
a szemem elótt ebból az adattárból, amihez foghatót sem láttam
még soha: mészárlás, gyújtogatás és bosszú esztelen és mohó
pusztítás!
Hogyan lehetséges ez? ILYEN volt a kormány?
Majdnem hajnalig válogattam ezt a borzalmas anyagot. Éme-
lyegtem tóle, de túlságosan lekötötte a figyelmemet ahhoz, hogy
letegyem a papírokat.
– Jobb, ha most már kijön innen! – szólalt meg mellettem egy
hang. – A tábor és a falu hamarosan felébred és keresni fogják.
– Félúton vagyok a hatodik és a hetedik pokol között – mond-
tam. – Épp most értem egy kis vallásos csoporthoz, amit a kor-
mány üldözött. Ez a parancs azt mondja, hogy csempésszenek be
az egyházukba egy teljes hamis aktát, amelybe belehamisították a
nevüket. Aztán tartsanak razziát, tartóztassák le és lójék le mind-
et. Hihetetlen!
– Jöjjön! – mondta Shafter. – Nagyon vörösek a szemei.
Kivezetett, majd lefeküdtem és úgy aludtam, mint akit leütöt-
tek.
Hound keltett fel. Szidott, mert a ruhámat és a hajamat vasta-
gon lepte a por. Nem mondtam el neki, hogy milyen lelkiállapot-
ban vagyok. Úgy éreztem magam, mint akit kifacsartak.
Délelótt a drága Corsa jött oda ugrándozva. Mennyire hasonlít
egy farmon éló állathoz, gondoltam kelletlenül.
– Ó, Monte! – mondta, leült a kempingasztalhoz, keresztbe tet-
te a húsos lábait és kiitta a forró italos dobozomat. – Tudom,
hogy azt gondolja, hogy szörnyen aranyos lenne magától, ha
megvásárolná nekem ezt a helyet. Itt vannak az okiratok, amiket a
falu vezetóje aláírt: nem érdekes? Squatter papírjai: igény az el-
hagyatott földre. Maga felel minden létezó bérlóért. Nagyon jól
teszi, Monte, de egy vagyonba fog kerülni, hogy eltakarítsa azo-
kat a régi fekete sziklákat, és alig van itt elég föld a háziállataim
számára. Tudom, hogy jót akar, Monte, de néha tényleg meglep-
nek a finom érzései. A vak is látja, hogy szüksége van egy erós
társra, aki kézen fogja. – Barátságosan vállon veregetett, hogy
213
bekékült a helye. – Oda se neki, majd megoldjuk, ha a Modonon
leszünk és a családom is segít, hogy embert faragjunk magából.
Ledobta az okiratokat a lekvárba és eltrappolt.
– Rendes lány – mondta Hound.
Szerinte talán az – gondoltam magamban. Körülbelül három-
száz fontot nyom. Nehezebbnek kéne lennem nála és birkózó baj-
noknak kéne lennem, hogy akár csak megpróbálhassam legyúrni,
és most ebbe a fenyegetésbe még a családját is bevonta. Mind
olyanok, mint a bátyja? Lépten-nyomon ütóket tördelnek és éne-
kesmadarakat lódöznek?
De volt egy titkos fegyverem. A tóle elszenvedett sokk ellené-
re biztos voltam benne, hogy rábukkantam minden botrányok
botrányára. A dolog természetesen nagyon kockázatos volt. Ami-
kor átláttam, hogy mi mindent el tud titkolni egy kormány, mo-
numentálisnak túnt a leleplezés feladata. De valahogy mégiscsak
fel kell íratnom a nevemet az égre! Gris vallomása is megerósítet-
te a dolgok alakulását!
Délután aludtam egy kicsit, és bár kimerített a "jönnek a föld-
lakók" beszólásokkal tarkított vacsora, korán el tudtam menni le-
feküdni, majd hátul kilopóztam a sátorból és Shafterrel visszatér-
tem az alagutakhoz.
Éjjel láttam: az óvta meg a területet, hogy a talaj szintje alatt
van, és akármilyen földrengés dúlta is szét a környéket, érintetle-
nül hagyta ezt az egész szintet, sót valószínúleg az alatta lévó
szinteket is.
– Ott bent egy régi sejtbiológiai labor van – mondta Shafter
egy ajtóra mutatva –, itt pedig valami tornaterem vagy hasonló
lehetett. A törzs tagjai nem tudták kinyitni az ajtót, de én elintéz-
tem.
Benéztem a helyiségbe. Krak grófnó kiképzó termei! Áthatol-
tam a porfelhón, ami szinte fehér köddé vált a lámpám elótt.
Képzési anyag szekrények! Kerestem valamit – meg is volt! A
Blito-P3 anyagai! Kinyitottam egy fiókot. Réges-régi újságlapok
valami furcsa nyelven! Talán angolul? Megérinteni sem mertem
óket: közel száz év elteltével olyan sárgák és ócskák voltak, hogy
214
még ebben a száraz sivatagi levegóben is úgy néztek ki, mint ha
rögvest porrá válnának.
A hallba visszatérve Shafter azt mondta: – Szerencse, hogy a
törzs nem tudta kinyitni a következót.
Odafordítottam a lámpámat. Egy fegyvertár! Sugárfegyverek,
sugárpisztolyok, gránátok. Tartósító dobozokban voltak: mind
használható, ha van hozzájuk akku csomag. Hát ez meg mi? Kézi
gyújtóbombák, merényló segédeszközök, mérgek, rejtett csapdák
házakhoz és így tovább, és így tovább. Hú, nagyon undorító em-
berek voltak!
– Zárja le ezt a helyiséget! – mondtam iszonyodva Shafternak,
amikor kijöttem.
Visszamentem a központi számítógép terembe, elfojtottam a
félig megrothadt bórök miatti undoromat és visszamentem az ak-
tákon dolgozni. Csak tájékoztatni szeretném, kedves olvasó, hogy
min mentem keresztül, hogy végigvigyem ezt a munkát!
Ezen az éjszakán reménykedve kerestem további adatokat a
Blito-P3-ról. Csupán néhány óra telt el, amikor rábukkantam va-
lami megrázkódtatóra.
FELMÉRÉSEK!
Több mint 15000 évnyi feljegyzés volt ott a Blito-P3-ról!
Meghökkentem, hogy Voltárt ez ilyen régóta érdekli. Néhány
évenként, illetve néhány évszázadonként egy egész felméró egy-
ség vonult végig ezen a helyen. Néhol említették a Voltári Invá-
ziós Ütemtervet. Civilizációk emelkedtek fel és omlottak össze –
mi mindvégig figyelemmel kísértük óket. Az eredetiket természe-
tesen nem tudtam elolvasni, de mindegyikhez hozzá volt csatolva
a számítógépes összefoglaló Voltári nyelven – egy lap, amit arra
használtak, hogy az adatokat bevigyék a memóriába.
A legvaskosabb gyújtemény csupán egyetlen címszó alá volt
rendezve: Földi Kormányzati Hírszerzó Szervezetek.
A csomag körülbelül háromezer évnyi anyagot fogott át. Kü-
lönös hangzású nevek bukkantak fel: Julius Caesar, Karl
Schulmeister, Napoleon, Webber, egy csomó ilyen. Úgy túnt, mi-
nél közelebb értünk napjainkhoz, annál vastagabbak voltak. Cso-
215
portokba válogatták óket. Felül a legvastagabb volt aCseka, az-
tán sorra következett az OGPU, NKVD, MGB, végül a Komityet
Goszudarsztvennoj Bezopasznosztyi avagy KGB. Egy másik hal-
monOSS ésCIA állt, a harmadikonFBI. Voltár feltehetóen figye-
lemmel kísérte, hogy mit tesz a potenciális ellenség. És bizonyára
nagyon érdeklódtek, mert minden egyes dokumentumot az Appa-
rátus akkori vezetóje látott el kézjegyével az átvételkor. Az utolsó
kézjegyet ekkorra már ismertem, hiszen Lombar Hissté volt.
Nagyon-nagyon különös: egy szupertitkos szervezet (aminek a
Voltár még a létét sem ismerte el) szupertitkos szervezeteket ta-
nulmányozott (amik a létezését feltehetóen szintén nem ismerte el
azok kormánya).
Hátrapillantottam. Pontosan tudtam, hogyan érezhette magát
Bob Hoodward, amikor le akart leplezni valamit.
Visszatettem azokat a csomagokat és a Voltári aktákhoz men-
tem. Az anyag puszta mennyiségétól is megszédültem. Hogyan
fogom én ezt valaha is kibogozni és egységes történetet kivona-
tolni belóle?
De ha valaha is átrágom magam ezen és kibogozom, akkor
tényleg elkapom óket! Nem csoda, hogy hatalmas botrányba ke-
rülnek! Ártatlanok vére tapad a kezükhöz!
– Hogy hagyná ezt a nép? Micsoda robbanást fog okozni a be-
számolóm!
Egy szekrény elótt álltam, aminNem iktatandó felirat állt. Ho-
hó, ez érdekes lehet!
Benyúltam és égnek állt a hajam a legelsó dologtól, ami a ke-
zem ügyébe akadt! Ez volt rajta:
TARTÓZTASSÁK LE HIGHTEE HELLERT ÉS TARTSÁK
FOGVA. AZTÁN KÖSSENEK ALKUT A TESTVÉRÉVEL ÉS
VEGYÉK RÁ, HOGY J ÖJ J ÖN IDE. MAJ D ÖLJ ÉK MEG
MINDKETTOT.
LOMBAR HISST
Remegtek a kezeim. Nyomon voltam! O volt J ettero Heller
húga!
Álljunk csak meg! Hightee Heller még mindig él! Egy hónap-
216
pal ezelótt láttam az interjúját a tévében, Középkora végén járt,
ószült, de nem kellett neki túl sok kozmetika. Fesztivált rendez-
tek, hogy megemlékezzenek a dalairól. Egy-két sort el is énekelt.
Kétlem, hogy tudott-e arról, hogy a kormány merényletet ter-
vezett az élete ellen. Egy ilyen híresség ellen? Szörnyú!
Talán máshol vannak további részletek is. Ránéztem az irdat-
lan nagy akta tömegre: milliónyi, milliárdnyi darab. Az volt az
érzésem, hogy ez sok-sok évbe telhet. Engem sokkal hamarabb
elküldenek a Modonra vagy odaszögeznek egy poros íróasztal-
hoz. Kétségbeesés uralkodott el rajtam elfojtva a reményt.
Hirtelen, ahogy újra ránéztem arra, amit a kezemben tartottam,
rájöttem a dolog nyitjára.
Hightee Heller mindent tud a bátyjáról. Lehetnek levelei, új-
ságcikkei: olyasmik, ameddig nem ért el a kormány keze. Nyil-
vánvalóan sohasem merték elrabolni ót.
Összeállt a terv. Ezt a papírt fogom meghívóként használni.
Meglátogatom Hightee Hellert. Megszerzem a segítségét.
Mindenról lerántjuk a leplet!
Lezárattam Shafterrel a helyiséget. Visszamentünk. Virradat-
kor azt mondtam nekik, hogy vége a táborozásnak. Szóltam a falu
vezetójének, hogy viselje gondját a helynek és fejezze be Corsa
projektjét, majd leszurkoltam neki a járandóságom maradékát,
hogy be tudják fejezni.
Visszasiettünk a városba.
Még aznap két órakor (a tévé vezetójével fennálló családi kap-
csolataim révén) besétáltam Hightee Heller szalonjába a
Módosch dombok csúcsán lévó birtokán.
A kissé ószüló hajú, nagyon kedves Hightee Heller aki még
mindig megórzött valamennyit egykori szépségéból kegyesen
hellyel kínált.
– Azért jöttem, hogy elmondjam: valamikor merényletet szót-
tek az Ön élete ellen – mondtam.
A papírra nézett, aztán rám.
– Mivel foglalkozik? – kérdezte.
– J ettero Heller élettörténetét írom meg.
217
– Egy író! – mondta. – Nos, a megfeleló emberhez jött, Monte
Pennwell. Lehetséges, hogy sokat kell majd utaznia, mivel a papí-
rokat ott tartják, ahol született: Tapour, Atalanta tartomány,
Manco bolygó. Adhatok önnek egy levelet az ottani múzeum
könyvtárosa számára.
– Mi lesz az Ön életét fenyegetó veszéllyel? – érdeklódtem.
Az ablakhoz ment és átnézett rajta a Kormányzati negyedre.
Aztán azt kérdezte: – Jó harcos ön, Monte Pennwell?
– Nem tudom – mondtam. – Sohasem próbáltam.
Úgy túnt, ez meglepte ót. Aztán a papírra nézett.
– Ez alapján feltételeztem, hogy valahogy hozzájutott a Szer-
vezett Információs Apparátus aktáihoz. Mást is megszerzett?
– Tonnák, tonnák és tonnák – mondtam. – Még a terület is az
enyém, ahol ezek sorakoznak: a régi Spietos eródítmény. Most
vettem meg.
– Te jó ég! – mondta Hightee. Nagyon elgondolkodott. Visz-
szanézett a Kormányzati negyedre. Aztán rám nézett. – Ön rendes
fiatalembernek túnik. Elég jól ismerem a családját. Nem adok le-
velet. Önnel tartok! Réges-rég nem voltam otthon.
Így történt, hogy az Apparátus aktákkal hozzájutottam minden
adathoz, ami lehetóvé tette, hogy befejezzem Soltan Gris vallo-
mását.
Remélem, nagyra értékeli! Szörnyen sok munka volt! EZ tar-
talmazza minden idók legnagyobb botrányát!
És most minden további huzavona nélkül nekikezdek, a nya-
kánál fogva megragadom azt a Soltan Grist, és elmondom, mi tör-
tént valójában az után a végzetes nap után, amikor berontott a ki-
rályi börtönbe azt remélve, hogy gyorsan kivégzik!
A VALÓDI történet a legelképesztóbb!
218
HATVANNYOLCADIK RÉSZ
1. fejezet
J ettero Heller, a Flotta X fokozatú királyi tisztje, a Harcmér-
nök testület tagja megpróbálta kordában tartani szíve hölgyének,
Krak grófnónek a buzgóságát.
Nem tetszett neki Spietos megközelítésének ötlete; erósen til-
takozott, hiszen egy fegyvertelen és páncélozatlan vontatóval volt
ott.
Éppen csak visszatért a Földi Küldetésról, amiról azt feltéte-
lezte, hogy befejezódik, miután tíz hónapig volt távol a Voltárról,
így hát nem tetszett neki a dolgok állása.
Még mindig a saját parancsai, tehát egy harcmérnök parancsai
alapján járt el, és ez nagyon széles mozgásteret biztosított neki.
Nem kellett lejelentkeznie az Apparátusnál és a legcsekélyebb
szándéka sem volt erre.
Tíz hónappal ezelótt, miután Lombar Hisst elrabolta ót és
Spietos tömlöcébe zárta, ráeróltettek egy küldetést, amit a Kül-
ügyi osztály rendelt el. A küldetés irányítójának egy Soltan Gris
nevú Apparátus tisztnek kellett volna lennie. Gris nem tudta,
hogy J et sohasem ismerte el feletteseként az Apparátust.
Mielótt elmentek – miközben elókészítették a küldetés hajóját,
aKaukalsia herceget, egy úrvontatót – J et beszélni tudott Bisszel
a Flotta Hírszerzésnél.
– A „piások" terveznek valamit – mondta a fiatal Bis
– Semmit sem tehetünk nyíltan, mert nem kaptuk meg a Flotta
Lordjának jóváhagyását. O benne van a Nagy Tanácsban, nemes-
ember is, de nem királyi tiszt. Megdönthetetlen bizonyíték szük-
219
séges. Azzal majd kieróltethetjük a jóváhagyás kiadását. Ezért arra
kérem, vállalja el a küldetést és tartsa nyitva a szemét. De ma-
radjon éber. Az Apparátus még békeidóben is veszélyes. Úgy-
hogy élje túl, járjon túl az eszükön, és akkor a Flotta móresre ta-
níthatja a „piásokat".
A küldetés annyira veszélyes volt, hogy még a
legöngyilkosabb hajlamú ember is elégedett lett volna vele,
Heller pedig majdnem elvesztette a kedvesét, Krak grófnót.
Riadót jelzett J et számára a voltári tévéhírekben látott részlet,
hogy az Apparátus fónöke, Lombar Hisst lett Ofelsége Gógös
Cling szóvivóje.
Ha azonban lejelentkezik Bisnél, a küldetése véget ért volna,
törlik a parancsait és nem oldotta volna meg Krak grófnó helyze-
tét.
Ha a grófnó nem létezó személy marad, akkor nem vehette
volna feleségül. Sót, mi több, bármikor elfoghatja az Apparátus
és visszahurcolhatják a Spietosra vagy akár ki is végezhetik.
Az úgynevezett „királyi elismervényeket" Gris adta. Még nem
érvényesítették az uralkodó aláírásával, de megoldást jelentettek
neki. Grist nem igazán érdekelte, hogy Hellerék a maguk útját
járják amúgy is a kezében voltak.
Gris azért adta ezeket a nónek, hogy biztosan együttmúködjön
a küldetés elindításában. Jet nem bízott semmiben, aminek
Grishez volt köze. A másolatokat nem találták meg Gris irodájá-
ban. Gris ekkor feltehetóen halott volt. A nó azt mondta, hogy az
eredetiket a Spietoson rejtette el. Veszélyes!
Nem számít semmit még néhány óra a lejelentkezés elótt. Még
mindig a saját irányítása alatt múködött. Úgy döntött, hogy ki-
használja a lehetóséget, ezért azt mondta: – Rendben van! – Vég-
zetes döntés volt: még ha ezt nem is lehetett elóre látni, százmilli-
árdnyi életet változtatott meg.
A Kormányzati negyedben Gris irodájából távozva a sötétben
rakodták be a megtalált zsaroló anyagos dobozokat, majd két ten-
gerész visszavitte óket a Flotta Tartalékosokhoz.
Crup parancsnok a várakozó vontatóhajónál találkozott velük.
220
– Rendben átadták a foglyot?
– Öngyilkosságot követett el – mondta Krak grófnó.
– Nos, ezzel megspórolta a kormány költségeit – mondta Crup.
– Bárcsak elintézhetnénk ezt mindegyik „piásnak".
– Talán valaki már dolgozik rajta – mondta Jet. – Elintéznéd,
hogy ezeket a dobozokat elvigyék Bis Flotta Hírszerzó Tisztnek?
Ezek voltak a fogoly személyes zsaroló aktái. Mondd meg neki,
hogy késóbb mindent egyszerre lejelentek, amikorra végére jár-
tam egy utolsó részletnek.
Heller korábbi verseny-szervizfónöke (aki most ór), az öreg
Atty jelent meg sugárzó arccal.
– Kicseréltük a vizet és a levegót, kitömtük étellel a gépet és
egy galaxis körtúrához elegendó tartalék üzemanyagrudat raktunk
bele.
– Csak néhány órát fog üzemelni – mondta J et. – Azt hiszem,
eltúloztátok.
– Százezer kreditnyi juttatásod maradt a Földi Küldetés kiuta-
lásból. „Piás" pénz: azt hiszed, ott hagyom elköltetlenül? Még vi-
rágot is hozattam a hölgynek!
– De a hajó mindjárt visszatér ide – mondta Jet. – Elfekvóbe.
– Nem, nem fog – mondta Crup parancsnok. – A Vontató Egy
most a Külügyi osztályhoz tartozik, így csakis azért jöhetsz ide,
mert a Flotta parancsát teljesíted.
– Nos, nem akarok egy ilyen szép hajót a „piásoknak" adni! –
mondta J et. – Csak kiszednék belóle az ezüstöt, aranyat és drága-
köveket, a többit a szemétre dobnák.
– Biztosan eseménydús volt az utad mondta Crup parancsnok.
Látom, hogy megjavították a farát. Emiatt lejelentheted, hogy
odaveszett, és a hölgynek adhatod.
– Nem tehetem – mondta Jet. – Ez nem tisztességes!
– No ne! – mondta Crup parancsnok. – A „piásokkal" van dol-
god! Mit számít itt a tisztesség?! Nézd, megírom helyetted én
magam a jelentést. Megvan a küldetésed parancsszáma. Itt süly-
lyedjek el, ha az Apparátus bármit is kap a Flottától! Akkor se, ha
fizetnének érte!
221
– Nem! – mondta Jet.
– De! – mondta Crup. – Hölgyem, önnek van egy saját úrvon-
tatója. Tegye a hátsó udvarba és neveljen benne gyerekeket.
Krak grófnó aki álcázásul Flottatengerésznek öltözött úgy elpi-
rult, hogy még az éjszaka sötétje ellenére is meglátszott.
Mind nevettek.
– Úgy látom, hogy itt nem lehet titkom – mondta Jet. – Men-
nünk kell. A ma éjszakai munkának még nincs vége. Milliónyi
köszönet mindenkinek. Ha minden jól megy, meghívlak titeket az
esküvóre.
2. fejezet
A Kaulkalsia herceg felszárnyalt a voltári éjszakába. Olyan
sors várt rá, amilyet egyikük sem sejtett.
J et számára nagyon egyszerúnek túnt a múvelet. Csak Krak
grófnó miatt aggódott. Ami ót és a vontatót illeti, óket nem észle-
lik.
Az egyik hold sarlójának fakózöld fénye világította meg a
Voltár felszínét. Délre volt a Flotta fóbázisa, mögötte a Kor-
mányzati negyed. Ezektól a szikrázó fényektól és a forgalom
fényló folyamától nyugatra feküdt a hegység, amin túl a Nagy Si-
vatag terült el.
Krak grófnó tréningruhába öltözött át. Heller mögött állt a fo-
lyosón és éppen kesztyút húzott.
– Ez nagyon egyszerú! – mondta – Ne nézz olyan feszülten! A
dokumentumok vízálló borítékban vannak a tetón egy lyukban.
– Megnyugtató! – mondta Heller. – Nem tudom, milyen soká-
ig maradhatok észrevétlenül a kastély fölött. Hol van pontosan a
lyuk? Ismerem azt a tetót.
– A felvonó kijárata mellett. Fúrtak néhány fölösleges lyukat,
amikor felszereltek egy megtévesztó sugárzásreflektort. Egysze-
rúen összecsavartam a borítékot és a lyukba tettem. Egy pillanatig
sem tart kiszedni.
222
A felvonó kijárata kupolás. Nem szállhatok le rá. Le kell majd
engednünk egy létrát, és ez nekem nem tetszik. Nincs rajta elnyeló
bevonat.
– Mindig azt mondod nekem, hogy angyal vagyok – mondta
Krak grófnó ,– repülni akkor sem tudok. Szükségem van létrára.
– Nagyon gyorsnak kell lennünk. Odaállok a létrával és ami-
kor jelzek neked, kinyitod a zsilip külsó ajtaját, kirúgod a létrát,
egy pillanat alatt lemész, fogod a borítékodat és rögtön vissza-
jössz. Nem vacakolunk!
– Yes, sir! – mondta Krak grófnó angolul.
Heller nem mosolygott. Beakasztotta a gyúrúkbe a létra kam-
póit és ellenórizte a feltekert létrát, hogy gyorsan legördüljön.
Megveregette a grófnó vállát.
– Ne feledkezz meg a kissé nagyobb gravitációról! Ha megvan
a boríték, villámgyorsan gyere vissza a zsilipbe!
Kikapcsolta a vontató automatikus irányítását. Kissé nyugta-
lankodva azt kívánta, hogy bárcsak ó végezhetné el ezt a torna-
gyakorlatot. Dübörögve nekilódult a vontatóval a kétszáz mérföl-
des Nagy Sivatagon át.
Jet nem örült a holdfénynek. És nem örült a bevonat nélküli
létra kockázatának, mivel szinte teljesen biztos volt abban, hogy
riadót okoz.
Még mindig ott volt a hologramvetító az álmennyezet alatt. El-
lenórizte, hogy biztosan múködjön és a tábor fölé vetítse a holog-
ramot, ha riadót fújnak. A vontató levegóben lógó képének kell
magára vonzania az ágyúk irányzékait.
Nem tudta, hogy Lombar Hisst már régóta egy nehéz repüló
eródöt tartott az épületben a föld alatt. Azt hitte, hogy csak be-
megy és kijön, és ez semmiség egy jól manóverezó vontatónak.
Gyorsabban tudott mozogni az égen, mint ahogy a fegyverek
irányzékai követni tudják és a nehéz fegyverek újra a célra irá-
nyulnak. Így csak arra összpontosított, hogy Krak grófnó le és fel
tudjon menni. ETTOL volt nagyon ideges. De nem tudott egy-
szerre repülni és gimnasztikázni is.
Jet olyan láthatatlanul vitte a vontatót a Spietos fölé, mint egy
223
szellem. Nagyon lassan repült, hogy ne legyen semmilyen észlel-
hetó levegó- vagy úrturbulencia. Arra is ügyelt, hogy ne takarja el
a holdat.
Alatta a kastély feketén gubbasztott a zölden csillogó sivatag
homokján. A mérföld mély szakadék az eródítmény oldala mel-
lett tátongott.
Minden békésnek túnt odalent: néhány túz égett Camp Kill te-
rületén; órfények foltokat világítottak meg az utak mellett és a ba-
rikádoknál.
Harminc lábnyira közelítette meg a kastély tetejét, pontosan a
kupola fölött. A képernyói még nem jeleztek érzékelést.
– MOST! – kiáltotta.
Krak grófnó megtekerte a zsilip kerekét. Berántotta az ajtót.
Kidobta a létrát.
AZONNALI RIADÓ!
A szirénák fültépó hangja órülten visított!
– GYERE VISSZA! – kiáltott Heller. – ELMEGYEK!
De Krak grófnó eltúnt!
J et rányomta az ujját a hologram kapcsolójára. A kép feltúnt a
tábor felett.
Vad zárótúz tört ki!
Elektromos túzkúp tört fö l a táborból, átment a hologramon és
egy másik kúpot hozott létre a levegóben fejjel lefelé!
Heller nem tudott elszakadni az irányítópulttól. Nem tudott le-
nézni az ajtóból.
Krak grófnó eldöntötte, hogy végigcsinálja. Három lépésre
volt lent a létrán, amikor megszólalt az elsó riasztó. Majdnem
szabadesésben ereszkedett a kastély teteje felé.
Futott a rejtekhelyig. Koromsötét volt. Ilyen sötétben nehéz
megtalálni a lyukat.
A fegyverek hirtelen zárótüze segített neki. Arasszal mérve
megtalálta a bedugott lyukat. Nem tudta kiszedni a beledugott
követ! A zsebébe nyúlt. Semmi! Nem volt szerszáma.
Egy kó!? Tíz lépésnyire volt egy!
Odaugrott érte. Nehéz volt. Odacipelte a lyukhoz. A feje fölé
224
emelte. Rácsapott a kóre.
A kó széttört!
Felkapott egy letört darabot.
A zárótúz vibráló tüze tette lehetóvé, hogy lásson. Talált egy
hegyes élt a kódarabon és azt használta feszítésre.
Kijött a dugó!
Hallotta J et hangját, ahogy sürgetve ordított neki. Valami tör-
tént!
A lyukban kotorászott. Még mindig ott volt a boríték! Bera-
gadt. J obban összecsavarta és kihúzta.
J et kiabált! A lárma miatt nem hallatszott, hogy mit mond.
Az inge alá gyúrte a borítékot és a létrához száguldott.
Elkezdett fölmászni!
Igen, erósebb volt a gravitáció, mint ahogy mostanában meg-
szokta.
Félúton járt. Még tizenöt láb.
EGY MÁSIK HAJ Ó DÜBÖRGÉSE!
Felnézett hátrafelé.
EGY REPÜLO EROD A HOLD ELOTT!
Egy lövés zúgott el mellette!
A létra úgy himbálódzott, mintha hatalmas kalapács ütötte
volna meg!
Kapaszkodott.
Feljebb mászott a létrán.
Újabb lövés!
A kezei megcsúsztak!
Valami elkapta a csuklójánál fogva!
Jet egy erós rántással a zsilipbe húzta!
Két rúgással kiakasztotta a létra kampóit. A létra leesett.
– Maximális emelkedés! – kiáltotta vontatónak, ami automata
üzemmódban volt.
Becsapta a zsilip ajtaját és megpörgette a kerekét.
Meredeken emelkedtek.
Egy pillanatra Krak grófnó fölé billent, aki ránevetett.
– Nagyszerú trapézmutatvány volt! De nem hiszem, hogy to-
225
vábbra is músoron kéne tartanunk! Megvannak. De mi volt ez?
– Egy repüló eród! – mondta Jet. – Biztosan megbújt valahol.
A túzvezérlójük a létrára célzott. Megperzselódött a bakancsod.
J ól van a lábad?
– Egy kicsit meleg.
– Remélem, hogy a túzvezérlójük követte a leesó létrát, vagyis
ami megmaradt belóle.
Krak grófnó feltápászkodott.
– Megvan amiért jöttünk. Túnjünk el innen!
– Nem tudunk! J obban tudunk manóverezni náluk, de lassab-
bak vagyunk. Nem indíthatom be a jövó-múlt fóhajtómúveket,
mert a turbulencia alapján megsemmisítenének, mielótt lótávon
kívülre érnénk. – A vontatónak kiáltott: – Hol vannak most?
– Épp most jutunk túl a száz mérföldes magasságon, uram. Az
érzékelóik sokkal lejjebb pásztáznak. De az ágyújuk kétszáz mér-
földes hatótávolságú, uram.
– A fenébe! – mondta Heller.
– A fedélzetemen nincs fegyver, uram – mondta a ontató. –
Nem tudok lóni.
– Csend legyen! – mondta Heller és automatára kapcsolt.
A pilótaülésbe telepedett.
– Kapaszkodj! – kiáltott hátra Krak grófnónek.
Ólomdarabként kezdett zuhanni a vontatóval.
A képernyóket nézte. Megkereste a halálos hajó pontos helyét
és ügyelt arra, hogy ne takarja el a holdsarlót a vontatóval.
A repüló eród éppen szembe repült vele. Heller cikcakkban ha-
ladt, hogy megzavarja a túzvezérlójét.
Hirtelen bekanyarodott a vontatóval, pontosan a támadója mö-
gé.
Rácsapott a vonóhullámok kapcsolójára.
Megragadta a repüló eródöt. Elkezdte himbálni, mint egy ka-
vicsot a parittyában. Rásegített azzal, hogy a saját hajtómúveit
ugyanabba az irányba lódította.
A másik hajó hatalmas ívben pörgött körbe.
Heller hirtelen elengedte.
226
Megfordította a vontatót.
A repüló eród belefúródott a sivatag talajába.
Homok szállt fel, csattanás hallatszott és a hasadt fém távoli
sikolya enyészett el.
Heller megfogta a helyi rádiót és bekapcsolta.
A katonai frekvencián hangzavar fogadta. Hallgatta, hogy
megtudja, elindítottak-e bármilyen más elhárító hajót.
Aztán hirtelen egy hang szólalt meg: – A fónök volt az! Min-
den elérhetó mentóegységnek: menjenek a lezuhant géphez! Sür-
gós! Sürgós! Lombar Hisst hajótörést szenvedett három mérföld-
re délre Camp Killtól! Sürgós! Sürgós!
– Nocsak, nocsak! – mondta Heller. Aztán szomorúan nézett
Krak grófnóre: – Ezért szorulunk! Földhöz vágtam a hatalmas
Lombar Hisstet!
– Remek! – kiáltott fel Krak grófnó. – Hurrá!
– Nem, drágám! – mondta J et. – Nem gyulladt ki és valószínú-
leg nem halott. Mivel ó az uralkodó szóvivóje, ezért fikarcnyi
esélyünk sincs, hogy aláírassuk a dokumentumokat!
3. fejezet
Újra az égbe szökkentek elég gyorsan és elég messze ahhoz,
hogy bármiféle visszavágás érje óket a földról. Heller aggódva fi-
gyelte a képernyóit, hogy lássa, jelez-e turbulencia bármilyen
elfogóvadász úrhajót a látótérben.
Krak grófnó elóhalászta a nyilatkozatokat az inge alól. Kinyi-
totta a borítékot és megnézte óket. Az egyik J etterot tünteti ki a
küldetés sikeres befejezéséért, és a jövóben biztonságos állást
ígér neki királyi alkalmazottként. Máris háromszor addig élt, mint
általában a harcmérnökök szoktak: épp ideje volt, hogy biztonsá-
gosabb munkakört kapjon, amíg még él. A másik a nó állampol-
gárságát és a jogait állította vissza: e nélkül nem létezó személy
maradna; bármikor eljárás nélkül kivégezhetik; e nélkül nem is
remélhette, hogy megházasodhat. Még a mancoi Krak birtokot is
227
visszaadta, ami egykor óriási volt, de jogi ármánykodás segítsé-
gével rég elvették.
Nagyon szépek voltak a szalagjaikkal és pecsétjeikkel az egyi-
ken még Gógös Cling aláírása is rajta volt. Nem tudta, hogy ezek
Gris irodájában készített hamisítványok! De nem számít, mennyi-
re tökéletesek voltak, nem szerepeltek a királyi iktatóban a
Palotanegyedben, és aki bemutatja óket, azt azonnal elfogják és
kivégzik. Gris jól eltúntette a nyomokat: még a hamisítók kivég-
zését is elrendelte.
– Idenézz! – mondta Krak grófnó. – Nem érnek meg némi
kockázatot?
J et elfordult a képernyóktól. Elolvasta a papírokat és nagyon
figyelmesen átnézte óket. Nem látott semmi hibát. De mégis:
Gristól származnak!
– Nagyon szép! – mondta. – A barlang falára akaszthatjuk,
miközben bujkálunk!
– Ó, J ettero, az egész jövónk attól függ, hogy ezt összehozzuk.
Muszáj ragaszkodnom ahhoz, hogy megpróbáljuk aláíratni.
– MICSODA? – kérdezte. – Miután összetörtük Lombar
Hisstet? J elen pillanatban biztosan felforgatja az egész bolygót,
hogy megtaláljon minket!
– J ettero, sehonnan sem tudhatja, hogy mi voltunk azok! Neki
ez csak egy furcsa hajó volt.
– Kétlem! Egy vontató hologramját használtam.
– De még nem is tudja, hogy itthon vagy. Gris halott. Miból
találná ki?
– Fogadok, hogy ebben a pillanatban riadóztatnak!
– Nagyon kétlem! – mondta Krak grófnó. – És egy ilyen riadó
nem jut el a palotába. Ott királyi órök vannak. Nem foglalkoznak
a normál rendóri ügyekkel.
– Egy pillanat! – mondta Heller. – Azt javasolod, hogy menjek
egyenesen a palotába?
– Amíg abban a cellában voltam, volt idóm elolvasni a proto-
koll kivonatát. Egy királyi tisztnek mindig joga van császári
meghallgatásra.
228
Hölgyem! Lehet, hogy ezt mondja az írás, de kétlem, hogy
akár egyetlen királyi tiszt is beugrott volna Ofelségéhez az elmúlt
tízezer évben!
– De benne van a szabályzatban! Megmondhatod nekik, hogy
nézzék meg!
– Úgy érted, egyszerúen sétáljak be oda – mondta Heller – és
mondjam azt: „Na gyerünk. Ofelsége, keljen fel! A szaggatott
vonalon írja alá"!?
– Van díszegyenruhád. Azon a napon viselted, amikor elindul-
tál a Voltárról a Földre. Még ötvenszeres önkéntes csillagod is
van.
– Nem, nem! Nézd, milyen késó van!
– Az emberek mindig rossz hírekkel szaladnak az uralkodó-
hoz. Teljesen jogodban áll odamenni hozzá és azt mondani,
„Helló, helló! Remek hírem van! Úgy tudom, Ofelségét szemé-
lyesen érdekli a Földi Küldetés. Nos, mindent elvégeztünk! Itt ír-
ja alá!" És még ha kiadtak is ellenünk körözést, ha szörnyen
gyorsan odamegyünk, elintézhetjük, mielótt a hír eljutna a
Palotanegyedbe. És akkor biztonságban leszünk.
– Húha! – mondta Heller. – Orültebb vagy, mint egy harcmér-
nök! Felejtsd el!
– J ettero, mint jövendóbeli kötelességtudó és engedelmes fele-
séged, muszáj a sarkamra állnom és ragaszkodom ahhoz, hogy
menjünk!
– Ördög és pokol! – mondta Heller. – Ha ez engedelmesség,
akkor bármelyik zsarnokot elvehetném! – Nevetett. – De megmu-
tatom neked, hogy nem vagyok hímsoviniszta disznó! Ha hajlan-
dó vagy vállalni a kockázatot, megpróbálhatjuk. De beírom a ha-
jónaplóba: „Csak azért csinálom ezt, mert mindenáron el akarom
venni a lányt, akit szeretek!
– Ó, J ettero.
A nyakába ugrott és megcsókolta.
A vontató szólalt meg:
– Uram, Vörös Figyelmeztetés! Zuhanórepülés!
229
4. fejezet
A Palotanegyed pontosan délre fekszik egy hegytól. A hegy-
ben van egy ismeretlen korú fekete lyuk. A fekete lyuk látja el
energiával a kastélyokat és a védelmet. Ugyanakkor mivel eltor-
zítja a teret a negyedet tizenhárom perccel a jövóben tartja.
Az egészre ránézve különösen éjszaka semmi sem látszik, csak
valami ködféle.
A megépítése óta sohasem foglalták el külsó támadással a
Palotanegyedet. Bár palotaforradalmak során néha gazdát cserélt,
mégis bevehetetlennek tartották, ahová nem lehet behatolni.
Az uralkodók és udvaroncok megtanultak együtt élni az idóel-
tolódással: a kárpótlás az volt, hogy a palotát sohasem foglalhat-
ják el még lázadások és zavargások esetén sem. Az egyetlen léte-
zó veszély az a halvány lehetóség volt, hogy egy nap lejár a fekete
lyuk ideje és elképzelhetetlen hevességgel magától felrobban. De
ezzel együtt tudtak élni: a kormány színe-java olyan biztonságban
volt, az uralkodó annyira védett helyen élt, hogy csak egy órült
mert volna a hatalom megdöntésére törni. A forradalmárok ezáltal
eleve elbuktak. Az olyan embereket, mint Mortiiy herceg, joggal
tartotta órültnek a közmegítélés: még ha el is foglaltak egy-két
bolygót, sohasem tudták megdönteni az egész kormányt, ha a
Palotanegyed kitartott.
Ezzel az akadállyal került szembe az ambiciózus Lombar
Hisst, amikor az angyalok azt súgták neki, hogy uralkodóvá kel-
lene válnia. Az egyetlen elképzelhetó mód a kormányzás meg-
szerzésére az államcsíny a Palotanegyeden belül tevékenykedve.
És Lombar Hisst nagyon közel volt céljának teljes megvalósí-
tásához. A fegyver a drog volt. Aznap éjjel, amikor Jettero Heller
és Krak grófnó a köd felett lebegett, ók még nem tudták, hogy a
Nagy Tanács minden egyes tagja rászokott! Meglehetósen ártat-
lan módon kezdódött: a királyi orvosok hiszékenyen beleegyez-
tek, hogy kis mennyiségú amfetaminnal serkentsék a Lordok ha-
nyatló energiáját. Amikor aztán idegi tünetek jelentkeztek, némi
zsarolás után készségesen belementek, hogy elfogadják megol-
230
dásnak az ópiumot. Az ópiumról késóbb heroinra tértek át. Az
élénkítók és nyugtatók tették a dolgukat. Lombar Hisst irányította
az ellátást.
A legutolsó Lord is hónapokkal korábban horogra akadt. Ez
akkorra mindenkire kiterjedt a Palotanegyedben. Hisstnek csak
annyit kellett mondania, hogy „nem kap" és az engedetlen tisztvi-
seló vagy Lord nagyon hamar úgy írt alá, intézkedett és viselke-
dett, ahogy mondta neki.
Az egész dolog nagyon simán ment. Az egészségügyi szaklap-
ok „az új csodagyógyszerek" dicséretét harsogták. A csapda kez-
dett kiterjedni a lakosságra.
Aznap este valamivel korábban Lombar Hisst a Spietoson ké-
szített leltárt és csomagokba szortírozta a speedet, heroint és ópi-
umot, mivel a Spietoson fogadták a Földról ömlesztve érkezó
drogokat. Lombar Hisstnek totális monopóliuma volt erre egy
törvénynek köszönhetóen, amely megtiltotta a halálos árucikkek
termelését vagy elóállítását a Konföderációban.
Már csak egy hajszál választotta el attól, hogy megszerezze
magát a koronát, és minden egyes este hallotta az angyalok éne-
két és unszolását. A már órült Lombar Hisst maga is drogokon
élt. Nyomornegyedben született – nem látta semmi akadályát an-
nak, hogy akár Voltár trónjáig emelkedjen. Sokszor történt ilyen
a Földön: ezt a példát követte. Nem is töródött azzal az apróság-
gal, hogy a Konföderációban még soha nem történt ilyen. A dro-
gokkal bármit megtehetett és mindvégig sikeres volt velük! A
Palotanegyed az ó füttyszavára táncolt. Holnapra az egész Voltár
rá vár! És hamarosan az övé lesz mind a száztíz bolygó!
Ez volt a valós helyzet aznap éjjel a vontató alatt. Ám Heller
és Krak mit sem tudott erról.
Annak ellenére, hogy a harcmérnökök a vakmeró kockáztatá-
saikról és lehetetlen akcióikról híresek, Heller ez egyszer rende-
sen felkészült.
A dolgok között, amiket az öreg Attytól kapott, ott volt egy
csomó használaton kívüli hajó azonosító jele, amik még mindig
üzemeló hajóként szerepeltek a listákon, pedig javításon voltak.
231
Úgy vélte, szüksége lehet rájuk, hogy szabadon mozoghasson a
lejelentkezés elótt, no meg hogy ne kürtöljék szét a visszaérkezé-
se hírét.
Száz mérföldes magasságban lebegve, a bolygó védelmi öve-
zetén belül bekapcsolt egy ismétlódó jelzést: "Hullám méróhajó,
Tesztelés. Maradj távol." Spietos fölött nem használta, de most
használni fogja. Egy méróhajó szinte mindent mérhet a holdfény
koncentrációjától kezdve a földrengés lehetóségéig. Gyakoriak
voltak az égen az ilyen hajók; gyakran maradtak mozdulatlanok
és mások nem mentek oda hozzájuk.
Figyelembe véve a tényt, hogy a hajó a Palotanegyed felett le-
beg, arra az esetre, ha észlelnék a jelenlétét, a hajófarban lévó ru-
határba ment és a teljes díszegyenruhába öltözött át. Miután fel-
vette, rávett egy szereló overallt. Felkapott egy pár rádiót és visz-
szament a pilótafülkébe.
A grófnó odaadta neki a nyilatkozatokat, amiket bedugott a
zubbonyába. A pilótaülésbe ült.
– Mindent egy lapra teszünk fel! – mondta és megnyomta a
kezelószerveket.
Leereszkedtek. Elérték a térgörbület ködét.
Egy pillanatig szédültek és émelyegtek, aztán átértek rajta. A
macska nyivákolt egyet: nem tetszett neki.
A bal oldalukon hirtelen feltúnt a hegy. Tizenhárom perccel a
jövóbe értek.
Jet feszülten figyelt, hogy volt-e riadó a Palotanegyedben. A
hangszórók némák maradtak.
Elórefelé nézett. Az éjjel kivilágított paloták végignyúltak a
lejtókön; fénykörök jelezték a leszállóhelyeket. Pontosan betájol-
ta magát.
Utána óvatosan átvitte a vontatót a hegygerincre és finoman
leszállt.
Pontosan eléjük mutatott a nyitott pilótaablakon keresztül: –
Látod azt a tornyot ott lent, pont elóttünk?
Krak grófnó észrevette a félmérföldnyire lévó torony fekete
sziluettjét.
232
– Az a riasztó rendszerük – mondta Heller. Odaadta neki az
egyik kis rádiót. – Legyen nálad. Ha azt mondom: „Most!", akkor
nyomd meg a túzgombot a múszerfalon! Ez csak akkor szüksé-
ges, ha történik velem valami.
– Ó, drágám! – mondta. – Remélem, nem lesz rá szükség!
– Bízzunk benne! Most ülj nyugodtan. Tiéd a nehezebb rész:
várni.
– Ha kilépsz oda – mondta, nem fogsz sugárfertózést kapni a
fekete lyuk miatt?
– J elentéktelen, de zárd be a zsilip ajtaját, amikor elmegyek,
utána gyorsan nyisd ki, amikor visszajövök. Az ilyen akcióknál
sokat kell futni, ha felbolydulnak a dolgok.
– Nem kéne nekem egy sugárfegyver vagy valami hasonló arra
az esetre, ha fedeznem kell a visszavonulásodat?
– Csak magadra vonzanád a tüzet. Ennek a helynek hihetetle-
nül erós a belsó védelme, és ószintén szólva azt hiszem, szörnyen
hanyagnak kell lenniük, ha szó nélkül engedték, hogy leszálljon
egy méróhajó!
De ennek a helynek kissé rossz a kommunikációja, és pillanat-
nyilag valószínúleg azt gondolják (ha egyáltalán észleltek), hogy
valaki idehívott valamiért. Ha rajtam kívül bárki más hív, ne
mondj semmit. Azt fogják hinni, hogy a legénység kiszállt a ha-
jóból és a kábeleket vagy reflektorokat ellenórzik, vagy ilyesmi.
Csak ülj nyugodtan!
A nó figyelte, amint Heller kinyitotta a zsilip külsó ajtaját és
leugrott a földre. Kezdett ráeszmélni, hogy elég nagy lehet a koc-
kázat. Hirtelen megrettent, hogy talán soha többé nem látja!
Heller átment a vontató elótt, visszafordult és integetett, aztán
beleolvadt az éjszakába.
5. fejezet
J ettero Heller a riasztótorony felé haladt a sötét sziklákon át
leereszkedve a hegyról. A talaj, amin végigment, nagyon görön-
233
gyös volt és nehezen járható: nem voltak ösvények, mivel soha
senki nem járt erre. A Palotanegyed rendes bejáratai egy mérföld-
re vagy még messzebb voltak túloldalt, a keleti oldalon.
A palotákról és parkokról visszatükrözódó fény mindent meg-
világított halványan, így komolyabb horzsolások nélkül elkerülte
a sziklákat, bár egyszer-kétszer majdnem belelépett váratlan lyu-
kakba. Fárasztó séta volt.
A toronyhoz ért. Szemügyre vette, és talált egy kábelárkot, ami
az elsó palota felé vezetett. A nyomvonalát kis karók jelölték.
Ezek mentén haladt; úgy tervezte, ha kérdóre vonják, azt mondja,
hogy szereló, aki ellenórzi, hogy nincs-e hiba. J árni is könnyebb
volt arra, mivel az árkot befedték és elegyengették rajta a földet.
Odaért az elsó palota oldalához. Betájolta magát. Az uralkodó
szállása fél mérföldre volt délre, más palotákon és parkokon túl.
Az épület hatalmas volt nagyobb, mint a többi.
El kellett döntenie, hogy hol hagyja abba a szereló szerepet és
válik királyi tisztté. Egy órt sem látott, mivel emberemlékezet óta
senki sem próbált meg a hátsó bejáraton keresztül bejutni erre a
védett területre.
Úgy döntött, jobb, ha nem vállal kockázatot azzal, hogy vala-
mi ór az egyik pillanatban szerelót lát, a másikban pedig királyi
tisztet. A palota falának támaszkodva az árnyékban vette le az
overallt.
A kerek, karimátlan sapkáját a megfeleló szögbe igazította,
arany vállapját az elóírásos helyre rakta, egy fúcsomóval letisztí-
totta a port a bakancsáról és felnézett a palota oldalára. Nagy, ke-
rek ablakot látott kéznyújtásnyi magasságban. Nyitva volt. Felug-
rott, és néhány pillanat múlva már benn is volt.
A Palotanegyedben mindent kör alakúra építettek, és ez a hall
sem kivétel. Az épület szálláshely volt. Minden ajtó zárva. Senkit
sem látott a környéken. A karja alá suhintotta a tiszti pálcáját, és a
csenddel mit sem töródve határozottan megindult.
Az épület utcai oldalához ment. Ki akart menni a bejárati aj-
tón, ám nagy meglepetés érte. Két ór állt ott a sugárfegyverükre
támaszkodva. NEM a kék-lila egyenruhás palotaórség tagjai vol-
234
tak! Apparátus órök álltak ott mustársárgában!
Egy futó pillanatig azt hitte, hogy miatta riadóztattak.
Túl késó volt visszafordulni. Határozottan továbbment, elment
mellettük és lement a kanyargó lépcsón. Furcsán néztek rá. Nem
tisztelegtek. Viszont nem is állították meg.
Heller átment a kör alakú parkon. Dermedt háttal várta a lö-
vést...
Valami államférfi fényben úszó szobra állt elótte. Heller át-
ment a megvilágított területen, mint aki tudja, hogy hová tart, és
jogosan van ott.
Valami mozgott a szobor túloldalán.
Még két Apparátus ór!
Nem tisztelegtek.
Heller átkelt a kör alakú park túlsó felén megint csak viszketó
háttal.
Hol van a palotaórség?! Általában úgy álltak a sétány teljes
hosszán egyenló távolságra egymástól, mint a szobrok. Ezektól a
trehány, zilált Apparátus katonáktól meghúlt az ereiben a vér.
Hirtelen megváltoztatta a tervét. Érezte, hogy segítségre van
szükség. Tudta, hol volt Roke kapitány szállása: pont útba esett.
Lépkedett tovább; a pálca a karja alatt, az arany rangjelzés ragyo-
gott a zubbonyán. Úgy érezte magát, mint egy betolakodó, mikor
elérte a királyi állomány tiszti szállását. Felment a kanyargó lép-
csón a bejárati ajtóhoz.
Még két Apparátus ór!
Elállták az útját.
– Tars Roke kapitányhoz jöttem – mondta Heller –, a király
csillagászához!
Az egyik ór egy képernyóre nézett és megnyomott egy gom-
bot. Egy névsor jelent meg. Visszanézett Hellerre. – Maga biztos
rég járt itt, úrhajós. Nincs Roke ezen a listán és ez hónapok óta
nem változott.
– A Calabarra helyezték át! – mondta a másik ór egy másik
képernyó alapján. Gyanakodva nézett fel: – Hogy hívják?
– Köszönöm! – mondta Heller. Ezzel megfordult és katonás
235
léptekkel lement a lépcsón. Úgy érezte, mintha máris lyukak len-
nének a hátában.
Szóval ezért érezte úgy Gris, hogy biztosan megölheti!
Hellernek emlékkódos kommunikációs vonala volt Roke-val,
amiról tudta, hogy nem lehet megfejteni, mert nincs rejtjelezve.
Lelkifurdalást érzett: eltávolították szegény Roke kapitányt, hogy
elvágják a kommunikációs vonalát. Ebból valami nagyon rossz
fog kisülni!
Sebaj, segítség nélkül is megpróbálja!
Elótte állt az uralkodó szálláshelye: kerek és impozáns, ragyog
a fényben.
Egy Apparátus szakasz menetelt el mellette: az órváltás.
Fegyveres jármú csattogott eló szokatlan dolog a
Palotanegyedben, ami állandó órjáratnak túnt a császári szállás-
hely körül.
Heller érezte, hogy veszélyes területre megy be egyre mélyeb-
ben. Minden egyes lépésnél fokozódott a sejtése, hogy inkább
visszafelé kellene mennie. Csak azért ment tovább, mert ha alá
tudja íratni a nyilatkozatokat, akkor valószínúleg nem lövik le
azonnal!
Nem tudta, hogy hamisítványok vannak nála, amelyek éppen
ezt eredményezik!
A járdán állva felnézett a cikornyás, arannyal és ezüsttel kira-
kott lépcsókre, amelyek az impozáns bejárathoz vezettek.
Normál esetben palotaórök szoktak sort állni a lépcsón, ragyo-
gó ezüst sisakban. Egy sem volt ott.
Heller megigazította a pálcáját és higgadtan felment a széles
lépcsókön.
Átment több dísztermen. Ebben a késói órában mind üresek
voltak, a tompa fényben bágyadtan csillogtak a díszítések.
Végigment egy termen. Az uralkodó lakóhelyén volt: ezek az
ajtók feltehetóen a királyi személyzet szobáiba nyílnak. Biztosan
mind alszanak.
A cipóje csattogása szörnyú hangosan visszhangzott. A tükör-
képe vele együtt haladt a fényes falakon. Úgy túnt, ez még feltú-
236
nóbbé tette ót. Még normál körülmények közt is szinte szentség-
törésnek számít, ha egy tiszt így beront ide. Úgy nevelték fel,
hogy tisztelje ófelségét és a Palotanegyed tekintélyét. Amit csi-
nált, attól még napvilágnál is ideges lett volna, sót akkor még
több oka lett volna rá!
Átment egy hatalmas boltíves ajtón és az uralkodó hálótermei-
nek elószobájában találta magát. Ott hagyta cserben a szerencsé-
je.
Két fekete egyenruhás Apparátus tiszt ült annak az ajtónak a
két oldalán, ami biztosan az uralkodó hálószobájába vezetett.
Meglátták ót.
Hirtelen felálltak.
Heller a szoba közepére lépdelt. Alaposan megfigyelte a két
órt. Mindketten nagy darabok voltak. A bal oldali ázsiai volt. a
búnözók torz arcával. A jobb oldalinak himlóhelyes arca volt és
vicsorgó szája. A rangjelzések és a ruha ellenére ezek zsiványok,
nem tisztek!
Hosszú elektromos kard volt náluk! A tiszti pálca nem veszi
fel velük a versenyt!
– Mi az ördögöt keres itt egy Flottatiszt? – kérdezte elórelépve
a bal oldali. A kezét a kard markolatára tette.
– Sürgós híreim vannak Ofelsége számára! – mondta Heller. –
Azonnal beszélnem kell vele!
A jobb oldali még mindig az ajtó mellett állva ránézett, aztán
visszanézett J etre.
– Biztos elment az esze!
– Mi a neve?! – csattant fel a tovább közeledó bal oldali ór.
J et tudta, hogy forró a helyzet. Azt mondta: – J ettero Heller, X
fokozat! A királyi tisztek jogát felhasználva, hogy...
– Heller?! – A bal oldali mereven bámulva tett még egy lépést
elóre.
– A fenébe, ez tényleg AZ!
Az elektromos kard sistergó szikrákat szórva lendült eló a hü-
velyéból!
Az ajtónál lévó is elindult elóre, elóhúzva a kardját.
237
Heller az elsó ór lendüló kardját nézte. Egyenesen felé tartott.
Mintha lelassult volna az idó.
A fényló penge pontosan a hasa felé száguldott! Egyetlen érin-
tésétól lángokban állna. Nem tudta kivédeni a fém tiszti pálcájá-
val.
Heller oldalra lépett. Behúzta a hasát. A kard elsiklott mellette.
Megragadta a tiszt csuklóját.
J ött a másik, izzó pengével a kezében.
Heller megfordította az elsó tisztet és a kardot fogó csuklóját
markolva a pengét a rohanó másik férfi felé irányította, aki csa-
pásra emelte a kardját.
Az elsó ór kardja beleszúrt a másikba.
A másik férfi kardja ugyanabban a pillanatban csapott le, lefe-
jezve a férfit, akit Heller tartott.
A láng és a füst két vakító oszlopot alkotott.
Heller elugrott, hogy megvédje szemét a kitöró fénytól.
A padlót túz világította meg. A termet elhomályosította a fel-
tornyosuló füst.
Egy vörösen izzó gomb csörömpölt végig a padlón.
Heller lerántott egy faliszónyeget a falról és elfojtotta a tüzet.
Abbahagyta és a füstön keresztül a bejárati ajtót nézte. Ugyan
megnyomott-e valamelyik egy kézi jelzésadót?
Micsoda helyzet! Legjobb esetben is merénylet kísérletnek lát-
szik!
6. fejezet
Heller átlátta, hogy az egyetlen kiút az, ha bejut az uralkodó-
hoz. Azt még nem tudta, hogyan magyarázza meg a két halott órt.
A hálószoba ajtajához futott. Be volt zárva!
A kulcsok bizonyára abban a hamukupacban vannak Nem saj-
nálta, hogy megég a cipóje beletúrt vele az összeégett maradvá-
nyokba. Igen, ott voltak a kulcsok. Vörösen izzottak!
Fogta a faliszónyeg sarkát, amit arra használt, hogy eloltsa a
238
tüzet, és felkapta a kulcsokat. A lelógó szövet füstölgött, de kitar-
tott.
Gyorsan kipróbált egymás után három kulcsot az ujjai még a
rongyon keresztül is felhólyagosodtak. A hall ajtaja felé pillan-
tott. Még nem jött senki. A negyedik kulcs elforgatta a zárat, de a
fém túl hajlékony volt és megakadt. Olajfüst borított el mindent.
Kinyílt a zár. Nem tudta kihúzni a kulcsot.
Még egyszer odapillantott a terem bejárati ajtajára Még mindig
senki.
Az uralkodó hálószobájába lépett és bereteszelte maga mögött
az ajtót.
Nem volt igazán elképzelése arról, hogy milyen látvány fogad-
ja: talán hogy Gógös Cling egy hatalmas arany és ezüst baldachi-
nos ágyon alszik. De nem ezt látta.
A szoba úgy nézett ki, mint egy kórház!
Az uralkodó keskeny vaságyon feküdt!
A szoba mocskos volt!
Búzlött!
Egy lepedó alatt összekuporodott alak látszott. Heller odalépett
és felemelte a lepedót.
Gógös Cling minden portréján magas, arányos testalkatú,
dölyfös, arrogáns, középkorú uralkodó volt, úgy kilencven-száz
éves.
Ez a teremtés annyira távol állt ettól, hogy Heller egy pillana-
tig azt hitte, más szobába tévedt.
Kis éjjeliszekrény és egy lámpa volt mellette. Heller bekap-
csolta.
Igen, ez ugyanaz az ember. De legalább száznyolcvan éves!
Összeaszott és ósz öregember volt. Csak a rendezetlen hajfürtjei
maradtak változatlanok. Az arcát májfoltok fedték, de nem ez
volt a legfeltúnóbb: úgy nézett ki, mintha halálra éheztették vol-
na. Szinte rászáradt az arcbóre és azon át is meg lehetett számolni
a néhány megmaradt fogát.
Miközben Heller bámulta, hirtelen hunyorogni kezdett a férfi.
Rendkívül vörösek voltak a szemei. Erótlen kezét védekezésre
239
emelte. Aztán a félelmet valamiféle felismerés váltotta fel.
Reszketett a hangja: – Maga királyi tiszt?
– Felség! – mondta Heller és azonnal fél térdre ereszkedett.
A csontváz-sovány kéz kinyúlt, erótlenül hullott Heller mellé-
re.
– Egy valódi királyi tiszt! – mondta, mintha túlságosan sok
lenne neki ahhoz, hogy elhiggye.
– Szolgálatára, Felség!
– Ó, hála az isteneknek! Végre! Az összes leszármazottam ne-
vében kérem, vigyen el innen, mielótt Hisst megölet!
Heller meg akart szólalni. Az elószobában bakancsok léptei
hallatszottak. Sok! Az egyik tiszt mégiscsak riadóztatott.
J et elókapta a rádióját.– MOST! – mondta.
Az ajtó befelé feszült!
Apparátus órök kiabáltak odakint.
Valahol felbógött egy sziréna, aztán sikításig emelkedett a
hangja. Más jelzések is csatlakoztak hozzá.
Heller az ajtónál vo lt. Kitárult!
Az elsó ór arcába csapott a tiszti pálca. Visszahókölt, de a su-
gárfegyvere már Heller kezében volt. A tus az ór mellére sújtott.
Heller fél térdre ereszkedett.
Az ujja a ravaszra csapott.
A megránduló puska ívet húzott a futó járórök felé.
Láng tört ki a helyükön.
A járórök darabjai röpködtek szanaszét a szobában.
Heller felállt. Egy ór megmozdult. Még egyszer lótt.
Csak füst és megcsonkított testek voltak az elószobában.
Fültépó volt a szirénák és vészcsengók hangja.
A lárma erósödött az épületben.
Heller visszalépett a szobába.
Megragadott egy takarót és beletekerte az uralkodót. A férfi
elkeseredetten kapkodott a levegóbe. Heller hirtelen ráébredt,
hogy a mellette lévó szekrény felé nyúlkál.
Heller fogta a szekrényt és kicsapta az ajtókat. A korona, a ko-
ronázási lánc és egy metszett gyémánt pecsét volt benne. Heller
240
mindet besöpörte egy táskába, ami mellettük hevert. Cling bólin-
tott.
Heller felkapta az uralkodót, úgy igazította a takarót, hogy el-
rejtse a táskát, majd átrohant az elószobán.
7. fejezet
Heller letakarva vitte a terhét, hogy senki se lássa, mi az.
Emberek özönlöttek ki az épületból, egymáson áttaposva, va-
dul forgó szemekkel.
Lement a széles lépcsósoron – magukkal sodorták, mint forgá-
csot az áradat.
Szirénák és vészcsengók hasítottak a levegóbe.
Megpróbált elkanyarodni, de a rohanó tömeg továbbsodorta.
Nagy nehézségek árán balra küzdötte magát. Hirtelen kijutott a
pánikszerúen rohanó tolongásból.
Az uralkodó és a koronázási jelvények közel százötven fontot
nyomtak, és miután Heller oly sokáig tartózkodott a Földön, a
megnótt gravitáció miatt nehéznek találta a futást. De kitartóan
futott észak felé, a hegy felé.
Ahogy megkerülte az épületet, újabb üvöltözó tömegbe ütkö-
zött bele, akik kelet és dél felé menekültek. A falhoz kellett hú-
zódnia és védekeznie kellett az elhaladók nekiütódése ellen.
Újra elindulhatott. Futni kezdett. Átment a parkon.
Egy újabb csürhe jött, mint a faltöró kos. Lekuporodott egy
szobor mögé és hagyta óket elrohanni.
Aztán újra futni kezdett. Megkerülte a legészakibb épületet és
megtalálta a kábelcsatorna nyomvonalát. Felfutott a csatorna
mentén a torony irányába.
Kalapált a szíve és egyre jobban zihált. Kezdtek fájni a karjai.
Még fél mérföldet kellett felkapaszkodnia a sziklákon keresztül.
Botladozott, alig kerülte el a sziklákat, mélyedéseket ugrott át
– futott fel a vontató irányába. Úgy érezte, hogy kiköpi a tüdejét.
Az utolsó száz yard kínszenvedés volt.
241
Elérte a zsilipet. Krak grófnó kinyitotta neki. Aggódó arca
homályos folt volt a sötétben.
Heller a zsilipbe tette a terhét.
Utolsó leheletével ezt kiáltotta: – Maximális emelkedés!
A vontató az ég felé rugaszkodott.
A grófnó bezárta a zsilip külsó ajtaját. Betekerte a zárat. Fel-
kapcsolt egy lámpát.
– A kezed! – kiáltott. – Hólyagos!
Heller összecsuklott. Bólintott.
– Igen zihálta, elég meleg helyzet volt!
Elérte óket az idóhatár átlépésének émelyító görbülete. Átmen-
tek rajta és a vontató tovább repesztett az ég felé.
A grófnó bórpótló krémet vett ki a táskájából és bekente Heller
kezeit.
– Hallottam, amikor szóltál, hogy „Most!" – mondta a grófnó
– és megnyomtam a túzgombot Semmi sem történt!
– Rengeteg dolog történt! – mondta Heller, miközben a mell-
kasát fogta és próbált lélegzethez jutni. – Hamis gammasugárzást
küldtél egyenesen a vészjelzó rendszerükre. Beindította a riadót,
ami azt jelzi, hogy a hegyben rövidesen felrobban a fekete lyuk.
Majdnem megöltek a zúrzavarban! Valószínúleg a Palotanegyed
kijárati kapui elótt torlódtak össze. J ól csináltad!
Még egy pár mély lélegzetet vett.
– Hú, nem vagyok formában!
Feltápászkodott és a pilótaüléshez ment, kirántotta a Hullám
méróhajó azonosító kártyáját, egy táskában kotorászott, majd be-
dugta az"Élcsapat cirkáló, rutin járór" azonosítót.
– Hol vagyunk?! – kiáltotta a vontatónak.
– Most lépünk be a külsó védelmi övezet alsó tartományába –
mondta a vontató. – Háromszáznegyvennégy mérföldes magas-
ság. A sebesség ötven mérföld/szekundumra gyorsult. Nincsenek
rajtunk érzékelósugarak.
– Talán sikerült mondta Heller, de ez nem jelent túl sokat.
Nincs hová mennünk!
Krak grófnó követte vissza a zsilipbe. Összeszedte, amit elótte
242
berakott.
– Aláírattad?
Heller nem válaszolt. A kis orvosi szoba felé ment. A táskát
ledobta a sarokba, a takaróba csavart testet pedig az asztalra fek-
tette.
Krak grófnó értetlenül nézte.
– Azt kérdeztem: „Aláírattad?"
Heller biztonságosan leszíjazta a testet és odafogatta a lógó
végtagokat.
– Nem – válaszolta.
– Ó! – nyögött fel Krak grófnó.
– Más kötelességek jöttek közbe! – mondta Heller. – Megfogta
a vén csuklót, hogy megnézze a pulzusát.
– Mi más kötelesség lehetne fontosabb? – mondta.
Heller az asztalon lévó férfira mutatott.
– O. Ofelsége, Gógös Cling.
– MICSODA? – meredt rá közelebbról. – Te jó ég! O AZ!
Aztán azt kérdezte:
– Alá tudja még írni?
Heller megrázta a fejét.
– Nem tudom – mondta. – Nem ezért hoztam el. Hisst fogság-
ban tartotta, ezért azt parancsolta, hogy mentsem meg. – Újra
megrázta a fejét. – De nem hiszem, hogy bármi haszna lett volna.
Úgy túnik, haldoklik.
– Ó, NE! – kiáltott Krak grófnó.
– Attól tartok, igen – mondta Heller. – Szörnyen gyenge a pul-
zusa!
– Ettól nincs rosszabb – kiáltotta a grófnó.
– De van! – mondta J et. – Nincs felvétel a parancsáról. Ezért
amikor észbe kapnak és rájönnek, hogy nem robbant fel a hegy,
hanem csak hamis gamma-sugár volt, azt fogják hinni, hogy elra-
boltam ót.
– Miért? Nem tudhatják, hogy te voltál az.
– De, tudták és tudni is fogják! – mondta Heller. – Volt egy kis
nézeteltérésem egy órjárattal az uralkodó szobájánál. Elkövettem
243
egy súlyos hibát annak ellenére, hogy senki nem ismert fel. A ve-
rekedésben elejtettem a tiszti pálcámat. Rajta van a nevem!
– Ó, J ettero.
– Igen. Idióta vagyok. Elkövettük az egyik legnagyobb állam-
ellenes búncselekményt. És nincs hová mennünk!
244
HATVANKILENCEDIK RÉSZ
1. fejezet
Heller odaszólt a vontatónak:
– Hol vagyunk most?
– Hatszáz mérföld magasság, gyorsulunk. Egyszer kérdeztek
ránk, utána nem kerestek. Kérem, zárja le az ablakok sugárzásvé-
dó pajzsait! Rövidesen belépünk a magnetoszféra alsó peremébe.
Heller kiment és lezárta a pajzsokat.
– Más veszély? – kiáltott.
– Túl közel fogunk menni a Niko holdhoz, ha tartjuk ezt az
irányt.
– Kikerülni! – mondta Heller.
– J obb, ha átgondolja, hogy hová megyünk – jelentette ki a
vontató. – Ezzel a gyorsulással csak az ég tudja, hol kötünk ki.
Heller visszament az orvosi szobába. A grófnó még több taka-
rót hozott. Még jobban betakarta az uralkodót.
– Azt hiszem, épp most aludt el, de szörnyen nyugtalannak lát-
szik.
J et újra megnézte a pulzusát.
– A szívverése túl gyengének és szabálytalannak túnik. Több
segítségre van szüksége, mint amit én tudok adni.
Visszament a pilótafülkébe. Bekapcsolt egy rádiót és a rendór-
ségi sávra állította.
Azonnal harsogni kezdett: – ... lójenek, amint meglátják. Min-
den jármú és egység: riadó! Általános körözést adtak ki J ettero
Heller X fokozatú Flotta harcmérnök ellen, mivel gyilkossági kí-
sérletet követett el Lombar Hisst Apparátus vezetó és miniszter
245
ellen. A tiszt fegyvert visel és elszánt. Ne vállaljanak semmilyen
kockázatot. Lójenek, amint meglátják! Minden jármú és egység:
riadó! Általános körözést...
Krak grófnó is hallotta.
– Honnan tudhatja, hogy te voltál az?
Heller megrázta a fejét.
– Az most nem számít. Az a fontos, hogy itt van egy borzasz-
tóan beteg ember és nem tudok segítséget keríteni neki. Ebbe
nem merem belekeverni a Flotta semelyik egységét.
A császár nagyon nyugtalan volt, néha görcsösen rángatózott.
Keze kicsúszott a takaró alól. Heller rábámult. Megfogta a csuk-
lóját és a fény felé fordította a karját.
Krak grófnónek elakadt a lélegzete. A kar belsó oldalán végig
sebek és szúrásnyomok voltak.
Heller megnézte a másik kezét, amit még rosszabb állapotban
talált.
J et letette a kezet és elóvett egy zseblámpát. Kinyitotta a csá-
szár egyik szemét, megvizsgálta és hátrább állt.
– Heroin! – mondta.
– Micsoda?!
– Már láttam ilyet. Mary Schmeck.
– Ki? Egy nó?
– Nem számít. Meghalt szegény. Pedig csak egyetlen adag
drog kellett volna!
Krak grófnó nem értette.
– Mi történt?
J et nem vett tudomást róla.
– Hisst heroinfüggóvé tette a császárt – mondta Heller. – Nem
tudom, hogy adott-e neki valami mást is. Mindenesetre kezdód-
nek az elvonási tünetek, és az ó korában nem hiszem, hogy bírná
a szíve.
– Szegény! Akár aláír bármit, akár nem: ne hagyd meghalni,
J ettero!
Heller egy pillanatig bénultan állt, aztán felderült az arca.
– Megvan! – mondta. – Tartsd az arcára azt az oxigénmaszkot.
246
Mindjárt visszajövök.
Volt egy megoldása. Hozott ugyan magával heroin, ópium és
amfetamin mintákat a Földról, de ezeket más bizonyítékokkal
együtt átadta Crupnak, hogy vigye el Bisnek. Viszont eszébe ju-
tott, hogy Grisnél volt valami drog aznap, amikor a Voltáron az
induláskor hajóra szállt. Elment abba a kabinba és kinyitotta a
szekrényeit. Eloszlottak a reményei. Nem talált semmit.
Arra gondolt, hogy Gris talán máshová rejtette óket. Átment a
következó legénységi kabinba, ahol Stabb kapitány lakott. Az
antimanco kabinokat nem takarították ki. Kinyitotta a szekrénye-
ket.
CSOMAGOK!
Amfetaminok, morfium és heroin!
Stabb is szedte!
Gyorsan megnézte antimanco legénység többi tagjának szek-
rényeit.
Ok is drogoztak!
Összepakolt pár csomagot és visszament az orvosi szobába.
– Van! – mondta Kraknak. – Már csak azt kéne tudni, hogyan
kell beadni?!
– Csak nem akarod belóni azzal a méreggel? – kérdezte döb-
benten a grófnó.
– Biztosan furcsa, hogy így kezelem az uralkodót, de pillanat-
nyilag csak így akadályozhatjuk meg, hogy nagyon rossz állapot-
ba kerüljön. Ha NEM teszem meg, akkor felébred, hidegrázása és
hóhullámai lesznek, nagyon fájni fog a lába és valószínúleg túl-
terheli a szívét. Ezután felmegy a láza, hányási rohamai lesznek
és valószínúleg meghal.
Megpróbált visszaemlékezni arra, amit az FBI irodájában ol-
vasott. Csak az ragadt meg az emlékezetében, hogy Mary
Schmeck nem halt volna meg, ha megkapja az adagját.
Talált egy fémbögrét. Berakta egy sterilizálóba. Aztán vizet
rakott bele és egy gázégó fölött felforralta. Egyáltalán nem volt
biztos, hogy jól csinálja-e, és könnyen elronthatta. Még csak azt
sem tudta, hogy mennyi heroint használjon. Kinyitott egy papír-
247
zacskót és ellenórizte, hogy tényleg az van benne. Beleszórt egy
keveset a forró vízbe és figyelte, ahogy feloldódnak a fehér kris-
tályok.
– Tudjuk, hogy mit csinálunk? – kérdezte Krak grófnó tóle
szokatlan kétkedéssel és bizonytalansággal.
– Nem – mondta Heller. – Csak azt tudjuk, hogy ha nem tesz-
szük meg, akkor holnapra meghalhat! Fogd azt a vérnyomásméró
csövet és tekerd a felsó karja köré!
Heller kivett egy sugárfecskendót egy fiókból és feltöltötte a
folyadékkal. Vénát keresett a kar belsó oldalán. Nem talált olyat,
ami nem volt sérült. J elzett a grófnónek, hogy szedje le a csövet,
amit rátekert. Megkérte, hogy tekerje a császár combjára. Semmi-
lyen véna nem látszott.
Heller nagyot sóhajtott. Egyszerúen befecskendezte a láb belsó
oldalán.
– Csak reménykedhetünk! – mondta. – Nem tudom, mennyire
szokott hozzá. Nem tudom, múködik-e az ilyen bór alá adott in-
jekció. Nem tudom, hogy túladagoltam-e. Figyeld, és kapjon to-
vábbra is oxigént.
– Micsoda kockázat! – mondta Krak grófnó.
– Igen – válaszolta J et –, de a legnagyobb kockázat az, ha
semmit sem teszünk.
Lélegzet-visszafojtva álltak.
A császár nyugtalansága lassanként abbamaradt. Netán kómá-
ba esett?
Heller megnézte a pulzusát. Nagyon nehéz volt megítélni, de
talán erósödött. A légzése könnyebbé és egyenletesebbé vált.
Nem adagolták túl?
Kinyílt a szeme. Félretolta az oxigénmaszkot. Nem volt köny-
nyú kiigazodni a sovány és beesett arcon. Olyan volt, mint szem-
benézni a halállal. Rájuk nézett. Hosszan, remegve sóhajtott,
majd becsukta a szemét.
Heller megnézte a pulzusát és meghallgatta a légzését.
– Csak alszik. Bárcsak meg tudnánk etetni!
– Ha felébred, megpróbálom – mondta Krak grófnó. – Ennél
248
sokkal komolyabb segítségre van szüksége!
– Így van – mondta Heller –, de ha Lombar Hisst ilyesmire ve-
temedett, akkor minden követ meg fog mozgatni, hogy visszakap-
ja. És Ofelségének is meggyózódése, hogy az a biztos halál. Rá-
adásul nem hiszem, hogy lenne egyetlen árva orvos is a konföde-
rációban, aki tudja, hogyan lehet megszúntetni a drogfüggóséget.
Ez teljesen új terület. Semelyik bolygón sem szállhatunk le a
Konföderációban...
Hirtelen egymásra néztek. Egyszerre kiáltották:
– PRAHD!
2. fejezet
A Földre menekültek több mint huszonkét fényévre a Voltártó
l.
A Vontató Egy amit Kaukalsia Hercegnek kereszteltek át a
galaxisközi utazásokra méretezett jövó-múlt fóhajtómúveit a ga-
laxison belül használva és vontatmány nélkül három nap alatt
szelte át az úrt a Blito-P3-ig. Ez olyan elóny volt (Heller tudta),
ami öt hét és három nap elónyt adott nekik minden más hajóval
szemben, amelyik követni tudta volna óket. Üldözés esetén ehhez
minden más hajónak hat hét kell, és kétsége sem volt afelól, hogy
Lombarnak eszébe jut a Föld, mint általuk használható lehetséges
menedék. Idót nyert.
Heller és Krak grófnó egymást váltva ápolta az uralkodót. A
helyzet vészes volt: Gógös Cling a kóma szélén állt és nehéz volt
szót érteni vele.
Nem csak Cling életét fenyegette veszély: ha nem nyújt bizo-
nyítékot, hogy a saját parancsára vitték oda, akkor Hellert azzal
vádolhatják, hogy elrabolta. De Heller megérdemelt minden el-
ismerést, mert nem töródött ezzel: csak az uralkodó életétnek
megmentésén járt az esze.
Volt más gond is, amit Heller és Krak is tisztán látott. A császár
alig tudott nyelni és majdnem lehetetlen volt ételt vagy fo-249
lyadékot adni neki. A vénái annyira tönkrementek, hogy nem le-
hetett megoldani az intravénás táplálást. Krak grófnó vizes szi-
vaccsal nedvesítette az öreg testet és tartotta nedvesen repedt aj-
kakat. Azt kívánta, bár tudna valami módot a táplálására.
Három-hatóránként, amikor elkezdett hánykolódni, újabb adag
heroint adtak neki: úgy túnt, csak ez tartotta mozgásban a szívét.
Elgyötörten és aggódva értek végül a törökországi Afyonhoz,
majd este a sötétben leereszkedtek a hegycsúcs hologramján ke-
resztül és megérkeztek a Föld bázisra.
Faht bej aggódva várta óket a hangárban. Csak hét napja tá-
voztak, és remélte, hogy minden simán megy majd a Voltáron.
Igaz, Heller mondta neki, hogy baj esetén kimenti ót. Ez biztosan
bajt jelent.
Heller kinyitotta a zsilipet és lekiabált: – Hívják ide Prahdot és
egy mentót, méghozzá gyorsan!
Faht bej elrohant, felkapott egy telefont és tárcsázott. Mire
visszajött, már odatettek egy létrát a vontató oldalához. Heller ta-
karóba tekert dolgot cipelve jött le.
– Ki ez? – kérdezte Faht bej, amikor Heller leért. – Bajban va-
gyunk?
– Késóbb, késóbb! – mondta Heller. Végigvitte a terhét az
alagúton, Faht bej mellette rohant.
– Hol van Gris? – kérdezte Faht bej.
– Halott, ha jól tudom.
– Hála az égnek! – kiáltotta Faht bej. – Remélem, rút halála
volt!
– Úgy tudom – mondta Heller. – Hol az a mentókocsi?
– Jön, jön! – mondta Faht bej.
Mire a munkások barakkjához értek, már ott volt a mentó és
Prahd. Heller csomagját egy hordágyra rakták és hamarosan vé-
gigszirénáztak a kórházhoz vezetó úton.
– Mi a baja? – kérdezte Prahd lehúzva a takarót.
– Ha tudnám, nem lennék itt – mondta Heller. – A kóma szélét
súroló heroinfüggóség, de nem látszik javulás. Nem hiszem, hogy
a szíve kibírná az elvonást. És van még valami.
250
Prahd a beesett arcra és az aszott kezekre nézett: Kiszáradás.
Válságos.
– Úgy túnik, nem tud nyelni. A vénái mind tönkrementek. Fi-
gyeljen: teljesen biztonságos kórterembe kell vinni, és senki sem
mehet be hozzá!
– Miért?
– Csak csinálja! – mondta Heller.
– Az alagsorba fogom vinni, ahol nem láthatják. Az órök ott
mind süketnémák. Hol van Gris?
– Nyilvánvalóan halott!
– Hála Allahnak, aki ontja ránk az áldásait! – sóhajtott fel
Prahd. – Ez csodálatos hír! Akkor mind megnyugodhatunk.
– Nem egészen. Ha ez az ember meghal, akkor sajnos mind-
annyian bajban leszünk!
– Ki ó?
– Ne töródjön vele! – mondta Heller.
Az alagsor bejáratánál vették ki a kocsiból. Lejött Bildirjin nó-
vér és elókészíttetett egy fürdókádat: abba rakták bele a beteg fér-
fit.
Prahd múszerekkel kezdett dolgozni, aztán csöveket csatlakoz-
tatott. A munka gyors volt és serény, így Heller félreállt.
Végül Prahd mindennel végzett, amit hirtelenjében megtehe-
tett. Odament az aggódó Hellerhez.
– Ez egy összeomlott speed-roncs. Amfetamin.
– Akkor én rossz drogot adtam neki! – mondta Heller.
– Nem, nem – mondta Prahd. – Heroinfüggó is volt. Azzal,
hogy adott neki, megóvta az elvonási tünetektól, ami megölhette
volna, mivel a szíve már legyengült. Élénkító és nyugtató szere-
ket fogyasztott: ha túl rossz kedve volt, speedet vett be; ha túl jó
kedve volt, heroint. A lényeg az, hogy élve idehozta!
– Alig élve... – mondta Heller.
– Bizonyára majdnem halott volt, amikor megtalálták – jelen-
tette ki Prahd. Eleve idós volt, az amfetamin pedig gyorsabb öre-
gedést okozott. Ez az anyag éveket öregít néhány hónap alatt. Ha
voltak fogai, amikor rászokott, akkor mostanra kihullt a legtöbb
251
és gyakorlatilag elsorvadt minden mirigy a testében. Ki ó?
Heller nem válaszolt. Nem akarta Prahdot ezzel a sokkal ter-
helni.
Prahd ebból megértett valamit. Visszament és megnézte a vér-
képet és más eredményeket. Metszó zöld szemeit Hellerre sze-
gezte.
– Ez nem közember. A nemesség tagja, akit sok ezer, sót sok
tízezer évnyi nagyon szelektív nemesítés hozott létre.
– Talpra tudja állítani?
– Nem biztos... Az elméje biztosan eltompult: a szókincse né-
hány száz szóra fog csökkenni. Évekig tart, amíg megszabadítjuk
az amfetaminoktól, és mivel már ilyen öreg, még az is kétséges,
hogy kibírja-e!
– Életben tudja tartani?
– Nem garantálom – válaszolta Prahd.
– Alapvetóen – mondta Heller – emberbaráti ok miatt itt van.
Nem hagyhattuk, hogy megöljék. De az is fontos, hogy tudjon
beszélni és írni.
Prahd szeme elszúkült. Visszament és ránézett a folyadékban
lebegó öntudatlan idós emberre. Látszott, hogy az emlékei között
kutat. Hirtelen felemelte a kád takaróját és maga felé fordította az
idós ember vállát. Elóvett egy kefét, belemerítette a folyadékba és
végighúzta a bórén.
Elótúnt egy üstökös szimbóluma.
Prahd hátralépett, a szeme elkerekedett a döbbenettól.
– A jel, amit a királyi babákra raknak! – Hellerre meredt.– Ez
Gógös Cling, Voltár uralkodója!
– Igen – mondta Heller –, és ha nem tudja olyan állapotba
hozni, hogy ó bizonyítsa, hogy az ó parancsára hoztuk el a
Palotanegyedból, akkor minket mind kivégeznek egy elrabolt
uralkodó rejtegetéséért.
Prahd lerogyott egy padra. Megtörölte a homlokát a köpenye
ujjával.
– Így lettem a király magánorvosa!
252
3. fejezet
Krak grófnó a vontató zsilipjénél várta Hellert.
– Túléli?
– Nem tudom – válaszolta Heller.
– Szegény öreg! – sajnálkozott a grófnó. – Mikor derül ki?
– Néhány napig nem. Benne vagyunk a pácban, de most leg-
alább gondoskodhatok róla, hogy ez a bolygó biztonságos legyen!
– Gondolod, hogy szükségünk lesz rá?
– Kétlem! De Izzy a barátunk és jobb lenne utánanézni, hogy
jól van-e. Egyáltalán nem akkor akartam elmenni, amikor elmen-
tünk, és nem is mentem volna el, de úgy gondoltam, hogy idóben
hazaérhetünk, hogy riadóztassam a Flotta hírszerzését. Ez nem
jött össze.
Elóvette a képtelefont és levitte a hangárba, ahol nem árnyé-
kolja le a vételt a vontató. Rácsörgetett.
Semmi sem történt!
A képernyó üres maradt.
Még csak késó délután volt New York-ban. Izzynek ott kellene
lennie!
A következó két órában többször megpróbálta.
Semmi eredmény!
Felment az alagúton Falit Bej irodájába és egy távolsági hívást
kért, de elakadt a török telefonközpontnál. Valami miatt nem si-
került: nem tudták kapcsolni.
Heller a bázis telexén keresztül akart üzenni a bázis New
York-i irodájának. A kiírás azt mutatta, hogy dolgoznak. Amikor
rájöttek, hogy ki van a gép mellett, izgatottak és udvariasak let-
tek: nagyon boldogok voltak, hogy a Flottához tartoznak. Heller
megadta nekik a számokat az Empire State Buildingben és meg-
kérte óket, hogy valami módon érjék el Izzyt és kérjék meg, hogy
menjen az irodájába és válaszoljon a képtelefonon.
Várt. Hirtelen megjelent a kiírás:
A NEW YORK-I KEZELO AZT MONDJ A, HOGY
SEMELYIK MEGADOTT SZÁM NEM MUKÖDIK.
253
Heller visszaírt:
RAHT OTT VAN?
Választ kapott:
NEM URAM, O A BÁZISON VAN.
Heller megköszönte és kikapcsolta a gépet. Kiment és megta-
lálta Rahtot a hangár legénységi szállásán.
– Tud bármi bajról? – kérdezte, miután üdvözölték egymást.
– Nem, uram. Az idejövetelem elótt két nappal beugrottam
oda. Minden rendben volt az irodában. Természetesen New
Yorkban meglehetósen kuszák a dolgok, ahogy itt is. Bizonyára
tudja, hogy Törökország és Svédország is bevonult az egykori
Oroszország területére és arra készülnek, hogy háborúban döntsék
el, hogy kihez tartozzon a terület. Amerikában általános moz-
gósítás lépett életbe. Nem tudom, van-e köze ennek az orosz ügy-
höz. Amikor eljöttem a Kennedy reptérról, katonák voltak min-
denhol. A járatok is bizonytalanok voltak. Ez segít?
– Nem – válaszolta Heller. – Úgy túnik, ennek nincs köze
Izzyhez.
– Sokféle betegsége van, allergiák meg minden. Biztos, hogy
jó l vo lt?
– Én magam láttam ót. A hallban rohant egy köteg papírral:
elégedettnek és tevékenynek túnt.
– A mindenit! – bosszankodott Heller – Mi történhetett vele az
elmúlt két napban? Semelyik telefonja nem múködik!
– Akarja, hogy visszamenjek, uram?
Heller megrázta a fejét: – Milyen nap van ma Földön?
– Szerda, uram.
– Az összes opció lejár jövó hétfón. Ha nem érvényesíti óket,
akkor jókora bajban lesz.
Heller visszament a vontatóhoz és felmászott a fedélzetre. A
hajófarban akadt dolga. Miután átöltözött nyugati stílusú nyári öl-
tönybe, Krak grófnó jött be.
– Figyelj! – mondta Heller. – Arra kérlek, hogy tartsd szemmel
az uralkodót és ügyelj arra, hogy minden a lehetó legjobban
menjen! És tartsd a szemed a bázison!
254
– Hová igyekszel? – kérdezte rémülten.
– Ahmed és Ters elvisz Isztambulba. Elkapom a hajnali New
York-i gépet.
– Jaj, ne! Izzy bajban van?
– Nem tudom. Megígérem, hogy nem lépek le semmilyen
Miss Amerikával! Pár napon belül visszajövök. Elérsz a lakosztá-
lyunkban, vagy üzenetet hagyhatsz.
Bedobált néhány dolgot a táskájába. Aztán odament egy szek-
rényhez és kivett egy összecsukható úrszánt és néhány bombát.
– Uram isten! – kiáltott Krak grófnó. – Ez háborúnak túnik!
– Már nagyon a levegóben lóg. Csak óvatos vagyok!
– Bombákkal? Óvatos?!
Heller nevetett és megcsókolta ót. A zsiliphez ment. Hirtelen
szörnyú nyivákolás hallatszott. Mr. Kaliko a létra tetején állt és
nem engedte Hellert lemenni.
– Látja a ruhádat és a táskát – mondta Krak grófnó. Azt hiszi,
hogy elmész, ót meg itt hagyod.
Heller a macskára nézett.
A macska szánalmasan nyivákolt.
Heller nevetett, fogott egy válltáskát, belerakta Mr. Kaliko ko-
sarát, aztán felemelte a macskát és beledobta. A vállára vette a
pántot. Mr. Kaliko pedig kitette a pracliját a kosár szélére és do-
rombolva kinézett.
A grófnó és Heller elbúcsúzott. Heller lecsúszott a létrán. Na-
gyobb háborúba indult, mint gondolta!
4. fejezet
Mr. Kaliko kimondottan élvezte az utat New Yorkba. J et nem
amerikai légitársasággal utazott. Ez nem ragaszkodott túlságosan
ahhoz, hogy a kisállatot speciális dobozba rakják – miután J et
meggyózte óket és az utaskísérók hagyták, hogy egy pótülést fog-
laljon el Heller mellett: egy ablak melletti ülést, ahonnan meg-
csodálhatta a különféle tengereket és hegyeket. Az ételt is élvezte
255
a repülón és a hosszú brüsszeli átszállásuk közben az elegáns ét-
teremben. Tetszett neki az ikerágy is a luxusszállóban. Belgium-
ból Heller újra megpróbálta felhívni Izzyt. Azt mondták neki,
hogy a szolgáltatást felfüggesztették. Átkapcsoltatta a hívást a
lakosztályukba. Balmor vette fel.
– Tudod, hol van Izzy? – kérdezte Heller.
– Nem, Mr. J et, de jó magam is elgondolkodtam ezen. Vasár-
nap itt volt, és tegnap is be kellett volna ugrania, hogy megnézzen
néhány cserepes fát, amiket a kertész ültetett. De nem mutatko-
zott. Valami baj van?
– Remélem, nem! – mondta Heller. – J ókora baj lenne, ha el-
túnt volna! Jöjjön elém a Kennedy reptérre a Silver Spirittel! Ot-
tani idó szerint péntek délután kettókor érkezünk – és megadta a
járatszámot.
– Úgy örülök, hogy hazajönnek. Önnel van a hölgy, uram?
– Ezúttal nem – mondta Heller. – De jól van és üdvözletét kül-
di!
– Olyan elbúvöló lány, egy igazi amerikai lady. Délután két
órakor a Kennedyn, uram!
Már az Atlanti-óceán fölött repültek, amikor Heller megtudta,
hogy a macskát nem engedik be az országba, hacsak nem tartják
karanténban több hónapig.
– Senkit sem látnak szívesen – mondta a macskának. – Foggal-
körömmel tiltakoznak. De mi majd kieszelünk valamit!
Amikor kiszálltak, Heller a táskájába tette a macskát és szoro-
san összehúzta a cipzárt – csak egy kis nyílást hagyott, hogy kap-
jon valamennyi levegót.
Az érkezési pultnál a határór elvette Heller útlevelét, kikereste
a titkos könyvében, hogy nem körözik-e valahol J erome Terrance
Wistert, gombokat nyomott meg a térdével, titkos képernyóket
nézett meg, majd minden különösebb huzavona nélkül átengedte
Hellert.
Pontosan utána következett az USA vám kézipoggyász pultja.
Tolongott a tömeg. Találtak néhány idós hölgyet, akiknél fürdósó
volt, de a vámosok biztosak voltak benne, hogy az kokain. Kezü-
256
ket-lábukat szétrakva a falhoz állították és megmotozták óket: ti-
pikus amerikai fogadtatás.
Heller várt a sorban. Lehajolt, hogy megkösse a cipójét, ami
nem kis teljesítmény, ha figyelembe vesszük, hogy nem fúzós
volt! A táskát arrébb húzta a padlón, eközben a lábak takarásában
kiugrott a macska.
Heller utasítást suttogott neki. Utána felállt és végigment a ké-
zitáskás vám soron.
– Macskaeledel?! – mondta a vámos. – Mi az ördög ez? Maga
amerikai macskaeledelt hoz be? Barney, nyisd ki ezt a konzervet
és nézd meg, hogy hasis van-e benne.
A Barney nevú vámos megtette ezt, majd visszajött a dobozból
eszegetve.
– Nincs benne drog. Csak tartósítók. Ezek közül viszont kettó
szerepel a Közegészségügy rákkeltó anyag listáján. El kell ko-
boznunk az egészet!
Heller átadta a macskaeledelt. Továbbsétált. A macska csend-
ben követte a pult alatt. Átment a poggyászkiosztóba, a kézitáská-
ját a pulthoz vitte, megjelöltette, majd fogta és kisétált az elócsar-
nokba. A macska a váróterem egyik székén ült és mosakodott.
– Olyan hosszú a búneid lajstroma, mint a farkad, – mondta
Heller. – Most engedély nélküli bevándorló vagy. Meg kéne már
javulnod! – Visszarakta a macskát a táskába.
Mindenütt nyüzsögtek a fegyveresek.
Balmor ott volt és észrevette. Heller megkérte, hogy várjon,
amíg újra megpróbálta felhívni az Empire State Buildinget. A te-
lefon még mindig nem múködött.
Kimentek a parkolóba, ahol a Rolls várt. A sofór tisztelgett.
– A lakosztályhoz megyek, rendbe hozom magam és ruhát vál-
tok – mondta Heller. – Aztán vigyen a belvárosba az irodába.
Úgy néz ki, rengeteg sürgós dolgom lesz.
– Remélem, nincs több baj! – mondta Balmor az elsó ülésról,
miközben vezetett. – Nagyon aggódunk a hölgy miatt. Az egész
személyzet! Mr. Epstein napokig sírt. Sajnálom, hogy Miss Joy
nem jött magával! Mióta felhívott, buzgón díszítettük a lakásukat.
257
Nagyon meg fog lepódni.
– Mr. Epstein megtartotta az egész személyzetet? – mondta
Heller.
– Igen, uram. Nem hagyta elhanyagolni az ön otthonát. Remé-
lem, tetszeni fog, amit talál, uram.
Körülbelül egy órán át haladtak a sztrádákon, amik tömve vol-
tak katonai konvojokkal és az általános mozgósítás jeleivel. Vé-
gül letértek a Central Park nyugati részén és behajtottak egy
mélygarázsba.
Heller Izzy miatt aggódott. Elsóként szállt be a liftbe és szállt
ki a liftból a felhókarcoló tetején. Átsietett a kis elótéren és kinyi-
totta a bejárat i ajtót.
Átmentek a szobán.
Egy hang azt mondta: – Álljon meg ott, ahol van!
Heller megpördült, de egy 45-ös automata Colttal találta
szembe magát!
A fegyveres felkiáltott: – Letartóztatom!
Két férfi jött eló az oldalhelyiségekból. Géppisztolyt szegeztek
Hellerre.
J et végigmérte óket. Az elsó a hadsereg századosa volt. A má-
sik kettó fehér sisakos katonai rendész.
Odaért Balmor. Leejtette a kézitáskát.
– Jaj, uram! – kiáltott rémülten. – Fogalmam sem volt erról!
– Semmi gond! – mondta Heller. – Valószínúleg a reptéren az
érkezéskor az a fickó riasztotta óket.
– Pontosan! – mondta a százados. – Ormester, tegye a dolgát!
Egy harmadik katonai rendész jött eló a könyvtárból, a piszto-
lyát a pisztolytáskájába tette, majd levett egy bilincset az övéról.
– Egy pillanat! – mondta Heller. – Mi ez az egész?
– Maga katonaszökevény! Nem jelentkezett, amikor az elnök
két nappal ezelótt általános mozgósítást rendelt el.
– Felmentésem van!
– Ez érvényét vesztette abban a pillanatban, amikor elrendel-
ték az általános mozgósítást! – mondta a százados. – Maga tarta-
lékos tiszt, így nagyon jól tudja, hogy jelentkeznie kellett volna a
258
sorozáson! Ezért maga katonaszökevény. Legalább öt évet kap.
Ormester, a bilincseket!
– Álljon meg a menet! – mondta Heller. – Külföldön voltam.
Csak néhány órája érkeztem!
– Hm! – mondta a százados.
– Ez igaz, uram – mondta az órmester. – A reptérról kaptuk a
fülest.
– (Bíííp)! – mondta a százados. – Maga hadijogász, Wister?...
Tudtam! Perelni fog, igaz?
– Feltétlenül! – mondta Heller.
– Az a sok papírmunka! – mondta a százados. – Amilyen el-
foglalt vagyok, egyszerúen nincs idóm, hogy hosszú jelentéseket
írjak, meg a tárgyalására járjak. Megmondom, mit csináljunk!
(Csak szívességként, magára való tekintettel, mivel tiszttársam
lesz.) Vegye az egyenruháját, mi meg levisszük, hogy besoroz-
zák.
– Kivasaltatom az egyenruháját – mondta Balmor és besietett
Heller hálószobájába. Azonnal visszajött. – Uram! – siránkozott.
– Az egész személyzetet bevitték oda, megkötözték a kezüket és
lábukat!
– Eressze el óket! – mondta a százados az órmesternek. – Ez a
fickó nem harcos, az látszik! De az országnak szüksége van min-
den emberre. Fogja az egyenruháját és öltözzön fel!
– Miután besoroztak, mi fog történni? – kérdezte Heller, mert
aggódva gondolt Izzyre.
– Maga a Hírszerzéshez tartozik, igaz? – mondta a százados. –
Valószínúleg Camp Dix mellett fog felderítést végezni. Aztán ta-
lán a tengerentúlra megy. Ki tudja? Nem vagyok G-2-es. De a
biztonság kedvéért pakolja össze a málhazsákját. Most a hadse-
regben van, vagyis lesz, ha letette az esküt.
– Külföldön voltam. – mondta Heller. – Elmondaná, miról szól
ez a háború?
A százados sóhajtott.
– Nem tudom, mi értelme, hogy hírszerzó lesz, ha még ezt sem
tudja! De még semmilyen háború sincs. Ez csak elnöki mozgósí-
259
tás. Ma péntek van. Az után fogunk hadat üzenni, hogy hétfón
összeül a Kongresszus. Maga még nem törvénysértó.
– Kinek üzenünk hadat? – mondta Heller.
– Maysabongonak, maga idióta! Azok a (bííípek) megkaparin-
tották az összes olajat, és csak úgy szerezhetjük vissza, ha hadat
üzenünk és lefoglaljuk a Hadizsákmány Törvény alapján.
Heller megszédült.
Ekkor kezdte elóször sejteni, hogy mekkora bajban van Izzy!
A fenyegetó háború kellós közepén áll!
O maga meg itt áll a hadsereg markában és nem tud segíteni
neki!
Tudta, hogy nem maradhat öt hétnél tovább a Földön! Ha to-
vább marad, az végzetes lesz az uralkodónak és a bázisnak is!
5. fejezet
Miközben a terepjárón a hadsereg fóhadiszállására mentek, a
szokásosnál sokkal kisebb volt a forgalom az utcákon.
– Szörnyen szerencsés, hogy elvisszük kocsival! – mondta a
százados. – Amikor kiürül a tank, akkor annyi. Nem tudom, ben-
zin nélkül hogy fogjuk megvívni ezt a háborút.
– Ha jól értettem, azt mondta, hogy lefoglaljuk Maysabongo
készleteit, amint hadat üzenünk – mondta J et.
– Olajat mondtam, nem benzint! – válaszolt a százados. –
Maysabongo megkaparintotta az összes nyersolaj készletet, és
még az sem segít túl sokat, ha lefoglaljuk. Finomítani kell, hogy
benzin és kerozin legyen belóle, ám az olajfinomítók mind radio-
aktívak lettek. Jesszusom, nem tudom, mi hasznát veszik magá-
nak a hírszerzésnél! Úgy túnik, magának egyetlen agysejt sincs a
fejében!
– Akkor még jó – mondta Jet –, hogy Maysabongo nem na-
gyobb egy postai bélyegnél! Nem használnak sok benzint.
– Egyáltalán nem fognak benzint használni, maga tökkelütött!
Bevetjük a hidrogénbombát!
260
– Akkor miért mozgósítottak mindenkit? – kérdezte Jet.
– Kérdések, kérdések! Semmi köze hozzá! A maga dolga az,
hogy engedelmeskedik és meghal! Hát semmit sem tanult a tarta-
lékos tiszti képzésen?!
– Megtaníthattak volna, hogy tartsam a szám! – mondta
Heller.
Úgy látszik, a századosnak ez már jobban tetszett.
– Na végre! J ópofát vágunk és kibírjuk! Egy igazi keménytö-
kú! Talán mégis beletanul a végére!
Hellernek távolról sem volt kedve nevetni. A baráti
Maysabongo megsemmisítésének lehetósége új fényt vetett a
helyzetre.
Nagyon meleg volt: New York tikkasztó tud lenni júliusban.
Korábban ezt nem vette észre, mert a Silver Spiritben és a lakosz-
tályán is volt légkondicionálás. De ebben a nyitott terepjáróban
gózfürdónek érezte a várost.
Lehúzódtak és megálltak a fegyverraktárnál a parkoló kocsisor
mellett. J et felvette a málhazsákját és bekísérték. Az ór adott ne-
kik egy igazolást az átvételéról, majd elhajtottak más szökevé-
nyeket felhajtani.
Jet egy hatalmas csarnokban találta magát. Összecsukható asz-
talok és székek voltak mindenütt. A csarnok zsúfolva volt izzadt
emberekkel, akik papírokkal legyezték magukat. Nagy forróság
volt.
Egy ór egy sarokba vitte J etet, ahol néhány orvosi múszer volt
felállítva. Csak várt, várt; nézte, ahogy az emberek átestek a vizs-
gálaton.
Egyszer csak valaki a papírjait kérte, valaki más megkérte,
hogy vetkózzön le, másvalaki azt mondta, hogy álljon a mérlegre,
megint más azt mondta, hogy köhögjön, újabb valaki azt kérte,
hogy ugráljon és hideg sztetoszkópot tett a melléhez, végül valaki
azt mondta, hogy öltözzön fel.
Egy orvos aláírt néhány papírt, egy ór pedig azt mondta
J etnek, hogy menjen át a fegyverraktár másik részébe.
Fiatalok tömegében várt jó sokat. Aztán valaki három sorba ál-
261
lította óket és kezdte átnézni a papírjaikat.
Valaki azt mondta J etnek:
– Maga tisztjelölt. Ezek sorállományú besorozottak. Rossz
helyre állt!
A fegyverraktár egy másik sarkába irányították. Ott egy na-
gyon öreg, láthatóan nagyon süket ezredes ült egy asztalnál és
rengeteg parancs volt elótte. J et letette elé a papírjait.
– Ki maga? – kérdezte az ezredes.
– Wister, Jerome Terrance; oda van írva! – mutatta Jet.
– Mit akar? – kérdezte az ezredes.
Egy órmester állt fel az asztala mellól és megnézte a papírokat.
– Tisztjelölt, tartalékos tiszt. Az esküt kell letennie.
– Nem érdekel, milyen kesztyút kell levennie! – mondta az ez-
redes.
Az órmester a kezét felemelve mutatta.
– Ja, letennie! – mondta az ezredes. – Rendben Blister, álljon
az asztal elé és emelje fel a jobb kezét!
Heller megborzongott. Ha királyi tisztként más hatalomnak
tesz húségesküt, akkor egykettóre hadbíróság elé kerülhet!
– Ismételje utánam! – mondta az ezredes. És elhadarta az
Amerikai Egyesült Államok katonai esküjét.
Heller voltári nyelven hadarta el a húségesküt Ofelsége, a
Voltár uralkodója iránt.
Az ezredes az órmester elé dobta a papírokat és visszatért a sa-
ját munkájához.
– Mi a fene volt ez? – kérdezte az órmester.
– A hüszédeszkü – mondta Heller selypítve.
– Úgy hangzott, mintha nem azt ismételte volna meg – mondta
az órmester.
– Beted a nelvem – mondta Heller elváltoztatott hangon.
– Aha! – mondta az órmester. – Most menjen oda és vegyék le
az ujjlenyomatát, meg minden!
Heller beállt egy másik sorba és csak várt és várt. Kezdett ag-
gódni. Éjszaka lett. Telt-múlt az idó és nem tudta, hogyan keve-
redjen ki ebból.
262
Végül órá került a sor. Mindegyik ujját tintába nyomták és el-
készítették a kartonját. Egy kamera elé állították.
– Ez egy G-2. – mondta valaki. – Henry, van Hírszerzési úrla-
pod?
Nem volt. Egy ember kiment és jó sokáig odavolt. Visszajött a
Hírszerzó tisztek személyazonosító úrlapjával. Írógéppel kitöltöt-
ték, rárakták a fényképét és a hüvelykujja lenyomatát, majd lami-
nálták. Odaadták neki az azonosító lapját.
A fegyverraktár egy másik részébe vezették. Gépírók ültek
sorban a fal mellett. Egyetlen tiszt, egy ezredes ült ott egy külön-
álló asztalnál. Tagbaszakadt volt és izzadt. Az asztalán kazalban
álltak a papírlapok. Körülötte mindenütt emberek ültek a zsákju-
kon. Az ezredes és az írógépeknél üló katonák kivételével csak
Heller volt egyenruhában.
J et megkérdezett egy várakozót:
– Mit csinálunk itt?
– A parancsunkra várunk, hogy kivihessenek a táborba. – A
kezével a különálló asztalnál egyedül üló ezredes felé intett. –
Nincs kizárva, hogy a pufinak talán sikerül még ma szétválogatni
óket. Most a hadseregben vagyunk. Szaporán várunk!
Heller az órájára nézett. J ócskán elmúlt éjfél. Már szombat
van. Meg kell tudnia, hogy mi van Izzyvel! Ki kell jutnia innen!
Az asztalánál izzadságban úszó ezredesre, aztán a fal mentén
üló gépírókra nézett.
Szörnyen meleg volt. Az egyetlen hütóalkalmatosság egy ha-
talmas ventilátor volt egy állvány tetején, ami fölöslegesen fújta a
levegót a mennyezet felé.
Heller a gépírókhoz ment. Mivel egyenruhában volt, nem bán-
ták, hogy a válluk fölött áthajolva olvas.
Behívóparancsokat gépeltek különféle helyekre. Nagyon le
voltak maradva.
Heller meglátott egy tizedest, aki az ujjlenyomatos helyról jött
oda. Látta, hogy egy köteg papírt tett egy besorozott lány írógépe
mellé. Heller odaballagott.
Remélte, hogy a saját papírjai is azok között lesznek. Talán
263
megtalálja és tehet valamit. A lányhoz sétált, de amikor mellé ért,
a lány felállt, az ezredes asztalához ment pár papírral és lerakta
óket.
J et ránézett annak az indigójára, amit az elóbb gépelt. Egy lista
volt azokról, akiket Camp Dixbe rendeltek. Az eredetit épp az ez-
redes asztalához vitte a lány. A név: WISTER, J erome Terrance,
alhadnagy, legfelül „Egyesült Államok Hadsereg" felirat!
Elkésett!
Gyorsan zsebre vágta az indigót, de ezzel nem oldódott meg a
helyzet.
Körülnézett. Odament a zsákján üló egyik emberhez. Azt
mondta: – Nézze azt a szegény ezredest! Biztosan szenved a me-
legtól. Maga már a hadseregben van! Meg kell tanulnia tisztelni
és segíteni a feletteseit!
A férfi ránézett.
– Ööö, igen, uram – mondta bizonytalanul.
– Látja azt a ventilátort? – kérdezte Heller az állványra mutat-
va. – Kapcsolja ki, hozza közelebb, irányítsa az ezredes felé és
kapcsolja be! Megértette?
– Igen, uram – mondta az újonc.
Odament, kikapcsolta a ventilátort és az ezredes mellé vitte.
Vízszintesre állította, utána bekapcsolta.
PAPÍROK REPÜLTEK SZANASZÉT!
Az ezredes lecsapta a kezét és próbálta a vihar útját állni. Az-
tán felállt, mint egy dühöngó bika.
Az újonc elszaladt és azonnal eltúnt a tömegben.
Az ezredes veszettül káromkodva rúgta fel a ventilátort. Még
ekkor is papírok röpködtek mindenfelé a fegyverraktárban.
Heller odasietett.
– Uram, segítek!
Gyorsan elkezdte összegyújteni a papírokat, gyorsan megvizs-
gálva minden összeszedett darabot.
A gépírók is odaszaladtak és segítettek, ezért Hellernek gyor-
san kellett dolgoznia.
Öt percen belül összegyújtöttek minden papírt. De Hellernél
264
volt az, ami a Fort Dixbe irányította ót. Nála volt az indigója is.
Odament egy asztalhoz, ahonnan az egyik gépíró elugrott egy
kávéra. Gyorsan újragépelte a parancsot Camp Dixbe, de kihagy-
ta a saját nevét.
Új papírt rakott az írógépbe és a többi parancson látott formá-
tumot használva gépelt egy új parancsot, amely WISTER, J erome
Terrance alhadnagyot az Egyesült Államok hadseregében az
„Szabotázselhárító egységbe" rendelte felelós tisztként, független
hatáskörrel, a saját irányítása alatt, aki csak a Hadügyminiszter-
nek tartozik jelentési kötelezettséggel.
A saját aktáját és az indigókat berakta a megfeleló kosarakba.
Végigment a gépírók során és összegyújtötte aláírásra a többi pa-
rancsot is, majd az egészet az ezredeshez vitte.
– Ezek sürgósek, uram! – mondta.
Az ezredes morgott egyet, megtörölte a homlokát, majd aláírta
mindet.
Heller visszavitte óket a gépíróknak, a sajátját a zsebébe tette,
fogta a málhazsákját és kisétált.
Tíz perccel késóbb beült a Silver Spirit Rolls Royceba.
– Most már a hadsereghez tartozik, uram? – kérdezte sofór.
– Az elsó csatámat már megvívtam – mondta Heller. – De az
Empire State Buildingben biztosan hemzsegnek a szabotórök.
Azonnal vigyen oda!
MOST megtudjuk, mi történt Izzyvel!
6. fejezet
A késó éjjeli New York nagyon kihalt utcáin autóztak. Heller
levette a zubbonyát és levágta a tartalékos tiszt jelzést. Kifényezte
a Hírszerzést jelöló, vár alakú arany állományjelzóket és megfé-
nyesítette a rangjelzését. Visszavette a zubbonyát, majd az oldal-
zsebébe csúsztatta a parancsait és a személyi azonosító lapját.
A 34. utcánál megállította a sofórt és gyalog ment tovább az
Empire State Building oldalbejáratához.
265
Két New York-i rendór állt ott az ajtó két oldalán. Gyanakod-
va néztek rá. Bement.
A liftbe az éjszakás fiú tessékelte be. J et megadta az emelete
számát. A fiú odafordult hozzá: – Felvihetem oda, de lehet, hogy
nem engedik kiszállni a liftból!
– Kik? – kérdezte Heller.
– New York Városi Rendórség – mondta a fiú. – Annak az
emeletnek a felét lezárták múlt kedd óta.
– Akkor is vigyél fel! – mondta Jet nagyon csodálkozva.
A fiú megvonta a vállát és felmentek. A lift megállt és kinyílt
az ajtó.
Öt rendór ült vele szemben az emelet elócsarnokában! Négyen
azonnal felugrottak és elókapták a gumibotjukat. Az ötödik (egy
rendórszázados) egy asztalnál ült, ami elzárta az utat J et és Izzy
irodái felé.
Heller odament a századoshoz. Be akart menni az irodákba és
körül akart nézni: talán Izzy hagyott neki üzenetet.
– Át kell kutatnom a helyet! – mondta.
– Nem, nem! – jelentette ki a százados. – Senki sem mehet be
oda és ki sem jöhet senki!
– Mi a baj? – kérdezte J et. – Bombariadó vagy ilyesmi?
– Rosszabb annál! – mondta a százados. – Egy csapat minden-
re elszánt búnözó húzta meg magát a Maysabongo Követségen
pontosan ebben a hallban.
– Mit tettek? – kérdezte J et.
– Szemetelés – mondta a százados, – emellett bírósági végzés
tiltja nekik a járdák használatát.
– Vagy úgy! – mondta J et. – Pontosan óket kell kihallgatnom.
– Megmutatta a katonai azonosító lapját és a parancsait.
A százados félreintette.
– Ide hallgasson, katona: ezek védettséget élveznek a követség
területén. Eddig ez csak polgári ügy volt. De nem engedhetjük át
magukat! A telefonjaikat kikapcsolták, szóval ne próbálkozzon
semmilyen trükkel.
– Találkoznom kell velük – mondta Heller.
266
– Sajnálom, alhadnagy! Ez teljesen lehetetlen. Parancsot kap-
tunk. Senki sem mehet be és senki sem jöhet ki, és ez mindenkire
vonatkozik, beleértve magát is! J övó hétfón, miután hadat üzen-
tünk, a hadsereg kommandósai rajtaütnek a helyen és kiürítik. De
addig szó se lehet róla! Ez a helyzet, alhadnagy. A Maysabongo
Követséget lezárták. Lépjen le innen!
– Más irodába sem mehetek be? – kérdezte Heller.
– De nem ám! – mondta a százados. – A fél emelet teljesen le
van zárva és minden bejáratnál rendórök vannak. Szóval: viszlát,
harcos. Ormester, kísérje ki az épületból!
Heller az utcán visszasétált a Rollshoz és beszállt.
Legalább most már tudta, hol van szegény Izzy!
– Vigyen haza! – mondta a sofórnek.
Balmor, a késói óra ellenére az ajtónál várta.
– Uram, a legjobbkor jön! Miss Joy épp most telefonál.
Heller átment a szalonon és felvette a kagylót.
– Nem tudtalak hívni, drágám.
– Aggódni kezdtem, amikor nem hívtál fel, hogy szólj, amikor
megérkeztél. Hogy van az én két harcosom?
– Nos, az egyikük belépett a seregbe, a másik itt fekszik és
hortyog egy korsó tejszín után.
– Ez szörnyú!
– Nem árt neki a tejszín. Pasztórözött.
– Úgy értem, a hadsereg.
– Nem viszik be, mert rovott múltú. Illegális bevándorló. Csak
a jó embereket szeretik lelövetni!
– J ettero, légy komoly!
– Ez komoly, de nem fogom a kémelhárítás füle hallatára
megbeszélni. Hogy van a betegünk?
– Csak fekszik. Az orvos azt mondja, hogy már jobban lett, de
úgy látszik, nem tudja, hogy hol van és nem beszél. Ez aggaszt.
Lehet, hogy nem épül fel. Mi van a hadsereggel?
– Ne aggódj miatta! Kézben tartom a dolgokat. Lehet, hogy el-
foglalt leszek pár napig. Szeretlek!
– Vigyázz magadra, J ettero! Ez a bolygó nem éri meg!
267
– Pillanatnyilag ez az egy bolygónk van. Intézd a dolgokat,
drágám!
Aggódó hangon mondta, hogy szereti. A nót aggasztotta, hogy
a kémelhárításra utalt, meg arra, hogy készül valamire.
Heller letette a kagylót, a szobájába ment és átöltözött. Felvett
egy könnyú nyári öltönyt, fekete mérnöki csizmát és fekete mér-
nöki kesztyút.
Telepakolt egy válltáskát robbanószerrel és más holmikkal.
Hozzákötötte az összehajtott úrszánt.
Fogta a macska táskáját, ellenórizte a tartozékokat, majd bele-
rakta a macskát.
Balmor lekísérte a kocsihoz és átadott neki egy bór uzsonnás
táskát, ami dugig volt szendvicsekkel, forró kávéval és tejjel.
– A hadsereget a hasánál fogva irányítják, uram. Azt hiszem,
nem evett, mióta leszállt a gépról.
– Köszönöm, Balmor! Aki azt mondta, hogy „a háború pokol",
annak nem volt ilyen inasa!
Amíg beértek a belvárosba a Rolls Royce-ban, szendvicset
majszoltak a macskával együtt.
7. fejezet
Az Empire State Buildingtól fél háztömbnyire álltak meg.
Heller köszönetet mondott a sofórnek és közölte, hogy hazame-
het.
Megigazította a vállain a két táskát és nekilódult. Vitte az
uzsonnás táskát is. Nem ugyanazon a bejáraton ment be, mint
legutóbb. Itt is voltak rendórök és szemmel tartották. Lifttel ment
a saját emelete fölé eggyel.
A Maysabongo Követség fölé sietett. Körülnézett, hogy lát-e
valahol éjszakai takarítókat.
Szakértó módon kinyitott egy irodaajtót, bement és bezárta
maga mögött. Átment az irodán és kinyitotta az ablakot. Ellen-
órizte, hogy jól emlékezett-e.
268
Elóvett egy úrhajós biztonsági kötelet és egy csóre hurkolta.
Heller lenézett a mélyben lévó utcára. Két rendórautó állt ott.
Köd gomolygott az ablaka mellett, olyan magasan volt. Felné-
zett: koromfekete volt az ég.
Kilendült és leereszkedett. A követség ablakához ért. Teljesen
sötét volt bent. Halkan megütögette az üveget.
Hirtelen megjelent Izzy arca!
Mutatta neki, hogy nyissa ki az ablakot.
Izzy észbe kapott. Ügyetlenül kinyitotta. Heller becsusszant.
Megrántotta a biztonsági kötelet, ami a kezébe hullott. Bezárta az
ablakot.
Gyertyát gyújtottak.
– Ne mondja, hogy „J et, hogy került ide?!" – mondta Heller. –
Hamarosan hajnalodik és nincs túl sok idónk.
– Mr. J et, hogy került ide? – kérdezte Izzy, és szemei akkorára
kerekedtek a szarukeretes szemüvege mögött, mint a csészealjak.
A gyertyafényben Bang-Bang vigyorgott fülig éró szájjal.
Delbert J ohn Rockecenter II. kiguvadt szemekkel kászálódott le
az íróasztalról.
– Mi történt? – kérdezet Heller. – Érvényesítette az opciókat
vagy mi?
– Ó! – mondta Izzy. – Borzalom! Miss Simmons bezáratta az
összes olajfinomítót a világon. Maysabongo élt az elóvételi jogá-
val és felvásárolta az összes olajtartalékot.
– Nem tudta kifizetni? – kérdezet Heller.
– Dehogynem! – felelte Izzy. – Könnyú volt. Megvolt a pén-
zünk. Maysabongo kezében van minden csepp nyersolaj a táro-
lókban és tankhajókon. Ezért fognak hadat üzenni!
– De nem rendezte az opciókat, hogy eladják a világ összes
olajkészletét? Nem ment le?
– De, lement. Szinte semmit nem ér.
– Nos, rendben – mondta Heller. – Biztos milliárdokat keres-
tünk!
– Mondhatni – felelte Izzy. – Ez a másik baj. Ez több kész-
pénz, mint ami forgalomban van, és emiatt összeomlik az ameri-
269
kai bankrendszer. Nincs 189 milliárd a kasszájukban.
– No de miért nem élt az elóvételi joggal, hogy egy dollárért
felvásárolja az olajtársaságok összes készletét?
– Mr. J et – kezdte Izzy, – el kell mondanom valamit. A bróke-
reknél az opciók hétfó délben lejárnak. Nem tudunk kijutni innen.
Nem tudunk telefonálni! Nem küldhetünk futárt! Maysabongoi
kókuszolaj mintákon élünk! Nem tudjuk elérni sem a brókereket,
sem a bankot. Nem érvényesíthetjük sem az eladási, sem a vásár-
lási eló jogunkat!
– Ez Rockecenter! – mondta Bang-Bang. – Rávette Faustinot,
hogy zárasson körbe minket a New York városi rendórséggel!
– Rávette az Egyesült Államok elnökét, hogy elrendelje a
mozgósítást – mondta Izzy. – Vasárnap este Philadelphiában gyú-
lik össze a Nemzetközi Pénzemberek Swillerberger Konferenciá-
ja. Arra utasítják az elnököt és a kongresszust, hogy hétfó reggel
üzenjenek hadat Maysabongonak. Hadizsákmányként visszave-
szik az olajat, mi meg elesünk a pénzünktól. Rockecenter fillére-
kért visszaveszi és milliárdokat fog keresni rajta.
– De mi van, ha a miénk az összes részvény? – mondta Heller.
– A pénz, amit az eladási opciókkal kerestünk, semmit sem ér
– mondta Izzy. – A bankrendszert nem bántják. Azt mondják
majd, hogy biztosan kapcsolatban állunk az ellenséggel, és lefog-
lalják az összes tókénket. Még ha ki is használjuk a vásárlási op-
ciónkat, lefoglalják az összes részvényt, majd bagóért eladják
Rockecenternek az olajtársaságokat. Sokkal gazdagabban és be-
folyásosabban fog kijönni ebból, mint amilyen valaha is volt.
– Mi meg – kesergett Bang-Bang – börtönben kötünk ki mint
ellenséges ügynökök!
– Ezen kívül – folytatta Izzy, – bár benyújtottam a Gazdasági
Versenyhivatalhoz a 13D úrlapot és bejelentettem, hogy meg fog-
juk vásárolni az összes olajvállalat több mint öt százalékát, azt ál-
lítják, hogy nem is látták a papírt, és törvénysértést követtünk el.
Mr. Jet, én még sohasem voltam ekkora bajban!
– Nos, egy részét meg tudom oldani – mondta Heller. – Egye-
nek egy szendvicset és igyanak egy kis forró kávét. Ezzel felrakta
270
az uzsonnás táskát az asztalra.
– Ejha, Mr. J et! Bárcsak olyan idegeim lennének,
mint magának! – mondta Izzy. – A fekélyeim megölnek.
– Maga mit csinál itt? – kérdezte Heller Delbert J ohn
Rockecentertól II-tól.
– Én lelkiismereti szolgálatmegtagadó vagyok – mondta Ket-
tes. – Kedden egy csomó fegyveres szitává lótte a szárazföldi cir-
kálót. Én az emberekkel együtt lent voltam az ólban disznókat
etetni. Az ólra is tüzeltek és lelóttek egy csomó védtelen disznót.
Mi is alig úsztuk meg. Éppen akkor értem ide, amikor lezárták ezt
a helyet. Hagy mondjam el magának, J erome, veszélyes dolog
Rockecenter fiának lenni! Azt hiszem, jobb, ha figyelmeztetem:
még a disznókra sincsenek tekintettel! Pedig én csak felhívtam
apámat és megkértem, hogy készítessen egy hirdetést és szóljon
az embereknek, hogy ne egyenek son...
– Maga felhívta? – kérdezte Heller.
– Naná! Miss Joy a szárazföldi cirkálóban hagyta a számot.
Most már helyesen beszélek, meg minden. Semmi oka nem volt,
hogy rám förmedjen. Még egy jóérzésú vaddisznó is jobban bánik
a kismalacaival.
– Mr. J et! – mondta Izzy. – Van egy másik dolog. Bleedum, az
ügyvédünk megkereste a Rockecenter végrendeleteket. Tudta-e,
hogy van egy tízmilliárd dolláros letét arra az esetre, ha
Rockecenternek fia születik? A gyerek kapja meg, amikor majd
eléri a tizennyolc éves kort, ám addig az idósebb Delbert a ked-
vezményezett. Maga és Kettes nincsen biztonságban, ha meglát-
ják itt magukat. Ha netán ki tud juttatni minket innen, vannak re-
pülójegyeim Brazíliába.
– Egye meg a szendvicsét! – mondta Heller. – Pillanatnyilag
csak én fogok repülni.
Forró kávét öntöttek maguknak, de abbahagyták és azt figyel-
ték, mit csinál Heller.
Jet összeszerelte az úrszánt. Az antigravitációs felfüggesztése
tüstént felbúgott, amikor leellenórizte. Átvizsgálta a csatlakozá-
sokat, majd a kormányrúdon lévó múszerrel a meghajtó energiá-
271
ját is.
– Ezt nem látták! – mondta.
A macska táskáját és a másik táskát nagy lendülettel a hátára
perdítette. Az úrszán elejét az ablakpárkányra tette. Kinyitotta az
ablakot és az úrszánra hasalt.
A másik három döbbenten bámulta.
– Csak üljenek nyugodtan és maradjanak életben! – mondta
J et. – Majd meglátom, mit tehetek a megmentésük érdekében.
Viszlát!
Szorosan megmarkolta a jobb oldali kormányaidat.
Az úrszán átsuhant az ablakon és beleveszett az éjszaka homá-
lyába.
272
HETVENEDIK RÉSZ
1. fejezet
Heller belevetette magát a pirkadat elsó derengésébe. Láthatat-
lan gerelyként szelte át ezer láb magasan a süvító levegót; dél felé
haladt. A Hudson sötétje és fényei húzódtak alatta. Nagyon hal-
vány rózsaszín felhócsík utalt keleten a nap felkeltére.
Számára szokatlan balsejtelmek és kétségek kötötték le a fi-
gyelmét. Épp úgy, mint a szerencsejátékosnak, aki mindent az
utolsó dobásra bíz, neki is próbát kellett tennie.
Miközben repült, azon járt az esze, hogy nem túl rózsásak a ki-
látásai. A terve elég jó, amennyiben le tud küzdeni egy hatalmas
akadályt.
Tudta, hogy meg kell vívnia egy háborút. Ez nem az a háború,
amit a Kongresszus hétfón jelent majd be. Heller háborújának
alig negyvennyolc órán belül véget kell érnie, méghozzá gyóze-
lemmel!
Nem volt serege. Egyértelmúen Rockecenternél volt a hadse-
reg és ó mondta meg, hogy mit tegyen. Ráadásul Heller tudta,
hogy a Hadügyminisztérium bizonyára nem helyeselné a harcot,
amit meg kell vívnia. És nyernie!
Tudta, hogy hol szerezhet sereget, de az nagyon kétes ügy:
Babe Corleone!
Fél évvel korábban J . Walter Madison álhíreinek köszönhetóen
Babe Corleone köpönyegforgatónak, árulónak és Faustino „Hu-
rok" Narcotici hívének hitte ót. Azt hitte, hogy Faustino lefizette,
hogy elveszítsen egy versenyt.
Faustinocapa di tutti capinak, a fónökök fónökének tartotta
273
magát. De Babe Corleone, aki idós férje, J ámbor J oe halála óta
vezette a Corleone családot, megvetette a drogokat és nem volt
hajlandó a Faustino bandával üzletelni.
Hellert a fiának tekintette a végzetes nézeteltérésig. Heller
azon túnódött, nem nyúlt-e darázsfészekbe már azzal is, hogy
eszébe jutott az a nó. A kétméteres, szoborszerú alakú, egykori
táncoslány haragja legendás, a bosszúszomja hírhedt volt. Amikor
utoljára látta, a nó összeveszett vele és röviden kiadta az útját. Ez
nagyon elszomorította, mert kedvelte Babe-t. Szót fogadott és
azóta nem ment a nó közelébe.
De a nónél van elég soldati, és végsó elkeseredésében Heller
remélte, hogy esetleg meghallgatja. Ez volt az utolsó szalmaszál!
Alacsonyan süvítve megkerülte a Hudson folyó New J ersey fe-
lóli partját. Alig valamivel haladt a rakpart menti daruk fölött. Ha
kiszúrná egy légvédelmi radar, akkor azt hinnék, hogy járór heli-
kopter, ami mindennapos ezen a szakaszon.
Az ég egyre élénkebb bíbor színt öltött. Fényében meglátta
maga elótt Bayonne-t. Alatta kígyózott a szokatlanul kihalt New
J ersey autópálya. Elótúnt a Newark Bay vörösen terpeszkedó öb-
le. Bedólve kanyarodott rá a Bayonne Park nyugati szélére. Ki-
szúrta Babe toronyházát. Az egész felsó szinten ó lakott. Úgy
védték, mint egy eródöt, de senki sem számított arra, hogy valaki
a tetó felól közelít.
Heller megnyomta a gombokat és a szél már nem lobogtatta
annyira a haját. Finoman, halkan szállt le a lapos aszfalttetóre.
Már meglehetósen világos volt. A nyári idószámítás miatt 6:35
volt. A nap öt percen belül teljesen a horizont fölé emelkedik.
Nem jött túl korán. De egy látogatáshoz borzasztó rossz az idó-
pont!
Gyorsan összecsukta az úrszánt. A bejárati ajtóhoz ment, hoz-
zászorította a fülét és hallgatózott. Semmi hang. Elóvett egy tol-
vajkulcsot és kinyitotta az ajtót.
Halkan lelopódzott a lépcsón. Nagyon óvatosnak kellett len-
nie: akárki is jár erre, könnyen lelóheti. De ha a bejárati ajtót
használja, nincs semmi esélye! Úgy gondolta, egyszerúen be-
274
csapnák az orra elótt. Kellett egy lehetóség, hogy elmondja az
ajánlatát.
Egy férfi ült a lift mellett egy székben! Geovani! Babe testóre!
Hellernek háttal ült. Bóbiskolt. Heller nem akarta, hogy segít-
séget hívjon. A mutatóujját tette pisztoly helyett Geovani hátának
a közepéhez.
– Ne mozdulj! – mondta. – Barát vagyok.
Geovani olyan gyorsan pördült meg, hogy majdnem letekere-
dett a nyaka. Mereven bámult.
– Sacro scimmie! – mondta. – Szent majom, ez a kölyök! Iste-
nek anyja! Majd' halálra rémítettél! Hol?.. Hogyan?... – mérgesen
nézett körül és képtelen volt felfogni, hogyan jutott be Heller.
Heller letette az úrszánt, felkapta a táskáit és ráakasztotta óket.
Kigombolta a zakóját és szétnyitotta.
– Látod, fegyvertelen vagyok. Még egy késem sincs. Beszél-
nem kell Babe-bel.
Geovani bizonytalanul és zavarodottan nézett.
Kiáltás hallatszott a hall végén lévó zárt ajtó mögül:
– Hangokat hallok! Ki van ott?
Kinyílt a hall ajtaja. Babe Corleone nézett ki egy hálóköntöst
összefogva magán. A másik kezében egy Heckler & Koch 45-ös
volt.
Mereven bámult.
– J erome? Ez lehetetlen! J erome, tényleg te vagy az?!
Leejtette a pisztolyát a földre, lehorgasztotta a fejét és zokogni
kezdett. A kézfejével törölte meg a szemét. Megtörten azt mond-
ta:
– Ó, Jerome! Én ... Én olyan boldog vagyok, hogy már nem
haragszol és eljöttél hozzám!
Heller elindult felé a hallon keresztül.
– Haragudni önre? Azt hittem, hogy ön haragszik ÉNRÁM!
– Nem hibáztatlak, amiért itt hagytál! – zokogta Babe. – Olyan
szörnyen undok voltam. Nem tudtam, hogy Faustinot húztad csó-
be, hogy bevallja, hogy ó intézte el a verseny elvesztését. De az-
tán megtudtam, mennyire legyengült ettól...
275
– Legyengült? – mondta Heller.
– Tönkretetted a hazárdjáték üzletét. Vissza kellett fizetnie az
összes tétet és az óta senki nem bízik benne. A kezünkbe került a
fekete lottó, meg minden. Nem hibáztatlak, hogy nem bocsátottál
meg nekem, elmentél és soha többé nem hívtál.
Szabályszerú olasz átejtés volt, de én nem értettem. Olyan buta
anya voltam! Meg tudsz nekem valaha is bocsátani?
– Nem hívtam, mert azt hittem, hogy még mindig haragszik
rám. Sohasem haragudtam önre, egyetlen-egyszer sem! – mondta
Heller.
Hirtelen megölelte.
– Akkor megbocsátasz nekem?! Ó, J erome, úgy hiányoztál!
A vállára tette a fejét és megkönnyebbülten sírt, görcsösen
megragadva ót.
Egy idó múlva leültek a díványra, de Babe még mindig fogta a
kezét, boldog mosollyal tekintett rá, ami idónként könnyekbe ful-
ladt.
Végül megfordult és kiáltott: – Geovani, ne állj itt, mint egy
(bíííp) idióta! Ébreszd fel Gregoriot és szólj annak a (bííípnek),
hogy mozogjon, mint aki él és hozzon Jerome-nak egy kis tejet és
süteményt! És aztán hozz neki egy kis reggelit! – J ethez fordult. –
Éhesnek látszol. És fáradtnak is. Senki sem viselte gondodat!...
– Meglehetósen sok dolgom akadt – mondta Heller. – Elég rég
nem aludtam. Hogy mennek a dolgok a családban?
A kezével lemondóan intett: – Úgy ahogy. Semmi sem a régi,
mióta elmentél...
– Egy békeajánlattal jöttem vissza – mondta Heller. – Úgy
gondoltam, talán meghallgat, még ha haragszik is.
– De én nem vagyok mérges rád, te drága fiú! És megígérem,
hogy nem leszek többé olyan undok! Nincs szükség semmilyen
békeajánlatra!
– Nos, szerintem akkor is érdekelni fogja! – mondta Heller. –
Bár hónapok óta nem láttam Faustinot, azt hiszem, az önök kezé-
re tudom játszani ót.
– Már nekünk adtad az összes szerencsejáték kapcsolatát. Mi
276
van még?
– Faustino és az egész birodalom – mondta Heller. – Minden!
Babe szürke szemei érdeklódve csillantak fel.
– Hogyan?
– Háború! – jelentette ki Heller. – Desoldati kellene, az ösz-
szes, amije csak van. Ez nem csapda. Én csinálom a kockázatos
részt. És ha minden jól megy, Faustino nem lesz többé.
– Teljes leszámolás? Beleértve az egész Rockecenter I.G.
Barben drog birodalom eltörlését is?
– Igen, azt akarom, hogy ön legyen acapa di tutti capi. Min-
den fónökök fónöknóje!
Hirtelen elakadt Babe lélegzete.
– Ó, sangue di Cristo, ez aztán méltó helyre teheti a fónökfele-
séget! – fordult mohón Hellerhez.
O gyorsan felvázolta a tervének azt a részét, amiról a nónek
tudnia kellett.
Babe megmakacsolta magát.
– Nem engedem meg neked! Túl kockázatos!
– Kevesebb a kockázat, mint gondolja! – válaszolta Heller.
– Nem! – mondta Babe. – Nem azért kaptalak vissza, hogy el-
veszítselek! Ne feledd, hogy te vagy az egyetlen fiam.
Heller vaktában próbálkozott: – Nos – mondta (azt remélte,
hogy felébreszti a nó nosztalgiáját a halott férje iránt, meg hogy
netán elárul valamit, aminek a létezését Heller csak remélte) –,
emlékszik, mi volt J ámbor Joe szavajárása?
Babe merengve bólintott.
– „Csak a halott ellenség a jó ellenség!" Igazad van, Jerome!
– Akkor ezt megbeszéltük – mondta Heller.
A nó felvidult, csillogott a szeme.
– Elintézek pár telefont – aztán felállva még visszakérdezett: –
De ha ilyesmire készülsz, akkor reggelizned és aludnod kell.
Nem! Ne is tiltakozz! Nagyon meglátszik rajtad, hogy szörnyen
elhanyagoltalak. Fogadj szót anyának! HOL VAN MÁR az a
(bíííp) Gregorio!?
Betuszkolta J erome-ot J ámbor J oe még mindig rendben tartott
277
hálószobájába.
– Zuhanyozz le! Csupa tinta a kezed.
Kisietett, hogy megsürgesse Gregoriot és a tálcát.
Heller engedelmesen lezuhanyzott. Valóban volt a kezén még
némi ujjlenyomat festék.
Hallotta, hogy Gregorio betolt egy zsúrkocsit és elment.
Aztán Babe hangja hallatszott valahonnan: – Geovani, te lusta
(bíííp), vidd be a poggyászát és segíts neki lefeküdni! És aztán
indulj és szerezz neki valami rendes ruhát! MOZGÁS!!!
Geovani a zuhanyfülke tetejére rakott Hellernek egy fürdókö-
penyt, egy régi, díszes köntöst valószínúleg az elhunyt Jámbor
Joe köntösét.
Heller kijött. A reggeli ezüst fedók alatt várta.
Kinyitotta a táskát és kiengedte a macskát. A múvelet szemlá-
tomást nem lepte meg Geovanit: már hozzászokott a meglepeté-
sekhez.
J et leült és hozzálátott a rántottához, amivel a macskát is me-
getette.
– Cristo! – mondta Geovani – Te aztán alaposan visszahoztad
az életet a házba! Örülök, hogy visszajöttél, kölyök. Fél éve csak
búslakodik. Olyan jó újra tevékenynek látni ót! Egyszerre három
telefonon beszél! Amit hallottam, az alapján igazi gengszter há-
ború lesz. Mit fogunk megtámadni?
Heller mosolygott: – Ma este megtudod!
2. fejezet
Heller sokkal frissebben ébredt és érezte, hogy kipihente az
idóeltolódást. Természetesen egy úrhajós ritkán töródik azzal,
hogy mikor alszik, hiszen repülés közben nem lehet mindig
szinkronban a meglátogatott bolygókkal.
A macskát sehol sem lehetett látni. Jet megnyomott egy csen-
gót, hogy jelezze: ébren van.
Geovani jött be. Szmokingot hozott vállfán. A legfeketébb fe-
278
kete könnyú öltöny volt indigó bársonyszegélyú gallérral.
– Babe szólt, hogy szerezzek valami ruhát, de nem nagyon tet-
szettek. Ez az apróság úgy fog illeni rád, mint egy kesztyú: mér-
ték után készült az egyik igazgatónak. Sohasem volt rajta: Lelót-
ték. Van hozzá egy fekete selyem ing, fekete csokornyakkendó,
fekete öv és fekete gyöngy kézelógomb. Hát nem gyönyörú?!
– Most elóször indulok háborúba szmokingban – mondta
Heller.
– Igen, de ismerlek – mondta Geovani. – Van stílusod! Majd-
nem átaludtad a napot. Sok embert lóhettél le, ha ilyen fáradt
vagy! Este hat óra van és Babe megbízta Gregoriot, hogy olyan
vacsorát készítsen neked, amitól összeroskad az asztal, igazi olasz
étel: a kedvenced.
Heller felkelt, gyorsan megborotválkozott és zuhanyzott. Fel-
vette a szmokingot: jól állt és kényelmes volt.
– Ezt nevezem hagyománynak! – mondta Geovani, ezzel át-
nyújtott neki egy fekete Homburg kalapot. – Ha kapnál egy
géppityut, nem lehetne megkülönböztetni téged J ámbor J oe régi
alkoholcsempész embereitól! A modern szabástól eltekintve, per-
sze. Babe imádni fogja!
Heller kiment. Babe már az asztalnál ült: rá várt. Bézs színú
selyem szafari kosztüm volt rajta széles gallérral és rubinvörös
gombokkal: háborúhoz illó öltözék. Boldog mosollyal nézett
Hellerre, megcsodálta a külsejét és leültette. Remegett az izga-
lomtól, szinte sugárzott róla. Teleszedte Heller tányérját az elóé-
telként felszolgált antipastoval.
A macska szemlátomást összebarátkozott velük. Az asztalnál
ült és jól viselkedett, persze már megette a tejszínt az ezüst tálká-
jábó l.
– Minden elókészület megvan? – kérdezte Heller.
– Természetesen! – jelentette ki Babe. – Most vacsorázz egy
nagyot! Lefogytál.
Heller étellel a szájában beszélt: – Mind ott lefnek?
– Ismerem azokat a (bííípokat)! – mondta Babe. – Az elmúlt
tíz évben minden szombat este tizenegy körül találkoztak a buli
279
utáni vacsorán és pénzosztáson. Ma este is találkoznak. Ellenóriz-
tem!
– És soha nincs náluk fegyver?
– Faustino jelenlétében? Te viccelsz, J erome! Testórök viszont
lesznek az ajtó elótt, és az épületben lesz egy csomó soldati!
Azokkal vigyáznod kell! Mindig nagyon óvatosak szombat es-
ténként. Faustinonál persze lesz fegyver. Az ember nem is hinné,
hogy képes volna lóni, olyan táskás a szeme a hájtól, de tud, úgy-
hogy vigyázz! Ha eljön az idó, ügyelj arra, hogy az övé jöjjön el!
Gregorio, hozzál mégantipastot!
Hellernek már az is sok volt, amit eddig kapott.
– Edd meg a vacsorádat! – szólt rá Babe. – Olyan sovány
vagy, mint egy deszka! Figyelj: jó híreim vannak számodra! A
Con Edison áramszolgáltatónak le kellett állítania minden olaj-
üzemú erómúvet. Pillanatnyilag csak szén- és vízerómúvek látják
el New Yorkot. Az épületek és az utcák nem lesznek kivilágítva.
J ó kis áramszünet lesz! Csak élvezd a vacsorádat, rengeteg idód
van! „J ámbor J oe" mindig azt mondta, hogy semmi sem ér fel az-
zal, mint amikor teli gyomorral mész háborúba, hacsak nem aka-
rod utána megtömni a Sardineban. Gregorio behozott egy gózöl-
gó tál spagettit köztes fogásként, de Heller jól tudta, hogy nem
szabad sokat ennie belóle. A következó fogás lasagne és ravioli
volt. Utána fettucinivel. rigatonival, csirkés cacciatoréval,
manicottival, borjúhúsos parmigianával és végül linguinéval meg
vörös és fehér kagylószósszal tukmálták Hellert.
Ezek mind különleges olasz ételek, amiket csak ezen a boly-
gón készítenek. Amikor óriási adag spumonit, olasz jégkrémet
szolgáltak fel neki, már alig bírt szuszogni.
Babe ezek után átment a szalonba és feltette a „A valkúrök lo-
vaglása", címú zenedarabot – egy vad, nagy ívú szimfóniát – és
azt mondta: – Egy segíti az emésztést. Most csak üldögélj és la-
zíts! A nap nyolc után megy le.
Heller belesüppedt egy fotelbe. Alig bírt mozdulni. Babe az
izgalomtól reszketve telepedett a díványra. Noha középkorú volt,
még mindig sokat órzött a táncoslány szépségéból. A szeme
280
büszkén és baljósan csillogott: – Na majd elintézzük mi azt a
Faustinot!
Kis idó múlva Heller azt mondta: – Egyeztessük az idóponto-
kat! – Elóvett egy jegyzettömböt és leírta. Odaadta neki.
A nó megnézte. Aztán hirtelen lefagyott a mosolya.
– Egy pillanat, Jerome! Itt azt írod, hogy amikor látom, hogy
kijössz az ablakon. Én úgy értettem, hogy egy helikopterrel lan-
dolsz a tetón, majd miután végeztél a dolgoddal, elkapod
Faustino frakkját és vársz a frontális támadásunkra. Ez nagyon
veszélyes a számodra. Azt hittem, hogy a szellózó rendszeren ke-
resztül ereszkedsz le a bálterembe.
– Nos, ez egyfajta helikopter. Csak nem mondtam el a részle-
teket.
– Ez órültség! Nem fogom hagyni, hogy ablakokból ugrálj ki!
Nem, J erome. Ha ragaszkodsz ehhez, akkor az egész lefújva!
Még a végén LEESEL!
– Lesz biztonsági kötelem – mondta Heller.
– Nekem ez nem tetszik! Esetleg kaszkadórt kéne felbérel-
nünk.
– Erre most nincs idó – mondta Heller.
– Hát ez igaz. Mi ez a „robbanások idóközei"? Azt írod: „tize-
dik robbanás." Aztán meg ... Ó, Jerome! Légy óvatos a robbanó-
szerekkel! Ajánlhatok neked egy jó robbantási szakértót? Hol van
Bang-Bang?
– Átmenetileg kivonták a forgalomból – mondta Heller. – Ne
aggódjon miattam Mrs. Corleone! Csak tartsák be ezt az ütemter-
vet és az egész úgy fog menni, mint a karikacsapás.
– Nos, rendben van. Bár láttam én már hepehupákat is! Mind-
amellett jó tábornok leszek. Be fogom tartani az utasításaidat. Li-
babórös vagyok a gondolattól, hogy kimászol egy harmincötödik
emeleti ablakból. Le ne ess, hallod!?
– Ígérem! – fogadkozott Heller.
– Bárcsak itt lenne „J ámbor Joe". Mennyire imádná ezt! Magát
Faustinot! Alig várom, hogy lássam a polgármester feleségének
az arcát!
281
3. fejezet
Sötétedés után Babe nagyteljesítményú, golyóálló limuzinjá-
ban hagyták el Bayonne-t. A New J ersey autópálya elhagyatott
betonsivatag volt, amikor ráértek, és az üzemanyaghiány miatt
nem volt rajta semmi forgalom. Geovaninak ez nem okozott gon-
dot: nekik volt saját vésztartalékuk. Repesztett az úton, élvezte a
száz mérföldes sebességet és hogy semmi más nem volt a láthatá-
ron. Még a rendórök sem üldözhették, mert nekik sem volt ben-
zinjük – bár akkor sem valószínú, mivel ismerték ezt az autót.
Egyáltalán nem látszott tólük jobbra New York városa, noha
tiszta volt a nyári éj. Heller még sohasem látta ilyennek: csak né-
hány irányfény villogott vörösen: a magasabb tornyok és épületek
repülógép figyelmeztetó lámpái.
Végre meglátta a jelzófényt az Empire State Building tetején.
Az épület fölsó harminckét emelete (ami általában fényárban
úszott) ezúttal sötét volt valószínúleg most elóször, mióta egy
bombázó beleütközött közel fél évszázada.
– Késóbb meglátogatunk – mondta Heller halkan, de foglal-
koztatta a gondolat, hogyan lehetnek a fogságba esett barátai. Az
uzsonnás táska nem tartalmazott túl sok mindent. Mostanra már
biztos kifogyott.
Heller megkérdezte Babet, hogy használhatja-e a telefont,
majd felhívta a lakosztályát. Balmor vette fel.
– Keresett? – kérdezte Heller.
– Igen, uram! – mondta Balmor. – Üzenetet hagyott, miszerint
nem változott az illetó állapota. Mit mondhatok neki, ha újra hív-
ja, uram?
– Mondja meg neki, hogy haladok és hogy jól vagyok! És
mondja meg, hogy szeretem!
Letette és észrevette, hogy Babe ót nézi.
– Ki volt az? – kérdezte Babé. – Valami lány? Nagyon fontos,
hogy jól nósülj, J erome! Be kell nekem mutatnod!
– Tetszeni fog! – mondta Heller. – Ugyanabból az országból
származik, mint Kaukalsia Herceg, akiról már meséltem. Aki az
282
ön családfája tetején szerepel.
– Tényleg? – kérdezte Babe.
– Bizony! – mondta Heller. – Szóke, magas, kék szemú (kivé-
ve, amikor szürke), nagyon szép, tehetséges és múvelt. O is arisz-
tokrata.
– J erome! – kiáltott fel Babe ránézve. – Te szerelmes vagy!
Heller nevetett: – Beismerem! És ó is szeretni fogja önt, ha
majd találkoznak. Ki ne szeretné?
Babe mosolygott, majd nevetni kezdett.
– Ó, J erome, nem is csoda, hogy megfeledkeztél az anyádról
egy idóre. De nem baj. Nem bírtam elviselni, amikor azt hittem,
haragszol rám. No, a következót fogjuk tenni: amint befejeztük
ezt a háborút, nagy fogadást rendezek. Bemutatom mindenkinek,
aki számít, és ha tényleg olyan szép, amilyennek mondod, akkor
mindenki irigyelni fog minket! Lássuk csak: a Waldorf Astoria
Hotel, az egy kicsit ódivatú, de a báltermei elég szépek. Vagy a
Plazát használjuk? Netán a Grand Hyatt? Nem, tudom már!
Madison Square Garden! Eljegyezted már?
– Hivatalosan nem. Csak egymás közt állapodtunk meg.
– Ha tetszeni fog nekem, akkor megrendezzük az eljegyzést!
Hogy hívják?
Heller, a Flotta tiszt sosem hazudna szíve hölgyéról. Azt
mondta: – Az útlevele szerint Heavenly J oy Krackle. De a valódi
neve: Krak grófnó.
– Te jó ég! EGY GRÓFNO! És nem beképzelt vagy ilyesmi?
– O maga a megtestesült báj. Szeretni fogja!
– Akkor jól van. Megegyeztünk. Eljegyzés a Madison Square
Gardenben! Öt musical zenéi! A legjobb zenekarok! Pezsgó!
Képzeld el: szerelem és háború! Ó, Jerome, annyira örülök, hogy
visszajöttél!
A Holland alagútba értek. Babe abbahagyta a vendéglista ösz-
szeírását és határozott mozdulattal félrerakta.
– J obban teszem, ha erre az ütemtervre figyelek, máskülönben
iszkolhatunk a dél-amerikai birtokaink felé. De határozottan ígérj
meg egy dolgot nekem, J erome!
283
– Mi az? – Le ne ess!
4. fejezet
A limuzin korán a helyszínre ért, hála a szédító sebességnek,
amivel Geovani vezetett, meg az üres, sötét alsó-manhattani ut-
cáknak. Egy kicsi, sötét park mellett álltak meg.
Negyed mérfölddel délre volt a rendórkapitányság, amiból
csak egy halványkék vészjelzó fény látszott. Ettól közelebb volt,
de nem látszott az Egyesült Államok és New York törvényszéke.
Ezektól jobbra feküdt a Bowery úton a Narcotici zsiványtanya
homályos, kivilágítatlan tömege. A Totál Control Inc. toronyháza
foncsorozott üvegból és krómozott acélból épült, de alig látszott a
koromsötét égbolt alatt.
Heller infravörös elemlámpával és a szeme elé fordított len-
csével nézte át még egyszer az épület tervrajzait, amiket Babe ke-
rített neki aznap.
Lépések hangja közeledett, mire Babe felkapta a fejét. Lehúzta
az ablakát és egy félig látható arc lett látható.
– Mia capa? – Signore Saggezza volt az, a consigliere a
Corleone családban.
– Minden kész? – kérdezte Babé.
– Mia capa! – mondta Saggezza. – Gondolom nem tudom le-
beszélni erról a dologról és nem fújhatom le, mielótt még túl ké-
só! Még J ámbor J oe is ezerszer meggondolta volna, mielótt meg-
próbálja!
– Tudom, hogy az a kötelessége, signore, hogy biztonságosan
vezessen át minket az élet viszontagságain – mondta Babe –, de
hagyjuk a csevegést és válaszoljon a kérdésemre. Minden kész?
– A jó isten különös gonddal ügyel a teljesen órültekre! –
mondta Signore Saggezza. – Csak azt remélem, hogy ez ma este
sem lesz másképp! Itt a jelentés. Csak egy lift kap vész-
áramellátást, máshol nincs áram. Meleg az éjszaka és nincs lég-
kondicionálás, tehát kinyitják az ablakokat. Látja azt a pislákolást
284
ott a harmincötödik emeleten? Gyertyákat gyújtottak a díszte-
remben. A városi fónökök mind ott vannak; öt perccel ezelótt
ment be az utolsó. Az egységeink mind a helyükön vannak. De
figyelmeztetnem kell, hogy nem csak maga látja, hogy ez az
áramszünet nagy lehetóség: Faustino összes soldatija ott van bent
és minden ajtót figyelnek. Egy katonai harckocsi egység is itt
parkol a Tompkins téren, körülbelül másfél mérföldre innen, és
tüzelés esetén valószínúleg azonnal iderohannak. A rendórórs
csak negyed mérföldre van délre.
– Bütyköljék meg a rendórautókat! – mondta Babe.
– Megtörtént, mia capa, de a rendóröknek lába is van! Ez az
egész dolog órültség! Emellett utasítást adtam, hogy a repülógépe
álljon készen Newarknál arra az esetre, ha menekülni kell. Nem
gondolta meg magát?
– Signore, ilyen alkalom csak egyszer adódik az életben! –
mondta Babe. – Mindjárt felmegy a függöny.
– Akkor itt a rádiója – mondta Sagezza – és a jó isten irgal-
mazzon a lelkünknek! – Átadta a kézi rádiót és eltúnt a sötétben.
Heller vette el, és a nónek nyújtotta az adó-vevót. Megmutatta
neki a gombot.
– Készen állok! – mondta Babe. – Indítsd a háborúdat!
Heller azt mondta: – Nullázza le a stopperét. Most indítsa el! –
Megnyomta a sajátját.
Kiszállt a limuzinból, a táskái szíját a vállára akasztotta és fel-
kapta az úrszánt.
– Sok szerencsét! – mondta Babe.
Heller intett és eltúnt a park sötétjében.
A sötétben gyorsan összerakta a szánt. Ráfeküdt, de ügyelt,
hogy ne nyomja össze a macskát a táskájában. Megmarkolta a
botkormányt.
Felszárnyalt az éjszakába.
Finoman kezelte a szánt és oldalvást emelkedve közeledett az
épülethez. Ötvenöt emeletes az épület, és olyan sötét volt, hogy
alig vette észre a tetejét.
A króm csillogása a segítségére volt. Egy helyben lebegett a
285
szánnal. Belenyúlt a táskájába és kivett egy maroknyi kerek tár-
gyat. Fél kézzel tartva megnézte a számaikat. Megtalálta azt, ami-
re világítós festékkel „1" volt ráírva. A fal krómozott részéhez
nyomta. Az órájára nézett. Megtekerte a tárcsát.
A felsó szint kész.
Lejjebb ereszkedett két emeletet. Megtalálta a tárcsát, amire
„2" volt írva. Az épület króm oldalának nyomta.
Lejjebb ment még két emeletet. Rögzítette a harmadik tárcsát.
Egyre lejjebb ment és minden második emeletre odatapasztott
egyet.
Végül felrakta a tizediket is.
A világítós órájára nézett.
Harmincöt emelet mélységben teljesen fekete volt lent a föld.
Ugyanazon a szinten siklott tovább a szánnal, majd egyszer
csak megtalálta, amit keresett: Faustino irodájának ablakát.
Egy szál gyertya égett egy asztalon alig elég, hogy lássa a Szi-
cíliai freskókat a fal teljes hosszában. Egy szék fölött acél balda-
chin volt: egy napernyóhöz hasonló kupola. A szék üres volt.
Mögötte zárva volt a díszterem ajtaja.
Heller a szánnal az ablak elótt lebegve belenyúlt a táskába és
kivett egy megsemmisító puskát. A szántól gondosan távol tartva
bekapcsolta. Halkan búgott.
Fél kézzel a szánt tartotta, a másikkal a puskát, miközben kö-
rüljáratta az energiát az ablakon. A peremei felkunkorodtak.
Szakszerúen eltüntette az üveget anélkül, hogy megsértette volna
a keret mentén körbefutó riasztó vezetékeket.
Az asztalon lévó gyertya lecsurrant a beszabadult éjszakai fu-
vallat miatt.
Heller berepült a szánnal.
Kikapcsolta és lerakta az egyik oldalon.
Gyorsan az ajtóhoz ment és hallgatózott. Hallhatta a vacsorá-
val járó nevetgélést és evóeszköz csörömpölést.
Egy kapcsoló átváltásával túhegynyire szúkítette a megsemmi-
sító puska sugarát. Lyukat fúrt az ajtóra, majd félrerakta a puskát.
Benézett a hallba. A kicsi nyílás ellenére egész jól látott.
286
New York város vagy félszáz vezetóje U alakú asztal körül ült.
A középsó terület üres volt.
Itt merült fel az elsó gond.
Az asztalfó NEM háttal volt az ajtónak. A terem túlsó oldalán
volt!
Faustino éppen ott ült! Száz láb messze, vagy még távolabb!
Az asztal U alakja az iroda ajtaja felé nyílt!
Valahogy a terem túloldalára kell jutnia! Nem nyithatja ki
egyszerúen az ajtót, ahogy gondolta, hogy nyakon csípje
Faustinot. Ehhez át kell mennie több mint száz lábnyi nyílt téren!
Faustino beszédet tartott a gyertyák fényében. A Városfejlesz-
tó Liga hatalmas sikeréról beszélt valamit. Minden második-
harmadik szavára nevettek és tapsoltak, iszonyú kövér volt: több
mint 300 font.
Az arca olyan dagadt, hogy a szeme nem is látszik: egy lég-
gömb, rajta egy lyukkal, ami szájként nyílik és záródik.
Heller az órájára pillantott. Az idó létfontosságú.
Kivette a macskát a táskájából és a fülébe tette a pici rádiót.
Mindent ellenórzött. A macska apró adóját a fogai közé fogta és
alig nyitott szájjal mondta a macskának, hogy mit tegyen.
A kalapját lerakta egy székre. A táskáit a szánra tette. Megiga-
zította a szmokingját és a csokornyakkendójét.
Elfújta az irodai gyertyát és résnyire kinyitotta a díszterem fe-
ló li a jt ó t .
Aztán az elótér felóli ajtóhoz ment és kinézett.
Két fegyveres ór állt az elótér ajtajánál. Arrafelé nem mehetett.
Heller visszament a díszterem ajtajához. Nem maradt választá-
sa. Meg kell próbálni.
Megfogta az iroda ajtaját és lassan megnyitotta. Aztán hirtelen
kilökte. A visszacsapódását a lábával akadályozta meg.
A huzat viharként söpört végig a termen!
Egy kivételével az összes gyertya elaludt!
Heller mélyen lehajolva osont be az ajtón, mint egy fekete ár-
nyék.
Meglepetten szitkozódtak a sötétben.
287
Rövidesen öngyújtók kezdtek villogni. Újra meggyújtották a
gyertyákat.
Heller eközben négykézláb megkerülte az U-alakú asztalt.
Gyorsan mászott, amíg hangtalanul Faustino hátához nem ért.
Valaki felállt, hogy megnézze az irodaajtót, és úgy túnt, hogy
oda indul.
Faustino máris talpra pattant.
– Nem, nem! – mondta. – Ülj le! Csak a szél volt az. Nyugi,
nyugi! Ott jártam, uraim, hogy ezen a héten volt eddig a legtöbb
utcai drog eladásunk. A közelgó háború ideges feszültsége mér-
hetetlenül fokozta a fogyasztást. És most, kiváló közremúködése-
teknek köszönhetóen, DUPLA J UTALMAT kell bejelentenem
mindannyiótoknak!
Faustino meghajolt a kitöró taps hallatán. Aztán feltartott egy
borítékot: – A polgármesternek fejedelmi jutalom jár e héten!
Íme...
– Futás, most! – suttogta Heller az adókészülékbe, zárt szájjal.
Sistergés hallatszott a terem másik végéból. Ahelyett, hogy a
felemelt borítékot nézték volna, minden szem az irodaajtó felé
fordult!
Egy macska sétált be a díszterembe!
Egy fekete golyót húzott maga után!
Úgy húzta, hogy a szájában tartotta a gyújtózsinórt.
A gyújtózsinór vége szikrákat szórt!
A gyülekezet megrettenve szisszent fel.
A macska higgadtan menetelt az U alakú asztal közepe felé.
A szemei halványzöld golyóknak látszottak a gyertyafényben.
Szikrák sercegtek szanaszét a padlón.
– BOMBA! – kiáltottak fel kórusban.
Faustino benyúlt a kabátjába a pisztolytok felé, mert órült
megoldásként a macskát akarta lelóni.
De Heller keze gyorsabb volt és elvette a fegyvert.
Heller a másik kezével a gallérjánál fogva tartotta Faustinot.
– FELROBBAN! – üvöltött Heller.
Néhány fejes megpróbált átugrani az asztalon, hogy odaérjen a
288
gyújtózsinórhoz. Ám Heller ordítására visszarettentek.
Az ajtónál tolongtak és lökdösódtek.
Mind elmenekültek Faustinot kivéve, akit keményen tartott
Heller.
5. fejezet
A macska a terem közepén állt, még mindig tartotta a zsinórt.
Csak egy szikrázó zsinór volt, amit Heller beledugott egy fekete
golyó résébe, és ami meggyulladt a végénél, amikor összenyom-
ták.
Heller Faustino kezeit a háta mögé tekerte és összekötötte egy
zsinórral. Átlökte a férfit az asztal fölött és hátulról az iroda felé
taszította.
– Most dobd el! – mondta Heller a macskának. – Gyerünk!
Átlökdösódtek az iroda ajtón. Faustino megbotlott. Az acél
baldachin mellé esett.
– Vigyázz rá! – kiáltotta Heller a macskának. Megfordult,
hogy bereteszelje a díszterem felé vezetó ajtót. Bekapcsolt egy
kis zseblámpát, hogy lásson.
A macska felnyávogott. Heller megfordult.
Faustino a baldachin alá gurult!
A macska rajta volt, belemélyesztette a körmét.
Heller megindult.
RECCS!
Az acél baldachin leszakadt!
Faustino húzott meg valami kart! A férfi és a macska eltúnt!
Heller megragadta a baldachin peremét. Megpróbálta felemel-
ni. Nem moccant!
Odaugrott a táskájáért.
Hallotta, hogy emberek jöttek az elótérbe.
A hall ajtajához vetódött és belülról bereteszelte.
Visszarohant és kinyitotta a táskáját. A baldachinhoz ugrott a
kezében a megsemmisító puskával. Lyukat próbált vágni az acél-
289
ba olyan szögben, hogy ne sértse meg a macskát, aki esetleg alat-
ta lehetett.
Egy hang a díszteremben: – Ez nem bomba! Átverés!
Ekkor már az iroda mindkét ajtajánál voltak emberek! Vállak
és csizmák dübörögtek rajtuk!
Az acél páncélötvözet volt és nagyon ellenállt. Heller megnö-
velte a puska sugárerósségét. Csak egy kis lyukat vágott.
Egy puska szétlótte a hall ajtajának zárját!
Heller odalótt Faustino pisztolyával!
Az órájára pillantott. A világító számlap jelezte, hogy már
majdnem kifutott az idóból.
Nem haladt elég gyorsan a baldachin átvágásával. A lámpájá-
val átvilágított a kivágott nyíláson.
ÜRES!
Se Faustino! Se macska! Se padló!
Észrevette egy lefelé menó spirál csúszda körvonalait!
A puska újra eldördült az ajtónál.
Heller megragadta a táskáit.
Rávetódött az úrszánra.
A puska újra durrant!
Heller megmarkolta a kormányt.
Hallotta az ajtó beszakadását.
A szán elindult az ablak felé.
Újabb puskalövés!
Valami a sarkához kapott!
Kilótt a sötét éjszakába!
MEGDÖRDÜLT AZ ELS ROBBANÁS!
Úgy hangzott, mintha mellette csapott volna be a villám: fül-
tépó, reccsenó dübörgés töltötte be az éjszakát!
A szán bukdácsolt és megpördült.
A föld felé zuhant harmincöt emeletnyi magasságból.
A MÁSODIK ROBBANÁS DÖRRENT!
Heller görcsösen markolta a szán kormányát. A talaj láthatat-
lanul közeledett, de már nagyon közel lehetett!
Felrántotta a szánt.
290
A HARMADIK. ROBBANÁS IS FELHANGZOTT!
A szán dugóhúzóban repült.
Heller egyenesbe hozta.
Egy fa éppen elótte!
Heller függólegesen emelkedett.
Legalább megtudta, hogy hol van a föld.
Vízszintes repülésre kanyarodott és levilágított.
Leszállt.
A NEGYEDIK ROBBANÁS!
Babe vonalai mögött volt, fél háztömbnyire az épülettól.
Gyorsan összecsukta a szánt és a táskájához kötötte.
Elkezdett futni az épület felé.
– Állj meg ott, ahol vagy!
Egy lámpa fénye vágott az arcába.
– Ez a kölyök! – mondta valaki más. – Ne lójétek le! Corleone
emberei voltak, akik az épület körül gyúrút alkottak.
Heller a macska miatt aggódott.
– Engedjetek át! Vissza kell mennem!
– Nem, nem, kölyök! Itt maradsz! Ezek úgy tódulnak kifelé,
mint a patkányok a süllyedó hajóból.
AZ ÖTÖDIK ROBBANÁS IS MEGDÖRRENT!
Olyan volt, mint egy közeli mennydörgés, de nem volt lángja
és villanása. A robbanások az épület tetejéról, lefelé haladva hal-
latszottak.
Rohanó léptek trappoltak ki az épületból. Recsegés és ordítás.
Még három Narcotici ember akadt fenn az utcákon kifeszített
halászhálókba.
Corleone emberei összegyújtötték, lefegyverezték és egy cso-
portba hurcolták, majd jó erósen megkötözték óket.
A HATODIK ROBBANÁS!
– J ézusom, mi ez? – kérdezte J ettól egy Corleone ember. –
Nincs fény és törmelék. Minden egyes alkalommal úgy hangzik,
mintha az egész isten (bíííp) emelet a levegóbe repülne.
Heller elmagyarázhatta volna neki, hogy ezek anyagrezgés
erósító bombák voltak, amiket voltári harcmérnökök használnak,
291
hogy egy B pontra tereljék a figyelmet, amikor valójában az A
pontot robbantják fel halkan. Nem közvetlenül a levegót rezgetik
meg, hanem anyag molekulákon keresztül adnak hangot. Nem
semmisítenek meg semmit, kivéve talán azok dobhártyáját, akik
bent tartózkodnak. De Heller csak ennyit mondott olaszul „Ki
tudja? Talán az isten átka."
A HETEDIK ROBBANÁS!
Amikor a dörrenése már nem visszhangzott. Babe hangja hal-
latszott valaki rádióján keresztül. – Signore! Hogy állunk?
– Ötszázharminchat, mia capa! – recsegett a válasz.
– Van még pár száz – jött Babe hangja. – Figyeljetek tovább!
Látta valaki Jerome-ot?
A NYOLCADIK ROBBANÁS!
Heller megmarkolta a rádiót. – A földre értem, Mrs. Corleone.
Rendben vagyok a hatos állomáson. Kérem, mondja meg az em-
bereknek, hogy engedjenek át. Vissza kell jutnom az épületbe.
A KILENCEDIK ROBBANÁS!
Újabb tucat pánikba esett Narcotici ember rohant ki az épület-
ból a sötétbe. Heller közelében akadtak fenn a hálóban. Azonnal
rájuk vetódtek, lefegyverezték és elvitték óket.
Babe hangja: – Hatos állomás. Ne engedjétek át addig J erome-
ot, ameddig meg nem kezdjük az általános támadást!
– Igen, rendben, mia capa!
A TIZEDIK ROBBANÁS!
Utasítások zengtek J erome közelében. Ugyanaz a hang hallat-
szott távolabbi állomásokról is a bekerített épület egész környé-
kén.
Hirtelen félezer torok kiáltott fel: – CORLEONE!
Tolongás és léptek zaja indult meg a sötétség felé.
Elkezdódött az általános támadás.
Fegyvertúz villogott.
– Most mehetsz, kölyök! – mondta egy hang Heller közelében.
Heller futni kezdett. Nem volt teljesen sötét. Rapszodikus,
szaggatott fényt adtak az alsó ablakokban villogó és a rájuk vála-
szoló fegyverek. A támadó erók nagy része bent volt, de akik
292
még kint voltak, azok is csak pillanatokra látszottak egy-egy lö-
véskor.
Valaki k iáltott: – Katonai tank közelít délr ó l, fél mér fö ldre!
Végezzünk gyorsan!
Heller felmérte az épületet. A terveken nem szerepelt spirál
csúszda. Faustino irodája alatt csak kazánház volt.
Odament a fal mellé és nekitámaszkodott. A fal mentén haladt.
Pontosan Faustino irodája alá ért. Hatalmas fekete kótömbök sze-
gélyezték a falat.
Fegyvertúz ropogott bent, ahol az elszánt harcosok még kitar-
tottak. Egy gránát dördülését hallotta.
Egy nyílást keresett valami árulkodó nyomot.
EGY ÍVES CSIKARÁS A JÁRDÁN!
Egyezett az egyik fekete kó méretével. Amikor kinyitották,
egy törmelékdarab lehetett alatta, az okozta a csikarást.
Függóleges rés volt a két kó között. Elóvette a megsemmisító
puskát és megnagyobbította a rést. Fogott egy rudat, közéjük
nyomta és szétfeszítette.
Egy ajtó volt!
Újra a megsemmisító puskát használta. A reteszek eltúntek.
J obban benyomta a rudat.
Az ajtó nagy nehezen kinyílt!
Bevilágított.
Ott volt a macska!
A megkötözött Faustino mellén ült!
Faustino megpróbált Heller lámpája felé fordulni.
– Ments meg! – üvöltött.
A macska rácsapott.
– Megvagyunk, Mr. Kaliko! – mondta Heller. – Remek munka
volt!
Heller megragadta Faustinot és magához húzta.
– Corleone! – kiáltott hátra. – Hozzám!
Az épület körül lassan elhalt a tüzelés. Két ember rohant
J ethez. Rájuk bízta Faustinot.
– Ezt a férfit vigyétek egyenest Babe-hez!
293
Faustinot kicibálták és végigtaszigálták a járdán.
Heller visszanyúlt a macskáért.
Amikor felállt, fényszóró világított az arcába!
EGY TANK!
Heller hagyta elugrani a macskát és magasan széttárta a karja-
it. Egyenesen a tankhoz sétált.
A tank gépfegyverei a mellére szegezódtek.
Egy tiszt állt a toronyban egy negyvenötössel célozva rá. A to-
ronyból kiszúródó fénynél Heller látta egy ezredes ezüst sasát.
– Mi a fene ez?! – ordított az ezredes.
– Azonosíthatom magam, uram? – kérdezte Heller.
– Lassan jöjjön, máskülönben lelövöm!
Heller szélesre tárt karokkal felugrott a lánctalpra.
– Nyúljon az oldalzsebembe, uram! – A kezével mutatta, hogy
melyikbe.
Az ezredes a szmokingot nézte, aztán a 45-öst ráfogva kivette
a papírokat.
– Wister alhadnagy, a hadsereg hírszerzó szolgálatától, uram.
– mondta Heller. – Maysabongo szabotóröket hajtunk fel. Az én
embereimet látja civilben.
Az ezredes megvizsgálta az azonosító lapot és a parancsokat.
– Miért nem tájékoztattak? – kérdezte.
– Minden szigorúan bizalmas! – mondta Heller. – De elkaptuk
óket, mielótt felrobbanthatták volna az egész várost!
– A mocsok (bííípok)! – kiáltott fel az ezredes. – (Bíííp) jól tet-
te! A leghangosabb robbanások voltak, amiket valaha is hallottam
életemben! Biztos, hogy mindet elkapták? – tette hozzá és körül-
nézett.
– Épp most tisztítjuk meg a terepet – mondta Heller.
Lábak dübörögtek mögöttük az utcán.
RENDORÖK?
Grafferty rendórfelügyeló a futástól lihegve ért a tank lámpá-
jának fényébe.
– Mind le vannak tartóztatva! – ordított.
Az ezredes megdermedt. Mereven nézett Graffertyre.
294
– Ez katonai hadmúvelet! – ordított. – Hogy merészeli megza-
varni!
Grafferty hirtelen észrevette Hellert: – WISTER! – üvöltötte. –
Ezredes, ismerem ezt az embert! Ez egy búnözó!
Az ezredes rábámult: – Szóval búnözónek nevezi a hadsereg
tisztjeit! Túnjenek ettól a múvelettól, mielótt szétlövetem magu-
kat!
Grafferty megszeppent. Gyorsan visszavonult és intett a zsa-
ruknak, hogy kövessék.
Heller tisztelgett.
– Uram, a fogdába kell vinnem a foglyokat, ezért elnézését ké-
rem!
– Persze, természetesen! – mondta az ezredes. – Úgy látom,
nagyon jó munkát végeztek. Rápillantott a parancsokra és a sze-
mélyazonosító lapra, mielótt visszaadta óket.
– Dicséretre fogom ajánlani magát a Hadügyminiszternél!
– Ez nagyon kedves Öntól, uram! – mondta Heller. – De én
csak a dolgomat teszem.
– Nagyszerú, Wister! Megemlíti majd, hogy segítettem? Boots
ezredes vagyok.
– Természetesen, uram! – mondta Heller.
– Nagyon köszönöm, alhadnagy! Az egységemet visszaviszem
a parkba. Folytassák!
Heller körbejárta az épületet. Minden elcsendesült.
Az elfogott Narcotici bandát elvitték. Eltúntek a halászhálók.
Csak egy idós Corleonesoldato maradt ott, aki a töltényhüvelye-
ket szedte össze. Heller a limuzinhoz ment és kinyitotta az ajtót.
Faustino a padlón hevert, nagyon alaposan megkötözve. A macs-
ka nyilvánvalóan követte a maffiózót, mivel Mr. Kaliko az ülésen
ült és készen állt arra, hogy használja a karmait.
Babe is ott ült a rádióival. Örömteli mosollyal nézett fel, ami-
kor bekapcsolt az ajtólámpa.
Mielótt megszólalhatott volna, Saggezza hangja szólalt meg: –
Mia capa, minden számítógépet elhoztunk. Faustino összes jegy-
zete a kezünkben van. Semmilyen adattár és könyv sem sérült
295
meg. Embereket állítok mindenhová az épületbe. Az egész múve-
let sikeresen zárult!
Babe azt mondta: – Ragyogó munka, signore! Itt van a kövér
is, szóval minden kész!
Heller azt kérdezte: – Elkapták New York rendórfókapitányát?
– És a város minden más tisztviselójét, beleértve a polgármes-
tert is. Ott vannak azok mögött a bokrok mögött és az életükért
könyörögnek.
– Kérem, mondják meg a rendórfónöknek, hogy telefonáljon
és azonnal szúntessék meg az Empire State Building órzését!
– Természetesen, Jerome! Amit csak akarsz! Az egész város a
miénk.
Még nem, gondolta magában Heller. Még mindig felütheti a
fejét valami, mint egy üstökös, hacsak nem fejezek be mindent
még hétfó elótt.
6. fejezet
Két órával késóbb Izzy, Bang-Bang és Kettes kiszabadulását
ünnepelték az Empire State Buildingból azzal, hogy megettek
mindent, amit csak Heller beléjük tudott tömni a Szardínia étte-
remben.
Amikor már semmi más elpusztítanivaló nem maradt, csak az
asztalterító, akkor hazaküldte óket pihenni és tisztálkodni, és uta-
sította óket, hogy találkozzanak vele reggel a lakosztályánál.
A háborúnak még nem volt vége. A legnehezebb rész még hát-
ravolt: Rockecenter. És ehhez Hellernek nagyon kevés embere
volt.
A Hadsereg Hírszerzési Fóhadiszállásáról megtudta Heller,
hogy Rockecenter a Pokantickle birtokon van, Hairytowntól
északra. A helyet a sebtiben odarendelt New York-i Nemzetórség
ezrede védi egy vezérórnagy parancsnoksága alatt.
Heller arról is értesült, hogy Rockecenter vasárnap délután
Philadelphiába autózik. Ott részt vesz a Nemzetközi Bankárok
296
Swillerberger Konferenciáján, amit ó vezet, majd vasárnap éjsza-
ka az Egyesült Államok elnökét is meghívják e magántestület elé.
Aztán hétfón az elnök beszédet mond a Kongresszus elótt Wa-
shingtonban és hivatalosan is hadat üzennek Maysabongo Köz-
társaság ellen.
Heller tudta, hogy most azon erókkel áll szemben, akik a Föl-
det irányítják. Az elókészület, amit megtehetett, finoman szólva
is elenyészó volt, de még ezzel is nagyon igyekeznie kellett.
Visszatért a lakosztályába New York sötétjén át. Felvett vala-
mi overallt és nekikezdett a munkának az öreg taxin. Egy voltári
égetóvel terepszínúre változtatta a színét, majd festékszóróval és
ecsettel fehér katonai jelzést és számokat írt rá.
Amíg dolgozott, a rádióból fröcsögött a háborús hisztéria.
Nem kevesebbet állított, mint hogy maysabongoi szabotórök
megkísérelték a New York-i városháza felrobbantását, de a had-
sereg egyik harckocsi egysége Boots ezredes vezetésével meghi-
úsította ezt. Az autósokat felszólították, hogy kerüljék a fóútvona-
lakat és hagyják szabadon a hadsereg számára: ez nagyon ésszerú
parancs, hiszen nem volt benzin. Az embereket arra is felszólítot-
ták, hogy figyeljenek a maysabongoi partizánokra, akik valószí-
núleg vasutak, repterek és konvojok felrobbantását tervezik, és je-
lentsék a hadseregnek az ilyen információkat.
Sok katonazenét játszottak. Az ország nyilvánvalóan csatára
készülódött. Heller tudta ezt, és jókora szerencsével esetleg meg
tudta akadályozni. Senki más nem is próbálkozott ezzel!
Reggel nyolc körül tiszta egyenruhát vett fel. Aztán megrakott
egy khakiszínú válltáskát egy Voltár Flotta harcmérnök szakmai
eszközeivel – fóleg bombákkal.
Bang-Bang Rimbombo túnt fel. A tartalékos tiszti egyenruhája
volt rajta. Heller leszedette a karjáról a jelzéseket, hogy katonai
sofórnek nézzen ki.
Izzy Epstein beesett szemekkel és aggódva érkezett meg.
Delbert J ohn Rockecenter II is odaért. Ideges volt, mert nem
volt ideje, hogy kimenjen és megnézze az életben maradt sertéseit
New Jerseyben.
297
Nagyon hivatalos külsóvel indultak el a Pokantickle hegyek
felé, huszonhárom mérföldnyire északra vagy még messzebb.
Nem voltak autók az úton. A közlekedési lámpák nem múködtek.
A régi taxi nem benzinnel üzemelt, hanem olyan karburátora volt,
ami aszfaltot alakított át oxigénné és hidrogénné, így nagyon
gyors és erós volt. Mivel nem volt forgalom, amivel összeütköz-
hetett volna, Bang-Bang kilencre a birtok kapuihoz vitte óket.
A New Yorki Nemzeti Gárda hadoszlopa fogadta óket. Az
egész gyepen ók táboroztak és parkoltak mindenfelé katonák
gyakorlatoztak és meneteltek.
A kapu félelmetes barikád volt. Egy egész osztag állta el az
utat célra tartott és élesre töltött puskákkal, harcra készen.
A Nemzeti Gárda kitartóan acsargott a Hadsereg ellen. Antant-
szíjas és sisakos tiszt ment oda a kocsihoz.
– Szálljanak ki feltartott kézzel! – mondta a tiszt.
– Nem, nem! – mondta Heller. – Ez családi ügy! Kettes felé
fordult: – Add ide a jogosítványod. – Kettes odaadta. – Azért jöt-
tünk ide, hogy az apja engedélyét kérjük, hogy beléphessen a
hadseregbe.
– Delbert J ohn Rockecenter Kettó! – mondta a tiszt. Ránézett
az engedélyre, aztán Kettesre. – J ézus Krisztus, elnézést! – Gyor-
san elóhúzott egy jegyzettömböt az öve mellól, amire engedélyt
körmölt, nagybetúkkel a „CSALÁD" szót írta rá, és az ablaktörló
alá csúsztatta. – Nyissák ki a kaput, emberek! Parancsunk van,
hogy ne zavarjuk a háznépet! – Tisztelgett Hellernek.
Végighajtottak a kanyargós úton a sátrak, csapatszállító ko-
csik, motorok, tábori ágyúk és két tank mellett.
– Nem fogok belépni a hadseregbe! – mondta Kettes eltökél-
ten. – Disznókat lónek le!
– Fogd be a szád! – utasította Heller. – Bízd rám a beszédet!
– Rendben, testvér – mondta Kettes, – de ne vigyetek semmi-
lyen hadseregbe!
A ház elülsó bejárata elótt álltak meg. Minden túlméretezett
volt. A két nemzeti gárdista is ilyen volt, akik az ajtó két oldalán
álltak.
298
Heller odaadta Bang-Bangnak a válltáskáját.
– Ülj itt kint és ne mozdulj innen!
Izzy, Kettes és Heller kiszállt és felment a lépcsón. Egy tiszt
jelent meg. Rápillantott az engedélyre a szélvédó ablaktörlójén: a
CSALÁD szót tizenöt láb távolról is el lehetett olvasni. Azt
mondta: – Sajnálom, de parancsunk van, hogy mindenkit meg
kell motozni. Megmotozta óket fegyvert keresve, de nem talált.
Belenézett Izzy aktatáskájába, amiben csak papírokat látott, így
visszaadta. Tisztelgett és kinyittatta az ajtót egy sorkatonával.
Hárman besétáltak az óriási nappaliba, amit divatjamúlt, ha-
talmas bútorokkal zsúfoltak tele. Hatalmas, kinagyított képekról
meredtek rájuk szigorú tekintetú Rockecenterek.
Hangok szúródtek át egy másik helyiség zárt ajtaja mögül.
Heller odasétált hozzá, kinyitotta, betessékelte a másik kettót,
majd bezárta mögöttük az ajtót.
Hatalmas, ódivatúan berendezett dolgozószobába kerültek.
Üvegajtók nyíltak belóle egy oldalsó felhajtóra.
Delbert J ohn Rockecenter úgy állt az íróasztala mögött, mint
egy mérges keselyú.
Bury (az ügyvédje a Swíndle and Crouch cégtól) elkeseredet-
ten állt a túlsó falnak támaszkodva: beesett arca rosszkedvú volt.
– És ez nagyon egyértelmú a számomra! – mondta
Rockecenter. – NEM végezted a munkádat! Miss Agneshez kéne
küldenem téged és egy kis értelmet kéne beléd elektrosokkoltatni!
Ha egyáltalán tettél volna bármi óvintézkedést, most nem kéne
nekem megtennem a hosszú, fárasztó utat Philadelphiába csak
azért, hogy lássam az elnök tökfejét! Torkig vagyok vele, hogy én
végzem a munkádat! Végeznem kéne veled és a cégeddel is! És
szó szerint végezni! Úgyis is mind ellenem vagytok!
Bury megpillantotta Hellert.
Rábámult. Elfehéredett.
WISTER!
Rockecenter még folytatta volna a beszédét, de kezdett felde-
rengeni benne a gyanú, hogy elveszítette a hallgatóságát. Bosszú-
san pillantott a csoportra.
299
– Szóljon a tábornoknak – mondta Hellernek, – hogy még nem
megyek! – Visszafordult Buryhez. – Még nem mondtam el min-
dent, hogy mit gondolok rólad! És hadd emlékeztesselek, Bury,
hogy amit én gondolok, az fontos! IDE FIGYELJ!!!
Bury apró mozdulatokkal Hellerre mutatott: – Uram, ez az ön
... uram, ez a benzines ember, ... Uram, jaj, istenem!
– Benzines ember? Benzines ember? – mondta Rockecenter. –
Mit hablatyolsz itt összevissza?!
– Talán jobb, ha én magyarázom el! – mondta Heller. – Azért
jöttünk, hogy egy tisztes ajánlatot tegyünk, ami kezeli ezt az
egész olaj problémát, Mr. Rockecenter.
– Ki ez? – kérdezte Rockecenter Buryt. – Miról beszél?
– Uram, az az egyenruhás ember J erome Terrance Wister!
– O pedig – mondta Heller – Mr. Israel Epstein. O irányítja a
cégeket, amelyeké a mikrohullámú energiarendszer: Chryster
Motors, benzin nélküli karburátorok, benzin nélküli autók. Egy-
ben ó kezeli az összes amerikai olajtartalékot is, ami jelenleg
Maysabongo birtokában van.
Rockecenter a székre huppant. Izzyre bámult. Aztán azt mond-
ta:
– A Zsidó! Te vagy az a (bíííp) Zsidó!
– Úgy vélem, hogy önök ketten olyan megállapodást köthet-
nek, amivel mindenki elégedett lesz! – mondta Heller.
Rockecenter még mindig Izzyre meredt. Aztán összeszúkült a
szeme és sunyi kifejezés jelent meg az arcán.
– J ól értem, hogy a magáé annak a karburátornak és azoknak
az autóknak a szabadalma, meg az a mikrohullámú energiarend-
szer?
– Azoké a vállalatoké, amelyeket én irányítok; igen – mondta
lzzy. – Itt is vannak. – Kinyitotta a táskáját és kivette óket. Eló-
rébb lépett és lerakta óket a hatalmas íróasztalra.
Bury azonnal áthajolt Rockecenter fölött és megvizsgálta óket.
Valami olyasmit súgott, hogy valódiak.
– Úgy érted – kérdezte Rockecenter Izzytól –, hogy ezeket haj-
landó vagy átadni nekem a békéért cserébe?
300
– Nem egészen! – válaszolta Izzy. – Igen, átadom önnek, de
van valami, amit cserébe meg kell kapnunk!
– Nocsak! – mondta Rockecenter, látszólag kiábrándultan. Ol-
dalra pillantott Buryre, aztán visszanézett Izzyre. Kissé furcsán
mosolygott. – No, mit kérsz cserébe, Zsidó?
Izzy azt mondta: – Vannak bizonyos opcióink, amiket holnap
fogunk érvényesíteni, és amik milliárdok birtokába juttatnak és
minden olajtársaság minden részvényének tulajdonosává tesznek
minket. Negyvenkilenc százalékot kaphat a pénzból és a részvé-
nyekból.
– Így még többet kapok! – summázta Rockecenter. – Valami
csel van a dologban!
– Mr. Rockecenter, volt egyszer egy felesége. És van két fia is
– mondta Izzy.
Rockecenter úgy nézett, mint akit meglóttek.
– Egy korábbi családi végrendelet szerint – folytatta Izzy – az
ön egyik fia kap meg tízmilliárd dollár letétú tókét. Ön annak a
tókének a kezelóje. Azt akarjuk, hogy ismerje el II. Delbert John
Rockecentert a fiaként.
– Én lemondok minden lehetséges jogomról – mondta Heller.
– Koholmány! – tört ki Rockecenter.
– Itt vannak a dokumentumok! – mondta Izzy, majd elóhúzta a
másolatokat és körbeadta óket.
Rockecenter lesújtva bámult rájuk. A Wall Street-i ügyvéd át-
nézte a papírokat. Bury súgott valamit. Heller csak annyit értett,
hogy Miss Agnes elszúrta.
– Ennek elismerését kérjük! – mondta Izzy. – Azt is kérjük,
hogy adja át ennek kezelési jogát, mivel a fia elérte a megkívánt
életkort. Azt is kérjük, hogy készítsen egy végrendeletet, melyben
órá hagyja a teljes vagyonát és engem nevez ki az ügyek intézésé-
re.
– És ha megteszem ezt?
– Az olajtársaságok megkaphatják ezeket a szabadalmakat, az
USA pedig az olaját. A finomítókat újra üzembe helyezik...
– Nem lehet! – mondta Rockecenter. – A tiltakozó felvonulók
301
azt állítják, hogy radioaktívak! Nem hagyják majd, hogy beindít-
suk óket!
– Ígérem, intézkedni fogok, hogy sugármentesítsék és újra he-
lyezzék óket üzembe – mondta Heller.
– Mellesleg az egész csak propaganda! – mondta Rockecenter.
– Mit számít egy kis sugárzás az emberek tankjában? Amúgy is
csócselék!
– A felvonulásokat is beszüntetem – mondta Heller.
Rockecenter hátradólt.
– Nagyon agyafúrt vagy, Zsidó! Ha csak 49 százalék az enyém
az olajvállalatokból, akkor te fogod irányítani az igazgató testüle-
teiket és az irányelveiket. Mindenról le kell mondanom!
– Ez egy kicsit drasztikusabb, mint terveztük – mondta Izzy. –
De hadd világítsak rá, hogy maga lesz a leggazdagabb ember a
világon!
– És ha nemet mondok? – kérdezte Rockecenter.
– Nos, akkor – mondta Heller –, sajnos Mr. Bury fogja védeni
magát a bíróságon a fia és a felesége megölésére szótt összeeskü-
vés miatt. Sajnálom, hogy ilyen nyersen fogalmaztam. És a többi-
ek is bíróságra kerülnek, maga pedig mindenképp veszít.
– Ez zsarolás! – mondta Rockecenter.
– Ez gyilkosság! – mondta Heller hidegen. – És ha ehhez még
hozzáadjuk azoknak a millióknak a megölését, akiket a háború
nevében gyilkoltatott meg, a halott csecsemók millióit az abor-
tusz programok miatt, meg a milliókat, akiknek az életét tönkre-
tette az infláció, csak azért, hogy maga jól keressen az olajjal, ak-
kor nagyon meglep, hogy magát miért nem akasztották már fel
százmillió alkalommal! Örömmel raknám a nyakába a kötelet!
– Ne, ne! – mondta Izzy sietve. – Ez egy üzleti tárgyalás!
– Ez a fickó rengeteg problémát okozott nekem! – mondta
Heller. – Amit ó üzletnek hív, az bolygószinten nézve közönséges
rablás! O egyszerúen kalóz, és nem akarok se ránézni, se beszélni
vele! Egyáltalán nem értek egyet az ön ajánlatának nagylelkúsé-
gével, Mr. Epstein!
– Mr. Wister – mondta Izzy, – kérem, álljon félre, és hagyja,
302
hogy folytassam a tárgyalást! Mr. Rockecenter felismeri a profi-
tot, amikor látja.
Újabb ránc jelent meg az aszalt képú Bury arcán. Tudta, hogy
a jó fiú rossz fiú tárgyalási módszert látja. Rockecenter fölé ha-
jolt, hogy valami tanácsot súgjon neki, de nem volt rá módja.
Rockecenter súgott neki, aztán sunyi arckifejezéssel Izzyre né-
zett.
– Zsidó, – kezdte Rockecenter – sajnos ügyvédeket kell hív-
nunk egy ilyen üzlet megfogalmazására. Mi...
– Nem, nem kell! – mondta Izzy és kinyitotta a táskáját. – Itt
van magának Mr. Bury, a mi ügyvédünk, Bleedum pedig fél éj-
szaka ébren volt és nekünk gépelt.
Izzy egyesével kirakta Rockecenter asztalára a szabadalmak
átruházását az olajtársaságokra. Aztán kirakta a maysabongoi olaj
átadását. Utána kirakta a negyvenkilenc százalékos profit járulé-
kot az eladási opciók után, ezt követte az olajtársaságok részvé-
nyeinek negyvenkilenc százalékos részesedése. Aztán kirakta a
kezelói lemondásról szóló dokumentumot. Végül a végrendeletet.
Rockecenter és Bury elolvasta óket.
Rockecenter egyszer csak azt mondta: – Rendben van! Alá-
írom. Mr. Bury közjegyzó. Mindent végrehajtunk most rögtön!
– És lefújjuk a háborút? – kérdezte Heller.
– Természetesen! – mondta Rockecenter. – A legszentebb be-
csületszavam adom rá! Amint megvagyunk, felhívom az elnököt,
és vége lesz!
7. fejezet
Rockecenter magához húzta a megbízás és szerzódés köteget.
Enyhe mosollyal gyorsan elkezdte aláírni óket mindegyik aláírás
helyen. A végrendelet volt az utolsó, amire ráfirkantotta a nevét
egy cikornyával.
– No, Zsidó – mondta és Izzyre mutatott –, most te jössz!
Izzy megfogta a csomagot, fölé hajolt, megigazította a szem-
303
üvegét és elkezdte aláírni óket.
– Most te! – mondta Kettesnek Rockecenter, amikor Izzy befe-
jezte. – Van itt egy dokumentum a letéttel kapcsolatosan, és kell
hozzá a te aláírásod is.
Kettes odacsoszogott és lefirkantotta a nevét.
Rockecenter Hellerre, majd Buryre nézett.
– Nem kéne aláírnia egy lemondó nyilatkozatot?
Bury bólintott, az aktatáskájához ment és kivett egy üres úrla-
pot. Odavitte az asztalhoz.
Most mondta Rockecenter Burynek mint közjegyzónek szük-
sége lesz a személyi okmányaitokra, szóval rakjátok ide a tárcái-
tokat! – Rákoppintott az asztal közepére.
Mind a hárman odarakták a tárcájukat.
Bury rájuk nézett, majd az aláírásokra. Buzgón dolgozott a
közjegyzói pecsétekkel és lassacskán végzett a halommal.
Rockecenter súgott valamit neki.
A Wall Street-i ügyvéd az utolsó laphoz ért. Az Heller lemon-
dó nyilatkozata volt.
– Ezt J erome Terrance Wisterként írta alá. – Befejezte a hitele-
sítését. – De kell egy olyan is, amit Delbert John Rockecenter J u-
nior is aláírt. Hozok egy másik úrlapot.
Hellert megkerülve a falhoz ment, ahol az aktatáskája hevert.
Belenyúlt és odaadott Hellernek egy másik lemondó nyilatkoza-
tot.
Heller fölé hajolt, hogy kitöltse és aláírja.
A szeme sarkából látta egy színezüst tintatartó kupakját.
Torzítva látta, hogy Bury elóhúz valamit!
A háta mögött olyan gyorsan került eló egy pisztoly, mint egy
lecsapó kígyó!
Heller megpördült. Felütötte!
Megfogta Bury csuklóját és a mennyezet felé kényszerítette!
A FEGYVER ELSÜLT!
Heller elóretekerte a karját!
A fegyvert markoló kézzel megütötte Bury fejét!
Csontig beszakadt a fejbóre!
304
– NE MOZDULJ ! – hallatszott egy kiáltás.
Heller megfordult.
A könyvtár ajtói kicsapódtak.
EGY GYALOGOS KATONA GUGGOLT OTT EGY
PÁCÉLÖKÖLLEL!
KÉT MÁSIK KATONA IS HELLERRE FOGTA A
FEGYVERÉT!
Bury átesett a kanapén, vér ömlött a fejéból.
Nála maradt a pisztoly!
Heller ott állt fegyvertelenül. A katonák túl messze voltak,
hogy odarohanjon.
Rockecenter metszóen, órülten hahotázott. Összekotorta az
összes papírt. Összeszedte a tárcáikat is. Lenyúlt és megmarkolt
egy hatalmas acél aktatáskát. Kör alakú kódtárcsája volt. Kinyi-
totta. Csak annyiban tért el egy széftól, hogy ennek volt fogantyú-
ja.
– Gondolod, hogy megtartom a szavam egy olyan órült alku-
ban, mint ez?! Csak a szabadalmakat akartam tóled! Most meg-
semmisíthetjük és elrejthetjük ezt a munkát, a világ pedig meg-
marad a jövedelmezó olajnál! A padlón heveró Buryre nézett. Ha-
lottnak túnt. A többit is elviszem, hogy ne kerüljön összeesküvók
kezébe! Belegyömöszölte a táskájába a papírokat és a tárcákat
meg Izzy összes iratát, eligazgatta óket a táska hornyolt, illesztett
peremétól, majd lezárta a táskát és elforgatta a kódtárcsát.
A vezérórnagy jött be rohanva, egy osztag követte.
– Tábornok – mondta Rockecenter – vigyázzon erre a csócse-
lékre, amíg visszatérek! Utána, mivel kitör a háború, lesz egy kis
dolga a kivégzó osztagnak!
305

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful