You are on page 1of 47

Dr.

Drábik János

(A kettős-állampolgárság és kettős-lojalitás c. tanulmány második része)
A Cionista Hatalmi Struktúra, CHS (Zionist Power Configuration, ZPC) sikere az Egyesült Államok politikájának az alakításában nagyrészt azon múlik, hogy a hatalmi struktúra szerves részét alkotó szupergazdag zsidó pénzemberek mekkora támogatásban részesítik. A pénzhatalmi elit hierarchiájában meghatározó szerepet töltenek be a nagybankok és korporációk irányítói, akik szoros kapcsolatot tartanak fent az állami szervezetek felsőbb vezetőivel. A cionista aktivisták karrierjében fontos szerepe van annak, hogy milyen viszonyban vannak a hierarchia felső szintjével. Azok a ambiciózus politikusok, akik jól mérik fel a helyzetet és kellően helyezkednek, rendszerint jelentős pénztámogatásra és széleskörű médiaszereplésre számíthatnak. Az Izrael számára dolgozó hálózatok növelik a zsidó-cionista presztízst úgy, hogy közben emocionális kielégülést is nyújtanak a bennük résztvevőknek. Amikor Izrael győzelmeket ér el és sikeresen terjeszkedik, akkor az a faji öntudat és büszkeség érzésével tölti el őket.. Már egy karrier kezdetén is fontos szerepe van a kapcsolatok építésének, s erre jó alkalmat nyújtanak a helyi és országos cionista találkozók. Ez különösen akkor előnyös, amikor az egyébként középszerű pályázónak komoly versenytárssal kell szembenéznie akár politikai, akár tudományos területen. Ilyen esetben nagy előnyt jelent a hatalmas cionista szervezethez való tartozás, amely nemcsak a középszerű, de az alulteljesítő személyt is egzisztenciális védelemben tudja részesíteni. Bizonyos egyetemi oktatói állásoknál például elég arra hivatkozni, hogy pert indítanak az egyetem ellen az antiszemitizmus vádjával, ha az adott zsidó származású oktató szerződését az egyetem vezetése nem hosszabbítja meg. A faji alapon nyugvó cionista ideológia, amely arra épít, hogy a zsidók különleges népet alkotnak, amelyet a Tóra törzsi Istene kiválasztott magának, bátorítja az egyébként csak az alsó középosztályhoz tartozó zsidókat. A média által sugalmazott etnikai-vallási fensőbbrendűség tovább erősíti a zsidó identitást és összetartást, arra ösztönözve őket, hogy lelkesen árulják az izraeli államkötvényeket, tömegesen írjanak leveleket politikusoknak, és hatékonyan zaklassák a zsidó állam bírálóit, miközben lengetik az izraeli zászlót. Ugyancsak ők az alulról jövő öntevékenység aktív résztvevői, akik nagyon sikeresen tudják 1

A Cionista Hatalmi Struktúra és a kulturális marxizmus uralomra kerülése

Dr. Drábik János

mozgósítani Izrael érdekében családtagjaikat, szomszédjaikat és munkatársaikat. A cionista elitek hatalomgyakorlása azokon a vertikális kapcsolatokon nyugszik, amelyek a vezetők és az őket követő tömegek között van. A hierarchikus szervezettség biztosítja ennek a felülről lefelé tartó irányításnak a hatékonyságát. Ez megkönnyíti, hogy sikeresen mozgósítsanak Izrael elsődlegesnek tekintett céljai érdekében. Ilyen például az, amikor Izraelt támogatják a megszállt területek betelepítését ellenző amerikai politikával szemben, vagy amikor Washington szót emel a polgári lakosság nagyobb biztonsága érdekében. A cionista hegemónia olyan valóság, amely azonban több vonatkozásban is sebezhető. Számos fejlemény arra utal, hogy ez a fentről lefelé történő, az alá- és fölérendeltség alapján működő kapcsolatrendszer gyöngíthető. 2007 óta egyre több Izraelt bíráló újságcikknek, könyvnek és videónak sikerült áttörnie az erős cionista cenzúrát. Létrejött több anticionista zsidó szervezet, és kibontakozott egy széleskörű bojkott is az izraeli termékekkel szemben, amely átterjedt azokra a kulturális intézményekre is, amelyek segítségével a CHS a véleményhatalmat gyakorolja. Szembesülve ezzel a növekvő civil ellenállással, a CHS is fokozta erőfeszítéseit. Sikerült betiltatnia a kritikus szerzők publikációit, eltávolítania az egyetemekről az önállóan gondolkodó oktatókat és megfélemlítenie újságírókat, valamint politikusokat. A CHS mozgósította az egyetemeken és a tudományos intézményekben ideológiai frontembereit, hogy elfojtsa a kritikus eszmecseréket olyan kérdésekről, amelyek objektíven elemzik Izrael állam politikáját. El kell terelni a figyelmet arról, hogy Izrael Gázában kétszer is tömeggyilkosságot követett el, és a nemzetköz jog semmibevevésével erőszakosan terjeszkedik a megszállt palesztin területeken. A CHS fokozottabban ellenőrzi a pénzhatalmi világelit tulajdonában lévő globális médiát és közvetlenül irányítja a véleményformáló- és elemzőműsorokat, különösen a közel-keleti kérdések vonatkozásában. Erre külön is kérte az izraeli külügyminisztérium az AIPAC-t. Az 'Israel-firster'-ek monopóliuma lett a vezércikkek és a véleményformáló kommentárok írása a Washington Post-ban, a Murdoch médiabirodalomban, a Wall Street Journalben, a New York Times-ban, a Los Angeles Times-ban, a Chicago Tribune-ban, a News Week hetilapban és még néhány más olvasottabb sajtótermékben. Mindennek az eredményeként önjelölt szakértők, akiknek nagyon is kétséges az Amerika iránti lojalitása, ugyanakkor erős szálakkal kötődnek Izraelhez és a cionista propagandaintézményekhez, olyan írásokat 2

Dr. Drábik János

kényszerítenek ki, amelyek védelembe veszik az izraeli rezsim legfelháborítóbb háborús bűneit és a palesztinok sérelmére elkövetett területfoglalásait. Ennek tudható be, hogy számos egyetemi tanár még a legtekintélyesebbnek számító egyetemeken is védelmébe vette Izrael Gáza elleni megtorlóakcióit az „igazságos háború” elméletére hivatkozva. Amikor Netanjahu miniszterelnöknek szembe kellett néznie a Goldstone-jelentés egyetemes elutasításával az ENSZ-ben, akkor Netanjahu utasította a CHS-t, hogy járassa le Goldstone főbírót, vonja kétségbe az általa készített jelentés törvényességét és hamisítsa meg annak tartalmát. Az elmúlt évtizedben szinte nem volt olyan Izrael által elkövetett bűncselekmény, amit a Harvard, a Yale, a Princeton, vagy a Johns Hopkins Egyetem cionista oktatói ne lettek volna készek mentegetni, szervilisen teljesítve a zsidó állam vezetőinek a kívánságait. Kritikátlanul ismételgették azt a nevetséges állítást, hogy amikor Izrael bombázta a koncentrációs táborhoz hasonlóan körülzárt Gázát (ahol a lakosság nem volt képes sem elmenekülni sem védekezni), nem tett mást, mint a „jogos önvédelemhez” való jogát gyakorolta. Csak igen kevés zsidó és nem-zsidó egyetemi és tudományos személyiség merte bírálni Izrael terrorpolitikáját. Mindössze néhányan kifogásolták az 51 nagyobb Zsidó Amerikai Szervezet elnökének az elfogult propagandatevékenységét. A 'terrorizmust védelmező cionista apologéták tudományos teljesítménye meglehetősen sekélyes, sőt selejtes', állapítja meg James Petras professzor a „The Jewish Zionist Power in the Worlds Economy, Media, Military, Politics... - Zsidó Cionista hatalom a gazdaság, a média, a hadsereg és a politika világában...” című tanulmányában (2012. október 2), amelynek a főbb megállapításaira támaszkodtunk. Az AIPAC-nak elkötelezett kutatók és oktatók érvelése nyíltan elfogult és erőltetett analógiáik logikailag hibásak. Meggyőző erejük azon alapul, hogy állításaikat unos-untig ismétlik a tömegtájékoztatási intézmények és a CHS az őt kiszolgáló karaktergyilkosok révén szinte mindenkire rákényszeríti az álláspontját. E gyakran igen sekélyes „tudósoknak és szakértőknek” és véleményüknek az ad bizonyos legitimitást, hogy sokat szerepelnek a tömegtájékoztatásban. Biztosították a legitimáció látszatát a nemzetközi jog durva megszegésének a védelmezéséhez is. Mivel tekintélyes egyetemeken töltenek be pozíciókat, ez a szakértelem és a tudás látszatával ruházza fel őket, noha tételekből indulnak ki: a nem bizonyítható vallásos legendákat és a gyarmatosító mitológia elkoptatott közhelyeit ismételgetik. A cionista társadalomtudósok és egyetemi oktatók ily módon a cionista expanzionizmus 3

Dr. Drábik János

ideológusai lettek. Ennek eredményeként rendkívül mélyre süllyedt az intellektuális színvonal. Egyre több a tekintélyes pozíciót betöltő középszerű személy. Úgy jutnak tudományos fokozatokhoz, díjakhoz és jutalmakhoz, hogy elferdítéseket, féligazságokat, sőt kifejezett valótlanságokat állítanak, hogy befeketítsék versenytársuk jellemét. Olyan szerzők, akik felmentik Izraelt az állami terrorizmus és a háborús bűnök elkövetésétől, továbbra is a legtekintélyesebb kiadóknál publikálhatnak. Nem számít, ha írásaik színvonala igen alacsony. A tudományos és egyetemi pályán az előmenetel ma elsősorban az Izrael-apologéták számára van fenntartva. Izrael iránti feltétlen elkötelezettségük fontosabb, mint a magas etikai és tudományos színvonal. A cionista hatalom globalizálódása A Cionista Hatalmi Struktúra, a CHS befolyása 2013-ban már elérte a legfontosabb politikai intézményeket és döntést-hozó központokat Angliában, Kanadában, Franciaországban, Hollandiában, Oroszországban és a közelmúltban Dél-Amerikában. Angliában mind a konzervatív-, mind a munkáspárt vezetői és parlamenti képviselői nyíltan elfogadnak a cionista milliárdosoktól milliós nagyságrendű kampánypénzeket és fizetett luxusutakat Izraelbe. Mindezt azzal viszonozzák, hogy fenntartás nélkül támogatják Izrael erőszakcselekményeit Libanonban, Gázában és a Jordan nyugati partján. Olyan cionista csoportok, mint a „ Izrael Konzervatív Barátai” és az „Izrael Munkáspárti Barátai” biztosítják, hogy a kormányon lévő erők és az ellenzék is – tehát kétpárti együttműködéssel - a brit közel-keleti politika középponti kérdésévé tegyék Izrael kereskedelmi és katonai érdekeinek a támogatását. Kanadában a konzervatív Harper-kormányzat alatt a cionistáknak sikerült példa nélkül álló befolyásra szert tenniük Izrael elsődleges céljainak a támogatásában. Ezek közé tartozik a palesztinok által lakott Kelet-Jeruzsálem annexiója, a Goldstone-jelentés elutasítása, az Izrael által a 2008/2009-es Gáza ellen elkövetett háborús bűnök támogatása, a Libanonban végrehajtott izraeli invázió helyeslése. Folyamatban van a cionizmus bírálatának kriminalizálása és „antiszemitizmus” címén bűncselekménnyé nyilvánítása. Az ellenzéki liberális és újdemokrata párt verseng a konzervatívokkal az Izrael-barát hatalmi elit kegyeinek az elnyeréséért. Így próbálnak e pártok vezetői a cionista pénzemberektől nagyösszegű kampánypénzekhez jutni. Itt elsősorban a 4

Dr. Drábik János

pénzügyi és ingatlanspekulánsok, valamint a tömegtájékoztatási intézmények tulajdonosai jönnek számításba. Kanadában azonban másfajta ellenzék is van. A nagyobb szakszervezetek, valamint az anticionista zsidó egyetemi kampuszok és közösségi-szervezetek (mert ilyenek is vannak) bojkottálják az izraeli árukat, valamint azokat a tudományos és egyetemi szervezeteket, amelyek kiszolgálják az újgyarmatosító izraeli megszállást. Franciaországban elsősorban Bernard Kouchner külügyminiszter - akiről közismert, hogy vakbuzgó cionista – támogatja Netanjahu, izraeli miniszterelnök álláspontját, amely a „feltételek nélküli tárgyalások” címén lehetővé teszi nagy palesztin területek elfoglalását és azokon csak zsidók számára fenntartott épületkomplexumok, lakóparkok létesítését. Az úgynevezett béketárgyalásoknak nincs más célja, mint az időnyerés a palesztin területek fokozatos elfoglalására és bekebelezésére. Oroszországban a kilenc szupergazdag milliárdos oligarcha közül nyolc állította magáról, hogy izraeli-orosz kettős-állampolgár. Ezek az oligarchák illegálisan és gyakran erőszakkal tették rá a kezüket sok milliárd dollár értékű, korábban köztulajdonban lévő bányára, gyárra, nagyvállalatokra, üzemekre, bankokra. Az ilyen maffiamódszerekkel megszerzett vagyonnak egy jelentős részét likvid pénzzé tették és azt Oroszországból izraeli, amerikai és londoni bankokba továbbították, a többi részét pedig adóparadicsomokba menekítették ki, hogy kivonják az adózás alól. A cionista hálózatok hatalma a legnagyobb a megvesztegethető csatlósnak bizonyult Jelcin elnöksége alatt volt. A hálózatok hatalma az 1990-es években érte el a csúcspontját. A kettős-lojalitású zsidó oligarchák befolyása azonban – ha csökkent mértékben is – folytatódott a Putyin-Medvegyev kormányok idején is. Ez a befolyás nyilvánult meg akkor is, amikor az Egyesült Államok és Oroszország megállapodott az Irán ellen alkalmazott szankciók fokozásában. Ez az amerikai-orosz megállapodás veszélyezteti az Iránba eszközölt jelentős orosz beruházásokat, valamint az Oroszország és Irán közötti kereskedelmet. Moszkva határozottan elutasította azt, hogy nyomást gyakoroljon Izraelre, amiért újgyarmatosító módszerekkel folyamatosan terjeszkedik a nemzetközi jogilag a palesztin hatóságok fennhatósága alá tartozó területeken. Izrael meghatározó befolyást gyakorol Hollandia és Németország közel-keleti politikájára olyan propagandamódszerekkel, mint a Holokausztra és az Anna Frankra való emlékezés, s így éri el, hogy Izrael számára kedvező gazdasági döntéseket hozzanak. Izrael sikeresen építi fel Latin-Amerika országaiban is a cionista befolyást. A nagy amerikai cionista szervezetek milliárdokkal támogatták 5

Dr. Drábik János

testvérszervezeteik tevékenységét Argentínában, Brazíliában és Peruban. Arra biztatták őket, hogy démonizálják Chavez venezuelai elnököt, amiért az kiállt a palesztinok jogainak a védelmében és elítélte Gáza izraeli bombázását. Chavezt – aki 2013. március 6-án meghalt - azzal vádolták, hogy antiszemita volt és elősegítette a Zsidó Közösségi Ház elleni támadást Caracas-ban. A gyújtogatókat sikerült letartóztatni a rendőrségnek, s ekkor kiderült, hogy a helyi befolyásos zsidó személyiségek bérelték fel őket az akcióra. Az Argentínában élő zsidók vegyes érzelmekkel viszonyulnak a Zsidó Államhoz és a cionizmushoz. A 20. század elején zsidók hozták létre a nagy állattenyésztő farmokat és a városokban kisiparosként, szakmunkásként is meghatározó szerepük volt. Részt vettek a szocialista, az anarchista, a kommunista és a többi baloldali szervezet munkájában. A 20. század közepén már sokan közülük szabadfoglalkozású értelmiségiek, egyetemi oktatók és természetesen bankárok lettek. Egyik részük baloldali anticionista volt, a másik részük pedig cionista. A Peron-elnök idején hatalomra került populista-rendszerben mindkét zsidó irányzat háttérbe szorult. Az 1960-as és az 1970-es években hatalomra került katonai diktatúrák idején a baloldali zsidóság a városi gerillákat és a tömegmozgalmakat támogatta. Izrael a legvéresebb katonai diktátorral, Videlaval is fenntartotta a kapcsolatot és Argentína egyik legnagyobb fegyverszállítója maradt. A baloldali cionista-ellenes zsidóság a diktatúra éveiben meggyöngült. A neoliberális kormányok hatalomra kerülése idején a pénzügyi szektorban dolgozó gazdag cionista-zsidó érdekcsoportok léptek a helyükbe. Ők vették át a helyi zsidó közösségi szervezetek irányítását is. Ezek a cionista-zsidók nemcsak Izraellel mélyítették el a kapcsolatot, hanem szorosra fűzték az amerikai CHSsel is. Az 1980-as és 1990-es években a szekuláris zsidó nemzedékek tagjaiból sokan emigráltak és még többen átmentek a termelőszektorból a pénzügyi- és az ingatlanszektorba. Ők már egyértelműen a cionizmust részesítették előnyben. Az Argentínát sújtó pénzügyi és gazdasági válság 2001-ben és 2002-ben tömeges elszegényedéshez vezetett. Ez a zsidó középosztályt is sújtotta. A 2003-tól 2008-ig tartó stabilizáció és gazdasági fellendülés következtében a cionista-zsidó bankárok, ingatlanspekulánsok és médiatulajdonosok vették át az irányítást. Amerikai részről a CHS - különösen a hozzátartozó ADL és az AIPAC – kitalált egy iszlamista-iráni terrorista összeesküvést Latin-Amerikában, amelynek a központja az Argentín-Brazil-Paraguay-i hármashatár térségében lett volna. Elliot Engle, a Washington-i Kongresszus cionista képviselője már 2009 6

Dr. Drábik János

októberében azt mondta, hogy Irán növekvő befolyása Latin-Amerikában az iráni-brazil kereskedelem bővülésével biztonsági kockázatot jelent az Egyesült Államok számára. Az izraeli hatalom rendkívüli megerősödése Európában és az Egyesült Államokban, továbbá a cionista offenzíva Latin-Amerikában mind a cionizmus globalizálódásának a részei. Rendkívül nehéz azonban az egyes országokban működő cionista szervezeteknek elfogadtatni az izraeli hadsereg által végrehajtott gyilkosságokat, a palesztinok elüldözését otthonaikból és a CHS által erőltetett militarizmust. Mindennek az eredményeként egyre nő a CHS terjeszkedésével szembeni ellenállás. Ezt legszemléletesebben az bizonyítja, hogy az ENSZ közgyűlés – mint már utaltunk rá - hatalmas többséggel jóváhagyta a Goldstone-jelentést. A Cionista Hatalmi Struktúrán belül egyre nő a szakadék az észak-amerikai zsidóság és a korábbi cionista társaik között. A zsidó-cionista hegemónia Amerika kulturális és politikai életében Kezdetben a CHS arra törekedett, hogy az amerikaiak Izrael hódítóháborúját a palesztin nép és szomszédai ellen nemzeti felszabadítási vagy függetlenségi háborúnak tekintsék. Ezt a céljukat követve elérték azt, hogy Johnson-elnök hallgasson arról, hogy a hétnapos háborúban (1967. június 5-től 11-ig) Izrael el akarta süllyeszteni a USS Liberty nevű elektronikai megfigyelést végző amerikai hajót. Az izraeli légierő gépei azért támadták meg a hírszerzést végző amerikai hajót, hogy annak elsüllyesztéséért Egyiptomot lehessen felelőssé tenni és így az Egyesült Államokat is be léptethessék a háborúba. Ebben az esetben nem izraelieknek kellett volna meghalni az izraeli terjeszkedéséért, hanem amerikaiaknak. Az 1970-től 1990-ig tartó két évtizedben a cionista-zsidó hegemónia Amerikában tovább erősödött a filmgyártásban, a televíziózásban és a tömegtájékoztatás más területein. A korábban az elektronikus és nyomatott sajtó baloldalinak számító része fokozatosan a CHS szellemi irányítása alá került. A liberális New Republic már keményen támadta mindazokat, akik bírálni merészelték Izraelt. Az ugyancsak korábban liberális folyóirat, a Commentary, a neokonzervatív izraeli apologéták szócsövévé vált. A kéthetenként megjelenő National Review is áttért az „Israel-firster” táborba. A cionista hegemónia különösen megerősödött, amikor az „Israelfirster”-ek magas beosztásokba kerültek az Egyesült Államok Külügyminisztériumában és a diplomáciai testületekben. A különböző „ Think Tank”-ek, amelyek alig álcázott propagandaintézmények, ettől az időszaktól 7

Dr. Drábik János

kezdve csaknem mindig izrael-barát álláspontokat képviseltek. Ezeknek a munkáját tevékenységét mintegy harmincezer alapítvány támogatta és a „Think Tank”-ek biztos megélhetést nyújtottak munkatársaiknak. Ezek a munkatársak rendszeresen szerepelhettek a tömegtájékoztatási intézményekben, mint szakértők. De tanácsadóként a Külügyminisztérium, a Védelmi-Minisztérium is igénybe vette szolgálataikat ugyanúgy, ahogy a Kongresszus tagjai, a szenátorok és a képviselők is. A CHS-hez tartozó szakértők és tanácsadók létszáma ugrásszerűen megnőtt a Clinton-kormányzat idején és tovább növekedett az ifjabb Bush és Obama elnöksége alatt. A CHS először a kulturális intézményeket hódította meg, majd pedig kiterjesztette befolyását a politikai szférára is. Befolyásukat tovább erősítette, hogy a cionista-zsidó milliárdosok hatalmas összegekkel támogattak olyan intézményeket, mint a Brookings Institute, valamint a két nagy politikai párt alapítványai és kutatóintézetei. Különösen fontos szerepet töltöttek be ezek a zsidó milliárdosok a két váltópárt finanszírozásában a választások idején. Az általuk finanszírozott jelöltek lettek polgármesterek, kormányzók, képviselők és szenátorok, de lényegében tőlük függött az is, hogy ki kerül a Fehér Házba és lesz az Egyesült Államok elnöke. A demokrata párt pénzügyi támogatásának a 60 százalékát „Israelfirster” pénzemberek adták. Ezzel meg tudták szerezni a Kongresszusban leadott szavazatok 90 százalékát mindazokra a törvényjavaslatokra és más döntésekre, amelyekre az izraeli külügyminisztériumnak szüksége volt és amelyek megszavaztatását a CHS-től, mint Izraelnek az Egyesült államokban működő „Ötödik Hadosztályától vagy Hadoszlopától” elvártak. Az úgynevezett baloldal is csaknem teljesen a cionista-zsidó hegemónia befolyás alá került, és ebben az értelmiségi körben is már elfogadott eszközzé vált az „ad hominem” érvelés, mindazokkal szemben, akik a Cionista Hatalmi Struktúrát bármely vonatkozásban is bírálták. A pénzhatalmi világelit hegemóniája alá került amerikai liberálisok és baloldaliak is feltétel nélkül támogatják Izraelt azon az alapon, hogy csak a fanatikus likud-párti vezetés bírálható, mivel a munkáspárti és a karima-párti politikusok, valamint az izraeli nép többsége békét akar, és a betelepülés kérdését is igazságosan akarja rendezni. A „haladó” cionizmusnak ezek a képviselői azonban kijózanító választ kaptak, amikor Munkáspárt vezetője Ehud Barak még védelmi-miniszterként véres bombázást rendezett Gázában. Ugyanez a „haladó” Munkáspárt mindvégig segítette újabb és újabb palesztin földek elvételét és betelepítését. Tény az, hogy az Izraelben élő zsidó lakosságnak a nagy többsége támogatja ezt az újgyarmatosító és erőszakos politikát. Egy 2009 8

Dr. Drábik János

novemberében tartott felmérés szerint az izraeliek 52,3 százaléka szerint az izraeli-palesztin konfliktusnak az lenne a megoldása, ha a palesztin népet erőszakosan eltávolítanák szülőföldjéről, ami nem más mint etnikai tisztogatás, vagyis emberiség elleni bűncselekmény. Ezt Izraelben egyszerűen elszállításnak nevezik. Tény az is, hogy a főbb amerikai zsidó szervezetek 51 elnöke a palesztin nép ellen viselt izraeli hódító háborút „igazságos háborúnak” minősítette és támogatásáról biztosította. A cionista befolyás alatt álló tömegtájékoztatás hallgat arról, hogy az Egyesült Államokban élő szervezett zsidóság ezt a népirtásnak minősíthető izraeli politikát helyesli. A tévékben és a rádiókban csak párbeszédről, tárgyalásos megoldásról tesznek említést, mintha ez lehetséges lenne a rabló és kifosztott áldozata között. Az Egyesült Államokban a cionista kulturális és politikai hegemónia számos hibás, részben pedig elferdített koncepcióban is megnyilvánul. Az egyik ilyen feltételezés az, hogy a zsidók különleges vérségi és genetikai tulajdonságokkal rendelkeznek. E viták résztvevői – legyenek azok cionisták vagy antiszemiták - a zsidó történelmi hagyományokra hivatkoznak, amely nagy hangsúlyt helyez a nevelésre és a tanulásra. Még mindig sokan vélik úgy, hogy a zsidó siker és hatalom a tudásból, az érdemből és a teljesítményből ered. A legutóbbi genetikai kutatások megállapították, hogy nincs különleges, egyedülálló zsidó gén. A zsidó közösségekben ma domináló askenázi zsidósághoz tartozók nagyrészt a közép-ázsiai kazároknak az utódai. A kazárok időszámításunk után a 8. században vették fel a zsidó vallást. Ma már egyre többen tudják Amerikában is, hogy ezt a zsidó vallásra áttért népet a mongol hódítás kényszerítette Kelet-Európába. A ma élő izraeliek tehát nem az ókori zsidók leszármazottai, akik az egykori Kánaánban éltek. Az ókori zsidó nép egy jelentős része áttért a keresztény hitre, később pedig sokan az iszlám követőivé váltak. A mohamedán palesztinok valójában az ókori zsidók mai utódai. Ezt nem más, mint David Ben Gurion ismerte el abban a könyvben, amit Itzhak Ben-Zvi-vel közösen írt, amikor New York-ban tartózkodott 1918ban. Ez a könyv az 'Eretz Izrael a múltban és a jelenben' címet viselte és második fejezete a palesztinai fellahokról szól. Itt a következőt olvashatjuk erről a kérdésről: „A fellahok nem az arab hódítók leszármazottai, akik a 7. században elfoglalták Eretz Izraelt és Szíriát. A győztes arabok nem támadtak a földműves lakosságra, csak a bizánci uralkodóréteget űzték el. Az arabok nem telepedtek le az országban, ahogyan korábbi lakhelyükön sem foglalkoztak 9

Dr. Drábik János

földműveléssel... Nem kerestek új földeket a parasztságnak, amely szinte nem is létezett társadalmukban. A meghódított területek iránti érdeklődésük politikai, vallási, anyagi jellegű volt.” A történelmi logika alapján világos, hogy az a népesség, amely a 7. századig jelen volt és amelyet a muzulmán hódítók e vidéken találtak, az ókori Júdea földműveseinek a leszármazottja. Az az állítás, hogy miután Titus meghódította Jeruzsálemet, a zsidók nem művelték meg Eretz Izrael földjét, téves állítás. Ben Gurion és szerzőtársa azt állítja: „A zsidó földműves, akárcsak bármely más gazdálkodó, nem könnyen szakadt el földjétől, amelyet az ő és felmenőinek verejtéke áztatott... Az elnyomás és a szenvedés ellenére a helyi lakosság összetétele változatlan maradt.” Ebből csak annyit emelnénk ki, hogy még a tekintélyes cionista politikusok is tudták, hogy a mai palesztinok az ókori zsidók leszármazottai. Mintegy ezer éve már a zsidó „nemzeti tudományosság” főleg abból állt, hogy értelmezték a Talmud egyes fejezeteit, kijelentéseit, a benne foglalt erkölcsi és jogi szabályokat, szövegmagyarázatokat fűztek a zsidó hagyomány és kultúra szerves részét alkotó vallási mítoszokhoz. A kritikai elemzést végző felkészült zsidó tudósokat, filozófusokat, amilyen például Spinoza volt, renegátoknak - vagyis hitehagyott árulóknak, a zsidó identitásukat megtagadóknak - minősítették. A felvilágosodás, a racionalizmus és a liberális gondolkodásmód nyomán egyre több zsidó tudósnak sikerült kitörnie a Talmud zárt világából és szekuláris gondolkodóvá válnia. Még ma is zsidónak minősítenek olyan gondolkodókat, közéleti személyiségeket, politikusokat, mint a már említett Spinoza, Marx és Trockij. De ők és még sok társuk nem gyakorolta a judaizmust és már nem vallotta magát zsidónak. Az igazi zsidó reneszánszot és e világnép számára az igazi sikert azoknak a zsidóknak a tevékenysége hozta el, akik az üzleti világban tevékenykedtek és elsősorban a pénzügyekkel foglalkoztak. Ezek a zsidók a Nyugaton a pénzrendszer irányítói, bankárok lettek. Keleten pedig a feudális uralkodó osztály vagyonának a kezelőiként jutottak befolyáshoz. Érdekes az is, hogy zsidó szerzők egészen a 19. századig nem foglalkoztak a zsidó nép történelmének a tudományos feldolgozásával, és az első szerzők még tényként kezelték a bibliai legendákat és mítoszokat. Különbséget kell tenni a zsidó népnek az alacsonyabb státuszú tömegei között és azok között, akik a társadalmi hierarchia csúcsára emelkedtek. Nem lehet különleges zsidó teljesítménynek és érdemnek tekinteni azt, amikor valaki mások munkájának az elsajátításával teljesítmény nélküli járadékok kikényszerítésével, vagy pénzügyi spekulációkkal szerez vagyont és társadalmi 10

Dr. Drábik János

státuszt magának. Ez a teljesítmény nem mérhető ahhoz, mint amikor valaki a személyes teljesítményével elősegíti a közjót, a társadalom egészének az érdekeit. A cionisták előszeretettel tekintik ilyen hasznos és sikeres embereknek a Wall Street spekulánsait, akiket egy szintre hoznak a valóban kiemelkedő teljesítményt nyújtó zsidó tudósokkal, és így akarják alátámasztani azt a különleges zsidó tehetséget és teljesítményt, amely már igazolná, hogy a hatalom csúcsára jutva kiépíthették hegemóniájukat a társadalom és az állam felett. Azok a cionista elméletek, amelyek genetikai-vérségi-etnikai-faji érvekre hivatkozva állítják egy homogén zsidó nép és nemzet létezését - és amelyek horizontálisan és vertikálisan is egybekapcsolják a zsidó lakosságot -, erősen ideológiai jellegűek és mellőzik a zsidó lakosság tényleges tagozódását a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyzetük szerint. Az amerikai zsidó-cionista hegemónia részben a bibliai Ótestamentumban foglalt mitológiákon, misztikus-vallási tanításokon nyugszik. A cionizmus felemelkedése Amerikában szorosan kapcsolódik egy kirekesztő, törzsi jellegű vallási lojalitással Izrael iránt. Az amerikai cionizmus fő törekvése a civil társadalom szervezeteinek, az amerikai katonai erőnek, valamint a gazdasági erőforrásoknak Izrael szolgálatába állítása. Izrael csak ily módon képes terjeszkedő politikáját folytatni nemcsak Ciszjordániában de a KözelKelet egész térségében. Az Egyesült Államok közel-keleti politikájának az irányítását átvette a Cionista Hatalmi Struktúra. Ezt úgy érte el, hogy kizárta a közéleti vitákból az alternatív értékek és lehetséges politikai törekvések megfogalmazását. Az értéktermelő reálgazdaság működtetői, akiket korábban munkásosztálynak neveztek, teljesen elveszítették azt a lehetőséget, hogy az ő érdekeik is meghatározhassák az Egyesült Államok külpolitikáját. Az cionizmus megerősödése Amerikában törzsi-vallási azonosságtudaton alapul, és szorosan kapcsolódik egy távoli államhoz, amelynek sikerült az Egyesült Államokon belül olyan hatalmi struktúrát létrehoznia, amely megszerezhette a társadalom feletti hegemóniát. Ehhez arra is szükség volt, hogy az Egyesült Államok hagyományos uralkodó osztálya lemondjon a független nemzeti identitásáról, és gazdasági érdekeit összekapcsolja a cionista hatalomgyakorlók stratégiai-gazdasági hálózatával. Az amerikai kapitalizmus globalizálódása - világszintű birodalmi terjeszkedése - az amerikai uralkodó osztály stratégiájának a központjába a nemzetközi kérdéseket helyezte. Ez az uralkodó osztály jelenleg belpolitikájának már minden vonatkozásában ügyel arra, hogy a Cionista 11

Dr. Drábik János

Hatalmi Struktúra fontosnak tekintett érdekeit ne sértse. A globalizálódás és a nyomában járó globális gondolkodásmód elvonta a figyelmet arról, hogy Izrael valójában újgyarmatosító politikát hajt végre. A CHS töltötte ki azt a belpolitikai hatalmi űrt, amelyet a globalizálódott elit hozott létre világbirodalom-építő stratégiája nyomán. A CHS ily módon az amerikai nemzeti érdekek helyére a cionista érdekeket helyezte. Amikor a cionista üzleti elit behatolt a beruházó-bankokba, pénzintézetekbe, valamint az ingatlanszektorba és a biztosítási üzletágba, akkor az amerikai uralkodó osztály cionista és nem-cionista tagjai érdekközösségre léptek egymással. Ebben az új hatalmi elitben volt egy olyan rész, amely érzelmileg is mély politikai elkötelezettséget vállalt Izrael iránt, míg a másik rész elsőbbséget biztosított a vagyon felhalmozásának, vállalta annak garantálását, hogy az állam olyan politikát fog folytatni, amely biztosítja a maximális profitokat, a kormányzat deregulálja a pénzügyi szektort, és ha szükséges, akkor bankmentőcsomagokkal siet a segítségére. A szintetizálódott új hatalmi elit mindkét része számára ez a profitorientált politika előnyösnek bizonyult. Az integrálódott hatalmi elit nem-cionista érdekcsoportjai részben nem voltak hajlandók, részben pedig nem voltak képesek arra, hogy szembeszálljanak a cionista pénzhatalmi érdekcsoportokkal. A cionista hatalmi kontroll kérdésében jelen van a megosztottság mind a kormányzati szervekben, mind a politikai tanácsadó-testületekben. A 16 legnagyobb hírszerző szervezet például 2007-ben - együttes jelentést készített Irán nukleáris programjáról, amely bebizonyította, hogy téves az az izraeli cionista állítás, amely szerint Iránnak van folyamatban lévő nukleáris fegyverkezési programja. A Pew Charitable Trust, amely globális kutató- és közpolitikával foglalkozó szervezet, és amely független a pártoktól és a kormányzattól, azzal szerzett tekintélyt magának, hogy szigorúan a tényekhez ragaszkodva készíti el felméréseit és elemzéseit a legfontosabb közérdekű problémákról a társadalom és a kormányzat irányítói számára. Ez a Pew Alapítvány készített egy felmérést a CFR, a Külkapcsolatok Tanácsa tagjai körében 2009 októberében és novemberében. Azt állapította meg, hogy a CFR tagjainak 67%-ka gondolta úgy, hogy az Egyesült Államok túlságosan kedvez Izraelnek. Ennek ellenére ugyanilyen arányban - a CFR tagok úgy vélték, hogy Obama kiegyensúlyozott politikát folytat és Irán jelenti a legnagyobb fenyegetést az Egyesült Államok érdekeire. Az amerikai politikai eliten belül mindig vannak stratégiai és taktikai kérdésekben nézeteltérések. Ami szembeötlő a Pew-felmérés kapcsán az az, hogy a politikai eliten belüli véleménykülönbségeknek semmilyen hatása nem volt Obama-nak Izraelt szolgaian kiszolgáló politikájára mindazokban a 12

Dr. Drábik János

kérdésekben, amelyeknél a CHS írta elő a követendő irányvonalat. Amit a Külkapcsolatok Tanácsa gondolt, nem befolyásolta a CHS által megkövetelt politikai stratégiát. A Cionista Hatalmi Konfiguráció tehát a Kongresszusban, a Külügyminisztériumban és a Pénzügyminisztériumban elhelyezett ügynökei útján biztosítani tudta saját stratégiájának a zavartalan érvényesülését, annak dacára, hogy a politikai elit olyan fontos intézményénél, mint a Külkapcsolatok Tanácsa, a többség ezt az irányvonalat ellenezte. Ez világosan jelzi, hogy a cionista hatalomnak nincs ellensúlya a legfelső szinten és teljes szabadságot élvez, hogy saját érdekeit a politikai rendszer alacsonyabb szintjein is zavartalanul érvényesíthesse. Ebbe beletartozik a meghatározó politikai pártok megvásárlása, valamint a szenátusban és a képviselőházban helyet foglaló bizalmi embereik számára a kulcsfontosságú – elsősorban a külpolitikát ellenőrző – bizottságok irányításának a megszerzése. Nagy segítséget nyújt ehhez a CHS-nek az Israel First Political Action Committees, a PAC (Izrael az első politikai akcióbizottságok) elnevezésű irányítóközpontjához tartozó szervezetek, amelyek segítenek kiválogatni a Cionista Kongresszus tagjait a törvényhozás kulcsfontosságú pozícióiba. A 15 fontos kongresszusi bizottság közül négyet olyan személyek irányítanak, akik a Wall Street szupergazdag spekulánsai által finanszírozott cionisták. A 15 kongresszusi bizottságból 11-et demokrata párti törvényhozók irányítanak, akik kampányköltségeik 60%-át Los Angeles-i, New York-i és Florida-i cionista multimilliomosoktól kapták. A politikai osztálynak, a pártapparátusoknak a vezetői, a kormányzat irányítói és a törvényhozók teljes mértékben mellőzték az értékelőállító szektorban dolgozó Amerika-barát munkásosztálynak a gazdasági érdekeit, amelyekben meghatározó szerepe van a termelőgazdaság belső növekedésének, a munkahely-teremtésnek, valamint a külföldi költséges beavatkozások és háborúk elkerülésének. Az Egyesült államok mai politikai vezető osztálya előnyben részesíti a fegyveres erőszakra támaszkodó birodalomépítést és akadályozza, hogy megfogalmazódjék a közvéleményben az amerikai nemzeti érdek közérthető meghatározása. A fegyveres erőre támaszkodó birodalomépítés erősíti az izraeli-cionista hatalom terjeszkedését a közel-keleti térségben. Ez a militarizált birodalmi politika megakadályozza, hogy kibontakozhasson egy alternatív amerikai politika, amely az Egyesült Államok valódi érdekeit érvényesítené, különösen az iszlám országokban és a Közel-Kelet kőolajban gazdag államaiban. Ha lenne egy ilyen politika, az ellensúlyozni tudná azt az izraeli-cionista stratégiát, amely kizárólag Izrael katonai terjeszkedését és újgyarmatosító politikáját szolgálja. 13

Dr. Drábik János

Az értéktermelő szektorban nem érvényesülnek a munkásosztály olyan érdekei, mint a szolidaritás, az esélyegyenlőséget biztosító köztársasági erények és értékek védelmezése. Ez lehetővé tette, hogy a kisebbséget képviselő cionista vezetők hatékonyan befolyásolják a tömegkultúrát és a civilszervezeteket. Mindez kiegészül azzal, hogy a szakszervezetek nyugdíjalapjait úgy tudták átszivattyúzni izraeli befektetésekbe, hogy az nem ütközött ellenállásba a munkavállalók részéről. James Petras professzor szociológusként hosszú éveken át kutatta az értéktermelő-munkát végző társadalmi csoportok életviszonyait, és megdöbbenve tapasztalta, hogy a cionista szakszervezeti vezetők - amikor az általuk irányított szakszervezeteknek a tagjai túlnyomó részt zsidók voltak - a szakszervezeti pénzalapokból lakásszövetkezeti otthonokat építettek. Ezzel szemben most, hogy tagságuk többsége afro-amerikai, vagy spanyol-ajkú dolgozó, a szakszervezeti pénzeket inkább izraeli államkötvényekbe fektették be. Az etnikai jellegű szervezetek – köztük a szakszervezetek – kisebbségi vezetőit a CHS rendszeresen kiutaztatja közköltségen Izraelbe propagandacélokból. Az egyetemeken, a helyi politikában és a szakmai szövetségeknél mind ott vannak az „Israel-firster”-ek, akiknek az a feladatuk, hogy elfojtsanak minden vitát, amely az Izrael által elkövetett háborús bűnökről szólna. A cionisták nem tűrnek semmilyen eszmecserét, amely egy igazságosabb közel-keleti politikához vezethetne. Az Izraellel szembeni feltétel nélküli meghunyászkodást szorgalmazzák. Sok amerikai, aki megkérdőjelezi az „Izrael az első” politikát, meg van félemlítve, és nem hajlandó szembenézni a szervezett és fanatikus cionista-zsidó személyiségekkel, akik el tudják érni munkáltatójuk befolyásolásával, hogy elveszítsék állásukat, illetve előmenetelük lehetőségét. Van-e alternatíva a cionista hegemóniával szemben? Petras professzor megemlíti, hogy más országokban, különösen ahol még működnek osztálytudattal rendelkező szakszervezetek, léteznek autonóm és olyan szervezett cionista szabadfoglalkozású személyek és értelmiségi csoportok, akik és amelyek még védelmezik szellemi függetlenségüket a centralizálódott cionista hatalommal szemben. Ők még képesek szellemi ellenállást kifejteni a közvélemény objektívabb tájékoztatása érdekében. Ahol van nemzetközileg koordinált összefogás a palesztinok önvédelmének a támogatására, ott a CHS nem volt képes pénzügyi- és gazdasági hatalmát, valamint a tömegtájékoztatás feletti ellenőrzését arra használni, hogy 14

Dr. Drábik János

hegemóniáját a civil társadalom minden szegmensére kiterjessze. Az Egyesült Államokban a leghatékonyabb ellensúly a cionista „Izrael az első” hegemóniával szemben az értéktermelő-munkát végzők hazafias öntudatának a megerősítése lenne. Az Egyesült Államok speciális viszonya Izraelhez óriási terheket ró az amerikai dolgozó osztályokra. Több, mint 1,5 trillió (egy trillió itt ezer milliárdot jelent) dollár külföldi segélyt, hitelgaranciát, kicsempészett technológiai innovációkat, elveszített tengeren túli befektetési lehetőségeket jelent ez az Amerikára rákényszerített 'barátság'. Nem említettük még azokat a csillagászati összegeket követelő háborúkat, amelyeket az Egyesült Államoknak Izrael érdekében kellett folytatnia, és a legnagyobb veszteség azoknak az embereknek az élete, akik ezekben az izraeli hegemóniáért vívott háborúkban meghaltak, vagy nyomorékká váltak. Mindennek a terheit az értékelőállító szektorban dolgozó amerikaiak viselték. Minden oka megvan a hazájukat szerető, keményen dolgozó amerikaiaknak ahhoz, hogy fellázadjanak a politikai osztály szervilis magatartása ellen, hogy véget vessenek szülőföldjük teljes kiszolgáltatottságának a CHS-nek és izraeli irányítóiknak. Az amerikaiaknak már elegük van a hazafias szólamokból, mert ezek a jelenlegi helyzetben a Pénzimpérium terjeszkedő háborúinak – benne az Izraelért folytatott háborúknak – a folytatását segítik elő a társadalom életszínvonalának a terhére. A jobboldali pénzuralmi kapitalista politikusok azért használják a hazafias retorikát, hogy elvonják a közvélemény figyelmét a pénzuralmi rendszer válságáról és arról, hogy ez milyen óriási mértékben csoportosítja át a vagyont és a jövedelmet a Wall Street spekulánsaihoz. Emiatt értéktelenedett el a hazafiasságra való hivatkozás. A nemes és emelkedett patriotizmust ezek a pénzuralmi apologéták perverz manipulációval primitív nacionalizmussá degradálták. Ilyen például az, amikor az amerikai születésű dolgozókat a bevándorló munkások ellen uszítják. A valódi megoldást pedig az jelentetné, ha Amerikának nem kellene költséges háborúkat vívnia Izrael érdekében a CHS parancsára. Az értéktermelő dolgozóknak ez a cinikus megosztása akadályozza, hogy egy olyan nemzeti összefogáson alapuló mozgalom bontakozzon ki, amely sokkal hatékonyabban tudna szemben szállni a Wall Street spekulánsaival, a birodalomépítő imperialista politikával, mint az Occupy Wall Street mozgalom, amelyet a pénzhatalmi világelitnek sikerült megosztania és felmorzsolnia. A háborúkat kikényszerítő cionista hatalom struktúráihoz tartozó családok tagjai alig vesznek részt ezekben a háborúkban, a frontvonalon pedig 15

Dr. Drábik János

szinte senki nem harcol közülük. Egy százalék 1/30-ad részét teszi ki a cionisták száma a fegyveres erőknél. Ezzel szemben számos amerikai cionista vesz részt katonai szolgálaton Izraelben. A közhivatalokban, a Pentagonban, a kormányzati szerveknél és a Fehér Házban viszont igen nagy számban töltenek be vezetőállásokat olyan cionisták, akik a háborús politikát támogatják, a fegyveres szankciókat szorgalmazzák és élen járnak az amerikai dolgozó osztályok fiai és lányai vérének az ontásában. Ez különösen könnyen ment az elmúlt évtizedben, amikor munkanélküli amerikaiak – köztük igen sok kisebbséghez tartozó amerikai – arra kényszerült, hogy a hadseregben találjon állást magának. Petras professzor úgy véli, hogy most megfelelő az idő arra, hogy egy háborúellenes mozgalom bontakozzon ki az amerikai hadseregen belül. Ennek az lehetne a jelszava, hogy „A Zionist War is not the American workers' fight” (Egy cionista háború nem az amerikai dolgozók háborúja). Ha a baloldal és a békepárti pacifisták nem félnének annyira zsidó kollégáik érzékenységétől, akkor ezt a jelszót már most ki lehetne adni. A háborúellenes vezetők eddig vonakodtak attól, hogy közéleti vita tárgyává tegyék azt a cionista-izraeli befolyást, amely kikényszeríti Amerikától a népet sújtó háborús politikát. A hiteles hazafias szolidaritás egyaránt gyenge a társadalom felső és alsó szintjén, és figyelmen kívül hagyja Amerika gyarmatosítás-ellenes, rabszolgaellenes, imperialistaellenes és fasisztaellenes történelmi hagyományait. A cionista „ötödik hadoszlopot” rendkívül erős, törzsi mítoszokon alapuló faji összetartás motiválja. A motívumok egy része mélyen be van ágyazódva a vallásos hagyományokba, mások viszont az ugyancsak mély gyökereket eresztett, faji fensőbbség érzésén alapul, amely szekuláris és már nincs szüksége vallási mítoszokra. Az izraeli hegemónia be van ágyazódva abba a cionizmus-centrikus kulturális közegbe, amely sajátos zárt világot alkot, s amelynek az érvényesülését eddig az erőtlen angolszász eredetű 'WASP' (fehér-angolszászprotestáns) értelmiség komolyan nem kérdőjelezte meg. Ez az értelmiségi réteg a gyengeségét és a gyávaságát nagyvonalúan kozmopolita impotenciának tüntette fel. Félénken és kishitűen hallgatnak, és egészen a bűnrészességig mennek el, amikor gyávaságukat azzal mentegetik, hogy tekintettel kell lenniük cionista kollégáik érzékenységére. Mindennek az a következménye, hogy tartózkodnak az Amerika felett hatalmat gyakorló cionista pénzhatalmi világelit nyílt és őszinte bírálatától. Petras professzor szerint csak egy újjászülető munkásmozgalom - amely képes a valódi osztályszolidaritásra - segítheti elő önálló valódi köztársaság 16

Dr. Drábik János

létrejöttét az Egyesült Államokban. Csak az értéktermelőmunkát végzők összefogása képes arra, hogy Amerikát kiszabadítsa a cionista pénzhatalmi világelit és a Wall Street uzsorás bankárainak a hegemóniája alól. A legsürgősebb teendők közé tartozik közéleti vita tárgyává tenni a cionista hatalmi elit hegemóniáját a tömegtájékoztatási intézményekben, és elsőként az Izrael érdekében vívott amerikai háborúkat kell a nyilvánosság nyomása alá helyezni és kritikusan elemezni. Az amerikaiaknak el kell dönteniük, hogy készek-e szembeszállni a CHS uralmával annak érdekében, hogy az amerikai kormány ne támogassa engedelmesen Izrael háborúit és terjeszkedését. El kell dönteniük azt is, hogy legyen-e nyílt közéleti vita arról, hogy mit kell Amerikának tennie a cionista tekintélyuralom és boszorkányüldözés, valamint a gyűlöletkeltés leküzdésére a Közel-Keleten? Az amerikai társadalomnak kell kezdeményeznie olyan demokratikus külpolitikát, amely ellenzi a katonai beavatkozást, a szankciókat, a gazdasági blokádokat az amerikai militaristák és az Izrael szolgálatában álló külföldi ügynökök megfékezésével. Nem könnyű választ adni arra, hogy mit kell tenni, és azt hogyan kényszerítheti ki a társadalom. Fel kell világosítani az amerikai közvéleményt az Obama-rendszer színleléséről: békét ígér az amerikai népnek, miközben az izraeli háborús gépezet minden kívánságát teljesíti. Egyenlő mércét és igazságos közel-keleti politikát ígér, miközben elkötelezett cionistákat nevez ki a kormányzat irányító pozícióiba. Követelni kell, hogy az igazságügyi minisztérium érvényesítse a külföldi ügynökök regisztrálására vonatkozó törvényt a nagyobb Amerikai Zsidó Szervezetek 51 elnökével, valamint az Amerikai Izraeli Közügyek Bizottságával, az AIPAC-kal szemben. Ellenezni kell kettős-állampolgárok kormányzati állásokba kinevezését a kulcsfontosságú

Petras professzor hosszú írása végén – amelyet rövidített formában összefoglalóan ismertettünk – megnevez néhány kettős-állampolgársággal rendelkező, és ezért kettős-lojalitással bíró magas állású személyt. Sürgeti, hogy az „Israel-firster” Stuart Levey-t, aki a pénzügyminisztérium helyettes irányítója volt 2012 őszén, vonják felelősségre hivatali hatalommal való visszaélésért, mert megtagadta annak a sokmilliárdos pénzmosási műveletnek a kivizsgálását, amelynek a segítségével az amerikai cionisták finanszírozták Ciszjordániában az illegális zsidó telepek felépítését. Stuart Levey felelős azért is, hogy szorgalmazta gazdasági és kereskedelmi szankciók életbeléptetését Iránnal szemben. Ezzel sok ezer amerikai dolgozót fosztott meg a munkavégzés 17

Dr. Drábik János

lehetőségétől, és több száz milliárd dolláros kárt okozott az Egyesült Államok gazdaságának. Az izraeli átlagjövedelem magasabb, mint az amerikaiak 40%-nak az átlagjövedelme. Ezért csökkenteni kell az Izraelnek nyújtott gazdasági és katonai támogatást. Le kell állítani a mohamedán- és arab amerikaiak, valamint a kulturális és jótékonysági szervezeteik elleni cionista gyűlöletkampányt, amelyet a CHS irányít. Be kell vinni a köztudatba, hogy Izrael nem a ma élő zsidók őshazája, és ezért nincs történelmi tényekkel bizonyítható alapja a Palesztinára fenntartott igényüknek. Befejezésül társadalmi méretű harcra szólítja fel az amerikaiakat a Wall Street multimilliárdosaival szemben, akik pénzügyi- és biztosítási spekulációkkal, ingatlanüzletekkel szerezték óriási vagyonukat. Erre a vagyonra támaszkodva fokozták az értéktermelőmunkát végző amerikaiak kizsákmányolását és korrupcióval megvásárolták maguknak az amerikai politikusokat, hogy az ő érdekeiknek megfelelő döntéseket hozzanak, amelyek közé az Izrael érdekében folytatott amerikai háborúk is tartoznak. A pénzhatalmi világelit Amerikát tehát nem tudta meghódítani a gazdasági marxizmussal. A pénzrendszer kisajátítása önmagában nem lett volna elégséges jelenlegi uralmi helyzetének az eléréséhez. Az Egyesült Államok társadalmát, az amerikaiak értékrendjét és keresztény szellemiségét, a világ legszabadabb nemzetét a kulturális marxizmussal győzte le. Ennek a sikeres ideológiai háborúnak a haditervét az a cionista szellemi műhely dolgozta ki és segített a gyakorlatba átültetni, amely Frankfurter Schule (Frankfurti Iskola) néven ismert, s amely ma is uralkodó szellemi irányzatnak számít nemcsak Amerikában, de az egész euró-atlanti térségben, amely a cionista pénzhatalmi világelit hegemóniája alá került. A frankfurti filozófiai iskola és a kulturális forradalom Az Amerikába emigrált németországi társadalomtudósoknak egy része még az 1930-as, 1940-es években elkezdte a huszadik századra kialakult társadalomnak és kultúrának olyan provokatív átalakítását, amely a gyakorlatba akarta átültetni azokat az elképzeléseket, amelyeket Georg Wilhelm Friedrich Hegel, Karl Marx, Friedrich Nietzsche és Max Weber munkáira támaszkodva dolgozott ki. Elképzelésük a kulturális forradalom megvalósításáról nem volt teljesen új. Joseph de Maistre (1753 – 1821), aki hosszabb időn át magas-rangú szabadkőműves volt, már így fogalmazott: „Mostanáig a nemzeteket hódítások útján gyilkolták le. Felmerül 18

Dr. Drábik János

azonban egy fontos kérdés: Meghalhat-e egy nemzet a saját területén is, anélkül, hogy megszállnák országát - például úgy, hogy beengedi a döglegyeket, amelyek velejéig szétrohasztják azokat az eredeti és alapvető elveket, amelyek nemzetté tették őket.” A frankfurti filozófiai iskola, amelyre már írásunk első részében hivatkoztunk, lényegében azért jött létre az oroszországi bolsevik forradalom után, mert megalapítói úgy gondolták, hogy a világon - és így Európán is - át fog söpörni a világproletariátus forradalma és elképzelhető, hogy az Egyesült Államokban is forradalmi változások következnek be. Ez nem így történt. 1922 végén a Kommunista Internacionálé - a KOMINTERN - ezért elemezte a helyzetet és kereste a kudarc okait. Lenin kezdeményezésére Moszkvában a Marx-Engels Intézet egy nemzetközi konferenciát rendezett. Ennek fő témája az volt, hogy mit értett valójában Marx a kulturális forradalom alatt és az ő elgondolásait miként lehet az akkori körülmények között SzovjetOroszországban és Európában alkalmazni. Jelen volt a tanácskozáson Lukács György, a magyar pénzarisztokrata, az Osztrák-Magyar Monarchia egyik dúsgazdag zsidó bankárának a fia, aki az első világháború alatt radikális baloldali, majd pedig kommunista lett. Marxista filozófusként kidolgozta a 'Forradalom és az Érosz' viszonyára vonatkozó elképzeléseit, vagyis azt, hogy a szexuális ösztönt miként lehet a rombolás eszközeként használni. Lukács a tanácskozást követően 1923-ban csatlakozott a Frankfurti Egyetemen működő Társadalmi Kutatóintézethez, amelyet a Németországi Kommunista Párt alapított. Ez az intézet az, amely Frankfurti Iskola néven vált ismerté. Alapítói lényegében a Moszkvában működő MarxEngels Intézet mintájára hozták létre. Amikor 1933-ban a nemzetiszocialisták jutottak hatalomra Németországban, a Frankfurti Iskola számos tagja az Egyesült Államokba emigrált. Itt folytatták kutatásaikat, amelyeket már Németországban megkezdtek. Azt feltételezték, hogy a nemzetiszocializmus sikerei mögött bizonyos hiedelmekkel, magatartásformákkal és értékekkel kapcsolatos hatások vannak. Módszereikbe bevonták a marxista elemzést és a freudi pszichoanalízist. E kettő szintéziséből jött létre az a bizonyos kritikai elmélet, amely a Frankfurti Iskola fő jellegzetességévé vált. A frankfurtiak szerint a nyugati kultúra fő elemeinek – közöttük a kereszténységnek, a kapitalizmusnak, a tekintélynek, a családnak, a patriarchátusnak, a hierarchiának, az erkölcsiségnek, a hagyománynak, a szexuális önmegtartóztatásnak, a lojalitásnak, a hazafiságnak, a nacionalizmusnak, az átöröklésnek, a népi- vérségi-faji szemléletnek, a társadalmi konvencióknak és a konzervativizmusnak – el kell végezni az elemzését és mindezek felett 19

Dr. Drábik János

megsemmisítő kritikát kell gyakorolni. Willi Münzenberg, aki marxista forradalmár zsidó volt és aki javaslatokat dolgozott ki az alapvető társadalmi problémák megoldására - noha a kompromisszumok emberének tartották – ennek dacára a következőket javasolta: „Meg kell szervezni az értelmiségieket és aztán arra kell használni őket, hogy a nyugati civilizáció rothadó bűzt árasszon. Csak ezután, amikor valamennyi értékét megrohasztották és ezzel lehetetlenné tették az életet, tudjuk rájuk kényszeríteni a proletariátus diktatúráját.” Münzenberg Lenin közvetlen munkatársa volt Svájcban, de ő nem utazott el azzal a zárt vonattal Helsinkibe, amivel Lenin elindult, hogy részt vegyen a bolsevik államcsínyben, amit később forradalomnak neveztek. Nyugaton maradt, sikeres lapkiadó és terjesztő vállalkozó lett. Ezzel párhuzamosan nagybefolyású háttér-politikusként a színfalak mögül irányította az internacionalista pénzhatalmi elit 'kommunista forradalomnak' nevezett világuralmi stratégiáját. A kommunizmus és a pénzuralmi diktatúra ugyanannak a cionista éremnek volt a két oldala már ebben az időben is. Egy másik frankfurti: Ralph de Toledano alapította meg az Egyesült Államokban a National Review című kéthetenként megjelenő folyóiratot. Toledano szerint a moszkvai tanácskozás több veszélyt jelentett a nyugati civilizáció számára, mint a bolsevik forradalom. 1924 után Sztálin került a hatalom csúcsára Szovjet-Oroszországban és ő már bizalmatlanul tekintett mind Willi Münzenbergre, mind Lukács Györgyre. Olyan zsidó forradalmárokat pedig mint Trockij, egyenesen veszélyesnek tartott a marxizmus sikere szempontjából. Sztálin úgy gondolta, hogy mindhárman olyasmit próbálnak belemagyarázni a marxizmusba, amely teljesen idegen attól és amely nem a munkásosztály érdekeit, hanem a kozmopolita zsidóság világstratégiáját szolgálja. Münzenberget 1940 júniusában Sztálin parancsára DélFranciaországban a szovjet politikai rendőrség emberei meggyilkolták. Trockij is hasonló módon távozott az élők sorából Mexikóban. Lukács György Lenin halála után Németországba költözött és ő volt az elnöke a kommunista szellemiségű szociológusok első nemzetközi találkozójának. Ez a tanácskozás vezetett a frankfurti iskola megalapításához. Először létrejött a Frankfurti Egyetemen az Institut für Sozialforschung (a Társadalomkutatási Intézet). 1923-ban már voltak kezdeményezések egy ilyen intézmény létrehozására a marxista Felix Weil erőfeszítései nyomán. Weil Argentínában született, gazdag zsidó családban, de szülei már gyermekkorában Németországba küldték tanulni. Tanulmányait a Tübingeni és a Frankfurti 20

Dr. Drábik János

Egyetemen végezte és doktorátust szerzett a politikai tudományokból. Meggyőződéses marxistává vált. A Társadalomkutató Intézet igazgatója Carl Grünberg, aki szintén meggyőződéses marxista volt, 1923-tól 1929-ig irányította az intézményt. Utódja 1930-ban Max Horkheimer lett, aki már nyíltan hirdette, hogy a kutatóintézetnek a marxista elmélet alapján kell végeznie tevékenységét. Hitler hatalomra kerülésével a munkatársak jelentős zöme amerikai egyetemekre távozott és sokan közülük vezető beosztásba kerültek a Columbia, a Princeton, a Brandeis és a Kaliforniában lévő Berkeley Egyetemén. Világhírre tett szert a frankfurti iskola tagjaként Herbert Marcuse, aki az 1960-as diákmegmozdulások egyik sztár ideológusává vált. A frankfurti iskola valamennyi vezető tagja – Jürgen Habermas kivételével – zsidó származású volt. Valamennyien meg voltak győződve arról, hogy amíg az egyén hisz valamiben, vagy legalább reménykedik valamiben, addig megvan a képessége rá, hogy megoldja azokat a társadalmi problémákat, amelyekkel szembesülnie kell. Emiatt a hittel rendelkező egyén soha nem kerül olyan reménytelen helyzetbe, soha nem idegenedik el annyira az élettől és önmagától, hogy az elvezesse őt a szocialista forradalom igenléséig. Éppen ezért az a frankfurti gondolati-műhely elsődleges feladata, hogy a hit alapját, a zsidó-keresztény örökséget felszámolja, és anarchista-nihilista álracionalizmust kínáljon helyette cserébe. Lasha Darkmoon állapítja meg „Satan’s Secret Agents: the Frankfurt School and their Evil Agenda” című írásában, hogy látszólagos képtelenség, vagyis oximoron azt állítani, hogy létezik zsidó-kereszténység. A judaizmus és a kereszténység szöges ellentétben állnak. Kezdettől fogva a zsidók ellenségesen viszonyultak a kereszténységhez és a talmudista-zsidóknak örömet okoz az a gondolat, hogy Jézus a pokolban szenved. A nyugati civilizáció felbomlasztása érdekében a frankfurti iskola végül is elkészítette ennek a civilizációnak a lehető legnegatívabb és legrombolóbb bírálatát az élet minden területén. A társadalom destabilizálásához és legyőzéséhez elő kellett készíteni az összeomlást, válságokat és katasztrófát kellett előidézni és ez vált a Frankfurti Iskola magukat művelt értelmiséginek tekintő zsidó forradalmárainak a legfőbb célkitűzésévé. Azt remélték, hogy politikai törekvéseik terjedni fognak, mint a vírus, így folytatva a nyugati marxistáknak a forradalmi tevékenységét, csak immáron más módszerekkel. A Frankfurti Iskola tizenegy stratégiai célt tűzött ki maga elé. Valamennyinek az volt a célja, hogy aláássa a társadalom alapjait és olyan reménytelen helyzetet alakítson ki, ahol már csak a világméretű proletárforradalom jelenthet megoldást. A tizenkét cél a következő: 21

Dr. Drábik János

Első: Létre kell hozni a rasszista bűnözés formáit és meg kell alkotni a gyűlöletbeszédet tiltó törvényeket. Második: Folyamatosan változnia kell az élet minden dimenziójának, hogy létrejöjjön a teljes zavarodottság állapota. Harmadik: Az iskolákban elő kell segíteni a maszturbációs propagandát. Ezt ötvözni kell a homoszexualitás népszerűsítésével a gyerekek körében és az iskolán belül is meg kell honosítani a pornográfia valamilyen változatát. Negyedszer: Szisztematikusan alá kell ásni a szülők és a pedagógusok tekintélyét. Ötödször: A bevándorlás nagymértékű fokozásával meg kell gyöngíteni a nemzeti önazonosságot és elő kell készíteni faji háborúk kirobbantását. Hatodszor: Az alkoholizmust és a kábítószerek élvezeti cikként való használatát szisztematikusan támogatni kell. Hetedszer: Elő kell segíteni a szexuális devianciák széles körben való elterjedését a társadalom minden rétegében. Nyolcadszor: Megbízhatatlanná kell tenni a jogrendet és elfogultan kell viselkedni a bűncselekmények áldozataival szemben. Nagy mértékben növelni kell azoknak a számát, akik rá vannak utalva az állami segélyekre. Kilencedszer: Ellenőrizni kell és nívótlanná kell tenni a tömegtájékoztatást. Tizedszer: Bátorítani kell a családok felbomlását és a házasság, mint intézmény megszüntetését. Tizenegyedszer: Minden vonatkozásban támadni kell a kereszténységet és üressé kell tenni a templomokat. A kilencedik ponthoz hozzáfűzhetjük: ma már a világ tömegtájékoztatási intézményeinek a 96%-át hat olyan vállalat ellenőrzi, amely a cionista pénzkartell tulajdonában van. Valamennyi az AP-től és a Reuters-től veszi át az információk zömét. A meghatározó intézmény a Reuters, amely a Rothschildház érdekeltségi körébe, illetve tulajdonába tartozik. Sztálin idején a Szovjetunióban ténylegesen kiürültek a templomok. Akkor ezt azzal az egyszerű módszerrel érték el, hogy jelentős részüket felgyújtották, más részükből raktárépületek lettek. Kivételt csak zsinagógákkal tettek, mert újakat is építettek. Aki ismeri a „Cion bölcseinek a jegyzőkönyvei” című hamisítványt az kénytelen megállapítani, hogy a frankfurtiak igen sok gondolatot ennek a hamisítványnak a máig élő igazságaiból merítettek. Feltehető, hogy ez a történelmi hamisítvány (mert nem ott, akkor és úgy készült, ahogy terjesztői állították) mély benyomást tett rájuk és elhatározták, 22

Dr. Drábik János

hogy kidolgozzák miként lehetne annak az ajánlásait átültetni a gyakorlatba. Egyik ötletük az volt, hogy hasznosítják Sigmund Freud elképzelését a pánszexualizmusról. Ehhez tartozik a promiszkuitás, a válogatás nélküli szexuális örömhajhászás, az unisex elterjesztése, a nemek közti különbség elbizonytalanítása, a hagyományos férfi és női szerepek felcserélése és felszámolása, a heteroszexualitás meggyöngítése a homoszexualitás javára – így például a hasonló neműek közötti házasság propagálása és annak lehetővé tétele, hogy homoszexuális párok is fogadhassanak örökbe gyerekeket. Úgy néz ki: valóban sikerült olyan korrupttá tenni a Nyugatot, hogy az már úgy bűzlik, ahogyan Willy Münzenberg megjósolta. A frankfurti iskola tagjai meg voltak győződve arról, hogy két fő típusa van a forradalomnak. Az egyik a politikai forradalom, a másik a kulturális forradalom. Ők elsősorban ezzel a másodikkal voltak elfoglalva. Céljuk az volt, hogy a társadalom lebontását belülről végezzék el. Úgy gondolták, hogy az alávetés puhább formái lényegesen modernebbek, mint az erőszakos változatok. Ezért a hangsúlyt a reformokra helyezték, melyeket lassan és észrevétlenül kell végrehajtani, hogy szinte ne is észleljék az emberek, hogy a változások nyomán a helyzetük lényegesen rosszabbá vált. A Frankfurti Iskolának sikerült hosszútávon fellazítania és aláásnia a hagyományos társadalmi értékeket és így előkészíteni a talajt a szakadatlan és agresszív változásokhoz. A keresztény erkölcsi értékeknek a szisztematikus elgyöngítése és a szexuális perverzióknak a széles körben való elterjesztése a kulturális marxizmus egyik megjelenési formája lett. Lasha Darkmoon azt állítja hivatkozott írásában, hogy a szervezett zsidóság, amely a globális média legfőbb tulajdonosa, már el is érte azt, hogy ez a fajta kulturális forradalom győzelmet arasson és a keresztény kultúra összeomoljon. Véleménye szerint az erkölcsi színvonal a lehető legmélyebbre süllyedt. A frankfurti iskola piedesztálra emelt társadalomtudósai célbavették a családot, a nevelést, a tömegtájékoztatást, a szexet és a népszerű kultúrát. Úgy gondolták, hogy ami rossz a hagyományos társadalomnak, az jó nekik és ami még rosszabb az átlagembernek, az még jobb nekik. A Frankfurti Iskola kritikai elmélete azt hirdette, hogy az autoriter személyiség a családfő által irányított patriarchális családformának a terméke. Ebben nincs sok új, mert ezt már Engels is kifejtette „A család, a magántulajdon és az állam eredete” című könyvében, ahol egyértelműen a nő által irányított családot, a matriarchátust részesítette előnyben. Már Marx Károly is foglalkozott a nőközösséggel az 1848-ban megjelent Kommunista Kiáltványban. A korábban megjelent „Német ideológiában” is kedvezőtlenül, 23

Dr. Drábik János

sőt becsmérlően írt a családról, mint a társadalom alapintézményéről. Ezért nem is olyan különös, hogy a frankfurtiak kritikai teóriájának az egyik alaptanítása az volt, hogy fel kell számolni a családi struktúrát. Úgy képzelték, hogy minden család, beleértve a boldogan élő családokat is, valójában károsak és ezért fel kell számolni őket. A gyerekeknek sokkal jobb, ha nincsenek szüleik, vagy legalábbis nem tudják, hogy kik voltak a szüleik. A legjobb az, ha árvák, akiket az állam nevel. A különböző nemű emberek közti romantikus szereteten alapuló kapcsolat, amely gyakran életen át tartó házassági kapcsolatot eredményez, kártékony, mert akadályozza az emberek feletti hatékony ellenőrzést. Azért az ilyen hosszú-távú párkapcsolatokat rövid távúakká, bizonytalanokká kell átalakítani és általánossá kell tenni a válogatás nélküli nemi életet, a promiszkuitást. A boldog családokban élő emberek nem juttathatók el a kétségbeesésnek ahhoz az állapotához, ahol már a forradalomban keresnék a megoldást. Ezért a frankfurtiak kulturális forradalma lényegében a pesszimizmus kultúrájának bizonyult, amelynek célja, hogy mindenki számára lehetetlenné tegyék a harmonikus életet. A modernizáció pedig csak további lendületet adott ennek az audiovizuális technikával és kibernetikával is kiegészült kultúrpesszimizmusnak. Lukács György az 1920-s évektől meg volt arról győződve, hogy a család részleges felbomlása és a családfő tekintélyének gyöngülése is már segíti, hogy a felnövekvő generáció jobban elfogadja a radikális társadalmi változásokat. Az elemző számára úgy tűnik, hogy bármi, ami jó az ember számára, és ami szorosra fűzi két ember kapcsolatát, azt meg kell gyöngíteni és el kell pusztítani a frankfurtiak szerint. Ha pedig nincsenek ilyen súlyos problémák, akkor ilyeneket létre kell hozni és a hagyományos életet, a lehetséges harmóniát lehetetlenné kell tenni. Ebbe tartozott az is, hogy a férfias tulajdonságok ellen háborút kell indítani. Lukács György 1919-ben a kommunista diktatúra kulturális népbiztosaként útnak indította a 'kulturális terrorizmus' elnevezésű programot. Az iskolában a szabad szerelemre, a nemi életre, a középosztályhoz tartozó családok erkölcsi értékeinek az elavultságára, a monogámia idejétmúltságára oktatták a tanulókat. A vallásra nincs szükség, mert az minden élvezettől megfosztja az embert. Lukács György kulturális terrorizmusa a politikai korrektség előfutára volt. Ennek az egyik ideológusa Herbert Marcuse volt, a „One Dimensional Man” szerzője. Marcuse a nők felszabadítása címén, az új baloldal elnevezésű mozgalom segítségével, már az 1960-as években arra törekedett, hogy hagyományos európai kultúrát nők által dominált rendszerré alakítsák át. Az az 24

Dr. Drábik János

elképzelés, hogy nők irányítsák a társadalmat és mondják meg a férfiaknak, hogy mit tegyenek, természetesen nagy hatással volt a parancsoló típusú nőkre – különösen a férfigyűlölő, leszbikus asszonyokra. Sok ilyen megtévesztett nő vált a radikális feminizmus hirdetőjévé és nem egy odáig is elment, hogy megszakítson minden kapcsolatot a férfi nemmel és csak nőkből álló közösségekben éljen. A feministák között igen sok a zsidó származású nő. Aránytalanul nagy a számuk a lakosság egészéhez képest. Marcuse 'a nagy elutasítást' hirdette: „Minden alapvető nyugati értéket el kell vetni, be kell vezetni a liberális szexualitást, valamint a feminista és a fekete-bőrű forradalmárok céljainak a megvalósítását.” 'Esszé a felszabadításról' című kötetében a hagyományos értékrend radikális átértékelését sürgette. A tabuk alóli felszabadulást, a kulturális felforgatást, a kritika kultuszát sürgette. Marcuse nyelvi forradalmat is akart, amely alkalmas a szavak jelentésének a kicserélésére. A faji konfliktusról azt állította, hogy ez a fehér embert terhelő bűn. Marcuse célja az volt, hogy megváltoztassa a társadalom erkölcsét. Ehhez a szexualitás ősi erejének a felszabadítására van szükség a civilizáció korlátai alól. A frankfurti iskolának egy tekintélyes tagja, Willhelm Reich írta „A fasizmus tömegpszichológiája” című könyvében, 1933-ban, hogy a természetes társadalom egyetlen eredeti családtípusa a matriarchátus, vagyis ahol a nők gyakorolják a családi hatalmat. Ehhez a szigorú Lasha Darkmoon azt a megjegyzést fűzi, hogy Willhelm Reich kényszeres maszturbátor volt, egy szexuálisan aberrált személy, aki anyjába volt szerelmes. Nos ez a sokféleképpen is deviánsnak nevezhető frankfurti filozófus, Herbert Marcusehoz hasonló kultikus személlyé vált az 1960-as években. Marcuse adta ki az 1968-as diákmozgalmak idején azt a jelszót, hogy „Make love, not war” (Szeretkezzél és ne háborúzzál!). Ő volt a szexuális forradalom egyik keresztapja és a feminista mozgalom kiemelkedő támogatója. Willhelm Reich, Freud pszichológiáját akarta Marx közgazdasági elméletével összhangba hozni. Már hivatkoztunk az 1933-ban megjelent 'A fasizmus tömegpszichológiája' című könyvére. Ebben fejtette ki, hogy a Frankfurti Iskola különvált a marxista szociológiától, amely a burzsoát állította szembe a proletariátussal. Ehelyett a harcnak a reakciós és a forradalmár között kell lefolynia. W. Reich egy másik könyvében, a 'Szexuális forradalom'-ban így ír: „Az önkényuralmi család kicsiben az önkényuralmi állam. Az ember tekintélyuralmi jellemének szerkezetét alapvetően a szexuális tiltásoknak és félelmeknek, a szexuális késztetések élő szubsztanciájába való beágyazódása hozta létre. A 25

Dr. Drábik János

családi imperializmus ideológiailag megismétlődik a nemzeti imperializmusban... A tekintélyelvű család... olyan tényező, amelyben reakciós ideológia és reakciós struktúrák jönnek létre.” Névrokona Charles A. Reich pedig így írt 'Amerika újjászületése' című könyvében: „El fog jönni egy forradalom. Nem fog hasonlítani a múlt forradalmaihoz. Az egyénnel és a kultúrával fog kezdődni, és végső aktusként meg fogja változtatni a politikai struktúrát. Sikeréhez nem kell erőszakot alkalmazni, és nem lehet sikeresen ellenállni neki erőszakkal. Ez az új nemzedék forradalma lesz.” Napjaink politikai korrektsége tehát a Frankfurti Iskola szellemi hatásának a folytatódása. A politikai korrektséghez hozzájárult Betty Friedan, aki az amerikai feminista mozgalom megalapítójává vált. Friedan nem volt a Frankfurti Iskola tagja, de a befolyása alatt állt. ' A feminista misztika' című könyvében részletesen foglalkozik Abraham Maslow szociálpszichológus önmegvalósítási elméletével. Maslow barátja volt Herbert Marcuse-nak, és Erich Fromm-al is kapcsolatot tartott. Friedan szellemi kapcsolata a Frankfurti Iskola ideológiájával meghatározónak mondható. Így például amit Friedan a szexuális szerepek megváltozásáról hirdet, az egybecseng azzal, amit Lukács György is szorgalmazott a régi értékek megsemmisítésével és Marcuse pedig az értékek tartalmának a kicserélésével. Amikor a politikai korrektség, vagy másképpen elnevezve a kulturális marxizmus terjedni kezdett, képviselői igyekeztek nézeteiket vonzó módon előadni. Azt állították, hogy mindössze a más emberek iránti érzékenység és türelem vezeti őket. Ez is azonban csak megtévesztésül szolgált. Az úgynevezett politikai korrektség a „gyűlöletbeszéd” kriminalizálásával valójában a véleménynyilvánítás szabadságának a korlátozását, a gondolkodás ellenőrzését és a hagyományos társadalmi rend felforgatását tűzte ki céljául . Ily módon a Frankfurti Iskola kulturális marxizmusa rombolóbbnak bizonyult, mint Marx gazdasági marxizmusa. Ez utóbbi romba-döntötte Oroszországot, de nem dicsőítette a szexuális perverzitást, és nem próbált a természeti törvényekkel ellenkező magatartást rákényszeríteni a társadalomra. A felforgatás és a kulturális forradalom híve volt a Chicago-i Saul Alinsky is, aki szekuláris zsidó volt és szégyellős marxistaként nem forradalmárnak, hanem csak közösségszervezőnek nevezte magát. Alinsky formálisan nem csatlakozott a Frankfurti Iskolához, de annak a céljait követte és újszerű módszereivel jelentős sikereket ért el. Az új világrend beköszöntével erkölcsöt mellőző, pragmatikus felforgató módszerei ismét a figyelem központjába kerültek, mert jól szolgálják a pénzhatalmi világelit hagyományromboló stratégiáját a hatalom 26

Dr. Drábik János

megszerzésére és megtartására. A Frankfurti Iskola viszonya a judaizmushoz A Frankfurti Iskola kettős módon viszonyult a judaizmushoz. Egyrészt – a felvilágosodás folytatójaként – élesen szemben állt a tekintélyuralommal, a hagyományok tiszteletével, a múltból örökölt intézményekkel, köztük a vallással is. A Frankfurti Iskolához tartozó társadalomtudósok többsége szekuláris zsidó volt, aki semmilyen szervezett vallást nem támogatott, nem követte sem a vallási hagyományokat, sem a kulturális judaizmust. Ebbe a csoportba tartozott Heinrich Heine, Karl Marx és Sigmund Freud. Az ő életüket és munkájukat nem határozta meg a judaizmus, de azonosságtudatukra sem volt döntő befolyással. A Frankfurti Iskola viszonya a judaizmushoz tehát igen változatos volt. A vezető személyiségeknek másrészt volt egy olyan csoportja is, amely ortodox zsidó nevelést kapott, ismerte és gyakorolta a judaizmus előírásait. Voltak az Iskolának olyan tagjai is, akiknek az életében és a munkásságában fontos szerepet játszott a judaizmus. Közéjük tartozott Walter Benjamin és Erich Fromm. Mindkettőjüknél életük sorsdöntő szakaszában fontos szerepe volt a judaizmusnak. A judaizmus azonban nagy hatást gyakorolt Leo Löwenthal-ra és Max Horkheimer-re is. A zsidó identitás viszont nem volt fontos sem Herbert Marcuse, sem Theodor Wiesegrund Adorno számára. A megnevezettek valamennyien kívülállónak érezték magukat a Weimar-i Németországban, és 1930 után döntően zsidó származásuk miatt távoztak Németországból. Bizonyos fokig a Frankfurti Iskola tagjai az Egyesült Államokban is kívülállók voltak, amit részben zsidó származásuk következményének tekintettek. Ez volt az az időszak, amikor tevékenységük fő témájává az antiszemitizmus, az előítéletek és a zsidók helyzetének az alakulása vált. A Weimar-i Németországban egészen 1934-ig a Frankfurti Iskola nem tekintette fő kutatási területének a zsidók helyzetének a vizsgálatát és erről nem is írtak figyelemre méltó könyveket. Max Horkheimer 1938-ban írt egy tanulmányt 'A zsidók Európában' címmel, amelyben kifejtette, hogy az antiszemitizmus a monopol-kapitalizmus utolsó fázisának a viszontagságait fejezi ki. A judaizmus, a pszichoanalízis és a marxizmus ötvöződött Erich Fromm munkásságában. Ő volt az, aki a judaizmus vallási szemléletmódját kombinálta a felvilágosodás koncepcióival. Erich Fromm nem volt egyidejűleg hagyományos és szekuláris zsidó, de korai munkáiban ez a két szellemiség még 27

Dr. Drábik János

jelen volt. Erich Fromm ortodox zsidó családban született, és mindkét szülőjének a felmenői között számos rabbi volt. A fiatal Fromm behatóan tanulmányozta a Talmudot, barátjával Leon Löventhal-lal. A legnagyobb frankfurti zsinagóga vezető rabbijának, Nehemiah Nobel-nek volt a tanítványa. Fromm az 1920-as évek közepén megismerkedett a pszichoanalízissel, és felesége, a zsidó Frieda Reichmann is a pszichoanalízis gyakorlati művelője volt. Reichmann-nak magánintézete működött Heidelberg-ben, ahol kombinálta a pszichoanalízist a zsidó hagyományokkal és ezért intézetét 'Torah-peutic' Klinikának nevezték. Fromm is praktizáló pszichoanalista lett 1927-ben. Első tanulmányában, amely 'A Szombat' címet viselte, azt állította, hogy „a szombat eredetileg az apa megölésére és az anya győzelmére emlékeztetett. Az a parancs pedig, hogy 'ne dolgozz', vezeklés volt az eredeti bűnbeesésért, és a pre-genitális korba történő visszafejlődésen keresztül történő ismétlődéséért”. A pszichoanalízisnek, a lélekelemzésnek ez a 'szaknyelve', első olvasásra nehezen érthető, Erich Fromm azonban későbbi társadalomtudományi munkáiban is (például a ' The Anatomy of Human Destructiveness – A rombolás anatómiája') mindig hangsúlyozta a szexualitás meghatározó szerepét. Mi a zsidó identitás lényege? Korábban már szóltunk arról, hogy a szemitizmus megkülönböztető ismérve az elkülönülés, a kettős-mérce, lehetőleg mások munkájából élni, pénzel spekulálni és kamatot szedni, szoros érdekközösség létrehozása , a közösséget fenyegetőktől való félelem és gyűlölet, valamint a következetes megtorlás, a bosszúállás. Miért ragaszkodnak a zsidó közösségek ahhoz, hogy minden áron megőrizzék közösségi hovatartozásukat és zsidó önazonosságukat? A 21. században csaknem kétmilliárd keresztény és 800 millió mohamedán él Földünkön. A zsidó közösségek száma mintegy 12-14 millió. Ebből is látható, hogy a zsidóság egésze létszámát tekintve egy viszonylag kis vallási és népi közösséget alkot, amely kevesebb, mint a Földünkön élő hétmilliárd ember egynegyed százaléka. A zsidóság, a judaizmus és a zsidó szervezetek befolyása azonban nem mérhető a zsidó öntudattal rendelkezők számával. Milton Himmelfarb, amerikai-zsidó író ezt így fejezte ki: „Minden zsidó tudja, hogy mennyire átlagember önmagában. Ha viszont együtt vesszük számításba őket, akkor nagy dolgokra képesek, és megmagyarázhatatlanok... A zsidók száma a világon kisebb, mint egy pici 28

Dr. Drábik János

hiba a kínai népszámlálásban. Mi mégis nagyobbak vagyunk, mint a létszámunk. Nagy dolgok történnek körülöttünk és velünk.” 1789-ben a francia forradalom évében született meg a modern világi nemzetállam. A francia nemzetgyűlés augusztus 20-án kiadta a „Emberi és polgári jogok nyilatkozatát”, amelyben már benne volt, hogy minden ember születésénél fogva szabad és egyenlő jogokkal rendelkezik. Megfogalmazódott az a kérdés is, hogy ez a zsidókra is vonatkozik-e. Szabadnak és egyenlőnek tekinthető-e minden zsidó? Ők is egyenlőek-e minden többi állampolgárral? Az említett nyilatkozat idején Elzász-Lotaringiában zsidóellenes lázadások robbantak ki. Ez már jelezte, hogy egy világi nemzetállamnak a létrejötte nem vet véget a zsidóellenes érzelmeknek. Mindössze annyi történik, hogy szekularizálja a zsidóellenes beállítódást, amely az antiszemitizmus, vagyis szemitizmus-ellenes elnevezést kapott, de csak 1879-ben. Az előzőekben már idéztük Clermont-Tonnerre-t, aki világosan megmondta, hogy a zsidók, mint külön nemzet, nem különülhetnek el, és nem alkothatnak egy államot az államban. Egyénenként viszont teljes jogú francia állampolgárnak számítanak. Ezzel megszületett a 'zsidókérdés', az a bizonyos Judenfrage, amely aztán Németországban elvezetett az 1940-es évek elején a 'végső megoldáshoz' az 'Endlösung'-hoz. Száz évvel a francia forradalom után a budapesti születésű Herzl Tivadar, aki Bécsben lett ismert újságíró, sok más zsidó kortársával együtt úgy látta, hogy a szekuláris nemzetállam nem vet véget az antiszemitizmusnak, ezért – különösen a Dreyfus-ügy nyomán – nincs más megoldás, csak az, ha a különböző államokban élő zsidó közösségek is létrehozzák a saját nemzeti otthonukat, azaz ha a zsidó népnek is van egy nemzetállama. A 21. században a zsidóság két nagy létszámú közössége közül az egyik Izraelben, a másik az Egyesült Államokban él. A 19. század közepén azonban a zsidóság csaknem 90%-ka különböző európai országokban élt. Azok a zsidók, akik kivándoroltak Amerikába, vagy akik letelepedtek Izraelben, távozni akartak Európából. Úgy gondolták, hogy csak így tudnak az előítéletektől megszabadulni és egy teljesen új életet kezdeni, ha távoznak Európából. Jonathan Sachs főrabbi a zsidó identitásról Jonathan Sachs, a Brit Commonwealth ortodox főrabbija állapítja meg 'Love, Hate and Jewish Identity' című írásában, hogy Izraelt nem lehet egyszerűen az európai modell szerinti világi demokráciának tekinteni, vagy az amerikai pluralista társadalmi berendezkedés követőjének. Mind az Izraelben, mind az Amerikában élő zsidó közösségekben elevenen él az a zsidó 29

Dr. Drábik János

tapasztalat, amit Európában átéltek és amit részben szeretnének elfelejteni. Jonathan Sachs szerint a kollektív zsidó tapasztalatot két fontos körülmény jellemzi. Az első az, hogy a zsidók későn érkeztek el a modernitáshoz. Nem előzte meg hosszú előtörténet, ahogyan ez a keresztény Európa történetében lezajlott. Nem volt reneszánsz, nem volt reformáció, nem voltak vallásháborúk és a felvilágosodás sem következett be a zsidó közösségeken belül. A zsidóknak egy sor rendkívül összetett kihívással kellett szembenézniük. A felvilágosodás intellektuális kihívást jelentett. Az emancipáció pedig egy politikait. Ehhez járult a rendkívül fontos társadalmi kihívás, az integrálódás. Az a mód, ahogyan a zsidók éltek és ahogyan megszervezték életüket: mindaz amiben hittek, hirtelen és egyszerre megkérdőjeleződött. Ezeket a kérdőjeleket vagy a haladásra hivatkozva tették fel, vagy az előítéletek formájában. Az európai kultúra fő áramlatából évszázadokon át kizárt közösségeket felkészületlenül érték ezek a hatások. Ezek közül egy is már egy nagy-méretű válságot okozhatott volna a zsidó hit és életforma folyamatosságában. A másik kihívás azonban még ezeknél is nagyobb jelentőségűnek bizonyult, ugyanis a modernitás kétféle formában is érintette az európai zsidóságot. Ebből fejlődött ki az, amit később úgy neveztek, hogy „zsidó öngyűlölet”. Max Nordau mondta erről az Első Cionista Kongresszuson: „Az emancipálódott zsidóság Nyugat-Európában feladta sajátosan zsidó karakterét. Ennek ellenére az egyes nemzetek nem fogadták be, mint nemzetalkotó közösséget. A nyugat-európai zsidók szakítottak társaikkal, mert erre tanította őket az antiszemitizmus. Ugyanakkor pedig nem zsidó honfitársaik sem fogadták be őket, amikor kísérletet tettek az asszimilációra. A helyét kereső zsidó elveszítette otthonát a gettóban, de szülőföldje is elutasította, hogy az otthona legyen. Ehhez annyit fűz hozzá Jonathan Sachs, hogy több mint száz év múltán is ezek a jelenségek még megmaradtak. A felvilágosodás messianisztikus ígéret volt az európai zsidók számára, de ugyanakkor egy démonikus valóság is. A felvilágosodás egy olyan szekuláris és racionális társadalmi rendet ígért, amelyben már nem sújtja előítélet a zsidókat és megszűnnek a rájuk kényszerített korlátozások. A valóság az volt: minél több zsidó lett olyan, mint másik embertársa, annál nagyobb lett vele szemben az irracionális előítélet. Lehetett kapitalista, kommunista, provinciális, parokiális, gyökértelen, kozmopolita – mindig önmagára maradt és bárhova került, hűtlenséggel vádolták vagy azzal, hogy gyanúsan lojális. Minél inkább asszimilálódott, annál inkább erősödött körülötte az antiszemitizmus. A főrabbinak ez az álláspontja azonban erősen vitatható. A legfőbb hiányosság, hogy ő sem vállalkozik az antiszemitizmus fogalmának a 30

Dr. Drábik János

tudományos megmagyarázására, és nem mondja meg, hogy mi az antiszemitizmus differencia specifikája, csak rá jellemző megkülönböztető jegye. Használ egy kulcsfontosságú szót, anélkül, hogy megmondaná pontosan, egyértelműen: mit kell és mit nem kell érteni alatta. Az ortodox főrabbi szerint a zsidóság 19. századi történetét azok a próbálkozások jellemzik, ahogyan a zsidó közösségek kísérletet tettek arra, hogy kikerüljenek ebből a csapdából. Az egyik kiút az volt, hogy vegyes házasságokat kötöttek, felvették a keresztény vallást vagy pedig nyíltan deklarálták, hogy vallásnélküliek. Európa nyugati- és keleti részében nagy volt a különbség abban a tekintetben, hogy miként biztosítsák a zsidók a maguk számára a túlélést, ha megszűnnek zsidók lenni. Ismét utalunk ClermontTonnerre-re, aki arra kérte a zsidókat, hogy szűnjenek meg, mint nemzeti közösség és éljenek tovább, mint egyenjogú francia polgárok. A gyakorlatban azonban ez azt jelentette, hogy a zsidók nemcsak közösségként nem őrizhették meg önazonosságukat, hanem egyénenként sem. A Nyugat-Európában élő zsidók a judaizmust választották, mint vallást, amely már nem kötődik egy meghatározott népi hovatartozáshoz. A KeletEurópában élők viszont a zsidó néphez való tartozást választották, ahol a vallási hovatartozás már nem döntő. Ily módon a 19. században a zsidó közösségi élet és azonosságtudat új formái jöttek létre. Nyugaton a reform és a konzervatív judaizmus vert gyökeret, keleten a zsidó kulturális mozgalmak és a politikai autonómiára való törekvés. Még olyan területeken is, mint az egykori cári birodalomnak a zsidók számára kijelölt területe: a Települési övezet (chertá osédlosti – Pale of Settlement), elsősorban autonómiát akartak szerezni maguknak. Miután nem sikerült ezeket a célokat elérni, fokozatosan létrejött a modern zsidó élet talán legerősebb megnyilvánulásaként a cionista mozgalom. A cionizmus nem annyira ideológia volt, mint egymásnak ellentmondó ideológiák keveréke, amelyben helyet kaptak a szekuláris, a vallási, a politikai és a kulturális nézetek. Ezek közül egyes törekvések az ősi tradíciókat akarták feléleszteni, mások viszont pontosan ezeket akarták teljesen eltörölni és így létrehozni egy teljesen újfajta zsidót – úgyis mint egyént, és úgyis mint közösséget. Az Első Cionista Kongresszusra 1897 augusztusában Bázelben került sor. A brit Commonwealth főrabbija szerint az a zsidó világ, amelyben ma élnek a zsidó közösségek, gyökeresen más, mint amilyen száz évvel ezelőtt volt. Ugyanakkor az is elmondható, hogy bizonyos szempontból semmi sem változott. A huszadik században került sor a zsidó történelem több sorsdöntő eseményére: elsőként kell említeni a holokausztot, a másodikként Izrael Állam 31

Dr. Drábik János

létrejöttét. A harmadik nagy változás az, hogy a zsidó élet súlypontja Európából átkerült Izraelbe és az Egyesült Államokba. A zsidó élet megosztottsága azonban csaknem ugyanolyan, mint száz évvel ezelőtt volt. Vannak vallásos és szekuláris zsidók. Vannak ortodox és reform vallási közösségek. És vannak olyanok, akik Izraelben látják a zsidó jövőt, és míg mások a diaszpórában. Az i.u. első és 18. század közti időben egyfajta judaizmus létezett: a Misnah és a Talmud tanításait követő ortodox judaizmus. A 20. században nem jött létre új judaizmus. Jonathan Sachs ugyanis a Mordecai Kaplan által létrehozott rekonstrukcionizmust nem tekinti új judaizmusnak. A főrabbi szerint a 19. századi Európában keresendő az az ok, amiért nehéz egyértelmű választ adni arra, hogy „ki és mi” a zsidó. 1897-ben az ortodox zsidók még azt hitték, hogy a reformirányzat el fog tűnni. Azt feltételezték, hogy ez az irányzat csak egy átmeneti állapot a teljes beolvadás irányába. A reformzsidók viszont úgy gondolták, hogy az ortodox irányzat fog eltűnni. Mégpedig azért, mert nem egyeztethető össze a modernizálódott világgal. A cionisták meg voltak róla győződve, hogy a diaszpórában élő zsidó közösségek fognak eltűnni, mert valamennyit fenyegeti a modernizmus csábítása, az asszimiláció és az antiszemitizmus. Azok, akik nem voltak cionisták, viszont úgy látták, hogy a zsidó nemzeti különállás reményének kell eltűnnie. Feltámasztani egy olyan célt és újjáéleszteni egy olyan törekvést, amely 18. évszázadon át el volt temetve, túlságosan nagy feladat. Jonathan Sachs joggal vonta le a következtetést, hogy mindezek a feltevések és elvárások tévesnek bizonyultak. A 21. században is létezik a judaizmus, az ortodoxia és erősödik Izrael Állama. A diaszpórában élő zsidó közösségek is erősnek bizonyultak. A zsidó élet minden változata ma is létezik és a történelem egyik változatról sem mondta ki a végső szót. Azok a konfliktusok, amelyeket a jövőt kutatók számításba vettek ma is léteznek. Nehéz azonban megmondani, hogy ezek közül melyik lesz a legpusztítóbb erejű: Izrael és a diaszpóra szembenállása, a szekuláris és a vallásos izraeliek rivalizálása, az ortodox és a reformzsidók ellentétei. Valamennyi csoport a saját elgondolásait tartja hitelesnek és kevés esélye van a termékeny párbeszédnek. Jonathan Sachs írt egy könyvet a zsidó egységről, amelynek az volt a címe, hogy „One People?” Ezt a könyvet sokan üdvözölték, de elkésett írásnak tartották. Arra hivatkoztak, hogy például Amerikában a zsidók már nem alkotnak egyetlen népet. Jonathan Sachs-ot aggasztja a zsidó népnek ez a megosztottsága, különösen az Izraelben élő közösségek szembenállása. A történelem során a zsidó népnek számos ellenséges civilizációval kellett 32

Dr. Drábik János

megküzdenie: az egyiptomival, az Asszíriai Birodalommal, Babilonnal, Perzsiával, a görögökkel és a rómaiakkal. Az Újkorban pedig a III. Német Birodalommal és a Szovjetunióval. A legsúlyosabb csapásokat azonban maga a zsidó nép mérte önmagára. Ilyen volt a megosztottsága az Első Templom idején, amelynek a következményeként mindkét tábor vereséget szenvedett és tíz törzs elpusztult. Ebben a testvérharcban elpusztult Jeruzsálem és kezdetét vette a történelem egyik legnagyobb száműzetése. Shlomo Sand a Tel Aviv University tanára, aki a párizsi Sorbonne Egyetemén is tanít, erről a kérdésről írta meg azt a híres könyvét – The Invention of the Jewish People (Hogyan alkották meg a zsidó népet?) – amely 2009-ben világsikert aratott, Magyarországon 2010-ben jelent meg, és hónapokon át a bestseller lista vezetője volt Izraelben. Sand arra tett kísérletet, hogy bebizonyítsa: a zsidó nép soha nem létezett, mint külön nemzet és külön fajú nép, amelynek a tagjai közös eredetet mondhatnak a magukénak. A zsidó nép sokkal inkább különböző közösségek színes keveréke, amelyek a történelem különböző időszakaiban áttértek a zsidó hitre. Sand vitába szállt azokkal a cionista ideológusokkal, akiknél a zsidó eredet misztikus hagyományai végül is egy rasszista gondolkodásmódhoz vezettek. Sand azt állítja, hogy azok az emberek, akik eredetileg Izraelben éltek, vagyis az eredeti zsidók, nem lettek száműzve a Bar Kohba lázadást követően. Sand szerint a világban jelenleg élő zsidó nép olyan egyénekből és közösségekből áll, akik a későbbi évszázadokban tértek át a zsidó hitre. Azt is állítja, hogy a száműzetés olyan mítosz volt, amit a korai kereszténység is hirdetett, mert ily módon próbált megtéríteni zsidókat a keresztény hitre. A történész szerint a keresztények arról akarták meggyőzni a későbbi zsidó nemzedékeket, hogy elődeiknek azért kellett szülőföldjükről távozni, mert az Isten száműzetéssel sújtotta őket bűneikért. Az ókori zsidókat valójában nem száműzték a rómaiak és tovább élhettek szülőföldjükön. Voltak olyanok is természetesen, akiket száműztek és ezek száma néhány tízezer lehetett. A szülőföldjükön maradt zsidók jelentős része az arab hódítás idején az iszlám követője lett és asszimilálódott a hódító arab népességbe. Sand, Ben Gurionhoz hasonlóan, a palesztinai arabokat tekinti az ókori zsidók leszármazottainak. A Tel Aviv-i történész szerint a zsidó nép, mint nemzeti közösség úgy jött létre, hogy a 19. században Németországban élő zsidó származású értelmiségiek a vérségi elveket valló német nacionalizmus befolyása alá kerültek. Ennek hatására ők is visszamenőleg létrehozták a különálló zsidó népet, azért, hogy egy modern zsidó nemzet is létezhessék. Heinrich Graetz zsidó történész volt az, aki úgy írta meg a judaizmus történetét, mint egy 33

Dr. Drábik János

népnek és nemzetnek a történetét, amely korábban királyságot alkotott, majd a történelem kényszerítő körülményei hatására vándorló néppé vált. Amikor Izrael Állam létrejött, ez a nép tért vissza ősi szülőföldjére. Ismét utalunk rá, hogy Izraelnek a történelmét kétféleképpen is oktatják: egyrészt a bibliai legendák és mítoszok alapján, másrészt a történelemtudomány modern módszereivel. Visszatérve a Brit Nemzetközösség főrabbijának a fejtegetéseihez, ő azt állítja, hogy a zsidó nép 4000 éves történetében háromszor rendelkezett a zsidó nép szuverenitással. Két ilyen korszaka a belső széthúzás és viszályok miatt ért véget. A harmadik szuverén korszak 1948-ban kezdődött és már a 21. század elején az izraeli társadalom veszélyesen fragmentálódott. Az izraeliek lebecsülik ezt a veszélyt és még Jitzhak Rabin miniszterelnök megölését követően is megosztott maradt a lakosság. Jonathan Sachs szerint Izraelnek nemcsak egy államnak kell lennie, de szerves egységet alkotó társadalomnak is. A demokratikus kormányzási mód önmagában nem szavatolja a szerves egységet alkotó társadalmi közösség létezését. Ehhez szükség van a közös kultúrára és nemzeti azonosságtudatra. Izraelt az ellenségeivel folytatott harc határozza meg. A közös veszély összetartó erő. A béke megteremtésén fáradozó Izrael kevésbé meghatározható és sokkal nehezebb kormányozni. Jonathan Sachs-et sokat foglalkoztatja a zsidó továbbélés kérdése is. Ezt azért látja problematikusnak, mert a különböző országokban élő zsidó közösségek létszáma csökken. Ha ezek létszámát Izrael lakosságához, illetve azon országok népességéhez viszonyítjuk, ahol a diaszpóra zsidóság él. Problémát jelentenek a vegyes házasságok, különösen az Egyesült Államokban, ahol az 1990-ben tartott felmérés szerint a fiatal zsidók többsége 1985-től vegyes házasságot kötött és a nem zsidó házastárs nem tért át a zsidó hitre. A főrabbi szerint a vegyes házasság Izraelben azért nem ilyen problematikus, mivel a lakosság többsége zsidó. Problematikus azonban a nemzetállam elméletének az alkalmazása is. Amerikában „olvasztótégelynek” nevezik a vegyes társadalmat. Ezt természetesnek lehet tekinteni egy olyan társadalomban, amelyet az oda önként bevándorlók hoztak létre azzal a szándékkal, hogy asszimilálódva egységes társadalmat alkossanak. Izraelben más a helyzet, mert ez a társadalom a diaszpórának a tagadása, amelyben az a meghatározó, hogy a zsidók csak egy túlnyomórészt zsidó társadalomban és kultúrában tudnak zsidónak maradva túlélni. Jonathan Sachs ezzel nem ért egyet. Véleménye szerint a zsidó folyamatosság és fennmaradás elsősorban nem demográfiai probléma. Voltak idők, amikor a zsidó népesség a jelenleginek az egyhatodára csökkent (ez volt a 34

Dr. Drábik János

helyzet a Spanyolországból történt kiutasítás idején), mégsem kellett aggódni amiatt, hogy megmarad-e a zsidóság és a judaizmus. A vegyes házasság sem csak az egyetlen probléma. Sokan csak későn vagy egyáltalán nem házasodnak. Rendkívül alacsony a születések száma. A főrabbit aggasztja, hogy a fiatal izraeliek nem érdeklődnek a zsidó hagyományok iránt. Ez a fajta gondolkodásmód ölt testet abban, amit úgy hívnak, hogy posztcionizmus. Ezek a fiatalok nem a zsidók kizárólagos államának tekintik Izraelt, hanem valamennyi ott élő polgár államának. Ezek a fiatal izraeliek követelik a „visszatérés jogának” az eltörlését és az izraeli himnusz átírását, valamint a kapcsolatok gyöngítését a szerte a nagyvilágban élő zsidó közösségekkel, illetve Izrael bibliai múltjával és judaista kultúrájával. Létezik tehát egy kollektív és egy egyéni asszimiláció. Ami a diaszpóra közösségeiben a vegyes házasság, ugyanezt a szerepet tölti be Izraelben kollektív változatban a szekularizáció. A probléma tehát globálisan érinti a zsidóságot és nem lehet a nemzetállam törvényszerűségeivel megérteni. A diaszpórában nem tűnnek el a zsidó közösségek. Még a vallási hagyományok mérsékelt ápolása is erősíti a közösségi életet és védelmet nyújt a vegyes házasság ellen. Ugyanakkor még egy állam – ahol a lakók többsége zsidó - sem nyújt biztosítékot a judaizmus fennmaradására. A főrabbi úgy látja, hogy a probléma megértéséhez vissza kell térni azokhoz az időkhöz, amikor a zsidóságnak szembe kellett néznie a modernitással. Mordecai Kaplan 1934-ben megjelent „Judaism is a Civilization” (A judaizmus, mint civilizáció) című könyvében találja meg a választ: „A 19. század kezdete előtt a zsidók privilégiumnak tekintették a judaizmust; azóta a zsidók többsége már tehernek tartja.” Ehhez a főrabbi azt fűzi hozzá, hogy a 19. század kezdetéig a zsidók olyan néphez tartozónak tekintették magukat, amelyet Isten szeret. Azóta a zsidók akarva-akaratlanul úgy határozzák meg magukat, hogy azok tekinthetők zsidónak, akiket a nemzsidók gyűlölnek. Semmiféle teher – különösen az, hogy valakit gyűlölnek nem olyan közösségformáló tényező, amit az emberek szívesen adnak tovább utódaiknak. Ez is az oka lehet annak, hogy oly kevés zsidó gyerek születik manapság. Az Izraelben élő Ámosz Oz író meghatározása szerint a zsidó lét legfontosabb feltétele, hogy az illető a felvilágosodás alapelvein nyugvó szekuláris, demokratikus államban éljen. Az Egyesült Államokban, Los Angelesben, 1988-ban tették fel a kérdést az ott élő zsidó közösség tagjainak, hogy melyek a zsidó azonosságtudat legfontosabb ismérvei. A megkérdezettek 59 százaléka szerint a legfontosabb követelmény a társadalmi egyenlőség iránti elkötelezettség. Mindössze 17 százalék válaszolta azt, hogy a vallási előírások 35

Dr. Drábik János

megtartása a legfontosabb a zsidósághoz való tartozás szempontjából. A francia forradalmat megelőzően a zsidó önazonosság megkülönböztetőjegyei az elkülönülés, a másság és a kiválasztottság voltak. Ma viszont a zsidók egyetemes ismérvekkel jellemzik önmagukat. Nem veszik figyelembe, hogy a zsidóság megkülönböztetőjegye pontosan az, hogy az egyetemes emberit képviseli. Ha egy diák Amerikában azt mondja, hogy katolikus vagy protestáns, akkor lehet róla tudni milyen felekezeti közösséghez tartozik. Ha valaki azt válaszolja, hogy ő emberi lény és az emberiség egészéhez tartozik, akkor csaknem biztos, hogy zsidó. Az elmúlt két évszázad meghatározó zsidó tapasztalata volt, hogy elhatárolódtak a csak zsidókra jellemző sajátosságoktól. Mind az Amerikában, mind az Izraelben élő zsidó közösségek az örökösei ennek a magatartásnak. A legtöbb zsidó nem tűzte ki tudatosan önmaga elé azt a célt, hogy megszűnik zsidónak lenni, vagy hogy gyermekei többé ne legyenek zsidók – akár úgy, hogy más hitre térnek át, akár úgy, hogy vegyes házasságot kötnek és kilépnek a zsidó közösségekből -, csupán azt a két célt tűzték maguk elé, hogy kevésbé feltűnően legyenek zsidók. Ez a diaszpórában élő közösségek számára azt jelentette, hogy csökkentették a zsidó életmód rituális megnyilvánulásait. Az Izraelben élő zsidók egy része ezt úgy értelmezte, hogy úgy kell élni, ahogy a többi nép is él. Ugyanők azt a célt is kitűzték, hogy létrehoznak egy olyan világot, amelyben a vallási különbözőségeknek már nincs jelentősége. Ezért gondolta Jonathan Sachs, hogy a vallásellenes liberalizmus valójában fenyegetést jelentett a zsidó intellektuális életre Spinoza-tól Ámosz Oz-on át Alan Dershowitz-ig. Figyelemre méltó körülmény, mind az izraeli, mind az amerikai zsidó közösség számára az, hogy mindkettőt náluknál vallásosabb keresztény és iszlám szomszédok veszik körül. Jonathan Sachs rabbi természetesen a zsidó nép bibliai történetét fogadja el és ennek alapján állítja, hogy 4000 évvel ezelőtt a zsidók még küldetéstudattal keresték az Istennel való kapcsolatot. Manapság a Nyugat azon népét alkotják, amely a leginkább próbál megszabadulni Istentől. Látva azokat a fájdalmakat és szenvedéseket, amelyeket a zsidó nép átélt az elmúlt két évszázadban, de valójában az elmúlt kétezer évben, akkor mindez nem meglepő. Mégis azt sugalmazza, hogy a zsidó fennmaradás válsága nem a kudarcnak, hanem pontosan a zsidó stratégia sikerének tudható be. Amivel a zsidóság ma szembenéz, az annak az akaratnak a hiánya, amely elődeit nemzedékeken át életben tartotta: Az emberségre törekvés a különbözőség által, így téve tanúságot a különbözőség méltósága 36

Dr. Drábik János

mellett. A főrabbi csak annyit mond a jövő kapcsán, hogy az előrejelzés nem azonos a próféciával, ahogyan az optimizmus és remény is különbözik egymástól. A diaszpórában élő zsidó közösségek létszámra csökkenni fog, ugyanakkor az ortodox közösségek pedig megerősödnek. Ez kiélezheti a nézeteltéréseket más csoportokkal. Izrael pénzügyi és politikai függősége a diaszpórában élőktől kapott támogatástól csökkenni fog, de már jelenleg is minimális, hiszen egy szuverén állam belpolitikáját nem határozhatják meg azok, akik nem határain belül élnek. Ezért valószínű, hogy Izrael és a diaszpórában élő zsidó közösségek politikailag eltávolodnak egymástól. Jonathan Sachs nem tartja magát optimistának, de azért azt reméli, hogy a zsidó közösségek következő új nemzedéke erős zsidó azonosságtudattal fog rendelkezni. Újra felfedezik a zsidósághoz tartozás spirituális erejét és erkölcsi nagyságát. Az új nemzedék tagjai keresik majd létezésük értelmét, az erkölcsi irányítást, a stabilitást és a szilárdságot életükben. Kapcsolatba kerülve a zsidó közösségekkel újból közeledhetnek a zsidó hagyományokhoz, és tanulmányozhatják a zsidó írásokat, a Talmudot és a Torát. Jonathan Sachs ortodox rabbiként természetesen úgy véli, hogy az új nemzedék noha az ortodoxiának lesz elkötelezve, mégsem fog törekedni a reformirányzattal való konfliktusra. Mivel nagyobb biztonságban él és kevésbé érzi fenyegetve magát, sokkal inkább abban érdekelt, hogy mindenki számára elérhetővé tegye a judaizmust falak építése helyett. Már túljutott azon, hogy a zsidó közösségtudatot az antiszemitizmus, a holokauszt és Izrael támogatása határozza meg a judaizmussal való személyes azonosulás helyett. A judaizmust nemzedékek hosszú során át a család- és közösségszeretet, a nevelés és az emberszeretet jellemezte. A judaizmus az absztrakt ideálok – az ünnepek megtartása és a hagyományok ápolása, a családi élet szentsége, a zsidó kiválasztottság és másság - lefordítása a gyakorlati életbe. A szerte a nagyvilágban élő zsidó közösségek létszáma egy darabig csökkenni fog, de valószínűleg ez a folyamat majd megfordul és a növekedés váltja fel a csökkenést. A diaszpóra tehát nem fog eltűnni. Figyelemreméltó, amit a főrabbi az Egyesült Államok zsidó közösségéről mond, amelynek azt ajánlja, hogy gondolja újra a politikához való viszonyát. Szokatlan az, ahogyan az Amerikában élő zsidóság érvényesíti befolyását, legyen az Washingtonban vagy Izraelben, legyen szó demográfiáról vagy pénzhatalomról. Politikailag befolyásos lobbicsoportot alkot. Az európai zsidó élet modellje teljesen más volt. A középkori Európában a 'shtadlan' képviselte a helyi zsidó közösségek érdekeit, különösen azokét, akik egy-egy városban 37

Dr. Drábik János

elkülönülve gettóban éltek. Ő volt az a közbenjáró, aki a 'shtadlanut' révén, tárgyalások útján és kompromisszumos megegyezésekkel gondoskodott az illetékes hatalomgyakorlóknál a zsidó közösségek biztonságáról, érdekeik védelméről. A személyes kapcsolat és az informális befolyás volt a meghatározó, nem pedig az adott zsidó közösség létszámának nagysága. Az amerikai zsidók megtanulhatnák ennek az európai tapasztalatnak és stílusnak az átvételét. Jonathan Sachs szerint az amerikai zsidó közösség továbbra is nagy befolyást fog gyakorolni Izraelre. Nem a pénzbeli támogatás lesz a döntő, sem az az erő, amellyel irányítani tudja az Egyesült Államok külpolitikáját. A meghatározó az lesz, hogy mennyi amerikai zsidó 'alijázik' Izraelbe. A főrabbi a judaizmus két fontos sikerének tartja, hogy vallásos szemináriumok létesültek azok számára, akik az izraeli fegyveres erőknél teljesítenek szolgálatot, valamint azok számára, akik visszatérnek a zsidó hagyományok megtartásának a gyakorlatához. Mind a kettőt elsősorban olyan rabbik kezdeményezték és vitték sikerre, akik Amerikából települtek át Izraelbe. A zsidó befolyást soha nem a zsidók létszáma határozta meg. A zsidóknak azért volt számukhoz képest aránytalanul nagy befolyásuk, mert lojálisak voltak Istenhez. Elkötelezettek voltak egy erkölcsi renden nyugvó társadalom iránt, mely az igazságosságon és a részvéten nyugszik. Bátran védelmezték hagyományaikat, miközben segítették mások életét. Csaknem elpusztította a zsidóságot - mint vallási közösséget - a 19. században az az elképzelés, hogy a zsidók meg tudják oldani az antiszemitizmus problémáját. Sachs szerint csak az antiszemiták tudják megoldani az antiszemitizmus problémáját. A zsidóknak ébereknek kell lenniük, de soha nem szabad azt internalizálni és megengedni, hogy önazonosság-tudatukra hatást gyakoroljon. Eljött az ideje annak, hogy a zsidók ne úgy határozzák meg önmagukat, mint az a nép, akit gyűlölnek a nem-zsidók. Annak is talán eljött már az ideje, hogy a zsidók újrakezdjék párbeszédüket Istennel. A holokauszt és Izraelnek a létrejötte a 20. század két legfontosabb zsidó vonatkozású eseménye. Mindkettő a nemzetállam koncepciójából ered. A nemzetállam volt az, amely létrehozta a „zsidó kérdést”, és ugyancsak a nemzetállam volt az, amely lehetővé tette a leghatásosabb zsidó választ, nevezetesen azt, hogy a zsidóknak is szükségük van a saját nemzetállamukra. A 21. század világszintű kommunikációs rendszerével, multinacionális korporációjával és nemzetközi lobbizó érdekcsoportjaival olyan évszázad lesz, amelyben az önazonosságot nem egy nemzetállamhoz való tartozás határozza meg. Az egyes közösségek azonosságtudata egyszerre lesz lokálisan és 38

Dr. Drábik János

globálisan is erősebb. Az egyes ember hovatartozását, egyéni és kollektív identitását, nemcsak az egyes lokális közösségek, de a nemzetközi kommunikáció is meghatározza. A történelem során mindig is ilyen volt a zsidó nép: világnép, amelynek egyes csoportjait erős helyi közösségek vették körül. A zsidók későn érkeztek a modernitás utáni korszakba, ahogyan a modernitáshoz is késve érkeztek. A világ egyik vallási közösségeként egyedül a zsidók üdvözölték a szekularizációt. Ez a vallás, és egyben a vallási üldözés végét ígérte. Ez bizonyos értelemben így is történt, az üldözés mégis fennmaradt; csak ezúttal a vallás korlátozása nélkül. A főrabbi szerint a zsidók egy ideje tudathasadásos és sérülékeny lelkiállapotban élnek. Ellentmondásosan viszonyulnak önmagukhoz és sérülékeny a viszonyuk a világhoz. A zsidó nép azonban mindig képes volt az újrakezdésre. Ősi nép: kétszer olyan hosszú múltja van mint a kereszténységnek és háromszor hosszabb, mint az iszlámnak. A zsidóság túlélését nem a létszáma, hanem a zsidó hit minősége és ereje biztosítja. Goldwin Smith professzor a zsidókérdésről Goldwin Smith (született:1823 Reading, Anglia - meghalt 1910 június, Toronto, Kanada) miután befejezte tanulmányait az Eton College-ban, 1842ben Oxfordba ment, ahol a Magdalen College-ban a klasszikus nyelveket és történelmet, valamint jogot is tanult. Oxfordi tartózkodása alatt részt vett az egyetemi oktatás megreformálásában. 1858-tól 1866-ig Regius Professor volt és modern történelmet oktatott. Az amerikai polgárháború idején több amerikai egyetemen is tanított és 1868 után végleg az Egyesült Államokban telepedett le. A Cornell Egyetemen tanított alkotmányos történelmet. 1871ben Torontóba költözött, ahol több tudományos folyóiratnak is a szerkesztője volt. Számos maradandó művet alkotott. Fő művének a „The United Kingdom: a Political History” (1899) és a „The United States: an Outline of Political History” (1893) tekinthető. Goldwin Smith „The Vexing 'Jewish Question': A Nineteenth-Century Scholar's View” című tanulmányában (1891) abból indul ki, hogy a történelem során folyamatosan ismétlődő súrlódások és konfliktusok a zsidók és nemzsidók között, nem a gójok, a nem-zsidók hibáira és bűneire vezethető vissza, hanem érthető válaszreakció a zsidóság, mint közösség által tanúsított magatartásra. Ennek a magatartásnak a legsértőbb, legnyugtalanítóbb jellemzője a zsidó vallásnak az a sajátos törzsi karaktere, amely az Ótestamentumban és a Talmudban van leírva. Goldwin Smith szerint erre a 39

Dr. Drábik János

látszólag időtlen problémára az a megoldás, hogy a zsidók szabadítsák meg magukat a szigorú törzsi összetartozástól és mondjanak le az ezzel együtt járó elkülönülésről, valamint kettős-mércéről. Smith felszólítja a zsidóságot, mint közösséget, hogy asszimilálódjon abba a társadalomba, abba a népbe, nemzetbe, ahol él, és akkor a zsidó kérdés megoldhatóvá válik. 2013-ban, a 21. század második évtizedében ez azt jelentené, hogy magának a szervezett zsidóságnak kellene szembefordulnia az ugyancsak zömében cionista zsidókból álló pénzhatalmi világelittel. Elsősorban azzal, hogy ezek - a Henry Makow szerint illuminátus - szupergazdag zsidó bankár dinasztiák ne rendelkezzenek tulajdonosként a világ pénzrendszerével és az egyes országok valutájával. Makow szerint az euróatlanti térség meghatározó politikusai mind ennek a pénzhatalmi világelitnek a szolgálatában állnak. A szervezett zsidóság soha nem fogja magát különálló nemzeti identitásától megfosztani, azaz magát denacionalizálni. Ennek az az oka, hogy a szervezett zsidóság és a vele szövetséges illuminátus szabadkőművesség mindig érvényesíteni fogja a szupergazdag bankárdinasztiák hosszútávú stratégiáját. Ennek az a lényege, hogy a pénzrendszer és a hitelezés felett gyakorolt monopóliumukat olyan hatalmi monopóliummá alakítsák át, amelynek végső célja az abszolút hatalom megszerzése. Azok akik ezt így megfogalmazzák, vagy ez ellen bármit is próbálnak tenni, azok bűncselekményt követnek el, mert a szólásszabadságot ebben a vonatkozásban kriminalizálták, és ennek a ténynek már a kimondása is bűncselekmény. Goldwin Smith említett tanulmányában kitér arra, hogy nem annyira a zsidó vallás volt a súrlódások oka, hanem a kezdettől fogva alkalmazott kettősmérce. A zsidó törvények tiltják, hogy a zsidó a zsidótól kamatot szedjen. Ezt úgy fogalmazza meg, hogy a zsidó a felebarátjától, embertársától nem kérhet kamatot. De miután a gyakorlatban a zsidó pénzemberek mindenki mástól kamatot követeltek, aki nem volt zsidó, ebből az is kiderül, hogy a nemzsidó embertársukat nem tekintették velük egyenrangúnak. Az embereket zavarta, amikor a jómódú, sőt dúsgazdag zsidók öltözködésükben, életmódjukban feltűnő módon különböztek tőlük. Az is zavarta őket, ha a kétségtelenül meglévő intelligencia fölényükkel visszaéltek és gőgösen, beképzelten, öntelten viselkedtek. A feszültségek valódi oka azonban az volt, hogy uzsoráskodtak és amikor módjuk volt rá, a forgalomban lévő pénz nemesfémtartalmát is csökkentették. Azokban a keresztény kultúrájú országokban, ahol megtelepedtek, hamarosan ők lettek a gazdasági életben a közvetítők és az uralkodó adóbeszedőiként olyan magatartást tanúsítottak, ami miatt gyűlöletessé váltak. Ezért került sor arra, hogy az elmúlt kétezer év során 40

Dr. Drábik János

mintegy 109 országból tiltották ki őket. Smith úgy véli, hogy egy ország lakóinak joguk van arra, hogy megvédelmezzék területüket és nemzeti integritásukat egy betolakodóval szemben. Ebből a szempontból közömbös, hogy a hódító fegyverrel vagy pénzügyi eszközökkel támad rájuk. Az itáliai köztársaságokban a zsidóknak meg volt engedve, hogy földet is birtokoljanak és az ő döntésüktől függött, hogy földművesekké váltak-e vagy sem. De mielőtt erre sor került, az ott élő zsidók teljes mértékben a kezükbe vették a kereskedelmet. A történelem során ők voltak a legnagyobb rabszolga-kereskedők. Felvásárolták a barbároktól a foglyaikat és az elrabolt értékeket. A betelepedett zsidó közösségeket ugyan gyűlölték, féltek tőlük, de nem nyomták el őket, ezért korlátozva, de mégis sikeresen tudták ellátni a gazdasági élet közvetítését. Amikor egy-egy országból kitiltották őket, bizonyos idő elmúltával már el tudták intézni - pénzzel vagy másképp -, hogy visszamehessenek. Smith hivatkozik Arnold White-ra, aki elsősorban az Oroszországban élő nagy létszámú zsidóssággal kapcsolatban írta azt, hogyha a cári rendszerben szabadjára engedték volna a zsidó tehetséget és mohóságot, akkor a zsidók hamarosan elfoglalták volna a hatalmi pozíciókat és kizárták volna onnan a bennszülötteket. A fejlődés törvénye szerint az arra legalkalmasabb lesz a túlélő. Ha pedig megmérkőzik egymással az intelligencia és az erő, és az erő győz, akkor ez azt jelenti, hogy az adott esetben az volt a túlélésre az alkalmasabb, aki erősebb volt és nem pedig az, aki okosabb. A zsidó vallással kapcsolatban azonban Smith emlékeztet arra, hogy az nem egyszerűen sajátos vallási nézetrendszert és meggyőződést jelent. Ennek a vallásnak a lényege az elkülönülés, a különleges kiválasztottsági státusz, amely a zsidóknak felsőbbrendűséget biztosít a tisztátalan nem-zsidókkal szemben. Azok, akiket nem érintenek a zsidók pénzügyi manipulációi, az eladósítás, az uzsorakamat szedése, azok viszont azért ellenzik a judaizmust, mert az valójában ellentétben áll a nemzet egységével és fenyegetést jelent az ott élő emberek közös értékei számára. Ők is elismerik a különleges zsidó képességeket, de ez nem mindig előnyös. Intelligencia fölényük teszi lehetővé, hogy az adott országon belül megszerveződve átvegyék a pénzrendszer irányítását és mások munkájából éljenek. Vannak mások, akik szerint a szervezett zsidóság felemelkedése tette lehetővé, hogy az adott társadalmak elveszítsék spirituális karakterüket és keresztény értékrendjüket, s ezek helyébe az anyagiasság, a földi javak hajszolása kerüljön. A személytelen vagyon és az arctalan pénzviszonyok dominanciája a zsidó karakter győzelmét jelenti. A zsidó szocialisták, akik a munkásosztály felszabadítását szorgalmazzák, azt ígérik, 41

Dr. Drábik János

hogy kimentik őket az uzsorás pénzhatalom markaiból. Azt is állítják, hogy a zsidó értékrend bírálata a társadalmi igazságosság és a patriotizmus alapján nem jelent zsidógyűlöletet, mert magatartási módot ítél el. Ugyanígy lehet bírálni az iszlámot, a buddhizmust, mint kultúrát és értékrendszert, de emiatt még nem lesz valakiből mohamedán vagy buddhista gyűlölő. A pénzügyi technikák alkalmazásában a szervezett zsidóság mindig jártas volt. Olaszországban a pénzrendszer irányítóiként a Mediciek, a Bardik, a Peruzzik emelkedtek ki. Később megjelentek Közép-Európában az ausburgi Fuggerek, majd pedig Németországban a Rothschildok. Noha a Fuggerek ősei bajor parasztok voltak, de összekapcsolta őket az, hogy ugyanolyan uzsorás módszereket alkalmaztak, mint a többi híres pénzdinasztia. A zsidók azonban nem voltak igazán A világtengereket is magukba foglaló kereskedelemnek azonban a nem a zsidók voltak az irányítói. Az óceánokon átívelő kereskedelmet Spanyolország, Portugália, Hollandia és Anglia tartotta kézben. Az angol professzor részletesen foglalkozik a Talmuddal és a Kabalával is. Számos szerzőre és műre támaszkodva bizonyítja, hogy sem a Talmudot, sem a Kabalát nem lehet a felvilágosodás és a tudomány képviselőinek a teljesítményéhez hasonlítani. Egyikben sincsenek olyan kulturális értékek, amelyek jelentősen elősegítették volna az emberiség fejlődését. A Talmud ugyanis a zsidók törzsi összetartozására és faji-etnikai büszkeségére helyezi a hangsúlyt, mereven elhatárolva őket az emberiség egészétől. Azt írja a Talmud többek között: „Minden izraelita herceg.”, „Minden izraelita megszentelt.”, „Boldog vagy Te, ó, Izrael, mert mindenki közületek, a legkisebbtől a legnagyobbig egy nagy filozófus.”, „Ahogy lehetetlen a világ számára, hogy levegő nélkül létezzék, így az is lehetetlen a világ számára, hogy zsidó nélkül létezzen.” , „Birodalmak jönnek-mennek, de Izrael ( - amely alatt a zsidó nép, nem az állam értendő - DJ) örökké megmarad.”, „A világot csak Izrael (a zsidók) számára teremtették: senkit nem hívnak Isten gyermekeinek, csak a zsidókat, senkit nem szeret Isten, csak Izrael népét.”, „Tíz bölcsesség adatott a világnak: Izrael népe kilencet kapott, a világ többi népe csak egyet.” Ezekkel az idézettel kívánta érzékeltetni Goldwin Smith azt, hogy miért annyira kedvezőtlen a véleménye mind a Talmudról, mind a Kabaláról. Akik a judaizmust, tehát akár az Ószövetséget, akár a Talmudot, akár a Kabalát bírálják, azokat faji elfogultsággal bigott vallásossággal vádolják. Ebben az a furcsa, hogy ezeket a vádakat olyanok hangoztatják, akik önmagukat Isten kiválasztott népének tekintik. Így a vallásból egy elkülönülő fajt hoznak létre. A zsidók csak magukat tekintik tiszta fajnak és a többi embert, akit „Gentiles”nak, vagy gójnak, azaz nem zsidónak minősítenek, az már tisztátalan. Nem 42

Dr. Drábik János

egyenrangú a zsidóval. Az a vallási alapú zsidóellenesség, amely szerint a zsidók felelősek Jézus Krisztus haláláért, már elveszítette jelentőségét. De hasonlóan nincs alapja annak sem, hogy a kereszténységnek tisztelettel kell adóznia a judaizmusnak. Ehhez szükségesnek tartjuk megjegyezni, hogy a II. világháború és a Holokauszt változtatott ezen. A továbbiakban visszatérünk erre a kérdésre. Smith professzor úgy látja, hogy a Talmud valójában megszigorította a vallási szabályokat, hogy a választott népet rákényszerítse a nem-zsidóktól való elkülönülésre. A Talmud célja tehát a törzsi elkülönülés kikényszerítése. A kereszténység viszont az egész emberiségre vonatkozó vallás és a megkeresztelés az univerzális testvériségbe való belépést szimbolizálja. Ezzel szemben a körülmetélés egy önmagát következetesen elkülönítő törzsi nép szertartása. Ezzel az aktussal lép be a körülmetélt egy kirekesztő törzsi nép zárt közösségébe. Látható az alapvető különbség a judaizmus és a kereszténység között abban is, hogy nemcsak Jézus szenvedett kereszthalált, de a követőit is keményen üldözte a zsidóság. Goldwin Smith külön fejezetet szentel írásában a zsidó parazitizmusnak. Úgy látja, hogy nincs semmi csodálatos vagy misztikus abban, hogy a zsidók szétszóratásban élnek és kereskedéssel foglalkozó világnépet alkotnak. A zsidó parazitizmust nem lehet Jeruzsálem elvesztésével igazolni. A zsidóság elveszítette központját, de az szent városként továbbra is a judaizmus Mekkája maradt. Az egy nemzethez tartozást megőrizte a mózesi törvény, a Talmud és a körülmetélés. Ez utóbbi talán a legerősebb kötelék, ami a szervezett zsidóságot összetartja. A zsidó nép megmaradt annak, ami mindig is volt: olyan törzsi népnek, amely a szétszóratásban is megtartotta egységét, mert ahol letelepedett, nem keveredett egyik befogadó néppel sem. Ragaszkodott ahhoz, hogy külön népet alkosson. Gazdaságilag integrálódott, de etnikailag és szellemiségében nem asszimilálódott. Ha ezt teszi, akkor beolvad a befogadó népbe és ezzel megszűnik zsidóként létezni. Saját országgal nem rendelkező népként (Smith 1891-ben írta ezt a tanulmányát) természetesen elsősorban kereskedelemmel és pénzkölcsönzéssel foglalkozott. Azt a szokását, hogy nem foglalkozik földműveléssel lényegében mindvégig megtartotta. A zsidó közösségeket népszerűtlen betolakodóknak tekintették, akik pénzügyi jártasságuk révén magukhoz ragadják a befogadó közösség vagyonát, de ők maguk tényleges értékkel nem gyarapítják azt. Goldwin Smith szerint még a háborúból is üzletet csináltak. A Római Birodalom idején a keresztényeket árusították, a középkorban a felvásárolták a keresztes háborúba indulóknak a birtokait, folyamatosan követték a hadseregeket a napóleoni háborúkban, de még az 43

Dr. Drábik János

amerikai polgárháborúban is., mert ott mindig jó üzleteket lehetett kötni. A zsidóság problémáival foglalkozó szerzők egybehangzóan állítják, hogy a Talmud az, ami egyesíti a világ legkülönbözőbb tájain élő zsidó közösségeket. A 19. század végén és a 20. század elején London, Párizs és New York gazdag és művelt zsidósága már nem követte formálisan a Talmud előírásait. Ebben a szekularizálódott környezetben a vallás elgyöngült, de megmaradt egy bizonyos fokú hit a zsidó lét kiválasztottságában és ennek a fajnak a különleges elhivatottságában. Ennek dacára ez a felvilágosodott zsidóság is távol tartja magát a nem-zsidóktól és ha valamennyire ragaszkodik még zsidó vallási gyökereihez, akkor csak Mózes törvényét, az elhatárolódást tartja be. A zsidók kétségtelenül betartották annak az országnak a törvényeit, ahol éltek, de soha nem lettek lelkes patrióták. Azokban az államokban, ahol kötelesek voltak részt venni a katonai szolgálatban, mint például Németországban, nem tértek ki ez elől, de önkéntesnek sem mentek. Már akkor is, mikor Smith ezt a tanulmányát írta, közismert volt, hogy a zsidók jó katonák és gyakran kiemelkedő teljesítményt nyújtottak. Amikor vagyonossá váltak, akkor politikailag a konzervativizmus felé közeledtek. Karl Marx, Ferdinand Lassalle és mások a szocializmus hívei voltak. A judaizmus azonban az anarchizmushoz és a nihilizmushoz is hozzájárult Oroszországban. Vannak olyan zsidók is, akik már annyira elszakadtak törzsi közösségeiktől, hogy teljes mértékben asszimilálódtak abba a társadalomba, ahol hosszabb időn át éltek. Közülük nem egy a jótékonykodással tűnt ki és ennek ellenére megmaradt olyan zsidónak, aki a nem-zsidók között él. Továbbra is a választott nép egyik gyermekének tekintette magát, aki még mindig várja a zsidók Messiását és reménykedik a zsidók felemelkedésében. Idézzük szó szerint Smith professzort: „Úgy tűnik lehetetlen, hogy bármely ember a szíve mélyén két nemzethez tartozzon és mindkettőnek hűséges polgára legyen. Egészen addig, amíg nincs érdekösszeütközés, a zsidó kötelességtudó polgárként eleget tehet azon állam és nemzet igényeinek, ahol él. De amikor a nemzeti érdekek konfliktusba kerülnek, akkor a saját nemzetéhez való tartozás fog győzni.” Smith már a 19. század utolsó éveiben is úgy látta, hogy Európa kormányai egymást licitálják túl, hogy elnyerjék a nemzetellenes pénzhatalomnak a kegyeit, amelyet viszont semmilyen erkölcsi kötelezettség sem fűzött senkihez. Ez a pénzhatalom bármikor kész arra, hogy elárulja és titokban megbénítsa akár a saját kormányának a céljait, ha ily módon is tovább tud erősödni és meg tudja szerezni a hegemóniát egy megosztott és alárendelődött világban. Az európai sajtóban a zsidó befolyás eluralkodása 44

Dr. Drábik János

különösen baljóslatú. A társadalmi és a fizikai szférában újabb és újabb bajok tűnnek fel. Az akkori idők új társadalmi betegsége a közvélemény perverz befolyásolása, a magánérdek érdekében titkos manipulációval. A judaizmus – folytatja fejtegetéseit Smith – valamennyi ország fölé helyezte magát és mindegyik nemzeten belül kialakította a saját nemzeti közösségét. Továbbra is büszkén vallja, hogy választott nép a nem-zsidók, azaz tisztátalanok között él. Ezért távol tartja magát attól, hogy beolvadjon a befogadó népekbe. Pénzügyi jártasságával megszerzi, felvásárolja ezeknek a népeknek a vagyonát, miközben a saját munkájával nem gyarapítja azt. Olyan hivatást gyakorol, amely legitim de népszerűtlen és nagyon sok áldozata van. Mindez gyűlöletet és bajokat okozhat. Ismét idézzük szó szerint Smith professzort: „Lehetséges, hogy a jó fokozatosan a gonosz fölé kerül. Haszontalan optimizmus az, amely tagadja, hogy a történelemben katasztrófák is előfordulnak. Az egyik ezek közül a zsidók szétszóródása a világon. Miként már szó volt róla, nem tévedhet minden nép, amikor eldönti, hogy egy hatalom jó vagy gonosz. Vagy pedig nem lehet azonos módon hálátlan egy jó hatalommal szemben.” Ebben az időben már a cionista világmozgalom jelentős mértékben megerősödött és céljául tűzte ki egy nemzeti otthon megteremtését a zsidó nép számára is. Ezért írhatta tanulmánya befejező soraiban Goldwin Smith, hogy senki nem akarja megbántani a zsidókat, vagy beavatkozni vallási életükbe. Amit a különböző nemzetállamok akarnak az az, hogy ha lehetséges, akkor éljenek saját országukban. Nyugat-Európában és a nyugati féltekén ekkor már egy nagy tömegeket megmozgató invázió volt kibontakozóban: a zsidók távozása Oroszországból. Ezt Amerikában már lehetett érezni. Már megjelent egy olyan párt a politikai életben, amely Oroszország rágalmazásával akart szerezni zsidó szavazatokat. A brit alsóházban is kezdeményeztek olyan pártkoalíciót, amely fellép azokkal szemben, akik ellenzik a zsidó érdekeket. Természetesen felmerült az a lehetőség is, hogy maguk a zsidók változzanak meg, mondjanak le a Talmud követéséről, a mózesi törvények által előírt törzsi összetartásról és a körülmetélésről. A tanulmány írásának az idején még senki nem gondolt arra, hogy egyszer olyan szörnyűségre is sor kerülhet, mint a Holokauszt. Az volt a remény, hogy a zsidóság vagy visszatér Jeruzsálembe és világ többi népéhez hasonló módon él a saját nemzetállamában, vagy pedig azok a zsidó közösségek, amelyek a más népekkel való együttélést választják, majd beolvadnak ezekbe a népekbe és érzelmileg is ahhoz az országhoz és nemzethez fognak tartozni, ahol élnek. A tények azt mutatják, hogy a judaizmushoz ragaszkodó szervezett 45

Dr. Drábik János

zsidóság valamennyi országban úgy megszervezte magát, hogy államot alkot az államban. Ma is, vagyis a 21. században is büszkén vallja magát Isten kiválasztott népének és amikor elhatárolódik, egyben ki is rekeszti soraiból azt a többséget, akiknek a sorai között él. A zsidókérdés lényegét tehát tömören így összegezhetjük: aki ragaszkodik zsidóságához, annak el kell határolódnia attól a közösségtől, ahol él. Az elkülönülésnek a következménye, hogy kettős mércét alkalmaz, az egyiket magára, a másikat azokra, akiktől elhatárolódott, akiket kizárt, kirekesztett a saját soraiból. A zsidó hagyománynak a legkritikusabb része az, hogy a történelem során mindenütt arra törekedett, hogy ha lehet, akkor mások munkájából éljen. Ezt onnan is lehet tudni, hogy Mózes milyen parancsolatokat hozott le a Sínai-hegyről. Mert, amiket a Tízparancsolat tilt, azokat azért kellett tiltania, mert ezeket a bűnöket követték el a zsidók. Mózesnak, mint népe felelős vezetőjének, ezen kellett változtatnia a Tízparancsolattal. Az elkülönülés, a kettős mérce és a mások munkáján való élés, a parazitizmus, amelynek az egyik megjelenési formája a pénzkölcsönzés és a kamatszedés, vagyis az uzsora, vezetett oda, hogy az Ókortól napjainkig 109 helyről kellett különböző népeknek kiutasítani a köztük élő zsidókat. Az uzsora volt az, ami miatt állandóan félni kellett a zsidó közösségeknek, hogy a kifosztott lakosság ellenségesen fog rá válaszolni. Ezért vált a zsidó kultúra részévé a félelem. De ennek van egy másik következménye: gyűlölnöm is kell azt, akitől félek. És ha van elég erőm, akkor bosszút is kell állnom azon, akitől félnem kell. Ezért a bosszú is a zsidó kultúra és életmód részévé vált. A megoldást nem hozta el Izrael Állam megalakulása sem, mert hiszen a világnépként a Föld számos országában élő zsidó közösségek tagjai nem akarnak Izraelbe kivándorolni, legfeljebb lelki, szellemi, vallási központnak tekintik, ahonnan a világnép erőt meríthet. A zsidó nép többsége ma sem Izraelben él. Vagyis olyan népek között alkot jól megszervezett és elhatárolódó közösséget, amelybe nem akarnak beolvadni. Mert a beolvadás, az asszimiláció azt jelenti, hogy megszűnnek zsidónak lenni. Számukra pedig erősebb kötődést jelent, az ami 4000 évre tekint vissza, mint az ami néhány száz évre. Mindezt el lehet fogadni és tiszteletben lehet tartani. Ami már problémát okoz és okozni fog a jövőben is, az az, hogy ha ez a létszámbeli kisebbség, amely már megszerezte a gazdaság és a pénzrendszer feletti hegemóniát, a globális média támogatását, magát tartja a legalkalmasabbnak a politikai rendszer irányítására is. Ezért igényt tart az egyes népek, nemzetállamok irányítására. Magyarországon azt a megoldást találta ennek a dilemmának a megoldására, hogy ne legyen szervezett magyarság, tehát akadályoznia kell a nemzeti 46

Dr. Drábik János

öntudat erősödését. A magyar nemzet helyett egy multikulturális mozaikból álló lakóközösség éljen az országban, ahol a legerősebben megszervezett létszámbeli kisebbség, minden ellenállás nélkül át tudja venni a politikai rendszer irányítását. Magyarország vonatkozásában a kettős-mérce egyik megnyilvánulása az, hogy miközben óriási nyomás nehezedett a szervezett zsidóság részéről is, hogy Magyar Gárda ne működhessen – noha közismert, hogy fegyverük nem volt és működésük során semmilyen bűncselekményt nem követtek el. A Magyar Gárda igazi célja a közösségépítés és a nemzettudat erősítése lett volna, hiszen korábban a magyar nemzeti hadsereg látta el ezt a feladatot, de ilyen már nem létezik. Az a kis létszámú haderő, amely hadra-fogható, az a pénzhatalmi világelit irányítása alatt álló NATO részét képezi és nemzetközi zsoldosfeladatokat lát el. A most megalakult Tett és Védelem Alapítvány, a TEV, viszont a már amúgy is maximálisan megszerveződött zsidó közösség újabb szervezete, amelynek meg van engedve az, ami a magyar nemzet hasonló célú szervezeteinek nincs megengedve. (Folytatása következik a Leleplező következő számában) Megjelent: Leleplező 2013/ 2. Országkrónika könyvújság Független, szólásszabadság folyóirat

47