Rebecca Winters: Agglegény veszélyben 1. FEJEZET – Giselle! – Igen, Monsieur Armentier! Miben segíthetek?

Jean-Jacques-ot csak nemrég iktatták be aGiraud Cosmetics Corporation ügyvezető igazgatói székébe, és azóta magántitkárnője a legnagyobb tiszteletet tanúsította iránta, de ez a dolog, hogy monsieur-nek szólítja, bár jó szándék diktálta, pokolian idegesítette. – Nem tudna Jean-Jacques-nak szólítani, ahogyan eddig? – Biztos benne? – A nő megbotránkozást színlelt, de Jean-Jacques átlátott a szitán. – Biztos. A titkárnő kuncogása hangosan és tisztán behallatszott a kagylóba. – Nagy örömmel látom, hogy maga az maradt, aki volt. – Akárhogy is van, én továbbra is csak egyszerű vegyész vagyok, egy virágkertész fia. – Maga most sokkal több ennél! – Ne emlékeztessen erre! Úgy hallottam, maga az, aki normális körülmények között körbejárja az egész komplexumot az utolsó napon, és kiosztja a karácsonyi jutalmakat. – Úgy van. Jobban szeretné, ha valaki más csinálná? – Átengedné most az egyszer nekem ezt a kiváltságot? Ürügyre van szükségem, hogy mindenkivel személyesen találkozhassak, mielőtt szabadságra mennek. Ha pénzt osztok, hátha visszajönnek mindjárt szilveszter után. Giselle kuncogása harsány nevetésbe csapott át. – A csekkek a széfben vannak, mind a maga aláírására vár. – Csodás. Arra gondoltam, talán kedves gesztus lenne, ha ma kapnák meg a jutalmukat szerda helyett. – Olvas a gondolataimban – szellemeskedett a nő. Majd komolyabb hangon folytatta: – Ha tudni akarja az igazat, mindenki boldog, hogy maga kapta meg ezt a posztot. Jean-Jacques megköszörülte a torkát. – Ezt jó hallani, de én még mindig nem vagyok biztos benne, hogy nem álom-e csupán. Minden pillanatban azt várom, hogy hanyatt fekve ébredek fel egy levendulamezőn, amely arra vár, hogy learassák. – Most az egész cég miatt kell aggódnia, nem csak egy virágültetvény miatt. Mindjárt bejövök a csekkekkel. A nap végére Jean-Jacques mindenkinek kiosztotta a borítékját, kivéve Vivige Honfleurt, azt a nőt, akivel még nem találkozott. Madame Honfleur a napközi óvodát vezette, amely az utóbbi időszak újítása volt. Öt évvel korábban, mielőtt Jean-Jacques elment Vence-ból, hogy diplomát szerezzen, és a párizsi Giraudillatszergyárban dolgozzon, az óvoda nem létezett. Az ő véleménye szerint fantasztikus és igen szükséges munkahelyi plusz volt. Remélte, hogy a gyerekes dolgozók már elvitték csemetéiket, és zavaró körülmények nélkül beszélhet Madame Honfleurrel. Az első ajtón ment ki a parkoló melletti modern létesítményhez, felidézve, mennyire örültek a munkások annak, hogy korán megkapják karácsonyi jutalmukat. Sokan közülük megragadták az alkalmat, és felelevenítették a vele való ismeretséget – ő pedig örült, hogy olyan sokat megismert közülük. Számos anya, akivel a nap folyamán korábban beszélt, totyogó kisgyermekével távozott. Elcsevegtek egy percig, mielőtt a férfi belépett az óvodába. Hangok hallatszottak az egyik helyiségből, amely úgy volt berendezve, mint egy osztályterem, asztalokkal, székekkel és játékokkal. Jean-Jacques besétált az ajtón, és egy göndör hajú totyogót látott, aki az óvónővel beszélgetett, miközben az felsegítette rá a kabátját. Egy férfi suhant el mellette, hogy elvigye a gyerekét, de Jean-Jacques figyelmét hirtelen az a klassz nő kötötte le, aki felállt, hogy üdvözölje a kisfiú apját, és lesimította a szoknyáját, amely felcsúszott káprázatosan formás lábán, ahol a gyerek belékapaszkodott. Mon Dieu! Nicole volt az. A virágokhoz hasonlóan, amelyekből Jean-Jacques számára a világ állt, Nicole Giraud, aGiraud illatszer-birodalom örökösnője is mindig szerves része volt ennek a világnak. Fiatalkoruktól kezdve a lány kedves természete és szépsége beleivódott Jean-Jacques vérébe. Nicole és Provence… Ez a kettő elválaszthatatlanul összekapcsolódott.

Ha nem tudta volna, hogy a nő hamarosan férjhez megy és Angliában fog élni, soha nem vette volna fontolóra, hogy visszajöjjön Vence-ba ügyvezető igazgatónak. Öt éve nem látta már. De ahogy most ránézett, mintha csak tegnap lett volna. Nicole elköszönt a kis Luctől, aztán odafordult a másik várakozó szülőhöz. – Segíthetek…? Nem fejezte be, amit mondani készült, mert aki bejött a helyiségbe, nem újabb apuka volt. A férfi magasabb és szikárabb volt, mint amilyenre emlékezett. Bár megpróbálta elfojtani, egy halk sóhaj mégis kiszaladt a száján. – Jean-Jacques… Tudta, hogy ez a pillanat el fog jönni valamikor, de még mindig nem volt felkészülve rá. A férfi fekete szemében, amely valamikor egészen a lelkéig hatolt, mielőtt a feledésbe csókolta, tűnődő kifejezés alakult ki. Ahogy Jean-Jacques tekintete végigsiklott az ő vonásain, a melegségnek nyomát sem tudta felfedezni ebben a figyelemben. Halvány jelét sem érezte kedves, ingerkedő oldalának, amelytől valamikor majd elolvadt. – Hosszú idő telt el, chèrie – válaszolta végül a férfi irigylésre méltó nyugalommal és bizonyos szenvtelenséggel, amelytől Nicole szíve összeszorult. A közben eltelt évek – miután elhagyta a férfit és Párizsban élt – változásokat idéztek elő. Jean-Jacques olívaszínű bőre nem volt olyan barna, mint lenni szokott. Ez persze természetes volt, hiszen most már évek óta nem dolgozott a földeken. Ennek ellenére vonzóbb volt Nicole számára, mint valaha. Sötét haját továbbra is kicsivel hosszabbra hagyta, mint ahogy mostanában divat, arra csábítva a nőt, hogy ujjaival beleszántson. De a tapasztalat új vonásai alakultak ki az orra és a szája körül, keményebb arcélt kölcsönözve neki. Távolisága arra ösztönözte Nicole-t, hogy törjön át a felszínen, és találja meg azt a férfit, akinek évekkel korábban a szívét adta. Miközben újra ilyen közel álltak egymáshoz, a nő megállapította, hogy az ő szempontjából semmi nem változott. Sőt, még szerelmesebb lett a férfiba. – Nem változtál, Nicole. Még mindig az a szép lány vagy, akinek szokása volt, hogy beugrott apám telepére, hogy megdobogtassa a szívem, ha nem volt valami más, fontosabb dolog, amihez kezdhetett volna az idejével. Nicole hátravetette a fejét, így lerázta a válláról dús barna haját. Amíg Jean-Jacques nem mondta, neki semmilyen problémát nem jelentett a származásuk. Furcsa volt a gondolat, hogy a fiú még azt is gondolta, osztálykülönbség van közöttük. Túlságosan is belegabalyodott a Jean-Jacques iránti érzelmeibe ahhoz, hogy fontolóra vegye különbözőségüket. – Ha emlékszel, éveken át apád telepe volt az első hely, ahová iskola után mentem, mert úgy tudtam, ott leszel. Az volt az egyetlen hely, ahol lenni akartam – vallotta be Nicole csendesen. Jean-Jacques a rá oly jellemző elegáns, de nemtörődöm mozdulattal vonta meg a vállát, mielőtt kihúzta magát. Vonásaira egy szempillantás alatt határozott kifejezés ült ki. – Az régen volt. – Nagyon régen. – Képtelen volt meggátolni a hangja remegését. – Be kell vallanom, meglep, hogy itt talállak az óvodában. A nő mély lélegzetet vett. – Abban az évben épült, amikor elmentél Vence-ból. Azóta minden decemberben foglalkozom a gyerekekkel, hogy előadhassuk a betlehemi jelenetet a karácsonyi műsorban. Ezek a hírek meglepték a férfit. – Nem túl nagyra törő terv ez, amikor hamarosan férjhez mész? Nicole ragyogó barna szeme olyan őszintén kereste a férfi tekintetét, hogy annak a szíve újból veszedelmes kalimpálásba kezdett. – Úgy érted, Colinhoz? Jean-Jacques megdörzsölte a tarkóját. – Ha arra az angolra utalsz, akit az újságban láttam veled, akkor azt hiszem, igen. Valamilyen küszöbönálló, ünnepi esküvőről volt szó benne. A többit nem igazán jegyeztem meg. A nő rövid csend után kibökte: – Nem, nem házasodunk össze. Jean-Jacques megdermedt. Bizonyára nem hallotta jól. Ha Nicole nem megy férjhez, mit fog ez jelenteni a számukra…?

2. FEJEZET – Úgy érted, nem fogsz férjhez menni karácsonykor? Jean-Jacques tisztán és egyértelműen akarta érteni, mit mond Nicole. A nő megállt a székek rendezgetése közben. – Úgy értem, soha nem volt róla szó, hogy férjhez megyek. Igaz, nemrégiben Londonban voltam, hogy anyámat képviseljem egy családi összejövetelen. Valamelyik fotós lekapott kint a füvön, amint Colinnal beszélgettem. Colin pár nap múlva feleségül veszi a menyasszonyát. Ezekre a szavakra Jean-Jacques egész világa fenekestől felfordult. A nő nincs eljegyezve… nem lesz semmilyen esküvő… Nicole nem fog Angliában élni… mon dieu! Sokféle dolgot képzelt el, amióta látta a fényképet. Mindegyiktől összefacsarodott a szíve. Most erővel fojtotta vissza a feltörő sóhaját. – Bocsánat, tévedtem. Már éppen készültem, hogy gratuláljak. Hamiskás mosoly terült szét a nő arcán. – Úgy látszik, beálltál azon emberek hosszú sorába, akiket a lesifotósok rászedtek. Amikor így nézett, fogalma sem volt, milyen hatással van a férfiakra. Amit tett, olyan természetes volt, mint a lélegzés. Jean-Jacques loknis kislány kora óta ismerte. Bájos lénye már akkor elbűvölte, és mindig elszorult tőle a szíve. Most, hogy lélegzetelállító nővé érett, Jean-Jacques-ot nem lepte meg, hogy Európában minden újságíró fotót akart készíteni róla. Azt gyanította, hogy a Giraud illatszer-birodalom örökösnőjeként a sajtó mindig is a nyomában lesz. – Bűnösnek találtattam a vádban – felelte a férfi ugyanabban az incselkedő hangnemben, hogy döbbenetét leplezze. A nő közelebb ment hozzá, szemét Jean-Jacques arcára szegezte. – Soha nem hittem volna, hogy ez annyi ember közül pont Jean-Jacques Armentier-vel történik meg. Hiszen régen velem együtt nevettél a bulvárlapok bárgyú állításain, amelyek hol ezzel a herceggel, hol azzal a hajómágnással hoztak hírbe. Emlékszel? Ó igen. Emlékszem. Bárcsak ne emlékeznék! Az ég szerelmére, Nicole, ne nézz így rám! Nicole mindig így nézett rá, ahányszor ő megpróbált keményebben játszani. Azzal a céllal tette ezt, hogy felmérje Nicole reakcióját. A lány szemében ilyenkor fájdalmas ragyogás jelent meg, és csupa feszült várakozás lett. Ahányszor csak így válaszolt, azt bizonyította, hogy ugyanúgy akarja Jean-Jacques-ot, mint ő a lányt. A fiú a lelke mélyén mindig igényelte ezt a bizonyítékot, mert nem tudta elhinni, hogy Nicole Giraud, ez az elragadó barna nő, akiről Európa-szerte fantáziálnak a férfiak, a milliárdos család lánya inkább szeretne az egyszerű Jean-Jacques Armentier-vel lenni, aki nagyon jól elszórakoztatja, de soha nem lesz vele egyenrangú. Akárhányszor tette próbára, a lány mindig ment utána, tántoríthatatlanul. Éjszakai magányában a fiú mindig a száján érezte a lány ajkának ízét, és úgy érezte, hogy szárnyal a lelke. Aztán eljött a reggel, amikor a kíméletlen napfénnyel betört a valóság, és elsöpörte minden álmát. Milyen féltékenyen őrködött a lány fölött azokban az években! Egészen addig a pillanatig, amikor elindult Párizsba egy olyan ajánlattal, amely tarthatatlan helyzetet teremtett számára. De ez már ezer éve volt… Jean-Jacques állkapcsa megfeszült. Ezt a beszélgetést be kell fejeznie, hogy véget érjen a kínszenvedés. – Ha nem szándékozol férjhez menni, mi lesz a paparazzók kedvenc célpontja a karácsonyi darab bemutatása mellett? Mondd, amit hallanom kell! Mondd, hogy világ körüli utazást tervezel a szeretőddel! Bármit, ami több ezer mérföldre visz el tőlem. – És most mivel foglalkozol? Nicole-nak annyira fájt a férfi közömbössége, hogy nem tudta, képes lesz-e válaszolni. A kérdés mögött, amelyet Jean-Jacques feltett, udvariasság volt, semmi más. Azért hangzott el, hogy megmutassa, mennyire tökéletesen kitörölte őt, Nicole-t a tudatából. – Brigitte soha nem említette? – Attól tartok, a nővéremmel rossz levélírók vagyunk – érkezett a hervasztó válasz.

A nő hangulata újabb mélységekbe zuhant. Jean-Jacques nemcsak hogy képes volt öt évvel ezelőtt egy éjjel titokban elszökni, és vissza sem pillantva otthagyni mindent és mindenkit, akit ismert, hanem annyi kíváncsiságot sem árult el, hogy kérdéseket tett volna fel a nővérének, aki Nicole barátnője volt. Teljes nemtörődömség nyilvánult meg a részéről a tekintetben, hogy a lány miként élte túl a véget nem érő szomorúság üres, sötét időszakát. A megsemmisülés nem jó szó Nicole akkori érzéseinek a leírására. A férfi egyik nap ott dolgozott apja telepén, ahol a betakarított levendulát dolgozták fel. A következő napon Jean-Jacques már ott sem volt. Monsieur Armentier látható büszkeséggel mondta meg Nicole-nak, hogy a fia Párizsba ment vegyészetet hallgatni. A férfi soha nem írt neki. Soha nem telefonált. Nem volt magyarázat. A fájdalom olyan gyötrelmes volt Nicole számára, hogy még mindig nem gyógyult ki belőle, és attól tartott, soha nem is fog. – Azt tettem, amit mindig is szándékomban állt tenni az életemmel, amióta felnőttem. Válaszával Nicole-nak sikerült letörölnie a kissé gúnyos kifejezést a férfi arcáról. Helyét azonban rögtön a megfontolt maszk foglalta el, újrarendezve vonzó arcvonásait. – Tanár vagy? A nő küszködve igyekezett nem kimutatni, mennyire le van sújtva. Amilyen közömbös hangon csak tudta, azt mondta: – Óvónőket oktatok, most már négy éve. – Hol? – kérdezte a férfi. – Az École Charles Martelben. Jean-Jacques türelmetlen pillantást vetett felé. – A „hol”-t úgy értettem, hogy melyik városban. – Itt, Vence-ban, természetesen. Nagyon örültem, hogy ezt az iskolát jelölték ki nekem, mert mindössze pár percre van az irodától. A bátyám és én sokszor tudtunk együtt ebédelni, amíg el nem költözött New Yorkba. Nicole meg mert volna esküdni rá, hogy a férfi arcából kifutott a vér. – De ez képtelenség… – Miért? – fakadt ki a nő dühösen. – Elképzelhetetlen, hogy egy Giraud abban az általános iskolában tanítson, ahová egy Armentier is járt? – Félreértesz, Nicole – mondta szárazon a férfi. – Őszintén szólva el sem tudtam képzelni, hogy te… – Egyáltalán dolgozom? – vágott a szavába Nicole. – Hogy állásom van, mint minden normális embernek? Mert annak, aki mindig annyira józanul gondolkodott, problémát jelentenek a pénzes emberek. Nem tudom, hogyhogy nem ismertem fel ezt eddig… A férfi ajka haragos vonallá vékonyodott, de Nicole nem törődött vele. Most kezdett igazán belemelegedni. – Nem vagyok biztos benne, hogy tudsz-e kezdeni valamit azzal, amit mondani fogok, Jean-Jacques, de akkor is elmondom. Azokhoz a milliárdokhoz, amelyekért most te vagy a felelős, nekem soha nem volt semmi közöm. Egyetlen centet sem kaptam belőle! Azt a pénzt költöm, amit a munkámmal megkeresek. Elbűvölő volt figyelni, hogy a férfi fekete szeme miként felhősödik el. – Bármennyire képtelen vagy is elhinni, az én világom nem a pénz körül forog. A nő kijelentése visszhangzott a helyiségben. Attól, ahogyan Jean-Jacques most rámeredt, rádöbbent, mennyire nem volt ura a szavainak. – Az itteni óvodai gyerekek – kezdte nyugodtabb hangon – a villában fogják bemutatni a karácsonyi darabot. Anyám vacsorát akar adni a személyzet minden tagjának. Küldött meghívót az irodádba, de ha még nem láttad, akkor most személyesen nyújtom át. Hosszú csend állt be, majd a férfi megszólalt: – Giselle már felhívta rá a figyelmemet. Kérlek, továbbítsd köszönetemet édesanyádnak. – Úgy lesz – suttogta a nő. – Ez azt jelenti, hogy eljössz? 3. FEJEZET Részt kell vennie a karácsonyi összejövetelen Nicole édesanyjának a lakásán? Jean-Jacques ráébredt, hogy ez ugyanolyan lesz, mint azelőtt volt: Nicole ott áll bársonyosan barna szemével, és válaszért esdekel. – Már megkértem Giselle-t, hogy a nevemben fogadja el a meghívást. Most, ha megbocsátasz, el kell mennem Madame Honfleur címére, hogy átadjam neki a jutalmát.

Türelmetlenségében, hogy mielőbb távolságot tarthasson Nicole-tól, Jean-Jacques elővette az autókulcsait. – A férje üzlete fölött lakik – mondta Nicole, mielőtt a férfi az ajtóhoz ért. – A trafik a Rue Madelaine elején, amelyik a Place de Seurat-től indul. Tudod, ahol… ahol te meg én mindig csokoládét vettünk, útban a… tengerpart felé. – Az utolsó szavakat dadogva mondta. Jean-Jacques azt kívánta, bárcsak ne emlegette volna a csokoládéval bevont finomságokat. Hatalmas zacskóval vittek magukkal egy elzárt partszakaszra, hogy a jachtokat figyeljék a távolban. De ő, JeanJacques soha nem látott semmit, csak a hívogatást a lány csábító mosolyában. Nem létezett édesebb dolog, mint Nicole narancs, menta és málna ízű ajka. Még most is érezte a kísértést. Auguste Giraud mindvégig látta, mi történik a lánya és a fiú között, aki egyáltalán nem volt méltó az ő gyermekéhez. Évekig figyelt, és várta a pillanatot, amikor megvesztegetésképpen felkínálhatja azt az összeget, amely eltávolíthatja Jean-Jacques-ot a lánya életéből. Az apa nem sokat tudott arról, hogy ő már amúgy is a távozását tervezte Midiből, a dél-franciaországi régióból, amelyben Vence található. Huszonöt éves férfi volt, izzott benne a vágy, és képtelen volt elviselni a lány jelenléte okozta kínszenvedést, amely ellen nem tehetett semmit. De nem volt biztos benne, hogy egy pillanatban nem fogja-e megszegni adott szavát, és nem jön-e vissza rohanvást Nicole-hoz. A megvesztegető ajánlat, hogy menjen el egészen Párizsig, akkor érkezett, amikor a legsebezhetőbb volt. Ez a sok-sok mérföld közöttük garantálta, hogy nem fog bűnbe esni, és hétvégenként visszajönni Vence-ba. Amíg meg nem tudta, hogy Nicole nem szándékozik férjhez menni, Jean-Jacques tulajdonképpen azt hitte, hogy szabad lesz. Most minden, amit oly gondosan igyekezett elrendezni, összeomlott. Mihelyt túl van a kézbesítésen Mme Honfleurnél, vissza fog menni a lakására, és felhívja telefonon Dominic Giraud-t New Yorkban. Nicole bátyja volt az, aki kiszemelte őt az ügyvezető igazgatói posztra. Dominic lesz az is, akinek be fogja nyújtani a lemondását. Remélhetőleg találni fognak helyette mást, aki munkába áll az év elején. – Köszönöm az információt. À bientôt, Nicole! – Jean-Jacques távozott, a végsőkig elszántan, hogy olyan távol tartja magát a nőtől, amennyire csak lehet. Ha korrekt módon végrehajtja a menetrendjét, nem lesz oka rá, hogy újra lássa őt. Nem vett tudomást a bizonytalan érzésről, amely erre a gondolatra elfogta. Miután Jean-Jacques távozott, Nicole még sokáig állt ott remegve. Valami itt nincs rendben. Ha az ösztönei jól működnek, és minden oka megvan azt hinni, hogy igen, akkor a férfi félt egyedül lenni vele. De miért? Ez érthetetlen volt a közös történetük után. Jóságos ég, hiszen gyerekkoruk óta ismerik egymást! Ameddig csak vissza tudott emlékezni az életére, Jean-Jacques része volt a mozaiknak, amelyből a világa állt. Eleinte, mint a nagyobb fiúk egyike, aki incselkedett és olykor játszott vele, amikor az apja Jean-Jacques apjával ellátogatott a levendulafeldolgozóba. Később, mint az a szívdobogtató tinédzser, akit már akkor bálványozott, amikor még messze nem volt elég felnőtt ahhoz, hogy testi vágyat érezzen. A lány tizenhat éves kora táján kezdtek kölcsönösen intenzív személyes kapcsolatba kerülni egymással. Idővel Nicole ráébredt, hogy Jean-Jacques az a férfi, akit férjének és gyerekei apjának akar. És Jean-Jacques is akarta őt, még ha nem is mondta ki. Bár nem kötelezte el magát, Nicole minden alkalommal megismerhette érzelmei mélységét, amikor a fiú átölelte, amikor olyan fékezhetetlen mohósággal vetette magát az ajkára. Túl fékezhetetlenül ahhoz, hogy most úgy viselkedjék vele szemben, mintha nem volna több egy régi ismerősnél… Még ha az iránta való érzelmei meg is haltak öt évvel ezelőtt, amikor hirtelen távozott Vence-ból, hogyan tudott ilyen közömbösséget színlelni? Ha a férfi azt hiszi, hogy ő mondta ki az utolsó szót, hát nagyon téved! Nicole-nak elege volt abból, hogy nem kap választ. Jean-Jacques magyarázattal tartozott neki. Kétségbeesetten vágyott a lezárásra, hogy tudjon mit kezdeni élete hátralévő részével. Most, hogy a férfit visszahozták Vence-ba, hogy vezesse a céget, nem akart egyetlen másodpercet sem arra fecsérelni, hogy kínozza magát a múlt miatt. Megfordult, felpillantott az óvodára, és a kocsija felé indult. A holnap már nincs is olyan messze. Korábban soha nem használta szántszándékkal a nevét arra, hogy megkapjon valamit, amit akar – sem JeanJacques-tól, sem mástól. De mindig van egy első alkalom… Holnaptól kezdve, úgy tervezte, harcolni fog a férfiért minden módon, ahogyan csak tud. – Jean-Jacques! – Tessék, Giselle.

– Nicole Giraud van itt, és magát keresi. Jean-Jacques-ot kiverte a hideg verejték. Az egy dolog, hogy tegnap ott tudta hagyni, de megint más dolog nem fogadni Nicole-t az irodájában, amikor a családja pénzéből kapja a fizetését. A fene egye meg, Dominic Giraud meg elérhetetlen! Az üzenetrögzítője közölte, hogy szabadságra ment, és januárig nem jön vissza. Jean-Jacques csak annyit tehetett, hogy üzenetet hagyott, miszerint tévedés volt elfogadnia az állást, és a lehető leghamarabb találkozót kér Dominictól, mert be akarja nyújtani a felmondását. – Mondja meg neki, Giselle, hogy jöjjön be. Megkeményítette magát, ám abban a pillanatban, amikor Nicole besétált és becsukta az ajtót, a cseresznyepiros gyapjúruhában nyújtott látványától a férfinak elállt a lélegzete. A nő kifinomult sminkje, érzéki teste és hosszú, karcsú lába lehetetlenné tette, hogy máshová nézzen. Azok után, hogy hosszú éveken keresztül valamelyik virágültetvényen vagy a levendulafeldolgozóban kereste a férfit, elég nagy sokk lehetett a számára eljönni a bátyja egykori irodájába, hogy beszélhessen vele. – Köszönöm, hogy időt szakítasz rám. Tudom, hogy sok a dolgod. – Kicsit kifulladt a hangja, miközben leült az egyik székre a férfi íróasztalával szemben. – Mindig szívesen látlak, Nicole, hiszen tudod. Miben lehetek a szolgálatodra? – Megpróbált olyan hangon beszélni, mintha az igazgatótanács valamelyik tagjához szólt volna. Mon dieu! A nő szemében mindig ott az a várakozó kifejezés, amikor a tekintete találkozik az övével, mintha izgatott volna a találkozástól. Az elmúlt öt év ezen mit sem változtatott! De semmilyen diploma vagy beosztás nem változtathatott azon a tényen, hogy még mindig egy Armentier. Most már felnőttek. Léteznek bizonyos áthághatatlan határok. Nicole mindig elérhetetlen volt, és mindig is az lesz. Minél hamarabb tűnik el egyszer s mindenkorra Vence-ból, annál jobb. Ha a bátyja magyarázatot követel a hirtelen pálfordulására, Jean-Jacques meg fogja mondani neki az igazat. Szerelmes Nicole-ba, mindig is az volt. Dominic is férfi, megérti az ilyen dolgokat. A vallomása hallatán kérdés nélkül elfogadja majd a felmondását. – Az óvoda megalapításakor Dominic és én elindítottuk azt a hagyományt a villában, hogy ajándékot adunk a gyerekeknek az előadás után. Együtt vettük meg az ajándékokat, és sok örömünk telt benne. Feltételezem, hogy te örökölted meg ezt a feladatot. Jean-Jacques majdnem felnyögött. Ő és Nicole éveken keresztül jártak el ajándékot vásárolni a családjuknak és a barátaiknak. Utolsó közös karácsonyukon, mielőtt ő úgy döntött, hogy elmegy Vence-ból, el akarta vinni a lányt egy ékszerészhez, hogy válasszon magának jegygyűrűt. De ez egyike volt azoknak a képzelgéseknek, amelyekről senki nem tudott rajta kívül, legkevésbé Nicole. Nem volt annyi pénze, hogy olyan gyűrűt vásároljon, amelyikre a lány büszke lehetett volna. Természetesen abszurd dolog volt egyáltalán eljátszani a gondolattal, hiszen a Nicole-lal való házasság szóba sem jöhetett. – Mivel szentestéig már csak három nap van hátra, az ajándékokat igazából ma kellene megvenni. Dominic elfelejtette átadni neki ezt a feladatot. Ha jól meggondolja, sok mindent elfelejtett közölni… és mindegyik Nicole-lal volt kapcsolatos. – Giselle azt mondta, nincs munkaebéded előjegyezve, ezért úgy gondoltam, bekaphatnánk pár falatot, aztán elrohanhatnánk a Játékvilágba. De persze ha túlságosan benne vagy valami másban… Nicole ránézett, a szeme csillogó és incselkedő volt, mintha az a kihívás rejlett volna benne, hogy töltsék együtt az időt. De az nem lett volna helyes… vagy mégis? 4. FEJEZET Nicole kérése olyasmi volt, amit Jean-Jacques nem háríthatott el, máskülönben a szituáció nagyobb jelentőségűnek tűnt volna az indokoltnál. – Hány gyerek van? – kérdezte, hogy megakadályozza a nő távozását. Nicole már felállt. – Negyven, ha ide számítjuk a csecsemőket és a totyogókat is. De csak a négy- és ötévesek fognak eljönni a villába. Ők tizennyolcan vannak. Lehet, hogy jobb volna most mindjárt túlesni rajta… Akkor majd csak karácsonyeste kell látnia a nőt, és az lesz a dolog vége. Attól függően, hogy Dominic milyen hamar hívja vissza, Jean-Jacques szilveszterre már újra Párizsban lehet. – Telefonos konferenciát szerveztem kettőre, de be tudom iktatni a vásárlást, ha kihagyjuk az ebédet.

– Részemről rendben – mondta a nő, és a hangja elszánt volt. – Most, hogy a tanítványaim a szünidőben nem járnak iskolába, nagyot reggeliztem a szüleimmel. A férfi követte Nicole-t a külső irodába, ahol a nő a kabátjáért nyúlt. Aztán elindultak a céges autó felé a parkolóba. – Azt hittem, az év minden napján ráérsz kényelmesen megreggelizni a szüleiddel. – A férfi becsapta az ajtót, aztán a kocsit megkerülve átment a vezető oldalára. Nicole megvárta, amíg besorolnak a forgalomba. – Ez igaz volt, amíg kicsi voltam. De hozzád hasonlóan, Jean-Jacques, én is felnőttem, és évekkel ezelőtt elköltöztem a szüleim házából. Hová? Valami mintha összeszorította volna a férfi mellkasát, alig tudott lélegezni. Amíg Nicole a szülei villájában élt, olyan volt, mint egy hercegnő az üveghegyen. Táltos ló kellett ahhoz, hogy valaki fel tudjon jutni a tetejére, és magának követelhesse őt. – Ez azt jelenti, hogy most Antibes-ban élsz? Nagyon szép az a partszakasz – kérdezte a férfi, visszaemlékezve arra az időre, amikor a motorkerékpárján bejárták a Vence körüli városokat, és a lány megmutatta neki a vízre néző, feltűnően szép házat, jelezve, hogy apja idős szülei ott laknak. – Antibes… – Igen. Nem költöztél be a villába, amelyet a nagyapád rád hagyott? Nicole ingerült nevetésben tört ki. – A nagyszüleim háza arra való, hogy egy család költözzön be, nem pedig egy egyedülálló, dolgozó nő. Egy kis garzonlakást bérelek lent, a Rue de Mistralon. A férfi szíve majd kiugrott a helyéből. Ez nincs messze a saját lakásától! – Megdöbbentesz, Jean-Jacques. – A nő hangja megremegett. – Te tényleg úgy képzeled, hogy valamilyen szemérmetlenül drága, egyedi tervezésű pongyolában szoktam heverészni a Földközi-tengerre néző teraszomon, közben pezsgőt kortyolgatok, és azon töröm a fejem, hogyan fogom elkölteni a milliárdjaimat ezen a hétvégén? Tizenévesen Jean-Jacques-nak pontosan ilyen gondolatai voltak. Képzeletben látta magát, amint felmászik a lány teraszára, és lassan, szenvedélyesen szeretkezik vele Midi napja alatt, miközben testüket a jázminillattal teli lágy szellő simogatja. Mélységes fájdalom hasított belé az emlékre. Ha Shakespeare Provence-ba helyezi két, rossz csillagzat alatt született szerelmesét, Armentier és Giraud lehetett volna a nevük. Nem Auguste Giraud volt az egyetlen, aki szét akarta választani kettejüket. Jean-Jacques szülei ugyanolyan hajthatatlanok voltak, hogy a fiuk ne érintkezzen Nicole-lal. – Úgy tűnik, sok minden megváltozott, amíg távol voltam. – Éles jobb kanyarral behajtott az Aux Quatre Saison áruház fedett parkolójába. – Időbe telhet, mire találok szabad parkolóhelyet. Mi lenne, ha itt kitennélek, és találkoznánk a játékosztályon? Megkönnyebbülésére Nicole-nak nem volt kifogása ellene. – Akkor találkozunk ott – mondta, mielőtt kiszállt a kocsiból. Amíg Jean-Jacques azt várta, hogy az előtte lévő jármű továbbhaladjon, a szeme követte a nő pompás testének minden igéző mozdulatát. Minden más karácsonyi vásárló is őt figyelte. Nicole volt Vence saját, nem hivatalos hercegnője. Nem tudott úgy megjelenni nyilvánosan, hogy ne állt volna a figyelem középpontjában. Mon Dieu, Nicole, nem lett volna szabad eljönnöm veled! Legbelül máris érzem, hogy meg fogom bánni… Abban a másodpercben, hogy belépett az áruházba, Nicole kifújta a levegőt, amelyet addig visszatartott. A férfi irodájában még attól tartott, hogy Jean-Jacques elhárítja, hogy vele jöjjön. Bár a férfi a kötelességének érezte, hogy segítsen neki vásárolni, ez még nem jelentette azt, hogy rá tudja venni bármi másra. A lelke mélyén tudta, valamiféle csoda kellene ahhoz, hogy visszaforgassák az idő kerekét és visszataláljanak ahhoz, ami egykor kettejük között volt. Mire Jean-Jacques csatlakozott hozzá a játékosztályon, már megrendelte a zenélő bébiforgókat a csecsemőknek és a tologatós játékokat a totyogóknak, becsomagolva és az óvodába szállítva. Szaporább lett a szívverése abban a pillanatban, amikor meglátta a férfi magas, sötét hajú alakját, amint a folyosón feléje tartott. Még a kettejüket elválasztó távolság ellenére is érezte, ahogy Jean-Jacques fekete szeme az övét keresi. Rozsdabarna utcai öltönyében ízig-vérig városlakó ügyvezető igazgató volt, de az áruházban minden nő látta a lelki szemeivel teste kemény izmait a ruha alatt.

Nicole a karjára vette a szezon három legkedveltebb babáját, és úgy fordult, hogy Jean-Jacques láthassa. – Melyik arc tetszik neked a legjobban? A férfi leeresztett szemhéja alól a megszokott alapossággal jártatta végig a tekintetét Nicole arcán és testén, mielőtt figyelme a babák felé fordult, amelyeket a nő a karjában tartott. Összeráncolta sötét szemöldökét. – Nem valami vonzóak. A lány kuncogott. – Tudom. Szándékosan csúnyácskák. Ettől olyan aranyosak. Franciaországban minden kislány ilyet akar. Majd megőrülnek érte. Segíts választani! – Attól tartok, nem a megfelelő embert hoztad magaddal. Ha Brigitte-nek ilyen babája lett volna, lehet, hogy eldugtam volna. Bár azt hiszem, a vörös hajú nem olyan rossz. Talán az volna a jó, ha mindegyik kislánynak ugyanazt a babát adnád, így nem veszekednének. Ugyanez vonatkozik a fiúkra is. – Eldöntötted, mi legyen az ő ajándékuk? – Természetesen. Játék autó, lehetőség szerint egy piros Ferrari, mint az apádé. Az minden kisfiú álma. Ha azért döfött oda egyet, hogy emlékeztesse Nicole-t: különböző világokból származnak, ez nem jött be. – Nagyszerű! Ez leegyszerűsítette a vásárlást. Megmondom az eladónak, hogy mindent csomagoltasson be, és küldje el az ajándékokat a villába. Nem sokkal később újra a kocsiban voltak, és megpróbáltak kijutni a bevásárlóközpontból, de a tömeg nagyobb volt, mint korábban. A nő hallotta, hogy Jean-Jacques érthetetlenül morog valamit, amikor arra kényszerül, hogy elinduljon, aztán megálljon, miközben azt várták, hogy a kocsisor megmozduljon. – A motorodon kellett volna jönnünk. – Nicole szíve vadul dobogott, miközben megkockáztatta a kérdést: – Megvan még? – El tudom képzelni, hogy még mindig a szüleim garázsában áll. – Miután végeztél ma az irodában, mi lenne, ha mennénk vele egyet? A férfi arcvonásai megkeményedtek. – Na, figyelj ide, Nicole! Nyilvánvaló, hogy nem volt szükséged a segítségemre a játékok megvásárlásához. Mi volt az igazi oka annak, hogy rávettél, jöjjek el veled? Az igazat! – vágta még oda tömören. Nicole nagy nehezen nyelt egyet. – Öt évvel ezelőtt elmentél Vence-ból anélkül, hogy egyetlen szóval elbúcsúztál volna tőlem. Tekintettel arra, hogy talán többet voltam veled, amíg felnőttem, mint a saját családommal vagy a barátaimmal, rettenetes sokk volt, amikor felmentem a levendulafeldolgozóba, és azt hallottam, hogy elmentél Párizsba, és nem is jössz vissza. Remegett a hangja, ami mélységesen megérintette a férfit. – Nyilvánvalóan annyira izgatott az elutazás, hogy semmi másra nem gondoltál. Az sem jutott az eszedbe, hogy írj pár sort, és megkérd a családodat, juttassák el hozzám. Annyira megvetendő lett számodra a társaságom, hogy öt percet sem tudtál rászánni a magyarázatra? Nicole szembefordult a férfival, miközben Jean-Jacques eldöntötte, mit mondjon. De vajon elárulhatja a lánynak az igazat? 5. FEJEZET Robbanásig fokozódott a feszültség a kocsiban, miközben Nicole azt várta, hogy Jean-Jacques megmondja, miért ment el egyetlen szó nélkül annyi évvel ezelőtt. A férfi odaadta a parkolójegyet az őrnek, és besorolt a forgalomba, csak azután próbált meg felelni. Olyan kérdés volt ez, amelyre nem volt megnyugtató válasza öt évvel korábban, ezért a gyáva megoldást választotta, és úgy ment el Vence-ból, hogy nem nézett szembe a lánnyal. Most viszont hallotta a Nicole felszólításában bujkáló vigasztalanságot, amelyről nem akart tudomást venni, de nem is tudta figyelmen kívül hagyni. Egyedül Nicole-nak állt hatalmában, hogy túljusson a védelmi vonalain, és sarokba szorítsa. – Már jóval korábban, hogy elmentem, megérlelődött bennem az elhatározás, hogy többet akarok kezdeni az életemmel a virágtermesztésnél – kezdte. – Hogyhogy soha nem szóltál erről nekem? – Amíg nem dolgoztam ki valamilyen tervet, senkivel sem akartam megtárgyalni.

Nicole lehorgasztotta a fejét. – Tehát akkoriban álomvilágban éltem, ugye? Azt képzeltem, mindenről tudok, ami benned végbemegy. – Képes az egyik ember valaha is igazán megismerni a másikat? – Te ismertél engem! – csúszott ki a nő száján. A férfi nagy levegőt vett. – Tudtam, hogy te Giraud vagy, Nicole. És túl fiatal hozzám. A nő feléje fordította a fejét. – Miért nem azt mondod, amit valójában gondolsz: hogy naiv, butuska lány voltam? – Te más szavakat próbálsz a számba adni. Úgy értettem, nem voltál elég idős ahhoz, hogy tudd, mivel fog az élet megajándékozni egy napon. Bár mindig bagatellizáltad a dolgot, mégis olyan kiváltságos világba születtél bele, amely csupán maroknyi embernek jut ki. – Mi köze van ennek bármihez? – kiáltott fel Nicole dühösen. – Minden ember a maga különleges világába születik bele. Annak, hogy az én apám több pénzt keres, mint a tiéd, semmilyen hatása nem kell hogy legyen a kettőnk kapcsolatára. Te úgy beszélsz, mintha különböző bolygókról származnánk. – Pedig körülbelül ez a megfelelő analógia. – Jean-Jacques úgy érezte, a nő pillantása a lelkéig hatol. – Nem akarom elhinni, amit hallok! Addig a napig, amíg el nem tűntél, nem emlékszem, hogy ezek a különbségek megakadályoztak volna abban, hogy minden szabad percedet velem töltsd. – Ez mindig bizalmas kettesben történt, Nicole. Nem voltam szívesebben látott vendég az otthonodban, mint te az enyémben. – Ez nem igaz! – vágott vissza a lány. – Kértelek, hogy gyere el a házunkba. Soha nem tudtam megérteni, miért utasítottál vissza. Anyám sem. De egészen mostanáig fogalmam sem volt róla, hogy a családod nem volt kibékülve velem. – Elcsuklott a hangja. Ó, a fenébe! A férfi bizonytalan kézzel túrt bele a hajába. – Nem elutasításról volt szó. Tudtam, hogy kényelmetlenül éreznék magukat. Ezért nem hívtalak meg. – Kényelmetlenül? – kiáltotta Nicole. – Miért? – Hitetlenkedéséből Jean-Jacques ráébredt, hogy valóban nem tudja. Nicole mindig is vak volt a bőrszín- és osztálykülönbségekre. Ez azon jellemvonásai közé tartozott, amelyeket szeretett benne. A férfi megrázta a fejét. – Ha nem értetted meg mostanáig, bocsássa meg az ég, de én nem tudom elmagyarázni. Amúgy is eldönthetetlen dolog ez. Hogy mi történt? Váratlan alkalom adódott, hogy Párizsban tanulhassak, én pedig megragadtam. – Pénzt adott valamilyen jótevő? A könnyek a nő szemében Jean-Jacques lelkét mardosták. Megpróbálta másra terelni a szót a veszélyes területről. – Igen. Olyan volt, mint egy csoda. Életemben először megláttam a másfajta jövő lehetőségét kínáló utat. De ez azt jelentette, hogy el kellett hagynom a szüleimet, akiknek szükségük volt rám, pedig ők ellenezték volna. És azt jelentette, hogy el kellett hagynom téged, tette hozzá gondolatban. Ha most rád nézek, nem tudom, honnan vettem hozzá az erőt. – Nem tudtad volna ezt legalább pár sorban közölni? Mostanra már az iroda közelében jártak. – Nicole, emlékszel arra a napra, amikor azt mondtad, szeretnéd, ha nem dohányoznék, és arra biztattál, hagyjam abba? – Igen – hangzott a nyugodt válasz. – Elnyomtad, és soha többé nem gyújtottál rá. – Otthonról elmenni olyan volt, mint eldobni azt az utolsó cigarettát. Mindent vagy semmit. Ha elkezdtem volna búcsúzkodni, soha nem mentem volna el. Még mielőtt elszállt a bátorságom, összepakoltam a holmimat és kimentem a vonathoz, miközben a családom még aludt. Súlyos csend ülte meg az autó belsejét. Jean-Jacques bekanyarodott a parkolóba, és megállt az épület főbejáratának a közelében. A nő kedves arcvonásai mintha megfagytak volna. – Köszönöm, hogy elmondtad az igazságot. A hosszú évek során én… én azt hittem, bizonyára meggyűlöltél. Most megértettem, hogy azon a napon, amikor elmentél, úgy döntöttél, felhagysz a gyerekes dolgokkal. – Újabb habozás után hozzátette: – Szeretted Párizst? Szállj ki most az autóból, Armentier! Máskülönben tudod, mit fogsz tenni, és akkor Nicole-nak nem lesznek kétségei az iránta való érzelmeid felől.

Mosolyt erőltetett magára. – Szereti egy francia a napot? – Miután leállította a motort, kihúzta a kulcsot a kapcsolóból, felkészülve rá, hogy kiszálljon. Nicole ráemelte félénk, barna szemét. – Jean-Jacques! Tudom, hogy egy perc múlva telefonos konferenciád lesz, de megteszel nekem egy szívességet? Ez az utolsó, amit még kérek tőled. Adrenalin áradt szét a férfi testében, amikor felfogta, hogy Nicole kész istenhozzádot mondani. – Ha megtehetem… – Egy kis koktélpartit adok ma este. Beugranál a lakásomra inni valamit? Tekintsd ezt hazaérkezési ajándéknak egy régi barátodtól, akitől megtagadta a sors az örömöt, hogy illő módon utadra bocsásson. Nyolc után bármikor. A Rue de Mistral 14. alatt lakom. Inkább szomorkásan nézett a férfira, de mosolygott. Aztán becsapta maga mögött az ajtót, mielőtt JeanJacques válaszolhatott volna. Nicole a lakása utcai ablakának közelében tett-vett aggodalmasan, mert Jean-Jacques még nem érkezett meg. Körülnézett az apró, kis karácsonyfával és piros mikulásvirágokkal kidíszített nappaliban. Majdnem kilenc óra volt. Az előételt újra meg kell melegíteni. Minden eltelt perccel, amely elmúlt, újabb fokkal emelkedett a szoba hőmérséklete. A feszültségtől még az ujjatlan, fekete mandarinselyem ruhát is túl melegnek érezte. Őrült nagyot dobbant a szíve, amikor lépteket hallott az ajtó előtt, majd kopogtak. Kinyitotta, és a férfi mosolytalan üdvözlésével találta magát szemben. Volt valami félelmetes a külsejében ma este. Nicole csodálkozott a vakmerőségén, hogy ide hívta az otthonába. Nagyot nyelve azt mondta: – Bonsoir, Jean-Jacques. Nagyon örülök, hogy sikerült eljönnöd. Gyere be! – Merci. – A férfi néhány gyors lépéssel elhaladt Nicole mellett, ügyelve, hogy ne érjen a karjához. Miközben a nő becsukta az ajtót, azon kapta Jean-Jacques-ot, hogy azzal az alapossággal méri végig, amelytől a múltban mindig elállt a lélegzete. Jól nézz meg, szerelmem, gondolta. Már nem az a gyerek vagyok, akit úgy ott lehet hagyni, ahogy azt te öt évvel ezelőtt megtetted. Ha a férfi annyira közömbös lenne iránta, mint ahogyan a nap folyamán el akarta hitetni vele, akkor nem jött volna el ma este. A komoly előrehaladás feletti nagy örömében visszanézett Jean-Jacques-ra. Kevés férfi elegáns olyan természetes módon, mint ő. Ma este a tengerészkék öltönye és a finom, virágmintás nyakkendője a sikeres menedzser külsejét kölcsönözte neki. Gyerekkorában Nicole túl fiatal volt ahhoz, hogy megfogalmazza, mit talál olyan vonzónak rajta. Tizenévesként a „klassz” szó jutott róla az eszébe. Amikor a húszas éveibe fordult, a férfi elragadó volt. Ő legalábbis mindent elbűvölőnek talált rajta. De az utóbbi öt év újabb elemet tett hozzá a képhez. Jean-Jacques most már a határozott férfiasság ellenállhatatlan vonzerejével rendelkezett, és Nicole megszédült érzékiségétől. – Remélem, éhes vagy. Kérlek, ülj le, és kóstold meg saját készítésű tojáslikőrömet, amíg behozom az előételt a konyhából. A férfi nem mozdult a helyéről, testtartása fenyegető volt. Fekete szeme összeszűkülve meredt a nő ajkára. – Hol van a többi vendéged? 6. FEJEZET Nicole dacolt Jean-Jacques átható tekintetével. – Nincs többi vendég. – Miért hitetted el velem az ellenkezőjét? – Mert tudtam, nem jönnél el, ha nem mondom, hogy mások is lesznek itt. A férfi szitkozódott. – A fenébe, Nicole! Hazug ürüggyel csaltál ide. Már mindent sorra vettünk a kocsiban, amit el kellett mondanunk. Nicole-nak egyetlen arcizma sem rándult. – De akkor nem volt velem a neked szánt karácsonyi ajándék. A férfi ajka kemény vonallá keskenyedett.

– Feltételezem, ez ugyanolyan jó ürügy, mint bármi más, ha a cégnél lévő új beosztásomról van szó. De nincs szükség az igyekezetedre. Tudom, hogy soha nem érhetek a bátyád nyomába. Mindketten tudjuk, ez képtelenség volna. – Ez nem igaz – mondta Nicole, megbántódva a férfi agresszív támadásától. Soha nem vonta volna kétségbe Jean-Jacques üzleti képességeit. – Ezt meséld be annak, aki nem ismer olyan jól, mint én – mondta a férfi, őrjítő nyugalommal. – Te mindig is erősen érzelmi beállítottságú nő voltál. Miért nem tartogatod ezt a sok felgyülemlett energiát olyasvalaki számára, aki hinne neked? Nicole megrázta a fejét. – Miért vagy ilyen? – Meg volt győződve róla, jobban, mint bármikor, hogy a férfi a jellemétől idegen durvasággal leplez valamit, mert nem akarja, hogy ő megtudja. – Azt hiszed, én nem tudom, hogy jogod van kiborulni? – Az izmok megfeszültek a nyakán. – Ez sajnos megmásíthatatlan tény, fait accompli. Én csak annyit tehetek, hogy gondoskodom róla, a cég főkönyvelője havonta küldjön neked beszámolót, és folyamatosan tájékoztasson a bekövetkezett fejleményekről. – Erre nem lesz szükség. – Senkinek sincs több joga a tájékoztatáshoz, mint neked – folytatta a férfi, mintha Nicole egy szót sem szólt volna. – Egy nap a Giraud-birodalom fele a tiéd lesz. Megígértem a bátyádnak, hogy megőrzöm, és remélhetőleg gyarapítom a vagyonrészeteket. Neked is ugyanezt az ígéretet teszem. – Rendben, de bennem soha semmi kétség nem volt. – A nő ellépdelt Jean-Jacques-tól, és benyúlt a fa alá az ajándékért. A férfi elhátrált előle. – Én erre nem érek rá. – Dehogynem érsz rá pár percig! Igazából ez a születésnapi ajándék, amelyet neked készítettem, de te elmentél Vence-ból egy héttel azelőtt, hogy át tudtam volna adni. – Odament a férfi közelébe, és mivel az nem nyúlt az ajándékért, feltépte a karácsonyi csomagolást, hogy Jean-Jacques lássa a bekeretezett, nyolcszor tízes színes fényképet, amely kettejükről készült a férfi motorkerékpárján. A képen Nicole a férfi mögött ült, átkarolta a derekát, mosolygó arcuk egymáshoz ért. Jean-Jacques reakcióját figyelve Nicole látta, hogy a férfi visszaemlékszik arra a barátjukra, aki lekapta őket. A jobb oldali sarokba azt írta: szerelmemnek a szerelmétől, és a dátumot. – Emlékszel erre a napra? Nagyszerű kirándulást tettünk Ezébe. Philippe azt mondta, soha nem látott még ennyire szerelmes párt. Mondta, hogy irigyel minket. Akkor készítette ezt a képet. – Nicole hangja elcsuklott. Jean-Jacques kivette a képet a kezéből, és letette a kávézóasztalra a tojáslikőr mellé. Aztán odafordult a nőhöz. – Szép idők voltak, Nicole. De mindez a múlté. – Fekete szemében különös fény csillogott. – Nem lett volna szabad visszajönnöm ide. A nő annyira reszketett, hogy a lába alig tudta megtartani. – Senki nem kényszerített. Ha a cégem annyira taszító a számodra, miért vesződsz vele? A férfi mellkasa hullámzott. – Mert az adósodnak éreztem magam, amiért megbántottalak, amikor egyetlen szó nélkül elmentem. – Mit gondolsz, most mit teszel velem? – hallatszott az elkínzott suttogás. Jean-Jacques úgy érezte magát, mintha ő és Nicole visszajutott volna oda, ahol öt évvel korábban volt. Ha a nő még most is érez valamit iránta, ő véget vet minden őrült képzelgésnek, amelyet a fejében forgat. – Mon Dieu. Újra megtörténik… Nem számít, hányszor gyötörtelek, mindig visszajöttél, hogy még akarsz belőle. – Nicole szeme könnyel telt meg, de Jean-Jacques folytatta: – Kegyetlen disznó voltam, ugye? Sajnos ez olyan szokás, amelytől, úgy tűnik, nem tudok megszabadulni. – A férfi előrelendítette a kezét, és megragadta Nicole karját. – Ez az, amit tőlem akarsz ma este? Még többet ugyanabból a bánásmódból? – Igen – kiáltotta a nő, válaszul a gyötrő kérdésre. A lelke legmélyéről jött a felelet. – Ha ez az egyetlen rész belőled, ami az enyém lehet, akkor igen, elfogadom a kegyetlenségedet. – Benyúlt a férfi zakója alá, és végigsiklott ismerős kemény mellkasán át a széles válláig. – Kérlek, Jean-Jacques! – Teste minden érzéki porcikája lánggal égett a férfiért, és ajkát a szájára tapasztotta. Nicole magasabb volt, mint az átlagos nők. Magas sarkú cipőben nem kellett túl sokat tennie azért, hogy karját a férfi nyaka köré fonhassa, és megakadályozhassa, hogy az kitérjen vágya hevessége elől.

Lehet, hogy eltelt öt év, de ami ebben a pillanatban történt, azt olyan természetesnek érezte, mint a lélegzést. Az egyik pillanatban a férfi ellenállt, a következő másodpercben azonban minden megváltozott, és Nicole érezte, hogy Jean-Jacques olyan mohón csókolja, ahogyan mindig is álmodta. Hosszú, mély, érzéki csókok sorban egymás után… Nicole nekidőlt a férfinak, domborulatai beleolvadtak Jean-Jacques kemény testébe. A kezük vadul kalandozott, ahogy visszataláltak egymáshoz. A férfi szája elfojtotta Nicole eksztatikus nyögéseit, és visszarepítette őt azokba a virágillatú éjszakákba, amikor nem tudták elviselni a különválást. Most is olyan volt, de több is. Sokkal több. Nicole tudta, meghal, ha nem szeretheti így Jean-Jacques-ot élete hátralévő részében. – Kérlek, ne hagyd abba! – könyörgött, amikor a férfi váratlanul elvette a száját az övéről, eltartotta őt magától, miközben erőlködve igyekezett magához térni a szerelmi hevületből, amelyet mindig felgerjesztettek a másikban, ha egymáshoz értek. – Most talán megérted, miért döntöttem úgy, hogy nem szólok neked a Vence-ból való távozásomról. Nem vágyom rá, hogy megbántsalak, Nicole. Még ha öt év kellett is hozzá, egyezzünk meg abban, megtörtént a végső búcsúnk. – Azzal elindult az ajtó felé. A nő elragadtatottan követte őt, hiszen Jean-Jacques elvesztette az önuralmát a karjában. Az járt a fejében, mi történt közöttük. A remény sugara csillant meg előtte. – Ahogy gondolod, Jean-Jacques. Viszontlátásra a villában karácsony este! Abban a másodpercben, ahogy becsusszant a kocsi volánja mögé, Jean-Jacques a mobiljáért nyúlt, hogy felhívja Nicole bátyját. Ugyanazt az átkozott üzenetet hallotta. Dominic újévig nem elérhető. Néhány válogatott cifra jelzőt eresztett meg, majd kinyomta a telefont, és bedugta a slusszkulcsot a gyújtáskapcsolóba. Távoznia kellett volna Nicole lakásából, mielőtt elszabadul a pokol. A nő ajkának mennyei íze még mindig ott érződött a száján. A teste lüktetett a ki nem elégített vágytól. Elég volt egyetlen pillantást vetnie arra a fényképre, hogy minden benne bujkáló démon elszabaduljon. De arra is emlékeztette a fotó, hogy a motorja még mindig ott van a garázsban, a farmon. Bár már réges-rég sürgette az apját, hogy adja el, az idős férfi kitartott amellett, hogy megtartja a fia visszatéréséig, és biztosította, hogy kifogástalan állapotban lesz. Jean-Jacques áldotta apja előrelátását, és a saját lakására ment, ahol először is átöltözött. Ezen az éjszakán szüksége volt az arcába csapó szélre és a kellő sebességre, hogy feledni tudjon, ha csak kis időre is… Aztán fel fogja venni a kapcsolatot Dominickal, és elmegy… amíg még nem késő. 7. FEJEZET Nicole a 18. századi szalon magas üvegajtóinak a közelében téblábolt, lehangoltan, mivel Jean-Jacques nem érkezett meg. A karácsonyi műsor elkezdéséhez minden készen állt. Nicole attól félt, a férfi a távolmaradás mellett döntött azok után, ami a lakásán történt. Felgyorsult a szívverése, amikor meghallotta édesanyja hangját az előtér felől. – Jean-Jacques! Ó, de csodálatos, hogy annyi év után újra látom! Kérem, fáradjon be! – Merci, Madame Giraud. Részemről a szerencse. Joyeux Noël! – Mi ez? – Nicole egyszer elmondta nekem, hogy maga gyűjti a Père Noël-eket. A télapónak erre a fából faragott változatára egy kis üzletben bukkantam rá a városban. Megtetszett nekem az elegáns kámzsájának és köpenyének sötétkék bársonya. Emlékezett rá! Nicole kimondhatatlanul meghatódott a férfi nem várt kedvességétől édesanyja iránt, és küzdenie kellett magával, hogy uralkodni tudjon érzésein. Amikor édesanyja örömteli kiáltását hallotta, előbújt rejtekhelyéről, és csatlakozott hozzájuk. Édesanyja meglátta. – Drágám, gyere és nézd meg, mit hozott nekünk Jean-Jacques. Nem elragadó ez aPère Noël? – Csodálatos – mondta Nicole remegő hangon. Te vagy csodálatos, kiáltotta a szíve, miközben tekintetével a férfiét kereste, de az nem volt hajlandó ránézni. Ha kettesben vannak, kényszeríthette volna, hogy tudomást vegyen róla.

– Köszönöm, mon fils. – Édesanyja örvendezve felágaskodott, és jobbról-balról arcon csókolta a férfit. – Mivel ma este maga a díszvendég, volna szíves átadni a gyerekeknek az ajándékaikat a műsor után? A nevük már rajta van a csomagokon. A férfi bólintott. – Természetesen. – Nicole! Amíg én felteszem télapót az őt megillető helyre, a kandallópárkányra, mutasd meg JeanJacques-nak, hol a széke! A férfi roppant kelletlen pillantást vetett Nicole-ra. A nő olyan volt, mint egy mennybéli angyal a fehér gyapjúkosztümben és az egyik hajtókára erősített, karácsonyfát formázó dísztűvel. A nyakába fehér sifonsálat kötött. Úgy tűnt, ő is része az éjszaka varázsának. Ez volt az első alkalom, hogy Jean-Jacques a mesés Giraud-villában járt, amelyet úgy díszítettek fel, hogy ünnepnapi csodaországnak hasson a felcicomázott fákkal, girlandokkal és friss, piros cserepes virágokkal mindenfelé. A férfi úgy érezte, mintha álomvilágban járna, és Nicole volna az a pompás baba, amelyik az óriási, színes gömbökkel és rózsaszínű meg fehér fényekkel ékes karácsonyfa alól kelt életre. Kerüld a tekintetét, suttogta magában. – Csak utánad, Nicole. A nőt követve kényszerítette magát, hogy mosolyogjon és bólogasson, miközben elhaladtak a szülők és az alkalmazottak mellett, akik a XV. Lajos korabeli székeken és kétszemélyes ülőhelyeken foglaltak helyet. A csoport egy alkalmi színpad előtt gyűlt össze, amelyre fedett istálló, szénával megtöltött fajászol és egy újszülött baba volt odakészítve. A jászol mögött számos életnagyságú, kartonpapírból készült tehén és bárány állt. A gyér fényben valódinak látszottak. Mindez Nicole műve volt. Jean-Jacques annyira büszke volt rá, hogy alig tudta lenyelni a gombócot a torkában. Nem létezik hozzá fogható nő a világon. Fájdalom hasított belé, mert most először járt az ő világában, és soha nem érezte még ennyire távolinak magát tőle. Amikor elfoglalta a helyét legelöl, Nicole jelzett a hangversenyzongoránál ülő kísérőnek. Aztán a pásztorok, nyomukban a három királyok a házilag készített jelmezben, énekelve bevonultak a magas, tükrös ajtón keresztül. Majd következett Mária és József, aztán az ifjú narrátor, aki megbotlott a kampósbotjában, mielőtt elfoglalta helyét a mikrofonnál. A szülők suttogni és nevetgélni kezdtek, ahogy mindegyik gyerek színre lépett és integetett. Forró könnyek szöktek Jean-Jacques szemébe, mert nem tudott visszaemlékezni olyan időszakra, amikor ne akarta volna, hogy Nicole legyen a gyermekei édesanyja. Ez persze soha nem fog megtörténni. Mélységes fájdalmában nem is fogta fel, mi történik a színpadon, amíg meg nem hallotta József hangos kiáltását: „én is szeretném a karomban tartani a gyermek Jézust”. Hirtelen huzakodás támadt közötte és Mária között, aki minden erejét összeszedve kapaszkodott a babába. A nézők nevetésben törtek ki. Nicole vészjelző pillantást küldött Jean-Jacques felé. Ő kipattant a fotelból, és felrohant a gyerekekhez. Mögéjük térdelve azt suttogta: – Mindketten foghatjátok. József, karold át Máriát. Jól van… Most maradjatok így, amíg a játék véget nem ér. Amikor József végül teljesítette az utasítást, Jean-Jacques kifújta a levegőt, amit eddig visszatartott, és felemelte a fejét. Nicole hálás tekintete összeforrt az övével: a nő megköszönte, hogy megmentette a katasztrófától az estét. Jean-Jacques nem várhatott tovább, amíg Dominic visszahívja. Úgy döntött, Auguste Giraud-nak fogja benyújtani a felmondását. Az idős férfi az üvegajtónál ült. Egyszerű lesz beszélni vele. Jean-Jacques úgy tervezte, másnap reggelre már messzire jár a nőtől, akit szeret… Miközben Jean-Jacques kiosztotta az ajándékokat a gyerekeknek, akik izgatottan ugrándoztak, Nicole a szobalányokkal azon fáradozott, hogy az ennivaló és a marcipán készen álljon az ebédlőben. Mihelyt el tudott szabadulni, félretett egy púpozott tányért Jean-Jacques számára, majd bement a szalonba, hogy megkeresse. Tervei voltak kettejükkel. Azok kimenetelétől függően soha többé nem fogják szem elől téveszteni egymást. De végignézve a tömegen sehol sem látta a férfit. Amikor megkérdezte édesanyját, ő azt mondta, hogy Jean-Jacques a könyvtárba ment Nicole apjával. Nicole aggódva átadta a tányért az édesanyjának, és kirontott a teraszra. Miután végigsétált rajta, megállt apja dolgozószobája előtt, a villa túlsó végében. Hosszú percekig várt, de amikor nem látszott úgy, hogy mostanában távoznának, kopogott az ajtón.

– Papa? – kérdezte, mielőtt belépett a helyiségbe, és apját egyedül találta az íróasztalánál ülve. – Hol van Jean-Jacques? A férfi hátradőlt a bőrszékben, és leeresztett szemhéja alól nézett végig rajta. – Miután befejeztük a megbeszélésünket, azt mondta, fontos találkozója van, és a balkonlépcsőn távozott. – Nem! – Nicole újra kirohant, és a kovácsoltvas korlátnak támaszkodva próbált mozgást felfedezni odalent a kertben. De nem látott vagy hallott semmit, eltekintve az esti szellő lágy susogásától. A férfi mostanra bárhol lehet, és gondoskodhat róla, hogy ő ne találja meg. A fájdalomtól, amely olyan valóságos volt, mintha valaki többször belédöfött volna, képtelen volt megmozdulni. Mélységes zokogás tört fel belőle, rázta az egész testét. – Nicolette! Mondd meg, mi a baj! Az apja rideg ember volt. Hosszú idő telt már el azóta, hogy utoljára vigasztalóan nyúlt feléje. Most is készületlenül érte Nicole-t a mozdulat. Nicole odafordult, és letörölgette a könnyeit. – Ma van a cég ünnepsége. Mi olyan fontos, ami miatt ide kellett hoznod? – Azt mondta, négyszemközt kell beszélnie velem. Dominic nem elérhető, ezért Jean-Jacques nekem nyújtotta be a felmondását. – Felmondását…? – Igen. Nem mondta meg az okát. – Úristen! Meg kell találnom! – Nicole, van valami, amit tudnod kell. Öt évvel ezelőtt én ajánlottam ösztöndíjat Jean-Jacques-nak, hogy menjen el Párizsba, végezze el a vegyészetet azzal a kikötéssel, hogy a diploma megszerzése után a cégnél fog dolgozni. Nicole lesújtva, rémülten nézett az apjára. – Te pénzt adtál neki azért, hogy elválassz minket egymástól? A saját apám? De mindez sok mindent megmagyarázott. Jean-Jacques a cég új ügyvezető igazgatójaként jött haza, vágyottabb díj volt ez számára, mint bármelyik nő szerelme. Melyik férfi az, aki ha az várna rá, hogy egész életében a virágföldeken kell dolgoznia, ellen tudna állni ekkora kísértésnek? De hát akkor miért mondott fel? – Non, ma fille. A bátyád utasításai szerint cselekedtem. Nicole pislogott. – Miről beszélsz? Dominic nem lehet áruló! – Pedig miatta tettem – mondta az apja nyugodtan. – Az után a nap után, amikor megtagadott apjaként, csak egyszer kért tőlem szívességet. Az iránta való szeretetből megtettem anélkül, hogy rákérdeztem volna az okra. Nicole mindezt nem tudta felfogni. – Dominic azt akarta, hogy a kapcsolatom Jean-Jacques-kal szakadjon meg? – Ha választ akarsz, a bátyádat kell megkérdezned. Dominic érdekében és a magam önző szempontja miatt jobban szeretném, ha édesanyád ebből kimaradna. De mielőtt túl keményen nekitámadsz a bátyádnak, emlékezz rá, hogy Jean-Jacques-nak nem lett volna muszáj elfogadnia az ajánlatot. Nicole visszapislogta a könnyeit, miközben megfordult, és futva tette meg a távolságot egészen a lakosztályáig, hogy telefonáljon Dominicnak. De apja utolsó szavai minden egyes lépésénél a lélekharangot kongatták meg a szívében. Jean-Jacques-nak tényleg nem lett volna muszáj elfogadnia az ajánlatot. Jean-Jacques a húgával és annak férjével távozott a katedrálisból, vállához szorítva a kis Pault, amíg a kocsijukhoz mentek. Az éjféli mise alatt a baba elaludt a vállán. Miközben utat törtek maguknak a tömegben, nagyon nem volt kedve megválni unokaöccse finom testmelegétől. Isten tudja, szüksége volt valamire, ami meggátolja abban, hogy arról gondolkodjon, mihez kezd most, hogy már nem ügyvezető igazgató. Elborzadt attól, hogy akárhová megy is, akárhány mérföld lesz is közöttük, Nicole emléke élete végéig el fogja kísérni. Egy könyök ütését érezte a bordáján. – Mi az, Brigitte? – Ne nézz most oda, de Nicole itt van nem messze mögöttünk, és lépésről lépésre közeledik. Miért nem kéred meg, hogy csatlakozzék a családhoz a karácsonyi vacsorára? Mindenki szereti. Te is azt akarod, hogy eljöjjön. Ismerd el!

Jean-Jacques tudta, hogy Nicole jelen lesz a misén a családjával. De nem számított rá, hogy megkeresi őt a tömegben. Tudnia kellett volna, hogy búcsú nélkül távozni a villából a lehető legrosszabb döntés volt. – Ne törődj vele, Brigitte! Vannak dolgok, amelyeket te nem értesz. Mondd megmaman-nak, hogy majd csatlakozom hozzátok a farmon… 8. FEJEZET Brigitte vádló tekintetet vetett a bátyjára. – Jegyezd meg a szavaimat, Jean-Jacques: az ostoba gall büszkeséged lesz egyszer a veszted. A húga megjegyzéseit sajnos képtelen volt megszívlelni, mert azok vérző sebeibe szórták a sót. Jean-Jacques levette a válláról a kis Pault. Mire áttette az anyja karjába, Nicole beérte őket. – Joyeux Noel mindenkinek. Ezek a családotok ajándékai. – Átadta a csomagokat Claude-nak, majd megcsókolta jobbról-balról őt is és Brigitte-et is, aztán a babát. Amikor felemelte a fejét, érzelemmentes pillantást vetett Jean-Jacques felé. A szemében nem tükröződött a szokásos öröm. Viselkedésének hirtelen megváltozásától meghűlt a vér a férfi ereiben. – Ha nincs ellene kifogásotok, szeretnék pár percig beszélni Jean-Jacques-kal. Megígérem, hogy nem tartóztatom sokáig. – Semmi gond. Akkor majd találkozunk. – Brigitte utoljára még haragos, rosszalló tekintetet villantott a férfira, majd elsétált a férjével és a kis Paullal. Amikor elmentek, Jean-Jacques odafordult Nicole-hoz. – Feltételezem, azért jöttél, hogy meghallgasd a misét a családoddal. Elviszlek a villához az autómmal. Itt áll a katedrális mögött. Szótlan egyetértésben indultak el abba az irányba, belevegyülve a sokaságba, amely kezdett szétoszlani a térről. Nicole nem szólt semmit, és távol tartotta magát a férfitól. Bár ez volt a legszentebb éjszaka a helybéliek és családjaik számára, mégis ólálkodtak újságírók a közelben, várva az alkalmat, hogy megpillanthassák. Végszóra villogni kezdtek a vakuk. Fél tucatpaparazzo követte őket a kocsihoz, odakiáltozva Nicolenak, hogy kommentálja a dolgot. A nő fejedelmi eleganciával nem vett tudomást róluk, mintha nem is léteznének. Jean-Jacques ennek ellenére megkönnyebbült, amikor kocsiba ültek, és elhajthatott. Tudta, hogy a nő mennyire gyűlöli a lesifotósokat. Nicole elszántan beszélni akar vele, ennek bizonyítéka volt, hogy kitette magát a média fürkész tekintetének anélkül, hogy Dominic vagy a szülei a közelben lettek volna, hogy védelmet nyújtsanak neki. Mindig kálváriát járattam veled, igaz, Nicole? De a mai éjszaka után már soha többé. A visszapillantó tükörbe nézve Jean-Jacques megállapította, hogy a sajtós kopók keményen üldözőbe vették őket. De tudta, hogy nem fogják követni a kocsiját a Giraud-birtok kapuin belül. Az őr azonnal megismerte őket, és kinyitotta előttük a kaput. Jean-Jacques túlment a kúton, el a villa nyugati végébe, a sötét ciprusfa csoport közelébe. Ez volt az a hely, ahol kettesben lehettek, de Nicole mégis biztonságban volt tőle. Tudta, mit készül mondani a nő, ezért elhatározta, hogy megkíméli a kellemetlenségtől. Anélkül, hogy ránézett volna, azt mondta: – Azok után, ahogy elmentem Vence-ból, arról nem is beszélve, ahogyan viselkedtem, amióta visszajöttem, nem veszem zokon, hogy azért jöttél, mert bocsánatkérést vársz. Nálad jobban senki nem szolgált rá, ezért őszinte és szókimondó leszek… Amíg Vence-ban éltem, te számomra mindig kísértés voltál, de nem életem egyetlen értelme. Miután Párizsba költöztem, megismertem más nőket, akik ugyanígy hatottak rám. Amikor Dominic megkért, hogy jöjjek vissza, és vezessem a céget, ez hízelgő volt rám nézve, és azt hittem, ez az, amit akarok. De tévedtem. Párizs nagyobb vonzerőt jelent, mint gondoltam, ezért lemondtam a cégnél lévő állásomról. – Tudom. Apám elmondta. – Jean-Jacques hallotta, hogy a nő kinyitja az ajtót. Még épp jókor kapta oda a fejét, hogy lássa, amint kiszáll a kocsiból. Nicole lehajolt, így a tekintetük találkozott. A nőében leírhatatlan fájdalommal vegyes harag tükröződött. – Őszinteséget vártam tőled ma éjjel, de az nincs benned. – Remegett a hangja. – Elmondta nekem az ösztöndíjat. Jean-Jacques legrosszabb rémálma vált valósággá. A rosszullét kerülgette.

– Nem teszek szemrehányást azért, mert elfogadtad, amit felkínáltak. Most a birtokodban van, amiről soha nem hitted, hogy a tiéd lehet. Ne mondj fel miattam! Soha többé nem jövök a közeledbe. De meg kell mondanom, ha tudtam volna erről, mielőtt elmentél Vence-ból, azt súgtam volna a füledbe: „Óvakodj a görögöktől, ha ajándékot hoznak is. Egy nap lehet, hogy meg kell fizetned az árát.” Remélem, nem így lesz. Isten veled! – Un moment! – kiáltott ki Jean-Jacques, miközben az utolsó pár zoknit hajította bele a bőröndbe. A kopogtatás az ajtón azonban folytatódott. Jean-Jacques nem volt hajlandó fogadni semmilyen telefonhívást. Brigitte tehetetlenségében nyilván megmondta Claude-nak, hogy jöjjön át ide, azt remélve, sógora rá tudja beszélni, hogy töltse velük a karácsony első napját. De neki nem volt kedve a társasághoz. A pokolba kívánta Dominicot, amiért Párizsba repült, és rábeszélte, hogy jöjjön haza. Tudta, hogy ő, Jean-Jacques mit érez Nicole iránt. Dominic sokkal többet tudott, mint amennyit ő valaha elárult neki. Még mindig nem tudta megérteni, Dominic miért nem arra kérte, hogy fogadja el az állást New Yorkban. Ennek így nem volt semmi értelme. Ami Nicole-t illeti, az elmúlt éjszakai rettenetes szóváltás a villa előtt megírta a történetük végét. Az az utolsó megsemmisítő „isten veled” a nő ajkáról mindent elmondott. A kopogás kitartóan folytatódott. Bizonyára Claude az, így Jean-Jacques nem törődött vele, hogy nincs megborotválkozva, és csupán egy kopott farmert visel. Amikor feltépte az ajtót, a hitetlenkedéstől összeszűkült szemmel azt látta, hogy Nicole áll ott jácint árnyalatú, kétrészes kosztümben. Olyan illata volt, mint a napon kinyílt rózsakertnek, és olyan lélegzetelállítóan nézett ki, hogy a férfi azt hitte, káprázik a szeme. Jean-Jacques ezt már nem tudta elviselni. – Hacsak nem élet vagy halál kérdéséről van szó, nem tudom, mi hozott ide. – Életről és halálról van szó. Éppen most beszéltem Dominickal. Bejöhetek? Volt a hangjában és az arckifejezésében valami, ami meggyőzte a férfit, hogy komolyan beszél. A szíve hevesen dobogott. Ellépett az útból. Amikor a nő belépett a felfordulásba, amellyé ő a nappalit változtatta a sok becsomagolásra váró holmival, hallotta, hogy eláll a lélegzete. Nicole érzelmei a felszínre törtek. Valami nagy baj történt. Jean-Jacques azon imádkozott, hogy ne rossz hír legyen. Nicole ugyanis bálványozta a bátyját. Miután becsukta az ajtót, a férfi nekidőlt, karba tette a kezét, és felkészült a legrosszabbra. A nő közelebb húzódott hozzá. – Jean-Jacques… – Tessék, Nicole. Mondd el! Megdöbbenésére a nő térdre ereszkedett, és megfogta az ő kezét. Felnézett rá, és azt mondta: – Szeretlek az eszemmel, testemmel és lelkemmel. Egész életemben szerettelek. Ma reggel Dominic elárulta, hogy te is szeretsz. Azt mondta, ezért mentél el. Most, hogy visszajöttél, megtisztelnél azzal, hogy feleségül veszel? Te vagy az a férfi, akit gyerekeim apjának akarok. Te vagy az a férfi, akivel a virágok között akarok sétálni halálunk napjáig. Kérlek, mondj igent! Nekem már van állásom, és te is ügyvezető igazgató maradhatsz. Van otthonom is, amelyet a nagyszüleim hagytak rám. Láttad már. Az a szép villa Antibes-ben, amelyik elég közel van mindkettőnk munkahelyéhez. Ránk vár. Van ez az ezüstgyűrűm is Marokkóból, amelyet a nagyanyám adott a nagyapámnak az esküvőre. Nagyapám azt mondta, adjam majd egy nap a férjemnek. Neked szántam, senki másnak. Megengeded, hogy az ujjadra húzzam? Kérlek, engedd meg! – esdekelt. – Aztán ígérd meg, hogy soha nem veszed le! Jean-Jacques nem tudott megmozdulni, nem tudott lélegezni. Látása elhomályosult a könnyektől, amelyeket nem tudott visszatartani. Amikor érezte, hogy a meleg fém a nő kezéből felcsúszik a gyűrűsujjára, a teste mintha óriási tehertől szabadult volna meg. – Nicole! – kiáltotta, mellévetette magát a földre, és magához húzta a nőt. – Monamour! Csókokkal borította Nicole lázas arcát. – Je t’aime. – Megcsókolta a száját. – Je t’adore. – Megcsókolta a szemét és az orrát. – Szeretlek. Úristen, mennyire szeretlek! El nem tudom képzelni, mit tettem, hogy kiérdemeljelek, de mindig is téged akartalak feleségemnek. Igen, feleségül veszlek. Szeretlek. Esküszöm, hogy szeretni foglak halálom napjáig. Nicole a férfi ajkára tette az ujját. – Soha ne beszélj a halálról, amikor az életnek van itt az ideje. Az igazi életnek. – Mohón megcsókolta a férfi száját. – Olyan gyorsan férjhez akarok menni, ahogy csak lehet. Meg fogom mondani a papnak, hogy szükséghelyzet van. Ha bármiféle nehézséget támaszt, amiért nem várjuk meg a kihirdetést, Dominic majd

elintézi. Ő mindent elintéz. Ő volt a háttérből a mozgatója annak a rémes ösztöndíjnak, amelyik elvitt téged tőlem. – Felcsattant a hangja. – De megbocsátok neki, mert visszahozott hozzám. – Párizsba menet úgy számítottam, hogy ő mindent pontosan elrendez – mormolta Jean-Jacques a nő hajába, ahol a legédesebb volt az illata. – Tudta, ha nem kérem meg a kezed, mire betöltöm a huszonötöt, akkor nem a pénzedre hajtok. Azt is hallotta, hogy készülök elmenni Vence-ból Lyonba, egyetemre. Nicole zihálva lélegzett. – Erről soha nem szóltál nekem. – Féltem szólni, mignonne. Túl nagy hatalmad volt fölöttem. Ha azt kérted volna, hogy ne menjek el, talán nem mentem volna. De iskolázottság nélkül soha nem küzdöttem volna fel magam annyira, hogy legyen bátorságom megkérni Nicole Giraud-t, hogy legyen a feleségem. Dominic jobban megértett, mint én önmagamat. Amikor hallotta a pletykát a terveimről, kigondolta a saját tervét, hogyan küldjön Párizsba. Én ráálltam, mert Párizs messzebb van. Nem foghatott el a kísértés, hogy a hétvégeken visszajöjjek, és veled legyek. – Bárcsak tudtam volna! – sóhajtotta Nicole. – Találtam volna tanítói munkát Párizsban, így egész idő alatt együtt lehettünk volna! – Nem engedtem volna, mon amour. A tervem az volt, hogy minden pénzt visszafizetek az apádnak, hogy így ne legyek lekötelezettje a családodnak. Addigra, ha még mindig szabad vagy, reméltem, hogy találok állást másutt, és megkérem a kezedet. Aztán láttam azt a fényképet az újságban, és úgy gondoltam, hogy férjhez fogsz menni. A szívem összetört azon a napon, Nicole. Ez volt az egyetlen oka annak, hogy igent mondtam, amikor Dominic felajánlotta ezt az állást. Ha már te nem lehetsz az enyém, legalább hazajöhettem Vence-ba. – Áldom őt, hogy félrevezetett. – Nicole újabb szenvedélyes csókot adott a férfinak. – Mindvégig tudta, hogy össze fogunk házasodni. Tudod, hogy a földkerekség legizgalmasabb férfijához megyek feleségül? – Ez igaz, cherie – mondta a férfi nagyon komolyan, hogy kiprovokálja a választ. Nicole nem okozott csalódást. – Rémes vagy! – incselkedett a nő, majd mindketten elnevették magukat. – Esküdj meg, hogy soha nem fogsz megváltozni! Légy mindig az én Jean-Jacques-om – kérte, mielőtt egymás karjában elvesztették minden idő- és térérzéküket. – Rémes alak vagyok – hangzott a beismerés jóval később, miután Jean-Jacques kelletlenül elszakadt a nő szájától, így levegőt tudott venni. – Soha nem fogom megengedni egyetlen férfinak sem, hogy a közeledbe kerüljön. Túlságosan nagyra törő voltam. Az az öt év távollét részben vezeklés volt a bűneimért. – A másik része a vezeklésnek az lesz, hogy soha többé nem téveszthetsz szem elől. Apropó, Dominic engem nevezett ki ideiglenes ügyvezető igazgatónak, amíg vissza nem vonod a felmondásodat. Mivel ez még nincs írásban a kezemben, utasítlak, hogy menj hosszú nászútra. Mélyről jövő nevetés robbant ki a férfiból, amiért pozíciót cseréltek. – Dominic nem tagadja meg önmagát. Hová akar az én bájos jövendő menyasszonyom utazni? – Úgy érezte, bele tudna veszni a nő gyönyörű barna szemébe. – Bárhová, ahol te vagy. Boldog karácsonyt, drágám! Mély lélegzet után Jean-Jacques magához húzta a nőt, és hozzásimult. – Azt hiszem, túl boldog vagyok, Nicole. – Csak hiszed? Ez úgy hangzik, mint egy igazi vegyész beszéde – suttogta a nő. – Feltételezem, ez azt jelenti, hogy sok száz kísérletnek kell alávetnünk magunkat, hogy igazoljuk az elméletedet. A lelke ugyanolyan izgató volt, mint a teste, ami óriási hatással volt a férfira. Még mindig nem tudta elhinni, hogy álmai asszonya a felesége lesz! – Valószínűbb, hogy sok ezernek. Gyere közelebb, és mindjárt nekikezdünk az első kísérletnek… VÉGE