Nyirő József

Madéfalvi veszedelem

I.
Soha ilyen szép tavaszra nem ébredt Erdély, a félelmes föld. Egyetlen éccaka bomlott ki Szebenben is a sok virág, fű, zöld levél a fákból. A fogarasi havasok, a Hohe Rinne csúcsa elveszett a nap tüzének szédületében és a virágpor-felhőknek színes derengésében kápráztak a zegzúgos, salétromos, vén szász házak, s a Jungerwald, a Goldtal örömükben megfutamodott fái bokáig álltak a szépségben, a várfalak szürke kövei felvidultak, az őrtorony strázsái mosolyogva minden pillanatban odakiáltották a Grosser Ringen hullámzó szerelmes fiúknak, pirosra érett orcájú, kacagó fruskáknak: - „Juhhé!... Hollarijuhhé!”... Néha kis csoportok állottak meg a Bruckenthal-ház ablakai alatt és pattogó dalocskákkal csalták az ablakhoz kedvencüket, az új bárónét és addig nem nyugodtak, míg a nyúlánk, szőke szép asszony néhány szál virágot nem dobott közibük. A tér fekete volt a hullámzó tömegtől. A főkormányszéki palota előtt órák óta rendületlenül állottak a komoly szász polgárok és céhek szerint elosztva várták, hogy vége legyen az ünnepélyes szertartásnak, amellyel beiktatják a tartományi kormányzói székbe a szászok nagy fiát, a báróvá emelt Bruckenthal Sámuelt. Minden szónál óvatosan körülnézve, titkolózva, széles nemezkalapjuk alatt megbújva beszélgettek. Minden porcikájuk remegett az örömtől, de azért fegyelmezetten, csak félszájjal hunyorgattak oda egymásnak: - Mától kezdve mi vagyunk az urak Erdélyben! A szemek felszikráztak, az atyafiak boldogan terültek szét, az egyik hórihorgas atyamester felkurjantott: - Ideje volt! - Elment az esze, Herr Möringer! - néztek rá rosszalólag a többiek. - Nem látja, hogy idegenek jönnek? Tagbaszakadt férfi és egy csórészájú, papforma került a kormányszék kapuja elé, de az őr útjokat állotta. Nem lehet az ünnepséget senkinek megzavarni. - Én csíkszéki Lázár Imre vagyok, a fogalmazó úr édes bátyja! - erőltette a dolgot a vállas, kemény ember, de a strázsa félrehárította az útból, mert már jöttek is az urak. Elől Buccow, a főgenerális, a teljhatalmú királyi biztos, mellette a püspök, Bajtai uram, balján az új kancellár, utánuk a tanácsos urak magyarok, szászok vegyesen. A két székely a falhoz szorult. A tömeg kiegyenesedett, a hórihorgas Möringer intett és kurtán, pontosan felharsant háromszor a „Hoch!”. Azzal félrevonultak, hogy a hintók előállhassanak. A nagy urak mögött, a sor végén ott ünnepélyesedtek a főkormányszéki tisztviselők: jegyzők, titoknok, aktuárius, fogalmazók, irnokok és más vékonytekintélyű uracskák. Egyikükre rákurjantott a csórészájú, papformájú jövevény: - Szerusz, Lázár Pista! A megszólított kedvetlenül vált ki a sorból. - Ti vagytok?... Ejnye, be rosszkor jöttetek! - Miért? - sötétedett el a bátyja. - No szépen fogadsz!

- Nem azért! - vörösödött a legény. - De éppen most lesz a tisztelgés az új kancellárnál. Oda kell mennem! Nem maradhatok el!... Nagy baj volna, ha nem hoffiroznék az új kancellár előtt! Nem is jó reá gondolni!... Ti addig tegyétek kényelembe magatokat a szállásomon, vagy várjatok meg itt fent a szobámban!... Úgy-e nem haragusztok! A papforma végigitélte a legényt és csalódottan társához fordult: - Mehetünk haza Csíkba, te Emri! Társa ráfürkészett a zavart, díszbe vágott fiura és ő is leejtette súlyos fejét. - Igazad van, Péter! A hintók elgördültek, mégegyszer felcsattant a „Heil!”, de utána mintha elvágták volna a szászok száját, néma elképedés és harag morajlott végig a tömegen. A három székely is odanézett és látta, hogy a magyar urak hintói tüntetőleg tovább robognak, nem állanak meg az új kancellár háza előtt. Herr Möringer utánuk rázta az öklét: - Verfluchte Banda!... Arcul ütötték a szász nemzetet! A tömeg nem szólott semmit, csak fekete arccal, némán szétoszlott. Olyan fenyegető volt ez a némaság, hogy a három székely belerázkódott. Lázár Imre megvetőleg odahajította öccsének: „No, a magyar urak bő helyet hagyának neked a hoffirozásra!” - és azzal faképnél hagyta. - Ne felejts itt, Emri! - rugtatott utána a pap is. A megszégyenített fiú sóhajtott és elszédelgett az ünneplő, hódoló urak nyomába. A pap valahogy megjuhászította felindult társát. - Te most jere velem! - Hová? - Csak ide fel a palotába, Kemény László gubernátor úrhoz!... Hiszen hírt kitudni jöttünk! - Akkora úrhoz? - vonakodott a másik. - Jere csak! - vonszolta magával a pap. - Nem akkora úr az már! Fialélek se volt, kitől megkérdezzék, merre kanyarodjanak a széles folyosón, de nem is kellett, mert jól ismerte a pap a járást a palotában, de még ő is meglepődött, mikor látta, hogy a vaspántos cserfa ajtó elől is elszökött a hajdú csuda látni. Inkább csak próbából taszított egyet az ajtón a pap, de szinte a föld alá süllyedtek, mikor látják, hogy a trónusszerű stallumból emelkedik eléjük a gubernátor. - Mit keresnek itt kendtek? A pap kinyögte, hogy ő Zöld Péter volna, a csíkszentléleki plébános, veleálló társa pedig nemes Lázár Imre úr, a szék jegyzője, a fogalmazó bátyjaura. Éppen csak kicsit csudálkozni akartak a palotában és eszük ágában se volt, hogy a kegyelmes urat itt találják, de gráciáját kérik, mert megvallva őszintén, valami istálnivalójuk is volna... - Akkor rossz ajtón jöttek be, - kacagott fel keserűen Erdély ura, - mert én már se nem kapok, se nem adhatok senkinek se gráciát! Halott ember vagyok én már, fiaim, akit holnap búcsúztatnak!... És éppen a székelyek miatt... Az eleveneszű pap mindjárt tudta, hogyan kell hozzáérni a fájó sebhez, hogy igazat jajgasson.

- Nagy jó urunk, egyetlen oltalmunk! - tárta szét magát alázatosan a gubernátor előtt. Egy életem, egy halálom, de én ápertén bevallom, hogy mi fürkészni jöttünk. Sok rossz hír jár arra felénk, hogy a felséges királyné felakarja állítani a szélybeli katonaságot a székelyekből is és meg akarják fosztani régi szabadságától a nemes székely nemzetet. Igaz volna mindez?... Igaz volna, hogy Kegyelmes uramnak azért kell nyugdíjba mennie, mert a székely határőrség szervezését a rendek megkérdezése nélkül nem helyeselte és nem akarta kezét kinyujtani ősi jogaink és régi kiváltságaink lerontásához?... Igaz volna, hogy Buccow generális és az új kancellár együtt azért járták meg Bécset, hogy elhozzák onnan a mi szemfedőnket is?... Hogy ezért nevezték ki a generálist a főkormányszék elnökévé? A nagyúr tétovázott, veséig belenézett a két emberbe; de a pap összefogta előtte a kezeit: - Az Istenre kérjük, bátran szóljon előttünk, kegyelmes urunk! A sorsunk, a jövendőnk függ attól, hogy igazat tudjunk! A bukott kormányzó sajnálta megölni a pap szavaiból kicsengő kicsi reménységet, de meg kellett tennie. Keményen végignézte a két embert, s megdönthetetlen, egyenes szóval kimondta: - Igaz! A székelyek magukba roskadtak, mintha fejszével sújtotta volna le. Aztán némán kitámo- lyogtak az ajtón. A gubernátor úr is visszazökkent a székre, az előtte kiterített felséges írásra, melyben a szentséges királyné közli vele, hogy ha önként nem távozik helyéről, „absque omni, vel remunerationis, vel gratiae regiae mentione jubiláltatik és tiltatik, hogy se titkon, se nyilván Őfelsége szolgálatát ne impediálja”...

II.
Palotája ünnepi termében fogadta az új kancellár a tisztelgéseket. Szépmívű viaszgyertyák égtek az ezüst tartókban, luszterek, vastagok és cseppentett-fehérek, mint egy ártatlan gyermek kezenyele, szikrázott a sok ezüst mindenütt és a nehéz, intarziás szekrények tiszta ragyogásán meglátszott a lehelet is. A feje se mozdult az új kancellárnak, mikor számba vette vendégeit, de egyetlen futó pillantással meglátott mindent és mindenkit. Tudatos, higgadt, sima és szerény maradt mindvégig. Az ész és önuralom művésze. Az örömtől elterebélyesedett szászokat keze titkos szorításával kapcsolta méginkább magához. Buccow, az új királyi biztos mereven állott mellette, mint a bálvány és gőgösen sújtott le a szemével a kis magyar tisztviselőkre, kik szerényen félrehúzódva vártak sorsukra, mint megtűrt idegenek. Lázár Istvánnak még a szája széle is elfehéredett a dühtől és átkozta a percet, mikor ide betette a lábát. Setéten füstölt a feje és csak elhült, mikor a kancellár udvarlásukra odavetette a fenyegetést: - Ne feledjék a magyarok, hogy ki mint alkalmazza magát, úgy veszi hasznát! - Bravó! - nevetett fel durván a generális. A nehány igénytelen, kis magyar lesújtva tartotta a hátát, hogy felragasszák rá a nagy uraknak szóló üzenetet. A Lázár István arca sötét pirba futott és kereste a szót, hogy visszavágjon, de a csipkés, bársonytérdnadrágos, puhaléptű inas már kitárta az asszonyház ajtaját: - A méltóságos báróné! A megalázott székely fiú odabámult és - mintha megfényesedett volna az ünnepi szála... Mintha angyal lépett volna be... Magas, tiszta, elérhetetlen, szép angyal. Mohó nézéssel nézett meg mindent rajta: a gyöngyökkel kirakott pártát, a kilenc aranybogláros hajnyomtatót, fülbevalóit, királyszín virágos atlaszát apácavarrás-arany csipkével, nagy, régezüst csipkéjű előruháját, finom cipellőit. Hallotta, hogy a generális hozatta Bécsből baráti ajándékul, de a szíve féltékenyen tiltakozott, hogy sejteni se merje és önkéntelen előbb lépett, de az inas a kancellár titkos intésére már kitárta mögöttük az ajtót: - Az urakat a kisterembe kérem!... Ott van terítve! - Kutyaólba nem megyünk! - sziszegte Lázár István az újabb megszégyenítésre és felvetett fővel kifordult az ajtón. Társai leforrázva kullogtak a nyomában. A püspök mentegetőzve szintén búcsúzott, hogy szigorú jejunium van, nem maradhat, mert holnap bokros teendői vannak, Kemény László úr, a gubernátor búcsúzni akar. A hír kellemes feltűnést keltett a szászok között. - Ma küldötte el Bécsbe nyugdíjazási kérvényét! - tudta a püspök. - Az ügy azonban csak holnap kerül nyilvánosság elé. A hintó eléállott és a püspök örült, hogy mehet. A generális és kancellár gúnyosan néztek utána. -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

A lakoma rövid és mérsékelt volt. Mindössze Rosenfeld tanácsos mondott néhány óvatos, szász szót a nemzet nevében. Azt is inkább azért, hogy az idő teljék és egymás közt marad- hassanak. Az inasok elszedték az asztalt és csak a püspök ajándéka, a nehéz rózsamáli bor maradt rajta. Az is csak leplezőnek. Mikor a báróné is visszavonult, Bruckenthal ezüst késével megérintette a poharát: - Uraim!... Legutóbbi bécsi útunk örvendetes eredményeképpen jelenthetem, hogy a szász nép sorsa közelebbről lényegesen megjobbul. Őfelsége, a királyné kegyelme teljes mértékben felénk fordult!... - Heil! - csillant fel a rajongás a szemekben a jó bécsi anya tiszteletére, ki végre felvirrasztotta csillagukat. Csak a Buccow széles orra tövében ült két komor ránc, de csak a kancellár vette észre, hogy a generális féltékeny még reá is az elért eredmény dicsőségéért. Tudta, hogy a darabos, gőgös, hiú és szomjas katona ilyen kicsiségekért is képes átgázolni még a barátain is. A szellemi ember megvetésével titkon rápillantott, de szüksége volt rá és az éjszaka is éber- agyú szász a kellő pillanatban emelte fel ápolt, asszonyos kezét: - Kötelességemnek tartom, uraim, annak a kijelentését, hogy nemzetünk nagy hálával tartozik Buccow Adolf báró főhadparancsnok és királyi biztos úr őexcellenciájának, aki az udvarnál az elért előnyöket kieszközölte. - Heil! Heil! Heil! A vénülő kalandor megnyugodott. Büszkesége új tüzet kapott. Egész lénye élvezte a feléje sugárzó hódolatot és hálát. Csak Seeberg báró, a kancellár titkos vetélytársa meredt el, hogy Bruckenthal úr az egész szász néppel köszönteti meg a kapott báróságot és kinevezését, de ő is sietve nyúlt a pohara után: - Heil!... Le se nyelték a borukat, a kancellár már egy iratot tartott a kezében és síma hódolattal a generális felé bólintott: - Engedje meg, kegyelmes uram, hogy már most elárulhassam a titkot! - és meg sem várva a beleegyezést, már olvasta is: „A kormányzó nyugalomba bocsáttatván, kegyelmesen rendeljük, hogy kedvelt hívünk, nagyságos br. Buccow Adolf Miklós, a Mária Terézia-rend nagykeresztes lovagja, belső titkos tanácsos, lovassági tábornok, az erdélyi hadak főparancsnoka legyen a főkormányszék elnöke, és gyakorolja mindazon jogokat, melyek a gubernátorokat megilletik”... A hír még a szászokat is elkábította. Álmukban se merték volna remélleni, hogy a nap ezután ennyire nekik süt Erdélyben. Székeikbe kapaszkodva szédültek, de a kancellár sóhajtásra se hagyva időt, tovább olvasta: „...Akik őt a guberniumi elnökségben híven támogatják, azokra kegyelmes tekintettel leszünk, akik azonban titkon vagy nyilván üdvös szándékainkkal bármiként ellenkeznének, azok ellen szigorúan eljárunk...” Olyan baljós és világos volt a hangsúly, mintha nem Mária Terézia, hanem ők ketten fenye- gették volna meg Erdélyt. A püspök bora az izgalomtól a kezükre loccsant és Huber tanácsos nem birta megállani, hogy könnyekkel a szemében fel ne ujjongjon: - Most már a mienk ez a föld! - Még nem, - villogott a kancellár két szeme, s a hideg emberen erőt vett a lefojtott indulat. Szinte megharapott minden szót: - De rövidesen a mienk lesz!... Eddig a magyarok kötötték a

szászt asztaluk lábához, mint a jobbágyot szokás, hogy a házhoz szokjék, de ezután másképpen lesz... a magyaroknak végük lesz Erdélyben, mert a királyné elfogadta... elfogadta... A kiváncsiságba szinte belesorvadva, mohón sürgették: - Mit?... Mit fogadott el a királyné? - A székelykatonaság, a határőrség tervét! Csalódottan estek vissza a szászok székeikre. Hiszen szép, szép és érthető, hogy a minden oldalról megtámadott királyné katonai gyűrüvel akarja körülvenni a birodalom keleti és déli határait, hiszen török-, tatár-beütés, mirigyhalál, minden baj onnan fenyeget és az se kétséges, hogy Buccow generális megcsinálja, hiszen Naszód vidékén valami négyezer románt már fegyverbe is állított, az uniót is keresztül erőszakolta, leágyuztatott félszáz kaluger-kolostort, templomot; de hogy a Landmiliz-terv elfogadásával hogyan lesz a szász nemzet Erdély urává, sehogysem értették. Szólni nem mertek. Lelkesedésük azonban lelohadt. Aggódtak, nehogy végül is nekik legyen nagyobb bajuk belőle. Bizalmatlanok voltak önmagukkal szemben is. A legjobb politika a haza palástja alá rejteni a magunk dolgát. A mámor hamar elszáll, eszme, szavak elmulnak, az álmok veszedelmesek és - sokba kerülnek. A kancellár ismerte a fajtáját, tudta, mi megy végbe bennük. Hideg, biztos és tudatos volt, mint a kígyó. - A tervet őexcellenciájával alaposan, átgondoltuk és kidolgoztuk... Tudják az urak, hogy az egyetlen összefüggő magyar terület Erdélyben Székelyföld. A rajbocsátó népi forrás. A többi csak sziget, folt. Ha ezt sikerült eltüntetni, a többi idővel magától megsemmisül, vagy legalább elszigetelődik... - El fogjuk tüntetni! - mordult közbe a generális. Nem vélemény, itélet volt, ahogy mondta. Még a szászok is megborzongtak. Egyedül Seeberg báró merte kihebegni: - De hogyan? A kancellár az eszközöket se titkolta. - A határőrség felállítása megfosztja ősi szabadságuktól, kiváltságaiktól és kemény katonai parancs alá veti, ami vagy megtöri, vagy elsorvasztja őket. A királyné szigorú törvénye alá rendeljük, hogy még a gondolatuk se legyen a sajátjuk... Ezt a célt szolgálja a határőrség- tervezet, az új adórendszer - ami olyan sulyos megterhelésüket jelenti, hogy vagy kivándo- rolnak, vagy elsorvadnak, - és végül a fölállítandó új törvénykezési módszer; őexcellenciája vállalta ezeknek a rendkívüli jelentőségű terveknek megvalósítását és teljes bizonyossággal számít a németség osztatlan támogatására. Őfelsége bizalmát és kegyelmét sikerült megnyernünk, a többi pedig tőlünk függ. A csillogó terv démoni nagyszerüsége és kilátásai annyira lenyűgözte az urakat, hogy belefehéredtek, vérhullám borította el agyukat és felnyögtek a gyönyörüségtől, mintha az ördög tenyerét nyalták volna végig. Szólni nem birtak, de egyszerre ugrottak fel az elhatározás elszántságával, néma esküre merevített testtel. A jelenet még a durva generálist is megejtette, ő is kihúzta nagy, mohamed termetét: - Testestől, lelkestől az önöké vagyok, uraim!

A mellette álló katonák hallgattak, de zárt ajkuk többet mondott minden eskünél. Ezek a fegyverhez, táborozáshoz szokott nyers férfiak most vettek részt a fajgyűlölet csatájában, ami bódítóbb, mint vért ontani. Egytől-egyig kipróbált, hű bizalmasai voltak a generálisnak, akik tűzbe mentek érte. Percekig tartott, az igézet, a titkon táplált vágynak ez a kielégülése, néma lihegése, jóleső szédülete. Többet nem beszéltek róla, de mindenki meg volt győződve, hogy a székelység sorsa meg van pecsételve... Hazamenet az aggodalmaskodó Seeberg bárónak még eszébe jutott, hogy az eddig uralkodó magyar urak vajjon nem hiusítják-e meg a szépen kigondolt tervet; de mindjárt el is mosolyodott: „Vitam et sanguinem!” - mondotta gúnyosan és meggyorsította lépteit, mert éjfélre járt az idő. Nem csoda, hogy kissé megfeledkeztek magukról.

III.
Három nap mulva megtörtént az új főkormányszéki elnök beiktatása. Uralkodókat megillető parádéval vonultak fel. Volt min tátania a száját a hír-szagolni jött két csíki székelynek. A katonai díszkiséret után elől jöttek a provinciális pósták. Boér Ferenc uram, a póstamester talpig fekete gyászba öltözött, mintha temetést vezetne. Áldja meg az Isten érte! Feltűnt mindenkinek. Buccow generális csikorgatta is a fogait dühében. Boér úr sem vezeti többet a póstát, annyi szent. A csíki pap szeretett volna örömében a nyakába ugrani, de csak a könyökével szúrta oldalba a barátját: - Ez az egy becsületes ember van egész Erdélyországban! A generális hofstadja német köntösében peckesen lépkedett. Annak mind a ketten a kujakjukkal szerettek volna a kalpagos fejére ütni. Vékony, cérnalábú, fittyenő orrú, hosszú úr volt. - No ezt is tetűzsíron hizlalták! - undorodott a pap. Buccow, a generális teljes díszben omlott szét a díszhintóban. A kocsisának csak a kesely képe, zsíros, kajla bajsza mutatta, hogy magyar, különben még az árnyéka is németnek látszott. Becsületére legyen mondva azonban, a paszomántos, tollas kalap alatt még a szemei is káromkodtak s undorodva tartotta az ezüstös szerszámokkal felkészített hat ló selyem majc- gyeplőjét. Szájról-szájra suttogták, hogy a püspök kedveskedett erre az alkalomra a díszfogattal. - Bezzeg neked nem kedveskedett vele, mikor Csíkszentlélekre papnak bévonultál! - döfte meg a társát keserűen Lázár Imre, de a pap visszavágott: - Áldott szerencse, mert még az atyafiak összetévesztettek volna vele! - Ezekkel a kabalákkal hordhatnád a deckát a havasról a kepe mellé! - csúfolódott tovább Lázár az alig párszáz lelkes „zsíros” parochiára célozva. Jó az Isten! A tréfa múló pillanata megédesítette a szájukat. Felfénylő szivök csalóka világa mellett Lázár Imre még lelkesedett is, mikor meglátta az „urak” felvonulását. Az bizony derék akkomodáció vala. Különösen a két előlmenő grófé, a Lázár János és Nemes Ádám uraké. A hintók előtt két húszár ragyogó szerszámú, sárgaszőrű lovakon cafrangosan peckeskedett. A legények kalpagosak, forgósak s a nyakukban régi módin farkasbőr. A hintók mellett hajdúk egyforma libériában, csákó-süveggel, nagycifrán. Az urak maguk díszmentésen, drágakövekkel meghányt kardosan. - Éljen! - bődült fel szamárul Lázár Imre, de a pap lábszáron rugta. - Te kinek vivátozol? - Hát a gróf uréknak!... ‘Sze mindketten a fajtánk! - Ők azok, hogy a nyakuk szakadjon meg!... Lázár úr arra gondol, hogy idestova ő is éppen így fog bevonulni ebbe az öreg guberniumba, ezért buzgólkodott Bécsben Kaunitz herceg előtt Nemes gróf urammal együtt a székely határőrség felállítása mellett Bethlen uram füle hallatára! A székely meghökkent. - Teljes lehetetlen, hogy különösen Nemes gróf...

- Haza sem érünk Csíkba, már táblai elnök lesz az istenadtából! A csíki nótárius úr átkos-kínosat hördült, mintha az utolsó szuszt fújná ki magából. - Hát így állunk? - Így, édesegyecsém, így!... Hej, ha megérhetném, hogy én hintsem meg szenteltvízzel az orcájukat! - vétkezett a pap nagy nekibúsulással... - Hej, nagy fekete virág nő a számunkra, Imre s azt nekünk székelyeknek le kell szakasztanunk!... Szavukat elnyomta a tömeg felharsanó ujjongása s a menet eltűnt a palota kapujának öblében. - Mehetünk mi is, Imre!... Mikor a Bruckenthal-palota előtt elhaladtak, egy szép, magas asszony fordult ki lóháton a kapun. Rábámuló, hosszú, kíváncsi nézéssel, megnézte Lázár Imrét, aztán tovább rugtatott. - Ki ez a fehérnép? - tűnt fel Lázár Imrének. - Az új kancellárné! - Miért csudálkozott úgy végig rajtam? A pap elborultan, halkan válaszolt: - Mert szakasztott olyan vagy, mint az öcséd! Lázár megrándult és elfehéredett. - Te... te... tudod... hogy az öcsém, Pista, a húgod vőlegénye s ez az asszony?... A pap szomorúan bólintott. - Ide nem messze a Goldtalban szoktak találkozni... Az szép hely, különösen így májusban... Veress Ádám említette, a fogalmazó... De te ne szólj! - Kinek? - Boriskának, a húgomnak!... Sohase tudja, meg!... Hogy ne fájjon neki!... Pedig, hogy készült az esküvőre! Még fel is írta a lelkem, hogy mit hozzak neki... Nem tudta megállani, hogy elő ne vegye a cédulát. A társa némán átfutotta: „...Azonkívül hozzon nekem, édes bátyám királyszín selyem övet, arannyas szoknyát, ahhoz vállt is arannyas matériából, nyakszorítót szederjes kővel s egy tarcolán kestyűt.” Még a hangját is ki lehet hallani a betűkből. Nehéz indulat rázta meg Lázár Imrét. - Hát ezért az asszonyért!... A pap fájdalmasan elfintorodott: - Kicsit délutánra hajló, de igenigenszép asszony!... Nem csodálom! - Eltöröm a derekát annak a kölyöknek! - dühöngött Lázár Imre. - Ha szereti, nem tehet róla!... De egyéb az ok, ha nem hazudik Veress Ádám. Lázár a pap vállába markolt. - Mit?... Mit tudsz még? A pap vállat vont.

- Ádám mondja, hogy a gubernium személyzetét szaporítják. Új kinevezések lesznek s hogy Pista szekretáriusnak vágyik... Az asszony ki tudná csinálni... Lázár Imre megtántorodott, feketén beromlott mind a két orcája és se látva, se hallva, elrohant... -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -A menyasszonya levélkéje ott feküdt a Lázár István asztalán. A pap lopta oda az asztalára kedves meglepetésül a neki hímzett „zálogocskával”, a küldött keszkenővel együtt. Azok fölött viaskodott önmagával napok óta. - Boriskám! - próbált hozzá menekülni a szerencsétlen, szerelmes fiú, de az egyszerű, fenyőillatú székely leánykát együgyü levélkéjével, gyermekes ajándékával együtt végleg elfújta útjából az a másik, csudálatos, érett, egész szépségében kinyílt asszony, aki minden reggel ott jár az aranyvölgy illattól mámoros fái alatt, melyeken annyi a virág, mintha két kézzel az égből szórták volna rájuk... Ha csak rá is gondol, mindjárt, nem fáj a sértés, ami a kancellár házában érte, nem tud a fajtája veszedelmére gondolni, mintha rajta kívül senki és semmi se volna a világon. Tudja ő azt jól, hogy az ilyen kicsi legény mint ő, sohase nézhet fel akkora magasságba és ott van a generális is... Hallott a pletykákról és saját szemeivel is eleget láthatta, hogy nap-nap után együtt vannak; de erről az asszonyról nem hihet el semmi rosszat. Égő, szép álomgyertya ő, akinek a lángjába az a bozontos pillangó belerepült. Az ura, a kancellár a hibás, hogy elnézi és nem törődik a világ szájával. Bármit mondjunk? Ravasz a szász. Tudja, hogy nem kell félteni az asszonyt és kitűnően felhasználhatja a generálisnál terveihez. Ő az aranycsapda, melyből sohasem lehet szabadulni. Szegény ártatlan áldozat, akinek a mosolyával akarja a kancellár megfojtani a székely népet! Mert az a démoni gondolat is csak az ő ragyogó koponyájában születhetett meg. Hej, ha kiragadhatná ezeknek a nyomorultaknak a kezeiből és elvihetné akárhová!... Hétrét tűrődött a homloka a haragtól és gyűlölettől, ha azokra a gazságokra gondolt, amikre a székelység ellen a kancellár és generális készülnek, de az asszonynak nincs, nem lehet semmi része benne, gyanútlan szép virágocska szegény... Ilyenkor már kint lovagol a Jungerwaldban, s ő nem lehet ott a szokott helyen, a nagy fa alatt! Mennie kell a generális beiktatására. Hej, ha egyszer az életben a két markába kaphatná azt a bikanyakát!... Kedvetlenül készülődött. Magára hányta a zöldselyem-készületű rókatorkos mentét, felcsatolta a negyven gombos övet, szedte az ünneplőjét. A nyitott ablakon már beszűrődött a felvonuló katonaság trombitahangja, a népek futva siettek a Grosser Ringre, a nagy parádéra, ahonnan a zene már ide harsogott. Kicsit nyugtalankodott, de aztán vállat vont. - Ha elkésem, hát elkésem! Mégis, legalább meg kell magát mutatnia. - Frau Kirsch! - szólott be a szállásadónéjához. - Ha a bátyám keres, mondja meg neki, hogy a beiktatásra mentem! Nyujtózott egyet a tornácon és elindult. Fáradtság, valami különös nyugtalanság bújkált benne és forró volt a két szeme. A gyönyörű május bágyasztotta s az égből omló fínom napfényben a lábain álmodozott. Pillanatra ő is elcsodálkozott a parádén, de hát látott ő már effélit. Azon kapta rajta magát mindegyre, hogy az esze ott jár az asszonyon. Tíz óra. Ilyenkor szokott indulni... A lova hasig jár a friss virágos fűben!... Nem lehet, hogy ne lássa!... Ha csak pillanatra is... A disznódi utcán elillanhatna... A kutya se törődnék vele... Milyen szép lehet most, ebben a ragyogó, mámorító fényben!... Most senki se venné észre, lélek se jár ilyenkor a

Goldtalban, itt tátja a száját az egész város és csak ebben a kapualjban kell meghúzódnia, míg a tömeg tovább halad... - Istenem, miért esik olyan jól, ha csak reám is néz!... Hátha... hátha ma megszólítja?... Kigyúlt, orcával, futva osont el a vén szász házak árnyékában. Csalódottan nézett a mellette elhúzó aranyszőrű ló után. - Hát mégse!... Ma se! A fejét se fordította felém!... Jól esett ennyi is. Ha csak látni is őt! Mohón előre nyujtott arccal bámult bele a messzeségbe, míg az asszony el nem tűnt a völgy hajlásában, aztán behunyta szemeit, hogy ne zavarja semmi és tovább lássa, tovább őrizhesse meg magának. A fának dőlve talán óráig is elálldogált, mert - hátha erre jön vissza!... Észre se vette, mikor a gyepen elhaló léptekkel a bátyja mögéje lépett. Csak akkor fehéredett el, mikor setéten eleje lépett, dühtől háborított, vonagló testtel, keményen végigmérte és elrekedt hangon a szemei közé vágta: - Hát mégis igaz!... Te aljas, hitszegő gazember!... Te fajáruló!... Soha ne lássalak többet az életben!... Olyan volt az arca, mintha piros embervért ivott volna.

IV.
Lázár Imre a nagy dúlás-fúlásban úgy felverte a szállásukat, mintha árvíz hajtotta volna meg. A későre hazavetődő pap kővé meredt a küszöbön a meglepetéstől. - Te itt mit csinálsz? - Láthatod, ha szemed van!... Pakkolok, s megyek! Percig sem maradok! A kénkő szakadjon rá erre a Sodomára! - Jó, jó! - vakarta a fejét a pap. - Hát Cserei uram?... Mégse mehetünk el anélkül, hogy az egyetlen jóemberünkhöz, bizodalmunkhoz be ne szúrjuk az orrunkat!... - Nekem elég volt! - makacskodott Lázár Imre. - Legyen eszed, Imre! Tán változásod van, mint a fuzsitus fehérnépeknek?... Elfelejtetted, hogy a nagyasszony üzenetet is küldött az urának Madéfalváról? Örökre megharagudnék, ha hír nélkül elmennénk! Bé is igérkeztem délutánra. Vár... Hátha valamit tőle is megtudunk? - Több rosszat nekem már Cserei uram se mondhat. Pedig még több rosszat is tudott Cserei uram. A székről fel sem költ, mikor bébizalmaskodtak hozzá, annyira levert volt. - Jertek, jertek! - intette le maga mellé. - Münköt ugyan jól elintéztek! - Az adó? - tapogatózott a pap. Türelmetlenül intett Cserei Elek. - Megszavaztuk!... A főpénzt is, a föld után is! Kimejesztettek mindenből. Minden szolgarend, szolgáló után esztendőn felyül hat garas, jobbágytól két forint, zsellértől három, minden köböl- férője főd után, ha be van vetve, ha nincs, még ha nyomásban is van, egy krajcár!... Kódusbotra jutunk!... Azonkívül meglett az állami bíróság is. A széktörvényszéknek vége! - De ezek minden törvény és királyi rendeletek ellen vannak! - vitázott a meglepődött Lázár Imre. - Te pedig szamár vagy, Imre fiam! - torkolta le Cserei uram. - Mit törődik a generális törvénnyel, joggal, nemesi kiváltságokkal, mikor még az anyanyelvünket is kivonta a szánkból?... - A Jézus nevire! Mit beszél szekretárius uram? - Azt, hogy mától fogva a latin a hivatalos nyelv! - Allehetetlen! - hűltek el a csíkiak. - Ha kell, a király elé megyünk, akkor sem hagyjuk! - tüzelt Lázár Imre. - Méssz a nagyanyád keserűségibe! - mérgelődött a vén Cserei. - Örvendeni fogsz, hogy meghúzhatod magadat, ha a katonaság a nyakatokba szakad. - Csak nem a határőrség dolga? - Megleve az is! - fulladt el fáradtan a sok izgalomtól Cserei uram. A vérmes Lázár Imre erre nem nézett sem Istent, sem embert, öklével rávágott az asztalra:

- De a Ponciussát! Hát a főkormányszék? A nagy urak? A híres urak?... Azok hol voltak? - Lapultak, fiam!... Az orrát se merte egy is megtörölni a generális előtt! Mindenik „kedvelt hívünk” akar maradni! Egy se mer a trón ellen picsogni!... Akikről gondolták, hogy megtenné, Keményt, Kornisst s Gyulait, a kővári kapitányt idejében félre tették az útból! - Lázár mégse hagyta magát: - Hát az országgyűlés? - Tán te hívod össze! - gúnyolódott a vén ember. - Úgy beszélsz, mint Somlyón a barátok szamara! A bizalmas gorombaságra lehűlt Lázár Imre. - Dehát tulajdonképpen mit akar a királyné, hogy ezt tűri? - A királyné? A te „szentséges anyád”? - célzott rossznyelvűen a szokásos megszólításra Cserei Elek. - Hogy mit akar?... Hát német bugyogót akar előbb-utóbb rádhúzni, lelkem fiam! Jobban megnyugszik a szeme rajtad, ha ilyen öltözetben vonod ki kardodat a trón zsámolyánál: „Életünket és vérünket!” A pap, ki eddig alig szólt, felállott és betette az ablakot. - Nehogy a cúg megártson mind a hármunk fejének! - jegyezte meg hunyorítva. Cserei Elek hirtelen kijózanodott. Bánta már a szót. Titokban a papot kémlelte. Hiszen igaz, hogy csíki ember, de az efféle szoknyás emberekben nem lehet tökéletesen megbízni. Egyet- kettőt simít rajtuk a püspök s mindjárt kiadják, ami bennük van. Már pedig az „Antal” püspök mindakét fülével a királyné hall. Nemhiába volt a fia nevelője. Ezekben a nehéz időkben jó ügyelni magunkra. Zöld Péter mintha tudta volna, mi megy végbe az emberben, súnyi, kesely képpel azt kérdezte: - Meg tudná-e ezeket a nagy dolgokat bizonyítani, szekretárius uram, ha rákerülne a sor? - Árva szót se szóltam! - ijedt meg Cserei uram. - El ne járjon a szájatok! - De bátyám! - méltatlankodott a gyanúsításra Lázár Imre. - Feltételezné, hogy mi?... - No, nem azért mondom! Ne értsetek félre!... De az ember a mái világban ügyeljen a szájára! Magamot nem féltem, de családom van. Szegény ember vagyok. Arra a kicsi, tetves madéfalvi jószágocskára nem igen támaszkodhatom! Legszívesebben el is adnám, ha vevő kerülne. Megint furcsát mondott a pap. - Akkor siessen az eladással, szekretárius uram, mert maholnap sok lesz az eladó föld Csíkban! - Az eladó föld? - hökkent meg a máskettő. - Az!... Mert mi inkább mind otthagyjuk azt a szerencsétlen átalmegyünk Móduvába, de a katonaságot fél nem vesszük! Isten engem úgy segéljen! Azzal ki is következett az ajtón. - Ejnye, be furcsa ember ez a te papod! - csóválgatta a fejét Cserei Elek. - Veszedelmes ember!... Jó, ha ügyelgettek reá, nehogy a ti nyakatokat is magával rántsa!... Ettől minden kitelik!... Hijnye be cudar forró feje van!... Szólj vele, Emri! -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -csíki földet és

Mire Lázár Imre hazavetődött a közös szállásra, a papnak hült helye volt. Nehány firkantott sorocskát hagyott maga után, hogy valami dolga van Borsai Nagy Istvánnal, az udvarhelyszéki királybíróval, s már ne haragudjék Lázár Imre, de ha úgy gondolja, hát Bögözben találkoz- hatnak, ha nem pedig otthon, Csíkban. Addig mulassa magát, ahogy tudja. - Mulasson a hóhér! - mérgelődött Lázár Imre, s ő is felfordult a lovára. - Affene a természetit ennek a bolond Péternek, nem tudott megvárni? No de Segesvárig utolérem! Az utat azonban nem vette számításba. Szentágotán túl elsötétedett s tisztatökéletesen elvesztette a tájékozódást. Sehol se szekérvágás, se törött kerékdarab, még egy elrúgott lópatkó sem mutatta, hogy merre menjen. A réten belekeveredett valami tocsogós vészhelyekbe, s hajszálon múlt, hogy ott nem ragadt lovastól. Az ég, az Isten homloka is beborult, csillagra se igazodhatott. Lova is fújva, horkolva szagolta a földet. Bánhatta, hogy nem fogadott valaki útnyitó, próbált embert, ki ismeri a helyeket, vizek járását, mezők csinját-binját s jómódjával el tudja kerülni a veszedelmeket. Még szerencse, hogy lesvetők kezébe nem került. Afféle latornép, útmenti tekergő fölös számmal hányódik mindenfelé, s hamar megbolygatják az útonjáró jámbort, aki nem tudja a földet. Biza már jócskán virradt, mikor a Segesvár fölötti bárdolt erdő alá érkezett. Meg se állott a városban. Elege volt a szászokból. Keresztúron azonban megszusszantak lovastól. Ismerni ugyan nem ismerte személyesen Borsai királybírót, de sok jót hallott róla. Egyenes derekú, nyakas, kemény magyar, nem afféle „alkalom-ember”, mint a cigány s a nagyurak. Az úton ötlött fel benne, hogy az egész Székelyföldet fenyegető veszedelemben mind a három széknek közösen kellene valamit csinálnia. Kutyafuttában számba is vette, kikre lehetne számítani. Háromszéken ott volnának Csorja János, az ügyvéd, Fekete Zsiga, Olasz Samu s Óvári János; de Henter Ádámot se felejtsük ki, mert őt a nép is szereti és bízik benne. Olyan férfiak ezek, mint a főzött arany... Udvarhelyszéket már kevésbbé ismerte, de most legalább kitudja, hogy kiben mi van. Az anyaszéknek kellene vezetnie az ellenállást, s ha ez a Borsai alkalmas volna!... No de meglátjuk! - Ha nem, rajta kívül is vagyunk nehányan! - vidámodott meg és már kezdett hinni a székelyek dolgában. Nem úgy verik a cigányt, ahogy Bruckenthal úr s a generális gondolja!... De nem ám! Öreg uzsonnaidőre vergődött be a Borsai úri házába. Mondja ki-mi és mi járatban van. - No ti csíkiak ugyan megindultatok! - fogadta barátságosan a királybíró. - A papod is szerencsésen beharangozott. Ott húzza a csendest a vendégházban a kanapén. No, jere, egyél valamit, s dőlj le melléje! Úgy ki vagy merülve, mintha nem a ló, hanem te hoztad volna a lovadat a hátadon. Lázár Imre köszönte a szívességet, de sietős a dolguk, még ma be szeretnének érni Udvarhelyre. Éppen csak megszusszannak kissé. - A pap is elakart szökni, de megkuporítottam! Különben se illett volna addig elmenni, míg legalább futólag meg nem tekinti a gazdaságot, az istállókat, lovakat, jármos ökröket és egyéb állományt. Így dukál a gazdaembereknél. Tisztes- ség dolga az efféle. Kerekképü, tömött bajszú, nyugalmas, kedves ember a királybíró, akivel a sok méreg, izgalom után tiszta gyógyulás együtt lenni. Észre se vették, úgy eltőt az idő, hogy mire megjárták magukat az „élet”-en, már feljött a vacsoracsillag.

- Most már csakugyan meg kell kóstolnotok a jó rionfalvi boromat! - fogta kartőn Borsai uram a vendégeit. - Ebből a járatból úgy se kaptok suhutt Erdélyben. Puskával kelle nekem is a szászomat megkényszerítenem, hogy eladja. Anyatéj az felnőtt embernek! - Csak éppen a szászokat ne emlegesd előttem, bátyám!... Úgy jól laktam velük Szebenben, hogy a halálos ágyamon is kisérteni fognak! Nagy bajt csináltak ők nekünk. Nem tudom, Péter szóla-e veled a szebeni dolgokról, de az én véleményem szerint... - Említette! - vágta el a szót a királybíró. - Két órán keresztül ömlött belőle a szó, úgy-e Péter? No, de lássuk, hogy mit főztek! Idáig istenesen megehültetek. Lázár Imre megütődött. Ejnye, de különös ember ez a királybíró! Immár negyedszer próbálja előhozni a szebeni dolgokat, de mindig kitér előlük. Mi lehet az oka?... Ez a nyavalyás Péter is csak sunyít hozzá, félretartja a fejit, mint a szégyenlős kutya, hallgat, mintha béforrott volna a szája ahelyett, hogy segítségére jönne; de majd kitudja őket! Addig nem mehetnek tovább, míg az ellenállás dolgát értelmesen meg nem hányták-vetették. Vacsora alatt nem lehetett, de pipagyujtáskor mégis fölerőszakolta a kérdést, hogy hát bátyám mondd meg ápertén, mit szólsz a dolgokhoz! - Miféle dolgokhoz? - Hát a mi szebeni híreinkhez! A királybíró olyan derűsen nézett, mintha a leendő keresztfát mutatták volna meg neki s egyenes felelet helyett visszakérdezte: - Édes Emri öcsém! Hallottál-e valamit Csíkban a Hármaskönyv harmadik és negyedik szakaszáról, amely a székely kiváltságokat törvénybe foglalja, s amelyet az összes szent királyok és fejedelmek megerősítettek? - Rémlik valami! - Hát a Leopoldus császár diplomáit üsmered-e?... Azokat, úgy tudom, a jelenleg uralkodó felséges Mária Terézia székely ispányasszonyunk is megerősítette! - Tudok róla! - No ha igen, akkor ne szöktessétek a lovat hiába, mert amíg ezek a törvények fennállanak, addig baj nem lehet! Hát itt nem volt mit beszélni tovább. Az ilyen törvény-csökönyös, emberek ujja akkor is a paragrafust mutatja, mikor már a nyakukat elvágták. Itt valami nincs rendben! Az is gyanus volt, hogy az első ásításra mindjárt ágyba dugta őket. Csakhogy éppen keresztet nem vetett reájuk. Tisztességből sajnálta, marasztalta, hogy ne induljanak hajnalosan, nyugod- ják ki magukat tisztességesen, de a szabadkozásukat mintha kicsit tulságosan hamar vette volna jóba. Lázár Imre őszintén szólva alig várta, hogy a háta mögött tudja Bögözt királybíróstól. A papra is áprehendált. Ez az isten-csügje is a malacok álmát húzta a lova hátán, s csak az udvarhelyi Szék-hídjánál ébredt meg. Addig vele se tudott szót érteni. A Küküllőből már szállott föl a reggeli köd, mikor befordultak a rókaváros felé. A pap vezetett. Nem nézett se jobbra, se babra, hanem végigügetett a Botos-uccán s ki a Szentimrén a Szarkakőnek. - Hó! - állította meg Lázár Imre. - Hova megyünk hé! - Haza Csíkba! - lepődött meg a kérdésen a pap. - A Szarkakő alatt felcsaptatunk a Lázra, béereszkedünk Homoródon, innen a tizenhétfalusiba s a Hargitán át rövid úton haza!

- Udvarhelyt nem szólunk be senkihez? - Nincs miért!... Udvarhely rendben van! - Rendben?... S ki hozta rendbe? - Hát Borsai uram, a királybíró! - De a teremtésedet! - hökkentette vissza a lovát Lázár. - Te itt nekem mi bolondot beszélsz?... Borsai uram? - Ma hajnalban lovas legényeket küldött széjjel, hogy tanácskozásra hijják az embereit: Váradi Ferencet innen a városból, Simon Istvánt, a Sóvidék „kicsi-istenét”, s másokat. Fél-fele lecsúszott Lázár Imrének a lóról a meglepetéstől. - Vagy én bolondultam meg, vagy a te eszed ment el!... Hát akkor mit űzte az eszit az este a vacsoránál? Nekem mért nem szólott? - Mert nem bizott benned! - Bennem? - dühödött meg Lázár. - S vajjon mért nem bizott?... Mióta nem lehet megbizni Lázár Imrében, hé? - kujakolta a mellét. Szidta már magát a pap az elszólásért, próbálta így magyarázni, úgy magyarázni, de végül is meg kelle mondania az igazságot. - Az ecséd miatt!... Hallotta a dolgát. Halottsápadtan némult el Lázár Imre. A Hargita aljáig nem szólt fiaszót sem. A pap se merte faggatni. Úgy járt az erdő között, mintha minden fa mögött el akart volna bújni előle. Az erdő azonban megvigasztalta valamennyire őket. Benne itthon voltak. Ismerős minden kő, minden fa, patak, ösvény, lappangó út. Le az utolsó mókusig, minden barátjuk volt. - Faljunk valamit! - állott meg a pap a madarasi tetőn. - Én biza megehültem! A lovak is hadd füveljenek! Szótlanul pihentek meg egy burkus, vén fenyő alatt, s a szemük rárévedt Csíkra. Alattuk feküdt a halálraítélt föld, a szép csíki medence. Köröskörül hegyek tornyosulnak, melyek némák, kiismerhetetlenek és titkosak, mint maga a Jóisten. Tekintetük felkeresett minden kicsi zugot és úgy állottak ottan, mintha az Olt vékony szalagja mellett megbújt falucskák fölött őrködnének. A körülszegő havasok temérdek határzáró testükkel pedig felvisznek egyenesen az egekbe. Ezüst és kék pára lebegett Csík fölött, mintha a gyanutlan emberek szivéből felszálló béke és áldás volna... Könnybe lábadt a Lázár Imre mindkét szeme, a pap is úgy lihegett, mintha nem férne a szíve a mellében, a két lovacska is csak nézte a piroscsíkos, szőttes zabostarisnyát szomorúan. Azoknak se kellett már az édes, leves, friss fű s csak nagy, üres fejük bólogatott, mintha azt mondták volna: „Immá mehetünk akár alá, akár fel!”.... -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- Aki a madéfalvi „Csapás”-on leereszkedik, ne sokat járjon a szája, ha nem akarja elharapni a nyelvét. Meredek, futott-csúszott helyek, kőhalmazok, szakadékok fölött vezet le az ösvény, nem is ösvény, inkább vadcsapás, júh-nyomás, vízmarta, istenverte, bolond, kopár hely. Nehány nyomorék fa kimosott, levegőben lógó gyökerekkel úgy görbül a mélység fölé, mint a vénember kitátott szájából elődölt, odvas, fekete fogak. Valahogy csak lejutottak. - Benézünk édesapámékhoz Madéfalvára! - hívta szívesen társát a pap.

- Eressz engem haza, Péter!... Nekem már semmi hasznomat nem veszítek! Megbélyegzett ember lettem!... Az imádságomnak se hisz többet székely! De azért csak vele ment, mint a holdkóros, engedelmesen és szerencsétlenül. Egy gyermek is azt tehette volna vele, amit akar. Kurta futamodás volt mindössze a falu, s az öreg Zöld János háza tán a harmadik, negyedik Felszegben. - No, itt vagyunk! - készült lemászni a lóról a pap, hogy kaput nyisson, de Boriska, a leány az ablakon keresztül már meglátta, hogy jönnek. Úgy ott volt, mint a szél. - Jaj, Péter bácsi!... Jaj Emri bácsi! Magik azok?... - Dehogy vagyunk mi, te seprűznivaló boszorkány! - dédelgette a húgát a pap. - Csak a lovonjáró lelkünk! Öreg Zöld János is ott állott az eresz alatt. - Anti te! - kiáltott hátra a szolgának. - A lovakat lásd el! Romjában is ügyes, jótartású, tekintélyes ember volt öreg Zöld János, mint ahogy dukál is annak, aki úri fiakot nevelt. Maga is belépett vendégei után az „első ház”-ba, s csak ott vette jobban szemügyre a két fáradt vándort. - No, ti se híztatok meg Szebenben!... Olyanok vagytok, mintha a feneketek a lovon maradt volna! Bezzeg az én üdömben... - Édesanyám nincs itthon? - nézett széjjel a „pap-fiam”, ahogy otthon Zöld Pétert nevezni szokták, de csak az apja, mert édesanyja mindenki előtt „Tisztelendúr”-nak nevezte. A világ sűrű kincsiért se mondta volna, hogy: - „Fiam”. Az Úrjézus tán még meg es sértődnék, ha így eltulajdonítaná tőle. - Te leány, hova leve anyád? - fordult Boriskához az öreg. - Valahova kiveszett! - Hát Jani, az öcsém? - Neki hivatalos dolga van Szeredában!... Ha jól tudom, éppen holnap lesz a székgyűlés. Az egyszerű falusi ember minden kevélysége benne volt, ahogy hírül adta a vén székely, mert - valljuk meg az egyigazat, - nem is kicsi dolog, ha az emberfia széki biztos. Türelmesen megvárta, míg az urak kényelembe teszik magukat, s illedelmesen csak azután kérdezte meg: - S ti mit végeztetek Szebenben? A festett pad-ládán üldögélő Lázár Imre legyintett setéten. - Biza nagy bajok vannak! - Majd eligazítjátok! El hát! Miért kinlódik az ember egész életiben? Miért nevel urat kettőt is, s mire valók vagytok ti is Emri öcsém, ha még a mi kicsi sorsunkat se tudjátok eligazítani? - Hát az új gubermártont látátok-e? - Mi igen, hogy a nyaka szakadjon meg!

- Szakadjon! - billentette ki a süveges pipát a szájából az öreg, olyan szent meggyőződéssel, mintha a miatyánk végére tenné oda az ámment. - S te Pétör, a püspökkel beszéllettél-e? - Én egy szót sem, apám! De már erre felfortyant a vénember: - Mit mondasz?... Meg se tisztelted a püspöködöt?... Akkor miafityfenével töltöttétek a drága üdőt?... Álló hétig odatekereg s még a püspökivel se beszél! Mindjárt meg is bánta a kuruckodást. Az a kecskebéka-leányka is egész elváltozott a kemény hangra. - Különben a te dolgod! A béke ezzel újból meglelve, bár még vonogatta kissé a szemöldökit az öreg. Magánál se szerette az olyan természetet, amelyik a lisztbe mindjárt az első szóra vajat okádik. Szerencsére nagy öröm-könnyhullatással megjött a „vénasszony”, maga kifordulhatott az ajtón, amíg azok odabenn „nyalakodnak”. - Jé, fussak s csináljak egy kicsi jó vacsorát! - sürgött az öregasszony is. - Ugy-e nem es ettetek valamirevaló ételt, lelkem kicsi csürkéim?... Te addig gyujts világot, Boriska, s teríts asztalt! - Jöszte, Boriska! - mosolygott a bátyja, mikor a leány meggyujtotta a gyertyát. - Hoztam neked valamit! A szép, barna leány elpirult. - Elhozta?... Arra már ki is terítette a pap az ajándékot: a királyszín selyem övet, arannyas szoknyát, nyakszorítót szederjes kővel. A lányban felbugyborékolt az öröm, s kapott a pap keze után, de az elvonta. - Nem én vettem!... Pista küldte! - Pista! - sikoltott fel lángoló szemekkel, boldogan a szép leányka. - Levelet nem ira? - Mi vagyunk a hibások! - hazudott tovább a pap. - Olyan hirtelen jöttünk el Szebenből, hogy ideje se volt levelet írni, de tiszteltet s csókoltat. Lázár Imre megkövülve ül a kanapén. Felháborodva akar felugrani, de nincs ereje, elhalt egész teste, lelke. Csak nézi, hogyan repül ez az áldott gyermek a holmival, mint egy fehér galamb, hogyan szorít a szivéhez külön-külön minden darabot és fut ki az édesanyjához az örömtől arannyá vált orcával: - Édesanyám! Édesanyám!... Nézze, miket küldött az én Pistám!... Lázár Imre, ha eddig nem tudott, most már nem is mert szólani. Nem ölheti meg ezt az ártatlan gyermeket. Hosszú magábaroskadás után mégis megkérdezte a paptól: - Szabad volt-e hazudni szegénykének?... Bele fog pusztulni, ha mégis megtudja. Zöld Péter megvonaglott, de úgy tett, mintha neki állna feljebb. - Ki mondja, hogy hazudtam?... Az egyigazat mondtam! Ezt a holmit a te öcséd küldte a mátkájának!... Mikor eljöttem Cserei uramtól, egyenesen hozzá mentem. Meg akartam bizonyosodni... Nem volt igaz a mende-monda a kancellárnéval...

A bámulattól még a szó is megfogant Lázár Imrében, hiszen a saját szemeivel látta, mi történt ott az aranyvölgyben. Miért hazudik újra ez az ember?... Aztán megértette. Keményen felmozdult a kanapéról és remegő, fölgerjedt, meleg indulattal hosszan, szentséges-komolyan belenézett a barátja szemeibe: - Kétszer hazudtál ma nekem, de ezerszer áldjon meg az Isten érte, Péter!...

V.
Együtt mentek a székgyűlésre. - Soha jobbkor nem csinálhatták volna ezt a gyűlést! - örvendezett Lázár Imre, ki a tegnapi jelenettől új életmagra kapott. - Minden számottevő ember ott lesz s egycsapásra megszervez- hetjük az ellenállást. A pap nem lelkesedett. Mi az ördög lelte, hogy olyan bőjtösképű csüggeteg, mintha az orra vére folyna? Csak rázogatja a fejét. - Te nem tartasz velem? Nem helyesled?... - Nem akarok idő előtt tömlöcbe kerülni! - Tömlöcbe? - Az jár a felségárulóknak! - Te... te... mit beszélsz? Tudta már Lázár Imre is, hogy mire céloz a pap. - Azt hiszed, hogy a saját fajtánkban nem bizhatunk meg?... Hogy elárulhatnak...? Hogy volna olyan gazember az urak közt, ki megtenné? - Azt! Lázár Imre keserüen megjuhászodott. - Annyi lehetetlent láttam az utolsó héten, hogy még ezt is elhiszem neked!... De akkor mit csináljunk? - Bizd csak reám!... Ha kérdi valaki, hogy mit csináltál Szebenben, csak annyit mondj, hogy az öcsédet látogattad meg! - Van valami terved? - Van! Ilyen kurtákat böffentett a pap, de Lázár nem mert kérdezősködni. Az is nyilvánvaló volt, hogy szándékosan huzza-halasztja az időt. Meg-megáll a vetések mellett, számigálja, hogy milyen termés várható, hogy fog ereszteni a zab, rozs, árpa, milyen lesz a szénatermés, a pityókának vajjon fog-e járni az idő. - Féltermés se lesz! - derült fel az arca s szinte táncra perdült a nyurga, erőtlen, gyér, lézengő rozsocskák mellett. - Ember! - hujjantott rá Lázár Imre megbotránkozva. - Te miket beszélsz? - Szervezem az ellenállást! Szentkereszt legyen velünk, ez kötözni való bolond! Ki hallott még olyant, amióta a világ fennáll, hogy egy felszentelt pap örvendezzen népe nyomorúságának, a fenyegető éhinségnek, anyagi pusztulásának?... De nemcsak ő, a madár is megállott a levegőbon a csudálkozástól, mikor a pap azt kezdte magyarázni, hogy amelyik népnek nincs semmije, annak félteni valója sincs a szabadságán, függetlenségén, jogain kívül, s ezekhez annál szívósabban ragaszkodik. A kúduson csak segíteni lehet, de elvenni tőle nem, mert annak már csak lelke van.

- És ha az egyetlen lelkét veszik el? - Akkor megérdemli, hogy elpusztuljon! Lázár Imre kezdett félni a barátjától. Veszedelmes ember! A pap oda se ügyelt az ellenvetéseire, minden úton, mezőn hányódó emberrel szóba állott, még a cigánytól is megkérdezte kedvesen, hogy hány tetüje van, az útba eső falvakban a kapukon bekiabált, vagy az uccán játszó kölykeket vizsgáztatta: - „Mi végre teremtett téged az Isten?” Már delet harangoztak, mikor Taplocára beértek. Még ő csudálkozott: - Ejnye, hogy eltőt az idő! Mozogjunk, Imre! Már mozoghattak. Az ebéd közepén tartottak a széki urak, mire bealázatoskodtak közibük: - Dicsértessék!... - Latinul mondd, az ebadta! - mordult fel Boros Ferenc, a felcsíki királybíró. - Mától fogva deákul beszélj! - Áhá! - villant meg a pap szeme. - Megjött a rendelet. Szentmihályi Sándor Gáspár, s Csedő Dávid, a szentgyörgyi, mindjárt helyet szorítottak maguk közt. - Ide mellém Emri, papom!... Hát megjártátok Szebent? - Tegnap érkeztünk! - Meglesz az új adó? - türelmetlenkedett Blási, a kászoni alkirálybíró. - Az már meg is van, Pista bátyám! - De csak papiroson, s azon is marad! Jól esett hallani ezt a nyakas magabiztonságot. Kemény emberek ezek. Beléjük törik a generális bicskája. Csík nem Szeben. De nem, a teremtésit! - S mi van az állandó törvényszékkel? A pap azt is tudta. - A tizennyolcadiki ülésen fogadta el a főkormányszék! - Eltakarodjatok a szemem elől az ilyen hírekkel! - sujtott az asztalra mérgesen Balás Ádám. - Vessétek ki a károgó varjait!.. Ti mit képzeltek, hogy az efféle disznóságot csak úgy egyszerűen lenyeljük? Zúgtak tisztességesen a többiek is. Lázár Imre ragyogott a gyönyörűségtől, de ekkor a pap valami cédulácskát vett elő a zsebéből s elkezdte olvasni, hogy: A főkirálybíró fizetése ezer rhénes forint. Kétszáz forinttal felemelték. Az alkirálybírók fizetése fejenként százötven forint, a két királyi számvevőé hatszáz, a jegyzőé százötven, a vicéé száz, az öt ülnök koponyánként százat kap. Szép pénzek ezek, jól jár, aki kapja. Az urak meg is szédültek pillanatra, de becsületükre legyen mondva, mindjárt meg is restellték magukat. Mikor azonban a pap azt is elpletykálta, hogyan tették félre az útból Kemény László gubernátort, s hogyan keresik a generális kedvét, akik maradtak, a csíki urak is megszeppentek kissé. Látnivaló, hogy a generális nem tréfál. Jó lesz a szájra vigyázni! Ki teheti, húzza meg magát! Lázár Istvánban felforrt a keserűség: - Ugyan megcsendesedtek tiszt-uraimék! A határőrség dolgát nem is kérdik?

- Mende-monda az csak, fiam! - intette le a koros Szabó Ferenc, az alcsíki királybíró. - Ki mondja azt? - süvöltötte Lázár Imre. - Tudják-e, tiszt-uraimék, hogy halálra vagyunk itélve?... A kenyerünket kiveszik a kezünkből adóval, törvénykezési jogunktól megfosztanak, a katonaságot ránk erőltetik, kutyába veszik az ősi székely szabadságot, megerősített kiváltsá- gainkat. A románsággal már elbánt a generális, most a magyar következik, hogy a szászokat a nyakunkba ültethessék... - Ülj le, Emri! - féltették a jóakarói. - Legyen eszed! Ne tedd magad tönkre! - sugta Botskor Elek, s a pap is rángatta másfelől a dolmányát. Nehányan nekitüzülve helyeseltek, voltak, kik kínosan feszengtek a széken, a szentdomokosi papnak, ki ellensége volt, még a bolhája is táncolt örömében, hogy Lázár így tönkreteszi magát, mert ahogy Endes Mihály megjegyezte, több pityókát ezek után alig eszik Csíkban. Aki sajnálta, még az, is temette magában. A félénkebbek haza készülődtek, az asztal megbomlott, a többség azonban nem mozdult, csak nézett maga elé elgondolkodva. A bor megfáradt a pohárban, de senki nem nyult hozzá. Lázár Imre csalódottan, fulladozva magába roskadt. Bizony kissé még a szomszédai is elhúzódtak tőle. A pap is azt recsegte a fülébe: - Imre, Imre, beh földigleszamár vagy! Az egyetlen Túri István, a gyergyai királybíró lépett hozzá és hosszan a szemébe nézve, némán kezet szorított vele. Zöld Pétert, a papot az a meglepetés érte, hogy az esperese, a hosszú Szász János néhány rideg szóval magához rendelte. Kissé megkeserítette a szája izét a hideg, hivatalos írás, mert senkije se volt egész Csíkban, kihez nagyobb bizalommal ragaszkodott volna, mint az esperes, ez az áldott, drága öregember, apja helyett apja, anyja helyett anyja, próbált, igaz pap és magyar. Valami félreértés kell, hogy legyen. Aggódva kocogott fel kis lovával Somlyóra. Az irodában hárman is voltak: az esperes, Sikó, a gyergyói esperes s Botskor Pál, a gvárdián. A köszönését se várták meg, vén Szász János mindjárt reátámadt: - Hol volt tíz napig, plébános úr? A pap egészen elhült. Hiszen máskor is előfordult, hogy az „öreg” négyszemközt megfeddette barátilag, szeliden, de így neki nem ment sohasem. Mi lelte ezt a szelid, jóságos embert?... - Szebenben! - hebegte elképedve. - Ki temette el addig a halottait? - A... a kántor! - Szentmisét is a kántor mondott? - Arra átmentek a hívek Mindszentre! - Szebenbe is a kántor engedte el? - Akartam jelentést tenni, - védekezett a pap, - de Főesperes úr éppen akkor nem volt itthon! Az esperes rá se hederített.

- Talán személyesen jelentette a püspök úr őméltóságának, hogy miért nem olvasta fel a körlevelét? - Miféle körlevelet? - Amit a szélybeli katonaság ügyében bocsátott ki!... Tessék!... Az van benne, hogy a szószékről rá kell beszélni a népet a katonáskodásra. Zöld Péter feketére sorvadt a szemébe ágaskodó betük láttára, de az esperes lélegzetvételre se hagyott időt. - Az ön mulasztását, plébános úr, nem lehet egyszerű dorgálással elintézni. Mivel főhatósági engedély nélkül elhagyta helyét és híveit, ezennel egy hónapra felfüggesztem a beneficiumtól... A páter gvárdián úr lesz szíves erre az időre egy miséző pátert kölcsönözni! - fordult a főatyához, aki készségesen bólintott. - Plébános úr, várjon meg a szobámban, míg a vendégemet kikisérem! - Nagyon helyes! - dicsérte az intézkedéseket Sikó esperes, akiről azt tartották, hogy „felfelé alázatos, lefelé gyalázatos”, s titkon ő informálja a püspököt a csíki dolgokról. Jó előtte tartózkodónak lenni. - Hát jó! Így is jó! - szomorkodott magában a nyilvánosan megszégyenített pap. Nem a feddés, hanem az fájt, hogy az egyetlen ember is, akiben bizott, így megváltozott. Inkább elhitte volna, hogy a föld kiesik a sarkából, minthogy az öreg Szász János ekkorát fordítson a köpenyegén... Megverte az Isten alaposan ezt a népet, ha már a legjobbjai is ilyen hamar megtagadják! Sóhajtozott, búsult, eresztgette a szárnyait. Azt is alig hallotta, mikor Sikó esperes szekere elzergett. Megy ő is. Mi keresni valója lehetne még itt? Nem bánja, ha ezt a szál reverendát is lehúzzák a hátáról. Vette a fövegét, de az esperes már visszajött a baráttal. - Itt maradsz vacsorára! - förmedt rá mord képpel. A gvárdiánnak fülig nyúlt a szája a visszafojtott nevetéstől. Zöld Péter kezdett eszénkedni. - János bácsi!... Te!... Úgy-e csak tréfa volt? - Mi? - Az egész... A felfüggesztés... - Az nem volt tréfa! Az kötelesség volt! Már a régi, meleg hangján mondta. A pap lelke kezdett lábadozni. - Nem bánom, csak te ne haragudj, János bácsi! Már tudta, hogy Sikó miatt kellett így cselekednie az öreg esperesnek. A régi, meghitt hangulat visszatért. Jól esett a sok keserű perc, leverő bajok, fenyegető veszedelmek miatti gond után kissé megpihenni egymás közt. Félig fagyott madár volt a Zöld Péter lelke is, melyet most a meleg házba vittek, hogy ébredezzék. Az ő szemein is kisütött újra az élet s régi mókás kedve kezdett visszatérni. - Csak egy a baj ennél az én felfüggesztésemnél, te János bácsi - sunyított fel az espereshez. - No?

- Az, hogy a hiveim pap nélkül maradnak, mert nekem nincs otthon borom, olyan barátot pedig nem ismerek, aki egy hónapig bor nélkül Szentléleken kitartson!... Nem úgy van, Pali bácsi? A gvárdián mosolygott: - A közmondás azt tartja: „Ne féltsd te az lúdat a vízbehalástól!...” Hiába kétszínkedel, egy hónapig mehetsz akár alá, akár fel! Úgy is szeretsz tekeregni. - Mi lesz velem, szegény földönfutó árvával? - mimelte a kétségbeesettet. - Az se lesz, hol a fejemet lehajthassam! A két főpap összenézett, mintha azt mondanák, hogy itt az idő, el lehet már neki árulni, amit ketten megbeszéltek. Vén Szász János elkomolyodott, s furfangosan kezdett példázódni, hogy: Azért te ne essél kétségbe, Péter fiam, nagy hely Csíkország. Mire szépen végiglátogatod, s elmondogatod, hogy miket tapasztaltál Szebenben, mire számíthat a szegény föld népe, hogy kéne, mit kéne csinálni az elkövetkezendő bajokban, segítségére, támaszára lennél, erősítget- néd lelküket, egyik székely kezit szépen a másikéba tennéd, hogy a megpróbáltatásokban ne legyen senki egyedül, hát szépen el is telnék az az egy hónap... Valahogy úgy, ahogy Pál apostol csinálta annak idején! ...Én nem mondtam semmit, de a te helyedben így csinálnám. Isten is jószámba venné!... Különben te lássad! A pap úgy nézett föl öreg testvérére, mintha szentséget mutatna neki, egész lénye lassan átforrósodott, a gyönyörű gondolat kinyílott benne teljes pompájában, mint egy égből lehajló fenséges piros virág, melynek tiszta kelyhe védőleg borul rá erre a szerencsétlen, halálra itélt, fájdalmasan drága székelyföldre... Aztán hirtelen mozdulattal rávetette magát a vén atya fonnyadt kezére. Zsögödön járt már Zöld Péter, mikor eszébe jutott, hogy a vacsoráról teljesen meg is feledkeztek. Vén Szász János borzongva hajtotta rá sárga, ráncokkal kivert öreg fejét dohos breviáriumára. Vajjon hol végződik az út, melyen kedves fiát elindította?... Lehet, hogy a halál kapujában... - A mi segedelmünk az Úrnak nevében!... Az alvó Csík fölé szélesen felszállott a hold valahonnan a menasági Kárpátok fenyegető ormai mögül...

VI.
Füttyös, boldog kedvvel táncolt be a hivatalba a szerelmes-bolond Lázár István, mert végre az asszony biztatón rámosolygott. - Ugyan jól főtt a lencséd! - rosszalta a nézésével a kebelbarátja, Baló Anti. - Kérdezett a főkirálybíró! - Bornemisza uram?... Hát a mit keres itt? - Magához rendelte a generális. - S mi ügyben? - A katonaság dolgában. - No, akkor emberire talált! A báróval könnyen nem bánik el! - Az ezután válik el! - Nagy ember ő, hé! - De csak Csíkban s Abafáján, a birtokán! - Ide elég nagy mennykövekkel jött! - elegyedett a szóba Halmágyi István, a titkár, judiciózus, széles látókörű ember. - De csak akkor sütögette el a mennyköveit, mikor megtudta, hogy a generális kiment Freckre, a kastélyába, mintha itt se volna őkegyelme! - ellenkezett Baló Anti. - Beszélhetsz akármit, mégis nagy ember a főkirálybíró! - védte Lázár. - Az akkora, hogy törik le a hintó alatta. Jóltáplált, vérmes, istenes, nagy ember! Igazi szuszogó csíki medve. - Hamar karikát húz a generális az orrába! - vélte Halmágyi, de ebben Lázár István nem volt olyan biztos. - Még kitörheti benne a generális a nyakát! - A generális másnak szokta kitörni a nyakát! - oktatta a tapasztalt Baló Anti a pajtását. Megteheti, mert a királyné szoknyája védi! - Törvény és szoknya két dolog! - pattogott Lázár. - De az utóbbi a jobb! - tréfált közbe a titkár, kiábrándultan, mert magában ő is igen fájlalta Erdély állapotát. - Pláne, ha valakinek kettő van! - célozott Baló a generális és a szép Bruckenthalné viszonyára. Lázár István kicsit elfehéredett, s zavartan lesütötte a szemeit. A fiuk dolguk után láttak. Másnap újra felcammogott a csíki főkirálybíró a guberniumba, de jelentik neki, hogy a generális úr még mindig Frecken mulat. - Nem baj! - próbálja elveresedve elvenni a nyilvánvaló semmibevevés élét. - Legalább időm van a szemibe nézni ennek a katonaság-ügynek. Minél inkább „szemébe nézett” azonban az ügynek, annál kisebb ember lett. Az első napokban még tekintélyesen hajtogatta egy-két megbizható magyar tanácsosnak, hogy a székelyek katonásításáról addig szó sem lehet, míg az országgyűlés meg nem szavazza, de későbben

mindinkább elhalkult a szava. Eleinte kesergett még a kormányszéki urak előtt jó abafái kiszólással, hogy „a generális és Bruckenthal úr eladták a hazát”, de mikor látta, hogy még a legbizalmasabb barátai is kezdik elkerülni, alaposan megszeppent. Akkor tünt fel, mikor Cserei Elek szemibe mondta: - „Ejnye be rosszul tette, hogy hozzám jött Méltóságod!” Mindebből summázva a véleményét, szánalmasan kicsi, szomorú és csendes ember lett a csíki főkirálybíró. Álmatlan éjszakákon sokat birkózhatott az Isten angyalával, nappal pedig kerülte az embereket. A városkapukon kívül kószált, hogy ne találkozzék senkivel, s hatodnap alig tudta előkeríteni Baló Anti az üzenettel, hogy siessen, mert a generális minden pillanatban várja. Nem volt már a régi, derüs, tekintélyes úr, mikor a kancelláriákon áthaladt. Éppen csak valamennyire rendbe szedte magát a generális előtt s elfuló szóval jelentette: - Vettem kegyelmes uram levelét, melyből megértettem a limitanea milicia ügyében... - Őfelsége, a királynő szent akaratát! - fejezte be a mondatot kurtán a generális. A főkirálybíró alázatosan meghajtotta a fejét. - Őfelsége, a királyné szent akaratát!... - Melynek törik-szakad meg kell lennie! - Törik-szakad, meg kell lennie! - ismételte a nagydarab ember készségesen, mintha a halálos ágyán imádkoztatná a generális. Az országgyűlést, főkormányszéket, törvényeket, a székelyek jogait, sok pecsétes kiváltságait említeni se merte a jó úr. Attól rettegett, hogy elárulták a generálisnak, hogyan rebelliskedett, de a nagy úr nem mutatta jelét, kurtán-furcsán végzett Csík reménységével, akiben már csak a tapasztalatlanabbak biztak. - Intézkedtem, hogy mihamarabb katonai bizottság szálljon ki Székelyföldre, br. Schröder ezredes vezetésével a sorozás és felesketés végrehajtására. Főkirálybíró úr csatlakozik a bizottsághoz, és minden erejével igyekszik rávenni a népet a katonaság vállalására. - Nehéz dolog lesz! - aggodalmaskodott a főkirálybíró. - Én ismerem a székely népet!... Nehéz dolog lesz! A generális türelmetlen volt. - Emlékeztesse őket őseik vitézségére és arra, hogy már az anyjuk tejével szítták magukba a vitézséget! - gúnyolódott. - Mi majd fogunk alkalmat adni, hogy vitézkedhessenek! A főkirálybíró elpirult és óvatosan megjegyezte: - Nem hiszem, hogy ennyi elégséges lenne! - Akkor mondja meg nekik, hogyha katonák maradtak volna, nem estek volna annyian a nemesek jobbágyaiul, s nem kellett volna annyi földet és erdőt átengedniök az uraknak! Bornemisza Pál nem hitt saját füleinek. Hogy ő lázítsa a népet urai ellen Erdély kormányzójának parancsára?... Ő, a főkirálybíró, a törvény felesküdt őre? A gondolatára is kiverte a verejték. Súlyos dolgok ezek! Szőrmentiben figyelmeztette is a tábornokot: - Veszedelmes effélit mondani a népnek! Hátha lázongás lesz az eredménye? - Akkor majd rendet, csinálunk köztük! - intette le az aggodalmat Buccow generális.

A főkirálybíró úgy magába nyomorodott, mintha a belső részei összeszáradtak volna és szomjasan égnének, mint a parázs. Már látta, mire megy ki a tábornok tanácsa: rendcsinálás címén akarják leverni és a katonaságot rákényszeríteni a székelyekre, örökre elveszíteni. Fehér szájjal hebegte: - Nem merem biztatni kegyelmes uramot, hogy így is... hogy a székelyek a bizottság elé álljanak! Az ellenvetés végleg kihozta a sodrából Buccowot. - Miféle főtiszt ön?... Adjon ki rendeletet, hogy aki a kitűzött napon nem jelenik meg a bizott- ság előtt, annak ötszáz forint, jószág és fővesztés a büntetése!... Erre, tudom, ott lesznek! Csüggedten adta meg magát a főkirálybíró. - Így lesz, kegyelmes uram, de írásbeli útasítást kérek! Buccow elhúzta a szájat az előtte görnyedő alak fölött. - Minek az? - Hogy igazolhassam magam mind a trón, mind a nép előtt! Dölyfösen legyintett a tábornok. - Fölösleges! Önnek elég az én igazolásom!... Munkáját figyelemmel fogjuk kisérni „mind a trón”, mind én. Egyikünk se feledkezünk meg önről, se a trón, se én... Már aszerint, ahogyan főkirálybíró úr alkalmazza magát... Görnyedten ment végig a főkirálybíró a hivatali szobákon. Nem látott meg semmit, nem vett észre senkit. Feje nehéz gondokba sötétült, fehér tokája a mellére locsogott, ahogy leeresz- kedett a kopott cserefa-lépcsőkön. A tisztviselők elhülve néztek utána: - Úristen! Mi történt ezzel az emberrel? Lázár István megszánta és utána futott. Nem lehet ilyen állapotban magára hagyni. - Főkirálybíró úr!... Főkirálybíró úr! Mintha álmából rázta volna fel, úgy fordult vissza a kapuban: - Mit akar az úr? A fiatalember zavarba jött. - Nem ismer a főkirálybíró úr? - motyogta. - Lázár vagyok!... Lázár István Csíkból! Hiszen még kérdezett is utánam Méltóságod! A főkirálybíró visszasüllyedt magába, mintha árva szót se hallott volna, de nem ment tovább, csak állott egyhelyben, mint aki semmit nem tud magáról. Lázár István már azt gondolta, hogy elhúzódik onnan, de ekkor hirtelen, hevesen felütötte fejét a királybíró: - Becsületes székely ember vagy te, fiam? - Annak tudom magam! - csodálkozott Lázár. Erre a főkirálybíró előrántotta selyem erszényét, remegő ujjakkal kiszámolt a másik markába tíz rhénes forintot:

- Ha nem hazudsz te is, akkor fogd e pénzt, menj be itt szemben a templomba a barátpapokhoz és mondd meg nekik, hogy ezért a pénzért addig mondják a misét értem, amíg az Isten meg- könyörül rajtam és magához szólít, hogy ne kelljen megérnem az én szerencsétlen nemzetem végpusztulását!... Lázár István hátratántorodott. - Hát így állunk? - ...Foganatos, sok misét, hogy ne érhessem meg június huszonnegyedikét! Fertály óra mulva is egyhelyben töprengett Lázár István: - Szentisten! Mi lesz június huszonnegyedikén?... * Álló hónapig tusakodott magával Bornemisza Pál főkirálybíró. Végigtapogatta Erdély urait, de a székelység veszedelmét vagy nem látták, vagy nem bánták. Aki bánta volna is, annak is elébbvaló volt a maga bőre. Senki sem merte magára vonni a királyné neheztelését. Az volna a rendje, hogy a három székely szék főtisztjei együtt járjanak el az ügyben, de Mikes és Dániel urakban ő nem bizott. A legegyszerűbb volna lemondani a főkirálybíróságról, de félt, hogy kárára tudnák be Bécsben és azzal áltatta magát, hogy gyávaság volna megfutamodni és magára hagyni a szerencsétlen népet nagy megpróbáltatásában. A szebeni út után tisztában volt, hogy kifelé ugyan önkéntesnek hirdetik a katonáskodást, de a generálisnak eltökélt szándéka, hogy még a csecsszopót is fegyverbe öltözteti. Ha szépszerével nem megy, képes az egész nációt eltörülni a föld szinéről. A fennvaló Isten őrizzen meg minden ellenállástól! Nem marad más hátra, mégis rá kell beszélnie a népet, hogy legalább a puszta létét megmentse. Az elvesztett jogokat később vissza lehet szerezni, de az elveszett életet nem. Még a bizottság előtt bemegy Csíkba s a széki tisztekkel megtanácskozza a dolgot. - Így tegyen, édes uram! - biztatta a felesége is. Szokása szerint azonban addig tapogatta a Mária-érmet a nyakában, addig halogatta a menetelt, míg a napok a fejére olvadtak s megjött a parancs, hogy induljon, mert az Ernst- bizottság útra készen áll. Nehéz szívvel mászott fel a vasas szekérbe, háromszor is végigcsókolta családját, mintha vesztőhelyre vinnék. Amerre elhaladt a szekér, mindenütt akkora volt az erdők, mezők békessége, csendje és szépsége, mintha Isten lelke lebegne útja fölött. A nép mindenütt a szénával bibelődött. A férfiak ingre vetközve kaszáltak, az asszonyok, leányok rendet ráztak, takartak s a júliusi áldott nap tüze bágyasztotta. Az útak széléig becammogott hegyek lábára, völgyecskékbe épített falucskák csendesek voltak, mintha vesztüket éreznék. A boronafákból ügyeskedett, magas- tetejű, kontyos házacskák egymáshoz dugott fejjel titkolóztak, vagy védőleg előre hajlottak a porban gyanutlanul játszó gyermekekre, az útak élő szobrocskáira. Akármerre nézett a főkirálybíró, mindenütt nyíló virág, áldás, élet, független, szép, szabad béke, mely fölött madárkák lebegnek. Nyakig takaróztak a hegyek a színes-hímes szépséggel... Ez Székelyföld. Holnap-holnapután pedig eltűnik a varázslat és ő azért jön, hogy segítsen eltüntetni... Fájás nyilalt végig a főkirálybíró szívén. - Állj! - ragadta meg a kocsisa kezét.

- Csak nincs valami baj? - csavarta hátra az ember a fejét. - Nincs, nincs! főkirálybíró. restellte gyengeségét a

Kurta futamodás után az elárnyadt ember újra elbóbiskolt a bakkon. A főkirálybíró ránézett és arra gondolt, hogy éppen ilyen gyanutlanul alszik ez a nép is Istenhez felmutató, hegyes sapkája alatt. Átkozott legyen, ki felkölti veszedelmére!... -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -Napszállatra bevergődtek Gyergyóalfaluba, ahol már várta a három előre odarendelt csíkszéki alkirálybíró. Tudtak ők is már mindent. Máskor, ha Csíkba jött, nem így fogadták érte a tűzbe is beugrani kész, hű emberei. Ilyen leverten, zárt hivatalossággal, pusztító nézéssel, egymásra mart szájjal. Zokon is esett a főkirálybírónak: - Úgy látom, nemigen örülnek uraimék bejövetelemnek! A vén, feketefogú Szabó Ferenc válaszolt. - Nem lehet másképpen, méltóságos uram! Érezte a főkirálybíró, hogy e három ember képében egész Csík válaszol. Úgy vannak vele most, mintha magában a Jóistenben csalódtak volna. Még a kászoni Blási István is, aki pedig minden rossz hírre azt mondta eddig: - „Nem vágják el a tölgyet egy vágásra!” - most szomorúan szemeibe mondja: - Vékony szeren függhet a székelység sorsa, ha főkirálybíró uram is elállott tőlünk! - Mért jöve ide, méltóságos uram! - szökött a könny a melegszívű Boros Ferenc szemébe. - Ne kínozzanak kegyelmetek is! - kap a zúgó fejéhez Bornemisza úr. - Tudhatják rólam, hogy százszor szívesebben búcsúznám rebegő nyelvvel az élettől, s jobb volna nekem, ha földbe takarítsák meghidegedett tetemeimet, semhogy madárfia-kárát is kívánjam a székelységnek!... Mióta Szebent megjártam, pokol volt az életem a féltéstől, nyugtalanságtól, tanácstalanságtól, de nincs más mód, fel kell vennünk a fegyvert! A katonaságnak meg kell lennie! - Sohasem! - hördült fel Fekete Túri. - Hallgassanak rám kegyelmetek! - instálta a nagy úr. - Nincs más mód. Végpusztulásunkra megyünk, ha nem engedelmeskedünk! A generális nyíltan megmondta. - Nono! - hitetlenkedett a vén Szabó Ferenc. - Hát az országgyűlés, a törvény, megerősített jogaink, kiváltságaink? - Kutyába se veszik ezeket! - Hát a felséges királyné? - Csak a generálisra hallgat! - Hát a mi nagyuraink? - Ne is kérdezze őket! - Úgy? - pillantott baljósan az öreg. - Akkor a mi útaink elválnak, méltóságos uram!... Nem átkozzuk, de nem is áldjuk. A mi igazunk más. Lehet, hogy annyi baj szakad reánk,

hogy fekete ujjainkon megszámlálni se tudjuk, de mi nem tágítunk!

- Vivát! - csillant fel elszántan a másik két úr is. - Saját halálukat, éljenezték meg kegyelmetek! - jegyezte meg keserűen a főkirálybíró. - A mi életünk a legkevesebb!... A belépő hajdú megzavarta: - Itt vannak tiszturaimék! Már ott prüszköltek, röhögtek a lovak az ajtó előtt és a tisztek nyomában bedobogtak az udvarra a vasas katonák. A tisztek fokhegyről csak odahajították a nevüket: báró Schröder ezredes!... Sambler kapitány! - de az urakéra nem voltak kiváncsiak. Nem azért jöttek, hogy félparaszt királybírókkal parolázzanak. Gyors és feltétlen engedelmességet kívánnak. - Összegyűltek az emberek? Fekete Túri válaszolt. Itt ő volt a gazda. - A községházán várnak! - Akkor mehetünk!.. Kapitány úr, adja ki a parancsot a készültségnek! A falu népe a kapuk alól, az út két partjáról bámulta az urakat. Jól esett látniok, hogy a főkirálybíró a kevély tisztekkel szemben is megőrzi méltóságát. „Ne hagyd magad, uram!” biztatták a nézésükkel. Bizalmas jóemberük nekik a főkirálybíró. „Csík apjá”-nak nevezte el a közszólás. Megfelel ő majd a tiszteknek, áldja meg az Isten! Nagy szerencse, hogy itt van! Aszondják, hogy még a királyhoz is szabad bejárása van. Tiszta szerencse, hogy eljöve! A felsőbb parancs és utasítások átvételére odarendelt falusbírák is megnyugodva, magabizón dübörögnek be a terembe, s még meg is biztatják a szóra emelkedő főkirálybírót: - Halljuk! Kissé sápadt szegény, kissé reszket a tokája, a hangja is másvilági, de nem is csuda. - Édes Barátaim, Kedves Nemzetem!... A figyelem megfeszült. A három alkirálybíró is izgatottan várja, hogy a beszélgetésük után hogyan döntött a főkirálybíró. Félszegen buggyannak elő szájából a szavak: „Az előttünk álló méltóságos báró és ezredes úr és én kegyelmes Asszonyunk rendeléséből s a kommandérozó generális, főkormányszéki elnök úr parancsolatából jelentünk meg, hogy székely nemzetünket fegyverhordozásra térítsük... Annak okáért kegyelmeteknek jelentem és javaslom...” Az izgalom a pattanásig feszül. Vajjon melléjük áll-e, vagy elárulja őket a főkirálybíró és tágult szemekkel látják, hogy szava megakad, kifogy a szájából, maga elfeketedik, mint a háromnapos halott, szédülten az asztalba kapaszkodik... Mi lesz? Úristen segéld! Ne vedd el őt is tőlünk!... A pillanat elmúlik s „Csík apja” mégiscsak kimondja: „...javaslom, hogy ezen nagy kegyelmet engedelmességgel és főhajtással vévén, nagy gyorsasággal kövessék!”

- Hát mégis elárult! - telik meg az emberek lelke szomorúsággal és gondütötten lehajtják fejüket. Ezer érzés villámlik át rajtuk. A csapás kábulatában senki se hallgatja meg erőtlen fogadkozását: „...Azért én, mint főtiszt, magam arra igérem, hogy miben segítségére lehetek, megcselekedni nagy örömmel el nem mulasztom!” - Nem kellesz nekünk többet, uram!... Se te, se a segítséged! A harmadik sorból egy sokráncú, öreg székely hadonászik feléje száraz karjaival. Tehát döntött!... Megnyerte a királynét, de elvesztette népét!... -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -Homályosan emlékszik, hogy felállott Fekete Túri s még feketébb hangon felolvasta az „Előterjesztést”. Meg is magyarázta, hogy az írás szerint ezután minden szabad székelynek katonának kell lennie és mint az ország véghatárainak őrzői alkalmaztatnak, a nemesek lovakkal, a szabadok gyalog, hogy Erdélyt a moldvai és tatár-beütésektől oltalmazzák, a mirígyhalált kirekesszék. Ezért az őszi és tavaszi vetések után adót nem fizetnek, s csak fejükről és marhájukról adóznak. Jobbágy nem lehet katona, hogy szolgálhasson urának. Előfogatot ezután nem kötelesek adni, sem katonát nem kell elszállásolniuk. A szolgálat mindenszentek napján kezdődik s három hónapig tart. A napi zsold gyalogosnál négy krajcár, lovasnál nyolc krajcár. Ezzel szemben a tiszteknek lakóházakat kötelesek építeni, ruhájukról maguk gondoskodnak, de fegyvert Bécsből kapnak. A Székből tisztjeik engedelme nélkül ki nem mehetnek és mindenben a főhadparancsnoktól fognak függeni, aki egyedülvaló főparancsolója és bírája a székelyeknek. - Megértették kendtek? Néma elképedés volt a válasz. Fekete Túri újra feléjük döfött szemeivel: - No, ha megértették, mit szólnak hozzá? Sokkal nagyobb volt a csapás, semhogy hozzá lehetett volna szólni. Az egy György János, a remetei bíró nyögött ki valami affélét, hogy ilyen főbenjáró dologban a nép tudta, hozzájárulása nélkül ők nem határozhatnak. - Akkor össze kell hívni a népet! - parancsolta az ezredes. - Azt egyet se! - csattant fel Ambrus Ferenc szárhegyi lófő. - Olyan bolondot úgysem kapnak egész Csíkban, ki saját pusztulására vállalkozzék!... Mert tudják-e az urak, mit jelent ezeken az Istenverte havasokon hónapszámra szolgálni? Ember, ló tönkremegy bele, hiszen a kenyeret, élelmet is napokig kell vinni erdei ösvényeken, vadcsapásokon, szirtek, szakadékok közt, folyton életveszedelemmel vigyázni a lopók útjait, elvetődni háromnapi járóföldre fel Békásig, Borszékig, Bükkhavasra, Bélborig, a legsetétebb rengetegekbe?... Ha jól értettem, minden házban mindenki katona lesz, apa, fiúk egyaránt, s így a legtöbb háznál öten-haton kötelesek a plájokat őrizni, póstát hordozni a legszorgosabb dologidőben, őrségre járni, magát ruházni, élelmezni, négy karajcárból terhes családokat eltartani; mert azalatt nincs, ki dolgozzék, gazdálkodjék. Szusszanásnyi idő sincs, mert haza kerülünk a szolgálatból, a tiszt uraknak kell házakot építeni, útakot csinálni, közmunkákat végezni, erdőt irtani, faporciót hordani. Százszor rosszabb ez a jobbágysornál! Ezt Őfelsége nem akarhatja!... Egyet nyelt a lófő, s keserűen felkacagott: kegyelmeteknek

- ...Aszondják erre az urak, hogy kedvezésnek ott van az adóelengedés! Ugyanbiza miféle „kedvezés” az, ha elengedik a földadót, de a fejadót kétakkorára emelik?... Hogy nem szégyellik az urak effélit csak elő is hozni!... A bátor beszédre az ezredes kijött a sodrából. - Vakmerő paraszt! Mindjárt vasra veretem! A terem felmorajlott, mint a gazdátlan mennydörgés. A szépszál székely nyugodtan kihúzta magát: - Ha hatszor vasra veret is az ezredes úr, akkor is azt mondom és azt mondja az én egyszerű szájam által az egész székely nép, hogy mi világ kezdete óta nemes, szabad nép voltunk, katonáskodni ezután is csak a magunk törvényei szerint fogunk. Ahogy eddig. Saját tisztjeink alatt s ebből a hazából ki nem megyünk sem útlevéllel, sem anélkül... Ez a válaszunk! Megviheti, akinek akarja! - Katonák! - vesztette el a fejit a tiszt, de hirtelen végigiszonyodott a hátán a félelem. Ezek a felgerjedt, félelmetes hegyi vadak katonástól darabokra tépik! Olyan nehéz volt a perc, hogy még a feszületen függő Krisztus-test is megremegett belé. A főkirálybíró az utolsó pillanatban a lassan előnyomuló tömeg elé lépett: - Még egy szavam van, emberek! A kebelébe rejtett írást vont elő. A tömeg felfigyelt. Miféle újabb meglepetés? A főkirálybíró sárga homlokáról csepegett a verejték, amíg olvasta: „...A jelenlévő alkirálybírák és Gergyó itt megjelent községi bírái előtt Őfelsége, a királyné nevében elrendelem, hogy a fegyver felvételére minden székely szabad ötszáz forint büntetés, jószág- és fővesztés terhe alatt a kitűzendő napokon megjelenni tartozik...” Most pedig elmehetnek! A tömeg bénultan engedelmeskedett. Az ezredes mosolyogva gratulált. A három királybíró tehetetlenül leejtette fejét. A főkirálybíró tudta, hogy végleg betette az ajtót maga mögött. Senki, de senki se sejtette, hogy népe miatti aggodalmának végső kétségbeesésében cselekedett. Holta napjáig fogja látni, a száraz-karú, hadonászó vén székelyt és hallani súlyos ítéletét: - Nem üsmerünk többet, uram!..

VII.
Két hónapig kínlódtak vele, de sikerült a meglepett népet rábeszélésekkel, fenyegetésekkel, büntetésekkel mérték alá kényszerítem. Ámították, hitegették az ellenkező lakosságot, ahol pedig ez nem használt, erőszakkal húzták ki a házakból a bizottság elé. A zúgolódókat azzal áltatták, hogy a megmérés nem egyéb okból történik, minthogy Őfelségének előterjeszthessék, milyen szép nép lakja ezt a földet. Úgy mentek végig Csíkon, Háromszéken, mint a hirtelen jött vihar. Védekezni se tudtak ellene, olyan szervezetlenül érte a magára hagyott egyszerű falusi embereket. Az ezredes hízott a megelégedéstől s küldözte a jobbnál-jobb híreket a generálisnak. Gyerekjáték a szélybeli katonaság felállítása! Udvarhelyszéken azonban megakadt a dolog. Még augusztus elején kijött Csíkból br. Jósika Imre kapitány, hogy a szék tisztjei segítségével megejtse a sorozást. Borsai, az alkirálybíró és a széki urak húzódoztak ugyan, de hogy a fejedelem szolgálata hátramaradást ne szenvedjen, a főkirálybíró távollétében elrendelték az összeírást. A város tanácsa azonban nem hajlott a felszólításra. Felirtak a főkormányszékhez, hogy hagyja meg őket kiváltságos helyzetükben, amely szerint eddig is egyéb szolgálatuk miatt kivették őket a katonáskodás alól s most is tiltakoznak minden erőszakos megháborítás ellen. A főkormányszék, hogy a törvényesség színét megőrizze, kénytelen volt megirni az igazat, hogy a királyné senkit se akar a katonaságra kényszeríteni s csak az önkéntesen vállalkozók írhatók össze, de ez az elv nem gátolja a székbeli szabad székelyek előzetes összeirását. - Fából vaskarika! - mondották az udvarhelyiek, s az Istennek sem mozdultak. A kemény ellenállás hírére a sorozó-bizottság hirtelen átlépett Miklósvárról Bardócszékre, hogy a bevált módszer szerint meglepje a népet. A bibarcfalviak, telegdibaconiak még keményen tiltakoztak, de az olasztelekiek már könnyek közt, sóhajtozva, szomorúan állottak a mérték alá, s egyik falu magával rántotta a többit a bajba. Két nap alatt végeztek Erdővidékkel. Az ezredes annyi időt se hagyott, hogy a meglepetésből magukhoz térjenek, még azon éjjel átment a Rikán, s reggel jókor már a Homoródmejjékit szorongatta. Újfalu, Oklánd, Kará- csonyfalu jóformán meg se tudta gondolni a dolgot, már össze is volt írva. Másnap azonban beütött a baj. Öt falu lakosait rendelték Almásra, akik el is jöttek, meg is hallgatták illedelmesen a királybírák, s a bizottság mondókáját s azzal szépen megfordultak és hazamentek. Sem szép szó, sem fenyegetés, semmiféle igérgetés, rábeszélés nem használt. Különösen a lövéteiek kutyálták meg magukat. A papnak, ki a szószékről igyekezett rábeszélni őket az engedelmességre, jószóval megmondták, hogy úgy járjon a szája máskor efféle dologban, hogy még a templomból is kivezetik. Az pedig úgy van erre felénk, hogy egyik falu se lehet alábbvaló, mint a másik. Ez olyan gyalázat és szégyen volna, ami száz esztendő mulva is megbélyegezné az embert. E perctől kezdve nem volt egész Udvarhelyszéken olyan nyavalyás, eldugott, istenhátamegetti hely, amely elbirta volna viselni, hogy Lövéte elébe vágjon. Az utolsó taknyos kölyökig is inkább a nyelvénél fogva akasztatta volna fel magát, semhogy igent mondjon a bizottságnak. Futótűzként terjedt el a sikeres ellenállás híre. A Küküllő, Fejér-Nyikó, Korond völgyében meghúzódó negyvenhárom falu népe véd- és dacszövetséget kötött az ellenállásra. Ápertén megirták az ezredes úrnak, hogy hozzájuk ne is fáradjon, mert ők addig nem engedik magukat megméretni, míg fel nem mutatja Őfelsége sajátkezű rendeletét... Azonban ha volna ilyen, akkor is ott maradhat, ahol van, mert előbb ők szándékoztak instánciájukkal a királyné elé járulni s az ő válaszától függ, hogy merre vetik el a fejüket. Inde-unde, irka-firka ide, irka-firka oda, ők már most is megmondhatnak kóstolóba annyit, hogy hajlandók régi törvényeik és

kiváltságaik értelmében saját előljáróik és nemeseik alatt saját költségükön és fegyvereikkel a hon védelmére, de sohasem idegen nemzetbéli tisztek alatt, kik sem nyelvüket, sem törvé- nyeiket, kiváltságaikat nem ismerik, vagy pedig, ha Őfelségének ez jobban tetszik, készek az adófizetésre úgy, mint eddig. Bánták már az erdővidékiek is, hogy beadták a derekukat s eléggé átkozták a királybírót, hogy meredt volna meg otthon, puffadt volna ki a halott hasa az ágyból, mielőtt hozzuk betette a lábát; de bizony a szerencsétlenek benne rekedtek a magukra vett bajban. Schröder ezredes vállat vont. Megirta a jelentést, összepakolta a sok „protestációt”, s elküldte Szebenbe. Törje a fejét a generális a további teendőn. Szebenben aztán hirtelen kisütötték, hogy Lövétét kell minden áron megtörni s ha az sikerül, a többivel könnyű lesz elbánni. Ők tudják, hogy honnan vették ezt a gondolatot! Írt is mindjárt a generális egy kemény, kiátkozó körrendeletet, amit kihirdettek minden faluban, hogy mától kezdve senki emberfia a lövéteiekkel érintkezni ne próbáljon, senki a faluból a lábát kivonni ne merje, mert a passzus nélkül kerengők elfogattatnak, kereskedésük eltiltatik, s több efféle. Hogy foganatosabb legyen az intézkedés, az útakot őriztették. A lövéteiek pedig a rejtett erdei útakon tovább járták az országot a zsindellyel, deckával. Volt olyan is köztük, ki magának Schröder ezredesnek adta el a kokojzát. Míg a világ a bizottság se ülhetett Almáson. Felkerekedtek hát az urak és végigpróbálták a két Oláhfalut, a Nagy-Homoród mentit: Szentpált, Szentpétert, Szentmártont, Városfalvát, Jánosfalvát, Dályát, Égét, Recsenyédet; de a végin ők is megszorultak, mint a recsenyédi kutya a boglyán s dolgukvégezetlen béültek Udvarhelyre pihenni. Helyettük a generális hadakozott Szebenből. Megfenyegette az egész anyaszéket, hogy ha tovább is engedetlenkednek, a szék elveszti elsőségi jogát, nemzeti pecsét-őrzési s minden egyéb kiváltságát. - Ahhoz kicsi legén a generális úr! - kacagtak a tehetetlenségén, mikor a rendeletet kihírdették mindenütt. Közben az erdővidékieknek is megjött az esze. Értelmesen írásba foglalták, hogy visszavonják a szavukat, s nem érvényes a jelentkezésük, mert nem szabad akaratból, hanem kényszerből állottak sorozásra; a bizottság azért adja vissza a becsületüket. Felhúzták az innapi fehér harisnyát, s az írással beállítottak Udvarhelyre. Az ezredes azt se várta meg, hogy megmelegedjék a kezében a papíros, iziben felküldte azt is Szebenbe, hadd gyönyörködjék benne Buccow úr Őkegyelmessége. - So geht’s nicht weiter! - határozott a generális. - Holnapután indulok Udvarhelyre. Személye- sen kell megtanítanom ezeket a rebelliseket a becsületre! - mondotta barátjának, a kancellár- nak, aki aggodalmaskodva kérdezte meg: - Gondoskodott kellő katonai oltalomról? - Fölösleges! - intett gőgösen a tábornok. - Ön még nem ismeri a székelyeket! - Elég, ha ők megismernek engem! Ugyanazzal a nyugalommal mondta, amellyel a románok templomait összelövette. Igen, erre az emberre van szükség, hogy a szászok tervei megvalósuljanak, állapította meg a kancellár elégedetten. -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

Lázár Istvánban megfogant a szó, mikor a generális az udvarhelyi útra maga mellé rendelte személyi titkárnak. - Minek köszönhetem e kitüntetést? - hebegte későre. - A kancellárné Őméltósága hivta fel önre a figyelmemet! Remélem se ő, se én nem fogunk csalódni önben! A hírre akkora boldogság lepte meg a boldogtalan, szerelmes legényt, hogy alig tudott kiigazodni az ajtón. - Hát mégis!... Mégis!... Mámoros szédületben telt el ez a két nap, míg a generális felkerekedett. Gr. Haller tábornok, s Ernst alezredes kísérték el útjára. Az intézkedések már előre kimentek. Késő este volt már, mikor megérkeztek a város székházához. A generális nem akart sok időt vesztegetni a székelyekre. Rá se hederített az urak tisztelgésére, azonnal kiadta a parancsot, hogy az összeesküvő negyvenhárom falu kiküldöttei reggel korán jelenjenek meg előtte. Azzal vissza is vonult. A titkárát egyszerűen ottfelejtette az aggódó, meglepett széki urak közt. Azt se tudta, hogy merre van a szállása. Mire felocsudott, a széki urak is úgy odalettek, mint a kámfor. Örvendett, aki kihúzhatta innen a lábát. Az se lett volna, kihez útbaigazításért folya- modjék, ha Borsai úr, az alkirálybíró meg nem látja, s vissza nem lépik a küszöbről. - Kit tiszteljek benned, öcsém? - Lázár István vagyok, a generális úr személyi titkára! - árulta el meggondolatlanul, tán azért, hogy nagyobb legyen a becsülete az idegen előtt. A királybíró olyan lett, mintha arcul ütötték volna. - Úgy!... A generális személyi titkára? - Két nap óta!... Hát én kinek szólítsalak, bátyám? A királybíró meg se hallatta a kérdést. Elfeketedve, villogó szemekkel morogta maga elé: - Hát mégis igaz! - Mi?... Mi igaz? - Amit a bátyád mondott! Lázár István meghökkent. - S mit mondott a bátyám? - Hogy áruló lettél!... Egyetlen szavadnak hitelt ne adjunk! Kerüljünk, mint a mirígyhalált!... Megragadta a hátratántorodó fiút és arcába hajolva hörögte a szeme közé: - Hogy merted betenni a lábadot Székelyföldre!... Mire valamennyire összeszedte magát és az ajtóhoz ugrott, már csak a díszruhás hajdú állott a küszöbön. - Ki volt ez az ember? - Nagyságos Borsai Nagy István széki királybíró úr, parancsolatjára! Lázár István megtorpanva, az ajtófélfának szédült, lihegett fejére szorított öklökkel.

A hajdú nem merte megkérdezni, hogy mi lelte a tekéntetes urat. Szebenből jött ez is a generálissal, hogy könnyebbülne meg mind a kettőjüknek az ágya- szalmája! -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -A falvak követei már virradatkor ott szorongtak a székház kapuja előtt, de csak dél felé engedte maga elé a generális. Lázár István is ott szorong a bizottság tagjai között és fájdalmas, letört lélekkel, megalázott szégyenkezéssel nézi az ott álló székely atyafiakat, akik magukra hagyatva, segítséget senkitől se remélve, de tömör vassá merevült testtel hallgatják végig a királyné rendeletét, azután az urak előterjesztését, amelyeket Haller gróf magyaráz meg nekik türelmesen, értelmesen s biztatgatja barátságosan, hogy jólélekkel engedelmeskedjen a királyné szent akaratának. - Most pedig adják elő szépen a válaszukat! A követek egymásra néznek, hogy ki feleljen meg a németnek. - Szólj te, Gyuri! - bíztatják Benczédi György szabadembert, akinek messze földön híres esze van. - Mi lesz már? - ordít rájuk durván a türelmetlen generális. Benczédi Gyuri azonban nem jön ki a sodrából, nyugalmasan Haller grófhoz, fordul, mintha csak a komája volna: - Mit csárog az az úr? - Vigyázzon, mit beszél, atyafi! - ijed meg Haller uram. - Erdély legnagyobb ura előtt áll! A székely ravaszul hunyorít és már kész is a furfangos válasz: - No, ha akkora nagy úr, - ránt egyet a vállán, - mondja meg neki a gróf, hogy mi viszont olyan tudatlan, bárdolatlan falusi emberek vagyunk, hogy ekkora nagy méltóságnak, ha akarnánk se tudnánk illendőképpen felelni!... Jó találkozást adjon az Isten! S azzal leptiben kicammognak az ajtón. - No ezt megúszók! - mondják egymásnak megkönnyebbülten. Lázár István büszkén utánuk néz, de annyi idő sincs, hogy legalább lélekben megölelje őket, mert már jönnek az új követek, a homoródmejjékiek. Ugyanolyan szenvtelenséggel, tettetett értetlenséggel hallgatják végig az előterjesztést, mint az előbbiek. A generális olyan, mint a villámütött fa, a száján szinte csurog le a düh, de uralkodik magán és módszert változtat. Barátságosan kezdi kérdezgetni: - Megértették úgy-e Őfelsége kegyelmét és látják az én atyai jóindulatomat? - Már amennyire! - óvatoskodnak az atyafiak. - Jelentették nekem, - bizalmaskodik Buccow, - hogy nagy szegénységbon élnek kendtek. - Jól jelöntötték, istálom! - S a segítség nem ártana! - Biza elkelne istálom! - Az adóterhek nehezek! - Eleget nyögjük! - hagyják jóvá.

A generális úgy tesz, mintha a megoldáson gondolkodnék, s mintha akkor jutna az eszébe, de nem kicsi dolog, amire rászánja magát. - Értsük meg egymást, emberek! - veti fel a fejét. - Ha maguk a népet ráveszik a katonaságra, én - itt az urak előtt mondom, - kiviszem, hogy Őfelsége a földadót elengedje, szép zsoldot kapnak, fegyvert is ingyen, s olyan tiszteket rendelek, kik minden dolgukat elintézik. Nem lesznek a nemes uraknak kiszolgáltatva, gondom lesz, hogy jobbágyságra ezután senki se essék, s maguknak fejenkint jószolgálatukért tíz-tíz arany üti a markukat!... Rendben van? - Hogyne, istálom! - siet a válasszal recsenyédi Péter Izsák. - Csak küldje ki a katonafogó mozsikásait! Mi egy szóval se mondjuk senkinek, hogy aki akar, ne álljon be katonának!... Úgy-e, atyafiak! No, köszönjük az irántunk való szívességit! Meg se várják, hogy a tábornok dobassa ki őket. A Buccow arca biborvörösen vonaglik a dühtől és már valami meggondolatlan, súlyos intézkedéstől tartanak az urak, de kívülről fenyegető ember-moraj hallszik be, s Jósika Imre, a kapitány aggodalmasan lépik be. - Baj van, uraim! A férfiak ezrei indultak el a falvakból és a város felé tartanak. Egyrészük már meg is érkezett és kint háborog az uccán. Az őrséget a székház előtt megerősítettem és várom a további parancsot. A tábornok meghökken. - Fegyveresen jönnek? - Nincs fegyver náluk! - nyugtatja meg Jósika. - De ekkora tömeg fegyver nélkül is... - Nem veszedelmes! Türelmetlenül elfordul a kapitánytól és az urakra támad. - Ez kész lázadás! Az önök híre-tudta nélkül ez nem történhetett meg! Önöket teszem felelőssé! Akik ludasok benne, bűnhődni fognak! - Hírünkkel nem történt, - áll elébe Borsai királybíró, - de személyemben vállalom a felelősséget, hogy senkinek bántódása nem lesz. Engedelmet kérek, hogy szólhassak a néppel! A generális gőgösen felvonja a száját. - Hallatlan!... Ön mástól szokott engedelmet kérni, hogy a kötelességét teljesítse? Egy királybírónak tudnia kell, miért lázong a nép! Borsai Nagy István annyira retteg a népért, hogy nem ér rá a tábornok szemébe vágni; azért, mert a hetek óta tartó fenyegetések, kemény büntetések, erőszakosságok megfosztották türelmétől. Lenyeli a leckéztetést és kisiet. Török és Bándi, a másik két alkirálybíró alig ér a nyomába. A nép már a kapuőrző katonák melléig nyomult. A királybírák összetett kezekkel kérik, intik, hogy távozzanak, ne tegyék tönkre magukat, családjukat, ne döntsék a székely nemzetet végromlásba, de minden hiába. A tömeg elsodorja őket is, mint a falevelet. - Nem leszünk katonák! Már-már betörik a kapukat, de valahonnan az élre vergődik atyhai Simon István, akiben jobban bízik a nép, mint a saját édesapjában. Meglengeti hosszú karjait. - Ide hallgassatok, emberek!...

A tömeg megtorpan. Utóvégre egy-két perc nem a világ, s azután is ráérnek megijeszteni az urakat. - ...Mindegyszálig megbolondultatok, hé? - harsogja Simon István. - Hogy akartok addig reamenni a generálisra, míg előbb meg nem mondottuk neki tisztességesen, hogy mit akarunk, mit kö-ve-te-lünk! A „követelünk” szó tetszik az embereknek. - ...Az ige tartotta, hogy el nem vétették a dolgot! - feddi őket Simon István. Juhászódjanak már, az irgalmát kendteknek! Nem a mi tetves életünkről van szó csupán, hanem egész Székelyföld sorsáról. Az ilyen komoly dolgot előbb meg kell beszélni egymásközt értelmesen! Írásba foglalni, hogy a szebeni urak se le ne tagadhassák, se le ne hazudhassák!... Ezért kell előbb gyűlést tartani. Ne vesztegessük hát az időt, hanem gyerünk ide a Küküllő mellé, a szombatfalvi rétre! Az elég tágas térség!... Onnan osztán meghozzuk a választ! - Nem hiába szoptatta az édesanyja a tekéntetes urat! - nézett fel elismerően Simon Istvánra Benczédi Gyuri, a legfőbb kolompos, s azzal maga után intette a népet a szombatfalvi rétre. Az ablakokban leskelődő urak megkönnyebbülve látják, hogyan verődik hetven falu népe négyes sorokba, elől a lovasok, utánuk a gyalogok, ahogy ez szokás, ősi módon. A falu helyét azonban a városi nép foglalja el a székház előtt. Zsibong, mint a méhkas. A távoli falvakból újabb emberrajok érkeznek. A generális siet kihasználni a respiriumot. Hivatja a céhek vezetőit, hátha sikerülne a várost szembeállítani a faluval. A csizmadiák, mészárosok, szűcsök, cserlétől dagadt vereskezű timárok türelmesen hallgatják az igérgetéseit, hogy aranyláncot kapnak a királynétól. Egy sincs olyan szamár köztük, aki elhinné. - Akkor legalább színleg vállalják a katonaságot! - teszi ki a lelkét Ernst alezredes, de a felháborodott emberek szinte szájon verik a sértésért. Semmi se használ, de hátra van még a legerősebb fegyver, a - pénz. Az töri meg a lelket és a becsületet. Jobban mérgez mindennél. A generális Lázár Istvánt a szobájába küldi egy zacskó pénzért. - Most nézze, hogyan kell meghódítani az ilyen népet! Düh, gúny, lenézés és gyűlölet minden mozdulata, ahogy belemarkol a zacskóba és az ablakon át a hullámzó tömeg fejére szórja a pénzt. Lázár István elfehéredik, hiszen a meggyalázás neki is szól, őt is arcul ütötte vele a generális, de tehetetlenül hajlik ki az ablakon. A következő pillanattól függ a székely nép egész becsülete... „Úristen ne add!” - rebegi vacogó szájjal. A pénz-eső hull... A meglepett székelyek felnéznek az ablakba és - megértik, hogy mi történt. A szégyentől pirba szökött arccal, fogcsikorgatva, undorodva rázzak le kalapjukról, bocskorukról a garasokat. Lázár István előtt fényességbe borul a világ, a generális elkomorodik. Ez volt az egyetlen eset, mikor múló percig becsülte a székelyeket. -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -Az ebédtől riasztotta fel az urakat a hír, hogy jön a nép.

Már nem az előbbi fékevesztett tömeg volt. Fegyelmezetten, igazuk tudatában, komoly rendben állottak fel a székház előtt: kemény férfiak, hajlott öregek, viruló legények, egész fehérharisnyás hadsereg. A két kiválasztott követ kiválik a sorból és felindul a lépcsőkön, hogy átnyujtsa a tábornoknak a nép válaszát, de a színe elé se engedik őket. Ernst alezredes és Sambler kapitány elállja útjokat. - Ki innen! - De uram! Mi a nép küldöttei vagyunk! - tiltakozik Benczédi György. - Parasztok vagytok! És arcul vágja az embert. A kapitány a másik hajába markol és annál fogva rázza meg. A két székelyen villám cikázik végig, már-már pillanatokon múlik a tisztek halála; de a vérontás szörnyű következményei is végigvillannak agyukon s hihetetlen erővel megfékezik magukat. Olyan szörnyű nyugodtak, mint a kisértetek. A két tiszt olvad el előttük a félelemtől, de Benczédi Gyuri csak annyit mond tompán: - A választ megkaptuk!... Mi pedig még ketten találkozunk, ezredes úr! A fegyveres katonák szótlan nyitnak utat a két embernek, akik olyanok, mintha a sírból keltek volna ki. A nép is elhalkul a láttukra. - Mi történt?... Benczédi Gyuri mondja, hogy mi történt s a széttépett írást a nép közé dobja. A tömeg elnémul, majd lassan előrehajlik, mint a futók és aki látja, tudja szentül, hogy még csak egy-két pillanat kell és darabokra szedik az egész székházat. A meggyalázott Benczédi György azonban felint: - Egy lélek se mozduljon! Az Istenen kívül csak ő az, ki visszatarthatja a forrongó fekete indulatot. A lefojtott vad erő így is kiszikrázik a vassá forrott öklökből. A lábak eloldódnak, s a tömeg félelmes lassan nyo- mulni kezd előre. Ekkor kalimpál ki a székház ajtaján az olaszteleki Daniel báró, a főkirálybíró. - A szentséges Istenre kérlek, emberek! Valaki úgy megtaszítja, hogy hanyatt esik. Borsai uram alig bírja elrántani, hogy ki ne tapossák a beleit. Mindahárom királybíró ott istenkedik a népnek, szól a jobbik eszéhez, ijeszti, kéri, könyörög; de a tömeg csak nyomul tovább előre. Az első kézügyben levő katonát úgy vágják a falhoz, hogy fonnyadtan csuklik össze, mint a kitekert-nyakú madárfiú. A többi vasas német remegve húzódik félre a kapuból, mert nincs ki parancsoljon nekik. Az urak elmenekültek, ki ahová tudott, fel a hijuba, le a pincébe. A generális maga a reteráton szorong. El se mosolyodnak a hírre. Hiszen éppen ez a baj! Ez a végzetes szótalanság, az indulattól befulladt torkok némasága, ami már az elszánt halál igézete!... Addig nem nyugszanak meg, míg elégtételt nem vesznek maguknak és véres kezüket fehér harisnyájukba nem törlik... Ki tesz csudát, Úristen! Már Benczédi Gyuri se akar! Őt is elfogta az igézet és leszegett, busa fővel az élen közeledik. A nagy szédület már-már Borsai királybírót is elfogja és homályosan arra gondol, nem volna-e jobb hagyni, hogy ez az elemi csapás halálra gázoljon maga előtt mindent, ízzé-porrá szedje a generálist, a székelyek halálos ellenségét?... Hátha az ő halálával megoldódnék minden?... Az utolsó pillanatban azonban legyűri magában a veszedelmes kísértést, odaugrik és megrázza

Benczédi Györgyöt. Hiába kiált háromszor is a fülébe, Benczédi Gyuri meg se hallja. Jön súlyos, kimért léptekkel, mintha nem is volna eszinél, hanem álmában cselekednék. A királybíró tehetetlenül áll félre és keserűen odakiáltja a népnek: - Ha olyan gyávák vagytok, hogy védtelen embereket akartok legyilkolni, hát menjetek! Többé nem ismerlek! A csuda megtörtént. A tömeg hirtelen megáll, mintha odaszegezték volna. Benczédi György is felébred. Úgy nézi a királybírót, mintha az életben most látná először. - Igazad van, István!... No te ugyan jól megkötötted a kezünket! Az emberek lihegnek még forró vérük csapdosásától, de már nem tehetnek semmit, mert a székely lehet szent, gyilkos, az égvilágán minden, de gyáva soha! - Rosszul tevé, hogy beleszólt a dolgunkba! - mondják a közelállók a királybírónak. Valósággal szomorúak, csalódottak, kielégületlenek, hogy így történt. A királybíró azonban érzi, hogy csak szünetel, de nem múlt el a veszedelem. Ilyenkor a nép cselekedni akar. Jót vagy rosszat, akármit, de cselekedni, tenni valamit, ami levezeti indulatát és háborgását. Valami célt kellene mutatnia, de mit?... Ideje sincs azonban, hogy legalább körültájékozódjék, Benczédi Gyuri már ki is adja a jelszót: - Hé, emberek!... Mi innen addig el nem megyünk, míg meg nem kapjuk a magunk igazát! Körülkerítjük és addig őrizzük a várost, míg az urak meg nem gondolják magukat! Megértették? A népnek tetszik a terv. - Akkor hát indulás! A sűrű tömeg szakadozni kezd, mint a terhes, setét fellegek az égen. A királybíró, ha nem restellené ennyi ember előtt, most belépnék a barátok templomába, hogy megkönnyebbülten hálát adjon a Jóistennek... -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -Lassan leszáll az est, de a város tovább is olyan tompán morajlik, mintha az egész mindenség mondaná a litániát a setétben. Baljós és félelmes ez a moraj. A tábornok és környezete ott sápadozik a székház nagytermében. Még a tisztek is csak erőltetik a bátorságot és meg- rezzennek, mikor nyílik az ajtó és sovány, nyurga, rosszarcú ember alázatoskodik be rajta. Sebestyén uram, a királyi számvevő, akit a tábornok bizott meg, hogy fürkésszen a nép közt hírek után. - Na was ist!? - mordul rá a generális. - Baj van, kegyelmes uram! - makog a számvevő. - Gyerünk már! Mi lesz? Engedelmeskednek azok a rebellisek, igen, vagy nem? - Ellenállanak! - ijed meg a szerencsétlen finánc, mintha ő állana ellen. - Megesküdtek, hogy ősi szabadságukról, jogaikról le nem mondanak és törvényeik mellett kitartanak az utolsó lehelletig, mert... (ezt ők mondják, kérem, nem én!) ...biztos tudomásuk van, hogy a katonaságot a királyné Őfelsége önkéntesekből kívánja felállítani és törvénytelenül csak a generális úr erőlteti. (Ők mondják, kérem, nem én!) Úgy látszik, valaki elárulta Szebenből...

- Fogja be a száját!... Kik a felbujtók? - és odaint az eseményektől felborzolt, se élő, se halott- lelkű Lázár Istvánnak, hogy írja.

- A felbujtók? A számvevő hangja szinte kisérteties, mert tudja, hogy árulás, aljas denunciálás, amire vállalkozott. - A vezetők, ha így jobban tetszik! - dobja oda a szót a generális. Sebestyén úron reszket a gatya is, de kitérés nincs. Hétszer változik el színében a félelemtől, míg sugdosva valahogy kinyögi: - A vezetők?... Borsai Nagy István, alkirálybíró úr, Váradi Ferenc városi ügyvéd, Simon István atyhai birtokos, Benczédi György bikafalvi szabad ember, akit az ezredes úr pofon ütött, almási Bara Mihály prokurátor... Egész lista telik be a nevekkel. A tábornok mégegyszer átfutja, s az első hármat letépi: „Ezeket majd én intézem el!” A többit átnyujtja az alezredesnek: - Le fogja tartóztattatni őket! - Én... én nem szóltam semmit, kegyelmes uram! - görnyed össze a rettegéstől a számvevő, de a generális kurtán, megvetően rádörren: „Mars ki innen!” és odafordul a titkárához: - Hajnalban indulunk haza, Szebenbe! -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -A város körül van véve tüzekkel. A nép melegedő máglyákat gyújtott mindenfelé, végig a Küküllő mellett, a Kuvar tetején, a temető fölött, a Szarkakő vonalán fel Bethlenfalváig tüzes gyűrűbe fogta be az egész várost és virrasztott a sorsa fölött. Lázár István a székház ablakából úgy látta, mintha piros virágokkal díszítették volna körül a határt a fekete éjszakában. Ez a nagy jel, hogy Székelyföld ébren van. - Pedig ha tudnák szegények, hogy mi vár rájok!... Félórája sincs, hogy füle hallatára a tiszteknek prédára igérte a várost, azok pedig addig vonják, sarcolják, nyúzzák, míg utolsó garasukat is meg nem tojják az udvarhelyiek. A katona még a kúdustól is elveszi a rongyát. Javaembereiket vasra verve hurcolják tömlöcbe, azt tehetnek, amit akarnak. Elhal a szó, míg innen a Hargita alól felérhetne Bécsbe, s százszor kiköpi a lelkét még a királybíró is, míg valamit mozdítanak az érdekében. Pedig nagy kár ezért a Borsaiért! Sajnálta is, haragudott is rá. Figyelmeztetnie kellene a reáváró nagy veszedelemre, de árulónak nevezte és hadd forrjon a torkára!... Árulónak őt!... Nemes csíki Lázár Istvánt, kinek minden pereputtya különb székely volt, mint száz királybíró!... Ott egye a fene, ahol van! Dühösen vetkőződni kezd, hányja le magáról a dolmányt, csizmát. Mit tusakodjék? Urak dolga! Végezzék!... Még hogy ő áruló!... Bár, aki nem ismeri, könnyen azt hiheti, hiszen titkára lett ennek a hóhérnak, s ő tartotta a pénzes zacskót, mikor a generális meg akarta gyalázni a székelyek becsületét, dehát ez elől nem térhetett ki. Neki is parancsolnak! - Én! Áruló?... A következő pillanatban úgy ugrik fel, mintha kígyó csípte volna meg. - Ha ma még nem is, de holnap valóban áruló leszek! - jut eszébe, - mert tudom, hogy mi vár ezekre a szerencsétlenekre és nem figyelmeztettem! Szólhattam volna, hogy mentsék magukat, de nem tettem! A magam bosszúállásáért elveszítem a fajtámat!... Az Isten se mossa le rólam, hogy áruló vagyok, mert az is lennék!...

Meg se gondolta tisztességesen, hogy mit cselekszik, már kint is van az uccán és sietve fordul be a cigányucca felé... A fenyegető csend magához téríti. Egy lélek sincs az uccákon. Olyan néma a város, mintha az övén kívül egyetlen szív se dobogna benne. Felrémlik, hogy vége neki, ha a generális megtudja ezt az éjjeli útját és csapzott fővel torpan meg a Küküllő fahídján, de az első őr rászól: - Állj, ki vagy! Mások is előmásznak a bokrok alól. A tábor már itt kezdődik. - A királybíró urat keresem! - Melyiket? - Borsai Nagy Istvánt! - A Székhídjánál van! - Hát az merre van? - Hova való az úr, ha még azt se tudja? - Csíki! - Ammá más! - engednek fel az arcok és ketten is ugranak, hogy megmutassák az utat. - Csak ezen az ösvényen tovább, mert ez egyenesen odavezet! - Köszönöm! - Nincs mit! A székelyek visszacsendesednek a tűz mellé, ő pedig nesztelenül halad végig a víz partján a fák árnyékában, tüzek fényében. Az egész rét tele van néppel. Némelyek virrasztanak, mások alszanak. A bokrok közé kötött, kéklámpás-szemű lovak jöttére felhorkantanak. A Budvár kopasz homlokáig felpirosló nagy tűz mellett megtalálja, akiket keresett. - Jó estét, urak! - Te mit keresel itt? - szökik fel Borsai királybíró. A többiek is pillantásukkal gyilkolják. Lázár István elkomorodik. Fáj ez a bizalmatlanság a saját vérétől. - Figyelmeztetni akarom magukat, bátyám! - Mire? - Hogy a tábornok összeiratta a nevüket! - Tudjuk! - Talán már holnap le is tartóztatják! - Azt is tudjuk! - Katonaságot akar vetni a városra! - Értesültünk! - Sebestyén uram árulta el! - Már meg is bánta! - Aki tudja, mentse magát, míg van idő!

- Ne fájjon a te fejed miattunk! - Pedig én jószándékkal jöttem! - Köszönjük! - vigyorodnak el megvetőleg a kemény férfiak, mire a fiú elnémul, szólni tovább nem tud, fáradtan, nehezen liheg, mintha túlsok követ raktak volna a mellére, de nem szánja senki. Azzal, hogy nyiltan el nem űzik, inkább magukat kimélik, mint őt becsülik. A királybíró azonban mégis összeszigorítja a szemeit: - Hát azt te tudod-e, hogy a gazdád itt akar téged felejteni? Lázár meglepődik. - Hogy-hogy? - Úgy, hogy szökni akar!... Lehet, hogy éppen a te hűséges gúnyádban... Az úri székely ruhádban!... Különben mindegy, hogy rajtad van-e, vagy rajta! A vérig-sértésre Lázár István felbődült. Minden íze-porcikája reszketett. - A felségit az úrnak!... Vigyázzon a nyelvire, mert... Almási Bara Mihály, - temérdek nagy bihal-ember - mellen fogja: - Még neked jár a szájad, te tetves!... Én árultam el a székelyt, vagy te?... Én vagyok a generális bizalmas titkára, vagy te?... Tagadd le, hogy nem adnád oda még a lelked üdvösségit is a kancellárné miatt!... Tagadd le, hogy aljasul otthagytad a mátkádat a Zöld Péter pap testvérhúgát a szász asszony miatt!... - Hó, bátyám! - ugrik előbbre a setétből egy csíki gúnyájú, elevenke, csórészájú ember. Ezt ne! Ez a mi dolgunk! - Péter!... Zöld Péter!... Te... maga itt? - képed el a fiú, de a pap szemeiben sincs könyörület. Lázár István hátratántorodik. A királybíró, mintha szándékosan félreértené a mozdulatot, kímélet nélkül kiadja az útját: - Ne arra menj, öcsém, hanem erre a Székhídján keresztül!... A gazdád hintaja, mit előreküldött, ott vár az út végén. Mindjárt fel is ülhetsz a bakra! Senki kezet nem fog vele, mikor ereje végső maradékával Lázár István elszédeleg az úton és pár lépés után belevész az éccakába... -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -A virradás első derengése átremeg az égen, mintha az ébredő Isten első lehellete fénylene át rajta. Hull a hajnalhasadás bő harmata. Mezők, füvek megborzongnak és nehezen tér vissza az élet az ernyedt fák zsibbadt ágaiba. Az első hűvös szellő áthúzódik a tájon és a tüzek egyszerre leroskadnak, nem akarnak égni, csak a zsarátnok hunyorgat hályogos szemmel. Az első bizonytalan fény nekiütközik a kadicsfalvi Reznek és finoman ragyog rajta, mintha a hegy kőarcának pirja volna. Távol a csicsói Hargita fölött tornyosuló néhány sötét felhő tehetetlenül lehull a szakadékokba, de a ködtől csapott varjak a fákon még nem bírnak szárnyra kelni az álom gyengeségétől. Mikor annyira világosodik, hogy meg tudják egymást különböztetni, az ásító, nyújtózó székelyek az adott jelre felkerekednek és megindulnak a város felé. Elől a lovasok, hátul a gyalogosok. A vezetők két sorban elhelyezik az út két martján, végig a Botos-utcán fel a székház ajtajáig. Tudja mindenki, hogy a generális szökni akar, mert igen „megszűkült a gatya

rajta”. Anélkül mégse ereszthetik el, hogy legalább jóreggelt ne kívánjanak neki, ha már ide fáradt. Olyan csendben lopakodtak végig az uccákon, hogy még a feleségét álmában megölelő vén „Nyaka bá”, a legéberebb timár se vette észre. Egyrészük Szombatfalva felől került vissza, mások a Szentimre, Gagyaszár-utca irányából bújdostak elő. Mégis késtek egy pillanatot. Buccow már elindult. Kíséret nélkül, egyedül, hogy ne keltsen feltünést. Valahol a Csere-ucca környékén vette körül a nép a remegő nagyurat. A bolhájának se volt ideje, hogy leszökjék róla, már derüsen süvegelgették a székelyek. - Ejnye, be friss ember a generális úr! Felkőt még az ágy előtt! Meg se gondolhatta jóformán, hogy mi történhetik vele, már ott is állott előtte egy nagy darab ember. - Bonum mane, Excellentissime!... Benczédi György vónék, a nép követe, kit a tiszt urak tegnap szépen megpofozának! - Nagyon helytelenítem az esetet! - hőkölt hátra a tábornok az éppen odasiető Lázár István karjai közé, kit különben számba se vettek az atyafiak. - Azzal én még kifizetve nem vagyok, - billenti az ujját a székely, - de most nem azért vagyunk itt, hanem azért, mert igen-igen restellenők, hogy hír nélkül hagyjon itt a generális úr!... Szinte- szinte azt mondám, hogy szökve, pedig mi nem afféle nép vagyunk, aki elől szökni kelljen!... De nem a temerdektüzit! Igaz-e atyafiak? Meg se várja a morgás-bólintás végét, márt azt kezdi sajnálni, hogy: - Ki se beszélhettük magunkat, s már fut is a kegyelmes úr, mint akinek a hasa fáj; pedig még azt is megszerettük volna mondani, hogy ebbe a katonaság-ügybe többet ne gyüjtse a mérgit, mert mi jószántunkból a fegyvert soha az életben fel nem vesszük, s tiszteltetjük Őfelségit, a királynét, aki - magunk között mondva - fehérnépnek sem akárki, van a szemnek, kin gyönyörködjék, áldassék szent neve!... ...Hát, - mondom - a régi jussot ugyan mü nem hagyjuk, de azért ne féljen tőlünk generális uram, mert miattunk még egy vesszőcskét se kell leszakasztania a fáról védelmül. Éppen csak azért jövénk ki, hogy a végtisztességet megadjuk. No vezérelje az Isten az urat!... Helyet a hintónak, hé!... Még meg is éljenezték, mikor a hintó elhúzott velük Bikafalva felé és eltünt a Küküllőből szép reggeli ködben.

VIII.
Kétakkorára hízott idáig a barát, az én zsiromon! - gondolta Zöld Péter, mikor a szőrös lovacskájával ereszkedett be a Tolvajostetőn Szereda felé. - Éppen két hónapja, hogy eljöttem hazulról. Ideje, hogy beszámoljak a főesperes úrnak! Van is miről! Nem hiába töltöttem az időt. Kedvem szerint mennek a dolgok Udvarhelyen is, Háromszéken is. No, Kesely! - billegette jókedvüen az ülepit a ló hátán, de már hanyatlóban volt a nap, mire kibújt a Nagyerdőből. Hiába. Akárhogy is igyekezzék az ember, Oláhfalutól Szeredáig hosszú az út. Javában szürkült, mikor a barátok kétágú templománál bekanyarodott Somlyóra, a papi házhoz. A vén esperes az álruhában meg se ismerte a jövevényt. - Mi jóban jársz, édes fiam? - Meg szeretném pályázni a főesperességet! - vette le az idegen a sapkájával az ábrázatát is. - Miféle maskarában vagy! - kezdette mindjárt öröm helyett feddeni az öreg a megtévelyedett papot. - Csíki reverendában! - kacagott Zöld Péter. - Az apám harisnyájában, öreg kozsókjában, tetves sapkájában!... Azonbejjül azonban Isten szolgája vagyok! - Hiszen szamarakra is van szüksége a Jóistennek, - mosolygott szeretettel az öreg pap, - de te azért takarodj a szobámba, s mosdódj meg, mert mocskosnak elég mocskos vagy! - Kicsi porocska van rajtam, de ebből a porocskából új világ támad Székelyföldön! mondott nagyokat a papocska, de az öreg esperes ráncai összefutottak, s mindjárt lehütötte tüzeskedő szolgáját: - Az Üdvözítő azt mondta Péternek: „Te Péter vagy, azaz kőszál!”... Én pedig azt mondom neked: - „Te Péter vagy, de még zöld!”... Menj csak, szedd rendbe magad. Addig áthivatom a Pátergvárdiánt! A főbarát azt sem mondta: - „Salve!” - mikor Zöld Péter ismét előkerült, csak ült komoran egy dohányvágó karosszékben, mint valami behúzott körmű saskeselyű. Mit beszélhettek ezek együtt, mit nem, azt nem tudta a pap, de a vén esperes se volt a megszokott „Jani bácsi”, hanem mozdulatlan, szúrágta, aszott templomi szentszobor, aki az elkárhozottak sorsa fölött töpreng. Csak a szempillantásával mondotta: - Bészámolhatsz, fiam! Zöld Péter el is sorolta rendjiben, hogy Csík után átment Háromszékre, beszélt Henter, Baló és Antos királybíró urékkal, de nekik nehezebb a dolguk, mert széki főtisztek; hanem ott vannak a kökösi Nagy Józsi, Lőrincz Anti Torján, Nagy György Polyánban, az albisi Barabás Elek, Fekete Zsiga s mások. Kutyakemény emberek ezek! Nem is tudott a sorozó bizottság semmire se menni. A nép velük tart. Az is igaz, hogy Háromszéket nem nyomták úgy meg, mint Csíkot s Udvarhelyt, de itt aztán alaposan megjárták... Ebben a percben jön onnan, s táncolni szeretne örömiben, ha csak rá is gondol, hogy mi történt Udvarhelyen. - Hallottuk! - bólintott csendesen a barát. - Az effélét hegy hegynek, mező mezőnek kiáltja!

- De a fegyverfelvétel dolga sem úgy áll, ahogy hirdetik! - vitatkozott a pap. - A két Oláhfalu királybírója megmutatta nekem a főkormányszék leiratát s abban az áll, hogy senki sem sértheti meg a székelység kiváltságait, s a katonaságra senkit sem lehet kényszeríteni, mert azt önkéntesnek kivánja a királyné. - Hozták hírit ennek is, de Csíkon nem segít már semmi! - Hogy-hogy? - Az úgy, hogy amíg te oda voltál, egész nyáron omlott a katona a székbe. A parancsnokuk, valami Carato nevű, első nap kihányatta a királybírót a székházból mindenestől... - Túri urat? Azt a tekintélyes, kemény embert? - Ugyanazt, fiam! - legyintett keserűen a vén esperes. - Hiába tiltakozott. Nincs már Csíkban semmi szava a hatóságoknak. A katonák az urak. A tisztek nyiltan hirdetik, hogy a királybíró ezután csak a cigányok tisztje lészen! Azt csinálják a néppel, amit akarnak. Se törvény, se jog, se szabadság! Maga a parancsnok bolondítja azzal a népet, hogy aki felvette a fegyvert, ezután nem fizet semmiféle adót, sem másnak szolgáltatást, hanem helyettük is a nemes ember fog adózni, fuvarozni, közmunkát végezni s a jobbággyal együtt dolgozni erdőn-mezőn. Az elveszett pereket megújítják, akinek adóssága van, nem kell interest fizetnie, mindenki nemesi sót kap s a szék igazgatása rájuk szállott, stöbbeféle! - Lehetetlen! - szökött fel Zöld Péter. - Hiszen ez teljes anarkia. Bécsig szóló botrány! - Várj csak! Van egyéb is! - nyomta vissza a vén pap. - A népnek kihirdették, hogy aki ellenáll a fegyverfelvételnek, annak elveszik minden birtokát, örökségét, őt magát pedig örök jobbágyságra vetik és a katonáknak fog szolgálni minden pereputtya... Erre aztán, aki tekergő, szökött jobbágy, elaljasodott népsöpredék, tömlöctöltelék csak volt Csíkban, az mind katona lett, mind fegyvert kapott és most saját szakállára garázdálkodik, húzza-vonja a népet... - Nem tréfál, Jani bácsi?... Honnan az a sok fegyver? Hiszen mikor elmentem, híre-pora se volt itt fegyvernek! - Szekérszámra küldött, a haditanács. A generális azzal a hírrel kérte Bécsből, hogy negyvenezer tatár készül berontani a szorosokon... Fel van itt fordulva minden fenekestől!... De ez még csak a kezdet! Ma hallottam éppen, hogy a sorozó bizottság Udvarhelyről ide indul, s tán maga a generális is jönne!... Jöhetnek nyugodtan! Azt csinálhatnak, amit akarnak! Csík, sajnos, nem Udvarhely!... Hiába futottál, fáradtál, fiam! Haza mehetsz Szentlélekre! Nincs itt mit csinálni többet! Nem segít már rajtunk senki, hacsak az a fennvaló Isten meg nem könyörül ezen a boldogtalan, szerencsétlen, veszendő Székelyföldön!... Zöld Péter is letört. Ennyi rossz hírre nem volt mit mondani. Elfonnyadt a hite, bizalma, öröme, lelkessége. A lelke hozzászáradt a hátához, feje, szíve kiürült, s az élet nagy hiábavalósága főbe verte. - Hát akkor megyek! - torzult el a fájdalomtól az orcája. A vén pap azt se mondta, hogy „menj”, azt se mondta: „maradj”. Ültek kókadtan a főbaráttal. Egyikük, mint a behúzott körmű vén saskeselyű, a másik mint a szúette, dohos templomi faszent, ki az elkárhozottak sorsán töpreng... -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -Útat se mutatott a lovának, csak lógott ernyedten a hátán. Vigye, ahová akarja!... Az alvó házak elmaradtak mögötte, nem vette észre. Ha álmodó fa sóhajtott az útszélen, nem hallotta. Az erdők, Kárpátok, Hargita fenyegető ormai sötéten az egekbe

nyomultak és

szélesen dermedeztek Csík fölött. A fenyőóriások, - Isten szép gyertyaszálai - egymásba folyva megkövültek. A sziklák, szirtek már ásították az őszi hideget. A zabtáblák reszkettek, mert már hallották a föld lelkének távozását. Csak a pityóka, Csík jótéteménye ült bután a fészkében, mintha tudná, hogy nem lesz, aki kiszedje. Csík elveszett!... Jobban elveszett, mintha fegyverrel öldösték volna le, mert magával a néppel akarják elpusztítani a népet, hogy soha fel se támadhasson. És nincs segítség. Még a papok is saját reverendájukba rejtőznek. Hiábavaló volt minden fáradtsága, munkája! A mokány lovacska borzongva nyerített fel, mikor befordult a madéfalvi útra. - No? - tért magához a pap. - Úgy gondolod, Kesely, hogy haza menjünk?... Haza? Mintha tudta volna a lovacska, hogy ezt az embert most nem templomba, Istenhez, hanem haza kell vinnie édesanyjához!... Hold nem jött fel, út nem látszott, kő nem fehérlett rajta, állat nem mozdult; csak néha vonított fel keservesen az Olt völgyébe süllyedt felcsíki falvacskákban egy-egy kutya, mintha az is érezné a dránicával fedett borona-házacskák veszedelmét. - Igazuk van a vonító kutyáknak! - mondta a lovának a pap és azon meredezett, hogy ki lehetett az az átkozott, kinek ez az ördögi terv az agyában megfogamzott: a népet a nemesség ellen szabadítani, a söpredéket a békés emberekre vinni. A királyné?... Lehetetlen! Buccow, a generális?... Ez a nyers, durva, harcterek bikája?... Nem telik ki tőle ennyi gondolat!... De akkor ki?... Valaki nem látszik az események mögött, de megtudja! Addig nem nyugszik!... És ha meg is tudja, mit segít az már rajtuk?... Mikor újra felpillantott a pap, már a falu végén jártak. - Szerencsére még fenn vannak! - látta meg a világot az apai háznál. A kapunyikorgásra azonban nem lépett ki senki a házereszbe, hogy megnézze, ki jár ilyen későn. - Káruj! - kiáltott a szolgának az istálló felé, de az is vagy a lovak jászlában alszik, vagy guzsalyasba ment a szeretőjéhez. Szabadjára csapta a lovacskát. Nem volt türelme „ellátni”. Aggodalom, bizonytalanság idegesítette és reszketett a keze, mikor felbillentette az ejtőmakkos fazárat. Csak édesanyja szökött fel a kicsi likas székről. - Jaj, a tisztelendúr! Apja, az öreg Zöld János komoran pipázott a góc alatt. A húga, a „leány”, a kanapé karjára búva zokogott hangtalanul. Az asztalnál csak öccse ült, mert ő úr, széki biztos. Neki az asztal mellett a helye. - Mi van magukkal? - bizonytalankodik a pap. Pillanatokig senki se válaszol. Édesanyja ijedt. Azt gondolja: „Jaj, hogy mondjuk meg!...” Húga még keservesebben felcsuklik, öccse zord. Végül is az öreg érteti meg: - Velünk semmi! - Boriska miért sír? - Majd megjön! - mordul az öreg és makacsul elhallgat.

- Emri úr volt itt! - bátortalankodik az anyja. - Bár ne lett volna! - Melyik Emri úr? - Lázár Imre, a puszipajtásod! - veti oda ingerülten öccse. - Elmondott mindent... Hogy Pista a kancellárnét szereti s eladta érte nemzetét, fajtáját, jegyesét. A generális hűséges kutyájává szegődött! - Miért engedtétek? Öccse vállat vont. - Nem volt kivel beszélni. Egészen megveszett. Garasára becsületet nem hagyott Pistán. Már hallotta az udvarhelyi dolgát is. Fenyekedett, hogy ott vágja le, ahol éri... Meg is érdemli! Én is azt mondom! - Hagyjátok a fenébe! - szól közbe a vén Zöld János. - Hát Boriska? Hát a szégyen? - csattan fel a kisebbik fiú. - Van még hozzávaló legény! Nem hal bele! - keménykedik az öreg székely, de látszik rajta, hogy ő is szenved, töpreng, bánkódik, sajnálja ezt az ártatlan leánykát. Tekintéllyel, haraggal akarja elnyomni az érzéseit. A pap húgára néz. Tudja, hogyne tudná, hiszen az a mestersége, hogy a vesékbe lásson, hogy milyen egyedül van szegényke, bár arasznyira ülnek tőle övéi. Mégis távol van tőlük bánatának, összetört életének keserűségében. Fekete, koszorús hajára ejti a kezét: - Boriska!... Kicsi Boriskám! A sápadt, szép leányka úgy függeszti bátyjára mélységes szemeit, mint a feszületre. - Úgy-e... úgy-e, hogy nem igaz? - Dehogy igaz, lelkem!... Semmi sem igaz, ami neked bánatot okozhatna! - öleli magához a bátyja. És ebből a leány most már bizonyosan tudja, hogy igaz... Jaj, minden igaz!... Végre lenyugszanak. Aludni azonban egyikük sem tud. A széki biztos úr külön szobájába vonul. A leány az „oldalházba”. A pap az öregekkel hál. Az ágyban még elbeszélgetnek apjá- val, a cserepes alatt küszködő fáradt tűz gyenge világánál. Meghányják-vetik a nehéz sorsot. Még a szájuk is keserű a sok rossz hírtől. Akármelyik oldaláról nézzék, a baj nő mindenképen. Találgatják, próbálgatják, hogy mit kéne csinálni. - Legalább egyetlen biztató szót mondjon, édesapám! - kesereg a fiú. - Mit vársz tőlem ott, ahol még az Isten szolgájának az esze is megáll! - Legalább biztasson! Akármivel! Ha igazsággal, ha hazugsággal!... Végünk van, apám! Végünk! Az öreg nem felel. Félóra is eltelik. Fia már azt hiszi, hogy el is szunnyadt, mikor váratlanul mégis azt mondja: - Ha százszor igazad van, Péter, akkor sem hihetem! - Mit, édesapám? - Hogy igazad legyen valaha az életben!

- Bár igaza volna, édesapám!... Mit tud ez a tapasztalatlan, tanulatlan, egyszerű falusi vénember a nagyvilág dolgáról? Fáradt szemei csak a fölötte meghajló füstös gerendáig látnak. Nem bírja megállani, hogy keserű- ségében ki ne ábrándítsa. Nincs kiben, nincs miben bízni, édesapám! Pusztulásra vagyunk kár- hoztatva, akárhogy is erőlködik az a nehány tisztességes ember, aki még megmaradt becsületes székelynek. Nem csak Lázár István, a többi is egy kicsit áruló: az urak, a papok, maga a püspök is. Előmenetelért, haszonért, kitüntetésért, vagyonért, vagy félelemből... Ezekért törjem magamot? Inkább hazamegyek Szentlélekre csendesen misézgetni, prédikálgatni, mint a többiek. A lemondó, vigasztalan beszédre mérgesen böffentett oda fiának az öreg: - Aki nem hisz, az ne prédikáljon! - Miben hígyjek, apám? A csontos, immár a halál felé fordított arc felfénylik. - Abban, amiben eddig nem hittél!... Nem az emberben, mert az emberek esendők, változékonyak és gyengék, hanem a földben, hegyekben, völgyekben, a fölöttünk levő égboltban, mert az nem távozik el innen soha. A fák nem futnak el a helyükről hűtlenül és akármilyen változás legyen, mindig ugyanazok maradnak... Osztán a föld alatt is emberek vannak! Hogy halottak? Hát osztán? A halott ember olyan, mint az elvetett búzaszem. Újból kikél és megsokasodik... Ebből érthetsz, ha akarsz! A pap ámulva, megnémulva hallgatta. Nem odatérdelt, odaborult cserepes, fonnyadt kezére... válaszolt, csak lekelt az ágyból,

A vénasszonyról mind a ketten meg is feledkeztek. Ott feküdt szegényke sovány, aszott mellére szorított kézzel az ember mellett és moccanni sem mert az emberek beszédére. Azt se tudta, melyik gyermekéért reszkessen, fia beszédére ügyeljen-e, vagy bánatba hullott leánykája neszezését vigyázza. Mit csinálhat egyedül? szegényke a keskeny oldalházban

Hogy nem alszik, azt hallja. Eped, pusztul az árva egyedül és ő nem ugorhat fel, hogy hozzá fusson, szerető szívére ölelje. Fél ezektől a férfiaktól. Őket se hagyhatja magukra, hiszen veszedelmüket keresik. Csak ne volna olyan nyughatatlan természetű ez a Péter!... Kicsi korában is sokat szakasztotta az ő anyai szívét. Mikor Istennek szentelte, egészen megnyu- godott. Bízott abban, hogy a reverenda lehűti s a Boldogságos Szűzmáriával megoszthatja minden gondját, aggodalmát. Vajjon mire rendelte Isten, hogy ilyen veszedelmekbe ártja magát? Mert akármilyen sötét éjszaka van is, tisztán látja, hogy ezekből a dolgokból szörnyű nagy baj lesz és az ő fia az életével játszik. Mit tudjon csinálni? Hogyan kösse magához? Miként nyugtassa meg, hogy itthon maradjon? Hová rejtse a világ elől, hogy ne halljon, ne lásson semmit belőle?... Miért nem tud hallgatni az apja is, az a vén bolond! - Mennybéli Atyaisten, melyiket féltsem! Az álom se tudja meglopni, olyan éberen őrködik. A férfiak hajnaltájon végre elszenderednek, de a Boriska szenvedése annál inkább áthallik a vékony ajtón. - Mit csinálhat!... Még elemészti magát!... Mit vétett az én gyermekem, hogy így veri az Isten!

Semmiképpen sem nyughatik az aggodalomtól. Sovány, nehéz munkától csontra szívott testecskéje remeg a piros cserge alatt. Meg kell néznie, hogy mit csinál a leány! Fertály óráig még vár, hogy ura jól béaludjék, aztán óvatosan vigyázkodik és csendesen lekél az ágyból. Őszesre szennyezett, borzos hajjal, földig érő, vastag kender-ingben odalézeng a kamarácska ajtajához, de hirtelen minden ereje elhagyja, mert egyetlen feltörő, fojtott jajjal minden mozgás megszűnik odabenn és olyan szörnyű csend lesz, hogy a vénasszony fülei hangosan csengeni kezdenek tőle és elfulladt lélegzettel alig bírja kirebegni: - Jajistenem!... Énistenem!... Áldott szerencse, hogy a fia megszólal az ágyban. - Mit csinál, édesanyám? Megkönnyebbülten magához tér. Elpirul, hogy a fia így látja, ingben, dehát ekkora veszedelem idején nincs mit szégyenkezni. - Nem tudom! - hebegi. - Boriska!... Úgy félek! Tán el is esik, ha fia fel nem karolja a jéghideggé fázott testecskét és ölébe kapva le nem fekteti saját ágyába, nehogy apját felköltse. Az öreg emberen is látszik, hogy alszik ugyan, de a lelke álmában se nyugodt. Tömött, hosszú bajszaszálai nyugtalanul reszketnek lehelletétől. - Boriskát én megnézem! - nyugtatja meg anyját a pap. - Maga maradjon csak nyugodtan! Magára kapja a reverendát és óvatosan bekémlel a megnyitott ajtón. Jöhetett volna azonban akármilyen bátran, mert Boriska gyönyörű szépen felöltözve, behúnyt szemekkel feküdt az ágyon. Az álom nyomta-e el megkínzott, fáradt testét, vagy Isten könyörült meg rajta, azt hirtelenében nem tudta megállapítani... Mégis az Úr járhatott itt, mert olyan ijesztően fehér és nyugodt a lány, mintha Szentfelsége csókolta volna meg tiszta homlokát. Mégis édesanyjáért ijedett meg inkább a pap. Jaj, valahogy meg ne lássa! Megszakadna a szíve szegénynek, hiszen a lelkét így is mintha csak vékony pókhálócska kötné a testéhez, ami egyetlen sóhajtástól is elszakadhat. Mégis anyjához lépett vissza előbb a pap és akkora volt Isten hatalma rajta, hogy képes volt azt mondani az öreg szülőjenek: - Nyugodjék csak, édesanyám! Nincs semmi baj! Ne aggódjék! Vigyázok én! Nem hagyom magára Boriskát! - Jól teszed, lelkem! - mosolyodott el az öreg asszony. - Ne hadd szegényt!... Óh áldott, jó gyermekeim! - motyogja és alig mulik el aggodalma, öreg szemei elnehezednek, visszagyengül a színes bütüjü párnára, s álma néhány szárnylendítéssel utoléri öreg társáét... Minden földi érzést legyőzve lépik vissza az oldalházba a pap. Ránéz húgára. Mármár mindenbe belenyugvó, búcsúzó és áldó kereszttel akarja megjelölni testvérét: „Requiem aeternam dona ei, domine!” - amikor a leány keblei lassan megmozdulnak és előtör az élet első sóhajtása. A pap úgy érzi, mintha a szíve helyett nehéz aranyrög ereszkednék a fénylő magasságokból a tengerek mélységébe. Gondosan betakargatja a gyermekleányt, leül az ágy odrára és sokáig elportyázik elméje a dolgokon.

Mikor aztán a hajnal meghasad, csendesen hóna alá kapja öreg breviáriumát, hátra vonul a kertbe és felüti az aznapi matutinumot: „Iam lucis orto sidere Deum precemus supplices...” A vershez talál a világ is, mert keleten szépen hasadoznak az éj fekete deszkái, a tejszínű derengésben előbb a hegyek körvonalai bontakoznak ki, mintha az éjszaka rejtelmeiből lépnének elő hatalmasan, mellükre döndítve: „Itt vagyunk és itt maradunk, ha minden össze is omlik körülöttünk!...” Aztán lenéznek a lábukhoz tapadó kicsi falucskákra és gondba merülten füstölögni kezd a fejük... Másodiknak Boriska, a leány ébredt. Előbb megijedt önmagától. Nem tudta, ki takargatta be ilyen szeretettel. - Bizonyosan édesanyám volt! - gondolta melegen és még egyszer odaállott a szeptembervégi hűvösségtől homályos tükör elé, megnézte a jegyesétől kapott menyegzői ruhát, hűtlen szeretőjének ajándékát, aztán hideg ujjakkal oldozgatni kezdette, hogy becsomagolja és visszaküldje Lázár Istvánnak, akit úgy tudott szeretni és akit most is úgy szeret... Mit tudjon csinálni, ha már így rendelte Isten!... Valamennyire megnyugodott, vagy inkább eltompult, félelmesen üres és hideg lett belül is. Mintha az arca is megváltozott volna! Csak akkor borult el ismét, mikor összefogta és megcsókolgatta az ékes királyszín selyem övet, arannyas szoknyát, szederjeskövű nyakszorítót, s a fájin tarcolán-kestyűt. Pillanatig fájó, boldog érzés járta át. Milyen kár, hogy vissza kell küldenie!... Zöld Péter éppen azon gondolkodott a kertben, hogy mielőtt a falu felébredne, hazakocog a hiveihez Szentlélekre. Úgy sem tud ő ezen a világon segíteni. Legyen, ahogyan lesz! Ő megtette a magáét, de a Végzettel tovább nem bírkózhatik. Fájt az elhatározás, de minden reménysége kifogyott. Koporsóban van itt már minden és nincs más hátra, mint kikisérni a temetőbe!... Éppen a lovát nyergelte az udvaron, mikor lefutott hozzá Boriska, a húga. - Hová készül, Péter bácsi? - Elmegyek lelkem, mert dolgom van! Minek mutassa meg nehéz terhét ennek az ártatlan gyermeknek! Elég szegénynek a magáé! A leány elgondolkodik és egyszerre fényleni kezd. - Én magával megyek, Péter bácsi! - Miért jönnél velem, te kecskebéka? A leány a bátyjához símul és úgy súgja meg: - Segíteni akarok magának, hogy el ne vesszen Székelyfőd! - Mi bolondot beszélsz, te? - Hiába tagadja, - nyilnak szemrehányóra a gyerek nagy szemei, - mert úgyis hallottam, hogy mit beszéltek az éccaka édesapámmal!

- S osztán mért akarsz te nekem mindenképpen segíteni? Boriska megremeg: - Hogy... jóvá tegyem, amit... amit István ellene vétkezett! S még mondja valaki, hogy nincs Isten!

IX.
Egész Szeben kacagta a generális udvarhelyi futását. Még rigmust is csináltak róla, hogy: „Generál von Reterat retirat in Reterat!”... A sűrüvérű embert a dühtől, gyűlölettől ütötte meg a guta, de ezekkel a dölyfös magyar mágnásokkal nem tudott könnyen elbánni. Bruckenthal, a „kőarcú szász” azonban tudta, mit kell csinálni. - A magyart a magyarral kell elítéltetni! A főkormányszéknek kötelessége, hogy excellen- ciádnak elégtételt szolgáltasson. Tegyen javaslatot, hogy Udvarhelyt, a székely anyavárost fosszák meg az „első Szék” kiváltságaitól, a nemzet pecsétjének őrzési jogától, Bardócz széket át kell csatoltatni Háromszékhez és végül katonaságot ereszteni a nyakára, hogy mozdulni se tudjon! A tábornok kapva kapott a tanácson, de egész Erdély elámult, mikor a hirtelenében összehívott gyűlésen a magyar urak vétót mertek mondani a hatalmas úrnak. A váratlan, nem sejtett meglepetésre igaz, hogy jóidéig mozdulni se bírtak, csak nézték a tábornok haragtól összecsomósodott arcát főbeütötten, szinte megbűvölten, mert így tajtékozni a gyűlölettől még sohasem látta egyikük se. Valósággal hörögte a szót magából, mint a veszett kutya. A jegyző ijedtében kiejtette a tollat a kezéből s még a szászok se mertek lélegzeni. Elszorult torokkal nézett mindenki a másikra, hogy mi lesz, ki mer megfelelni, ki mer felállani a több mint ezer esztendős székely jogok védelmére, mert olyan aljas, utolsó ember egy se lehet köztük, hogy ezeket elárulja. Látják ők azt nyilván, hogy ez egész Erdély veszte volna. Most dől el, hogy azt tehet-e a generális ezzel a földdel, amit akar. Arcába kell annak köpni, aki ebben melléje áll! Az aggodalomtól, félelemtől görnyedeznek, mint a féreg és kiürül minden erő a testükből. Csak akkor szabadulnak meg némileg a lidércnyomástól, mikor Bethlen Miklós felemelkedik, de neki is fehéren lebeg a szája, mikor kimondja: - Törvénytelen és lehetetlen dolgot kíván Excellenciád! Nem járulok hozzá! A generális majdnem ráugrik az emelvényről, de a vészes varázs már megtört. Lázár János gróf, a püspök barátja, a híres tudós jogilag támadja meg az indítványt. - Ilyen előterjesztést Őfelségének nem tehetünk, mert a nemesi rend, kire néz a kiváltság, ebben nem vétkes és a szabad rend hibájáért nem szenvedhet! A népet sem lehet hibáztatni! Az urak nem akarnak hinni a fülüknek. A gőgös Lázár János gróf beszél így, aki azt sem tűri, hogy egy parasztnak az árnyéka ráessék? Haller és Teleki uraimék szintén ellenmondanak. Velük azonban a generális nem sokat törődik. Lázár gróf a titkos ellenfél, vele szeretne elbánni. Érzi, hogy az indítvánnyal túlment a határon, de annál inkább, törik-szakad, a térdei alá kell kényszerítenie a grófot. Már tudja is hogyan fogja lépre csalni. Úgy tesz, mintha előbbi indítványától eltekintett volna. - Ha a főkormányszéknek ez a véleménye, nem ragaszkodom hozzá, de azt még gróf Lázár tanácsos úrnak is el kell ismernie, hogy a vétkeseknek bűnhödniök kell! - veti rá a szemeit alattomos kígyónézéssel. - Ha vannak ilyenek, természetesen! - von vállat a gróf. - Abban az esetben is, ha nemesek az illetők, akikre „néz a kiváltság”, amint igen találóan Lázár úr megjegyezte?

- A törvény ilyen esetben sem tesz kivételt! - Akkor bátor vagyok előterjeszteni azoknak a nemeseknek névsorát a királybíróval az élükön, akik miatt Őfelsége akarata nem teljesülhetett! Akik okai és uszítói voltak a lázongásnak... Az illetők elfogatása és a rend megóvása érdekében ajánlom megfelelő számú katonaság küldését! Lázár Jánost meglepte a váratlan fordulat. Mielőtt azonban szólhatott volna, Teleki úr azt ajánlotta, hogy jobb volna katonaság küldése helyett újabb szigorú paranccsal rászorítani a széki tiszteket a föltétlen engedelmességre, az ellenszegülőket pedig elfogatásuk előtt a főkor- mányszék elé idéztetni, mert így írja elő a törvény. Bethlen Miklós szintén aggódott a katonaság küldése miatt. - Mi lesz, ha a katonaságnak bántódása esik attól az elkeseredett néptől? A generális dühösen felpattant. - Ha a legkisebb lárma is lesz, mind agyonlövöldöztetem őket!... Jobb, hogy egyetlen jobbágya se legyen a királynénak, mint efféle keménynyakú, engedetlen, lázadófajta! Ha pedig a kato- naság nem volna elégséges, újabb csapatokat küldök és önmagam megyek kommandérozni! Tudomásul vehetik az urak! - Ez a katona szava volt, - komorodott el Bethlen Miklós, - a főhadparancsnokkal pedig mi nem vitatkozhatunk! Így történt, hogy még aznap elindult két kompánia vasas német és egy battalion gyalognémet. Három nap mulva az ágyúk végigdübörögtek Udvarhely utcáin, de hiába kényszergette a népet Fröhlich báró a főstrázsamester, egyetlen ember se akadt, ki a fegyvert felvette volna!... Aggodalom szállotta meg egész Erdélyt a nevezetes gyűlés után, mert jól jegyezte meg Bruckenthal úr, a kancellár, hogy ezekután vagy a generális pusztul, vagy a székelyek! Ettől a perctől kezdve élet-halálra megy a küzdelem. A tapasztalatlanabbak bizakodtak, hogy végre Bécs leteszi Erdély szekeréről ezt a durva zsoldost, de a kormányszéki uraknak a kedve erőst megszűkült. Gróf Lázár mindjárt átszaladt Fehérvárra püspök barátjához, a többiek pedig aggódva vakarták a tarkójukat és félországért nem adták volna, ha tudják, mit csinál ezek után a generális. Lázár István volt az egyetlen, aki megtudta, de neki is majdnem az életébe került. Gyenge sora volt különben a szerencsétlennek, mióta visszajött Udvarhelyről. Társai kerülték, megvetették, bizalmatlanok voltak hozzá, még legédesebb barátja, Baló Anti is, aki szemibe mondta, hogy: „Édesapád megfordul a sirjában, ha megtudja, hogy székely létedre mire vetemedtél!” - Majdnem ökölre mentek a kancellárián, ahol a szóváltás történt, de alig vágta oda a barátjának Lázár István, hogy: - „Hazudsz!” - hát jön is a generális komornyikja, hogy a tábornok úr hivatja a fogalmazó urat. Erre nem volt mit mondani. Ment, mint a megvert kutya. - Szépen összeszoktatok Udvarhelyen! - sértette vérig Baló Anti. Le kellett nyelnie, mert a látszat ellene van, de eljön az idő, mikor térden csúszva fog bocsánatot kérni tőle minden magyar!... Egyelőre azonban amiatt aggódott, hogy miért hívatja a generális. Maga se akarta elhinni, mikor a pennát a kezébe nyomta: - Írja!

Lázár István írta. „Császári Felség!” - Mi lesz ebből, Úristen! A tábornok diktálta: „Az erdélyi főkormányszék alázatos kötelességének tudja, hogy Felségednek a határőr- katonaság szervezési munkálatainak előhaladásáról hódolattal megtegye előterjesztését...” - Hogy mer ez az ember a főkormányszék nevében beszélni! - nézett fel Lázár István szédülten, de a tábornok szemrebbenés nélkül iratta meg vele, hogy Csíkban, ahol a Szék tisztjei támo- gatták a bizottságot, a nép önként és örömmel vállalta a fegyvert. Háromszéken és különösen Udvarhelyen azonban maguknak a széki tiszteknek ellenállása hiusította meg a királyné akaratának teljesülését, akik titkos és tiltott gyűléseken valóságos rebelliót idéztek elő, úgy, hogy a nép fékentartására nagyszámú katonai erők küldése vált szükségessé. Amilyen dicsérettel emeli ki br. Bornemisza Pál, csíki főkirálybíró buzgóságát, éppen olyan rosszallással kell szólania gr. Mikes Antal háromszéki és Daniel báró udvarhelyi királybírók lanyhaságáról és kétszínűségéről. A beindítandó vizsgálatnak kötelessége kinyomozni a nép felbujtóit és mindenekre való tekintet nélkül a megérdemelt büntetésben részesíteni a bűnösöket, mert Őfelségének szolgálata és a Birodalom érdeke kárt nem szenvedhet, különösen most, mikor Moldva felől mintegy negyvenezer tatár beütése fenyeget... Lázár István szédülő zavarában, felháborodásában csak az ajtón kívül vette észre, hogy a lúdtollat is magával hozta. Káromkodva csapta a falhoz. Maga se tudta első pillanatban, a tábornok világháborító, gaz hazudozásaira, hidegvérű szemtelenségére haragudjék-e inkább, mellyel a királynét ilyen nyilvánvaló csalással félrevezeti; vagy önmagára, hogy ezt az aljas, ártalmas, hitszegő iratot leírta, hogy ebben a vad, tehetetlen igézetben részese lett a nyomorult felség- és népárulásnak. Igazuk van, akik megvetik! Ezek után többé a nép arcába se nézhet. Még a testétől is eltartotta a kezét, annyira undorodott önmagától. - De miért iratta éppen velem? - jutott hirtelen az eszébe. - Nem fél, hogy nyomorult hitszegését világgá kiáltom, félreverem a harangokat? Vagy talán azt akarja?... Hogy a magyar urak tőlem tudják meg, mit tervez, hogy a főkormányszéket semmibe veszi és akaratát tüzön- vizen át érvényesíti?... Avagy ő is annyira utolsó senkinek gondol, akitől nem kell tartania, akinek a szemeláttára és segítségével teheti tönkre a székelységet és annyi sok tisztességes, derék magyar embert?... Neve sincs, nyomorult, rühös kutya lettem, aki már ugatni se tud?... No megállj, az anyád!... Azon forró fejjel futott egyenesen Cserei Elekhez. Benne volt a legtöbb bizalma. Szomszédok is otthon Csíkban és itt is második apja volt. Reá bizonyosan számíthat. Hidegfejű, fortélyos ember, in politicis, tudja, mit kell csinálni. Alig várta, hogy ajtót nyisson előtte, de a legénye azzal dugta oda a képit a kapurácshoz, hogy: - „Azt üzente a naccságos úr, hogyha Lázár István fogalmazó úr keresi, hát akkor nincs itthon!” Ha meg nem fogózik az ajtókilincsben, tán el is esik. - Hát így vagyunk?... Úgy szédelgett a szállására, mint a részeg. Már nem dühöngött, nem méltatlankodott. Szíve minden lépésre hidegebb lett.

- Kiközösítettek magukból. Itt is, otthon is... Így is jó! Ott haladt el a kancellárék háza előtt. Az asszony éppen az ablakban volt. Az asszony, ki mindennek az oka!... Hiába nem akarta, mégis elforrósodott a teste. Az asszony vonta magához, mint a holdkórost a hold. Már ismerték egymást. Legalább felköszön neki. Úgy sincs már senkije a világon, ki legalább jószemmel nézzen rá. - Maka az, medfebots? - bólintott le az asszony. Csíki medvebocsnak dédelgették a barátai a kancellárián, amikor még szerették. Innen tudta az asszony. Letört lelke sötétségén áttört pillanatra a fény. Megérezte az asszony hangjából, hogy most... most lehetne! Sohasem szólt így hozzá, ilyen melegen, különösen, ilyen gyógyító kedvesen! Hálásan emelte feléje arcát, de ekkor a nehéz, bénító varázs hirtelen megtört és a fiú megtántorodott. Az ablakból nem az az asszony nézett le, kit eddig ismert, hanem egy hideg, idegen, másfajú, fehérviasz szász nő, akinek hozzá semmi köze. Szép, de kijózanító, mintha érzés, vér, élet nélkül ravatalon feküdnék, vagy egy más világ ablakán dugná ki kiváncsian a fejét, hogy múló hangulatát kielégítse, s aztán visszazárkózzék a maga világába. Az a pár szó, amit kegyesen leejtett hozzá, szeszély csupán és lehet, hogy holnap már észre se veszi, meg se ismeri. Most is, ki tudja, hol jár az esze? Még csak feléje se bólint, mikor visszahúzódik az ablaktól és csak azután lép vissza, hogy egyetlen kiintéssel elküldje. - Hja igaz! El is feledkeztem magáról! Jó napot! Hát így végződött. A szerencsétlen fiú keserüen felkacag. - Hogy én milyen átkozott bolond voltam! Hol volt az eszem! Szégyenli magát és ahogy most kiábrándult, hideg fővel visszagondol a történtekre, cseppet sem csodálkozik, hogy barátai, mindenki félreértette, Udvarhelyen is bizalmatlanok voltak hozzá és még az édes bátyja is árulónak tartotta. Kicsit ugyan még fájt, hogy így történt az asszonnyal, de már kezdett egyenesedni benne az élet. Kiábrándult, magát-utáló, nehéz érzéssel, fáradtan haladt tovább. Azon járatta az eszét, hogy hazamegy gazdálkodni a kicsi földjére és itt hagyja ezt a piszokba keveredett, szívig rothadt, hazug, haszonleső, gyáva, aljas világot. Otthon idáig tán már le is esett az első hó az összedugott fejű hegyekre, s az ősi, vén ház éjjel-nappal csendesen figyel, hogy nem hallja-e már a lova csengettyüjét. Az életen a kutyájuk is mintha sejtene valamit, sokszor beleorront a levegőbe, s a bébirós jobbágya, az öreg Emri Jováki, aki kölyök kora óta a térdin nevelte, kiszöknék a bőréből örömében, ha látná belépni a kapun... Osztán megházasodik. Nem hiszi, hogy Boriska meg ne bocsásson. Boriska, az ártatlan, tiszta fenyőbojtocska, piroslábú madárka, szemérmes templomi leányszent!... Hogy is feledkezhetett meg pillanatig is róla!... Nem tesz semmit. Csak otthon legyen! Megistálja, megkérleli szépen, kibékülnek s hátuk mögé teszik a sok rosszat. Csak egyszer otthon legyen Csíkban!... Alig ért haza, mohó, édes szomjúsággal mindjárt pakolni kezdett. Türelmetlenül hányta fel a szállását, dobálta egymásra a díszmentét, kurtatorkú csizmát, sok haszontalan legényholmit. Olyan zajt ütött, hogy a szállásadónője ijedten csapta össze a kezét: - Aber was machen Sie, Herr Lácár! - Megyek haza, Frau Kirsch! Itt hagyom magukat mindenestől! - Mein Norbert! - ámult a vén szászné, aki „Mein Gott” helyett mindig az ura nevét mondta. - Itt akar hagyni?

- Ha csak velem nem jön Csíkba! - Gott behüt! - ijedt meg a hervadt Frau Kirsch. - Tsik! - próbálta kimondani a nevet és a homlokára ütött: - Beinah’ hab vergessen! Valamit küldtek magának Tsikból! Még a reggel állított be vele egy furcsa ember. Mindjárt hozta is. Lázár István rosszat sejtve, ismerte meg a címzést. - Boriska küldi!... Mit küldhet nekem Boriska? Kapkodva bontotta ki és elképedve látta, hogy mindenféle színes női holmi fordul ki a pakkból: arannyas szoknya, királyszín selyem öv, szederjeskövű nyakszorító s keskeny tarcolán-kestyű. - Mi ez? - bámulta elváltozva, s a szász asszony is meregette a szemeit. A magyarázat is ott volt. Idétlen, gyermekes betűkkel rótt levélke: „...Amilyen boldog voltam, amikor elküldted a mennyegzői ruhát, most éppen olyan, boldogtalan vagyok! Hát ha így van, Isten áldjon meg, István!... Én nem tudom elhinni, amit mindenki beszél, de ha igaz, amit Emri bátyod is mond, hogy elárultad és megtagadtad a te szülőföldedet, akkor sohase jere vissza! Legalább hóttunkban ne háborgass!...” Már nem hallotta Lázár István, mikor Frau Kirsch felsikoltott. * Szerencséje ennek a szerencsétlen fiúnak, hogy a Zágoni Gábor medikus-doktor keze alá került, kinek a tudományát még a bécsi professzorok is megcsudálták, s igen szép testimó- niumot adtak róla. Ha ő eret nem vág rajta idejében, most Földváron árulná a deszkát a nyavalyás. Így is három szalmazsák elrothad alatta, míg talpra áll, ha igaz, amit a doktor jósol. Tán jobb is lett volna, ha örökre felakad a szeme, mert az sincs, aki egy pohár vizet adjon neki, ha Baló Antinak meg nem jön az esze, s éccakákon át nem dajkálja. A Lázár István nyomorúsága hírére másnap Cserei uram is eljött. Igaz, hogy először vállat vont: „Ott dögöljön meg, ahol van”, - de ha kedvetlenül is, mégis bedugta az orrát. - Mi fene bajotok van? - Nekem semmi, - csóválta a fejét Baló Anti, - de ez a Pista az éjjel lázában olyan dolgokat mondott, hogy ha meghallaná a generális, a legmagasabb akasztófára húzatná. Szerencsére nem hallotta senki rajtam kívül, s ez a szászné nem tud magyarul. - Szász nő száz nő, ne higyj neki! - komolyodott el a hírre Cserei úr. - S miket beszélt? Kérdezni se kellett kétszer, megmondta Lázár István imetten is. Az ábrázata még szürkébbre változott, mikor meglátta Cserei Eleket és kisérteties vergődésében szinte kétakkorára nőtt az ágyban, de annyira fáradt volt, hogy alig szakadt ki a suttogás belőle. - Mégis... mégis eljött, Elek bácsi? - Téged mi a tűz langja löle? Csak a kezefejit mozdította Lázár István, hogy most nem az a fontos, hanem ide hallgassanak. Azzal elmondott töviről-hegyire mindent. A végén olyan feketének, betegnek és lázasnak látszott Cserei uram is, Baló Anti is, hogy bátran odafeküdhettek volna a társuk mellé. Az ő arcuk is behorpadt és szemük besüllyedt karikás gödrébe.

- Súlyos, nagy dolgok bizony ezek!... Veszedelmes dolgok! - fogta a fejegombját a tapasztalt Cserei Elek. - Most osztán mi lesz? - bátorkodott Baló Anti is. - A főkormányszék még sem hagyhatja annyiban ezt az égbekiáltó törvénytelen gazságot! - A főkormányszék! - kacagott fel keserűen Cserei Elek. - Hát a királyné? - háborodott fel a legény. - Sohase tudja meg az igazságot? - Írd meg te neki, s akkor megtudja! - tréfálkozott Cserei Elek. Erre a szamár beszédre egyebet nem is mondhatott, de Baló Anti mégis megszeppent. - Één?... No még az kéne!... Félesztendeje sincs, hogy registratornak kinevezték nyolcszáz forint fizetéssel a generális ajánlatára, s egy-két esztendő, titkár lesz belőle, ha élünk. Úgy vissza- rántotta a szót, mint a csiga a szarvát. Nyolcszáz forint nagy pénz s az a kicsi birtok, ami rájuk néz, a bátyjának se elég. Túrhatná hóttig... Nó, még az kéne, hogy ő írjon a királynénak! Tudja az Isten, hogy mikor kell segíteni az emberen. Mielőtt elszólhatta Lázár István újra vivódni kezdett önmagával, s mindakettőjüknek szökniök, hogy visszatartsák az ágyban. Szederjesen felfúvódott az felpúposodva vonaglott a recsegő ágyon, s a másvilágot látó véres forrósággal együtt fújta ki magából a szót. volna magát, neki kellett arca, melle szemekkel a

- Nem igaz, hogy Boriska haragszik reám!... Vigyétek vissza neki a mennyegzői ruhát!... Azt a levelet nem ő írta!... Hol a gúnyám?... Haza megyek!... Haza!... Jaj, édesanyám!... - Bizony az volna a legjobb, ha haza menne! - sajnálta Baló Anti. - Az! - ingatta megrendülten a fejét Cserei uram is. - Még ma írok a bátyjának! - Biz azt jól teszi, Elek bátyám!... - Ha igyekszik, jó lóval négy-öt nap alatt hazaérnek! Még ma elküldöm a levelet! - Biza jó lesz, Elek bátyám! Arról azonban, amit Lázár István elmondott nekik, nem mertek beszélni. -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -A nehéz rohamok elmultak ugyan, de a felcser mégis be akarta vitetni Lázár Istvánt az ispotályba. Cserei uram, s Baló Anti, akik meg voltak neszülve, hogy a fiú lázálmaiban idegenek előtt elszólja magát, alig tudták lebeszélni. Akárhogy is rejtegették azonban, honnan-honnan nem, mégis kipattant, hogy milyen jelentést küldött a generális a királynénak a főkormányszék nevében. Itt suttogták, ott is tudták a nagy újságot. A hír a tanácsosok fülébe is eljutott, de egymás közt se merték említeni, mintha nem tudnának róla. Nagy volt az izgalom, hiszen mindenki más tömlöcben rothadna el, ha ilyent merészelne. Még a szászok is fa-arccal jártak. Egyik nap aztán felvirrasztotta az Isten a napju- kat. Megjött a királyné válasza. Ha keresztfia lett volna a generális, akkor se írhatott volna melegebben. Megdicsérte eddigi hűségéért, és további jóakaratáról, kegyelméről biztosította. Az ördög nem kapott akkora helyet rajta, hol megvethesse a lábait. Sültbolond lett volna a tábornok, ha ki nem használja a

helyzetet a maga javára. Az urak beszívott orral aláza- toskodtak körülötte. Mindjárt el is határozta, hogy hirtelen rámegy a románokra és székelyekre

s egy csapásra végez velük. Személyesen megy Besztercére és Csíkba, ahonnan jó híreket kapott. Carato, az alezredes és bizalmas embere, Sikó, a szentmiklósi esperes is azt írták, hogy akármelyik pillanatban fel lehet esketni a népet. Kellett ez az eredmény az udvarhelyi kudarc után. Október végére tervezte az utazást. Lázár István, mikor Baló Anti megvitte neki az újságot, elkomorodott. Csík nem lehet alábbvaló Udvarhelynél. - Te hiszed, Anti? - Majd elválik! - Csak egyszer otthon legyek! - bizakodott Lázár István. - Majd eljárom én Gyergyóban is a generális útját!... Bátyámtól még mindig nem jött meg a válasz? Ez az, amitől félt Baló Anti. Hogy egyszer megkérdezi, hogy egyszer mégis meg kell mondani, hiszen olyan régóta a zsebiben hányódott a Lázár Imre levele, hogy már fakult meg rajta az írás. Nincs miért tovább hazudozni. Jobb lesz, ha megtudja. Elég erős már hozzá. - Szamár ember az a te bátyád! - Az ugyanbiza mért? - Azt írja, hogy tőle ugyan haza mehetsz, de ő is ott lesz a fészivel a kapuban!... Okosabb embernek hittem! Lázár István maga elé döbbent a hírre. Nem szólt ugyan semmit, de mélyet, nagyon mélyet sóhajtott.

X.
Egész Gyergyót felhajtották, hogy a Beszterce felől érkező generális kezébe letegye az eskűt. A főkirálybíró a széki tisztekkel napok óta izzadott, hogy összeterelje a népet a szentmiklósi mezőre. A legtöbb faluban így is fegyverrel kellett kényszergetniök a katonáknak a férfiakat, hogy hazulról kimozduljanak. Morogtak, kénytelenkedtek, mint a medve a hajtásban, mikor úgy tesz, mintha a farát nézné, de egyszer csak az ember torkának szökik. Ha sokat szemetezik Gyergyóban a generális, még ő is megjárhatja, mert furcsa, külön világ ez a Gyergyó. Nem tartozik sehová, csak önmagához. Zárt, elkülönített föld. Hegye, völgye, vize, levegője, fája, embere, minden más, mint egyebütt. Maga a nap is nehezen hágja meg ezeket a havasokat. Legyengül, mire a tetejükre ér. A fénye is elváltozik. Furcsa, titkos, homályos és álomhozó. Nem való minden bolondnak ez a világ. Itt kell születnie az embernek, hogy kibírja. Megesik, hogy az idegen mászik, csak mászik felfelé a hegy oldalán s egyszerre csak hanyatt esik, mint a halott. Az örmények is feketébbek itt, mint más tisztességes helyen. Csak ezek az izmos, törpe, faölelő hecboc-emberek bírják itt az életet, kiknek az egészségtől olyan barnapiros a képe, hogy még a nyújtópadon se halványodik el. Nincs itt semmi sietség, csak zord nyugalom és erő. Gyergyóban még a medve is két héttel tovább alszik, mint teszem azt Csíkban. - Pedig ez még a szelid Gyergyó! - magyarázta a tábornoknak Jósika kapitány, ki egy havasismerő atyafival elébe lovagolt a prundi plájokig, hogy rövid úton kalauzolja be Szentmiklósra. Az egyik fennsíkon megállottak, hogy a generálisnak a berszánoktól fürtös bundát kérjenek. - Minek az? - csodálkozott a tábornok. Jósika előre mutatott a távolba vesző gerincvonulatokra. - Az a fehérség rajtuk már hó! Ezeken a hegyeken próbálja ki Isten a telet!... Hátunk mögött még süt a nap, de ott már hull a dér. Harapni lehet a szürke, nedves, hideg ködöt, ami átjár csontot, velőt... Én Excellenciád engedelmével előre lovagolnék, hogy jelentsem érkezését és tartsam a népet. Reggel óta ott fázódnak szegények a nyílt mezőn. Ez az ember ismeri az útakat! - Ne siessen az emberek miatt! - marasztalta a tábornok. - Legalább puhulnak a szitáló, fagyos esőben! Jólesett, hogy emberek szenvednek miatta. Látszott rajta. A rossz, felvágott, vörös agyagúton nem győzte siettetni a lőcsös szekeret, hogy minél előbb fenn lehessen a nyúlós, nehéz felhőkbe burkolt havasormokon. Az ő vad, kegyetlen és aljas indulatoktól eldurvított katonaszívének való világ ez. - Úgy érzem magam, mintha isten-vadászaton volnék! - káromkodott oda Jósika Imrének, aki beleborzongott a szája-párájával együtt kicsapó kéjbe, pedig őt se angyal-tollból szőtték. Mikor felértek a kietlen havas-régióba, nyujtózva tárult szét egész teste. - Ha most itt volna Sophi! - gondolt a kancellárnéra. Ilyen helyen minden férfit elfog a vágy az asszony után és valami névtelen, ősemberi titkok zaklatják meg. A vér megsűrűsödik, az erő korlátlanul felszabadul és a képzelet izgat. A visszafojtott, lappangó másik énjét, az ősembert ismeri fel magában itt a férfi és olyan nő után vágyik, akivel bírkózni, marakodni kell. Nem való ilyen helyre törékeny, didergő városi fehér- nép, akiben maroknyi vér sincs!... Az... az a román leány volna most jó, akit tegnap aprítottak

darabokra Naszód körül a katonák, mert öreg apja védelmében fejszével ütött le egy katonatisztet. Az kéne ide!... Az!... A sarjú-ülés forró lett alatta, s ingerülten sürgette a szekerest, aki megvetően morogta vissza: - Hászen tőlem futhatunk, ha valamelyik szakadékba bé akar dőlni! A szőrös, kicsi hegyi lovacskák így is kitettek magukért. Órákkal előzték meg a parádés hátasokon csetledező kiséretet. Még a szívök is vizes volt a tiszteknek, mire, - tova délután öt óra felé - bevergődtek Szentmiklósra, hogy az a görbefarkú ördög seperte volna mind a pokolba, ahány székely van a világon!... Sikó esperes úr alig tudta meleg borral, mivel helyre- hozni őket. Utána azonban olyanok lettek a gazdájukkal együtt, mint a felmelegített kigyók. A főkirálybíró jelentette, hogy rendben van minden, a nép a mezőn várja érkezését. - Akkor indulunk! - vetett egy sötét pillantást a széki tisztekre, akik Fekete Túrival élükön a szakállukba rejtették a véleményüket. A vak is láthatta rajtok, hogy csak kénytelenségből vannak itt. - Milyen a nép hangulata? - fordult a tábornok a mellette ülő főkirálybíróhoz. - Nagyon jó! Vannak ugyan egyesek, kik zúgolódnak, de a többség engedelmes! No, ez egyszer a főkirálybíró is eltalálta szarva közt a tőgyit, ahogy erre felénk mondják, mert alig értek ki a városka szélére, már hömpölygött is befelé dühös morajlással az emberfolyam. Az urak a katonaság láttára azonban megállottak és elhallgattak. A sorból kilépett egy szépszál ember, Ambrus Ferenc szárhegyi lófő a társával, Bartalis Mátyással és megnyugtatta a tábornokot, hogy ne tartson semmitől és ketten helyre parancsolták a népet. Falvak szerint külön bokrokba állottak. Elől a remeteiek, mellettük az alfalviak, ditróiak, újfalviak, szár- hegyiek, kilyénfalviak és farkasszemet néztek az urakkal. A generális, kurta, katonás beszédet tartott, hogy annál ünnepélyesebbé tegye az eskűtételt és intett Sikó esperesnek, hogy szedheti magára a templomi gúnyát, de még a fejébe se nyomta tisztességesen a pirosbojtos birétumot, Ambrus Ferenc intett az ujjával, hogy egyet se erőltesse magát és ő kurtán, de szilárdan annyit mondott a generálisnak, hogy: - Ne űzzék az eszüket a szent dolgokkal, mert úgysem esküszünk! Nem! Az Istennek sem! A főkirálybírót szinte megütötte a guta az ijedtségtől és a tábornok nevében alig bírta kihebegni. - Miért nem esküsznek? Ambrus Ferenc szerette az egyenes beszédet. - Azért, mert minket akaratunk ellenére írtak össze a katonaságra és erőszakkal kényszerítették ránk a fegyvert. Addig nem esküszünk, amíg meg nem mutatják Őfelsége írását, ami minket a katonaságra kötelez!... De ilyen írás nincs! - És ha megmutatjuk? - Akkor sem esküszünk, míg a felséges Asszon saját kezevonásával nem biztosít, hogy saját tisztjeink alatt szolgálhatunk s a hazából ki nem visznek! Buccow, ki eddig tűrtőztette magát, dühös lett. - Miféle hazából?

Megbotránkozva néztek rá a székelyek, hogy ekkora úr létére még ezt se tudja. - Hát Gyergyóból!... Nem volt mit tenni. Másnap reggelre a székházhoz rendelték a népet és dolgukvégezetlen visszamentek a szállásukra. -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -Azon este a tábornok Sikó esperessel tanácskozott, hogy az adott helyzetben mit kellene tenniök. - Ön ismeri a népet és... a királyné hálás szokott lenni azokhoz, akik hűségesek hozzá! - Testestől-lelkestől az öné vagyok, kegyelmes uram! - olvadozott az esperes, de azért csak suttogás-hosszról merte ajánlani, hogy valamiképpen a két követet, a nép két megbizottját kellene levenni a lábáról, s akkor nyert pörük volna. A generális elhitte, hiszen így volt Udvarhelyen is. Hátha itt több szerencséje lesz. - Minden erőmből segítségére leszek Excellenciádnak! - ígérte az esperes. Hogyne! Ezüst a pásztorbot és kényelmes a kanonoki stallum. Így történt, hogy a másnapra a székházhoz parancsolt hajnalban felverte a tábornokot, aki jókedvűen, pihenten ébredt. nép két vezetőjével már

Az idő is javult valamennyire. Az eső elállott, de a hegyekről leszállott köd az utcán, a házak közt gomolygott. Valószínűtlenül nagyok lettek benne az emberek, kik türelmesen várták, hogy merre dől el a sorsuk. A generális órákig megváratta a két követet, de látszólag barátságosan ugrott fel, mikor végre beléphettek hozzá és úgy fogott kezet velük, mintha legalább húsz esztendeje nem látták volna egymást. Csakhogy egészségükre nem kívánta az éccakai nyugodalmat. - Ügyelj, Mátyás! - döfte meg titokban a társát a tapasztaltabb Ambrus Ferenc, mert a megkönnyebbült arcáról látta, hogy barátkozni akar a generálissal. A figyelmeztetésre Mátyás bá is kidüllesztette a mellét. - Kezdhessük, uram! Márhogy a tárgyalást el lehetne kezdeni, mert a nép künn türelmetlen. Valamit odasúgdosott Sikó esperes a tábornoknak, mert ez egyszerre székkel kezdte kínálni, s csak éppen azt nem mondta, hogy: „Ne vigyék el az álmunkot!...” Ha nem lesz az a csúf morva-orra, s ha magyarul beszél, még azt lehetett volna hinni, hogy székely az ebadta. Jól kitaníthatta azonban az esperes úr, mert ma tudta, mi a becsület. Nem úgy, mint tegnap. Kikérdezte rendre mindakettőjüket, hogy hova valók, van-e családjuk, mekkorák a gyermekek, van-e élhetős birtokuk, s olyan őszinte aggodalommal keveselte a jövedelmet, mintha ő ennék napjában csak egyszer meleg ételt, s az ő torkát rágná a havason a csípős csíki túró. - Emmá ember a talpán! - kezdte szeretni a jólelkű Mátyás bá, hogy a szívességét legalább ennyivel viszonozza s már a száján volt, hogy: „Ha arra jár, hát ne kerülje el a mi szegény házunk táját!”; de nem volt ideje rá, mert a kegyelmes tábornok úr, - akinek pedig odafenn Bécsben akkor is üres a széke a királyné mellett, mikor maga itt van, - éppen azon kezdett töprengeni, hogy ezen a nehéz állapotjukon valahogy segíteni kéne.

- Jól mondja! - buggyant ki önkéntelen Mátyás bából, de még akkor akadt fel a szeme igazából, mikor ez a nagy úr, ki egész Erdélyország parancsolója, azt találta mondani, hogy „ha kendtek is úgy akarják, én szívesen segítek!...” Volna is módja hozzá s az ára se túlságos! De már erre kicsit meghökkent Mátyás bá is, de a tábornok olyan édesen vert, mint a haris a vetésben: - Mindössze annyi lesz a dolguk, hogy kilépnek velem ide a székház eleibe s a nép előtt leteszik az esküt! - Le a sújt! - szökött fel a két székely a festett székből. Hogy félreértés ne legyen, Ambrus Ferenc még azt is hozzá tette: - Ameddig a székelység kivánságait nem teljesítik, addig nem! - No és ezért sem? - borított ki egy zacskó aranyat az asztalra a generális. - Most már sehogysem! A generális tovább nem bírta az alakoskodást. Másodszor történt meg, hogy a székelyek a szeme közé vágták a mocskos júdáspénzét. Úgy rontott rá a két árvára, mint a farkas. - Akkor én magukat felakasztatom! Csak fittyentett egyet a szája szélén Ambrus Ferenc. - Nem sokat veszít Gyergyó, ha a tábornok úr minket felakasztat! - Nicht bellen, Hund! - bődült fel a generális, és kiordított a katonák után. - Verjétek vasra mindakettőt! A katonák pillanat alatt engedelmeskedtek. A főkirálybíró odaugrott, de elkésett. Erre felfogott kézzel kérte a tábornokot: - Ne tegye, kegyelmes uram! Istenre kérem! Nagyon nagy baj lesz ebből! - Ki velük! - üvöltött Buccow. Ambrus Ferenc a rajta csüngő katonák közt megállott, mint a cövek. Éppen csak addig, amíg panaszosan végignézte a főkirálybírót és rosszalólag megingatta a fejét: - Látja, látja, mit csinált királybíró uram!... Bornemisza Pál olyan lett, mint a fal. -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -Pillanat alatt elterjedt a nép közt, hogy mi történt a két követtel. A gyergyóiak nem sokat teketóriáztak, hanem azonnal fejszére, fegyverre kaptak és nekisűrüdtek a kapunak, hiába záratta le hirtelenében Sikó esperes két vaspánttal is. El se vette róla a katona a kezét, már zuhogtak az ütések a kemény, cserefa-deckákra és három helyt is beroppant a kerítés a tömeg nyomásától, amely úgy nekilendült a székháznak, hogy megingott tőle még az épület is. Sűrű káromkodások füstöltek elő a szájakból, fékevesztettségében elsodort mindent maga előtt a nép, s ha tehetetlenné nem torlódnak, a folyosó szűk torkában egymásra hullva, az erős külső rohamtól, hát biza-biza élve senki meg nem marad az urak közül. Valamit az is segített, hogy az utolsó percben Fekete Túri lekapta a falról az embernagyságú feszületet s annak a hóna alól kezdte instálni a népet. A veszedelem azonban csak akkor szűnt meg, mikor a királybíró Istenben boldogult drága édesanyja emlékére megesküdött, hogy mindjárt szabadon bocsátja a követeket. Erre aztán adtak neki fertály órát.

A megrémült generális is jónak látta nem ellenkezni s előhozatta a két embert. - Sietni, sietni! - sürgette a katonákat, kik nehezen tudták kinyitni a foglyok kezén a béklyót. Mikor aztán leestek a láncok, a szelíd, csendesvérű Mátyás bá megnézte előbb a bilincseket, aztán rácsudálkozott az izgatott generálisra, s bárányszelíden, „alaposan, megmondta a véleményét”: - No mü jól megjárók magával!... Ki gondolta volna róla, mikor olyan igazi szépen szólott az emberrel! No várj német, amíg én még egyszer hiszek neked az életben!... Mikor a két fogoly az udvaron megjelent, a nép diadalmasan felzúgott és egész nap, egész éccaka olyan volt a város, mint a felbolygatott méhkas. Éppen ávemáriára harangoztak, mikor Sikó esperes úr a setétkedvű, elkeseredett generális elé vezetett harminc, pénzen megvett, nyomorult, tekergő, rongyos, útonálló, szemét embert és kenetes mosollyal jelentette: - Ezek a jóemberek le akarják tenni az eskűt, kegyelmes uram! Még a generális is undorodva fordult el tőlük. Sikó esperes úr azonban sürgösen szedte magára a templomi ruhákat, hogy bevegye az eskűt. Hiába! Ezüst a pásztorbot és kényelmes a kanonoki stallum. Ez a harminc ember lett a határőrség magva.

XI.
Azzal biztatták a generálist, hogy Csíkban több lesz az eredmény. Kudarccal semmiképpen sem mehetett vissza Szebenbe. Baj volt azonban az elutazással. Ha az örmények meg nem könyörülnek rajta, s saját személye szerint való kérésére nem adnak két vén, zabozatlan, horpadt liku kabalát, ki se tudott volna mozdulni Szentmiklósról. Így is alig birták becipelni Szentdomonkosra, ahol Lukács János a pap, a maga kényes csikóit, kocsiját adta alája. Csuda lesz, ha ezért valaki tisztességes ember el nem vágja a lovai inát. A parancsra, erőltetésre Alcsík, Felcsík népe seregestől tódult a szeredai vár alá. Még a havasalji községek is eljöttek: Szentgyörgy, Újfalu, Menaság, Kotormán, a tizesekre szotyogtatott Mindszent, fel Gyimesig, le Kászonig. A keserűség, bosszú, elszabadult indulatok fűtötték a népet és a virradásban vörös köd derengett a tömegek feje fölött, mintha a testükből sütne elő. Az urak érezték, hogy a valóságos halál simít végig a hátgerincükön, mikor átvergődtek az ellenségesen, fenyegetően morajló tömeg közt. A főkirálybíró a generális mellett olyan sárga és merev volt, mintha ültében halt volna meg és most a temetőbe vinnék. A széki főtisztek: Boros Ferenc, a felcsíki, a vén, beteges Szabó Ferenc, az alcsíki, s Blási a kászoni alkirálybírák őszültek meg az aggodalomtól és szégyentől, hogy a nép ilyen cudar ügy szolgálatában látja őket. Fel se mertek pillantani a szekerükből, de mit csináljanak. Kénytelenek vele. Valóságos lelki vesszőfutás volt az útjok. A nép nem is kímélte őket. Szidta, mocskolta mindennek, árulóknak, népnyúzóknak, fajtagadóknak, judásoknak, akik eladták Csíkot, Bécs kutyáinak. Különösen a főkirálybíróra acsarkodtak. Az utolsó pendelyes gyermek is a kujakját rázta feléje. Szinte az arcába hajolva fenyegették meg, hogy élve Csíkból többet ki nem megy. A generális tisztában volt, hogy ide is hiába jött. Ezek tüzet raknak még az út porában hátrahagyott lábanyomára is, de élvezte a haragnak, tehetetlen gyűlöletnek ezt a borzongató sugárzását. Természete szerint való volt. Tetszett neki, hogy ez a nehezen türtőztetett, most még csak a partok szélén kiloccsanó lázadás az ő munkája, de őt nem fenyegeti közvetlen veszély, mint Udvarhelyen és Gyergyóban, hanem a széki előljáróságot, a birtokos, vezető nemességet, az urakat. Gyilkos szemvillanások furják át őt is, de benne csak a parancsot teljesítő katonát látják, a jött-ment ellenséget, az idegent; de ezek az urak az ő vérük, fajtájuk, székelyek, kik a közösségtől elfajzottak és most ott kuporognak a nyomorultak a hóhér lábainál, ahelyett, hogy a néppel tartanának... Ha ma nem, holnap, de valamikor eljön az ideje, hogy a sarkához verje a fejüket. Ami eddig nem történt meg vele, most halványan derengeni kezd a tábornokban, hogy mégis nagy dolgok azok a megfoghatatlan semmiségek, mint szabadság, függetlenség, népjogok, a régi szabad sors, hogy így felveti magát érte ez a különös, büszke, maroknyi népecske, ez a sziklák férge, rengetegek különös vadja, hogy éhezni, szomjuhozni, szenvedni, pusztulni tud érte. Gyönyörűség lesz elvenni tőle!... Az útja-módját is tudta, hogyan kell csinálni. Jól látta a kancellár. Egy népet önmagával kell elpusztíttatni. Az alját fel kell lazítani urai ellen, a szegényt a gazdag ellen, apát fiú ellen, fel kell borítani a rendet, aztán kínozni, sorvasztani, elnyomni, megölni a lelkét, elvadítani, felforgatni. Ha ez sikerül, Székelyföld önmagától hull az ölébe... Ezt kellene aztán megcsinálni egész Erdéllyel! - gondolta. A gőgös urak torkának szabadítani a rongyosokat, a csürhét és aztán elsöpörni az egészet... Álomnak is túlszép!... Az ördög vetése érik, csak öntözni kell. Éles, elnyújtott üvöltés téríti magához:

- Gewehr he-e-e-raus! Carato alezredes, Csík katonai parancsnoka tisztelgett az őrség élén. Szinte sajnálta, hogy már megérkezett. Oda se figyelt az alezredes előírt jelentéstételére. Az urakat nézte, a bánatos, kimerült, megalázott széki urakat, hogyan másznak le a lőcsös szekerekről. Mintha temetésre jöttek volna. A főkirálybírón halálfélelem látszott. E pillanatban mindennél jobban izgatta a generálist, hogy vajjon ki mer-e menni a nép közé. És a többi is, az alattomos, kényszerű kutyák! Meg se várta, míg kinyujtóztatják a szekéren meggebedt tagjaikat, azonnal kiadta a parancsot: - Az urak mindjárt szóljanak a népnek! Az eskűtételnek egy órán belül meg kell lennie! A széki urak egyetlen szó, egyetlen ige nélkül engedelmeskedtek. - Kimennek! Mégis merik! - csodálkozott a tábornok. - De vajjon vissza jönnek-e élve? Kurtán intézkedett a saját biztonságáról, hogy a csapatok álljanak készenlétben és erősítsék meg a kapuőrséget, aztán gyorsan visszavonult a szobájába és az öles falak öblébe húzódva leste a népet, mint a tigris a zsákmányt. Mindennél jobban izgatta, hogy vajjon mi lesz!... Valósággá képzelte az urak helyzetét, tudta, hogy minden szóval a végzetüket siettetik, mert ha a fegyverfelvétel mellett szólnak, a nép öli meg őket, ha pedig a nép mellé állanak, lázadókká, felségárulókká válnak és a törvény végez velük. Az ő kedvének való helyzet! Minden pillanatban meg-megújult a moraj, érzett a lázadás feszültsége, a veszedelem szaga, a nyugtalan, fekete tömeg vad izgalma a fenyegetőző férfiak magánkívülisége, kiknek fehér harisnyáján úgy villogott a piros vitézkötés, mintha szeszélyes villám sujtotta volna az alfelüket. A cseres arcok tömege valószínütlen barna foltként ködlött át az ablakon s az életveszély szinte kisikoltott a veszedelem sötét képéből. - Vajjon visszajönnek élve?... Visszajöttek. A szerencsétleneknek alig volt emberi formájuk, mikor újra a tábornok elé bátorkodtok. A főkirálybíró két vastag bajszaszála úgy lógott a föld felé, mintha annál fogva akarná sirba húzni a halál. Csapzott, sárga, idétlen, szétrugott, szánalmas volt a többi úr is, gondütött, megkinzott. - Nos? - lépett eléjük a generális. Az urak mélyre görnyedtek. A várudvar feketélik a fegyveres vasas németektől, s ha elszabadul a generális dühe, ma embervért nyalnak az ebek Szereda uccáin. A főkirálybíró mentegetőzik: - Mi megtettünk minden emberileg telhetőt, kegyelmes uram! - És az eredmény? - mordul rá türelmetlenül Buccow. A főkirálybíró egy iratot vesz elő a kebeléből. - Az eredmény instánciájuk! ugyanaz, mint Gyergyóban!... Itt az

Túl vannak rajta. Lesz, ami lesz! Ők megtették a magukét. Ismét kiegyenesednek és nyilt arccal várják a sorsot. Dacosan és férfiasan, majdnem ellenségesen. Kötelességüket teljesítették. Nincs tovább! Ők is szabad emberek, vagy miafene! Csík urai!

Nem akárkik!

A tábornok megérzi az urak hirtelen változását és magában gúnyosan elvigyorodik, hogy ezek mernek dacolni vele, ha csak belül is, ha szótalanul is. No majd megtáncoltatja őket! Vésztjóslóan szinte körülmosolyogja őket és nagy meglepetésre csak annyit mond: - Ú-úgy?... Szóval a nép vonakodik letenni az esküt?... Vár kevéssé, míg az urak csontjaiba újra beleáll az aggodalom és rettegés. Csak azután mondja: - Akkor nem is erőltetjük! Ha a mennykő váratlanul a lábuk elé csap az égből, akkor se lepődnek meg jobban. A katona- tiszteknek is kétfelé áll a fülük a csodálkozástól, de a tábornok nem hajlandó indokolni elhatározását, mindössze még annyit mond, hogy: „Mi pedig reggel folytatjuk útunkat Háromszékre!” És int, hogy távozhatnak az urak, de a küszöbön mégegyszer megállítja őket: „Elutazásom előtt azonban Önökhöz is lesz pár szavam!” Minek essék jól az ebéd a szerencsétleneknek! A vár kapujában a nép megbizottai várják instánciájukra a választ. Ketten is odakiáltják nekik: - Haza mehetnek kendtek! Nem lesz eskütétel! A hír végigfut a tömegen és felujjong az öröm. Az emberek megváltoznak és bizakodva mosolyognak egymásra. Hát mégis sikerült, mégis ők győztek! Tudták ők azt! Feloldódnak, megkönnyebbülnek és újra piros lesz az arcuk az élettől. Csak a várkapuban álló bizalmiak nem mozdulnak, mintha odaszegezték volna őket. Gyanús ez a nagy engedékenység! Bene Józsi delnei lófő megvakarja a fejét: - Meglássátok emberek, valami nagy disznóság lesz ebből!... Üssetek pofon, ha nem lesz igazam!... Valami nagy disznóság!... -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -Látszólag nem történt semmi különös egész nap. Délután a tábornok magához rendelte a főbb tiszteket: Caratot, a parancsnokot, Schwarz alezredest, Cajetanus taplocai és Albrecht, szentgyörgyi kapitányokat. Ernst és Zimnique alezredesek Háromszékről szintén megérkeztek. Őket is. Látszik rajta, hogy tudja, mit akar. - Az értekezlet szigorúan bizalmas! Nem kell erre a tiszteket külön figyelmeztetni. Kiválogatott, hűséges emberei ők a tábornoknak, kik inkább leharapnák a nyelvüket, semhogy egyetlen szót is elmondjanak abból, amit hallottak. Anyja kebelén se tudna elbújni a generális bosszúja elől, kinek eljár a szája. Feszesen hajolnak meg a tábornok előtt, aki parancsként közli véleményét. - Önök tudják, hogy Őfelségének határozott kívánsága a Landmiliz felállítása, aminek tüzön- vizen keresztül meg kell lennie!... Én nem érek rá hosszasan foglalkozni e rebellis kutyákkal, a szék tisztviselő karában és a nemes urakban nem bizhatunk. Önökre vár a feladat, uraim, hogy a császárnő akarata teljesedésbe menjen. Mindent kövessenek el, hogy a népet a fegyver felvételére birják! Nem kell törődniök sem a főkormányszékkel, sem az itteni polgári törvényekkel, mert azokat, akik az esküt megtagadják, kiveszem családjukkal együtt a polgári hatóságok joghatósága alól és az önök parancsa alá rendelem. Támogatásukra iderendelem a Laudon-ezred három megbizható századát, Fröhlich őrnagy parancsnoksága alatt, ki már

szerzett tapasztalatokat Udvarhelyen. Az egységes irányítást Carato alezredes úrra bízom... Ön pedig semmitől se riadjon vissza. Az eredményért felelőssé teszem és elvárom minél hamarabb teendő kedvező jelentését!... Megértették? Köszönöm! Egy óra mulva hét embert tereltek be a fogdosó katonák a várudvarra. Rongyosok és részegek voltak. Jelentették a tábornoknak, hogy le akarják tenni az esküt. A generális látni se akarta őket, de fejenkint öt aranyat küldött ki a számukra. Hátha valamelyik fogadóban ma éccaka sok embert fog fiadzani az öt arany. Ilyen sárga csikókra ültette Csíkban első katonáit a császárnő. -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -A széki urakra csak setétvégben került sor. Addig hadd ette a bizonytalanság és aggodalom, hogy mit akarhat velük a generális. Lötyögött is a díszruha különösen a főkirálybírón, aki testileg-lelkileg meghuttyant ezalatt a pár nap alatt. Tekintélyes hasa helyett csak az üres bőr fittyent rá a nadrágja elejére, mikor megállott a tábornok előtt, aki le se ültette az urakat, hanem mindjárt a főkirálybíróra támadt: - Neheztelek Önre, báró úr, mert Ön az oka ennek a nagy zavarnak!... Megbizható értesüléseim vannak, hogy Gyergyóból megbizható embereit előre küldte az ottani ellenállás hírével és hasonlóra biztatta a népet! Nehogy az elsők legyenek. A főkirálybíró a fejéhez kapva tiltakozott, mentegetőzött a nyilvánvaló igazságtalanság és méltánytalanság ellen. - Saját szemeivel győződhetett meg, kegyelmes uram, hogy életemet se kimélve buzgolkodtam! Legyen belátással, kegyelmes uram! Csuda, hogy a feldühödött nép eddig is agyon nem vert! A tábornok úgy tett, mintha ez egyszer hajlandó volna a vádaktól eltekinteni, bár a főkirálybíró mentegetőzése nem kielégítő. - Mindenesetre alkalma lesz bebizonyítani, hogy igaz hűséggel viseltetik a királyné ügye iránt! - intette le a megpuhult urat. - További intézkedéseimet szeretném az urak tudomására hozni, mert én talán még ma átmegyek Háromszékre, ahová utasításokkal Schröder ezredest előre küldöttem. Mihelyt az ezredes visszaérkezik, be fogják járni vele a falukat és felesketik a népet. Az itteni katonai hatóságok már megkapták az intézkedéseket, hogy az ügy sikere érdekében minden tekintetben segítségükre legyenek és kellő katonai védelemről is gondoskodjanak... Működésüket illetékes helyen figyelemmel fogják kísérni! Erről se feledkezzenek meg az urak! Különösen a főkirálybíró úr!... A viszontlátásra! Az urak fehéren kihátráltak. Legalább száz lépést szédelegtek szótlanul egymás mellett a szállásuk felé, mikor a főkirálybíró társaihoz fordult, mintha gyónnék: - Megérdemeltem ezt a sorsot, mert ha jószándékból is, de nagy bűnt követtem el Csík ellen! Egyedül a vén, botra támaszkodó Szabó Ferenc mert erre annyit mondani: Mindannyian hibások vagyunk, méltóságos uram!...

XII.
Alig húzta ki a lábát a tábornok, ráömlött Csíkra a német katonaság és megszállotta a falvakot. Zsoldos, durva, apjának se kegyelmező, züllött népség, éhes hiénák, kiknek a tisztek is alig tudtak parancsolni. Büntetésből ide vetett söpredék, akiket minden tisztességes helyről el kellett takarítani. Pár nap alatt megfertőztek és fenekestől felfordítottak mindent. A tábornok itt hagyott aranyai is megtették a magukét. A Szeredában felesküdt, hét áruló szentimrei huszár, másnap kilencven új katonát hozott. Az ingyen-arany szagára minden faluból tódult a söpredék, a sok törvény-üldözött, erdőkön budákoló, szökött jobbágy, a börtönökből szabadon engedett és felfegyverzett bűnözők, az elkeseredett szegénység, a nincstelenek, az éhezők, kik idáig hiába birkóztak az élettel, a rongyosok és aljasok, megbélyegzettek, kiknek Carato, a parancsnok egyetlen törvényt adott: - Katonának minden szabad!... Tudta, mit csinál a generális bizalmasa, aki egyénileg is gyűlölte ezt a büszke, nemes, komoly, fölötte álló idegen fajt és a háttérből, titkon, ördögi élvezettel irányította a szándékos felfordulást. Ömlött a bor, pálinka a gyergyai havasoktól a tusnádi szorosig, s a fékevesztett csürhe szabadon garázdálkodott. Rekedt bőgések verték fel az éjszakákat, részeg katonák tántorogtak az uccákon és belövöldöztek a házakba, zsaroltak, pusztítottak, a gazdát kiszorították a felesé- ge mellől, asszonyokat, leányokat ágybéli szolgálatra kényszerítettek, s az ellenkezőt fegyverrel támadták meg. Törvénynek, tekintélynek vége lett, a szenvedélyek szabadon garázdálkodtak. Testvér testvér ellen, fiú apja ellen, szomszéd szomszéd ellen támadt, dühöngött a bosszú, gyűlölködés. Vészes és végzetes idő szakadt rá az árva népre, mintha az erdők összes farkasai, fenevadjai elszabadultak volna. Az elszakadt gátakon át, hömpölygött a szennyes hullám és elborította az egész széket. A rossz termést is számításba vette Carato parancsnok. Látta, hogy inség fenyeget. A rozs kalásza üresen száradt el a napon, a zab léhás lett, a pityóka, „Csík aranya” mogyorónyi maradt, fele annak is megrothadt a fészekben, a kaszálókon csak szőrfüvek nőttek, a júhba métely esett, a csorgákban medvék garázdálkodtak. Sok helyt még a vetőmagot se adta vissza a föld. Az üres szuszékokban nyakát törte a belehulló egér. Ahol Isten csudájából mégis megmentettek valamit, azt a katonák vitték el. Az utolsó borját is leütötték a szegény embernek. Máskor is volt hasonló bajban Csík, de akkor a szászok közül hoztak maguknak élést. Zsindellyel, deckával, épületfával, borvizzel, miegyébbel Kolozsvárig elszekereztek és valahogy kivárták a nehéz idők elmulását. Most azonban mindent eltiltott a katonai parancsnok. Egyik faluból a másikba is csak passzussal lehetett menni. A csempészésre is erőst reamentek, hogy a havasalji faluk se boldogulhassanak. Eddig jó volt, mert ha veszedelmek árán is, de valamit csak áthozhattak Moldvából. Most az első fára felkötötték, akit megfoghattak vagy vesztegházba vitték az ösvényőrzők, ahol a lelket is kigyötörték belőle. A keleti pestis megakadályozása volt a címe, hogy elveszítsék a székelyeket a pestisnél is jobban. Nincsen annyi szava a törvénynek, mint ahány ember elpusztult miatta. Minderre azt mondta Carato: - Ha katonák lesztek, lesz mindenetek! És mégsem vették fel a fegyver a székelyek. Szenvedtek, de nem jobban, mint a tétlenségre, vesztegelésre kárhoztatott főkirálybíró, aki ki se mert mozdulni a szállásáról, ahol hetekig várta a generális parancsából Háromszékről Ernst alezredest. A sok rossz hír hallatára szerette volna bedugni a füleit, hogy ne halljon semmit. Lelkiismerete mardosta és alig győzte vigasztalni a

vén Szász János, az esperes, ki elhagyatottságában minden nap felkereste. Az ő beszéde is inkább vád és kétségbeesés volt, mint vigasztalás. Mindennap új híreket kuvikolt. - Hallotta-e méltóságos uram, hogy Bánkfalván Bene Istvánt úgy megmarcangolták a katonák, hogy lepedőben vitték haza, mert azt találta mondani, hogy rájuk kéne menni és mind kihányni Csíkból a bitangokat. Kozmáson Botos Péternek, ki pedig az első emberek közül való a faluban, puskaaggyal rontották be a fogait, hogy ne járjon a szája a katonaság ellen. Menaságon Incze Ignác, ki éjszakánként fejszével őrizte a feleségét, alig tudta a katonák elől kiszökni a havasba, s onnan által Moldvába. Mondathatja érte a gyászmisét a fiatal felesége, ha valamikor kézbe kerül. Napról-napra többen lesznek, kik végleg itt hagyják ezt a földet és átalhúzódnak Moldvába, ahol a vajda földet, birtokot, adómentességet igért a hozzátérőknek. Ha tüzes vassal kínozzák, az se fájt volna jobban a fajtáját szerető királybírónak, mint az ilyen hírek. A vén pap pedig károgta tovább a veszedelmeket, hogy naponta tizével, húszával hozzák be a véres, kékre-zöldre vert embereket Szeredába a tömlöcbe, ahol addig nyomorgatják, nyaggatják őket, amíg felveszik a fegyvert. - Odajutottunk, hogy vasárnapja sincs a népnek! Mise után hoppon veszik a katonák a férfiakat, viszik a katonai szállásokra, ott ütik-verik, sebhetik, rongálják, kényszergetik, vasazzák, hogy felesküdjenek. Csuda-e, hogy sokan inkább a gyalázatot vállalják? - Miféle gyalázatot? - A katonaságot! - Gyalázatnak tartja főtisztelendőséged? - Annak tartom ilyen formában és verje meg Isten, aki ebben közreműködik! A királybíró összerándult és fájdalmasan felnézett a papra. - Tudom, hogy reám gondol, de én csak jót akartam! Az öreg pap megszánta, hiszen hetek óta látja kinlódását, belső meghasonlását, szenvedését, gyengeségét. Feloldódtak egymás iránt és megölelték egymást. - Segítsen rajtunk, uram! - instálta a pap. - Különben mind egy szálig elveszünk! A főkirálybíró tehetetlenül vallotta be. - Én már senkin sem tudok segíteni!... A dolgok túlnőttek az én hatalmamon! Az öreg pap kiegyenesedett. - Akkor menjen innen! Fusson tőlünk! Legalább nekik ne segítsen, ha rajtunk nem tud! Fekete kezeit előre feszítette, mintha azokkal is eltaszítaná. A főkirálybíró felsóhajtott. - Nem mehetek!... Katonák őriznek, mint a rabot! - Akkor nincs mit tenni! - mondott le vén Szász János is. Olyan hideg és erőtlen volt a keze, mikor elbúcsúzott, hogy még a szent ostyát se birta volna a magasba emelni. A szerencsétlen királybírónak ő volt egyetlen barátja, reménysége, az egyetlen szál, ami még a világhoz köti és mégis azt mondta neki: - Ne jöjjön többet hozzám, atyám, mert nem akarok, nem tudok több szenvedést hallani!

A pap elment, de a lelkiismeret vele maradt. Éjjel-nappal gyötörte és félórára, ha megtudta lopni az álom. Rettegett a pillanattól, hogy az alezredes visszaérkezik Háromszékről és neki újra szembe kell nézni a néppel. A szüntelen aggodalomtól elgyengült és elhatározta, hogy haza kéredzik. - Életveszélyben forgok! Hasznomat se látja senki, az ügyre is jobb, ha nem vagyok itt! próbálta meggyőzni a parancsnokot, de Carato hallani se akart róla és egyszerűen visszaparancsolta. Szégyenülten tűrte az újabb vesszőfutást, annyira elgyámoltalanodott. Már mindegy volt minden. Világosan látta, hogy nem az ő rábeszélésére van szükségük, hiszen tudták, hogy nem tehet semmit, hanem csak még jobban meg akarják gyűlöltetni a néppel, hogy a nemesség és előljáróik ellen dühítsék. Meghült a szája az ijedtségtől, mikor erre rájött és megszökött volna, ha az őrök nem olyan éberek. A torkáig szökött a szíve örömében, mikor meghallotta, hogy Ernst alezredes végleg Háromszéken marad, de Carato, a parancsnok hamar kivette a reménységet a kebeléből. Fröhlich őrnagyot rendelte az urak mellé nagyszámú katonai kísérettel és ellentmondást nem tűrő hangon közölte, hogy másnap reggel indulhatnak is Csík verbuválására. Már csak egy reménysége maradt: valahol elpusztulni és ezzel jóvátenni mindent. Ez a reménysége sem teljesült. Mikor a másnap reggeli órákban megérkeztek a közeli Szentkirályra, a templom elé kiparan- csolt nép úgy várta, mint az édesapját. Még bizott benne, reménykedett a lehetetlenben is. Horgadt fővel álltak a szánalmas, elkinzott férfiak. Sokuknak kék volt az arca a friss ütésektől és a condra alatt sajgott a megvert, meggyalázott teste. Szinte tulvilági, eszelős fényben lobogtak a szemek, de egyetlen fenyegető hang se esett, egyetlen ujj sem fenyegette a főkirály- bírót. Szorongattatásukban ujra Csík apját látták benne és ez mindennél jobban fájt neki. Menedéküknek hitték, s némelyek még a kezüket is feléje tárták, a régi szeretet fénye megcsillant a szemekben és a dacosra zárt szájak felengedtek. Az előlépő György István, a bíró is egyenesen hozzá könyörgött, mintha a tisztek és katonák ott se volnának: - Védelmet, oltalmat kérünk, uram! És zuhogni kezdett ajkáról a panasz: - El kell vesznünk, uram, akkora szorongattatásban vagyunk! Száj azt el nem beszélheti, mit mivelnek velünk a tisztek és limitrófus katonák... Fejünk elvesztése alatt költött parancsolat mellett mérték alá húznak s erőszakosan, sok kínzás, fogság, szenvedtetés, iszonyú megverettetések, mindenféle szolgáltatások, jégvermek ásatása, fagyos földben való karóztatás, pálcázások által kényszergetnek a fegyver felvételére. Marhánkat, kicsi gabonánkat elvették, éjjel rajtunk ütnek, feleségünket mellőlünk rántják le az ágyból. Minden háztól egy peták patkópénzt követelnek, fedelünk alól kiszorítottak, fahordani, havasőrizni hajtanak, s mocskos szavakkal illetnek mind a katonák, mind a tisztek. A vetéskerteket lerontják, fel- égetik, a falu határai miattuk pusztulnak, semmi tilalmas nincs előttük. Ország és falu útjait tartani nem akarják, a község vagyonát maguk közt tetszésük szerint felosztják, hatalmaskod- nak, s aki ellenáll, azt verik, sebhetik, rongálják és felséges Királyné asszonyunk parancsolata ellenére meg akarnak fosztani őseinktől reánk szállott nemesi szabadságunktól; - de mi attól nem tágítunk még az életünk árán sem!... Igazságot és védelmet kérünk főkirálybíró uram!

A nép utána zúgta: - Igazságot! A főkirálybíró aggódva leste az őrnagy arcát. Bár ne értené, mit ez az ember beszél!... Mindenképen kínos helyzetben van. Mit válaszoljon? Ha bátorítja, vigasztalja, erőt önt beléjük, magát teszi tönkre. Pedig legszívesebben közibök állana és ő is rázná az öklét a sok gazság ellen, amit ellenük elkövettek, de nem teheti. Mit mondjon nekik?... Hiába néz a két alkirálybíróra is. Azok is csak állanak komoran, szintelenül, mintha a bennük rágódó férget néznék. Napok óta szavuk sincs hozzá. A némaságukkal büntetik őt is. Elég, ha kénysze- rüségből vele vannak. Már az is megfertőzi a becsületüket. Lenyeli keserű nyálát és ijedten felveti a fejét, mert György István elhallgatott és várja a választ. Felelnie kell és pirba szökött arccal dadogja: - Nagy kedvetlenséggel értettük a kendtek panaszait és intézkedni fogunk a katonai parancsnokságnál, hogy azok megszünjenek. Ha azonban a további bajokat el akarják kerülni, fel kell venniök a fegyvert!... Egyebet nem tanácsolhatok! Megütközve, kiábrándulva mered rá a csalódott nép. Az őrnagy elégülten mosolyog. Mégis tud magyarul!... Az öreg Szabó Ferenc összerokkant testének súlya alatt meghajlik a pálca. A másik alkirálybíró konokul a Hargitát nézi és mintha csodálkoznék, hogy miért futnak előle olyan gyorsan a hegyek!... A főkirálybíró is csak homályos ködben látja, hogy egy kilencven felé járó, vén, csipás ember elővánszorog, megtekergeti a fejét: - Haza mehetünk, emberek, mert a főkirálybíró úr ehelyt szépen elárula münköt!... Ki hitte volna!... Az őrnagy kiadja a parancsot az indulásra. Csak nehány katona marad vissza. Ki se érnek a falu végére, György István felordít, egy asszony sikolt, a kilencven felé járó öreg ember szótlanul esik össze a katonák csapásai alatt és hanyatt fekve, véres szájjal úgy néz fel az égre élettelen szemekkel, mintha csudálkoznék: - Úristen, ki gondolta volna!... A szentgyörgyi eltérőnél a vén Szabó Ferenc megállította a szekerét. - Én tovább nem megyek!... Beteg vagyok! Hiába ellenkezett az őrnagy, elcsörömpölt a fagyott, felvágott, göröngyös tagúton. A főkirálybíró irigykedve néz utána. Boros Ferenc, a felcsíki királybíró, kinek egész idő alatt sült le az orcája bőre, hogy tehetetlenül kell nézniök a panaszkodók kínoztatását és tűrniök kell, hogy faluról-falura hurcolják, sötéten vigasztalta magát: - Könnyű öregembernek bátornak lenni...! A következő falu, Szentgyörgy már katonaszállás volt. Albrecht kapitány parancsnokolt benne. Szögletes, félművelt, kegyetlen, nagydarab ember. - Nincs miért sietni! - fogadta a bizottságot. Nyugodtan megebédelhetünk a papnál. Az embereket úgyis csak ebédutánra hivattam össze! Elő vannak készítve, nem sok dolguk van velük! - kacagott kétértelműen. Az ebéden hamar átestek. A pap is muszájból adta, nekik se igen ízlett. Még örültek is, mikor a strázsamester jelentette, hogy a nép a piacon vár.

A papilaktól pár lépés a piac. Még ma végezhetnek Menasággal is. Jól mondta a kapitány, hogy „elő vannak készítve az emberek”. Néma csend fogadta. Egyetlen ujj a sapka felé nem döfött, még csúfságból sem. Mintha halottak állottak volna glédában. Senki a nép nevében elő nem állott, mint Szentkirályon, panasz nem esett, csak állottak a férfiak titkolt dühvel, de ez a szilárd, néma ellenállás annál félelmesebb volt. A főkirálybíró valahogy elrebegte azt a néhány rábeszélő szót, de erre se mondott senki se jót, se rosszat. Az őrnagy vállat vont: - Így is jó! Boros királybíró remegve odasúgott a főkirálybírónak: - Menjünk innen!... A tulajdonképpeni meglepetés csak ezután következett. Végig a falu hosszán, majdnem minden kapuba kiállottak az alig vánszorgó, véresre, nyomorékká vert, bekötözött, roncsolt, formátlan, dagadt, béna, szenvedő emberek, sokan csak úgy, ingben, gatyában, ahogy hirtelen kikeltek az ágyból. Mellettük síró feleség, szepegő kölykeik. Fehért se váltottak, hadd lássa a királybíró a szennyesükön alvadt, fekete vérüket. Lássa és ne tudjon nyugodni még a sírban se, mert ő az oka!... Nem mondták meg szemibe, mikor a látványtól feldúlva elszégyenkezett előttük, csak nézték mereven, hang nélkül, elkárhozott arccal. Boros uram nem állhatá meg, hogy meg ne kérdezze: - Él-e még főkirálybíró úr?... Milyen kár, hogy mindezt nem látja a felséges királyné!... Ezek osztán a szó szoros értelmében „életüket és vérüket” adták érte!... A menasági vetéskapunál egy zilált, cigányhajú, félmeztelen, eszelős ember, Birta Pista, a falu bolondja fogadta a bizottságot. Kezein, a fagytól kék mezítlábain felcserepezett a piszok. Vigyorogva, hahotázva, karjaival hadonászva állotta el a szekerek útját. - Ne jöjjenek! Úgyis hiába jönnek! Senki sincs a faluban! Mindenki elbútt a havason! Még a pap es elszökött! Hála legyen neked somojói csudatevő boldogságos Szűzmáriám!... Kurjongatott, a szekerek előtt ugrándozott, figurázott örömében a bolond: - Nem leszünk katonák! Höhöhö! Nem leszünk katonák! Höhöhö! Igaz volt. A dránicás, felhőkbe vesző, karcsútetejű, aprószemű ősi házak üresek voltak. Még az istállókból is felverték a barmot a havasokra. Kutya se cellengett az úton, udvarokon, hogy megugassa a palotaszerű csűrökön ingó varjút. A góc alatt kuporgó, házőrizni visszamaradt néhány vénasszony, öregember nem számított. Ők akkor se ütik fel a fejüket, mikor a halál lépik be az ajtón. Csík legősibb települése, melyet még a ménesőrző hunn pásztorok építettek, olyan volt, mintha az Ázsiába hazaszökött vitézek sebbel-lobbal hagyták volna itt. Csak a lerázhatatlan bolond ugrált, futott a szekerek mellett: - Kérek egy petákot! Lépésben haladtak végig a falun, fel Pottyandig. Sehol senki. Könnyű volt innen elmenekülni. Pár lépés az erdő. A Kárpátok hímes köntösének a szélére épült a falucska, az áthatolhatatlan

fenyves tövébe, amely tele van sziklákkal, medvelikakkal, szakadékokkal. Egy hadsereg se tudná kipiszkálni belőle a menekülteket. - Visszafordulhatunk! - ismerte el az őrnagy is. A bolond kézzel-lábbal hívta. - Jertek, mutatok valamit! - Mit mutatsz, te bolond? - Dögöt! Lódögöt! Teli van a hely fel Csobánosig, Kóstelekig! S mennyi törött szekér!... Adjatok egy petákot s megmutatom! Azt akarta mondani, hogy itt hullott el a fahordásra kényszerített nép minden jószága. Az őrnagy fényes aranyat vett elé és a bolond elé tartotta: - A tied lesz, ha megmutatod, hova bújt el a nép! A bolond hátraugrott, mintha égő parázsba lépett volna. - Azt nem!... Nem leszünk katonák!... keresztapátok, kitakarodjatok a faluból! És gúnyolódva kiöltötte nyelvét a bizottságra. Az őrnagy azzal biztatta az urakat, hogy az Olt-menti falvakban nem sok dolguk lesz, mert azok jórészt már felvették a fegyvert. Éppen csak átszaladnak rajtuk s aztán Felcsíkon folytatják a munkát. Ma már nem érdemes tovább menni. A tisztek elváltak Szentgyörgyön, az urak Szentmártonba mentek éccakára Szabó Ferenchez, a hazamenekült királybíróhoz. Ott legalább kissé magukban lesznek. Ezektől a tisztektől egész nap tisztességesen szót sem válthattak. A hírre, hogy a főkirálybíró Szentmártonban van, Szentkirályról átjött Bors Tamás, Szent- györgyről leszökött Csedő Dávid, Mindszentről a két Czikó, s lovas legényt küldtek Kászonba Blásiért, aki azonban csak vacsora után állított be kimerülten. Rossz hírt hozott. Az új katonák fegyveresen gyülekeznek a piacon, Kozmásról, Verebesről, Tusnádról is érkeznek. Valamit forralnak. Azt nem tudta kitudni, hogy mit, mert a Nyerges alatt őt magát is megszalasztották, s ha jó lova nincs, ott nyomják el. Így is utána lőttek... Az ő szava ne legyen, nem azért mondja, hogy megijessze az urakat, de a kiáltásukból úgy vette ki, hogy a méltóságos főkirálybíró urat keresik életre-halálra, mert őt okolják, hogy fel kellett venniök a fegyvert és ilyen állapotra jutottak. Valamit tenni kéne!... Legjobb volna, ha a főkirálybíró úr kimenekülne Csíkból, ha már nem késő, vagy valahová félrehúzódnék. - De hova? - törték a fejüket. Senki sem tudott olyan helyet egész Csíkban, hol a szék legnagyobb ura egyetlen éccakára biztonságban legyen. Ennél nagyobb büntetés nem érhette azt az embert, akit valaha az utolsó gyermek is édesapjának mondott. A főkirálybíró letörése súlyos elégtétel volt az urak számára is, akik kezdettől fogva nem helyeselték a főkirálybíró eljárását, mert azt tartották, hogy nyílt színvallással, egységesen kellett volna ellenállani, mint az udvarhelyiek tették és ezzel el lehetett volna hárítani a bajt Csík felől is. Sajnos késő, nincs értelme most a multat panaszolni! Azt kellene kisütni, hogyan mentsék meg a főkirálybírót. Hétölesfarkú bakk ördög legyen a

- Jelenteni kell az őrnagynak, hogy mi történik! A sorkatonaság védelme alá kell helyezkedni! - ajánlotta Blási, de látva az urak megütközését, restellkedve magyarázgatta, hogy a bezárt kapu nem védelem a mindenre elszánt tömeg ellen. Csak a katonaság marad! - Akkor nekem végem! - mormogta kedvetlenül a házigazda. - Ha megtudja a nép, hogy a katonasághoz fordultam, rajtam tölti ki majd a bosszúját. Vesztenivaló idő azonban nem volt. Mind többen gyűltek a ház elé. Lövések is estek. A haragos moraj erősödött és egyszercsak világosság, tűzfény árasztotta el a környéket. Az új katonák máglyákat raktak és tűzzel zárták el az útat két helyt is. Mégis el kellett szalasztani egy megbízható legényt Szentgyörgyre a katonák után. Lesz ami lesz, de mégsem nézhetik, hogy a szemük láttára koncolják fel a főkirálybírót. Szerencsére a népindulat még nem érett annyira. Még megjárhatta a legény azt a rövid útat. Egyelőre még csak a pálinkás-üvegeket adták kézről-kézre. Feltörték az Ájvász boltját, onnan hordják az italt. Egyelőre egymást éltetik, a szomszédfalusiakkal ölelkeznek a tűzfényben vöröslő, részeg alakok. Egyelőre még csak az égbe lőnek, a csillagok felé, de minden pillanatban a ház felé fordulhat a puska csöve... Valahonnan klánétás cigányt is kerítettek. A remegő, figyelő urakban felcsillan a reménység. Ha a cigány öblögetni kezdi hangszerét, megváltozik a hangulat. Akkor kihúzzák az ágyból a fehérnépeket és tánc lesz. Tüzes, szenvedélyes tánc, hogy lángot vet tőle még a vénasszonyok pendelye is. Addig hadd törje a nyavalya az urakat!... A vér csak a tánc után következik, de akkor omlani fog bőven... Az urak eloltják a gyertyákat és minden érzékükkel kifelé figyelnek a bevöröslő máglyafénybe. Képzeletük megszázszorozza a veszedelmet és ijedten rebbennek hátra, mikor kinyílik az ajtó... Csak a Szentgyörgyre küldött legény. - Hát baj van istálom! - aszondja leptiben, nagy nyugalommal. - Mi az? Mi baj? - esnek neki hárman is. A legény megvakarja a fejét. - Nemigen lehet számítani a tiszt urakra! - Miért? Az urak pattannak szét az izgalomtól, de a legény nem siet, mert tudni kell, hogy az értelmes beszéd olyan, mint a tyúkültetés. Előbb el kell rendezni a fészket, bele a tojásokat s csak azután jöhet a kotló. - Beszélj már! - herken neki a gazdája is. - Miért nem jönnek? - Azért, mert nemigen tudék szót érteni velük! - Hogyhogy? - Az úgy, hogy nem eresztettek hozzuk!... Aszonták, hogy már le vannak feküdve, s nem lehet zavarni őket, jöjjek holnap! - Le vannak feküdve? - Vannak a tűzlangját! Hiszen az ablakon keresztül jól láttam, hogy kockáznak! - Kockáznak! - Azok igen, de keményen! - A tisztek hírével van a lázadás! - állapítja meg szentgyörgyi

Csedő.

- Ők rendezték nekünk ezt a táncot! - hiszi Czikó Ráfael is. E pillanatban lövés dördül, az ablak csörren, s a falba vágódó golyó a legény lábaihoz hull. Öblös, durva hang bőg be az ablakon. - Hol vagy kirájbíró!... Bujj elő, míg érted nem megyünk! Elérkezett az utolsó pillanat a menekülésre. - Siess, Ignác! - adja ki a parancsot Szabó Ferenc uram a legénynek. - A főkirálybíró úrnak nyergeld meg Fecskét s készülj te is! A kertek alatt még el tudtok menni Tusnádig! - Jójó! - dünnyögi a legény, s oson is már az istállóba. A főkirálybíró engedi, hogy azt tegyenek vele, amit akarnak. Leverten vesz búcsút az uraktól és Szabó Ferenc elvezeti a kert végéig, felteszi a lóra és a lelkére köti a fiúnak: - Osztán úgy ügyelj a főkirálybíró úrra, Ferenc, mint a két szemed világára! A legény a ló hátáról visszatekeri a fejét a báró felé. - Maga osztán hozzám tartsa magát! Sehol a nyomomból ki ne térjen! Azzal el is vesznek a sötétségben, csak a lovak fújása hallszik. Azok is aggodalmaskodnak, szemeik kéken előre merednek. Fagyos, ködös, sívár az idő. A hó már lopakodik fel a havasokra. A föld fázik. Még fekete ugyan, de kezdi elveszíteni eszméletét. A legény egész úton nem beszél, csak a tájat fürkészi és szorítja a lovát. Nincs semmi baj, mert ismeri az utolsó rögöt is mindenfelé. Behúnyt szemmel is odatalálna, ahova akar. A faluk közelében azonban óvatos. Ha zsebkeszkenője volna, tán még a lovak szemeit is bekötné, hogy ne világítsanak. Alcsík arra le messze fehérlik az éj tenyerén. Se jaj, se káromkodás nem hallszik ide. Az izgalom és baj mégis benne van a levegőben és lidércként megüli a királybíró mellét. Úgy érzi, hogy maga a föld is vádolja. Ez a szántatlan maradt, áldott Olt-melléke, hol máskor akkora rozsok nőnek, hogy a lovasember nem látszik ki belőlük. Most nem volt, mit belevessenek. Ha lett volna is, minek? Hogy ezek a veszett kutyák leetessék? Hadd sírjon a szajha szél végig rajtuk és maradjon magtalan a méhe! - Siessünk, fiam! Siessünk, látnom! fiam, hogy ne kelljen

- Mindjárt ott vagyunk!... A hold óvatosan búvik fel a kászoni hegyek felől, mintha az is azt lesné, hogy elment-e már a fenébe a főkirálybíró. Az utolsó falu jobbkézt elmarad. - Az ott már a feredő! - mutat előre a legény. - Itt már kicsaphatunk a vert útra! Érzik is már a tusnádi szoros lehellete. A szirtek közt megszorult Olt vizéből fehér ködök szállanak fel, s a folyó fölött emelkedő Sólyomkő szembemered a Piliskével és a Nagy- csomággal, mintha a szeretőjét féltő legény volna. A homlokuk majdnem összeér. A szorosban valamitől felriasztott csókák nyugtalankodnak, veszekednek, kavarognak. - Háború lesz! - azt mondja a legény egyszerűen miközben átlopja a főkirálybírót az Olt kapuján s kezdi magyarázni az útat. - Eleget jártam rajta! - köszöni a főkirálybíró.

A legény hirtelen megváltozik. Arca kemény, ellenséges lesz és szinte ledöfi a nézésével a lóról a főkirálybírót. - No, ha eleget, akkor most én is azt mondom, úgy menjen ki Csíkból, hogy soha a hírit se halljuk! Pillantásra se méltatja többet a nagy urat. A főkirálybíró összegörnyed, mintha kést ütöttek volna a szívébe és megkövülve néz a legény után. Az azonban ott jár már a szoros mélyében. Feje fölött csatáznak a csókák, varjak, dögevő hollók, mintha a végzetét siettetnék...

XIII.
No ezt jól kitevém Csíkból! - dagadozik a lován hazafelé a legény. Egészen megkönnyebbült. Együgyű feje azt hitte, hogy ezzel minden jóra fordul. Madarat lehetne fogatni vele, olyan jó kedve van. Kevélyen feszeng végig a falukon. Kozmás végében azonban részeg katonák esnek neki, lerántják a lóról, istenesen megkujakolják, s otthagyják gyalog az úton. - E mi vala? - pökdösi a vért a szájából megszottyanva. Nem az ütések fájnak, hanem a ló elvesztése. Kitől elveszik a lovat, olyan, mint a becsületétől megfosztott leány. Hótta napjáig restellheti. Már azon volt, hogy felhúzódik a havasokba, s elbújdosik; de - állj meg, te - még azt hinné a gazdája, hogy ő lopta el Fecskét! Muszáj hazamenni! Csekefalva végiben megmosdott a csorgónál, s feszesre rángatta a harisnyát magán, de szerencsére nem járt senki az úton, hogy lássa a szégyenét. Olyan volt a falu, mintha megölték volna. Igazából azonban csak akkor fogant meg benne a lélek, mikor meglátta, hogy a kapujok le van égetve, ajtó, ablakok berontva. „Itt ugyanbiza mi történt?” - szemlélte ijedten a romlást, de hangosan csak annyit mondott: - No, itt se kell kiáltani, ha az ember megérkezik, hogy „Ámálitehó! Nyisd ki a kaput!...” Csúful eligazították a háztájat! Mégis disznóság! Bélopakodott a konyhába, hogy az úrral ne találkozzék s ott lehúzódott egy székre. Ámáli, a szeretője éppen a haját pácolta. - Azt sem mondják, hogy „jóreggelt”, te bihaj! - tanította becsületre a leány. - Hadd el! - sóhajtott Ignác. - Elég nagy az én bajom!... Elvették az úton Fecskét!... Valami részeg katonák! Ámáli is megijedt. - Most mi lesz? - Valahogy el kell igazítanom az úrral! - Vele most nehezen lehet beszélni, mert az éccaka meglőtték! - Kit te? - Há az urat!... Csúf dolog volt! - Él-e? - Ki te? - Há az úr! - Még igen, mert a lábát találták! - Csak? - nyugszik meg a legény s újra visszasüllyed a szomorúságba. Akkor jelöntköznöm kell! Ámáli is belátja. - Kiméletesen bánj vele! - oktatja.

Fenenagy út ez a pár lépés. Még jó, hogy az úr kezdi a beszédet. - Haza jöttél, Ignác? A fájdalomtól sziszeg az ágyban Szabó királybíró úr s a két fehér bajszaszála olyan, mintha két farka volna az orrának. - Én haza! - nézi a földet a legény. - S a főkirálybíró úr? - Hol van ő eddig! - legyint a legény. - Akkor jó! - nyugszik meg az úr. - Látom, egysmás változás történt itthon, amíg oda voltam! - néz körül a legény a feldúlt szobában. A királybíró hallatlanná teszi. Rágondolni is keserűség, ami vele történt az éccaka. - Eredj, s frustokolj! - küldi el a legényt. - Nem furustokolok! - vág vissza a fiú. - Legalább két napig, nem hiszem, hogy egyem! Az úr megütközve pillant föl. - Miért? - Mert nem tűri a szájam az ételt! - A szájad? - Azt verték be! - Kik te? - erőlködik a könyökire a királybíró. - A kozmási új-katonák!... De akik a lovat elvették, azok kászoniak voltak! - Miféle lovat? - Hát Fecskét! A miénket! A királybíró szótlanul visszaereszkedik az ágyba. Nem érdemes egy lóért! A legény mégis vígasztalni akarja. - Szépen megjártuk mindaketten! - Már mindegy!... Eridj, s láss dolgod után! A legény azonban nem mozdul. - Akarsz még valamit? - türelmetlenkedik a királybíró. - Csak éppen azt, hogy... - kínlódik a legény, - hogy mától fogva felmondom a szógálatot! Erre már keményen nekiment a királybíró. - Elment az eszed?... Ilyen nagy bajomban akarsz itt hagyni? Nem voltam jó gazdád? - Méges mennem kell! - csökönyösködik a legény. A királybíró előtt egyszerre megvilágosodik, hogy miért akarja itt hagyni a legénye. Hiszen itt nála mindenkinek az élete veszélyeztetve van!... Lehet, hogy az elhurcolástól is fél a legény, s ő nem védheti meg, hiába Alcsík királybírája! Saját vére is ellene fordult az éccaka. Azt hiszi tán

ez a fiú is, hogy elárulta őket. Világosan a szemére hányta az éccaka a falu is, őt tették felelőssé szenvedéseikért és kiközösítették maguk közül... És most ez a hűséges cseléd is?... Szinte saját gyermekeként bánt vele, s most... most ezt kelle megérnie?... Hidegen vágta oda: - Ha elakarsz menni, a béred kikapod! A legény keményen megrázta a fejét. - A bérem maradjon benn!... A lóért! Senkinek adósa nem akarok maradni! - A ló az én károm! Erre már a legény is felmérgelődött. - De az én kezemen veszett el! Én vagyok felelős érte! - Majd későbben beszélünk róla! - csendesedett meg a királybíró. - Most menj dolgodra! Fáradt vagyok. Félóra mulva azonban hiába hivatta. A legény eltünt. Az urak a támadás elől a paphoz menekültek. Még azon éccaka megirták a panaszlevelet a főkormányszékhez. Nem kimélik a pennát. Ha lesz foganatja, ha nem, a keserüségüket és felháborodásukat ki kelle önteniök. Ezt az országháborító nagy dolgot szótétetlen mégsem hagyhatták. Mióta a világ világ, Csíkban nem történt, hogy fegyverrel menjenek rá a király- bírókra, s meglövöldözzék. Országgyűlés eleibe való az efféle s ha ez nem elég, egyenesen a királynéhoz fordulnak panaszukkal. Így is össze kéne hívni a székgyűlést, hogy nagyobb szele legyen a szavuknak. A dolgok így nem maradhatnak. A paptól tudták meg, hogy Zöld Péter, a szentléleki pap is írt egy tiltakozó instánciát a nép nevében a katonák garázdálkodása ellen. Lesz mit olvasnia a főkormányszéknek! Az írást a két Czikó még az éccaka magával vitte, hogy kéz alatt eljuttassa Szebenbe s nehogy a tisztek, vagy Carato kezébe kerüljön. Reggelre különben a katonaság is megérkezett, hogy „rendet csináljon”. Az őrnagy egész délelőtt investigált, kínoztatta a falut, s csak az szabadulhatott a keze közül, ki beállott katonának. Valami nyolcvan embert sikerült is fegyverbe kényszeríteni. Jól jött nekik a dolog, mert megtudták, hogy a lázongást nem a söpredék, hanem az elkeseredett, egyensúlyában megingott nép rendezte az urak eljárása fölötti felháborodásában. Azok, akik eddig keményen ellenállottak a fegyver felvételének, vagy akiket erőszakkal kényszerítettek a felesküvésre. A pohár kicsordult. Nem birták tovább nézni, hogy az az ember, ki eddig mindenben istápjuk, támaszuk volt, akiben jobban biztak, mint saját édesapjukban, ki eddig a csüggedőkbe is lelket öntött, okos szóval, jótanáccsal hátuk mögött állott; most faluról falura járjon s a kiméletet nem ismerő katonákkal véresre marcangoltassa, halálra csapassa a saját fajtáját. Különösen a szentkirályi események háborították fel egész Csíkot. Mikor megtudták, hogy a kilencven felé járó, magatehetetlen, félvak Vitos Dávid bá ott halt meg az ütésektől a katonák lábainál az út porában. György Istvánt is lepedőben vitték haza s mindezt az ő uraik el tudták nézni!... Cseppet ittak is, s tovább nem birtak magukkal. Megtörtént. Van, aki bánja, van, aki nem bánja s aszondja, hogy tüzes csóvát kellett volna vetni a ház mindanégy sarkára, de nemcsak Szentmártonra, hanem egész Csíkra, hogy ha már el kell veszniök, hát pusztuljanak el egyszerre! Kár, hogy az éccaka nem jutott eszükbe! A megdúlt és meglőtt vén királybírónak is az fájt, az nem hagyta nyugodni percig sem és bántani is fogja hótta napjáig, hogy éppen azok mentek rá, azok lövöldözték meg vérben forgó szemekkel, kik eddig a legbizodalmasabb jóemberei voltak, akikért tűzbe merte volna tenni a kezét, az eltántoríthatatlan székelyek, fiai, gyermekei. Nem tud haragudni rájuk, hiszen leg-

szentebb fájdalmukban tették, emeltek fejszét, vetettek tüzet a házára, fordítottak fegyvert ellene. És éppen ezek miatt a „jóemberei” miatt másodszor is bajba került. Déltájt a nyomozó tisztek nagy készülettel eljöttek hozzá is. A paphoz menekült Boros Ferencet, s Blásit, a kászoni királybírót szintén odakérették. Az udvaron hemzsegett a katona. Az őrnagy úgy tett, mintha észre sem venné a berontott ajtókat, ablakokat, a nagy dúlást, felfordulást, hanem azzal támadt az ágyban fekvő királybíróra, hogy hová tette a főkirálybírót, miért nincs itt a főkirálybíró, hogy merte megszegni a parancsot! Boros Ferenc igyekezett magyarázni, hogy életveszedelemben forgott, el kellett menekülnie, s ezt igazán nem veheti senki rossz néven tőle. Kész gyilkosság lett volna itt tartani. - Magunk is alig tudtuk megmenteni árva fejünket! Hiszen láthatja őrnagy úr, hogy mi történt! - A saját fejükre tudtak vigyázni, de a rendre nem! - mustrálta végig haragosan az őrnagy. - Vádaskodni, titkos gyűlést tartani tudtak az urak, arra ráértek, hogy feljelentéseket firkáljanak a katonaság ellen, s a tisztikart sértegessék benne; de a kötelességüket teljesíteni a határszéli katonaság ügyében vonakodnak!... Lázadást rendeznek, megszöktetik a főkirálybírót, vésztüzeket gyujtatnak az úton és annak a világánál gyalázkodó iratot szerkesztenek!... - De uram! - pattant föl Boros Ferenc felháborodva a cinikus vádakra - Hogy merészeli!... Tiltakozom minden gyanusítás ellen! Az őrnagy megvetőleg dobta oda a két Czikótól még az éccaka elvett iratot. - Hát ez mi?... Most tiltakozzék, királybíró úr! Boros és Blási megigézve meredt rá az iratra. Erre nem számítottak. - Hogy... hogy kerül ez Önhöz? - fehéredett el Boros Ferenc. - Egyetlen szómra előadták a Czikó-urak! - A Czikó-urak? A megdöbbenéstől elszédültek a magyar urak. Árulók volnának a Czikók? Lehetetlen!... Még gondolatnak is elviselhetetlen! Boros Ferenc egész testében reszketett. - Az az irat nem önöket illeti!... A Czikó-uraknak nem volt joguk, hogy a katonaságnak átadják! - Azok örültek, hogy a katonaság kimentette a szentgyörgyiek kezéből! - jegyezte meg gúnyosan az őrnagy. - Mégis jó ilyenkor az a katonaság! Különösen, ha a civil urakon szorul a gatya! Megkönnyebbülten lélegzett fel a három királybíró. A szörnyű gyanú eloszlott. Ki tudja mivel kényszerítették ki ezt az iratot? Az őrnagy azonban többé nem törődött az elfogott levéllel, ha elküldik, ha nem. Majd megteszi a katonaság is a maga jelentését. Éppen csak azt kell a széki főtisztekre rásütni, hogy tudtukkal történt a szentmártoni lázadás, s akkor az Isten se menti meg a fejüket. Erre is megvolt az őrnagynak a maga terve. Két legyet üt egy csapásra: a népet kijátsza urai ellen, az urakat a nép ellen. Ha a nép elfordul vezetőitől, nehézség nélkül meglesz a határőrség. Ehhez pedig csak az kell, hogy a nép győződjék meg az urak „árulásáról”. Ehhez pedig csak az a vallomás kell, melyet a három királybíró mindjárt tenni fog a néplázadás vezetőiről, a tettesekről, akik az éjszaka rájuk rontottak. A törvényes eljárást elősegíteni kötelességük és különösen az öreg

Szabó Ferenc azt sem mondhatja, hogy nem ismerte támadóit, mert szemtől szembe állott velük. Meg kell mondaniok az igazat és a vallomásuk eldönti Csík sorsát is. Arról pedig nem nehéz gondoskodni, hogy a nép megtudja, mit vallott ellene a három királybíró. A terv kitűnő, csak okosan kell végrehajtani... Az őrnagy azonban tudja, hogyan kell hozzáfogni. Máris sikerült a királybírókat megzavarni, kihozni sodrukból, a gyanuval készségesekké tenni. Gyerekjáték a többi. Úgy lépik fel, mintha bírájuk volna. Összeszűkített, haragos szemekkel szorongatja meg őket, s az asztalon fekvő vádiratot megvetőleg tovább löki, mint aki ilyen szamárságokkal nem törődik, csak éppen tudomásukra akarta hozni, - úgy vigyázzanak az urak, - hogy tud róla! - Abban azonban - remélem - egyetértenek velem, hogy az ilyen lázongások, rendzavarások és életveszélyes támadások tiltott és tűrhetetlen dolgok! - Természetesen! - könnyebbül meg a három királybíró. - Én pedig az Önök méltatlan vádaskodása ellenére is érvényt kívánok szerezni a törvénynek, amely nemcsak nekem, de Önöknek is kötelességükké teszi, hogy a rendbontók elvegyék méltó büntetésüket és az ország belső békéje, csendje megóvassék! Erre is azt kellett mondani, hogy „természetesen”. Az őrnagy most az öreg Szabó Ferenchez fordult. - Akkor sziveskedjék királybíró úr jegyzőkönyvre adni, hogy kik voltak a támadók! Önnek látnia, ismernie kellett őket! Az öregember nehéz feje a párnába süllyed az újabb gondtól. Tudja. Hogyne tudná! Bár ne tudná!... De mégse döntheti halálos veszedelembe, nem juttathatja szegényeket akasztófára, nem teheti földönfutókká családostól!... Mit csináljon?... Kifogást találhatna. Mondhatná, hogy setét volt, nem látta az arcokat, mire felpillanthatott volna, már meg is lőtték; de nem akart hazudni, becstelenséget venni magára. Hallgatott. Az őrnagy azonban sürgette: - Szóval nem tudja? - De tudom! - Akkor... nem akarja megmondani! A királybíró határozott. - Nem akarom megmondani! Két társa nagy, meleg érzéssel tekint az öregemberre. Egész férfi a vén Szabó Ferenc. Tanulhatunk tőle! Az őrnagy azonban mindenre gondolt. Int Morgengras hadnagynak, aki kimegy és a katonákkal négy egymáshoz láncolt, elkínzott embert hozat be. Tépettek, sebesek, de véresen is elszántak, kemények, meggyalázva is igazak. Az őrnagy a foglyokat az ágy elé állíttatja s fitymálódva újra a királybíróhoz fordul. - Ha Ön annyira büszke az igazmondására és őszinteségére, most is legyen őszinte, hogy becsülhessem! Ezek az emberek voltak a támadók? A királybíró szárazon liheg, fakón, szín nélkül nézi régi kedves embereit s csak a nevüket motyogja, mintha nem hinné, hogy ők állanak előtte. - Kérem! Nem tölthetem az időt! Ezek voltak a támadók, igen vagy nem? éccakai

Az őrnagy kiméletlen sürgetésére a négy ember felveti lesütött szemeit. Első gondolatukkal megértik, hogy mi megy végbe a királybíróban, hogy most is védi, nem akarja kiszolgáltatni, hogy ezért a becsülete forog kockán. Egyikük, Tompos Dávid egész hosszában kihúzza magát és ő felel meg a királybíró helyett férfiasan, büszkén: - Mi voltunk! Erre nem számított az őrnagy. Dühösen int a katonáknak, akik a négy embert elvezetik. Mindenki tudja, mi lesz a sorsuk. A tisztek is bevégzik a jegyzőkönyvet és hidegen bólintva elmennek. Még sok dolguk van a faluban. A két királybíró is kedvetlenül, aggodalmaskodva szedelőzködik, búcsúzik. Ki tudja, mikor látják megint egymást. Ki tudja, mi lesz, ha az Isten meg nem könyörül rajtuk!... Leszáll az est. A falu elnémul. A házak sötétek. Senki nem mer világot gyujtani. Az öreg, beteg, nyomorékká lőtt alcsíki királybíró elhagyottan fekszik az ágyban. Jóformán az sincs, ki egy pohár vizet adjon neki. Mindenkinek elég a maga baja. Valamivel nyugodtabb, mióta megtudta, hogy a négy embert az őrnagy mégis eleresztette, mert katonáknak álltak, s a falu is csak úgy volt hajlandó felvenni a fegyvert, ha őket szabadon bocsátják. Egyik bajt megváltották a másikkal. Van ezen mit gondolkodni! Nem csuda, hogy egész éjszaka nem jön álom a királybíró szemére. Hajnal felé mégis elszenderedett a fáradt test, de alig koppantak le a szemei, megzavarták. Valami emberek óvakodtak az ajtóhoz: - Tekéntetes úr! Béjöhetünk-e? - Ki az? - riad fel a királybíró, de már lépik is be a délelőtti megláncolt ember. - Ti vagytok? - ereszkedik vissza Szabó Ferenc uram. - Mi a baj ismét? Hát azt nem olyan könnyű elmondani! Tompos Dávid ügyetlenkedik a szóval. - Tudja, abban a mult éccakai dologban szeretnők megmondani, hogy kicsi tévedés van, s a lövés nem számit! - A mult éccakai dologban? - csudálkozik a királybíró. - Kicsi tévedés! - markolássza a sapkáját Dávid. - Mert az úgy volt, hogy azt hittük... - már én megmondom, ahogy volt, - el voltunk keseredve... mert azt hittük, hogy a tekéntetes úr is elállott a mi ügyünktől, s az ellenségeinkkel tart. Elég bolondok vótunk, de azt hittük! Azt! Úgy-e, emberek?... A többiek nyelnek egyet, hogy úgy van! Tompos Dávid erre bévallja, hogy: - „Suj az eszünket, emiatt volt az a nagy felfordulás, de már az se baj, mert megtudtuk, hogy a tekéntetes úr mégis a mi régi, jóemberünk, aki el nem tántorodott tőlünk, s ezért az Isten éltesse!” - Éljön! - morogja csendesen a másik három is, hogy minden bolond ne hallja. A vén királybíró úgy érzi, mintha a Jóisten tenyere érintené meg a szivét, s - netene - még sirva talál fakadni, mikor Tompos Dávid odanyujtja a nagy, veres kezit, s aszondja becsületesen: - Nagyot vétettünk maga ellen, de engedjen meg érte, tekéntetes úr!... Ha meg tud bocsátani, akkor fogjon kezet velünk, mert mi az életben többet úgysem találkozunk!

A királybíró összerezzen. - Hogy-hogy? - Mert éppen indulóban vagyunk! - Hova? - Csak ide Móduvába!... Mire a nap feljön, a gránicon túl leszünk! - Elment az eszük? - döbben meg a királybíró. - Mit tudjunk csinálni! - vonogatja a vállát Tompos Dávid. - Itt pusztuljunk el családostól? - Nem sajnálják itt hagyni a szülői házat, az otthont, a földet, ezt a drága szép hazát? Megcsurran az emberek szeme, de mégis azt mondják leverten: - Mit sajnáljunk?... Nincs nekünk már semmink! Házunkat összetörték, földünket, marhánkat elvették, magunkat meggyaláztak. Ami kicsi rongyunk maradott, azt felhánytuk a szekérre... - De mihez fognak magukra odaát? - Nem leszünk magunkra! Sokan készülődnek! - De hiszen ez országos veszedelem! - rémül meg a királybíró. - Allehet! - von vállat Tompos Dávid. - Nekünk már minden mindegy!... No, az Énistenem áldja meg, s tartsa meg a tekéntetes urat!... Hej, nem könnyű a mi sorsunk! Nehéz elválni ettől a földtől! Béhunyt szemmel jöttünk eddig is, hogy ne kelljen látnunk!... Felét se hallja már a királybíró, hogy mit mond Tompos Dávid. Gyötrődik, kínlódik, keze lába kihül, a rémület villanásai cikáznak agyában és lelki szemeivel már látja az éj sötét leple alatt felkerekedő szekerek tömegét, amelyek örökre itt hagyva ezt a földet, egymásután tűnnek el a havasok rejtett útjain, mintha ezek a titkos ösvények elszakított vérerek volnának, melyeken át lassan elvérzik egy nép. Valamit tenni kéne, míg nem késő és - neki ilyenkor kell itt feküdnie tehetetlenül és annyi ereje sincs, hogy felsikoltson a veszedelem miatt: „Segítség!”... - Hijnye be furcsa a szeme a királybíró úrnak! - gondolja Tompos Dávid, de nem meri megszólítani. Valami különös félelem fogja el s lábujjhegyen, óvatosan kiszökdösnek az ajtón, ledübörögnek a lépcsőn. - Ejnye be furcsa volt a szeme a királybíró úrnak! - mondják kinn az uccán is egymásnak, aztán fejet csóválnak és - örökre eltűnnek az éccakában... -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -Pirkadatkor, félig megfagyva, a feldőlt karosszék mellett a földön fekve találta meg a királybírót Ignác, a szolga, ki örömében, büszkén már a küszöbről kezdte jelenteni: - Nincs semmi baj, istálom, mert visszaloptam Fecskét, a lovunkat a katonák keziről! A sírban se tudtam volna nyugodni, ha ez a szégyen rajtam marad!...

XIV.
Meg se száradt jóformán a lázverejték Lázár István csontra apadt testén, a generális újra szolgálattételre rendelte. - Mégis áruló! - vitte a hírt a felháborodott Baló Anti Cserei Eleknek. - Ekkorát nem csalódtam emberben! Igaza van Elek bátyámnak! Vékony szeren függ nála a becsület! Cserei Elek el se akarta hinni. Higgadtabb, tapasztaltabb volt. - Az a levél!... A bátyja levele fordította meg! - Az nem ok, hogy utolsó gazember legyen! Ha tüzet tennének a meztelen hasára, akkor se szabadna a fajtája ellen fordulnia! Hóttomig szégyelni fogom még azt is, hogy valaha az életben ismertem. A fiú csak mosolygott, mikor látta, hogy a szebeni székelyek kerülik és - félnek tőle, ismét lelki vesszőfutásra itélték magukban. - Majd eljön az én időm is! Senki sem tudta, mi lakik a merev, sápadt arc mögött. Magába zárkózott, szótalan lett és nem engedte, hogy agya mögé lásson valaki, de szemeiben ott lappangott a titok és valami érzéketlen elszántság, különös befelé nézés, mintha más emberré lett volna. Az őrültek és a szentek néznek ilyen félmosolyba dermedten. Igaza volt Cserei uramnak, mert valóban attól a pillanattól kezdve lett ilyen, amióta a bátyja kemény, kegyetlen levelét megtudta. Titokban sokat hánykolódott miatta és ekkor határozta el, hogy valami olyant tesz, amiért valamikor sirva tanítják meg nevére gyermekeiket a székely anyák, s akik most átkozzák, áldani fogják. Akkor majd Boriska is sikoltva repül a karjai közé. - Boriska!... Ő volt egyetlen erőssége ezekben a nehéz napokban és a régi, eljátszott világ emléke. Ereje, bizodalma és álma. Hej, pedig hol van a régi világ! A segítség-kérő, panaszló csíki követek egymásnak adták Szebenben az ajtó kilincsét. Kettesével, hármával jöttek. Ismerősök is: a taplocai Getző István és Tamás, Demeter János Szépvízről, aki kivont kardjára esküdött meg, hogy soha a fegyvert fel nem veszik, László József éppen Madéfalváról, a Boriska falujából és hordták a sok feljebbezést, panaszt, segítség kérő levelet és rossz hírt. Baló Anti, akinek a kezén mentek keresztül a kancellárián az iratok, kilopogatta és mind elhozta beteg barátjának, hogy lássa ő is, milyen világ van Csíkban. Hidegre fagyott még a vér is benne, mikor olvasta: „...A börtönből is kiszabadították a katonák a jobbágyokat és katonákká eskették fel. Szabó Bertalan dánfalvi primipulust rendes katonákkal elfogatták, s vasra verve a csíkszeredai várba hurcolták, ahol börtönbe vetették. Minden faluba executorok mennek ki, hogy a népet a fegy- verfelvételre kényszerítsék, vevén mindeniktől egy peták patkópénzt, amiért Taplocán agyon akarták őket verni, azt mondván, hogy látják, úgyis el kell veszniök és hazájukat elhagyniok, legalább bosszulatlanul ne menjenek el. Sándor László és a vicekirálybíró Isten nevére kérve csendesítette le őket. Azzal fenyegetik a tisztek a székelyeket, hogy aki katona nem lesz, házát, földjét elveszik és a németeknek adják. Minden rend és a jogszolgáltatás össze van zavarodva, s falusbírót sem lehet kapni, a katonák garázdálkodása miatt. Ezektől a garázda népektől nemcsak a polgári, de

a katonatisztek is félnek, akik öt aranyat igérnek, hogy a nemes embereket fogják el. Sokan már kerülik házukat, s Moldvába szökdösnek... ...Vagy ott van a két királybíró, Szabó Ferenc és Boros Ferenc istentelen elpusztítása, akik azért vétettek üldözőbe, mert a főkirálybíró parancsára elkisérték Schröder ezredest, mikor ez a népet összeírta. Szabó Ferencet meglőtték, házát, barmait felprédálták, s azután Boros úrra is rárontottak éjjel százötven fegyveresek és családjával együtt úttalan útakon parasztszekéren kelle elmenekülnie...” S több efféle szörnyűség. Napról-napra újabb veszedelmek híre érkezett. Minden szó a lelkét égette, minden jaj fáj, tisztán látta, hogy végpusztulásra szánták Székelyföldet és a sorsa nem fáj a főkormányszéki uraknak, ők pedig, nehány itteni kicsi legények, tehetetlenek, ujjukat se mozdíthatják véreikért, hiába törték a fejüket Baló Antival együtt sok keserű órán. Eleinte Baló Anti a törvényben bizakodott. Mégse lehet ezt a sok bajt, istentelenséget véka alá rejteni, a főkormányszéknek - ha tetszik, ha nem - foglalkozni is kell velük és nem tehet mást, minthogy igazságot szolgál- tasson a népnek. Ez a reménységük is kútba esett. Egyik nap azzal a hírrel jött Baló Anti, hogy a generális az összes csíki iratokat magához vette. - Vajjon mit akarhat velük! Ha legalább ezt tudnók! Ekkor határozta el Lázár István, hogy újra szolgálatra jelentkezik és kitudja a generális szándékát. Nem szólt senkinek, még Baló Antinak se, nehogy bajba hozza őket. Önmagával nem törődött. Hej, ha leleplezhetné, ha valahogy félre tehetnék az útból a tábornokot! Szándékának tisztaságában arra nem is gondolt, hogy éppen azok értik félre, gyalázzák meg a becsületét és vetik meg, akikért ezt a veszedelmes lépést megteszi; a székelyek. Fájt neki, de szándékától nem tágított. Minél jobban megvetették a társai, a generális annál bizodalmasabb emberének tartotta. Lehet azonban, hogy számba se vette, vagy éppen tetszett is kegyetlen természetének, hogy éppen egy székelyt kínozhat meg, az ő keze irásával teheti tönkre saját népét. Vele olvastatta fel a Csíkból kapott jelentéseket, neki diktálta meg a válaszokat, mintha nem volna semmi titka előtte, vagy semmibe venné a fiút. - Írja kérem!... Ha azt akarta tudni Lázár István, hogyan jár el a generális a székelyek dolgában, most megtudhatta. Egyszerüen számba se vette a főkormányszéket. Anélkül, hogy legalább tudo- mására hozta volna a panaszokat, tiltakozásokat, könyörgő, vádoló leveleket, egyszerüen a fő- kormányszék nevében maga adta meg a válaszokat. A csíkszéki tiszteket egyszerüen meg- feddette, hogy elhanyagolják kötelességüket. A hatósági szabályrendeleteket nem azért küld- ték, hogy azokat birálgassák, hanem hogy végrehajtsák és a következményekért számadásra fogják vonni. A főkormányszék tekintélye engedelmességet kíván tőlük, rendeletei ügyében és ezekben Őfelsége képét kell tisztelniök, akinek hatalmából járnak el! - Mit írnak a csíkszeredaiak? Lázár István olvasni kezdte: „Domina et mater nostra clementissima, aeque ac pietissima, sacr. regia Maiestas, miért késlekedel? Miért fordítottad el tekintetedet a te hűséges alattvalóidról, szerelmes fiaidról? Miért nem látod a könnyeket? Nyögéseinket és sóhajtásainkat miért nem hallod meg?”... - Vénasszonyok! Micsoda lámentáció!

Lázár István maga is szégyelte ezt az erőtlen, síró, férfiatlan nyálaskodást. Bizonyosan a papjuk írta. Azok hisznek a szeretetben, a bolondok! A tábornok hamar végzett velük. Megiratta, megpirongatta, hogy az ilyen sápítozásokkal ne terheljék a főkormányszéket, ha pedig valami bajuk van, forduljanak a parancsnokhoz, Carato alezredes úrhoz. Ördögi gondolat és gazság, - gondolta Lázár István, - éppen ahhoz útasítani orvosláshoz és elégtételért, akire panaszkodnak. Bátortalanul mégis megjegyezte: - Kegyelmes uram, ez a kérvény Őfelségének, a királynénak szól! Nem kellene felterjeszteni? - Hogyne! - mulatott láthatólag a generális. - Irunk Őfelségének, ha Önnek kedve van hozzá! Tessék!... Jó, hogy eszembe juttatta! És mindjárt, diktálta is: „Felség! A székely határőrség felállítása ügyében saját keserű tapasztalataim, továbbá a köztük lévő, megbizott parancsnokok: Schröder ezredes és Carato alezredes jelentései bizonyossá tették, hogy a nép hajlandó volna a katonáskodás vállalására, de a széki tisztek és nemesség részéről történt különböző bujtogatások a hangulatot és jószándékot megváltoztatták... Bátor vagyok azért az ügy érdekében Felségednek br. Bornemisza Pál csíki főkirálybíró, Henter három- széki, Blási kászoni, Borsai udvarhelyi királybírák megfeddését; viszont Túri István gyergyói, Boros Ferenc felcsíki és Szabó Ferenc alcsíki alkirálybírák azonnali felfüggesztését tisztelettel javasolni...” Mikor Lázár István végzett a szennyes munkával, úgy nézett a kezeire, mintha a saját édesapját fojtotta volna meg velük. Nehéz napok, hetek voltak, de végre sikerült, megtudta, amit akart. Kezében voltak a bizonyítékok. Most már csak okosan kell felhasználni. Egyenesen Cserei Elekhez sietett velük, aki meglepetten, szikrázó szemekkel fogadta, de nem szólt. A fiú csak mosolygott magában a hidegségén. Mindjárt másképen lesz. - Elek bátyám! Cserei Elek mégsem birta megállani, hogy ápertén meg ne mondja: - Én nem vagyok neked többet az életben „Elek bátyád”! Lázár István mindent eltűrt. - Úgyis jó, csak hallgasson meg! - Mit akarsz? Komolyan, férfiasan, tekintélyesen akarta előadni Lázár István a nagy titkát, de az öröm gyerekesen tört ki belőle. - Fogom már a nyakát a generálisnak! - Miaszemedvilágát fogsz? - A nyakát! Ide hallgasson!

És zuhogni kezdett szájáról a szó, olyan nagy státustitkok, hogy Cserei Elek az ijedtségtől azt se tudta, hová tegye kezét-lábát. Mint világosabbá lett előtte a generális eljárása és mozdu- latlanná dermedt ültében. - Te, te, vigyázz, mit beszélsz!... Igazat szólj! - Meghalt édesanyám lelke üdvösségére mondom, hogy utolsó betüig igaz, amit mondok! - Hogy a generális a katonaság ellen beadott panaszokat és hivatalos iratokat egyszerüen eltitkolja a főkormányszék előtt? - Úgy van! Csak az ezekre adott válaszokat mutatja be és hagyatja jóvá! - Hogy jelentéseket ír a királynénak a főkormányszék nevében anélkül, hogy ezeket a gubernium látná? - Bizonyítom, hogy egyaránt ámítja a királynét, a főkormányszéket és a székelységet! Mindjárt elő is kapdosta a zsebéből az iratokat: - „Tessék! Győződjék meg saját szemeivel!” Cserei Elek elrémült. - Az Istenért, ember! Hogy merted?... Hogy kerültek ezek az iratok a kezeid közé? Lázár vállat vont. - Magamhoz vettem, mielőtt felküldenék Bécsbe; de vissza kell vinnem! Cserei Elek nem is hallotta, miket csacsog ez a fiú; úgy beleveszett az írások olvasásába. Minden hajaszála égnek meredt tőle, de meg volt győzve és le volt törve. Minden ereje elhagyta. Csak szuszogott félig tátott szájjal, mint a frissen tömött lúd. Hirtelenségében azt se tudta, hogy magát féltse-e a veszedelmes titok tudása miatt, vagy a székelységért rebegjen inkább. Sárga, szürke lett, mintha az Úristen lélek nélkül tette volna ki a napra száradni. Lázár István annál bizakodóbb volt. - Most már felnyithatjuk a királyné szemeit. Ha megtudja ezt az aljasságot, visszahívja a generálist, s a székelység meg van mentve! Hát itt volt éppen a baj! - Ki nyitja fel a királyné szemeit? - Maga a főkormányszék! - tartotta természetesnek Lázár. - Kötelessége! De már erre a tapasztalatlanságra Cserei Elek megmérgelődött. - Te tán aludtál, amióta Szebenben vagy?... Mert kikből áll a főkormányszék? Kikben bizakodol?... A püspökben, az egykori udvari papban, a trónörökös nevelőjében, akiről a napokban mondta nyilvánosan a saját nagyprépostja, hogyha csak látja is, méreggé válik az imádság a szájában?... Vagy gróf Lázárban, aki a királyné egyetlen intésére a saját halálos itéletét is aláírná? Az öreg teddide-teddoda Haller Gábor nem számít, Teleki, Bethlen Miklós moccanni sem mernek! Maradnak a szászok! Bennök reménykedel? A reménység piros madarai egyszerre szintelenné váltak Lázár István előtt is. Sajnos, igaza van a vén, tapasztalt politikusnak, de a dolog ennyiben nem maradhat. Valamit mégis ki kell fundálni. - Ha senki más nincs, hát itt van Elek bátyám! - Én? - rémült meg Cserei Elek. - Én?... Engem az első szóra megfojtanának! Nekem nincs

már hitelem sem itt, se Bécsben. A generális már a multkorjában megfenyegetett, hogy úgy

vigyázzak magamra, hogy könnyen zabkenyérre szorulhatok! Azzal vádolt, hogy ezek az instánciák, nem is Csíkban készültek, hanem az én házamnál... Láthatod, hogy a torkom már a szájában van! Ezt el kelle Lázárnak ismernie. - Akkor hát magam cselekszem! - vágta fel a fejét elszántan. - Megbolondultál? - szeppent meg Cserei Elek. - Mit akarsz tenni? - Ha más mód nincs, magam megyek a királynéhoz! A szekretárius úr gúnyosan felkacagott. - Te - úgy látom, - erősen bizol a fehérnépekben! - Én nem a „fehérnépekben”, nyilvánvaló célzására. hanem a királynéban bízom! pirult el a fiú a

- Akkor várd meg, hogy mit ír „Felséges Anyád” a generális előterjesztésére, s aztán mehetsz Bécsbe! - Én bizom Őfelségében! - tört ki a királyhűség a fiúból. - Azt úgy is kell! - hűtötte a forróságát a vén róka Cserei Elek. - De ha eléje eresztenek Bécsben, engem ne említs előtte. Feleségem, családom van, s - a tömlöcben hamar vénül az ember!... Annyi haszna mégis volt a dologból Lázár Istvánnak, hogy a saját becsületét megmentette. Már nem tartotta senki árulónak Szebenben. Régi pajtásai megkövették és tisztelték. Baló Antit még neki kellett megvigasztalnia, úgy neki volt keseredve. - Hol volt az eszem, hogy én rólad percig is elhittem, feltételezhettem ilyen szörnyüséget! A sirban is bántani fog! Aztán, hogy újra összeédesedtek, ismét ketten figyelték a dolgok fejlődését. Honnan tudták meg, honnan nem, egész Szeben nyiltan beszélgette, hogy mit csinált a generális. Csak a kormányszéki urak tettek úgy, mintha semmiről se hallottak volna, de titokban ők is lesték, mi lesz a merész cselekedet vége. Feltűnést keltett, hogy a végzetes írásokat nem a rendes postával küldte a generális Bécsbe, hanem legbizalmasabb emberét, Ernst alezredest felrendelte és ő vitte fel az egészet. Erre már Lázár István is lehervadt. Tudta, hogy az alezredes ellátja a székelyek baját a királyné előtt, hiszen saját tapasztalataira hivatkozhatik, szem- és fültanú lesz ellenük. Az Isten maga se tudná megdönteni a csíki katonai parancsnokság jegyzőkönyveit,hiteles, pecsétes bizonyítékait. Hetekig semmi hír nem jött Bécsből és a várakozás ellankadt, megfáradt. Annál inkább kezdett azonban megjönni a magyar urak bátorsága. Már titokban kezdtek ágaskodni, hogy nem hagyják annyiban, valamit tenni kéne mégis, de osztán leesett az első hó a fogarasi havasokra és mire valami értelmes dolgot kisüthettek volna, váratlanul meg is jött Bécsből az alezredes és magával hozta a királyné leiratát. - Most már úgyis késő minden! - ernyedtek el az urak és várták, hogy mi jött az udvartól. A tábornok azonban nem sietett az orrukra kötni, de a viselkedéséből ki lehetett venni,

hogy kedve szerinti a válasz. Derűs, jókedvű volt és gyűlés helyett nagy vadászatokat rendezett a

barátaival és hűséges híveivel a frecki erdőkben. Bruckenthal úrral együtt kacagták a magyarok szorongását. Valami afféle mondását is terjesztették a kancellárnak, hogy ezután azt tehetik Erdéllyel, amit akarnak, mert senki útjukba nem állhat, ha akkora úr is az illető, hogy balzsamoztatja a köntösét és Párisból hozatja az ingét... De ezt - mondom nem lehetett ellenőrizni. Ugyan nehezteltek miatta a magyar urak és egyik-másik arra gondolt, hogy majd a főkormányszéki gyűlésen számon kérik, de a gyűlés nem úgy „ütött ki”, ahogy gondolták. A tábornok alig biccentett a fejével a magyarok felé, s le se ejtették magukat tisztességesen a kényelmes stallumokba, máris elővétette az elnök a királyné levelét, amit állva kellett végighallgatni. Halmágyi uram olvasta fel az izgatottságtól rezegő torokkal: „...A szélybeli katonaság ügyében pedig hozzám juttatott jelentésekből tetszéssel értettük meg buzgóságtokat és kegyesen parancsoljuk, hogy a továbbiakban is hasonló hűséggel és lelkességgel járjatok el!...” A mézesmadzagot végighúzta a királyné az urak száján, akik nekidüllesztették mellüket az igének és úgy hallgatta mindenik, mintha egyenesen róla számolna be a királyné a többiek előtt. Helyeslően mordultak fel, mikor Őfelsége gr. Mikes Antalnak „jó magaviseletéért kompla- cenciáját jelentette” és hivatali előnyt helyezett kilátásba azoknak, akik a határőrség ügyét előmozdítják... Hát ezt szívesen hallgatták, de ezután jött a nagy meglepetés. Maga a felolvasó Halmágyi uram sem akart hinni a szemeinek, mikor látta a fehéren a feketét, hogy Őfelsége Bornemisza Pál csíki főkirálybírót, mert „ellenszegült a királyi akaratnak”, keményen megfeddi és ha ez nem volna elég, hivatalától való megfosztással fenyegeti meg, Gyergyó és Kászon alkirálybíráit kimélet nélkül megpirongatja, Boros Ferenc és Szabó Ferenc királybírókat pedig kimélet nélkül felfüggeszti hivataluktól, mert „vakmerőségük nem kerülheti el a büntetést”. „Egyebekben pedig királyi kegyelmünk!...” Az urak némán zökkentek le a helyükre és egy sem volt köztük, ki fel merte volna tátani a száját, pedig még a szászokat is meglepte az udvar kapkodása és következetlensége. Hogyne!... Két hónapja sincs, hogy ugyanezen a helyen ugyanazokat dicsérte meg és biztosította kegyelméről a királyné, akiket most ártatlanul megbüntetett, a most kitüntetett háromszéki királybírót, Mikes grófot pedig a sárga földig legyalázta. Mindezeknek a végén akkor is, most is kijelenti Őfelsége, hogy a határőrségre senkit se akar kényszeríteni, s mindenki szabadon jelentse ki, hogy akar-e katona lenni, vagy nem! - No, szép önkéntesség! - pottyantotta el Halmágyi uram, de ő is inkább az ingének súgta, hogy senki meg ne hallja. Legfelháborítóbb volt mégis a két alcsíki királybíró, a Boros és Szabó urak elleni kegyetlen itélet, akiket éppen amiatt dúlt meg a nép, fosztott ki mindenéből és lövöldözött meg, mert a katonasággal a királyné ügyében buzgólkodtak és most Őfelsége ráadásul még hivataluktól is megfosztja. Szépen meghálálta az áldozatukat! Ha fel is rémlett a főkormányszéki urakban ez a sok igazságtalanság, szót tenni miatta nem mertek. Nagyhirtelen, meghunyászkodva tudomásul vették a királyné levelét és egymásra se nézve siettek haza, hogy még beszélniök se kelljen róla. A vén Cserei Elek éppen csak odasuttintotta Lázár Istvánnak, hogy: - „Mikor indulsz Bécsbe, Pista fiam?” - de ő is áldotta az őrangyalát, hogy első felhevülésében nem csinált valami bolondot, pedig a napokban még a saját feleségének is el kellett menekülnie Madéfalváról, úgy megnehezedtek otthon az állapotok. Még őt is halállal fenyegették.

- Csíknak a nevit se ejtsd ki többet, asszony senki előtt! - futott haza ijedten a gyűlésről, hogy még idejében befogja a felesége száját. Az egyetlen Lázár Istvánban volt annyi bátorság, hogy hiába hivatta, többet nem ment a generálishoz szolgálattételre. Este, mikor Baló Anti kereste a szállásán, hogy a bánatát kibeszélje, felháborodását elmondja valakinek, frau Kirsch azzal fogadta, hogy még a délben lóra ült és elvágtatott. Ő bizony nem tudja, hogy hová!

XV.
Váltott posták hordták Csíkba a meghunyászkodó főkormányszék szigorú rendeleteit. A generális és barátja a kancellár, azt hitték, hogy most végleg elbánhatnak a csíki nemességgel. A főkormányszék mindent jóvá hagyott. A katonatiszteknek titkos, bizalmas útasítások mentek és ők meg is tették a magukét. A szék fenekestől felfordult. Alig volt nap, hogy a katonák valakit meg ne rohantak volna és fel ne prédáltak volna a nemes urak közül. Bors Tamásnak a házát darabokra vágták, Abaffi Ferencnek se hagytak tűérőt se, s a két Czikó is csak a puszta életét menthette meg valahogy. A falvak rettegtek a garázda katonáktól és félig agyonvert szerencsétlen emberek hevertek az utak sáncában. A nap-nap után megújuló sok szenvedés, szorongattatás és bántalmak teljessé tették a fejetlenséget. A becsapott, kizsarolt és megkínzott nép elméje elborult, hol ebben, hol abban a faluban ütötte föl fejét a lázadás. Akik nem bírták tovább, mindenüket ott hagyva, átszöktek Moldvába. Még örültek is a széki urak, amikor Túri királybíró gyűlésre hívta Somlyóra, hogy határozzanak a főkormányszéki parancsok dolgában. Legalább leszámolnak az elviselhetetlen helyzettel, s ha egyebet nem is tehetnek, legalább megmondják a véleményüket Szebennek. Olyan hideg szakadt ezen a télen Csíkra, hogy a madár röptében fagyott meg a levegőben s a méteres hó nem törött be a lovasember súlya alatt, de azért egyetlen tisztviselő el nem maradt a gyűlésről, tudták, hogyha most nem tesznek valamit, végük van. Félig megfagyva állítottak be a kántorházba, előbb a gyergyaiak Fekete Túrival és Balog Istvánnal, a jegyzővel az élükön, a valóságos asszeszorok a két László, János és András, Baló Ferenc, Puskás Jakab, Simó Ferenc, s mellettük a számfelettiek: Mikó László, Böge Márton, Bernád Ábrahám, utánuk a kászoni alkirálybíró, Blási István, Sándor László, Csedő Dávid, Boros Elek, Kászoni Mihály, Bors Lázár, a felprédált Abaffi Ferenc s a két Czikó Mindszentről és mások, sokan. Alig fértek el a kicsi házban. Alig zökkennek le a helyükre, nyílik az ajtó és egy hadnagy lépik be rajta. Meg se billenti a fövegét, egyenesen oda feszeng Fekete Túrihoz és ráförmed: - Mi jogon gyültek össze az urak? Fekete Túri még feketébb lesz a méregtől. - Mi jogon kérdi az úr? - Engem Carato alezredes úr küldött! Tudni akarja, hogy mi a gyűlés tárgya és miféle rendelet érkezett a főkormányszéktől? A jogtalan beavatkozás, s a hadnagyocska kihivó fellépése vérig háborítja az urakat. A vérmes, nagydarab Bors Lázár alig birja türtőztetni magát, hogy nyakánál fogva ki ne hajítsa a tisztecskét, mint a kutyakölyköt. Duzzadt, vörös arccal így is a szavával szinte legázolja: - Mondd meg öcsém a gazdádnak, hogy semmi beleszólása a dolgunkba! A hadnagy gúnyosan méri végig a testes csíki medvét, akinek ütésre szorított öklein megreped a bőr az indulattól. - Ki ön, hogy így mer velem beszélni? - Bors Lázárral beszélsz az ebadta, az új királybíróval, ha tudni akarod! A hadnagy kurtán, fenyegetően felkacag és búcsúvétlen kifordul az ajtón.

Az urak meglepetten utána néznek. Bánkfalvi Kovács Tamás, a szék jegyzője aggódva pillant át az asztalon az új királybíróra: - Nó, te ugyan hamar megtartád a programbeszédedet! Okulhatunk belőle! A többinek is tetszik az új királybíró bátorsága. Csak Fekete Túri markolja gondütötten az üstökét és mikor az urak lelohadnak, baljós szemeit Bors Lázár felé fordítja: - Nó Lázár! te sem eresztesz szakállat a királybírói székben!... Kezdjünk hozzá, uraim! Rendelet van elég. A jegyző egymásután olvassa: „A gubernium Csíkszék tisztjeinek! Vettük Delnén tartott ülésükből írt előterjesztésüket, amelyet nem lehet eléggé helyteleníteni. A rend és béke fenntartása főkép a tisztviselőktől függ. Akik, ha hivatalos kötelességük szerint az üdvös rendeleteknek engedelmeskednek, s a legmagasabb szándékot a néppel megértetik, nem csak a népet tartják meg otthon, hanem a panaszokat orvosolván, a régi egyetértést és a békés együttélést a határőrökkel is biztosíthatják!...” - Farizeusok! - kiált fel Csedő Dávid a képmutató leckéztetésre. A rendeletet lenyelik. A másik leirat azzal biztatja őket, hogy akik a határőrség felállításánál érdemeket szereznek, a polgári, kamarai és más hivatalokban előnyben részesülnek. Azon már csak kacagni lehet, hogy népük elárulására, jogaik feladására vesztegetéssel akarja rábírni a főkormányszék. - A kezembe se vennék ilyen piszkot! - köpi ki undorodva Blási István, haragos szemet vetve a széki jegyzőre. - Van itt olyan is, ami bátyámat érdekli közelről! - vág vissza Kovács Tamás és mindjárt olvassa is a királyi leiratot, hogy a kászonszéki királybíró ellen meggondolatlan nyilatkozatai miatt beadott feljelentés azzal küldetik le, hogy Szebenbe idézzék és ha a vád tanukkal igazolható, perbe fogassák, hogy méltó büntetését elnyerje. - Állok elébe! - önérzeteskedik a királybíró, de azért elsápad és megjuhászkodik. A két másik királybíró, Boros és Szabó urak felfüggesztése már nem meglepetés. Az egész ország tud róla. Mikor a jegyző felolvassa a királyi végzést, Fekete Túri felteszi a kérdést: - Kiván valaki hozzá szólni? Az urak némán hallgatnak. Fekete Túri veszedelmesen elsötétedik: - No, ha nem, akkor írja, jegyző úr: „Tudomásul vesszük, mert Csík két igaz emberének becsülete védelmében senkinek se vala egy szava se!...” Az arcok elfehérednek, a verejték kiül a nemes urak homlokára, de mire magukhoz térhetnének, Fekete Túri már diktálja is a jegyzőnek: - Ha leírtad, Tamás, azt is írd hozzá, hogy én, Gyergyó királybírója, tisztemről ezennel lemondok, mert ez a legkevesebb, amivel jó hírünknek, igaztalanul meghurcolt barátainknak s önmagamnak tartozom!...

Az urak azt se tudják, hogy mikor állottak fel, csak lihegnek dúltan, feltúrt hajjal, szakállukra csepegő sírással és Túrin kívül semmit sem látnak a világból. Egyszerre mintha megtisztultak volna, elmult volna felőlük a sok gond, megaláztatások, az élet nyomorultsága és mintha meglátták volna az új jövendőt. Senki se veszi észre, hogy megrettenve belépik az ajtón a kántor. A vén esperes halottá fagyott teste, Istenbe merülve, imádkozva fekszik a földön és egymásba kapcsolt viaszk-ujjait a halál se tudná egymástól eltépni. Kovács Tamás, a jegyző, maga se tudja, mikor törte össze a pennáját. A gyergyói Puskás Jakab Fekete Túri mellére fekszik. A többinek szájához szárad a nyelve a belső lángtól, a rémült kántor kétszer is hiába kiáltja: - „Uraim, meneküljenek, mert a nép fellázadt! Fellázadt, uraim! Tele van egész Somlyó fegyveres emberrel! Az Istenért, mentsék magukat, tekintetes urak!” Mire felocsudnak és megértik, hogy mi történt odakint, már roppan is a bezárt kapu és nyolc- tíz fegyveres katona omlik be rajta. Senki nem mer útjokba állani és durván kivágják a kántorház ajtaját. A tanácskozó urak láttára kissé megtorpannak. Ők is tudják, hogy századok alatt ilyen hallatlan vakmerőség nem történt. Fekete Túri magából kikelten pattan elébük: - Mit akarnak kendtek itten? Az emberek farkasszemet néznek az urakkal. Elszánt alakok, megvadult havasi farkasok, kik prédára találtak. A düh, bosszú, szenvedély, dorbézolás és a kezükön száradt sok gazság kiirtott bennük minden emberi érzést, arcukról lemarta a húst és méltóságuk minden díszét. Egyelőre azonban paraszt óvatossággal azt felelik, hogy tudni akarják a gyűlés okát és követelik a felsőbbség rendeleteit. A királybíró tudja, hogy az életével játszik, de zord, kemény, hajthatatlanul marad. Az enge- dékeny szót, magyarázkodást félelemnek vennék s akkor semmi meg nem mentené az urakat. Ismeri őket, mert a fajtája, székelyek állanak előtte, nem sérti meg, de nem is kiméli őket. - Miféle vakmerőség ez?... Világszemete vagytok-e, hogy fegyverrel törtök a gyűlésre, mikor a ti sorsotok jobbításán munkálkodik? Nehányan meghunyászkodnak, de a vezetőjük, ritkabajszú, nagydarab, veres ember, elrázza öklét a királybíró orra előtt: - Még ugatni mertek, kutyák?... Hát nem ti „munkáltátok” úgy a sorsunkat, hogy ide jutottunk?... Nem ti voltatok-e, kik ötszáz forint büntetéssel, fő- és jószágvesztésekkel ijesztettetek minket a fegyverfelvételre? A nép árulói vagytok, de most kirántunk a bőrötökből! Sándor László nem bírja tovább hallgatni. Ismeri a lázadót, az ő falujából való, az ő embere volt. - Szégyenlem magam miattad, becsületes embernek ismertelek! Incze Dávid!... Én eddig értelmes, tisztességes,

- Én szégyenlem, hogy itt látom, Laci úrfi! - vág vissza az ember. Jó ötvenes férfi már a királybíró, de a falujában ma is „Laci úrfi”, mint pendelyes kölyök korában. - Ha valami panaszotok van, adjátok be írásban, - csendesíti a felgerjedt embert azért vagyunk itt, hogy eligazítsuk! A vörös ember szája nagyokat, mozdul, de lenyeli a szót. Meg tudna ő felelni, nagy tüzet tudna tenni ő az urak hasára, de mi a fenét csináljon, ha már Laci úrfi is köztük van!

- Hát akkor béadjuk! - dörgi. - De tudom, hogy nem köszönik meg! - fenyegetőzik és kifordul az ajtón. A küszöbről mégis visszafordul egy szóra. - Hé, uram, Sándor László!... Te mindig jóemberem voltál, kár volna, hogy itt pusztulj a többivel! Jere velem! Hazaviszlek, hogy a hajadszála se görbül meg. Jere! Most még nem késő, de ha kihúztam a lábam innen, többé ember élve ki nem megy! Az urak elfehérednek. Sándor László is pillanatra megrebben, de nem hátrál meg. - Én itt maradok, Dávid!... Ha meg kell halni, hát meghalunk! Tetszik a bátorság a lázadó székelynek. - Kár!... Bizonyisten kár! - nézi a jóemberét és nehéz sóhajtás tör elő széles melléből. - Hej, ha a többiek is ilyenek volnának!... Mindegy, nó! - nyugszik bele. - Osztán reám ne vessen! Én megtettem a magamét! Kezet nyujt a királybírónak és büszkén kiegyenesedik. Alig fér ki a rongyos levélajtón. Önkéntelen szeretettel néznek utána az urak. Elkeseredett, félrevezetett lázadó és mégsem lehet rá haragudni. - Milyen nagy még bűnében is a székely! - bólogat elgondolkodva az öreg Szász János esperes úr. A megrémült kántor azonban újabb hírekkel ijeszti az urakat. Fekete az út a néptől és úgy hallja, hogy szomszédos falvak is Somlyóra készülnek. Mondaná az uraknak, hogy menekül- jenek, de már ez is lehetetlen, mert a kaput fegyveres strázsákkal rakták meg s a ház is körül van véve. Abban bizott, hogy a nagy hideg hazaűzi őket, de ezek a havasi medvék szokva vannak a hideghez, hóhoz. Az események úgy ijedtét vették a szerencsétlen kántornak, hogy még Túri uramnak kell vígasztalnia. - Ne tartson semmitől! Csak ijesztegetnek. Kívül azonban lövések dördülnek, a tömeg fenyegető moraja erősödik és mind sűrűbben gomolyognak az ablak alatt. Lompos, feketearcú, kiéhezett, önmagukból kiforgatott vad alakok. Bajszuk jég, a sapka hegyétől lábujjukig csillogó zuzmara fedi és szinte pirosan lövel ki szájukból az átok, káromkodás és egyéb mocskos szó. A pokol elkárhozott virágai, kik rászabadultak erre a szerencsétlen földre. Borzongató és félelmes még látni is őket. - Bizonyosan ölni fognak! - les ki rájuk szentgyörgyi Csedő Dávid és senki sem meri megcáfolni. Tétlenül és tehetetlenül ülnek az urak helyükön, míg a követek visszajönnek. A veres ember írást vet az asztalra, bánkfalvi Kovács Tamás, a jegyző, mindjárt igyekszik is értelmét venni a zavarosan szerkesztett iratnak, de a lázadó leinti: - Ne kénlódjék vele!... Szóval is elmondhatom, mi van benne! Nekihúzakodik a szónak, ránt egyet a harisnyaszíjján és szőrös ökleivel döngetni kezdi az asztalt. - Követeljük, hogy az adót, amit az utolsó huszonhárom esztendő alatt fizettünk, a sok ingyen fa árát, a kvártélyházak költségeit, a közmunkák díját fizessék vissza! De ebbe a hejbe!

Nem szerencsés a tűzzel játszani. Fekete Túri szelíden próbálja magyarázni, hogy nem igazságos, amit kérnek, mert ezek a sérelmek még abból az időből valók, amikor közülük senki se volt tisztviselő, de azt tanácsolja, hogy kivánságaikat terjesszék felsőbb helyre, s ők szívesen pártolják. - Pénzt ide! - dördül rájuk a követ. - Addig nem mozdulunk. Ennyi pénz azonban nincs kéznél. Mások is megpróbálják okosan beszélni a két követtel, de azok se fenyegetésre, se jajszóra nem hajtanak. - Vagy fizettek, vagy meghaltok! Azzal távoznak, hogy rájuk gyújtják a házat. - Disznóperzselés lesz! - fenyegetőznek. A helyzet percről-percre súlyosabb. Míg a nép kívül a követekkel tanácskozik, az urak észrevétlenül átszökdösnek a papi házba. Az kőből van. Biztonságosabb. A menekülés még jobban felizgatja a tömeget. - Ki kell egyenkint vonogatni őket, - üvöltik - és kést kell verni a torkukba. Szerencsére százhúsz fegyveres áll a kapuban. Így belőnek az ablakon. Nagy szorongattatásukban gyermek fenekére ragasztva levelet küldenek Carato alezredeshez, Csík katonai parancsnokához és porig alázkodva könyörögnek az urak segítségért. A tiszt gúnyosan felkacag, mikor megkapja a levelet. Esze ágában sincs megszabadítani a szorongatott urakat. Lelke mélyéből gyűlöli ezeket a kevély, rátarti székely nemeseket. Egész nap lesi, várja a hírt, hogy a felbőszült tömeg felkoncolta őket. Jobb újságot nem írhatna a generálisnak. Bizonyosan előléptetik. Nehány főkolompost vasba veret a lázadók közül, s a megriadt néppel könnyű lesz felvétetni a fegyvert. Az urak levele jó alkalom, hogy elhárítsa magáról a felelősséget és kötelességmulasztás miatt ne vonhassák felelősségre. Kitűnő terve van rá. Két kapitányt és egy hadnagyot magával visz, akik majd, - ha sor kerülne rá, - igazolni fogják őt. - Az urak velem tartanak! - parancsolja. - Állítólag a nép fenyegetően viselkedik a székgyűlés tagjaival szemben. Személyesen akarok meggyőződni, hogy biztonságukról történt-e gondos- kodás. Azonnal lóra ülnek. Vasasnémet katonák kisérik. A hír végigfut a tömegen. Kürtszó harsan, s a faluban állomásozó rendes katonaság is kivonul. A kürtszóra Fekete Túri az átlőtt ablakhoz lépik. Az urak bizakodnak. - Végre! A katonák élén feszengő hadnagy már a parancsot várja, hogy megtisztítsa az utcát a lázadóktól, de az alezredes nyugodtan a veleálló tisztekhez fordul: - Láthatják az urak, hogy a széki tisztviselőket fegyveres katonák őrzik!... Azt hiszem, hogy egyéb intézkedésre nincs szükség. Haza mehetünk. A tömeg szemében öröm csillan fel, hiszen világos, hogy a katonai főparancsnok helyesli, akarja, amit cselekszenek. Fekete Túri komoran visszalép az ablaktól és csak annyit mond: - Gazember!

A másik királybíró lemondóan int: - Halálra vagyunk ítélve! Lassan leszáll az éccaka. -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -A sötét éj minden félelmét és bizonytalanságát végig kellett szenvedniük Csík urainak. A nép tapodtat sem mozdult a kapuk elől. Az út két partján máglyatüzeket gyujtott és a szennyes hóban tapogva fagyoskodott. Éjfél körül elfogyott a lázadók türelme. Valaki kiadta a jelszót: - Végezzünk velük! A tömeg megmozdult, hogy betörjön a kapun, de a végzetes pillanatban egy hatalmas veres ember szembe fordult vele. - Állj! Az előlállók megtorpannak és megütődve bámulnak rá az ellenkező emberre, aki elszántan védi a kaput. - Megbolondultál, Incze Dávid? A lázadó-vezér nem tágít: - Így nem!... Gyilkolni nem szabad! Reggel majd, ha itt lesz egész Csík népe, halálra ítéljük őket és kivégezzük. Úgy nem bánom! - Igaza van! - helyesli valaki és a tömeg is lassan megnyugszik. Félelmes azonban a nyugalmuk, mert e perctől kezdve a megfogadott halál ült velük a tűz mellett. A felverő lángok fényénél jól lehetett látni, hogy az előbb még csak elkeseredett emberek hogyan alakulnak át gyilkosokká. Némelyiknél hamar megtörtént a belső átváltozás, mások hosszan küzdöttek önmagukkal, eddigi világukkal. Voltak, akik ijedten hazaszökdöstek, de a többség kitartott és olyan vész- jósló tompán morgott az embertömeg, mintha az ördög hasa korogna. Valahonnan egy cseber pálinkát hoztak és mohón vetették rá magukat, hogy felfeltörő lelkiismeretüket elnémítsák. Belékáromkodtak az italba, hogy pokolibb legyen és csakhamar kivetkőztek emberi mivoltukból. Nehányan eldültek a tűz mellett. A legényemberek rekedten nótát kezdtek bőgni, míg szájuk a rettentő hidegben tehetetlenre nem fagyott. - Ebből baj lesz! - töprengett a nagy veres ember s addig nézte a lobogó tüzet, míg belevakult. Látszott rajta, hogy nehéz válságon megy át. Hirtelen határozott. Elszántan a kapuhoz lépett. - Te mit akarsz, Dávid? - bámultak az őrök. A lázadóvezér félretolta őket és nehéz léptekkel végigbandukolt az udvaron. Az ajtónál azonban egyszerre hátratántorodott és lekapta fövegét. Szentséges Isten! Az ajtókilincsre a felfeszített Krisztus szent keresztje volt reákötözve. Az öreg pap cselekedte, hogy védje az ártatlanokat. A lázadó nem mert kezet vetni rá. Megverte az ajtót és fojtott hangon bekiáltott: - Hé! Tekéntetes urak! Kevés tétovázás után a zár fordult és az óvatosan nyitott ajtóban megjelent fehér templomi karingben, vállán violaszin stólában, pirosbojtos biretummal a fején az öreg esperes.

Nyugodt, mondhatni átszellemült volt, mintha most kelt volna fel Isten mellől az asztaltól.

- Mit akarsz, fiam? - Sándor László úrral szeretnék beszélni! - görnyedt meg a darabos ember. Az öreg pap megcsóválta a fejét. - Rosszkor jöttél, édes fiam! - Miért? - Mert az urak éppen gyónnak! - Gyónnak? - lepődött meg az ember. - Igen!... Készülnek a halálra! Az ember tompán elismételte: - Készülnek a halálra! És lehajtott fővel lépett be a szobába. Nem mert a csendesen ott álló urakra nézni, míg Sándor László meg nem szólította: - Mit akarsz, Dávid? Incze Dávid zavartan markolászta a sapkáját. - Én... én csak azt akarom mondani, hogy... készüljenek a halálra... Nem akartam, hogy készületlenül álljanak Isten elé, de látom elkéstem! Az urak tudták, hogy az utolsó pillanat elkövetkezett, mégis elcsüggesztette a bizonyosság. Úgy nézték a halál követét, mint a kisértetet és csodálkoztak önmagukon, hogy - nem harag- szanak rá. Még jól is esik, hogy látják. Bíznak benne, mintha nem a korábbi gyűlöletet, károm- kodást, mocskot fröcskölő szájú lázadó állana velük szemben, hanem egyetlen reménységük, akire éppen vártak. Érthetetlen volt, de jól esett ez a nyugalom, ami ez ember láttára megszállotta. Csak egyedül a Sándor László hangjában volt benne a nehéz vád: - Hát ezért jöttél, Dávid? Az ember szeme szárazon ég és nyugtalan, mint a tőrbe esett vadé. - Nemcsak ezért!... El akarok búcsúzni Laci úrfitól, hiszen örökké jóemberem volt! Ez újság. Sándor László mohón kap rajta. - Hova készülsz, Dávid? A székely a kedvesen mondott szóra megnyugszik. Úgy válaszol, mintha csak ide a szomszédba menne. - Idegön országba! Megyek Móduvába! Nekem elég volt! Így is hóttig szégyenlem, amit cselekedtem... Ha az urak nekem meg tudnának bocsátani!... Úgy mondja, mintha a bocsánatot nem is merné remélleni. Sándor László összerázkódik, aztán büszkén végignéz az ő „jóember”-én, de ő is csak a maga nevében meri bíztatni: - Én nem haragszom, Dávid! Fekete Túri, a gyergyai királybíró hirtelen kiválik az urak közül. Nem szól semmit, csak addig nézi az előtte álló embert, amíg kibuggyan a könny a szeméből, aztán kezét veti eléje és a két kemény marok összeroppan.

Az urak lehajtják fejüket, mintha áldozatra csendítettek volna. A székely hirtelen elszakítja magát a királybírótól és nehéz, kínos léptekkel elindul. Az ajtóban azonban mégegyszer megáll, visszanéz és elkárhozott arccal felsóhajt: - Könnyű az uraknak, mert csak - meg kell halniok! Mindenki érzi, tudja, mi van a különös mondás mögött. Az ajtó dördül az eltávozó, idegen földre készülő lázadó mögött. Az urak továbbra is lehajtott fővel állanak. Fekete Túri azonban gondütötten, rücskölt homlokkal, felfelé borzadó hajjal az urakhoz fordul: - Tudjátok-e, hogy egy halott székely mene ki az ajtón?... Bár ne kellett volna megérnem!... Utána megy a másik halott székely, a harmadik, a századik, ezredik!... Bár ne kellett volna megérnem! Senki sem felel. A gondolat leigázott mindenkit. Az éjszakában a nép elvérzésének hosszú útja látszik és nem lehet a végéig követni a sort, amely a lázadó székely nyomában elindul... Már senki sem törődik a halállal, a reáváró sorssal, mióta megvillant előttük a történelem fekete lovának patkóütötte szikrája... Háromszor égtek le a gyertyák a tartójukban, mire a „barát feje”, a Kissomlyó tar hegye világosodni kezdett. Felvirradt. Az ülőhelyükben elgyökkintő, testileg-lelkileg elcsigázott urak megmozdulnak székeiken, a fenyőfa-dézsában hozott gyantaillatú vízből meghintik égő szemeiket, hogy valamennyire felfrissüljenek. Fekete Túri órák óta az ablaknál áll és nézi, hogyan ömlenek le a hegyekről a szomszéd falvak fegyveresei és mint nő percről-percre a lázadás hulláma; de nem szól, hogy ne rontsa társai kedvét. Csendesen azonban odaszól a széki jegyzőnek: - Tamás! Írd meg a kötelezvényt, hogy minden kivánságukat teljesítjük! Az urak megrebbennek, de a két Czikó még a halálveszedelemben is tiltakozik: - Én nem szavazom meg! Nem mernek a kutyák rám törni! A királybíró hidegen figyelmezteti: - Nézzetek csak ki az ablakon! Mind az ablakhoz tolulnak és megrendülve látják, hogy Pál atya, a ferences gvárdián egy másik baráttal hajadonfővel a hóban térdel és felfogott kézzel valósággal imádkozik a lázadókhoz, hogy könyörületre bírja őket. A könny megfagy az arcán, tonzurája jeges, fekete bő csuhája zuzmarás, maga félholt, már beszélni se tud, csak kezeivel mutogat az egek felé. A lázadók azonban nem moccannak a kapu elől. Az öreg papot nem bántják, de a nyomában igyekvő szerzetest félrerúgják a sáncba. Fekete Túri keserűen figyelmezteti a jegyzőt: - Siess, Tamás, különben nem lesz időd bevégezni! A nép hangulata pillanatonként változik. Minden újonnan érkező ember új haragot, új szenvedélyt hoz. Már a vén barát is a papiház falához sodorva sír. Lapos és aszott szegény, csak fekete árny a falon, mintha az úton végigszáguldó vihar freccsentette volna oda.

Közben az irat elkészül. A vén esperes vállalkozik, hogy átadja a népnek. A lázadók azonban nincsenek megelégedve vele. - A papiros csak papiros! - üvöltik. - Állítsanak kezeseket! Sándor László, szentmihályi Sándor Gáspár és szentgyörgyi Csedő Dávid vállalják a kezességet. Ha nem teljesítenék az urak az igéretet, az ő birtokukból elégíthetik ki magukat a lázadók. Ez se elég. Most már fejenként egy garast kérnek az éjjeli kapuőrzésért. Megigérik, de már késő. Közben ugyanis az a hír terjed el, hogy az urak titokban fegyverre szólították a hozzájuk húzó népet és ez már szét is verte a Pálfalvára törő társaikat. - Hát ezért volt a nagy engedékenység! - zúdulnak fel a lázadók. - Tudták, hogy úgyis visszaveszik! Aljas gazemberek, néphóhérok, jobbágynyúzók! Ha megszabadulnak, ők húzatnak fel minket az első fára! Haljanak meg! Pillanatra olyan néma csend lesz, mintha maguk is megijedtek volna attól, amit mondottak. * Zöld Pétert, a papot Szentmártonban érte a lázadás híre. Éppen azon fáradozott, hogy a két felfüggesztett királybírót nyílt ellenállásra bírja és a nép élére állítsa. Hiába igyekezett azonban rábeszélni a vén Szabó Ferencet, az öreg kitért előle. - Boros lássa, hogy mit csinál, de nekem hagyjatok békét! Még azt hihetnék Szebenben s Bécsben, hogy bosszúból cselekszem. Ha elcsaptak a királybíróságból, hát elcsaptak! Arra számítanak ők is, amit te tanácsolsz, hogy a nép élére állok, s aztán perbe, foghatnak, tönkre tehetnek. Jól kiagyalták, hogyan tegyenek lehetetlenné, hogy még a saját ingemnek ne merjek tanácsot adni. Erre már Zöld Péter sem szólhatott semmit. Igaza van! Tapasztalt, nagyeszű ember ez a vén Szabó Ferenc. - Csak az ügyet gyengíteném, ha beleártanám magamat! - beszélte tovább a volt királybíró. Boros Ferenccel se boldogul a pap. Alig hozta szóba a dolgot, az elcsapott királybíró rátámadt: - Eltakarodj a szemem elől, Péter!... Már hogy én álljak ennek a piszkos, nyomorult hordának az élére? Tán, hogy én is velük üvöltsem: - „Üsd, vágd ebadta nemeseit! Eleget húztak-vontak az életben!” Elkeseredetten felkacagott. - Ejjó!... Ajtóim bevágják, házam romba döntik, egy széket épen nem hagynak, egy elkódorgott sánta borjún kívül egyebem nem maradt s magam s családom ingben-gatyában alig tudunk elmenekülni előlük, lábam lefagy a hidegben, feleségem azóta is az ágyat nyomja; most még én álljak az élükre!... Hijj azt a Fennvalópilátusát a buta fejednek! Mindjárt kivetlek az életemről! Éppen - mondom - a két úr ádázkodásait hallgatta Zöld Péter, mikor jött egy lélekzeteszakadt ember a hírrel, hogy mi történt Somlyón az urakkal. Megfestette a veszedelmet, úgy, hogy ha csak fele is igaz, száz esztendeig is lesz mit beszélni róla.

Nem az az ember Zöld Péter, hogy sokáig teketóriázzék. Mindjárt felfordul a lovára és csak a falu végén jut eszébe, hogy tisztességesen el se búcsúzott az elcsapott királybírótól. Futólag látja, hogy a falvak mindenütt fel vannak bojdulva, az urakat szorongatják. Zöld Péter azonban nem áll meg sehol, míg a gőzölgő lovacskán Somlyóra nem érkezik. - Az Istenért, hagyjátok abba, atyafiak! - szökik magabízón az első csoporthoz, de pillanat alatt lerántják a lóról. Nem ismerik fel benne a papot, mert szokott álöltözetében van: az apja fehér harisnyájában, kurtijában, erdőlő, égett zekéjében. Ez egyszer szerencséje, hogy az örege viseltes báránybőrsapkája van a fején s nem a ficermántos papi fövege, mert egy felcsíki ember nekikáromkodik, s úgy sújtja főbe puskája agyával, hogy Péter pap elnyúlik a havon. Egyéb baja nincs, csak ötfelől is szivárog a vér a sapka alól. Valaki jótétlélek behúzza egy közeli házba. - Ezt biza leüték! - magyarázza a háziaknak. Gondolám, hogy ennyi elég neki, miért fagyjon meg a szerencsétlen! - s ott hagyja a kanapén, ahová lehajította. A gazda, - időtöltött ember s csak azért nincs künn az úton a többivel, - meg se mozdul a cserepes mellől, hanem csak rápillant a sebesültre: - Ennek mért láták el a baját? - Azért, mert az urakkal tart! - mondja, aki hozta. - Akkor eltakarítsd innen! - herken fel a házigazda, de ebben a pillanatban felesége összecsapja kezeit: - Jézusmáriám! Hiszen ez a szentléleki tisztelendúr! Erre már a vénember is felemelkedik a kicsi likas székről. Szentkereszt legyen velünk, csakugyan a szentléleki pap. Igaz, hogy nincs ébren, de azért a vén székely lekapja a sapkáját: - Dicsértessék az Úrjézuskrisztus, tiszlendúr! Nó, magát istenesen fejen felejtették!... Pap létére kicsi esze van, hogy ilyenkor nem tud otthon ülni a fenekén a jó zsíros ekklézsiában! - Jaj lelkem fiam! - sápítozik az öreg asszony a seb láttára, mintha a pap az ő gyermeke volna. - Szakadjon le tőből a keze, aki ezt tette! - húzza ki a kaszten fiókját, hogy gyolcsot keressen. Túrkál a „fejér” között, hogy mit áldozzon föl, s végül is az ura egyik kigyérült kendergatyáját hasogatja szét „kötőző”-nek. Úgy is megtéríti a pap, ha egy csepp tisztesség van benne. Valahogy kimossák a sebet, meszet vakarnak rá a falról, pókhálót tesznek rá, s ahogy tudják, összeabroncsozzák a pap fejét. - Az ember az odorból szénát hány le, kényelmes fekvőhelyet készít a szánban a sebesültnek, hogy hazavigye, míg a forróság kitör rajta. Egy pap nem fekhetik egyszerű falusi házban! Az is lehetséges, hogy meghal s akkor ugyanvalóst jó, ha otthon van. A vénasszony olyan párnát keres a feje alá, amit akkor se kell sajnálni, ha elvéreződik s a még mindig eszméletlen papot beemelik a szánba, leterítik egy lomos csergével, amivel akár karácsony éjszakáján is el lehetne hálni a havon. Az ember is felmászik az ülésbe, s a borsika ostornyéllel ráhúz a lusta, lépéshez szokott lovacskákra a visszaszól az asszonynak: - Tedd bé a kaput, Mári! - s már az úton ácsorgó fegyveres népet téringeti: - Félre az útból, hé! A súly a szemeteket, nem látjátok, hogy nehéz beteget viszek!

A közeli faluig hátra sem néz, de Taplocán túl unalmas, hosszú mező következik, az út is nehéz s az öreg székely nem állja meg, hogy ne beszélgessen. Az nem tesz semmit, hogy a sebesült eszméletlen, a fő az, hogy ő egy pap előtt is „meg tudja mutatni”, hogy ész dolgában nem akárki. - Ebben a nép ügyében is rosszul gondolkoznak az urak! - magyarázgatja vissza az eszméletlen papnak, ki olyan, mintha a szán derekában fekve, féligfordult szemefehérjével az égen tusakodó hófelhőket nézné. - Én mondom, hogy a nép mellé kellett volna állaniok, mert tudhatták, hogy ha egész Bécsország jön is ellenünk, a régi jussunkat akkor se hagyjuk... Most osztán, hogy megvan a baj, minket hibáztatnak. Pedig jó nép ez a miénk! Kicsit hirtelen, de a királyné idehazudik, az urak odahazudnak, mindaketten húznak-vonnak, hát csuda-e, ha kicsit kijön a béketűrésből!... Vónék csak valamivel fiatalabb, én sem cocokáztatnám a papok dögtestyit, hanem eddig lehúztam vóna az urak bőrit!... Gyí ne, hogy a farkasok a beleteket! Így szállítgatta Zöld Pétert a vén székely, töltögette az időt vele. Hol dicsérte, hol gyalázta, hol megijedt a bajoktól, hol felháborodott és értelmesen átkozta a mái világot, mert: „olyan ez a világ, édes ecsém, mint a rossz pap. Szemedbe mézes-mázos, de a hasa az ördögfarkával van átkötve!... De azért maga reám ne nehezteljen!” - vakarja a fejét zavartan, hogy pap előtt ilyet talált mondani. Mikor pedig megérkeztek a pap szüleinek kapuja elé, még szorosan a lelkire kötötte: - Osztán Ződ János komám előtt egy szót se arról, amit beszélgettünk! Mert - szavamat ne feledjem - keresztkomák voltak. Ha jól tudom, Zöld Jánosék tartották keresztvíz alá a Szőts Ágostonék nagyobbik leánykáját, Ágnist, aki még azon a télen meghótt volt, mert idétlenül született. A komaságot azonban tartják. - Ilyen szerencséje csak egy papnak lehet, hogy éppen a keresztapja kapuja előtt ütik agyon! - mondotta az öreg Ágoston a komájának, mikor a ház népe nagy ijedtséggel kifutott, hogy bevigyék a házba a vérbe ázott papot. - Tudtam, hogy valami baja történt, mert a ló egyedül jött haza! Mindössze ennyit mondott az apa, míg a komája falt valamit, hogy még setét előtt haza mehessen. Még az ellenségei is lábujjhegyen jártak a Zöld János kapuja előtt, mert nem kicsi dolog, ami érte. Egyik fiát félhóttan hozzák haza, cérnaszál tartja benne az életet, másik fiát, az „urat”, akármelyik percben felkoncolhatják a lázadók. Osztán neveljen gyermeket az ember a mái világban! - Mégis keményember ez a Zöld János! - mondották elismeréssel a faluban, de azt csak ő tudta, hogy mit érez belől. Feléje se nézett haldokló fiának, nehogy kibuggyanjon a könnye s a fehérnépek elijedjenek. Este a szomszédok, rokonok is eljöttek, hogy legalább egy kurta miatyánkot elmondjanak a beteg fejénél, s legyen, ki a pap után fusson, mikor a haldoklók gyertyáját a kezébe adják; de Szentkereszt legyen velünk, ilyen halódót ember még nem látott. Ahelyett, hogy tisztességesen készülődött volna utolsó útjára, ahogy a mesterségéhez illik, ez a szerencsétlen a karjaival hadonászva afféléket kiáltozott, hogy: - „Hé, emberek! Ne csináljatok magatoknak ekkora veszedelmet! Nem látjátok, hogy a katonatisztek szítják a lázadást?... Hogy egymást gyilkol- játok, hogy aztán ránk törhessenek és elpusztíthassák Székelyföldet! Legyen eszetek! Oszoljatok haza!”

- Méges nagy kegyelme az Istennek, - jegyezte meg egy ájtatos vénasszony. Hogy magánkivül is ilyen értelmesen tud beszélni!... Jaj csak a felszentelt kezeit össze ne törje a falban! El kéne húzni a faltól az ágyat! Az igaz, hogy két erős embernek kellett ügyelnie, mert minden pillanatban Somojóra akart futni, hogy a fellázadt népet belátásra birja. Volt mit szenvednie szegény édesanyjának! Valamit azonban tenni kellene, mert nézni is rossz a beteg szörnyű nyugtalanságát, vergődéseit. Özvegy Birta Álóziné azt tanácsolta, hogy reszeljenek pityókát a két markába s a talpa-szívire, hogy a forróságát lehúzassák, de hiába borogatták szenteltvizes kendővel a fehér homlokát, hiába tették a mellére bréviáriumát, hogy nehéz szuszogása enyhüljön, mind nem használt semmit. Éccaka felverték álmából a saját papjukat, s még egy olvasómisét is mondattak vele, hogy Isten orcáját ide fordítsák. Volt is valami foganatja, mert a beteg ezalatt elcsendesedett, de akár hogy is nyujtsák, a csendes mise kurta dolog, s utána még nagyobb erővel tört ki a beteg nyugtalansága. Maga a plébános úr is elismerte, hogy addig meg nem csendesedik, míg az a szörnyű dolog Somlyón meg nem szűnik. Csak ez az egy tudná az életét megmenteni. Most már órákon keresztül a plébános úr is ott küzdött az ágynál paptársáért, ellátta a haldoklók szentségével, nagy fekete latin könyvével nem tágított mellőle s folytonosan zuhogtatta rá a különös templomi szavakat: „Távozzon tőled a rettenetes sátán bérenceivel együtt! Keljen fel az Isten és szóródjanak szét ellenségei és fussanak színe elől, kik gyűlölik őt. Miként eltűnik a füst, tünjenek el! Miként elfolyik a viasz a tűz arca előtt, úgy vesszenek el a bűnösök is Isten színe elől és az igazak kielégíttessenek és felmagasztaltassanak!” Bizony minden pillanatban attól félt és sokszor száján lebegett a lélek távozásakor mondani szokott ige: - „Távozz keresztény lélek e világból a mindenható Atyaisten nevében, ki teremte téged!” - De a nagy pillanat elmult és a beteg a szent igézetben új erőre kapott. Mindannyian valósággal belesorvadtak a küzdelembe és jólesett, mikor a virradás észrevétlenül új színt adott az életnek. Mert megvirradni annyi, mint megújulni és megkönnyebbülni. Az éjszaka fekete lába eltűnik a felhők között és sugárzó szívével megjelenik a nap. Mindenek érzik, mindenek tudják és még az oktalan állat is hálát ad az egek Urának, hogy láthatja. Nincs semmi baj, mert megvirradt!... A beteg Zöld Péternek is mintha egyszerre elvágták volna rettentő gyötrelmeit, lassan elmosolyodott, görcsökbe rándult öklei, teste kioldódott, arca elsimult és csöndesen elaludt. - Deo gratias! - könnyebbült meg a virrasztó pap. A szomszéd népek is felszedelőzködtek, hogy haza menjenek. Öreg Zöld János is felemelkedett a cserepes tüze mellől, hogy ellássa a marhákat és az élet után nézzen. A felére apadt édesanya is magához tért, de olyan volt, mintha fekete mélységből emelkedett volna ki - és az anya gondosságával körülnézett, hogy a ház táján rendben van-e minden. Eddig nem ért rá erre gondolni se. Ha nem vétkezném, azt mondanám, hogy bár ne adta volna meg Isten neki a magáhoztérésnek még ezt a pillanatát se, mert alig hordozta szét

szemeit, mindjárt

észrevette, hogy a leánya hiányzik. Az újabb baj élőérzete megmarkolta szivét, eltűnő bizakodással benyitott az oldalházba, hátha lefeküdt, de az ágy érintetlen volt. Kétségbeesetten futott a tornácra és kisikoltott az udvarra: - Boriska! Sehonnan válasz nem jött. - Hol a leányom? Senki nem tudta, senki sem emlékezett, hogy mikor ment ki az ajtón. Az édesanya rémült szeme arcról-arcra ugrott, mintha mindenkit felelősségre akarna vonni. - Hol a leányom? Csend. Csak az alvó Zöld Péter mosolyodott el az ágyban. Akik később erre emlékeztek, meg mertek volna esküdni rá, hogy tudta, egyedül ő tudta, hová lett a húga. * Meg se gondolta Zöld Boriska, hogy mit cselekszik, mikor engedve a belső sugallatnak, észrevétlen elszökött hazulról. Az átélt súlyos órák alatt támadt a gondolata, hogy ha kell, az élete árán is megmenti bátyját. Csak akkor kezdett eszmélni, hogy mit cselekszik, mikor a lovacska ott kocogott vele az elhagyott vad havas mezőkön, amelyeken ilyenkor metsző szél borzolja fel a pusztázó éhes farkasok szőrét és jégtűkké fagy a felkelő nap hideg sugara. A leány megborzongott, de szerencsére nincs messze Somlyó Madéfalvától. A lovacska hamar megfutotta az utat. Csíkszereda végiben már hallotta a lövések dördülését, a fenyegető nép moraját és érezte a lázadás különös izgalmát. Józan esze és a félelem azt súgta, hogy forduljon vissza, de ilyenkor megelevenedett előtte a halál partján küzdő testvére és rémülten riasztotta előre lovát. Arra egész úton nem is gondolt, hogy mit fog cselekedni, csak jót akart és tisztább volt a lelke, mint a télnek szép hava. Arcocskája, ártatlan szemei beleragyogtak a világba és olyan volt az egész leány, mintha meggondolatlan angyal ülne a lovacska hátán. Csak akkor szorította kezecskéjét csüggedten a szívére, mikor a magából kikelt, rongyos, üvöltöző, vad embercsorda közepébe cseppent. Még a ló is irtózva hőkölt vissza ettől a hordától, mintha tudná, hogy emberi erő és emberi szó képtelen megfékezni ezt a gátját szakított népszenvedélyt, kioldozni az egekbe rázott durva öklöket, megbékíteni az üvöltő szájakat, melyekből tüzes füsttel csapott ki a káromkodás. Éppen akkor rugták az árokba a barátot, és már mocskos legénykezek nyultak feléje is, hogy felgerjedten magukhoz rántsák. Sikoltva ugratott be Zöld Boriska az első idegen házba és csak akkor tért magához az ijedtségtől, mikor egy tisztes öregasszony háromszor is megkérdezte: - Hát te ki vagy, édes leányom? Alig birta kiszepegni: - Én a madéfalvi Zöld János édesapám leánya Vagyok, Borika! S mondja, hogy mi történt bátyjával, a pappal. Az öregasszony szörnyülködve csóválgatta a fejét. Aztán megharagudott. - Ez az én tekergő fiam is köztük van már másfél napja, de adok én neki! Kimegyek s a fülinél fogva hozom haza! Mindjárt végit vetem én ennek a lázadásnak!

- Hogyan? - csillant fel Boriska. - Bizd csak reám, lelkem! Te addig füttözzél meg, míg átalszólok a szomszédba. Hiszen egészen megvett az istenhidege! Boriska bekucorodott a góc alá s finom tenyérkéit nekifeszítette a lángoknak. - Éppen csak kendőt kapok a fejemre s mindjárt itt leszek! - biztatta az öregasszony, de egy óra is belétölt, míg visszajött, pedig „éppen csak megfutotta a falut”. Nem árulta el, hogy mi járatba volt, de egyszer csak gyűlni kezdett a sok asszony a házban, mintha litániára jönnének. Osztán megfogták a Boriska kezét és elindultak egyenesen a papi ház kapujához. A mord, rettentő férfiak megtorpantak a különös látványra, de már akkor rajtuk csüngtek az asszonyok. Már-már kiszakították magukat a fonnyadt, erőtlen kezekből, de ekkor az egyik öregasszony felnézett vad fiára: - Jere, haza, lelkem! Fogadj szót édesanyádnak! A férfiak megdörzsölték szemeiket, mintha rettentő álomból ébrednének. - Édesanyám! - szakadt ki belőlük és egyik a másik után görnyedten megindult, mint a kezes bárány. A nép is, az idegenek is csendesen oszlani kezdettek. Az édesanyák legyőzték a forradalmat... Zöld Boriska csak most értette meg, hogy mi történt. - Most már Péter bácsi is meggyógyul! - rebegte boldogan. Bizalom, meleg, édes erők áradtak el testében és többé már nem félt ezektől az emberektől. Újra szerette őket, mert megértette, hogy mi ment végbe bennük. A gyűlölet és szenvedély kábító tüze hogy kialudt, újra a kérlelhetetlen sors és nehéz valóság foglyai lettek. A gondok ismét visszaültek a homlokokra, az arcok vígasztalanná sötétedtek, lelkükben a nyomor megint rákuporodott fekete tojásaira és külsőleg-belsőleg leigázva mentek haza, a rájuk váró új veszedelmek felé. A leány pillanatnyi öröme is elszállt. Sajnálta őket és szorongva nézett fel, hogy legalább néhány köszönő szót rebegjen, de akkor a tömeg mögött, a ló hátán felmagasulva egy lángoló fejű férfit látott meg és felsikoltott: - István!... Aztán kezenyelével eltakarta arcát, végigmenekült az utcán. Lázár István nem követte. Nincs az a híres ló, amivel utól lehetne érni azt a leányt, aki elhagyott bennünket. Fájdalmában kissé elszédült, felsóhajtott, csendesen odaszólt a tömegnek: - Adjatok helyet, emberek! És befordult a papiház udvarára.

XVI.
Azzal az elhatározással jött haza Lázár István, hogy többé az életben képpel se fordul Szeben felé. A torkába gyűlt az epéje, ha csak rá is gondolt az utolsó napokra. Nagy iskola volt, de a hályog felszakadt az szemén. Otthon van az ő helye. Túrja a földet, elgazdálkodik a birtokán. Abból nem tudhatja ki senki. Ha rendbe szedte a háza táját, elveszi Boriskát. Minden idegszála vágyott utána. Nem törődött téllel, havazással, faggyal, nehéz úttal, csak haza, haza!... Hozzá!... Félig fagyottan szedte le a lováról a Tolvajos-tetőn a fogadós, de azt se várta meg, hogy a lova lenyelje az utolsó szem zabot, már ismét rajta ült. - Haza!... Úgy verte az oldalát a szíve, mikor beléptetett az ősi ház kapuján, mintha Szebentől Zsögödig lova helyett ő futotta volna meg az útat. A kapunyílásra a házból kilépő bébirós jobbágya, az öreg Emri Jováki nem tudta hová legyen örömében a kisebbik gazdája láttára. Az utolsó gyermekig megbojdult a ház népe és annyi közvetlenséggel, annyi őszinteséggel vették körül, hogy Lázár István alig állhatta meg elérzékenyedés nélkül. Elfogódottan dédelgette őket, tudakolta sorsukat és bódultan fürdött a szeretettől kinyilt szavak melegében. Így képzelte és igaza lett. Most már meg merte kérdezni, amitől eddig legjobban félt. - Itthon van Imre bátyám? Emri Jováki zavarba jött. - Ő biza nincs itthon! Lázár István megkönnyebbült. Hát ezért nem jön elébe. - Hová ment? A jobbágy nem mer felnézni. - Somojóra, a széki gyűlésre! - Nem tudod, mikor jön haza? Jováki bá felsunyit, hogy merje-e mondani, de aztán mégis kiböki: - Nem hiszem, hogy élve haza jöjjön! - Mit beszélsz, te? - Én az egyigazat! - Hogy megölik? - Ha eddig meg nem ölték! - A bátyámat? - No nem csak őt! A többi urakat is! Az esszest, aki csak van Csíkban! Lázár István hallott valamit a somlyói lázadásról, de nem tulajdonított különösebb jelentőséget neki. A jobbágy szavaira elmered az ijedtségtől. - De hiszen ez nyilt forradalom!

Jováki bá nyugalmasan bólint: - Én es annak nézem! A népek fel vannak erőst bojdulva. Innen a mi községünkből is sokan mentek át Somojóra, hogy az ottaniaknak segítsenek... Híttak engem is, de hát az életet, a gazdaságot nem hagyhattam. - Másképpen mentél volna? - Effélit nem mindennap lát az ember! - tekeri a fejét Jováki bá. Lázár István nem hisz a füleinek. - Te is segítettél volna az urakat legyilkolni? De már erre felhorkant az öreg. - Elment a szépesze?... Hogy én?... Gyilkolni?... Nó osztán effélit ne halljak! Ne haragítson meg a tekéntetes úr, mert ha kijövök a sodromból, csúf dolgot csinálok!... Még hogy én gyilkolok, ki egy életet becsületben leéltem!.. Hát ezt érdemeltem? A végén még Lázár Istvánnak kell megnyugtatnia. - Csak tréfáltam, vén bolond! - Tudhatná, hogy Emri Jovákival nem lehet ilyen dologban tréfálni. A „lázadás” azonban nem izgatja túlságosan Lázár Istvánt, hiszen úgy meg van rakva egész szék német vasasokkal, hogy moccanni se tud. Az a nehány részeg ember, aki Somlyó utcáján ordítozik, nem számít. A lövöldözés, ordítozás mindennapos dolog Csíkban. - Higgyed, bolond, higgyed! - von vállat Jováki bá, s a gazdájának számba adja az „életet”. Végigjárják az istállókat, felnéznek az odrokba. Kóst még volna, de a szuszékok üresek. Se rozs, se zab. A pityóka is kevés, árpa meg éppenséggel semmi. - Azt még zölden leétették volt a katonák! - mentegetőzik Jováki bá. - Az idén az üdőjárás sem kedvezett. Ezek bizony rossz hírek és mégis élvezi a régen elhagyott otthon melegét, az ökrök nyugalmát és szilárdságát, a lovak szépségét, júhok alázatát, a hatalmas csűr ázsiai képét, a favágó tőkén feledett fejszét, a hóba vakult majorság szomoruságát, a kakas kékre fagyott, félrecsapott taraját, a csűrkert kietlenségét, a belsőház drága hangulatát. Soha, soha többet innen el nem megy. Délire megehül, mint a farkas. Még az éhség is más itthon, mint a szászok között. Illatos, furcsa inger, mintha fenyő zöldjébe harapott volna és nem tudja megállani, hogy ki ne tekintsen a konyhába, ahol vörösön cserszeg a füstről lelopott kolbász a lábasban. Gyűl a nyála, ha csak rá is gondol az ember. Melléje káposztacika. Elejibe tyúkhúsleves hosszú laskával, ami virágos tányérban aranylik. - Szeresse no, - kínálja kedvesen a Jováki bá felesége, - mert nem a pap tyúkjából főztem! Ujjongani szeretne örömében. Jókerek hasat rak és ebéd végére elálmosodik, mint a gyermek anyja ölében. Ledől a kanapéra és szundít egy kurtát. Két tenyerét a tarkója alá nyomja és várja, hogy előbb elszédítse, aztán magával vigye az álom hajója. Érzi, hogy fáradt. Most jön ki a hideg belőle. Az idő is álmos. A terhes, szürke hófelhők a házak üstökéig ereszkedtek. Annál meghittebb a cserepes lángja, a fenyőfa gyantás füstje. Gondolatai mind kurtábbak lesznek, félig takart szemei megzavarodnak, de akkor is maga előtt látja a drága leányt, kicsi „fenyőbojtocskáját”.

Estefelé van, mikor a parancshoz híven Jováki bá felkölti: - Ne aludja ki mind a pityókát a földből. Lázár István olyan jóízűt nyujtózik, hogy ropognak a csontjai. Eszébe jut, hogy még ma át akart menni a szentléleki paphoz, de Jováki bá int a kezefejével: - Akkor kényelmesre eresztheti a nadrágszijját, mert vele mostanában nem beszél! - Hogy-hogy? - Mert órája sincs, hogy vérbefagyva vivék haza Madéfalvára! Ő volt az első, kit agyonverének Somlyón! - Meghalt? - ijed meg Lázár István. - Én biza nem vizitáltam meg! - Hát így állunk? - hűl el Lázár. - Most így! - felel rá a jobbágy. - És a karhatalom? A katonaság?... Jováki bá gúnyosan elhúzza a száját. - Miért avatkozzék bele, mikor mi a katonaság nélkül is agyon tudjuk egymást verni? Értelmesen beszámol, hogy mi történik Somlyón. Tájékozva van mindenről, és minden szava után teljesebbé válik a veszedelem, amiben a szék urai forognak. Minden perc késő lehet. Lázár István indulatosan támad rá az emberére: - Maga eddig nekem erről mért nem szólt? - Mert nem kérdezte!... Amit mondtam, azt se hitte! Ez igaz. De mit lehetne most tenni? Arra gondol, hogy összeszedi a környékről a tisztességes embereket és megmenti velük az urakat, de mindjárt le is tesz a tervről, mert vérontás lenne belőle. Jováki bával együtt számolgatják, hogy kikben lehetne bízni, de kevés ilyen ember van a faluban: A Getzők, Becze János, Gergely Jakab, Holló Tamás, s még nehányan. Estére mégis magához hívatja őket, de csalódik bennük, szűk szavúak, óvatosak, bizalmatlanok és kelletlenül felelnek, ha kérdezi őket. Alaposan megfontolják a választ és loppal egy- másra pislognak. Megadják a tiszteletet az úrnak, aki „nagy hivatalban van” a főkormány- széknél, de már nem a régi, egyenes, nyílthomlokú jóemberei. - Magukat mi lelte? - esik rosszul Lázár Istvánnak. - Mintha ki volnának cserélve! - Ne csudálkozzék! Elég bajon mentünk keresztül! - dunnyogja Gergely Jakab, de Lázár István nem hagyja annyiba a dolgot. - Mondják meg őszintén, ha nem biznak bennem! Mit vétettem maguknak, hogy ilyen ridegen bánnak velem? Mivel érdemeltem meg? Ne kerteljenek, köntörfalazzanak, hanem mondják meg őszintén, mi a begyükben van! Az emberek egymásra néznek. Egyenes beszédre egyenes válasz kell. Getző Tamás kihúzza magát: - Lehet, hogy nem igaz, de mi úgy hallottuk... az édes bátyja is azt mondta, hogy István úr többé már nem a székelység embere!

Lázár István megtántorodik és a könny kifakad a szemén: - Miért nem mondja ki nyiltan, hogy áruló vagyok! Holtfehéren leroskad az asztalra és olyan őszintén szenved, hogy az embernek megesik rajta a lelke. Az idősebb Getző társaira néz és komolyan, szilárdan, megkönnyebbülve azt mondja: - Hát most már tudjuk, hogy nem volt igaz!... Adjon kezet, uram! Soha ilyen boldog nem volt az életben Lázár István. -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -A lázadás minden pillanatáról hírt hoztak. Világos volt immár Lázár István előtt a generális terve: először leöletni az urakat, aztán vérbe fojtani a lázadást, s a halál dermedtségében gyorsan megszervezni a határőrséget, büntetésképpen megfosztani a székelységet ősi jogaitól, kiváltságaitól és örök függőségre, rabságra és szolgaságra vetni, míg teljesen felőrlődik és eltűnik a föld színéről. Úristen, mit lehetne csinálni! A két Getző egész éjszaka vele marad. Bort hozat, s kászoni vizet, de a bor megpimpósodhatik a kupákban, nem érintik, mert minden pillanatban csüggesztő hírek érkeznek és reggelre olyan lesz a három erős férfi, mintha a pokol most lökte volna ki magából. Virradatkor azzal a hírrel jön Emri Jováki, hogy egész Csík megindult Somlyóra. Nem várhat tovább. - Hamar a lovamat! Hiába próbálják Getzőék lebeszélni. Talán már el is késett!... Talán már holttestek hevernek a havon és a kiontott vér piros köde párolog Somlyó fölött. A fegyverlövések megsürűdtek. - Gyí! Mogorva ember-csoportok mellett száguld el. Azok is Somlyóra igyekeznek. Nem bántják, csak utána káromkodnak. Mikor oda ér, döbbenten rántja vissza a lovát. - Mi ez? Egyszerre, mintha valami furcsa ízt öntöttek volna a nyelvére, különös szomjúságot érez a vér után, oknélkül káromkodni kezd, üvöltve hadonászik karjaival s alig várja, hogy üssön, vágjon, szúrjon, míg forró teste örökre lecsillapodik. A forradalom bűvölete őt is megigézte, nyilallások ütnek át agyán, szívén és úgy szédül, hogy a lova hajába kell kapaszkodnia. Félig ködben látja a tömeget, a borzalomtól szinte hátra hanyatlott faházakat, a köztük tolongó rongyos félvad embereket, kiknek arcában kinyilt az őrület virága és mázsás lábakkal tiporják a télbe dermedt föld halott szívét. Tehetetlen gyermekké lesz láttukra Lázár István és nem tudja, hol kezdje, mit kezdjen, mit mondjon, mit tegyen; csak érzi, hogy ernyesztő szomorúságba bágyad a lelke, mintha népe minden könnyét reasírta volna. Csak néz, néz a lova hátáról, míg az állat magától megáll az emberfal mögött. Pillanat alatt észreveszi, hogy már csak az utolsó nekilendülés van hátra. Vége mindennek! El kellene takarnia szemeit, hogy ne lássa...

Ekkor történt, hogy a zaj hirtelen elűlt. Lázár István felemelkedik nyergében, hogy lássa, mi történik és rémült szó szakad ki a száján! - Boriska!... Ez volt a pillanat, mikor az édesanyák legyőzték a somlyói forradalmat.

XVII.
Magánkívül érkezett haza Zöld Boriska meg sem mondta, hol, merre járt, elfeledett félelmet, lázadást, felfordulást, mindent, csak sírt és kacagott: - Itt van! Itt van!... Tudtam, hogy eljön! Tudtam, hogy nem hagy el engem! Ölelte, csókolta édesanyját, a mellére bújt, anyjától bátyjához futott, ágya elé térdelt, lihegett, alig lehetett lelket verni bele. - Úgy-e idejön, Péter bácsi? - Ide, lelkem, ide! Még ma idejön! Hogyne jönne! - intett titkon a pap övéinek, hogy ne zavarják meg a leány örömét. - Jaj, akkor futok, s legalább tisztességesen felöltözöm, nehogy így kapjon! - sietett Boriska, s az oldalházból sokszor kihallszott boldog kacagása. Tudták már, hogy kit látott Somlyón. Vén Zöld János összerándult homlokkal lépett ki az ajtón, hogy ne kelljen megmondania, mit gondol magában, az édesanya pedig gyermekét féltő aggódással fordult a fiához. - Vajjon igazán eljön? A pap komolyan nézett maga elé. - Isten őrizzen, hogy ne jöjjön el! - Mennyit gyötrődött, szenvedett szegényke! - révedezett az édesanya. - Milyen tiszta és ártatlan a lelkem! Máig azt sem tudtam, ki az én gyermekem! Mióta hírit hozták, hogy mi történt Somlyón, az egész család úgy nézett fel a leányra, mint valami szentre. - Ma még nem is frustukolt a lelkem, - sietett az édesanya. Hirtelen tejet melegített, a legszebb pohárba töltötte, hímes abroszt terített az asztalra, mintha „magas vendég” volna a háznál, de szinte kiejtette a levágott kenyeret a kezéből, mikor leányát meglátta vasárnapi gúnyába öltözve, új csizmácskában, pántlikásan, suhogó selymében. Alig lehetett asztalhoz erőltetni az izgatott gyermeket, kinek két rózsa nyílt a két orcáján s a remegéstől fehér buborékot vetett a tej a szája körül. - Úgy-e, eljön?... Vajjon mikor jön el, Péter bácsi? A pap megvárta, míg húga leerőlteti az utolsó kortyot is a torkán. - No, most jere ide a kezem ügyébe, hogy verjelek meg! - mutatta a haragost. Boriska mosolygott. - Haragszik, Péter bácsi? Játékból se lehetne haragudni rá. Inkább megdicsérte: - Most, hogy nincs semmi bajod, megmondhatom: Szép dolog volt, amit Jani bátyádért cselekedtél! Boriska csak most vette észre, hogy azt hiszik, Jani bátyját, az életveszedelemben forgó széki fogalmazót akarta megmenteni?

- Én? Jani bátyámért? - Hát nem érte szöktél el Somlyóra? A leány neheztelve nézett a papra: - Hát nem tudja?... Nem Jani bátyámért! Péter bácsiért!... Mikor a plébános úr azt mondta, hogy csak az mentheti meg pap-bácsit, ha... Nem volt kinek tovább mondani, mert Zöld Péter úgy feküdt ágyában, mintha nem ezen a világon volna. * Boriska egész nap az ablakot leste. Várta, hogy mikor toppan be az ajtón Lázár István, de a legény nem jött. Estére szomorodott az idő, még se jött. Csalódás és fájdalom remegett a hangjában, mikor vacsora tájt kibuggyant belőle: - Még se jön! - Dehogy nem! - nyugtatta meg a bátyja. - Dolga van az urakkal! Lehet, hogy Janival együtt jönnek!... Tizenegy óra is elmúlt, de István sehol. Az tartotta benne a reménységet, hogy Jani bátyja is elmaradt. - Jaj, ha mégis megkocogtatná az ablakot! Éjjel nem jöhet be ugyan, de hátha mégis megkocogtatja az ablakot! Kétszer is lekelt az ágyból és kilesett a havas éccakába, de a holdon, az éj sárga kutyáján kívül egyebet nem látott. Reggel mégis újra ünneplőbe öltözött, de már nem merte kérdezni, vajjon eljön-e és övéi sem merték biztatni, mert ha jönne, izent volna, vagy jelét adta volna. - Mégis lehet, hogy Janival jön! A széki biztos úr azonban délre megérkezett. Boriska fehéren meredt a bátyja után betett ajtóra, de nem nyitotta ki senki sem. Zsibbadtan hallgatott mindenki. A széki biztos úr még rossz néven is vette, hogy szóra se méltatják, mikor pedig a halál torkából jön. - Hajszálon függött az életünk! - beszélte. - Csak a csuda mentett meg! - Tegnapra vártunk! - vágott a szavába apja. - Úgy hallottuk, hogy már tegnap megszabadultatok! Kicsinylő mozdulatot tett a biztos úr: - Mit ért kied ehhez apám!... Előbb meg kellett beszélni a további intézkedéseket, hogy milyen megtorló lépéseket tegyünk! - S mit „intézkedtetek”? - kérdezte gúnyosan a pap. A máskor szűkszavú ember most bőven beszélt, mintha neki lett volna legtöbb része az eseményekben.

- Két követet küldöttünk Szebenbe, hogy a generálist és a főkormányszéket értesítsék a rajtunk esett főbenjáró sérelemről s azonnali elégtételt követeljenek. - Jó helyre fordultatok! - gúnyolódik a pap. Öccse visszavág: - Másnak is van esze, nemcsak magának, bátyám! Kovács Tamás, a jegyző emlékiratot készített a királynéhoz, s abban leírt mindent, ami kezdettől máig történt, hogy miként erőltették a katonaságot s emiatt miféle zavarok állottak elő. Figyelmeztettük Őfelségit a nép fenyegetésére, hogy tavasszal, ha az erdő kizöldül s minden bokor szállást ad, Székelyföldet lángba borítja a lázadás s kő kövön nem marad Csíkban. Annál aggasztóbb a helyzet, mert a katonaságra kényszerített nép nem szánthatott, nem vethetett, a mezők ugaron maradtak, a mult évben sem volt termés, s így a föld népe vagy rabolni, vagy kivándorolni lesz kénytelen. A moldvai fejedelem négyezer embernek igért ingyen földet, s adómentességet. Moldvában úgy is sok a magyar s amint hallszik, ezek is reánk készülődnek, hogy a rokonságukért bosszút álljanak... Híre jár annak is, hogy a többi erdélyi népek is forronganak. A románság már fegyverkezik, a jobbágyság csak az alkalmat lesi, s tavasszal olyan belháború üthet ki, hogy az egész ország lángba borul tőle... Osztán állítsa meg a királyné a veszedelmet, ha tudja! Ha most fel nem nyílik a szeme, akkor soha sem! - A fehérnép szeme mindi attól függ, hogy ki néz bele! - jegyezte meg a pap. - A királynéé különösen! - Hát mi most már belenéztünk istenesen - magyarázta az írnok, - s arról is gondoskodtunk, hogy más is belenézzen! Átírtunk a testvér székeknek is, hogy ők is küldjenek követeket Bécsbe, s egyszerre jajduljunk fel, ahányan csak vagyunk. Nem hiszem, hogy ne legyen foganatja! A pap is elismerte, hogy ez már komoly lépés. - Kinek a gondolata volt? - A Lázár Pistáé! - Azé az árulóé? - csúszott ki a pap száján meggondolatlanul. Hirtelen a húgára nem is gondolt. - Ő már nem áruló! - tiltakozott az öccse. - Kevés olyan magyar van, mint ő! Az most már bébizonyosodott! Ez már a papnak is újság volt. - Hogyan? - Még most is hűl meg a vérem, ha rágondolok, hogy ez a Pista miket mondott a generálisról! - csóválta fejét a biztos úr. - De hogy került oda? - tudakolta a pap. - Az utolsó pillanatban, mikor már azt hittük, hogy mindennek vége... Elhültünk, mikor megláttuk. Mire valaki szólhatott volna, Emri, a bátyja nekiment és mellre ragadta: „mit keresel itt, te vér-áruló?” - Pista az ujját se mozdította meg, de olyan szomorú volt, mintha most jönne az édesanyja temetéséről. Aztán levelet vett elő a zsebéből, odanyújtotta Túri királybíró uramnak, aki átfutotta, megrándult, mintha villám sujtotta volna, odalépett Pistához, kezet nyújtott, majd Emri bátyjához fordult és szent komolysággal azt mondotta: „öleld meg, s csókold meg az öcsédet Imre, mert igazabb székelyt még nemigen szült édesanya!...” - Tudtam én azt! - sikoltott fel örömében Boriska és mindenki fellélegzett, mintha malomkő esett volna le a szívökről.

- ...Minket a guta ütött meg a csudálkozástól, - beszélte tovább a fiú, - de aztán megtudtuk, hogy színigaza van Túri uramnak. Ha Pista nincs, hogy felnyissa a szemeinket, ebben a katonaság-dologban, soha tisztán nem látunk, soha meg nem ismerjük azt a sok gazságot, amit a generális a székelység ellen elkövetett! - Vigyázz fiam, a falnak is füle van! - csendesítette a nekibuzdult széki biztost az apja. Meg ne hallja valaki! - Pedig meg kellene tudnia mindenkinek, - tüzelt a fiú, - hogy felszakasztja a generális még az idegen leveleket is, hogyan titkolja el a dolgokat a gubernium előtt, s mikép ámítja, csalja, vezeti félre hamis jelentésekkel a királynét! - Hogy volt bátorsága! - csapta össze kezeit az öregasszony, de a férfiak meg se hallják, úgy lesik a szót a Zöld Jani szájáról, s a pap izgalmában ugrik ki a bőréből. - Hogy nekem ilyenkor kell az ágyat nyomnom! Most kellene valamit csinálnunk! Meg kellene beszélnem a dolgot Pistával, s Emrivel, a bátyjával! Te, Jani, nem futnál-e át értük? - Átmehetek! - egyezik bele Zöld Jani. Estefelé vetődött haza Zöld János Zsögödről. Tele volt rossz hírekkel, hogy a hazaoszló lázadók Szentkirályon megtámadták és teljesen kifosztották a Bors Tamás kúriáját, ajtait, ablakait, almáriumait mind egyberontották annyira, hogy ki kellett költöznie a házából. A környéken valami hét más nemes emberre szintén reamentek. Köztük van Ferentzi Feri s Lestyán Józsi bátyám is! - Jójó! - állította meg az öccsét türelmetlenül a pap. - De hol hagytad, miért nem hoztad magaddal Pistát ? - Mert visszament Szebenbe! - Visszament? - ütközött meg a pap. - Vajjon miért sietett? Öccse vállatvont: - Emri, a bátyja se tudja! Mindannyiokat meglepte és leverte a váratlan hír. Boriska, a leány, elhalványult és csendesen eltűnt az oldalházban. - Sír szegény! - jelentette az édesanyja, mikor hiába hívta vacsorázni. - Jobb, ha ilyenkor magára hagyjuk szegénykét! - sajnálta a bátyja. - Reggelre megvígasztalódik. Másnap reggel nem is látszott semmi izgalom a leányon. Kicsit beesett az arca, szeme elborult és alig lehetett szavát venni, de különben nyugodt, csendes volt. Csak az tűnt fel, hogy újra vasárnapi gúnyájába öltözött. Édesanyja megkérdezte: - Te kit felöltöztél? vársz, lelkem, hogy így

A szép leány figyelmeztetőleg feltartotta vékony, fehér ujjacskáját: - Pista jön!... Én tudom, hogy eljön! És lábujjhegyen ment tova, mintha az őt sujtoló Jóisten elől akarna elrejtőzni.

XVIII.
A zendülés híre fölverte az országot. A csíkiak is kitátották a szájukat, s kinek csak valaki jóembere, pártfogója volt a főurak között, sűrűn levelezte, töltötte meg panaszával a fülét. Lázár István nem győzte elbeszélni, hogy milyen rémségeket látott Csíkban. Amerre meg- fordult, izgatott, sugdosott s a fél országot eltöltötte, hogy miket mívelt a generális. Még a három gróf is: Lázár János, Haller Gábor és Teleki László titokban kihallgatta, olyan nagy lett egyszerre a kicsi főkormányszéki fogalmazó becsülete. Atyai jótevője, Haller Pál, Fejér vár- megye főispánja, aki csíki főkirálybíró korában szerezte meg neki a hivatalt a főkormány- széknél, napokig magánál tartotta, s még a levelet is megmutatta, amit a zavarokról írt Bécsbe Bethlen Gábor úrnak, az erdélyi udvari kancellárnak. Hogy nagyobb nyomatéka legyen, így kezdte a levelet: „Haljak meg, ha mást írok, mint amit az osztrák ház iránti devotiom sugalmaz!” A gróf Istvánkának szólította Lázárt, aki a levél első mondatára nagyot nyelt, mert sem „az osztrák házat”, sem az iránta való „devotiot” nem állhatta. Az azonban tetszett, hogy a gróf nem köntörfalazott. Megírt mindent bátran, a generálisékat sem kimélte és nyiltan követelte, hogy Őfelsége vizsgáltassa meg a dolgok állását, s hozassa rendbe, mert ha nem, nagy baj lesz. Hazajövet Szebenig kacagott örömében Lázár István, mert ha a gróf írásának nem lesz foganatja, akkor semminek sem a világon. - Te hol tekeregtél! - nyitotta rá az ajtót az érte aggódó Baló Anti. - Sírt ásni! A generálisnak! - újságolta lelkendezve, hogy mi történt a grófnál. - Jó, jó, de nehogy téged temessenek abba a sírba! A Buccow generális sírját inkább az események ásogatták. Feljegyezni is sok lett volna, annyi rossz hír jött Székelyföldről. Hol csíki, hol háromszéki, hol az udvarhelyi követek adták egymásnak a kilincset Szebenben, s a nép dühe elől ide menekült nemes uraktól maholnap sétálni se tudnak a szászok a Grosser Ringen. - Rablás, vérontás az egész szék! - újságolták a csíkiak s rettegve gondoltak a nép fenyegetésére: „Eddig csak por és hamu voltunk, de ezután máskép lesz. Tavaszra a városi embereket hajuknál fogva húzzuk ki a falak közül, s az új puskák magját megkóstoltatjuk az urakkal!” A kászoniak átcsaptak Háromszékre is s az ottani „szegény nép”-pel együtt sok nemes embert felprédáltak. Az udvarhelyi közszékelyek szünet nélkül tanácskoznak s készülnek, hogy adott jelre régi fegyvereikkel felkeljenek, s nem elég, hogy a románokkal nyíltan egyezkednek, még Lengyelországba is követet küldöttek. Hírelik, hogy Őfelsége ellenségei onnan pénzzel megsegítenék, ha felkelnek. Már vezért is választottak s megesküdtek vérre, hogy egymást hóttig el nem hagyják. Fenyegető leveleket küldözgetnek az uraknak, hogy magvastól kiirtják őket, mert „a nagy urak” az ő szomorú káraikat behúnyt szemmel, néma nyelvvel, mozdulatlan kézzel, tőlük való magokmegvonásával tűrték, szenvedték és elfeledkeztek a krónikákról, hagyományokról, az ősi székely törvényekről, amelyek egyik székelyt sem teszik jobb nemessé, mint a másikat. A románokkal is baj van. Beszterce vidékén annyira fenyegetik a szászokat, hogy a tisztek megpróbálták visszavenni tőlük a fegyvert, de most ők nem adják és csak a tavaszt várják, hogy lángba, vérbe borítsanak mindent és bő zsákmánnyal átkeljenek a határon.

„Ha az erdő kizöldül!...” Ez lett a félelmes jelszó Erdély népei közt. Erről álmodott a székely, a román és a jobbágy. Félelmes volt az álmuk. Majd, ha az erdő kizöldül, véres rügyet hajtanak Erdély fái s pirosra festik a patakokat az urak vérével és lábukra csavarodott beleikkel szállanak a magasba a dögevő madarak. A felgyűlt keserűség torz álmát látták és az elviselt szenvedések, megaláztatások miatti bosszú szomjúságával készült az erdő zöldülésére a lángolócsontú, rongyos horda, kinek nem engedték meg, hogy emberré legyen és még imádsága sem vala a magáé. - Ha az erdő kizöldül! - mosolygott a nagy szász, Bruckenthal úr és tudta, hogy nem szabad megvárnia, míg az erdő kizöldül. Az ő ideje elérkezett. Minden úgy történt, ahogy akarta és előre látta. A termés beérett, csak le kell aratni. A székelység a földön hever, csak át kell vágni a torkát és eltakarítani a hulláját... Aztán félreteszi a generálist is. Még csak ezt az utolsó gaztettet kell vele elkövettetnie. Aztán mehet. Olyan hidegen ítélte el, mint amilyen észrevétlenül uralkodott magán. Senki sem látott márvány homloka mögé. Nem lesz nehéz úgy irányítani az eseményeket, hogy ez a barbár, durva katona magával rántsa bukásában a magyar urakat is, különösen a három grófot: Lázárt, Hallert és Telekit... Aztán ő következik és az új történelem ezen a földön... Hangtalanul, óvatosan, hidegen, lépésről-lépésre csúszott közelebb a tervhez, mint a kígyó. A láthatatlan hatalom biztonságával. Talán egyedül ő tudta, hogy biztosabb várni, mint ölni. A jövendő sohasem tér le pályájáról. Várt tehát ő is, míg a súlyos eseményektől megriadt generális maga fordult hozzá: - Most mit csináljak? A kancellár nyiltan megmondta: - Két eshetőség van: vagy lemondani és visszavonulni, vagy a legtekintélyesebb magyar tanácsosokkal bemenni Csíkba s ott dicsérni, büntetni, akasztani őket... Ha a lázadást el nem fojtjuk, az fojt meg bennünket! Más mód nincs! A tábornok visszariadt. Érezte, hogy ez a végzete volna. - Előbb talán békés eszközökkel kellene próbálkozni! Az urak szintén emellett vannak. Halottakból nem lehet határőrséget szervezni. Bruckenthal vállat vont: - Akkor talán Bornemisza főkirálybírót kellene sürgetni, hogy siessen a székbe és csináljon rendet. Tiszte és kötelessége. Arra gondolt, hogy a fékevesztett tömeg meg fogja gyilkolni a főkirálybírót és ezt többé nem teheti jóvá a generális. A levél kiment. A nyomában azonban ott volt Lázár István is, hogy figyelmeztesse a főkirálybírót, ne menjen Csíkba, mert a szász és a generális fel akarják áldozni, hogy halála árát megvehessék a népen. - Büntetni, lövetni, akasztatni akarnak, hogy a megrémült székelységre ráerőszakolják a fegyvert. Vége mindennek, ha méltóságos uram beteszi a lábát Csíkba! - De mit tudjuk csinálni, édes fiam? - tehetetlenkedett a főkirálybíró. - Adj tanácsot! - Bátran és keményen álljon a nép igaza mellé!

- Késő! - bánkódott a főkirálybíró. - Senkise hisz már nekem otthon! Sem az urak, sem a nép!... Alig tudám a multkor is élve kihúzni a lábamat Csíkból s most az a fizetség érte, hogy hivatalom elvesztésével fenyegetnek, kegyvesztett lettem a királynő előtt is... Mennem kell, fiam! Lázár István látta, hogy hiába minden rábeszélés. Akarata vesztett, bágyadtlelkű ember lett az egykori kemény Bornemisza Pálból. Lelkiismerete is rágja, állását is félti, a királynő haragjától pedig egyenesen retteg. Tudott a leveléről, amelyben nagy szívfájdalommal és lelki zavarral írott, alázatos könyörgéssel bizonygatta, Istent s magát a generálist híva tanukul, hogy életét veszélyeztetve, semmit se kimélve buzgolkodott a katonaság dolgában, csakhogy a királynő neheztelését hűséges szolgálatával eltávoztassa feje fölül. - Rászegeztem én már fiam, Bécs kapujára a lelkemet! - panaszkodott. - Beleőszültem a gondokba, rettegésekbe s nincs nyugtom se éjjel, se nappal, ha a szegény székelység sorsára gondolok... Te is mondád, Szebenből is írták, hogy fenyítő bizottságot küldenek ki Csíkba. Véres útjuk lesz és Ernst alezredes azzal fenyegetőzik, hogy majd sok holt embert teremnek a csíki fenyők, ha ő bemegyen. A bizottság tagjaiban se bizom. Az elnök, Kálnoky Antal katona, Nemes János pedig szeles, ámbiciózus, szegény ember, aki egy szalmaszálat se tesz keresztbe a székelység javára... Mennem kell, édes fiam! Ha Szebenből nem írták volna, akkor is mennék!... Lehet, hogy végeznek velem, de legalább a saját fajtám kezétől halok meg és - ha vétettem ellene, legalább megbűnhődöm! - Nincs kivel beszólni! - szánakozott Lázár István és dolga végezetlen ment vissza Szebenbe. Egy hét mulva hallotta, hogy a főkirálybíró csakugyan bement Gyergyóba, papokat, neme- seket, katonatiszteket véve maga mellé és Alfaluba összehivatta a népet. Szóhoz se engedték azonban a gyergyaiak, durván bántak vele, meglökdösték, szeme közé vágták, hogy eladta a népet és ha Bors Tamás, a helyettes alkirálybíró ott nincs, szétszaggatják, mint a farkasok a juhot. Bors Tamásra két ízben is rálőttek. Ő szerencsésen megmenekült, de két halál is esett a főkirálybíró miatt, akin garasára becsületet se hagytak. Gyalázták, vádolták, hogyha nem lett volna árulójuk, soha nem irattak volna össze, s valósággal kihajtották Gyergyóból, olyan nagy hidegben, hogy keze, lába lefagyott. A főkormányszék azonban azt se hagyta, hogy otthon tisztességesen megfüttözhessék, újabb parancsot küldött, hogyha Gyergyóban nem sikerült, Háromszéken át menjen Kászonba és ott csatlakozzék a Csíkba küldött bizottsághoz. - Harmadszor visznek a vesztőhelyre! - panaszkodott a feleségének érzékenyen búcsúzott el a családjától, mintha valóban akasztani vinnék. és olyan

A kocsis mondja, hogy Abafájától Udvarhelyig a szent rózsafűzért morzsolgatta és hangosan imádkozott, a verejték gyönggyé fagyott a homlokán. Nem a reáváró halált bánta, hanem népe előtt elvesztett becsületét siratta. Olyan szánalmas látvány volt szegény, hogy még a hóra esett árnyékát is sajnálni lehetett. Szováta és Parajd között lovas legény tartóztatta fel. Levelet hozott a bizottságtól, hogy forduljon vissza, mert jelenléte Csíkban nem kívánatos. A pár soros levéltől még jobban elijedt: - Úristen! Mi lehet Csíkban? Udvarhelyen megtudta. Annyira szorongatták a csíkiak a bizottságot, hogy innen kellett a dragonyosok két századát erőltetett menetben segítségül vinni, s a háromszéki Okelliezredet

Csík határára vonni. Brassóban is készen állott a katonaság, hogy bármely pillanatban a lázadókra indulhassanak. Magában Csíkban sem volt olyan ház, melyet négy-öt katonával meg ne nyomtak volna, mégis Szentsimonon magát a generális-elnököt is ököllel fenyegették s annyira ijedtét vették a bizottságnak, hogy sem a királynő „szentséges akaratát”, sem a főkormányszék nyilt rendeletét nem merték kihirdetni. A fegyver hatalma mégis győzött. A nyomás akkora lett, hogy az emberek csak titokban ehették meg a száraz árpakenyerüket, hogy a katonák ki ne vegyék a kezükből. A főkirálybíró személyesen vitte a híreket Szebenbe, de volt ott panasz amugyis fölös számmal. Irta mindenünnen a nép, hogy őket ez a bizottság is veréssel, fogsággal, rámenésekkel erőlteti a katonaságra s ha igazságot, védelmet nem nyernek, az elviselhetetlen elnyomatás és terhek miatt kénytelenek lesznek mind átalmenni Moldvába. A generális és a szász csak kacagtak rajta: - Semmi kár benne, sőt ez a cél! Katonákat telepítünk majd a helyébe! Nagyobb haszon lészen azon! Az ország egyik sarkától a másik végéig mindenki elhült ezen a nyilt színvalláson, de szót se ejtett senkise ellene. Mindenki Bruckentál úron, az óvatos szászon csudálkozott, hogyan szólhatta el ennyire magát. Senkise sejthette, hogy ezzel az egy mondattal ő tette félre útjából hű barátját, a generálist. Ijedt feleségének is csak annyit mondott: - Hogy miért tettem?... Léptem egyet a létra fokán. * Most már Bécs is megmozdult. A főhaditanács február 10-én tudatta Buccow generálissal, hogy Siskovitz báró altábornagyot kielégítő tudósítás szerzésére és az ország belső állapotának megvizsgálására Erdélybe küldötte. A generális mérgében dulva-fulva vetette a levelet barátja elé: - Most mit csináljak? A kancellár nyugodtan mosolygott: - Huszárokat kell kirendelni elébe és ünnepélyesen fogadni kell! Másik rossz hír volt, hogy a csíki urak Lázár Imrét, a főjegyzőt egy hónalj-panasszal egyenesen Őfelségéhez küldöttek és az erdélyi kancellár Bethlen Gábor gróf pártfogására a királyné igazat adott a széki tiszteknek. Kézzel-lábbal mentegetőzött a generális, hogy ő mindent megtett a rend biztosítására és csak a felbujtókon múlott, hogy a szépen előhaladott munkát nem lehetett befejezni és állandósítani. - Sokféle hírek járnak, amiknek ne adjon hitelt Felséged és engem tartson meg kegyelmében! - esdekelt a jelentése végén, de a királyné az összes iratokat átadatta az altábornagynak, hogy ő derítse ki: a csíkiak, vagy a generális vezették-e félre szentséges személyét. - Szorul már a róka! - írta Fekete Túrinak az örvendetes híreket Lázár István. - A hóval együtt a generális is elmegyen innen. Siskovitz báró, ki Magyarországon született és magyarul is jól tud, olyan hirtelen érkezett Szebenbe, hogy alig tudának nehány féligöltözött huszárkatonát elébe szalasztani. Elszállásolni is csak a generálisnál lehetett, abban a szobában, amelyben

karácsonytól fogva a gubernium ülésezett. Jöve vele adjutánsul Magdeburg kapitány, ki sokáig lakott Erdélyben, előbb mint a Teleki József gróf tanítója, utóbb mint a Kemény László gubernátor uram titoknoka... Jó reménységgel vagyunk a báró iránt, mert alig érkezett meg, sorba látogatta a nagyobb urakat és biztatta őket, hogy nem lesz hiábavaló a lejövetele. Beszélik, hogy titkos utasításai is vannak a királynétól és meglássátok - felvirrad még a székelységnek! - Megválik, mint lészen! - kezdett bizni Fekete Túri is. Jóformán a levél végére se ért, már egész Csík tudta, hogy mi történt Szebenben. Mindenki örvendezett, reménykedett, de a nép sorsa semmit sem javult. Hiába várta a jobb világot. A rendszeres üldözés ezután se szünetelt és a kiküldött bizottság szemeláttára tovább nyomor- gatták azokat, akik nem akarták felvenni a fegyvert. Naponta jöttek a panaszok az „új generálishoz”, - ahogy a nép Siskovitzot elnevezte - de a báró képpel se fordult Csík felé. Sűrű levelezéssel töltötte az időt és alig volt nap, hogy terjedelmes jelentést ne írt volna a bécsi haditanácsnak. A megalázott Buccow az első napokban dacosan félre vonta magát a nyakára küldött báró útjából és csak akkor döbbent meg, mikor bécsi barátai figyelmeztették, hogy jó lesz az altábornagy körme alá nézni, ha nem akar kegyvesztett lenni, mert a báró nyiltan megirta Bécsbe, hogy az összes panaszok igazak és nincs egyetlen pontja sem a Buccow igazoló jelentésének, melyet meg ne cáfolt volna. Megírta, hogy a lázongások mindennap ismétlődnek, a főkirálybírónak el kellett menekülnie Csíkból, az alkirálybírákat kétszer is letétette és nincs senki előljáró a székben, akinek tekintélye volna. Kirendelt katonákkal üldözteti a népet, akik mindenükből kiették a szerencsétlen székelyeket. A katonatisztek a nemes emberek nyakára szabadították a csőcseléket, a tűrhetetlen helyzet miatt Moldvába kivándoroltak birtokait elkobozzák, pedig a székely kiváltság e tekintetben olyan messzire terjed, hogy ha egy család teljesen ki is hal, birtoka akkor se a fiskusra vagy a királyra, hanem a szomszédra száll. A zavarok lecsendesítésére küldött Kálnokybizottság pártatlanságához is sok szó fér. Az erdélyi mágnások is elidegenedtek az ügytől, mert kikerülésükkel, cselfogásokkal és erőszakkal kényszerítették a népet a határőrségre. A dühtől elzöldülten futott a levelekkel Bruckenthalhoz a generális. - Nem hiszem! Nem hihetem! Nem tehetett velem ilyet a báró! Egy magasrangú katonatiszt! Egy kamerád! Bruckenthal nem szólt semmit, csak ő is kihúzott az asztala titkos rekeszéből egy iratot: - Ezt a jelentést küldötte ma az altábornagy gróf Daunnak, a haditanács elnökének, ha érdekli Excellenciádat! Buccow idegesen kapta ki az írást a kancellár kezéből és mohón olvasni kezdette: „...Április 19-iki levelem kapcsán a módszerről akarok írni, hogy miként lehetne a székely határőrséget felállítani. 1. Vagy országgyűlésen kellene a felállítást tárgyalni és elhatározni. Minden, ami eddig történt, félbehagyassék és az egészet a gubernium vegye újonnan munkába és hajtsa végre. 2. Vagy az eddigi hiányos szervezést kell teljes és állandó szervezéssel kiegészíteni. Az első módot nem ajánlom, mert a rendek kiváltságaikról nem mondanának le és az ügy inkább politikai, mint katonai szervezetet nyerne, amiből kevés haszna volna Őfelségének.

A másodikat azért nem ajánlhatom, mert az eddigiek megsemmisítése Buccow prostituálása lenne, továbbá felségjogokat érint a dolog, zavart okozna, s végül a gubernium olyan feltéte- leket szabhatna, hogy a katonaság a politikai hatóságtól nem lenne független.” - Dehiszen ez az én igazolásom! - kiáltott fel örvendezve a generális. - Nagyon világosan és helyesen látja az altábornagy a dolgokat! Bruckenthal mozdulatlan arccal intett, hogy van abban a jelentésben egyéb is. A tábornok megkönnyebbülten, hangosan folytatta az olvasást: „Marad tehát a harmadik mód: jóvátenni és állandósítani az eddigi hiányos szervezést.” Buccow bólintott, hogy: - „nagyon helyes!” - de alig pillantott bele az iratba, szava reszketni kezdett alig tudta kierőltetni a torkán: „Erre nézve azonban kívánatos először is Buccow mellőzése, aki az új intézmény behozatala, s főkép szigorú végrehajtása által magát teljesen meggyűlöltette úgy, hogy az ő személye miatt továbbra is titkos és nyilt akadályokba ütköznék. A nép Őfelsége iránt a legteljesebb odaadást és szeretetet ápolja. Kívánatos volna azért, hogy Buccow valamely tetszés szerinti ürügy alatt az udvarhoz visszahivatna, mert míg ő itt lesz az országban, addig sem a határőrség szervezése, sem az új adórendszer behozatala nem fog sikerülni.” A generális felhördült és az asztalba kellett kapaszkodnia, hogy el ne zuhanjon, de aztán erőszakosan kiegyenesedett, fogai megcsikordultak, szemgolyói kifordultak és sárgafeketére változott arca fújt. A kancellár megvárta, míg kilihegi magából első mérgét és érzéketlenül ismét rámutat az iratra: - Van abban még nehány érdekes javaslat! A tábornok szemei előtt még táncolnak a betük, de izgalma lassan elmúlik és a végén szinte egykedvűen olvassa: „A székely székek főkirálybírái és alsóbb tisztjei azért akadályozzák a katonáskodást, mert ezáltal a nép kivonatik hatáskörük alól s nem jó szívvel látják, hogy idegen tisztek alá kerül- jenek kiváltságaik ellenére. Azért jó volna, ha egyik-másik főkirálybírót, pl. br. Bornemiszát és br. Danielt, ha a dolog előmozdítására és katonai tisztségre vállalkoznának, alezredessé s egy- egy székely ezred parancsnokává tennék, hogy ezáltal a főnemesség ki legyen elégítve, a kisnemesség visszatartatnék s a határőrség előmozdítására hangoltatnék. Ami az iderendelendő generálist illeti, vagy gróf Kálnoki lovas generálist vagy Gyulai Ferencet, vagy más, a magyar nyelvben járatos generálist kellene ide küldetni. Az ideiglenes parancsnokság gróf Montaja altábornagyra volna bizható, a gubernium elnökségét pedig br. Bajtai püspökre kellene bizni, az ország nagyobb megnyugtatására.” - Ezért járt hát nálam a püspök! - lökte félre undorral az iratot a tábornok. - Most már értem az összefüggést. Az erkölcsi akadályokat akarta elhárítani a főkormányszéki elnökség útjából. Valószínűleg előre meg is beszéltek mindent az altábornaggyal! - Gyorsan kell cselekednünk, - ajánlotta a kancellár, - ami most, hogy az altábornagy szándékát ismerjük, nem is lesz nehéz! - Mire gondol - kapott a biztató szón a tábornok. - Az altábornagy úrral fogjuk akasztatni a székelyeket! Annyira különös és váratlan volt a gondolat, hogy még a tábornok is elbámult! - Az altábornaggyal akasztatni a székelyeket?

- Természetesen! Vagy abbahagyja az egész szervezést, vagy akasztatnia kell, mert a székelyek önként katonák sohasem lesznek. Én ismerem ezt a népet! Irni kell mindjárt Őfelségének és ajánlani kell a határőrség megszervezésére az altábornagyot. Külön gyorsfutár vigye Bécsbe a jelentést! Őfelsége végtére is asszony és jobb, ha helyettünk az altábornagy térdepel a székelyek holttestein a trón elé. Véres lábbal csak egyszer lehet uralkodók elé állni! A generális bámulva nézett barátjára. Megértette tökéletesen. Siskovitz altábornagy meglepődött, mikor a kancellárt jelentették. - Buccow főhadparancsnok úr megbizásából bizalmasan szeretnék közölni valamit kegyelmes urammal a határőrség dolgában! Az altábornagy kiváncsian és meglepetten nézett rá. - Nyugodtan szólhat! Bruckenthal úgy tett, mintha mégegyszer megakarná fontolni, amit mond. - A generális úr ma gyorsfutárral jelentést küldött Bécsbe és ebben azt a javaslatot tette, hogy Őfelsége a határőrség szervezését bizza Excellenciádra! - Reám! - ugrott fel meglepetten a báró. A kancellár bólintott. - Kívánatos, hogy olyanra bízassék a dolog, ki az ő nemzetéből való, nyelvüket tudja és akit a katonatisztek is respektálnak. Különben, - folytatta szenvtelenül - a generális úr a gubernium részéről mindenképpen segítségére lesz, mert anélkül ezzel a kemény néppel még ön sem boldogulhat. Jelenthetem Kegyelmességed hajlandóságát? - mosolygott a kancellár. - Én erre a lehetőségre egyáltalán nem gondoltam! - mentette a látszatot az altábornagy, kinek titkos vágyát a jó emberismerő kancellár eltalálta, - de ha ez volna Őfelsége kivánsága, kötelességem engedelmeskedni. Természetesen ebben az esetben nem nélkülözhetném a kancellár úr támogatását sem! A kancellár azonban tüstént elhárította magától a bizalmat. - Tekintse bizalmam jelének kegyelmes uram, hogy kereken kimondom: a határőrség szervezésével többé nem törődöm, sőt szívesebben látnám, ha egészen abba maradna! Nekem csak az új adórendszer fekszik a szívemen! Tudta, hogy az altábornagy azonnal megirja Bécsbe, amit mondott, és ezt akarta. Előre látta az eseményeket és biztosítani akarta önmagát. - Kár! - sajnálkozott szivélyesen az altábornagy, aki nem is sejtette, hogy a kancellár már az ő hátára is rálépett, hogy ezzel is közelebb kerüljön a trón fényéhez. Első hallásra senki se akarta elhinni, hogy a generális, ez az erőszakos, törvényt, akadályt nem ismerő despota önként félreálljon, de el kellett hinni, mert az altábornagy maga mondta Bethlen Miklósnak. Cserei Elek megkönnyebbülten beszélte el Lázár Istvánnak, hogy a szászok is leeresztették a szárnyukat. - Éppen az Imre bátyád bécsi panaszát tárgyalta a főkormányszék és maga a generáliselnök ajánlotta, hogy a panaszok kivizsgálására két tanácsost, Huttert és Josintzit küldjék ki,

akiknek

szigorúan meghagyta, hogy a guberniumnak a Kálnoki-bizottsághoz intézett rendeleteit vegyék elő és vizsgálják meg, hogy követték-e a rendelkezéseket és a károsultak kaptak-e pótlást. Minden panaszt meg kell hallgatniok és részletes jelentést kell tenniök a főkormányszéknek, Bornemisza főkirálybíró úr is, akit hetek óta itt tartottak, most elégtételt kapott és haza bocsátották. - Nem hiszek én addig a generálisnak, míg legalább két sing földet nem hánynak a koporsójára! - bizalmatlankodott tovább is Lázár István. - Bukott ember az már! - bizonykodott Cserei uram. - Legalább is mi székelyek megszabadultunk tőle! - Bár úgy lenne! - sóhajtott a fiú.

XIX.
Hetekig nem történt semmi. Megjött a tavasz, dús virágos tavasz és amit a lázongó nép igért, hogy mire az erdő kizöldül, megkóstoltatja a puska magját az urakkal, kezdett beteljesedni. Most már Háromszéken lobbant fel a lázadás. A Szék katonai parancsnoka, Ernst alezredes ijedt levelet küldött Szebenbe, hogy egy éjszaka a nép feltámadt, ezrével táboroznak a lázadók Antos királybíró rétyi háza körül. Magyaros és Bita községeket is meglepték és Szentgyörgyre készülnek, hogy elfoglalják az ágyúkat és zászlókat. Megizenték a katonaságnak, hogyha védekezni mernek, tisztet, katonát utolsó szálig felkoncolnak. Kálnoki gróf, a kiküldött bizottság elnöke, szintén jajszót kiáltott Csíkból. Egyenesen Bécsbe írt Daun grófnak, a haditanács elnökének, hogy a vizsgálat és a tisztviselők által előterjesztett sérelmek tárgyalása megakadt, mert a nép látva, hogy a katonaságra még mindig erőltetik őket, kiváltságaik és szabadalmaik elvesznek, a vonakodókat fenyegetésekkel, erőszakkal, kimond- hatatlan kínzásokkal kényszerítik a felesküvésre, kétségbeesésében a fegyvert letette s az előnyomuló csapatok elől az erdőkbe húzódik, százával menekül át Moldvába, s ha a határ- őrség szervezését az elkezdett módon és szigorral tovább folytatják, nagyarányú kivándorlástól kell tartani az élő kincstár mérhetetlen kárára. A széki elöljáróság hiába küldött követeket az erdőkre, hogy a menekülteket hazatérésre bírja, mert akiket sikerült is visszaédesgetni, azokat Carato alezredes elfogatta és láncon tartja a börtönökben. Mindenki retteg és messzi elkerüli házát. Egyre-másra jöttek a jelentések, hogy a határok őrizetlen maradtak. A havasalji falvak népe írásba adta, hogy nem akar katonai igazgatás alá kerülni, mert a királynő kijelentette, hogy akik a fegyvert nem vállalják, előbbi állapotukban maradhatnak. Ők pedig eddig is csak tatár-beütés, pestis, marhavész és más nagy veszedelmek idején őrködtek a határokon, de most nincs olyan idő s ha a főkormányszék őriztetni akarja a határokat, van katona elég! Az új katonákkal még nagyobb a baj. Saját tisztjeik sem bírnak velük. Több helyen külön bírákat és külön hadi tiszteket választottak maguknak és ezeknek jóváhagyása mellett üldözik, fogdossák, kínozzák, húzzák-vonják a nem katona népeket. „Az anyaszékben sem jobb a helyzet - jelentette hűségesen Siskovitz altábornagy Bécsbe. Az udvarhelyszéki szabad székelyek összegyűltek és eskű alatt szövetkeztek egymással, hogy az elrendelt új törvénykezési formát, az állandó törvényszék behozatalát, semmiesetre sem engedik. Borsai Nagy István alkirálybíró az élükre állott és nyilvánosan felesküdt ő is. Ez pedig nyílt lázadás.” Szekérderékszámra küldte az altábornagy Bécsbe a panaszokat. A haditanács és Őfelsége lássák, mit cselekszenek. Azt is jelentette bizalmasan, hogy az újabb felfordulás a főparancs- nok-generális elhibázott intézkedéseinek és a tisztek számára küldött titkos utasításoknak a következménye. Régen tudta Siskovitz altábornagy, hogy Buccow generális ezekkel a titkos utasításokkal akarja őt előre lehetetlenné tenni, ha Őfelsége a határőrség szervezésével megbízná. Mindaketten tudták, hogy valamelyiküknek pusztulnia kell és készültek a végső összecsapásra. Aki győz, azt magasba emeli a királynő szép fehér keze, aki a porondon marad, többé álmában se láthatja meg felséges orcáját. Mindaketten tudták, hogyan nyitják a bécsi Burg kapuját.

A szűntelen érkező lázongás híre és kétségbeesett jelentések kitűnő alkalmat adtak a generálisnak a maga igazolására, ami annál hatásosabb lesz, mert helyette és az ő szándékai szerint a főkormányszék által kiküldött Hutter és Josintzi urak végzik el. Naponként hívta össze a főkormányszéket és adatta ki a fenyegető rendelkezéseket. A háromszékiek lecsillapítására Bethlen Miklós grófot küldöttek ki, a csíkiakat nyílt rende- letben intette békességre és engedelmességre. Szemrehányást tett a kivándorlások miatt, a szökevényekre pedig súlyos büntetéseket írt elő. A határok őrzését megszigorította. Plájásnak szomszéd földi lakossal csak húsz lépésről szabadott beszélni. Szigorúan megparancsolta, hogy akit tiltott és elkülönített ösvényen megfognak és egyszeri intésre nem áll meg, azt le kell lőni s a lelőtt testet minden óvatossággal egy felügyelő jelenlétében megfelelő távolságról gyujtott fával meg kell égetni. A szökevényeket és csábítókat, ahol érik, ott kell akasztófára húzni. Minden faluban kihirdették, hogy a királynő újabb intézkedéséig mindenki abban az állapotban maradjon, amelyben előbb volt s minden vérengzéstől, visszavonástól, bosszútól, kártételtől és egyéb ártalmas cselekedetektől tartózkodjanak. Újabb katonai erőket is küldött a nyakukra azon a címen, hogy a nem katonákat megvédelmezzék. A határok lezárásával lehetetlenné tette, hogy a termés nélkül maradt lakosság Moldvából hozhasson élelmiszert, gabonát, jószágot, a meglevőre pedig újabb katonaságot szabadított rá a rend- és csendtartás ürügye alatt. Az udvarhelyszéki alkirálybírót és társait egyenesen Őfelségének jelentette fel és már a zsebében volt a parancs, amelyben a felháborodott királyné azt írja, hogy a Borsai és összeesküvő társainak vakmerő eljárását nem lehet szoros büntetés nélkül hagyni. A generális ragyogott a boldogságtól, mikor a súlyos királyi szavakat olvasta „...Elhatároztam azért, hogy az említett alkirálybíró a többi, részben már ismeretes vezérekkel együtt elfogattassék s minden vétkes ellen, tekintet nélkül személyükre, bűnfenyítőleg kell eljárni s kemény büntetést alkalmazni. Minthogy azonban az elfogatásoknak katonai erővel kell történniök, a dolog titokban tartandó s addig nem kell foganatosítani, míg az Erdélybe áthelyezendő csapatok oda nem érkeznek. A haditanács utasítja az erdélyi főparancsnokot, hogy a csapatok megérkezése után az illető vidéken katonaság szállásoltassék el, hogy szükség esetén kéznél legyen.” A beteljesült bosszú jóérzése járta át a tábornokot. Az udvarhelyi futásért részben megkapta az elégtételt. Alig várta a pillanatot, hogy az iratot a főkormányszék elé terjessze. Fényes igazolása és diadala lesz ez a gyűlés az altábornaggyal szemben is, mihelyt Hutter és Josintzi urak jelentésükkel elkészülnek, amelynek minden pontját ők sugalmazták a kancellárral. Hutter úr különben is testestől-lelkestől az ő emberük, a mindentől rebegő, becsületes, de kissé együgyű Josintzi nem számított. Álmában se merne a generális ellen egy rossz szót is kiejteni. Azt csináltak vele, amit akartak. A mogorva, durva katona úgy ragyogott, mintha kicserélték volna. Környezete csodálkozva figyelte. Mindenki érezte, hogy nagy meglepetéseket tartogat a május 19-ére kitűzött gyűlésre. Minden tekintetben feljött a csillaga. Voltak, akik tudták, hogy az altábornagynak rövidesen itt kell hagynia Erdélyt. A hír nagy kedvetlenséget okozott a magyar urak körében, akik Siskovitzban bizakodtak. Ilyen előzmények után virradtak rá a gyűlés napjára. A város izgatottan leste, hogy mi lesz. A legnagyobb feltűnést az okozta, hogy a generális ellenfelét is meghívta a gyűlésre. Szokatlan eset volt és izgatottan tárgyalták az urak.

Buccow erre a napra maga is díszbe öltözött és alig titkolt örömmel kalauzolta helyére ellenfelét. A kancellár biztatólag pillantott a szász urakra, akik átmenet nélkül hagyták magára az altábornagyot, a „magyarok barátját”. A szokott formaságok után elsőnek Hutter úr tette meg a várva várt jelentést. Magabízón, furcsa németes kiejtéssel olvasta: „Relatio de gravaminibus sedium Siculicalium Csík, Gyergyó et Kászon...” A bevezető szavakat érdeklődés nélkül engedték el az urak a fülük mellett, de mozdulatlanná dermedtek a figyelemtől, mikor a csíki tisztviselőknek a somlyói lázadás után Bécsben benyujtott panaszaira tért át a jelentés. Ezekről írta az altábornagy Őfelségének, hogy utolsó szóig igazak és most a főkormányszéknek kell döntenie, hogy ki mellé áll. Veszedelmes két ilyen hatalmas úr közül választani. Izgalmukban a szívük a torkukban dobogott. Hutter uram nyugodtan sorolta fel Csík súlyos panaszait a történés sorrendjében a mai napig. Annyira igazak és köztudomásúak voltak a vádak, hogy álmában se merte volna senki kétségbe vonni. Az embernek a szájába gyűlt az epéje a felháborodástól. - Ezekkel a panaszokkal szemben azonban meg kell állapítani a következőket - vágott bele a terem csendjébe a Hutter úr hangja. Gyötrődve figyelt az egész főkormányszék, hogy le meri-e tagadni a szász. Hutter uram azonban időrendben és érdemileg felsorolta mindazokat az intézkedéseket, melyeket az egyes panaszokra a főkormányszék kiadott és úgy állította be a különböző rendeleteket, hogy azok teljes mértékben igazolták úgy Buccow tábornokot, mint munkatársait és végül megállapította, hogy a panaszok részben túlzottak, részben pedig már orvosolva vannak. A magyar urak valósággal megdermedtek az igazságnak e nyilvánvaló meghamisításától, de nyilván szót emelni ellene senki se mert. - Ha pedig mégis hibás valaki ezekben a dolgokban, - fejezte be a megdöbbentő felolvasást Hutter tanácsos, - akkor csak a széki tisztek felelősek, kik a főkormányszék rendelkezéseit vagy rosszul értelmezték, vagy nem is alkalmazták. Mozdulni se mert senki. Mindenre gondoltak a világon, de arra csak maga az ördög vetemedhetett, hogy az ártatlan, sokat szenvedett, meztelenre fosztogatott széki tisztviselőket és a nemességet tegye felelőssé. Az urak azonban erre is lesütötték szemeiket és némán hallgattak. Egy se volt köztük, aki fel merte volna tátani a száját. A tábornok sietve mondotta ki a határozatot és intézkedett, hogy a jelentést sürgösen Őfelsége elé terjesszék. Az elnök pihenő szünetet rendelt el. Az altábornagy elsőnek sietett ki az ülésteremből. A generális gúnyosan nézett utána és a jegyzőnek intve, a kancellárral együtt egy másik szobába távozott. A magyar urak elhúzódtak Josintzitől, aki falfehéren reszketett magában és védekezni se mert, mikor Haller Gábor a szemébe vágta: - Mit cselekedtél, te szerencsétlen!

A terem kiürült, csak a jólelkű Bornemisza Ignác báró bánkódott egyik ablaköbölben. Neki próbálta mentegetni magát Josintzi úr, hogy őt Hutter uram csalta meg, mindent ő csinált és vele csak aláiratta. - Nem élem túl ezt a szégyent, - kesergett.- Többet nem merek emberek eleibe kerülni! - Hagyd el! - vigasztalta Bornemisza Ignác. - Egyformán gyávák vagyunk mindannyian! Josintzi báró úgy elgyengült, hogy alig bírt leereszkedni egy székbe. Sárga volt, mint a halál, gyér, veres bajszára kiült a verejték, dúltan maga elé bámult, de sehonnan bíztató tekintetet, se kapott. Valóságos megváltás volt rá nézve, hogy a gyűlés újból megkezdődött. Nagy feltűnést keltett, hogy Siskovitz báró a kétségtelen vereség után is visszajött. Úgy tett, mintha nem érintené túlságosan, hogy a főkormányszék a királynő előtt hazugságban hagyta. A határok őrzésének biztosítására teendő intézkedések következtek. Cserei Elek referálta. Szó nélkül tudomásul vették. Már alig várta szabaduljon. mindenki, hogy innen

- Van az uraknak valami előterjeszteni valójuk? - tette fel a zárókérdést az elnök. Az altábornagy alig észrevehető mosollyal felemelkedett. Mindenki ráfeledkezett. Mit akarhat ez az ember? Buccowot magát is meglepte a dolog. Kiváncsi is volt. A báró azonban nyugodtan vett fel egy iratot maga elől és beszélni kezdett. - Engedje meg a méltóságos főkormányszék, hogy Őfelségétől kapott megbizatásomhoz híven, rövid bejelentést tegyek! Kényelmes szünetet tartott, hadd feszüljön a várakozás, majd gőgösen végigvillantotta szemeit az urakon: - Tudomására kell hoznom a méltóságos főkormányszéknek, hogy br. Buccow Adolf főhadparancsnok-elnök úr őkegyelmessége és br. Bruckenthal Sámuel kancellár úr őméltósága az adózás ügyében engedelmet kérvén a Bécsbe való felmenetelre és állandó ott tartózkodásra, Őfelsége e kegyet megadta... Ha az istennyila csapott volna le váratlanul a terembe, az se okozhatott volna nagyobb rémületet. A generális feje hátrahanyatlott, az urak nem tudták, élnek-e, halnake. Csak az altábornagy maradt nyugodt. - Bármilyen fájdalmas is távozásuk, alázatos hódolattal meghajlunk Őfelsége akarata előtt. Ezzel a fínom, gúnyos megjegyzéssel tette őket koporsóba. - A főkormányszék további vezetésével Őfelsége főtisztelendő br. Bajtai József erdélyi püspök úr őméltóságát kegyeskedett megbízni, - jelentette tovább az altábornagy. Bár nem tartozott szorosan ide, mégis tudomására adta a főkormányszéknek, hogy az ideiglenes katonai parancsnokságot gróf Montaja altábornagyra ruházta Őfelsége. Egyik szédületből a másikba estek az urak, de az altábornagynak egyéb meglepetése is volt. Újabb iratot vett elő: - Őfelsége a haditanács elnökéhez intézett, május 6-án kelt leiratában a következőket közli: „A hozzám érkezett jelentésekből úgy látom, hogy az erdélyi határőrség szervezése az előbbi terv szerint nem hajtható végre. Elhatároztam azért, hogy a gubernium közreműködését vegyem igénybe éspedig két tanácsosát: gr. Lázárt, gr. Bethlen Miklóst és Siskovitz altábornagyot. Kifejezett akaratom, hogy az ügy minden kényszer alkalmazása nélkül

hajtandó végre. Ezért,

amennyire enélkül történhetik, kényszereszközök alkalmazása nélkül kell a határőrséget és a szükséges számot összehozni. Tudtára kívánom hozni, hogy tervével egészben egyetértek, de úgy, hogy a jelzett két tanácsossal együtt dolgozzon ki részletes tervet és nyujtsa be... Bizom benne, hogy a megnevezettekkel a kellő eszközöket fogják igénybe venni a dolgoknak az én kívánságom szerinti megvalósítására.” Az újabb intézkedés akkora meglepetés volt, hogy az urak, kik a királyi rendeletet állva hallgatták végig, elfeledtek leülni, csak Josintzi báró zuhant vissza székébe, de vele most már senki se törődött. Elképzelni is lehetetlennek látszott, hogy a nagyhatalmú generális pillanatok alatt ilyen csúfosan megbukjék. Mire az altábornagy befejezte jelenteni valóit, Buccow is összeszedte magát. Úgy ült a helyén, mint az élő fenyegetés, aztán általános csodálkozásra felemelkedett és torz mosollyal ellen- felére nézett: - Kérjük Excellenciádat, fejezze ki hódolatunkat Őfelsége iránt, míg személyesen is megköszönhetjük a kitüntetést... Ezzel az ülést bezárom. A nagy párbaj végetért. Zúgó fejjel, magukról is alig tudva kerültek ki az urak a teremből. Senki sem vette észre, hogy Josintzi báró előrehorgasztott fővel ülve marad a székén. Félóra mulva akadt rá egy átmenő írnok. Félig megdermedve, nyitott, üres szemekkel bámult maga elé, mintha azon töprengene, hogy mi történt vele. Lepedőben vitték haza. A gyorsan hívott Zágoni doktor egykedvűen jelentette ki: - Megütötte a guta! A szerencsétlen jóember nem bírta ki az önvádat. Kevesen sajnálták, hogy nagyobb legyen a büntetése. Négy nap mulva indult el Bécsbe Erdély rossz szelleme barátjával, a kancellárral, az egész ország nagy megkönnyebbülésére. Mikor kihúzta a lábát Szebenből, visszarázta ökleit a városra: - Még visszajövök! A kutya se törődött velük.

XX.
Zöld Pétert a betegágyban találta a nagy világváltozás. Az ütéstől meglódult agya szűntelen muzsikált, mintha tücsök szólna a fejében... Édesanyjának külön is a lelkére kötötte a szeredai felcser, hogy úgy vigyázzon a fiára, mint a szeme fényére, ha nem akar kifogyni belőle. A figyelmeztetés még inkább megijesztette a sok bajt átélt édesanyát. - Nem elég, hogy így jártam egyetlen leányommal, most még a drága fiamból is kifogyjak! - rebegett éjjel-nappal és szerette volna elrejteni, hogy semmiről ne halljon, ne tudjon s csak övé maradjon, de a nyughatatlan pappal nem lehetett bírni. A generális távozásának hírére a templomba futott és Te Deum-ot tartott, pedig olyan gyenge volt még, hogy a félszemű Áron bának, a harangozónak kellett az oltártól elvezetnie. Még ő is megkorholta jóságosan, mialatt a templomi gúnyákból nagynehezen levetkeztette: - Mi a sújt legénykedik, tisztelendúr, ha nem embere neki! Miért nem tud otthon ülni, ha ilyen gyenge! Zöld Péter azonban nem ügyelt a harangozóra, hanem még az úton is dúdolgatta a Tedeumból, hogy: „Téged azért kérünk, légy segítséggel a Te szolgáidnak, kiket drágalátos szent véreddel megváltottál! Igazgasd őket és felmagasztaljad!...” - Jójó! - dohogott a vén harangrángató, - csak űzze az eszit! Még megérheti, hogy magát is felmagasztalják, ha nem húzódik meg csendesen! - Most én mondom, hogy meg van mentve a székely! - kacagott szembe a pap a vén harangozóval. - Van a zannya örömit! - mérgelődött az öreg. - Nem hallotta, hogy mi történt PéterPálkor Szentgyörgyön? - Nó? - hökkent meg a pap. - Semmit se tud! - nézte le a harangozó. - Hát az történt, hogy vége se volt a misének, a katonák betörtek a templomba, kirángatták a padból Bene Istvánt, a szék hajdúját, akit azzal vádoltak, hogy a népet a fegyver letételre bíztatta. Az őrsön Albrecht kapitány úgy összeverte arcát, fejét, hogy a szülőédesanyja se ismerte meg s azon véresen láncraverve kísértette Szeredába a tömlöcbe. Csak másnap tudta a királybíró nagynehezen kiszabadítani!... Amíg ezek a tisztek a nyakunkon vannak, addig meg nem menekedik a székelység. Mérges kígyók azok, nem emberek! - Igende a kígyónak le van vágva a feje! - gyermekeskedett a pap. - Mondj, bolond, mondj! hogy hazacipelhesse. gondolta magában Áron bá, de nem ellenkezett,

- Mi van veled, lelkem fiam! - futott szembe az édesanyja. - Vele az, - magyarázta Áron bá, - hogy már akkor megmondtam, mikor a keresztelőn elejtettétek volt, hogy ebből ép ember sohase lesz!... - Jöjjön, táncoljunk, édesanyám! - kacagott Zöld Péter, akit alig tudtak megnyugtatni. Az események azonban nem sokáig hagyták nyugodni a papot.

A Kálnoki-bizottságot hirtelen hazarendelték azzal az útasítással, hogy a fegyverfelvételt tovább ne erőltessék. Akik megtartották a fegyvert, azok a katonatisztek parancsnoksága alatt maradnak, akik letették, azokat újból a széki tisztek igazgassák. Ez újabb jó hír volt. A csíki hiénának, Carato alezredesnek is letörték a szarvát. Az altábornagy szigorúan megparancsolta, hogy csak a csendességre vigyázzon, mert nem számít, hogy többen, vagy kevesebben lesznek-e katonák, s akik le akarják tenni a fegyvert, azokat bocsássa a szék joghatósága alá. A háromszékiek is megmozdultak. Lécfalván gyűlést tartottak. A papolci báró, Henter úr is eljött. Mindjárt kikiáltották elnöknek. Sem katonatisztet, sem olyan embert, ki a fegyvert le nem tette, nem engedtek a gyűlésre. Igaz, hogy két tiszt ráment a báróra, de Henter úr lerázta a nyakáról és minden baj nélkül megtanácskozták, hogy az új helyzetben mit tegyenek és kimondották, hogy tiltakoznak a fegyverfelvétel törvénytelen erőszakolása ellen. - Mi sem maradhatunk tovább tétlenül! - türelmetlenkedett Zöld Péter. - Csíknak és Udvarhelyszéknek is meg kell mozdulnia! Másnap levelet is írt az udvarhelyi királybírónak, Borsai Istvánnak. Azt tervezte, hogy közös gyűlésen szervezzék meg az ellenállást. Gyergyóval azonban egyelőre baj volt, mert a fegyveres nép elkeseredésében újra lázongani kezdett. Az új katonák féktelensége nem ismert határt. A gazságokban a szentmiklósiak jártak elől, az első áruló, a közben strázsamesternek megtett Márton János vezetésével. Kijelentették, hogy többé semmiféle tekintélyt maguk fölött el nem ismernek és külön hatóságot eskettek fel maguknak. A székházat lefoglalták, a vámokra, vásárpénzekre rátették a kezüket, lopnak, erő- szakoskodnak, a velük ellenkezőt holtra verik, hatalmaskodnak, zsarolnak, rettegésben tartják egész Gyergyót. Kilyénfalvára rárontottak, a bezárt ajtókat fejszékkel bevágták, a házakat kifosztották, ételt, italt, pénzt raboltak. Egy ditrói leánynak, aki a részeg katonákkal ellen- kezett, karddal vágták le mindakét emlőjét. A tehetősebbeket és nemeseket összefogdossák, kínozzák, börtönbe hurcolják és csak váltságdíjért engedik szabadon. Maga az alkirálybíró, Fekete Túri is alig bírt menekülni a kezük közül, mikor a székház visszaadása miatt kérdőre vonta őket. A szemébe vágták, hogy nekik ezután nem parancsol senki, a királybíró pedig csak a cigányok tisztje lészen. Maga panaszolta átmentiben, hogy a törvénykezés Gyergyóban már egy éve megakadt. Panaszos bőven van, de a kutya sem hederít a megidézésre. A tisztek azt hangoztatják, hogy a generális élet-halál urává tette őket Csíkban és ha maga Isten nem akarja is, a székelyeknek mégis katonákká kell lenniök. Belső Csíkban is újra kezdődött minden baj. A katonatisztek a főkormányszék és az altábornagy parancsait semmibe se veszik. Beszélik, hogy a generális leveleket írt volna két hűséges emberének, Carato és Ernst parancsnokoknak, hogy újabb zavarok felidézésével tegyék lehetetlenné az altábornagy jószándékát és hiúsítsanak meg minden eredményt, hogy a türelmét vesztett királynő egy csapással semmisítse meg a nyomorult székelységet. Hosszú a keze a generálisnak. Bécsből Csíkig nyúlik és azzal kérkedett, hogy mégis az történik Erdélyben, amit ő akar. Tudják már a tisztek is az újságot, amit a Bécsből hazatért Lázár Imre hozott magával, hogy a generális újból kegybe esett a királynőnél és ő lett a székely ügyek tanácsadója. Az ő megkérdezése nélkül nem történik semmi. Ezért olyan magabízók a tiszt urak. A háromszéki parancsnok, Ernst alezredes, még az altábornaggyal is szembeszállott és hiába ítéltette el a haditanáccsal, a generális Bécsben elnyomta az ügyet és egy hajaszála sem görbült meg az alezredesnek.

Világosan látta a jófejű pap, hogy miért akarják a tisztek lázadásra izgatni a népet és azt is tudta, hogy csak egy módon mentheti meg magát, ha békén tűr, szenved, megőrzi a rendet és csendet, hogy büntetés címén ne lehessen végleg elnyomni. A napról-napra érkező rossz hírek hallatára nem bírt magával a pap. - Mennem kell! Tennem kell valamit! - türelmetlenkedett övéinek, akik remegve hallgatták kitöréseit, magyarázatait és tisztán látták a veszélyt, amelybe rohanni akar. - Az életeddel játszol! - kérlelte édesanyja, de hiábavaló volt minden könnye, esengése. A pap konokul kitartott elhatározása mellett. Az apostolok elszántsága és tüze hevítette, fiatal orcáján két szép rózsa égett és egész teste remegett a felindulástól. Öreg Zöld János, az apja, mintha önmagát látná megújulni, büszkén kihúzta megviselt testét: - Hagyd mentire azt a fiút, asszony! Sovány pennácskáját féltő úr-fia, az írnok, bosszankodva szólt közbe: - Igaza van anyámnak! Ne ártsa magát az ország dolgába, így nekem gyüjti csak meg a bajomat! Öreg Zöld János egyetlen pillantással félrenézte az útból a széki biztos urat. Régóta nem tetszik neki a kisebbik fia görbe dereka, úrhatnámsága. Székely ember ne nyalja az urak csizmáját, hanem nézzen egyenesen a szemibe még az Istennek is! Már ezt a Pétört más fából faragták. - Intézd, csak a dolgodat, ahogy jónak látod! - bíztatta. - Felnőtt ember vagy, nem gyermek! Szegény édesanya mit tudjon csinálni, ha már a hites ura is így ellene fordult. Három surcot telesírhat, ezt a megátalkodott „vénbolond”-ot akkor sem tántorítja el, ha valamit feltesz magában. Egész életében ilyen volt... Hozzá még az a boldogtalan leány is ahelyett, hogy édesanyjának segítene, a bátyját küldi a veszedelembe: - Menjen csak, Péter bácsi! Panasz, feddés, semmi se használt. Pedig olyan gyenge még a pap a kiállott nagy betegség után, hogy fordul le a lóról, de azért elmegy. Hiába kiált utána a kapuból kétségbeesetten az édesanyja: - Gyere vissza, lelkem fiam! A pap eltűnik a házsorok közt... - Ne sírj többet reá arra a kapuzábéra hé, mert még kirothad! - keresi a felesége kedvét féltréfásan Zöld János bá, de a „vénasszony” mérgesen elszipog mellette: - Bár sohase üsmertem volna meg magát se! Öreg Zöld János szeme megvillant az örömtől. - No hálistennek, nincs baj, mert haragszik az asszony! Ez egyszer azonban nem találta el Zöld János bá az igazat, mert a baj bizony csőstől jött. Egyik rossz hír ki se hült a fülükben, másikat hoztak, hogy Péter így, Péter úgy, Csatószegen megszalasztották, Verebesen valami kürtőbe mászott az új katonák elől, a szentgyörgyi kapitány pedig három falun is végigüldöztette s csak úgy tudott megmenekülni, hogy fehérnépnek öltözött. Édesanyjának nem volt nyugta se éjjel, se nappal. Egészen belesorvadt, belefeketedett a folytonos aggodalomba. Valamit tennie kell, míg a tűz füstjéből fellobban.

A helyzet napról-napra súlyosbodott. Újabb négy század katona érkezett Szeredába, valami Schwartz nevű alezredes parancsnokságával, aki Madéfalvának is juttatott belőlük annyit, hogy a falu lélekzeni se tudott miattuk. Első dolguk volt, hogy mindjárt arra a kicsi gabonára csapták ki a lovaikat, amit nagy bajjal éppen csak belophattak a földbe. Térdet hajtva folyamodtak a hadnagyhoz, hogy kimélje, ami kicsit Isten adott, de ez az apára nézve bizonytalan, idegen bitang még szájba is verette őket s annál jobban dúlatta, foglaltatta, pusztitotta a határt, hogy még a nyavalyás egérnek is ki kellett vándorolnia, hogy éhen ne pusztuljon. De ez még nem volt elég. Ez az éretlen, nyavalyás tisztecske, - felejtette volna örökre ott az Úristen, ahonnan idejött, - azzal kérkedett, hogy aki ellenük szól, annak orrát, fülét lemetélteti, mert őt erre a generális felhatalmazta. Ahol lehet, húzza-vonja a szegény embert. Az öreg Zöld Jánosra a fiai miatt különösen ráesett. Addig hordatta vele a friss füvet fel a havasra, a plájoknak, míg ló, szekér tönkrement, s még neki szidták meg apját, anyját, fekete lelkét olyan sűrű káromkodással, hogy szakadt le tőle a drága ég. A falu népe is ellenük fordult, mert azt tartják, hogy pap fiok miatt kínozza a katonaság, s az árva édesanyának nem elég az ő bánata, a kapun se teheti ki a lábát, hogy szemrehányás ne érje. Nem bánta. Végromlásukba is beletörődnék, életét is szívesen odaadná, csakhogy biztonságban tudja gyermekét. A rossz hírek azonban nem szüntek meg a papról. Még azt is zúgatták, hogy rálőtt egyik tisztre. A szegény anya többet már nem bírt elviselni. Rossz álmokat látott és minden reggel vizes volt a párnája a könnyhullatástól. Végső kétségbeesésében elhatározta, hogy feljelenti saját gyermekét. Fogják el, zárják tömlöcbe, csak az élete biztosítva legyen. Isten nem veheti rossz néven, hiszen ő csak a javát akarja s egy pappal még a börtönben sem bánnak úgy, mint más közönséges emberrel. Úgy képzelte, hogy valami szép szobába zárják, ahol minden kényelme meglesz, nyugodtan imádkozgatik a mire kieresztik, tán vége lesz Csíkban ennek a cudar világnak. A püspök olyan óvatosan kiveszi a bajból felszentelt fiát, mint a galambot a fészekből. Elmegy Somlyóra a főesperes úrhoz és ő szépen eligazít mindent. Övéi előtt eltitkolta szándékát. Loppal vette fel ünneplő gúnyáját és titokban indult neki az útnak. A vén esperes nem ismerte meg. - Mi járatban vagy leányom? - találgatta magában, hogy ki lehet ez az asszony. - A fiam ügyében volna kicsi beszédem! - bátortalankodott. - S ki a te fiad? Szemrehányóan pillantott fel Zöld Jánosné. Azt csak illenék tudni az esperesnek, hogy ki az ő fia. - Hát a tisztelendúr, ki az esperes úr keze alatt szógál! Az öreg pap elmosolyodott. - Sokan szolgálnak az én kezem alatt! Melyiket gondolod? - Ejnye! - méltatlankodott a vénasszony. - Ebbehelybe megharagszom! Tán csak tudja, ki a szentléleki pap? - Úgy nó! - évődött kacagva az esperes. - Mért nem kezdte mindjárt ezen? Hiszen akkor maga Zöld Jánosné! Igen-igen jól esett a vénasszonynak, hogy az esperes úr mégis felismerte s ilyen

szépen megbecsülte.

- Ahhát nó! Áldott, kedves ember ez az öreg pap. Mindjárt bevezette a cifra házba, ahol szent olaj, s tömjénszag van, mint a templomban, s akkora tudományos könyvek, hogy a csuda öli meg az embert. Kikérdezte tisztességesen az uráról, gyermekeiről, elbeszélgetett vele mindenről s még meg is csóválgatta a fejét, mikor azt a nehány tojást, amit ajándékba hozott, az átalvetőből elévette. - Ejnye, ejnye! Minek fáradott vele? - Üres kézzel nem állíthatok be! - mentegetőzött a vénasszony, ahogy ilyenkor illik. - Nem tud ez a Péter elég hálát adni az Istennek, hogy ilyen drága, jó édesanyja van! dicsérte a főpap, mialatt a tojásokat óvatosan berakosgatta az almáriumba. Az értelmes, kedven beszéd összemelegítette őket s már a vén Zöld Jánosné se érzett semmi idegenséget, szorongást a tekintélyes, szent ember előtt, kinek örökké keresztvetésre áll a jobb keze s akit kalaplevéve tisztelnek, maga a főkirálybíró is. Mégis nehéz volt rátérni, amiért jött. Sokszor a nyelve hegyén volt a szó, de mindig visszarettent. Tán dolgavégezetlen kellett volna haza menjen, ha az esperes ki nem húzza belőle a titkot. - Mit csinál az én Péter barátom? - tudakozódott. Az öregasszony felsóhajtott: - Jaj, ne is kérdezze!... Eléggé gyászba borította az én szomorú életemet! A vén pap meghökkent. - Csak nem csinált valami nagy bolondságot? - Esem kétségbe miatta!... Egész Csíkon végigüldözte a katonaság, mint a veszett kutyát! Az én fiamat! Egy felszentelt papot!... Kellett, hogy hallja az esperes úr is! Hiszen hallotta, bosszankodott is, aggódott is miatta eleget, de ennek a megtört édesanyának még se mondhatja meg, hogy bizony-bizony baj lesz, ha a hatóságok ráteszik a kezüket. A katonaság, ez a zsoldos durva népség nem tréfál. Összetett kezekkel esdődött az édesanya: - Tud-e valamit felőle? Hol van? Merre van? Él-e, hal-e... Percnyi nyugalmam sincs miatta! A betegágyból kelt ki, szédült le a lóról, olyan gyenge volt, s mégis elment! Nem nézte apját, anyját, sír szélén álló szüleit, testvéreit!... A katonák az uramon töltik ki miatta a bosszújukat. Felprédáltak mindenünket, kínoznak, nyomorgatnak. Nem élem túl ezt a sok rettegést!... Segítsen rajtunk, drága esperes úr! Vénségette madárfejecskéje lekoppant az asztalra, a fekete kendő fején hátracsúszott, gyér, ősz haja előrehullott, csupacsont testecskéje, melynek minden erejét gyermekeiért adta, kínlódva vonaglott. Annyira megviselt, kifogyóban levő élet már az övé, hogy még kihulló könnye is hideg, mintha pillanatra megelevenedett halott sírná. Szánakozva, tehetetlenül állott fölötte az esperes. Vigasztalni se tudja. Szavakat mondjon? Úgy se érnek fel azok az anya fájdalmához. Mindössze egy másik vénember csak ő is. - Elég baj! - motyogja leverten. - Mivel tudjak rajtad segíteni szegény asszony? Az öregasszony hirtelen lázadozni kezd:

- Adja vissza a fiamat! Védelmezze meg! Csináljon valamit! Nem bánom, ha a szent stólával kötözi is a templom kilincséhez, csak biztonságban tudjam! A vén esperes csüggedten hallgat. Zöld Jánosné azonban már többé nem tehetetlen vénasszony. Kezdetben bízott benne, hogy az esperes úr valamit csak kiolvas azokból a nagy, tudományos könyvekből, de már látja, hogy nincs más mód, a végső eszközhöz kell folyamodnia. Akár- milyen elszánt is, mégis végigreszket rajta a borzadály, mikor dúltan kiegyenesedik és arcából kicsapó, rémült szemekkel feladja a fiát, kisikoltja magából az egyszerűségükben megdöbbentő szavakat: - Én, csíkmadéfalvi Zöld Jánosné ezennel feljelentem az esperes úr előtt a püspöknek a saját fiamat, Pétert, a szentléleki papot és kérem a méltóságos püspök urat, hogy tartóztassa le! Annyira váratlan és megdöbbentő az édesanya cselekedete, hogy az öreg esperes az első pillanatokban nem is tudja felmérni, csak áll zúgó fővel és idő kell hozzá, míg a rettenetes gondolat mögött teljes nagyságában feltorlódik az a sok gond, féltés, gyermeke életéért, aggódás, mindenre képes szeretet ami ezt az igénytelen falusi nénikét idehozta. Két-három lépés mindössze tőle is csak a sír és megismerte a lélek minden titkát a gyóntatószék fekete odvában, de csak most látja igazán, hogy ki az édesanya. Egyetlen rápillantással végigtekinti az útat, amelyet ez az igénytelen, maroknyivá vénült, falusi asszony megtett papfiáért, ki felugrott a Szent Ostya hófehér trónja mellől és elfutott népe közé a nyomorba, bűnbe, hulló vér közé, a nyomorúságtól, szenvedésektől, átkoktól roskadó kunyhókba, az élet szennye, piszka közé, a valóságos föld fertőzött porába, hogy vele szenvedjen és ha már egyebet nem tehet, vele pusztuljon el. Honnan tudja ez a kerekszoknyás, üregesszájú, együgyű nénike, hogy az élet az Úr igazi szántóföldje, amelyen épen most halad végig ekéje és fordítja át az emberiség fekete hantját a másik oldalára?... Az fiú, az a Péter-pap pedig ott jár a véres, félelmes barázdában Isten fehér ökrei előtt és lehet, anyja is azt hiszi, hogy maga alá temeti a hant őt is, de van-e joga Isten ekéje elől elszólítani az ő szolgáját, hogy puszta kis földi életét megmentse? Kinek tegyen igazat? Kit áldozzon fel: az apostolt-e, vagy ezt az édesanyát, ki szívszorongva várja döntését? Nehéz efelől hirtelen határozni. - Menj csak haza nyugodtan, leányom, - nyugtatja meg az öreg asszonyt, - én ezt a dolgot valahogy eligazítom! - Fizesse meg az Isten, - hálálkodik a nyújtott reménységbe kapaszkodó édesanya. Áldja meg az Isten minden lépését, segítse meg hótta napjáig az esperes urat, hogy így megvigasztalá megtört anyai szívét! Megkönnyebbülve megy haza és ismét a régi szeretettel néz rá mindenkire, mintha kézzel elvették volna minden baját. A vén papot azonban felette nagy gondban hagyta. Töprengett, sétifikált, mérgelődött, csodál- kozott, elmélkedett, még az éji órákban se volt nyugodalma, de dönteni nem tudott. Mert nézzük csak! Egyszer az tiszta tökéletes lehetetlenség, hogy ezt a Pétert elfogassa, áristomba tétesse. Neki nem ártana ugyan, ha a püspök kissé ráncba szedné, de mi lesz akkor a néppel, ha egyetlen bátorítóját, buzdítóját, az ellenállás lelkét elveszíti?... Mert olyan ez a Zöld Péter, mint az Orbán-lelke. Mindenütt ott van, ahol baj van, ahol segíteni kell. Eszes, eleven, mókás, ravasz legény, aki úgy kisiklik a katonák kezéből, mint a levegő. Ha ő nem lett volna, idáig tán vége is volna Csíknak. Nem, nem! Őt inkább segítenie kell, mint kézre adni! De viszont ott van ez a szerencsétlen édesanya! Ha nem segít rajta, annyi, mintha sajátkezüleg gyilkolná meg! Melyik részt válassza.

Órák hosszat ott hányódik a kalamus, papiros az asztalán, de tehetetlenül csak kerülgeti. Meg kell gondolnia alaposan, mielőtt döntene! Aztán szinte belebotlik a megoldásba. - Mi lenne, ha én csinálnám tovább a Péter dolgát?... Felfénylik az arca az örömtől. Ugyan futólag eszébe jut, hogy az ilyen száraz, köhögős vénembernek már nem sok hasznát lehet venni, hiszen a templomig is alig birják már a lábai, de a lelke szilárd. A sugárzás kábulatában nekilelkesedik a gondolatnak, megtelik bizalommal és erővel, mintha tizennyolc esztendős legény volna. A rozoga teste nem is érzi. Képzelete elragadja és látja is már magát népe élén. Vörösre rágott, kihullt pillájú szemei könnybe lábadnak, hogy Isten megengedte neki ezt a gyönyörű pillanatot és alig birja tartani a pennát az izgalomtól, mikor nekigörbül az írásnak: „Nagyméltóságú Báró, főtisztelendő Püspök Úr! Nekem Kegyelmes Atyám!” Kissé felemeli a kalamust, míg gondolkodik, s az alig felverő gyertyafényben most olyan a vén pap, mintha túlvilági árnyék figyelmeztetné a világot: „Nagy az Isten, emberek!”

XXI.
Két kurta hét se telt bele, megjött a Bajtay püspök parancsa, hogy Zöld Pétert katonai fedezettel kísérjék Szebenbe. Szász János, a somlyói esperes valósággal belebetegedett a csalódásba. Nem akart hinni saját szemeinek, hogy a püspök ilyen könnyen kiszolgáltassa papjait a hatóságnak. Hiába! Jó ülni a királyné arany rokolyájának árnyékában! Önmagát vádolta szegény öreg, hogy ő juttatta erre a sorsra legkedvesebb fiát. Arra gondolt, hogy valami módon figyelmezteti a veszedelemre, de Zöld Péter egyszerre eltünt, mintha a föld nyelte volna el. Lehet, hogy átlépett Háromszékbe, vagy az udvarhelyiek rejtegetik, de ha nem a havasokon budákol, bizonyosan a moldvai vajdával parolázik. Néhány napig sajnálták a csíkiak, de aztán egyéb nagy bajai között szépen elfeledték. Az első hírt egy félszeg koldus hozta róla, akit saját szavai szerint a katonák nyomorítottak meg. Eltörték kezét, lábát, mert nem akarta felvenni a fegyvert s most két istáppal vonszolja magát egyik faluból a másikba keserves éneklés közben. Furcsa koldus volt, annyi szent. Ha valahová behívták, hogy adjanak valamit „istennében”, nem fogadott el semmit. - Maguknak is szűkön van! - köszönte, pedig az út poránál egyéb nem volt lapos szőrtarisznyájában. A szeme kopogott az éhségtől, de nem nézte ki a szúrósbélű árpakinyeret a szegény ember kezéből. Hiába biztatták akármilyen kedvesen, csak a fejét rázta: - Böjtöt fogadtam és addig csak egyszer eszem napjában, amíg meg nem szabadulunk a katonaságtól! - Nem bírod ki addig böjttel! - sóhajtottak keservesen ilyenkor az emberek, de az utak rongyos vándorának lobogni kezdtek a szemei: - Csak kendtek kitartsanak! Visszajön a régi világ nemsokára. Őfelsége a királyné tisztán megírta a szebeni uraknak, hogy nem szabad erőltetni a katonaságot. Háromszék és Udvarhelyszék is felírt ellene, s a nép mindenütt megesküdt, hogy nem hagyja magát. Itt is összehívták a derékszéket Szépvízre s a főkirálybíró már be is szállott Csíkba. Ez a mostani generális, kit a másik helyett küldtek, belátta, hogy a jussunkat az életünk árán se hagyjuk, s észretéríti a bécsi urakat, hogy a törvény útjáról nem lehet letérni. Most már csak rajtunk múlik minden! - Bár úgy lenne, ahogy mondod! - hallgatták szívesen a csüggedt emberek, de akadtak olyanok is, akik arra a szavára, hogy „törvény védi a székely szabadságot” - keserűen legyintettek: - A törvény?... - Az hát! - bizonykodott a koldus kézzel-lábbal. - Ott van a Hármaskönyv harmadik részének negyedik titulusa a mi scithiai nemes kiváltságainkról, amit mind az összes szent királyok és fejedelmek, mind az ausztriai ház szabadságokkal és diplomákkal megerősítettek!... Hát Leopoldus, a néhai Károly császár konfirmációja kutya? - Meghalt a gyermek, oda a komaság! - vetette ellen valaki, de a vándorember nem hagyta magát:

- Akkor a királynéra magára hivatkozunk! Ő is konfirmálta ezeket a jogainkat s kiváltságainkat a maga kegyelmes rescriptumában die vigesima Julii 1742, hasonlóképen in articulo sexto de anno 1744. - De az apád tagadóját, miféle kúdus vagy? - ijedtek meg a népek, mert egy ilyen rongyos, sárbéli embertől ennyi tudomány ki nem telik. A fehérnépek kitalálták, hogyha nem egyéb, maga Jézuskrisztus, ki eljött a székelyek vigasztalására. Még a nyirott tallér is ott van a feje búbján, mint a papoknak. Akinek szeme volt, láthatta, mikor az Angelusra levette a fövegét. A beszéde igen, de a huncut, ravasz szeme nem mutatta, hogy a másvilágról való volna. Hol ide csípett vele, hol oda szökött cselvetően. Arcán is látszott a kópéság, mintha három nap óta nem tudta volna tisztességesen kikacagni magát. Az igaz, hogy olyant nem lehetett kérdezni tőle, amit ne tudott volna. Ismert mindenkit az országban s fejből megmondta még azt is, kinek hány gyermeke van. Izgatta, bizgatta a népet, hogy Szépvizen mindenki ott legyen, s még azt is a szájukba rágta az embereknek, hogy mit mondjanak: - Követelni kell a katonaság eltávolítását! Össze kell törni, s el kell hányni a fegyvert, mert mégis csak infámis gazság, hogy egyszerre fegyvert is viseljünk, földet is míveljünk, adót is fizessünk, még pedig négy forintos fejadót, s azonfelül külön a leányok, külön a legények után! - Jól beszél! - helyeselték az emberek. - Hát még az adókivetés módja! - gyújtotta meg másfelől is a tüzet. - Jól tudják kendtek, hogy a tavaly behozott újítás szerint ezután az adót nem a termés, hanem a föld után vetik ki. Gyergyótól Kászonig ugaron van a föld. Az emberek nem tudtak szántani, vetni, s ami kicsi termés mutatkozott, azt is porrá tették a katonák. Igazságos-e akkor azt követelni, hogy olyan föld után adózzunk, amelyik nem termik semmit?... A föld népe sűrű gondok közt hallgatta csatószegi Balog Máté udvarán. A vándor kifogyhatatlan volt. Minden ujjara tíz bajt tudott. - Az erőszakkal, törvénytelenül szedett vásárpénzeket, vámokat nem is számítom. A gránicot lezárták, hogy a nép Móduvából se hozhasson semmit s inkább haljon éhen, ha nem akarja felvenni a fegyvert. A férfiak felnyögtek, de a koldus nem hagyta abba: - Árvák, elhagyottak vagyunk, senkiben se bízhatunk, csak önmagunkban; de ha koporsóba tesznek, akkor se adjuk magunkat a haditörvény, nyelvünköt nem értő, idegen tisztek keze alá, akik csak hatalmaskodnak, vasaznak bennünket, egész életünket felforgatták. Addig nem nyugszunk, míg magunk közül ki nem vetjük őket! Még a csecsszopó is ráfeledkezett az ajkára s elhallgatták volna reggelig a kezire, lábára félszeg embert; de fel se pattantak az első csillagok az égen, hát fut bé az emberek közé lelkendezve Jakab Gergelyné, hogy a katonák házról-házra keresik a koldust s már itt is vannak a harmadik szomszédban. Meg se tudták gondolni hirtelen az emberek, hogy mi történt, hát felugrik a koldus a favágó tőkéről, s mire utána pillantottak volna, már át is szökött a magas deckakerítésen, mint a macska, s eltűnt a sötétben. Csak a gazdátlanul hagyott két istápja maradt utána, amit Balog Máté felszúrt a hijuba, hogy ne kapják a katonák. Azalatt a népek is odalettek. - Vajjon ki lehetett? - törték a fejüket az emberek és azt mondták magukban: - Akárki, áldja meg az Isten minden lépését!

A csatószegi pap éppen a completoriumot végezte, mikor a különös koldus beállított. - Menjen a konyhára, jóember, ott kap valamit! - bosszankodott a pap, hogy áhitatában megzavarták, de a vándor óvatosan betette és bezárta az ajtót s nyugodtan azt mondta: - Ami nekem kell, nem igen tudnak adni a konyhán! Nem jóban jár ez az ember, - gondolta a pap s észrevétlenül letette a bréviáriumot, hogy szabad keze legyen. Bikaerős ember volt a csatószegi pap és vésztjósló a hangja, mikor megkérdette, hogy előzetes megbeszélés nélkül még se törje össze a csontjait: - Osztán mi volna, amit egy koldusnak a konyhán nem tudnak adni? A vándor ravaszul mosolygott: - Egy letett reverenda! - Reverenda? - ütközött meg a csatószegi pap. - S az neked minek? - Hogy abban végezzem el én is a completoriumot! - lépett is a sifonérhoz a vándor és kiakasztotta a pap innapi reverendáját! Mire a bikaerős csatószegi pap magához tért volna, a koldus már vetkőződött is és kezdette zengeni: „Adiutorium nostrum in nomine Domini!” - s még rá is kiáltott a papra: Ne tátsd a szádat, Lőrinc, hanem felelj rá szépen: „Qui fecit coelum et terra!” De már erre mégis felhördült a csatószegi lelkek pásztora: - Ki vagy te szerencsétlen? - Csak a te elhunyt keresztapád! - vette le kacagva a bajszát, szakállát a koldus. - Nó, siess, hozz egy kicsi meleg vizet! Ez a csiriz egészen összehúzta az arcomat. - Hiszen ez Zöld Péter! - kezdett kacagni a pap is. - Hát te miféle maszkurát csináltál magadból? - Az úgy volt, - évődött tovább Zöld Péter, - hogy a Jóisten büntetésül azt mérte rám, hogy éppen olyan legyek, mint a csatószegi pap, de már Szentfelsége se tudta tovább nézni, hogy két ilyen világ csúfja ijesztgesse a csíkiakat s engem ehejt szerencsésen megszabadított! Alig bírt lélekzethez jutni a meglepetéstől a csatószegi pap. A lehányt condra fölött áldázódott: - Hát te vagy az a híres koldus, kiről egész Csík beszél? Ki gondolta volna? Ekkora meglepetés! - Légy csak türelemmel! Lesz még meglepetésben részed! - jósolta Zöld Péter. De nem történt semmi. Csendesen vacsoráztak, elbeszélgettek, meghányták-vetették a világ sorát, a hora canonica idején szépen lefeküdtek, s úgy aludtak, mint két ártatlan gyermek. Hajnalosan mindaketten elmondottak egy olvasó-misét, baj nélkül frustukoltak, utána pedig Zöld Péter mindjárt köszönte is a szíves vendéglátást. - Befogatok s hazaküldlek! - szívélyeskedett a csatószegi. - Rólam már gondoskodtak! - köszönte szépen Zöld Péter, s kiszólt az udvaron tevő-vevő harangozónak: - Miklós bá!... Lépjék be a katonai parancssoksághoz, s mondja meg Morgengras hadnagy úrnak, hogy itt vagyok!

A csatószegi pap összehúzta a szemöldökét: - Mi dolgod van neked a német hadnaggyal? - Nekem semmi! - vont vállat Zöld Péter. - Ő akar engem letartóztatni!... Kászontól idáig kergetett! - Egy papot letartóztatni? - hökkent meg a csatószegi. - Ha ezt a püspök megtudja... - Tudja a lelkem! - gúnyolódott Zöld Péter. - Az ő rendeletére történik. - De miért? - háborodott fel a csatószegi. - Hogy ki ne egyelek a parókiádból! - felelt jóízűen a másik. A vérmes csatószegi pap sehogysem akart beletörődni barátja sorsába. Előbb fogadkozott, hogy sajátkezűleg hányja ki a katonaságot „e szent helyről”, majd a templomban akarta elrejteni társát a miseruhák között; de mire valamire elhatározhatta volna magát, a vasas hadnagy a katonákkal már be is toppant. - Morgen, Herr Laidinand! - tett úgy Zöld Péter, mintha puszipajtása volna a hadnagy. A gémnyakú, szűkmellű, hórihorgas tiszt azonban nem barátkozott. Előírás szerint megkérdezte: - Sind Sie Peter Szöld? - Ördöge van, hogy így eltalálta! - Akkor én önt felsőbb parancsra ezennel letartóztatom! - s már vette is ki a parancsot a mundérja zsebéből, de Zöld Péter intett, hogy hagyja, kicsire nem nézünk, mire a hadnagy dühösen rámordult: - Vorwärts! - Mit mond? - kérdezte izgatottan a csatószegi pap, aki nem tudott németül. - Aszongya - mókázott még most is Zöld Péter, - hogy téged szívesebben vinne magával, mert veled vagyont kereshetne, ha a vásáron mutogathatna. - Az ablakon vetlek ki tisztestől! - dühödött meg a házigazda, de a tiszt már vitte is be a foglyát az őrségre. Az elfogatás hírére fenyegető tömeg lepte el az utcát. Az atyafiak azt igérgették a hadnagynak, hogy a katonákkal együtt a füleinél fogva szegezik fel a csűrkapura, mint a denevért. - Vorwärts! - ijedett meg a tiszt. - Azt már hallottam! - válaszolt a fogoly, - de hol a hintó, amit értem küldtek. - Krisztus is szamáron járt, nem hintón! - mérgelődött a hadnagy. - Szamáron igen, de szamárral nem! - vágott vissza az ismert módon a pap. - Én pedig hintó nélkül nem megyek! Míg valahogyan Zöld Péter lecsillapította a népet, a hadnagy is szekeret kerített és vágtatva vitte ki a faluból.

Egész Csík meg volt döbbenve az elfogatás hírére, csak a fogoly volt derűs, nyugodt, szinte örvendező. Az öreg Szász János esperes nem mert a szemei közé nézni, mert felelősnek érezte magát a sorsáért de percig sem tágított mellőle, s még a rabszekérbe is felmászott, hogy elkísérje, míg Zöld Péter elbúcsúzik övéitől. - Soha az életben nem tudom meghálálni, Jani bácsi, hogy így fárad, töri magát értem! hálálkodott a pap a rabszekéren, a holdvilágon kéken csillogó fegyverek árnyékában. - Nem tudod, mit beszélsz! - dugta be füleit a vén Szász János, aki félig holt volt már a lelki mardosástól. Futamodásnyi mindössze az út Csíkszeredától Madéfalváig, s kettőt se ásított a hold az égen, már ott is voltak. - Édesapámék még fenn vannak! - látta meg szorongva Zöld Péter a világot, de a vén pap nem merte az éjben álmosan előrehajló kicsi házra vetni szemeit és úgy el volt sorvadva a belső gyötrelemtől, hogy a katonáknak kellett lesegíteniök a szekérről és tán el is esik, ha a lőcsöt meg nem fogja. Nem jött elibök senki, pedig hallották, mikor a szekér megállt a kapu előtt. Úgy is hamar eljön a nehéz perc. Az asztalnál csak az apa ült mozdulatlan, a kanapén édesanyja sírt csendesen, mellette szinte súlytalanul Boriska. Egyszerre állottak fel, mikor az ajtón a katonák behozták a két papot. - Bocsáss meg nekem, édes fiam, hogy elárultalak! - rogyott le gyermeke lábaihoz az anya. - Én vittelek vesztőhelyre, én pusztítottalak el! - Mit beszél, édesanyám? - emelte magához Zöld Péter az anyját, de az elalélt test tehetetlenül kifolyt karjai közül és csak a jajongása élt. Senki sem értette az esperesen kívül, hogy mi lelte az öreg asszonyt, az esze ment-e el a nagy fájdalomtól, hogy fegyverek közt látja gyermekét. Vén Zöld János már-már haragosan ráförmedt a feleségére, hogy szedje össze magát, de ekkor az esperes felemelkedett, intett, hogy hallgassanak és elmondott mindent. Zöld Péter ijedten ejtette ki kezei közül az édesanyját: - Az esperes úr!... - Én! - gyónta a vén pap. - Én jelentettelek fel a püspöknél, mert nem tudtam tovább nézni az édesanyád szenvedését! Nehéz éjszakám volt, mikor hozzám jött, hogy mentselek meg... Őt tehát ne hibáztasd, csak engem! Szótétetlen semmit se hagyott a vén esperes. Megmutatta annak a végzetes és mégis szép éjszakának minden kicsi gondolatát. Zöld Péter mohón lesett minden szót és behúnyt szemmel követte az élet rozoga lépcsőjén botorkáló két öreget olyan emberi mélységekbe, amikről eddig sejtelme se volt. Bódultság és boldog igézet lepte meg, érzések villantak át rajta, amelyeknek nevet se tudott adni, olyan gyorsan követték egymást, mintha valami mennyei tűznek egymásba olvadt szikrái volnának. Vén Zöld János egész idő alatt nem szólt, csak belsőleg ette magát. Hol elhalványodott, hol lángot vetett az arca. Csak felesége tudta, hogy most ítéletet tart felette és alázatosan várta, hogy lesujtson rá. Az ijedtség végigrándult a vénasszony egész testén, mikor az öregember előlépett és nehezen kinyögte: - Ha már így van, hát így van! A baj megtörtént! Nem tudunk segíteni rajta!

Kicsit megroggyant az öreg ember, láthatólag tusakodott, hogy mondja-e, ne-e; de mégis fia elé lépett és a földet nézve azt mondta: - Te pedig, Péter, ha már így van, bocsáss meg szegény öreg édesanyádnak! A vénasszony elszédült. Hirtelen csak azt hallotta, hogy valahol az egész világot betöltő szép harangszó szól, pedig csak a vénember nehezen zakatoló szívének kongását hallotta, mikor fejecskéje rászédült a mellére. Az esperes elfordult, hogy aztán ne szégyeljék előtte magukat, mert szemérmes a székely ember az efféle dolgokban. Zöld Péter ragyogó szemekkel intett a katonáknak és lábujjhegyen lépett ki az ajtón, hogy a két drága öreg álmát ne zavarja. Még a szőttes átalvetőt is ott feledte, amibe édesanyja a „változó”-t s a kicsi elemózsiát felpakkolta. A rabszekérnél érte utol vele Boriska, a húga. - Ejnye! Tőled el se búcsúztam! - ölelte hirtelen magához a bátyja és felugrott a szekérre, hogy minél hamarabb távol legyen innen, mielőtt a szíva megszakadna. Már emelte az ostort a szekeres, de a leány megfogta a gyeplőt a kezében. - Akarsz még valamit, lelkem? - hajlott feléje Zöld Péter. Boriska mohón magához húzta a bátyja fejét és arca árnyékában megbújva, forró szájacskáját a füléhez dugva suttogta: - Ha... mégis... találkozik Péter bácsi Pistával, mondja meg neki, hogy én nem haragszom rá, hogy én... Ellökte a bátyja fejét és befutott a kapun. - Gyí ne! - riasztotta a szekeres a lovakat. A hold kibújt a felhők mögül és újra felfénylett a rab Zöld Péter mellett ülő katonák fegyvere.

XXII.
Papnak való, könnyű fogságra vetette a püspök Zöld Pétert a szebeni franciskánusoknál. Háromnapos böjtöt és egyhetes lelkigyakorlatot írt elő számára, külön cellában, ahová ezalatt senki be nem tehette a lábát Timoteus atyán kívül, kinek őrizetére és gondjaira bízta. Alig érkezett meg a fogoly Szebenbe, azonnal ide hozták. A püspököt nem is látta. A gvárdián mindjárt ott is feledett nála porkolábnak egy temérdek barátot, aki fejére húzott csuklyával tüstént ráereszkedett a térdeplőre és olyan mozdulatlan maradt, mintha százesztendős halott imádkoznék az öles boltívek árnyékában Zöld Péter nézte jobbról, nézte balról, de a barát nem mozdult. - Üsmerkedjünk meg, testvér! Minek hívnak? A barát hadarni kezdte: - Oremus!... - Addig nem, míg nem tudom, kifiaborja vagy! A barát azonban tovább könyörgött: - Bocsásd meg nekem atyám, amiket én ezzel a gondozásomra bízott testvéremmel a következő hét napon cselekedni fogok!... - Furcsa imádságot mondasz testvér! - ugrott fel Zöld Péter, de a barát nem tréfált, hanem halálos komolyan befejezte az imádságot, keresztet vetett, felemelkedett, hátrasimította a nyakában a csuklyát és a hónaljáig érő Zöld Péternek jószékelyesen kezet nyújtott: - Szervusz, Péter! No, jere, ülj a térdemre és mondd el szépen, mi újság Csíkban! - Kőhöz legyen mérve, hiszen ez Páter Timót, az én helyettesem, aki három hét alatt kopacra ette a parókiámat Szentléleken! - szökött a széles mellére Zöld Péter, s arra elkezdett kacagni jóízűen: - Nekem ugyan kiválaszták a lelki atyát! Hogy kerülsz te Somlyóról Szebenbe? - A tavaly helyezett át a páter provinciális! - Dicsirem az eszit! - forgatta, mustrálta Péter a testes szerzetest. - No, te se haltál éhen az új helyeden! - Elég jó esztendőnk volt! - ismerte el szerényen a barát. - S osztán a mi gvárdiánunk mellett az egerek is tokát eresztenek. Igaz gyönyörűségükre kidiskurálták magukat s csak akkor rettent meg Timót páter, amikor végigzúgott a klastromon a csengettyű, s a barátok csattogó fapapucsokban, egymásba forrasztott kézzel elindultak a Vesperára. Ők bizony ketten aznap semmit se végeztek az előírt exercitiumból. Holnap majd pótoljuk! - nyugtatták meg egymást. Másnap azonban Timót páter újra megfeledkezett Szent Ignác kitűnő módszeréről és ahelyett, hogy „a végső dolgok”-ról: halál, ítélet, túlvilágról szólott volna a reábízott bűnös báránykának, azt kezdette feszegetni, hogy nagyot fog csalódni a székelység, és kár volt előre reménykedni, mert ahogy ő veszi észre, a fegyverfelvétel dolgát most is Buccow generális irányítja Bécsből, ő súgja meg a döntést a királynénak, akinél a kancellárral együtt ismét nagy kegyben állanak és olyan fényűzően élnek Bécsben, mintha vérbeli hercegek volnának.

Különösen a kancellárius. Párizsból hozatja a piperés öltözetet s űzi az orcafestést, mint a dámák. Úgy él, mint valami miniszter. Udvarmestert, istállómestert, libériás húszárokat, inasokat, lakájokat tart, huszonnégyezer forintos nagy ezüsttel teríttet, nem szűnik nála a traktamentum, az inasok nem győzik a tányért mosni, első fogást első, másodikat második, harmadikat harmadik szobában fogják. Külön szálában udvarolnak az officérok a dámáknak. Így szerezte az udvarnál a sok jóakarót, s maga Kaunitz herceg a pártfogója, akinek szavát a királyné álmában se meri feledni. - Korán örült Erdély elmenetelükön! - Én bízom Siskovitz báróban! - vígasztalta magát Zöld Péter. - Úgy hallottuk, hogy székely emberre, Simon János uramra, a nagy jogtudósra bízta ügyünk megvizsgálását. A barát gúnyosan felkacagott. - Tudod-e, ki az a Simon János uram? - Én csak azt tudom, - védte az igazát Zöld Péter, - hogy Bardócszéken, Bibarcfalván született primipilus székely, híres deák, ki már Enyeden nagy grammatikai háborút vívott Ajtai professzor urammal. Ifjú korában Rákóczi Ferenc fejedelem gavallérja volt, gyönyörűséges szépíró, nagy histórikus s ritkítom-párját jurista. Hallom, hogy a püspöknek is bizalmas embere, aki mindenekfelett dicséri. - Dicsekedik is a felesége egy arany pikszissel, melyet az urának a püspök teli aranyakkal ajándékozott! - vágott közbe a barát. - Most házakat csináltat Vincen és készül az ítélő mesterségre, amit a generális és a szász neki megigértek. Minden tisztességes magyar ember a haza pestisének tartja. Buccow generális bizalmasa, aki már neki is lehozta a régi ártiku- lusokból, hogy a király a székelyeket akármikor kényszerítheti a katonaságra. Odaforgatja a törvényt pénzért, ahova neki tetszik. Véráruló, mindenre kapható gazember az, komám, aki sokszor eladta már a fajtáját. Siskovitz báró bétette a királyné által kinevezett bizottságba is, hogy a régi jó módszer szerint székellyel étesse meg a székelyt. Még Lázár István gróf is a haza és törvények árulójának nevezte az egyik bizottsági ülésen. Az lett a vége, hogy a te híres „székely testvéred” felpanaszolta Bécsben s maga Őfelsége adott neki elégtételt. Lázárt leszidta, az altábornagytól jelentést kért és a további gyűlések tartását betiltotta. Hát így bízzál benne. - Barátbeszéd! - vitatkozott Zöld Péter. - Ha a bizottság összeállította a székelyek alkotmányát, akkor nem lehet semmi baj, mert abból napnál fényesebben kiviláglik, hogy törvé- nyesen nem lehet a székelyeket katonaságra erőltetni! Törvény beszél, s mit bánom én, ha apját ölte is meg Simon uram! - A törvény olyan a hozzáértő kezében, mint a fehérnép, - tudta a barát. - Mást mutat, mint amit mond! Mindjárt be is bizonyítom. - No arra kiváncsi vagyok! - gúnyolódott Zöld Péter, de a barát se esett a fejelágyára. - Ide hallgass! - vetette fel a nagy, veres hüvelykujját. - Úgy-e, hogy a törvények s kiváltságaik szerint a székelyek csak a régi népfelkelés alapján tartoznak katonáskodni a többi nemzetekkel? - Természetesen! - Akkor mint foghatók mégis állandó katonaságra? - Sehogy! - kiáltott közbe türelmetlenül Zöld Péter. Timót páter a vállát vonogatta:

- Szerinted s szerintem nem lehetne, de a bizottság kiokoskodta, hogy a régi törvények igenis kötelezik katonaságra a székelyeket, mert arról nem szólnak, hogy ne lehetne állandó katonaságra is rászorítani őket. Tehát a királynénak joga van országgyűlés nélkül is elrendelni a határőrség felállítását. - Álokoskodás! A törvény megkerülése! - ütött dühösen a pulpitusra Zöld Péter, de a barát nyugodtan folytatta: - Vagy ott van a másik nehézség!... Mi haszna az állandó katonaságnak, ha az nem vihető ki Erdélyből. Lázár gróf a Lipót-féle diplomára hivatkozott, amely szerint a székelyek a honvédelemre saját költségeiken köteleztetnek. Simon uram erre azt felelte, hogy ebben nem az van, hogy a székelyek a hazán kívül menni nem kötelesek, hanem csak az, hogy a hazán kívül saját költségeiken menni nem kötelesek... Egyébként is a „haza” alatt a Pragmatica Sanctio óta nem csak Erdély, hanem a királyné összes országai értendők! Hát ilyen legény Rákóczi fejedelem egykori leventéje... - És ezt a hamisítást lenyelték a többi urak? Kemény báró, Lázár gróf, ez a külföldön pallérozott nagy elme? A barát mindent tudott. - Gróf Lázár? - sunnyogott. - A keze se rezdült meg, úgy aláírta a javaslatot. Két falut s a Szent István rendet kapja érte. Hogyne írta volna alá! Simon urammal is szépen kibékült s még azt is kitalálta, hogyan lehet a székelyeket a katonaságra kényszeríteni. Zöld Péter egyik ámulatból a másikba esett. - Te tréfálsz velem, barát! Láthatták a generális példájából, hogy erőszakkal semmire se mennek! - Látszik, hogy Csíkban lakol! - fitymálta a barát. - Lázár úr finom grófi ember, nem afféle paraszt, mint a generális, ki mindjárt fegyvert ragad. Más a terv. Mihelyt a királyné döntött, hogy kötelező módon, vagy önkéntes, szabad akaratú összeírás alapján kívánja-e a katonaságot felállítani, - azonnal kiszáll a bizottság Székelyföldre, s megpróbálja az önkéntességet. Ha az ő szép szemükért vállalja a székelység a határőrséget, akkor rendben is van az ügy. Ha azonban kiváltságaira hivatkozik és megtagadja az engedelmességet, akkor se mennek neki erőszakkal, hanem a királyi jogügyek igazgatója útján szépen törvénybe idézik s ott szabadságuk elvesztésére itélik őket. Miután ezáltal királyi jobbágyokká válnak, a fejedelem feltétlen hatalma alá kerülnek s bármit lehet felőlük határozni. Egyszerű, mi? Zöld Péter letört a székre s úgy bánkódott, hogy Somlyón miért nem tudták egészen agyonütni. Akkor most nem kellett volna ezt a gazságot végigszenvednie. - Ezen van mit elmélkedni! - szomorkodott Timót páter is. Így telt el a szent exercitium második napja. A refektóriumban nem lehetett szavát venni Zöld Péternek. Ült a külön terített „bűnbánóasztal” mellett és nézte a böjtös kenyerét, vizét. A gvárdián még meg is dicsérte titokban Timót atyát: - Megáldotta az Isten munkádat! Isten bűnéül ne vegye, a jólelkü atya még azzal is kedvezett a bűnös fogolynak, hogy másnap hozzáengedte a portán napok óta strázsáló barátját, Lázár Istvánt, aki mennyre-földre esküdözött a főatyának, hogy az élete és üdvössége függ ettől a beszélgetéstől.

Amilyen szeles, deli legény volt korábban Lázár István, Zöld Péter előtt éppen annyira megjuhászodott. Irult-pirult, s alig merte a feléje nyujtott kezet elfogadni. Háromszor is megváltozott színében, míg meg merte kérdezni, hogy mi van Boriskával. Nóhiszen! Jókedvében találta Zöld Pétert. Hiába fogadkozott, hogy mindent jóvá akar tenni. - Késő! - sötétedett el a pap. - Boriska már nem a te, hanem a túlvilág jegyese! S a rémült legénynek elmondotta, hogy mi történt, hogyan öltözik mindennap ünneplő ruhába Boriska, hogyan várja őt éjjel-nappal a kisablakban ülve. Élni él, csak mintha a lelke volna távol. A legény nem szólt semmit, csak a hajába túrta az öklét és kiindult az ajtón. - Várj egy pillanatig! - szólt utána a pap. A legény visszafigyelt. - Mikor eljöttem, - beszélte Zöld Péter - s már a szekéren ültem a fegyveres katonák közt, még kifutott hozzám s a fülemhez hajolva azt suttogta, hogy nem haragszik reád, Péter! A legény úgy elrohant, mintha a szemét vették volna ki. Napok mulva újságolta Baló Anti, a barátja, hogy „leköszönt” a hivataláról és búcsúvétlen végleg haza ment Csíkba. Zöld Péter a kicsi húgára gondolt és elmosolyodott. * Timót pátert bántotta a lelkiismeret. Idestova egy hete, hogy Zöld Pétert az ő lelki gondjaira bízták s ők még ketten egy kurta miatyánkot se mondottak el együtt. Békés júliusvégi reggelre virradtak. Friss szénaillat áradt be a barátcellába valahonnan a mezőkről. A fogarasi havasok tetején úgy ült az áldott nap, mint a trónon. A lélek súlytalanná vált a boldogságtól az emberben, a miséző papok homloka kegyelemtől sugárzott. Jólesett elővenni a vén breviáriumokat és elsuttogni a gyönyörű himnuszokat. Még a Timót páter nagy kezeiről is folyt le a fény, mikor imára lendítette. Le se nyelték azonban az áhitat első édes ízét, valaki keményen bevágta a porta cserefa ajtaját, végigdübörgött a szürke kő-folyosón és mire felnézett a két pap a latin könyvből, magából kikelten már be is rontott a cellába a vén Cserei Elek s elkezdett háborogni: - Verje meg az Isten! Ez már több a soknál! Hihetetlen gazság! A két pap csak ámuldozott: - Mi az? Mi történt? - Hát nem hallottátok? - förmedt rájuk Cserei Elek. - Elfogták az udvarhelyi királybírót, Borsai Nagy Istvánt és két társát: Váradi Ferenc esküdtszékülőt s az atyai Simon Istvánt, ki a Sóvidék lelke volt! Álmában se merte volna gondolni senki, hogy egy királybírót és két tekintélyes vezető nemes embert úgy hurcoljanak fogságba, mint valami gonosztevőket! - És a nép engedte? - csodálkozott Zöld Péter, aki tudta, hogy az udvarhelyszékiek tűzbe mentek volna e három emberért. - Óvatosan fogtak a dologhoz a gazok! - beszélte el a részleteket Cserei Elek. - A püspök külön titkos gyűlésre hívta össze a főkormányszéket és ezen mutatta be a királyné rendeletét. Mint rendesen, most sem mert ellene mukkanni senki. A püspök sajátkezű levelet írt Borsainak és a királyné egyenes parancsára hivatkozva felszólította, hogy vonakodás nélkül adja meg

magát. Megelőzőleg Udvarhelyszéket megrakták újabb katonasággal, hogy a nép ne mozdul- hasson. Az elfogatással Turati ezredest bizták meg. Egyenesen ő se mert rámenni a királybíróra. Előbb egy őrmestert küldöttek hozzá a székében kovártélyozó kapitány nevében, hogy másnap otthon lesz-e, mert hivatalos ügyben fel akarja keresni Bögözben. Borsai azt felelte, hogy törik-szakad, Mikeszászára kell mennie a birtokára. Erre az ezredes két tisztet és katonákat állított lesbe a mikeszászai útra, hogy menet közben fogják el s vigyék Segesvárra, ahol már várta egy tiszt húsz lovassal. Hiába lesték azonban egész nap az utat, a királybíró otthon maradt, úgy látszik megtudta, hogy mi készül ellene. Erre az ezredes Bikafalvánál szemle ürügye alatt félszázad huszárral elzárta az utat, hogy a királybíró ne menekülhessen Udvarhely felé. Innen küldötte hozzá a püspök levelével Siegenthal kapitányt egy őrmesterrel és három közlegénnyel... A kapitány beszéli, hogy mikor a királybíró a rendeletet elolvasta, kissé megdöbbent, de csak annyit mondott, hogy kár volt ezért fegyverrel reámenni, mert egyszerű idézésre is megjelent volna Szebenben. Hiszen Őfelségét soha semmiben meg nem sértette és ártatlan ő mindenképen... Kaca felé lopták ki Székelyföldről a mezőkön keresztül, döcögős tagútakon. A két pap görnyedten hallgatta tovább, hogyan mentek rá Váradi ügyvédre, az ezredes Török alkirálybíróval összejátszva hogyan járatta hajdukkal a várost és parancsolta vissza házaikba az udvarhelyi polgárokat, míg a katonák a foglyot kilopják a városból. Simon Istvánt, ki az Isten hátamegetti Atyhán lakott, vadászat ürügye alatt az erdőbe csalták s ott nyomták el. Vele már kicsi baj volt, mert mikor Szenterzsébeten vitték keresztül, oda- kiáltott a népnek, hogy ne hagyják, mert a hazáért fogták el. Mire azonban a nép észbe kapott volna, már el is vágtattak vele. - Hát így történt! - lihegett a felindulástól Cserei uram. - És most mi van velük? - kérdezte Timót páter. - A püspök három, egymástól jómessze fekvő szállást rendelt nekik s ott tartják szigorú őrizet alatt. A főkormányszék Haller Gábort, Telekit és Hutter uramat bizta meg a kihallgatásukkal! - újságolta Cserei Elek. - Lehetetlen, hogy szó nélkül elnézte az altábornagy! - bizakodott Zöld Péter Siskovitz báróban. - Magyarok emberének mutatta eddig magát! Cserei Elek keserüen felkacagott: - Siskovitz báró? Mézzel kent kardot dugott le a torkunkon ő is! Semmivel sem jobb ő sem a generálisnál! - És a főkormányszék?... Erdély urai? Őket se kimélte a nekidühödt Cserei Elek. - Erdély urai a fülük botját se mozdítják a székelységért. A csíki hegyeken legfeljebb júh gyapjú, de Bécsben aranygyapjú terem. Akiben pedig volna becsület, jóakarat irányunkban, az örül, ha otthon a saját fészkét terítheti be szárnyaival. Zöld Péter mégse hagyta magát. - Ha itt nincs, - düllesztette ki a mellét, - van ember Csíkban! Cserei uram ezt a bizakodást is tönkretette. - Ember, Csíkban?... Aki volt, azt már elcsapták, felfüggesztették, elüldözték, holtra fenyegették! Aki van, az alázatosan megadja magát.

- A főkirálybíró, Bornemisza uram... - Őt nem számítom! - védekezett Zöld Péter. - Tisztességes, jóakaratú, de gyenge ember! Hanem ott vannak Fekete Túri, a gyergyai alkirálybíró, Bors Lázár, Blási István, Sándor László, Lázár Imre, Baló István és a többiek! Cserei Elek rántott egyet a lógó bajszán és egy cédulácskát kapart elé a belső zsebéből: - Azok ott vannak, az igaz, de itt van nálam, hogy kik lesznek a csíki állandó törvényszék tagjai - és olvasni kezdette a névsort: - Balás Ádám, Bors Lázár, Blási István, Sándor László, Csedő Dávid, Lázár Imre, Kovács Tamás, Túri István, Baló István és a saját öcséd, Zöld János ötven rhénes forint fizetéssel. Minden pillanatban várjuk a kinevezésüket! - Ne bántson, Elek bátyám! - emelte védőleg maga elé a karjait Zöld Péter. - Nem hiszem!... Nem lehet, hogy elfogadják! - Bolondok volnának, ha visszautasítanák! Én is elfogadnám az ő helyükben. - Komolyan beszél? - támadt rá dühösen a pap Cserei Elekre. - Mert ilyen főbenjáró ügyben nincs helye tréfának! - Komolyan, mint a halál! - bizonykodott Cserei Elek. - Ha ők nem fogadnák el, másokat, megbizhatatlan kitudjakiket neveznének ki a helyükbe és mégis csak az a fő, hogy a szék kormányzása megbizható, becsületes székelyek kezében maradjon! - De a nép! A nép! - hördült fel Zöld Péter. Ki vezeti az ellenállást! Cserei uram szomorúan vállat vont: - A katonaság így is, úgy is meglesz! A csíki pap úgy rásujtott az öklével, hogy meghasadt az imazsámoly: - Hát én mondom, hogy nem lesz meg, amíg egyetlen élő ember marad Csíkban!

XXIII.
Timót páter első ijedtében mindent elmondott a főatyának, hogy mivel töltötték az időt lelkigyakorlat helyett, a Cserei uram látogatását, a fogoly pap fogadkozását, aki biztosan bajt hoz a zárdára is. Baj lesz, ha a püspök megtudja. Három nap cellafogságot kapott a barát büntetésül, hat órai térdeléssel. Éjszaka is kétszer kellett elimádkoznia a hét bűnbánati zsoltárt. Azonnal bevonult a vezeklő cellába, de hiába tördelte sebesre a lábait, idézte fel Szent Ferenc példáját, kábult bele az Imitatio Christibe, hiába kényszerítette cellájába sirjukból az egyház nagyjait; az esze tovább is a fogoly papon és az eseményeken járt. Nem adta volna sokért, ha tudja, hogy kívül mi történik. Hiába fülelt azonban pattanásig, a klastrom félelmesen csendes maradt, egyetlen ajtó nem csikordult, egyetlen facipő nem koppant a szürke kőlapokon. Közben leszállt az éj, de a barát feszülten állott a vak cella közepén és csak tágult két szeme, a fehér kordája világított. A főatya se birt nyugodni. Töprengett, ette magát ő is. A Timót páter szava járt az eszében, aki mennyre-földre bizonykodott, hogy foglyuk még ma éjszaka megszökik. Nagy baj lenne belőle. Már arra gondolt, hogy a hatóságokhoz fordul, de a lelke mélyén benne is megmozdult a székely. A különös, titokzatos érzés, amelyről eddig alig tudott. Száraz teste összerázkódott, és különös fény, jóleső melegség öntötte el elméjét. Eszébejutott a nagy havasok lábánál szenvedő, elitélt, szerencsétlen népe és titkos vágyaz érzett, hogy bárcsak ez a Zöld Péter megszöknék s az árva székelyeknek lenne valaki támaszuk. Mindjárt el is űzte azonban a kisértést, hiszen ez kész lázadás, bűnrészesség volna. A szökés amúgy is nehezen ment. Az ablakokon erős vasrács feszült, mélyen belenőve az öreg falakba, a szöggel bélelt cserefaajtóról pedig egy ágyúgolyó is visszapattanna. A porta kulcsára pedig ő fog vigyázni. A vacsora ideje alatt teljes silenciumot rendelt el, hogy senki a külvilágról ne beszélhessen és figyelte a fogoly papot, aki ma ült utoljára a büntetés asztalánál. Zöld Péteren azonban nem látszott semmi rossz szándék. Az esti ájtatosságon is a szokott módon vett részt és olyan hangtalanul ment cellájába, mintha árnyék olvadna bele az ajtó sötét öblébe. Csend volt. A zárda vastörvényei őrködtek. A kulcsos fráter elfoglalta helyét a portán és a meggyujtott olajmécs gyér világában székén előrehorgadva várta szokása szerint az idő múlását. Később vénségtől rojtos szempillái lassan megvastagodtak, néhány vékony csonttal feltámasztott melle kiüresedett és mély bólintással elszenderedett. Óra se telt bele, a gvárdián megérintette vállát és belesúgott szőrös füleibe: - Testvér, kelj fel, mert ma én őrködöm helyetted! Máskor is megtörtént, hogy ez az áldott főatya éjszakánkint lejön hozzá, megfogja kezeit, saját ágyába fekteti a tudatlan frátert, ki legutolsó a szerzetben és alázatosságból maga őrködik helyette. - Gratias! - csoszogott a folyosón végig a fráter és vissza se mert nézni urára, ki csendesen leült karosszékébe.

Az éjszakával fokozódott a főatya nyugtalansága. A legkisebb neszre is megriadt. Mi lesz, ha egyszer csak nyílik az ajtó és előlopakodik a szökni készülő fogoly. A zárda azonban néma maradt, csak a kapu fölött csüngő csengettyű öble tágult kétakkorára a csodálkozástól. Felmozdult a székről és sétálni kezdett a folyosón, hogy belső világa lecsendesedjék. Száraz alakja a cserépmécses fényecskéjében megnyúlt és ha tűnődései közben meg-megállott, sárgán lecsüngő két keze olyan volt, mintha Isten két függő pecsétje lógna le a magának kiválasztott szent emberről. Ötször is elhaladt a Zöld Péter cellája mellett, míg észrevette, hogy a fogoly nem alszik, gyertyavilág szűrődik ki ajtaján. Szerette volna tudni, hogy mit csinál, de átallotta rálesni a kémlyukon át, de azért érezte, hogyan gyötrődhetik az a szegény ember. Megesett a lelke rajta. - Legyen, ami lesz, én eleresztem! Hogy várhatják otthon! Mennyire kell a vigasz, a remény- nyújtás, a támasz! Mégis elereszti, hogy ne kelljen titkon álútakon, vétkes módon kitörnie a szent hajlékból és ezzel is súlyosbítania sorsát. Magára veszi a felelősséget. Büntessék őt! Szívesen elszenvedi. Egyebet úgy se tehet már népe érdekében. Elszántan topogott vissza a portához. Leakasztotta a nehéz, durván kovácsolt kapukulcsot és belökte a zárba, hogy a szökni készülő pap ne keresse. Maga beült újra a karosszékbe és alvást színlelve várt. Eltelt egy óra, eltelt két óra, de a fogoly nem mozdult. Az idő szörnyen meglassúdott és a salétromos, öreg falak beleásítottak a sötétségbe. - Vajjon miért késik?... Bizonyosan lát engem s ezért nem mer mozdulni. Hátrább húzódott a folyosó hajlatába a nagy feszület alá, hogy szabad, rebegés nélküli legyen a pap útja. Feszültsége azonban egy idő után elernyedt és feje hajókázni kezdett. Haza gondolt Székelyföldre, hogy valamivel töltse az időt. Nehezen került elő lelkében a régen elhagyott gyermekkori világ, de mikor rátalált, minden egyébről megfeledkezett és boldogan kalandozott benne. A folyosó falaira aggatott papi-képek lassanként távolodtak s valahol az idők messzeségében végleg elenyésztek. A főbarát szája kissé szétnyilt, a sok imától édes, megnyúlt alsó ajka lefittyent, lélekzete elcsendesedett, finom fény tetszett föl arcán és elaludt. A keresztjén nyújtózó Krisztus nagyot sóhajtva őrködött fölötte. Már világosodni kezdett, amikor a főatya fölrezzent. Már csak az éccaka fekete köntösének rongyai ültek a folyosó ablakaiban, de benn a templomban Isten már megtörülte homlokát, mert az első besurranó barát felköltötte pillanatnyi nyugalmából. A kapus fráter is előván- szorgott, hogy átvegye tisztjét. A főatya meg se látta, csak rámeredt az érintetlen kapura és csodálkozva hajtogatta: - Mégis itt maradt!... Miért nem szökött el? Nem bírt ellenállani a kiváncsiságnak. Odatipegett a fogoly cellájához és belesett a kémnyíláson. Zöld Péter olyan egészségesen aludt, mintha semmi baj nem volna ezen a világon. - Hiszen ennek eszeágában se volt megszökni! - döbbent meg a főatya. - És én mégis rosszat tételeztem fel róla! Megszegtem a törvényt, a rendet, az engedelmességet! Mindjárt meg is büntette magát. Bement a penitenciáját végző Timót páterhez és csak annyit mondott:

- Add át a helyedet testvér, mert én nagyobbat vétkeztem, mint te! Mikor a csodálkozó barát elhagyta a cellát, az öreg főatyát mégis megkisértette a kérdés: - Vajjon vétkeztünk?... * Mit gondolt, mit nem a rozoga főbarát az áristomcellában, azt senki se tudhatta, de két órát se kínozta lábait a térdepeléssel, elszántan felemelkedett a hideg kőről és egyenesen a püspökhöz ment. Beengedték. Hogyne engedték volna be! Úgy látszik azonban sokat nem szokotálódtak együtt, mert jó óra se telt bele, ismét otthon volt a főatya és egyenesen bement a fogoly pap cellájába. - Péter fiam, - derült az ábrázata, - örömmel közlöm veled, hogy a zárdát elhagyhatod, mert a püspök úr hazaengedett! - Ejnye, az áldóját! - vakarta a fejét Zöld Péter. - Ez elég baj nekem! Az Atya elhűlt, mert ki a fene látott már olyan foglyot, aki kétségbeesik, mikor szabadulása hírét hallja. - Nem lehetne valahogy úgy csinálni, hogy itt maradhassak? - kezdte kérlelni a főbarátot. - Te tisztára bolond vagy! - hebegte a főpap kijőve a sodrából. - Eddig alig tudtunk megőrizni, hogy el ne szökjél s most erőnek erejével itt akarsz maradni? - Legalább pár hétig, de lehet, hogy pár hónapig is! - bólintott a pap és olyan huncut állása volt a szemének, hogy még az Istennel társalkodó vén barát is megmérgelődött: - Eltakarodj a házamtól! - toppantott rá. - A zárda nem bolondok háza!... Hetek óta hallom, hogy se éjjele se nappala a székely népért való gondjai, félelmei miatt, megesik a lelkem rajta, nyitva hagyom éccakára a kaput, hogy a magára hagyott székelység oltalmára siethessen, kieszközlöm, hogy a püspök feloldja a hátralevő büntetés alól s akkor ez a tekergő hetekig itt akar maradni a nyakunkon! Zöld Péter nem akart hinni a fülének. - Ezeket cselekedte értem? - Dehogy érted, te szamár! A székely nemzetért cselekedtem! Érted egy szalmaszálat sem érdemes keresztbe tenni! A Zöld Péter szemében kigyúlt a mennyország gyertyája. Ott ölelte, csókolta a főbarátot, ahol érte. - Nonó! - enyhült meg a vénember. - Tőlem akár ítiletnapig is itt ülhetsz, de legalább azt mondd meg, hogy miért akarsz maradni! Zöld Péter megsúgta: - Kémnek atyám! Ki akarom tudni ellenségeink szándékát, hogy védekezhessünk! A főatya elgondolkodott, majd szigorúra ráncolta a homlokát: - Mivel szavaidból meggyőződtem, hogy méltatlan vagy a kegyelemre, ezennel meghosszabbítom fogságodat, azzal az enyhítéssel, hogy szabadon járhatsz a városban, de Szebent addig el nem hagyhatod, amíg - jónak nem látod! Megértetted te... te veszedelmes ember?...

Sietve menekült ki az ajtón a jóságos barát, hogy örömében szét ne tépje ez a „veszedelmes ember”. * Bánhatta bezzeg a vén főatya, hogy szabadlábra tette Zöld Pétert, mert e perctől fogva nem vala nyugta az egész zárdának. Nem volt nap, hogy valami hírrel fel ne zavarta volna a barátok békéjét. Mindenütt ott volt, mindent tudott. Hol a püspök dolgaiban túrkált, hol a főkormányszéket fürkészte, hol az urak szájából lopta ki a szót, még a pecsét alatt is elolvasta a jelentéseket. Izgett, mozgott, suttogott, konspirált, titok nem volt előtte, mintha minden ajtóra az ő címét ragasztották volna. Már az első nap kitudta, hogy Borsai királybírót és társait az udvarhelyi adószedő, a hitehagyott Sebestyén, Török alkirálybíró, s valami Árvai nevű, apára bizonytalan, gazember jelentette fel. A lázadási perbe belekeverték az otthon maradt népvezetőket: Almási Bara Mihályt és Benczédi György bikafalvi szabad embert is, akikre a generálisnak az udvarhelyi futás óta fájt a foga. Nemcsak a barátok, egész Erdély tudta, hogy a Borsai-ügyben újfent a generális és Siskovitz altábornagy csapnak össze. Buccow haza is megizente, hogy úgy ebben a dologban, mint minden egyebekben az ő füttye szerint fog táncolni „a báró”. Az altábornagy sem hagyta magát. Válaszul jelentette a haditanács elnöke útján a királynénak, hogy a vizsgálat Borsait teljesen ártatlannak találta. „Hasonló az eredmény a legtöbb panasznál, - írta, - melyet a határőrség szervezése alkalmából a nemes emberek ellen adtak be. Ebből is csak az tűnik ki, hogy a szervezéskor a br. Buccow lovas generális által kezdeményezett alap a főoka annak, hogy a határőrség mindezideig állandóságra nem jutott.” - Mégis csak tisztességes ember az altábornagy! - lelkesedett Zöld Péter. - Bátorság kell az ilyen nyílt színvalláshoz! Ezzel a jelentéssel Bécsben is elvágta végleg a generális útját. Most már minden jóra fordul! - Ki tudja? - aggodalmaskodott a gvárdián. De Zöld Péter tovább bizakodott és vitatkozott: - Magának a püspöknek is ez a véleménye! A kormányszéki urak előtt nyiltan kijelentette, hogy lelkiből örül a generális bukásának, mert nem tartja sem elég okosnak, sem elég tapintatosnak a kormányzásra. Ápertén meg is írta Bécsbe barátjának, báró Nenynek, a királyné kabinettitkárának, hogy nem csodálkozik a tábornok kegyvesztésén és még jobban esnének az akciái, ha a királyné látná azt a zürzavart, amelyben Erdélyt hagyta! - Meglátjuk! Meglátjuk! - óvatoskodott a gvárdián. Timót páter azonban együtt ragyogott a csíki pappal. Ketten igyekeztek megmagyarázni a vén kételkedőnek, hogy az új helyzet sorsfordulatot jelent a székelység ügyében. Most már bizonyosra vehető, hogy a királyné szakít a generális erőszakos módszerével és a törvényes útat fogja választani, elejti a kötelező katonáskodás tervét és országgyűlés útján, alkotmá- nyosan, önkéntes jelentkezőkből szervezteti meg a határőrséget, vagy felhagy vele teljesen. Mindenkinek, még Lázár István grófnak, a bizottság elnökének is ez a véleménye. - Hát ha még látná, hogy a szászok milyen lógó orral járnak! Tudják már hogy Buccownak és Bruckenthalnak befellegzett! Éppen úgy Hutter úr már nem is titkolja... A kihűlt agyú, tapasztalt, vén barát hallgatott. Minek rontsa a fiatalok lelkesedését? Minél több jó hírt hoztak, annál aggódóbb lett. Fejcsóválva figyelte tovább Zöld Pétert, aki már alig fért a bőrében. Nem volt a napnak szaka, hogy valakivel össze ne dugta volna a fejét. Cserei uram, Baló Anti, a főkormányszéki kisebb urak mindennaposak voltak nála. A csíki követek is sűrűn

fordultak meg a cellájában és néha éjfélig is eltitkolóztak. Nem győzte izenni haza a jó hírt, biztatást. Utóbb a főpap nem is mert útjába kerülni, annyira hatalmába kerítette az egész zárdát. Nemcsak a páterek, de még az odvasszájú, félig vak portás-fráter is melléje állott, ő se akart tágulni a helyéről, nehogy a szegény csíkiaknak sokáig kelljen a kapunyitásra várniok... Aggasztó dolog az efféle. Már a püspök is kezdi figyeltetni, hogy mi történik a szebeni franciskánus barátoknál. A mindennapos izgalomban szinte észre se vették, hogy a nyár elrepült, a nap elbágyadt és valami halk szomorúság kezd a világ fölé lopózni. Aztán lassan az ősz is ráterítette gyönyörű palástját az erdőkre, mezőkre. Ezrével égett az Aranyvölgyben, Erlenparkban a kikerics lila lámpája és vándorútra kelt az ezüst ökörnyál. Nagy varázsló az erdélyi ősz. Az embereket is elbágyasztja, tiszta békével és megnyugvással tölti el, elfedezi a gondokat, félelmeket, jókká teszi őket, hogy ne hígyjenek a rosszban. Székelyföld is elcsendesedett és bízakodva várta a királyné döntését. Zöld Péter már azon gondolkodott, hogy hazamegy, nincs miért tovább őrködnie, mert szépen minden rendbe jön. Hírit hozták, hogy a főhaditanács és az erdélyi kancellária is kedvező véleményt adott a székelyek dolgában. Október közepe már. Maholnap itt a tél. Ne találja készületlenül. A vándormadár nyugtalanságát érezte és elszótalanodva nézett cellája ablakából kelet felé. A zárdába is újra visszatért a béke és a barátok ismét magukba szállva gubbasztottak. A csend újra édes és megnyugtató lett, s Isten lelke lebegett a cellák, folyosók zugaiban. Ez az az időpont, mikor a kelyhek öble szűntelen aranylik és a szentségtartóból éjjel kicsap a fény. Ezt a szentségesen szép békességet zavarta meg egy délután Cserei uram. A barátok éppen kis kertjükben pihentek, mikor bevánszorgott a klastromba. Messziről látszott rajta a nagy gond, levertség, fojtott indulat. - Vége mindennek! - reccsent le a székbe és fáradt mozdulattal néhány iratot az asztalra dobott. - Lemásolni küldte a püspök! Sürgös! A főatya egyiket kibontotta és az ő szája is rebegni kezdett, mikor félhangosan olvasta: „Mi Mária Therézia, Isten kegyelméből római császárné, Német-, Magyar-, Cseh-, Horvátés Tótországoknak királynéja, Ausztriának erchercege és a többi... érett megfontolás után elhatároztuk br. Buccow második tervezete szerint a szélybeli milicia felállítását, melynek kötelessége lészen nem csak a passusokat és havasi ösvényeket, s egyszersmind messzevaló álútakat a véghelyeken alkalmatosan és elegendőképpen őrizni, - nehogy a pestis félelmetes nyavalyája a hazába beütvén, magatok és gyermeketek veszedelmére kiterjedjen, - hanem a közönséges csendesség megtartásának, s ha az üdő és alkalmatosság úgy kivánják, minden országaink és birodalmaink oltalmára is fordítsák szolgálatukat... Jelen szándékunkra fejedelemségünk lakosai közül a székely nációt legalkalmatosabbnak találjuk. Ezen okokból királyi biztosainknak, tudniillik gyalakúti gr. Lázár János, bethleni gr. Bethlen Miklós és br. ontopai Siskovitz Józsefnek azon szabadságot adtuk, hogy végső resolutiónkhoz fogjanak és a munkát végire vigyék Csík, Háromszék is Bardócz székeket ezen miliciára utasítván...” A főatya kiejtette kezéből az iratot. Zöld Péter dermedten hebegte: - Lehetetlen! Nem lehet igaz! Cserei uram, ki már átszenvedte egyszer a csapást, fásultan beszélte:

- Sajnos, igaz!... Megint a generális győzött. Az ő tanácsa szerint döntött a királyné. Egyszerre öt szigorú rendelet is érkezett: egy a bizottsághoz, kettő a kormányszékhez, egy nyílt parancs a székelyekhez, s külön utasítás a bizottságnak, hogy miképpen járjon el. Azoknak a székelyeknek, kik a fegyvert letették, - bár súlyos büntetést érdemelnének, - megbocsát, ha a rendelet kihirdetésétől számított egy hónap alatt felesküsznek. Azoknak pedig, kik a fegyvert megtartották, jutalmul egy évi adójukat elengedi. A széki tisztviselőket a bizottság segítségére rendeli, az engedetleneket és izgatókat azonban perbe fogják, s a legsúlyosabban megbüntetik. Hát ez a helyzet! - S nem lehet semmit tenni ellene? - tudakolta falfehéren Timót páter. Szinte indulatosan felelt Cserei Elek: - Semmit! A székelységnek vége! Ha engedelmeskednek, akkor is vége, ha ellenállának, akkor is vége! Az új adórendszert is elfogadta Őfelsége, amit Bruckenthal úr dolgozott ki, a katonaság dolgában pedig a generális győzött. Az történik ezután Erdélyben, amit ketten akarnak. Különösen most, hogy a királyné Buccowot visszarendelte Erdélybe, s a főhadparancsnokságon kívül újból megbízta a főkormányszék elnökségével is. - Jön vissza?... A generális?... - Két-három nap mulva meg is érkezik! - Hát a püspök? - jutott eszébe Timót páternek. - Készül a fogadására! - legyintett megvetőleg Cserei Elek. Zöld Péter majdnem sóbálvánnyá változott. - Az a püspök, aki pár héttel ezelőtt nyiltan hirdette, hogy a generálisnak se esze, se lelke, se tehetsége és aki kézzel-lábbal örvendezett a bukásán? - Ugyanaz a püspök! - bólintott Cserei uram. - Már el is rendelte, hogy a fogadására hány hintót virágozzanak fel, hogyan vonuljon ki a katonaság és főkormányszék. Személyesen megy eleibe, hogy kellő tiszteletadással kisérje be a városba. - S az Isten mindezt tűri? - káromkodott a csíki pap. - Nincs mit tenni! - csendesítette Cserei Elek. - Az egy imádságon kívül semmi segedelmünk!... Bár én is tudnék imádkozni! - sóhajtott és búcsúvétlen elment. A vén gvárdián összeszedte az iratokat, ránézett a magába roskadt Zöld Péterre, de nem ejtett fia szót se, hanem csendesen ő is elkocogott. Kapuzárás előtt még mindig írásba merülten találta a portás-fráter az öreg gvárdiánt, mikor jelenteni jött, hogy a főtisztelendő plébános úr elhagyta a zárdát. - Tudom, fiam! - pillantott fel szomorúan a főatya, aszott fejét visszahajtotta a papirosra és tovább másolta népe halálos ítéletét: „...Kelt a mi városunkban, Austriában, Bécsben, Mindszent havának nyolcadik napján ezerhétszázhatvanharmadik, birodalmunknak huszonharmadik esztendejében. Mária Therézia m. p.”

XXIV.
Már nem a régi Zöld Péter volt, aki hazakerült. A mindig derűs, nagyeszű, furfangos, bizakodó székely pap elbátortalanodott, zárkózott, töprengő lett. Félt látni a nép bizakodását, amit a hazaüzent jó hírek keltettek. Senki még álmában se sejtette egész Csíkban, hogy Szebenben mire készülődnek. Amerre jött, az utakon mindenütt összetört és elhányt fegyverek hevertek, sok helyen olyan tömegben, hogy a szekérnek ki kellett kerülnie. Egyedül ő tudta, hogy nagy árat kell majd ezekért a fegyverekért fizetniök. A mezőkön dolgozó emberek hozzászaladtak, húzták le a szekérről örömükben, hiszen egész Csík ismerte és ő nem merte megmondani, hogy mi vár reájuk, csak nézte a kétesztendős megpróbáltatásoktól, kínzásoktól elapasztott, kifosz- tott, csontra száradt bőrű férfiakat és asszonyokat, akik kérdezték, faggatták és dicsekedtek, hogy nem hiába szenvedtek olyan sokat. Hazudni se, igazat se mert mondani nekik. A csalódás örökre letörné őket. Meggörnyedt a felelősség súlya alatt és nem tudta, mit tegyen, hova legyen. Behúnyta a szemét is, hogy ne kelljen látnia az ismerős hegyeket, erdőket, mezőket, a feléje futó fákat, mintha a hallgatásával azokat is elárulta volna. A szülői ház se adott nyugtot. Édesanyja, testvérhúga hiába omlottak nyakába, hiába dédelgették, szeretgették. Csak édesanyja érezte meg, hogy nem a régi gyermeke jött haza, de nem merte kérdezni, faggatni. Boriska, a húga, alig várta, hogy eldicsekedjék bátyjának a boldogságával, de mikor magukra maradtak, szólni se mert, csak pirosra gyúlt arccal mutogatta a vőlegényétől kapott ajándékokat, az esküvői gúnyát, melynek most varrja selyem-hímét és sugárzott a fejecskéje a reáváró új élet álmaitól, vágyaitól. Átszellemült és szép lett, egész testét szinte dicsfény vette körül. Gondolatai úgy bugyborékoltak fel és pattantak szét mindjárt, mint a borvízkút tiszta fehér gyöngyei. Újesztendőre tervezték a lakodalmat. - Addig, úgy-e Péter bácsi, helyreáll a jó világ? - Helyre, lelkem, helyre! - hazudta a pap. Isten őrizzen, hogy a valóságra ébressze ezt az ártatlan kis madarat. Ezért még apjának se mert szólani, mikor leereszkedett vele szemben az asztal mellé és tekintélyesen, ahogy férfiak közt illik, az öreg feltette a kérdést: - Mi a véleményed, te Pétör, ebben a mü dolgunkban! Eláll-e a kirájné a katonaságtól, vagy csakugyan megnyomorít vele? Itt azt zúgatják, hogy nem erőlteti tovább! A pap az asztalt nézte. - Honnan tudjam én azt, édesapám? Az öreg székely kissé megneheztelt a zárkózottság miatt: - Én jöttem-e Szebenből, vagy te? - Fogságban voltam én ott, apám! - tért ki a fiú, de észbelileg Zöld Jánost se a gólya költötte. Morcosan vágott vissza: - Azt látom, hogy jól meghízlaltak a szebeni barátok, de nem azt kérdeztem! Lesz-e baj, vagy nem lesz? Erre felelj! - Már megvan a baj! Az öreg székely nem lepődött meg.

- Láttam én azt a sanyarú képedről!... Osztán igen sok volt a jóhírből is! Elfüstösödött az arca, csontos öklei megmerevedtek, de szólni többet egyet se szólt az egész dologról. Szilárd és egyenes, komor és mély volt, mint a fenyő. A papnak jól esett megbújni pár pillanatig apja árnyékában, kis gyermeknek lenni, semmire se gondolni, feloldódni az otthon varázsában, megviselt lelkét nekitámasztani apja szilárd testének, mintha az öreg mohos törzsön felfutó virágocska volna. Jólesett ez a felragyogó erő, az igazi székelynek ráncok közé szőtt titka az arcán, a kemény markában és szavában bujkáló finom szeretet és az a biztonság, amelyhez képest ő csak elesett, gyenge, árva gyermek és az marad még püspök korában is. Bár az apja nem kérdezte, önként jött ki belőle a szó és majdnem magatehetetlenül mondott el neki mindent, az ijesztő veszedelmet, mely itt áll már a küszöbön és nem titkolta saját csüggedését, erőtlenségét, reményvesztettségét sem. Vén Zöld János csak annyit mondott szárazon, de belül felmorajló, fojtott indulattal: - Hát így állunk?... A fia figyelte. Szinte testi szemekkel látta, hogyan zúgnak át agyán gondolatai, lobbannak testében a nehéz indulatok, zajlik le az öregben az angyalok birkózása. Hosszú időbe telt, míg - úgy látszik - szegeletre jutott önmagával és megszólalt, de akkor is csak annyit mondott: - Te csak menj szépen haza Péter, a többit bízd reánk!... Akkora hatalom és erő volt ebben a pár szóban, hogy a pap meg se merte kérdezni, mit akar, mire készül, de azt biztosan tudta, hogy e pillanattól kezdve ennek a földnek titkos és győzhetetlen ereje emelkedett fel a népben a végső küzdelemre... Most már nyugodtan haza mehetett Zöld Péter Szentlélekre, hogy enni adjon az éhes egereinek. * Ami kicsi élet volt még Zöld Péterben, a magányosság otthon azt is megőrölte. Napokig senki rá se nyitotta az ajtót az egy Lázár Istvánon, a leendő sógorán kívül, de ő is szívesebben töltötte az idejét menyasszonyánál. Nem tudta mire vélni a pap, hogy így elkerülik a csíki urak a portáját, de immár megjött ennek is a magyarázata. Szigorú rendelkezést kapott a katonai parancsnokságtól, hogy a falu területét nem hagyhatja el, erős fegyveres istrázsát is állítottak a küszöbére. Megbélyegzett ember lett, akivel nem szerencsés szót váltani. Hát ezért kerülték a csíki urak. Első mérgében vállat vont. Lássák, mit csinálnak nála nélkül. Ő megtette a magáét. Senki semmit a szemére nem vethet. Hétszámra nem mozdult ki a papi házból. Vagy a könyveit bújta, vagy az ablakból nézte, hogyan készülődik a tél. A harangozó gondozgatta, ahogy tudta, s ő is csak annyit tudott mondani a gazdája titokzatos életéről, hogy elmaradt imádságait pótolgatja. Ha unta is, csak az elején unhatta magát, mert novemberre egész Csík megbolydult a rossz hírektől. A főkormányszék megküldötte a királyné rendeletét, hogy a falvakban azonnal hirdessék ki. A szigorú útasítások alatt újra ott feketéllett a Buccow generális fenyegető neve. Híre járt annak is, hogy az új királyi bizottság szintén elindult Szebenből. Riadt júhokként futottak Csík urai a sebtében összehívott szék-ülésre és egymástól várták a jótanácsot. - Nincs mit csinálni! - adta meg magát Fekete Túri is. - Engedelmeskednünk kell! Igaza volt a főkirálybírónak! Mentsük, ami menthető és amíg nem késő! Hallgassunk, akárhogy fáj is belül!

Voltak, akik titokban újabb ellenállásban reménykedtek, de hát igaza van Túrinak. Úgy adták ki az intézkedéseket, mintha temetésről rendelkeznének. Szólni kell a néphez meg kell értetni mindenkivel, hogy minden további ellenállás hasztalan és veszedelmes, mert többé nincsen szó önkéntességről. A királyi rendelet világos és zokszó nélkül engedelmeskedjék mindenki. Kijelölték a hütös esküdteket, akik a rendeleteket falurólfalura hordozzák és kihirdessék. Felcsík felső kerületébe Balás Samut, szépvizi Szüts Pétert, az alsó kerületbe pálfalvi Biró Albert és borsovai Egri József nemes személyeket, Alcsíkba csatószegi Péterfi Mihályt, Füstös Istvánt, kozmási Potyó Mihály lófőt. Kászont Kovács Tamásra bizták. Kicsit húzódoztak az urak a megbizatástól, de Fekete Túri megértette velük, hogy a törvény törvény, ennek meg kell lennie. A gyűlés hamar eloszlott, mert senki ellent nem mondott. Különös, szorongó félelem bénított meg mindenkit. Lázár István is csak tátogni tudott. Haza mentében benézett Szentlélekre és elmondta a papnak, hogy mi történt. A négy fal közt megjött a bátorsága és fogadkozott, hogyha más nincs, hát ő áll a nép élére és szinte kivetette a kesergő Zöld Pétert a házából, aki azt bizonygatta, hogy késő, minden késő s bele kell nyugodni a változhatatlanba. - Én az Istennek sem! - káromkodott Lázár István. A pap ránézett a felgerjedt, forrófejű fiúra, akinek szégyentől, haragtól és fajdalomtól égett minden porcikája. Jólesett látni a halálos út előtt ezt a végzetesen szép indulatát, de akkor eszébe jutott, hogy a kicsi húga otthon milyen boldogan és gyanútlanul varrja a hímet a menyegzői gúnyájára, s mire jobban meggondolhatta volna, már ki is futott a száján: - És mi lesz Boriskával? - Boriskával? - hebegte Lázár István és csöndesen ő is lehajtotta fejét a végzet bárdja alá. Észre sem vette Zöld Péter, a pap, hogy mikor ment el. Oda állott újra az ablakhoz és komoran kinézett a világba. Kivül már a tél vajudott az idő méhében. Csík fölött nedves, ólmos, szennyes köd kavargott, s a házak, hegyek elvesztek benne. Szürke, csapzott, hervadt, kopár, halott már ez a föld és az utolsó verejték kiült már a homlokára. Másnap Szentléleken is kihirdették a rendeletet. Füstös István úr, Alcsík helyettes ülnöke jött át vele Bánkfalváról. Benézett a paphoz is, míg összegyűl a nép a bíró házához. Ő újságolta, hogy a királyi bizottság két napja megérkezett Somlyóra és fordítják magyarra a katonai szabályzatot. Udvarhelyről jöttek, ahol szintén ülést tartottak. A főkirálybírót előre küldötték, hogy készítse elő. Tessék-lássék csinált is valamit, de sokat nem végzett. Balás Ádámmal, az alkirálybíróval elkeseregtek, szomorkodtak két napot, mire a bizottság váratlanul a nyakukra jött és a kihirdetéssel megkéstek. Nagy orrot kapott miatta Bornemisza uram, aki ijedtében ahány széki tiszt csak volt, annyifelé szalasztotta őket. - Szerencsére a felesketést Gyergyóban kezdi meg a bizottság, - tudta az ülnök, - azalatt Csíkot rendbe tesszük. Még ma átmegyek Mindszentre, hogy minél hamarabb essünk túl a dolgon. - Ugyan sietsz István! - jegyezte meg Zöld Péter keserüen. - Miafenét csináljak! - mentegetődzött Füstös István úr. - Te éppen olyan jól tudod, mint én, hogy hiába minden, az ellenállásnak nincs értelme s többre haladunk, ha a királyné kedvében járunk.

- Ti lehet, hogy többre haladtok, de hát a nép! - A nép nem számít! - jött indulatba István úr. - Kiadta már a mérgét rajtunk, s most odamegy, ahová parancsolják. A népre sokat nem lehet építeni! Ingadozó és tudatlan. Sajnos, hogy így van! Zöld Péter se meg nem botránkozott az igazságtalan beszéden, se nem vitatkozott. Igaz székely ember ez az István úr, tudja ő jól, csak most beteg ő is, mint minden tisztességes ember Csíkban s a fájdalom és csalódás beszél belőle. Aztán jelentik, hogy a nép összegyült a bíró házánál. A két úr elindul. Igyekszenek tekintélyesen végigmenni az úton, de mindaketten a földet nézik, mintha a sarat kerülnék, hogy ne kelljen szembenézniök a jövőmenőkkel. Érzik, hogy nem itt volna a helyük. A bíróné szorgosan helyet törül a kötényével a kanapén nemes Bocskor János úr mellett, aki „első ember” a faluban, nem állhat a többi közönséges népek között. A bíró oldalt lépik a szobában szorongó férfiak arcéle felé, kik csendben, feszülten állanak, egyetlen vonásuk se mozdul. Egyetlen arc se enyhül rá az urakra, egyetlen biztató, vagy bizó tekintet nem éri őket. Az emberek önmagukba néznek, szorongók és bizonytalanok, mintha lábon állva elaludtak volna. Talán nem is látják, hogy Füstös István úr hogyan készülődik neki a beszédnek és csak akkor rezzennek össze, mikor a hangja közibök vág: - Ide hallgassanak, atyafiak! Hiszen hallgatnak szegények, minek azt mondani, gondolja a pap és könnybe törik a szeme, ahogy rongyos, megviselt, baromi munkától, ezer bajtól, éhségtől, szenvedésektől és kinzásoktól meggyötört híveit nézi. Könnyen elbánhatik velök a hatalmas királyné. Kár is volt egész erejével rájuk jönni! Ellágyulásában nem is hallotta, miket papolt össze Füstös uram, csak akkor dermedt meg, mikor az ülnök úr a királyi bizottság rendeletét kezdte harsogni: „Tudtára adattatik az összegyült szabad lakosoknak, hogy a felséges koronás apostoli királyné, nagy Kegyelmes Asszonyunk ezen Székbe kegyelmesen királyi komisziót rendelt és avégre küldött, hogy a székbeli katonaságot rendbe tegye, s egészen felállítsa. Említett méltóságos királyi komiszió ezen Őfelsége szentséges kezének subscriptioja alatt levő pátenseket publikálni fogja, s kiki ezen kegyelmes királyi rendeleteknek leendő felolvasását nagy, mély alázatossággal és tartozó kötelességek szerint nagy csendességgel hallgassa!” Iszen nem is mukkant senki. Olvashatta Füstös uram bátran a királyné további „szentséges akaratát”, amely szólott a következőképpen: „Mi, Mária Therésia... tudatjuk azt, hogy a székelyek eleitől fogva hadi állapotra voltak rendelve és mintegy született vitézek és a magok hadi erkölcseinek jeles cselekedeteit hajdan gyakorta meg is mutatták... Végeztük azért kegyelmesen, hogy ezen szabad székely nemzet maga tulajdon hasznára és csendességére ismét hadi állapotra és vitézi szolgálatra fordíttassék, jórendben szedett véghelybeli seregekre és századokra felosztassék, hogy a jó rendtartás és vitézi erejének segedelme által régi fényességök megújíthassák, elejéknek dicsőségét az feledékenységből örökösen kivenni lehessen.” Valaki felkacagott. Hát ezért kényszerítik a katonaságra, vetik nehéz parancs alá, ezért tesznek tönkre egy népet, hogy őseik dicsőségét a feledéstől megmentsék? Füstös úr rosszalólag felpillantott, de nem támadt rá az emberekre, hanem magyarázta tovább, hogy a fegyvert megtartott népnek a Felség megelégedése jeléül ezévi adóját elengedi, azoknak pedig, kik egy hónap alatt katonaságra állanak, adójuk egyharmadát engedik el.

Erre se derültek fel az arcok. - Hát ahhoz mit szólnak kendtek, - sorolta tovább az ülnök úr, - hogy bár a törvény szerint a hazán belül ingyen kötelesek szolgálni, Felséges Anyánk különös kegyelmességéből békesség idején a székely katonának véghelyeken, passzusokon, kontumációkon, eltiltott helyeken, erősségekben, vagy várakban és más hasonló szolgálatokban, akár belül, akár kivül a hazának határain, a szolgálatba lépés napjától fogva abból való kimenetelüknek napjáig gyalognak négy, lovasnak nyolc krajcárt rendelt, ide nem értetvén a zászlók strázsáltatása és a seregeket illető egyéb szolgálatuk, melyeket ingyen tartoznak tenni. Táborozáskor hópénz, kenyér és lovak porciója nekik is kiszolgáltatik. Ha valaki elesik a háborúban az özvegy, amíg férjhez megy, vagy fiai a hadiszolgálatra alkalmasak lesznek, adómentességben részesül... Nagy dolgok ezek emberek! Gondolják meg! Napi négy krajcár! A bíró csúfondárosan vállat vont: - Nagy pénz! Arra tán elég, hogy a haldoklók kezébe gyertyát vegyünk vele! Van-e még valami jó a számunkra, tekintetes úr? - Hogyne! - vette értelmit tovább az írásnak István úr. - Puskát, kardot, ehhez való bőrkészületet ingyen kapnak. Ezzel is anyai indulatát kivánja Őfelsége megbizonyítani. - Lelkem édesanyánk! Az Isten fizesse meg neki! - kiáltott fel valaki hátul nagy derültség közben. „Kegyelmesen hajlunk arra, - sietett a szóval Füstös uram, - hogy öltözetük ugyanaz legyen, amellyel most élnek: fehér gyapjuharisnya, zeke és csákó.” - Folt lehet-e rajta? - csúfolódott Dénes Ignác, az alszegi. - S osztán a gagyáról mit intézkedik? - A mi sok, az sok! - támadt a népre Füstös uram. - Illő alázattal, s csendességgel hallgassák kendtek Őfelsége szentséges akaratát! Restelljék meg magukat! Erre aztán többet nem szólt közbe senki. Olvashatta tovább Füstös uram, hogy a székely katonák felmentetnek az általános közmunkák, elszállásolás, robotok alól; de tartoznak tovább is a katonai szolgálattal járó előfogatok adásával, s az ő kötelességük továbbra is a hídak csinálása, árokásás, gátkötések, gyepülések, kertelések, útak igazítása. A tisztek ugyan ezután is idegenek lesznek, de se különös, se közönséges helyek, szántóföldek a hadi tisztek számára ki nem szakasztatnak; de olyan helyeken, ahol lakásuk lészen, lovaiknak szabad legeltetési jog jár, őket fa-járulék illeti. A tüzifát ingyen kapják a falu közönséges erdejéből, de hálából a szolgálaton kívül a nép ment lesz úgy a hadi, mint a hazabéli főés vicetisztek mindennemű húzás-vonásától, sőt azoknak erőszakos nyomorgattatásai és törvénytelen kivánságai ellen megoltalmaztatnak; de a nép is szorgalmasan őrizkedjék, hogy őket ne ingerelje és bosszúsággal ne illesse! - Egyszóval királyné anyánk azt legalább kegyesen megengedi, hogy a sirban nyugodhassunk, - mordult fel a bíró, - hóttig hol hadi, hol hazabéli állapotba tartozunk! Füstös uram hallatlanná tette a közbeszólást, s belül még örvendett is, hogy az emberek ilyen értelmesen átlátnak a szitán. Szerencsére a végén járt az írásnak. Belebutt az árkuspapirosba és sietve ontotta az utolsó szavakat: „Megfontolván a feljebb előszámlált jeles szabadságokat és több, csupán velünk született anyai indulatunkból veletek közlött jótéteményünket, s királyi kegyességünket; felhivunk, hogy az előtökbe terjesztett hadi állapotot örömest felvállaljátok, a hadi törvényben foglaltakat híven megtartsátok, és mindazokat cselekedjétek, melyeket a gyors, hív és engedelmes véghelybeli katonának illik teljesíteni!”...

Füstös István úr lecsapja maga elé az iratot és hivatalosan kiegyenesedik: - Megértették Őfelsége akaratát? A nép kísértetiesen, komoran mordul vissza, mintha vízbefúló szólna: - Megértettük! - És mi a válaszotok rá? Az emberfal hátranyomul mintha, a félelmes kérdés elől menekülne. Tudják, hogy végzetes a szó, amit kiejtenek. A szemek riadtak és a feszültségben szélesre nőnek az agyonfáradt, vihar- tépett, egyszerű, szegény emberek, kiknek a felséges királyné hatalmas birodalmához mérten csak akkora földjük van, hogy családjuk holttestével befödözhetnék; de legyen akárhogy, a halált igen, de a nekik szánt sorsot, hogy magukat és egész családjukat örök szolgaságba vessék, sohasem vállalhatják. Egymás után gyúl ki bennük az elszánás és harag, mert eszükbe jut a kétesztendős sanyargattatás, a börtön, a verés, dúlás, rablás, fosztogatás, az idegen tisztek és katonák rajtuk való garázdálkodása, s most az a „Szentséges Asszony”, akinek nevében eddig ámították, akiben biztak, ahelyett, hogy elégtételt adna nekik, még az életük árnyékát is el akarja venni és végső pusztulásra ítéli! - Lehetetlent kíván Őfelsége! - rázza fejét a bíró és érthetően megmagyarázza, hogy a népet megcsalták, fő- és jószágvesztéssel kényszergették a katonaságra, azzal hitegették, hogy Őfelsége csak önkéntesekből akarja felállítani a sereget, s most annak minden terhét mégis reánk veti, télen, nyáron a havasokat, véghelyeket akarja járatni, strázsáltatni, szántás helyett a zászlót őriztetni, a tiszt uraknak dolgoztat, hiszen három napba telik, míg csak a tüzifát lehozzuk számukra a havasról. Azt akarja, hogy aratás helyett a hátaslovukat őrizzük a magunk füvén, s véres pálcát fussunk, ha valami nekik nem tetszik, nyelvünköt nem értő idegenek tudjanak ki házunkból és szolgákká vettessünk a magunk földjén? Hát ez legyen a szabad, nemes székely nemzetből? Mindenki kutyája, királyné négy krajcáros utolsó koldussa? Ha a mennybolt reánk szakad, tekéntetes Füstös Istvány úr, akkor is kimondom, hogy nem, so- ha-sem!... Az adót megadjuk, hív szolgái akarunk lenni ezután is Őfelségének, de katonák nem leszünk! Ugy-e, emberek? Egyszerre lobban fel a fojtott tűz az emberekben: - Nem! A sovány állak mereven előrefeszülnek, a horpadt, fekete arcok, konok koponyák belső indu- lattól és elszántságtól fénylenek, mintha rongyokból kinyúló szentnek a feje volna mindenik. Zöld Péternek, a papnak úgy tűnik fel, mintha látomást látna és öröm, büszkeség, gyönyörűség a félelemmel együtt cikázik végig a hátán, mert eszébe jut, hogy ez már nyilt lázadás. Füstös István úr is erre gondol és ijedten mereszti feléjük a kezeit: - Vigyázzatok! Nincs kiben bizakodnotok! Tompos Mihály, a bíró, megjuhászkodik. Nem a félelemtől, hanem a keserűségtől. - Tudjuk, hogy senkire se számíthatunk, a magunk urai is elálltak mellőlünk, de ha a pokol fenekén kell is végigjajgatnunk hátralévő napjainkat, másképpen nem tehetünk!... Aki mást gondol, mondja meg! A nehéz csendben azonban csak a testek lüktetnek. Egyetlen ember se akad, ki megtántorodott volna. Füstös István úr lehajtja a fejét.

- Hát akkor én itt végeztem! - és nekiindult az ajtónak. Zöld Péter is felemelkedik, hogy kövesse, kettőt-hármat lépik is, de sápadtan megáll a küszöbön, hosszan visszanéz a népre és hangosan zokogni kezd. - Ejnye, mi lelhette a tisztelendurat? - csudálkoznak a népek.

XXV.
Másnap leesett a hó, Csík fehér gyászba öltözött. Keleten a hegyek fehér falként állanak. Az erdők dala megszünt, s csak a rohanó felhők porzanak, mikor a szirtekbe ütköznek. A fehér homály egyre sűrüsödik a völgyekben és tajtékot vet az egymásba nyomuló köd. Házak, fák, havasok valószinűtlen naggyá nyúlnak az opálos kavargásban. Később szél indul s a hófergetegben elvész az egész világ, mintha a föld lehunyta volna a szemét. Ez így fog tartani legalább egy hétig. Akár le is fekhetik addig az ember. Az ilyen dühöngő viharban a szomszédig is nehéz elmenni, de muszáj. Az élet kihajtja a székelyeket a házból, akármilyen idő van is. A pap ablakából nézi, hogyan küszködnek az utcán rogyadozó inakkal, nekifeszülve a viharnak, mint fehér kísértetek, kiknek tehetetlen kezét földig húzza a hideg. Alig villan fel azonban az útonjáró, mindjárt bele is vész a fehér semmibe. Jobb is volna, ha végleg eltemetné egész Csíkot a hó! Mióta hazajött a gyűlésből, éjjel-nappal gyötrődött Zöld Péter. Féltette a népét, de fájt is, hogy életük utolsó küzdelméhez őt nem hívták magukhoz. Érezte, hogy csak gyermekjáték, amit ő értük tett. A döntő pillanatokban meg is hátrált. Félt, mert tudta, hogy jön a bosszúállás és akkor piros lesz az embervértől Csíkban a hó. Bár csak temetné el végleg egész Csíkot a hó! Nem akart hinni saját füleinek, mikor az új hírekkel berontott hozzá Lázár István. Úgy izzott a fiú, olyan lelkes volt, hogy már a szánból kezdette kiabálni: - Örvendj, Péter! Nagy dolgok történtek, Péter!... Csík kiadta mindenütt a bizottság útját! lihegte. - Egyetlen falu sincs sem Alcsíkon, sem Felcsíkon, amely vállalta volna a katonaságot! A pap hirtelen azt se tudta, féljen-e, örüljön-e. - Igazat beszélsz? - Igazat-e? - sértődött meg Lázár István. - Ajnádtól Tusnádig mindenütt ott voltam! Ilyen szép dolog még nem történt ebben az országban! Madarason Horváth Péter, Szentmihályon Kósa László, Csíkrákoson Antal János, Szenttamáson Böjte Imre, Delnén Bogos Tamás, Pálfalvában Salamon Anti, Csomortánban a bíró, Ferencz Fülöp, Madéfalván a saját édesapád jelentették ki, hogy nem katonáskodnak, pedig legtöbb helyen a kihirdetésen jelen voltak a limitrofus tisztek is. Várdodfalván a bíróné felelt meg emberül az uraknak, de a legjobb mégis Csobotfalván történt. Szépen megvárták, míg Pálfalvi Biró Albert s a borzsovai Egri Jóska kihirdették a rendeletet. - Nó köszönjük, hogy idefáradtak az urak! - aszondja nekik a bíró, Gecző János. - Haza mehetünk, emberek! - Hát a felelet? - kérdi Biró Albi csudálkozva. - Miféle felelet? - értetlenkedik a biró. - Hát amit a rendeletre adnia kell a falunak! - Azzal az urak ne törődjenek - nyugtatja meg Gecző. - Míg a méltóságos komiszió egész Csíkban megkapja a feleletet, addig mi is készen leszünk a válasszal!... Az Isten vezérelje az urakat! Nó csúf időt kaptak, de ilyen mocskos dologhoz, amiben járnak, ilyen mocskos idő talál!

- Azt mondta? - ugrik fel kacagva Zöld Péter. - Beh a szívem mellől szólott. Most már kezdek bizni én is, hogy jóra fordul minden. Ezzel a néppel nem lehet könnyen elbánni! - Várj csak! - derül a Lázár István képe is. - Az se kutya, amit Szücs Péter, a szépvizi csinált! A pap mohón nézett rá leendő sógorára: - Jó hírt mondhatsz akármennyit! El is mondta szépleptiben Lázár István, hogy amikor Szépvizen a rendelet kihirdetésének vége volt, Szücs Péter az egész falu szeme láttára fogta az írásokat, odanyujtotta a társának, Balás Samunak, s mintha magát Őfelségét köszöntené fel, nagy ünnepélyesen aszongya: - Tekintetes hütös Assessor Uram, kedves Samu barátom!... Itt vannak az összes írások! Vidd egyenesen főkirálybíró uramnak, s mondd meg neki, hogy tiszteltetem, de ebben a cégéres rossz dologban többet egy lépést se teszek! Mától kezdve a fajtám mellé állok! Volt is olyan vivátozás, hogy a hó hullott le tőle a háztetejéről. A száját se bírta összefogni Zöld Péter a meghatódottságtól. - Az alcsíkiek se maradtak el a többitől! - dicsekedett boldogan Lázár István. - A menaságiak be se akarták ereszteni a határkapun Füstös István urat, s szentsimoni Endes Györgyöt. A szentgyörgyiek székgyűlést követeltek, a bánkfalviak országgyűlést. A szentmártoniak, kozmá- siak, tusnádiak kereken megüzenték a bizottságnak, hogy az urak feléjök se szúrják az orrukat, mert katonák nem lesznek. A kászoniak már írással várták Kovács Tamást: - „Lészünk, nem lészünk katonák, annak idején meglátjuk!”... Ha Gyergyó is kitart, akár ma hazafordulhatnak méltóságos uraimék! - bizakodott Lázár. - Gyergyót pedig nem féltem, amíg Fekete Túri ott az alkirálybíró! Sziklából van az az ember. - Az udvarhelyi királybíró is sziklából volt - aggodalmaskodott a pap - és most mégis ott rothad ártatlanul a szebeni tömlöcben, mert a királyné szerint nem kivánatos, hogy otthon legyen! - Borsait gyalázatosan magára hagyták, de ha Fekete Túrit rá lehetne venni, hogy nyiltan az ellenállás élére álljon, az utolsó favágóig egész Csík mellette volna. Zöld Péternek tetszett a gondolat. - Igazad van! Beszélni kéne Túrival, míg nem késő! Hej, ha megszökhetném valahogy a faluból! Ha nem ülne a küszöbömön az istrázsa, vagy nem kellene attól félnem, hogy akárhol felismernek, letartóztatnak, s akkor nem tehetek semmit; magam indulnék hozzá! - Túrit bizd reám, sógor! - vállalkozott Lázár István. - Szólok én vele! Még ma indulok hozzá. Mindjárt készülődött is. Fogatott. Bunda, lábzsák a konyhában száradt. Indulás előtt, Zöld Péter még meghagyogatta: - Jól nézd meg az emberedet, kiben bizol! Valaki elárulhat, s akkor nagy bajod lesz! Sikót, a gyergyai esperest kerüld, mint az ördög a tömjént! Feltűnés nélkül kell a dologban eljárni, mert ettől függ a siker! Ha valaki kérdi, hogy mi dolgod Gyergyóban, mondjad, hogy Imrét, a bátyádat keresed! Ő hivatalból úgy is ott van. A szán előállott. Zöld Péter addig nézett utána a tornácról, míg eltűnt a felvert hó fehér porában.

Későn érkezett. A Gréces alatt viharba került. Meg kellett állania. A fehér kavargásban se ló, se ember nem látott. Minden lépésnél bedőlhettek valami szakadékba. Eddig is minden futamodásra bicsokkal kellett lefeszegetni a lovak hóbocskorát, a hegy alatt pedig belekerültek a forgatagba. Mintha fehér méhek rajzották volna körül védhetetlen sűrűségben, akkora volt a hótánc. A lovak horkantva maguktól állottak meg. Istenkísértés volt minden lépés. - Szép halálunk lesz! - nézett vissza urára Emri Jováki, a Lázár István bébirós udvari jobbágya. Két lógó bajszaszára keményre fagyott, mintha jégcsapok nyúlnának ki az orrából. Az úr fején is nehéz lett a sapka a rárakódó hótól, arca kékre fagyott, szemeiből kicsikarta a könnyet a jeges szél. - Nekünk való idő! - diskurált Jováki bá, de az ő kezei is elhaltak a kétujjú condra- kesztyüben. Alig birta emelni őket, mint a rák az ollóját, de azért a jókedve nem hagyta el. - Megkérem szépen, úrfi, törölje meg az orromat, mert én nem tudom! tréfált, hogy teljék az idő. - Lóháton kéne megpróbálni, hogy valahogy bévergődjünk Vaslábba! - ajánlotta Lázár István, de szinte ledöfte a szánról a szemivel Jováki bá. - S hagyjunk itt hámot, szánat, lábzsákot, mindent, ugy-e? Nó maga es jó gazda, mondhatom! Szegény boldogult édesapja megfordulna a sírjában, ha hallaná! - De nekem kilenc-tíz türelmetlenkedett Lázár István. órára, törik-szakad Szentmiklóson kell lennem! -

- Ott es leszünk, ha a farkasok előttünk megeszik a havat, - csúfolódott a vén jobbágy, de ilyen időben a farkas is inkább a bolháját rágja a vackán. A sapka alól mégis felhunyorított az égre olyan arccal, mintha feredő leányt lesne meg, s hát látja, hogy a felhők futnak arra az Irottkő, Jáhoros felé, a setét havastartományokba, s a Hargita felől jövő szél gyengülni kezd. A hóesés se olyan sűrű már. - Apadnak a legyek! - vigasztalja urát. A vihar ahogy jött, olyan gyorsan el is takarodott. A havas zengő zúgása megszünt. - Gyühahó! - riasztotta a kabalákat az öreg. - Szönpétör eleresztette a harangkötelet! Vaslábon túl a hó se ragadt, Tatárhídjánál pedig az út is megjavult. Tekerőpatakon egy szájtátó vén székely újságolta, hogy Szentmiklóson ma van a „nagy nap”. - Hajts! - riasztotta Jováki bát Lázár István, de mégis elkéstek. A kiparancsolt nép már ott állott a törzstiszti szállás előtt. A pattantyúsok már reggel nyolc órakor átvették az őrséget, s az Okelli-ezred két százada felvonult és felállott az udvaron, ahol az ágyúkat is kiszögezték. Az új katonák csak kardot viselhettek, a puskákat már tegnap elszedték tőlük és megvizsgálták, hogy színjózanok legyenek. A tisztek a sorok előtt foglaltak helyet. A bizottság okult a Buccow esetéből és nem kockáztatott semmit, pedig nem volt mitől tartaniok. A közel két esztendő óta sanyargatott, kimerült, összetört szerencsétlen néppel azt csinálhatta, amit akart. Elcsigázottan állottak sorokba kényszerítve apák, fiúk, férfiak, legények, öregek. Az elfásult arcokból kihalt minden élet. Lázár István megrendülve nézte. Olyanok voltak, mintha az utolsó nagy szendergésből erőszakosan költötték volna fel erre a nagy pillanatra. - Habt acht! - csattant a vezényszó a tisztek szájáról.

Már tudták a székelyek, hogy mit jelent, már a fejükbe verték kemény szóval, ököllel, puskaaggyal, kinek ahogy dukált. A szikár, koplalt testek megrándultak, a fejek vigyázzba vágódtak. Jött a királyi bizottság: Siskovitz altábornagy oldalán Lázár és Kemény grófokkal, Rhém hadbiztos, Bornemisza főkirálybíró, Sikó esperes, az alkirálybírák s a széki tisztek majdnem teljes számban. Végigmentek az udvaron, s megállottak két ágyú között, a katonaság két szárnyán. Lázár István a kiváncsi tömeg közül nézte őket. Tudta, hogy itt vége mindennek, hiába jött. Most előlépett a királyi bizottság elnöke, gróf Lázár János úr, Őfelségének aktuális intimus gubernális konziliáriussa és ezen nemes hazának statuum praesidense etc. Beszédet mondott a népnek. A hangja gőgös, parancsoló és szigorú volt. Sújtott, mint az ostor. - Emberek!... Őfelsége anyai gondoskodását és figyelmét Erdélyre, kedvelt örökös fejedelemségére irányítván, a sokféle baj elhárítására nemzeti katonaság szervezését határozta el. E célból az itt álló méltóságos királyi bizottságot nevezte ki és megbizta, hogy szentséges keze aláírásával és pecsétjével megerősített levelében úgy a határőrkatonaság kötelezettségeit, mint a nagy előnyöket és kitüntetéseket, melyeket kegyesen engedélyezni méltóztatott, min- denkinek szeme elé tárja és a szabad székelyeket egyenkint és összesen régi katonai dicsőségük követésére buzdítsa. Említett méltóságos királyi komiszió ezen pátenseket publikálni fogja. Arravaló nézve kiki ezen kegyelmet, királyi nyilt parancsoknak leendő felolvasását nagy, mély alázatossággal és tartozó kötelessége szerint nagy hallgatásban és csendességgel fogadja! Senki csak egy szót szólani ne merészeljen, mert az kemény büntetés alatt tiltva van. Hanem ennek felolvasását a tegnap kihirdetett rendelet szerint olyan tisztelettel hallgassátok, mint azt a világ legelső fejedelmének méltósága megköveteli!... A gróf hozzáillő méltósággal hátralépett. Egy szisszenés nem hallatszott. Aztán felolvasták a királyi rendeletet. Arra se rezzentek a székelyek. Parancs szerint ment minden olyan szigorúsággal, hogy maga az Üdvözítő se mert odanézni a közeli örmény-templomból. Most a vezénylő tiszt intésére előléptek nemes Köllő András, Pongrácz József és Ferenc lófő, hogy elkérjék örök és hálás emlékezetül fönnmaradó megőrzésre a királyné fenséges „keze szennyét”. Igaz, hogy reszketett nemes Köllő András kezében a királyi irat és a máskor erős, piros ember olyan sárga volt, mintha haldokló utolsó verejtékével mosdott volna. Két társa szomorúan árulta mellette a saját árnyékát. Az altábornagy lépett elő, hogy nehány katonás szót intézzen a néphez. Töltött mellű, szépen hízlalt nagydarab ember. Látszik, hogy Bécsben a királyné simogatja az orcáját. Szilárdan áll, mintha a toronnyal vetekednék. - Meggyőződhettetek, - recsegi, - hogy többé nem tőletek függ, akartok-e katonák lenni vagy nem. Hiszem, hogy a jót a rossztól meg tudjátok különböztetni és serényen meghajoltok a királyi parancs előtt. Aki azonban a népet gonosz tanácsokkal félre akarná vezetni, azt a törvény formaságainak mellőzésével azonnal és szigorúan fogjuk sujtani. Senki se feledje, hogy még a régi törvények is halállal büntették, ki a lustrumokról elmaradt. Így lesz most is. Megértettétek? Halállal!...

Mindenki megdöbbenve és csalódottan nézett fel rá, hogyan bízhattak ebben az emberben pillanatig is! És mégsem miatta esett el Gyergyó. Utolsónak a nép bálványa, minden bizodalma, Fekete Túri lépett elő. Már a láttára is megenyhűlt a nép szorongása. Mégis bátor ember ez a mi királybírónk, a lábanyomát is áldja meg az Isten. Megfelel ő mindjárt! A kiállása ugyan nem a régi, az ábrázata is olyan, mintha az ördög dugta volna kezét az inge alá, észrevehetően meg is tántorodik, megrándul, lenyeli a száraz nyálat és földre horgasztott fővel beszélni kezd: - Méltóságos királyi bizottság, Atyámfiai! Megíjed a saját hangjától, látása elfátyolosodik, elgyengült testét húzza a föld, a hajaszála is tiltakozik az ellen, amit mondania kell, de nincs más választása. Ez az egyetlen út, ha még meg akarja menteni népét a végső romlástól. A székelység sorsa úgy is eldőlt. Csak ne néznének rá olyan könyörgő szeretettel! - Tudjátok, - mondja mégis, - hogy a ti gondotok az én gondom is, fájdalmatok, örömetek, megpróbáltatástok az enyém is. Semmi sem elébbvaló, mint a sorsotok és éppen ez teszi köte- lességemmé, hogy hosszú megfontolás után felséges uralkodónk parancsának ellentmondás nélküli teljesítésére intselek benneteket; egyben pedig a ti nevetekben is köszönetet mondjak Őfelségének jóságáért és a méltóságos királyi bizottságnak értünk való fáradozásáért... Megtette! Mégis megtette. Összezavarodott minden előtte és megingott fájdalmában. Homá- lyosan hallotta, hogy a trombita felharsant, vezényszó hallszik, a katonák megmozdulnak, hogy szállásukra menjenek. Csak a tömeg mered rá csalódottan, szemrehányóan. - Megtettem! Mégis megtettem! - rebegi roskadozva. - Átkozott legyen a pillanat is, melyben megszülettem! Zavartan áll félre az urak útjából, mint a megvert kutya. Az altábornagy észre se veszi. A főkirálybíró pillanatra megáll, mintha mondani akarna neki valamit, de meggondolja és tovább megy. A nép is oszladozik, de ő még mindig csak áll a földhöz cövekelten. Vakító fények és sötétség váltakozik benne, s csak akkor rezzen meg, mikor Lázár István megáll előtte és a szeme közé vágja: - Gazember vagy, Túri királybíró! Ki az, ki ilyen jót cselekedett vele?... * Haragtól, szégyentől és felháborodástól kavarogva sietett Lázár István a fogadóba, hogy lószakadtáig szaladjon erről a földről, ahol ekkora szégyen érte a székely nemzetet. Fulladt meg a gyalázattól s akkor sem csitult, mikor Emri, a bátyja dühösen ráment: - Te mit keresel itt! Nem tudsz otthon ülni ilyen üdőkben? - Ne haragudj, bátya! Már megyek is! Lázár Imre megdöbbent az öccséből kiáradó szomorúságtól. - Hová készülsz? - Akárhová, ahol soha többet székelyt se látok! - Mi lelt, te kölyök?

- Ne kérdezd, bátyám! - hajtotta le búsan a fejét és elmondott mindent szépen neki. Bátyja sajnálta is, gyönyörködött is benne. Igaz vér ez a fiú. Nem görbül bele abba a piszokba, amit maga körül lát. - Veled megyek, testvér! Nem hagylak magadra! Jólesett a gyámolítás Lázár Istvánnak. Üngös koruk óta nem szólt hozzá ilyen szépen a bátyja. Jólesett így együtt lenni. A közös nyomorúságban legalább annyi örömük volt, hogy végre egymásra találtak. No még a vén Emri Jováki is észrevette, hogy nagy dolog történt a gazdáival. Ráhunyorított az előttük aranyló kupa borra és nyalt egyet a száján: - Megyek, s megmondom a lovaknak, hogy kényelembe tehetik magukat! Erre az ő kezébe is nyomtak egy küsebb magyaros üveget, hogy ne járjon a szája, de el se köszöntötte tisztességesen, hát lépik be az ajtón Zöld János, a széki biztos, a Pista úrfi leendő sógora. - Éppen jókor! - örvendenek neki. Zöld János azonban meg se nyalintotta a bort. - Baj van, fiúk! Fekete Túritól jövök! - Fekete Túritól? - hökkennek meg mindaketten. - Tőle!... Azt üzeni neked, Pista, hogy amíg teheted, sietve vond félre magad, ahol rád nem teheti a kezét a bizottság, mert el akar veszteni! De már erre Lázár Imrét is elönti a harag. - A bizottság? S milyen alapon? Olyan törvény nincsen, aminek az alapján az ecsémre vethessék a kezüket! - Hoztak ők maguknak hirtelenében azt is, - kapar elő valami cédulát a zsebe fenekéről Zöld János. - Itt van! Mindjárt fel is olvasta körülményesen és ünnepélyesen, ahogy hivatalbéli emberhez illik. „Tudtokra legyen mindenkinek! Aki a szélybeli katonaság felállításának és rendeltetésének akár titkos tanácskozásokkal és sugallásokkal, akár nyilvánosan a maga ellenébe tételével és vonakodásával magát ellenvetné, vagy attól elállana, az olyan feje, vagy ha maga akármi módon elébb állana is, jószágának elvesztésén marad minden kifogás és engedelem nélkül.” - Alávaló gazság! - tört ki Lázár Imre az újabb törvénytelenség miatt. - Allehet! - vont vállat Zöld János, - de Pistán és az én nyughatatlan Péter bátyámon akarják elsőnek kipróbálni az erejét, ahogy Túri uram mondja. Ő pedig tudja! - Rajtam? - kacagott fel Lázár István. - Nem is rajtam! - bizonykodott az irnok úr. - Ha eszed van, sokat itt nem szemetezel, hanem felfordulsz a lovadra s Modúváig meg se állasz! - Ne félj te helyettem! - szegte fel a fejét büszkén Lázár István. - Nem ijeszt engem a bizottság olyan könnyen átal Módúvába! - Pedig én is aszondanám, - javallotta a bátyja is, - hogy legalább eleinte térj ki az útjokból! Nem lehet tréfadolog, ha már Túri izente! - Túri! - rezzent össze Lázár István és vette a kozsokját, sapkáját. - Hová készülsz? - aggódott a bátyja.

- Kicsi dolgom van! S már indult is. Vasfejű bolond ez a fiú. Ha feldühödik, képes puszta ököllel nekimenni a világnak. Minél nyugodtabbnak látszik, annál veszedelmesebb. - Jó lesz utána nézni! - tanácsolta Zöld János, aki már alig várta, hogy valahová maga is elvonuljon. Ne légy annak a barátja, kit a törvény üldöz, ha saját édesapád is! Csak el ne járjon a szájuk, hogy ő figyelmeztette a veszedelmükre. Szerencsére olyan sűrün havazott, hogy egyik ember csak akkor ismerte meg a másikat, ha már nekiütközött az úton. Lázár Imre csak a Fekete Túri ajtajában érte utól az öccsét. A küszöbön mind a ketten meg- torpantak. Az asztal körül ott ültek Bornemisza uram, a főkirálybíró, Sándor László, Balás Ádám, Bors Lázár, a kászoni Blási, s Csedő Dávid, a szentgyörgyi. Úgy néztek rá Lázár Istvánra, mint a sirból kikelt kísértetre. Fekete Túri szintén meglepődött, mikor a fiú kiegyenesedett előtte: - Bátyám! Én téged ma megsértettelek! Túri elkomorodott. - Megérdemeltem! Lázár hallatlanná tette a keserű beismerést. - Te pedig a rosszért jóval fizettél. Most tudom, hogy tévedtem! Bocsáss meg, bátyám! Szép volt a néma kézfogásuk, a szemérmességük. Az urak lehajtott fővel nézték. Nem mert senki szót kezdeni, csak a torkuk lüktetett, mint a dalolni készülő madáré. Csak percek mulva bólogatta meg Balás Ádám súlyos fejét: - Szép volt, de későn volt! Ha kezdetben mind így fogtunk volna kezet!... Lázár Istvánban felcsillant a reménység. - Hátha nem késő még! Hiszen éppen azért jöttem lóhalálában Gyergyóba, hogy megmondjam: Egyetlen falu sincs Csíkban, ahol vissza ne utasították volna a királyi nyilt parancsot! A nép életre-halálra mindenütt megesküdt, hogy a fegyvert fel nem veszi! Az urak eldöbbentek. Veszedelmes nagy újság ez. Isten őrizzen, hogy igaz legyen! Mindannyian tisztán látták az ellenállás végzetes következményeit. Fekete Túri egyszerre olyan lett, mint a váltott. Alig jött ki a hang belőle, mikor a főkirálybíróhoz fordult: - Tud erről méltóságod? A főkirálybíró őszintén bevallotta: - Tudok! Megkaptam a jelentéseket. - S jelentette már főkirálybíró uram a királyi bizottságnak? Megint őszinte volt Bornemisza uram. Nem! Nem mertem! Hárman is felmordultak. - Nem merte?

- Ne bántsanak az urak is - esdődött a jó úr. - Elég nagy így is a magam terhe! Higyjék meg nekem, hogy ez a nép nem szenved annyit magáért, mint amennyit én szenvedek érte, immár két esztendő óta! - Hiszen abban nem is kételkedik senki! - motyogja Balás Ádám. - Igaz, hogy nem jelentettem a bizottságnak a csíki ellenállást, de most se magam, hanem a népet féltem, mert nem hiszem, hogy ez a halálosan elszánt tiltakozás meggondolásra birná a királyi bizottságot. A kocka el van vetve! - Mégis meg kellene próbálni! - bátorkodott Balás Ádám. - Előbb-utóbb úgy is meg kell tudnia a bizottságnak a nép válaszát! - Legalább tisztán fogunk látni az ügyben! - vélte Sándor László is. - Nem jó az effélét halogatni! - Hát akkor menjünk! - engedett a főkirálybíró a kívánságnak. Az urak felszedelőzködtek. Fekete Túri Lázár Istvánhoz fordult: - Te itt várj meg engem, Pista fiam! Kicsi beszédem van még veled! Órákat töltött el Lázár István a Fekete Túri szállásán hol reménységben, hol kétségek közt, de jócskán besötétedett, mire Túri visszajött. Meg se várta, hogy a sapkáját letegye, türelmetlenül nekiszökött: - Mi a válasz, István bátyám? - Tudhatnád magadtól!... Mikor az altábornagy elolvasta a jelentéseket, dühösen reánk támadt, hogy mi vagyunk mindennek az oka, mi bátorítottuk a népet erre a vakmerőségre, de ha a felevérét kell is kieresztenie minden székelynek, akkor is véghez viszi akaratát! Ő nem fut el Székelyföldről, mint a generális, rajta nem fog egész Bécs kacagni! - S a magyar urak? Fekete Túri legyintett: - Lázár gróf gőgösen eltolta maga elől a jelentéseket: - „Papiros!” - Kemény uram az altábornagyot vigasztalta: „Ne tulajdonítson ennek az irkafirkának különösebb jelentőséget excellenciád! Minden úgy lesz, ahogy ma Gyergyóban történt! Nem kell a székelyektől tartani! Egy zacskó pénzzel a vállamon bántódás nélkül végigmegyek egész Székelyföldön!”... Erre a tábornagy kiadta az útunkat... Magdeburg kapitány, az adjutánsa figyelmeztetett még, hogy jó lesz, ha kedvében járunk a bárónak, mert azzal a szándékkal jött Csíkba, hogy ha kell, megtizedelteti azt a falut, amelyik nem engedelmeskedik, mert úgy tartja, hogy nyolcezer katonáért fel lehet áldozni kétezret, ha a monarchia állapota és a köz érdeke is kívánja. Ezért adatta ki azt a rendeletet is, amelyet hozzád küldtem, hogy azok fölött, akik akármiképpen opponálják magukat, legyenek nemesek vagy másfélék, a bizottság mindjárt törvényt tegyen és itéletét az előírt eljárás mellőzésével azonnal végre is hajthassa... Nem lehet tőle semmi jót várni! Sarkig kinyitotta számunkra a pokol kapuját!... Ha nem látnám tisztán a helyzetet, - azt hiszed, elmondtam volna ma azt a szörnyű beszédet, ami még a síromban se hagy nyugodni?... Azt hiszed, figyelmeztettelek volna téged is, hogy menekülj, míg nem késő, ha biztosnak tudnám a fejedet a nyakadon? A birtokodra már is keresztet vethetsz, ha Imre bátyád valahogy meg nem menti! Ne haragudj, hogy ilyen őszintén megmondok mindent, de te már törvényen kivüli ember lettél!... Hallom, hogy házasodni készülsz...

Lázár István úgy megtántorodott, hogy a királybírónak kellett megragadnia. A jegyesére hirtelenében nem is gondolt. A fájdalom egészen elvette az eszét. A királybíró alig birta lenyomni egy székre. Sötéten biztatgatta, hogy: - „Nálam megvárhatod, míg öreg éccaka lesz, s az emberek lecsendesednek. Addig kitalálunk valamit, hogy hová légy el! Majd csak a te dolgod is eligazodik valahogy!” Később valamennyire elcsendesedett Lázár István és eleget meghányták-vetették, hogy mit kellene csinálni, de nehéz az ilyen súlyos bajban jótanácsot adni. Akkor is elveszett ember, ha idegen országba menekül, akkor is, ha marad. Egyetlen mód volna, a királynéhoz folyamodni Bécsbe, de addig hová legyen el, míg a sorsa eldől. Még szerencse, hogy nem látta senki, mikor a királybíróhoz bemenekült, különben eddig a nyakán volnának a katonák. - De mi lesz, ha mégis megtudják, hogy bátyám rejteget? - ijedt meg Lázár István. - Akkor együtt visznek Szebenbe! - mosolygott keserűen Túri uram. - Egy pillanatig sem maradok! - szökött fel a helyéről a fiú, de Túri visszanyomta. - Miattam nem kerülhet bajba! - ellenkezett Lázár. - Menjen bátyám, jelentsen fel! Akkor nem lehet baja... Vagy tartóztasson le! Joga van hozzá, mint királybírónak! - A fülednél fogva vetlek ki a házamból, ha ilyen gyalázatosságokat mondasz! Mit képzelsz, kivel van dolgod? - mordult rá sértődötten Fekete Túri. Lázár István válaszolni, engedelmet kérni se tudott, mert súlyos léptek zaja hallatszott a tornácban. - Jönnek! - riadt fel a gondolat mindkettőjükben és feszülten, lélekzetfojtottan meredtek rá az ajtóra, de csak egy egyszerű, öregrendű székely lépett be rajta: Emri Jováki bá, a Lázár István bébirós jobbágya, ki, amint mondani szokta, a térdein nevelte föl az úrfit. - Mi a fenét keresel itt? - támadt reá türelmetlenül a gazdája. A vén Jováki azonban csak felbillentette az ujját, hogy az úrfi várjon sorára, mert nálánál nagyobb úr is van itt s elébb a tisztességnek kell eleget tenni. - J’estét adjon az Isten! - nyújt kezet tempósan a királybírónak, nyugalmasan elkérdezi, hogy szógál az egészsége, jól van-e a betses családja, s csak mikor így kibarátkozta magát, akkor fordul összeráncolt szemekkel a gazdája felé, mintha az apja volna: - Miféle magának? bajt csinált ismét

Nem lehet megállani mosolygás és meghatódás nélkül az öreg székely legénykedését, annyi aggodalom, szeretet, féltés, bizalom van benne. A királybíró felel hasonló komolysággal: - Ne bántsa, öreg! Elég szegénynek a maga baja! A megbecsülésre Jováki bá is felenged. - Ha az ember a szemit elpillantja a mái fiatalokról, mindjárt valami bajt csinálnak! - jegyzi meg bizalmasan. - Az úgy van! - Szerencse, hogy itt van a tekintetes királybíró úr, legalább van, akivel értelmes szót váltson az ember. - Hát mi a baj tulajdonképpen? - tudakolja is mindjárt. A királybíró elmondja, hogy mi történt.

- Csak ennyi az egész? - könnyebbül meg Jováki bá. - Nem elég ennyi magának? - csodálkozik Túri uram, de Jováki bá kioktatja rendesen, hogy amit az ember a nemzetjiért szenved, az nem baj, hanem igen-igen nagy dicsőség. - Már attól kezdtem félni, hogy valami törvénytelenséget csinált ez az én gazdám!... Hanem ez már más! Szívem szerint való! Láthatólag gyönyörködik a kis gazdájában. Hogyne könnyebbült volna meg egészen, mikor látja, hogy nem hiába dajkálta harminc esztendeig, tanította minden jóra, nevelt urat belőle, leste a szíve mellől minden lépését. Egyszerre, minden átmenet nélkül elkezd lelkiből kacagni az öreg. - Magát mi lelte? - lepődnek meg az urak. - Azt kacagom - derül tovább Jováki bá, - hogy szidhatnak most engem a katonák! - Miféle katonák? - Akik az úrfi után jöttek a fogadóba! - Utánam? - Nem es utánam. Még a hiuban és megkeresték... Javában húztam a csendest, mikor kiástak a lovak jászlából. - „Hol a gazdád?” - szökik nekem a tiszt. - „A bőriben!” - mondom. „Mért keresik?”... Félóráig nyaggatott, hogy adjam elő a pokol fenekiből is, mert ha nem, szecskába vágat. Mikor látták, hogy velem nem mennek semmire, aszondja a lajdinánt: „Reggel majd előkerítjük!” - ...Úgy tettem, mintha elszólnám magam: - „Azt leshetik!... Reggel ő már Móduvában frustukol! Eddig valahol Békás felé járhat!” Erre úgy nekiiramodtak, mintha meggyujtottam volna a lovuk farkát... Azonban jó lesz, ha mi is igyekezünk, mielőtt visszajönnek! - fordult a gazdája felé. - Igaza van, Jováki bá! - helyesli a királybíró is. - De szánnal nem mehetnek. Idáig ott van a lovas posta minden faluban. Az öreg székely legyint, hogy kicsit tudnak az urak. - Arra én már gondoltam! Jó hátaslovat szereztem az úrfinak. Azon utól nem érik!... - Lovat? - Azt hát! Gyalog nem vághat neki a havasnak. A mienket pedig nem foghatom ki a szán elől. A félló fel es tünnék! - Aranyat ér az embered, Pista! - dicséri a királybíró az öreget. Lázár István is belátja, hogy nincs más mód, el kell tünnie. - Hát akkor menjünk Moldvába! - sóhajt keservesen. - Móduvába, tűzlangjába! - gyengélli az urak felfogását Jováki bá. - Csak ide hátra, a Tomot havasa alá, az erdei kaszálónkra. Ott nem keresi senki. A többiről én gondoskodom!... Miféle ember, hogy ilyen könnyen itt hagyná a hazáját? Madarat lehetett volna fogatni a két úrral, úgy megkönnyebbültek a jó tanácsra. - Hát akkor induljunk! Megint az öregnek volt több esze. - Lassódjon úrfi!... Legalább egy rend írást küldhetne a lelkemnek!

Lázár István elsápadt. A menyasszonyáról meg is feledkezett. Újra elfeketedik a szája, gyötrődik, kínlódik, töpreng. - Hej, csak Boriska ne volna! - Ilyen körülmények közt nem kötheted magadhoz! - igyekszik elviselhetőbbé tenni a gondolatot a királybíró is. - Akármilyen fájdalmas is, le kell mondanotok egymásról!... Talán későbben, esztendők mulva, ha az ügyed valahogyan rendbejön!... - Ha addig férjhez nem megy! - szakad meg a szíve a fiúnak. - Vagy bele nem hal! Erre nincs mit mondani. A királybíró is a földet nézi bánatosan. Sajnálja a szerencsétlen fiút, de akármennyire is együttérez vele, hiábavaló reménységet nem kelthet benne. Csak némán bólint, mikor Lázár István elszánja magát. - Mégis meg kell írnom azt a levelet. A királybíró s Jováki bá bele se melegednek tisztességesen a beszélgetésbe, készen is van már a levél. - Jó fogalma van az úrfinak! - tekergeti a fejét elismerően az öreg. - Nem hiába szolgált a királyszékin Szebenben! - Ne járjon sokat a szája! - rivall rá a gazdája, - hanem fogja, itt az a levél! Vigye egyenesen Boriska kisasszonynak! Jováki bá mindjárt dugja is a zeke zsebébe. - A szüvem mellé teszem! - Osztán úgy ügyeljen rá, mint a szeme világára! Az öreg sértődötten néz fel. Hogyne ügyelne, mikor legalább félüveg égett bort kap érte, hogy a szíves „megkínálást” ne is említsük. Hirtelen azonban a homlokára üt. - Hijj a nemjóját!... Szinte el es felejtém megkérdeni, hogy mi van abban a levélben!... Hiszen tudhassa az úrfi, hogy nem tudok írást! - Nem tartozik magára, hogy mit írtam! - szidja le kurtán Lázár az emberét. - Jójó - restelkedik az öreg. - Én azt jól tudom, de mit mondjak a küsasszonynak, ha útközben a katonák elveszik a levelet? Megint neki van igaza. Az úrfinak is be kell látnia. - Akkor a menyasszonyomnak mondja meg... mondja meg, hogy... hogy... a menyegzőnkből nem lehet semmi, mert el kellett menekülnöm az országból... Árva, üldözött vad, nincstelen, hazátlan, utolsó kúdus lettem s nem volna becsület, ha magamhoz kötném!... De azt is mondja meg, hogyha hétszer teremti újra Isten a világot, több olyan legény nem születik, ki úgy szeresse őt, mint én!... Különben erről ne szóljon! Szegény úrfi olyan fehér volt, mint a gyolcs. Még a királybíró se mert lélekzeni. A székely azonban nem szontyolodott el. Üsmeri ő már a szerelmi búbánatot. Átal kell menni az effélén. - Mikor Istenben boldogult első feleségemet megüsmertem, - beszéli is mindjárt, - én es így vótam!... Az ige tartotta, hogy el nem estem tőle. Hét napot végigböjtöltem, hét éccakát végig- búsultam miatta, s akkor azt mondtam magamnak: „Legyen eszed, Jováki! A változhatatlanba belé kell nyúgunni!” Magának es csak azt mondhatom, úrfi! - azzal már kezdett is búcsuzkodni a királybírótól. - Az Énistenem áldja meg, tekintetes uram! Ha Zsögödön jár, ne kerülje el a mi szegény házunkat!

A küszöbről mégis visszafordult s kérdést tett az úrfinak: - Jó, hogy eszembe juta! Eligazította-e a királybíró úrral, amiért jöttünk? - Mi? - lepődött meg Fekete Túri. - Ejnye, ejnye! - rosszalta a gazdája feledékenységét a vén Jováki, s még akkor is feddőn nézett rá, mikor már a királybírónak magyarázta helyette, hogy tudja, az úgy van, hogy maguk itt Gyergyóba szépen megcsinálták ezt a mái nagy disznóságot, de nálunk otthon Csíkba efféle nem lesz, ha kettőbe hasad is mérgiben a szentséges királyné, mert mi arra megesküdtünk s tartjuk is az esküt. Ebbe hiba nincs!... Most már csak egy értelmes, tanult ember kéne, ki a vezérünk legyen, s mi a királybíró úrra gondoltunk! - Reám? - remegett Túri István. - Magára hát!... Mert kérdem: Van-e ezen a kerek földön igazabb embere a székelynek, mint Túri Istvány királbíró, kit az Isten sokáig éltessen! Következő pillanatban az öreg székely már rá is hullott a királybíró kezére: - Úgy-e vállalod, uram?... Nem volt, aki válaszoljon, mert Fekete Túri, az a nagy kemény ember egyszerre úgy elkezdett zokogni, mint a záporeső. Ketten is alig tudtak lelket verni bele. Szerencsére lélek se járt az úton, mikor Lázár István a kapuban felült a lóra, hogy elmeneküljön. Gyanakodva nézte a székelyt: - Miféle ló ez, öreg? - Azzal maga ne törődjék, hanem igyekezzék! Az útat tudja Tomot felé... Két-három nap mulva én es ott leszek! Lázár István elvágtatott. Jováki bá, mielőtt kezet adna a királybírónak, aszondja: - No, maga es jó gazda, mondhatom! - Miért? - Hol volt a szeme?... Nem látá, hogy a maga lován vágtatott el Istvány úrfi? - Az én lovamon? - Azon hát!... Adjon hálát az Istennek, hogy így történt! Ezt már igazán nem értette a királybíró. - Én adjak hálát az Istennek? - Maga hát!... Ha kitudódnék, hogy itt volt az úrfi, akár meg is esküdhetik rá, hogy ellopta a lovát s azon szökött el. No, nyugodalmas jó éccakát kivánok! Mielőtt a királybíró válaszolhatott volna, ő is kisurrant az utcára és elindult az úrfival ellenkező irányban. A harmadik-negyedik háznál úgy kezdett énekelni, ahogy a torkán kifért, hogy elterelje a menekülőről a figyelmet. A királybíró elgondolkozva addig nézett utána, míg görnyedt alakja el nem veszett a fehér hó csendjében...

XXVI.
Hímes, szép téli időt kapott a vén Jováki Emri a hazautazáshoz. A hóesés megszűnt, a hideg is enyhült, s a friss hó fínoman remegett a fákon, házakon. Az út se volt nehéz s Jováki bá kedvükre engedte a lovakat. - Ne mondjátok, hogy rossz ember vagyok! Így is „szentperc” alatt Tekerőpatakon voltak. Ott ugyanvalóst lépésben kellett hajtania, mert feketéllett az út az embertől. A Kilyénfalviakat is iderendelték. Ott szomorkodtak a községháza előtt és várták a sorozást megadóan, mint a juhok. Mégis gyalázat, - gondolta Jováki bá, - hogy ezek a gyergyaiak egyetlen szó nélkül mennek a saját veszedelmükbe. Egyik csoportnak meg is mondta: - Olyan marhák kietek, hogy csengettyűt kéne kötni a nyakukra! A nekikeseredett emberek le is húzták volna a szánból, ha a szemben lévő papiházból nem kezdenek omlani a papok, de annyian, hogy fekete volt a hely tőlük. Elől a nagyhasú szentmiklósi esperes, aki eddig is annyit tett a királynéért, mintha keresztkomája lett volna. Utána hosszú sorban rengtek át az úton a többi papok, mintha búcsú volna a faluban. - Netene! Tán papsorozás van? - tátja a száját Jováki bá. - Azokat kied ne féltse, apám! - világosította fel egy tömzsi atyafi. - Ezek csak azért jöttek, hogy megcsókolják a királyné piros pecsétjét! - Nó, nyuvadjanak meg tőle! - mérgelődött az öreg. - Pofozza fel Szentpéter! Gyí te! csapott a lovak közé, s mérgesen kivágtatott a faluból. Mikor senki se látta, még vissza is köpött rá. - Süjjedjen el ott, ahol van! Két óra is eltelhetett, mire eszébe jutott, hogy mégis nagy bajnak kell lennie Gyergyóban, ha már a papokat is sorozzák. - Meg kell ezt a dolgot beszélnem a szentléleki tisztelendúrral! - mondotta a lovainak. Mert - szavamat ne feledjem - a lóval éppen úgy el kell beszélgetni, mint az emberrel. Kicsit tud, aki ennyit se tud. A jó ló értelmesebb sok embernél. - Teszem azt, ezek az enyimek! Igaz, hogy a lovak az Istvány úrfi nevén vannak, de azért az övéi. Születésüktől fogva ő gondozta, tanítgatta, ajnározta. Ő kínlódott velük, nem az úrfi! A gyeplőt se billentette meg, s mégis úgy igyekezett a két ló, hogy délután farkára Madéfalván voltak. Érezték a lovak, hogy hazafelé mennek. Feltartott fejjel néztek a haldokló nap arcába. Az Olt mejjékén megrekedt a hideg, délutánra a Hargita szele is megindult s mire befordultak a Zöld János udvarára, olyan fehér volt a zuzmarától ló, szán, ember, minden, mintha ezüstből volnának. Úgy tervezte Jováki bá, hogy éppen csak étet s megvárja, míg a levelet a küsasszony elolvassa, s igyekszik haza, mert nem hozott vihar-szövétneket, s éjjel nem szerencsés anélkül járni; de a vén Zöld János leparancsolta a szánról, hiába szabadkozott. Már csak azért sem mehetett volna mindjárt tovább, mert mikor Boriska kisasszony meglátta, hogy a szeretője nincs a szánon, úgy elváltozott a lelkem, mintha ő is tiszta hóból volna.

- Verje meg az Isten még azt es, ki a szerelmet az ilyen nehéz üdőkben feltalálta, dohogott magában Jováki bá, de szemtől-szembe addig tréfált, mórikázott a leánnyal, míg újra olyan nem lett, mintha két szép piros almával simították volna végig a két arcáját. - Tisztelte s csókolta, - mondom - és azt üzente, hogy néhány napig nem jöhet, mert halaszthatatlan dolgai vannak. Olyan nyughatatlan ez az én gazdám, - tudja, - mint a mókus farka, de eljön, mikor itt lesz az üdeje. Hogyne jönne! El ő még a pokol fenekéből es! - Mégis, nem üzente, hogy mikor várjam? - nyugodott meg a leány. - Azt biz én el es felejtem megkérdeni!... Úgy beléelegyedtünk az ország dolgába a Túri királybíró szállásán, hogy erről meg es feledkeztem. Az ország dolgai most nem érdekelték Zöld Boriskát. A jegyesén járt minden gondolata. - Mióta Szebenből haza jött, - tudja Jováki bácsi, - nem volt olyan áldott nap, hogy legalább pillanatra el ne jött volna hozzám! - dicsekedett boldogan. - Tudom, lelkem! Hogyne tudnám, hiszen tőlem kéredzett minden nap! - mókázott mosolyogva az öreg. - Jaj, de nagy kutya maga, Jováki bácsi! - kacagott fel Zöld Boriska. - Látott volna fiatalabb koromban, ezelőtt úgy negyven-ötven esztendővel! - bölcsködött az öreg. - Csak reanéztem a leánra s abbahejbe úgy megfogont, hogy az úton se tudott tovább menni... Hej, szép üdők voltak azok! Ilyen kedvesen töltögették az időt. Közben Jováki bá falatozgatott, az útra is felkészülődött már s éppen búcsúzni akart, mikor mégis meggondolta a dolgot, hogy kiméletesen mégis csak tudtára kellene adni a leánynak, hogy mi történt a szeretőjével. Rosszabb lesz, ha mástól hallja meg. Kézadáskor úgy tett, mintha véletlenül jutna az eszébe: - Mikorra is számították a menyegzőt, lelkem? - Újesztendő napjára tervezik a fiatalok! - szólt bele a beszédbe Zöld Jánosné is. - Ojjé! - nyúgodott meg Jováki bá. - Addig az úrfi is tisztázhatja magát! A szép leány felrebbent, mint a madár a lövéstől. - Tisztázhatja?... Mi... Mi történt? - Nonono! - markolgatta a bajuszát az öreg. - Kicsiség az egész! Csöppet elvádolták, hogy a fegyver ellen biztatta a népet! - Letartóztatták? - rémült föl a leány. - Hát, mit mondjak, - mérlegelte a szót az öreg, - megvallva őszintén, ha én nem vagyok, hát most nézhetné a vasat a kezén-lábán! De ahhoz későn keltek fel, akármilyen királyi bizottság legyen, hogy az Emri Jováki eszén túljárjanak! Mondta is a megboldogult első feleségem... - Az Istenért! - sikoltott fel Zöld Boriska. - Mi lett vele? Hol van most? - rázta meg a vén embert, aki olyan arcot vágott, mintha azt mondaná, hogy nem kell minden kicsiségből nagy dolgot csinálni.

- Ott ül Tomot oldalában, az erdei szállásunkon, olyan kényelemben, mint egy gróf! Odatanácsoltuk a királybíró úrral! Eszik, iszik, aluszik, nincs gondja semmire, mert itt van helyette a vén bolond Jováki, aki mindent eligazít! Térdig lejárhatja a lábát, de többet még egy olyan jó bolondot, mint én, nem kap ebben az ántivilágban! Erre azt illett volna felelni, hogy az úgy van, de ilyen állapotban nem is várhatta, s nem is várta az öreg. Bélátásos ember volt s inkább tisztességesen megkérdezte, hogy mit üzen Boriska kisasszony, mert ha az Isten élteti Jováki bát, holnap-holnapután már az úrfinál lesz. - Tisztelem s csókolom! - nyugodott meg Zöld Boriska újra, de csak úgy, mint a megfogott galamb az ember markában. Emri Jováki bá azonban békességesen lenyelte a Szentjánosáldást, s nagy üggyel-bajjal ismét felkuporodott a lovak fara mögé: - Nohát Bogár, Fecske!... Napok óta ette magát Lázár István a havason. Néznivaló csuda volt már az is, hogy ki tudott ide vergődni, de le is apadt a haja az erőfeszítéstől s a hidegtől úgy megcseresedett, feketedett, mintha egy hétig füstön lógott volna. Gaz idő volt, annyi bizonyos. Ha a hó nem omlott az égből, a Jáhoros szele süvöltött szakadatlan s még a szikla is meghasadt a fagytól. Két pásztorgyermek éjjel-nappal rakta a tüzet, de reggelre mégis zuzmarás lett a bajsza. Az erdei szállás úgy kivirágzott, mintha jégbarlangban laknék. Ökörnek, lónak vadszőre nőtt az istállóban s a kutyák lefogytak a sok szigorkodástól, mintha mindennap nagypéntek volna. A szú megdermedt a kaliba falában s még a vadmadár se bírta összecsattintani a szárnyát. A kétség és nyugtalanság ölte meg az úrfit, hogy nem jön Jováki bá, de be kellett látnia, hogy istenkisértés volna ilyen időben nekiindulni a havasnak, mikor még a legbátrabb farkas is azt mondja a másiknak: „Fogadjunk, hogy innen nem mersz béereszkedni Fenyőpatakáig!...” A rengeteg meggörnyedt a rárakódott hó súlyától, s zengett az erdő, mikor az acélkeménnyé fagyott fenyőszálak kettépattantak a hidegtől. Ha így tart, egész télen alhatik Pista úrfi a fülin, mert ilyen időben bizonyosan nem vadásszák a katonák. A negyedik, de lehet, hogy az ötödik nap reggelén mégis azt mondja a pásztorlegény: - Nó, úrfi! Ma megérkezik Jováki bátyom! - Te azt honnan mondod olyan bizonyosan? - Én onnan, hogy már megbírja a lovat a hó! Igaza lett a legénykének. Uzsonna tájban két földig terhelt lóval a borsikás alatt felbukkan az öreg. Igyenösen az úrfi markába csúszott le a ló hátáról, de előbb rákurjantott a szájtátó legénykére: - Szökjetek hé, s hordjátok bé az elemózsiát! A fáslit tekerjétek le a lovak lábairól, s lássátok el!... Osztán egyet se lássak közületek, mert négyszemközt van beszédem az úrral!... Peckesen elindul, elsőnek lépik be a kalibába, s csak ott veszi számba az úrfit. - Látom, nem ették meg a farkasok, sem az Isten hidege nem vette meg! - Kicsi hijja volt! - mosolyog megkönnyebbülten Lázár István. Az ördög vigye el azt a vén embert, amióta itt van, egészen megtöltötte élettel a rideg kalibát. Mint jó gazda, pillantásával végigfürkész és észrevesz mindent.

- Tán nem vágták benn a házban a fát es? - Bizony megtörtént! - restelkedik az úrfi. - S még csudálkozik, hogy az ilyen gazdától elveszik a birtokát? Hiszen maga még erre a tetves kalibára se tud ügyelni!... Még az hiányzik, hogy ezek a kölykök a maga hátán szárítsák a kapcájukat! - Ne morogjon már, öreg, hanem jöjjön, s füttözzék, hiszen egészen meg van dermedve a hidegtől! - dédelgeti Lázár István az emberét. - Ammá igaz! Az orrom töve egészen hozzáfagyott az orcámhoz! - mérgelődik a sértésre. Mit gondol az úrfi? Ne dugjam mindjárt a két kujakomat a szájamba, ha kicsi havat látok? Most se rajtam múlott, hogy megkéstem, hanem a lovakon, amelyek a hasig érő hóban mozdulni se bírtak!... Énmagam kijöttem volna egy szál gatyában is! - Otthon mi újság? - tapogatódzik az úrfi. - Semmi különös! - legyint az öreg. - A vénasszon kicsit meghűlt, köhög, de mondtam, hogy tegyen faggyas ruhát a mejjire. Lázár Istvánnak minden íze reszket az izgalomtól, hogy megtudja, mi van a menyasszonyával, de fél megkérdezni, hogyan fogadta búcsúlevelét, nem szakadt-e meg szegénynek a szíve... Mióta megírta, öli meg az aggodalom, folytonos kétségekkel küzdik, hogy jól tette-e, vagy bolondul cselekedett. Mohón lesi, hogy ez a fuzsitus vén ember mikor említi legalább a nevét és mégis retteg a bizonyosságtól. Jováki bá is, mintha szándékosan kínozni akarná, minden egyébről beszél, csak róla nem. Elújságolja, hogy a szentléleki pap is bajba került, még a bréviáriumához is katonák kisérik. Tizet is beszállásoltak hozzá. - Éppen minisztrálni tanítgatta őket, mikor nála voltam!... Hej, szeretem-ember ő is! Vajjon miért hallgat olyan csökönyösen Boriskáról? Összebeszél tücsköt-bogarat, mindent, csak róla nem szól, csak a vele való találkozást kerüli, pedig jól tudja, hogy esik kétségbe az aggodalomtól. Mégis meg kell egyenesen kérdeznie. Elsápad, megremeg, fel se mer nézni a tűzből, a hangja reszket, mikor valahogy kikínlódja magából a kérdést: - Hát Madéfalván volt-e? Jováki bá belemosolyog a bajszába. - Hogyne lettem volna! - Boriskát látta-e? - Hogyne láttam volna! A szerencsétlen fiú nem bírja tovább a rettenetes szűkszavúságot. - Beszéljen már az Istenért! Nem látja, hogy bolondulok meg a nyugtalanságtól? Az öreg csakazértis tovább értetlenkedik. - Mit beszéljek? - A menyasszonyom... nem... nem izent semmit? - Dehogynem!... Tisztelte s csókolta! - És... tudja, hogy... mi történt velem?

- Hogyne tudná!... Eléadtam én neki mindent értelmesen. - S mit mondott reá? - Hogy máskor jobban ügyeljen magára az úrfi! - De a levél!... Elolvasta a levelet? Jováki bá olyan mozdulatot tesz, mintha azt mondaná, hogy erre nem merne megesküdni, de Lázár Istvánból most már kitör az indulat. - Beszéljen már vén bolond!... Odaadta-e a levelemet? Igen, vagy nem? Jováki bá sértődötten felpillant és most már ő is visszavág. - Hogy adtam volna oda!... Dehogy adtam! Itt van! Fogja!... Azt hiszi, hogy mindenkinek olyan kicsi esze van, mint magának?... Az úrfi megszédül és boldog kiáltás szakad fel a melléből. - Nono! - motyog elérzékenyedve Jováki bá, mikor a gazdája a nyaka közé esik...

XXVII.
Jováki bá nap-nap után hordta a hírt hol fel a havasra a gazdájának, hol a házi fogságra vetett Zöld Péternek, de egyik nap az őr-tiszt elállotta az útját a pap kapujában: - Gyanus ez a maguk dolga, öreg! Mi keresni valója van olyan gyakran a plébános úrnál? Erre feleljen! - Tanulgatom a papságot, lelkem! Összevesztem a feleségemmel, s erőnek erejével papnak akarok állani! - kényszergette a tréfát Jováki bá, de a hadnagy csúful megszorította, hogy kitudja a szándékát. Nehezen megszabadult ugyan, de még a falunak a tájékáról is elüldözték. Ettől kezdve Zöld Pétert teljesen elszakították a külső világtól, az őrizetét még jobban megszigorították, híveit is távol tartották tőle s úgyszólván a misekönyvébe is belenéztek a katonák. Először a hadnagynál tiltakozott, aztán panaszt tett az esperesnél. Legalább ezzel is telik az idő. Válaszra nem számított, de annál nagyobb volt a meglepetése, mikor az esperes egy hét múlva személyesen állított be hozzá. - Hová írjam fel, János bácsi! - örvendett a ritka vendégnek Zöld Péter. Nagy dolognak kell lennie, ha az öreg Szász János ilyen kemény télen kimozdult hazulról. Amióta nem találkoztak, egészen megváltozott az öreg. Tűnődő, szinte átszellemült volt, csak tengő-lengő árnyéka önmagának, mintha koporsójából költötték volna fel és a másvilág íze volna még a nyelvén. A régi szelíd, jóságos lélek ugyan most is, csak valami halhatatlan szomorúság búsítja még a szemepillantását is. - Kár volt értem fáradnia, János bácsi! - sajnálta meg a pap. - Elég lett volna egy rend írás is! - Személyesen akartam szólni veled, fiam!... Rossz hírek jönnek Gyergyóból, minden elveszett. A fegyverfelvétel megtörtént az utolsó faluban is. Senki ellent nem szólott. Holnaputánra tűzték ki a zászlószentelést... Aztán Csík következik. Egy-két hét alatt itt is ránkterítik a szemfedőt... Vesztettünk! Minden ellenállás hiábavaló! Gondoltál-e erre? Hogyne gondolt volna! Mióta Szebenből hazajött, egyebet se csinál. Mégis lehetetlen belenyugodni. Minden ize lázad ellene és most az utolsó gyertyát is elfújta benne az öreg pap: - Be kell látnod, hogy nincs többé helye elkeseredett kisérletezéseknek! Zöld Péter meghajtotta a fejét: - Belátom, János bácsi! - Reád is gondoltam! - nézett fel szeretettel a fiára az öreg. - Míg a világ nem ülhetsz a fegyver árnyékában, nem maradhatsz megjegyzett, őrzött rab!... Ezért mihelyt megkaptam a jelentésedet, lovas legényt szalasztottam a királyi bizottsághoz és gráciát kértem számodra. Ma jött meg a válasz, azt hoztam magammal! Belesápadt a nagy újságba Zöld Péter. - Gráciát? Nekem? - Azt írja a bizottság, hogy feloldanak minden gyanú alól, ha érdemesnek mutatod magad és személyesen jelentkezel előttük!

- Mit akarhatnak? - bizalmatlankodott a pap. - Nem tudom, - aggódott az esperes is, - de el kell menned! Nincs más mód! Sokat segíthetsz rajtunk is, ha okosan viselkedel! A Lázár István s a húgod dolgát is rendbe hozhatnád. Kár volna szegényeket eredménytelenül feláldozni! Minden pillanatban a fejünkre szakadhat a veszedelem! Zöld Péter ezt is belátta. - Ki tudja, mit akar velünk az Isten? - húnyta be a szemeit az öreg pap és nézett át a másik világra. Zöld Péter elgondolkodva sóhajtotta utána: - Ki tudja, mit akar velünk az Isten... * A zászlószentelés reggelére érkezett Zöld Péter Szentmiklósra. A sok néptől alig bírt átvergődni a papi házhoz. Remete, Szárhegy és Ditró községek lakosait már megelőző nap berendelték és a szomszédos falvakból most omlott a tömeg a szennyesre tapodott hóban. A katonaság már felvonult és ott fagyoskodott nyolc óra óta az örmény- templom melletti téren. A pattantyusok hatvan fegyveres kiséretében éppen akkor hozták át a templomba a zászlót, mikor Zöld Péter belépett a Sikó esperes kapuján, aki haragosan támadt rá: - Nem tudott kellő időben jönni a plébános úr? Nem látja, mennyi dolgom van? Félóra mulva ünnepi misét kell mondanom, zászlót szentelnem, Te Deumot tartanom! Nem tölthetem magával az időt! Jöjjön délután, vagy holnap! Zöld Péteren ugyan megfeszült a reverenda az indulattól, de uralkodott magán: - Engem az urak mára rendeltek ide írásban! Ha nem akarnak szóbaállani velem, azonnal hazamegyek! Elszántan megfordult, hogy távozzék. - Szerencsétlen! - kiáltott rá az esperes. - Nem tudja, hogy a fejével játszik? Jöjjön! Bejelentem Siskovitz báró úrnak, aztán tovább lássa, hogy mit csinál! A gyergyai papság már teljes számban várakozott a királyi bizottság előszobájában, hogy megkapja a végső útasításokat. Szinte rémülten tekintettek Zöld Péterre és jó szót se mert adni neki senki. De lehet, hogy szégyelték is magukat előtte. Szerencsére hamar a nagy úr elé került. Az altábornagy szúrós szemmel mustrálta végig. - Maga az a veszedelmes lázadó? Zöld Péter már-már keményen visszavágott, de eszébejutott a vén Szász János és - hallgatott. Az altábornagy különben jó kedvében volt és nem sokat teketóriázott ezzel a megalázott, félparaszt falusi pappal. Pár szóval elintézte. - Rendben van, barátom! Ezegyszer még hajlandók vagyunk megbocsátani, de további bizalmunkra csak azzal teheti érdemessé magát, ha Őfelsége szolgálatában érdemeket szerez. Mindjárt jelét is adhatja készségének. A mai ünnepélyes zászlószentelésen talán vezethetné a papok kórusát! - fordult Sikó espereshez a kegyelmes úr, aki kézdörzsölve alázatoskodott:

- Hogyne, hogyne! Cerimonárius lesz a mai ünnepélyes szertartáson! - Kérem, én a papok dolgába nem szólok bele! - bocsátotta el az altábornagy egyetlen türel- metlen intéssel és mielőtt Zöld Péter meggondolhatta volna, hogy mi történt tulajdonképpen, már kint is volt a többi pap között, akiknek sietve kezdette kiosztani az esperes a mai asszisztenciát: - Diákonus lesz az alfalvi plébános, szubdiákonus a ditrói, cerimonárius Zöld Péter szentléleki... a többiek karingben, stólával és biretummal az oltár két oldalán felállanak. Szentmise után jön a zászlószentelés és ennek végeztével a zászlótartók kiviszik a lobogót a templom előtti térre. Ott lesz a szögbeverés és az eskütétel. Ezután a királyi bizottság elnöke elmondja ünnepi beszédjét, amelynek végeztével visszatérünk a templomba, Te Deumot tartunk, utána szentségi körmenet és az újkatonaság megáldása. Ebből áll a mai egyházi szertartás... Most mindenki siessen a sekrestyébe és készüljön elő, mert már másodikat harangoztak! Mindjárt ott leszek én is! Még kis dolgom van az urakkal! Fontoskodva mindjárt el is tünt az előbbi ajtón, a papok pedig lehorgasztott fővel a templomba indultak. Kábultan ment a sorban Zöld Péter is és csak homályosan látta a templom előtti téren feketéllő néma néptömeget, az új határőrség felállított gyalogos és lovas századait, melyeket két szárnyon az Okelli-ezred zászlóalja és a ketté osztott Kálnoki-huszárok zártak be, két szembeszegzett ágyú őrzött, hogy moccanni se merjenek, mintha nem eskütétel, hanem kivégzés előtt állanának. A pattantyusok őrsége mereven feszengett a templom ajtajában, az oltár előtti asztalra letett új zászló előtt pedig kétoldalt a határőr tisztek állottak díszőrséget sarzsi szerint. A papok a homályos, tömjénfüstös, ódon sekrestyében már öltözködtek. Kívül trombita harsant, vezényszó csattant, a harangok zúgni kezdettek. Jött a királyi bizottság. A templom népe felmorajlik, Sikó esperes besiet a sekrestyébe és két pap is kezdi öltöztetni. A selyem suhog, a szentruhák aranya villog, a dalmatikák szalagjait lázasan kötözik. Az oltáron lusztereken lobognak a viaszgyertyák, a pirosszoknyás minisztráns gyerekek tátott szájjal állanak az ajtóban. Mindenki izgatott. El van foglalva és senki sem törődik Zöld Péterrel, ki egyik sarokban halálsápadtan tusakodik önmagával. Agyában egymást váltják a gondolatok és szédülő kétséggé zavarodik minden: nép, szabadság, kötelesség, Lázár István, a vén Szász János, a húga boldogsága, a fenyegető veszedelmek, büntetés, börtön, vagy menekülés, a gyötrődés, hogy mit cselekedjék: eláruljon-e mindent és az oltár előtt meggyalázza önmagát és a gondolatot, melyért annyit küzdött, szenvedett, vagy megtagadni az engedelmességet és nyiltan lázadóvá válni. Vajjon mi lesz ennek a vége? Csak most látja a maga teljességében az ördögi gondolatot, hogyan akarják papi kötelessége alapján népe elárulására kényszeríteni. Pillanatok alatt kell azonban határoznia, mert az asszisztencia felsorakozott már a miséhez és az esperes megragadta a kelyhet. - Hol a cerimonárius? Csak most látják, hogy Zöld Péter még karinget se vett. - Miért nem öltözött fel? - acsarog rá Sikó esperes. Zöld Péter döntött. Újra szilárd és tántoríthatatlan. - Meggondoltam! Nem asszisztálok! Az esperes meglepetésében szinte elejti a kelyhet.

- Miért? - Mert nem akarok népem halálára az ágyúk torkába Te Deumot énekelni! - Megtagadja az engedelmességet? - Jobb Istennek engedelmeskedni, mint az embereknek! Az esperes vonaglik a dühtől. - Ezt még a halálos ágyán is megemlegeti! - sziszegi, de mennie kell, mert a minisztráns gyermek megrántotta a csengettyűt, s az orgona teljes erővel felbúg... Zöld Péter egyedül maradt a sekrestyében. Kitaszítottnak, idegennek érzi magát. Homályosan átfut agyán, hogy jó volna elmenekülni, de nincs ereje hozzá. Az események letörték. A nép a templomban énekelni kezd. Felfigyel. Soha így nem hatott rá ének. Mintha kiáltás, megrázó égbeordítás volna. A tömjén- füstben kavargó emberalakok szétfolynak a padokban, az egymásba nőtt sűrű tömeg egyetlen feltartott szenvedő arc és a test minden pórusán ömlik a halálos fenyegetésekkel és puskatussal elfojtott hang. Hatalmas sodrában remegnek a gyertyalángocskák, mintha a népen erőt vevő megszállottságtól félnének. Mindent kiöntenek magukból az ének szárnyain ebben az ered- ménytelen segítség-kiáltásban, olyan erővel, hogy forró torkuk reped meg tőle. Sietniök kell, hiszen csak a mise végéig szabadok, alig egy órácskáig s aztán a sorsuk örökre lezárul. Alig birják szegények fékezni magukat. A padokra kitett nehéz, szétdolgozott kezek remegnek, a fényben úszó oltár a nehéz diszű papokkal messzi távolodik elködlő szemeik előtt és csak alig hallják a miséző pap hangját. Aztán a szertartás igézetében rájönnek, hogy van még Isten. A bizakodás kezd felfényleni, ha csak kicsi lángocska is, mintha a gyertyák nyelvéről szökött volna a szívükre. Az Isten velük kell, hogy legyen! Kivül azonban trombita harsan, a fegyverek, ágyúk eldörrennek, s a lángocska ijedten elalszik. A katonaság a népnek Istenhez menekülő lelke után lőtt! Sokaknak elhal ajkán az ének, asszonyok, feleségek ölükbe sírnak és a padra kitett kezek viasszá változnak. Olyan tovább a szentmise, mintha a jóságos Isten Sikó esperes úrtól elfordult volna, de az esperes úr nem veszi észre. A királyné kegyére, a megigért érdemrendre gondol, a kegyelmes urak megelégedését fürkészi, mikor kifordul és nem látja meg a népet, amelyet Krisztussal együtt most áldoz fel. A szerencsétlenek reménytelenné fáradnak a mise végére. Következik a zászlószentelés. Sikó pap fehér pluviálét vesz és a zászló elé vonul. A tömeg a padokból felemelkedik, hogy lássa, hogy mi történik. A szertartás azonban rövid. Egyetlen könyörgés csupán. Utána dúsan hull a fehér selyemre a szenteltvíz, mire a zászlótartók megragadják a lobogót és a fegyverek újabb dördülése közben kiviszik a térre a katonák közé. Nyomában a papság, királyi bizottság és a nép. Nem marad más a templomban, csak Isten és Zöld Péter. Róluk kevéssé megfeledkeztek. A fiatal pap is a templom küszöbére lopódzik és onnan nézi, hogyan verik be a szögeket a zászlóba, díszes jelmondatok közben és adják át az új katonaságnak.

Mindenki néma, hiszen halál vár arra, ki szóra merné nyitni a száját. A nép remegve hallgatja a Sikó esperes beszédjét, aki a szentséges királyné lábai elé kényszeríti a székely népet, amely felét se érti a szónak, mintha nem is róla volna szó. Csak az újabb éles vezényszóra tér magához. Most jön a döntő pillanat. Siskovitz altábornagy lépik a katonák elé, felolvassa a nehéz katonai törvényeket és újabb vezényszóra a katonák esküre emelik kezüket: „Esküszünk a Mindenható Úristennek, hogy a mi felséges győzhetetlen császárnénknak, királyi asszonyunknak, Őfelsége minden generálisának, tisztjeinek, és kik nekünk ezeknek személyében és nevében most, vagy jövendőben parancsolni fognak, szófogadói és hívei, mindenekben készek kivánunk lenni, őket becsüljük, tiszteljük parancsolataikat, tiltásaikat megtartjuk, és állást és strázsálást éjjel-nappal hiven véghezvisszük, ellenség előtt és ellenség ellen harcban, ostromokban, vijásokban és minden adandó alkalommal, vizen, szárazon, tűzben, valamit és valahol Őfelsége szolgálata megkiván, oly erősen, emberül, becsülettel kívánjuk magunkat megmutatni és vijaskodni, amint azt jó katonának kötelessége. Fogadjuk és esküszünk, hogy Őfelsége minden ellenségei ellen, - senkit sem véve ki, minden alkalommal és szükségben becsületesen és emberül fogunk hadakozni, zászlóinktól el nem távozunk, hanem azoknál élni és meghalni kivánunk mindenkor, minden alkalmatosságban, akár mezőben, akár szálláson, egész halálunk órájáig és utolsó erőnkig. Isten minket úgy segéljen és a szent evangélium!...” A kezek lehanyatlanak. Elvégeztetett! Zöld Péter a templom ajtófélfájába kapaszkodik. Piros vér csap fel szemeiben, még meg is loccsan a homlokán. Pillanatra elsötétedik minden előtte és nem látja, hogy most Lázár gróf úr, a királyi bizottság elnöke tart ékes beszédet a székelyek vitézségéről, magasztalja a királyné anyai kegyességét. Jöhet a Te Deum! A tömeg visszaindul a templomba. Zöld Péter valami koldus-zugba tántorog félre. A kántor az orgona minden likát megnyitja, a fegyverek dörögnek, a papok latinul zsongnak, a nép liheg és üres tekintettel fogadja az áldást. Indul a körmenet, földre hull minden ember, csak Sikó esperes úr magaslik föl a tömjénfüstben, mintha előtte sorvadna semmivé minden emberi erő és hiú földi reménykedés... Már a diadalmas ünnepi lakomához készülődött a királyi bizottság és a fényes tisztikar, a vendégül látott papság, mikor Zöld Péter kivánszorgott az üres, magárahagyott templomból. A téren körülnézett, hogy merre menjen, hová legyen. Ekkor lépett hozzá a tiszt: - Főtisztelendő urat letartóztatom! Kövessen! Nem látta senki. Az utca néptelen volt, egész Gyergyó néma, mint a magára hagyott sír.

XXVIII.
Teljes volt a siker Gyergyóban. Madarat lehetett volna fogatni az urakkal, akkora volt a kedvük. Most már biztos a királyné kegye. Ami Buccownak szinte nyakát törte, az nekik egyetlen puskalövés nélkül sikerült. A határőrség befejezését már semmi se akadályozhatja meg. A nemesség is behódolt. Minden nap újabb instánciával jöttek a bizottsághoz, hogy a „székely nemzet állapotának ujjászervezése” következtében előállott helyzetben a maguk jogait és kiváltságait lehetőleg biztosítsák. A bizottság nagylelkű volt. Készséggel teljesített minden kérést. Közben híre jött, hogy Szebenben meghalt az ártatlanul fogságban tartott Borsai Nagy István, az udvarhelyi királybíró. Nyiltan beszélték, hogy a generális tétette el láb alól. Ezzel is az ő lisztjükbe okádta a vajat a tábornok, mert ha az erdélyi uraknak csöpp eszük lesz, könnyen számon kérhetik az udvarhelyi királybíró halálát. A csíki falvak ellenállását számba se vették, hiszen az egész mozgalomnak nincs számba vehető vezére. Az izgága Zöld Pétert, a szentléleki papot egyszerűen fegyveres kisérettel haza küldték a karácsonyi ünnepek miatt is, de úgy őriztették, hogy még a madár se szállhatott át hír nélkül a háza fölött. Így következtek el a karácsonyi ünnepek, amelyeknél szomorúbbat még nemigen ért a szerencsétlen csíki nép, mióta ezek a havasok őrködnek felettük. A szenteste még csendes volt, de már megjött a híre, hogy újabb katonaság zúdul rá Csíkra és a főkirálybíró is elindult, hogy a népet előkészítse a fegyver felvételére. A királyi biztos urak az első ünnepet még Szentmiklóson töltötték, de másodnapján leereszkedtek a felcsíki völgybe, Szenttamásra, ahová már előre kirendelték a népet, hogy a bizottság készen kapjon mindent. Hát ilyen hírek mellett készült Csík a karácsonyi szent estére. Estefelé a marhát ellátták, s a kicsi családok bekerekedtek házaikba, hogy megkezdjék az ünnepet. A régi boldog örömöknek azonban az idén nyoma se volt. A kántáló gyermekek, betlehemesek ugyan az idén is eljöttek, valami kevés aranydió, magyaró is került a számukra, a gyermekek s asszonynép lassan-lassan el is merült a betlehemi jászolka varázsában, de a férfiak sehogysem birtak felengedni. Ültek mereven az asztalok körül a sok kínlódástól és hidegtől feketére mart arccal és nehéz pokol kavargott a lelkükben, pedig friss hó is esett, amint illik, hogy tiszta földön járhasson a kicsi Jézus, s olyan szépen szemeteltek, kavarogtak a hópelyhek, mintha fehér ösvénykék ereszked- nének le az égből a nagy gyermek számára, ki ez napon elküldetett rongyos életünk meg- váltására. Kicsit az időt azonban elvétetted lelkem, hogy mikor jöjj Csíkba, mert semmink sincs, mivel illendően megtisztelhessünk. Az ölünkbe se merünk felvenni, olyan viseltes, mocskos, foltos a gúnyánk is. Különben is a szentséges királyné úgy beléült a mi ölünkbe, hogy abba már el is kell pusztulni; de legalább addig ne panaszkodjunk ezen a szent estén, míg a gyermekek kicsit eljádzanak Jézuskával, s a fehérnépek kibeszélgetik magukat Máriával. Ki tudja aztán úgy is mi lesz, hogy lesz!... Addig is tessék, üljenek le nálunk, ne vigyék el az álmunkat s ne restelljék magukat, mert soha ilyen egyforma nem volt a sorsunk. Képzeletben, szokás szerint, ezen a napon is ellátogattak a betlehemi pusztába, a kietlen, düledező, rongyos istállócskába, hol ökör, szamár lehellete melengette a rongyokba pólyált gyermeket, hogy az Isten hidege egészen meg ne vegye, s gondolatban odasóhajtották szent Józsefnek: - No, magának is szépen kijutott az életből!... Ekkora nyomorúság, kivetettség láttára még szégyelték is elcsüggedésüket a székelyek: - Mi még ne szóljunk semmit! Ne vétkezzünk, emberek!...

Éjfél körül megdöndült az első harangszó, féltizenkettőkor a második. A hóba roskadt házacskák népe lassacskán szedelőzködni kezdett. Asszony, gyermek jó melegen öltözött, a férfiak is fülükre húzták a sapkát, forgács-szilánkkal meggyujtották a hólyagos bendő-lámpát, s kezükben tartva csendesen elindultak az éjféli misére. A gyertyák fényétől messzi ragyogó templomocskák felé. Ki tudja, érünk-e több szentestét!... -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -Katonák kísérték Zöld Pétert az éjféli misére. Azt se engedték meg, hogy valakivel szót váltson. Mise után már a sekrestye ajtóban várták és újra visszavitték a házi fogságba. Így nem láthatta, hogy mikor a férfiak is kicammogtak az éjféli miséről, Tompos Mihály, a bíró, félrehívta őket a cinterembe „pár szóra” s aszongya nekik: - Nagy baj van, emberek! Holnap a katonaság az összes fegyverfogható férfiakat be akarja hajtani Szeredába a főkirálybíró elé, mert érkezik a sorozó-bizottság, s erőszakkal fel akarnak minket is esketni a fegyverre, mint a gyergyai népet! Az éccaka egy fitódi ember jött hozzám, s az beszéli, hogy egész Csík megmozdult s a veszedelem elől a szépvizi havasokba menekülnek. Titokban követ ment mindenüvé. Így jött hozzánk a fitódi ember. Ha nincs férfi ember, kit bésorozzanak, nincs katonaság s az urak azon az úton, amelyiken jöttek, dolguk végezetlen, szégyenszemre kénytelenek lesznek hazamenni! - Akárki volt, jól kieszelte! - tetszett a terv a férfiaknak. - Jójó! - mondotta a bíró, - de ti mit gondoltok: csatlakozzunk-e mi is a többihez? - Azt nem es kell kérdeni! - mondja Dénes Feri a többi nevében is. - Akkor még az éjjel indulunk! - adja ki a jelszót a bíró. - Mindenki szerelje fel magát legalább egy hétre élelemmel, fegyverrel. A lovasok jöhetnek lóval is. Az erdei szállásokon lesz takar- mány elég. Mire hajnalra harangoznak, legyen mindenki a vetéskapunál. Úgy kell kiszökdösni a faluból, hogy a katonaság ne alítson semmit! Hát így maradt karácsony első napjára apa nélkül kicsi Jézus egész Csíkban. Hát így történt, hogy másnap a nagymisén, mikor Zöld Péter tisztelendő úr az első dominus vobiscumra kifordult az oltárnál, csak asszonyok és gyermekek szepegtek a templomi padokban. Sem aznap, sem másnap nem ízlett az innapi tyúkhúsleves a szentléleki papnak. Helyét se lelte az aggodalomtól, nyugtalanságtól. Minden idegszála odahúzta a menekülőkhöz, hiszen tudta, hogy senkiök sincs, aki irányítsa, bátorítsa, óvja őket, nehogy elkeseredésükben valami jóvátehetetlen bajt csináljanak. Ő azonban tehetetlen, keményen őrzött fogoly, akinek még az imádságos könyvébe is belenéznek a katonák. Akármerre matatott az esze, nem tudta kitalálni, hogy mit kelljen tennie. A szökés lehetetlen volt, mert a férfiak elmenekülése miatt rabtartó hadnagya még szigorúbban őriztette. Negyedik-ötödik nap azonban csudálatos módon mégis eldőlt a sorsa. Éppen a szentmiséhez készülődött. A kántoron és nehány süket vénasszonyon kívül alig volt valaki a templomban. A megriadt fehérnépek a férfiak szökése óta a kapun se mertek kimozdulni. Zöld Péter az oltárnál éppen az aznapi mise felnyitásával bibelődött, mikor fojtott hangon valaki megszólal az oltár háta mögül: - Ne ijedjen meg, plébános úr, mert csak én vagyok, Emri Jováki! - Hogy kerül maga az oltár háta mögé?

- Én úgy, hogy a katonák elől ide búttam! - A katonák elől? - Megláttak, s most teszik tűvé utánam a falut, hogy megfogdossanak, de én szerencsésen megléptem előlük! - kuncogott az öreg az oltár háta mögött. - Kicsi beszédem volna a tisztelendúrral. - Mise közben? - ijedett meg a pap. - Bűnt követünk el mindaketten! - Ne kezdje el a misét, s akkor nem követünk el bűnt! - tanácsolta a vén székely. - Tegyen úgy, mintha nem kapná a mái misét a könyvben s én azalatt elmondom, amit akarok! Zöld Péter szótfogadott, az öreg Jováki bá pedig halkan pusmogni kezdett: - A havasról jövök, az úrfitól! Azt üzeni, hogy minden dolgát hagyja el a plébános úr, s még ma jöjjön hátra a szépvizi részbe a Szalonka-patak mellé, mert egész Csík ott táborozik! Az útat üsmeri, úgy-e?... Sokat ne gondolkozzék, mert nagy dolgok vannak, s a maga fejire szükség van! Meghagyta Pista úrfi, hogy tüzön-vizen vigyem. Azt tudja, úgye, hogy a királyi bizottság már ünnep másodnapján Szenttamásra érkezett, az ágyúkat felállították, s tegnap meg is kezdték a fegyverek kiosztását? Úgy igyekezzék hát tisztelendúr, hogy nincs idő a halogatásra!... Még csak azt akarom mondani, hogyha Háromkút felé megy, ne a Sándorok dombjánál térjen el, mert arra az út járhatatlan a nagy hófúvások miatt, hanem a Hosszú-sarkon túl vágjon át balra a Kolos-tető alatt!... Most aztán kezdheti a misét! Zöld Péter az izgalomtól maga is fehér lett, mint a hó. Ránézett a kicsi szentségházra, hogy örökre búcsut vegyen tőle, mert tudta, hogy utolsó miséjét mondja ennél az oltárnál. Félóra mulva a régi, elszánt, lobogószemű Zöld Péter jött ki a falusi templomocskából. Nem törődött semmivel. Türelemmel készülődött az útra. Melegen öltözött, pénzét is magához tette és megnyergelte a lovát. - Ez a pap meg akar szökni! - vették észre a katonák és a hadnagy után szalasztottak. Ő lássa, hogyan bánik el vele! Zöld Péter azonban már tudta, hogyan mehet ki akár a világból is, anélkül, hogy a fegyveres hatalom egyetlen szalmaszálat is ejthessen lábai elé. A sekrestyébe sietett. A nyomába szegődött katonák csodálkozva látták, hogy templomi ruhába öltözik, kinyitja a szentségház ajtaját, az oltáriszentséget magához veszi, mintha nagybeteghez vinné. Egyik kezében a szentség, másik kezében kicsi csengettyű. A katonák lekapkodták fövegüket és féltérdre ereszkedtek a szentség előtt. Már a lován ült a pap, mikor a hadnagy útját állottá. - Hová megy, plébános úr? - Láthatja, hadnagy úr! - Ön nem beteghez megy! A pap arca elkomorodott. - Téved! Én halálos beteghez megyek! - A szentséggel a mellén meri ezt mondani? - képedt el a tiszt. - A szentséggel a mellemen mondom!

- És ki az a halálos beteg? A pap megrokkant a ló hátán. Komoran csuklott föl benne a szó: - A székely nép halálos beteg, hadnagy úr! A tiszt pár pillanatig maga elé nézett, aztán szó nélkül félreállott a ló útjából és maga is levette fövegét a szentség előtt. -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -Hosszúaszón túl, a nehéz erdőlő utakon vágott neki Zöld Péter a havasnak. Se emberrel, se állattal nem találkozott. Fölötte két oldalt a hegycsúcsok némán állottak, mintha óriások vették volna le fövegüket fehér fejükről Krisztus előtt. Fehér zuzmara lepte be a lovacskát, jégtűk zsongtak a levegőben, a fenyők ájtatosan földig hajtották ágaikat, a szirtek vigyázzba dermedtek útjában, a végtelenségbe vesző szálfák oszlopai tartották feje felett az eget és e szűzi hó-baldachinum alatt vitte a pap Krisztust a havasokba menekült székelyek halálos ágyához. Csattogó hideg volt, de ő nem fázott. Ábrázata, orra, fülei feketére pörkölődtek, - nem érezte. A kicsi ló néha magától megállott, hogy szusszanjon, erőt gyűjtsön és ilyenkor nem tudta megállani, hogy bele ne kiáltson az erdők csendjébe: - Jövünk, emberek! Az első menekültekkel a Kolos-tető alatt találkozott. Szentgyörgyi, menasági népek voltak, kik a Fenyő-pataka mejjékén húzódva, a Jáhoros alatt vágták át az utat. Éppen pihentek, mikor a pap odaért. - Netene! a szentléleki tiszlendúr! - szökdöstek fel örvendve a tűz mellől, de mindjárt le is borultak a hóba, mikor meglátták, hogy a pap „magát Krisztust hozza”. - Ki haldoklik a havasban? - komorodtak el. - Mi történt? - Semmi, semmi! - nyugtatta meg őket a pap. - Azért jött velem az Úr, hogy nehéz napjainkban velünk legyen! - Éjjön! - kurjantották olyan lelkesedéssel a menaságiak, hogy a hó leesett a faágról. Emmá beszéd! - s örömükben szinte az ölükbe vették a papot lovastól. Nehányan előreporzottak apró, szőrös lovacskáikon, hogy hírt vigyenek a többi népeknek is, és méltóképpen fogadják a Szentséget. Ebben nem is volt hiba. A táborban sebtében egyik százados fenyő bronz törzsébe ügyes kis tábernákulumot vágtak, hogy akinek szüksége van rá, könnyen Jézushoz járulhasson a maga bajával, mert bajuk volt bőven, Isten panaszképen ne vegye! Zöld Péternek elfacsarodott a szíve, mikor meglátta a tábort. Végig a völgy hosszában a hirtelen összeütött kalibácskák előtt tüzek ropogtak, mintha a Szalonka-pataka tűzpatakká változott volna, fel egészen az eredetéig. A hegyeken túl, a Vörös Lázon szintúgy. Ami szénát, sarjút a környékbeli erdei szállásokon kaptak, mind ide hordták fekhelynek, de az Isten hidege így is vette meg őket. A fekete arcokra rászáradt a bőr a sok nélkülözésektől, éhezésektől, fázistól, belső gyötrelemtől, s a némán lobogó szemekből kilövelt a keserűség és elszántság. Az edzett, inas testek fölébe görbültek a tüzeknek, s látszott rajtuk, hogy az otthon szerbe-félbe hagyott kicsi családokon jár az eszük. Lázár István szép rendjében elbeszélte a papnak, hogy elsőnek a madéfalviak menekültek ide, mikor meghallották, hogy a bizottság a szenttamásiakat, a szentdomokosiakat ágyúval kényszerítette a fegyver-felvételre.

- Édesapád mindjárt embert szalasztott hozzám Tomotba, s erre én is ide húzódtam. Tegnap egész nap omlott a nép a felcsíki falukból. Sorra jöttek a madarasiak, rákosiak, taplocaiak, delneiek, szentmihályiak, szépviziek, s mára Alcsík is megmozdult. Az Isten sugallta, hogy mit cselekedjenek. Minden falu külön telepedett le, s bizalmi embereket választott, akiknek mindenki engedelmeskedni tartozik. Erre fel is esküdtek, de arra is, hogy halálig kitartunk ügyünk mellett, minden lépésünket előbb megtanácskozzuk és közös akarattal járunk el. Az útakra őröket állítottunk, hogy meg ne lephessenek a katonák. - Bizonyos, hogy jól indul a dolog! - vélte Zöld Péter is. - Most már csak azt kellene tudnunk, hogy mit szól hozzá a királyi bizottság. Arról is értesülve voltak. - Alaposan leesett az urak álla, mikor Szenttamásra érkeztek, s meghallották a madéfalviak menekülését, - kacagott Lázár István. - Kemény parancsolattal az öcsédet küldték a faluba s azzal fenyegetőztek, hogy ha huszonnégy órán belül a férfiak nem térnek vissza, az összes asszonyokat és leánygyermekeket kiűzik a faluból, a fiúkat és egyéb javaikat pedig vissza- tartják. - S ti mit válaszoltatok? - Mi semmit, de erre indult meg a népvándorlás az egész székben, amiből láthatják uraimék, hogy mi a nép válasza. Nem hiszem, hogy meg ne gondolnák magukat! Lázár István azonban tévedett. Még aznap délután ugyanis egy szépvizi öreg ember elhozta a bizottság nyílt rendeletét, melyet az összes falvakban kihirdettek. Az erdőre menekült nép elől nem lehetett eltitkolni, ezért Lázár István kénytelen-kelletlen felolvasta. „Közhírré tétetik... 1. Senki az erdőre magokat elvont madéfalvi és más falukbéli lakosok közül egyet is maga házába és hajlékába befogadni, nekik eledelt adni, avagy az erdőre kiküldeni ne merészeljen, különben feje és jószága elvesztésével lakol, mint ők, kik a királyi parancsolatnak nem engedelmeskedtek. 2. Aki azon elfutott emberek közül gazdaembert elfog és a bizottság eleibe elhozza, egy arany váltsága lészen. 3. A falusbírák is vigyázzanak kemény büntetés alatt, hogy ha valamely faluban azok közül lappangókat észrevesznek, s ilyen erdőre kikészülő, elébbállani akaró személyt tapasztalnak, nem várván elmenetelét, legottan elfogják és a királyi bizottsághoz, vagy a legközelebbi haditiszthez küldjék. 4. Ha kik pedig elmenni találnának hír nélkül, azoknak marhájukat mindjárt hajtassák tisztkézhez és vigyázzanak, hogy semmit házaktól el ne vigyenek, különben magok fizetik meg az árát.” Ez volt az első próbatétel, a tűzkeresztség. A pap figyelte a tömeget, hogy miképpen fogadja a szigorú rendeletet. Senki nem mozdult. A férfiak mereven állottak, mint köröskörül a földbe fagyott fenyőszálak, s csak az arcokon vonult át az árnyék, a testek és az öklök megfeszültek, a sokezer szem veszedelmesen villogott; de aztán a megcsikordult fogak mégis elharapták az ördög gerincét és egyikük feloldódva legyintett: - Hiába ijesztgetnek bennünket az urak! Szépvizi Szüts Péter, ki az mégis figyelmeztette őket: asszeszorságból állott be közéjük földönfutónak,

- Nem ijesztgetés ez, atyafiak! Éhhalálra ítélt lázadók lettünk, s egy arany vérdíjat tűztek ki a fejünkre. Aki úgy érzi, hogy nincs ereje szembenézni a szenvedésekkel, tán még a halállal is, az még hazamehet. Holnap már késő lesz! Jól gondolja meg mindenki a maga sorsát, és később reánk ne vessen senki! A következő pillanatban nagymérgesen elébe pattant madarasi Nagy Ferenc: - Nem azért jöttünk, hogy bennünk kételkedjenek! Férfiemberekkel van dolga, Péter úr, nem fuzsitus fehérnépekkel! Minket ne sértegessen senki se! - Akkor vivát! - vidámodott meg Szüts Péter is. - Akkor kimondom, hogy sem szép szóra, sem fenyegetésre nem tágítunk az Istennek sem, s ezen órától fogva szecskába vágjuk, aki a nép ügyét el meri árulni! - Azt nem es lehet máskép! - békélt meg Nagy Ferenc is. - De ha ők tudnak írni, mi is igen! Azt javasolom, emberek, hogy legalább írásban adjuk bé nekik, hogy mit akarunk! Néma gyermeknek anyja se érti a szavát! A nép helyeslőleg felzúgott. - Nagy esze van kiednek! - büszkélkedtek a madarasiak, hogy ilyen értelmes ember került ki közölük. - Elé hát a pennát, Péter úr! A falvak megbizottai, az „okosok”, - ahogy a nép elnevezte őket, - egyik kalibában mindjárt összedugták a fejüket s megszerkesztették a feleletet emberül. Nem köntörfalaztak, hanem megírták értelmesen, hogy Őfelsége eddig nem akarta, most sem akarja a székelyeket esküjével megerősített törvényeik és kiváltságaik ellenére, erőszakkal katonákká tenni. Ami Gyergyóban történt, az sem érvényes, mert ott a népet ágyúkkal, fegyveres erőszakkal, fő- és jószágvesztéssel hurcolták a bizottság elé. Akik pedig Csíkban voltak kénytelenek felvenni a fegyvert, azokat vasazással, veréssel, béklyózással, tömlöccel, húzással-vonással, minden kigondolható rettegtetésekkel és kínzásokkal kényszerítették rá. A határőr tisztek hit alatt ígérték az adómentességet, a nemesi ingyen sót, birtokot, mindenféle kedvezéseket, de semmit be nem tartottak, hanem megcsalták és félrevezették a népet. Ami tehát eddig történt, az semmis, a királyné akarata ellen történt, amit könnyű bebizonyítani Őfelsége október 8-iki rendeletével, amely az önkéntességet világosan kimondja. „...Azért véglegesen kijelentjük a méltóságos Bizottságnak, hogy a már megszokott fenyegetésekre és rettegtetésekre sem kivánunk megjelenni a bizottság előtt, még az akasztófától sem ijedvén meg. Ne erőszakolják tehát a fegyver felvételét, hanem hagyjanak meg mostani állapotunkban, mert mi Őfelsége, a kegyelmes királyné hűséges adófizetői akarunk maradni továbbra is és tiltakozunk minden erőszak, sérelem, kár, letartóztatás és törvénytelenség ellen.” Szívök szerinti írás volt, annyi szent! Ha ennek nem lesz foganatja, semminek sem. Egészen felbátorította az árva menekülteket. Most már csak el kéne küldeni, de hogyan? Közülük nem vállalkozhatik senki, hogy kézbesítse, mert aki a feldühödött bizottság kezébe kerül, mostanában nem látja meg a napvilágot. A jószerencse segítségükre jött. Dél felé a kiállított őrök jelentik, hogy errefelé tart Balázsi Ádám, a felcsíki királybíró, egyetlen szál hajdúval. Az előbb fordult be Küshavas alatt, a gyertyánaszói füzeseknél. - Menjünk eleibe! - adta ki valaki a jelszót.

A tömeg megmozdult és elzárta a völgy bejáratát. A királybíró bátor ember volt, de a fenyegető ember-fal láttára mégis végigfutott a hideg a hátán. - Mit akartok? Nagy Ferencék mindjárt körülvették, nehogy bántódása essék. - Mi kérdezzük, hogy mit keres itt a királybíró úr! Az úttól, izgalomtól fáradt királybíró kissé kifujta magát. Elévette és felolvasta a bizottság újabb rendeletét, nehogy azzal menthessék magukat, hogy nem tudtak róla. A tömeg szótlanul végighallgatta a fejéhez vert, rideg parancsot, az ellentmondást nem tűrő, érzéketlen felszólítást, hogy mindenki azonnal engedelmeskedjék és térjen haza. A királyi akarat ellen ne rugódozzék, mert hetediziglen megemlegeti a reáváró kemény büntetést. Az emberek megütközve nézték a királybíró gőzölgő száját, rideg arcát, a ló hátán meredező tekintélyes alakját és megdöbbentek: Mi történt ezzel az emberrel? Hiszen ez nem a régi, jóságos „Ádám úr”, hanem nyílt ellenség!... A bizalom és bátorító mosoly, mellyel fogadták, haraggá merevedett a megcsalódott emberekben és egyszerre kezdett beszélni mindenki, hogy takarodjék a szemük elől, mert ők katonák sohasem lesznek és míg a bizottság nem biztosítja a felmentés felől, addig haza sem térnek. A fenyegetésekben nem hisznek, mert maga az ördög is hétszer meggondolja előbb, mielőtt feleségüket, ártatlan gyermekeiket ilyen dühöngő téli időben otthonukból kihajtaná és házaikat lerombolná. Hogy is áll elé effélével a királybíró úr értelmes ember létire! - Emberek! Én nem tréfálok! Az egy igazat mondom! Értetek teszem! Gondoljátok meg! Esküszöm, hogy baj lesz, ha nem engedelmeskedtek! - próbálta belátásra bírni Balázs Ádám a népet, de a tömeg vadul és ellenségesen felüvöltött: - Sohasem! - Ez az utolsó szavatok? - Ez az utolsó szavunk! A királybíró összecsuklott a ló hátán és sírva fakadt. Olyan furcsa volt, úgy megbénította a népet a jelenet, hogy megszólítani se merték s az emlékiratot is a velejött hajdú kezébe nyomták. Ejnye, mi történt?... Miért sír a királybíró?...

XXIX.
A tábor népe szótlanul ült a tüzek mellett. A férfiak már nem ragyogtak fel a régi bizalommal, mikor Zöld Péter, szokása szerint, végigjárta a tüzeket, s szóba állott az emberekkel. Elméjük otthon járt az elhagyott kicsi családnál, s gondjaikat számigálták magukban. Kicsit szűkösen hagyták az asszonyt, kenyér, költség nélkül s a fa is fogyatékán van; de tán valahogy csak meglesznek, míg hazakerülnek. Hiszen jójó! - mondogatták a papjuknak, - ők várnak türelemmel, de az élelem fogyatékán van, s azt a nagy hideget se lehet tűrni, míg a világ. Farkasnak is számot tenne ez az állapot. Ne vegye zokon a plébános úr, de ők mégis azt tartják, hogy most, melegiben kéne leszámolni az urakkal, mielőtt a nyakukba gyüjtenék a katonaságot az egész országból, s míg maguk is jó erőben vannak. Valahogy lecsillapította a türelmetlenkedőket, a csüggedteket újra életre rázta, de érezte, hogy a nép cselekedni akar, s nem bírja sokáig a tétlenséget. A szenvedélyek, indulatok ma még lefojtva morajlanak, de ha kitörnek, senki sem akadályozhatja meg a nyílt lázadást, a keserűségtől elvakult öldöklést és rombolást. Éppen át akart menni a Vörös Lázra, mikor Lázár István érte szalasztott, hogy siessen a „gyűlésbe”, mert rossz híreket hoztak Szenttamásról. A bizalmi emberek már együtt ültek a kalibában és fölháborodva újságolták, hogy megjött a királyi bizottság izenete és szóba sem áll velük, mert nem tartja magához méltónak, bármit is felelni a pártütő és vakmerő iratra, melyet a nép hozzá juttatott. Tárgyalás helyett erőszakra készülnek. Az Udvarhelyen fekvő lovasezredet, s a Háromszéken telelő gyalogezred hat századát sürgősen Csíkba rendelték, hogy velük az összes havasalji falvakat megszállassák, s az erdőn szigorkodó népet az élelmezéstől végleg elvágják. - Pár nap mulva akkora haderő fekszik rá Csíkra, hogy azzal magunkban nem mérkőzhetünk! - aggódott Lázár István. - Addig kellene dűlőre juttatni a dolgot, mielőtt a katonaság megérkezik. Én legszívesebben még az éccaka rajtok ütnék! - Meg vagy bolondulva? - rémült meg a pap. - Fejszékkel akarsz nekimenni az ágyúknak? Le akarod mészároltatni ezt a sok ártatlan embert? Végpusztulásba akarod dönteni egész Csíkot? - Igaza van a plébános úrnak! - ismerték el a többiek is. Lázár István is megjuhászodott. - Hát akkor mit csináljunk? Adj tanácsot! Most vedd elő a híres eszedet! A papon végigijedt a súlyos felelősségérzet és se nem mert, se nem tudott tanácsot adni. Eléállott azonban szépvizi Szüts Péter és aszondta: - Nincs más mód, nekünk is fegyverbe kell állítanunk magunk mellett egész Székelyföldet! Kérjünk segítséget Háromszéktől és az udvarhelyiektől. Lovas emberek még ma éjjel elvihetik a leveleket. Ha erre meg nem gondolják magukat az urak, úgy is vége mindennek. A csüggedt emberek megkönnyebbültek. Hárman is a levélíráshoz fogtak, mások lovasok után néztek. A havason pillanatok alatt végigfutott az örömhír és újra föllángolt a bizalom. A fák hasadnak meg a hidegtől, de ők nem érzik. Lefagyhat kezük, lábuk anélkül, hogy észrevennék és megkönnyebbülve húnyorítnak

egymásra, mikor a lovas emberek elkocognak. A leszakadt tüzeket újból magasra rakják és egészen megújulva ülnek melléje. A hegyek komor falai közt zúg a metsző szél. Ott hadd zúgjon! A felkavart hó táncol a völgyben és a fák ágai úgy kopognak a jeges szélben, mint a fagyos csont, zuzmara hull a nyakukba és egész hófelhők dőlnek a megijedt tüzekbe. Számba se veszik. Az a fő, hogy felkel mellettük egész Székelyföld!... Egész Székelyföld és elmúlik a nehéz megpróbáltatás. Hiába vénül meg az éjszaka, úgy fel vannak ajzva, hogy nem bírnak lefeküdni. A beszéd elhal ugyan, de a férfiak mozdulatlan ülnek a tüzek mellett. Segítségükre jön Székelyföld! Egész Székelyföld!... -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -Az öröm nem sokáig tartott. A királyi bizottság beváltotta embertelen fenyegetését. Másnap reggel, - meg se volt virradva tisztességesen, - a katonaság rácsapott Madéfalvára. A durva zsoldosok házról-házra jártak és kihajtották otthonukból az asszonyokat, leányokat. Zöld Boriskát szinte a hajánál fogva húzták ki a betegágyból. Édesanyja alig tudott sebtében néhány szál ruhát reá dobni, őt magát is melléje lökték. Arra se akartak időt hagyni, hogy az anyák a bölcsőkből magukhoz vegyék kisdedeiket. Sokan a katonák során áttörve futottak vissza, hogy elbúcsúzhassanak erővel otthon fogott fiúgyermeküktől, akiket a katonák összefogdostak. Pillanatok alatt egyetlen sikoltás, sírás, átok és szörnyűség lett az egész falu. Keresztvetésnyi időt se engedtek a szerencsétleneknek, menniök kellett. Sem kivétel, sem kimélet nem volt. Maga Carato alezredes, Csík parancsnoka ügyelt fel, hogy a parancsokat a katonaság teljes szigorúsággal végrehajtsa. Élvezet volt számára látni a szíve mélyéből gyűlölt faj megaláztatását és pusztulását. Ha rajta állana, irmagot se hagyna belőlük. Kár, hogy nem vetkőztetheti meztelenre őket, hogy úgy élvezze végig halálbafutásukat. De ez se utolsó látvány, ahogy sírva, átkozódva, imádkozva, fel-felbukva, ziláltan végigtorlódik, gyúródik a megriasztott, fegyverek közé kényszerített asszony-csorda a röhögő katonalegények között. A falun kívül már térdig gázolnak a hóban és elkékült arcú, kezű kölykeiket vonszolják maguk után, akik a rémülettől sírni se mernek, csak néma könnyük fagy dagadt arcocskájukra. Némelyek kiejtik hónuk alól a futtában felkapott kenyeret, hogy összeeső kicsinyeiket mentsék, de mire utána nyulnának, a többiek már széttaposták a hóban. Vannak, akik dühösen vissza- fordulnak, mint a vadmacska, hogy tíz körömmel csapjanak a katonák arcába, de azok durván visszalökik a magánkívüli tömegbe és futniok kell tovább. Némelyek férjük nevét sikoltják végig az egész úton és nem jut eszükbe, hogy hiába. A gyengébb természetűek felkacagnak az égre, egyik vénasszony ijesztően énekelni kezd, a haragosabbak tehetetlenségükben hajukat tépik. Állapotos édesanyák mindent feledve, kezükből védelmet csinálnak hasuk köré, hogy szívök alatt hordott magzatjukat így mentsék. Még a vad katonák is csodálkoznak, hogy ilyen szívósak, fáradhatatlanok, ilyen rettentő erőfeszítésre képesek. Verejtékük sárgára festi a havat, a testek gőzölnek a hidegben, a fáradságtól leejtett szájakból omlik a pára, tagjaik zsibonganak, a hideg fáj ujjaikban, agyuk muzsikál, fekete ködbe vész körülöttük az egész világ, se látnak, se hallanak, csak mennek-mennek orrabukásig, a rettenet és téboly űzi, hajszolja őket... A szélen és hátul haladó katonák együtt futnak velük. Akad, aki mégis megtorpan: „Istenem, mit csinálunk!” - de újra elönti a furcsa inger és fut tovább előregörbült testtel, a közeledő hegyeknek szegzett fejjel. Áthaladnak Szépvizen, de sehol senki útjukba nem áll. A falu köze néptelen. A szépviziek házaikban szoronganak és dermedt lélekkel lesik a jégvirágos ablakocskákon át, hogy kívül mi történik. A rémhír előre megbénította őket.

Látni lehet, hogy egyik csecsemőjét hurcoló asszony hirtelen megállott, előrántja kékeres emlőjét és pillanatig kétségbeesetten dugdossa piros bimbóját kicsinye hideg szájacskájába, de az áradat ismét magával sodorja és most már szabadon libegő emlővel rohan előre, mintha veszett farkasok harapnák a sarkát. Szépvizen túl a zárt tömeg elnyúlik az úton és szétszakadozik. A kifulladt öregasszonyok feladják a küzdelmet és fekete, száraz kezeikkel valószínűtlenül intenek a többi után: „Ti csak fussatok tovább!” és összeesnek... Hát ők futnak is az oldalukon lihegő katonákkal, míg a hó, a hegyek, a fák, minden zölddé és veressé nem válik kialvó testük és lelkük véres káprázatában és egyenesen a halál karjai közé esnének a végén, ha szerencsére fel nem üvöltene a vezényszó: - Állj! Katonák vissza! A zsoldosok visszafékezik magukat a félig homályba borult agyakon átnyilaló hangra. Az asszonytömeg is megtorpan és lassan lecsendesedik. Most, hogy valamennyire magukhoz térhettek, még keservesebb. A feszültség feloldódik, a túlhajszolt test és lélek összeomlik. Kibírhatatlan fáradtság és fásultság lepi meg orvul, inaik reszketnek, az erősebbek egy ideig még vonszolják magukat, aztán ők is elhullanak az úton. Pihennek a hóban és kiváncsi, károgó varjak szállják körül őket. Későre, nagyon későre megismerik, már biztatják és vígasztalják egymást: „Jozéfa, add ide azt a gyermeket!... Lelkem édesanyám, egy kicsit erősítse magát!... Ne búsuljatok, asszonyok, mert mindjárt ott vagyunk a havason!... Jaj, fagy meg a lelkem kicsidem!...” Már tudnak beszélni. Ez az utolsó szakasz azonban a legnehezebb. Felszedelőzködnek, vánszo- rognak, vonszolják magukat és egymást. Testük sajog, mintha vasvesszővel verték volna végig, de mennek erejük végső megfeszítésével és szabad kezüket széttárják, mintha a levegő- ben akarnának megkapaszkodni... Az erdő fala azonban megállítja őket és belesikoltják uruk nevét a hó súlyos csendje alatt pihenő rengetegbe: - János! István! Beke Mihály! Édes jó uram!... Egy szöszke leányka hirtelen felkacag: - Ni, édesanyám!... Ott jőnek édesapámék!... A fák alól emberek lépnek ki és ölükbe szedik az asszonynépet, gyermekeket. Némán ölelik, csókolják, lehelletükkel melengetik. Lovasok bukkannak elő és maguk elé szedik a nyeregbe az elaléltakat, betegeket, tehetetleneket, gyermekeket. Az erdőben csattognak a fejszék, szor- gosan rakják a melegedő tüzeket és kilóméterekre leolvad a hó a fákról a felcsapó lángoktól. A Pálos- és Szalonka-völgye egyetlen vörös tűzvonal, fel egészen a hegyek szívéig. Minden kalibából, minden zugból szakadatlan nyüzsögnek elő az idegen férfiak is és döbbent csendben nézik az otthonukból kivert, félig megfagyott szerencsétlen asszonyok, ártatlan gyermekek bevonulását. Nem szólnak, de kezük úgy rászorult a fejszékre, hogy a nyele sorvad el a markukban. Az arcok, szemek feketén sugárzanak s a szikár, inas férfitestek fékezett mozdu- latlanságában feszülő és összezsúfolt erők láttára még a téli álmát alvó élő fa is megremeg félelmében. Elég volna egyetlen intés, tétova mozdulat, felnyögés, hogy csak egyetlen lélek is elszakadjon e pillanatokban a látvány felé borzadó ember-ezrekben; hogy ez az ugrásra kész,

keserű had vadállat-üvöltéssel rontson rá a világra és addig ne nyugodjék, míg az utolsó vértől piros fejsze is örökre le nem hanyatlik a kezekben... Maga Zöld Péter, a pap is eliszonyodva retteg ettől a pillanattól és észre sem veszi, mikor édesanyja átöleli, nem hallja, hogyan üvölt fel Lázár István a jegyese láttára és viszi el karjaiban a félig holt szép leányt. Valószínűtlenné ködlik minden előtte. Feje olyan, mint az erőszakosan megvert tűz, melynek szikrái szerteszóródnak és mindjárt meg is halnak. Egyetlen rettegés, borzadály és félelem az egész ember, valami kiáltoz belül, de szája csak hangtalanul didereg, mert mielőtt megszülethetne, vacogó fogai holtra harapják a szót. Varázslatban lát maga előtt mindent és értelmetlen szavak zsonganak körülötte. A havas megbojdult. Szerencsére most még mindenki el van foglalva. A kivert asszonynépet, gyermekeket dajkálják, melengetik, szeretgetik és újabb kalibákat ácsolnak számukra. Ezalatt a felháborodás és bosszú első hulláma lezajlik bennük. Egyelőre nem történik semmi. A pap is magához tér, megnyugszik és éppen övéihez akar sietni, mikor meglátja, hogy a Pálos-völgy szájánál fejszés, fegyveres had verődik össze és indulni készül Szépvíz fele. A tömeg percről-percre szaporodik. Már a Vörös Láz felől is ereszkednek alá a férfiak. Zöld Péternek alig van ideje odafutni: - Emberek! Mit akartok! - Félre az útból, tisztelendő úr!... Nem lehet visszatartani a népet. Hiába istenkednek a többi vezetők is: Getző Tamás taplocai, Bogos Tamás, Böjte János, Gergé Jakab, menasági Csiszér István, a szépvizi Betze Anti és mások. Ha volna is, ki hajlanék a szóra, a madéfalviak keserű haragjával nem lehet bírni. A lehelletük, lihegésük is éget. Hiába futnak oda az asszonyok is, vetik rá magukat férjükre, apjukra, kulcsolják át térdeiket, a bosszuló angyalt nem tehet feltartóztatni. A pap kétségbe- esetten küzd, magyaráz, csillapít; nem használ semmit. Elkésett már a beszéd és tehetetlenül éppen félre akar állani Zöld Péter az útból, mikor a közeli kalibából kilépik Lázár István és feléje indul. Mindenkinek feltűnik, olyan különös az egész ember, mintha nem is volna ezen a földön. Arca csupa kín, fojtott fájdalom, teste megtörött és remegés rázza. Hangja fakó és elszorult, mikor ingadozva, halálsápadtan megáll a pap előtt: - Jere, Péter, áldoztasd meg a húgodat, mert utolsó óráját éli! A pap összerándul és felbámul a másikra, mintha nem értené, mit mond. Az emberek továbbadják, hogy mi történt és elnémul a havas, mint a sír. A pap végigsimítja kezével homlokát, mintha a halál árnyékát akarná eltörülni szemeiről, imbolyogva odamegy a fába rejtett szentséghez, térdet hajt előtte, kiemeli és mellére szorítva eltűnik a haldokló leány kalibájában. Most már nem áll senki a fegyveres bosszúállók útjába. Getző Tamás, Böjte János, Gergé Jakab, a szépvizi Becze Anti már nem könyörögnek a néphez. Megrendülve maguk elé néznek. A férfiak is megkövülnek, az asszonyoknak kétakkorára tágul a szemük, az ijedt leánykák felragadnak édesapjuk térdére... Ki tudja mennyi idő múlva a fekete kezek megereszkednek a fejszéken, az izmok ismét elsímulnak és az egymásba forrott tömeg lassan felbomlik és visszaözönlik az erdőkbe. Még se lehet ölni menni, mikor valaki haldoklik! A farkasdühös férfiak esett fővel mennek és lábuk neszét felfogja a puha hó.

Lázár István egyedül marad. Hirtelen eszébe jut a somlyói jelenet. Akkor is ugyanígy oszlottak szét a lázadók a Boriska csudálatos cselekedetére. És most másodszor menti meg népét az élete árán!... Áll, áll Lázár István egyhelyben, míg lábai körül megolvad a hó és elszorult melléből alig hallható suttogás tör elő: - Boriska!... Én szép kicsi fenyőbojtom! Két órával későbben érkezett az erdőre Bors Lázár, az alcsíki helyettes alkirálybíró Bene József delnei lófővel, akinek házában kétségek és félelmek közt várta a királyi bizottságtól a nép lecsendesítésére kiküldött főkirálybíró, hogy két embere visszaérkezzék. Maga nem mert a nép közé menni. Bors Lázárék is csak nagy hebegéssel, rebegéssel indultak útnak. Szépvizen tudták meg a madéfalvi asszonyok és gyermekek kiűzetését. Az itt táborozó vasas németek parancsnoka, Persina kapitány újságolta, hogy csak a parancsot várja és ma vagy holnap földig romboltatja Madéfalva házait is. Elhitték a hírt. Hogyne hitték volna, hiszen maga a főkirálybíró figyelmeztette, hogy az altábornagytól semmi jót nem várhatnak, annyira feldühítette a nép engedetlensége. Mikor a széki tisztek eszire adták a bárónak, hogy az elkeseredett emberek kivándorlással fenyege- tőznek, csak vállat vont: „Ha végleg elszöknek, van itt sok szegény család, kik közt fel lehet osztani a földet”. Nyíltan meg is írta Daun grófnak, a haditanács elnökének, és abból sem csinált titkot, hogy tűzzel-vassal véghezviszi a királyné akaratát, s inkább a nép pusztuljon, minthogy neki kelljen szégyenteljesen kivonulnia Csíkból. A bizottság magyar uraira se lehet számítani, mert Lázár gróf inkább uszítja, mint mérsékeli, Kemény uram pedig csendes, lágy ember, ki nem sok vizet zavar, a német tisztek pedig egyenesen eltörülnék a föld színéről a székelységet. - Hát így állunk, Bene uram! - sóhajtott Bors Lázár. - Az életünk árán is rá kell bírnunk a népet a visszatérésre! - Nincs más mód! - ismerte el Bene József lófő. - Có ne! - kocogtak tovább. A havas szájáig se értek, tíz-tizenkét fegyveres ember bukkant elő a fák közül és körülvette őket. - Kik vagytok, s mit akartok? Mondják, hogy mi járatban vannak, mire a nép közé vezették. Bors Lázárnak elszorult a szíve, mikor meglátta a szerencsétlenek sanyarúságát, nyomorú- ságát. A szívig fagyott nyers fenyőszálak csak füstölnek a tüzeken mint a mellette ülő emberek feje. A hevenyében egymásnak támogatott fákból készült kalibák odujában kis gyermekek sírnak a széna- és condrapriccsen, kiszívott testű asszonyok tesznekvesznek, saját szájukból megvont utolsó falatjukat dugdossák kölykeik szájába. A fák közt lógófejű, szőrös hegyi lovacskák állanak mozdulatlan, mintha azt várnák, hogy végleg megfagyjanak. Odébb durván ledöntött fák romjai, friss sebű csutakjai meredeznek az összetiprott és barnára piszkolt havon. Nehány férfi bibelődik velük, de mikor meglátják a „vendégeket”, abbahagyják a munkát és ők is a kiváncsiakhoz csatlakoznak. A nélkülözés, sok keserűség beette magát testükbe-lelkükbe és egyre növekvő romlásuk miatti lázongásuk állandóan zajlik a szívökben. Lehelletük keserűséggel mérgezi meg még a levegőt is. Kifent fogú, vicsorgó farkascsorda, mely csak az éjszakát várja, hogy elrohanjon öldöklő útjára. Bors Lázárnak borsódzik a háta a félelemtől, ha

rájuk néz és nem csodálná, ha menten szétszaggatnák őt is, csak azért, hogy párolgó piros vérét lássák, hiszen az ölni-akarás sárgállik szemükben és az éhség bő nyála önti el szájukat... Alávájt, kórságos, cigánynak is elviselhetetlen élet bizony ez és mégis úgy érzi Bors Lázár, hogy ennél fenségesebb hordát sohasem látott. Büszkék, mert tudják, hogy miért szenvednek, tűrnek és nem vas, nem parancs alázta ide, hanem önként vállalták a sorsot és az elhatározást, hogy életük árán se tágítsanak, ott reszket a vérükben, csillog a szemig esett sapkák alatt. Bors Lázár tudja, hogy hiába jött, mégis szóvá teszi: - Emberek! Minket a főkirálybíró úr küldött, aki a királyi bizottság megbízásából ide készül hozzátok! Nehány emberből kitör a fullasztó düh és gyűlölet: - Ide ne! Kurafi, nyomorult, áruló gazember! Neki köszönhetjük, hogy ide jutottunk! A harag ragadós. A nyüzsgő, lökdösődő tömeg már öklét meregeti a két követ feje felett, de a haldokló leány kalibájából kilépik Lázár István és fáradtan felemeli csendre intő karját: - Az Istenre kérlek!... A fonnyadt, nyúzott, rongyos emberek elhallgatnak és elkullognak. Az acsarkodás megszűnt. Alig nehány komor férfi marad a követek mellett. Bors Lázár nem tudja mire vélni a váratlan változást. - Mi történt! Miért mentek el? Valaki megmondja: - Egy leány haldoklik a kalibában! - Egy leány? - A Lázár úr jegyese, a madéfalvi Zöld János leánya! A betegágyból hányták ki a katonák! Hónapra volt kitűzve az esküvője, de nem hiszem, hogy megérje. Bors Lázár megrendülve indul a lova felé. A többiek tisztességből el is kisérik, még fel is segítik a ló hátára. - Hát ne jöjjön a főkirálybíró úr? A leppegőszavú Getző Tamás taplocai primipulus felel, mert ő van jóismeretségben az alkirálybíróval. - Ha azért jön, hogy minket támogasson, akkor szívesen látjuk, de mi a szándékunktól el nem állunk, sem érte, sem senkiért a világon!... Így mondjátok meg neki! Akkor az Isten segéljen! - Téged es, Lázár! A két követ elkocog. Egymáshoz se szólnak, vissza se néznek. Már Szépvizen túl járnak, mikor a delnei lófő, Bene Józsi felsóhajt: - Te Lázár! Ha nem volnátok a vendégeim, bizonyisten itt maradnék magam is!... -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -Az emberek visszamennek a tanács-tűz mellé. Nincs ugyan mit tanácskozni, de legalább elbeszélgetnek s azzal is verik az időt. Szakállas, összefagyott arcukat süttetik a tűzzel. Az első időszak, a céltalan és vak dühöngés ideje elmult, a feszültség elfonnyadt s a népet tehetetlen gyengeség fogta el. Különösen így napszállta előtt érzik. Rosszkedvű nap ez a mai minden- képpen. Az ég is szürke, kietlen, hótól viselős. Az élet kimerült. Még a

fák közt vesztegelő

lovak is földig ejtették fejüket, mintha agyukban végképp kialudt volna minden fény. A férfiak a tüzek körül zártak, konokok és sötétek. Élő sziklák a lángok vörös fátylába burkolva. Az ijesztően félrebillent élet áldozatai. Csak akkor rándulnak meg, mikor valamelyik halálrahült gyermek kínos fuldoklása, köhögése végigugat az erdőn. A saját lélekzetük párájába vesző férfiak hallgatják és megbénul a szívök tőle. Arra gondolnak, hogy ez a helyzet tovább így nem maradhat, de nem szólnak semmit. Az éj leereszkedik. Nyúlós, vastag sötétség ül a havasra és orvul megfojtja. A tüzek is messzibb húzódnak egymástól. Az éccaka szétszórja és elválasztja egymástól a népet. Minden ember magára marad a maga külön terhével és erőtlenségével. Ez így elviselhetetlen! Valamit mégis tenni kéne ellene! Egy ember, - ha jól nézem, éppen Gergé Jakab, a taplocai bíró, - felugrik és a tűzfényben óriásira tátott szájjal belebőg a havasba: - Hahó, emberek!... Tudjátok-e, hogy ma Szilveszter-este van! A kiáltás enni adott a lelküknek. Szilveszter-este! Otthon ebben az órában megkondulnak a harangok, hogy hálaadásra hívják őket, a szíjjal rángatott orgonácskák gyenge muzsikája betölti a kis templomokat s a viaszkgyertyák fényében ihletett szívvel olyan jó békességben ülni egymás mellett és búcsúztatni az ó- esztendőt, mialatt a pap előszámlálja az élet tengerében végleg alámerülő év aratását, hogy hányan születtek, hányan haltak meg... Úristen, hová lett ez a világ!... Soha ilyen szomjasan nem vágyakoztak otthonuk után, mint itt, a havas kietlenségében sinylődve, szigorkodva, éhezve, fázódva, kiűzötten és csak rávicsorognak a távozó ó-eszten- dőre, mint a láncos kutya. Itt Isten sincsen, mert az Isten galamblábon jár az oltárok fehér abroszain és eltakarja szemeit, hogy ne lássa ezt a mocskos világot! Haza! Haza! Haza!... Olyan erővel fekszi meg a vágyakozás a lelküket, hogy még a félpogány Miklós Gyuri is azt mondja társainak: Mégis beszélni főkirálybíróval! kéne a

A havasi emberek láthatólag megkönnyebbülnek. - Én is most akarám mondani! - újul meg Getző Tamás, a taplocai. - Nem penészedhetünk meg az erdőn! - véli Böjte János is. - Akkor sokat ne szokotálódjunk, hanem induljunk! - ajánlja Bogos Tamás. - Mire oda érünk, így is éjfél lesz! Az igaz! Felszedelőzködnek és indulnak. A készülődést a nép s észreveszi: - Kietek hová mennek? Izsák Fülöp megmondja: - Csak ide, Delnére! Még egyet próbálunk a főkirálybíróval! A szemek felcsillannak.

Bárcsak szerencsével járnának!... A hóba süppedt falucska alszik. Sehol világosság. - Elkéstünk! - kedvetlenednek el az erdőről jött férfiak és megállanak a Bene Józsi sötét ablakai alatt. Tűnődnek, hogy mitévők legyenek, suttognak, topognak a hóban. Mindenki alszik a háznál. - Mégse kéne elmenni dolgunk végezetlen! - dörmög Miklós Gyuri és közel-szájjal, fojtottan beszól az ablakon: - Hé, Bene úr! Bent mozgolódás, szavak, észrevették. Valaki kiszól: - Ki az? - Mi vagyunk!... az erdőről! - Jöjjenek be! Leverik a havat a lábukról és bedörgetnek. Egy árva gyertyaszál rebeg az asztalon, mintha fáznék, vagy félne. A főkirálybíró áll mellette félig öltözötten, éppen csak belehuppant a csizmáiba s rókatorkos mentét kapcsolt a nyakába. Izgatottan nézi a nyolc embert, kikből a meleg házban is árad a hideg. Bors Lázár ülteti, barátságoskodik velük. - Hát mégis meggondolták a dolgot, emberek? - Meg! - döngik rekedten. - Jól tették! A főkirálybíró figyeli a sovány, szálas alakokat. Beesett, sárga arcukat megverte a tűz, fagy, a folytonos töprengés, gond. A bizonytalanságba belebámuló szemek üresek. Fáradtak és megadták magukat. Miklós Gyuri viszi a szót: - Megúntuk már a sok sanyarúságot az erdőn, méltóságos uram! Tovább nem szenvedhetünk! Meginstáljuk alásan, járjon közbe, hogy a kérvényünkre a királyi bizottság adjon választ, de még holnap reggel nyolc órára, hogy mehessünk immár haza! Fele a népnek beteg, az asszonyok, gyermekek ott döglenek a hóban. A súlyos pillantású szemek a földre szegeződnek. Szégyenlik, hogy ide jutottak. A főkirálybíró siet megragadni a kedvező alkalmat. - Reám minden körülmények közt számíthatnak! - bátorítja őket. - Tudhatják, hogy nálamnál senki jobban nem kivánja Csík javát, de reggel nyolc órára mégse adhat választ a bizottság. Nagy uruk azok, király emberei, kiket nem verhetek föl hajnalban álmukból; de nem is kell. Én itt már most kijelentem a saját felelősségemre, hogy mindenki nyugodtan hazamehet a saját falujába, senkinek semmiféle bántódása nem lesz... Az egyetlen feltétel csak az, hogy maguk is engedelmeskedjenek a parancsnak és minden zavarokozás nélkül, békességben vegyék fel a fegyvert! A katonaságot úgysem kerülhetik el semmiképpen. Annak meg kell lennie! A férfiak elkedvetlenednek és konokul megrázzák a fejüket: - A fegyvert sohasem vállaljuk!

A főkirálybíró Bors Lázárral együtt fáradtig igyekszik rábeszélni őket, önmagát is megalázva kéri, hogy ne veszélyeztessék életüket, javaikat, családjukat, gondoljanak feleségükre, gyermekeikre; de a nyolc székely nem tágít. Ha el kell veszniök, hát vesszenek el mind egy szálig, de örökös szolgaságba, jobbágyénál, cigányénál alábbvaló sorba jutni nem akarnak, a királyné se kivánja ezt tőlük és az erdőkről addig nem mozdulnak, míg igazságot nem kapnak, még ha farkasok marakodnak is össze üres beleik fölött. Tanácsadójuk az élő Isten! - Másképpen pedig nem segíthetek magukon! - szomorodik el a főkirálybíró. - Akkor mehetünk is, atyafiak!... A falun kívül sokan várták a küldötteket. Lehettek úgy százan. Az izgalom, a reménykedés hozta le őket a havasról. Türelmetlenül vették körül a nyolc embert: - Széna-e, vagy szalma? Mit mondott a királybíró? Miklós Gyuri keserű nyugalommal válaszolt: - Ellenség ő is! Mehetünk vissza meghalni! - Hát akkor menjünk vissza meghalni! Némán haladnak be az éccakába. Csend van. Egyetlen farkas sehol nem üvölt, egyetlen ló nem horkant, egyetlen ember nem sóhajt. A hó hull csak csendesen a fejükre.

XXX.
Új esztendőre virradtak. Reggelre a hóesés elállott és fehér pompában állottak a fák, hegyek, sziklák. Az ég kitisztult és a nap is megmutatta magát, ha bágyadtan, ha erőtlenül is, mintha Isten maga emelte volna fel kissé a fejét, hogy megnézze, élnek-e még ezek a szerencsétlenek. Éltek. A tüzek újra fellángoltak a völgyekben és egy kicsiny leányka beléjük káprázva mondani kezdette a költögető verset: „Újesztendő, likaskendő, kelj fel Ferkő, ég az erdő.” A templomos, vén Kóréh Anti bá pedig elkezdett énekelni. A különös varázs megfogta a tömeget és tűztől-tűzig, kalibától-kalibáig szállott az ének: „Óh szép Jézus, ez új esztendőben légy híveiddel!”... Az emberek fellélegzettek. Mintha ez a nap más volna, mint a többi. Mintha ma a gond, szenvedés is könnyebb volna! A Szalonka-völgye, a Pálos-patak mejjéke és túl a Vörös Láz is, az egész havas zengett az énekszótól. Az öreg Zöld Jánosék kalibájában magához tért a két nap és két éjszaka magán kívül hánykódó nagybeteg leány és kinyitotta a szemeit, mintha az ének a másvilágról szólította volna vissza. - Édes anyám, kik énekelnek? Anyja nem felel. A leánya ágyaszélén ülve elaludt. Hajnaltájban a beteg megcsendesedett és őt is elnyomta a fáradtság, de álmában is olyan feszülten, mereven kiegyenesedve ül, mintha mind a tíz körmével a halál arcába akarna ugrani, hogy gyermekét ne hagyja. Bizony a férfiakat is elgyalázta, meggyőzte a sok. Ki ahol tudott, ott nyúlt el holtfáradtan. Apja elernyedve, esett szájjal hevert a tűz mellett, bátyja, a pap, a kaliba falának dőlt, de bizonyisten csak éppen ebben a pillanatban hunyták be a szemüket. A hideg láthatólag kínozta álmukban is, lehelletük a szájukra fagyott, nyöszörögve hánykolódtak és fenyegető ráncok mélyedtek bele az arcukba. Az anya a magáratekert nagy kendőben ezer esztendős múmiának látszott és csak a lezárt pillák alatt kiszivárgó könnye mutatta, hogy még él. Boriska sajnálta felkölteni őket. Mennyire fáradtak lehetnek szegények, ha ez a harsogó énekszó sem birja felriasztani. Körülpillantott a kalibában és eszébejutott, hogy mi történt. Ma még se ijesztette meg semmi. Fájdalma se volt, csak két oldalába érzett tompa szúrást és mintha a saját lélegzete meg akarná fojtani. A felderengő reggelben sárga ködök szálltak fel testéből. A láz vörös rózsái eltüntek finom arcocskájáról és szürkeség vonta be, mint ahogy az elszenesedett favégeket lassan belepi az ezüst hamú. Nyílik az ajtó, a jegyese, Lázár István jön. Kezében batyu. Nem veszi észre, hogy a leány ébren van. Csendesen mozog, hogy az alvókat ne zavarja. Előbb a tüzet felszítja és csak azután lépik az ágyhoz. - Pista! - mosolyodik el boldogan Boriska. - Hogy vagy? - dédelgeti a férfi. - Most jól! Nem fáj sehol! A hírtől megújul a legény. Facsutakot tesz az ágy fejéhez és reáül.

- Tudod-e mit hoztam! - Mit? - A gúnyádat! A menyegzői ruhádat! - A menyegzői ruhámat? - Azt! Hát elfelejtetted, hogy mára van kitűzve az esküvőnk? Újesztendő napja van. - Ezért énekelnek - villan eszébe a leánynak és viasz arca színesedni kezd. - Fel az ágyból! - mókázik Lázár István. - Öltözz, mert ma esküszünk! - Komolyan beszél? - ijed meg a leány. - A legkomolyabban! Miért hoztam volna el másképpen a ruhádat?... Féléccakát settenkedtem, míg betörhettem hozzátok. Így is megkergettek a katonák. - A katonák? - rémül meg Boriska. - Nem is az angyalok! - mókázik a legény és gyengéden megérinti az öregasszonyt: - Édesanyám! A két férfi is valahogy magához tér a halálos fáradtság bódulatából, de időbe telik, míg megértik, hogy mit tervez Lázár István. - Megesküdni? Itt? Most? Az erdőn? Egy halálos beteggel? Ekkora nagy nyomorúságban és bizonytalanságban? - csóválja a fejét vén Zöld János. A papnak is idő kell, míg megérti a gondolat szépségét. Aztán némán kezet nyújt a fiúnak. Az édesanya örömében felrebben az ágy odráról és zokogva ölelgeti leányát aki boldogan suttogja anyja fülébe: - Most már bizonyosan meggyógyulok, édesanyám! Az esküvő híre hamar elterjedt a havason. A népek először csodálkoztak, aztán ellágyultak és jótevő megkönnyebbülés, öröm szállott rájok. Ha nehány órára is, újra a régi emberekké lehettek. Fekete lett a hegy a Zöld Jánosék kalibája előtt az embertömegtől, hiszen ilyen jeles, nagy dolgot ritkán lát az ember életében. A legények, amennyire lehetett, megadták a módját, hogy minél szebbé tegyék a lakodalmat. A hivogatók tűztől-tűzig mentek s a násznagyok, nyoszolyólányok éppen olyan sejtetően titokzatoskodtak, évődtek, rigmusoztak, éppen olyan szép kikérő és leánybúcsuztató beszédeket mondtak, mintha otthon a falu melegében s nem a rideg havason volnának. Az egyetlen virág bizony csak a fákról lekapart ezüst zuzmó volt. Abból kellett úgyahogy feldíszíteni a násznépet, de szép volt az így is. Innapi gúnyájuk ugyan nem volt, és azon füstös, égett, viseltes condrában kellett eléállaniok, amelyben elfutottak hazulról; de helyettük annál szebben felöltözött az erdő! Mintha ezért adta volna Isten az éjszakai havat, mintha ezért öntötte volna jégbe, fehérségbe, kristályba az erdőt, hogy templom helyett templom legyen. Az ünnepségre gyujtott dísztüzek közt apró leánykák játszottak a hidegtől pirosra csipett orrocskával. A menyasszonydíszítő asszonyok közül sírva jött ki Tankó Antiné a kalibából és ő újságolta, hogy a menyasszony kétszer is elájult, amíg öltöztették. - Olyan gyenge a lelkem, mint a harmat! Mint a harmat, vagy a faágra frissen esett hópehely, amely a ránézéstől is elolvad.

Az élemedett emberek a fejüket csóválgatták, mert ha jól meggondoljuk, kicsit furcsa is, s nem sok észre mutat, amit Lázár úr cselekszik. Ki bolondult meg, hogy ilyen időkben, ilyen bizonytalanságban házasodjék, amikor azt se lehet tudni, mit hoz a következő pillanat. Még szegény embernek is számot tenne, aki akármikor szedheti a sátorfáját, s ha itt nem boldogul, hát kerek a világ; de mit kezd Lázár úr ezzel a halálos beteg leánnyal, ha a felesége lesz. - Kicsit tudtok! - elegyedik a beszédbe szépvizi Betze Anti. - Meg van vetve jól a Pista feje alja! Nem hiába levelezik a móduvai vajdával! - Te mit beszélsz! - szökik neki Böjte János, aki jó embere Lázárnak. - Hazug minden szavad! Betze Anti nem hagyja magát. Visszavág. - Nem nekem igért kapitányságot a vajda, ha átalviszem a székelyeket Móduvába, hanem neki! Mindenkiben megfogant a szó a súlyos vádra. Nem lehet igaz, hogy az a Lázár István, aki mindenét feláldozta a népért, azért a nyavalyás kapitányságért eladta volna a székelységet! - Én láttam azt a levelet! - von vállat Betze Anti. - Saját szemeimmel láttam! Böjte János fehérre szorított ököllel akar válaszolni, de Bogos Tamás, a delnei megelőzi: - A levelet láthattad, de a választ reá láttad-e? A férfiak megkönnyebbültek. - A választ? - bizonytalankodik Betze Anti. - Azt! - öli a nézésével Bogos Tamás. - A választ, amelyben köszöni szépen a vajda gondos- kodását és azt írja, hogy ha már el kell pusztulni, hát akkor inkább itthon pusztulunk el!... Ki nem hiszi, itt van a levél, olvassa! Betze Anti restellkedve mentegetőzik: - Erről nem tudtam!... Emmá más!... Nagy meglepetésre Bogos Tamás a levelet a tűzbe veti. Hárman is utána kapnak. - Mit csináltál? Megbolondultál? Tamás!... Bogos Tamás elszántan szembeáll a többivel: - A levélre nincs szükség, de a vajdára lehet!... Ha sor kerül rea, jó lesz a vajda védelme, ki földet, adómentességet igért!... Én már határoztam! Ha úgy fordul, megyek családostól, mindenestől! Az emberek komoran hallgatnak, önmagukkal tusakodnak, várják, hogy valaki ellentmondjon Bogos Tamásnak, de mindenki a maga kicsi sorsára, arasznyi életére gondol és remegve néznek fel Bors Fülöpre, mikor azt mondja: - Új Székelyföldet alapítunk! Ha nem is nagyot, de szabadot! Tanult, tekintélyes ember Bors Fülöp, aki szép birtokot, csorda-marhát, szép kőházat hagy itt s még ha ő is így beszél, mit szóljunk mi, többiek! Ahogy mondják, Móduva földje, még jobb is, mint a csíki, füve derékig ér, erdeje van bőven és ott is kék az ég! - Hiába, Csík mégis csak Csík, ha egyszer eszik is napjában az ember! - sóhajtja Tankó Anti s még Bogos Tamás is hálásan néz rá, hogy így a szívük mellé szólott. - Hiszen amíg lehet, nem is hagyjuk! - nyugtatják meg egymást, s Miklós Gyuri hozzáteszi, hogy kár is erről beszélni, mert még nem tartunk ott, hogy kenni kelljen a vándor-szekeret. A bizottság is meggondolja, hogy az ország kárára kiűzze a népet hazájából.

- Tudja a fene! - bizalmatlankodik Getző Tamás. - Azért mégis jó volt tűzbe vetni azt a levelet!... Erre újra elszótalanodnak az emberek. Szerencsére a kaliba ajtaját kinyitják, hogy mások is lássák az esküvő szent szertartását és a boldog párt. A nép odatolul. A tűz lángja éppen a menyasszony ágyára világít rá. - Beh ékes a lelkem! - gyönyörködnek benne az asszonyok, leányok és meleg szeretettől sugárzik mindenkinek az odapillantása. Rajta van minden Zöld Boriskán: az aranyas szoknya, hozzá váll, a szederjes kövű nyakszorító, a királyszín selyemöv, s kezén a tarcolán kesztyű. Maga lehúnyt szemekkel mosolyog, két ártatlan, gyenge keze a szívén fekszik és nincs benne semmi erő, mint a leszakított virágban. Teste, arcocskája is elhervadt, s csak a haja olyan dús, ragyogó, hogy gúzsajra lehet kötni aranykender helyett. A vőlegény e világról megfeledkezve áll fölötte. Örvendeni se mernek és csak szorongnak a menyasszony fölött. Bátyja, a pap, olyan nehéz sóhajtással emeli áldásra a kezét, mintha nem is esküvői párnak nyitná meg vele az egek forrását, hanem ravatalon fekvő húgának intene örök búcsút. Az édesanya hirtelen felsikolt és odarogy leánya lábaihoz. Nem bírja tovább erővel. A Zöld Boriska lehúnyt szempillái lassan felemelkednek, mintha meg akarná, nézni, hogy ki sikoltott. Valaki beteszi az ajtót és az emberek úgy néznek egymásra, mintha nem valóságot, hanem csodálatos látomást láttak volna... -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -Bizonyos volt, hogy egy-két nap és az erdő végleg magához veszi Zöld Boriskát, ha az ura haza nem viszi. Kész gyilkosság tovább is itt tartani a havason. Lázár István is belátta, a nép is akarta. Legyen, ahogy lesz, hazaviszi kicsi asszonyát. Másnap már ott is volt az öreg Emri Jováki a kipárnázott szánnal. A leányok a saját hajukból kibontott piros szalagjukat fonták a lovak sörényébe, a legények fenyőgallyakkal zöldágazták fel a fát, amelyben a „fiatalasszon” édesanyja ölébe hajtott fejjel boldogan feküdt a párnák közt. A szán után Lázár István tapodta a havat apósával és a pappal. A nyoszolyólányok, legények énekszóval egészen Patak fejéig kisérték őket. Ritkán látott élő ember ilyen nászútat. Amilyen szomorú, olyan szép volt. A töretlen, sok helyt a lovak hasáig érő havas erdőlő útak két oldalán merev tisztelettel állottak a sudár, magasszál fenyők néma örömkiáltással, s még a szakadékos hegyek martjáig is kifutottak, hogy lássák a menetet. Az alsóbb régiókban egy-egy szőke nyírfa a szán fölé hajolt és fínom ágaival meg is simogatta a menyecske arcát: „Milyen szép a lelkem!” Aki nem fért a közelébe, még a vén fák is hullattak reá néhány hópelyhet fehér koronájukból. Gyalázatos gazember ez a vén Emri Jováki, hogy ilyen nehéz útat választott ennek a nagybe- tegnek. A meredek, szakadékos kaptatóknál egyik szántalpról a másikra kellett szökdösniök a férfiaknak, hogy fel ne boruljon. Más helyen megszakadásig kellett küzdeniök, hogy a szán a síkos martokon be ne faroljon a mélységekbe. Járt a szája a vén imfámisnak, hogy bízzák csak reá, mert olyan szépen hazalopja az egész násznépet, hogy még a madár se veszi észre, nemhogy a katonák, akik Pista úrfira, s a tisztelendő úrra is egyformán vadásznak. Ha hazaérnek, lesz, ami lesz, de addig felel róla, hogy olyan biztonságban vannak, mintha a zekéje zsebében búttak volna el. A férfiak itt is, ott is szentül meg voltak győződve, hogy végleg

megakadnak, út se előre, se hátra, de Jováki bá behúnyt szemmel is kitalált volna, úgy ismert minden zugot. - Itt ügyeljenek! Húzzák csára a szán útját! - vezényelt s mikor a lehajló ágak szinte őt is lesodorták a lovak fara mögül, az urakkal adatta fel az elejtett sapkáját. - Nó, megúsztuk! - derült, böcsködött kedvesen. - Ezt csinálja utánam valaki! - Szakadt volna meg a nyakad kicsi korodban! - lihegett ilyenkor az erőlködéstől a vén Zöld János bácsi, az „örömapa”. Dehát legyünk igazságosak. Voltak szép helyek is, ahol még Boriska is azt mondta, hogy: „Itt álljunk meg egy kicsit!” s az ura kezit fogva gyönyörködött a tájban. Volt is miben, annyi szent. Magas hegy tetején álltak, ahol a terhes hófelhők olyan közel gomolyogtak, hogy kinyújtott kezükkel elérhették volna. A felső széljárás zajlatta, rengette a ködöket, mint valami különös, fehér tengert a jeges hegyek fehér partjai közt. A friss hóval dúsan rakott fák ragyogtak, az ágak végén az apró jégcsapok minden szellőmozdulásra, összecsendültek és köröskörül szennynélküli, végtelen fehérség, melyet nem érintett még a vadak lehellete sem. A szálfenyők még jobban megnyúlnak a finoman lengő köd varázslatában és csúcsuk elvész a valószínűtlen végtelenségben, mintha túlnőttek volna az élet földi határain. Ágaik azonban a hó súlyától földig bágyadtak és nem mernek fölnézni a fölöttük tornyosuló magas hegy aranyszélű pereméig, ahol az erőtlen nap hosszasan pihenni szokott... Amott szemben a kopasz, síma szirtfalon egy hatalmas fenyő bámul le a mélybe, s a lefolyó vízerek sűrű vonalakban jéggé dermedtek, mintha a fának volnának ezüst gyökerei. Az űrben körös- körül a megdermedt levegő kristálypora zajlik alig hallhatóan. Különben templomi a csend és tisztaság. A havas ma halott angyalok ravatala, hová nem ér fel semmiféle emberi gazság és szenny. - Maradjunk még! - lihegi Zöld Boriska. - Mennünk kell, lelkem! - aggódik édesanyja. - A lovak is megfáznak! Tényleg fehér mindakettő a zuzmarától s a szánra szúrt fenyőgallyakon is kinyílnak a dér virágai, melyek embert, szánat, párnát, csergét, eget, földet, mindent belepnek, átvarázsolnak és ha földi ember látja őket, azt hiszi, hogy az egekből ereszkedik alá a násznép a hegyoldalon. - Gyű! - sújt rá ostorával Jováki bá a lovakra, mikor kiérnek az erdőből. - Mindjárt otthon vagyunk! Az emberek felébrednek a szépség aléltságából, újra gondolkodni kezdnek és erre minden dísz lehull róluk, mintha elfújták volna...

XXXI.
Bornemisza uram, a főkirálybíró, Csík egykori apja állandó rettegésben élt a nép sorsa miatt. A királyi bizottság nyilatkozataiból és intézkedéseiből világosan látta, hogy az urak nem tágítanak, nem is tehetnek egyebet, ha nem akarnak kegyvesztettek lenni. Szebenben Buccow, Bécsben Bruckenthal süllyesztgette a hajójukat, innen Carato alezredes, a generális mindenre kész hűséges embere küldözgette a híreket. Siskovitz, az altábornagy dühében és sértett hiúsá- gában a fogait csikorgatta, hogy ez a koldus, porig alázott, tanulatlan, falusi tömeg szembe mer vele szállani. Mégsem tűrheti, hogy ez az erdőre futott söpredék nevetségessé tegye az egész világ előtt, megzavarja a terveiben. Mit szólna hozzá a negyvenöt című hatalmas királyné, ha egy altábornagynak a rendelkezésére bocsátott, túlontúl elégséges sorkatonaság és ágyúk élén kellene jelentenie, hogy vereséget szenvedett egy számba is alig jöhető, három esztendő óta kínzott, nyomorban és kétségbeesésben sinylő népecske, fegyvertelen ellenállásán. A hadsereg legbutább hadnagyocskája is kikacagná és örökre mehetne vissza Ontopába zabot hegyezni. Még a gondolatára is vérbe borult az agya. - Egy-két napig még várok, - jelentette ki az uraknak, - de ha tovább is dacolnak, olyan eszközökhöz nyúlok, hogy a sírban is megemlegetik! A főkirálybíró mukkanni se mert és csak Kemény gróf jegyezte meg színtelenül: - Nem lesz arra szükség, kegyelmes uram! Addig lehűl a forró fejük! Tévedett azonban Kemény uram. A nép nem mozdult az erdőről, hanem újabb tiltakozást küldött valami Barabás István nevű paraszttól, aki részegnek tétette magát és mennyreföldre esküdözött, hogy a nép fegyverrel kényszerítette rá az írás elhozására. Azt írták különben a menekültek, hogy ők jól tudják Őfelsége szándékát, aki nem akar ellenük erőszakot alkalmazni, s csak az urak hamisították meg a királyné akaratát, mikor kiváltsá- gaiktól és ősi nemesi szabadságuktól meg akarja fosztani őket. „Hűséges adófizetésünk jutalma az leve, - panaszolták, - hogy vérrel szerzett és adózással fönntartott örökségünket a félelem miatt elhagyni kényszerültünk, azonkívül családjaink jogtalanul kiűzettek, s házainkat lerombolni, javainkat elkobozni készülnek. A Krisztus keser- ves kínszenvedésére kényszerítjük a kegyelmes királyi bizottságot, hogy méltóztassék az ilyen törvénytelenségek végrehajtóinak másként parancsolni, őket megfékezni. Ezek a törvény- telenségek okai lehetnének, hogy az erőszaknak erőszakkal álljunk ellen, de addig azt nem tettük Mária Therézia királyné és fejedelemné anyai nagy kegyelmére való tekintettel, habár látjuk, hogy a királyi bizottság sem kérvényünkre nem felel, sem az erőszaktól nem akar elállani, sem pedig Őfelsége anyai jószándékához magát alkalmazni nem akarja. Protestálunk azért ünnepélyesen, hogy mi semminek kezdői nem voltunk s a jövőben sem akarunk lenni, de ha akaratunk ellenére az erőszak valami nagy dologra kényszerítene, Isten és emberek előtt okai semminek sem leszünk, mert mi a fegyvert soha fel nem vettük, önként katonák lenni nem akarunk, kiváltságainktól soha el nem állunk és ezek mellett Őfelségének hű adófizetői akarunk maradni. Kelt az erdőben...” Az egész instanciára mindössze egyetlen altábornagy, Kemény báró szavára célozva: - Szépen „hűl a fejük”! gúnyos megjegyzést tett Siskovitz

Több szót nem vesztegetett rá, hanem jelezte az uraknak, hogy az iderendelt katonaság Udvarhelyről holnap megérkezik. - Intézkedjék az alezredes úr, - fordult Caratohoz, - hogy a csapatok, mihelyt megérkeznek, szállják meg a havasalji falvakat és az erdőkre menekülteket zárják el az élelemtől. A hideg és éhség majd elbánik velük. Ha ez nem volna elégséges, a többi falvakból is kiűzetem a nőket, és megkezdjük Madéfalva lerombolását. A katonaság egy része Taploca körül úgy helyezkedjék el, hogy az Udvarhelyszékről kért esetleges segítséget elvághassa Csíktól. Mi is még ma áttesszük székhelyünket Taplocára, ahol a katonaság védelme alatt teljes biztonságban dolgozhatunk. - Nem fölösleges ennyire hadilábra veszedelmes intézkedéseket Kemény gróf. állanunk? igyekezett mérsékelni a

- Nem, gróf úr!... Ma kaptam Coloredo őrnagy jelentését, amely szerint Háromszékre mentében Kászon és Kézdivásárhely közt száz lovast és több száz felfegyverzett gyalogos székelyt látott, akik a csíkiak segítségére jönnek. - Lehetetlen! - döbbentek meg az urak. - Másfelől Kézdivásárhelyt báró Zimnique alezredestől hallottam, - folytatta az altábornagy, - hogy az erdőre futott lázadók ötszáz főnyi segítséget kértek a háromszékiektől és ezek ezerötszázat igértek. Udvarhely népe szintén mozgolódik. - Nem hihetem! - kapott a fejéhez a főkirálybíró. - Hátha a tiszt urak túloznak? Az altábornagy egy iratot dobott haragosan elébe: - Ha nem hisz a tiszteknek, itt van az ön kollégájának, gr. Mikes Antal háromszéki főkirálybírónak a jelentése is! Ebből meggyőződhetik, hogy valót beszélek! A főkirálybíró megsemmisülten húzódott hátra. - A holnapi ülésünkön jelentést teszünk a helyzetről a főkormányszéknek és tudomására hozzuk a háromszéki és udvarhelyszéki tisztekhez a megzendült nép lecsendesítésére küldött rendelkezéseinket, hogy a gubernium is támogassa azokat a maga tekintélyével és később senki se mondhassa, hogy önhatalmulag jártunk el. Halmágyi titkár úr még ma megírja a leveleket Mikes Antal háromszéki és Daniel István udvarhelyi főkirálybíráknak, intvén őket, hogy a falvakba személyesen szálljanak ki és a gonosz szándéktól, s a saját veszedelmüket jelentő összeesküvéstől a népet tartsák vissza, nehogy később, kötelességük elmulasztása miatt vádolhatók legyenek... Kérem az urakat, hogy készüljenek az útra! Ebéd után azonnal indulunk Taplocára! A főkirálybíró úr előre megy! - fordult Bornemiszához, aki készségesen rebegte: - Hogyne, hogyne, kegyelmes uram! Dánfalvától Taplocáig elég hosszú az út, s a kiváncsi székely szekeres háromszor is hátra fordult az ülésen, hogy bizalmasan megkérdezze a főkirálybírótól: „Mit gondol, méltcsás uram, hova lyukad ki ez a mü dolgunk?... Magunk között vagyunk, nekem megmondhassa bátran!” - de a főkirálybíró nem felelt, csak nézett a semmibe, mintha „nem volna helyt az esze”. Az atyafi megcsóválta a fejét, s odasuhintott az akadékoskodó csábeli lónak: - Bogár nye!... Ha kényeskedni akarsz, születtél volna főkirálybírónak! Kicsit mégis hátrafülelt, hogy hallotta-e a főkirálybíró. Ha igen, annyi! *

A félelem és aggodalom nem hagyta nyúgodni a főkirálybírót. Világosan látta, hogy ha a nép nem enged, az összeütközés a végsőkig elszánt tömeg és a fegyverek erejére támaszkodó királyi bizottság közt elkerülhetetlen, ami jóvátehetetlen végveszedelme lesz Csíknak. Csak most derült ki, milyen végzetes játék volt csalárd módon a rendeletekben, nyilatkozatokban éveken át az önkéntességet emlegetni, félrevezetni a népet, amely most szentül meg van győződve, hogy a királyné nem akarja őket a katonaságra erőszakkal kényszeríteni és a bizottság csak meghamisította Őfelsége jószándékát és senki sincs, akinek a valóságot elhigyje. Neki legkevésbé hisz. Népárulónak, ellenségének tartja és halálra keresi. Lelkiismerete is vádolta, hogy félelmében másokat küldött maga helyett. Igaz, hogy a hozzájuk kiküldötteket igyekezett meggyőzni, de mégis talán másképpen lett volna, ha az egész néphez szólhat és nem néhány elfogult, túlzó emberhez. Jó volna még egyszer megpróbálni az érintkezést a néppel, míg nem késő. Utólag ne mondhassa senki, hogy nem tett meg minden tőle telhetőt. Tudta azonban, hogy személyesen hiába megy. Jobb, ha írásban szól a menekültekhez. Mindjárt neki is ült a szállásán a levélírásnak és ami igazat, szépet termett agya, szíve, azt mind beleöntötte a jótanácsokba, intelmekbe és kérve kérte a népet, hogy engedelmeskedjék a királyné rende- letének, mert „én tulajdon szemeimmel láttam nagykegyelmességű Asszonyunk hatalmas kezeivel subscribált és szokott pecsétjével megerősített pátensit, melyben a szabad székelyeket fegyverbe öltöztetni kívánja és az itten lévő méltóságos bizottság által azt véghez vinni parancsolja.” Még a könnye is kihullott a jó öreg királybírónak, ahogy írta: „A büntetés elkerüléséért térjen meg kegyelmetek tulajdon házukhoz és én fogadom, magamra vállalom, hogy ha ezen tanácsomnak és intésemnek engedelmeskednek, kegyelmeteket a legkisebb büntetéstől is megmentem, csak felséges asszonyunk parancsolatjának teljesítésére kötelezzék magukat, mert mi haszna, ha kegyelmetek ezen parancsolat elkerülésével magukat örökös veszedelemre, feleségüket, gyermekeiket örökös nyomorúságra veti! Miben bízik kegyelmetek... Azért még egyszer kérem, térjen meg kegyelmetek!...” Késő volt. Az eseményeket többé nem lehetett levelekkel megállítani. Még aznap megjött a híre, hogy ötszáz háromszéki és kászoni fegyveres székely érkezett Menaság-Újfaluba. Nehány óra múlva egyik húszár, ki velök találkozott, levelet hozott tőlük a királyi bizottságnak, amelyben tudatják, hogy holnap alázatos instánciájukkal kivánnak a bizottság lábaihoz borulni, hogy a veszedelmet fejük fölül elhárítsák, mert úgy hallják, hogy a bizottság igen nagy katonai erővel készül ellenük menni, hogy a fegyvert vagy felvétessék mindnyájukkal, vagy pedig egészen elpusztítsák őket. Tudatják, hogy emiatt az egész nép úgy megzendült, hogy ilyen hideg télnek idején mindenestől fogva el akar hazájából szaladni. „A nagy Istennek nevében kérjük, - írják, - hogy ne gondoljon Excellenciátok valami nagy dolgot ebből, mert semmi afféle szándékunk nincsen, mintahogy meg fogja tapasztalni Kegyelmességtek. Őrizzen is Isten affélétől minket, de arra is kérjük a nagy Istennek nevében, nehogy valakitől bántódásunk légyen!” Az altábornagy dühöngött, mikor a levelet elolvasta. - Nem lehet engem ilyen furfanggal becsapni! Ez már nyílt lázadás, fegyveres felkelés és fenyegetés, ami nem maradhat megtorlás nélkül! Darabokra vagdaltatom a gazokat! - De hiszen csak kérvényüket akarják átadni! - igyekezett kétségbeesetten enyhíteni a bajt a főkirálybíró, de azt érte el, hogy a tábornok reá is megharagudott. - Hol hallotta, hogy ötszáz felfegyverzett ember kell egy kérvény átnyujtásához?

A főkirálybírónak is el kellett ismernie, hogy aggodalmas a helyzet és életük forog kockán, ha az erősítésre kért katonaság Udvarhelyről és Háromszékről kellő időben meg nem érkezik. Az erdőből is rossz hírek érkeztek. Egy Búzás nevű őrmester, kit kapitánya a nép szándékának kifürkészésére küldött, jelentette, hogy a nép leszállani készül a havasról, hogy a három- székiekkel egyesülve a bizottság elé járuljon. Aznap délután a katonaság megérkezett Udvarhelyről és az altábornagy másfél zászlóaljat azonnal Szépvízre, a nép útjába rendelt és elzáratta a havasalji falvakat is, de a menekülteket többé nem tudta megfélemlíteni. A vezetők, értelmesebb emberek, tehetetlenül nézték, hogyan foszlik le a nép lelkéről minden ellenállóképesség és törnek utat a lefojtott szenvedélyek. A majdnem kétheti szakadatlan szenvedés, emberfölötti tűrés, az ártatlan asszonyok és gyermekek rettentő sorsa, éhezése és lassú pusztulása kiforgatta emberi józanságukból a szerencsétleneket. Már is többet szen- vedtek, mint amire emberi természet képes. Két hét óta bőrük nem bírt megszáradni a hótól, ködtől, zuzmarától, testük felmelegedni a fagytól és az egyre növekvő romlás, lázongás, kétségbeesés felőrölte őket. Voltak, akiket erőszakkal kellett megakadályozni, hogy az első fára föl ne kössék családjukat és magukat s egyre gyakoribbak lettek a dühöngési rohamok. Minden pillanat és minden gondolat csontig ette magát bennük és már a szájokon folyton füstölgő átkok, fullasztó káromkodások se nyujtottak enyhülést. A folytonos hó őrjítő fehérsége káprázatokat okozott fájó szemeiknek, s a havasok elviselhetetlen nyomásától repedt meg a homlokuk. Akadtak, kik ok nélkül felugrottak a tüzek mellől és céltalanul lövöldözni kezdtek, vagy fejszét ragadva vakon elrohantak a fák közt. Éjszakánként hol ebben, hol abban a kalibában hangzott fel egy-egy összeroppant asszony félelmes éneke, vagy kacagása. Mások mérhetetlen szomorúságba roskadtak, mintha a világ végéig aludni akarnának. Nem engedel- meskedett senki, s a tehetetlenség és üresség mélységében egymásután merültek el a vezetők is. Akik még gondolkodni bírtak, érezték, hogy hiábavaló minden további ellenállás és csak a halál, vagy a feltétel nélküli engedelmesség közt választhatnak. Mégis valami furcsa, rejtett, állandó izzás sugárzott a népből, amelyen nem lehetett eligazodni, mint az őrültek szemein. Már csak négyen-ötön ültek a tanácskozó tűznél, mikor a főkirálybíró levele megérkezett. - El kell fogadni az ajánlatot és békességben haza kell vezetni a népet! - tanácsolta Bogos Tamás. - Nincs tovább! - Én is azt hiszem, hogy nincs más mód, hiszen alig várják, hogy büntetlenül haza szabaduljanak! - ismerte el szépvizi Szüts Péter is. És mégis majdnem agyonverték őket, mikor a levéllel előállottak. - Sohasem leszünk katonák! - bőgte az egész havas. Mikor pedig hírét vették, hogy a háromszékiek megérkeztek, újra feltámadt az öröm, a bizalom, a poklokon is keresztül rontani kész bátorság. - Egy-két nap és minden szépen rendbejön! - biztatták egymást. A helyzet megváltozott. A cselekedni akarás ott reszketett az emberek vérében és öröm borzongatta meg, hogy nem kell többé a szörnyű havason tespedniök. Történjék akármi, csak el, el innen! Ellenőrizhetetlen hírek, mende-mondák, suttogások jártak szájról-szájra. A nép fecsegett, nyugtalankodott, nem tudott helyben ülni és körbe járt, mint a vad ketrecében, a havas éjjelnappal zsongott, mint a nyugtalan méhkas. Máskor, különösen hóviharok idején, az ellenkező végletbe estek. Némák

voltak, mintha halottak néznék a fehér hókisérteteket, melyek átlebegtek a hegyeken, bele- táncoltak széltől ferde tüzeikbe és ott sziszegtek, sustorogtak a fülükben. Ilyenkor minden bizalom kihűlt bennük, mint a markukba szorított hideg. Csak ültek szakadatlan és arra se volt erejük, hogy füsttől, fagytól kiett vörös szemükből kitörüljék a könnyet. Az eddig épen maradt nehány vezető is lassan-lassan belehullott a folyton változó, szeszélyes tömeghangulatba és mentére engedte az eseményeket. Minden céltudatos irányítás megszűnt és csak a közös keserűség tartotta össze a népet. A bizottság szűntelen járatta a kémeket és a menekültek minden mozdulatáról értesült. Senki sem törődött velük. A lélek meghalt a havason. Aztán következett a teljes felbomlás. Elsőnek a Vörös Lázon tört ki nyiltan a lázongás. Valaki ordítozni kezdett, hogy neki elég volt, ő többet nem őrzi a havast, úgyis hiábavaló minden! A szó emberről-emberre ragadt és pillanatok alatt zürzavar lett az egész havas. Valaki kiadta a jelszót: - Mire várunk? Menjünk a bizottság elé! Fejszét, öklöt rázva adták tovább a jelszót: - A bizottság elé! Egyik falu a másik után szedelőzködött fel a Vörös Lázon és közel ezer ember azonnal megindult Szépvíz felé. Ki se értek az erdőből, a Pálos-völgye is megzendült. A madéfalviak kezdték. Szylveszter Tamás és Tankó Anti kétségbeesetten igyekeztek maradásra birni, de a végsőkig ajzott emberek kijelentették, hogy nem nézhetik tovább tétlenül, míg feleségeik, gyermekeik szemük láttára végleg elpusztulnak. - Igazuk van! - állott melléjük szépvizi Miklós György is, aki pedig eddig legkitartóbban hirdette az ellenállást és valósággal lelke volt a népnek. - Menjünk mindannyian!... Ha az urak nem küldik a választ, mi megyünk érte! Az áradat megindult. - A bizottság elé! Némelyek türelmetlenségükben a tüzeket verik szét, mások a kalibákat rontják el, csakhogy valamit cselekedjenek, s a feketére cserzett arcokon vad öröm vonaglik végig. Hírét hozzák, hogy a nép megmozdulása hallatára a bizottság négy ágyút szegeztetett ki a taplocai kápolna mellé, de a tömeg kijelentette, hogy nemcsak az ágyúkig, de az ágyúkon is keresztülmegy, ha kell. Valami megújító, félelmes erőt éreznek még a veszedelmet előre látók is, még Bors Fülöp, Léstyán Miklós, Getző Tamás is és a havas vad igézetében hol itt, hol ott harsan fel az elszánt kiáltás: - A bizottság elé! Senki se tudná megmondani, hogy a halálnak vagy a várva várt felszabadulásnak menneke elébe, de ez most nem is fontos; csak élvezik saját hitüket, oknélküli álmukat, melyet a folyton gyötrő vágy szült bennük: megszabadulni a katonaságtól és újra hazamenni szabadon, békében az édes otthon melegébe! Az otthon utáni vágy láza szinte magánkivüliségbe ragadja a tömeget.

Az egyetlen Szüts Péternek járta meg az eszét, hogy lovas legényt szalasszon Menaság- Újfaluba, a háromszékiekhez, hogy - ha már így van - induljanak ők is és csatlakozzanak hozzájuk. Valami halvány reménység él benne, hogy az egész székelységnek ez a megmoz- dulása, mégis belátásra birja a királyi bizottságot. Bogos Tamás éppen ellenkezőképen van. Úgy érzi, hogy a szerencsétlen nép saját végzete elé siet. Nem tudja nevét adni az érzésének, de szinte bizonyossággal látja a veszedelmet és halálsápadtan nézi az elvonulást, hallgatja mereven a Szépvíz felé távolodó nép lassanként elhaló zaját. Végre a havas teljesen elcsendesedik, utolsó emberig mindenki kiment belőle. Bogos Tamás sóhajtva körülnéz és ő is elindul a lassan szomorodó esteledésben... * A tömeg vízkereszt előestéjén Szépvízről is felkerekedett és éccakára átvonult az Olt mellé Madéfalvára, hogy közelebb legyen a bizottsághoz. Senki útjukba nem mert állani. A katonaság is csak távolról figyelte a nép mozdulatait. Meg se kondult az estharangszó, a háromszékiek és kászoniak is megérkeztek Menaságról. Nem bujkáltak, ijedeztek, hanem a nyilt úton, a királyi bizottság szeme láttára rendes menetben vonultak végig Csík szívén és senki még rossz szót se hajított utánuk. Teljes volt az öröm. A férfiak egymást ölelgették és senki se volt, ki most már ne bízott volna a teljes sikerben. A falu zajlik a sok néptől és folyik ki az ajtón, annyi az ember. Lehetnek úgy ötezren. Alig lehet elhelyezni őket, de sok jó ember kicsi helyen elfér és éjszakára fedél alá kerül mindenki. A háromszékiek friss bizalmat hoztak. Sok okos ember is jött velük: Óvári János, Csórja János ügyvéd urak, Jakó Samu, Koréh József úr, Isák Ferenc, Balog László uram. Az egy Olosz Samu tért vissza az útról, aki összetoborozta őket. A házacskák elnyelik a tömeget. A góc alatt mindenütt ropognak a tüzek, étel kerül az asztalra, a fehérnépek szivélyeskednek, a gyermekek ragyogó szemekkel nézik a rendkivüli világot és az erdők súlyos szenvedéseitől megviselt nép újra élvezi az otthon melegét, s a keserűségtől vad, gyűlölködő, lázadozó farkasok újra szelid, jóságos emberekké változnak vissza. Már nem akarnak vért ontani, nem is tudnának. Olyan meleg a lelkük, hogy ezekben a pillanatokban még a halálos ellenségüknek is megbocsátanak. A fáradt, megkínzott lélek szomjúhozik a szeretet és békesség után. Kutyakemény férfiaknak is kicsordul a könny a szeméből, látva a madéfalviak boldogságát, akik végre mégis csak haza érkeztek, sajátjukban lehetnek, akármilyen szegényes is az a hajlék. Úgy érintenek meg, vesznek számba mindent, mintha féltve őrzött szentség volna a legkisebb tárgyacska is. Minden porcikájuk remeg a megindultságtól, de közömbösséggel leplezik. Számbavesznek mindent az „élet”-en, fölnéznek az odorba, a hijúba, megsímogatják a tehénkét a pajtában, pár barátságos szót intéznek hozzá és nem kerüli el figyelmüket még a hóban látszó kicsi madár-nyom se. A kutya vesz meg örömében, hogy a gazdáját, asszonyát látja, ugrál, szűköl és felorgonál a havas fellegek közé. Nehéz két hete volt neki is, de kitartott. Egy s más hiba ugyan mutatkozik a ház körül, de nem baj, csak itthon lehetünk! Igaz, hogy a megmaradt tyúkocskákból is le kell ölni egyet-kettőt, hogy a vendégeket tisztességesen megkinálhassuk, s a maradék puliszka-liszt is megkeseredett; de elnézést kérünk, mert ilyen állapotban bizony nincs minden úgy, ahogy kéne. Szerencse, hogy ennyit is meghagytak a katonák, akik távollétükben úgyszólván minden mozdíthatót elvittek. Újság nemigen van a faluban. Csak az egy Nagy Bara Mihály hótt meg azalatt, míg távol voltak, de Isten nyugtassa, az ő betegségében inkább megváltás volt a halál.

Az otthon édes kábulatában újra jók lettek, mint a falat kenyér és már nem is látták olyan nagynak az őket fenyegető veszedelmet. A háromszéki Csorja János ügyvéd úr is biztatta, hogy minden szépen eligazodik, nem olyan fekete az ördög, mint ahogy festik. Ez egyszer azonban túlkorán bizakodott az ügyvéd úr, mert reggel már hozta is Balási Ádám alkirálybíró az idevaló Zöld János széki biztossal és egy Kálnoki-huszárral a bizottság rendeletét. Az alkirálybíró hősiesen kiállott a piacra, s kemény hangon mindjárt fel is olvasta az összekiáltott népnek: „Adattatik a madéfalvi szabad lakosoknak tudtára: 1. Hogy a királyi bizottság a felséges apostoli királyné, nagy kegyelmes asszonyunktól reábizott dolgaiban minden akadály nélkül továbbra is előmehessen, arra nézve írásban, vagy legalább két józan követ által most mindjárt és haladék nélkül annak kinyilvánítását kívánja: akarnak-e a felséges parancsolatok meghallgatására megjelenni, avagy nem és ha igen, mikor. 2. Elkerülhetetlen büntetés alatt megtiltjuk, hogy senki idegen és maga faluján kívül való embert, akár csíki, akár más szomszédszékbeli legyen, ezórától fogva maga házánál meg ne szenvedjen, sem semmi gazdálkodással neki ne legyen. 3. Ha talán valakik az Őfelsége fegyvert felvett hív székely katonái közül házakhoz bészállottak volna, azok tüstént onnan ki menyjenek és semmi alkalmatlanságot a fegyvertelenek rajtok elkövetni ne merészeljenek, különben pártütőknek tekintjük őket. 4. Ha kik ezen zenebonát okozókat és annak főtanácsolóit s elöljáróit csak alattomban is bejelentenék, nem csak eddig való vétkük megy feledékenységbe, hanem azonkívül húsz arany ajándékot is vesznek. Ha, kik pedig őket személyük szerint megfogván béhoznák, száz arany jutalmat és azon felül jövendőre is Őfelsége különös kegyességét csalhatatlanul várhatják. 5. Minthogy parancsolat ment ki, hogy Háromszéken decima praesentis inquisitio légyen azok ellen, akik házoknál nem találtatnak, atyai indulatból inti ezen királyi comisio az itt lévő háromszékieket, hogy ki-ki tüstént menjen vissza a maga házához és itt maga személyit, odahaza pedig maga javait jövendőbéli elkövetkező veszedelmektől megmenteni igyekezzék.” Le se nyelhette az utolsó szót a királybíró, Bogos Tamás már ott állott előtte és a mellire döndített: - Ha azért jött a királybíró úr, hogy igaz ügyünkön száz arany jutalmat vegyen, itt vagyok magam és itt vagyunk mindnyájan! Balási Ádám elfehéredett és az előtte elgondolkozva motyogta, inkább csak magának: álló nagydarab emberre bámulva

- Erre nem gondoltam, de igazad van, ember! Nem üsmerlek, de igazad van!... A tömeg megrendülve hallgatott. A királybíró se szólt többet, csak megfordult és visszaindult. Alakja meggörnyedt és társairól, szánról, mindenről megfeledkezve, rogyadozó léptekkel ment ki a faluból. Néha megállott, mintha azon gondolkodnék: mit is mondott neki az az ember. Bogos Tamás utánanézett és ő is megbánta hevességét. Mégse kellett volna, csóválták a fejüket mások is. - Hiszen csak kötelességét teljesítette a királybíró! Hivatalbeli ember, akinek parancsolnak! Ejnye, ejnye! Hogy ennek éppen ma, vízkereszt napján kellett megtörténnie!... Tegnap még gyönyörűség lett volna látni a királybíró megalázását, de ma ünnep van. Az otthon szép, békés ünnepe. A pap már el is indult házszentelni. A „vidimuszok” csengettyűje ide hallszik. Ma tömjénszagú még a hó is és keresztet csókol minden ember. Ma ne bántsuk

egymást! Legalább ma ne, mikor a jóság napja van s a királyok is ott kuporognak a jászolka körül. Szinte érthetetlen, hogy a királyi bizottság is éppen ma ad ki ilyen rideg, szigorú rendeletet, de hát nem kell túlságosan számbavenni! Holnap szépen eligazodik minden! Hirtelen meg is tanácskozzák, hogy tisztességes levelet kell írni az uraknak. A mai szent ünnep miatt csak holnap terjeszthetik elő alázatos kérésüket, de ezt a késedelmet ne vegye zokon a királyi bizottság, mert ők semmi rosszat nem forralnak. Holnap majd mind ott lesznek és még pálcát se visznek magukkal, hogy a maguk jószándékát ezzel is megbizonyítsák. Délfelé megjött a két levélvivő: László József innen Madéfalváról, s kökösi Nagy József, a háromszékiek nevében. Tisztességesen fogadta őket a bizottság, s azt válaszolta, hogy holnap reggel nyolc órakor megadja a végleges feleletet. Nó ugye, hogy kár lett volna ellenségeskedni, mikor békességgel is el lehet igazítani mindent. - Akkora igazunk van, emberek, hogy még a császár is letérdepel előtte! - jelentette ki Csorja János úr is, aki pedig ügyvéd ember, ismeri a törvényt s bolondot nem beszél. Még azon este véglegesen megfogalmazták az emlékiratot s békességesen lefeküdtek. Holnap reggel nyolc órakor!... Álmában otthon volt mindenki, hetek óta nem látott kicsi családja körében a maga vackában és békés, boldog derű ömlött el a megviselt, kimerült arcokon. A falu néma csendbe süllyedt.

XXXII.
Alig húzta ki a lábát Taplocáról a néphez küldött Balási alkirálybíró, a lovas posta Szebenből levelet hozott az altábornagynak a feleségétől. A báróné sűrű aggodalmakkal figyelmeztette urát, hogy csináljon már valamit azokkal a székelyekkel, mert Bécsből kapott értesülése szerint a királyné már türelmetlen és az udvari körök az ő tehetetlenségének tudják be a késedelmet. Szebenben az urak újra a generális kedvét keresik, aki a püspökkel együtt szintén ellene áskálódik. Tudhatja, hogy Őfelsége kabinettitkára, Daun gróf testi-lelki jóbarátja a püspöknek, aki az ő száján keresztül szokott a királynénak suttogni. A Buccow báró őrmadara pedig Bruckenthal úr, aki viszont a szép felesége révén tartja kezében a generálist. Egy követ fujnak ezek mind ellene és jól vigyázzon a báró, nehogy megejtsék. Ne bizzék senkiben, mert a Székelyföldön lévő katonatisztek is mind a generális emberei és kémei. Napról-napra mind rosszabb hírek érkeznek ide Csíkból és már a tisztikarban lévő hívei is azt rebesgetik, hogy nem tud, vagy nem akar elbánni azzal a nehány ezer fejszés paraszttal. Cselekedjék minél hamarabb belátása szerint, hogy a személyét fenyegető veszedelmet feje fölül elhárítsa. A felesége levele nélkül nem is tudta az altábornagy, hogy mi a helyzete Szebenben és Bécsben. Carato alezredes is célzott rá többször. Rajta eddig nem tudott eligazodni. Már Szebenben figyelmeztették, hogy jó lesz szemmel tartani, mert testestől-lelkestől a Buccow báró embere, aki azzal a feltett szándékkal jött Csíkba, hogy a generális terveit tűzön-vizen át megvalósítsa. Az altábornagy vigyázott, nehogy „Csík hóhér”-ának, - ahogy itt emlegetik, - durva magyar-gyűlölete veszedelembe sodorja őt is. Annál inkább meglepte és nem tudta mire vélni, hogy az alezredes még tegnap is a néppel szemben mérsékletet, meggondolást és óvatosságot ajánlott. Felesége levele azonban felnyitotta a szemét. Előre kigondolt csapda volt csak, hogy a bizottságot minden erélyesebb lépéstől visszatartsák és Bécsben az ő tehetetlenségére és az eredménytelenségre hivatkozva, kitörhessék a nyakát. Az ördögi terv majdnem sikerült is, hiszen hetek óta mozdulni se tudnak a nép ellenállása miatt és kilátásuk sincs, hogy a lakosságot szépszerével engedelmességre birják. Ezek után az se volna meglepő, ha kiderülne, hogy titokban maga az alezredes szítja az ellenállást. Hogyan lehet különben megmagyarázni a tegnapi esetet is, hogy a lázadók ellenőrzésére kirendelt nagyszámú katona- ság egyetlen szó nélkül engedte átvonulni az orra előtt úgy a háromszékieket, mint az erdőre menekülteket. Ma kapta a hírt, hogy a Szépvízre kirendelt katonaság ahelyett, hogy elzárta volna az erdőről jövő néptömeg útját, egész éccaka együtt dorbézolt a lázadókkal. Most már világosan látja a szándékot, de túljár ő ellenségei eszén. Késedelem nélkül szét fogja veretni a Madéfalván összegyült népet és akkor pár hét alatt bevégzi a munkát egész Székelyföldön. Felkacagott. Előre látta a generális, a kancellár, a püspök, a szebeni és bécsi urak meglepett képét. A tervnek könnyű volt megadni a törvényes formát. Mihelyt az alkirálybíró visszaérkezett Madéfalváról, azonnal összehivta a bizottságot. Akárhogy szépítette is a dolgot Balási uram, a küldetés kudarcát nem lehetett letagadni. Be kellett ismernie, hogy a nép hallani sem akar a fegyver felvételéről és holnap reggel mind az ötezren fel akarnak kerekedni, hogy a királyi bizottság elé járuljanak és döntésre vigyék ügyüket. Lázár gróf, az elnök feltette a kérdést: - A további eljárásra vonatkozólag mi Excellenciátok véleménye?

Az altábornagy nem tétovázott. Ez volt a döntő pillanat. A katona ellentmondást nem tűrő határozottságával terjesztette elő javaslatát: - Véleményem szerint a királyi bizottság a rendelkezésre álló összes békés lehetőségeket kimerítette, hogy Őfelsége határozott és félre nem érthető akaratának érvényt szerezzen. Az alkirálybíró úr jelentéséből is hallották az urak, hogy a vakmerő lázadók sem követeink útján, sem írásban tett parancsainknak engedelmeskedni nem hajlandók, hanem fenyegetően viselkednek. Halasztás-kérésükkel csak az időt akarják húzni, míg Udvarhely és Parajd felől is megérkezik a várt segítség, hogy a már csatlakozott háromszéki fegyveresekkel együtt egész Székelyföldre kiterjedő nyilt lázadást idézzenek fel. A beérkezett jelentésekből megállapítható, hogy a pártütők példájára azok is ingadozni kezdtek, kik eddig a fegyvert megtartották, s számukkal együtt vakmerőségük is naprólnapra nő. Bizonyosra vehető, hogy e terméketlen vidéken az élelem kifogytával a fékevesztett tömeg rablásra és prédálásra vetemedik, másokat is pártütésre csábit és aki nem csatlakozik hozzájuk, annak javait feldúlják, elsősorban a nemességét, mint ez már a múltban is megtörtént és amivel most is nyiltan fenyegetőznek. Háromszéken mozgalom indult, hogy újabb segítséget küldjenek a lázadóknak. A főkirálybíró házát és személyét megtámadták és otthon is fegyveres ellenállásra készülnek, hogy a bizottság munkáját az egész vonalon lehetetlenné tegyék... Ilyen körülmények között semmi esetre sem lehet megengedni egy nagyrészben felfegyverkezett, többezer főnyi, fegyelmezetlen és ellenséges indulatú tömeg felvonulását a királyi bizottság elé. Az előrelátható súlyos következményekért nem vállalhatjuk a felelősséget. Ezt ugyebár az urak is elismerik. Körülnézett, az urak azonban hallgattak. Az altábornagy sietett kihasználni a pillanatot: - E rendkivüli okok alapos és komoly megfontolása után tehát indítványozom: Mondja ki a bizottság, hogy szükségesnek látja e nyilt lázadásnak fegyveres elnyomását, mielőtt az tovább- terjedhetne és jóvátehetetlen bajokat idézhetne elő. Az urak titokban gondoltak már erre az elkerülhetetlennek látszó veszedelmes megoldásra, de így, nyiltan, tétovázás nélkül kimondva, olyan félelmesen hatott a terv, hogy a megdöbbenéstől eldermedtek. Az egyetlen szelid lelkű Bethlen Miklós próbált ellentmondani: - Nem lehetne mégis előbb szelidebb eszközökkel próbálkozni? Az altábornagy azonban nem tágított. - Nem. Határozott meggyőződésem, hogy ha a lázongókat sikerülne is most szelidebb eszközökkel lecsendesíteni és összeírni, mihelyt a fegyvereket kiosztanánk nékik, később még erőteljesebb mozgalom és összeesküvés kitörésétől lehet tartani. Tessék elolvasni hozzánk benyujtott fenyegető irataikat, amelyekben minden kétséget kizáróan kijelentik, hogy ha fel is akasztják őket, akkor se veszik fel a fegyvert, sőt ha erre bármi úton-módon kényszerítenék is, semmikép sem érzik magukat kötelezve azok megtartására és a következmények ellen óvást emelnek! Bethlen Miklós unszolóan pillantott az elnökre, de Lázár János gróf villámgyorsan átlátta a helyzetet és tudta, hogy: - „Vagy mi, vagy a székelyek?” - és természetesen önmagát válasz- totta. Higgadtan mindössze csak az után érdeklődött az altábornagy előterjesztésére, hogy miképpen gondolja a báró a fegyveres beavatkozást. Az altábornagy felvilágosítást: a „szükséges” katonai intézkedésekről is megadta a

- Holnap hajnalban a katonaság körülveszi a falut. Azokat, akik tüzelő fegyverrel állanak ellent, természetesen lelövik, különösképpen a háromszékieket, akik semmiféle kiméletet nem érdemelnek. A parasztfegyverekkel támadókat a huszárok és vértesek megvagdalják és haza űzik. A fegyverteleneket nem bántják, csak szétkergetik. Végső esetben, ha a nép oktalanul elszánt ellenállást fejtene ki, nehogy a királyi katonák életét veszélynek tegyük ki, a falut felgyujtják és így kergetik ki a népet a házakból. Gróf Lázár János, az elnök vállat vont: - Úgy látszik, hogy nincs más megoldás! Kérem a titkár urat, vegye jegyzőkönyvbe a bizottság döntését és annak indokait! A szükséges katonai intézkedéseket az altábornagy úrra bízzuk. Cselekedjék belátása szerint! Bethlen Miklós elborzadva ugrott fel. - Mit akarnak az urak! Hogy mi... mi lövessünk a népre, mi rendeljük el saját fajunk ellen a véres éccakát? Siskovitz báró hidegen jegyezte meg: - Tud talán ennél jobb megoldást a gróf úr? - Én tiltakozom! - hebegett izgalmában Bethlen Miklós. - A magam részéről nem járulok hozzá a határozathoz! Erre nem is volt szükség. Az indítvány szótöbbséggel határozattá vált. - Valamire azonban figyelmeztetni kívánom gróf urat! - mérte végig jelentősen Bethlen Miklóst az altábornagy és elővette Őfelségének a királyi bizottsághoz intézett rendeletét s fenyegetően hangsúlyozva olvasni kezdette az idevágó passzust: „... Akarjuk továbbá, hogy tü ezen kegyes szándékunkat hozzánk tartozó hívségtek szerint nem csak végbevinni igyekezzetek minden szorgalmatossággal, hanem minden uraságokat, neme- seket és más, akármely rendbéli lakosokat nevünkben keményen megintsétek, hogy semmi- képpen, akár titokban, akár nyilván ellenkezőt kigondolni, vagy mivelni ne merészeljenek, sőt kiki kötelessége szerint, minél jobb móddal lehet, igyekezzék ezen dolgot hazánk javára teljes erővel előmozdítani; különben királyi kedvetlenségünk és példás kemény büntetésünkbe esnek!” Bethlen Miklós némán fejet hajtott és minden lépésre színében jobban elváltozva, szállására távozott a többi urak után. Az altábornagy utána nézett és odaszólt az ajtón őrködő katonai ordonáncnak: - Kéretem Carato alezredes urat! * Még csak ez volt hátra: visszafordítani a fegyvert ellenségeire és megfogni őket saját csapdájukban. Mire az alezredes megérkezett, mégegyszer átgondolt mindent. Nincs mitől tartania. Úgy a haditanács, mint a királyné előtt fedve van. Arra is gondja lesz, hogy a sarokba szorított Carato kibúvót ne kaphasson. Saját adjutánsával végezteti el a terepszemlét és részletekig menő parancsot ad a végrehajtásra. Kimérten és hivatalosan beszélt az alezredessel.

- Fontos, hogy Őfelsége legfelsőbb akaratának végrehajtásánál ne csak a külső forma szerint, hanem a lényegben is egységesen, átérzett meggyőződésünk és hűségünk szerint járjunk el! - mondotta nyomatékosan az alezredesnek. - Különösen most, a döntő pillanatokban, mikor egy rendkivüli terv megvalósítását látja szükségesnek a királyi bizottság! Carato láthatólag meglepődött. - Mi volna az a terv, ha szabad érdeklődnöm? Az altábornagy parázsló szemeit pillanatig se vette le az alezredesről. - A királyi bizottság elhatározta a Madéfalván összegyült fegyveres tömeg katonai szét- veretését! A hatás nem maradt el. Az alezredes összerándult: - Ha szabad tudnom, egyénileg mi közöm a bizottság határozatához? - Mert a határozat végrehajtásával önt bizom meg, alezredes úr! Az alezredes szédülten kapaszkodott székébe. Teljes mértékben tisztában volt az események jelentőségével és tudta, hogy választania kell saját sorsa és az eddig szolgált titkos terv között. Arra idő nincsen, hogy kikérje a generális véleményét. Ha megtagadja az engedelmességet, önmagát teszi tönkre. Mit tegyen? Egymást kergették gondolatai. Az altábornagy azonban nem engedett időt. - Mi a válasza? És a legnehezebb pillanatban megjött a „jógondolat”. Egyszerű az egész. Nem kell mást tennie, mint túlságosan végrehajtani a határozatot. Nem szétszórni, hanem örökre elnémítani a lázadó székelyeket. A halottakról aztán majd adjon számot az altábornagy úr! A kiirtott földön aztán még könnyebb lesz megvalósítani a kancellár tervét, amelynek sikeréért már három éve dolgoznak. Arcán öröm villant át és kiegyenesedett: - Szívvel-lélekkel kész vagyok engedelmeskedni és várom altábornagy úr további parancsait! Mikor elment, az altábornagy elkomorodott: - Mi történt ezzel az emberrel? Ekkor érkeztek meg a madéfalvi követek a nép levelével. Az altábornagy átfutotta a nehány alázatos sort és csak annyit mondott: - Holnap reggel nyolc óráig megkapjátok a feleletet! A két követ boldogan sietett vissza a jó hírrel Madéfalvára. Holnap reggel nyolc órakor!...

XXXIII.
Estére kitisztult az idő és fagyott. Taploca korán elcsendesedett. Az ablakfények eltüntek s a körülvevő hegyek a nagy némaságban közelsettenkedtek. A hold hidegen kúszott köztük. Carato alezredes a legnagyobb titokban készítette elő a támadást. Álmában akarta meglepni a mit sem sejtő népet. A parancsnokló tiszteknek négyszemközt adta meg az útasításokat, hogy a legénység se sejtsen semmit, míg nincs itt az ideje. A legszigorúbb készültséget rendelte el a katonai szállásokon, hogy állandó feszültségben tartsa a legénységet. A tisztek őrködtek, hogy senki le ne feküdjék. Már ez az intézkedés is izgalomba hozott mindenkit. Senki se tudta megmondani, hogy mi lesz, mire készülnek. A bizonytalanság nyugtalanná tette a katonákat, érzékeik megfeszültek és minden kicsiségnek különös jelentőséget tulajdonítottak. Az idő már mélyen behaladt az estbe, mikor jött a parancs, hogy útra készen álljon mindenki és kiosztották a hadiszert. Utána mégis órákig váratták őket. A katonák türelmetlenek, káromkodnak, fecsegnek, találgatják az intézkedések okát, hírek kelnek szárnyra és egymást fárasztják. A tisztek csendet parancsolnak. A hallgatás azonban még elviselhetetlenebb. Vaddá, mogorvává változnak az arcok és alig birják tűrni a test és lélek feszültségét. Telnek az órák. Éjfél is elmúlik. Már egy óra. Sehol semmi. Már a tisztek is kezdenek kijönni sodrukból. Carato azonban még mindig vár az indulással. Ki akarja forgatni teljesen magukból az embereket és addig dühíteni, míg az apjuk torkának is nekiugranak. Két óra körül végre valaki jelenti, hogy fogják már az ágyúk elé a lovakat. Az ajtó nyílik, jön az alezredes. Nyers örvendezés lobban végig az arcokon. Nehány gyors, kemény parancs: - Sorakozz!... Indulj! Bilincsben rothad el, ki egyetlen szót is mer ejteni! A csapatok úgy lopakodnak Madéfalva felé, mint a tolvajok. Hiába meregetik szemüket a katonák, a néma havon kívül egyebet nem látnak. Csak a falu alatt, a nyilt mezőn tudják meg, hogy a lázadó nép ellen viszik őket, adott jelre a falut fel kell gyújtaniok és minden eléjük kerülő embert meg kell ölniök. Az ágyúk fogják megadni a jelt a támadásra. Még a katonák is visszadöbbennek a kegyetlen intézkedések hallatára, de erre is számított az alezredes. Nem hagy időt a gondolkodásra. A csapatokat négy részre osztja. A német gyalogság egy része az Olton túl az Udvarhely felé vezető útat zárja el és ágyúit a falu főutcája felé irányítja. A gyalogság másik része ágyúival itt marad a taplocai úton. A vértes lovasság a Vargaszegből Szépvízre vezető úton foglal állást, a Kálnoki-huszárok pedig Gyergyó felől zárják be a halál-gyűrűt. A mozdulatokat gyorsan végrehajtják. - Kész! A faluba küldött fürkészők is visszajönnek és jelentik, hogy sehol semmi nesz, a lakosság mély álomba merült, még a kutyák is alszanak vackukban. A katonák feszült figyelemmel várnak. Semmi parancs! Az alezredes mozdulatlanul ül a lován és rezzenés nélkül nézi a hóba süppedt falut. Szándékosan húzza az időt, míg a katonák felocsúdnak, halántékuk lüktetése megszűnik és a csattogó hidegben elhal szivökben minden irgalom. Ehhez idő kell. Fehérek lesznek a jégtől, zuzmarától, a fokozódó hideg sanyargatja

őket, de bensőleg még nem készültek el. Hajnali négy óra lehetett, mikor felmordult a vadállat bennük és egyikük rekedten elbődült: - Mi az Istent várunk! Carato elmosolyodik és odaszól az ágyú mellett álló tisztnek: - Los!... A kanóc villan, a lövés eldördül. Pillanatok alatt a többi ágyú is beledördül. Egyik katonából ordítás szakad ki és a legénység utánabődül olyan vad erővel, hogy a hegyek belerázkódnak. Hirtelen azonban elnémulnak, mert itt is, ott is tűz lobban fel a faluban és nehány ház a felkevergő szőke füstben égni kezd. A tűz gyorsan terjed. Az éccakában hol itt, hol ott fut végig a vörös vonal a tetőn, mintha a házak véreznének. Csodálatos! Egyetlen hang sincs. Az orvul meg támadott nép a rémülettől sikoltani se tud, csak menekülni. Az álmukból felijedt emberek mezítláb, hajadonfővel, ingben, gatyában ugrálnak ki a kapukon, ablakokon, sokan már égő hajjal és az utcán gomolygó, átvilágított füst vörös ködében csak a néma zürzavar látszik. A katonák szemükbe kapják a fullasztó, vérző fényt és a megbénító szorongásban bűvölten merednek rá. Sivítások hasítják a levegőt, újabb ágyúgolyók örvénylenek a házakból kiomló nép közé és véres sorokat vágnak, szeszélyesen átütik a házfalakat és benn fáradtan körülfutják a szobát, mintha menedéket keresnének az ágy alatt. A falu pillanatok alatt az irtózat és pokol fészke lesz. Aztán kitör a halálordítás. Az emberek felszabadulnak az első rémület némaságából, de még mindig nem tudnak gondol- kozni és tájékozódni. Még mindig nem tudják, hogy mi történt velük és ezrével gomolyognak céltalanul a két oldalt égő házak lángfala alatt, mint az alvajárók A menekülés ösztöne vakon viszi előre őket, ki a faluból. Fut, ki merre lát, de mind a négy oldalról fegyverek ropognak és a sortűz mellen vágja őket. Egyrészük azonnal elhull, a többi véresen rábámul a katonákra és visszafordul, otthagyva az elesetteket, kik a véres havat túrva haldokolnak, vagy szétvetett tagokkal elvágódva már meghaltak, mintha hanyatt fekve, üveges szemekkel, leejtett szájjal, bután a csillagokba bámulnának. Az embercsoportok a falu piacán egymásba rohannak, újra szétszakadoznak a mindenekfölött uralkodó rémület rendszertelenségével és mintha meg- feledkeztek volna arról, hogy az előbb mi történt velük, vagy eszeveszett konoksággal a lehetetlent erőltetnék, kétszerháromszor is nekisodródnak az öldöklő katonaságnak; de a fekete hullám mindannyiszor véresen törik meg a halál partjain. A félelem annyira úrrá lett az embereken, hogy az első pillanatokban egymáshoz se mernek szólani. Nincs vezető, tekintély, irányító akarat, gondolat, szó, amely a zürzavarban rendet és értelmet tudna teremteni. Mindenki csak magával van elfoglalva s az életösztön riadtságával és vakságával igyekszik menekülni. Eszükbe se jut védekezni. Az elhányt fejszék, fegyverek szanaszét hevernek. Az édesanyáknak eszükbe jut bölcsőben feledett gyermekük, de félnek visszamenni érte. Aki mégis magával hozta, izgalmában és féltő kétségbeesésében agyonszorítja a saját mellén és ki tudja, mennyi idő kell hozzá, míg észreveszi, hogy halott kicsinyét cipeli karjai közt. Akkor felkacag és eszementen mutogatja mindenkinek. Az emberek azonban nem érnek rá apró kölykökkel törődni, hanem elgázolva az útjokban állókat, szemük elé emelt karral mégis átvágnak a katonák közt és csak homályosan érzik a fejükre zuhanó vagy beléjük szakító éles kardok nyilalását. Felbuggyan bennük az öröm, hogy megmenekülnek és szerteszét rohannak a mezőn. Messzire azonban nem jutnak el, hol egyik, hol a másik áll meg futtában, mintha mégis meggondolta volna a dolgot, eldől és lefekszik az örök szendergésre. A szívósabbak még a földön se akarják megadni magukat. Négykézláb

másznak, vonszoljak magukat előre, míg csak mozdulni tudnak, de aztán fáradt lelküket ők is belefújják a szűzfehér hóba. Lassanként köröskörül a mezők is tele lesznek holttestekkel. Isten nyugtassa őket! Nehány száz embernek mégis sikerült átsuhanni a katonák láncán. Vállba húzott fővel az Olt felé futnak, hogy a Hargita rengetegébe rejtőzzenek. Lihegve gyúródnak előre a töretlen, térdig érő hóban, készen arra, hogy minden pillanatban hátukba csapódnak a golyók. Sikerült! Nem vették észre őket. A völgy itt veszélytelen. Megkönnyebbülve ereszkednek rá a folyó jegére, de alig érnek a közepéig, a jég roppan és beszakad alattuk. Tipródnak, küszködnek és egymást fojtják a vízbe. Akiknek mégis sikerül átvergődniök a túlsó partra, ott fagynak meg tehetetlenül és elpattanó öntudatuk utolsó erőfeszítésével hazagondolnak a mit sem sejtő asszonyra, ártatlan gyermekeikre. - Istenem, mi lesz velük! - sóhajtanak, aztán a halál zablája megvetőre rántja az ő szájukat is. Az utánuk jövők megtorpannak és megállanak. Két menasági ember óvatosan leül a hóba és visszafigyel a falura. Valahogy visszamásztak a vízből. A ruha csonttá fagy rajtuk, reszketnek a hidegtől, de nem érzik. Lehetetlen, ijesztően kis dolgokat vesznek már csak észre: - Milyen különös ott az a bokor! És nézik a különös bokrot teljes ráfeledkezéssel, mintha egyéb dolguk nem volna a világon. Egyikük mégis felüti a fejét. - Te! Hallod? Félreverik a harangokat! Feszülten belefigyelnek az éjszakába, majd összerándulnak, s mintha az istennyila vágott volna az ölükbe, rémülten felugranak és futnak, futnak kalimpálva, míg alakjuk elvész az éjszakában. Kacagni való látvány!... A faluban tényleg félreverik a harangokat. A síró érc ijesztő, szakadozott hangja azonban csak pillanatig döbben bele az emberekbe, mert mindjárt meg is feledkeznek róla és többé nem hallják. Hajnali öt óra. A borzalmak első fejezete végetért. Az öldöklésben önkéntelen szünet áll be. A forró ágyútorkok és puskacsövek párolognak a hidegben. A vér a leeresztett kardokra fagy. Nem menekül senki. Az utcák szája mindenütt néptelen. Az égő házak egymás után omlanak össze, s a leroskadt tűz szikrái kialszanak a magasban. Már csak a zsarátnok húnyorog és megfájdul a belenéző katonák szeme, akik dultan, sápadtan lihegnek újabb halál után. A kiontott embervér megfertőzte őket és kiforgatta emberi mivoltukból. A fegyelem és parancs már nem fékezheti sokáig. Olyanok, mint a láncra kötött farkasok. A vér nehéz, fanyar íze terjeng körülöttük, s a sűrűn fekvő holttestek bosszantják, nyugtalanítják őket és hiába fordítják el róluk tekintetüket, elviselhetetlen mozdulatlanságuk belerágja magát agyukba és kénytelenek tovább látni. A végén még megbolondulnak, ha nem történik valami. Carato, az alezredes azonban nem mozdul. Ül a lován, mint a szobor. Nehány lépésnyire tőle egy sebesült jajgat, nyöszörög szüntelen, megszakítás nélkül már félórája. A közelében álló katona nem bírja hallgatni. Odamegy és dühösen rárivall: - Hallgass! A sebesült nem fogad szót. Nem lát, nem hall, csak hörgi tovább az idegbontó hangokat.

A parancsnok észrevette és figyeli a jelenetet. A katona felemeli fegyverét és megfenyegeti a sebesültet: - Hallgass, mert beléddöfök! Arasznyira van a kard hegye az arcától, de a véres embernek a szeme se rándul meg. Jajgat tovább egyhangúan. A haldokló örök jogán. Nincs már hatalom a földön, melynek engedel- meskednék. Az alezredest is elönti a düh. - Nem bírsz azzal a nyomorulttal? A katona ijedten szabadkozik: - Mit csináljak vele? - Hallgattasd el örökre! A kard átveri az ember torkát, meg se rezzen tőle a test, mintha csak illedelmesen tudomásul vette volna a halált. Az alezredes elfordul. Bosszankodik, hogy ennyire elragadtatta magát. Kellemetlen volna, ha a tisztikar megtudná. Holnap becsukatja a katonát. Dölyfösen kiegyenesedik a lovon, mintha felül akarna emelkedni a gyalázatosságon, de - tovább hallja a sebesült nyöszörgését. Olyan, mintha a túlvilágról jajgatna vissza. Mi ez? Halál után se némulnak el ezek az emberek? Kényszert érez, hogy mégegyszer visszapillantson az átvágott nyakú halottra és mintha előle menekülne, kiadja a parancsot: - Benyomulni a faluba! A katonák elrohannak a piros láng-köpenyekbe burkolt házormok között, nehány futó embert levágnak maguk előtt, de egyszerre megtorpannak. A piacon nehány száz férfi áll elszántan kiegyenesedve. Pálca sincs náluk és mégis olyan szilárdak, fenyegető a nyugalmuk, hogy a katonák nem tudják, mitévők legyenek. - Belelőni! - ordítja az alezredes. A fegyverek csövéből kicsap a tűz egyszer, kétszer, háromszor. Akit golyó talált, szótlanul összeesik. A többi mag se moccan, mintha nem róluk volna szó, nem az ő testükbe vágódnának a golyók. Carato megbénultan nézi. Érthetetlen, hogy miért nem védekeznek, hiszen nem erejement emberek. Puszta ököllel is átvághatnák magukat, egyrészük ugyan elhullana, de a kemény, szijjas, edzett férfiak lendületét a halál se állíthatná meg... Miért nem védekeznek, hiszen a tartásukból látszik, hogy nem félnek?... Vagy ha már nem támadnak, miért nem menekülnek? Miért öletik halomra magukat, mint a juhok?... Hirtelen rájön a titokra és viaszsárgán suttogja: - Ezek az emberek meg akarnak halni! Tudatosan és szántszándékkal! Egész viselkedésük néma tiltakozás az ellen, ami velük történik. Arcukat pirba vonja a tűz, az égő házak füstfátyla vonul el fölöttük. A sebesek vére végigcsurog testükön, le se törülik, csak állnak szilárd eltökéltséggel, vagy fekszenek még azok is, kik már csak önmaguk véres maradványai. Meg akarnak halni a vértanúk titokzatos erejével és hitével. Éppen olyan félelmesek és fenségesek, emberfelettiek, pedig csak kicserzett arcú, csontra fogyott, éhségtől,

hidegtől, álmatlanságtól és sebektől kínzott „félbarom parasztok”, kik megszüntek félni a haláltól és túlnőttek e földi lét kicsinyességein. A nevük szürke: Miklós György, Szylveszter Tamás, Getző Tamás, Tankó Antal, Ravasz Imre, Szabó Dávid, Gergely Jakab, Márton Tamás, Lukács Márton, Betze Antal, Bogos Tamás, Böjte János, Jankó Samu, Isák Ferenc és - ugyanilyen semmitmondó a többieké is és mégis végigborzong előttük Carato, a hóhér. Hogy szabaduljon tőlük, újra ráordít a katonákra: - Üsd, vágd! Meg akarnak halni? Hát dögöljenek meg! Három oldalról is rájuk zúdul a fegyveres erő. Az őrület tobzódása ismét fellángol. A kép olyan borzalmas, hogy már álomszerű. A fegyverek zuhognak, a vér ömlik, az élet elszáll és az irtózat sötétségében rejtőznek az áldozatok. A csoport megbomlik, szétszóródik, menekül, vagy örökre ott marad és a katonák holttestek közt botorkálnak szenvedélytől részegen, önmagukból kikelten, állati kegyetlenséggel. Csak a lovakban van becsület és részvét. Óvatosan kikerülik, átlépkednek a halottakon és haldokló- kon, kik most mennek át a végső szorongás tisztító tüzén és a tévelygő lelkek sokaságától halvány piros lesz fölöttük az ég. A végső erejükkel csúszó-mászó, tántorgó, megtépett sebesültek egymásnak ütődnek, elvágódnak, felállanak, sodródnak, vergődnek, nyüzsögnek a megcsonkított testek félszeg bizonytalanságával és lehetetlen helyeken keresnek menedéket. Vannak, akik a holttestek árnyékában bújnak meg, mások a tűzbe másznak, vagy ház előtti deszkapadok alá, árkokba és akad, aki négykézláb elszántan nekiindul az útnak, hogy hazajusson övéihez a hetedik faluba, de aztán az égő házak falánál megáll, mintha azt mondaná: - „No ezt még megnézem!” - és addig bámulja a dühöngő tüzek égbe kavargó dühös habarékját, míg az öntudatlanság kegyelmesen megkönyörül rajta. Egy apa fiát támogatja végig az úton, kinek vörös seb tátong a mellén és akkor is biztatja, hurcolja, mikor holtan bicsaklik össze: - „Erősítsd magad, Ignác!” A jókat mondó, mindig tréfás, totyakos vén harangozó megtébolyodva hosszú kötelet húz maga után és mindenkit feltartóztat: - Leszakadt a harangkötél, jere kösd fel, hé! Egy katona - csak úgy mellékesen - a szeme közé vág a kardjával s az öregember utolsó nyikkanással összehull, mint a rongy. A vad zsoldosoknak élvezet látni az effélét. Különösen a Kálnoky-huszárok és a vértesek űztek jobbnál-jobb tréfákat a megrémült néppel. A háromszékiek és felcsíkiak Szépvíz felé akartak kitörni. Egy cifra csákós-süveges lovaskatona azonban eléjük rugaszkodott és rájuk kiáltott: - Tedd le magyar a fegyvert, ha meg akarsz szabadulni! Mikor a szerencsétlenek elhányták a kézbelit, botot, lándzsát, vasvillát, fejszét, hozzájuk lövöldözött, s mikor a nép megrugaszkodott, a katonák egész rendeket vágtak köztük, mint a kaszások. No, de a vasas németek se maradtak el. Elhiresztelték a faluban, hogy a háromszékiek kegyelmet kaptak, mire mindenki feléjüktódult. Fehér zászlót lobogtatva többszáz főből álló csoportok jöttek és messziről kiáltották: - Háromszékiek vagyunk! - Három! Három! Három! - röhögtek a vasasok és három kardcsapást mértek mindenkinek a fejére. Ki el nem tudott futni, ott maradt a saját vére sarában.

A huszárok azzal feleltek a tromfra, hogy „megszálalták” az életben maradottakat. Egymásnak dobták a szerencsétleneket és addig sujtottak rájuk, míg az utolsó is le nem hanyatlott. Így folyt a mészárlás órákig, míg a katonák beleuntak és új szórakozást találtak ki. Vadászatot rendeztek a házakban, ólakban, sütőkemencékben és egyéb lehetetlen helyeken elbújt emberekre, összeterelték őket és hármával-négyével áthajtották a teljesen tűzbeborult Vargaszeg égő sikátorán. - Ki átjut, az életben marad, ki itt marad, az meghal! Mit tehettek volna egyebet szegények, futottak az életükért az egekig csapó szörnyű lángfalak között. Hajuk, ruhájuk tüzet fogott és eltüntek a pokolban, vagy már kezdetben orra bukva, puffadtra sültek a szörnyű hőségben. Már a tisztek se birtak a megvadult vitézekkel és szörnyülködve tettek jelentést az alezredesnek, aki egykedvüen jegyezte meg: - A felelősséget a királyi bizottság viseli, mi csak parancsot teljesítünk! Végre reggel lett. A hegyek kiléptek a ködfátylakból és a beteg, szürke világosság újra elöntötte a halálra itélt földet. Ekkor Carato alezredes félezer sebes, véres foglyot elindíttatott a szeredai várba. A katonaságnak szabad rablást engedélyezett és megfordulva visszalovagolt Taplocára, hogy jelentést tegyen a királyi biztos uraknak, kik megbizták, hogy Őfelsége szentséges akaratának e „barbár” nép között érvényt szerezzen. A szabad préda hallatára a katonaság örömében felüvöltött és rárohant a védtelen házakra.

XXXIV.
Azon az éccakán az urak közül csak a főkirálybíró aludt nyugodtan Taplocán. A királyi bizottság eltitkolta előtte, hogy mire készül Madéfalván és Alcsíkot járatta vele egész nap, s mire késő este hazavetődött a szállására, látszólag nyugalomban pihent a falu. A házak ablakaiból sötétség áradt, melynek titkában az elfojtott és torkon fogott élet rémülete, rettegése bújt meg. A lakosság lélegzeni is alig mert, mikor híre futott, hogy a katonaság valamire készül. Senki se tudott bizonyosat és az ablakokon kilesni se mertek, mikor a csapatok és ágyúk éjfél után kilopakodtak a faluból. Ez a rettegő félelem és nyugtalanság bénította meg különben hetek óta egész Csíkot, a veszedelmek és halál megsejtése, a másnap bizonytalansága. Csak a főkirálybíró aludt gyanutlanul. Látta ugyan, de nem tünt fel, hogy a királyi biztosok szállásán még éjfél körül is világosság van. Bizonyosan dolgoznak, vagy töltik az időt a hosszú téli estén. Gondolta, hogy felnéz hozzájuk, de későre járt már az idő, át is fázott az úton s az igazat megvallva, nem is szívesen került a szemük elé. Hetek óta azt kell jelentenie, hogy a nép hajthatatlan, az elkeseredés nőttön nő, a magukra hagyott asszonyok, gyermekek szánandó állapotban tengődnek, alig van béfaló-falás a falvakon. Átkok és könnyek, utána rázott asszony-öklök fogadták mindenütt ma is. Bárcsak már vége lenne ennek a megpróbáltatásnak! Az utóbbi három esztendőben nem volt percnyi nyugta az aggodalomtól. Csak gyermekei ne volnának, rég itt hagyta volna ezt a gyalázatos hivatalt királynéstól, főkormányszékestől, minden aljas piszkával együtt, ha naponta csak egyszer ennék is száraz kenyeret; de családja jövőjét kell tekintenie és nem játszhatja el Bécs kegyét. Vallásos és jó ember volt Bornemisza Pál úr, aki papnak született inkább, mint politikusnak. Sohase feküdt le imádság nélkül. Ma azonban hiába csókolta meg többször is a nyakán csüngő Mária-érmet, későre tudott elaludni. Lehet, hogy túlságosan ki is merült. A hold és a hóvilág besütött a kicsi székely ház ablakán, az is zavarta, józanította. Aztán „a hideg kijött belőle” és az ágy melege elernyesztette. Elszenderedett. Nem volt az se a megszokott nyugodt alvás, inkább csak „elhajókázott”. Késő volt, mire elaludt. Az első álom mély tompultságában hevert, mikor az ágyúlövések eldördültek Madéfalván s a felgyujtott házak fénye egész Csík fölött bevilágította az eget. Nem hallott, nem látott semmit. A háziak, öreg Székely Dani és a felesége ott topogtak, tanácstalankodtak ajtaja előtt. Merjék-e felkölteni, vagy ne? Hiába füleltek, figyeltek azonban, a főkirálybíró aludt. Mégis szólani kéne neki ilyen nagy veszedelemben. Dani bá kiméletesen mégis besuttogott az ajtón, hogy fel ne ijessze! - Méltóságos uram!... Hé, méltóságos uram! Semmi nesz. A meggyujtott, serített faggyúgyertya lángja reszketett a vénasszony kezében, ki egyszál pendelyben világított az urának, aki most már az ajtócskát is megkopogtatta: - Ébredjen, méltóságos uram! A főkirálybíró meg se mozdult. Mégis be kellett kiméletesen megérintette a nagy úr ágyból lecsüngő kezét. - Nagy baj van, méltóságos uram! menniök. A vénasszony

A főkirálybíró felriadt. - Ki az? Feleletül ágyúdörgés rázta meg az ablakot. Úgy zúgott végig a levegőn, mintha láncos ördög morogna haza a pokolba. A tűzvész fénye is erősödött. A főkirálybíró rémülten ugrott ki az ágyból. - Szentséges Isten! Mi ez? - Ölik a népet, méltóságos uram! Az öregasszony hangosan zokogni kezdett. A főkirálybíró sápadtan támadt rá a vén emberre: - A népet? Elment az esze? Miféle népet? A székely zavartan magyarázgatta. - Engedelmet istálok, én csak az egyigazat mondom!... A katonaság ágyúkkal rontott Madéfalvára! Felgyujtották a falut! Attól veres az ég mindenfelé! Az Isten verje meg őket! Én csak az egyigazat mondom! A főkirálybíró vacogó fogakkal öltözködött. Annyira ki volt rekedve az esze, hogy nem találta a gúnyáját. Ez a két vénember adogatta a kezébe és alázatosan figyelmeztette, hogy rosszul húzta a csizmáját, a balt a jobblábra, a jobbat a balra. Valahogy mégis magára hányta azt a drága, finom öltözetét és süveg nélkül kifutott az ajtón. Mire utána vitték volna a sapkáját, már ki is veszett a kapun. Székely Dani bá elgondolkodva jegyezte meg a feleségének: - Te, Amáli! Úgy látszik, hogy ebbe a dologba mégse ő a hibás! - Vétkeztünk ellene! - bánta már az öregasszony is, hogy annyit átkozták magukban. Mégis csak a „mi emberünk”, - ismerték el magukban és már aggódó szeretettel gondoltak rá. Ha az Isten élteti, holnap tyúkot ölnek a tiszteletére. Csak valahogy el tudná fordítani róluk ezt a nagy veszedelmet!... -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -Első gondolata az volt a főkirálybírónak, hogy lóra ugrik és elvágtat Madéfalvára, de mégis jobbnak látta, ha előbb a bizottság figyelmét hívja fel a katonaság „túlkapására”, mert pillanatig se hitte, hogy ez a szörnyűség a királyi bizottság tudtával történhetett meg. Ez megint a generális újabb gaztette, - gondolta, - a Buccow keze van benne mindenképen. Nem nézte, illik-e, nem-e, a csizmájáról se koppantotta le a havat, hanem lélekszakadtan berontott a tanácsházba, ahol az altábornagy és Lázár János gróf úr az ablaknál a látványosságban gyönyörködtek. Lázár gróf úr, ki egyike volt kora legműveltebb és legszellemesebb férfiainak, aki egyformán verselt három nyelven is, a főkirálybíró beléptekor éppen annak a rendkívül találó gondolatának adott kifejezést, amit később meg is írt barátjának, a püspöknek, hogy: „Kemény ékkel kellett széthasítani az annyira kemény bogot és azt hiszem, nem lehet bűnt követni el azáltal, ha a felséges fejedelem érdekeinek előmozdításában az akadályok végre bármiféle módon eltávolíttatnak. Én bizonyára valahányszor más és más házakot látok a harapozó tűztől lángra lobbanni, ugyan annyiszor felgyujtott és füstölgő oltárokat látok, amelyek az ostromlott lázadók bűneit engesztelik ki!” - Kegyelmes uraim! - rontott rájuk köszönés nélkül a főkirálybíró. - Tudják mi történik?

- Hogyne! - mérte végig fagyosan az altábornagy. - Éppen abban gyönyörködünk! A főkirálybíró nem hitt a füleinek. - Tehát - makogta hátratántorodva - a kegyelmes... a királyi bizottság tudtával történik? Lázár gróf, aki szerette a pontos distinctiókat, kijavította: - Téved! Nem a királyi bizottság tudtával, hanem rendeletére történik!... Különben alkalmasabb időben is ráért volna ezt megkérdezni, főkirálybíró úr! A kioktatott úr vörös lett, mint a főtt rák, de idejében lenyelte mérgét és bocsánatot kérve mély meghajtással kihátrált az ajtón. Otthon felesége, gyermekei vannak, a falusi birtok kicsi és gyenge ahhoz, hogy jövőjükhöz és rangjukhoz méltóan éljenek belőle, s Isten őrizzen, hogy a királyné kedvetlenségét szegény fejére vonja. Az ajtón kívül azonban, mikor nem látta senki, zokogni kezdett, mint a gyermek. * A madéfalvi eseményekről az első híreket az altábornagy adjutánsa, Magdeburg kapitány hozta a türelmetlen uraknak, ki egyébként annyira gyűlölte a magyarokat, hogy még a vizet is utálta, ami magyar földből buzogott elő. Fesztelenül, szabadon beszélt, - hiszen maguk közt voltak - és nem szépítette a kegyetlen vérengzést. Hátborzongató hűséggel elmondott minden részletet. - Így történt, kegyelmes uraim! A két királyi biztosnak elakadt a lélekzete. Az események túlhaladták elképzelésüket. Meg- döbbenve gondoltak a következményekre, a felelősségre. A történteket nem lehet semmivel indokolni, mentegetni. A végüket jelenti, ha az esemény ebben a formában jut Őfelsége tudomására. Az altábornagy kinlódva keresett legalább egyetlen pontot, amiben megkapasz- kodhatnék. Újra és újra megkérdezte: - A nép nem támadott? - Nem, kegyelmes uram! - Még csak nem is védekezett? - Egyáltalán nem, kegyelmes uram! A katonaság meglepetésszerüleg, álmában ütött rajta. Az alezredes úr azonnal ágyúztatott! - Minden előzetes figyelmeztetés nélkül? - Minden előzetes figyelmeztetés nélkül! Az altábornagy szeme megvillant. Már tudta mit kell tennie. Dühös haragot mimelve, a katona zabolátlanságával ordította: - Akkor az alezredes túllépte hatáskörét! Nem tartotta be a kapott útasításokat! Ezért felelőssé teszem!... És én még arra gondoltam, hogy előléptetem, kineveztetem Csík katonai főparancsnokának, s ő most ilyen súlyos kellemetlenséggel teszi önmagát lehetetlenné! Az adjutáns illő tisztelettel bátorkodott megjegyezni barátja érdekében: - Meg vagyok győződve, hogy az alezredes urat Őfelsége ügyének buzgó szolgálata és altábornagy úr iránti szilárd hűsége vezette cselekedetében.

Az altábornagy valamivel enyhültebben jegyezte meg: - Ezt nem vontam kétségbe!... Kérem legyen gondja rá, hogy az alezredes visszaérkezése után azonnal jelentkezzék nálam! Az adjutáns tisztelgett és távozott. Az altábornagy kérdőleg nézett a grófra, hiszen mindkettőjük sorsáról volt szó. Lázár János tudta már, hogy mi az altábornagy szándéka és szellemesen jegyezte meg: Azt hiszem, az alezredes meg tudja különböztetni a jót a rossztól! -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -Délelőtt tizenegy óra volt, mikor az alezredes előirásosan jelentést tett az altábornagynak, hogy a rábizott katonai feladatnak eleget tett. Az altábornagy nyugodt, de kimért, szigorú volt. - Kérem a részleteket! - Parancsára, altábornagy úr!... A vett rendelet értelmében és terv szerint végrehajtott katonai intézkedések és csapatmozdulatok megtétele után ma hajnali négy órakor körülvétettem a Madéfalván tanyázó lázadókat, s mivel ezek nemcsak védték magukat, hanem ők kezdték a heves tüzelést a katonaság ellen és lövöldözve ellenállottak és azt kiabálva, hogy senki magát meg ne adja, a házak ablakaiból is kilövöldöztek, s miután a többszöri előzetes felszólítás is eredménytelen maradt; kénytelen voltam erőszakot alkalmazni ellenük és tüzet vettetvén a házak fedelére, a falu harmadrészét felégettetni! Az altábornagynak meghamisítására. egy arcizma se rándult meg az események

- Kérek erről írásbeli jelentést! Az alezredes már gondolt rá. Azonnal átnyujtotta. Az altábornagy végigfutotta a jelentést és lezárta a kínos katonai szertartást. - Alezredes úrnak köszönöm, mit Őfelsége és az állam érdekében tett! Foglaljon helyet! Fáradt lehet! - No igen! Volt egy kis dolgunk! - mosolygott az alezredes, aki idejében „megtudta a jót a rossztól különböztetni”. Az altábornagy megkérdezte: mellékesen, mintha most jutna eszébe,

- Volt több halottjuk is a lázadóknak? - Igen! - mentegetőzött Carato. - Az ilyen esetben szinte elkerülhetetlen! - Mennyire becsüli a halottak számát? - Négy-ötszázra körülbelül! Az altábornagy komolyan megijedt. - Az sok! Holnap, holnapután sokkal kevesebb lesz! - jegyezte meg az alezredes gúnyos mosollyal. - Hogy-hogy?

- Rőmer kapitánynak, - kinek átadtam a parancsnokságot, - meghagytam, hogy a jelentkező rokonoknak adja ki a hullákat. Így pár nap alatt hivatalosan alig lesz halottunk. Az az ezer- ezerötszáz sebesült pedig nem számít! Egyébként négyszáz foglyot a várba kísértettem! Az altábornagy meglepődött, de még nem volt megnyugodva. - Jó, jó! De mi lesz a saját halottainkkal? Őket nem lehet a rokonaikkal eltüntettetni! Mennyi is volt a mi veszteségünk? A kérdés még Caratonak is kellemetlen volt. - Nagy huszárhadnagy sebesült meg könnyen a kezén és egy dragonyos lovast lőttek agyon! - Hm! Ez kissé kevés! Sokért nem adták volna, ha néhány halott esik a katonák közül is. Így nehéz lesz elhitetni Őfelségével a jelentést, hogy a székelyek elkeseredett lövöldözése miatt kellett ágyúztatni, felgyujtatni a falut és lemészárolni az embereket. Egy meglőtt lóért mégis túlságos megtorlás négyszáz halott, ezer sebesült és félezer fogoly! - Talán a foglyok számát lehetne csökkenteni! - ajánlotta az alezredes. - Igen, ez jó gondolat! - kapott rajta az altábornagy. - A háromszékieken kívül elég, ha kettőt- hármat tartunk vissza a csíkiak közül, hogy a megejtendő vallatásnál anyagunk legyen. A többit szélnek lehet ereszteni! Ezzel aztán körülbelül rendben is volt az ügy. A bizottság mai ülésén mindjárt jegyzőkönyvre véteti és ilyen értelemben tesz majd jelentést Őfelségének és a haditanácsnak Bécsbe. - Mégegyszer köszönöm, alezredes! Ja, el ne feledjem! Kérvényedet az előléptetésért és fizetéstöbbletért mielőbb nyújtsd be! Természetesen csak szolgálati formaság az egész!... Igen! Kérlek szólj az adjutánsomnak, hogy a tieddel egyértelmű jelentését szintén tegye meg!... Köszönöm! Fáradt lehetsz! Szervusz!

XXXV.
Legalább pár napra kisütött a nap a fiatal pár fölött. Amiért annyit szenvedtek, végre teljesült. Boldog volt Lázár István is és súlyos beteg kicsi asszonya is. Az élet ugyan keményen bánt velük, de megtisztította mindkettőjüket. A fenyegető halál is mintha hátrább lépett volna a Boriska ágyától, aki a sok drága benyomástól kissé erőre kapott. Súlytalan, szép, szinte megdicsőült volt és olyan tiszta, olyan igaz és olyan jó, hogy aki látta, önkéntelen imádságra fogta a kezét. Minden pillanatuk, egymásra nézésük nesztelen és szótalan belső fénylés volt és ezekben a napokban teljesen megfeledkeztek a külső világról. Lázár Istvánnak eszébe se jutott, hogy ő tulajdonképpen üldözött szökevény, akire akármikor rátehetik kezüket a katonák és az se tűnt fel, hogy szándékosan nem veszik észre se őt, se sógorát, a papot. Éjjel-nappal ott ült felesége betegágyánál, kivilágított szívvel és minden percüket egymásnak szentelték. A ház népe szerető aggodalommal őrködött fölöttük. Igaz ugyan, hogy a heves lázak, az éccakák félrebeszélő rémségei megszűntek, az öntudatlanság eltorzulásai, a szörnyű vívódások megcsendesültek, de még mindig túlságosan gyenge volt a beteg. Szíve alig-alig mozdult, lélekzete kifogyóban volt, de már biztak benne, hogy megmarad. Kész csuda, hogy az erdő rettentő nyomorúságába bele nem pusztult. Most már reménykedtek övéi és feszülten lesték minden vonását, minden mozdulását. Az alig pislogó élet legkisebb jele is boldoggá tette őket, a szorongó pillanatok pedig visszataszították a kétségbeesésbe. Most már talán mégis megmarad! Zöld Péter már arra gondolt, hogy visszamegy a néphez. Félelmet és felelősséget érzett miatta. Ki tudja, hogy magukra hagyatva, értelmes vezető nélkül nem szánják-e rá magukat valami jóvátehetetlen cselekedetre a végüket járó emberek? Valamennyire megnyugodott, mikor hírét hozták, hogy a nép lejött a havasokról és békés szándékkal, lecsillapulva a háromszékiekkel együtt holnap készülnek kérvényükkel a bizottság elé. Ma úgy se történik semmi az ünnep miatt és elég, ha korán reggel átmegy Madéfalvára. Ma Boriskát se hagyhatja, mert az állapota mintha kissé súlyosbodott volna. Nem tetszett a papnak, hogy estére ismét színesedni kezdett arcán a két rózsa, szempillái elnehezedtek, a merev szemek mintha már más világokban járnának és mellecskéje is alig emelkedett. Éjfél körül elaludt. - Kimerült a lelkem, hagyjuk pihenni szegénykét! - suttogta édesanyja a többinek, de senki nem mozdult a beteg mellől. Az ura le nem vette róla a szemét és ültek egymás mellett remegve, virrasztva. Féltek még rágondolni is, de látták, érezték, hogy ezek az utolsó órák és Boriskának soha többé nem lesz reggel. Két óra körül bátyja, a pap megszólította: „Kicsi Boriska!” - de a haldokló nem felelt, némán és rezzenés nélkül feküdt. Ekkor a pap odalépett édesanyjához és gyöngéden figyelmeztette: - Ne ijedjen meg, édesanyám, de úgy látom, hogy... mégis itt a pillanat! - és a vén Jováki bát elszalasztotta a plébánosért, hogy a haldoklónak adja fel az utolsó kenetet.

Megtörtént. Hiába gyújtották meg azonban a fehér abrosszal letakart asztalon a szentelt gyertyákat, hiába beszélt latinul és érintette meg a lelkész a szent olajjal érzékeit, hiába zokogott fel visszaszívott szájjal öreg édesanyja, Boriska semmiről se tudott, nem látott, nem hallott, csak feküdt némán, öntudatlan. A vendég pap hosszan nézte, bólintott és kötelességszerűen azt mondotta: - El kell készülnünk Isten látogatására! A szóra egészen megkönnyebbültek! Végre valaki ki merte mondani, ami mindannyiokat órák óta gyötri. Sóhajtottak és mintha kissé megkönnyebbültek volna. Csak az édesanyából fakadt ki a sikoltás: - Nagy Isten! Búcsúvétlen hagy itt! Igaz! Eljött a búcsúvétel ideje! Egymásra néznek, hogy ki kezdje, de az az érzésük, mintha a búcsúvétellel is a haldokló eltávozását nehezítenék és siettetnék. Nem volna-e jobb hagyni, hogy mit sem sejtve, magáról se tudva, élete szép álma teljesülésének nagy örömével szenderedjék át az örök életbe? Ne zavarjuk meg szép, nyugodt orcájának és makulátlan lelkének drága békességét! - Várjunk még egy kicsit! - Milyen jó, hogy nem mentem sehova! - gondolja Zöld Péter. Vén Zöld Jánoson, az apán nem látszik semmi. Egyszerűen ül a cifra kanapén és nézi a földet. Akkor se üti fel a fejét, mikor a falu papja elmegy és nem vesz tudomást körülötte szorongó övéiről se. Csak nézi a földet... Az ágy lábánál epedő édesanya homlokán izzadja ki visszatartott könnyeit és fojtogatja az inger, hogy visszakiáltsa gyermekét az életbe, de ijedten mindannyiszor visszafullasztja kitörni készülő sikoltásait. Lázár István nézi feleségét és csak mosolyog. Zöld Péter észreveszi, hogy a plébános a feszületet ott feledte, vagy szándékosan otthagyta a két égő gyertya között. Odamegy, leroskad elébe, hogy imádkozzék, de esze nem jár Istennél. Hirtelen abba is hagyja az imádságot, hevesen felugrik és rámered húgára. Meg van győződve, hogy már halott és valaki jótétlélek kellene, ki megmondja, ki hangosan kimondja, mert ő nem meri. Vajjon mi lesz, ha megtudják! Kibírhatatlan ez a feszültség. Szinte nyersen kiált rá a húgára: - Boriska! Ébredj! A haldokló nem ad semmi életjelt. A többiek se moccannak, mintha semmit se hallottak volna, pedig hangosan kiáltott. Vagy csak gondolja, hogy kiáltott? Ejnye, milyen furcsa!... Mi történik itt? Most Lázár István hirtelen ráborzad kicsi feleségére és az öröm őrülete terjed szót arcán. - Él! Mind odanéznek. Tényleg él. Szemét kinyitotta és kínosan felmosolyog az urára. Édesanyjából kitör a boldogság:

- Hogy megijesztettél, kicsidem! Vén Zöld János megkönnyebbülten csóválja meg a fejét. - Ejnye, ejnye! Most már mégis sorra megcsókolják, de ettől csak ők enyhülnek meg. Boriska mintha nyugtalanabb lenne. Arcocskája elborul, szemeiben rettegés ül, nyugtalan lesz és egész teste vonaglik s mintha szörnyű dolgot látna, ki akar ugrani ágyából, hogy borzadva elrohanjon. - Jaj Istenem! Jaj Istenem! - nyögi utolsó erejével. - Mi löle lelkem? Ne félj? Melletted vagyunk! Mitől rémültél meg? - próbálják megnyugtatni. Boriska azonban riadtan néz körül, mintha valakit keresne. - Pista! Péter bácsi! Ura és bátyja közel bújnak az arcához. - Itt vagyunk, édesem! Nyugodj meg! A beteg minden ízében reszketve kap a kezük után. - Ne, ne! Ne menjenek el! Maradjanak itt! Csak most ne menjenek el! - Dehogy megyünk!... Hogy hagynánk itt! A haldokló lecsendesedik, de a kezeivel tovább szorítja ura és bátyja kezét. Az izgalom kifárasztja és ismét lecsukódnak szempillái. A két férfi tájékozatlanul néz egy- másra, de egyikük se tudja megmagyarázni, hogy mi történt Boriskával. Ki tudná megmondani, hogy miket lát egy haldokló? Hajnali négy óra volt. És ekkor történt. Váratlanul tompa puffanás rázta meg az ablakokat. Mindenki felriadt. - Mi volt ez? Zöld Péter éppen azt akarta mondani, hogy bizonyosan a hó zuhant le a háztetőről, de mire meggondolta volna, újabb dördülés reszketett végig a levegőn és követte a harmadik és követte a negyedik... - Nagy Isten! - mozdult fel Lázár István, de ugyanakkor felesége kétségbeesetten ismét megrándult és rátekintve látta, hogy szemei felakadnak, szája leesik és olyan lesz, mintha fekete üregéből soha el nem múló néma segítségsikoltás áradna szakadatlan a világba. - Kicsi fenyőbojtom! - csuklik fel fájdalmában Lázár István és nem látja, mikor Jováki bá bebukik az ajtón, és torka szakadtából kiáltja: - Tekéntetes urak! Madéfalva lángokban áll, s a katonaság ágyúkkal öli a népet! Hirtelen azonban észreveszi, hogy mi történt és hangtalanul ő is térdre ereszkedik... Hát ezért szorította Zöld Boriska hóttában is a kezüket. Meghalt, mert nem tudta megmenteni harmadszor is azokat, akiket olyan nagyon szeretett. Mindenki meghal, aki szeret. Így van jól!....

XXXVI.
A madéfalvi véres éccaka rémületbe és gyászba borította egész Csíkot. Mire megvirradt, nem volt olyan eldugott falucskája, tizese vagy erdei szállása a Széknek, hova el ne jutott volna a hír. Kétségbeesett asszonyok, síró gyermekek ezrei kerekedtek fel mindenütt, hogy megkeressék férjüket, apjukat. Kinek lova, marhája, szánja, szekere volt, azt készítette elő az útra, abba vetett ágyat szénából, szalmából, párnából, lomos csergékből. A szegényebbje gyalog indult a bizonytalanságba. Voltak asszonyok, akik gőzölgő fejjel addig futottak a hóban hegyen-völgyön keresztül, míg összeestek. Aztán felugrottak és törtettek tovább kékre fagyott, dagadt lábakkal, kezekkel, zuzmarásan. Az Olt völgye csakhamar tele lett férjük, apjuk nevét sikoltozó nőkkel, gyermekekkel, kik minden szembejövő véres embert megállítottak, kikér- deztek és ha nem az övék volt, csalódottan futottak tovább. Alcsík, Felcsík tele volt Madé- falváról menekült és hazatartó sebesültekkel, kik vérüket hullatva, eltorzulva, emberfeletti szívóssággal szédelegtek, vonszolták magukat az utakon, hegyoldalakon, véres ösvényeket szántva a hóban, az akarat konokságával, csakhogy még egyszer hazajussanak, láthassák öveiket. Volt akinek sikerült, volt akinek nem sikerült. Szívet tépő, nehéz jelenetek játszódtak le a találkozásnál. Ott, azon helyben ölelték, csókolták egymást és gyenge asszonyok birkóztak a nehéz, tehetetlen férfitestekkel, hogy feltegyék a szánra. A mellettük elhaladók irigy pillan- tásokat vetettek rájuk és tovavágtattak. Ki érne rá ilyenkor másokon segíteni? Csoda, hogy a fájdalom vakságában egymást nem tiporták agyon. Ez is inkább az apró, kicsi lovaknak köszönhető, melyek maguktól kerülték ki az akadályokat. Szerencsétlenség így is elég történt. Szánok fordultak fel, lovak bokrosodtak meg. Zaj, sikoltás, jajgatás verte fel a téli mező halott csendjét mindenütt. A zürzavar lépésrőllépésre fokozódott, különösen az útkeresztező- déseknél, ahol három vidék népe torlódott össze a rémület és sietés magánkívüliségében. - Útat! Helyet! Félre az útból! Engedjenek! Édesapám! Drága uram! - sírták, sikoltották mindenütt és akinek sikerült a torlódásokból kikavarodni, diadalmasan vágtatott tova, mert még mindenkiben élt a reménység szikrája, hogy életben találja azt, aki neki a földön a legdrágább. Ha mindenki meg is halt, ő nem veszhetett el! Az nem lehet! Az nem szabad! Gyí, ne! - ostorozták a habosra kínzott lovacskákat, rémült tehénkéket, melyek szétálló hasakkal, erejük végső megfeszítésével nyújtották a nyakukat előre. Taplocán a katonák megpróbáltak az Alcsíkról jövő tömeg közt rendet teremteni, de az asszonyok elsöpörték őket. Lehetetlen volt útjokban megállítani a fájdalomtól félőrült felesé- geket, anyákat. A katonák mentire hagyták a dolgot és csak a királyi bizottság szállását őrizték ágyúkkal, fegyverekkel. Fölösleges félelem volt. Nincs most idő számon kérni az áldozatokat. Minden perc drága, mert hátha él még!... Hátha! Csicsón túl, Madéfalva határában, egyszerre megváltozott a helyzet. A zajló, tébolyult, zűrzavaros asszonytömeg hirtelen elnémul, mintha egyszerre bénították volna meg az eddigi sietést és nyugtalanságot. Visszarántották a lovakat és megállottak. A gyalogosok szótlanul nyomták kezüket a szívükre, szájukra és pillanatig moccanni se mertek. A halál földjére érkeztek. A fenyegetett házak üszkei szembevigyorogtak. A romok még füstöltek, a zsarátnok hunyorgott és köröskörül fekete volt a hó a koromtól, perjétől. Az égett szagot már régóta érezték. Mikor az első asszonycsoport megérkezett, még javában folyt a dúlás, prédálás a faluban. A kihűlt torkú ágyúk magukra hagyva ültek a hóban. A vértől és pálinkától részeg

katonák lihegve raboltak, kutattak, forgatták fel az épen maradt házakat és hurcolták maguk- kal, ami elvihető volt. A holttestekkel, sebesültekkel kezdetben senki se törődött. Egyedül az Olt-menti molnár halászgatta a fiával őket reggel óta a folyóból. A malomkerék alatt tíz holttest is megtorlódott. A parti jeget is fel kellett vágni és elúsztatni, hogy a mart gödreibe, fagyökerek közé besodródott hullákat szakállas vashorgával előkotorhassa. Gyalázatos, nehéz munka volt, de délire már huszonöt holttestet tett ki száradni a partra. Majd elviszi onnan, akinek kell! Többet tőle se lehet várni. Virradat óta fázódik a legényfiával együtt, de becsület is van a világon! Ők mondják, hogy alig virradt, valami emberforma jelent meg a halottak mezején. Úgy bolygott egyedül a szürkületben, mint valami fekete varjú. Nem hagyhatták miatta a halottakat, de mikor annyira virradt, látták, hogy a Zöld János pap fia, Péter oldozgatja fel a halottakat és sebesülteket bűneikből. A molnár is csak dél felé tudta meg, hogy a saját édestestvére ravatalától futott ide, nehogy bűnbocsánat nélkül kerüljön Isten színe elé az a sok ember. - Veszett fejszének a nyele! - istentelenkedett a fia, de a molnár aszonta, hogy szájba vágja, ha nem hallgat, mert akárhogy vegyük, mégis tisztességes, szép dolog ez Pétertől! De ne ítéljünk, hogy ne ítéltessünk! Idő se igen volt különben a beszélgetésre, mert a halotthalászat egész embert kívánt. Nem lehet eltátani a szájat, mert míg a szemedet elpillantanád, valamelyik halott orozva lesiklik a hajón. Annyi idejük sincs, hogy a kihúzott testre tisztességesen rápillantsanak. Így aztán a papról is megfeledkeztek, pedig nem volt nálánál szerencsétlenebb ember a föld kerekségén. Nem sújthatta volna az életben nagyobb büntetés, mint halottól halottig menni, hogy külön-külön átélje mindenikük szenvedését. Mert minden egyes áldozat teste, vonásai, mozdulatai nem a halál megnyugtató percét, hanem az elszenvedett testi, lelki kín és gyötrődések élő képmását mutatták. Nem volt senki, ki a lélek elköltözésének pillanatában szemeiket lefogja, a borzadály és kínok gyötrelmét elsimítsa arcukon, kitekeredett, görcsökbe merevedett tagjaikat nyugalmasra egyenesítse. Ezeken a szerencsétleneken az utolsó perc változhatatlanná fagyott, ami megrázó élethűséget adott a testeknek. Szörnyebben és igazabban éltek, mint egy hűségben és ábrázolásban minden emberi képzeleten túlmenő kép vagy szobor. A találékonyság és változatosság rettentő távlata volt ez a halottak napja. Mindenik halott a színével, formájával, a kínok változatosságát megörökítő figurájával, szinte harsogta a maga külön tragédiáját és lehetetlen volt meg nem érteni, vagy szabadulni ettől a beszédtől. Mindenikük megmondta nemcsak azt, hogy mi történt vele, hanem azt is, hogy ki ő és mi volt az utolsó gondolata. A vértől és verejtéktől összeragadt hajú, csapzott, hideg, nedves és szürke holttestek némaságukban is az égre kiáltottak. Ez itt a hasán mászott végig a fél mezőn, hosszú vérszalagot hagyva maga után és utolsó csepp erejével kínozva magát előre, a havat karmolva. Nem a haláltól félt, nem is önmagát mentette, hiszen érezte, hogy úgy is vége; de az élettel való nagy leszámolás pillanatában eszébe jutottak övéi és még egyszer, csak még egyszer, Istenem... csak még egyszer látni akarta és amikor érezte, hogy vége van, még egyszer felemelte fejét, hogy legalább hazakiáltson. Így fagyott meg hátrarántott fejjel és úgy maradt a szája, utolsó szóra tátva. Az a sovány, keszeg ember se akart meghalni, pedig szegény volt, mint a templom egere. Látszik a tűzött, gyenge öltözetére vetett irgalmatlan foltokon, a kiéhezett, soha jól nem lakott testén, a gondoktól és indulatoktól összevisszaszántott képén. Rá nézve igazán megváltás volt a halál. A nyomát kísérve, látta is a pap, hogy ő is arra gondolt, mert itt a mart alatt elfeküdt, vackot kapart magának, mint ahogy az erdőkön a vadaktól látta és már-már megnyugodott,

mikor eszébe jutott valami olyan dolog, talán kötelesség, amit más nem végezhet el. Nekifeszült tehát az életnek, háromszor kapaszkodott fel a marton, háromszor zuhant vissza. Negyedikszer szinte sikerült. Az öröm már ott ült az arcán, mikor jött a halál és ő ott maradt elnyúlva a mart nyergén. A harmadik halott ismerős volt. Öreg ember. Szentgyörgyi Kánya Márton, akivel annyit tárgyalták együtt az erdőn a tennivalókat. Tekintélyes, vezető ember. Hasbalőtték. Úgy esett el, hogy a hó ülőhelyzetbe támasztotta. Most csendes, nyugodt, inkább töprengő. Úgy néz fel a papra, mintha most is azt kérdezné: „Ejnye, te Péter! Hol vétettük el a dolgot?” Vannak, kik a hóba fúrták a fejüket, hogy ne halljanak, ne lássanak többet semmit ebből a nyomorult világból. Mások holtukban is csodálkoznak: Hogyan történhetett meg velük ez a gazság, hiszen ők nem voltak rossz szándékkal, a légynek se ártottak és csak az igazukat keresték békességgel. Éppen ma akartak a méltóságos királyi bizottsághoz járulni alázatos kérésükkel. Hogy nem féltek az Istentől ilyent cselekedni velük!... Talán még most is a királyné jóságos kegyelmében bíznak és ne haragudjék reánk a mi jó édesanyánk, mert mi nem vagyunk az okai, hogy ilyen gyalázatos folt esett szentséges kezén! A mező másik helyén kemény, merev férfiak feküdtek, sötét elszántsággal, ökölbe szorított kezekkel, véresre köpött bajszokkal, a bosszúállásnak olyan megkövült indulatával arcukon, hogy a láttukra végigviszolygott a félelem a pap hátán. Hiába oldotta fel őket, nem változtak. A halál is csak ideiglenesen állította meg útjukban, de várjatok csak, kutyák! Egyszer majd felkelünk és akkor... akkor!... Egy legény a babájához futtában bukott orra. Különben ő jutott legmesszibbre az önmaga véres ösvényén. Hogy irigyelhették a többiek, az elmaradók, mikor a vörös ködben kialvó szemeik elől mindjobban eltávolodott! De azért ti többiek ne csüggedjetek! A versenyfutás még tart és tartani fog örökkön. Legalább Zöld Péternek ez volt az érzése. Annyi mozgás volt a holttestek tartásában ahogy menekülés közben oldalt dűltek és a lábak akkor is lépést mutattak, vagy az utolsó mozdulat görcsében négykézlábra állva maradtak, sőt még azok is, akik elnyújtóztak, mintha az elérhetetlen után tárnák ki karjaikat. Akadt olyan is, ki az előtte mászott sarkába fogózott, hogyha pár mozdulattal is, továbbvitesse magát övéi felé. Akadtak, akik az első ijedelem után visszafordultak. Nyomaik világosan mutatják. Időtöltött, meglett férfiak, jóötvenesek. Az utolsó pillanatban jutott az eszükbe, hogy fiaik ott maradtak a pokolban. Értük akartak menni, de hol keressék ebben a zürzavarban. - Hijj, a teremtésit! Aggodalmukban észre sem vették, hogy meghaltak. Kidülledt szemeik most is a mezőt kutatják: - Hol lehet az az András? Nem látá valahol, tisztelendúr? Hogy menjek nála nélkül haza? Az anyja szíve meghasad, ha megtudja! Két testvér egymás mellett mult ki. Ismeri őket. Mintha most is biztatná egymást: - Ne hadd magad, Áron! - Nem bírom tovább! Haggy itt, Lázár! - Tán elment az eszed! Hogy hagynálak itt!... Azóta pihennek, mintha csak az erőt gyűjtenék, hogy tovább mehessenek.

Isten nyugtassa szegényeket! Egyetlen egy sincs, ki belenyugodott volna a halálba. De olyan sincs, aki megbánta volna, amit tett, vagy feladta volna a gondolatot, melyért meghalt. Nem is lehet, mert se Isten, se ember nem látott még olyan vértanút, aki megtagadta volna hitét. Éltükben szelíd, békés emberek voltak, de holtukban igazán lázadókká lettek, akiket semmiféle hatalom többé le nem győzhet. - Ego te absolvo a peccatis tuis!... Feloldozlak bűneidtől! - hebegte Zöld Péter, a pap a hidegtől elferdült szájjal, hogy ne kelljen egyébre gondolnia, mikor egyik véres roncstól a másikhoz lépett. Legszívesebben kifutott volna a világból, vagy odafeküdt volna ő is halottnak, hogy többé ne lássa ezeket a szörnyű sebeket, csonkításokat. Nem emberek, gonosztevők garázdálkodtak a védtelen nép között. Karddal leszelt orcák, karok, átszúrt mellek, puskatussal szétvert koponyák, a hóra kéken kiömlött belek, fülig vágott szájak, vérrel öntözött, zilált hajak, hiányzó kézfejek, sebes homlokok, összeszabdalt testeken tátongó sebek, megnyomorított halottak sokasága gyötri, kínozza úton-útfélen és reszketve takarja el szemeit. Ereje fogyóban van, szédül, émelyeg és el-elsötétedik előtte a világ, szíve olyan erősen dobog, mintha durván bordáihoz csapkodnák, agya kialvóban van, szinte hihetetlen, hogy eddig is bírta és - mégsem bírt elszakadni a halottak mezejétől, hiszen az ő népe fekszik itt! Az igazi megpróbáltatás azonban csak akkor kezdődik, mikor elöntik a mezőt az övéiket kereső asszonyok, gyermekek. Pillanatok alatt egyetlen jajgatás, kiáltozás és kétségbeesés az egész Olt völgye. Százan is rárohannak az első halottakra, bizakodva, mégis rettegve, hogy az ő férjük, apjuk, gyermekük talál lenni és az öröm, megkönnyebbülés szakad ki bennük. - Nem ő! Nem ő! Hálistennek nem ő! Ez sem ő! Az sem ő! Még van reménység, hogy megmenekült, hogy él! Hátha el tudott futni? Valahol az erdőben lappang és nem mer előjönni! - Édesanyám! Hátha idáig hazament édesapám? - Bárcsak úgy volna! Csoportok verődnek össze a halottak fölött, jönnek, mennek, tovafutnak zajgó zűrzavarban és minden idegen arc külön boldogság annak, aki a halottban nem ismer rá sajátmagára. A fájdalom és félelem, aggodalom és kétségbeesés kiforgatta önmagukból és nem bánnák, ha mindenki el is pusztult, csak az ő édesük megmaradjon. Szinte ellenségesen néznek egymásra, tolongnak, zokognak, sietnek, nyugtalankodnak, morajlanak és nem látszik a részvét rajtuk, mikor egy-egy anya, feleség velőtrázóan felsikolt, mert megtalálta, Istenem, mégis meg kellett találnia, akit keresett! Mind több és több lesz a fekete halom a fehér hómezőn. Itt is, ott is találkoznak a halottak szeretteikkel. Mégis találkoztak! Az anyák, feleségek rávetik magukat a „lelkem fiamra, lelkem uramra”, ölelik, csókolják, siratják, becézik, keltegetik, testükkel védelmezik, égbe harapó szájjal átkozzák, kik ezt tették velük, fájdalmukban hajukat tépik, halántékukat öklözik, egész életsorsukat kikiabálják,

imádkoznak és vétkeznek, míg minden kifogy belőlük és csüggedt némasággal a tetemre borulnak, mintha ők is meghaltak volna. Akik látják, szívökhöz kapnak, elfagy a szó ajkukon és az önkéntelen tiszteletadás hangtalan- ságával elfutnak onnan. A pap nézi őket és nem tudna igazat tenni, hogy kinek jobb: annak-e, ki megkapta a kegyetlen bizonyosságot, vagy a talán hiába reménykedőknek, a nyugtalanságukban elkárhozóknak. Csak egyet tud, hogy ez a fájdalom is, az a fájdalom is az övé és csak rajta nem könyörül Isten. Egyik néma halom megmozdult. Az asszony azonban, ki felemelkedett a halottról, többé már nem az, aki volt. Kiegyenesedik és sötét tekintettel végignéz a világon. E perctől kezdve hangos szó nem hagyja el ajkát. Elszántság, dacosság sugárzik róla, mikor a lovakhoz megy, olyan határozottan, hogyha maga az Üdvözítő jönne szembe vele kereszttel a vállán, neki se térne ki. Nem lát, nem hall, úgy vezeti a melléig érő lovacskákat halott urához. - Hó! A két lovacska a földön fekvő gazdája felé fordítja fejét, megismeri és örömében felnyerít. Az asszony összerázkódik, könnye megered, merev arca ellágyul és újra emberré lesz. Próbálja felemelni urát, hogy elhelyezze a szánban, de a test belefagyott a hóba. A halálos verejték a földhöz ragasztotta és előbb ki kell ásnia, külön-külön kiszabadítani karjait, lábait. Küzd a nehéz tetemmel és beleszédül, míg átemeli a szán lajtorjáján. Kiméletesen kinyujtóz- tatja, elhelyezi, a csergével letakarja. - Most már mehetünk! - sóhajtja a lovacskáknak és zűrzavarából, senkivel se törődve. Elég szegénynek a maga baja! elindul a halál-mezők

Igaz, hogy vele se törődik senki. Minden lépésre és minden pillanatban új dráma zajlik le. Egy felcsíki asszony, mikor meglátta a darabokra vagdalt urát, abban a pillanatban megtébo- lyodott és a körülállókat kezdte szidni, mocskolni. - Gyalázatosak! El akartátok hitetni, hogy ez az én uram?... Nem igaz! Az én uram Gergé Laji, a legszebb ember a faluban! Nem olyan, mint ez a mocskos halott! Otthagyott halottat, szekeret, tehénkéket, mindent és ragyogó arccal sétálni kezdett a mezőn: - Az én uram Gergé Laji! A legszebb ember a faluban! A népek félrehúzódtak útjából, de volt olyan is, aki irigyelte a szerencsétlent és azt mondta: - Milyen boldog vagy, hogy bolond vagy! Ettől a fájdalomtól még a bolond asszony is összerázkódott. Az ördög farsangol, tobzódik a szörnyűségekben. Az Olt partján a molnár kiabál a vízből kifogott halottai mellett, mintha vásári kikiáltó volna, aki portékáját kínálja: - Ide, ide, asszonyok! Tovább két gyermek, alig tizenhárom-tizennégy évesek, apjuk testét kötözik istránggal a kézi szánkóra, hogy útközben le ne csússzék. Árvák lehetnek és koldússzegények, kiknek se szekere, se marhája, se segítsége senki. Orrukra lehull a könnyük, de

nekifeszülnek a szánkónak és kínlódva húzzák terhüket. Istent is megsirató gyászmenet!

Zöld Péter a láttukra térdre borul, minden ízében reszket és szakad le a szíve a helyéről. Aztán felugrik, magát is befogja a szánba, hogy legalább a vert útig segítse kivontatni a szánkót. - Ki fiai vagytok? - kérdezi. A gyermekek megmondják, de mindjárt el is feledi. - Hovávalók vagytok? A gyermekek azt is megmondják, de a pap már rohan vissza, mert egy asszonynak kell segítenie, ki harmadikszor ejti vissza halottját és nincs a közelben senki. Kiáltások szállanak el füle mellett. - Csinód Emri! Péter Áron! Dénes Ignác!... Nem láttátok valahol az én uramat? Mind többen lesznek, kik hiába kutatnak, kik már azt se tudják, hogy hol keressék „odalett” emberüket. Rettentő lehetőségek ijesztik az ilyeneket. Hátha a víz elvitte, farkasok megették, vagy benn égett a tűzben! Sok embert áthajtottak a katonák az égő házak között, hátha a te urad is köztük volt! Egymást rémítik, ijesztik. Aztán váratlanul megszólalnak a közeli falvak harangjai. Az első halottakat fogadják Csicsó, Delne, Borzsova, Rákos, Szépvíz harangjai és zúgnak egész nap. Egyik holttestet alig kisérik ki a határból, már jön a másik, tizedik, századik s a vetéskapukhoz kiállott fekete pluviálés papok nem győzik elimádkozni, szentelni, füstölni őket. Csak a harangok fáradhatatlanok. Egyik átadja a szót a másiknak és csakhamar fel Gyergyóig, le Kászonig, a Kárpátok koszorúján végig az egész csíki medencét gyászba borítják. Egyedül a madéfalvi nem mer megszólalni, mintha az is meghalt volna. Aki él, a pogány is meghajtja fejét előttük. A halottak haza térnek. De csak a boldogabbak, kiknek sikerült egyesülniök övéikkel. A többi tovább fekszik a vigasztalan hómező kietlenségében, türelmesen és hidegen várja megváltását, míg a korán leszállott est betakarja. Sötét, fekete elnémulás, merev, élettelen éccaka borul a halottakra. -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -Másnap az egész újból kezdődik. A reggeli párázatból új asszonyok, új gyermekek lépnek ki és más arcokkal, de ugyanazon fájdalommal ismét megindul a halott-vadászat. Akik előző nap hiába keresték övéiket a faluban, a mezőkön és a folyó mentén, most elindulnak a minden irányban szétfutó nyomokon ki, az erdőkbe. Szerencsére az éjjel nem havazott, de így is kimerítő erőfeszítés volt ez a holttest-üldözés, mert a havas szélén vagy megszakadtak a támaszpontok, vagy idegen és ismeretlen halotthoz vezettek. Az erdőket pedig lehetetlen volt átrostálni. Néha a dögevő madarak vezettek nyomra. Ahol hollók, varjak, vadmadarak gyűléseznek, csatáznak, ott „van valami”. Meg is találtak egy-egy kikezdett testet és boldog volt, aki meglelte, hogy nem az övé. A madárcsapatot elhajhászta róla és tovább ment. Szenvedjen más miatta! Nehezebb volt az eset ott, ahol farkasok garázdálkodtak és csak nehány ruhafoszlány, értéktelen testdarab maradt a véres földön. A boldogtalan fehérnépek annyira megszokták már, annyira csordultig telitve voltak borzalmakkal, hogy csak a testük önkénytelen megrándulá-

sával vették tudomásul, hogy itt mi történt. Annyira kizártnak tartották, hogy az ő urát ették meg a farkasok, hogy visszafordultak. Egyetlen véres rongydarabot, vagy ott hányódó ujj- izületet meg nem érintettek. Igazuk volt. Nem az ő férjüket ették meg itt a vadak, mert ha az ő édesük lett volna, a szívök bizonyságot tett volna róla. Mert erre is volt példa. Megy, megy a szegény asszony a kietlenségben és egyszerre azt mondja: - Itt van! Sehol semmi holttest, de pár lépésre a hó sima tükre feldúlt, rücskös, süllyedt, mintha valamit eltemetett volna. Látszik, hogy valaki szakadékba merült s a por-hó összeörvénylett fölötte. - Ő az! - áll neki az asszony a hóhányásnak és órákig dolgozik, bizonyosságában megingatha- tatlanul, míg előássa a testet. Nem tévedett. Ő az! Kivonszolja biztosabb helyre és az aljban külön nyomon elindult fiacskája után kiált: - Jánoska te, hó! Itt van! Erre! Erre!... Egy kölyök taknyosan, szipogva rohan át a fák között a hang irányában. Mikor megérkezik, csak félszemmel mer ránézni apja holttestére. - Maradj itt szépen, míg a lovakért megyek! - oktatja az anyja. - Ügyelj apádra, nehogy valami baja legyen! Mintha halottnak még lehetne valami baja az életben. A legényke csak akkor mer sírni, mikor anyja már nem látja. Ványadt arca megnyúlik, pislog, könnyei hullanak és panaszosan odaszepegi a halottnak: - Úgy-e mondtam kiednek, hogy üljön otthon! -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -Azoknak, kik az erdőket is hiába verték fel, még van egy végső reménységük. Ma mondják, hogy a vérengzés éccakáján barátokhoz menekült. Ott fekszenek most is. Megindul hát a búcsújárás Somlyóra. Reggeltől-estig, estétől-reggelig tolong a nép a zárda körül. Ha a huszonkilenc sebesültnek, minden elhullatott csepp vére emberré változnék, akkor se volna elég, hogy jusson mindenik szánalmas nőnek, ki hiába kutatja már másodnapja a maga férfiát. A barátok előbb az életbenlévőket mutatják meg az asszonyoknak, s csak azután a halottakat. Ha itt sincs, ott sincs, rendre kieresztik őket a vassal pántolt vén cserefa ajtón. Egyik reménység feltámad. meghal, a másik huszonkilenc sebesült a somlyói

Valami pásztorgyermekek déltájt azt a hirt hozták, hogy sokan bújdosnak az erdei szállásokon, kik nem mernek leereszkedni a falvakba. A Pogány-havas, Fügéstelek, a Tatros-mente, Bükkhát, Jáhoros, Nyilénk, a két Tomot, hátra egészen Csobánosig, s le az Úz völgyéig, az erdők mindenütt tele vannak lappangókkal. Egy értelmes, tapasztalt szépvizi öregember, - a nevét bizony megfelejtettem - azt tanácsolja a fehérnépeknek, nehogy neki merjenek vágni ilyen időben a hátulsó havasoknak, mert az nem asszonyembernek való, hanem menjenek szépen haza, s legyenek türelemmel, mert aki olyan

messzi vidékre el tudott menekülni, az vagy épember, s akkor nincs miért félteni, vagy csak olyan könnyű sebet kapott, hogy azért sincs miért kétségbeesni. Volt, aki szótfogadott, volt aki nekivágott az istenkisértő útnak. A józanabbak igyekeztek lebeszélni, de hiába ijesztették farkassal, szakadékokkal, éhhalállal, fagyhalállal, pusztulással; az asszonyok nem tágítottak. Nem volt mit tenni az ilyeneket legalább jótanácsokkal látták el: - Szánnal meg se próbáld! Ülj lóra! Lehet ugyan, hogy már az első órák után kidöglik a ló alólad, kitöri a lábát, vagy a jég átvágja az inát, de más mód nincs! Legfeljebb hótalpat kötsz s azzal próbálsz tovajutni. Az éccaka elől igyekezz fedél alá! Nem hiszem, hogy megérd a holnapi napot, de te lássad, ha ilyen kicsi eszed van, s nem fog rajtad az okos szó! Egyik keserű teremtés a másik után fordult fel a ló hátára és vágtat neki a havasoknak. Ne mondja az ura, ha életben van, ha nincs, hogy nem tett meg érte mindent! -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -Lassanként mégis csak elfogyott a sok holttest a madéfalvi mezőről. Egész Csíknak jutott belőlük bőven. Hej sok szegény anya, feleség, ártatlan árva felkiabálta keserűségét az Istenhez ezeken a napokon! Pedig kár volt vétkezniök. Inkább adtak volna hálát szentfelségének, hogy haza kaphatták őket, ha holtan is. Mit szóljanak azok, akiknek testei gazdátlanul maradtak a mezőn, akikért senki se jött el? Az a negyven szerencsétlen ember, kiket végül is a katonák szedtek össze s hánytak bele a falu szélén ásott nagy gödörbe. Beszélik, hogy Persina kapitány, aki eltemettette őket, arra se akart időt adni Zöld Péternek, a papnak, hogy egy tisztességes miatyánkot elmondjon fölöttük. Ehelyett Lázár János gróf gondoskodott sírfeliratról. Pillanatok alatt kész volt az elmés chronosticon: „CastIgata seDItIo sICULorUM” Magyarul: „A székelyek lázadásának megbüntetése.” Annyira nyilvánvalóan hazug, szolgalelkű és cinikus volt e pár szó, hogy még az altábornagy se engedte meggyalázni vele a holtak emlékét. Lázár gróf vállat vont és hogy kárba ne vesszen a felirat, elküldte barátjának, a püspöknek. Ő talán az egyetlen ezen a sötét erdélyi földön, aki méltányolni tudja a művészetet és szellemet.

XXXVII.
Sietve és kiméletlenül csapott rá a királyi bizottság a vérfürdőtől elkábított Csíkra, hogy mielőtt a lakosság feleszmélne, a határőrség felállítását befejezze. Nagyon gyorsan kellett jelenteniök Bécsben, hogy a katonaság megszervezése megtörtént, mert csak így kerülhették el a felelősséget a történtek miatt. A kudarc a végüket jelentette volna. Még a vérontás napján nyilt rendeletet intéztek Csík és Háromszék lakosságához, hogy tüstént haza menjenek, a kiosztandó fegyvereket késedelem nélkül felvegyék, idegent házukhoz be ne fogadjanak, hanem megkötözve kézhez adják, mert az engedetlenek szörnyű halállal bűnhődnek. A véghezment szomorú példából minden ember keservesen szemlélhette, mi légyen a felséges király és örökös fejedelem ellen való rugódozásnak és engedetlenségnek jutalma. A háromszékieket szintén halálbüntetéssel fenyegette meg, ha a katonai hatóságokkal ellenkezni mernek, gyűléseket tartanak, vagy a határőröket üldözni merik. Mikes Antal főkirálybiróval külön levélben tudatta „a lázadók veszedelmét” és a háromszékiek kitiltásáról kiadott rendeletet. Mindössze két napot töltött a királyi bizottság Taplocán, míg megtette jelentéseit a madéfalvi eseményekről Őfelségének, a haditanácsnak és a főkormányszéknek, természetesen letagadva a halottakat, kisebbítve a sebesültek számát és ráhárítva minden felelősséget az áldozatokra. Úgy, ahogyan Carato alezredessel az altábornagy előzetesen megbeszélte. A halál csendje és látszólagos nyugalom borult Csíkra. Mindennap szakadatlanul szóltak a gyászharangok és két-három koporsót vittek ki a falvakban a temetőbe. Az alkalom kedvező volt. Bármit tehettek az elvérzett néppel. Nem is késlekedtek. Öt nap alatt fegyver alá hajtotta a katonaság a népet. Nem állott ellen senki. Még a betegeket, sebesülteket is kiparancsolták ágyukból, a félholtakat is összeírták, hogy minél nagyobb legyen a létszám. Voltak, akik ott estek össze a gyengeségtől a bizottság előtt, voltak, akiket feleségük, gyermekük támogatott oda félholtan. Nem törődtek ilyen kicsiségekkel, mintha nem volna bennük lélek és szív. Az ünnepélyes felavatást és zászlószentelést január 17-én Csíkrákoson éppen olyan fénnyel tartották meg, mint Gyergyószentmiklóson. A nagy templom melletti térségen állították fel a Felcsíkon szervezett négy gyalog és egy lovas századot, amelyet ágyúk és rendes sorkatonaság vett körül fegyverrel. A szertartást az odahivott Sikó József gyergyai esperes végezte, aki a kitett oltáriszentség előtt éppen olyan üdvösséges orcával énekelte a Te Deumot a megáldott négy zászló fölött, mint Szentmiklóson. A felesketett, kiontott vérük szennyében álló, kiszolgáltatott, megvert, megalázott, katonai sorokba kényszerített férfiak sötéten hallgatták. Csak magukban átkozták az esperes úr áldásra emelt kezeit: - Száradjon el tőből, mielőtt leereszthetné. A bizottság azonban az eredménnyel még mindig nem volt megelégedve. Szigorúan elrendelte, hogy a falvak elöljárósága azokat a felcsíki lakosokat, kik nem jelentek meg az összeíráson és eskütételen, névszerint jelentsék be a kapitányoknak, hogy majd Csíkszeredában letegyék az esküt. „Akik tizenöt nap alatt nem jelentkeznek a kapitányoknál, bárhol találtatnak, elfogattatnak és Csíkszereda várába záratnak nehéz börtönre.” A szüntelen borzalmak és szenvedések miatt annyira fásult is már a nép, hogy számba se vette az újabb fenyegetéseket és intézkedéseket. Az életüket, legdrágább kincsüket már úgyis vagy elvették, vagy tönkretették. Látszólag engedelmeskedtek, de belül soha meg nem adták magukat.

A bizottság azonban nem vette tudomásul a nép lelkiállapotát. Január 21-én már három részre oszolva megkezdette az alcsíki falvak összeírását is és egy hét se telt bele, megtörtént az ünnepélyes felesketés itt is, s a Rákoson felszentelt két zászló alatt. Az urak úsztak az örömben. Nem sokáig volt azonban zavartalan a jókedvük. Buccow generális titokzatos keze, amely a háttérben eddig is irányította az eseményeket, hű társával, a kancellárral ismét megmozdult. Elérkezettnek látták az időt, hogy a Szebenben kifőzött nagy tervet, Székelyföld teljes megsemmisítését megvalósítsák. A madéfalvi események hírére megtorlásképpen javaslatot tett a generális Őfelségének, hogy a lázadó és árulás szennyébe esett székelyeket fossza meg összes kiváltságaiktól és szabadságjogaiktól, földjüket pedig foglaltassa le a katonaság számára. Tisztában volt vele, hogy a jogaitól, otthonától és földjétől megfosztott nép örök időkre elveszett. Még a királyné is megijedt a terv merészségétől és egy időre függőben tartatta elhatározását. Tetszett azonban Őfelségének a Bruckenthal úr tanácsa, hogy német papokat küldjön a határőrezredekhez és mindenkinek tegye kötelességévé a német nyelv megtanulását. - Felséged intézkedése nem fogja a világi papságot jogaiban megháborítani, vagy Rómát bántani, - mutatott rá mindjárt a módozatokra is a kancellár, - mert a német lelkészek hatásköre szigorúan megmarad a katonai keretek közt, ami ellen senkinek kifogása nem lehet. A német nyelv megtanulása pedig beláthatatlan előnyt jelent a hadsereg egységes vezetése szempontjából. - Önnek igaza van! - bólintott Őfelsége és azonnal kiadatta az erre vonatkozó rendeletet. A kancellár elégedetten távozott. Tisztában volt vele, amit a királyné nem is sejtett, hogy ez az intézkedés a székely férfilakosságot teljesen kiveszi a világi papság kezéből, hiszen minden fiúgyermeket felvettek a katonai létszámba. Pár évtized alatt a nyelvétől megfosztott, német hitre kényszerített, katonai tulajdonná tett földön élő lakosságot észrevétlenül ki is lehet cserélni. A hadiparancsnokság útján arról már gondoskodtak, hogy a határőrezredekben egyetlen magyar tiszt se legyen, akihez a nép fordulhatna. Hátra volt még a legnehezebb kérdés: megtörni és félre tenni az útból a legnagyobb akadályt, a nyakas székely nemességet. Az évekig erőltetett módszer: ellene lázítani a népet és kiirtatni őket, nem sikerült. A madéfalvi események után most már erre gondolni se lehet. A királyné is torkig van a zavarokkal és minden áron rendet és csendet akar. Felbujtással, vagy egyenes lázadással hiába vádolnák a nemességet, mert az egész ország felzúdulna ellene és urak dolgában Őfelsége se ismer tréfát. Kitalálták azonban a módját, hogyan bánjanak el a nemességgel észrevétlenül, megőrizve a törvényesség útját. Bűnfenyítő bizottság kiküldését javasolták, amely majd az ő embereikből fog állani és amelyet ők irányíthatnak. Akárkit fel lehet akasztatni aztán a törvény paragrafus-horgába. Jórészük pusztulna a csíki uraknak, a többi pedig kiijedne még az országból is. Ez a terv is sikerült. Mielőtt Erdélyben bárki is észbe kaphatott volna, Őfelsége visszavonhatatlanul határozott és kiadta a rendelkezést: „...Minthogy fődolog a rend és nyugalom helyreállítása, fősúly fektetendő a bujtogatók kipuhatolására, s bűnük szerint élet-halálbüntetésükre és javaik elkobzására. E végből kínzás is alkalmazható. A feladónak fejenként száz forint jutalmat kell kitűzni. A vizsgálat levezetésére bűnvizsgáló bizottság küldendő ki. A haditanács az erdélyi kancelláriánál egyetértve adjon utasítást ennek a bizottságnak!”

Meg se száradt jóformán a tinta a rendeleten, Bruckenthal úr már megszerezte a másolatát és gyorsfutárral még aznap elküldötte barátjának, a generálisnak. Egy hét se telt bele, Csíkba is eljutott a hír. Mindenki tisztában volt vele, hogy a halálos csapást most akarják a székelyekre mérni. A királyi bizottság is kissé megszeppent. Sietve jelentették, hogy a nép lecsendesedett és kész az engedelmességre. Csík katonai lábraállítása befejeződött és Háromszéket akár egy egyszerű hadnagyocska is fegyverbe öltöztetheti. Udvarhelyszékről hasonló hírek érkeznek. - Nincs többé akadály előttünk, - írta boldogan Siskovitz a bécsi haditanácsnak - és bizton remélem, hogy jövőre se kell felkeléstől tartani... Bár csak hatezer kiosztandó fegyver van a gyalogság és ezerötszáz a lovasság számára, a székely ezredekben nagyobb számmal lesz szolgálatra képes ember, ha Őfelsége a bizottságnak megengedi, hogy minden szabad székelyt katonaságra kényszerítsünk. A jó hírrel elkéstek. A bűnvizsgálati rendelet megjelent. A királyi bizottság mindössze annyi jutalmat vett, hogy a haditanács Lázár és Bethlen grófok részére magas napidíjat állapított meg. A két úr örvendett a pénznek. Carato alezredes szintén megkapta a maga jutalmát. Utolsó elégtétele volt a főkirálybírónak, hogy őt a székelyek vérdíjából kifelejtették, mert az ő végzete is beteljesedett. Az utolsó hetek elviselhetetlenül súlyosak voltak számára. Az urak közül egyedül ő volt, aki látta a nép lelkének lázongását és tudta, hogy ezrével vannak, kik csak azt lesik, hogy a hóban ne hagyjon nyomot a lábuk és átszökdösnek Moldvába. Bujdosók százai lappanganak most is az erdőn, kik a kiadott rendelkezések után egyebet nem is tehetnek, másokat a félelem üldöz ki hazájából. A királyi bizottságnak ugyanis első dolga volt, hogy katonai bizottságot nevezzen ki a madéfalvi „lázadás” felbujtóinak kiderítésére és azóta éjjel- nappal jajgat a szeredai várbörtön. Saját füleivel hallotta. Akit ebből a pokolból mégis elbocsát Carato alezredes, csak azért teszi, hogy a megkínzott ember ne az ő nyakán haljon meg. Saját szemeivel látta és nem szólott ellene, mert nem szólhatott. Nincs már az ő szavának semmi foganatja senki előtt. A nép gyűlöli és átkozza, mert benne látja veszedelmének egyik okát és ügyének árulóját. Néma pillantásával kínozza még az utolsó gyermek is, ha kihúzza lábát szállásáról. Pedig milyen áldó szeretettel nyúlt feléje minden kéz!... Három esztendeje tart már ez a szívós, nem lankadó gyűlölet ellene és egyetlen ember nincs egész Csíkban, ki elhinné, hogy ő csak jót akart. Immár nem akarja megölni, nem fenyegeti senki, de sokkal jobban fáj a lelkének a sok félrefordított arc, földresütött fej, a minden élőből feléje áradó néma számonkérés, a zsebekben összeszorított öklök. A csíki urak csak kényszeredetten állanak szóba vele, a királyi bizottság alig veszi számba. „Sekrestyésnek való, nem főkirálybírónak!” - jegyezte meg róla Lázár János gróf. Elviselhetetlen volt minden perc, melyet a halálraítélt földön kellett töltenie. Az eddig érzett belső közösség szálai megszakadtak és vádlóivá lettek nemcsak az emberek, hanem a hegyek, erdők, völgyek, házak, maga az egész föld, melynek láttán eddig olyan jó melegséget érzett. Az élettelen dolgok is kiközösítették magukból. Rettentő tetemrehívás itt minden, mintha egy soha el nem temethető halott koporsójánál kellene élete végéig virrasztania. Nem bírta sokáig a lelkiismeretmardosást. Elhatározta, hogy lemond. A családjáért való aggódás és a Bécstől való félelem miatt azonban halogatta. Megvárta, míg a bizottság befejezi munkáját Csíkban. Ne vádolhassa senki a királyné előtt, hogy hivatali kötelessége előtt megszökött. Sok az irígye, akik ellene használnák fel cselekedetét.

Végre február elsejére Csík fegyverbe állítása gyalogezred megalakult. Carato lett az ezredesük. A főkirálybíró lemondólevelét: többé nem habozhatott. Keserű

megtörtént

és

az

első

székely

elszántsággal

megírta

„Lévén én nekem mindenkor, mindenek felett hűséges indulatom és gyors igyekezetem azon, hogy felséges Asszonyunk kegyelmes szándékát, szent akaratját egész szorgalmatossággal teljesítsem és véghez vigyem, amint is ezen határszéli katonaság felállításában azt megvalósítani szándékoztam vala; de hogy éppen oly csendességgel, amint azt Excellenciátok véghez vinni kegyesen igyekeztek és szándékoztak volna, meg nem esett: reménylem Excellenciátok kegyessége és igazsága a megtörtént és a néptől végbe vitt cselekedetet nem nékem, hanem a nép hitetlenségének tulajdonítani méltóztatnak, melyet én távoztatni ugyan igyekeztem, - hirdetvén, kinek csak lehetett, magyarán is megmondván, hogy Őfelségének meghatározott akarata lévén ezen határszéli katonaság felállítása, az ellen senki maga veszedelme nélkül nem állhat; annak okáért - ismervén lelkemnek tiszta esmérete szerint magamnak ártatlanságát mindenekben, - bátorkodom Excellenciátokhoz alázatosan folyamodni: Elsőbbször, hogy a felséges udvarnál, teljes igaz és hív igyekezetemről, csekély személyem felől emlékezni hathatós erejök által méltóztassanak, hogy továbbra is azon felséges udvarnak kegyelmességéből részesedni méltóvá lehessek. Másodszor látván, tapasztalván Excellenciátok, hogy nem az egész népnek, de némely meg- átalkodott embernek maga meggondolhatatlan cselekedetitől tarthatok: instálok Excellenciá- toknak, hogy a felséges udvarnak kegyes ajánlása mellett más, annak idejében elé adandó szolgálatnak és tisztségnek elnyerése bizodalma mellett, az én szolgálatból való szabadu- lásomat kegyesen előterjeszteni méltóztassanak...” - Végre! - jegyezte meg Lázár János gróf. A királyi bizottság pártolólag terjesztette fel a kérést és a főkirálybíró hazamehetett. Még elkísérte a Háromszékre távozó királyi bizottságot a szék határáig, aztán visszafordult, hogy örökre búcsút vegyen attól a földtől, melyet annyira szeretett és amelyet mégis temetni segített... Csak a Tolvajos tetőn, a szék határkövénél fordult vissza, hogy még egy pillantást vessen a halál völgyébe. Hangosan felsírt és a kocsis a lovak közé vágott. Hetek mulva tudta meg, hogy a királyi bizottság a csíki főkirálybíróságot a háta megett még lemondása előtt odaigérte báró Henter Ádámnak, viszonzásképpen a nála eltöltött szentimrei kellemes napokért.

XXXVIII.
Háromszék katonai összeírása és felesketése szintén akadályok nélkül, gyorsan ment. Tíz nap se telt bele, a kantai minorita templomban az első zászlókat felszentelte Simon Endre kanonok, polyáni főesperes. Az orbai kerületet pedig már előre megszervezte nekik Imre Sámuel, a kovásznai református pap. Itt úgyszólván csak annyi dolguk volt az uraknak, hogy Samu papot kitüntetéssel felterjesszék Bécsbe. Sepsi- és Miklósvárszéken se kellett egyetlen puskát elsüttetniök, még ijesztésképpen se. Itt is érzett a madéfalvi vérvesztés. A királyi bizottságnak bőven volt ideje kidolgozni a határőrségi igazságszolgáltatás tervezetét, a katonai rendtartást és haditörvényeket. Úgy körülírták a „szélybeli katona” kötelességeit: a határőrzést, tolvajok kergetését, a csempészet megakadályozását, a vesztegzárak közötti őrködést, vár- és sánc- erődítési ingyenmunkákat, útak, hídak javítását, tisztiszállások építését, tüzifa-, kenyér- és levélhordást, hadigyakorlatokat, hogy az árva székelynek otthon annyi ideje se maradt, hogy belenézzen az üres szuszékba. Úgy megterhelték, hogy utolsó ingét is eladhatja a testéről, ha enni akar. Amiről esetleg a bizottság megfeledkezett, arról gondoskodtak a katonatisztek, hogy a maga munkájára ideje se maradjon. Panaszkodni? Hogyne! Lehet azt is! Egy évben egyszer majd főszemlét tartanak és ezen ha addig el nem vitte az ördög őket - szemérem nélkül előadhatják, ha valami panaszuk van és ha - merik. A királyi biztos uraknak az „eredmény” és Őfelsége magas tetszése volt a fontos, amit sikerült és megnyerniök, mert a királyné hozzájuk küldte Buccow generálisnak a székely szabadságjogok eltörlésére tett szavazatát véleményezés végett. Jóalkalom volt ez és azt hitték, hogy végleg leszámolhatnak most már a generálissal és megakadályozhatják a bűnfenyítő bizottság kiküldését is. Jelentették is mindjárt mély alázattal, hogy nincs szükség külön a bűnfenyítő bizottságra, mert arra elegendők az általuk kinevezett katonai bűnvallató biztosok, kik már az eddigi kihallgatásokból megállapították, hogy a háromszékiek felbujtói: Olasz, Óvári és Csórja ügyvéd voltak. Olaszt elfogták, Óvári elmenekült, Csórja ügyvéd pedig valószínűleg elesett Madéfalván. A csíki felbujtókat is kiderítették és a vizsgálat befejezése után ugyanazon napon, egyszerre fogatják el mindannyiukat. A királyi bizottság a bűnösök megbüntetése után elegendőnek tartaná Őfelségének egy olyan rendeletét, mely a további izgatásokat büntetné fő- és jószágvesztéssel. „Ami pedig Csík, Háromszék és Udvarhelyszék kiváltságainak elvételét és azoknak katonai igazgatás alá való vetését illeti, - írták, - a királyi bizottság véleménye az, hogy nem vezetne jóra a szabad székely katonát kiváltságaitól megfosztani és jószágai elkobzását sem tartja üdvösnek, mert minél inkább megerősítik a birtokában a székely katonát, annál állhatatosabb lesz, mint katona. Nem is volna méltányos, hogy nehány bűnös miatt annyi sok ártatlan bűnhődjék. Az már is nyilvánvaló, hogy egyetlen birtokos, adómentes nemes sem vett részt a madéfalvi zendülésben, sőt az is bizonyos, hogyha a pártütő tömeg méltó is volt a büntetésre, azt még sem lehet igazi lázadásnak nevezni. Végül nem látja be a bizottság, hogy az udvarhelyieket miként lehetne ezekkel egy sorba helyezni, midőn bebizonyult, hogy egyetlen udvarhelyi sem volt köztük és nem is akart hozzájuk csatlakozni.” - Ha ettől meg nem üti a guta a generálist, örökéletű lesz! - örvendett gr. Lázár a jól sikerült iratnak. Arra nem is gondoltak, hogy saját korábbi felterjesztéseiket cáfolják meg és általa önmaguk fölött mondanak ítéletet.

A jelentést bizalmas futárral küldötték Szebenbe, akinek külön is meghagyták, hogy hatásáról alaposan tájékozódjék és egyetlen szót se engedjen el a füle mellett. Nem kellett sokat szaglászódnia a futárnak Szebenben, mert Buccow generális olyan patáliát csapott a főkormányszék tanácsában, aminek a híre Bécsig kiloccsant. Leszedte a keresztvizet a királyi bizottságról. - Miféle infámia ez! - üvöltötte. - Miért ír most másképpen a bizottság, mint korábban? Emlékezhetnek a tanácsos urak, hogy az első jelentések alapján azt írtuk Őfelségének, hogy a csíki lázadók megsegítésére háromezer lovas háromszéki és négyezer gyalog udvarhelyi útban van Madéfalvára s ime, most maga a királyi bizottság akarja a főkormányszéket hazugságban hagyni a királyné előtt!... Be fogom bizonyítani Őfelségének, hogy nem én, hanem azok az urak vezették félre őt. Minden jelentésük tele van ellentmondással. Könnyen megállapíthatja ezt a méltóságos főkormányszék is. Ebben az iratukban mentegetik a székelyeket és azt írják, hogy a madéfalvi esetből nem lehet lázadásra következtetni. Ha így van, akkor miért kellett félezer embert lelövetni, megmarcangoltatni? Akkor miért titkolták el a halottak számát? Miért jelentették napok mulva is, hogy a halottakat nem lehetett összeszámlálni és - ha nem lehetett összeszámolni, - hivatalos kimutatásukban miért vallottak be csak nyolcvannyolc halottat és ötvenkilenc sebesültet, huszonnégy eltűntet? Tételezzük fel, hogy nem volt lázadás, a nép nem védekezett, hiszen mindössze egy ló volt a katonaság vesztesége. Akkor miért volt szükség a vérfürdőre? Erre természetesen az a királyi bizottság válasza, hogy Carato alezredes lépte túl hatáskörét és - hogy megszabaduljanak a kellemetlen tanútól egyidejüleg kérik a haditanácstól, hogy tegye át a román ezredbe. Nevetséges! Ha az alezredes tényleg „túllépte hatáskörét”, miért jutalmazták azzal, hogy fizetése felemelésével megtették a csíki határőrezred parancsnokává? Ha jónak találták csíki parancsnoknak, most miért akarják más ezredbe áttétetni?... De itt van a jelentésnek egy másik része, amelyben azt írják, hogy nemes ember nem vett részt a madéfalvi veszedelemben. Pár sorral előbb pedig arról számolnak be, hogy a háromszékiek felbujtói, Olasz, Óvári és Csorja ügyvéd voltak. Hát ezek az urak nem birtokos nemes emberek?... És a csíkiak: Bors Tamás, Lázár István és Imre, Lestyán Miklós és a többiek nem nemes emberek?... Nem gondolja a királyi bizottság, hogy ezt a hazug és célzatos jelentésüket akár egy gyermek is megcáfolhatja?... Tudom, hogy mit akarnak vele, de gondom lesz rá, hogy a felséges királyné tisztán lásson a kérdésben. Kérem Méltóságtok hozzájárulását, hogy a valóságnak megfelelő jelentést tegyünk Őfelségének! A szász tanácstagok lelkesen bravóztak, a magyar urak szintén nem szóltak ellene. A jelentések felmentek Bécsbe és mindenki feszülten leste, hogy mi lesz a nagy párbaj eredménye. -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -A királyné igazi asszonyi gondolkodással mindakét félnek igazat adott. A székely nemesi kiváltságok ügyében, azoknak épségben hagyására elfogadta a királyi bizottság véleményét, de a bűnvizsgáló bizottság kérdésében a generális mellé állott, akinek hamis jelentései alapján elhitte, hogy a népet a nemesség bujtogatta fel. „Azt akarjuk, - írta a főkormányszéknek, - hogy a bizottság hét tagból álljon, katonai és polgári tagokból, egy jegyzőből és két hadbíróból, akik a nyelvet jól tudják. A bizottság főfeladata a nyugalom helyreállítása és állandósítása lévén főképpen az szükséges, hogy a kolomposok és korifeusok, felbujtók és tanácsadók kikutattassanak. A körülményekhez képest kínzást is lehet alkalmazni. A bűnösök feljelentőinek száz forintot lehet igérni és fizetni, s a bűnösöket testi fenyítékkel, jószágvesztéssel, vagy halállal lehet büntetni. A bizottság gyöke-

resen kutassa ki a mozgalom eredetét, gyüjtsön bizonyítékokat, vallassa ki a multkor elfogottakat, szembesítse a tanukkal és mindent kövessen el egész a torturáig, hogy a valóság kideríttessék. Minden írást és aktát megszerezhet a főbizottságtól és a katonai parancsnokság- tól. A főbizottságot mindenről tudósítsa és esetről-esetre utasítást kérjen attól. Felhatalmazást nyer a bizottság arra is, hogy a bűnösökkel szemben rövid úton, a honi törvények forma- ságainak nem szoros követésével a büntetést végrehajtassa. A vagyonnal bíró foglyok eltartásukról maguk gondoskodjanak, a perköltségeket az elítélendők fizetik meg.” Külön érdekessége volt a szigorú rendelkezésnek, hogy a bizottság katonatagjainak kinevezését a két ellenfélre, Buccow tábornokra és Siskovitz altábornagyra bízta. A generális azonban magához ragadta a kezdeményezést és saját kipróbált embereit neveztette ki. Elnök lett Roth báró vezérőrnagy, magyarul egy szót se tudó lutheránusból katolikussá lett, szenvedélyes kártyás, tagjai: a könyörületet nem ismerő Schwartz alezredes, Sinterschperger kapitány, írni-olvasni se tudó, lusta és durva katona, aki legszívesebben halálra ítélte volna az összes magyarokat. Egyetlen magyar tiszt tagja volt a bizottságnak, Szilvási János gyulai ezredbeli kapitány. Első polgári tag gr. Teleki Károly, Belső-Szolnok vármegye főispánja lett, a székelyek valóságos őrangyala. Mellette br. Josintzi Mihály és Ribiczei Ádám zarándi birtokos, ez a nemes, okos és tanult ember igyekezett elviselhetővé tenni a székelység újabb megpróbáltatását. Buccow ragaszkodott hozzá, hogy a bizottság jegyzője szász, a megyeszéki jegyző, Heidendorf Mihály Konrád legyen, akit személyesen látott el utasításokkal. - Aztán tud-e öklöt emelni a magyarokra? - kérdezte tőle. - Természetesen, ha a kegyelmes uram támogatásában részesülök! Be is váltotta igéretét, mert magyar gyűlöletben túltett a hadsereg legfélelmesebb hadbíróján, Baumann kapitányon is, akit külön erre a célra Morvából rendeltek Erdélybe és Teleki gróf szerint „maga volt a megtestesült ördög”. Aztán megkezdődött a székely nemzet tragédiájának utolsó felvonása. A vizsgálat anyagát gyorsan előkészítették. A főbizottság már március 25-én kiadta a szükséges utasításokat és rendeleteket. Harminchét pontban foglalta össze a bűnfenyítő bizottság feladatát és eljárási módozatait. Rendelet ment a csíki ezred parancsnokához, hogy az előző vizsgálatban bűnösökként feljelentett, vagy gyanús embereket április 3-án egyszerre fogassa el és vitesse Csíkszereda várába. A háromszéki ezred parancsnokait hasonlóképpen utasították. A sorkatonaságot szintén készenlétbe helyezték. Az Udvarhelyen állomásozó Okelli-ezred két századát két ágyúval, a Hídvégen és Árapatakon levő egy-egy századot, a Barcaságból három századot jelöltek ki erre a célra. A két bizottság a Székelyföld határán fekvő meghitt szász fészekben, Kőhalomban találkozott és tárgyalta meg a részleteket. Roth vezérőrnagy nem támasztott nehézségeket. - Rendben van! - bólintott mindenre. Egyetlen kérdésre fektetett mindössze különösebb súlyt. - Mi lesz a napidíjainkkal? Kedve szerint állapították meg azt is. - Szép, szép, - aggodalmaskodott, - de hogyan jutunk hozzá?

- Őfelsége intézkedése szerint a katonáknak a katonai, a polgári biztos uraknak a tartományi pénztár előlegezi visszatérítés mellett, - magyarázta az altábornagy. - A továbbiakban nektek kell gondoskodnotok róla, hogy az elitélendők által fizetendő perköltségek fedezzék a kiadásokat és természetesen a ti napidíjaitokat is! Belátom, hogy kissé aggodalmas, mert a nép szegény, de az intézkedésen mi nem változtathatunk. Ha azonban sikerül rábizonyítani a nemességre a bűnrészességet, amit nem hiszek... Nos, hát az urak Csíkban is urak! - Értem, altábornagy úr! - hunyorított a vezérőrnagy. - Mikor indultok? - Holnap-holnapután, hogy április 3-ára Taplocán lehessünk! - Vigyázzatok, - tanácsolta az altábornagy, - mert kemény, különös nép ez! Különben nincs mitől tartanotok. Igaz ugyan, hogy a székely nemzeten minden évszázadban eret kell vágni, hogy egészséges maradjon; de én ezt már megtettem Madéfalván!... Másnap a bűnfenyítő bizottság átkelt a még hóval borított Hargitán. A hírre, hogy jön „Buccow árnyéka”, a megrémült csíkiak százával menekültek át Moldvába.

XXXIX.
Roth tábornoknak az a különös szenvedélye volt, hogy féljenek tőle az emberek. Azzal kezdte a működését, hogy szemlét tartott a Madéfalván elfogott kétszáz sebesült fölött. Valóságos látványosságot rendezett a nyomorultakkal Taplocán, a szállása előtt elterülő mezőn. Saját háza és a tanácskozás épületének négy sarkára élesre töltött ágyúkat vontatott fel, a német gyalogságot pedig fegyveresen a másik oldalra állíttatta. A bizottság tagjait külön fegyveresek strázsálták. A véres szemlére a népet kiparancsolták, hogy okuljon és hogy a rettegésük megfélemlítse egész Székelyföldet. A foglyokat a kora reggeli órákban húzták ki a szeredai vár börtöneiből. Három hónap óta sínylődtek a nedves, salétromos, sötét odúkban és legtöbbjük azóta napvilágot se látott. Tetvesen, lerongyolódva, csontig apadva, holmi kis moslékon tengődtek sebeikben fetrengve, csak az szabadult közülük, ki heteken át tartó kínok között üszkös sebeinek bűzében szeren- csésen végleg kinyult a priccsen. Nézni is szenvedés volt, hogyan bukdácsolnak, támolyognak végig a városkán erős fegyverek közé szorítva. Valaki kitalálta a nevüket: „Buccow báránykái”. Olyanok voltak a szerencsétlenek, mintha nedves sírokból a hajuknál fogva rántották volna ki őket. Görbedt hátuk tompán kongott a katonák biztató ütéseitől. A hideg, koratavaszi levegő megrészegítette az elgyengült testeket és kóválygó fejjel, hunyorogva, valószínűtlen mozdulatokkal kínozták előre magukat. A mezőn aztán egyenes sorba lökdösték őket és végre párolgó szájjal, lihegve megpihenhettek. A kísérő tiszt figyelmeztette, hogy illendően viseljék magukat, mert a bűnfenyítő bizottság szemlét tart fölöttük és nagy tisztelettel válaszoljanak a kérdésekre. Szót se válthattak egymással a foglyok, már érkezett is a bizottság és a tábornok a határőrtisztek kiséretében ellépdelt a foglyok arcvonala előtt. Szemükbe nézett a vázalakoknak és még ő is megrázkódott. Mindenik arc külön meglepetés. Rosszul gyógyult, vörös sebhelyek torzították a legtöbbjét olyan ijesztően, hogy saját édesanyja se ismerte volna meg. Elszűkült, dagadt szemek, gondozatlan, félreforradt állcsontok, hiányzó fülek, karddal leszelt bőrforradások, ütésektől roncsolt fekete foltok és egy-egy kifolyt szem néma ürege meredt szembe a szinte életteleneknek látszó undorító alakokból. Némelyiknek a béna karja lógott, másiknak kiferdült lába ugrott el a testétől. Voltak, akiket csak golyó futott át. Csak két lehetőség volt: vagy szánni, vagy gyűlölni őket. A tábornokot megzavarta a látvány. Újból és újból szembenézett a foglyokkal, mintha nem valóságot, hanem rossz álmot, vagy ismeretlen rémeket látna. Katonának azonban nem szabad csodálkoznia. Összeszedte magát és találomra egyet kiintett a foglyok közül. - Hogy hívnak? - Getző István! - Hovávaló vagy? Getző Istvánnak nem kellett válaszolnia, mert a katonák háta mögött felgyülekezett falusiak tömegében, hangosan felzokogott egy asszony. A vezérőrnagy is tudta, hogy így zokogni csak édesanya tud. Különben az ember megrándulásán is láthatta. Kedvezőnek ítélte a lélektani pillanatot. Nem volt szándéka megkezdeni már ma a kihallgatásokat és csak ötletszerűen jegyezte meg:

- Nézd fiam! Én téged és mindannyiotokat azonnal szabadon bocsátlak, ha őszintén megmondod, kik voltak a madéfalvi lázadás szerzői és vezérei. A férfi pillanatig se ingott meg. - Nem tudom! A vezérőrnagy összehúzta a szemöldökét, mintha nem jól hallotta volna és meglátta az ember szemében a lélek megtörhetetlenségének kiolthatatlan lángját. A rongyos had minden nyomorultjának szemében ott van ez a furcsa láng és a halálra nyomorított testekből csak úgy süt feléje az ellenállás, a dac, az elszántság. E pillanattól kezdve személyes ellenségének tartotta e népet, és igazat adott Buccow tábornoknak, aki a legszigorúbb kiméletlenséget ajánlotta. Hiúságát is bántja, hogy mindjárt az első kisérletnél vereség érje ettől a viasz- halvány, beesett arcú embertől. Látja, hogy a tisztek is kiváncsiak és várják, hogy mit fog tenni. Baumann kapitány, ez a félelmes emberhegy alig fékezi indulatát. Carato alezredes gúnyosan húzza el a száját. A magyar urak kényelmetlenül feszengnek. A nép is szorongva várakozik. Ha most nem mutat erélyt, mindennek vége. Meg kell törnie ezt az embert, ha ízekre is szedeti szét. Még egyszer végigméri áldozatát: - Szóval nem tudsz semmit? - Nem! A vezérőrnagy úgy tesz, mintha nem is hallotta volna a választ. Hidegen odaszól egyik tisztnek: - Adass húsz botot neki! A székely megrándult. - Uram! Én nemes ember vagyok! - Igen? Akkor negyven botot neki! És egy másik áldozathoz lépik: - Hogy hívnak? - Miklós György szépvizi! - És téged? - Mihály Jakab Menaságról! - Nó majd rátok is sor kerül. Közben lekapják a tiz körméről a katonák Getző Istvánt és zuhogni kezdenek meztelen hátára a vesszők, hogy csak úgy csurog a vére. A magyar urak elfordulnak, a foglyok kidülledt szemekkel előregörbülnek, a hadnagy számol: - Fünfzehn... neunzehn, zwanzig, halt! - Akarsz-e vallani? Getző István kihörgi magából: - Nem! - Weiter!....

Tovább nem érdekes. A tábornok a bizottsággal a tanácsházba vonul, hogy megállapítsák a napirendet. A végzendő munka nagysága és az ügy sürgössége miatt kimondják, hogy a bizottság mindennap reggel öttől délután kettőig, kivételes esetekben háromig ülésezik. De már jön is a foglyok mellé kirendelt tiszt az utasításokért. Jelenti, hogy a torturát végrehajtották, az áldozat egyetlen nyitott seb és elveszítette eszméletét. - Akkor ott kell hagyni, ahol van! Hozzátartozói majd elviszik. - És mi történjék a többivel? - Vissza kell vinni őket a börtönbe! További sorsukról a bizottság határoz. A tiszt fordul és megy. A foglyok dolgát mindjárt el is intézik. Az elnök összeíratja a tehetősebbek neveit és az újabban feljelentett „bujtogatókat”, a többit hazabocsátja. Az urak meglepődve néznek rá. Nem értik a hirtelen változást. A vezérőrnagy azonban hamar elárulja cselekedete okát: - Olyan foglyokra nincs szükségünk, akik nem tudnak fizetni!... Áttérhetünk az előző bizottságtól kapott bűnügyi anyag tanulmányozására! * A taplocai véres szemle csak bevezetése volt a további kegyetlenkedéseknek. A katonák nap- nap után hurcolták a bizottság elé a láncra vert és megkínzott gyanúsítottakat. A börtönöket teletömték velük és válogatott kínzásokkal igyekeztek megtörni ellenállásukat. Ekkor történt, hogy az állandóan gyötrött és izgalomban tartott férfiak végső kényszerű- ségükben kitalálták, hogy a Madéfalván elesettekkel fognak védekezni, akiknek úgy sem árt már semmiféle földi hatalom és itélet, ők pedig megszabadulhatnak. A napok óta tartó, hiábavaló kihallgatások kínjai közt elsőnek csatószegi Péter János ejtette ki a száján egyik halott nevét: - A mi vezetőnk Csiszér István uram volt! Roth tábornok megkönnyebbült. - Na végre! Péter János ezután azt vall, amit az urak akarnak. Sárgás-barna arca, tekintete sötéten tör elő a bozontos szemöldökök alól. Ijesztően sovány, mintha három hónapig lábon állva aludt volna a börtönben. Fáradt, csüggedt és gyenge. A kérdésekre fásultan felel. Erejének határához ért. Másfél óráig is eltart, míg mindent elbeszél. Akkor keresztet nyom vallomása végére és egykedvüen hallgatja a határozatot. „Az eljárás azonnal megindítandó szentmártoni Csiszér István ellen!” Péter János elvigyorodik, mert sikerült félrevezetni az urakat. Mikor a tábornok megdicséri, hogy segítségére volt a bizottságnak az igazság kiderítésében és most szabadon bocsátják, ravasz képpel csak annyit mond, hogy érdemtelen a kitüntetésre s további hasonló jó ered- ményt kiván a tábornok uréknak. Magában arra gondol, hogy csak egyszer a lova hátán legyen, meg sem áll Moldváig. Ez egyszer azonban fülig esett Péter János a szerencsébe. A tábornok javasolja, hogy a bizottság tiz arannyal jutalmazza vallomását. A példa bizonnyal ragadós lesz és biztosra veszi, hogy a hír hallatára tömegesen fognak érkezni a feljelentések. A magyar urak elpirulnak, de nincs mit tenniök a lélekfogdosás ellen, hiszen maga a királyné tette kötelességükké, hogy az arra érdemes feljelentőknek száz forint jutalmat adjanak.

Így hát a székely megkapja a tiz aranyat és meg is értetik vele, hogy miért kapta. Az ember láthatólag meg van lepődve, hol az urakat nézi, hol a mocskos tenyerére ejtett pénzt. Nem tudja, hogy mit kell most tennie, az urak pedig nem érnek rá várni, míg paraszti agyának vastag kerekei mozdulnak. Intenek az őrnek, aki hamar kívül teszi az ajtón. Az első szoba tele van fegyverek közt szorongó foglyokkal, akik kiváncsian néznek rá, de Péter János nem mer felpillantani. Érzi már, hogy nem tisztességes dolog, amit csinált. A pénz égeti a markát, de a belevert félelem megöl benne minden más gondolatot. Ugyan szabadon bocsátották, de az őr még ott áll mellette. Úgy látszik, még akarnak vele valamit az urak. Tényleg az auditor kilépik a tanácskozóteremből és kihirdeti, hogy mi történt odabent, milyen nagy szolgálatot tett Péter János a haza ügyének és hogyan jutalmazta meg hűségét szentséges anyánk, a királyné. Péter János süllyed a föld alá szégyenletében, de a foglyok biztatólag hunyorgatnak rá: „Ügyes ember vagy, János! Ezt jól csináltad!” Mégis fifikus, ravasz ember ez a Péter János! Töviről-hegyire megtárgyalják az esetet. Beszélhetnek nyugodtan, fanyelvű, daszvasznémet katonák nem értenek egy szót sem magyarul. - Ha az urak rájönnek a csalásra, szűk lesz neki Csíkország! - véli a másik. - Bolond beszéd! - vitázik Miklós Gyuri. - A hajaszálát se görbíthetik meg, hiszen igazat mondott! Úgy látszik azonban, hogy mégis jó volt a módszer, mert egymásután bocsátották szabadon, akik vallottak. A halottak eljöttek a másvilágról és feloldozták az élők bilincseit. A bizottságnak soha ilyen jó napja nem volt. Úgy határozott, hogy előbb végez az elfogott közszékelyek vallatásával és csak azután csap rá a gyanúba vont emberekre, de már másnap olyan eset történt, ami megzavarta az urak tervét. Javában folytak a kihallgatások, mikor újra megjelent a bizottság előtt Péter János és elszántan az elnök elé lépett: - Azért jöttem, hogy zárassanak el az urak ismét, mert gazember vagyok! Az urak csak bámulnak a váratlan jeleneten. Az őrök ki akarják tuszkolni Péter Jánost, de az elnök félre inti. Az ilyen megbomlott, elkeseredett emberek, sokszor megbecsülhetetlen titkokat árulnak el. Barátságosan bánik vele. - Mi baj, atyafi? Miért nevezi magát gazembernek? Az ember még fakóbb lesz! Vékony, sovány arca lebeg az izgalomtól. - Azért, mert megháborítottam egy halott nyugalmát és még pénzt is fogadtam el érte! - Miféle halott nyugalmát? - A Csiszér István urét, aki ellen tegnap vallomást tettem. Az elnök felugrik. - Az az ember halott? A székely kétrét görnyed. - Az! Isten nyugtassa!... A Madéfalván kapott sebébe halt bele! Feleséget, négy kicsi árvát hagyott maga után! mert ezek a

- Nem hittem, hogy be meri tartani a megállapodást! - dicséri szépvizi Miklós Gyuri.

- Hogyan jutott eszébe halott ellen vallani? Péter János némileg lecsillapodik. - Az úgy volt, tudják, - kezdi beszélni, - hogy már nem birtuk tovább a sok verést, vonást, kínzást, gyalázást. A tömlöcben se éjjelünk se nappalunk nem volt. Beláttuk, hogy az urak addig nem akarnak nyugudni, míg egy sereg ártatlan embert akasztófára nem húzatnak. Nó ha bűnbak kell, hát lakjatok jól halottakkal! Így határoztuk el, hogy kiadjuk azokat, kik a föld alatt nyugosznak, mert nekik már úgy se árthatnak még az urak se! - Rettenetes! - háborodik fel Ribiczei Ádám. - Jól mondja az úr! - helyesel a székely. - Biza inkárnátus cudar dolog, de akkor nem gondoltuk meg! - Szóval, akik ellen tegnap vallottak, azok mind halottak? - kérdezi Baumann hadbiró. - Mindegyszálig, istálom! - bólint serényen Péter János, aki láthatólag megkönnyebbült, hogy kiadta magából a nagy vétket és kiváncsian nézi az elnököt, éppen csak hogy ki nem szólja a száján: - Most mutassák meg, mit tudnak az urak! A nagy, díszes tábornok azonban nem sokat gondolkodik. Kissé „fújja magát”, de nem lehet mondani, hogy különösképpen haragudnék. A kérdő szava is olyan szelid, mintha Péter János nem idegen, hanem az édes öccse volna. - Tehát maga félrevezette a hatóságot? - Én félre! - ismeri el a székely. - Mi a francot tehettem volna egyebet kényszerűségemben? Az oktalan állat se birta volna tovább ezt a helyzetet, amiben voltunk! Maguknak is be kell látniok, ha egy csepp eszük van! Úgy látszik, hogy mégis valami bolondot mondhatott, mert a tábornok felveti a fejét, mint a homlokon sújtott bika és kimordul belőle a parancs: - Huszonöt botot neki és tiz napra vissza a börtönbe! - Hótehó! - akart tiltakozni Péter János, de a katonák pillanat alatt kirántják a szobából. - Jöhet a következő! - int a tábornok-elnök, de gr. Teleki Károly közbelépik. - Ez az ügy még nincs lezárva, uraim! Se jogilag, se formailag, se emberileg! A tábornok vörös lesz az indulattól, de Belső-Szolnok vármegye főispánjára, egy császári és királyi kamarásra mégse vágathat rá huszonöt botot. Uralkodik magán és külsőleg hidegen előzékenykedik. - Van valami észrevétele a gróf úrnak? - Van! Az eset vérig háborította a grófot. Már az se volt törvényes és szabályszerű, hogy az elnök önkényesen, megkérdezésük nélkül botozásra és börtönre itélte ezt az embert, - ha mindjárt csak közszékelyről van is szó, - de azt már igazán nem nézheti el, hogy a holtak emlékét is meggyalázza. - Határoznunk kell, hogy mi történjék az ügybe sajnálatosan bevont halottakkal! A szerény, szelid Ribiczei Ádám is melléje állott.

- Ahá! A magyarok összetartanak! - jutott a tábornok eszébe a Buccow figyelmeztetése, hogy különösen erre a két úrra vigyázzon, mert Teleki egyike Erdély legtudósabb és legügyesebb, a nemzeti jogokért lelkesülő fiának, Ribiczei pedig német egyetemeken tanult, művelt ember, ki sokat forgott külföldi udvarokban is. Nó, de ő se esett a feje lágyára. Óvatosan megkérdezi: - Mi tehát az urak előterjesztése? - Tárgytalanoknak kell nyilvánítanunk a tegnap felvett jegyzőkönyveket! - indítványozza Teleki gróf. A bizottság német tagjain is látszik, hogy ők is ezt tartják az ügy természetes elintézésének és még ők is csodálkoznak, mikor a tábornok kijelenti: - Én éppen az ellenkező véleményen vagyok! Kötelességünk levezetni a törvényes eljárást, kivétel nélkül mindenki ellen! - De halottak ellen? Az elnök nem tágit: - A bizottság erre nem lehet tekintettel! Ki kell derítenie a lázadás vezetőit, bűnöseit, okait és körülményeit. A bűnfenyítő vizsgálatnak ki kell terjednie minden vádlottra. Kivételt nem tehetünk. Ez elvi szempont! A vizsgálatot tehát le fogjuk folytatni a halottak ellen éppen úgy, mint az élők ellen! Erre az okoskodásra nem gondoltak. Akármilyen embertelen is, bizonyos tekintetben igaza van az elnöknek. Jobbnak látták, ha nehány halottért nem állítják túlságosan élére a kérdést. A tábornoknak különben más érvei is voltak és ezekkel most ő támadott: - Csodálkozom a Teleki gróf úr ellenvetésén, amelynek következményeit nem gondolta át teljesen. Tegyük fel, hogy elfogadjuk a véleményt, de akkor mi lesz az eredmény?... Az eddigi vallomásokból kiderült, hogy a papság egyrésze is bűnös. Beke István delnei lelkész volt az erdei futás értelmi szerzője, Zöld Péter szentléleki pap pedig faluról falura járva bujtogatott és eskette fel a népet a fegyverfelvétel ellen. A szentmihályi, tusnádi lelkészek és Szász János somlyói esperes szintén bűnösek. Erre őket kiveszik a hatáskörük alól és a lelkészek kihallgatására külön bizottságot rendelnek. Most pedig szüntessünk be minden eljárást a halottak ellen, mert halottak, a menekültek ellen meg azért, mert úgyis elmenekültek. Hogyan tegyen így eleget a bizottság kötelességének? Kapott utasításaink és Őfelsége rendelkezései szerint a vizsgálat és bűnfenyítő vizsgálat során felmerülő összes költségeket, - köztük az urak nem megvetendő napidíjait is, - a bűnösök fizetik. Honnan vegyük ezt az összeget, ha akár politikai, akár érzelmi okokból mindenkit futni engedünk? A magyar urakban bennrekedt a szó erre a szemérmetlen, nyilt színvallásra. Hát a napidíjért kell megbolygatniok sírjukban a holtakat?... Roth tábornok azonban nem engedett időt a felháborodásra. Mindjárt fordított a szón. - Hajlandó vagyok feltételezni, hogy gróf urék fajtestvéreik iránti érthető rokonszenvből hajlandók magukra vállalni a jelentős költségeket, de kérdem tisztelettel, vállalják-e a felelősséget az eredménytelenségért a főbizottság és Őfelsége előtt? Arra számított a tábornok, hogy a magyar urak jobban féltik a hírnevüket a bécsi udvar előtt, mint a saját életüket, de Teleki gróf felháborodva vágott vissza:

- Én állom a felelősséget Őfelsége előtt is! Nem azért vagyunk itt, hogy minden áron „eredményt” mutassunk fel! A negativum még nem eredménytelenség. Ha a vizsgálat ártat- lanoknak vagy áldozatoknak tünteti fel a székelyeket, mi akkor is teljesítettük kötelességünket és emelt fővel állhatunk meg akárki előtt! A magyar urak helyeselnek, a németek zavarodottan néznek a tábornokra, még Sinterschperger kapitány is, akinek pedig az opinioját mindig az auditor készíti, érdeklődve figyelt. Az elnök csak mosolyog, észrevette, hogy ellenfele hol hagyta védtelenül magát és cselt vet neki. - Tökéletesen egyetértek gróf úrral! Ugyanaz az én felfogásom is! Köszönöm, hogy hozzájárult az egységes vélemény kialakulásához, amelyre különös súlyt helyezünk! Teljesen igaza van. A vizsgálatnak minden szemponttól függetlenül ki kell derítenie, kik a bűnösök és kik az ártatlanok. Ezért van szükség, hogy a szóban forgó halott esetében is lefolytassuk a vizsgá- latot. Magam fogok leginkább örvendeni, ha az eljárás a boldogult emlékét tisztázni fogja. Kérem azért a hadbiró urakat, hogy a holnap megtartandó főtárgyalásra készítsék elő az anyagot a vádlott ügyében! Senki se bir mozdulni a váratlan fordulatra. Magyarok, németek, katonák percekig elképedve ülnek. Három nap múlva a bűnfenyítő bizottság a halott Csiszér István „lázadót” vagyona elvesztésére és arra itélte, hogy neve a csíkszeredai vár előtt felállítandó akasztófára kiszögeztessék. A magyar urak ellene szavaztak. Ugyanaznap Carato alezredes gondoskodott, hogy a vár börtöneiben sinylődő foglyok is megtudják az itéletet. Hadd remegjenek, gyötrődjenek a saját sorsuk bizonytalansága miatt. Hozzáméltó gondolat és neki való szórakozás volt. Az udvaron sétálva várta a hatást, valami felszakadó dühkitörést, felordítást, görnyedt sárga félelmet, vagy valami effélét; de hiába várta. Még az eddigi tompa zaj és beszédmoraj is megszünt az összes tömlöcökben. Sohasem tudta meg, hogy mit titkolnak a börtönfalak. - Ejnye, be furcsa nép! - csodálkozott elsőízben, amióta Csíkban van. Hiszen nem is történt egyéb említésreméltó dolog, minthogy a megbotozott Péter János, aki elsőnek vallott a halottak ellen, éjfél felé szépcsendesen megbolondult a tömlöcben. Addig nem szólt senkihez, csak maga elé meredve, moccanás nélkül ült a fekvőhelynek dobott rothadt szalma-vackán, olyan átszellemülten, mintha angyalok gyónását hallgatná. Aztán egyszerre felugrott és kinálni kezdette társainak a jutalmul kapott tiz aranyat. - Kinek kell arany, emberek? Kell-e arany, emberek? Másnap szabadon engedték, de nem ment haza, hanem elindult faluról-falura és minden szembejövőnek árulta az aranyait. Ismerte már egész Csík. Mindenki borzadva tért ki útjából. Napok, hetek múlva is kínálta. Előrenyújtott tenyeréről rég elveszett a tiz arany, de ő akkor is árulta. Végre Kászon határában a harisnya szíjjával felkötötte magát egy gyapjas, vén fenyőfára.

Többet aztán nem árulta. Senki se emlegette azóta. A bizottság azért nem, mert nem ért rá. Carato alezredes úr azért nem, mert éppen akkor kapta a parancsot, hogy Zöld Pétert, a szentléleki papot, ki megszökött a püspök fogságából, azonnal fogassa el. A foglyok azért nem, mert tovább botozták, kinozták őket. Az egyszerű emberek azért nem, mert éppen elég baja volt akkor mindenkinek Csíkban. Mindössze annyi történt, hogy egyideig a börtönben senki se mert leülni arra a helyre, ahol Péter János megbolondult, de aztán új foglyok jöttek, új bajok támadtak, akkora bajok, hogy senki sem ért rá ilyen kicsiségekkel törődni.

XL.
Különben ha valakit sajnálni lehet az egész dologban, az nem Péter János, hanem a holta után megcsúfolt és tönkretett Csiszér István úr felesége és négy kicsi árvája. Mezitlábas koldusnak mehetnek, ha mindenüket elveszik. A szegény asszony eleget kapkodott fűhözfához, hogy mit tudjon csinálni, de senki se mert tanácsot adni. Az egyetlen ember, aki valamennyire gyámolította nehéz sorában, a szökött pap, a lappangó Zöld Péter tisztelendő úr volt, akinek tanácsára az asszony nagy félelmek és remegések között odahurcolta négy árváját a bizottság elé s térdenállva esedezett, hogy könyörüljenek rajta, ne bántsák drága ura emlékét és ne tegyék földönfutóvá gyermekeivel együtt. A bajon azonban már a bizottság se tudott segíteni. A jólelkű Teleki gróf megmagyarázta, hogy minden késő, mert az itéletet felterjesztették és egyebet nem tehet a búbánatos özvegy, minthogy nyújtson be kegyelmi instanciát a főkor- mányszékhez. Erején felül is buzgólkodott ügyében a jó úr, de - mondom - hiába nyálazták immár az árvák a kezehátát. Ő is sietett haza a családjához, mert éppen nagypéntek volt s a bizottság legalább a húsvéti szent ünnepeken szünetet tartott. Nagypéntek volt a csíkiaknak különben mindennap. Különösen az özvegy Csiszér Istvánnénak. Nincs annyi fájdalom és keserűség a Jeremiás próféta siralmaiban, mint amennyi az ő szívében. Együtt hurcolják keresztjüket az Úr Jézussal. A megfeszített Krisztusnak azonban valamivel könnyebb, mert ő legalább abban bizonyos, hogy harmadnapra fel fog támadni halottaiból, de az ő meghalt életét vajjon ki támasztja fel! A faluról-falura bújdosó s a szorongattatások közt élő népet vigasztaló Zöld Péter tisztelendő urat is hiába várta, mert éppen húsvét napján hét határőr elfogta. Megmenekült ugyan, de nagy kárvallással, mert bundája a katonák keze között maradt. A bundáért nem lett volna baj, de a bélésébe be volt varrva hetvennégy aranya, minden vagyona. Érdemes az ilyen papra vadászni. Vadászták is, mert a fejére is szép pénz volt kitűzve. Hajszolták a katonák, mint a kopók a nyulat. Kerek egy hétig tartott az üldözés. A falvakból rég kiszorult. Erdőn, mezőn vonta meg magát, de itt se volt nyugodalma. Ha valahol sikerült loppal élelmet szereznie, mindjárt a nyomában voltak. Fáradt és elgyötrött volt már a folytonos hajszától. Hetedik nap aztán valami vadászó tisztek egy bokor alatt alvás közben elfogták. Szerencséjére azonban nem a vártömlöcbe zárták el, hanem Somlyóra vitték az öreg Szász János espereshez és ott vetették fogságba. Nem szívesen tették, de papok dolgában a királyné nem ismer tréfát. Bizony szomorú viszontlátás volt. Különösen az öreg esperes vette a szívére. - Te szegény, szerencsétlen! - sajnálta. - Te is ide jutottál? - Én meg vagyok elégedve a szállással! - mókázott a még most is jókedvű pap. - Jobb helyre nem is hozhattak volna! De János bácsit is szépen előléptették esperesből börtönőrré! - Sohasem jön meg a szép eszed! - feddette a vén pap. - Kellett ez neked? Jövődet, egész pályádat tönkretetted! A püspök odavan a dühtől, hogy Fehérvárról megszöktetek Bekével, de ő legalább jóvátette a hibáját. Önként visszament a fogságba. - Elég szamár volt! - vont vállat Zöld Péter. - Okosabb volna, ha te is követnéd a példáját! - tanácsolta az esperes. - Most még megteheted, de reggel úgyis visszavisznek Fehérvárra, s akkor kiméletre nem számíthatsz! Zöld Péter komolyan megijedt. - Az nem lehet! Valamit tennem kell ellene!

Az esperes tudta, hogy ismét szökésre gondol, de a módját is tudta, hogyan akadályozza meg. Sietett megelőzni a bajt. - Mielőtt bármit is cselekednél, - figyelmeztette forró fejü fiát, - tudnod kell, hogy én érted a katonai hatóságok előtt személyesen vállaltam felelősséget. Ha megszököl, én kerülök bajba. Arra nem vállalkozhatom, hogy az asztal lábához kötözzelek, vagy egész éccaka itt silbakoljak melletted. Öreg, törődött ember vagyok és a rendes időben le kell feküdnöm. Odacsoszogott az ajtóhoz, bezárta és a kulcsot lehúzta, s odatette a pap mellé az asztalra. - Itt a kulcs, fiam! A becsületedre bizom magam! Ha úgy látod jónak, amikor tetszik, zárd ki vele az ajtót és szökjél meg! Akkor helyetted én megyek a fogságba. Ha maradsz, ott a kényelmes jó ágy. Feküdj le! Rádfér, hogy kinyugodd magadat... Nyugodalmas jóéjszakát kivánok! Azzal faképnél hagyta a foglyát. Zöld Péter elismerően mosolygott: - Nó ezt ravaszul kifundálta az öreg! Nem a fogságtól félt, hiszen Fehérvárt se hasít szíjjat a hátából a püspök, hanem a népet sajnálta itt hagyni legsúlyosabb perceiben, mikor az sincs, aki jó szót szóljon hozzá. Nincs olyan ház egész Csíkban, amelyik gyászba ne volna borítva. Mennyi bajt, nyomort, kétségbe- esést látott bujdosása közben. Akik Madéfalván nem estek el, azokat a bizottság öli meg. Nincs nap, hogy valakit el ne fogjanak, vasba ne verjenek, ne üldözzenek, nyomorgassanak. Feldúlt, kirablott és tönkretett minden tűzhely Csíkban. Özvegyek, árvák, megvertek, elnyomorítottak és menekülők panasza fogadta mindenütt, ahová betette lábát. Az elhagyott és üres hajlékok szaporodnak. Akik már nem bírják tovább a sok húzástvonást, bedeszkázzák házuk ablakát és átszökdösnek Moldvába. Titokban vérzik el ez a boldogtalan föld. Nincs kiben bizakodni. A széki tisztviselők végleg elnémultak és csak árnyékok, akiknek semmi hatalma sincs. A katonaság az úr mindenben. Engedély nélkül még a leányát se adhatja férjhez az ember, gyermekét se kereszteltetheti meg. Mihelyt besötétedik, az utcán se szabad járni. A százféle közmunka, szolgáltatások miatt elviselhetetlenné nőtt a nyomorúság. Igába hajtották, állattá alacsonyították az egykor büszke, nemes, szabad székelyt. Kik katonákká lettek, azok se jártak jobban. A férfit az ágyból, felesége mellől is kivonják és gyakorlatoztatják, vagy a plájokat járatják velük. Ki vonakodik vagy szóra meri tátani a száját, annak vesszőt kell futnia, vagy nehéz áristomot szenvednie. Csak szédelegnek a nehéz szolgálatban, úgy elcsigázzák őket. És ő ilyenkor menjen püspök tömlöcébe?... Ha legalább a nemességben bizakodhatnék! Eleinte még hitték, hogy a nemesi rend tehetne valamit, mert mégis csak kemény törvények védik; de hamar kiderült, hogy a törvény nem számít Csíkban. A közrendű székelyek kihall- gatása után a nemes urakra került a sor. Egymásután idézte meg a bizottság Bors Fülöpöt, Balási Ádámot, a felcsíki vicekirálybírót, Lázár Imrét és Istvánt, a sógort. Az egyetlen Bors Fülöp volt, aki kijelentette, hogy szépszerével egy lépést sem tesz. Erre vasra verve vitték a szeredai várba. Ekkora injuria még nem történt ezalatt a pápa alatt. Futott is mindjárt magából kikelten Teleki gróf a tábornokhoz, hogy tiltakozzék a nemesek bebörtönzése ellen, de ő is megkapta a magáét. - Igen? - támadt rá Roth tábornok. - Ön protestál?... Jegyezze meg a gróf úr, hogy a római császár választófejedelmeket fogathat el ilyen esetben és Mária Therézia ne tehesse azt egy tetves nemessel? Vagy egy választófejedelem kevesebb, mint egy magyar nemes?

- A mi törvényeink szerint emennek mindenesetre több szabadsága van! - jegyezte meg csendesen a gróf, de többre menni ő se tudott s a dolog annyiban maradt. Hát ilyen világ szakadt Csíkra! És ő most menjen Fehérvárra bibliát forgatni? Nem ő, az Istennek sem! - Hát jó! - tusakodott magával Zöld Péter. - Tegyük fel, hogy feláldozom magam, s ennek a drága öreg embernek a becsületét és megszököm! Mit tudok azzal segíteni? Be kellett látnia, hogy semmit. Ideig-óráig megvonhatná magát valahol, de végül is ki kellene futnia az országból. Sehol se volna maradása. Jobb tehát, ha szót fogad az esperesnek és reggel visszamegy Fehérvárra. Okkal-móddal talán rávehetné a püspököt, hogy valami tessék-lássék büntetéssel haza eressze. Akkor legalább nyugton lehetne a nép vígasztalására, mert egyebet tenni már úgy se lehet szegény székelyekkel, mint vígasztalni, vagy siratni őket. Nincs mit kezdeni velük. Akik Madéfalva után életben maradtak, azok is csak lejárt, elkopott emberek. Lelkük lángja már csak befelé mardos. Az élet itt már csak önmaga fölött virraszt. A házak, kunyhók, lassan süllyedeznek. Amit tehetett, ő már mindent megpróbált. Lefekszik és felhagy mindennel. Nincs értelme tovább próbálni a lehetetlent. Fáradtan ásított és vetkőződni kezdett. Ekkor jutott eszébe, hogy még nem írta meg a kegyelmi kérvényt a Csiszér István boldogtalan özvegyének. Pedig megigérte, de napok óta megállása se volt, annyira hajszolták a katonák. Nem csoda, ha a maga bajáról is megfeledkezett. Az asszony Szebenbe készül vele a főkormányszékhez s ha ott nem kap igazságot, akkor fel Bécsbe, egyenesen a királyné eleibe. - Nem nyugszom addig, míg az áldott uram emlékét nem tisztázom! - mondotta legutóbb is, mikor futva néhány szót váltottak. Nem valószínű, hogy az írásnak foganatja legyen, de nem foszthatja meg azt a szegény asszonyt a végső reménységtől. Előkereste hát a tintát, kalamust. Nem volt könnyű megírni azt az írást. Minden csepp vére felháborodott, hogy azok előtt alázza meg magát, kik halált, nyomort és pusztulást hoztak erre a földre, saját hóhérait instálja, megcsókolja véres kezüket és kiszolgáltasson nekik, ha csak egy kétségbeesett asszonyt is. Hát ő ezt nem bírja megírni! És mégis meg kell lennie! Hosszú időbe telt, míg kivilágosodott előtte, hogy nem kell egyebet tennie, mint leírni azt, ami történt. Az özvegy és árvák sorsát, lelkük minden fájdalmát, azt a sziklát is megrepesztő fájdalmat, ami bennük él, az égbekiáltó igazságtalanságot, amivel ártatlanul őket sújtották. Leírni, hogy lángoljon és vádoljon minden szó, aludni se bírjon, aki olvassa és a felelősség fojtogassa élete utolsó percéig. Ez pedig nem lesz nehéz. Ezt már tudta. Míg dolgozott, mintha a megöltek és meggyalázottak, szenvedők és elnyomottak árnyai suhantak volna át a szobán és tűzvörössé festettek volna minden leírt betűt. Beleizzadt és sápadt lett, mire elkészült. Előbbi ernyedtsége eltűnt szemei ismét lázadón lobogtak ki fehér homlokából és tettrekész, nyugtalan volt ismét. Sietnie kell az írással, hogy minél előbb a világ színe elé jusson. Hátha mégis megfordítja vele a nagy haldoklást és végét

veti a gyötrelmeknek! Érezte, hogy csodálatos erőt szabadított fel általa, új, legyőzhetetlen harcot, az árvák és özvegyek, a szenvedők és halottak néma lázadását. Nagy gondolat ez! Kiméletlenül verte fel az esperest. - János bácsi! János bácsi! Mégis mennem kell! - Hová kell menned? - ijedett fel a törődött öreg ember. - A fennvaló Istenre kérem, mentsen fel, engedjen szabadon! - Mit akarsz újra, te szerencsétlen? - Ezt... Ezt az írást oda kell adnom, el kell vinnem a Csiszér István özvegyének! - Miféle írást? Zöld Péter türelmetlenül az öreg pap kezébe nyomta, aki olvasni kezdte. - Tartsd közelebb azt a gyertyát, te! A gyertya a Zöld Péter, a papiros a vén pap kezében reszketett. Mikor elolvasta, maga elé horgasztotta fejét Szász János esperes és legalább fertályóráig nem szólt, csak ült az ágyban mozdulatlanul, lengő fehér hajjal és pergamentsárgán, mintha halott görbült volna fel koporsójában és valami nagy dolgon törné a fejét. Azután se mondott se igent, se nemet, csak leszállott az ágyból, elvette az asztalról a kulcsot, odacsoszogott az ajtóhoz és kinyitotta. Talán azt se tudta, mikor a fogoly letérdelt előtte és némán megcsókolta áldott kezét. Többet az életben nem találkoztak. Zöld Péter azon éccaka nehéz havasi álutakon átszökött Moldvába.

XLI.
Buccow főgenerális elégedetten olvasta a Carato titkos jelentését. Tehát sikerült! Mégis sikerült!... A gyűlölt Székelyföld lábainál hever. Összes ellenségein átgázolt. A végén mind a két bizottság hűséges kutyája lett. Siskovitz báró örül, ha kedvére tehet valamit. Itt van már az első halálos ítélet is. A nemesség ellen megindult az eljárás. A főurak Bécs kedvét lesik és inkább a nyelvüket harapnák el, semhogy ellene szóljanak. A püspöknek alaposan meggyűjtötte a baját lázadó papjaival. Megőszül, míg a királyné előtt tisztázza magát. Gondja lesz rá, hogy ne húzhassa ki magát a síma, ravasz kígyó. Szerencsére az esztelneki barátok elleni feljelentés egyenesen hozzá érkezett. Valami féleszű német fráter, bizonyos Mosmiller Brunó írta, aki azzal vádolja az esztelneki gvárdiánt, hogy a kolostorban titokban puskaporgyárat állított fel és egy cigány kovácsot megbízott, hogy golyókat készítsen. A madéfalvi lázadóknak három véka port, hét-nyolcszáz vasgolyót és tüzelőfegyvereket küldött. Biztatta a népet, hogy ha az erdő kizöldül, újabb fegyverekkel látja el. Akitől a feljelentő ezeket a dolgokat hallotta, egy esztelneki német barátot, bizonyos Leyboldt Didákot br. Albersdorff brassói parancsnok útján kihallgattatta és a denunciáns nemcsak részletes vallomást tett, hanem azt is elárulta, hogy az esztelneki barátok a Madéfalváról hozzájuk menekült Fekete Zsigát, a székelyek egyik vezérét csuhába öltöztetve rejtegetik. Azt írja a báró, hogy a feljelentő nemcsak esküvel hajlandó megerősíteni vallomását, hanem személyesen is helytáll, ha a magas védelem mellette lesz. - Selbstverständlich! - kacagott a tábornok és sajátkezűleg írta a tábornoknak: „Weil die Sache durch einen Deutschen entdecket worden, sonderheitlich die Deutschen in dieser Provinz emporkommen werden.” Már nem is titkolta, hogy mi a végső cél. Minek? Hiszen úgyszólván már meg is valósították. Bruckenthal írja Bécsből, hogy a királynét is sikerült meggyőznie, hogy csak az szilárdíthatja meg birodalma keleti határait, ha az itteni németség Erdélyben vezető szerephez jut és kivételes helyzetbe kerül a magyarokkal és románokkal szemben. Az udvar is a pártjukon van. Mindent elért, amire vágyott és szinte korlátlan lehetőségei vannak. Egykét esztendő és egész Erdély a hatalmába kerül... Akkor pedig végleg elveszi a kancellártól a szép Sophiet! Holnap van a születése napja. - Sophie! Ha csak rá is gondol, arannyá ködösül előtte a világ. Észrevétlenül nőtt naggyá benne a szenvedély, amely nyugtalanítja, kísérti és még munkájától is elvonja. Különös ez a virágzás, hiszen élete delén álló férfi, akinek a nőkből bőven kijutott. Nem érti magát. Hiszen kell, kell az az asszony, de mégsem a teste izgatja, hanem valami egyéb, egész lénye, az üdesége, a hangja, a nézése, az őt körülvevő fény és rejtelem, a neve muzsikája. Mi ez? A május teszi? Nem kívül, belül van a május és feledhetetlen lesz a holnapi születésnap Frecken. A vendégeket már meghívta, természetesen csak a nagyját az uraknak és mihelyt túl lesz a mára összehivott főkormányszéki ülésen, maga is azonnal kimegy Freckre, hogy előkészítsen mindent. Egy olyan igazi bécsi estélyre gondol, tündöklő fénnyel és ízzel, párizsi piperés öltözetben, feszes orcájú dámákkal és rizsporos cavallérokkal, száz tál étellel, udvarló officérokkal, bécsi keringőkkel és éjjeli bujdosásokkal a park fái alatt, mintha maga Kaunitz herceg rendezné. Hadd szédelegjen mindenki az elragadtatástól. Alig várta, hogy már mehessen.

Végre jelentik: - A tanácsos urak együtt vannak! Még kiadja inasának a parancsot, hogy a hintó készen álljon, mert a gyűlés után azonnal indul Freckre. Pompás kedve van. Még nem látták ilyen türelmetlenül elnökölni. Mindenkit siettet és tréfál az urakkal, akik tudják, hogy mi gyújtotta fel a generálist és maguk se bánják, hogy minél hamarabb átesnek az unalmas tanácskozáson. Pár jelentést tudomásul vesznek és kész. Már útra készen áll a generális, mikor a belső szolgálattételre berendelt Baló Anti jelenti, hogy egy asszony szeretne beszélni Őexcellenciájával. - Miféle nő? - Nem mondta a nevét, de egyszerűbb asszonynak látszik és talpig gyászban van! - Vezesse be! Kiváncsiságból is látni akarja, de mindjárt meg is bánja, hogy maga elé bocsátotta. Sovány falusi nő, agyonbúsult gyászmadár, aki bizonyosan segélyt kér. Úgy látszik, hogy valaha jobb napokat láthatott, mert arca, alakja még fiatal, de már nem csinos s mozdulataiban van valami úrias büszkeség. Kopott ruhája magyar. - Ki ön és mit akar? Az asszony alig áll a lábán. Elszűkült torokkal rebegi: - A Csíkban holta után halába ítélt nemes Csiszér István özvegy felesége vagyok és kegyelmet kérni jöttem kegyelmes uramhoz! Remegő kezekkel bontogatja is a mellén a ruháját, hogy kivegye az instanciát. Van valami érdekesség benne, szemtől-szemben állani az első halálra ítélt székely áldozat feleségével, de most nem töltheti vele az időt. Ridegen kiadja az útját: - Ügye nem hozzám tartozik! Ha az ítélet ellen felebbezni akar, ott vannak a hatóságok! Azok útján nyujtsa be kérvényét! Felfogott kézzel könyörög az asszony. - Ne küldjön el, kegyelmes uram, hiszen csak ön segíthet! Irgalmazzon! Négy futkosó kicsid árvám van, akiknek mindenét elvették, édesapjuk örök emlékét örökre meggyalázták, földönfutó szerencsétlenekké tették! A magasságos Úristenre kérem, irgalmazzon kegyelmes főgenerális úr! Gyalog jöttem Csíkból, mert már annyim sincs, hogy szekeret fogadhattam volna! A generálisnak esze ágában sincs „irgalmazni”, de jól esik a gyűlölt faj asszonyát kegyelemért könyörögni látni. A kegyetlenség éppen olyan boldogság, mint a szerelem. Durva, szögletes alakja kiegyenesedik és elkapja a papirost az asszony kezéből, hogy „pro forma” belepillantson, de már az első sorok után meglepődve kérdezi meg: - Ki írta ezt a kérvényt? Az asszony nem mer, nem tud hazudni: - Az az áldott jó ember, Zöld Péter tisztelendő úr, a szentléleki pap! - Áh! - rebben meg a tábornok. - Így kétszeresen érdekes!

Akármilyen sietős az útja, látnia kell, hogy a híres lázadó-pap, ki kétszer szökött meg a fogságból, álruhákban faluról-falura járva izgatott a fegyverfelvétel ellen, a nép és urak között ágált ellene, most megint Bécsig szóló iratokat szerkeszt, ez a veszedelmes papkalandor hogyan alázza meg magát előtte. Ma igazan szerencsés napja van. Amíg az iratot olvassa, a szerencsétlen asszony reménykedve nézi. Baló is biztatgatja a szeme intésével, hogy jókor jött és mindketten lesik a generális arcát, de az bizony minden szóra jobban elsötétedik és végül feketén elmered. Hiszen ez nem instancia, hanem felháborító vádlevél. Minden szava mar és lázít. Keserű és meztelen. Nem lehet elbújni az igazsága elől. A generális dühödten szakítja ketté az iratot. - Azonnal dobja ki ezt az asszonyt! - mordul rá Balóra és a másik szobába távozik. Baló Anti megrendülve emeli föl a megalázott nőt: - Jöjjön, néném! Nincs már itt mit keresni! A holta után akasztófára ítélt Csiszér István özvegye azonban többé már nem az előbbi alázatos, vértelen és erőtlen özvegy, hanem kigyúlt, erős, szép teremtés, mint a bosszuló angyal, kinek fényesség sugárzik minden ízéből. Átnéz Baló Antin, mintha ott se volna, nem ügyelít többé a földre dobott instanciára, hanem fölnéz az egek felé és azt mondja: - Most már büszke vagyok rád, édes uram, Csiszér István, hogy felakasztanak! - Én is, néném! - sugja Baló Anti megvigasztalódva, de az asszony nem hallja, elindul le a lépcsőkön, elsuhan az eléállott hintó mellett és a kapu előtt az utca szélén megáll. Egykedvűen nézi, hogyan futkosnak a kammerdinerek, nyitják az üveges hintó ajtaját Erdély nagy urának és hajlonganak utána akkor is, mikor a lovak indítanak. A durva és kegyetlen ember láttára a megszégyenített asszony nem bír felemelt ököllel és lobogó szemekkel a kocsi felé lépik és megátkozza: - Verjen meg az Isten, hóhér! Ebek marják szét a temetetlen holttestedet is! A velőkbe nyilaló sikoltástól, a kinyúlt fekete asszonyalaktól a kényes, érzékeny lovak meg- bokrosodnak, félretorpannak. A hintó kereke az országház kapujában megütközve darabokra romlik, a kocsi felborul, üvegje csörömpölve omlik a tábornok arcába. Az ijedt lovakat alig bírja megfékezni a két kapuálló hajdú. A megszédült generálist véres homlokkal húzzák ki a hintó ablakán a lakájok. A szerencsétlenségre kiszalad a házból Bethlen úr is, ajánlgatja, offerálja a saját hintóját a magához tért generálisnak, hogy abban menne el, de a tábornok csak az átkozódó nőt nézi és remegve int, hogy vigyék már el azt az asszonyt. Gyorsan felcserért futnak, de nincs semmi baj, mindössze petáknyi sebecske marad a homlokán, amitől nyugodtan mehet Freckre Őexcellenciája. Új kocsi áll elő és Buccow elrobog. Holnap van a szép kancellárné születésnapja! - Sophie!... Arra a kis parasztasszonyra a buta átkával már nem is gondol. A hintó felborulása a kocsis ügyetlensége volt. Ha megérkeznek Freckre, megpálcáztatja. Gyönyörű ez a május és holnap van a Sophie születésnapja! Mennyi virág mindenütt! Színes tüzekben égnek a rétek, mezők. A kocsi nyitott ablakán az új fű savanyú szaga árad be, a faágakon üdezöld levelek, virágok futnak végig, az Olt szalagja szembecsillog a havasok tövéből már ide látszik a kastély. magával,

- Siessünk! A lovak átdübörögnek az Olt hídján és lengő sörénnyel repülnek tova. Fínom bőrükön átlátszik az izmok cikázása, emelt fejükön a tágult orrlikak rózsái ragyognak, a sallangos, ezüstös hámokat mintha ráöntötték volna arányos testükre. - Gyű!... A lovak még jobban kinyúlnak, de alig pár pillanat mulva valami reccsen, roppan, a kocsis lebukik a bakról s a hintó hátulja a kettőbe törött tengely között az útra rogyik. A lovak szerencsére maguktól megállanak. A megroncsolt, véres kocsis rémülten felugrik, hogy ura után lásson, de a generális már kimászott a romok közül s a dühtől sárgára érett arccal öklözni kezdi az embert, akinek orrán-száján ömlik a vér, de tűri, állja, míg az úr belefárad. - Fogd ki a lovakat! - lihegi a tábornok. - Azon megyek tovább! Te a másikon elkisérsz! Az ember konokul rázza a fejét: - Én nem megyek kegyelmes urammal! A tábornok nem hisz a füleinek. - Ne-em? És miért? - Mert kegyelmes uram elátkozott ember! A babona őrülete süt az ember szemei közt: - Én láttam!... Az az asszony ismét a lovak elé állott! Isten úgysegéljen, én láttam! Ezért történt!... - Barom! - mordul rá megvetően a generális. A kettős baleset megzavarta a mulatságot. Semmi se úgy sikerült, ahogy tervezte. A kastély ugyan fényárban úszott, az asztalok roskadoztak ezüsttől, aranytól, az urak mind eljöttek, a tisztek hétszer öltöztek fel, hogy illendőképpen jelenhessenek meg. Erdély leg- híresebb borai tüzeltek a kelyhekben, a bécsi és párizsi módi minden fénye ott csillogott a termekben, szebb zenét az udvar bálján se lehetett hallani, fényesen és fínoman sikerült minden, a szépen fodorított néma inasok és lakájok, mintha porcellánból lettek volna; de valami mégis hiányzott a hangulatból. A bámulat moraja zúgott fel, mikor a szép kancellárné megjelent. Körülröpködték a vendégek, hoffirozták, imádták, ellesték a lélekzetét is és mégse tudott az öröm, a jóérzés a közvetlen hangulat fínom szédületében feloldódni. Valami hiányzott ebből az estélyből. Nevetlen árnyék borult a kedélyekre és mintha titokban türelmetlenül várnák a vendégek, hogy elmehessenek. A generális érezte, hogy Sophie se az, aki máskor volt. Hiszen igaz, hogy a kettős szerencsét- lenség hírére annyira lelkét vesztette, hogy alig lehetett megnyugtatni, látszólag aggódó és gyengéd most is; de mintha nem volna őszinte ő se. Nem érzi testének, egész lényének belső sugárzását, mely úgy veszi körül a szerelmes asszonyt, mint az illat a virágot. Ha beszélgetnek, szájuk nem telik meg a szavak forróságával, mint eddig. Józanok és hidegek. A társalgás is szertartásos. Hiányzik a bizalmasság fűszere. A szász urak egyenesen tartózkodók. Pedig

örülhetnének! Urak lettek Erdélyben! A nagy terv megvalósult. Most már csak idő kérdése, hogy a székelyek végleg eltűnjenek arról a földről. Hutter úr az egyetlen, aki aggodalmaskodik. - Félek, hogy ma erősebbek a székelyek, mint valaha! - Hogy lehet ilyent mondani! - ingerül fel a generális. - Egyrészük elesett Madéfalván vagy megsebesült, másrészük - többezer ember - kifutott Moldvába, aki pedig megmaradt, az koldus, erőtlen és teljesen a katonaság hatalmában van! A fene érti, mit akar ezzel mondani Hutter uram, mikor a gerinc, a nemesség és papság is kettéroppant a térdük alatt! Sokan vasbaverve fogságban ülnek, mások ellen folyik a törvényes eljárás, aminek a kimenetele nem kétséges. Úgy látszik, Hutter úr nem tudja, hogy a csíkszeredai vár előtt felállított akasztófára már felszegezték az első elítéltek nevét! - Vettem hírét, - komolykodik a szász, - de azt is mondják, hogy azóta egyetlen székely se megy el az akasztófák előtt, hogy meg ne süvegelje! A tábornok elzöldül a méregtől. - Igen?... Nó, majd gondom lesz, hogy legyen mit süvegelniök a székelyeknek! - Apropos, székelyek! - menti meg a kínos helyzetet a szép kancellárné. - Mi van az én egykori hűséges gavallérommal, a kis Lázár Istvánnal? - Nincs szerencséje, báróné! - örvend a tábornok is a fordulatnak. - Gavallérja alaposan belekeveredett a lázadásba és mikor másodszor kellett volna megjelennie a bűnfenyítő bizottság előtt, azon éccaka egy rossz lovon Moldvába szökött. - Kár! Csinos fiú volt és nagyon tudott szeretni! A Buccow homloka megint elborult. Bántja a megjegyzés. Ma különben minden bántja. Túlzottan érzékeny, ingerült és nyugtalan. Terhére vannak a vendégek is. Valahányszor ránéz a bárónéra, az a másik asszony is eszébe jut. Úgy látszik az egészségével is baj van. Hol hideg borzongatja, hol forróság önti el. Kupaszámra önti magába a bort, de az se használ. A vendégek is észrevették rossz hangulatát. Alig múlik éjfél, már búcsúzkodnak is. Gróf Montoja tábornok bontja meg az asztalt. - Gróf úr hazavisz? - fordul a tábornokhoz a szép asszony. - Boldogan! A Buccow szemei vadul fellobognak, de legyűri magát. - A hintóm rendelkezésére áll, báróné! - Hjah! A maga hintói veszedelmesek! Amit egész este félve kerültek, mégis elhangzott. Az urak úgy tesznek, mintha semmit se hallottak volna, a generális maga is mosolyog, de túlságosan hangos. - Uraim, ne feledjék, hogy a mi szép vendégünknek egy hét mulva nevenapja van, amelyre meghívom önöket! Tehát május 15-én ebédre! A viszontlátásra! -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -Végre az ördög elvitte őket. Nehéz káromkodást küld a vendégei után. Szinte ropognak a szentek csontjai a fogai közt.

- Bort! - mordul oda a remegő lakájnak, akinek a félelemtől még jobban megvékonyodik a bugyogós, strimflis lábszára. Mindig valami borzasztó következik, valahányszor a tábornok magában iszik, de most önmagát szidja: - tulajdonképpen miért hívtam újra vendégeket? Fülig úszom az adósságban és ilyen szamárságokat csinálok! Dobosinétól tizenötezer forintot vettem fel a szász náció erectiójára és négy máriásom maradt csak belőle. A kastély sincs kifizetve. Szerencsére a mesteremberek nem merik kérni a pénzüket. Kötözni való bolond vagyok, hogy étetem, itatom a sok halvérű, hideg szászt, esztendők óta töröm magam értük, ahol csak lehet kedvezek nekik, úrrá teszem Erdélyben, és amikor végre teljes a diadaluk, akkor hála helyett csak óvatosan bólogatnak... A királyné kegyét is majdnem elvesztettem miattuk és ők csak bólogatnak! - Tölts, Fritz! Úgy-e, nagyon egyedül vagyok, Fritz? - Jawohl! - hebeg a lakáj. - Kegyelmes uram egyedül van! - Semmi célja az ilyen életnek, Fritz! - Nem sok, kegyelmes uram! - Tölts, Fritz! Két öklére bukik és a szépasszonyra gondol. Ilyen a szerelmes asszony, vagy olyan, mint az a másik, az a fúria? - Milyen az igazi szerelmes asszony, Fritz? - Nem tudom, kegyelmes urain! - Én sem, Fritz!... Égett bort adj! A lakáj odanyújtja az égett bort. A tábornok sápadt homlokán kiüt tőle a verejték. Maga elé bámul és feje lüktetését hallgatja. Aztán elérzékenyedik: - Nagyon egyedül vagyok, Fritz! Félóráig is hallgat. Háta mögött némán őrt áll a lakáj. - Itt vagy, Fritz? - Parancsára, kegyelmes uram! - Lefekszem, Fritz! Segíts! A borzongás, a láz újra előveszi az ágyban. - Beteg vagyok! Valami bajom van, Fritz! - nyögi, aztán elcsendesedik. Az inas azt hiszi, hogy már alszik és lábujjhegyen igyekszik ki a ruhákkal a szobából, de a generális váratlanul megszólal: - Mondd, Fritz! Miért köszönnek a székelyek az akasztófának? Miért?...

XLII.
Orbánc! Vigyáznia kell magára kegyelmes uram! - óvta a tábori felcser. Másnap reggel ütött ki az orra tövében az orbánc, mikor a nadrágjából elveszett a négy új máriás és a kengyelfutóját addig verette miatta, amíg torkig dagadt, de előadta a gazember. Túlságosan felforrt miatta a vére, ez lehet az oka. Homloksebe is veszedelmesen megfeketedett. Fritz hozta a nyakára a felcsert, de nem sokat gondolt az orbáncával. Makacsul tartotta magát és készült a báróné nevenapjára. Aznap délelőtt azonban már annyira kóválygott a feje, hogy szobájából ki se mehetett vendégei közé, csak ebéd után mutatta meg magát legalább pillanatra. Két nap mulva minden ellenkezés és kérés ellenére visszavitette magát Szebenbe, de újra ágynak esett. A doktort közel se akarta engedni magához. - A kancellárné őméltósága ragaszkodik hozzá, hogy kegyelmes uramat megvizsgáljam! - makacskodott az orvos. Buccow mégegyszer felderült. - Az más! Miért nem kezdte ezzel, doktor? Siessen és nyugtassa meg a bárónét! Őmaga nem volt kiváncsi az orvos véleményére. A vizsgálat után magához kérette Hutter urat, akihez a szász tanácsosok közt a legbizalmasabb volt és hosszasan tárgyalt vele. Azalatt a kancellárné az orvost faggatta, aki fejcsóválva aggodalmaskodott, hogy az eset súlyos, de bizik benne, hogy jóra fordul. - Attól lehet tartani, hogy az orbánc az agyára húzódik és akkor... - Akkor? - ragadta meg a doktor kezét az asszony. - Akkor - meghal?... Tudnom kell! Ne tartson semmitől! Legyen őszinte. - Akkor bizony meghal! - ismerte be az orvos és csodálkozva nézett a szépasszonyra, aki alig birt uralkodni magán, mikor ismét megkérdezte: - És... miről lehet tudni, hogy az agyára húzódott az orbánc? Az orvos irigykedve gondolt rá, hogy mennyire szeretheti ez a csodálatosan szép asszony azt a durva, kegyetlen, kéteshírű kalandort. Kiméletesen magyarázgatta: - Ebben az esetben az agy meggyullad és őrjítő láz lépik fel, ami egy-két nap, esetleg már pár óra alatt is végez a beteggel. - A láz? - kerekül el az asszony szeme. - Isten őrizze tőle a tábornok urat! - búcsúzott fejcsóválva a doktor. - A láz! - susogja maga elé az asszony, mikor az orvos elment. - Akkor meghal és akkor az uram a helyébe léphetik! Félóra mulva Fritz, a komornyik alázatosan jelentette a méltóságos bárónénak, hogy a kegyelmes úr tűrhetően van, mindössze kevés forrósága van. - A láz! - ugrott fel az asszony és azonnal hozzá sietett. -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

A generális ijedten görbült fel az ágyban. - Sophie! Hogy merészelt ide jönni! A betegség ragadós. Az asszony gyorsan megnyugtatta és a beteg boldogan ernyedt fel. - Hát mégis! Milyen furcsa érzés, ha az embert szeretik és milyen semmi minden ehhez képest: a hatalom, törtetés az előrehaladásért, pénzért, vagyonért, címért, kitüntetésért. Ha ő ezt eddig tudta volna! - Sophie! - makogta meghatottan, mikor az asszony fölébe hajolva feszülten leste a végzet ijesztő jeleit: az arc fokozatos eltorzulását, a testéből kiáradó hőséget, a szemek bizonytalan zavartságát, a szív és agy birkózását a lázzal. Arra gondolt, hogy levelet kellene iratnia a generálissal a királynéhoz, szép, komoly búcsúzó levelet, melyben a maga kihült helyére az ő férjét ajánlja. Milyen nagy dolog lenne, ha a napi nyolc forint díjért a bécsi kancellárián hajlongó alázatos szász egyszerre Erdély legfőbb méltóságába emelkednék! De hogyan merje tudtára adni a generálisnak halálos itéletét? Éppen ő!... Az idő azonban aggasztóan telik és ha igaza van a doktornak, a halál órák alatt végezhet a beteggel, hiszen már azóta is, amióta itt van, szemmel láthatólag súlyosbodott az állapota. Kínosan és szélesen veszi a lélegzetet, mintha a melle a könnyű selyemtakaró helyett súlyos sziklát emelne és egész teste verejtékben fürdik, ajka néha félre vicsorodik, mint a birkózók szája, a szemek mind sűrübben buknak hátra és szinte látni lehet a fáradtan és hangosan kifújt lélegzet piros színét. - A pap! - villan meg a gondolat az asszony agyában. - Ha eljön a pap és feladja az utolsó kenetet, azonnal kitalálja, hogy órái megvannak számlálva és nem neki kell megmondania!... Fritz! - rohan az ajtóhoz. - A kegyelmes úr nagyon rosszul van, hívják azonnal a Páter Superiort! Fritz hangtalanul tűnik el. Mire a pap megjön, a generális félig a lázroham önkivületében fetreng. Teste csupa tűz, villámok hasogatják, lelkét látomások gyötrik. Hiába hinti meg a pap szenteltvízzel, hányja rá a keresztet, imádkozik felette, nem használ. Beteljesedett rajta a székely asszony átka - „Utolsó percedben forduljon el tőled az Isten, te gyilkos!” - A kezébe erőltetett szentelt gyertyán ujjairól végigfolyik a mocskos verejték. Kínoktól szétfeszült, bozontos mellén úgy nyüzsögnek a szőrszálak, mintha gazságainak és bűneinek szívéből előjött férgei ágaskodnának. A pap maga is félve érinti meg a szentkenet olajával érzékeit, mert Isten bocsássa meg, - mintha nem ember, hanem vadállat vergődnék a végső tusán. Áment se tud mondani a pap, a beteg hirtelen az ágy sarkába veti magát és elborzadva előrefeszíti kezeit: - Megint itt van a fekete asszony!... Küldjétek el! Magukhoz se térhetnek a körülállók a borzalomtól, a generálist a szeszélyes láz új képe gyötri: - Felséges asszonyom! Tiltsa meg a székelyeknek, hogy akasztófáik előtt süveget emeljenek!... Grácia fejemnek, szentséges királyné! Nemcsak én vagyok a hibás! Titkos irataimból be tudom bizonyítani, hogy a főbűnös... A kancellárné sikoltva dobja rá magát és a haldokló torkára vetett keze elfojtja a szót, hogy ki ne mondhassa az ura nevét. A pap gyöngéden igyekszik eltávolítani: - Nem nőnek való látvány ez! Nincs itt már szükség a bárónéra!

Az asszony hevesen szakítja ki magát a pap közeiből. A titkos iratok! - Menjen csak főtisztelendő úr! Ha újra szükség lesz magára, hírt adunk! Fritz! Kisérje ki a Páter Superiort. A távozók után bezárja az ajtót. - Most gyorsan az iratokat! Sebtében átnézi a dolgozóasztalt, de nem talál semmit. Hol lehetnek a bizalmas magán- jelentések, bécsi levelezések, férje információi és - az ő levelei? Nem talál semmit. Kiméletlenül ijeszti fel a lázroham kimerültsége után összetörten pihegő beteget. - Adolf! Hol vannak a leveleim? A haldokló felnéz, feltátja remegő száját, de hang nem jön ki rajta. Az asszony azonban nem veszi észre, hogy a szava már elállott. - Az iratokat! Hová tetted? Az egykor hatalmas, bikatestű generális már ujját sem bírja mozdítani, csak a két szeme csodálkozik, mintha azt kérdezné: - „Ki ez az asszony? Ez volna az ő szerelme? Ez a hideg, türelmetlen, józan teremtés, ki arcának feszített körmökkel akarja kivájni belőle, hogy hová tette a titkos iratokat?” - Beszélj, hiszen csak perceid vannak hátra! Tönkre akarod tenni az uramat? A haldokló nem mozdul, de látható a kínos küzdelem, hogy a szemeit elöntő sötét fátyolon mégegyszer áttörjön. Szájcsontjai megfeszülnek, vonásai haragosra torzulnak és szinte érzik a lelkéből kitóduló gyűlölet szaga, mikor most, a halál küszöbén megtudja, hogy sohasem szerette őt ez az asszony, csak eszköz volt ura, a kancellár kezében, hogy minél magasabbra emelkedhessék. Megcsalták, játszottak vele és még a végső pillanatot se tisztelik, hogy örökre lehúnyhassa szemeit. Rettentő ez a tehetetlenség, hogy se szólni, se mozdulni nem bir! De még megvan az utolsó reménység. Bizalmas iratai ott vannak a titkos fiókban. Előbbutóbb napfényre kerülnek és akkor... akkor! Kielégülten liheg fel. Szemei fordításával kiséri az asszony minden mozdulatát és fojtott hörgés tör elő torkából, amikor zsebében megtalálja a kis kulcsot. Valami ördögi varázs van abban, ahogyan felkacag. Megfosztja vele életének utolsó és egyetlen szépségétől is, megalázza és nyomorulttá teszi. A generális szája hangtalanul tátog és csukódik, mint valami idomtalan halé, szívén jéghideg áramlat hömpölyög végig és kicsordul a könnye. Az első könny életében. Az asszony azonban nem látja. Nyugtalan sietséggel turkál a bontogatja, olvasgatja az iratokat és elrejti ruhája közt. titkos fiókban,

Mire megfordul, az ágyon már csak a szétoldott, az emberfeletti kínoktól ijesztőre torzított, puffadozó holttest fekszik saját piszkában. Hátra hullott szemefehérje és eltátott szájának fekete ürege mintha most is segítségért kiáltana. A kínoktól furcsa szögekbe tördelt kezek, lábak anélkül fagytak meg, hogy szerető kéz elsimította volna őket. Merev arcáról se tűnt el a gyűlölet és kétségbeesés árnya. Elfeketedett homloksebe úgy ütközik elő, mintha a pokol pecsétjét ütötték volna rá és olyan az egész test, mintha holta után is szenvedésre kárhoztatták volna. A kancellárné rémülten fut ki a szobából.

- Fritz! A kívül várakozó pap, orvos és komornyik berohannak, de ők is visszahökkennek a látványtól. - Mi ez? - hebegi önkéntelen a pap. Az orvos egykedvűen jegyzi meg: - Egy holttest! Lépcsőfok, amelyről valaki Erdély kormányzói székébe lépik! Fritz, a sokszor kujonirozott, megvert inas könnyezni kezd. Ő volt az egyetlen Erdélyben, aki megsiratta Buccow generálist.

XLIII.
A gyimesi vámnál, a moldvai részen, a sorompón túli fogadóban töltötte minden idejét Zöld Péter, a menekült pap. Itt verődtek össze a bujdosó székelyek hírt hallani és elbúsulgattak a kecskelábú asztalok mellett. Nem mult el nap, hogy valaki álutakon, őrizetlen havasi ösvényeken át ne szökött volna Csíkból, akivel elbeszélgettek az otthoni életről. Mohón lesték az ujságot. Szívök fájt az elhagyott föld után, s a lélek titkos gyökerei visszahúzták. Az első keserűség az idegen földön hamar elpárolgott és már nem tudtak örvendeni, hogy a tömlöctől, kínzásoktól, elviselhetetlen nyomorúságtól megszabadultak. Pedig a moldvai vajda ellen nem lehetett panaszuk. Taszló mellett félnapi járóföldet hasított ki a székelyeknek s ezért közösen mindössze ötven tallér bért kell fizetniök. Éppen a mult héten voltak nála követségben a főbbek: Lázár István, Becze János és Lázár András, hogy a végleges letelepedést és az adófizetés feltételeit megbeszéljék. Emberségesen bánt velük a fejedelem s kivánni se lehetett volna jobb bánásmódot. Minden kivánságukat teljesítette. Ritka tisztességes ember. Valami százan Nagy Taszlón mindjárt neki is fogtak a házépítésnek, mások egész a Besztercze folyóig mentek alá, akik pedig a mult esztendőkben jöttek által, azok nagyrésze szétszóródott. Felette sok mindenütt a magyar. Ott fogták meg az életet, ahol lehetett. Szépen lépesednek, gazdagodnak és jól élnek. A vajda jóindulatú irántuk és nem kergeti az adóért. Nagy, néptelen helyek vannak errefelé, örül, ha benépesítheti. Mégis nehéz az új gyökéreresztés. A telkeket kinyilazták ugyan egymás közt, de hónapokig is pusztán állanak. Hej, nehéz dolog idegen földön házat építeni. Úgy érzik, mintha a régi haza végleges megtagadása volna és - ha jól meggondoljuk, - az is, mert a hajlék, az otthon s a föld véglegesen új világához köti az embert. Le kell számolniok a multtal. Sokan még a tenyerüket is szemük elé tartják, hogy ne nézhessenek át a hegyeken túlra és ki kell tépniök még a gondolat szárnyait is; de még álmukban is kínozza a mult, a vágy régi világuk után. A reggel gyűjtött erő elfogy estére s még a fészi sem fogja úgy a fát itt, mint otthon. Szomorú még a bárdok csengése is. Hiába! Ha élve, ha halva, a por mindig haza vágyik arra a földre, melyből vétetett. Bizonyos időn túl fej és kéz elnehezedik, az emberek a lábukon fonnyadnak el és keserű lesz az élet, még ha nádméz csepeg is az idegen égből. Nem csoda, ha ezek az árva magyarok itt vívódnak nap-nap után a fogadóban! A keményebb természetűek úgy számigálták, hogy kihasználják a kedvező alkalmat, s amit lehet: földet, marhát, lovat, juhot, pénzt összeszednek s ha majd megvastagszik a hájuk és a világ változik, akkor is ráérnek visszaköltözni. Az ilyenek hamar boldogultak. Le a tengerig végigbellérkedtek minden tartományt és addig csereberéltek, míg körülkötözték az ingük alját pénzzel. Mások úgy áltatták magukat, hogy mindent szakasztott úgy építettek meg, mint ahogyan régi otthonukban volt: a házat, a csűrt, pajtákat, színalját, kutat, kerítést, kaput s még a fát is úgy ültették kertben, udvaron, mint ahogy a régi „élet”-en volt. Az ilyeneket aztán még jobban égette a vágy Csík után, mert minden pillanatban látniok kellett, hogy mit veszítettek. Vannak, kik abban reménykednek, hogy az idő begyógyít mindent, de ezeknek is csak a testük van itt, a lelkük távol.

Hiába várnak. Jó hirek helyett csak újabb menekülők jönnek, akik vagy a bűnügyi vizsgálat elől szöktek meg, vagy már nem bírják a szegénységet, éhezést, nélkülözéseket, a kegyetlen fegyvergyakor- latokat, a megtorlásokat, sok futást, hajszát. Ezen a tavaszon ijesztően sokan jöttek. Csak úgy ontják a hegyek a menekülőket. Leverten beszélik az otthoni sorsot. A fogadó valóságos siralomház. A nehéz hirek azonban csak ideig-óráig riasztják el a honvágyat azok lelkében, kik már régebben átjöttek. Egy-két nap mulva még kínzóbban támad fel s mindennap hallani, hogy ez is, az is visszabújdosott. Az öreg Tompos Péter a félig megépített házát hagyta ott. Estefelé még a szarvazaton dolgozott, reggelre már hült helye volt. - Igaza volt! - ragyogtak fel az emberek a fogadóban és menasági Incze Ignác nyiltan kimondta, hogy ő is megy. Másnap déltájban magából kikelten, halálos fáradtan újra ott volt a fogadóban. Ő beszéli, hogy alig haladt túl a gránicon Kóstelek felé, lenn az áfonyás völgyben, - ahol pedig eddig biztonságban járhattak, - egy ágon felakasztva találta meg Tompos Pétert. A dögmadarak már megszállottak. A plájás tiszt húzatta fel és úgy hallja, hogy mindenki így jár, akire a katonák rátehetik a kezüket. El akarják rettenteni a népet a bújdosástól. Ha valakinek disznószerencséje van, azt csak a vesztegzár-házakba viszik, ahol heteken át tartják és ha éhen nem hal, vagy kolerát, mirigyhalált nem kap, hát megmarad. Hát így vagyunk, atyámfiai! Az utolsó reménységnek is vége! Mind többen kelnek fel az asztal mellől és senkinek sem szólva, lesütött szemekkel elindulnak és örökre elvesznek a moldvai hegyek közt, vagy mégis építeni kezdik a házat a kijelölt földön, de olyan némán, olyan szomorúan, mintha koporsójukat, ácsolnák. A helyükbe pedig mások ülnek a búsuló asztalhoz és kezdődik minden elölről. Hiába próbálták meg kezdetben Zöld Péter és Lázár István, hogy lelket öntsenek a hontalanokba. Így hát ők is inkább együtt szenvedtek velük. Különösen a pap érezte, hogy valamit tenniök kellene, de kilátástalan volt minden igyekezet. Mind rosszabb és rosszabb hírek érkeztek Csíkból. - Örvendjen, ki minél távolabb lehet! - azt mondják a menekültek. Így hát Zöld Péter se tehetett egyebet, két öklével tovább támasztgatta nehéz fejét a határszéli fogadóban és segített elszenvedni a mások nyomorúságát is. Végre aztán megjött az örömhír, hogy Buccow generális, a székelyek hóhéra „megmeredt” Szebenben. Semmi sem okozhatott volna nagyobb megkönnyebbülést. A menekültek örömükben megböjtölték ezt a napot és a reménység újra feltámadt. Ha most meg nem változik a világ, sohasem. Már nem sokáig kell várakozniok, hogy hazamehessenek. Maga Lázár István is ezen a véleményen volt a pappal együtt. Most kellene melegében újabb mozgalmat indítani Csíkban, feltárni mindent a királyné előtt, hogy lássa, mint vezették félre, milyen lelkiismeretlen játékot űztek a szegény néppel a nevében és a nevével. Most kellene békére fordítani a szenvedést, visszaszerezni az elvesztett jogokat és a megpróbáltatások fölött új életet kezdeni. Néma gyermeknek azonban anyja se érti a szavát. Most kellene a székelyeknek zajt ütniök maguk körül és egyenesen a királyné elé járulniok. De ki cselekedjék?

Ők innen nem tehetnek semmit, hiszen maguk is üldözöttek, otthon pedig már senki sincs, aki szót emelhetne. Aki arra való volna, az vagy börtönben sinylődik, vagy elfutott, vagy maga is súlyos vád alatt van. - Nincs más mód, - határozott végül is Zöld Péter, - hazamegyek és még egy utolsót próbálok! - Kész veszedelembe rohansz! - tartóztatták a társai, de utóbb belátták, hogy ő az egyetlen, aki még valamit mozdíthat a nép érdekében. Addig a menekülteket igazgassa Lázár István, ahogy tudja. Ha itt lesz az ideje, hírt ad és akkor segítségére jöhetnek. Felvirrad még türelemmel! Székelyföldön! Addig csak legyenek

Másnap éccaka Zöld Péter unokatestvérével, a határőrségtől megszökött Zöld Mátyással együtt úttalan útakon, emberfeletti erőfeszítések közt, vad, nehéz havasokon át, minden élőlényt elkerülve, holtfáradtan megérkezett Madéfalvára a szülői házhoz. Édesanyja, édesapja ijedtükben a nevét se merték kiejteni. A nagy zavarodottságban csak az öccsének, Zöld Jánosnak jutott eszébe, hogy a sebtében gyújtott gyertyát elfújja. Késő volt. Valaki az ablakon át meglátta a menekülteket és feljelentette a katonaságnál. Éjfél után félegykor egy hadnagy két őrmesterrel és nyolc katonával csendesen körülfogta a házat, de ugyanakkor az ablakon kitekintő édesanya is felsikoltott: - Menekülj, édesfiam! Itt vannak a katonák! A pap kiugrott az ajtón, de már akkor a kapu beroppant és omlottak be rajta a fegyveres katonák. A pillanatnyi fejetlenségben a híjból sikerült Zöld Péternek az utána mászó őrmester elől visszaosonni a házba és elbújni az ágy alatt a behordott fa között. A katonák hamar kivonták onnan. Zöld Mátyást a sütőkemencéből húzták elő. - Nó, széki biztos úr - acsargott rá a hadnagy Zöld Jánosra, - hiába tagadta, mégis itt volt a pap! - Itt volt! - ismerte be elszántan a széki biztos. - Hát ez a két töltött pisztoly miért van az asztalán? Zöld János csak akkor vette észre, hogy a pisztolyokról bizony megfeledkeztek. - Vasat rá is! A rebellis kutyára! - ordította a tiszt. Mindhármukat láncra fűzve még azon éjjel átkisérték a szeredai vár tömlöcébe. Carato alezredes elégülten gúnyolódott a pappal: - Minek köszönhetem a szerencsét, főtisztelendő úr? Zöld Péter a könnyebb végét fogta a szomorúságnak: - Hallottam, hogy papra van szüksége maholnap alezredes úrnak! - Ilyen kezekkel nehéz papi funkciót végezni! - mutatott rá gúnyosan Carato a pap megvasalt kezeire, aki azonban visszavágott:

- Igen, ön megkötöztetett, én pedig önt majd hálából feloldozom! Adja Isten, hogy minél hamarabb szüksége legyen rá! Ez történt június 14-én. Három nap mulva Őfelsége a királyné a Buccow generális halálával megüresedett erdélyi főhadparancsnokságra és főkormányszéki elnökségre kinevezte gr. Hadik Andrást, a Mária Therézia-rend lovagját, belső titkos tanácsost, huszárezred tulajdonost, a talpig derék magyar embert. Az ország fellélegzett. Most már véget érnek a Bruckenthal úr ármánykodásai, a Siskovitz báró és a székelyeket nyomorgató Roth vezérőrnagy gazságai és ezek a sírásók végleg el fognak tűnni. Virrad Erdély felett. * Nehéz három napja volt Zöld Péternek a börtönben. Tehetetlenné volt téve. Talán évekig kell rothadnia a szalmán, anélkül, hogy ujját is mozdíthatná népe érdekében. A Moldvában kigondolt terv végrehajtásáról többé szó se lehet, hiszen még a lélekzetére is vigyáznak. Egy- két év és minden késő már ezen a földön. Mit tegyen? A fogság fojtogató sötétségében világosan látta azt a gazságot, melyet a székelységgel szemben elkövettek. Különösen a magyar urakra haragudott. Ugyanazok a magyar urak, kik titokban ellenállásra buzdították, - amikor bajba jutott a székelység, nemcsak magára hagyták, hanem néhányan, mint Lázár és Kemény grófok, a királyi bizottságban ellene is fordultak. A többi úr se érdemel kiméletet. Se a főkirálybíró, se a széki tisztek, se a szebeni magyarok. Mikor beütött a baj, mindenki a maga bőrét féltette. Eddig még ő is mentette őket, pedig nem érdemelnek kiméletet. Letartóztatása hírére se mozdult egyikük se. Még örvendenek is magukban, hogy félrelökhették az útból. Túlsokat tudott. - Ha kinyitnám a számat, országos botrány lenne belőle! - gondolta sötéten Zöld Péter és hirtelen megrázkódott, mert felötlött benne, hogyan tudna még a börtönből is segíteni a népen. Be fog vallani mindent, nem kimél senkit és akkor Erdély nagyurai a maguk védelmében, kénytelenek lesznek az ártatlanul meghurcolt székelység igazát bizonyítani. Ezzel többre halad, mintha nyálas, kis instanciákkal, magátmegadón könyörögne Bécsben. Ez az egyetlen lehetőség még, hogy küldetésének eleget tegyen. Nem habozhat. Ha a generális halála után beállott kedvező alkalmat elszalasztja, örökre vége mindennek. Kötelessége megmondani az igazat! Tudta már, mit kell tennie. Tintát, tollat kért és írásba foglalta vallomását. Nem volt megelégedve vele, de már olyan izgalomban volt, hogy kiesett kezéből a toll. Erre este tiz órakor az őrség hadnagyát hivatta és egy börtönőr s a tábori felcser jelenlétében tollba mondta a következőket: „Vallom és hitemmel igazolom: 1. Gr. Lázár János 1763. márc. havában, midőn Szebenben nála jártam tisztelegni, Lázár István, s mások jelenlétében azt kérdeztem, hogy a székelyeknek fel kell-e venniök a fegyvert, vagy nem. A gróf azt felelte: Őfelségének az az akarata, hogy nem kivánja a székelyeket arra kényszeríteni, hanem kinek-kinek szabad akaratában áll felvenni, avagy nem. 2. Midőn azonban 1764. január 8-án, a madéfalvi vég után Taplocán Beke István delnei plebánossal hozzá mentünk és kérdeztük, azt felelte, hogy amit akkor mondtam, mondás maradjon. Mindenkinek fel kell vennie a fegyvert, mert ez a királyné akarata!

3. Midőn 1763-ban a székelyek folyamodványa gr. Lázárnak átadatott, azt felelte, hogy Őfelsége akarata az, hogy ne kényszer-, hanem önkéntes katonaság legyen. 4. Midőn Csíktaploczán fölkerestük, kérve, hogy a püspök által megidézésünk terminusát két- három nappal halasztassa el, azt felelte, hogy nem lehetséges, de levelet ad a guberniumhoz és a püspökhöz, mely minden eddigi vádtól mentesít, mert eddig minden Őfelsége ellen elkövetett vétek alól feloldatunk. 5. Midőn gróf Lázárt Csíksomlyón 1763-ban a lelkészek fölkeresték és kérdezték, hogy fel kell-e venniök a fegyvert, vagy nem, azt felelte, hogy minden jó magyarnak kérnie kellene, hogy fegyvereztessenek fel és az egész magyar nemzetet fegyverben óhajtaná látni, mert akkor, akár jobbra, akár balra fordulva, saját javukra karcolhatnának. 6. 1763 március havában Szebenben meglátogatván gr. Bethlen Miklósnét, sz. Csáki Katalin grófnét, Lázár Istvánnal és más csíki székelyekkel kérdeztük, hogy mit tegyenek a székelyek a fegyverfelvétellel. A grófné azt felelte, hogy amennyire ő tudja, a királyné senkit sem kényszerít arra. Gr. Bethlen Miklós belépvén hozzátette: Hogyha nem akartok katonák lenni, menjetek haza, mert senki sem kényszerít arra. Ime most kaptam levelet testvéremtől, az udvari kancellártól, hogy Őfelsége senkit sem kényszerít erővel a katonaságra, azért az én nevemben mondjátok meg a székelyeknek, hogy aki a fegyvert fel akarja venni, annak fiai is katonák lesznek, aki azonban nem veszi fel, fiait sem fogják kényszeríteni a katonaságra. 7. Midőn Taploczán a madéfalvi vész után gr. Bethlent fölkerestem és tőle pártfogást kértem, azt felelte, hogy ír a püspöknek érdekemben és nem lesz semmi bántódásom. 8. Midőn 1763-ban Szebenben felkerestem gr. Bethlent, azt mondotta, hogy haladjak csak a jól kezdett úton és éljek híven a hazának. Ez arra való célzás volt, hogy tudja: a falvak védelemre felesketése miatt a püspök megidézett és atyailag megbüntetett. 9. Csíkdelnei Boros Ferenc neje Cserei Farkasnak Bécsben írt levelét mutatta Zsögödön Mikó János előtt, amelyben az állott, hogy Őfelsége katonaságot akar szervezni Székelyföldön, de senkit sem akar arra kényszeríteni. 10. Cserei Elek Szebenben megidéztetésemkor Őfelsége magyarul írt s kinyomatott rendeletét mutatta arról, hogy a székelyeket nem kényszeríti a fegyverfelvételre, de tetszés szerint felvehetik vagy nem. 11. Báró Bornemisza Ignác is azt mondotta kérdésemre, franciskánus papja jelenlétében. 12. Br. Bornemisza Pál főkirálybíró, kit Szebenbe idézésem alkalmából Udvarhelyen a ferenc- rendi kolostorban felkerestem, s arra intettem, hogy ne menjen be Csíkba, mert megölése hírlik, egész éjjel szobájában tanácskozván velem, a gvárdián jelenlétében ezeket mondotta: Ha mindazt tudtam volna, amit most tudok, egyetlen egy katona sem lett volna Csíkból. Most már látom, hogy megcsaltak. A sorozásnál annyira rászedett Schröder ezredes, hogy szeretném, ha sohasem lettem volna csíki főkirálybíró. A késő ivadékok előtt is hazaáruló nevem lesz, s mert már én nem tehetem, minden jó hazafit arra kérek, tanácsolja, nehogy a fegyvert felvegyék. Akik helyettem ezt a tanácsot adják, teljes erőmből azon leszek, hogy mint jó hazafiak tiszteltessenek. Midőn a megméréshez fogtunk, oly hamisan jártak el, hogy a napvilágot látni sem érdemlik. 1763 novemberében, midőn Csíkba ment, nyilvánosan kérte a nemeseket és papokat, hogy teljes erejükből azon legyenek, hogy a nép a fegyvert fel ne vegye.

1764-ben a madéfalvi vészt követő vasárnap azt mondotta, hogy úgy kell nekik, mert ha az ő tanácsát, hogy ne vegyék fel a fegyvert, megfogadták volna, senkisem veszett volna el. 13. Szombathelyi László is mondotta nekem, hogy a székelyek tetszés szerint vehetik fel a fegyvert. A királyné nem erőlteti. 14. Gr. Tholdalagi is azt mondotta a székelyeknek. 15. Nepomuk János páter is azt hallotta Montoya tábornoktól, hogy nem kényszerítik arra a székelyeket. 16. Bors Tamás is mondotta: Látta Fröhlich kapitánynál a királyi rendeletet, hogy kedvük szerint vehetik fel a fegyvert. Nekem is mondta Szebenben 1763. márciusban és Szépvizen lebeszélte arról a székelyeket, mert a királyné rendelete szerint nem kötelesek fegyvert fogni. Így igaz, ahogy mondom!...” Zöld Péter, mikor ismét magára maradt a börtöncellában, sápadtan, lüktető szívvel és homlokkal kereste meg az Istent a csepegő, sötét, öles kőfalakon túl: - Vajjon jót, vagy rosszat cselekedtem-e?...

XLIV.
A Zöld Péter vallomása kínos feltűnést keltett az egész országban. Carato alezredes külön futárral küldötte el a főbizottságnak. Örökre lekötelezettjei lesznek a súlyosan megvádolt urak, különösen ha szőrén-szálán eltűnik a vallomás, amire számított is. A markában tarthatná a három nagy urat. Mióta a generális meghalt, úgy sincs senki pártfogója. Nagy árát szabná a hallgatásnak és végre távozhatnék Csíkból, ahol a madéfalvi mészárlás óta örökös rettegések és félelmek közt él. A véres vízkereszt borzalmaitól többé nem bírt szabadulni. A halottak éjszakánként feljártak, behúnyt szemmel is látnia kell a sebesültek nyüzsgését a véres havon, az égő falu tüzétől megvilágított haldoklók torz kínjait, vonaglását s az ember kibírhatatlan hörgését, akinek ő vágatta át a torkát. A véres szellemek ellen többé nem védi meg semmiféle katonaság vagy fegyver. Hiába próbálta, újabb kegyetlenségekbe sem birta belefojtani a kinzó képet. Csak el innen, el, minél távolabb, hol üldözői nem érik utól! Most volna hozzá a legkedvezőbb alkalom. Biztosra vette, hogy terve sikerül és nem akart hinni a szemeinek, mikor a lovas futár a pap vallomását visszahozta az altábornagy rideg és fenyegető levelével, amelyben keményen lehordja a szabálytalanságért, hogy kikerülve a törvényes útat, a bűnfenyítő bizottság mellőzé- sével egyenesen a királyi bizottságnak mert alkalmatlankodni. Visszautasítva gyanús bizalmas- kodását, figyelmeztette az altábornagy az ilyen esetben reáváró súlyos következményekre és megparancsolta, hogy a visszaküldött iratot azonnal nyujtsa be a bűnfenyítő bizottságnak. Carato dühében elzöldült és odadobta az iratot Koschenbohr főhadnagynak: - Vigye át azonnal ezt az iratot Roth vezérőrnagy úrnak! Ami a Siskovitz báró leveléből hiányzott, azt kétszeresen megkapta az alezredes a tábornoktól, aki személyes sértésnek vette a vakmerőséget, hogy a pap vallomását minden kísérő irat nélkül merte odadobni a bizottság asztalára. Kérdőre vonta, hogy miért nem terjesztette fel azonnal, mihelyt kézhez kapta, meggyanúsította, hogy a vallomást meghamisította és külön vizsgálatot rendelt el annak a megállapítására, hogy az iratban található javítások kitől származnak. Az alezredesnek szótlanul, alázatosan kellett tűrnie a megalázó, nehéz, vesszőfutást. Szebenből azt is megtudta, hogy a katonai körök is elejtették és senki közösséget nem vállal a madéfalvi hóhérral, ahogy ez a név rajta száradt. Végzete beteljesedett. Örökre hozzáláncolták áldoza- taihoz. Még egy reménysége volt: báró Bruckenthal, a kancellár. Azonnal írt Bécsbe, de hiába várta hetekig, hónapokig, még választ sem kapott a levelére. Így tudta meg, hogy akiben legjobban bizott, akinek igéi és tervei megszédítették, akit a német gondolat apostolának tartott, s akinek szavára mindazt cselekedte, amit tett, az is megtagadta. De megmaradt a nagy gondolat, a Szebenben megálmodott gyönyörű terv, melyet senki sem vehet el tőle. Egyedül maradt vele, de rászánja az életét és egyedül is megvalósítja. Megteheti, hiszen markában vannak a székelyek, csak meg kell várnia, míg az új vetés kikel. Pár évtized mindössze, s az elpusztított és kifosztott nép helyén megtelepült katona családok utódai németül fognak beszélni Kelet kapujában, a Kárpátok tövében. Ez az álma se teljesült. A bitófák szaporodtak ugyan a szeredai vár előtt, de a rájuk függesztett nép új sarja, a gyermekek játszottak alattuk a porban gondtalanul, a közeledő új századok előrevetett fényében.

És a gyermekek között ott játszott saját fiacskája is és magyarul beszélt. Ezzel a Carato végzete is végleg beteljesedett. Mégis a halottak győztek. Haláláig se tudta megfejtem, hogyan történhetett... Zárkózott, magában dühöngő, keserű ember lett belőle. Felesége és családja is rettegett tőle. Kín és félelem volt minden pillanata. Már csak élt, de lassan sorvadt, testileg, lelkileg kietlen- kedett és többé az életben nem birta átlépni a holttestek fekete körét. Lassanként az Isten is kihült benne. Csak az átvágott torkú ember hörgésétől nem birt sohasem szabadulni. * A pap vallomása beteljesítette a királyi bizottság sorsát is. Mihelyt Roth tábornok megküldötte a Zöld Péter vallomása ügyében lefolytatott vizsgálat eredményét, az iratokat minden megjegyzés nélkül, azon mezítelen felterjesztették a király- nénak. Sem Bethlen Miklós, sem Lázár János nem mentegetőztek. Férfiasan állottak a vádak elébe. Kínos, nehéz idők voltak számukra. Tisztában voltak vele, hogy a szász nem fogja kimélni őket és minden követ meg fog mozgatni, hogy az udvar előtt lehetetlenné tegye az erdélyi magyar urakat. Bécsben is meg voltak győződve erről. Csak a módszerben tévedtek. A királyné bizalmasa finomabban és ravaszabbul járt el, mint ahogyan gondolták. Mikor Őfelsége az ügyben összehivott tanácskozáson véleményét kérdezte, mindenki csodálkozására - kegyelmet kért Székelyföld számára. - Miután kiderült, amit Őfelsége tudni akart, hogy kik ebben a dologban a lázítók, - javallotta, - az uralkodó kegyelmességéhez illik mindenkinek most már megbocsátani és a bűnfenyítő bizottság további működését felfüggeszteni. Bethlen Gábor, az udvari kancellár azonban felugrott: - Felséged engedelmével tiltakozom az erdélyi kancellár úr javaslata ellen. Teljes világosságot akarunk ezen ügyben, mivel Őfelségének az a benyomása lehet, hogy az erdélyi mágnások és nemesek a székely milicia dolgában elgáncsolták Őfelsége akaratát és a lázadásnak okai voltak. Sokkal jobb, hogy a bűnvizsgálat tovább folyjon és kitessék nyilván, ki a bűnös, ki az ártatlan és ne maradjon az egész uraság és nemesség azon bűnben! - De hiszen saját édes öccséről is szó van! - lepődött meg maga a királyné is. - Nem az öcsémről, a magam és az erdélyi urak becsületéről és Felséged iránti hűségéről van szó! - jelentette ki határozottan az udvari kancellár és a királyné igazat adott neki. - Legyen! De most már gyorsan és kimélet nélkül ki kell deríteni a bűnösöket. Személyesen fogom ellenőrizni a vizsgálatot. Mindenről azonnal jelentést várok! Bruckenthalnak azonban mégis sikerült annyit elérnie, hogy a királyné a vizsgáló bizottságot szép móddal kivette a főbizottság hatásköre alól, mert tagjai maguk is gyanusítottak, ügyükben birák nem lehetnek és az itéletek felülvizsgálását a főkormányszékre bizta azzal az útasítással, hogy a nem halálos itéleteket azonnal hajtassa végre, a halálra itéltekről pedig tegyen az udvarnak jelentést.

Ilyen finoman fojtotta meg a királyné a madéfalvi veszedelem fekete angyalait. A halottak bélyege örökre rajtuk maradt, hiába igazolták magukat. A Buccow generális sötét szelleme feljött és magával vitte őket is az örök nyugtalanságba és bűnhődésbe.

XLV.
A királyi parancsra a bűnvizsgáló bizottság mindent elkövetett, hogy a lázadás főbűnöseit kiderítse. A foglyok nyomorgatása elérte a tetőpontját, de a kínzások hiába voltak. A foglyoknak már alig volt emberi formájuk, de semmi főben járó bűnt nem lehetett kihúzni belőlük. A vizsgáló biztosok úgyszólván a székekhez nőttek az éjjelnappal tartó kihallgatások, tanácskozások alatt. Roth tábornok különösen az urakat, nemeseket igyekezett bajba rántani, főképpen Bornemisza főkirálybírót és a szépvizi tiltakozó szék-gyűlés résztvevőit, s mikor látták, hogy semmi törvénytelenséget nem sikerült rájuk bizonyítani, azon igyekeztek, különösen a katonák, hogy legalább a vizsgálatra fordított költségeket megvegyék rajtuk. Az aggodalomtól és félelemtől reszketegséget kapott főkirálybíróra néhány ezer forintot, a többire is nagyobb összeget akartak kiróni, de a magyar urak ellene szavaztak, hozzájuk csatlakozott Szilvási kapitány is és így kénytelenek voltak fölmenteni. Roth tábornok dühöngött mérgében és kimélet nélkül itéltette el, akit csak lehetett. Könnyen tehette, mert a hat hónapig tartó lélekölő vizsgálat Teleki grófot beteggé tette és végleges felmentését kérte, amit meg is kapott és így a németek többségbe kerülve azt tehették, amit akartak. Josintzi báró és Ribiczei Ádám szintén undorodtak már a lealázó nem- zetgyilkos szerepétől, ők is menekülni szerettek volna, de hiába hivatkoztak kimerültségükre, a Teleki gróf távozására, asszonyuk, családjuk betegségére, minden kigondolható okra és hiába kérték maguk helyett más biztosok kinevezését, sem a főbizottság, sem a főkormányszék nem mentette fel őket. Segíteni már többé senkin se tudtak. Amit még tehettek, már csak saját lelkiismeretük megnyugtatására cselekedhették és tehetetlenül kellett nézniök, hogyan ontja a bizottság az itéleteket a királyné kivánsága és a napidíj érdekében. Zöld Péterrel nem tudtak elbánni, mert ügyét a papi vizsgáló bizottság és a püspök kivette a kezükből s magát a papot Fehérvárra vitette fogságba, de kezükön maradt apja, az öreg Zöld János és öccse, a széki biztos, akikkel pár nap alatt végeztek. Mivel ifjabb Zöld János széki biztos szökött katonát rejtegetett Zöld Mátyás határőr személyében, Moldvából titkos útakon bejövőket lappangtatott és a köztörvénnyel szemben cselekedett, ugyan nem büntethette testi halállal, mert testvére iránti szeretetből cselekedett, de annál inkább polgári halállal, hivatala és minden továbbira való alkalmazás elvesztésével és mások elrettentő példájára ingó és ingatlan birtoka fele részének elkobzásával, vagy értéke letételével. Az egykori széki biztos csak annyit mondott rá: - Megérdemlem, mert nagyot vétkeztem, hogy kezdet óta nem állottam a nép ügye mellé! Az öreg Zöld Jánosnak kicsordult a könnye az örömtől és büszkeségtől. Mégse nevelt hiába úr-fiat! Csak az az egy bántotta, hogy őt öregsége és gyengesége miatt felmentették. Így aztán ki kellett maradnia a „dicsőségből”, bár hálátlanság lett volna panaszkodni, mert a fiaiban és vejében kipótolta a sors, amit tőle megtagadott. Dicsekedett is fűnek-fának, különösen mikor meglett az ítélet, hogy Lázár István főkormányszéki fogalmazó bűnös a királyi rendeletek elárulásában és abban, hogy a csíki és háromszéki népnek a fegyverletételt tanácsolta, amit megtetézett Moldvába szökésével és azzal, hogy az idézésre nem jelent meg. Ezért szám- űzetése kihirdettessék és minden eddig birt vagy örökölhető birtokait elveszítse. A főbizottság még hozzátette, hogy annál jobban megérdemli a büntetést, mert nemcsak hogy jelét nem adta

a megbánásnak, hanem gonoszságában annyira ment, hogy a Moldvába szökötteket segélyezi és tanácsokkal látja el. - Hát ilyen vejem van! - büszkélkedett öreg Zöld János, aki alig várta, hogy: - „Mi lesz Péter fiam- mal? Tán csak nem teszik meg azt a szégyent vele, hogy büntetés nélkül eleressze a püspök?” Kissé aggasztotta, hogy az esztendő eltelt, az újba is belefordultunk és semmi se hírlik felőle. Azóta minden tisztességes embert elitéltek, de ezek közül csak a szentkirályi Bors Fülöp törvényszéki írnok elleni itélet bántotta titokban Zöld János bácsit, aki a kapott kétszáz rhénes forint és hathónapi várbörtön büntetésével a János fia dicsőségét kissé elhomályosította, de legyünk türelemmel, mert még hátra van Péter, akire még a megszorított felcsíki királybíró Balási Ádám is reávallott, mikor bebizonyosodott, hogy Vacsárcsin és Szépvizen a többi nemes emberekkel együtt ő is felesküdt, hogy a fegyvertelen néppel fog tartani, de erre őket Zöld Péter s a lázadó nép kényszerítette. - Mondom, még a királybíró is a fiamra testálta a maga baját, de Péter megbirja! Nem kell félteni! Az én fiam ő! Az alma nem esik messze a fájától! Mégis elszótlanodott az öreg, mert közben éppen hárman előzték meg a Zöldeket a „becsületben”. Szentkirályi Lestyán Miklóst, Biró Istvánt, Ferenc Antit Szépvízről két évi fogságra itélték. A másik hír, hogy a főkirálybírót a szék tisztjeivel együtt felmentették, kicsi vigasztalás volt vén Zöld Jánosnak, aki nem szívesen látta, hogy mások megelőzzék őket a székely nemzetért való szenvedésben. A papok dolga azonban késett és nem sok eredménnyel biztatott, mert az esztelneki barátok is baj nélkül úszták meg a vádat. A puskaporgyártást nem sikerült bebizonyítani, sőt még a feladó nyavalyás német barát, Leyboldt Didákus is megszökött a brassói letartóztatásból. Örültek neki, hogy nem kell tovább hízlalniok. Vén Zöld János már kezdett aggodalmaskodni. Felesége kesergett, szidta „vén bolond”nak, aki még dicsekedik is saját gyermekei vesztével, ahelyett, hogy minden követ megmozgatna a kiszabadításukra. Maga szegény nem tehetett egyebet, mint hogy éjjel-nappal zaklatta fohászaival a Boldogságos Szűz Máriát, de nem sok eredménnyel, mert a papi törvényszék szinte egy esztendő után, március 8-án mégis itélkezett a delnei pap, Beke István és az ő drága gyermeke fölött. A felségsértésben ugyan nem találta bűnösnek, de azért, mert alattvalói hűségükről megfeledkezve, nemzetüket írásban és szóval lázadásra buzdították, Zöld Péter pedig azonkívül még veszedelmes összeesküvést is szervezett, arra ítélte, hogy a papi javadalomtól négy esztendőre megfosztassanak, egy évig kenyérre és vízre, s csekély élelemre szorított börtönt, három esztendeig pedig könnyebb fogságot üljenek. Kiszabadulásuk után azonban soha többé papok Székelyföldön nem lehetnek. - Vége a tisztelendő úrnak! - bucsálódott szegény édesanyja. - No az anyátok! - ijedt meg vén Zöld János is, mert járt ugyan a szája, de ekkora büntetésre mégse számított. - Fejebbezünk! - hirdette mindenkinek. - Az érsekig megyünk! Tudjafene, hogy hívják, de úgy hallom, hogy más bordában szőtték, mint ezt a mi püspökünköt! Az ítéletet azonban a kalocsai érsek is jóváhagyta. Erre aztán Zöld János bácsi mérgében rátámadt a tönkresírt feleségére: - Fogd bé már a szádat, asszony!... Az es bolond, ki papfiat és bikaborjút nevelt ebben a mái világban! -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

Öreg Zöld János éppen a szénát forgatta, mikor látja, hogy egy csontra szárasztott, kimerült kabalán valaki idegen ember lüktet befele a réten, igyenesen neki az ő tagjának. - Kutya legyek, ha nem a vén Emri Jováki, a vejem jobbágya! - ismeri meg, de azért a munkát nem hagyja abba. A szót se szaporítja vele, mert az idő drága, s forgódni kell. - Ahajt a kecskerágó-bokor tövében kapsz egy villát! - kiáltja oda Jováki bának s dolgozik tovább. Nem is beszélnek addig, míg a széna utolsó szálig meg nincs forgatva. Utána ugyan szusszan- nak egyet, de akkor is inkább a rozsvetést mustrálják, ami az idén szépen mutatkozik s ha szemzése is sikerül, nem panaszkodhatunk, mert araszosak a kalászok, s kisebb termetű ember úgy elbudákolhat benne, mint a fűrjmadár. De hát ideje is volt, hogy az Isten már egyszer reánk pillantson, mert immár négy esztendeje, hogy mostohán bánt velünk. Az idén azonban bizakod- hatunk, mert a zab is szépen lengeti a zászlóját, a havasi füvek is jól igérnek. Olyan vetések pedig nagy helyen nincsenek, mint a falu körüli mezőn. Nem is csuda, mert jól megöntözték vérrel!... Ami eltölt azonban ne emlegessük, hanem ha már itt vagy Jováki, vedd a gereblyét, s jere innen az oldalról húzzuk le ezt a vékony szőrfüvet ide a laposra, hogy ne vegyüljön össze a jó szénával. - Így ni!... S most mondd meg, hogy honnat vetődtél ide! - Én biza egyenesen Móduvából! - Hát te ott mit kerestél? - Ne es kérdezze! A méreg vet fel, annyi bajom van ezzel az én gazdámmal!... Ha valaki elbújdosott, az maradjon ott, ahol van s ne szóljon a kezem alá! - Hát beléd avatkozik? - Az-e? Egy leejtett tyúktollat nem vihet ki a szél az udvarról, hogy meg ne kérdezze! Annyi a dolgom, hogy azt se tudom mihez fogjak, s mégis minden két-három hétben szökdösnöm kell Móduvába jelentést tenni a gazdaságról! - A gazdaságról? Hát nem tudja, hogy semmije sincs, hogy mindenét elvették? - Iszen nekem is éppen az a csudám, hogy tudja s mégis csinálja! Mikor volt bőven miben, akkor esztendő számra Szebenben ült, s most akar gazdálkodni, amikor semmije sincs. Meg is mondtam, neki szemibe! - S mit válaszolt? Emri Jováki rántott egyet a vállán. - Ördög érti a beszédét!... Aszongya, hogy hadd el, Jováki, hogy legalább így lélekben gazdálkodjam otthon, mert csak így birom elviselni a bújdosás, száműzetés keserűségét!... „Hallj bolondot!” - szidom érdeme szerint, de erre elkezd érzékenykedni, hogy el akarom venni az egyetlen boldogságát is, a lelke erejét, mert én azt nem tudom, hogy csak a teste van idegen földön, de a lelke itthon gazdálkodik s hogy ezzel így vannak a többiek is, akik átalmentek!... Mi a sújt csináljak: Az életem veszedelmeztetésével is megyek, pedig teli van a havas katonával. Hiszen tudja kied jól, hogy fél esztendeje sincs, Udvarhelyről egész regimentet hoztak a szorosok, álútak őrzésére, s azóta ott fekszik a katonaság a gyimesi szoros bejáratánál s a határszéli Delnén és Csicsón... Minden alkalommal megfogadom, hogy ez volt az utolsó, többet a fülem bojtját sem mozdítom, de ilyenkor magam előtt látom az elérzékenyedett, remegő arcáját, fátyolos szemeit, hallom mohó szavait, kérdéseit, hogy ezzel mi van, azzal mi van; s nem tudom megállani, hogy ne menjek.

- Nehéz soruk lehet! - sóhajt öreg Zöld János. - Nem könnyű! - ismeri el Jováki bá is. - A föld hóttig haza húzza az embert, pedig belátták, hogy ott, ahol vannak, végleg le kell telepedniök. A reménység elfogyott. Haza többé nem jöhetnek! Nem múlik el nap, hogy ne jöjjön valami szigorú parancs a szökevények vigyázásáról. Éjjel-nappal lesik őket, s a népet is erősen büntetik, ha valaki csak szóba is áll velük!... Mondtam is odaát, hogy nyugodjanak bele, mert többet mi sem segíthetünk rajtuk. Az a sok ember, aki még mindig átszökdösik, még jobban keseríti őket, s ha én nem tartanám bennük a lelket, nem is tudom, hogyan viselnék el a helyzetüket! De mi lesz akkor, ha valahol felfordulok. Kied okos ember, mondja meg, ha tudja, hogy mi lesz akkor! Ha nem lesz a jóbolond Emri Jováki! - Az igaz! - szontyolodik el a másik vén ember is. A megbecsülés jól esik Jováki bának. Együtt falatoznak a tarisznyából, Jováki bá nézi az eget, haza készülődik, mert dolga van s napvilágig otthon szeretne lenni. Zöld János nem is marasztalja. Köszöni szépen az üzenetet, híreket, amiket a vejétől, hozott s ha ismét átalmegy Móduvába, mondja meg, hogy ők is tisztelik, s éldegélnek ahogy lehet, a nyomorgatás kissé szűnőben van, a vizsgáló bizottságot végre levették a nyakukról, s egyéb dologban is lesz valahogy. Jováki bá éppen készült felmászni a lóra, mikor hirtelen eszébejut. - Hogy el ne felejtsem, a tisztelendő úr is tisztelte s csókolta kieteket. - Miféle tisztelendő úr? - Hát Pétör, a pap, a kietek fia! - Vele hol találkoztál? - rebben meg Zöld János bácsi. - Hát Móduvában! De már erre fölugrik Zöld János is. - Hogy kerül oda? - Ő úgy, hogy megszökött Fehérvárról! - Megszökött? - Nem is ment el az esze, hogy ott maradjon rabnak! - S te ezt most mondod? - Úgy no! - veszi zokon a leckéztetést Jováki bá. - Hogy mondjam, mikor kiedtől szóhoz se tud jutni az ember, annyit jár a szája! * Tizenegy akasztófára szegezték fel a csíki „lázadás” miatt elítéltek neveit a szeredai vár előtt. Őfelsége a szentséges királyné azonban nem volt megelégedve. Mindenek csodájára alaposan átvizsgálta az ítéleteket és hűvösen kijelentette az uraknak, hogy őt félrevezették, a bűnvizs- gáló bizottság nem derítette ki a lázadás vezéreit, mert a tizenegy elítélt nem bűnös ebben. - Mi ennek az oka? - fordult az udvari kancellárhoz. Bethlen Gábor nyiltan, egyenesen megmondta: - Mert nem is volt lázadás!

A meglepő feleletre Őfelsége Kaunitz herceghez fordult, akinek csillaga lehanyatlóban volt már az udvarnál és tőle kérte számon az eseményeket: - Ha nem volt lázadás, akkor miért kellett annyi vért kiönteni? A herceg közmondással válaszolt: - Ha a fejedelem haragszik, meghalnak az alattvalók! Szemük összevillant. Őfelsége is tud azonban alkalmas közmondást: - Nincs igaza, herceg! Az ártatlanok vére az élők kenyere! - Megadom magam, felség! - hajlott meg finoman a herceg és felemelte karját, mint a kardot: - Vitam et sanguinem!... A magyar főurak megigérték, életüket és vérüket, a nép ime oda is adta felségednek! Mindössze ennyi történt. Az urakban megfagyott a vér a herceg vakmerőségétől. A királyné azonban úgy tett, mintha nem hallotta volna. Amit az uralkodók nem akarnak meghallani, az nem is történt meg. Kabinettitkárának, br. Nenynek intett: - Miután a vizsgáló bizottság működésének eredményéből meggyőződtem, hogy a székelység nagyobb bűnökkel nem vádolható és tekintetbe véve, hogy a határőrség felállítása megvalósult, a némely helyeken mutatkozó ellenszegülés megszűnt, hogy ne csak külső csendesség, de a lelkek belső megnyugvása is helyreálljon, kegyelmet adok mindazoknak, kik vizsgálat alá fogattak és az ügyben bármi részük volt. Kérem gondoskodjék, hogy a vonatkozó rendeletet még ma elém terjesztessék! Azzal fejét se biccentve az urak felé, eltűnt belső termeiben. Hónapok mulva eszébe eredményéről érdeklődjék. jutott a királynénak, hogy az általános kegyelem

Sem a halottak, se a kibújdosottak nem tértek vissza, az üldözött nép pedig sokkal többet szenvedett, semhogy megbocsáthatna azoknak, akik végzetét okozták. Az élet és népek sorsa nem függ az uralkodók kegyétől. A szentséges asszony elgondolkozott. Milyen különös, félelmes föld az az Erdély!... (Vége.)

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful