A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Steve Perry Aliens: Nightmare Asylum Published in 1993 by Bantam Spectra Books

Copyright © 1993 Twentieth Century Fox Film Corporation Fordította Szántai Zsolt Minden jog fenntartva, beleértve az egész vagy részletek reprodukálásának jogát! Ali rights reserved! A címlapon Dave Dorman festménye Tipográfia: Marjai Csaba Műszaki szerkesztés: Adamov András Hungarian translation © 1993 Szántai Zsolt Hungárián edition ©1993 Valhalla Páholy Kft. Az AVALON Kiadói Csoport tagja ISBN 963 7632 44 1 VP-SF-280793-52.12.30 A kötet kizárólagos terjesztője a TóthÁgas Könyvterjesztő Kft. 1047 Budapest, Perényi Zsigmond u. 15. Kiadja a Valhalla Páholy. Felelős kiadó: Nóvák Csanád ügyvezető igazgató. Felelős szerkesztő: Gáspár András. Művészeti igazgató: Marjai Csaba. Korrektor: NWAI rendszer. Szedés, tördelés: Valhalla Páholy Kft. A nyomdai munkálatokat az Alföldi Nyomda Rt. végezte. A nyomdai megrendelés törzsszáma: 8931.66-14-2 Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Terjedelem: 19 ív. Készült Debrecenben, az 1993. évben.

Természetesen Dianne-nak - meg persze John Locke-nak, aki valószínűleg egy kicsit másképp írta volna meg…

Köszönet Mike Richardsonnak (a munkáért és a segítségért), Janna Silversteinnek (a segítségért, és mert kijavította a hibáimat), Vera Katznak és Sam Adamsnek (a közvetlen támogatásért). Nélkületek nem tudtam volna befejezni!

„Ez tehát a Törvény a Dzsungelben, ősi és igaz, akár a világ. A Farkas, ki követi, boldogul az életben, de ki megszegi, annak neve: Halál.” Rudyard Kipling

1.
Kint, az űr élettelen vákuumában egyetlen nesz sem hallatszott, de a robotirányítású teherhajó, az American belsejében úgy zümmögött a gravitációs hajtómű, mintha zsongásával egy mélyen zengő, ismeretlen hangszerből előcsalogatott, halk dallamot próbálna utánozni. A vibrálás átjárta a hajó utasainak húsát, belehasított a csontjukba és a lelkükbe, szünet nélkül, mióta az alvókapszulák teteje felnyílt. A mechanikus altatódal egy pillanatra sem hallgatott el, mintha az óriási gép abban reménykedett volna, hogy a belsejében utazó embereket visszacsábíthatja a hosszú álomba. Billie a hajó „konyhának” kinevezett helyiségében ült, és az előtte álló csészében gőzölgő folyadékra bámult. A lötty a színe alapján nagyjából hasonlított a valódi kávéra, de a hasonlóság csak eddig tartott: valójában enyhén ízesített forró víz volt, semmi több. Billie még mindig nem tért egészen magához a mélyálom utáni letargiából. Egykedvűen meredt maga elé, és úgy érezte, mintha testének működése és életfunkciói még mindig fel lennének függesztve. Az ébredése óta tartó kábulat sokban hasonlított az influenzára: gyógyíthatatlan, levertséget sugárzó, végtelennek tűnő, de egy váratlan pillanatban elillanó fásultság vett rajta erőt. A „kávé” felszínén parányi hullámok futottak végig. - Olyan, mint a folyékony szar, nem? - szólalt meg egy hang a lány háta mögött. - Ennél még az is jobb lehet - felelt Billie, de hátra sem nézett. Wilks lehajtotta a falra szerelt szék ülőlapját, és a lány mellé telepedett. - Jól vagy? - kérdezte hosszú hallgatás után. - Én? Persze, remekül! Miért is ne lennék jól? Sikerült meglépnem a Földről, amit azóta teljesen elárasztottak azok az idegen bestiák, és most egy automatavezérlésű űrhajón

száguldok valahová. Kell ennél jobb? Egyedül az Öregisten tudja, hová fogok elkeveredni, és csak egy fél android, meg egy majdnem elmebeteg tengerészgyalogos van velem. Csodálatos helyzet, nem igaz? - Hogy érted azt, hogy „majdnem”? - kérdezte Wilks. - Ne ködösíts, mondd ki, ha hülyének tartasz! Billie Wilksre nézett, és mindketten elvigyorodtak. - Ó, Wilks! - A lány hirtelen elkomorodva megrázta a fejét. - Ne szomorkodj, kölyök! Azért nem olyan rossz a helyzet. Még mindig számíthatunk egymásra. Nem vagy egyedül, és ez most sokat számít. Itt vagyok én, meg Bueller is. - Wilks egy végtelennek tűnő percig a gondolataiba mélyedt. Megpróbálok elcsípni egy-két adást a Földről. Velem jössz? Billie felemelkedett a ládáról, amin eddig ült, de visszazökkent. Szótlanul Wilksre bámult. Már annyira hozzászokott a férfi fél arcát elcsúfító égésnyomhoz, hogy szinte észre sem vette, de most a konyha különös, éles világításában egyszeriben mégis kegyetlennek látta Wilkset. Olyan volt, mint valami rossz viccekkel szórakozó démon. - Nem - mondta. - Ahogy akarod. - Wilks felállt Billie belekortyolt a langyos folyadékba, és elfintorodott. - Várj! Inkább mégis megyek! Nem volt valami sok dolguk. Már egy teljes hét telt el azóta, hogy felébredtek, és kikászálódtak az alvókapszulákból. Nem tudták, hol járnak, és az érzékelő berendezések sem értek valami sokat. Csak abban reménykedhettek, hogy ha a hajó emberlakta vidékre téved, felfedezik és megállítják őket. A gravitációs hajtómű sokkal nagyobb teljesítményű volt, mint a régi, hagyományos reaktorok, ezért akár egy egész naprendszer mellett is elszáguldhattak anélkül, hogy észrevették volna. Tudták, előbb-utóbb valamit tenniük kell, le kell szállniuk valahová, mert nem tartották valami élvezetesnek a gondolatot, hogy éhen halnak egy, a semmibe száguldó űrhajó fedélzetén. Billie-nek eszébe jutott, hogy átmegy Mitch-hez, és megkérdezi tőle, nem akar-e ő is velük tartani. Mitch!

A lány még mindig nem emésztette meg a dolgot. Gyűlölte az androidot, de ugyanakkor szerelmes is volt belé. Hogyan lehetséges, hogy egyszerre két ilyen ellentétes érzelmet ébreszt benne egy „ember”? Talán mégis igazuk volt azoknak az orvosoknak ott, a diliházban, gondolta. Lehet, hogy tényleg őrült vagyok…? A hajó meglehetősen nagy volt, de a legtöbb helyet a szállítmány foglalta el. Mióta felébredtek, még egyikük sem vette a fáradtságot, hogy minden termet végigjárjon. Billie úgy gondolta, ha sokáig kell itt maradniuk, egyszer rászánja magát, és átkutatja az egészet, benéz a legapróbb zugokba is. Ám eddig még nem kerítette annyira a hatalmába az unalom, hogy megtegye. Miért vacakolna ilyesmivel? Kit érdekel, mit szállít ez az ócskavasrakás? A vezérlőterem olyan kicsi volt, hogy alig fértek el benne ketten. A hajó tervezői nem számítottak sem utasokra, sem irányító személyzetre, és csupán annyi helyet hagytak szabadon a berendezések között, hogy a karbantartó technikusok, vagy a kiszolgáló-szervizelő robotok közlekedni tudjanak. A képernyők legtöbbje üres volt, csak kettőn futottak a hajó mozgását leíró gépi kódú adatsorok. - Na nézzük, mi a műsor - mondta Wilks komoran, és megnyomott néhány gombot. Egy hatvan év körüli, Albert Einsteinre emlékeztető férfi arca jelent meg a képernyőn. - Megvan? Adáson vagyok? Jó, akkor kezdem… Figyelem! Bárki is vagy, ha sikerült befognod az adásunkat, most jól figyelj! Hermann Koch vagyok, és a Földről, egy Charlotte nevű városkától beszélek. Elfogyott az élelmünk, és vizünk is alig van. Teljesen körülvettek minket ezek az átkozott dögök! Már csak húszan maradtunk életben. A többieket vagy megölték, vagy magukkal hurcolták… A kép váltott, a férfi eltűnt, és arca helyén egy tavaszi napfényben fürdő, békés, kertvárosi utca jelent meg. Mindenfelé virágok nyíltak, a fákon levelek zöldelltek, és… És hirtelen megjelent egy idegen.

Az egyik, karnak nevezhető nyúlványa alatt élő, felnőtt nőt tartott. Olyan könnyedén haladt vele, akár egy ember egy kölyökkutyával a hóna alatt. A szörny legalább három méter magas volt. Fekete, csontvázszerű testén furcsa fénnyel csillogtak a nap sugarai. A feje olyan volt, akár egy óriási, torz banán. Leginkább egy rovar és egy gyík obszcén formát öltött keverékéhez hasonlított, hátán, három sorban, szétálló bordákra emlékeztető tarajsor meredezett. Hihetetlennek tűnő módon felegyenesedve, két lábon járt, és egy hosszú, ízelt farkat húzott maga után a járdán. Valahonnan egy lövedék csapódott a fejének, de még annyi kárt sem tett benne, mint aszfaltútban a rajta pattogó gumilabda. A lény megfordult, és egyenesen az őt filmező kamerába, láthatatlan támadóira bámult. - A nőre célozzatok! - ordított egy hang. - Lőjétek le Jannát! Mielőtt a szörny elmenekülhetett volna zsákmányával, három lövés dörrent. Az egyik célt tévesztett, a második lövedék eltalálta az idegent, de lepattant páncélkemény melléről. A harmadik a nő homlokába, a bal szeme fölé fúródott. Hála Istennek, sikerült! sóhajtott valaki megkönnyebbülve. Az idegen valahogy megérezhette, hogy valami nincs rendjén. Kinyújtott a karját, maga elé tartotta, és vizsgálgatni kezdte a nőt. Dühödtnek tűnő mozdulattal, koszos rongycsomóként a járdára hajította az élettelen testet, és félelmetes, sziszegő-morgó hangot hallatva rohanni kezdett a lövészek felé. Egyre közeledett - és az adás megszakadt… Újabb kép: A tágas helyiség valaha iskolai tanterem lehetett. A bezúzott ablak üvegszilánkjai között beszűrődő napsugarak sejtelmes fénybe vonták az egymás mellett sorakozó asztalokon álló számítógép-terminálokat. A padlón egy ember megcsonkított teste hevert. Döglegyek zöldesfekete felhői örvénylettek körülötte, férgek és hangyák nyüzsögtek

a rothadt húscafatokon. A hullát már annyira eltorzította a bomlás folyamata, hogy lehetetlen volt megállapítani róla, férfi vagy nő volt-e valaha. Fölötte a falon festékszóróval írt félméteres betűk. Három szó: DARWIN ESTIS KORECTO. Darwinnak igaza volt… Vajon a halott írta fel utolsó megállapítását? Vagy talán valaki más? Az ehhez hasonlító felismeréseknek és szavaknak egykor hatalmas erejük volt, de a dzsungelben a dzsungellé vált világban - a pengéknek, a fogaknak és a karmoknak mindig nagyobb a hatalmuk, mint a tollnak és a bölcsességnek. Mindig… Egy huszonöt év körüli, fiatal férfi ült egy templom első padsorában. A Földön az utolsó húsz évben a vallásoknak egyre kevesebb szerep jutott, de még mindig megmaradtak a helyek, ahol imádni lehetett az isteneket. Az oltár fölötti kereszt mögül lágy fény sugárzott a főhajóra. A fiatalember hangosan imádkozott: - …és ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg minket a Gonosztól, mert Tiéd az ország, a hatalom, a dicsőség, most és mindörökké. Ámen. Mély lélegzetet vett, és máris újra kezdte a fohászt: - Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved… A padsor szélén egy sötét árnyék vetült a falra. - …Jöjjön el a Te országod. Legyen meg a Te akaratod… Az árny egyre nagyobb lett. - …miként a Mennyben, azonképpen itt a Földön is… A padló megreccsent. A fiú nem mutatta jelét, hogy bármit is észrevett volna. - …Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. És bocsásd meg a mi vétkeinket, ahogy mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek… A szörny felegyenesedett az imádkozó fiú mögött. Állkapcsáról kocsonyás váladék csöpögött. Elővillantotta borotvaéles, hegyes agyarait. Kinyitotta a száját - előtűntek karmokra emlékeztető belső fogai is.

- …És ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg minket a Gonosztól… A belső fogak egy nyálkás, recés rúdszerű képződményen sorakoztak. Á rúd hihetetlen erővel és gyorsasággal kivágódott a bestia szájából. Az éles fogak olyan könnyedén szakították át az imádkozó fiú koponyáját, mintha csak egy papírmasé bábot tépnének szét. Vér és agyvelődarabkák fröccsentek a padra. A fiú szemei hitetlenkedve elkerekedtek, arca merev grimaszba torzult. - Istenem! - nyögte utolsó erejével. Az idegen a vállába mélyesztette az ujjait, és kiemelte a testét a padból. Az acélos karmok a fiú húsába mélyedtek, az irtózatos, mély sebből patakokban ömlött a vér. Az áldozat szíve kitartóan pumpálta a vörös folyadékot. A szörny zsákmányával együtt eltűnt a kamera elöl. Már csak a padra ömlött sűrű vértócsák, és szürke agycafatok emlékeztettek az egy perccel azelőtt lezajlott iszonyatra. A templomra néma csend borult. Az Isten nem szabadította meg a fiút a Gonosztól. Wilks hátradőlt a székében, és a képernyőre, az üres templomra bámult. - Automata kamera vette fel - mondta. - Valószínűleg a biztonsági berendezés része. Kíváncsi lennék rá, hogy jutott el ilyen messzire a jel… Billie arcán könnyek patakzottak. - Jézusom! Wilks, ez… - Elképesztő, hogy az emberek még mindig küldözgetik ezeket az adásokat. Mintha abban reménykednének, hogy valaki segíthet rajtuk. Vagy lehet, hogy csak azért csinálják, mert szeretnék, ha valami maradna utánuk. Régen sírköveket állítottak a halottak emlékére - most ilyen adásokat sugároznak szanaszét. A jelek örökké az űrben fognak keringeni. Az áldozatokat halhatatlanná tették a képés hanghullámok… Talán azt hitték, hogy valaki, mondjuk egymillió fényévnyire a Földtől, fogja majd a jeleket, és a megmentésükre siet. Szerintem azok az ismeretlenek

inkább majd vesznek egy nagy zacskó pattogatott kukoricát, befizetik magukat a moziba, és szép kényelmesen végignézik az emberi faj pusztulásának krónikáját. Remélem jól fognak szórakozni! Billie felállt. - Megyek, megnézem mi van Mitch-csel. - Helyettem is ölelgesd meg! - vigyorgott Wilks. Billie rámeredt. Wilks megérezte, hogy a lány dühös lett rá. Talán ezt az utolsó megjegyzést elhagyhatta volna… Eszébe jutott, hogy bocsánatot kellene kérnie, de mégsem szólt egy szót sem: némán nézett Billie után. A francba az egésszel, haragudjon, ha akar! Már ez sem számít. A gombokat nyomogatva pásztázott tovább az adások között. Abban reménykedett, valami mást is felfedezhet, valami másról is hírt kaphat, mint addig. De hiába. A képek csak halált és pusztulást mutattak. Rombolás. Az utcákon heverő, rothadó hullák húsából lakmározó állatok. Egy leszakított emberi kar fölött vicsorgó kutyák. A kar megduzzadt, fehérre színeződött. Elég régen kint lehet a napon, gondolta Wilks. Bárkié is volt valamikor, biztos nem sok hasznát venné már. A kutyák legalább jóllaknak belőle. Egy darab hús, semmi más… Kikapcsolta a vevőrendszert. Bármi is történt a Földön, semmit sem tehet. Azóta az egész borzalom múlttá vált, többé nem lehet rajta változtatni. A gombokkal játszadozva megpróbálta kideríteni, hová tartanak. Elég kockázatos helyzetben voltak. Olyan hajón utaztak, amiről senki sem gondolta volna, hogy egyszer embereket fog szállítani. Wilksnek nagy nehezen sikerült néhány rövidke programot a képernyőre bűvészkednie, de hamar rájött: ezek sem adják meg a választ a kérdésére. Az egész szerkezeten, a berendezéseken, de még a vezérlőpaneleken is látszott: a hajót sebtében, a rendelkezésre álló eszközök felhasználásával készítették fel az útra; szinte csak az imádság tartotta össze az egységeket. Wilks remélte, hogy egy darabig még nem esik szét a bárka, de nem fohászkodott egyik istenhez sem. Azóta, hogy látta, mi történt a templomban azzal a szerencsétlen fiúval, a maradék hitét is elvesztette.

A hajó ismerte útjuk végállomását, de Wilkset ez sem nyugtatta meg. Tudta, nem járhatnak messze tőle. Kell lennie a közelben egy gyarmatosított bolygónak, vagy valami peremvidéki telepnek, különben az alvókapszulák automatikája nem ébresztette volna fel őket. Lehet persze, hogy műszaki hiba történt , szólalt meg egy gúnyos hang a fejében. El fogtok pusztulni!, ahányan csak vagytok. Baszódj meg, gondolta Wilks. Van még egykét ügy, amit el akarok intézni. Amíg a végére nem érek, nem dögölhetek meg! Gondolod, hogy az univerzum törődik vele, mit akarsz? Most már dugulj el! Wilks kezdett dühbe gurulni. A belső hang kárörvendő röhögéssel elhallgatott.

2.
Mitch - vagyis inkább ami maradt belőle - abban a bölcsőszerű tákolmányban hevert, amit ébredésük után Wilks készített a számára. Hátulról úgy látszott, mintha ülne, de mivel deréktól lefelé a testéből nem maradt semmi, ez egy kissé körülményes lett volna a számára. A szó legszorosabb értelmében félember - fél android - volt: csonka törzsét vastag, kékes, kemény, habszerű védőréteg zárta le. Mitch-nek sikerült elvégeznie magán a szükséges javításokat, és - annak ellenére, hogy fél teste a szörnyek bolygóján maradt - újra működőképes lett. A fészkét védelmező bestia kettészakította, de megölni nem tudta. A szívós dög ellenben - társaival együtt - elpusztult Wilks búcsúajándékától, a fokozott robbanóerejű atombombától. Ha egy valódi ember kap olyan sebet, mint Mitch, azonnal belehal a vérveszteségbe vagy az iszonyatos sokkba. Az androidokat azonban ennél sokkal szívósabbnak építették. Mitch a hajót kormányzó komputer fülkéjében, egy szűk kis kabinban időzött. Rögtön meghallotta, hogy a lány belépett hozzá, de úgy tett, mintha nem venné észre, és megvárta, míg Billie megszólítja. - Mitch?

- Képtelen vagyok beférkőzni az operációs rendszerbe mondta Mitch a fejét ingatva. - A kód hatvanöt karakterből áll, de még ha sikerülne is megfejtenem, a negyven számjegyes másodkóddal biztos nem boldogulnék. A rendelkezésemre álló műszerekkel egy örökkévalóságig tartana, míg bármelyiket kibogarásznám. Vajon hol lehet a többi hajó? Egy egész armada kíséretében szálltunk fel a Földről. Az lenne a logikus, ha itt lennének valahol a közelünkben. De egyedül vagyunk. Billie szorosan a bölcső mellé állt, és nehezen sikerült leküzdenie magában a vágyat, hogy megsimogassa Mitch haját. - Nem számít… kezdte, az android azonban félbeszakította: - Igenis számít! Nem tudjuk hol vagyunk, és fogalmunk sincs róla, hová tartunk. Még abban sem lehetünk biztosak, hogy élve megússzuk ezt az utat. Akár bele is halhatunk, ha nem tudjuk meg időben! Nekem fontos, hogy… Engem úgy készítettek, hogy… - Kétségbeesetten megrázta a fejét. Billie szemeibe könnyek szöktek. Az elmúlt egy hét alatt többet sírt, mint addigi életében összesen. Úgy készítették… Beleszeretett egy androidba, de ami még rosszabb, az emberkópia is szerelmes volt belé. Valójában Mitch sokkal jobban szenvedett, mint Billie. Ez az érzés eddig idegen volt tőle, ahogyan egész fajtájától is. Mikor befeküdtek az alvókapszulába, a lány abban bízott, mire felébrednek, mindketten elfelejtik az egészet. De tévedett, és ráadásul valami mindkettőjükben megváltozott. Billie soha nem tartozott az olyan emberek közé, akik úgy vagdalkoztak az előítéletekkel, akár egy bunkósbottal. Mindig az egyenlőség híve volt: minden embert egyformának tartott, akár anya hozta a világra, akár lombikban fogant, akár az androidok teremtő-inkubátorából kelt ki. Úgy gondolta, mit sem számít, ki honnan jött egyedül csak az a fontos, hová tart. Aki túl sokat néz a múltba, előbb-utóbb bedilizik, mondogatta, és az androidokat is ugyanolyan lénynek tartotta, mint a valódi embereket.

Szép elvek. De ugyan ki engedné, hogy a húga férjhez menjen egy műemberhez? Ki vállalkozna rá, hogy hűséget esküdjön egy… gépnek? Mitch-nek az volt a legnagyobb bűne, hogy nem figyelmeztette előre a lányt az igazságra. Billie csak akkor tudta meg, hogy kedvese android, mikor már túl voltak az ismerkedésen - és lefeküdtek egymással. Ez volt az egészben a legkomiszabb. Billie soha nem gondolta volna, hogy kiheveri ezt a csapást, de egy ideig úgy érezte, túltette magát rajta. Ám most, az ébredés után maga sem tudta, mit is érez Mitch iránt. Nem pusztán arról volt sző, hogy Mitch nyomorék lett. Gondos munkával helyre lehetne állítani megcsonkított testét. Vissza lehet operálni a fantasztikus precizitással megtervezett izmokat, ki lehet egészíteni a bőrt, helyére lehet illeszteni a sérült vagy hiányzó szerveket… Az ilyen javítások után az androidok jobbak szoktak lenni, mint új korukban. Billie-t nem érdekelte Mitch serülése, mert tudta, mindez nem sokat számít. Sokkal inkább zavarta azonban valami megmagyarázhatatlan változás. A férfi - és most az sem volt érdekes, hogy Mitch nem valódi ember -, akibe beleszeretett, már nem volt olyan, amilyennek megismerte. Valami megváltozott Mitch agyában. Billie meg akarta érteni, mi lehet ez. Szerette volna gondjaiba venni, dédelgetni szerelmét, ám Mitch-et mintha megváltoztatta volna sérülése. A kedves fiúból rideg, félelmetes gépember lett, aki nem engedte meg a lánynak, hogy a „lelkéhez” férkőzzön, aki nem akart hallani Billie szerelméről, bánatáról és vágyairól. Mitch megközelíthetetlenné vált! Billie azonban nem adta fel a reményt, és egyre csak próbálkozott, hogy kapcsolatukat olyanná tegye, amilyen az az első napokban volt. - Mitch, figyelj rám! Én… - Billie elszánt mozdulattal megérintette Mitch haját, ami olyan természetesnek tűnt, akár a sajátja. - Ne kezdd újra, Billie!

A lány úgy érezte, a szavak hideg szélként csapnak az arcába. Hogy viselkedhet így vele? Hogy bírja ki, hogy ne beszéljenek egymással? - Billie, kérlek… Próbálj megérteni! Nem akarlak megbántani, csak arról van szó, hogy nem tudom… Hogy képtelen vagyok… Ne haragudj rám! - Fáradt vagyok - mondta Billie. - Megyek, alszom egy kicsit. Magára hagyta Mitch-et, és megtántorodott, ahogy a gravitációs érték hirtelen megváltozott. Ez is állandó problémát jelentett a számukra. A hajó építői közül senki sem gondolta volna, hogy a robotpilótán kívül más is utazhat a gépen, ezért a gravitáció előállításához szükséges berendezéseket sem építették be a rendszerbe. Egyedül Wilks élelmességének köszönhették, hogy mégsem kellett a súlytalanság állapotában lebegniük. A tengerészgyalogos az indulásuk előtti utolsó pillanatban egy másik hajóról megszerzett és beszerelt néhány kiegészítő egységet. A hajó eredetileg sem volt valami masszív építmény, de a sebtében összebütykölt pótmegoldások láttán bárki elhitte volna Wilks egyik megjegyzését: „Vigyázzatok, ne tüsszentsetek túl nagyot, mert az egész kóceráj a darabjaira hullik!” Az egyik raktárhelyiség - amit Billie hálószobájául választott - két méterszer három méteres fülke volt. Egyedül meglehetősen kényelmesen elfért benne, de mivel közvetlenül a hajó energia- és fűtőközpontja mellett volt, időnként sokkal elviselhetetlenebb lett benne a hőség, mint a fedélzet bármely más pontján. Billie levetkőzött, és lefeküdt a forró fémpadlóra. Egész teste verítékben fürdött. Irtózatosan meleg volt, de ezt most még mindig elviselhetőbbnek tartotta, mint Wilks vagy Mitch társaságát. Már majdnem álomba szenderült, amikor Wilks jelent meg az ajtóban. Billie felriadt. Legközelebb ne ilyen csendben gyere, Wilks! Megijesztettél. A férfi belépett a szobába, lába szinte a lányéhoz ért. Billie felült, és összekuporodott. - Wilks már többször is

látta ruha nélkül vagy majdnem meztelenül, most mégis kényelmetlenül érezte magát a férfi furcsa tekintetétől. - Te mindentől félsz, Billie - mondta Wilks. Billie kipislogta a szeméből az izzadtságcseppeket, és megtörölte az arcát. - Ezt hogy érted? Wilks még közelebb lépett hozzá, letérdelt, és megfogta a vállait. - Gyerekkorodban a haláltól féltél, később pedig az élettől. - Jézusom, Wilks, mit akarsz tőlem? - kérdezte Billie riadtan. Mielőtt bármit tehetett volna Wilks kinyújtotta a kezét, és megfogta a melleit. - És tőlem is mindig féltél… Billie döbbenete hirtelen vad dühvé változott. Eltaszította magától Wilks mohó kezeit. - Takarodj! Mi a francot akarsz? Wilks elkapta a csuklóit, és közvetlenül a lány arcához hajolt. Billie orrát megcsapta az erős izzadtságbűzzel keveredett „férfiszag”. - Mi van? - kérdezte Wilks. - Jobban szereted kópiákat? Nem akarod kipróbálni, milyen egy valódi emberrel? Nem vagy kíváncsi rá, milyen egy igazi férfi igazi farka? Billie érezte, hogy valami hosszúkás és kemény dolog feszül a hasának. Jézusom, ez meg akar erőszakolni! gondolta kétségbeesetten. - Wilks! Hagyd abba! Mi a franc van veled? Wilks hirtelen hátratántorodott, és megrándult az arca. Ernyedten hunyorgott - de egy pillanatra rá már kiguvadt, gonosz szemekkel meredt a lányra. Szája ördögi vigyorra húzódott. - Kíváncsi vagy rá, miért teszem? Azt akarom, hogy végre szembenézz önmagaddal, meg mindennel, amitől félsz! A szerelemmel a vággyal, a szeretettel, és az emberekkel… Billie tekintete a férfi altestére tévedt, és rémülten látta, az a kemény valami, amit az előbb magán érzett, nem az,

aminek hitte. Nem Wilks nemiszerve dudorodott úgy ki, hanem valami… a gyomrából! - Aagghh! Wilks bőre fel repedt, és fröcskölő hús- és véráradat közepette egy kifejlett bestia kúszott elő a testétől. Billie első reakciója a csodálkozás volt. Hogy férhetett el egy ekkora dög Wilksben? Az idegen kivillantotta éles-hegyes fogait, elvigyorodott, és nyálkás, vértől iszamós mancsát a lány felé nyújtotta. Már majdnem elérte, mikor… - WILKS! Billie felült, és halálra rémülten körbenézett Egyedül volt a fülkében. Ó, az istenit! Csak álmodtam, gondolta. Egy kibaszott álom volt az egész! Vagy mégsem? Nem, nem álom, hanem látomás. Egyfajta… kommunikáció. Túl valóságos, túl életszerű volt ahhoz, hogy egyszerű álom lehessen. Billie megérezte: nem csak hárman vannak a hajón. Felmarkolta ruháit, és kirohant a folyosóra. Mikor Billie berontott hozzá, Wilks a hajó vevőrendszerét irányító programmal szórakozott megint. A lány csak félig bújt bele overalljába, és patakokban csorgott róla az izzadtság. Vízkészletük elég szűkös volt, ezért mindhármukat kellemetlen szagfelhő lengte körül. Még Bueller sem volt kivétel, mert gondos készítői úgy építették meg, hogy teste az emberhez való minél megtévesztőbb hasonlóság kedvéért ál-verítéket válasszon ki. Különben ő néhány perccel korábban, kézen járva besétált Wilkshez. Érdekes látványt nyújtott, mikor a fél android a két kezén egyensúlyozva lépkedett, és úgy húzta maga után a bölcsőjét, mint Los Angeles nyomornegyedeiben a láb nélküli koldusok. - Wilks! Itt vannak! Itt, a hajón! - zihált Billie, és idegesen megmarkolta a férfi mellén az inget. - Nyugi! - próbálta lecsitítani Wilks. - Láttad őket? - Biztos csak álmodott róluk - jegyezte meg Bueller.

Billie megfordult, és úgy nézett rá, mintha az android a legféltettebb titkát mondta volna ki. - Nem álom volt, Wilks! Éreztem őket! Emlékszel arra az űrhajós idegenre, aki megmentett minket? Emlékszel, mennyire éreztem a gyűlöletét? - Arra az elefántemberre gondolsz? Arra hullarablóra? - Most is ugyanolyan erősen éreztem valamit. Tudom, hogy itt vannak! Olyan az egész, mintha valaki vagy valami beletömte volna az agyamba a gondolatot. Biztos vagyok benne, hogy azok a dögök a hajón vannak! Wilks megrázta a fejet. Szerencsétlen kölyök, gondolta. Túlságosan megviselte amit át kellett élnie… Mindhárman a kiborulás szélén álltak. Irtózatos stressz nehezedett rájuk. Wilksnek is minden ébredés után jó darabig kellett az ereiét gyűjtögetnie ahhoz, hogy neki tudjon gyürkőzni az új napnak. - Nézd, Billie, nincs semmi értelme annak… - Hová tetted a fegyvert, Wilks? Ha nem segítesz, majd egyedül keresem meg őket! Wilks Buellerre nézett, de az android elfordította a fejét. Sok mindenhez értett, de azt nem programozták bele, mit kell tenni a hisztériás nőkkel. Wilks sem tudta, mit feleljen. Sokszor előfordult már, hogy úgy érezte, mintha a nők nem is az emberi fajhoz tartoznának, és titokban bevallotta magának, hogy soha nem sikerült megértenie őket. - Na mondd már! - sürgette Billie. - Hová tetted? - Jól van, ha mindenáron katonásdit akarsz játszani… De a fegyver nálam lesz. Jó, ha egy fél tárra való lőszerünk maradt: nem engedhetem meg, hogy elpazarold. Wilks felállt, és az egyik fémszekrényhez lépett. Mielőtt belefeküdtek az alvókapszulába, megpróbálta a lehetőségekhez képest biztonságba helyezni a karabélyt és a pisztolyt. Tudta, indulás előtt még szereznie kellett volna néhány M-41-est, vagy legalább a meglévő fegyvereikhez szükséges muníciót, de annyira kellett sietniük, hogy erre már nem maradt ideje. Mikor az embernek döntenie kell, hogy vagy elér egy felszállásra kész űrhajót, vagy szembenéz egy atomvillanással meg egy rakás kiéhezett

szörnyeteggel, ritkán jut eszébe tartalék lőszer begyűjtésével foglalkozni. A karabély gránátvetőjének tára ugyan tele volt, de a robbanófejeknek itt, a fedélzeten nem sok hasznát vehették. Ha rés támad a külső burkolaton, és az űr vákuuma egy szempillantás alatt kiszippantja, vagy parányi kristályokká fagyasztja a levegőt… Csak egy őrültnek jutna eszébe gránátot használni egy űrhajó belsejében. Még a tízmilliméteres lövedékek is problémát jelenthetnek, de azokat a kis lyukakat talán még elég gyorsan be lehet tömni… Wilks kinyitott a szekrény ajtaját, és kivette a karabélyt. Megpöccintett rajta egy kapcsolót, és a kijelzőn világító számra nézett. A kurva életbe, csak öt lövésre elég! Elkomorodott, de hirtelen eszébe jutott, hogy valószínűleg nem lesz szükség tüzelésre. A kölyök biztos csak rémeket lát. Egyetlen idegen sem lehet a hajón. Mindegy, végigjárják a folyosókat, benéznek egy-két fülkébe. Nem árt egy kis séta - és hátha sikerül megnyugtatni vele Billie-t! A lányra nézett. - Kéred a pisztolyt? - kérdezte. - A dögök páncélját ugyan nem tudod átlyukasztani vele, de na mondjuk a szájukba lösz… - Add ide! Wilks végigsimított a pisztoly csövén. Még a Földön szerezte. Attól a tábornoktól vette el, aki végzett Blake-kel. Az a mocskos gazfickó hármat lőtt - ő pedig ötöt. Ez azt jelenti, hogy nyolc golyó hiányzik a tárból. A fegyver a hadseregben rendszeresített Smith&Wesson automata volt. Katonáék sajnos lespórolták róla a számláló-berendezést, így Wilks csak találgatni tudott, hányat lőhetnek még vele. A tár formájából úgy ítélte meg, hogy összesen tizenöt lőszer férhet bele - tehát még hét maradt. Talán nyolc, ha az a francos tábornok csőre töltve tartotta magánál. - Hét dobásod van - mondta Billie-nek. - Annyira nem lesz szükség - felelt a lány, és átvette a pisztolyt. - Ha pontosan célzok, csak kettő fog kelleni. Buellerre nézett. - Vagyis három… - Na jól van, menjünk, keressük meg a mumusokat! sóhajtott Wilks. - Velünk jössz, Bueller?

- Elképzelhető, hogy tényleg veszélybe fogtok kerülni? kérdezte az android. Wilks a lányra, majd újra Buellerre nézett. - Nem. - Akkor inkább maradok, és folytatom a munkát a komputerrel. Wilks érezte, Billie dühös rá, de Buellernek be kellett vallania: nem hisz benne, hogy idegenek lehetnek a hajón. Ha a lány kedvéért hazudott volna, az android mindenáron velük akart volna menni, hogy megvédje őket Ez volt programozásának alaptétele. - Mehetünk, Billie? A lány komoran bólintott - Igen. A francba ezzel az egésszel, gondolta Wilks. Jó ideje bolyongtak már a hajóban. Pontosan azt találták, amire számított: semmit. Benéztek minden egyes kis kamrába, minden nyílásba és fülkébe, ami elég nagy lehet ahhoz, hogy holmi fantomnak búvóhelyet nyújtson, de eddig még egyetlen szúnyogot sem láttak. Időnként előfordult, hogy a hajókra - a többszörös ellenőrzés és a hívatlan látogatók ellen gerjesztett védőmező ellenére - feljutott egy-egy bogár. Némelyik űrhajós nem átallott eljátszadozni velük - Wilks szinte sajnálta, hogy ők nem ilyen szerencsések. Legalább lenni mivel agyonütniük az időt… - Jól van, Billie, ennyi. Mindent átvizsgáltunk. Láthatod, egyedül vagyunk. - A hajófarban, a raktárban még nem néztünk szét. Wilks a falhoz támasztotta a karabélyt, és elgondolkozva megvakarta az állát - Oda nem juthatunk be. A kódolt zárat képtelenség kinyitni. Hidd el, ha lenne is ott valami, bent kellene maradnia. - Ezt ugye nem mondod komolyan, Wilks? Te is éppen úgy tudod mint én, hogy ezek a dögök nem ismernek akadályt. - Na jó, ha ez hiányzik a boldogságodhoz, nézzük meg azt a francos ajtót!

- Hidd már el, hogy én sem szórakozásból akarom ellenőrizni! Wilks megvonta a vállát. Ennyit igazán megtehetek érte, gondolta. Alig élt még valamit a szerencsétlen, és máris annyi borzalmon ment keresztül, hogy két embernek is sok lenne… A lány szüleit megölték az idegenek, vagy az is lehet - és ez még rosszabb -, hogy élve hurcolták el őket, és bébitápszert csináltak belőlük az újszülött dögöknek. Billie ezután a Földre került, és mert egy szavát sem hitték -vagy úgy tettek, mintha nem hinnék -, elmegyógyintézetbe zárták, ahol aztán kitartóan bombázták az agyát mindenféle „hatásos” gyógymóddal, hogy elfeledtessék vele a történteket. Wilks utóbb kiszabadította és magával cipelte, de az a rémálomnak is beillő utazás talán még rosszabb volt, mintha a sorsára hagyta volna az őrült, kísérletező kedvű orvosok között. A raktérbe vezető szűk folyosót csak halvány, erőtlen fények világították meg, de Wilks már messziről látta a végéből nyíló ajtó mellett vöröslő jelzőlámpát. Zárva. Mint a hajó összes nyílászárója, ez a kapunyi, légmentesen záródó ajtó is ellenállt volna a hirtelen nyomásváltozásnak - és remélhetőleg minden rázúduló ütésnek is. Ha valaki vészhelyzetben a rossz oldalon marad, bárhogy erőlködik, nem jut át rajta, annyi szent. Standard dúrplaszt-ötvözetből készült, lehetett hat-hét centi vastag. Wilks valószínűnek tartotta, hogy még az idegenek sem tudnának áthatolni rajta. - Kip-kop! Van odabent valaki? - próbálkozott. Mindketten az ajtó elé álltak. - Sajnálom, Billie, de bárhogy élvezted is, azt hiszem, a vadászatnak most vége. - Mi ez a bűz? - szimatolt körbe a lány. A férfi szusszant egyet - és már ő is érezte. A levegőben csípős szag terjengett. Valami égett… Olyan volt, mint mikor megpörkölődik egy kábel szigetelése. Ezen a hajón minden előfordulhat, gondolta Wilks. Amilyen ócska, kész csoda, hogy eddig nem esett darabjaira az egész…

- Itt erősebb a szag - mutatott Billie az egyik oldalfolyosóra. - Azt hiszem, ennek utána kell járnunk… Néhány lépés után lusta füstkígyó kúszott feléjük. - Hol a francban vannak a tűzoltó készülékek? - nézett körbe Wilks dühösen. Billie a fémfal egyik rekeszéből kiemelte a hordozható tartályt. Hirtelen kibírhatatlanul éles fémsikoly hasított a fülükbe. Beindult a tűzjelző sziréna, és a következő másodpercben a mennyezetre szerelt berendezésből sűrű habeső kezdett zuhogni a folyosóra. Bueller a bölcsőjében „ült”, mikor az előtte derengő képernyőn feltűnt a riasztó tűzjelzése. - A francba! - kiáltotta az android, és gyorsan körbenézett. A hajót még egy hitvány hangosbemondó rendszerrel sem szerelték fel, így nem figyelmeztethette Wilkst és lányt. Ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy tegyen valamit, ezért kicsúszott a bölcsőből, és amilyen gyorsan csak tudott, a kezein „lépkedve” elindult a folyosón. Az oltóanyag zuhogása abbamaradt, s csakhamar elnémult a sziréna is. Wilks megkönnyebbülten sóhajtott. Ezek szerint sikerült megfékezni a tüzet, gondolta. - Maradj itt - mondta a lánynak. - Megnézem, mi a helyzet. - Majd hülye lennék itt álldogálni! Ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem. Wilks elvigyorodott. - Na jól van, ha ennyire akarod, gyere! De vigyázz, el ne csússz! Ettől a kurva habtól olyan a folyosó, akár egy jégpálya… Elindultak a raktár melletti folyosón. Alig tettek meg néhány lépést, megtalálták a tűz forrását: egy szabadon lógó, elszenesedett, fehér habbal borított kábelt. - Wilks, ide nézz! A férfi megfordult. A raktár áttörhetetlennek vélt, vastag fémfalán embernagyságú lyuk tátongott.

A fémlemez göcsörtös szélén látszott, hogy nem a tűz, de nem is robbanás szakította át. Sav marta szét… - Ó, a rabló életbe! Billie lassan bólintott. - Látod? Mégis igazam volt…

3.
Billie a padlóra ejtette a tűzoltókészüléket, és kétségbeesett mozdulattal előrángatta a zsebéből a pisztolyt. Kezét szinte a markolathoz ragasztotta az izzadtság. Gyomrát görcsbe rándította a félelem - futni, menekülni akart, de tudta, nincs hová. - Igen, igazad volt… - nyögte Wilks. A lyukhoz óvakodott, és vigyázva, nehogy megérintse a szétnyílt fémet, belesett a raktárba. - Gyere, de óvatosan! - szólt hátra a lánynak. Billie követte. A raktárhelyiséget csak a folyosóról beszűrődő, a mindent beborító tűzoltóhabról visszaverődő fény világította meg. Wilks talált egy fali kapcsolót, és óvatosan - felkattintotta. Vibrálni kezdtek a fénycsövek, és… - Jézusom - suttogta a férfi. Billie meg sem tudott szólalni a rémülettől, csak kiszáradt szájjal, az iszonyattól kábultan meredt maga elé. Egy szörny teteme hevert előttük. Körülötte a rémpadlót szinte teljesen átégette az a hihetetlenül erős sav, ami vér helyett csordult ki rovarszerű testéből. Billie-nek eszébe jutott az egyik elcsípett adás, amiben valaki azt fejtegette, hogy azért ilyen az idegenek szervezete, hogy „rossz legyen az ízük, és ne legyenek természetes ragadozóik”. Még a gondolat is rettenetes volt, hogy akadhatnak valahol olyan lények is, melyeknek éppen ezekre a dögökre támad gusztusuk. A bestia mellett négy alvókapszula szürkéllett - és mindegyikben egy-egy ember feküdt. Vagyis inkább az, ami maradt belőlük. Wilks belesett a kapszulák törött, alvadt

vértől mocskos plasztüvegén. Valami mintha szétrágta volna a szerencsétleneket. Billie alig tudta visszafojtani hányingerét. Wilks megvizsgálta az egyik kapszula vezérlőpaneljét, és úgy nézett körbe, mintha attól tartana, hogy bármelyik pillanatban rájuk támadhat egy idegen. - Ezt a négyet szó szerint lefagyasztották - mondta -, de éltek még egy darabig. Szerintem az, aki elindította a hajót, nagyon jól tudta, hogy egy-egy idegen embriója rejtőzik a testükben. Nem tudom, ki eszelte ki ezt a borzalmat, de biztos vagyok benne, hogy azt akarta, egy bizonyos ideig még ne keljenek ki a paraziták. Úgy fest, kissé elszámította magát. - De miért? Miért tenne ilyet bárki is? Kinek kellhet egy ilyen állat? Wilks tétován ingatta a fejét. - Fogalmam sincs. - Felemelte a karabélyt, és körbenézett. - Ez olyan dolog, amihez én nem értek. Politika… Üzlet… De most ez számít a legkevésbé. Később is ráérünk majd filozofálgatni. Most inkább a másik három döggel foglalkozzunk! Adva volt négy ember – tehát ők is négyen lehettek. Három közülük szétszaggatta a negyediket, hogy a vérével utat marassanak maguknak a fémfalon át. Szépen megreggeliztek - mutatott a fegyver csövével a négy ember maradványaira -, és mivel nincs más dolguk, most elindultak, hogy megnézzék, mit ehetnének ebédre. - Mitch! - Ne aggódj, ezek nem rajonganak az androidok műhúsáért. - Attól még megölhetik. - Ez igaz. Lehet, hogy a rend kedvéért végeznek Buellerrel, az viszont biztos, hogy minket nem fognak kihagyni. Nem sokkal ezelőtt mehettek el innen. A sav okozhatta a kábeltüzet. Gyere, meg kell találnunk azt a helyet, ahol elbarikádozhatjuk magunkat. Hirtelen valami megcsörrent a raktár sötétjében. - Wilks…

- Én is hallottam! - A férfi megfordult, a vállához emelte a karabélyt, és bekapcsolta a célzást segítő lézerfényt. Az apró, vörös pont a terem egyik sarkában táncolt. Valami sziszegni kezdett. - Billie… A lény kilépett a világítótestek fénykörébe. Wilks rémülten bámult az előtte tornyosuló, fekete testre. Az idegen fején nyoma sem látszott szemnek, de bármilyen szervek segítették is az érzékelésben, tudtára adták, hogy emberek vannak a közelében. Eltátotta külső állkapcsát: sűrű váladék csöpögött az ujjnyi vastag, egymás mellett sorakozó tűkről, a fogairól. Hegyes végű, éles tarajokkal teli farkát úgy lóbálta előre-hátra, mintha bármelyik pillanatban lecsapni készülne vele. - Wilks! - Rajta vagyok! - Wilks még jobban a vállához szorította a karabélyt, célzott. Billie látta, hogy a lézer vörös pontja a bestia melléről lassan elindul felfelé - felkúszik egészen a szájáig, és halványan megcsillan az egyik alsó metszőfogon. A száj még nagyobbra nyílt. - Adios, te kibaszott dög! - rikoltotta Wilks. A terem falai sokszorosan visszhangozták a lövés robaját. Billie a füleire szorította a kezét. Az idegen hanyatt zuhant a lány tisztán látta a szétrobbantott állkapocs helyén tátongó, jó tízcentis lyukat. A sebből sárgás folyadék ömlött a padlóra. Mikor a lény végül elterült, a padló is megremegett. - Wilks! Sikerült! Elkaptad! A fémpadló sisteregni kezdett az acélos koponyából kiömlő saváradattól. - Ki innen! - üvöltött Wilks. - Gyerünk, Billie! Ha a padló átlyukad, alatta már csak a hajó külső burka van! Billie-nek nem kellett kétszer mondani, hogy meneküljön. Wilks-szel a nyomában villámgyorsan átugrott a falba vágott lyukon. Újra felvijjogott a tűzjelző, és miközben csúszkálvabukdácsolva átgázoltak a folyosót beborító hab maradványain, a raktárhelyiségben ismét beindult az automatikus tűzoltás.

- Menj már, siess! - ordított Wilks. - Ki kell jutnunk ebből a szektorból! Billie a férfi előtt rohant, mikor megszólalt egy másik, még az előbbinél is erősebb hangú sziréna. Átszakadt a hajó fala, beindult a mentési automatika - és öt méterrel Billie előtt a mennyezetről lassan ereszkedni kezdett az egész folyosót elzáró, áttörhetetlen válaszfal. Ha nem sikerül átjutniuk, ha a folyosónak a hajó sérült részével együtt lezárt részén maradnak, menthetetlenül elpusztulnak. Az űr vákuuma egy szempillantás alatt kiszippantja a levegőt, és még ha sikerülne is elég erősen megkapaszkodniuk, hogy ne repítse ki őket a légörvény, akkor is egy perc alatt megfulladnának. Billie előrevetődött, átcsúszott a zsilipajtó alatt. Megütötte magát, mindkét karjába rettentő fájdalom hasított, de megcsinálta. Aztán megfordult, és látnia kellett, hogy Wilks már nem lesz olyan szerencsés, mint ő. A férfi lendületből hasra vetődött, és csúszni kezdett a habtól síkos padlón, de elkésett. A zsilip a hátához ért, és maga alá gyűrte. - Aaggh! - Bassza szíven! Billie négykézlábra állt, és kétségbeesetten körbenézett. Valamit az egyre lejjebb csúszó kapu alá kell tennie! Egy tűzoltókészüléket, bármit, mert ha nem állítja meg a lezáródást, Wilks gerince rögtön kettéroppan. A pisztoly! - Fújd ki a levegőt! - parancsolt Wilksre, és egy gyors mozdulattal a zsilip alsó széle és a padló közé ékelte a hosszúcsövű fegyvert. Wilks nem látta, hogy mit csinál a lány, de gondolkodás nélkül engedelmeskedett. Az utolsó korty levegőt is kipréselte tüdejéből, és nyert egy fél centit. A pisztoly acélcsöve lassan egyre jobban meghajlott a roppant súly alatt. Billie hátracsúszott, megmarkolta Wilks csuklóit, és kétségbeesett elszántsággal húzni kezdte. - Gyerünk, Wilks! Told már át magad valahogy!

A kapu éles széle letépte Wilksről a nadrágot. Tovább erőlködtek - és a fémlap Wilks bőrébe, majd a húsába mart. Nem adta fel, minden egyes milliméterért megküzdött: tudta, az életéért harcol. A pisztoly csöve megroppant, de ekkorra már Wilks combja is átjutott a zsilipen. Billie a padlóhoz feszítette a sarkait, hátradőlt, és teljes súlyával rángatta a férfit. Wilks előrenyújtotta a kezét, belekapaszkodott a lány vállába, és egy utolsó rándítással kiszabadította a lábát. A következő másodpercben a pisztoly apró szilánkokká hasadt, a fémlap pedig nagyot csattanva a padlóhoz csapódott. Valami Billie arcába vágódott: a széttört fegyver egy darabkája kis híján kiütötte a bal szemét. A lendülettől egymásra zuhantak, és elterültek a padlón. Egy percig lihegve, összegabalyodva feküdtek, majd Wilks levegő után kapkodva legördült a lányról, és hanyatt vágódott. - Kösz - nyögte. - Szívesen - lihegte Billie. - De nehogy azt képzeld, hogy mindenkit ilyen közel engedek magamhoz az első randevú után… Wilks megrázta a fejét. Valahogy sikerült vigyort erőltetnie elgyötört arcára. Mikor a második riasztójelzés megszólalt, Bueller félúton járt már a komputerszoba és a raktár között. Az éles, vésztjósló hang hallatán még gyorsabban szedte a kezeit. Biztosan tudta: Billie és Wilks veszélybe kerültek. Meg kell mentenie őket! Emberek, tehát nem hagyhatja, hogy bármi bajuk essék. Különösen a lányra kell vigyáznia… Wilks lassan felemelte a fejét, és meglátta a feléjük loholó fél androidot. - Billie! Wilks! - kiáltott Bueller. - Ne aggódj, jól vagyunk - mondta Wilks. - Semmi baj, csak átéltük csodás, egzotikus csillagközi utunk legújabb kalandját. Gyere, felveszlek!

Bueller a bal tenyerére nehezedett, jobb kezével megfogta Wilks kinyújtott karját. A férfi egyetlen rántással a hátára emelte az android csonka testét. - Mi történt itt, Billie? - kérdezte Bueller. - Semmi különös - felelt a lány. - Csak kiderült, hogy nem vagyunk egyedül. Remélem ezek után adtok majd a szavamra! Ahogy visszaértek a komputerszobába, Wilks nekiesett a belső kamerákat irányító vezérlőegységnek. Sajnos a hajó készítői - mint annyi mindennel - ezzel is spóroltak: alig néhány egységet szereltek fel a folyosókon, és azok is olcsó, szinte használhatatlan, kambodzsai gyártmányú készülékek voltak. A földi törvények kötelezővé tették, hogy még a robotirányítású hajókat is felszereljék belső videórendszerrel, de sajnos azt nem kötötték ki, mit kell tudniuk a kameráknak. Ezeken a silány minőségű egységeken nem volt infravörös érzékelő, sőt, még mozgásdetektor sem. De mégis jobbak voltak a semminél. Bueller felkapaszkodott az egyik székbe, és átvette Wilkstől a kontrollkarok mozgatását. A reflexei gyorsabbak voltak bármely emberénél, és a rendszert behatóbban ismerte. - Azt hiszem, még két dög van életben -mondta Billie, és Wilks székére támaszkodva a monitorokra bámult. A főfolyosó üres volt. - Valaki szándékosan pakolta fel azt a négy embert a hajóra - mondta Wilks. - Biztos abban reménykedett, hogy útközben nem fognak kikelni belőlük a bébiszörnyek… A középső raktárhelyiségben sem volt semmi különös. - Mi a francért lett volna erre szüksége bárkinek is? kérdezte Billie. - Jó kérdés. Fogalmam sincs. - Wilks lehunyta a szemét. A kurva életbe! - szisszent fel fájdalmasan. - Mi baj? - kérdezte Billie. - Begörcsölt a hátamban egy izom. Azt hiszem, egy pár napig nem leszek képes lefutni a maratoni távot. - Buellerre

sandított. - Ha Billie nem segített volna rajtam, most én is úgy néznék ki, mint te. A hajó orrában sem bujkáltak szörnyek. A monitoron megjelent a konyhának kinevezett helyiség képe. Az is üres volt. - Ennyi - sóhajtott Wilks. - Nincs több kameránk. A hajó többi részébe nem tudunk bekémlelni. Néhány percig egyikük sem szólt. - Talán én segíthetek a dolgon – mondta végül Bueller. Wilks feléje fordult, de a hirtelen mozdulattól éles fájdalom hasított a hátába. - Mit találtál ki? - kérdezte, és az ajkába harapott. - Ha arra gondolsz, hogy… Nem mész sehova! - Nem, ez eszembe sem jutott - felelt Bueller. - Nem vagyok olyan állapotban, hogy érdemes legyen elindulnom. De van itt egy pár akkumulátorról működő takarítórobot. Ha az egyikre ráerősítenénk egy kamerát, és beprogramoznánk, hogy járja végig a folyosókat… Wilks elmosolyodott. - Nem is rossz ötlet! Hogy jutott eszedbe, Bueller? Azt hittem, az androidok a seggükben tartják az agyukat. Na jó, lássunk hozzá! Mitch néhány órán át lázas tempóban dolgozott, de végül készen állt a távirányítással működő kamera. Billie-nek fogalma sem volt róla, mit tehetnek majd, ha megtalálják az idegeneket - de mindenképpen jó tudni, merre járnak. Talán sikerül megölni őket. A karabély tárában még mindig négy lövésre elegendő muníció van… A hat szilikonkeréken gördülő takarítórobot és a kamera együtt sem volt nagyobb, mint egy középtermetű kutya, így olyan helyekre is könnyedén bejuthatott, ahová egy ember nem fért volna be. - Rajta picinyem, találd meg nekünk azokat a csintalan dögöket! - kiáltott Wilks, és útjára indította a robotot.

Több mint két órába tellett, míg megtalálták az idegeneket: a középső raktárhelyiség mellett húzódó egyik folyosó mennyezetére tapadva sziesztáztak. Ha Wilks nem tudta volna róluk, hogy efféle tornamutatványokra is képesek, valószínűleg észre sem veszi őket. Mozdulatlanul, a falhoz simulva lapítottak, és első ránézésre olyanok voltak, akár egy hígagyú művész hipermodern felfogásban megalkotott szobrai. - Megvannak - mondta Wilks. Billie közelebb hajolt a képernyőhöz. - És most mi lesz? - Nem tudom - felelt Wilks. - Szerintetek mit kellene tennünk? - Add ide nekem a karabélyt - mondta Mitch. - Ha elég közel tudok kerülni hozzájuk, talán… - Semmi szükség a hősködésre! - jelentette ki Billie. - Ki tudtok csalni valamilyen hangot a kamerás robotból? Wilks és Mitch értetlenül néztek rá. - Ha valahogy be tudnánk csalogatni őket a középső raktárba - folytatta a lány -, rájuk zárnánk az ajtót, és kész. - Nem rossz - mondta Wilks. - Kiröpítenénk őket az űrbe. Talán sikerül. - Van jobb ötleted? - kérdezte Billie. Wilks és Mitch egymásra néztek, és mindketten megrázták a fejüket. - Akkor az én tervemet hajtjuk végre -mondta a lány. Bueller elképesztő ügyességgel kezelte a kamerát cipelő takarítórobot távvezérlőjét. Egy keskeny nyíláson át sikerült begurítania a gépet a raktárba, majd egyenesen a falnak irányította. A kamera nem közvetítette a hangot, de biztosak voltak benne: jókorát koppanhatott a fémfalon. - Még egyszer! - suttogta Billie. Bueller újra a falnak vezette a kis robotot. Egy pillanattal később feltűnt a két idegen. - Remélem, ezt nem tudják megenni - mondta Wilks. - Mind a kettő a raktárban van! - kiáltott Billie.

- Zárd már le azt a kibaszott ajtót! - ordított Wilks az androidra. Bueller rácsapott a zsilipfal leeresztő gombjára, majd egyenesen a szörnyek felé irányította a robotot. A gép teljes sebességgel az egyik dög lábának ütközött. A kép megremegett, de még így is látszott, hogy az idegen elrúgja magától a szerkezetet. - Kapaszkodjatok! - kiáltott Bueller. - Kikapcsolom a gravitációt! Wilks gyomrába belehasított az ismerős érzés. Kétségbeesett erőfeszítéssel próbálta a székbe préselni hirtelen súlytalanná vált testét. - Nyisd ki a külső zsilipet! Bueller ujjai hihetetlen gyorsasággal zongoráztak a vezérlőpanel gombjain. A monitoron megperdült a kép. - A kamera már a hajón kívül van - közvetített Bueller Nézzétek! Ott az egyik dög! - Kimerevítette a képet. Mindhárman jól láthatták, hogy az idegen iszonyatos ábrázatát tovább torzítja az indulat, mikor rádöbbent, hogy egy számára is legyőzhetetlen erő kiröpíti a sokmillió mérföldes körzetben található egyetlen biztonságos menedékből. - Hol a másik? - kérdezte Wilks. - Nem látom - mondta Bueller. - Lehet, hogy sikerült megkapaszkodnia, és még mindig a raktárban van? Izgatottan megnyomott néhány gombot. A kép váltott: a monitoron tisztán látszottak a raktár csupasz fémfalai. - Most megkapták a rohadékok! - kiáltott Wilks diadalmasan. - Hasta la vista, a kurva anyátokat! - A lányra nézett. - Még egy pont a jófiúk javára. Billie kisimította arcából a haját, fáradtan bólintott, és lehunyta szemét. Bueller visszakapcsolta a mesterséges gravitációt. Mindhárman kezdték már visszanyerni nyugalmukat, mikor valami a hajó külső burkolatához csapódott.

4.

Hirtelen abbamaradtak az egész járművet megrázó, ismétlődő ütések, és a dörömbölést valami furcsa, kaparászó zaj váltotta fel. Mintha óriási karmok hasították volna végig a gép páncélzatát. - Olyan, mint mikor a macska az ajtót kaparássza, hogy beeresszék - mondta Wilks. - Odamegyek és megnézem, mi a franc ez… Megpróbált felállni, de alighogy kiegyenesedett, úgy érezte, mintha egy láthatatlan karatebajnok ökle sújtott volna a hátába. A fájdalomtól teljesen megmerevedett, és visszazuhant a székébe. - Lehet, hogy mégsem megyek? - nyögte. - Akármi is van odakint, azt hiszem, várnia kell egy kicsit… - Majd én megyek - mondta Bueller. - Várj egy kicsit! - szólalt meg Billie. - Miért kellene bármit is tennünk? Az a dög a hajón kívül van. Nincs levegője! Hagyjuk a sorsara, előbb-utóbb úgyis megfullad vagy megfagy. Szép csendben, magától is el fog patkolni. Wilks fájdalmas mozdulattal megrázta a fejét. - Ez nem olyan, mint egy ember, Billie. Nem ismerjük a biológiáját. Elképzelhető, hogy képes valamennyi levegőt elraktározni a szervezetében. Az is lehet, hogy egyáltalán nem lélegzik. Még nagyon hosszú ideig életben maradhat. Ennyi idő alatt, amit ez kint töltött, bármelyikünk rég elpusztult volna. - És? Hagyjuk a francba az egészet, ne foglalkozzunk vele! Egyszer csak megdöglik… - Ez nem csatahajó, Billie - szólt közbe Bueller. - Nincs felszerelve nehéz páncélzattal, és az az idegen nagyon könnyen kárt okozhat a külső burokban. A porfelhők és az atmoszférikus súrlódás ellen a hőpajzsok is elég védelmet nyújtanak a hajótestnek, de még találgatni sem tudunk, hogy egy ilyen felbőszült lény milyen károkat okozhat benne. - Ezt hogy érted? - Elég, ha rossz helyre mélyeszti bele az ujját, ha elhajlít vagy átszakít egy létfontosságú panelt, és az egész hajó a darabjaira hullik - felelte Wilks komoran. - Ezt nem lehet igaz!

- Pedig nyugodtan elhiheted, kölyök. Ezt a tákolmányt akár egy félkilós kalapáccsal is szét lehetne verni. Ha az a dög tudna, hol vannak a sebezhető pontjaink, biztosra veszem, hogy egy percen belül lazán a másvilágra küldene minket! Billie megrázta a fejét. - Hát ez óriási! Kibaszott jó! - Ez egyik fülkében láttam egy-két régi típusú, köldökzsinóros szkafandert - vetette közbe Bueller. Megnézem, hátha át tudom alakítani az egyiket, hogy jó legyen rám. Billie az androidra meresztette a szemét, és mély lélegzetet vett. - Nem - jelentette ki határozottan. - Én megyek ki. - De Billie… -próbált tiltakozni Bueller, ám a lány félbeszakította: - Az ilyen szkafanderekre mágneses talpú csizmát szereltek. Jól tudom? - Igen - felelt Bueller, - de… - Ha te mennél ki, Mitch, hogy a francba tartanád a karabélyt, miközben a kezeden lépkedsz? A fogad közé szorítod? Képtelenség. Wilks sem mehet, mert ahogy látom, nincs valami jó formában. Csak én tudom megcsinálni. Wilks Buellerre nézett. - Sajnos igaza van - mondta. - Nekem se tetszik a dolog, de egyedül ő képes rá. Billie a hideg raktárban levetette kezeslábasát, és egy szál bugyiban meg trikóban, dideregve próbálta magára rángatni a szkafandert. Wilks legalább egy tucatszor elismételtette vele a mozdulatsort, hogy bújjon bele az űrruhába, hogyan ellenőrizze, hogy az illesztések jól záródnak-e, most mégis úgy érezte, valamit rosszul csinál. Wilks mindenáron el akarta kísérni, hogy segítsen neki, ám annyira fájt a háta, hogy szinte mozdulni sem tudott. A szkafanderben szerencsére volt egy beépített adó-vevő rendszer, így legalább beszélgetni tudtak egymással. Billie

alig tette a fejére a nehéz sisakot, máris felcsendült Wilks hangja: - Figyelj, kölyök! Odakint egyedül leszel. Bárhogy is szeretnénk, nem segíthetünk neked semmiben. Nem fogjuk látni egymást. Ezek a selejtes kamerák szétfagynának a hajón kívül, és természetesen a külső videórendszert is lespórolták erről az ócska teknőről. Talán sikerül rád irányítanom az egyik hosszútávú letapogatót, de nem lesz valami éles a kép. - Mi van, ilyen fontos neked, hogy végignézd, hogyan zabál fel az a dög? - Billie! - kiáltott fel Mitch rémülten. - Nyugi, Mitch, csak hülyéskedtem. Ne izgulj! Megkeresem azt a mocskot, és szétlövöm a pofáját. Még mindig van négy töltényem. Ez több is, mint elég. Billie szeretett volna valóban olyan elszánt lenni, amilyennek magabiztos szavai alapján társai gondolták. Tisztában volt vele, mire vállalkozott. Ismerte az idegeneket, és tudta, leginkább óriási hangyákra vagy méhekre hasonlítanak. Undorító, félelmetes és kegyetlen szörnyetegek - de teljesen hülyék. Legalábbis ez terjedt el róluk. Könyörtelenek, de egy csepp eszük sincs. Könnyen erősködhettek a hajón, meg az olyan helyeken, ahol létezett valami gravitáció, de odakint… Az ám, odakint! Ha nem vigyáz magára, könnyen pórul járhat. Elég egy meggondolatlan mozdulat, és máris magába szippantja az űr. A mágneses talpú csizmákban ő minden különösebb erőfeszítés nélkül haladhat a hajó külső burkán, az idegennek viszont végig kapaszkodnia kell valamibe. - Oké, felvettem a szkafandert - jelentette Billie. Normális a levegőellátás, a fűtőegység működik, és itt, az állam alatti panelen minden kijelző zölden világít. Lezárom a belső zsilipet, és légtelenítem a kamrát. - Nem gondoltad meg magad? - kérdezte Wilks. - Nem. - Vigyázz magadra, Billie! - búcsúzott Mitch. Billie mérhetetlen aggodalmat és szerelmet érzett ki az android hangjából. - Ne félj, most az egyszer tényleg óvatos leszek.

Beindultak a szivattyúk, és ahogy a kamrában csökkent a légnyomás, a lány szkafandere egyre terjedelmesebbé fúvódott. Billie úgy érezte magát, mintha egy vastag léggömb belsejében szorongana. Be tudta hajlítani a karjait és a lábait, de nem mozgott valami könnyedén. Szerencsére a karabélyt eredetileg is kesztyűs kézhez tervezték, ezért nem okozott különösebb gondot, hogy az elsütőbillentyűn tartsa az ujját. A fegyvert átállította egyes lövésre, és gyorsan megvizsgálta a tár vörösen világító kijelzőjét. A négy lövedék még mindig megvolt, de sajnos nem szaporodott. Mindegy, gondolta Billie, ennyi elég lesz. Talán még sok is. A falon kigyúlt egy másik vörös jelzőlámpa: a fülkében nullára csökkent a légnyomás, Billie torkát kiszárította a félelemmel vegyes izgalom. Nagy nehezen nyelt egyet. - Mindjárt kinyitom a külső zsilipet! - jelentette társainak. - Vettem. Indulj! A kapu lassan kitárult, és Billie meglátta az űr sötét, halott végtelenségében megannyi apró tűhegynek látszó, pislákoló csillagokat. A legközelebbi nap a hajó másik oldalán ragyogott, így semmi nem homályosította el a tökéletes képet. Billie a kijárathoz lebegett, kidugta a fejét, és óvatosan körbenézett. A hajó oldalán világító reflektorok elég fényt adtak ahhoz, hogy lássa: az idegen nincs a zsilip közvetlen közelében. - Nincs itt. Kimegyek. - Ne felejtsd el: a csizmáid mágnesének ki-be kapcsoló bigyóját a derekadon találod. Ne ússz ki teljesen! Először tapaszd az egyik talpadat a hajó külső burkára, kapcsold be a mágnest, aztán mássz csak ki! Nehogy véletlenül egyszerre kikapcsold mindkét mágnest, mert akkor mindennek vége… - Befejezted, Wilks? Hidd már el, hogy, nem kell minden lépésemhez tanácsot adnod! Billie lassan kidugta a jobb lábát, és megnyomta a deréktáji vezérlőgombot. A szkafander csizmájának fémtalpa hangtalanul a hajó oldalához tapadt.

- A mágnes a talpad közepén erősebb, a lábujjadnál és a sarkadnál pedig valamivel gyengébb - magyarázta közben Wilks. - Próbálj meg a lehető legtermészetesebben járni! Hamar megszokod. Olyan érzés lesz, mintha valami nagyon ragacsos anyagban kellene lépegetned. Az a lényeg, hogy ne kapkodj, és legalább az egyik lábad mindig a hajón legyen. - Hagyd már abba, Wilks! - kiáltott Billie dühösen. Hányszor fogod még elismételni? Próbálj beletörődni, hogy nem vagyok teljesen hülye, jó? Billie a másik lábát is a fémfalhoz nyomta, és „felállt”. Egy kicsit megszédült, mikor körülnézett: egy, a semmi közepén száguldó űrhajó oldalán állt, és teste úgy meredt ki a roppant testből, mintha fogpiszkálóként beleszúrták volna. Lassan lehajolt, és rögzítette a biztonsági kötél végét. - Lehet, hogy úgy fogod érezni, mintha zuhannál - mondta Wilks. - Ez teljesen természetes, ne is törődj vele! Hamarosan el fog múlni. Billie körülnézett. Álmában sem hitte volna, hogy ilyen óriási a hajó. Félt, a furcsa, mechanikus szépség mégis lenyűgözte. Még a zsilipben bekapcsolta az űrruha fűtését, és bár nem fázott, szinte hallotta a semmiből kisugárzó hideg üvöltését. Felsóhajtott, és beleborzongott, mikor rádöbbent, hogy mindentől távol, a puszta űrben áll. Hirtelen átérezte a kozmosz végtelenségét - és saját léte jelentéktelenségét. - Elég furcsa idekint… - Ugye érdekes? - kérdezte Wilks. - Az ember soha nem felejti el az első űrsétáját. - Aha, én is mindig emlékezni fogok rá. Persze ha egyáltalán túlélem. A járás valóban nem volt túl nehéz. Billie eleinte egy kicsit félve rakosgatta a lábait, de hamar hozzászokott az új helyzethez. Felkapcsolta a sisakreflektorát, körbenézett, és úgy érezte, teljesen egyedül van az egész univerzumban. Na, ebből elég, gondolta. Térj magadhoz, kincsem! Ne feledd: nem azért jöttél lei, hogy gyönyörködj! - Egy óriási, tányér alakú izé mellett vagyok - mondta. - Az a főantenna - magyarázta Wilks. - Látsz valamit?

- Semmi különöset. Most elindulok hátra, a tat felé. A peremen maradok, hogy a másik oldalát is láthassam. - Oké, csak csináld! Billie készenlétbe helyezte a karabélyt, és elindult. Nyomát sem lattá az idegennek, de mert attól félt, hogy a szkafander vastag kesztyűjében szükség esetén nem találná meg a fegyver elsütőbillentyűjét, egy másodpercre sem merte levenni róla az ujját. Eszébe jutott: valahol, valamikor hallott róla, hogy a tudósok újabban olyan űrruhák kifejlesztésén dolgoznak, melyek alig vastagabbak egy normál szövetből készül overallnál. Vagyis folytak ilyen irányú kutatások, de az idegenek támadása - mint minden másnak a Földön - ezeknek is véget vetett. Elhaladt a parabolaantenna mellett, és óvatosan előrehajolva mögé lesett. Semmi. Már éppen meg akart fordulni, mikor a szeme sarkából észrevett valami mozgást. Oldalra pillantott. A szörny úgy repült feléje, mint egy halálos ölelésre tárt szárnyú, förtelmes madár. A félelmetes karmok megannyi tőrként meredeztek. Az antenna mögött rejtőzött, gondolta Billie. Nem voltam elég figyelmes. Végzetes hiba… Felsikoltott, és a vállához emelte a fegyvert. Szeme elhomályosult, a rémült izgalomtól nemhogy Wilks kiáltozását, de még a saját hangját sem hallotta. Egy szempillantás alatt megszűnt körülötte a világ, és már csak a feléje száguldó fekete halált látta. Az erőtlen fény megcsillant a lény páncélján - hosszú árnyék vetült Billie-re. Eltűnt a hajó, eltűnt a világűr: a lány számára csak a szörnyeteg szájából szivárgó nyálka, no meg az éles fogak léteztek. Az egyre közeledő, iszonyatos állkapocs… Billie megmozdította félelemtől zsibbadt karjait, felemelte a karabélyt, és lőtt. A fegyver akkorát rántott rajta, hogy csizmáinak mágneses talpa elszakadt a hajótól. Nem tudta, eltalálta-e az idegent, vagy sem. Másodszor is meghúzta a ravaszt. A karabély visszarúgása hanyattlökte, elveszítette szem elől a szörnyet. Hálát adott az égnek, hogy nem felejtette el rögzíteni köldökzsinórja végét anélkül már rég

menthetetlenül a világűr mélye felé sodródna. Megmarkolta a vékony kábelt, és lassan kezdett visszaaraszolni a hajóhoz. Az idegen alig egy méterre tőle, a hajó oldalához tapadva hevert, de már összeszedte magát, és felállni készült. Az egyik lövés eltalálhatta, mert a fejéből egy helyen folyadék szivárgott, ami a világűr vákuumában azonnal kristályokká dermedt. Ám nem látszott rajta, hogy különösebben zavarná a sérülése, mert ahogy feltápászkodott, megállíthatatlanul Billie felé lebegett. Billie lőtt, és újra lőtt. Nem hallotta dörrenéseket, de kesztyűs kezén át is érezte, ahogy a tár kattanva kiürül. Egyik lövedék sem találta el az idegent, de a karabély rúgása hátralökte Billie-t, aki az utolsó másodpercben kitért a rávetődő idegen elől. A szörny alig fél méterrel vétette el áldozatát, és a lendülettől pörögve, a farkával kapálózva a végtelen semmi, a világűr mélye relé sodródott. Száját eltátotta, vadul csattogtatta belső fogsorát, de hiába dühöngött, hiába kapálózott, már nem tudott megfogódzni a hajóban. - Dühöngj, ahogy csak bírsz! - kiáltott Billie, és a kábelt markolászva az egyre távolodó idegen után nézett. Mikor már csak akkora volt, mint egy hangya - egy valódi hangya -, a lány végre meghallotta Wilks idegesen remegő hangját: - Billie! Válaszolj már, a jó ég áldjon meg! Billie! Mi a franc van veled? - Semmi. Már minden rendben. - Mi történt? - Megtaláltam a cicuskát, és hiába kértem, nem akart bejönni hozzánk. Inkább átugrott a szomszédhoz. - Buddha… Jézus… Micsoda?! - Aha… Azt hiszem éppen feléjük sodródik. - Ugye nincs semmi bajod? - Nincs. - Akkor gyere be! Gyere már be, ne idegesíts! - Jól van. Hallom… - Billie a köldökzsinórba kapaszkodva elérte a hajó testét, és az egyik vastag fémlemezhez tapasztotta csizmái mágneses talpát. Fáradtan a zsilip felé indult, mikor a közeli nap halvány sugaraiban megcsillant

előtte valami. Ha a fény egy parányit is más szögben esett volna a hajóra, talán észre sem veszi. - Itt vagytok? - kérdezte Billie tétován. - Persze! Mi van? - Wilks, valami lebeg a hajó mellett. - Az idegen? - Nem, az már messze jár. Nem tudom mi lehet… Olyan mintha kondenzcsík lenne. A hajó fara felé tart. - Lehet, hogy valami kigőzölgés, vagy páracsík - mondta Wilks. - Akkor szabadulhatott ki az űrbe, amikor kidobtuk a dögöket. Vagy az is lehet, hogy szivárog a zsilip, amin kimentél. - Nem hiszem. Itt-ott láttam a fagyott levegő darabkáit, de ez nem olyan. Ez egy eléggé vékony, de hosszú csík. Innen nem látom, hol a vége. - Nem tudom, mi lehet. Valami rendellenesség - vagy olyasmi, amivel még nem találkoztunk. Ne törődj vele, inkább gyere be! - Még nem megyek. Megnézem mi a franc lehet ez… - Azt mondtam, ne törődj vele! - Hallottam. Újabban egyre többször parancsolgatsz. - Billie! Hagyd már a francba az egészet! Lehet, hogy az a dög behugyozott félelmében, mikor meglátott téged. Vagy beszart. Ne baszakodj már, gyere be! - Talán igazad van… De honnan tudod, hogy a fagyott szörnyhúgy nem elég erős ahhoz, hogy a másik dög éppúgy visszakússzon rajta, ahogy én a kábelen? - Ne hülyülj már! Ha nem vetted volna észre, ez nem vicc! Különben nem hiszem, hogy elég eszük lenne ilyesmihez. - Fogalmunk sincs róla, mit várhatunk tőlük! Vagy hallottál már olyan lényről, ami képes volt életben maradni az abszolút vákuumban is? Esetleg tanultál olyan állatokról, amik a mélyűrben, a legcsekélyebb védőöltözet nélkül, a kibaszott abszolút nulla fok körüli hőmérsékleten még azzal szórakoznak, hogy mások hajóján dörömböljenek? Lehet, hogy nem túl okosak, de egy biztos: nehéz megölni őket. Wilks nem felelt. - Megyek, és megnézem mi ez - jelentette ki Billie eltökélten.

- Hány töltényed maradt? - kérdezte Bueller. - Várj csak, megszámolom… Azt hiszem, egy sincs a tárban. - Baszd meg, Billie! - Nem érdekes - mondta a lány. - Úgysem lenne mivel lőnöm. - Nem emlékezett rá, hogy mikor, de valahogy elvesztette a karabélyt. - És mi a francot akarsz csinálni, ha mégis összetalálkozol egy ilyen barommal? - kérdezte Wilks. - Azt hiszed hallgatni fog rád, ha visszaküldőd az anyjába? - Majd meglátjuk. Bueller kikászálódott bölcsőjéből. - Hová mész? - kérdezte Wilks. - Ki. - Eszedbe ne jusson! - De őrmester! Ha esetleg tényleg ott van az egyik szörny, és Billie fegyvertelenül a karjaiba sétál… - És mit akarsz tenni azon kívül, hogy te is széttépeted magad? Ne felejtsd el, amikor legutoljára találkoztál egy ilyen döggel, az leszakította rólad a seggedet - pedig akkor még fegyvered is volt! - Wilks… - Lehet, hogy az emberi civilizációnak vége, és az egész fajból csak azok vannak életben, akiknek elég gyorsan sikerült meglépniük valamilyen űrhajóval, de ne felejtsd el: te még mindig tengerészgyalogos vagy. Mit is fogadtál meg az esküdben? Teljesítem elöljáróim parancsait: ez neked most én vagyok, nem igaz? - De. - Akkor megparancsolom, hogy maradj, ahol vagy! Amíg nem tudjuk biztosan, tényleg van-e valami odakint, addig semmi okunk feltételezni, hogy Billie veszélybe került. Buelleren látszott, hogy szeretné megszegni a parancsot, de végül a beléprogramozott engedelmesség győzött. - Értettem, uram! - Na látod, tudsz te okos is lenni, ha akarsz. Most pedig próbáld meg kifundálni, mit tegyünk, ha az az őrült nőszemély tényleg bajba jut!

Billie végiglépdelt a hajó külső burkán, s végül eljutott a landolóegység fúvókáihoz. A gravitációs hajtómű működéséhez nem volt szüksége erre a jókora építményre, de a gyors manővereket és a leszállást nem lehetett végrehajtani a rakéták nélkül. Wilks egyszer elmagyarázta a lánynak, hogy amíg a gravitációs hullámokat felhasználó motor hajtja előre a hajót, addig a hagyományos elven működő fúvókák nem indulhatnak be. A főfúvóka három méter átmérőjű, óriási cső volt. A szuroksötétben Billie nem látta az űr feketeségébe vesző végét. Mivel mégis meg akarta vizsgálni, nem tehetett mást: a sisakreflektorral maga elé világítva áthajolt a hajófar peremén. Ez viszont azt jelentette, hogy ha rejtőzik valami a fúvókák töve körül, annak észre kell vennie őt. Billie gyorsan elmondta Wilksnek és Mitch-nek, mit tervez, majd összegyűjtötte a feladathoz minden lelki és testi erejét. Idegei pattanásig feszültek: orkánsüvítésnek hallotta saját lélegzetvételét. A sisak vizorját elhomályosították a szabályos gömbökké formálódott nedvességcseppek. Na jó, lássunk hozzá! - bíztatta magát, és csizmája lábujjrészét a hajó burkolatához szorítva hasra feküdt. Lassú, óvatos mozdulatokkal előrekúszott a fúvóka tövéhez, megmarkolta a síkos, kerámiaszerű anyagot - és lepillantott. Semmit sem látott. Még tovább óvakodott, egészen a hatalmas cső végéig, és belesett a fekete nyílásba. Semmi. Kezdett megnyugodni, és már-már elindult visszafelé, mikor meglátta az idegent. A szörny ugrásra készen kuporgott a főfúvóka belsejéből kiálló kisebb csövek között. Mintha előre tudta volna, hogy a lány a közelébe fog merészkedni. - A kurva életbe! A fúvókákon van! Billie-ben halálos rémület áradt szét. Hátrahőkölt, de a nagy kapkodásban eleresztette a csövet, ráadásul a jobb lába is lecsúszott a hajó széléről. - Fordulj meg! - ordított magára. - Ezek a kibaszott csizmák…!

A förtelmes bestia felemelte a fejét. Iszonyatos szája mintha kárörvendő mosolyra húzódott volna. Közelebb csúszott a lányhoz, és Billie tudta: ha egy másodpercen belül nem sikerül kitérnie előle, ráugrik, és darabokra szaggatja. - Billie! - harsant Mitch hangja az űrsisakban. - El a fúvókáktól! Begyújtom a fékezőrakétákat, és szarrá égetem azt mocskot! - Nem tudok eltávolodni! - sikoltotta Billie. A másodpercek hirtelen óráknak, hónapoknak, eonoknak tűntek a számára. Megfordult, és megpróbálta megvetni valamiben a lábát. Hiába. Megrántotta a mentőkábelt, de az is laza volt: a hajóhoz erősített mágneses rögzítőgömb nem volt a helyén. - Billie! Az idegen ugrott. A lány úgy látta, egyetlen fog- és karomlavina zúdul rá. - Billie! Végső kétségbeesésében rádöbbent, nem a legcélravezetőbb dologgal próbálkozott. Ha ki akar térni a támadás elől, nem az az egyetlen megoldás, hogy visszamászik a hajóra. Hiába lépett ki az űrbe, a gravitációhoz szokott agya még mindig két dimenzióban gondolkodott. Eddig megfeledkezett róla, hogy itt még repülni is tud… A csőnek feszítette a testét, majd teljes erőből ellökte magát a hajótól. - Mitch! Indítsd be! Óriási tűzcsóva csapott ki a fúvókákból; a vörösnarancssárga forróság a szkafander ellenére is szinte szétvetette a lányt. Szinte hallotta az idegen halálrikoltását, és kegyetlenül mosolyogva, élvezettel figyelte, ahogy a tűzcsóvába vesző fenevadat egyre messzebb repíti a hajótól a rakéták ereje. Dögölj meg, gondolta, égj szarrá, te dög! - Billie…? - Szép lövés volt, Mitch! - kiáltott Wilks. - Azt hiszem, még egy pontot felírhatunk a jófiúk neve mellé! Billie nagy nehezen megtalálta a hangját.

- Akkor most már tényleg bemegyek - suttogta.

5.
Két nappal azután, hogy Billie „leszámolt” a két idegennel, Bueller rádióadásokat fogott. Sajnos nem sokat értettek az egészből, mert a katonai hullámsávon, kódolva érkezett hozzájuk az üzenet, de a jelek erősségéből arra következtettek, forrásuk nem lehet túl messze. De ezzel sem tudtak mit kezdeni, mert a hajó rádiója csak vételre volt alkalmas, adásra nem. Wilks hamar rájött, honnan indíthatták el a jeleket. - Nézzétek csak! - szólt társainak, és zongorázni kezdett az egyik monitorhoz tartozó billentyűzeten. - Itt van egy kis bolygócska. Nem sokkal nagyobb egy átlagos holdnál, és szabályos pályán kering a hozzánk legközelebb eső nap körül. Eddig azért nem vettük észre, mert mióta felkeltünk a melyálomból, egyfolytában a napja túloldalán járt. A képernyőn számok és jelek váltakoztak. Wilks megnyomott egy gombot, mire a helyükön megjelent egy parányi folt. Újabb gomb: a folt növekedni kezdett, és majdnem szabályos köralakot öltött. - Na, így néz ki. - Katonai állomás? - kérdezte Bueller. - Azt hiszem, igen. Végy egy bolygót, telepíts rá néhány épületet, pumpáld tele belélegezhető levegővel, áss el a környéken egy-két gravitáció-generátort, és máris lakhatóvá és kényelmessé tetted a legújabb gyarmatot. Régi recept. A hadsereg a galaxisban százszámra létesít ehhez hasonló telepeket. Vagyis létesített - amikor még volt hadsereg. - Ez lenne az úticélunk? - kérdezte Billie. - Semmi más nincs a közelben, kölyök. Ha hihetünk ezeknek az ósdi érzékelőknek, egy-két nap, és megérkezünk. Mindhárman a monitoron villódzó képre meresztették a szemüket, és Billie eltűnődött: lehet, hogy itt végre

menedéket találnak? Vagy elképzelhető, hogy egy minden eddiginél veszélyesebb helyzetbe keverednek? Bármi is vár rájuk az ismeretlen gyarmatbolygón, nemsokára megtudják. El kell ismerni, nem semmi ez a francos gravitációs hajtómű, gondolta Wilks. Olyan sebességgel száguldottak a bolygó felé, amiről egy hagyományos, fúziós motorral felszerelt űrhajó utasai még álmodni sem mertek volna. Ahogy közeledtek a Föld holdjával azonos nagyságú planetoidhoz, a robotpilóta fokozatosan fékezett. A hajó elkanyarodott, és lassan ereszkedni kezdett a százötvenmillió mérföldes körzetben található egyetlen lakható égitest felé. A hajtómű bódító zsongása elhalkult, működésbe léptek a fékezőrakéták. - Azt hiszem elég vizünk maradt ahhoz, hogy megfürödjünk - mondta Wilks. – Nem lenne előnyös, ha ilyen koszosan kellene találkoznunk az itteniekkel. Szeretnék minél jobb benyomást tenni rájuk… - Igazad van - felelt Billie. - Annál is inkább, mivel nem számítanak ránk. Wilks megvonta a vállát, de színlelt egykedvűségével csak idegességét próbálta palástolni. Iszonyatosan eltávolodtak a világnak attól a részétől, amit mindhárman otthonuknak tartottak, és nem tudhatták előre, milyen fogadtatásban lesz részük. A hajó a parányi bolygó felszíne felé ereszkedett. Ahogy a hatalmas erejű katonai generátorok hatósugarába értek, fedélzeten egyre erősödött a gravitáció. Bueller kikapcsolta a saját berendezésüket. A fékezőrakéták maximális fokozaton működtek. A hajó átmanőverezett egy gigantikus tetőnyíláson, és nagyot zökkenve landolt. A kikötő óriási, kupolaszerű építmény volt, és automatikája hamarosan elég levegőt pumpált a hajó köré ahhoz, hogy hallani lehessen a gépek robaját. Wilks hátába időnként még mindig elviselhetetlen fájdalom hasított, de már elég erős volt ahhoz, hogy

segítség nélkül is tudjon járni. Bueller egy kis, kerekes kézikocsi tetejére erősítette a bölcsőjét, és így, a kezeivel hajtva magát, egyedül is tudott közlekedni. Amint a műszerek jelezték, hogy a kikötőben belélegezhető a levegő, a hajó három utasa az egyik automatikusan feltárult zsilipkapuhoz ment, és kilépett a hideg dokk-kupolába. A hajó körül egy szakasznyi tengerészgyalogos állt, és ahogy meglátták őket, lövésre készen emelték fel fegyverüket. Mögöttük, egy elektromos meghajtású, autószerű tákolmányban egy tiszt szivarozott. Rangjelzései és a sapkáján díszelgő aranycsík láttán Wilks tudta, egy dandártábornokkal állnak szemben. - Pihenj! - kiáltott a tiszt, és felállt. Középmagas volt, teste olyan izmos, akár egy súlyemelőé. Fejére egy parányi, hangszóróval és mikrofonnal egybeépített adó-vevő készüléket erősített, derékszíjába antik, tízmilliméteres automata pisztolyt dugott. Zubbonya ujját felgyűrte. Mindkét karján tetovált képek díszelegtek: a balon egy kiterjesztett szárnyú, leláncolt sas, a jobbon pedig a gyarmati tengerészgyalogosok címere, a tőr és a zászló. A balmellére szivárványszínben csillogó, hologramos névtáblát tűzött: T. Spears. A tábornok közvetlenül Wilks elé állt. - Nem számítottam rá, hogy ilyen jó állapotban lesznek mondta. Wilks szaporán pislogni kezdett. Először nem értette, mire gondol a tiszt. Senki sem tudta, hogy ők hárman a fedélzetre szöktek. Viszont ha kevésbé jó állapotban lévő utasokra számított, akkor valószínűleg tudott arról a négy szerencsétlen emberről, az idegen-embriókkal megfertőzött szállítmányról! - Nem mi vagyunk a lefagyasztott emberek… uram mondta. A tábornok csodálkozva felvonta a szemöldökét. - Ezt hogy érti, katona? - Mi… potyautasok vagyunk - magyarázta Wilks. A tábornok bólintott. - Nem számít - mondta, és az emberei felé fordult. Maxwell, Dowling, kutassátok át a hajó raktárait!

- Ha arra a négy lefagyasztott fickóra kíváncsi, már nem találja meg őket – mondta Billie. - Idegenek voltak a testükben. Wilks tudta, a lány is átlátta a tiszt szándékát. - Hogy érti azt, hogy „voltak”?! - kiáltotta Spears. - Azok a dögök kirágták magukat belőlük. A négy ember már nem él. Wilks látta, a tábornokot egyáltalán nem az érdekli, mi történt az áldozatokkal. - És hol vannak a xenomorfok? Mielőtt Wilks megszólalhatott volna, Billie bevallotta az igazságot: - Megöltük őket. A tábornok arca eltorzult, állkapcsai megfeszültek, és Wilks már azt várta, hogy dühében kettéharapja vastag szivarját. - Micsoda? Maguk megölték a mintapéldányaimat?! - Mit? - pislogott Billie riadtan. - A mintapéldányait…? - Nem volt más választásunk - szól közbe Bueller. - Vagy ők, vagy mi. Önvédelemből tettük. A tábornok az androidra meresztette a szemét. - Na ide hallgass, te nyomoronc bőrgép! A bázisomon teljes a személyzet, nincs szükségem emberekre. Egyetlenegyre sem! Annál jobban kellettek volna a Földről származó mintapéldányok, amik, hála a ti nagy eszeteknek, nem érkeztek meg. A tudósaimmal tanulmányoztatni akartam azokat az élőlényeket! Háború van, ha eddig még nem hallottátok volna róla! Erre jön egy csapat eszelős csavargó, és romba dönti a legfantasztikusabb haditervet, amit ember valaha is kieszelt! Akár meg is ölhetnélek, te kripli, és kivégeztethetném ezt a két bolondot is! Wilks elkerekedett szemmel bámult a tábornokra. A tiszt kivette a szájából a szivarját, fölényes mozdulattal leverte róla a hamut, és Wilksékre bökött. - Vigyék ezt a hármat az elkülönítőbe! - szólt hatra az embereinek. - Lehet, hogy bennük is lapul egy-egy embrió, csak megpróbálnak túljárni az eszünkön. Talán még nem veszett el minden, és mégis hozzájutunk a

mintapéldányokhoz. - Megnyomta a fejére erősített adóvevő gombját. - Powell! Jöjjön le! Van egy kis problémánk. Egy karabély csöve préselődött Wilks sajgó hátához. Az őrmester kis híján szájon vágta a fegyvert szorongató katonát, de az utolsó pillanatban mégis sikerült elfojtania hirtelen támadt dühét. Semmi értelme még jobban magára haragítania a tábornokot és az embereit, őrült, hogy eddig eljutottak, és remélte, hogy talán később még alkalma nyílik rá, hogy mindenért megfizessen. Az egyik tengerészgyalogos Bueller kocsiját tolta, társa fegyverét egy másodpercnyi szünet nélkül Wilksre és Billiere szegezte. A lánynak fogalma sem volt róla, mi történik körülötte. Szótlanul haladtak egy hosszú, lejtős folyosón, és végül beléptek egy tágas terembe. Billie-nek még a lélegzete is elakadt a döbbenettől. A falak mentén valami átlátszó, üvegszerű anyagból készült, óriási, legalább két és fél méter átmérőjű hengerek sorakoztak. Kékes színű folyadék töltötte színültig őket, és… És mindegyikben egy-egy kifejlett idegen állt. Billie a rémülettől Wilks karjába mélyesztette körmeit. - Jézusom! - suttogta a férfi. A tengerészgyalogos az egyik tartályra mutatott fegyvere csövével. - Ne szarjon be, őrmester, nem harapnak -mondta. Felfüggesztettük az életfunkcióikat. Élnek, de a fluorpolimerből nem szabadulhatnak. Az egyik hosszú asztalon tucatnyi kisebb tartály állt, melyekben rákszerű idegenek, csontkézre emlékeztető, peterakó arctámadók sötétlettek. Az asztal körül védőruhás technikusok és tudósok ültek. Ahogy jobban körülnézett, Billie felismerte a különböző mikroszkópokat, a lézerkéseket, az autokláv berendezéseket, meg a többi orvosi műszert. A kórházban eltöltött évek alatt volt ideje megtanulni, mire használják ezeket ez eszközöket. Hányingere támadt. Ezek az emberek kutatásokat végeznek az idegeneken. De miért? Mit akarnak megtudni?

Talán ezektől a dögöktől akarják megtanulni, hogyan lehet a lehető leghatásosabban ölni? Csakis erről lehet szó, gondolta. Vagy talán mégsem?

6.
Felbőgtek az emelőgép motorjai, a villás markolószerkezet óvatosan az egyik tartályra kulcsolódott. A gépkezelő tudta, ha elejtene az átlátszó hengert, vagy akár csak megrepesztené, az életével fizetne ügyetlenségéért. A lehető legnagyobb elővigyázatossággal felemelte a tartályt, és a királynő kamrája felé indult. Spears tábornok biztonságos távolból figyelte a műveletet. Elégedett volt: a gépkezelő jobb már nem is lehetett volna. A telepen több mint száz, átmenetileg mozgásképtelenné tett idegen állt rendelkezésre. Ahhoz, hogy életben maradjanak, folyamatosan kellett cserélni körülöttük a vegyszeres folyadékot. Egyetlen rossz mozdulat is elég lett volna ahhoz, hogy valamelyik cső vagy vezeték megsérüljön. AKkor kiszabadul az idegen - és bekövetkezik a katasztrófa. A kutatást végző tudósok szerint, ha bizonyos összetételű folyadékot áramoltatnak át a bestiák testén, különleges hatást érhetnek el náluk. Bizonyos egyedeknél még az is bekövetkezhet, hogy egyfajta hipnózisba esnek, és elfogadják a külvilágból érkező parancsokat. Spears elvigyorodott, és elégedetten rágcsálni kezdte szivarja végét. Mesterséges körülmények között termesztett valódi dohányból csavarták, a forgalmazása, de még a használata is be volt tiltva, ám Spears nem sokat törődött a rendeletekkel. Ezen a bolygón ő maga a törvény. Az igazat megvallva a szivar nyomába sem ért a valódi napfényben termett dohánylevélből készült finomságoknak, ám mivel ilyesmiről hiába álmodozott volna, beérte ezzel a pótszerrel. Volt ugyan hat darab, konzerválógázzal teli üvegcsőbe „csomagolt” jamaikai maduro szivarja, de eszébe sem jutott, hogy elfüstöljön akár egyet is. Tudta, ha egyszer meg

akar válni tőlük, akár tízezer hitelegységet is elkérhet darabjukért. Halkan felnevetett. Mintha a gazdagság érne valamit! Nem, ő nem becsüli semmire a pénzt – sokkal inkább a felszerelést, az élelmet, a fegyvereket, meg a többi dolgot, amit a pénz segítségével meg lehet szerezni. Itt, a Harmadik Bázison egyáltalán nem használtak pénzt. A katonák rég hozzászoktak, hogy megszerezzék, amire szükségük van, és elfogadják, amit kapnak. Spears is így jutott azokhoz a bizonyos szivarokhoz: a kubai raktárak egyikéből szerezte számára egy gazdag seggfej, akit egy francos banánköztársaság forradalmának poklából menekített ki. A dobozban eredetileg nyolc szivar lapult. Az elsőt Spears azon a napon szívta el, mikor kinevezték a Harmadik Bázis parancsnokának, a másodikkal pedig azt ünnepelte meg, hogy a telepen dolgozó tudósoknak sikerült az egyik idegen herét királynővé alakítaniuk, és kontrollálni tudták a dögök születését. Spears azt tervezte, a harmadikra azon a napon fog rágyújtani, mikor szörnycsapata megnyeri az első csatát s Földön garázdálkodó vad idegenek ellen. Thomas G. A. Spears komoly, nagyratörő terveket forgatott a fejében: a történelem legfélelmetesebb harcosai segítségével vissza akarta foglalni az emberek szülőbolygóját. Megfordult, és elégedetten pöfékelve az irodája felé indult. Minden katona háborúra született, és ez a régi megállapítás az ő esetében sokszorosan igaznak bizonyult. Az első mesterséges megtermékenyítésből, gépi anyától született emberek egyike volt, akiket a haditengerészet megrendelésére hoztak létre. Soha nem titkolta, sőt büszke volt rá, hogy egy terv részeként jött a világra. Még eredeti nevet is megtartotta - a G. A. monogram a gépi anya hivatalos rövidítése volt. Kilenc „testvérével” együtt nőtt fel azóta egy kivétellel mindegyikük a Gyarmati Tengerészgyalogság szolgálatában állt. Az az egy is csak azért nem lépett be a hadseregbe, mert még gyermekkorában halálos „baleset” érte. Ilyennek tervezték, és ilyennek nevelték őket: valódi katonának. Azóta a

nagyokos tudósok lelassították, majdnem leállították a hozzájuk hasonló emberek létrehozásának tervét, és inkább androidokkal kísérleteztek. Spears azonban továbbra is büszke volt rá, hogy nem bőrgép, hanem valódi ember. Valamennyi kromoszómája a helyén volt, egyetlen mesterséges gén sem keringett a testében. Ember volt, kötelességtudó katona, aki tisztában volt vele, mit várnak tőle, mit kell tennie. Megállt az egyik mintapéldányt tartalmazó henger előtt, és a vastag, hideg plexiüvegre tette a kezét. Az idegen meg sem moccant, de Spears úgy érezte, annak ellenére, hogy felfüggesztették az életfunkcióit, valahogy mégis tudatában van az ő jelenlétének. Jól nézz meg gondolta. Én vagyok az urad és parancsolod! Ha engedelmeskedsz, életben maradsz, de ha csak egyszer is ellenszegülsz, elpusztítalak! Tőlem függ az életed. Ellépett a tartálytól, és élvezettel végigmérte a benne álló gyilkológépet. Ez a Pokol katonája. Gondolkodás nélkül pusztít, öl és meghal a királynőjéért… Spears elismerően bólintott, és továbbment. A folyosó végén elfordult, és belépett az irodájába, ahonnan az egész bázis életét irányította. Azok civil bolondok ott a Földön most is olyan idétlenül próbáltak szembeszállni a veszéllyel, mint mindig, gondolta. Egy vödör vízzel a kezükben indultak az erdőtűz eloltására, imával és átkokkal akarták legyőzni a dühöngő tűzvészt. Pedig ők is tudhatnák, a lángok ellen csak még nagyobb tűz gyújtásával lehet védekezni: el kell égetni minden éghetőt, el kell használni az összes oxigént, és akkor menthetetlenül kialszik. Persze, le tehet lőni az idegeneket, vannak fegyverek, amikkel ki lehet lyukasztani azt a francos kemény bőrüket, szét lehet robbantani őket mindenféle bombával, de mindez hiábavaló erőlködés. Az igazi védekezés az lenne, ha az emberek hozzájuk hasonló, vagy ugyanolyan szörnyeket uszíthatnának rájuk. Csak valami olyan lény vadászhatja le az idegeneket, ami éppen úgy gondolkozik, mint ők. Az óriáskígyó is képes elpusztítani a viperákat, és a vadászkutya is könnyedén megtalálja az űzött vadak nyomat, tehát nyilvánvaló, hogy az idegenek

ellen is egy olyan eszközzé tett „állatot” kell bevetni, ami képes szembeszállni vele. Spears számára csak egy elfogadható megoldás létezett. Eleinte ugyan nem bízott a sikerben, de mióta tudósai rájöttek, mi motiválja a dögöket, hogyan „működnek” és gondolkodnak, teljesen megváltozott a véleménye. Meglelték tehát a megoldást. Most már egyedül rajta múlik, sikerül-e győzniük, vagy sem. Spears kinyitotta irodája régimódi, sarokvasakra akasztott ajtaját, és belépett. A számítógép terminálja előtt Powell őrnagy, Spears helyettese állt, és az asztal fölött lebegő hologram-írást tanulmányozta. Spears még így, fordítva is el tudta volna olvasni a szavakat, de most nem törődött ilyesmivel. - Powell! - kiáltott dühösen. - Azt hiszem arra utasítottam, hogy irányítsa a hajó átvizsgálását, és számolja fel azt a zűrzavart! - Már megtörtént, uram. Minden rendben. - Jöjjön! - parancsolta Spears, és beviharzott a belső szobába. Az őrnagy bólintott. - Folytasd a munkát! - szólt bele a komputer audioegységébe, és követte felettesét. Spears szobájában csupán egy szék, egy íróasztal, és egy terminál állt, a sima plasztikfalakon pedig tucatnyi oklevél díszelgett. A tábornok az asztala mögé állt. - Hallgatom! - A mintapéldányok… „csomagolása” megsemmisült, uram - kezdte az őrnagy. - Az alvókapszulákat a földiek a maximális fokozatra állították, de még ez is kevés volt ahhoz, hogy az idegenek ne ébredjenek fel. A… csomagolóeszközök… mindegyike meghalt. A vérnyomokból és maradványokból arra következtettünk, hogy a mintapéldányok a szokásos módon rágták ki magukat belőlük, és utána felfalták a testeket. A jelek szerint a kifejlett idegenek közül három elpusztította a negyediket, hogy a belőle kiszivárgó sav segítségével utat égessen a raktárterem falába.

- Ügyes megoldás - mondta Spears elismerően. Az asztalon álló hamutartóba dobta a kialudt szivarvéget. Folytassa! - Semmi további nyomot nem találtunk, amiből kiderült volna, hogy mi történt a három életben maradt mintapéldánnyal, de helyenként egy-egy égésnyom arra utalt, hogy az idegenek harcba keveredtek a potyautasokkal. Kénytelen voltam jelentést kérni attól a bizonyos őrmestertől. Azt állította, hogy az egyik mintapéldányt a hajón pusztították el, a másik kettőt pedig kilöktek az űrbe. - A francba vele! - Az idegeneknek sikerült megkapaszkodniuk a hajóban. Még a vákuumban is életben maradtak, de az a nő kiment hozzájuk, és valahogy megszabadult tőlük. A nő tette? Miért nem az őrmester? Az őrmester megsebesült az első idegennel vívott harc közben. - Hmmm. Tehát életben maradtak a vákuumban… Bizonyára a fejükben lévő nyomáskiegyenlítő szervnek köszönhetik, meg annak a… Hogy is hívják azt az izét? - Pszeudo-hipotalamikus regulátor - felelte Powell. - Aha, én is erre gondoltam. Ez az a testrészük, ami felmelegíti a bennük keringő savat, és így megóvja őket a megfagyástól, igaz? - Igen, uram. Mellesleg a hajón elpusztult két idegen testét is kidobták az űrbe. - Kár értük. Talán sikerült volna valami információhoz jutnunk, ha áttanulmányozzuk a DNS-felépítésüket… Spears a kialudt szivarra bámult, és eltűnődött, meggyújtsae újra. -Két ember, meg egy fél android közelharcba bocsátkozik három idegennel. Nem sok esélyt adtam volna nekik az életben maradásra. Érdekes taktikával dolgozhattak. - Az eddigi beszélgetésekből kitűnt, hogy a menekültek mindegyike többször találkozott már az idegenekkel, és meglehetősen nagy tapasztalattal rendelkeznek az ellenük való harcban. - Igazán?

- Mivel nem tudunk kapcsolatba lépni a Földdel, a nőről nem sikerült részletesebb információkat szereznünk. Viszont az őrmester és az android dossziéját megtaláltuk a hadsereg adatbázisában. Hamarosan megérkezik a teljes anyag. Mellesleg az android az Utódszériához tartozik. - A mieink közül való? - Vélhetőleg igen. - Érdekes. Megvizsgálták őket? Talán az idegeneknek sikerült bejuttatni az egyikükbe egy embriót. - Nem, uram. Mindhárman tiszták. - Kár. Ahogy megérkezik, azonnal látni akarom a rájuk vonatkozó információt! - Körülbelül tizennyolc perc múlva minden a gépünkben lesz. - Végeztünk, Powell. - Értettem, uram. Amint Powell kilépett, Spears a székébe rogyott. Hátradőlt, csizmás lábát az asztalra tette. Kikotorta a hamutartóból a szivarvéget, meggyújtotta, és pöfékelni kezdett. A ventillátorok azonnal kiszívták a kékesszürke füstöt a levegőből. Mégsem teljes a kudarc, gondolta Spears. Még a legnagyobb veszteségből is javára fordíthat valamit az ember. Elhatározta, végignézi az őrmester és az android anyagát. Talán fel lehet őket használni valamire… Ha pedig mégis értéktelennek bizonyulnak, akkor az orvosok újabb testeket kapnak. Szükség lesz rájuk a kísérletekhez. - Jól vagy? - kérdezte Wilks a lánytól. - Aha. Ragyogóan érzem magam. - Nem kellett volna belerúgnod annak a fickónak a lábába. Nem tehet semmiről: csak parancsot teljesített, mikor idekísért minket. - Valóban? Mint ahogy az a gazember is, aki a '82-es lázadás végén atombombát dobott Canberrára. - És te, Bueller? Mi van veled? - Nem szereztem újabb sérülést - felelte az android.

Wilks körülnézett. A szoba nagyobb volt, mint azok a cellák, ahol addigi élete nagyobbik részét töltötte. Az ötször öt méteres helyiség falaira lehajtható ágyakat szereltek. A falak egyébként edzett páncélplasztikból készültek, a dupla vastagságú ajtón pedig csak egyetlen, nem túl bonyolult zár volt. Az egyik sarokban egy ülőke nélküli WC csésze fehérlett, mellette a mosdókagylón egy tekercs papír. Csodálatos hely, gondolta Wilks. Egy ügyes fickó egy acélforgáccsal, vagy egy hosszúkás fémvacakkal is ki tudná kattintani a zárat. A cellából könnyű lenne kijutniuk. Utána már csak az lenne a kérdés, hová lehet menekülni egy olyan világon, ahol mindenki nyomásálló kupolák alatt él… Talán el lehetne kötni egy űrhajót, de mivel hármójuk közül egyikük sem ért igazán a navigáláshoz, igencsak nehéz lenne meglépniük a bolygóról. Ha azonban valahogy ezt a nehézséget is leküzdenek, még mindig ott a nagy kérdés: hová menjenek? Fogalmuk sem volt róla, melyik kolónián - ha létezett egyáltalán ilyen - nem bukkantak még fel az idegenek. - Láttátok útközben a monitorokat? - kérdezte Billie. - Igen. Katonai kémholdjaik vannak. Különben az az őrnagy, aki kihallgatott minket, azt mondta, folyamatosan figyelemmel kísérik a háborút. Elég normális pasasnak látszik. Van egy olyan érzésem, nem most találkoztunk vele utoljára. - Én semmit nem értek ebből az egész katonai bohóckodásból, Wilks - mondta a lány. - Tulajdonképpen mi a franc folyik itt? - Gőzöm sincs. Az a tábornok normális tengerészgyalogosnak látszik: eszik, lélegzik, és szarik a társaságokra meg a kormányokra. Valószínűleg zsarnok módjára vezeti a bázist, és közben egy cseppet sem zavarja, hogy a Föld romokban hever. Parancsot teljesít, és az élteti, hogy minél jobban ellássa a feladatát. Lehet, hogy ő is áldozatául esett a tábornokok körében dúló betegségnek: istennek képzeli magát, és azt hiszi, bármit megtehet… A franc se tudja, milyen ember lehet. Ennyi idő alatt képtelen voltam kiigazodni rajta. - Szerinted mit akar tenni velünk?

Wilks megrázta a fejét. - Nem tudom. Nyilvánvaló, hogy itt valamilyen kutatás folyik, ami kapcsolatban van az idegenekkel. A tábornok vezeti az egészet… Biztos valami szupertitkos meló az egész, amiről senki sem tudhat meg egy szót sem. A tábornok jól működő gépezetet irányít, és lehet, hogy most azt hiszi, mi vagyunk a haladást gátló homokszemek a fogaskerekek között. - Nagyon sokat köszönhetek neked, Wilks - mondta Billie gúnyosan. - A segítségeddel eljuthattam a világegyetem legundorítóbb helyeire! - Legalább nem unatkoztál - nevetett Wilks. Billie mosolyt erőltetett az arcára. - Ez biztos. Mióta veled vagyok, minden áldott percben történt velem valami… És most mit csinálunk? - Megvárjuk, mit lépnek az itteniek. Várunk, és majd meglátjuk, mit tehetünk. Most az lenne a legjobb, ha aludnánk egy kicsit. - Wilks lehajtotta az egyik priccset, és végighevert rajta. Bueller ügyes mozdulatokkal követte a példáját, majd egy perc múlva Billie is lefeküdt. Wilks a hadseregben töltött hosszú évek alatt hozzászokott a kényelmetlenségekhez: bármikor, bármilyen körülmények között el tudott aludni. Nem törte a fejét, mit hoz a jövő. Aminek meg kell történnie, az úgyis bekövetkezik. Ráér majd akkor foglalkozni a problémákkal, mikor szembetalálja magát velük. Pillanatokon belül elnyomta az álom.

7.
A három tengerészgyalogos az egyik háromszintes hálókörlet egyetlen mellékhelyiségében nyomorgott. A falaknak a Harmadik Bázis egész területén fülük és szemük volt, de ők rájöttek, hogy a budiban viszonylagos biztonságban, a lehallgatás veszélye nélkül beszélhetnek bármiről. A rendelkezésükre álló helyet még tovább zsugorította, hogy egyikük a fehér plasztikból készült

EÜVMR - Emberi Ürüléket Vegyileg Megsemmisítő Rendszer tetejére tette a hátizsákját. - Mennyit szereztél? - kérdezte az egyikük, Wolfgang K. Renus, első osztályú közlegény. - Ha beosztjuk, három napig is ki fog tartani - felelte a társa, Sean J. Peterson tizedes. - A francba! - mondta a harmadik katona, Jason S. Magruder, EOK. - Minimum négy nap, míg a civil telepre érünk, de ha végig a kanyonokban haladunk, akár ötbe is beletelhet. - Na és? Legfeljebb egy kicsit éhesek leszünk, amikor megérkezünk - mondta Peterson. - Tudod milyen nehezen szereztem meg ezt a kaját? Spears mindenről, még a francos iratkapcsokról is pontos nyilvántartást vezet ezen a kibaszott bázison. Különben elég kiadós, és nem túl rossz… - Persze, egyenesen csodálatos! - morgott Magruder. Annak, aki szereti a zsíros fűrészport. - Hé, ha nem tetszik, akkor maradj itt! - Marad a franc - rázta a fejét Magruder. - Szerinted a civilek befogadnak? - kérdezte Renus. - Nem fog eljárni a szájuk? Peterson megvonta a vállát. - Ismerik Spearst. Tudják, hogy dilis pasas, és tisztában vannak vele, előbb-utóbb összeakaszkodik velük, akár segítenek nekünk, akár nem. Szerintem elrejtenek minket, és nem fogják jelenteni, hogy ott vagyunk. - Akkor is elég kockázatos megbízni bennük - vélte Magruder. - Már mondtam, hogy itt maradhatsz! Biztos lehetsz benne, hogy egy szép napon rádfogják, hogy megszegtél egy szabályt, olyat, amiről addig még soha nem is hallottál, és… Te is tudod, ez mit jelent. Magruder bólintott. - Igen, tudom. Tápszer lesz belőlem, és felzabálnak a bébiszörnyek. - Ha most elindulunk, mennyi előnyünk lesz?, - kérdezte Renus. - Úgy három óra - mondta Peterson. - Spears és Powell a potyautasokkal van elfoglalva. A tábornokunk imádja ezeket

a dögöket. Szerintem minden egyes alkalommal elélvez, mikor végignézi, hogy az a csontkéz lenyúl valakinek a torkán, és belepetézik a mellébe. Ha elérünk az Ezer Kanyon széléig, míg ők azokkal a szerencsétlenekkel szórakoznak, akkor a radarral már nem fedezhetnek fel, a terepjáró védőpajzsa pedig megakadályozza, hogy a távcsövekkel meglássanak minket. A tizedes komoran a társaira nézett. - Azt hiszem, érdemes megpróbálni -mondta. Elindultak. A déli zsilipkapunál Róbert T. Patin, EOK teljesített szolgálatot. Hanyagul a falnak támaszkodott, de karabélyát a keze ügyében tartotta. Felnézett, és látta, hogy valaki közeledik hozzá. Elmosolyodott, de nem vette fel az őröktől elvárható testtartást, egyáltalán nem hivataloskodott. Az őrszolgálat unalmas meló volt: csak az juthatott be a bázis területére, aki ismerte a kapu kinyitásához szükséges kódot. Aki pedig tudta, azt nem kellett feltartóztatni, mert az állományhoz tartozott. Tehát befelé csak olyan ember jöhetett, akit különben is be kellett volna engednie, kifelé meg… Ugyan ki akarna kijutni az oázis biztonságot nyújtó falai közül egy olyan bolygóra, ami sok mindennek nevezhető, csak éppen a gyönyörök kertjének nem? - Szevasz, Renus! - kiáltott Patin. - Mi van, jöttél egy kicsit dumálni? - Tudod ez mit jelentene - vigyorgott Renus. - A végén leülnénk kártyázni, és megszabadítanálak minden maradék pénzedtől. Jó is lenne! Megkopasztanálak, az egyszer biztos. De sajnos nem ezért jöttem. Decker küldött, hogy váltsalak le. A négyesben valami hiba van a keringtető szivattyúval. A kijelzőn ég a vörös lámpa. Na, találd ki, ki a szolgálatos szivattyú-szakember? - Én… - mondta Patin. - Ba'meg, a vörösjelzés automatikus blokkolást jelent! Miért nem szóltak, mikor kigyulladt a figyelmeztetőlámpa? Tudod, az a sárga bigyó… -Ne tőlem kérdezd, Bobby! Nem én vagyok itt a főnök. Patin a komputerterminál felé indult.

- Beütöm a biztonsági kódot, és máris tiéd a terep, haver. Manapság az ember nem lehet elég óvatos! - röhögött. Hátat fordított a társának, és nem látta, hogy Renus egy nehéz bigyókkal megtömött zoknit húz elő a zubbonya alól. - Ne haragudj, Bobby - mondta. - Mi a…? Renus lesújtott Patin fejére. Olyan hang hallatszott, mint mikor egy vastag kötél egy folyékony szappannal teli műanyag hordónak csapódik, és pici, szürke forgácsok repültek szanaszét a zokniból. Patin ájultan esett össze. - Gyertek! - ordította Renus. Peterson és Magruder a kapuhoz rohant. Mindketten fegyvert szorongattak a kezükben. Renus lehajolt, magához vette Patin karabélyát, és gyorsan beütötte a kódot a zsilipet nyitó szerkezetbe. A külső kapuval már több gondjuk volt. Miközben Peterson megpróbálta a terminálon beütögetett kódokkal kinyitni, Magruder és Renus gyorsan előhoztak hármat az állványokon sorakozó szkafanderek közül. - Így nem fog menni a dolog - mondta Peterson. Fogalmam sincs róla, mi lehet a kód. Szét kell égetnünk ezt a kibaszott kaput! Magruder már magára vette az egyik védőruhát, és a fejébe nyomta a sisakot. A kapuhoz lépett, zsákjából előhúzott egy plazmavágót. - Takarjátok el a szemeteket! A legerősebb vágási fokozatra állította a szerszámot, és tündöklő fehér fényáradat közepette nekiesett a kapu zárszerkezetének. Peterson szorosan lehunyt szemmel belebújt a szkafanderébe. Az egész nem tartott sokáig. A kaput úgy tervezték, hogy ne lehessen rajta bejutni, de senkinek sem jutott eszébe belülről is megerősíteni. Szerencsére a bázis építői nem gondoltak arra, hogy valaki majd szökni akar. Magruder gyors mozdulatokkal fel-le húzogatta a plazmavágót; a dúracél narancsszínű cseppekben hullott a lábához. - Mindjárt…! - Siess már!

Magruder szétvágta a zárszerkezet rúdjait, és a kapu kinyílt. A levegő sziszegve áramlott ki a bázis belsejéből, a három szökevény átpréselte magát a nyíláson. A gravitációgenerátorok hatósugara csak a bázistól száz méterre ért véget, így nem kellett attól tartaniuk, hogy a nagy sietségben felröppennek az űrbe. A járműtelephelyre rohantak, és bevágódtak az első, útjukba akadó terepjáróba. Egy perccel később felbőgtek az iszonyatos erejű gép motorjai, és a szökevények vad iramban elszáguldottak a sötétségbe. Spears hátradőlt a székében, és holomonitorára meresztette a szemét. - Visszajátszást a 77-es kamera 06.30-kor felvett anyagából! A képen megjelent a mellékhelyiségben szorongó három katona alakja. - Egynyolcaddal erősebb hangot! Folyamatos lejátszást! Spears újra és újra végignézte a dezertőrök beszélgetéséről készült filmet. Mikor kiléptek a hálókörletből, egy másik kamera hatósugarába kerültek, így a tábornok minden mozdulatukat végignézhette. A zsilipkapunál történteket is megörökítette egy kamera. Spears nem érzett részvétet a leütött őr iránt. Ha jól végezte volna a feladatát, nem esik baja, és talán még a szökevényeket is megállíthatta volna. Az ilyen hanyag katonák számára csak egyetlen megfelelő szolgálati hely létezik: a lenti laboratórium, ahol életük feláldozásával segíthetik a kutatás eredményességét. Spears érdeklődve figyelte, ahogy a dezertőrök átégetik a kaput. Nagyon összeszokottan, profik módjára segítették egymást. Jó katonák, de sajnos a rossz oldalra álltak. Kár értük. - Tábornok úr? Spears felpillantott. Az ajtóban Powell állt. Spears gyorsan kikapcsolta a monitorát. -Igen!

- A nyilvántartóból megérkezett a kért anyag. Már a komputerrendszerben van. - Mi a hivatkozási száma? Powell megmondta, és Spears sorra beütögette a számjegyeket a terminálon. - Hogy is hívják ezt a fickót? - Wilks, uram. Spears beírta a nevet is. A holografikus képernyőn számok és betűk öltöttek alakot. A tábornok gyorsan átfutotta a kiírt információkat. - Biztos, hogy ezt az embert tartjuk fogva? - Igen. Leellenőriztük a combcsontjába ültetett mágneses azonosítót. - Ez az őrmester többet tud az idegenekről, mint bárki más. Kivéve persze azt a civil nőszemélyt, azt a… Tudja kire gondolok. Mi is a neve? - Ripley, uram. - Igen, persze, Ripley. Róla senki sem tudja, hogy hová lett, de ez a Wilks itt van, és a mienk. Hát nem óriási? Ránk mosolygott a szerencse, Powell. - Ha átnézné az android anyagát, uram, még elégedettebb lenne. - Mondja el a lényeget! - Annak a különleges egységnek volt a tagja, melyet a földi civilizáció megsemmisülése előtt Stephens tábornok vezetésével az idegenek bolygójára küldtek. - Stephens… Emlékszem rá, már találkoztam vele. Íróasztalkatona, akkor is lehúgyozta magát, ha két kézzel tartotta a farkát. - A küldetés elsődleges célja az volt, hogy egy életképes mintapéldányt szállítsanak a Földre. Nem sikerült végrehajtaniuk. Az útról készült jelentés eléggé hiányos. Miközben a túlélők csapata hazafelé tartott, a Földet elözönlötték a bestiák. - És ki ez a nő? - Róla nincsenek adataink. Csak annyit sikerült megtudnunk, hogy nem katona. - Powell megvonta a vállát. - A civilek ritkán vezettek pontos feljegyzéseket az állampolgárokról.

Spears elgondolkozott. - Tehát az őrmester meg a bőrgép komoly harci tapasztalattal rendelkezik. Tudják, hogyan kell harcolni az idegenek ellen. Túl értékesek ahhoz, hogy inkubátort csináljunk belőlük. Szükségünk van rájuk. Egyelőre… - Én is éppen erre gondoltam, uram. - Beszélni akarok velük. - Ahogy kívánja, uram. Billie úgy érezte, mintha egy hideg valami markolná meg a lábát, durva acélszalagok tekerednének a bokájára, és valami ellenállhatatlan erő szétfeszítené a térdeit. Szaporán pislogva végignézett magán, és csodálkozva látta, hogy meztelen. Valami nedves, csúszós dolog simult a hasához. Nyálkás, kocsonyás anyag érintését érezte magán. Felnézett, de nem látta, honnan ered, hol a vége, és egyáltalán mi lehet az. Az arcától néhány centiméterre furcsa, szürkés köd felhő lebegett. Szükségem van rád, mormolta egy mély hang. Nem, nem is hang volt: a szavak kimondatlanul csengtek a lány agyában. Szerető, de nem emberi gondolatokat érzett. A köd szétoszlott, és a tiszta, átlátszó nyálkaréteg alól fogak villantak elő. Hosszú csonttűk egy erős, fekete állkapcson, egy hosszúkás, tarajos fejen. Billie lélegzet után kapkodott, és jeges borzalom ömlött szét a testében, minden sejtjében. Dőlj hátra, parancsolt rá a hang. Billie képtelen volt ellenállni. Hátrahajtotta a fejét, és meglátta maga mögött a húsos, óriási tojást. A tojás tetején pókhálószerű repedés jelent meg, és puha anyag lemezkéi - akár egy obszcén virág szirmai - lassan szétnyíltak. Egy rákszerű lény ízeit lábai jelentek meg a nyílásban, hosszú, emberi ujjashoz hasonlító, csontos, hegyes karmok. Egy kapálózó, valami után kutató csontkéz… Billie rádöbbent, hogy az arctámadó őt keresi. Kinyitotta a száját, és sikítani akart, de a feje fölé tornyosuló szörny

testéről hatalmas nyálkacseppek hullottak az állára, az ajkaira, az arcára, a szemeibe, a nyelvére - mindenhová. Megpróbálta lenyelni a ragacsos anyagot, de nem bírt vele. Szükségem van rád! A szörny gondolatai megpróbálták lenyugtatni a lányt. Ne félj! Élvezni fogod! - Nem!!! Billie sikoltva ült a priccsen. - Nyugi, nincs semmi baj! - csitította Wilks, és átölelte a vállát. A padlón, egy kézen egyensúlyozva, Mitch állt, és megpróbálta megsimogatni a lány lábait. Billie nagyot sóhajtott, és megrázta a fejét. Tudta, semmi értelme sem lenne magyarázkodni. Wilks tisztában volt vele, mi történt, hiszen ő is szokott álmodni. Billie Mitch-re nézett. Lehet, hogy az androidok is álmodnak? - Felkelni, emberek! - kiáltott valaki. A cella ajtajában két fegyveres katona állt. - A tábornok látni akarja magukat. - Mondja meg neki, hogy nem érünk rá vele fecserészni dörmögte Wilks. A katonák elvigyorodtak. - Majd maga megmondja neki, őrmester - felelt egyikük. Talán úgy majd el is hiszi. Na, kifelé! - Dühösen meglóbálta karabélyát. Wilks a társaira nézett, és megvonta a vállát. - Hát jó. Ha ennyire ragaszkodik hozzá… Billie a kocsira helyezte Mitch-et, aztán valamennyien kisorjáztak a cellából.

8.
Az asztal, ahogy megítélhették, fekete üvegből készült. Elég drága darab, gondolta Wilks. Nem igazán illik egy isten háta mögötti planetoidon szolgálatot teljesítő katonatiszt holmijai közé. Persze az is lehet, hogy valami helybéli ásványból készítették, és nem hajón hozták. A székek már sokkal közönségesebb, mindennapi bútordaraboknak látszottak, bár lerítt róluk, hogy egy

hozzáértő szakember időt és fáradtságot nem kímélve, rengeteg munkával igyekezett a lehető legkényelmesebbé tenni őket. A lány Wilks bal oldalára ült, Bueller pedig a jobbján álló székre kapaszkodott fel. Mikor beléptek a terembe, a hosszú tárgyalóasztal végen mutattak nekik helyet. Legalább még tucatnyi ember elfért volna az asztal mellett, de rajtuk kívül egyedül Spears tartózkodott a helyiségben. A tábornok előtt egy nagy tálon jókora darab sült hús illatozott. - Természetesen nem valódi hús - mondta Spears, és kezébe vett egy kést meg egy villát. - Proteinmasszából meg szójaporból gyúrták össze, de a szakácsunk remekül érti a dolgát. Ez is megtévesztőén hasonlít a valódira. Wilks most először látta a tábornokot sapka nélkül. Spears fején egyetlen szál haj sem nőtt. A tarfejű férfi a műhúsba szúrta villáját, és lassan szeletelni kezdte. A mögüle nyíló ajtón egy fehér szakácskötényt viselő katona lépett be a terembe, és ahogy Spears levágta az első szelet húst, villámgyors mozdulattal egy tányért tartott alá. Az időzítés tökéletes volt: ha egy fél másodpercet is késik, a hús az asztal fekete üveglapjára esett volna, mert Spears oda sem pillantott, hogy a tányér a helyén van-e. A tábornok megismételte a műveletet, és egy másik katona a társáéhoz hasonló ügyes mozdulattal ismét elkapta a húst. Egy harmadik szelet, egy harmadik katona: most is tökéletes összhangban történt minden. Nem sok értelme volt ugyan az egész színjátéknak, mégis legalább olyan hatásos volt, mintha a tengerészgyalogosok fegyverrel a kezükben mutattak volna be valamilyen gyakorlatot. Spears éppen erre számított. Mikor a három tányért, és három pohárnyi vörös folyadékot - bort? - sorban Wilks, Billie és Bueller elé tették, a tábornok magának is vágott egy szelet húst. A negyedik katona egy kicsit lassú volt. Ahogy előretartotta a tányért, a hús kis híján lecsúszott róla. Kétségbeesett mozdulattal megmentette ugyan a helyzetet, de Spears olyan dühös arccal nézett rá, mintha isten tudja

milyen halálos bűnt követett volna el. Szikrázó szemekkel végigmérte a megszeppent katonát, de aztán erőltetetten elmosolyodott. - Pihenj! Távozhatnak. A négy tengerészgyalogos kivonult a teremből. Wilks nem szeretett volna az utolsó fickó helyében lenni. Csaknem nevetségessé tette parancsnokát - márpedig ez a fegyveres erőknél főbenjáró bűnnek számít… A tábornok ünnepélyes mozdulattal felemelte poharát. - A hadseregre! - kiáltotta. Wilks és társai a legcsekélyebb lelkesedés nélkül bólintottak, és lassan belekortyoltak italukba. Nem is rossz, állapította meg Wilks a bort ízlelgetve. - Egyenek - bíztatta őket a tábornok. Wilksnek el kellett ismernie: a bázis szakácsa valóban kiválóan ért a mesterségéhez. A műhús állaga és íze is megtévesztésig hasonlított az eredetire. Ha Spears nem árulta volna el, hogy csak mesterséges készítmény, Wilks azt hitte volna róla, hogy valódi. Habár alig emlékezett rá, hogy mikor evett műkaján kívül bármi egyebet. Ritkán jutott annyi pénzhez, hogy megengedhette volna magának az efféle fényűzést. Egy-két alkalommal vett ugyan egy-egy nyulat vagy halat, ha pedig meg akart ünnepelni valamit, egy csirkét, de marhahúsra soha sem tellett neki. Legutoljára akkor jutott ilyesmihez, mikor az egyik régi katonacimborája leszerelését ünnepelték. Az is jó néhány évvel ezelőtt történt… Természetesen saját bio-ideje szerint, mert a rengeteg űrutazás közben valójában hosszú évek, talán évtizedek teltek el, míg ő esetleg csak órákat öregedett. Wilks lattá, bármit is gondol a helyzetről és a tábornokról, Billie is élvezettel falatozik. Bueller pedig… Ki tudja, mit érezhet? Az ő típusához tartozó androidok még félbevágva is készek voltak táplálék felvételére, de képtelenség lett volna megmondani, hogy az emberekhez hasonló módon ízlik-e neki az étel, vagy édesmindegy, miből állítja elő a működéséhez szükséges energiát… - Ugye nem is olyan rossz? - kérdezte a tábornok. - Kitűnő - felelte Wilks.

Billie és Bueller is bólintott, és mindketten elmormoltak valami dicséretnek tűnő szót. Még egyikük sem sejtette, miért ilyen kedves velük a tábornok, de mindannyian belementek a játékába. - Elnézésüket kell kérnem, hogy érkezésükkor olyan durván bántam magukkal. Háború van, és egy pillanatra sem szabad megfeledkeznünk az óvatosságról - mondta Spears mosolyogva. Jézusom, gondolta Wilks, ettől a bájvigyortól mindjárt szétreped a pofája. Ez akar valamit tőlünk! De vajon mi a francot? - Tudomásomra jutott, hogy ön, Wilks őrmester, figyelemre méltóan sokat tud az idegenekről - folytatta Spears. Wilks lassan megrágta, és lenyelte a falatot - Így van, uram. - Több ellenük irányuló bevetésben is részt vett. Jól tudom? - Igen, tábornok úr. Spears bólintott, szemei furcsán felragyogtak. - Nagyon jó - mondta, és Buellerre nézett. - Ha helyesek az információim, ez az Utód típusú android is ilyen küzdelemben sérült meg. - Így történt, uram - mondta Bueller. - Tehát ön, Wilks őrmester, és az android egyaránt a Tengerészgyalogság kötelékébe tartoznak. Elárulnák, ki ez az ifjú hölgy? Wilks látta, hogy Billie képtelen megszólalni a meglepetéstől, ezért gyorsan a segítségére sietett: - Billie a Peremvidéken élt, uram. Az ő bolygójukon akadtunk össze először az idegenekkel. A dögök egy kivételével valamennyi telepest elpusztítottak. Billie az egyetlen túlélő. - Igazán? - nézett Spears a lányra. Billie bólintott - Több mint egy hónapon át teljesen egyedül volt, de sikerült kijátszania az idegeneket. Spears elcsodálkozott.

- Ez valóban figyelemre méltó. Hány éves volt akkor, kisasszony? - Tíz - nyögte ki Billie. - Ez fantasztikus! - kiáltott Spears, és elégedetten elmosolyodott. - Mindhármukat irigylem. Legyőzték az idegeneket, azokat a szörnyeket, melyeknél az emberiségnek az egész történelem során nem akadt ádázabb ellenfele. Legyőzték a tökéletes, megállíthatatlan, félelmet nem ismerő harci gépeket. Bámulatos módon életben maradtak, bizonyára nagy szerencséjük is volt, de tetteik hősiessége vitathatatlan. Spears eltolta maga elől az ételt. Egy katona lépett a terembe, teletöltötte parancsnoka poharát, és kivitte a tányért. Spears hátradőlt, és belekortyolt a borába. - Véleményem szerint egyetlen biztos módszer van rá, hogy végleg kiirtsuk ezeket a dögöket. Olyan harcosokat kell találnunk, akik …vagy amik legalább olyan vadak, kegyetlenekés elszántak, mint ők. Billie hirtelen mindent megértett. - Maga emberi parancsnak engedelmeskedő idegeneket akar kinevelni? - Egy megfelelő, tapasztalt vezérrel a csapataim képesek lesznek visszahódítani a Földet! - kiáltotta Spears. Gondolják végig! Mi lehet ennél jobb megoldás? A „vad” idegenek olyanok, akár a hangyák. Egy hozzájuk hasonló kaliberű csapat megfelelő stratégiával és haditaktikával könnyedén legyőzheti őket. Billie mondani akart valamit, de Wilks az asztal alatt figyelmeztetően a lábába rúgott. - Óriási ötlet, uram - mondta. A tábornok elégedetten bólintott. - Sejtettem, hogy jónak tartják majd az elgondolásomat. Maguk már harcoltak az idegenekkel, és tudják, hogy semmi esélyünk sem lenne, ha embereket, vagy akár különleges, direkt erre a célra gyártott androidokat küldenénk ellenük. - Miben lehetünk a segítségére, uram? - kérdezte Wilks. Billie úgy nézett rá, mintha azt hinné, elment az esze. Wilks faarccal újra, belerúgott a lány lábába.

Ha Spears észre is vette Billie csodálkozását, nem törődött vele. - A komputerünkben őrizzük a történelem valamennyi csatájának forgatókönyvét. Ha ezt a hatalmas taktikai tapasztalatot összevetjük a maga első kézből szerzett tapasztalataival, őrmester, hatékony tervet dolgozhatunk ki. Maguk hárman ott voltak, maguk tudják, mi a valóság. Szükségem van a tanácsaikra és a tudásukra. A lehető legjobban fel akarom készíteni a szörnykommandómat. - Természetesen a rendelkezésére állunk, uram - mondta Wilks. Elmosolyodott. - Bueller és én még mindig tengerészgyalogosok vagyunk. Biztosra veszem, hogy Billie is segíteni fog. Így van, Billie? - Igen - bólintott a lány. Spears örömtől sugárzó arccal emelte fel poharát. - Akkor most igyunk a… Váratlanul az őrnagy lépett be a terembe. - Mit akar, Powell? - Elnézését kérem a zavarásért, uram, de fontos jelentenivalóm van. A déli zsilipkaput erőszakkal kinyitották, és eltűnt az egyik terepjárónk. - Ó, ez semmiség! - legyintett Spears. - Uram…? - Powell értetlenül pislogott. - Ne felejtse el, őrnagy, hogy ez az én bázisom, és mindenről tudok. - Wilks felé fordult. - Tudja, őrmester, egy parancsnoknak mindig nyitva kell tartania a szemét és a fülét. Kérem, fejezzék be nyugodtan a vacsorát! Ezentúl szabadon járhatnak a Harmadik Bázis egész területén. Ha valamivel kapcsolatban Kérdéseik merülnének fel, Powell őrnagy készségesen válaszol majd mindenbe. Sajnos most ki kell derítenem, ki volt az az őrült, aki vette a bátorságot, és megrongálta a hadsereg tulajdonát. Spears felállt, udvariasan bólintott Billie felé, és Powell kíséretében kiment a teremből. Wilks úgy nézett utána, mintha abban reménykedne, hogy a szemeivel hátba döfheti. Még soha nem vágyott rá ennyire, hogy lelőjön valakit.

A folyosón Spears megállította Powellt. - Tartsa szemmel őket! Vizsgáltassa meg az androidot, és mondja meg a technikusoknak, próbálják valahogy helyrepofozni! - Értettem, uram. - Azt a fickót pedig, aki a déli zsilipnél teljesített szolgálatot… tegyék a tojókamrába. Megérdemli. Spears elégedetten figyelte, ahogy Powellnek a parancs hallatán elakad a lélegzete. Az univerzum sajnos olyan hellyé változott, ahol csak az erős és kegyetlen egyedek maradhatnak életben. Ilyen helyzetben nem lehetett az érzelmekkel törődni. Majd egyszer, ha megnyeri a háborút, ilyesmire is gondolhat. Addig azonban a cél érdekében valakinek meg kell hozni a sokszor embertelennek tűnő döntéseket. Spears tudta: most ez a feladata. Billie egész testében remegett, de fogalma sem volt róla, hogy a félelemtől vagy a dühtől. Felállt, mire Wilks azonnal átölelte, és mielőtt kiszabadulhatott volna a karjaiból, izgatottan suttogni kezdett: - Menjünk bele a játékba, Billie! Nem beszélhetünk, mert biztos vagyok benne, hogy lehallgatnak minket. - Micsoda? - kérdezte a lány egy kicsit megkönnyebbülve. - Ha nem tesszük meg, amit ez a fickó kér tőlünk, bébiszörny-inkubátort csinál belőlünk! Menjünk bele a játékba, aztán majd kialakul a helyzet. Billie-nek még a gondolatra is görcsbe rándult a gyomra, és egy percre elakadt a lélegzete. Egy tengerészgyalogos közlegény lépett az ebédlőbe. Bueller kocsija mögé állt, és elkezdte kifelé tolni. - Mit csinál? - kiáltott rá Billie. - Az őrnagy parancsát teljesítem, kisasszony. A laborba kell vinnem. - Miért? - Fogalmam sincs róla. Én csak teszem, amit parancsoltak. - Ne aggódj, Billie - mondta Mitch. - Lehet, hogy helyre akarják hozni a testemet. Ne is törődj velem; fogd fel úgy, mintha beadtad volna a cipődet javításra.

Billie szomorúan nézett Mitch után. - Nyugi! - mondta Wilks, és már nem suttogott. - A tábornok azt akarja, hogy a katonái tökéletes állapotban legyenek. Nem tudom, milyen felszerelésük van, de biztos vagyok benne, hogy Bueller a saját lábán fog kijönni a laborból. Billie nem tudta, erre mit felelhetne. - Gyere, nézzünk körül egy kicsit! Szeretném megismerni új otthonunkat – kacsintott Wilks. Billie tétován bólintott, és már értette, Wilks mire gondolt. Meg kell ismerniük ezt a helyet. Ki tudja, mikor veszik majd hasznát? - Jól van - mondta. - Mehetünk.

9.
A következő napokat Wilks és Billie a bázis felderítésének szentelte. A hely külsőleg semmiben sem különbözött azoktól a katonai állomásoktól, ahol Wilks élete nagy részét töltötte: standard építmények, és a lehető legolcsóbb működőképes felszerelés. A szokásos agyonhasznált, de már újkorukban is kopottas kacatokat látta mindenütt. Nagyjából mindent ismert, de valami mégis zavarta. A hadseregnél általános szokás volt, hogy az ilyen bázisokra a kelleténél jóval több katonát telepítettek, ám itt valahogy túl kevesen voltak. A telep méretét tekintve akár egy kisebb városnak is beillett volna, és Wilks úgy látta, eredetileg jóval nagyobb létszámra tervezték. Több száz ember talált volna magának helyet és munkát. Wilks és Billie a bázis legeldugottabb zugaiba is benézett. - Itt mi van? - kérdezte Wilks egy óriási, vastag ajtó előtt posztoló őröktől. A két katona - egy nő és egy férfi - olyan nyugodtan álldogált az ajtó előtt, mintha álmukban sem jutna eszükbe, hogy egyszer talán használniuk kell a fegyverüket. A férfi, egy legalább két méter magas óriás, Wilksre és a lányra mosolygott.

- A tábornok engedélyezte, hogy szétnézzünk magyarázta Wilks. - Megmutatják, mi van odabent? Erre már a nő is elvigyorodott. - Jól van, megnézhetik, de nem hiszem, hogy utána még kedve lenne bemenni oda, őrmester. Kapcsold be a monitort, Atkins! A férfi még mindig mosolyogva megnyomott egy gombot. Billie azt hitte, menten elájul. - Bassza meg! - hörögje Wilks. - Á, ennek még arra sincs szüksége! - nevetett a nő. Önmagát szokta megtermékenyíteni. Az egész falat elfoglaló, háromdimenziós képet mutató monitoron egy hatalmas terem közepén gubbasztó idegen, egy királynő látszott. Undorító teste hátsó részéhez egy vastag cső, egy förtelmes, bélhez hasonlító, átlátszó, tojásokkal teli nyúlvány tapadt. Miközben nézték, a szörnyeteg a padlóra pottyantott egy tojást. A királynő mellett várakozó két idegen, tőlük szokatlanul szelíd mozdulattal, felemelte a puha, húsos gömböt, és alighogy félretették, a tojógép dög máris nekilátott, hogy egy újabbat préseljen ki magából. - Na, be akar menni, őrmester? - Miért őrzik? - kérdezte Wilks. - Fordítsd jobbra a kamerát, Atkins! A férfi megtekert egy kart. A kép lassan eltolódott. A sorba rakott tojásokkal szemben, valami nyúlós-nyálkás anyaggal a falhoz tapasztva tíz ember állt. A pókhálóra emlékeztető szálak az arcuk kivételével az egész testüket befedték: moccanni sem bírtak. Némelyikük eszméleténél volt, és tágra meredt szemmel bámult maga elé. Wilks nem tudta eldönteni, hogy már bennük van az embrió, vagy még csak most várnak sorsuk beteljesülésére. - Kapcsolják ki! - rebegte Billie, elrángatva Wilkst a monitor és az ajtó elöl. - Remélem, kellemes napjuk lesz! - kiáltott utánuk Atkins gúnyosan. Wilks már értette: az őrök nem az esetleges behatolók miatt állnak ott. Arra vigyáznak, nehogy valaki - vagy valami - kijöhessen.

Spears végignézte a monitorán, mennyire megviseli Wilkst és a lányt a tojásrakó idegen látványa. Ők is ugyanolyan gyengék, akár a többiek, gondolta, de most csak az számít, hogy fel tudom használni őket. Az órájára nézett. - Az egérke már messze jár. Ideje, hogy felébresszem, és elindítsam a macskát - mormolta, és megérintett az asztalán egy kapcsolót. - Itt Spears beszél! Az első szakasz „A” rajának riadó! Teljes menetfelszereléssel és munícióval legyenek a déli zsilipnél! Tíz percen belül én is odaérek, és nem szeretném, na várnom kellene! Wilks lezuhanyozott. Szerencsére a bázison bőven volt víz, mert sikerült felolvasztani a bolygó felszíne alatt húzódó hatalmas barlangok jégkészletét. Billie közben egyedül kószált a szűk folyosókon, és érezte: minden mozdulatát figyelik. Ez egyszerűen őrület, gondolta. Hosszú éveket töltött egy diliházban, mert az orvosok el akarták hitetni vele, hogy az emlékei csupán hallucinációk, és úgy vélték, megzavarodott az elméje. Végül aztán megszökött a bolond doktorok elől, de nem lett jobb a helyzete, mert megint egy elmebeteg kénye-kedvére volt bízva az élete. Billie biztosra vette, hogy Spears nem normális. Egy épeszű embernek eszébe sem jutna egy idegent, ráadásul egy királynőt életben tartani, sőt, táplálni. Elgondolkodott. Vajon kik lehettek azok a szerencsétlenek ott a kamrában? Miféle szörnyű bűnt követhettek el, hogy ilyen iszonyatos büntetést kaptak? Valószínűleg Spears parancsára dobták őket a dögök elé. Az a tábornok egy mocskos, undorító, őrült féreg! A lehető leghamarabb le kellene állítani. Csak egy beteg embernek támadhat ilyen képtelen ötlete. Irányítani akarja azokat a lényeket, melyek kis híján kipusztították az egész emberi fajt! Talán istennek képzeli magát, és azt hiszi, ő mindenre képes?

Billie megállt, mire automatikusan kitárult előtte a KOMMUNIKÁCIÓS TEREM feliratú ajtó. A helyiségben egy technikusnő ült, és a hatalmas monitorokat figyelte. Fél arcát eltakarta a mikrofonnal és hangszórókkal felszerelt komsisak. - Hallottam, hogy látogatóink érkeztek - nézett Billie-re. Gyere és nézz szét egy kicsit! Mutatok valamit. Azt hiszem, érdekelni fog. Billie a nőre bámult. Becsukódott mögötte az ajtó. Wilks lemosta magáról a habot - élvezettel tűrte, hogy a forró vízsugár végigkorbácsolja testét. Már biztos volt benne, hogy nagy szarba kerültek, mikor leszálltak erre a bázisra, de nem izgatta magát különösebben. Mindig arra gondolt, hogy már akkor meg kellett volna halnia, mikor a Peremvidéken először összetalálkozott az idegenekkel, és úgy érezte, az azóta eltelt idő nem más, mint a sors ajándéka. Kész csoda, hogy onnan kijutott. Egyedül ő maradt meg az egész szakaszából. Az iszonyatos mészárlás óta megpróbált elmenekülni a kínzó emlékek, a lidércnyomásos álmok elől, de hiába. Számtalanszor újra és újra átélte az egészet, és sokszor már arra gondolt, talán mégis jobban járt volna, ha széttépik azok a dögök, mint hogy el kelljen viselnie a rettenetet. Tulajdonképpen a második expedícióra is csak azért vállalkozott, mert azt remélte, ha még egyszer szembenéz a szörnyekkel, talán kiszoríthatja agyából a fájdalmas emlékeket. Ám az idegenek bolygóján sem úgy alakultak a dolgok, ahogy kellett volna. Kis híján odaveszett, de másodszor is megmenekült, és radioaktív szemétdombbá változtatta az egész bolygót. Nem értette, hogy lehet még mindig életben. Soha nem volt vallásos, időnként mégis úgy érezte, egy emberfeletti hatalom, egy felsőbbrendű lény tervei szerint még el kell játszania egy-két szerepet. Megmeneküléseit nem lehet pusztán a szerencsével magyarázni. Biztos volt benne, hogy valaki vigyáz rá. Már belefáradt az állandó harcba, és szerette volna abbahagyni az egészet, de egyszerűen nem tudta feladni. Néha már arra gondolt, a

sors őt jelölte ki rá, hogy végleg kiirtsa a bestiákat, az emberi fajt pusztító Gonoszt. Valószínűleg senki sem számít rá, hogy éppen ő, egy kimerült, dilis, vén tengerészgyalogos teszi ezt meg, de Wilks már tudta mi a feladata: meg kell mentenie az emberiséget. A francba, gondolta. Hiszen még úszni sem tudok normálisan, miért kell hát bebizonyítanom, hogy képes vagyok a vízen járni? A fehérszakállas, piszkos, szakadt ruhájú öregember bal karja csuklótól könyékig be volt kötve. A fején sötét, elnyűtt baseballsapka díszelgett, de így is jól látszott, már alig maradt pár szál haja. Mellette egy ósdi, kék acélból készült, valódi fatusás vadászpuska hevert. Legalább száz éves darab volt, valószínűleg még abból az időből származott, amikor az emberek pusztán a szórakozás kedvéért, sportból használtak ilyen eszközöket, és nem a saját életükért küzdöttek vele. Az öreg a földön ült, hátát bútorokból és kőtörmelékből rakott barikádnak vetette. Kis tábortűz égett előtte; a lángok sárgás fénnyel ragyogták be az arcát. Egy maszatos arcú, kócos, hat éves forma kislány ült mellette. - Na most figyelj! - mondta az öreg. Előhúzott a zsebéből egy kis üvegfiolát, és valami port szórt a tűzbe. A lángok fellobbantak, és ékeszöldre színeződtek. - Remélem, meglátnak minket azok a disznók… Az éjszakai ég sötétjét, a csillagok fényét elhomályosító füstfelhőket hirtelen vörös és zöld ragyogás váltotta fel. A motorzúgás egyre erősödött. Katonai repülőgépek közeledtek. - Ugye minket nem fognak bántani, bácsikám? - kérdezte a kislány. - Remélem nem, kicsim. Remélem meglátják, hogy itt vagyunk, hiszen jeleztem nekik - mutatott az öreg a kékes tűzre.

Az egyik repülőgép testétől elvált egy rakéta. Pillanatokkal később valamennyi pilóta vad lövöldözésbe kezdett. - Hülye, üresfejű barmok! - morgott az öreg a robbanásokat hallgatva. A kislány a fülére szorította a kezét, és lehunyta szemét. Egy erősebb léghullám kis híján kioltotta a tábortüzet. Egy megviselt, ötven év körüli nő lépett a sápadt fénykörbe. Ruháján hamu- és sárfoltok éktelenkedtek, vállán hosszú csövű légpuskát cipelt. Fáradtan a kislány mellé rogyott. - Szia, Amy! - lihegte. - Minden rendben? - Igen, mami. Hoztál valami kaját? - Nem, semmit sem találtam. Talán Leroy-nak több szerencséje lesz. Nemsokára neki is vissza kell érnie… A francba! - kiáltott a nő, mikor nagy robajjal a közelükbe csapódott egy rakéta. Por- és törmelékeső zuhogott rájuk. - Csak tudnám, mi a francnak erőlködnek! Ész nélkül lövöldöznek, de alig ölnek meg egyet-kettőt közülük. Azok a dögök már meg sem ijednek a pufogtatásuktól! - Kibaszott üresfejű állatok! - krákogott az öreg, és körbe nézett. - Azt hiszem, jobb lesz odébbállnunk innen, Mona. Ha ezek a hülyék abbahagyják a lövöldözést, elő fognak jönni a dögök. - És mi lesz Leroy-jal? - kérdezte a kislány. - Egy percig se aggódj miatta, kicsim! Majd utánunk jön a tartályhoz. Ha nem talál itt bennünket, tudni fogja, hogy ott vagyunk. Az öreg átbámult a tűzön, mintha egy láthatatlan nézőre meresztené a szemét. - Mára ennyit, kedves rajongóink. Holnap a szokásos időben ismét jelentkezünk. Ha a szatellit addig nem döglik be, holnap este, pontban hét órakor megnézhetik az Élet a Föld romjai között” című filmünk újabb epizódját. Persze, ha addig nem zabálnak fel minket azok a dögök. A nyárnak vége, már korábban sötétedik. Mennünk kell. Vége, kikapcs… Felemelt egy régimódi távirányítót, és mindhárman eltűntek…

Billie megszorította a széke karfáját, és lélegzetét visszafojtva az üres képernyőre meredt. Megpróbálta összeszedni magát. - Egy filmsorozat szereplői - mondta technikusnő. - Amy, Mona, és Burt bácsi minden részben játszik, és időnként felbukkan Leroy is… Többünk szerint kínai a fickó. A kislány hat éves lehet, a nő pedig, annak ellenére, ahogy kinéz, nem több harmincnál. Az öreg szivar hetven lehet, és valószínűleg nem rokonuk. - Istenem… - nyögte Billie. - Nem tudom, miért nem hagyják abba az adásokat mormolta a technikusnő. - Talán arra számítanak, valaki odamegy, és segít rajtuk? - Talán csak ennyit tehetnek, semmi mást. Nekik már nem számít, hogy hiába csinálják, a lényeg az, hogy legalább megpróbálják. Azt hiszem, minden ember ilyen… A technikusnő megvonta a vállát, és a kontrollgombokat tekergetve megpróbált befogni egy másik adást. - Aha… Vagy ilyenek voltak. A bázisra vonatkozó adatok szigorúan titkosak, még közülünk is csak egy páran tudják, hol vagyunk, de biztos vagyok benne, ezek az adások már történelemnek számítanak. Még a gravitációs hajtóművel felszerelt űrhajókkal is rengeteg időbe telne, míg eljutnánk a Földre. Az a kislány az adás óta rég felnőtt… Vagy már a kukacok rágják a testét. Olyan ez az egész film, mint valamikor régen a palackposta volt: ha el is jut valakihez a hír, már nem biztos, hogy meg lehetne menteni a feladót. Billie egész teste görcsbe rándult. Ha valaki, akkor o nagyon jól tudta, mit érezhetett az a kislány. A tisztaság és a kipihentség csodákat művel. Egy embernek, aki olyan sokszor nézett már szembe a halállal, mint Wilks, nem igazán jelenthet gondot és fejfájást egy őrült tábornok. Bár soha nem foglalkozott a vallással, és nem ismerte a Zen-hívők Hosszú Álom elméletét, nem félt a haláltól. Az ember megszületik, él, és mikor eljön az ideje

meghal. Wilks már nagyon sokszor érezte, hogy egy másodperc, és vége mindennek, de eddig a Halál mindig csak a közelében lengette a kaszáját, és mindig mást kaszabolt le. Le van szarva az egész, gondolta. Forró fürdő, tiszta ruha, tele has: mindig meg lehet találni az életben az örömöt, csak nem kell túlzottan nagy igényeket támasztani. Az ember soha nem tudhatja, mit hoz a jövő. Lehet, hogy egy szempillantás múlva megnyílik a lába alatt a föld, fejbe kólintja egy meteor, egy idegen bestia átharapja a torkát, de ez esetleg és majd lesz. Wilks ékben a percben csak azzal törődött, hogy jól érzi magát. Nem fűződtek valami kellemes emlékei a hajóhoz, amivel a bázisra érkeztek, de támadt egy ötlete, ezért kisétált a dokkba. A rakományt már rég kipakolták, és a kopott járművön látszott, hogy amíg nem végeznek el rajta bizonyos javításokat, nem alkalmas az űrutazásra. Egy óriási, hideg, alig megvilágított hangárban állt. Wilks lépései kongó visszhangot vertek az acélpadlón, ahogy az American felé tartott. A hajó rakterének kapuját Spears emberi tárva-nyitva hagyták, de a belső világítást lekapcsolták. Wilks felment a rámpán, és rácsapott a világítás szabályzó gombjára. A hajó belsejében valamivel melegebb volt, mint a hangárban. Wilks bement az egyik raktárba, felfordított egy üres ládát, és ráült. A mély csendet csak az energiafejlesztő készülékek halk zümmögése törte meg. Türelmesen üldögélt, és alig egy perc múlva meghallotta, amire számított: a hajó mellett lépések koppantak. Bárki is követte, már közel ért hozzá. Wilks kinyújtóztatta az izmait. Tudta, ha szükség lesz rá, gyorsan kell cselekednie. A lépések egyre közeledtek. Billie látni akarta, mit tettek Mitch-csel, ezért átment az orvosi laboratóriumokhoz. Egy átlátszó anyagból készül ajtón át belesett a szűk, cellaszerű előtérbe, melynek másik

végében egy légzsilip zárta el az utat. Megérintette a plasztikfalat. Elképesztően hideg volt. - Ez a terület abszolút tiszta - szólt ki egy hangszórón a helyiségben álló alacsony, kövér, fehér overallt viselő férfi. Ha be akar jönni, előtte csírátlanítania kell a testét! - Mit kell csinálnom? - pislogott Billie értetlenül, és a férfi kezére nézett. Olyan volt, mintha fehér festékkel mázolták volna be a bőrét. - Át kell esnie egy alapos kémiai fertőtlenítésen. - A férfi az egyik fal mellett, egy fémállványon fekvő, oldalára fordított, koporsó nagyságú fémhengerre mutatott. - A testét kívül-belül meg keli szabadítanunk az oda nem illő anyagoktól és lényektől. Még egy parányi baktérium sem maradhat… - Megvakarta az egyik lábát. - Utána ozmotikus védőréteg kerül magára. A bőre szabadon fog majd lélegezni, de kifelé nem juthat át rajta semmi. Még a veríték sem. - Elég körülményesnek hangzik - mondta a lány. - Mire ez a nagy óvatosság? - Ó, ez csak a kötelező sterilizációs folyamat. Nincs benne semmi különös, és szükség is van rá, mert nem akarjuk megkockáztatni, hogy egy elszabadult, mikroszkopikus méretű vadállat tönkretegye eddigi munkánkat. Soha nem lehetünk elég óvatosak. Szerintem, kisasszony, ha csak merő kíváncsiságból szeretne bejönni, jobban teszi, ha inkább a holoképernyőn néz be. Időt takarít meg, és egy sor kellemetlenségtől kíméli meg magát. Az itt dolgozók testétől eltávolítják a legapróbb baktériumot is, és ezért az első kezelés után egy hétig mindegyikünknek krónikus hasmenése volt. Nem vészes, de eléggé… hmm… időigényes dolog. - Azt hiszem nem megyek be - suttogta Billie. Tulajdonképpen semmi dolgom itt, csak azt a mesterséges személyt keresem, aki velünk érkezett. - A droidot? A mechanikai laborban van. Kiegészítik a törzsét, és új lábakat is kap. Ha akarja, bekapcsolom magát a vidifonon. Billie tétován megrázta a fejét. - Köszönöm, nem fontos. Majd később beszélek velük.

- Pedig szívesen segítenék. Ha szüksége van valamire, csak szóljon. Kifogástalanul teljesítem a parancsokat. Billie eltűnődött, mit jelenthet a kövér férfi utolsó megjegyzése, de hiába gondolkodott, nem tudta megfejteni. Gyorsan meg is feledkezett róla. Hosszú, fárasztó napja volt, és már csak arra vágyott, hogy lefeküdjön, és végre nyugodtan alhasson. Nem! Alvásról szó sem lehet! Egy olyan helyen, ahol nyüzsögnek az idegenek, csak rémálmai lennének. Ismét az eszébe jutott az elmegyógyintézet. Ott halálos rémület kerítette a hatalmába, mikor megtudta, hogy csak úgy szabadulhat meg iszonyatos látomásaitól, ha kémiai eszközökkel lobotómiát hajtanak végre rajta. Ezt ugyan sikerült elkerülnie, de ahogy visszagondolta mindarra, ami szökése óta történt vele, már nem volt benne biztos, hogy jól döntött, amikor nem az agymosást választotta.

10.
Wilks látta, ahogy a férfi belép a hajóba, de a lámpák erőtlen fényénél nem ismerte fel, ki az. A katona tétován körülnézett. - Itt vagyok - mondta Wilks. A férfi a derekán lógó pisztoly után kapott, de nem rántotta elő. Kihúzta magát, és közelebb lépett. - Gondoltam, hogy maga az – mondta Wilks. - Miért…? Powell idegesen intett. Wilks elhallgatott, és csodálkozva figyelte, ahogy az őrnagy előhúz a zsebéből egy kis szerkentyűt, és bekapcsolja. - Jól van, most már beszélhetünk. - Mi van, lehallgatnak minket? - kérdezte Wilks. - Itt a falaknak fülük, a mennyezetnek szeme van. Az egész bázison ez az egyetlen hely, ahová Spears nem lát be a rejtett kameráival. Egy-két nap múlva azonban már ide is beszerelteti a kis játékszereit. - Spears… - Nem normális a fickó, nekem elhiheti. Tiszta paranoiás!

- Ezt már én is észrevettem. - Álmodott magának egy szép mesét. Azt hiszi, ő fogja visszahódítani a Földet, és így az évezred, vagy talán minden idők legnagyobb hőse lehet belőle. Közben pedig meg van róla győződve, hogy senkiben sem bízhat, és mindenki azon mesterkedik, hogy elkapja a tökét. Az ételét minden alkalommal átvizsgálja egy speciális méregindikátorral, aztán az egyik tisztiszolgával megkóstoltatja. Ha nem ilyen lenne a helyzet, már világhíres ember lehetne: az elmeorvosok biztos felfedezték volna kivételes „képességeit”. - Már jó ideje ilyen lehet… Powell bólintott. - Igen - mondta, és felsóhajtott. - De az is lehet, hogy mi nem vagyunk normálisak. Elképzelhető, hogy az emberi fajt valóban egy hozzá hasonló szociopatikus, pszichopata gyilkos tudja csak megmenteni az idegenektől. - Ezt nem mondhatja komolyan! - Igaza van, nem hiszek benne - felelt Powell. - Ha valamennyien olyanok lennénk, mint ő, akkor hamarosan az új kőkorszakban, egy barlangban találnánk magunkat. Ha egyszer meghódítottuk a csillagokat, már nem fordulhatunk vissza a fejlődés útján! - Igazán nem akarom a tábornokot védeni - mondta Wilks -, de ilyen szép szavakkal nem lehet legyőzni azokat a dögöket. - Ez igaz. Habár a királynőjük intelligens. Már kommunikálnunk is sikerült vele. Talán, bizonyos határokon belül még az együttműködésre is hajlandóak. Valójában ők is ugyanazt akarják, amit mi: élni és sokasodni. - Ha most arra akar rátérni, hogy minden lénynek egyenlő joga van az élethez, akkor jobb, ha befejezzük a beszélgetést. Én végignéztem, ahogy a legjobb barátaimat szétcincálták ezek a förtelmes dögök. Én láttam, milyen volt a helyzet a Földön. Képzelheti, az ottaniak hogy imádták őket, ha inkább felrobbantottak a saját seggük alatt egy atombombát, nehogy bébitápszert csináljanak belőlük az idegenek!

- Én is tisztában vagyok bizonyos dolgokkal… - mondta Powell. - Nem is azt akartam mondani, hogy mosolyogva boruljunk az idegenek nyakába. Nem. Én is képtelenségnek tartom, hogy megosszunk velük egy bolygót. De nagyon hasonlítanak arra, a bizonyos lényre, amiből félmillió év elteltével kifejlődött az ember. Ők is egocentrikusak, és a sajátjukon kívül egyetlen más faj léte sem érdekli őket. Szerintem sem lehet összebarátkozni velük, de intelligens, civilizált lények módjára kell elintéznünk az ügyet. A háború őrültség, egy egész faj kiirtása pedig szörnyű, barbár tett lenne. - Érdekes ilyesmit hallani a Gyarmati Tengerészgyalogság egyik őrnagyától. - Nem minden katona gyilkos, őrmester, és nem mindegyik tiszt kegyetlen barom. - Pedig eddig azt hittem - mondta Wilks, és elvigyorodott. Érezte, hogy Powell valamire készül, de még fogalma sem volt róla, mi lehet az. - Különben nem robbantották fel - mondta Powell. - Mit? - A Földet. A legfrissebb híreink szerint taktikai okokból ugyan ledobtak egy-két atombombát, de ezek csak elszigetelt területeken fejtették ki a hatásukat. - Arra még nem gondolt, hogy a többi rakétát azért nem lőtték ki, mert a haverjai, ezek a dögök felzabáltak mindenkit, és egy lélek sem maradt, aki megnyomhatta volna a gombot? Powell megvonta a vállát. - Na oké, most már nyögje ki a lényeget, őrnagy! - mondta Wilks. - Miért mondta el nekem mindezt? Miért kockáztatja az életét? Powell lassan bólintott, és mély lélegzetet vett. Az atmoszféragenerátorral képtelenségnek tűnt előállítani olyan nitrogén-oxigén keveréket, ami elég sűrű ahhoz, hogy az emberek belélegezzék. A felszínen csak némelyik mély kráter fenekén találtak volna megfelelő levegőt. A planetoid elég nagy volt ahhoz, hogy tömegvonzásával bizonyos

gázokat maga körül tartson, ennek ellenére az emberek úgy éltek rajta, akár a vakondok. A Bázis kupoláján kívül csupán azért jöhetett létre egy civil kolónia is, mert számtalan természetes eredetű üreg állt a telepesek rendelkezésére. Vastag zsilipkapukkal lezárták a bejáratokat, levegőt pumpáltak a barlangokba és a járatokba, és már készen is volt a gyarmatbolygón létesített „város”. A felszín alá költözött emberek aztán nekifogtak, hogy előállítsák a saját létfenntartásukhoz szükséges élelmiszereket. A gyarmatosítás a legtöbb helyen ennyiből állt: végy egy bolygót, tedd viszonylag lakhatóvá, és költöztess oda előre meghatározott céllal embereket, így jöhettek létre a világűr számtalan pontján a katonai állomások, bányászkolóniák, s persze szökésbiztos börtönök is. Ahogy a katonai terepjáró a levegőfejlesztő erőmű közelébe ért, lelassított, majd megállt. A jármű belsejében szorongó három dezertőr már negyedik napja volt úton. Elfogyott a magukkal hozott élelem, és éhesen, mosdatlanul, de egyre jobb kedvvel néztek a jövőbe. - Megcsináltuk! - kiáltott Renus. - Aha - bólintott Magruder. - Eddig oké… Peterson az ajkába harapott, és nem szólt semmit. - A rádión még mindig nem jön be semmi, és a bázisról is csak a szokásos karattyolás - mondta Renus. - Ez nem jelent semmit. Spears valószínűleg nem engedélyezi az adóvevők használatát. Szerintem teljes háborús készültséget rendelt el, és nem akarja, hogy az ellenség, vagyis mi, kifürkészhessük a csapatmozgásokat. - Igen - mondta Peterson -, de már rég fognunk kellene a civilek adásait. - Ne felejtsd el, ez nem olyan hely, ahol az emberek gondolnak egyet, és kiülnek piknikezni a rétre. Mind a föld alatt vannak. Vagy talán te szeretnél kirándulni egy kicsit, lökött-kém? Peterson Renusra meresztette a szemét, és kis híján megütötte. - Na jól van, nehogy most essetek egymásnak! - szólt közbe Magruder. - Megcsináltuk, ez most egyedül ez számít. Spearsnek eszébe sem fog jutni, hogy errefelé induljon

utánunk. Meg egyetlen fürkészgépet sem láttunk a fejünk fölött. Szabadok vagyunk, és ez a lényeg. - Jobban érezném magam, ha már azokban a francos barlangokban lennénk, és nem itt, ebben a kősivatagban. - Akkor meg mire vársz? - kérdezte Renus. - Indíts be ezt a szart, aztán nyomás! A terepjáró továbbgördült. - Spears a kísérleti egyedeknek beadat minden kotyvalékot, ami a tudósok szerint valamilyen formában befolyásolhatja őket - mondta Powell az American fedélzetén. – Eddig azonban fogalmunk sincs róla, hogy ezek a vackok milyen hatással vannak az idegenekre. Egyszerűen elképesztő a szervezetük. Wilks elgondolkodva megsimogatta az arcán végighúzódó sebhelyet, de hirtelen elkapta a kezet. - Igen, ezt már én is észrevettem - mondta. - Vér helyett sav folyik bennük. Nem hiszem, hogy a szokásos nyugtatószerek bármilyen hatással lennének rájuk. - Elvégeztünk néhány kísérletet a királynővel. Kiderült, hogy nem igazán érdekli, mi történik a kifejlett egyedekkel. A „szeme” láttára megöltünk néhányat, de még különösebb nyugtalanságot sem lehetett észrevenni rajta. Viszont amikor a tojásai kerültek veszélybe, egészen másképp reagált. - Tehát ezzel rá lehet bírni bizonyos dolgokra? Ha nem teszi meg, amit kérünk tőle, megsemmisítjük a tojásait? - Igen, pontosan erről van szó, és eddig úgy látszik, bevált a módszer. A királynő aztán kontroll alatt tartja a többieket. Még nem tudjuk, milyen módon kommunikálnak. Talán telepátiával érintkeznek, vagy elképesztően alacsony frekvenciájú radiopatikus hullámok útján. Beküldtünk a királynő cellájába egy embert. Az egyik kezében az idegenek egyik tojását, a másikban pedig egy lángszórót tartott. Legalább tucatnyi szörny vette körül, de a haja szála sem görbült meg. - Jézusom, micsoda hidegvérű marhák vannak itt!

- Gondolhatja, nem az én ötletem volt. Itt minden Spears utasításai szerint történik. - Mi francért nem nyírja ki valaki? Én már rég egy időzített bombát dugtam volna a budijába. - Megvannak a beépített emberei, és mint már mondtam, rendkívül óvatos. Wilks megrázta a fejét. - Magában megbízik, őrnagy? - Nem igazán. - Ha hidegre tenné, maga lehetne itt a főnök. - Már mondtam: nem vagyok gyilkos. - Igaz, emlékszem. Mondja tovább! Powell folytatta. Billie a számára előkészített, szobának nevezett cellában tartózkodott. A szűk helyiségben csak egy ágy és egy szék állt, a falba süllyesztett fülkébe pedig egy zuhanyt, egy mosdókagylót és egy WC-t zsúfoltak. Billie befejezte a tisztálkodást, és bár fáradtsága ellenére sem akart aludni, tudta: egy-két perc alatt úgyis legyőzi az álmosság. Az egyik orvostól kapott egy tablettát. A bázison felkészültek az ilyesmire: nem Billie volt az egyetlen, akinek rémálmai voltak. A mosdó fölötti tükörbe bámult, és eltűnődött, ki lehet az a vézna, beesett arcú nő, aki visszanéz rá. - Billie? A lány megfordult. Mitch. A bázis technikusai kiegészítették Mitch testét, de egyáltalán nem hasonlított régi önmagára. Felsőtestét egy acélból és plasztikból összeeszkábált, két hidraulikus lábban végződő kerethez erősítették. A lába inkább hasonlított valami gépember lábcsonkjaira, mint valódi, emberi lábakra, és a technikusok azzal sem törődtek túlságosan, hogy a művégtagok legalább arányosan illeszkedjenek teste többi részéhez. Mitch legalább húsz centivel alacsonyabb volt mint régen, kezei az olajtól csillogó géptérdet verték. Billie azt remélte, a régi, android-húsból készül Mitchet kapja

vissza, de ehelyett egy félig ember, félig gép szörnyeteg állt előtte. - Na, szerinted ez én vagyok? - próbált tréfálkozni Mitch. Billie szíve majd' megszakadt a sajnálattól és csalódottságtól, de nem akarta, hogy Mitch ezt észrevegye rajta. - Azt hiszem egy kicsit átvertek, mikor ezt a vacakot rádsózták. Miért nem kérted, hogy inkább a jövő évi modellt szereljék alád? Hosszú, szomorú csend támadt. - Minden tőlük telhetőt megtettek – mondta végül Mitch. Sajnos nincs megfelelő felszerelésük hozzá, hogy egy androidot helyrepofozzanak. Újabb csend. - Jól vagy? - kérdezte Mitch. - Kösz a kérdést, de nem. Mitől is lennék jól? Az otthonom egyetlen romhalmaz lett, a szerelmi életem annyit sem ér, mint egy kupac szar, és itt ragadtam egy katonai bázison, amit egy olyan fickó irányít, aki azt képzeli magáról, hogy képes megszelídíteni a szörnyeket. Az egész galaxis döglődik… Vagy te még nem vetted észre? Billie nem bírta tovább nézni Mitchet, és gyorsan elfordult. - Billie, sajnálom, hogy… - Mit? És miért? Te semmiről sem tehetsz! Vagyis csak ez a szerelem-dolog a te hibád… De ez igazán semmiség a többihez képest. - Billie… - Mit akarsz, Mitch? - Billie megpördült, és az androidra meresztette a szemét. - Mit akarsz tenni? Mit tehetnél? Vagy talán a technikusok egy klassz kis teleszkópos farkat is beleszereltek ebbe a fémkupacba? Felállítod, és egész éjszaka működőképes? Mitch pislogni kezdett, és inteni akart, de erőtlenül lehanyatlott a keze. Lemondóan megrázta a fejét, majd megfordult, és kiment a szobából. A hidraulikus térdek nyüszítése egyre távolabbról hallatszott. Billie felsóhajtott, és hirtelen visszafojthatatlanul kitört belőle a zokogás. Maga sem tudta miért, de bántani akarta Mitchet, és sikerült is neki. Az androidokat valószínűleg nem

készítik fel rá, hogyan védekezzenek egy mindenre elszánt nő ellen vívott érzelmi csatában. Mitch nem tudott mit kezdeni Billie kirohanásával, így inkább feladta a harcot, és megfutamodott. Hogy tehettem ilyet?, gondolta Billie. És ő hogy tehetett ilyet? Hagyta, hogy belészeressek, lefeküdt velem, és közben végig titokban tartotta, hogy android! Melyikünk bűne nagyobb? Billie gyorsan Bekapta az altatóját, az ágyra vetette magát, és a fejére szorította a kemény párnát. Az élet kegyetlen, gondolta. A három tengerészgyalogos kikászálódott a terepjáróból. A levegőfejlesztő erőmű előcsarnokában, a civil telep kapujában álltak. A zsilipkaput ugyan csak a megfelelő kóddal lehetett kinyitni, de szerencséjük volt, mert egy civil a falra szerelt kontrollpanel fölé írta a számsort. - A Krisztusát, mekkora barmok ezek! - kiáltott Renus. - Nem úgy néz ki, mintha sok látogatóra számítanának mondta Magruder, és sorra megnyomta a megfelelő gombokat. A kapu vastag fémlapja felemelkedett, és a három katona belépett a belső terembe. Ahogy a zsilip ismét a helyére csúszott, levették a sisakjukat. - Nem hiszem, hogy örömmel fogadnának három fegyverrel hadonászó betolakodót - jegyezte meg Peterson. - Lehet, de a biztonság kedvéért én még magamnál tartom egy kicsit - mondta Renus, és felemelte a karabélyát. Jól tudta, csatában egy felfegyverzett tengerészgyalogos legalább harminc telepessel felér. - Ne felejtsétek el, ha esetleg kitör a balhé, akkor a B terv szerint megyünk tovább, és megszerezzük az űrsiklót mondta Magruder. - Szerinted képes az egyáltalán felszállni? - A farmereket is ide tudta hozni, vagy nem? - Igaz - mondta Renus. - De ki fogja vezetni?

- Az, aki idehozta - mondta Magruder. - Szerintem nem tud majd ellenállni az ajánlatunknak. - Végigsimított karabélya csövén. Peterson elvigyorodott. A széles, magas folyosót csak néhány, pislákoló lámpa világította meg. - Majrés egy hely, nem? - kérdezte Peterson. - És ráadásul melegebb van itt, mint az ördög seggében. - A generátorok miatt - mondta Magruder. - Honnan a francból tudod? - kérdezte Renus. Végigmentek a visszhangzó folyosón. - Hol a picsában lehetnek a telepesek? - kérdezte Peterson. - Lehet, hogy buli van náluk - mondta Renus. - Orgia. Én is el tudnék szórakozni valami kis csajjal. - Persze, egy igazi nőnek nem tudnál eleget adni vigyorgott Magruder. - Még egy egér se venné észre, mikor vered bele a farkad! - Na kuss, vagy szétbaszom a pofád! - Mivel, öreg? Mivel? Mikroszkóppal kell megkeresned, amikor hugyozni akarsz. Peterson felröhögött, é$ Magruder is jól szórakozott saját hülyeségén. Remekül érezték magukat. Sikerült meglépniük a tábornok elől, és ez a lényeg. Ha a francos civilek nem akarnak segíteni nekik, elveszik tőlük az űr-siklójukat, és keresnek maguknak valami sokkal kellemesebb világot. - Figyeljetek csak! - kiáltott Peterson. - Mi a szar az ott a falon? - Mi? Hol? - kérdezte Magruder. - Ott, balra - mutatta Renus. - Mi a francért nem égnek itt a lámpák? Olyan mint egy kripta. Magruder előhúzta a zseblámpáját, és a falra világított. Az éles fénykör egy szürkés, recés szélű valamit világított meg. A hosszúkás, vastag szálakból összerakott felület szorosan a falra tapadt. - Mi ez? - kérdezte Renus. - Szobor? - Ó, hogy basszátok meg! - ordított Peterson. - Mi bajod? - Én… Én már láttam ilyen izét…

- És? - Akkor, amikor a szörnykirálynő celláját őriztem… - Mit beszélsz itt össze-vissza? - Igen, a kibaszott királynő cellájában… Ott is ilyen szar volt a falon! Magruder felemelte a lámpást. Az egész folyosót ugyanaz a furcsa anyag borította be. - Aah! Renus és Magruder lövésre emelt fegyverrel megpördültek. - Mi bajod?! Peterson egy maréknyi nyálkás-kocsonyás, áttetsző anyagot vakart le az arcáról. - Mi a szar ez? - kérdezte Renus rémülten. Peterson felnézett a mennyezetre. Társai követték a pillantását.

11.
A modern vegyészet csodája sem segített Billie-n: hiába vette be a tablettát, képtelen volt elaludni. Megpróbálkozott a kórházban tanult relaxációs gyakorlattal is, de az sem segített. Egyfolytában Mitchen járt az esze. Elment, és Billie nem tudta, hol lehet. Nem is nagyon törődött vele. Na jól van, gondolta, ebből elég! Felült. Kimerült volt, de tudta, hiába is erőltetné, képtelen elaludni. Megmosta az arcát, és belenézett a tükörbe. A szemei még mindig karikásak voltak, arcizmai görcsbe rándultak. Mikor Wilks megszöktette a kórházból, puha, fakóbarna haja még a válláig ért, de most rövid sörteként meredezett az égnek. Útközben levágta, de már nem emlékezett rá, hogy hol és mikor. Biztos valamelyik mélyálomból való ébredés után. Ha létezik a mindenható Isten, gondolta Billie, akkor eléggé kificamodott humorérzéke lehet, hogy ilyen bárgyú vicceken szórakozik.

Megszárította az arcát, mélyeket lélegzett, és kilépett a szobából. Úgy ment végig a folyosón, mintha nem ő irányítaná a testet. Szinte kívülről látta magát, ahogy önkéntelenül a kommunikációs terem felé veszi az irányt. Arra gondolt, talán segíteni fog rajta ha látja, mások hogyan küzdenek a szörnyekkel. Rádöbbent, hogy aggódik a sok billió kilométernyire élő kislányért. Mi is volt a neve? Amy… Közben műszakváltás történhetett, mert már nem az előbbi technikusnő ült a pult előtt, hanem egy férfi. Ő is szinte örömmel üdvözölte a lányt. Bizonyára parancsot kapott rá, hogy kedves legyen vele. - Annie-től hallottam, hogy már járt itt -mondta. Kerüljön beljebb! Billie bólintott, és a férfi mellé ült. A monitorokon képek villództak: emberek, tesztjelek, gyorsan áramló, olvashatatlan információk. Az emberiség elektronikus segélykiáltása, láthatatlan hullámokkal a galaxisba küldött üzenetek. Hall minket valaki? Van ott valaki? Az egyik képernyőn egy nő arca jelent meg. Fekete haját rövidre vágatta, homlokán és csinos arcán veríték gyöngyözött. Gyorsan hadart valamit, de a készülék nem közvetítette ki a hangját. - Ki ez? - kérdezte Billie. A technikus a képre pillantott, és elmosolyodott. - Ripley. - Ripley? A férfi úgy nézett Billie-re, mint ahogy a butácska gyerekekre szokás. - Ellen Ripley. A Nostromo és a Sulaco fedélzetén is ott volt. Ott járt az LV-426-on, és tagja volt annak a csapatnak, ami először találkozott az idegenekkel. Most éppen a jelentését diktálja a készülékébe. Többen úgy gondolják, hogy ezután lefeküdt, és egy jó ideig mélyálomban, a hajója mentőegységében lebegett az űrben. Egészen addig, míg meg nem találták. Mi van, a legutóbbi néhány évet egy barlangban töltötte? Róla már mindenki hallott.

- Igen, barlangban… így is lehet mondani. Mi történt ezzel a Ripley-vel? A technikus megérintett egy kapcsolót, majd lemondóan legyintett. - Sajnos nem tudom befogni a hangot. Elég régi adás. Időnként sikerül elkapnunk egy-két hozzá hasonlót. Érnek még minket meglepetések, amikor az űrt fürkésszük. Ha akarja, rákapcsolhatom a komputer szájról olvasó berendezését. - Mi történt Ripley-vel? A technikus megvonta a vállát. - Nem tudom. A Nostromo utasai közül egyedül ő maradt életben. Egy közönséges teherszállító hajó legénysége a lehető legrosszabb időben leszállt a lehető legrosszabb helyre, és az idegenek beléjük pumpálták az embriókat… Ha jól emlékszem. Ripley megmenekült, és mire kihalászták az űrtől a mentőhajóját, arra a bizonyos bolygóra beköltöztek a telepesek. Ripley tanácsadóként egy csapatnyi tengerészgyalogos társaságában visszament, de nem sok sikerrel járt. Az egész kócerájt megsemmisítette egy atomrobbanás. Ha hinni lehet a kósza híreknek, valamennyien odavesztek. Habár… Billie izgatottan, várakozva meresztette a szemét a technikusra. - Volt egy haverom, aki az egyik gyarmatbolygón civil biotechnikusként dolgozott - folytatta a férfi. - Szerinte Ripley-nek még időben, a robbanás előtt sikerült kimenekülnie, de az űrhajójuk útközben megsérült, és a mentőkabinok egy börtönbolygón értek földet. Állítólag utánaküldtek valakit, de hogy mi történt, azt már senki sem tudja. Miután a dögök meghódították a Földet, egy rakás anyag, és a dokumentációk legtöbbje megsemmisült. Szerintem senki sem ismeri a mese végét… - Úgy veszem észre, magát érdekli a dolog. - Nem igazán, és nem is tudok sokat az egészről. A főnök… Spears tábornok mániája, hogy mindent át akar tanulmányozni, ami kapcsolatban van az idegenekkel. A legtöbb információt az ilyen űrben kódorgó adásokból gyűjti össze.

Billie a képernyőn tátogó nő arcára nézett, és úgy érezte, valahogy hasonlítanak egymáshoz. Vajon Ripley hogy bírta ki, mikor szembe kellett néznie az idegenekkel?, gondolta. Lehet, hogy még él? Vagy talán már rég sugárzó porként kering a szétrobbantott bolygó maradványai között? Vagy… Esetleg őt is elkapták, a falhoz kötözték, és eleven inkubátorként használták a testét? A kép lassan elhalványodott. Billie hátradőlt a székében, és ernyedten tűrte, hogy a monitorok hipnotikus fénye, a duruzsoló hangok lassan álomba ringassák. Az arcába csöppent nyálka mintha megjelölte volna Petersont, hogy ő lesz az idegenek első célpontja. Felemelte karabélyát, és rémült dühvel a mennyezetre ürítette a tárat. A tízmilliméteres, acélhüvelyes ólomlövedékek beszórták a falat, és a lövések visszhangzó döreje majdnem szétszaggatta a katonák dobhártyáját. Égy másodpercnyi késéssel Renus és Magruder is lövésre emelte a fegyverét, de már elkéstek. A mennyezetet borító sötét anyag árnyai megelevenedtek, és a padlóra vetették magukat. Az első bestia egyenesen Peterson nyakába zuhant. A katona elejtette fegyverét, tehetetlenül összerogyott, és velőtrázó halálsikoly szakadt ki a torkából. Az óriási szöcskére hasonló lény felegyenesedett, és olyan könnyedén tartotta karmos ujjai között Peterson testét, mintha csak egy játékbaba lenne. - Baszd meg, lőj! - ordított Magruder Renusra. - Nem tudok! Félek, hogy Petersont találom el…! - Kifelé! Húzzunk innen a francba! - Segítsetek! - sikoltotta Peterson. A szörny, mancsai között az emberrel a fal felé ugrott, ahol újabb idegenek szökkentek elő a sötétből. Egymásnak adogatták Petersont, egyre beljebb és feljebb a folyosón. - Az úristenit! - üvöltött Renus, és lőtt. A hozzá legközelebb álló bestia éles hangon felrikoltott, és úgy ömlött testéből a sárgás, savas folyadék, mintha egy vízzel töltött, kilyuggatott ballon lenne.

- Aaah! - Magruder nem tudott időben hátraugrani, és a ráfröccsenő sav egy szempillantás alatt szétmarta védőruháját. A félelemtől félőrülten megfordult, és elrohant. Renus észre sem vette, hogy egyedül maradt az idegenekkel. Megállás nélkül lőtt, és mocskosul káromkodva cserélte fegyverében a tárakat. Az egyik szörnyet sikerült derékban kettékaszálnia, de hiába szórta a halált, Peterson eltűnt a folyosó homályában. Egyre több lény ugrott le a mennyezetről, vált el a falaktól - és valamennyien Renus felé közeledtek. - Dögöljetek meg! - ordított a katona kétségbeesetten. Az M-41E karabéllyal elméletileg hétszáz lövést lehetett leadni percenként, vagyis körülbelül tizenegyet egyetlen másodperc alatt, tehát folyamatos tüzelésnél egy százas tár nem tarthatott tovább kilenc másodpercnél. Ezek voltak Renus életében a legnehezebb és legszörnyűbb pillanatok. Már a harmadik tárat is kiürítette, és gyors mozdulattal a helyére kattintottá a negyediket, mikor az egyik szörny elévetődött, eltátotta a száját, és csont-rúdon előrenyúló belső fogsorával feltépte Renus torkát. Renus sikolya véres-habos gurgulázásba fulladt. Az idegenek Petersont életben hagyták, hogy inkubátornak használhassák, de Renus nem volt több a számukra, mint egy jókora adag friss hús. Renus utolsó erejével még kilőtt egy gránátot a karabélya alsó csövéből. A robbanást hatalmas lángcsóva és repesz-zivatar követte, de a katona ebből már semmit sem érzékelt… Magruder tudta, hogy az életéért rohan. Futás közben az orrába mart a szétégetett védőruhájából áradó savas, csípős bűz. A robbanás okozta légnyomás hátba taszította, majdnem orra bukott, de végül mégis sikerült talpon maradnia. Meglátott egy oldalajtót, és kétségbeesetten még gyorsabb vágtába kezdett. Rácsapott a kontrollpanelre, beugrott a sötét helyiségbe, és vad mozdulattal bezárta maga mögött az ajtót. - Jézusom! - lihegte reszketve. Itt biztonságban vagyok, gondolta, de ki kell jutnom valahogy! Körbenézett.

Valami megcsikordult. Magruder felnézett, és meglátta az alumínium álmennyezet egyik lemezébe csimpaszkodó idegent. - Ó, hogy basszon meg a…! - Magruder lőtt, és a szörny tucatnyi golyóval a testében, eldobott bábként a padlóra zuhant. A sebeiből kifröccsenő sav füstölögve szétmart mindent, amihez csak hozzáért. Magruder hátraugrott a saveső elől. Valami az ajtóhoz csapódott, és a vékony fémlemez azonnal behorpadt. - Istenem, ne engedd! Egy karom átszakította a falat, és Magruder derekába mélyedt. A katona a fájdalomtól szédelegve odébb tántorgott, és érezte, egy jókora darab hús szakadt ki a testéből. Artikulálatlanul felüvöltött, és kezét a vérző sebre szorítva belelépett az egyik savtócsába. A csizmái füstölni kezdtek, és úgy érezte, mintha meggyújtották volna a lábát. Eldobta a fegyverét, lerángatta az egyik csizmáját, de közben a kezét is összeégette. Az előbbivel szemben lévő ajtóhoz lépett, és feltépte. A hirtelen mozdulattól hanyatt zuhant, és elkerekedett szemekkel bámult az előtte álló alakra. Egy idegen! Vagy mégsem? Hiszen ez egy ember! Ó, hála Istennek! Öröm és remény áradt szét benne, de mikor felismerte a megmentőjének hitt embert, el is illant. - A dezertálás egyenlő az árulással, és az árulásért halál jár - mondta Spears, és kísértetiesen elmosolyodott. Spears az egészet végignézte. Rejtett kamerái segítségével látta a szökést, a kanyonok közötti őrült iramú menekülést, és még azt is, ahogy a három katona belépett a levegő-generátor erőművének folyosójára. Ezek a bolondok talán azt hitték, hogy elég elkötniük egy terepjárót, és máris megszabadultak tőlem?, gondolta. Eszükbe sem jutott, hogy a bázison minden egyes jármű fel van szerelve kémkamerákkal? Spears minden szót hallott, minden mozdulatot látott. Annak ellenére, hogy az idegenek eléggé megrongálták a vezetékeket és a készülékeket, az első mozzanattól az utolsóig végignézte a két katona pusztulását, és a harmadik menekülését. A kamerák kitartóan rögzítették a szörnyek

minden mozdulatát, és a képeket továbbították a bázis komputerének, ami aztán kielemezte a taktikájukat. Spears feláldozta a szökevényeket, hogy újabb részleteket tudhasson meg az ellenség harcmodoráról. Nem is fizetett túl nagy árat az információkért. Amikor a dezertőrök pánikba estek, Spears undorodva elfordult a képernyőtől. Ha valódi tengerészgyalogosok lettek volna, nem vesztik el a fejüket, hanem egymást fedezve végigmennek a folyosón. De az emberek gyarlók, tele vannak félelemmel, és egy pillanat alatt képesek elfelejteni a kiképzések során begyakorolt fogásokat. Hajlamosak rá, hogy ne a józan eszük, hanem az érzelmeik irányítsák őket. Ha három idegen került volna hasonló helyzetbe, az ellenség a közelükbe se férkőzhetett volna. Ez az eset még jobban megerősítette Spears szilárd meggyőződését, hogy a szörnyek az egész világegyetem legbátrabb katonái. Egyszerűen nem ismerik a félelmet. Senki sem veheti fel velük a versenyt, egyetlen valódi anyától származó lény sem érhet a nyomukba. Spears úgy érezte, annak ellenére, hogy egy petesejt és egy sperma összeolvadásából keletkezett, mivel szülők és anya nélkül nőtt fel, ő maga is nagyon sokban hasonlít az idegenekre. A lábai előtt fetrengő katonára nézett. - T-t-tábornok úr! Hála Istennek, hogy maga… - nyögte Magruder. - Véged van, fiam - jelentette ki Spears. - Túl gyenge vagy, és nem érdemled meg az életet. De nem halsz meg hiába, teljesítetted a feladatodat. A valódi katonák majd végignézik a rólatok készült filmet, és megtanulják belőle, mit ne tegyenek. Amit itt műveltetek, klasszikus példája a rossz stratégiára épített nevetséges taktikának. Spears megfordult, és a mögötte, teljes menetfelszerelésben toporgó két rohamosztagosra nézett. A katonák idegesek voltak, és a félelem bűze áradt belőlük. Ők sem sokkal jobbak ennél az emberi szemétnél, gondolta Spears, de legalább teljesítik a parancsaimat. Ennyi pillanatnyilag elég is volt neki. - Végeztem vele - mutatott Magruderre. - Az idegenek éhesek. Ideje, hogy megkapják a vacsorájukat.

- Ne! - sikoltott Magruder. - Ezt nem teheti meg! Kérem, ne! - Összeszedte minden maradék erejét, és megpróbált felállni. Egyre jobban felerősödött a szomszéd szobából átszűrődő dörömbölés: nyilvánvaló volt, hogy a szörnyek hamarosan átszakítják a folyosóra nyíló fémajtót. - Kérem, neeee! A két rohamosztagos visszalökdöste Magrudert a külső szobába. A halálra rémült férfi a félelemtől hihetetlen erőre kapott, és megpróbált ellenállni. Belekapaszkodott a két szoba közötti ajtó kilincsébe, de Spears egy villámgyors mozdulattal a kezébe, majd a mellébe rúgott. Magruder hanyatt vágódott, és mielőtt feltápászkodhatott volna, az egyik rohamosztagos becsapta előtte az ajtót. Spears az ajtó átlátszó plasztik kémlelőnyílásán át figyelte, ahogy az idegenek áttörik a külső ajtót, a falat, és beözönlenek a külső szobába. Magruder egy rúgással eltaszította magától első támadóját, de második mozdulatra már nem maradt ideje. Spears megfordult. - Mehetünk - jelentette ki. - Itt végeztünk. A két rohamosztagos lelkesen engedelmeskedett a parancsának… Spears észrevette az igyekezetüket, és elmosolyodott. Csak egy-két elrettentő példát kell statuálnia, és az emberei akár a lehetetlenre is örömmel vállalkoznak. Ó, de még milyen örömmel, uram!

12.
Powell idegesen járkált fel s alá a teherhajó raktárában. - Ezen a bolygón száznyolcvan civil telepes élt - mondta. Nők, férfiak, gyermekek. Spears mindegyiküket odavetette az idegeneknek. A levegőgenerátor folyamatos működéséhez nincs szükség kezelőszemélyzetre, tehát az emberek… feleslegessé váltak. Wilks felállt, és dühösen ökölbe szorította a kezét. Powell megállt, és mélyen az őrmester szemébe nézett.

- Maga pedig nem tett semmit, hogy megakadályozza! kiáltott Wilks vádlóan. - Nem vagyok gyilkos - felelt Powell. - Még Spearst sem tudnám megölni. - Ezt éppen nekem akarja bemagyarázni? Ha ilyen szelíd a lelke, miért kapott a pisztolya után, amikor belépett ide? - Nem húztam elő. Természetesen, ha önvédelemre kényszerültem volna, akkor megteszem. De nem volt veszélyben az életem. - Ezt meg honnan tudja? Mit gondol, ha valaki magára akar támadni, előtte szabályos hadüzenetet küld majd? Powell elgondolkozott - Ide hallgasson! - mondta végül. - Én azért léptem be a hadseregbe, hogy eleget tegyek szülőbolygóm iránti kötelességemnek. Egy ideig papnak készültem. Úgy terveztem, hogy felhagyok az aktív szolgálattal, és tábori lelkész leszek. Sajnos ez nem sikerült, és… És most itt vagyok. Egyszerűen beteggé tesz, amit Spears művel, de úgy nem lehet elérni a Fényhez, hogy még nagyobb sötétséget teremtünk magunk körül. Ugye érti, mire gondolok? Wilks az őrnagyra meresztette a szemét. Már többször is összefutott hozzá hasonló fickókkal. A hadseregben szükség volt az ilyenekre is. Annak ellenére, hogy általában mind pacifisták voltak, még a katonák is kedvelték őket. Ha valaki megsérül egy csatában, annak mindegy, milyen elveket vall az orvos, aki összefoltozza. Ha pedig egy harcos valami miatt lelki sebeket szerez, direkt jó, ha akad a közelben valaki, aki figyelmesen meghallgatja, mi bántja. Hosszú katonai pályafutása során Wilksnek is voltak ilyen gondjai, de sem a pszichológusok, sem a papok nem tudtak segíteni rajta. Viszont számtalan olyan esetnek volt a tanúja, amikor egy katona önbecsülését valamelyik lélekbúvár adta vissza. Szükség volt rájuk, de egyetlen harcos sem akadt, aki a csatában örült volna nekik. Ahol a halált okádó káosz uralkodik, nem sok hasznát lehet venni egy olyan bajtársnak, aki a döntő pillanatban megsajnálja az ellenséget. De az is az igazsághoz tartozik, hogy ők sem voltak egyformák. Wilks már találkozott olyan orvosokkal,

akik olyan könnyedén hasították ki egy élő ember szívét, mintha az lenne a világon a legtermészetesebb dolog; látott olyan vad istenek szolgálatába szegődött papokat, akik - ha úgy gondolták, hogy égi uruknak tetsző dolgot művelnek -, mosolyogva felgyújtottak akár egy kisgyermekekkel telezsúfolt stadiont is. Powell azonban nem ilyen volt, és figyelembe véve a helyzetet, ez nem volt éppen előnyös, hogy ennyire tiszteli az Életet. Mi a francot akar ez tőlem?, tűnődött Wilks. Miért mondta el mindezt? Elgondolkozott, és hirtelen mindent megértett. Powell is olyan volt, mint azok az emberek, akik megvették a piacon a húst, de mindenkinek azt hazudtak, hogy csak szójaprotein masszát esznek. Ő nem volt vadász, de - ha megfelelően diszkrét módon álcázni tudta -, titokban élvezte az öldöklés minden örömét. Irtózott a vértől, de boldogan befalta a szépen előkészített húst. Nem akart vadászni és ölni, de vágyott mindarra, amit csak így lehet elérni. És felismerte, ki a vérbeli vadász, aki mellett lesheti a koncot. Nagyon jó, gondolta Wilks. Az egész életem erről szólt. Mindig nekem kellett elvégeznem mások helyett a piszkos munkát. A királynő óriási volt, sokkal nagyobb, mint a többi hozzá hasonló. A természet ellenállhatatlan és megsemmisíthetetlen ereje testesült meg benne. Ő volt a mitikus lény, a Világok Elpusztítója, a Lélekzabáló. Bolond volt, aki szembe mert szállni vele, mert senki sem tehetett ellene semmit. Szájában négy, egymásba ágyazott fogsor villogott; képes volt felfalni mindent, legyen az akár olyan kicsi, mint egy egér, vagy olyan nagy, mint egy elefánt. De nem egy egérre, és nem is egy elefántra vágyott. Egészen másfajta zsákmányt akart megszerezni magának. Billie megfordult, hogy elrohanjon előle, de lábai a földbe gyökereztek, és csak egy lassú, tétova mozdulatra volt

képes. Úgy érezte, mintha ólomcsizmában kellene derékig érő mézben járnia. Felkiáltott, menekülni próbált, de hiába volt minden erőfeszítése. Orrába belehasított a közeledő királynő éles, átható, égett plasztikra emlékeztető bűze. Már olyan közel volt, hogy a szagfelhő beborította Billie-t. Mintha évek óta rothadó vizihullák közelébe került volna, mintha vérvörös habrengeteg szakadt volna a nyakába… Ne félj, suttogta a királynő. Olyan megnyugtató hangon beszélt, akár egy anya, aki Te akarja csitítani egy rossz álomból felriadt gyermekét. Szeretlek. Akarlak. Szükségem van rád! - Nem! - sikoltott Billie. Nem először hallotta ezeket a szavakat, és tudta, hazugság az egész. Kínlódva próbált kiszabadulni a szörnybűvöletéből. Szeretlek. Gyere! Engedd, hogy megérintselek… Egy hideg, karmos végtag ért Billie vállához. - Ne! - Nyugi! - mondta a technikus, és visszahúzta Billie válláról a kezét. - Semmi baj! Csak álom volt. Billie szaporán pislogni kezdett, és közben megpróbált különbséget tenni az ott, és az itt között. - Tudom mit érez most - nyugtatta a technikus. Általában én is róla álmodom. Billie úgy nézett rá, mintha nem értené, mit mond. - Beszéljen az orvosokkal - folytatta a férfi. - Majd adnak valami szert, ami segíthet. - Semmi sem segít - mondta Billie. - Mát tízéves korom óta ezzel küszködöm. Tudom, hogy csak idő kérdése, és az álmok valóra válnak… A kommunikációs szoba ajtaján túlról, a folyosóról olyan zaj hallatszott, mintha valaki fémcsizmás lábbal topogna. Billie rögtön tudta, ki jár odakint. Ó, a francba, most mihez kezdjek Mitch-csel? Egyfolytában, még a veszekedés közben is érezte, hogy leküzdhetetlen energiaként a hatalmában tartja az a valami, amitől pedig szeretett volna megszabadulni: szerelmes volt az androidba.

Amint befejezték a dezertőrök üldözését, Spears nem egyenesen a bázisra ment, hanem meglátogatta az egyik legújabb tojáskamrát. Az idegenek által átalakított terem megkeményedett, szürkés nyálkával borított padlóján tucatnyi húsos, alig pár napos tojás hevert. Spears mindenhová biztonsági berendezéseket telepíttetett, de tudta, nem lesz rájuk szükség. A kifejlett szörnyek akadálytalanul ki-be járkálhattak a nyitott kapukon, de elég lett volna megrántania egyetlen fogantyút, hogy a nyílások lezáródjanak, és egyedül maradhasson a tojásokkal. Spears szeretett a tojásokban gyönyörködni. A gumiszerű, ruganyos és vastag héjak, a tetejükön szorosan összezárult, virágszirmokra emlékeztető lebenyek látványa mindig nagy hatással volt rá. Nem szeretett a megváltoztathatatlan múlton töprengeni, sem ábrándozni, de lenyűgözte a hideg, könyörtelen szépség, mikor a világ legkeményebb harcosait, a jövő katonáit tartalmazó tojásokra nézett. A két őr feszült idegességgel állt mögötte, de Spears a legnagyobb nyugalommal az egyik tojáshoz lépett. Kinyújtotta a kezét, és megérintette az élettől lüktető gömböt. Mindig ámulatba ejtette a héj ruganyos szívóssága. Tudta, akár egy toronyház tetejéről is a mélybe taszíthatná, mégsem esne baja a benne bimbózó parányi életnek. A tudósok segítségével már többször, laboratóriumi körülmények között előidézett, különböző mértékű gravitációnál is megpróbálta széttörni, felnyitni a tojásokat, de egyetlen egyszer sem járt sikerrel. A héj elképesztően erős volt, és csak akkor nyílt ki, mikor a benne rejtőző, rákszerű teremtmény felkészült rá, hogy a közelébe kerülő ember vagy állat arcára tapadjon, és az áldozat testébe juttassa embrióját. Egy alkalommal egy szikével felhasítottak egy tojást, de többször nem próbálkoztak meg ilyesmivel, mert még a kifejlett egyedek vérénél is erősebb saveső spriccelt ki a sebből. Az idegenek önvédelmi rendszere fantasztikusan tökéletes volt: még az abszolút embrionális állapotban lévő egyedeket sem lehetett egykönnyen elpusztítani.

Spears elvigyorodott, és olyan szeretettel paskolta meg a tojást, mintha csak egy hűséges kutya feje lenne. Az idegenek királynője különleges partenogenezis útján jött létre, de a többi egyed kevés kivétellel semleges nemű volt. A laboratóriumi vizsgálatok során kiderült, hogy elvétve, egyikük-másikuk határozottan hímnemű, de mégsem ez volt a jellemző. Amikor ezek a hímek kifejlődnek, öldöklő küzdelemben egymásnak esnek, és addig harcolnak, míg csak egy, a legerősebb marad életben. A túlélő aztán a királynő közelébe kerülhet, és ha kibírja az egyetlen nőstény, a nálánál sokkal erősebb és nagyobb egyed kínzásait, ha bebizonyítja, hogy valóban alkalmas arra, hogy életerős utódokat nemzzen, akkor bekövetkezhet a párosodás. Ám a kiválasztott hímek dicsősége nem tart valami sokáig: rögtön a megtermékenyítés után a királynő darabokra szaggatja őket. Egyes tudósok ugyan más véleményen voltak, de Spears biztos volt benne, hogy a királynő hímek nélkül, egyedül nem lenne képes az utódok létrehozására. Az is bebizonyosodott, ha a királynő valami véletlen folytán elpusztul, akkor az egyik semleges, addig nem nélküli lényben olyan hormonális változások mennek végbe, melyek nőneművé alakítják. Még Spears sem tudta megmagyarázni, hogyan történik ez a metamorfózis, és mi váltja ki, de az biztos volt, hogy az idegenek egyetlen csapata sem maradt királynő nélkül. Spears megrázta a fejét. Ezek egyszerűen elpusztíthatatlanok, gondolta, de pontosan ilyen katonákra van szükségem. Még egy-két hónap, és elegen lesznek ahhoz, hogy csatába lehessen indulni velük. Még az sem baj, na mind elpusztul, mert megállíthatatlanul és folyamatosan pótolják magukat. A két rohamosztagos őr izgatottan toporgott, és Spears érezte, hogy egyre növekszik bennük a félelem. Elvigyorodott. Kaján örömmel töltötte el a katonák rémülete, és az is, hogy a lába között furcsán feszesnek érezte a nadrágját. Az utóbbi időben sikerült elfojtania szexuális vágyait. Amióta úgy érezte, küldetése van, nem akarta ilyen

hiábavaló dolgokra pazarolni az energiáját, de a legváratlanabb pillanatokban mégis bekövetkezett nála az erekció. Még mindig élvezetesnek találta a szexet, de egyszerűen sajnálta rá az időt. Fiatal korában, amikor még azt hitte, örökké fog élni, nem volt nála nagyobb faszlovag: levadászott mindenkit, akit csak meg tudott dugni, még az sem volt érdekes, ha az illető nem nő volt. Már a legelső alkalommal megtanult valami nagyot fontos dolgot… Spears magában mosolyogva visszagondolt Brandywine őrmesterre, a tüzérnőre. Vajon mi lehet vele? A tizenöt éves Spears kadétot egy nála kétszer idősebb nő, Gunny Brandywine tanította meg a kézifegyverek használatára. A nő olyan kemény volt, akár a kőszikla, és egy karabéllyal vagy egy pisztollyal akár húsz lépés távolságról kilőtte egy patkány szeméből a csipát. Fekete haját rövidre vágatta, karcsú testén pedig olyan izmok feszültek, hogy sok férfi elszégyellhette magát mellette. Annak ellenére, hogy jóformán semmi melle sem volt, Spears akár az életét is odaadta volna azért, hogy egy éjszakát vele tölthessen. Gunny könyörtelen harcos volt, erős és félelmetes nőstény. Spears vagy egy tucatszor találkozott vele a közös zuhanyzóban, de mindig gyorsan hátat fordított neki, nehogy a nő meglássa rajta, milyen élvezetesnek találja a látványt. Spears azt hitte, a nő nem vette észre rajta, mennyire kívánja. Egy délután aztán azon kapta magát, hogy csak ketten vannak a zuhanyzóban. A farka szokás szerint felágaskodott, de hogy leplezze a fal felé fordult, és úgy tett, mintha valami baj lenne a melegvíz szabályzójával. A nő befejezte a fürdést, és kilépett a fülkéjéből. Spears megkönnyebbült, de annál jobban megrémült, mikor hallotta, a nő nem a kijárat felé indult. A lépések egyre közelebbről hallatszottak, és egyszer csak egy kéz nehezedett a fiú vállára. - Jöjjön, kadét! - mondta a nő. - Azt hiszem, ideje megtanulnia, hogyan kell használnia a szerszámát…

Spears megpróbált olyan hideg fejjel gondolkozni, ahogy egy tengerészgyalogostól elvárható, de érezte, zavarában elvörösödik a feje. - Tessék? - Már rég észrevettem, hogy hetek óta arra vágyik, hogy lefeküdjön velem. Na, ha ennyire akarja, altkor legyen öt perc múlva a szobámban, és kipróbálhatja a fegyverét! - A nő megfordult, és elment. Spears utána nézett, és olyan ijedt volt, hogy alig jutott levegőhöz. Annak ellenére, hogy először csinálta, elég jól sikerült. Gunny tapasztalt volt és nyugodt; látszott rajta, hogy nem Spears az első fiú, akit beavat a test gyönyöreibe. Az első menet körülbelül három másodpercig tartott. Spears élvezte a dolgot, de tudta, a nő nem sokat érezhetett az egészből. - Ne haragudjon, én… - próbált mentegetőzni, de Gunny csendre intette. - Ne is törődjön vele, kadét. Nagyon jól ismerem, hogyan működnek a magához hasonló fiúk. De úgy látom, még nem eresztette ki teljesen magából a … feszültséget. Na, adja ide azt a kis vackot! A következő három órában Spears a mennyekben érezte magát. Gunny Brandywine csodálatos, sokszor elképesztő, de mindvégig élvezetes dolgokat mutatott meg neki. De mind közül a legértékesebb az volt, hogy megtanulta, a szexben is türelmesnek kell lenni. Nem szabad forrófejű kölyök módjára elsietni dolgot, és nem úgy kell élni az életet, mintha egy verseny lenne, ahol az a győztes, aki elsőként ér célba. Előtte már alig várta, hogy aktív szolgálatba léphessen, és harcolhasson, de Gunnytól megtanulta, hogyan kell várni. A szexben, és az életben is. Már az ötödik menetnél tartottak, és Spears vad, gyors mozdulatokkal igyekezett örömet okozni a nőnek. - Hé, lassabban! - kiáltott Gunny. - Mi? - nézett le rá a fiú. Gunny egy erős szorítással lelassította Spears ütemes mozgását.

- Mit tenne, kadét, ha hirtelen maga elé ugrana a megsemmisítendő célpont? - Három lövést adnék le rá, kettőt a szívébe, egyet a fejébe - felelt Spears, mintha a tanteremben lennének. Sokkal később döbbent csak rá, hogy valóban kiképzésen volt. - Helyes. A lassúságért az életével fizetne. De ha a célpont mondjuk ötven méter távolságban van, akkor is így próbálna végezni vele? Spears mozgása lelassult, de egy pillanatra sem hagyta abba. - Nem, asszonyom - mondta. - Két célzott lövést adnék le rá, és mindegy hol, de lehetőleg a felsőtestén próbálnám eltalálni. - Na, ez így már jó… - sóhajtott a nő, és feljebb húzta a térdeit, hogy Spears még mélyebben a testébe hatolhasson. - Magyarázza el, miért ez lenne az egyetlen helyes megoldás! - Nagy távolságra csak hosszú célzással lehet találatot elérni. Ilyen esetben sokkal jobban számít a pontosság, mint a gyorsaság. Ha gyorsan reagálok, és lövök, elhibázhatom, és ezzel lehetőséget nyújtok az ellenségnek arra, hogy cselekedjen. - Most egy kicsit gyorsabban! - A nő az arcához emelte az egyik térdét. - Így… Most jó… Tegye ide az ujját, és simogasson… Hmmm! Spears érezte, elragadja a szenvedély, de visszatartotta magát, és mindent úgy csinált, ahogy a nő kérte. - Jegyezze meg jól, kadét, az élet olyan, akár a lőtávolság. Vannak percek, amikor sietni kell, de van olyan helyzet is, amikor a lassúság többet ér. Az a legfontosabb, hogy megtanulja, hogyan kell mindig az alkalomhoz legjobban illő tempót kiválasztani… Érti? Spears bólintott. Abban a másodpercben és helyzetben mindent megtett volna, amit a nő kér tőle. Megtanulta a leckét, és kifejezetten élvezte a tanítási módszert. - És most gyorsan! Gyerünk, kadét, gyerünk! Spears engedelmeskedett. Átkozottul jó módszerei vannak ennek a nőnek!

Megrázta a fejét, és elűzte a múlt emlékét. Újra végigsimított a tojáson. Szexuális vágya alábbhagyott. Tudta, egy életre szóló élményt, és felbecsülhetetlenül értékes tanácsot kapott a nőtől. A helyes tempó… Egy kevésbé türelmes embernek eszébe sem jutott volna, hogy az idegenekből szervezze meg legyőzhetetlen hadseregét. Gunny Brandywine - ha él még egyáltalán - nyolcvan éves lehet. Jó lenne, ha találkozhatnék vele, gondolta Spears. Megmutatnám neki, hogy milyen jól megtanultam a leckét és hogy nem jelejtettem el, amire tanított. És… És a régi szép idők emlékére még le is feküdnék vele! - Mehetünk - fordult a két őrhöz. Nem kellett kétszer mondania.

13.
A királynő megtanulta, hogy jobb, ha engedelmeskedik a tábornok parancsainak -mondta Powell, és a padlóra bámult. - Micsoda? - Wilks azt hitte, nem jól hallott. Engedelmeskedik? Már jó ideje voltak a hajóban, és Wilks egyre kényelmetlenebbül érezte magát, de a lehető legtöbb információt ki akarta szedni Powellből. - Igen. Spears úgy beidomította, akár egy kutyát. Tudja mit használ arra, hogy kordában tartsa? Az öngyújtóját! Egyszer beküldött egy lángszórós katonát, aki a királynő előtt szénné égette az egyik tojást. Miután a dög lenyugodott, Spears beküldött egy másik embert, aki mikor a királynő rá akarta vetni magát, egyszerűen meggyújtott egy öngyújtót, és az egyik tojáshoz tartotta. A királynő elképesztően gyorsan reagált, és elhátrált. Most ott tartunk, hogy akár órákon át a tojókamrában lehet valaki, de hiába nyüzsögnek körülötte az idegenek, ha időnként valami kis tüzet gyújt, egy karcolás sem esik rajta. Borzasztóan okos

lények, legalábbis a királynő. Szinte már intelligensnek lehet nevezni… Elég furcsa, hogy a királynő akár valamennyi kifejlett szolgáját képes lenne feláldozni, csak a tojásainak ne essen bántódása. Az utódok védelmében még arra is hajlandó, hogy engedelmeskedjen Spearsnek. Wilks megvonta a vállát. - Idegen. Teljesen különbözik tőlünk a gondolkodásmódja. Talán felelősséget érez a tojások iránt, de mihelyst az embrió kifejlődik, már nem törődik vele. - Igen, Spears is erre gondolt. Nem tudjuk még, hogyan, de a királynő parancsokat ad a szolgáinak, azok pedig eddig egyetlen egyszer sem szegültek ellen az akaratának. Lehet, hogy telepatikus úton, vagy valamilyen empatikus módszerrel kommunikálnak. Sajnos nincs megfelelő felszerelésünk, és ezt nem tudtuk felderíteni. Az azonban biztos, hogy nem hanggal, nem szagjelekkel, és nem általunk látható vizuális jelzésekkel „beszélgetnek”. Ezt is kipróbáltuk: jó néhány kilométerre innen, egy légmentesen záródó kamrába tettünk egy idegent, és mindent úgy intéztünk, hogy még véletlenül se hallhassa meg a királynőjét. Természetesen nem is látták egymást. Ennek ellenére a dög pontosan azt tette, amit Spears a királynőn keresztül parancsolt neki. - Nem csak ez az egy királynőjük van, igaz? - kérdezte Wilks. - Honnan tudja? - Sikerült… hmm… megtudnom, hogy a levegőfejlesztő erőműben is vannak tojások, és nem hiszem, hogy az itteni fődögöt hurcolgatják ide-oda. - Igen. Spears saját kezűleg vitt át egy tojást, és néhány szolga most az új királynőt gondozza. Wilks undorodva megrázta a fejét. - Spearsnek fogalma sincs róla, milyen veszélyes dologba bonyolódott. - Meg van róla győződve, hogy a kezében tart mindent. Elképesztő dolgokat művel az idegenekkel! A múlt hónapban egy tucatnyi szörnyet kivezényelt a bázis elé, és úgy masíroztatta őket, mint az újoncokat szokás. Néhányukat

még arra is megtanította, hogyan lőjenek az M-69-es gépfegyverrel! - Jézusom! Ez igaz? - Igen. Szerencsére azokkal az ormótlanmancsaikkal nem tartják valami ügyesen a fegyvert, és még tíz lépésről is elhibáznának egy elefántot - de rohamosan fejlődik a technikájuk. Wilks elgondolkodva bólintott. Géppisztolyos szörnyek… Az embereknek eddig csak azért volt valami esélyük, hogy legyőzzék a dögöket, mert voltak fegyvereik. Ám ha az idegenek is megkapják a rohamcsapatok felszerelését, egyszerűen megállíthatatlanok lesznek. - A szolgálók kivétel nélkül mind buták - folytatta Powell -, de még egy csimpánzot is meg lehet tanítani arra, hogy az adott célpont közelébe lőjön. Ráadásul a királynő irányítja minden lépésüket, és az… vagyis ő a pszichológusok vizsgálatai szerint legalább olyan intelligens, mint mi. - Jézus… Buddha… meg az összes szentek! - Sajnos ez az igazság. Wilks felállt, és átsétált a terem másik oldalára. - De… Mi értelme van ennek az egésznek? A Föld ma már nem egyéb, mint történelem. Mikor eljöttünk onnan, már majdnem teljesen a hatalmukba kerítették az idegenek. Még egy-két év, és egyetlen élő ember sem lesz az egész bolygón. Egyetlen megoldás maradt csak: neutronbombákkal sterilizálni az egészet, hogy nyomuk se maradjon a dögöknek! Nem értem, Spears miért játszik mégis cow-boyosdit. - Ő nem a Földön élő embereket akarja megmenteni felelt az őrnagy. - A dicsőségre vágyik, hogy neki sikerült visszafoglalnia az emberiség szülőbolygóját. Legalábbis azt hiszem, ez hajtja. - Jól van. Térjünk rá a lényegre! Maga mit akar tenni, őrnagy? Powell felsóhajtott. - Eddig is rengeteg ember elpusztult már, őrmester, véget kell vetni az öldöklésnek. Spears most a levegőgenerátornál van. Egy mágneses vihar tart felénk, és órákig, de talán egy

teljes napig is kénytelen lesz ott maradni. Most munkához láthatunk… Wilks bólintott. - Rendben. - Mitch…? A szoba ajtaja nyitva volt. Bár Mitch testében túltengett a fém, aludnia kellett. Hogy minél jobban hasonlítson az emberekre, úgy programozták, hogy rendszeres időközönként szüksége legyen a pihenésre. A priccsén feküdt, és mellig betakarózott. - Gyere be, Billie! Egyetlen lámpa erőtlen fénye világította meg a helyiséget, és miközben a priccshez lépett, a lány csak Mitch körvonalait látta. - Ne haragudj - mondta -, nem kellett volna kimondanom, hogy… Tudod mit! Mitch fekve maradt. A feje alá tette a karjait, és a mennyezetre bámult. - Nem kell bocsánatot kérned. Megértem, hogy ideges voltál. - Nem volt jogom, hogy így viselkedjem veled. De ez az egész olyan… - Milyen? Mitch a lányra nézett, de az elfordította a tekintetét. - Olyan kétségbeejtő! Pedig már azt hittem, túltettem magam rajta, hogy mesterséges lény vagy. Kezdtem hozzászokni a gondolathoz. Azt hittem, semmi jelentősége sincs, honnan jöttél. - És van? Billie-n látszott, hogy a sírással küszködik. - Amikor idefelé jövet kiszálltunk az alvó-kapszulából, olyan rideg voltál… Olyan különös. Nem értettem miért, és azóta sem jöttem rá. Mi történt veled, Mitch? Miért változtál meg? Vagy talán én lettem más? Mitch felült, és a dereka köré csavarta a takarót. A gyenge fényben Billie embernek látta.

- A tervezőim azt akarták, hogy a lehető legjobban hasonlítsak az emberekre. A típusnak, amihez én is tartozom, már semmi köze sincs a robotokhoz, vagy az elsőgenerációs androidokhoz. Mi már majdnem emberek vagyunk. Amikor elkészültünk hallottam egy olyan híresztelést, hogy az utánunk következőgeneráció agyát úgy akarják beprogramozni, hogy valódi embernek higgyék magukat. Még gyermekkori, családi emlékeket is beléjük akartak táplálni, és a testnedveiket is pirosra tervezték, vérvörösre… Nem tudom, készítettek-e ilyen androidokat, de ha igen akkor azok már nemcsak külsőleg lettek emberek, hanem annak is tartották magukat. Természetesen nekik is a Robotika Törvényei szerint kell élniük, de úgy, hogy még ők is személyes, etikai késztetésnek érezzék. Azt hiszem ugyanúgy lélegzenek, esznek és ürítenek, akár az emberek. Minden életfunkciójuk azonos a valódi anyától származó lényekkel, kivéve, hogy képtelenek a szaporodásra. Sokkal erősebbek, gyorsabbak és kitartóbbak, mint a természetes humanoidok. - Mitch… - Természetesen felmerülhet a kérdés - folytatta Mitch, nem törődve a lány közbeszólásával -, hogy mi értelme az egésznek? Ha valódi emberekre van szükség, miért nem a régi módszerrel hozzák létre őket? Miért nem valódi anyák szülik meg az utánpótlást? Vagy ha ez valami miatt nem megy, miért nem térnek vissza a jól bevált lombikbébik gyártásához? Sokan nem értenék, pedig a válasz nagyon egyszerű: az androidok feláldozhatóak. Fogyóeszköznek lehet tekinteni őket. El lehet végeztetni velük az olyan piszkos vagy veszélyes munkát is, amire az emberek nem vállalkoznak. Az androidok elvégzik a sugárzó anyagok megsemmisítését, felderítik az új világokat, és ellehet küldeni őket bármilyen öngyilkos küldetésre. Az új androidok, ha megcsinálták őket, minden szempontból tökéletesek. Könnyen beilleszkednek a társadalomba, és szó nélkül tűrik, hogy harmadosztályú polgárokként kezeljék őket. Vagyis még annak sem: az androidok rabszolgák, hűséges kutyák, akik mindig ugrásra készen várják, hogy

teljesíthessék gazdájuk parancsait. Az androidok ez ember tulajdonai. Tárgyak… - Mitch… - Még nem fejeztem be! Ahhoz azonban, hogy megépítsék ezt a minden szempontból kielégítő modellt, a tudósoknak komoly kísérleteket kellett végrehajtaniuk. Ki kellett próbálniuk a tökéletes androidba beépítendő, az érzelmekért felelős alkatrészeket Azt akarták, hogy teremtményük tudjon nevetni, sírni, és szeretni. Mi lett volna a jobb módszer a teszteléshez, mint az, hogy egyes elemeket más típusú kópiákon próbainak ki? A mi kettőnk példája bizonyítja, hogy helyesen gondolkodtak. A belém ültetett műhormonok elvégezték a feladatukat, ezért beléd szerettem. Persze én sem vagyok ám valami selejtes tákolmány, hiszen ezt az egészet megértem. Billie az android szemeibe nézett. - Igen, és engem okolsz mindenért, igaz? - kérdezte. - Nem. Nem így van. Te nem tehetsz semmiről. Szerelmes vagyok beléd, de ezért egyedül azok felelősek, akik ilyennek csináltak, belém programozták a szeretet képességét, de azt már nem, hogy kell ilyen helyzetben viselkedni. Nem kaptam meg a szükséges tapasztalatot, sem tanácsot, és ezért fogalmam sincs, mit kezdjek ezzel az egésszel. Billie szomorúan elmosolyodott. - Most mondd meg, mi ebben a mulatságos? - kérdezte Mitch dühösen. - Ne haragudj. Csak arra gondoltam, hogy nekem sem mondta el senki, mit tegyek ilyen helyzetben. Mitch, a logika soha nem fért meg a szerelem mellett. Te azt szeretnéd, ha erre „az egészre” is lenne egy frappáns megoldás, de hidd el, bizonyos helyzetekből sokszor mi, természetes emberek sem tudjuk a kiutat. A szerelem általában azonos a zűrzavarral, és sok esetben a fájdalommal. - De nektek legalább van választási lehetőségetek. - Ezt meg miből gondolod? Sokszor mi is rákényszerülünk bizonyos dolgokra, akárcsak ti. - De ha akartad volna, egyszerűen odébb állsz, és kész. Senki nem várta el tőled, hogy szeress. Engem viszont kényszerített a programom.

- Az érzéseim elől én sem menekülhetek el. Látod, pontosan ezért vagyok most itt. Elmehetnék, de az, amit irántad érzek, végig velem maradna. - Ez már túl sok nekem. Nem értem. - Nem vagy egyedül. Mindketten a gondolataikba mélyedtek. Ó, bárcsak megmondta volna, mielőtt az egész elkezdődött!, gondolta Billie. Bárcsak tudtam volna, mibe ugrom bele! Úgy érezte, még akkor is elfogadta volna Mitchet olyannak amilyen. Vagy mégsem? Őrület volt az egész, és a bizonytalanság csak még rosszabbá tette a helyzetét. Spears a hajóban ülve várta, hogy a vihar véget érjen. Átkozta magát, hogy az előrejelzések ellenére megfeledkezett róla. Ha egy kicsit jobban sietnek, pontosan félúton jártak volna, amikor kitört. Tudta, kár a hibáján rágódnia. Legalább van egy kis ideje, hogy végiggondolja, mit sikerült eddig megtanítania az idegeneknek. A szörnycsürhét még nem lehetett volna katonai egységnek nevezni, de csak idő kérdése, mikor lesznek tökéletesek. Amikor aztán felkészültek, az egész univerzumban nem lesz majd erő, ami az útjukba állhatna. Spears érezte, hogy hatalmasabb és félelmetesebb erőt fog irányítani, mint bárki más. A szava többet fog jelenteni, mint Isten parancsolatai. Csak idő kérdése minden - és ő megtanult várni.

14.
Egy hosszúnyelű acélbaltát cipelő férfi lopakodott egyik fedezékből a másikba. - Jöhetsz! - kiáltott hátra fojtott hangon. Egy perc múlva előbukkant a társa, aki egy kis lapátot tartott a kezében. Mindketten piszkosak voltak, ruhájuk rongyos és mocskos. A baltás férfi egy valaha fekete,

megfakult bőrdzsekit viselt, a lapátos pedig egy sötétkék nylon esőkabátot. - Biztos vagy benne? - kérdezte Nylon. - Nem, egyáltalán nem - felelt Bőr -, de ha minden igaz, akkor nem fogunk rosszul járni. Áss! Egy rombadőlt épület mellett álltak. Mögöttük egy épen maradt acélvázas ajtó állt, körülöttük pedig rozsdás vascsövek meredeztek ki a törmelékhalmokból. - Öregem, órákig el fog tartani, míg elég mélyre leásunk! mondta Nylon. - Igaz, de ha itt valamikor tényleg egy katonai oázis raktára volt, akkor rengeteg konzervet fogunk találni. Meg vizet! Áss, az ivóvizes tartály csak miránk vár! Megkeressük, és szépen beköltözünk a Földalatti Óvóhelyre. Ott aztán nem kell többé félnünk a dögöktől! Nylon félrehajított egy lapátnyi törmeléket. - A Földalatti Óvóhely… Mi van, hiszel a mesékben? - Nem, de tudom, hogy tíz doboz kajáért megkapom a város legszebb nőjét, száz dobozért pedig tíz fegyveres őrt bérelhetek magamnak. Ha pedig egy teherautónyi konzervem van, nem lesz nehéz kideríteni, hol lehet a legendás F.Ó. De ne pofázz, inkább áss! Bőr a fejszével úgy kapirgálta oldalra a téglákat és a törmeléket, mintha egy gereblyével dolgozna. - Jó, jó, csinálom! Hol van Petey? - Őrködik. Fent van a toronyban. Nylon felnézett az utca túlsó oldalán álló omladozó toronyba. A három emelet magas építmény messziről olyan volt, mint egyetlen kődarabból faragták volna ki. Ám nem bámulatos kezű mesterek, nem a szél és az eső kitartó munkája hozta létre a furcsa alakú sziklát - hanem a tűz és a bombák pusztító ereje. - Nem látom. - Nem is kell. Elég ha ő szemmel tart minket, meg az esetleg erre kószálókat. Mi van, talán azt hitted, hogy ki mernék jönni ilyen nyílt terepre, ha valaki nem vigyázna rám? Nylon megvonta a vállát, és folytatta a munkát. - Amy! Mit csinálsz? - hallatszott egy sziszegő hang.

- Videózom, Búrt bácsi. Azokat az embereket figyelem. A kamerával egész közel tudom hozni őket, és minden szavukat jól hallom. - Nem lett volna szabad kijönnöd ide. Amy, nagyon jól tudod, hogy rejtőzködnünk kell! Nyugodt lehetsz, az anyád meg fogja tudni, milyen rossz kislány voltál. Add ide szépen azt a kamerát! A kép meglódult, és egy pillanatra csak a kislány vézna lábait lehetett látni, de aztán valaki újra a két ásó alakra irányította a kamerát. - Ne mozduljatok! - kiáltott egy dörgő hang, és az egyik törmelékkupac mögül kilépett egy magas férfi. Egy puhatöltényes puskát tartott a kezében. - Baszd meg! - nyögte Nylon. - Hol a francban van Petey? - Figyelj, haver, tedd el azt a vacakot! Itt annyi kaja van, hogy neked is jut bőven. A magas, egyenruhás férfi felnevetett. - Semmit nem fogtok találni, seggfejek! Mi terjesztettük el, hogy itt konzervek vannak. Ide akartuk csalogatni a hozzátok hasonló barmokat. - Az jó édes anyádat, azt a büdös… - lihegte Bőr. - Istenem, édes Istenem! - nyüszített Nylon. - Ez egy dögetető! Egy kibaszott dögetető! A katona villámgyorsan előrelépett, és puskája csövével Nylon halántékara sújtott. Nylon összerogyott, de nem ájult el. - Ne merj így nevezni, jóbarát! Nehogy még egyszer ki merd mondani ezt a szót! Mi a királynők alattvalói vagyunk! Büszkék vagyunk rá, hogy szolgálhatjuk őket. Ez megtiszteltetés, érted? Nem, te ezt nem tudod felfogni. Te nem tartozol a Kiválasztottak közé. - A katona balra nézett. - Simmons, King, gyertek elő! Még két katona bújt elő a fedezékéből, és lövésre kész fegyverrel, zárt alakzatban az első mögé helyezkedtek. - Ó, hol vagy, Petey? - nyögött Nylon. - Engem nem fogtok odadobni a francos szörnyek elé! ordított Bőr. Az első katona felé hajította fejszéjét, és futásnak eredt. Simmons és King egyszerre emelték fel a fegyverüket.

- Elkapom! - kiáltott az egyikük. - Figyeljétek a másik kettőt! Dörrenés. A lövedék a menekülő ember bal bokájába fúródott. Bőr még egyet előrelépett, aztán magatehetetlenül elvágódott, és fájdalmasan felkiáltott. - Hozzátok! - parancsolt az első katona a társaira. - Én majd ezt a kettőt tartom szemmel. A két katona Bőrhöz lépett, és durva mozdulatokkal talpra rángatták. - A királynő örülni fog nekik - mondta az első katona. Talán még ránk is mosolyog majd. - Kutató tekintettel körbenézett a „tisztáson”, ami valaha egy nagyváros főutcája volt. A kép széttöredezett. - Gyere, Amy! - hallatszott Búrt bácsi sürgető hangja. Gyere, gyere már! A kép eltűnt, az érzékelő berendezés pedig automatikusan nekilátott, hogy befogjon egy újabb adást. Billie dermedt döbbenettel az üres képernyőre meresztette a szemét. - Sok ember így végezte be az életét - mondta Annie, a technikusnő. - Nem elég, hogy a szörnyek vadásztak rájuk, még árulók is akadtak, akik mindent megtettek a királynőkért. Billie felsóhajtott, és alig bírta visszafojtani a sírást. Igen, nehéz volt elhinni, hogy ilyesmi megtörténhet, de a képek tanúsága szerint mégis megesett. Jézus! Hogy alacsonyodhat le egy ember annyira, hogy a szörnyek szolgálatába szegődjék? A tízmilliméteres karabély ismerős tapintása és súlya valahogy megnyugtatta. Energiapajzsot ugyan nem kapott, de az övébe tűzött négy tartaléktár mégis nagy biztonságérzetet adott neki. Ötszáz lövés… Rengeteg! Powell a komputerközpontba ment, hogy a bázis bizonyos egységeit a megfelelő állapotba hozza, és a munka veszélyes részét Wilksre hagyta. Wilkst nem zavarta a

dolog. Egyvalamihez értett: a harchoz. Egy Powell-féle pacifista csak zavarta volna. A kommunikációs terem ajtaja nyitva volt. Persze, gondolta Wilks, biztonságban érzik magukat. Eddig nem is volt okuk rá, hogy bezárkózzanak… Belépett. Az egyik széken Billie ült, és szótlanul az egyik üres képernyőre meredt. - Gyere el onnan! - mondta Wilks. - Wilks! - nézett fel a lány. - Mi…? A technikusnő az egyik kapcsoló felé nyúlt. - Állj! - kiáltott rá Wilks. - Én a maga helyében nem tenném. - Jelentőségteljesen előre tartotta a karabélyt. Gördüljön szépen hátrébb azzal a székkel, és lassan álljon fel! A technikusnő fegyvertelen volt, és hamar belátta, hiába szállna szembe a betolakodóval. Vonakodva, de teljesítette a katona parancsát. - Wilks! - kiáltott Billie. - Gyere ide! A lány zavartan ingatta a fejét, de engedelmeskedett. Wilks célba vette a berendezést, és lőtt. Harminc lőszer elég volt ahhoz, hogy a pult kemény plasztikborítása szilánkokra hasadjon, és a kapcsolók használhatatlanná váljanak. A monitorok egymás után elsötétültek. A bázis kommunikációs berendezése megsemmisült. Legalábbis egy időre. Wilks tudta, hogy a terepjárókban és a hajókban is vannak rádiók és más hírközlő berendezések, melyekkel értesíteni lehet Spearst. De ha siet, senki sem juthat a közelükbe. Vagy ha mégis… Már az sem számít. - Wilks, mi a francot csinálsz? - Éppen fellázadok… Mikor Spears visszaér, már nem ő lesz itt a főnök. Powell át fogja venni tőle a parancsnokságot. - Micsoda? Az a pipogya alak? - kérdezte a technikusnő. Spears darabokra fogja szaggatni! - Ha egyedül lenne, valószínűnek tartom, hogy valóban ez történne. De azt hiszem, akad itt még egy-két olyan katona, aki nem akarja a szörnyek: gyomrában végezni. Sokan Powell mellé fognak állni. Meg aztán itt vagyok én is. Nos,

hölgyem, sikerült döntenie, melyik csapatban kíván játszani? A technikusnő idegesen megnedvesítette az ajkát, és felsóhajtott. - A magáéban… Igaza van, előbb-utóbb rám is sor kerülne. Ha meg kell halnom, inkább egy golyó végezzen velem, mint az egyik tojás. - Akkor rajta, mondja el szépen, hol van még kommunikációs berendezés! - Mi a helyzet a viharral, katona? - firtatta Spears. A kérdezett idegesen rázta a fejét. - Még nincs vége, uram. Azt hiszem, leghamarabb úgy három óra múlva indulhatunk el. A tábornok bólintott. Semmit sem tudott tenni a zord időjárás ellen. Egyes bolygókon voltak meteorológiai szabályzó berendezések, de sajnos hozzájuk nem jutott el egy sem. Pedig az ilyesmi soha nem árt. Egy ellenőrzött klímájú bolygón nem fordulhat elő, hogy a katonák gyakorlat vagy harc közben váratlanul szarra áznak, vagy megfagynak. Egy jó parancsnok az ilyen természeti tényezőkkel is számol. Az emberiség történelme során nagyon sok csata kimenetelét döntötte el az időjárás. Egyszer egy erős szélroham - Isteni Fuvallat - mentette meg Nippon birodalmát a tenger felől érkező ellenségtől; ha jobb időjárás lett volna, az amerikai Polgárháború is sokkal hamarabb véget ér, és valószínűleg az ausztráliai háborúk, az acturiai rendőrakció, és a Berringetti konfliktus is másképp végződött volna, ha a természet erői nem szóinak közbe. Hiába készült fel egy hadvezér kitűnő tervekkel a csatára, hiába volt egy sereg számbeli fölényben, hiába rendelkeztek sokkal jobb eszközökkel, mint az ellenség, ha kitört a monszun, előfordult, hogy egy sokkal gyengébb csapat legyőzte őket. Az ilyen balszerencse hatására meg egy ateista is hinni kezd benne, hogy az istenek fordultak ellene… - Fel tudták venni a kapcsolatot a bázissal?

- Nem, uram. Sajnos a mágneses örvényeken semmiféle rádióhullám nem jut át. Nagyon sajnálom, de nem tehetünk semmit. - Nem a maga hibája, katona. Folytassák! - Spears elfordult a rémült embertől. A levegőfejlesztő erőmű déli dokkjában, egy megerősített, és kitűnően védhető helyen voltak, ahol még akkor sem kellett az idegenektől tartaniuk, ha a királynőjük esetleg megengedte volna nekik, hogy Spearsre támadjanak. Spears döngő léptekkel végigment a terepjárók körül őgyelgő katonák között, és látta rajtuk: nem érzik magukat biztonságban. A komputer kommunikációs egységéhez lépett. - A királynőt akarom látni! - mondta a mikrofonba. A komputer egy másodperc alatt teljesítette parancsát, és Spears elé vetítette a növendék királynő háromdimenziós képét. A szörny négy szinttel Spears alatt, egy tágas teremben tanyázott, és megállás nélkül ontotta magából a tojásokat. - Jó kislány vagy - mosolygott Spears elégedetten. Gyártsd csak a harcosokat, szükségem lesz rájuk! - Újra a kommunikátorhoz fordult. - Komputer, gyújtsd be a padlóba épített lángszórót! - A lángszóró csövét befedték - jelentette a géphang. Spears még jobban elvigyorodott. Nem hagy fel a próbálkozással, gondolta. Az én kis királynőm azt hiszi, túljárhat az eszemen. Biztos ráparancsolt a szolgáira, hogy tömjék tele a csövet azzal a nyúlós szarral… - Megtisztítani! - vakkantotta. Egy pillanattal később a tojásrakó kamra egyik sarkában halványsárga derengés támadt. A fény egyre erősödött, valami kéken felszikrázott, és egy apró lángnyelv lobbant fel. - A cső tiszta - recsegte a gép. A királynő a villanás felé fordult, és Spears biztos volt benne, hogy tudja, mi következik. - Lángszórót fél másodpercre begyújtani!

Óriási tűzcsóva csapott a mennyezet felé. A láng izzóvörösre festette a kamrát, majd erőtlenül lelohadt. A királynő a kialvó tűzre nézett, majd egyenesen az egyik kamerába bámult. Spears felnevetett. Tudja, hogy itt vagyok, és figyelem őt! - Komputer, vetítsd ki a kamrába a tűz képet, aztán az enyémet. Azt akarom, hogy lásson! A királynő előtt felszikrázott a láng hologramja, majd Spears felnagyított arca jelent meg előtte. A lény a képre nézett, és lassan újra a kamera felé fordult. Kinyitotta rettenetes száját, és dühösen sziszegni kezdett. - Nagyon okos vagy, anyuci – mormolta Spears, és az embereire nézett. - Gizhamme, Ceman, Kohm - velem jönnek! Meglátogatjuk a királynőt. A három férfi riadtan összenézett. Sietve szedelőzködtek. Nem rossz teljesítmény olyan harcosoktól, akik hamarosan idejétmúlttá válnak. Billie alig bírt a folyosón rohanó Wilks nyomában maradni. - Mindjárt neked is szerzünk egy fegyvert, kölyök - szólt hátra az őrmester. - csak előbb még elintézünk valamit. - Elárulnád végre, mit csinálsz? - firtatta a lány. - Válogatunk - mondta Wilks. - Powell megadta azoknak az embereknek a nevét, akik valószínűleg mellénk fognak állni, meg azokét is, akik a legvégsőkig kitartanak majd Spears mellett. Most megyünk, és szépen kivonjuk a forgalomból a tábornok úr híveit. Amikor Spears visszajön, nem marad majd senki, aki a segítségére lehetne, és bajt keverhetne. Lecsukjuk az egész bandát, aztán boldogan élünk, míg meg nem halunk. - Mintha ezt már hallottam volna valahol… - Hidd el, egyfolytában azért töröm magam, hogy minden jóra forduljon. Mint a mesében. Csak persze időre van szükségem. A Földet sem egy nap alatt teremtette a Jóisten… - Wilks elvigyorodott. Mosolygott Billie is. Fáradt volt, és rengeteg gondolat kavargott a fejében, de örült, hogy Wilks végre csinál

valamit. Tudta, ha ölbe tett kézzel ülnek, és hagyják, hogy egy őrült irányítsa a bázist, előbb-utóbb őket is felzabáltatja a dögökkel. Harcolnak, és győznek vagy meghalnak, de mindenképpen jobban járnak, mintha tétlenül várnák, mikor kerül rájuk a sor. - Nem tudod, hol kószál Mitch? - kérdezte. - Ha oda ment, ahova küldtem, épp átkódolja az életfeltételeket biztosító rendszer irányító berendezését. - Miért? - Minden katonai bázist úgy építettek meg, hogy az egyes szektorokban a levegőcsapok, a gravitációt fejlesztő, meg a fűtő- és világítóegységek teljesen függetlenek legyenek egymástól. Ha az egyik helyen valami meghibásodás történik, a többi még működőképes marad, és a biztonság kedvéért az adott körzetben minden ajtó blokkol. Spears híveit szépen bezárjuk, és hiába nyomkodják a gombokat, nem tudnak majd kiszabadulni, mert csak mi fogjuk ismerni az új kódokat. - Jó trükk. - Szerintem is. Különben Powell ötlete volt. Nem valami jó katona, de az ilyesmihez nagyon ért. - Wilks elővett egy kis szerkentyűt, és ránézett. - Azt hiszem, megérkeztünk. A királynő kamrája előtt öt rosszfiú áll. Maradj mögöttem, jó? - Nem kell kétszer mondanod. - Ugye milyen jó végre tenni valamit? - Aha - bólintott Billie. - Nem szívesen mondok ilyesmit, de el kell ismernem, hogy ebben igazad van. - Gyakrabban is mondhatnál ilyeneket. - Jó ideje most először volt igazad. - Én is szeretlek, kölyök. Na mozgás! Spears egy festékpisztolyt tartott a kezében, melynek csövétől alig öt centi távolságra egy lehajtott fejű idegen állt. A szörny szorosan becsukta a száját, a férfi azonban még így is érezte dögszagú leheletét. Spears tisztában volt bele, hogy ha arra kerülne sor, az idegen egy szempillantás alatt képes lenne darabokra szaggatni, de tudta, ez semmiképpen nem fog bekövetkezni. A királynő nagyon jól

megértette, mi történne a tojásaival, ha a szolgái akár egyetlen karcolást ejtenének a tábornokon. Az idegenek engedelmeskedtek Spearsnek. Hosszú időbe telt, mire kiderítette, mi az egyetlen gyenge pontjuk, de amióta rájött, a legteljesebb mértékig kihasználta. A tábornok lassan előre-hátra mozgatta a savas tríciumoldattal töltött pisztolyt. Az adagolót előre beprogramozták, így Spears minden nehézség nélkül az idegen fejére festhette a megfelelő számot. A szörnykatona a Zöld Század tagja lesz. Spears Új Gyarmati Hadserege hét századot számlált, az egyes egységeket a szivárvány egy-egy színével jelölte meg. Igaz, egyelőre mindegyikhez csak húsz, vagy még ennél is kevesebb katona tartozott, de mindent el kell kezdeni valahol. Az idegen koponyájára letörölhetetlenül rákerült a színes szám. Zöld-19… A radioaktív tríciumjelet még éjszaka is messziről észre lehet majd venni, nappal pedig élesen ki fog ragyogni a fekete koponyából, így a csapatokat irányító parancsnok akár a levegőből is figyelemmel kísérheti a katonák mozgását. Spears elégedetten szemlélte művet. - Üdvözöllek a Gyarmati Tengerészgyalogságnál, fiam. Az idegen meg sem mozdult, de Spears érezte, hogy eljutott a tudatáig a szavak értelme. Rácsapott a lény fejére. A koponya hideg volt és sima, egy kissé nyirkos. - Itt maradsz, katona! Nem mozdulhatsz, míg ki nem érek a teremből! - Jézusom! - nyögte a közelben álló rohamosztagosok egyike. Spears meghallotta, és megjegyezte magának a fickót. A hűtlenség már az úgynevezett „elit” csapat tagjai között is felütötte a fejét. Az első adandó alkalommal megbünteti az árulót. Még egyszer megérintette az idegen fejét. Ezek a katonák nem ismerik az árulás és az engedetlenség fogalmát. Mindent megtesznek, amit a királynőjük parancsol, és egy pillanatig sem tétováznak. A királynő irányítja őket. Spears pedig a királynőt. A zöld szám éles fénnyel ragyogott az újonc koponyáján.

Semper fidelis, gondolta Spears. Ez még soha nem volt igazabb, mint most. Ez a katona valóban örökké hűséges marad. Ha befejeztem a kiképzésüket, legyőzhetetlenek lesznek! Tökéletes.

15.
Powell egyik felfegyverzett embere rohant utánuk, és Wilks-szel együtt egy szempillantás alatt fogságba ejtették a tojáskamra előtt álldogáló négy férfit és egy nőt, akit az őrnagy Spears híveinek tartott. Wilks ugyan nem bízott meg feltétel nélkül Powellben, de mégis inkább neki hitt, mint a tábornoknak. Ő legalább nem gyilkos. - Mi a francot akarnak, őrmester? - kérdezte az egyik lefegyverzett katona dühösen. - Ó, semmi különöset, csupán eljött az őrségváltás ideje felelt Wilks. - Hogy jobban megértsék: Spears nincs itt, és Powell átvette a parancsnokságot. Talán valami kifogásuk van ellene? Az öt katona Wilks készenlétben tartott karabélyára nézett. - Nem gondolja, hogy most éppen megszeg egy-két szabályt, őrmester? - kérdezte a nő. - Ha Spears visszajön, szétszedi magát. - Tényleg? Érdekes… És maga vajon mire számít, meddig teljesítheti hőn szeretett parancsnoka minden kívánságát? Még soha nem jutott az eszébe, hogy Spears egyszer magából is bébitápszert csinál? Vagy talán nem látta azokat a szerencsétleneket, akiket az idegenek odabent a falhoz tapasztottak? - intett a királynő kamrája felé. Wilks látta, a katonák nem tudják, hogy mit tegyenek. Ha együttműködnek az őrmesterrel, és esetleg Spears visszaszerzi a parancsnokságot, akkor nyakig vannak a szarban. A tábornok nem éppen a jó szívéről híres. Másrészről, ha nem tesznek semmit, és Powell marad a

főnök, legalább abban biztosak lehetnek, hogy nem dobja őket az idegenek elé. Egy okos tengerészgyalogos ilyen helyzetben nyugodtan megül a seggén, és megvárja, míg kiderül, hogy jár a legjobban. Viszont, gondolta Wilks, egy okos tengerészgyalogos azt is belátja, hogy csak időkérdése, Spears mikor zabáltatja fel őt új rohamcsapatával. Mint azt a három szerencsétlen szökevényt, akik meg akartak szabadulni az állandó életveszélytől. Sikerült nekik. Mármint cseberből vederbe kerülniük. Hiába, a gyarmati tengerészgyalogosok nem nagy eszükről váltak hírhedetté szerte a galaxisban… Most nála a fegyver. Azt pedig még a leghülyébb tengerészgyalogos is tudja, hogy sokkal jobb talán meghalni a jövőben, mint biztosan a jelenben. - Magáé a terep, őrmester - közölte a katonák egyike. - Ezt már szeretem. Mit szólnának egy kis lazításhoz? Hirtelen hunyorogni kezdtek a fények, és nagy robajjal lecsapódtak a szektort záró zsilipkapuk. Buellernek sikerült, gondolta Wilks. Egy másodpercnyi sötétség után bekapcsolódott a pótvilágítás, de ez az idő is elég volt ahhoz, hogy a legmegtermettebb katona rászánja magát a cselekvésre, és Wilksre vetődjön. Wilks első, reflexszerű gondolata az volt, hogy lelövi. A fickó elképesztően izmos volt, de lassan mozgott, így bőven lett volna rá ideje, hogy beleeresszen egy sorozatot. Ám egy olyan ember, aki jóformán az egész életét a hadseregben töltötte, nehezen szánja rá magát, hogy megöljön egy parancsot teljesítő katonát. Igaz, már többször is megtette, de utána mindig kényelmetlenül érezte magát. Villámgyorsan döntött - nem lőtt. Félrelépett, és teljes erőből támadója gyomrába rúgott. Lendületből megfordult, és kirúgta a fickó alól a lábait. Éles reccsenés hallatszott, a katona fájdalmasan felkiáltott, és elterült a padlón. A Powell-párti tengerészgyalogos a vállához emelte a fegyverét, és lőni készült. - Ne! - ordított rá Wilks. - Ne ölje meg! Semmi szükség rá. A férfi értetlenül pislogva ránézett. - Az egyik emberem akcióba lépett - folytatta Wilks az előbb félbeszakadt mondatot. - A szektor kapui lezáródtak,

és ha bármi történne velem, maguk fűtés és levegő nélkül maradnának. Hiába próbálkoznának a meneküléssel, mert az ajtót nyitó kódokat megváltoztattuk. Rajta, ha úgy döntöttek, hogy valamennyien meg akarnak fulladni, nyugodtan végezzenek velem! - Leeresztette fegyverét, és nyugodt tekintettel pillantott foglyaira. A négy harcképes katona idegesen összenézett. Ha arról lett volna szó, hogy harc közben esetleg lelövik őket, mindegyikük bátran vállalta volna a sorsát, de a padlón fetrengve, hörögve, levegő után kapkodni… Nem éppen a legkellemesebb módja a halálnak. - Oké, győzött, őrmester. Maga a főnök. - Helyes. Kaparják össze ezt az erős fiút, és menjünk. A négy katona felállította a még mindig kábult fickót. Eddig nagyon jó, gondolta Wilks. Nem hittem volna, hogy ilyen könnyű lesz. Csak meg ne változzon a helyzet! Billie úgy vette észre, Wilks egy gondosan kidolgozott terv szerint halad előre. Egy mágneskártyával és a vezérlőpanelbe beütött kóddal sorra kinyitotta a kapukat, és akár volt valaki a túlsó oldalon, akar nem, maga elé terelte egyre szaporodó foglyait. Minden Spears-párti katonát lefegyverzett. Nagyon egyszerű volt a módszere: minden újabb csoporttal közölte, hogy vagy megadják magukat, vagy a sötét és hideg szektorban fognak megfulladni. Egyetlen ember sem akadt, aki az utóbbi lehetőséget választotta. Ígérete ellenére még nem adott fegyvert a lánynak. Billie sem tudott szerezni egyet sem, mert a bázis egyes pontjain őrszolgálatot teljesítő katonákon kívül senkinél sem volt még egy nyomorúságos pisztoly sem. Spears valószínűleg nem szerette, ha az emberei felfegyverkezve járkálnak. Ez érthető is volt: túl nagy lett volna a csábítás, hogy egy alkalmas pillanatban valaki rálőjön. Már vagy harminc katonát szedtek össze, és Powell listája szerint legalább a felük Spears-szel szimpatizált. Wilks egy elektromos szerkentyűvel mindenesetre leellenőrizte, ki melyik táborba tartozik. Billie nem értette, hogyan csinálja.

- Most hova megyünk? - kérdezte utóbb. - Tartunk egy díszszemlét. Pontosan ki kell válogatnunk, ki áll mellettünk, és ki van ellenünk. Powell szerint százhetvenöt katona, negyvennyolc kutató és orvos, néhány android, meg tizenöt munkarobot van az oázison. Spears csak egy szakasznyi katonát vitt magával, legfeljebb huszonöt embert. Ha nem akarjuk, hogy egy esetleges bajkeverő kimaradjon, a maradékot be kell gyűjtenünk. - De hiszen ez rengeteg! - Régebben még többen voltak. Powell azt mondta, eredetileg ötszáz tengerészgyalogosból állt a bázis személyzete, most pedig már kétszázan sincsenek. Na, találd ki, hol a többi! Billie torka hirtelen kiszáradt, képtelen volt megszólalni. - A telepesekkel együtt Spears több mint négyszáz embert dobott oda az idegeneknek. - Szent Isten! - Ha hinnék az ilyesmiben, akkor most azt mondanám, hogy szeretett tábornokunk a Sátánnal cimborál. Billie szinte lebénult a gondolattól, hogy valaki képes lehet ilyesmire. Ennyi embert a lehető legszörnyűbb halálba taszítani! Egyre erősödött a meggyőződése, hogy Spears őrült. - Az - bólintott Wilks. A lány csodálkozva nézett rá. Észre sem vette, hogy kimondta amit gondolt. - Ne félj, véget vetünk a hatalmának - mondta Wilks. Powell szerint a vele egyetértő orvosok tudnak egy jó módszert, hogyan lehet gyorsan és biztosan kinyírni az idegeneket. Ilyen könnyedén fogunk velük végezni! csettintett az ujjával. - Először bezárjuk Spears embereit, aztán egy szempillantás alatt az idegenek legnagyobb temetőjévé alakítjuk a bázist. A levegőfejlesztő erőműnél már egy kicsit nehezebb dolgunk lesz, de az oda telepített dögöket is meg fogjuk ölni. A legrosszabb esetben ledobunk rajuk egy-két atombombát. Utolsó szavait az egyik fogoly is meghallotta. - Ezt nem teheti! Az az erőmű milliókat ér. Meg az oxigénre is szükségünk van!

- Ez a planetoid, úgy ahogy van, nem ér többet egy nagy rakás szarnál - nézett rá Wilks. - Még ha ropogósra sütjük is az egész erőművet, akkor sem lehetünk benne biztosak, hogy mindegyik dögöt elpusztítottuk. Nagyon sokáig képesek élelem, víz, és levegő nélkül életben maradni. Akár évekre hibernálni tudják magukat, de amint valami ehető kerül a közelükbe, azonnal felélednek. A legjobb, ha a lehető legtöbbet kinyírjuk közülük, aztán elhúzzuk innen a csíkot. Persze steril űrhajókon… - Maga képes lenne rá, hogy a sorsára hagyja a Földet? Az idegeneket csakis ezekkel az élő fegyverekkel lehet kiűzni! - Maga ezt elhiszi? - kérdezte Wilks. - Elhiszi, hogy Spears az egész bolygót meg tudná tisztítani száz, vagy mondjuk kétszáz szörnykatonával? - A tábornok tudja, mit tesz! Wilks megrázta a fejét. - Ha ebben bízik, akkor maga is éppen olyan őrült, mint ő. Spears az évek során megtanulta, hogy a körülmények sokszor olyan helyzetet teremtenek, amivel az ember nem szállhat szembe. Semmit sem tehettek a mágneses vihar ellen, így kénytelenek voltak várakozással vesztegetni az időt. Spears mindenesetre megpróbálta a lehető leghasznosabban eltölteni a rájuk kényszerített pihenőt. A számítógépen szimulált harci helyzetek megoldásán törte a fejét, felfestette új katonáira az azonosító jeleket, és mikor mindezzel végzett, gyakorolni kezdte a célba lövést. Egy hosszú folyosón állt, és bár ezúttal nem a komputer által kivetített, felfegyverzett hologramok ellen harcolt, a hevenyészett célok elégedettséggel töltötték el. Az egyik, lővonalon kívüli ajtóba egy katonát állított, aki a megadott jelre elé hajította a kiszemelt tárgyakat. - Rajta! - kiáltott Spears. A katona a levegőbe dobott egy plasztik konzervdobozt, Spears pedig előkapta a pisztolyát. A vörös doboz lassan ereszkedett lefelé a lecsökkentett gravitációban. Spears lőtt. A hüvely nélküli lövedék jócskán veszített ugyan a sebességéből, de halálos biztonsággal a dobozba

fúródott. Spears másodszor is lőtt. A doboz a padlóra esett, és a lyukakból szirupos gyümölcslé szivárgott. A lövések döreje majd szétvetette a folyosó falait, de a tábornok ebből semmit sem hallott, mert előrelátóan a fejére erősítette az elektronikus fülvédőt. A szerkezet a normál erősségű hangokat átengedte, a nyolcvan decibel fölöttieknek azonban gátat szabott. - Szép lövés volt, uram! - kiáltott a hajítógép szerepét betöltő katona. Spears elvigyorodott. Dehogy volt szép! Ezt a dobozt ekkora távolságról még egy félig vak katona is eltalálta volna… - Most próbáljuk meg egy kisebb céltárggyal! Rajta! Két lövés, és a kis sárga doboz máris kilyuggatva hevert a padlón. Ez már valóban nem rossz. Az Alakulótérnek nevezett tágas csarnokban Powell is csatlakozott a menethez. - Őrnagy…? - Spears minden embere itt van - mondta Powell. - Kivéve persze azokat, akiket magával vitt. - Maga halott ember, őrnagy! - ordította az egyik fogoly. A tábornok magával fogja feltörölni a padlóról a cinkosai vérét! - Elképzelhető, de vállalom a kockázatot - felelt Powell. Még egy utolsó lehetőséget adok maguknak. Akik továbbra is hűségesek kívánnak maradni Spears tábornokhoz, azok álljanak ide, balra. Azok pedig, akik a hivatalos vizsgálóbizottság megérkeztéig hajlandóak teljesíteni a parancsaimat, húzódjanak jobbra. Az addig fegyelmezetten várakozó kétszáz ember egyszerre izgatottan kiáltozó tömeggé változott. - Ez a Powell tisztára bedilizett… - Nem akarom, hogy felzabáljanak azok a dögök… - Törvényes dolog, ami itt történik? - Rábasztunk. Bármit választunk, végünk… - A francba az egésszel, én az őrnaggyal megyek…

Wilks elgondolkodva figyelte, ahogy a férfiak, nők, és androidok végül eldöntik, kihez pártoljanak. A robotokkal nem kellett számolni: őket úgy programozták, hogy mindig a jelenlévő rangidős tisztnek engedelmeskedjenek, és mivel ez Powell volt, valamennyi a jobb oldalra állt. Az emberek végül két, majdnem azonos létszámú csoportra oszlottak. Majdnem mindegyik tudós az őrnaggyal szimpatizált. Őket segítette a döntésben, hogy nagyon jól és közelről ismerték az idegeneket. A közlegények és altisztek közül a legtöbben szintén jobbra álltak, de a magasabb rendfokozatú katonák inkább Spearst választották. Wilks éppen erre számított. A hadseregben közkatonák végzik a munkát, az őrmesterek irányítják őket, a tisztek pedig mindig egy külön, ilyen esetben használhatatlan bagázst alkotnak. - Képtelen vagyok elhinni, hogy még mindig ennyien hisznek neki - mondta Powell. - Én meg azt találom furcsának, hogy ilyen sokan maga mellé álltak - felelt Wilks. - Most mit akar csinálni velük? - Bezárom őket a fogdába. Kicsit szorosan lesznek, de ki fogják bírni. - És a többiekkel mi lesz? - Szemmel tartjuk őket. Magán, és egy-két valóban megbízható emberen kívül még egyikük sem kap fegyvert. - Helyes gondolat - bólintott Wilks. - Rendben van! - kiáltott Powell. - Akik jobbra álltak, térjenek vissza a szálláshelyükre. Hamarosan megkapják az új beosztásukat. Eléggé kevesen vagyunk, de bízom benne, hogy ennyien is minden feladatot el tudunk majd végezni. - Mi lesz a tábornokkal? - kérdezte Billie. - Tényleg! - mondta Wilks. - Van valamilyen légelhárító fegyver a bázison? - Nincs - felelte Powell. - Nem számítottunk ilyen eshetőségre. Viszont némelyik terepjáró és űrkopter 20mm-es ágyúkkal és géppuskával van felszerelve. - Az is elég lesz ahhoz, hogy visszaverjük Spears szakaszának támadását. Jobb lenne, ha az egyik megbízható emberét máris készenlétbe állítaná a fegyvereknél. A

legkönnyebben úgy állíthatjuk meg a tábornokot, ha akkor támadunk rá, amikor még nem sejt semmit. - Nem szeretném, ha baja esne - mondta Powell. - Jobb lenne élve elfogni. - Megértem az aggályait, őrnagy - mondta Wilks -, de amíg él, addig veszélyt jelenthet ránk nézve. Ha valahogy sikerülne bejutnia a bázisra, végünk. Majdnem akkora csapata van, mint magának - és ott vannak még az irányítása alatt álló idegenek. Éppen maga mondta, hogy a királynők felismerik őt. Igaz ez? - Igen - sóhajtott Powell. - A katonáit azonban nem szívesen ölném meg. Egyszer már el kellett végeznem egy hasonló feladatot, és utána nem éreztem magam valami jól… Habár, azt hiszem, magának pontosan a piszkos munka miatt van szüksége rám, őrnagy. Powell lehunyta a szemét. - Így van - mondta zavartan. - Csodálatos… Na mindegy, maga foglalkozzon a bázisával, Spearst pedig bízza rám! Wilks elfordult, Powell pedig lassan bólintott. Soha nem adná parancsba, hogy megöljék a tábornokot, de ha Wilks meg akarja tenni, nem áll az útjába. - Gyere Billie! - hívta Wilks a lányt. - Jobban érzem magam, ha mellettem vagy. - Mi lesz Buellerrel? - Miatta ne aggódj! A létfeltételeket biztosító rendszerek irányító központjában van, és amíg nem rendeződik a helyzet, ott is marad. - Hát mi hová megyünk? - Előkészítünk egy kis meglepetést Spears számára. Aztán, ha ő már nem rontja tovább a levegőt, szépen elaltatjuk az állatkáit is. - Hála Istennek! - Ha van… Gyere!

16.

A vihar elvonult, uram. Ha kívánja, akár azonnal indulhatunk. - Rendben - bólintott Spears. - Szedje össze az embereket! A katonákat nem kellett bíztatni; már alig várták, hogy maguk mögött tudhassák a helyet. Nem is csoda, hogy féltek: az egész erőmű az idegeneké volt. Pedig nem forogtak életveszélyben. Még nem. Amíg hasznosak Spears számára, addig nem eshetett bajuk. Egy jó hadvezér takarékoskodik a rendelkezésére álló anyaggal. Legalábbis addig, amíg nem gondoskodott a biztos utánpótlásról. Spears felkapaszkodott az űrkopterbe, és előrement a pilótafülkébe. - Mehetünk - adta ki az utasítást. Az űrkopter motorjai felbőgtek, a gép felemelkedett és elindult. - Nem hallom a bázisról érkező rádióadást - jegyezte meg Spears. - Valószínűleg a légörvények miatt, uram - mondta a pilóta. - Vihar után sokszor előfordul az ilyesmi. - Működik a kommunikátorunk? - Igen, uram. Minden rendszer kifogástalan. - Hívja a bázist! Kódolt adás, helyzetjelentés. - Értettem… - A pilóta villámgyorsan megérintett két kapcsolót. - Nem válaszolnak, uram. Minden egység működőképes, mégsem felelnek. Spears elgondolkodva megdörzsölte az állát, és egy ponton felfedezett rajta néhány puha szőrszálat. Hanyag volt, amikor legutoljára borotválkozott. Dühös lett. A hanyagság még az ilyen jelentéktelen dolgokban is megengedhetetlen. A felületességbe könnyen belehalhat az ember. - Hívja őket újra, de most a 096-9011-D kódot használja! - Tessék? Ezt a kódot nem ismerem, uram, és… - Nem is ismerheti, fiam. Tegye amit mondtam! - Igenis. A pilóta a panel fölé emelte a kezét, és beütötte a számokat.

A műszerfal fölötti holoképernyő egy pillanatra felvillant, majd kékre változott. Spears megértette a jelzést. - Azt hiszem, valami probléma van a bázison. - Tessék, uram? Hiszen semmi sem látszik a monitoron. - Éppen ez az… A pilóta elcsodálkozott. - Nem ismeri az ugató kutya történetét, ugye, fiam? kérdezte Spears. A pilóta zavartan megrázta a fejét. - A Földön egyszer élt egy híres detektív. Egy gyilkossági ügyön dolgozott, és mikor összegyűjtötte a rendelkezésére álló adatokat, feltűnt neki valami. „A kutyák éjszaka ugatnak”, mondta. Az asszisztense nem értette a dolgot. „De hiszen ez a kutya nem ugatott!” „Éppen ez a furcsa”, felelte a nyomozó. A pilóta olyan arcot vágott, mintha éppen akkor tért volna magához egy ötven évig tartó mélyálomból. - Normális esetben a képernyő nem lehetne ilyen élénk kék - mondta a tábornok. - Ezek szerint a bázison valami nincs rendben. - Ó, így már értem! Spearst nem érdekelte, hogy a pilóta felfogta-e, miről van szó. Mielőtt elhagyta a bázist, előrelátóan bekapcsolt néhány riasztószerkezetet. A jelek szerint pontosan úgy működtek, ahogy várta, bár még mindig nem lehetett biztos benne, hogy nem csak a vihar hatására megváltozott viszonyok tréfálják meg. - Fordítsa meg a gépet! - mondta a pilótának. - Uram? - Teszünk egy kis kerülőt. Visszamegyünk a levegőfejlesztőhöz. Wilks levette a fejéről a sisakot. A terepjáró fűtése elég jól működött ahhoz, hogy a megfagyás veszélye nélkül ülhessenek benne, és belélegezhessek a levegőt. Billie Wilks mellett, a másodpilóta székében ült, és várta a férfi utasításait.

- Feltételezem, hogy az ezredes űrkoptere is legalább olyan jól fel van fegyverezve, mint ez a hernyótalpas szar. Ebből az következik, hogy nekünk kell először lőnünk. Ugyanolyan komputervezérlésű 20 mm-es lövegek vannak itt is, mint azon a kompon, amivel a múltkor leszálltunk az idegenek bolygójára. Csak annyit kell tennünk, hogy kijelöljük a célpontot, aztán a robotlövész úgy megszórja ókét a 20 mm-es páncéltörő golyókkal, hogy abban nem lesz semmi hiba… - Wilks beszéd közben betáplálta a gépbe a katonai űrkopter, a tervezett áldozat adatait. - Most szépen bekapcsoljuk a rendszert… - Felemelt egy fedlapot, és megnyomta az alatta lévő gombot. Vörösen felizzott a tűzkészültséget jelző lámpa. - Kedves nézőink, most pedig Powell őrnagy jóvoltából bemutatjuk a legújabb biztonsági kódot! Így… - A monitor felszikrázott, és rövid üzenetek jelentek meg rajta. FEGYVER KÉSZENLÉTBEN. RENDSZER KÉSZENLÉTBEN. - Kész. Most már minden automatikusan történik. Hozzá sem kell nyúlnunk semmihez, és mikor a tábornok úr űrkoptere megjelenik… Hát, nem fog valami sokáig egyben maradni, az biztos. - Huszonöt katona van vele - jegyezte meg Billie. Hallottad már azt a mondást, hogy „felgyújtja a magtárat, hogy megszabaduljon a patkányoktól”? - Minden attól függ, milyen harapósak azok a bizonyos patkányok. Akkor sem vesztünk semmit, ha mind meghalnak. Azok a fickók mind az ő oldalán állnak. Az ilyen meló közben nem szabad arra gondolni, hogy ők is emberek, meg hogy nekik is van családjuk. Felejtsd el ezt az érzelmeskedő hülyeséget! - Szörnyű ez, Wilks! - Ilyen a háború, Billie. Undorító. Arra megy ki a játék, hogy bizonyos emberek ne éljék túl. Sokszor olyan a helyzet, hogy vagy te maradsz életben, vagy az ellenség. Ha Spears mégis visszajutna a bázisra, és sikerülne összegyűjtenie a hozzá hű katonákat, a lázadók egy szempillantás alatt a mamaszörny pocijában találnák

magukat. Velünk együtt. Ha tökéletes lenne a világ, semmi szükség sem lenne katonákra. Sajnos még nem tartunk ott. Billie rossz érzése nem múlt el, de bólintott. Tudta, Wilksnek igaza van. Már ő is ölt, embert és androidot is, és még nem felejtette el az űrkalózt, aki megtámadta a hajójukat, és nyugodt szívvel a másvilágba robbantotta volna valamennyiüket. Nem tetszett neki a dolog, undorodott az egésztől, de egyedül úgy mászhatnak ki ebből a helyzetből, ha minden Wilks tervei szerint történik. De ha a fegyverek úgyis maguktól fogják megsemmisíteni a célpontot, mi a francért kell itt maradnunk? Wilks megvonta a vállát. - Azért, amiért az automatizált kereskedelmi hajókra is felültetnek néhány pilótát. Arra is fel kell készülnünk, hogy esetleg valami nem várt esemény történik. Lehet, hogy a rendszer túlterhelődik, valami kiakad, vagy valakinek sikerül megmenekülnie Spears űr-kopteréből, és mondjuk fel akarja robbantani ezt a terepjárót. Mi vagyunk a hátvéd. Billie felsóhajtott. ŐK ketten, mint egy halálosztó gépezet hátvédei! Időnként úgy érezte, az emberek semmivel sem jobbak az idegeneknél. Azok a dögök gyilkosok, de csak a táplálékért ölnek, és nem sportból. Mint minden ragadozó. És ami a legfontosabb: soha, vagy legalábbis csak nagyon ritkán fordulnak a saját fajtájuk ellen. Viszont ha nem akarja közelebbről is tanulmányozni gyilkolási és táplálkozási szokásaikat, most neki is embereket kell ölnie. Már túl sokszor került olyan helyzetbe, hogy majdnem felzabálták. Az olyan lények, mint Spears, meg az olyanok, mint a Földön élő árulók, akik levadászták a bujdosókat, hogy a szörnykirálynők kedvében járjanak, az ilyen lények már olyan őrültek, hogy nem is lehet őket embernek nevezni. Bármilyen eszközzel, de meg kell őket állítani. Billie ezt mind megértette, és már csak azt kívánta, bárcsak ne neki kellene elvégeznie a munkát. - Tábornok úr! Az űrkopter tíz kilométernyire jár a bázistól.

Spears a monitorra, majd a pilótára nézett. - Tovább! - Igenis! Spears undorodva szívta be az űrkopter áporodott levegőjét. Minden műszer kielégítően működött, de valahogy az egészből áradt a nyirkos dohosság. Ez érthető is volt: a jármű több mint egy évig állt a levegőtermelő erőmű dokkjában. Az az űrkopter, amin a bázisról felszálltak, most öt kilométerrel előttük repült. Egyetlen ember sem tartózkodott a fedélzetén; Spears gépének pilótája távirányítással vezette, és a másodpilóta közben úgy követte új gépükkel, hogy a közöttük lévő távolság egy percre se csökkenjen. Attól nem kellett tartaniuk, hogy a második űrkoptert felfedezik a bázis megfigyelői, mert olyan különleges, fekete védőpajzs borította az egész hajótestet, hogy a radarok számára láthatatlan maradt, de még a földről, szabad szemmel, vagy távcsővel sem lehetett észrevenni. Még akkor sem kerültek volna bajba, ha az álcázásért felelős rendszer menet közben felmondja a szolgálatot. Mivel ez a hajó semmiféle nyilvántartásban nem szerepelt, a bázison senki sem tudott róla, hogy létezik. A megfigyelők egy űrkoptert vártak, és ha a radar esetleg mindkettőt kimutatná, egyedül arra gondolhatnának, hogy a vihar okozott a légkörben valami furcsa változást. Spears már előre eldöntötte, hogy bárki is legyen a szolgálatos radarkezelő, az idegenek elé fogja dobni. Ha ők meg tudják téveszteni, valószínűleg mások is képesek lennének rá. Használhatatlan katonákra pedig nincs szüksége. - Öt kilométer, uram. - Rendben van, fiam, folytassa! Lehet, hogy felesleges az óvatosság, de Spears mindig úgy tartotta, jobb körültekintőnek lenni, mint meghalni. Soha nem szabad feleslegesen kockáztatni semmit, mert az ok nélküli vakmerőségbe már nagyon sokan belepusztultak. Spears nem akarta elveszteni a lehetőséget, hogy világokat győzhessen le, és háborúkat nyerhessen meg. Égy ilyen apró hiba miatt sokkal többet veszíthet, mint az életét: a jövőben megszerzendő dicsőséget. Elvigyorodott.

Az első adag babért odahaza illik learatni, nemdebár? - Jönnek - mormolta Wilks. - Mindjárt lőtávolba érnek. A radarképernyőn egy kis zöld folt lassan a középpont felé kúszott. Egy perccel később az űrkoptert jelző pötty villogni kezdett, színe sárgászöldre változott. CÉLPONT BEFOGVA, villogott egy üzenet a monitor alján. - Sima ügy lesz - mondta Wilks. A pont vörösre változott. CÉLPONT BEFOGVA. A TŰZPARANCSOT CSAK A MEGFELELŐ TÖRLŐKÓD ALKALMAZÁSÁVAL LEHET FELFÜGGESZTENI Wilks a lányra nézett, és megrázta a fejét. - Csináld már! - szólt a robottüzérre. A villogó vörös pont megnőtt, és lassan alakot öltött. Az űrkopter képére a képernyő bal felső sarkából kék célkereszt kúszott. A CÉLTÁRGY HATVAN MÁSODPERC MÚLVA ÉRI EL AZ OPTIMÁLIS LŐTÁVOLSÁGOT. Megkezdődött a visszaszámlálás. Wilks újra Billie-re pislantott. A lány feszülten a monitorra meresztette a szemet, és az izgalomtól kapkodva lélegzett. CÉLPONT MEGSEMMISÍTÉSE HARMINC MÁSODPERC MÚLVA. - Jézusom, olyan, mint egy kivégzés! - suttogta Billie. - Az is. CÉLPONT MEGSEMMISÍTÉSE TIZENÖT MÁSODPERC MÚLVA. Wilks egy másik monitor kapcsolójára csapott. Megjelent előtte a fekete, csillagokkal pöttyözött ég képe, és közöttük egy alig látható, egyre növekvő fénypont. - Itt vannak. CÉLPONT MEGSEMMISÍTÉSE ÖT MÁSODPERC MÚLVA. A fegyverek csöve az egyre közeledő űrkopterre irányult. OPTIMÁLIS LŐTÁVOLSÁG. TŰZPARANCS ÉRVÉNYBEN. TŰZ. CÉLPONT MEGSEMMISÍTÉSE FOLYAMATBAN.

A terepjáró teste vibrálni kezdett, és a fülkében óriási robaj támadt. Minden tizedik lövedék világító lőszer volt, de az irtózatos tűzerejű géppuskák olyan eszeveszett iramban szórták magukból a halált, hogy úgy látszott, mintha egy megszakítás nélküli, színes fénycsík vágódna az űrkopter testébe. A robottüzér minden körülményt figyelembe vett: számolt a céltárgy sebességével, a gravitációval, és az űrkopterre zúduló, hihetetlenül kemény urániumlövedékek gyorsaságával. Nem hibázott. A lövedékek átlyuggatták az űrkopter borítását. Wilks látta, ahogy a páncélzatnak csapódó lövedékek kis szikrái apró lángcsóvaként fellobbannak a fülkéből kisüvítő levegőben. A robottüzér nem kegyelmezett. Célba vette a jármű motorját, és egy másodperc alatt felrobbantotta. A kopter a planetoid felszíne felé zuhant. - Szent Isten! - suttogta Billie. Wilks észrevette, hogy egyetlen mentőkabin vagy katapult-berendezés sem hagyta el a kis hajót. Túl könnyű volt, gondolta. Viszlát, Spears! A Pokolban találkozunk! - Uram, a terepjáró tüzet nyitott! Spears bólintott. - Helyezze készenlétbe a fedélzeti fegyvereket! - De uram! Ha használni akarjuk a célzóberendezést, meg kell szüntetnünk az álcázó védőpajzsot! - Nem számít. Megszórjuk őket. A pilóta idegesen ugrott, hogy teljesítse a parancsot. Ezt egyedül Powell szervezhette, gondolta Spears. Nem hittem volna, hogy annak a töketlennek elég bátorsága van ilyesmihez. De te még igencsak kisfiú vagy ahhoz, hogy szembeszállj velem, őrnagy! A saját kezemmel jogom a királynő pofájába tömni a fejedet! A robbanás nyomán felcsapó lángok hamar kialudtak a bolygó felszínének vákuumában. Az űrkopter szétzúzódott,

darabjai a gyenge gravitációban messzire repültek, némelyik egészen a bázis körül gerjesztett erőtérig jutott. A nyomkövető kamera a roncs legnagyobb csonkját mutatta. Wilks egyetlen holttestet sem látott. A legénység valószínűleg a gép belsejében volt. Nagyon jó. Nem igazán szerette volna, ha széttépett emberi testekben kell gyönyörködnie. Adios, tábornok! MÁSODIK CÉLTÁRGY BEFOGVA, villogott a komputer képernyőjén. OPTIMÁLIS TÁVOLSÁG MÍNUSZ EZER MÉT£R. TŰZPARANCS ÉRVÉNYBEN. Wilks felugrott, és a monitorra bámult. Egy teljes, értékes másodpercet elvesztegetett azzal, hogy megértse, mi történt. - Abüdöskurvaannyát! Billie, fel a sisakot! Mozgás! Ki kell jutnunk innét most rögtön! Wilks a fejére rántotta a sisakját, megragadta a lány kezét, és a terepjáró ajtaja felé iparkodott. Dühösen rácsapott a vésznyitó gombra. Éppen akkor ugrottak ki, mikor záporozni kezdtek körülöttük a golyók.

17.
Spears elégedetten nézte, ahogy a gépfegyvertűz darabokra tépi a terepjárót. Sikerült túljárnia az ellenség eszén, kikerülte a csapdát. Elég közel kerültek már, így a fedélzeti kamera befoghatta a két menekülő alakot. - Lőjék le őket! - parancsolta Spears, de rögtön meg is bánta, amit mondott. Elhamarkodottan döntött. Kár így megölni azt a két fickót; az idegenek őket is fel tudnák használni. Talán még inkubátor is lehetne belőlük. Ám mégsem másította meg a szavát. Ha csata közben visszavonna egy parancsot, határozatlannak tűnne az emberei előtt. A tervei szerint ugyan ezek a katonák sem fognak sokáig élni, mégis kínosan ügyelt a látszatra.

A terepjárót egyre jobban szétszaggatták a lövedékek. A menekülők futni kezdtek. - Talán nem hallotta, mit mondtam? - kérdezte Spears zordan. - D-de igen, uram. De a robottüzért úgy állítottuk be, hogy csak a terepjárót semmisítse meg. Ha emberekre akarunk lőni, át kell programoznom… - Akkor tegye azt! - Igenis! A pilóta idegesen a kapcsolókhoz kapott - a géppuskák csöve néhány másodperccel később már az új célpontra meredt. Későn. A két alak közben elérte a bázis bejáratát, és eltűnt az űrkopter utasai elől. - Elnézést, uram, de… - Nem baj. Az elsődleges célunkat így is elértük. A terepjáró megsemmisült. Most lője szét a kifutón álló koptert is! - Uram…? - Meg kell semmisítenünk! Azt is, meg a többit is! Nem akarom, hogy hátba lőjenek minket. - Értettem, uram. A harc szabályai közé tartozott ez is. Okozz az ellenségnek elég kárt ahhoz, hogy ne tudjon tovább támadni. Pillanatnyilag Spears uralta a levegőt, és ezt az előnyét meg is akarta tartani. Powell higgye csak azt, hogy megközelíthetetlenül bezárkózott a bázis falai közé! A zöldfülű barom! Nem is sejti, hogy nem csak a zsilipeken át lehet bejutni. Egy okos parancsnok mindig előre gondoskodik egy második, vagy akár harmadik útvonalról is. És Spears - Powellel szemben - okos parancsnok volt. Billie alig kapott levegőt. A védőruha oxigénadagolóját nem arra tervezték, hogy valaki rohangásszon benne. Mindegy, az a lényeg, hogy bejutottak, és biztonságban vannak. Pillanatnyilag. Wilks már félig letépte magáról a kezeslábast, és a falra szerelt kommunikátorhoz ugrott.

- Itt Wilks. Baj van, Powell! Spears valahogy kiszagolta, hogy mi történt, és egy üres űrkoptert küldött maga elé csalinak. Szétlőtte a terepjárónkat. Alig sikerült meglépnünk. A déli zsilipnél vagyunk… Billie, mi történik odakint? A lány bekapcsolta a kapu előtti részt mutató kamerát. A holoképernyőn egy oldalára dőlt űrkopter látszott. - A kinti gépeket lövik - mondta. - Hallotta? - kiáltott Wilks a készülékbe. - Jóságos Isten! - Powell hangjából a hangszórón át is kiérződött a kétségbeesés. - Most mit csináljunk? A bázist is lőni fogja! - Nem - mondta Wilks. - Nem fog robbanthatni, mert fél, hogy baja esik az idegeneknek. Valami mást forgat a fejében. Lebecsültük a képességeit. Ha volt annyi esze, hogy előreküldjön egy csalit, akkor biztos nem ott fog bejönni, ahol számítunk rá. Szedje össze, fegyverezze fel a megbízható katonákat, és állítsa őket a zsilipekhez! Azt akarom, hogy minden francos ajtót őrizzen valaki! És még valami! A Spears-párti embereket terelje egy jobban őrizhető helyre! - Ez nem lesz könnyű - mondta Powell. - Nem lehetünk biztosak benne, ki… - Ide hallgasson, őrnagy! Biztos akar lenni a dologban? Akkor várja meg, míg valamelyikük kinyitja szeretett tábornokának a kapukat! Akkor aztán igazán szarban leszünk. Ne válogasson! Akinek a hűségében nem abszolút biztos, nyomja be a vasajtó mögé! - Jól van. Értem… - Öt percen belül a parancsnoki központban találkozunk! Wilks a lányra nézett. - A tábornok meg akar bénítani minket. Nem szállhatunk szembe vele a levegőben, és nem menekülhetünk el a földön. Ezzel most elszórakozik egy ideig. Gyere! - Hová megyünk? - Powell csak arra alkalmas, hogy kiadja a parancsokat, de a harchoz nem ért. Szüksége lesz valakire, aki megmondja neki, mit tegyen. Egyszer már kibasztak velem, nem fogom megengedni senkinek, hogy még egyszer megtegye!

- Mennyire komoly a helyzet? - Lehetne szarabb is. Habár… Spears egyetlen pontra koncentrálhatja az ereiét, nekünk pedig minden bejáratot őriznünk kell, és elég kevesen vagyunk. Ahogy kiderül, hol akar betörni, mind odamegyünk, és azt hiszem, képesek leszünk visszaverni. Powell meg fogja változtatni a főzsilipek kódjait… Igaz, ezt már rég meg kellett volna tenni. Egy kicsit elbíztam magam. Túl biztos voltam benne, hogy le tudjuk lőni Spears űrkopterét. Kezdem megérteni, ő miért tábornok, én pedig miért vagyok még mindig csak őrmester… Gyere! Futásnak eredtek. - Helyzetjelentést kérek! - Spears úgy érezte magát, akár a vadász, mikor egy életveszélyese bestia nyomára bukkan. Tisztában volt vele, hogy kockázatos dologra vállalkozik, ám biztosra vette, hogy a végén ő fog felül maradni. Bármi áron, de győzni fog! -A bázis előtt álló földi és légi járművek használhatatlanok. - Helyes - bólintott Spears. A bázison belül volt még néhány űrhajó, de azokkal senki sem közlekedhet a planetoid felszínén. Ha pedig Powell azt tervezi, hogy végső esetben a csillagok között keres menedéket, nagy meglepetésben lesz része. Spears a terepjárókat és az űrkoptereket nem blokkolta le titkosított kóddal, mert tudta: a bolygón és közvetlen környezetében senki sem bújhat el előle. Ám a hosszabb űrutazások megtételére alkalmas járművek egy centire sem emelkedhetnek fel az ő tudta és engedélye nélkül. Powell és bandája nem menekülhet. Be vannak zárva a bázisba, és ha azt hiszik, hogy bármit is tehetnek ellene, nagyot kell majd csalódniuk. - Most jól figyeljen! - mondta a pilótának. - Megadom a koordinátákat; pontosan oda szálljon le velünk! - Gyorsan elhadart egy számsort, és a pilóta egyetlen kérdés nélkül engedelmeskedett. Az északi zsilip közelében volt egy alig húsz méter széles árok, ami egyenesen a bázis fúziós reaktorának

„szelepéhez” vezetett. Az óriási alumíniumkorongokat szükség esetén arra használták volna, hogy a reaktorok által termelt felesleges hőt kisugározzák a bolygóra. Eddig a túlterhelési vezetékek mindig sikerrel megbirkóztak az ilyen esetekkel, és nem volt rájuk szükség, ezért a bázison nem sokan tudták, hogy egyáltalán léteznek. Egy szakasz óvatosan végiglopakodhat ezen a folyosón, egészen a reaktorig, és a szervizjáratokon keresztül bejuthat a bázisba. Bentről senki sem fogja észrevenni őket, mert ezen a részen nem szereltek fel egyetlen kamerát sem. Powell emberei csak akkor fedezik majd fel őket, mikor már a kapukon kopogtatnak. Ha az őrnagynak van elég esze, mindenhová őröket állít majd, és megváltoztatja a zárak kódjait, de Spears egyre kevésbé hitt benne, hogy Powellnek eszébe jut ilyesmi. Újabb meglepetés vár a lázadókra. Spears meg volt róla győződve, hogy győzni fog. Könnyű lesz, szinte játék. Ahogy a nagykönyvben meg van írva. Száz év sem kell hozzá, és az ő hadmozdulatait oktatják majd mindenütt. Káprázzon hát az utókor - rajta! Úgy néz ki, mintha egy megmászhatatlan akadály fölött kellene átjutnia, gondolta Billie, ahogy a feléjük közeledő Powellre nézett. Az őrnagy kezei remegtek, arca sápadt volt, homlokán és ajka fölött veríték gyöngyözött. Az asztalon tucatnyi karabély hevert, mellettük dobozok, tele tarákkal. Miközben Wilks és Powell izgatott beszélgetésbe mélyedt, Billie a fegyverekhez lépett. Bármi is következik, nem akart teljesen védtelen maradni. Amint az asztalhoz ért, a karabélyokat őrző katona fenyegető mozdulattal a lányra fogta a saját fegyverét. - Wilks! - szólt hátra Billie. Az őrmester megfordult. - A lány is elvehet egyet - mondta az őrnek. A katona még csak rá sem pillantott Powellre, hogy ő mit szól hozzá. Tisztában volt vele, hogy ki a valódi főnök. Bólintott, és Billie felemelte az egyik karabélyt. Gondosan végigvizsgálta, majd belekattintott egy tárat. Az egyik

dobozból kivett még három tartalék tárat, és egyet az övébe, kettőt pedig a zsebeibe dugott. Négyszáz lőszerrel elvileg jópár dögöt elintézhet. Ha azok nem előzik meg őt. A vállára vetette a karabélyt. Egy kicsit jobban érezte magát. Wilks és Powell beszéd közben fel-alá járkáltak a teremben, és még a vak is láthatta, hogy az őrnagyba belefagyott a szar a félelemtől. Wilks mar elmagyarázta a lánynak, hogy Powell pacifista, és hogy sokkal inkább illett volna hozzá, ha papnak vagy orvosnak, és nem katonának áll. A civilizált emberekből soha nem lehet jó harcos. Billie a kommunikátorhoz ment, és utasította a komputert, hogy kapcsolja be Mitch-hez. - Bueller. A kommunikátor monitora üres maradt. Billie nem tudta, hogy szándékosan törölték-e a képi összeköttetést, vagy csak valami hibáról van szó. - Mitch… - Billie! Minden rendben? - Itt vagyok a parancsnoki központban, Wilks-szel. Nincs semmi bajunk. - Láttam, ahogy kimenekültetek a terepjáróból. Nagyon aggódtam értetek. - Megúsztuk. Mit csinálsz? - Míg nem rendeződik a helyzet, itt kell maradnom. A létfeltételeket biztosító rendszerek irányító berendezéseire vigyázok. Ha Spears és a csapata mégis bejut, abban a szekcióban ki fogom kapcsolni a fűtést, a világítást, és elzárom a levegőcsapokat. Talán így egy kicsit lelassíthatom őket. Nyílt küzdelemben nem sok hasznomat vennétek. Billie bólintott, de rádöbbent, hogy Mitch ezt nem láthatja. - Igazad van. - Wilkstől tudta, hogy a Mitch-et és a hozzá hasonló androidokat az idegenek elleni csatára, és olyan helyzetek megoldására tervezték, amiben egy valódi ember, bármilyen képzett is, meg sem tud mozdulni. De a jelenlegi állapotában valóban nem lenne képes harcolni, ráadásul a robotika Asimov-féle módosított Törvényei is alkalmatlanná teszik rá, hogy Spears embereivel szembeszálljon. Mitch nem ölhet embert, de még csak sebet sem ejthet az ellenségen, hiszen nem tudhatja, hogy áldozata nem hal-e

bele a sérülésébe. Pedig ő volt az abszolút mesterlövész: az androidok normál lőtávon belül a legapróbb célpontot is képesek voltak eltalálni. Csak az olyan mesterséges emberek tudtak ember ellen harcolni, melyekbe nem építették bele a Törvényeknek érvényt szerző blokkokat. Jó példa volt erre, hogy azok a kalózok, akik annak idején a Benedictet megtámadták, a vezér kivételével mind androidok voltak. - Figyelj, Mitch, mikor ennek az egésznek vége lesz, le kell majd ülnünk, hogy mindent megbeszéljünk. Nem bántam veled valami jól, és fogalmam sincs, hogy mit kellene tennem, de így nem maradhat a dolog. - Kösz, Billie! Nem is tudod, milyen jólesik ezt hallanom. - Ne értsd félre, ez nem azt jelenti, hogy bármit is megígérek, de… - Ez is több a semminél. Billie kényelmetlenül érezte magát. Még mindig haragudott Mitch-re, és nem tudta mit akar, mit akarhat tőle, de beleborzongott, ha arra gondolt, hogy elveszítheti. - Most mennem kell. Később még beszélünk. - Vigyázz magadra! - kérte Mitch. - Nem bírnám ki, ha valami bajod esne. Én… Én… - Ne mondd ki, Mitch! Most ne. Billie kikapcsolta a kommunikátort. Wilks és Powell dühösen ordítoztak egymással. - Állítson őröket azokhoz a kibaszott kapukhoz! - üvöltött Wilks. - Zárassa be mind, és küldje ki az embereket! Az kevés, hogy átkódolta a zárakat! Lehet, hogy Spearsnek van valamilyen szerkezete, amivel így is ki tudja nyitni. - Lehetetlen. A rendszer védett, a belső modemek pedig… - A francba velük, Powell! Egy katonával állunk szemben, egy karrierista barommal, aki egyszer már átvert mindannyiunkat. Ha bejut és lövöldözni kezd, nagyon sokan fognak meghalni. Fogalmunk sincs, milyen cuccai vannak még. Ne felejtse el, arról a második űrkopterről sem tudtunk!

Powell állkapcsa megfeszült, és ajkai elfehéredtek a dühtől. - Igaz… - Biztos lehet benne, hogy tartogat még egy-két meglepetést a számunkra. Nekünk itt mindenünk megvan, de ők előbb-utóbb kifogynak az élelemből és a levegőből. Ha addig kitartunk, akkor győztünk. - Rendben van - sóhajtott Powell lemondóan. - Kiadom a parancsot. Wilks bólintott, és a lányra nézett. Billie nem nagyon értett a katonai taktikához, de tudta, a következő lépést Spearsnek kell megtennie. Nem nagyon tetszett neki a dolog. Az az ember egy kiszámíthatatlan őrült, és így még sejteni sem lehet, hogy mire készül. Nem tehetnek mást, várniuk kell. Spears védőruhába öltözötten a fal mentén, az energiaemésztők alatt megállíthatatlanul közeledett a keleti zsilip felé. Az árulók valószínűleg nem tudták követni az űrsiklót a radarjukkal, és mivel legutoljára azt látták, hogy északnak tart, onnan fognak támadásra számítani. Elképzelhető, hogy nagyon gyorsan át tudják majd irányítani az embereiket, de Spearst ez sem érdekelte különösebben. Azon járt az esze, milyen tehetséges és csodálatraméltó stratégának fogja tartani őt az utókor, ha majd áttanulmányozzák a bázis visszafoglalásáról készített dokumentumokat. A keleti zsilip közvetlen közelébe értek. Spears elégedett volt. Senki még csak nem is sejti, hogy itt vannak. A sisakrádió használata nélkül utasította a tűzszerészét, helyezze fel a fémkapura a tapadóbombákat. Mikor minden készen állt, kezébe vette egy speciális adó-vevő készüléket. Titokban beismerte, nem számított rá, hogy ilyesmi bekövetkezhet. Mindegy, ami történt, megtörtént. Elintézi őket. Kesztyűbe bújtatott hüvelykujjával megnyomta a szerkezet gombját, és elvigyorodott. Powellnek és az egész hősködő hülyékből toborzott bandának hamarosan komoly oka lesz a félelemre. Nemsokára kinyílik a tojásrakó kamra

kapuja, és egy hologram-Spears kiparancsolja az idegeneket a folyosóra. A királynőt valószínűleg meglepi majd a dolog, de Powell még jobban meg fog döbbenni. - Itt az ebédidő - mormolta Spears vidáman. - A kicsikék most önellátóak lesznek. Gyertek és válogassatok!

18.
A jó kurva anyádat! - ordította egy katona. Szavait egy géppuska dühödt zakatolása követte. - Mi a franc ez, Powell? - kérdezte Wilks. - Ez a királynő kamrája előtt álló őr hangja volt… - felelte az őrnagy bizonytalanul, és elfordította az egyik kapcsolót. A vezérlőpult felett felszikrázott egy hologram-képernyő, és pillanatnyi vibrálás után feltűnt rajta egy őrült módjára lövöldöző katona képe. Powell megérintett még néhány kapcsolót, és a célpontját ugyan még mindig nem látták, de valami mást igen. A királynő tojásrakó kamrájának ajtaja tárva-nyitva állt. - Az istenit! - hörögte Wilks. Az őr felsikoltott - a következő másodpercben egy hegyes, lándzsaszerű valami vágott feléje. Az idegen farka olyan könnyedén fúrta át a férfi mellkasát, akár a tű a vásznat. A katona elejtette a fegyverét, és arca halálos grimaszba torzult. A szörnykirálynő megrázta a farkát, és messzire repítette áldozatát. - Édes Jézusom! - nyögte Powell iszonyodva. - Spears kieresztette a királynőt! - kiáltotta Wilks. Áramlani kezdtek hozzájuk a bázis területén szétszórt őrök rémült jelentései. A királynő magával hozta udvartartását is. - Menjünk az űrhajókhoz! - mondta Wilks zord arccal. Valószínűleg az egész bázist megszállták. Mind meghalunk, ha itt maradunk! Ez a mocskos állat mégis túljárt az eszünkön , gondolta elkeseredetten. A szakaszán kívül most a szörnykatonáit is beveti ellenünk!

Öt perccel azután, hogy kieresztette az öldöklésre felbíztatott szörnyeket, Spears jelt adott a tűzszerésznek. A robbanás a légüres térben szinte egyetlen nesz nélkül szakított rést a vaskos fémkapun. A bázis belsejéből sziszegve kitóduló levegő fehér kristálydarabkákká fagyva hullott a tábornok lába elé. - Indulás! A bázist őrző katonák tüzet nyitottak, de mivel a robbanás legtöbbjükkel végzett, védekezésük hatástalannak bizonyult Spears rohamosztagosaival szemben. A támadók kihasználták a meglepetés előnyét is, és csupán egyetlen embert vesztettek, mire sikerült elfoglalniuk a kaput. A tábornok elégedett volt. Minden a terv szerint haladt, és már előre örült, milyen csodálatos szemléltető anyag fog összeállni emberei harc közbeni jelentéséből. Az űrkopter berendezései minden elhangzott szót, minden kiáltást rögzítettek, és helyes sorrendbe rakva ez pontos dokumentuma lesz a bázis visszafoglalásának. A jövő katonái közül mindenki láthatja majd, hogy Thomas G.A. Spears milyen kitűnő parancsnok volt. És ez még csak a kezdet! Az árulók azt is meg fogják bánni, hogy megszülettek! Átjutottak a belső zsilipkapun, és Spears intett katonáinak, emeljék fel sisakjuk arcvédőjét. - Tovább megyünk! Ne lazítsák meg a védőruhát, mert biztos megpróbálnak manipulálni a fűtéssel és a levegőellátással. Mostantól használhatjuk a rádiókat is. Már tudják, hogy itt vagyunk. Ha egy lehetőség van rá, ne öljék meg őket. Alacsonyra célozzanak! Wilks lövésre kész fegyverrel rohant Billie és az őrnagy előtt. A bázis vészjelző szirénája majd' széthasította a dobhártyájukat, minden fordulóban vörös figyelmeztető lámpák éles fénye vágott a szemükbe. A lázadó katonák, a rémült férfiak és nők fejvesztve menekültek a rettenet elől. Némelyikük még nem is találkozott az új, váratlanul érkező ellenséggel, de alig volt közöttük olyan, aki túlélte a szörnyek támadását.

Wilks tudta, hogy egyedül Spears ereszthette szabadon a vérengző fenevadakat, melyek válogatás nélkül széttéptek minden útjukba akadó embert. Billie lehajolt, és felkapott a padlóról egy eldobott hordozható kommunikációs egységet. - Mitch! Mitch, válaszolj! Hagyd a francba az egészet, és menekülj! Gyere az űrkikötőbe! A dögök kiszabadultak, és Spears a bázison van! Mitch! A lánynak fogalma sem volt róla, Bueller meghallotta-e a hívását, mindenesetre nem kapott választ. Wilksnek pillanatnyilag kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy az android miatt aggódjon. Egy nyitott ajtóból egy idegen ugrott eléjük, és óriásira tátotta förtelmes pofáját. Állkapcsairól nyúlós nyálka csöpögött a padlóra, fogai hosszú tőrökként csillogtak a lámpák hideg fényében. - Baszódj meg! - ordított Wilks, és kapásból a dög képébe zúdított egy sorozatot. A lövedékek hihetetlen erővel csapódtak az idegen fejébe. Szilánkokat hasítottak le kemény bőréből, és cafatokra tépték az ábrázatát. A dög megtántorodott, és halálos savesőt fröcskölve sebeiből, reszketve elterült a földön. Wilks fülei úgy csengtek a lövések dörrenésétől, mintha valaki fejbe verte volna. Már csak ez hiányzott!, dühöngött. Be kellene tennem a füldugókat…. Mindegy, ha eddig sikerült életben maradnom, most nem kezdek el amiatt izgulni, hogy vénségemre megsüketülök! Az idegenből kiömlő folyadék sisteregve-füstölve rágta a fémpadlót. - Vigyázz, bele ne lépj! Tovább futottak. Egy fegyveres katona fordult be a sarkon. Ahogy Spears meglátta, a pisztolyára kulcsolt kezét a maga elé tartott másik tenyerébe csapta, és háromszor lőtt. A technikát egy, az űrkorszak előtt végrehajtott rendőrségi akció emlékére „mozambiki triplának” nevezlek. Két golyó a szívbe, egy a

fejbe, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Spears úgy tudta, hogy akkoriban találták ki, mikor a védőpáncélt még a ruha alatt hordták, és az ember csakis akkor lehetett biztos benne, hogy ártalmatlanná tette ellenfelét, ha még a fejébe is beleeresztett egyet. A szerencsétlen katona nem viselt páncélt, így a három lövés közül egy is elég lett volna, hogy végezzen vele. Ahogy a férfi összerogyott, Spears ugyanazt a diadalt, a túlélők furcsa örömét érezte, ami mindig a hatalmába kerítette, valahányszor szemtől-szemben állva megölt valakit. Hirtelen régi emlékek tolultak az agyába; újra az a kisfiú volt, aki életében először ölt embert… Tommy egy kis falifülkében, a seprűk és tisztítóeszközök között bújt el. A vegyszerek erős szaga az orrát facsarta, de visszafojtotta a tüsszentést. A sötét fülkén kívül, a félhomályos hallban Jerico Axe settenkedett. Tommyt kereste. Már rég elmúlt a lámpaoltás ideje; minden gyereknek aludnia kellett volna, sőt, már a felnőttek, a katonák és az orvosok is lefeküdtek, Jerico mégis ébren volt. Tommy tudta, Jerico egy seggfej, de sajnos egy nagy seggfej, aki sok bajt okozhat. Tommy - fogalma sem volt róla miért - Jerico „kedvencei” közé került, és mikor nem látták őket a felnőttek, mindig megrugdosta. Tommy persze védekezett, és egyetlen egyszer sem hagyta válasz nélkül, de sajnos Jerico mindig megelőzte. Ráadásul tíz kilóval nehezebb, és jóval idősebb volt nála, meg a harci technikák elsajátításában is jó fél évvel előtte járt. Tommy egyszer annyira bedühödött rá, hogy betörte az orrát. Nagy verekedést csaptak, és annak ellenére, hogy ő is elvesztette két fogát, eltörte a karját, és az arcát tizenöt öltéssel kellett összevarrni, semmit sem bánt meg. Tommy a lehető legrosszabbat kívánta Jericónak: azt szerette volna, ha a Peremvidékre vezénylik, a világ végére, ahol valami piszok bolygón szétrohad a napon, ahol a dögevő madarak fognak a szemével szórakozni. De tudta,

Jerico ha hülye is, de nem bolond, és el fogja kerülni, hogy ilyen helyzetbe keveredjen. Tommy tehát a fülkében üldögélt, és bízott benne, hogy Jerico nem fog rátalálni. Fáradt volt, aludni akart, pihenni egy keveset a hajnali gyakorlat előtt, de mivel nem akarta elalvás előtt összeveretni magát, hát elbújt. Az ajtó előtt mezítlábas talpak csattantak: Jerico lehúzta a csizmáját, de mégis akkora zajt csapott maga körül, akár egy meghibásodott robot. Tommy hallotta, ahogy kinyílik a zuhanyzó ajtaja, és üldözője szétnéz odabent. A francba! Ha oda benézett, ezt a fülkét sem fogja kihagyni! Nem menekülhetett ki a szűk kis kamrából, és legfeljebb az egyik kukába bújhatna el. Nem is rossz… Igen, ha belemászik, és sikerül elég kicsire összehúznia magát, akkor Jerico még akkor sem láthatja meg, ha beljebb lép az ajtóból. Tommy felállt, és egyik lábát már átlendítette a kuka peremén, mikor hirtelen vad düh áradt szét benne. A picsába az egésszel! Csak nem fog elbújni egy olyan faszfej elől, mint Jerico Axe? Csak nem fog mindig menekülni előle, csak mert egy kicsit magasabb, erősebb és képzettebb, mint ő? Nem, erre nem hajlandó! A sötét helyiséget csupán az egyik takarító-robot oldalán izzó apró lámpácskák fénye világította meg, de Tommynak ez is éppen elég volt ahhoz, hogy meglássa a kukák kikotrására használt, vastag alumíniumnyéllel ellátott, kerti kapához hasonló eszközt. Felemelte a félméter hosszú tárgyat. Elég nehéz volt. Mikor Jerico kinyitotta az ajtót, Tommy már harcra készen állt. A nagyfiúnak még arra sem volt ideje, hogy egyet pislogjon, Tommy máris a koponyájába állította a kapa élét. Pontosan a jobb szeme fölött találta el. Egyetlen éles reccsenés hallatszott csupán, majd egy vérfagyasztó sikoly. Jerico hátratántorodott, és a tálnak zuhant. Lassan, nagyon lassan összerogyott, de közben utolsó erejével még kirántotta a fejéből a fegyverré előléptetett takarítóeszközt. Vér fröccsent, és Jerico úgy

bámult Tommyra, mintha még mindig nem értené, hogy mi történt vele. - Add ide! - Tommy elvette Jericótól a kaparót, és közben nagyon furcsán érezte magát. Félelméhez irtózatos düh, és valami különös diadalérzés keveredett. Büszke volt magára, hogy sikerült legyőznie az ellenséget. - Vérzik a fejem! - nyögte Jerico. - Már nem sokáig - mondta Tommy, és újból lecsapott. Tommy Spears kilencéves volt, amikor először ölt embert. - A szentségit! - ordította Spears egyik katonája. A tábornok elhessegette agyából a múlt képeit, és miközben a földre vágódó rohamosztagos mögé nézett, elcsodálkozott. Újra átélte a régi emléket, és közben alig telt el öt másodperc. Ismét csak a valóságot látta. Egy támadásra kész idegen állt előtte. Spears előrelépett, hogy a mennyezeti világítótest fénye egyenesen az arcába hulljon. Azt akarta, hogy a szörny jól láthassa. - Tudod ki vagyok - mondta, és előhúzottaz övéből egy kis szerkezetet. - A királynőd pedig azt tudja, hogy ez mi. Maga elé tartotta a dobozkát. A tojókamra alá volt aknázva, és Spearsnek elég lett volna egyetlen gombot megnyomnia a készüléken, máris a levegőbe repül az egész. Már ezerszer meggyőződött róla, hogy a királynő ezt az egyet soha nem felejti el. Természetesen előfordulhatott, hogy mikor börtönük kapuja kitárult, szolgáival egy biztonságosabb helyre vitette a tojásokat, de nem volt annyi idejük, hogy valamennyit kimentsék. Ezen kívül Spears nemcsak a bázisnak azt az egy pontját, de az egész kócerájt aláaknázta, és egy mozdulattal apró szilánkokra robbanthatott volna mindent. Amit a szolgák láttak, azt a királynő is látta. A szörny fenyegetően sziszegni kezdett, de hirtelen megfordult, és elrohant az ellenkező irányba. - Mi a szent szar…? - kiáltott a katona őszinte ámulattal. Ez megijedt magától!

- Pontosan - mondta Spears. - És nagyon jó oka van rá, hogy féljen tőlem. Tovább! A szakasz sohasem tétovázott, de ezek után már úgy teljesítették a parancsot, akár az automaták, vagy… Akár az idegenek. - Powell? - Erre! - mutatta az őrnagy az utat. Wilks megfordult, és a lányra nézett. - Semmi bajom - mondta Billie. - De Mitch… - Már mondtam, Mitch-nek nem jó az íze. Ha nyugton marad, nem bántják. Szépen elmennek majd mellette. - Lehet, hogy a dögök igen - szólt közbe Powell -, de Spears nem. - Kösz, őrnagy, éppen erre volt most szükségem - mordult rá Wilks, majd ismét Billie-hez fordult. - Figyelj, Mitch tudja, hová megyünk, és minden tőle telhetőt megtesz, hogy ő is időben odaérjen. - Nem hagyhatom itt! - mondta Billie. - Rendben. Meg fogjuk várni. Megígérem. Billie beleegyezően bólintott. Meg kellett bíznia Wilksben. Nem volt más választása. Mögöttük éles, bugyborékoló gurgulázásba fulladó sikoly hallatszott. - Na, nyomás! Billie úgy érezte, mintha már a fél élete meneküléssel telt volna el, de egy szusszanásnyi pihenőre sem volt idejük. - Menj! - mondta. - Mögötted maradok. Tovább futottak.

19.
Wilks nem félt a haláltól. Arrafelé rohant, amit az egész bázison, sőt az egész bolygón a legbiztonságosabb helynek tartott, de ha közben valamit elvét… Minden hiba végzetes lehet. Tisztában volt vele, hogy már így is a sorstól

ajándékba kapott életet éli. A logika törvényei szerint már akkor el kellett volna pusztulnia, mikor először találkozott az idegenekkel. Mikor is volt? Tizenkét, vagy tizennégy standard földi év telhetett el azóta… Igen, Billie akkor tíz éves volt, most pedig… Meg kellene kérdezni tőle, mennyi idős. Wilks tudta, hogy akkor és ott a szakasza többi tagjával együtt meg kellett volna halnia. Túlélte, de hiába ivott meg rengeteg szeszt, hiába szedett be minden elérhető szert, az emlékek elől nem sikerült elmenekülnie. Sőt, a Sors és a Gyarmati Haditengerészet úgy akarta, hogy újra szembenézzen az idegenekkel. Útközben rájött, hogy életének már csak egyetlen célja lehet: ki kell irtania minden dögöt. Mindet, még az utolsó tojást is meg kell semmisítenie. Nem félt a haláltól, de ha megöleti magát, nem viheti végbe a tervét. Ez jobban zavarta, mint az elmúlás. Valamikor még ismerte a félelmet, de az már olyan régen volt, hogy alig emlékezett rá, milyen. Néhány évvel ezelőtt egyszer - vagyis sokszor kábítószertől bódultan kóválygott a világban. Az egyik alkalommal valahogy egy völgybe keveredett, és rablok támadtak rá. Elvették minden ruháját, és még a testébe ültetett személyazonossági implantokat is megbuzerálták, hogy senki ne ismerjen rá. Teljesen kiütve, félholtan fetrengett, mikor a környékbeli civilek rátaláltak. Mivel nem sejtették, hogy katona, az egyik közeli kórházba vitték. Ott aztán elvégezték rajta a standard életmentő műveleteket, és ráadásképpen pszichiátriai kezelést is kapott. A kórházban akkoriban rengeteg fiatal, gyakorlaton lévő orvos nyüzsgött, és mind alig várta, hogy dolgozhasson a szemmel láthatólag depressziós páciensen. Nem tartott sokáig, míg a tesztjeikkel kiderítették róla, hogy katona, de megfejtették a problémájának okát is. Amíg a katonai rendeszek érkezésére vártak, folytatták a vizsgálatokat. Kihasználták az alkalmat, elvégre nem minden nap kerülhetett a kezeik közé egy ilyen különleges beteg.

Az egyik alkalommal egy csinos fiatal nő - akit Wilks normális körülmények között mindenképp megpróbált volna elcsábítani -, a Doc Holliday Szindrómáról beszélt neki. Holliday valamikor réges-régen, a Földön élt, és Wilks úgy emlékezett, fogorvos, vagy valami efféle lehetett. A hírnevet az hozta meg neki, hogy elkapott egy végzetes, és abban az időben még gyógyíthatatlannak számító betegséget. - Tehát - mondta a fiatal doktornő -, Holliday doki összecsomagolt, és egy szárazabb éghajlatú vidékre költözött. Azt remélte, hogy a környezetváltozással hátralévő napjaira megszabadulhat a betegsége tüneteitől. Mivel nem praktizálhatott, profi kártyajátékos lett belőle, később pedig bűnöző. Számtalanszor párbajozott, és annak ellenére, hogy nem volt valami gyakorlott lövész, mindig legyőzte ellenfeleit, egyszer például egy nyilvános italárusító helyen akaszkodott össze egy férfival. Párbajok során egy „hatlövetűnek” nevezett fegyvert használtak, és bár kilőtték az összes töltényüket, egyszer sem találták el egymást. Pedig a lőtávolság nem volt több hét méternél. Ez figyelemreméltóan rossz teljesítmény volt, mert az ilyen típusú fegyverekkel a hozzáértők ötven méteren belül általában minden célpontot megsemmisítettek. Ez után Holliday egy másik fegyvert, egy „vadászpuskának” nevezett eszközt fogott a kezébe. Tudomásom szerint ez nagyobb és veszélyesebb fegyver volt, mint az előző. Lelőtte haragosát. - Nagyon érdekes mondta Wilks, és közben elgondolkodott, talán mégis le kellene fektetnie a nőt. Ha másért nem, hát azért, hogy elhallgattassa. Mielőtt azonban bármit mondhatott volna, a doktornő folytatta. Egy percre sem tudta befogni a száját; mintha szerelmes lett volna a saját hangjába: - A orvostan-történet kutatói szerint Holliday elsődlegesen azért került ki sértetlenül minden párbajból, mert nem érdekelte, hogy meghal-e, vagy sem. Erre már Wilks is felkapta a fejét. - Ez meg mit jelent? - kérdezte, de ahogy a nő belefogott az újabb magyarázatba, már megbánta, hogy kíváncsi volt.

- Holliday abban a hitben élt, hogy nem sok ideje van hátra az életből. Tulajdonképpen jóval tovább élt, mint ahogy az orvosok megjósolták neki. Valószínűleg hibás volt a diagnózis, de ez most elhanyagolható mellékkörülmény. Tehát, mert azt hitte, hogy a napjai meg vannak számlálva, később pedig mert meg volt győződve róla, hogy ajándék időt kapott a sorstól, úgy vélte, nincs semmi vesztenivalója. Amikor valakivel kiállt párbajozni - felszámolásnak, vagy leszámolásnak, vagy valahogy így hívták az ilyen eseményeket -, nem félt a haláltól. A saját lelkében és a tudatában ő már rég halott volt. Később aztán egyre több alkoholtartalmú italt fogyasztott, de még az állandó kábultság ellenére is győzött. Furcsa pszichológiai állapotba került. A legtöbb ember, akivel kiállt, nem akart meghalni, félt a haláltól, és ez gyakran tétovázáshoz, vagy tudat alatti pánikhoz vezetett. Az ilyesfajta félelem, és az általa okozott előnytelen érzések pedig végzetesek lehetnek egy olyan emberrel szemben, aki nem törődik vele, él vagy hal-e, és egyetlen célja az, hogy a pokolra küldje a „gyávát”. A legtöbbször sikerült is neki. Wilks megrázta a fejét. - Csodálatos… Doktornő, nem akar levetkőzni, és lefeküdni egy háborús hőssel? Nemsokára elvisznek innét. A medika nem jött zavarba. - Inkább nem, Wilks tizedes. Nem lenne etikus… Miközben a folyosón rohant, nyomában az idegen szörnyekkel, Wilks elvigyorodott. Most már tudom, mit érezhetett az a Holliday, gondolta. Valahogy megszépíti az életet, mikor az ember kölcsönkapott időből el, és egy bolhafasznyit sem törődik vele, hogy meghal-e vagy sem. Billie látta, ahogy a fegyveres férfi fedezékbe ugrik a közeledtükre. Mikor a katona észrevette, hogy már nem tud elrejtőzni előlük, rájuk emelte a karabélyát. - Wilks! - sikoltotta a lány, és saját fegyverével ő is célba vette a lövészt. - Ne lőjön, katona! - kiáltott Powell. Hiába.

- A tábornok újra itt van! - ordított vissza a tengerészgyalogos. - Maguk mind halottak! Billie és Wilks szinte egyszerre lőttek. A katona vére a falra spriccelt, a golyók feltépték a mellkasát. Hangtalanul összeesett. Billie megszédült… Nem először ölt embert, de az ilyesmihez nehéz hozzászokni. Tétován előrelépett, de megrázta magát, és tovább futott. Győzött benne az életösztön. A folyosón kialudtak a fények, megszűnt a fűtés, és valaki elzárta a levegőcsapokat. Kellemetlen, sőt, életveszélyes helyzet, de Spearst ez sem érte váratlanul. Az elejétől fogva számított erre a trükkre, ezért nem is engedte meg a katonáinak, hogy betörésük után megszabaduljanak a harci szkafandertől. - Gyerünk, emberek, kapjuk el a töküket! - kiáltott, és bekapcsolta a sisakreflektorát. A folyosón zöldes fény ömlött végig. - Figyeljenek, és ha jelt adok, nyissanak zárótüzet. Húsz méterrel előttük egy integető alak bukkant elő. - Maguk azok, tábornok úr? Ne lőjenek, magukkal vagyok! Spears jól lattá, hogy a botorkálva közeledő ember fegyvertelen. - Tűz! Lövések robaja rázta meg a folyosót, és a katona elterült. Spears sejtette, hogy lesznek még, akik az ő oldalán állnak, de nem tölthette azzal az időt, hogy kinyomozza, a bázison lévők közül ki lett áruló, és ki nem. Elég, ha egyetlen ellenség a közelükbe kerül, és felrobbant mellettük egy gránátot. Először a nagytakarítás, aztán a válogatás. Ha még lesz ki közül választani. Hirtelen megszűnt a gravitáció. Olyan váratlanul történt az egész, hogy a rohanó katonáknak arra sem volt idejük, hogy lelassítsanak. Testük a lendülettől magatehetetlenül a mennyezetig repült, a falnak csapódott, de voltak olyanok is, akik megbotlottak, és végiggurultak a folyosón.

Bármilyen képzettek is voltak, az ilyesmi ellen fizikai képtelenség volt védekezni. - A csizmákat! - üvöltött Spears. A bázis tervezői azonban ezzel a lehetőséggel is számoltak. A padló alatt mágnescsíkokat rejtettek el, és ha valaki bekapcsolta a rohamcsizma talpába épített másik mágnest, tökéletesen, bár egy kicsit lassan, de úgy tudott a földön járni, akár normál gravitáció mellett. A katonák magukhoz tértek a meglepetésből, és csupán egyikük sérült meg annyira, hogy képtelen volt tovább menni. A szakasz orvosa gyorsan megvizsgálta, és megállapította, hogy eltörte a nyakát. - Lábra tudjuk állítani? - Nem, uram. Megbénult. - Akkor itt hagyjuk. Később majd érte jön valaki - mondta Spears. Vagy valami, tette hozzá gondolatban. A mozgásképtelen katonák csak arra jók, hogy testükkel táplálják az új sereg tagjait. - Uram! - könyörgött a sebesült. - Kérem, ne hagyjon itt ezeknek! - Ilyen a háború, fiam. Ügyetlen volt, és most megfizet érte. Tovább! - kiáltott a szakaszra. Csizmáik talpát a padlóhoz tapasztva tovább csoszogtak. Spears hullámsávot váltott a rádióján; nem akarta a sisakjába épített hangszóróban a sebesült kiáltozását hallgatni. Wilks, Billie és az őrnagy már az űrhajók hangárjaihoz vezető folyosó elején járt. Ebben a szektorban még nem szűnt meg az energiaszolgáltatás, de a kommunikációs egységből áradó kétségbeesett jelentésekből arra lehetett következtetni, hogy a bázis más pontjain már sokkal rosszabb a helyzet. - A D-2 blokkban nincs világítás és fűtés… - Elkapták Mauryt! Elvitték… - Itt lőnek! Valaki ránk lövöldözik! - A szörnyek! Itt vannak… Takarodjatok! Aaagh!

A rémült emberi hangok közé robbanások, fövések döreje, fémcsikorgás és halálsikolyok őrült kavalkádja keveredett. Wilks úgy érezte, mintha egy pillanatra elnehezedne a teste. Mintha valaki egy jókora súlyt dobott volna a hátára. - Mi ez, Wilks? - kérdezte Billie. - Valaki szórakozik a gravitációval. Lehet, hogy Bueller az… Talán így próbálja lelassítani Spears embereit, vagy így akarja elkergetni valahonnan az idegeneket. Wilks látta, Powell is a teljes kiborulás szélén áll. Az arca elsápadt, egész teste hideg verítékben fürdött, és úgy markolászta a kezében tartott kommunikációs egységet, mintha attól várna segítséget. - Elfoglalta a bázist - nyöszörögte elhaló hangon. - Végünk van! Nem lett volna szabad szembeszállnom Spears-szel… Ez nem ember, ez gyilkos! Őrült! Mind meg fogunk dögleni… - Figyeljen rám! - mondta Wilks olyan lassan, mintha egy zöldfülű újonchoz, vagy egy kölyökhöz beszélne. - Még mindig el tudunk menekülni. Elkötjük az egyik hajót, és meglépünk innen. Powell lemondóan ingatta a fejét. - Képtelenség. Túl sokáig tart, míg beprogramozzuk a felszállást. Mire elkészülnénk, már rég el fognak kapni minket! - Átfuttatunk egy régi programot - mondta Wilks. Felszállunk az egyik hajóra, és visszamegyünk vele oda, ahonnan indult. A fedélzeti komputer még őrzi az adatokat. Egy perc, és már itt sem leszünk! - Nem jó. Valamennyi a Földről érkezett… - Majd útközben módosítjuk azt a kibaszott programot! Gyerünk, Powell, mozogjon! Az őrnagy üres tekintettel Wilksre bámult, és bólintott. - Jól van… Mostantól maga a parancsnok. Szerencsétlen marha, gondolta Wilks. Valami más melót kellett volna választania. Nem egy ilyen francos katonai bázison kellene rohangálnia, hanem mondjuk egy egyetemen a teázgatnia. Nagyon jól el tudom képzelni, ahogy a modern művészetről, meg a régi korok történelméről diskurálgat az öreg és tekintélyes professzorokkal… Az a vicc az egészben, hogy a

megszállott, gyilkos katonák nélkül nincs rá esély, hogy újra legyenek még ilyen helyek. Ha nem lennének olyan durva katonák, mint Spears meg én, akkor a világ egyetlen romhalmaz maradna. Talán így is az lesz… Nem sokkal előttük két dühödten sziszegő szörny lépett ki az árnyak közül. Wilks elvigyorodott. A franc essen belétek! Hát nem ismertek meg? Doc Holliday áll előttetek! Szorosan Billie mellé állt, és mindketten lőni kezdtek. - Mehetünk, Powell. Maradjon velünk, és nem lesz semmi baja. A hangár kapuja elé értek.

20.
A hangárba még egyetlen idegennek sem sikerült bejutnia. Powell kódjával kinyitották a zsilipkaput, és mind a hárman beléptek. Az óriási csarnokban egyetlen nesz sem hallatszott, és úgy tűnt, rajtuk kívül nincs benne senki. Még a karbantartó személyzetnek sem lehetett nyomát látni; a vészjelzés felhangzásakor valamennyien elmenekülhettek valahová. - Azt a hajót kell kiválasztanunk, amelyikre a legkönnyebben fel lehet jutni, amelyik a legmasszívabb, és persze üzemképes. Melyikkel menjünk? - Azzal - mutatott Powell az egyik űrhajóra. A bázison még több, űrutazásra alkalmas jármű lehetett, de ebben a hangárban három utasszállító, meg az a robotirányítású teherhajó állt, amelyiken Wilks, Billie és Bueller a bolygóra érkezett. Wilks örült, hogy Powell nem azt választotta, hanem egy olyan gépet, amit remélhetőleg kényelmesebbre és biztonságosabbra építettek. Habár, ilyen helyzetben nem nagyon válogathat az ember. - Felszállunk!

A bázis egyetlen romhalmazzá vált. Spears és szakasza végigjárták a folyosókat, és lelőttek mindent és mindenkit, aki és ami az útjukba került. Rengeteg embert megöltek, és mivel némelyik idegen nem engedelmeskedett elég gyorsan a királynőjük parancsának, velük is végeztek. Ez a természetes kiválasztódás , gondolta Spears. Csak a legjobbakra van szükségem, és amelyik rám támad, az nem maradhat életben. Nagyon kevés dolgot akart csak megmenteni; bele kellett törődnie a veszteségekbe. Már biztos volt benne, hogy meg fogja nyerni a csatát, a rövidke és szánalmas kis háborút, de azzal is tisztában volt, hogy közben elveszíti a bázist. Nem számít. Egy jó parancsnok mindig tudja, mikor kell valamihez ragaszkodni, de azt is, hogy mikor kell valamit a sorsára hagyni. A Harmadik Bázis ideje lejárt, de már nem is volt rá szüksége. Spears még szerette volna, ha egy kis ideig minden a régiben marad, de elfogadta a sors akaratát. Mindig azzal kell foglalkozni, mi van, és nem azzal, hogy mi lehetne. Ha a világegyetem kifogástalanul működne, akkor egy parancsnoknak is mindig meglenne a csatához szükséges csapata, felszerelése és haditerve. De ez az univerzum távol volt a tökéletességtől. Szakasza elvesztett ugyan néhány embert, de azért még mindig ütőképes csapat maradt. Spears tudta, legértékesebb kincsei, a szörnylégió legjobb katonái biztonságban, egy atombiztos óvóhelyen várnak rá. Rajtuk kívül már csak egy dolog érdekelte az egész bolygón: a meneküléshez szükséges eszközök. Egy jó stratéga mindig előre biztosítja a visszavonulási útvonalat… Spears a csillaghajók dokkjához vezette embereit. Billie már nem félt, de éber maradt, és készenlétben állt. Furcsa volt, de igaz: egy bizonyos idő elteltével az ember az állandó életveszélyhez is képes hozzászokni. Vagy talán végképp és visszafordíthatatlanul megőrült? Túl fáradt, és kimerült, és már arra sem maradt ereje, hogy ezzel törődjön. - Nos? - kérdezte Wilks az őrnagytól. Powell beütött egy számsort a kezében tartott kontroll egységbe, és az arca még jobban elkomorodott.

- Nem nyílik ki a zsilip… - Azt én is látom - mondta Wilks. - De miért nem? - Nem tudom - felelt Powell. - Pedig a parancsnoki főkódot használtam… Elvileg ezzel a bázis valamennyi kapuját és ajtaját ki lehet nyitni. A sörraktárét ugyanúgy, mint a konyhákét és az űrhajókét. Ezt a kis szerkezetet Spears mindig magánál tartotta, és egy percre sem vált meg tőle. Ezzel jutott be mindenhová, és itt is működnie kellene… - Biztos, hogy a jó kódot használta? - kérdezte Billie. - Igen. Egészen biztos. Wilks idegesen felsóhajtott. Spears… Már megint kibaszott velünk! Előre gondolhattuk volna, hogy amilyen paranoiás állat, senkiben sem bízik meg. Világos, hogy az űrhajókat is mozgásképtelenné tette, hiszen csak ezekkel lehet meglépni innen. Na nem baj, akkor erőszakkal fogunk behatolni! - Az el fog tartani egy darabig - mondta Powell. - A zárszerkezet panelját páncél védi. - Akkor is meg kell tennünk. Nincs más választásunk! Spears átvezette szakaszát egy alagúton, és valamennyien beléptek a külső hangárba. A hatalmas teremben két űrhajó állt. A tábornok kettéosztotta a csapatot, és az egyik társaságot őrségbe állította. Semmi szükség sem volt az óvatosságra, mert teljesen egyedül voltak. Spears szinte sajnálta az ellenséget. Szerencsétlen tökfejek gyülekezete! Powell semmire sem alkalmas. - Az őrök itt maradnak, a többiek velem jönnek! Szétnézünk a belső hangárban is. Lassan végigmentek a két csarnokot összekötő folyosón. - Azt hiszem, most sikerülni fog – mondta Wilks. Az űrhajó zsilipjének zárszerkezetét vezérlő panelról leégették a páncélozott védőlemezt, és Wilks néhány gyors mozdulattal kikapcsolta a védelmi rendszer elektronikáját. Kézi vezérlésre állította a nyitószerkezetet, és a hajó zsilipkapuja felemelkedett.

A kapu alsó széle már legalább tizenöt centire eltávolodott a páncéllal megerősített padlózattal, mikor Wilks mögött egy éles kiáltás harsant. - Állj! Ne mozduljanak! Wilks megfordult, és elkedvetlenedve végignézett a féltucatnyi fegyveres, harci szkafandert viselő katonán. Gyorsan oldalra pillantott, és tekintete találkozott a lányéval. Egymás szemébe meredtek, és Wilks tudta, Billie is arra gondol, amire ő. Ha már meg kell dögleni, akkor még mindig jobb, ha lelövik, mintha a szörnyekkel tépetik szét őket. - Szia, Billie! - suttogta Wilks. - Ne haragudj… A fegyveréhez ugrott, és a szeme sarkából látta, hogy Billie is lövésre emeli a karabélyát. Wilks várta a testébe csapódó golyók ütését, és tudta, mielőtt elsüthetné a fegyverét, már halott lesz. Basszák meg…! Azért mégis megpróbálja! Vakító fehér fény vágott felé. Nem ilyennek képzelte a halált… Mikor magához tért, oldalra fordította a fejét. Powell közvetlenül mellette feküdt, Billie pedig az őrnagy másik oldalán. Hunyorogva próbálta megérteni a helyzetet. - El kell ismernem, meglehetősen ügyes volt, őrmester mondta Spears. Wilks erőlködve a hang irányába nézett. Spears és hat katonája állt mellettük. A rohamosztagosok mindegyike egy fém rudat tartott a kezében. - Igen, sokkbotok - felelt Spears Wilks ki sem mondott kérdésére. - Különben ha a hajózsilip kapuja még öt vagy hat centivel feljebbemelkedett volna, ugyanilyen kábító sugarat kapnak a képükbe. Tudja, szeretem, ha biztonságban tudhatom az űrhajókat, és felszereltettem rájuk egy-két játékszert. Ha azonban mégsem működtek volna, akkor ettől a dobozkától hívok segítséget. - Egy elektronikus szerkezetet tartott Wilks orra elé.

Wilks hunyorogva a tábornokra nézett. Még mindig kába volt az agya, és csak annyit értett az egészből, hogy Spearsnek tervei vannak velük. De vajon mi? - Csak semmi hősködés, őrmester! - folytatta Spears. Most csak elkábítottuk. Ne féljen, még nem áll szándékomban megölni magát. - A tábornok Powellre nézett. - Nem hittem volna, hogy egy ilyen töketlennek, mint ez az őrnagy, lesz elég bátorsága a lázadáshoz. Ugye nem ő volt abban a terepjáróban? Maga lőtte szét a csalimat, őrmester? Wilks bólintott. - Gondoltam - mondta Spears. - Sajnálom, hogy a rossz oldalra állt. Mindig nagyra becsültem a bátor embereket, még akkor is, ha éppen az ellenség oldalán harcoltak. Billie még nem tért magához, de halkan felnyögött. - Egyszer fent, másszor lent - mondta Spears, és a katonái felé fordult. - Jól van, tudják a feladatukat. Pakolják be a szállítmányt, és szedjék össze a felszerelésüket. A foglyok közül válogassák ki azokat, akik hűek maradtak hozzám. - Most mit akar tenni? - kérdezte Wilks. Rettenetesen fájt a feje, és alig bírta visszafojtani a hányingerét. - Nem hiszem, hogy be kellene avatnom magát a terveimbe, de mert ilyen kemény ellenfél volt, mégis elárulom. Hazamegyek, visszatérek a Földre, és magammal viszek egy idegenekből álló rohamcsapatot. Harcolni fogunk, és mihelyst bebizonyítottam a világnak, hogy milyen kiváló katonákat toboroztam, a világegyetemben szétszórt valamennyi ember engem fog támogatni. Szétrúgjuk a Földön garázdálkodó szörnyek seggét, és miután megkapom azt, amire a tervem továbbfejlesztéséhez szükségem van, megnyerjük a háborút! Jézusom, gondolta Wilks. Ez tényleg hisz ebben az őrültségben! Lehet, hogy kurva jó katona, de annyi esze sincs, mint egy döglött csótánynak! - Velünk mi lesz? - kérdezte Powell, és erőlködve felült. - Maga, és szánalmas kis lázadói hadbíróság előtt fognak felelni a tettükért, őrnagy. Most nincs időm, hogy ilyen kis szarügyekkel foglalkozzam, tehát itt fogják megvárni amíg megérkezik magukért a hivatalos vizsgálóbizottság.

- Nem hagyhat itt minket! Az idegenek szabadon kószálnak a bázisban! Azok a dögök le fognak mészárolni minket! Fel fognak zabálni! - Erre akkor kellett volna gondolnia, őrnagy, mikor fellázította az embereket! - Spears megfordult, és elment. Wilks úgy tett, mintha fel akarna állni, de alig mozdult meg, két őr máris ráemelte a sokkbotot. Nem tehetett mást, visszafeküdt. Ha megpróbálna a pribékekre támadni, csak azt érne el, hogy elkábítják, és egy fél óra múlva még erősébe fejfájással térne magához. Ha egyáltalán felébredne… Nem, nem szabad ilyen hiábavaló őrültségekkel kiütnie magát. Jobb, ha ébren marad, bármi vár rájuk, látni akarta.

21.
Mitch Billie-n feküdt, és lassú, ritmusos mozdulatokkal próbált gyönyört szerezni neki. Arcán veríték csillogott, és izmai megfeszültek, ahogy egész testsúlyával a karjaira nehezedett. Csak egyetlen ponton érintkezett a testük; csak az ágyékuknál tapadtak össze, szinte szétválaszthatatlanul. Meztelenül, egymásba forrva, az ütemes mozdulatok révületében lebegtek. Billie még soha életében nem érezte át ennyire, hogy ember, hogy nő. Már tudta, titokban mindig erre várt, de mégsem remélte, hogy valaha sikerül vágyait kielégítenie. Nem bízott benne, hogy az ő életében is lesz valaki, aki szereti, akit ő is szeretni tud, akitől mindent megkap, és akinek mindent átadhat. Nem bízott benne, hogy lesz valaki, akivel eggyé válhat. Mitch mozgása felgyorsult, és mindketten egyre közelebb jutottak a kéjes beteljesüléshez. Igen… Igen. Igen! Igen, igen!!! Mitch felüvöltött. Billie kinyitotta a szemeit, és Mitch nyitott szájába bámult. Látta az ajkai mögül kinyúló karmos ujjakat. Egy elképesztően vastag kar tört elő Mitch-ből, és lenyúlt a

derekához. A karmok felszakították a bőrét, recsegve széttépték az izmait és a csontjait. A szörnykéz messzire hajította Mitch felsőtestét, de a maradéka Billie lába között maradt. Sűrű, fehér folyadék ömlött végig a lányon, tejszínű androidvérben fürdött az egész teste; sós, forró lé, olyan, mint… - Ne! Billie érezte a lábára nehezedő terhet, és kínlódva megpróbált kiszabadulni alóla… - Billie! Én vagyok az, Wilks. Ébredj fel! A lány pislogva magához tért. Fejébe fájdalom hasított, torkát hányinger fojtogatta. Kábultan felnézett. Körülötte sisakos, hosszú fémpálcákat szorongató katonák álltak. - Mi történt…? - Spears elkapott minket, de szerencsére csak kábító lövedéket kaptunk. Billie-nek fogalma sem volt, Wilks miről beszél. Azt sem tudta, hol vannak. Arra még emlékezett, hogy futottak, de… Ez nem jelent semmit, hiszen szinte egyfolytában menekültek valami elől. - Billie! - Mi van? - Jól vagy? Emlékfoszlányok: idegenek a folyosón; az űrhajó ajtaja nem nyílt ki; fegyveres katonák, és a vágy, hogy harcolhasson ellenük… - Igen. Azt hiszem. Mi történik itt? Powell a falnak támaszkodva, felhúzott térdekkel ült a földön. - Spears a legnagyobb teherszállító hajóra pakoltatja a megszelídített idegeneket - mondta -, és a Földre megy. A katonákat, a tudósokat és minket pedig itt fog hagyni. - Hé, pofa be! - kiáltott rá az egyik őr. – Csak az árulók fognak itt maradni, mi pedig, akik végig mellette voltunk, vele megyünk. Powell hisztérikusan felnevetett. - Hogy maga mekkora barom, katona! Többé nincs szüksége magukra, miért engedné meg, hogy felszálljanak a hajóra? Így is elég terhet fog felrakatni, semmi szükség a

felesleges túlsúlyra. Maguknak éppen úgy végünk, mint nekünk! - Nem, őrnagy - szólt bele a vitába egy másik őr. - Spears megbecsüli a saját embereit. - A saját embereit? Jézusom, hát még mindig hisznek neki? Nem vette észre, hogy valami kibaszott nagy istennek képzeli magát? Hát nem látják, hogy nem normális? Maguk, az egész szakaszuk nem jelent neki többet, mint egy darab szaros WC papír! Megtették neki, amit kért maguktól, de többé már nincs szüksége emberekre. Itt fognak megrohadni, velünk együtt! Az őrök összenéztek. - Ne hallgassatok rá, fiúk - mondta egy öreg őrmester. Billie emlékezett rá: az érkezésük után egyszer nagyon jól elbeszélgettek egymással. - Az őrnagy megpróbálja telebeszélni a fejeteket. A tábornok eddig is törődött velünk, nem? Ne hagyjátok, hogy ez az áruló megszédítsen benneteket. Vagy nem hallottátok, amikor a tábornok úr azt parancsolta, hogy miután bezártuk az árulókat, mi is szedjük össze a cuccunkat? A másik öt őr halkan, de annál izgatottabban beszélgetni kezdett. Billie úgy hallotta, még mindig bizonytalanok, de azért semmi esetre sem engedik szabadon a foglyaikat - Jól van - mondta az egyikük. - végre ez a királylány is kinyitotta a szemét. Ideje, hogy magukat is a többiek közé tereljük. Talpra, és mozgás! Wilks talpra szökkent, és segített a lánynak felállni, két katona pedig felrángatta Powellt. Billie látta, Wilks feszülten lesi az alkalmat, mikor ugorhat neki az őröknek. Tudta, hogy a próbálkozás eleve kudarcra van ítélve, de elhatározta, ő sem marad tétlen, és követi az elszánt őrmestert. Hirtelen kialudtak a fények. - Mi az isten…? - kiáltott egy hang. Egy halk reccsenés hallatszott, mint mikor szikrát vet egy sérült elektromos vezeték. Valaki fájdalmasan felnyögött. - A szellemszemeket! - ordított az öreg őrmester. Kapcsoljátok be a szellemszemeket!

Néhány hosszú, órának tűnő másodperc telt el néma csendben. - Bekapcsoltátok? Mindenki lát? Jelentést! Az őrök szinte egyszerre feleltek. - Szem bekapcsolva! - Senki ne mozduljon! - kiáltott az őrparancsnok. Bekapcsoltuk a szellemszemeket, és most úgy látjuk magukat, mintha a teliholdfényénél sétálnának az egyenlítőn! Éles villanás, és újra fényárba borult a folyosó, de a világítótestek legalább háromszor erősebb fényt ontottak, mint annak előtte. A katonák fájdalmasan felüvöltöttek, és a szemellenzőjük elé kapták a kezüket. Az egyik őr letépte a fejéről a sisakot, és ordítva a szemeibe mélyesztette az ujjait. - Mi volt ez…? - kérdezte Billie. - Kösz, Bueller! - ordított Wilks. Előrevetődött, gyomron rúgott egy őrt, kikapta a kezéből a sokkbotot, és egy másik katona torkára sújtott vele. - Gyerünk! Erre! Billie gondolkodás nélkül Wilks után rohant, Powell a sarkában. - Mi történt? - Megvakultak - lihegte futás közben Wilks. - Mikor kigyulladtak a lámpák, a szellemszemek milliószorosan felerősítették az éles fényt. A közönséges harci szkafanderek sisakján nincs védőlemez… A hadsereg mindig ott takarékoskodik, ahol nem kellene. Most úgy érezhetik magukat, mintha egy atomvillanás kellős közepébe bámultak volna. Gyerünk! Rohantak, ahogy a lábuk bírta. Spears éppen az átlátszó hengerbe zárt idegenek rakodását ellenőrizte, mikor a kommunikációs készüléken át egy izgatott hang jelentést tett neki: - Tábornok úr, Powell és a másik két fogolymegszökött! Spears agyát hirtelen irtózatos düh öntötte el, de emberfeletti önuralommal sikerült türtőztetni magát.

- Nem számít. Akár a fogdában vannak, akár a bázis területén bujdokolnak, nem kerülhetik el a sorsukat. Itt fognak maradni. Erősítsék meg az őrséget, és ha véletlenül előkerülnek, azonnal lőjék le őket. De ne küldjön ki senkit a felkutatásukra. Felesleges. Spears tűnődve nézte, ahogy az egyik hengert óvatosan a többi mellé, a szállítójármű platójára helyezik. Hamarosan mind a hajóban lesznek. Elégedett volt. Egyedül ő ismerte a kódot, amivel be lehet indítani az űrhajókat. Úgy tervezte, két hajó indul majd útnak a Föld felé. Az egyiken a szállítmány, a másikon pedig egy utas lesz: Ő. A többi hajó a bázison fog maradni. Rettenetes pazarlás ekkora emberanyagot és ilyen értékes felszerelést eltékozolni, de ezzel most nem törődhetett. A háború mindig áldozatokkal jár. Egy olyan ember, aki képtelen elvégezni a piszkos, kegyetlen munkát, nem méltó rá, hogy csapatokat vezessen. A biztonság kedvéért úgy rendezte a dolgot, hogy harminc perccel az indulása után a bázison maradt űrhajók hajtóműve felrobbanjon. Aki a planetoidon van, csak akkor kerülhet el innen, ha valaki véletlenül idetéved, és hajlandó lesz magával vinni őket. Erre azonban nem fog sor kerülni, mert az idegenek nagyon éhesek. Spears természetesen magával akarta vinni a királynőt. Szüksége lesz rá a Földön. Irányítani fogja, és rajta keresztül rákényszeríti majd az akaratát a szörnykommandó tagjaira is. A kutató főokosok némelyike ugyan azt állította, hogy egy szolga is átalakulhat királynővé, de nem valószínű, hogy ez a folyamat a bázison is végbe fog menni. Viszonylag kevés ember maradt életben, és hacsak a szörnyeknek nincs egy Jézushoz hasonló csodatevő szentjük, aki érintésével megsokszorozza az élelmet, elég hamar kifogynak majd a táplálékból. Spears elmosolyodott a gondolatra. Egy szörny-messiás! Elég bizarr. Habár… A szörnykatonáknak már van megváltójuk: Ő. Elvégre egy jobb világba, a hatalom és a dicsőség országába fogja vezetni őket. Miért is ne tekintenének rá úgy, akár egy isteni hírnökre? Nem, ez

mégsem lehet, hiszen az idegenek nem gondolkodnak. Igaz, a gyarmati tengerészgyalogosok sem sokat. - Óvatosan! - mondta Spears a rakodómunkásoknak. Nem akarom, hogy idő előtt kiszabaduljanak. Nem, ilyesmi nem fordulhat elő. Kár lenne értük. Elég nagy veszteség érte már eddig is, hiszen a levegő-erőműhöz telepített katonáit nem viheti magával. Ismét beigazolódott a régi bölcsesség: a legjobb, leggondosabban előkészített haditervek is kudarcba fulladhatnak. Érzékenyen érintette a dolog, de ettől még minden tökéletesen fog működni a Földön. Elvégre el sem képzelhető olyan helyzet, amit egy jó parancsnok ne tudna megfelelően kihasználni. Spears újra elvigyorodott. Elhatározta, hogy felszállás után elszívja egyik valódi szivarját. Megérdemelte. Mikor aztán a Földön sorra aratja majd a győzelmeket, a többit is meggyújtja majd. Igen, a dicsőséget meg kell ünnepelni, és Isten szent nevére, győzni fog. - És most? - kérdezte Powell. - Mintha itt már jártam volna - mondta Wilks. Egy használaton kívüli raktárban, sorba rakott üres dobozok halmai között álltak. A nagy rendetlenségben egy ideig senki sem fog rájuk találni. - Nem bújhatunk el, nem lapíthatunk valami rejtekhelyen mondta Wilks. - El kell mennünk erről a francos bolygóról, különben halottak vagyunk. - És elárulná, hogyan? - Spears valószínűleg a legnagyobb hajóval fog elmenni, de az is lehet, hogy kettőt összekapcsol. Mindegy. A lényeg az, hogy mielőtt még felszáll, valahogy nekünk is fel kell jutnunk az egyik fedélzetére. - Elárulná, hogyan? - kérdezte Powell ismét. - Tudja hol tartják azokat az idegeneket, amiket magával akar vinni? - Igen. Egy külön erre a célra átalakított raktárban. - Akkor most odamegyünk. - De ha valaki meglát minket… - kezdte Powell.

- Akkor mi lesz? Lelőnek? - kérdezte Wilks. - Azt hiszem, még a legrosszabb esetben is piszok jó üzletet csinálunk, őrnagy. Menjünk! Spears az első szállítmánnyal együtt átment a dokkba, de a munkások legalább olyan óvatosan és körültekintően folytatták a rakodást, mint mikor szemmel kísérte őket. Spears mindent látni akart, mindent le akart ellenőrizni. Ebben a fázisban már semmi hiba sem történhetett. Eddig minden zökkenőmentesen, a tervei szerint zajlott. Még a királynőt is sikerült újra elkapnia. Nem is volt nehéz; csak azt kellett felderíteni, hová akarja elrejteni a tojásait, aztán egy lángszóróval már nagyon könnyedén be lehetett terelni a számára előkészített konténerbe. A bázison őrjöngve öldöklő szolgái mintegy parancsszóra lenyugodtak, és valószínűleg nem is fognak újra támadni - legalábbis addig nem, míg rá nem döbbennek, hogy királynőjük már nincs a bolygón. Spears úgy alakíttatta ki a konténert, hogy a királynő csak akkor fogja megtudni, hogy hová készülnek, amikor már hiába riasztja alattvalóit. Vagyis minden a legnagyobb rendben zajlott. Spears ura volt a helyzetnek. A raktár környékén nyüzsögtek az őrök, és lehetetlennek látszott a bejutás. Az egyik széles folyosón azonban egy hosszú szállítójármű várakozott, és csak a sofőr, meg két rohamosztagos lézengett körülötte. - Ott van - suttogta Wilks. - Micsoda? - kérdezte Powell. - Azon a szállítón fogunk elrejtőzni. Felrakják rá a dögöket, és aztán egyenesen Spears egyik hajójához fog vinni minket. - Maga megőrült! Ez nem fog sikerülni. - Van jobb ötlete? Powell Wilksre, majd a lányra meresztette a szemét. Billie megrázta a fejét.

- Wilks szakember az ilyesmiben - mondta. Már eddig is elég sokszor megmentett. Én megyek. - Helyes - bólintott Wilks. - Tehát, szerintem… Spears végignézte ahogy az első tartályokat beemelik a hajóba. A tervei hamarosan valóra válnak. Nagy nap ez a Tengerészgyalogság történetében! Billie anyaszült meztelenül befordult a folyosóra, ahol a három férfi és az üres szállítójármű állt. - Jézus Krisztus! - kiáltott az egyik katona. - Oda nézzetek! Billie elmosolyodott, kéjesen megnyalta az ajkait, és megérintette egyik kemény mellbimbóját. - Hé! Várj, kicsim! - szólította meg az őr. - Megőrültél? - kérdezte tőle a sofőr ijedten. - Spears kinyuvaszt, ha észreveszi, hogy elhagytad az őrhelyedet! - Ne félj, nem fog sokáig tartani… - Én is megyek! - mondta a másik katona. - Gyorsan megdugjuk, és kész. Gyere! A két katona követte Billie-t, aki közben már továbbment. Befordultak egy sarkon, és elállt a lélegzetük. Billie szétvetett lábakkal, kitárt karokkal, mosolyogva feküdt előttük. Hogy lehetnek ilyen ostobák a férfiak?, tűnődött a lány, miközben gondosan ügyelt rá, hogy csábító maradjon. Vajon tényleg azt hiszik, hogy egy nő, aki még soha az életben nem látta őket, a puszta látványuktól annyira felhevül, hogy letépi magáról a ruhát, és felkínálja nekik a testét? A jelek szerint a katonák valóban ezt hitték. Felajzva közeledtek a lányhoz, és már menet közben eldobálták a fegyvereiket, sőt, egyikük vetkőzni kezdett. Mögöttük, mintha a falból ugrott volna elő, megjelent Wilks, és villámgyorsan mindkettőt fejbe verte a fémrúddal, amit a másik őrtől szerzett. A két kandúr ájultan zuhant a padlóra. - Most már van egyenruhánk és fegyverünk - mondta Wilks.

- Jézusom, Wilks! Eddig is ilyen fickók védték az emberiség galaxisát? Most már nem csodálom, hogy az idegenek elfoglalták a Földet… Wilks elvigyorodott, és megrázta a fejét. - Erre most mit mondjak? Próbáld ki a többit is. Na öltözz! - Tényleg gyorsak voltatok - mondta a kamion mellett álló sofőr, mikor öt perccel később meglátta a felé közeledő két, egyenruhás alakot. - Milyen volt a csaj? - Fantasztikus - mondta Billie, és vigyorogva felemelte a fejét. A sofőr az oldalfegyvere után kapott, de félbeszakadt a mozdulata, mert Wilks a szívének szegezte frissen szerzett karabélyát. - Ne kapkodj, öreg! - mondta. - Inkább sétáljunk egy kicsit! Három perc múlva a sofőr két társával együtt eszméletlenül, megkötözve hevert az egyik oldalfülkében. Az egyenruhájába bújt Powell éppen akkor ért vissza a kocsihoz, amikor a rakodást irányító altiszt intette nekik, hogy rajtuk a sor. Az altiszt látásból ismerte Powellt, ezért az őrnagy gondosan eltakarta az arcát. Wilks-szel és a lánnyal nem sokat törődött. Két közlegény a sok közül… Spears végignézte, ahogy a királynőt tartalmazó konténert a hajóba emelik. A mamaszörny nem adta jelét, hogy ideges lenne; nyugodtan kuporgott az acélfalak között. Mihelyst a helyére, a raktér megfelelő sarkába került, Spearsben a maradék feszültség is feloldódott. - Jól van - mondta a rakodást irányító hadnagynak. Amint az utolsó szállítmány is a hajóba kerül, hívja a katonákat a B hangárba. Legyen náluk a teljes felszerelésük, és kezdjék meg a behajózást a Grantre. Pontosan 16.00-kor minden hű katona legyen a fedélzeten! Megértette? - Igenis, uram! - felelte a hadnagy ragyogó arccal. - Folytassa a munkát! Spears a szállására ment. Volt néhány dolog, amit személyesen akart bepakolni. Ha a csomagolással végzett,

készen áll az útra. Eszébe jutott az a bölcsesség, amit legelső útja során tanult. Ha elmész valahonnan, soha ne nézz vissza, mert lehet, hogy észreveszed, valamit ott felejtettél. Igen, ő sokmindent fog maga mögött hagyni, de nem fogja megbánni. A dicsőséges jövőbe vezető út előtt nem fog a halott múlttal törődni.

22.
Mi lesz Mitch-csel? A megrakott transzportért Powell vezette, Wilks pedig a széles folyosón lézengő embereket fürkészte, nem ismeri-e fel őket valaki. Eddig szerencséjük volt. - Nem tudom - felelt a lány kérdésére. - Miután eljátszotta azt az utolsó fénytrükköt, biztos elhagyta az irányítótermet. Remélem, neki is eszébe jutott, hogy Spears katonákat fog odaküldeni. Szerencsénk volt, hogy ennyi ideig tartani tudta magát. - Azt ígérted, hogy nem fogjuk itt hagyni. - Nézd, Billie, az a fiú legalább tízszer olyan okos, mint bármelyik katona ezen a bázison. Hidd el, meg fogja találni a módját, hogyan hagyja el ezt a nyamvadt bolygót. Nem tudhatjuk, Spears mit forgat a fejében, de az biztos, hogy aki nem lesz az ő hajóján, annak vége. Mégpedig nagyon hamar. - Már jó ideje nem találkoztunk idegenekkel - mondta Billie. - Lehet, hogy közben mind megdöglöttek. - Nem hiszem. Powell krákogva megköszörülte a torkát. - Valószínűleg Spears parancsoltatta vissza őket a királynővel. - De Mitch… - Van két csinos fémlába, meg elég gógyija, hogy tudja, hova menjen - mondta Wilks. - Lehet, hogy már rég valamelyik hangárban bujkál.

Billie elgondolkodott. Még mindig nem tisztázta magában, hogy mit érez Mitch iránt, de azt biztosan tudta, hogy nem akarja a bázison felejteni. - Még nem megyünk fel a hajóra, igaz? - kérdezte reménykedve. - Ha lehetőség lesz rá, akkor nem halogatjuk. Majd lehajtod a fejed, és senki sem fog felismerni. Itt most mindenki kapkod, és egyik őrnek sem fog eszébe jutni, hogy esetleg a közelükbe merészkedünk. Megállítjuk a kocsit, leszállunk, és szépen elbújunk a hajón. - Nem hiszem, hogy sikerülni fog. - Nem ismered eléggé a tengerészgyalogosokat - mondta Wilks. - Wilksnek igaza van - szólt közbe Powell. - Mindenki ideges, és csak azzal törődnek, hogy nehogy véletlenül itt maradjanak. Senki sem fog névsorolvasást tartani. Billie kétkedve ingatta a fejét. Nem bízott a sikerben, de nem volt jobb ötlete. Spears összes személyes, értékesnek tartott holmija belefért egyetlen kis ládába. Egy pár valódi ritkaságnak számító Smith&Wesson revolvert - ami egykor valami önjelölt délamerikai diktátoré volt, akit Spears a saját kezével ölt meg -, a gondosan becsomagolt szivarokat, katonai kézikönyvek, és stratégiai feljegyzések infogömbre rögzített másolatát, meg az alapkiképzés végén a régi csapatról készül hologramot semmiképpen nem akarta a bázison hagyni. A többi holmiját később pótolni tudja majd. Egy katona soha ne vigyen magával nagy csomagot. Miután becsomagolt, az űrhajóhoz indult. Nem nézett hátra. Annak ellenére, hogy Billie előtt megpróbált magabiztosnak látszani, Wilks ideges volt. A hangárban óriási volt a nyüzsgés, és tudta, ha az első néhány percben nem ismerik fel őket, akkor megúszták. Abban reménykedett, hogy az őrök itt is úgy fognak viselkedni,

mint általában minden katona: végrehajtják a parancsot, de a többire nagy ívben szarnak. Az is felbátorította, hogy újra volt fegyvere. Ha kitörne a balhé, legalább visszaüthetnek. Még mindig jobb ha egy golyó végez az emberrel, mintha egy szörnybébi rágja szét belülről a testét. Ez volt a legundorítóbb és legkegyetlenebb halál, amit el tudott képzelni magának. Két emelőgépre ültetett katona megállás nélkül hordta a hajóra a tartályokat. Wilks elolvasta az űrhajó orrára festett nevet: MacArthur. - Menjen el a másik kamion mellett - utasította Wilks az őrnagyot. - A hajó másik oldalán álljon meg, a lehető legtávolabb a rakodóktól. Van ott egy szervizkapu, ami a raktérbe vezet, igaz? - Igen. - Mit csinálunk, ha valaki felismer minket? - kérdezte Billie. - Kinyírjuk. A hajó nemsokára elindul, és ha harcolnunk kell, hogy feljussunk rá, akkor azt fogjuk tenni. Aztán na fent vagyunk, bezárjuk a zsilipeket, és szépen meglépünk. Áttörjük a hangár tetejét. Mi baj, őrnagy? Nem tetszik az ötletem? Powell megrázta a fejét, de nem felelt. Wilks egyre kevésbé bízott meg benne, de nem volt olyan helyzetben, hogy megválogathatta volna a társait. A lányra szüksége volt, és ha előkerül, Buellert is feltétlenül magával viszi, de Powell… Egyre erősödtek a kétségei. A halálos rakománnyal teli kamion tovább gurult. Spears látta, hogy már az utolsó szállítmány is a hajóhoz érkezett. Még tizenöt perc, és startolhat. Végre megteheti az első lépést végső célja, a Föld visszahódítása felé. A rakodást irányító hadnagy lépett elé. - Uram, tíz perc múlva végzünk. - Helyes. Ahogy befejezték, gyűjtse össze az embereket a Grantnél. Az útvonal már a komputerben van. Először a MacArthur, másodiknak a Jackson fog elindulni, és mikor

orbitális pályára állnak, a Grant is követi őket. A három hajó egyszerre fog behatolni a mélyűrbe. Van kérdése? - Nincs, uram. - Helyes. Folytassa a munkáját. Spears egy ideig nézte, hogyan pakolják fel a MacArthur rakterébe az utolsó tartályokat, majd a parancsnoki hajó, a Jackson felé indult. Wilks és Billie már majdnem elérték a hajó oldalán nyíló szervizkaput, mikor valaki utánuk kiáltott. - Hé, maguk ott hárman! Mit keresnek itt? Ez zárt terület! Wilks sarkonfordult, és már lövésre emelte a fegyverét, mikor Powell a tűzvonalba lépett, és eltakarta előle az őrt. - Közlegény, vigyázz! - kiáltott az őrnagy. - Powell őrnagy? Maga az? - Igen. A fiatal katona teljesen összezavarodott. A kiképzésen a tengerészgyalogosok legfontosabb törvényét verték bele elsőként: ha egy tiszt azt parancsolja, ugorj, már csak a levegőből kérdezheted meg, hogy milyen magasra. A közlegény Spears emberei közé tartozott, Powell pedig többé már nem volt parancsnok. A nagy kuszaságban egy dolog jutott csak el az őr homályos katona-agyáig: a tábornok magasabb rang, mint az őrnagy, és ő egyenesen egy tábornoktól kapott parancsot rá, hogy senkit se eresszen a hajó közelébe. - Menj tovább, Billie! - suttogta Wilks, és mivel az előtte álló Powell eltakarta a célpontot, leeresztette a karabélyt. - Jöjjön velem uram! Kérem… - mondta az őr. - Erre most nincs időm, közlegény - felelt Powell. - Spears tábornokkal rendeztük a nézeteltéréseinket, és megbízott egy nagyon fontos ügy elintézésével. Ha akarja, akkor kérdezze meg tőle, valóban így van-e. De siessen, mert halaszthatatlan a feladatom. Wilks látta, hogy az őr a jobb fülére erősített parányi kommunikációs egységhez nyúl. Még egy másodperc, és jelentest tesz a felettesének. Akkor pedig a játék véget ér. Wilks elszántan célba vette a katonát.

Most, vagy soha!, gondolta, de Powell még mindig útban volt. - Powell, feküdj! - ordított Wilks. Az őrnagy oldalra vetődött, Wilks pedig célzott. A fiatal tengerészgyalogos arcán ismét zavar tükröződött. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy befejezze a meg sem kezdett beszélgetést, vagy inkább lőjön. A középutat választotta: egyszerre akarta megtenni mind a kettőt. Wilks egyetlen egyszer tüzelt. Halálbiztos szívlövés. Jobb lett volna, ha a fejét vagy a gerincét találja el, de ahhoz nem lett volna elég egy lövés. A sok mechanikus zaj között egyetlen dörrenés észrevétlen maradhat, de egy sorozat csak egy süketnek nem tűnne fel. A katona egyetlen hang nélkül összerogyott, de ujjai egy utolsó kétségbeesett rángassál fegyvere elsütő billentyűjére feszültek. A karabélyból egy rövid sorozat csapódott a fém padlóra. Powell az előbb olyan szerencsétlenül ugrott félre, hogy a legutolsó lövedék éppen eltalálta, és szétrobbantotta a fejét. Wilks ránézett, és a látványról eszébe jutott, hogy egyszer, kölyökkorában egy petárdát dugott egy görögdinnye közepébe. Az is ugyanúgy nyílt szét a robbanástól, mint az őrnagy feje a tízmilliméteres golyótól. - A francba! - Wilks? - Szállj be a hajóba, Billie! Gyorsan! Spears már a Jackson vezérlőpultja előtt ült, mikor utolérte a hívás. - Uram, a MacArthur mellett lövöldözés támadt. - Jelentést kérek! - Egy őr meghalt, és mellette találtunk egy holttestet, ami feltételezhetően Powell őrnagyé. - Értem. Más? - Befejeztük a rakodást. A MacArthur zsilipjei lezárva, a hajó indulásra kész.

- Helyes. Powell testét adja át a cinkosainak, temessék el, ha akarják. Három percen belül megkezdem a felszállást. Ürítse ki a hangárt, és szüntesse meg a gravitációt! - Értettem! Spears ellenőrizte a kódokat, és meggyőződött róla, hogy mindkét hajón kifogástalanul működik a fedélzeti komputer. A Jackson fölött félrecsúszott a hangár teteje. A gravitáció érezhetően csökkent. Spears megérintette az egyik kapcsolót, és a hajó emelkedni kezdett. Ha kijut a hangárból beindítja a hajtóművet, és orbitális pályára áll. - Start egy perc múlva - recsegett egy géphang. A monitoron felgyorsultak az egymást követő üzenetek. A Jackson indulásra készen állt, és harminchat másodperc múlva a MacArthur fölött is kinyílik a hangár teteje… Spears elégedetten bólintott. Tökéletes. A hajóban Billie és Wilks az egymásra rakott, végtelennek tűnő sorban álló tartályokra nézett. Valamennyiben egy-egy élő idegen volt. - Jézusom… - rebegte Billie. - Az. Gyere, keressük meg a vezérlőtermet! Alig tettek meg néhány lépést, mikor a gravitáció hirtelen lecsökkent körülöttük. - Wilks! Ez mitől van? - Nem tudom. Talán valami üzemzavar… Vagy lehet, hogy… - Micsoda? - Nem érdekes. - Mondd meg! Ne hülyíts, jó? - Lehet, hogy mindjárt felszállunk. Ilyenkor a hangárban megszüntetik a mesterséges gravitációt. - Még nem mehetünk el! Mitch… - Tudom, tudom! Keressük meg az irányítótermet, és ott majd meglátjuk, mit tehetünk. A gravitáció annyira lecsökkent, hogy képtelenek voltak járni. Wilks óvatosan, kis szökellésekkel haladt előre, és

minden ugrás után igyekezett megkapaszkodni valamiben. Billie megpróbálta utánozni a mozdulatait. Az űrhajó vezérlőterme felé „rohantak”. - Felszállás folyamatban - jelentette a robotpilóta. Spears a tolórakéták beindulásakor enyhe lökést érzett. A hajó orra felemelkedett, és egy másodperccel később könnyű léggömbként kilebegett az alacsony gravitációja bolygó metsző hidegébe. Spears megérintett egy kapcsolót. A hajón félrecsúszott egy páncéllemez, és a fülkében feltűnt az űr képe. A végtelen mély, fekete tér apró, csillogó pettyekkel díszített lepelként borult a hajóra, és a bolygóra. Spears szerette az űrutazást. Mindig átérezte a tovaszáguldó gigantikus távolságokat, és legtöbbször arra gondolt, valami elképzelhetetlenül fontos dolgot művel úgy, hogy nem csinál semmit. Az űr mindig elhitette vele, hogy erős, és biztonságos saját világába zárkózva akár az egész galaxist meg tudná hódítani. Elkattintott egy másik kapcsolót, és a képernyőre kérte a hátsó kamerák által közvetített képet. Már a MacArthur is kiemelkedett a hangárból. Ahogy a második hajó is elszakadt a bolygótól, Spears egy harmadik kapcsolóra tette az ujját. Egy nagy hatótávolságú adót tudott üzembe helyezni vele. Ezt a szerkezetet ő építette be a hajóba. Megnyomta a gombot, és a következő pillanatban a bázis hangárjában sorakozó hajókban elindult az önpusztító folyamat, melynek eredményeképpen percek múlva csak fehéren izzó olvadt rém- és plasztikkupacok állnak majd a hajtóművek, az emberi technika legcsodálatosabb építményei helyén. A világon senki, vagy talán egyedül a jó isten tudná újra használható járművekké varázsolni a roncsokat. Spears óvatosan kinyitott egy kis dobozkát. Kivett belőle egy szivart, és élvezettel beszívta a frissen tartott dohánylevelek bódító illatát Eredeti jamaikai Lonsdale; egy egész vagyont megér, de ő most el fogja szívni. Elmosolyodott. Ez a dolgok rendje. Még a legcsodálatosabb,

fekete levelekből sodort, értékes szivarból is csak egy maréknyi hamu lesz. Semmi sem tart örökké, csak a hőstettek híre. És a történelem során még soha, senki nem hajtott végre nagyobb hőstettet, mint amire most ő készül. Megszabadítja az emberiség szülőbolygóját az idegen betolakodóktól. Levágta a szivar végét, a szájába vette, és az öngyújtója után nyúlt. Élvezettel pöfékelni kezdett. Beszívta az aromás kékes füstöt, és lassan a kabin hideg levegőjébe fújta. Az egész világon nincs még egy ilyen jó dolog , gondolta az emberi faj megmentője.

23.
Wilks! - kiáltott Billie. - Állítsd meg a hajót! A gravitáció teljesen megszűnt, az űrhajó pedig emelkedni kezdett. Wilks tudta, semmit sem tehet. Hiába kapcsolgatta és nyomkodta végig a kontrollpanelen az összes létező kapcsolót és gombot, semmi sem történt. - Wilks, a franc essen beléd, megígérted! - Értsd már meg, hogy hiába erőlködünk! Itt minden automatikusan működik, és képtelen vagyok belenyúlni a programba! Billie úgy nézett rá, mintha Wilksnek hirtelen hosszú farka és szarvai nőttek volna. - Spears a sajátjához kapcsolta a hajót. Odamegyünk, ahova ő. Sajnálom… A lány csak a szemét meresztgette, és egy szót sem szólt. Wilks felsóhajtott, hátradőlt a székben, és megszorított a biztonsági övet. Ő is sajnálta Buellert, de nem az ő hibája volt, hogy lemaradt. Ha tehetné, visszafordítaná a hajót, és felszedné az androidot, de ez lehetetlen volt. Úgy érezte, mintha az egységéhez tartozó valódi katonától kellene megválnia, de bármennyire is kínozta a gondolat, könnyen beletörődött. Már ezt is megszokta. Ha az ember mellől

sorra elhullanak a bajtársak, egy idő után az újabb veszteség csak múló fájdalmat okoz, semmi mást. Különben egyszer mindenkinek elérkezik az utolsó órája. Jó lenne, ha Billie is így fogná fel. Az élet nagyon kemény. Ezt már ő is megtanulhatta. Spears bekapcsolva felejtette a kommunikációs egységét, és így csak néhány percig élvezhette zavartalanul a szivar gyönyöreit, és máris rázúdult a bázison maradt katonák segélykiáltása. - Spears tábornok! Itt Pockler! A Granten vagyunk. A hajtómű nem indul be! Uram, ez a hajó használhatatlan! Nem tudunk felszállni! Spears az egységre nézett, és maga elé képzelte az ordítozó ember arcát. - Spears tábornok! A jelentések szerint a többi hajó sem működik! Valaki tönkretette a hajtóműveiket! Uram! Kérem, válaszoljon! Spears nagyot szippantott a szivarból. Szent ég, ez aztán a zamat! Kár, hogy nem lehet eltenni későbbre. A félig szívott szivaroknak a második meggyújtáskor már egészen más az ízük. - Spears tábornok! Uram, itt ragadtunk! Küldje vissza a MacArthurt! A ventillátorok magukba szívták a füstöt. El kellene zárni valamennyit, és akkor lehetne füstkarikákat fújni. Ilyen csekély gravitációban jó hosszú ideig a feje fölött lebegnének. De nem, inkább mégsem. - Uram, az idegenek mind megőrültek! Már körülvették a vezérlőt, és nemsokára be fognak törni hozzánk! Spears a szivar parázsló végére nézett, és a magasba tartotta, hogy a legközelebbi ventillátor beszippantsa a hamut. Bármilyen finom és értékes, azért még nem kell vele összepiszkolni az egész fülkét. Tehát ezek szerint az idegenek megtudták, hogy a királynőjük elhagyta a bolygót. Nagyon érdekes. Vajon mekkora hatótávolsága van ennek az empatikus

kapcsolatnak? A mama elutazott, és a gyerekei most idegesek. Nagyon, nagyon érdekes. - Tábornok úr…! De mégis: egy jó szivar a legérdekesebb az egész világon. A hajó irányító szerkezetéhez nem tudtak hozzáférni, de a kommunikációs egység működött. Ennek ellenére Wilks nem akart senkivel sem beszélni. Még csak az hiányzik, hogy valaki idő előtt megtudja, sikerült felszökniük a hajóra! Különben sem volt senki, akire kíváncsi lett volna. Ám egy valaki mégis tudta, hogy hol keresse őket. Az egység automatikusan vételre állt, és felderengett az egyik monitor. Bueller! A francba! - Mitch! Az android nem látszott valami megviseltnek. Egy irodában, egy íróasztal mögött ült, és mivel a holoképen nem látszottak azok a szörnyű fémlábak, ugyanolyannak tűnt, mint régen. - Hello, Billie! Nyugi, senki sem hallgathat le minket. Egy titkosított csatornát használok. Ha akarsz, nyugodtan beszélgethetünk. Billie Wilksre nézett. - Rajta! - vonta meg a vállát a férfi. – Ha valaki mégis rájön, hogy itt vagyunk, hát bassza meg a tudását. Maga Spears gondoskodott róla, hogy ne történhessen bajunk. Vagyis nem nekünk, hanem a szállítmányának. Wilks megnyomott egy gombot. - Mitch, itt vagyok! - mondta Billie. - Örülök, hogy minden rendben van. Már azt hittem, megöltek benneteket abban a lövöldözésben. - Láttad? - Igen. Ott voltam a közelben. - Mitch, sajnálom, hogy…

- Nem ti tehettek róla - vágott közbe az android. - Spears a sajátjához igazítja a hajótok pályáját, és ha el akarnátok szakadni tőle, tönkre kellene tennetek az egész vezérlőegységet. - Nem tudsz feljutni egy másik hajóra? Mitch szomorúan elmosolyodott. - De, biztosan, viszont hiába tenném. A katonák mind bezsúfolódtak az egyikbe, de hiába erőlködnek, nem indul be a hajtómű. Azt hiszem, Spears valamennyi hajót tönkretette. Nem akarja, hogy bárki kövesse. A háttérből egy robbanás döreje hallatszott. - Ez mi volt? - Valószínűleg egy gránát. Az ittragadt idegenek teljesen bediliztek. Azt hiszem, valahonnan tudják, hogy Spears elvitte a királynőjüket. - Ó, Istenem…! - Ez van, Billie, nem tehetünk semmit. Te ott vagy, én pedig itt vagyok. - Mitch, én… Én… - Nem, Billie. Volt időm, hogy mindent átgondoljak, és rájöttem, hogy igazad van. Túlságosan különbözünk egymástól ahhoz, hogy sokáig együtt élhessünk Megpróbáltuk, de nem tarthatott örökké amit egymás iránt éreztünk. És nem csupán azért, mert másképp fogtuk fel a dolgot. Bele kell törődnünk, hogy nagyon sokban különbözünk egymástól. Hiába erőlködtünk volna. - Ha én nem rontom el, ha nem félek az egésztől, legalább tovább tarthatott volna! Mitch megrázta a fejét. Újabb robbanás. - Nem. Az újabb típusú androidok talán valóban úgy viselkednek, mint a valódi emberek. Amíg nem tépett ketté az a dög, bárki elhitte volna rólam, hogy valódi vagyok. De ez minden! Csak a szemüket tudtam becsapni. Meg persze magamat. De most már ez sincs. Nem vagyok ember, és még csak nem is hasonlítok rád. Billie nem tudott megszólalni. - Te jobb vagy, mint mi, Bueller – mondta Wilks. - Ez a te legnagyobb bajod. Szívósabb vagy, okosabb, gyorsabb, és

mikor arra kerül a sor, sokkal humánusabb, mint közülünk bárki. Te képes vagy megbocsájtani, Mitch. Billie Wilksre meresztette a szemét. A férfi most először nevezte így az androidot. Mitch is észrevette. - Köszönöm, Wilks! - mondta elfúló hangon. - Vigyázz Billie-re! - Megígérem. - Mitch… - Mennem kell, Billie. Körülöttem most emberek halnak meg, és bár megtanultam, hogy nem mindegyikük érdemli meg, hogy a segítségére siessek, a belém épített Törvényt nem szeghetem meg. Vigyázz magadra, Billie. Szeretlek. Mindig is szerettelek, és amíg még létezem, szeretni foglak. Ég áldjon! Mielőtt a lány bármit felelhetett volna, a kép összezsugorodott, és eltűnt. - Mitch! - Ennyi - mondta Wilks, és kerülte a lány tekintetét. Billie rettenetesen érezte magát. Wilksnek igaza volt: Mitch annak ellenére, hogy android, jobb ember volt, mint ő. Sokkal jobb… Nem bírta tovább türtőztetni magát, és sírva fakadt. - Letértünk az orbitális pályáról, és elég gyorsan haladunk - mondta Wilks. Billie bólintott, de nem felelt. - Azt hiszem, hamarosan belépünk az Einstein-űrbe. A hajó orrában legalább tucatnyi működőképes alvókapszula van. A többit kidobták, hogy elég hely legyen a rakománynak. Billie még mindig nem szólalt meg. - Át kellene mennünk, hogy megnézzük ami megmaradt. Nem tudom, valós időben mennyi ideig fog tartani az út. Lehet, hogy akár hónapokig, vagy talán évekig is. Billie erre sem felelt, és Wilkset egyre jobban idegesítette a hallgatása.

- A mentőkabint is kivették, és a helyére ezeket a dögöket állították. Ha meglenne, visszamehetnénk. Van itt ugyan egy-két szkafander, de azokkal nem megyünk semmire. Még ha túlélnénk a landolást, akkor sem tudnánk újra felszállni. Az idegenek elfoglalták a bázist, ezért kész öngyilkosság lenne, ha úgy mennénk oda, hogy nem tudunk visszajönni a hajóra. Különben sem segíthetnénk senkin. - Ne magyarázkodj, mindent értek - mondta a lány nyugodt, érzelmektől mentes hangon. - Ha majd megérkezünk oda, ahová most indultunk, mindenért megfizetünk Spearsnek - próbálkozott Wilks. - Bármit teszünk vele, többet érdemelne - jelentette ki Billie változatlan hangon. - Ez igaz, de legalább megkönnyebbülünk. Ezután jó ideig egyikük sem talált semmi témát, amiről beszélgethettek volna. Thomas G.A. Spears tábornok békésen aludt, és nem kínozta szégyenérzet, bűntudat, vagy félelem. Egyetlen álmot látott, egy enyhén szexuális tartalmú, háborús látomást. Újra a Chancellorsville-i csatában volt, mellette az a Stonewall Jackson, aki nem sokkal később súlyosan megsebesült. Először csak a karját kellett leamputálni, de végül mégis belehalt a sérülésbe. - Az Úr úgy akarja, hogy ma dicsőséget szerezzünk mondta Jackson. Spears ugyan egyetlen vallás istenében sem hitt, de azért elmosolyodott és bólintott. Szerinte az Úr mindig annak a seregnek adja a győzelmet, amelyik jobb stratégiával és taktikával harcol. De bárhogy is szerzi meg az ember, az a lényeg, hogy a dicsőség az övé legyen. Mindig így van. Mindig…

24.

Wilks a hajó kommunikációs fülkéjében ült, és a MacArthur orrára szerelt kamera segítségével megpróbálta nyomon követni Spears fél kilométerrel előttük száguldó űrhajóját. A gravitációs hajtóművek ugyan lehetővé tették volna, hogy közvetlenül a nyomában haladjanak, de a manőver még abból a korból származott, amikor az ilyesmi problémát jelentett, és senki sem akarta megváltoztatni a régi szokásokat. Az űr fekete, hunyorgó csillagokkal pettyezett hátterében úgy tűnt, mintha mindkét űrhajó mozdulatlanul lebegne a végtelen semmiben. A MacArthur hajtóművének robaja is csak távoli duruzsolásnak hallatszott. Mint minden katonai csillaghajón, a MacArthuron is tekintélyes mennyiségű élelmiszert halmoztak fel. Két ember akár hosszú évekig is elélhetett a vitaminokkal és ásványi anyagokkal dúsított készleten. Persze, erre csak akkor lenne szükség, ha útjuk során végig a normál űrben maradnának. Billie-ből napokig alig lehetett kihúzni egy-két szót. Wilks látta rajta, hogy majd' elemészti a bánat, de nem tehetett semmit. Valahányszor meglátta a lány szomorú arcát, mindig eszébe jutott, hogy ő már az első percben figyelmeztetni akarta rá, ne kezdjen ki a fiúval, mert nem ember. Ám Billie egyszer sem hallgatta végig. Wilks keresztül-kasul utazta már a galaxist, és az idő multával egy kis bölcsességet is magára szedett. Azt is megtanulta, hogy hiába akar az ember tanácsot adni valakinek, ha az nem kíváncsi rá. Billie még nem ismerhette az életet. Szinte még gyerek volt, legalábbis Wilks mindig úgy nézett rá. Akár az apja is lehetne. Nem mintha annyira el akarta volna játszani a gondos, féltő szülő szerepét, de mindenesetre már jó előre látta, mi fog történni Bueller és Billie között, és meg akarta óvni a lányt a keserű csalódástól. Nem sikerült. Billie olyan volt, akár a Gyarmati Tengerészgyalogsághoz bevonuló zöldfülű újoncok. Az ilyen fiatalok mind egyformák: élénkek, meg vannak róla győződve, hogy az előttük élt nemzedékek semmit sem csináltak, és újra felfedezik maguknak a kereket. Wilks már sok ilyen kölyökkel találkozott, és bár soha, egyikük sem mondta ki, ő érezte a gondolataikat:

Egy ilyen vén csataló? Mit akar még itt ez a koporsótöltelék? Ez soha nem volt fiatal de ha mégis, olyan régen, hogy már elfelejtette, milyen volt! Kibaszott kölykök! Mind egyformák! Egyben mégis igazuk volt: valóban nehezen idézte fel azt az időt, amikor ő is ilyen hozzájuk hasonló, nyálasszájú kis hülye volt… - Wilks? - Hm? - Mit fogunk csinálni? Wilks megvonta a vállát. A kérdés sokmindenre vonatkozhatott volna, de tudta, Billie úgy érti, mit tesznek majd a tábornokkal. Igen, Spears… Az az ember nem épelméjű. Hagyta, hogy az emberei értelmetlenül elpusztuljanak, sőt, sokat ő maga ölt meg. Most pedig arra készül, hogy elkövesse a történelem legnagyobb őrültségét. - Wilks? - Most még semmit. Csak kézifegyvereink vannak, és ezekkel nem lőhetünk le egy csatahajót. Főleg innen, bentről nem. Persze kimehetnénk… Van itt egy pár szkafander, de hiába követjük ilyen kitartóan, nem közelíthetjük meg a hajóját. Nem is beszélve arról, hogy nagyon megjárnánk, ha Spears éppen akkor akar átugrani az E-űrbe, mikor odakint töketlenkedünk. Billie szaporán pislogni kezdett. Wilks képtelen volt eldönteni, hogy valóban érdekli-e amit mond, vagy csak színleli az egészet. - Tudod, ilyen esetben csak az kerülhet át az Einsteintérbe, ami közvetlenül érintkezik a hajó testével. Ha mondjuk odakint állsz, és felemeled a karod, biztos lehetsz benne, hogy az ideát fog maradni. Billie egy szót sem szólt. - Az a tér erősebb minden páncélnál. Semmi sem jut át rajta, szóval még ha sikerülne is egyben maradnunk, képtelenek lennénk visszamászni. Olyan az egész, mintha egy iszonyatosan kemény védőrétegen próbálnánk átfúrni magunkat. Amíg a hajó odaát van, hónapokig, vagy akár évekig, nekünk szépen a külső burkon kellene csücsülnünk. - Nem is lehet olyan rossz…

- Persze. Amíg van levegőd, és nem fulladsz bele a saját magad által kilélegzett széndioxidba. Amikor aztán a hajó visszatér a normál űrbe, és lassítani kezd, szépen ledobna minket a hátáról. Ki a franc akar egy örökkévalóságon át az űrben kapálózni? Sokkal könnyebb halált is el tudok képzelni magamnak. - Van, ami ennél is rosszabb. - Igen. Ebben igazad van. - Tehát, mit teszünk? - Várunk, és közben mondjuk tönkretehetjük ezt a hajót. Nem is rossz! Spears teljesen odavan a szörnykommandójáért, és talán a dögökkel megzsarolhatnánk. Vagy inkább törjük szét a komputert, vegyük át a hajó irányítását, és rohanjunk bele az ő járgányába? Vagy várjuk meg, hátha kínálkozik maja valami lehetőség, mikor visszatérünk az Eűrből, és a hajók lassítani kezdenek? - Nem tudom… - A francba az egésszel, Billie! Fogalmam sincs, mit kéne tennünk. De ha végre abbahagynád ezt a kibaszott önsajnálatot, neked talán eszedbe jutna valami. Billie Wilksre meresztette a szemét. - Te tudtad, hogy Mitch android! Tudtad, és mégsem szóltál róla! - Hányszor elmondtam, hogy maradj távol tőle? Nem hallgattál rám. Te vagy az oka, kölyök, ne is próbáld rám kenni. Mindent elkövettem, hogy ne melegedjetek össze. Szóltam neked, figyelmeztettelek, de nem volt elég. Mit kellett volna tennem? Talán zártalak volna be a kabinodba? Eszedbe sem jutott, hogy esetleg jó okom van rá, hogy távol akartalak tőle tartani! Szétkábítózott fejű vén marhának tartottál, mi? Mit tudhat az ilyen az életről, igaz? Billie lehajtotta a fejét. - Igazad van… Az én hibám volt. Ne haragudj! Wilks dühe egy másodperc alatt elpárolgott. Jézus! Egy kőkemény tengerészgyalogos, akit legyőzött egy kislány! - Jól van, na. Te se… Hosszú ideig egyikük sem tudta, mit mondhatna a másiknak. A mély csendet egy sziréna vijjogása törte meg.

- A francba! Ez a tízperces jelzés. Nemsokára belépünk az E-térbe. Jobb, ha most belefekszünk az alvókapszulákba. - Hová siessünk? Nem ráérünk? - Ha ébren vagy, az a másik tér nagyon furcsa dolgokat művel az agyaddal. Én egyszer már megcsináltam. Egy kísérleti csoport tagja voltam. Fél órán át bírtam… Iszonyat, miket láttam! Billie egykedvűen megvonta a vállát, és Wilks rögtön tudta, mire gondol. Mindketten túl sokszor álmodtak már az idegenekről. Egy lidércnyomással több vagy kevesebb… Az alvókapszulákhoz futottak. Spears három, tökéletesen működő kapszula közül választhatott. Mikor a saját életéről volt szó, általában soha nem biztosította túl magát, de nem vállalhatta a kockázatot, hogy egy ilyen fontos küldetés egy apró hiba miatt meghiúsuljon. A középső kapszulába feküdt. Mind a háromba különleges riasztó berendezést építettek. Ha a mélyálomba fekvő ember életének fenntartásához elengedhetetlenül szükséges egység meghibásodik, a rendszer felkelti, és parancsot ad neki, hogy másszon át a másik kapszulába. Spears tudta, a késztetés olyan erős lesz, hogy még félálomban is meg fogja érteni az utasítást. Nem számított rá, hogy ilyesmi bekövetkezhet, de jobb, ha mindenre felkészül. Az út végén aztán visszahódítja a Földet. Kiválasztja a megfelelő helyet, útnak indítja a katonáit, és győzni fog. Úgy tervezte, a dicsőséges háborút egy történelmi helyen fogja megkezdeni. Még nem döntött hol. Talán Waterloo mellett, Gettysburgnél, az Alamo erődben, a Jar-síkságon, esetleg El Salvador romjain. Olyan helyen, ami érzelmileg fontos az embereknek, akik az első győzelem után majd támogatni fogják, és mindent megadnak neki, amit hadserege további fejlesztéséhez kér. Egy régi, nagy csata színtere lenne a legmegfelelőbb. Nem lesz nehéz dolga a kiválasztásban, hiszen a Földön alig található olyan vidék, ahol valakik valamikor ne harcoltak volna.

A kapszula teteje a helyére csúszott, és a műszerek automatikusan Spears testéhez illesztették érzékelőiket. Hol lenne a legjobb elkezdeni? Iwo Jima? Hirosima? Normandia? Capetown? A Bunker hegy? Rio de Morte? Pearl Harbour? A Golan-fennsík? Bagdad? Spárta? Róma…? Mennyi csata! Milyen csodálatos dolog a háború!

25.
Álmok… A vegyszerek hatására a három ember anyagtalan tudata a Zen-meditációhoz hasonló önkívületi állapotban lebegett, és közben a kocsonyás agyvelők érzéketlenné dermedve várták az ébredést. Az űr sokmillió kilométeres körzetében, a végtelen semmi parányi szektorában hármójukon kívül egyetlen ember sem volt. Álmodtak. Az egyik agyat öröm töltötte be. A másik kettőt borzalmas látomások kínozták. A két ember közül az egyik már szembenézett a Halállal, és bár sikerült elmenekülnie előle tudta, a végső csatában ő fog alul maradni. A másik még hitt benne, hogy örökké fog élni, de érezte, a Szörny, amivel találkozott, mindvégig mellette marad. Melyik álom szörnyűbb? A válasz nyilvánvaló.

26.
Billie felébredt, és az első pillanatban fogalma sem volt róla, hol van, és hogy került oda. Fájt a háta, elzsibbadtak a karjai és a lábai, szája kiszáradt. Aztán rátörtek az emlékek.

A kapszula teteje felemelkedett, a vérkeringése a normális sebességre gyorsult, és egy áporodott, mégis frissítő levegőáramlat lengte körül a testét. Hallotta, ahogy Wilks kapszulája apró kattanással kinyílik, és végignézte a férfi ébredését. Wilks felült, megdörzsölte a szemeit, és kinyújtotta a nyelvét. A lányra nézett, és bólintott. - Azt hiszem, ideje végre felkelni – mondta rekedt hangon. - Újabb dicsőséges nap a Hadsereg szolgálatában. Billie értetlenül nézett rá. - Ezt a régi szakaszparancsnokom is mindig elmondta, valahányszor felkeltünk egy ilyen szarból - mutatott az alvókapszulára. - Mi történt vele? - Nézeteltérése támadt egy bizonyos lénnyel, és az felfalta. Mindketten átbotladoztak a zuhanyzóba, és kinyitották a csapokat. Billie gépiesen levetkőzött, és a vízsugár alá állt. Úgy erezte, mintha a forró vízpermet lemosná róla az alvással töltött hónapok minden fájdalmát. Wilks a lány meztelen testére bámult, és a víz alá tartotta az arcát. Billie jól látta a férfi testén éktelenkedő borzasztó sebhelyeket, a csaták, az utcai küzdelmek, a kocsmai verekedések emlékeit. Eltűnődött, Wilks vajon miért nem tüntettette el magáról a forradásokat, és megállapította, hogy a korához képest kitűnően néz ki. Egészen csinos kis feneke van. Pedig akár az apja is lehetne… Furcsa, de most először fedezte fel, hogy Wilks férfi. Igaz, a rémálmaiban már gyermekkora óta számtalanszor látta erőszakos kannak, aki mindig meg akarta erőszakolni, de soha sem jutott a dolog végére, mert mindannyiszor egy szörny bújt elő a testéből. A látomásaiban értelmetlen masszává keveredtek a vad fantáziálások és az iszonyatos emlékek. Egy vágyaival nem bíró katona, és az emberi testet rágó szörny… A szüleivel és a bátyjával is az idegenek végeztek. Wilks megfordult, és a hátát meg a nyakát tartotta a vízsugara alá.

Billie pillantása a férfi altestére tévedt. Ha Wilksnek eszébe is jutott, hogy úgy nézzen rá, mint nőre, semmi jelét nem mutatta. A szexuális vágyat a férfiak elég nehezen tudják csak eltitkolni. Nem mintha Billie-nek olyan nagy tapasztalata lett volna ezen a téren, hiszem alig volt alkalma, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljön valakivel, de aki egy kórházban nő fel, szert tesz bizonyos anatómiai ismeretekre. Tudta, minek hová kell bejutnia, és azt is, hogy annak a bizonyos valaminek hogy kell kinéznie előtte. Nem, Wilks nem gondolna rá, hogy a magáévá tegye. - Mennyi ideig aludtunk? Wilks lehunyta a szemeit, és újra a forró vízsugár alá tartotta az arcát. - Nem tudom. Még nem néztem meg a műszereket. De ha a hajó felébresztett bennünket, már nem lehetünk messze a céltól. - És most? Mit csinálunk? - Lezuhanyozunk, és eszünk valamit. Aztán majd kialakul Egyszerre csak egy dologgal törődjünk! Billie bólintott, és előrehajolt. Egyszerre csak egy dolgot… Lehet, hogy az ember csak így élheti le az életét anélkül, hogy megőrüljön? Igen. Apró harapásokkal kell enni, mert aki túl nagy falatot töm a szájába, könnyen megfulladhat… Spears véletlenül fedezte fel őket. Már hat órája ébren volt, megtisztálkodott, evett, felöltözött, és ellenőrizte a rendszer működését. Erre ugyan csak a saját lelki nyugalma miatt volt szükség, mert a hajó központi komputere nélküle is nagyon jól megoldott minden feladatot, de Spears óvatos ember volt, és bizonyos időközönként mindent átvizsgált. Biztos akart lenni benne, hogy minden úgy működik-e, ahogy kell. Most azonban talált valamit, egy furcsa apróságot. A műszerek szerint a Jackson mögött száguldó űrhajó fedélzetén két alvókapszulát aktiváltak, és a hiperűrön át vezető út közben mindkettőben feküdt valaki. A normál űrbe való visszatérés után a tartályokból bizonyos mennyiségű

víz került a tisztító és újrahasznosító rendszerbe. Az oxigénfogyasztás értéke is magasabb volt a kelleténél. Ezekre a jelenségekre csak két magyarázat létezik. Egy: a MacArthur belső rendszerében vagy a komputerében valami hiba van. Kettő: valaki… Igen! Illetéktelen személyek tartózkodnak a hajon. Használták az alvókapszulákat, fogyasztják a levegőt és a vizet, világítanak. Valószínűleg az élelmiszerkészletét is megdézsmálták. Spears a Jackson fedélzetéről csupán a másik hajó útját tudta irányítani, az ettől független rendszereket azonban nem. Még álmában sem gondolt rá, hogy valaki az engedélye és a tudta nélkül feljuthat valamelyik hajóra. Szükségtelennek tartotta, hogy a MacArthur fedélzetén kémkamerákat helyezzen el, és a levegő- és vízellátás szabályzását is a Jackson megfelelő egységeihez kapcsolja. Elgondolkodott. A hajóján vannak ugyan olyan fegyverek, melyekkel szétlőheti a MacArthurt, de akkor nemcsak a potyautasokat, hanem a szállítmányt is megsemmisítené. Hátradőlt a székében, és a monitorokon szünet nélkül áramló adatsorokra bámult. Jól van. Tehát két betolakodó van a másik hajón. Nem baj. Még fogalmuk sincs róla, hogy ő felfedezte őket. Leszállnak a Földre, és olyan gyorsan elintézi őket, hogy azt sem fogják tudni, mi történt velük. Két szökevény, két ember-katona nem jelenthet gondot. Elég egy kábító gránát, és eszméletlenül fognak összeesni. Lépéselőnyben van. Néhány hét, és elérik a Földet. Még rengeteg ideje van, hogy kifundálja, hogyan végezzen azzal a két patkánnyal. Közben persze más dolga is lesz. Fel kell készülnie a csatára. Hamarosan elkezdődik a háború. Éppen ideje. Wilks kihasználta a hajó nem igazán ilyen célra tervezett részeit, és megmozgatta az izmait. Először egy vastag csövön húzódzkodott, aztán egy állványra támasztotta a lábait, és végzett egy sor fekvőtámaszt. Felülések, nyújtógyakorlatok, meg minden, amihez alkalmas eszközt

talált. Keményen gyúrta magát, sokkal keményebben, mintha egyedül lett volna a hajón. A lánnyal való közös zuhanyozás teljesen megzavarta. Egyrészt Billie ugyanaz a kislány volt a számára, akit tíz éves korában kimentett a biztos halálból, másrészt viszont a zuhanyzóban egy felnőtt, csinos, izgató nő állt előtte. Wilks már nem is emlékezett rá, mikor volt utoljára nővel. A lányról tudta, hogy nem is olyan régen lefeküdt Buellerrel. De… - Akkora a korkülönbség kettejük között, hogy akár az apja is lehetne! Időnként valóban annak is érezte magát. Tíz évvel azután látta újra Billie-t, hogy megmentette, és a gyermek közben felnőtt. Nehéz volt elhinni, hogy az a régi kislány és ez a nő egy és ugyanaz a személy. Nem, ilyesmire gondolnia sem szabad! El kell felejtenie az egészet. Befejezte a harmadik ötven felülést. A hasizmai égtek és lüktettek. Végigfeküdt a fémpadlón, ömlött róla a veríték. Több mint egy órán át gyötörte magát, és teljesen kikészült. Mindegy, egy jó hideg zuhany, és rendbe jön. Billie kinyitott egy kajacsomagot. A plasztiktálcán gőzölgő meleg ételből olyan fenséges illat áradt, mintha valódi húsból és zöldségekből, nem pedig szójaproteinből készítették volna. Wilks belépett a konyhába, és bólintott. Billie kinyitott egy második csomagot is. Egy darabig csendben ettek. Már három teljes nap telt el azóta, hogy kimásztak az alvó-kapszulákból, de alig szóltak egymáshoz. Wilks szinte egyfolytában edzett. - Úgy vettem észre, mintha valamiért kerülnél - mondta Billie. - Miből gondolod? - nézett rá Wilks. - Olyan vagy, mintha bediliztél volna. Wilks az ételébe bámult. - Semmi bajom, csak egy terven dolgozom. Edzés közben jobban tudok gondolkozni. - Igazán? - Igen. - Elmondod min töröd a fejed? - Hát… Hosszú. - Ráérek.

- Jó. Szóval, szerintem már a Naprendszerben járunk. Igaz, a műszerekhez még mindig nem tudok hozzáférni, de érzem. A gravitációs hajtóművel már nem fog sokáig tartani, hogy elérjük a Földet. Maximum egy-két hét, és ott leszünk. Megközelítőleg fénysebességgel haladunk, és az utolsó pár napban majd elindulnak a fékezőrakéták. - Eddig értem. És? - Amikor Spears fékezni kezd, mi is le fogunk lassulni. A hajók, ő, és mi ketten. Ha viszont kimegyünk a hajóból, fel tudunk gyorsulni. Az egyik raktárban láttam egy halom csőrakétát. Szóval, a hajónk még mindig száguldani fog, de mivel nekünk relatíve nagyobb lesz a sebességünk, leelőzhetjük. - Tehát menjünk ki, és ugorjunk át Spearshez… Oké, és aztán? - Mivel nem tudja, hogy itt vagyunk, talán sikerül elég nagy meglepetést szereznünk neki. Mire magához tér, addigra már az ő hajóján leszünk, és nem tud majd ránk lőni. - Mi az, hogy „talán”? - Háát. Van egy pár érzékelő berendezése, amivel már messziről észrevehet minket. Ha véletlenül éppen a monitorok előtt ül, mikor kiugrunk, látni fog bennünket. Vagy az is lehet, hogy éppen a budin fog ülni, de valami vészjelző figyelmezteti. - Akkor pedig szétlövi a seggünket, igaz? - Talán nem. Lehet, hogy csak kikapcsolja a fékezőrakétákat, és elhúz előlünk. Ez sem lenne jobb, mert ha nem kenődünk fel a saját hajónkra, akkor egy jó darabig lebeghetnénk az űrben. - Szerinted miért nem tetszik nekem az ötleted? - Van egy másik lehetőségünk is. Kivárjuk, hogy megérkezzünk, elbújunk, és amikor Spears előjön a hajójából, fejbe nyomjuk valamivel. - Most csak arról feledkeztél meg, hogy a Földön leszünk, ahol pillanatnyilag jónéhány millió éhes dög kóborol. - Igazad van. Akkor térjünk vissza az első variációhoz. Elképzelhető, hogy a detektorai csak a nagy, vagy óriási

sebességgel közeledő tárgyakat észlelik. Mondjuk aszteroidákat, meg más efféle szemetet. - És? - Ha lassan mennénk, akkor talán észrevétlenül megközelíthetnénk a hajóját. - Túl sok a „lehet”, meg a „tálán”. - Akkor lemegyek a hajónk gépházába, fogok egy kalapácsot, és szétverem. Ha az egész nem robban fel azonnal, akkor talán elérhetjük, hogy Spears észleli a hibát, és átjön megnézni, mi okozhatja. Nagyon félti a szállítmányt. - Ez sem igazán tetszik. - Nekem sem. Az a helyzet, hogy kénytelenek leszünk a legelső variációnál maradni. Persze ha van valami jobb ötleted… Billie felsóhajtott. - Ez is jobb, mint a semmi, igaz, Wilks? Melletted aztán egy percig sem unatkozhat az ember. - Ilyennek születtem. Mókamester vagyok. Spears a kabinjában előkészítette az egyenruháját, amit a Föld visszaszerzéséért vívott első ütközetben akart viselni. Már régen elhatározta, hogy ebben díszuniformisban, az aranysávos sapkában és a rövidszárú csizmában fog csapatai élére állni. Felcsatolja a derékszíját, beletűzi két antik revolverét, és ráköti a díszkardot. Nem volt piperkőc, és harcba eddig még egyszer sem öltözött ki így, de most meg akarta adni a módját. Különben úgy tervezte, hogy az első alkalommal még csak hátulról fogja irányítania a kommandót. Túl értékesnek tartotta magát ahhoz, hogy szükségtelen kockázatot vállaljon. Nem volt karosszékparancsnok, aki a kényelmes, biztonságos távolból figyeli katonái ténykedését, de úgy döntött, hogy most az egyszer lemond a felemelő érzésről, hogy harcosaival vállvetve küzdjön. Nem kerülhetett veszélybe, mert az egész harcmezőn ő a legfontosabb ember - ő az egyetlen ember -, és ha valami történne vele, a háborúnak azonnal vége. Csak ő és a királynő tud parancsolni ezeknek a katonáknak, és

nem valószínű, hogy a helyettese az ő halála után is folytatná a harcot. Most az egyszer hátul marad, de mihelyst sikerül újabb katonákat toboroznia, és az embereket is maga mellé állítani, előre fog menni, egyenest a sűrűjébe. Most mindent megtehet, hiszen a Gyarmati Tengerészgyalogság tábornoka, a Földi haderők főparancsnoka. És egészen biztos, hogy mikor elkészíti a jelentését, megkapja a hivatalos előléptetést is. Mikor pontosan beszámol róla, hogyan hajtotta végre a feladatot, milyen veszteségei voltak, senki sem fogja vitatni, hogy megérdemli. Vagy ha mégis akad majd valaki, aki lekicsinyli a tetteit, elég lesz megmozdítania a kezét, és az okvetetlenkedő máris elnémul. Ezek a katonák mindent megtesznek érte. Spears elmosolyodott. Eddig minden a legjobb úton halad. A Harmadik Bázison ugyan elkövetett egy-két kisebb hibát, de azokat utólag egyetlen hadtörténész sem fogja felfedezni. A hosszú évek kemény munkájának gyümölcse hamarosan beérik. Gondosan felakasztotta az egyenruhát, és eltette a kardot meg a csizmát. Időközben sikerült elhatározni, hol legyen az első hadszíntér. Dél-Afrika északkeleti részén, a Natal tartományban fog földre szállni. Az 1800-as évek végén ez a vidék egy Cetshwayo nevezetű bennszülött birodalma volt. Hatalmas hadsereget irányított. Katonáit Zulunak nevezték. A kegyetlen Zulu harcosok nagyon sokan voltak, de mégsem bírtak a csekély számú, de jobb technikai eszközökkel rendelkező brit csapatokkal. Az egyik híres ütközet során egy maroknyi kitűnően képzett brit katona jó fegyvereinek, és a kiváló haditaktikának köszönhetően napokon át visszaverte a legnagyobb Zulu hadtest támadását. Spears felfedezte a hasonlóságot a régi csata, és az általa indítandó háború között. Egy kevés katonából álló, jól irányított csapat képes megállítani egy egész ármádiát. Ha a feltételek a két, szembenálló seregnél azonosak, minden a parancsnokokon múlik. Az idegenek vadak, kegyetlenek, rettenetesen kemények, de úgy harcolnak, akár a hangyák. Nem is hallottak a haditudományról. Most pedig méltó

ellenfelük akad: még az emberek között is kevés az olyan, aki úgy ért a harcászathoz, mint Spears. Ha van egy biztos vont, ahol megvehetem a lábam, kifordítom a sarkából a galaxist, gondolta most. Megtalálta a helyet, a munkához szükséges eszközök pedig ott voltak a mögötte száguldó űrhajóban. Már alig várta a harcot. A feszült izgalomtól szinte nem kapott levegőt.

27.
Ébren vagy? Billie megfordult a priccsen, és felnézett. Az ajtóban Wilks állt, és egy testhez tapadó űralsóruhát viselt - Most már igen. - Fékezünk. - A francba! - Öltözz, kölyök! Kezdődik a buli! Már csak egy hét volt hátra az útból; a Föld egyre közeledett. Spears megpróbált olvasgatni, de a gladiátorok háborújának máskor oly érdekesnek talált története most nem kötötte le a figyelmét. A várakozással eltöltött évek során türelmet erőltetett magára, de a cél közelsége elviselhetetlen, kínzó izgalmat keltett benne. Végre kiér a sötét folyosóból, amiben eddig tapogatózott, és már látja is a járat végén beszűrődő fényt. Még egy utolsó rövid szakasz, és célba ér. Egyfolytában a monitorokat, Föld mind nagyobbra terebélyesedő képét bámulta, sőt, időnként félrehúzatta a hajó páncéllemezeit, és a vastag, edzett üvegen át nézte a távoli bolygót. Ne félj, Föld! Jövök, és megmentelek. Nemsokára megérkezem. Még néhány nap, és felszabadítalak!

Wilks tisztában volt vele, hogy korántsem számolt az összes elképzelhető nehézséggel, de nem is akarta mindet ismerni. Ha valamennyi buktatót számba veszi, talán el sem indul, és ha egyfolytában csak aggódna, semmi sem sikerülhetne. Ki kell találni egy tervet, belevágni a dolgok sűrűjébe, aztán majd csak lesz valahogy. Mindketten a zsilipkapu előtt álltak. Belebújtak a szkafanderekbe, és megpróbálták átgondolni, mire lehet még szükségük. Mindketten a hátukra erősítettek egy tartalék oxigénpalackot, náluk volt a fegyverük, a muníció, meg annyi csőrakéta, amennyit csak elbírtak. Egy háromméteres kábellel egymáshoz kötözték magukat. Még találgatni sem tudtak, a hajókhoz képest mekkora relatív sebességgel fognak Spearshez közeledni, de Wilks abban reménykedett, hogy nem lépik túl a két kilométer per órás határt. Az érzékelő műszerek miatt nem haladhattak gyorsabban, de túlzott lassúság is veszélyes lehet. Három órára elegendő levegőt vittek magukkal, és ha ennyi idő alatt nem jutnak be Spears hajójába, végük. Wilks mindkettőjük derekára ráerősített néhány gránátot. Ha elfogy a levegőjük, akkor inkább a gyors halál, mint a lassú, kínkeserves fulladozás. - Billie? A lány félig meztelenül a szkafander ágyéklemezével bajlódott. - Nem tudom a helyére illeszteni ezt az izét! Kell ez ide? - Nem, de ha esetleg bevizelsz, sárga cseppek lebegnek majd a szemeid előtt. - Ekkora hülyeséget! Sehogy sem sikerül. Ezt a vackot biztos egy férfi tervezte. - Téged meg a természet. Segítsek? Billie nem válaszolt azonnal. - Inkább ne - mondta végül. - Ha te teszed a helyére, akkor még egy jó ideig itt maradunk… Wilks bólintott, és elvigyorodott. Tehát már Billie-nek is eszébe jutott a dolog. Maga sem tudta miért, de valahogy megkönnyebbült.

Billie is elmosolyodott, és Wilks úgy érezte, a lány pontosan tudja, mire gondol. - Kész. Juj, ez hideg! - Ne félj, fel fog melegedni. Készen vagy? - Mivel? Még nem kell pisilnem. - Jól van. Akkor gombolkozz be, és nyisd ki a levegőcsapot. A hülyéskedést majd útközben. Wilks a zsilipet nyitó panelhez lépett, Billie pedig elmosolyodott. Szóval Wilks ezért kínozta magát mindenféle tornamutatványokkal! Neki is egyfolytában a szex járt az eszében. Talán jobb is így, hogy mindketten csak gondoltak rá, és nem csinálták. Arra ráérnek majd utána. Ha lesz ilyen egyáltalán… Billie valahogy elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy szeretkezéssel töltött éjszaka másnapján Wilks mellett ébredjen fel. De talán éppen erre, egy ilyen férfira van szüksége ahhoz, hogy végre a normális kerékvágásba zökkenjen az élete. Mindehhez még hozzájárult az ösztönszerű késztetés, hogy utódot hozzon a világra, aki majd akkor is élni fog, ha ő már nem lesz többé. Billie a kórházi iskolában erről is tanult valamit. A nagyokosok szerint ha az ember hirtelen nagyon közel kerül a halálhoz, törvényszerűen így érez. Az utódok gondolata, és a szex enyhíti a stresszt. A zsilipkapu félrecsúszott, és a kamrából kiáramló levegő azonnal kristályokká fagyott. Wilks kilépett, csizmái mágneses talpát a hajó oldalához tapasztotta, és felegyenesedett. Billie követte. Mikor mindketten kiszabadultak a hajó mesterséges gravitációjának vonzásából, Wilks az előttük távoli pontként csillogó hajóra nézett. - Minden rendben? - fordult a lány felé. - Ne beszélj, csak bólints, vagy rázd meg a fejed. Billie bólintott. Wilks még a hajóban elmondta neki, hogy úgynevezett „látóvonalas” lézerfény kommunikátort fognak használni, egy rövid hatótávolságú készüléket, ami abba az irányba szórja a jeleket, ahová a beszélő néz. Egyedül így

kerülhették el, hogy Spears lehallgassa őket. Wilks figyelmeztette a lányt, hogy ha Spears hajója felé fordul, még véletlenül se nyissa ki a száját. A készülék hullámai legfeljebb néhány száz méterre jutnak el, de sosem lehet tudni. Az űrben bármi megtörténhet, és ha óvatlanok, hamar bajba juthatnak. Jobb, ha nem is néznek a Jackson felé, ha mondani akarnak egymásnak valamit. Wilks végigsétált a hajó oldalán. Billie gyorsan rendezte a gondolatait. A „fent” és a „lent” idekint semmit sem jelentett, és a lány már úgy gondolt az egészre, hogy a hajó tetején mászkálnak. Jó időbe beletellett, míg a MacArthur elejébe értek. Úgy tapadtak az űrhajó orrához, akár a legyek egy banán végéhez. Wilks körbenézett, majd a lány felé fordult. - Oké. Ugye nem felejtetted el, mit kell tenned? Billie megrázta a fejét. - Helyes. Kapcsold ki a csizmád mágnesét, és háromra indulunk. Egy… Kettő… Három! Billie beindította a csőrakétát. A szerkezet leginkább egy szobai növénypermetezőhöz hasonlított. A vékony nyakon volt az indítókar, mellette egy fogantyú, alul pedig a sűrített gázzal teli kis plasztiktartály. A hirtelen lökéstől Billie majdnem elejtette, de megfeszítette a karját. Eltávolodott a hajótól. Oldalra lesett és látta, Wilks maguk mögé integet. Billie arra fordította a csőrakéta végét, és újra lenyomta az indítókart. A tartályból kiáramló gáz erőtlenül felszikrázott, de utána rögtön megfagyott. Egy párszor még elvétették az irányt, de néhány percnyi gyakorlás után megtanulták, hogyan kell kezelni a szerkentyűt. Lebegve haladtak előre. Wilks egy kicsit megelőzte Billie-t, de ha a sisakon belül oldalra fordította a fejét, a lány is látta az előttük száguldó űrhajót. Billie óvatosan hátralesett. Már annyira eltávolodtak a saját hajójuktól, hogy csak egy apró játékmodellnek látszott. Wilks ügyesen hátrafordult, és Billie-re nézett. - Lazíts, és élvezd az utat! Ilyet még úgyse csináltál.

Billie bólintott. Hirtelen rádöbbent, hogy túl gyorsan lélegzik, de hamar sikerült visszatérnie a normális ritmushoz. Csodálatos érzés volt a semmi közepén szállni. Billie már nem törte a fejét, mi várhat rájuk: átadta magát a repülés gyönyörének. Spears képtelen volt elaludni, de tudta: kimerülten nem irányíthatja az inváziót. Gyorsan beadott magának egy altatóinjekciót, és egy perc múlva már majd' leragadt a szeme az álmosságtól. Az egyik ablak elé ült. Azt akarta, hogy alvás előtt az odakintről bevilágító apró félgömböt, a Földet lássa. A Föld fölött ragyogó Nap sugarai feketére színezték az ablak vastag, fényvédő üvegét. A szer hidege végigáramlott Spears testében, és ő nemsokára kábult álomba zuhant. Wilks már a hajó részleteit is látta. Hat, legfeljebb hétszáz méterre voltak tőle. Útközben kétszer kellett lelassítaniuk, és néha azt hitték, még így is túl gyorsan haladnak, de Wilks már nem törődött az egésszel. Még indulásuk előtt kioktatta Billie-t, ha megérkeznek, a hajófar egyik zsilipjéhez kell evickélniük. Wilks arra számított, Spears elől, az irányítóterem körül lesz. Ha valamelyik átkozott műszer mégis felfedezte a közeledtüket, akkor nem is lehet máshol a helye. Legalább két percbe fog telni, míg hátra ér. A hajó ugyan nem volt valami nagy, de semmi oka sem lehet, hogy a farban ücsörögjön. Talán ez az idő elég lesz arra, hogy bejussanak. Még egy „talán”… A francba vele! Wilks úgy tervezte, ha a hajó belsejébe érnek, rögtön kibújnak a szkafanderből, aztán megkeresik és lelövik Spearst. Arra számított, hogy egyedül lesz. Igen, Bueller is meg volt róla győződve, hogy rajta kívül senki sem szállt fel a hajóra, de azért nem árt az óvatosság. Lehet, hogy mégis van vele valaki. Egy ágyas, egy szolga, vagy bárki. Wilks

már azt is kigondolta, hogyan fogják becserkészni őket. Ha egyáltalán eljutnak odáig. Wilks optimista volt. Miért is ne sikerülne? Hiszen eddig is minden simán ment. Az biztos, hogy nem hagyta el őket a szerencséjük, de mindegy miért, lényeg az, hogy még élnek. Lehet, hogy valahol mégis létezik egy isten, akinek nagy unalmában nincs más dolga, mint hogy rájuk vigyáz? A sok jó után azonban rendszerint valami nagyon rossz következik. Az ilyesmit nem lehet kivédeni. Nem tehetnek mást, tovább kell menniük. Ahogy egyre közelebb kerültek a hajóhoz, Billie rádöbbent, soha nem fogja megszokni ezt az életet. Miközben a Peremvidéken élő kislányból felnőtt lett, legalább tucatnyi alkalommal került közvetlen életveszélybe, és eddig mindig sikerült megúsznia. Egy ideig még reménykedett benne, hogy egyszer majd hozzászokik, de nem. Főleg nem itt és most. Adrenalin áramlott a vérében, felgyorsult a szívverése, és kapkodóvá vált a lélegzete. Hányszor, de hányszor átélte már ezt az izgalmat! Belei görcsbe rándultak, szája kiszáradt. Már örült neki, hogy Wilks ráerőszakolta a vizeletelvezető csövet. Mintha egész testét marokra szorította volna a félelem. Minél közelebb jutottak a hajóhoz, annál inkább erőt vett rajta egy legyőzhetetlen menekülési vágy. Tudata felfogta, hogy tovább kell mennie, de a valahol mélyen, a valódi Billie-n túl rejtőző énje egy mély, oltalmat adó gödör után vágyott. Menekülj!, sürgette egy belső hang. Rohanj, menj innen, amíg nem késő! Beletörődött a sorsába, de közben rettegett a haláltól. Nem magától az elmúlástól, hanem annak módjától. Egy dolog száztíz vagy százhúsz évesen, szerető családtagok körében örökre elaludni, de egy teljesen más halál, ha értelem nélküli dögök falják fel az embert, vagy fiatalon belefullad az űr tengerébe.

De nem tehetett mást, végig kellett csinálnia amit elkezdtek. Csak két lehetőség közül választhatott: vagy vállalja a kockázatot, és talán hamarosan meghal, vagy nem, és akkor a biztos halál előtt még élhet néhány napot. Ne siesd el!, sikoltott benne a hang. Várj, halaszd el amíg csak lehet! Spears a Királyi Főmérnökség által épített új, Laswari közelében épült út mellett állt, és a lóval vontatott ágyúk hosszú sorát bámulta. - Nos, barátom, mi a véleménye? – kérdezte tőle Sir Arthur. - Meg tudjuk állítani azokat az átkozott gazfickókat? Spears bólintott. Sir Arthur még nem volt Wellington hercege - Spears nem egészen értette, hogy miért nem -, de a Marantna-i Sindhia és Bhonsle családok ellen már megvívta a harcot, és biztos volt benne, hogy az indiaiak elvesztik a háborút. - Igen. Megállítjuk őket. - Akkor támadás! Sir Arthur intett a közelben várakozó tisztjeinek. Megdördültek az ágyúk, ropogni kezdtek a muskéták. Spears élvezettel beszívta a friss reggeli levegőbe keveredő puskaporszagot. Haldokló indiaiak üvöltésétől zengett a csatamező. Az egyik áldozat szaggatott sikoltozása élesen kivált a többi hang közül. Mintha valaki levegő után kapkodva, egy gép monotonitásával sikoltozna… Aaaah! Aaaah! Aaaah!… Spears a riasztó idegtépő vijjogására ébredt, de az altatóval kierőszakolt álom köde nem szállt fel az agyáról. Nem értette mi üvölt a fülébe. Dühös mozdulattal elhallgattatta a szirénát, és lehunyta a szemeit. A hangot beleszőtte az álmába… Megpróbált szembeszállni az altatószerrel, megpróbálta kitépni magát az álomból. A riasztó! Valaki behatolt… Spears első reakciója az volt, hogy kinézett az ablakon, és csak azután fordult a műszerek kijelzői felé.

A radarok és a Doppler-monitorok semmi rendellenességet sem mutattak, de nem tartott hosszú ideig, mire rájött, hogy mi történt. Két embernagyságú objektum közelítette meg a Jackson farát. Gyors pályaelemzés: a MacArthur felől érkeztek. Máshonnan nem is jöhettek. Jól van. A potyautasok úgy döntöttek, hogy átlátogatnak hozzá. Ezek szerint nagyon bátor fickók. Nem hitte volna, hogy bármelyik katonája vállalkozna egy ilyen kockázatos útra… Spears elvigyorodott. Hát persze! Az egyikük csakis az az átkozott őrmester lehet. Mivel Powell meghalt, biztos az a nő van vele. Figyelemre méltó. Már megint ők azok. Több életük van, mint egy macskának. Spears örült, hogy átjöttek. Így anélkül tudja megsemmisíteni őket, hogy veszélyeztetni kellene a másik hajó rakományát. Gyorsan felállt, felcsatolta a derékszíját és az oldalfegyverét, és elindult a hajó farába. Nem tudta, mennyi ideig alhatott, de ha ezek közben ideértek, elég sokat. A zsilipkapuk zárát nem kódolta be, ugyan ki számítana a mélyűrből érkező látogatókra? Azóta már biztos bejutottak a hajóba. Meg kell ölnie őket, mielőtt még valamiben kárt tesznek… Lelassította a lépteit. Egy pillanat! Előbb ki kell deríteni, hogy van-e náluk fegyver. Ha most ilyen egyszerűen rájuk támad, a végén még lelövik. Ez nem történhet meg! Megállt. Ezek nem is emberek, hanem kártevő állatok! Legjobb, ha ennek megfelelően bánik el velük. Spears megfordult, és visszaállt az irányítópulthoz. Ha a MacArthuron nem is, de ezen a hajón mindent vezérel. Mindent: a levegőt, a világítást, de még a gravitációt is. A patkányok még nem sejtik, hogy egyenest besétáltak a csapdába. Ideje elindítani a rögzítő berendezést. A jövő tudósai imádni fogják ezt az anyagot.

28.
És most? - kérdezte Billie. - Levehetem végre a szkafandert? Feltolta a sisak arclemezét, de szükség esetén egyetlen másodperc alatt újra a helyére kattinthatta. - Nem. Az, hogy Spears eddig még nem rohamozott meg minket, nem azt jelenti, hogy nem vette észre, hogy megérkeztünk. Nézd át a fegyvered! Wilks gyorsan megvizsgálta a karabélyát. A mechanikus részeknél használt száraz gépolajra elvileg a nagyon magas vagy borzasztóan alacsony hőmérséklet sem volt semmiféle hatással, de nem akarta megkockáztatni, hogy a fegyver esetleg éppen akkor mond csütörtököt, mikor Spears eléjük ugrik. - Oké, ezzel minden rendben - mondta Billie. - Jó. - És most? - Most várunk egy kicsit, és meglátjuk Spears mit akar tenni ellenünk. Ha tényleg tudja, hogy itt vagyunk, akkor biztosan megpróbálkozik majd valamivel. - És mi van, ha már előre gondolt a védekezésre. Más sem hiányzik, mint hogy rásétáljunk egy kábítógránátra! - Igazad van. Egy okkal több, hogy itt maradunk, és várunk. Ha egy órán belül nem történik semmi, tovább megyünk. De óvatosak leszünk! - Te vagy a főnök - bólintott Billie. Wilks visszabólintott. Bárcsak tényleg olyan egyszerű lenne, ahogy elmondta! Spears befejezte az előkészületeket. Feltételezte, hogy az az őrmester - mi is a neve? Watts? Jenks? - elég jó katona ahhoz, hogy legalább az alapvető óvatossági rendszabályoknak eleget tegyen, mikor ilyen meredek helyzetbe keveredik. Ha ő lenne a helyében, abból indulna ki, hogy érkezését felfedezték, és az ellenség ugrásra készen várja. Ez ebben az esetben igaz is volt. Megtehetné,

hogy egy megfelelő helyen elbarikádozza magát, és kihasználja helyzeti előnyét. Elég lenne egyetlen jól irányzott lövés. Spears tudta, az őrmester abban bízik, hogy ő valamilyen végzetes hibát fog elkövetni. Sajnálom, katona, ebben hiába reménykedik! Már nem vágyott rá, hogy valódi, emberekből álló csapatot vezessen, de belátta: ebből az őrmesterből jó parancsnok válhatott volna. Bátor, okos, és minden pillanatban készen áll rá, hogy kihasználja a kínálkozó lehetőségeket. Ha a helyzet, a történelem másképp alakul, Spears örömmel bevette volna a csapatába. Bár még mindig nem látta, biztos volt benne, hogy csakis ez a… Wilks lehet a hajófarban. Igen, Wilks. Spears gondolatban tisztelgett a vakmerő ellenség előtt. Remélem, a következő életében több szerencséje lesz, fiam! Támadásba lendült. Billie lekuporodott Wilks mögött, és megpróbált elrejtőzni, és kényelmesen elhelyezkedni egy üresnek látszó fémkonténer mögött. Nem igazán sikerült; a szkafandert nem ilyesmire tervezték. Leshelyükről jól láthatták a külső zsiliptől a hajó belsejébe vezető folyosót, és a végén álló kaput. Az oldalfalból nyíló ajtókat Wilks lezárta, így ez volt az egyetlen út, amin keresztül meg lehet közelíteni őket. Spears nem lephette meg őket, de így a menekülési útvonal is lezáródott. Ha úgy hozná a helyzet, hogy ki kell jutniuk innen, jó időbe fog telni, míg utat nyitnak maguknak. Miközben arra várt, hogy végre történjen valami, Billie egyre idegesebb lett. Már gyűlölte az egészet. Hirtelen kialudtak a fények, és ahogy Billie Wilks felé fordult, a hirtelen mozdulat lendületétől a magasba szökkent. A levegő…! - Billie! Zárd le a sisakodat!

Wilks gyors mozdulattal az arca elé rántotta a védőlemezt, és kinyitotta a szkafander oxigéncsapját. Hallotta, hogy a zsilipkapu kinyílik, és megpróbálta abba az irányba tartani a fegyvere csövét. Nulla gravitációnál elég nehézkes művelet a célzás. Tehát Spears kikapcsolta a mesterséges gravitációt, és valószínűleg a levegőt is elzárta. Most biztos előbújik, és megpróbálja szétlőni a tehetetlenül lebegő betolakodót seggét. Vagy az is lehet, hogy egyszerűen csak bedob egy gránátot. Nem használhat nagy erejű robbanóanyagot, mert akkor esetleg a hajó is megsérülne. Mindegy, egy kábítóbomba vagy egy repeszgránát is megteszi. A szkafanderek anyaga még annyira sem fog ellenállni a repeszeknek, mint egy tízmilliméteres lövedéknek. A francba! Amikor a gondosan beprogramozott automata megszüntette a mesterséges gravitációt, és leállította a levegőellátást, Spears már a helyén volt. Ha az ellenség felkészült a támadásra, egy percre megzavarja őket a dolog. Ez éppen elég idő lesz ahhoz, hogy rájuk dobion egy kábítóbombát. Ha valahogy mégis sikerülne kijutniuk a folyosóról, már várni fogja őket. Egy pillanatig fog csak tartani az egész. Az ajtó résnyire félrecsúszott. Spears gyors mozdulattal átdobta a bombát, és fedezékbe ugrott. A súlytalanság állapotában a gránát jókora távolságra el fog jutni. Attól nem kell tartania, hogy falhoz csapódik, és visszapattan. Egy másodperc, és robban. Az automata terv szerint visszakapcsolta a gravitációt. Az ajtó túlsó oldaláról robbanás hallatszott. Spears elvigyorodott. Az ellenség megsemmisítve… A sötét folyosón egyedül az ajtó kontrollpaneljének vörös és zöld jelzőlámpái világítottak. Alig adtak ki valami fényt, de Wilksnek ez a gyenge izzás is elég volt ahhoz, hogy lássa: az ajtóból valami közeledik feléjük.

Még mindig fél méternyire lebegett a padló fölött, és tudta, ha lő, a karabély úgy hátra fogja taszítani, hogy menthetetlenül a falhoz csapódik. Mégis tennie kellett valamit. Az ajtóra emelte a fegyvert, és bekapcsolta a célzófényt. Az apró, vörös lézerkör remegve cikázott a sötétben, és mikor eltűnt, Wilks tudta, a célpont lővonalban van. Tüzelt. A karabély hátrarúgott, és Wilks úgy repült a levegőben, mintha valami őrült, szabálytalan pályán keringő bolygó lenne. Billie látta a fegyver torkolattüzet, a vörös és narancsszínű villanást. Az éles fény egy pillanatra megvilágította Wilkst, de mikor kialudt, a férfi már eltűnt valahová. A sisak letompította a lövés dörejét, de Billie jól hallotta, hogy a golyó belecsapódik valamibe. A sötétben semmit sem látott… Ragyogó, éles fény árasztotta el a folyosót, és valami óriási erő meglökte Billie-t. Úgy repült hátra, akár egy bukdácsoló, sebesült szárnyú madár. Visszatért a gravitáció. Billie a padlóra zuhant. Jézus…! Spears hallotta a lövést. A golyó alig valamivel mellette szakította át a tálat. Felrobbant a gránát. Spears várt egy másodpercet, és elindult, hogy megnézze mi történt… Wilks a padlóra zuhant, de rögtön megpördült, feltérdelt, és a vállához emelte a karabélyt. A lézerpont az ajtó melletti falon ugrándozott. Lehet, hogy Spears a fal túlsó oldalán áll! Wilks mellmagasságban megeresztett egy hosszú sorozatot. A golyók egy megközelítőleg egyenes vonal mentén végiglyuggatták a falat. Remélem, Billie-nek volt annyi esze, hogy nem állt fel…

Az első lövedékek csak fél centivel vétették el Spears testét. A kurva istenit! Megúszták a gránátot! A golyók ökölnyi lyukakat vágtak a fémfalba, és Spearstől egyre messzebb csapódtak be. Át kell rendeznem a sorokat, gondolta. Az ellenség visszaverte az első támadást, Spears tudta, mikor kell visszavonulnia. Az ajtó vezérlőgombjára csapott, és gyorsan elugrott a közeléből. Átment egy másik zsilipen, és megállt. Körülnézett. A légmentesen záródó ajtó és a falak dúracélból készültek. Ezt nem szakítják át egy vacak kis karabélyból kilőtt golyók. Spears az övéből előhúzott egy ponthegesztőt. Gyors mozdulatokkal körbehegesztette az ajtót. Ezután kinyitotta a falba süllyesztett kapcsolódobozt, és szétégette a nyitószerkezetet. A kézi nyitókart az acélfalhoz hegesztette. Az ajtón csak plazmavágóval lehetett átjutni, Wilks pedig valószínűleg nem tart magánál ilyesmit. Spears a biztonság kedvéért két gránátot tapasztott az ajtó két oldalára, és kifeszített közéjük egy vékony, szinte láthatatlan huzalt. Ha valami csoda folytán az ellenség mégis átfutna, csak egyetlen lépést tehetnek meg. Élve nem kerülnek ki onnan, gondolta. Sajnos a gravitációt nem kapcsolhatta ki, mert akkor az egész hajón megszűnt volna, de a szektor fűtését, világítását és levegőcsapjait elzárhatja. Legfeljebb két napra elegendő oxigént hozhattak magukkal. Jól van. Most már leállíthatja a kamerákat. Könnyebb győzelemre számított, de a lényeg az, hogy végül ő maradt felül. Lehet, hogy nem a legfrappánsabb megoldást választotta, de hatásos. Kaptak tőlem egy utolsó lehetőséget! Spears felnevetett.

Wilks és Billie felgyújtották a szkafanderek sisakreflektorait. A levegő egyre hidegebb és ritkább lett. - Amíg lehet, ne nyúljunk az oxigénpalackokhoz javallottá az őrmester. - Bezárt minket? - Igen. Blokkolta a kaput, és biztos szétverte a kapcsolókat. Hogy bassza meg! Kezdettől fogva tudta, hogy itt vagyunk. Szerencsénk volt, hogy a kábítóbomba nem kapott el minket, de most már ez sem számít. Bezárt, és itt kell maradnunk. - Nem tudunk kijutni a hajóról? - Talán sikerülne, de rögtön észrevenné ahogy kitesszük a lábunkat. Úgy rázna le minket, mint kutya a bolháit. - És ha az egész mindenséget felrobbantanánk? Wilks a lányra meresztette a szemét. Igen, ha már mindenképpen meg kell halniuk, legalább ezt a mocskot is magukkal vihetnék… - Nem fog sikerülni. Ez egy csatahajó. Egymástól független, hermetikusan záródó szektorokból áll. Ha az egyik megsérül, a többinek semmi baja sem lesz. A falak ugyanolyan páncéllemezből vannak, mint a külső borítás. Ezekkel a vacak kis gránátokkal szart sem érhetünk el. A hajtómű a hajó közepén van, tehát ahhoz sem férhetünk hozzá. De ha mégis, mi azonnal meghalnánk, Spearsnek pedig lenne rá ideje, hogy átszálljon a MacArthurra. - Akkor mit csináljunk? - Meg kell keresnünk a falban húzódó oxigéncsövet. Ha felszakítjuk, pár napig még lesz levegőnk. - De nem lesz elég a Földig… - Szerintem sem. - Ó, azt a kibaszott…! - Bocs, kölyök. Megpróbáltuk, és vesztettünk. Időnként megesik az ilyesmi. - Semmit sem tehetünk? - De. Rábeszélhetjük azt az őrültet, hogy eresszen ki minket. - Szerinted ha azt mondanánk: „kérem”, hajlandó lenne rá? Wilks elgondolkodott.

- Hmm… Van egy jobb ötletem. Azt fogjuk mondani: „vagy különben…” - Halló! Spears tábornok! - kiáltott egy hang. Spears hátradőlt, és a kommunikátorra nézett. - Már vártam a jelentkezését, fiam. Szép volt, de vesztettek. - Talán. Talán nem. Szeretnénk megkérni rá, hogy eresszen ki minket. - Ugyan miért tenném, katona? Gyalog akarnak hazamenni? A Föld még messze van. - Szeretnénk megkérni rá, hogy adja nekünk az egyik mentőkabint. Spears elvigyorodott. -Tessék? Képtelen ötletei vannak! - Nem kívánjuk ingyen… - Nekem nincs szükségem semmire, fiam. - Mit szólna mondjuk kilenc darab egymáshoz kötött M-40es gránáthoz? - Ha felrobbantják, csak magukat nyírják ki. A hajóban nem tehetnek kárt. Figyelemre méltó próbálkozás, de reménytelen. Eddig azt hittem, sokkal okosabb. - Ó, eszembe sem jutott, hogy itt robbantom fel a gránátokat, uram. Spears előrehajolt. - Mit akar ezzel mondani? - Szóval… Mikor átjöttünk a hajójára, szinte biztosak voltunk benne, hogy el fog kapni minket. Egy ilyen tapasztalt katona… - Igazuk lett. - Igen, hiszen ön tábornok, én meg csak őrmester vagyok. De elhatároztuk, hogy mielőtt meghalunk, utoljára még megtréfáljuk magát. - Folytassa! - Spears már érezte, mire megy ki a játék. Hideg borzongás futott végig a hátgerincén. - Szóval, mielőtt elindultunk, egy időzített bombát helyeztünk el a MacArthuron. Egy kis ajándékot. Körülbelül egy óra múlva robban.

- Maga blöfföl. - Megértem, hogy erre gondol, de téved. Vagy meg akar győződni róla? Ne felejtse el, ha az a bomba valóban létezik, kis kedvencei ötvennyolc perc múlva világgá mennek. Örökre búcsút vehet a kommandójától, tábornok! Spears a készülékre meresztette a szemét. Biztos volt benne, hogy Wilks csak blöfföl. De mi van, ha mégis igazat mond? Nem vállalhatja a kockázatot. - Tehát, tábornok, lehet, hogy mégis kötünk egymással üzletet? Az ajánlatom a következő: két percen belül kioldja az egyik mentőkabint. Azt hiszem, ennyi idő éppen elég lesz rá. Arra viszont nem, hogy megbuzerálja. Billie és én kimegyünk a hajóból, beszállunk a kabinba, és húsz perccel később a rádión át megmondjuk magának, hol a bomba. Ha siet, a másik kabinnal még időben átérhet a MacArthurra, és hatástalaníthatja. - Tegyük fel, hogy hiszek magának, és minden így fog történni. De miből gondolja, hogy amint megtudtam amit akarok, nem lövöm szét a mentőkabinjukat? - Elég, ha a szavát adja, hogy nem teszi. Spears még jobban elvigyorodott. - A szavam? - Maga becsületes katona, ugye, tábornok úr? - Természetesen. - Spears idegességében a körmét rágta. Nem teheti kockára a hadseregét. Teljesítenie kell Wilks követelését. A hajó ágyúival nem lesz nehéz szétlőni a mentőkabint. Engednie kell nekik, mert amilyen ügyesek, a végén még kijutnak a lezárt szektorból… - Jól van, katona. Megegyeztünk. Billie Wilksre mosolygott. - Bevette! - Ne örülj, még nem értünk haza! - felelt Wilks, de ő is vidám volt. - Azt hiszem megpróbálja majd szétlőni a mentőkabinunkat. - És a becsületszava? - Most hülyéskedsz? Ez egy szociopata! Annyi becsület sincs benne, mint egy pókban.

- Akkor mi lesz? - Van egy ötletem. Ha elég gyorsak és szerencsések vagyunk, sikerülhet. Ha meg nem, akkor sem leszünk rosszabb helyzetben, mint most. - Veled megyek - mondta Billie. - Pillanatnyilag úgysincs más dolgom. Beszálltak a mentőkabinba, a rövidtávra tervezett kis űrhajóba, és még jóval a kialkudott húsz perc letelte előtt felvillant a kommunikátor jelzőlámpája. - Hol vannak a bombák? Wilks begyújtotta a hajtóműveket, és bekapcsolta a létfeltételeket biztosító berendezést. - Kösd be magad - mondta a lánynak. Billie engedelmeskedett. - Hová megyünk? Itt sehová sem bújhatunk el! - De igen. Most figyelj! Wilks rácsapott egy gombra, és a kis hajó elindult. - Wilks! Azonnal mondja meg, hová rejtették el a bombákat, vagy szétlövöm magukat! - Késő - mondta Wilks. A mentőkabin visszaállt az űrhajó mellé. Szinte ugyanott lebegett, ahonnan Spears leoldozta. - Ez meg mire jó…? - kérdezte Billie. - Az ágyúk a hajó tetején és oldalán vannak - mondta Wilks. - innen csak úgy tud leszedni minket, ha magában is kárt tesz. - Meddig maradhatunk itt? - Nem sokáig. Ha beindítja a hajó hajtóműveit, nem tarthatjuk vele a lépést. De az idő nekünk dolgozik. Tarts ki! Wilks megérintette a kommunikátor kapcsolóját. - Figyeljen, tábornok! Az egyik bomba az idegenek tartálya melletti kontrolldoboznál van, a másik az irányítóterem generátorának fő vezetéke mellett, a harmadik pedig a hajtóműházban, a giroszkóp tövében. - Blöfföl?

- Nem. De hazudtam. Már csak tíz perce van. Ha most elkezd töketlenkedni, hogy lelőjön minket, nem marad ideje arra, hogy megmentse a MacArthurt. Spears egy hosszú percig nem felelt. - Magából egészen jó tiszt lehetett volna, fiam - mondta végül. - Tökösebb, mint egy bivalycsorda. - Köszönöm, tábornok. - Jól van. Elmesélheti az unokáinak, hogy összeakaszkodott velem, és túlélte. Ez egy nap nagyon nagy hőstettnek fog számítani. - Kapaszkodj! - kiáltott Wilks a lányra. Wilks villámgyorsan a MacArthur felé fordította a mentőkabint, és maximális fokozatra állította a gyorsítórakétákat. A kis hajó elszakadt a Jackson óriási fémtestétől. A hirtelen gyorsulás az ülésbe préselte őket. - Nem fog lőni - nyögte Wilks. - Fél, hogy eltalálja a MacArthurt. Nem fog lőni… - Remélem… igazad… van… Ezúttal Wilks valóban nem tévedett. A kis hajó elszáguldott a MacArthur mellett.

29.
Spears dühösen megrázta a fejét. Nem talált bombát a giroszkóp tövében, de a többi helyen sem. Az az átkozott gazfickó átejtette! Egy pillanatra leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy a saját kezével tekerje ki Wilks nyakát, aztán lenyugodott. Nem számít. Mi is történt valójában? Egy tengerészgyalogos meg egy civil hazudott neki. És? Akkor is bebizonyítja a világnak, hogy egyedül ó képes felszabadítani a Földet. Egy időre elfelejti az egészet, de még megfizet nekik. Az az őrmester jó katona, és tisztában van vele, hogy egy tábornokkal nem lehet packázni. Meg fogja találni őket. Hiába bújnak el, előbb-utóbb rájuk akad. Akkor aztán végük lesz.

Persze az is lehet, hogy a MacArthuron valahol tényleg vannak bombák… De nem: blöff volt az egész. Átverték. Spears a homlokához emelte két ujját, és tisztelgett Wilks előtt. Remek katona. Kár érte. - Sikerült? Wilks nagyot sóhajtott. - Igen. Olyan távol kerültünk tőle, hogy a radarunkról is eltűnt. Biztos vagyok benne, hogy átment a MacArthurra… Jó lenne látni, milyen képet vág, mikor rájön, hogy nincsenek bombák. - Én inkább lemondok róla, hogy még egyszer lássam a pofáját. Wilks felnevetett, de hirtelen elkomorodott. - Kár, hogy így alakult. Szerettem volna rajta tartani a szememet. - Inkább örülj, hogy még van szemed! Különben nem tudod véletlenül, hol vagyunk és hová megyünk? - Ha hihetek a műszereknek, egy-két napon belül elérjük a Holdat. Különben egyfolytában rádióadásokkal bombáznak minket. Nagyon gyengék a jelek. Biztos valami gép küldözgeti a Földről. Az is lehet, hogy a Hold egyik településéről jön, ha van még ilyen. Vagy az L-5-ös pályán keringő Gateway Állomásról. Megpróbálom valahogy felerősíteni… Most már kibújhatsz a szkafanderből. Hátul, a kékajtós fülkében elvégezheted a dolgod. Az ülésben kell majd aludnunk, és azt hiszem, egy kicsit fogyókúrázni fogunk. - Fantasztikus voltál, Wilks! Nem hittem volna, hogy ennyi eszed van. - Tényleg? - Igen. Sokkal okosabb vagy, mint amilyennek látszol! nevetett Billie. Wilks elvigyorodott. Sajnálta, hogy elvesztette szem elől a tábornokot, de tudta, a lánynak igaza van. Élnek, és harcolhatnak.

Spears először a királynőt ébresztette fel a mélyálomból de persze nem eresztette ki a konténerből. A királynő látta az átlátszó plasztikfal túlsó oldalán álló embert, és szinte dermedten figyelte a kezében tartott öngyújtó lángját. - Tudom, hogy emlékszel rám. Itt az idő, hogy csatába küldjük a fiaidat. Akár egymillió tojást is tojhatsz, ha azt teszed amit mondok, és ha a katonáim engedelmeskednek nekem. Érted? Spears az irtózatos keménységű plasztiklapra tette a kezét. A királynő elfordította a fejét, de nem mozdult. Spears biztos volt benne, hogy minden szavát felfogta. Vagyis lehet, hogy nem a szavakat, de az értelmüket mindenképpen. Nagyon okos volt. A szolgái agyára - ha volt ilyen - sűrű köd borult, de a királynő annál intelligensebb volt. Spears tudta, hogy felismeri őt, emlékszik rá, és a Félelem Istenének tartja. Minden a terv szerint fog történni. Már nem kell sokáig várnia… - Azonosítást kérek! Itt a Gateway Állomás. Azonosítást kérek! Wilks a lányra mosolygott. - Azonosítás - mondta a kommunikátorba. - Itt a Gyarmati Tengerészgyalogság Jackson űrhajójának mentőkabinja. Két nem fertőzött utas, ismétlem, nem fertőzött utas tartózkodik a fedélzeten. Jackson mentőkabin, tegyék lehetővé a komputerirányítást! Még nem közelítették meg eléggé az állomást, de az adások közötti fordulóidő alig volt több néhány másodpercnél. Wilks átadta a mentőkabin irányítását az állomás robotpilótájának. - Jackson mentőkabin! Míg megérkezik önökhöz a fertőtlenítő csapat, keringő pályára állítjuk. Tervezett találkozási idő kilenc óra múlva.

- Vettem, Gateway. Várjuk. Billie kérdően felvonta a szemöldökét. - Megvizsgálnak minket - magyarázta Wilks. - Biztosak akarnak lenni benne, hogy nem hoztunk nekik valami meglepetést. Tehát náluk tiszta a terep. A Gateway Állomás meglehetősen nagy. Legalább fele akkora, mint a régi Első Holdtelep. Mielőtt elkezdődött a balhé a Földön, tizenkéttizenötezer ember élt rajta. Azóta valószínűleg kibővítették, hogy a menekülteknek is jusson hely. Amíg nem győződnek meg róla, hogy tényleg nincs bennünk idegen-embrió, addig karanténban fognak tartani minket. Nem nagy dolog: átvilágítják a testünket, és már szabadok is vagyunk. - Alig tudom elhinni! - sóhajtott Billie. - Végre valóban biztonságos helyre kerülünk. Talán, gondolta Wilks, de ahogy a lány megkönnyebbült arcára nézett, nem mondta ki. Bólintott. A MacArthur már belépett a légkörbe. Spears számított rá, hogy a végén a Földön kell hagynia. Nem számít. A mentőkabinnal is visszatérhet a Jacksonra. Ahogy a hajó Dél-Afrika földje felé ereszkedett, Spears gyorsan lezuhanyozott, megborotválkozott, és felöltötte ünnepi uniformisát. Felhúzta csizmáit, a derekára csatolta a revolvereket és a kardot. Magára irányított egy kamerát, és, elégedetten a monitorra nézett. Tökéletes, így kell kinéznie egy tábornoknak. Büszke, fess, fitt, erőt sugárzó. Elővette az egyik valódi szivarját, és az övébe dugta. Amint a hajó leszáll, rá fog gyújtani. Távirányítással kieresztette a katonákat, de a királynő még mindig a konténerében volt. Mire földet érnek, valamennyien készenlétben fognak állni. A komputer felderítette, hogy a közelben akad egy óriási idegen-fészek. Spears elvigyorodott. A vad szörnyek kirajzanak majd rejtekhelyükről, megtámadják az űrhajót de egy kis meglepetésben lesz részük.

A kamerák végig működni fognak, és rögzítik a csata minden mozzanatát. Spears úgy programozta be a készüléket, hogy őt végig nyomon kövessék. Az utókor majd láthatja, milyen hősies parancsnok irányította a dicsőséges háborút. Spears teljes harci díszben levonult a fő zsiliphez. Katonái már várták. A szörnyek fején halvány fénnyel ragyogott a beléjük égetett azonosítószám. Pofájukról nyálka csöpögött; csendben várták a parancsokat. - Vigyázz! - kiáltott rájuk Spears. Még egyszer a műszerekre pillantott. A radar szerint a célterületen vihar pusztít. Spears elhúzta a száját. Arra számított, hogy napfényben kell megvívniuk az első ütközetet. Habár nem is olyan nagy baj. Az eső és a villámok fokozni fogják a filmdokumentum drámai feszültségét. A komputer nemcsak rögzíti, egyenes adásban közvetíti is a harcot. Megadja az embereknek a lehetőséget, hogy láthassák. A Gateway Állomáson Wilks és Billie gyorsan megtisztálkodott, és elindult, hogy jelentést tegyen a parancsnoknak. Az őket vizsgáló orvostól már tudták, hogy a Föld teljes egészében csatatérré változott. Az emberek csak ritkán győztek. - Senki sem tudja, hányan maradtak életben a földalatti óvóhelyeken - mondta a kísérőjük.- Kemény fickók lehetnek, ha eddig kibírták. Billie-nek eszébe jutott a kislány, akit a bázison, az egyik földi adásban látott. Vajon még él? - Hé, Henry! - kiáltott egy nő a kísérőjüknek. - Gyere, ezt nézd meg! - Mi történt, Brucie? - Élő adás a Földről! Billie és Wilks is a monitor elé lépett. - Jézusom! Ez Spears! Henry és Brucie csodálkozva néztek rájuk. - Maguk ismerik ezt az őrültet?

- Igen - mondta Wilks. - Régi barátok vagyunk. A zsilip kapuja lassan a kinyílt, a rámpa a földre ereszkedett, és Spears délcegen kisétált az esőbe. Szemébe húzta a sapkáját, és nagyot szippantott átnedvesedett szivarjából. A távolból sötét árnyalakok közeledtek feléjük. Spears kirántott a kardját, és rájuk mutatott. - Első szakasz előre! A második szakasz lesz a hátvéd! Indulj! Még nem osztotta ki a katonái között a lőfegyvereket, mert látni akarta, hogy ez a közelharc-taktika hogyan válik be. A 15-ös Spears mellé lépett, és ránézett. - Támadás, katona! - kiáltott Spears, és meglóbálta a kardját. A 15-ös nem mozdult. Lassan eltátotta a pofáját, fogairól kocsonyás váladékcsepp hullott a földre. - Nem hallotta a parancsot? - üvöltött Spears. A 15-ös felvillantotta belső fogsorát. - Ez parancsmegtagadás! Spears széles ívben meglendítette a kardját. A nehéz, borotvaéles penge átmetszette az idegen vékony nyakát. Tökéletes vágás volt. A hosszúkás, fekete fej megbillent, és a sárba zuhant. A sebből kiömlő sav a kardra fröccsent. Az acélpenge füstölni kezdett, és kettétört. - Rohadék! Spears elhajította a használhatatlan kardot. Előrántotta a két S&W revolvert, és a 15-ös hullájába lőtt. - Szent ég! - suttogta Brucie. Wilks Billie-re nézett. A lány megfogta a kezét. Spears mögött, a hajó zsilipkapujában féltucat szörnykommandós jelent meg. A királynő ketrecét vonszolták.

A királynő furcsa mozdulatot tett, mire az egyik szolgája a zárszerkezetnek esett. - El onnan! - üvöltött Spears, és dühödten az engedetlen katonára lőtt. A két pisztoly tára kiürült, de a 9-es sértetlen maradt. A ketrec ajtaja kitárult. Spears előrántotta az öngyújtóját, és a királynő elé tartotta. Fellobbantotta az apró lángot. - Tűz! Látod? Tűz! Szarrá égetem az összes kibaszott tojásodat! - Jézusom - nyögte valaki. Billie megszorította Wilks kezét. A négy méter magas királynő Spears elé állt. - Hallod, te rohadt kurva? Én vagyok a tüzes ember! Megsütöm a kölykeidet! Ha nem engedelmeskedsz, rántottát csinálok belőlük! Ahogy kutyák, az idegenek sem tudtak mosolyogni, a királynő pofáján most mégis valami vigyorféle grimasz jelent meg. Kinyújtotta egyik kisebb mancsát, és kiütötte Spears kezéből az öngyújtót. - Baszd meg a…! A királynő megmarkolta és felemelte a tehetetlenül kapálózó férfit. Spears átkozódva a szörny testébe nyomta szivarja parázsló végét. Semmi sem sikerült! Ennek nem így kéne történnie! A királynő Spears torka elé emelte egyik irtózatos karmát. Ne! sikoltott Spears. Katonák! Ne engedelmeskedjetek neki! Én vagyok a parancsnokotok! Tegyétek amit mondok! Állítsátok meg a királynőt! Fogjátok le! Spears utolsó gondolata az volt, hogy valaki végzetes hibát követett el. Arra már nem volt ideje, hogy rádöbbenjen, ő a vétkes.

A királynő egyetlen mozdulattal letépte Spears fejet, és a sárba hajította a rángatózó testet. A magasba emelte a fejet, rábámult, majd messzire hajította. Az egész pontosan az egyik kamera előtt történt. A nézők még az áldozat utolsó, elborzadt grimaszát is tisztán láthatták. - Ennyit a forradalomról - mormolta Wilks. A támadó vad szörnyek megtorpantak, és a kommandósokra bámultak, majd egy pillanatnyi zavarodottság után megfordultak, és eltűntek a sűrű esőben. A királynő elvezette gyermekeit a hajótól. A képernyőkön még jó darabig látszottak az eső szürkeségéből kivillanó azonosítószámok. - Ez rábaszott… - suttogta Henry. Színigaz.

30.
A kihallgatás után Billie és Wilks az üres tárgyalóteremben maradt. A falak mentén óriási monitorok sorakoztak, de a lány nem akarta bekapcsolni egyiket sem. Eleget látott. - Megérdemelte - mondta Wilks, - Csak azt sajnálom, hogy nem mi nyírtuk ki. Pedig hányszor megtehettük volna! - Igen. - Nem kár érte. Billie megrázta a fejét. - Tudod, néha már azt kívántam, hogy sikerüljön neki. Örült volt, és gyűlöltem, mégis szurkoltam neki. Lehet, hogy én is éppen olyan hülye vagyok, mint ó volt… - Annyira azért nem. - Kösz. Szóval megint itt vagyunk, ahonnan elindultunk. A Föld az idegeneké, emberek milliárdjai pusztultak el, és a túlélők is tehetetlenül várják a halált. Semmit sem tehetünk. - Nem igazán jó a hozzáállása - szólalt meg egy hang. Billie megfordult, és az ajtóban álló nőre nézett.

A nő magas volt, haját rövidre vágatta, és az űrhajósok egyenruháját viselte. - Ki maga? - kérdezte Wilks. - Azt hiszem, eddig még nem találkoztunk - mondta a nő. De Billie felismerte az arcot. Már látta valahol… Igen, a bázison, a kommunikációs teremben. Az egyik régi adásban szerepelt. - Ripley - mondta Billie. - Maga Ripley, igaz? A nő arcán furcsa mosoly jelent meg. - Személyesen. - De hiszen magáról mindenki azt hiszi, hogy meghalt! - Magukról is sokan állítottak már ilyesmit. Az univerzum csupa meglepetés. - Ez biztos - mondta Wilks. - Azt hiszem, le kellene ülnünk egy kis beszélgetésre mondta Ripley. - Akad néhány közös témánk. Billie elmosolyodott. - Azt hiszem, igaza van. Ahogy Ripley mondta: az univerzum csupa meglepetés.

VÉGE

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful