You are on page 1of 7

Pilisi zarándokút a Turul-ösvényen 2013.

június 14-én
14-én reggel korán keltem, de előtte azért kicsit meglegyintett az ellentét egy kellemetlen álommal, amit ilyenkor szokása szerint rámküld. Azt álmodtam, hogy kapkodok, ideges vagyok, félek, hogy lekésem a vonatot, és mindent szanaszét hagyok, leejtek, nem találok. Felkelés után még egy ideig kísértett ez az érzés, de szépen, nyugodtan készítettem el szendvicseimet, majd elindultam az állomás felé. A jegyvétel után nem sokkal bemondták, hogy a 6:35-kor induló gyorsvonat előreláthatólag 15 percet késik. A személyvonat, ami 6:40-kor indult, már bent állt, így megérzésemre hagyatkozva felszálltam rá. Mint utólag kiderült, jól tettem, a gyorsvonat nem ért be minket Budapestig. A Délitől kicsit sietősre fogva magam, rögtön a metróhoz siettem, és épp, hogy fel tudtam szállni az induló szerelvényre. Aztán gyors léptekkel a Batthyány-téri HÉV-hez, és ott is épp, hogy elértem! Pedig nem rohantam, csak fürge voltam. A következő HÉV Szentendre felé csak jóval később indult volna, vasárnap lévén. Véletlen lenne ez a szerencse-sorozat? Nem hinném. Áldás van rajta. Ráhagyatkozás a Teremtőre. Ha lekések valamit, akkor az úgy jó, ahogy van. Lehet, hogy olyan emberekkel találkozom, olyan helyzetekbe kerülök, melyeknek a megoldása előre visz utamon. Még az is, ami látszólag hátráltat. Most eszembe jut a hétfői esésem. A könyökömön keletkezett horzsolt seb már alig látszik, de mély nyomot hagyott a lelkemben. Hányaveti módon, hetykén sétáltam hazafelé, mikor egy műanyag szalagpánt (olyan, amivel az újságokat kötik össze) állta utamat, és hanyag módon félre rúgtam, ahelyett, hogy kikerültem volna. Nagy hiba volt, mert csapdába esett mindkét lábam, és elvágódtam, beütve térdeimet (alázat) és jobb könyökömön jókora részen lejött a bőr. Szememszám-fülem-orrom tele ment porral, dühösen fújtam, szitkozódtam magamban, hogy bár történne meg azzal is, aki otthagyta azt a vackot – de ekkor odajött egy nagymama a kis lányunokájával, és szépen felsegítettek. Akkor azt mondtam, mégse történjen meg azzal, aki otthagyta, se neki, se másnak nem kívánom, és fölvettem a pántot. Azóta is magammal hordom, hogy emlékeztessen: az előttem álló feladatokat, akadályokat nem szabad félrerúgni, hanem meg, ill. fel kell oldani. És bosszú helyett hálás vagyok annak, aki otthagyta a szalagot, de legfőképp a Teremtő Atyának, aki így tanít engem. Visszatérve az utamra: pont időben, percre pontosan érkeztem Pomázra, és szinte azonnal megtaláltam a csapatot. Először mindenki idegen volt számomra, és szokásom szerint bezárkóztam, kicsit félrehúzódtam. Megvan bennem egyfajta bizalmatlanság az idegenekkel szemben. Sok időbe tellett, mire feloldódtam, főleg akkor, amikor megérkezett két régebbi ismerősöm is. Pomázról kocsikkal Pilisszentkeresztre, majd onnan gyalog Dobogókő felé indultunk, az út elején az Atilla-forrásból véve vizet. Biztos voltam benne, hogy a forrásvíz erőt ad nekem a gyalogláshoz. A természetes hegyi források amúgy is gyógyító erővel rendelkeznek. Itt, a Pilisben különösen! A föld eme szívcsokra él és lüktet. Hol erősebb, hol szelídebb erővel. Most a szelíd gyógyító erőt képviseli. Az esővíz a sziklák (vagyis ősi kőépítmények) belsejébe csordogálva összegyűlik, közben információt gyűjt, melyet a kövek, az építmények tartalmaznak (lásd: Masaru Emoto vízkristályok szerkezetéről végzett kutatásai). Azokat az információkat is beépítik a víz szerkezetébe, melyeket a valamikori királyi központ építtetői és építői tettek a kövekbe. Ehhez hozzájárulnak a különböző energiavonalak, melyek az égi, isteni információt áramoltatják. (Sokan tévesen használják az „energia” szót ott is, ahol inkább az „információ”-t kellene használni, de az energia igazából az információ áramlása. Minél kisebb átmérőjű a csatorna, és minél több információ jön le, annál nagyobb az energia, annál nagyobb a rezgésszint is. Egy bizonyos rezgésszint fölött az, amit mi anyagnak látunk, egyszerűen eltűnik, de csak a 3D-s szemünk számára. A belső látás számára ugyanúgy ott vannak a formák, amiket egy pár pillanatig én is érzékeltem, de erről majd később...)

Út közben jó volt elmerülni a természet szépségeiben. Szinte testközelből szemlélhettünk két gyönyörű lovat. A virágos rétről, a pillangókról, a fodrozódó felhőkről nem is beszélve. Idilli a táj, sokan, túl sokan vágynak ide, sóvárognak utána. A kapzsiság sajnos megtette hatását: a valaha szent helyként tisztelt területen (ahová királyi engedély nélkül földi halandó nem tehette be a lábát, még Gertrúd királyné sem, akit pont emiatt öltek meg) egyre-másra épülnek az erdőben a luxusvityillók, vastag, erős kerítéssel elkerítve, harcias ebek által őrizve a betolakodóktól. Ilyen az, amikor egyes emberek hatalmuknál, anyagi befolyásuknál fogva kisajátítják azt, amit emberi lény nem birtokolhatna.

Az erdőbe érünk, köveken-sziklákon-ágakon bukdácsolunk. Nagyon oda kell figyelni minden lépésnél. A kövek között feltűnően sok a gyanúsan derékszögű. A természetnek nem szokása ilyeneket produkálni. Mintha valami óriás unalmában szanaszét hajigálta volna a hatalmas, ősi paloták, várak, templomok, piramisok köveit. Olvastam valahol, hogy még a török hódoltság 150 éve alatt sem tudtak olyan pusztítást végezni, mint a Habsburgok ideje alatt, mikor Magyarország összes várát fölrobbantották. Sajnos, kevés maradt belőlük viszonylagos épségben.

A kövek azonban nem felejtenek! Mint írtam, ott van bennük az információ, ahogy a számítógépem merevlemezén. Minden egyes atomjukban a teljes információ-mennyiség, melyet emberi hatalom nem pusztíthat el. Beléjük íródott az ősmúltunk, ősi szeretetvallásunk, fehér ruhás táltos-pálosaink, nagy királyaink emléke, a MAG népének szellemisége. A szellemiség elpusztíthatatlan, hiába próbálnák felaprózni, ledarálni, mert Isteni eredetű, és az anyag csak hordozója. A szellemiség hol visszahúzódik, hol búvópatakként, gejzírként rendíthetetlenül előtör, kiárad. Most ezt a gejzír kitörni készül, hatalmas a feszültség. Nemrég jött egy felismerés, sugallat, egy egyszerű kis hasonlat formájában. Ha valaki képekben, analógiákban gondolkodik (nem a tiszta, rideg logikában), könnyen átérezheti ennek jelentőségét. Tudni való, hogy a Kárpát-medence a mi Őshazánk (nem az Uralon túlról, Északról, és nem

Kazahsztánból jöttünk ide először 895-ben hont foglalni), s a Pilis, mint szívcsokor és köldökcsokor egyszerre, kapja az éltető égi információt, melyet szétáraszt a föld különböző elosztó csomópontjaira. Eleink, a tudó emberek sok alkalommal elindultak a szélrózsa minden irányába, és vitték a tudást, bölcsességet, ahová csak kellett: Egyiptomba, a mai Nyugat-Európába, Északra, Távol-Keletre, Indiába, Palesztinába, sőt, Amerikába. Utódaik pedig sok-sok tapasztalattal gyarapodva visszatértek a Kárpátok ölébe, majd újra és újra kirajzottak. A Pilis itt a szív, mely dobog, lüktet, és ezek a tudó emberek a vérsejtek, melyek itt oxigén helyett az éltető szellemiséget viszik a megfelelő helyre.

Van, akinek túl sok a Pilis, vagyis túl erős. Én fejfáját, enyhe nyomást tapasztaltam a 3. szemem tájékán. Akár ráfoghattam volna az időjárás változására is, vagy a kávéelvonás tüneteire. A gerincemet, főleg a derekamat is éreztem. A kövek mellett a fák szépsége is megragadott. A sudár bükkök, mint valami katedrális oszlopai...égig érő fának tetejetlen teteje... Vajon mit mondanak nekünk a fák? Mit hoznak az égből? Napisten-Aranyatya táplálja őket leveleiken keresztül éltető fénnyel, és Földanya a gyökereiket saját testével-vérével. Ebből nő, terebélyesedik, gyökerével az alsó, koronájával a felső világok felé. Fát kéne ölelni minden nap! A fa egyenes törzse a mi gerincünk. Gerinc nélkül az ember csak egy csúszómászó lenne. Átvitt értelemben is! Most itt görnyedek a gép előtt, és kicsit fáj a gerincem. De úgy érzem, írnom kell még, mert még frissek az élmények.

Miről is szól ez a túra? Hogy az egómat most félre kell dobni. Hívást kaptam, engedek a hívásnak, és hagyom, hogy minden úgy történjen, ahogy történnie kell, Isten akarata szerint. Közben azért mindent megteszek, ami tőlem telik. Nálam valaha a keleties, szemlélődő passzivitás és a rohanó, ideges kapkodás váltogatta egymást. Most cselekszem, de nyugodtan. Önuralmat, alázatot gyakorolva. A Pilisben, a Turulmadár-ösvényen mindenütt keskeny úton haladtunk, mely akadályokkal volt teli. Patakok, kövek, gyökerek, kidőlt fák. Nem lehetett rohanni. Ez nem teljesítménytúra, ahol szintidőt kell teljesíteni. A hely szelleméhez nem lenne méltó. Egyszer csak látom kiírva egy táblán: ESEMÉNYHORIZONT. Micsoda?! Ja, most látom: ELLENŐRZŐ PONT! A teljesítménytúrázóknak szól , nem nekem. Nekem eseményhorizont, amin átléptem egy másik világba. Beleborzongtam. És más is érezte, ugyanezen a ponton. Mellettünk hatalmas, „ősi betonból” épített, nagyobb kövekkel erősített 15-20m magas falak. Itt csak lassan, lépésről-lépésre érdemes haladni, és figyelni az apró, külső és belső jeleket. Természetesen legjobb egyedül, elvonulva, csendesen. Akár ott aludni a fák lombsátra, vagy éppen a Tejút csillagösvénye alatt. Azt már tudom, hogy a keskeny, csalánnal szegélyezett, tövises ágakkal teli ösvény az egyedüli igaz út. Bármelyik más szélesebb, szebb „sétány” zsákutcába vezet. Az ún. ezotéria éppúgy ilyen, mint a bigott dogmatizmus, a vallási szélsőség, vagy akár a nihilista ateizmus. Tovább az ösvényen...gyökerek, lefelé bukdácsolás, néhol nadrágfék...előveszem kis jegyzettömbömet is, és néha beleírok...csak kulcsszavakat. Egyszer csak, lemaradva a többiektől, megállok, Mert meg kell állnom. Megint borzongás fut végig rajtam, szemem elréved (ha más látna így engem, megrémülne, olyan bandzsán nézek), amit látok, délibábszerűen remeg, hullámzik, életre kel. Mintha egy kis dimenzióablakon kukucskálnék be egy másik világba. Nem tart sokáig, csak pár pillanat. Mennem kell, nagyon lemaradtam. Mint később kiderült, ugyanezen a ponton mások is érzékeltek valami hasonlót. *** Tovább az ösvényen, mely ide-oda kanyarog, néhol hajtűszerűen visszahajlik. Le lehetne vágni a kanyarokat, de akkor mi értelme lenne az egésznek? Nem rajzolódna ki a turulmadár körvonala. Úgy is felfoghatjuk, hogy ez egy labirintus, amit végig kell járni. Az életút sem egyenes vonal, nagyon sokszor vissza kell kanyarodni, de soha nem szabad ugyanazon az úton visszafordulni, sőt, még hátra nézni sem! De ha igazából belegondolok, a visszafordulásra már nincs lehetőség. Elmúlt, nincs többé, csak az emléke és tanulságai, ha megtörtént és levontuk tanulságait, el kell engedni! Ha mégis időhurkot csinálunk, azzal csak terheket akasztunk nyakunkba. A hurok=kényszer-kötés. Egyetlen, elszakíthatatlan kötésünk, mely olyan, mint egy köldökzsinór, a Teremtővel való kapcsolódásunk, enélkül az élet nem lehetséges. Ezen a köldökzsinóron, mint szűrőn kapcsolódhatnak be a segítő szellemek, és általuk épp annyit kapunk, amennyire szükségünk van. Földanyához is köt egy szál, mert testünk az Ő teste is, a MATÉRia, vagyis ANYAg. Van, hogy életfeladatok kötnek egymáshoz embereket, ezek a lélekcsaládok tagjai közti szövetségek. Ezekben a szövetségekben az ÉGI EREDET az, ami közös. A többi kötést viszont magunk hozzuk létre, és csak korlátozni tud bennünket (emberekhez, tárgyakhoz, szokásokhoz, vagy akár betegséghez való görcsös ragaszkodás). Tudom, én is meg vagyok kötve. Társadalmi, erkölcsi normák kötnek, köt a család, köt a hely, ahová születtem, köt a családi kötelék, a lakás, ahol élek, kötnek a tárgyak, melyekkel körül vagyok véve, és kötnek az ezekkel kapcsolatos érzelmek, gondolatok. Ezeket szeretettel elengedni szinte lehetetlennek tűnő feladat. Ha most mindenről lemondanék, és elmennék a vadonba, valószínűleg nem bírnám hosszú ideig. Vagyis a testtudatom, egóm nem bírná. Egóm túlélését most ezek a dolgok segítik. De felsőbb énemnek nincs szüksége ezekre, ő szárnyalni akar! Ő Kalemandra, a testbe zárt Madárasszony, ki testét sokszor túl sűrűnek, nehézkesnek érzi, így inkább csak álmában repül, de akkor a gondolatnál is sebesebben, a földet elhagyva, a Tejúton vándorolva. Legszívesebben vissza sem jönne a testbörtönébe, de érzi, egyelőre még itt van feladata, a Földön!

A testi börtönnel együtt jár az érzékiség börtöne, mert 5 érzékszervünkkel tapasztaljuk meg a 3D földi világot, és amit jónak érzünk, ahhoz ragaszkodunk, amit rossznak érzünk, azt nagy ívben elkerüljük. Mégis, van, amiről már legszívesebben lemondanék, mert csak a testnek nyújt múló élvezetet, a lelket-szellemet nem emeli. Illetve emelhetné, de ezt igazából sohasem tapasztaltam még meg. Van, amikor túl sok a „jóból”. Most már abba kéne hagyni a testem kényeztetését, és inkább a „gyötrésre” koncentrálni, mert elpuhult a „jólétben”. Zarándok utakra menni erőkérés, vagy éppen felajánlás céljából, parázson járni, akadályokon átmászni, jéghideg folyón átúszni, éhezni-szomjazni, csalánnal veretve, csipkebokor vágta sebektől vérezve, esőben átázva, hóviharban átfagyva, megtapasztalva a test szenvedéseit! Nem kell nékem széles út Cifra sétány Díszes párkány Szökőkút Csak kell nékem Keskeny út Tüskés ösvény Szúrós sövény Dús csalán. Nem kell nékem csillogás Se nem villany-villogás Illúzió-pillongás Lappangás... Csak kell nékem Napsugár Csillagösvény, Holdvilág Tűzparázsnak varázsfénye Ég kékjének szelídsége Felhőknek lágy fehére Villámoknak mennydörgése Szélnek őrült bömbölése Esőcseppek kopogása Jégszemeknek pattogása Nagy folyóknak áradása Hogy vigyen el minden mocskot Mit az ember Hátrahagyott. Nem kell nékem Sima bőr, hízelgés Ifjúnak hazudott öregség Ezek úgyis megromlanak Idővel... Csak kell nékem Benső szépség Egyszerűség és szelídség Istennel az örök EGYség SZERelem! Ez a vers egyszerűen magától jött, felsőbb énem diktálta, alig tudtam lépést tartani a tudatomban előbukkanó szavakkal, mondatokkal. A külcsín, a rímelés most nem olyan fontos, ráér csiszolni, ha

egyáltalán szükség van rá. Van, hogy a csiszolással még a legszebb gyémánt is elrontható, értékét vesztett kacattá válik. Ami ott az úton csak homályos érzésekként lappangott bennem, most lassan kezd felszínre kerülni. Mint mikor a restaurátor a sokszor lemeszelt-átfestett freskót próbálja feltárni, centiről centire. Egy tenyérnyi darabbal is sokszor hetekig elbíbelődik. Nekem viszont nincs annyi időm, mert a történések információtartalma idővel szétszóródik az éterben, és nem éri el kellő hatását, amire hivatott. Erő-kérés, mert erre van most szükségem. Komolyabb feladat előtt állok, a régi – már idejét múlt – kötéseket, blokkokat magamnak kell feloldanom, mely fájdalmas sebekkel járhat, de csak aztán gyógyul be. Nagyon mély a seb (előző életek!), a gyulladás fel-fel lobban időről időre. Ha nem vágom fel és nem tisztítom ki, csak még jobban elmérged. Viszont az sem lényegtelen, hogy mikor kezdjek neki. Fel vagyok-e készülve rá? Szembe tudok nézni vele, vagy hanyagul félrerúgom? Netán félelmemben elszaladok előle? Van elég erőm, vagyis bizalmam a Teremtőben? Teljesen rá tudok hagyatkozni? Mert ha nem, még nagyobb a bukás. Ha felkészületlen a sebész, meghal a beteg! Más részről viszont fogy az idő! Úgy érzem, korábbi életeimben sokszor voltam már száműzött, kitaszított. Van, hogy máglyán égő füvesasszonyként, van, hogy leprásként látom magamat (aki valaha igen gazdag volt, de betegsége miatt száműzték), vagy éppen gőgös királylányként, aki egy toronyszobában él és várja a szőke herceget, aki soha nem jön el...vagy kiugrott papnőként, szerelembe esett apácaként, funtineli boszorkányként (lásd: Wass Albert: A funtineli boszorkány c. regényét)... Valahogy úgy érzem, szinte minden héten legalább egyszer el kell mennem. Jó itthon, ha a testtudati szintet nézem, de felsőbb énem állandóan azt kéri, induljak. Menjek feltöltődni, akár egyedül, a Természetbe, akár lélektestvérek közé. *** Most a Zsivány-sziklák felé vesszük az irányt. A nap már leáldozóban van, de a szentületig még legalább 3-4 óra. Hogy miért Zsivány? Tán zsiványok rejtőztek el a falak között, a mélyedésekben? Nem hinném. Vezetőnk, Joó Katalin a Síva névvel hozza összefüggésbe. Síva, hindu istenség úgy teremt, hogy előtte lebont, vagyis tisztít. Nem pusztít az én érzésem szerint, mert a pusztítást nem követné teremtés. A lebontás, tisztítás az új alapok miatt kell. Elsöpörjük a homokot, földet a szikláról, mielőtt ráépítenénk, különben megmozdul a homok, és összeomlik a nagy munkával létrehozott építmény. Ezek a hatalmas falak viszont állnak még, rendíthetetlenül. Több száz vagy több ezer éve. Viszont itt is van egy energetikai csomópont, örvény, mely kisöpri a fölösleges, elavult gondolati elemeket. A fejem már nem fáj ugyan, de kicsit eltompultam. ***

Sokszor vissza kell még térnem a Pilisbe. A Pilisben otthon érzem magam, mégis, igazi otthonom a Mátra, ahol születtem. Oda lettem bekötve. A Pilis után úgyis a Mátra lesz a következő célpont. Ott kell megtalálnom a gyújtópontot. Közel leszek a Mátrához augusztus elején. Aztán ott a KarancsMedves vidéke, meg a Cserhát. Utána, jóval délebbre a Homokhátság a Kunságban. Mindenhol vannak gyújtópontok, amik egyben gyűjtőpontok is. Ha ezeket sikerül rövid idő alatt néhányunknak összekötni..! Itt van még a palackomban egy kis víz az Atilla-forrásból. No meg a múltkori, Kálváriánál (Alsómocsolád, a zselici dombok között) hagyott és elhozott vizünk, amit őrizgetek, EGY-ŐS-TEN jellel. Mindkettőből viszek majd Bátonyterenyére, a Palóc Világtalálkozóra. El kell mennünk még Mátraverebély-Szentkútra is vízért, a Mária-kegyhelyhez, abból fogunk haza hozni... Folytatása következik! A legnagyobb SZERetettel: Kalemandra