Rose Woods

Konstantin
Kitaszítottak I.
regény

Konstantin
Kitaszítottak I.

írta: Rose Woods
Berkesné Zombor Anikó
2015.
© Minden jog fenntartva
http://www.angyalidemonok.blogspot.com/

Köszönet a korrektúráért Erikának!

Mottó:

Az én szemeim vének és vakok,
a te szemeddel látom csak a fényt meg;
te viszed súlyát terhem nehezének,
te támogatsz, ha összeroskadok.
Tollam kihullt: szárnyaddal szárnyalok
a te szellemed ragad engem égnek;
tél fagya dermeszt, nyarak heve éget,
s úgy váltok színt, ahogy te akarod.
Szívembe vágyat is csak vágyad olt már,
benned születnek gondolataim,
szavaim lángját lelked tüze szitja;
nem érek többet nélküled a holdnál,
amely az égbolt éji útjain
csak a leszállt nap fényét veri vissza.
(Michelangelo: Az én szemeim; Rónay György fordítása)

Prológus
Az angyalok azért teremtettek, hogy a halandók

segítségére legyenek. Végigkísérik életünket, ott vannak
születésünknél, halálunknál, létünk minden egyes percében.
Vigyáznak ránk, óvják lépteinket, és mikor eljön az idő,
átkísérnek a túloldalra.
Mindig is léteztek, és mindig is létezni fognak. Közöttünk
járnak, számunkra láthatatlanul, és hogy minél jobban
végezhessék a dolgukat, mindannyian egy-egy erényt
birtokolnak: jóság, szeretet, tisztaság, hit, bátorság, félelem,
alázat, igazságosság, irgalmasság, engedelmesség, türelem,
szegénység, bölcsesség, remény, mértékletesség, szelídség.
Mindegyik angyal mást-mást mondhat magáénak.
De mint minden lény, mely az univerzumban valaha is
létezett, ők is saját akarattal rendelkeznek, és mint ilyenek,
birtokában vannak a döntés képességének, a hibázás
lehetőségének is. Olykor pedig megtörténhet, hogy olyan
hibát vétenek, amely már megbocsáthatatlan. Akkor
Kitaszítottá válnak, és arra kényszerülnek, hogy örök
kívülállókként tengessék tovább létüket.
Két világ közt rekednek. Nem angyalok többé, de nem is
emberek. Nincs helyük fent az égben, és nincs helyük lent a
földön sem. A többi angyal számára ők jelentik a társadalmuk
legalját. Az emberek előtt pedig, továbbra is titokban kell
tartaniuk kilétüket.
Viszont, ha vállalják a nehézségeket, lehetőségük nyílhat
rá, hogy jóvátegyék a hibájukat azzal, hogy az eszközökben
nem válogatva, harcoljanak a gonosz ellen. De ennek ára van,
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
6

mert, hogy új feladatukban is sikeresek legyenek, addigi
legfőbb erényük, amely idáig segítette, de immár csak
hátráltatná őket, hirtelen semmivé válik. A szeretet angyala
képtelen lesz arra, hogy bárkit is szeressen, a kegyelemé,
hogy megbocsásson. A hit angyala elveszíti a bizakodás
képességét, az igazságosságé a tisztánlátásét. Céltudatos,
rideg katonák lesznek, megszabadulva az immár haszontalan
érzelmektől, amely addig meghatározta a létüket.

Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
7

Első fejezet
Britannia, II. század Krisztus után:

– A biztos halálba vezeted az embereket, apám! És
mindezt, egy északi fattyú szavára – érvelt Riocard. Szemmel
láthatóan, még mindig nem adta fel annak a lehetőségét, hogy
meggyőzheti apját az igazáról, és hogy eltántorítsa őt egy
támadás lehetőségétől a helyőrség ellen.
– A rómaiak egyre délebbre húzódnak. Nem bírnak az
északi törzsekkel – szajkózta az apja azt, amit immár egy
órája ismételgetett.
Riocard meglepődött az elszántságán, és a héven, amellyel
beszélt. Apja jó ideje nem volt már több, mint egy megtört
öregember, most azonban a szeme láttára fiatalodott legalább
tíz évet. Az arca kipirult, a szemében pedig olyan tűz égett,
amilyet a fia másfél évtizede nem látott már izzani. Kihúzta
magát,
vállát
megfeszítette.
Nagynak,
erősnek,
legyőzhetetlennek tűnt. De Riocard tudta, hogy nincs olyan
harcos, akit nem lehetne legyőzni.
– Valóban kivonták a csapataikat Kaledóniából. De ne
feledd el, hogy előzőleg elfoglalták azt. Calgacus és
szövetségesei, csúfos vereséget szenvedtek. Ugyan mi
változott azóta?
– Lehet, hogy elfoglalták Kaledóniát, de az nem minden.
Képtelenek megtartani az állásaikat, az embereiket pedig
egyenként vadásszák le a barbárok. Most kell ütni a vasat,
amíg még forró. Halálra vannak rémülve. Szellemekről,
varázslókról suttognak. A ködből előbukkanó, félelmetes
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
8

harcosokról, az árnyak közt megbúvó halálról beszélnek. Ha
most a testvéreink mellé állunk, együttes erővel
visszaűzhetjük azokat a kutyákat oda, ahonnan jöttek.
Takarodjanak innen, és vigyék csak magukkal azt, amit
hoztak. Leromboljuk az építményeiket. Nincs szükségünk
sem rájuk, se az ördöngös tudományukra.
– A testvéreink? – köpte megvetően a szavakat Riocard. –
Mióta számítanak a kaledónok a testvéreinknek? Épp úgy
sanyargatnak minket, mint a helytartó emberei. – Igaz, hogy a
rómaiak elviszik a fiainkat katonának, csakhogy utána a saját
népük ellen harcoljanak. Adót fizettetnek velünk, elorozzák a
jószágunkat, a terményünket, miközben mi éhezünk. De a
vadak sem jobbak. Vagy talán már elfelejtetted, mennyit
szenvedtünk mindig is a portyázásaiktól? Ha nem másért,
akkor azért támadnak ránk, mert szerintük a rómaiak kutyái
vagyunk.
– Ez most más helyzet. Össze kell velük fognunk. A
királyuk ezért küldte hozzánk a követeit.
– Egy megállapodás az északiakkal – sóhajtott fáradtan
Riocard. – Nem gondoltam volna, apám, hogy egyszer ez a te
szádból fog elhangzani.
Riocard ökölbe szorította az ujjait, tehetetlen dühében,
azután viszont, kényszerítette magát, hogy szép lassan
elernyessze az izmait. Nem akart tiszteletlen lenni az apjával.
Mindössze, szerette volna meggyőzni az igazáról, és
mindenáron megakadályozni, hogy megtámadja a helyőrséget.
Apja egy eltűnőben lévő nép fejedelme. Maroknyi
embernek parancsolt csak, de az alattvalói hallgattak rá. Kis
létszámú törzs volt az övék, jelentéktelen, de a büszkeségük
annál nagyobb – nem lenne nehéz rávenni őket, hogy letegyék
a földműves szerszámokat, és fegyvert ragadjanak.
Féltette a törzset, mindenekelőtt az apját. Látta, mire
képesek a jól képzett római katonák. Hiába számított Solamh
gyakorlott harcosnak a népe körében, egy nyílt támadás során,
csak egy fejszével és karddal csapkodó szánalmas bolond lett
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
9

volna hozzájuk képest, épp úgy, mint a követői. Ráadásul,
hosszú idő eltelt már azóta, hogy utoljára fegyvert fogtak a
kezükbe. Elsősorban földművesek voltak, nem hódítók. Rövid
időn belül lekaszabolják őket, azután pedig csak még több
katona jön, hogy visszaállítsa a felborult rendet, és
megbüntesse a lázadozókat.
– Nincs más választásunk, fiam. Azt beszélik, hogy a
császár falat emeltet a vadak ellen, hogy megvédje az elfoglalt
területeket a támadásoktól. De mi lesz azokkal, akik a falon
kívül rekednek? Te is tudod, milyen nehéz itt a határvidéken –
szólt közbe most az anyja is.
– Hagyd csak, Eilis! – kérte csendesen az anyját az idős
ember. – A fiúnak csukva van a füle, nem hallgat ránk. Inkább
menj, és hívd ide Raghnallt! Talán ő több sikerrel jár majd.
– Ne fáradj, apám! Raghnall sem tud semmi olyat
mondani, amivel rávesztek, hogy hagyjam magam
meggyőzni. Öngyilkosság nyíltan megtámadni a helyőrséget.
Ezt az északiak követe is tudja. Épp ezért jött. Ők vajon miért
nem teszik? Miért igyekeznek minket rávenni?
– A királyuk azt üzente, hogy kellő időben megérkezik a
segítség.
– És te hiszel neki?
– Testvérek vagyunk. Ugyanazok az isteneink. Apáink és
az ő apáik mindig is itt éltek egymás mellett. Ez a mi földünk,
a rómaiak pedig idejöttek és elfoglalták. Te mégis úgy véded
őket, mintha a szabadságunkat köszönhetnénk nekik.
– Nem a rómaiakat féltem – sziszegte összeszorított fogain
keresztül. – És, ha ezt nem látod, apám, akkor nincs miért
tovább beszélnünk.
Hátat fordított a szüleinek, és az ajtó felé indult.
A folyosón a bátyja feleségével találta szemben magát.
Caitriona kecses kezét tördelte, és úgy tűnt, épp rá várt.
Riocard arca felderült a látványától, mint mindig.
Gyermekkoruktól kezdve ismerték egymást, és ő őszintén
örült, mikor felnőve, Raghnall feleségül vette a lányt.
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
10

– De jó, hogy jössz – nyújtotta felé mindkét kezét. –
Beszélned kell Raghnallal.
Riocard aggodalmasan vonta össze a szemöldökét.
– Mi a baj?
– Meglátogattak az istenek. Ennek a harcnak nem szabad
kirobbannia. Az egész népünk vesztét okozná.
Riocard cseppet sem lepődött meg az asszony szavain.
Régóta tudta, hogy az istenek időnként Caitrionán keresztül
szólnak hozzájuk.
– Miért nem a férjednek mondod el az üzenetüket?
– Nem hallgatna rám. Ez az északi teljesen
megbolondította. Ő, és az apátok, telebeszélték a fejét. Képes
lenne, akár ebben a pillanatban a rómaiakra támadni. –
Meglepő erővel ragadta meg a férfi kezét, és húzta
gömbölyödő hasára. – Az istenek megmutatták nekem a
sorsunkat. Mind meghalunk. A gyermekem, a bátyád fia, soha
nem fog megszületni. És én tudom, hogy ennek az északiak
cselszövése lesz az oka. Kérlek, Riocard, beszélj az urammal!
Talán, még nem késő, hogy megváltoztassuk a jövőt.
Riocard érezte, hogy a Caitrionából áradó jeges félelem, őt
is átjárja.
– Rendben. Most azonnal megkeresem.
Elszánt, hosszú léptekkel indult a bátyja felkutatására.
Sejtette, hol fogja megtalálni, úgyhogy egyenesen az istálló
felé vette az irányt, ahol az északiakat elszállásolták.
Amikor kilépett a fagyos éjszakába, a dermesztő hideg
mellbe vágta és megtörte a lendületét. Egy pillanatra megállt,
teleszívta tüdejét az éles, tiszta levegővel. Úgy érezte,
szétfeszíti fejét a sok baljós gondolat. Az apja szavai, a
sógornője jövendölése, a kaledón követ lázító beszéde, mindmind ott keringett a koponyája falai között.
A falujuk közel volt a római helyőrséghez. Túl közel. A
katonák békésnek hitték a lakókat, gyakran megfordultak a
földdel és kővel körbesáncolt területen, utánpótlás után
kutatva, mikor kiürült az éléskamrájuk. Udvaroltak a helyi
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
11

lányoknak, kockáztatva az összecsapást apákkal, fivérekkel.
Némelyikük még a helyi nyelvet is megtanulta a hosszas itt
tartózkodás alatt, mint ahogy Riocard is beszélte már az
övéket.
Számtalan alkalommal látta őket gyakorlatozni az erőd
falain kívül. Összeszokott, jól képzett emberek voltak, a
parancsnokuk, Livius harcedzett, tapasztalt hadvezérnek tűnt.
Az emberei pedig egyszerűen istenítették.
Soha nem kegyetlenkedett a falu lakóival, sőt, Solamh-al
szemben, kifejezetten tisztelettudó volt. Egyszer sem élt
vissza a hatalmával, békés együttélésre törekedett.
Riocard gyűlölte a rómaiakat azért, amit a földdel és a
népével tettek, de tisztelte és elismerte a tudásukat. Annak
pedig végképp nem látta értelmét, hogy harcoljon ellenük.
Nem hitte, hogy valaha is esélyük lenne elüldözni őket.
Most az volt a legfontosabb, hogy Raghnallt maga mellé
állítsa, ha már az apjukkal nem ment semmire. Caitriona
látomása talán jobb belátásra téríti. Épp úgy hitt az asszony
jövendöléseiben, mint az öccse.
Alig tett pár lépést, mikor fojtott, keserves nyögést hallott
az egyik közeli kunyhó mögül. Megállt és hallgatózott. Mármár azt hitte, csak képzelődött, mikor ismét meghallotta a
halk nyöszörgést.
A hang irányába lódult.
Valakinek segítségre van szüksége.
A látvány letaglózta, és a döbbenet egy pillanatra kiürítette
az agyát. A ház falának tövében a bátyja, Raghnall feküdt,
véresen, összetörve. Csúnyán helybenhagyták.
Tétovázása másodpercnyi volt csupán, csakhamar
felmérte, hogy a férfinak sürgős segítségre van szüksége.
– Mi történt veled, testvér? – suttogta, miközben leguggolt
mellé, hogy közelebbről is megvizsgálja a sebeit.
Zajt hallott a háta mögül, de már nem volt ideje
megfordulni, mert a fejére szakadt az ég.
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
12

Mikor következő alkalommal kinyitotta a szemét,
ismeretlen helyen találta magát. Nyugtalanul mocorogni
kezdett. Fázott, fogalma sem volt, hol van és mi történt vele, a
rémület egyre inkább elhatalmasodott rajta.
– Magadhoz tértél?
A hang az ágya végétől jött, teljesen ismeretlen volt
számára. Felemelte a fejét, hogy megláthassa a gazdáját.
Magas férfi volt, a római katonák egyenruhájában, ám
Riocard népének nyelvén beszélt, méghozzá tökéletesen.
Szőke hajjal keretezett komor arca, éppúgy ismeretlen volt
számára, ahogy a hangja. Hiába erőltette az agyát, képtelen
volt visszaemlékezni arra, látta-e már valaha ezt a férfit.
Az erőlködéstől megfájdult a feje, erről pedig eszébe
jutott, hogy leütötték.
– Raghnall – ült fel hirtelen, de a rátörő heves szédüléstől
és hányingertől visszahanyatlott a kemény ágyra.
– A bátyád meghalt – jelentette ki az idegen szenvtelenül,
mire a Riocard gyomrában tomboló görcsös, feszítő fájdalom
még inkább felerősödött. Úgy érezte, elhányja magát. A feje
majd felrobbant, a szoba újra forogni kezdett vele.
– Mi történt?
– A kaledónok megölték, mikor rájött, csak azért akarták
rávenni az apátokat a helyőrség elleni támadásra, hogy
elvonják a rómaiak figyelmét egy másik, sokkal nagyobb
szabású tervről.
– Miről beszélsz?
– A kaledónok nem a helyőrséget akarták megtámadni,
hanem a császárt akarták tőrbe csalni.
– A császárt? Mégis, milyen császárt?
Riocard értette az idegen szavait, a fejében azonban
mégsem akartak összeállni a dolgok egységes egésszé.
Fogalma sem volt, mit hord össze a férfi. Egy dolgot értett
csak: Raghnall halott.
– Róma császárát, természetesen. Körbe járja Britanniát, a
kaledónok pedig el akarják fogni. Ehhez azonban szükségük
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
13

lett volna valamire, ami eltereli a látogatásról a figyelmet,
átmenetileg legalábbis.
– Egy lázadás – értette meg végre. – Ameddig a légiókat
leköti a leverése, addig ők foglyul ejtik a császárt. Nekik nem
számít, hogy közben az apám és az emberei meghalnak.
Csakhogy a bátyám rájött, mit terveznek.
– Pontosan.
– Beszélnem kell velük – ült fel ismét. Még mindig
szédült, de legalább már képes volt egyenesen maradni. –
Figyelmeztetnem kell őket a kaledónok árulására, és meg kell
mondanom Caitrionának, hogy a férje halott.
– Erre nem lesz szükség – válaszolt komoran az idegen.
– Tőlem kell hallania, és a szüleimnek is – erősködött
tovább.
– A falud lángokban áll – folytatta rezzenéstelen arccal a
férfi. – Nincs már kivel közölnöd a bátyád halálhírét.
Mindenki meghalt.
Riocard először nem fogta fel a szavak jelentését. Üres
tekintettel, értetlenül bámult a másikra.
A hallottak egy kalapács kegyetlenségével és
hatékonyságával csaptak le rá. Amint elmúlt az első döbbenet,
a fájdalom valósággal letaglózta. A kín valahol mélyen a
bensőjében – talán a szívében, talán a lelkében – született, és
gurgulázó, hörgő hangokkal tört a felszínre, amelyek egyre
erősödtek, artikulálatlan ordítássá nőve, melybe beleremegett
az épület. Riocard üvöltött, amíg teljesen be nem rekedt.
Amíg a hangszálai végképp cserben nem hagyták,
megtagadva a további működést a borzasztó igénybevétel
miatt. Akkor zihálva bukott előre. Maga köré fonta a karját, és
a homlokát az ágyra, a durva pokrócra támasztotta. A
közönséges, érdes anyag szúrta a bőrét, ő pedig azon
csodálkozott, hogy vehette ezt észre egyáltalán. Hogy
figyelhetett fel ilyen semmiségre, mint a saját kényelme,
mikor épp abban a pillanatban tudta meg, hogy az egész
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
14

családja, a szerettei, a barátai, minden ismerőse, az egész népe
halott.
Ám érzékei még soha nem voltak olyan élesek, mint ott,
abban a pillanatban. Tökéletesen érezte a szövet kérges
érintését a bőrén. Teljesen tudatában volt a belőle áradó állott,
poros szagnak, az ajtó túloldaláról hallatszó, közeledő léptek
hangjának. Azok a lábak hamarosan már a szoba padlóját
tapodták.
– Mi történt?
Nem nézett fel az újonnan érkezőre, de jól hallotta az
ismeretlen férfi szenvtelen válaszát.
– Elmondtam neki, hogy mi történt.
– Jupiterre, Konstantin! Milyen átkozottul szívtelen alak
vagy!
– Nem látom be, mi más választásom lett volna –
tiltakozott a másik, de a hangjában a leghalványabb nyoma
sem volt szánakozásnak.
– Néha komoly fejtörést okoz, hogyan lehetsz a legjobb
barátom – morogta az orra alatt amaz, majd Riocard hallotta,
hogy határozottan közelebb lép az ágyhoz. – Megértem a
fájdalmadat, de beszélnünk kell, különben veszteséged
másokkal is megismétlődhet.
Riocardnak óriási erőfeszítésébe került felemelni a fejét, és
ránézni arra, aki megszólította. Livius volt, a római helyőrség
parancsnoka.
– Hogy kerültem ide? – nyögte ki nagy nehezen. A torka
még mindig nem akart engedelmeskedni, a hangja nem volt
több rekedt suttogásnál.
– A kaledónok meg akartak ölni, miután a bátyáddal
végeztek. Ő mentett meg – intett fejével az ágy végében
ácsorgó alak felé. – Bár még mindig nem tudom, mit keresett
a faluban éjnek idején.
– Mondtam már, a szeretőmet látogattam meg.
Riocard csodálkozva kapta rá a tekintetét a válasz hallatán,
de mikor látta szigorúan összepréselt száját és figyelmeztető
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
15

pillantását, inkább nem tette szóvá kételyeit. A falujában
egyetlen nő sem lett volna hajlandó ágyába fogadni egy
rómait. Még ha úrrá is lettek volna a gyűlöleten, amit a
hódítók iránt éreztek, akkor is tartottak volna a családjuk
haragjától. Egyetlen férfi sem tűrte volna, hogy a nő, akiért
felelős – legyen az a lánya, a testvére, vagy bármilyen más
rokona –, összeszűrje a levet az ellenséggel.
Békében éltek egymás mellett a helyőrség árnyékában,
még a faluba is beengedték a katonákat – nem is volt más
választásuk. Livius cserébe szigorúan megtiltott az
embereinek bármilyen rendbontást. De elképzelhetetlen volt,
hogy az asszonyaik széttegyék a lábukat a rómaiaknak. Ha
ilyesfajta örömökre vágytak, azt máshol kellett keresniük.
Ám, ahogy meglátta a férfi arcát, rájött, hogy erre nem
szabad felhívnia Livius figyelmét. Majd később kifaggatja őt
arról, mit keresett valójában a falujában.
– Így szereztünk tudomást arról is, mit terveztek a
kaledónok – folytatta a beszámolót a parancsnok. –
Konstantin kihallgatta a cselszövést.
Vajon Raghnallt miért nem mentette meg? – merült fel
Riocardban a kérdés. A gondolat akaratlan volt, és pontosan
tudta, milyen hálátlan, de nem tudott ellene tenni.
– Rajta már nem tudtam segíteni – felelte Konstantin,
mintha tudta volna, mi jár a fejében. Riocard egy pillanatig
komolyan elgondolkodott azon, nem mondta-e ki hangosan a
szavakat. Másképp hogy találhatta ki?
– Most megyek – vonta ismét magára a figyelmét Livius. –
A kaledónok még mindig a faludat fosztogatják. De szavamat
adom, hogy kiűzzük onnan őket.
– Én is megyek – ugrott talpra Riocard. Hálás volt az
isteneknek azért, mert végre elmúlt a szédülés, ami addig
kínozta.
– Jobb lenne, ha maradnál.

Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
16

– Talán szüksége van rá, hogy a saját szemével lássa –
vitatkozott helyette Konstantin, megint csak ráhibázva, mi
foglalkoztatja.
Livius figyelmesen nézte, Riocard állta a tekintetét.
Felmerült benne, milyen fiatal a parancsnok. Néhány évvel
még nála is kevesebbet számlálhatott. Az arca sima volt,
borotvált, kék szeme önbizalommal és kíváncsisággal telve
tekintett a kegyetlen világba. Bár nem volt még öreg, a
harcban mégis veteránnak számított, számos háborúban részt
vett már. Hallott a katonáktól a hőstetteiről és nemes
jelleméről. Riocard úgy gondolta, egy másik életben talán
barátok lehettek volna.
– Rendben – döntött végül a parancsnok. – De maradj
végig Konstantin mellett!
Képtelen volt felkészülni a látványra, ami a faluban
fogadta. A kaledónok, akiket az apja a testvérüknek nevezett,
mindent felégettek, mindenkit lemészároltak. Amerre csak
nézett, megcsonkított, véres holttestek hevertek. Gyermekek,
nők, öregek. A fiatal férfiak mintha teljesen eltűntek volna.
Legalábbis elsőre úgy látszott.
A kunyhóhoz sétált, ahol leütötték. Raghnall még ott
feküdt. A fejét bezúzták, a mellkasán borzalmas seb
éktelenkedett. Riocard összeszorította a fogát, majd vetett egy
utolsó pillantást a testvére meggyötört, élettelen testére, és a
házuk felé indult. Először a szüleire talált rá. Apja rögtön az
ajtóban feküdt, véres karddal a kezében. Számtalan seb volt a
testén. Úgy halt meg, ahogy élt: büszkén, a szeretteiért
küzdve.
Nem messze tőle az anyja feküdt. Egyik keze a hasán ejtett
seben pihent, eláztatva saját vérétől, a másik viszont a férje
felé nyúlt, mintha utolsó erejével még megpróbálta volna őt
elérni. Eilisnek mindig is a családja volt az első, ezen még a
halál sem változtathatott. Riocard letérdelt mellé, lezárta
semmibe meredő, fakókék szemeit, melyeknek sarkában még
mindig egy-egy apró, kristály-könnycsepp remegett.
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
17

Azután meglátta Caitrionát. A bátyja felesége egy széken
ült, előre hajtott fejjel. Riocard szíve nagyot dobbant
örömében. Él!
Ahogy azonban letérdelt elé, hogy az arcába nézhessen,
rájött, nem erről van szó. Hitetlenkedve, az átéltektől kábultan
emelte fel a kezét. Mikor a vállához ért, az apró, tehetetlen
test a karjába dőlt, mint egy zsák. Még meleg volt. Egy
vércsepp csordult ki a szája szélén, és indult el lefelé, az állán.
Riocard észrevette a kést, ami idáig a szék támlájához
rögzítette az asszonyt – markolata megakadhatott a fában.
Megfogta a nyelét, óvatosan húzta ki, mintha attól félne, hogy
a mozdulat fájdalmat okoz Caitrionának. Ismét üvölteni
szeretett volna fájdalmában, de csak arra volt képes, hogy az
ölében ringassa viselős sógornője holttestét. Mintha csak egy
gyermeket akart volna megnyugtatni egy rossz álom után.
Egy kéz nehezedett a vállára, amelyről tudomást sem vett
addig, míg gazdája meg nem szólalt.
– Megtalálták a férfiakat a falu mögött.
A látvány minden képzeletet felülmúló volt.
– Egyenként végezték ki őket – morogta Livius dühösen,
mikor a döbbent Riocard mellé lépett. – Talán abban bíztak,
hogy
néhányan
behódolnak
nekik,
csakhogy
megmeneküljenek.
– Az én népem nem hódol be senkinek. Soha!
Riocard hangjára Livius felkapta a fejét, de válasz nélkül
hagyta a megjegyzést. Halk utasításokat kezdett osztogatni
arra vonatkozóan, hogy a katonák vigyék vissza a holttesteket
a faluba.
– Csend! – Konstantin parancsa kettévágta Livius
vezényszavait. Mindannyian megdermedtek, a férfi
félrehajtott fejjel hallgatózott. Riocard követte a példáját, de ő
semmit nem hallott, csak a mellette álló zihálását. –
Rendeződjetek körbe!
Továbbra sem lehetett hallani semmi aggasztót, az
emberek mégis szó nélkül engedelmeskedtek. Konstantin
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
18

Livius elé lépett, mintha a saját testével akarná megóvni.
Ellentmondást nem tűrően szólt rá Riocardra.
– Te mellettünk maradsz! Tudsz ezzel bánni? – nyomott
egy kardot a kezébe.
– Briton vagyok – jelentette ki büszkén, olyan hangsúllyal,
mintha sértőnek, ugyanakkor merő őrültségnek tartaná, hogy a
másik férfinak eszébe jutott kételkedni.
– Épp ezért kérdezem. Nincs idő rá, hogy keressek neked
egy lándzsát, vagy egy fejszét.
– Jó lesz a kard is – nyúlt gúnyosan mosolyogva a fegyver
után. – Csak figyelj jól, római, és tanulj!
– Te meg maradj életben! – bólintott amaz.
A csendet, ami körülvette őket, halk pendülés, surrogó
hang törte meg.
– Íjak! Pajzsokat fel! – rendelkezett Livius, mire a férfiak
egy emberként mozdultak, áthatolhatatlan falat és tetőt
alkotva a pajzsok segítségével. A nyílvesszők úgy kopogtak
rajtuk, mint a jégeső.
Mindenfelől kiáltás, futó lábak zaja hallatszott. Mikor
Riocard talált egy apró rést, és kinézett a sorfal mögül,
kísérteties, festett arcokat, fegyverüket lóbáló kaledón
harcosok egész sorát látta előbukkanni a sötétségből.
– Ne mozduljatok! Tartsátok a kört!
Riocard hallotta a körülötte álló férfiak kapkodó
lélegzetvételét, érezte a belőlük áradó, várakozással teli
feszültséget. Az általuk bezárt kör tökéletes volt. Látszólag
áthatolhatatlan. A pajzsok pontosan illeszkedtek egymáshoz, a
katonák pedig fegyelmezetten álltak egymás mellett.
Tompa puffanás jelezte, hogy az első barbár elérte a
sorfalat, majd egyre több és több koppanás követte. A
kaledónok rémisztő csatakiáltásai összekeveredtek Livius
fülsiketítő hangon ordított parancsaival, az egymáshoz
csattanó acél csörömpölésével és az elesettek halálhörgésével.
Riocard zihálva fordult körbe. A katonák keményen állták
a sarat. Egyetlen kaledón sem jutott át a vonalon, amit
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
19

szorosan egymáshoz feszülő válluk és a karjukban tartott
pajzsuk alkotott. Pedig ő harcolni akart. Megbosszulni a
családja halálát.
– Gyerünk emberek! Ne kíméljük őket!
Livius szavára az addigi védekezés ádáz ellentámadásba
fordult. A sötétben csakhamar borzalmas kavarodás tört ki, a
csatateret alig világították meg a falut körbevevő sáncon égő
tüzek. A kör Riocard körül egyre tágult, ahogy a rómaiak
visszaszorították a kaledónokat. A sorfal felbomlott, immár
szabad volt az út.
Az első barbár utat tört magának hozzá. Úgy tűnt, először
megzavarodott, mikor rájött, hogy nem egy rómaival került
szembe. Riocard kihasználta a döbbenetét, és a kardot
egyenesen a férfi torkába döfte. A vér spriccelve áramlott ki
az ereiből, meleg áradattal borítva be az ő arcát és kezét is.
– Vigyázz! – kiáltott rá Konstantin.
Kirántotta a kardot az ellenfeléből, és megpördült, épp
időben ahhoz, hogy az utolsó pillanatban, egy végzetes
szúrással megtörje a felé rohanó ellenfél lendületét.
Az idő csakhamar elveszítette jelentőségét, miközben
egyik embert a másik után ölte meg. Minden egyes csapás
előtt újra látta a szeretteit, a bátyja összetört testét, az apja
sebeit, az anyja halott szemét. Látta Caitriona gömbölyödő
hasát, rajta vékony, fehér kezével, ahogy otthagyta a házban, a
hideg földre fektetve. Ütött, rúgott és vágott, gondolkodás
nélkül, bosszúvágytól hajtva, amely cseppet sem csökkent.
Sőt! Csak még tovább tüzelte minden egyes győzelem.
Egy idő után azonban elfogyott az ellenség. Riocard még
mindig harcra készen nézett körül. Az öldöklés cseppet sem
enyhítette sem a bosszúvágyát, sem a veszteség miatti
fájdalmát. Folytatni akarta az öldöklést. Újra érezni akarta,
ahogy a kardja kiontja azok vérét, akik felelősek voltak a
családja és a népe haláláért. Látni akarta a fájdalmat és az
elmúlás bizonyosságát az arcukon, mielőtt végleg kihunyt
szemükben a fény. Élvezni akarta, ahogy mind egy szálig
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
20

megbűnhődnek a keze által. Gyilkolni akart, újra és újra.
Elégtételre vágyott. Abban reménykedett, jobban érzi majd
magát, ha bosszút áll. De nem így volt. Bármennyi ellenfelét
ölte is meg, a szeretteit már semmi nem hozhatta vissza. A
kard koppanva ért földet, ő pedig üres, véres markára meredt.
Egy kéz nehezedett a vállára. Megfeszültek az izmai, de
végül mégsem söpörte le magáról.
– Gyere, barátom, még sok dolgunk van – ismerte fel
Livius hangját. – A bosszú ideje most lejárt, nincs már kin
megtorolnod a sérelmedet. Add meg a halottjaidnak a
végtisztességet! Talán az elhozza a megnyugvást, amire
vágysz, és amelyet a harctól hiába vársz.
Gyűlölte, hogy a hadvezérnek igaza van. Gondoskodnia
kellett azok testéről, akik elmentek, hogy a lelkük végre a
megfelelő helyre juthasson. Csak miután mindennel végzett,
akkor fogta fel igazán, hogy többé már nincs sem családja,
sem otthona.
– Mihez kezdesz most? – állt meg mellette Livius néhány
nappal később.
Riocard szokás szerint a helyőrséget körbevevő cölöpfal
tetején állt, és az egykori falu romjait bámulta.
– Fogalmam sincs.
Az elmúlt napokat az erődítményen belül töltötte. Nem
volt más választása, még ha minden porcikája berzenkedett is
ellene, hogy olyanok között legyen, akiket egykoron az
ellenségének tekintett.
Tudta, a katonák sincsenek elragadtatva attól, hogy egy
fedél alatt kell aludniuk egy britonnal, aki számukra semmivel
sem volt kevésbé barbár, mint közös ellenségeik, a kaledónok,
akik a családját lemészárolták. Látta a gyanakvó tekinteteket,
hallotta a háta mögött elsuttogott véleményeket. Ó, igen. Arra
azért ügyeltek, hogy meghalljon minden egyes szót. De Livius
úgy gondolta, joga van ott lenni az erődben, és ezt senki sem
vonhatta kétségbe. Ám attól még nem szemlélték kevesebb
ellenszenvvel Riocard arcát.
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
21

– Nekem van egy ötletem. – Csodálkozva nézett fel Livius
hangjára. Vajon mit javasolhat neki ez a római? – Nemsokára
visszamegyek a hazámba. Új parancsnok érkezik, ő fogja
majd felügyelni a fal építését, amit a császár elrendelt. Én
pedig más feladatot kapok, de előtte eltöltök egy kis időt
otthon. Gyere velem! Rómába. A családom gladiátor
viadalokat rendez. Láttam, hogy harcolsz. Született tehetség
vagy. Néhány hónap múlva nem akadna ellenfeled.
– Gladiátor? – Riocard dühösen viszonozta Livius értetlen
pillantását. – Hallottam már azokról az emberekről. A rómaiak
idomított kutyái, akik az ő szórakoztatásukra ölik egymást.
Nem leszek önként a rabszolgád, hogy kiontsák a vérem egy
körbekerített mészárszékben, miközben ezrek üdvözlik
tombolva a halálom.
– Félreértesz, barátom.
– Barát? – Riocard hangja metsző volt a gúnytól, készen
arra, hogy bárkit megsebezzen, aki csúfot űz belőle.
– Miért? Te talán másképp gondolod? Melletted voltam,
mikor megtudtad, hogy mindenkit legyilkoltak, aki fontos volt
a számodra. Segítettem neked bosszút állni, majd megadni a
holtaknak a végtisztességet. Azóta is minden nap látom a
fájdalmad, és figyelem, mint próbálod összeszedni magad és
megtalálni a helyed.
– Ugyan, hogy lehetne bárhol is helyem ebben a
fejetetejére állt világban, ahol testvér, testvér ellen fordul? És
ezért ti, rómaiak vagytok felelősek!
– Előtte talán béke volt a tieid között?
Riocard szava elakadt, mikor rájött, Livius pontosan arra
tapintott rá, amit előtte ő maga is felhánytorgatott az apja
érvelésére válaszolva.
– Igazad van, ne haragudj! A tehetetlenség olyan vádak
kimondására késztet, amikre egyáltalán nem adtál okot. De az,
hogy én Rómába menjek…
– Van jobb ötleted? Nincs hová menned.
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
22

Livius hangjában nyoma sem volt gúnynak vagy
fölényességnek. Egyszerűen csak tényt közölt, és Riocard
tudta, hogy igaza van.
– Tudom, sokat köszönhetek neked. De akkor sem leszek a
családod rabszolgája.
– Rabszolga? Erről szó sincs. Az apámnál csakis szabad
gladiátorok harcolnak. Ő soha nem értett egyet azzal, hogy
embereket arra kényszerítsenek, mások szórakoztatása
érdekében a túlélésükért harcoljanak. – Mikor Riocard
hitetlenkedve nézett rá, egy fél mosollyal folytatta. – Az én
hazámban sem mindenki olyan megátalkodott. Mint ahogy a
britonok sem mind nemes lelkű, szeplőtlen harcosok. Az
apám jó ember.
– Ezt elhiszem, mivel a fia is az.
Livius meglepetten pislogott a kijelentés hallatán. Úgy
tűnt, mintha zavarba jött volna, ami ugyancsak furcsa volt egy
ilyen harcedzett katonától. Most látszott csak igazán, hogy a
hadvezér valójában mennyire fiatal.
– Nos, a húgom esetében a szüleink valóban mestermunkát
végeztek, ahogyan az öcsémnél is. Szeretem azt hinni, hogy
nálam sem fogtak nagyon mellé – kényszeredetten felnevetett,
mintha feszélyezné, hogy elfogadta Riocard véleményét, de
attól sokkal egyenesebb jellem volt, hogy álszerényen
tiltakozni kezdjen. – Na, mit mondasz? Velem jössz?
Csak Konstantin kísérte el őket. Úgy tűnt, ő egyszerűen
elválaszthatatlan Liviustól. Soha nem beszélt, mindig két
lépéssel mögöttük ügetett óriási fekete lován, amelyet rajta
kívül senki nem tudott megzabolázni. Olyan volt, mint a
hadvezér árnyéka. Némán követte, lehagyhatatlanul.
– Fura alak – intett fejével Riocard arra, ahol a férfi a tűz
meggyújtásával foglalatoskodott, mikor este megálltak és
tábort vertek. – Kicsit ijesztő.
– Igen – hagyta helyben Livius. – Hidd el, én is jobban
érzem magam, hogy a mi oldalunkon áll.
– Megbízol benne?
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
23

– Még az életem is rábíznám. Ha ő védi a hátamat, akkor
nem kell attól tartanom, hogy csúnya meglepetés ér.
Riocard figyelte, ahogy Livius pillantása elidőzik
Konstantin arcán. A férfi borostyánszínű szeme
elgondolkodva meredt a frissen gyújtott tűzbe, és ahogy
visszatükrözte a narancssárga lángnyelveket, úgy tűnt, mintha
maga a tekintete is szikrákat szórna.
– Tudod – folytatta elgondolkodva Livius –, fogalmam
sincs, hogy került a csapatomba. Senki nem emlékszik rá,
mikor és honnan jött, ő pedig nem hajlandó beszélni róla.
Csak morog valami udvariatlanságot, ha megkérdezik tőle, de
nem mond semmi értelmeset.
Riocard hitetlenkedve pillantott Livius borostás, kialvatlan
arcába.
– Most csak viccelsz, ugye?
– Szó sincs róla.
– De, hogyhogy nem tudja senki, honnan jött?
– Fogalmam sincs, de így van. Egyszer csak itt volt, most
pedig már nélkülözhetetlen. Meg sem tudnám számolni,
hányszor mentette meg a bőrömet. Azt hiszem, van valami
titkolnivalója. Valami a múltjában, amit nem akar mások
orrára kötni.
– Úgy érted, valami törvénytelen?
Livius humortalanul felnevetett, és megdörzsölte
számtalan ráncba gyűrődött homlokát.
– Az emberek szeretik azt gondolni, hogy a katonák mind
tisztességesek és feddhetetlen jelleműek. De az az igazság,
hogy nem mindenki a dicsőség miatt jön a hadseregbe.
Érkeznek olyanok, nem is kevesen, akik menekülnek valami
elől. Lehet az egy erőszakos apa, a szegénység
kilátástalansága vagy a törvény. Úgy hiszem, Konstantin az
utóbbi csoportba tartozik. De amíg az irányításom alatt nem
tesz semmi tisztességtelent, nincs okom piszkálni a múltját.
Riocard bólintott. Egyetértett Liviusszal. Rengeteg dolog
lehetett a másik férfi életében, ami indokolhatta a titkolózást,
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
24

ezt pedig nekik nem feltétlenül kellett tudniuk. Konstantin
valóban félelmetes volt. Megnyugtatta, hogy inkább a
barátjának nevezheti, mintsem az ellenségének.
Az út Rómáig hosszú volt és kimerítő, mind ló, mind
lovasa számára. Riocard úgy érezte, soha többé nem fog tudni
nyeregbe ülni. Egyedül Konstantinon nem látszott
fáradtságnak még csak a leghalványabb nyoma sem. Úgy tűnt,
a férfi vasból van. Hajlíthatatlan és elnyűhetetlen.
Róma olyan volt, amilyet Riocard még soha életében nem
látott. Tágas terekhez szokott megzabolázhatatlan szelleme
bezárva érezte magát, miközben áthaladtak az épületek
összezsúfolódott rengetegén, a hangyabolyként nyüzsgő
tömeg között. Megkönnyebbült, mikor maguk mögött hagyták
a zajt, a bűzt és a lökdösődő embereket.
Livius családjának háza, Róma hét dombjának egyikén,
egy ritkábban lakott részen állt. Itt nem volt sem lárma, sem
zsúfoltság. A tér tágas volt, amerre a szem ellátott. A
panorámát gondozott kertek törték meg, imitt-amott Riocard
számára ismeretlen terméseket növelő, alacsony cserjék állták
tekintete útját. Minden zöld volt, illatos, az ég valószínűtlenül
kék, alattuk a völgyben párafelhő. A ködöt ő is nagyon jól
ismerte. Otthon volt benne része eleget. Méghozzá abban a
fajtájában, ami képes volt hidegebbé tenni még a legnagyobb
zimankót is. Az alattomos volt és gyilkos. Ráfagyott az ember
hajára, sőt még a szempillájára is. Éjszaka beszivárgott az
ajtók résein, bebújt a takarók alá, és egészen a csontjáig
hatolt. Az a pára viszont, ami a völgyet fedte, úgy nézett ki,
mint a frissen fejt tej meleg, édes habja. Gyönyörűségesen
fehér volt, szinte bele lehetett harapni.
A hideg után nem bánkódott, de az, hogy az otthona eszébe
jutott, honvággyal töltötte el. A sóvárgás elviselhetetlenül erős
volt. Amikor pedig tudatosult benne, hogy már soha többé
nem mehet oda vissza, ahol született, mert ott minden
megsemmisült, mindenki meghalt – a fájdalom kis híján
szétszaggatta a bensőjét.
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
25

– Nagyon szép az otthonod – nyögte ki rekedten, csakhogy
elterelje a figyelmét a bánatáról.
– Igen – vigyorgott jókedvűen Livius. Riocard szíve
összefacsarodott, ahogy látta a másik férfi őszinte örömét,
hogy végre láthatja a házat, ahol felnőtt és a családját. Irigy
volt, de igyekezett úrrá lenni rajta. Livius nem érdemelte meg,
hogy önző módon féltékeny legyen rá, amiért
szerencsésebben alakult az élete, mint neki. – Nagyon sok
helyen jártam már életemben, de ennél szebbet soha nem
láttam. Viszont van még számtalan dolog itt a környéken, amit
szeretnék neked megmutatni, amikor már kicsit
otthonosabban érzed magad nálunk.
Riocard halványan elmosolyodott Livius büszkesége
láttán, amivel jó házigazdához mérten igyekezett fogadni
újdonsült vendégét.
– Meglátod, jól fogod itt érezni magad – komolyodott el a
barátja. – Tudom, nem pótolhatja semmi és senki sem, amit
elveszítettél, de hidd el, én melletted állok ezután is. Mindent
megteszek, hogy megtaláld a nyugalmad.
Riocard torka elszorult a szavak hallatán. Meghatotta a
másik férfi törődése, és fogalma sem volt, mivel érdemelte ki
ezt a jóindulatot.
– Miért foglalkozol ennyit azzal, hogy jól érezzem
magam?
Livius meglepett pislogással viszonozta a kérdést.
– Mert így helyes – felelte magától értetődően. – És mert
jobbat érdemelsz annál, amit kaptál.
Nem volt idő tovább beszélni, mert megérkeztek a villa
elé, ami lenyűgözően, figyelemfelkeltően magasodott föléjük.
Riocard azon kapta magát, hogy szájtátva bámulja az
impozáns kőépületet.
Egy idősebb asszony szaladt ki a szélesre tárt kapun.
Nevetett és sírt egyszerre, miközben vékony karjait Livius
felé nyújtotta.
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
26

– Anyám! – ugrott le a lóról a hadvezér, felkapta az
asszonyt, és körbeforgott vele.
– Hát itt vagy végre – zokogta az anyja, úgy simogatta az
arcát, mintha attól tartana, hogy a látása becsapja. – Tényleg
itt vagy. Hányszor álmodtam erről.
Átölelte Livius derekát, és magával húzta, be az udvarra.
Némi tétovázás után Riocard is követte őket, hallotta, hogy
Konstantin is közvetlenül a nyomában van. A kapun belépve
azonban megtorpant. Figyelte, ahogy mindenki kiözönlik a
házból Livius érkezésére. Óriási volt a zaj, mindenki
egyszerre beszélt, nevetett, kérdezősködött. A ház népe –
családtagok és szolgálók egyaránt –, mind egyszerre akarták
megérinteni a férfit, végigsimítani a karját, meglapogatni a
hátát. Riocard valahogy nem érezte helyénvalónak, hogy
közelebb menjen hozzájuk és megzavarja ezt a bensőséges
pillanatot.
– Menj már arrébb! – mordult fel Konstantin ingerülten. –
Az istállóba kell vinnem a lovakat, de mozdulni sem tudok
tőled. Elállod az utat.
Arrébb oldalgott, majd odadobta a saját lova kötőfékét is
az elégedetlenül morgolódó férfinak. Mióta az eszét tudta,
nem érezte még magát ennél elveszettebbnek.
Szeme sarkából mozgásra lett figyelmes. Mikor arra
fordult, filigrán alakot látott meg az árnyékban, a ház
bejáratától nem messze. Erőltette a szemét, hogy ki tudja
venni, ki áll ott. Maga sem tudta, miért volt ez olyan fontos
számára. Kíváncsiság? Megérzés? Végzet? Egyetlen,
végtelennek tűnő pillanat múlva, kilépett a fénybe a
leggyönyörűbb nő, akit életében látott. Vékony volt, aprócska,
törékeny, mint egy virág. A bőre tejfehér, a haja szőke,
művészi csigákba elrendezve a feje tetején. Finom kis kezét a
mellkasára szorította, miközben valószínűtlenül kék szemét le
sem vette Liviusról. Gyönyörűen ívelt szája széles mosolyra
húzódott, Riocard pedig abban a pillanatban beleszeretett,
holott még azt sem tudta, ki ő.
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
27

Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
28

Második fejezet
A jelen:

Konstantin képtelen volt levenni a szemét a vöröshajú
lányról.
Több mint két órája lépett be a klubba, és a tomboló
tinédzserek között úgy érezte, iszonyatosan öreg – ami persze
igaz is volt, hisz már elmúlt kétezer éves. Mi volt ehhez
képest a klub vendégeinek tizennyolc éves átlagéletkora?
Most pedig, ahogy meglátta őt, legalább még ötven évet
öregedett. De Kaitleen mindig is ezt váltotta ki belőle. Ha
képes lett volna arra, hogy megőszüljön, mostanra már
biztosan hófehér lenne a haja. Az a tizenöt év, mióta a lányt
ismerte, felért legalább százötven, keserves kínok, és
megpróbáltatások között eltelt esztendővel.
Jól láthatóan, most is részeg volt. Mint újabban minden
hétvégén. Lényegesen többet ivott a kelleténél, már nem
lehetett bájosan szalonspiccesnek nevezni. Azon a határon
legalább egy órával és néhány martinival korábban túljutott.
Arcán mámoros kifejezés ült, aminek legalább akkora köze
lehetett az elfogyasztott alkoholmennyiséghez, mint a két
sráchoz, akik közrefogták és felváltva szórakoztatták.
Konstantin magában szitkozódott. Kaitleen szokás szerint
túllőtt a célon. Egy pillanatra komolyan megfordult a fejében,
hogy hátat fordít neki és otthagyja. De ez, mindössze egyetlen
másodpercig tartott. Helyette nagy léptekkel indult a díszes
társaság felé.
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
29

– Mi a fenét csinálsz? – jelent meg mellette Magnus, a
barátja. A sötétben, a stroboszkóp folyton felvillanó, majd
kialvó, szemkápráztató fénye mellett, nem tűnt fel senkinek
sem, hogy a férfi a semmiből öltött testet. Szó szerint.
– Igyekszem megmenteni saját magától – válaszolta
Konstantin, a rá jellemző nyugalommal. Sebhelyes arca meg
sem rezdült, ahogy lerázta a vállára nehezedő kezet, és tett
még két lépést. Magnus nem hagyta annyiban a dolgot.
– Miért nem hagyod már békén azt a lányt? Nem akarja,
hogy megmentsd. Még csak nem is tudja, hogy szándékodban
áll megtenni. De ha tudná is…
– Nem számít, ő mit akar. Nem fogom hagyni, hogy kárt
tegyen magában.
– Kárt tegyen magában? Nézz rá! Úgy néz ki, mint aki
szenved?
Konstantin eleget tett a felszólításnak. Nem. Kaitleen
egyáltalán nem úgy festett, mintha valami gyötörte volna.
Inkább úgy tűnt, nagyon is boldog.
– Az isten verje meg! – morogta az orra alatt. Kitaszított
létének egyik legjobb velejárója volt, hogy káromkodhatott.
Vagy legalábbis, immár senkit nem érdekelt, hogy megteszi-e,
vagy sem. Legkevésbé őt, magát.
Mindegy – határozta el végül. Akár akarja Kaitleen, akár
nem, akkor sem fogja hagyni, hogy újabb ostobaságot
kövessen el, és ezen az sem változtat, mi a véleménye az
egészről Magnusnak. Ám a barátja folytatta:
– Mit akarsz tulajdonképp? Miért követed ilyen
mániákusan? Soha nem fedheted fel magad előtte. Szerinted,
mit szólna hozzá, ha rájönne, ki vagy? Mit mondana, ha
tudná, megölted a bátyját?
Konstantin hátrahőkölt, mintha az orrába öklöztek volna.
Magnus nagyon jól értett a kellemetlen kérdések feltevéséhez.
Mindig tudta, mivel okozhatja a legnagyobb fájdalmat, mi az,
amit a legkevésbé szeretne hallani. Tudta, és nem félt firtatni.
Most is tökéletesen fején találta a szöget.
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
30

Soha nem hozhatja vissza a lány bátyját, és igazából akkor
sem tette volna ezt meg, ha a hatalmában áll. Christopher
Nightland nagyon is megérdemelte a halált, és neki az volt a
feladata, hogy megszabadítsa tőle az emberiséget.
Kaitleen viszont, csak a testvérét látta a férfiban, nem a
gonosztevőt. A mögötte felsorakozó valóságos hadseregről
fogalma sem volt, mint ahogy arról sem, mire használta
Christopher a hatalmát.
Akkor éjjel, a lány elveszítette a bátyját. Az egyetlen
családtagját, aki gondoskodhatott róla. Volt ugyan még egy
húga is, Taylor, ő viszont alig kétéves volt akkor. A szüleik,
nem sokkal Taylor születése után, meghaltak, és onnantól
Christopher vigyázott a két kislányra. Meg kellett hagyni,
hogy bármekkora szemétláda volt is, a húgainak megfelelően
gondját viselte. Hatalmas csapás lehetett Kaitleennek az
elvesztése. Konstantinnak pedig kétsége sem volt afelől,
hogyan érezne iránta a lány, ha megtudná, hogy ezt neki
köszönheti. Ám esze ágában sem volt elmondani. Egyszerűen
csak biztonságban akarta tudni őt.
Cseppet sem tetszett neki Kaitleen önpusztító hajlama,
viszont nem tehetett ellene semmit. A legtöbb, amit
megengedhetett magának, hogy épségben hazajuttatja a lányt.
Mint ahogy máskor is tett róla, hogy baj nélkül ágyba
kerüljön, mikor sokat ivott.
Tizenöt éve nem telt el úgy nap, hogy ne vetett volna egy
pillantást Kaitleenre. Mindegy volt, a világ melyik végén
tartózkodott éppen, vagy milyen feladattal bízták meg, mindig
szakított néhány percet arra, hogy meggyőződjön róla, jól
van-e, és segítsen neki, ha bajba került. Soha nem fedte fel
magát előtte, de mindig ott volt, mikor szüksége volt rá, és
nem állt szándékában ezen változtatni. Úgy hitte, ez a
legkevesebb, amit megtehet, ha már az egyetlen személy, aki
gondoskodhatott volna róla, az ő keze által pusztult el.
Magnus tett egy utolsó próbát:
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
31

– Légy eszednél Konstantin! Nem szerethetünk bele egy
halandóba. Nem szabad!
– Beleszeretni? – fordult felé mosolyogva a férfi. De még a
félhomályban is jól látszott, hogy a mosoly nem a
vidámságból fakad. Hideg volt és öröm nélküli, inkább illett
rá a vicsorgás elnevezés. – Testvérem, te elfelejted, kivel
beszélsz. Vagy már nem emlékszel rá, milyen erényt
birtokoltam a Kitaszítottá válás pillanatában? A szeretetét. A
szeretet erényét veszítettem el azon a napon. Neked kell
magyaráznom, mit jelent ez? Tudod jól, hogy képtelen vagyok
szeretni. Tehát, megnyugodhatsz. Nem fenyeget az a veszély,
hogy beleszeretek bárkibe is.
A másik halk szitkozódásával mit sem törődve, óriási
léptekkel indult ismét a kis társaság felé. Elcsípett egy épp
arra haladó pincérnőt, és a füléhez hajolva utasításokat adott
neki, miközben a szemét egyetlen pillanatra sem vette le
Kaitleenről. A nő először a markába csúsztatott tekintélyes
összegre, majd a részeg lányra nézett, lassan bólintott és
elsietett.
Konstantin figyelte, ahogy nemsokára visszatér két óriási
termetű biztonsági őrrel, akik sem a lány, sem az udvarlói
tiltakozásával nem törődve, kikísérték Kaitleent a klubból.
Követte őket. Lassan, mert nem akart feltűnést kelteni. Nem
volt olyan óvatlan, mint Magnus, aki szívesebben használta
közlekedésre azt a képességét, hogy bárhol testet ölthetett –
vagy épp köddé válhatott, ha úgy hozta a sors –, mint a lábát.
Kis időbe beletelt, mire átverekedte magát a bódultan
imbolygó, kifulladt, vidám fiatalok tömegén, ezért már csak a
taxi hátsó lámpáit látta, amit a pincérnő hívott a lánynak, pont
annak megfelelően, ahogy Konstantin a lelkére kötötte. De
tudta, hogy Kaitleen az autóban ül, és ettől megnyugodott.
Most már nem eshet baja.
Megfordult, lassan a diszkó mellett húzódó, sötét
mellékutca felé indult. Onnan könnyűszerrel eltűnhetett, senki
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
32

nem látta volna meg. Az éles, csikorgó hang hallatán azonban,
hátranézett.
Nem értette, miért állt meg a sofőr, egészen addig, amíg ki
nem vágódott a hátsó ajtó. Kaitleen valósággal kiesett rajta, a
legközelebbi kuka mögé botladozott, és jól hallhatóan
öklendezni kezdett. A taxi motorja felzúgott, hamarosan már
csak hűlt helyét lehetett látni. A vezetője elhajtott, faképnél
hagyva a lányt. Úgy tűnt, még az előre kifizetett viteldíj sem
tudta megakadályozni abban, hogy ott hagyjon egy védtelen,
részeg nőt. Konstantin egyszerűen nem hitt a szemének.
Éktelen haragra gerjedt. Eltökélte, hogy megkeresi a
taxisofőrt, és kamatostól hajtja be rajta a jogtalanul elvett
pénzt. Nem azért, mert szüksége volt arra az összegre, inkább
színtiszta élvezetből.
A klub ajtaja kinyílt, forróság és zsivaj áradt ki rajta.
Részeg röhögés hangzott fel, ahogy két, egymást támogató fiú
botladozott elő. A nehéz fémajtó becsapódott mögöttük,
azonnal tompítva a zajt, ők pedig rögtön felfedezték a falnál
támaszkodó vékony alakot, és feléje indultak.
Konstantin azon töprengett, mitévő legyen. Egyáltalán
nem úgy sült el a kis mentőakciója, ahogy eltervezte. Talán
hiba volt közbeavatkoznia. Semmi joga nem volt hozzá. Úgy
tűnt, a lánynak ma este mindenképp a fiúkkal kell mennie,
bármennyire igyekszik is ezt megakadályozni. Talán jobb
lenne, ha békén hagyná őket, és a csaló sofőr után eredne,
hogy a szuszt is kiverje belőle. De képtelen volt rávenni
magát, hogy megmozduljon. Ott állt a sötétben, és figyelte,
amint a fiúk Kaitleen felé indultak, majd közrefogva őt
eltűntek az épület túlsó sarka mögött. Csak bámulta a helyet,
ahol utoljára látta őket, és kényszerítette magát, hogy ne
mozduljon. Igaza volt Magnusnak. Kaitleennek nem volt
szüksége arra, hogy ő megmentse, neki pedig nem volt
feladata a lány követése. Sőt, joga sem volt hozzá.
A sikoltás váratlanul hullámzott végig a klub körül. Úgy
tűnt, rajta kívül senki nem foglalkozott vele. Az ajtó körül
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
33

ácsorgók folytatták tovább a nevetést és beszélgetést, mintha
mi sem történt volna, miközben ő valósággal kővé dermedt.
Igyekezett megállapítani, merről jött a hang. A kaotikus zajok
közül nem volt egyszerű kiválasztani azt az egyet, ami
érdekelte.
Újabb sikoly hangzott fel, egyértelműen telve
kétségbeeséssel. Most már biztos volt benne, hogy nemcsak
jókedvű, túlságosan felszabadult fiatalok rendetlenkedtek –
ami egyébként gyakran megesett a diszkó környékén. Talán
ezért is nem foglalkozott a hanggal senki más.
Behunyta a szemét, a helyre koncentrált, ahol Kaitleent
látta eltűnni. Nem érdekelte többé, ki veheti észre, hogy
egyetlen pillanat alatt vált kámforrá a nyílt utcán. Tudta,
úgysem adna hitelt senki egy ittas – vagy ki tudja miféle
bódulatban tévelygő – fiatal szavának. Talán, még ő maga sem
hinne a szemének, azt hinné, csak hallucinál.
Azzal sem törődött, ki láthatja meg, amint az utcasarkon
túl testet ölt. Még remélte is, hogy a frászt hozza arra, aki
rátámadt Kaitleenre. Mert teljesen biztos volt benne, hogy ő
sikoltott.
De nem volt ekkora szerencséje. A lány támadója – még,
ha meg is lepődött azon, hogy a semmiből hirtelen egy közel
két méteres, roppant mogorva férfi került elő –, a legkevésbé
sem rémült meg. Egyetlen pillanat alatt felmérte a helyzetet,
és egy kést szorított a falfehér, remegő lány torkához.
– Egy lépést sem, Kitaszított! Vagy megölöm.
Konstantin az utasításnak megfelelően, mozdulatlanná
merevedett. Az agya viszont lázasan járt közben, keresve a
lehetőséget, amivel Kaitleent kiszabadíthatná.
Az előtte álló férfi – magas, hórihorgas alak – tudta, mi ő.
Tehát azt is tudta, mire képes. Számíthatott rá. Ő pedig nem
akarta a lány életét kockáztatni.
A férfi kinyúlt, hosszú karjával magához rántotta Kaitleent,
miközben kése egyetlen milliméternyire sem távolodott el a
bőrétől.
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
34

A lány tekintete az övébe kapcsolódott. A belőle sugárzó
rémület és könyörgés szíven ütötte, és egyetlen pillanatra
visszaröpítette a múltba. Ugyanez az elgyötört arc, ez a
rettegő, szinte rikító zafírkék szempár meredt rá akkor is,
mikor az orra előtt rángatta ki a bátyját, az autóból.
A kabátja alatt, hátához szíjazva ott lapult a kardja, és egy
pisztoly is volt a hóna alatti tokban. Mégis, teljesen
fegyvertelennek, tehetetlennek érezte magát a görnyedt,
beteges kinézetű, vékony fickó mellett, mert nála volt
Kaitleen. Konstantin eszközei hatástalanok voltak vele
szemben. Mást kellett kitalálnia.
Tudta, hogy nagyon gyorsnak kell lennie. Amint eltűnik
szem elől, a férfi azonnal tudni fogja, mire készül, és már az is
elég, ha egy pillanatra megremeg a keze. Abban az esetben,
Kaitleen semmiképp sem éli túl az akciót.
Koncentrált. Érezte, hogy a teste atomjaira hullik szét,
hogy átszelve a közöttük lévő távolságot, közvetlenül a férfi
mögött jelenjen meg újra. Kénytelen volt várni pár
másodpercet, hogy ismét mozgásképes legyen. Akkor viszont,
mindenféle megfontolás nélkül előre nyúlt, és hirtelen
mozdulattal, megtekerte a támadó fejét. A reccsenés jelezte,
hogy a tervet sikerült tökéletesen kiviteleznie. Már csak az
volt a kérdés, a férfinak volt-e alkalma még a halála előtt kárt
tenni Kaitleenben.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a támadó lábai
összecsuklottak. Konstantin tartotta a testet, nehogy a földre
zuhanjon. A kés, hangos koppanással hullott ki a hulla
elerőtlenedett ujjai közül, de Konstantin nem merte megnézni
véres-e vagy sem. Csak tartotta tovább a férfit, majd óvatosan
leeresztette.
Kaitleen háttal állt neki, még mindig nem tudta megítélni
bántotta-e a támadó. Azt viszont nagyon is jól látta, mennyire
remeg a lány. Mivel azonban továbbra is talpon volt,
reménykedni kezdett, hogy épségben megúszta a kalamajkát.
Legalábbis ami a fizikai sérüléseket illeti.
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
35

Nem mert hozzáérni. Félt, hogy még inkább megrémíti.
Csendben maradt, hallgatta a másik szaggatott, ziháló
lélegzetvételeit.
Kaitleen keze megrebbent. A torkához emelte, mintha meg
akarna győződni arról, hogy már tényleg nincs ott a kés. Majd
elfordította a fejét, és a sötétségbe bámult. Felcsuklott,
próbálta szájára szorított kezével elfojtani a feltörni készülő
zokogást.
Konstantin is arra nézett, amerre a lány, és azonnal
meglátta, mi az, ami annyira felzaklatta. A fal tövében a két
fiú feküdt, kicsavarodott, élettelen testtel. Súlyos árat fizettek
azért, hogy nem hagyták egyedül Kaitleent.
Vajon, mit akarhatott tőle a férfi, aki megtámadta? –
töprengett Konstantin. És ki lehetett? Pontosan tudta, hogy ő
egy Kitaszított, tehát nem egy hétköznapi rabló volt. Vajon a
lány volt a célpontja, vagy a fiúk? Utóbbi esetben,
beteljesítette a küldetését. Viszont az előbbi volt a
valószínűbb. Máskülönben, nem hagyta volna életben
Kaitleent egyetlen másodpercre sem. És vajon, honnan tudta,
hogy vele sakkban tarthatja az angyalt? Lehet, hogy csak
blöffölt? Ebben az esetben bejött neki. Vagyis, majdnem.
Ismét vetett egy pillantást a földön heverő alakra.
Rengeteg kérdése volt, amelyre csak ő adhatott volna választ,
de mivel meghalt, ez a lehetőség egyszer s mindenkorra
elveszett. Ennek ellenére, egyetlen pillanatig sem bánta meg,
hogy megölte.
Kitaszítottként gyakran és lelkifurdalás nélkül gyilkolt.
Viszont ezt a férfit akkor sem sajnálta volna, ha egyébként
akad még benne szánalomnak bármi nyoma.
Kaitleen megtántorodott, ő pedig nem gondolkodott
tovább. Közelebb lépett hozzá, és átölelte. A lány halkan
felsikoltott, de a hangja már erőtlen volt. Mintha mégis
kiszállt volna belőle valamennyi élet.
– Foglak – súgta a fülébe a férfi.
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
36

Kaitleen derékban megtekeredett a karjai között, hogy az
arcába nézhessen.
– Téged ismerlek – mondta alig hallhatóan.
Tehát emlékszik rá. Tudja, hogy ő a felelős a bátyja
haláláért.
Konstantin visszatartotta a lélegzetét, miközben a lány
további szavait várta. A fellobbanó haragot kereste azokban a
zafírkék szemekben, de helyettük csak ürességet látott.
Kaitleen elájult, mielőtt bármi mást mondhatott volna.
A férfi maga sem tudta, hogy megkönnyebbülése vagy
csalódottsága nagyobb. Tudta, fel kellene lélegeznie, amiért
Kaitleen nincs olyan állapotban, hogy szembesítse a tettével.
Őrültség bármi más érzés, ami feltámadt benne, mégis
elöntötte a keserűség, amiért nem fedhette fel a kilétét.
Szerette volna végre elmondani, csak azért fosztotta meg a
bátyja szeretetétől, mert nem volt más választása. És az elmúlt
tizenöt évben, minden tőle telhetőt elkövetett, hogy
valamelyest kárpótolja.
Igen. Téboly, hogy mindez egyáltalán megfordult a
fejében.
Felnyalábolta a lányt, és a szárnyaira összpontosított.
Lehet, hogy Kitaszítottként a káromkodás volt a legjobb
dolog, ám a Légió tagjaként, egyértelműen az, hogy a
szárnyai csak akkor jelentek meg, ha úgy akarta.
Most kiterjesztette őket, és karjában az eszméletlen
Kaitleennel, néhány erőteljes csapással a levegőbe
emelkedett. Magához szorította a lányt, és bízott benne, hogy
nem fog felébredni, amíg úton vannak. Minden bizonnyal
halálra rémülne, ha rájön, hogy méterekre van a földtől, egy
szárnyas lényhez préselődve. Ugyanakkor Konstantin arra
vágyott, hogy örökké tartson az út. Még nem osztotta meg a
repülés élményét senkivel, attól eltekintve, mikor egy-egy
halandót, kellett kimentenie rázós helyzetekből. De ezek ritka
és roppant rövid alkalmak voltak. Most viszont pont az a lány
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
37

volt vele, akinek a legszívesebben megmutatta volna a szeme
elé táruló látványt.
Fájdalmasan hamar értek Kaitleen otthonához. Leszállt a
kertben, eltűntette a szárnyait, majd bevitte Kaitleent a házba.
Tétovázás nélkül indult egyenesen a hálószoba felé, pontosan
tudta, merre kell mennie. Nem először járt már itt.
Számtalanszor megesett, hogy nézte Kaitleent alvás közben.
Virrasztott, miközben rémálmok gyötörték, vigyázott rá, ha
beteg volt, vagy egyszerűen csak mellette maradt, mert attól
jobban érezte magát. Ő. Néha neki is szüksége volt a másik
társaságára. Ott ült az ágya szélén vagy épp a konyhájában,
láthatatlanul. Nézte, ahogy eszik vagy pihen, hallgatta, mikor
a húgával beszélt, bámulta, miközben sírt és gyűlölte a
tudatot, hogy nem vigasztalhatja meg.
Letette az ágyra, betakarta és meggyőződött arról, hogy jól
van. Az eszméletvesztésből időközben mély alvás lett. Biztos
volt benne, hogy másnap Kaitleen iszonyatos fejfájással és
pokoli hányingerrel ébred majd. De néhány kávé után jobban
lesz.
Állt még mellette egy darabig, azzal magyarázva a
tétovázását, hogy csak meg akarja nézni, rendben van-e
minden. De igazából, nehezére esett elszakadni tőle. Néhány
pillanatig komolyan megfordult a fejében, hogy mellé
heveredik. Ott lehetne, mikor felébred. A saját szemével
győződhetne meg arról, hogy nem esett semmi baja. Ha
láthatatlanná válik, akkor nem sért szabályt. A törvény csak
arról szól, hogy nem árulhatja el halandónak a kilétét. Kivéve,
ha a halandó életét rá bízzák, és ezen múlik a küldetés sikere.
Abban az esetben joga van hozzá, hogy megszegje az
utasítást.
Az értékes élet megőrzése érdekében bármire
felhatalmazása van. Még arra is, hogy veszélyeztessen más,
kevésbé értékes életet, vagy öljön, ha arra van szükség,
esetleg beszéljen az angyalok létezéséről.
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
38

De Kaitleen életét nem neki kell megvédenie. Még csak a
közelébe sem lett volna szabad mennie. Vajon tényleg
emlékszik rá a lány? Ha igen, akkor mindketten nagy bajban
vannak. Ez egyértelműen nem az az eset volt, mikor
megszeghette a szabályt.
Tudta, nem feszítheti tovább a húrt. Hátat fordított a
lánynak, és elindult, hogy rendbe tegye a felfordulást, amit a
sikátorban hagyott. El kellett intéznie, hogy tragikus
kimenetelű rablótámadásnak tűnjön az egész. Az pedig, hogy
Kaitleen is ott volt, még csak fel se merüljön senkiben sem.
Hajnalodott, mikor – egy rövid látogatás után, egy
bizonyos taxisofőrhöz, aki valószínűleg nem fogja egyhamar
elfelejteni az éjszakát – végre hazaért. Tetőtéri lakása, ami a
város legmagasabb házának, legfelső emeletén volt, lassan
kezdett megtelni napfénnyel. De épp ezért választotta ezt a
helyet. A lehető legközelebb akart lenni a végtelen égbolthoz,
a Naphoz, magához a Mennyhez. De most sötétségre vágyott.
Pihenésre.
Kezének egyetlen laza mozdulatára az óriási
üvegablakokat fedő függönyök eltakarták az ébredő
fényességet. Ő pedig levetkőzött, lefeküdt és élvezte azt, hogy
mindenhol Kaitleent érezte maga körül. A karjában tartotta, a
bőre átvette a lány bőrének illatát, az orrában még mindig
érezte a samponja virág-aromáját, egész lényét, puha
selymességét.
Beletúrt a hajába, és bosszúsan az oldalára fordult.
– Teljesen megőrültem – nyögött fel.
Soha nem érzett lelkifurdalást, sem megbánást, miután
gyilkolt, Christopher Nightland pedig nagyon is
megérdemelte a halált. Ami azt illeti, ha nem őt jelölik ki a
feladatra, akkor önként jelentkezett volna rá. Ő volt az oka,
hogy az az ember olyan nagy hatalomra tehetett szert, de nem
csak ezért vállalkozott volna a likvidálására. Nighlandnek
pusztulnia kellett.
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
39

Akkor azonban, mikor ott állt áldozata élettelen teste felett,
és meglátta Kaitleent a kocsiban, elfogta az undor, amit saját
cselekedete miatt érzett. A lány szemtanúja volt
kegyetlenségének. Megrémült. Elborzasztotta a szörnyeteg,
akivé Konstantin az évtizedek során, Kitaszítottként vált. Ez
pedig szörnyű, tehetetlen dühvel árasztotta el az angyalt.
Az embert nem sajnálta. De az bántotta, hogy meg kellett
ölnie a testvért. Az pedig, hogy Kaitleen szemtanúja volt az ő
tettének, csak még tovább fokozta a megbánást, amit soha,
egyetlen gyilkosság miatt sem érzett – csak akkor az egy
alkalommal.
Már nem volt őrangyal, és immár sok dolgot meg kellett
tennie, ami előtte eszébe sem jutott. De még mindig az volt a
létezése legfőbb oka és értelme, hogy az ártatlanokat
védelmezze. Azzal viszont, amit Kaitleennel szemben
elkövetett, a legfőbb késztetés ellen vétett, ami addigi életét
irányította. Vissza nem csinálhatta, amit tett, viszont tudni
akarta, sőt, egyszerűen biztosnak kellett lennie benne, hogy a
lány ezek után is jól van.
De nem volt jól. Látta rajta, hogy valami rágja belül. Talán
az emlékek. És ez megakadályozta abban, hogy magára
hagyja. Vigyázni akart rá.
Tizenöt évvel ezelőtt, mikor először megpillantotta
Kaitleent, még gyerek volt.
Azután a dolgok, kezdtek megváltozni. A lányból felnőtt
nő lett, és az ő kétségbeesett védelmező ösztöne is átalakult.
Több lett, mélyebb. Már nem csak biztonságban akarta tudni,
a közvetlen közelében akart lenni. A megszállottjává vált.
Újra hallotta Magnus szavait.
– Nem szerethetünk bele egy halandóba. Nem szabad.
Vajon tényleg beleszeretett volna Kaitleenbe, képes rá?
Ez képtelenség. Ráadásul, ha valamilyen csoda folytán
mégiscsak sikerülne, ez egy újabb adalék lenne, hogy amúgy
is elcseszett élete, csak még elcseszettebbé váljék.
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
40

Őrangyalként tilos volt szerelembe esni egy halandóval,
Kitaszítottként őrületes ostobaság, az ő esetében pedig
egyszerűen lehetetlen. A szeretet erényét birtokolni csodálatos
dolog volt. Elveszíteni a lehető legrettenetesebb, amit csak el
tudott képzelni.
Angyalként nem voltak testi szükségletei, jelenlegi
formájában viszont igen. Étel, ital, alvás, ezeket épp úgy
igényelte, mint egy halandó. És bár szeretni nem tudott,
voltak más irányú, sokkal prózaibb vágyai, amiket soha nem
esett nehezére kielégíteni. Egészen addig a pillanatig, amíg
egyszer csak villámcsapásként nem érte a felismerés, hogy
Kaitleen gyönyörű nővé cseperedett a szeme láttára.
Gyönyörű és elérhetetlen nővé. Abban a pillanatban, orrában a
lány illatával, az ujjain a selymes bőr érintésének emlékével,
mindennél jobban tisztában volt a szépségével és
elérhetetlenségével. Ettől pedig csak még jobban vágyott rá.
Kétségbeesetten akarta mindenét: a testét, a lelkét, a
gondolatait. Ez a késztetés pedig egyre csak nőtt benne,
minden nappal, minden egyes alkalommal, mikor látta őt,
egyre nagyobb lett. Kitöltötte a bensőjét, a bőre alá bújt, a
koponyája belsejébe férkőzött, rágta őt, egyre nagyobb
fájdalmat okozva. Nem ismerhette többé a szeretetet, de
nagyon is ismerte az ész nélküli vágyat, a kielégíthetetlen
sóvárgást, a mindent felülíró akarást.
– Felejtsd el! – dörmögte, és megpróbálta kényelmesebbre
püfölni a párnáját. Abban reménykedett, némi alvás segít
visszanyerni a lelki nyugalmát. Már ha ilyen feszülten sikerül
elaludnia egyáltalán.
Egy pillanatra nappali világosság töltötte meg a szobát, a
behúzott, sűrű szövésű sötétítők ellenére is. Konstantin nagyot
sóhajtott, miközben kelletlenül felült az ágyban. A takarót
gondosan elrendezte a dereka körül. Általában nem volt
szégyenlős, és a saját lakásában amúgy is joga van meztelenül
aludni, de úgy érezte, látogatójának illik megadnia a
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
41

legalapvetőbb tiszteletet. Vagy legalább úgy tenni, mintha
szeretné elkerülni, hogy a másik kínosan érezze magát.
Amúgy meg, miért nem jelzi előre az érkezését – morgott
magában. Meg is érdemelné, hogy zavarba hozzam.
– Nem sikerülne – válaszolt egy vidám női hang lázadó
gondolataira. – Tudom, hogy nem kell bizonygatnom, milyen
gyönyörű férfi vagy, Konstantin. Az Égiek kegyesek voltak
hozzád, mikor ezt a testet a használatodra bocsájtották. De
azért egy széles váll, néhány duzzadó izom és egy formás
fenék kevés ahhoz, hogy én zavarba jöjjek.
A férfi halkan felnevetett.
– Azért én mindig örülök, ha jössz, Clara. Hannah és
Camila hogy vannak?
– Jól – lágyult el a nő kedves hangja a lánya és az unokája
nevének hallatán. – Üdvözletüket küldik, mint mindig, ha
tudják, hogy hozzád jövök.
Clara tökéletes példája volt annak, milyen, ha egy angyal
szerelembe esik. Igaz, az ő választottja nem halandó volt,
hanem démon. A szerelmükből gyermek is született – Hannah 1
–, akit az édesanyja, a kislány érdekében, elhagyott, halandók
gondjaira bízott. Ám a háttérből mindig is nyomon követte az
életét, még ha nem is fedte fel magát előtte addig, míg
szükségessé nem vált. Vigyázott rá, úgy egyengette a lépéseit,
hogy a megfelelő irányba haladjon – mint egy igazi őrangyal.
Ez Hannah esetében egy hegyvidéki kisvárost jelentett, ahol
azután találkozott a férjével, és annak roppant különleges
családjával.
Mikor ez a család bajba került, mert egy démon szemet
vetett Hannah-ra a jósága miatt, Clara segítsége már kevésnek
bizonyult. Ezért hívta őket, a Légiót.
Az emberekre vigyázó őrangyalokat, mindig is az angyali
hierarchia legalján állóknak tekintették, küldetésük ennek
1 Hannah, egy korábbi regény, a Minden időt túl, és annak folytatása, a Kísértés
főszereplője.
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
42

ellenére nem volt kevésbé fontos, mint előkelő társaiké. Ők
vigyázták a rájuk bízott halandók lépteit, óvták őket, míg el
nem értek földi pályájuk végéhez. A hitetlen emberek
szerencsének nevezték ezt a védelmet, a hívők isteni
sugallatnak. Gondviselésnek.
A Kitaszítottak társadalmuk peremét képezték, és voltak
olyanok, akik még náluk is kevesebb megbecsülést élveztek.
Ők vállalták, hogy megtesznek dolgokat, ami a többi
angyalnak soha, még csak eszébe sem jutna. Mégpedig azért,
hogy egyszer alkalmuk nyíljon visszatérni az őrangyalok közé
– feltéve, ha jól végzik a munkájukat.
Belőlük szerveződött a Légió. Közéjük tartozott
Konstantin is.
Ők szó szerint tűzzel és vassal védelmezték az arra
leginkább rászorulókat, azokat, akik túl különlegesek voltak
hozzá, hogy egyetlen őrangyal vigyázzon rájuk. Akiknek
képessége gonosz célokra használva óriási kárt tehetne
mindkét világban – az emberekében és a természetfelettiben
egyaránt.
De nem csak védelmezniük kellett. Akadtak olyan
emberek, akik hasonló szörnyűségeket okozhattak a puszta
létükkel. Így hát a Légió tagjainak feladatai közé tartozott az
ilyenek kiiktatása – akkor is, ha az ő idejük, egyébként még
nem érkezett el.
Mint Christopher Nightland esetében is.
Ahhoz, hogy a Légió tagjai kiérdemeljék a megbocsájtást,
nagyon hosszú időnek kellett eltelnie ebben a nehéz
szolgálatban. Mikor vállalták a küldetést, le kellett mondaniuk
legfőbb erényükről, ami addigi létüket meghatározta. Mi több,
ennek az erénynek az ellentétét, elviselhetetlen teherként
kellett magukban őrizniük évszázadokon keresztül.
Az angyalok, nem ismerték az egyedüllét fogalmát. A
Kitaszítottak ellenben nagyon is megtapasztalták, milyen a
magány. Ráadásul a Légió tagjai, az erény elvesztésével
legtöbbször elviselhetetlen természetűvé váltak, még
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
43

önmaguk számára is. Néhányan ezt valódi tragédiaként élték
meg, mert mindennél jobban vágyódtak a társaságra, hogy
visszakapják az érzést: tartoznak valahová.
Mások – mint Konstantin is –, szerettek egyedül lenni,
egyáltalán nem bánták a kapcsolatok teljes hiányát. Csakis a
feladatukra koncentráltak.
Igaz, ő nem volt teljesen egyedül. Ott volt Magnus, akivel
bajtársi, már-már baráti viszonyt alakítottak ki. Ugyanakkor,
legidősebb és legtapasztaltabb Kitaszítottként, egy egész
harcos csapatnak parancsolt, ha úgy hozta a szükség. Mert bár
legtöbbször Konstantin egyedül dolgozott, és egyedül is élt,
nagyobb veszély esetén – mint mikor Hannah-t is
védelmezték – össze kellett fognia a hozzá hasonlókkal, a
többi Kitaszítottal.
– Nos, úgy tűnik, nem a bájaim miatt jöttél, és elmondásod
szerint, a családod jól van. Talán nem tévedek nagyot, ha azt
feltételezem, új megbízatásod van számunkra. Találgassak
tovább, jöveteled okára vonatkozóan, vagy megtudhatom,
miről van szó?
– Természetesen, nem kell találgatnod. De a többes szám
indokolatlan. A lánynak egyedül rád van szüksége.
– Lánynak? – emelkedett fel Konstantin, de még időben
észbekapott, és szorosan megmarkolta a csípőjéről lecsúszni
készülő takarót. – Milyen lányról van szó?
– A neve Kaitleen Nightland. Azt hiszem, nem kell
bemutatnom.
Konstantin a megdöbbenéstől szóhoz sem jutott. Nem
gyakran fordult elő, hogy valami meglepi. Általában
hidegvérrel tűrt bármilyen fordulatot, és hamar felmérte, mit
tehet az adott helyzetben. Abban a pillanatban azonban se
köpni, se nyelni nem tudott.
– Látom, ez váratlanul ért – konstatálta Clara.
– A támadás ma este… Erről van szó, ugye?
– Pontosan. Kaitleennek védelemre van szüksége, és te
vagy az egyetlen, aki ezt biztosíthatja.
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
44

– Ez nem túl jó ötlet – nyerte vissza végül a lélekjelenlétét,
ezzel egy időben bosszúság töltötte el. – Vagy nem tudod,
hogy én öltem meg a bátyját tizenöt évvel ezelőtt?
– Természetesen tudom. Én adtam parancsot rá. De azzal is
tisztában vagyok, hogy azóta sem hagytad magára a lányt.
Minden egyes nap meglátogattad őt, ma este is megmentetted
az életét. Attól tartok, nem ez volt az utolsó eset, hogy
szükség volt rá.
Konstantin nem törődött tovább a méltóságával. Képtelen
volt egy helyben maradni. Kiugrott az ágyból, közben a
takarót szorosan a dereka köré tekerte.
– Kaitleen veszélyben van?
– Te magad is meggyőződhettél erről.
– Nem voltam benne biztos, hogy ő volt a célpont –
bólintott a férfi, miközben eszébe jutott a férfi, aki kést
szorított a lány torkához. Ha alkalma nyílna rá, ismét
megölné. Újra és újra megtenné, amiért fenyegetni merte
Kaitleent.
– Sajnos, a támadás nagyon is ellene irányult. – Clara az
ablakhoz sétált, résnyire elhúzta a súlyos függönyt, hogy
megcsodálhassa a napfelkeltét. A fajtáját jellemző belső izzás,
ami arany ragyogásba vonta egész alakját, felszikrázott.
Gyönyörű arcát keretbe foglalta szikrázni látszó szőke haja.
Nem tűnt többnek húsz évesnél, de Konstantin tudta, hogy a
nő sokkal idősebb, mint ő. Arról azonban fogalma sem volt,
milyen szerepet tölt be Clara az angyalok között. Csak az volt
biztos, hogy mint szeráf, a ranglétra ugyancsak magas fokán
áll. Könnyedén rendelkezhetett élet és halál felett, mondhatott
ítéletet emberekről, dönthetett sorsokról. Óriási hatalommal
kellett bírnia ahhoz, hogy ezt megtegye.
– Ki akarja őt bántani?
– Az Incontaminatus.
Konstantin ereiben meghűlt a vér a válasz hallatán. A
szervezet – melynek egykor Christopher Nightland a vezetője
volt, melynek katonái már évszázadok óta ott voltak
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
45

mindenhol, a római törvényalkotástól, a spanyol inkvizíción
keresztül, a modern kori hatalmasságokig, és melyhez őt
magát ezernyi szál fűzte látszólag eltéphetetlenül – Kaitleen
életére pályázik. Az Incontaminatus mindig elérte azt, amit
akart. Ha ez egy nő halála, azt is.
– Azt hittem, hogy Nightland halálával, súlyos csapást
mértünk rájuk.
– Így is volt. De azóta eltelt tizenöt év. Ez egy halhatatlan
számára nem hosszú idő, ám egy halandónak másfél évtized.
Éppen elég arra, hogy a szervezet összeszedje magát. Vagy
talán annyira naiv vagy, hogy úgy gondolod, egy, az ókor óta
létező társaság felbomlik egyetlen vezető korai halála miatt?
– Igazad van. Ostobaság ezt hinni – hagyta helyben a férfi,
és máris lázasan járt az agya, mit is tehetne Kaitleen
biztonsága érdekében. – Most már csak azt nem értem, miért
támadja az Incontaminatus?
– Gondolkozz! Mi volt mindig is a céljuk? Te vagy, akinek
ezt a leginkább tudnia kellene.
– A természetfeletti fellelése és elpusztítása – morogta
rosszkedvűen Konstantin. Nem szerette, ha emlékeztették a
tényre, nagyon is jó értesülései vannak az Incontaminatus
tettei mögötti motivációról.
– Pontosan – bólintott Clara.
– De Kaitleen nem egy paranormális lény. Ő egyszerű
halandó. Ember. Tudtommal nincs semmilyen különleges
képessége sem.
– Talán ők többet tudnak, mint mi – rántotta meg a vállát
Clara. Elvégre mindenhol vannak embereik, és mindenre van
befolyásuk. Talán vannak olyan információik is, amiket mi
nem tudunk.
– Még, hogy te nem tudsz valamiről – nevetett fel keserűen
Konstantin. – Nem hiszem, hogy létezik olyasmi.
Ami azt illeti, meglehetősen biztos volt benne, hogy Clara
nem véletlenül ment hozzá ezzel a feladattal. Egyúttal abban
is, hogy a szeráfnak mindössze egyetlen másodpercébe került
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
46

volna felfedni a szervezet tettei mögött rejlő mozgatórugót,
sőt mi több, magának a vezetőjének – legyen az bárki – a
pontos lakcímét is. Elegáns ujjainak egyetlen intésével
eltörölhette volna az egész bagázst a föld színéről.
Vajon megtudja valaha is, miért nem teszi? Nem sok esélyt
látott rá. Mint ahogy arra sem, hogy megtudja, miért nem
avatkozott bele az események menetébe akkor, mikor ő azt az
őrületes hibát elkövette, majd kétezer évvel ezelőtt. Mert,
hogy előre látta, milyen tragédiához vezetnek Konstantin és a
körülötte lévők tettei, abban biztos volt. Egyetlen
figyelmeztető szava elég lett volna, hogy elkerüljék a
tragédiát, azzal pedig az Incontaminatus megszületését.
Mikor erről faggatta, egy kérdéssel válaszolt neki.
– Mégis mit gondolsz, mi lenne, ha mindenki büntetlenül
megtehetne bármit, ami hatalmában áll? Mekkora káosz
keletkezne abból? Nem avatkozhatom a dolgok folyásába,
nem változtathatom meg a jövőt vagy valaki végzetét. Te is
tudod, hová vezetne ez.
Igen. Konstantin tudta. Azért vált Kitaszítottá, mert
megmentett egy édesanyát. Egy asszonyt, akinek megölték a
férjét és a fiát, majd az ötéves lánya szeme láttára akarták
megerőszakolni, amibe végül belehalt volna. Számára az volt
megírva, hogy akkor és úgy érjen véget az élete.
Ő azonban nem tudta elviselni, hogy a nő, akinek
huszonhárom éven keresztül óvta minden lépését, tanúja volt
élete minden örömének és bánatának, ilyen csúfos véget érjen.
Közbeavatkozott és megbüntették érte. De az igazi büntetés az
volt, mikor kiderült, hogy védencének megbomlott az elméje
az átélt szörnyűségek hatására. Két hét múlva öngyilkos lett.
De előtte még végzett a lányával is.
A kislány tovább él, ha ő nem avatkozik közbe. Az apja
még időben elbújtatta a támadás előtt, és bár árván, szörnyű
emlékekkel, de túlélte volna a borzalmakat. Miatta halt meg.
Szeretni ugyan képtelen volt azt követően, hogy Kitaszított
lett, a lelkifurdalás nagyon is ismerős volt számára. Ha
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
47

behunyta a szemét, még mindig látta a kislány napbarnított
arcát, sötét, hosszú haját, azt az izzó, fekete szempárt, ami
mindig tele volt nevetéssel.
Igaza volt Clarának. Nem változtathatják meg büntetlenül
a dolgok menetét. Még akkor sem, ha jó szándék fűződik
hozzá.
Őrangyalként látta a rábízott ember jövőjét. Miután
Kitaszított lett, elveszítette ezt a képességét, és ennek nagyon
örült, mert tudta, hogy újra és újra elkövetné ugyanazt a hibát.
Fogalma sem volt, hogy tudta a másik angyal megállni,
hogy ne avatkozzon szerettei végzetébe. Még akkor sem tette
meg, mikor a saját lánya került veszélybe.
Mintha csak borús gondolataira válaszolna, Clara
megrántotta a vállát.
– Mindent időben megtudsz. A küldetésedhez szükséges
információk máris a birtokodban vannak. Úgy gondolom, az
pedig felesleges dolog, hogy óvatosságra intselek. Nem
hiszem, hogy el kellene magyaráznom, mennyire
megerősödött az Incontaminatus az évszázadok alatt.
– Most ugye, nem bátorítani akarsz?
– Nem. Nem tartozik a feladataim közé a lelkesítésed. Meg
kell védened Kaitleen Nightlandet, minden áron. Rám csak azt
bízták, hogy ezt az üzenetet átadjam neked. A többi már a te
dolgod.
Nagyon szerette volna megkérdezni, mégis kitől származik
az utasítás, de tudta, hogy Clara úgysem válaszolna. Így, hát,
nem kíváncsiskodott. Végül is, nem számított, mert
mindenképp megvédte volna Kaitleent. Akár parancsot kap rá,
akár nem. De az Incontaminatus kemény dió. Ezzel tisztában
volt.
Viszont ez sem számított. Ha kell, megöli a szervezet
összes tagját, bármennyien legyenek is. Megteszi, ha ez
szükséges ahhoz, hogy a lány biztonságban legyen. Ezt
esküvel fogadja.
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
48

Harmadik fejezet
Kaitleen őrületes fejfájásra és a telefon kitartó

csengésére ébredt.
Mi a fenéért nem kapcsol már be az üzenetrögzítő? –
bosszankodott, legszívesebben a fülére szorított volna egy
párnát, hogy ne hallja tovább a koponyarepesztő hangot. Ezt
csak azért nem tette meg, mert meg kellett volna hozzá
mozdítania a fejét. Erre momentán képtelen volt. Egyelőre, az
is nehezére esett, hogy a szemét résnyire nyissa. Pedig a
szobában nem is volt világos, nem foghatta arra a fájdalmat,
hogy bántja a fény a szemét. A jótékony félhomály gyógyír
volt számára. Nem emlékezett rá, hogy behúzta volna a
függönyöket, de nyilvánvalóan megtette.
Egészen biztosan, agyrázkódást kaptam – töprengett.
Igen, csakis erről lehetett szó. Elesett és megsérült. Mi más
indokolt volna, ilyen brutális fájdalmat.
Talán a töméntelen mennyiségű alkohol, amit tegnap
megittál? – vékonyka hang piszkálódott valahol, egy rég
elfeledett mélységben. Talán a lelkiismerete hangja.
A telefon továbbra is makacsul csengett. Be kell állítania a
rögzítőt úgy, hogy rögtön az első csörrenés után bekapcsoljon
– jegyezte fel gondolatban az első teendőt, amit elvégez, a nap
folyamán.
Na, jó! Egy gyors látogatás a mosdóba talán megelőzheti –
módosította a döntést.
A készülék végre feladta a harcot, és egy utolsó,
megbántott nyikkanás után végleg elhallgatott. Kaitleen
megkönnyebbülten sóhajtott fel. Most, hogy már nem hallotta
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
49

tovább a fülsértő hangot, még a szemét is képes volt kinyitni,
a tekintete pedig azonnal az éjjeliszekrényére esett. Illetve a
kis elsősegély csomagra, amit ott talált. No, nem
hagyományos értelemben vett elsősegély csomagra kell
gondolni, hanem olyanra, ami kimondottan másnaposok
számára készült. Fájdalomcsillapító és savlekötő tabletták,
valamint egy nagy pohár víz.
– Gyakrabban nézek a pohár fenekére, mint hittem –
nyögött fel. Rekedt hangja, furcsán visszhangzott az üres
lakásban. – Már egész rutinos vagyok. Részegen is
idekészítek magamnak mindent, amire csak szükségem lehet,
ébredés után. Ráadásul magamban beszélek.
Négykézlábra küzdötte magát, majd óvatosan kiült az ágy
szélére. Várt, míg a feje is megszokta a testhelyzetváltoztatást, mikor már nem szédült olyan nagyon, mohón a
vizespohár után nyúlt. Nagy kortyokban nyelte a tartalmát, és
csak annyi időre hagyta abba, hogy két ibuprofén tablettát a
szájába dobjon. Közben azon töprengett, mi a csuda
történhetett előző éjszaka. Semmire sem emlékezett. Totális
volt a filmszakadás.
Illetve, valami mégis csak rémlett neki, de úgy hitte, az
inkább valamiféle látomás volt, amit az alkohol okozott.
Esküdni mert volna ugyanis, hogy egy angyalt látott, aki a
karjában repítette őt haza.
– Tényleg le kell állnom a piával – döntötte el –, és azzal
is, hogy hangosan beszélgetek önmagammal.
De tudta, hogy nem fogja megtenni. Mármint, nem fogja
abbahagyni az ivást. Nem, amíg megtörténnek vele azok a
szörnyűségek. Csak akkor tudta elkerülni a képeket, ha az első
jelek után, rögtön leitta magát. Mindig ugyanúgy kezdődött.
Először elkezdett káprázni a szeme. Szürke és fekete foltok
vibráltak előtte, tönkretéve a periférikus látását, majd
beszűkítve az egész látóterét, míg már csak néhány pici
ponton keresztül látta a külvilágot. Azután jött a lüktető,
elviselhetetlen fejfájás és a hányinger. A végtagjai
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
50

elzsibbadtak, a nyelve megdagadt a szájában, légszomj
gyötörte. Mikor először jelentkeztek a tünetek, pánikba esett.
Biztos volt benne, hogy meg fog halni. A szülei orvoshoz
vitték, aki neurológushoz küldte, ő pedig megállapította, hogy
az egész csak egy sima migrénes roham. Az egyik ilyen
rosszullét épp ott tört rá, a rendelőben. Ami azonban az első
tünetek jelentkezése után következett, arra senki sem volt
felkészülve. Legkevésbé az orvosok.
Kaitleen szeme előtt képek villantak fel. Másodpercekig
látta őket csak, és később nagyon nehezére esett
visszaemlékezni rájuk. Mikor magához tért, a hideg padlón
feküdt, körülötte teljes volt a felfordulás. A szülei és az orvos
aggódva hajoltak fölé. Az anyja csendesen sírdogált, de még
mindig nyugodt apja is falfehér volt a rémülettől. Állítólag,
hirtelen fennakadt a szeme, rángatózni kezdett, majd
elvágódott, és valami földöntúli, idegen hangon arról kezdett
beszélni, hogy a szülei meg fognak halni. Megöli őket néhány
denevér.
Természetesen senki nem értette, mi üthetett belé. Az orvos
koponya CT-re küldte, és mivel az nem mutatott semmiféle
elváltozást, maradt az eredeti diagnózis: gyermekkori migrén.
Néhány hét múlva a szülei kocsiját, miközben hazafelé
tartottak késő este a színházból, leszorította az útról egy
motoros banda. Az autó felborult és kigyulladt. Mindketten
halálra égtek. A motorosokat soha nem fogták el, de a
szemtanúk szerint mindegyikük bőrdzsekijének hátára egyegy denevér volt festve.
A következő ilyen roham, a testvére halálát előzte meg.
Akkor egy óriási madárról hadart valamit. Csak a bátyja volt
vele. Még évekkel később is emlékezett arra az iszonyatra,
ami Christopher arcán látott, mikor feleszmélt. Mintha félt
volna a saját húgától. Lázas telefonálásba kezdett, mániákusan
ismételgette, amiket állítása szerint Kaitleentől hallott, majd
beültette a kocsijába. Nem mondta meg, hová viszi, ő pedig,
életében először, megrémült tőle.
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
51

Christopher mindig is imádta a két lányt. Kényeztette őket,
és igazán gondjukat viselte. Még Kaitleen iskolájába is eljárt a
szülői értekezletekre. Minden tőle telhetőt megtett, hogyha
pótolni nem is tudja, de legalább megfelelően helyettesítse a
szüleiket. Mindig vidám volt és kedves. Sokat játszott vele és
Taylorral.
Akkor este azonban mogorva volt és kedvetlen. A vonásait
eltorzította az aggodalom, és valami iszonyattal vegyes
félelem. Szinte nem is nézett Kaitleenre, csak vonszolta
magával, olyan durván lökte be a hátsó ülésre, hogy a lány
csak úgy nyekkent. Még arra sem szólította fel, hogy kösse be
az övet, pedig azt soha nem mulasztotta el korábban. Kaitleen
egészen összezavarodott.
Néhány kilométert tehettek meg a sötét, kihalt országúton,
mikor Christopher szitkozódva lefékezett. Mivel ő nem volt
bekötve, beesett az ülések közé, de jól hallotta bátyja dühös
kiabálását, amit csakhamar felváltott a rémült könyörgés.
Mire sikerült kiszabadulnia szorult helyzetéből, Christophert
már legyűrte támadója.
Óriási termetű férfi volt, az arcát alig tudta kivenni a
sötétben, egyáltalán nem tűnt neki ismerősnek.
A fájdalmas üvöltés arra késztette a lányt, hogy ismét
elbújjon. Már nem látott semmit. A szenvedés hangjai
elhaltak, csend lett. Iszonyatos, halálos csend.
Tíz percbe telt, mire annyira összeszedte a bátorságát,
hogy kipillantson az ülés mögül. A férfit a bátyja élettelen
teste fölé magasodott. Azután lassan megmozdult, felé fordult,
hosszan, merőn nézte a lányt, a tekintete égette.
Rengeteg érzelem kavargott Kaitleenben. Halkan hívta a
testvérét, pedig tudta, már nem jöhet. Mérhetetlen haragot
érzett az idegen iránt, aki felelős volt mindezért. Ugyanakkor
borzalmasan felzaklatták az események és megrémült. Azt
hitte ő is Christopher sorsára jut. Ám a férfi, miután hosszú
ideig állta az ő riadt pillantását, egyszer csak sarkon fordult és
eltűnt, nem is akárhogy: szó szerint a semmibe veszett. Ő
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
52

pedig ott maradt egyedül, kétségbeesetten. Kisírta a szemeit,
mire egy autó arra járt, és a vezetője megállt, hogy megnézze,
mi történt. Állítólag végig azt ismételgette, míg a rendőrök
kikönyörögték az ülés alól, hogy nem is volt ott semmiféle
madár.
Ezután még többször volt Kaitleennek hasonló rohama.
Általában ismeretlen emberek halálát látta. Már ez is elég
szörnyű volt, de leginkább az viselte meg, mikor hozzá
közelállók szenvedését kellett végignéznie. Mint például
annak a nevelőcsaládnak az egyik lányáét, akinél egy ideig a
húgával laktak. Az ő vesztét is megjósolta. Látta, ahogy egy
férfi megerőszakolja, majd megfojtja. Látta, de nem tehetett
ellene semmit. Christopher halála után soha, senkinek nem
merte elmondani, milyen átokkal verte meg őt a sors. De ez
volt az utolsó csepp a pohárban. Akkor elhatározta, bármibe
kerüljön is, soha többé nem fogja ezt a borzalmat még egyszer
átélni. Legközelebb, mikor érezte a roham közeledtét – mivel
jobbat nem tudott kitalálni –, megivott egy pohárral a
nevelőapja féltve őrzött, huszonöt éves, méregerős
konyakjából. És csodák csodája, működött. Igaz, hogy
másnap borzalmas fejfájással ébredt, de a látomás végül
elmaradt. Onnantól kezdve, az első jeleket tapasztalva,
azonnal a pohár után nyúlt. Megkönnyebbült. Fellélegzett,
hogy sikerült megfékeznie a víziókat.
Egy darabig minden szép és jó volt. Később azonban,
kezdtek kicsúszni a kezéből a dolgok. Egyre többet és többet
kellett innia ahhoz, hogy elkerülje a képeket. Lassan azon
kapta magát, hogy szinte minden este ki van ütve. Kirúgták a
munkahelyéről, és bár sikerült új állást találnia egy
postázóban, biztos volt benne, hogy ott sem sokáig maradhat.
Egyre többször kellett elkéredzkednie délutánonként, mert
még az estét sem tudta megvárni, hogy megihassa az első
pohárral. Folyton elkésett, mert másnap nem bírt időben
felkelni. Sőt, olyan is volt, hogy beteget kellett jelentenie,
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
53

mert képtelen volt bemenni. Tudta, ez nem mehet így tovább,
viszont nem volt ötlete, mit tehetne ellene.
Előző nap is, már délben jelentkezett az ő „kis
problémája”. A látása egyik pillanatról a másikra kezdett
rakoncátlankodni. Utána azonnal jelentkezett a fejfájás, és
mire megitta az első korty alkoholt, már majdnem késő volt.
Az első képek meg is jelentek, de kétségbeesetten igyekezett
elfojtani őket, úgyhogy alig emlékezett belőlük valamire.
Csak a rengeteg kiontott vért tudta felidézni.
Akkor már alig forgott a nyelve. Persze a környezetében
lévők már ezt is az ital számlájára írták, és megvető
tekintettel, gúnyos megjegyzéseket tettek rá. Észre sem
vették, mennyire rosszul van valójában, úgyhogy, akár meg is
ihatta azzal a kupicával. És onnantól kezdve alig emlékszik
valamire. A többi pedig… Nos, a többi végképp homályba
veszett.
Ismét megszólalt a telefon, mire nagyot ugrott ijedtében.
Szitkozódva, végig a bútorokba kapaszkodva indult, hogy
végleg megszüntesse az istentelen csörömpölést, amitől
csillapodó fejfájása újra erőre kapott. Azt akarta, hogy a
készülék elhallgasson. Örökre.
– Halló? – Meg kellett köszörülnie a torkát, hogy rekedt
krákogásnál több is jöjjön ki rajta.
– Kaitleen! Te vagy az? – harsant a húga hangja a vonal
túloldalán. Egy pillanatra eltartotta a fülétől a kagylót, ilyen
hangerőre nem volt felkészülve.
– Miért? Nem engem hívtál?
– De, csak olyan fura a hangod. Mintha beteg lennél.
Na, tessék. Máris halálra rémítette Taylort.
Először a szüleik haltak meg, azután a bátyjuk,
Christopher. Egészen, kicsi gyerekkorától kezdve, Taylor attól
rettegett, hogy valami szerencsétlenség folytán, Kaitleent is
elveszíti. Ami, az ő önpusztító életmódját tekintve, talán nem
is volt alaptalan félelem. Előbb vagy utóbb, a mája beadja a
kulcsot.
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
54

Ismét megköszörülte a torkát.
– Jól vagyok, szívem, csak kicsit fáradt vagyok. Épp most
ébredtem. És veled minden rendben?
– Terhes vagyok.
Püff neki! Éhgyomorra, másnaposan, elsőre fel sem fogta a
szavak értelmét.
– Mondd még egyszer!
Taylor meglehetősen nőietlen hangot adott ki.
– Ne kényszeríts rá, hogy ismét kimondjam! Épp elég volt
egyszer is.
– De, hogy lehetel terhes?
– Nővérkém, veled nagyobb a baj, mint elsőre hittem.
Tudod, mikor egy férfi és egy nő nagyon szereti egymást…
– Ne majomkodj! A technikai részét, természetesen tudom.
De azzal is tisztában vagyok, hogy Adam teljességgel
elzárkózott a gyerek-kérdéstől. Mi változott? Vagy nem tőle
van?
– Te normális vagy? Ki más lenne a gyerekem apja, ha
nem a férjem? Az változott, hogy terhes lettem. Adam pedig
hallani sem akar róla.
Az utolsó szavakat már sírva mondta, Kaitleennek pedig
összefacsarodott a szíve, mikor meghallotta a kishúga
zokogását. A kishúgáét, aki nemsokára anya lesz.
Jesszusom! Mikor kezdtek az események így pörögni?
Meddig is voltam kiütve?
– Akarod, hogy átmenjek? Vagy nem is. Jobb lenne, ha te
jönnél át.
Nem akart most a sógorával találkozni. Idáig kedvelte
Adamet. Úgy tűnt, nagyon szereti Taylort 2, és ez épp elég volt
ahhoz, hogy megszerezze magának Kaitleen feltétel nélküli
támogatását és bizalmát. Szeretnie nem neki kellett, hanem
Taylornak, de nagyon is rokonszenvesnek találta, és őszintén
2 Taylor és Adam története a Lelkedbe zárva című novellában van megírva.
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
55

örült kettejük boldogságának, leginkább a húga miatt. Furának
találta ugyan Adam kijelentését, miszerint soha, semmilyen
körülmények között nem lesznek gyerekeik, de úgy hitte, ez
az elhatározás idővel mindenképp megváltozik. Nagyon úgy
tűnt, hogy ebben tévedett.
– Nemsokára ott leszek – szipogta Taylor, és már bontotta
is a vonalat.
Kaitleen végignézett a rendetlen lakáson. Remek.
Nagyjából félórája van, hogy rendbe szedje magát és az ő kis
fészkét.
Megszólalt a csengő.
– Még ez is.
Kelletlenül indult a bejárat felé, legszívesebben
káromkodni kezdett volna, mikor meglátta, hogy az ajtóban
Taylor áll. Tévedett. Nem volt fél órája sem.
– Huh! Ez gyors volt.
– Technika – rázta meg a mobiltelefonját
magyarázatképpen a húga. – Bizonyára te is hallottál róla.
Bár, ahogy elnézem, az egész elmúlt évezredet átaludtad.
Szörnyen festesz.
– Kösz, hugi!
– Menj, zuhanyozz le, és ne feledd itt azt a gusztustalan
kupacot sem – mutatott a padlón csúfoskodó szennyes-halom
felé. – Én addig csinálok neked egy kávét. Feltéve, ha közben
ki nem dobom a taccsot. Nehezen bírom a szagokat.
Meg sem várta a választ, elviharzott a konyha irányába.
Kaitleen pár másodpercig még állt a nyitott ajtóban, és
próbálta követni az eseményeket. Miből is gondolta, hogy az
ő kezében lesz az irányítás? Taylor, minden bizonnyal már
akkor úton volt, mikor először megcsörgette. Mert, hogy neki
köszönhette a korábbi, kellemetlen ébresztőt, abban teljesen
biztos volt. Nem csoda, hogy ilyen hamar ideért.
Bezárta az ajtót, és engedelmesen elment zuhanyozni. Úgy
döntött, mindkettejüknek jobb lesz, ha hagyja, hogy Taylor
dirigáljon.
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
56

A forró zuhany nagyon jólesett, de még fáradtabbnak
érezte magát utána, mint előtte. Pedig nem hitte, hogy azt
lehetséges fokozni. A meleg víz elzsongította, kis híján elaludt
mosakodás közben. Mikor elkészült, őszintén remélte, hogy
Taylor nem lett rosszul, mielőtt a kávét megfőzte. Tisztában
volt vele, mennyire önző, de nagyon vágyott egy csésze forró,
folyékony koffeinre. A testvérét a kis teraszon találta, és – a jó
isten áldja meg érte – ott gőzölgött előtte az életmentő nedű.
Miközben közelebb ért, alaposan szemügyre vette a húga
arcát. Sápadt volt és nyúzott. A szíve összeszorult, mikor
meglátta rajta a szomorúság és az aggodalom nyomait.
Hirtelen nagyon szerette volna, kitekerni a sógora nyakát
azért, amit Taylorral művelt. Hogy képzelte, hogy elutasítja a
saját gyerekét?
A testvére észre sem vette, hogy kilépett a konyhaajtón.
Úgy tűnt, teljesen maga alá temették a gondolatai. A kertet
nézte, de Kaitleen egyáltalán nem volt biztos abban, hogy
látja is a fákat – valahol egész máshol járt.
Kaitleen szerette ezt a házat, leginkább a hozzá tartozó
udvar miatt. Tulajdonképp pontosan azért vette meg.
Mikor Christopher meghalt, nagyon sok pénzt hagyott
rájuk. Hogy mennyit is pontosan, csak akkor derült ki, mikor
Kaitleen nagykorú lett, és átvehette az örökségük kezelését.
Az első reakciója a döbbenet volt. Ugyanakkor, egy
csapásra megértette, hogy történhetett, hogy ő és Taylor
továbbra is együtt maradhattak. Bár többször is új
nevelőszülőkhöz kerültek az évek során, mindig jó soruk volt.
A családjukat természetesen soha, senki nem pótolhatta, de
gondjukat viselték, vigyáztak rájuk, törődtek velük, és ami a
legfontosabb, nem szakították el őket egymástól.
Fogalma sem volt, hogy volt képes a testvérük ennyi pénzt
összegyűjteni. A bátyjuk bróker volt. Kaitleen tisztában volt
vele, hogy jó érzéke van az üzlethez, és tudta, hogy mindig is
volt mit a tejbe aprítania. De Christopher nagyon sok pénzt
gyűjtött össze. Sokkal többet, mint amennyit a fizetéséből
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
57

félrerakhatott.
Épp
eleget
a
neveltetésükhöz,
a
tanulmányaikhoz, és ahhoz, hogyha jól gazdálkodnak, és nem
költekeznek ész nélkül, megalapozhassák az életüket.
Mindketten valóra válthatták az álmukat. Taylor egyetemre
ment, két diplomát szerzett. Bölcsész szakon végzett, majd azt
tette, amire mindig is vágyott, újságírást tanult. Ő pedig
megvette ezt a házat, a többi pénzt pedig befektette.
Szerencsére, ő is nagyon jó érzékkel rendelkezett a pénzügyek
terén. Szüksége is volt a nyereségre. Amilyen gyakran
kirúgatta magát a munkahelyeiről, minden fillért félre kellett
tennie.
Imádta a házat. De leginkább a hozzá tartozó kert nyűgözte
le. Mikor először meglátta, egy valóságos dzsungel volt.
Bozótos, áthatolhatatlan rengeteg, tüskés ágakkal és csalánnal.
Cseppet sem volt barátságos. A ház is eléggé le volt
pukkanva. Mégis, lelki szemei előtt azonnal olyannak látta,
ahogy most, a felújítás után kinézett. Már akkor is arról
álmodozott, milyen lesz majd az öreg tölgyfák alatt ülve
meginni a reggeli kávét.
A fák leveleinek sustorgását és a madarak énekét hallgatva
mindig is az a béke szállta meg, amit már nagyon régen nem
érzett, de ami után folyamatosan vágyakozott. Miért nem ült
ki gyakrabban ide? – töprengett. Miért nem kezdi úgy minden
egyes napját, hogy ezen a csodaszép helyen feltöltekezik
nyugalommal, csenddel, napfénnyel, erővel?
Kérdések, amikre sajnos tudta a választ. Azért, mert
valahogy a látomásai elől való folyamatos menekülés
közepette már el is felejtette, hogy van egy ilyen kis
nyugalom-sziget a saját udvarán. Azért, mert annyira
kétségbeesetten próbálta elkerülni a képeket, hogy ezen az
igyekezetén kívül, másnak már alig maradt hely a gondolatai
között. Fokozatosan kiszorultak onnan a vágyai, a tervei, az
élete apró örömei. Nem maradt más, csak rémálom, rettegés
és alkoholos bódulat.
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
58

– Ezt jól elcsesztem – morogta, mire Taylor zavartan
felnézett.
– Ne haragudj! Mit mondtál?
A húga, nem tudott az ő szörnyűséges titkáról, és Kaitleen
bízott benne, hogy ez így is marad.
Végignézett a lány kedves arcán. Hogy lefogyott –
facsarodott össze a szíve. Taylor mindig is vékony és apró
termetű volt. Hatalmas testalkatú férje mellett úgy festett,
mint egy kis kolibri. De tele volt élettel, vibrált a folyamatos
tenni akarástól, az elfogyhatatlan, világmegváltó tervektől.
Ezért, soha senkinek sem jutott eszébe őt törékenynek
titulálni. Egészen mostanáig. Ahogy ott ült összeroskadva,
Kaitleenbe belehasított a tehetetlenség fájdalma és a
borzalmas harag. Adamnek vigyáznia kellett volna a húgára,
nem elkeseríteni. Mikor feleségül vette, megígérte, hogy élete
végéig gondját viseli. Erre tessék! Az első akadálynál
megbukik, méghozzá csúfosan.
– Látom a szemeden, hogy őt hibáztatod – jegyezte meg
csendesen Taylor. Mint mindig, most is pontosan tudta, hogy
mi jár a nővére fejében. – Kérlek, ne tedd! Nem Adam a
hunyó.
– Ugye, nem kezded el magad ostorozni és azt
mondogatni, hogy mindenről te tehetsz? – hördült fel
Kaitleen. – Igenis, ő a hibás. Miért nem akarja vállalni a
felelősséget a saját gyerekéért?
– Nem erről van szó – futották el Taylor szemét a könnyek.
– Ne védd már mindig! Egy szemét disznó! Elérte, hogy itt
sírdogálj a vállamon. Nyugalomra lenne szükséged,
kényeztetésre. Hát, ki a hibás, ha nem ő?
– Nem értesz semmit – zokogott most már hangosan,
Kaitleen megrémült. Fogalma sem volt, mit kezdjen a síró,
terhes húgával. Végül mellé húzott egy széket, leült, átölelte a
vállát, és zsebkendő után kotorászott a farmerjában.

Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
59

Taylor csak sokára nyugodott meg. Mikor kezdte végre
visszanyerni valamelyest az önuralmát, elhúzódott a nővérétől
és nagyot sóhajtott.
– Most már jobb – suttogta. – Ne haragudj! Tudom, hogy
csak aggódsz értem, én viszont a hormonjaim miatt folyton
hülyét csinálok magamból.
– Nem hinném, hogy erről lenne szó – ellenkezett
Kaitleen. – De most hallani akarok minden részletet. Az előbb
azt mondtad, hogy semmit sem értek. Akkor rajta, magyarázd
el, mi ez az egész! Tudom, hogy a férjed nem akart gyereket.
Számtalanszor kijelentette. De, ha már véletlenül…
Megakadt, mikor meglátta a testvére arcán felvillanni a
bűntudatot.
– Tehát, nem véletlenül.
Taylor nem válaszolt, csak lehorgasztotta a fejét.
– Tudod, hogy ő életem szerelme. Mindennél jobban
akartam tőle egy gyereket – csúsztatta egyelőre még lapos
hasára a kezét, mintegy védelmezően.
Kaitleen egy csapásra megértette, miért is olyan mérges
Adam. Tudta, mennyire odavan a húga a férjéért, és abban is
biztos volt, hogy ez kölcsönös. Soha nem értette a férfi merev,
gyerekellenes álláspontját, de mindig is úgy gondolta, ennek
ahhoz lehet köze, hogy nem akar osztozni a feleségén
senkivel, még a saját gyerekével sem. És bár ezt ostobaságnak
tartotta, ettől függetlenül biztos volt benne, hogy Taylornak,
nem lett volna szabad önkényesen a kezébe venni az
irányítást. Ezt a kérdést két embernek együtt kellett volna
eldöntenie.
– Oké, értem – felelte Kaitleen. – És akkor most hogyan
tovább? Adam véleménye nem számít? Eszi, nem eszi, nem
kap mást?
– Jaj, ne akarj még nagyobb lelkifurdalást kelteni bennem!
Már így is épp eléggé utálom magam, amiért ezt tettem.
Nagyon mérges volt.
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
60

– Nem csodálom – morogta az orra alatt, majd
hangosabban hozzátette. – Megmondom, mi legyen. Itt
maradsz kicsit, lenyugszol, azután hazamész és bocsánatot
kérsz a férjedtől! Ha kell, könyörögsz neki, és reménykedsz
abban, hogyha megszületik ez a kis lurkó, azonnal elfelejti,
miért is nem akart apa lenni.
– Ha ilyen egyszerű lenne, már rég megtettem volna –
sóhajtott a másik.
– Ez ilyen egyszerű. Ennél egyszerűbb már nem is lehetne.
– Sajnos ettől sokkal bonyolultabb a helyzet – csóválta a
fejét a lány.
– Miért? Mit nem tudok még? – szűkült össze gyanakvóan,
a nővére szeme.
– Nem mondhatom el – remegett meg ismét Taylor szája
széle, Kaitleen pedig megrémült. Fogalma sem volt, mihez
kezdjen, ha ismét sírva fakad. – Ez olyan dolog, amit nem
értenél meg.
– Megígérem, hogy próbálok nyitott lenni – igyekezett egy
halvány mosollyal megnyugtatni. A korábbi, szigorú idősebb
testvér hozzáállás nem igazán jött be. – Ki tudja, talán
megkönnyebbülnél.
Tudod,
hogy
nekem
mindent
elmondhatsz.
– Ezt nem – felelte Taylor. Úgy tűnt, nagyon elszánt,
azután mégis megadta magát. – Na, jó! Egy-két részletet talán
mégis megoszthatok veled. Hogy tudd, milyen nehéz ez, és
Adam csakis az én érdekeimet nézte, mikor elzárkózott a
gyerekvállalástól.
Kaitleennek már a nyelve hegyén volt, hogy megkérdezze,
kit akar inkább meggyőzni a férje ártatlanságáról, őt vagy
saját magát. De azután mégsem tette, ehelyett beleharapott a
nyelvébe, hogy egészen biztosan csendben maradjon.
– Félt engem. És az ember a szeretteit féltve, nagy
ostobaságokat képes tenni vagy mondani.
Ez talált. Kaitleen fintorgott, miközben lenyelte Taylor
csípős kijelentését. A testvérének igaza volt.
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
61

– A terhesség miatt félt? – értette meg hirtelen. – Ez az
oka, amiért nem akar gyereket? De mégis mi bajod történhet?
Úgy értem, tudom, hogy a várandósság és a szülés nagyon
megviseli egy nő szervezetét, bármit is mondjanak a férfiak,
de azért ez már az új évezred, az ég szerelmére! Nem a
középkorban élünk. Nem fogsz belehalni a gyerekvállalásba.
Nincs igazam? Csak megrémült az az ostoba, nagyra nőtt
csecsemő. Nincs más dolgunk, mint megnyugtatni. Ez
egyszerű.
Kereste a megkönnyebbülés jeleit Taylor arcán. Tudta,
hogy a férfiak hajlamosak pánikba esni, mikor a szülővé válás
küszöbére kerülnek. A felelősség, ami onnantól a vállukra
nehezedik, a változás véglegessége, amikor párból családdá
válnak, sokaknak bizonyul leküzdhetetlen akadálynak. De
Adam értelmes és magabiztos férfi. A húga egyedül, az ő
felfokozott érzelmi állapotában nem tudta megnyugtatni, hisz
neki, magának is támaszra lett volna szüksége. Majd ő beszél
a fejével, és minden megoldódik.
De amit a lány arcán látott, az nem megnyugvás volt,
hanem még mélyebb kétségbeesés. Rájött, hogy reményeivel
ellentétben még mindig nem sikerült átlátnia teljesen, mi van
a háttérben.
– Már kezdettől fogva tudtam… erről a dologról.
Rosszat sejtve kapta fel a fejét Taylor hezitálása hallatán.
Mi lehet olyan titkos, hogy a testvére fél elmondani neki –
töprengett?
– Mi a baj, Taylor? Mi az, amit elhallgatsz? A férjed talán
embert ölt?
Viccnek szánta, de mikor a húga arca megrándult, rájött,
hogy sikerült alaposan beletrafálnia a dolgokba.
– Mi? – A hangja legalább két oktávnyit csúszott felfelé. –
Talán egy bűnöző? Erről van szó? Ezért nem akar gyereket?
– Az ég szerelmére, Kaitleen! – sóhajtott fel elgyötörten
Taylor. – Adam nem bűnöző.
– De ölt már embert, ugye? Látom az arcodon, hogy igen.
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
62

A testvére soha nem tudott hazudni, ő pedig olyan volt,
mint egy buldog. Ha egyszer ráharapott valamire, képtelen
volt elengedni.
– Nem szülheted meg egy gyilkos gyermekét! – jelentette
ki ellentmondást nem tűrően. – Az bűn. Nem teheted.
– Te nem teheted! – kiáltotta lángoló arccal Taylor. – Nem
ítélheted el a férjem, holott nem is tudsz róla az égvilágon
semmit.
– Ha tényleg embert ölt, akkor nem is akarok tudni mást.
Neked itt mindig lesz helyed, de ő nem teheti be többé a lábát
a lakásomba.
Súlyos csend telepedett közéjük. Taylor sötét, indigókék
szeme fájdalommal telt meg a szavai hallatán. Mintha nem
lett volna már idáig is eléggé elkeseredve.
Kaitleen elszégyellte magát.
– Ne haragudj! – húzta ismét magához a sovány kis testet.
– Megint elragadtattam magam, pedig van egy olyan
sejtésem, hogy még mindig nem tudom a teljes igazságot.
Úgy hitte, annál nagyobb szörnyűséget, mint hogy a
sógora embert ölt, nem hallhat. Mindnyájuk érdekében
nagyon remélte, hogy ezt valamiféle legális keretek között
tette.
Jesszusom! Milyen ökörség! Legális keretek között történő
gyilkolás – szörnyülködött saját gondolatai felett.
Még a gondolatától is rosszul volt. Senkinek nincs arra
joga, hogy kioltsa egy másik ember életét. Sem bosszúból,
sem büntetésből. Ezt mindig is így hitte, és soha, semmi nem
változtathatta meg a véleményét.
Ugyanakkor tudta, hogy ez nem ilyen egyszerű. Az élet
kegyetlen. Homo homini lupus. Ember, embernek farkasa –
ahogy a mondás figyelmeztet. Nem volt annyira naiv, hogy
azt gondolja, valaha is eljut odáig a világ, hogy az emberek ne
gyilkolják egymást, valamilyen okból kifolyólag. Ha Adam
mondjuk rendőrként vagy katonaként dolgozna, nem látná
akadályát, hogy a húga elfogadja, vér tapad a kezéhez. Neki
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
63

nem menne, de megint csak be kellett látnia, ez a kettejük
ügye, az ő ellenérzései vajmi keveset számítanak.
– Tényleg nem tudsz mindent – zökkentette ki Taylor halk
hangja a töprengésből. – Oka van annak, hogy Adam annyira
félt. A családjában van egy ritka… Betegség.
Tévedett – megint csak –, mikor azt hitte, borzalmasabbat
nem hallhat a már elhangzottaknál. Ez a beszélgetés egyre
szörnyűbb lett.
– Milyen betegség? Úgy érted, valamiféle fejlődési
rendellenesség?
– Olyasmi – sóhajtott Taylor, és képtelen volt állni nővére
tekintetét
Kaitleen agyában egymást kergették a gondolatok, minden
szörnyű kór eszébe jutott, amiről csak hallott valaha is, és ha
belegondolt, hogy az unokaöccse vagy unokahúga, ezek
valamelyikével jön a világra, a félelem jeges csomóba gyűrte
a gyomrát.
– Jaj, kicsim! Annyira sajnálom!
– De nem csak erről van szó – sóhajtott fel ismét
reszketegen a másik. – Meg van rá az esély, hogy nekem is
bajom esik a szülés alatt.
Kaitleennel körbefordult a kert, most már értette Adam
merev álláspontját. Sajnálta a húgát, de immár a sógorát is. Ha
Taylor a fejébe vesz valamit, akkor senki sincs, aki
eltántoríthatja tőle. Márpedig nagyon úgy tűnt, hogy
elhatározta, világra hozza ezt a gyereket, szó szerint bármi
áron.
– Nem szabad az életedet veszélyeztetned! Ez őrület! A
férjednek igaza van.
– Látod, mondtam, hogy nem tudsz mindent. Egy csapásra,
esküdt ellenségéből elsőszámú szövetségesévé léptél elő.
– Tudom, hogy idáig mást mondtam, de igazad volt, nem
voltam tisztában a tényekkel. Az én véleményem azonban
nem befolyásolja azt, hogy mit kell tenned.
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
64

– Nem mondhatod meg, mit kell tennem. Mint ahogy
Adam sem – az arca megint lángolt. Apró öklét
összeszorította, miközben beszélt. – Az én gyerekem és az én
életem. Nem dönthettek helyettem.
– Nem veszélyeztetheted az életed egy beteg, talán
életképtelen gyermek miatt! Tudom, hogy kegyetlenség ezt
mondani, de akkor is ez az igazság. Szeretteid vannak, akikért
szintén felelősséggel tartozol, akik szenvednének, ha bármi
bajod esne.
– Egészen biztosan nem lesz életképtelen – jelentette ki
Taylor határozottan. – És beteg sem lesz, csak különleges.
– Nem akartam megbántani az érzelmeidet. Hidd el, hogy
bármilyen lenne is a babád, imádnám, a puszta létéért. Mert a
te húsod és véred. Messze áll még tőlem ez az egész anyaság
és önfeláldozás téma, de én lennék a legjobb, legodaadóbb
nagynéni. Viszont az már más tészta, ha ez a szülés
veszélyezteti az egészségedet, ne adj’ isten, az életed. Taylor!
Jól gondold ezt át, és kérlek, hallgass Adamre!
– Ezen nincs mit meggondolni.
A húga arca merev, átláthatatlan maszkká változott.
Mérges volt és csalódott, de Kaitleen tudta, most nem fog
tudni a kedvében járni. Képtelen rá. Túl nagy a tét.
– Nem kell most azonnal végleges döntést hoznod –
kérlelte békítően. – Senki nem várja el tőled. Beszélj a
férjeddel, és menjetek el orvoshoz!
– Ez nem olyasmi, amit egy orvossal meg lehetne beszélni,
azt pedig erősen kétlem, hogy lenne rá valami gyógyszer –
nevetett fel keserűen.
– Miért? Mégis milyen betegségről van szó? És mióta
tudsz róla egyáltalán? Ugye nem csak az után mondta el
Adam, hogy összeházasodtatok? Vagy esetleg most, mikor
már teherbe estél?
– Nem. Már mondtam, hogy kezdettől fogva tudtam róla.
– És mégis vállaltad a kockázatot – nem kérdés volt,
megállapítás.
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
65

– Az én döntésem.
Kaitleen nem válaszolt. Hitetlenkedve nézett a húgára. Ő
egy darabig állta a tekintetet, azután zavartan félrefordult.
– Nézd! Nem törvényszerű, hogy katasztrófa lesz a vége.
Ötven százalék esély van rá, hogy a terhesség és a szülés
problémamentes lesz.
– Hogy érted ezt?
– Az á… vagyis a betegség csak akkor öröklődik, ha fiunk
lesz. Ha lány, akkor nincs semmi probléma.
Hitetlenkedve rázta a fejét. Hallott már arról, mi mindent
megtesz egy nő azért, hogy gyereke legyen – vagy épp azért,
hogy ne legyen –, de ekkora őrültségre az ő mindig
körültekintő testvérétől nem számított.
Mielőtt azonban, tovább győzködhette volna, hogy jól
gondolja át, mit tesz, megszólalt a csengő. Taylor
kiegyenesedett ültében. A szája halvány mosolyra húzódott.
– Adam az.
– Honnan tudod?
– Érzem. Értem jött.
Felpattant, és mielőtt Kaitleen válaszolhatott volna, már az
ajtóhoz is futott. Útközben felkapta a konyhapulton hagyott
táskáját.
Kaitleen lassan követte, még csak meg sem lepődött,
mikor a nyitott ajtóban tényleg a sógorát pillantotta meg.
Adam legalább annyira nyúzott volt, mint Taylor. Fekete
haja kócosan hullott a homlokába, vonásai kemények voltak,
szája mellett két oldalt, egy-egy keserű ránc húzódott.
Szemmel láthatóan őt is megviselték az események. De mikor
a feleségét meglátta, mézszínű szemében azonnal
felszikráztak azok a fura, arany pöttyök, amelyekhez foghatót
Kaitleen még soha nem látott azelőtt, hogy őt megismerte
volna. Lehet, hogy haragudott a feleségére, de továbbra is
imádta, ez biztos volt. Nyilvánvaló, hogy olyan kötelék fűzi
össze őket, ami eltéphetetlen, és ennek Kaitleen örült. A húga
mellett olyan férfi állt, aki nagyon szerette.
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
66

Ugyanakkor egy pici szúrást érzett a mellkasában.
Nem, nem irigység – mondogatta magának. Csak egy kis
szomorúság, amiért Taylor idáig egyedül ráirányuló, feltétel
nélküli szeretetén immár osztozni kényszerül.
Természetesen ő is vágyott arra, hogy valaki úgy nézzen
rá, ahogy Adam nézett a testvérére, és ugyanúgy törődjön
vele, mint a férfi a húgával. De soha nem volt féltékeny a
boldogságukra.
Mintha csak érezné a szomorúságát, Taylor visszaszaladt
hozzá, és egy gyors puszit nyomott az arcára. Adam
köszönésképp biccentett felé, a következő pillanatban már ott
sem voltak. Csak bámulta a csukott ajtót.
Adja az ég, hogy minden rendben legyen! – fohászkodott.
Mert, ha Taylor rosszul határozott, mikor vállalt egy ilyen
kockázatos terhességet, akkor mindannyian belepusztulnak a
döntésébe.
– A két fiatal, akinek holttestét a népszerű klub melletti
sikátorban megtalálták, valószínűleg rablótámadás áldozata
lett.
Felkapta a fejét a hírolvasó érzelemmentes, tárgyilagos
hangjára. Rémület száguldott végig rajta, miközben a konyhai
tévé képernyőjére meredt. A készüléket valószínűleg Taylor
felejtett bekapcsolva.
Két fiatal férfi mosolygós, életteli arca nézett vissza rá,
miközben a bemondó tovább beszélt. Még hallotta, amint arra
figyelmeztet, hogy megrázó felvételek következnek, de az
információ verbális része tovább már nem jutott el az agyáig,
csakis a képeket látta, amik gyors egymásutánban villantak
fel.
Rengeteg vér, kicsavarodott végtagok, élettelen testek.
Látta már ezeket a szörnyűségeket előző nap, mielőtt megitta
az első pohár martinit. Az áldozatok arcát akkor nem tudta
kivenni, és ami azt illeti, nem is nagyon igyekezett
megfigyelni a részleteket. Mindenáron szabadulni akart a
látomástól. Ennek ellenére felismerte a fiúkat, és ez halálra
Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
67

rémítette. Ugyanis nem csupán a vízióban látta őket,
személyesen is találkozott velük este a klubban, amelyik
mellett a holttestüket megtalálták. Nem sokra emlékezett az
egészből. Az éjszaka nagy része sötétségbe veszett. De a
filmszakadás előtt beszélgetett a srácokkal, ez határozottan
rémlett neki. Most pedig halottak.
Le kellett ülnie egy pillanatra.

Rose Woods – Kitaszítottak I., KonstantinOldal
68

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful