Schäffer Erzsébet A temesvári lány

Schäffer Erzsébet

A temesvári lány

Anyuval az élet

nők lapja műhely

© Schäffer Erzsébet 2010

Fotók: © Szász Marcell és családi fotográfiák Borítóterv: Czeizel Balázs Tördelés, tipográfia: Kerényi Attila ISBN 978-615-5008-73-3 Megjelent a Sanoma Budapest Zrt. gondozásában 1037 Budapest, Montevideo u. 9., tel.: 437-1100 Felelős kiadó: Szabó György vezérigazgató Vezetőszerkesztő: Szemere Gabriella

Felelős vezető: Vadász József A könyvet megrendelheti a www.hu online könyváruházban Testvéremnek .Képfeldolgozás: Sanoma Repro Nyomdai kivitelezés: Szekszárdi Nyomda Kft.polc.

és mindjárt az ágyékomban. pillanatról pillanatra önt el a forróság. szívet összeszorító gondolatok. Egymást kergetik a gondolatok. ha belegondolok. fájdalmas. nem bírok . A homlokomnál kezdődik. Három napja gyöngyözik a testem. A fejemre húzom a párnát. hogy mit is tettem. Lázas. a combom tövében érzem az elviselhetetlen nedves hőséget… Meggyulladok. Hajnal van. aztán a mellem közt a kis árkot lepik el az izzadságcseppek. ha valamiben bizonytalan vagyok. Ahogy mindig. Három napja nem szűnik a görcs a fejemben.Fekszem az ágyon.

Ostoba büszkeségben. Ezt hittük egymásról. Nem tudom megcsinálni. . Hogy ostobán éltünk. Bevallani mindent. Te tartottál tőlem. Más lányt szerettél volna te. és más anyát akartam én. Talán nem is akarom megcsinálni… Ki akartam mondani a kimondhatatlant. Buta félelemben. Tartottunk egymástól. Elmesélni a leírhatatlant. anyu.a könynyeimmel. Három napja siratlak. én tartottam tőled. Ostoba félreértésekben. három napja siratok. Ostoba csöndben. három napja temetem az álmaimat.

amitől annyira féltem. sapkák. többet vett el és többet adott. sálak. mert tehetetlen beteg lettél. ágyhoz kötött lettél. az egymásért mondott imák. amibe beleöregedtem. . ha nem vagy itt velünk kényszerből. belefáradtam. ha nincs ez a három. dehogy csak a kettőnk.És közben ott voltak az ordító bizonyosságok. Ott voltak a bizonyosságok. Ott volt karnyújtásnyira. valamennyiünk életében. szobához. És mégis… Ha nincs ez a három év. mint amit valaha is remélhettem a kettőnk. ami után vágyakoztunk. szenvedésekkel teli év. de ami mélyebbre vitt. Garmadában a megkötött pulóverek. a hazaírt lapok.

Mindent. és siratom megtalálhatatlanul. hogy érezzed és érezzem. És felülírtak mindent. Mindent. örökre elveszítelek. azzal a sokszor beteljesíthetetlen vággyal. Voltak vallomások. Ahogy aput elveszítettem. halálig. hogy kitöltötték a napjainkat.ha nincs ez a három év. nem ismerlek téged. Ha nincs ez a három év. ebben a végtelen irgalomban. de voltak. Mindent… . itt vagyunk egymásnak. Nem mondom. ami az életünk eredője. És nem szeretlek meg téged azzal a felismert és elvállalt fájdalmas reménykedéssel. Elválaszthatatlanul. Percek. Voltak megtalált. megszentelt pillanatok. órák.

jé.Erről akar mesélni ez a könyv. Az egyik rohammentős futtában rá is csodálkozott. hóvirág…! Most május vége van. Anyuval egy szobában Azon a hajnalon a csobánkai öreg ház ajtajában néhány szál hóvirág már kidugta a fejét. aki . nálunk lakik. lassan már az akác is elvirágzott… Az én valaha szaladós. csupa élet mamám attól a reggeltől nem kelt ki az ágyból… Velünk van.

öröme és fájdalma elfér egyetlen kis szobában. Ott álltunk a kisoroszi házuk előtt. ami két ember közt megtörténhet. akik szeretetük okán és a betegség okozta kényszerből egymás .már vagy harminc éve egyedül élt. Még meg is toldom a magam tapasztalásával: – Lesz idő az ember életében. Ma már talán kapiskálom. Egyik nagy betegségén túlkerülve. Ahonnan ki se kell lépni. azt mondta egyszer Mészöly Miklós. amikor a nagyvilág minden drámája. Mert minden megtörténik. sütött a nap: – Nem kell izgulni… A lét utolsó öt perce elég a teljes életre… Akkor nem értettem pontosan a szavait.

Mert amióta az a hajnali rohammentő szirénázva vitt minket a kórház felé. és a felelősség szorongatott. menynyit görcsöltem. s anyu külvilághoz való kapcsolatát végiggondoltam… Mennyi bizalom irányomban. én meg éppen ennek a bizalomnak a hiányát érezve. új fejezete kezdődött az életünknek: az elfogadásé. Ott még csak az aggodalom tartott fogva. amit sosem mondott ki. amikor a kettőnk. hogy azon a hajnali órán engem hívott telefonon a városból. mi mindent fantáziáltam össze. De ezt akkor.elfogadására szorulnak. És mit össze . nem a faluban lakó orvost… Ezen csak később döbbentem meg. ott a mentőben ülve még nem tudtam.

Ám a lelkifurdalás. nyilván csak a magam megnyugtatására mondtam hetenkénti látogatásomkor. így is éreztük. mentség elegendő. Addig a hajnalig. Mindig volt kifogás. hogy többet leszek vele. ami megtéveszthetetlenül pontos – . De hangosan nem szólt senki semmit. Hogy hozzánk költözzön.panaszkodtam. sokszor elvetette. hogy ő a legjobban egyedül szeret lenni… Ezt is mondta. ott alszom nála. És mennyi tapintat anyuban. és „igazán jöhetnének gyakrabban” szemrehányás csak magának befelé. együtt ébredünk – nem lett gyakorlat ebből a tervből. olykor együtt fekszünk. a „nem akarok mást zavarni a magam bajával” érzés kifelé. Én bár készültem.

Onnantól másokra szorul. mégis a legjobb rá hallgatni – ott csengetett bennem. Akkor reggel. amivel saját kezével segíthet magán. fiam. nem tudod ezt.legyen bár kényelmetlen. s ami maradék önálló létét igazolja vagy erősíti. még a szívét összeszorító rohammal küszködve is utasított: – Keress valami ruhát. elhallgathatatlanul. A mentősök egyetértésére aztán bólintott. köntös kell. Hordágyra tették. Milyen szívós a szervezete. meg a papucsod… Legyintett. a cipőmet… – Elég a hálóing. még . s rajtunk. bár minden kicsi lehetőséget megragad. és milyen erős a lelke – gondolom sokszor. anyu.

a sokat látott ember szemével mosolygó. egy katéteres beavatkozással meg lehetne próbálni az ér tágítását… Úgy érzi. Türelmetlen és sértett. Mit is mondott a zöld műtőssapkája alatt. Mert néha az is vagyok. újabb szorító rohamok után megint az orvosokba kapaszkodva… A fejében és a lelkében ki tudja hány ember szívét őrző doktornő a javaslatát ismételte. sikerülne… A két orvos egymásra nézett. operáló orvos? Álltunk a kórházi folyosón. Bár egyre ritkábban. lezajlott . belülről. meszes erek. Aztán anyura: – Félelem helyett egy kicsi bizalmat… Anélkül nem megy… Nyolcvanhat év. valahonnan mélyen.türelmetlenségemben is.

mesélje el azt a pillanatot.infarktusok… Az egyik ér elment. aztán mondta. ő a monitort nézte és akkor megszólalt: „Asszonyom. még két milliméter és benn vagyok a szívben…!” Nem éreztem semmit. de a másik talán tágítható… Meglátjuk… És a mamám. Már itthon. akkor nem is féltem… Akkor a doktor erős hangját hallom megint. sose . s az orvos felkiáltott… A mamám valahányszor. lesz egy kis szorítás. Azt. erre a kalandra is rábólintott. kértem tőle sokadszor. nagy átéléssel újra és újra elmeséli: – Csak egy szúrást éreztem. a nagy utazó. amikor ott feküdt egy szál lepedő alatt.

borogatás.felejtem el. Unokák ülnek az ágya mellett. !” Hát ez jó volt… A mesélés. A rohamok és a vérhígítók nyomán aggasztó orrvérzés. De még mindig abból van kevesebb. Már ezt is tudom. a legkisebbek rájárnak a dédi csokoládés dobozára és akkora szemekkel tudják vizslatni… De csak kicsit maradnak. borogatás. . órákon át jegelés. a beszélgetés mindig a derű órái. Pedig az segít a legtöbbet. Az első két hónap leginkább aggódással telt. Csak megfelelni nem mindig tudok. vehet egy új télikabátot. tampon… Jegelés. Pedig mindenki besegít. Az egész család. vagy csak benéznek. ezt mondta: „Asszonyom.

feküdt a felpolcolt párnán. Ilyenkor fáradtan odadőlt valamelyikünk oldalához. ami . csöndes volt és fegyelmezett. – Egy hős tetszik lenni. Amikor már lehetett. kivágott ülepű széken. Juditkám… „A hőscincér mosdik”. néha mulatott az ügyes. próbáltunk nevetni a lavór fölött.tampon… És a félelem. mikor kezdődik újra. a jeges zöldborsóval az orrnyergén el is aludt. Margit néni! – mondta Misley barátnőm. Kis hős… hőscincér… mondogattam szipogva. ketten találták ki a barátnőmmel. mire anyu halkan. a kezével integetve helyesbített: – Egy hős… egyenesen egy hőscincér. amúgy Judit.

amikor tudom. míg megértettem… nem is. hogy ezek az erőlködések mennyire fontosak. . a szobavécét borító párnát. akire azt mondtam mindig. hogy nem bírja el a takarót. amit sosem tudok eltalálni.nagyszerűen bevált. de hát a nevetés sem megy mindig. mint az otthoni. Időbe telt. inkább elfogadtam. a nehezen lenyelt gyógyszerek után meg győzedelmesen. mint az elé tett tányér levest. Hogy enyhítik a kiszolgáltatottsága nyomorúságát. – Hagyd. hogy olyan legyen. te önálló macska…! És el kell fogadnia a főzeléket. a vizespoharat. Amit neki ugyanúgy el kell fogadnia. Neki. majd én… – mondja olyankor is. mamuska.

a férjem segítsége nélkül egyedül nem bírnám. hogy nem szereti a rizst. hogy le kell mondani találkozásokat.Igen. a gyerekeim. mint anyám. az elfogadás. munkákat. mert nem tudom egyedül . És el kell fogadnom sokak segítségét. ha el kell mennem valahová. vigyáznia kell. ami nem tetszik. aki pont. ők segítenek. Hogy a mozgásterem erősen lecsökkent. Hogy a kávéba több vizet kér. Ráadásul úgy. El kell fogadnom főleg a családom részvételét. Ők vannak anyuval. őrájuk szorulok. utazást. hogy közben el tudja mondani azt is. hogy tésztát enne többet… Sose tudtam. hogy kényes a gyomra. mit eszik… Nekem is el kellett fogadnom sok mindent. nekem. egyedül akarok intézni mindent.

magammal törődő. hogy az édesanyám egyik pillanatról a másikra ugyanúgy a gondjaimra van bízva. mint sokan körülöttem. és valami régtől várt ajándékot adott. egyenetlen és sok fázisa van. ami megváltoztatott mindent kettőnk között. Könnyűvé tette a terheket. aztán több is. mint a gyerekeim. De eljött egy pillanat. csak én. nem nyúltam utána… . amikor kicsik voltak. Hogy meg kell szervezni a napot. sokkal szabadabb.emelni. karnyújtásnyira. nem bírok el a hétköznapok megsűrűsödött feladataival. aki szabad voltam. Mindezt meg kell tanulni elfogadni… Nem olyan könnyű menet. nekem. ami talán ott volt mindig is. amikor valami olyasmi történt. Az is új.

amikor megmosdattam. keze a kezemben. Akkor . friss volt. hogy neki is az enyém. de nem beszéltünk ilyesmiről. félreértésekről.Anyu nem szeret puszilkodni. emlékekről. Talán csak most kezdődnek. de elgyötört. Egyáltalán nem beszéltünk soha semmilyen. Nem is az a törleszkedős fajta. sérelmekről. A viszonyunk sajátos volt. fájdalmakról. Érzésekről. s bár sokat találkoztunk. én hamar elkerültem otthonról. Nekem sokszor hiányzott az ölelése. guggoltam az ágya mellett. titkokról. Egyik nap. a simogatása. lehet. az igazi beszélgetések köztünk nem tudtak megszületni. Nem. sosem. valóban az elevenbe vágó dologról.

Puszilta. Folytak a könnyeim és azt éreztem.megfogta az uj amat és a szájához vitte. Mert az ő fájdalmai révén születnek meg köztünk a vágyott és elhallgatott ölelések. a bőröm érzékelte a szája finom simogatását és csak bólogatni tudtam. érdemtelenül enyém az ajándék. kényelmetlen volt fölé hajolni. apánkra. kislányom…? Tartottam a kezem a kezében. A megváltás. becézgette. öleltem azt a kicsi testet ott az ágyban. csókolta. Szorosan. és a hála… A testvéremre gondoltam. . szétfeszít az erő és a bizonyosság. Egy más alkalommal bent voltam nála. hát letérdeltem az ágy mellé. és azt éreztem. Suttogott: – Fogjátok ezt bírni. Odabújtam hozzá és átöleltem a nyakát.

melegen. te Zsike… Ritkán szokott Zsikének hívni. mert nagyon vágytam rá. miért nem nyújtottam ki a kezem én. Amikor fölegyenesedtem. fiam. Puszilgattam a nyakát. hogy az én mamám nem szereti az ölelést? Hogy hűvös alkat. nem engedtem el sokáig. Így sosem szoktunk mi ölelkezni. az arcát. legtöbbször azt mondta. nyeltem a könnyeimet. Most. Az járt a fejemben. És ha vágytam az ölelésére. meg… Olyan kevés kell a boldogsághoz… Mikor kimentem a szobából. miért nem ölelem már régóta… Megint a kíméletlenül pontos a kis . azt mondta: – De drága vagy. miért gondoltam évekig.

Hogy lehet. hogy néha ott álltunk egymástól olyan végtelen távolságban… „De drága vagy…” Visszanéztem az ágyára. minden rendben van. Bejött hozzánk. Fölemelte a kezét. Amikor beszélgettek. Ragyogott a kis arca. Tényleg ilyen kevés kell a boldogsághoz…? Sok hasonló percet éltünk meg az óta. intett. ami a miénk…” Anyu ölelése már rég az enyém. ide a betegágyhoz a falunk lelkipásztora. kijöttem a . S az enyém.mondat. Volt egy áldással megszentelt délelőttünk. az övé. „Meg kell tanulnunk vágyakozni az után.

akik adománnyá tudják érlelni a fájdalmat… Az édesanyja tudja ezt… Hiába ért valamit az eszével az ember. csöndesen derűsnek. mintha összevertek volna. amikor elköszönt. nem tud semmit. Anyut olyan elnyugodott arcúnak. békés szívűnek még nem láttam. – Milyen szép az édesanyja – mondta a papunk. Minden porcikám. míg a saját bőrén nem érzékeli. a felhők a fák tetejéig lógtak. Addig. utálatos voltam.szobából. Anyu sem aludt jól . – Vannak emberek. míg át nem éli. Szinte egész nap esett. tudom. Utána együtt voltunk még jó ideig. hármasban. És hiába fogadkozik… Tegnap.

hogy neki a nehezebb… . A vízhajtók miatt. nyúzott és szótlan. csak elgondolni tudom. ahogy mindig is tette. hogy jól tegyem… Volt ott valaki. csak nézi a letakart kislámpával árnyékolt sötétet. friss szellemű. aki a legtöbbet segít most is. Hogy mi mindent kavarnak fel egy nyolcvanhat éves. Semmi nem derítette fel. a ráparancsolt gyakori ivás miatt óránként kel fel pisilni. Panaszokkal a számban mentem ki a konyhába. De reggel azt láttam. Rám nézett a pirítósa fölött és azt mondta: – Gondolj mindig arra. mit tegyek hát.éjszaka. ha nem tud visszaaludni. az utolsó porcikájáig önálló emberben az álmatlan éjszakák. ágyhoz kötött.

mint a mesekirakó kockáim. hogy itt lehetek velük.Akkor kezdtem el sírni. vádtól. Különös darab. Sokáig azt hittem. mondta halkan az orvosnő. Véletlenül felhúzhattam. Mintha üzenne valaki… Gyerekkoromban egy kocka alakú vörösréz óra állt a vitrinben. amikor elbúcsúztunk. mert . Megint csak a hála maradt. És megszabadulni panasztól. Pont akkora. csak valahogy odakerült. Egyszer babrálni kezdtem a csavarjain. nem illett a vitrin többi tárgya közé. nem is a miénk. Szép óra volt. Hogy haladékot kaptunk anyuval… Használják jól. fáradtságtól.

amikor az a katona kitépte kezedből a bőröndödet. És akkor az óra megszólalt. tépte. ami a bombázások után megmaradt. Ritka formájú ébresztőóra volt. még akkor is hangosan csörgött. mint a veszedelem. – Bombe. cibálta. Berlin. Jó sokáig. Gyorsan becsuktam a vitrin üvegajtaját. . ezerkilencszáznegyvenöt tavasza. A kis sötétkék bőröndöt. Csörgött. és rohant. Az ostrom utáni első napok.elkezdett csörögni. dobta el a bőröndöt. Ebben volt minden holmid. ez az óra mindig veled volt. Akkor is. Egyszer mesélted. bombe! – ordított a katona. a tatárképű katona füles sapkát viselt. Kezedben a bőrönd. Félrerángatott a sorból. Az óvóhelyről jöttetek föl.

hogy megleljem. . szétszerelte. Ott állt a vitrinben.elengedett téged is. Aztán az öcsém. rajtam kívül senki nem húzta fel többé. Itt volt az ölünkben a kincs. aki már gyereknek is minden masinát tüzetesen megvizsgált. A költözéskor a darabjai is eltűntek. Nincs. Még a reménye is szétfoszlott annak. És szétfoszlott. Így maradt meg. menekült.

24. Tintaceruzával írták. csak ezt.Az egyik legkedvesebb és legszomorúbb képem a gyerekkorodból. Aztán azt. Az évszámot nem tudtam kisilabizálni. A szöveg a fénykép hátoldalán jól olvasható: „Fixmer család apanélkül Tántinak” Apás voltál. huszonkilencben ment ki Argentinába. Azt vártad. Ezerkilencszázharminc után készülhetett. Most néztem meg alaposan a hátoldalán a feliratot. hogy majd a család utána . Soha többé nem találkoztatok. hogy apáddal utazhass abba az ismeretlenbe. Édesapád kilencéves korodban. V.

aztán sorban a többiek. Kiskamasz voltál. apáca leszel te is. halk. Makacsul. csöndes mosolyú apáca. És te őrizgetted. .megy. Szerettél odajárni. Tiszta homlokú. Minden másképp lett. Egy kilencéves kislány sokáig tudja őrizgetni az álmait. Apácákhoz jártál iskolába. Vagy előbb te utazol. csöndben. s együtt lesztek megint. Ti maradtatok Temesváron. Sokáig dédelgetted a gondolatot. Apád nem jött vissza Buenos Airesből. amikor Temesváron vendégszerepelt a Kolozsvári Magyar Színház társulata. ott végezted el a polgárit a Notredamistáknál. suhogó járású. titokban.

hogy magukkal visznek. a Tavasz vendéglőbe. Kicsit mindig szigorúak. kicsit mindig szemrehányósok… Vagy csak.Gyerekszereplőket kerestek. Nem engedlek… Sose bocsátottad meg neki. Jó kis délelőttök voltak. – Egy ember már elment a családból. mert a kapupánt tényleg lógott. Anyád egy pillanatig se tétovázott. Szinitanodába. vittem. hogy vásároltam. Akkoriban úgy mentem hozzád. ami kell. Téged is kiválogattak. Ez most egy régi délelőtt. aztán együtt lementünk ebédelni Zorkához. s én a tízes busz helyett csak a tizenkettessel érkeztem – a .

pedig legfeljebb öt percre van a kisvendéglő. tudok róla egyet. Nagyon régen ismerem.lelkifurdalás miatt éreztem így…? Egy csuda nő a mamám. De előtte fel kell húzni a cipőt. ahol ebédelni szokott. mást. nekem meg . – Ne segíts. Néha el is bizonytalanodom. de még mindig tartogat meglepetéseket. De meg is kell kötni a cipőfűzőt. hogy nem is tudok róla semmit? Tegnap is mi történt ebéd közben? Csak kapkodtam a fejem. most itt vagyok… – Holnap nem vagy itt. Az még csak-csak. Nehezen indultunk útnak. ezt nekem kell megcsinálni! – De anyukám. lehet.

És lehajol újra. tőről metszett városi lány. paradicsomot kötözni. néha nevetve. moziba járni. meszelni. Sose adta meg magát könnyen. ha állandóan rátok hagyatkozom. egyszer csak falura került. moslékot keverni. amikor az én mamám. regényt olvasni. És megtanult fejni.akkor is meg kell kötnöm… – De… – Gyakorlás a tudás anyja – egyenesedik fel –. köti a mamám a cipőfűzőjét. csirkét vágni és hurkát tölteni. görbítik a csokrot. rétest sütni. táncolni szeretett. hogy nyáron . És neki tehenet kellett fejni. Néha sírva. a végén ellustulok. Ilyen. Úgy pörgött a keze. Akkor se. Fiatal volt. és az uj ak hajlítják a masnit.

És elment takarítani. legfeljebb takarítani mehetett. Vasárnap a nagymisére mindig kirúzsozta a száját.a déli alvás után már indultunk is a Dunára. Vagy minket vártak vendégségbe. Juci néninek finom illata volt és isteni süteményeket hozott. És németül . böködte a nejlonharisnyákat soronként egy forintért. vártuk a vendégeket. És nem hagyta magát az én mamám. Akkor is. És akkor se adta meg magát. csak nyújtotta a karját és indultak. Meg szemfelszedést vállalt. A papám nem szólt. amikor nem volt más munka. vasárnap ebéd után ragyogott a konyha. ha ez a nagymamának nem tetszett. Kálmán bácsi magasra röpített. hogy tetszik-e neki vagy sem.

ezt találtam ki. – Csak ne igazgassatok semmit. de eszembe jut. Hát ilyen. A szék pont . győzedelmesen mutatja. Vissza akarom tolni a széket. És nem hagyta. félcsokorra kötöm. látod. úgy megy. hogy mindenki csudálta. Most ül a széken. annak mindig pontosan ott kell állnia. ahogy nekem jó. Ezt mondja mindig a mamám és be kellett látnom. – Na. a gyógypedagógián. hogy a Ligetben. Az pont úgy áll. ugyanabban a szögben a telefonasztalka mellett. igaza van.tolmácsolt olyan sebesen és olyan szép kiejtéssel. lábán a cipő. ne az ő fiai legyenek a legügyesebbek. amikor tizenöt nagyfiú tartozott a csoportjába.

Mert ezt mondja. olyan friss az illata. percek alatt kifagy. Kilötyköltem. ha szól a telefon. látom. látja azokat az átkozott fűzőket. – Csak nem hagyom ott azt a két rongyot. – Ezek az átkozott fűzők! Hogy az égbe nem jutott az eszembe. Muszáj valamit csinálni. hol jár a szemem. Ahogy megyünk kifelé. hogy pántosat vegyünk… Ah! – legyint – csak meg ne öregedjen az ember. Az eresz alá teregetett. hogy indulás előtt ezen a széken ülve fölhúzhassa a cipőjét. ti ezt nem értitek… . hogy kényelmesen le tudjon rá ülni.úgy áll. mosott. A fény odaesik. megszárad. Nem állja el az utat. és alkalmas arra is. Rögtön észreveszi.

Kint köd van, az öreg ajtó bedagadt, nyikorog. A mamám nem szól, a kiskapunál is csak annyit mond. – Ez meg leszállt, mondtam én, hogy kell alá valami bőrt tenni… De hát mindig siettek… Na, a telet valahogy kihúzza… Átküld a másik oldalára. – Én karolok, nekem az a biztonságos. A kisvendéglőben sok a vendég, bent, ahol ülni szokott, cigarettáznak, kimegyünk a másik asztalhoz. – Elférünk itt, igaz, Palikám? A kérdezett bólint, leülünk, a mamám pici, az asztal magas, nem baj, int, pont fölérem, mutatja. Tényleg. Épp hogy föléri. Hozzák a levest, eszünk

jóízűen. Egyszer csak látom, néz valakire, fölemeli a kezét, kedvesen kifelé mutat. – Ha a fiatal hölgyek kilépnek az ajtón, balra az udvaron megtalálják, amit keresnek… Három bakancsos lány áll tétován, a mamám vette észre, hogy a mosdót keresik. Egy pillanatig meghökkenve néznek, mert hát nem kérdeztek ők semmit, de aztán nevetve köszönnek és balra véve az irányt kitódulnak az udvarra. A mamám már az ebédjére figyel. Elégedetten a villájára tűz egy falatot, ágaskodva bekapja. És rám néz, büszkén, hunyorítva. És most az én szelídülő, ismerős és ismeretlen

édesmamám zöld macskaszeme egy pillanatra megint a régi. Amikor ezt a róla szóló régi írást elolvasta, nem szólt semmit. Egy-két hétig egyetlen megjegyzést se tett. Aztán egyszer, ültünk nála a kisasztalnál, narancsot bontottam. Akkor minden átmenet nélkül azt mondta. – Hibásan írtál. Én fejni soha nem fejtem. Apád fejt, vagy nagyanyád. Még azt se engedtem, hogy az istállós kabátját behozza a lakásba… Mondom, de hát az dicséret, hogy valaki tud fejni. – Dicséret, nem dicséret, nem fejtem. Gondoltam, megmondom…

Anyuval a kertben…

Már nem kell egy szobában aludnunk… A lidérces, rohamokkal kísért, orrvérzésekkel és fulladásokkal váltakozó éjszakákat és nappalokat hála Istennek, magunk mögött hagytuk. Maradtak a nehezen induló reggelek, a gyönge test, segítői, a gyógyszerek, és maradtunk mi egymásnak. És megmaradtak a nagy kapaszkodók: anyu akarata, lelkiereje, hiúsága, kedélye, szívós természete. Amilyen rövidlátó az ember, a türelem és elfogadás képességét ő is, én is, még mindig tanuljuk. Hogy ez a tanulás, még az

lábadozva. anyát és lányát. s a családomat. most már az önál ó élet reménye nélkül nálunk lakik. több mint harminc év önálló élet után. A betegség okozta kényszer és az aggodalom sok évtized után összeterelt minket. a kórházi kezelés után nálunk maradt. egymással jóban levő emberek közt is miért olyan nehéz néha. „Önál ó élet reménye nélkül élni” annak. Fel sem merült. és nem tudta magát többé ellátni. nem tudom megfejteni… Amikor nagybeteg lett az édesanyánk. Így hát anyu. Kegyetlen valóság. A mondatnak ez a második fele kegyetlen. aki . hogy egyedül hazamenjen.egymást szerető.

. „Öreg fát nem lehet átültetni” tartja a mondás. míg a betegség szorítása után. hogy el tudjuk fogadni ezt az élethelyzetet. De a hagyományos nagycsaládok fölbomlottak. Napok. fellélegezve most már az együttélés elfogadását és könnyebbé tételét gyakoroljuk. megromlott egészségi vagy testi állapotban kell meghozni. és igazat szól.szerette. tanuljuk. gyerekekkel. Legnemesebb tulajdonságainkat kell előhívni magunkból. hetek. és a szanaszét szórt szülőkkel. Ami még nehezebb. hónapok teltek el. mert a döntést rendszerint idős korban. megszokta és jól használta az önállóságát – több mint változás. unokákkal az élet ezernyi próbát produkál.

hogy láss. Néhány nap múlva újra hallom. botozgat háborogva: . ha egyedül felkel. Mit nem adtam volna akkor. hogy lássunk.Néha erősen kell igyekeznem… Hallom a botját. jön ki a konyhába. ahogy szokott… Most meg látom. mert vaksötét ez a hosszú előszoba. azért ég. nehezen lépkedve odébb tolja a folyosón a cipőt – valaki nem tette a helyére – és régi. ha kritizál. kritikus hangján azt mondja: – Ez a villany. Mit nem adtam volna ezekért a hangokért. amikor feküdt napra nap és még kilátás sem volt a javulásra. itt mindig ég…! Először azt mondtam. és nehézkesen is. de újra jár… Ha szigorú.

Ebből következett. az ökológia. ahogy a generációjából mindenkinek a vérében van. ne törődj vele. gyanítom. gondolom. csupán ennyit válaszoltam: – Csak. minek égetitek a villanyokat. Ha a . És utána persze rosszul érzem magam. a spórolás. Ő már a nagymamájától tanulta: „Legelőször a gyufával és a papírral spórol az ember…”. Ők akkor úgy mondták.– Minek ég itt ez a villany… Akkor azt mondtam. Ő. Mert a vérében van. hasonló képpen. amikor hangosan újra elmondta. De legközelebb. Akkor meg. miért nem spórolom meg a bántó mondatot… Ő meg a kritizálást… Amit persze értek. hogy minden mással is.

ö… – int tagadólag a botjával – nappal soha! Szóval az éjszakai vödröt reggel én viszem ki. ha anyám kritizál… Van olyan is. Nyög közben nagyokat. A vécé messze van a szobájától. szaggató térddel. fájó derékkal.folyosói villanyra gondolok. amin nevetni tudunk. Naponta tízszer is. sokat jár ki. Minek ég. mamuska. Történt. ha nincs ott senki. használd a vödröt… – Ö. lassan kigyalogol. abban is igaza van. sóhajtozik. Ezt nem jó hallani. de ő szívósan. Mondom. hagytam . Az egész történetből lehet. Anyu vízhajtót kap. hogy el kellett szaladnom reggel valahová. a lábát alig emelve. hogy ennyi derül ki: nem szeretem.

ha nem . Mert hiába friss az elme. De azért nem ő lenne. megfenyegettem tréfásan. majd ha hazaérek. kiviszem… Ne kelljen neked… De megígérem. eldugva az ajtó mögött… – Elment a macska. A vödör nem az ő gondja. – Gondoltam. a vödör meg félúton. cincognak az egerek? A vödör meg hogy mászott az ajtó mögé…? Cinkosan nevet. anyu a folyosón böcörög. a kéz és a láb gyenge. Mert azért csak megpróbálta kivinni… Nehéz lehet elfogadni a tehetetlenséget. soha többé… Elég nehéz… Nevettem én is.mindent. Visszajövök. látom ám. a szív és a test kíméletre szorul.

keresztrejtvény egyszerűen nincs elég. ne haragudj… Ne . amiben hasznossá tehetné magát. náluk bevált a zöldbabvágás. a megtört dió pucolása. a zokni pároztatás. De így is sok az üres óra… Hányszor mondom. Valahogy nincs türelme a csip-csup munkákhoz. mamuska. mi lenne. Mostanában már tud tévét nézni – bár alig talál jó műsort –. Valaki mesélte. hogy mit segíthetne. Vagy egyszerűen csak unja. ezt meg nehéz bevallani. amit meg ne fejtene. nem könnyű. Talán az uj ai sem elég ügyesek. amikor beszélgetne.próbálkozna… Kitalálni. Nálunk nem. és olvas is néha.

Egyszer eszembe jutott egy mormon család. ez mind rendben van. majd délután beszélgetünk… De a délután messze van. mindig van virág. de keveset beszélgetünk. írnom kell. és a beszélgetést akkor is megszakítja bármi. van meleg étel. unokákhoz szaladnék… Ne haragudj. amikor rosszul volt. gyümölcs… igen. sietek. teregetek. igen. Valahogy. amikor az életét kellett félteni. boltba megyek. porszívózok. mérem a vérnyomást.haragudj. rendben a szobája. És ilyenkor azt érzem. figyelem az állapotát. többet voltam mellette… Sokszor vívódom ezzel. tiszta az ágya. fürdünk. Vendégük voltam néhány napig. levelet írok. adom a gyógyszert. telefonálok. Tíz .

A konyhában a tíz gyerek fényképe alatt ott állt egy felirat: „Nem akarom. fotó. hogy igen. mert sok a tizenkét lépcsőfok lefelé és még több a tizenkét lépcsőfok fölfelé. A közös helyiségekben. hogy a kilincseim fényesebbek legyenek a gyerekeim szeménél…” Arra gondolok. a beszélgetés néha fontosabb a porszívózásnál. Nemcsak a gyerekek esetében… És megfogadom. az abból nyíló számítógépes és vasaló térben sok rajz.gyerekük volt. a konyhában. hogy nem veszem föl a telefont és lerakom a porszívót… De megteszem-e…? Néha már lemegyünk sétálni a kertbe. kép és felirat lógott. Erőt kell gyűjteni hozzá. Hiába rövid a .

. türelemmel. használt. jól van. Egy csodakenőcsöt is küldött. majd meglátja… És megnyugvás. egy gyógyszerész asszony hívott fel ezekkel a gondolatokkal. hálásan. menjünk le… Ahogy a tornát is elő-előveszi. köszönöm neki. – Ne sajnálja az időt. Minden perc drága lesz egyszer. ha van időd. de anyu csodálom ezért – nem hagyja magát. ha együtt csináljuk. bár akkor megy az is a legjobban.séta. odaadással. Hosszú hónapokig ápolta a férjét. újra és újra vállalkozik: – Na. amit megtehetett… Újkígyósról. zihál utána a mellkas. hogy megtette.

az amúgy rendetlen asztalon. a két felnőtt lányunk. akit szeretünk. hogy más is küzd ilyesmivel. Mert amikor már nincs velünk.A lelkiismeretről beszélt az ismeretlen középkorú nő is a villamoson. Ők maradtak a Nagyival felváltva. Amikor megjöttünk. anyu terítékénél a sótartónak támasztva egy kis cédulát találtam: Jó étvágyat Nagyi! Aláírásként egy nagy . hogy milyen volt. mindegy. amikor megszólított. méretlenül adnánk neki az időnket… már késő… Nemrég három nap szabadságot kaptunk a gyerekeinktől. nehéz beteg volt. sokat vitatkoztak. Évekig ápolta az édesanyját. – Ön őszinte szavakkal ír… Jó olvasni.

jöttek messziről. Voltak ott falubeliek. Egy rövid időre anyu is ott . Volt ezekben a napokban egy feledhetetlen délutánunk. ott baktat anyu. ismerősök. a kérdéseimmel… Iskolakerülőként is hálás. Csobánkán.szív volt odarajzolva… A cédula most is ott van. örök diákként. sőt. ahogy máskor is szoktam. Itt jönnek ők. Meséltem. Valahányszor rá nézek. ahol az öreg házunk áll. még Pápáról. szomszédok. Szeged mellől is. író-olvasó találkozó volt a közösségi házban. köztük egyensúlyozom… A kételyeimmel. barátok. abban a kis faluban. jóleső melegség fog el. a hitemmel.

hogy támogassák.volt velünk. nem akarta használni a toalettet. nem engedte. Alkalom. el tudtam jönni… Megállt a botjával az ajtóban. Megtapsolták. itt voltam. hogy érezze a szeretetet. megviselte az ülés a kemény széken. Hogy legyen valami ünnep. De láttam a szemében a büszkeséget. s hogy ő is sugározhassa. Hogy „szerepeljen”. és búcsút intett. hogy találkozzon a régi ismerőseivel. Magamban megmosolyogtam. kísérje valaki haza. Aztán szépen elszégyelltem magam. Láttam a tartásán nehezére esett a járás. Nem ezt akartuk? Azt akartuk. . milyen színpadi gesztusokra képes az anyám. Nem volt felhőtlen öröme az a délután. Hogy emberek között legyen. inkább intett.

a készülődésről… Ő akkor még tudott utazni. virágos zsebkendőt. de már tudta. amit csak ritkán hordott és a kosztümzsebbe a Svájcból kapott. Még a szemét sem törölte meg vele.amiért érdemes felöltözni. óvatosan kell bánni . ! E gyszer Polcz Alaine-nel beszélgettem. finom. Csak nézte néha kiterítve. a gyűrűt a kis brillel. az öregségről. nézd. milyen szép! Soha nem láttam még ilyen finom batisztból ilyen gyönyörű zsebkendőt. föltenni a borostyán láncot. sose fújta bele az orrát. otthon jórészt egyedül látta el magát. a sálat. mondta. amibe hiába kértem. hogy használja.

döbbentem vettem észre. amit félretettem. hogy öregségüket és fogyatkozó erejüket meg ne utáljam…” írja a mélyen hívő fejedelem. – Alaine. Akkoriban nagyon kritikus volt a viszonyom az anyukámmal. . „Add Uram. Meghallgattam mi maradt. nehezen tudtam elviselni.az erejével. hogy mások is küszködnek a megöregedett hozzátartozók elfogadásával. egyszer egy prédikációban idézte a pap Rákóczi Ferencnek a szüleivel kapcsolatos imáját. letöröltem az elejét. Amikor meglett. Meglepődtem. amit kerestem. Sokáig nem találtam meg. hát ez volt az a rész. Volt egy magnószalagunk.

Én tudom. hogy még a gyerekkori. amelyek miatt bezáródott. sétálni jár. mint velem. amit viszek neki. vagy a fiatalkori traumákból sem segítette senki kilépni. sok múlik . hordja magában a keserűséget. ha beszélt volna. aki meghallgatta? Nem akartad. nem hagyja el magát. Ő maga sem ismeri. Volt. Kifelé egész más a kép. Pedig nincs semmi baj köztünk. csak hordja. hogy nem fogadja el. Miért van ez így? – Keserűség lehet benne. Nem lehet? – Derűs és beszélget mindenkivel. Nem tudhatjuk. tudtodon kívül is letorkollni? Lehet. hogy régen milyen traumák érték.hogy minden segítséget elhárít. Másokkal elfogadóbb.

meghallgatással. bőven van lelkifurdalásom… – Kifelé az embernek könnyebb. Ha megérzi az őszinte figyelmet. hogy meséljen. Hagyd. hogy szeressenek… Az anyám. a gyerekem. Nem tudom. Ugyanis annyira szeretnénk. ígérek valamit. Ne akard. A családnak sokszor más arcunkat mutatjuk.rajtam is. kések betartani. megnyílik. türelemmel. nem késő-e már? De ha . a párom… Ki kell nyitni valahol a bezárkózott idős embert. hogy neked legyen igazad. ha egy ember nagyon öreg. Sok-sok beszélgetéssel. Ott nagy a kockázat. Ne akarj irányítani. keveset vagyok vele. Ne akarj közbeszólni. Mert ott a legnehezebb egymás elfogadása.

mit üzennének… Ennek utat kell engedni. én hogy fogok meghalni. Mert volt ott. nem kell még azzal foglalkozni! Hosszú időd van hátra! Ők meg mondanák. az ember tudata vajon. mitől félnek. mondtam neki. mire gondolnak. hogy időigényes. azt mondta a nővér… Te jó Isten. aki káromkodott… . hogy szembesítő… de akkor is. hogy mit éreznek. egyik így.nem tud valaki kinyílni és feloldódni. hogy reagál. Most hogy ott haltak meg mellettem a kórházban. De leintik. volt. akkor halálig tart ez a belső emigráció. Egyébként a haldokló ember is beszélne. mire emlékeznek. ha hagynák. aki sírt. ó. de mégis. És akkor meghalni is nehéz. a másik úgy. hiszen készülök rá. hogy nehéz meghallgatni. Lehet.

hogy múló a fiatalság. – Azt mondod. akkor szívesen és örömmel mennek a nagymamákhoz. ez a „minden az enyém” érzet. az öregedésre nem akkor kell készülni. ahogyan él és gondolkozik. mindenki úgy hal meg. Azt mondta a nővér. ha az öregek nem mutatnak nagyon nehezen kezelhető arcot. amikor ott van. ha nem folyton csak a betegségükről beszélnek. lehet készülni… – Igen.ez kómában. Az . És az már fiatalon megkezdődik… Mert hiszem. mindenki a saját személyiségét hozza. az öregségre is. a halálra is. Jó azt jóval hamarább tudni. De akkor nagymamának kell lenni! Ez is készülődés. szegény. Nézd meg. a fiatalok abban a percben.

. ha a tudatunkba kerül. nincs mibe kapaszkodnunk. maradjak fiatal…! Igen. hogy nem csak arról van szó. Mert félünk. félünk a haláltól. nincsenek morális értékeink. magyarul. Derűt. azért tartom a testemet épen. De mellette ott a szellemi változásom. az morális tartást is ad. Én azt gondolom. Örökösen csak az megy. És a lényeg.értékrendszerünk is változik egy kicsit. ha valaki szépen tud öregedni. hogy jaj. Félünk az öregedéstől. mindezt elfogadni. elvesztettük a hitünket. hogy ez bizony egy infarktus volt. erőben. hogy tartsd magad fiatalon. Figyeld meg. hogy megöregszünk. hogy jól tudjak öregedni. Nekem nagy dolog volt most kimondani. egészségesen. megütött a guta.

ha valaki tartja magát. hogy ezeket nem hajszolom és nem . de szép. Borotvaélen járunk. fiatalosan tart. holnap én… Mese nincs. ami szükséges. hanem a gondolkodásom. Tartsd magad amennyire tudod. az nem jó. Nem kettősség ez? – Tudok jól öregedni – fölismerem a dolgokat. Az bekeményít. a világlátásom legyen egészséges. a nyitottságom. Ezeket mind. ami jó. mindenki megöregszik… – Azt mondod. Ma te.Hogy vállald. De a görcsös tartás. mi az. ami tényleg kondícióban. mi az. Nem arra gondolok. Mi az. Megtalálni azt az egyensúlyt. de azért vállald. el kell fogadni. hogy a ráncaimmal mit tegyek. mind meg kell ismerni a fiataloknak is.

hallottam hátulról… Hát így vagyunk a teljesítménnyel… A virágot ültető kislány egy nagy . Ott van a jegyén. Megnézte. Sopronba. a jegyem már megvolt. helyjegyet kellett vennem. mondta valaki mögöttem… Igaz! Odaadtam. Kérdik. Sopronba utaztam… Kacagtam. velem örült az egész sor… Sopronba utazik. Álltam múltkor a Nyugatiban a pénztárnál. mint nap többről és többről le kell mondani. nem tudom… Nem jutott az eszembe! Mögöttem áll a sor. hova kérem a helyjegyet? Mondom. Teljesítményben. Mert bizony nap. asszonyom! Tényleg.erőszakolom.

hosszúfarkú színes sárkányt ereget. A hátoldalon a felirat gyerekes betűkkel: Kétezernyolc április tizenhét Nagyinak Minka. Nem látsz semmit. a tűzliliomok olyan hűségesek. a két szarkaláb. a tulipánok.rajz apró részlete. néhány héttel . a hóvirág. a flox. Fákat is ültettem. A nagy rajzon van még egy domb. a primulák. és egyszer csak megőrülnek. a többi dédunoka rajzával az ágya fölötti polcon tartotta anyu. A rajzot. „A virágokat a kertben ne hagyjátok. elmélázva. Egyszer azt mondta. és elkezdenek virítani… Kislányom. a dombon egy fiú. a csicsóka. a virágokat ne hagyjátok…!” Amikor ezt mondta. de a virágok. a nőszirom.

„Anya. hogy Anna a temetés után szólt pár szót és mindenkinek. hogy nyár elején majd kiülteti. adott egy kis fehér zacskót.előtte halt meg Hollandiában élő barátnőnk. aki ott volt. Anna édesanyja. . akit mi a lányaimmal Nanának neveztünk. gyönyörködjetek a virágokban és gondoljatok Nanára…” Vidékre utaztam. A zacskóban egynyári virágok magjai voltak. ültessétek el ezeket a magokat. Azt mondta. Az jutott az eszembe. Korán indultam. Kérlek benneteket. és ha majd kivirítanak a fű közül. Most január van… és neki már nem maradt ideje az ültetésre. virágmagokat kért tőlem.

szidja. ilyenkor nincs semmi izgulni való. A lamentáló utas levegőt se . gondolom. Társa kényszeredetten bólogat. Nem mondta soha anyu. ha otthon vagyok. aranyrózsával átszőtt műszálas pulóvere alatt a felháborodástól remegnek a keblei. Ülök hát a vonaton. hamarabb szabadulsz” alapon inkább hallgatja. az a jó. Anyu már ágyhoz kötött. Jobbára csak az egyik beszél. hallgatom a szomszédos oldalról két középkorú asszony beszélgetését. reggel ha felébred és este.visszafelé egy későbbi vonatot értem csak el. de látszott rajta. de azért jó lesz vacsorára hazaérni. „hagyd magad. a férjem van vele. akit ér. mielőtt elalszik.

derűs tekintettel rájuk néz. mindenkit cégéres gazembernek néz. néha fölnéz. Aztán amikor az aranyrózsás végre lélegzetnyi szünetet tart. – Mind így járunk aranyoskám. ha nem halunk meg időben… Amikor hazaérek. Harmadiknak ül mellettük egy idősebb néni. mesélem anyunak . úgy sorolja élete sérelmeit. Nem kellemes még hallgatni se. Gátak nélkül mondja a magáét. kendője alatt okos szemek. eszegeti. sopánkodós fajta. én megmondtam.vesz. unalmasan. apró falatokra vágja. süt belőle a bizalmatlanság. Almát hámoz az ölében. de nem szól. megállíthatatlanul. mert az a mindenben rosszat látó. csak ő hibátlan.

ezer baja van. – Te. ott fáj. látom. a széki Pista bácsi is mondott valami hasonlót… Hogy is volt…? Emlékszem rá. fogja az oldalát. Már sajnálkoztam volna. s azt mondta. valamin töri a fejét. megjegyeztem. mindjárt jövök! Ilyenkor könnyű kiszaladni. tudod Erzsike.a történetet. hogy ne legyünk ott…! Anyu nevet. kiáltok. – Hát panaszkodott a Pista bácsi. félretartott fején megemelte a kalapját. nevetésből nevetésbe érkezel vissza… . Nevetünk a végén. én meg kiszaladok. S akkor a végén rám nézett. hogy itt fáj. jobb lenne már meghalni. de összehúzta a szemét hamisan… De valahogy úgy.

nem mondtam. Se kívül.I gen. – Együtt indulunk a boltba a szomszédasszonynyal. egyáltalán nem hasonlítok hozzád. integetve. tele vagyunk azonosságokkal… És amióta nem vagy itt. mindig összeszedetten. Mindig világos színekben. köszöntve. ezer szálon hagytad . frissen fodrászolt haj al. de megdöbbenve láttam. ő még a patikánál tart. Én már jövök vissza. így ismertek Csobánkán. annyi emberrel találkozik. anyu. És amikor velünk voltál. beszélgetésre készen. se belül. És neki valahogy mindenki megáll… Azt hittem. Jani bácsi. már tudom. táskával a kezedben. a szomszédunk mondta egyszer.

valahol akkor kezdődhetett. amiről azt mondtad egyszer egy csöndes délutánon. hogy nyárra hazamegyünk. – Nem volt nekem olyan viháncolós életem… Úgyis tudod. odahaza Megígértem. most történt valami.nekem mindazt. mire gondolok… De mind a két gyerekem fogantatásakor megéreztem. Hazavisszük anyut a saját öreg házába. Valami boldogságos… Nálad is. most. ahol ugyan nem olyan teljes . ami a tiéd volt… Régi történet ez. meg az öcsédnél is… Anyuval.

azt a kevés. a hokedli a konyhában. amióta beteg lett és leesett a lábáról. tán egyszer. a takarókat. a kopott küszöb. egyszerűen azért. mert negyvenhét éven át azon lépett a szobából a konyhába. de ahol ismerős és megszokott minden. mosdókesztyűt. a szobavécét.a komfort. a kilincs kattanása. Vittünk minden megszokott holmit. És a gyógyszereket. Ágyneműt. mint nálunk. ha jártunk. amit hordani szokott ha felkelt. ami hiába magas. mégis otthonosan segíti át a fájós lábakat. kényelmes ruhát. ahol két év óta. piperét. A kép a falon. Július elején hát fölpakoltunk és hazamentünk abba a kis falusi házba. amiket szeretett. Van belőlük vagy egy .

aztán mégis csak zsörtölődött: – Meine Gűte. megszervezzük. jókora pakkunk lett. Arra gondoltam. maradhatunk a kis házban egészen őszig. és jól érzi magát. ha azt se tudjuk még. mert anyu állapota – a szívével . A magam holmiját is összeszedtem. maradnék inkább a fenekemen. mint a sátoros cigányok… – Mamuska – mondom – a kempingezés már csak ilyen. Anyu nem mondta. nézd ezt a cirkuszt. úgy nézünk ki.tucat. de nagyon várta az indulást. ha belejövünk odahaza is a kerékvágásba. pláne. hogy legalább egy hónapra elég legyen. kiszámoltam. Nagy változásokat nem reméltem. meddig maradunk.

rövid időket van fönt. és a hangulata. a Hold változásai nagyban befolyásolják az állapotát. az időjárás. Megfigyeltem. hogy inkább el sem indulna. Az az igazság. nincs emelet. A lába. zihálva. ki .kezdődött a baj – ugyan stabilizálódott. a havi orvosi ellenőrzés eredménye mindig megnyugtató. de keveset bír. néha az a pár lépés is olyan fájdalmat okoz. Na. Arra gondoltam. hogy sokat vártam a hazatéréstől. főleg a térde. az izületi kopástól lassan cserbenhagyja. Ami persze erősen függ a körülötte lévő állapotoktól és hangulatoktól. különösen a jobb. nehezen jár. Azaz tőlünk. hogy nincs kétszer tizenkét lépcső.

Anyu nem sokat mondott arról. a kedves ismerősök. ott vannak a szomszédok. ami a legfontosabb. majd átmegyünk hozzá… és egyáltalán. Vettem egy fekvőszéket. biztosan eljönnek meglátogatni. s persze kíváncsi is a hírekre. a fodrászt igen. hogy van. ki halt meg… A szomszédban az ismerős fodrász. teli volt izgalommal. hogy majd Piroska átkíséri… csak sürgetett. pár lépés az egész. ki. a barátai. beszélgetnek. mégis . hogy induljunk. amire annyira vágyik. ki él. s bár szerencsére. hogy ő mit vár. nem hosszú az út. jó alkalmatosságnak látszott. otthon lenni újra. az felérhet egy vitaminkúrával. nem kell messzire menni.tudom segíteni a kertbe. Aztán.

mint szomorúan kifakadt: – Hát már itt sincs menedék…! Én bolond. Lepihent. Azt. előtte boltba küldött. ahol mindig is aludt. de láttam. fel akart kelni azonnal. ott. megvetettem az ágyát.kimerítette. Ahogy megérkeztünk. ha hazajövök. azt hittem. leült a székére és kivette a kiskést az asztalfiából. valami nem stimmel. Nem beszélt. Nagyon nehezen kijött velem a konyhába. hogy ő főz aznap. Tett egy-két vágást a sárgarépán… Aztán nehezen hátradőlt és inkább indulatosan. hogy sárgarépát akar pucolni… Amikor megjöttem a boltból. Egy pillanatig még én is elhittem. . amit mindig is használt zöldségpucoláshoz. a régi helyen.

Úgy raktam oda régen is. ha csak szikrányi kis szabadságáért… . hogy elérjem… És még menni se tudok! Ahhoz is ti kelletek. milyen pokolian nehéz lehet az önállóság feladása. bár a hozzád legközelebb állókra is… Vajon mindenkinek ilyen nehéz? Meddig harcol még az ember. mert nem tudod. Simogattam a fájós hátát és megint arra gondoltam. hogy kijöj ek reggelizni… És lecsapta a sárgarépát… – Mamuska. hol a só… – Hagyjál… Nem érthetitek… A karomnak dőlt és elsírta magát. Az önállótlanság elfogadása. Hogy rászorulsz.legalább főzök néha. Megcsinálom a kávémat… Itt mindennek tudom a helyét. nálunk sem azért nem főztél.

Mibe fogok itt kapaszkodni… Ne pakolj ki. hogy . menjünk vissza… Nekem már jobb ott…! Nem. és az ágy se jó. Alacsony. minden másképpen lesz… Próbáltam a humorát. – Van eszemben…! Megint nekikeseredett. megszoktam. mondtam magamban. – Látom már. Erről én nem tudok felállni… Nálatok jobb az ágy.– Mamuska. legszívesebben elküldenél… Nevetett. – Te kislányom. de hát otthon is így voltunk… – De én most itthon vagyok… És azt hittem. de akkor még nem voltam biztos abban.

legyél türelmes. jó lesz! A boltban. Meglátod. Az ágy lába alá pakolunk valamit. megmagasodott. hála öcsémnek. de már . magasabb lesz. rád kérdezett.menni fog. Ne törődj semmivel! Nézd. – Anyu. lesznek vendégeid… Piroska már szólt. Az ágy. de lassan kialakult. ott vannak a rigóid… Nyaralunk…! Így lett. átkísér a fodrászhoz. várjunk két napot. akivel csak találkoztam. Leültem mellé. amikor Andinak nincsenek vendégei. legfeljebb te dirigálsz. idefigyelj. Mert anyu. a gondolatai nagyon is önállóak. üdvözölnek. a napirendünk nem mindig békében. Én főzök. ha járásában kiszolgáltatott is. Anyu még nem jött ki a kertbe.

az is jó. a tévé. nála nyaraltunk… Arra gondoltam. akikhez születtünk. S még azon is túl… Azért nem ment minden olyan simán. amíg tudja… Az idők és a szerepek viszont változnak. halálig. rálátni a hegyekre. az élni akar. Hanyatt fekszem a meleg kövön. örök kötés. csinálni. De az odatartozásunk. amit behoztunk a mi lakásunkba. az alvó falura. Napok múlva derült ki.átkísértük a fodrászhoz… Este kimentem a pincetetőre. hogy . Aki ebédet akar főzni. amikor kicsik voltak. nézem a csillagokat… Halálig. Itt játszottam kislány koromban és itt játszottak a gyerekeim. ismételgetem. ahová. Akkor anyu főzte az ebédet. hogy anyu ennyire akar.

ez nem kert. Egy hétbe telt. én a napon. De virágzott a flox. milyen szép az udvar…? . a fájós lába mellett aznap is kínozta a háta. Nehezen jött ki. milyen szép a kert? – Kislányom. büdöskét tettem. Egy kert művelve van… – Ugye. Mondom. Locsoltam hajnalonta. jó volt körülnézni. a sárgafejű csicsóka. ez udvar. pokoli kánikula volt azokban a hetekben. nagyon hiányzik. Anyu kint ült az árnyékban. ugyan nem a földbe. de visszaszereltük… Anyu első kirándulása a kertbe sem volt teljes öröm. csak cserepekbe. pistikét.nézhesse a német csatornákat. ugye. A kertbe a sok zöld közé muskátlit.

mégis tapintatos szeretet. míg a városban fuldokoltak a hőségtől. Ildi pucolt zöldbabot. anyu jól viselte a kánikulai napokat. Éva néni német újságokat. Nem hazudtolja meg magát. ott húzd csak ki… Az én anyukám. Az öreg ház hetven centis falai. az apró kertben a sok fa lombja hűvöset tartott. Laci bácsi saját uborkát hozott. Mária néni . akkor szedte. az ismerősök. többek közt az a kutatón kíváncsi.Akkor már elnevette magát… – Ezek a pistikék tényleg kedvesek… és a büdöskék is… te azt a gazt. Így éltünk. Amit annyira szeretek a falusi emberekben. És jöttek a szomszédok.

a nyugdíjasklubból két barátnő mindent tudott. hozta a képeket. tán három hét is eltelt már a „nyaralásunkból”. Dudiékkal jókat beszélgetett. a drága Erzsi néni beállított az utánozhatatlan bablevesével. amit csak ő tud főzni… Anyu nagyon jót evett belőle… De biztosan kihagyok valakit a sorból… A szomszéd Marika megjött Kínából. . Akkor mondta. Margitkám… Ki tudja.barackot a kertjéből. ahogy elbúcsúztak… – Jó volt látni téged. amire anyu rákérdezett… Néztem. a kedves gyógyszertáros virágot. mikor találkozunk… Este ülünk a vacsoránál. a zöldséges Terike finom gyümölcsöt küldött… Erzsi néni.

Anyuval sosem . Hanzi anyu öccse. kislányom… Még összejött egy családi találkozó. gondoltam.– Mégis jó. itt ültük meg a nyolcvanhatodik születésnapját. emlékezni. bár tagadja. de szentimentális. mennyit lehetne még beszélgetni. másfél évvel fiatalabb nála. hogy itt maradtunk. hogy rendes-e a vendéglátás. Tizenhárom óra vonatozás után. Hasonlítanak és mégsem. Rendszerint fanyar eleganciával adja elő. Hanzi realista. amikor a mozgalmas nap után elbúcsúztak. és jól alkalmazott humora van. aggódott persze. Németországból. mozgékony. Anyu feldobódott. de estére alaposan elfáradt… És akkor jött Hanzi. rég nem látott rokonok jöttek el.

neheztel. ezek a gyerekek meg sehol… Hogy képzelik ezt. majd mögötte derékból mélyen meghajol: – Bárónő…! Felmondunk a személyzetnek… Ez után csak nevetni lehetett. Hanzi. Hanzi erre föláll. valahogy késtünk aznap. azóta emlegetjük. ők ketten az asztalnál ültek. Hét óra volt. egy kicsit. várták a vacsorát. de minden nap sokszor. Anyu kopog az asztalon.beszélgettek hosszan. – Tu. maga elé tolja a székét. hogy igazán haragszik. Mi valahol kint lógtunk. két idős ember… És látszik. na. tessék. itt vagyunk. Volt egy este. És derűsen megvacsorázni… .

halk. és igen. utálatos. én ültem a kis verandán a gépemnél. – Olyan szép az idő. Amikor hazajöttünk. – Kérsz valamit anyukám? – Csináld csak a dolgod. Az ember tud egyetlen szó nélkül is utálatos lenni… Megbántam és visszamentem. Türelmetlen voltam. Voltak türelmetlenségek néha. elvagyok én itt a sötét szobában. próbáltam írni és hallottam a szobából az ismétlődő. Egy merő szenvedés – gondoltam dühösen és kijöttem.Valahogy így telt. szemrehányó köhögéseket. Odakint sütött a nap. viszszagondoltam. Bementem. főleg amikor dolgoznom kellett és többfelé figyelni. szép volt a nyár. már nem tűz a .

. ülj egy kicsit kint. – Elvagyok én itt is… – Anyu. a barátaink és a türelmükkel megkönnyítették a dolgomat a kollégáim. Aztán éjszaka mégiscsak készen lettem a dolgaimmal. de nem esett jól az ülés a székben. Nehéz nap volt. a testvérem. És onnantól inkább este dolgoztam. Hoztam egy párnát. abban sokat segített a családom. Akkor már ő nem engedett.nap. Eltelt a nyár. jobb lenne neked is… Végül kijött. hoztam kettőt… Végül csak vissza kellett segíteni az ágyba. s hogy végig Csobánkán lehettünk. gyere a levegőre. kimegyünk. Köszönöm nekik.

onnan gondolom. egyenesen járt. nem kérdezte. egy kosztümkabát… „A mamád mindig úgy nézett ki. nálunk. És a járása!” Próbálom felidézni a járását. mint akit skatulyából húztak ki. És hogy anyunak sem volt olyan rossz nyáron odahaza. ahogy szokta. fiam. csak úgy beszélt maga elé. A régit… Gyors léptekkel. a kétszer tizenkét lépcsős házban. talányosan. szeptemberben még szép az idő… Csobánkán is… Minden ott van bezsúfolva… Egy selyemsál.Már itthon vagyunk megint. – Te. Csak úgy megjegyezte: . hogy épp tegnap mondta… Nem kérte.

A bordó. mi van a polcokon. és a fekete. Kedvelte. egy francia lánytól kaptam. mint a bevetetlen ágy! Rendetlen… Nézem. meleg nadrágok. Hanzi . a csíkos selyem. Utánam szólt: – Csukd be fiam. Egy ágytál érintetlenül. Zoknik.– Öt perc alatt leérek a buszhoz! Apád mindig fél órával előbb indul… Egyszer a szekrényajtót nyitva felejtettem. A blúzok. nagyon szerettem… Aztán anyu átalakította a saját méretére. mert puha volt. amit most én viselek. a szekrényajtót! A kitárt szekrényajtó olyan. amit sose vett föl. az a barnakockás vékony szöveting.

de nem hordta. amit nagyon szeretett.gyapjúval bélelt elektromos lábmelegítője… Na. az a vékony. a mályvaszínűt is. mint a pókháló. azt nézhetitek. mondta anyu. szerette. . meg a sálat elteszem… . mert szúrta a nyakát… Az utolsó pulóvereket egy vándorárustól vettük. az ünnepit. hogy ne kelljen kínlódva áthúzni rajta. aztán az utolsó. amit ollóval végigvágtam a testén. egyszerre hármat. A kéket nem. A spriccelt zöldet sokat viselte. A kötött zoknit. A fehér hálóinget adtuk rá. hogy én ebbe valaha is bedugom a lábam! Régi hálóingek.

Másnál sem tűrt félretaposott sarkakat. Én is fölpróbáltam. mondták sajnálkozva a cipőboltban. mondta háborogva. Az nem költség. Nagyon tudott vigyázni a cipőire. Gyerekméretben nincs. finom vékony pántok rajta. amikor magasabb sarkút keresett. Könynyű volt a járása. Nem vett műanyagot. csak valódi bőrt. . kis bevont gombbal. milyen nehezen kapott harminchatost. A cipők harminchatosok mind. az egyik drapp. Gondozta őket. keresztben. abból is csak a kisebbek passzoltak a lábára.Két pár kesztyű. puhította. Továbbadom. egy sarkalás…! Emlékszem egy piros bőrszandáljára. kitömte. Még lánykorából volt. Berlinben vette.

feleségül vette a véletlen hozta ismeretlent. A lakodalmas háznál borjút vágtak. elrendelte a kényszervágást… Schäffer Antal gazdálkodó. az állatorvos talált valamit szegény állatnál. A menyasszonyi fátyol alatt mennyi bizonyosság és mennyi félelem. akinek már sok módos lányt jövendöltek. Fixmer Margit temesvári születésű foglalkozásnélkülit – egy szál bőröndjével.slattyogtam bennük a verandán. „Nincs semmije. a tetejébe még városi is…” Csöndben mormolt . királylány voltam éppen. Ezerkilencszáznegyvenhat Pünkösd vasárnapja volt.

És Jók. És akkor apám rád nézett és átkarolta a válladat: „Pünkösdkor esküszünk…!” Anyuval az éjszakában . Nemrég temették el a férjét.nagyanyám szája a fekete kendő alól. Szépek. Erősek voltatok. A menyasszony még ismerte a szelíd Schäffer Andrást. amikor a nagybeteg suttogva kívánta. egy kis mézet. Jók az életre. mézet ennék…” „Nincs semmije… de szíve van!” mondta akkor a bajuszos férfi az anyjának. „Mama. ő szaladt mézért a szomszédba.

Egyszer azt mondta nekem valaki. semmit . nyugalomból és békéből van a legtöbb bennem. édes asszony. Tudom. erős.Ha visszaolvasom ezeket a fejezeteket. Mert nincs recept. sokan megírhatnák a maguk naplóját. azt mondta egy nyolcvan felé járó. akár egy napló. akik valakit ápolva. És most mi ketten az urammal kezdünk úgy igazából vénülni. Négy öreget. amikor soroltam a napjainkat anyuval. Mindazok. mindkettőnk szüleit kiápoltam. rá kellett jönnöm. Tudod. okos. És képzeld el. vagy valakinek a gondoskodását elfogadva járják a türelem és az egymásrautaltság Golgotáját. – Ismersz.

A lelke. olyan jó itt a melegben. még hosszabbakat ebéd után. A tél végén sokszor mondta. Aztán visszaügyeskedte magát az ágyba. Akkor még felkelt egyedül.sem tudok az öregségről… Érted ezt? Semmit. Azt hittem. mindig a bal oldalára. Nem értünk még meg ilyen sötétet. búcsúzunk. becsukta a szemét és elaludt. a figyelme más dimenziókban járt. ezek azok az órák… Azt hittem. a kivágott ülepű székre. még rá tudott ülni az ágya mellett. Hosszú órákat aludt délelőtt. Sokszor . Mintha elhagyta volna anyut minden ereje. betakartuk. és ha nehezen is. hagyjatok csak. összekucorodott. Volt egy éjszaka.

nekünk. néha azt éreztem. nem mond semmit jelzés ez a csukott szem. És azelőtt így is volt. az elalvás előtti egykét óra volt kegyesebb. érdeklődve. hogy kérdezzen valamit. De akkoriban igazán elaludt. lehet. amikor nem küld el senkit. döntés.figyeltem. mint régen. És sokszor ismételgette. de nem úgy. ahogy szokta akkor. De hát mi volt ez a frissesség? Beszélgettünk egy kicsit. egyedül akarok maradni. vizslatón. „szabadoknak”: nem vagyok rátok kíváncsi. Talán az esték. testileg és szellemileg is. rákérdezett napi dolgokra. hogy csak becsukja a szemét. Inkább csak. Aktívabbnak. büntetés. akkor kicsit frissebbnek látszott. nem vágyom .

panaszkodott a hátára. de mindannyiunknak az. Mintha belülről megütöttem volna… . a gyereke és annak a családja – szokásai szerint kényszerült élni.felkelni… Nem ült ki olvasni. nehéz lett a szemüveg. Hagyjatok. Egyik nap hőemelkedése lett. Nagy próba ez neki. hogy nálunk van anyu. néha nehéz próbatétel. nem fejtett keresztrejtvényt. Ő. aki egész életében önálló volt. – Ott nyom valami. Ez a harmadik tavasz. mondta. és mi hagytuk. máskor semmi súlyt nem érzel – így telik az idő. hirtelen a mások – még ha ez a legközelebbi rokona. özvegysége harminc éve alatt nem szorult senkire. nehéz volt ülni.

mutattam – én okos. Se őt. ami itt van. még vitatkoztam is. amit éjszaka emeltek. ahogy ő mondta. tapogasd meg. labirintust vélt látni maga körül. itt áll. nem hitte. se a tárgyakat. hogy ugyanott vannak a bútorok. ez nem gilt. hogy ráhagytam a látomást. olyan élénk az elméje. semmit sem mozdítottunk el a helyéről. Reggelenként rosszul ébredt. régi szőnyeget. következtetni tud. mert a . – De mi ez a fal itt? Ez. nem látjátok. de éreztem. Volt. lehetetlen. amit képzel. nem jó. be fogja látni. nem álmodom! Egy darabig magyaráztuk. hiszen azt gondoltam.És a gyengesége még jobban látszott rajta. sezlont. egy falat emlegetett.

Azt gondoltam. Aztán arra jutottam.gondolatai csak e körül az álomszerű bizonytalanság körül jártak. rég elásott rejtekéből gyerekkori helyszínek villannak elő. amit csak akkor láthatott. hogy valószínűleg a legutolsó idők látomásai . az egész helyzethez a színjátékot. hogy belementem a képzelgésbe. egy sezlon. méltatlannak anyuhoz. a lelkének valami távoli. hozzánk. Az előfordult. megtapogattam a falat. de ez sem volt jó. Valahogy tisztátalannak éreztem. egy öreg szőnyeg. igen. amit egy valahai kislány lába taposott – ki tudja. sőt próbáltam tovább játszani az álombeli látomás szerint. nem mondtam ellent.

csak egyre tudtam gondolni… Hogy búcsúzunk. a hátfájás miatt elhívtuk az orvost. melyeket ki tudja mi hív elő. és ki tudja. csak nedvesíteni tudtam a . Éjfélig elnyugodott. a víziós képek állandósultak. mi parancsol vissza – milyen rejtekajtók mögé. mikor jönnek elő ismét – ez mit jelent? Aztán a gyengeség. Délre ígérte. Mert az az éjszaka kétségek közt telt. hogy jön. a beszéde zilált. zavaros. de az után az éjszaka után kértem. de utána.köszöntöttek ránk. Anyu egyre gyengébb lett. siessen azonnal. És tépelődtem: amikor ideig-óráig messze kalandoznak az elfáradt lélekben a gondolatok és a képek. És ki tudja.

De a tiltakozása is csak annyi volt. pontosan az ima szavait. inni nem akart. Imádkoztunk. Simogattam. ügyeletet. az ismerős orvost akartam mellette látni. A reggelért fohászkodtam. Bizonyos pillanatokban teljesen jelen is volt. mégis csöndesen eltolta a kezemet. amit mondott. de mondta. alig érthetően formálva. – Nincs miért bocsánatot kérni. A végén megszorította a kezemet. hogy határozottan. a teste erőtlen lett és ernyedt. nem akartam kórházat. Kásásan. de a következő percben már újra öszszeakadtak a szavai. igyekeztem öntudatra hívni.száját. kislányom… – mondta. kivehetetlen volt. bocsánatot kértem. Felkelni nem tudott. nem .

Jött a hír. hogy mikor . bizonytalan. Pedig sok út van. – Kórházba kell vinni. Egy megengedett ideig még sok-sok út kínálkozik. Mennyire csak egy úton jár a gondolata. amitől félni lehetett.akartam elvenni abból a kevés erejéből. nem jelzett bajt. Az orvos hosszan vizsgálta. És ezekben a pillanatokban még több döntésre is van lehetőségünk. Őt. azaz őt is csak egy villanásra engedte felismerni a zavarodottsága. ha már odatévedt. Ezt azóta tudom. És nem felejtem. ami egyre apadt… Milyen oktalan az ember. az ismert és szeretett arcot sem ismerte meg. vérnyomása. Kiszáradt és gyanítok egy kezdődő tüdőgyulladást… A szíve.

de a kocsiban meleg volt. A székhez kötözték. még kérdezte is. minden jó szóért.érnek ide a mentők… Az egészségügy nagyhangú „reformja”. Az életben maradáshoz szerencse és véletlen is kell. Nem csak a beteg. mondta valaki. Az ember ilyenkor nagyon fél és nagyon hálás. a hozzátartozója is. a hiány és a bizonytalanság itt volt. Minden érintésért. Aztán erre az útra soha többé nem emlékezett. hol járunk. hát ránk többször is kacsintott a Jóisten azokban a napokban. Mi is a véletlen? A Jóisten szeme pillantása. magához tért. bent a szobában. A fizetős mentők hamar megérkeztek… Lecsúszott anyuról a pokrócuk. No. S ott .

aki kezelte. Szerencsés véletlenek sora állt mellénk. Végül is lehetett volna. Napok óta nem ivott rendesen. Hálás vagyok. A kórház. kis . ezt is biztosra veszem. Mintha napok óta nem inna rendesen… Így is volt. Reggel keveset. még fogadhatott beteget. – Teljesen kiszáradt. Ő mondta: – Margit néni. A főorvos asszony. aznap jött meg hosszabb szabadságról. hogy nincs szemrehányás a hangjában. kávét.röpdöstek az őrangyalok. békeidőkből való a szervezete… Sokat kibír. Aztán hozzám fordul. ahol a haladékhoz segítették anyut.

katéter. alig hiányzott belőle. Nappal kettő. igyekvő. – Tessék inni. infúzió.gyümölcslét. Másra figyeltünk. Éjszaka egy nővér huszonhárom ágyra. este pár kortyot. aki ultrahangra tolta anyut. a víz az élet. a kórházakban. Délben egy gyönge fröccsöt. a rendelőkben megmaradt emberek . ezerfelé figyelő nővérek. Egy hét kórház. jó orvosok. Az étvágya is leromlott. nem a vízre. Odaadó. és a keze ügyébe tette a poharat a gumicsővel. mint motornak az olaj – magyarázta a műtősfiú. Az egészségügy reformja – élőben… Akkor ott úgy éreztem. tetszik érteni? A szervezetnek olyan a víz. És hiába volt odakészítve az üveg a vízzel.

tisztességének. nekünk bevált egy telefonszám. de ha baj van. Elmúltak a . Nem a reklám helye. Lassan helyrejött anyu. Nem csupán figyelmesek. Ha a betegek körül a gyógyító emberek többsége nem lenne ugyan végtelenül fáradt. lelkiismeretének. ahogy beszélni illik. és korrekt számlát adnak. emberszeretetének a farvizén zajlik ez az elképesztő és esztelen. de az idős beteggel is úgy beszélnek. hivatástudatának. A kezdődő tüdőgyulladást elcsípték. de rendes ember– összedőlne az egész. Az infúzió segített. a Máltai Mentőszolgálaté. Egy hét után hazamehettünk. kórházés végül is egészségrombolás.

. mert egyedül nem megy. és ahogy a kisdiákok. ő is szeretné megúszni. az éjszaka emelt fal már nem nyomasztotta. nem csak az ivás. a folyadékhiány okozhatta a zavart tudatállapotot. ágyban fekve.mélyről előrángatott fantáziaképek. nehéz mozgással – elhatározást igénylő feladat. Másfél liter folyadékot. Győzzük. A házi feladat most keserves. nincs több az üvegben. Naponta rá kell venni. nem csaltam. hogy nem öntöttem hozzá. És megjegyeztem. Ezidáig győzzük. bizonyítani. de a pohár sör beleszámít… Ezek megint kis erőjátékok. de legalább játékok. lehetőleg vizet meginni. s jókedvvel. Az orvos elmagyarázta. mondom. Hogy a déli leves nem. nyolcvan éven felül.

hagyjatok… Ágyban fekve. Anyu neki mindent elhisz. nyolcvan éven felül is mozogni kell. fogunk mi még sétálni! – nevetett első nap Éva. Ha lassan. még ha kéri is. És az ő kérésére minden feladatot megcsinál. aki az Otthoni Szakápolási Szolgálat munkatársa és orvosi rendeletre jár mozgatni. mobilizálni a rászoruló betegeket. a gyógytornász. Margit néni! Meglátja. – Nézzetek ide! . lassan. Ha kicsit. kicsit. elernyedt izmokkal. keserves mozgással. Hogy nem szabad hagyni. amikor kiabáltak mind a ketten.a mozgás is feladat. – Van erő a kezében és a lábában is. És hetek múlva eljött egy nap.

Csak az akarat volt és nyomában az öröm: Megcsináltam! Nézzétek.Ott állt anyu a szobaajtóban. hogy igen. És arra gondoltam. győztes mosoly volt az arcán. Az a kislányos. megcsináltam! Elsírtam magam. amit annyira szeretek látni. győztes mosoly. Istenem. nem volt a nyolcvannyolc év. ez mindent megér. járókeretbe kapaszkodva. mögötte Évával. hogy azt a győztes mosolyt többször is lássam az arcán… . Nem volt ott betegség. a győzni akarásom. ő fogta a derekát. a hirtelenségem – adj nyugalmat. vedd el a türelmetlenségem. Ez a kislányos. Legyen erőm. nem volt ott a fájdalom.

a Rózsa utcában. Ómama vett ilyen harsányan kiabáló anyagokat. A végén én is rászokom. reggel abba bújtál. élvezete. Volt idő. ő is varratta meg. sose kapcsolta be. világa. Ami nénivel. hiába szerelt rá a fia egy kis motort. megkötötted az övét. Mert ahogy lassan mindennek megtalálja az ember az ízét. amikor . játéka. az öreg varrónőjével. átcsavartad magadon. megszokott. a pongyolának is megvan a maga ideje. Fekete alapon bordó tulipánok nevettek a pongyoládon. ez is Temesvárról van. aki még lábbal hajtós gépet használt.A pongyola! A nagyvirágos pongyolák! Ez itt a kertben rajtad. úgy reggeliztél. amit a régieknél látott.

Amikor fölkelt az ágyból. tálcán. Kinyitotta az ablakokat. – Te. arcot mosott. szelet puha kenyeret lágy tojással. rajta a kávéja. És ha mindent nem is tudott megtartani onnan. ahogy a reggelit viszem neki. és hosszú hálóingére öltötte bokáig érő puha pongyoláját. Anyu még ismerte ezeket az időket. Egy reggel azt mondja a nagybeteg anyukám.a reggeleknek méltósága. a konyhai mosdónál szájat öblített. de legalábbis derűje volt. a pongyolához ragaszkodott. ma megint reménykedem… Hogy van ez? És tegnap miért volt . Így ment reggelit készíteni. átfésülte a haját.

csatt. Ütögeti a tenyerével a combját. Fekszik a hátán. csatt. Üti a combját. Jobb felől az első emeleti ablakon két fenyő csúcsát látja. de most nem nézegeti. hogy ilyen szabálytalan. Vár. lázadó mozdulatokra vetemedne. csatt. csatt. Csak úgy csattan. Szokta nézegetni. Erőseket üt. A nyolcvannyolc évével. Nem is figyel kifelé. Még soha nem láttam ilyet tőle. Csatt. Soha nem láttam. Aztán tovább.minden másképpen? És egy perc múlva lehet. csak záporoz a tenyere a mezítelen combjára . ha tehetném… Szétfeszít valami… Az én fegyelmezett anyám. hogy megint baltát ragadnék… Vagy rohannék.

– Hogy van ez. ahogy a legjobban szereti. állni. zöldben ázó kertre. halni… . Bevette a gyógyszert. mint egy kisgyerek. Most úgy feküdt. Ő nem látja. a ragyogó. Anyu már nem verte a combját. József Attila. Úgy feküdt. összekucorodva. kislányom…? – Nem tudom – motyogom – nem tudom… Reggeli után mosakodtunk. Ülni.türelmetlenül. Oldalra segítettem. Kinyitom az ablakot. aztán ki. ölni. Ránéztem. Akkor vettem elő a verset. a levelek tövében. az orgonák tölcséres kis virágjában még ott ülnek az utolsó esőcseppek. Langyos zápor után vagyunk.

zsákomat a völgybe rázni. sár van. vonat elé leguggolni. jóízű bablevest enni.Ezt a széket odább tolni. óvatosan hegyre mászni. lábuj hegyen menni. vén pókomnak méhet adni. kalapom a sínre tenni. öregasszonyt cirógatni. .

fenekén ruhástul ülni. .a tavat csak megkerülni. csak egy legyet elhajtani. napraforgók közt virulni vagy csak szépet sóhajtani. csengő habok közt pirulni. tükröm közepébe köpni. poros könyvem letörülni. elleneimmel békülni.

.hosszú késsel mind megölni. hogy csordul. morzsámra madarat várni. rossz kenyerem földhöz vágni. vizsgálni a vér. nézni. hogy egy kislány fordul vagy csak így megülni veszteg fölgyujtani Budapestet.

oldoztató. kicsi hugát ölbekapni s ha világ a számadásom. életem. sose lásson ó köttető. most e verset megirató. úgy itt hagyni. te választató! .jó szeretőm megríkatni. nevettető. zokogtató.

Jött a bába. . apu. kis Anti meg én. Neki…? Nekem…? Összeölelkeztünk. hogy nem lehetünk itt mind a négyen.Nem tudom. sápadt. Úgy köszönöm azt a reggelt… Kár. májusban. Nem akartál kórházba menni. boldogtalannak elújságolta. Sovány vagy anyu. kinek szólt inkább. Nemrég születtem. anyu. a nagymama is otthon volt… Apu kiállt az utcára és boldog. Mert ez az egyik legkedvesebb képem rólatok. Ezerkilencszáznegyvennyolc kora nyara. Tavaszi néni. Az a kisbaba sok erődet elvitte.

nem találtam meg az eredetijét. fekete a hajad. milyen barna vagy apu. úgy tartja a képen a kezét a fejemen. mindkettőtök haja fekete még. vonatról jöttél minden szombaton. De ilyen pillanat már nem volt többé. Szemcsés ez a régi fotó. De így is látom. simogattam a hátrafésült. olajosan fénylő fekete hajadat… Anyu . Istenem… Milyen pillanatok maradnak örökbe… A nyugágyat meg a kerti széket évekkel később magunkkal vittük abba a másik faluba. Álltam mögötted és fésültem.kislányom született! Mintha megáldana. Ültél a konyhában fáradtan. Hogy szerettem fésülgetni.

fiam. visszahívtál az ajtóból. de a párját. Tudom. ha jól emlékszem egy szombat délelőtt. emlékszem sokáig áztattad a lábadat. Leguggoltam az ágyad mellé. emlékszel. Kinyitottad a tenyeredet. benne volt ez a gyűrű. de . akarsz valamit mondani. Egyszer. Mondtad. ami most a kezemen van. hogy nem szereted az aranyat. Aztán ómama neked adta. Te viselted. Sokszor láttam rajtad. elveszítetted. amit lánykoromban sokat hordtam. – Ezt még évekkel ezelőtt apád karikagyűrűjéből és ómamának abból a kis brill fülbevalójából csináltattam.vizet melegített. mosakodni kezdtél.

Indokokat kerestem. miért tüzelte el . édes anyu! Nem biztos. akinek egyetlen bőröndbe belefért minden hozománya. hogy meg tudtam köszönni és el tudtam mondani akkor. hogy milyen becses nekem az ajándékod. gazdálkodva. aki idegenből jött. Fogódzókat kerestem. akiről semmit nem tudott. Én titeket makacsul mindig együtt akartalak látni.ezt neked szántam… Anyu. hogy miért tépte össze az első szerelem féltékenységében a lánykori fényképeidet. ahol ő otthon volt és ahol élni akart veled. sok gyerekkel. Nagy családban. hogy miért vett feleségül apu éppen téged. aki minden porcikájában idegen volt abban a paraszt-polgári falusi világban.

gondoskodó és igazi támaszod. nagyon nehéz volt. hogy gyöngéd volt és érzelmes.a barátaid címét. amikor egyedül maradtál? Csöndesen ingattad a fejed… . Azt akartam hallani. hogy az ő szerelme nem volt önző. Sokáig nem mondtál erre semmit. Később egyszer csak annyit kérdeztem.

ahol biztonságban szeretnék lenni. Titokban háromszor megforgatom a gyűrűmet és . Ha olyan helyre megyek. Azokból az időkből. ahol segítségre van szükségem. fölhúzom az uj amra. hogy ez a legkedvesebb emlékem tőletek. mert nem csak tudtad. mielőtt elindulok. ami kettőtök valahai érintését őrzi. becsületes. hanem elfogadtad. Hálás vagyok. Tudd. mint tiszta szándékú.– Sokáig szép volt … De odaadtad a gyűrűt. vágyakkal teli. Két ember közös életének a kezdetét. hogy kettőtöket együtt jó nekem látni. ami nem lehetett más. ami a kezdeteket jelentette. vagy ahol egyszerűen csak jól akarom érezni magam a bőrömben.

Manci néniék a csodájára jártak. Amikor hazamehettem. abban a szobában ő is. senki meg nem mondta. Csak elöl domborodott a kabát. Abban hordtad ki a testvéremet. aki egy piros ruhát hozott nekem onnan messziről.megcsókolom a kövét. Elvittetek a Pilinger Magda néniékhez. hogy mindjárt kisbabád születik. ahonnan érkezett. nem voltam otthon. És a karikáját is… Volt egy fekete svejfolt kabátod. Amikor született. Hátulról ha láttak. csak néztem a pólyában a kisbabát. a Tótlikba. Emlékszem . Olyan szűk derékkal. amiben hat évvel azelőtt én.

Ezt az ajándékot. A pólyatakaróját megsimogathattam. mint a születésekor. anyu. És akkor megérkezett egy kisfiú. már nem gondoltatok kisgyerekre. két sárga kiskacsával az alján és fehér pikégallérral a nyakán. Egy gólya volt a sarkába hímezve. az öreg varrónő és ketten néztük az alvó kisfiút sokáig. mondta Bó. Annyi madártejet soha életemben nem ettem. Azt mondtad. öreg voltál. a testvéremet kettőtöknek köszönöm. Kisöcséd született. Aput meg végképp idős apának mondták a negyvenöt évével. magasra emelte egyik lábát. Meg a Jóistennek. kelepelt. fejét az égnek emelte.a ruhára. Tele volt . akkoriban egy harmincnégy éves kismama öregnek számított.

legdrágább embere. Anyuval a hétköznapok Az utóbbi idők legnagyobb . kiesett az aranykosárból. hogy elcsitult benne a féltékenység. öt gyerekágyas asszony egy hétig is élhetett volna belőle. A világ legönzetlenebb. hogy van testvérem. legtisztább lelkű. hozták mindenfelől a paszitát. Az a hatéves kislány egy darabig azt érezte. Hálás vagyok. De KisAnti hamarosan olyan kedves lett a szívének.a veranda étellel.

néha fogcsikorgatva. hogy anyu a szomszéd szobában felkattintja a villanyt. Valamivel matat. Néha könynyedén. csengő. de ilyenkor még hűvös levegő árad be a nyitott ablakon. Arra ébredek. keksz. – Te vagy? – Én. szalvéta. Nem tudsz aludni? . Este mindent odakészítünk a keze ügyébe. Víz. Kánikula van. Kotorászás az asztalon. néha belátással. hogy mindig képes az ember a változásra.felismerése az. megint akár egy naplórészlet… Hajnali négy óra. reggelre keserűvíz… Benyitok halkan. de képes rá… Ez a mostani töredék az életünkből.

kicserélem a „felszerelést”. vagy miattam keltél föl? – Hallottam. Mert anyu hajlamos arra. Hogy felkelni ne kelljen. hogy mocorogsz… De már ébren voltam. Míg emeli a csípőjét. kezében a kekszes doboz. hogy ne aludjon viszsza.Féloldalt fekve. – Lehancúroztam a takarót. fázom. A takaró már rajta. de a nedvszívó harántlepedő valahol az ágy végében. Arra ébredtem. álmos aggodalommal megkérdi. ha valaki . ha ilyenkor bármi izgatót hall. És az is izgatja. valami trükkel visszaügyeskedjük. Éjszaka nem mindig mond igazat az ember. – Te már fönt vagy.

Mennyit vitáztunk már erről. Mondtuk az amúgy igaz. Dinamizmust ad. hogy ártanak. az ilyen természetű kis izgalmak egy olyan alkatú embernek. te gondoskodtál rólunk. ezt most muszáj… Még volt egy-két asszónk. mint anyu. bugyuta kis példázatokat: Amikor gyerekek voltunk. Hogy ezen ne töprengjen. és nem tud megnyugodni – nem biztos. több lenne benne a belenyugvás. Az élet így megy. De talán ha nem izgatná a gondozása körül is sok minden. Most meg mi rólad… Erre azt mondta. És rájöttem.miatta kel fel… Ő a legkevesebb gondot szeretné okozni nekünk. tennivalót. valahogy . aki nehezen fogad el bármit. az természetes volt. gondolkodni valót. aztán abbahagytuk.

Még egy kis simogatás. leintem.… Egy felvidéki barátnőmmel. arról beszéltünk. – Persze. mondom. ha nem lenne az őrült nagy ellenkezése minden irányban. Csak ne éjszaka.élénken tartja az „ágyba kényszerített” testet és lelket. aludjál – mondja – én is lámpát oltok. még visszabújok kicsit. persze. megyek. A résnyire hagyott ajtón nemsokára . gondoltam. talán már ő sem lenne… Az a kora hajnali ébredés egyébként jó véget ért. puszi. anyu még beszélne. akinek kilencvenen felül járó édesanyjának tüneményes és kezelhetetlen önállósága lassan őrületbe kergeti az egész népes családot.

A nyolcvannyolcadik születésnapot anyu szobájában ültük meg. de most nem ment. van az. negyven is. a nagyasztalnál. A születésnapján valamiért szigorú volt. Először. harmincöt lépésnyire van az ágyától. az a másik tér. míg az asztalhoz jut. Ágyban maradt. Neki talán. . De már rájöttem. Eddig mindig kint a nappaliban. nem a számok a legfontosabbak. Hanem a kedély. amíg kimegyek oda a világ végére… Igen. néha fél órát is ott marad. Mert ha nem az. akkor erőt vesz magán. kijön a „Trabanttal”.áthallik a szuszogása. Legalábbis kedvetlen. – Sokba van az nekem. amióta nálunk van.

hozta a híreket. hogy a kedély és a lélekerő mindenek fölötti. ha ő mesélhet. csacsogott. akinek legtöbbször úgy kell segíteni felkönyökölni. meg nem pihen. Ezért hiszem. a nyolcvanéves barátnője. míg a szervezete meg nem nyugszik. egyedül. Sokáig pihen. szorít az el-elfulladó mellkasa az ágyban. Beszélt. felhúzta magát fél oldalra. De ezek nagy áldozatok. hogy .S ha nála a szó. Csak néztem. s anyu. anyuban annyi kedély van. itt volt látogatóban Pomázról Mária. hogy minden valahai konoksága dacára. Figyeltem. akkor sokkal tovább is tud székben ülni. A szeme ilyenkor fáradtan mosolyog. S ezért vagyok hálás. zihál egy-egy ilyen alkalom után.

az életfontosságú dolgokkal telik. Evés. Játszunk. hiába felnőttek. az anyagcsere eseményeinek izgalmas és megunhatatlan hírei (a felnőtt unokák néha felkiáltanak: Nagyi már megbeszéltük. hogy menynyi volt reggel…! De hát tudjuk. ágyban fekve. Hát játszunk. Idős korban. téma még a kisebb és nagyobb testi fájdalmak. Az elején. amikor meg kellett szokni a „felszerelést”. kiegészültek. . a nap jó része finoman szólvást. azok enyhítése és így tovább. ivás. sok mindent még nem érthetnek…). amikor kellene –.sok nehéz helyzetre futja. Az ápolás kellékei és mozzanatai – mivel nem tud mindig azonnal felkelni.

rendbetétel közben nagy puszik csattantak a hasán, kis pacskolások a fenekén, közben őszinte dicséreteket mond az ember: – Mamuska, olyan a térded és a bokád, mint egy húszévesé! – mindez elvette a dolog szokatlanságát, a számára nyilvánvaló drámáját. Anyu egyszer csak azt mondta. – Te, fiam, találtam egy jó szót erre a bepakolásra. Míder! Mit szólsz? Úgyis olyan az egész, mint egy fűző…! – Hozom a mídert, mamuska – mondom azóta, és anyu szabad lélekkel nevet, emeli a csípőjét, néha meglepő magasságokba. Legalábbis a jobb napokon. A járókeretet, amit sokáig szívből utált, s amivel ma nehezen ugyan, de

kísérettel olykor-olykor ki tud menni a fürdőszobába vagy a nagyszobába, elnevezte Trabantnak. – Na, add, azt a szerencsétlen Trabantomat…! – mondja, belekapaszkodva föláll és elindulunk. A kölcsönkapott kerekesszéket kinevezte fiákernek. Csak az a baj, hogy fiáker ide, fiáker oda, nehezen tudjuk rávenni, hogy beleüljön. Hogy levigyük sétálni benne, arról meg hallani sem akar. Valójában nem jöttem rá, hogy miért. Persze vannak jobb és rosszabb kedélyű napok. De anyu kedélye, bevallom, rendszerint egyenes függvénye a mi kedélyállapotunknak. Mondjuk az enyémnek. Ha én ráérek, nem sietek,

igazán figyelek, s jókedvű vagyok, akkor anyu is az. Ha sietek, nem érek rá és jó a kedvem, akkor sincs baj, mert megértéssel fogadja a rohanásom. De megfordítva, ezerszer nehezebb. Egy időseket rendszeresen látogató, vidéki pap ismerősünk mondta, azt tapasztalja, ahol a család derűs, ott derűs az idős ember is. Ahol nem, ott semmi nem jó. – Az a csodálatos, hogy az emberi kapcsolatokban semmi nincs bebetonozva. Az élővilágban egyedül az ember tud rálátni a másik ember lelkivilágára. És ha megérzi, hogy abban az idős betegben mi zajlik, akkor ennek tudatában már nem enged a vágyának – netán nem mondja ki, ami a nyelve

hegyén van, nem oktatja ki, nem türelmetlen, nem horkan fel – bármennyire is igaza lehet. Így változnak meg hangulatok, és ezek nyomán a kapcsolatok egyes családokban. Ahol engednek az indulatoknak, mert persze, hogy nehéz mondjuk, egy szekánt, kritikus alkatú, elégedetlen idős hozzátartozót ápolni – ott csúnyán el tudnak mérgesedni a mindennapok. A hiúságot lehet rossz tulajdonságnak sorolni, de állítom, nem az. Ez a fajta, amiről beszélek, egyenesen segítő. Ha anyu nem lenne kellően hiú, nem ülne sámlival kitámasztott derékkal az ágyban jó fél óráig, míg mögötte a szomszéd fodrászatból átszaladt Kriszti,

de megéri. Icuval a tornát meg-megszakítják a . S így volt a tornáztató Zsuzsival. bár egyszer nekivágtunk a fürdőszobában. emlegettük sokáig. Sikoltozós nagy kaland volt. aki Évit váltotta.az ágyon térdelve be nem fésüli a haját. És így van mindenkivel. s aki megéreztette anyuval az erőfeszítés örömét. aki akár rövid ideig is. De akkor még anyu többet bírt. de vele foglalkozik. és azóta nem csalja le a gyakorlatok felét. Dauerre már egyikük sem vállalkozik. És így van a pedikűrös Erzsikével. Azóta emeli magasra a csípőjét. azt az órát is erőfeszítésbe kerül végigülni. a nagyszerű otthoni szakápolóval.

ezért tornázott. Rábeszéltük. Onnantól nagyon készült. mondta. s be is tartja. Elindultak.és karemelést… Nekem sokat kell nógatnom. De nem így vagyunk valahányan. hogy nem ötször. ahol élt. két férfi családtag segítségnek. hogy a töredékét megtegye. Először megrettent. meghívták a Vadvirág nyugdíjas klub huszonötödik születésnapjára. neki megígéri. A faluban. Hónapok óta aznap vett fel hálóing helyett ruhát. bot. Szandál. állítom.beszélgetések. ezért itta meg a kötelező másfél liter vizet. nem megyek. Hetekig erről beszélt. hogy „kifelé” sokkal összeszedettebbnek mutatjuk magunkat. hanem legalább nyolcszor ismétli a láb. Az . gyógyszerek. s dicsérnem.

Visszajöttek. De összecsuklottam. . most már az ágy szélén ülve reggelizik. Hallom. Beszélni lehet róla. De nem mondta. Elfáradt. én megpróbáltam. ebédel. nem volt bánatos. alig tudott összekanalazni… Esemény volt ez is. És hát igen: megpróbáltam… Szűkül a tér. ez a két szerencsétlen fiú. Azt csodáltam benne. vacsorákhoz. megkönnyebbült.egyetlen emeletről sem sikerült lejutni. nem zuhant össze. Nemrég még ki tudott jönni a közös ebédekhez. Pár nap múlva kérte a telefont. Még az is lehet. ahogy mondja. mint a bicska. – Kérlek. beszélne velük.

rossz lelkiismerettel. észrevétlenül ugyan. Lassan megértem a tanításokat. nyomukban az elkövetkező hónapokat. éveket.vacsorál. A mesék okítását is. átveszi a tányért. sürgetem. – Mama. Amikor nyugodt és szelíd. de tudom. akkor érzem át igazán az ő nagy veszteségét. Sürgetem anyut. rám pirít. A nagylányom észreveszi. Egyik nap megint sietek valamiért. majd ha te leszel nyolcvannyolc… És eszembe jut a mese az . Hogy mennyi erőbe telik ott feküdni napra nap… Mennyi apró pillanat érleli az emberben a hétköznapokat.

abból adok neked. ismered-e. – Elteszem apám. Különösen az utolsó három sorát. ebédet. Mindössze ennyit írt elé: „Ezt a verset nemrég olvastam. Az apa meg a fia cseréptányérból esznek. Szűkszavú. Az öregember elé fatálat tesznek. föl. Apja kérdésére azt mondja. ha majd megöregszel. Eszembe jutottatok. a polcra.öregemberről. azóta sokszor idézem. vacsorát… Pár hete egy verset kaptam valakitől. Halálosan . Ebéd után a fiú elrakja a fatálat. a fiáról és az unokájáról.” Mezey Katalin kemény-szép versét. Nem tudom. Egyszerű. el ne törje.

pontos. néhány régi ruhából összetákolom anyámat reggelente. AKÁR A ROZSDÁS KÉSEKET Műfogból. Csontváz lába közé . szemüvegből.

. ő.pelenkát simítok. szövetpapucsot adok rá. Az önál óság bajnoka. harisnyát. aki soha nem szorult senkire. aztán két kézen vezetve kicsoszogunk a nagyszobába. és a szabadság bajnoka. én.

Akár a rozsdás késeket. egymással élesít minket az Isten. .aki már kamaszfővel elszöktem tőle. Csodálkozhat most az. aki ismert bennünket azelőtt. nem akartam a szigorában élni.

emelné fel. s a sötétben tapogatva ezen az éjszakán harmadszor is benyit a szobába. hogy hallanak valamit. Az ágyban fekvő. Ettől magához tér.Alig hallható panaszszavakra ébred. Fázik. visszaengedi a paplant. pedig nem is szólt senki… Vissza kéne bújni. Aztán legyőzi a gyöngeségét. . Csönd van. Gondolatai még valahol az álom útvesztőiben járnak. dugná vissza a melegbe a lábát. Kimerült érzékei csak vélték. Hallgatózik. A takaró alól meleg párák csábítják. amikor a lába már lent van a földön. föláll. Milyen hideg a parketta. húzná magára. hogy csak hallucinált. Lassan szokja a szeme a homályt. Lehet. Halkan nyílik az ajtó.

A halk fény kivehetővé teszi a tárgyakat. de sötétben hagyja a fekhelyet. Leguggol az ágy mellé. – Nincs baj? Az arc alig mozdulva nemet int. Lámpát gyújt. – Igyál egy kortyot. eligazítja benne a gumicsövet. hogy fenn van. a fejük így egy magasságba kerül. de a pillák rezdülnek. az eres kéz öntudatlanul kapaszkodik. az uj ak szorítják a párna csücskét. szeme lehunyva. Innen tudja. A száj rózsaszín ívén a szélek cserepesek. a fej is mozdul . Tagadóan int az arc. Zihálva emelkedik a takaró. Az ágyban fekvő arca csöndes. Poharat fog a kezébe.összehúzódzkodott test moccanatlan.

nem! – Na… A kedvemért… Odatartja a gumicsövet. finom . Az az érzése.picit. hogy kinyissa a szemét. Az eres kéz most tapogatva a kezét keresi. A száj lassan formálja a szavakat. kicseréli. – Inkább szívószálat hozz… Ott a szívószál az éj eliszekrényen. szívja a vizet. miközben a keze megsimogatja a kezét. A fülébe suttogja. mintha az ágyban fekvőnek nehéz súlyokat kellene megemelnie. nyel kettőt-hármat. A szeme csukva marad. Odatolja. érzi. – Most már nincs kifogás… Csak néhány kortyot… Keskenyre nyílik a száj. Amikor megtalálja. Aztán elengedi a szívószálat.

menne már vissza. hogy . Mi hozta a megváltást…? A négy gyönge szó. Csak egy kis pihenést még. Vissza az álomba. Álomtalan álmot. Hogy elmúljon az éjszakai ébredésekkel járó nyomás a homloka mögött. Vízszintes nyugalmat. Csak egy kis időre még.szorítást érez. Egészen eddig a megszabadító pillanatig. futna. Osonna. hogy itt vagy…? Vagy a fáradtságot legyőző erőfeszítés. a másik szoba távoli melegébe. Vissza. menekülne. A szeme akkor is csukva. – Jó. Múljon el belőle… Ez volt minden vágya. amikor susog rekedten. jó. hogy itt vagy… Eddig azt érezte sürgető türelmetlenséggel.

maradni jó. Így maradt most sokáig a betegágy előtt a szőnyegen. vigyázni az álmát. nem fázik. aztán már csak csendben. Gondolatokkal. Csodálkozva vette észre. mint a hideg padlón surranó meleg lábak útja egy másik szobába… Mert most meg – mintegy varázsütésre – úgy érzi. A megváltás néha nem egyéb. nézni benne az ismerős arcot. Elmerült a békésen szuszogó kis pofikák látványában. hagyni elterülni a homályt. Guggolni az ágy mellett. simogatta az eres kezet gondolattalanul.átlátogatott az ágyban fekvő éjszakájába. ahogy valamikor régen a gyerekei álmát vigyázta. néha el is aludt az ágyuk mellett a földön. .

Kanyó úrhoz. Itt ülünk anyu. amit későbbi időkben nem láttam. hogy a Temesvárra írt leveledbe berakhasd ezt a kicsi. nyolcszor hat centiméter méretű fényképet. Máshol nem lehetett. az anyukádnak: . Elvittél gondolom. hanem a régi képek hátoldalán a régi mondatokért. Olyan mosoly ül az arcodon. törékeny anyuka hátul. ha megnézlek. a Kanyó fényképész műtermében. így szokta elrendezni a fényképezendő személyeket. Ezt írtad Karolának.Hálás vagyok. nem csak a régi képekért. Nagyfejű kisbaba elöl. s ami megmelegít. Ercsiben ő volt az egyetlen fotográfus. Ráismerek.

egy .. rég megfigyelt észlelésem. hamar visszatér az erőd… Ez itt már a hatodik töredék az életünkből. Amikor a hátadon.„Édes Nagymama! 10 hónapos koromban küldök sok édes puszit húsvétra kis unokád Erzsike” Anyuval a reggelek. az öledben gyerek. Nap. beteg társ vagy tehetetlen öreg van. Ha visszapörgetem az anyuval közösen megélt fejezeteket. történet-mozaikok állnak össze.. Különös. mint nap felverekedjük magunkat életünk ösvényeire. ha el is fáradsz.

ahogy telik a nap. De a legjobb látni azt a békés . Együttléttel. Aztán ez a mosoly. mindig mosolyosak. eseménnyel. Még nevetünk is. mindennapot.befelé ívelő. aztán néhány óra múlva vissza. Többnyire azok. vendéggel. ahogy csigalassúsággal másznak a délutánba. majd az estébe az idő szolgái a percek és az órák – az a mosoly rendre elhal. emlékek felidézésével. beszélgetéssel. embert. egyéb praktikákkal. Néha sikerül visszahozni. ahogy az ágyban nehezen átfordul az ablak felé. ahogy az eseménytelenség elborít szobát. csöndesedő hangú naplóvá? Emlékkönyvvé… ? A reggelek szinte kivétel nélkül.

Zajlanak a megszokott rítusok. nekünk is. Ilyenkor vagy a gyengeség olyan hatalmas. derűre való hajlandóságot. akkor úgy érzi az ember. Akkor olyan könnyű. Vagy valami más tartja vissza benne a kedélyt. nem kell semmi… Ezek a nehéz napok. hogy odaadna mindent – időt. és vele minden más. halk mosolyért. megnyugvást és elfogadását mindennek. Akkor a kötelesség nagy terhe sehol nincs. evés. Semmi nem mozdul. a mosolyt. erőt. Se benne. tisztálkodás. anyukám…? Nem. se bennem. hogy megadja magát neki. Máskor nem. . kérsz valamit. ami odaadást és elengedést mutat. saját ügyeket csak ezért az elfogadó. Neki is.mosolyt az arcán.

míg ellágyul benne a keserű keménység és oldódik nyomában a reménytelenség fájdalma. leülni a sámlira. És állok ott kifosztva.– Mátis vagyok – mondja ilyenkor szűkszavúan és becsukja a szemét. amikor nem. addig simogatni. tehetetlenül. csak te tudsz tenni érte. nekem kéne az ágya mellett maradnom. megértenek. talpig lelkifurdalásban. indul a reggel. hogy én tehetek róla. Senki nem vet rám követ érte. a saját hangom elnémíthatatlanul. Csak ott belül… Ott legbelül szól a hang. De van. . Azelőtt hét körül. Résnyire nyitom az ajtót. Sokszor megteszem. simogatni a kezét. Még van egy kis időd… Szóval.

mostanában inkább nyolckor… Ha csöndesen emelkedik a takaró. fönt vagyok. hol vagytok ilyen sokáig…? Már meg tudom különböztetni ezt a hallgatólagosan elfogadott egyezményes jelrendszert. Gyere. Van ugyan egy nyomógombos csengő az ágya mellett. Segíts. Amikor hajnalban fent vagyunk. amiről soha nem beszélünk. Ez amolyan jelző köhögés. Azt mondja. Khhm… Khhm… Khhm… Hallom a köhögését. de nem szereti. visszahúzódom. valami baj van. nem biztos . Mi van már veletek. A jelző köhögés árnyalatoktól függően sok mindent jelenthet. akkor néha kilencig is elhúzódik az ébredése. Mostanában sokáig alszik. de működik.

ilyenkor ritkán van panasza. látom. mozgatja az uj ait. a sötétség után a reggeli fénnyel valami várakozás éledezik az emberben. mert előfordult. mondaná anyu. fiam. az biztosabb. és emeli a karját. Khhm…Khhm… Benyitok. Akár süt a nap.benne. nyomta. Tény. még ha rövid ideig tart. hogy új napra virradtunk. anyuban is. akkor is ott az ösztönös öröm. de nem mondja. a könyökét próbálja befelé fordítani. akár nem. – Már tornáztam – mondja. az arcán ott van a hajnali álom békéje. Karját széttárja. de nem hallottunk semmit. gyakran kell cserélni benne az elemet. nem fáj semmi. hogy meghalljuk. hogy csak nyomta. ahogy . A köhögés.

nem hiszed. Megiszom azt is… Csak tudod.gyakorolják Icuval. Nem ittak ennyit az . közben nézi. de ha megígértem. – Hát nem jó. semmi ránc nincs az arcán… Tovább emelgeti a karját. milyen jó. Álommelegben időzik még a teste. csillagos ötös. hogy inni kell. – Mamuskám. hát csinálom. mit nem értek? – Mit? – Azelőtt nem volt ez a nagy fakszni. Néztem egyik nap. a mindig hideg lába is meleg még. fiam. megteszem. Két dolgot ígértem meg neked… Látod. se lelkem nem kívánja azt a sok vizet. Bár se testem. ahogy porciózom a tablettáit. hogy megcsinálod…! Olyan jó megölelni ilyenkor.

Így is mondták sokfelé. Ez a mai reggel derűs. Nagy alkudozások után egy liter vízben állapodtak meg az orvossal. mindig megmarad valamennyi. ha borongós. Ha jó kedélyű. de nem hagyja magát. – Hát akkor leszáradt… de nem szenvedett anynyit azzal a vízzel. hamar kiürül a két kis palack. de vannak .emberek. mamuskám. az öregeket se kínozták a vízzel! – Ki is száradtak. És tényleg betartja. az a tavalyi kiszáradás sok erejét elvitte… Bár ez is kedv kérdése. ha egy idős ember ágynak esett: leszáradt a lábáról… Anyu tornázik rendületlenül.

vannak ismerős. amikor nem találja itt magát. akik a csőben jöttek. Meg a rékli. kedves tárgyai. Vagy az övek. Álom volt. mint az otthona. kérte egyik reggel. nagyon lassan bogozgatjuk. most és itt megfejthetetlen álom. ahol majd hatvan évig élt. Végre is több mint egy éve ebben az egyetlen térben él. de megszokhatatlanul más. régi emberek nevét emlegeti… – Te. Ami ugyan három éve az övé. fiam. A szobájában. azok a gyerekek. s hiába . Álmok és emlékek tartományában jár ilyenkor.napok. Vedd le rólam. ismerős környezetben. bent játszódott a szobában. már elmentek? – Ismerted őket? – Nem… De itt voltak… Lassan.

sokáig nem hitte. Mi lehet a rékli…? Talán a „felszerelés”. hogy csak a hálóing van rajta. ami előtte. reggel csak úgy leülni pongyolában a kávéhoz… Behoztuk a pongyoláját. – A pongyolám. de nem vette fel. Úgy szerettem. istenem. gondoltam. az hiányzik. A „felszerelés” nagy nyűg lehet rajta. Soha nem szerette a szoros dolgokat.mutattam. se övet. amit álomból ébredve le akar vetni… Mennyi mindent kell elfogadnia. amit nagy humorral mídernek keresztelt el – ez lehet az öv. de nem mondja. az önállóságában elfogadhatatlan volt. egy törődött testben az ép léleknek. látod. se melltartót nem viselt magán. a rékli. .

nyugtattam. mondta. nem kell ez már nekem… Karácsonykor. fölvenni. gyertyagyújtásra kivittük a tolószékkel a közös asztalhoz. Hová siessünk mamuska. Levenni.– Most csak nyűg rajtam. Nehéz már az ülés. de az órára nézve ijedten felkiáltott: – Te jó Isten. kislányom… Nem jó az nekem… Az egyik reggel kétségbeesve fogadott. Énekeltünk együtt. És másnap megrázta a fejét. ettünk pár falatot. tudod hány óra van? – Fél kilenc… . vigyétek csak vissza. késő van. Visszakívánkozott. – Nem kocsikázunk. fiam. panaszkodott.

– De hát mindjárt dél… – néz rám szemrehányás és sürgetés között. mert nem akarom azt mondani. amiből tudom. de elkapott a szorongás… – Valamire gondoltál? – Nem. színészkedős kajánsággal. Amikor megjöttem és bementem hozzá. most először úgy féltem… Nem tudom. és semmi dolgunk – mondom. de most ő se mondja. – Akkor lógunk…? – néz rám azzal a kedvesen szelíd. hogy mindent ért. – Tengernyi időnk van. Jó kéthárom órát. megfogta a kezem. hogy semmi dolgod. mitől. csak feküdtem. hogy bezzeg neked jó sok dolgod van. fiam. Délután sokáig volt egyedül. – Te. És egyszer .

a szeme csukva. Könynyíteni. Lehet jobban. De nem úgy. jelen lenni. amit tudunk. vele érezni. tudom. hogy ne vegye észre. de nem akart beszélni. Vagy mégsem? Amikor sokszor reggel halkan. benézek. és össze van kulcsolva a keze.csak összeszorult a szívem körül minden. hogy nem tudunk semmit. már elmúlt… Ültem az ágyán. kérdeztem volna. . a titokban. Fogtam a kezét és arra gondoltam. imádkozik. amikor fulladok… – Még tart…? – Nem. a létezés nagy titkában egyedül maradunk. még inkább odafordulva ápolni. De az igazán nagy dolgokban. lelkiismeretesebben.

A névnapokat is. A születésnapok! Mindenkiét pontosan tudtad. nincs más dolgom. És nemcsak a családban mindenkiét. csak vele lenni. hol rosszabb kedvben és szereposztásban. pakolás. megcsöndesedve. Járjuk a mindennapok golgotáit. És néha ilyenkor olyan időtlen és békés szolgálatra vágyom. ahol nincs főzés. a . rend és rendetlenség harca. bevásárlás. gyerekek gondja. És megpróbálni a sokszorosan elhagyott időnket rendre szépen behozni… De hát valami ilyesmi történik… Hol jobb. munka.Állok az ajtórésben.

mert rendszerint kivonultunk a kertbe. a grafológia. hozzád mindig húsvét táján mentünk. mondta apu. őt egy időben érdekelték a csillagjegyek. és a Kos jegyből messzemenő következtetéseket vont le… Nálad a születésnapok olyan friss. a barátokét. Egy igazi kos. néha szúrópróbát tettünk. a japánbirs.szomszédokét. hogy enynyi dátumot. mint Csobánkán. április tizenhetedikén születtél. Olyan gyepet. azóta se . ennyi alkalmat megőrzött az emlékezeted – és megőrzött! Csobánkára. tavasziak voltak. átláttunk a szomszédokhoz. Virágzott a meggyfa. mert nem hittük. még nem lombosodott be a sövény. Te áprilisi vagy.

mert a Dunára mentünk délelőtt. Ott meg a diófa alatt a rekkenő melegben a délutáni árnyék maradt meg bennem leginkább. megfogadtam magamnak. tavasszal nekilátunk… A nyári születésnapokon te jöttél Gödre. ahogy ti szoktátok. a másik nagyszülőkhöz. benőttek mindent a bokrok… Ígérem.találtam. A gödi Nagyi is. ami az utolsó pillanatban készült el… Sose ettünk rendes időben. Mindig elkéstünk az ebéddel… vagy azért. amiket ültettél… Nem örülnél most a kertnek. úgy. te is. pontban tizenkettőkor tálaltatok. se . vittünk magunkkal. vagy a torta miatt. amikor meg már csak egyedül voltál Nagyi. elterültek a fák. de nincs szívem levágni a fenyők ágait se.

előbb. se később. nem esett öszsze a saláta és friss. És forró volt a leves. meleg a pecsenye. omlós volt a sütemény… Sütemény? Sütemények! Hogy csináltátok…! .

Nem olyan régen. de nagyon jó pillanatban. emlékkönyvek bejegyzései. vannak „irodalmibb versek”.Ezt a verset is küldte valaki. alkalmi köszöntők is sokszor . De engem a vőfélyek és kikiáltók rigmusai. Tudom.

Van egy tisztalelkű barátom. A francia JeanPaul Baget. Mintha most rímbe szedve az ő levelét olvastam volna újra. Ő a negyvenedik születésnapján hoszszú levelet írt.rádöbbentettek közhelyszámba menő igazságokra. a lelked gyakran tűnt . Móra Magda Az út felén túl Ha elkerülted már a negyven évet.

A dolgaidban tartod még a rendet. de egyre inkább áhítod a csendet. Már nem vársz rangot. Már tiszteled az évgyűrűt a fában. hatalmat. és nem mész fej el valamennyi falnak. címet. .időkbe téved. és hinni tudsz: a mások igazában.

Ha nem is lettél irányjelző zászló. . viharban. szürkületben. nem maradt hang: a semmibe kiáltó.Már reméled. ködben. hogy nem hiába éltél: mit szóval mondtál vagy tettel beszéltél. a magad helyén ál tál rendületlen: szélben.

és voltál tűrés. A tieidnek maradtál a béke: a nyitott ajtó biztos menedéke. és lettél alázat. . már nem hiszed. hogy adósod az élet. Ha elkerülted majd a negyven évet.mint kapubálvány őrizted a házat.

csak azt érzed, hogy tiéd az adósság, mert kevés volt a salakmentes jóság: a mindent adó, semmit visszaváró, a minden próbát derekasan ál ó, mely sosem számol, szüntelen csak árad, örök fölény és örökös alázat. Ha elkerülted már a

negyven évet, s mindezt beláttad, és mindezt megélted, és be tudsz ál ni a legszürkébb helyre, már te lehetsz a sorsod fejedelme!

A dunyha alatt hal gattalak. Hideg volt a ciha, de belül langymeleg. Melegítettük egymás lábát, közben szerelmes filmeket meséltél, emlékszel? A zöld shantung ruhád a

fagombokkal és sálgallérral. Néztem az anyag mintáját, halványzöld selyemszálak a könnyű vásznon… Miért szerettem annyira ezt a ruhádat? Az olló, ami mindent vágott. Kecses volt, éles, sehol a környéken nem volt ilyen szép olló. Berlinből, egy kötszeres dobozból hoztad azzal a varázsfiolával együtt, aminek a tartalma csípett, de azonnal elállította a vérzést a térdemen. Emlékszel, akár biciklivel, akár futás közben, mindig térdre estem. A vasalót a legfelső sublótfiókban tartottad. A nagyasztalon, pokrócon vasaltunk, nem volt vasalóállványunk. A sublót legalsó fiókjában viszont tiltott dolgot találtam, Aktok a

művészetben címmel egy dombornyomású albumot. Rá volt pakolva egy csomó papír, lom, kacat. A kulccsal záródó kis fiók az ágyatok fölött. Hol tartottátok a kulcsát? A szobában nem zártatok semmit. Ez szúrt szemet… A szobánk mennyezetén a fej alakú repedésre… Emlékszel? Addig néztem, míg el nem aludtam. Néztem a repedést és mozgattam a lábam apu szuszogásának ritmusára. Külön aludtatok, két hosszában egymásnak fektetett ágyban…

Egy csomó csokoládényuszit találtam az alsó fiókban. Ott felejtettük

húsvétról. vénségemre megnézhetem magam! – mondtad. nagy tükör van a polc alatt. Az az igazság. – Na. Amikor még ki tudtunk menni fürdeni. hogy nem kellett a kádba . vagy csak nem akartál szólni. de hónapokig nem néztél a tükörbe. Aztán egyszer csak igen. Most már soha nem tudom meg. Kérted. hogy vegyek az összes unokának és dédunokának csokinyuszit. Nem mondtál semmit. hogy te is elfelejtetted az egészet. láttad benne az egész testedet ülve is. állva is. nem is figyeltem. Nem szoktál ilyesmiről megfeledkezni… A fürdőszobánkban széles. beraktam alulra és ott felejtettem. Egyébként úgy fürödtünk. Megvettem.

Nem is tudtál volna. hogy jön rád a finom meleg víz. mamuska. mondtad. de ez már pocsékolás. de akkor mindjárt . Csak állandóan elzárattad velem a csapot. hogy a lefolyó jól nyeli a vizet. s utána egy autó ablaktörlőjével hipp-hopp összeszedtem a tócsát – ezt az egyszerűsített felmosótechnikát. Ezt nem szerettem. a vállad. úgy tusoltalak. de hát nem jó. de amikor láttad. Először nehezen vettelek rá a mutatványra. néha elfogtad a kezem és megpusziltad. a hátad. Fejet is így mostunk. Kérdem. Kívül egy széken ültél. Amikor töröltem a karod. De jó.segíteni. még segítséggel se bemászni. boldog örömmel honoráltad – akkor már a fürdések ünnepszámba mentek. mint egy gyerek.

hogy siettem. akikre egyre jobban rászorultam. és elromlott minden. mert látta. Amikor nehéz volt és azt éreztem. mert már szükség volt rá.visszapusziltalak. Amidet értem. gonosz vagyok. türelmetlen veled. Mindent én akartam csinálni. nem látod. éppen azért. utálatos a családommal. Ha kijöttem a szobádból rásziszegtem a férjemre. versengve. ki adja föl a „mídert”. hogy azt szeretné anyu. elfáradtam. azt azonnal megérezted. Hányszor összeszólalkoztunk előtted. Volt viszont. mert azt . hogy ki segítsen kiülni a szobavécére. hogy én csináljam a mosdatást? Nem látod? Ő meg segíteni akart.

És ilyenkor igen. ami megríkatott. a derekam élesen hasogatott. Eszter levele is ilyen volt. Rád. egy elismerő. aki leült hozzád beszélgetni. egy barát. voltak idők. az neked a legmegnyugtatóbb. erre vágysz. ami az emeléssel járt. ami úgy esett.éreztem. mint a simogatás. Ott volt a vérnyomásmérő lista alatt. ami lecsöndesített. Most találtam meg a régi papírok között. Közben halálosan fáradt voltam. aki fölváltott. haragudtam. mint a súlytól. A világra. És akkor mindig jött valaki. később rájöttem. jó szó. Azon meg . egy olvasmány. egy levél. amikor mint egy hisztis gyerek. sokkal inkább az idegességtől. Egyik gyerekünk. A sorsra.

csak néztem. Marfarin másfél. Betaloc egy. vékony ezüst betűkkel. hogy elfelejtettem! Minden nap háromszor mértük a vérnyomásodat. itt nálunk. Ezt variálta az orvosod. És milyen év! Mi van benned. vagy . Karácsony volt akkor is. „Kedves Erzsi! Karácsony van… Megint eltelt egy év. ha visszatekintesz? Végigcsinálnád még egyszer. Az első karácsonyod. Hát ott volt Eszter levele. hogy féltünk a trombózistól akkor! Ott van mellé írva a gyógyszeradag. hogy ugrált össze-vissza. sötétkék papíron.

Mikor a kétségnek. Mikor az elindulásnak. és mikor az együtt-levésnek. nektek. „emberesebben” kerüljetek ki belőle.örülsz. a felüdülés ideje is. értőbben s megértőbben. hogy akármit hoz is az élet. bölcsebben. Kívánom azt is. és mikor a . hogy túl vagytok rajta? Azt kívánom neked. és mikor a harcnak. mikor minek van itt az ideje. És ezért azt is kívánom. és mikor a visszaérkezésnek. gazdagabban. hogy mindig érezd. tudd. erőtökön felül. Mikor az egyedül étnek. hogy eljöhessen a megpihenés. Mikor van itt az ideje az elfogadásnak. hogy ne próbáltassatok meg nagyon.

az Életnek… Nagy szeretettel. És kívánom. Mikor a hálának. a hetedik nap… . és mikor a perlekedésnek. legyen itt mindig ideje. Mikor a ragaszkodásnak. Eszter” Anyuval. és mikor az elengedésnek.bizonyosságnak.

véget ért ez a személyességet igazán nem nélkülöző napló. hogy ne hideg.Ha azt mondom. amikor . Mert az igazi szembenézés – nem hittem. magam is tudom. hogy nem tudod már felültetni… Hogy nem kell senkinek a tálcán a kávé… Nem kéri már. Ezt a rád zuhanó. Most már csak ezt kell elviselni. hogy üres az ágy. erőt kívánó tudás… Vagy tett? Ki tudja. hanem állott vizet hozz be… Hirtelen szabad vagy. nagy üres szabadságot… Szabad vagy? – kérdezem magamtól választ sem várva hajnalonta. aki menni készülődik. De elviselni. de így van – most kezdődik. Elengedni békében. nem mondok igazat.

a két szemüveg. a pénztárca. Semmi. a keze mozgása. mitől szabadultál meg… kérdezem. Kitől. hallok-e hangot a mellettünk lévő szobából. Itt maradtak a neszek. ahogy a szalvétát fogta. hogy könnyebben tudjon inni. a félbetört pillanatok. Csak nézünk. a . Az arcának a játéka. Süket csönd van. dörömbölnek a gondolatok egészen belül. Nincs már édesanyánk… Mi fáj ennyire…? Szabad vagy.fülelek. a kézzel írott füzete a telefonszámokkal. Nem beszélünk a testvéremmel. Minden itt maradt. ahogy könyökre tornázta magát. Elment… Elment ebből a világból az anyukám. a rózsás bögre. benne az utolsó bankó. a homlokom mögött.

gyógyszerek… Fél zacskó keksz, a kisüvegben két korty pálinka. A fogkeféje. A csekk levágott szelvénye, amit pontosan napra be kellett fizetni… Hogy utálta, mennyire szenvedett, amikor az elején leintettük, jó lesz az holnap is, mamuska… Összeszorított száj al mondta. – Én így szoktam… rendnek kell lenni… Még az elején mondta így, szigorúan. Mostanában már nem érdekelték a csekkek. Nem érdekelte semmi, úgy igazán. Szelíd volt, elfogadó, nem kért számon semmit… Hogy nem tűnt ez fel…! Ez a szelíd

elfogadás napok óta. Az elgondolkodtatott, mennyi különös álma volt megint az utóbbi időben. Ismeretlen emberekkel találkozott, gyerekekkel. Nem találta helyén a szobát, amikor felébredt. Először nem is hittem, azt gondoltam, játszik. Nagy fantáziával, ahogy szokott… – Nézem az ablakon át a fenyőket. Fölöttük felhők… Mindenféle alakot látok… Beleképzelek mindent. . De ez más volt. Most ki tudja, milyen világokban járt… Nem olyan régen, egyik délután arról mesélt, hogy néhány perccel előbb mennyire félt. – Összeszorította a szívemet valami… Soha ilyet nem éreztem… És értetlenül nézett rám. Fogtam a

kezét. Akkor gondoltam először arra, mit mesélt a barátnőm. Neki tavaly ment el az édesapja. – Készülnek. Gondold el, nap mint nap mennyi ideje van az édesanyádnak is, hogy végiggondoljon mindent. Amikor a gyerekkoráról mesél, amikor az álomból nehezen ér vissza a szobába, amikor felhőképekkel fantáziál, az is búcsúzás. Azért kell hagyni, beszéljen, meséljen… Istenem, hányszor nem ültem le mellé… De voltak áldott együttléteink is. Ülök a sámlin, majdnem egy vonalban van a szemünk. Egy sokszor elmondott történetet mesélt újra.

Nőiségében megbántott fiatalasszony volt akkor. Belenéztem a szemébe, és most nem kapta el a tekintetét. Nem szóltam közbe. Nem kérdeztem. Sokáig beszélt. Akkor megfogta a kezemet, megpuszilta. – Nekem nagyon fontos volt, hogy ezt elmondjam neked… Odabújtam a nyakához… Nem volt több ilyen pillanatunk… Nézem a régi írásokat anyuról… mennyi mindenen túl voltunk már, mennyi minden nem számított, nem érdekes, túlnőttük, megéltük, el is feledtük.. vagy csak beépültek az életünkbe… Emlékszem este az elköszönésre.

rázogatta. Most már tudom. azért húzta az időt. egyet az orrához. hogy lemenjenek a tabletták. húzgálta a kispárna ciháját. hogy megnyújtsa. Amikor megvolt. ez is valami produkció. Sokáig nyelte a gyógyszereket. hogy jókedve legyen. Hátrahajtva a fejét. az elején azt hittem. Ideoda helyezte a két zsebkendőt. Lassan. nagyon lassan tette ilyenkor a szokásos mozdulatokat. hogy lenne jobb a feje alatt. sokat kínlódott vele. egyet a szeméhez használt. Nagyon szűk nyelőcsöve volt. amíg együtt vagyunk… Az a hét… Semmi feltűnő nem . hosszú percekig paskolta a párnát.Úgy csináltunk mindent. Szégyellhettem magam. Emlékszem.

Viszszamentem az ágyamba. Megint átmentem. Szombatról vasárnapra virradó éj elen feltűnt. de hát volt az már máskor is. Újra köhögött. forró a homloka.történt. Judit is. sokat köhög. Hosszan. Balázs. Azelőtt mindig fönt volt ilyenkor. tüzel az arca. Sok jövésmenés volt a házban. Vasárnap van. harmincnyolc-kettő. – Iszol egy kis vizet. mamuska? Nem válaszolt. megmérem. A szemét sem nyitotta ki. hamar megjön. Átmentem. aki évek óta segít. Most sem szólt. lázas. a családorvosunk. hiába költögettem. És utólag megint a furcsa észlelés: a szeme csukva maradt. Reggel érzem. az .

két üveggel. Azt hiszem. Reggel megint infúzió. a bal karja béna.asszisztens. Anyu infúziót kap. Ez a furcsa nézés később felszívódik. – De finom ez a tojásos nokedli – mondja. a bal keze teljesen ernyedt. a teste is. benne lázcsillapító. Este már nem tudta lenyelni a . Csöndes az éjszaka. iszik keveset. Akkor veszem észre. Etetem kiskanállal. De a kásás beszéd megmarad. Este még beveszi a gyógyszereket. de a láza nem megy le. alig tudjuk felültetni. Keveset szól. tojásos nokedli. beszéde kásás. A szemével csak egy irányba néz. ez a mondat hagyta el az ajkát utoljára. Ebédre a kedvence van.

Inni sem bírt. teljesen petyhüdt testtel. Pár napot a kórházban. Csukva a szeme. . Reggel újabb vizsgálat. Nem. Nem látod…? Anyu csukott szemmel. A reflexek alig rezdülnek.gyógyszereket. A férjem rám nézett. A fájdalomérzékelője nem jelez. nem akarunk kórházat. infúzióval talán lehetne hosszabbítani. Így fekszik egész éjszaka. katéterrel. Kértem. Próbáltam belediktálni legalább a lázcsillapítót. Az állapota nem viszszafordítható. csak csöndesen ingatta a fejét. mozdulatlanul feküdt. nem szólt. Erőltettem. a szájához vittem. mondja az orvos. Dönteni kell. Ott maradok mellette.

Ott voltak a gyerekek. Éjszaka egy összecsukható székben feküdtem mellette.Hogyan legyen idegenben. aztán azt mondja. A szeme végig csukva. Nem lehetett fájdalma. Vizes gézcsíkokkal itattuk. a testvérem. Fogtam a kezét. Az első három napban meg-megszívta. a mellkasára tettem. ha nagyon zihált. Mindig volt vele valaki. a nehezebb utat választották. de emberhez méltót… Majdnem egy teljes hetünk volt vele. . a tenyeremet. és mi hogyan legyünk nyugalomban… Az orvos hallgat. moccanatlanul feküdt. ha a szíve felőli oldalra fordítottuk. Éj el zihálva lélegzett. utána már csak töröltük a száját.

kiküldött a szobából. csináld az utat… Jókedvű madaracskám. eljött Mária. ahogy beszél hozzá: – Menj csak drágám. a dédunokák. akik szerették. Olyan pillanatoknak voltunk részesei. a barátaink. menj. hogy igen. hogy ilyen jónak lehet maradni napokon át… Akkor éreztem.az unokák. a . menj csak… Eljöttek a pótunokái. amikor valamennyien megtapasztalhattuk. Ez volt anyu utolsó ajándéka. a barátnője. pihenj csak… Imádkozott csöndben. És Jó. Ez a hét. tanulás minden… Mindenki halk volt. figyelmes. segítő. nem hittem. aztán hallom. végtelenül tapintatos. Virágot hozott.

Mennyi drága ember van körülötted. arcát. hogy a másikért legyen… Boldog állapot volt. minden délután megjelent. Amikor az ember odaadja magát egészen. ilyenkor veszed csak észre…! Jó volt beszélni hozzá. aki sokat tornáztatta anyut. Néha sírni. nem kellett hozzá semmi erőfeszítés… Icu. itt vagyok vele… És ott volt. Nem . – Pihenjetek kicsit. hűségesen. hogy mennyi mindent köszönök.figyelmes szeretet – egy kis halál. Imádkozni… Mondani. puszilgatni kezét. sok öregecskét elkísért. néha énekelni. Ami elgondolkodtatott. még mondani. törölte a száját. együtt mozdítottuk. Meghal a maga számára.

halkan. odaszegezett tekintettel figyelt. Anyu nyitott szemmel. – Mama. Végig. nagyon . percekig hallgatta. Csak a szeme fohászkodott.beszélt már. Aki a legtöbbet volt vele. Az imát nem tudta mondani a szája. Négyszer nyitotta fel a szemét. s feladta az utolsó kenetet. aki egyszer engem csöndesen figyelmeztetett. Amikor a pap megáldotta. csukott szemmel feküdt. mozdulatlanul. Petyhüdt végtagokkal. ahogy csak ő szokott. jóságosan. A férjemre nézett egyszer. majd ha te leszel nyolcvannyolc éves… Beszélt hozzá Fanni. Amikor a legkisebb unokája beszélt hozzá.

már-már angyali… A barátnőmmel. ahogy mesélte sajátos stílusában a kinti világ történéseit. csak nézett. megtudni. Egy utolsó simogatás volt. teli lett könnyel… Nem csordult le a könnye.lágyan. akar-e valamit. Tenni akartam rögtön. Egymásba kapcsolódott a szemünk… Ilyen gyöngéd erővel. ám szókimondó őszinteségét. Aztán elcsitult . Egyikük sem smúzolt soha. Néztük egymást. bepárásodott a szeme. Őrá nézett föl egy délután. több a hálánál. anyu határozottan élvezte Judit tapintatos. Több volt abban a nézésben a köszönetnél. S egy reggel rám. Misleyvel nagyon értették egymást. mélységes mélyen nem néztünk egymásra felnőtt életünkben soha. kér-e.

– Nincs baj. Nem tudtam mit mondani. görcsös ráncok redőzték. Aztán elsimult… Tiszták és békések voltak a vonásai.bennem a késztetés: csinálni valamit. mint a lánykori fényképein. az ember utolsó öt perce elég a teljes életre… A hetedik nap reggelén a csöndre riadtam. a szemem fényében… Csak később jutott eszembe Mészöly Miklós mondata. mintha erőlködne. Még mozdult az arca. Maradtam békében mellette. Rádobtam egy kendőt a tükörre… Reggel hat óra volt… Akkor már lehetett sírni… . azonnal. szaladni. A szeme fénye.

ő a testvéremet. nincs baj… Az. egy . a kezem a hónom alatt a kezedet fogja. legbelül az ösztöneink világában fogható fel igazán. talán csak belül. akkora ajándék. Ésszel föl nem mérhető. a te kezed ott a derekamon. hogy embernek születik valaki a világra. Anyu. Egy mongol nagymama mondja el az unokájának. filmen látott történetem erről. kisAntit öleli… Ő meg ül a karjában. mint a világ legeslegbiztosabb helyén… Nincs baj. A másik kezünk apu derekán. Nincs baj… Van egy kedves. Hányszor mondom ezt.Nézem a karokat… Mindenki ölel valakit.

– Fogj kis unokám egy tűt. ha majd egyetlen egy rizsszem megül a tű hegyén. Mindegyikünk sorsa sors a többiekével… Tudni egymást. hogy milyen fölfoghatatlanul nagy dolog az. gyerekem. Szép lassan öntsd. Nem sok könyvünk volt. A másik kezedből önts rá egy zsákból rizst. hogy valaki embernek születik a földre… Itt vagyunk a fénykép megőrizte pillanatban négyen.tízéves forma kisfiúnak. nem elég egy élet… Volt apunak egy Márai könyve. ekkora dolog. öntsd a rizst sokáig. no. Négyen egymásnak. No. Azt mondja. két sornyi állt . és tartsd a hegyével fölfelé. hogy embernek születtünk a világra. Öntsd. ismerni egymást.

és egyszerű. Egy napon meghalok. Láttam a földet. A földön éltem és lassan felderültem. a valóság töredékeit. a vágyakat és a csalódásokat. Itt találtam ezeket az aláhúzott sorokat: „Köszönöm a sorsnak. jobb? Nem történhetett. ezt a kötetet sokat lapozgatta.mindössze a kombinált szekrény polcán. Megismertem a szerelmet. s ez is milyen csodálatosan rendjén való. hogy ember voltam és az értelem szikrája világított az én homályos lelkemben is. az évszakokat. az eget.” . Történhetett velem más. az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet.

mert ő mindig hitt és sose kételkedett. nem olvastam.Sok üzenetet. szavadat kell ál nod. nem ismertem. mert nagyon elfáradt. ringasd szelíden. Csukás István versét egy olvasó küldte el. vedd térdedre édesanyámat. szelíd kérelem… Istenke. szép gondolatot kaptam anyu elvesztésének idején. . és mivel ígértél. Szép. ki adtál életet. Eddig nem hallottam róla. adj neki most álmot.

Én nem tudom felfogni. anyát és gyereket. fásultan szitálod a semmiből a semmibe a létező világot. a holtat. s szemem gyönge hogy a semmibe tekintsen. . csak sírhat vagy könyöröghet. nem tudjuk. nem is káromolhat. hogyan kezdődött.szájára suttogva vette a nevedet. hogy adj neki békét. az élőt. … Mi mit nyel el a végén. hogy többé nincsen. s mert Te teremtetted.

nem akartunk pénzkidobást. nélkületek házasodtunk össze. sokáig nem bocsátottad meg. Kingával. Végre egy esküvő a családban. Ez a legnevetősebb kép rólad… Őszintén vagy boldog. végre egy menyasszony… Sokáig. akkor régen. hal gasd meg imámat: Istenke. hogy mi. „mi akartuk irányítani a sorsunkat…” és . Réka esküvője után a kertben. én sem káromol ak. vedd térdedre édesanyámat. Az első unokád.de tudjuk a végét. Nem akartunk felhajtást.

amivel elkéstem.csak utólag szóltunk a szüleinknek. – Hogy tehetted ezt velem? Elloptál tőlem egy menyasszonyt… Aki te lehettél volna… Én akkor minden akartam lenni. minden. hogy fájhatott… Még bocsánatot sem kértem úgy igazán tőled. De a kimondott szavak. a meg nem lépett lépések. vagy amit nem tettem meg – most már tudom. És akkor azt mondtad. Most. a megbocsátás ténye. amikor már nagy hátizsákot cipelek. és benne vannak a ki nem mondott szavak. csak hagyományos értelemben vett menyasszony nem. ami elmaradt. Azt hittem. aminek nyomán fellélegezhetünk – . elég igazolás az életünk. az el nem mesélt történetek.

az életek… Te látod. Nem mindig hisszük el. Te elmentél. valahol kinyílik egy ablak. a hónapok tovább. ahonnan vigyázol ránk. Fordulnak a sorsok. onnan. most mozdult meg a szíve alatt… Édes anyukám. ahogy .az valami más. S aki napokkal előbb. Várakozik valakire. sejtem. most ő várakozik. hogy te is „dolgoztál rajta”. tudtad te jól. hogy igaz: amikor becsukódik egy kapu. ott a karodon. akire már rég vágyakozott. Az soha nem szűnő jó… És te a végén megbocsátottál… Mennek a napok. így megy ez. és valamennyi idővel utána megfogant egy kis élet… Imádkozz értük. biztosan látod. a te legkedvesebb unokád. hogy az a régi kislány.

mindig szoktál. hogy nem szabad ilyet bevallani. ami kilóg a szekrényből – még mindig nem tettem el anyu rám maradt ruháit – és ütést érzel a mellkasodban. amikor nem gondolok Rá. Aztán jön egy pillanat. egy gondolatból kiágazó másik gondolat… egy zörej. Megüt. egy mozdulat… egy pulóver ujja. fáj és veled marad a hiány… . de vannak napok. Tavaszra várjuk a találkozást Vele… Anyuval a fa alatt… Lehet.

hol repül át a kerítésen az angyal. amikor segítettem darálni a mákot. úgy néztük. aztán nagy egyetértésben minden ablakot kinyitottunk. Később. A gyerekkorban. Megszületésem óta ez az első karácsony. Mert ha máskor nem. amikor ott ült velünk a szobaablak előtt és majd kieesett a szemünk. . ha ételszag van a lakásban. még később. kikevertem a vajat. cukorral és tojássárgájával a mézeskrémeshez. amikor sütöttük.Ez az első karácsony… Milyen fura számvetés. nem szerette soha. amikor nem leszünk egymás közelében. karácsonykor mindig közel voltunk egymáshoz. amikor paníroztam a halat.

pedig tényleg ott úszott a hagymaszag az ágya fölött.Én sem szeretem. hanem mert már soha többé nem tud fölkelni. hogy odaszúrhasson. mégis. hogy odamenjen az ablakhoz és kiszellőztessen. És idő kellett. míg főzés közben ledobtam magamról a hagymás pulóvert. hogy csak azért szól. és fölkaptam egy tiszta inget. – Bevette magát a hagymaszag a pulóveredbe – mondta és köhögött és én megsértődtem. ha bementem hozzá. hogy nem azért emlegeti a hagymaszagot. hogy megigazítsam a párnát. De megsértődtem. Nem gondoltam akkor arra. amikor fölé hajoltam. hányszor hittem. amikor már betegen nálunk lakott anyu. hogy bántson. .

hogy velünk él most már az anyukám. mennyi minden változás történt velünk és bennünk. hogy nem csak én harcoltam. derűs órák váltották egymást.Nézem a jegyzeteimet… Sok apró pillanatot lejegyeztem. panaszkodó nappalok. És mégis. döbbenten látom. a vesédbe látott. még az elején. hanem anyu . egyszer találkoztam Lázár Ervinnel. el ne felejtsem. Véget nem érő éjszakák. Neki különös képessége volt. Azt akartam neki elmondani. ahogy olvasom. s hogy nem könnyű. mert mi mindig harcoltunk egymással. milyen kicsinyes voltam. de hányszor…! Emlékszem. amikor anyu beteg lett. Mennyi mindenen túl voltunk már akkor. most. Meséltem neki.

ahogy ő nevezte a pelenkát. mamuskám ez ugyanaz a márka. Megvolt a vacsora. mert emelni nem tudtam egyedül. és mégis… Ott voltak például az esték. Tudtam én. megtörölte az arcát. Legalább két embernek. ahogy csak ő tudott. Rám nézett. – Hát akkor most érte harcolj. tegnap még nem . – Te. Akkor mindig otthon kellett lenni. ez itt szúr… Mondom. ugyanoda tettem. fogat mosott. a szerelés. ne ellene… Sose felejtem el a szemét. jött a míder. amikor ezt mondta.is. Bevette a gyógyszereket. Nem nagyon törődött a magyarázkodással.

hogy odakészítettem már. Sokszor már mentem volna. türelmetlenül konstatáltam. – Add csak ide. Az egyikkel a szemét törölte. hol kért alá magasítást. a másik oldalára. Még volt egy játék a párnával. ahová szokta. Akkor kérte a zsebkendőket. hol nem. Hol elég volt. kirázogatta őket különkülön és visszatette. Ugyan arra a helyre. hogy a hosszú nap után . azért van az időhúzás. ahogy fölráztuk. én tudom a helyüket…! Odaadtam. a másikkal az orrát. nekem kell. Próbáltam türelmes hangon mondani. És már fordítottam volna át. hol még rázogatta a sarkait.szúrt. ahol elérte. játék az egész… Pedig az eszemmel tudtam.

Nem biztos. a feneketlen hiúság fegyvereit. Megnyílik. Így van kitalálva. lerakná a nagyképűség. Minden titok. de ahhoz oda kell adnod magadból sokat. Nincs órarend és nincs recept. Az élet és a halál titka megfejthetetlen. ha vissza lehetne csinálni. ha akarod. hogy mikor van vége. Talán mert minden tanulás.az este nyugalmában még vele maradjunk. vele maradnék akár meddig… Miért van. Istenem. biztosan másképp csinálnánk sok mindent. . Ha az ember csak ebbe az egyetlen bizonyosságba belegondolna. Ha tudnánk. az önzés. miért van mindig későn. hanem az igyekezet nélküli elfogadás. nem csupán a felismerés.

és nagyon fáj. nézek a gyertyalángba. türelmetlenül adod oda a zsebkendőt. Itt legbelül tudom. sokszor már mentem volna ki abból a szobából. azoknak hogy tudott örülni… Napok óta virít a karácsonyi kaktusz… Leülök az ágyra. örömöt adók voltak a teljesen odaadott pillanatok. . Többnyire nem. Ahová most hányszor benyitok. Üres a szoba… Milyen könnyűek.hogy jobban. vagy sem. meglocsolom a virágait. Rajtad múlik. de igyekvőbben. ülök. az orchideán most fonnyadtak el az utolsó szirmok. Meggyújtom a gyertyát. De az ember magát nem csaphatja be. Nem voltam én mindig türelmetlen. De magadra vagy hagyva a döntéseidben.

Ismerős emlékek fűzték őket a szülővároshoz. én mégis odaadtam… A reggeli gyertyagyújtást Alíznál láttam. már nincsenek itt… Sok ideje már. nagyokat beszélgettek. Temesvárhoz.Patikamérleg pontosan tudtuk mind a ketten. többször eljött anyuhoz. ahol . három kis mécsest gyújt. akikről azt hisszük. Nem siettem. és mosolyogva hozzátette. Amikor nála jártam. minden reggel én is meggyújtok egy mécsest. most minden jól van. Ő nem kérte a zsebkendőt. Így kezdem a napot. néztem. ahogy kibújik reggel az ágyból. itt vannak velem. Az ablakpárkányra teszem. mellém. mondta Alíz. Alíz messze élő barát.

dolgozom. vágyakozás. Emlékezés. a mécses lángja fölröppenti és elindítja a reggeleket. ahogy az elégett gyufaszál finom füstjét megérzi az orr. reménykedés. A gyertyagyújtás a reggelek hajszálra pontosan ismétlődő rituáléja lett. Ott van anyu az ablaküvegen visszatükröződő mécses lángjában és velem marad. . ez a sok anyagi történés valahogy így együtt lelki történéssé lesz. öröm éled bennem. a szürke hétköznapokat is. ameddig csak akarom. bocsánatkérés. A mozdulatok is hiányoznának. és beragyogja nemcsak az ünnepeket. Hiányozna. ha nem lenne. fájdalom. ahogy a sötétben föllobban a láng. Ahogy végighúzom a gyufát a dobozon.

Nézek a lángba. másnap bejönnek hozzá a dédunokái. valahol nyikordul az ajtó. Egyszer. Libben a kis láng. – Meine Gűte – mondja – ki van . tehettem. nagytakarítás után. az ő szobája ajtajának mindig megkentem a pántjait. mondom anyunak. Mint amikor kicsi gyerekeim voltak. s hogy én is időt nyerjek. Hogy ő se ébredjen fel. amit kellett. amit tudtam. Nyikordul az ajtó… meg kéne kenni újra. amíg aludtak. ne vegye észre. mint elfogadás. A játszmáink lassan véget értek. Emlékszem. ne legyen semmi zaj. mintha emlékezne. ha benyitok. És egyszer csak nem volt már bennünk más.

– Szeretnek.takarítva. összedúl itt mindent… – Hozzád jönnek. jön a siserehad. vagy megpuhul a tésztája magától. tele szív alakú keksszel. persze… Engem is. Volt egy kekszes doboza. Ez az első karácsony anyu nélkül… Már nem kell kiszálkázni a halat a . tényleg mindig azt keresték. szeretnek… Huncut a zöld szeme. Ha bejöttek a dédunokák. Ez az első karácsony. mamuskám. amikor már nem kérdezhetem meg. meg a szíves kekszemet… Azt kicsit jobban… Nevetünk. hogy letakarjam-e a mézeskrémest.

Gyújthatunk annyi csillagszórót.tányérján. óvatosan bátor. amikor nem kérhetem átölelve a bocsánatát. nem kell tekintettel lenni rá. amennyit akarunk. Csak fohászkodhatom. december) Valaki. a tízes misére is rúzsos szájjal járó valahai temesvári lány. hogy vigyázzon ránk onnan föntről. Ez az első karácsony. (2009. hogy köhög a csillagszóró füstjétől. És megköszönhetem a gyertyalángba nézve. akinek sok mindent . hogy zokszó nélkül elvállalt minket gyerekeinek… Hogy ő lett. ő volt az édesanyánk. ő volt – ez a táncos lábú. kalandos kedvű.

az emberi szeretet – határba ütköznek. akkor az én közös kalandunkat járó társam egy nagy sírásom után. elém tett egy idézetet Simone Weil-től. és e küszöbön . most. önvád és fájdalom nyomott és nem tudtam kiemelni a fejem a saját történetünkből. anyu és a magam kettősének az elrendezetlenségéből. így könnyektől homályos szemmel is jól lehetett olvasni: „Akkor nyílik meg előttünk az út a természetfölöttibe. ha képességeink – az értelem. Alá is húzta. s egyik hiány bennem a másikat érte. amikor ezt az emlékező könyvet rakosgattam össze.köszönhetek. akivel az élet nevű nagy kalandot együtt jártuk és járjuk. az akarat. s aki sok éven át mindig itt van.

Az Olvasónak. hogy végiglapozta ezt a pillanatok foszlányaiból. Lazarovits Szilvia szerkesztőnek. Sokkal inkább egy találkozás végtelen lehetőségeiről… És köszönöm Szilviának. de nem is fordulunk vissza. mi vár ránk. hogy sokan velem tartottak ezen a legszemélyesebb utazáson. mit tartogat ez számunkra a várakozásban. hogy rábeszélt. emléktöredékekből összeállt naplót.” Jó volt. ami nem a veszteségről szeretett volna szólni.lecövekelünk. írjam meg gondolataimat az anyuval való . noha nem tudjuk. mert lehetetlen túl épnünk rajta. Szívből köszönöm.

együttlétünkről.11 Gyerekkoromban .40 .7 Anyuval egy szobában . Jót tett velem nagyon… Schäffer Erzsébet Tartalom Fekszem az ágyon .21 Az egyik legkedvesebb .23 Ez most egy régi délelőtt .25 Anyuval a kertben .31 Egyszer Polcz Alain-nel .

96 Alig hal ható .60 Ezerkilencszáznegyvenhat .79 Egyszer.63 Anyuval az éjszakában .51 Minden ott van bezsúfolva .76 Kár. így ismertek Csobánkán .98 Hálás vagyok .87 Pár hete egy verset kaptam . ha jól emlékszem .65 A pongyola .101 .83 Anyuval a hétköznapok .48 Anyuval odahaza .81 Volt egy fekete svejfolt kabátod .44 Vidékre utaztam .75 Egy reggel .46 Igen.A virágot ültető kislány . hogy nem lehetünk itt .

116 Egy csomó csokoládényuszit .118 Amikor nehéz volt .Anyuval a reggelek .103 A születésnapok .147 .132 Sok üzenetet .114 A dunyha alatt hal gattalak .136 Anyuval a fa alatt -139 Valaki .146 Jó volt .120 Anyuval a hetedik nap .135 Ez a legnevetősebb kép .111 Ezt a verset is küldte valaki .123 Nézem a karokat .

A szerző korábban megjelent könyvei: .

.

.

.

A szerző korábban megjelent könyvei: .

.

.

.

polc.hu online .A könyveket megvásárolhatja a www.

.könyváruházban.

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful