Nemere István A FÁRAÓK TITKAI

Puedlo Kiadó Felelős kiadó a Puedlo Kft. vezetője Borító: Frigya Design Copyright: Nemere István © ISBN: 963 9477 91 5 Készült a Kinizsi nyomdában, Debrecenben Felelős vezető: Bördős János

1. Honnan jöttek?
Ez a könyv nem olyan szakmunka, amihez hasonlókat százával találni a piacon vagy a könyvtárakban. Itt ugyanis nem csak az egyiptomi fáraókrúl lesz szó - ennél sokkal több témát érintünk, és azokat is másképpen közelítjük meg, mint ahogyan azt a „hivatalosnak" is nevezett tudomány teszi. A történettudomány, elsősorban az egyiptomi régészet egykori és mai művelői fontos kérdésekben nem nyilatkoznak meg, fontos összefüggéseket óvakodnak feltárni. Bizonyos egybeesésekről, azonosságokról pedig végleg hallgatnak. Mi több, éppen e tudósok nemegyszer erőteljesen akadályozzák az olyan kutatómunkát, amely vélhetően az ő elfogadtatott elméleteikkel ellentétes eredményt hoznának. És erre bizony már a 21. században is akadnak példák, mint majd olvashatják e lapokon. Persze nem csoda, ha a régmúltat illetően sokszor csak a homályban tapogatózunk. Azonban arról is szó van, hogy a megcsontosodott, régi elveket követő és régi módszereket használó kutatók az egyiptológia területéről sem képesek „kinézni" más tudományágakba, nem vehetik észre a világban zajló más folyamatokat. Így a legtöbbször arról sem értesülnek, hogy itt-ott történtek olyan felfedezések, napvilágra kerültek olyan összefüggések, amelyek kapcsolatban voltak vagy kétségtelenül vannak is Egyiptom - általuk csak pár ezer évesnek tartott - civilizációjával. Lássuk előbb a hivatalos verziót, méghozzá duplán. Az egyik vonatkozik az egész emberiségre és az egész történelemre, a másik csak Egyiptommal foglalkozik. Az első változat, vagyis az emberiség „hivatalos" története ismert, minden szakkönyvben megtalálhatjuk. Ennek lényege, hogy kb. kétmillió év során (értelemszerűen a legutolsó pár millióról van szó) az ember fokozatosan jött ki az állatvilágból, és vált előbb emberhez hasonló lénnyé, majd emberré. Hogy a kettő között nem húzható éles határvonal, az természetes - a dolgok folyamatukban ennél hoszszabbak voltak. A majomból lassan szerszámokat használó, csoportban élő és cselekvő, egyre tudatosabb lény lett. Az állatból nem szerda estéről csütörtök reggelre lett ősember, és az ősember sem túl gyorsan lett emberré. Itt szükségszerűen összemosódnak a határok. Lehet, mindez valóban így történt - csak nem ott és nem akkor! Ezt az állításunkat a következőképpen magyarázzuk: számos jel mutat arra, hogy ez a folyamat legalább egyszer lezajlott már sokkal korábban is! Ugyanis előkerültek olyan leletek, amelyek arra vallanak, hogy az emberré válás folyamata nem egyszeri esemény volt és nem csak az utolsó száz-kétszázezer évben zajlott le, hanem már régebben is voltak emberek. A mai akadémikus tudomány azonban nem vesz tudomást azokról a leletekről, amelyek ennek a teóriának ellentmondanak. Szerintük egyszeri folyamatról van szó, aminek nem voltak előzményei. Elképzelhető-e egy olyan világ, amelyben azonban nem így történnek a dolgok? Mi azt állítjuk, hogy legalább egyszer már kialakult egy emberiség, sok tízezer, de inkább sok százezer évvel korábban, mintsem hogy megjelent a földön az első Neandervölgyi vagy crő-magnoni ősember! És ettől függetlenül a félig állat-félig ember lények tömeges fejlődése még szépen zajlott. Akik nem tudják elképzelni, hogy a Földön egyszerre, egy időben létezzenek fejlett emberek és ősemberek azok nézzenek körül ma! A civilizált ember sok ezer éve tevékenykedik ezen a bolygón - mégis, ma is vannak ősemberek! Ott élnek Pápua Új-Guinea őserdeiben, egyes indonéz, valamint Fülöp-szigeteki hegyekben és erdőkben, a dél-amerikai Amazonas-vidéken és még számos helyén ennek a bolygónak. Pedig mi, úgynevezett fejlett emberek legalább hatmilliárdan vagyunk már, belaktuk gyakorlatilag az egész bolygót, alig hagyva életteret ezeknek a fejletleneknek (?) - és ők mégis léteznek! Még mindig vannak eldugott törzsek, amelyek megőrizték a távolságot tőlünk, fogalmuk sincs a mi világunkról - még arról sem, hogy ez a világ egyáltalán létezik! Akkor miért ne lehetne elképzelni azt, hogy mondjuk tízezer évvel ezelőtt - de korábban még inkább egyszerre éltek a földön fejlettebb és kevésbé fejlett emberek? Még olyanok is, akik akkoriban csak úton voltak az emberi lét felé. Vagyis léteztek már civilizált társadalomban élő egyedek, és léteztek primitívek. Csak akkor a két csoport közt lévő arány még fordított volt a maihoz képest. Ma a civilizáltak (vagy magukat annak tekintők) vannak óriási fólényben, mondjuk 99:1 arányban, hisz mint látjuk, a világ összeszerveződött, tagjai nagyjából mind tudnak egymásról, ismerik az egész főldet és azt belakták, míg a „primitívek" kevesen vannak, elszigetelve, sem egymásról, sem a civilizáltakról nem sokat vagy éppen semmit sem tudnak. Régen viszont - könnyen lehet - az akkori népességnek jó, ha az egy százaléka volt értelmes, feltörekvő, a többieket a fejlődésben messze megelőzött ember - a szó igazi értelmében ember. Míg a többiek, a 99 százaléknyi vadember még csak hordákban járt, vadászgatott, barlangokban élt, és egyik legnagyobb problémájának egy-egy mamut elejtését vagy a kardfogú tigrissel vívott állandó küzdelmet tartotta. A gondolkodásunkat sajnos „megfertőzte" már a mai tudomány. Olyan értelemben, hogy bár ez a tudomány rengeteg valós dolgot fedezett fel és tárt elénk - most maradjunk csak a történelemnél, az ember kialakulásánál és fejlődésénél -, ám ezzel elvette a lehetőséget más elméletektől akkor is, ha azok nem csupán elméletek. Nem
1

feltételezésekről és gondolatkísérletekről van szó csupán. Számos jel mutat arra, és ezek száma egyre csak szaporodik, hogy valami nincs rendben e tárgykörben. Az emberiség őstörténetét sokféle homály fedi, de ami ebből a ködből kibukkan, az egyre inkább azt sejteti: másképpen is történhettek a dolgok. És bizony másképpen történtek. Az alábbi néhány régészeti leletet nem véletlenül titkolták el. Nem véletlenül kerültek az úgynevezett „tiltott régészet" körébe. A jelenleg kötelező tudományos paradigmákat, elméleteket, sőt mondjuk ki: dogmákat afféle „tudásszűrők" övezik és védelmezik. Ha tehát valamiről a tudomány elterjeszti, hogy az bizony úgy történt, úgy volt és úgy van, ahogyan állítja, akkor bizony akárki hoz egy ezt cáfoló leletet vagy más bizonyítékot, azt egyszerűen nem veszik figyelembe, kiszűrik és kidobják - sokszor a felfedezőjével, hirdetőjével szemben. Gondolnánk-e, hogy manapság rengeteg ilyen dogma létezik? Az egyik legerősebb éppen a Darwin-féle evolúciós elmélet. Mindenki ezt tanulja, már a kisiskolásokkal elhitetik, hogy az igaz és ezer bizonyítéka van. Miközben ha valaki kellően kritikus szemmel közelít hozzá és tanulmányozza is (nem csak elhiszi, elfogadja), az döbbenten fedezi fel, hogy a bizonyítékok száma mily kevés, az egész elmélet ezer sebből vérzik, és voltaképpen nem más, mint egyes tudósok nevetséges és szánalmas próbálkozása, hogy eltitkolják tudatlanságukat. Nos, a történettudományban ilyesmi zajlik az emberiség eredetével kapcsolatban is. A mai tudomány gépezete könyörtelenül működik. Ha valaki olyasmit fedez fel, amely nem illik bele az elméletbe, akkor 1) a bizonyítékot nem ismertetik és nem engedik, hogy a felfedezője mértékadó lapokban ismertesse, azt „túl fantáziadúsnak", „bizonytalannak" nevezik, majd 2) mivel sehol sem jelenik meg róla semmilyen hír, csak a bulvársajtó kapja fel ezzel a „komoly tudósok" szemében lám be is bizonyosodott a felfedezés vagy a lelet „tudománytalan volta". Így aztán nem csoda, ha 3) a dolog hamarosan elfelejtődik, jön egy következő és még egy következő tudósnemzedék, amely már a „fű alatt" sem hallott róla, és többé nem is fog hallani. Nem beszélünk a levegőbe, ezért álljon itt néhány olyan lelet, amelyeket valóban megtaláltak, gyakorta éppen szakemberek, sőt tudósok, és amelyeket mégsem láthatunk a múzeumokban kiállítva, sőt nem is olvashatunk róluk szinte semmilyen kiadványban. A legtöbbre ma - ha keresnénk - azt mondanák: nincs, sőt soha nem is létezett... ! A fáraókkal kapcsolatban azért hoztuk fel mindezt, mert hiszen ők azt állították magukról: az „Ég Fiai", Ré napisten fiai. Mindenféle módon azt sugallták a köznépnek, hogy egy magasrendű tudás és főleg magasabb hatalom révén kerültek a trónra, kerültek a nép élére. Hogy őket az „istenek" küldték uralkodni a Nílus partjára. Nos, ha nem is istennek, de egy magasabb civilizációnak mindenképpen szerepet kellett játszania a történetben, és az erről szóló bizonyítékokat később fel is soroljuk. Most kezdjük azzal, hogy miféle jelei voltak-vannak egy régmúltban már létezett előző emberiségnek, egy olyan civilizációnak, amely számos földrészre kiterjedten már sokkal-sokkal korábban tevékenykedett? Előrebocsátjuk: való igaz, nehezen képzelhető el, hogy emberek éltek itt a Földön akkor is, amikor még egyszerűbb főemlősök sem léteztek - több mint merész állítás. Lehet, mégsem olyan régi az ember? Mindez persze csak akkor igaz, ha elfogadjuk a darwini elméletet és azt, hogy a fajok egymásból alakultak ki (amire viszont a darwinizmus egyetlen „ép láncot", egyetlen teljes sorozatot, gyakorlatilag tehát egyetlen bizonyítékot sem tud felmutatni). Lehet, az ember különleges lény és nem akkor, nem úgy fejlődött ki az állatvilágból, ahogyan azt ma ez az amúgy is támadható, igazából semmire választ nem adó elmélet állítja? Ami szembefordítja egymással a leleteket és az ismert emberi történelmet, az általában geológiai jellegű. Vagyis: a leleteket olyan érintetlen geológiai föld- vagy sziklarétegek alatt találják, amelyek sokkal-sokkal régebbiek, mint az emberiség ismert története. Röviden arról van szó: olyan tárgyak és emberi csontok kerültek elő több százezer, több millió vagy akár több tízmillió éves rétegekből, amelyek ellenkeznek a „logikával", az eddigi tudásunkkal. Mert hát ha egyfelől igaz, hogy az ember egymillió évvel ezelőtt még kis termetű, lapos homlokú, primitív lény volt, amely a szavannákon kószált és állatként élt, társaival kommunikálni sem tudott, közös cselekvések, eszmék nem vezették őt - akkor hogyan lehetséges, hogy ugyanabból a korból, vagy még régebbi korokból, sőt sokkal régebbi korokból származó mélységekből, rétegekből, sziklákból emberkéz készítette, nemegyszer művészi tárgyak kerülnek elő? Azokat ki készítette, ha a tudomány állítása szerint akkor még nem léteztek, mert nem is létezhettek emberek? Nem akarunk semmit az esetleges földön kívüli civilizációknak tulajdonítani, bár az is egy lehetséges út lenne. (Még valószínűbb - mert logikusabb -, mint a darwini fejlődéselmélet...) Mi továbbra is amellett vagyunk, hogy ezen a bolygón az ember nevű élőlény élt és tevékenykedett már nagyon régen is. De lássuk előbb a leleteket, hogy aztán visszakanyarodhassunk az emberiség őstörténetéhez és azt követően az egyiptomi fáraókhoz. Az egyik akkori leghíresebb brit tudós számolt be arról 1844-ben, hogy egy devon-korabeli kőrétegben beágyazódott vasszöget találtak. A kingoodi bányában talált szög olyan homokkőrétegben volt, amelynek korát akkor (és ma is) a tudomány legkevesebb 360 millió évesnek becsüli! És ez csak az első becslés, az a kőréteg ugyanazon tudomány szerint lehet éppenséggel több mint 400 millió éves is. Nos, ha akkor ember még nem létezett, vajon ki készítette a vasszeget? Hogyan jöhetett létre? Mert az biztos, hogy ez az eszköz magától nem jöhetett létre, ezt abból a fémből ki kellett önteni, hogy létrejöjjön. Csak egy céltudatos lény készíthette, akinek szüksége volt arra a szögre. Amit aztán elveszített és amelyet később geológiai mozgások elnyeltek egész hegyekkel együtt. A szög pedig ott hevert száz és száz millió éveken át. Akad valaki, aki másképpen képzeli el a szög múltját? Tény, hogy - ismétlem - valakinek el kellett azt készítenie, vasszögek maguktól nem teremnek a természetben, és ez 400 millió évvel korábban sem volt másképpen.
2

Ugyanabban az 1844-es évben, szintén Anglia területén, ezúttal egy széntartalmú kőzetben találtak beágyazódva egy... aranyláncot. Fentebb már céloztam rá, hogy művészi kivitelű tárgyakat is leltek hihetetlenül régi kőzetekben. Itt a réteg korát a huszadik század vége felé a szakemberek 320-360 millió évesre becsülték! Nos, hadd tegyem fel ismét a kérdést: ha az aranylánc a kőzet belsejében volt és csak a véletlennek köszönhető, hogy előkerül, akkor azt ki tehette oda oly régen? Az 1800-as évek második felében Amerikában hihetetlenül nagy lendülettel indult meg a letelepedés a nyugati területeken, de szerte a kontinensnyi országban épültek az utak, ma vasutak, egész városok. Természetes tehát, hogy sokfelé termeltek ki követ és szenet, sokfelé ástak, fúrtak az emberek. Bányákat építettek, kutakat fúrtak, feltárásokat végeztek. 1871-ben Illinois államban egy kútfúrás során egy 35 méter mély, körülbelül 300 ezer évesnek ítélt rétegben találtak egy pénzérmét. Az elmosódott ábra körül ismeretlen jelekkel - betűkkel? - vésett felirat található. A kérdés a következő: 300 ezer évvel korábban ki használt fémpénzt - Amerikában? Amikor az akadémikusok állítása szerint azt a mediterrán vidéken, állítólag a föníciaiak (punok) találták fel nem sokkal Krisztus előtt? Amerikában, úgy tudjuk, a legjobb esetben is csak 50-100 ezer évvel korábban kezdtek felülről, észak felől beszivárogni az ázsiai vadászó hordák. Amikor még szerte a Földön csak ősemberek éltek - állítja a történettudomány, az antropológia, a régészet és minden egyéb (segéd)tudomány. Nos, ha elfogadjuk, hogy 200400 ezer év közötti rétegből került elő az ismeretlen és soha semmilyen, a földön később vert pénzhez nem hasonlító érme, akkor mitévők legyünk? Hogyan higgyünk ezután a tudománynak? Márpedig az érme ott volt, olyan mélyen volt, annyira nem hasonlított semmilyen más pénzhez... Menjünk tovább a nem szokványos bizonyítékok sorában. 1852-ben amerikai tudományos folyóirat számolt be egy újabb leletről. (Csak zárójelben tegyük hozzá: ma már ilyesmi elképzelhetetlen. A 19. században komoly szaklapok leközölték bármilyen meglepő lelet hírét is, akkoriban a tudósok agyába még nem épültek be oly nagy mértékben azok a fékek, amelyek a maiakra már olyan jellemzőek. Ma az elfogadottól eltérő elmélet olykorolykor ugyan még bekerülhet, afféle kis színes érdekességként, de hogy konkrét bizonyítékkal állhasson elő valaki, amely megrengetné az elfogadott elveket - arra manapság nincs példa.) A Massachusetts állambeli Dorchester építkezéshez nagy robbantásokkal csináltak helyet a sziklás talajon. Az egyik, kb. 4-5 méter mélyen kirobbantott kőzet darabjai között egy két részre szakadt vázát találtak. Ezüstre emlékeztető fémből volt, oldalán művészi virágábrázolásokkal, ezeket tiszta ezüsttel rakták ki. Olyan míves gonddal készült, hogy a megtalálók és később mind, akik kézbe vehették, csak a legnagyobb csodálat hangján szólhattak róla. Nos, zárjuk rövidre a történetet: ahhoz, hogy az az edény belekerüljön a Boston-Dorchester vidéki kőzetbe - az USA Geológiai Szolgálatának kb. húsz évvel ezelőtti elemzése szerint -, akkor a prekambrium időszakban kellett ott lennie, hogy az akkor mozduló felszín lenyelhesse és a kőzetbe kerüljön. Csak az a „baj", hogy a Földön az élet (a most elfogadott számítások szerint) ez időben kezdett kialakulni. Vagyis 600 millió évvel ezelőtt... Hát valóban furcsa feltételezés és úgymond „ellenkezik a józan ésszel", ha valaki azt állítja, hogy miközben még élet sem nagyon volt a Földön, akkor valakik Amerikában ilyen vázákat készítettek... kik, mikor és hogyan: - kérdezhetjük, joggal. De bármennyire is vadnak tűnik ez az állítás, egy dologról nem feledkezhetünk meg: ott, akkor és abban a kőzetben találták azt a vázát! Hogy még Amerikában maradjunk: 1830-ban Philadelphia mellett egy márványbányában egy kb. 20 méter mélyen fekvő bontatlan rétegben találtak egy olyan anyagtömböt, amely... betűket formált. A bányászoknak öt rétegen kellett áttörniök ahhoz, hogy eljussanak ehhez a kőzethez. A két betű közül az egyik egy, a mai görögszláv P betűt formáz, a másik egy I betű volt. (Ha ugyan betűk voltak...?) A tömbre a kőzet szétfűrészelése közben bukkantak, azt tehát senki sem tehette oda később. A kőzet kora szintén több tízmillió évre tehető, és aligha hihetjük, hogy a természet egy kőtömb belsejében magától formált ki két betűalakzatot, ráadásul éppen egymás mellett... Alig valamivel a francia forradalom előtt, tehát az 1780-as évek végén Aix-en-Provence városban nagyszabású építkezések indultak, ezekhez mészkövet fejtettek a környékbeli bányákban. Tizenegy rétegen át haladtak a munkások, hogy eléljenek a jó minőségű mészkőhöz, és ekkor - körülbelül 15 méteres mélységben - váratlanul olyasmire bukkantak, ami alaposan meglepte őket. Megmunkált oszlopdarabokat találtak, amelyekről látszott, hogy ugyanebből a kőzetből készültek, csak éppen ki voltak már faragva. Mellettük ismeretlen pénzérmék és kalapácsnyelek és más eszközök hevertek. Némelyik eszközben, amelyek bár fából voltak, hiánytalanul megmaradtak - a munkások felismerték saját munkaeszközeik ősi másait. Azon felül a tizenegy kőzetréteg alatti tizenkettedikben munka nyomait találták. Mintha egy régi kőbánya létezett volna ott valaha nagyon régen, ahol már valakik köveket termeltek ki. Ami ismét enyhén szólva is különös, mert ismétlegalább 100 millió évről van szó. Ugyanis legalább ennyi idő kellett ahhoz, hogy a lenti kőzetrétegre rátelepedjen az a tizenegy másik, későbbi réteg. 1878-ban Idaho államban egy kút fúrása során 90 méter mélységben találtak egy kis szobrot, amely emberi alakot ábrázol. Elképzelhetjük, hányféle réteg rakódott egymásra 90 méteren! Az alak különben tökéletesen megmunkált, finoman ábrázolt, igazi műtárgy. Sokkal, de sokkal finomabb és szebb munka, mint a 30 ezer évesre becsült és a művészettörténészek által oly sokat hivatkozott, roppant kövér nőt ábrázoló „willendorfi Vénusz" vagy annak máltai társa. Nos, ne szaporítsuk a szót: az idahói szobrocskára egy plio-pleisztocén kori kőzetben leltek, amely köznyelven azt jelenti: legalább kétmillió éves. Vagyis amikor Afrikában és Eurázsiában még majomemberek futkostak, és az igazi ember mint olyan (az akadémiák szerint) nem is létezett, Amerikában valaki gyönyörű szobrokat faragott...
3

Ki készítette ezt a szobrot, ha nem egy ember? De emberfejek akkor még nem léteztek - így a tudomány. Az ellentmondás feloldhatatlannak látszik, pedig nem az. Ha kizárjuk a földönkívülieket (különben is, hogyan tudtak volna ők emberalakot ábrázolni, ha nem volt még meg a hozzá való minta...?), akkor csak egy megoldás marad: az ember régebbi, mint ahogyan azt ma állítják. Hasonló gondolatokat sugall az illinois-i aranylánc esete is. 1891-ben Morrisonville város egyik lakója szenet akart a tűzre rakni, a nagy tömböket kalapáccsal verte szét, hogy beférjen a kályhába. Az egyik széntömb ezért szétesett, és ebben az illető egy aranyláncot talált. Nem később került a szén közé, mert a kettévált tömb részein jól látszott a lánc lenyomata. Az bizony benne volt a szénben. A megmunkálása elég ősi és különös volt, manapság (és akkoriban) nem készítettek ehhez hasonlókat. Tudható, hogy akkoriban Morrisonville-be honnan szállítottak szenet. Így az sem titok, hogy a szén, amelyben a láncot találták, minimum 260, maximum 320 millió éves. Mint egy szerző fogalmazott nagyon szerényen: „Ez felveti annak lehetőségét, hogy Észak-Amerikában abban az időben fejlett kultúrájú emberek éltek". Mi is ezen a véleményen vagyunk: 1912-ben egy oklahomai szénbányából is előkerült egy olyan széntömb, amelyet szétverve belsejében egy vaskelyhet találtak. A lenyomata is benne volt a szénben. A szénréteg 312 millió éves. Aligha hihető, hogy a természet maga alkotott volna emberi használatra alkalmas és szinte tökéletes kelyhet. De találtak sok millió éves cipőlenyomatot is egy kőben! A lenyomatot szakemberek vizsgálták, méghozzá függetlenek, akiket nem kötöttek a szokásos dogmák, és állásukat sem kellett félteniök, amikor kijelentették a kőbe zárt cipőtalpnyomról: az bizony emberi kéz műve. A cipőtalpon még az egykori varrás, sőt a cérna nyomait is felfedezték az ilyenkor szokásos fotográfiai és más műszeres eljárások segítségével, és szakvéleményüket írásba is adták. Még az is kiderült, hogy a cipő viselője melyik oldalán koptatta le jobban a talpat. Triászkori kőzetbe ágyazódva találták a nyomot, ennek kora minimum 213, maximum 248 millió év. Már nem kétséges tehát, hogy valaki a maihoz hasonló minőségi, kézzel varrott cipőben haladt el ott a puha talajon - több száz millió évvel ezelőtt... Vagy csak arról van szó, hogy rossz az egész geológiai rendszerünk? Az időfelosztásunk? Azok a kőzetek nem száz és száz millió évvel ezelőtt alakultak ki, hanem később? De hiszen ekkorát nem tévedhet egy egzakt tudomány, a geológia! Ha nem kétszázmillió éves a kő, hanem csak annak századrésze, vagyis kétmillió - a tudomány állása szerint akkor sem élt még semmiféle ember, és csak négyötezer éve élnek olyan emberek, akik lábbelit viselnek! Kinek a nyomát lelték hát meg a triászkori kőzetben...? Nem csak száz vagy több évvel ezelőtt találtak efféle, a tudományos időrendhez csöppet sem illeszkedő tárgyakat. 1968-ban a franciaországi Saint-Jean de Livet-ben két kutató krétakori mészkőben ovális alakú fémcsöveket fedezett fel. Az alakjuk egyforma volt, de a méreteik különbözőek. A csöveket minden bizonnyal intelligens lények készítették és használták - hogy mire, arra nem tudtak rájönni a kutatók. Mindenesetre a leletet átadták a megfelelő tudományos intézménynek. Persze a két kutató állítása, hogy 65 millió éves rétegből kerültek elő, ergo ennyi idővel azelőtt emberek használták a csöveket - nem talált elismerésre az akadémikusok között (és akkor még finoman fogalmaztam). Olyannyira nem, hogy amikor pár évvel később más kutatók érdeklődtek a leletek felől, azt is letagadták, hogy valaha láttak ilyeneket, és azóta semmilyen információt nem lehet a csövekről szerezni. Ez a magatartás különben általánosan jellemző a többi, itt említett tárggyal kapcsolatban is. Említettük már, hogy a fáraókat messze-messze megelőző korokból nemcsak tárgyak kerültek a felszínre, hanem emberi csontok is. Mi ebben a különleges? - kérdezhetné valaki -, hiszen emberek „mindig" éltek a Földön, tehát csontjaik is fennmaradhattak. Csak az a baj, hogy eddig a hivatalos tudomány nagyon is általános és egysíkú képet alakított ki mindnyájunkban. Az oktatás révén immár több mint száz éve sulykolják belénk, hogy eleinte voltak az ősemberek, százezer éve a Neander-völgyiek, 30-40 ezer éve pedig a náluk fejlettebb crő-magnoniak, és azokból alakult ki a mai ember. Megszoktuk, hogy a múzeumokban, népszerű ismeretterjesztő filmekben látunk mindenféle előemberi koponyát, hátracsapott homlokú majomembereket, és látunk a maihoz mármár hasonlító homo erectust, vagyis felegyenesedett embert. Sugallják, hogy ez egy természetes sorrend volt, és persze azt is, hogy ez az egyetlen és természetes kialakulási sorrend. Vagyis előbb a félig állati emberek, aztán a majdnem-emberek és végül itt vagyunk mi, a felegyenesedve járó, a fától már rég búcsút vett, eszközöket használó bölcs ember, azaz a Homo sapiens. Ily módon nehezünkre esik elhinni, ha kiderül, hogy találtak már szép számmal a majomemberekénél régebbi időkből származó - mai emberi csontokat! A „mai" alatt természetesen azon emberek csontozatát, termetét, testi alakját, külsejét értem. Nyilvánvaló, hogy az akadémiáknak nem tetszik és kézzel-lábbal tiltakoznak, ha valahonnan teljesen normális, mai ember csontjaihoz, csontvázához hasonlító leletek kerülnek elő - de olyan korból, amikor nemhogy ilyen, de még semmilyen ember sem létezhetett (mármint az akadémiák szerint, persze...) Lássunk néhány ilyen leletet. Helyhiány miatt, kényszerűségből csak nagy vonalakban írom le őket. Már többször leltek fel Európában és Amerikában emberi csontokat, amelyek olyan kőzetben feküdtek, ahol „nem lett volna szabad" heverniök, hisz így igen nagy kort kellett tulajdonítani-elismerni nekik. Találtak francia területen olyan modern emberi állkapcsot, amelynek korát legkevesebb 330 ezer évesre kellett becsülni a kőzetrétegek miatt. Másutt, más kőzetben másféle emberi csontok is előkerültek, ezek kora is 330 ezer év körül járt. Ezekkel is az volt a baj, ami a többiekkel: megelőzték saját korukat! Vagyis ha a tudomány ma mereven ragaszkodik ahhoz, hogy a modern embertípus őse a pleisztocénkori Neander-völgyi ember, akkor nem ismerheti el, hogy a Neander-völgyiek előtt, vagy velük egy időben léteztek mai külsejű emberek... Márpedig e csontok, e maradványok ezt sugallják. Sőt, szerintünk bizonyítják is.
4

Az 1840-es években a franciaországi La Denise-ben vulkanikus rétegbe ágyazódott emberi csontokat találtak. Olyan vulkáni rétegben feküdtek, amely legkevesebb 2 millió évvel korábban alakult ki és szilárdult meg. A csontok teljesen mai formájúak voltak, nem is emlékeztettek az ősemberi csontok j ellegzetességeire. Hasonló volt a helyzet az angliai Ipswich-ben talált csontvázzal. Ha az hasonlított volna a Neander-völgyi ember maradványaihoz, nincs vele semmi baj, azt hihették volna, hogy 30 ezer évvel korábban került oda. De teljesen modern külseje volt, ráadásul több százezer éves rétegekből került elő, ami miatt aztán a huszadik század tudósai között éles ellenérzést ébresztett. Számos kutató - nem csak ebben az esetben - inkább hajlandó volt átértelmezni a kőzetrétegek korát, csak ne kelljen elismerni, hogy azok a csontok már milyen régóta fekhetnek ott. A legszívesebben úgy tettek volna (és tesznek sokszor ma is), mintha az ilyen körülmények között talált leletek nem is léteznének! A másik kedvelt módszer, ha régi kőből modern csontok kerülnek elő, akkor egy, már 1912 óta létező vezérelv szerint kijelentik, hogy a csontok nem régiek, a kőzeteket pedig biztos megbolygatta valami vagy valaki. Tehát azt sugallják, hogy azt az embert, akinek nyomait fellelték, vagy olyan mélyre temették, vagy magától csúszott le sokkal korábbi rétegekbe... Buenos Airesben egy kikötőépítés során 11 méterrel az eltérített La Plata folyó medre alatt találtak egy emberi koponyát. Modern külsejű volt, teljesen mai, azaz bármelyikünké lehetett volna - csak hát ez is egy-másfél millió éves rétegből került elő... Minden efféle leletet felülmúltak az 1860-as castenedolói (Olaszország) csontok. Első alkalommal összesen négy embert: egy nőt, egy férfit és két gyereket találtak igen régi rétegekben. Nyilván egy család járhatott szerencsétlenül a tengerparton, talán kagylót szedtek és meglepte őket a dagály, vagy más módon vesztek oda. A tenger temette el őket üledékes rétegei közé. Egymástól nem messze feküdtek. Évekkel később még egy csontvázat és más emberi maradványokat is felfedeztek ugyanott. Minden jel arra mutatott, hogy a csontok a pliocén korban kerültek oda - de mert túlságosan is modernek voltak, vagyis mainak látszottak, hát a tudomány képviselői mindent megtettek, hogy ne fogadják el őket, ne sorolják be a régészeti leletek közé, illetve ha mégis, akkor csak úgy, hogy azok egy nem régi, pár ezer éves temetésből maradtak ott. Akkoriban persze majdnem százötven évvel ezelőtt - még semmilyen mai módszert nem ismertek a csontok korának megállapítására. A pliocén korszak, amelyet e csontokkal kapcsolatban emlegetnek, 5 millió évvel ezelőtt kezdődött el. Ugyanilyen korú lehetett a savonai csontváz is. Ezt még korábban, az 1850-es években lelték fel Itália egyik városában. A leendő templom alapjait kiásó munkások találták 3 méter mélyen. Temetésnek semmi nyoma nem volt, a testet valaha régen a tenger sodorta oda, ez látszott a csontváz helyzetén is. Modern volt ő is, teljesen mai külsejű - de akkor került oda, amikor a jelzett helyen, a mai város kellős közepén még tenger hullámzott! Vagyis ez is legalább 5 millió éves volt. Se szeri, se száma a hasonló csigolyáknak, koponyadaraboknak és más csontoknak, amelyeket különböző földrészeken találtak és amelyeknél ugyanaz ismétlődik: a környezet ősrégi, több százezer vagy millió éves és érintetlen, a csontok viszont maiak. Az 1850-es években egy kaliforniai aranybányában is találtak egy teljes emberi csontvázat. Ez több mint 60 méter mélységben együtt feküdt egy megkövesedett fenyőfával. A hegy és az a geológiai réteg, amely alatt találták azt a hiánytalan modern csontvázat, 33-55 millió éves. Egyszerűen nincs semmilyen más módszer arra, hogy egy teljes csontváz és egy fenyőfa bebújjanak a kőzetbe, a hegy gyomrába! Mármint hogy később. Ez csak egyféleképpen képzelhető el: a geológiai talajmozgásokkal együtt zuhantak be a földbe, még akkor, amikor az a talaj valóban mozgott és felvette mai formáját. Vagyis: sok tízmillió évvel korábban. Nem csak cipőtalpnyomatokat, de meztelen emberi lábnyomokat is leltek már fel - nagyon régi kőzetben, megkövesedve. Ezek is több millió évesek voltak. De a hasonló leleteket vég nélkül sorolhatnánk: természetesen voltak-vannak közöttük kétségesek, nyilván olyan is, amit nem tudtak jól felmérni, lehetnek tévedések is. Mindez nem zárható ki. De az is bizonyosnak látszik, hogy a sok millió éves kőzetekben talált, kétségtelenül értelmes lények - emberek - által készített tárgyak és az ősi kőzetekből előkerülő, mai formájú emberek együttesen arra utalnak, hogy valami mégsem stimmel a geológiával és főleg nem az embertannal. El kellene végre fogadnunk azt a tényt, hogy ahogyan ma is léteznek egymástól nagyon eltérő szinten álló emberek, akiknek a külseje sem mindig hasonlít egymásra, úgy ez fokozottabb mértékben létezhetett régebben is. Persze, ha a tudomány mereven ragaszkodik ahhoz, hogy minden mai ember az alig 40 ezer évvel ezelőtt kihalt Neander-völgyi ember és annak utódjának a leszármazottja, soha nem is fogja tudni megmagyarázni, kik voltak azok a mai külsejű emberek, akik itt éltek több millió, vagy több tízmillió évvel ezelőtt. Akik cipőtalpuk lenyomatát hagyták, akik csontjait megleljük, akik oly szép szobrokat vagy ékszereket és használati tárgyakat készítettek, akik betűket írtak pénzérmékre akkor, amikor az emberiség többi része még félvad hordákban kergette a mamutokat. Eddig tartott kitérőnk, ideje visszatérni a fáraókhoz. És minderre csak azért volt szükségünk, hogy kijelenthessük: aligha ok nélkül tartották magukat a fáraók mások fölé rendelt, kiváltságos személyeknek. Ahogyan az ókori Kínában is - tudjuk - szintén az „ég fiai" uralkodtak, és nyilván más civilizációk élére is abban az (innen visszanézve már) homályos időkben minden uralkodó az istenektől származtatta magát. Az istenektől - vagyis nagy tudású lényektől. Akik azonban véleményünk szerint nem idegen bolygókról érkezett űrhajósok voltak, mint azt Dániken és követői állítják. Mi azt állítjuk, hogy annak a régebbi civilizációnak az egyedei, akiket ugyan egy kozmikus jellegű katasztrófa majdnem teljesen elpusztított a Földön (Atlantisz...), de akiknek egy része átmentette önmagát és az addig felhalmozott tudás egy részét is. Mi több, ők
5

maguk lettek a Csapás vagy Katasztrófa utáni első (általunk ókorinak nevezett) civilizációk megszervezői, a kis primitív társadalmak első vezetői. Hogy még világosabb legyen, nagy vonalakban a következő az állításunk: a fentebb sorolt régészeti leletek, a tárgyak, eszközök, csontok stb., mind arra utalnak, hogy legalább egyszer már létezett a Földön egy fejlettebb civilizáció, amely azonban földrajzilag nem volt túlságosan kiterjedt, lehet, csak egyetlen pontra koncentrálódott ezt nevezték el akkor vagy később Atlantisznak. Fejlett emberek tehát éltek már a földön igen korán is, vagyis a majomemberek és a belőlük lett ősemberek, a tudomány szerinti őseink később fejlődtek ki. Lehet, az emberi származás végig két ágon haladt? Lehet, az egyik ágon valamilyen természetes okból (hangsúlyozom ismét: természetes okból, tehát tudatosan kizárom ismét az idegen civilizáció genetikai vagy bármilyen egyéb jellegű beavatkozását) az egyik csoport fejlődése meglódult. Nem zárható ki, különösen a sok amerikai lelet miatt, hogy ez a csoport az amerikai földrészen (északon vagy délen, vagy mindkettőn - végül is mindegy) nagy előnyre tett szert. Az ottani emberek igen gyorsan kifejlődtek, és amikor AfroEur-Ázsiában, a három, de összefüggő kontinensen még sehol sem voltak az ősemberek sem, nemhogy a későbbi színvonalú emberek - Amerikában azok már éltek, társadalmat szerveztek. (Erre utalnak a pénzek, szobrok, ékszerek stb. Vagyis már voltak mesterségek, szakmák, a társadalmon belül az egyének szakosodtak, és létrejött egy munka- és szerepmegosztás is). Ez nem zárja ki azt, hogy Afro-EurÁzsiában minden úgy zajlott le, ahogyan a mai tudomány tanítja nekünk. Ahogyan ma élnek egymás mellett fejlett emberek és ősemberek, ismétlem - úgy élhettek korábban, és bizonyára éltek is. A különbség jóval nagyobb is lehetett. Hogy miért nem találunk több csontot, egész temetőket, több millió éves csontok ezreit, tízezreit, ahogyan Európában a későbbi csontokat? Ennek is kellett legyen oka. Talán éppenséggel az, hogy azok az emberek hitük és szokásaik szerint elégették halottaikat, méghozzá nagy hőmérsékleten. Majdnem mindenkit elégettek, aki a társadalmon belül hunyt el, akinek holttestét megtalálták. Csupán azok maradhattak ki ebből, akik baleseti halált haltak, szakadékba zuhantak,vízbe fulladtak. Gondoljunk csak a hegy gyomrában egy megkövesedett fenyő társaságában talált igen régi, mégis modern külsejű csontvázra, vagy az ugyanilyen külsejű itáliai tengerparti családra. Mindez egyben azt is bizonyítja, hogy fejlettségük egyik későbbi szakaszában ezek az „amerikai" atlantisziak bebarangolhatták az egész világot, mind az öt kontinensen felbukkanhattak - és olykor szerencsétlenül jártak, lásd Castenedolo, Savona vagy éppenséggel a Buenos Aires-i leleteket. Nos, ne ragozzuk túl ezt a dolgot. Ha kevés is a bizonyítékunk, annyit azért nyugodtan elmondhatunk: éppen elég ahhoz, hogy elfogadjuk egy korábbi civilizáció létezését. Hogy mi történt Kr. e. 11500 körül, mindnyájan tudjuk. Erre ismét akadnak tudományos bizonyítékok is. Egy kisbolygó találta el a Földet. A körülbelül 10 kilométer átmérőjű kozmikus test összeütközött bolygónkkal, ami mellesleg nem is olyan ritka jelenség, csak éppen kozmikus időskálán kell szemlélni. Bizonyos méreten felüli testekkel statisztikai átlagban egymillió évenként ütközünk, ezeknél kisebbekkel jóval gyakrabban. Ez az égitest, úgy hiszszük, éppen az akkori Atlantiszt találta telibe, ezért a felszíni városállam megsemmisült. Valahol a karibi térségben lehetett. A becsapódás a 2004. decemberi ázsiai cunaminál (amit földrengés keltett) sokkal hatalmasabb volt, egy világraszóló katasztrófát okozott, a pusztítás és pusztulás globális méreteket öltött. Olyan csapás volt ez, ami eltörölt mindent, ami azelőtt létezett. Az akkori emberek tudatában olyan hatalmas változásokat okozott, hogy majd' minden nép, amelyik emlékezete olyan régmúltra visszanyúlik, új időszámítást kezdett. Nos, azt állítjuk, hogy az előd-civilizáció tudós tagjai ki tudták számítani előre, hol és mikor éri a csapás a földet. Atlantiszt, a szigetországot már nem helyezhették át máshová, de éppen elég idejük maradt arra (talán egy év is, de mindenképpen több hónap, ami a korabeli csillagászokat dicséri), hogy embereik nagy részét és a tudásanyagot is átmentsék. Arra is gondoltak, hogy a majdani Csapás utáni első éveket segítsenek átvészelni az embereknek. Számos nép réges-régi legendáiban megjelentek a jólelkű idegenek, akik egyszer csak felbukkantak, és hoztak vetőmagot, elmondták, hogyan viselkedjenek majd a csapás idején, hová meneküljenek (a magas hegyekbe, barlangokba), mindenféle tudással gyarapították a megmaradt népeket, törzseket, hordákat. A világ aztán úgy-ahogy ment és élt tovább. Mivel Atlantisz már nem létezett, a fejlett emberek belátták, hogy idomulniok kell. Alkalmazkodtak ezekhez a civilizációkhoz, a mérsékelt égövi területeken (Közép-Amerika, mediterrán területek, Mezopotámia stb.) segítettek emelni a tudásszintet és felépíteni az első birodalmakat, vagyis társadalmakat. Ezzel magyarázható, hogy a sumér, asszír, egyiptomi és más papok (korabeli tudósok) olyan megmagyarázhatatlanul nagy tudással bírtak az őket körülvevő világról és a kozmoszról, a csillagokról, az anyagról. Olyan tudással rendelkeztek, amit nem előzött meg „kifutási idő", vagyis túlságosan is hirtelen tettek szert rá. Ennek csak egyetlen magyarázata lehet: az „idegenek", vagyis a fejlettebbek tanították meg nekik mindezt. Hiszen például ahhoz, hogy egy ókori pap biztosra mondhassa királyának, népének, hogy egy bizonyos üstökös ekkor és ekkor fog feltűnni az égen, ahhoz a mondjuk 120 évenként megjelenő égitestről legalább ezer éve kell hogy gyűjtse a tudást. De ezer évvel korábban az a nép még nem is létezett, az az állam sem volt és még az írást sem találták fel, hogyan jegyezhették volna fel, mikor, az égbolt mely részén és milyen külső jelek kíséretében jelent meg az üstökös korábban...? Itt tetten érhető, hogy azt a tudást valaki más gyűjtötte össze, és nem az ókor kezdetén, hanem jóval, jóval régebben... Nos, Egyiptom sem volt kivétel. Maga a birodalom és a nép - úgy tudjuk ma - Atlantisz pusztulása idején még nem létezett. Ma úgy vélik, az emberiség „igazi" (?) története ötezer évet ölel fel. Ebből az első háromezer évet kísérte végig a klasszikus, az ókori Egyiptom léte. De kik voltak az egyiptomiak, honnan jöttek? Hát ez az, amire a tudomány ma még nem tud egyértelmű választ adni. Az azonban bizonyosnak látszik, hogy a legrégebbi időkből kétféle embertípus lakhatott ott, erre a fennmaradt csontok leleteiből következtetnek. Kr. e. 3000 körül egyszerre élt e tájon egy finom csontozatú, vékonyabb testalkatú és egy erősebb alkatú népcsoport. Mi azt állítjuk (bár
6

elismerem, nincs rá különösebb bizonyítékunk), hogy a kisebb létszámú, finomabb csontozatú emberek voltak az atlantiszi menekülők, és a durvább alkatúak az itteni bennszülött népek, akik az ősemberekből fejlődtek ki. Ötezer évvel ezelőtt természetesen már eltűnt a korábbi éles különbség a két csoport között, csontjaik egyaránt „modernek" voltak. A mai antropológia elválasztja egymástól e két népet, de hozzáteszik a kutatók: erre azért nem lehet elméleteket építeni vagy eseményeket rekonstruálni. Ebben megegyezik a véleményünk az akadémikusokkal - csak megjegyezzük, hogy volt ilyen különbség, és mivel az atlantisziak erőteljesen befolyásolták a későbbi Egyiptomot, nagy a valószínűsége, hogy a két „nép" együttélése ekkor kezdődött. Méghozzá úgy, hogy a fejlettebb „elődök" akkori leszármazottai már régen ott voltak, amikor ezek a népek bevándoroltak a Nílus környékére. Az őslakosok nyelvét ma nehéz rekonstruálni, de amit abból eddig megtudtak, az érdekes összefüggésekre utal. Ugyanis a nyelv számos elemében - különösen ami az egyiptomi igeragozást illeti - erős hasonlóságok fedezhetők fel az akkád, a babiloni, az asszír stb. nyelvekkel. Vagyis azokkal (is), amelyek akkortájt Mezopotámiában virágzottak. Vajon az egyiptomiak keletről vándoroltak volna be a Nílus mellékére? A tudomány erre nemet mond, szerinte az őslakosság Észak-Afrika más tájairól érkezett. Akkor miért e nyelvi egyezések? Mi azt állítjuk, hogy ennek magyarázata egyszerű: atlantisziak voltak mindkét tájon, itt is, ott is segítettek kiépíteni a birodalmakat, és ők hatottak nyelvileg is ezekre a népekre. Bár ugyanilyen hasonlóságok fedezhetők fel a föníciai, héber, arámi, sőt arab és amhara nyelvekben is, mindez nem azért, vagy nem csak azért lehetséges, mert ezek a népek egyazon tájon éltek, három világrész határán. Hanem azért is, mert mindegyikre hatást gyakoroltak az atlantisziak, akiknek saját nyelve is tartalmazhatta ezeket az elemeket (az atlantiszi nyelvről semmit sem tudunk). A mai tudomány szerint Kr. e. 10 ezer körül - amikor ez a vidék kezdett benépesedni, de még nem alakult ki semmilyen államszervezet - a Szahara még nem volt az, ami manapság. Nem volt sivatag, hanem egy zöld szavanna, ahol a vadászok és a kezdetleges földművelést gyakorló, már-már letelepedett népek éltek mind nagyobb számban. Az elsivatagosodás csak később kezdődött. A mai Szahara egy Marokkótól a Vöröstengerig húzódó füves szavanna volt, ahol rengeteg állat élt, bővizű folyók, sőt kiterjedt mocsarak is léteztek errefelé. Minderről azok a szaharai sziklarajzok számolnak be, amelyeket az elmúlt egykétszáz évben találtak ugyanezen égtájon. E rajzok némelyikén furcsa lények is felbukkannak, az egyiket például népszerűen csak „marslakónak" nevezték el. Valami azt sugallja e rajzokon, hogy egy időben az itt vadászó egyszerű törzsekkel már voltak itt mások, akik különösen öltöztek, nem hasonlítottak az itteniekhez. Vajon ezek lettek volna a „finom csontozatú, vékony" idegenek? Egy biztos: nagy türelemre volt szükségük az atlantisziaknak itt is és a földkerekség más tájain is, DélAmerikától Kínáig, ha át akarták adni tudásukat ezeknek az embereknek. Nyilván nemegyszer ellenséges fogadtatásban részesültek, máskor meg roppant sok időre és türelemre volt szükségük. Hiszen ne feledjük, központjuk pusztulása (Kr. e. 11500 körül) és az első egyiptomi állam kialakulása idején (valószínűleg a 4. évezredben) legalább 7 ezer évnek kellett eltelnie! Hány száz nemzedék élt ekkor úgy, hogy őrizte és talán gyarapította is az előző világban szerzett tudást, hogy aztán „bevárja" a most felfejlődő másik emberiséget, és átadhatja neki azt a tudást! Akárha egy stafétabotot kellene átadni a később érkező versenyzőnek... Amint kialakult egy-egy kisebb csoport, társadalomféleség, vagy annak csírája, máris megjelentek ott ezek a tudós, bölcs és szelíd emberek. Olykor nem sikerült megnyerniök az emberek bizalmát, nyilván az is előfordult, hogy a „vadak" végeztek velük. A közben eltelt hétezer év alatt az atlantisziak egyfelől egymás között házasodtak, de sok bennszülött fiatalt is a maguk oldalára állítottak, megtanítottak nekik mindent egy-egy tudományról, amit maguk is tudtak. Így hát természetes, hogy vérvonalban csak kevés igazi atlantiszi maradt fenn, kevés olyan, akinek ereiben az előző civilizáció tagjainak vére csörgedezett - hogy ilyen költőien fogalmazzunk. Nagyon valószínű, hogy mire eljött a Kr. e. negyedik évezred, már majdnem minden „atlantiszi" nem is volt atlantiszi a szó genetikai, biológiai értelmében. Csak a tudásuk és a nagy titkok kapcsolták öszsze őket. Csak ők tudták, hogy megvannak még valahol elrejtve a régi eszközök, köztük a repülő szerkezetek, amelyeket használtak is olykor. Csak ők tudták, hová kell menni baj esetén, hogyan kell segítségül hívni a távolban élő többieket, mert hiszen ha korábban volt valamilyen drót nélküli hírközlésük (rádió), akkor annak később is meg kellett maradnia, volt szerepe, használták is. Nagyon valószínű, hogy a Nílus-völgyben korábban felbukkanó összes törzsnél már ott voltak ők, és segítették a vezetőket. Nem a törzsek egymás elleni harcában, hanem a tudás megszerzésében. Ne feledjük, hogy ez még a kőkorszak volt, akkoriban kezdtek csak rézzel foglalkozni a mesteremberek, mert ez volt a legkönnyebben megmunkálható fém. A vezérek már akkor is királynak nevezték magukat, de e korai uralkodók nevei nem maradtak fenn. Akkor még élesen elvált egymástól az északi terület (a Nílus deltavidéke) és a déli, amely magasabban feküdt és lényegében csak a folyó keskeny völgyére szűkült le. Ettől délebbre még primitívebb csoportok éltek. Nincs értelme, hogy felsoroljuk az igazi, egységes Egyiptom kialakulása előtti királyokat, hisz azok csak egyegy részterületen uralkodtak. Az egyiptológiában amúgy is nagy a bizonytalanság ezen a téren. Amikor a dinasztiákat sorolják, az egyesítés előtti időkből Felső-Egyiptomban (vagyis délen, a hegyes vidéken, Szudán és Etiópia felé eső területrészeken) mindössze három királyt említenek: Ka, Szerek és Narmer neve jelenik meg. Alsó-Egyiptomban már többről tudnak: Szeka, Nesemiu, Tiu, Ties, Niheben, Sanedzs és Meh soroltatik fel, de némelyik név mögé a mai szakemberek kérdőjelet tesznek, jelezve a személy vagy neve bizonytalan voltát. Ezután következett az „archaikus kor", amely gyakorlatilag 3000-től kezdődik. Pontosabban 2955től, már amennyire pontos időszámításról beszélni lehet. Hiszen az egyiptológia egyik legnagyobb problémája mindig, hogy rettenetesen bizonytalanok az idők. Ehhez képest az ókori görög történelemmel alig van gond, hiszen a
7

négyévenként ismétlődő olimpiák jó fogódzót mutatnak, nem is szólva Rómáról és birodalmáról, ahol meg a város alapításától kezdve vezetett évkönyvek adnak pontos dátumokat. Egyiptom történetét, különösen annak első felét e tekintetben nagy homály uralja. Az „archaikus korszak" körülbelül 300 évig, 2654-ig tartott. Itt is csak a fáraók neve ismert, olykor az sem pontosan - más tisztségviselőkről szinte semmit sem tudunk. Két dinasztia vitte a prímet e három évszázadban. Az első tagjai: Aha, Dzser, Dzset, Dun, Adzsib, Szemerhet és Ka. Nem nehéz kitalálni persze, hogy ezek úgynevezett „fáraónevek" voltak, vagyis a korabeli szokás szerint amikor trónra lépett (vagy gyermekként trónra léptették), új nevet választott magának, olyant, ami hite szerint jobban illett egy uralkodóhoz. Ez a szokás különösen később erősödött meg. Az akkori második dinasztia: Hotepszehemui, Nebré, Ninutjer, Peribszen, Uneg, Szenedzs, Nubnofer, Haszehem és Haszehemui voltak. Most nem térünk ki arra, hogy az egyesített ország olykor évtizedekre kettészakadt ismét, és a felsoroltak közül az egyik fáraó csak északon, a másik csak délen uralkodott. Később megtörtént az újraegyesítés, és az élet ment tovább. Ahogyan a Nílus folydogált fennkölten a maga medrében. Manapság a legtöbb regény, film és más mű az óbirodalomnak nevezett következő korszakról szól. Ezek közt vannak azok a fáraók, akiket a nagyközönség leginkább ismer. Bár az „ismer" szó erős túlzást jelent, mondjuk inkább úgy, hogy akikről a legtöbbet hallottak. Felhívom figyelmüket, hogy a felsorolt, ma már nekünk természetesen mit sem mondó nevek takarhattak bizony... atlantisziakat is. Vagyis az egykorvolt, de még mindig valamilyen rejtett formában létező tudásbirodalom tagjai valamilyen egyiptomi név alatt beszivároghattak a vezetésbe. Hiszen intelligenciájuk, tudásuk és erejük egyenesen erre jelölte ki őket. Ott éltek, megtanulták a nyelvet. Mivel egészségesebbek voltak, a tudatos táplálkozás és életmód nem volt tőlük idegen, hát sokkal tovább éltek a helybelieknél. Egy-egy „atlantiszi" akár kéthárom fáraó-nemzedéket is szolgálhatott tanácsaival. Így nagy tekintélyre tehettek szert. Később aztán már nem annyira maguk akartak trónra kerülni (uralkodni mindig veszélyes szakmának számított a merényletek, puccsok, orgyilkosságok stb. lehetősége miatt), hanem megelégedtek a háttérből irányító „szürke eminenciások" szerepével. Ők lettek az egyiptomi társadalomban (is) a tudás őrzői, vagyis a „papok". Hasonló szerepet vállaltak a többi birodalomban is. De lássuk, mi történt azután a fáraók trónján a későbbiekben? Az Óbirodalom 2635-től 2155-ig tartott, hisz a Krisztus születése előtti éveket ma már a történészek visszafelé számolják. A harmadik dinasztia fáraói Szanaht, Dzsószer, Szehemhet, Haba és Hui voltak. Az egyetlen „ismerős" itt Dzsószer, aki már piramist építtetett - erről még lesz szó. A következő dinasztiában is szerepelnek ismert piramisépíttetők: Sznofru, Kheopsz (vagy Khufu), Dzsedefré, Khephrén (Hafré), Mükerinosz vagy Menkauré és Sepszeszkaf. Az Óbirodalom ötödik dinasztiája elég sok időt töltött a trónon. Uszerkaf, Szahuré, Noferirkaré, Sepszeszkaré, Noferefré után Neuszerré, Menkauhor, Dzsedkaré és Unasz uralta a Nílus országát. Tisztában vagyok vele, hogy eme idegenes hangzású nevek felsorolása semmilyen hatást nem gyakorol az olvasóra. Figyeljük meg azonban legalább azt, hogy egy-egy dinasztiában milyen sokan örökölték egymás után a trónt, mígnem valami okból kihalás, államcsíny stb. - a hatalmat egy másik családi klán, tehát attól kezdve egy másik dinasztia vette át. Az Óbirodalom végén egy hatodik dinasztia uralkodott, már nem túl hosszú ideig. Tagjai voltak Teti, Uszerkaré, I. Pepi, I. Merem-6, II. Pepi, II. Merem-6, Netjerikaré és Menkaré. Téved, aki azt hiszi, hogy a tudomány az Óbirodalom után logikusan a Középbirodalom korszakát tárgyalja. Volt ugyanis egy, különböző okok miatt „átmenetinek" nevezett kor is, amely 2155-2040-ig terjed. Vagyis alig több, mint száz évet tett ki, de elég mozgalmas időszak lehetett, mert nagyon sok uralkodó követte egymást. Tudható, hogy a fáraók gyakorta haltak, fiatalon és fegyvertől, méregtől. Az átmeneti korban szinte hihetetlenül kevés idő alatt négy dinasztia is váltotta egymást. Az általános sorrendben a hetedik dinasztia tagjai Noferkaré, Noferkaré-Nebi, Dzsedkaré, Merienhór, Noferkamin, Nikaré, Noferkaré-Tareru, Noferkahór. És máris következett a nyolcadik dinasztia, amelynek uralkodóit szintén egy eredeti forrás, az abüdoszi Királylista alapján közölhetjük: Uadzskaré, Noferkamin-Anu, Kakauré-Ibi, Noferkaré, Noferkauhór, Noferirkaré. A legzavarosabb e korban kétségtelenül a kilencedik dinasztia időszaka lehetett, mert csak két biztos és számos bizonytalan nevet említenek a krónikák vagy névlisták, akikről nem lehet tudni, egyáltalán valaha is trónközelbe kerültek-e. Csak I. Heti és II. Heti neve bizonyos, de az már nem, vajon a má sodik szorosan követte-e az elsőt, vagy volt-e köztük valamilyen dinasztiatag, esetleg trónbitorló? Nem lehet véletlen, hogy az illetők nevét kitörölték a királylistákról. Utánuk is bizonytalan neveket sorolnak, ezért a tudományos források ezeket már nem is említik. A tizedik dinasztia is bizonytalan, kérdőjelekkel teli névlistát tár elénk. Merihathor, Noferkaré, III. Heti, Merikaré és egy ismeretlen nevű fáraó fejezte be a dinasztiát. Ezek után - majdnem kerek négyezer évvel ezelőtt - vette kezdetét a Középbirodalom korszaka, amely 2040-től 1785-ig tartott. Az eseményekről és persze elsősorban a kor fáraóiról majd e könyv más helyén lesz szó, most nézzük csak a száraznak tetsző névsorokat. A tizenegyedik dinasztia három Antef nevű fáraóval kezdődik I-es, II-es és III-as sorszámmal. I. Mentuhotep és II. Mentuhotep között különféle bitorlók - vagy magukat törvényesnek tartó fáraók? - ültek a trónon: Nebhepetré, Nutjerihedzser, Szemataui. A sort végül egy III. Mentuhotep zárta be. A tizenkettedik dinasztiánál már általánossá válik a sorszámozás a sok hasonló név miatt - ezek a legtöbbször apát is fiát jelzik. I. Amenemhattól kezdve a névsorokban megjelennek az évszámok is. A krónikák itt már olyannyira megbízhatóak és pontosak, hogy tudjuk, melyik fáraó mikor kezdett uralkodni, és meddig viselte az Alsó- és Felső-Egyiptom egyesített országát jelképező
8

fehér-vörös kettős koronát. Akadt, aki majdnem harminc évig, mint az imént elsőnek említett Amenemhat. Az utána következő Szenuszert rajta is túltett, ő 45 évig ült a trónon! De még nem ez volt az ókori rekord. II. Amenemhatnak már „csak" harminchét év jutott, III. Szenuszertnek pedig tizenkilenc. III. Szenuszert is csaknem négy évtizeden át uralkodhatott, utódja, III. Amenemhat pedig... negyvenhét évig! Ezt csak az újkorban múlta felül néhány európai uralkodó. A dinasztia két utolsó tagja, IV. Amenemhat és Szobeknoferu már csak a szokványosnak mondható 5-IO éven át viselhették a fáraók koronáját. Meg kell hagyni, az Amenemhatok biológiailag is hosszú életű emberek lehettek, legalábbis abban a korban. Még ha gyermekként kerültek is a trónra, szép kort értek meg. (Itt persze ismét felmerülhet a gyanú, hogy ezek is atlantisziak voltak, azért éltek olyan sokáig a kor többi emberéhez képest - de nem vagyunk monomániásak, nem jut mindenről az eszünkbe ugyanaz.) A középbirodalmat ismét egy átmeneti kor követte, ezúttal a második. A történészek utólagos önkénye tette ezt persze, hiszen az akkoriban élőknek fogalmuk sem volt róla, milyen korban élnek. Ahogyan az európaiak sem tudták az ókorban, hogy az ókorban élnek, a középkorban sem, hogy a középkor éveit, évszázadait tapossák. Mi sem tudhatjuk még, hogy pár száz évvel ezután milyen sötét, negatív jelzőkkel illetik majd a huszadik századot és az utána következő időket. Tehát jött a második átmeneti kor, ez tartott Kr. e. 1785-től 1552-ig. „Mindössze" három dinasztia töltötte ki ezt az alig két évszázadot. Innentől kezdve eltekintünk a nevek lélektelen felsorolásától. A lényeg az, hogy a dinasztiának százharmincegynéhány év jutott, de ezt összesen... ötvennél több fáraóra kell elosztani! Szinte hihetetlen, de így volt. Ezek közül a legtöbb olyan rövid ideig uralkodott - akadt, aki csak pár hétig vagy hónapig -, hogy a neve sem maradt fenn teljesen. Volt köztük olyan, akinek az emlékét különféle korabeli ravasz módszerekkel olyannyira kürtották, hogy a nevéből csak... egyetlen betűt, hangot ismerünk ma már... Akadnak kétbetűsek és három-, illetve négybetűsek is. Szokás volt különben, különösen ha az utód valami okból nem volt jóban az előddel, hogy igyekezett kitörölni őt a múltból. E későbbi orwelli, kommunista gyakorlat sokszor járt sikerrel. Jött egy új fáraó és attól kezdve „minden másképpen volt", az elődje vagy elődei nem is léteztek, sírjaikat szétverték, emlékműveiket lerombolták, nevüket mindenhonnan lekaparták. Vagy ami még jobb, az általuk épített, létrehozott épületeket, szentélyeket egyszerűen a sajátjuknak nyilvánították, a feliratokat kellőképpen átalakították, és azok attól kezdve az új fáraót dicsőitették mint építtetőt. Ha tudnánk, hogy a ma ismert nagy piramisokat is hányszor „átcímkézték" ily módon... ! Ha az új fáraó például puccsal került hatalomra, ami szintén nem volt ritka eset, megfojtatta elődjét, aki sokszor még gyerek volt. Megesett, hogy az utódja is kisfiú volt, és ő sem érte meg a felnőttkort. A háttérben jókora véres hatalmi játszmák zajlottak. Nem tűnik alaptalannak a gyanú, hogy a fáraók udvarában különféle családi klánok, érdekszövetségek formálódtak, és az, hogy aktuálisan ki a fáraó, e csoportok harcától függött. Nyilván nem ment ez másképpen a tizennegyedik dinasztia idején sem, amelyre a történelemből... hatvanöt év jutott. És negyvenkilenc (!) fáraó! Vagyis a statisztikai átlag szerint egy fáraóra jó, ha 1,2 év uralkodás jutott. Nem csoda, ha itt találjuk a legtöbb ismeretlen, csonka nevet és bizonytalanságot még a tekintetben is, hogy X-et vagy Y-t tulajdonképpen beszámíthatjuk-e a dinasztiába, egyáltalán sikerült-e neki valamicskét uralkodni, vagy csak szóbeszéd volt az ő „fáraósága". Az eddig végső soron szakadatlanul uralkodó egyiptomi fáraók egy időre a háttérbe szorultak, ugyanis idegen hódítók, a hükszoszok vagy hikszoszok bukkantak fel, és átvették a hatalmat. Öt vagy hat személy nevét ismerjük, de erős a gyanú, hogy némely nevek ugyanazt a személyt takarják. Mindenesetre arra a néhány uralkodóra a megszállás nyolc éve jutott. A tizenhatodik dinasztia kora a Kr. e. 1650-től 1550-ig terjedő időszak, tehát száztíz évet kaptak a sorstól. Ezek is eléggé zavaros idők lehettek, már csak azért is, mert az uralkodók neveit felsorolják ugyan a krónikák és a szakmunkák, de lojálisan figyelmeztetnek: „az uralkodók valódi sorrendje ismeretlen". De pontosan száz év alatt jelenlegi ismereteink szerint tizenheten váltották egymást a trónon. Még mindig egy átmeneti korról van szó, már csak azért is, mert a tizenhatodikkal gyakorlatilag egy időben uralkodott a tizenhetedik, „thébainak" is nevezett dinasztia. Mondhatnánk azt is, hogy ezek voltak az „ellen-fáraók". Náluk e száz évre tizenöt fáraójutott. De végre eljött az Újbirodalom kora, amely Kr. e. 1552-től 1070-ig tartott. Itt már ismét operálhatunk évszámokkal az egyes uralkodóknál. Ebbe a körbe tartozik a legendás Hatsepszit, az asszony, aki nő létére megszerezte a trónt és azt tízegynéhány éven át meg is tartotta. Ekkor élt Tutanhamon vagy Tutenkhamon (nevét írják még sokféleképpen), aki a sírjával és annak felfedezésével vált szinte legendássá a huszadik században (Kr. után...). Ekkor élt a még legendásabb Ehnaton, akit eredetileg Amenhotepnek hívtak, és akiről majd lesz még szó e könyvben. A tizenkilencedik dinasztiát joggal nevezhetjük a „Ramszeszek családjának", e név itt bukkan fel először, és gyakorta ismétlődik a dinasztiának rendeltetett százhúsz év (Kr. e. 1306-1186) alatt. Nagyon szép időket uralkodtak mindahányan, bár volt, akinek mindössze kettő év jutott, de olyan is akadt, akinek hatvannál is több! Már ha igazak az évszámítások, amire viszont nem esküdhetünk. Itt is sok a bizonytalanság, megesik, hogy ugyanazt az uralkodót két különböző néven is említik a listákkrónikák, de az is, hogy két király nem a hivatalosnak elismert, hanem fordított sorrendben uralkodott. E tekintetben II. Ramszesz hatvanhat éve is gyanúsnak tűnik, könnyen lehet, hogy azt nem egyedül töltötte ki.

9

A huszadik dinasztia (Kr. e. 1186-1070) keretében volt olyan Ramszesz, aki harminc évig ülhetett a trónon zavartalanul, ami azért már békésebb időkre utal. Nagy általánosságban azért majdnem minden dinasztia-tag kihúzta a tíz-tizenkét évet, akadt, aki többet is. Ezután jött az a hosszú időszak, amit az egyiptológusok „Későkornak" neveztek el. Ez Kr. e. 1070-től 332-ig tartott, vagyis több mint hétszáz évről van itt szó. Erre a nagy időre természetesen több dinasztia, sok külföldi megszálló is jutott. Elég, ha említjük, a huszonegyedik dinasztia után következett a líbiai kor, benne a huszonkettedik, a huszonharmadik és a huszonnegyedik dinasztiával, ezek együttesen kétszázharminc évet fogtak át. A fáraók nevei itt már csöppet sem hangzanak „egyiptomiasan", mint korábban. Itt olyan nevekkel találkozunk, mint Oszorkon, Sesonk, Takelóth, Juput, Rudamon... A huszonnegyedik dinasztia egyébként összesen két uralkodót juttatott a trónra az utolsó tizenkét év alatt. Ezek után jött a Későkor másik idegen korszaka, az etióp uralom. Ez volt a huszonötödik dinasztia kora, ez egyedül uralta a hetven évig tartó korszakot. A következő is idegen uralmat jelentett - ez volt a szaiszi kor, amikor a huszonhatodik dinasztia mindössze maroknyi fáraója - ismét meglehetősen idegen nevekkel: Nekó, Pszammetik, Amaszisz - jelképezte ezt a korszakot. Csaknem száznegyven évet jelentett ez, ami az akkori élethosszokat figyelembe véve azért jó néhány nemzedék születését, életét és halálát ívelte át. Megint idegenek uralták Egyiptomot - ezúttal a perzsák. A huszonhetedik dinasztiának százhúsz év jutott, és ismerősen hangzanak a fáraók nevei: Kambüszész, Dareiosz, Xerxész, Artaxerxész... Igen, ezekkel a nevekkel, vagyis ezekkel a személyekkel találkozunk a görög és kis-ázsiai népek történetében is. Persze a perzsa királyok nem személyesen uralkodtak Egyiptomban, olyan is volt közöttük, aki sohasem tette a lábát a Nílus partjára. A perzsák különben bő hatvan évvel később ismét visszaszerezték a hatalmat Egyiptomban. De két uralkodásuk között úgynevezett „független dinasztiák" kerültek a trónra. Az első a huszonnyolcadik volt, amely mindössze... egyetlen király alig ötéves uralkodását jelentette csupán! Ezért furcsa, hogy ezt manapság a történészek „dinasztiának" nevezik, hisz ahhoz legkevesebb két, egymást szorosan követő királyra van szükség. De a többiek sem jártak sokkal jobban. A huszonkilencedik dinasztiának már majd' húsz év és négy fáraó jutott, ezek közül hárman ugyanabban az évben uralkodtak - vagyis mindegyikükre mindöszsze pár hónap, ha jutott... A harmincadik dinasztia közel negyven éve alatt ketten tizennyolc-tizennyolc évet ülhettek a Nílus-vidék trónján, egynek meg jó, ha két év jutott. A perzsák ekkor visszatértek, és övék volt a harmincegyedik dinasztia - és a sorstól ehhez kaptak... tíz évet! Hát nem mentek vele sokra, mondhatom. A Kr. előtti 342 és 332 közti időszak igen feszült kor volt. Valahol a látóhatár szélén már felsejlett a perzsák veresége. Egy macedón fiatalember nagy terveket kovácsolt, világbirodalmat akart kiépiteni... A harmincegyedik dinasztia három királya négy-három-három év arányban megosztozott ezen az évtizeden, aztán máris vége volt a már régóta nem is független Egyiptomnak. 332-ben ugyanis megjelent Nagy Sándor, és egyszerűen elfoglalta az országot a perzsáktól. Hogy mi történt később, azt már csak távirati rövidséggel közöljük, hisz könyvünk témájához nincs már köze. A Nagy Sándor hadvezérei által örökbe hagyott birodalom viszonylag önálló volt a Ptolemaioszok (görögök) uralma alatt. Az utolsó az uralkodók sorában - aki persze mindennek ellenére fáraónak nevezte magát! - Kleopátra volt. Kr. e. 30ban aztán Egyiptom végleg háborút vesztett Rómával szemben, és attól az évtől egészen a 4. század végéig a rómaiak uralták ezt a földet. Utána Bizánc befolyása alá került, annak birtoka, tartománya volt majdnem százötven évig. Aztán jöttek az utolsó és immár elmondhatjuk, hogy végleges hódítók, urak: 640-ben az arabok foglalták el a Nílus partvidékét. Több százan voltak hát a fáraók, és akkor még nem is számoltuk - mert a legtöbbnek a neve sem maradt fenn azokat, akik rövidebb-hosszabb időre szintén megszerezték a trónt. A bitorlók sokszor csak nagyon rövid ideig tündökölhettek, másfelöl pedig - mint fentebb leírtuk - nyomaikat szervezett munkával, tudatosan kiirtották a „hálás utódok". Ezért a fenti lista korántsem lehet teljes. Viszont képet ad nekünk arról, hogy kik is voltak a fáraók. Semmiképpen sem „Isten fiai" vagy lányai. Nem hihetjük, hogy annyival többet tudtak volna társaiknál, amennyivel társadalmilag a szegény földműves parasztok, a kereskedők, hivatalnokok vagy katonák fölé emelkedhettek. Az atlantisziak - ha igaz az elméletünk - csupán a kezdeti időkben ülhettek „személyesen", személyükben a trónon. Később csak mint királyi tanácsadók, tudósok és papok, a szentélyek urai szerepeltek ezer és ezer éven keresztül. De nyilván így is nagy befolyással bírtak az eseményekre. Később a hatalmuk, befolyásuk nyilván csökkent. Ámde ki állíthatja, hogy az végleg megszűnt volna...? Mi van, ha ma is birtokolják ittott a hatalmat, és befolyással vannak a modern világ sorsára is? De ez nem témája ennek a könyvnek. Most maradjunk az egyiptomi fáraóknál, és lássuk, miféle titkok birtokában gyakorolták a hatalmat.

2. Az öröklött tudás
Az atlantiszi elődökről természetszerűleg nem sokat tudunk. Ennek a mi mai, huszonegyedik századi tudatlanságunknak több oka is lehet. Az egyik természetesen az a hatalmas idő-szakadék, amelyik köztük és közöttünk tátong. Tizenegy-tizenkét ezer év hatalmas idő, különösen ha figyelembe vesszük, hogy ez majdnem háromszorosa annak az időszakasznak, amit a mai tudomány a
10

civilizációnk fejlődésére szán, elismer, leír. Minden, ami az utolsó ötezer év előtt történt, a mítoszok homályába vész. Különösen akkor, ha valakik kezdettől igyekeztek eltörölni a nyomokat! Ez nagyon megnehezít minden mai kutatómunkát, olykor még a puszta találgatásokat is. Az atlantisziaknak - kezdetben talán nem szándékosan sikerült eltörölniök minden nyomot, amely beavatkozásukra, származásukra, végső soron egykori létezésükre is utalt volna. A későbbi korokba, különösen ezer évvel a fáraók kora után már új ellenséggel: a felfedező kedvű, a földgolyót bejáró emberrel szemben kellett védekezniök, eltörölniök a még akkor is létező nyomokat. Ami a mi számunkra - legalábbis a történelemtankönyvek lapjain - dicsőséges dolog, Kolumbusz és tizenhatodik századi követőinek, új világrészek felfedezőinek időszaka - az a még létező atlantiszi létesítmények felszámolásának korszaka lett. De ne rohanjunk annyira előre. Most azt vizsgáljuk, hogy központjuk pusztulása (Kr. e. 9500 körül) után a Földön azért még mindig számos kisebb, csöppet sem feltűnő támaszponttal rendelkező atlantisziak hogyan épültek be az egyiptomi civilizációba. Nem volt könnyű dolguk. De hogy ott voltak, az kétségtelen, és erre egy sajátos bizonyítékunk is van. Ez pedig nem más, mint a gizai nagy piramisok mellett máig látható Szfinx. Számos neves egyiptológus kutató már a tizenkilencedik század vége óta hangoztatja, hogy ha a piramisokat talán - valóban a fáraók építtették is, a Szfinxet szinte biztosan nem. És erre érveik is voltak, olyanok, amilyenek. Lehet, ezek az érvek nem mindig és nem teljes mértékben feleltek meg a mai tudomány szükségleteinek, színvonalának, de azért elgondolkoztatták már a kortársakat is. Az igazi jó érveket a tudomány eszközei szolgáltatták a huszadik század végén. Ezek igaznak bizonyultak, és elvártuk volna, hogy ennek megfelelően átírják a történelemkönyveket. Ez azonban nem történt meg. Ennek okait a tudomány berkein belül kell keresnünk. A vezérszavak: szakmai irigység, féltékenység, konzervativizmus, vaskalaposság. Számos régi krónika beszámol arról, hogy a Szfinx nagyon régen ott volt már a sivatagban. Nem egy egyiptológus, igazi szakember tette le emellett a garast. Hogy miért van ennek nagy jelentősége? Hát azért, mert más tudósok megállapításai szerint Kr. e. 3500 körül kezdtek csak összeszerveződni az addig lazán, egymástól függetlenül vagy éppen egymással olykor harcban álló törzsek. Mielőtt jött volna egy erőskezű uralkodó, egy hódító, aki összefogta, egy néppé (mondjuk ki:) kényszerítette őket, addig eszükbe sem jutott bármit is építeni. Mint egy másik könyvemben megjegyeztem: az, hogy a szavannán kóborló, majd letelepedett, de még vályogkunyhókban élő, kő- és rézszerszámokat használó emberek egy napon fogták magukat és felépítették a világ mindmáig legnagyobb építményeit - egyszerűen hihetetlen. Olyan, mintha az észak-amerikai indiánok jóval Kolumbusz előtt egyszer csak eldöntötték volna, hogy Manhattan sziklás talajára felhúznak tizenöt vagy huszonnyolc vasbeton felhőkarcolót, mindegyik legyen legalább 80 emeletes... Ugye, ezen csak mosolygunk? Pedig az észak-amerikai indiánoknak a különféle csoportjai még nagyobb, komolyabb civilizációt alkottak gondoljunk csak az aztékokra Mexikóban -, mint a valamikori szaharai szavanna és a Nílus-delta primitív népei. Egyáltalán, ki adta volna az ötletet, hogy ilyesmit kell építeni? Volt-e ennek társadalmi szükségszerűsége? Ahogyan az amerikai indiánok mégsem emeltek egyetlen felhőkarcolót sem, úgy - szerintünk - a primitív egyiptomi parasztok egy mégoly erős fáraó uralma alatt egyesítve erőiket sem lettek volna képesek létrehozni olyan műtárgyakat, amelyeket mi ma, négyezerötszáz évvel később sem tudunk túlszárnyalni! Ez puszta logika dolga. Ki lehet következtetni, hogy itt valami más történt, másnak kellett történnie. De ismét hagyjuk a piramisokat és menjünk vissza kiinduló állításunkra, amely a Szfinxre vonatkozik és úgy szól: ezt biztosan nem az egyiptomiak emelték. Nem lettek volna rá képesek, nem illett hozzájuk, nem az ő stílusuk volt - de mindenekfölött: nem volt rá szükségük. A gigantománia ugyan végigkísérte az emberi fejlődést, de ez nem igazán volt jellemző a kőkorszakra. Márpedig ezt az időszakot ide sorolja a tudomány! Ha megnézünk egy, a korszakokat többféle szempontból, párhuzamosan bemutató időrendi táblázatot, az nagyon tanulságos dolog lesz. Különösen ha Egyiptomon kívül Észak-Afrika más tájain, Mezopotámiában, Palesztinában, az Égei-tengeren stb. zajló eseményeket is láthatjuk egyszerre. A mai tudomány úgy hiszi és ennek következtében úgy állítja, hogy az első emberi életjelek a Kr. e. 6500 körüli időkből származnak az újkőkorban - de ekkor Egyiptomban még nem leltek fel semmit. 6000 körül Mezopotámiában, Iránban még nem történt semmi, de a többi tájon sem. Az élet úgy igazán, vagyis valamiféle társadalmi, összeszervezett szinten Kr. e. 3500 körül indul meg, majdnem egyszerre. Joggal kérdezheti valaki, hogy az atlantisziak mire vártak? 11500 és 3500 között hétezer (!) év telt el, addig mi történt? Valószínűleg az, hogy a fejlett atlantisziak a saját világukat építgették, áttételesen „sebeiket nyalogatták", elpusztult civilizációjukat renoválták. És várták, hogy a körülöttük élő ősemberek végre elérjék azt a szellemi szintet, amelyen már majd lehet rajtuk segíteni, közéjük keveredve fejlődésüket felgyorsítani. De az sem zárható ki, hogy ezen hétezer év alatt a saját tudásukat és technikájukat is fejlesztették. Már csak azért is így lehetett, mert egyes elméletek szerint Kr. e. 300 körül véres és modern fegyverekkel vívott háborút viseltek holmi idegen betolakodók ellen India és egyáltalán Ázsia területén - ezekről szólnak a védikus könyvek, amelyek döbbenetes tartalmát csak a 19. és főleg a 20. században fordították le, azóta ismerjük e krónikákat. Egyiptom területén Kr. e. 4000 körül már volt valami társas élet, tanúsítják ezt terrakotta festett szobrocskák a Nílus menti vidékekről. 3500 körül már voltak városok Szíriában és Palesztinában, Mezopotámiában pedig Uruk körül alakult egy civilizáció, amely már az... írást is feltalálta! Tudjuk a könyvünk első fejezetében ismertetett ősi leletekről, pl. az ismeretlen korszak pénzérméinek feliratairól, hogy az írást természetesen (a pénzzel együtt...) az atlantisziak, vagyis ez a miénkét jóval megelőző civilizáció találta fel. De ezt a tudomány nem ismeri el. Mégis
11

érdekes, hogy az idők hajnalán, az emberi együttélés új szakaszában (amikor már nemcsak ősemberi hordák léteznek, hanem a letelepült, földművelő csoportok, városállamok polgárai élnek együtt) valamiféle szüksége ébred az események megörökítésének. Ezért találták fel az írást, ami erősebb a szóhagyománynál, a beszédnél, és főleg időt állóbb amazoknál. Persze mondhatnánk, hogy lám, az atlantisziak ott bábáskodtak minden ilyen törzsnél, kezdetleges társadalomnál, és ők ébresztették rá az akkori embereket, hogy betűkkel, jelekkel meg lehet örökiteni az eseményeket, a törvényeket, hírt lehet küldeni a távollévőknek. Logikus ellenérv: ha ez így van, akkor az atlantisziak egyforma írást adnak mindenkinek! Nem hol hieroglifákat, hol ékírást, hol képes nyelvet stb. Ám ne feledjük, minden nép másképpen beszélt, más körülmények között élt, másra volt szüksége és ezt az atlantisziak ha csakugyan ott voltak e társadalmak születésénél - messzemenően figyelembe vették. Nem akarjuk azt a benyomást kelteni, hogy ezek a fejlett ősök mindenütt ott voltak, minden jó nekik köszönhető - dehogy! Sok jel mutat rá, hogy ők is emberek voltak, egymással is szembekerülhettek nemegyszer. Nem szentek voltak, hanem emberek - csak okosabbak az utánuk lomhán ballagó „második emberiségnél" (ezek utódai vagyunk mi itt és most). Az első egyiptomi piramis lépcsős volt, vagyis még nem a ma „piramisként" ismert műtárgy külsejét viselte és csak nagy vonalakban hasonlított rájuk. Dzsószer fáraó szakkarai lépcsős piramisa - e tekintetben a legismertebb manapság - Kr. e. 2630 körül készülhetett, legalábbis ezt állítja az egyiptológia. 3050 körül alakították ki, alapították meg az első egyiptomi államot, legalábbis így sejtjük utólag. Eltelt négyszáz év, mire valaki úgy érezte, hogy piramist kellene építeni - ha csak lépcsőset is. Hogy ez valóban Dzsószer fáraó volt-e vagy más, nem tudhatjuk. Mindenesetre nem árt tudnunk, hogy ezt a korszakot a régészek még mindig a kőkorszakba sorolják, vagy a korai bronzkor elejére. Ami egyben behatárolja az egyiptomiak és más ókori népek akkori technikai színvonalát és tudását is. Nem létezhet, hogy a szellemi színvonal olyannyira előreszaladt volna, hogy az magasra szárnyal, miközben az anyagi háttér, az eszközök primitívek maradnak. Ez olyan képtelenség, mintha a tudósok már a sejtek belsejéről adnának elő, miközben még a mikroszkópot sem találták fel. Nem építhet nagy házat az, aki még a kalapácsot sem ismeri! A szfinx, ez a félig ember, félig állat szörnyeteg arra is utal már a külsejével is, hogy itt valami többről van szó, mintsem első pillantásra láthatnánk, felfoghatnánk. A Szfinx a mutánsok egykori jelenlétére, tömeges voltára céloz. Az imént felmerült a kérdés: vajon mit csináltak az atlantisziak hétezer éven keresztül? Nos, nem mindegy, milyen korszak volt az. Bizony amikor az az óriásmeteorit Kr. e. 9500, vagyis tizenegy és fél ezer évvel ezelőtt bolygónknak ütközött, számos fizikai hatást is okozott. A meteorológiai változásokon túlmenően - sok éven át tartó porfelhő a levegőben, a növényzet nagymértékű pusztulása, ezzel együtt az állatoké és embereké is - még messze nem minden, amit egy ilyen csapás okozhat. Ezzel együtt jár sajnos egy másik, mindezeknél még sokkal veszélyesebb katasztrófa is. A Föld ugyanis voltaképpen egy generátor, amely mint tudjuk, szabályos sebességgel forog a tengelye körül. Ezt a forgási időt osztottuk mi be huszonnégy órára. Nos, a Föld magmája, vagyis a nagy hőség miatt szétolvadt fémekből álló folyékony magja lassabban forog, mint a szilárd kőzet-„köpenye". Ez a folyamatos súrlódás állandóan áramot termel, amely a gömb alakzat miatt elsősorban a két sarkon, északon és délen távozik belőle. Ez voltaképpen egy életmentő burkot hoz létre. A láthatatlan mágneses erővonalak valóságos páncélt borítanak a Föld köré, megvédik a káros, sőt gyilkos kozmikus sugárzástól. Ha ez nem lenne, akkor e sugarak akadálytalanul bombáznák bolygónk felszínét, és lehetetlenné tennék ott a biológiai életet (ahogyan az számos naprendszerbeli égitesten megfigyelhető). Nos, ez a burok csak akkor tűnik el, amikor egy nagy ütés mintegy kizökkenti a Földet szokásos ritmusából. A búgócsiga is nagyon sokáig pörög az egyenletes, sík padlón, ha nem ér hozzá semmihez. A Föld szokásos ritmusát, áramtermelését, mágneses mezőinek „működését" is csak egy kívülről jött erő, hatás tudja befolyásolni. Ez esetben károsan befolyásolni. Tudja már a tudomány, hogy ilyesmi nemegyszer előfordult az emberek előtti időkben is. Százmillió, tízmillió évekkel ezelőtt is ütköztünk nagy égitestekkel, és a mágneses védőernyő akkor is elszakadt, megszűnt létezni. Egy ilyen csapás pusztíthatta ki 65 millió évvel ezelőtt a dinoszauruszokat is, mint azt ma már szinte biztosra vehetjük. No persze akkor is megszűnt a mágneses védelem az ütközés miatt, és ennek következtében nemcsak a dinoszauruszok, hanem majdnem minden más állat is elpusztult. Valamivel kisebb, de meglehetősen tragikus változatban lejátszódott ez Kr. e. 9500 körül is. Az ütközés több évre „elvitte" a mágneses erővonalakat, és beletelt néhány évbe, talán tíz-húsz évbe is! - míg a rendszer ismét helyreállt. Ilyenkor különben az északi és a déli pólus helyet szokott cserélni. A paleontológiának vannak érdekes, sok százmillió éves megkövesedett élőlényei, amelyek ilyen változásokat bizonyítanak a régmúltban. A mágneses erőtér eltűnése azzal jár, hogy a kozmoszból immár szabadon betörő láthatatlan és érzékelhetetlen sugarak alaposan megváltoztatják a Föld felszínén élő lények genetikai állományát. Azt is mondhatnánk, hogy olyan ez, mintha egy gigantikus méretű ózonlyuk keletkezne a légkörben, és bombáznának minket a káros sugarak. Már egy viszonylag kicsi ózonlyuk is megnöveli a bőrrákosok arányát és számát - nos, képzeljük el, ha mindenféle védőernyő eltűnne! Manapság, ha valaki nagyobb sugáradagot kap a megengedettnél, vagy másmilyen károsodás éri - olyankor elsősorban a genetikai állománya sérül. Ennek következtében az illető(k)nek kórósan elváltozott utódaik születnek. Magyarán szólva a genetikai károsodások öröklődnek sok nemzedéken keresztül, míg végre vagy kihal az a vérvonal, vagy nagyobb idő elteltével a hibás gének kiesnek, a genetikai állomány mintegy önmagát javítja,
12

helyesbíti ismét. De még így is megeshet, hogy sok nemzedékkel később, teljesen váratlanul és az akkori emberek számára érthetetlenül ismét felbukkan egy-egy génhibás egyed. Nos, mi azt állítjuk, hogy az ütközés után 1) az atlantisziak többek között azzal voltak elfoglalva, hogy a saját egyedeiket huzamosabb ideig - esetleg évszázadokon át! - védelmezzék e káros sugárzástól, 2) közülük ennek ellenére sokan felkeresték a túlélő ősembercsoportokat és segítették őket élni, alkalmazkodni az új helyzethez, vagyis túlélni, ezzel tudatosan vállalták, hogy nem lehetnek utódaik, vagy hogy maguk is hamar elpusztulnak majd, és 3) rengeteg génhibás mutáns született úgy az állat- és növényvilágban, mint az emberek között is. És ennek már vannak nyomai! Az ókori krónikások, különösen a korszak elején beszámolnak arról, hogy nagyon sok torz- és szörnyszülött létezett akkoriban. Különösen az Egyenlítőhöz közelebb eső területeken - hogy miért éppen ott, ennek okát valószínűleg szintén a fizikában kereshetjük, vagyis hogy a káros kozmikus sugarak ott könnyebben bejutottak a Föld légkörébe, le a felszínére. A lényeg az, hogy az ókor elején, a negyedik és a harmadik évezredben különösen, de még később is, csökkenő mértékben - valóságos szörnyimport indult meg! Expedíciók indultak Egyiptomból és a Közel-Kelet más birodalmaiból, országaiból és városállamaiból, kereskedők egész hada élt abból, hogy Líbiában, Núbiában, vagyis Afrika déli részein a vidéket járva összeszedte a torzszülötteket. Azt természetesen senki sem kérdezte, hogy ezek a lények akarnak-e önként más világokba költözni - az egész a rabszolgavadászatra emlékeztetett. Nem véletlenül, hisz éppen az volt. A törpéket, a torz végtaggal rendelkezőket, a félig állat-félig ember külsejű lényeket ketrecekben hozták fel az akkori „civilizált" világba, ahol aztán a rabszolgavásárokon, az uralkodói palotákban, a gazdagok házaiban eladták őket. A szerencsétlen, voltaképpen a legtöbbször mégis emberi lények, ezek az ókori, fogyatékkal élők elvesztették szabadságukat, jogaikat, cirkuszi látványossággá, udvari bolonddá süllyedtek a legtöbbször. Mindenki megvetette őket, de bámulták furcsa testüket, tulajdonságaikat. Mi azt állítjuk, hogy a Szfinx (és minden ókori, egyiptomi mása) a mutánsok emlékét őrzi. Az állati test (oroszlán) és az emberi fej (séWlése előtt kellemes női arc) arra a korra emlékeztet örök időkre, amikor a kozmosz kemény csapást mért bolygónkra, mindnyájunk közös lakóhelyére. Talán valamikor a mára elpusztult felirat is tudatta a vándorokkal, hogy a Szfinx nagyon ősi, a katasztrófára emlékeztet. És ezt manapság... egy tudós be is bizonyította! Méghozzá a legmodernebb technikával. De ehhez előbb szóljunk pár szót a Szfinx koráról. Említettük már: több mint száz éve kardoskodnak amellett egyes régészek, egyiptológusok, hogy a Szfinxnek semmi köze a piramisokhoz. Még nem is olyan régen is azt állította az egyiptológia (és számos képviselője máig állítja), hogy a piramisok és a Szfinx Giza lejtőjén egy időben készültek. Már csak azért is, mert egyrészt ott van a tudomány sovinizmusa, másrészt az egyiptomi arab sovinizmus! Az első, a tudomány és főleg a vaskalapos része, az akadémikusok azt állítják: a Szfinx nem készülhetett a piramisok előtt már csak azért sem, mert hiszen azelőtt nem élt Egyiptomban olyan nép, amely ilyen építésre képes lett volna, ergo mindezeknek egyszerre kellett készülniök. A másik sovinizmus egészen új keletű. Nasszer elnök óta Egyiptom mindenkori arab vezetői átvették ezt az elvet, hogy bár ma arabok élnek itt, azért a valamikori egyiptomiakat őseiknek tartják! Ez körülbelül annyira valós, mint a dák-román kontinuitás, vagy a hunmagyar rokonság elve... Hiszen éppen a fáraók időrendi táblázatából tudjuk (lásd előző fejezet), hogy az egész valódi és a későbbi görög „csinált" Egyiptomnak az arabok 7. századi beözönlése vetett véget. Míg egy mai olasz nagy valószínűséggel elmondhatja magáról, hogy az egykori Birodalom polgárainak leszármazottja genetikusan, addig egyetlen mai arab egyiptominak sem lehet köze a valamikori ősi, ókori egyiptomiakhoz. De mint tudjuk, a politikát nem izgatja a valóság. És itt találkozott aztán a tudomány vaskalaposainak igénye a mai egyiptomi politikai hatalom vágyaival, és ennek esett áldozatul a... Szfinx! Ugyanis azok között a kutatók között, akik fél életüket a piramisok titkainak megfejtésére tették fel (nincsenek ám kevesen), akadtak szép számmal, akik a Szfinxben látták a megoldást. Ők sajnos a tudomány számára meglepő, kedvezőtlen és ellenségesen fogadott hipotézissel álltak elő: a Szfinx nem a fáraók korában, hanem sok ezer évvel korábban készült! Nem csoda, ha mindkét oldal letámadta, letámadja őket, és kígyót-békát kiáltanak rájuk - és akkor még finoman fogalmaztam... Hát hogyne! Hiszen szembemennek az áramlattal, az elfogadott elméletet támadják - ne adja isten, hogy igazuk legyen, hiszen akkor romba dől az egyiptológia oly szépen összetákolt épülete! Ha kiderül, hogy a Szfinxet ki kell vonni a piramisépítők köréből, akkor óriási bajok lesznek. Mert ha nem ők, akkor ki faragta volna ki egyetlen hatalmas sziklatömbből ezt a - előrenyújtott lábaival együtt - 74 méter hosszú, 21 méter magas szoboralakot? A kutatók az 1990-es évek vége felé azon akadtak fenn, hogy a Szfinx régi esők nyomait viseli magán. Az esőknek sokáig, hosszan kellett öntözniök a szobor gránittestét, és ezt a legmodernebb műszerekkel is sikerült igazolni. A kérdés tehát az volt: mikor esett ennyire az eső Egyiptomban? Az biztos, hogy nem az utolsó ötezer évben! Bizony, nem. Hanem sokkal, sokkal korábban. Vagyis azt is állíthatjuk, hogy a Szfinx az utolsó vízözönt megelőző időkből való! Mindenképpen korábban kellett hát keletkeznie és már kifaragott szoboralakként léteznie annak a kőnek, amelyből egy darabban kifaragták. Az utolsó ötezer évben ugyanis Egyiptomban nem voltak olyan méretű esők, amelyek ilyen nyomokat hagytak volna azon a kövön. Ez pedig egyenes logikai levezetés útján elénk tárja az egyetlen lehetséges következtetést: vagy a szfinx nem volt ott mindig, ahol most van, vagy korábban készült. Az első következtetés hamis, mert tudjuk, hogy azt az ötemeletes ház nagyságú szobrot csak egyben vihették volna el, hisz nem volt részeire szedhető - nem lévén külön részei. Kicsi rá az esély, hogy valakik vitték volna bárhová is.
13

Ez bizony itt készült, ráadásul - mint geológusok megállapították - csak ezen a környéken van pontosan ugyanilyen összetételű kőzet. Nem kétséges tehát, hogy a Szfinxet nem az egyiptomi civilizáció művének kell tekintenünk. De akkor kié lehet? Kik csinálták? John West, az egyik kutató azok közül, akik az eső-elmélet helyességét immár bebizonyították (bár erről szóló cikkeik és bizonyítékaik közlésétől mereven elzárkózik minden szakfolyóirat, no persze...!) maga azt nyilatkozta erről a képtelen helyzetről: szerinte az akadémiák és főleg ezen belül az egyiptológia tudományának merev ellenállását egy hibás szemlélet okozta. Ezek az emberek ugyanis szerinte csak a civilizáció lineáris fejlődését képesek elfogadni, mi több, eleve elképzelni is. Vagyis azt, hogy az emberiség kijött az állatvilágból, értelmessé lett (miért? és miért éppen ő?), aztán csoportokba szerveződött, a csoportok társadalmat hoztak létre, feltaláltak ezt-azt, gondolkodtak, összetartotta őket az érdek, a közös vallásos hit, majd a politikai hatalom stb. Ennek megfelelően tudásuk egyre bővült és egyre bonyolultabb dolgokat kezdtek előállítani. West viszont úgy véli, és ki is mondja - nagy örömünkre -, hogy a Szfinx valami mást bizonyít: hogy azt nem a későbbi egyiptomiak, hanem egy korábban ott élt másik civilizáció egyedei készítették! Merész állítás. Különösen ha halljuk a folytatást, amely voltaképpen nem tér el a mi atlantiszielméletünktől (bár meg kell hagyni, West még csak halvány célzást sem tesz Atlantiszra, lakóira és egyáltalán erre az egész történetre vagy civilizációra). Ő arról beszélt, hogy „több mint 12 ezer évvel ezelőtt már létezhetett egy civilizáció, amely fejlettebb volt nálunk is"! Vagyis a huszonegyedik századi embereknél többre volt képes. Mi több, West többes számot használt, vagyis egy időben több ilyen kultúra, civilizáció létezését engedi meg, tételezi fel. Amely sok ezer évvel a fáraók és egyáltalán, az egyiptomiak kialakulása és letelepedése előtt létezett ugyanazon a területen, szertehagyva egykori léte nyomait. Az egyiptomiakat tőlük a nagy esők korszaka választotta el, az a másik nép eltűnt, megint eltelt pár ezer év, ami alatt semmi sem történt, aztán jöttek az egyiptomiak, meglelték a Szfinxet. Hogy ez milyen gondolatokat ébresztett bennük, természetesen nem tudjuk, de nem lehet véletlen, hogy aztán a legnagyobb piramisokat éppen melléje építették. Nem megyünk most bele az Özönvíz legendájába, csak megemlítjük, hogy több száz nép legendáriumában van egy „Noé" a bárkájával, vagyis egy globális katasztrófa történhetett, amely minden kontinensen otthagyta nyomát az emberek gondolkodásában. Olyannyira, hogy mindegyik attól kezdve számítja-számolja az időt. Ez pedig aligha lehetett más, mint az a kataklizma, amely Atlantisz középpontját is elpusztította. Vagyis Kr. e. 8500 körül kellett történnie - legalább két tucat népet sorolhatunk fel a Föld legkülönbözőbb vidékeiről, amelyek akkortájt kezdték számolni az időt. Térjünk vissza a Szfinxhez és a fáraókhoz. A Szfinx alighanem valamikor Kr. e. 9 ezer és 6 ezer között készülhetett mai helyén, ahol egykoron elég sok atlantiszi élhetett. Hogy azok mire voltak képesek, milyen hatalmasak, szinte „istenek" voltak a környéken felbukkanó primitív ősemberek körében - arról csak történetek, legendák, „mesék" maradhattak fenn. Amikor kialakult ugyanott az egyiptomi nép és birodalom, az atlantisziak rég elköltöztek máshová. Ily módon szinte átadták, felkínálták a terepet - de az ezzel megbízott egyedeik visszajöttek, és látva a civilizációs felbuzdulást, ennek is az élére álltak. Vagy ott laktak már ismét, vagy időnként repülő szerkezeteiken érkeztek. Ezért mondták, hogy az első fáraók az „Ég Fiai" voltak, hisz a szó legszorosabb értelmében az égből érkeztek. Ha valaki egy primitív csoporthoz egy csillogó-villogó, mennydörgő égi járművel száll le, riem kétséges, hogy azonnal istenként tisztelik és még az ujját sem kell mozdítania, hogy megkapja ott a teljes hatalmat. Mi több, az alattvalók ettől kezdve nagyon büszkék lesznek rá, megtisztelve érzik magukat, hiszen az ő királyuk nem egy olyan mezítlábas törzsfőnök, mint a környéken élő többieké, hanem igazi, valódi istenség. Hórusztól és/vagy Ozirisztől származik, mondja az „isten", amit persze azonnal elfogadnak, elhisznek, és vallásként évezredeken át gyakorolnak is. De a fáraó, aki ily módon az égből jött, nem csak ő maga isten, hanem a leszármazottai is! Logikus hát, hogy ha párjául választ egy helybeli nőt, abból is szinte istenség lesz - de még inkább a fiából, lányából! És akkor már az sem kétséges senki számára, hogy ez így lesz az idők végtelenségéig, no és hogy ezek az istenfiak-lányok ugyanűgy rászolgálnak a megkülönböztetett, alázatos tiszteletre, mint az apjuk. Aztán az unokák, az unokák unokái... Valahol persze sérült ez a lánc. Talán a későbbi tiszteletlen leszármazottak, az alattvalók már nem annyira hitték, hogy a mindenkori fáraó az „Ég Fia"? Mert tudjuk, hogy némelyiket megölték orvul, hogy puccsok áldozatai lettek, elvették tőlük a hatalmat, mások kezébe kerültek a szent uralkodói jelvények. Persze lehet, ezek a pórul járt királyok már nem az igazi, „égi" fáraó leszármazottai voltak? Hogy hol szakadt meg a fáraók lánca, mikor kerültek közéjük a „hamisak", a nem égi származékok, nem tudhatjuk. De az is lehet, hogy az egész folyamat egy nagyon is tudatos kiválasztódás volt. Vagyis akik az első fáraót odaküldték, az atlantiszi „agytröszt", tudósok vagy vének tanácsa eleve azzal számolt, hogy csak el kell indítani Egyiptomot a maga útján, aztán már nem lesz szükség ennyire okos vezetőkre. Amikor kialakul egy olyan nemzedék, amely már képes egy ilyen államot vezetni,. akkor az atlantisziak, vagyis az első fáraók szép csöndesen visszavonulnak. Legfeljebb majd távolról felügyelik az eseményeket, a folyamatokat. Ez lehetett a terv, és nincs okunk kételkedni abban, hogy végre is hajtották. Ily módon persze már érthető, hogy alig négyszáz évvel a birodalom megalapítása után miért éppen a Szfinx környékén kezdtek piramisokat állítani, mondhatni tömegével. (A mai Egyiptomban körülbelül 80 piramis áll még). E könyv célja nem az, hogy bebizonyítsuk: mindent, ami értékes, az atlantisziak hozták el nekünk, kései utódoknak. De mivel Egyiptomról van szó, kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy ott rengeteg bizonyítéka van létezésüknek. Mint például azok a beszámolók, amelyekből kitűnik, hogy az „egyiptomi" (vagyis az egyiptomi együtt az azt megelőző atlantiszival) kultúra sokkal régebbi, mint azt ma állítják. Már Hérodotosz ókori görög történetíró is járt a helyszínen, és azt tudta meg az egyiptomi papoktól, vagyis a tudás őrizőitől és
14

továbbfejlesztőitől, az akkori „akadémikusoktól", hogy őrzik a főpapok listáját is. Meg is mutatták neki, hány volt főpapról tudnak, ezek statisztikai átlagéletkorát öszszeadva a 11340. évre mehettek vissza, persze mai időszámításunk szerint... Ez pedig ismét arra utal, hogy 11500 évvel ezelőtt kezdődhetett az a civilizációs folyamat, amely aztán az ókori Egyiptomot Kr. e. 2-3 ezer évvel olyan magasba emelte. Enélkül Egyiptom el sem juthatott volna oda, ahol volt. És nem csak Hérodotoszra hagyatkozhatunk. Más források szerint az egyiptomiak hagyatéka 17 ezer évre nyúlik vissza. Vagyis ezen állítás szerint - ami szintén még az ókorból származik - az egyiptomiakat megelőző civilizáció jóval a kisbolygőval történő ütközés, a Csapás előtt létezett már és gyűjtötte a tudást. Mondani sem kell, hogy a mai tudomány ez ellen kézzel-lábbal kapálózik, hisz azt tanítja, hogy Kr. e. 10 ezer környékén nagy jégkorszak volt a Földön, vagy legalábbis annak északi féltekéjén. Ami persze lehet, hogy éppen az említett ütközés egyik következménye is volt egyben. Nem vitatjuk, hogy volt jégkorszak. A nagyfokú lehűlés idején az akadémikusok elmélete szerint állatbőrökbe öltözött primitív halász-vadász-gyűjtögető népek és ittott már-már letelepedő földművelők kis közösségei jellemezték az egész földi, emberi civilizációt, és ettől nem lehet és nincs is eltérés. Vagyis a tudás nem előzhette meg a lineárisan fejlődő emberi közösségek általános tudásszintjét. Ehhez képest elhiszem, hogy zavaró lehet az a másik, éppen egyiptomi írásos emlék is, amelyiket pap-szerzője bizony a 30627-es évből keltezett, ha átszámítjuk az általa használt időmeghatározási módozatot. Vagyis huszonhatezer évvel azelőtt, amikor úgymond Egyiptom létrejött. De ezzel még messze nincs vége a dolognak, egyre távolabb vagyunk kénytelenek visszamenni az időben. Ugyanis egy bizánci történész szerint az egyiptomiak 36525 éven keresztül vezették krónikáikat! Ez persze azt jelentené, hogy nem maguk a piramisépítők, hanem elődeik története tartott már oly régóta. És mintha még ez sem lenne elég, egy római történetíró meg azt állította, hogy amikor Nagy Sándor elfoglalta Egyiptomot (Kr. e. a 4. században) - akkor a Nílusmentiek krónikái már... 48863 évre nyúltak vissza! És tegyük hozzá: ezek csak az írásos emlékek! Amelyeket minden nép történetében, minden égtájon megelőzött egy sok ezer évig tartó szóbeli emlékezet, egy törzsi, népi legendárium, amely elmondta az ősök történetét, és azt minden nemzedék erre kijelölt tagjai megtanulták lehetőleg szó szerint, hogy azt változtatás nélkül továbbadhassák majd a következő nemzedékeknek... Mellesleg nem akárkik vélték úgy, hogy Egyiptom sokkal régebbi, mint amennyit ma a tudomány (arra hivatkozva, hogy nincsenek ezekkel ellentétes bizonyítékok), maximum 5-6 ezer évet elismer (a mából visszatekintve, innen számolva hátrafelé). Pedig hát régész volt a francia Champollion is, az egyiptológia egyik úttörője, aki az általa talált tekercseken megfejtett dátumok szerint Egyiptom állam létét akadémikus társainál sokkal hosszabbra becsülte. Ő úgy vélte, hogy ezt az államot - illetve az elődjét, amit persze nem Egyiptomnak hívtak - Kr. e. 9850-ben alapították meg. Ha ehhez hozzáadjuk a Kr. után eltelt 2 ezer évet, a megint csak oly jellemző és érdekes 11850-es évet kapjuk. Vagyis a Föld e pontján az atlantisziak körülbelül 3-400 évvel központi államuk pusztulása előtt tevékenykedtek első ízben. A fáraók aligha építettek piramisokat, vélik jó néhányan. Már csak azért is, mert nem volt rá szükségük, hiszen találtak ott készen jó néhányat - teszik hozzá. Azt se feledjük, hogy ha mégis az ő utasításukra épültek ilyenek, akkor meg az a fura, hogy ez az egész „piramisépítési láz" alig pár száz évig tartott! A Birodalom több mint háromezer évig létezett, sokan hajlamosak azt hinni, hogy ezalatt mindig épülhetett egy-két piramis, hogy a piramisok építése alapvetően jellemző lett volna a fáraókra. Holott ismétlem, állítólag mindössze kétszáz éven át épültek piramisok, utána felhagytak vele, és sok ezer éven keresztül nem tettek egy követ a másikra a sivatagban. Hogy ennek vajon mi lehetett az oka, nem tudjuk. Most végre búcsúzzunk el a történelmi rejtélyektől és az akadémiák vaskalaposaitól. Lássuk, hogyan is éltek hát a fáraók? Kérem ne csodálkozzanak, hogy olykor egészen mást találnak majd itt, mint a filmekben szoktak látni. Az európai-amerikai középszer mindig is hajlamos volt arra, hogy kissé misztifikálja a fáraókat, arninthogy a múmiákat is. Egyiptomról az átlagos regényolvasónak, film- és tévénézőnek elsősorban e két dolog, no meg persze a piramisok jutnak eszébe. A fáraókat is elmisztifikálták, különösen az 1920-as évek után, amikor olyan világszenzáció lett Tutankhamon sírjának fellelése és az azt követő hercehurca - hogy ne mondjuk: botránysorozat. Mi közelítsünk a fáraókhoz reálisan. A rendelkezésünkre álló adatok alapján írjuk le életüket, szokásaikat, viszonyaikat. Persze lehet, sokak számára ebben a látszólag száraz felsorolásban is akadnak majd meglepő dolgok. Említettük már, hogy kezdetben valószínűleg minden törzsnek, minden későbbi városnak megvolt a maga külön istensége, „királya", aki egyben az ottani vallás főpapja is volt, és parancsolt a hadseregnek. E nem túl nagy létszámú királyságok aztán fokozatosan előbb kettőbe egyesültek, így lett „Alsó-Egyiptom - amely a mi térképezési szokásaink szerint éppenséggel „felül", mert északon helyezkedett el, a Nílus deltavidékén főleg. És volt FelsőEgyiptom, amely nálunk a térképen ugyan alul van, de a Delta-vidékről nézve emelkedő jellegű terep volt, amely egészen délen aztán magas hegyekben végződött, ezért volt ez a „felső". Később a két országrészt egyesítették, és attól kezdve beszélhetünk Egyiptomról. Szó volt már arról, hogy a fáraót istennek tekintették, legtöbbször Ré vagy Rá napisten fiának. Aztán az is teljesen normális dolognak számított, hogy a fáraót a szó gyakorlati értelmében is istenként tisztelték, vagyis templomokat, szentélyeket építettek a tiszteletére, és ott imádták őt. Csakúgy, mintha „valódi", égben lakó istenség lenne. Egész kultuszok, vallások alakultak ki egy-egy fáraó körül, különösen kezdetben, amikor ezt az istenhitet még semmi sem zavarta meg.

15

A gyűjtőnevük különben a „per-ao" kifejezésből származott. Ez „magas kaput" vagy „nagy házat" jelölt a nyelvükben, és az összevontan ejtett „perao" torzult aztán „fáraóvá". Ez utóbbi szót állítólag a héberek használták elsőként, innen került át a Bibliába, és így terjedt el az egész világon. Amikor egy fáraó (most ne firtassuk, valóban az égből érkezett, vagy csak a családi vérvonal jogán került a hatalomba) a trónra lépett, egyszerre öt címet nyert el! És mindegyiknek volt jelentősége, szerepe, egyiket sem adták neki csak úgy véletlenszerűen. Az első számú címe az egyik legfőbb istenség, Hórusz neve volt. Ugyanehhez olykor még hozzátették a „Ká nekht" kifejezést is, ami „Erős bikát" jelent. Az „erős" melléknév itt persze nem a testi erőre, hanem a „győzelmesre", diadalmasra utalt. A második címe a „Szemá-taui", vagyis a „két diadém ura" volt. A diadém itt koronát jelent mai értelmezésünk szerint, tehát arra az ismert tényre utaltak e cím átruházásával, hogy az illető fáraó a két (már egyesült, de mindig külön is megemlített) ország, Alsó- és Felső-Egyiptom ura. Néha mondták úgy is, hogy „Dél és Észak ura". A fáraó kapott egy harmadik címet, mely szintén kapcsolódott Hórusz istenhez. A cím egyiptomi nyelven „Hórnúb"-ként hangzott, ez „aranyos Hóruszt" jelentett. Valami, ma már ismeretlen ok miatt az aranyozott istenség azt jelentette - most legalább szavakkal -, hogy a fáraó a külső ellenség legyőzője. Vagyis az ország védelmezője. Igazából nemcsak egydíszes címet aggattak rá, hanem ezzel felvállalta - fel kellett vállalnia - az ország védelmezőjének kötelességeit is. Vagyis ha idegen ellenség támadt az országra, akkor a királynak az általa szervezett és az adókból fenntartott sereggel az ellenség elé kellett vonulnia. Ha csatát nyert, ki kellett űznie az ellent, egészen az ország határáig. Délről és keletről az évezredek folyamán sokszor törtek be ellenséges törzsek, népek, és mint láttuk a fáraók ' időrendi táblázatából, az ország vesztét végül is éppen az északról (rómaiak) és keletről sorban érkező hódítók, legvégül éppen az arabok megjelenése jelentette. Mindenesetre a fáraók kötelessége volt védelmezni Egyiptomot. A negyedik cím voltaképpen már csak egy sallang volt, igazából fölösleges, mert már a második cím is erre utalt. A „Szúten-Báti" csak megerősítette, hogy a fáraó Alsó- és Felső-Egyiptom ura egyszerre és osztatlanul. Az ötödik cím a „Sza-Ré" volt, vagyis „Ré fia". Számos fáraó nevében is benne van ez, gondoljunk csak a listából már ismert Uszerkaré vagy Menkaré nevére. Ez persze újra a fáraó isteni származására utalt. Nemcsak címeket, de neveket is kapott a fáraó. Ez meglehetős zavart okozott kezdetben az egyiptológusok között, mígnem sikerült rájönniök ennek rendszerére. Amikor aztán azonosították az egyes személyeket, kiderült, hogy melyiknek hány neve volt és az hogyan hangzott. Bár ez a tudásunk még ma sem teljes, azért nagyjából sikerül azonosítani a fáraókat, különösen az utolsó kétezer év uralkodóit. A listákban gyakran több név is feltűnik ugyanazon személy mellett. A fáraó fia, amíg csak gyermek volt, természetesen viselt egy személynevet. Ám amikor ifjúvá serdült és trónra lépett, az egyiptomiak úgy érezték, a régi nevét nem használhatja ezen az előkelő poszton. A korabeli „protokoll" szerint ilyenkor új, sokkal „fáraósabb" nevet kellett kapnia, és azt természetesen meg is kapta. A „Szúten-Báti" cím után mondták tehát az új király nevét. A legtöbb fáraó azonban a mindennapokban tovább használta gyermekkori, családban kapott nevét is. Ezenfelül félig a név részei, félig újabb címek is születtek, amelyeket aztán a talpnyalók a fáraó nevéhez illesztettek, az efféle „époszi jelzők" meg is maradtak rajta, míg csak élt. Jó példa erre III. Thutmózisz, akinek „Hórusz-neve" kiegészült és végül is lefordítva így hangzott: „Az erős bika, mely Thébában ragyog..." A korabeli udvaroncokat, főpapokat és egyéb hízelgőket a jelek szerint csöppet sem zavarta, hogy egy bika nem szokott ragyogni. Más képzavarok is előfordulnak az uralkodók neveiben, de az akkoriban szemlátomást nem volt feltűnő. Ugyanez a III. Thutmózisz mellesleg még hordozta volt a „két diadém urának" címe mellett „a királyság gyarapítója" elnevezést is - ez volt az ő „aranyos Hórusza". Mint a két ország királya egyben ő volt a „diadémektől ragyogó" is, de ezzel még nincs vége címeinek. Merthogy ő volt „Men-Kheper-Ré", és mint Ré isten fia: „Thutmesz". Jó, ha tudjuk, hogy végső soron csak a legutolsó volt valóban az övé, Thutmesznek nevezték el rögtön a születése után, és azon szólították a családban és a cselédek és mindenki mígnem király lett. Akkor kapta az összes többit, akár egy hosszú sleppet, amit aztán attól kezdve folyton kénytelen volt maga után vonszolni és végighallgatni, ahányszor csak valaki hozzá fordult. De ez még nem minden. Ha egy fáraó hosszasan és sikeresen uralkodott, újabb címek ragadtak rá. A talpnyalók a jelek szerint kifogyhatatlanok voltak, ugyanarra a fogalomra más szavakat találtak, és azokat is a címekhez ragasztották. A „Neb-taui" is a „két ország urát" jelentette, de ez még mind semmi! , Ugyanis volt képük némelyik fáraót egyszerűen „neter-nefer"-nek, vagyis „jó istennek" nevezni. Ráadásul mindez csak az Óbirodalom idején i volt így. Később, ahogyan fejlődött az állam és élesedett az udvaroncok és főpapok elméje, ahogyan kétségtelenül a fáraók is egyre hiúbbak lettek, már I senki sem elégedett meg az efféle rövid, tömör címekkel, bármennyi is volt belőlük. Az Újbirodalom idején a király nevéhez ezenfelül még cikornyás himnuszokat is költöttek, ezzel fejezték ki iránta való hódolatukat. Ez azért érdekes a számunkra, mert minden irat, amit papiruszra rajzoltak (ne feledjük: képírással, azzal rajzolt hieroglifákkal!) a fáraó mint rendelkező, parancsoló címeinek felsorolásával kezdődött. És az időszámítás is minden fáraó trónra lépésekor újrakezdődött. Igazából senki sem tudta, melyik évben él, de ami manapság a mi számunkra még furcsább lehet: nem is akarta tudni! Kit érdekelt, hogy X. fáraó uralkodása óta mennyi idő telt el? Ez csak az ország évkönyveiben szerepelt, amit a főpapok vezettek és amelyben évről évre papiruszra vetettek minden érdekes, fontos eseményt, amely az adott évben Egyiptomban történt (így maradt fenn egy UFO-látogatás leírása is, az egyik legrégibb, amelyről írásos emlékünk van...). A sajátos, a mindennapi emberek számára kötelező vagy fontos időszámítás minden fáraó trónra léptekor újrakezdődött. Különben pedig az emberek akkoriban nem tulajdonítottak olyan nagy jelentőséget annak, hogy ők maguk hány évesek, vagy hogy mikor
16

nősültek-mentek férjhez stb. „A dolgok mérés és számbavétel nélkül történtek", írta egy történész erről az időről, amely különben a világ más tájain is ugyanígy zajlott. Csak a példa kedvéért lássuk, hogyan kezdődött akkoriban egy királyi utasítás, ami - teszem azt - Thutmózisz trónra lépésének második évében született: „Őfelsége uralkodásának II. évében: ő a Hórusz, az erős bika, a Maat (igazság-)istennő szeretettje, ő a két diadém ura, ki Egyiptomot megvédi és a barbárokat megfékezi, ő az arany Hórusz, években gazdag, diadalokban nagy, Alsó- és Felső-Egyiptom királya, Uszt-maat-R&, Szotep-n-R&, Ré fia, Ramesszu-er-Amon, aki örökké életet ad, akit a thébai Amon-R6 szeret és aki naponta ragyog a trónon az élők között, mint atyja, Ré. Ő a jó Isten, a Délnek ura, Edfu templomának tarkatollú Hórusza, a szép ezüst harkály, aki Egyiptomot szárnyával védelmezi, az erő és a győzelem vára, Hórusz isten, Széth isten. Születése napján ujjongás volt az égben: az istenek azt mondták: mi nemzettük! Az istenek azt mondták: tőlünk származott, hogy Ré királyságát vezesse. Amon mondá: én hoztam őt létre, evvel az igazságot újra helyreállítottam, a föld most már meg van erősítve, az ég vidám, az istenek elégedettek miatta - szelleme hatalmas Núbiában és a rettegés tőle Kary országáig ér. Nevem minden országban megfordul diadalai miatt, melyet karjai szereztek - Felső- és Alsó-Egyiptom királya, Uszt-maat-Ré, szotep-n-Ré, Ré fia, Ramesszu-er-Amon, aki örökké ad naponta életet, mint atyja, Ré." Ez bizony mai nyomtatásban is van tíz sor vagy több - akkoriban ez minden alkalommal elhangzott, ahányszor valaki valahol a fáraót említette. Minden felnőtt, de elsősorban az udvari emberek és állami hivatalnokok recitálták gyakorta. Mai szemmel ez hihetetlenül nagy személyi kultusz volt, ami természetesen egyedül csak a fáraót, az „Ég Fiát" illette meg, nem mást. Krisztus előtt ezerháromszázegynéhány évvel Thutmózisznek, de elődeinek és utódainak is efféle dagályos, ám voltaképpen tartalmatlan címek jártak. A fáraó persze nem csak neveket és címeket kapott. Beiktatása órájában átadták neki az uralkodói jelvényeket is. Ezekből több volt, mint a címekből. Először is a fejére tették a koronát. Ez voltaképpen kettős korona, „diadém" volt. Felül a fehér FelsőEgyiptomot, alul a vörös színű AlsóEgyiptomot jelképezte. Ez a korona volt a tárgyi jele, mintegy „bizonyítéka" annak, hogy a király uralja mindkét országrészt. A korona helyett - ami nyilván nem volt kényelmes viselet, csak nagyon ünnepélyes alkalomkor vette fel, amikor elég volt ülnie a trónon - a fáraó inkább bőrből vagy szövetből készült kék süveget viselt, amint az látható egynémely ábrázolásokon. De még az is megesett, hogy lenből szőtt fejkendőt hordott - a fejkendő akkoriban egyáltalán nem volt női ruhadarab, Egyiptomban éppenséggel férfiak hordták. Ez persze nem hasonlított a mai fejkendőhöz, vagy nem nagyon - különféle ábrázolásokon látni, hogy kétoldalt lelógott, eltakarta a fület, vagy amögé is tették, de lebegett oldalt és betakarta a fejet. Eredetileg ez afféle szellős „sapka" lehetett, a nagyon meleg éghaj laton kedvelt viselet, amely mégis védte a fejet a napszúrástól. Ám a királyság tulajdonképpeni jelvénye nem is a korona, hanem a kígyó volt! Az ezt ábrázoló fémjelvényt a fáraó a homlokán viselte - no persze ezt is csak ünnepi alkalmakkor -, és ezzel jelezte, hogy kész végezni ellenségeivel - bárhol és bármikor, mint a kígyó. Azonfelül ha megjelent alattvalói előtt, a fáraó kampós végű aranyozott botot tartott a jobbjában. A bal kezében viszont egy ostort hozott, ami kellőképpen jelezte, hogy ha kell, a fáraó könyörtelenül megbüntethet bárkit. Volt aztán még a sarló alakú kard az oldalán. Ezek mind koronázási jelvények voltak, természetesen jelképesek. Végül ott volt még a trón is, amely inkább baldachinos ágyra emlékeztetett. Oszlopok tartották fölötte a díszes tetőt, az oszlopokat befonták a kígyók, a trónnak természetesen oroszlánlábai voltak, és az egészet jól megrakták szimbolikus díszítésekkel. Igazából nagyon szertartásos volt a fáraó ruhatára is. Különféle alkalmakra az ama célra rendelt öltözetet kellett felvennie, ez alól még ő sem térhetett ki. Igen szigorú protokoll rendelkezett mindenféle ünnepről és arról is, hogy ott a fáraónak milyen külsővel kell megjelennie. Nem vitás, hogy ezeknek a megjelenéseknek, jelvényeknek, öltözeteknek, mozdulatoknak, szertartásoknak szinte mágikus jelentőséget tulajdonítottak. Az állami hivatalnokok és urak gyakorta úgynevezett „kötényt" viseltek, amit nevezhetünk éppenséggel ágyékkötőnek is. A meleg éghajlaton sokszor ez takarta el a deréktól lefelé eső testrészeket, és combig húzódott. A király - és csak ő! - speciális kötényt viselt, amely elöl elállt testétől, ék alakban, mint egy hajó orra, „hasította előtte a levegőt". Meglehetősen komikus a látvány - több ábrázoláson megtekinthető -, hogy a fáraó kissé egy terhes nőre emlékeztet ebben az aránytalanul előreálló valamiben. Még nevetségesebb - mai szemmel, persze, hogy a kötényt a derekához egy öv szorította, melyről viszont hátul egy... oroszlán farka lógott le! Tudjuk persze, hogy ezzel a fáraó az oroszlánokhoz, mint a bátorság jelképeihez akart hasonlítani. És csakugyan, akadtak fáraók, akik semmitől sem féltek és hősiesen harcoltak Egyiptomért, de olyanok is, akik meghúzódtak palotájukban és semmivel sem törődtek - mindnyájan mégis büszkén hordták az oroszlánfarkat... A fáraó akarata volt a törvény. Képviselők, parlament, de még királyi tanács sem létezett, ahol valamelyik alattvaló elmondhatta volna a véleményét vagy tanácsot adhatott volna az uralkodónak. És bár egy ókori országot igazgatni messze nem lehetett olyan nehéz, mint egy mait - nemegyszer bizony elkelt a segítség. A fáraók egy személyben döntöttek, de mai szóval élve a „döntés-előkészítésben" sokan közreműködtek. Mégis, az egyszemélyi döntés nem jelentett egyben egyszemélyi felelősséget is. Ugyanis ki merte volna felelősségre vonni a „jó istent"? Nem véletlenül említettük föntebb, hogy ezzel is illették őt. Az egyiptomiak szemében a király, vagyis a fáraó nemcsak az uralkodó, hanem maga az isten volt, annak földre szállt megszemélyesítője, „Ré fia". Tőle várták el, hogy védelmet, állhatatosságot, életet, egészséget, biztonságot, örömöt adjon. A fáraó volt a törvények ura, ami persze ókori viszonylatban azt jelentette, hogy minden törvényt ő hozott. Rajta kívül nem volt és nem is lehetett más törvényhozó abban az országban.
17

A fáraó hozta hát a törvényeket, meghatározva az életviszonyokat országában. Ő nevezte ki a főbb hivatalnokokat, a tartományok kormányzóit, tőle függött a főpapság és - ha szabad ezt a szót használni - az „egyház" is. Bár ez utóbbi meglehetősen öntörvényű volt, a különféle korszakokban az is megesett, hogy főpapok nyúltak a kettős koronáért. Eleinte pedig, mint már említettük, valószínűleg az atlantisziak, leszármazottaik, híveik képviselték Egyiptomban a tudást. Azt a tudást, amit ha romjaiban, ha csonkán is, de a valamikori igazi és hatalmas Atlantiszból hoztak magukkal. A nép persze naiv módon hitte - mi mást tehetett volna -, hogy a fáraó az ő oldalán (is) áll, hogy a gonoszokat megbünteti, a védteleneket megvédelmezi, az ártatlanoknak nem eshet bajuk (ősi mitológia ez is, amely még mindig nem valósult meg sehol...). Ugyanakkor a király akarata törvény volt. Ha egyik napról a másikra eszébe jutott valami, akkor kiadta a parancsot, azt az írnokok leírták, a futárok szétvitték az országban minden helyi főnökhöz, és az az érkezéstől máris része lett a mindennapoknak, ama parancs szerint történtek azután a dolgok. Lett légyen egy új adó bevezetése, bizonyos szokások eltörlése vagy újak kreálása avagy bármi más. A fáraó korlátlanul rendelkezett alattvalóinak élete és java fölött. És bármit is tett, nem kellett indokolnia! Mert hiszen azért volt nemcsak király, de egyben „isten" is, hogy senki előtt ne kelljen magyarázkodnia. Mint az abszolút monarchiákban általában, az uralkodó egy személyben nemcsak törvényeket hoz, de ő a legfelsőbb apellálható hatóság is. Ókori egyiptomi viszonylatban ez úgy nézett ki, hogy nemcsak törvényhozó, de végrehajtó is volt egy személyben. Bármikor rámutathatott bármelyik alattvalójára - egy egyszerű nílusi halászra, egy földművesre, egy katonára vagy egy udvaroncra, egy főúrra vagy főpapra, akár a saját feleségére vagy a gyermekére is - és mondhatta: „Halál reá!" -, és az illető percekkel később már nem élt. Nem volt fórum, intézmény, lehetőség, ahol ezt a döntést meg lehetett volna változtatni. De még csak nem is késleltethették. Mivel mindenki a fáraó akaratától függött, élete és javai fölött a király rendelkezett - hát sietett ész nélkül teljesíteni a fentről (a legfelsőbb helyről!) érkezett utasítást, remélve, hogy így semmi baja sem esik. És csak így, ezzel úszhatta meg... A legtökéletesebb zsarnokság volt ez, ne kerteljünk. Akik még táplálnak némi illúziót Egyiptommal vagy az Ókorral kapcsolatban, azok jó, ha tudják: sok ezer éven át szerte a Földön csupa ilyen birodalom volt. A demokráciát valamivel később találták fel... Ennek megfelelően a fáraók nem is nagyon érintkezhettek a néppel. Azok a történetek, amikor egyes királyok állítólag álruhában kóboroltak népük között, hogy megtapasztalják a valós viszonyokat - nem Egyiptomban játszódtak le. Már ha igazak voltak egyáltalán. A fáraók nagy vonalakban tudták, hogy a lakosság 95 százaléka meglehetős nyomorban él, a földet műveli, pásztorkodik, halászik és adót fizet, az urak meg leleményesen nyomorgatják őket. A fáraót az érdekelte, hogy mindig legyen elég gabona és arany a mag- és kincstárakban. Hogy a katonaság hű maradjon hozzá, azt rá felesküdött tisztek vezessék, az udvaroncok és a hivatalnokok féljenek tőle, és külső ellenség lehetőleg ne tűnjön fel a határokon. Ha mindez együtt volt, egy fáraó fél életét leélhette úgy, hogy a „néppel" csak messziről találkozott. Netán a palotája ablakából látta a tisztes távolban elvonuló szegényeket, vagy nagyobb ünnepeken az arctalan tömeget, persze azt is biztonságos messzeségből. Ha valakit ügyei vagy maga a fáraó, vagy hivatali kötelmei az uralkodó elé szólítottak, valóságos koreográfiát kellett betanulnia ahhoz, hogy egyáltalán megközelíthesse az „Ég Fiát". Mivel ilyen óriási volt a különbség a fáraó és mindenki más között, hát szinte normális dolognak tarthatjuk, hogy nem volt olyan egyszerű eléje kerülni. Ha pedig ez már sikerült, akkor egy földi, halandó ember és egy égi „istenség" találkozott - ahol érezhetőnek és jól láthatónak kellett lennie a kettejük közti hatalmas égi-földi különbségnek! Látható is volt, bizony. Mert az alattvaló nem emelhette fel a tekintetét a fáraó arcára - ez maga lett volna a legsúlyosabb szentségtörés. Amikor egy alattvaló belépett a fáraó fogadótermébe, haladéktalanul a földre (kövezetre, padlóra) kellett borulnia és azon kúszhatott előre. Hogy meddig, azt is szabályozta a „koreográfia" - a testőrök gondoskodtak róla, nehogy az illető túlságosan közel csússzon az uralkodóhoz. Ennek biztonsági, de elsősorban tiszteleti okai voltak. Az alattvaló tehát becsúszott, és már az is nagy kegynek számított, ha olyan közel jöhetett, hogy megcsókolhatta a fáraó... lábát. A saruját, mert a bőrét érintenie természetesen nem volt szabad. De ismétlem, ezt is csak kivételes emberek tehették meg kivételes esetben. A legtöbbnek csak annyi adatott meg, hogy több méterrel a fáraó trónja előtt a földet, a kövezetet csókolhatta meg, és már attól is nagyon büszke lehetett az illető. Ha valamit mondani akart, természetesen meg kellett várnia, míg Őfelsége megszólítja. Hiszen a fáraó jelenlétében csak az nyithatta ki a száját, akinek az uralkodó erre engedélyt adott. Ha pedig elhangzott az egyszerű kérdés, jött a bonyolult és hosszú válasz. Mint egy régi történésznél olvashatjuk: „Olyan nagy volt a tisztelet a fáraó iránt, hogy minden hozzá intézett megszólítást hosszabb himnusszal vezettek be". Nem csoda, hogy a királyokat gyakran irritálta ez az ostoba protokoll, és szerettek volna túllépni rajtuk. De a szabályok őket is kötelezték - bár mint mondtuk, „istenként" akkor hághatta volna át őket, amikor csak akarja, de az alattvalókba, különösen az udvaroncokba (akikkel nap mint nap találkozni volt kénytelen) már nagyon belerögződtek ezek az ősi szokások, ők máshogyan már nem is tudtak beszélni. Képzeljük el, hogy mi vagyunk a fáraó és mivel azért még mi sem érthetünk mindenhez, valamelyik főúrtól tanácsot kérünk. Véleményezze ezt vagy azt a dolgot, szerinte ebben a helyzetben mit kellene csinálni, mert ugyan a végső szót mindig a fáraó mondja ki, azért nem árt, ha meghallgat valakit, aki csakugyan tudja is, hogy egyáltalán miről van szó... Nos, az egyszerű kérdésre a tanácsos mély hajlongások, padlón fetrengések közepette így válaszol: „Réhez hasonlítasz mindenben, amit cselekszel. Minden, amit szíved kíván, megtörténik. Amit éjjel kívántál magadnak, az hajnalhasadáskor már meg is történt. Mióta a két ország királyának koronáztak, óh, uram, sok
18

csodás tettedet láttuk - mi több, nem láttunk és nem is hallottunk semmi olyat, ami ezeket akárcsak megközelítené. Minden, amit szádból kibocsátasz, istenek szavaihoz hasonlít, a te nyelved mérleg, és ajkad pontosabb Thot mérlegének nyelvénél. Milyen utat nem ismersz? Ki teljesített volna úgy, mint te? És hol van az a hely, melyet nem láttál? Hiszen nincsen olyan ország, melyen át nem haladtál volna. És amit mégsem láttál volna, az mégis behatol füledbe. Mert te kormányoztad ezt az országot és te uralkodtál, még amikor anyád méhében voltál is - az uralkodó hercegnő gyerekének méltóságával. Neked adták elő a birodalom ügyeit, még amikor fürtös gyermek voltál. Te voltál a sereg ura, még amikor csecsemő voltál. Ha így szólsz a vízhez: „Jöjj fel a hegyre!", akkor eljön az óceán, alig hogy szólítottad, mert testedben Ré lakozik. Te atyádnak, a heliopoliszi Átumnak vagy földi képmása. Az ízlelés istene van a szádban, a megismerés istene a szívedben, a te nyelved trónusa az igazság temploma és ajkaidra isten ült. A te szavaid naponta beteljesülnek és szíved gondolatai megvalósulnak, mint Ptah gondolatai, ha műremeket alkot. Örökké fogsz élni és mindig teljesíteni fogják gondolataidat és szavaidnak engedelmeskednek." Ennyi! Arra az egyszerű kérdésre, hogy mondjuk: „Tanácsos uram, szerinted mit kellene tenni, hogy végleg megfékezzük a délről betörő barbárokat?" - ezt kapjuk érdemi válasz helyett, ilyen nyálas ömlengést, egy ilyen „megszólító himnuszt", ahogyan nevezték és ahogyan a fenti szöveget történészek is idézték, mint valóban elhangzottat - hát valószínűleg dühkitöréssel reagálnánk. Már ha mi lennénk a fáraó, a mai mentalitásunkkal. De gondoljuk csak végig a dolgot: akkoriban a fáraó is tudta, hogy így kell ezt tenni. Amazok mondták, dicshimnuszt zengtek a szó szoros értelmében, ő pedig végighallgatta, még ha közben türelmetlenkedett is egy kicsit. Tudta, hogy jót tesz ezeknek az embereknek, ha minden pillanatban emlékeznek arra, ki is ő, a fáraó, és hol van amazok helye ebben a hierarchiában. Akit bizalmába engedett férkőzni, annak többet engedett meg az átlagnál, és ez veszélyes is lehetett. A föntebb idézett dicshimnuszban akad olyan mondat, ami talán magyarázatra szorul. Amikor a zengedező azt kérdezi mély költői pátosszal, hogy „hol van az hely, amit te nem láttál?" és állítja, hogy „nincsen olyan ország, melyen át nem haladtál volna" - akkor arra céloz, hogy a fáraó mint Ré napisten, nap mint nap áthalad a föld felett, belát minden országba, megismerheti őket. Arra a célzásra pedig, hogy „örökké fogsz élni", még visszatérünk majd, hiszen a fáraók különös cselekedeteit, sőt egynémely titkukat is ez a hit magyarázza majd. Ha ilyen nagy tisztelet és alázatosság övezte a fáraót, érthető, hogy majdnem ugyanilyen tisztelet kijárt a feleségének és édes gyermekeinek is. Az „édest" itt azért hangsúlyozzuk, mert bizony az egyiptomi fáraóknak akárcsak a török szultánoknak és számos más ázsiai, afrikai és Kolumbusz előtti amerikai indián királynak háreme volt. A háremhölgyektől, rabszolganőktől, ágyasoktól született gyerekek természetesen (?) nem számítottak törvényesnek, és elvileg nem is örökölhették a trónt. A fáraó elsőszülött fiának járt minden hatalom abban az esetben, ha az apa meghalt. Ekkor a kisfiű lehetett akárhány éves, mégis ő lett a fáraó - legfeljebb dörzsölt tanácsosok mint gyámok uralkodtak helyette, míg fel nem nőtt. Törvényes feleség csak egy volt, egy lehetett - és ezzel el is érkeztünk egy problémás kérdéskörhöz. A fáraó, mint volt róla szó, istennek tartotta magát, és még inkább annak tartották az alattvalói. Ez elég kellemes állapot lehetett számára - egészen addig, míg el nem jött a nősülés ideje. Akkor ugyanis az addigi előjog gonddá változott. Hiszen egy isten nem vehet feleségül akárkit! Bárkit is választ a népéből, legyen az bár a legelőkelőbb főpap vagy nagyúr lánya is - azért csak egy halandó, a fáraóhoz képest egy senki! Ezért volt szokás egy időben, hogy a fáraók a saját húgukat vagy nővérüket vették feleségül! Ma már ez abszurdnak hangzik, de vegyük figyelembe a fenti állapotot vagy helyzetet - és azt, hogy akkoriban még semmit sem tudtak a genetikáról, az öröklődésről. Egy fáraó nem nősülhetett alacsonyabbról, mint a saját „isteni fajtájából", és ezért kénytelen volt ilyen szoros rokonházasságba menekülni. No hiszen, meg is lett az eredménye, hiszen az efféle kapcsolatból született gyermekek az esetek nagy részében súlyosan terheltek lettek. Mentálisan retardáltak, fizikailag is sérültek sokszor, és főleg betegesek. Az ellenállóképességük igen alacsony lévén általában már kisgyermekként meghaltak. De térjünk vissza a feleségekhez. Akárhonnan is származott (hisz nem mindegyik fáraónak voltak leánytestvérei, tehát nősültek máshonnan is), a királynénak kijártak ugyanazok a címek, megszólítások és ceremóniák („koreográfiák"), mint a fáraónak, a királyi férjnek. A feleség neve nem csak Hemt-szúten, vagyis „királyi feleség" volt, hanem egyben Hemt-núter, tehát „Isten neje" is. A feleségnek a királyi udvarban külön palotája és külön udvartartása, vagyis személyzete is volt. A palotájából választották le a Khen-nek nevezett háremet is, ami talán egynémely feleség számára megalázó lehetett. De ne feledjük, a hárem intézménye olyan régi volt, mint maga a királyság - mióta voltak fáraók, mindig voltak háremek is. Ezért aztán a feleségek is megszokhatták a dolgot, és ha lélekben berzenkedtek is ezen fura intézmény ellen, tenni semmit sem tehettek. Hát inkább belenyugodtak. A királyné méltósága akkor sem csorbult, amikor szemtől szembe volt kénytelen találkozni a háremmel! Mert a jelesebb ünnepeken, különösen ha a királyi párt kellett valami okból felköszönteni, bizony előállt a hárem, és hölgyei énekkel, tánccal köszöntötték a fáraót és a nejét... Ilyenkor a fáraó a nőit figyelte, hogyan mozognak, és mindegyikről eszébe juthatott egy-egy pikáns éjszakai jelenet, nem feledhette az illetővel folytatott szeretkezéseit. A felesége meg ezenközben ott ült mellette, és vagy azt találgatta, mi jár a férje fejében, vagy nem is kellett találgatnia, mert jól tudta. Közben végignézhette a hölgyeket is: hát ezekkel szokott az „isteni király" henteregni? Lehet, nagyon is mainak tűnik ez a gondolkodás, de higgyük el: a férfi-nő viszonyok akkoriban sem nagyon különböztek a maitól. Az viszont tény, hogy egy fáraónak ezen a téren is összehasonlíthatatlanul több jutott, mint másoknak a birodalomban. Ha a fáraó meghalt, a felesége viszont még élt - és ez volt a leggyakoribb eset, hisz a
19

fáraók kevés kivétellel eléggé fiatalon távoztak -, akkor a királyné továbbra is az udvarban maradt és tisztelet övezte. Mint „királyi anyának" megmaradt egy szerényebb udvartartása, és hogy ne függjön az utódtól anyagilag, mindig volt egy külön királynéi birtok, aminek jövedelme tartotta őt életben egészen haláláig. Hosszan írhatnánk itt a király után következő hivatalnokokról, akik közül az első, a legnagyobb hatalmú a fáraó utáni első ember volt, ma miniszterelnöknek neveznénk. És voltak persze „miniszterek" is, akik a birodalom ügyeinek egy-egy szeletével foglalkoztak. Aztán a közigazgatás lebomlott a tartományokra, majd onnan minden városra és falura - e tekintetben nem sokat változott a világ több ezer év alatt. Hivatalnokok lám, mindig voltak, és mindig szükség is volt rájuk, tehát lenniök kellett. Könyvünk azonban nem az egyiptomi hivatali életről, a közigazgatásról vagy bármi egyébről szól, hanem csupán a fáraókról. Ez is éppen elég nagy és széles téma. Hogy milyen jelképes jelentőségük volt` a piramisoknak, azt felmérhetjük azon: a későbbi korok fáraói mindig is arra vágyakoztak, hogy olyan feltétlen hatalmuk legyen, mint egykor a piramisépítőknek volt. Ők ugyanis meg voltak győződve róla, hogy a régi fáraók erősebbek, hatalmasabbak voltak, mint ők, a kései utódok. Azt gondolták, hogy a piramisépítéshez százezreket kellett és lehetett kivezényelni, egyetlen szóra ennyi ember ugrott és teljesítette az utasításokat! Azok voltak ám a szép idők - töprengtek rajta jóval később azok a fáraók, akik az idegen ellenségektől megszabdalt, részeire szakadt, megviselt ország egyik-másik táján uralkodhattak csak. Mert hát ne higgyük, hogy a hatalom több mint háromezer éven keresztül mindig ilyen stabil volt. A fáraóknak is át kellett menniök különféle kellemetlen dolgokon, hiszen sorsukat összekötötték Egyiptommal. Ha az ország szenvedett, nekik is akadt bajuk bőven. Ki tudja ma már, hogy 2 ezer évvel Krisztus előtt, az egyik Ramszesz idejében például szabályos munkásfelkelések rázkódtatták meg a birodalmat? A ki nem fizetett munkások tömegei lázadoztak és bizony erőszakhoz is folyamodtak, mert nem kapták meg a bérüket sorozatosan és régóta. Voltak aztán másféle éhséglázadások is, olykor a hadsereg puccsal próbálkozott - nos, szóval ne higygyük, hogy a hatalmat semmi sem fenyegette. És akkor még nem szóltunk az idegen behatolókról, ellenséges országok hadseregeiről, amelyek eleinte nem annyira, később aztán szinte törvényszerűen, időről időre megújult erőkkel fenyegették Egyiptom állami létét.

3. Az öröklét bűvöletében
Már a fejezet elején meg kell említenünk - így „fair" a dolog -, hogy nem csupán a fáraókra volt jellemző: örökké akartak élni. Ez bizony örök emberi vágyakozás tárgya. Mondhatnánk azt is, hogy ez örökösen jelenlévő, minden korban, sőt minden egyedben újra és újra felbukkanó akarat. Az ember már elég korán tisztában volt vele, hogy halandó - hisz maga körül sokakat látott meghalni, és minden jel arra mutatott, hogy neki is ez lesz a sorsa. Már az ősember is látta ezt, ha nem is értette a folyamatot, még kevésbé a kiváltó okokat. A fáraók sem voltak kivételek. Azok az emberek, akiket a környezetük istennek tartott, eleve másféle lelkiállapotban indultak neki a felnőttkornak, kis túlzással: az életnek. Ők megszokták, hogy minden teljesül, amit csak kívánnak. Hát egyszerűen örök életet is kívántak maguknak, többek között. Ráadásul ők istenek voltak! Márpedig az istenek halhatatlanok, ezt mindenki tudta már akkor is. Éppen attól istenek, éppen azért vállalkozhatnak bármire, és bizony mindent megtehetnek, alnihez csak kedvük szottyan. A fáraók egy idő után persze kénytelenek voltak rájönni, hogy bár őket mindenki istennek tartja, csak meghalnak. Érdekes módon ez nem gondolkoztatta el a környezetüket - legalábbis nem tudunk róla, hogy egy napon a királyi udvar élénk nevetések közepette mutogatott volna az aktuális fáraóra és röhögve kommentálta volna: „Lám, ez is azt hiszi, hogy halhatatlan, ha-ha! De majd ott leszünk a temetésén, ha-ha-ha!" Ilyesfajta tiszteletlen jelenetre nem kerülhetett sor. Valami okból az egyiptomiak akkor is halhatatlannak, vagyis örökéletűnek hitték uralkodójukat, amikor annak szintén istenként tisztelt apja és anyja is meghalt. És eljött a nap, amikor ez a fáraó is valami betegségbe esett. Mivel orvostudomány akkoriban nem nagyon létezett (helyesebb szórenddel: nagyon nem létezett!), hát a legegyszerűbb nyavalyák is arattak, röpke órák vagy napok alatt elvitte az embereket a foggyulladás, a vakbél, az akármilyen vírusos megbetegedés, nem is szólva a járványokról. Vagyis minden olyan kór halálos is lehetett, amelyet ma ambulánsan kezelnek a megfelelő szakrendelőkben, amire az orvosok felírnak valamit, vagy a legrosszabb esetben pár napig tartó kórházi kezeléssel megszabadulhatunk tőle. Akkortájt ez másképpen volt - gondolom, éppen ezért is szerettek volna a fáraók örökké élni. De ennek a vágynak volt még egy mozgatórugója, amit persze a mai régészet, az egyiptológia és más tudományok a legcsekélyebb mértékben sem ismernek el. A szakmunkákban természetesen nem is említik, komolyan vele nem foglalkoznak, az egészet úgy, ahogyan van, a fantázia birodalmába utalják. Vagy ami még rosszabb - szerintük - az, hogy az efféle okfejtéseket „áltudománynak" nevezik. Nem veszik észre, hogy a tudomány történetében már ezerszer megesett: amit a fejlődés egy pontján, a meglévő tudás egyik éppen aktuális szintjén „lehetetlennek", vagy „áltudományosnak" neveztek, azt később kénytelenek voltak bevenni a sáncok közé, beolvasztani az igazi tudományba. Már csak azért is, mert az kezdettől ennek része is volt, csak azt a régebbi korok tudósai nem voltak képesek észrevenni, felfogni. Nos, valami hasonló történik ma is. Egykor áltudománynak, varázslásnak számított az alkímia is, lám, mégis abból lett az „igazi" kémia. Ama kémikusok, sokszor kinevetett és oly sokat bántott „szélhámosok" és „szédelgők" nélkül bizony ma még nem tartana ott a vegyészet és számos más rokontudomány, ha azok nem lettek volna. És
20

ezek a tudósok nevették ki kétszáz éve a „delejességet", később a láthatatlan sugarakat (röntgen) is áltudománynak bélyegezték, hasonlóképpen egyes jelenségekhez és képességekhez a gömbvillámokat, a parapszichológiát, vagy éppenséggel az alternatív gyógymódokat és ezer más dolgot. Ezért azt kell mondanunk: hátrébb az agarakkal, akadémikus hölgyek és urak, a világnak milliárd titka van még előttünk, és akik eddig bármire is rámondták az igazi tudóshoz méltatlan szót, hogy „lehetetlen", azok okulhatnának a múlt példáiból. Ugyanis egyre több a bizonyítéka annak, hogy Atlantisz (vagy nevezzük-nevezték bárhogyan) létezett, és lakói túléltek egy vagy több globális katasztrófát. Hogy ez hogyan jön ide? Hát úgy, hogy a fáraók, a piramisok és az atlantisziak szépen egy csokorba köthetők. Az emberi (ős)történelemnek ez volt az a szakasza, ideje és helye, ahol ezek a dolgok találkoztak. Egymásból következtek és egymásban folytatódtak, szervesen. Csak így adhatunk választ számos olyan kérdésre, amely ma is fájón létezik - és nem csupán az egyiptológiában. Akár igaz is lehet, amit Dániken állít, persze lehet hamis is, hisz nem tudjuk ellenőrizni. Legalábbis egyelőre nincs lehetőségünk arra, hogy bármiféle módon utólag igazoljunk valamit, ami sok ezer évvel korábban játszódott le (vagy éppenséggel meg sem történt). Ez a bizonytalanság ne tévesszen meg senkit, a dolgok logikájából fakad, hogy ilyesmit nehéz vagy éppenséggel majdnem lehetetlen bizonyítani. Ő és követői azt állítják, hogy valaha régen, az első fáraók idején földön kívüli idegenek érkeztek Egyiptomba, és akarva-akaratlanul megmutatták szédületes képességeiket. Az egyik ilyen „képesség" a nagyon hosszú élet lehetett. Amit persze a fáraók és egyáltalán, a földi emberek „örök életnek" hittek, láttak. Hiszen míg itt a Földön nemzedékek születtek, éltek és haltak, addig az idegenek vidáman éltek és sokszor eljöttek látogatóba hozzájuk is, sejthetően más földi népekhez is (ha igazak a mitológiai utalások az „égből érkező", a „dörgő madarakon" leszálló különös lényekről). Mindebből a fáraók és kortársaik azt a következtetést szűrték le, hogy az idegenek örökké élnek, és hogy ennek a módját esetleg ők is elsajátíthatják. Mi meg azt állítjuk, hogy lényegében így is történhetett éppenséggel a dolog, csak zárjuk ki nyugodt szívvel a földön kívüli idegeneket. Akik akkoriban idejártak különféle repülő szerkezetek segítségével, azok bizony nagyon is földiek voltak: az „atlantisziak". Az idézőjelet az indokolja, hogy akkortájt bizony Atlantisz mint olyan már csak egy elszürkült fogalom volt, amit az emlékezés aranyozott be. Létezett régen, sokáig - sokkal tovább, mint a mi mai civilizációnk az „ősemberektől a holdraszállásig", ahogy mondani szokták - de az első fáraók idejére bizony már csak egy emlékké korcsosult. Igaz, megvolt még a régi tudás, majdnem telje' sen, és megvoltak a régi fénykor eszközei, a repülő szerkezetek is. Eljöttek hát az atlantiszi utódok Egyiptomba is, hogy átadják tudásuk egy kicsi részét, hogy tapasztalataikkal segítsék az éppen akkor az éghajlati változások miatt elsivatagosodó terület lakóit. A fáraókat persze elsősorban nem az érdekelte, hogyan lehet gabonát vagy bármi mást termelni a forró éghajlaton. De azért az atlantisziak megmutatták nekik, hogy ott van a Nílus, amely az év egy bizonyos szakában kiönt, és termékeny iszapját akár a trágyát hagyja ott a földeken, amikor visszavonul. Talán ők mutatták meg nekik az egész vízátemelő szerkezeteket is, a kicsiny csatornák világát, amelyek segítségével öntözéses földművelést csinálhattak ott is, ahol azelőtt semmilyen növény nem termett meg. Még a haszonnövények első vetőmagvait is elhozhatták nekik más földi tájakról, vagy az atlantisziak saját raktáraiból. Hogy mindez így is történhetett, az igaz. Hogy valóban megtörtént-e, nem tudjuk. Csak azt állítjuk - az amúgy ismeretterjesztő műveiért, olvasó tömegek fantáziájának megmozgatásáért, a tudományos érdeklődés felébresztéséért nagyon tisztelt - Dániken ellenében, hogy mindezt nem holmi űrből iderepült kozmikus idegenek, hanem emberek tették. Azok az emberek, akik ugyanolyanok voltak, mint az ókoriak, vagy mi ma a huszonegyedik században - csak éppen sokkal többet tudtak kortársaiknál. Ez a segítség logikus volt. Többszörösen is érthető és indokolható. Ugyanis az atlantisziaknak érdekükben állott segíteni a primitív törzseket, mondhatni ősemberi hordákat, később pedig az első szerveződő államokat. Nekik is érdekük volt, hogy a Földön elinduljon a civilizáció, a kultúra, később majd a tudomány fejlődése. Ha még tízezer, vagy húszezer vagy százezer évig csak a primitív „bunkók" kóborolnak a szavannákon, sztyeppéken, szerte az összes kontinensen, akkor annyival később kezdődik meg a Föld civilizációs folyamata. Ha az atlantisziaknak az lett volna a céljuk, hogy csak éldegélnek szépen, ők a Föld urai, néhány százan vagy ezren ezen a nagy bolygón, és ezen nem is akarnak változtatni, meg akarják őrizni hegemóniájukat - akkor nem is tettek volna semmit, bizony még ma sem lennénk sehol mi, a huszonegyedik század értelmes lényei. Ám Atlantisz egykori lakóinak, most ideológiai és gyakorlati utődainak voltak altruista törekvéseik is. Vérükben volt a jóság és a segítségnyújtás. Bármennyire is fejlettek voltak, tudták, hogy ezek a primitívek itt szerte mindenfelé - a testvéreik, akik megérdemelnek egy kis közbenjárást. Nem bírták nézni, hogyan kínlódnak az ősemberek, hogy milyen lassan és nehézkesen megy a fejlődés, hogy nemzedékek százai pusztulnak el a szinte reménytelennek tűnő harcban az elemek ellen. Csak ezzel magyarázhatjuk, hogy olyan sok nehézség ellenére, tömérdek szenvedést és kínlódást magukra vállalva igyekeztek megjavítani a kései, lemaradt testvérek világát. Persze túlzás lenne azt állítani, hogy az atlantisziak utódai mind-mind kivétel nélkül egy-egy korai Krisztus lett volna - annál is inkább, mert nem lelni nyomát annak, hogy vallásosak lettek volna, hogy valaha is bármiféle „istenre" vagy akármilyen hitre hivatkoztak volna azon népek körében, ahol fennmaradtak a látogatásaikról szóló hírek. (Ez a könyv a fáraókról szól, ezért nincs itt helyünk felsorolni azon bennszülött népek tucatjait, amelyeket történetük kezdetén - máig fennmaradt mondáik, szóbeli hagyományaik, sőt írásos emlékeik szerint - kapcsolatba kerültek a mindig a levegőből érkező, szakállas, jótékony és bölcs idegenekkel.) Azt sem árt tudnunk, hogy csak Mexikó területén több piramis található, mint egész Egyiptomban, és akkor még nem beszéltünk más népek, más világrészek hasonló
21

építményeiről. Vagyis ez is az atlantisziak mellett szól, csak ők közlekedhettek az ókorban szabadon a kontinensek között a maguk szuperjárműveivel vízen és levegőben, csak ők közelíthettek eme kultúrák között akár úgy is, hogy kivétel nélkül mindegyiket ők maguk kezdeményezték... Annak, hogy a fáraók piramisokat építettek - állítják némelyek - az az oka, hogy ezt az épületformát valamiért nagyon hasznosnak tartották. Itt aztán elágaznak a dolgok, a hipotézisek olyan gazdagsága tárul elénk, amire nem is számítottunk volna. Hogy valami rendet tartsunk ebben az elmélet-őserdőben, most csak azokról szólunk, amelyek elterjedtek, közismertek, vagy amelyek ha nem is annyira ismertek, logikusnak tűnnek. Az első elágazás ott következik be, amikor a tudományok és az „áltudományok" képviselői ütköznek meg. Lássuk előbb az akadémikusok, az egyiptológusok legalább 95 százalékának immár elfogadott, meggyökeresedett nézeteit, amelyek két szilárd(nak hitt) ponton nyugszanak. l. A piramisok nem léteztek korábban, mint Egyiptom történetének kezdete, és 2. A fáraók ezeket mint saját majdani síremléküket emeltették még életükben. Hogy tényleg így volt-e, arról ugye lehetne és lehet is vitatkozni. Mindkét oldal sorol érveket, hol megfontolandókat, hihetőket, hol eleve hamisakat. A másik oldal érvei a következők: 1. A piramisok már álltak akkor is, amikor a mai egyiptomiak elődei még állataikat terelgető, vadászgató nomád népek voltak. 2. Tehát nem a fáraók építették őket, hanem egy azt megelőző kultúra, amely később aztán eltűnt, kihalt. 3. Ennek megfelelően a fáraók nem temetkezhettek a piramisokba, hisz semmi közük sem volt hozzá. Az utolsó érv sántít, hisz tudjuk, hogy bizony a fáraók a maguk pár ezer éves uralma alatt nem álltak mindig az erkölcs magaslatain, sőt ennél sokkal bitorlóbb cselekedeteket is megengedtek maguknak. Például nekik nem tetsző elődjük vagy elődeik nevét lekapartatták annak minden művéről, templomok, szentélyek és más építmények feliratait hamisították meg azért, hogy azok dicsőségét is a majdani utókor nekik tulajdonítsa. Így aztán éppenséggel nyugodt szívvel elképzelhető, hogy a híres-nevezetes szakkarai lépcsős piramist nem Dzsószer fáraó építette, hogy a legnagyobb piramishoz semmi köze sem volt Khufu-Kheopsz fáraónak, csak elbitorolta azt - és a sort sokáig folytathatnánk. De a legérdekesebb kérdés mégiscsak az, hogy mi célt szolgáltak a piramisok. Akár az atlantisziak építették őket, akár a fáraók - mások egyelőre nem kerültek képbe, bár Dániken hívei erőteljesen emlegetnek földön kívüli idegeneket, akik ezeket emelték! -, a cél a fontosabb. Még ennél sokkal kisebb munkát sem végeznek az emberek csak úgy semmiért, nem emelnek jóval kisebb épületeket sem, hát még a Föld legnagyobb építményeit! A piramisok méretei igazán lenyűgözők, és mint az 1990-es években bebizonyosodott, mai technikánkkal sem tudnánk ilyeneket emelni. Lehet talán, hogy azoknak van igazuk, akik erre alkalmatlanoknak tartják a rézkorszak primitív eszközeivel - és azontúl semmi egyébbel nem - rendelkező ókor eleji egyiptomiakat? Való igaz, nehéz elképzelni, hogy egy nép, amely félig még a kőkorszakban él, nekiálljon ilyen nagy vállalkozásnak. Akkor is hihetetlennek tetszik a dolog, ha a fáraókat mint modern diktátorokat képzeljük el, akik valamilyen szörnyű rendőri karhatalom birtokában százezreket tudnak arra kényszeríteni évtizedeken keresztül, hogy rabszolgamunkát végezzenek. De akkor is hihetetlen és hiteltelen a dolog, ha egy szelídebb változatot fogadunk el és azt tételezzük fel: amikor az aratást befejezték, a sok munka nélküli paraszt afféle közmunkaként, netán szerény díjazás fejében végezte a piramisok építését. Ugyanis minden jel szerint a logisztikai feladat meghaladta már azon emberek képességeit, nem is szólva a rettenetesen sok anyag kitermeléséről, helyszínre szállításáról, a mérnöki tervezésről és felügyeletről és így tovább egészen a megfelelő eszközök hiányáig. Néha valóban nevetséges, amint a mai tudomány emberei nevetséges erőfeszítéseket tesznek, hogy utólag „bebizonyítsák", vagy legalábbis valószerűvé tegyék, hogy a „kőkorszaki szakik" is építhettek piramisokat. Ha ez nem jelentett problémát az ő számukra is, akkor nem foglalkoznának ezzel - aminthogy nem foglalkoznak sok valós problémával sem, amelyeknek megoldása az emberiség jövőjét változtathatná meg (nullponti energia, például). Csak legyintenek számos, az „áltudósok" által felvetett ügyre a történelem terén is. A piramis-ügyben való szüntelen tudományos nyüzsgés viszont éppen a rossz lelkiismeretre utal. Oda jutottunk tehát, hogy maga az akadémikus tudomány, az intézményesített vaskalaposság e fellegvárai sem biztosak a dolgukban. No persze, ahogyan az lenni szokott, annál makacsabbul állítják, hogy nekik, és csak nekik lehet, és van igazuk. Bizony igazuk van abban, hogy... bizonytalanok a dolgok valódi állását illetően. Mert ha már az akadémikus körök aljas akadályozása ellenére is bebizonyosodott, hogy a Szfinx nem pár ezer éves, hanem már az utolsó nagy szaharai esős korszak előtt is a helyén állt, vagyis legalább hat-hét ezer éve ott van - akkor ugyanez bebizonyítható lenne a piramisokról is - ha hagynák, ha engednék az elfogulatlan, dogmáktól mentes vizsgálatokat. De térjünk vissza ahhoz, hogy mit állítanak a különböző vitatkozó felek. Az egyik szerint a piramisok még a Vízözön, vagyis a kisbolygó-ütközés (Kr. e. 9.500) előtt épült, úgymond éppen azért, hogy ezekben vészeljék át az emberek azt a hatalmas árhullámot, a gigantikus ókori cunamit, amely az ütközés miatt több kilométer magas hullámban legalább egyszer, de lehet, hogy csökkenő méretekben kétszer vagy háromszor is megkerülte a földet, és elpusztított mindent maga előtt. Logikus ellenérv: az erről előre értesült atlantisziak ezer más, ennél jobb rejtekhelyet is találhattak volna a Földön. Azon a Földön, amelyet előtte már ezerszer bejártak, sőt amelyet a levegőből nagyon pontosan fel is térképeztek (az ezt bizonyító térképek egy része manapság is a kezünkben van, múzeumokban láthatók). Mi több, lehettek már eleve készen álló természetes vagy mesterséges tárolóhelyek, ahol a tartalék vetőmagvakon, az addig
22

elért tudásukat rögzítő anyagain kívül akárhányezer embert is elrejthettek volna. Másfelől, a kisbolygó becsapódása előtt elég kevés idő lehetett arra, hogy erről értesülve ilyen nagy beruházásokba fogtak volna. Még akkor is ahogyan azt a dánikenisták akarják - a szuperokos „idegenek" csak úgy hipp-hopp, varázslatos technikával szinte hónapok alatt építették volna fel a piramisokat. És mind a nyolcvanat Egyiptomban és a még egyszer annyit Mexikóban és a többit Kínában és Dél-Amerikában és másutt...? Szerény véleményünk szerint az atlantisziak racionális lények voltak, gazdaságossági számításokat bizonyosan végeztek minden nagyobb beruházás előtt. Hisz az ő anyagi javaik is végesek voltak, szükségszerűen. Nem dolgoztak hebehurgyán. Ha mégis léteztek a(z egyiptomi) piramisok már a Csapás előtt, akkor azoknak más, hosszú távú céljaik lehettek. De ha csak később épültek, akkor is. És itt „jön be a képbe" az „öröklét" fogalma. Nem volt még egy nép az ókorban, amelynek tagjai ennyire készültek volna a halálra. Az ezzel foglalkozó szakemberek úgy vélték - és ez egy csöppet sem túlzás -, hogy az átlagegyiptomi számára az élet csak a halálra való felkészülés korszakát jelentette. És ez ugyanúgy vonatkozott a műveletlen, éjjel-nappal robotoló parasztra (jobbágyra), rabszolgára, mint a hivatalnokra, a gazdagra, a szegényre, és a sor legfelső végén a fáraókra és családtagjaikra is. Nem is szólva a papokról, akiknek ez a felkészülés egyben a hivatásukat is jelentette. (Ha- ragaszkodunk eddigi állításainkhoz, és miért ne tennénk, akkor azért néhány kivételt mindenképpen említenünk kell. Ez pedig nem más, mint az atlantiszi származású, Atlantisz eszméit továbbvivő papok zárt és nagyon kis létszámú társasága. Akik viszont meg kénytelenek voltak úgy élni, ahogyan körülöttük mindenki más, és senki sem tudhatta meg, hogy az ő részükről ez a fajta viselkedés egyfajta álcázás csupán.) Az egyiptomi ember minden tettét a halál tudata, várása befolyásolta. Egész életében az istenekhez könyörgött, már életében felkészült rá, hogy ha meghal, akkor utána mi lesz vele. Hitte természetesen a papok, az uralkodó vallás tanait. Hitte, hogy vannak istenek (többes számban), és minden cselekedetnek van saját istene. Hitte, hogy ha szerencsés lesz, akkor az öröklétbe fordulhat, vagyis ha teste el is pusztul itt a földön nyomorult módon, a lelke, a ká-ja tovább fog élni. De persze az lesz az igazi, ha a teste is megmarad. Akkor valahol „odafönt" találkozik lélek és test, de ennek van egy feltétele: a testet meg kell őrizni. És itt kapcsolódunk a piramisokhoz, legalábbis az egyik áramlat hívei szerint. Ők ugyanis azt mondják: az egész egyiptomi halottkultuszt az „idegenektől", vagyis az atlantisziaktól lesték el az egyiptomiak - csak éppen volt az ügyben fatális félreértés, ami miatt aztán minden félresiklott. Képzeljük hát el, hogy a nagy tudású „idegenek" (ezúttal nem kozmikusan idegenek, csak Egyiptom földjén nem otthonos emberek) megérkeznek erre a tájra, ahol már egységesülő nép él és látható, hogy ezek az emberek hamarosan egy birodalmat, országot, vagyis egy nagyobb kiterjedésű államszervezetet, társadalmat hoznak létre. Az atlantisziak tudják hát, hogy itt érdemes felbukkanni, tanácsokat osztogatni. Félniök nem kell, mert hihetetlen technika védelmezi őket, mindegyiküket külön-külön is. És elég leereszkedni a levegőből bármilyen szerkezettel, vagy a tengeren át jönni félelmetes hajóval, hogy a bennszülöttek azonnal térdre boruljanak előttük és minden szavukat lessék, utasításaikat és tanácsaikat megfogadják, teljesítsék, azontúl annak szellemében cselekedjenek. Soha jobb „hittérítő" munkát, kedvezőbb feltételeket! Nincs annál természetesebb emberi vágy, mint hogy az egyiptomiak is szerették volna utánozni ezeket a nagy tudású „isteneket". Akkoriban alapult hitük az égből érkezett istenekről, akik beavatkoznak a földi világba. Akkoriban születhetett az az - atlantisziak által is tudatosan terjesztett, fenntartott - hit, hogy az első uralkodók egyenesen az tg Fiai voltak. Könnyen lehet, hogy az egyszerűbb irányítás kedvéért a születő birodalom első egykét-három uralkodója az atlantiszi jövevények közül került ki (céloztunk már erre ebben a könyvben), és csak később engedték át a gyeplőket a helybelieknek - persze akkor is igyekeztek olyan fáraót választani, akit gyermekkorától ők neveltek. Mindez azzal jár, hogy az atlantisziak elég sok időt, feltehetően több évtizedet tölthettek itt. Az őket utánozni akaró emberek pedig lesték szokásaikat. Felfigyeltek rá, hogy az idegenek milyen sokáig élnek, milyen „fittek", hogy alig öregszenek. Miközben náluk egész nemzedékek váltották egymást, ami nem is csoda, mert számukra, akkoriban, az átlagéletkor éppen hogy csak a húsz év fölé kúszott. Persze akadtak negyvenesek is, de ezek kevesen voltak és valóságos aggastyánoknak számítottak abban a társadalomban, ahol minden második csecsemő elpusztult, ahol a szülőnők hullottak, mint a legyek, és a legegyszerűbb betegségek is biztos halállal jártak. Nos, ezek a kíváncsi bennszülöttek minden bizonnyal felfigyeltek arra, hogy az idegenek fel- és kihasználják a piramiseffektust is. Itt azonban ismét kétfelé ágazik a feltételezésünk attól függően, hogy csakugyan léteztek-e akkor már régen a piramisok - legalábbis azok itt Giza mellett, vagyis a mai Kairó mellett a legnagyobb, a Kheopsznak tulajdonított és két kisebb társa, vagy sem? Ha léteztek, ezek voltak a minták, és akkor a lépcsős piramisok csak későbbi tehetségtelen másolatok, utánzási kísérletek, de azok a sikerültebb piramisok is. Vagy ott van a második lehetséges változat: még egyetlen piramis sem volt, ez esetben csakugyan a fáraók kezdtek ilyeneket építeni. De vajon miért? Hát az effektus miatt. Arról van szó ugyanis, hogy egyesek a valódi, egyiptomi piramisokban tett huszadik századi látogatásaik, kutatásaik során felfedezték, hogy a piramis bizonyos részein az oda kerülő állatok tetemei nem rothadnak el, hanem mumifikálódnak. Ott, és csak ott tapasztalható ez a különös jelenség, másutt sehol. Se ugyanannak a piramisnak egyéb részeiben, sem kint a talajon, sem Egyiptom más részein. De minden piramisban bekövetkeznek - mint azt a kísérletek bizonyították. Ezért aztán egyesek otthon kezdtek kísérletezni. Igazi piramisuk természetesen nem volt, de mint kiderült, erre nincs is szükség. A jelenség ennél sokkal komplexebb. Fény derült arra, hogy szinte bármiből készíthető piramis 23

betartva a Kheopsz-nak tulajdonított, róla elnevezett építmény oldalainak dőlésszögeit, arányait - és akkor létrejön ez a bizonyos, eleinte kissé misztikusnak tűnő hatás. Egy pillanatra kanyarodjunk vissza az ókorra. Az atlantisziak, ha már léteztek a piramisok, abba jártak be erőt meríteni, magukat mintegy „eltenni" a jövőbe. Ha nem voltak még, akkor ott a helyszínen emeltek kisebb, pár méteres piramisokat bármiből és abban helyezkedtek el, ha elfáradtak. A piramiseffektus ugyanis azt jelenti: ha egy könnyen romló biológiai anyagot beteszünk a piramis belső magasságának alulról számított egyharmadára, ott is lehetőleg középre, a csúcs alá - akkor az a biológiai anyag, például hús sokkal tovább marad friss, mintha hűtőben tartanánk! Sőt utána sem indul oszlásnak, hanem természetes mumifikálódásnak lesz kitéve. Nos, az „idegenek" az ott töltött évek során alighanem sokszor igénybe vették a valódi vagy az általuk emelt kis piramisokat erre a célra. Ha élő ember fekszik bele, regenerálódik a szervezete, rövid idő alatt sokat pihenhet, kimerültsége hamar elszáll, újult erővel folytathatja a munkát. Bármilyen hihetetlennek is tűnik, ez a dolog valóban működik. Már ipari szabadalmat is kapott a piramiseffektuson alapuló és működő szerkezet, sőt egyre többfelé a világban szakosodnak már az effektus kihasználására - még kereskedelmi méretekben is! Gyártják a műanyagból, fából stb. készült kicsi, kertekben is felállítható, egy- és többszemélyes „piramisokat"! És mint a média beszámol róla (no, nem viszi túlzásba, jobbára csak az ezotériák felé hajló folyóiratokban olvashatunk róluk, de remélhetőleg ez csak átmeneti állapot), valóban hatnak is. Persze a gyártótól, a gyártmánytól, a beléfektetett energiától is függ a hatás. Erre a modernkori kis kitérőre okvetlenül szükség volt, hogy lássák: a hatás valós, az ma is előállítható, és nincs okunk feltételezni, hogy valaha régen ne működött volna. Minden bizonnyal az atlantisziak is véletlenül jöttek rá - az efféle dolgokra nem irányulnak célzott kutatások, ez egy tipikus mellékterméke lehet valamilyen más irányú kutatásnak. A lényeg az tehát, hogy az atlantisziak az ókori Egyiptomban, ama civilizáció kezdeti időszakában használták az effektust. Még azt is el tudom képzelni, hogy ha közülük valaki meghalt - mert hát valójában messze nem voltak halhatatlanok -, akkor a holttestet egy ilyen piramisban őrizték, mintegy „tartósították", míg megérkezett valahonnan az érte küldött repülő vagy hajó, és elszállította azt. Mit láttak ebből az egyiptomiak? Hát azt és annyit, hogy a köztük járó „istenek" ha elfáradtak, befeküdtek a piramisba, és frissen, tettre készen ébredtek. Ha meg „meghaltak", az sem lehetett igazi halál, mert abban a piramisban örökkévalók maradtak. Ez lehetett hát az alapja annak az öröklétvágynak és halálkultusznak, amit aztán háromezer éven keresztül űztek. Bizony nem csodálom, ha az egyiptológusok kiátkoznak minket és a hajukat tépik a fentiek hallatán. Már hallom is a vádjaikat: „Hát olyan primitíveknek képzeljük mi azokat a nagy tudású egyiptomiakat, hogy bedőltek volna egy ilyen trükknek? Hogy egy félreértésen alapult volna háromezer év kultúrája...?" A válasz: igen. Többszörös igen, mert bizony akkoriban nemcsak az egyiptomiak, de bárhol másutt is bedőltek volna a félig még kőkorszaki emberek egy ilyen eseményláncolatnak, tapasztalathalmaznak. És tegyük hozzá gyorsan: az amerikai és ázsiai piramisok azt bizonyítják, hogy ott is működött ez a dolog... A másik „igen": sajnos való igaz, hogy azok az emberek erre alapozták az összes többi megnyilvánulásukat, még művészetük, filozófiájuk, gyakorlatuk tekintélyes részét is. Foglaljuk össze most már röviden: a halottkultusz és annak számos gyakorlati része éppen ezen alapult. Az egyiptomiak hitték, hogy csak akkor van esélyük a túlvilági életre, ha nemcsak a lelkük, hanem a testük is megőrződik viszonylagos épségben. Akkoriban sem volt már olcsó a balzsamozás a hozzá való drága nyersanyagok miatt. De az utolsó paraszt is hitte szilárdan, hogy ha életében keserves munkával összegyűjt annyit, amennyiből halála után a papok és az ezzel foglalkozó szakemberek majd őt bebalzsamozzák, akkor talán sikerül a túlvilágon ismét összetalálkoznia lelkének és testének. A gazdagabbaknak volt annyi pénzük, hogy ezt megvalósítsák. Mi több, családtagjaikra is kiterjesztették a balzsamozást, sőt a nagyon tehetősek még kedvenc háziállataikkal, pl. az amúgy is istenként tisztelt macskáikkal is így járhattak el. A társadalmi csúcson lévő fáraóknak anyagi gondjaik ezzel sem voltak. Mi több, arra kellett ügyelniök, hogy ha meghaltak, akkor a megbízható embereik, családjuk gondoskodjon arról, hogy létrejöjjön a majdani nagy feltámasztó - a piramiseffektus! Ha a ma látható piramisok valóban azért épültek (és akkor), hogy abba a fáraók temetkezzenek, akkor csak ez lehetett a magyarázat! Mert sokan az effektus ismerete nélkül, azt érvként ezért nem is használva támadják a „piramis=sír"-elméletet. Még a szakmabeliek, azaz az egyiptológusok között is akadnak, akik szerint a piramisoknak valami más céljuk lehetett. Már csak azért is, mert egyetlen piramisban sem találtak királyi sírokat - persze, ennek oka éppenséggel az ókori sírrablásokban is kereshető... Mindenesetre el kell ismerni: az „effektushívek" állítása meglehetősen merész, azt is mondhatjuk, hogy szemtelen dolog. Valóban erre alapozódott volna az egyiptomiak halottkultusza? Ezért született volna meg a balzsamozás tudománya, ezért lettek múmiák, és ezért épültek volna a piramisok...? Mielőtt továbbmegyünk, jegyezzük meg: egyes dolgoknak sokszor egészen jelentéktelen oka volt a múltban. Igen nagy, sőt világformáló események láncolata vette kezdetét egy ma már érthetetlenül jelentéktelen apróságtól. Nemrégen fedezték fel például azt, hogy a kelet-ázsiai, majd közép-ázsiai sztyeppéken ezer-párszáz évvel ezelőtt az ott élő népek nem jókedvükben indultak el Nyugat felé. Nem azért, mert keletről más népek „nyomták volna őket" erővel, haddal - bár később ez is bekövetkezett, de ez is visszavezethető egy ősi okra. A tudomány legújabb felfedezése szerint az egész hatalmas, Ázsiából Európába irányuló népvándorlást az okozta, hogy a kelet-ázsiai
24

sztyeppéken alaposan lesüllyedt a talajvíz szintje... Ezért kezdtek kiszáradni a legelők, az ott élő lovas nomád népek - amúgy is, korábban is folyton vándoroltak jobb legelők után kutatva - a kiszáradás mértékében, ahogyan az haladt keletről nyugatra, úgy voltak kénytelenek ők is a lemenő nap irányába vándorolni. Ez okozta a nagy népvándorlást, a különféle ázsiai népek kiszorulását eredeti otthonukból és földrészükről, így találtak azok maguknak új hazát Európában és ÉszakAfrikában. Nos, ehhez képest a piramiseffektus felhasznáIfisának vágya még sokkal kisebb jelentőségű dolog volt mégis nagy változásokat eredményezett. Az egész nép arra „spekulált" attól kezdve, hogy majd működik a „trükk", amit az idegenektől ellesett, és így megszerzi magának az örök életet. Mindenképpen fontos esemény lehetett a civilizáció kezdetén az, hogy az egyiptomiak találkoztak az atlantisziakkal. Még azt is el tudjuk képzelni - az akadémiák felhördülését szinte hallom! -, hogy eleve az atlantisziak hozták létre ezt a kultúrát! És tegyük hozzá gyorsan: „is!" Mert bizony számos jel utal arra túl a piramisokon is, hogy más kontinenseken is ott bábáskodtak a civilizációk születésénél. Az ókori civilizációknak Európa, Afrika, Amerika, Ázsia és Ausztrália területén az építészet, a legendák, a monda- és hitvilág, a szokások, a művészetek stb. terén olyan sok közös vonásuk volt, hogy az már gyanús. Annyira gyanús, hogy ezek egybeesését, hasonlóságát vagy éppen azonosságát semmiképpen sem tulajdoníthatjuk a véletlennek, sem a véletlenek csodálatos összjátékának, egybeesésének. Ezt persze a tudósok is észrevették idejekorán és gyorsan próbáltak rá magyarázatot találni. Csakhogy ez igen kétséges és lényegében elfogadhatatlan magyarázat lett. Azt állították, hogy az ősi kultúrák „diffundáltak" egymás felé. Ennek csak egyetlen apróság mond ellent: ezek a kultúrák az őskorban és az ókorban semmiképpen sem érintkezhettek egymással. Még trikontinentális méretekben sem lehetett közlekedni olyan nagy távolságok között, amelyek elválasztották egymástól Európa, Ázsia és Afrika primitív népeit. A többi kontinensre pedig nem volt semmilyen átjárás. A primitív emberek számára legalábbis nem volt közlekedés a kontinensek között. Már csak azért is hihetetlen a „diffundálásról", az elterjedésről szóló elmélet, mert az ilyesmi közvetítők nélkül nem mehet végbe. Vegyük például Amerikát és Egyiptomot. A tudomány még nemrégen is görcsösen azt állította, hogy Amerikában az első emberek alig 10-15 ezer évvel ezelőtt bukkantak fel, és északról „csorogtak alá". Hogy a Berring-szoroson a jégkorszak alatt, a nagy olvadások előtt még száraz lábbal át lehetett vándorolni, és át is vándoroltak egyesek, csak utána emelkedett meg a világtengerek szintje olyannyira, hogy az a 90 kilométer ma már nem járható, csak hajózható. Így aztán az amerikai emberek letelepedése elég sokáig tartott, hitte a tudomány még pár évtizede is. Aztán sorra bukkantak elő a leletek, amelyek miatt sutba kellett hajítani azt az első állítást. Most ott tartanak, hogy körülbelül 100-120 ezer évre visszamenően bizonyítani lehet emberek jelenlétét mindkét Amerikában - északon régebben, délen nem anynyira régen. (És itt még szóba sem jöttek a könyvünk elején említett „atlantiszi típusú" leletek, tárgyak és emberi csontok.) De azért vannak problémák. Ecuadorban találtak olyan szobrokat, amelyek egyiptomi papokat ábrázoltak. Vagyis Dél-Amerikában, több tízezer kilométerre Észak-Afrikától ásatások során előkerülő kőszobrok pontosan azokat az öltözeteket viselik, amelyeket az egyiptomi papok hordtak. Itt dupla „bomba" rejtőzik, amelyek közül egyelőre csak az elsőt vizsgáljuk meg. Az egyik felmerülő és alapvető kérdés: hogyan lehetséges, hogy oly iszonyú távolban efféle egybeesés jött létre? Ez aligha véletlen. Valami köze kellett legyen egymáshoz a világ e két pontjának a régmúlt időkben. Hiszen egyiptomi papok aligha járhattak sok ezer évvel azelőtt Ecuadorban és általában Amerikában sem! Hacsak... Hacsak nem jártak ott mások, akik átvitték a mintákat, vagy szemükben a látványt, agyukban az emlékeket, mai divatos szóval: az információt közvetítették a két kontinens akkori lakói között. Valaki, aki járt előtte Egyiptomban is, majd utána elhajózott vagy elrepült Dél-Amerikába, és ott vagy maga faragta ki azokat a kőszobrokat, vagy mintát adott róla ottani szobrászoknak. Esetleg elvitte az egyiptomi papok ruházatát. De biztos vagyok benne: az akadémikus történészek nem efféle „diffundálásra" gondoltak... Viszont megmagyarázni sem tudják az ilyen leleteket, ezért aztán az egyszerűbb megoldást választják: nem beszélnek róla. Említettem föntebb, hogy az ecuadori leletekben rejtőzik még egy csapda, egy robbanásra váró „bomba" is. Ez pedig a leletek kora. Ugyanis nemcsak az említett kőszobrok kerültek itt elő, hanem velük együtt számos más használati tárgy is, fegyverek, ékszerek stb. A kormeghatározás hozta a másik, még nagyobb döbbenetet, ami miatt aztán már végképpen biztosak lehetünk benne, hogy tudományos közleményekben soha nem fogjuk fellelni az ecuadori leleteket (az ország északi részén, Esmeralda város mellett kerültek elő). A modern műszerek ugyanis a leletek korát... 18 ezer évben állapították meg! Csak látszólagos a logikai ellentét, a csapda. Mert most valaki azt is mondhatná: hogyan ábrázolhattak délamerikai szobrászok egyiptomi ruhákat, papi viseletet 18 ezer évvel ezelőtt, ha az egész egyiptomi kultúra csak ötezer éve kezdett kialakulni? Több csapda is rejtezik itt, természetesen. Az egyik megoldás az, hogy talán a szobrok nem abból a korból valók, mint a többi tárgy. Ismeretes, hogy kőtárgyak kora nem határozható meg, mert a kormeghatározó műszerek a kő, és nem a szoborrá válás korát adják meg. Az is elképzelhető, hogy a kőszobrokat az utóbbi négy-öt ezer évben hozta valaki Amerikába - egyenesen Egyiptomból... De ki? Ha a tudomány szerint akkoriban még senki sem járhatott a két kontinens között? Van egy megoldás, amely kielégítő választ ad az összes kérdésre - csak éppen elfogadhatatlan az akadémikusok számára. A válasz egyetlen szó: Atlantisz. Vagyis az atlantisziak élhettek azon a vidéken, nekik voltak szobrászaik
25

és szobraik, és valóban 18 ezer évvel ezelőtt történt mindez. Hogy akkor hogyan jön a képbe az egyiptomi öltözet, amit a szobrok viseltek? Hát úgy, hogy ami a szobrokon látható, az nem egyiptomi, hanem atlantiszi viselet! Igen, atlantiszi. Ők hordtak ilyen ruhákat Kr. e. 18 ezerben és nyilván korábban és később is. Attól függően, hogy milyen éghajlati övezeten éltek, ilyent is hordhattak. És amikor különböző civilizációkat alapítottak, ésszerű és teljesen logikus, hogy a saját öltözetüket adták át azoknak a népeknek is - már ahol a klíma erre alkalmas volt. De az sem zárható ki, hogy maguk a bennszülöttek akartak olyanynyira hasonlítani a csodált idegenekhez, és azok maguktól kezdték hordani azok viseletét. A tudomány fellegvárainak lakói természetesen tagadják, hogy 16 ezer évvel ezelőtt a kontinensek között utazgató, fejlett technikájú emberek léteztek volna. A vaskalapos tudomány mind a mai napig görcsösen ragaszkodik ahhoz a képhez, amit az elmúlt százötven évben alakított ki az állatbőrökbe öltözött, kőbaltát lengető, jégkorszakban didergő, hordákba verődötten mamutokra vadászó primitív ősemberről - és elhintette-elhitette azt a dogmát, hogy akkor ilyen, és csak ilyen emberek élhettek a Földön, annak összes tájékán. Márpedig itt az ideje, hogy a tudomány revideálja ezt az álláspontját. Hogy Amerikában és másutt már nagyon régen voltak kultúrák - igen, a kőbaltás ősemberek idején! -, azt a tudomány emberei sokáig nem akarták elhinni, és ma sem hiszik. Annak ellenére, hogy az ellenbizonyítékokat saját tudós társaik szolgáltatták! A legjobb ilyen példa erre a mexikói Cuilcuilco közelében látható piramis. Az építményt valaha a maják emelték, aztán egy közeli hegyen kitört a vulkán, jött a láva, elöntötte a piramist, és az ily módon használhatatlanná vált, hiszen a láva kővé fagyott és úgy maradt. A modernkori kutatók feltárták a piramist, és szerették volna tudni annak korát. Nos, a segítségül hívott geológusok minden probléma nélkül megállapították, hogy a vulkánkitörés és lávaömlés 8 ezer évvel korábban történt. No, képzelhetjük a többi tudományág képviselőinek (mellesleg hiábavaló) felháborodását! Vitába szálltak a geológusokkal, de azoknak ugyan hiába bizonygatták, hogy „ez nem lehetséges", amikor amazok a saját módszer tanulta tapasztalatukra és mérési eredményeikre támaszkodva meg azt felelték: „de igen, ez így van. Ha a világ minden más vulkáni lávájának korát ugyanezzel a módszerrel mérik és az helyes, akkor itt, és csak a világnak ezen az egyetlen pontján ne működne ez a mérési, kormegállapító rendszer...? Képzelhetjük a régészek és más „akadémikusok" kétségbeesését, hiszen ha minden egyéb embertani és tárgyi bizonyítékot figyelmen kívül is hagynak (és pontosan ezt teszik, akárcsak a „tényeket tisztelők" meg a „szkeptikusok"), akkor éppen a cuilcuilcói piramis borítja rájuk a jelképes szemfedőt. Helyesebben persze nemcsak rájuk, hanem elméletükre is. Hiszen Amerikában 8 ezer évvel ezelőtt nem építhettek piramist, ha ekkor még Európában, Ázsiában és Afrikában sem léteztek olyan törzsek, amelyek bármit is építettek volna! És van itt még valami, amiről az ilyen tudományos képzettségű vaskalapos vitatkozók szívesen megfeledkeznek, nyilván nem véletlenül. Ahhoz ugyanis, hogy valahol az őserdőben élő nép(törzs) felépítsen egy piramist, amely netán a csillagvizsgáló szerepét is betölti, vagy a papjainak egyéb tevékenységét szolgálja, a társadalom számára pedig megjeleníti a törzs, a nép, az ország erejét és képességeit - nos, ez nem úgy történik, hogy egyik évben még primitív emberek kóborolnak a dzsungelben, aztán a következő évben meg fölépítik a piramist. Társadalmi és tudományos (!) fejlődésre is szükség van. Kell pár ezer év, míg a törzs a kőbaltától és a primitív, önző viselkedéstől eljut addig, hogy egymás mellett élő emberek csoportjává fejlődjön, hogy ott munkamegosztás alakuljon ki. És hogy a papok, vagyis a tudás korabeli birtoklói felismerjék, szükségük van egy (kezdetben csak egy) ilyen építményre, amely csillagvizsgálóként is szolgál, de ha kell, éppenséggel emberáldozatokat is bemutathatnak rajta, és ezer más célra is hasznosítható. És csak ezután kezdenek piramist emelni. Vagyis minden civilizációt szükségszerűen megelőz egy „felfutási korszak". Mielőtt Mezopotámiában, Kínában, Indiában, Egyiptomban, az azték, a maja, az inka birodalomban ilyen vagy olyan építményeket, piramisokat, tornyokat, palotákat, véderőműveket, gátakat, hidakat emeltek és építettek - addig az odavezető utat járták több ezer éven keresztül. Tehát ha igazságosak akarunk lenni, akkor a láva által elöntött mexikói piramis korához hozzá kell adni legalább két-három ezer évet, így lesz kerek egésszé nemcsak a piramis, de az azt építő nép története is. Így együtt ez már 10-11 ezer olyan évet jelent, amikor a nép tagjai nem(csak) a kőbaltát lóbálták, hanem egy szépen és gyorsan haladó fejlődés áramában éltek. " Térjünk vissza a piramiseffektushoz és az egyiptomiakhoz. Ott tartottunk, hogy sokszor egészen apró, vagy annak tetsző események, jelenségek, folyamatok indítottak el valami sokkal nagyobb, sőt hatalmas, fergeteges történelmi változásokat. Ahogyan a kelet-, majd később a közép-ázsiai sztyeppék talajvízszintjének csökkenése beindította a népvándorlásokat, amelyek révén aztán kialakult Európa és Ázsia jelenlegi képe, az országhatárok, a népek letelepedési helye - úgy indíthatott el egy egész sajátos kultúrát a piramiseffektus ismerete. Foglaljuk össze röviden és még egyszer: az atlantisziak valahogyan rájöttek, nyilván már régebben, hogy a szabályos, egyenlő oldalú, négyzet alapú gúla, amelynek minden oldala egyforma háromszögekből áll, építményként egészségügyi célokat is szolgálhat. Egy különös, de a természetben nyilván nem egyedülálló biológiai hatás érvényesül akkor, ha a kozmikus sugarak éppen ebben a szögben álló kőre vagy más anyagra, felületre esnek. Minden bizonnyal alapkövetelmény volt akkor is - hisz ma is az -, hogy az oldalak hajlásszöge 51 fokos legyen. A sokszor mintául szolgáló, e tekintetben tökéletesnek tartott Kheopsz- vagy Khufu-piramis hajlásszöge 51 fok és 52 perc. És mivel ez így van mind a négy oldalon, hát elmondható, hogy az ókori építők a maguk primitív bronz- és rézszerszámaival igen meglepő színvonalon tudtak dolgozni, ha ezt egy 230x230 méteres hatalmas négyzet minden oldalán meg tudták ismételni.
26

Mellesleg éppen a Kheopsz-piramis építése árulkodik arról, hogy itt a piramiseffektus elérése volt a cél (és akkor nyilván az összes többi, nem lépcsős piramis esetében is). Ugyanis vagy kellően pontos tervek nélkül fogtak hozzá az építéshez az egyiptomiak, vagy menet közben elrontották a dolgot. Ez egyben arra is utal, hogy akkor már - vagy éppen az időben - az atlantisziak nem voltak velük. Lehet, hogy azok már jó ideje nem is néztek feléjük, hiszen elég volt elindítani a civilizáció fejlődését, nem állhattak ott az egyiptomiak fólött, nem nézhettek folyton a körmükre, nem jutalmaztak vagy büntettek, nem ítélkeztek fölöttük, hanem miután beindult a birodalom, az államszervezet gépezete, a tudás is fejlődött, hát az a néhány atlantiszi, aki mint pap-tudós maradt a helyszínen, talán csak afféle szerény „megfigyelői státuszt" töltött be. Akár úgy is, hogy a többi pap sem tudta, ezek mivel foglalkoznak, kik valójában. De hát már Kr. e. 3000 körül, sőt korábban is, ahányszor az atlantisziak huzamosabb időn át voltak közöttük, az egyiptomiak látták a piramiseffektus alkalmazását. Az idegenek hol kicsi, hordozható és szétszedhető, hol meg netán fel is épített, de alig háznyi magas piramisokban pihentek. Az sincs kizárva, hogy ha valaki közülük megbetegedett, akkor azt befektették a belmagasság alsó egyharmadára, ahol az illető... meggyógyult. Ez lehetséges akkor, ha a még ma is ismeretlen biológiai folyamatokra, földmágnesességi vagy kozmikus hatásokra gondolunk. A dologban nincsen semmi bübáj, varázslat, „természetfeletti" - éppen ellenkezőleg, ez is olyan tulajdonsága lehet a természetnek, mint az, hogy a körömvirág fő kivonata gyorsabb sebgyógyulást eredményez vagy hogy a felhőknek elektromos töltésük van, ezért gerjesztenek villámokat. Még azt is el lehet képzelni - nyilván volt egykét ilyen eset -, hogy egy atlantiszit valami baj ért, a távolabbról leselkedő egyiptomiak azt is hihették, hogy az illető meghalt, mert elvesztette az eszméletét. Azok számára, akik ilyen állapotokat nem ismertek, akik számára egy ide-oda nyakló test már a halál képét idézte fel - azoknak bizonyosan megrázó élmény lehetett látni, hogy a piramisba bevitt ember egy idő után ismét közöttük jár, szemlátomást jól, vagy jobban van. Szóval él...! Nem hinném, hogy az atlantisziak maguk dicsekedtek volna el a piramiseffektussal (amit akkor nyilván nem is így hívtak, ha volt neve egyáltalán) és aligha beszélték rá az egyiptomiakat, hogy építkezzenek, emeljenek százötven méter magas, kétszáz méteres vagy annál nagyobb élhosszúságú négyzetre épített piramisokat! Egyszerűen csak nem akadályozták meg őket ebben. Ott hagytuk abba, hogy a Kheopsz-piramis maga is élő bizonyítéka annak: ezt az épületet is az effektus miatt emelték. Ugyanis elrontottcík. Az ember azt hinné, hogy ahol ilyen nagy a tökéletességre törekvés, ott vigyáznak minden apró részletre. Ám éppen a hivatalos tudomány - ily módon árulkodó, éppenséggel az akadémiák ellen forduló - szabatos leírása árulkodik. Azt tanítja a tudomány a Kheopsz-piramis építéséről, hogy eredetileg a piramis északi oldalának alsó részén építettek be egy folyosót, amely - meglepetésre - lefelé tartott. De ez csak egy darabig ment lefelé, aztán felfelé kapaszkodó sziklafolyosóba váltott át. Ma is erre vezetik a turistákat, persze már nem olyan primitív körülmények között, mint egykoron. (E sorok írója maga is végigjárta ezeket az útvonalakat.) Aztán a meredeken emelkedő járat ismét vízszintesre váltott. Ma az idegenvezetők (hamis) mondókája szerint itt található a „királyné sírkamrája". Túl azon, hogy a piramisok sírhely voltát nem sikerült bebizonyítani, ez a megállapítás mindenképpen helytelen. Ugyanis az egyiptomi fáraók feleségeit e piramisok építése idején („Óbirodalom") sohasem temették ugyanazon építménybe, ahová a férjeiket. Az elnevezés csak egy manőver, amivel a modern korban meg akarták magyarázni, hogy miért van egy piramisban két „sírkamra"! Nos, nem volt két sírkamra, szerintünk nem volt egy sem, legalábbis nem a klasszikus értelemben vett temetkezési helyek kialakításáról volt itt szó. De menjünk tovább az építményben. Mi azt állítjuk: a piramisépítők terveinek módosítására azért volt szükség, mert amikor már majdnem elkészült ez a kamra, ez a helyiség, ahol persze a tervek szerint majdan a fáraó és közeli hozzátartozói „relaxálhatnak", pihenhetnek, erőt gyűjthetnek, öröklétet nyernének! - akkor kiderült, hogy ez a helyiség nem a belmagasság egyharmadának szintjén helyezkedik el! Istenem, megesik az ilyesmi manapság is. Elszúrták a tervrajzot, valaki rosszul számított ki valamit, néha elég egy tizedesvessző elcsúszása, vagy ilyesmi. Az ókorban, ahol a mérnöki tudás a kőkorszak szintjén kellett hogy álljon, ez szinte törvényszerű lehet. Tudjuk mellesleg, hogy nem volt ez egyedi eset. A dahsuri úgynevezett „Vörös piramist" tartják a legrégibb fennmaradt temetkezési céllal emelt gúlának. Itt is rosszul dolgoztak az egyiptomiak, az épületben már az építés alatt vagy közvetlenül utána több törés keletkezett, amit próbáltak kétségbeesetten kijavítani, nem sok sikerrel. Mellette építettek hát egy másik, még nagyobb piramist is, mintegy ezzel tussolták el az előző nyilvánvaló tervezési, építési hibáit, az egész fiaskót. Nos, visszatérve a Kheopsz-piramishoz: az építők már majdnem kialakították a kamrát, amikor rájöttek, hogy rossz helyen járnak. Még túl alacsonyan vannak - a hiba óriási volt, nem is nagyon érthető ma már, hogyan tudták ennyire elnézni a dolgot. Ez a kamra a kívánatos és tervezett „alsó harmadik szintnek" alig a felénél volt csak! Lehet, az tévesztette meg az építőket, hogy kívülről behatolva előbb lefelé fúrták-vésték az utat, aztán elindultak felfelé, majd vízszintesre váltottak - és végül már fogalmuk sem volt róla, hogy az egészhez képest milye magasan járnak? (Mert itt kell megemlítenünk azt az „apróságot" is, hogy a piramisok belsejében a folyosókat, „sírkamrákat" és egyéb helyiségeket nem úgy építették, ahogyan azt mi tennénk ma, logikusan: hogy ahol ilyesmit tervezünk, oda nem építünk be kőkockákat, így az ott üresen marad... nem, ők előbb az egész területet berakták 2,5 tonnás kőkockákkal, aztán rárakták a következő szint kőkockáit, majd megint a következőt. És amikor volt már elég kőkocka, akkor a szerencsétlen munkások nekiálltak rézvésőikkel és fakalapácsaikkal kivésni a gránitot,
27

mészkövet, hogy folyosókat csináljanak a tömör kőben. Annyi eszük azért volt, hogy a tervezett nagyobb helyiségek fölé sokkal hatalmasabb, olykor 90 tonnás (!) köveket tettek áthidalónak, ezek voltak hivatva védeni a helyiségeket a fölöttük tornyosuló iszonyatos súlytól - nehogy beomoljanak. Mi több, a helyiségek fölött több üres légkamrát alakítottak ki, amelyekbe nem volt bejárás sehonnan, ezek is csak a födém tehermentesítésére szolgáltak. Vagyis volt itt nagy ravaszság és okosság és találékonyság is - amely azonban párban járt az ostoba hibák elkövetésével is, mint látjuk éppen. Nos, szóval építés közben felfogták, hogy valami nem stimmel. Ezt bizonyítja az is, hogy a „királyné sírkamrája" nincs készen, építése hirtelen maradt félbe. Még azt is tudhatjuk e kamra állapotából, hogy körülbelül hol jártak az építők a nagy munkával, amikor abba kellett hagyni az egészet. A mennyezetet már lecsiszolták a munkások, amikor jött az utasítás - ezért aztán például a sírkamra padlóját már nem csiszolták le úgy, ahogyan kellett volna. Tudományos munkákban olyan mondatokat olvashatunk itt, hogy „ezt nem találták megfelelő sírkamrának" és ezért a véső munkásokat felfelé irányították. Folytatták a felfelé vezető utat és kialakították a „Nagy Galériát", ezt a több mint 8 méter széles felvezető utat. És ekkor érték el az egyharmados szintet! Igen, az a helyiség, amit a régészek, az egyiptológusok és az egész akadémikus világ (99 százalékuk legalábbis) a fáraó sírkamrájának tart, pontosan a teljes belső magasság egyharmadánál helyezkedik el. Persze ennek kiszámítása ma már nem könnyű, hisz hiányzik a piramis csúcsa, így utólag tehát a teljes belmagasságméretek 146 és 150 méter között ingadoznak). Nos, mi azt állítjuk - persze igazi bizonyítékok nincsenek a kezünkben, nem is lehetnek, aminthogy ilyenekkel a tudomány sem rendelkezik e témában -, hogy a piramisokban a „sírkamrák" nem véletlenül épültek a függőleges belmagasság alsó egyharmad szintjére. Ha egy képzeletbeli vonalat húzunk a piramis talapzatától, alapvonalától a gúla csúcspontjáig és azt három egyenlő részre osztjuk (megközelítően 50-50-50 méter lesz egy-egy szakasz hossza, a pontok egymástól mért távolsága), akkor az alsó harmad szintjén, tehát körülbelül 50 méteres magasságban van az a bizonyos szint. Az a szint, az a magasság, amelynél létrejöhet a piramiseffektus, vagyis ahol az 51 fokos szögben elhelyezkedő négy oldalsó háromszög visszaveri a káros, és/vagy éppen ellenkezőleg, beengedi a hasznos sugarakat és egyéb hatásokat. És ezt lesték el az egyiptomiak az atlantisziaktól! Ki is használták, sejthetjük. De milyen hatásfokkal? Vajon olyan volt ez is, mint a manapság gyakorolt túlélőtechnika: a hibernálás? A huszonegyedik század kezdetén egyre csak azt halljuk, hogy mind több ember - vannak már vagy százan, főleg Amerikában - befagyasztatta a testét vagy csak a fejét (az agyát) és reméli, hogy egy eljövendő, talán nem is olyan távoli korban a tudomány megtalálja az ellenszert. A gyógymódot arra a betegségre, amelyben itt elhunytak. És akkor majd a jövő tudósai, orvosai, biológusai kiveszik testüket a folyékony nitrogénből, és e félig a hideg, félig a különféle vegyszerek által mintegy „bebalzsamozott", megőrzött testekbe ismét életet lehel. Hogy meggyógyulva kikerülhetnek majd a jövőbeli világba. Nem más ez persze, mint egy időutazás – szinte mindegy, hogy az ember ezt a közbenső időt egy messze elszáguldó, majd visszatérő űrhajóban tölti, vagy itt a Földön egy hibernátorban. Így hiszik ők, és éppen úgy tévedni fognak, mint ahogyan az egyiptomiak is tévedtek. Ugyanis van egy alapvető különbség az atlantisziak módszerei és az ókori egyiptomiak meg a modern hibernálók módszerei között. Az atlantisziak - amennyire tudható, persze csak közvetett bizonyítékok alapján - élő embereket helyeztek a piramisokba, vagy a piramis alakú, az ottani hatást hasznosító készülékekbe. Ebben pihentek és gyűjtöttek erőt, a sérültek, sebesültek itt regenerálódtak hamar, az sem zárható ki, hogy az efféle környezetben óhatatlanul fellépő pszichés megterheléseket is úgy vészelték át, hogy a piramisban meditáltak, pihentek egyet. Az atlantisziak - sejtésünk szerint - halottakat csak akkor tettek a piramisba, ha a holttestet tartósítaniok kellett az ottani forró éghajlat alatt, bár lehet, hogy erre a célra hűtőberendezéseik is voltak. Nos, innen indultak a félreértések: az egyiptomiak tudatlanságukból kifolyólag félremagyarázták a látottakat, és mivel az atlantisziaktól erre nem kaptak világos választ (vagy semmilyen választ sem kaptak), hát a maguk feje után mentek. Amikor az atlantisziak már nem voltak jelen, elrepültek és sok nemzedéken keresztül nem is jöttek el, a fáraók meg folyton hallották a történeteket a csodatévő piramisalakzatokról - hát nem csoda, hogy azt hitték: ez visszaadhatja az életet a holtaknak. A sebesültek kigyógyítása, relaxálás és más efféle, számukra jelentéktelen dolgok nem érdekelték őket, hisz mindennél erősebben éppen a halhatatlanságra, az örök életre vágytak. Mellesleg nem véletlenül kapcsoltuk össze az imént ezt az ókori folyamatot a huszonegyedik századi hibernálással. Ma persze már a felvilágosult emberek tudják, mi a helyzet - éppen ezért le a kalappal azon „idealisták", reménykedők előtt, akik a valós helyzet ellenére bíznak a hibernálásban. Mert hiszen manapság nem beteg, de még élő embereket fagyasztanak le - hanem halottakat! És ez a legfőbb baj, ez az, ami miatt a módszer aligha fog működni, hacsak nem a nagyon távoli jövőben. Akik ma azt várják el a jövő orvosaitól, biológusaitól, hogy egyszerűen kigyógyítják őket azokból a betegségekből, amelyekbe itt és most belehaltak - azok megfeledkeznek valami többről. Arról, hogy a jövendő tudósainak csodatévőknek kell majd lenniök, akik nem betegeket gyógyítanak, hanem halottakat támasztanak fel! Persze nincs kizárva - semmi sem lehetetlen -, hogy ilyen magas szintet is elér majd egykor a tudomány. Ebben nem kételkedem. De a mai hibernálók, az alanyok és akik ezt megteszik értük, egyaránt ábrándokat kergetnek, egyelőre. Nehezen hihető, hogy ötven vagy száz év múlva eddig haladjon a tudomány (bár ismétlem, nem zárható ki, hiszen haladási üteme egyre gyorsuló ütemet jelez).
28

Mindenesetre most búcsúzzunk el a huszonegyedik századtól és repüljünk vissza képzeletben a Kr. e. huszonvalahányadikba, vagyis ugorjunk hátra az időben körülbelül négy és fél ezer évet. Itt azt látjuk, hogy a fáraók engednek a csábításnak. Ezer módot akarnak találni arra, hogy ők is örökké éljenek, mint azok a jóságos, de titkolódzó idegenek. Mellesleg érthető, ha az atlantisziak a legtöbb titkukat nem árulták el sem az egyiptomiaknak, sem más korai civilizációk alapítóinak, későbbi tagjainak. Arra kellett gondolniok, hogy az általuk sok (tíz)ezer év alatt megszerzett tudást nem osztogathatják felelőtlenül. Csak olyasmit árulhattak el a korai ókor embereinek, ami azok haladását, fennmaradását, életét szolgálhatta. Nem léphettek túl egy bizonyos információs küszöböt vagy határt. Egyrészt ezt az egyiptomiak, kínaiak, mezopotámiaiak meg sem értették volna, másfelől nem is tudták volna hasznát venni annak az információnak. Például nem adhattak a kezükbe modern fegyvereket, ha az odalátogató atlantisziaknak volt egyáltalán fegyverük. Aligha volt rá szükségük, hiszen bárhová is érkeztek meg, bármilyen ókori emberi közegbe, döbbenetes közlekedési eszközeik azonnal jelezték, hogy „istenek" ők, azokat pedig köztudottan nem fogja semmilyen fegyver. De nem adhattak nekik olyan tudást sem, amelyre azok még nem voltak érettek, amelynek alapjait, előzményeit még nem sajátították el. Logikus, hogy aki még nem tanult meg összeadni és szorozni, annak ugyan hiába magyarázzuk a kétismeretlenes másodfokú egyenlet mibenlétét - nem fogja megérteni. A tudás fokozatosan, alaptól a felépítmény irányában, lépcsőzetesen terjed „felfelé" az egyes emberek agyában és a társadalmak tudatában is. Nyilván így volt ez a piramiseffektussal is. Ők ugyan ismerték és használták azt, de hogyan magyarázták volna el az egyiptomiaknak, milyen jelenség ez, hogyan működik, mire jó? Hiszen lám, ma már használjuk a jelenséget, de hogy az mitől olyan, hogyan működik, bizony mi sem tudjuk. Lehet persze, hogy az atlantisziak sem értették a mechanizmusát teljesen - akkor persze még nehezebb feladatot jelentett volna az elmagyarázása, a tudás átadása. De nem ez a lényeges. Az atlantisziak sejthették, hogy az efféle tudásra még nem érettek ezek az emberek, és millió más információval együtt ezt sem adták át nekik. Annál rosszabb lett aztán a helyzet, mert az egyiptomiak csak ellesték a „technikát", persze roszszul, hibásan alkalmazták. Amikor az idegenek már jó ideje nem jelentkeztek és azt sem lehetett tudni, léteznek-e még valahol a világban, vagy hogy viszszajönnek-e valaha is - hát a saját fejük után mentek. Az eredmény több mint siralmas lett, bár a tudományt, a régészetet szenzációs leletekkel gazdagította ez a félreértés. Gondoljunk csak a múmiákra. Talán beszélgettek erről a nyelvükben járatos, „Egyiptomra szakosodott" atlantisziakkal is. Lehet, az egész egy éretlen tréfa vagy félreértett mondat miatt alakult így? Az egyik atlantiszi, amikor az egyiptomiak arról kérdezték, hogyhogy ilyen sokáig él? - a közelben felállított kisebb piramisra intett, mintegy magyarázatul. Ő talán csak azt akarta közölni, hogy ennek is köszönhető jó testi állapota. Ám azok a primitív, még majdnem-ősemberek úgy értelmezték az utalást, hogy az a szerkezet ott az öröklét eszköze. Amikor az atlantisziak elmentek, és persze magukkal vitték a szerkezetet is, az egyiptomiak egy idő után töprengeni kezdtek a dolgon. No persze nem annyira az egyiptomi parasztok, mint inkább a fáraók. Mi lesz velük, ha eljön a halál? Az egyszerű emberek tudták, hogy így lesz, talán bele is nyugodtak, bár senki sem szeret meghalni. Ám egy fáraó, aki az Ég Fia volt és alattvalóinak folyton azt hirdette: ő az istenek leszármazottja - a halál nagyon is lealacsonyító, aljas támadásnak tetszett. Olyan ténynek, amely lerombolja a nimbuszát, a halhatatlanságának ad egy tragikus fricskát. Ha a fáraó meghal, és tényleg csak úgy simán meghal – hogyan magyarázza majd meg az utóda, adott esetben éppenséggel a saját fia, hogy az apja igenis halhatatlan volt? „Visszament az égbe", mondták nyilván, de ez csak ideig-óráig elégíthette ki az embereket. Legkevésbé magát a fáraót, aki tudta, hogy egyszer üt majd az utolsó óra neki is. Ezenközben hallotta a krónikásoktól, hogy lám, itt voltak azok a dörgő szerkezeteken az égből érkezett istenek, és ők sohasem haltak meg. Elég volt, hogy befeküdtek a gúla alakú szerkezetekbe, épületekbe, és mindig frissek voltak. Lehet, meg is haltak volna, de abban mindig feltámadtak és tovább élhettek...? Nosza, több sem kellett nekik. A megoldás magától értetődő volt: kicsi vagy nagy piramist kellett építeni. Tudjuk, hogy az elsők nem sikerültek, meg nem is voltak még igazán piramisok, de azért ötvenszáz év alatt csak kidolgozták a technikáját. Igaz, ebbe azért keményen belehalt egynéhány fáraó, aki nem érhette meg, hogy igazi piramisba feküdjön a halála után. Lehet, a múmiák is úgy keletkeztek, hogy az atlantisziak pólyákba burkolták sebesültjeiket - ennél jobb és a célra alkalmasabb kötszert a mai napig sem találtak ki. A gézlapok, a pólyák, a végtagokra, a törzsre, a fejre bármilyen ponton jól felerősíthető kötések szinte ideálisak a sebellátásra. Azt sem zárhatjuk ki, hogy az atlantisziak a forró éghajlaton a halottaikat is valamilyen fényvisszaverő vagy alufólia-szerű pólyákba csavarták, mielőtt betették a piramisba, hogy ott a holtteste megőrizze viszonylagos sértetlen állapotát, míg elviszik vagy míg megérkezik érte a legközelebbi atlantiszi támaszpontról az elszállító repülőgép. Akár így vagy úgy történt is, a mindenhol tébláboló egyiptomiak, különösen a tudásra mindig éhes papok ezt és ennyit láttak a dologból. Levonták a következtetést: ha valaki meghal, az „istenek" bepólyázzák az illetőt, beteszik a piramisba. Ha igazán meghalt volna, eltemetnék a földbe, ahogyan teszik azt ősidők óta minden kultúrában. De mivel csak egy piramisba tették, az egyiptomiak számára szinte gépiesen adódott a következtetés: akkor ez nem halál. Vagy ha mégis az, hát visszafordítható, mégpedig éppen ezen eszközök segítségével. Könnyen lehet, hogy ettől indult be az a hatalmas „múmia-ipar", amelynek igen részletes leírását megtaláljuk egynéhány híres, az ókori Egyiptomban játszódó történelmi regény vagy komolyabb szakkönyv lapjain. A századok során - gondolom, nem kevés elrontott „példány" tapasztalatain okulva aztán a mesterek kidolgozták a holttestek konzerválásának remek módozatait, gyakorlati technológiáját, és attól kezdve több ezer éven (!) keresztül szinte szakadatlanul dolgozhattak. Nincs értelme, hogy most könyvünk lapjain belemenjünk ennek
29

részleteibe - elég annyi, hogy a mumifikálás kezdetén a holttestekből eltávolították a könnyen romló, ezért szerintük oda nem illő részeket, a belső szerveket, beleértve az agyat is (anélkül, hogy a koponyát megnyitották volna). Aztán a testeket tartósítószerekbe helyezték, némelyikben több hónapig úszott a halott. Ezt követően a különféle munkálatok végeztével a halottat „becsomagolták" a vegyszerekkel átitatott pólyákba, sok száz métert tekerve egy-egy testre. Utána az sem volt mindegy, milyen koporsóba teszik. Látszott, véges-végig az volt a törődés tárgya és célja, hogy ama ember földi maradványait minél tökéletesebben őrizzék meg az utókornak, a jövőnek. Hát persze - mert hitték, hogy fel fog támadni! Hogy a lelke, a ká-ja valahol a túlvilágon egyesül a megőrzött testtel, és akkor az a boldog ember már örökké élhet majd egy csodálatos mennyei birodalomban, együtt az istenekkel. Hát hogyne vágyott volna erre minden egyiptomi! Annál is inkább, mert más nem „múmiázó" népekkel ellentétben ők úgy látták, hogy kezükben van az eszköz, amely ezeket az ábrándokat reálissá teheti. Ők tudtak a piramiseffektusról, és sikerült az emberi testeket viszonylagos épségben megőrizniök. És mi egyéb kellene még az örökléthez...? Kettősség alakult ki a társadalom egyes rétegei között. Már ha a fáraókat egyáltalán „rétegnek" nevezhetjük. Ugyanis a parasztok és más közemberek, szegényebb hivatalnokok és kereskedők, kisbirtokosok és katonák nem tudták, hogy a mumifikálás önmagában mit sem ér. Ahhoz, hogy a hatás teljes legyen, hogy az örökléthez - az ő fogalmaik szerint - csakugyan eljussanak az atlantisziak mintájára, szükség lett volna piramiseffektus alkalmazására is! De hát hogyan engedhette volna meg magának a paraszt, de akár a leggazdagabb főúr is, hogy piramist építsen saját magának? Még ha lett volna rá pénze, akkor sem teheti meg, hisz a fáraók saját jól felfogott érdekükben építettek piramisokat. Egyszerre akartak jók lenni az utódaik előtt, saját imázsukat építgették e kőhalmazok által, önnön hírnevüket akarták átmenteni az idők félelmetes és könyörtelen folyamán a jövőbe ugyanakkor meg a testüket az öröklétbe. Tudjuk, némelyik fáraó azért gondolt másokra is. A gizai három nagy piramis mellett láthatunk három kisebbet is, abban az egyik fáraó a feleségét és gyermekeit helyeztette el, nekik szánta a kicsi, egy-egy mai családi ház alapterületét meg nem haladó mini-piramisokat. Nem tudjuk, miért nem jutott eszükbe az a nagyon is kézenfekvő megoldás, hogy a saját magasságos testén kívül odatemethetnék a családtagjaikat, kedves embereit vagy bárkit is? Hiszen soha senki nem mondta és nem is mondhatta, hogy egy hatalmas, több száz méteres piramisban csak egyetlen hely lenne. Hogy az effektus csak akkor hat, ha mindössze egyetlen emberre kell koncentrálnia az erőket. Ez is egy félreértett momentum lehetett, azt gyanítom. A magyarázata pedig egyszerű. Az atlantisziak természetesen nem építettek maguknak nagy piramisokat csak azért, mert egy ideig ott szándékoztak élni az egyiptomiak között. Amire nekik kellett, arra elégséges volt egy-egy kisebb, hordozható piramis is. Így aztán ha szükség volt rá, az „istenek" közül mindig csak egy bújt bele a szerkezetbe, ott pihent vagy sérülését gyógyította, oda tették be az esetleg szerencsétlenül járt társukat is, mint már volt róla szó. Nos, feltehetően ez tévesztette meg a bennszülötteket. Azt látták, hogy a gyógyító, „öröklétet adó" piramisban mindig csak egy-egy személy foglal helyet. Az nem jutott eszükbe, hogy erre az atlantisziak a szerkezetek kis mérete miatt kényszerültek. Az „istenek" pedig nem világosították fel őket a tévedésről, mert hiszen arról feltehetően nem is tudtak. Mivel ők nem nagyon beszéltek erről a szerkezetről, hát az egyiptomiak igyekeztek mindent ellesni, öszszegyűjteni. Csak a megfigyeléseikre alapozták tudásukat, ez pedig - mint később is annyiszor az emberiség történetében - tévedésekre adott alkalmat. Amikor már nem voltak jelen az atlantisziak, a fáraók úgy döntöttek, piramisokat fognak építeni. Lehet, hogy az „isteneknek" műanyagból, vagy fémből vagy valami másból voltak piramisaik - de ilyen anyaggal a rézkorszak kezdetén élő, éppen birodalmat alapító fáraók nem rendelkeztek. Volt viszont kő bőven a talajban, a kőbányákban, és ez különben is tartós lesz, majd sok-sok utánuk következő nemzedék csodálhatja meg! Az meg már örök emberi dolog, hogy az uralkodók, a csúcson lévők nemegyszer esztelenül költekeznek, pazarolnak, mert „nyomot akarnak hagyni maguk után a világban". Nem jut eszükbe, hogy másféle, szinte „láthatatlan" módokon sokkal nagyobb hatást gyakorolhatnának a jövőre, mint efféle hívságokkal. (Példa rá Napóleon, akinek hódításai, hadjáratai, fél Európára kiterjedő tevékenysége szinte semmi nyomot sem hagyott, viszont máig él törvénykönyve, a „Code Napóleon", amelyet kisebb igazításokkal használnak mindmáig nemcsak Franciaországban, de sokfelé a világban. Ám ki látja a törvénykönyvet, a benne foglalt eszméket és gyakorlatot? Ugye sokkal látványosabb egy piramis...?) Nos, ha egy gazdagabb kereskedő építhetett háznyi nagyságú piramist - és épített is, sok ilyen síremlék maradványait lelték fel a régészek -, akkor egy fáraó nem elégedhetett meg egy hasonlóan kicsi, jelentéktelen építménnyel. A fáraók a világ legnagyobb épületeit akarták felemelni, és ez sikerült is nekik. A kereskedő vagy akár a nagyúr azért nem építhetett éppen olyan, vagy majdnem ugyanakkora piramist, mint a fáraó, mert egyfelől nem volt annyi pénze, anyagi eszköze. A fáraónak rendelkezésére állt egyrészt az ország kincseskamrája, másfelől az emberek, vagyis a munkaerő. Egy főúr nem rendelhette el, hogy vonuljon ki húszezer munkás és dolgozzon látástól vakulásig évente jó pár hónapon át, hogy neki piramist építsenek. A jobbágyok, parasztok, munkások - vagy nevezzük bárhogyan ezt ,a munkaerőt - fölött csak a fáraó rendelkezhetett. És rendelkezett is - a saját hasznára. E könyvben már néhányszor vitattuk, hogy a piramisok síremlékek lettek volna. Teszik ezt sokan mások is. Most azonban azt kell mondanunk: ha az öröklétre gondolunk, akkor valóban ide temetkeztek a fáraók. Legalábbis a kezdeti időkben. Persze nagy súllyal esett a latba az is, hogy a fáraókat nem „meztelenül", hanem rengeteg
30

értékkel, gazdagsággal, vagyont érő tárgyakkal együtt temették el. Az egyiptomi sírrablókról pedig valóságos legendákat meséltek már akkor - és e történetek nagyobb része bizony igaz volt. A fáraónak is félnie kellett a sírrablóktól, tehát igyekezett önnön sírját és múmiáját megvédeni a rablóktól. Hiszen ha a kezükbe kerül, akkor elviszik a piramisból, annak abból a bizonyos alsó harmadszintjéről - és akkor az egész addigi erőlködése semmivé foszlik. Ha nem is törik össze a koporsóit, nem fosztják meg a lepleitől (szokás volt a fáraó esetében a pólyák közé drágaköveket, ékszereket tenni), de elhurcolják a helyéről, akkor búcsút mondhat az öröklétnek. Ha meg ráadásul durva, hozzá nem értő, kapzsi kezek széttörik földi maradványait, csontjait elszórják - akkor hogyan is támadhatna fel ismét? Hogyan találhatna rá a lelke a testére, ha az a test már darabokban hever valahol...? Tehát ettől is tartania kellett. Egy kisebb síremléket könnyen kifosztanak. Gondolhatná valaki, hogy az őrzőik majd megvédik a sírokat... De már akkor is feltalálták a baksist, amely sokféle cselekvés motorja még ma is azon a vidéken. És akadtak más eszközök is. Nem csoda, hogy piramisokat alig kétszáz éven át építettek a fáraók, utána már leszoktak erről, és minden következő fáraót - több százan voltak - különféle föld alá rejtett, sziklába vésett és befalazott, mások elől eltüntetett titkos sírba temettek. A híres-neves Tutankhamont is egy ilyenben találták meg, és nem valamelyik piramisban... Így tehát az az állítása a hivatalos tudománynak, hogy minden piramis eredetileg sírkamrának készült, hogy ott egy uralkodó testét és kincseit rejtsék el, őrizzék meg - voltaképpen igaz. Mégis, a dolog ennél azért összetettebb, mint észrevehették. Azt talán mondanom sem kell, hogy az akadémikusok hallani sem akarnak a piramiseffektusról. Biztos vagyok abban is, hogy a legtöbben közülük vagy nem is hallottak róla, vagy ha mégis, hát egy szavát sem hiszik. Arra persze nem kaphatóak, hogy a saját kertjükben építsenek egyet és kipróbálják. Hiszen akkor netán kiderülne, hogy a dolog csakugyan igaz, hogy működik... ! Ez óriási pofon lenne a régészetnek, az egyiptológiának, egyetlen óra alatt fejtetőre állítaná ezt a tudományt. Mert akkor kiderülne nemcsak az, hogy a fáraók nem véletlenül készítették a piramisokban a „sírkamráikat" éppen oda, ahová, hanem az is, hogy ezeket az ismereteket „valakiktől" tanulniok kellett... Mint oly sok más esetben, a tudósok most is inkább eltakarják a szemüket. Ahogyan a kor papi méltóságai, az akkori tudományos tekintélyek sem néztek bele Galilei távcsövébe, úgy ők sem vesznek tudomást a dogmáik ellen szóló, sokszor teljesen nyilvánvaló bizonyítékokról.

4. Másképpen a piramisokról
Nemcsak a mai emberek képzeletében nőttek össze a fáraók, a piramisok és Egyiptom mint olyan (negyedikként a múmiákat számíthatjuk még ide), hanem ez így volt a valóságban is. Mind a mai napig bármelyik fenti négy szó említésére egy közepesen művelt európainak, amerikainak, ázsiainak, afrikainak is „beugrik" a másik három is. És számukra így lesz kerek a világ, illetve ezen belül az, amit Egyiptomról tudnak. Minket most a piramisok érdekelnek. Az előző fejezetben azt próbáltuk bebizonyítani - amennyire ez négy-öt ezer év távlatából lehetséges -, hogy a fáraók nem véletlenül választották ezt az építészeti formát. Hogy erre alapos okuk volt, és ez az ok nem Egyiptomban és annak kultúrájában, szokásaiban keresendő. Persze mindez nem akadályozta meg abban magukat az egyiptomiakat - és utánuk pár ezer évvel a modern kori egyiptológusokat sem -, hogy ne keressenek és találjanak valamiféle ideillő szimbolikát. Vagyis jelképrendszert építettek a piramisokra. Ahogyan az ember nevű földi élőlény bármilyen tettére talál hozzáillő ideológiát, amely magyarázatot és egyben felmentést is ad erre vagy arra a tettre - úgy az egyiptomiak is bonyolult rendszerbe foglalták a piramisaikat. Ahogyan azt mai egyiptológiai szakkönyvekben, vagy népszerűismeretterjesztő művekben olvashatjuk: „nem csak a célszerűség és a technikai fejlődés hozta létre a gúla-formát, e síroknak az egyiptomiak számára mélyebb vallási mondanivalója is volt". Ezzel egyetérthetünk, azzal a megszorítással: sejtésünk szerint a gúla-formát éppenséggel nem ők találták ki, és hogy e kisebb-nagyobb kőgúlákból éppenséggel „sírok" lettek egy időben, az megint csak másoknak volt köszönhető. A piramis azonban mind a mai napig izgatja az emberek fantáziáját. Elsősorban persze vagy százötven éve azért, mert az első Gizát vizsgáló európai tudósok, akiknek sorait aztán amerikai gazdagok és tudósok is bővítették - a legfantasztikusabb dolgokat mesélték erről az országról és múltjáról, legfőképpen pedig az ott látható, megtapasztalható, sőt megtapintható építményekről. Aztán jöttek a királysírok, a muzeális és szemkápráztató leletek, a múmiák... De leginkább a piramisok számmisztikája, a kolosszális méretek, a történelmi rejtélyek („hogyan építhettek ilyesmit azok a primitív emberek?") mozgatták meg az emberek fantáziáját. Mára tisztultak le annyira a dolgok, hogy elbúcsúzhattunk a piramisok misztikus számaitól - persze messze nem mindenki tette ezt meg, ma is sokan akadnak, akik szentül hiszik, hogy a Kheopszpiramisban (miért éppen ebben, hisz annyi szép és majdnem ugyanolyan nagy és hasonló van még arrafelé...!) elrejtették a világ összes fontos adatát. Mi több, a Világmindenség titkai rejtőznek ott, számokban kifejezhetően, mérhetően és megállapíthatóan! Ami azért ostobaság, mert egy kellően nagy bármilyen korú, bárhol található földi épületben is képesek vagyunk kimutatni ugyanazokat a számokat, mennyiségeket, méreteket, amelyeket a piramisban. Vegyük alapul akármelyik ismert nagyobb földi építményt - éppenséggel lehetnek azok huszadik századi felhőkarcolók vagy középkori katedrálisok is! -, és rájövünk, hogy az ismert adataiból magunk is gyárthatunk egy újabb
31

számmisztikai elméletet. Az épületek magassága, szélessége, alapterülete, ablakainak száma, egyéb nyílásainak száma, elhelyezkedése, fekvése stb. mind-mind arra utal(hatna), hogy építői ebben is elrejtettek valamiféle misztikus mennyiségeket, utalásokat, magyarázatokat stb. Az ókori egyiptomiak a Nap jelképét látták a piramisban. A gúla végül már szorosan társult a Napistenhez is, majd oda jutottak az ókoriak, hogy a piramis maga lett a fény. Nem lehet véletlen az sem, hogy a piramisoknak azon időkben csak egyetlen kibejáratot építettek, és az mindig az északi oldalon helyezkedett el. Ez is igazolni látszik az előző fejezetben írottakat. A fáraók szentül hitték, hogy a lelkük majd azon a kijáraton jön be a jó állapotban megőrzött testükért, hiszen asztrális túlvilághitükben a halál után a lélek az északi égbolt pólusa, mai ismereteink szerint az északi Sarkcsillag felé távozott el. Tehát adott esetben onnan is kellett visszatérnie, hogy ismét egyesülhessen a hozzá tartozó testtel. A mai emberek egy része szenvedélyesen érdeklődik a „kis piramisok", azok gyógyító hatása iránt. Az ezzel foglalkozó kísérletezők készítményeiket el is nevezték - szintén az egyiptomi mitológiába nyúlva vissza „Hórusz-piramisoknak". Már ott tartanak, hogy ezekhez nem is építenek oldalfalakat! Csak egy gúla alakú vázat emelnek, és az is működik - állítják. Ahogy már volt róla szó, az ember minden cselekvéséhez választ valamilyen ideológiát - akkor is, ha azt ki sem mondja soha. Ebben az esetben azok a (német) kutatók, akik elsőként fogtak hozzá a Hórusz-piramisok építéséhez és azok lényegében üzletszerű eladásához, azt állítják: a lelki fejlődés egy bizonyos irányát akarják népszerűsíteni. Szerintük ez manapság, egy új korszak kezdetén különösen fontos. Visszatérnek a régi tudáshoz említik Tibetet, a druidákat, Egyiptomot. Mi ehhez hozzátehetjük rögtön, hogy lényegében a valamikori atlantiszi tudás későbbi továbbhordozóit sorolták fel, persze a felsorolás még messze nem teljes. A Hórusz-piramisok mai építői persze emlegetik a majákat is, mint szintén egykori piramisépítő „kollégákat". Azt állítják, hogy a reinkarnáció szerint (mert az is benne kell legyen ebben a folyamatban, szerintük) mindig újra és újra születnek olyan emberek, akiknek a szerepe, feladata az, hogy elsimítsák a „redőket", megoldják a bonyolult kérdéseket, megszüntessék az ellentmondásokat. Eltávolítsák azokat a deformációkat, amelyek az évezredek során befészkelték magukat a tudatunkba. Manapság, amikor lassanként véget ér az ember ember fölötti uralma, tudatosítani akarják az emberekben, hogy vannak „mágikus" lehetőségeik is. Hogy a lélek hatalma is legalább olyan nagy, mint a tudományoké. Szerintük minden emberben ott rejtőzik a mester, valamilyen képesség, amit magas szintre emelhet, de erre eddig alig-alig volt lehetősége. A Hórusz-piramisok ehhez (is) adnak elegendő energiát, lelki megtisztulást, képességfejlesztő erőket ébresztenek az emberekben. Fejlesztik az intuíciót, amit a piramisépítők igen nagyra tartanak. Ily módon persze ezek a mai építők visszamenőleg megmagyarázzák a piramisok építését is, persze nem a mi atlantiszi elméletünket követve. Szerintük akkortájt a nagy tudású egyiptomi papok azért vették rá a népet - a fáraókat? - piramisépítésre, mert a világegyetemből ezen építmények segítségével akartak nagy mennyiségű teremtő energiát lehozni, odavonzani. Ennek megfelelően azt is állítják, hogy igazából nem ők találták ki a sólyomfejű ókori istenről elnevezett szerkezetet. Ennek eredete valahol a mindenségben keresendő, és akiknek itt lent a Földön eszükbe jutott, azok is valami égi sugallatra cselekedtek... De hagyjuk már az ideológiát és lássuk a művet. Mit tud valójában egy ilyen mai piramisváz? A készítők azt állítják, hogy akárki nem csinálhat Hórusz-piramist. Ez lehet éppenséggel üzleti fogás is (nehogy már „csináld magad" mozgalom keretében fabrikáljanak maguknak az emberek piramisokat és ne vásárolják a mieinket!) - de legyünk megengedők és tegyük fel, hogy csakugyan így van. Az alkotók állítólag hét évig (!) kerestek megfelelő lelkületű munkatársakat, akikkel most dolgoznak. A Hórusz-piramis építésében ugyanis csak tiszta lelkű, másoknak csak jót akaró különleges emberek vehetnek részt. Ám ha ilyenek építenek egyet, akkor a kertünkbe állított szerkezet hatósugara elérheti akár a 100 kilométert is! Szóval ez nem olyasmi, mint amikor házilag felszerelünk egy parabolaantennát. Tudjuk, milyen szögben kell beállítanunk, és tudjuk azt is, mikor működik helyesen, hisz az rögtön látható. Ezzel szemben a Hórusz-piramis építője munka közben a saját lelki rezgésszámát viszi át a szerkezetre (állítják ők), és ehhez kell „beszabályoznia" a készüléket. Figyelmeztetnek arra is, hogy ne készítsünk piramist alumíniumból és más „szemetekből", csak nemes anyagokból. Azt állítják, hogy a piramis alá beülő ember különleges lelkiállapotba kerül, felfrissül és jó gondolatai vannak, amelyek pozitív tettekre sarkallják őt. A piramis az egész környékre jótékonyan kisugároz. Mi több, állítólag be sem kell menni a belsejébe, hiszen elég mellette néhány percet tölteni és az felér egy többórás jógagyakorlattal vagy hagyományos hosszú meditációval. Állítják, hogy aki a piramisban eltölt naponta egy bizonyos időt - saját tetszése szerinti időről van szó -, abban felélednek a Tudás felé vezető csatornák. Ezek az emberek többet látnak a világból - nem okvetlenül a szó fizikai értelmében -, és nyitottabbak lesznek az életre, a világra, a tudásra. A piramis - állítják - saját energiát gerjeszt az emberben, amely megvéd bennünket minden káros behatástól. A német találmány - ha ugyan ez nem egy sok ezer éves találmány újraéledése? - már kezd terjedni, elsősorban egyelőre Európában. Lengyel földön már igen terjed a piramis, és ahogyan hallani, a média is kezd róla beszámolni. A Hórusz-piramis betegségeket is gyógyít. Tudomásunk szerint az atlantisziak körében is ez volt az egyik legfőbb szerepe a relaxálás mellett. A mai építők szerint a Hórusz-piramis valóságos védőburkot képez a test köré, gyógyítja mindazt, ami benne elromlott, új energiát ad, hogy segítse elviselni az élet nehézségeit.
32

A Hórusz név különben rendkívül találó. Az úgynevezett „Torinói Papirusz", amely az ókori egyiptomi papok feljegyzéseit tartalmazza, azt állítja, hogy több mint 20 ezer évvel (!) korábban egy Hórusz nevű első idegen bölcs jött Egyiptom földjére, és az tanította meg az embereket mindenre, amire kellett. Ez azt is jelentené, hogy az atlantisziak nem csak a Csapás után keletkeztek és kezdték a megmenekült, túlélt embereket összefogni és őket tanítani. Hanem igaza lehet Hérodotosznak is, aki ugyan mitsem tudott az említett listáról, de nem is volt rá szüksége. Mert élőszóban hallgatta ugyanazt az egyiptomi papoktól. Akik elmondták neki, hogy több tízezer éve léteznek papjaik. Az akadémikusok itt ismét a fejükhöz kapnak, hisz szerintük hatezer évnél nem lehet idősebb az egyiptomi kultúra, szerintük minden régészeti lelet és egyéb emlék - „bizonyíték" - erre és csak erre a korszakra utalhat. Annak előtte meg - tudjuk - csak kőbaltás ősemberek szaladgáltak szerte ezen a bolygón... A Hórusz-piramis, mint azt sokan állítják, működik. Elsősorban persze a feltalálók és építők tartanak ki mellette, akik a jelek szerint szeretnék megőrizni kiváltságos szerepüket a kis piramisok építésében, és óva intenek a nem tőlük származó „hamisítványoktól". De ettől a kommerciális apróságtól eltekintve egyáltalán nem zártható ki, hogy csakugyan így van. Az elmúlt évtizedekben ugyan alapvetően más volt a helyzet, mert hiszen a piramiseffektust oldalakkal is rendelkező és szinte bármilyen anyagból épített piramisokkal mutatták ki még laboratóriumokban is. Nehogy azt higgye hát valaki, hogy a dolog nem működik. Annak idején a még létező csehszlovák államban egy mérnök úgy kapott szabadalmat a kis, alig tízcentis, ráadásul plexiből készült piramisára, hogy laborokban próbálták ki előzőleg és a használt zsilettpenge pár napos „ott-tartózkodás" után ismét éles és használható volt, a nagyobb mennyiségben őrzött élelmiszerek pedig sokáig nem romlottak meg. A Hórusz-piramis egy továbbfejlesztett változat, ahol már aligha érvényesek azok a régi elveink vagy csak gondolataink, miszerint a különleges hatást a pontosan ilyen es nem mas szogben összehajló piramisoldalak biztosítják. Hogy ott valamiféle sugárzást lehetne-kellene visszaverni, legyőzni, megszűrni stb. A Hóruszpiramisnak, mint láttuk föntebb, nincsenek oldalai, csak egy váza van. Elég beülni alája egy székre és kész. Ha ez így is működik, akkor még érthetetlenebb a helyzet. A nemes fából vagy más anyagokból készült piramisváz is okozhat meglepetéseket az emberiségnek. Nincs kizárva, hogy az atlantisziak ilyent is használtak de az sem, hogy ez már a modern kor találmánya. Hiszen mi nem állítottuk soha - ellentétben másokkal -, hogy az előző emberiség, amit Atlantisznak is szoktunk nevezni (lehet, tévesen) már mindent feltalált volna. Mások amellett kardoskodnak, hogy az atlantisziak a mi jelenlegi színvonalunkat elérték, sőt azt túl is haladták, és már például nukleáris létesítményeik is voltak, meg az űrben hajóztak. Mi, legalábbis ebben a könyvben, azt állítjuk, hogy magas technikájuk volt, sokra jutottak és talán nemcsak a Földön repkedtek különleges gépeikkel, de azt el is hagyták - viszont számos tekintetben más irányt választottak. Ezért nem találjuk ma a nyomaikat. Feltehetően mindent vagy majdnem mindent az egyetlen biztonságos helyen, Atlantisz szigetvilágában állítottak elő. Amikor az megsemmisült, a gyártóhelyet átvitték máshová, de ismét csak egyetlen helyre. Valószínűleg a matematika valószínűség-számításán alapult optimizmusuk, hiszen „kétszer nem csap a mennykő ugyanoda". Vagyis ha mai időszámításunk szerint Kr. e. 9500 körül a Föld összeütközött egy nagyobb égitesttel, egy kozmikus szikladarabbal, egy jókora meteorittal - ennek valószínűsége olyan kicsi, hogy legalább a következő egymillió évben nem kell ilyesmire számítani. Viszont azért volt szukség az erok osszpontosítására, nehogy a fejlődő emberiség idővel megtalálja az oda nem illő technikai szint bizonyítékait. Bizony, különösen az elmúlt századokban kellett már nagyon vigyázniok, nehogy ráleljünk létezésük több mint nyilvánvaló bizonyítékaira. Most térjünk vissza a több ezer éves múltba. Nem kétséges, hogy a piramisokról még nagyon keveset tudunk. Aminthogy az sem, hogy nem véletlenül beszélnek és írnak folyton a Kheopszpiramisról, és a többiről alig esik szó. Legfeljebb akkor, ha valami utalásra kerül a sor, vagy össze kell azokat hasonlítani ezzel a legnagyobbal. A többiről, a Nílus mellett párosan álló több mint ötven piramisról alig esik szó, a lépcsős piramisokat pedig szinte mindenki olybá veszi, mint egy korai korszak még sikerületlen, kiforratlan példányait. Ráadásul kevesen tudják: akadnak Egyiptom földjén olyan egykori piramisok is, amelyek ma már külsejükkel nem is emlékeztetnek gúlaalakzatra! Ezek inkább kőhegyek, hatalmas, görbe hátú dombok, és ha fényképen látjuk őket, csak becsületszóra hisszük el, hogy azok is „piramisok". A piramisok már voltak minden, amit csak el lehet képzelni, sőt több. Akadtak szerzők, akik műveikben azt állították, hogy hatalmas vízszűrő berendezések voltak - mások meg azt, hogy gigantikus irányjelzők a kozmoszból érkező idegen űrhajósok számára... Volt, aki szerint beleépítették az emberiség egész tudását - azt is, amit még meg sem szereztünk. Aztán akadtak, akik szerint a Vízözön előtt épültek azért, hogy mint afféle gigantikus Noé bárkái, átmentsék az emberiség egy részét, a növényeket, állatokat, vetőmagvakat, a tudást. És hogy helyt is álltak a nagy katasztrófában, onnan rajzott ki az új emberiség... Az építésük módjairól is könyvtárnyi kötetet írtak már össze. Ezek közül csak a legfantasztikusabbakat említjük: hogy idegen bolygóról jött lények emelték antigravitációs módszerrel. Vagyis hogy az Idegenek csak intettek a kezükkel vagy valamilyen műszerrel, és a sok tonnás kőtömbök a levegőben úszva kerültek a helyükre... De akadt olyan is, aki szerint a Nílusból elárasztottak egy hatalmas területet, amit gátakkal választottak el a környező tájtól, aztán uszályokkal vitték a nagy kőtömböket a helyükre, és ott tették le őket. De olyanról is tudunk, aki szerint gázt fejlesztettek az ó-egyiptomiak, méghozzá karbidot vagy durranógázt. És az elméletek szerzője szerint ez a gáz hajtotta a hatalmas lifteket, amelyek beemelték a köveket a következő, egyre magasabb szintekre.
33

Ám a legfantasztikusabb elmélet mindegyiket felülmúlta szerintem, ez pedig nem más, mint az, amit az akadémikusok, a régészet, az egyiptológia professzorai adnak elő! Mert ne feledjük, ezek azt mondják, hogy kétezer valahány esztendővel Krisztus előtt, amit a régészet a kőkor és a rézkor közti időszakkal jelöl Egyiptom vonatkozásában - egyetlen ember parancsára tömegek mozdultak meg és több tíz, esetleg százezer ember nekiállt felépíteni az akkori és lényegében a mai világ legnagyobb építményeit. Nem egyet, hanem majdnem százat! A kőbányákban a munka ma sem könnyű, amikor pedig rengeteg gép és egyéb eszköz, robbanóanyagok és elektromosság stb. segít bennünket. Akkoriban a rabszolgák vagy a rabszolga módra kezelt parasztok csak néhány rézvésővel, fakalapáccsal rendelkeztek. Ezek hamar elkoptak. A nagy sziklafalakból nem tudták kirobbantani a leendő munkadarabokat, előbb fáradságos munkával réseket kellett csákányozni rajtuk, aztán oda faékeket vertek, amiket vízzel locsolgattak napokig - végre a faékek úgy megduzzadtak a nedvességtől, hogy szétnyomták a sziklát is. Ekkor végre volt egy-egy darab sziklájuk, amiknek oldalait le kellett vésniök megközelítőleg szabályosra, egyenesre, hogy azok kocka vagy téglatest alakúak legyenek. Amikor ezzel is végeztek, más munkások simára dörzsölték az oldalakat, hogy azok rés nélkül összeilleszthetőek legyenek a többi, ugyanilyen fáradságosan és hosszan készült kövekkel... Ha ezt mind figyelembe vesszük és próbáljuk összeszámolni, kiderül, hogy egyetlen 2,5 tonnás kőtömb (pár millió ilyenből és néhány száz nagyobb speciális darabból áll éppenséggel a számunkra is mintául szolgáló Kheopsz-piramis), akkor rájövünk, hogy egy-egy kő megmunkálásához sok száz órára volt szükség. Mégis, a kőtömbök csak elkészültek, elvitték őket az építési helyszínre, beépültek a helyükre. Az egyiptológusok állítják, hogy a piramisok építésének folyamata leolvasható a piramisokban talált rajzokból, ezekből a sajátos ókori szalagos „képregényekből" is. Ott is mutatják, hogyan hozzák nílusi uszályokon a kőbányákból a hatalmas darabokat, hogyan viszik szánokon a nedvesített homokon vagy hatalmas fatörzsgörgőkön a parttól a piramisokig. Ez mind nagyon szép, de teljesen valószerűtlenül hangzik. Ugyanakkor nem tagadható, hogy a piramisok ott vannak a helyükön, tehát fel is építették őket. Mi viszont azt állítjuk, hogy amit az egyiptomiak ábrázoltak, az nem a Nagy Piramis és nem is annak valamivel kisebb „testvérei" építését ábrázolja. Már csak azért sem, mert a gizai piramisok - és ki tudja, talán még néhány másik is - nem akkor és nem az egyiptomiak keze által épült. Sok okunk van feltételezni, amiről már volt szó, hogy ezek a legnagyobb építmények nem a fáraók parancsára készültek. Fáraók Egyiptomban csak kb. 5 ezer éve léteztek először. Annak előtte azon a vidéken, és több mint húszezer évre visszamenően, egy másik nép élt, más birodalom, amely azonban nem foglalkozott az őslakókkal. Akik mellesleg akkoriban a mai Szahara helyén lévő szavannákon kis hordákban kóboroltak, és igazából fogalmuk sem volt, nem is lehetett a világ, a Föld nagyságáról, sem az atlantisziak tényleges hatalmáról. Erős a gyanú, hogy az, amit ma Alexandriának hívnak, tehát Egyiptom fő kikötővárosa a Földközi-tengeren, és a Nílus deltavidéke is - atlantisziak sajátos „gyakorlóterülete" lehetett. Ők emelték a gizai három piramist, bevetve saját technikájuk legnagyszerűbb eszközeit. És persze a Szfinx is legkésőbb Kr. e. 9-10 ezer körül készülhetett. Abban az időben, amikor az a táj még messze nem is emlékeztetett mai külsejére. Képzeljük csak el a Nagy Piramist zöld háttér előtt! Körös-körül füves szavanna, pálmafák és más erdők, ligetek, kis tavak, kellemes éghajlat, homokviharról senki még csak nem is hallott, mert a legközelebbi sivatag ki tudja, hány ezer kilométerre fekszik innen... Az időjárás-változás is késztethette az atlantisziakat arra, hogy elhagyják azt a vidéket. Vagy a piramisok már megtették a magukét, többé nem volt rájuk szükség. Számos ókori, sőt későbbi arab forrás is beszámol arról, hogy a piramisokat az első „egyiptomi" törzsek-népek már ott találták. Akkor hát mit ábrázolnak a fáraók korában készített ábrázolatok? Ahol lám, kőtömböket hurcolászik a fáraó népe, ezernyi szolga-munkásrabszolga-paraszt? Azt sugallva, hogy ők építették a piramisokat? Igaz is, meg nem is. Valóban építettek ők is ilyeneket, sőt mindjárt kétfélét is. Az egyik azok a primitív lépcsős piramisok voltak, amelyeket Dzsószer fáraónak és másoknak tulajdonítanak. De bizony még Gizában is építettek piramisokat - azokat a kicsiket ott a nagyok mellett, amelyek valóságos játékszernek tűnnek az igaziak mellett. Említettük már, hogy ezekben - úgy tudja a mai tudomány - a feleségek, családtagok nyugodtak valaha, mígnem aztán a sírrablók vagy a terjeszkedő utódok, a következő fáraók ki nem dobták őket onnan. Vagyis igazat mondanak a rajzok, de csak részben. Így aztán nem is számíthatnak bizonyítéknak arra nézve, hogy minden piramist a fáraók építettek volna a Nílus völgyében. Fentebb említettük a klímaváltozást. Ne higygyük, hogy ilyesmire csak manapság kerül sor, hogy gyors változásokat csak modern korunk produkál. Magyarázzuk ezt is az ipar erősödésével, a környezetszennyezéssel, a globális felmelegedéssel - ami részben igaz is, persze. Ám azt már kevesebben tudják, hogy a Szahara elsivatagosodása igen hosszú folyamat volt, sok ezer éve tart már, és még nincs is vége. Az atlantisziak is látták ezt és lehet, ötezer évvel ezelőtt éppen azért vonultak innen vissza, mert ez a klíma már nem felelt meg nekik. Tiszta szerencse - bár lehet, ez sem volt tőlük független véletlen -, hogy éppen akkoriban kezdtek itt felbukkanni és összeszerveződni azok a törzsek, amelyekre rábízhatták a vidéket. De azért hagytak itt néhány „tanítót", repülővel közlekedő, az itteni nyelveket már elsajátított szakértőt, akik aztán mint „istenek" felügyeltek a rendre az első időkben. Ezek az „első idők" tarthattak akár egy vagy kétszáz évig is. Utána már minden úgy történt, ahogyan az előző fejezetekben ismertettük. Egy idő elteltével, amikor a tudást mint olyant megerősítették a helybeliekben, elhelyezték „papjaikat" a szentélyekben, és kellő befolyást biztosítottak nekik (még az aktuális fáraókra is), akkor és csak akkor vonultak vissza. A piramisok itt maradtak, és
34

itt maradt az egyiptomiakban az emlék: ezek az „istenek" sokáig éltek, mert vagy saját kis szétszedhető piramisaikban, vagy az itt lévő nagy, igazi piramisokban pihentek, lettek örökéletűek. Elgondolkoztató, hogy az ún. PiramisSzövegekben, amelyeket éppen a piramisokban találtak, nagyon gyakran emlegetik a... vasat. Azt a fémet, amelyet a piramisok (állítólagos, akadémikusok által forszírozott) építése során gyakorlatilag még nem is ismertek! Volt persze vas, de csak pár darab az egész birodalomban, azokat is csak akkori egyetlen lelőhelyükről szerezték: a meteoritokból... Rendkívül ritka volt, éppen hogy csak a fogalmat ismerték az egyiptomiak, amit a saját nyelvükön „égi fémnek" vagy „isteni fémnek" neveztek el. Bizony az „égi fémet" a leggyakrabban azokkal az „istenekkel" kapcsolatban említik, akikhez számos imát intéztek. E szövegek egy tekintélyes része fennmaradt: nem idézem ide az összes verssort, de elgondolkoztató, hogy ezekben az „isteneket" mindig repülővel közlekedő lényekként említik. Ozirisz, az égből jött isten lett a mondák szerint Egyiptom első fáraója, és persze ő is repült. Ugyanúgy RaAtum vagy R6-Aton a szövegek szerint kezdetben egyszerre volt istene az isteneknek és az embereknek, az égnek és a földnek is - ami mai tudásunkkal arra enged következtetni, hogy az ideérkező atlantisziak „kapitánya", főnöke lehetett, és ez rögtön szembetűnt az ittenieknek is. (Nem csoda, ha ugyanezeket a szövegeket Däniken és társai úgy értelmezték, hogy földön kívüli űrhajósok csapata érkezett ide és átvette a vezényletet, csak azt nem magyarázzák meg, hogy azok az idegenek miért hasonlítottak volna az emberekre, miért lettek volna pontosan ugyanolyanok, mint mi? Mert hiszen az óegyiptomi szövegek által említett „istenek" éppen olyanok voltak, mint mi, egyikük fáraó is lett, a többiek lassan beépültek a társadalomba, főleg az államigazgatásba és a papok közé. Ezt aligha tehették volna meg, ha mondjuk negyven tonnás pikkelyes csúszómászók, vagy harmincnégy karú polipszerű lények, akik ráadásul ebben a közegben nem is tudnak lélegeznilétezni, ezért folyton szkafanderekben élnének...) Ahogy mondani szokták, már csak „hab a tortán", hogy számos csillagászati jellegű felfedezés is valószínűsíti, hogy a gizai piramisok, de a Nagy Piramis mindenképpen - sokkal régebben épültek, semmint azt az akadémikusok elismerni hajlandók. Ha elfogadjuk, hogy a piramisok tájolása csillagászati, hogy egyes részeik, például a keleti és nyugati oldalon lévő szellőzőnyílások egy-egy adott csillag felé néznek, akkor megint csak az derül ki: a Kheopsz-piramist körülbelül 9500 évvel Krisztus születése előtt, vagyis valahol a 11500. év környékén emelték! Különben pedig nem ez az egyetlen csillagászati bizonyíték. Az egyiptomi Denderában, Hathor istennő szentélyében zodiákus-rajzokat találtak. Ezek az égboltnak, a csillagoknak és más égitesteknek egy olyan állapotát ábrázolják, amelyet a Földről csak 25 ezer évvel ezelőtt lehetett látni pontosan úgy, ahogyan ott áll. Nyilvánvalóak és okszerűen felmerül a kérdés: aki ezt a rajzot készítette, vajon maga látta így az égboltot - vagy valakiktől átvette az ábrázolást? Bárki is volt azonban - a tudomány szerint ez lehetetlen! Még szerencse, hogy a denderai rajzot nem lehetett úgy eltüntetni, mint a „tiltott régészet" által feltárt egyéb bizonyítékokat eltüntették. A sziklafalon lévő rajz hát ott van, ugyanúgy, aminthogy Abüdosz egyiptomi városban az egyik véseten egy mai modern helikoptert lehet látni (!) és ezt is bárki megtekintheti. Az egyiptológusok nem nyilatkoznak sem a helikopter, sem a szerte a sírokban talált kis repülőgépmodellek, sem a denderai csillagtérkép ügyében. Márpedig ez utóbbi nagyon nagy dolog lehet(ne). A mai tudomány - ismétlem, ki tudja már hányadszor e könyv lapjain? - azt állítja, hogy 25 ezer évvel ezelőtt nem volt a Földön egyetlen csillagász sem, és senki, aki olyan alaposan megfigyelhette volna az eget és lerajzolta volna az akkori égi térképet. Különösen nem Egyiptom területén, ahonnan nézve ábrázolták azt az égboltot. De lám, a térkép mégis ott van, valakinek tehát lennie kellett, aki nem kőbaltával rohangált, hanem kellő tudással rendelkezett egyfelől ahhoz, hogy megkülönböztesse az égbolt csillagait, az összes láthatót, másfelől volt benne megörökítési kényszer, harmadszorra pedig tudott úgy rajzolni, hogy a látványról ilyen pontos másolatot készített számunkra az utókornak, az utána következő nemzedékeknek. Ha ekkor csak az időjárás viszontagságainak kitett, beszélni sem igazán tudó félvad őseink vadászgattakgyűjtögettek a szavannákon - akkor ki készítette azt a rajzot? Azt már nem is kérdezem, hogy hogyan őrződött meg a rajz több mint húszezer éven át, míg végre aztán a pár ezer éve felépült denderai szentély falára került. Mivel Egyiptomról van szó, ideírok egy másik, történetünkhöz és a fáraókhoz nem különösebben kapcsolódó leletet is. 1933-ban az egyiptomi TellAsmarban a régészek egy sírban egy alabástrom szoborcsoportot találtak. Korát körülbelül 4500 évre becsülték, vagyis Kr. előtt 2500 körül készíthették. A „baj" nem is a szobrokkal volt, hanem a hátoldalukkal, amelyre az ismeretlen művész annak idején egy... brontoszauruszt vésett! Felmerül a kérdés: honnan tudhatott 4500 évvel ezelőtt egy ismeretlen szobrász, egy egyiptomi ókori művész arról, hogy ilyen lények léteztek valaha a Földön? Mondom ezt azért, mert az az állat a krétakorban élt, amely 140 millió évvel ezelőtt vette kezdetét, és körülbelül 70 millió évvel ezelőtt „már" véget is ért. Értelemszerű, hogy a brontoszaurusz és a művész nem találkozhattak, hiszen kettejük létezése között - ha igaz, amit az akadémikusok állítanak! - csekély 70 millió év telt el. Hogy nagyobb legyen a homály, megjegyezzük: nem ez az egyetlen őshüllő-ábrázolás, amit a földön találtak az ókorból, sőt a középkorból sem! Vagyis azokból az időkből, amikor a Föld akkori lakosai közül senki sem tudhatta, hogy ilyen őslények százmillió évekkel korábban éltek a Földön. Hogy az atlantisziak honnan tudtak róla, fogalmunk sincs. Visszatérve a piramisokra, most már csak annyit állapítsunk meg róluk: még rengeteg meglepetést tartogathatnak. Időről időre hallunk olyan híreket például, hogy talán a többiek alatt is, de a Nagy Piramis alatt mindenképpen létezniük kell még valamilyen föld alatti építményeknek. Ezek egyesek szerint szerves egészet képeznek a Kheopsz-piramissal, mások szerint nem erről van szó, ugyanis ezek még régebbiek lehetnek.
35

Olyan is akad, aki nyíltan álltja - persze, igazi bizonyítékok nélkül -, hogy járt már ott, sőt filmet is készített. De ezeket a filmeket valahogy nem láttuk, nem látjuk. Ismét mások meg vannak győződve, hogy az a bizonyos előző kultúra, vagyis az atlantisziak a Kheopsz-piramis alá rejtették tudásukat. Holtbiztosra állítják, hogy ha sikerülne lehatolnunk oda, akkor egy gigantikus „könyvtárat" találnánk, amely elénk tárná mindazt a szédületes tudást, amit az elődeink itt a Földön - és talán a világűrben is - összegyűjtöttek a maguk idejében. Az atlantisziak végső soron nem témái ennek a könyvnek, ezért az ellenérveket egy ilyen könyvtár létezésével kapcsolatban majd más könyvemben sorolom fel. Itt és most csak annyit, hogy túl sok jel utal rá: a piramisok egyike-másika, de mindenképpen a legnagyobbnak ismert Kheopsz-piramis nem a fáraók idején épült. Az eddigi fejezetekben felsorolt bizonyítékok egy része ugyan gyönge, mások viszont nagyon is erősek. Minden egyazon irányba mutat. Arra, hogy léteztek már az egyiptomi kultúra előtt is „egyiptomiak", akik ha nem is földrajzilag voltak idevalósiak, de emberileg mindenképpen. A tudás, amivel az egyiptomi fáraók és még inkább papjaik rendelkeztek, nem eredezhetett csak és kizárólag abból a társadalomból, amely Kr. e. 3000 körül kezdett csak úgyahogy birodalommá, állammá fejlődni, szerveződni. A tudás, amellyel már kezdettől rendelkeztek az egyiptomiak, csakis idegen forrásból származhatott. Egy olyan néptől, amelynek tagjai - bár aligha voltak sokan - mégis szédítően magasan álltak eme „ősemberek" fölött. És az ősemberek szerencséjére ezek az idegenek, az „istenek" nagyon is jólelkűek voltak. Nem agresszívek, nem hódítók. Nem azért érkeztek erre a földre - vagy talán itt éltek már sok ezer évvel korábban is! -, hogy kiirtsák ezeket a védtelen, hozzájuk képest messze elmaradott, de nyilván jóravaló törzseket. Éppen ellenkezőleg, segítettek nekik összeszerveződni, életüket komfortosabbá, jobbá, biztonságosabbá tenni. Nem, nem kivételeztek az egyiptomi föld akkori lakóival. Sok jel mutat rá, hogy ezt tették a világ más részein is, ha nem is pontosan ugyanakkor. Az atlantisziak globális tapasztalatokat gyűjtöttek, egy idő után már profik voltak abban, hogyan kell bánni ezekkel a primitívekkel, hogyan lehet őket jó útra terelni. Ehhez kénytelen-kelletlen elfogadták azt is, hogy „isteneknek" nézték őket. Ez megkönnyítette a munkájukat. Még rejtély, hogy miért éppen a piramisok építésében lelték örömüket. Maguk is építettek ilyeneket, lásd a Nagy Piramist, és hagyták, hogy aztán később a helybeliek utánozzák az ő művészetüket, képességeiket, amennyire azoktól tellett. Piramisok emelkedtek hát Közép-Amerikában, Mezopotámiában, Egyiptomban és talán másutt is. Lehet, azoknak van igaza, akik szerint a piramisépítés afféle korabeli közmunka lehetett? Amikor rossz volt a termés, ~ parasztok, munkások százezrei csaknem éhen haltak, akkor a fáraó megnyitotta ugyan a királyi magtárakat, „piacra dobta a termékfölöslegeket", a tavalyi vagy tavalyelőtti gabonát és más jó előre elraktározott terményeket. Ez az életet jelentette az éhezők számára. De veszélyes lett volna csak úgy, ellenszolgáltatás nélkül etetni az embereket, hisz akkor elkényelmesednek, a következő évben már nem vetnek be akkora területet, hiszen úgyis számíthatnak „állam bácsi" végtelen jóindulatára és örökös segítőkészségére... Nincs kizárva, hogy a már meglévő atlantiszi piramisok mellé aztán így és ezért épültek fel hamarosan a többiek?

5. Különös fáraók
Természetesen nincs arra helyünk e könyvben, hogy sorra vegyük az összes fáraót és megénekeljük tetteit. Hiszen összesen volt vagy harminc dinasztia, és bár némelyikben mindössze néhány uralkodó volt, a többségükben tíz vagy annál több király uralkodott, és így értelemszerűen elég sok időt ölelt fel egy-egy család uralkodási korszaka. Nagynak nevezték az ókori történetírók Menészt (vagy más említés szerint Menát), aki északról dél felé haladva - tehát Alsó-Egyiptom birtokában - meghódította a déli részt, a Nílus völgyét. Ez a terepadottságok miatt már egyre emelkedő táj, végül hegyvidék volt, innen a neve: FelsőEgyiptom. Nehéz elképzelni, de ez bizony körülbelül 5 ezer évvel ezelőtt történt meg. Persze pontos dátumokról abban az időben nem beszélhetünk, hiszen már az is körülbelül 200 évbe tellett, míg az északiak megszilárdították hatalmukat délen, vagyis igazából létrejött a két országrész egyesülése. Ma már nem látható az a hatalmas különbség, amely annak idején volt a két rész között - gondolom, egyesek már akkor is szarkasztikus peszszimizmussal tekintettek Menész fáraó kísérletére, és nem jósoltak neki sok sikert. Két ennyire ellentétes, össze nem illő országrészt egyesíteni nagy fantáziára vallott - és akkor még finoman fejeztük ki magunkat. Ennek ellenére sikerült a dolog. A két országrész egyesült, bár utána még évezredeken át külön (is) emlegették őket, és mint fentebb már volt róla szó, ezt szimbolizálta némelyik fáraó-jelvény is, főleg a korona. Igazából nem is tudjuk, kik uralkodtak akkoriban és mennyi ideig - a nevek töredékesek, a névsorok erősen hiányosak. Ezért lehetetlenség összeszedni, hány fáraója is volt Egyiptomnak, különösen a szóban forgó korszakra jellemző információhiány miatt. A három piramist Kheopsz vagy Khufu, Khafre vagy Chefren és Menkauré vagy Mükerinosz építette - a nevek egy részének csak sejthető eredeti forrnája, kiejtése, bizonyságunk nincsen efelől sem. Másokat a leggyakrabban későbbi, általában görög átírás szerint emlegetnek. A gizai fennsíkon - amely már a mai Kairó részeként említhető - álló piramisok épüléséről már volt szó. Némelyik dinasztiáról csak annyit tudunk, vagy annyit érdemes tudni, hogy az ország mely részéről eredt, vagy ki volt az ősapjuk. Az ősök között akadtak helyi kiskirályok, tartományi kormányzók, egy későbbi időponttól kezdve pedig főleg a fővárosban lebzselő, a hatalom közelében élő főurak, főpapok lettek egy-egy új dinasztia kezdeményezői.

36

Az ötödik dinasztiáról például fennmaradt emlékek szerint a család a Nílus egyik déli szigetéről származott, de már északon, a Deltavidéken éltek az ősök. Ré isten egyik papja, egy bizonyos Zakhebu volt a dinasztia megalapítója. Állítólag csak egy jóslat miatt kezdődött az egész. Valaki azt jósolta Zakhebunak, hogy a felesége három fiút fog szülni, és mindhárman a fáraók trónjára kerülnek majd! Az asszony, Reddedet csakugyan szült három fiút, egyes források szerint hármas ikreket, mások szerint néhány év alatt sorban születtek meg. Hogy, hogy nem, a jóslat beteljesedett, és mindhárom fiú trónra került. No persze, nagyon is valószínű, hogy az apát, a főpapot úgy „feldobta" a jóslat, hogy igyekezett is azt beteljesíteni. Mint minden ország vagy birodalom, amely hosszú, sőt nagyon hosszú ideig létezett, hát a helyzet itt sem volt stabil és évezredeken keresztül állandó. Éppen ellenkezőleg, az ötödik dinasztia után már kezdődtek a bajok. Míg az ötödik és részben a hatodik dinasztia alatt Egyiptom igazán nagy volt és hatalmas, területileg egységes, sok környező törzset is meghódított és a birodalom valósággal tündöklött, jó híre messze szállt - addig a következő dinasztiák alatt alaposan lecsúszott. Előbb csak a déli és északi országrész között támadtak feszültségek, aztán az ország számos apró részre szakadt szét. Mint a régebbi történeti munkákban olvasható, kis „fejedelemségekre" bomlott, de ezek nem európai értelemben vett fejedelemségek voltak. A törekvések persze örök emberiek, hát itt sem különböztek más, ezer évekkel későbbi ázsiai vagy európai hatalmi törekvésektől. A cél természetesen az volt, hogy előbb megszerezni az uralmat egy kisebb tartományban, aztán azt fokozatosan kiterjeszteni vagy északon, vagy délen, és a végén, mintegy megkoronázásául a dolgoknak, elfoglalni a másik országrészt is. Északon több kisebb város a Deltában törekedett hatalomra századokon át, délen általában azt tartották a „főnöknek", aki Thébát, ezt a korabeli nagyvárost birtokolta. Különösen a thébaiak vették a fejükbe, hogy ha nem is azonnal, de jó néhány generáció alatt majd sikerül ismét felépíteniük a régi, dicsőséggel teli nagy BirodalYnat. Hogy azokban az időkben nem a fáraóké - vagy a magukat annak nevező, korlátozott hatalmú férfiaké volt az uralkodás joga - bizonyítják a síremlékek is. Vannak korszakok, és a fentebb emlitett is ide tartozik, amikor a királyi temetőkben bizony nem csak uralkodók sírjait találták. Vannak ott mellettük-közöttük főpapok, hivatalnokok, nagyurak és családtagjaik síremlékei is. Mivel Egyiptom egész történelmén átvonul a halottkultusz és a túlvilági élet nagy tisztelete, nyilvánvaló, hogy ilyen keveredésre nem kerülhetett volna sor akkor, ha a királyok birtokolják a teljes hatalmat. Ha valódi egyeduralkodó az aktuális fáraó, bizony senkinek még csak eszébe sem juthatna, hogy az „Ég Fia", Hórusz leszármazottja, az istenek földi képviselője sírja mellé telepítse saját kriptáját, síremlékét! Itt viszont azt látjuk, hogy alaposan összekeveredtek a dolgok. Vagyis a király hatalma messze nem volt olyan erős, hogy ne kellett volna számolnia udvarának főembereivel, nyilván a főpapokkal is. Akik ki is használták a hatalom megoszlását, ezer módon éreztették a néppel is és a fáraóval is, hogy nem teljhatalmú, hogy ők is megtehetnek ezt vagy azt. Ez a helyzet a legjobban a szakkarai királysíroknál látható. Ha akkoriban a fáraók igazán uralkodhattak volna, korlátlan hatalmuk nem tűri, hogy sírjaik mellett holmi halandó alattvalók is emlékeket állítsanak. Volt egy olyan korszak - igaz, csak körülbelül kétszáz évig tartott -, amikor igazi béke és nyugalom uralkodott Egyiptomban. Erre már az Óbirodalom korában került sor. Akkortájt a 12. dinasztia volt hatalmon. A mi mai időszámításunk szerint ez valamikor Kr. e. 1995 és 1800 között zajlott le. Százötven éve egy német egyiptológustörténész ily költői szavakkal, emelkedett pátosszal jellemezte ezt az időszakot: „Amilyen a ragyogó nap, amikor felcsillan a sötét éjszakából és hirtelen előtűnnek az éj homályában veszteglett sugarai, ilyen fényáradathoz lehet hasonló a XII. királyi család uralkodásának kezdete, amely szétáradt a hajdankor elfeledett világa felett és tündöklésével új életre hívta a mi korunk előtti csaknem negyedik évezredet..." Nem véletlen persze, hogy így történt. Mert akkor felbukkant egy olyan király, aki valóban megérdemelte ezt a nevet és rászolgált a hatalomra, a trónra. I. Amenemhat kétségtelenül nagy szervező volt. Azt is mondhatjuk, hogy akik foglalkoztunk e régi korok mindennapjaival, azok láttuk: már éppen ideje volt, hogy jöjjön egy „reorganizátor", valaki olyan, aki a sok nyüglődés, széteső szervezetek, intézmények és ellazult fegyelem korszakában új utakat nyit. Aki helyrepofozza a széteső dolgokat, felrázza az embereket, és új életet lehel a halódó intézményekbe. Persze akkoriban csak úgy lehetett fegyelmet tartani, ha a király megnövelte erejét a szó minden értelmében. Ezt csak mások rovására tehette. Nos, Amenemhat fáraó első dolga volt, hogy szétcsapott a királyi udvarban, aztán körbenyargalta birodalmát, és az összes vidéki körzetben vagy új főnököket nevezett ki, vagy legyőzte az ellenkezőket. Akiket legyőztek, annak „annyi" volt már az ókorban is, sőt elsősorban éppen akkoriban. Ezek életüket veszítették, és helyükre mások ültek. Amenemhat hamar elérte, hogy ahol régen egy-egy vidéki tartomány feje önálló kiskirály volt, aki dacolt a központi akarattal - az néhány hónap alatt alázatos kis szolgává törpült. Aki aztán záros határidőn belül kénytelen volt belátni, hogy nem a maga nevében és a maga hasznára uralkodik a kis területén, hanem egy nagy központi gépezet része, a fáraó utasításait maradéktalanul végrehajtó hivatalnok! Az erős kéz politikáját Amenemhat az élet más területein is érvényesítette. Pár év kellett csak hozzá és a Birodalom régi fénye kezdett felragyogni. Amikor aztán szerencsés kimenetelű háborúkat vívott idegen hatalmakkal szemben is, akkor már semmi és senki nem állhatott útjába. Elmondhatta magáról, hogy ami egykoron fényesen ragyogott, de amit az elődök veszni hagytak, azt ő ismét kellően kifényezte és újra megalapozta. Egyiptomot megint félelemmel vegyes tisztelettel emlegették szerte az akkori ismert világban. Amenemhat támogatta a művészeteket, felépített például egy csodálatos Ámon-templomot Thébában. Harminc évig uralkodott, az utolsó tíz évben már maga mellé vette a fiát is, hogy az mellette „inaskodjon" és alaposan kitanulhassa ezt a nehéz szakmát. Ez a király aztán évtizedeken át élvezhette az apja által adott dicsőséget és gazdagságot, de elsősorban a biztonságot és a kényelmet. Azért az új
37

király is tett egyet-mást, mert kortársai aligha ok nélkül adták neki azt a nevet: „Az erős, a bosszúálló, a fejbeszaggató, ki mellett senki sem állhat meg a lábán". Ez komoly harci erényekre utal, már amennyiben tényleg így volt. Bármilyen harciasnak is nevezték a királyt, ez a béke hosszú korszaka volt Egyiptomban. Amenemhat utódai már nem vívtak háborúkat. Ezek a királyok építkeztek, az állam gazdagodott, szentélyeket és középületeket emeltek, a népnek pedig megadatott az, ami azelőtt szinte soha: a nyugalom és a béke. Nem kellett félni sem az ellen betörésétől, sem a helybeli adószedők, nagyurak garázdálkodásaitól. A dinasztia utolsó tagja egy fáraónő volt - ez mindenképpen ritkaság, egy kezünkön meg tudjuk számolni, hányszor ült a trónra nő Egyiptom csaknem három évezrede alatt. Az elhunyt fáraó húga volt ez az asszony, és mindössze négy évig uralkodott. De jellemző, hogy nem véletlenül volt ő a dinasztia utolsó tagja - minden hatalomra éhes erő ilyenkor szokott összeszövetkezni, hogy megdöntse az aktuális fáraó hatalmát. Ha az egy nő, már alapból feltételezik, hogy csak gyönge lehet, tehát most van esélyük azoknak, akik a legszívesebben már „dinasztiát váltanának", hogy saját pereputtyuk tagja kerüljön a trónra. A „mi kutyánk kölyke"-elv végső soron megtartó, ám olykor meg ellenkezőleg, annak legyőzésére is buzdító erő. Ezzel véget ért Egyiptom második virágzása. Kár, hogy nem tartott tovább, mert ígéretes dolgok voltak kibontakozóban, amelyeket aztán egy vagy több következő dinasztia tagjai elpocsékoltak, veszni hagytak, elveszítettek. Ha belegondolunk, milyen sok értékes ember élhetett akkortájt is! Hajlamosak vagyunk mi, a modern kor gyermekei azt hinni, hogy régen csupa buta, primitív ember élt. Ám ki kell ábrándítanom a magabiztosság és az önhittség e bajnokait: attól, hogy valaki kézi kőmalomban őrölt gabonából készült kenyeret evett, még lehetett a maga idejében forradalmian új, modern gondolkodású, „haladó" személy! A gondolkodást legfeljebb fékezték a primitív körülmények (az sem volt mindig érvényes), de nem tarthatták tartósan alacsony szellemi szinten a kor embereit. Attól, hogy valaki azt hitte, mindent az istenek irányítanak, még sokat tehetett egy népért vagy egy eszméért vagy egy intézményért. Abból, hogy a leggyorsabb közlekedési eszköz a pihent ló volt, még nem következik, hogy az emberek gondolatai is csak egy ló sebességével mozogtak. Az a tény, hogy a kor embere istennek hitte a Napot, és nem tudta, igazából hol ered a Nílus és miért van benne egyszer sok víz, másszor meg kevés - még nem jelenti, hogy ne tudott volna kitalálni új eszméket, új gyakorlatot. A maguk körüli állapotokat azok az emberek is tisztán látták, és olykor akadt olyan is, aki felismerte, hogyan lehetne változtatni a rossz gyakorlaton és hol, hogyan lehet vagy kell bevezetni az újat. Ezek a tehetségesek aztán vagy elkallódtak, mert sohasem jutottak döntés közeli helyzetekbe, vagy a fáraó tanácsadói lettek, és sok okos dolog megvalósult az ötleteiktől - vagy némelyik maga lett a fáraó és akkor azt tehetett, amit akart. Az sincs kizárva, hogy egy-egy fáraónak támadtak rendkívüli gondolatai - mint majd látni fogjuk. A tizenharmadik dinasztia különben már arra a második átmeneti korszakra esett, amit jobbára hatalmas zűrzavar jellemzett. Igazából nem is tudjuk pontosan, mi történt a két következő dinasztia alatt, annyira kevés forrás maradt fenn és oly zavaros idők voltak azok. A Kr. előtti 1785 és 1552 közötti, alig több mint kétszáz év ismét lefelé vitte Egyiptomot, bele a káoszba, a sötétségbe. Már csak azért is, mert amit ma 13. dinasztiának nevezünk, az egy időben uralkodott a l4.-kel, csak nem ugyanazon a földrajzi helyen. Itt egy ilyen, amott meg egy olyan családból való fáraó uralkodott - teljes volt a zűrzavar. Ráadásul betörtek az első külföldi hódítók is, akik katonai sikereket érhettek el Egyiptom földjén ebben nyilván nagy szerepet játszott ez a belső káosz is. Az ellenség, a hikszoszok vagy hükszoszok etnikai kiléte máig ismeretlen, vagy legalábbis csak valószínűsíthető, hogy nyugati sémi eredetű nép voltak. Az egyiptomiak szempontjából ennek persze nem volt jelentősége - mint minden nagy ország polgárai akkor és azóta is, más népeket „barbároknak" tartottak. A hükszoszok mindenesetre nem egyetlen rohammal jöttek, hanem szép lassan beszivárogtak, mindig egy-egy kisebb területet foglaltak el, a Delta keleti része maradt mindig is fő támaszpontjuk. A mai Közel-Kelet felől jöttek, és egy fennmaradt levél szerint egyik uralkodójuk azzal fenyegette meg a thébai fáraót, hogy „nem tud aludni a nílusi vízilovak ordításától". Mindenesetre igencsak jó hallása lehetett a hükszosz uralkodónak ahhoz képest, hogy akkoriban a hükszosz fejedelem városa légvonalban is több mint 500 kilométerre volt a Nílustól, hát nyilvánvaló, hogy a hódítók csak ürügyet kerestek a támadásra. Az idegen hódítók körülbelül 150 évig gyötörték az országot, aztán sikerült kiverni őket. És ezzel kezdetét vette Egyiptom történetének egy újabb felvirágzása, a 18. dinasztia, amit a későbbi történetírók az Újbirodalom kezdetének neveztek el. Az Újbirodalom kora olyan, akár egy klasszikus nagy kalandregény. Annyi minden történt akkoriban! Persze nem szabad elfelejtenünk, hogy attól kezdve Egyiptom nem volt többé az a „sziget", ami az Óbirodalomban oly jellemző volt rá. Akkor külső ellenség nem fenyegette, vagy ha mégis, hát nem volt az komoly fenyegetés. Most azonban folyamatosan figyelni kellett a határokra, lényegében minden égtáj felé, talán csak észak, a tenger felől nem volt mire ügyelni. Minden más irányból bármikor ráronthattak az országra a kegyetlen „barbárok". Ugyanakkor nem véletlen, hogy mindezen veszélyek ellenére a legtöbb történész (és regényíró) itt beszél „Egyiptom aranykoráról", és a legszívesebben ezt emlegetik. Hát hogyne, amikor itt uralkodott a trónbitorló Hatsepszut női fáraó, itt vívta csatáit Thutmózisz, az „egyiptomi Napóleon", itt volt igazi istenség Ramzesz fáraó stb. Említettük már a fejezet elején, hogy messze nem lehet szó minden fáraóról, csak azokról emlékezünk meg itt, akik valami rendkívülit vittek végbe, valami emlékezeteset cselekedtek. Helyezzük el időben ezt a korszakot: az Újbirodalom Kr. előtt 1552-től tartott 1070-ig, vagyis összességében négyszáz évet ölelt fel.
38

Ezerötszáz évvel a két országrész első egyesítése után sikerült azt harmadszor is megtenni, és Egyiptom ismét nagy volt, erős, hatalmas. Amikor I. Thutmózisz hatalomra került, már ismét uralta egész Egyiptomot, mi több, ő volt igazából az első fáraó, aki nagy külföldi hadjáratra is vállalkozott. Behatolt Szíriába is, bár nem sok ellenséggel találkozott. Akkoriban félelmetes hírük lehetett az egyiptomi katonáknak, ha Thutmózisz seregének nem kellett számottevő ellenállástól tartania. Amikor ez a nagy hadvezér látta, hogy nem mernek szembeszállni vele, fogta magát és továbbvonult Mezopotámiába! Méreteiben ez a hadjárata már kezdett Nagy Sándor későbbi hadműveleteivel vetélkedni. Így ő volt az a fáraő, aki elmondhatta magáról (és különféle írásos módokon meg is örökítette, például obeliszkeken), hogy a Birodalom határait elképesztő méretekben kiterjesztette. Keleten az Eufrátesz volt Egyiptom határa, délen pedig a harmadik „kataraktáig", vagyis vízesésig hatolt fel a Níluson. Amikor különben jól elporolta a núbiaiakat, a serege átvette a hatalmat azon a vidéken is, ahol azelőtt nem uralkodtak egyiptomiak. Csak megjegyezzük, annak jeléül, miféle szokások uralkodtak akkoriban a fáraó köreiben: a győzelmes hadvezér úgy hajózott haza a Níluson le északra, hogy hajója orrára szögeztette a legyőzött ország királyának tetemét. Így amerre csak elhaladt a királyi hajó, mindenki láthatta: nem akárkivel van dolga. Thutmózisz lánya volt a sokat emlegetett Hatsepszut, aki nő létére ült a trónon. De ez sem volt ilyen egyszerű. Eredetileg az öreg Thutmózisz fia, a szintén Thutmózisz következett a trónon, de ő még nagyon fiatal volt. Ezért tették melléje a valamivel idősebb, papnőnek készülő lányt mint társuralkodót. Féltestvérek voltak, ami persze nem lett akadálya annak, hogy az uralkodó család akaratának megfelelően házastársakká nyilvánítsák őket. A fiatal Thutmózisz azonban alig kezdett bele az uralkodás gyakorlatába és viselt néhány kisebb háborút, valami okból életét veszítette. Csak sejthető, hogy vagy megmérgezték, vagy betegség végzett vele. Már említettük, hogy abban az időben igazi orvoslás nem lévén, bármilyen jelentéktelen betegség lehetett éppenséggel halálos kimenetelű. A teteme megmaradt, hisz mumifikálták őt is, természetesen. A huszadik században egyes kutatók a múmiát vizsgálva arra a következtetésre jutottak, hogy talán egy ragályos betegség, a pestis végzett vele. Ami eléggé elterjedt fertőző nyavalya volt akkortájt. Nem zárható ki persze, hogy Hatsepszut mérgeztette meg féltestvérét - nem lenne ebben semmi csodálatos, az Ókorban az ilyesmi napirenden volt a legtöbb uralkodócsaládban. Egy másik verzió szerint nem is akart a nő fáraó lenni, de a körülmények késztették rá. Ugyanis a történelem ismételte önmagát. Megint volt egy kisfiú, akinek anyja, az éppen elhunyt ifjabb Thutmózisz háremhölgye szülte a gyerekeket. De egy háremhölgy nem lehetett a gyerek gyámja, hát ismét elővették Hatsepszutot, aki aztán uralkodott úgymond „helyette", míg felnő. Az asszony hát egészen jól elboldogult, semmivel sem épített rosszabb szentélyeket és templomokat, mint apja vagy férje. Expedíciót indított KeletAfrikába. De mindvégig csak mint egy gyermekkirály gyámja ülhetett a trónon, nem pedig önállóan, mint igazi fáraó. Ez - gondolom - bántotta az aszszony hiúságát, ugyanakkor az uralkodás örömét végre nemcsak a férfiak, de egy nő is érezhette. Mint nő, tennészetesen az istenek közül az Egyiptomban leginkább elterjedt istennőhöz, Maathoz vonzódott. Említettük könyvünk elején, hogy az igazságosság istennőjeként tisztelték Maatot, akinek persze számos szentélyt emeltek országszerte. Ma már nem világos, hogy a királynő ezzel vagy más fogásaival érte el, hogy az ország döntéshozó előkelői a csecsemő III. Thutmózisz mellé őt tegyék meg társuralkodónak. Így aztán mégis megkerülte a régensi, gyámi lét korlátait, és biztos lehetett benne: míg az a gyerek fel nem nő, addig ő vezeti az országot ebbe mindenki bele is nyugodott. Tehát ilyen körmönfont módon aztán Hatsepszut mégis igazi fáraó lett. Abban igaza volt, hogy nem magyarázkodott, egyáltalán soha szóba sem hozta azt, hogy ő nő, aki a fáraók trónján ül. Olybá vette, hogy ez így természetes. Tudta persze azt, amit talán az alattvalók nagy többsége nem is hallott soha: nincs olyan előírás, szabály, sőt törvény sem, amely tiltaná, hogy nő is lehessen fáraó! Csak éppen mindaddig ezt nem alkalmazták, vagy ha igen, hát nagyon-nagyon ritkán és akkor is csak mint kiskorú férfi király gyámja szerepelhetett egy nő. Hatsepszut most egyesítette a két funkciót és hamarosan mint teljes jogú uralkodó szerepelt a köztudatban - meg ami fontosabb: a gyakorlati államvezetésben is csak az ő szava döntött. Persze ha nem is volt egy pacifista alkat, női mivoltát nem hazudtolta meg: életpárti lévén nem kedvelte a háborúkat. Igaz, nem is félt tőlük. I. Thutmózisz nagy hódításaihoz képest neki nem voltak ilyen babérjai, nem szándékozott kibővíteni az országot, Egyiptom határait nem tolta ki semmilyen irányban - de az országra támadó barbárokat ő is megverte, a határokat megvédelmezte. Hatsepszut békés úton növelte Egyiptom hatalmát - olyasmivel, amire addig a királyok ritkán gondoltak: ő kereskedelmi expedíciókat, karavánokat küldött távoli tájakra, addig ismeretlen földekre. Egyszer még kereskedelmi hajóflottát is, mint már említettük. Ily módon rengeteg értékes cikk került az országba és lakói azt is kezdték észrevenni - talán kényszerűen -, hogy bizony nem mindenki barbár, aki Egyiptomon kívül lakik. Másutt is élnek művészek, az emberek idegen tájakon is képesek mindarra, amire Egyiptom lakói, sőt olykor többre is. Hatsepszut - úgy tűnik így visszanézve - már tudatosan használta a propagandát. És nem csupán a feliratokra gondolunk, amelyekben a királynőt dicsérik zengedezve. Hanem állítólag a maga korában is gondoskodott már arról, hogy mindenféle módon jó hírét költse... önmagának. Hogy minél több alattvaló értesülhessen arról: milyen nagyszerű uralkodó is ül most a trónon! E célt szolgálták az új szentélyek és más középületek, a polgárháborúban megsérült ősi építmények kijavítása és számos egyéb intézkedés. Minden újabb épületnek azt kellett hirdetnie, hogy ez is Hatsepszutnak köszönhető. Mindenfelé hatalmas obeliszkeket emeltetett. Ezek több száz tonna súlyú, olykor csaknem 30 méter magas többoldalú kőoszlopok voltak, a rájuk vésett rajzoknak, képeknek is az ő nagyszerűségét kellett hirdetniök. Amikor pedig valakik kételkedni kezdtek az asszony isteni eredetében - sejthetően akadtak ilyenek, akik egyelőre
39

csak suttogva közölték ez irányú kétségeiket másokkal -, egyszerűen kijelentette, hogy ő az istenek gyermeke, és kész! Nem volt többé miről beszélni, hisz ki mert volna szembeszállni egy isten gyermekével? Mindjárt költött is egy legendát arról, hogyan látogatott el Egyiptom földjére az égi főisten, Amon, és ott hogyan töltött egy izgalmas pásztorórát Hatsepszut anyjával. A királynő, bár imádta az igazi apját, az idősebb Thutmóziszt, a hatalomféltés miatt egyetlen pillanat alatt lemondott róla, és inkább egy isten „fattyának" neveztette magát. No persze, ez csak növelte értékét. A legenda szerint Ámon isten, miután kedvét töltötte a földi királynővel, mielőtt ismét az égbe távozott volna, megjósolta, hogy lányuk születik, mi lesz a neve és hogy ő fogja uralni Egyiptomot... A történet persze túlságosan is átlátszó, de azért a maga idejében csinos kerek „sztori" volt, amit a nép nagy többsége azonnal el is hitt. Ily módon tehát hatott a történet. A ravaszabb - vagy okosabb? - udvari népek, befolyásos urak meg vagy elhitték, vagy sem. De látták, hogy Hatsepszut valóban ért a kormányzáshoz, kezében van az erő, amellyel esetleg megsemmisítheti az ellene lázadókat is - hát hallgattak. Ők is úgy tettek, mintha elhinnék az isteni eredetről szóló kedves kis történetet... Okos nő volt, nem kétséges. Amikor másodjára már teljes jogú fáraó lett, maga köré „miniszternek" alacsony sorból származó férfiakat nevezett ki. Tudta, hogy ezek aztán végig kitartanak mellette - a királynő bukása az ő végüket is jelentette volna. A királynő nyilvánosan mégis sokszor férfiként mutatkozott - a fennmaradt ábrázolások szerint például felkötötte a fáraők szokásos álszakállát is, ezzel elismerve, hogy azért nem mindenben szakított a régi dolgokkal. Viszont köztudott (volt akkoriban), hogy egyík alacsony sorból felemelt tanácsadójával élt, aki az asszony trónon töltött húsz évének nagyobb részében a társa volt a szó minden értelmében. Hatsepszut után jött II. Thutmózisz, vagyis az a király, akit az utókor „egyiptomi Napóleonnak" nevezett el. Nem véletlenül történt így. Thutmózisz eleve hadvezérnek készült, erre képezték ki és a királynő védőszárnyai alatt felnőve már mindent tudott erről a véres mesterségről. Majdnem 20 év alatt 30 nagy háborút viselt! Főleg keleten jeleskedett. Ahogyan az lenni szokott, egy idő után a vazallusok, vagyis azok az idegen törzsek, királyok, tartományok, városok, amelyek azelőtt elismerték Egyiptom uralmát maguk fölött és ezt éves adófizetéssel is megerősítették - most gyengülni érezték a hatalom kezét, szabadulni szerettek volna. Nos, Thutmózisz lecsapott rájuk. Ha távirati stílusban kellene beszélnünk e fáraó nagy léptékű tetteiről, csak annyit írnánk: jött, győzött, kirabolt, kinevezett, elment. Vagyis a mai Közel-Kelet számos városában felbukkant, ostromolt vagy nyílt mezős csatát vívott, a legyőzötteket alaposan kifosztotta, az addigi uralkodókkal végzett, a helyükbe új helytartókat nevezett ki (mindig helybelieket, sohasem odarendelt egyiptomiakat!), és a zsákmányt hazaküldte a kincstárnak, maga pedig a következő ellenséget kereste. És meg is találta. Majd' húsz éven át gyakorlatilag folyton háborúzott, és alig akadt akkoriban olyan nép, állam, bármilyen társadalmi formáció, amely a mai Törökországtól délre ellenállhatott volna neki. Kedvelt trükkje volt, hogy úgy tett, mintha lassan vonulna, ráérősen, kényelmesen. Az ellenfél kémei ezt jelentették haza. Aztán a cél közelében a fáraó seregének mozgása váratlanul felgyorsult, a harci kocsik tömege, a páncélos katonák serege hirtelen bukkant fel, amikor senki sem számított rájuk. De később is indított háborúkat, ha már nem is olyan sűrűn, mint fiatalabb korában. Hiszen legalább 50 évig ült a trónon - már amikor egyáltalán otthon volt. Olyan naggyá tette Egyiptomot, mint előtte talán senki, legalábbis földrajzi értelemben. Olyan gazdag zsákmányokat küldött haza, hogy a nép szeme-szája elállt a döbbent csodálkozástől, ahányszor megérkezett egy-egy szekérkaraván az idegen földeken zsákmányolt árukkal, fegyverekkel, élő állattal, rabszolgákkal, művészi termékekkel, arannyal, ezüsttel, drágakövekkel. Thutmózisz valóban Napóleonként viselkedett, az ókorban már Róma megszületése előtt nagyhatalommá tette Egyiptomot. És a maga idejében csakugyan ez volt az egyetlen nagyhatalom arrafelé, amelytől még Babilon és Asszíria is rettegett - bizonyság erre, hogy évről évre drága ajándékokat küldtek, hangsúlyozva barátságukat. Az egyiptomi hadseregnek akkoriban félelmetes híre lehetett mindenfelé, hiszen egy olyan birodalmat támogattak, amely a mai Líbiától és Szudántól a mezopotámiai Eufráteszig nyúlott, és gyakorlatilag szinte az egész KözelKeletet magában foglalta. Egy jellemző momentum: ez a nagy hadvezér arra is felkészült, hogy ha dicsőséges menetelése közben űtjába akad egy folyó és nem talál a partján vízi járműveket. Ezért serege szétszedhető csónakokat vitt magával, akár a mai utászok a részekből öszszerakható hidakat. Ha ilyen akadályra bukkant, "' máris vízre tették a csónakokat, és a sereg átkelt. Jellemző különben a fiatalból lassan középkorúvá, majd öreg férfivé váló korabeli „Napóleonra", hogy idővel megutálta még egykori gyámnője emlékét is. Hatalmas pénzeket költött egyfelől építkezé- sekre, másfelől azonban nem keveset áldozott arra is, hogy... eltüntesse Hatsepszut királynő nyomait! Még a létezését is szerette volna kitörölni a köztudatból. Vésőbrigádjai megjelentek mindenhol, ahol az asszony bármit is épített - és mivel sokat épített, hát e kivésőknek nem kevés dolguk akadt. ' Thutmózisz utasítására mindenhonnan el kellett távolítaniok az asszony nevét, a rá utaló és természetesen dicsérő feliratokat. Az az asszony, aki oly sokat tett a közintézményekért, aki oly sok szentélyt emeltetett - most furcsa módon kegyvesztett lett. És mint sok zsarnok a későbbi korokban, különösen pedig a huszadik században - Thutmózisz is azt a módot választotta, hogy „megváltoztatja a múltat". Eltörli egy elődje emlékét, szinte teljesen. Kitörli őt a múltból. Ő is elmondhatta hát, hogy „mostantól kezdve minden másképpen volt". Más kérdés, hogy a vésőbrigádok csapnivaló munkát végeztek. Nyilván sem a király, sem megbízottai nem ellenőrizték az eredményt utólag. Így történhetett meg, hogy sok felirat, bár belevéstek, azért olvashatóan maradt
40

meg, és a vésők például ' egyáltalán nem bántották a királynő síremlékeit. Ennek köszönhető, hogy manapság egyáltalán tudunk a királynőről, aki sok férfi fáraónál is nagyobbnak bizonyult. Mivel a múmiája sok viszontagság ellenére is fennmaradt, a modern kor tudósai meggyőződhettek arról is, milyen volt ő a valóságban. (Mellesleg érdekes, sőt izgalmas érzés lehet szemtől szemben lenni egy múmiával, vagyis az egykori ember sok ezer éven át megmaradt testével, akinek arcvonásait csak a réges-régi festményekről, rajzokról és más ábrázolásokról ismerjük.) Nos, kiderült, hogy az ókori „Napóleon" mindössze alig százötven centi magas volt, vagyis ebben is hasonlított a korzikaihoz. Alacsony volt a homloka és majdnem teljesen kopasz volt, amikor ötvenes éveiben meghalt. Mellesleg a huszadik században DNS-mintát vettek tőle és számos más fáraómúmiától, majd öszszehasonlították azokat. Egy dologra biztosan fény derült ezekből a kutatásokból: hogy a szóban forgó dinasztia tagjai csakugyan vérségi kapcsolatban álltak egymással. Tehát köztük nem fordult elő, hogy valaki idegen furakodott volna be. Vagy hogy becsempésztek egy idegen csecsemőt, ha meghalt a fáraó kisfia már a születéskor. Az ókori háremekben - ahol a szülés is lezajlott - úgy mellesleg sok minden megeshetett, ez is. Tudnivaló, hogy keleten már ekkor léteztek azok a szokások, amelyek később aztán valóságos hagyományként éltek tovább és szinte a mi időnkig megmaradtak. Például az, hogy a királyi, szultáni udvarban sokszor a hárem volt az összeesküvések színhelye. Ott forrtak az indulatok, ott akadtak mellőzött ágyasok, olyan fiúk anyái, akik szerették volna gyereküket a trónon látni - mindenáron! Amikor az egyik fiú megszerezte a trónt, bizony nemegyszer első dolga volt kivégeztetni féltestvéreit - függetlenül azok korától. Ma már nem tudhatjuk, hogy az ókori Egyiptomtól kezdve hány keleti uralkodó háremében lelték halálukat teljesen ártatlan gyermekek. Csak azért, mert pechjükre egy éppen megválasztott, kinevezett, trőnra került férfinak voltak a féltestvérei! Hiszen az ily módon a hatalmat átvett fiatalember azt mindenképpen meg akarta őrizni. Ugyanakkor tudta, hogy amíg vannak testvérei a háremben, addig sohasem alhat nyugodtan. Mindig akadhatnak - és akadnak is! olyan politikusok és mások az udvarban, akik valamelyik féltestvérét tartják majd alkalmasabbnak a trónra. Olyant, aki e támogatás fejében sokkal engedékenyebb lesz velük szemben, mint az aktuális uralkodó. Nos, a modernkori DNS-vizsgálatok legalább annyit bebizonyítottak, hogy a Thutmóziszok nemzedéke valóban rokonságban állt egymással. Nagyapa, fia, unokája követték egymást a trónon és tettek oly sokat Egyiptomért. Mindenkinél érdekesebb ember volt azonban az a fáraó, aki ezek után jött a világra. Az egyiptomi fáraókról legalább annyi terhelő adatot lehetne felsorolni, mint az Kr. utáni első évezred római pápáiról. A következő dinasztia Amenhotep nevezetű fáraói, kik sorban követték egymást, szintén sok gazságot (is) cselekedtek. E vérből sarjadt IV. Amenhotep, aki apja, III. Amenhotep csaknem négy évtizedes uralkodása után került trónra. Meg kell hagyni, akkoriban az átlagmberek ritkán éltek meg olyan kort, így aztán a legtöbb egyiptomi nem is emlékezhetett más uralkoóra, csak rá. De egyszer a leghosszabb életű ember is meghal. Mi több, meghal elsőszülött fia is! Vagyis az, akit felkészítettek az uralkodásra. Ott téblábol persze a második fiú, de vele senki sem foglalkozott mindaddig, míg élt a bátyja. Hiszen akkor már igen szigorúan szabályozták a trónöröklés rendjét (ami aztán az európai középkorban is érvényes volt még), vagyis mindent az elsőszülött örökölt, elsősorban persze a királyi trónt, a hatalmat. A másodszülött fiú elmehet hadvezérnek, lehet belőle pap, lehet csupán egy udvaronc vagy tehetős főúr. Persze egy másodszülött azért mindig ott marad a hatalom árnyékában, hiszen ha bármi baj éri a bátyját - ellenség öli meg, vagy betegség viszi el -, akkor mint egy mindenre jó kártyalapot, őt lehet előrántani. Akkor is, ha nincs semmilyen „szakmai előképzettsége" és gyakorlata, mint történt éppen ebben az esetben is. Tehát az volt a helyzet ebben az esetben, hogy az apa sokáig uralkodott, mindenki az elsőszülött fiút készítgette az utódlásra, a másodszülöttel nem törődött senki. Aztán meghalt az apa, meghalt az elsőszülött fiú (nem tudjuk, milyen sorrendben, de nem is fontos), és egyszer csak a felkészületlen másodszülött ott találta magát apja trónján. Nem volt könnyű helyzetben. Hogy megértsük, miképpen álltak is a dolgok akkoriban Egyiptomban és környékén, ismernünk kell az előzményeket. III. Amenhotep, az apa már maga is eredeti ember volt. Eltérően elődeitől, sok jó politikai és gazdasági „húzással" gyarapította országát. Békében élt már mindenkivel, sőt a környező országoknak is juttatott a fejlődés és a béke hasznából. Olyan nőt vett feleségül, akit senki sem ismert, egy teljesen ismeretlen családból jött valószínűleg háreméből választotta -, akinek ereiben núbiai vér is csörgedezett. Az asszony nagyon okos volt, végső soron férjével együtt uralkodtak. Élvezték a hatalom adta gazdagságot. A férjnek csaknem ötszáz háremhölgye volt, a feleség szülte az utódokat és sokszor ő irányította a birodalmat. Békesség és jólét köszöntött Egyiptomra. A Thébában uralkodó párról fennmaradt ábrázolások szerint Teje, a feleség szép nő volt, míg III. Amenhotepről ez nem mondható el. Testes, szétfolyó, igen kövér és valószínűleg jó kedélyű ember volt. Ilyen lehetett elsőszülött fia is, míg a másodszülött, kit isteni névvel Atonnak hívtak... Nos, ő másmilyen volt. Mintha nem is ebből a családból eredt volna! Az apjához egy csöppet sem hasonlított. Ugyanis Aton roppant magas és sovány volt - ilyen magas emberek akkoriban ritkán termettek ezen éghaj lat alatt -, hegyes volt az orra és az álla. A mellkasa beesett, a hasa előreállt, combjai meg feltűnően vastagok voltak. Lehet, nem volt teljesen egészséges, ami egy fáraó-családban csöppet sem számított ritkaságnak. Amikor „jobb híján" a trónra került, még senki sem sejtette, hogy ez a fiatalember ezerötszáz éves hagyományokat fog megdönteni. Hogy másfél ezer éve létező istenek hullanak majd a porba, amint kezébe kaparintja a hatalmat. Csak azt tudták róla, hogy a napkultuszokért rajong, más istenségek nem nagyon érdeklik. Őszintén szólva - sejthetjük - senki sem fűzött nagyobb reményeket az eleve reménytelennek tetsző férfi uralkodásához, különösen egy ilyen apa után. Gyaníthatóan inkább arra számítottak a korabeli „politikai elemzők", vagyis udvaroncok és más döntésközeliek, hogy amilyen váratlanul és hamar jött ez a fiatalember, olyan gyorsan el is tűnik majd a politikai színtérről.
41

Kr. e. 1364 volt ekkor, bár azt nem írhatjuk, hogy „az 1364-es évet írták", ez nem lenne igaz. Az emberek akkor csak fáraótól fáraóig számoltak, a dátumokat „X fáraó uralkodásának ennyi és ennyiedik éveként" határozták meg. Bonyolult és sokszor nem egészen pontos időmeghatározásainkat már az egyiptológia adta nekünk. Mások meg azt hitték, majd Teje királyné uralkodik az erre kevéssé alkalmasnak látszó fia helyett. De a fiú vette át a hatalmat, és egy ideig nem történt semmi. Nem háborúzott, csak befejeztette apja megkezdett műveit, az öreg fáraó emlékére emelt szentélyeket. Közben már megmutatkozott, hogy itt valami más, valami új kezdődött el. A hagyományos istenek szobrait nem faragták, nem építették tovább, a régi Amon-templomok felújításra szorultak, de erről a fáraó nem intézkedett. Megnősült, és ezzel mintegy mellékvágányra helyezte anyját is, akinek így már nem sok köze volt a hatalomhoz - Teje nem tiltakozott. Talán ő tudott a legtöbbet a fiáról és a benne rejlő szenvedélyes változtatási vágyakról? A fáraó pedig mind gyakrabban hirdette az akkoriban eretneknek számító gondolatot: csak egy isten van, és az nem más, mint Aton, a Nap. Hogy az életadó Nap maga is istenség lenne, nem volt idegen az egyiptomiaktól (és más ókori népektől sem). Logikusan véve még érthető is, sőt személyes véleményem szerint az egyetlen érthető istenhit azokban az évezredekben a napisten-hit lehetett. Hiszen az volt a valós helyzet, hogy a Nap nélkül nem lehetett volna élet a Földön és akkor nem lehettek volna emberek sem. Volt hát miért imádni a Napot! Mindenesetre az emberek először arra figyeltek fel, hogy az állam alaposan elhanyagolja az Amontemplomokat. Márpedig ennek papsága jelentős volt, létszámát és gazdasági erejét tekintve is. Ha úgy vesszük: veszélyes ellenfél volt a papság. Különösen azután, hogy napvilágra kerültek a király eszméi, szándékai. Óriási felháborodás kezdődött Egyiptomszerte. A szentélyekben, piactereken, a thébai palotában és mindenfelé azt suttogták, hogy ez a fiatal fáraó alighanem megőrült. Hiszen azt állítja, hogy csak egyetlen isten van... ! Ez akkoriban körülbelül annyit tett, mintha valaki az európai középkor idején Rómában, a Szent Péter bazilika előtt azt kezdte volna hirdetni, hogy isten egyáltalán nem létezik, soha nem is volt... Eretnekség a javából! Valami annyira új, hogy egyszerűen még érthetetlen. Hihetetlenül vad, kusza és fölfoghatatlan! Mi az, hogy csak egy isten van? És akkor mi lesz a többiekkel, akiket eddig az emberek imádtak, akiknek áldozatokat mutattak be, akiknek számos hatalmas és fényes templomuk van minden városban? És mi lesz az ősökkel? Visszamenőleg meghazudtoljuk őket azzal, hogy az istenek, akiket tizenöt évszázadon keresztül imádtak, akiknek a segítségéért könyörögtek, akik támaszára számítottak - azok nincsenek hát? És már akkor sem voltak, amikor az ősök még olyannyira hittek bennük? Ne csodálkozzunk hát, hogy míg az egyszerű emberek támaszukat vélték elveszíteni, kicsúszott talpuk alól az ideológiai talaj, addig a főurak csapdát szimatoltak és nyugtalanul várakoztak: mi lesz ebből...? Az Amonpapokban gyűlt a harag és az idegesség, amihez hamarosan társultak a többi papok is. Más istenek, más szentélyek, más vallási kultuszok papjai is megtámadva érezték magukat. (Egy kis kitérő: ha igaz, amit Atlantiszról írtunk - és számos jel emellett szól -, akkor jó lenne tudni, hogy a fáraó ellen forduló papság köreiben voltak-e „atlantiszi" papok? Vagyis olyanok, akiket ők készítettek fel titokban és akik őket képviselték a mindenkori Egyiptomban? Vajon ők hol álltak ebben a küzdelemben? Jó lenne azt hinni, hogy a merész reformer pártján álltak, mi több, esetleg ők készítették fel a fáraót a reformokra? Egy merész kísérlet zajlott le ekkor Egyiptomban? Az „atlantisziak" úgy vélték, ideje elhagyni a többistenes kultuszokat és rászoktatni az emberiséget arra, hogy isteneit redukálja csak egyre?) Ha a többi szentély nem is kapott pénzt, új templomok viszont egyre-másra épülni kezdtek. Az addigiak zártak voltak, sötétek, félhomályosak. A régi építők már csak lélektani okokból is úgy látták jónak, ha a templomok belsejében titokzatos, misztikus homály uralkodik. Ez óhatatlanul arra készteti a belépő híveket, hogy szálljanak magukba. Nagyablakos szentélyeket addig senki sem látott. Illetve attól kezdve láttak! Épültek az új isten templomai. Hatalmasak voltak és napfényesek, sehol egy sötét zug, belső helyiségek, semmi homály! Ezeket a szentélyeket átjárta a levegő, akadálytalanul tódult beléjük a napfény. Nem volt bennük oly borzongatóan hűvös, nem volt semmi misztikus. Nem is lehetett, hiszen ezek a Fény, a Nap szentélyei voltak! Ugyan hogyan is lehetne imádni a Napot - sötétben? Uralkodásának harmadik évében - amikor a feszültség és az értetlenség már felnőtt, de még nem jött el a harag kirobbanásának pillanata - megnősült. Nefertitit, vagy más néven Nofretetét vette el. A maga korában kitűnő szépség eredete ismeretlen, adatok erről nem maradtak fenn. Ebben a fáraó követte apja példáját, aki szintén nem egy előkelő házból való hercegkisasszonyt, hanem alacsonyabb sorból származó szerelmét vette feleségül. Az egyetlen, ami árnyat vetett a házasságra, hogy hat lányuk született. A dinasztia folytatásához legalább egy fiúra lett volna szükség. A fáraó nem sokat tétovázott. Hamarosan beindult az offenzíva. Az új isten Aton lett, akinek főpapjává természetesen önmagát nevezte ki. Az Amon-hitűek főpapját pedig egy megtisztelő cím kíséretében vidékre küldte, hogy ott viseljen tisztséget a fáraó nevében és megelégedésére. Az Amonfőpap, gondolom, fogcsikorgatva indult útnak. Ő és papjai pontosan tudták, hogy a nagy kegy minek köszönhető és főleg mit céloz. A fáraó nem érezte jól magát Thébában. Amely akkor már egy gyönyörű és nagy város volt, sok ezer lakossal, fényűző királyi udvarral, a Nílus túlpartján pedig (nyugaton, hisz ott megy le a nap) a Halottak Városával. Ennyi pompát több ezer kilométeres körzetben nem láthattak az emberek. A fáraó azonban már-már monomániásan csak az Amon-templomok sokaságát látta. Amerre nézett, ezek a szentélyek tűntek a szemébe. Szabadulni akart a látványtól, vagy büntetni a fővárost azért, amiért az előző századokban olyannyira Amon-párti lett...? Mire elkezdődött trónra lépésének ötödik éve, megszületett a nagy elhatározás: a fáraó elhagyta Thébát. Hogy Memphiszbe ment-e vagy más városba, arról még olykor ma is vitatkoznak az egyiptológusok, hisz a források
42

csonkák és a meglévők sem egyértelműek. Tény azonban, hogy más városba költözött. Valószínűleg rájött, hogy Thébában túl erős az Amon-papság, és valóban, ott minden reformintézkedése mintha falba ütközött volna. Ma azt mondanánk rá, hogy a király parancsait elszabotálták. Vagyis nem mondtak neki ellent, nyíltan nem lázadtak, a parancsot is teljesítgették. Ha itt egy új Amontemplomot akart építtetni a fáraó, a munkások haladéktalanul nekiláttak. De csak ímmel-ámmal, mert az Amon-papok és a fáraó elveivel egyet nem értő városiak mindenféle kitalált vagy valós akadályokat soroltak, mi több, állítottak fel. A fiatal fáraó megelégelte mindezt. Talán úgy érezte, az élete túl rövid lesz ahhoz, hogy ilyen kicsinyes belharcokra vesztegesse az idejét? Mindenesetre kiköltözött a városból, koncentrálta erőit és szándékait. Az Amon-papok pedig félni kezdtek, és mint tudjuk, a félelem még a haragnál is rosszabb tanácsadó. A papok, és most már nem csak Amon, de a többi vallás papjai is - eleinte nem vették elég komolyan a fáraó Amon-mániáját, azt hitték, fiatal még, nem kapott kellő nevelést, hát még kicsit „zöld", de majd helyrerázódik. Ám múltak az évek és a „mánia" nem múlott el, ellenkezőleg, csak erősödött, kiteljesedett. IV. Amenhotep, vagy ahogyan trónra lépése után neveztette magát, Noferheperuré Uanenré („Ré szép alakja, Ré egyetlene") azonban komolyan gondolta a dolgot, úgy is mondhatjuk: véresen komolyan, mint később kiderült. Amikor hatalma hatodik évét kezdte el, már nevet is változtatott. Akkoriban nem volt módszer, amivel jobban és hatásosabban hirdethette volna, mit is akar. Hiszen a név volt az, amit naponta elismételtek szerte az országban, minden hivatalban szóba került az isteni fáraó, az „Ég Fia" aktuális neve is. Ezzel írták-pecsételték alá a hivatalos iratokat, ez került a levelekre, parancsokra, amiket a futárok szétvittek az országban. Az új név „Ehgnatok" vagy „Ekhnaton" lett. Nem véletlen, hogy a fiatalember a nevébe is bevette kedvenc és általa egyetlennek tartott istene nevét, Atont. Az Ehnaton különben annyit tesz: „Aki üdvös Aton számára", de fordíthatjuk „Atont kedvelőnek", „Aton támogatójának" is. Ily módon a fáraó búcsút mondott elődei nevének, köztük saját apjának is, és többé nem használta az Amenhotep nevet. A sors iróniája, hogy a mai fáraó-névlistákon, ahol dinasztiák szerint időrendi sorrendben követik egymást a volt uralkodók nevei, a leggyakrabban most mégis IV. Amenhotep áll, és nem mindig írják oda zárójelben vagy anélkül az „Ehnaton" nevet. Sokszor e listák láttán olyan érzése támad az embernek, hogy a mai akadémikusok az „Ehnaton"-t csak afféle fedőnévnek, alvilági ragadványnak tekintik. Való igaz, Ehnaton alaposan megtréfálta az egész tudományt azzal a magatartásával és főleg eszméivel. Hiszen olyasmit tett, aminek nem volt semmilyen logikus előzménye! Nem volt igény abban a társadalomban egyistenhitre, mi több, ilyesmiről még senki nem is hallott soha! Sehol az ókori civilizációk között addig nem merült fel ez az ötlet, nemhogy megvalósítási szintig jutott volna. Ehmaton valami olyasmivel jött elő, ami teljesen illogikus volt ott és akkor, és a mai egyiptológusok értetlenül állnak a dolog előtt. Ezt különben magunk is észrevehetjük, ha komoly, a korral foglalkozó műveket lapozunk fel. Ehnatonról nagyon kevés szó esik ahhoz képest, hogy egy hatalmas társadalmi reformkísérletet kezdeményezett. Mert hiszen azzal, hogy porba akarta dönteni a sok szentélyt és templomot, valóságos forradalmat okozott volna Egyiptomban. A lakosság egy részének amúgy is elege lehetett a papokból, akiknek adója egy részét fizette és akik megkövetelték, hogy egy-egy körzet, város, tartomány lakossága tartsa el. Tehát egyfelől társadalmi, másfelől pszichológiai reformokat akart megvalósítani az ifjú király. Nem tudjuk, honnan vette ehhez az ötletet, az akaratot, a merészséget. De lássuk tovább, mi történt. Az egyiptomiak nagy többsége nyilván a fejéhez kapott, amikor hallott a király terveiről. Később aztán már látta is, hogy mennek tönkre Amon és a többi isten templomai, miközben egyre több Aton-templom és szentély épül, magasodik fel. Ezekben aranyozott napkorongok és a belőlük mintegy áldóan kinyíló emberkezek személyesítették meg az új istent. Az egyiptomiak nagy többsége persze még ekkor sem volt képes felfogni, hogyan is lehetne csak egy isten. Az minden feladatot ellát, amit addig más, kisebb istenek végeztek el? Hiszen az egyiptomiaknál is úgy volt, mint később a görögöknél vagy rómaiaknál: az istenek „szakosodtak", volt belőlük vagy száz is, olykor több. Külön volt istene a vadászatnak, a szépségnek, a szerelemnek, az utazásnak, a kereskedelemnek, a terhességnek, a hegyeknek, a tengernek, a szélnek - és a sort sokáig lehetne folytatni. A fáraó, talán éppen a Théba és az Amonpapság iránt érzett ellenérzésétől vezetve, vagy egyszerűen dacból - új fővárost alapított! Aminek természetesen már a neve is jellemző volt, magában hordozta az új isten nevét: Ahet Aton. Ami „Aton Fényét" vagy „Fényhegyét" jelentette. Jó tudni, hogy a régi időkben, amikor a piramisok például még működtek, szolgáltak, akkor mindegyik hegyére egy aranyozott gömböt erősítettek. A piramisok tehát az egyiptomiak képzeletében és a maguk idejében, abban a valóságban sem egy hegyes pontban végződtek (még kevésbé voltak olyan romosak, mint manapság), hanem egy fénylő gömb koronázta ezeket a rejtélyes építményeket. Sejthetjük, milyen áhítattal töltötte el a piramisok több kilométeres körzetében tartózkodókat egy-egy napfelkelte, amikor a még alig oszladozó sötétségben a felkelő nap első sugarai ezt a gömböt érték el és az valósággal másik napként gyúlt ki az égen, szertesugározva fényét. Napközben is szórta a sugarakat, estefelé pedig a hajnali jelenet zajlott le ismét, csak fordított sorrendben. Idelent a földön egyre sötétebb lett, sűrűsödött a homály, amikor odafönt még a gömb hirdette napisten dicsőségét... Nos, Ahet Aton szép helyen feküdt. Ma azt a vidéket El-Amarnának hívják, az ország közepe táján található. Ez azért fontos, mert így védve volt esetleges külső ellenségektől is. A város az északi szélesség 27. fokánál és 38. percénél, valamint a keleti hosszúság 30. fokánál és 53. percénél lelhető fel. Meglehetősen elkülönülő területe volt ez Egyiptomnak, ugyanakkor szép vidék. A Nílustól nem messze
43

hegyek övezték félkaréjban. A főváros a folyó keleti partján feküdt, ugyan nyugaton is jelöltek ki neki területeket, ott azonban nem építkeztek. Annál inkább a keleti parton. A király persze kijelentette, hogy a helyet ugyan ő választotta, de isteni sugallatra. Maga Aton jelezte neki (közelebbről meg nem határozott módon), hogy ott akarja látni szentélyeit. Aton állítólag napsugarain keresztül küldte neki a híreket, a kívánságait, és a fiatal fáraó habozás nélkül teljesítette egyetlen istene akaratát. Ha lehet azt a jelzőt használni másfél ezer évvel Krisztus előtt, hogy „modern", akkor nyugodtan alkalmazhatjuk Ahet Aton leírásához. Ami bizonyos fokig érthető és logikus is, hiszen „zöldmezős beruházásról" volt szó. Nem kellett számolni egy másik város már létező épületeivel, utcáival, városképével, telekhatáraival semmivel! Ehnaton fantáziája szabadon szárnyalhatott, és mivel rendelkezett is remek építészekkel, hát semmi sem állhatott az útjába. A város területét azon nyomban szent földnek nyilvánította, és megindultak a munkálatok. Ahogyan az egyiptomiaknál szokásos volt, tizennégy nagy sztélét, vagyis feliratos nagyméretű faragott követ helyeztek el a leendő város határain. Ezek mindenfelé hirdették, bárhonnan is érkezett valaki, hogy íme, itt lép a szent város földjére, közel már Ahet Aton! Nem kellett sokat várni, hogy Aton legyen az ország legnagyobb istene. Hamarosan ő dominált mindenfelé. Nemcsak az új fővárosban, de szerte más városokban is új templomok épültek. Ezek mindig a régiektől keletre kaptak helyet, mintha elsőként akarnák üdvözölni a felkelő napot - és valóban így is volt. Ezért épültek oda és nem máshová. Az Amon-papság persze forrongott, de még mindig remélte, hogy valaki majd csak kiveri a fáraó fejéből ezt az ostobaságot! Valójában persze arról volt szó, hogy az Amonpapok gazdasági csődtől tartottak, és nem is alaptalanul. Ugyanis amikor a kereskedők, mesteremberek, parasztok, sőt hivatalnokok is felfogták, hogy Aton most az állami kultusz tárgya, hogy a többi istennek már alighanem „annyi" - akkor egyszerűen megszűntek adózni, áldozatokat hordani a régi istenek templomaiba. Nem véletlenül, hiszen a kisemberek többsége mindig is „helyezkedik", a felsőbbség, jelen esetben a fáraó és állama elvárásait teljesíti. Mi több, igyekszik azoknak elébe is menni! Még csak pár éve tartott az Aton-kultusz, és az Amon-templomok, no meg a többi egyiptomi istenség szentélyei a papjaikkal együtt koldusbotra jutottak volna. Persze voltak tartalékaik, de nem végtelen időre. Hiszen a papok abból éltek, amit a fáraó juttatott nekik - állam és egyház szétválasztása, lám, akkor még szóba sem jött! és főleg abból, amit az emberek hordtak oda nap mint nap. Mi mást is hozhattak volna, mint élelmiszereket? Növényi terményeket és állatokat. Hisz csak ezzel rendelkeztek, pénzük, aranyuk, más értéktárgyaik nem voltak a szegényeknek. A gazdagok adakoztak néha jelentősebb értékekkel. De most mindezek a források elapadni látszottak. Márpedig a papok nem akarták megvárni, míg éhezni kényszerülnek, kincstáraik kiürülnek. De térjünk vissza Ahet Atonba. A város modern szemlélet és elvek szerint épült fel és bízvást állíthatjuk, ez volt az első ilyen a világtörténelemben (már ha elfelejtjük az atlantiszi időket...), és később is csak utánozták. Az újabb korokban is megesett, hogy addig nem létező várost építettek fel fővárosnak (Madrid, Canberra, Brasilia stb.). Ilyenkor természetesen semmi sem korlátozta az építők szabadságát, kedvükre tervezhettek és építhettek. Valósággal részegítő dolog lehet egy építész számára, ha nem egyetlen épületet, hanem egy egész városnegyedet vagy akár nagyvárost tervezhet meg... ! Hát itt éppen ez történt. Méghozzá gyanúsan modern, újkori elvek szerint építkeztek. Volt például külön „kormányzati negyed", vagyis minden állami hivatalt egy helyre csoportosítottak. Ott állt persze a királyi palota is és egy igen nagy méretű Atontemplom. Még arra is gondoltak, hogy a palota két része között egy utca húzódjék, de azért legyen szabad átjárás - vagyis egy hidat, egy gyalogosoknak szánt felüljárót építettek az utca fölé! És most mondja valaki, hogy ezt az ötletet a saját kútfőjükből merítették az egyiptomi építészek... Már csak azért is hihetetlen, mert az akkori forgalom soha sehol nem indokolta ezt. A hidat valakinek sugallnia kellett. Olyan valakinek, akinek volt fogalma a felüljárókról, aki már látott ilyent valahol másutt... Természetesen a kormányzati negyedben felépítettek egy állami levéltárat is, ami megint csak reveláció. Addig a kancelláriáknak nem volt olyan nagy szerepük, a központi kormányzat vagy papiruszokon küldözgette szét leveleit az országon belül, vagy ha külföldre kellett írni, akkor a korabeli diplomáciai nyelven, akkádul írtak, amely bizony nem más, mint az ismeretes ékírás. Az ékírásos jeleket puha agyagtáblákba karcolták, majd tartósítás céljából kiégették és azt küldték el futárok által a szomszédos vagy távolabbi országok uralkodóinak. Egy-egy levél olykor bizony nem kis súlyt jelentett. Mondani sem kell talán, hogy épültek templomok is. Nagyok és szépek, meg kisebbek is. A kisebbekhez nem a fáraó és istene, hanem Aton és a fáraó családtagjainak kultusza kapcsolódott. Mert hiszen - egyiptomi, ókori logika szerint - ha a fáraó isten, sőt napisten, akkor a felesége és utódai is istenek. Csak azoknak kisebb kultusz és kisebb templomok járnak... Négy év alatt égetett agyagtéglák és kövek segítségével az addigi ürességbe, a félsivatagos tájba egy lüktető nagyvárost varázsoltak. Ismerjük el: ez a sebesség felülmúlt minden ókori építési tempót (Dániken és követői rögtön azt mondanák, hogy biztosan az „idegenek" segítettek felépíteni a várost...). Olyan magánházakat építettek, amelyekben sok helyiség volt, hogy a népes családdal érkezők is aránylag kényelmesen élhessenek. Persze ennek is volt egy kis kényszer-vonzata. Hiszen ha a fáraó és családja elköltözött egy másik városba, áttette uralkodói székhelyét, teljesen természetes volt (a fáraónak, de talán nem minden érintett alattvalójának), hogy ők is költöznek. Ha ment a fáraó, követte az udvartartása, vagyis a királyi udvar sok száz embere. Azok szolgái, rabszolgái szintén. Ha elköltözött a fáraó, akkor követnie kellett a háremének is - a hölgyek sem kis
44

udvartartással, szolgasereggel, ellátó személyzettel költöztek. No és ha a fáraó az új városból akarta igazgatni birodalmát, teljesen logikus, hogy követnie kellett őt az egész hivatalnokseregnek, akik addig az államigazgatást végezték. Az udvar is ment, a főurak ugyanis csak a király közelében érezték jól magukat, neki akartak udvarolni nap mint nap, sütkérezni a fényében, lesni a kívánságait, amelyeket teljesítve számíthattak jól fizető állásokra, remélve közben, hogy ezekben lehetőleg nem sokat vagy éppen semmit sem kell dolgozni. És ők is vitték házuk népét és szolgaseregüket. Valóságos hadsereg költözött hát be Ahet Aton városába. Gyakorlatilag amint elkészült a város, lakói azonnal birtokba vették. A kutatók később ezer jelét találták annak, hogy a város lakói mind követték Ehnatont a napisten iránti imádatában. A legtöbb állami hivatalnok ugyanis a lakásában is berendezett egy-egy kis Aton-oltárt... A nagy költözés egyben kenyértörést is jelentett. Szakítópróba volt, amelynél már nem lehetett tovább „sumákolni" - színt kellett vallani. Aki a főhivatalnokok, főpapok közül elköltözött Ahet Atonba, az jó ember volt, egyetértett a fáraóval, továbbra is számíthatott az uralkodó jóindulatára. Aki viszont ott maradt, az rossz ember lett, a fáraó máris tudhatta hát, mit gondoljon róla: hogy nem ért vele egyet, vagyis a potenciális ellensége. Meg kell hagyni, akadtak még a papok között is nem kevesen, akik átálltak az új rendre. Odahagyták régi isteneiket és templomaikat, és papi tudásukat ezután Aton szentélyeiben hasznosították. Mai szakkifejezéssel azt mondhatjuk, hogy Aton hívei és papjai mindenkit „átvettek", aki csatlakozni akart hozzájuk. De volt egy réteg, főpapok, urak, más gazdag és befolyásos személyek, akiknek egyre kevésbé tetszett, ami történt. Úgy érezték, egy darabig még sodródhatnak az árral - például ők is kezdtek Aton templomaiba járni, ténylegesen vagy csak álcaként imádták az új istent -, de aztán a fáraó által diktált társadalmi változások összecsaptak a fejük fölött. Képletesen szólva ez a vízmélység már nem nekik való volt, hisz nem tudtak úszni. Ismerünk sok magas rangú udvari személyt abból a korból, tudjuk a nevüket, élettörténetüket - és azt kell látnunk, hogy sírjaik befejezetlenül maradtak. Márpedig erre csak úgy kerülhetett sor, ha az illetők még haláluk előtt kegyvesztetté váltak az udvarban. Ugyan eltemették őket, de a királyi kegy hiánya nem engedte már, hogy síremlékük elnyerje végleges formáját. Az Ehnaton által kezdeményezett társadalmi változások egyik jellemzője az volt, hogy a magas hivatalokat már nemcsak főúri származású udvaroncok tölthették be, hanem - horribile dictu! - egészen alacsony sorból érkező tehetségesek is! Ezek a szegénysorból érkezett emberek mindent Ehnatonnak köszönhettek, és természetesen hálásan kitartottak mellette. A királyi nyájak felügyelőjétől kezdve a rendőrség, a hadsereg főparancsnokait is beleértve számos udvari méltóság jutott ezeknek a szegény, de tehetséges és legfőképpen hűséges embereknek. Akkoriban a főpapi méltóságot is elnyerhette bárki „civil", elég volt ehhez a fáraó parancsa. Tudjuk, hogy Aton szentélyeiben sok főpap akkoriban ismerkedett meg a szentélyek belső életével, hisz azelőtt legfeljebb mint imádkozó hívő járt templomban. Ennek ellenére a hadsereg nagyobb része nem húzott az új fáraóhoz. Nem is állomásozott Ahet Atonban. Itt helyettük a király saját testőrsége vigyázta a várost, amely viszont nagyobb részben idegen zsoldosokból állott, még ázsiaiak is akadtak közöttük. Csak a „harci kocsizók", ezek a korabeli" páncélosok" (lóvontatta harci szekerekkel küzdők) maradtak egyiptomiak. Ennek a hadi eszköznek a titkait ugyanis az egyiptomiak nem akarták kiadni idegeneknek, nehogy azok valaha majd éppen ellenük használják fel tudásukat. Ehnaton a jelek szerint valóban úgy hitte, hogy csak egy isten létezik, ő azt a Napban találta meg (ami egyezett különben a régi egyiptomiak napistenhitével is). Olyannyira lelkes híve volt annak, hogy maga szerzett egy naphimnuszt, ami aztán egyik utódjának sírfalán maradt fenn napjainkig. Ebben a lelkesült szövegben (több fordítása létezik, szükségszerűen mindegyik kissé mesterkélt, hiszen a képekkel írott szöveget nem könnyű szavakra átírni) Atonnak címzett szavakkal arról ír Ehnaton, hogy „te vagy a fény", amely elűzi a sötétséget, te ragyogsz nappal, reggel lábra állítod az embereket és este lefekteted őket. Arról, hogy ha feljön Aton fénye, megnyílnak az utak, minden élni és mozogni kezd, ő ad életet mindenkinek - egy egész szakasz foglalkozik, és azzal, hogyan kel ki a tojásból egy kiscsibe, akinek lám, szintén Aton adott életet... Abban is újított Ehnaton, hogy szerinte Aton nem csak Egyiptom népét védelmezi, nem csak azok istene hanem az egész istenségé! Nos, az ókorban az emberek, amikor isteneket formáztak maguknak, nem voltak ilyen nagylelkűek. Általában úgy vélték, hogy az isteneik csak velük foglalkoznak, értük léteznek, őket segítik csupán, más népeket, országokat elkerülnek. Amiből ma sokan - eléggé merészen - arra következtetnek, hogy Ehnaton volt az első igazi „internacionalista"! Vagyis olyan ember, aki globálisan gondolkozott, érdeklődése és talán tettei sem szűkültek le egyetlen országra, egyetlen népre. Mai globalizmusra törekvő dicséretes világunkban ez mindenképpen pozitívumnak számít. Persze nem szabad elfelejtenünk, hogy Ehnaton gondolkodását is fékezték a kor béklyói. Mégis el kell ismernünk, hogy ő nem hódított más országokban, nem akart senkit leigázni, Aton-hitét viszont univerzálisnak tartotta, és állította, hogy az mindenütt elfogadható. Persze az ilyen dolgok nem valósulnak meg gyorsan. Hát itt sem így történt. Túl kevés volt az a pár év, vagy az a tízegynéhány év összesen, ami Ehnatonnak jutott. Hiszen az egyistenhit, bármenynyire is haladó volt a korabeli sokistenhittel szemben - nem nagyon terjedt el. Sajnos nem írhatjuk le - pedig de szép lenne! -, hogy Ehnaton fáraó valóságos társadalmi reformokat vezetett be, az Aton-hit mellett felszabadította a rabszolgákat, eltörölte azt a sok elmaradt szokást, amelyek akadályozták az emberek életét... nem, nem! Megreformált ugyan néhány intézményt, de ezeket is csak inkább saját szűk körében tette. Az Aton-vallás jobbára a nagyvárosokban és azok környékén: Memphiszben, Héliopoliszban, Thébában terjedt el. Amit az is bizonyít, hogy jobbára csak ezekben a városokban találtak Aton-szentély maradványokat.
45

Addig az is szokás volt Egyiptomban, hogy a királyi udvar időnként felkerekedett és hosszú hónapokra elköltözött valamelyik másik nagyvárosba. Ott szintén voltak királyi paloták. A királyi udvar ilyenkor felélte az ott összegyűlt készleteket, az adóként befolyó gabonát, elintézték a helyi peres és más, döntésre váró ügyeket majd egy szép napon az udvar ismét felkerekedett, társzekerekre és főleg hajókra raktak mindent és mindenkit, a bárkák elhajóztak egy másik városba. Aztán a menet fél vagy háromnegyed évvel később visszatért a thébai palotába, az akkori fővárosba, és ott maradt egy ideig. Most mindez megszűnt. Úgy is mondhatnánk, hogy Ahet Aton a király menedéke, erődje lett. Lényegében bezárkózott, nem utazott sehová. Aki akart tőle valamit, az kénytelen volt elutazni az új fővárosba. Mindenkinek az volt a benyomása, hogy a fáraó túlságosan is el van foglalva... önmagával. A város többi lakója nem volt elégedett. Nem erre számítottak. Mert hogy szép a környék és kényelmes lakásokat kaptak, vagy építhettek maguknak az ingyentelkeken. De a levegő poros volt, hiányzott az igazi nagy nyüzsgés, amit a hivatalnokok Thébában megszoktak. Kevés volt a víz az öntözéshez, ráadásul a termőföldekre kijutni sem volt egyszerű - azok ugyanis a Nílus másik partján feküdtek. Végül is kiderült, hogy szinte senki sem akart itt lakni hosszú távon, az emberek nem szerették meg Ahet Atont. A sors - ezúttal kedvező - iróniája, hogy éppen ennek köszönhetően rengeteg régészeti leletanyag maradt fenn e tájon. Miután Ehnaton meghalt, a lakók azonnal és sebbel-lobbal elhagyták a várost. Mások nem költöztek ide, de még a környékére sem. Így aztán nem szedték ki a templomokból a követ, az omladozó házfalakból az égetett agyagtéglákat. A sivatagi szél porral hordott tele mindent, és így konzerválta ezt a különös várost. Közben azért kiderültek az Aton-kultusz hiányosságai is. Addig az átlag egyiptomi meg volt győződve arról, hogy ha meghalt, lelkét a Holtak Birodalmában az arra „szakosodott" istenek veszik át. Vagyis voltak olyan istenek, akik messze Nyugaton - ahol a nap lemegy - valamiféle alvilágban szorgoskodtak. Most, amikor a nagy teológiai nyomás (majdnem azt írtuk: „teológiai terror") beindult, a „nappali" isteneket még csak helyettesíthették Atonnal. De mi legyen az éjszakaiakkal, az alvilágiakkal, akiknek lételeme a sötétség, az enyészet, a halál...? Hiszen Aton a maga fényével mindenképpen elsősorban a nappal istene. Ez bizony csalódást, törést okozott sok embernek. Mondani sem kell, hogy Aton és általában a többistenhit papjai ebbe is belekapaszkodtak, és lassú, szívós munkával tágították a rést. Igyekeztek kimutatni, mennyire nonszensz, mennyire nem életszerű ez az Aton-vallás. Remek bizonyíték volt ez számukra, amely kimutatta, hogy lám, a sok isten nem helyettesíthető egyetleneggyel. Persze Ehnaton és hívei hamarosan választ adtak a fájó kérdésekre és hiányokra. Kijelentették, hogy Aton adja a megdicsőülést az alvilágban, vagyis hogy ott is velünk lesz, a lelkünknek nincs mitől félnie, ha eljön az ideje és távoznia kell ebből a napfényes világból egy másik, nagyon ismeretlen, nagyon félelmetes tartományba, ahonnan még soha senki nem jött vissza. Ejtsünk pár szót Nefertitiről vagy Nofretétéről is. Már csak azért is, mert minden bizonnyal ő is Aton-hívő volt, és mindenben támogatta férjét. Miként anyósa, ő is igen okos asszony lehetett, aki tevékenyen részt vett a politika alakításában is. Volt viszont még egy aspektusa ennek a házasságnak, ami miatt okvetlenül meg kell említenünk a királyi feleséget. Ehnaton és Nefertiti ugyanis addig sosemvolt módon - a világ elé tárták kapcsolatukat! Majdhogynem intim dolgaikat sem titkolták el. Engedélyt adtak olyan ábrázolásokra, amelyeket, de még csak hasonlókat sem készíthettek addig egyetlen uralkodóval kapcsolatban sem. Hogy világos legyen, miről beszélünk: az addigi fáraók, ha megjelentek a képes ábrázolásokon, tehát ha falra festették alakjukat (vagy sírkamrájukban örökítették meg őket), ha kőbe vésték őket, mindig méltóságteljesek voltak, akik szemlátomást mindenen uralkodtak. Akik sohasem feledkeztek meg arról, hogy mivel tartoznak magas hivataluknak. Egyszóval: roppant merevek voltak. Ha egyáltalán megesett, hogy a fáraót és feleségét egyazon képen ábrázolták, akkor is mindig mereven ültek vagy álltak, egymásra nem néztek, az meg szóba sem jöhetett volna, hogy egymást megérintsék a képen. És nyilván így volt ez a hivatalos aktusok alkalmával, a nagyközönség vagy akárcsak az udvari bizalmasok tekintete előtt. Ehhez képest igencsak meglepő, ami Ehnatonnal és Nefertitivel történik a fennmaradt képeken! Itt bizony a fáraó és felesége kézen fogva járnak, ültükben-álltukban is megérintik egymást, sőt mi több: csókolóznak is! Ehhez képest talán meglepő információ, hogy Ehnaton életében nem csak Nefertiti volt! Akadt egy másik nő is, akivel éveken át szoros kapcsolatban élt, aki gyermeket is szült neki. És persze ott volt még a hárem a maga több száz vágyakozó hölgyével... Akik között legalább minden második szívesen lett volna a fáraó felesége, ha az igazi nejével valami történik. Volt már példa ilyesmire, és erről persze jól tudtak a háremhölgyek is. Az új törekvések erejüket veszítették. Ha lassan is, de Ehnaton be kellett lássa: az ellene szegülő erők hatalmasak. Közben ugyanis teltek az évek és lányait sorban férjhez adta, egyik vejét társuralkodónak fogadta maga mellé, és látnia kellett, hogy már a családjában sem olyan egyértelmű Aton tisztelete. Azonkívül ez a szakemberek által „szoláris monoteizmus", egy-nap-istenhitnek nevezett vállalkozása - rosszul sült el önmagára nézve is. Ugyanis azzal, hogy többé nem tekintette magát istennek, sőt holmi demokratizmus előfutáraként azt kezdte hangoztatni, hogy a fáraó is éppen olyan ember, mint a többi - szépen aláásta a hatalmi rendszert is. A politika nagy törést szenvedett. Hiszen addig minden azon alapult Egyiptomban (és nyilván másutt is), hogy a fáraó az isteni eredetű király, akinek éppen isteni eredete ad jogot arra, hogy uralja alattvalóit. Ezért minden utasítását teljesíteni kell, hisz a parancsa olyan, mintha azt egyenesen az égi istenek közölnék. Ám Ehnaton esetében valami megváltozott. A király, aki addig megközelíthetetlen volt, mi több, alattvalói előtt súlyos díszekkel, drága ruhában, álszakállal stb. jelent meg, tehát az arcát nem is látták - most nagyon is közeli lett hozzájuk. Megesett, hogy Ahet Aton városában az utcán láthatták a fáraót, a képi ábrázolásokon, mint említettük, a feleségével csókolózott, az életben pedig a palota teraszáról az alant gyülekező szegényeknek személyesen dobált le egy kis ajándékot. Lehet, hogy a nincstelenek, a koldusok magukhoz közelebb állónak
46

érezték őt, mint bármelyik elődjét - de ezek a nincstelenek nem jelentettek értékelhető politikai erőt. Így előnyt sem a fáraó számára. Viszont azok, akik szemben álltak vele, bizony egyáltalán nem voltak gyöngék. Nagy erők feszültek mögöttük. Az emberek azt hitték - mert elhitették velük -, hogy a többi isten eltűnésével megszűnt a túlvilágba vetett remény is. Vagyis mostantól kezdve nem örülhetnek annak, hogy haláluk után a túlvilági istenek gondoskodnak róluk és örök élet várhat rájuk egy ennél sokkalta jobb világban. Ez elkeserítette az embereket. Mit ér hát mindez, ha mindenki egyenlő, még a fáraó is? Ő, mint „Aton fia", talán megmenekül ebből a pokolból, és kap egy túlvilági örök életet. De mi lesz a többiekkel, akiket megfosztottak isteneiktől és az örök életbe vetett hitüktől? Mondani sem kell talán: bőven voltak olyan személyek, intézmények és erők, amelyek ezt is, mást is felhasználtak arra, hogy a tömegeket a fáraó ellen hangolják. Odáig persze (még) nem jutottak el, hogy a nép felkeljen és támadni merészeljen önnön királya ellen. De úgy vélhető: ha Ehnaton él még néhány évet, akkor ez a „megoldás" sem lett volna teljesen kizárható. Amikor eljött hatalomra kerülésének 12. évfordulója - ami ott és akkor meglehetősen mágikus évfordulónak számított -, Ehnaton hatalmas ünnepséget rendezett. Meggyőződhetett róla, hogy Egyiptom még mindig nagyhatalom. Közeli és távoli országok küldöttségei hoztak szédületesen gazdag ajándékokat. Az egész akkori ismert világ - tehát Észak-Afrikától a mai Iránig és már holmi görög kezdemények is, például a krétai királyság, no meg Afrika fekete-országaiból is küldtek ajándékokat. A dolgok mégis romlani kezdtek, méghozzá sebesen. Nefertitit alighanem egy pestisjárvány vitte el - nem lehet tudni: ezt nem éppen valamelyik távolról jött küldöttség hurcolta be? Az iratokból és képes ábrázolásokról ekkor másoknak is nyoma veszik hirtelen. Eltűnik Teje, Ehnaton anyja, két neje, egy vagy több lánya - hogy csak a királyi családot említsük. A járvány nyilván széles körben terjedt, és alapos emberirtást rendezett Egyiptomban (is). Nem lehetetlen, bár nem is bizonyítható, hogy szerelme-felesége halála változtatta meg Ehnaton tudatát. De hogy valami ekkor csakugyan történt vele, az nem vitás. Amúgy sem lehetett teljesen egészséges, sok gyanú szerint valamilyen genetikai torzulás kínozhatta. Erre utalnak a fennmaradt ábrázolások is, amelyek idővel rnár nem a szép fiatal királyt, hanem egy öregedő, szétfolyó testű, lassan feminin vonásokat és jelleget öltő embert mutatnak. Lehet, apjától örökölte ezt a kórt. Amely különben nem lehetett igazi genetikai nyavalya, legalábbis nem olyan, amely miatt a király szaporodásra képtelen lett volna - hisz tudjuk, hogy hat lányt nemzett feleségének. A dolgok mindenképpen megváltoztak. Ehnaton, aki jó tíz éven át csak annyit tett, hogy az egy istent a többiek elé és fölé helyezte, amazok imádását ugyan be nem tiltotta, mégis elsorvasztotta - most egy váratlan csavarral üldözni kezdte őket! A régtől ottmaradt Amon- és egyéb templomokat bezárták, a papokat szélnek eresztették, elkergették, minden szentélyben levakarták-kivésték az AMON és más istenek nevét tartalmazó feliratokat. Az egyes istenek ünnepnapjait és ami vele jár: a tömeges ünnepléseket betiltották, a szentélyek, egyházak birtokait elkobozták a központi hatalom, értsd: a fáraó javára. Ugyanakkor Ehnatonon valamilyen fásultság vett erőt. Látta, mert látnia kellett, hogy a birodalom lassan tönkremegy, de semmit sem tett ellene. A külföldre nem figyelt, ezért Egyiptom határai mentén új erők tűntek fel, új országok keletkeztek, amelyek mohón figyelték a Nílus partjait. Az országon belül az emberek is lassan nemtörődőek lettek. Ha nincsenek istenek, csak Aton van és a fáraó, akkor mintha nem is kellett volna annyit dolgozniok. Megszűnt a birodalmat régebben összetartó fegyelem, és nyilván az sem volt közömbös, hogy a király elzárkózott Ahet Atonba, senki sem látta, nem kellett attól tartani, hogy egyszer csak felbukkan kíséretével és rajtakapja szolgáit, alattvalóit azon, hogy lopnak, csalnak, rabolnak. Márpedig az urak, az intézők, a hivatalnokok loptak csaltak, raboltak, hazudtak. Hazudtak, amikor olyan jelentéseket küldtek a fáraó udvarába, hogy minden rendben van. Közben a mezőgazdasági termelés lecsökkent, a gabona nagyobb része korrupt hivatalnokok kezén tűnt el, az emberek egy része már éhezni kezdett. Ha baj volt, a nép mindig számíthatott a fáraó gabonaraktáraira hisz eleve azért építették őket, hogy vész esetére tárolják a tartalékot. A fáraók azelőtt és azután is ezzel oldották meg a politikailag fenyegető helyzeteket. Ha a nép lázadt, adtak neki a gabonából, és a nép már nem volt olyan lázadós kedvében. Ami egyben azt is jelentheti és jelenti is, hogy a gabonaraktárak, a tartalékok egyben afféle néphangulati szelepként is szolgáltak. Akik behatóbban foglalkoztak Egyiptom - természetesen az ókori Egyiptom - történetével, azok tudják, hogy ezt a sajátos fegyvert a fáraók többször bevetették, része volt belpolitikájuknak, a saját népükkel szembeni stratégiának. Azonfelül természeti katasztrófák, például rettentő szárazságok vagy a Nílus menti földek rossz termése esetén is nagy szükség lehetett az előző években előrelátóan felhalmozott készletekre. Ugyanakkor arra is rá kellett döbbenniök a fáraó híveinek, hogy Ehnaton nem védelmezi őket kellőképpen. Hiszen volt róla szó, hogy a hadserege sem állt feltétlenül mellette, de a sereg nem is avatkozott be semmilyen történésbe, amíg az ország nem került bajba. A hívek kezdtek elszakadozni Ehnatontól, aki mindezt látva még inkább magára maradt, önmagába fordult, és már-már monomániásan csak a többi „isten" üldözésével foglalkozott. Tizenhét éve uralkodott Ehnaton, amikor őt is utolérte a halál. Nem csodálkoznánk, ha valamiféle lázadás söpri el, még kevésbé, ha összeesküvés vet véget egyszerre az életének és az uralmának. Ehhez képest mégis eléggé békésen, valószínűleg ágyban, párnák között érte a halál. Vagy egyedi betegség, vagy ismét egy járvány végzett vele is, ami gyakorta megeshetett - általában az egyiptomi fáraók halálairól, azok okairól, és körülményeiről keveset tudunk. A néhány aránylag épen fennmaradt múmia utólagos - több ezer évvel későbbi! - vizsgálata sem hozott olyan eredményeket, hogy azokból bármilyen
47

általános, sok nemzedékre, egész dinasztiákra vonatkozó elméleteket lehetne felállítani, következtetéseket levonni. Erről még lesz szó ebben a könyvben. Ehnaton, vagyis IV. Amenhotep sajátos kalandjai azonban halála után sem értek véget. Vannak adatok, amelyek révén azért egyet és mást tudhatunk arról, mi történt vele, miután elhalálozott. A Birodalom ugyan ebek harmincadjára jutott, de Ahet Atonban, „Aton Fényhegyén" semmi sem változott. Ha meghalt egy fáraó, el kellett őt temetni, mégpedig az ősi rítusok szerint. Ez sokkal erősebb parancs volt, mint bármi más. Az egyiptomiak, az addig elnyomott több vallás főpapjai örömmámorban úsztak, mindenfelől visszatértek a szentélyekbe, takarítottak, fényesítgették jelvényeiket, nyüzsögtek. Hiszen ha meghalt az az átkozott, aki Atont a többi isten fölé emelte, mi több, még azt merészelte állítani, hogy nincs is más isten, csak Aton! - végre halott volt. Az indulatok nem csillapodtak le ugyan Ehnaton halála miatt, de jellemző, hogy nem kerekedhettek felül a halotti szertartások szükségességének elvén. Rövidebben fogalmazva: bármennyire is ellenfél volt az elhunyt fáraó, az egyiptomiakban akkor már másfél ezer éve úgy „bekódolták" a halotti szertartások szükségességét, hogy most félretették régi ellentéteiket. A boszszúszomjat, a keserű emlékezést, a siránkozást elrontott sorsuk, életük fölött. A halottkultusz és a túlvilág kultusza ismét erősebbnek bizonyult a személyes érzelmeknél, sőt még az érdekeknél is. „A halottakat el kell temetni"törvény vaserejével kényszerített mindenkit arra, hogy félretegye érzelmeit. A későbbi korokban az ilyesmi már nem ment olyan könnyen, minden korból és földrészről tudhatunk megszentségtelenített temetésekről, megbecstelenített halottakról, minden egyház és hit nevében követtek el ilyen szörnyűségeket a holtak földi maradványaival - gondoljunk csak a római keresztény „hullazsinatra" és más hasonló esetekre. De ismétlem, ilyenek történtek mindenkor, mindenfelé. Ezért fogadjuk szinte csodálattal, hogy az ókor legnagyobb társadalmi, vallási ellentéteit kiváltó egyiptomi fáraót, Ehnatont rendben, zavargások, botrányok, barbár akciók nélkül temették el. Ő maga is bízott ebben - soha egy pillanatra sem merülhetett fel benne, hogy ha meghal, akkor ne kapná meg a neki járó végtisztességet. Hát megkapta. Méghozzá nagy pompával zajlott le a temetés, pontosan követve a több mint ezer éve kialakult szabályokat, külsőségeket, mondhatni törvényeket. Az egyiptomi birodalom első ezerötszáz éve alatt - ami eltelt az „idők kezdetétől" Ehnaton uralmáig - legkevesebb nyolcvan-száz fáraót temettek el (hisz rövid életük miatt egy-egy fáraóra nem lehet tizenöt évnél többet számolni). Volt tehát kialakult gyakorlat, minden esetre készen álltak a szabályok, amelyekhez sok-sok nemzedék óta nagyon is ragaszkodtak. Az, hogy a fáraó miféle ember volt, életében mit akart, mely rétegek érdekeit sértette meg már puszta létezésével, uralkodási módjával vagy egyéb ötleteivel - nem számított többé. Ahogyan a halál a legdemokratikusabb intézmény mindmáig, úgy akkor is az volt. Ez az egyetlen, amelynek mindenki alá volt, van és lesz vetve. Nos, meg kell hagyni, hogy az egyiptomi politikai gondolkodás e tekintetben páratlan volt. Utána már soha sehol nem viselkedtek ilyen fennkölten, ha egy közismerten gyűlölt, megosztó jellemű uralkodó elhalálozott. A minimum az volt, hogy a temetésén tüntettek azok, akik életében nem értettek vele egyet, akikkel kegyetlenül elbánt, akiknek érdekeit sértette, akiket esetleg nyomorba juttatott - hogy szélsőségesebb reakciókról ne is beszéljünk. Ehhez képest Ehnatont még ellenfelei is elismerték. Vagy legalábbis békében hagyták, ha már meghalt. Az összes többi isten papja felbukkant megint, a szentélyeikről lekapart feliratokat helyreállították, viszont ők vették birtokba az újonnan épült szellős, napfényes Aton-templomokat is - most meg ők kaparták az eredeti feliratokat, hogy azokat újakkal helyettesítsék. Hogy a régi isteneket dicsőíthessék ama „megszentelt" falak között... A mumifikálók vették kézbe a fáraó holttestét. Belendültek a kőművesek is: hetven napjuk volt arra, hogy a sírt előkészítsék. Nem kellett túlságosan megerőltetniök magukat, ugyanis ahogy szinte az összes fáraó, úgy Ehnaton is előre gondoskodott saját temetésének megszervezéséről. Ma már talán csodálatot, vagy éppenséggel ellenérzést vált ki belőlünk ez a gondoskodás. De amennyire a ma embere nem szeret gondolni a halálra - az egyiptomiak ezzel éppen ellentétesen, rengeteget gondoltak a halálra, és egész életük a felkészülés jegyében telt el. Még a legegyszerűbb paraszt is síremlékre gyűjtött, bár az ő csontjai hamar elporladtak abban a földben. Minél gazdagabb volt valaki, annál komolyabb síremlékről álmodott életében. Igenis ez volt az egyik fő célja, egyik hajtóereje mindannak, amit életében tett. A fáraóknak nem voltak anyagi gondjaik, de azért ők sem voltak gondtalanok. Nagyszabású szertartásokat kellett előre tervezniük, kiválasztották a sírhelyet, a szentélyt. Igen, minden fáraónak két helyet kellett választania. Az egyik volt a tulajdonképpeni sírhely - sokszor egy rejtekhely, amiről kevesen tudtak. De kellett egy „siratószentély" is. Nemegyszer a tehetősebbek, és akiknek volt rá idejük, egy külön templomot emeltettek még életükben csak azért, hogy haláluk után a tisztelőik, a gyászolók oda jöjjenek imádkozni, rájuk emlékezni. Hiszen a sírhoz nem jöhettek - azt elrejtették a sírrablók elől! (E „szakma" képviselőiről is lesz még szó). Hogy Ehnaton halála után is szerette Nofertitit, bizonyítja: a még életében elkészített, rózsaszínű gránitból kifaragtatott szarkofágja oldalaira a királynőt ábrázoló képeket tétetett. A szarkofágra szürke gránitfedelet tettek. Miután elkészült a múmia, azt az olyankor szokásos szertartások kíséretében betették a szarkofágba. Aztán a szintén szokásos megtévesztő akciók után elszállították az általa alapított főváros közelébe. Régebbi, Egyiptommal foglalkozó szakkönyvekben még csak azt találjuk, hogy nem tudni, hol temették el - gyanították, hogy a fővárosban. Ma már tudható, hogy Amarna, vagyis Ahet Aton mellett volt a rejtett sír. Persze a sírrablók mégis rátaláltak. Lehet, évezredekig nyugodhatott békében, de a tizenkilencedik század vége felé minden bizonnyal ráleltek. Ekkor ugyanis az Egyiptomban élő és lelkesen kutató európai és amerikai régészek között felbukkantak ismeretlen arab „kereskedők", akik az amarnai stílusú, vagyis éppen Ehnaton korából származó eredeti ékszereket árultak. Könnyen lehet, hogy azok már a királysírból származtak. Ehnatonnal
48

együtt temették el őket? Nem lehetett ezt bizonyítani, mert ezek az ékszerek éveken át forgalomban voltak. Legkorábban 1882-ben kerülhettek elő, sejthetően ekkor lelt rá egy arab kutató banda a föld alatti sírra, és azt nyilván totálisan kifosztotta. Csak 1890-ben lelték föl a sírt végül „hivatalosan" is, addigra azt nemcsak kiürítették a rablók, de bizony csúnyán elbántak a fáraó múmiájával, földi maradványaival is. Ha tudta volt Ehnaton, hogy átvészel minden bajt a föld alatt, hogy közel 3400 éven (!) át nem esik baja annak a testnek, amelybe reményei szerint egyszer majd visszaszáll a kcí-ja, vagyis a lelke, hogy elnyerhesse az örök életet -- az csaknem három és fél évezreddel később primitív utódainak játékszere lesz! A sírrablók ugyanis annyit már tudtak, hogy a múmiák pólyái közé olykor kicsiny arany ékszereket, drágaköveket is rejtettek. Amint kiürült a sír és már nem maradt egyéb zsákmány, akkor a szerencsétlen fáraó maradványaira vetették magukat: szétszedték, féldarabolták a múmiát! Érdekes módon aztán vagy száz évig senki sem törődött. a feltárt sírral, a benne lévő feliratokkal, képekkel. A fentebb említett szarkofágot is összetörték ismeretlen tettesek. Ehnaton ugyan nem tetszett az egyiptomiak többségének, megszállottsága, az egyistenhit erőszakos elfogadtatására tett lépései miatt sokan meggyűlölték - azonban senkinek sem jutott eszébe, hogy ettől még ne az ő utódai lehetnének a következő fáraók. A férfi ideológiai botlásait ha nem is bocsátották meg, de halála után azonnal napirendre tértek fölötte, és természetesnek tartották, hogy az utódai közül kerüljön ki a következő fáraó.

6. A leghíresebb fáraó
Különböző, itt nem részletezett családi bonyodalmak után Ehnaton unokája, Tutanhamon került a trónra. Amikor megszületett, az ő neve is az „Aton" istennevet tartalmazta, mint Ehnaton családjában szinte mindenkié - akkor még Tutanaton volt. De mire trónra került, és monomániás nagyapja a sírba került, csak úgy tudta elfogadtatni magát a néppel, ha nevéből törli „Aton istent" (akinek ettől kezdve különben is leáldozott), és helyette felveszi a régi és addig üldözött nagy isten, Amon nevét. Ő ebben semmi kivetnivalőt sem talált, ekkora árat szívesen fizetett a hatalomért - közben ne feledjük, hogy Tutanhamon ekkor mindössze... kilenc éves volt csupán! Így kevéssé valószínű, hogy a saját döntése volt mindez. Tutanhamon apja és anyja féltestvérek voltak. Mindkettejük apja persze Ehnaton, az anyjuk pedig egyfelől Nofertiti, másfelől Ehnaton egyik kedvelt háremhölgye volt. Így rokonházasságban született a kisfiú, és később ő is saját féltestvérét, Ehnaton és Nofertiti harmadiknak született lányát vette feleségül. Akkor persze még senki sem sejtette, hogy Tutanhamon nem az életében, hanem a halála után sok ezer évvel válik majd híressé. Mi több, a modern világ tudatában ő lesz a leghíresebb egyiptomi fáraó, aki valaha is ült a Nílus-parti trónon! De ezt a hírnevét a sírja fellelésének körülményei okozták, amiről más, egyiptomi tárgyú könyvünkben már írtunk, így azt most nem fogjuk tárgyalni. Maradjunk tehát szorosan Tutanhamon nyomában. A fiatal fáraó és tanácsadói úgy látták jónak, ha elköltöznek Amarnából - Ahet Aton városát átadják az enyészetnek. Egyiptomban nem volt jó híre ennek a külön e célra épített fővárosnak. Ugyanakkor azt is jelképezni akarta az új fáraó és udvara, hogy nem tér vissza minden maradéktalanul a régi kerékvágásba, azért egynémely dolog igenis megváltozott. Ezért nem Thébába költözött vissza a királyi udvar, hanem Memphiszbe, és attól kezdve az lett a főváros. Ez sokkal északabbra van Thébánál, jóval közelebb a Deltához (és a mai Kairóhoz). Tutanhamon tehát nevet változtatott, és igyekezett eltörölni minden nyomot, ami a kortársak tudatában őt eretnek nagyapjához, Ehnatonhoz kötötte. Szívesebben hivatkozott inkább apja dédapjára, III. Amenhotepre, olykor ködösített is kissé és azt állította, hogy ő voltaképpen ennek a fia. Amit persze a kortársai nem hittek el, hisz jól ismerték a valóságot, ám egynémely ilyen tárgyú írás fennmaradt, és ez kissé megkavarta az egyiptológusokat pár ezer évvel később. Aton, az egyetlen isten napja lenyugodott, és többé nem is kelt fel. Igaz, még vergődött egy darabig, az unoka is kitartott mellette, pár temploma megmaradt, Tutanhamon még olykor Tutanatonként vésette fel a nevét ide vagy oda. De azért látható volt, hogy a politikai kompromisszum inkább az Amon-pártiaknak hozott több hasznot, övék volt a j 6v6. Akik régebben Ehnaton és eszméi iránti tiszteletből nevükbe fogadták az „aton" szót, azok most sebesen kitörölték onnan, a legtöbben ismét visszatértek az „Amon" névhez. Hiszen ezt a példát maga a fáraó mutatta nekik. Tutanhamon hivatalos iratban - mondjuk mai nyelven: nyilatkozatban - ítélte el az előző fáraó praktikáit, és a bíráló kiáltványban nem kímélte nagyapját. Tutanhamonnak tudnia kellett, hogy a dinasztiának vele lesz vége. Már csak azért is, mert a testvérházasságból született gyerekek sorra meghaltak - így utódja sem maradt. Egymás után kerültek királysírba Tutanhamon fiai kicsiny múmiák... Persze fiatal volt, és akadtak szülni képes háremhölgyek is! A nagyanyja is ilyen volt Ehnaton udvarában, és semmi sem tiltotta, hogy egy fáraó időnként ne „frissítse fel" a vérvonalát e módon. Persze mindez csak akkor lett volna igazán valós megoldás, ha sokáig él. Ha él legalább huszonötharminc éves koráig! Akkor még nevelgethette volna a háremben született fiát, taníthatta volna a hatalom gyakorlásának alapjaira. De hát mire megnősült és gyermekeket nemzett - féltestvérének - bizony nem maradt ideje. Tutanhamon szinte semmit sem tett, mégis ő lett a legnevezetesebb fáraó. Gondoljunk csak bele: kilenc évesen került a trónra, és egyesek szerint tíz, mások szerint csak kilenc évig uralkodott! Vagyis mire a mai modern fogalmaink szerint elérte a nagykorúságot, bizony meg is halt. Így aztán valóban nem sokat tehetett Egyiptomért, de még önmagáért sem. Uralkodásának egész ideje alatt felnőtt gyámok irányították lépteit. Mire abba a korba ért - tizenhattizenhét éves lett, ami a fáraók között már felnőtt kornak számított -, hogy megnősülhetett, el is repült az a másfél-két év, amit majdnem felnőttként élhetett végig. Tulajdonképpen egy sajnálatra méltó kis ember volt ő,
49

félig még gyerek. Kamaszkirály, aki fáraói létezését nem tudta kihasználni. Semmi hasznosat nem alkothatott az átkozott időhiány, a rövid élet miatt. De miért kellett meghalnia? Ennek ezer oka lehet. Kezdjük a békésebbekkel: betegség. Már említettük, hogy az akkori higiéniás és egyéb körülmények, párosítva az igazi orvoslás teljes hiányával katasztrofálisan lerontották az alattvalók egészségi állapotát és túlélési esélyeit. Nos, ez majdnem ugyanilyen mértékben vonatkozott a fáraókra is. Igaz, hogy bizonyos köznapi balesetek nem érhették őket: nem fulladhattak a folyóba, a partról nem ragadhatta el őket krokodil, erőszakos halál egy rablótámadásban sem okozhatta vesztüket. Mégis, ezerféle módon ki voltak téve az ókori veszélyeknek. Gondoljunk csak például arra a laikusok által kevéssé ismert tényre, hogy az egyiptomiak bármennyire is szentként tisztelték a Nílust, annak vizét itták - de gátlástalanul bele is... rondítottak! Ugyanis a szent folyót latrinaként is használták! Egész tömegek jártak ki a partra és ott végezték a dolgukat, hiszen csatornázott lakások nem léteztek. A nagyobb palotákban az előkelők latrinára jártak, amelynek tartalmát aztán szintén vagy a termőföldekre vitték (ahonnan egy-egy áradásnál ismét csak a folyóba kerültek a bacilusok), vagy kivitték a folyóhoz és beledobták. Nos, nem kell mondani, hogy ebből mennyi gyomor- és bélbaj származott, a sok fertőzés egymást érte, a Nílus parti emberek sokszor úgy hullottak, mint a legyek. Mivel pedig ugyanazt a vizet itták a palotában is, mint a kunyhókban, a nyavalyák itt is arattak. Fiatal és életerős emberek egyaránt haltak meg akkor ismeretlen betegségekben a falvakban és városokban, a szegénynegyedekben és a dúsgazdagok között is. A „demokratikus halál" okai persze maguk az emberek voltak, akik tudatlanságból önmagukat irtották. Azonfelül sorban jöttek a járványok. Nemcsak a pestis aratott olykor, hanem a malária is. Hisz senki nem tudta, hogy a Nílus áradásai után itt-ott megmaradó holtágak vizében szúnyogok költenek, amelyek ezt a betegséget terjesztik. És akkor még nem is beszéltünk sok olyan kórról, például a bilharzisról, amelyek szintén legyengítették a megtámadott emberek és állatok szervezetét, aztán azok hamar elpusztultak. A később híressé lett, de a maga idejében csak gyermek- és kamasz-fáraóként szerepelt Tutanhamonnal is valami ilyesmi végzett. Ugyan a huszadik században elterjedtek olyan „tudományos pletykák", miszerint a fáraó fellelt múmiájának vizsgálata bizonyos bűnügyekre, erőszakos halálra utalt volna - ezt különféle kutatások nem erősítették meg. Márpedig kutatások, vizsgálatok voltak szép számmal. Hiszen ez volt a legkalandosabb körülmények között előkerült múmia, ráadásul egy elhíresült fáraó földi maradványa. Érthetően mindenki rajta keresztül szerette volna megtudni, milyen is volt az élet háromezer-ötszáz évvel korábban, milyen betegségei voltak vagy lehettek az embereknek, milyen bacilusok maradhattak életben még ilyen szélsőséges körülmények között is. És ne tagadjuk, sokan szerették volna megismerni az embert a fáraóban, és a sorsát. Miért kellett meghalnia ilyen fiatalon? A mai gondolkodás, amely keveset tud a pár bekezdéssel előbb említett egészségügyi körülményekről és betegségekről, már amögött is valami gyanúsat sejt, ha valakinek tizennyolc évesen kellett meghalnia. Ám akkoriban az ilyesmi sajnos mindennapos dolog volt. De azért érdekesek a vizsgálatok eredményei. A modern technika és az ókor találkozása izgalmas órákat és heteket okozott a kutatóknak. A hallgatag „páciens" pedig a röntgensugarak és más eszközök bevetésére vallani kezdett. Legelsőre a röntgen a múmia fején, a koponyáján egy vérömlenyt mutatott ki. Évtizedeken át ez volt az az eredmény, amelyre a bulvársajtó ráharapott, majd népszerű könyvek is ontani kezdték az ezzel kapcsolatos spekulációkat. Már arról beszéltek, hogy a fiatalembert egyenesen meggyilkolták! Ami persze nem volt rendkívüli dolog azokban az időkben, de itt - mint kiderült - nem erről volt szó. Egy másik szálon a kutatások eredményeit (félre)értelmezve meg baleseti halált tételeztek fel Tutanhamonnal kapcsolatban. Volt ugyanis a múmiának egy combsérülése is. Akadt, aki arra tippelt, hogy sikertelen merényletkísérlet eredménye, dárdával vagy valamilyen más szúróeszközzel sebesítették meg a fáraót, aki azt talán túl is élte. Vagy azért nem élte túl, mert a combseb elfertőződött? A régebbi, még meglehetősen egysíkú röntgenképek arra utaltak, hogy valami történt a fáraóval - a koponya és a nyak találkozásánál egy „vérömleny" nyomait látták. Azért tettem idézőjelbe, mert már akkoriban sem volt mindenki biztos abban, hogy csakugyan egy sima vérömlenyről lehet szó. Mi van akkor, ha azon a helyen egy nagy - és végzetes! - ütés érte a fiatalembert? Aztán abban maradtak, hogy bár ez utalhat a nem természetes halálra (idegenkezűségre, gyilkosságra), azért ez egyáltalán nem biztos. Volt egy mellkasi sérülése is, amiből megint érdekes és sokszor teljesen fantasztikus következtetéseket vontak le. Jóllehet az orvosszakértők már többször említették még a huszadik században, hogy ezek a sérülések lehetnek éppenséggel későbbiek, amelyek például a mumifikálás során keletkeztek! És csakugyan így volt, de ez nem akadályozta meg azokat, akik ismét valamilyen regényesebb halált próbáltak kitalálni a fiatal fáraó számára. Jó ideig makacsul tartotta magát az a hiedelem, és ezt sokan pártolták, terjesztették - hogy Tutanhamon egy sportbalesetben vesztette életét. Az egyik egy fogathajtó-versenyre célzott, a másik al-változat szerint csónak- vagy hajóbaleset lehetett a halál oka. Kocsiversenyeket talán valóban rendeztek az ókori Egyiptomban, és nincs kizárva, hogy Tutanhamon korában is történt ilyesmi. Arra azonban nem vennék mérget, hogy a fáraó is részt vett volna ilyesmiben! Először is azért, mert ő isten volt! Egy isten pedig nem közösködik alattvalóival, nem mozog közöttük, nem járkál ott úgy, mint ők - az „isten" előkelő távolságban és magasságban mutatkozik csak a nép előtt. Másodszor pedig azért sem versenyez az alattvalóival, mert soha nem teszi ki magát annak a szégyennek, hogy valamelyikük esetleg legyőzi
50

őt... Éppen a tekintély megőrzése végett, ha volt is ilyen verseny, abban a fáraót egy jó harcos, ügyes kocsizó helyettesítette, képviselte. A másik al-változat hívei arra céloznak, hogy a fáraó a Níluson hajózva szenvedhetett valamilyen balesetet. Volt már róla szó pár oldallal előbb, hogy Egyiptomban és általában az ókorban voltak olyan halálnemek, amelyektől a fáraókat és családtagjaikat megvédte magas származásuk, a társadalmi hierarchiában elfoglalt pozíciójuk, mozgásterük és elsősorban az életmódjuk. Ezért nehezen hihető, hogy a Níluson hajózva a fáraó egyszer csak beleesett volna a vízbe. Egy fáraó mindig méltóságteljes, minden lépését szokások és törvények írják elő, nem szaladgál egyik korláttól a másikig, hanem ül a napernyő alatt és fenségesen hallgat, olykor nagy kegyesen szól valamit alattvalóinak. Közben a hajó halad, a partokon mindenfelé a földre borulnak az emberek már csak aranyos hajója láttán is. Az sem hihető, hogy csónakbaleset áldozata lett volna. Miért szállt volna egy fáraó csónakba? A Níluson nem voltak viharok, ergo nagy hullámok sem dobálták a hajókat, ahol pedig a fáraó díszes hajója kikötött, ott mindig feldíszített rakpartok álltak készenlétben. Egy fáraó nem evezett csónakban és nem is evezhetett, még ha akart is minden tiltotta ezt. Az a verzió tehát, hogy egy csónak orra nyomta volna meg a fáraó mellkasát a vízben, esetleg nekinyomta egy hajótestnek vagy rakpartnak, mindenképpen légből kapottnak minősül. Egyszerűen ilyen élethelyzetbe egy fáraó nem is kerülhetett! Viszont a kutatókat sokáig gyötörte az a bizonyos „vérömleny". A régimódi röntgenkészülékek (amelyek azonban annyira azért nem régimódiak, hiszen ma is ezeket használják az orvosi rendelőkben, kórházakban) segítségével kimutatták, hogy ez lehetett vérömleny, de lehetett éppenséggel csontvastagodás is. Ez utóbbi pedig egyáltalán nem kóros és nem is ritka jelenség. Ez a gyanús folt a röntgenfelvételeken sok vitára adott alkalmat. Mígnem elkövetkezett az újabb technika korszaka - a huszonegyedik században ismét elővették a múmiát. Egyiptomba szállítottak egy ultramodern készüléket, és Kairóban vetették alá vizsgálatnak a fáraó ott őrzött maradványait. Az olasz, svájci és egyiptomi kutatókból álló csapat - nagyobbrészt orvosok, anatómusok - végre háromdimenziós képet kaphattak egy háromezer-ötszáz évvel korábban élt emberről! Ami önmagában is nagy szenzációt jelentett. A sajtóban 2005-ben meg is jelentek az ott készült fotók, és ezeken - bár az újság-fényképek értelemszerűen csak kétdimenziósak lehetnek - láthatjuk Ehnaton unokáját, Tutanhamon fáraót a maga mai valóságában. A felsőteste meglepően rövid, a lábai viszont igen hosszúak. A komputertomográffal 1700 felvételt készítettek róla. Némelyik többoldalú felvételen egészen közelről, a „gyanús" testrészekről mutat jól elemezhető képet. Amit egyértelműen sikerült kizárni: a fiatalember nem bűntény áldozata lett. Nem ütötték agyon, ahogyan azt legalább fél évszázadon át szajkózta a média. A háromdimenziós felvételek alapján kizárható volt az is, hogy másféle sérülés okozta volna a halálát. A fejen lévő sérülés nem a fáraó életében, hanem halála után keletkezett. Minden bizonnyal a nem eléggé figyelmes mumifikátorok jártak el tapasztalatlanul, vagy közülük egy sértette meg a koponyát. Azt azonban nem tudták kizárni - kicsit sok idő telt el a halál óta! -, hogy a látható combsérülés nem fertőződött-e el még a fáraó életének végén. Ha igen, akkor meglehetősen egyértelmű lehet a baleseti halál. Bár azt a sérülést bármi is okozhatta, akár egy elvakart szúnyogcsípés, amely később elfertőződött a korabeli hiányos higiéniai körülmények között. Mindenesetre annyi bizonyos, hogy Ehnaton, az egész egyiptomi hitvilágot és társadalmat felforgató uralkodó és politikus unokája még majdnem kamaszgyerekként lelte halálát.

7. Sírok sorsa
A fáraók úgy vélték - mint minden egyiptomi -, hogy az élet a halál után is folytatódik. A mai keresztényekkel ellentétben inkább a későbbi ázsiai vallásokhoz hasonlóan hittek valamiféle lélekvándorlásban. Meg voltak győződve róla: ha segíti őket a szerencse, ha életükben mindent megtettek a sajátos „túlélésért" és leszármazottaik is szépen eltemetik őket - akkor van esély a túlvilági életre. Ez alól a fáraók sem voltak kivételek. Könyvünk elején már volt szó arról, hogy talán az egész piramis-kultuszt a túlélés, az örök élet utáni vágyakozás okozta, esetleg az elődök (atlantisziak) egyik tevékenységét félreértve. Mindenképpen megjegyzendő azonban, hogy a fáraók csak múmia-formában tudták elképzelni az esélyt. Akinek a teste megsemmisült, azt bármikor később a túlvilágon hiába keresi majd a ká, a lélek. Ha pedig nem talál rá, nem is lesz túlélés. Nos, tulajdonképpen minden másképpen alakult volna, ha a mumifikálással nem jár együtt egy másik szokás. Az emberek sírboltokat építettek, azokban helyezték el a múmiákat ember formájú koporsókba, szarkofágokba zárva. Ha csak ennyi lett volna, talán nem törnek fel annyi százezer sírt és nem fosztják ki azokat idővel már iparszerűen széles keretek között az erre szakosodott „szakemberek". A baj abban keresendő, hogy Egyiptom háromezer éves történetében - ha csak a Krisztus előtti időket vesszük figyelembe - a temetés együtt járt bizonyos vallásos hiedelmekkel és... az emberi hiúsággal. Akiknek meg kellett halniok, azok nem voltak képesek beletörődni, hogy csupán egy megfeketedett, koporsóba zárt múmia maradjon utánuk. Ma már ez a teljesen elterjedt szokás senkinek sem jutna eszébe - értékeket tenni a sírba a halott mellé -, legalábbis Európában nem. De akkoriban ez nem elégítette ki őket. Akik abban hittek, hogy a túlvilágon előbb vagy utóbb folytatódik az élet, azok felszerelkeztek erre a másik életre is. Egyszerűen egy tehetős emberhez nem illő lett volna csak úgy „meztelenül" eltemetkezni. E1várták hát családtagjaiktól, szeretteiktől, hogy az életben elért eredményeiknek
51

megfelelően anyagi hátteret biztosítsanak a halottnak. Ezt persze nemcsak a sírba tett tárgyakkal, értékekkel lehetett elérni, hanem azzal is, hogy milyen küllemű, méretű maga a sírbolt. Hát persze, hogy aki tehetős volt, aki vitte valamire ebben a siralomvölgyben, amit földi életnek nevezünk, az úgy érezte, hogy ezt a nívót halottként is folytatnia kell és lehet is. Ezért a gazdagok egyre nagyobb sírboltokat, kriptákat emeltettek, ezek mindenféle formájúak voltak, még mini-piramisokat is találtak az ókori temetőkben. A sírokat, síremlékeket, kamrákat legtöbbször maga a leendő lakó építette még életében. Ezzel is gondoskodott arról, hogy méltó helyen és körülmények között várja be a majdani öröklétet, vagy mondjuk így: a feltámadást. Megtervezte a sírkamra képeit, feliratait. De volt egy dolog, amiben már maga nem intézkedhetett. Az értéktárgyakat a családja tette be a sírjába. Nos, éppen ezek az értéktárgyak rontották el a dolgot. A hivalkodő síremlékek rögtön felkeltették a sírrablásból élők kíváncsiságát, vágyait. Biztosan megtörtént nem is egyszer, hogy egy illető még meg sem halt, de a rablók látva a számára épült méretes sírboltot, előre fenték a fogukat, és alig várták, hogy az illető csakugyan beköltözzön sírjába... Mert tudták, hogy a halott mellett egyéb értékeket is lelhetnek ott. A fáraók sírjai sem voltak kivételek. Egyes szakmabeliek - művészettörténészek, régészek - azt állítják, hogy a sírrabló „a második legrégebbi szakma" a világon. Mindnyájan tudjuk, melyiket szokták elsőnek nevezni. A sírásó is igen régi lehet, sőt tulajdonképpen egyidős a sírrablóval - merthogy e kettő nemegyszer ugyanazokat az embereket takarta. Az ókori sírrablók„gyakorta a temetők személyzetéből kerültek ki. Nekik volt a legtöbb alkalmuk kiásni a sírokat, amelyek készítésében a megelőző hetekben vagy hónapokban maguk is részt vettek. Az információ már akkor is nagy értéket képviselt - aki tudta, hogy kit hová temettek, és az illető milyen gazdag volt, sokra juthatott ebben a sajátos szakmában. Persze a fáraók hamar felismerték a veszélyt, és attól kezdve igyekeztek „eldugdosni" halottaikat. Már életükben arra törekedtek, hogy megközelíthetetlen, ismeretlen rejteket építsenek ki. Persze mivel nem maguk ásták a sírhelyet, hát a személyzet között mindig akadt, akinek eljárt a szája. Különösen akkor, ha részt kínáltak neki a leendő zsákmányból. Márpedig a fáraók - vagyis a mindenkori leggazdagabb lakói ennek az országnak - nem mentek üres kézzel a túlvilágra. Éppen Tutanhamon sírjának felbontása során derült ki, hogy egy-egy fáraó mellé milyen hihetetlen mennyiségű aranyat, értékes tárgyakat, drágaköveket és művészeti alkotásokat tettek! No és ott volt még például a halotti maszk, ami a fáraók esetében nyilvánvalóan színaranyból készült és drágakövekkel díszítették. Csak ez önmagában olyan értéket képviselt, hogy az ókorban egyegy sírrabló banda vagy annak vezére - ha sikerült baj nélkül túladnia rajta, akár orgazdának, a valós értékénél jóval olcsóbban is élete végéig fejedelmi módon élhetett! Akik látták már a kairói Egyiptomi Műzeumban Tutanhamon világszerte ismert színarany álarcát, azok tudják, micsoda értékek lapulhattak egy-egy fáraósírban. Nem csoda hát, hogy a fáraók halálukban sem leltek nyugalmat. A sírrablók mindenhová képesek voltak behatolni, mindenhol megtalálták a rejtett sírokat. A legismertebb temetkezési helyen: a Királyok Völgyében is, és másutt is. Ha nem az adott időben - vagyis nem sokkal a fáraó halála után -, akkor később. Száz és ezer évek múlva! A sírrablás annyira elfogadott, vagy legalábbis folyton gyakorolt szakmává lett, hogy az évezredek során egész nemzedékek, összetartó családi klánok foglalkoztak vele. A mesterség fogásai apáról fiúra szálltak, és miután arabok szállták meg Egyiptomot és ők éltek ott előbb többségben, majd szinte kizárólagosan - átvették ezeket a „hagyományokat." Nyugodtan állíthatjuk, hogy legalább ötezer éve folyamatosan létezik ez az „iparág". Jelen időt használtam az előző mondatban, és nem véletlenül. Nincs okunk feltételezni, hogy mára megszűntek volna a sírrablások. Csak olyan időkbe jutottunk, amikor már a szervezett kutatás, a régészek tömeges felbukkanása igencsak ritkává tette a még fel nem fedezett sírokat. De azok vannak most is, és lesznek még egy ideig a jövőben. A sírrablók a tizenkilencedik, huszadik században valóságos reneszánszukat élhették. Hiszen megindult a turizmus és föllendült a sajátos régészeti idegenforgalom is. Egyre-másra jöttek Egyiptomba három világrész gazdag emberei, akik mind-mind csak egyiptomi régiségeket akartak találni, vásárolni. Nem mindenkinek adatik meg az ásatás lehetősége - sőt, ez 99 százalékuknak nem adatott meg eddig, és ezután is így lesz. Ők tehát vevők mindenre, ami régi és egyiptomi. A sírrablók tevékenysége itt kétfelé ágazott. Egy részük maradt a szakmánál és tovább kutatott, ásott, rabolt és eladott. A másik részük a kényelmesebb megoldást választotta: hamis régiségeket kezdett el gyártani és árusítani. Mindkét ágazat virágzik a mai napig is, ezt személyesen megtapasztaltam annak idején. Nem szeretnénk itt reklámot csinálni a sírrablóknak. De amíg a régieknek - értsd: a két-háromnégy ezer évvel ezelőttieknek - még viszonylag könnyű dolguk volt, addig a maiak már ezzel nem dicsekedhetnek. Az ókorban ugyanis a „kollégák" a maguk valóságában láthatták a legtöbb sírt, azok temetőkertekben álltak és kiemelkedtek a földből, mint a mai hivalkodó kripták sokfelé. Igaz, a fáraók rejtett sírjaira akkor is nehéz volt ráakadniok. De a maiaknak bizony már különleges szimatra és speciális szakértelemre is szükségük van! Hiszen éppen a Tutanhamon-sír feltárása bizonyítja, hogy az 1920-as évekig, három és fél ezer éven át rejtekben maradhatott egy sír, ha azt jó szakemberek tették oda, ahová tették. A mai sírrablónak egy kicsit régésznek, kutatónak is kell lennie. Tudnia kell, miképpen gondolkoztak az emberek pár ezer évvel ezelőtt. Tutanhamon sírjának elrejtését a véletlen szerencse is segítette - szeméthalmok is kerültek rá már az ókorban, azonfelül ha ástak is a rablók itt-ott találomra, vagy éppen itt is - nem lelhették fel, mert azt több tíz méter mélyre tették, és a felső kijárata is sok-sok méterrel a felszín alatt volt. Kőtörmelék és mint mondtuk, később hulladék került föléje. Afféle régi szemétdomb. Kinek jutott vólna eszébe itt keresni egy kircílyi sírboltot?
52

Régebben azt is hallottuk, hogy mivel a piramisok minden bizonnyal az első fáraók temetkezési helyéül szolgáltak, hát azokba valóságos labirintusokat építettek be a tolvajok ellen. Ilyen labirintusokról nem tudunk, de az bizonyos, hogy ott is megnehezítették a tolvajok dolgát. Ha csakugyan voltak királysírok például a Kheopszpiramisban - ami kétséges -, akkor a király betemetése után az odavezető járatot egyszerűen elfalazták. Néhány filmben láthattunk is már kellően drámai hatású jeleneteket, amikor a fáklya vagy mécses imbolygó fényénél az illegális behatoló elveszik a folyosók között és végül a már korábban pórul járt „kollégák" csontvázaira lel. Ekkor megérti, hogy csapdába került, innen nincs kiút, meg kell halnia azért, amiért megbolygatta a holtak nyugalmát... Apropó, bolygatás! Ez ellen a legkörmönfontabb módokon próbáltak védekezni az eltemetők. Nemcsak a fáraók esetében, hanem a jelentősebb, gazdagabb személyek sírboltjaira is fenyegető feliratokat tettek. Ezeken az esetek többségében eleve nagy átkot mondtak arra, aki ide betörne és bármit is elvinne... Persze az azonnali kínos halállal és/vagy dögvésszel fenyegetőző feliratok már csak azért sem érhették el a kívánt hatást, mivel a sírrablók az esetek nagy többségében... nem tudtak olvasni! Szerintem ha tudnak olvasni, akkor sem riasztják el őket ezek a feliratok. Pedig, különösen az ókorban, amíg Egyiptom mint önálló állam létezett, igen szigorú büntetések fenyegették a tetten ért és elfogott sírrablókat. Azt nem is tudjuk elképzelni, milyen szörnyen bűnhődött volna az, akit egy fáraó sírjának kifosztásán kapnak rajta - a máig fennmaradt ítéletek, esetleírások inkább olyanokról szólnak, akik egyszerű, de tehetős emberek sírjait törték fel. Nem segített itt semmiféle büntetés kilátásba helyezése, sőt elfogás esetén a végrehajtása sem. Az emberek szegények voltak, valahogyan, valamiből élniük kellett. Akik pedig csak ehhez értettek, soha mással nem foglalkoztak, azok száz és száz éveken keresztül apáról fiúra csak ebből tudtak úgy-ahogy megélni. Olyanok lehettek, mint a kincskeresők: naphosszat arról ábrándoztak, hogy találnak majd valamilyen nagy sírt, valami nagyon nevezetes és gazdag ember sírját, akkor aztán meggazdagodnak és többé nem lesz gondjuk semmire. A legtöbbjük persze soha nem találta meg a „nagy sírt", sőt sokan le is buktak. Az 1920-as években egy német régésznek sikerült fellelnie egy királysírt - nem messze a Kheopszpiramistól. Éppen ennek a Kheopsznak az anyját, Hetep-hereszt temették oda, mostantól visszafelé számítva az időt négy és fél ezer évvel ezelőtt! A sírban találtak számos értékes tárgyat, ezért feltételezték, hogy nem jártak benne rablók. Ennyi év távlatából joggal hihették hát, hogy a sírkamra közepén álló nagy gránitszarkofág a feliratok szerint éppen a király anyjának múmiáját tartalmazza. Nem veselkedtek neki a több száz kilós fedél felemelésének, azt későbbre hagyták. Úgy tervezték, hogy nagyon ünnepélyesen, az akkori média jelenlétében teszik meg. A föld alatti sírkamrába hát a kitűzött dátumra bevezették a villanyáramot, fényszórókkal világították meg a szarkofágot, kisebb hordozható emelőszerkezetet is levittek. A meghívott diplomaták, régészek, újságírók és más illusztris vendégek előtt akarták megnyitni a szarkofágot. Ez meg is történt, ám akkor nagy meglepetés érte a kutatókat (és kétségtelenül nagy volt a leégés is, tegyük hozzá). Mert a szarkofág... üresnek bizonyult! Több ezer éves bűnügyet kellett (volna) rekonstruálni, persze a legkisebb remény nélkül arra, hogy a múmia még előkerülhet. Mivel a sírt feltárásától kezdve katonákkal őriztették, a szarkofág fedelét pedig néhány ember nem is bírta volna felemelni - arra kellett gondolni, hogy a bűntény még az ókorban eshetett meg. Mi több, akkor kellett, hogy történjen, amikor a temetés alighogy megtörtént! Logikusan gondolkozva, a következő eshetett meg: pár héttel vagy hónappal a királynő temetése után a sírrablók már megkörnyékezték a sírt. Az információt a hollétéről nyilván olyantól kapták, aki részt vett a sírkamra építésében, vagy berendezésében. Nem lehetett ez egyszerű művelet, ha a fél-egy tonna súlyú szarkofágot bele kellett tenni, mielőtt föléje falazzák a mennyezetet... Történt mindez egy földbe ásott mély gödörben, ahol miután elkészült a kamra, ismét mindent olyanná tettek, mint előtte volt. Elhelyezték a halottat a szarkofágban, bevitték az értékes tárgyakat, a halott amulettjeit is (ezekről mindenki hitte, hogy a halál után a túlvilágon is oltalmazzák „viselőjüket"), majd az egészet betemették földdel, kaviccsal, homokkal - amiből a talaj állt arrafelé. Mindent megtettek hát, hogy nyoma vesszen a sírnak, és Kheopsz fáraó is nyugodt lehetett, hogy anyja biztonságos helyen várja az öröklétet. Nos, a hely nem volt biztonságos. A gyenge láncszem, mint oly sokszor, ismét az ember volt. A sírrablók megtudták, hol van a sír a föld alatt. Nincs kizárva, hogy lefizették az őrséget (régi módszer, de mindig beválik), vagy más módon áshattak nyugodtan napokon, heteken át. Nem zárható ki, hogy a mai betörőbandák módjára az, aki az „infót" hozta, egyben afféle „tippadó" volt, aki a majdani zsákmányból meghatározott százalékkal részesült. Már az ókorban sem követték el a bűnözők azt a hibát, hogy előre fizettek volna a tippadónak olyasmikért, ami egyáltalán nem biztos. Mindenesetre az utólagos nyomozás adatai szerint a rablók behatoltak a sírkamrába, és valamilyen úton-módon sikerült felemelniök a szarkofág tetejét is. Nem érdekelte őket különösebben mindaz az érték, amit a sírban találtak. Valószínűleg később akarták összeszedni és elvinni. A lényeg, a számukra fontos „főnyeremény" maga a múmia lehetett. Hiszen annak pólyái közé raktak köveket és aranyos ékszereket, az ő ujjain lehetnek vagyont érő gyűrűk, ékszerek, az ő fején lehet az arany álarc! A múmiát már ki is vitték a sírból, amikor megzavarták őket. Nem, nem buktak le, hisz akkor a múmia visszakerült volna a szarkofágba! A rablóknak az éj leple alatt sikerült elfutniok a zsákmánynyal, soha nem találták meg őket. Ilyenkor két eset történhetett: jelentették a fáraónak a történteket, és ennek következtében az egész temetőőrséget megbüntették, netán ki is végezték. Ezért inkább a maísik történés a sokkal valószínűbb: az őrök nem üldözték a veszélyes és mindenre kész rablókat, hanem megvárták, míg kivilágosodik, akkor lementek a kiaísott sírba. Helyére tették a szarkofág fedelét, lezárták a sírt, és mindent ismét betemettek. Így a maguk részéről megoldották a problémát - mi több, probléma többé egyáltalán nem létezett! Ahogyan manapság sem szoktuk
53

időről időre felnyitni szeretteink sírját, kriptáját, hogy meggyőződjünk róla: még ott van a csontváz a koporsóban - hát még a fáraók sírjait sem nyitották fel ismét. Két okból sem, úgymint: 1) nem lett volna biztonságos időről időre újabb lehetséges tolvajok, sírrablók elé tárni annak helyét, 2) hamarosan a hatósági emberek számára is feledésbe merült a sír helye, és még ha akarta is volna valaki (akár maga a fáraó!), már nem találtak volna rá a föld alá alaposan elrejtett sírkamrára. Tudjuk a régi korok feljegyzéseiből, hogy a piramisokat és a sírkerteket - a „Halottak Városait" - egy külön erre a célra létrehozott fegyveres testület védelmezte. Ma azt mondanánk, „biztonsági őrök" voltak minden ilyen helyen. A sírok mindig is a könnyen elérhető jólét forrásait sugallták a rablóknak, ezért a védekezés, a szigorúnak mondott őrzés évezredeken keresztül állandóan működött. Hogy milyen hatásfokkal, arról persze beszélhetnénk. Hiszen mint tudjuk, mára gyakorlatilag minden sírt kifosztottak, a régészek az utóbbi kétszáz évben alig találtak érintetlen kamrákat. Valami mindig hiányzott, a sírok 95 százalékában a modernkori kutatók már csak a puszta falakat, jó esetben a sértetlen feliratokat és képeket, és/vagy üres szarkofágokat találtak. Vagy éppenséggel a felismerhetetlenségig öszszeroncsolt múmiákat, eltört, értéktelen ókori tárgyakat. Azért a temetési szertartások és a sírok csak izgatták a nép egyszerű fiainak és lányainak fantáziáját. A legtöbben persze élték a maguk sokszor nyomorúságos életét és nem „mozdultak rá" a sírokra. Meglehetősen kockázatos vállalkozás volt ez, sok hetet vagy hónapot elvett az életükből úgy, hogy az eredmény tökéletesen bizonytalan volt. Lehet, hogy fellelik a sírt, lehet, hogy nem. A fáraók idejében ráadásul az őrökkel is meg kellett küzdeniök. Később, amikor a fáraók már a múltba tűntek, a sírrablás afféle félig megtűrt, bocsánatos bűnnek, vagy inkább normális szakmának számított, mint a csempészet. Az arab, majd a török idők beálltával (Egyiptom arab lakói a középkorban és egészen az angol gyarmatosításig török fennhatóság alatt éltek) bárki szabadon fosztogathatta a műemlékeket, a sírokat - ha talált ilyent. Az 1800-as évek első felében az ide vetődő francia, olasz, angol és német utazók nemegyszer mint „köveket" vitték el a sírfeliratokat, szobortöredékeket, kisebb szobrokat - vagonszámra, ha lehet ezt így mondani a vasút feltalálása előtti időkből. De térjünk vissza a fáraók idejébe. A mumifikálás hetven vagy kilencven napig tartó folyamata után nagy temetési menetben mutatták meg a népnek, mi mindent fognak eltemetni a fáraóval együtt... Ez afféle leltár készítésére adott alkalmat a leendő rablóknak. Biztos vagyok benne, hogy mind egy szálig ott voltak a bámészkodó közönség körében azok, akik hamarosan maguknak akarták megszerezni mindezt. Sóváran bámulták a félelmetesen értékes aranytárgyakat, ékszereket, arany maszkokat... A tét nagy volt - a kockázat szintén. Amennyire ma tudhatjuk, az ókori Egyiptomban nem voltak börtönök. Nem mintha nem lettek volna bűnözők! Legfeljebb olyan fogdaszerűségek lehettek, ahová a frissiben elfogottakat zárták, míg ügyükben összeül a bíróság. A legtöbb cselekedetet halállal büntették, és ráadásul az ítéletet lehetőleg azonnal végrehajtották. Volt még mindenféle megvesszőzés, botozás is, az enyhébb esetekben, és alighanem gályára, kőbányába is küldtek embereket, akkor már mint rabszolgákat. De ebben az ókori államban nem (és amennyire tudjuk, akkortájt másutt sem) zártak be valakit a rács mögé és hagyták, hogy ott dologtalanul tespedjen, míg meg nem hal. A kor maga is drasztikus volt, minden lépésnél mindenkire halál leselkedett, a betegségek, a rablók, a fegyveres konfliktusok és más okok miatt. Nem lehetett könnyű élni - akkor sem. A gazdasági helyzet is belejátszott a bűnözésbe. Tudunk a régi krónikákból olyan sírrablókról, akik IX. Ramzesz fáraó idején tevékenykedtek. Betörtek II. Ramzesz felesége és anyja közös sírboltjába - mert egyszerűen nem volt mit enniök, rettenetes nyomorban éltek. A ma „megélhetési bűnözőknek" nevezett emberek rétege egyre csak dagadt. A XXI. dinasztia alatt már olyan rossz volt Egyiptom gazdasági helyzete, hogy a papok is éheztek, és ha enni akartak, hát kénytelenek voltak meglopni... saját szentélyüket! A szent edényeket és más kegytárgyakat adogatták el kéz alatt, ha életben akartak maradni. Mondani sem kell, hogy ezért - ha rajtakapták - tnég a papot is kivégezték. Nem csoda hát, ha ilyen körülmények között a fáraók sírjait igyekeztek a lehető legteljesebb mértékben, minél tökéletesebben elrejteni a világ és főleg a rablók elől. Mégis, ma már kiszámíthatatlanul hatalmas értékek tűntek el kézen-közön az elmúlt ötezer évben az előkelőbb egyiptomiak sírjából. Ha tudnánk, hány tíz vagy száz tonna arany, drágakő, értékes szobrok, pecsétnyomók és ezer más, ma is értékes tárgynak veszett nyoma! Ezeknek csak kicsiny töredéke került a múzeumokba. A harc tovább folyt a két fél között. A „második menetet" már az jellemezte, hogy a fáraók egyre érdekesebb és ravaszabb módokon próbáltak kifogni a tolvajokon. Az elhunyt király rokonai, családja igen változatos dolgokat talált ki azért, hogy a férj, az apa, de az anya, a feleség is épségben vészelje át a következő századokat, évezredeket. Az egyik legnagyobb trükk az volt, hogy az elhunyt fáraónak - mintha semmilyen veszély sem fenyegetne - síremléket emeltek. Eleinte azt hihette mindenki, hogy valóban oda temették az illető nagyhatalmú urat. Még gondos munkával kifaragott és hosszú hetek, hónapok alatt simára csiszolt szarkofágot is beraktak, kellően súlyos fedéllel, hogy ne legyen azt olyan egyszerű megemelni. A sírkamrában kevés volt a hely, a benne lélegzők és a fáklyák sebesen fogyasztották az oxigént... Az építőknek ugyan fogalmuk sem volt arról, mi az az oxigén, de azt tudták, hogy sok embernek sok levegő kell. Nincs kizárva, hogy a falak festékébe beépítettek olyan anyagot is, ami kellő hő esetén (emberek légzése plusz fáklyák hője) mérgező anyagot bocsátott ki magából... A kis kamrában aztán, ha a tolvajok hozzá akartak jutni a remélt kincsekhez, a fáraó múmiájához, akkor fel kellett emelniök a több száz kilós fedelet. Ehhez alig volt hely. No és több emberre volt szükség! Egy, mondjuk háromszáz kilós gránitfedelet a gyakorta éhező, fizikailag nem a legjobb kondícióban lévő rablók csak öten-hatan tudtak megemelni. Ennyien sokszor alig fértek el a kamrában, és ha mégis, hát alig volt mit lélegezniök! Arról
54

nem is szólva, hogy igazából valamilyen emelőszerkezetet vagy eszközöket is kellett volna magukkal vinni, ami nem lehetett egyszerű. Ismétlem, minderre már csak akkor kerülhetett sor, ha a tolvajoknak sikerült áthaladniok az őrök vonalán (talán megvesztegetéssel), és megtalálták a titkos bejáratot és nem vesztek el a sok egyforma, direkt megtévesztés céljaira épített folyosón, zsákutcában, hanem ráadásul megtalálták a sírkamrát is. Ekkor, iszonyatos erőfeszítések és szenvedések után, kellően oxigénhiányos állapotban, szinte fuldokolva kellett rájönniök, hogy a szarkofág... üres! No persze, mert az egész drága, nagy munkával felépített síremlék csak egy dísz volt, egy álca, nem egyéb. „Kamu" sírbolt, testmegőrző csak „falból" - soha nem is volt benne sem a fáraó, sem a kincsei. Amelyeket persze időben elrejtettek valahol, mélyen a föld alatt, a sivatagban. Ebben is nagy gyakorlatra tettek szert az akkori felelős emberek. A fáraók azonban soha nem érezhették magukat biztonságban. Ha egy új fáraó sírba tette az apját vagy anyját, vagy a feleségét, nem alhatott nyugodtan. Tudjuk a fennmaradt iratokból, hogy a XX. dinasztia idejére ezen a téren is megjelent a szervezett bűnözés. Sírrabló bandák működtek, a gyenge állam könnyen megvesztegethető hivatalnokai sokszor maguk mutatták meg nekik, hol is vannak a sírok... A „tippadók" természetesen részesültek a zsákmányból. Persze sejthetjük, hogy a bandák a sikeres akció után átverték a tippadókat is, csak a zsákmány egy (kisebb) részét mutatták meg nekik, mondván, más tolvajok már jártak ott előttük és sokat elvittek onnan - ez hát a maradék, ennek egy bizonyos százalékával kell megelégedniök. Ami azt eredményezte, hogy a kielégítetlen mohóság újabb hasonló ügyekre sarkallja a titkok birtokában lévő hivatalnokokat. Két dolgot kell itt okvetlenül megjegyezni. Az egyik: amit ma látunk a múzeumokban, azért van ott, mert a sírrablók nem mindig jártak sikerrel. Nagyon keveset tudtunk megőrizni mindabból, ami az ókori Egyiptom anyagi kultúráját jelentette. A másik: senki sem tudja, mennyi fel nem tárt, ki nem rablott sírt rejt még Egyiptom földje! Mert azért ezt is számításba kell venni. Meggyőződésünk, hogy még a következő évszázadokban is lesz mit keresniük arrafelé az egyiptológusoknak, régészeknek, történészeknek. Persze itt nem csak sírokra kell gondolni. Majd minden ókori egyiptomi város közelében akadnak még feltáratlan műemlékek, épületek. Akadnak még ismeretlen temetők, és ha ez így van, akkor még kell ott lennie előkelő emberek, akár fáraók sírjainak is - szép számmal. A későbbi korokban odáig fajultak a dolgok, hogy a sírok, a múmiák nem voltak biztonságban - az utódoktól sem! Bizony, voltak olyan gazdaságilag mélypontot jelentő korszakok Egyiptomban, amikor az uralkodók bárhonnan pénzhez, aranyhoz akartak jutni. Ilyenkor aztán maguk is sírrablásra adták a fejüket, és ismert elődeik sírkamráit simán kifosztották. Különösen akkor fajultak el a dolgok, amikor ugyan még tartott az ókor, de igen nagy változások álltak be Egyiptomban. A fáraók és dinasztiáik névsoránál már céloztunk az idegen hódítókra, különösen azokra, akik a Krisztust megelőző évszázadokban már feltétlen uralmuk alá hajtották azt az országot, azt a népet. Nagy Sándorról, a macedón királyfiból világhódítóvá előlépett uralkodóról sok mindent tudunk. Főleg azt, hogy rövid élete olyan volt, akár egy mese: elindult egy jelentéktelen kis országból, és lassanként három kontinensre (!) kiterjedő nagy birodalmat hozott össze meglepően rövid idő alatt. Ez utána nem sikerült sem Napóleonnak, sem Hitlernek, sem Sztalinnak, de korábban Attilának vagy Dzsingisz kánnak sem. Legfeljebb a rómaiak dicsekedhettek valami hasonlóval, de azt sok száz év alatt közösen építették fel, majd veszítették el. Nagy Sándor igen rövid idő, szinte pár év alatt teremtette meg ezt a birodalmat. Igaz, teljesen gátlástalan volt, akkoriban - azt hiszem - másképpen nem lehetett hatalmat szerezni. Európa, Ázsia és Afrika egy része került az uralma alá. De hogy jön ő itt a képbe? Hát úgy, hogy gyakran elmaradt a zsoldfizetéssel, és ilyenkor bárhonnan próbált nagyobb összegekhez, értékekhez jutni. Akkoriban az ilyesmi életveszélyes volt a hadvezéreknek, királyoknak - ha nem tudták fizetni zsoldos seregüket, a katonák fellázadtak. És még a jobbik eset volt, ha csak hangoskodtak, sztrájkoltak, nem harcoltak vagy simán ott hagyták az anyagilag megrendült királyt. Roszszabb esetben tettlegesen követelték a pénzüket, és ilyenkor bizony egy Nagy Sándor is alaposan szorult volna tőlük vagy a legrosszabbat választják: átállnak a mindig aktuális ellenséghez és azt segítik győzelemre a fizetésképtelen király, hadvezér ellenében... Hogy mindezt elkerülje, Sándorunk nemegyszer szépen kifosztotta az útjába kerülő városokat, de gazdag elődei, kollégái sírboltjait is! Nem számított, honnan jön a pénz, hisz annak köztudottan nincs szaga. Csak legyen, és akkor minden rendben van, a világhódító hadjáratok folytatódhatnak! Persze, amilyen gyorsan felszökkent ez a csillag, oly hamar le is hullott. Az égi csillagokkal ellentétben a földiek sohasem oly hosszú életűek. Nagy Sándor nem látott hadvezérei között olyant, aki méltó lett volna helyére. Akiről feltételezhette volna, hogy képes lesz egyben tartani a frissiben összehozott birodalmat, mi több, azt esetleg még növelni is! Ezért aztán nagy hibát követett el: a még szinte össze sem állt birodalmat részekre bontotta és hadvezérei között elosztotta, amikor érezte közeledni a halálát. Ez minket annyiban érint, hogy Egyiptom a görög eredetű Ptolemaiosz-családnak jutott afféle örökbérként, és több száz éven keresztül ők uralkodtak. E valamikori hadvezér késői leszármazottja volt Kleopátra királynő is. De ő már hiába is akart volna nagyokat zsákmányolni - nem tehette, mert egyik elődje, IX. Ptolemaiosz kirabolta még... Nagy Sándor sírját is! Bizony, a hálás hadvezér leszármazottja egyszer anyagilag igencsak megszorult. Nagy Sándor teteme és kincsei az általa alapított és ezért róla elnevezett városban, Alexandriában nyugodtak. Emberemlékezet óta senki sem háborgatta a sírt, éppen ellenkezőleg, az afféle korai, ókori idegenforgalmi látványosságnak számított. Aki
55

akkoriban messze vidékekről Egyiptomba jött - számos görög és római utazó, történetíró is -, azok mind felkeresték az ókor leghíresebb emberének síremlékét... Nos, nevezett Ptolemaiosz-utód parancsára egy napon felnyitották a sírkamrát, és azt tökéletesen kitakarították. Egyszerűebben fogalmazva elvittek belőle minden mozdíthatót és értékeset. Máig nem derült ki, mi lett a nagy világhódító hadvezér és államalapító földi ma radványaival. Hogy mi lett a kincsekkel, azt tudhatjuk: Ptolemaiosz kezébe kerültek, aki azokat hamarosan el is költötte. Mellesleg utóda, Kleopátra sem volt különb nála. Műkincseket, sírokat ő is rabolt gátlástalanul és meglehetős szorgalommal. Mindez jellemezte az ókort, hiszen például Hammurabi híres törvénykönyveit sem Babilonban találták meg, ahol azok keletkeztek és ahol égetett agyagtáblákba vésve elhelyezték a királyi irattárban - dehogy! Szuzában kerültek elő, ahová egy ókori győztes király ezt is elhurcoltatta, hadizsákmányként. Egyáltalán, mindent elvittek a győztesek. Márpedig a földkerekségen alig találunk olyan országot vagy országrészt, de még várost vagy vidéket sem, ahol az elmúlt évezredek során ne fordultak volna meg idegen hódítók. Nyomukban pedig ott jött a pusztulás, a rablás, a halál. Márpedig a fáraók és általában az egyiptomiak szinte egész életükben harcoltak a halállal. Tudták, hogy nem kerülhetik el, mégis küzdöttek. Mert ott volt az a kicsiny reménysugár, az öröklét ígérete, amit akár az atlantisziaktól lestek el, akár saját fejük szerint alakították ki és vittek bele életükbe - tehát volt céljuk. Az öröklét elérésének egyik feltétele volt, hogy az eltemetett, a túlvilági életnek megőrzött test - vagyis a múmia - sértetlenül vészelje át azt az ismeretlen hosszúságú időt, amíg a lélek viszszatér hozzá. Ez már valóságos harc volt, ahol egyszerre kellett megküzdeniök az anyaggal - lásd: a test tartósítása -, az idővel: vajon meddig tart ki a mumifikált test? - és az egyéb akadályokkal. Ezen egyebek között előkelő helyen szerepelt a sírkamra, és annak ellenségei, a tolvajok. Mit ért vele a megbolygatott halott fáraó, ha a tolvajokat elfogták és kivégezték? Neki csak az számított, hogy múmiája egyben maradjon és így képes legyen majdan visszafogadni a belőle itt a Földön eltávozott ká-t, vagyis a lelket, a tudatot. Ezért elsősorban nem az volt a fontos, hogy a sírrablókat nagy és végzetes büntetésekkel elriasszák a sírok felforgatásától, kifosztásától, a múmiák megszentségtelenítésétől - hanem az, hogy ilyesmire egyáltalán ne is kerülhessen sor. Ma már, mai tudásunk magasságából könnyen mondhatjuk: ha nem voltak eléggé okosak és ezért nem tudták másképpen elképzelni a halál utáni létet, csak ilyen földhözragadt testi-lelki formában - hát akkor szembe kellett nézniök ezzel is. De az egyiptomiakat a korlátaikkal kell elfogadnunk, meg kell értenünk az akkori világ és akkori élet szintjeit, körülményeit, lehetőségeit. Ehhez képest is igen fejlett volt a lélekhitük. A mumifikálással különben már régen próbálkoztak. Az ősidőkben nyilván észrevették, hogy a sivatag homokjába temetett holttesteket sokszor elég jól konzerválta a száraz éghajlat. Ezért kezdtek el maguk is kísérletezni ezzel. Ma már kevesen tudják - jobbára csak a szakemberek -, hogy az egyiptomi kultúra kezdetének tartott Kr. e. 3000-es évben és még korábban már voltak bizonyos kezdetleges mumifikálási módszereik. Például gipszréteggel fedték be a holttestet - halványan sejtették nyilván, hogy meg kell akadályozniuk a levegő és a test érintkezését. Ezek voltak a gipszmúmiák - szobornak néztek ki, de a belsejükben emberek holttestei rejtőztek. A másik, ennél talán valamivel hatékonyabb módszer az volt, hogy gyantába mártott pólyákat tekertek a halottra, szorosan. Ezt később fokozták még azzal, hogy az így előkészített múmiát ráadásul még stukkóval vonták be. Ez szintén gipszszármazék volt. A maguk részéről tehát - elmondhatjuk nyugodtan - az egyiptomiak mindent megtettek azért, hogy drága halottaikat megőrizzék a késői koroknak, vagy ahogyan hitték: az öröklétnek. A többi már a sírkamrák elrejtőin és a rablókon múlott. A fáraók jellegzetes alakjai, szereplői voltak az ókornak. Csak Egyiptomban bukkantak fel, másutt nem ismerték őket. Lehet, hogy valóban egy elődcivilizáció áldásait élvezték - számos jel utal erre. Tény, hogy háromezer éven keresztül sok csodálatos, máig ható építménnyel lepték meg a világot. Igaz, más téren nem hagytak maguk után szenzációs nyomokat. Nem építettek ki világbirodalmakat, nem szervezték országukat mintaállammá. Bár isteneknek hitték és nevezték magukat, minden jel szerint ők is csak emberek voltak. Úgy éltek és úgy haltak.

Tartalom
1. Honnan jöttek?.....................................................5 2. Az öröklött tudás............................................... 43 3. Az öröklét bűvöletében ...................................... 81 4. Másképpen a piramisokról .................................123 5. Különös fáraók................................................ 143 6. A leghíresebb fáraó.......................................... 193 7. Sírok sorsa .............................................................. 203

56

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful