You are on page 1of 223

JÓKAI ANNA: NE FÉLJETEK

Digitális Irodalmi Akadémia
Javította, tördelte: Dr. Kiss István; 2002.
"Az élet estéje magával hozza lámpását"
(Joubert)
(Megint január van. Az ünnepek fényessége után homályos
hétköznapok. Mária készülõdik; székre ül, a szûkszárú, magas sarkú csizmát
ülve húzza fel. Kabátot vesz, a sálat kívül, a gallér fölött lazára fogja, a sál
csücske háromszögben a hátára lóg. 1976-77 telén ez a módi. A fejét födetlen
hagyja. A kucsma a magasra fésült frizuráról úgyis lebillenne.)
Mária
kendõt pedig csak az öregasszonyok hordanak.
(Kilép az ajtón. Elkezdi a napot, megigazított arccal. A folyosón
szembejön a szomszéd bácsi, de csinos tetszik lenni, mondja. Igyekszik az
ember, mosolyog Mária. Szorítja a drapp irattáskát a hóna alatt,
reklámzacskók lapulnak benne, négyrét hajtogatva. Megy lefelé, nem néz
járás közben a lépcsõfokokra. Mintha szteppelne.)
Mária
huszonöt év a levegõben. Szép volt, elég volt. A szoros idõbeosztás, a
vasfegyelem. Soha többé nem kell sietnem. Soha többé nem imbolyog a talaj a
talpam alatt. Hála a munkámnak, az egyensúly-érzékem aztán igazán tökéletes.
Megirigyelhetné sok fiatal.
(A csizmasarok csúszkál a hártyás jégen, Mária bokája megbicsaklik.)
Mária
"egyszer még kitöröd a nyakad a flancos cipõidben", mintha csak
hallanám az én Angelikámat, "ötvenöt az mégiscsak ötvenöt, és a tûsarok ma már
nem is divat", de Márk szerencsére mást mond, "anyának jól áll, illik az
egyéniségéhez, anya kortalan!" Richárd diplomatikus, "te tudod, Marcsikám,
nekem így is-úgy is tetszel!" Richárdom ilyen; örök lovag. A lányok mindig irigyek
egy kicsit az anyjukra. Különben is: ami egy fiatalnál divat, az a középkorúnál csak
lomposság. A hatvan év aztán úgyis banyakor, Angelika szerint, úgyhogy van még,
a legrosszabb esetben is, öt abszolút jó évem. Szegény kicsi Angikám bezzeg alig
harmincévesen is, megviselt, sápadt, pedig még gyereke sincs, aki úgy istenigazából
lestrapálná. A valódi öregség egyébként is hatvanötnél kezdõdik, ahogy a legújabb
kutatások Persze, ezek a "legújabb kutatások" mindig rózsásabb színt mutatnak.
A szakaszhatárok egyre kitolódnak, a várható életkor egyre magasabb. És minden
viszonylagos. Tizenkét évvel ezelõtt éreztem magamat kilátástalanul öregnek.
Azóta sem. Nincs itt az ideje, hogy ilyesmin rágódjam. Csak azért, mert a saját
kérésemre nyugdíjba vonultam. Mielõtt irodára tesznek. Most aztán csinálhatok
végre, amit csak akarok! Kiárusítás van Óbudán.
(Mária buszra száll. A vad kanyarokban sem kapkod a fogantyúhoz,
nem pottyan senki ölébe, a jegyet is egyetlen kattintással lyukasztja;
"stewardess", szinte újraéli. Egy idõs úr összébbszorul a pakkjával, hellyel
kínálja. Mária nem ül le, nyájasan megköszöni.)
Mária
bizonyára Márió is ilyen roskatag már. Január tizenharmadikán tölti be a
hatvanat. Ha jól emlékszem. És már tizenkét évvel ezelõtt sem volt dalia, amikor
ripsz-ropsz, kivonult az életembõl De hát ki gondol Márióra, éppen most, egy
boldog házasság kellõs közepén, teli tervvel, robottól szabadon egy új élet
küszöbe!
(Márió autós-kabátba bújik, a sálja piros. A sál egyik végét vagányosan
hátracsapja. Állát felszegve a tükörbe néz. Futó pillantás ez. Bólint a
tükörképnek.)
Márió
kemény a tél. De vége az ünnepeknek, a kényszerû tespedésnek
(A zoknira is ügyelj, mondja Villõ, laza a gumírozás, harmonikázik a
bokád körül! Valóban, Márió gyorsan kicseréli, imbolyog az
elõszobaszekrénynek dõlve. A fejére nem tesz sapkát, pedig hullani kezd a
hó.)
Márió
ernyõ és sapka, öregemberes. Egy kicsit ég az arcbõröm. Talán túlzás
naponta borotválkozni, de Villõ azt mondja, a borostától érett férfikorban már
senki se lesz férfiasabb, legfeljebb ápolatlan. És Villõnek apró dolgokban igaza
van. A nagy dolgokba viszont nem szól bele. Áldás! Egy nõ elviselhetetlen, ha
intellektuálisan oktatni akar. Vájkálni, kotorászni. Mint például annak idején
Mária. Azóta õ is alaposan elfonnyadhatott. Villõ egy tündér, igazán. A negyvenhét
évével olykor mint egy bakfis. Biológiai csoda! De hát ez mellékes. A szeretet, az
áradó, csorduló szeretet, alkalmazkodás a végtelenségig, ez a fantasztikus. Az
arany lelke!
(Mikor kerülsz elõ? kérdi Villõ. Márió bizonytalan mozdulatot tesz,
gondterhelten sóhajt. Villõ megértõen biccent, a rakott krumplit majd a
sütõben hagyom, háromra bent kell lennem, este nyolcig, de te csak intézd az
ügyeidet, egyetlenem, nyugodtan, nagyon fontos! Márió könnyedén búcsúzik.
Ötre mindenképpen megérkezem, szívem, be vannak hozzám jelentve,
senkit se ültessünk fel, ez alapszabály, azért jönnek, mert segítségre
szorulnak, és ki segítsen, ha én sem? Így igaz, Villõ ágaskodik, megcsókolja,
csak vigyázz, szét ne forgácsolódj, magaddal is törõdj, legalább a kedvemért,
drágám, egyetlenem)
Márió
micsoda tragédia, hogy sose szülhetett! Micsoda ronda dolog volt attól a
Rezsõtõl, bár halottra semmi rosszat, hogy kés alá zavarta, négyszer is! De legyünk
õszinték, nekem így most könnyebb. Sose vágytam még saját utódra sem. Bármikor
kiléphetek, megvan a szabadságom, akárha önkezûleg be akarnám fejezni Ez
utóbbi marhaság. Amit ránk róttak, végig kell csinálni. És hát nekem más a
feladatom. Nem a családi idill. Szerencsére Villõt kielégíti ez a kapcsolat, ez
számára kárpótlás, bizonyos értelemben Gondoskodhat, ezt meg kell neki
engedni, és legyünk õszinték, több mint tíz év vendéglõ, és felvágott-tea korszak,
takarítási és mosási mizéria után nekem is áldás Nagyon meg lehet az alkalmi
nõcskéktõl csömörleni. És a cölibátus sem megoldás, az én koromban. A testi
vágyat nem elfojtani, hanem használni kell. Persze, sohasem átengedni az uralmat!
Az árnyékunkkal konfrontálódni, földolgozni azt! Hálás vagyok, hogy az Isten
Villõt az utamba hozta végre egy egészséges interperszonális kapcsolat Mester
és tanítvány, bizonyos viszonylatban. Másrészt milyen pompás, milyen fantáziadús,
amikor Végül is, hatvan! De ez csak lexikon-adat, férfinál nem számít, amíg a
teremtõ energiát el nem veszíti, amíg minden tekintetben megvan a képessége
Áldom az eszem, hogy kiharcoltam az egy év korengedményt, s a Pszichiátriai
Intézetnek álcázott taposómalmot otthagytam
(Márió liftbe száll, lefelé sem kutyagol négy emeletet. Sietõsen átvág a
Felszabadulás parkon. A mellkasában hirtelen szorítást érez. Továbbmegy,
de végül mégiscsak letottyan a padra, még a havat sem takarítja el. Az
okkersárga sportzsákot maga mellé csapja.)
Márió
az aktatáska konzervatív.
(Benyúl a vattás dzseki alá, nyomkodja a baloldali középsõ bordát. A
látvány - az öntestét gyúró férfi - komikus. A görcs hamar enged. Márió
fölpattan, a piros sál végét ismét hátraveti.)
Márió
az idegek játéka. Mi a fene olyan sürgõs? Rohangászni Voltaképpen be
kéne fejeznem, végre, a Psychological Reviewnek, "A logoterápia hazai
alkalmazása", Frankl ürügyén, már kétszer rám telefonáltak, még le is kell nekik
fordíttatni A továbbfejlesztés a lényeg, ez az új, az életértelem keresése nem
szakadhat meg a fizikai halállal, az csak nekros; a thanatos-t, az istenektõl való
szörnyû elszakadottság-érzetet kell oldani, de hát nem olyan könnyû, ebben a
poshadt légkörben úgy fogalmazni, hogy baj ne legyen belõle, mégis, akinek füle
van, világosan kihallja Különben is, az alkotóerõ idomíthatatlan vadállat. Ha
kushad, akkor a legveszélyesebb: nem tudhatjuk, alszik-e vagy megdöglött végleg?
Ha "harap", az már megkönnyebbülés. Bírni kell addig is. Ez nem versenyfutás
Az Eminens presszóban várnak rám. Ott szoktak rám várni. A tanácskérõ
"harminc-negyvenesek". "A fiatalok!" Lassan én is nagy öreg leszek. Persze, ez
csak póz. És nem szabad pózba merevülni. Megkövülni. Hol van még az öregség?
Különben is, ma már csak "kisöregek" vannak. Talán korán kellett volna meghalni.
Legenda nélkül nincs túlélés. De hát egy zöldfülû, aki tíz-tizenöt éve voltam, ugyan
mit hagyhatott volna hátra?!
(Márió elkedvetlenedik, ácsorog, jeleket vés a cipõje orrával a hóba. A
rikító sporttáska elnehezül a kezében. A hó hullik, tapadó, tömör
pelyhekben. Taxi! kiáltja Márió, a tér sarkánál. Nem ül a sofõr mellé. Uram,
ne szorongassa azt a bazi nagy táskát, ejtõzzön kényelmesen, a sofõr
hátraszól, de nem az illõ tisztelettel.)
Márió
kifizethetem Villõ napi kosztpénzét. De nem hányja a szememre, az arany
lélek. Ne legyünk rabjai a pénznek. Kicsinyesek. Mint egykor Mária.
(Mária az óbudai áruház próbafülkéjében a negyedik ruhát próbálgatja.
A fülke szûk, nincs rálátás a tükörre. Mária feszengve forog a mell alatt
fodrozott, opart-mintás tunikában. Egy tinédzser feltépi a függönyt,
betolakszik a farmernadrággal. Rápakol Mária holmijára, kihámozza magát a
feszes miniszoknyából. Erõsen izzad; másnapos izzadság-szag, ahogy az
egyik bûz a másikra szárad. Azt se mondja, fakapu. Mária mégis
kezdeményez: Hát nem olyan ez a tunika, mintha állapotos lenne az ember?
A lány odapillant, elõször Mária hasára, majd fel az arcára. Ugyan, ki
gondolna már magánál erre? És nem is olyan ciki. Nem kell rögtön
összetottyadni! A lány azt hiszi, kedves. Mária leráncigálja a tunikát, a
kontya megbomlik. A kétoldalt futó, keskeny tükörsávban profilból is
meglátja magát.)
Mária
ki ez az agresszívan hegyesállú nõ? Mi közöm hozzá? Különben is,
messzebbrõl kell nézni. A megfelelõ szögben, s lehetõleg szembõl. Nem a részletek
számítanak. Az összhatás a döntõ!
(Dühödten kapkodja vissza a gönceit, az akasztókat a bágyadt
eladónõ kezébe nyomja, köszönöm, ebbõl elég! Egy se felel meg? kérdezi az
eladónõ ingerülten, ezért kár volt egyszerre négyet is becipelni!)
Mária
bezzeg a butikban udvariasak! "Erre az alakra ajánlani, asszonyom,
élvezet! Negyvenkettes nyugati méret, mintha önre álmodták volna!" De hát az
egyenruhám még tavaly is csak negyvenes volt! Pedig egy grammot se híztam
azóta A súlyelosztás változhatott meg. Ötven év után minden a hasra, csípõre
szalad. Persze, az én százhetvenöt centimmel kevésbé feltûnõ. Nem vagyok
seggdugasz. És nem szabad feladni, belenyugodni! Idõmilliomos leszek, a
negyvenöt perc torna is belefér. Nem fogom hagyni, hogy egy taknyos elrontsa a jól
kitervelt napomat. A tizenévesnek a húszéves is öreg. Nem hagyom, hogy
kibillentsen egy ilyen tipikusan, szimplán nõi dolog. A szépség mellékes. Sose erre
koncentráltam. Sose. Ne legyünk szubjektívek.
(Márió elszundikál a kocsiban. Nincs nagy kedve az Eminens
presszónál kiszállni. A presszó még néptelen. A felszolgálónõ új; fiatal és
közömbös. Márió beleköt a nõbe, hideg a kávé! Bal lábbal tetszett felkelni,
mondja a nõ kedélyesen, fronthatás van, ez bizonyos korban már borzolja az
idegeket! Márió a konyakot a kávéjába dönti. Rágyújt, kortyol.)
Márió
engem itt a régiek ismernek. Hogy ki vagyok. Egyrészt. Másrészt, mi az,
hogy bizonyos kor? A férfinak nincs kora. Ezt minden igazi nõ tudja. Amíg az
elektromos vonzás mûködik. Ez a seszínû deszka, legyünk õszinték, nekem se
kéne! Mégiscsak vissza, az íróasztal mellé!
(Nem mozdul. A hamu remeg a cigarettán; nõl-nõl, egyre hosszabbra.
Úgy marad, piros izzásban, a fehér csikk végén.)
Márió
és rakott krumpli. Frissen. Villõ megérdemli!
(Mária fürgén, egy szuszra mássza meg a két emeletet.)
Mária
szeretek hazajönni. Édesanyuka már áthozta az ebédet, ragaszkodik
hozzá, hogy áthozza, hetvenkilenc évesen is fáradhatatlan, és jól ápolt is, van kirõl
példát vennem, szerencsém, hogy itt lakik két saroknyira, könnyebb lesz ápolni, ha
lerobban, mert kórházba nem, pláne elfekvõbe Fantasztikus, mit gürcölt értem,
egyedül, egyéves voltam, amikor apa meghalt tüdõvészben És semmi pasasok,
"pót-papák", akikhez alkalmazkodni kellett volna. Valami Albert bácsi, kisiskolás
koromban, néha-néha felrémlett, de anyu végül is kiadta az útját Persze, apa-
élményem nincs, pedig az fontos, Márió is mondta, s ne legyünk szubjektívek,
ebben véletlenül igaza volt, az ember hajlamos rá, hogy egész életében
behelyettesítsen, de önkontrollal az ilyesmi tettenérhetõ, s ha tetten értük, már ki is
tudjuk irtani! Lám, nem veszett kárba az a másfél év német-filozófia, egek, milyen
régen, harminckilenc-negyvenben, és a két év orvosiból is, magánhasználatra,
milyen jól profitáltam, nem kellett a gyerekekhez pánikszerûen orvost hívni, igaz,
aztán anyuka ápolta õket, hol volt nekem idõm otthon ücsörögni, amikor végre
gépre kerültem! Talán, ha az a nevenincs hangulatbetegség, az a gyöngeség, a
szédüléssel és a légszomjjal le nem ver, s ami hipp-hopp, ahogyan jött, olyan
titokzatosan el is tûnt éppen az ostrom alatt és szerencsére nyomtalanul, talán, a jó
Ábelnek is hála, ki tudja, akkor ma elismert tekintély volnék. Komoly szakmában.
Az én német-angol, sõt, orosz nyelvtudásommal s legyünk objektívek, az én
ambíciómmal! Harminc is elmúltam, amikor muszájból megbirkóztam az orosszal,
hogy végre repülhessek tanfolyamelsõként, az se kutya! Igaz, Márió is protezsált,
volt összeköttetése még a kommunistáknál is, hosszasan kezelt valami nagyfejes
neurotikust. Bezzeg szegény jó Ábel, örült, hogy lyuk van a fenekén, s
aktakukacként a havi kisfizetést a családnak összehozza "Minek szültél még egy
gyereket, ha sejtetted, úgyis el fogsz válni?" Anyuka nehezen emésztette meg, "De
hát próbáltam mellette maradni, hiszen olyan sokat jelentett Ábel, a
bombazáporban, a pincében, s ha nem jön Márió" "Akkor jött volna valaki más,
a te magasra nézõ természeteddel! Kicsi falat neked ez a jámbor Ábel, ez a
vajszívû, lenyeled és nagyobbra éhezel" Anyukának ami a szívén, az a száján,
ezért hiteles a dicsérete is, hallatlan önbizalmat csöpögtetett belém, "okos vagy és
gyönyörû, Marikám, nézz a tükörbe!" "Nincs olyan kirakat, hogy séta közben
oldalra ne fordítsd a fejed, és a kirakatüvegben meg ne bámuld magad", Márió
ezerszer is elmondta, szinte diagnosztizált: narcisztikus személyiségzavar, szinte
csaknem valamennyi kritériummal Richárdom nem tesz epés megjegyzést, sõt,
tükröt is ragasztott a Zsiguliba, az én kedvemért! Richárd fõnyeremény. S nem
minden tükör olyan, mint az áruházi. Nem is kell furtonfurt belepillantgatni. Az
ilyen jellemzõen nõi tulajdonságokat le lehet gyõzni, önneveléssel. Különben is: eddig
a munkámhoz tartozott, hogy úgy-ahogy "mutassak". Mától kezdve elsõ a
kényelem. És a belsõ elmélyülés. Errõl az igényrõl sose mondtam le. Csak hát
olyan gyorsan elszaladtak az évek, majd holnap! Hát tessék tudomásul venni, a
holnap most már itt van. Halomban állnak a könyvek. Amiket nyugdíjas koromra
félretettem. Az olvasószemüveg nem elõnytelen. Nyugalmi helyzet; a meditációk!
(Mária anyukával kettesben megeszi a húsgombóclevest és a
sóskafõzeléket fasírttal. Anyuka eltesz a vejének egy bõ adagot vacsorára.
"Csak elmosogatok, és már el is tûntem!")
Mária
keveset beszél, ez külön jó anyukában. A fecsegõ öregek kibírhatatlanok.
Az örökös ismétléseikkel. Anyu még Oszkárt sem emlegeti, csak éppen
karácsonykor, egy-egy halk sóhaj, "miért kellett neki csecsemõként elmennie, miért
vette magához dolgavégezetlenül az Úr? A bátyád volt, Marikám. Imádkozom
érte!" "De hiszen nem is ismertem, anyuka, mire megszülettem, õ szegényke már el
is porladt" Richárd se az a nagy dumás. De amit ígér, arra mérget lehet venni.
Nála a hat óra az hat óra, és nem hat óra húsz perc. Vagy esetleg éjfél, mint Az
igen igen, a nem nem. Csak arra kell ügyelni, mit kérdez tõle az ember. Mert hát van,
amire nem egy szóval kéne válaszolni. Hanem kifejteni, hozzágondolni, talán
vitatkozni is, megkockáztatom; persze, ha hálátlan vagyok, verjen meg az Isten.
(Richárd lazít a nyakkendõjén, a zakóját vállfára teszi. Dús, szõke
tüskehajában fésûként átfuttatja az ujjait; kezet mos. Élére vasalt nadrágját a
térdénél kissé följebb húzza, úgy ül asztalhoz. Jó étvággyal kanalazza a
sóskát, minden falatot külön élvez. Mária nézi.)
Mária
nem lehet ezzel a látvánnyal betelni! Ezek a szürke szemek, ez a
harminckét ép fog! Száznyolcvankilenc centi és semmi háj, sörpocak! Öt évvel
fiatalabb nálam. Na és?! Meresztgették is rá a tisztelt kolléganõk a szemüket. Neki
aztán nincs tyúkmelle! Mint egy germán isten. Jól illik az én barnaságomhoz. "A
well-matched couple." Ahogy az angol mondja És Richárd monogám. Csak
engem szeret. És nem az a vérmes alkat, aki egy napig nincs meg nõ nélkül. Hála
Istennek, nem játssza meg a falu bikáját. Ebben is olyan természetes.
(Mária meséli a napját Richárdnak: Az a szemtelen fruska! De hát
nem ez a lényeges. Az eljövendõ idõk szempontjából. A
személyiségfejlesztés a legfontosabb. Nem szabad, hogy elzúgjanak a
hátralévõ évek, nyomtalanul a lélek felett Mert közvetlenül a halál elõtt
már késõ. Richárd homlokon csókolja, hol van az még, ne fessük az ördögöt
a falra, jegyet hozott az Operába az egyik kliensem, Bartók Kékszakállú,
egyszer illene már végigülni, valamint a tízéves házassági évfordulónk is
közeleg, február kilenc, törd a fejed, Marcsikám, minek tudnál, de úgy igazán,
örülni? Február kilenc, csak formális dátum, mondja Mária, valójában attól
számít, amikor találkoztunk a gépen, október kettõ, vasárnap! Szóval, ezután
még tudatosabban kéne)
Richárd
néha zavarba ejt. Amikor rájön ez a fura valami, és elkezdi mondogatni
ezeket az irreális, ködös dolgokat. Vagy ha nem is ködös, egyszerûen csak annyira
távoli! A világért sem bántanám meg az érzékenységét, ilyenkor diplomatikusabb
elterelni a figyelmét valami jó hírrel, ez be szokott válni. Egy ilyen ízig-vérig
reprezentatív, sikeres teremtés, és néha mégis képes a fellegekben kószálni Pedig
milyen talpraesetten viselkedett, még ténylegesen a fellegekben, amikor a görög
szigetek fölött viharba kerültünk, és a görög ügyfelem kihányta a belét, nekem se
fért volna egy zabszem se a fenekembe, igenis vészhelyzet, a nõk sivalkodtak, a
csomagok lepotyogtak az utastérbe, s akkor az én gyönyörû Marcsikám
mosolyogva hozta a langyosvizes rongyot, gyógyszert osztott, fogta a görög pasi
fejét, beszélt hozzá, gügyögött neki angolul, mintha egy bébihez szólna. Maga volt
az élõ nyugalom szobra. A többi sztyuvi is neki engedelmeskedett, a kapitány név
szerint megköszönte a végén, hogy sikerült a pánikot megelõzni A kutyafáját,
még nyolc-tíz telefonom van ma este, pedig a sporthíreket meg akarom hallgatni,
hátha enyém a telitalálat, és kíváncsi vagyok, mit hazudnak a tévéhíradóban és ki
kell kefélni a télikabátomat, csupa pihe, ma reggel vettem észre, biztosan pulóver
mellé került a szekrényben, és kipucolom a cipõket, Marcsikám is csak odadobta a
csizmát, ha a sózott hólé beleeszi magát a bõrbe, soha többé nem jön ki a fehér
folt. Ez nem Hamburg, mi nem vagyunk szelvényvagdosó tõketulajdonosok, mint
papáék. Igaz, olyan zsugoriak sem. Nekünk törõdnünk kell az anyagiakkal, fõként
nekem, a pénzszerzés férfikötelesség Ezt a nõt elveszem, mint egy sugallat, úgy
jött, még ott frissiben a gépen, ezt érdemes! Jól mutat, esze is van, és a helyzet
magaslatán, a gyakorlatban is, és csak úgy sugárzik róla az egészség, mellette nem
kell egy csúnya rák-halált végig asszisztálnom, tehetetlenül, mint szegény Barbara
mellett, nagyon megviselt a folyamat, nyolc hosszú hónapon át, hiába csak a
barátnõm volt, nem a feleségem, de a kritikus szakaszban már nem léphettem le,
becsületbõl végig kellett csinálni. S Marcsinál nem áll fenn a gyerek-veszély sem,
nincs csecsemõ, aki a szabadidõt felõrli és a legelemibb kényelemnek betesz S
lám, szerencsére, Angika és Márk, két udvarias felnõtt, már akkor is, húsz és
tizenhét évesként zokszó nélkül ellaktak Marcsikám anyjával. Aki egy fess, tip-top
öregasszony. S mind a mai napig milyen remekül kijövünk! Meleg baráti viszony,
nem kérhetnek olyat, amiben ne próbálnék segíteni, már ami a kétkezi
közremûködést illeti, és karácsony, születésnap, gazdag ajándékok, nem sajnálom,
nem sajnáljuk! Az irhabundámat is leviszem a tisztítóba, odacsöngetek a bírónak a
Sajtos-ügyben, nincs olyan per, amit meg ne lehetne nyerni, Sajtos fizet, mint egy
katonatiszt, pedig csak egy zöldséges, tegyük el magunkat holnapra, ezt az
asszonyt nem cserélném fel senkivel, egy hangos szava nincs, semmi hisztéria vagy
nõi szeszély! Keveset nevet, hát istenem, hajnalba-hóba-fagyba ki a vakvilágba, a
röpködés megviselte, majd szép lassan kiheveri, azt a félnótás Máriót is kiheverte,
aki elõttem azért vagyok itt, hogy a széltõl is óvjam, így szeretem, ahogy van
zusammen.
Mária
azért magyarosíthatta volna a nevét. Schwesterrõl mondjuk Sátorira.
Mennyivel jobban hangzana: Dr. Sátoriné Marth Mária. Ha angol volnék, "mersz"-
nek ejtenék. De mivel magyar vagyok, "mart" vagyok. Micsoda különbség! De
ezzel Richárdomat nem bolygatom. Õ egy fõnyeremény.
(Villõ megágyaz. Máriónak a nagyobbik szobába, õ maga a kisebben
alszik, egyszemélyes heverõn. A fürdõszoba Márió szobájából nyílik, nincs
külön bejárata. Villõ kiüríti a kihûlt csikkeket a hamutálból. A hófoltokat a
gyapjúszõnyegbõl nedves kefével kidörzsöli. Nem fekszik le; mélázik, Máriót
várja.)
Villõ
legalább három embert fogadhatott délután. A jelekbõl ítélve. Csak hát
újra el kellett rohannia. Ilyen igénybevételhez képest mi az én terhelésem? S miféle
kicsinyesség törõdni a puszta formasággal? Nagy szó, hogy hajlandó egy fedél alatt
lakni, mint még soha senkivel. Rezsõvel papír is volt, mégis mi volt? Micsoda
kiszolgáltatottság, a szó szoros értelmében, semmiért! Nyugodjon békében, habár
Máriótól megtanultam, odaát sincs béke, hanem szembenézés Istenem, hol
kallódnék, ha Rezsõ halála után, tulajdonképpen irgalmas, gyors halál, ripsz-ropsz,
a fa az autót derékba kapta, még csak meg sem nyikkanhatott, hol kallódnék, ha
Rezsõ halála után véletlenül nem éppen Márió címét kapom meg, mint akihez
kétkedés nélkül fordulhatok, bár nincsenek véletlenek, ez a találkozás sors-szerû,
Istenem, már csaknem másfél éve, visszaadta az önbecsülésemet, amit Rezsõ
csaknem húsz éven át tépázott, megmutatta a helyes utat, az életcélt. És képes
voltam én is nyújtani valamit, feloldani azt a jégpáncélt, amit Márió férfi-nõ
viszonylatban kifejlesztett, begyógyítani az önérzetén oly méltatlanul ejtett sebet,
amit több mint tíz éven keresztül hurcolt magával, valami Mária, valami önzõ,
hisztériás, fennhéjázó teremtés, ahogy az elharapott mondatokból kihámoztam,
nagy nehezen, mert Márió rosszat aztán senkire, úgy kell belõle ezeket a fájó,
személyes dolgokat harapófogóval kihúzni Nagyon álmos vagyok, sajog a
derekam, senki se vállalkozott, hogy a százkilós Balla nénit tisztába tegye, a
férfiápoló sitty-sutty lelépett, mit számít, hogy az ember "vezetõ", Magyarországon
ilyen a szociális otthon. Nagyon álmos vagyok, de úgyis csak akkor alszom
nyugodtan, ha már hallom a horkolását odabentrõl. Remélem, ma nem jön rám a
mászkálás, olyan hamar felriad és aztán az egész éjszakája tönkremegy, ha van
valami átok, hát ez a lakás az, ez az unpraktikus beosztás. Napközben még
lábujjhegyen sem sompolyoghatok át a szobáján, hogy a gondolataiból ki ne
zökkentsem, pláne, ha vannak nála, hallgatják, mint az orákulumot, sokszor majd
bepisilek, de hát a tapintat, ez a minimum, amit elvárhat Majd ha esetleg mégis
összeházasodunk, elcseréljük, hozzácsapom azt a kis pénzt a bankból, ami a
kocsironcsból meg a fõbérlet-átengedésbõl bejött. De akkor sem fogunk egy
ágyban aludni! Máriónak ebben is igaza van, a szexualitást megöli, pedig az fontos,
ellensúly a szakadatlan elme-torna után, és az ember csak egyedül tudja áttekinteni
a napot, ahogy Márió tanítja, visszafelé Lelkiismeret-vizsgálat. Istenem, Rezsõ
milyen gonoszul gúnyolódott, ha imádkozni akartam, vagy egy templomba betérni!
Vagy az ilyesfajta dolgokról egy kicsit beszélgetni. "Egy kórboncnok aztán csak
tudja, látja a saját szemével, mi van a halál után, a többi csak hagymázas
képzelgés, Villõ fiam, verd ki a fejedbõl ezt a sok ostobaságot, ezt a visszamaradt
szemléletet, a hazug papi mételyt!" Már majdnem elhittem, hogy ez nálam csak
ideggyengeség, de aztán Márió Ha õ nincs, talán a sárgaházba zártak volna.
Olyan állapotban szedett fel. Emelt magához. Engem, a kis Tatár Villõt. És mit
adhatok én? A fészek melegét, ami könnyít az õ kivételes sorsán. Nekem apám se
volt, törvénytelen gyerek az anyámat is csak fényképrõl ismertem, a fél lába a
levegõben, a jobb karja a feje fölött. Híres szépség, világjáró lokál-táncosnõ,
felszívódott a háborúban valahol Dániában Nagymama, áldja meg az Isten, úgy-
ahogy fölnevelt, az anyámat is Villõnek hívták, nagymama naponta fölemlegette,
"fúj, egy romlott nõ, de õstehetség, tánc-fenomén" fátyolban táncolt, õrjítette a
férfiakat. Én is táncosnõ szerettem volna lenni, balerina, de nagymama korán
kiverte belõlem. "Azt, amit az a dög tudott, azt te a kurta lábaddal úgyse tudnád
utánacsinálni!" Isten áldja mindettõl függetlenül a nagymamát a haló porában is,
amikor Parkinsonnal végképp lerobbant, a jóságáért visszafizethettem valamit, a
kezem alatt halt meg az otthonban, minden nap vele voltam, sokszor reggelig is,
Rezsõ ezt is kifogásolta, "hiszen már meg sem ismer, te jóbolond, ez a rángatózás
már csak vegetatív funkció" A köznapiságba sose tudtam egészen belenyugodni,
szerencsére belsõ karrier is van, sõt az az igazi Mintha hályog hullt volna le a
szememrõl, büszke vagyok, hogy megjelenhetek Márió oldalán, ha nagy ritkán
együtt kimozdulunk. Nagy ritkán, mert a társaságok felszínesek. Doktor Mérõ
Márió, csak úgy dalol ez a név! Egy unikum, a maga nemében. Bûn hétköznapi
mércével mérni Végre csönget! A kulcsot nem szereti, lehúzza a zsebét, repülök
már, bár Márió azt mondja, "nem vagyunk angyalok, arany lélek, te csak ne repülj,
még nem tartunk ott", valamiért allergiás erre a szóra.
(Márió szórakozottan Villõ füle mögé cuppant.)
Márió
úgy hallgattak, mintha értenék. A diákklubban. Pedig csak érvényesülni
szeretnének, bejutni a tojásba, én meg éppen hogy ki akarok törni a tojásból De
szerénynek kell lenni. Aki a magot szórja, eleve tudja, kõre, bozótba, útszélre de
valami azért mindig megfogan. Másképp már rég az ördögé volna a világ.
(Richárd a franciaágyban átöleli Máriát. Mária leveszi az orráról az
olvasószemüveget, becsukja a könyvet, leteszi mindkettõt. "Nagy szárnyadat
borítsd ránk, virrasztó éji felleg" Önmagának mondja, nem Richárdnak. Itt
a karom, nem disznóláb, feleli Richárd tréfásan, és a paplant Mária dereka
körül betûri.)
Mária
közös asszociációk. Rokon gondolkodás. De hol van már a tavalyi hó?
(Különösen ragyogó május. Már hervadnak a parányi udvaron az orgonák,
de az illatuk - a már-már rothadóba hajló pacsuli - a negyedik emeletig még
felszáll. Márió behúzza az ablakot, leereszti a redõnyt; a napvilág zavarja.
Fölkapcsolja az íróasztali lámpát.)
Márió
fáj ez az illat. Valamiért. S nem mindegy, melyik oldalról esik a papírra a
fény. Bal kéz felõl a legoptimálisabb. S az se mindegy, a papír milyen. Ezen például
az írás akadozik. Ez nem famentes, Villõt átejtették. A tinta beszáradt.
Golyóstollal nem lehet ilyesmit írni. A legelemibb dolgok se klappolnak. Már
hónapok óta. Ellenállás. Az anyag védekezik. És az emberek csak jönnek,
jönnek Végtére is erre esküdtem fel, ezt csináltam a hadifogságban is, tartottam
a lelket, az ép eszüket hányan és hányan köszönhetik nekem, ugyanakkor a
kezdetektõl hogy áhítottam a nyugalmat, ezt a visszavonultságot, nem kell órára-
percre bemásznom sehova, bólogatni a mézga-agyúak nagyképû szövegeire,
hivatalos iratokat gyártani, szakmányban gyógyítani, ha az gyógyítás egyáltalán,
ami ma nálunk az átlag-pszichiátriában folyik Elég egy zárójelentést elolvasni.
Szakszerûség ürügyén csupa semmitmondós, kaptafa-diagnózisok, sehol a panaszos
teljes élete. Egyetemleges irtózás mindentõl, ami a gyökerekig kívánna hatolni, csak a
tesztek, a séma, a vájkálás, hol-kitõl érkezett a sérelem, csak gyorsan, gyorsan,
mindent kihányatni, s ha aztán ûr marad, hát ûr marad! Felszabadítani, de
valójában elszabadítani Visszamenõleg fojtsd meg a frusztráló apádat-anyádat
a tanító bácsit a sarki hentest az izgága szomszédot mintha csak ezen múlna
minden. A sikeres áthárításon. Mintha minden csak okozat volna, s nem gyakran az ok
maga. Ezt kell bõvebben kifejtenem. Ahogy az ok ravaszul okozatnak álcázza
magát, az okozat pedig olykor okként viselkedik. Csiki-csuki. Mögéje látni. Az
nem elég, ha a szerencsétlen delikvens kibeszéli magát. Valamit bele is kell
beszélni. Ugyanazon élmény hatása személyenként más és más. Közhely. Az egyik
beleroppan, a másik megedzõdik tõle. Sõt. Inspiráció forrása is lehet. Például, ne
menjünk messze, micsoda anyám volt nekem, és milyen közönyös apám!
Taníttattak, igaz, nevelõnõ, drága intézet. De talán soha meg sem is csókoltak.
Folyton veszekedtek; lefoglalta õket az egymás iránti gyûlölet, elszívott minden
más energiát. Az anyám erõszakkal elvette és a szemem láttára zúzta szét a
cumisüvegemet. Négy-öt éves ha voltam, késõn érõ gyerek. Mintha ma lenne
A cumisüveg halála
Az ezüstözött vaskályha csöve átpiroslik; reggel. Égett narancshéj illata.
Felébredni jó. Kinyújtom a kezem a kiságy rácsai közt. Ott áll a széken az üvegem.
Teli kakaóval. Mindig ott áll; ez a megszokott mozdulatom, érte nyúlok. A
deformálódott gumi pontosan a két ajkamhoz idomul. Erõlködni se kell, a kitágult
lyukon ömlik a számba a kakaó. Átfogom az üveg derekát, nézem, hogy apad a
lágy barnaság, nézem a légbuborékokat. Hozzám tartozik, egyek vagyunk, az üveg
meg én.
S akkor az üveget hirtelen kikapják a kezembõl.
- A maga fia! - üvölt az anyám. - Ez a nyámnyila, vízfejû óriás-bébi! Hogy
én nem törõdöm vele? Én nem nevelem? Nem foglalkozom? Majd megmutatom
Az üveget a parkettához vágja. Az üveg eltörik, a kakaó befolyik a szõnyeg
alá. Az apám az ajtóban áll, ingujjban, a hózentróger a térdét verdesi.
- Cirkusz, kora reggel! Maga dühöngõ õrült! - De nem lép oda hozzám, nem
karol át, nem vigasztal.
Ha egyszer már odaadta, most miért veszi el? Nem értem. Miért, miért? Rettenetes
félelem. Átugrom az oldal-rácson, a tócsa és a cserép kellõs-közepébe. A talpam
felsebzem.
- Az üvegemet akarom!
Az anyám mintha lehiggadna. Bánja már, a perzsaszõnyeg miatt.
- Van szép bögréd kék a füle, rózsás. Nagy fiú nem iszik cumisüvegbõl.
- Nem akarok nagyfiú lenni! Az üvegemet akarom!
Lenyomnak az asztal mellé, a magasított székre. Sírok. A bögrét lesöpröm az
asztalról. Újabb folt a szõnyegen, a bögre kicsorbul.
- Azért sem iszom!
Az anyám megpofoz. Többször. A pofonok csípnek. S mintha valami jobbra-
balra lötyögni kezdene a fejemben. Zúg a fülem.
- Neeem? Neeem? Akkor majd megiszod ebédre. Vagy vacsorára addig
nem kapsz mást!
És az apám nem avatkozik bele.
Valami hosszú-hosszú idõ. Valószínûleg csak egy délelõtt. Valami szörnyû
szorongás: ez nem az én anyám. Én itt idegen vagyok. Senkire se számíthatok.
Védelem nincsen. Ha csak nem az Isten; "én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a
szemem, de a Te szemed nyitva Atyám, amíg élek, vigyázz reám"
(Márió rágyújt. Eloltja a lámpát, fölhúzza a redõnyt, a természetes
fényt mégis beengedi. A már fáradt orgonaillatot beszívja. Visszatösped a
székre, a mappát félretolja. Kiszól Villõnek: arany szív, egy kávét, de ne
löttyöt, mielõtt útra kelek! Villõ bátortalanul megjegyzi: ez ma már a
harmadik Na és?! horkant Márió.)
Márió
nem megy le a torkomon a kakaó. Mellékíze van. Emlékszem, még sokáig
próbálgattam a porcelánon átlátni, a bögre hasát a világosság felé tartottam. Mintha
Máriánál lett volna egy csonka bögre. Ahhoz hasonló Egyébként akkor is május
volt. Ugyanez a tömény orgonaillat. Vagy nem is, hanem undok nyárfa-pölyhök a
nyelvem alatt és nála? Nekem támadt, vádaskodott. De jó, hogy már túl vagyok
az ilyen csapda-helyzeteken. És legyünk õszinték, még ma is, ha a parkban
megpillantok egy-egy, gyerekkocsiból kikandikáló cumisüveget, összeszalad a
nyálam Dehát mindent erre a gyerekkorra visszavezetni nevetséges! Hoztunk is
magunkkal. Mindenki személyében felelõs. S legyünk õszinték, nekem legalább nem
volt a szülõk elvesztése kiheverhetetlen trauma. Mire hazakerültem a fogságból, õk
már nem éltek. Agyoncsapta õket egy bombaami furcsa, hogy együtt csapta õket
agyon Közös halál. Nekik ez kijutott, érdemtelenül.
(Villõ hozza a kávét. Remeg a keze; késésben vagyok! Egy fekete
csöpp a mappámra löttyen. Bocsánat, mondja Villõ. Nem számít, legyint
Márió, majd leitatjuk. Nem ezen múlik!)
Villõ
nagyon makacs. Túl sok a koffein. Meg a nikotin. Én, félig-meddig
egészségügyis, csak tudom! Azok a kis faggyúmirigyek a szeme alatt. Koleszterin.
Rezsõ csinosabb volt, de hiába, ha semmi kisugárzás. Ez Márió titka. A kisugárzás.
Az aura, vagy hogy is hívják. Mindenkit megdelejez. És a hangja, amikor a
betegekhez beszél, az a bársonyos, mély orgánum, ahogy az ajtón kiszûrõdik, és az
a stílus, az a kedvesség! Bár Márió nem szereti, ha betegeket említek, vagy
pácienst, ezek nem betegek, csak tévelygõk, keresõk Márió feladta a praxist
hivatalosan, se recept, se pecsét, ez a lakás rendelõnek nem is alkalmas, a
kifejezetten elméseket mindig a szakrendelésre irányítjuk, "életvezetési iskola", ha
ezt az egyedülálló tevékenységet egyáltalán meg lehet nevezni Nem fogad el
pénzt. Úgy kell rátukmálni. Egy kis dobozt rendszeresítettem az elõszobában. És
nem a legszegényebbek oldanak kereket fizetés nélkül. De hát nem volna méltó
Minden oké, ha megy neki az írásbeliség is Ez most átmeneti szünet. Mint a
hieroglifák, olyan a papír elõtte. Csupa áthúzás, betoldás, plusz-mínusz, hurok,
hiányjel Bár nem szereti, ha kukucskálok, csak hát az ember, mint jellem, néha
meginog.
Márió
nem ezen múlik. Jól néznék ki, ha annak idején beugrom Etelka néninek.
Nevelõnõi ügyködése során csak az önértékelésemet rombolta, "túl nagy a fejed,
Márió, és ez a név is, inkább lányos, törpenövésû vagy és nincsen muszklid, a
tornához a fiatalúr lusta" Végül is százhetvenkét centi már középtermet. Mária
volt abnormisan magas. Nekem kellett a nyakamat nyújtogatnom, ha a szemébe
akartam látni. Villõ aranyszív bezzeg sarkos cipõben is csak a vállamig ér, mint egy
Puck, mint egy kobold, az a két mókás gribelli az arcán, meg kell zabálni, hogy
profán legyek! Olyan törékeny, s mégis, mit bír! Élõ bizonyság arra, hogy a
külsõbõl nem szabad következtetéseket levonni a Várhegyi Reálban, rég
elvesztem volna, az izompacsirták közt, ha nincs az eszem, meg ez a szuggesztív
képességem, hogy másokra hassak Még a háborúban sem kényszerültem ölésre,
Istenemnek hála, a hivatásom megmentett, kötöztem, még operáltam is, egyszerûbb
esetben, de fõleg a pánikot, a halálfélelmet oldottam. Ötvenhatban is, éjjel-nappal,
ügyeletben. Engem erre küldtek, ez a dolgom. Ez nem hiúság, nem megalománia,
ahogy Mária ezerszer felhánytorgatta és az nem önzés, hogy megteremtem a
függetlenségem feltételeit. Én, aki soha semmi vezetõ pozíciót nem vállaltam,
pedig hányszor próbáltak lekenyerezni, mint pártonkívülit, persze, már csak jóval
ötvenhat után Ez tudatosság. Gazdálkodni kell az adománnyal, kamatoztatni a
talentumot, és úgy igaz, "ha világosságot gyújtanak, nem teszik véka alá, hanem
tartóra, hogy világítson a ház minden lakójának", Máté 5,5, azt hiszem Még
akkor is, ha ebben a poshadt rendszerben, ebben a szegény kis keletre csatolt
országban annyi a kirendelt lámpaoltogató Nem számít, ami kívül van. Férfinál
különösen. Errõl a tapasztalatok meggyõztek. Meggyõznek folyamatosan. Ha egy nõ
a Szilasi László-féle parkett-táncosokat választja vagy éppen a Bronson-féle vad
machót - az csak az illetõ nõt minõsíti. Valamint az is, ha a nõ akar nyeregbe ülni.
A ritmust diktálni. Nagyon utáltam Etelka nénit. De végül is õ ébresztette fel
bennem a küzdõszellemet, hogy mindenek ellenére, sõt Ma már csak hálás
vagyok. S ha nincs Mária, az a szeszélyes, húzd-meg-ereszd-meg tizennyolc
esztendõ, legyünk õszinték, talán Villõt se tudnám ma ennyire méltányolni Az õ
arany lelkét, eredendõ ártatlanságát. Ebbõl a szempontból, ebbõl az egyetlenegy
szempontból Máriának is megbocsátható
(Esteledik. Mária az ablaknál áll. A napot már nem találja, csak a
tükörképét, ahogy visszaverõdik a szemközti balkon üvegajtaján. A közeli
térrõl a nyárfa vattavirágait befújja a föl-föltámadó szél. A pelyhek megülnek
Mária lebontott hajában. Mária bal kézzel a függönyt markolja, jobb keze az
oldala mellett lóg, mozdulatlan.)
Mária
ehhez hasonló este. Csak nem május, hanem június. Azt hiszem.
Végzetesen önzõ és javíthatatlanul hiú vagyok, azt mondta. Beleszerettem a saját
szépségembe, és mást nem is tudok szeretni. "Ez egotizmus," mondtam, "a helyes
önszeretet, ami nem nyomorítja meg a környezetet, csak oldottabbá teszi a létet
nem pedig egoizmus!" "Mit jössz ezekkel a nagy szavakkal," még dühösebb lett,
"mit dobálózol itt fogalmakkal? Ha annyira érdekeltek az elvont dolgok, miért nem
végezted el a filozófiát, a maga idején?" "Mert a gyakorlatban akartam valami
hasznosat!" "Hát akkor miért maradtál ki az orvosiról is? Nem bírtad a vért, ez
csak ürügy, te alapvetõen tündökölni akartál, alapvetõen Így drága hölgy, úgy drága
hölgy, el kell ájulni, milyen szépséges és három nyelven csacsog, kapkodnak a
szoknyájához a részeg, idegen férfiak legyünk õszinték végre!" "De hát te
szerezted az állást, éppen te!" "Mert nem hagytál békén. Naponta rágtad a
fülem" Goromba meccs volt. De nem az utolsó. Még mindig nem az utolsó.
Ugyanezen ablak mellett álltunk, a nyárfa pihéi a vállára tapadtak nem a feje
volt nagy, a koponyája és már akkor kopaszodott, a feje búbján egy kerek folt,
mint a szerzeteseknek vagy rosszul emlékszem, és ez nála történt, és az
orgonák? Valahogy mégis összeborultunk, "szeretsz?", "szeretlek!" "Tudsz
nélkülem élni?" "Nem, nem, soha!" A pléhtábla szövege, negyvenháromban a
kapura szögezve, Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország
mennyország nem, nem, soha dagályos frázisok, egzaltáció, kinek hiányzik?
Lám, milyen jól élünk, én legalábbis, milyen jól élek nélküle, már tizenegyedik éve,
oldalamon derék jó Richárdommal, illetve derék, jó Richárdom oldalán, nem is
tudok már mást elképzelni, szinte azonnal lecsapott rám, az önemésztõ
gyötrõdésbõl kiemelt, pedig már azt fontolgattam, bárkivel lefekszem,
megpróbálom, amit sose, a könnyû kalandot, csak az emlékektõl szabaduljak, s
lám, milyen tökéletesen sikerült minden. Isteni beavatkozás. Én már megbocsátottam
Máriónak. Csak azt nem tudom megemészteni, hogy elválasztott Ábeltól és mégse
vett el. És a gyerekeimet is, a legkritikusabb kamaszkorban, sorsukra hagyta. Nem
rajta múlt, hogy talpon maradtunk. Szerencsére nem tépelõdöm. Nyolc-tíz évig
jóformán eszembe se jutott. Most is csak azért, mert túl sok az idõm. S még nem
sikerült kitöltenem valami valódival, hasznossal, mert a pótcselekvés nem nekem
való. Álbarátnõkkel fecserészni, ugyan mirõl? Azt már a gépen is untam, ülni a
lecsapott padkán, amikor pár percig éppen nincs óhaja-sóhaja senkinek, és
hallgatni, mikor mit és hol lehet soppingolni, figyelni a kis nõi praktikákat a
másodpilóta körül, ki kivel szûrte össze a levet, nem, nem az én világom
Érettségi után az egyetlen bizalmas barátnõm is elhagyott Talán ha volna
bátyám. Ténylegesen, s nem csak anyuka sirámaiban. Legyünk objektívek,
anyukával is többet kéne beszélgetni. De anyuka olyan szófukar, "Marikám, ami
engem mostanság foglalkoztat, az úgysem foglalkoztat téged!" Nincs közös
témánk, hacsak nem a napi menü. Egész nap olvasni se lehet Különösen
Pascalt, Kierkegaardot, Steinert, vagy hasonló komolyat. Nem, nem a repülés
hiányzik. Hanem a késztetés, hogy muszáj menni, hogy szükség van rám, speciálisan
rám. Richárdom azt mondja, majd az unokák! De Angikámnak nem akaródzik
szülni, félti az állását a Malév-irodán, "Ha nem is vagyok meseszép
nádszálkisasszony, édesmama, azért még lehetnek terveim!" A nyelvérzéket tõlem
örökölte, idegenvezetõ, pluszmunkában. Pedig a Lórántja nagyon szeretne már
gyereket, Lóránt kilenc évvel idõsebb, szinte jobban illik hozzám, felelõs ember,
muzeológus, meg lehet érteni, a gyereket föl is kell ám nevelni, és Angelikám se
mai csirke Márk meg talán sose kapja be a horgot, olyan jól elvan a
nagymamijávalTanítgatja a rajzot, a mûvészettörténetet, pingál ezt-azt,
öntörvényû, bohém az én fiam. Bár én bohém, legyünk objektívek, sose voltam!
(Richárd leparkol a zsemlyeszínû Zsigulival a járdán, átellenben.
Integet. Mária csak a duda hangjára figyel fel. Hahó, kiáltja, már vártalak!
Banán! kiáltja vissza Richárd, egy zacskót mutogat.)
Richárd
az ablakban les. Tíz év után is. Ennyire rám épült. Senkije sincs, rajtam
kívül. Mert az anyjával, hála istennek, nem alakított ki egészségtelenül függõ viszonyt.
A gyerekek pedig, ez faktum, élik a maguk külön életét. Ahogy a természet rendje,
ahogy helyes. Az csak a keleti blokkban szokás, hogy az utódok nem tudnak
leszakadni. Papáék se erõszakoskodtak. "Ha itt akarsz maradni, ezen a tetves
Magyarországon, a te dolgod, ahonnan a magunkfélét a bolsik elõbb-utóbb
kizsuppolják mint negyvenhatban, minden svábot, akinek nem sikerült
elvegyülnie Budapesten" Máig se tudom, mi tartott vissza negyvennyolcban,
diplomával, még tojáshéjjal a seggemen, protekció nélkül talán az, hogy itt
születtem és magyarnak éreztem magam, a politikai helyzet dacára. Talán van
abban igazság, amit Marcsikám mond, nekünk találkozni kellett, elrendelés, de a
reális síkon maradva: itt könnyebb a karrier, mint Nyugaton, ahol garmadával
nyüzsögnek a szakemberek, kíméletlen a verseny, már a negyvenes is öreg, itt meg
egy kis ügyességgel én vagyok a Jani És az én Marcsikám egyetlen támasza. A
barátnõk, a haverok, úgyis csak a szart kavarják. A legtöbb válókeresetben ott a
bennfentes harmadik. Én is lemondtam a péntek esti bridzspartikról. A
gombfociról. Felszínes szórakozás. Mindennél jobb érzés hazajönni. A
dohányfüstbõl, a mocskos, piti ügyekbõl egy kicsit fölmerülni, tiszta levegõ, édes
otthon
(Mária az ajtóhoz szalad, sarkig kitárja. Richárd elõbb Mária kezét,
majd a homlokát csókolja meg. "Szeretnék május éjszakáján letépni
minden orgonát", dúdolja, "s ha jõ az édes álom, díszítni véle kis szobád".
Átnyújtja a banán-csokrot. Besiet a szobába, az ablakot gyorsan becsukja.
Teli lett a szoba ezzel a szöszmösszel, betapad a kárpitbaMária szó nélkül
fordul, hozza a lapátot, söprût, Richárd kiveszi a kezébõl, ne te fáradj, ez már
a múlt, ide-oda hajolgatni Különben is, ide porszívó szükséges, nem
végzünk susztermunkát, szívem!)
Mária
nem kell az ilyesmin fennakadni. Nem tõlem kívánja. Õ maga végzi. Ilyen
férfi nincs is.
(Villõ bekukucskál a kulcslyukon, majd a küszöbön fergetegesen
átperdül, a paplant Márióról lerántja: Nem bírok magammal, látom, már nem
dolgozol végre, és nem is alszol, fenséges pasa, íme a te hurid, a lábaidnál!
Miket beszélsz, mondja Márió, túlzás ez, te kis hízelgõ! Elnyúlik az ágyon,
kezét-lábát szétveti, átengedi a testét Villõ simogatásának. Hirtelen
megfordul, Villõt maga alá gyûri, az asszony lábait a vállára csapja, most
aztán jaj neked Bácsi kérem, ne tessék haragudni, selypíti Villõ,
engedelmes, jó kislány leszek! Hagyd a lámpát, hadd lássalak, súgja Márió,
aztán nem szól többet, a lágy melleket meg-megtépi, a szája keskenyre
csukva, a halántékán lüktet az ér, a vad lökéseket rövid szünetek követik.
Villõ sikong, sziszeg, artikulálatlan hangokat hallat, mennyei, ó, ah, ééé,
ííííí)
Márió
semmire sem kell oktatni. Most ezt,
most azt. Olyan hervasztóak voltak. Mire
kitanulták, már véget is ért. Mária meg, mint a
csuka. A vége felé. Soha egy pissz. Nála aztán
alig lehetett tudni igen vagy nem Az
ágyban is viselni akarta a koronát. No majd én.
Én meg. Én megmutatom. Egy ici-picit hadd
fájjon. Az csak izgató. Mintha. Egy kis picsi-
pacsi. Mintha. Könyörögsz? Könyörögjél.
Kipaskolom a popsidat. Képzeletben. Szép
pirosra. Szeeereted te ezt! Még, még? Légy
alázatos No most no most Eeeez
aaaz
Villõ
annyira együtt. Csak vele. Csak neki. A
lelke, ahogy könnyebbedik. Ahogy a szeme
elmélyül. Ahogy kiszívom belõle a gondjait.
Hogy egy kicsit enyhüljön. Én, a kis Tatár
Villõ! Szinte érzem ahogy személy szerint,
én. Ezt senkivel, soha. És kell neki. Hogy
mondjam közben. Hát mondom
Gyönyörûség Nálunk ez nem olyan
közönséges. Már majdnem, én is de neki
legyen meg, erre kell koncentrálni gyere
Én vagyok választva én a kis Tatár Villõ
Tatár Villõ és Mérõ Márió egybeforrás
Olvassz be jaj de jó ez most jaj de jó ez
most Neked jaaj de jóóóó
(Márió behajtja fejét Villõ mellei közé. Köszönöm, mondja, s kivonja
a nemi szervét, óvatosan. Én köszönöm, mondja Villõ, mintha egy másik
szférában lennék, csodálatos! Hogy ennyire oldódjak, azelõtt el sem tudtam
képzelni, te vagy az elsõ, bizonyos értelemben, hiszed-nem hiszed s olyan
közel vagyok hozzád! Te is? Márió felkel, cigarettára gyújt. Kölcsönös,
mondja, és persze hasonlíthatatlan.)
Márió
abba kéne ezt hagyni. Ez a primitív atavisztikus ösztön. Nõ a hajánál
fogva. Bunkóval a kezemben. Ez az alacsonyság. De hát az állat zabálni akar.
(Márió az íróasztalához lép, egy szót a másnapi TIT-elõadásán kijavít:
A tudat nem "lemerül", hanem "lesüllyed" a tudattalanba. Villõ kiszalad a
konyhába, bekap egy szelet sonkát.)
Villõ
ha egyszer-egyszer nem sikerül a csúcsra jutni, nem tragédia! Fõ a lelki
élvezet!
(Richárd pucéran bújik ágyba. Bac dezodor, Amo szappan szaga.
Óráját-gyûrûjét az éjjeliszekrényre teszi, a gyûrû az óra karszalagjára
fölfûzve. Itt vagyok, ragyogok, a királynõ szolgálatára, ha a királynõnek
csekélységemet fogadni tetszik, de csak, ha neked is kedvedre Mindjárt
jövök! bólint Mária, ó, igen! Kimegy a fürdõszobába, nedves
mosdókesztyûvel áttörli a lába közét. A hálóinget kinthagyja. Nézi magát,
meztelenül, a tükörben.)
Mária
nem rossz. Még nem rossz. Se hurka, se feltûnõ kitüremkedés. A mellem se
lóg még. Csak egy parányit ereszkedett. És elég dús szõrzet. A szõr másutt
gusztustalan. Bár Máriónál inkább komikus volt, a hátán az a néhány szõrpamacs.
Richárd bezzeg mint Tarzan. Keménykötésû, de selymes bõrû. És nincs testszaga.
Se szesz, se dohány.
(Hol az én pompás-pajkos pejparipám? kérdezi Mária, s otthonosan,
játékosan rátelepszik Richárd csípõjére. Satuba szorítja az oldalát a
combjaival. A kislámpa búráját elfordítja, a falra tereli a fényt. Richárd ujjai
milliméter pontossággal köröznek a mellbimbón, kitapintják a csikló fészkét.
Mária belecsúsztatja magát a felkínált hímvesszõbe. Lassú ringatózás. Csönd.
Csak a rugó nyikorog.)
Richárd
semmi laca-faca, semmi cifrázás. Ha a
fizikum követelõzik, ki kell elégíteni. Ez a
helyes. Ez az egyszerûség. Nem ám lihegés,
kifacsart pózok. Összestimmelünk. Ki van ez
próbálva. Csak célravezetõen, csak
természetesen, csak fürgén. Pinabubus, így
hívtak az egyetemen. Aki csak jött, sebtiben
Dehát egyik mint a másik. Semmi új. Ötvenen
túl ezt már illik tudni. És Mária nem akárki.
Nem akárki. Nem AKÁRKI. Hadd
sarkantyúzzon, ha egyszer így jó neki Még a
szemét is lehunyja. Olvad a gerincem. Már
húzódik lefelé Feszít. Szétpattanok
szétrobban megszabadulni, gyorsan,
gyorsan ííígy így hoppáááá!
Mária
egészségügyi kérdés. Legalább
kéthetente. Jobb, mint az altató. Ötvenhat éves
korban, más nõ már be is molyosodik. Erre kell
gondolni Erre Nem igényel semmi fárasztó
praktikát. Natúr készen áll. Mint egy big
bobby. Mint egy óriás kamasz. S én a helyzet
magaslatán De egy szõke, omlóhúsú nõ is
valahol. Egy ócska matracon nem itt és
nem én valaki kíméletlenül a hasára fordítja,
és hátulról belehatol, s mintha még néznék is,
egy egész társaság az engedelmes feleséget
uram, parancsolóm, kegyelmezz, ez nem én
vagyok ez egy másik nõ, micsoda megalázás,
micsoda kííín!
(Richárd kiemeli Máriát a pózból, gyengéden talpra segíti. Siess,
mondja, mosdjál meg, kis maszatos! Finom volt! Ugye, neked is? Vigyáztunk,
nincs folt a lepedõn.)
Richárd
no még a vekker! Hétre húzom. Csak kettõt csörögjön, a drágám hadd
aludjon. Fél kilenc Markó utca, tizenegy harminc Lakatos kontra Meyer, lapos a bal
elsõ kerék, Ibusz, prospektus, társas út nyárra, meglepetés. Nem kaptam cementet,
az az átok nyaraló, még legalább két év, amíg tetõ alá hozzuk. Illetve hozom, mert
Marcsikámat ezzel nem terhelném, ez férfikötelesség Kedden bekasszírozni az
árva garzonom bérét, ha már Marcsikámat hat lóval se tudom innen kimozdítani
nem tudom, mit eszik ezen a zajos környéken, de hát békesség, legyen meg az õ
akarata!
(Richárd elalszik, egyenletesen szuszog. Mária forgolódik, a párna
csücskét rágja.)
Mária
azért ez nem így volt. Legyünk objektívek. Az ifjúságban. És most egyre
inkább így van. Ezek a képek, ez a piszkos fantázia! Márióval se így volt. Az elején.
Nem kellett a vágyat mesterségesen, képzelgéssel felkelteni. Aztán egyszer csak.
Ez lett belõle. A vége felé. Valahogy. Vitazárás, ópium. Pillanatnyi feloldás.
Marakodás, sírás, szeretkezés. És akkor kezdtek a képek elõgomolyogni. A
segítségemre siettek, egyre plasztikusabban. Szégyen De nem szabad
jelentõséget tulajdonítani. Ilyen problémamentes klimax után. Hála Richárdom
tapintatának. Nem mûködnek a hormonok többé, valamivel pótolni kell! A
szerepet a pszichikum veszi át. És mint tudjuk, a psziché mérgezett A valóságban
viszont nincs többé kínlódás, dagadtra bõgött szemek Szép, sima élet van.
Punktum. "Jó éjt, kis hadnagyom, jó éjt"
(Szeptember közepén - a meleg és csaknem felhõtlen nyár után -
csapadékos, rideg õsz köszöntött be. Mária a fürdõszobatükör elõtt áll, az
avocado-olajos pakolást körkörös mozdulatokkal az arcbõrébe masszírozza.)
Mária
ezek a konfliktusmentes, laza nyarak! Bírom a napot, még bírom, hála
Istennek! Jól mutat a barna bõr, csak persze vigyázni kell az árnyalatra, nem a
szürkésbarna, hanem a bronz! És pótolni a zsír- és vízveszteséget. És persze E-
vitamint Ahhoz képest, hogy Balkán, elég szép a bolgárok tengerpartja. És a
nyugat-német márka a szocialista tömbben is csodákat tesz. Érdekes volt utasként
repülni. Hogy engem szolgálnak ki és nem én Egy csepp nosztalgiám sincs, új
garnitúra, fel sem is ismertek. Igaz, az utóbbi tíz-tizenöt évben engem már nem
tettek ilyen vacak járatra! Átszeltem a nagyvilágot, a széles nagyvilágot, és mit
értem vele?! A hamburgi út is jól sikerült. A nyugat-németeknél még a vásárlás is
kellemesebb, mint itthon, van választék, az eladók törik magukat Elegancia,
egy-két különlegesebb darab, az még nem flanc! Turkálni a színes holmik közt,
utca hosszat élvezet. Ez is élvezet. Ahogy Richárd készségesen baktat
mellettem, fogja a táskámat, támasztja a könyökömet, amíg egy-egy cipõbe
belebújok, segít a cipzárat fel-le húzni, bezzeg Márió minden kirakattól betegesen
irtózott. És valutánk akkor még szinte semmi De kit érdekel már Márió? S miért
éppen most, nyugdíj után jut megint az eszembe? Hála Richárdom
diplomáciájának, az öregei kivételesen kinyitották a bukszájukat Két csont-bõr,
puccos protokoll-figura, nincs egy közvetlen, meleg szavuk! Richárd se imádja
õket, csupán a kötelezõ gyermeki tisztelet. Valami német mûtrágyagyáros lányával
akarták összeboronálni, aztán kénytelen-kelletlen lenyelték a békát. Egy
kétgyermekes anya, magyar, már nem egészen fiatal, és semmi vagyon
Távolságtartók, de legalább nem intrikálnak! S nem beszélhetnek elõttem semmi
olyat, amit ne értenék meg! Édes anyuka! Német-magyar levelezõként, gép- és
gyorsíróként végigdolgozta a nyolc órát, s esténként még volt türelme engem
tanítgatni! "Ami gyerekkorban ragad, mindhalálig marad!" Párizsba se jutottam
volna el, arra az egy hónapra, érettségi után, Istenem, az utolsó békeévek! hogy a
franciát tökéletesítsem, ha a vonatköltséget nem kuporgatja össze. Igaz, ott aztán
beálltam pólyás mellé, dajkának, "úrilány" létemre nem derogált Milyen más az
én anyám, mint Frau Schwester Szerencsére Richárd is látja. Csak hát õ jobban
ad a konvenciókra. "Vérségi kötelék", mi már tudjuk, nincs meghatározó
jelentõsége, Krisztus óta. Mi! Miért fogalmazok még mindig többes számban? És
az is milyen remek volt, hogy nem kellett rohanni, az órára figyelni, percre a
járathoz igazodni, hozzám igazodott mindenki. Nem bûn az, ha néha megadjuk a
császárnak, ami a császáré Különben is, az õsz a gondolkodás ideje. Az
elmélyülésé. Mária-nap után, ha a családi hacacárék elülnek No, szépen kisimult
a bõröm. Szépen kisimultam.
(Richárd vesztegel a csúcsforgalomban, a Zsiguli elefántfülét
megnyitja, szórakozottan dudál egyet-egyet: tííí tíííí)
Richárd
ilyen jól talán még sose sikerült. Ilyen tökéletesen talán még sose hoztam
össze. Papáék direkt megkedvelték. Végre! És Marcsikám olyan figyelmes,
alkalmazkodó. És olyan perfekt. Csokoládébarna, az a gusztusos hosszú combja
csokoládébarna S a fél Hamburgot fölvásárolta, féltem is a vámnál, ajándékok,
gondolt mindenkire. Scholl gyógypapucs, bordó kötött kosztüm M-es méret,
méregdrága Vitalikum anyukának Angelika: ametiszttel tizennégy karátos
aranymedál kilenc gramm, Lórántnak gazdag kivitelû mûvészeti album, Márknak
fekete bõrdzseki, eredeti Levis-farmer, hadd örüljenek! S legalább tizenkét féle
kencefice. Ilyen éjszakai, olyan nappali, ránc ellen, hidratáló, regeneráló,
pórusösszehúzó bámulom Marcsikámat, ahogy nagy önfegyelemmel ezt mind
magára keni, bedolgozza olyan átéléssel az arcába, mintha ezen múlna bármi is!
Meggyõzõdésem, a tiszta víztõl is ilyen lenne, ilyen korához képest üde, fiatal.
Fiatalos. Dehát legyen meg a kedve. Már kezdtem aggódni, a nyugdíjszindróma õt
is megviseli. De hál'istennek, a nehezén már túl vagyunk Végre, irány a
célegyenes!
(Villõ vasalja Márió fehér ingét. A vasaló akadozik, rövid a drót. A
gallér újra meg újra ráncot vet.)
Villõ
azért az nem helyes, hogy halálra dolgozza magát! Hogy akkor is jár az
agya, amikor más ember teljes valójával a természet gyönyörûségébe olvad.
Valamikor töltekezni is kéne. A sok szépségbõl, amit Isten teremtett. De a
maximum, hogy a tejfeles zöldbabfõzeléket jó étvággyal megeszi. Étvágya, egeknek
hála, van. Egyébként mintha korbáccsal hajtanák. Pedig idõmilliomos. Az idejérõl
õ maga dönthet, a beosztásról, hogy mettõl-meddig? Persze, nem lehet, nem szabad
õt hétköznapi mércével mérni. Õ nem Rezsõ, aki üres óráiban folyton totó-lottó
kombinációkat készített, képesmagazinokat böngészett, nekiállt délután is
szundítani õsszel-télen vasárnaponként ultizott, tavasszal kirándulás, nyáron
szakszervezeti üdülés bár akkor legalább két-három hétig nem kellett fõznöm.
Nem mintha teher volna, fõzök én boldogan az én Máriómnak Tud úszni, azt
mondja, hogyne tudna, csak nem igényli a strandot, a zsúfoltságot, a tömegben
kipárolgás van, amitõl megfájdul a feje, úgyis elég Algopyrint szed, nem hallgat rám,
az Algopyrin zabálja a vörösvérsejteket Huszonnégy nap rendes szabadság, séta
a Margitszigeten, néha-néha, kéz a kézben, csak hát Márió akkor is a
gondolataiban! El-elengedte a kezemet, néhány métert elõresietett és merõen
bámulta a földet de azért pihentem is, és az öregjeim már visszavárnak, én
vagyok a kedvencük, "megaranyozója a végnapoknak", ahogy a kilencvenéves
Tivadar bácsi emlegetni szokta És az a megannyi pótolnivaló! "Nagy emberek
nagy mondásai", a lila spirál-füzetben, elkezdtem kigyûjteni, Márióm mosolyog,
nem lemosolyog, ahogy kicsinyhitûségemben egyszer gyanakodtam, hanem éppen
ellenkezõleg, ezzel a mosollyal biztat. Nehéz cirka negyven év szellemi
lemaradását másfél év alatt behozni, és a vérzésem is rendetlenkedik, váratlanul
beköszönt, görcsölök és melegem van vagy borzongok, pedig még korai! A friss
levegõ egészségügyi szempontból is szükséges és a szerelmi intenzitás, az is
fontos A nyár, a megannyi madár Egye meg a fene ezt a francos inget!
(Márió hosszan borotválkozik. A villanyborotva egyenletesen
zümmög.)
Márió
megannyi. Villõ szájából még ez is kedves. Megannyi. Villõ nem
stílusmûvész. Nem tudja a mondókáját becsomagolni, csillogó sztaniolba. Mint
annak idején Mária. A mondatokat kihegyezni, ahhoz aztán értett! De hát ki
gondol ma már Máriára? Ennyit is csak azért, mert sok az üresjárat. Egyébként
kisebb gondom is nagyobb. Amíg szigorú státuszban voltam, valahogy jobban ment
a dolog azt az egy-két szabad órámat is hatékonyabban használtam fel a
jegyzetem több mint szimpla "kiegészítõ anyag". Kézikönyv, így mondták:
"Generációkra megkerülhetetlen." És a tudományos publikációk, sorozatban! S
már akkor is a szakmán túlmutatóan! Univerzális ember, erre kell a szellem
emberének törekednie. "Unterscheiden und dann verbinden", a goethei program.
Elõször megkülönböztetni, aztán összekötni. Az utóbbi fázis az aktuális.
Manapság. Ember és Univerzum. Akinek nincs a Mindenségrõl érvényes szava, az
csak dilettáns az ember-ügyben is. Vagy szerencsés esetben hályogkovács. Ilyen-
olyan "szakember", engem ne gyömöszöljenek semmiféle skatulyába. Az október,
november az igazi termékenységi idõ amikor a kozmikus intelligencia a földi
szférához valahogy közelebb jön, és találkozik az ébredõ belsõ erõkkel. A nyár
nem az én évszakom. Pláne a nyaralás! Az a rémálom-sátorozás a velencei
kempingben, hetven-hetven dollárból! Addig rágta a fülemet, amíg beadtam a
derekamat. Mária. Plusz a srácok. Mert ha nem is lettem az apjuk, ettõl a szereptõl
azt a szegény Ábelt már csak etikai megfontolásból sem foszthattam meg, de a
fejlõdésükkel mindig törõdtem, atyai barátként Bezzeg soha az elmúlt évek alatt
meg nem kerestek, "mi van, te vén barom, nem dobtad még fel a talpadat?", pedig
mennyit játszottam velük, Ki-kicsodát, barkochbát, de hála, az már az anyjukban
sem volt, csak a maró gúny, amikor hajnalban ránk szakadt az a rohadt sátor,
"azért az sem ártana, ha egy férfi be tudna egy cöveket tisztességesen verni" De
abban igaza van Villõnek, hogy nyáron lazábban kéne egy kicsit eloldódni
önmagunktól. Belefelejtkezni a tájba, egy árnyékos domboldalon. Villõnek is lehet
igazsága. Tekintettel kell rá is lenni! Mostanában egy kicsit nyúzottabb, valami kis
nõi probléma. Meg kéne dicsérni, többször napjában, ez neki fontos: ízlik a csõben
sült karfiol, és legyünk õszinték, tényleg ízlik Ez a Pitralon viszont túl büdös.
After-shave, azért még nem luxus. Ennyit megengedhetnék magamnak.
(Október tizenötödikén Mária édesanyja elveszti az eszméletét a
kapualjban. Az éthordó fülét még fektében is szorongatja. A házmester
értesíti a mentõket, s a tíz perccel késõbb érkezõ Máriával közli, Ilonka nénit
a Péterfy-kórházba szállították. Az éthordót átadja: még meleg, mondja.
Mária azonnal hívja Richárdot, Richárd megszakítja a tárgyalást. Anyukát a
második emeleti belosztályon találják, már magánál van. Nem emlékszik
semmire. Nem fáj semmije. Az ügyeletes orvos közli, néhány napig bent
tartják megfigyelésre. Aggodalomra ok nincsen, de nyolcvan éves korban
minden kiszámíthatatlan. Anyuka nyugodt, biztosan a vérnyomás, mondja,
mostanában ugrál, mint a bakkecske. Miért nem szóltál? kérdi Mária, miért
nem tetszett szólni? kérdi Richárd. Nem lényeges, anyuka mosolyog,
legyetek szívesek megöntözni a virágaimat, a kaktuszt ne, addigra úgyis
hazamegyek. Márk vacsorája a fridzsiderben, csak tejet és kenyeret kell
venni.)
Mária
sohasem volt beteg. Vasszervezet. Néha egy influenza. Azt is lábon
hordta. "Nem engedhetem meg magamnak, hogy ágyban maradjak." Egyszerûen
nem lehetett vízszintesbe nyomni! A Don Carlosból dúdolgatott, tréfálkozva.
"Majd alszom én ha véget ér a kín" Márk megerõsítheti, õ lakik vele, a nagyi
elpusztíthatatlan. A nyüzsgés az életeleme. Úgy kell a munkát a kezébõl kicsavarni.
Múló rosszullét. Segítsd meg, Istenem Voltaképpen én vagyok az, akinek meg
kellett volna halnia ha csak egy évet várok a nyugdíjjal. Rajta lettem volna a
szeptember huszonegyedikei isztambuli gépen. Az én rendszeres járatom volt. Ott
égtem volna Romániában a romok alatt. Az egyikük helyettem halt meg, nem
tudom kiverni a fejembõl Csak aztán nehogy az édesanyám
Richárd
a lehetõ legrosszabbkor jött ez az izgalom Marcsikámnak. Még a szörnyû
légikatasztrófa hírét se heverte ki, ismerte az áldozatokat, személyesen "Ajándék-
élet", ilyeneket beszél, "figyelmeztetés" S most ez a drága öregasszony! Nem akar
minket ijesztgetni. De ezután nincs pardon, megszûnt a fõzõcske! Legfeljebb
eszünk vendéglõben!
Mária
vasalni én is tudok, ha minden kötél szakad. S majd csak kotyvasztok
valamit, fordul a kocka, én viszem az éthordót, neki. Csak még egyszer
rendbejöjjön Édesanyám.
(Márió a telefon mellett ül. Fölveszi, leteszi a kagylót. Többször
egymás után.)
Márió
röhejes lenne. Érdeklõdni. Tizenkét év után. Gratulálni neki, hogy mások
haltak meg Hogy nem te, kedves Mária Rettenetes volt a kép. A tévében. És
az a bénító rémület. Hátha õ is? De hát tipikus sors-kegyeltje. És ez csak
kísértés. Harmadik hete Tárcsázni a régi számot ami még mindig nincs az
agyamból kitörölve
(Október huszadikán anyuka elhagyja a kórházat. Az orvosok agyi
érgörcsre gyanakszanak, az elmeszesedett erek nem szállítják normálisan az
oxigént. Ne hajoljon hirtelen, kevés só, semmi zsír; vérnyomás-kontroll
hetente. Háromféle tabletta. Anyuka vidám. Hogy nem fõz többé, feltûnõen
gyorsan beleegyezik. Úgyis sok egyéb dolgom van, mondja, itt az ideje, hogy
a temérdek kacatot eltüntessem, ne legyen rá Márknak gondja, aztán. Mária
mérges, Richárd a fejét csóválja. Mi az, hogy aztán? Senki se marad magnak,
mondja nevetve anyuka. Márk nem szól semmit, csak öleli, csókolgatja. A
szakálla anyuka szájába lóg, anyuka prüszköl, fúj, ez a ronda szõr
Angelika telefonon megkérdi, nem kell-e segítség, egy-két délutánt
felajánlhat, ámbár õ is gyengélkedik, nem telefontéma.)
Richárd
rendes gyerekek. Nem spekulálnak.
Mária
Richárd a bajban ismerszik meg igazán! Az õ vajszíve. Reggelente
bevásárol, hogy ne én cipekedjek. És akármit tálalok, azt mondja, felséges. Pedig
ne legyünk szubjektívek: ennek az én fõztömnek se íze, se bûze. Fõzni nem kellett
a gépen! S anyuka lánykoromban sem engedett a fõzõkanálhoz. "Nem erre
szültelek", hányszor, de hányszor elmondta! Azért nem árt, ha valaki tud fõzni.
Angikám a néhai anyósától tanult meg, vidéken. Nyelt is néhány epés megjegyzést.
Márk megvan lángossal és fõtt kolbásszal, a kólát literszámra nyakalja. Anyuka
pedig szívesebben eszik hideget; azt állítja, mostanában ezt kívánja.
Richárd
pocsék koszt. Pocsék. Nincs érzéke hozzá, az én Marcsikámnak. De hát
nem kardinális kérdés. Keresünk valakit a háztartásba. Az a heti takarítónõ nem
megoldás. Nem engedem, hogy Marcsikám törje magát S ez a drága
öregasszony ez a ritka szerencsés természet! Egy panaszszava nem volt soha.
Reméljük, tavaszra olyan lesz, mint régen!
Mária
anyuka szokatlanul elhagyja magát. Már este hétkor ágyba bújik. Nem
tévézik. A Forsyte Sagát sem nézi. Rossz jel. Rossz jel. Rossz jel.
(Karácsony elõtt hat nappal Márk a lucskos konyhakövön találja anyukát;
órák óta fekszik ott, vizelet-tócsa közepén. A kórházban azonnal infúzióra
kötik, nincs közvetlen életveszély, mondja az új ügyeletes orvos, de ez már
így lesz, ez a liftezés, föl-le, az ájulásokkal kalkulálni kell. Utcán is,
bármikor. Ha feltisztult, hazaadjuk, de felügyelet nélkül nem maradhat a
kedves néni.)
Richárd
összeköltözünk! Akárhogy, de élni fog!
Mária
majd váltjuk egymást mellette, Márkkal. De ez már nem élet. Nem
kívánom, édesanya. Hogy a saját piszkodban
(December huszonharmadikán, Mária születésnapján éppen, anyuka
belázasodik. Félõ, hogy tüdõgyulladás, mondja egy harmadik orvos, ne
tessék hozni, csak folyékonyat! Anyuka arca rózsaszín, szinte kitelt. Teljes
tudatánál van. Ez a nap Marikámé, mondja, mindenki mást kiküld a
szobából. Marikám, ülj az ágy szélére, nem fertõzõ Nagy lélegzetet vesz.
Amikor a kicsi Oszkár meghalt, nem tudtunk belenyugodni Isten akaratába,
újra fiút vártunk, mondja; suttog: Ugyanazt a fiút, aki elment. Hívtuk, húztuk
vissza Kék volt a pólyád, kék a takaród, kék a réklid. Kilenc hónapon át
Oszkárnak szólítgattalak a hasamban, "Oszkár, ne rúgkapálj, Oszkár, hol a
kicsi kezed-lábad?" Amikor lánynak születtél, az apád sírt. Csalódásában sírt.
Marikám, ez bûn volt. Majdnem fekete mágia. Nem is játszottál soha
babával. És késõbb is fiúsan neveltelek a lelkiekben! Ezért csak hála,
mondja Mária, ne emészd magad, édes anyukám, ilyen õsrégi dolgokkal.
Hiszen az egész életedet nekem szentelted Néha egy élet kevés, mondja
anyuka, vigyázz a tüdõdre, az apádtól örökölted a gyönge tüdõt! A láz magasra
szökik, anyuka szeme elhomálylik. A nõvér megkéri Máriát, fáradjon ki,
látogatás holnap.)
Mária
semmi bajom a tüdõmmel. Akkor nem bírtam volna ki a levegõben a
huszonöt évet. Az ostrom elõtt az a fulladás, légszomj, idegi alapon, elmúlt
örökre És ez az Oszkár-féle titokzatos, misztikus história! Kár, hogy elmesélte.
Lettem, amilyen lettem. Az utólagos bevallások úgysem segítenek semmin. És
anyuka hajlamos a fölnagyításra. Máriót is "szent szörnyetegnek" nevezte, akinek
még a kedvességében is érzõdik, hogy a másikat voltaképpen kevesebbre tartja.
Bezzeg Richárdot isteníti!
(Richárd tojásrántottát készít, sört bont, és üvegházi fehér orgonával
várja Máriát. Mária a kórházi beszélgetést nem említi, csak a
tüdõgyulladásról számol be. Ez ma már, a penicillin korában, nem végzetes,
mondja Richárd. Pedig jobb lenne így, csendben mondja Mária. Halál!!! Ne
fessük az ördögöt a falra, Richárd kedvenc közmondását idézi,
kenyérdarabkákkal kitörli a tányért. Ez nem az ördög, kiáltja ingerülten
Mária, fogalmad sincsen, fogalmad sincsen!)
Richárd
de hát mi helytelent csúsztattam ki a számon? Mivel bántottam meg?
Hiszen még az életemnél is jobban szeretem, nem úgy, mint szegény Barbarát,
hanem még az életemnél is jobban Tizenegy szál duplaorgonát hoztam,
jelképesen Ha már ilyen peches, születni, éppen egy nappal karácsony elõtt!
Összemosódik, ajándék szempontjából sem praktikus.
Mária
gyönyörû ez az orgona! Ha nincs is illata. S mindjárt egy vagonnal!
Felesleges belegyalogolni a lelkébe. Mert úgyis hiába.
(December huszonnegyedikén, fadíszítés után, de még gyertyagyújtás elõtt, Mária
és Richárd bemegy a kórházba, miniatûr karácsonyfával. Márk és Angelikáék már a
folyosón toporognak. Ne menj be, mondja Márk, könnyes a szeme, nedves a
szakálla. Mária bemegy. A csupasz sodronyon világoskék nejlonzsák, a nyílása
csomóra kötve. Világoskék! kiáltja Mária, megszédül, gyorsan székre ültetik.
Richárd átfogja a vállát, Márk a kezét szorítja, Angelika törli az arcát vizes
zsebkendõvel. Kívánni se lehet szebbet, mondja az ismeretlen orvos, végül is a
szíve vitte el, a magas láz. És jó, ha a család is tudja, reggel papot kért, s bár a
kórháznak az ilyesmi a jelen viszonyok közt kényelmetlen, Bernadett nõvér fû alatt
elintézte, ez még egy régi nõvér, tetszenek érteni békében halt meg, felvette az
utolsó kenetet. Miért nem értesítettek kiáltja Mária, nem akartam, hogy idegenek
közt, nem akartam, hogy magában Asszonyom, mondja a fiatal orvos, végsõ
soron mindenki magában Különben is többször is próbálkoztunk, de folyton
foglalt volt a számuk. S mi is csak utána vettük észre.)
Richárd
szerencse, hogy itt vagyok Hogy itt vagyunk neki. A nehéz órában.
Mária
egyedül maradtam. Végképp egyedül.
(A szentestén Mária egybeöleli a családját a fa körül. Angelika egy kissé
teátrálisan közli, befuccsolt az Ovidon, s ha már így alakult, hogy állapotos lett,
hát megtartja. Május végére várjuk a babát, ez majd kihúz téged is, anyu, a
pillanatnyi gödörbõl! Richárd fölragyog, ez az igazi vigasz, soha jobbkor, ez az élet
rendje! Nagyszerû, évek óta vártam erre a jó hírre, mondja Mária. A lobogó,
hosszan elnyúló gyertyalángot nézi.)
Mária
már senki sincs, aki látott gyerekként. És látta a szerelmes-tébolyult, fiatal
Máriát. Anyuka meghalt és a copfos, csalánkiütéses, sovány Marikát is magával
vitte. Meghalt az utolsó tanú. Minden olyan gyorsan történt. Az is, hogy tizenhat éves
lettem. Az is, hogy ötven. Nemrég anyuka még a hátamat mosta, behajolt a kádba,
s azt duruzsolta: "megvakarlak, varacskos kisdisznó." Annyi mindent meg kellett
volna még tõle kérdeznem. Elfogadtam, használtam a szeretetét, de ismertem-e õt?
Kmetty Ilonkát? S ismerem-e vajon a saját gyerekeimet, mint tõlem független két
emberi lényt? Nagymama leszek, te Betlehemi; bocsásd meg, most nem öröm, nem
felhõtlen öröm, a születés is az elmúlást idézi, a véglegesen második vonalat, anya
nélkül, unokával Egy új minõség. És nem csináltam meg semmit abból, amire
készültem. Amirõl kamaszkoromban ábrándoztam, a kissámlin üldögélve. Se
eredeti gondolattal, se áldozatos tettel nem formáltam egy fikarcnyit sem ezen a
cudar világon. Pedig volt bennem valami, esküszöm, kicsi vézna Jézus, Te
kiszolgáltatott Volt. De elvesztegettem, vagy eltékozoltam, vagy túl soká
rejtegettem Pedig hát "talán azért gyújtanak világosságot, hogy véka alá rejtsék,
nem pedig azért, hogy tartóra tegyék?" Az én gyertyám nem ég, nem ég. És csak
annak adnak, akinek van, akinek pedig nincs, attól a maradékot is elveszik.
"Akinek füle van, hallja." Törvény ez, a lélek szerzett kincseirõl. Kifosztottan állok
itt, kicsi Úr. S nem más fosztott ki, én magam, két kézzel, mohón, magamat
Édesanyám. Segíts.
Richárd
a hit azért nagy támasz. Ha esetleg nincs is Isten, de ki állíthatja biztosan,
pro és kontra, hát ki kéne Õt találni Marcsikám imádkozik. Csupa áhítat az arca.
A karácsonyi bölcsõ a szeretet szimbóluma, ezt a legvadabb ateistának se kéne
tagadnia. A szereteté, ami a családot, az emberiséget összetartja, a
megpróbáltatásokban is. Mert különben mi van a külvilágban? Intrika, viszály,
gyûlölet. Én csak tudom. Ebbõl élek. Sajnos.
(Márió elfújta már az egy szál gyertyát az egyetlen fenyõgallyon.
Megette a halászlét, a mákosgubát is. Visszavonulok, mondja Villõnek,
mindent köszönök, aranyszív, pihenj le, vagy nézd a tévét, Dickens, Karácsonyi
ének, fog neked tetszeni, én még egy kicsit töprenkedem.)
Márió
nem a külsõségek jelentik a karácsonyt! A giccses kellékek. Habcsók,
szaloncukor, üveggömb. Papírangyal, kerámia kisded. Csillámporos glória! Sõt.
Ezek a lényeget inkább elfedik. "Mert szülessék meg bár ezerszer is Krisztus
Betlehemben, és nem benned, örökre elvesztél." Angelus Silesius. Alapigazság. De
szükségeltetik a szellemi pontosítás: Jézus az, a náthám lélek, aki akkor testet
öltött. Krisztus a jordáni keresztelõnél ereszkedik alá, s a legmagasabb emberjézusi
szervezõdés már képes arra, hogy befogadja De persze Krisztus valamilyen
formában már a jászolnál is ott van. Nagy misztérium. Az egész életem kevés rá. Az
egész keserves kurta életem.
Villõ
talán még mindig egy kissé alantas vagyok. Hogy szipogok itten. Egy
szobával arrébb. Mi az, egy szoba távolság, amikor annyian vannak tényleg
magányosak tegnap meghalt odabenn Tivadar bácsi is. Csaknem havonta meghal
egy kisöreg. Nincs, aki a szemüket lefogja. Hacsak nem vagyok szolgálatban
éppen. A kutya se siratja el õket. Csak mi, hivatalbóllassan belefásulva. A
halállal annyi technikai probléma jár, intézkedés, költségek Gyerekek közé
vágyom, óvodába. De hát ez önzés, és az is önzés, hogy karácsony este még jobban
fáj, miért nincs gyerekem, aki a fa alatt a csomagokat bontogatja Akár csak egy
Hüvelyk Matyi vagy Babszem Jankó, mint a mesében. Bocsásd meg, Jézus, bocsásd
meg Szûzanya, Te Szeplõtelen! Földi asszony szólít, korántsem makulátlan, tégy
csodát! Hiszen elméletileg-biológiailag még lehetséges, egy Fülöp-szigeteki nõ
ötvenhat éves korában szült, és én negyvennyolc Még foganhat a méhem, a
Bibliában Erzsébet sem volt már fiatal, és az ószövetségi példák "Ó gyönyörû
szép, titokzatos éj, szöghajú gyermek, kis rózsalevél" Kár, hogy Márió sohasem
énekel. Azon a bársonyos hangján.
(1978. január kilencedikén eltemetik Mária anyját; hagyományos sírba
helyezés. Erõsen fagy. A pap meg-megleheli a kezét. Röviden beszél, inkább
Isten országának örvendezve. Az elhunyt személyét alig említi. Mária nem
ismer mindenkit, aki a sírt körülállja. De Ábel is eljött, a háttérben ácsorog,
fedetlen fõvel. A rögök, dübb-dübb, verik a koporsót. Dübb, dübb. Mária
könnyei folynak, az orrlyuka összefagy. A sírásók a szertartás után
félrevonják Richárdot: ilyen fagyban tripla munka, csontkemény a föld.
Richárd fizet. A részvétnyilvánítók bukdácsolnak a halmok között. A
sírdombot lassan befedik a koszorúk. Egy botra támaszkodó, hajlott hátú,
barett-sapkás aggastyán odabotorkál a frissen leszúrt kereszthez, s piros,
apró rózsabimbókból font koszorúját a fõhelyre teszi. "Találkozunk még,
Albert.")
Richárd
megható temetés. Ilonka mama elégedett lehet. S milyen nagyvonalú
Ábeltól, hogy túltette magát a régi sérelmeken. Végtére a volt anyósát, az
édengyermekei nagyanyját temetik. Tudja, mi az illem. Bár temetésre zöld
orkándzseki
(Mária fogadja a részvétnyilvánításokat. Fekete kalapján nincs fátyol;
a széles karima így is útban van, a csókra csücsörített szájakat megakasztja.
Ábel kezet csókol, most már nincs itt, máshol keresd, mondja Máriának. A
barett-sapkás öregúr valami hosszú nevet mormol, ropogó er-rekkel,
emlékszik rám, Marika? Amikor nyolc-tíz éves volt mennyi kandírozott
gyümölcsöt kapott tõlem! Mária bólint. Hát még mindig tetszettek
találkozni? Hébe-hóba, mondja Albert bácsi, nekem már dédunokáim
vannak, és a gyerekek kegyetlenek Albert bácsit gyöngéden odébb taszítják,
eltûnik a tumultusban.)
Mária
gondoljunk a következõre. Akit majd temetünk. Bizonyos tekintetben lám,
elõrerukkoltam dübb, dübb. Ez a legiszonyúbb. Hogy még egy marokkal rá is kell
szórni. Albert bácsi hát még él. És jogot formál, a legfelülre teszi a rózsabimbós
koszorúját. "Mit szólnál, Marikám, ha újra férjhez mennék lenne apukád"
"Nem. Nem. Nem. Jusztse nem. Csak engem szeress." Úrjézusom, az a komisz
kölyök! Az is én voltam. Édesanyám jaj de bánom.
(Márió a február tizennegyediki Magyar Nemzetet olvassa, egyedül van
otthon, Villõ túlórázik. A halálozási rovatot mechanikusan átfutja.
Rábukkan a közleményre, melyben Dr. Schwesterné Marth Mária ezúton
köszöni meg az édesanyja, özv. Marth Tihamérné született Kmetty Ilona
halála alkalmából érkezett számos részvétnyilvánítást.)
Márió
ilyen faramuci név nincs több. Ez õ. Ezek õk. Hát meghalt az Ilonka
mama. Amíg élt, jól kihasználták. A lánya majma volt. Úgy táncolt, ahogy Mária
fütyült. Én igazán igyekeztem: "Csókolom, csoooókolom világszép Tündér
Ilona" "Ne csúfolódjon, professzor úr!" Egyszer még pojácának is nevezett. A
lánya védelmében. De én nem haragszom. Holtakra semmi rosszat, más ítélet alá
esnek Doktor Schwesterné! Hát férjhez ment, vélhetõen egy jóbolondhoz. Akit
terrorizálhat, érzelmileg zsarolhat. Képes volt férjhez menni! Lám, nem tört össze.
Azaz: hála Istennek, nem tört össze. Ilonka mama Legyen neki könnyû odaát. A
halál nem félelmetes; azaz csak annyiban, mint az élet maga. Föl vagyok készülve,
tökéletesen. Csak elõbb még véghez kell vinnem
(Mária március másodikán éjjel fél háromkor felriad; hangosan kiáltozik.
Iszamlós a homloka, Richárd a pizsamája ujjával leitatja. Mi a baj, lidérces
álom, Marcsikám? Nem akarok nagymama lenni, kiáltja Mária, még nem!)
Mária
és meg fogok halni! Meg fogok én is halni!
(Meg fogunk halni, nem érted? Mária tépi Richárd pizsamáján a
gombot. Persze, mondja Richárd, dehát te, a te eszeddel, eddig nem tudtad?
És hol van az még, hol van Már nincs kockázat, hogy lezuhan a géped
Nem a mikor, hanem hogy egyáltalán! Mária püföli a paplant. Richárd lefogja.
Cirógatja, babusgatja. Nem szabad erre gondolni, mondja, annyi szép dolog van
még elõttünk, és én annyira szeretlek téged, hamarosan elkészül a
házacskánk, a kert! Akár tengerre is szállhatunk, Odesszától a Litva-hajóval,
és holnaptól Blanka néni is beáll, a háztartásban tehermentesít Megviselt
anyuka halála, még nem heverted ki, bogárkám, ennyi az egész, spétreakció!
Mária lassan, fokozatosan nyugszik le. Richárd belediktál egy Eunoctint.)
Richárd
a pánik nem vezet sehová. A drágám, most még kapálódzik a hiúsága,
aztán õ fogja a kicsit a legjobban szeretni! A halál pedig természetes. Ha itt az
ideje. A messzi-messzi jövõben. Az a természetellenes, ha közben ezen emésztjük
magunkat. Ha rágódunk azon, ami úgyis elkerülhetetlen Szerencsétlen Barbara,
az utolsó percig, még harmincöt kilósan is, kopaszon is reménykedett
(Március végén Mária és Richárd felszámolják anyuka holmiját. Márk
téblábol, Angelika a fotelban piheg, vigyázzatok a hasamra, mondja, és ha
már Márké a lakás, legalább valami emlék jusson! Neked van lakásod,
mondja Mária, ne légy igazságtalan, kisszívem! Az Lóránt öröklakása, ócska
garzon! Angelika feláll, rátámasztja a pocakját a tükrös fésülködõasztalka
lapjára. Közös vagyon, mondja Richárd, most már éppúgy a tied! Jog szerint.
Jog! Márk legyint, ami a jogot illeti, a jog le van szarva. Apa is albérletbe
kényszerült, amikor el kellett neki a lakásból költözni! De hát az tényleg az
enyém, a nagyi lakását, az én gyerekkori otthonomat cseréltük ketté érte, még
annak idején, ezt ne felejtsétek! Különben is, így egyeztünk meg, kiáltja
Mária, viszonzásul elengedtem a gyerektartást! Angelika beleszól: Ne
hánytorgassuk a régi dolgokat, és fõleg, ne civakodjunk! A marakodásból egy
életre kijutott a dicsõ Márió idején! Márk letottyan a szõnyegre, a cipõfûzõjét
köti. Ugyan, hugi! Azért jó fej volt, a maga módján. Jókat lehetett dumálni
vele. Persze, mondja Angelika, amikor éppen nem rohant. Egyik lába itt, a
másik lába ott. Nem emlékszem, hogy valaha is, legalább egy órácskára,
megült volna a fenekén. Még társasjátékozni se lehetett vele, csak bámult a
levegõbe, folyton elfelejtett a kockával dobni Egy kicsit habókos volt,
mondja Márk. Richárd összeveri a tenyerét, hölgyeim és uraim, térjünk a
jelenbe vissza! Remélem, mondja Angelika, az én gyerekemnek lesz majd
apja, hosszú távon is! Mária felemeli a hangját: de hiszen senki se vette el
tõletek az apátokat! Senki sem akadályozta, hogy bármikor találkozzatok!
Nyugi, mama, Márk Mária vállára teszi a kezét, biztosan megvolt apunak is
az oka, hogy csak ritkán támadt miránk gusztusa Angelika sóhajt: Apu egy
szerencsétlen flótás. Azóta se vitte semmire. Már a harmadik nõvel él, de
alighanem ez is lapátra teszi! Született balek, teszi hozzá Márk, nem véletlen,
hogy én nem nõsülök! Srácok, Richárd szokatlanul kemény hangon szól, ne
legyetek ízléstelenek! Ez nem pletyka-délután. Inkább pakoljatok ki a
szekrénybõl, szaporán. Angelika hozzábújik, cicásan, a hasát oldalt tartja. Te
leszel a valódi nagypapa, mondja, Oroszlánszívû Richárd, te mindig is a
szíveden viselted a család sorsát, majd focizol a kicsivel, birkózol vele,
tornáztatod! Feltéve, ha fiú lesz, mondja Mária. Angelika három éleset
koppant az asztalka üveglapján: Nem akarok lányt! Az csak hátrányos
helyzetû, ezen a férfiaknak berendezett világon Ragaszkodom a fiúhoz!
Mária hirtelen felsír, ne csináld ezt, csak ezt ne, Angelikám Dehát most meg
mi a bajod? Értetlenül körülállják.)
Mária
bizony, bûn. Befolyásolni, azt hinni, hogy beavatkozhatunk. Érkezik,
akinek érkeznie kell. Fiú vagy lány. Egy emberi lény, saját sorssal. Többnyire nehéz
sorssal. És ami vár rá: küzdelem, halál
Richárd
még mindig nem nyugodott bele. Tudat alatt, még mindig harcol.
(Richárd Mária elé térdel. Királynõm, mondja, te leszel a legszebb
nagymama az országban. És a legfiatalabb No hiszen, szipogja Mária, tíz
évvel ezelõtt még igen, akkor még a sajátomként mutogathattam volna! Ma
sincs másként, mondja Angelika, csókot lehel az anyja arcára, ne izgasd fel
magad, még mindig hihetõ! Márk kontráz, belõled, anyu, egyszerûen nem
pusztul ki a fiatalság!)
Richárd
rendesek. Meghatóan rendesek. Végsõ soron. Csak nehogy megroppanjon
Marcsikám önbizalma!
(A te szépséged nincs korhoz kötve, mondja Richárd, kivételes
adomány!)
Mária
bezzeg Máriónak ez is szálka volt a szemében. "Túl szép vagy, túl szép.
Ez már-már csapda"
(A holmik végre a szoba közepén állnak, kupacban. Angelika nem
hajolgat, a tárgyakra, ruhákra rá-rámutogat. Talán ezt. Talán azt. Márk
kijelenti, neki a falakon kívül semmi se kell, elég egy matrac, két szék, egy
asztal, fogas a ruháknak. Ebben az antik miliõben úgyis megfulladnék,
mondja, most, hogy a nagyi nincs már benne Kidobni való viszont szinte
semmi. Márk tanúsítja, novemberben õszi nagytakarítás címén zsákszámra
töltötték meg a kukákat, a nagyi órák hosszat tépkedett a vécében valami
papírokat, lehúzta a fecniket, egyszer el is dugult a lefolyó. Igen, készült rá,
mondja büszkén Mária. Elég borzasztó, mondja sajnálkozva Richárd.)
Mária
én is így fogom elrendezni. Ha megérem én is a nyolcvanat. Akkor már
kétezren is túl leszünk. De a kilencven év is elérhetõ, ha egészséges az életvitel.
Vigyenek csak mindent a gyerekek.
(Ehhez a rondasághoz ragaszkodsz? kérdezi Angelika. A csorba bögrét
undorral fogja. Mária kiveszi a kezébõl: emlék. Nem tudja biztosan, kié volt,
Ábelé vagy Márióé, s azt sem tudja, hogy került ide. No mára elég, mondja,
szedjük a sátorfánkat, nincs több lelkierõm.)
Mária
csak a medált és az arany óraláncot tartom meg, amit anyuka az esküvõjén
viselt, a ruha derekán, az akkori divat szerint. Kétszer is körülérte a derekát.
Annak idején. De háromszor is lecsípetett belõle. Egyszer, amikor Párizsba
küldött, aztán az ostrom után krumpliért és zsírért, és negyvenkilencben, amikor
Márk megszületett, és a fordítóirodámat becsukatták a gaz Rákosiék. A nyakamban
fogom hordani. Már régen fájt rá a fogam, csak sose mertem elkunyerálni. Az
összes többi ékszert negyvenhét elején a ráfizetés vitte el, a lakáscsere. Neki ez a
szoba-alkóv, nekünk mindmáig a három szobás Nagyon hiányzol, anyuka.
Nagyon hiányzol. Blanka néni fizikailag se pótol téged. Lassú, mint a csiga,
slampos, nincs a menükhöz fantáziája. És ez csak a felszín. Hiszen neked
köszönhetem az egész, aránylag gondtalan ifjúságomat Negyvennyolctól már
házakhoz járt varrni, mert nem kellett a német-magyar levelezõ, sõt, gyanús volt
politikailag, de házivarrónõ, összeszurkált ujjbegyekkel, még az életrajzhoz, a
káderlaphoz is jól jött, csak egy kis ante-datálás, hogy már a Horthy-rendszerben
is Szegény jó Ábel, éppcsak a hideg vizet kereste meg, emlegette is Márió, miféle
férfi az, aki hagyja a feleségét pénzért dolgozni, persze, ez demagógia, hiszen aztán
Márió idejében is dolgoztam A gyerekek engem vádolnak, érzem, de hát untam
Ábelt, halálosan untam, és olyan öreg voltam mellette, ez az érzés nem csak életkor
függvénye, hanem a szituációé. Emlékszem, negyvenhat februárjában, az a kopott
jogászbál! Talán Richárd is ott ugrált a zöldfülû egyetemisták közt. Talán egymásra
is pillantottunk A huszonöt évemmel, mint egy tizennyolc! Senki se nézett
asszonynak. Pedig már harmadik hónapos terhes voltam. Istenkém, ha írni tudnék,
akár egy novella
Asszonyka a bálban
Mari álldogál a férjével, az aula oszlopának dõlve. Mindössze fél éve házasok. A
férj két centivel alacsonyabb Marinál, ezért Mari nem viselhet sarkos cipõt. Csak,
mint a balerinák, egészen laposat. Szokatlan. Mintha valami folyton hátra rántaná,
olyan a testtartása. Nem érzi a taktust, hiányzik az energikus sarok-koppantás.
Ezzel indokolja, hogy nincs kedve táncolni. Még van tangó, de már a szving a sikk.
- Áruljátok a petrezselymet, boldog ifjú pár? - Emmuska odakiált. Nincs
gúny a hangjában, Mari mégis gúnynak véli.
- Ez már nem nekünk való! - A férj az asszonykát szelíden kézenfogja. -
Jobb nekünk kettesben, otthon, összebújva
- "Jobb nekünk a Vértes vadonában, kis lakunk ott nyugodalmat ád" -
szavalja az asszonyka, fölényes és keserû. - Csakhogy én nem vagyok Szép Ilonka!
Az a mamám.
- De én sem a csalfa vadász - mondja csendesen a férfi. - Miért vagy
ilyen pikírt?
"A vadász valahol máshol van - gondolja Mari, és hirtelen iszonyúan
szomorú lesz. - Uramisten, lehet, hogy tévedtem? És ez itt, mellettem, az õsz
Peterdi?"
- Csak ne strázsálj, mint egy háremõr! - próbálja viccre venni, mosolyog, de
ez inkább vicsorítás. - Kérd le a szomszédlányt. Az aranyos Emmuskát. Ha már
meghívott minket. Illik, hogy táncolj vele.
Ábel kénytelen-kelletlen nekiindul. Emma még magasabb, mint Mari,
ráadásul húsos, erõs alkat. Komikusak egymás mellett, és Ábel ezt tudja. Azt is
tudja, hogy Mari közben figyeli, a tekintetével szinte letapogatja, s mindent, ami
nem elõnyös, az agya fényképbe rögzít. Igyekszik ügyesen forogni, bekever egy-két
egyéni figurát, Emma megzavarodik, és majdnem átesik a férfi lábán.
Mari elnézõen int; eltûnik, sietõsen, a mosdóba. Hosszan álldogál a hiányos
foncsorú tükör elõtt. Vizsgálja az arcát; nem tetszik a látvány.
"Azelõtt sokkal szebb voltam - gondolja -, kisebb lett a szemem! És sûrûbb
a szemöldököm. És ez a vonás itt, a szájam sarkában! Kellett nekem a hajamat
hátrasimítani?"
Ábel tanácsa: akinek ilyen tiszta, magas homloka van, ne takarja, viselje
büszkén, szabadon
Mari gyorsan átrúzsozza az ajkát; egy tincset a szoros frizurából elõrángat. A
ruha se jó. A hosszított derék, szétnyíló szoknyahóllal, az az õ stílusa. Nem ez az
umbetamt, lebegõ "seszli", mindjárt a csípõn! A gyomra így a hasával egybeszalad.
Ábel ízlése! De miért kell Ábel ízléséhez igazodni? Akinek a zsebe kétoldalt
folyton kidudorodik. Minden van abban. Madzag, kés, zsebkendõ, ceruzavég, hogy
kéznél legyen.
Igyekszik vissza, amíg tart a zene. Nem megy az oszlophoz, Ábel látókörébõl
kihúzódik. A tincs a homlokát csiklandozza, ingerli. Azelõtt ilyentájt már harminc
táncosa is volt. Igaz, azelõtt földet söprõ almazöld muszlinruhát viselt, mély
dekoltázzsal, vállra tûzött tüllrózsával. És könyékig érõ kesztyût. Egyszer a
Színházi Élet is lefotózta, a társasági hírek számára. Véletlenül nem a pénz meg a
rangkórság érvényesült, hanem az annyira szembetûnõ megjelenés
"Nem csak a rendszer valami más is változott? Lehet már látni rajtam?"
A nyelve alatt zümmögni kezd egy dallam. Anyuka szokta énekelgetni, a
konyhában, miközben a rántást kavarta.
"Ó te kicsi göndör hajam, hová lettél? Talán bíz a kontyom alá tekeredtél?
Oda bizony, oda én, le sem ereszkedem én, soha többé"
Soha többé.
"Never more and quoth the raven, never more"
Valami baljós suhan keresztül a termen. Mari megborzong, felágaskodik a
karján a pihe. A táncolók összemosódnak, áthatolhatatlan ködfüggöny túlsó
oldalán. Mázsásnak érzi a lábát.
"Azok ott és én itt. Nincs visszatérés."
Egy fiú meghajol elõtte, elmormolja a keresztnevét. A ritmusra vadul rázni
kezdi. Mint a báb, Mari követi. Idegenül lötyög a feje.
- Szünet! - kiáltja a zenekar. A partnere megszorítja és magához húzza Mari
derekát. - Menjünk ki - kacsint. - Akár egy császárkörtét is megihatunk, babuci,
mi ketten
Magas fiú. És hirtelen valami személytõl független elektromosság. De Ábel,
mintha úszna, a két karjával átszeli a tömeget, a terem másik felébõl éppen közelít.
- Hahó, jövök már, Maricskám itt a felmentõ sereg! - s mint a pékkutya a
meleg kiflire, lelkesen vigyorog. - Sorry - mondja Mari a táncosának, ostoba-
kedélyesen. - Ihol a férjem.
A fiú biggyeszt, elpárolog. Ábel biztatóan megpaskolja Mari kézfejét.
- Csak nyugodtan táncolj, Maricskám. Tudom, hogy mennyire szerettél
- Táncolni sohasem szerettem - mondja Mari mogorván.
- Nem? - Ábel szeme elkerekül. - Hát akkor mi a csudát élveztél annyira a
bálokon?
- Hódítani, és megszámolni a táncosaimat Persze, annak az idõnek
vége! - Mari reménykedõen a férjére pillant. De Ábel helyesel:
- Annak bizony vége! Viszont micsoda páros boldogság, amit kaptunk
cserébe!
- Gyerünk haza! Minek ez a majomkodás, nekünk már?!
- No azért búcsúzóul még megforgatlak!
- Gyerünk haza nincs kedvem!
- "Kettecskén, ha jõ az éji óra kettecskén" - dúdolja Ábel, csillog a
szeme. - Értem én, értem!
- "Kettecskén, bús öregek - Mariban egy másik dallam kél -, árva a ház,
nincs kacagás"
- Talán innod kellett volna valamit - mondja Ábel, késõbb, s odébb
hengeredik a kétszemélyes "Hangulat"-heverõn. - Ma nagyon lelombozódtál,
Maricskám édes!
- Csak elfáradtam. Reggelre kialszom - ígéri Mari.
"Agyõ, ifjúság."
Megvárja, amíg felhangzik Ábel halk horkolása. Ki-be, ki-be, a férfi
egyenletesen, szabályosan szedi a levegõt.
Mari nem tud hang nélkül sírni. Így hát nem is sír. Félkönyökre támaszkodik,
nézi a gyermekien gyanútlan arcot.
"S ez így lesz mindig akár negyven-ötven évig. Mindig ugyanazt a fejet
fogom magam mellett, a párnán látni."
Megrémül.
"De hiszen csak fél éve és a szívem alatt új élet És ez igazi szerelmi
házasság igazi! Õ hozott ki a kételyekbõl, a félelembõl, a légópincében Ne
vigy minket a kísértésbe szabadíts meg a gonosztól" - Átfogja a két karjával a
vállait, és lassan-lassan álomba ringatózik: "Majd ha a baba itt lesz csak már
megvirradna."
Mária
aztán még hat évet éltünk együtt. Még egy fiúgyereket is szültem neki.
Pontosabban tõle. De hiába.
(Elaludtál, anyu? kérdezi Angelika, gyere vissza hozzánk, huhu!
Mária feláll a fotelból. Drága kislányom, de jó, hogy megszültelek
Mennyire szeretlek!!! Angelikához lép, mohón, cuppanósan csókolgatja, jaj
de féltelek! Angelika feszeng, egy kicsit odébb húzódik, anyu, mi ütött
beléd? Nem szoktál te így édelegni, nyalakodni tartogasd a puszi-záport az
onokádnak! Mi is itt vagyunk, mondja Márk, az ám, még majd féltékeny
leszek, mondja Richárd.)
Richárd
most vált át benne örömmé a dolog! Hál'istennek, megint túl vagyunk egy
belsõ konfliktuson!
(Villõ a fodrásznál ül, búra alatt. El-elbóbiskol, föl-fölriad. A
"Gondolatok Könyve" az ölébõl a földre csúszik. Hagyja csak, kedveském,
mondja a manikûröslánynak. Ovális, nem túl hosszú körmöket kérek, s
pasztell-lakkot, ami aztán megy ehhez a hajhoz Vöröshöz vörös pászol,
mondja a manikûröslány, hölgyem, tessék nyugodtan merész lenni!)
Villõ
muszáj újítani. Márióm talán a vöröset szereti. Célzott is rá, hogy ha már
festem, hát ne az eredeti sötétszõkére, hanem valami élénk színre inkább. Legyen
meg a kedve, mostanában úgyis olyan lelombozódott, alig lehet fölcsiklandozni.
Pedig kell az ellensúly, az õ szellemi terhelése mellett. És igenis még lehetne
gyerekünk, csak egy kicsit gyakrabban kéne együtt lennünk. Ha én le tudom a
fizikai fáradtságot nap mint nap gyûrni! "Omnia vincit amor." A szerelem mindent
legyõz. Késõn kerültünk össze, sok a pótolnivalónk. Ezen a téren is. És
megmondta az orvos, a változás korában fontos az intenzív szexuális élet, félig-
meddig gyógyszer, a hormonkúra csak kiegészítõ De az is igaz, nem vagyunk
tengerimalacok, hogy folyton egymásra másszunk, nem a mennyiség, hanem a
minõség Bezzeg szegény Rezsõ, furtonfurt rámugrott, dumm-dumm, aztán
zavart a küretre!
(Márió a vécén kuporog. Cigarettázik, a neszkávét kortyolgatja. Nézi a
lazuló csempéket, az ajtó keresztalakú fabetétjét.)
Márió
Isten ments, hogy a spórolt pénzébõl megvegye a Trabantot! Azzal érvel,
az arany lélek, hogy nem kéne buszoznom, taxit igénybe vennem, õ sofírozna
mindenhova, amikor csak nem dolgozik Részben folyton szolgálatban van,
részben pedig az ég óvjon attól a kocsitól, amit õ vezet! Ötvenhez közel már nem
képes az ember a szükséges rutint megszerezni, s ez az eufóriás állapot, amibe
belehajszolta magát, illetve ami a klimaxban a nõknél sajnos természetes, végképp
a kocsi ellen szól És Trabant! Én és egy Trabant, nevetséges! Ha akartam
volna autót, vehettem volna, akár Renault-t is, még "aktív keresõ" koromban de
az ember legyen tisztában a képességeivel. Lassúak a reflexeim, vezetés közben is
elgondolkodom Amíg taxi van a világon, az amúgy is kényelmesebb! És legyünk
õszinték, még csak az hiányzik, hogy egy nõ kísérgessen, állandóan a sarkamban,
fuvarozás címén! Nem mintha bármi tilos helyen járnék. Csak a tudat, hogy cérnára
vagyok fûzve, már a puszta tudat is elviselhetetlen. Ezt nem tudják a nõk, még ez
az arany Villõ sem, megérteni. Mária sem értette, nem azért kell a derék Ábeltõl
elválnia, hogy aztán rögtön új házasságba rohanjon hanem morális okokból.
Nem fogok osztozni rajta, hiszen elkerülhetetlen, hogy muszájból Ábellel is
lefeküdjönAzt is ezerszer megmondtam neki, két dudás egy csárdában nem fér
meg, eleinte szakítani akart, képes volt még egy gyereket összehozni Ábellel, amikor
három hónapig nem találkoztunk, hogy az majd elûzi a szerelmünket, gyõz a
kötelesség! Egy frászt! Micsoda naivitás; csak még bonyolultabb, még
kétségbeesettebb lett minden. Végül is talán mégis elvettem volna, de Máriában
sose lehetett teljesen megbízni, mindig körüldongták, és õ ezt élvezte valósággal
lubickolt. Legyünk õszinték, belépett a "Jágó-effektus", "apját is megcsalta, téged
is meg fog" Ábellel is elbánt, velem is el fog bánni! Az az egy-két ügyem
közben, annyira más! Férfinél annyira nem számít, s õt minden egyes eset után csak
még jobban szerettem! Valószínûleg ezt sem értette volna meg, de ez szerencsére
nem derült ki. Még csak nem is gyanakodott! Olyan hiú volt, hogy el se tudta
képzelni, hogy õmellette más is labdába rúghat, egyáltalán Hát persze, ami igaz,
az igaz, legyünk õszinték, nõben ritka példány. Már az elsõ találkozásnál
elképesztett, mikor is? negyvenhét végén, abban a parányi fordítóirodában, egy
ennyire szép, nõies nõ, és a tudományos szöveget szinte kapásból fordította, én
franciából nem voltam perfekt, õ bezzeg igen Még ma is elkelne, legyünk
õszinték, valami kontroll Valaki, aki a szavak mögöttesét is érti. Valaki, aki
néha vitatkozni mer. Persze, csak módjával, inspiratíve Ugyanakkor Villõnél
hálásabb hallgató nincsen. És az övé legalább nem színlelt rajongás. Nála valóban
termõre fordul minden mag; kis csillagom, azt mondta, ebben reménykedik
szexuális téren is, a "fogantatásban", ráhagyom, tapintatosan kell kezelni, már-már
erotománia, a klimax nagyon megviseli, de hát nem pocsékolhatok el minden
energiát Egyre nehezebb valamit létrehozni, ebben a poshadt, szellemellenes
közegben, mindenki fél szabadon gondolkodni, kiadó, lektor, idegen ez a szakrális
fogalmi nyelv, idegen és az emberek csak jönnek-jönnek, átcsurog rajtuk, amit
beszélek Legyünk õszinték, szinte nincs is életem, köznapi életem, akár nagyapa
is lehetnék már, egy-két órára az még nem olyan terhes, de semmi történés, áll a
világ és én születtem megmozgatni azt, így érzem, a hamleti szituáció, egy kicsit tovább
komplikálva, erre mondta Mária, "stopp, vigyázzunk, itt a határ, ahol az
elhivatottság könnyen átcsaphat" És ez a rohadt székrekedés! Minimum húsz
perc az értékes idõbõl!
(Június nyolcadikán este kilenckor Lóránt telefonál Máriának: végre
jelentkeztek a fájások, Angelikát az Üllõi úti klinikára vitte, az orvos
túlhordást emleget, és széklet van a vizeletben. Várjunk reggelig, tanácsolja
Richárd, de Mária azonnal fölpattan, ott kell lennem, kiáltja, neked persze
nem kötelezõ Csak nem képzeled, hogy magadra hagylak, mondja Richárd,
hát ennyire nem ismersz még?! Máriát már nem engedik be a szülõszobába.
Idõnként nyílik az ajtó, a fájdalom-ordítás hullámokban tör a várakozókra.
Ez õ, ez õ! kiáltja Mária. Legalább négyen szülnek, Lóránt nyugtatgatja, de a
keze remeg, ideges taktust ver a lába. Adtatok elég pénzt az orvosnak?!
kérdezi Richárd. Harminckét éves korban, elsõ gyereket megkockáztatni!
mondja Mária szemrehányóan. Nem rajtam múlott, Mária kedves, hogy csak
most, már ne is haragudj Lóránt ingerülten felugrik, fülét az ajtóra
tapasztja.)
Mária
én megölöm ezt a fickót, ha ennek a gyereknek baja esik. Az én
Angikámnak. Az õ keskeny csípõjével. Mit tudják ezek, mi egy szülés! Én állítólag
könnyen szültem. Köszönöm szépen! Gátrepedés, aztán tejláz. És az a megalázó
pozitúra. Fölnyomják a térdemet, belémnyúlnak, két kézzel tágítanak, a sarkam
csupa vér. Pedig már látszott a feje. Amikor Ábellel bementünk. Gyalog. Soha nem
éreztem olyan fizikai fájdalmat, mint szüléskor. Soha. Ha nem is tartott sokáig,
három óra, azt mondták, az semmi És Márkkal se volt könnyebb, az egész kilenc
hónapot végigrettegtem, egyrészt, mert már tudtam, mi vár rám, másrészt
lelkifurdalásom volt, mi lesz, ha büntetésbõl halva születik, vagy nyomoréknak
Édes kicsi Angikám, nemrég még lepke-masnival a hajadban az ölemben csücsültél
és macska-egeret játszottunk, én voltam a jóságos, vegetáriánus macska és te a
rémült, menekülõ kisegér, és most itt kínlódsz, tõlem elzárva, és én nem tudok neked
segíteni! A gépen legalább, ha valaki rosszul lett, vagy viharzóna, sõt, hatvanegyben
a svájci Alpok felett az a technikai zûr Cselekedhettem, függött tõlem valami,
veszélyhelyzetben voltam igazán önmagam Bezzeg ötvenhat októberében, a
kijevi karantén! Több mint egy hétig ott dekkoltunk, nem landolhattunk, majd
megevett a fene, mi van otthon a gyerekekkel, anyukával, és a hazám És Márió,
vajon nem keveredik-e bele túlságosan, mert az oroszok a kiugrást úgyse hagyják,
csak illúzió! Angelikám, a tíz körmömmel kaparom ki a szemüket, ha valamit itt
ezek a pancserek elfuserálnak. A tehetetlenségbe õrülök bele!
Richárd
ó, az áldott anyaszív! Csak ki ne boruljon. Túlságosan is a lelkére veszi.
Túlságosan.
(Ezen az éjszakán Villõ és Márió sem alszik. Villõ fegyelmezetten
fekszik, háton; a beszûrõdõ fénycsíkokat kémleli. Márió az ágy szélén
hintáztatja a felsõtestét, a papucsa orrát bámulja.)
Villõ
megijedtek a kisöregek, odabenn, a körmömtõl. Viola néni azt mondta,
mintha vérbe mártottam volna Ez a hajszín is kurvás, a saját munkatársaim
nyersen a szemembe vágták És nem sikerül. Nem jön Gábriel arkangyal, hozzám
nem, semmiféle örömhírrel. Hogy asszony, ne félj méhedben fogansz
Márió
tudom. De nem tudom kifejezni. Talán jobb volna, ha nem is tudnám. "Ne
félj hát, Jákob, te szegény féreg, magam vagyok a gyámolod" Ne hagyj el.
Megígérted.
(1979. Húsvét, nagyszombat este. A böjti szelek épphogy elültek. Richárd
trikóra vetkõzve a tízhónapos Tímeát fürdeti. A hajlatoknál is
beszappanozza. A gyerek közben kapkod az úszkáló mûanyag kacsa után.
Pi-pi, mondja. A kacsa kicsúszik a markából, Tímea dühös lesz, belevág a
vízbe, a szappanos lé Richárd szemébe fröccsen, Richárd prüszköl, nevet, az
anyád, nézd má', mit csinál, Marcsikám, a kis büdös! Mária a frottírlepedõt
készíti, õ is nevet, fejcsóválva, miért nem hagyod rám, ha nem bírsz vele,
csurom egy lucsok lettél! Csak nem te fogod emelgetni?! mondja Richárd.
Valld be, hogy élvezed! mondja Mária, de most már elég, tedd ki a padkára!
A Má-mami megtörölget téged kicsi tenyered kicsi talpad ne tépd a
hajam! Bebagyuláljuk a fejecskédet! Richárd, te mehetsz Persze! Richárd
megcsókolja Mária tarkóját, a mór megtette kötelességét, a mór mehet, na jó,
hagylak édes kettesben, de ne játszadozzatok sokáig, a Híradó téged is
érdekel!)
Richárd
nem hittem volna, hogy egy ilyen kis pisist ennyire lehet szeretni! Leveszi
az embert a lábáról. Ahogy gügyög, teli szájjal rám vigyorog, és már látszik a
rizsszem fogacskája Persze, minden csecsemõ szép, de ez annyira formás, és
hosszú pillái vannak és sûrû haja bronzos barna haja, mint Marcsikámnak,
esküszöm, rá hasonlít, még a természetében is, amit akar, azt kiköveteli, de nem
undokul, hanem hízelkedve nyújtogatja a kacsóját. Nem hittem volna, hogy így
kikupálódik, az a kopasz, hámlóarcú, kukaclábú poronty! Marcsikámnak se
tetszett, úgy kellett könyékkel meglökni, szóljon már egy jó szót, folyton azt
hajtogatta, mi van Angelikámmal, mi van Angelikámmal Hál' istennek,
visszatért normális kerékvágásba az élet, szívmelengetõ, ahogy ragaszkodnak
egymáshoz, a legmerészebb várakozásomat is felülmúlja, milyen
mintanagymama! Szinte megfiatalodott, nem mintha egyébként öreg lenne, de
most valami csitris vibrálás Ha féltékeny típus volnék, rosszul esne, hogy szinte
kizár, ahogy Tímeát szinte jobban szereti, persze, ez csak látszat, elsõ unoka, végre
van testre szabott elfoglaltsága! Angelika is örül, ha hétvégére a kicsit leadhatja.
"Nálatok jó helyen van, papóca!" Blanka néni megfõz, a pelenkákat kimossa, én
fürdetek és dobálom a levegõbe, hogy csak úgy visongat a kis büdös, Marcsikámra
a lelki foglalkozás marad, a mese mert nem lehet ám elég korán kezdeni, a
fantázia-játékok, hogy mit ki nem talál, bámulatos az én Marcsikám, bámulatos!
"Hu-hu bagoly" és "Au-vau kutyuska", persze Angelika azt mondja, ebbõl a kicsi
úgysem ért még semmit, és fõleg, semmire se emlékszik vissza, kár az ekkora
gõzért! De az én Marcsikám elmélete szerint tudat alatti hatás, az elsõ benyomások
az embert egész életre elkísérik Angelika bizony néha túl reális. Pedig én aztán
tényleg a realitások talaján! Mintegy ellensúlyként. Muszáj Csudálatos egy ilyen
kis kölyök. Csudálatos. Persze, nem állandóra. Egy-két napra, maximum.
Rákoncentrálva. Rászánva az idõt. És nincs az a nyomasztó szülõi felelõsség, mint
egy sajátnál Nagy élmény. De azért nem hiányzik a permanencia. A mi
korunkban.
(Mária a fürdõszobatükör elõtt áll, karján Tímeával. Na ki van itt?
kérdezi. Nézd csak a Má-mami és az õ Tímeája Az én Meám. Mea és
Má-mami. A két bajadér)
Mária
és azt is hiába mondogatja Angelika, hogy ez csak gügyögés és semmit
sem jelent, tízhónapos gyerek nem beszél Persze, hogy nem beszél. Csak
öntudatlanul ismétli, amit annyiszor hall. Mária-mama. Ebbõl lesz a Má-mami.
Most csak mááá mááá maaa maaa De én tudom, hogy ez én vagyok! S
nem igaz, hogy minden gyerek szép. Akadnak kifejezetten nudlifejû vagy
dinnyefejû csecsemõk is, legyünk objektívek! Nem a külsõ számít, de ez tényleg
gyönyörû. Különleges. A barna hajhoz a zöld szem, Lórántból a legjobbat, a zöld
szemet örökölte. Uram-Atyám, mi van, ki van egy ilyen tekintet mélyén, micsoda
titok, micsoda szentség! Angelikám azt mondja, csak aranyos-bambán bámul, nem
vitatkozom, pedig micsoda roppant egzisztencia, így korlátozva, beszorulva
Márió tudná, mirõl van szó. Egyedül Márió. És talán anyuka Édes anyukám! A
dédunokádat már nem csucsujgathatod. Te adod a példát, édes anyukám. Nem ám
a saját nagyanyám. Semmi pozitív emlékem nincs róla, csak az a rohadt cseresznyés
kalap, mint a Nyugati boszorkányé, az Ózban. Telis-tele viaszcseresznyével.
Sárgás-pirosas, fényes cseresznyék. Lehajol hozzám, kegyes üdvözlésre, és én
odakapok, mohón letépek egy cseresznyét, viszem a számhoz. Akkor egy csípõset,
nagyot ráüt a nagyanyám a kezemre. Fáj, de nemcsak kívül, belül is. És még ma is
fáj. Még ma is meg vagyok sértve. És még ma is eszembe jut, ha cseresznyét
eszem. Édes anyukám, bezzeg te soha, egy ujjal se nyúltál az én
haszontalanjaimhoz, pedig hát nem voltak mintagyerekek, se Angelika, se Márk.
Ezt a legelfogultabb szeretettel sem lehet állítani. Legyünk objektívek, ha te nem
vagy, talán el is kanászodnak. Vagy az én sorsom alakul alapvetõen másként. Mert
Ábel anyja! Rá aztán nem építhettünk. De hát Istenem, legyünk objektívek,
vidékrõl utazgatni, unokázni, nem olyan könnyû. A válás után pedig valahogy
végleg elszakadtunk Õ se keresett, mi se kerestük. Ábel se szorgalmazta. A
gyerekek, sajnos, még a temetését is lekésték, három óráig vesztegelt nyílt pályán
az a dög vonat. Ábel erre a csöppségre se nagyon kíváncsi. Angelika szerint talán
ha négyszer látogatta meg õket, most éppen nincs nõ mellette, hova is vinné
hétvégére a kicsit, ez érthetõ! Különben is, Richárd az ideális nagypapa! Richárd
nélkül minden nehezebb lenne. Ha a kicsi föl-föl sír, fél éjszaka is türelmesen
együtt virrasztunk. Modern elv: hadd sírjon, szoktatni kell! De én nem bírom a
sírását. Hátha fél. És a félelem iszonyú Márió ilyen körülmények között már rég
kifutott volna a világból, Richárd helyében Ó, ez a két-három, száraz év, a
kapkodás, a légvárak, hogy most aztán nyugdíjasként, végre törõdhetek igazán
magammal, nincs kötöttség, olvashatok, elmélkedhetek, megvalósíthatok a
lelkemben valami lényegeset persze, ez sem volt tévedés, vagy éppenséggel
zsákutca, mindez továbbra is nagyon fontos, de értelmes cselekvés nélkül az egész
valahogy féloldalas Amit az enyémeknek megadni nem voltam képes, legalábbis
maradéktalanul nem, az unokámnak most megadhatom. Pótolok mindent,
Angelikámat tehermentesítem. Fantasztikus érzés! Ha elõre megjósolja valaki, hát
kiröhögöm. Holnap Húsvétvasárnap, Feltámadás! Én is feltámadtam, köszönöm!
Ünnepi ebéd, jön Márk és Angelikáék, együtt ünnepel a család. Finom menüt
terveltem ki, Blanka néni megfõzi. Lám, nemcsak halál van, hanem igenis, mindig
új élet Újjászületés! Tímeám, boldogságom, becézhet Timinek, aki akar, nekem
Mea vagy és én neked Má-mami
(Villõ a sütõ elõtt kuporog a konyhában. Egyik kezében kockás
törlõrongy, a másikban a "Száz híres regény". Figyeli, mikor sül meg a diós-
mákos beigli, s közben a Karenina Anna tartalmát olvassa.)
Villõ
két legyet egy csapásra! csak semmi üresjárat! Speciel a Karenina Annát
ismerem. Még lánykoromból. Csak fel kell elevenítenem. Én Karenint is sajnálom.
De legjobban a kis Szerjózsát. Egy gyereket, férfiért ott hagyni! Ezt Anna is érzi, a
lelke mélyén, épp ezért furcsa, hogy aztán a szerelmétõl született kislányt nem
képes olyan hevesen szeretni, én ezzel másképp lennék. jó volna ezt a témát
Márióval megpendíteni, de Márió az ilyesmitõl idegenkedik, szerinte a regényekrõl
beszélni iskolás tempó, és különben is, minden bonyolult, semmi se fekete-fehér
És nekem úgyis megvan az ösztönös intelligenciám, hogy a saját véleményemet
kialakítsam. Méltóvá kell válnom erre a bizalomra. Hiszen egyébként sose zárkózik
el szellemi tanácsot adni. Érdemi kérdésekben. Jajaj ha ez odaég!
(Villõ kinyitja a sütõajtót, a konyharonggyal a füstöt ellegyezi. Márió
elõbukkan a szobából, a plüss házikabátja kifordítva, a mellkasán egy kissé
megfeszül. Mi ez az oltári bûz? kérdi kedélyesen. Villõ ingerült. Talán
szörnyû bûz, miféle kifejezés ez, "oltári", a te szádból, Márió! Különben
éppcsak odakapott Márió elképedve bámul Viliõre: te akarsz engem
kioktatni, még majd ezt is megérjük? Villõ a tepsit a konyhakõre kicsapja.
A könyv széthajtogatott gerinccel a tepsi mellett hever a kövön. Márió
felveszi, simít rajta, becsukja, a fejét csóválja. Könyvvel így bánni!! Villõ a
kezét gyorsan vízsugár alá dugja. Talán nem lesz hólyagos, mondja, ne
haragudj, egy kicsit feszült vagyok, ha elrontom a süteményt, mit tálalok
neked a spékelt bárány után desszertnek? Ugyan! Márió nyájasan átöleli
Villõt, aranyszív, hát fontos ez? Beigli vagy nem beigli, ez húsvétkor a
legfontosabb? Nem, dehogy, Villõ röstelkedik, csak hát Márió indul vissza
a szobába, a küszöbrõl hátraszól: csináltál diósat is?)
Márió
legyünk õszinték. A beiglit megzabálom. Amit ez a drága lélek
összemesterkedik. Igazságtalan vagyok. Még mindig nem becsülöm eléggé a
gondoskodó természetét. Ezt az önzetlenséget. Máriával bezzeg ilyesmi föl sem
merült. A Mézes Mackóból hozatott hideg kaját, franciasalátát, sajtkrémes
sonkatekercset, azok az egyen-ízek! Nagypénteket viszont, legyünk õszinték, képes
volt átélni, hogy mi is az a Golgotai Misztérium, nem kellett neki magyarázni.
Ugyanazon a szavakon ugyanazt értettük. Dehát hol van már a tavalyi hó?
(Villõ leteszi a konyharuhát és a kötényt. Márió után szalad, hát akkor
beszélgessünk, mondja, most már nem érdemes a munkába temetkezned,
mindjárt vacsora, csak hagyom a beiglit egy kicsit kihûlni. Húsvétkor mindig
elszorul a szívem, olyan borzasztó a keresztút, a kínhalál és valahogy az
üres sír, a feltámadás nincs olyan elevenen megírva! Ez nem stíluskérdés,
mondja Márió, ezt valamiképpen az embernek magának is át kell élnie, hogy
valamelyest megérthesse. Én ilyenkor a Szûzanyára gondolok, mondja Villõ,
hogy mit érezhetett szegény a Koponyák hegyén. A szeme láttára haldoklik,
tusakodik a fia! Dehát Õ beavatott volt, nem közönséges asszony, a Szûz
Szófia lakott benne, mondja Márió csendesen, vállalta ezt a szenvedést!
Villõt megint elkapja az indulat, a verejték elönti, az arca fölpiroslik: Ha
nekem lenne végre gyerekem, én megvédeném, vagy vele pusztulnék! Az
biztos!!! Csacsiságokat beszélsz, aranyszív! Márió hozzálép, megcirógatja
az arcát. Együnk inkább, korog a gyomrom!)
Villõ
Zakariásnak is megjelentette Gábriel, hogy az idõs Erzsébet fiat szül.
Márió annyira közel van az égiekhez. Annyira közel. De Márió nem álmodik, soha
nem álmodik, azt állítja. Igaz, altatót szed. Az elnyomhatja. Pedig ért az álmok
nyelvén. Mások álmait mindig kibogozza. Csak ne jönnének olyan sokan. Csak ne
füstölnének, mint a gyárkémény. És vigyáznának jobban a szõnyegre Márió az õ
bajaikat százszázalékig át tudja venni. De mintha az nem bántaná, hogy nincs
gyerekünk. S talán azért nincs, mert õ nem akarja, teljes hittel. Közben. Nem erre
összpontosít. Nem elég erõs a hívás Talán mégiscsak õ a ludas
Márió
mi lesz majd a tényleges menopausában? Ha ez a labilitás rögzül? S ezek a
jajvörös karmok! S ez a lilahagyma-haj! A barnás bronz, az igen. Az egy inspiráló
árnyalat. Nagy türelemre van szükség. És persze szeretetre. Anélkül minden
semmi. Zengõ érc és pengõ cimbalom Majdcsak megmoccannak a dolgok
Nem fogják tudni megakadályozni, hogy megjelentessem. Ez az élénk, pezsgõ
periódusom, már kilenc teljes hónapja, hála, hála! Nem véletlen, bebizonyosodott:
hatvan után nyílik csak meg az utolsó zár, az Én megszerzi az uralmat a "persona"
felett Ez az én gyermekem, szellemi gyermek, a könyvem, "Az értelmiség
nyomorúsága". Annak, akinek füle van a hallásra. Szerencse, hogy a gonosz néha
ostoba is, föl sem meri tételezni, hogy azt olvassa, amit olvas. És ha hiteles a
szöveg, még a kihagyások is ordítanak Az a lényeg, hogy belelendültem. Egy-két
év és elkészülök. Elkészülni, de nem kikészülni! Mennyi minden múlik akár egy
szimpla igekötõn
(Villõ díszíti az asztalt. Ibolyás szalvétát tesz a tányér mellé; a
vázában barka. Festett tojás a kenyérkosárban. Kettõnknek, nem túlzás ez a
fakszni? kérdezi Márió. Te nem akarod, hogy teherbe essek, Villõ felcsattan,
hát akkor ne panaszkodj, hogy csak ketten vagyunk! Én?! Márió felugrik. Én
vagyok az oka? Nem a néhai férjed? Nagyanya lehetnél már, ha akkor ha
még idejében! Tömeggyilkosság, voltaképpen, ami ezen a téren, ebben az
országban folyik! Villõ sírvafakad, sok volt a mai nap, nem szóltam egy szót
sem A bárányt bekentem bazsalikommal, van torma is)
Villõ
irtózatos mûvelet. Néma kivégzés. Valami koccan a pléhtálban.
Hányinger. "Fiú vagy lány volt, fõorvos úr?" "Nem mindegy már, kedves?" És
mindig fájdalom nélkül, ezt elintézte Rezsõ a kollégákkal, injekció, az egész altest
elzsibbad. "Viszont kockázatosan elvékonyodott a méhfal, talán tessék tablettákat
szedni, már lehet nyugatról szerezni, protekcióval, a mellékhatás
elhanyagolható" De akkor mitõl görcsöltek a végtagjaim, mitõl szúrt a mellem,
zúgott a fejem? Rezsõ nem vigyázott, "az nem a férfi dolga, a megszakítás káros az
idegrendszerre, gumival pedig csökkentett élvezet, a szexus célja az
örömszerzés" Késõ bánat. Meghaltak, mielõtt megszülettek volna. Nem, mégsem
ketten ülünk itt. Egy egész árny-csapat. Õk sose támadhatnak fel Sose Ha
marad a mákosból, beviszek kedden az öregeimnek egy kis kóstolót.
(Márió megérinti Villõ vállát. Ne sírj, mondja, nem úgy gondoltam,
hiszen mirõl is tehetsz te, bogárka? Ne rontsuk el az ünnepet! Vagy csak a
tormától könnyezel? Nekikezd a vacsorának, az arc mimikát fölnagyítja.
Hmmm csodálatos puha a hús, és ez a fûszerezés! Fûszer nélkül mit
sem ér!)
Márió
annyira szánandó. Amikor liftezik a hangulata. Föl-le. Föl-le. Ilyenkor
nem teljesen beszámítható, rá kell hagyni. De azt nem bírom, ha igazságtalanul
okolnak. Mária is mindig engem okolt. Pedig neki aztán sose kellett abortuszra
mennie! Az elõvigyázat a férfi lovagiassága. Persze, Mária azt mondta, csak azért
vigyázok, nehogy véletlenül úgy maradjon, s akkor aztán vállalni kell a felelõsséget,
mert õ a gyereket úgysem hajtaná el, a hitével ellenkezik. Ezt lehetett becsülni
benne. Villõ sokkal képlékenyebb, de bizonyos vonatkozásban ez elõny. Ha az
ember a ténnyel nem él vissza, sõt, az õ javára formázgat rajta. Csak sokkal-sokkal
óvatosabban! Aranyszív, kicsi pofám Így középtájt szoktam elakadni az írásban,
most kell az erõ, az összpontosítás, csak résen lenni, mert az elcsépelt gondolatok
is fürgén, gördülékenyen kínálkoznak: új köntösben régi kurva Csak úgy omlik
ez a diós a nyelvem alatt! Felséges
(1981 nyarán Mária és Richárd a balatonvilágosi nyaraló frissen
kövezett teraszán üldögélnek. Az idõ délutánba hajlik. Huszonhét fok
Celsius, árnyékban. Richárd hideg sört iszik. Elégedetten, lazán hátradõl.
Mária a nádszék karfáján nyugtatja a kezét, fegyelmezetten, L-alakú
testtartásban. Az utolsó szög is a helyén van, mondja Richárd, két év
szakadatlan meló, mégis, csak úgy elröpült, nem akartad hinni, hogy valaha
is elkészül, pedig hát mit féltek, kicsinyhitûek? Jaj, csak ezt ne, mondja
Mária, egészen más szituáció, a vihar lecsendesítése a tavon, Máté nyolc-
huszonhárom. Másutt ugyan némi szöveg-variáció, de a közlés-tartalom
ugyanaz: "Miért féltek annyira? Még mindig nem hisztek?" Ezek Jézus Krisztus
szavai a bárkában rettegõ tanítványokhoz. Nem helyes az ilyen profanizáció,
Richárdom! Szédületes az emlékezõtehetséged, Marcsikám, ilyen dolgokban
kiváltképp, mondja Richárd, felkel, az üres sörösüveget a kerti csapnál
elöblíti. Hogy a bûz bele ne száradjon Én csak úgy szólásként használtam.
Nem szándékom a te szentírásodat profanizálni Mária kinyitja, majd lassan
becsukja a száját. Hallgat. Majd újra megszólal: Ami azt illeti, szívem, itt
minden a te érdemed! A te energiád, a te pénzforrásaid nélkül, az én
nyugdíjamból még mindig ponyva alatt alhatnánk! Ugyan, Marcsikám,
Richárd csókot ad Mária vállára, ha te nem vagy, ha a gyerekek és a kicsi
nincsen, lett volna nekem erre a baromi munkára indíttatásom? Még betont
is keverni, szombat-vasárnap? Különben is, amit te menet közben oly
precízen elterveztél, én csak kiviteleztem És mi az, hogy "enyém-tied"?
Pocsék dolog az ügyvédi szakma. De akkor legalább fizessék meg!)
Richárd
ha nõ volnék, már éppen mehetnék nyugdíjba! Azért csak jobb a nõknek!
Nagyon jól el tudnám foglalni magam. Egész nyáron egy fürdõgatyában! Áldom az
eszem, hogy ezt az aránylag csöndes helyet választottuk. A fortyogó-karattyoló
tömegtõl távol. Hál' istennek, ez nem a frekventált Siófok. Itt aztán nem kell
reprezentálni. Hál' istennek! Barkácsolhatnék egy hintaágyat. Sziladekorral a
kerítést nem árt évente átfesteni. Gyomolni kéthetente. A fûnyírás is rendszert
igényel. Nehéz elvégezni mindent, idõben. Miközben az ember napi nyolc-tíz órát
talpal, tárgyal Az a rengeteg hazugság, az a sok piszkos érdek, egyre
világosabban kitetszik, milyen ronda pálya Marcsikám fölnyitotta a szememet.
Csak hát ötvenöt évesen, hova módosítsak? Ezt az utolsó öt évet még kibírom.
Guggolva is. Begyûjtöm, amit lehet. Aztán jöhet a "dolce vita" Persze, más
értelemben! A kertészkedés meghosszabbítja az életet. Márk a gereblyét se
különbözteti meg a kapától, mûvészlélek, Lórántnak fáj a gerince, Angelika és
Marcsikám, két gyönge nõ, csak nem hagyom, hogy a földet túrják? Az étkezés is
megoldható, a Kisrablóban, ennyit megengedhetünk, így nyaranta, magunknak,
hacsak nem akarjuk Blanka nénit itt is kerülgetni Hát van ennél kellemesebb,
bevégzett munka után elnyúlni egy diófa alatt, olvasgatni az újságot, esetleg egy
komolyabb könyv Apropó, diófa! Marcsikám szerint õ már nem éri meg a
termését, ezt a maradék pesszimizmust valahogy ki kell belõle paszírozni. Milyen
remek tud lenni az élet, Istenem, milyen békés és szép, ha a kapzsi és gyûlölködõ
emberek nem tennék tönkre! Csak még ez az öt év, s utána teljesen Marcsikámnak
áldozhatom magamat, díszkertet tervezek és esetleg lehet bõvíteni is ha
szaporodik a család. Unalom! Ilyen nincs az én szótáramban.
Mária
már százszor megfogadtam, nem teszek felesleges megjegyzést, vaknak a
színekrõl. De ez túlzás. Durva túlzás. Hogy Richárdom vak lenne. Nem szabad így
gondolkodni. Nem szabad. Megver az Isten. Ne legyünk szubjektívek. Richárdnak
igenis megvan a maga sajátos, tisztességes látásmódja. Õ ösztönösen mûveli a jót. A
tett pedig több, mint a szó. Volt már rá példa, hogy valaki fennkölten hirdette az
igazságot, aztán cselekvés helyett odébbállt. A maximalizmus különben is hiba.
Egy darabot mindig kiharap az Isten a nekünk szánt kenyérbõl Én szerencsés
vagyok. Nagyon is szerencsés. Ilyen férj nem terem minden bokorban. Ábel volt
hasonló, csak Richárd sármja nélkül. És persze az õ talpraesettsége nélkül. Íme, itt
ez az ápolt kert, ez a nem hivalkodó, de nem is snassz házikó Én sem vagyok
élhetetlen, az én fantáziám is benne van. Ráment néhány értékes évem. Tavasszal
ültetek évelõ virágokat, csak nem ellustulni, hanem igenis élvezni a természetet, a
pepecselést a rózsákkal, lugassal Ha a gyerekek segítségére várunk, várhatnánk
ítéletnapig! Majd Mea. Úgyis az övé lesz. Majd. Addig is, több hónapot a zöldben
tölthet, velem, illetve velünk, a tiszta levegõn, napsugárban, pancsolhat a
Balatonban, bezzeg Angelika és Márk, az a sötét bérház, nyaranta a napközis
táborban õgyelegtek, hacsak anyuka az összekuporgatott filléreinkbõl két hétre el
nem vitte valahova õket Ha Márióval mentünk, dúltabban jöttünk haza, mint
ahogy nekiindultunk, szegény kölkök, õk itták meg a levét Talán még nem késõ.
Ez az ajtó mindegyiküknek, mindenkor nyitva áll. Mea az ablak mögött szuszog,
hamarosan ébred, "Má-mami, vegyél oppá, delünk úcni" Ha ez a tündér nem
volna, azért egyfolytában, hónapokig itt a prérin, legyünk objektívek, talán be is
diliznék dehát Mea van. Betölti az ûrt. Napról-napra színesebb egyéniség, egy
percig sem egyhangú, kérdez, folyton kérdez, és én vagyok az, aki neki
megválaszol, a legalapvetõbb dolgokat tõlem tanulja! S nincs a háttérben másik
nagyszülõ! Ez az idõsebb férfiak elõnye, mármint házasság szempontjából, hogy
nincs mögöttük papa-mama. Ezt hangosan nem merném kimondani, pláne Lóránt
elõtt, de hogy ne is gondoljam, arra még nem vagyok képes. Jó, hogy a gondolat nem
látszik amíg ilyen zavaros. Majd az egészen távoli jövõben kiül az arcra vagy
az ember körül valahogy megképzõdik
(Tímea felsír a szobában. Mária fölpattan. Ne félj, jövök már,
csillagom! Richárd málnalét csurgat a termoszba, bepakolja a törölközõket a
strand-szatyorba. Ilyenkor már nem tûz a nap, kiáltja, indulás a tóra! Ki
kell a jó idõt használni, holnapra rosszat jelez a meteorológia, nyugat felõl
esõ és erõs szél!)
Richárd
olyat, hogy csapvíz, a mai gyerekek nem ismernek. Pedig ez a sok geil
szörp nem egészséges. De hát a nevelés Marcsikám reszortja. Azért megtanítom a
kicsit a késsel-villával bánni, és néhány alapvetõ illemszabályra. Marcsikám ugyan
azt hangoztatja, hogy fütyül az illemre, mert az illem a káros tulajdonságokat csak
elfedi, de nem tünteti el Azért mégis. Viselkedjünk civilizáltan. Bár erre is van
az én Marcsikámnak ideológiája, hogy a civilizáció többet rontott, mint javított az
emberiségen, ezt nem tudom pontosan, mire érti, de egyszer majd, ha már nem
dolgozom, az efféléket is megvitatjuk Hosszú az élet!
(Mária a parton napozik, a kempingszékben. Elõnyös pózban ül, a
lábát keresztbe veti. A lubickoló Richárdot és Tímeát figyeli. A gyerek lóg
Richárd nyakában, majd a férfi vállára áll, és talpast ugrik. Nagyokat
visongat. Még, még, papóca! Ne szorítsd a gigámat, nem kapok levegõt,
mondja Richárd. Büszkén pillantgat Mária felé. Mária integet.)
Mária
kemény teste van. Legyünk objektívek, gusztusos. Mintha egyáltalán nem
hanyatlana. És soha, még egy nátha se! Nem csoda, ha Mea apjának nézik.
Különösen ilyenkor, amikor az erejét fitogtatja. Lóránt meg se bírja emelni a
gyereket, nemhogy méterekre dobálja a vízben Élvezetes látvány. Legyünk
objektívek, birkózásra én sem vagyok már képes, a tóban egyszerûen kisiklik a
kezembõl, elkap a pánik, hogy belefullad Hadd szórakozzanak. Nem szabad
önzõnek lenni. Hagyom. Csak ez a kappanos, magas hangú nevetés! Márió mély,
böcögõ nevetése Akkor meg az nem tetszett
Richárd
egy kicsit szúr a bordám. Fáradhatatlan ez a kis büdös. Tíz fiú veszett el
benne. Marcsikám mint egy szobor. Mint egy sellõ, ahogy a túloldalt kémleli. Még
mindig milyen jól mutat! Ízléses, egybeszabott fürdõruha, nem ám bikini, az még
sok húszévesnek is elõnytelen, a has egy óvatlan mozdulatra kibuggyan és kevés a
sima köldök Marcsi mindig tudja, hol a határ. A melle a hangsúlyos, a derekán
nincsen minta. Elegáns, pasztell színek, vagy ami abszolút karcsúsít, a fekete.
Szegény Barbara, amikor már negyvenkét kilóra lefogyott, valami bazsarózsás,
fodros, kétrészes dresszt szerzett, a karján-combján leffegett a bõr, mintha külön
zacskókat ragasztott volna oda, még akkor is, annyira szeretett volna élni!
Marcsikám magassága elbírja a hatvanhét kilót, azt hiszem, ezt hívják júnói
alkatnak. S még csak nem is õszül! Illetve alig. Senki se gondolná, hogy õ az
idõsebb. Csak ez a felhõs kedély! Egyszer látnám teli torokból kacagni! Nehogy
elõbb haljon meg Micsoda marhaság egy ennyire szép napon!
(Hoppá, Timike, hoppá, kiáltja Richárd, a gyerek repül a víz felett.
Mária az órájára néz. Fölteszi a napszemüveget, a táj füstös barnába borul.)
Mária
azért elég messze vagyunk a tótól. Kocsival is tizenkét perc. Richárd
szerint a rálátás a tóra, megéri. Igen ám, de mi lesz, ha bedöglik a Lada vagy ha,
Isten ne engedje, Richárd lebetegszik? Richárd a negatívumot sose kombinálja bele.
Teljesen gyanútlan. Azt képzeli, nyugdíj után fenékig tejföl az élet. Pedig reggeltõl
estig, estétõl reggelig összezárva, mégiscsak konfliktushelyzet. Ha majd egész nap
a nyomomban koslat. És a sztereotip mondatait ismétli. "A közelség gyûlölete", a
pszichológiai szakirodalom így definiálja. Márió mondogatta annak idején, hogy
ettõl óvakodjunk! Még a legtökéletesebb szerelemben is kell néha egy kis
távolságtartás, némi distancia ennek volt nagymestere Márió éppen eléggé
meg is kínzott vele. Nem szerette, ha én állítottam be hozzá, váratlanul. Mint egy
erõdítményt, a saját lakását úgy kezelte. Mit nem adtam volna ezért a nyíltságért! A
sugárzó, állandó jelenlétért! Ezért a testi-lelki stabilitásért! "Oroszlánszívû
Richárd." Böcsüld meg, hülye Mária, böcsüld meg Angi is el-elpöttyenti, egy
ilyen pasast kapni, akinek soha nincs panaszszava, rigolyája, kényúri allûrjei
Lehet, hogy Angelikám Lóránttal nem igazán boldog. Lehet. Augusztusban, ha
megjönnek Rómából, kifaggatom. Bár, legyünk objektívek, én mit vallottam ki a
lényegbõl édes anyuskámnak?! És Márk se túl közlékeny. Ha befut, így iskolai
szünetben, letelepszik a körtefa alá, festeget, rajzolgat, aztán idegesen összegyûr
mindent, szalad tovább, állandóan be van sózva Nem tudom, tehetséges-e? Vagy
csak készség. Akkor a legdühösebb, ha Richárdom mögéje áll és megdicséri, hogy
nagyon ügyes Már itt az ideje, hogy megnõsüljön. Egy okos, szelíd asszonyka, aki
növeli az önbizalmát, s valahogy mégis kordában tartja.
(Kifelé! kiáltja Mária, már lila a gyerek szája! Jövünk már,
fõnökasszony Richárd, a kapálózó Tímeát a hóna alatt hozza.)
Richárd
vacsorára eszünk lángost és sült halat. Ez nem gond. A megélhetés,
kényelmes középszinten. De hát egy muzeológus, mit keres?! Helyes, hogy
Angelikáink olasz útját anyagilag is megtámogattuk. Márk se szívbajos, az
alkalmankénti ezres "gyorssegélyt" kurta köszönömmel mindig zsebrevágja. De hát
hál' istennek, van mibõl. Stupid rendszer, de azért annak, aki nem hõbörög és
nincsenek irreális tervei, el lehet benne így-úgy lébecolni Ezek a lengyelek, nem
tanultak semmit, szangvinikus nép.
(Márió és Villõ a soproni Vasas üdülõben a kéthetes szakszervezeti
beutalás utolsó elõtti napját töltik. Este kilenc óra. Villõ az absztrakt mintás
heverõn ül, a háta mögött két tollpárna. Márió a 3 x 4 méteres szobában a
kávéfoltos, homályos politúrú asztalka körül kering. Villõ követi a
tekintetével. Holnapután hazamegyünk, mondja végül, mint aki bocsánatot
kér. Holnapután! kaffantja Márió, így elszarni a drága idõt! Villõ a vacsorából
maradt Rumba-szeletet a papírzsebkendõbõl kigöngyöli. Sóhajt. Majszolni
kezd.)
Márió
a májkrém a fülemen csurog ki. Meg a darált töpörtyû, újhagymával. És ez
a sok elázott nokedli, az állott krumpliköret Ezt lökik oda! Bezzeg a
balatonaligai pártüdülõben! Három menübõl választhatnak a dicsõ elvtársak
Némelyeknek lakosztály! Ott olyan nincs, hogy két embert közös ketrecbe
zárjanak. És ez az irtózatos mázolmány a falon, ez a tagbaszakadt,
vaskoremberpár, ahogy acélosan a jövõbe mered, pipacsos mezõ közepén!
(De hát olyan kellemes nap volt! Villõ megtörli a csokoládés ujjait a
papírzsebkendõvel. A sétát a kilátóhoz te is élvezted. És a Stornó-ház
kultúrtörténet Különben is, miattad jöttünk hegyvidékre, én szívesebben
mentem volna a Balaton mellé, az egészségügyi üdülõnkbe, a vízhez, ahol
lehet egy kicsit úszkálni, te ragaszkodtál a közömbös helyhez, az
inkognitóhoz Én csak a te kedvedért vállaltam az egészet, mondja Márió,
hogy végre egyszer rendesen kipihend magad. Viszont nem azért vonultam
vissza, áldom az eszemet, immár öt éve, hogy újra a régi pofákat bámuljam!
Villõ megnyálazza a zsebkendõt, a száját is körbetörli vele. Ugyan! Föl sem
ismerne senki! Nem vagy te tévésztár! Vagy Kossuth-díjas! Márió hirtelen
befejezi a rohangálást, az ingólábú, foszlott kárpitú fotelba tottyan.)
Márió
el sem fogadnám! Ezektõl. A díjat vagy kitüntetést. A Munka-aranyat se
vettem át nyugdíjazáskor. Ezt Villõ nagyon jól tudja. Tévészereplést soha nem
vállalnék. Pedig felkértek, Villõ ezt is nagyon jól tudja. "Az emberi tényezõ szerepe
a fejlett szocializmusban", már a cím is hamis! Vitamûsor, úgy vágják meg, ahogy
akarják, s mindig a konformista partnernek meg a riporternek lesz igaza. Már a
rádióval sem érdemes kezdeni, ezen a szinten, nemhogy fölbátorítanák õket a lengyel
események, még gyávábbak, a zabszem se fér a seggükbe, hogy valami nálunk is
kitörhet! A dolog éppen fordítva mûködik, mint józan ésszel az ember remélné, itt
akkor szabad aránylag többet, ha a szomszédos barakkokban teljes a jogfosztottság.
Még jó, ha a szovjetek nem a mi asszisztenciánkkal verik le majd Walensáékat,
mint hatvannyolcban Dubceket Ebben a rendszerben, díjak, ugyan, mi értéke
van?! És a placcon forogni?! De azért, legyünk õszinték, az ember szeretné, hogy a
többiekhez eljusson, legalább egy fejezet Az értelmiség nyomorúsága, végre készen,
a kiegyezéstõl napjainkig, de mit lehet kezdeni egy olyan rádióssal, aki ugyan
személyében egyetért, de a fõnökség elõtt nem áll ki érte, "a legteljesebb tisztelettel,
Márió bátyám, ha egy kevésbé rázós részt választanánk, valami semleges fedõcím
alatt, elvégre ez úgysem behatárolható, történelem vagy irodalom a Bartókon,
éjszakai mûsoridõben, talán elmenne" Akkor inkább elégetem az egészet. Ha a
kiadó sem kockáztat, ha a szerkesztõ is visszahõköl A nyilvánosság különben is
csapda. "Óvakodjatok az írástudóktól, akik szívesen járnak hosszú köntösben, és
szeretik, ha nyilvános tereken köszöntik õket" Lukács evangéliuma.
(Fogalmad sincs, folytatja Villõ, milyen bonyolult volt elintézni.
Kicserélni a beutalót. Csúszópénzt is kapott a gondnok, mert hivatalosan
csak házasoknak S te még az "élettárs" szótól is ódzkodsz, "a
nagybátyám", ugyan ki hiszi el? Csak téged védelek, aranyszív, mondja
Márió, utálom, ha a magánviszonyainkon csámcsognak. Senkinek semmi
köze! De hát akkor mi a baj? kérdezi Villõ, az elsõ hetet olyan pompásan
bírtad, mekkorákat barangoltunk, a talpunk alatt a tûlevelek, az a mennyei
gyantaillat Te szabtad meg, mikor-mit-merre én mindig
alkalmazkodtam!)
Villõ
pedig sokszor azt hittem, a lábam leszakad. Fölpüffedt a bokám. A
kaptatón majd kiköptem a tüdõmet. De csak ment, ment, lihegett, izzadt, de csak
ment, mindig a legmagasabb pontra! Mintha hajtanák. A tetõn se marad nyugton,
éppcsak körbetekint, észak-dél-kelet-nyugat, szinte áldást oszt négy irányba, aztán
uzsgyi, lefelé És nem olyan pocsék a koszt. A büfében ki lehet egészíteni.
Rumos meggy, isler, nõi szeszély, lekváros fánk. Az egész napot át tudnám
eszegetni. Kívánja a szervezetem. Istennek hála, vége, nincs többé naptárfigyelés,
ájuldozás, nyavalygás, hõhullám, görcs, gyerek-mánia, mint egy rossz álom!
"Elfújta a szél." Márió nem olvasta, azt mondja, giccs. Az is giccs, hogy a
közeledését annyira várom? Ha én próbálkozom, arra hivatkozik, idegen
környezetben, ezen a keskeny díványon nem esik jól
Márió
követ, mint az árnyék. Bezzeg Máriával folyton összevesztünk. Ha én
múzeumba kívánkoztam, õ moziba Ha én éhes voltam, õ szomjas. Vagy õ
kényszerített egy nemszeretem-programra, vagy - legyünk õszinték - én õt. Hát
unalmas, az nem volt! Talán bizony ez hiányzik?! Megõrültél, vénségedre, Márió?
Hát nem tökéletes, ahogy ez a kedves, ártatlan lény beolvadt? Hát helyes ezért
majdcsak nem kárhoztatni?! Otthon a szokott kerékvágásba visszazökken minden.
Otthon majd kevesebbet is eszik. Hiszen most idegileg sokkal-sokkal stabilabb.
Túl vagyunk a klimaxon. Csak ez a rágcsálás! Mint egy mókus, szinte sose üres a
szája. Egy ilyen alacsony nõnek vigyáznia kéne az alakjára. Nem mértük, de tíz-
tizenkét kilót is fölszedett. Hiába, ötvenkettõ, kezd tokásodni, s valahogy esik szét
az az édes pofikája, tapintatosan fel kéne hívni a figyelmét, mert ha a külsõ nem is
elsõdleges, de egy nõnek azért fontos
(Márió sóhajt, rágyújt. A füst belengi az apró szobát. Villõ köhécsel.
Eredj, mondja Márió, sétálj egyet a parkban! Nem árt, ha ezt a sok édességet
ledolgozod. És te mit csinálsz addig? kérdezi Villõ. Följegyzek ezt-azt, egyet
kapirgálok még a szövegemen! Rémes, mondja Villõ, ma már hajnali hatkor
is ott kuksoltál, éhgyomorra, a tegnapi kávélöttyel Nem akarlak zavarni,
mondja Márió, lemehetsz a hallba tévézni! Villõ talál a zsebében két szem
málnaízû savanyúcukrot. Egyszerre bekapja. Rájöttem valamire, mondja teli
szájjal, cuppogva, te úgy érzed, nincs létjogosultságod, ha egy pillanatra is
fölengedsz, ez a permanens "agitáltság", így olvastam az egyik jegyzetedben,
nem fajulhat kórossá? Márió meghökken. Jól kikupálódtál! mondja végül,
de egészen másról van szó. Egészen! Villõ föltápászkodik. Csókot nyom
Márió koponyáján a kerek, kopasz foltra: szakasztott Szent Ferenc
Tréningfelsõt vet a vállára, csendesen kattan utána a kilincs.)
Villõ
legalább ismerkedtünk volna! Társaság! De Márió mindenkit elriaszt.
Megfigyeltem már, csak olyan meghívást fogad el, ha nagyon muszáj, ahol õ a
központ. Ahol a dolgok vele kapcsolatosak. Illetve az "üggyel". A szervezett
kirándulást is elmulasztottuk, a fertõdi kastélyba. Bezzeg, ha valaki
megbetegszik akkor elemében van. De hát itt most senki sem volt hajlandó az õ
kedvéért megbetegedni Istenem, milyen igazságtalan vagyok. Milyen
igazságtalan!
Márió
Assisi. Francesco barát és Klára nõvér. Az átlényegült szerelem. Ha
létezne ilyen ma is. Ha lehetett volna De hát nem lehetett. "Az értelmiség
nyomorúsága." Jó ez a szöveg. Nem szabad rajta javítani. Részleteiben is hatásos. És
bár nem csak egy szûk réteghez szól, mégsem tömeges olvasmány
Az értelmiség nyomorúsága
(Részlet a bevezetõbõl)
Különben is? ki az értelmiségi? Csínján kell a fogalommal bánni. Diplomához
kötött? Netán doktori címhez? Jól ismert tény, hány kutyaütõ szaladgál "dr"-rel a
neve elõtt. Nálunk hemzsegnek a különféle titulussal fölruházott urak és hölgyek.
Az elvégzett felsõ iskola nem minõsít. Vannak ordítóan mûveletlen szakbarbáraink
- vagy ami még keservesebb, sokan a saját szakmájukhoz sem értenek, különösen
alkotó fantáziájuk silány. Alkotni nemcsak a tudományban, mûvészetekben
lényeges, hanem mindenütt, ahol a kezdeményezés az emberen múlik. S ebbe
semmiféle politikai szempont nem pancsolhat bele; a szabadság alapfeltétel. Az
értelmiségtõl megkívántatik az átfogó gondolkodás, nemcsak bepillantás a dolgok
erdejébe, hanem valamiféle átlátása is az egésznek. Számomra az az értelmiségi,
akinek nagyképûség nélküli tartása van, saját, de nem kisajátított világképe, biztos,
de nem elmerevült tudása, és jóakarata, amit a többiek érdekében folyamatosan
mûködtet. Értelmiségiként tetszelegni nem nagy kunszt, a papír a zsebben a
felelõsség-vállalásra is kevés. Az értelmet a szellem világossága gyújtja fel: a
szellemi ember az, akinek - éppen mélyebb tudása okán - felelõssége van, mi lett a
világból, éppen õ általa, vagy mi nem lett a világból, talán miatta is.
Az elnyomó hatalmak mindig elõszeretettel tizedelték meg az értelmiséget. De
mindenki mást is, aki moccant, dacolt, szájalt. A lágerekben egymás mellett feküdt
a poloskalepte priccsen a professzor és kétkezi munkásgyerek, joghallgató és
parasztlegény, nagy költõ és analfabéta. Az ilyen-olyan ravaszabb rendszer pedig
(mint a szocialista jelzõvel ellátott áldemokrácia) nem fizikailag gyötör, hanem
kilúgoz, manipulál, beígér, fölbérel és megfizet Ez a veszélyesebb. Ez az a
csapda, amibe nem szabad az értelmiségnek belesétálnia; de ha csak értelmiségi
marad, könnyen lépre megy
Márió
egyszerûen. A szakzsargont kerülendõ. A kifejezés tömör, de szellõs. A
gondolat legyen világos, de semmi felhígítás.
(Odakünn megdördül az ég, villámlik. Villõ rémülten beszalad. A
huzat szétvisz a kéziratból néhány lapot. Márió bosszúsan fölszedegeti. Nem
tudsz vigyázni?! Tudod, mennyire félek a viharban, Villõ csimpaszkodik,
Márió mellkasára simul, védjél meg, hatalmas óriás, parancsolj az elemeknek,
mint Jézus a Genezáreti-tavon Márió mély, õszinte szégyent érez: Miket
beszélsz, Villõ? A nevét hiába ne vegyed! Összehasonlítani, Vele!)
Villõ
pedig tudat alatt szereti.
Márió
"Mester, Mester, elvesztünk!" Azt hiszem, ez is Lukács. Nyolcadik
szakasz, de hanyadik vers? "Hol a ti hitetek?" Magasabb kézben van minden. Bûn
a csüggedés is.
(1981. december huszonharmadikán délután öt órakor Mária elfújja a
születésnapi oroszkrém-tortán a hat szál gyertyát. A "nulla" mandulából
kirakva, a tejszínhabszív közepén. Isten éltessen, drága egyetlen anyukám,
mondja Angelika, még nagyon sokáig, körünkben Lóránt kezet csókol,
háromszor is cuppant, odadörzsöli az orrát. Márk némán átöleli az anyját, a
hátát lapigatja. Tímea tolakszik, én is, én is, pucit Má-maminak Richárd
oldalra húzódva vár egy kicsit, majd felkurjant: kérek engedélyt én is
szeretni! Mária szeme könnyes. Csillagaim, hát hatvan "Banyakor."
Emlékszel, Angikám, amikor ezt mondtad, egyszer? Ugyan, anyu, csak
hülyéskedtem, és te tizet letagadhatsz! Mária nevet: Ami marad, az is éppen
elég De szerencsére egyelõre csak hiúsági kérdés, igaza van Blanka
néninek, a ráncok nem fájnak Ránc, hol itt a ránc? kérdezi Márk. Én az
ötvenöt évemmel ráncosabb vagyok, mondja Richárd, de a te arcod, még
mindig, mint a porcelán Má-mami nem öleg, selypíti Tímea, ninc neki
fehél haja, ész lemegõ keze, pedig úgy tanultuk az oviban, "kici Timi ideáll,
nagyikának glatulál, áldászt kél a fehél fejéle, cókot lehel leszketõ két
kezéle" Imádlak! mondja Mária. Imádlak mindannyiótokat. Csak téged
sajnállak, Angikám, ebben a fullasztó lakótelepi panelban, ekkora felhajtás,
karácsony elõtt! Hogy itt rendezzétek, kinek az ötlete? Családi tanács,
mondja Márk, legalább ezen az egy napon ne lássuk Blanka néni zsíros
õslény-sörényét, ahogy belelóg a kajába Blanka néni nem piszkos, mondja
Mária, és három évvel fiatalabb nálam! Jó, jó, Richárd közbevág, csak
ápolatlan hatást kelt szegényke, és küllemre, Marcsikám, akár az anyád is
lehetne Mária szemébõl a könnycsepp kigördül. Édes anyukám Nagyon
hiányzik, mondja Márk, ha nem is emlegetjük folyton. Bizony, most már te
maradtál, Marcsikám, az egyetlen összetartó erõ, mondja Richárd, "te vagy a
fény az éjszakában", bizony, te vagy nekünk!)
Richárd
ezt jól kifundáltuk. A meglepetést. Háromezerbõl Angelika megoldotta
ügyesen. Libamáj zsírjában. Aszpikos malacsült. Pezsgõ. Oroszkrém-torta. Ami
csak szem-szájnak ingere. "Hogy nézni is tereh!" Arany János. Azért a humán
mûveltségbõl sem felejtettem el mindent. Egy nõ életében a hatvan kritikus
küszöb. Pláne, ha valaki olyan vonzó volt, illetve vonzó, mint õ. Az õ
érzékenységével, a hiúságával, ami igenis ingerli még ha szisztematikusan
tagadja is, és annyira szimpatikus iróniával próbálja ellensúlyozni Ki ismerné õt
nálam jobban?
Mária
ó, ezek a bornírt, szirupos dalok amik kísértenek "ha mindenen túl
van az ember, és semmi de semmi se fáj, Istenem, Istenem, mit ér a nyár?"
Miféle nyálas, ósdi dallam ez a nyelvem alatt? Nem a kerek számok számítanak,
hatvan, hetven, nyolcvan, esetleg kilencven! A sejtcserélõdésnek van
jelentõsége, a hét évenkénti változásnak, ahogy egyre teljesebben kibomlik a
személyiség, harmincöt-negyvenig, mintha ledolgoznánk valami régit, amit hoztunk,
utána pedig persze nem mereven, szigorú dátumra pontosan, de mégis csak a
következõt kezdjük el építeni. Mennyit beszéltünk errõl Márióval a hatvanhárom,
hatvannégy év az, amitõl kezdve kellõ érettséggel meg tudjuk a magasabb valónkat
szülni, persze nem mindegy az elõkészület, az út. És a szüntelen önkontroll. És a
szeretet. Krisztus óta nem a vérségi szeretet, a "phyladelphos" a legfontosabb,
hanem az "agapeo". A mindenkire kiterjedõ, az embertestvériséget mélyen megélõ,
a megismerést hozó szeretet Finom ez az oroszkrémtorta. Talán nem véletlen
egy nappal karácsony elõtt jönni a világra. Félek, talán valami elsietettség. De talán
valami nagy feladat is. Majd újra átgondolom. De most ez jó. Ez a langymeleg. Ez a
fészekmeleg. Az enyéim. A társam. A fiam-lányom. Mea. Szeretem õket.
Szeretnek. Anyukám boldog lenne. Anyuka boldog.
("Hová merült el szép szemed világa?" Richárd letörli Mária orráról a
habot. Tetszik a fülbevaló? Aranyba foglalt smaragd! Mária a bársonydobozt
felkattintja, az ékszert gyönyörködve nézi. Honnan szedtél ennyi dugi-pénzt,
aranyos Richárdom, hiszen minden fillért hazaadsz, tudtommal Hogy
köszönjem meg? Csodálatos Csak az a bibi, hogy nincs a fülcimpám
kilyukasztva. No problem, mondja Richárd, jobb késõn, mint soha. Belövik,
meg sem érzed! És azért, némi mellékes, titokban is csurran-cseppen de
azt is rádköltöm, láthatod, szívem!)
Mária
nekem ékszert sose vett férfi. Csak Richárd. Csak Richárd. Richárd
egyedül.
Richárd
mennyivel jobb adni, mint kapni! Mennyivel elegánsabb. Szegény Barbara,
csak úgy ontotta az ajándékokat Gyûrû, óra ezzel akart megtartani. Dehát a
szerelem nem pénzkérdés.
(Villõ a lucfenyõfát díszíti a szociális otthon ebédlõjében. A lakók
megvacsoráztak már, tejbegríz kakaóporral, fonnyadt jonatánalma. A terem
üres. Villõ munkatársa - negyvenes, zsáktestû, csúnya nõ - a pattogatott
kukorica-füzért, a konzum szaloncukrot kézre adogatja. Miért nekünk kell
ezt csinálni? morogja, nem telik ki az idejükbõl? Akkor nincs meglepetés,
mondja Villõ, egy cukrot bekap. Ne zsörtölõdj, Jolánka! Nem gyerekek ezek,
kiáltja Jolánka, vén fososok, meglepte õket éppen eléggé az élet. Azt se
tudom, hol a fejem, engem vár a család hogy mit adok zabálni holnap este a
népnek?!)
Villõ
Márió ilyenkor a legfeszültebb. Hadd elmélkedjen. Ezek itt legalább
hálásak. "Aki közületek a legkisebbnek ad, nekem adja" Valahogy így. Levente
bácsi tegnap Lichtgestaltnak nevezett. Levente bácsi echt úri ember, államtitkár
volt még az antirezsimben, a kultuszminisztériumban. De nem néz le senkit, és
nem nyûgös, és ami a fõ, a humorát is megõrizte. Lichtgestalt, annyi mint
"fényhordozó". A német irodalomból ismert típus. Szükségük van rám. Nekik
szükségük van rám.
(Márió a konyhában ácsorog, a gáztûzhelyhez támaszkodva. Tört diót
rágcsál, a belekeveredett apró héjdarabokat szerteköpi. A ketyegõ kerámia
faliórát nézi. Az óra két galambot formáz, a csõrük összeér.)
Márió
juj de ronda, Villõkém "hozománya"! Ki a fenének van türelme
melegíteni? Hogy aztán az a kis káposzta is odakozmáljon. Hamarosan jönnie kell
a jótét léleknek, úgyis. Ki a fenének van kedve valamit is csinálni, egyáltalán?
Mintha a holdkráterben élnék. Sehol egy emberi hang Huszonharmadika
valami de nem jut eszembe, mi volt huszonharmadikán. Az októberin kívül
Különben nem mindegy? Nem mindegy minden? "Európa csendes, újra csendes,
elzúgtak forradalmai." Jaruzelsky koma nem várta meg az oroszokat. Saját
elnyomás, mégiscsak! Ez is egy elmélet. Nyomorult lengyelek. Nyomorult
magyarok. Firkálni?! Megnyílt, aztán bezárult újra. A mennybolt. Bennem és
körülöttem. Ez az igazi magány. Az Istentõl való elszakadottság állapota. A lélek
sötét éjszakája. A nagy misztikusok mind átmentek rajta. Törvényszerû. Próbára
tétel. Ki kell bírni. Hogy méltónak találtattam én is, erre a szenvedésre, én is, a
hozzájuk képest parányi ez az egyetlen vigasz. Mert amit csináltam, jobb a
közepesnél. De még mindig kevés. És az a röhej, hogy még ez a kevés is sok ennek
a világnak!
(1982-ben hideg a tavasz. Márió a gázfûtéses cserépkályha langyos
csempéin melengeti a kezét. Reggel hét óra van. Márió borotválatlan, a
pizsama fölött Villõ kinyúlt kardigánját viseli.)
Márió
éppen pászol. Jó meleg. Õ már úgyis kihízta, a gomblyukak is kitágultak.
Itthonra megfelel Legalább, mint a medvék, aludni tudnék! Téli álmot. De négy
óra a maximum. Az éjszaka kellõs közepén felriadni! Bár legyünk õszinték,
minden okom megvan rá. A gyáva szarok nem merik vállalni. A regényírónak
könnyebb, fikcióban sokkal több elmegy, rá lehet a sztori hitelességére, a figurák
jellemére fogni, "nem én gondolom, õk gondolják így" A "szakirodalom", a
"tudomány" is elbújhat az idézetekben, a szakzsargon sztereotípiát sugall ott is,
ahol voltaképpen már újat takar. Ez az egyenes beszéd a legnehezebb. A dolgok új
néven szólítása. Gondolati találat, nyelvi leleményben. "Új bort sem töltenek régi
tömlõbe, különben kiszakadnak a régi tömlõk, a bor kiömlik és a tömlõk is
tönkremennek. Az új bor új tömlõbe való, akkor mindkettõ megmarad." Máté kilenc,
tizenhét. De Lukácsnál még ez is szerepel: "Aki óbort iszik, nem kívánja az újat.
Azt mondja, jobb az ó." Könnyen félre lehet magyarázni; mintha nem volna más,
mint az örök nyárspolgár falvédõ-bölcsessége: "járt utat a járatlanért el ne hagyj"
Pedig itt az eredendõ tisztaságról, a primõr értékrõl van szó Ha az a néhány értõ
ember nem volna, talán nem is lehetne ép ésszel kibírni. Az a néhány fiatal. Akik
még, vagy inkább már szomjaznak az igazra. Akik csak úgy szívják magukba.
Akiknek van fülük a hallásra. Talán az élõben-közvetítés hasznosabb is, mint papíron
rögzíteni. Ebben az országban a szájhagyomány a legfürgébb postás. Talán gyanús is,
ami rögtön zöld utat kap. A fene se akar "támogatott" lenni! De legalább tûrjék
meg Csak nem átadni magam. Csak nem belesüppedni megint a
reménytelenségbe. Villõnek jó. "Boldogok a lelki szegények", s ez nem pejoratív,
ahogy annyian felületesen értelmezik; csak éppen, hogy nincs háborgatás, nincs
bonyolultság, a maga kegyelmi útján csendben, gyermekien halad a lélek,
megelégszik Kiszáradt a szám. Van-e itthon tonik?
(Villõ a Lehel téri piacon primõr retket keres. A bokáját fûzõs
kismamacipõ tartja össze. Fehér csík a vörös haja tövénél. A teli
nejlonszatyor fogója vágja a tenyerét; a jobból a balba, majd balból a jobba
váltogatja. A szél mellbe löki, de a súly megtartja. Szuszog.)
Villõ
irigylésre méltó türelem. Ahogy otthon elpepecsel. És persze az a lelki
nagyság, ahogy a kudarcot fogadja. Én már a földhöz csaptam volna valamit.
Ordítottam volna a telefonba, amikor sorra elzárkóznak. Ahogy mentegetõznek.
De az én Márióm nem jön ki a sodrából. Annyira bámulatra méltó! "Kérlek, nem
erõszak a disznótor! Megértelek és sajnállak Egy szót se többet, küldjétek
vissza!" - ilyeneket mondogat, abszolút nyugodt. Legfeljebb prompt nem megy le a
falat a torkán. Aztán éjszaka felkel, és a maradékot felfalja. Nem örült, hogy
elolvastam a kéziratát. Annyira szerény. Pedig nagyon tetszik. Olyan õszinte.
Nem hímez-hámoz. Ez a fõ erénye a könyvnek. Márió szerint, ha csak õszinte
volna, attól még rossz is lehetne, az õszinteség nem esztétikai kategória.
Önmagában nem az, megfeleltem, de õszinteség nélkül mégsem érne az egész
semmit. Végül is nagyon megdicsért. Hogy neki a laikus, de érzékeny vélemény is
sokat nyom a latba. S azt is mondta, nem lehet mindenki Mária, a Mártákra is nagy
szükség van. A betániai Máriára gondolt, aki ül Jézus lábainál, és csak issza az Igét.
Miközben Márta sürög-forog, szorgoskodik. Persze, én együtt akarok lenni a kettõ,
ez a célkitûzésem. Az öregeim is hálásak, nemcsak meghallgatom, de ha kell,
tisztába is teszem õket Mit csináljak, nekem még fontos, hogy nemcsak én, de
engem is szeressenek Ez az én tökéletlenségem A retekben sok a C-vitamin.
Veszek negyed kiló citromos nápolyit, az édes és mégse hizlal Mostanában annyi
fess fiú jár Márióhoz, nehogy lenénizzenek! Órák hosszat képesek az ajkán
csüggni, s ami kiszûrõdik, abból ítélve, félek, ez már egyáltalán nem terápia,
honorárium már régen egy vas se, hanem inkább politikai színezete van, persze,
filozófiai szinten Ebben a besúgó rendszerben, félek Dehát jól tudjuk az
Írásból, hogy az Atya tudta nélkül még egy veréb se pusztul el "Nektek viszont
minden szál hajatok nyilván van tartva. Tehát ne féljetek"
(Richárd ezen az áprilisi napon korábban érkezik. Nagy csomagot
cipel, büszkén bontogatja. Nézd, mit hoztam, Marcsikám hat garnitúra
krepp ágynemû, kilenc keskenygallérú ing, hat pamut hálóing neked, egy
tucat sízokni, fillérekért, lengyel batyusoktól! Mária a halomba bosszúsan
beletúr. Kitört rajtad a halmozási mánia, Richárdom? Minek ez a sok kacat?
Eltesszük öreg korunkra, mondja Richárd. Megõrülök, mondja Mária, ezt a
hülyeséget!)
Richárd
olyan biztonságos. Hogy bármikor, bármit elõ lehet venni. Kell ez az
érzés. A hosszú távú tervek. Hogy akár nyolcvanéves koromban is van mihez
nyúlni. Hogy már most, elõre gondoskodhatom. Még majd hálás lesz haragvó
Marcsikám! Egyszer csak õ is, ebbõl a csuda nagy fennköltségbõl, valamit lead
Mária
ez a drága ember azt hiszi, örökké fogunk élni. Így akarja magát, tudat
alatt, a halál ellen bebiztosítani. Voltaképpen szánalmas. De legyünk objektívek,
még mindig jobb, mintha a háztól elhordana
(Nem bánom, mondja Mária, csak pakold el, ne is lássam! Egy kicsit
ideges vagyok. Telefonált Márk, képzeld, van egy nõ, akit el akar venni. Este
felhozza Dehát ez nagyszerû, Richárd felragyog. Ezt vártad, ezért
imádkoztál, már mióta rágtad a fülét! Csak nem ilyen hirtelen, mondja
Mária, eredetileg vegyész, aki átnyergelt kozmetikusnak, ez se szimpatikus.
Olimpia! Már a neve se tetszik Marcsikám, vigyázz a prekoncepcióval,
Richárd átöleli Máriát, hiszen te tudod a legjobban, az elõítéletek milyen
károsak, ezt én mint ügyvéd is tanúsíthatom.)
Richárd
ez az utolsó kérdõjel is feloldódott. Hogy anyuka fiacskája esetleg itt
marad magnak. El kell a köldökzsinórt végre vágni. Ez a természet rendje. A
fiókák kirepülnek. Fióka! Idestova harminchárom, bozót-szakállal!
Mária
Olimpia!!! Már látom az öt karikát magasra tartva. "Határozott egyéniség,
mint te, anyukám" No hiszen. Allé'opp Majd mind az öt karikán át fogja az én
naiv Márkomat ugratni. Bárcsak rossz jós lennék. Bárcsak!
(Június tizenötödikén tartják Márk és Olimpia esküvõjét. A ceremóniát a
központi házasságkötõ teremben rendezik. Márk kölcsönszmokingban,
Olimpia fodros fehér csipkeruhában, hosszú fátyollal. A fátyol a padlót söpri.
Mária padlizsánszínû kiskomplét visel, és a széles karimájú fekete
filckalapot. Ábel farmerban, nyitott nyakú gyolcsingben a harmadik sorban
ül, egyedül. Angelika bakfisnak öltözött, piros bokorugró pliszészoknyában.
Lóránt barna kordbársony öltönyben feszeng. Richárd - a saját
szmokingjában - a legelegánsabb. Tímea ruhácskája a földig ér, csupa virág.
Mint egy minimenyasszony. Mária kezébe kapaszkodik. Anyu, mondja Márk,
megígérted, hogy nem fogsz bõgni Csak az örömtõl sírnék, mondja Mária.
Azért a világos kalap neked is jobban állna erre az alkalomra! súgja
Richárd. Nem én vagyok a menyasszony, mondja Mária.)
Mária
rájöttem. Ezért nem kívánkozom már társaságba sem. Nemcsak azért,
mert a csevely unalmas. Hanem mert "többé nem én vagyok a menyasszony." Azaz
nem körülöttem forog a világ. Nem rám tapadnak a szemek. Nõk-férfiak szeme.
Irigyen vagy sóvárogva. Sõt, Richárd azt mondogatja, hozzá kell szokni, vannak bájos
öregasszonyok, s ez nálam még csak az átmenet Szégyellem ezt a hiúságot. De
legalább tudok róla. Nem nyomom tudat alá.
Richárd
nem csalt Marcsikám legendás emberismerete. Ez az Olimpia egy bisszig,
fölvágós kis tyúk. A huszonhat évével. Átnéz az emberen, mint a levegõn. És még
csak nem is csinos. Klasszikus értelemben szinte ronda. Nagy, négeres-vastag száj.
Pici, turcsi orr. Túl közel álló szemek. Ez állítólag szexis, már akinek! És mint a
vasalódeszka! A mellét, ha borogatják, reggelre elmúlik Esküszöm, kísértést
érzek, a sleppjére rálépni hogy hasraessen. Marcsikámért nem cserélném, pedig
mostanában Marcsikám az öregest játssza Ez ugyanaz a borzalmas, fekete
kalap ebben temette Ilonka mamát.
Mária
büszke vagyok, hogy kibírtam epés megjegyzések nélkül. Hogy legyõztem
a tipikus nõies ellenérzést. Hogy így, ilyen simán jutottunk el a mai napig. Még a
templomi szertartástól is elzárkózott! De nem én élek vele, hanem Márk! S
Márkhoz, ne legyünk szubjektívek, nem olyan hûvös. A szülei állítólag két derék
parasztember. Hogy hozták ezt a kirakati próbababát össze? S vajon miért
maradtak távol? Miért nem ismerkedhettünk meg? Röstelli tán a kisasszony õket?
"Édes fiacskám, ha te szereted, én is szeretni fogom, átlagon felüli teremtés, és
ilyen fiatalon, ilyen jól keres" Mondjam tán, hogy miféle nõ az, aki egy hivatást,
a vegyészmérnökséget hívságos kozmetikára váltja? A puszta anyagiakért? Hiszen
lakásra nincs gondjuk, anyuskának hála. Ez talán még szülni se fog, mint egy
összecsukható molylepke, olyan!
(Mária fogadja a gratulációkat, mint egykor a részvétnyilvánítást. Csak
éppen mosolyog. A kalap karimája most is útban van. Drága kislányom,
mondja Olimpiának, Isten hozott a családban! Aztán böcsüld meg magad,
ifiasszony, szól borús arccal Richárd. Márk dühösen rávillant.)
Richárd
no, már viccelni se szabad? A százezremért? A százezrünkért? A tizenöt
személyes lakodalmi vacsoráért?
Mária
a gondolatainkon még nem tudunk uralkodni. Az érzéseinken sem. Akkor
legalább õszintén bevallani, magunknak. De mások elõtt eltitkolni. Hogy ne
okozzunk felesleges fájdalmat. Anyuka megtehette, hogy ami a szívén, az a száján.
Mert az õ szíve kivételesen tiszta volt. Márk, ne legyen igazam, kisfiam
(Mária a társaságból Ábelt elõrehúzza. Te vagy az édesapja, mondja,
ne legyél annyira tutyi-mutyi Koccints a pezsgõvel te is! Azért a mi
esküvõnk szebb volt, ha egyszerûbb is, mondja halkan Ábel, te
gyöngyvirággal, sötétkék rakott aljban, mint egy gimnazista lány jóban-
rosszban, a Szent Rita kápolnában, holtomiglan-holtodiglan, emlékszel még,
Marcsika? Mária szeme megrebben. Szép volt, jó volt, talán igaz se volt,
mondja tréfásan. De bizony igaz volt! Ábel gyorsan ellép Mária mellõl, a fiát-
menyét ölelgeti, neked majd jobban sikerül, súgja Márknak, és ne
haragudjatok, de a vendéglõbe már nem Te tudod, apa, mondja Márk.
Mária oldalba böki. Azért marasztalhattad volna egy kicsit Neki ez csak
fáj, éppen te nem érted, anyukám? kérdezi Márk. Ugyan, Angelika vállat
ránt, apának mindig sietõs, sehonnan-sehova Ne bántsd szegényt, mondja
Mária, nem érdemli!)
Richárd
sokkal bensõségesebb szertartás volt. A mienk. Hogy rohan az idõ,
idestova tizenhat éve! S ugyanúgy szeretjük egymást, a meghitt közelségben is.
Minden rezdülését ismerem. S a szexualitás annyira másodlagos! Ma már.
(Márió megszakítja a beszélgetést. Pardon, mondja a négy fiatalnak,
akik a karosszékét körülülik. Csak egy pillanat! A vécére siet, vizelési ingere
van. A vizelet lassan indul el, s lekonyuló ívben a vécécsésze peremére
folyik. Márió a húgycsõben enyhe csiklandást érez.)
Márió
ma már ötödször. Felfázhattam. De ki a fene hord flanelgatyát? Pláne
júniusban? Kellemetlen. Apró fizikai bosszúság Ami az emberben magában is
kicsírázik, csak az szökellhet aztán a világban is szárba. Itt hagytam abba. S ez
egyaránt vonatkozik rosszra, jóra
(Villõ a szociális otthon egyik hatágyas szobájában sámlin kuporog,
Levente bácsi lábát fáslizza körül. Nekem meg a vállam fáj, cefetül, mondja
Malek bácsi. Majd azt is megmasszírozzuk, mosolyog Villõ. Honnan van
magácskában ennyi jóság, tündér-Lichtgestalt? kérdezi Levente bácsi, amikor
ez nem is a vezetõ kötelessége?)
Villõ
ha arra várnak, amíg valaki kötelességbõl megteszi! Nonszensz,
kötelességbõl szeretni. A másoknak-jót kötelességbõl tenni! Ezek a hálás szemek,
könnyebbült sóhajok, mindent megérnek El sem tudom képzelni, hogy egyszer
én is ilyen öreg és fõleg tehetetlen leszek. És ilyen magányos. Pedig Márió sincs jól,
ha nem is panaszkodik. A szexuális érdeklõdése is egyre látványosabban csökken.
Egyébként is, mintha sértené a saját betegsége. Rá se merek kérdezni, mitõl futkos a
vécére, még éjszaka is? Ezekben a biológiai dolgokban különösen zárkózott.
Például azt sem tudom, a széklete rendben van-e? Neki az ilyesmi derogál. Mintha
õ röptiben kiizzadná, nem úgy, mint más közönséges ember! De csúnya ez az
irónia! De csúnya Nem így kell tekinteni. Hiszen "az évek szállnak, mint a
percek, kiömlõ véred harmatával irgalmazz nékünk, Jézus herceg"
(1983 októberében folytatódik a vénasszonyok nyara. Ezen a szombaton
Tímea nem jön, óvodai bulija van. Mária olvas. Kierkegaard, A szorongásról.
Richárd a szomszéd szobában a wimbledoni teniszmeccset bámulja. A
játékosokkal egy ütemben, meg-megrándul a karja. Néha felszisszen, föl-
fölkiált, hova, te balfék, hova?! Mária hirtelen leteszi a könyvet.)
Mária
magában beszél! Mint egy gyerek. Big bobby. Még kurjongat is.
Voltaképpen aranyos. Csak hát így nem lehet elmélyülni, feldolgozni a
gondolatokat. Ez nem krimi! És esténként sem olvashatok, kedvemre, elalvás
elõtt, mint valaha régen. Hja, a "hitvesi ágy"! Angelika is szólhatott volna elõbb.
Nem, amikor már rákészültem a gyerekre. Nem szeretném, ha ebbõl úzus lenne,
hogy el-elmaradozik. Már múltkor is elõfordult. Pedig még nincsenek iskolai
kötelmek. Nagyon el vannak kanászodva, mind! Márkot is, mikor láttam? Ha
Blanka néni ünnepi ebédet fõz. Akkor is kettesben étkeznek. Protokollvigyor.
Semmi intim közlés. Olimpiát a karácsony is irritálja. Egy alkalommal a saját anyját
is szentfazékként emlegette Engem vajon, a hátam mögött, minek nevezhet?!
Istenem, csak ki ne bukjon egy gyönge pillanatomban a számon, mennyire ki nem
állhatom Elég, hogy Richárd, ez a különben áldott természetû lény, képtelen
moderálni magát, és a véleményét kertelés nélkül kikottyantja! Alig gyõzöm aztán a
hangulatot helyrehozni.
Richárd
végre egy nyugis hétvége! Drága a kis Timi, pláne, hogy már az értelme is
nyiladozik, jövõ ilyenkor már iskolás, de sok a jóból is megárt! Hiába, nem leszünk
egy nappal se fiatalabbak. Mint a só, olyan nehéz, és Marcsikámat is abszolúte
lefoglalja, egy percre se képes egyedül játszani. Nagyon elkényeztettük,
Angelikának igaza van A Lendl kevésbé szimpatikus ez szép volt, Borg!
Mintha magamat látnám, húsz éves koromban. Talán nem kellett volna a teniszt
abbahagynom. De hát ezt nálunk nem kultiválták, "úrisport"! Mosolyogjatok fiúk,
hiszen a második is hatalmas summát szakít le mosolyogjatok, ne nyögjetek A
grimasztól nem mennek jobban a dolgok! Marcsikám önuralma ahogy ezzel a
pimasz Olimpiával bánik! Irigylésre méltó! Pedig az a taknyos olyan, de olyan
szemtelen! Foghegyrõl köszön, föl se emeli a seggét a fotelból, üdvözlésre Borg,
csak így tovább! A hanghordozásában van valami, amitõl fölmegy az emberben a
pumpa, "ma már ez nem így van, Ricsi bácsi!", Ricsi bácsi az anyád valaga! Fúj, de
rondát mondanék. Ha Marcsikám szüntelen nem mérsékelne. Nekünk egymással kell
elsõsorban törõdnünk. Gyönyörû ez a délután. Borg gyõzött! Marcsikám már
bizonyára igényel. Megpróbálkozom.
(Richárd Mária háta mögé oson, a két mellét hátulról megragadja.
Nini, mit találtam!)
Mária
hajaj. Kanos kedve van!
Richárd
fontos, hogy lelkileg is ráhangoljam!
(Mid van neked, nagyanyó? kérdezi Richárd. Irinyó-pirinyó lábacskád,
csillogó-villogó szemecskéd, gránátalma-keblecskéd Nagyanyó, nem is
vagy te nagyanyó, hanem Ille-pille királykisasszony! Mária beleegyezõen
bólint, a fürdõszobába megy. Krémet keres, a hüvelybejáratot vastagon
bekrémezi. Richárd a szokott pózban már várja. Segíts egy kicsit, súgja
röstelkedve. Mária szakszerû mozdulatokkal simogatja. Aztán - ezredszer? -
az aktus elkezdõdik.)

ria
Sír.
Val
aki
sír.
Ezt
én
már
ne
m
aka
rom
. A
szõ
ke

ne
m
aka
rja.
De
hát
ez
par
anc
s!
Mil
yen
mes
sze
van
.
Üv
eg
alat
t. A
kép
És
ann
yira
dör
zsöl
.
Min
t a
smi
rgli.
Ko
nce
ntrá
lni.
Ko
nce
ntrá
lni.
Ne
m
len
dül
át.
Min
t a
hint
a,
fen
nak
ad
a
ma
gas
ban
.
Ág
ak
köz
t.
Ne
m
len
dül
át.
Ez
ros
sz.
Ros
sza
bb,
min
tha
el
sem
ind
ulna
.

h.
Sikí
tan
ék.
Min
djár
t
kés
z
No
vég
re.
Leg
alá
bb
nek
i jó.
Isz
ony
úan
csíp
.
Min
tha
piro
spa
prik
ás
szó
szt
önt
ötte
k
vol
na
bel
ém.
Ége
t.
Ki
mo
sni,
me
gsz
aba
dul
ni,
gyo
rsa
n
Ric
hár
d
Fon
tos
élet
fun
kci
ó.
Fon
tos
élet
fun
kci
ó.
Egé
szs
ég.
Egé
szs
ég.
Me
g
kell
lenn
ie.
Kie
gye
nsúl
yoz
otts
ág.
Min
t a
mot
or.
Indí
tani
.
Szá
raz.
Me
gint
ez a
szár
azs
ág.
Les
zedi
a
bõr
öm.
És
ott
a
fájd
alo
m
az
arc
án.
Ne
m is
fájd
alo
m.
Ing
erül
tség
. És
eltû
nt a
mell
bim
bój
a,
beh
úzó
dott
.
Unj
a.
Unj
a.
Ak
kor
is
me
g
kell
lenn
ie.

ghe
z
kell
vinn
i.
Ne
m
fela
dni.
Min
tha
tapl
óba
hat
oln
ék,
ki-
be.
Se
mm
i
sika
mló
ssá
g.
Csa
k

g ez
egy
szer
,
csa
k
ne
a
kud
arc

g ez
egy
szer

g ez
egy
szer
me
ccsl
abd
a
hurr
ááá
áá
hurr
ááá
á
(Ennyire rossz ez neked, már? kérdezi Richárd, mi történt, édesem?
Semmi, mondja Mária, csak egy kicsit belefáradtam. Elõbb-utóbb meg kell
alkudni, mondja Richárd, hiába, nem vagyunk tinédzserek, s a lényeg úgysem
ez)
Richárd
meg fogom kímélni. A jövõben. Hiszen már nekem se esik olyan jól.
Olyan natúr jól. Azelõtt nem fordult elõ, hogy rá kelljen segíteni Elõbb-utóbb
nálam is eljön a perc. Marcsikámnak ez már teher. Hiába csinál úgy, én mint a
tenyeremet, ismerem. Nem kell kapaszkodni, ha valami már nem könnyed,
természetes Az pedig, hogy esetleg egy fiatal csaj, meg se fordul a fejemben.
Mária
szomorú. Az egész nagyon szomorú. Mint egy paródia. Látom magunkat,
közben, felülrõl. Létra tetejérõl a jelenetet. Három hurka a derekamon. A mellem,
ha nem is nagy, ha nem is lóg, de megnyúlik. Ebben a pózban. Csapódik jobbra-
balra. Nem esztétikus. A hiúságom tiltakozik. És meghalt a fantáziám. Milyen más,
két fiatal, ruganyos test, két fiatal, mámoros ember, a szikra! Már a fiam se fiatal.
De nem bánthatom meg ezt a jó Richárdot. Nekik ez kardinális kérdés. Az
impotenciától rettegnek.
(Még csak délután van, mondja Villõ, még nem lehetsz kimerült, mint
általában este Hidd el, aludni is jobban tudsz majd, te Kõtörõ óriás, te
Fanyüvõ Vetkõzteti Máriót. Ne is ellenkezz, a te kis gésáddal! Márió
böcögve nevet; hagyja magát. A becézést tûri. A régi indulattal pattan Villõ
fölé: no most megkapod, reszkess, te kis haszontalan)
Vill
õ
ki
kell
pro
vok
áln
om.
Ket
tõn
k
köz
ül
én
vag
yok
az
éles
ztõ.
A
bús
ko
mor
ság
ból
kirá
ncig
álo
m.
Ne
ke
m
van
hoz

türe
lme
m.
Elh
úzó

akt
us,
így
nev
ezik
.

g
min
dig
job
b,
min
t
Rez
sõ.
Min
tha
úgy
,
min
t a
ver
ebe
k
Csa
k
ser
ken
teni
!
Csa
k
mo
zog
ni!

rkö
rös
en.
Csa
k
búg
ni.
Min
t a
gerl
icé
k.
Ny
ögd
écs
elni.
Csa
k
türe
lme
sen.
Fáj
a

he
m.
Bel
ül
fáj.
Min
tha
kés
t
szúr
na
bel
ém.
Min
tha
egy
seb
be
hat
oln
a.
A
láb
am
is
zsib
bad
. A
co
mbt
öve
m
kisz
aka
d.
A
vád
lim
ba
izo
mg
örc
s.
Tíz
per
c?
Fél
óra
?
Egy
örö
kké
val
ósá
g.
Am
ikor
kik
apa
rtak
,
akk
or
fájt
így,
utá
na.
Õra
ngy
alk
ám,
add
hog
y
túl
legy
en
már
kös
zön
öm,
kös
zön
öm,
kös
zön
öm

rió
túl
sok
a
háj.
Túl
puh
a.
Me
ster
kélt
han
gok
.
Ide
gesí
ten
ek.
Eng
em
ne
m
lehe
t
átej
teni
.
Feh
ér,
zsír
os
csík
a
haj
ába
n.
Az
orr
om
elõt
t.
És
löty
ög
a
has
a.
Se
mm
i
izga

elle
náll
ás.
Min
tha
vaj
ba
már
tog
atn
ám
a
pe
mzli
met
.
Ro
pog
ó
hús
,
hol
vag
y?
És
hol
a
nõ?
Hol
a
rab
szol
ga?
Mié
rt
sajn
álo
m,
egy
szer
ibe
n
iszo
nyú
an
sajn
álo
m,
és
und
oro
do
m,
ma
ga
mt
ól
und
oro
do
m,
ez a
me
galá

huz
a-
von
a,
ez a
test
em-
lelk
em
eng
ede
tlen
ség
e,
ez a
han
yatl
ás,
me
gint
a
vize
lési
inge
r
Ne
m
gyõ
zhet
le
ne
m
gyõ
zhet
le
ne
m
szál
lhat
ok
ki
a
ver
esé
g
ha
bel
edö
glö
m
is
ki
kell
ten
ni a
pon
tot
me
g
kell
old
ani
be
kell
feje
zni

sz.
Csa
k
azé
rt
is
hála
,
hála
(Hála Istennek, mondja Villõ, már úsztunk a verejtékben! Rendes
vagy, mondja Márió, de miért vágtál közben olyan lehangoló, kétségbeesett
pofát? Érted aggódtam, mondja Villõ, hogy sikerüljön legközelebb majd
még jobban. Márió felcsattan, értem nem kell aggódni, én uralom a
helyzeteket!)
Villõ
a látszatot nem szabad elvenni tõle. A férfi a farkában hordja a hiúságát,
ezt még Rezsõtõl tanultam. A fájdalom meg azért van, mert folyamatosan
megerõltetem magamat. Tegnap is, teli kartondobozokat cipelni tejkonzerv és
banánbefõtt jött segélybe, már csak egy hét a szavatossága, a kisöregekkel nagy
murit csaptunk És lesz ez még nekem is jó És neki a permanens feszültséget
mégiscsak levezeti!
Márió
legközelebb! No nem egyhamar. Szegény kicsi Villõ, annyira szeretem, de
úgy szét van esve. És olyan fárasztó. Mint a talajtorna vagy a menetgyakorlat.
Olyan fárasztó! De hát Villõ ebben annyira rám van szorulva. A drága jótét lélek
Volt egyszer az a lány, még Mária elõtt, ugyan, ki gondol ma már Máriára,
nevetséges, ez a felosztás, Mária elõtt és Mária után volt egyszer az a lány,
Urbanek vagy Urbancsik Viola, azzal etetett, hogy májcirrózisos, azért olyan sárgás
a bõre, aztán kiderült, csak epehólyag, tovább már nem is érdekelt. A hõsi pózokat
ennyire kedveltem! Nem helyes. Legyünk õszinték, nem helyes. Az állandó
fölényérzet, mint követelmény a kapcsolatban. Ez ellen küzdeni kell. De azt, ha én
lennék a kiszolgáltatott, végképp nem viselném el Ha mégis prosztata
(1984 februárjában Márk telefonon közli az anyjával, hogy Olimpia
most már biztosan gyereket vár, méghozzá ikrek, az ultrahang kimutatta.
Csak hogy egyszerre kettõ, Olimpia nagyon nyugtalan, aggályos, ebben
annyira hasonlít hozzád, anyukám! Én nem vagyok aggályos, mondja Mária,
csak elõre felmérem a nehézségeket. Ne hasonlítgass minket össze!
Különben: ikerszülés, ma már az orvosnak rutinfeladat Az orvosnak igen,
kiabálja a telefonba Márk, de nem Olimpiának! Veszélyeztetett terhes!
Szólj, ha segíthetek, mondja Mária, melletted vagyok mindenben, tudod.
Gyertek át gyakrabban enni. Olimpia ne végezzen semmi házimunkát, ne
cipeljen, ne hajoljon, ott vagy te, az erõs férfi! Ez magától értetõdik, mondja
Márk, ehhez nem kell veszélyeztetett terhesnek lenni! Így rendeztük be
eleitõl fogva, hiszen úgyis nekem van több szabad idõm Szia, anyukám,
bezár a közért!)
Mária
kihasználja a jóbolondot. De ne legyünk szubjektívek. Nem szükséges egy
nõnek megszakadni S lám, mégiscsak szül. Többszörös nagyanya leszek. Íme, a
perspektíva. És ikrek. Ez zavar. A fogaim is. Újabban. A hideget, meleget nem
bírják. Megint belenyilallt. Mintha az agyamat fúrnák.
(Mária felhívja Richárdot az irodában a hírrel. Richárd éppen egy
részeges ügyféllel bajlódik. Az ügyfél a teli bukszáját mutogatja, kivillantja
az ezresek hasát, pénz beszél, kutya ugat, ez mind a magáé, ügyvédkém, ha a
nyanyát végre kiteszik Ilyen ügyet nem vállalok, mondja Richárd a
hadonászó részegnek, nahát, örüljünk, mondja Máriának, reméljük, legalább
az egyik fiú lesz, és nem az anyjára hasonlít majd Hagyja el a helyiséget,
kérem!)
Richárd
nem hiányzik a plusz két csecsemõ. Elölrõl kezdeni, hogy se szombat, se
vasárnap, óbégatás, már hajnali hatkor És ezt az irodát is, bár már akkor látnám,
amikor a hátam közepét, micsoda alakok, miféle aljas ügyek, tucatjával Hiába
fizetik meg, nyilvánvaló disznóságokat nem képviselhetek, én már nem, ez
Marcsikám hatása. Elvtárskám, Bányay fõcsõvezetõ úr szövege: az ügyvéd nem
válogathat, nem kényeskedhet, mint a szûzlány, az ügyvéd mindenkivel
összefekszik, aki csak pénzt kínál Kurvaság. Szellemi kurvaság. Szerencse, hogy
már csak két év nyugdíjig, azt már guggolva is kibírom! Akkor jöhet hat unoka is
Akár
(Nem rajtam múlik, mondja az "Eszmélet" kiadó igazgatója Máriónak.
Nagyon jól tudod, professzor uram, milyen függésben vagyunk. Többé-
kevésbé ez az inkriminált könyved is errõl szól. Többé-kevésbé, ismétli
Márió gúnyosan. De akkor miért hívtál ide? Ezt a mesét már kívülrõl
fújom! Mert mégiscsak más, mint rideg levélben, mondja Vadász elvtárs, a te
személyed iránti általános tisztelet! Ne nyomd a sódert, Vili! Márió
felugrik, disznók elé gyöngyöt, úgy kell nekem! Rossz idegállapotban vagy,
mondja Vadász Vili, lerí rólad, annak tudom be Suszternek lyukas a
cipõje, tovább nem ragozom! Te, a lélek orvosa)
Márió
évek óta. Évek óta ezek oktatnak ki. A fióknak írni! Villõnek persze igaza
van. Nem a fióknak, hanem Istennek. Villõm néha ráhibázik, ösztönösen. De olyan
fáradt vagyok. Megint elkezdeni valamit. Abban a tudatban, hogy minél jobb, annál
kevésbé engedik. Idegi tünet a folytonos hugyozhatnék. Irtózom attól, hogy
lebetegedjek. És a kreatúra-emberkéktõl, a vadászviliktõl is irtózom. A "köreim",
ezek a kedves, érdeklõdõ gyerekek persze mások, mégis egyre nehezebb közéjük
ülni, rendíthetetlenül beszélni Mert aki elgyengül, elbizonytalanodik, aki belekeveri
önmagát, annak a tanácsát nem hiszik, nincs hitele. Ez alaptörvény. Gyógyító és
gyógyított között. Áttételesen is így mûködik.
(Villõ Levente bácsit szalmaszálon keresztül csipkebogyóteával itatja.
Levente bácsi influenzás. Katonadolog, mondja Villõ. De nem
nyolcvankilenc évesen, mondja Levente bácsi. Egy hevesebb tüsszentés, és
kész Nem, mintha nagyon bánnám, kicsi Lichtgestalt)
Villõ
el fogom cipelni orvoshoz Máriómat. Nem fõzök addig, sztrájkba lépek. A
halogatás nem megoldás. És ha valami rosszindulatú?! Megkeressük a legjobb
urológust. Elvégre hatvanhét év! Bármilyen stramm. Bármilyen hõsies. Kerül,
amibe kerül. Ha egyre kevesebb is a pénz. A látogatók még az ajándék konyakról,
kávéról, cigarettáról is leszoktak. Márió szoktatta le õket. "A lelketeket hozzátok!"
Tanultuk a Martinovics-féle összeesküvést, csak nehogy ilyesmi süljön ki belõle
ahogy a hangok kiszûrõdnek. Nekem kutya bajom, nem sajog a méhem, ha békén
hagyják. És sajnos vagy nem sajnos, békén van hagyva.
(Július elején Máriáék nyaralójába táviratot hoznak. "Dr. Schwester
Richárdék, Balatonvilágos, Fogoly u. 4. Tegnapelõtt megszületett Dalma és
Zelma, császárral, kettõ-harminc, kettõ-tíz súllyal, mindhárman jól vannak,
csók Márk." De hiszen csak a hónap végére volt a legkorábban esedékes,
mondja Mária, ha ezt sejtem, Pestrõl nem mozdulok Ez már nem a te
felelõsséged, mondja Richárd. Igaz, mondja Mária, csak semmibõl se
szeretek kimaradni Pedig hozzá kell szoknunk, Richárd leveszi a Ladáról a
védõponyvát, akkor irány a klinika, hozzá kell szoknunk, hogy egyre több
dologból marad ki az ember!)
Mária
ez a statiszta-érzet!!!
Richárd
a félrevonulás joga, végre!
(Az ikreket csak a kórházi videón lehet megtekinteni. Tímea is csúnya
volt, súgja Richárd Máriának, emlékezz! Nem túl kicsik? kérdi Angelika.
Vicces, mondja Richárd, mintha indigóval Mária tûnõdik. Vajon milyen
az, amikor két lelkecske is tülekszik bejutni ugyanabba a testbe? Vagy éppen
a kettejük sorsa van ilyen szorosra összekötve, ki tudja? A család Máriára
néz. Zavart csend támad.)
Mária
egy kukkot se értenek. Miért nem tudom befogni a számat?
(Márió az utcai vizeldében lepisálja a cipõjét. Teljesen eltûnt a sugár-
ív. Ágyéktájt a szúrás erõsödik.)
Márió
ez mégis prosztata. Prosztata-rák. Talán jobb is így.
(November, késõ este. Mária zokog. Az egész felsõ korona-rendszert
leszedik! A gyökerek elrohadtak alatta! Mert elhanyagoltad, mondja Richárd,
hiába sürgettelek. Inkább nyelted azt a vacak Algopyrint. De miért vagy
annyira kétségbeesve, a probléma protézissel tökéletesen, egy életre
megoldható)
Mária
az az egyetlen szerencse, hogy egy nem fiatal nõ az orvos! Hogy egy férfi
kotorásszon az üresen tátogó szájüregben, hogy egy férfi a csupasz ínyemen
babráljon végképp nem bírná a hiúságom elviselni. Szegény anyuka, a fogsorát a
kórházból zacskóban adták haza
(A foghúzást injekcióval meg sem érzed, vigasztalja Richárd, ne légy
ennyire betojva rá sem ismerek az én bátor Marcsikámra! Három hét,
fogak nélkül, sírja Mária, az alatt Meával sem találkozhatom, szombat-
vasárnap se, csak elvesztené az illúzióit, csillagom, már koptatja az
iskolapadot! Csicsijgasd az ikreket, javasolja Richárd, azok a folytonossági
hiányt még nem veszik észre!)
Richárd
Barbarának végig megmaradtak a fogai. A csontsovány arcából
disszonánsan kiragyogtak. Még a koporsóban is. Morbid fogpasztareklám.
Mária
az ikrek, szegénykék, halfejûek. És úgy látszik, Olimpia kibékült az
anyjával. Odahurcolássza õket. Hogy Monoron egészségesebb a levegõ. Olimpia
egyébként is úgy csinál, mintha egyedül neki volnának gyerekei a kerek világon.
"Én vagyok az anyjuk, én rendelkezem, senkinek semmi beleszólása!" Süsse meg!
Sose fogom a protézist megszokni Ez egy csapás.
(Villõ lepedõt cserél Márió fekhelyén. A csücsköket gondosan gobra
köti, a rekamié négy sarkát belecsúsztatja, a lepedõt simára húzza.)
Villõ
mint egy szamárfészek! És már el is cseppen. Nem tudja tartani. Csak
észre ne vegye, hogy észrevettem. Nem tudom, hova ment. Talán mégis az
orvoshoz. Annyira könyörögtem!
(Márió a Központi Kórház ambulanciás rendelésén már húsz perce ül
a rácsos padon. Fújja a füstöt. Rászólnak: tilos. Márió a csikket ingerülten
eltapossa a sarkával.)
Márió
bejelentkeztem, bemutatkoztam. Hogy képzelik, hogy ezt a sort végig
várom? Ha rák, hát rák! Legalább hamarabb túl leszek csak ez a cirkusz
(A miniköpenyes, fekete hajú, lófarokfrizurás lány kivágja a
rendelõajtót, doktor Mérõ Márió, kiáltja messze csengõ hangon, tessék
befáradni! Nem vagyok süket, morogja Márió. A fõorvos udvariasan elõrejön
az ajtóig. Ne haragudjon, kolléga úr, dehát ma tiszta diliház, mik a panaszok?
Szervusz, kérlek, mondja Márió, én vagyok az idõsebb! Leül, a lábát lazán
átveti egymáson, a tüneteket tárgyilagosan elsorolja. És mindez már cirka
három éve kezdõdött? kérdi a fõorvos, a fejét csóválja. Miért kellett idáig
halogatni? Mint egy laikus Kérem a gumikesztyût, Cicababa
elõrehajolni, le a gatyával!)
Márió
ez a Cicababa végignézi. Mint a tévéfilmet. Ahogy a seggemben turkálnak.
(A fõorvos a végbélbe mélyen benyúl. A mutatóujját körbevezeti. Jó,
mondja, kiegyenesedni, fordulni, lássuk a heréket A herezacskót
megmorzsolja, az ágyékot áttapogatja. Nagyszerû, mondja végül,
felöltözhetsz kérlek. Cicababa, írja: Proscar. Bejössz holnapután tükrözésre,
de már most megnyugtatlak, semmi göbösödés, szövettanira nincs szükség,
szimpla benignus prostata hypertophia, neked nem kell lefordítanom
Csoda, hogy ennyi idõ alatt szövõdmény nem lépett fel. Néhány rutinkérdés:
nemi élet gyakorisága? Márió a lófarkas lányra néz, aki mindezt a kartonra
feljegyzi. Kettõ-három alkalom hetente, mondja. A fõorvos - ötven körüli,
köpcös férfi - elismerõen füttyent. Gratulálok De a beavatkozásig és még
utána legalább egy hónapig mégsem ajánlatos, a potenciához ugyan semmi
köze, de fennáll a fertõzésveszély. Transurethrális resectiót kell végezni!
Márió beavatottként bólogat, ambulanter nem megoldható, fõorvos uram?
Szánj rá egy-két napot, ha komplikációmentes, karácsonyra el is felejted!!)
Márió
az öregedõ, nem, az öreg férfiak hetvenkedése! Ekkora halat fogtam,
ennyiszer-annyiszor Micsoda alacsonyság, egy ismeretlen csitri miatt Mária
egyszer azt vágta a fejemhez, egyszer nagyon régen, hogy a férfiak hiúsága mélyebb
gyökerû De hát ezen nekem már túl kéne lennem! Csak ez a megalázó szituáció.
Ez õrjít meg. És még csak nem is rák. Egy piti, hétköznapi beavatkozás.
Egyszerûen megkisebbítik tûvel a prosztatát Ha nem is altatnak, de
gerincérzéstelenítéssel végzik, remélem
(Tulajdonképpen mi az a prosztata? kérdezi Villõ, meséld el
részletesen! Az egy mirigy, mondja Márió, de ne pazaroljunk több szót rá,
jóindulatú prosztata-megnagyobbodás Ezt is csak azért árultam el, hogy
feleslegesen ne izgasd magad! Az ilyesmibõl komoly ember nem csinál ügyet.
A tükrözés ugyan fájdalmas, de a fizikai fájdalomtól én nem ijedek meg.
Bámullak, mondja Villõ, bámulom ezt a hõsiességet. Engem már egy
foghúzástól is kitör a frász!)
Márió
pedig a sok édesség roncsolja ám a fogazatot! Épp elöl az a szürkéskék
lyuk! Persze, legyünk õszinték, alul nekem is meglazultak, fogínysorvadás, de
nálam legalább nem látszik. Szerencsés a szájberendezésem.
(December harmadikán Mária szorosra csukott szájjal, zsibbadt arccal
hever a rekamién. No ugye hogy nem halálos? Richárd mellette ül, a bal
karját védelmezõen áttámasztja Mária felsõteste fölött. Mmmm, Mária
ingatja a fejét, mmmm Te kis csacsi, Richárd csókolgatja a homlokát, ha a
hamut mamunak mondod majd, én akkor is szeretni foglak!)
Mária
harminckét ép foga van. Harminckettõ!!!
(Márió a Központi Kórház Urológiáján, három ágyas szobában már a
zárójelentést és Villõt várja. Üldögél az ablak melletti ágyon.)
Márió
tényleg semmiség. Túl lehet a testi bajokon emelkedni. Segíteni a
többieknek, még itt is. Ha már különszoba, telefonnal, csak a pártarisztokráciának
dukál. Örülök, hogy nem vagyok ennyire tehetetlen, mint a szobatársak. Pedig
fiatalabbak! Csak elhagyják magukat. A lelki tartás sokat számít. És a fizikai
kondíció.
(Márió feláll, a könyökét egyszer-kétszer óvatosan hátrahúzza, a
mellkasát kidülleszti. Berobban a kórterembe egy új nõvér. Márió eddig sose
látta. Magas, barna, csinos. Szórakozottan megnézi Márió kórlapját. A férfire
erélyesen rászól: Ne ficánkoljon, Merõ bácsi!)
Márió
Merõ bácsi! Merõ bácsi. Külsõ szemlélõnek csupán Merõ bácsi Merõ egy
bácsi Meg tudnám fojtani.
(December harmincegyedikén Richárd tíz üveg szovjet pezsgõt fuvaroz
haza. Miért nem mindjárt egy vagonnal? kérdezi Mária. A protézis nyomja az
ínyét, a szavakat sziszegve ejti. Legyen itthon! mondja Richárd. Nem kér
kenyeret! Éjfélkor iszunk egy pohárkával, ha már nem tudlak elcsalni
sehova. Tudod, hogy félek a szilvesztertõl, mondja Mária, ki az a hülye, aki
azon mulat, hogy megint elmúlt a szûkre szabott életébõl egy egész
esztendõ?! Amin lehetetlen változtatni, azon inkább nevessünk, mondja
Richárd, és hogy egyúttal kezdõdik is egy új év, annak örüljünk! Mária
tapogatja a húst az ajka fölött. Jövõre?! Hogy a jövõt is megérjük, arra
egyikünknek sincs garancia!)
Richárd
ez a buta fogdolog nagyon megviselte. Szegénykém, szinte kuvikol. Pedig
épphogy belépett a hatvannegyedikbe! És egészséges, szervileg. Ha elõbb-utóbb
mégis történik vele valami, soha el nem hagyom. Ápolom hûségesen. Barbarához is
bejártam rendszeresen az Onkológiára Bár a mostani eszemmel mégsem vagyok
magammal visszamenõleg elégedett. Azt hiszem, nem nyújtottam valódi lelki
támaszt. És hát olyan igazán nem is szerettem. Mint Marcsikámat. Kétségtelenül
hanyatlik. Az utolsó percig mellette leszek.
Mária
számára olyan, mint halál, egyszerûen nem létezik! Számûzte a tudatából.
Csak egyszer rendülne meg, csak egyszer, hogy Marcsikám, miképp is van ez, meg
fogunk halni?! És ez az idegen vonás, ez a duzzadtság az orrom és a szám között!
Soha többé nem lesz az arcom olyan, mint ezelõtt volt. Fém szájpadlás. Nincsenek
többé ízek. Se édes, se keserû. Se sós, se csípõs. Minden egyre megy. Beleharapni,
semmibe soha többé. És akkor még szilveszterezni! Ifjúkoromban is utáltam.
Nekem ne írják elõ a jókedvet. Legalább Tímeát áthozták volna! Buliba hurcolni,
egy hatéves kislányt!
Richárd
olyan klassz hecceket csináltunk a haverokkal. Becsöngettünk ide-oda,
papírkígyót fújtunk a nõk nyakába, rajzottak a csajok, egy könnyed kefélés, hajnal
felé de hát a Biblia is ír olyasmit, hogy mindennek megvan a maga ideje
Diszkréten is lehet szórakozni.
(Villõ ropogós malacsültet készít, dinsztelt piroskáposztával. Márió
pléddel a derekán magába roskadva ül a konyhaszéken. Föl ne fázz a kövön,
mondja Villõ, ez még kíméleti periódus, nem mintha bármikor kirúgtunk
volna a hámból Hiányzik? kérdezi Márió, az a csõcselék az utcán, az a
fülrepesztõ trombita? Vagy az ugrabugra az izzadt tenyerû részegekkel? Isten
ments, mondja Villõ gyorsan, de azért nem ártana néha újra kimozdulni az
oroszlánbarlangból! Csak akadnak még rajtunk kívül is értelmes emberek?!
Például akik év közben idemásznak. Vagy talán röstellsz engem közéjük
vinni? Jaj, Villõ, aranyszív, mondja Márió, mi szamárságot be nem képzelsz
magadnak! Ez nem olyan társaság, kicsi szívem! Ezek nem dáridóznak!!!)
Villõ
ez gõg. Néha attól félek. Szabad-e a többieket majdhogynem lenézni?
Azért, mert az apró örömeik még megvannak? Istenkém, fölvenni egy jobb göncöt,
nem híztam ki mindegyiket, elcsevegni szimpatikus emberekkel, kedélyesen A
tévémûsorba bele-belekukkantani, éjfélkor koccintás, elénekelni a Himnuszt. A
hazafias érzelem nem szégyen Annak idején, a lakótelepen, reptettük az égõ
csillagszórókat, emeletrõl a földszintre, szálltak a szikrázó csillagocskák,
köszöntöttük egymást, boldog-boldogtalan Egy kicsit túl komor így az élet. De
hát ki vagyok én, hogy Máriót kritizáljam?
Márió
"minden hiábavalóság és szélkergetés." Prédikátorok Könyve.
"Mindennek megvan az órája, és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt
ideje a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a táncnak"
Micsoda gyönyörû, tömör szöveg! S micsoda gyötrõ kétely: "Ki tudja, vajon az
ember fiainak éltetõ lehelete fölfelé száll-e, és vajon az állatok éltetõ lehelete
lefelé, a földbe száll-e?" S milyen racionális konklúzió: "beláttam, hogy nincs
jobb az ember számára, minthogy örömét lelje munkájában, mert ez a sorsa" Ó,
Istenem! Beszélek itt, Villõnek Dehát ki tévedhetetlen?
(Az a fontos, Márió Villõ maszatos kezét megcsókolja, az a fontos,
hogy együtt vagyunk. Villõ fölragyog. Meglocsolom vörösborral, az ad a
sültnek pikáns aromát. Köszönöm, köszönöm, ezt az idestova tíz évet!
Persze, hogy eleszegetünk, szép csendben)
Villõ
és a tévé-kabaré. És a tévé-kabaré.
(Mária és Richárd félig szundikálva a tévét nézik. Mária lába Richárd
ölében. Svéd gombasalátát, pálcikára szúrt fasírtgolyócskát csipegetnek.
Nem fogy a bontott pezsgõ. Pedig buborék nélkül már fityiszt sem ér,
mondja Mária. Te vagy a buborék az én szürke kis életemben, mondja
Richárd. A tévé képernyõjén megnyúlnak a másodpercek. Mint a szívverés,
rémülten lüktet az idõ. Éjfél. Az óévnek meg kell halnia.)
Mária
dübb-dübb. Memento mori.
(Boldog újévet! Villõ megcsókolja Máriót. Márió a csókot
szórakozottan viszonozza.)
Márió
"van, aki hallgat, mert nem tud mit felelni, s van, aki hallgat, mert
alkalmas idõre vár." Alkalmas idõ. De mikor? De mikor?
(1985 márciusában Villõ nyugdíjba megy. A búcsúdélutánon az otthon
lakói sírnak. Villõt házilag készített emléktárgyakkal ajándékozzák meg.
Kukoricacsuhéból font kosárka, szív alakú posztó tûpárna, hajlított
drótvirág, zöld krepp levelekkel. Levente bácsi egy zizegõ selyempapírba
csomagolt elefántcsontszínû csipkegallért ad át. A páromé volt, mondja, de a
teknõbe úgyse vihetem magammal. Mi lesz velünk, maga nélkül, kis
Lichtgestalt? Legalább azt várta volna ki, amíg én elpatkolok! Száztíz évig
tetszik élni, mondja Villõ, s én már így is ráhúztam egy kerek esztendõt.
Ígérem, jövök majd, látogatóba! És a gallért is viselni fogom! Az utódom
rendes, ne tessenek félni)
Villõ
hát persze, olyan a jövõben nem lesz, hogy a felelõs vezetõ, ha muszáj, a
fizikai munkába is beálljon. S arra sem alkalmas mindenki, hogy lelki segélyt
nyújtson folyamatosan. De hát nem hozhatok több áldozatot, ezzel a kipurcant
lábbal. Állandóan fáslizni kéne. Ezek a ronda visszerek, kidagadnak! A pihenés
orvosi javallat. Így is marad elég dolgom. Máriót az utóbbi idõben szinte
elhanyagoltam. Körülötte is akad teendõ bõségesen Nemcsak a koszt, a
személyes szükségletei hanem jobban odafigyelni rá. Ha nem vagyok ennyire
hajszolt, õ is szívesebben magyaráz. Ha látja, hogy mélyen érdekel! Mert a kapkodás
nem vezet semmire. Koncentrálni kell a legfontosabbra, végre eljött az ideje,
odahúzom a goblenzsámolyt a lábához, kiskoromban is azon szerettem üldögélni,
képzelegtem, hogy híres balett-táncosnõ leszek, milyen felszínes is tud lenni az
ember
(Ugye, örülsz, kérdezi Villõ, nincs több rohanás, végre neked élhetek,
teljesen. Nem olyan egyértelmû, mondja Márió, az átállás nem könnyû, az
életelemedtõl fosztottad meg magad, attól tartok! De hát ilyen csúnya
visszérrel bizony az ácsorgás, futkosás tilos Éjszakára polcold föl,
aranyom!)
Márió
ez a visszér a súlytöbblettõl keletkezett. Nincs szívem a képébe vágni. És
legyünk õszinték, már elkezdett fogyni. Mostanában hõsiesen ügyel arra, hogy
mikor és mennyit fal be. Ezért nem ettem például hónapok óta túrós-tejfölös-
szalonnás csuszát, én sem. Szegénykémnek a szõrös lába illúzióromboló, ahogy a
levegõben kalimpál Tintakék, vastag, centinként bogra kötött kötélzet,
közvetlenül a szemem elõtt, olyankor A mosónõnknek volt ilyen, emlékszem.
Szegénykém. Persze, hogy aztán a részemrõl egyre nagyobb erõfeszítést igényel!
Persze, hogy kétséges hogy egyáltalán hogy valahogy végbevigyem
(Meglátod, újjászületünk, mondja Villõ vidáman. Ez nem kétséges,
mondja Márió, csak az még egy kicsit odébb van, aranyszív! Elõbb ezt az
életet kéne tisztességgel megoldani. Villõ hozza a zsámolyt, én ugyan nem
gondolkodtam ilyen hosszú távra, de ha már a témát megpendítetted)
Villõ
nekem egyelõre nem hiányzik az etye-petye. De önzés volna
kinyilvánítani. Amíg Máriómnak, bármily nyögve-keservesen, de újra sikerülget. És
ha pihent leszek, a méhem se fog fájni. A férfiak képesek ezt a dolgot az emberi
kor legvégsõ határáig elhúzni. Pláne az alkotó típus. Picasso, Chaplin, Goethe,
Onassis, Yves Montand, Anthony Quinn Világhírességek. Miért volna éppen
Mérõ Márió kivétel? Istenem, mennyire szeretem a hangját! Ezt a mély
baritont ahogy beszél. És közben csillog a szeme. Valósággal megfiatalodik. Ha
nem is értem teljesen, de érzem, hogy igaz, amiket mond. Halhatatlan szubsztancia,
a mikrokozmikus individualitás makrokozmikussá válik Micsoda szédítõ
perspektíva! Mai átlagésszel persze beláthatatlan. Voltaképpen félelemmel tölt el.
Lehetne egy kicsivel kevésbé komplikált Néha jobb volna azt hinni, a temetõben
egyszer s mindenkorra befejezzük. De így ez az egész sokkal, de sokkal strapásabb.
(Márió fölkel, szomjas vagyok, maradj ülve, a poharat én is
megtalálom, remélem, van tonik? A nagymamám azt vallotta, mondja Villõ,
hogy valószínûleg nincs Isten, de okosabb úgy élni, mintha volna, mert így
nem érhet minket a halál után kellemetlen meglepetés. Márió nevet, visszaül.
Pascal után, népszerûsítve! Racionális érv. Egy kicsit üzletszerû. Nem
számításból gyakoroljuk a jót. Nem csak magunkra gondolunk közben, hanem
az egész világ-ügyet is próbáljuk elõbbre vinni De ennyit mára, aranyszív!
Eredj, fáslizd be a lábad, nekem eszembe jutott valami, gyorsan rögzítem)
Márió
nem szabad megterhelni. Ezt a nyiladozó lelket.
Villõ
nem szabad kihasználni. Óriási koponya!
(Mária az ikrekkel bajlódik. Richárd lefogja a kalimpáló talpacskákat,
Mária törli a feneküket nedves szivaccsal, pelenkát vált. Ezt is megértük,
mondja, hogy kegyesen itt hagyják õket éjszakára Persze, mert nem volt
más lehetõségük, mondja Richárd, a monori nagymama lerobbant, Olimpia a
prágai kozmetikusversenyen, a fiacskád meg nem mer a gyerekekkel
éjszakára egyedül maradni! Megértem, mondja Mária, nagyon is nehéz
egyszerre kettõre figyelni, ráadásul ennyire egyforma kettõre! Kápráznak a lelki
szemeim! És az a félelmetes, hogy mindkettõ eredeti, egyik se másolat!
Richárd a hallottakon eltöpreng; majd hozzáfûzi, mindenesetre ezekhez még
a négy kéz is kevés.)
Mária
Meával ebben a kilenc hónapos korban már eleven kontaktusom volt.
Ezeket, szegénykéket, még megkülönböztetni is alig tudom. A bõrükbe nincs
monogram varrva! Állandó rettegés, hogy Dalmát teszem Zelma helyére, hogy
összecserélem Olimpia azt mondja, azért mert az anyai ösztönöm nem mûködik és
igazán se Dalma, se Zelma nem áll érzelmileg elég közel. Legyünk objektívek,
Olimpia fején találta a szöget. Egyelõre nincs hozzájuk szorosabb közöm. Nem
értem, miért. Nagyon fáj, de így van. Úgy szeretném szeretni õket! Édes Istenem,
úgy szeretném!
Richárd
meg lehet tõlük õrülni! Hiába ikrek, úgy látszik, ezek nincsenek
egybehangolva. Ha az egyik alszik, a másik bõg. Ha az egyik pisil, a másik kakál.
És tényleg idegesítõ ez az egyformaság. De rajtam nem fognak ki! Az egyiknek van
egy parányi barna lencse a popsiján. Csak nem szabad elfelejteni, hogy ez a Dalma.
Egy kurta esztendõ, és úgy elmegyek nyugdíjba, mint a sicc Alig bírom már a
gyûrõdést, az sem érdekel igazán, pert nyerek-e, vagy sem, mintha lebunkózták
volna a természetes szakmai hiúságom, pedig doppingolt, idáig És állandóan
mérlegelek, igazat mond-e a delikvens vagy hazudik Elvesztettem a józan
eszemet, ez nem jogi szempont, de Marcsikám épp ezért dicsér, hogy fölébredtem,
legalábbis kezdek ébredezni! És talán az se normális, hogy egymás után két esetet
is grátisz vállaltam fel, a béna öregasszonyt az eltartó tettleg bántalmazza, az
ötgyerekes Buzáékat pedig a lakástulajdonos terrorizálja, ezek ugyan mibül
fizessenek? Peresztrojka ide, peresztrojka oda, az emberi természet nem
változik. Szerencsére, nekünk már megvan, ami kell. A tartalék a hosszú, békés
öregségre. És ez a két poronty is, csak megnõ egyszer, s lehet velük értelmesen
kommunikálni
(1985 júliusában Márió jobb lábfején elkezd lüktetni, duzzadni a
bütyök. Márió hideg-meleg vízbe mártogatja, Phenylbutazonnal kenegeti. Ez
még háborús fagyás, mondja, idõnként kiújul, öntörvényû, rá se rántsunk!
Egy radikális mûtéttel megszabadulhatsz a bütyöktõl, mondja Villõ, az
otthonban a nyolcvanéves Herti néninek prímán megcsinálták! Eddig is
elmúlt, most is elmúlik, mondja Márió, türelem! Igaz, bólogat Villõ, itthon
nyugodtan mászkálhatsz mamusz-papucsban, nem a szépségedért loholnak
ide, remélem, újabban, ezek a mindenféle nõk)
Márió
nem tudom, hogy történt. Néhányan elmaradoztak. Egy-egy fiú
megnõsült, vagy "tudományos pályára" lépett, "pénzt keres"; néhányukat elszívták
az egyébként nagyon is támogatandó ellenzéki mozgalmak. A politikai színtér. S az
újak között tényleg sok a nõ. Hisztérikus, bazedóvos, kielégítetlen középkorúak.
Ami ezeknek kéne: pénisz, receptre vagy legalábbis az azonnali megváltás, a
rögtön ható gyógyír, lehetõleg minden szellemi fáradozás nélkül. Az csak ürügy,
hogy embertörténet, a világ sorstörténete érdekli õket, egyes-egyedül önmagukkal
foglalkoznak, nem arra figyelnek, amit én mondok, hanem csak úgy ömlik belõlük
a szó, én pedig, hogy szimpla pszichoterapeuta legyek!!! Én közvetítek. De az a
néhány kislány, aki így-úgy bepottyan, ígéretesebb. Tétovák, de õszinték. Szinte
meggyónnak. A kis szerelmi bonyodalmaikat is, nyers részletességgel.
Négyszemközt a legeredményesebb. A talajt elõbb az érzelmi túlburjánzástól
megtisztítjuk, aztán gyönyör látni, ahogy a szellemi csíra szárbaszökken! Ezek még
nincsenek teljesen megrontva. És ha egy nõ transzcendens értelemben fogékony,
hát fogékonyabb, mint általában a férfiak. Ez volt Mária elõnye. Nemcsak
kérdezett, de némelykor válaszolt is Majd õsszel kiderítem, most mindenki
nyaral, hova lettek a régebbi "tanítványaim". "Tanítvány", idézõjelben! Semmi gõg!
Legyünk õszinték, mind tanítványok vagyunk. Nagy felettes erõk mûködnek. Még
a politikában is. Ez a Gorbacsov karizmatikus figura. Az a lefelé futó sötétes pacni
a fejbõrén, mintha az amerikai kontinens térképét mintázná; mintha megjelölték
volna a szellemi hatalmak, valami elõre kiszámíthatatlan, különleges feladatra.
Persze, idehaza még a betonagyúak az urak. Ide a rossz gyûrûzik be, a jó tán sose.
Nyomorult Magyarország Legalább a könyvem zöld utat kapna. És
elkezdhetném az újat. Amit persze ilyen körülmények közt is el kellene kezdenem.
Csak nem ebben a kánikulában.
(Papucsban nem mutatkozom, mondja Márió, és ez nem hiúsági
kérdés, hanem tartalmi Nem tudom, mondja hirtelen Villõ, miért ne
ülhetnék be egyszer-egyszer közétek, már nem vagyok lekötve sehol!
Automatikusan, amikor a kávét beviszem. Így olyan, mintha ki volnék zárva!
Márió a duzzadt bütyköt nyomogatja: Más szint! És a gyerekeket zavarja a
tanú. Gyerekek! Villõ fintorít. Némelyikük melle már a térdét verdesi! Ne
légy közönséges, Márió megrója, én nem a küllem után minõsítek. S épp
eleget vagyunk kettesben, nem lehet panaszod, aranyszív!)
Villõ
nem merem megpendíteni a hivatalosságot. A hónap végén lesz tíz éve,
hogy ideköltöztem. Mi ez, ha nem ideális párkapcsolat? Akkor miért nem lehet
törvényesíteni? Hozzák a nyugdíjat, milyen zsenánt, "özv. Pajkos Rezsõné",
mindenki megtudja a házban, hogy nem vagyunk összeesküdve, nagymama ezt
vadházasságnak hívta, persze ma divatos "élettársi viszony". Csak hát ez az "özv.
Pajkos Rezsõné"! Hogy jövök én ehhez, még mindig? Még majd
összetévesztenek holmi házvezetõnõvel Ez hiúság. De annyira bosszant.
Annyira piszkálja a csõröm. Egy szexuális alkalom kéne, hogy elõhozakodjam.
Márió
hiába csukom magamra az ajtót, érzem a szüntelen jelenlétét. Hiába
csendes. Talán a falak vékonyak, de mintha egér szaladgálna alumíniumfóliák
közt finom, ezüstös cirregés, mindig matat valamivel, és annyira, de annyira
idegesít, maga a tudat, hogy nem vagyok a gondolataimmal egyedül, mintha valaki
éberen hallgatózna, folyamatosan ellenõrizné, hogyan haladok vagy éppen kihez
mit beszélek. Sokkal jobb volt, amíg szegénykém dolgozott. A drága lélek. És azért
õ tapintatos Mária, ha néha betette ide a lábát, hirtelen az egész lakást
betöltötte kihúzta a fiókjaimat, szaglászott a fehérnemûm közt átnézte a
postámat az íróasztalon "Miért, van talán valami titkolnivalód? Amit féltesz?"
Akárcsak Etelka néni. A rajtaütésszerû ellenõrzések. Szekrényben, polcon, a
füzeteimben. "Csak annak van titka, akinek bûne" Nem bírom a kontrollt. A másik
szüntelen jelenlétét sem. És még a kimozdulás, az "emberhalászat",így nevezném,
még ez is gátolva van, ez a rohadt bütyök, legszívesebben letépném, még világgá se
futhatok S hol vagyok én még attól, a beavatódás ily alacsony fokán, hogy
mintegy õrzõjeként a szent kehelynek, a bölcsek kövének, akár a Grálban a
"halászkirály", moccanatlan megmaradjak? Az én utam az épp csak megkezdett,
jellegzetesen parszifáli út. A rendületlen keresés De hát ugyan, Villõ minderrõl
mit tehet? Úgy le van merülve, kinek lenne szíve kizavarni, hogy céltudatlanul az
utcákat rója
(Ugye, majd megünnepeljük az évfordulónkat? kérdezi Villõ. Olyan
régen bújtunk össze! Jó, hogy szóba hoztad, mondja Márió gyöngéden, menj
el szakorvoshoz, a méhvel nem tanácsos viccelni, azt hiszed, nem veszem
észre, hogy kínlódsz? Nálam úgysem központi kérdés, én le tudok mondani a
dologról, akár örökre, elsõ a te egészséged, aranyszív! De engem bánt, hogy
miattam, mondja Villõ, hogy miattam szenvedsz bármiben is hiányt)
Villõ
félek nõorvos elé kerülni. Még majd Az biztos, hogy a bolygatás, a
hosszú igénybevétel, a szûnni nem akaró macera csak árt neki. Az én
elvékonyodott falú, agyongyötört méhemnek. Újabban a petefészek is lüktet. Márió
nemes lélek. Ilyenkor mutatkozik meg teljes világossággal, az alapvetõ
önzetlensége.
Márió
Gandhi is többször próbálkozott. Amíg sikerült a szexuális ösztönéletét
végleg leállítani. Jobb akkor befejezni, amikor még mienk a döntés. Letenni a
kártyát, mielõtt kicsavarják a markunkból. Ez a vergõdés már nem méltó. Nem
méltó. Talán egy friss élmény visszahozná. "A friss hús." De hát annyit nem ér,
hogy ártatlan, hûséges Villõmet megalázzam Mária már komplett öregasszony.
Nyilván. Pedig milyen klasszikus, megható térdkalácsa volt És az a sima, éppcsak
pelyhes lábszár
(Augusztus tizenkettedikén Mária, Richárd és Tímea közös nyaralása a
Balatonnál véget ér. Várják Angelikát és Lórántot, már reggel óta. Délután
négy óra, csak nincs valami baj azzal az ócska Trabanttal? Mária aggódik.
Mégiscsak túlzás ennyit késni! Ismered õket, Marcsikám, mondja Richárd,
aranyos népek, de haláli megbízhatatlanok. Mária figyelmezteti: ne használd
a szlenget, "haláli", nagyon kérlek, és ne halljam többé azt sem, hogy "ha jól
csalódom", meg "pipát kapok", "fölmegy a pumpa" ezek a fordulatok
árulkodnak! Mirõl árulkodnak? kérdezi Richárd, fejtsd ki egyszer bátran, ne
kímélj, fenséges asszony, te cárnõ mindünk fölött! Kár gúnyolódni, mondja
Mária, a beszédstílusod munkakörnyezeted hatása, nem téged bíráltalak!
Teljesen nem függetleníthetem magam, mondja Richárd, egyelõre ebbõl
élünk. De már nem soká, Marcsikám, már nem soká. Akkor aztán a régi
kígyóbõrt levedlem. Bocsáss meg, mondja Mária, nem akartam kötözködni,
csak Angelikáék dühítenek - süvölti Tímea a vécébõl, Mámami, kakiltam,
átszakad a papír, nem tudom kitörölni rendesen, gyere! Azért egy elsõ
elemista már kitörölhetné a fenekét egyedül, mondja Richárd, a suliban ki
segít?)
Mária
engem hív, még mindig engem, ez a drága! Az iskola sem szakította el! Sõt:
új feladat: leckeírás, közösen Lehettem volna pedagógus is. Megõrültem volna
itt, egész nyáron egy helyben, ha ez a gyerek nincs! Richárd nyolc napig hagyott
csak magunkra minket, intézte otthon a tapétázást, lemosható tapéta, és az
ajtókat-ablakokat újramázoltatta, még kitartott volna egy-két évig, de hát Richárd,
ha nincs elfoglaltsága, talál magának "Neked a kisujjadat se kell mozdítanod,
Marcsikám, Blanka nénivel elintézünk mindent, neked csak le kell majd meózni"
Már utazgatni se kíván, ezt a nyavalyás kertet szereti, elvan itt, mint a
fodroskarfiol, persze ez így nem igaz, napestig tesz-vesz, ég a dolog a keze alatt,
ezt
a kócerájt egy kertész se tartaná különbül rendben. Csak hálás lehetek. Csak hálás.
A változatosság hiányzik, mindössze. Az elsõ tíz évben fel sem tûnt, hiszen szinte
csak látogatóba jártam haza. S milyen jó volt fáradtan betoppanni! Anyukához,
Richárdhoz. Azután pedig, ha én itthon is maradtam, Richárd minimum nyolc órát
távol töltött Mind a mai napig De majd a folyton-együtt! Nyomasztó. A
legsikeresebb házasságban is kell valami veszélyeztetettség-érzet. Valami rizikó. Valami
kiszámíthatatlan izgalom. Egy parányi komiszság a partnerben. Hogy néha képes
legyen megszenvedtetni is. Aztán az oldódás annál édesebb! De Richárddal még
veszekedni sem lehet. Mindig legömbölyíti a szavaim élét. Vagy mint a csuka,
hallgat. Egyetlen Meám, te okos, te gyönyörû, az iskolában is csak dicsérik, kivéve
a magatartást, te különleges, köszönöm a sorsnak, hogy értelmet adott a kényszerû
öregségnek Persze, emellett a belsõ fejlõdés a meditáció a
magambavonulás feltéve, ha ez jó Richárdom nyüzsgése mellett megvalósítható.
Richárd
már nagyon itt az ideje a visszavonulásnak, Marcsikám körébe. Már
nagyon fogytán a türelme. Ez az ügyvédesdi, ez a hajsza, már nagyon a bögyében
van. Õ mindig is fokozott törõdést igényelt. S nemcsak fizikailag, ez tévedés,
elsõsorban lelkileg! Ezen a téren még van pótolnivalóm. "Szép esténk lesz, ha
egyszer majd megöregszünk sose veszekszünk ülünk a kandallónál, fogjuk
majd egymás kezét"
(De jó kedved van, hogy dudorászol, mondja Mária. Tímea az ölében
ül, a nyakát szorongatja. Mária fulladozik. Elég, kicsim, tudom, hogy
szeretsz, de elég Richárdom, ugorj el egy termosz fagyiért, még mielõtt
Angelikáék Miért, talán tõlük sajnálod? kérdezi Richárd. Ugyan, mondja
Mária, csak bent a szobában, egyedül akarom kiskanállal megeszegetni. Mint a
kutyus a csontot, stikában? Richárd nevet.)
Mária
anyuka néha kivette a mûfogsorát, szemérmesen zsebkendõbe csavarta,
zsebre tette. Ha kettesben voltunk és valami finomat akart kóstolni. Azt hittem,
fegyelmezetlenség. Viszolyogtam. És most én is ide jutottam. Elbújni a falattal;
újra érezni az ízeket! Vanília, karamell, eper Gondoljanak, amit akarnak. Az
igazi ok nem tartozik senkire. Hiszen én is elítéltem érte szegény anyukát.
(Angelika és Lóránt háromnegyed nyolckor érkeznek, a tévéhíradó
kellõs közepén. Ki se csomagolnak. Változott a terv, édesanyu, Angelika
kiveszi Mária kezébõl a mesekönyvet, a gyereket az ágyból kiemeli, mi az,
Timikém, se pacsi, se puszi, a szülõanyádnak? Álmos már, mondja Mária, s
ilyenkor nyûgös. Ráértek reggel örvendezni, ha már az esti programot így
felborítottátok Ja, mi dolgozunk, mondja Angelika, nem úgy mint egyes
boldog nyugdíjasok! Mi ez a gúnyos célzás? kérdezi Richárd, anyád iránt több
tiszteletet Angelika átöleli Máriát. Miért rántasz te folyton kardot, papóca,
anya védelmében?! Meg tudja õ magát védeni. Az én okos, csípõs nyelvû
anyukám Miattam késtünk, mondja Lóránt, engedjetek már engem is a
kölkömhöz, szia, te hétördög. Megfogja Tímea pizsamából kikandikáló
lábfejét, akkor sem ereszti el, amikor Angelika a gyereket az ölébe veszi. És
nem is alhatunk itt, hadarja Angelika, holnap már Lórántnak fontos
tárgyalása van, Szegeden Tudniillik az történt, örüljetek ti is velünk, hogy
megkaptam az ottani múzeum igazgatói állását, különös tekintettel a modern
anyag fejlesztésére, végre rajtam áll a közzététel, rangos kiállítások! folytatja
Lóránt. Bizony, veszi át gyorsan Angelika a szót, és még szolgálati lakást is
adnak, mi nem örököltünk lakást, mint Márk És Tímea õsszel már ott
kezdheti a másodikat. Én meg idegenvezetõ leszek a helyi Ibusznál. Kiket
fogsz ott vezetni? kérdezi Mária, a románokat, szerbeket, a kágéesté-piacon,
körbe-körbe? No de anyu! Ahelyett, hogy velünk örülnél! No de anyu! Angi
sértõdötten ingatja a fejét. Fölfedez néhány pörsenést Tímea hátán. Ennek a
gyereknek allergiája van a Balatonra! A Tiszán legalább nincs algásodás.
Mária sírva fakad: Miért nem jeleztétek? Miért nem figyelmeztettetek, legalább?
Mert amíg nem volt biztos, nem akartunk izgatni, anyukám, ne facsard a
szívünket! Kétszáz kilométer, mi az Richárd papának a Ladával, és az iskolai
szünetek! A nyarak! Még meg sem köszöntem, milyen angyalok voltatok,
hogy vállaltátok, idáig is! Hát akkor pakoljunk, mondja halkan Richárd,
legyünk túl rajta minél elõbb. Nem dõlt össze a világ, gratulálunk! Tudtam,
mondja Lóránt, hogy te egészségesen veszed a dolgokat, téged a
realitásérzéked a kritikus helyzetekben sem hagy cserben És majd
megbeszélünk egy dátumot, Angelika megcsókolja Máriát, amikor
részletesen elmesélek mindent, s a jövõt is kialakítjuk, közösen. A távolság,
akik igazán szeretik egymást, azokat nem szakíthatja el, ezt éppen te
hirdetgeted, anyukám Mária leszárítja a könnyeit a gyerekpizsama ujjával.
Menjetek hát Isten hírivel. A kicsit jól takard be a hátsó ülésen, Richárd papa
készít az útra szendvicset, teát! Tímea szuszog az anyja vállán, a búcsúra fel
sem ébred. Mária és Richárd magára marad. Bámulnak a képernyõre, némán.
Richárd simogatja Mária kezét: Nem eszik olyan forrón a kását És hátha
majd az ikrek)
Richárd
hát ezt is elvették tõle. Elõre láthattam volna. A gyerekek törvényszerûen
eltávolodnak. Csak a két különnemû ember szövetsége, a választott kapcsolat lehet
örök. A kárpótlás, mindenért.
Mária
mindjárt sikítok. Mindjárt fölugrom és szétverem a bemondó vigyorgó
pofáját. Meg a kerítést. Ez vár rám. Ez a színtelen-szagtalan, beszáradt idill.
Hosszú-hosszú évekig. És már semmi sincs elõttem. Semmi, ami új
(Hál' istennek, hogy egy kicsit megnyugodtál, mondja Richárd, tegyük
el magunkat holnapra. Mária az ágyban Richárd mellére húzódik. Találnom
kell valamit, ami nem pótcselekvés, hanem szolgálat ügy a
világbanGyönyörû gondolat, sóhajt Richárd, csak hát hatvanon felül már
nem kezdhet merõben újat az ember. Fizikai erõd sincs hozzá, Marcsikám.
Beteget emelgetni, levest osztani, netán afrikai gyerekeket etetni, errõl már
lekéstél! Hová is mehetnél, a te képesítéseddel? Már csak maradj meg ilyen
naturbursch filozófusnak, mi így szeretünk!)
Mária
néha dühítõen igaza van. De akkor is elviselhetetlen ez a dermedtség. Ez
az üresség. Ha megtalálnám. Ami hasznos. Ami tartalmat ad. Ha például Richárd
megbetegedne. Tartósan. Tolókocsi. Teljesen rám szorulna. Segíthetnék. Éjt
nappallá téve. Volna célja, értelme, hogy élek Mert mintha elvesztegettem volna.
Mintha percenként elvesztegetném Istenem, micsoda szörnyûség, drága jó
Richárdom bõrére spekulálni! Jézus köntösében sátáni gondolat. Az ember nem lehet
elég éber.
(Mária megcsókolja Richárd vállát. Bocsáss meg. Bocsáss meg,
mindenért. Te bocsáss meg nekem, mondja Richárd, ha nem vagyok túl
szórakoztató. De sok beszédnek sok az alja. Mária felsír, én már semmire se
vagyok jó, és ráadásul minden nõiességem kiveszett! Ugyan! Richárd
szorosan átöleli, te még mindig csodálatos vagy. Csak hát, én lettem,
észrevétlenül, rozsdás öregfiú Valahogy nem hiányzik. Miattam van, hogy
mostanában nem nehogy ezt is magadra vedd!)
Richárd
hadd higgye, hogy ez impotencia. Hadd legyek én az oka. A büszkesége
jobban elviseli.
Mária
ez a szép szál, viruló férfi! A viharos múlt, a sok kaland, az üt most vissza!
Milyen nehéz lehet ez a tudat neki! Legyünk objektívek, nekem ez nagy testi
felszabadulás. Csak valahogy lelkileg nem egészen tetszik. A hiúságomat bántja.
Talán arra vágyom, hogy ostromoljon, és én mondhassak utoljára nemet? De hiszen
akkor az én csõdöm lenne nyilvánvaló Szegénykém, hát ide jutottál ilyen
aránylag fiatalon Módszeresen, könyörtelenül kifoszt minket az élet.
(Nem is szabad erõltetni, mondja lágyan Mária, leszel te még
fickósabb, ne félj ez nem probléma, hanem mit kezdjek a hátralévõ
életemmel? Látod, ezt az édes gyereket is elvették a kezem alól! Nem tudom,
mondja Richárd, talán nem kéne mindenáron arra törekedni, hogy te alakítsd a
világot talán hagyni kéne, hogy most már a világ hasson rád. Csak úgy
egyszerûen, hétköznapian, befogadni)
Richárd
miért, hogy én olyan jól el tudom képzelni? A békés, hosszú öregséget?
Hogy végre azzal foglalkozhatom, amit szeretek. Barkácsolgatni. Olvasgatni. Egy-
egy színház, könnyebb hangverseny. Nyári estéken ez a tücsök-ciripelés. Õszi,
alkonyi, langyos fény. Nekem nincsenek már nagy terveim. Én elvégeztem a
dolgomat. Ami rám tartozott, sok vagy kevés, megcsináltam. Marcsikámban azonban
valami bennmaradt. És ez a valami, mint a betokosodott tüske, belülrõl
folyamatosan irritálja. De hogy mi? Nekem itt megáll a tudományom.
Mária
számomra a világ nem nyújt semmit, ha én a világnak nem nyújthatok.
Tévpályára futottam. A testemet röptettem föl a magasba, a lelkem helyett. Csupa
látszatcselekedet. Elfuserált ambíciók. Fóbiák és megtorpanások. Most aztán itt az
elodázhatatlan öregség. "Az öregség estéje magával hozza lámpását", valami francia
híres mondás. No hiszen. Micsoda könnyezni való naivitás! Mert ezt a lámpát,
barátocskám, "neked magadnak, a saját olajoddal kell megtöltened." A bibliai
balga szüzek olajos korsója is üres volt, nem tudták a lámpást az érkezõ võlegény
üdvözlésére meggyújtani. S ez itt a bökkenõ. Mert "nem ismerjük sem a napot, sem
az órát." Mégsem virrasztunk. Gyanútlanul szunnyad az emberiség Jó Richárdom
még horkol is.
(Szeptember huszonkilencedikén Villõ kész helyzet elé állítja Máriót.
Mozijegy a Filmmúzeumba, délután fél hatra. Zefirelli, Napfivérem,
Holdnõvérem. Már hetek óta nem voltál utcán, mondja Máriónak, moziba meg,
nem is emlékszem Komoly ember nem jár moziba, mondja Márió. De ez a
film kivétel, Villõ a döntést megindokolja, Assisi Szent Ferenc élete végre
beengedték hozzánk is! Ez nem csak szórakozás, ez szellemi esemény! És én
is megkukulok ám, elõbb-utóbb, ebben a bezártságban, Márió szívem!)
Márió
mozi! Gyermekkorom menedéke. Perec. Bodográf. Stant és Pant elüti az
automobil. A kövér Stan angyalszárnyakon az égbe száll. Nevetnek. Én meg
szörnyen megrémülök. Hogy ez még a bohócokkal is meg esik. Etelka néni rám
kiált: "Na mi van már megint, anyámasszony katonája?" Máriával se
mászkáltunk moziba. Talán csak egyetlen egyszer. Éppen a Filmmúzeum. Persze
akkor még más neve volt. Talán Barlang. Mária akkor még a férjével élt. Zuhogott
az esõ, behúzódtunk, csókolózni. Akkor még létezett hátsó páholy.
(Legalább páholyt vettél? kérdezi Márió, hogy ne kelljen vegyülni?
Középzsöllye, tizenharmadik sor, mondja Villõ, az most a legjobb hely,
elõtte átjáró, kényelmesen kinyújthatod a lábadat Mamuszban nem
megyek, mondja Márió, rendes cipõben meg csillagokat látok, idõváltozást
jelez ez a ronda bütyök Ne légy már ilyen hiú, mondja Villõ. Akkor inkább
az a puha edzõcipõ, mondja Márió, amit még Sopronban sóztak ránk,
kirándulásra. De az a rózsaszín-narancssárga minta, a te korodban, nyilvános
helyre, nem komikusabb? kérdi Villõ. Márió vállat von. Egy kis vagányság
tudod, hogy utálok mindent, ami konzervatív, begyöpösödött!)
Villõ
nem lehet kiigazodni rajta! Képes ezt a kizárólag sportalkalomra illõ
csukát fölvenni. Én azért tisztességesen felöltözöm. Még szinte nyár van, mehetek
nyitott dekoltázzsal. Sajnos, hóka színem van. Hónapok óta nem láttam zöldet. Az
otthonban legalább ebédidõben napoztam, az udvaron. A Tekla-gyöngy jól mutat
ehhez a sápadtsághoz. Rezsõ imádott moziba járni. Vígjátékhoz, persze. De ez a
film élmény. A közértben mesélte egy nagyon elegáns, disztingvált hölgy. Az
egészet végigsírta.
Márió
már nem emlékszem, mit láttunk. Csak arra emlékszem, hogy vetítés elõtt
régi slágereket játszottak. "Illúzió a szerelem, szíveknek tündérszép illúziója", és
akkor Mária azt kérdezte, "de a mienk, ugye, nem illúzió?" Ezt a békát, Villõ
miatt, ma le kell nyelni.
(Én csak helyeslem, mondja Richárd Máriának, ha bármire kedved
szottyan Érdekes címe van, Napfivér, Holdnõvér! Ez egy díjnyertes, híres
alkotás, mondja Mária, és a légkondicionálás is mûködik)
Mária
nem bántam volna, ha nem éppen a Filmmúzeumban játsszák. De hát
tömegeknek, ilyen filmet nem engedélyeznek Harminchat-harminchét éve.
Kábé. Még a nyiladozó szerelmünk idején. "Madonna drága, küldjön egy mosolyt
felém", ezt harsogta a megafon, s Márió akkor hozzám hajolt, "egy mosolyt,
madonnám", s a fülembe súgta: "zarándoklelked s változékony arcod bánatát
egy szerette csak" Kinek a verse, kinek a verse?
Richárd
talán nem lesz annyira vontatott a cselekmény. Még a pokolba is
elkísérem, csak földerüljön végre egy kicsit s ne epekedjen folyton-folyvást
Timike után
(A fél négyes elõadás csúszik. A közönség a mozi szûk
elõcsarnokában összezsúfolódik. Tolongás, torlódás. Mária és Márió
sodródik egymás felé, majd a hátuk hirtelen összeér. Gyengéd taszítás.
Pardon, mondja Márió, és megfordul. Egy újabb lökés szembõl szorítja össze
õket. A találkozás létrejön. Harminc másodperc, amíg ott állnak, arc az arc
elõtt. Márió szeme megrebben. Elmenekül Mária tekintete elõl. Nem köszön.
Richárd karon fogja, kiszabadítja Máriát. Villõ kézenfogva odébbhúzza
Máriót. Miért kell nekünk mindig a legsûrûbb büdösben? kérdi Richárd.
Vigyázz a lábadra, mondja Villõ, rá ne tapossanak! Megnyitják a nézõtéri
ajtókat, a tömeg föllazul. Márió és Mária - távolodóban - még egyszer
egymásra pillant. Aztán elnyeli õket - külön-külön - a jobb és a bal oldal.
A jelenés véget ér.)

ria
Úri
sten
. Ez
Õ
Kiu
grik
a
pof
acs
ontj
a.
Asz
ott.
De
a
sze
me!
A
bõr
e
sza
ga!
Mié
rt
ne
m
szól
?
Mié
rt
ne
m
kös
zön
?
Mi
ez a
gu
mi-
álar
c?
Hát
épp
en
itt?
. . .
. . .
. . .
. . .
. . .
. . .
. . .
A

sok
kal
fiat
ala
bb.
Mic
sod
a
csic
sás
blúz
!
Min
djár
t
elve
szti
a
keb
leit.
Mic
sod
a
tal
mi
bizs
u!
Kis
pöc
spö
rget
tyû.
És
fog
ja
a
kez
ét!
Egy
sov
ány
,
mér
ges
öre
gúr.
Öss
zem
ent.
Lap
oso
dott
. A
nya
káb
a
lóg
az
õsz
ülõ
sör
ény
e.
Elöl
me
g
telj
ese
n
kop
asz
már
.
Od
alet
t az
a
ked
ves,
sza
bál
yos
ton
zúr
a!
És
ez a
rikít
ó
torn
aci
põ,
vag
y
mi
ebb
en
utc
ára
egy
szel
lemi
teki
ntél
y!
Biz
ony
,
ides
tov
a
már
a
het
ven
hez
köz
ele
dve
Hát
ez a
hüly
e
tyú
k,

g
erre
sem
tud
ügy
elni
? . .
. . .
. . .
. . .
. . .
. . .
. . .
. .

szö
nés
re
se
mél
tato
tt.
Az
ide
gen
nél
ide
gen
ebb
.
Jaj
de
fáj.

rió
Leh
etet
len.
De

gis.
Me
gnõ
tt
az
orr
a.
Az
ajk
a
lebi
ggy
ed.
De
a
sze
me!
És
az a
régi
illat.
Mit
szól
jak
?

szö
nni?
Jón
apo
t.
Sze
rvu
sz.
Cs
óko
lom
.
Leh
etet
len.
Ho
gy
épp
en
itt .
. . .
. . .
. . .
. . .
. . .
.
Mic
sod
a
figu
ra!
Min
t
egy
ang
ol
fürj
vad
ász.
Báj
gún
ár.
És
mily
en
ma
gas.
Ezz
el
bez
zeg
me
gy,
me
gy
utá
na,
hag
yja,
hog
y
vigy
ék
!

r
ne
m
oly
an
légi
es.
És
nad
rág
õt
hor
d.
Na
drá
g-
kos
ztü
m.
Nõ,
nad
rág
ban
!
Els
orv
adt
ne
mi
jelle
g.

g
ha
õriz
is a
szé
psé
géb
õl
vala
mit.
Leg
yün
k
õszi
nté
k.

g
min
dig.
Ped
ig
talá
n
me
gva
n
már
hat
van
öt
is.
De
mini
mu
m
hat
van
hár
om.
És
fülb
eval
ó.
Fity
eg.
Hi
mb
álóz
ik.

r
csa
k
az
orr-
kari
ka
hián
yzik
.
Am
inél
fog
va
ez a
po
mp
ázat
os
kan
vez
eti.
És
tûsa
rkú
cip
õ,
az
õ
kor
ába
n!
Tip
eg,
min
tha
tojá
son
járn
a . .
. . .
. . .
. . .
.
Ez
a
mer
ev
pro
tok
oll-
mo
soly
!
Tal
án
rám
se
ism
ert.
Na
gyo
n
fáj.
(Rég kötött le történet ennyire, mondja Richárd a film után. S téged is
régen láttalak, Marcsikám, ennyire elérzékenyülve Villõ boldogan Márió
karjába csimpaszkodik: ugye nem bántad meg? Látom a titkolt
meghatottságod Majd otthon kiértékeljük, ha az elsõ benyomások
leülepedtek.)

ria
Lep
rás
oka
t
ápo
lni,
aztá
n
haz
am
enni
a
kén
yele
mb
e,
az

g
sem
mi.
Len
yíra
tni
tövi
g a
gyö
nyö

haj
unk
at,
dar
ócb
a
öltö
zni
és
min
den
t
oda
hag
yni:
a
vala
mi
ott
kez
dõd
ik.
Iste
nbe
n
szer
etni
,
min
t
Klá
ra
Fer
enc
et.
Alá
zat
osa
n,
szol
gálv
a.
Leg
yün
k
obj
ektí
vek
, mi
vag
yok
én
ehh
ez
?
Hol
vag
yok
én
ehh
ez a
szil
árd
nyu
gal
om
hoz
kép
est?
Ha

g
egy
ilye
n
véle
tlen
talál
koz
ás
is
enn
yire
kib
orít
hat
?
Enn
yi
év
távl
atá
ból
?
. . .
. . .
. . .
. . .
. . .
. . .
. . .
.
Ezt
bez
zeg
elve
tte.
Ezt
a
toll
ász
kod
ó
tör
pep
ipit.

rió

g a
nap
i
egy
dob
oz
extr
a-
ciga
rett
ámr
ól
se
tud
ok
lem
ond
ani.
Ne
mh
ogy
pus
ztas
ág,
laty
ak,
mez
télá
b.
Ne
m
teór
ia,
han
em
csel
ekv
és.
Ne
m
páp
asá
g,
han
em
aláv
etet
tség
.
Ne
m
birt
okl
ás a
szer
ele
mb
en,
han
em
áld
oza
t.
Leg
yün
k
õszi
nté
k:
ninc
s
miv
el
büs
zkél
ked
ne
m.
Ez
a
gyil
kos
ind
ulat
!
Leg
szív
ese
bbe
n
me
güt
ötte
m
vol
na!
Ne
ke
m
bez
zeg
soh
a
ne
m
parí
roz
ott.
A
taní
tása
ima
t
min
dig
kifo
rgat
ta.
A
hib
áim
at
hán
ytor
gatt
a . .
. . .
. . .
. . .
. . .
De
ez a
szé
dítõ
pas
as,
úgy
láts
zik,
ez
be
tudt
a
törn
i!
(Mária a fürdõszobában ötvenszer végighúzza a kefét a haján, apró
szikrák pattannak.)
Mária
talán volt némi igazság abban, öt-tíz százaléknyi, amit akkor mondott,
azon a szörnyû nyári estén. Amire aztán ordítottam, tûnjön el az életembõl. De hát
sokszor szakítottunk, néha féléves szünettel, de mindig visszajött. Ez után miért
nem jött vissza? Még lapot is írtam, Mikulásra, igaz, névtelenül, "gyere, kedves
Télapó" Azt mondta, az a baj velem, hogy valójában nem is nõ vagyok, hanem
szirén. És hogy ami a viselkedésemben megnyilvánul, az a homoszexuális hajlam
egy ritka, különös formája. Mert a homoszexualitás nem a biologikumomban,
hanem a lelki organizmusban lappang, s ez a veszélyesebb. Férfimentalitással
szeretek. Nem beolvadni, hanem beolvasztani akarok. Félresikerült
egzisztenciaként, folyamatos szerepzavarban létezem. Minden eddiginél jobban,
vérig sértett. Ez a lelki homoszexualitás. A félresikerültség Persze, hogy
megfeleltem
(Mária, már az ágyban, mint Loreley, betakargatja Richárd arcát a
hajával, apró, meleg csókokat cuppogat. Ugye, szeretsz, kérdezi, mert én
szeretlek, ugye, boldog vagy, ugye boldoggá tettelek? Immár tizennyolc
éve! Te Oroszlánszívû Richárd! Az utolsó lovag Nincs nálam
szerencsésebb, mondja Richárd, a hajszálakat kiprüszköli, majd meglátod az
ezüstlakodalmunkon, te vagy az én életem értelme, Marcsikám!)
Richárd
amikor ilyen nyuszis, gyámoltalan, ez a különben oly karakán, határozott
teremtés, meg kell zabálni! Minden rossz tulajdonsága háttérbe szorul ha az
okításvágyat annak lehet nevezni hogy emelni akarja a környezetét, szüntelen
és maximalista, nem tud megalkudni De hát nem helyes, ahogy a közmondás is
tartja, másnak a szemében a szálkát is, a magunkéban a gerendát sem
Megszívlelendõ, a katekizmus is hirdet valami ilyet, senki se tökéletes, sõt,
bûnösök vagyunk mindannyian Továbbgondolom. A jövõben. Ha majd nem
leszek ilyen álmos
Mária
már alszik is. Ártatlanul, mint a csecsemõk. Az élete értelme: én. Ez
gyönyörû. És valahogy mégis borzasztó. De ne ítélj, hogy meg ne ítéltessél. Máté
evangélium, nagyon fontos: "A konkolyt gyomlálva ki ne tépjétek vele együtt a
búzát is Majd az aratáskor szétválasztják az aratók." Jó leszek hozzá. Még jobb.
(Márió zuhanyozik. A dörzs-szivaccsal dühödten dörgöli a mellkasát,
mintha a szõrt akarná levakarni.)
Márió
ha volt is némi pirinyó részigazsága, azért nem kellett volna olyan
könyörtelenül a képembe vágni. Olyan keményen, árnyalatlanul megfogalmazni.
Amikor olyat mondtam, pillanatnyi csömörömben, hogy engem voltaképpen a
szerzetesi élet vonz. "Ugyan, nem te mennél koldulni, te csak szétporcióznád az
alamizsnát, amit a barátok nagykeservesen összegyûjtögettek, penitenciát szabnál
ki, tömjénfüstben csodáltatnád a szentségedet! Te a kolostorban is rendfõnök
akarsz lenni!" Még ma is, mint a kénsav. Ez a kegyetlen szöveg. Éget. De talán el
tudtam volna felejteni. Ha nem hallom azt a gondtalan nevetést, karácsony este, a
lépcsõházban, az ajtó mögül. Egy mikulásos lap, én "télapóvá" degradálva, jó, a
szándékot kell nézni, megkíséreltem, odamentem, elképzeltem, kétségbeesés,
nagycsüggedt némaság, és én, én betoppanok, hozom az ünnepet, az örömet És
akkor az a többszólamú, messzehangzó kacarászás, Ilonka néni beiglijének az
illata, átszûrõdött a küszöb alatt, ezek nélkülem is megvannak, mit keresek én itt,
még mindig? S lám, megy az élet, tõlem távol, azóta is, ma is, remekül
(Márió odabújik Villõ mellé, a keskeny heverõre. Aranyszív, vajon
kaptál-e valamit egyáltalán ebben a küzdelmes tíz évben, általam? Villõ az
álla alá szorítja Márió koponyáját. Hogy jutott ez most az eszedbe? Mindent
tõled kaptam! Már régen elkallódtam volna. Vagy az esztékába járnék, mint
igazolt idegbeteg)
Villõ
ezekért a percekért érdemes élni. Amikor így elárvul s megadja magát.
Hiába, nagy tûznek nagy az árnyéka. Néha belémgyalogol, de hát az vesse rá az
elsõ követ A házasságtörõ asszonynak is megbocsát Jézus, éppcsak a porba
följegyzi mert valahol a dolgok azért számon vannak tartva. Ez az én misszióm.
Bizonyos értelmû támaszt nyújtani. "És lámpást adott a kezembe az Úr." Aldrich.
Harmadszor is elolvastam. Tanulságos, szívbemarkoló regény. Legyünk prérin vagy
bárhol, bármilyen sanyarúságban világítani.
Márió
a nagyszerûsége az egyszerûségében van. A gyengeségeikkel együtt kell az
embereket szeretni. Nem tudjuk, hogy amikor a rosszat célozzuk meg valakiben,
nem találjuk-e el véletlenül a vele rokon, szomszédos jót is? Nem irtjuk-e ki az
önzés mellett az önbecsülést is? A birtoklásvágy után még a ragaszkodást is? Vagy
a kóros baleksággal együtt az értékes jóhiszemûséget! Satöbbi. Villõ többet
érdemel. Megpróbálom mától kezdve még jobban szeretni.
(Lám, tudsz te oldódni, mondja Villõ, olvastam valahol, "azt nem
akadályozhatjuk meg, hogy a bánat madarai el ne röpüljenek a fejünk felett,
de azt igen, hogy a hajunkban fészket rakjanak" Nem is helyes a múlton
merengni, mondja Márió, még tudat alatt sem. Örök jelenben kell élni, de
milyen nehéz, ez az örök jelen!)
Villõ
ez egy kicsit homályos. Azért a holnappal is törõdjünk! Több nap, mint
kolbász.
(Mária sem alszik. Oldalt hemperedik. Imádkozik.)
Mária
"És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az
ellenünk vétkezõknek" Még mindig nem zártam le! Húsz év múltán sem! Még
mindig nyers a seb, a var alatt. Ha megpiszkálják, felsajog. És az egész valómat
átjárja. Ezen változtatni fogok. A rágódás csak akadályoz. "Senki, aki kezét az eke
szarvára téve hátratekint, nem alkalmas Isten országára." Most értem csak meg,
teljes mélységében. Kellett hozzá ez a sokk.
(Márió visszalopódzik a saját fekhelyére. Az odakészített tonikból
kortyonként iszogat. A torkát marják a száraz könnyek.)
Márió
"Ajándékozz meg erõiddel, árassz világosságot", mert különben látod,
"világtalanok vak vezetõi" És nem több, én sem. "Ha pedig vak vezet
világtalant, mindkettõ gödörbe esik"
"L
egy
ete
k
saj
át
ma
gat
ok
lám
pás
ai"
(Bu
ddh
a)
(1986. január másodikán délelõtt napos az idõ, Mária a konyhába tart,
Blanka nénihez. Richárd pizsamában van még, selyemcérnával a fogai
közötti réseket tisztogatja. A fürdõszobaajtót nem csukja be. Mária menet
közben odapillant: Hát te miben mesterkedsz? Néha ez is megkívántatik,
mondja Richárd, a cérna a szájából kilóg. A makacs szennyezõdések
különben lerakódnak, nem lehet elérni pusztán fogkefével! Ez a Richárd
csuda pofa, mondja Mária, már a konyhában, még a felesleges
marhaságokban is fáradhatatlan! Bizony, bizony, bólogat Blanka néni, meg is
kell böcsülni, én naponta a küszöbhöz verném a seggemet örömömben, ha
ilyen férjem lenne Hát igen, kincs! Mária ráhagyja.)
Mária
az egészségtõl majd kicsattan! Soha egy jaj, soha semmi panasz, hogy
legalább vigasztalhassam! Helyette õ akar vigasztalni engem, de nem ismeri a
varázsszót. Nem tudja a lelkembõl a fájdalmat kiszívni, nem érti, mi a lényeg a
jelenség alatt Jókedvû, elégedett, most, hogy szabadságon van, szinte lubickol.
Én meg alig várom, hogy egy kicsit megint magamban lehessek. És megpróbáljam
megemészteni ezt a szellemi nedvek nélkül egyébként megemészthetetlen
karácsonyt
Richárd
mintha sejtettem volna, hogy itthon fokozottabban szükség van rám!
Áldom az eszemet, hogy ezt a néhány nap rendkívüli szabit kivettem! Ilyen
elfuserált karácsonyestét még úgyse produkált az élet Marcsikám szempontjából,
elsõsorban. Úgy várta Tímeáékat, úgy várta! Hiszen már hónapok óta nem jöttek,
új körülmények, a kezdet nehézségei, érthetõ, de hát akkor legalább a karácsony
A sokéves tradíció! Hirtelen belázasodott a gyerek, harminckilenc-öt, nem vicc,
hóban-fagyban kétszáz kilométert furikázni, este hatkor telefonált Angelika, akkor
már minden készen volt, vacsora, ajándékok. "Miért nem szóltatok idõben?",
Mária hisztérikusan sírt, eltömõdött a könnyeitõl a kagyló, hát persze, logikus a
magyarázat, az utolsó percig remélték, a lázat le tudják nyomni, Marcsikám
többször is megkérdezte, nem hívta-e a kicsi Má-mamit, Angelika hangja
fölcsattant, mindenki hallhatta, Olimpia is, "egy beteg gyereknek ennél a kisebb
gondja is nagyobb, nem az az érdekes, kit hív, kit nem hív, hanem hogy mi a
baja" Megette a hangulatot a fene. Még a "Csendes éj"-t se lehetett
végigénekelni, a gyertyák elferdültek az ágakon, csöpögött a parkettre a viasz,
Dalma és Zelma négykézláb rohangászott, rángatta a fát, másfél éves csöppségek,
ez be van kalkulálva, de Olimpia minõsíthetetlen viselkedése nincs, azt mondta,
szerencsére a gyerekek még nem érzékelik ezt a cécót, a jövõben nem szeretné
dajkamesékkel traktálni õket, "Jézuska", "Mennybõl az angyal", és neki is vannak
szülei, az együttlétet ugyanolyan jogon igényelnék, bár oda se megy
huszonnegyedikén, örül, hogy attól a kenetteljes légkörtõl megszabadult. Márk
rendes volt, szelíden, de határozottan rászólt Olimpiára, hogy a bensõségesség csak
a javára válik mindenkinek, és a monoriak is be vannak huszonötödikére
ütemezve! Mert Mária mamád így ütemezte be! mondta Olimpia, mindenki úgy
táncol, ahogy a nagyasszony fütyül Csodáltam Marcsikámat. A lelkierejét. Ahogy
napirendre tért. És nem élezte a dolgot, inkább humorra vette. Még engem is
leintett. "Itt nem lesz botrány szentkarácsony este."
(Mária pénzt ad Blanka néninek, az ünnepi elszámolást átnézi.
Tûrhetõen megúsztuk, mondja, és még maradt is, mennyi sütemény! Vigye
el, Blanka néni, mielõtt ránk szárad! Köszönöm szépen, mondja Blanka néni,
inkább itt eszegetem meg, lassanként, mert a Jancsi fölzabálja. Csak zabál,
vedel, de egy fillér nem sok, annyit sem látok tõle, hogy az Isten nem tudja
az ilyet elvenni! Nem szabad, mondja Mária, megöleli Blanka nénit, nem
szabad így beszélni, amit a sors kiszabott Blanka néni az ölelést elhárítja:
Máriának könnyû, mindig a napos oldalon!)
Mária
még nem töltöttem úgy karácsonyt, hogy mindkét gyerekem ne lett volna
velem. Még nem töltöttem így karácsonyt, hogy a sötét, luciferi-arimáni erõk is
ilyen közvetlenül jelen legyenek. De hát nagy eredmény, hogy uralkodtam magamon.
És nem pofoztam meg Olimpiát. Próbáltam a szellemi lényegre koncentrálni. Hogy
íme, itt van Jézus. A szeretet-princípium. Emberburokba leszállt. És befogadja
majd, Vízkereszt ünnepén, a Krisztus-lényt. Igyekeztem Richárdnak is beszélni
errõl, amikor már kettesben mosogattuk, törölgettük a temérdek mocskos edényt.
Richárd azt kérdezte, hát van különbség Jézus és Krisztus közt? És ha van,
micsoda? És én ezen a kérdésen annyira elkeseredtem, hogy ennyi év után még
mindig itt tart, hogy ami nekem evidencia, az neki teljes homály! Nem feleltem,
kitértem, azt éreztem, úgyis csak udvariasságból kérdezi, ezzel akar felvidítani,
hogy a "rögeszméimrõl" szónokoltat Csak még egyszer lenne valaki akit a
legalapvetõbb dolgokról nem tanítgatni kénehanem esetleg tanulni is lehetne
tõle haladni, tovább
(Richárd hirtelen megszédül. Gyorsan fölgombolyítja a cérnát, mielõtt
a csempepadkára letottyan. Nagyokat lélegzik. A szédülés elmúlik. Richárd
ülve marad.)
Richárd
no azért! Ne tréfáljunk! Hiányzik a friss levegõ. Délután kicsalom
Marcsikámat a Svábhegyre. Napfény és hó, egészségügyi séta! Nyártól kezdve
pedig csavaroghatunk, akár naphosszat! És nem leszek hajszolt, jobban be tudom
majd fogadni azt a sok érdekeset, aminek Marcsikám a birtokában van. S végre úgy
istenigazából kifújom magam. Mostanában valami szokatlan fáradtság minden
ok nélkül egyszerûen csak elgyengülök mintha elolvadna a csontozatom
zsibbad a bal karom még a verejték is elönt De hát Marcsikámat minek
izgassam? Csak ez a furcsa emberundor, a füstbe-bûzbe, ha esik, ha fúj, bemászni,
és szembesülni az igazságtalanság hányszor jogos ez a legrosszabb! És ezt
Marcsikám érti egyedül. Talán még meg sem köszöntem neki, hogy ez a mi
találkozásunk hatvanhat októberében, nemsokára húsz éve! mit jelentett
Ötvenezer forintot már összekuporgattam, lecsipegettem a különpénzeimbõl
csak meg ne találja elõbb, Márkot azért beavattam, de Marcsikám nem az a
kutakodó fajta, már megvan az elképzelésem, két egybeforrt szív, brilgyûrû, de
nem flitter, hanem legalább nullahetvenöt karát Nekem ez az asszony minden. Õ
az én meg-nem-született kislányom. Akirõl gondoskodom. Nem csak az
összefekvés, valami sokkal több. Nélküle az élet nagyon szomorú. "Sehr
traurig." Ahogy anya mondani szokta volt. Nagyon eltávolodtunk, anya, apa és
én szinte meg is kellett tagadnom õket, életrajz, káderezés, "kérem, elvtársak,
semmi közöm hozzájuk, minden érintkezést megszakítottam" Talán már akkor
meghaltak elõre s ami maradt, puszta udvariasság kiürült kapcsolat
Itthagytak igaz. De talán nem csak õk a hibásak. Hogy jut ez éppen most az eszembe?
(Richárd ruganyosan feláll, leveti a pizsamakabátot. A kád fölé hajol, a
hidegvízcsapot nyitja. Megtántorodik. Irtózatosan megfeszül valami a
mellkasában. Mintha két ló szakítaná kétfelé. Mintha az egész belseje, az
ereken keresztül, alulról fölfelé kövesedne. A szappan a kezébõl kicsusszan.
Még utánanyúl.)
Richárd
mi ez?! Mi történik?! Mi történik? Szegény Marcsikám.
(Richárd belebukik a kádba. A jobb keze görcsösen megragadja a
melegvízcsapot, teker egyet rajta. A víz - hideg, meleg együtt - a tarkójára
zubog. Mária néhány perc múlva fölfigyel a túl erõs víz csobogásra. Gyanús a
csend is, semmi dudorászás. Mi a csudát csinálsz? kiáltja a konyhából. Ha
nem zuhanyozol, miért csurgatod a melegvizet fölöslegesen? Hé! Bedugult a
füled? Ne tessék már õtet szekálni, mondja Blanka néni. Mária leteszi a
pénztárcát az asztalra. Azért én csak ránézek! Beront a fürdõszobába.
Richárd két lába hosszan elnyúlik. A hátát és a fejét veri a víz. Mária
odarohan, elõször a csapokat zárja el. Mi történt? Igyekszik Richárdot a hátára
billenteni.)
Mária
ez a legfontosabb. Hogy fölül legyen az arca. Beverte a homlokát. Ez az
átkozott csúszós kõ. Mert nem vigyáz, csak bumm, ripsz-ropsz, durrbele
(Blanka néni, segítsen! Blanka néni jön, összecsapja a kezét,
jesszusom! Ketten sem tudják megfordítani a testet. Mentõk, nullanégy,
kiáltja Mária, Blanka néni fut a telefonhoz. Mária simogatja, szárogatja
Richárd hátát, szólongatja, az álla alá nyúl, tartja a tenyerében a lecsukló
fejet.)
Mária
csak elájult. Az ütéstõl. Istenem, ha orvos volnék! Nem sikítani. Nem
sikítani. Istenem, segíts. Csak egy kicsit kitartani. Lélekjelenlét, mint a gépen.
Légzsákban, viharban. Mindjárt elmúlik. Mindjárt jönnek és eszméletre térítik. És
minden úgy lesz, mint tíz perccel ezelõtt Az nem lehet. Ilyen elõzmény nélkül.
Ilyen villámgyorsan.
(A mentõk kiküldik Máriát a fürdõszobából. Mária felkapja a
télikabátját, kísérem a kórházba, mondja Blanka néninek, értesítse a
gyerekeimet Természetesen, mondja Blanka néni, csak lecsukom a kukta
alatt a gázt. A mentõorvos kitárja a fürdõszobaajtót, Richárd már a kövön
fekszik, kifektetve. Sajnos, asszonyom, részvétem, hova tehetjük, addig
is? Azt akarja mondani, hogy meghalt? kérdezi Mária, szinte suttog. Nem
akarom, mondja a mentõorvos, hullik a vállára a korpa, csak ez a helyzet.
Ismétlem, sajnos. A szíve, asszonyom a jelek szerint. Telefon az
illetékeseknek, reméljük, a szállítást még ma meg tudják oldani. A
bizonyítványt kiállítom, azzal is elõbbre vagyunk Oroszlánszívû
Richárdnak becéztük, motyogja Mária, azután elsötétül a kép. Mire újra
tudathoz jut, az ágyon fekszik, és Márk már mellette ül. Anyukám, édes
anyukám, ha elhagyod magad, azzal csak rontasz Hol van? kérdezi Mária.
A bõrkanapén. A nappaliban, mondja Márk, Blanka néni egy lepedõvel
letakarta. Ne félj, itt alszom, holnap már Angelika is jön. Ezt a két tablettát
most szépen beveszed.)
Mária
"nem ismerjük sem a napot, sem az órát." Pereg a szánkról a szó. És nem
fogjuk fel. Nem fogjuk fel.
(Anyukám, most légy erõs, mondja másnap Angelika, õ is sír, apám
helyett apám volt, de szedd össze magad, most mutasd meg, milyen szilárd a
hited Tímeát hol hagytad? kérdezi Mária. Nem terhelek ilyennel egy
gyereklelket, mondja Angelika, megvannak néhány napig Lóránttal. De hát
tudod, hogy mennyire szerette! mondja Mária. Éppen ezért, szól közbe
Márk, elég lesz neki a trauma a temetésen. Apropó, mondja Angelika, sajnos,
ezt is intézni kell)
Mária
megnéztem. Lehajtottam a lepedõt és utoljára megnéztem. Olyan keskeny
lett. És a szeme félig nyitva. Márk hadd szidjon, "ez mazochizmus, anyukám," ez
már úgysem õ. Valami szánandó tárgyi maradvány, merev héj, nélküle. Mégis: õ, ha
nem is benne, de valahol még ott volt. Éreztem. Itt van. Még ma is érzem. Csak az a
szörnyû pléh-tepsi! Nem futamodtam meg Kerestem neki zoknit, ruhát. A fehér
Pierre Cardin-inget. Még együtt vettük Hamburgban. Nekem tényleg nem szabad
összeroppannom. Nemcsak szájalni, hanem a gyakorlatban is példát kell
mutatnom. Hogy mi a halál és hogyan kell átélni. Elájultam, tegnap, eléggé
szégyellem. De olyan váratlanul ért. Nem voltam felkészülve. Soha, a szívében,
egyetlen nyilallás sem
(Az öregeit is értesíteni kell, mondja Angelika, mégiscsak a szülei! És
milyen temetést válasszunk? kérdezi Márk, célzott erre valaha? Neki a halál
nem volt téma, mondja Mária, maga volt a kicsattanó élet! Én azt
gondolom, Márk simogatja az anyja hátát, ha választhatott volna, hát ezt
választotta volna. Ezt a rapid-halált. Ez a dinamikus egyéniségéhez annyira
illik. Mária megint felsír, de el sem búcsúzhattunk, és jóformán fel sem
foghatta, hogy ezek az utolsó percei Szerencsére! mondja Angelika, én is
ezt kívánnám magamnak. Nyugodj meg, anya, mondja Márk, a te
Richárdodnak nem volt mit megbánnia Én akkor sem így akarom végezni,
sírja Mária, hanem igenis, tudatosabban Nem téged temetünk, hála
Istennek! Angelika megpaskolja az anyja arcát, hol van az még, csak a
nyugtatókat kapd be pontosan, ne hõsködj, most az egyszer! Blanka néni a
fürdõszoba keramitkockáit mossa, újra és újra, súrolja a kádat, dünnyög.
Összerondítottak ezek a mentõsök mindent, hordták a pancsot szanaszét
Ez a szép szál ember, utoljára még hányt is egy kicsit, Szûzanyám, ki hitte
volna? Mindig a jók, mindig a jók!)
Mária
ha legalább egy órára visszahozhatnám! Ha legalább ott lehettem volna,
amikor átlépett. Anyuka is így ment el. Az a mechanikus szertartás! És a göröngyök.
Dübb, dübb. Aztán az az ormótlan, hamismárvány síremlék, "párna, virág-girland",
az a tömény giccs Richárd intézte azt is, a silány választékból a lehetõ
legszolidabbat De ezt most nem intézheti õ.
(Talán a kettõs sírhely volna praktikusabb, mondja Angelika, ha majd,
száz év múlva, mellette akarsz nyugodni te is Hamvasztás mellett
döntöttem, mondja Mária, az én tetememmel egyelõre ne számoljatok A
hamvasztás jó megoldás, mondja Márk, csak elhúzódik. Nehezebb túllenni.
Úgyis meg kell várni a hamburgiakat, mondja Mária, talpon maradok, ne
féljetek!)
Mária
nekem van mibe kapaszkodnom. "Ne félj, csak higgy! Nem halt meg, csak
alszik." Ez nem csak a matériában értelmezhetõ. És az imám még eléri. Csak arra
nem szabad gondolni, hogy égetik. A drága csontjait. Hiába, az edény sem semmi.
Az a dolgos két keze. A porcikái. Nem szabad erre gondolni, hogy zsugorodik a
tûzben, amíg egy marék por Irtózatos kép. Irtózatos.
(Fantasztikus, mondja Angelika Lórántnak, február hetedikén, a temetés
elõtt. Fantasztikus, hogy anya ennyire egybe van! Milyen fegyelmezett,
milyen higgadt! Túl higgadt, mondja Lóránt, folyamatosan le van szedálva.
Mintha hibernálták volna az érzéseit, meglesz ennek a böjtje! Talán, mondja
Angelika, a temetés után már könnyebb Amíg az aktuális tennivalók
tartanak, mondja Márk, a hivatalos ügyek, a hagyaték felszámolása, ami jelen
esetben egyszerû a légüres tér csak aztán! Mindenesetre ezentúl õ is
rákényszerül majd, mondja Olimpia, hogy a prózai dolgokról is saját maga
gondoskodjék. Hogy lehet, hogy a nagypapus halt meg, mikor a má-mami az
idõsebb? kérdezi szipogva Tímea. A halál nincs korhoz kötve, mondja Márk.
Hát ez elég rossz így, Tímea az anyja kezébe kapaszkodik, akkor állandóan
lehet félni! Ne hülyítsd te is ezt a gyereket, mondja Olimpia, bezzeg a
mieinket egészségesebben neveljük Azt látom, mondja Lóránt, lelegelik a
szõnyegrojtokat! Mária kijön a hálószobából. A fején a nagykarimájú, fekete
kalap. Egy kicsit átgõzöltettem, mondja, nem akár egy madárijesztõ? Márk
kezet csókol: Richárd papa szerette a stílusodat, büszke vagyok rád,
édesanya, ez a méltóság, ez a tartás!)
Mária
"hagyd a halottakra, hadd temessék a halottaikat" Az özvegyek
mértéktelen zokogása. A sértõdöttség Istennel szemben. "Hogy merted elvenni az
enyémet?" Pedig semmi sem a mienk. Némely gyász felér az istenkáromlással. De
ha ezt most elmagyaráznám, félreértenének. Nem fogok sírni. Már nincs ott, ahova
ma ünnepélyesen befalazzák. Az urnák üresek. A hamburgiak se jöttek. A szobalányuk
szólt ide telefonon, a gazdái márciusig egzotikus hajóúton tartózkodnak, még nem
is vették a hírt, hogy a fiuk meghalt. Helyettük is temetek.
(Márió bütyökfájása megenyhül, váratlanul. Munkakedve visszatért.
Fütyörészve indul elõadásra a "Herakleitosz" féltitokban mûködõ értelmiségi
klubba. Meglátod, Villõ fogja Márió sáljának a csücskét, baj lesz ebbõl, a
párt nem lacafacázik, minél gyengébb, annál brutálisabb, ne kockáztass!
Márió ráförmed: ez nem politika, hányszor mondjam?! Villõ elpityeredik.
Márió helyesbít: ne ezzel foglalkozz, aranyszív, inkább menj orvoshoz végre!
El is kísérlek, erre mindig szakítok idõt!)
Márió
fölrajzolni a szellemi alapot, amibõl egy tisztább rendszer kinõhet! Ha
hívnak, nem zárkózhatom el. Recseg-ropog minden. Már nem sokáig tarthatják
magukat. És akkor hiteles program kell. Én nem végrehajtó, én sugalmazó vagyok. És
ugyan mit kockáztatnék, ha adok írást, illegálisan, a szegények javára? Eddig se
engedtek nyilvánossághoz, ezután se fognak. Az egész ellenzék, a nemzeti vonal is
számít rám, a tekintélyemre, az objektivitásomra, szinte elröstellem magam, amikor
szembe dicsérnek, "egy ember az örökkévalóságnak", srácok, az Becket Tamás
volt túlzás, gyerekek! Bár pozícióra sose törekedtem, és ez a jövõben sem lesz
másként, a háttérbõl is lehet befolyásolni, megvilágítani, magasabbról Villõ állapota
az, ami aggaszt. Szinte hétrét görnyed, az egyik keze mindig a hasfalára téved, és a
súlyvesztése se normális. Õ, aki úgy imádott enni, szinte falánk volt, most csak
turkál az ételben Erélyesen elcipelem, talán még nem késõ, talán még el tudják
csípni, tipikus tünetek, de nem akarom riogatni!
Villõ
nem szabad a dolgokat fölfújni. Az az egy-két barnásvörös csöpp. Olykor-
olykor. A nõi szervezet már ilyen. Az a sok lágy rész, belül, elég gusztustalan, de
bizonyos fokig tisztulás. A gerincem is okozhatja. Az emelgetések az otthonban,
meg a piacolás a húsz kilókkal, utólag iszom meg a levét. Rezsõ jobb diagnoszta
volt, Márió hajlamos a nagyításra. Bár a saját prosztatamûtétjét föl se vette!
Tulajdonképpen ritka jellemvonás, ennyire aggódni, önzetlenül, mindig a másikért!
Elmegyek arra a kurva rendelésre, de díszkíséret nem kell, pláne férfikíséret, egy
ilyen kényes helyre!
(Márió április harmadikán az elõszobában cigarettázva várja Villõt az
esztékából. A csikkeket egymás után nyomja el a tenyerében tartott
hamutálban. A jobb szeme alatt ugrál a bõr.)
Márió
ragaszkodik az esztékához! Amikor annyi kiváló nõgyógyász van. Ez az
átkozott spórolás! Meg fogják állapítani. Össze fog omolni. Ez az aranyos
teremtés. Én ettõl csak jót kaptam. És még olyan korai. Ötvenhét év, mi az,
semmi. Én a hetvenedikbe is beléptem. És prímán érzem magam. Erõm teljében.
Ha ennek a kis medikának, Solymosi vagy Zólyomi Juci, hinni lehet, kedden
összecsapta a kezét, már nyugdíjban tetszik lenni, aztán persze csak darálta a maga
csip-csup bajait, a szellemi ember egyébként is kortalan, drága Villõ alátámasztotta,
vette nekem azt a fekete kecskebõr félkabátot, fémcipzárakkal, a fekete szín a
bölcsességemet szimbolizálja, azt mondta ez az aranyos, a szabás és a díszítés
viszont hangsúlyozza a fiatalos lezserséget Nem ám klakkba-frakkba, mint az az
égimeszelõ, Mária oldalán, a moziban. Múlt szeptemberben. Hogy "rohan az idõ",
Villõ danolássza, miközben vasalgat. Már igazán itthon lehetne! Éppen ezt a napot
kellett választania! Munkaszünet elõtt részben zsúfoltság, tébolyda, részben az
orvos is jobban siet.
(Hol kujtorogtál? Márió Villõt ingerülten fogadja. Idegességemben
majd megütött a guta! Villõ leveti a poncsóját, a fején keresztül;
belegabalyodik. Alacsony nõ minek hord ilyet, Márió kiszabadítja, úgy nézel
ki benne, mint egy sültkrumpli hanyattlökve Jaj de vicces, ezek a
szövegek, Márióm, hol szedsz te össze ilyeneket? A fiatalok, mondja Márió,
néha használni kell a nyelvüket, hogy hatni lehessen rájuk De ne tereld
másra a szót, mi a diagnózis, ki vele?! Még nincs diagnózis, mondja Villõ,
mindenesetre nem a gerinc, nem a vese, nem az epe, nem a máj Szakáll
doktor szerint ezt mind kizárhatjuk, hanem valami daganatféle, szép
gyermekfej nagyságú mióma Be kell feküdnöm. A mûtét elkerülhetetlen,
de az még nem dõlt el, pontosan, hogy a petefészket is el kell-e távolítani
és milyen jelleggel. Amíg az összes lelet nincs meg. Márió szorosan magához
öleli Villõt. Ne félj, aranyszív, veled vagyok, ne félj, szegény kis bogaram
Nem félek, mondja Villõ, csak minél elõbb túl akarok lenni rajta. Egy kis
vágástól miért rettennék meg? És sem vagyok gyávább nálad.)
Villõ
mit fog csinálni, egyedül, minimum két hétig? Kilátja el? Bizonyos
dolgokról mellettem teljesen leszokott. Azt se tudja, hol a só. Közértbe cirka tíz
éve be se tette a lábát. Istenem, Istenem, pont most, amikor végre újra fölpezsdült,
újra írogat, ez a malõr! Mert különben, és ezt az orvos háromszor is elismételte,
sima ügy; rosszra gyanakodni nincs okunk, a szövettani is csak rutinvizsgálat. Ha
Márióra nem kéne gondolnom, nem is bánnám annyira az egészet. Sõt. Némi
változatosság. Kórház. Emberek. Betegek és lábadozók Az odahagyott szociális
otthon. Mennyire hiányzik! És milyen kiábrándító volt a visszalátogatás! Levente
bácsi januárban meghalt, nem is értesítettek. A régi lakók talán örültek De
valahogy másképpen. Mint egy idegennek. Távolian. Kiestem az életükbõl. A Jolán
nõvért lesték, mikor jön, mit osztogat Tõlem már nem függ semmi - a szeretetük
valójában érdekbõl fakadt. Ez, persze, az õ helyzetükben érthetõ. Csak keserû
lenyelni. Hogy senki se pótolhatatlan, mindenki feledhetõ Márió is, legföljebb
fölvenne egy házvezetõnõt ha úgy esne véletlenül
Márió
az utolsó percig fogom majd a kezét. Ha. Megszépítem, ami még hátravan.
Ha: Mindenre felelni fogok, sokkal türelmesebben. Fõzök rá, mosok rá. Illetve
fõzetek, mosatok. El vagyok a legrosszabbra készülve. Fél év? Egy év? Kettõ?
Ha Az a huncut szeme beesett. Drága kicsi lélek. Te aztán semmirõl se tehetsz.
Az ágyad szélén fogok virrasztani. Ha. Ne félj, átvezetlek
(Csak nem könnyek? kérdezi Villõ meghatottan, ej-ej, nem akartalak
megrémíteni, nyáron már fürdõzhetek, akár a tengerben is! Igen, igen,
mondja Márió szenvedélyesen, elviszlek, ahova csak vágyol, esküszöm, a
világ végére is, csak meggyógyulj, mielõbb Hát addig is összeütök egy kis
krumplis-hagymás borzaskát, Villõ az ölelésbõl kibontakozik, meg egy
kupica Vilmos-körte, jól jön az ijedtségre!)
Villõ
ha mégis, az utolsó percig titkolni fogom. Hogy el ne vonjam. Hogy össze
ne roppanjon. Nagyon szeret. Nagyon szeret. Miért is kételkedem?
(Mária, Angelika és Blanka néni a szekrényeket rámolják, kiürítik a
fiókokat. Nem lehet tovább halogatni, mondja Mária, ha át akarom szervezni
az életemet. Vannak helyek, ahol még az eltávozott tányérját is kiteszik az
abroszra, a kalapja-kabátja ott lóg a fogason, mondja Blanka néni, nem
nyúlnak semmihez! Barbár szokás és bûnös is, sóhajt Mária, szakadatlanul
visszahúzni a halottat visszacsalni lehet, hogy a hozzátartozóknak
könnyebb, de neki nehezebb! Bámullak, anyukám, mondja Angelika,
bámulom ezt a rendíthetetlen bizonyosságodat! Mindenesetre takarítani is
egyszerûbb, ha a felesleges dolgokat nem kell kerülgetni, mondja Blanka
néni. Az ügyvéd úr háziköntösét viszont elvinném, a hosszát a kövérségem
fölveszi Sajnos, bólint Angelika, szinte semmit se tarthat meg a család
Se cipõ, se ruha, se ing pedig tucatjával, még celofánban! Mind extraméret.
Lórántnak harminckilences nyaka van, Márk öcsi se az a dalia. El kell
kótyavetyélni!)
Mária
az a kopott öregasszony, a temetésen. Odajött, hogy van benne tisztesség,
az áldott ügyvéd úrtól kapott négyezer forintot kölcsön, valami vitás
villanyvezeték leválasztására, ami miatt õt a szomszéd inzultálni szokta, és õ
törleszteni fogja, a nyugdíjából, tizennyolc havi részletre Hagyja csak, alig bírtam
lerázni. Hát errõl például nem tudtam. Hogy ilyen is volt az én Richárdom. És a
szmoking-nyakkendõk alatt ötvenezer forint. Elõször a döbbenet, elõlem dugta el?
Aztán Márk felfedte, neki említette a papa, hétpecsétes lakat alatt, ezt a pénzt a
huszadik évfordulónkra gyûjtögeti, október kettõ és február kilenc, Márk is tudjon
róla, ha vele valami történne Hát sejtette? Mégis? És nem lett volna-e könnyebb,
utólag azt hinni, hogy azért Richárdnak is volt valami icipici a füle mögött? A
szülei bezzeg, milyen kiábrándítóan viselkedtek! Amikor végre elõkerültek.
Különösen Helga mutti. Naptól kicserzett múmiák, Helga földig érõ nercbe
burkolózva, Dolfi farkasbundában, alig bírták a nehéz szõrmét vonszolni. Puszta
fölvágásból, márciusban! Vagy ennyire fázósak? Néhány elmorzsolt könnycsepp,
lám, a magyar viszonyok, a kommunista robot, ez a tüchtig fiatal ember, õk elõre
megjósolták, ez a feszített életvitel hová vezet, hát richtig Helga mutti befalta
Blanka néni paprikás csirkéjét, s alig hogy megtörölte a száját, azt kérdezte, "Wo
ist die Erbschaft?", hol van a családi pecsétgyûrû, arra feltétlenül igényt tartanak,
ha már egyébként minden ránk marad, pedig elsõ az egyenes ági rokon Azt a
gyûrût, a gyémántcsillagocskával, nagyon szerettem az ujján. S. R. monogrammal.
Persze, mondta Helga, mert volt az õsök közt Roland is. Hadd vigyék, anyu, Márk
dühösen rálegyintett, két kilencvenvalahány éves csontkollekció, hadd gazdagítsák
a német államot Undorító! De ne legyünk szubjektívek, lehet, hogy csak
szenilisek. Túl öregek. És hogy túl öregek, föl sem bírják már fogni. Nincs már erejük
a gyászhoz, a kapzsisággal védekeznek Azt a régi kis garzont eladom. Nincs
energiám fenntartani, csak cirkusz a bérlõkkel Legyen a gyerekeké a pénz. A
takarékbetétünk nagyon megcsappant, elvitte a balatoni építkezés. És a temetés.
Maradt százhatvanháromezer forint. De nekem elég a kamat is,
nyugdíjkiegészítésre. Ha valaha is vágyom még valamire, ebben az életben
(Erre mondják, hogy az élet megy tovább, Mária leül, az ölében
Richárd gondosan összestószolt alsógatyáit dédelgeti. Legalább annyi ideje
lett volna, hogy valamit mondjon még! Anyukám, Angelika a zsebkendõkbõl
válogat, talán inkább te szerettél volna neki még valamit mondani Talán itt
van a kutya elásva!)
Mária
de hiszen sokszor kinyilvánítottam! A hálámat. A ragaszkodásomat. Soha
egy durván sértõ szót magamnak meg nem engedtem! Uralkodtam a
hangulataimon. Fékeztem az indulataimat Márk is olyan furán vigasztal,
szükséged volt Richárdra, elemi szükséged, persze, hogy szeretted, persze, hogy
hiányzik Mintha a jobb karomat vesztettem volna el. Egy apa lehet ilyen.
Annyira hozzám tartozott. A részem volt. Szerelem-nem szerelem! Ki tudja?!
(Mária nagysád mindig úri módon viselkedett, Blanka néni nedves
ronggyal törli a fiókokat, én tanúsíthatom, egy-két epésebb megjegyzés a
legjobb háznál is elõfordul, de olyan, hogy veszekedés, itt nem létezett, itt
egy mintaházasság lett a sír által elnyelve ha engem tetszenek kérdezni! És
hogy milyen pedáns rendet hagyott maga után ez a drága-szegény ügyvéd úr!
Sehol egy kacat)
Mária
semmi, amirõl ne lett volna tudomásom. Egy árva fénykép. Levél.
Hajtincs. Emlék. Semmi titok. Amikor összeházasodtunk, mindent kidobott,
összetépett "Nekem veled kezdõdik az élet, mint egy újszülöttnek A múltra
emlékezni se akarok, Marcsikám." Sose hívott Máriának.
(Hej, hogy tudott élni, az ügyvéd úr! Blanka néni sóhajtva teszi a
sportzoknikat a szatyrába. Az a sok pezsgõ, szilveszterkor, a speizban
penészedik még vagy nyolc üveg! A pezsgõ nem romlik, mondja Angelika,
a pezsgõt egyébiránt Lóránt is szereti! És meghalni is hogy tudott, folytatja
Blanka néni, milyen elegánsan, Isten nyugtassa)
Mária
mit tehetnék érte? Mit tehetnék érte? Nem tudja, hova került. Nem tudja,
hol van.
(Mára végeztünk, mondja Mária, köszönöm. Búcsút vesz mindenkitõl,
kulcsra zárja belülrõl az ajtót. Kezet mos. Nem éhes. Kikeresi a
könyvespolcról a Károli-bibliát. Leül a fotelbe. A fotelt középen Richárd
feneke egy kissé benyomta. Mária befészkeli magát a horpadásba. Lapozgat.
Majd hangosan olvasni kezdi Ézsaiást. "Ne félj, férgecske, Jákob, én
megsegítelek, szól az Úr Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert
én vagyok Istened; megerõsítlek, sõt megsegítelek, és igazságom jobbjával
támogatlak Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged")
Mária
itt csak nekem van félnivalóm. Aki magamra maradtam. Akit földi módon
már nem és égi módon még nem gyámolítanak. De hát nem szólnak-e hozzám is a
szók: "Ne féljetek és ne rettegjetek. Hát nem mondtam-é meg és nem jelentém-e
elõre?"
(Május nyolcadikán Márió hazahozza Villõt a kórházból. Villõ kipihent,
boldog, csacsog-locsog, ez tényleg a gyõzelem napja! Azért nem muszáj még
ficánkolnod, mondja Márió, a nagymûtét nem gyerekjáték, kímélõ életmód,
hat hét! Egyáltalán nem volt olyan borzasztó, Villõ máris öntözi a cserepes
virágokat, ez a szegény filodendron egészen kiszáradt Az altatástól féltem,
az igaz. Hogy az ember nem tudja, hol van azalatt. De végül is állíthatom,
kellemes, langyos, narancssárga fény. És még hányingerem se, utána, pedig
erre felkészítettek, a varratok se gennyesedtek el, és a fájdalomcsillapítás ma
már elsõrangú)
Márió
már legalább ötször hallgattam végig. Mintha egy izgalmas kalandot
mesélne. Eufórisztikus. Remélem, nem adtak neki semmi morfinszármazékot.
(A harmadik nap volt csak problémás, folytatja Villõ, amikor nem
akarta bélmûködés megindulni, nem hittem volna, hogy egy kis durrantásért
így meg kell szenvednem)
Villõ
ez csak úgy kiszaladt a számon. Örömömben, mivel kirámoltak ugyan,
cakumpak, de ezzel el is van a gond egy életre intézve! Márió viszolyog a
szellentéstõl. Még nem fordult elõ, hogy valaha is elõttem vagy hogy én
megengedtem volna magamnak, egy jó fûszeres vacsora után Bezzeg Rezsõnek
nem voltak skrupulusai, sõt, kommentálta, "émmá döfi!" És nem volt téma,
orvosnak, nõvérnek mennyit illik adni, amikor az átkozott abortuszokra
befeküdtem, hiszen mint "kolléga-feleség" Különben is, Rezsõ nagyon jól
keresett, mindig emlegette is nevetve, a boncterem biztos paraszolvencia, vagy
azért, hogy a boncolástól tekintsenek el, vagy azért, hogy az ipsét kimosdatva
rakják újra össze Most viszont üres a közös kassza. Ide nem hoznak, innen csak
visznek. De hát Márió, amikor még praktizált, akkor se engedte, hogy pénzt
dugjanak a zsebébe a többi orvos luxusvillát szerzett õ meg ezt az egy
személynek alkalmas ósdi öröklakást! Jó, hogy azt az ötezrest azért valahogy ki
tudtuk kalkulálni. Hiába, a szakmai brancsban Márió már régen nincs benne.
(Majd én! Ne hajolgass! Márió kiborítja a sporttáska tartalmát az
asztalra, a Fabulon testápoló kifolyik, a kekszes zacskó szétszakad. Jaj,
kétbalkezesem! Villõ eltolja, csak dupla munka!)
Márió
a zárójelentés világos. Egyértelmû. És a szövettani negatív. És semmi
sugár-utókezelés. Vagy kemoterápia. Semmi gyanús. Meg lehet nyugodni, végleg.
Csak egy ronda óriásmióma, néhány polip. Lepusztult méhszáj, elvékonyodott falú
uterus. Ilyenkor célszerû a petefészket is eltávolitani, ugyanazzal a gõzzel. Hogy
késõbb se, semmi meglepetés Megcsalt a sejtésem. Hála Istennek, vaklárma volt.
Villõ
"özvegy Pajkos Rezsõné", a kórlapon. Még a "dr."-t is lespórolták a
Pajkos elõl! Csak ezt tudnám feledni. A kínos magyarázkodások. Az adatfelvétel.
"Kije önnek doktor Mérõ Márió, a legközelebbi hozzátartozó, de milyen minõségben?"
A látogatáskor, a szobatársaknak. "Ki ez a szimpatikus, idõs úr?" A bátyám ezt
hazudtam a pletykás, primitív nõknek. Ez nem árulás. Ezzel vettem elejét a
további csámcsogásnak. Márió azt mondja, intim szféra, senkinek semmi köze
Könnyû Máriónak! A rabszolga munkára készen visszatért! Milyen piszok is
vagyok! Ahelyett, hogy összekulcsolt kézzel hálát adnék, hogy megúsztam
ennyivel A nagymama ilyenkor pénzt dobott a Szent Antalka perselyébe. Én
inkább tiszta szívbõl fohászkodom.
(Mária ágyat bont, lefekvéshez. Egy párna, egy paplan. Egy pár papucs.)
Mária
és csak egyetlen rózsaszín törölközõ, a fürdõszobában. Nincs BAC -
tabac, semmi férfi pipere. És a pohár, a "papa" matricával, mint egy nipp, a
konyhaszekrény tetején.
(Mária elterpeszkedik az ágyon, kezét-lábát kényelmesen teljes
hosszában jobbra-balra veti.)
Mária
most aztán olvashatok, akár éjfélig is.
(Beigazítja a kislámpát, szemüveget nyom az orrára, az odakészített
könyvet felveszi. Paulo Santarcangeli: A labirintusok könyve.)
Mária
"A boldogtalan Minotaurus által, aki az áthatolhatatlan sötétség lakója,
mi, akik talán ártatlannak hittük magunkat, homályos módon felhalmozódott
bûnök részeseivé válunk. Ha azonban minotaurusok lettünk, azonosulunk egyúttal
a diadalmas naphõssel is. Eros a mi kezünkbe is adott egy fonalat, amely elvezet
bennünket a szörnyeteghez, s ha majd fénylõ kardunkkal legyõztük õt, a fonál
ismét kivezet minket a nagyvilágba, s az örök sötétségben magunk mögött hagyjuk
a legyõzött állatiság immár mozdulatlan testét. A szerelem végigvezet bennünket,
egészen legkevésbé emberi érzéseink legrejtettebb zugáig, s miután az állatiasságot
legyõztük, visszavezet minket a fénylõ égbolt alá" . . . . . . . . . . . . . . . . . Ezt a
könyvet még 1971-ben kaptam, az ötvenedik születésnapomra, Ábeltõl.
Furcsállottam, hogy mi ketten már régen nem, és õ mégis ajándékot ad. Se elõtte,
se utána, aztán. Ábelben mindig volt valami "túllihegése" a transzcendenciának,
"labirintus", ugyan nem gyengéd célzás-e az akkori életvitelemre? Félretettem és
most mintegy belepottyant a kezembe. Vajon Ariadné fonala, a szerelem a
megoldás? Vagy a szerelem inkább csak adja a fonalat, a lehetõséget, úgy kell
értelmezni? Hiszen a Márió-história is, hova vezetett? Csak még mélyebbre az
útvesztõben. Drága jó Richárd, te se mentettél ki. Utólag se ámítom magam. De
velem voltál, a szûk teret szentjánosbogárka-fényeddel otthonossá világítottad,
legalább. . . . . . . . "Talán valami bizonytalan vágy is elfog bennünket az
elhagyott sötétség után, egy homályosan gyengéd érzés a szörnyûséges élet iránt,
amelyet szétzúztunk magunkban és örökre elhagytunk. Az éjszakában, amelyben
ezt az áldozatot bemutattuk, lényünk pokoli fele gyászolva zokog a szörnyeteg
holttestén" . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . Csoda, hogy
ezt a marxisták kiengedték!
(A könyv lehanyatlik Mária kezében. A szemüveg félrecsusszan. Mária
a megszokott mozdulattal dugja a lábfejét jobbra. Aztán a semmi elõl
gyorsan visszahúzza.)
Mária
még mindig! Még mindig keresi a test a testet. Vagy talán nem is a test.
Hanem a lélek. Mert a fizikai dolgokat ügyes szervezéssel azért meg lehet oldani.
Márk kapta a Ladát, éppen abból a meggondolásból, hogy õ, háromsaroknyira,
rendelkezésemre áll, ha valahova feltétlenül kocsival kell furikázni és azt is
ígérte, "ne emészd magad, anyukám, majd mi ápoljuk a kertet, és gyere át
gyakrabban, neked is annyi az ide, mint nekünk az oda" Angelikát kárpótoltam,
nincs lelkifurdalásom, ezért nincs, aranyóra, arany cigarettatárca, cizellált, finom
kivitel, nõ is hordhatja, Tímeának a türkiszköves antik nefelejcsmedál, eleve nem
férfiholmi, az ikrek ráérnek örökölni, majd utánam! Angelika nagyon fel van dobva,
sikerült a pesti panelt jó áron elsózni, elegánsan bebútorozkodtak, és melegen
hangsúlyozza, az egész szabadságát együtt töltjük majd Balatonvilágoson, "és már
elõre készülj, anyukám; szülinap, karácsony, lesz nálunk télre egy külön szobád"
Szerencse, hogy vannak gyermekeim. Hogy ilyen gyermekeim vannak. Ábel, derék
Ábel. Te vagy az apjuk, a te jó tulajdonságaid, részben Talán a zaklatott Márió-
éveket sem sínylették meg annyira, Richárd pedig csak támogatta-segítette õket.:.
Helyrezökken minden. Richárd, apaszívû Richárd, köszönöm. Hallod?!
(Július közepén Villõ megbontja a takarékkönyvét, kivesz
ötvenháromezer forintot, valutát váltanak, befizetnek Márióval egy tíznapos
mallorcai utat. Szavadat adtad, hogy ha meggyógyulok, nem szívhatod
vissza! mondja Villõ; keresi a térképen Mallorca szigetét. Dehogyis, mondja
Márió, ha te örülsz, én is örülök, majd csak kibírom valahogy Csak arra
kérlek, mondja Villõ, ne kürtöld szét a csoportban, hogy nem mint törvényes
feleség Te ragaszkodsz a társasúthoz, mondja Márió; a papírokból úgyis
kiderül. Ha nem tudsz felülemelkedni a kispolgári normákon, jobb, ha itthon
maradunk!)
Villõ
nem ettem meszet, nem hagyom magam a jogos élménytõl megfosztani.
Egyszer élünk, ez a biztos, s nem az, amit Márió fejteget Néha azt hiszem, pályát
tévesztett. Papi hivatás, ami igazán kielégítené. A cölibátus. Az önmegtartóztatás.
Most már nem esne nehezére. De talán a napfény, az izzó déli atmoszféra
Márió
senki másért meg nem tenném, terméketlen lötyögés, a napkúrát sose
bírtam, úszni meg a tengerben nem lehet, a szálloda ócska, külön medence a kelet-
európai csóróknak?! De megesküdtem rá Lám, egészséges, mint a makk, még a
visszerei is megnyugodtak, és hátha, hátha lesz majd ott egy magányos szikla és a
habok, ahogy mossák a fövenyt, "Lee Annácska", hátha mégis valamiféle
inspiráció
(Mária a balatonvilágosi nyaralóban a fûnyírógép akadozó zsinórját
húzkodja, a kés alig viszi a magasra nõtt füvet. Kora reggel van, mélykék ég,
rózsaillat, savanykás mûtrágyaszaggal keveredik.)
Mária
ide már kasza kéne! Szegény Richárdom, hányszor emlegette, hajnalban
még harmatos a fû, de aztán kánikula; este meg kinek van rá energiája? Nem lett
volna szabad ennyire elhanyagolni, de hiába, Márkot nyári táborra beosztották,
Olimpia pedig egy kavicsot se rúgna arrébb, betegesen irtózik méhtõl, darázstól
A gyom is ellepett mindent. Nem fogadhatom ilyen elvadult, ápolatlan
környezetben Angelikát és az én Meómat még majd azt hiszik, dolgozni
hívtam ide õket. Mindenkinek jár a nyári pihenés. Csak szegény Richárdom nem
pihent soha. Halálra hajszolta magát. De hat lóval se lehetett megfékezni. Ilyenkor
már a kávét is megfõzte. A friss, ropogós pékzsömle ott várt az asztalon, szinte
hallom, "Marcsikám, megszoktam a korai kelést, ha majd nyugdíjban leszek, átáll a
szervezetem." Nem roppanhatok össze. A hit. Az akarat. Meg kell mutatnom. Le
kell vágnom a füvet. Gereblyézni. A fridzsidert föltölteni élelemmel. Aztán
átöltözni: A kapuhoz kiszaladni elébük, csinosan, fitten. A hét végén Márk is
befut, az ikrekkel súlyosbítva. Illetve épp ez a feladat: Dalmát és Zelmát
megszelídíteni. Magamhoz édesgetni õket, végre A magánynak jó oldala is van.
Csak meg kell találni. Ábel állítólag fölcsípett egy szimpatikus nõt, hála Istennek!
Márió éli a világát a törpepipivel. Dehát nekem a család a támaszom akiknek
fontos vagyok.
(Július huszonnyolcadikán déli tizenkét óra. Márió a bérelt napernyõ alatt
ül a tengerparton, vászonszéken. Villõ a szállodai frottírtörölközõn hanyatt
fekszik, karját-combját a napfénynek kitárja.)
Villõ
a világért ki nem bújna a napfényre! Rossz nézni, fehér tejbõr, hosszú,
fekete szõrök. Még a hátán is szõrcsimbók! Hogy szerettem belekapaszkodni!
Eleinte amikor még volt köztünk valami, helyesbítek, amikor még funkcionált a
testi kapcsolat Dehát Villon, hol van már a tavalyi hó? Gubbaszt, mint egy
sebzett sasmadár. Vagy elcselleng, ki tudja, merre, csak izgulhatok
Egyetlenegyszer merészkedett a vízbe, egy kagyló a kisujját akkor is megvágta.
Született pechfogel, erre szokta a nagymama mondani! Mindenkit elijeszt, különösen
a férfiakat, olyan gúnyos vagy kifejezetten mogorva. Ezek a szép, meleg esték!
Színes lampionok, ír kiskocsma, "pub", kínai vendéglõ, indonéz bár, csupa táncos
hely, behallom a szobánkba a muzsikát, bizsereg a talpam, évek óta nem voltam
ilyen jó kondícióban, de vele csak a begyöpösödött öregség, semmi romantika!
Körös-körül gusztusos, barna, izmos testek, a domborulat még a Bermuda-gatya
alatt is látszik
(Megéheztem, mondja Márió, meddig aszalódsz még? Az ultraibolya
sugarak déltájt a legveszélyesebbek! Nekem semmi se árt, mondja Villõ,
nekem nincs rákfóbiám, hagyd, hogy legalább én élvezzem az életemet! Nézd
a fodrokat, kék, zöld, szürke, megannyi játszi szín! )
Márió
"Milyen volt szeme kékje, nem tudom már" De hát nem is kék volt.
Barna. Minek tud ez a Villõ ennyire örülni? "Megannyi." A világból kifutnék. A
homok az olajos testébe beleragad. Mégiscsak moderálhatná magát! Ez a csitri-
vihogás! Kinek akar tetszeni? Egy nõ, ötvenen jóval felül Még ha sikerült is
valamennyire kikupálnia magát. Legyünk õszinték. De a bõr, a bõr a bõr nem
hazudik. A fáradt bõr. A repedezett sarok. A sötét pöttyöcskék. A naptól mindig
újabbak jönnek. A szeplõ csak a bakfisoknál bájos. Késõbb már májfoltnak
nevezik. Monokinit se hordhatna Mária melle gõgösen fölfele nézett, itt ezek az
egészen fiatal mellek szinte a számba lógnak, én a bimbók körül a halványbarna
holdudvart szeretem, és a háromszögû, dús fanszõrzetet illetve szerettem. És
"táncolni", komikus! Hogy valaki ennyire ne tudja a helyzetét felmérni!!! Persze, a
felszabadultságát megértem. A nagy szorongás után. De éppen ezért! A maradék
idõt nem elpocsékolni, hanem felhasználni! Magamba mélyedni. Ebben a nyüzsgõ
tömegben? Talán alkonyatkor, amikor szellõ támad, a part kiürül, és a nap a
tengerbe fullad ahogy érzem, a homok, bármily szilárdan is vetem meg a lábam,
a talpam alól szüntelenül kiszalad az apró hullámok kimossák. Nincs betû, ami a
fövenyben megmaradjon eltûnik, bármilyen erõsen vésem a nagy M.
Villõ
rajtakaptam, a háta mögé lopóztam! A saját monogramját írja a homokba!
"M. M." "M. M." Akkor én meg az én jelemet: "V". Ami egyenlõ a
gyõzelemmel.
(Augusztus kilencedikén vasárnap Balatonvilágoson elered az esõ, a
levegõ hirtelen lehûl. Márk, Olimpia, Angelika és Lóránt a teraszon
römiznek, Tímea a tévét bömbölteti, "Superman", az ikrek a fõttkukorica
csutkájával dobálóznak, visonganak a kerek asztal alatt. Mária a szerszámos
kamrába behúzza a locsolócsövet, a száradó fürdõruhákat az ágakról
lekapdossa, a székeket vigyék be a férfiak, kiáltja. Mindjárt, anyukám, kiált
vissza Márk, csak a lapot leosztom!)
Mária
mindjárt, mindjárt! Szétázik minden. De hadd szórakozzanak. Be
tudom én is cipelni!
(Mária két nádszéket egymásba tesz, megemeli. Lassan araszol
hátulról elõre. Egyre kövérebb esõcseppek paskolják a hátát. A ház oldalánál
megáll szuszogni, a terhen kényelmesebb fogást keres. A teraszról a
hangokat a szél Mária arcába vágja. Olimpia az ikreket szidja, így nem lehet
kártyázni, folyton rángatjátok az asztallábat, nagyanyátok se akkor vigyáz
rátok, amikor kéne, hanem amikor kedve szottyan Meg lehet itt társaság
nélkül õrülni, mondja Angelika, és csak fogy a benzin, amíg lepöfögünk a
strandig. Az a probléma, mondja Márk, hogy ha mi holnap elmegyünk, ki
hurcolja le anyut a vízhez? Lecaplat gyalogosan, mondja Olimpia, az idejébe
belefér és a mozgás csak jót tesz. Ne légy már ilyen, Olimpiám, mondja
Márk, egyszer mi is megöregszünk! Én elõbb fölkötöm magamat, Olimpia
leszórja a kártyalapokat, minthogy másra hagyatkozzam. Kopogjuk le, szól
bele Lóránt, azért õ még mindig remekül ellátja magát Úgy van, mondja
Angelika, csak hát mind nagyon be vagyunk fogva és azt a kis szabad
idejét szeretné az ember szûk családi körben tölteni. Tímea kirohan a
szobából, gyõzött a superman, viszketek, csupa kiütés a combom megint, ne
hagyjatok itt holnap, vigyetek magatokkal, annyira unom, nincs a környéken
egyetlen gyerek se, és ti nem tudtok, mint a nagypapus, emelgetni, dobálni a
tóban, mondta is a Má-mami, rozzant népség, persze, õ is csak azokat az
állati hosszú meséket meséli)
Mária
lefeküdni ide a betonszegélyre, az eresz alá. Föl sem is kelni többé. Most
mit csináljak? Mi a helyes? Istenem. "Szûk családi körben." Hát én nem tartozom
bele? "Annyira unom." A süketet nem játszhatom. Vagy söprût fogok és kizavarom
az egész pereputtyot a házamból, vagy nagyot lélegzem és humorra veszem. Ha nem
akarok végképp kívül rekedni. A humor. Ha bele is döglöm, igen.
(A fülem még jó, mondja Mária, a nádszékeket a terasz sarkába tolja.
Alaposan kitárgyaltatok, véletlenül hallottam Angelika elvörösödik, Márk
dühödt pillantást vet Olimpiára, Tímea visszaszalad a tévéhez. No semmi
baj, Mária kihúzza Dalmát és Zelmát az asztal alól, alómars, irány
mosdani Frontátvonulás mindenkiben fölmegy a pumpa.)
Mária
"fölmegy a pumpa!" Richárd szavajárása. Amiért annyit nyüstöltem õt.
(Anyukám, nem úgy értettük, anyukám, Márk a zsebkendõjével
szárogatja Mária esõáztatta haját, Angelika majdnem sír, mindenféle
hülyeséget fecseg az ember, ne vedd, nagyon kérlek, anyu, komolyan! Á,
Mária legyint, mosolyog, rámfér már egy kis nyugalom, nem ez a fárasztó
permanencia S ki sértõdik meg azon, ha egy nyolcéves gyerek vágyik a
barátai után?!)
Mária
Szomory Dezsõ; Lajos király, Magyar Színház, ezerkilencszáznegyvenegy.
A király int. Elvégeztetett. "Most menjetek mind." Most menjetek mind.
(November másodikán, Halottak napján délután háromkor Mária a
temetõlátogatásra készen Márkot várja. Márk késik. Mária beül Blanka néni
mellé a konyhába. Blanka néni a tûzhelyet súrolja. Korán sötétedik, mondja
Mária, miért nem tud idõben jönni? Richárdhoz órát lehetett igazítani!
Olyan, mint az ügyvéd úr, nem terem minden bokorban, sóhajt Blanka néni,
sokszor elgondolkodom, ha legalább a négy polgárit befejezhettem volna,
nekem is különb jutott volna, mint ez a Jancsi, tipikus lumpen, a lányom még
az ünnepekre se ír, szerintem elkurvult régen, Sydneyben is vannak kurvák,
nemcsak a Rákóczi téren De ne tessék mérgelõdni, a halottakhoz nem kell
világosság, nekik van, mi meg szabad szemmel úgysem láthatjuk õket
magának magyarázzam? Mária felugrik, a vízcsaphoz szalad. Idegesít ez a
csöpögés, nem lehet elzárni?! Bõrözni kell, mondja Blanka néni,
megjegyzem, a zuhanyrózsa le-leesik, a gázkazánnál nagyon gyenge a
bimetál, egyszer csak itt tetszik majd állni télvíz idején fûtés nélkül! Mária
rángatja a csapot. Minden elromlik, most egyszerre?! Eddig minden
szuperált? Egy háztartásban mindig van esemény, mondja Blanka néni, csak
nem tetszett észrevenni. Mert itt volt a drága ügyvéd úr, az ezermester)
Mária
elõtte meg anyuka. Anyuka régi iparosemberei. Címek. Akikhez
bizalommal fordulhatott. Azt se tudom, kit hívjak. És honnan? Ez a vacak szifon!
Még ez is kibabrál velem. Már megint mellémegy.
(Még egy pohár szódát se lehet inni, mondja Mária, nyomkodja az
üresen pisszegõ szifonfejet. A drága ügyvéd úr le szokta sorjázni a
patronokat, mondja Blanka néni, hogy százszázalékig passzoljanak. Sorjázza
a fene! kiáltja Mária, iszom inkább kristályvizetAzt haza is kell ám cipelni,
üvegszám, mondja Blanka néni.)
Mária
hát akkor csapvizet. Klóros, langyos. De meg lehet szokni. Mint ostrom
után a plantateát. Fegyelem kérdése.
(Taxit hívok! Mária fel-alá sétál, pedig amikor a kocsit megkapta,
szentül ígérte, "rendelkezésre állok anyukám" Türelem, mondja Blanka
néni, nem szórjuk a pénzt, Mária nagysád! Ez is pazarlás, hogy engem
megtartott, bár magam ellen beszélek, magányos asszony, egy személyre, mi
munka van, pláne naponta?! Azt a kis ételt csak össze tetszik tudni ütni. A
gép kimos, inget már nem kell vasalni, sajnos Majd jövõre tárgyalunk,
mondja Mária, egyelõre még nem vagyok képes Hát igen, Blanka néni
bólogat, magad uram, ha szolgád nincsen, nehéz megszokni! Mária
fölcsattan: Blanka néni úgy beszél, mintha világéletemben naplopó lettem
volna! Ötvenöt éves koromig dolgoztam! Veszélyes helyen, a levegõben!
Tologatni a konténereket, csukni, nyitni, az igenis kemény fizikai munka!
Márk végre bezörög. Rossz helyen parkolok, pattanj, anyuci!)
Mária
mintha kegyet gyakorolnának. Úgy jönnek ki a temetõbe. Angelika meg is
ideologizálta. "Te hirdeted, édesanyu, hogy a szeretteink nem ott vannak, az csak a
csont, por, hamu Akkor miért nem vagy következetes? Te, aki köpsz a
konvenciókra!" Csakhogy Angelika nem elvbõl cselekszik így, hanem lustaságból. A
lustaságát fedezi. Akárhogy is, de legalább halottak napján igenis oda kell menni!
Mécses, krizantém. Ami persze az intenzív rágondolást nem pótolja. Nem bírom
elviselni a tudatot, hogy sötét és csupasz anyuka sírja. És Richárdnál az urnafülke
kampója üres. Velem nem lesz gondjuk. Az én hamvaimat majd szét fogják szórni.
Új szolgáltatás. Az utódok a mászkálást is, a lelkifurdalást is megspórolják. És a
hitemhez is ez a legméltóbb forma.
(Villõ az ajtóban találkozik össze Márióval. Hova, hova, szép hölgy?
kérdi Márió. Ne gúnyolódj, mondja Villõ, viszek Rezsõnek egy kis gallyat,
tobozzal. És világítok. Évekig nem jutott az eszedbe, mi ütött hirtelen
beléd? kérdi Márió hökkenten, persze, így helyes, eridj, eridj)
Villõ
azért, mert ateista volt, még szabad érte imádkozni. Ha a sírt egyáltalán
megtalálom! Márió is felhívhatta volna rá a figyelmemet, hogy ápoljam. De
Máriónak ez nem érdeke. Az õ érdeke az, hogy leláncoljon. Néha kezdem ezt
hinni.
Márió
nincsenek halottaim. Egy öreg ember, aki senkit sem gyászol! És engem
vajon sokan gyászolnak majd? Dísztemetés akkor sem kéne, ha egy
rendszerváltás, esetleg én nem leszek senkinek a "saját halottja". Mindenképpen
rendelkezni fogok.
(December huszonkettedikén reggel Mária telefont kap; hadaró férfihang
közli, hogy a neje nem tud az ünnepekre sorompóba állni, mert a csúszós
lépcsõn a pincébõl jövet leesett a szeneskannával, és combnyaktörést
szenvedett. A Rókusban fekszik szegény Blanka, kíván kellemes karácsonyt,
búék)
Mária
ez is egy próbatétel. Márkék elmentek a Tátrába, Olimpia ezt a tesze-
tosza Márkot rávette, "Anyukám, te úgyis Angiéknál töltöd a születésnapot,
karácsonyt, a kedvenc unokáddal Utólag összejövünk, a szeretet nincs dátumhoz
kötve" Ne legyünk szubjektívek, Angelika valóban melegen hívott, levélben, de
nem tudom feledni, a fülemben cseng a "szûk családi kör", talán majd jövõre,
válaszoltam, nincs kedvem a hidegben vonatozni, de ti gyertek, csakúgy, mint
tavaly, mintha misem változott volna! Angelika erre tüstént telefonált, sértett
hangon, "anyu, mondd meg nyíltan, ha az egyszerûbb vidéki körülményekhez nem
fûlik a fogad! Tímeának karácsonyi bulija van huszonötödikén, Lórántnak
hülyéskedik a gerince, miért nem lehet úgy megoldani, hogy a kecske is jóllakjon és
a káposzta is megmaradjon?! Persze, ha minden kötél szakad, fölutazunk, borítunk
mindent, nem maradhatsz egyedül! Ha Márk ennyire nincs tekintettel!" Függõben
hagytuk, a vonal bontott. Föladok egy táviratot: vis major, Blanka néni balesete,
nem tudom a többszemélyes etetést az utolsó percben megoldani Szinte látom,
ahogy Angelika fellélegzik, tisztességbõl esetleg még egyszer felhív majd, "anyu-
anyu, de hát gyere!" Csak egy apró fácskát veszek. Az óriás fenyõt Richárd
szokta beszerezni. Ne féltsetek, majd januárban találkozunk, az ajándék nem
romlik el Az én jó Istenem megsegít, átvészelem.
(Villõ a Magyar Nemzet hirdetéseit böngészi. Márió az elsõ oldalakat
elvette tõle. Miért ne ebédelhetnénk karácsonykor a változatosság kedvéért
vendéglõben? kérdi Villõ, kitûnõ ajánlatok "Hab leány étterem", ünnepi
engedmény, négyfogásos menü, pezsgõkóstoló! A te fõztödnek nincs párja,
mondja Márió, villany-gyertyák, nyilvánosság, a karácsony jellegét
megcsúfolja.)
Villõ
az olaszoknál például az utcára áramlik a tömeg, nem ám bezárkózás,
hanem közös vigasság, ismeretlenek ölelkeznek össze
Márió
legszívesebben valami menhelyen tölteném. Rongyos, elhagyatott
emberek között. Osztanám a vigaszt. Teátrális elképzelés. Legyünk õszinték. De
hogyan is lehetne, teatralitás nélkül?
(1987. január tizenharmadikán a hó ráfagy a járdákra. Mária a
buszmegállóban toporog, magas sarkú csizmában. A belvárosba igyekszik,
nem tudja pontosan, miért és hova.)
Mária
csak ki a lakásból! A négy fal közül. Bár törölnék az összes ünnepet a
naptárból. Valamit vásárolni kéne. Valamit, amitõl elhiszem: még élek. A pulóver,
Angiék csomagjából, három számmal nagyobb. Mint egy teve, úgy nézek ki benne.
De hát nagyon szépen fölmáslizta, és Tímea is küldött egy rajzot, egy nõféle
kókadt szárnyakkal, aláírta: "Má-mami". Márk és Olimpia negyedikén átjöttek, az
elsõ útjuk hozzám vezetett, flanelhálóing és Dior parfõm együtt, egy kicsit groteszk,
de voltaképpen nem lehet egy panaszszavam. És a készpénznek is annyira örültek,
"végre egy racionális ötlet", mondta Olimpia, "nem kell futkosni, csereberélni"
És lám, a karácsonyt is ki lehet bírni, egyedül, elõször egyedülMárk kétszer is
fölhívott, interurbán a Tátrából, a születésnapomon plusz szenteste, Angelika bár
összevonta a jókívánságokat huszonnegyedikére, de aztán harmincegyedikén
éjfélkor is rámcsörgetett Végül is olyan, de olyan rendesek! Nem rontottam el a
hangulatukat, megálltam. Voltaképpen büszke vagyok. Még arra is ügyeltem, hogy
higgadtan, sõt, kedélyesen szóljak bele a kagylóba. "Anyukám, hála Istennek, árad
a hangodból a harmónia" Mint egy lelkigyakorlat. Ülni a félhomályban,
odaidézni anyukát, Richárdot. És gondolkodni, imádkozni aztán prágai sonka,
eidami sajt, citromos tea képviselõfánk A képviselõfánkból Blanka néninek is
jutott, karácsony másnapján beballagtam hozzá a kórházba, a hab egy kicsit
összeesett, de Blanka néni így is meghatódott, befalta a képviselõfánkot, "ezt se
hittem volna, hogy valaha Máriácska nagysád lát el engem" A legnehezebb az
ünnepi ebéd volt, a Kiskulacsban, ahogy kibukott belõlem, egy vadidegen
pincérnek, hogy most már, mint özvegy, nem érdemes fõzni, egymagamnak. És
család nincsen? kérdezte a pincér. Család nincsen? A szilveszter ehhez képest
könnyû. A tévé áldás, még a bornírt mûsor is. Az önuralom, az elõírás szerinti fegyelem
csodákat tesz. Igen, igen. Eltölt a jogos büszkeség.
(A busz érkezik, a kerekek táncolnak. Az utasok megrohamozzák a
lépcsõket. Mária sikeresen sodródik. A lépcsõ túl magas, a kapaszkodó nem
esik kézre. Mária fél lábbal megakad, a csizma sarka csúszik, a térdében
nincs elég lendület, Hátulról meglökik, nyomás, nyanya, mondja egy kedélyes
férfihang. Valaki a hóna alá nyúl, fölhúzza.)
Mária
dehát én a fürgeségemrõl vagyok híres! A gépen azt mondták, akár egy
kötéltáncos. Olyan biztonsággal Az egyensúlyom: "Nyanya." Hogy eshetett
meg? Talán ez a csizma. De hiszen amióta fölserdültem, mindig tûsarkút
hordtam illetve emeletes parafatalpút szegény anya, lópatának nevezte
kivéve ostrom után azt a néhány típuscipõs évet, részben Ábel miatt is: Aztán
Márió mellett már nem vettem lapos sarkút, pedig Máriót is zavarta a magasságom.
A "manöken-alkat". Nyanya. Elmúltam hatvanöt éves: Ez már a legújabb
kutatások szerint is öregkor. Mintha évekkel ezelõtt tíz éve tán egy ilyen téli;
napon csak nem csúszott ennyire de mintha akkor is mentem volna és
bizakodtam és Richárd még élt és nem voltak unokáim Tervezgettem. És
most tessék. És most tessék
(Mária görcsösen fogja a fogantyút, majd nagy lélegzetet vesz;
dolgozik a könyökével, tolakszik a leszálláshoz. Hova olyan sürgõs? egy
fiatal, csatakos küllemû nõ rászól, nyugdíjas létére Mária a jobb lábával
lelép, a balt, biztos talajt tapogatva, lassan, óvatosan teszi utána. Két-három
lépést elbotorkál. A zsúfoltságból kijutva, hirtelen, mintha földbe
gyökerezne.)
Mária
ez a síkosság. Megbénultam. Mi ez? Félek. Kicsúszik alólam az aszfalt.
Iszonyúan félek. Mi ez? Egyszer már éreztem miután anyuka meghalt. Egy
éjszaka. Ezt a rémületet. Ezt a semmit. Meg fogok halni. Én is meg fogok halni. Csak
ne itt. Csak ne most Angyalom, segíts!
(A járókelõk Máriának ütköznek; morogva kikerülik. Mária arcán torz
mosoly. A mellére szorítja a táskáját; remeg.)
Mária
csak még ez egyszer. Haza tudjak menni. A szó. Meg kell találnom a szót
Szeretlek, Angelika. Szeretlek, Márk. Szeretlek, Richárd. Szeretlek, anyukám.
Szeretlek, Tímea. Dalma, Zelma, titeket is szeretlek. Olimpia, még téged is. És
Lórántot. És szegény Ábel. És Márió Élõk és holtak, segítsetek!
(A rosszullét, ahogy jött, úgy múlik el, egyik percrõl a másikra. A világ
helyrezökken.)
Mária
íííígy. Nem szabad engedni. Kézben kell tartani. Én parancsolok, nem az
idegrendszer. Három oka is volt. Ennek a rettenetes valaminek. A cipõm sarka, a
csúszós utak, és a "nyanya". Igenis, új pulóver, császárhús vacsorára. Olvasás és
további meditáció.
(Mária eltipeg a Fontana Üzletházig. A kötöttáru osztályon kinéz
magának egy aránylag barátságos, nem fiatal, nem öreg eladót. Milyen
árfekvésben tetszik gondolkodni? kérdezi az asszony. Mária legyint, az ár
nem számít, csak pasztellszín legyen, nem túl vastag, nem túl vékony, és
puha, és nem keresztcsíkos és nem nagy mintás, nem mûszálas és semmi
esetre se olyan, ami a csípõre szalad)
Mária
"árfekvésben gondolkodni!" Ez jó! Minden pulóver plump. Nem kéne
pulóvert viselni, se szoknyát. Hanem egybeszabott gyapjú-zsorzsett ruhát.
Meglepem magam-magam. Pótkarácsony.
(Márió náthás; gyûrt papírzsebkendõk körös-körül. Villõ a hõmérõt a
hóna alá erõlteti. Egy kis nátha, mondja Márió, minek ez a felhajtás? Nem
vagy már tinédzser, mondja Villõ, elfajulhat Egyébként hepibörszdé,
csináltam diókrémes piskótát estére, nem akarsz a barátaid közül egyet-
kettõt meginvitálni? Nekem nincsenek barátaim, mondja Márió, ezek
egészen más relációk! Mint ahogy lázam sincs, és a hetvenedik éppen olyan,
mint a többi. Nem vertem nagydobra.)
Márió
sõt. Vigyáztam, ki ne tudódjon, szélesebb körben. Engem a korom miatt
ne ünnepeljenek. Ha már egyáltalán ne a korom miatt. A születésnapi köszöntõ
alig jobb a nekrológnál. Hízelgõ és hazug. Menetközben, a hétköznapokban
becsüljék meg az embert Teljes, süket csönd. Mindig ez volt az osztályrészem.
Már ami a külsõségeket illeti Bár ötvenhétben, amikor átléptem a negyvenet,
Mária gyerekei ragasztottak egy papírházikót, Mária karórát rejtett belé, és ráírták a
házikóra: VÁR-LAK az órát elhagytam a szófiai konferencián. Vagy ellopták a
testvéri elvtársak, abban a nyomorúságban. A papírház Istenem, ki õriz meg egy
papírházat? Hetven esztendõ, ez már a finis, kétségtelenül. De nem tartozik
senkire.
Villõ
a nemtörõdömséggel kompenzál. Igazán csaphattak volna ezek a
nemtudom-kicsoda emberek, ezek a nemtudom-kiféle-miféle nõcik, csapatostul,
egy jó kis muritminimum kollektív felköszöntés, ha már annyira imádják és
nem csak egyszerûen kihasználják a hiúságát illetve az önzetlenségét mint a
szociális otthonban, az én esetemben, "aztán jön az ébredés", de hát senki se
szophatja az ujjából, Mérõ Márió mikor hetvenéves A lexikon hatvannyolcas
kiadású, nem tünteti fel Talán nekem kellett volna diszkréten sugalmaznom, de
az én szobám csak átjáró, rohannak befelé a mannát szívni Márió nincs tisztában
a korával. Férfiaknál a statisztika szerint hatvanöt a halálozási átlag Napi ötven
cigaretta, igaz, a legflancosabb, Multifilter, Marlboro Három-négy óra alvás,
krónikus álmatlanság nem lesz ennek jó vége!
(Február kilencedikén délután Mária elõkeresi az esküvõi képeket.
Kirakja maga elé. Mintha pasziánszozna, egyiket a másikkal lefedi.)
Mária
húsz éve, éppen ezekben a percekben, három órakor! Istenem, milyen
szép pár voltunk Ez a halvány smaragdzöld koktélruha, hozzá a drapp nerckepp,
a kölcsönzõbõl. A hajamban strasszfésû, kalap helyett. A fehér orgonacsokor És
Richárd: szmoking, lakkcipõ hatvanhétben! Mindenki megbámult minket.
Maximum, ha harmincötnek kinéztem. S Angelika, milyen karcsú, milyen bájos
Lóránt még nincs a láthatáron. Márkom tizennyolc, de sokkal kölyökebbnek
látszik, a nyakkendõt nem tudtuk a nyakába könyörögni És anyuka! Ó, anyuka.
Csinosan, kifrizurázva, széles mosollyal, õ a legvidámabb a képen, rajtam valami
titokzatos mélabú, de hát minden fotóm ilyen, ezt nevezte Márió annak idején
"Mona Lisa-arckifejezés"-nek. A tanúk a lányok a légitársaságtól ezek a
lányok jószerivel már a nevükre sem emlékszem, pedig együtt repkedtünk, hány
hosszú évig! Ezt a Klárit, ezt fölismerem, aki szegény szörnyethalt
hetvenhétben, talán helyettem Mégis megtarthattam volna valakit közeli, vagy
akárcsak felületes barátnak De Mártában is - kilenc év után - mekkorát
csalódtam! "Te egy kicsit azért fenn hordod az orrod", ezt még jó Richárdom is
megjegyezte, de nem bántó kritikai éllel, õ engem soha nem kritizált Ilyen
elegáns esküvõje Angelikának se volt, igaz, õ nem akarta. "Anyukám, én hülyén
festek a firlefrancban." Végül is jól mutatott a fehér farmer, még az oltár elõtt is,
csak Lóránt tûnt egy kissé öregesnek mellette, a kétsoros halszálkás öltönyében
Mi viszont, Richárddal, nem esküdhettünk templomban. Miattam. Hiszen Ábel
még élt. Illetve él ma is. Negyvenöt novemberében a Szent Rita kápolnába beesett
a hó, nem tudom, Ábel miféle gyöngyvirágot emlegetett Márk esküvõjén,
gyöngyvirágot akkor hozott, amikor Angelika elõször megmozdult a hasamban
És most itt ülök egyszál-egyedül.
(A telefon megszólal. Mária a kagylót mohón felkapja. Helló, anyu,
mondja Angelika, a postáról beszélek, a vonalunk meghibásodott, de tudom
ám, milyen nap van ma! Hogy te milyen aranyos vagy, Mária elpityeredik,
és õ, szegény, nem érhette meg! Ez a jó házasságok átka, mondja Angelika,
hogy aztán fizetni kell! De neked legalább vannak szép emlékeid
Egyébként Tímea bárányhimlõs, Lóránt csúnyán köhög, felsõlégúti
bántalmak, ha itt lennélhiányolunk! Éppenséggel jöhetek, kiáltja Mária,
akár holnap is! Hogyne, hogy te is elkapd, hatvanon felül szövõdmények!)
Mária
talán valóban csak féltenek. Azért hárítják el, hogy odautazzam. Erre kell
gondolni. S nem a negatív oldalára. Richárdom sokszor figyelmeztetett,
"Marcsikám, a gyerekekre nem lehet stabilan számítani, ne ringasd magad
illúziókba" Richárd szavára mérget vehettünk. Az õ ígéreteire. Soha, semmit el
nem felejtett. Születésnap, névnap, az évfordulók!!! Õ az egyetlen gavallér az
életemben, akitõl értékes ajándékot kaptam. Ábel a maga-készítette, szimbolikus
tárgyairól volt híres, filléres dolgok, de teli fantáziával, és honnan is lett volna
pénze, csórókámnak, azokban a cudar idõkben? Márió soha, semmivel meg nem
lepett, mert ahogy kifejtette: "Én vagyok neked az ajándék, a puszta létem",
igaz, hozzátette, csak egy kicsit halkabban: "mint ahogy te is ajándék vagy nekem".
De ez most a mi napunk, Richárd szólok hozzád. Koncentrálok. Ugye, az imáim
elérnek?
(Mária nem gyújt villanyt, bár már erõsen sötétedik. Ül. Az imáit sorba
mondja. Többször újrakezdi a Miatyánkot. Az Üdvözlégyet. Majd a saját,
külön fohászokat. A mantrákat.)
Mária
valami baj van. Ez csak ajak-ima. Nem megy át. Nem megy át. Sûrû a
függöny És mi ez? Megint Ez a szörnyûség Most aztán minden ok nélkül.
Ne hagyj el Istenem. Iszonyúan félek.
(Február tizennyolcadika. Márió már öt napja fekszik. Villõ szellõztet. A
friss levegõ még nem ártott meg senkinek! Harminchétnyolc, az csak
hõemelkedés, mutasd a torkod, de azért délután mindenkit elzavarok ma is,
az influenza cseppfertõzéssel terjed)
Villõ
ilyenkor azért lehet szeretni. Amikor egy apróságtól így elanyátIanodik.
Amikor hagyja magát egy kicsit pátyolgatni. Amikor "áááá", a száját
engedelmesen kitátja.
Márió
ez a levertség is influenzás tünet. Semmi sem idegesít annyira, mint
amikor körülöttem sertepertélnek. Amikor ennyire tehetetlen vagyok. Dunna-
rabság! Egy ilyen komolytalan betegség! Nem fogadhatok senkit, ágyban!!!
(Májusban Blanka néni bejelenti Máriának, hogy a legjobb akarattal se
tud õsztõl kétnaponta bejárni. Húzom a lábam, azóta is, csontritkulás, a
csípõizületek tropára mentek, heti egy alkalom az én állapotomban, még az
is sok, de ha belegondol Mária nagysád azaz Máriácska, magának is kell
lélektanilag, hogy lefoglalja magát. Mert nem tetszik, ahogy idõnként
látványosan beremeg és az arca! Hol az a stramm, energikus hölgy?)
Mária
õsszel talán már nem is élek. A megsemmisülés. Gubbaszt a vállamon.
Kuvikol a fülembe. Vagy mint egy óriáspók. Körülszõtte a szívemet. S amikor
éppen kedve szottyan, belemar. Kiszámíthatatlanul. A rettegés. A gyomromban is.
Valami-valaki idegen marokra fogja. Aztán összezsugorítja. Normális szavakba
nem önthetõ fizikai fájdalom, az énemet szippantják ki, a belsõ szerveimen
keresztül, és semmi, semmi nem segít, az ima sem, ez a legkétségbeejtõbb És nem
tudom kézben tartani, épp mintha görcs volna, de erre nincs Nospa vagy hasonló
(Blanka néni a fagyasztóládát mossa. Rossz nézni ezt a nyüglõdést
Jé, itt olyan hús is van lefagyasztva, amit még a szegény ügyvéd úr szerzett
méghozzá vesepecsenye sajnos, ki kell már dobni Tessen orvoshoz
fordulni! Ez nem gyógyszer kérdése, mondja Mária, ezt belül kell elintézni)
Mária
az a fulladás szédülés az is elmúlt éppen a légópincében amikor
csak úgy hullottak a bombák és szakadatlan ágyútûz, belövések Ábel, mint
katonaszökevény "Én nem ölök, Mari, parancsra sem. Inkább engem állítsanak
falhoz, erõszak szüli az újabb erõszakot Marcsikám, ne félj, csak higgy"
Megfogtam Ábel kezét. Nagy, meleg keze volt. És a melegség, mint valami oldat,
az egész valómat átjárta a szorítás fölengedett. Az nem lehet, hogy most,
vénségemre, amikor már annyi mindent megtanultam, ez az iszonyú lelki nyavalya
más formában megint elkapjon Ez a megalázó halálfélelem sokkal
kegyetlenebbül
(Márió az íróasztalnál ül, dobol a tollával, madarat rajzol a papírra.
Lábnélküli, ákom-bákom madarak. A szárnyuk is csukott. Márió egy darabig
nézi õket, aztán összegyûri és a zsebébe dugja a papírgombócot.)
Márió
Villõke a szemétkosárból is kihalássza. Kisimítja, ellenõrzi, menynyit
haladtam, mivel piszmogtam, amíg õ a hasznos tevékenységét végzi "Ugyan mit
tudsz fölmutatni nyugdíjas korodra?", ezt kérdezte, így kérdezte, mindenre, ami
lényeges, érzéketlenül. Most, amikor körvonalakban megint születik bennem
valami. Valami fölöttes közlés. Nem hagyom magam lehúzni. Egyre nagyobb
szükség van a konzekvens szellemi képviseletre. Vihar elõtti csend, szánalmas
konzerválási kísérlet, a változást akár guggolva is kivárom, "veletek vív, száguld,
ujjong a lelkem véreim", no, nem magyar proletárok, de "ifjú szívekben élek
mind s mind tovább" Varázslatos az ifjúság. Én sohasem lehettem gond nélkül
fiatal. A háború. A hadifogság. És a felismerés, éppen ott a fagyban, tetvek között,
roncsolások, csonkolások szemtanújaként, hogy éppen ezért kell lennie valahol,
valamiképp, kiegyenlítésnek. Amíg mások a halvány hitüket is elvesztették, én még
árnyaltabb hitet kaptam Amit a zsidósággal mûveltek az az iszonyat és a
bolsevik terror, rémuralom a sátáni terv és kivitel, a Sátán ravasz mutációi, csak
megerõsített: ha ilyen aktív a Gonosz, ha ilyen szervezetten és gátlástalanul
támadhat, hát egy még hatalmasabb, de igazságos-könyörületes Istennek, "istenségnek"
is léteznie kell és én ennek a Lénynek a seregébe beállok, segítek a Teremtésnek,
erre születtem
(A kéményseprõ itt hagyta a kormot a vederben, fertelmes szaga van!
Villõ benyit, utána kopog. Kénytelen vagyok az elmélkedésben megzavarni,
de egyedül nem bírom lecipelni a kukába. Miért nem adtál neki egy ötvenest?
kérdi Márió, mit smucigoskodsz? Azelõtt szépszóra is levitte, mondja Villõ,
csak rámosolyogtam Ugye, nem haragszol, ha nem pattanok rögtön?
mondja Márió, te kis õrmester!)
Márió
Villõ és a csábmosoly! "Szemérmetes Erzsók ötvenöt éves bájai." Sõt,
ötvennyolc. Irónia nélkül elviselhetetlen miközben ezek a harmatos, ropogós
"leányasszonyok" még mindig szinte felkínálkoznak. A tréfálkozást, évõdést
készpénznek veszik A szoknyalebbenés! A feszes póló! Még a hónaljszõrzet is
hogy tud fájni! A kerek, ámuló szemük. A csukló, vékonyka lánccal. A pihék a
nyakban. Az ilyen-olyan hajlat. És még okoskák is! Bármelyiket lefektethetném.
Egy kis erõbedobással. A nõk között gyakori a gerontománia Idõs férfi: izgalmas
feladat. De öreg nõ?! Mégsem És legyünk õszinték, nem csak a morál. Hanem
valamiféle szégyen. Hogy egy fiatal lányka a testemen esetleg szívességbõl
babráljon hogy a tempómon titokban szánakozzon hogy esetleg így-úgy
kielégítve, de mégis elégedetlenül keljen fel nem viselné el, legyünk õszinték, a
büszkeségem.
Villõ
ott ül és firkál. Meg a rádiót, a híreket lesi. Aztán illaberek-nádakerek, már
itt sincs! Kapkodhatom helyette a telefont, titkárnõ, mi vagyok én?! "Nem, holnap
nem alkalmas, már foglalt, szabad a becses nevét? Ó igen, már találkoztunk az
ajtóban, hát persze" És soha, egyetlen lyukas peták soha egy kis
kikapcsolódás Rezsõ szerette a cigányzenét. "Május van és májusban
mindenki nagyon szerelmes oly kék az ég az ajkunk ég a szívünk nem
engedelmes Nyílnak a pünkösdi rózsák eldúdolunk mi is egy nótát"
Hangulatos kiskocsmák! Akáclugas!
Márió
dudorászik az ártatlan! Tömény giccs! Mint pédául ez: "Május van és
májusban úgy kell egy kis boldogság" Dehát "a boldogság útján sose tudtam
menni énnekem az életemben nem sikerült semmi" Hopp! Egy pillanat és a
szellemi kontroll máris meglazul
(Június végén Angelika lehozza Tímeát Máriához, Tímea osztálytársával,
Arankával együtt a nyaralóba. Puszipajtások, édesmama, legalább
elszórakoztatják egymást, neked meg úgyis mind egy, egy füst alatt Két
kilencéves kölök zabál ám rendesen, mondja Mária. Az nem gond, Angi
megcsókolja Máriát, eddig se fõzõcskéztél, ezután se fogsz, lángossal, sült
hallal, palacsintával elvannak)
Mária
csakhogy nem vagyok krõzus. Tavasszal felásattam a kertet, metszés,
permetezés kerítés-javítás az ereszcsatorna lóg A falubeliek mintha kegyet
gyakorolnának, aztán benyújtják a borsos számlát, fizessenek a pestiek! De ha
Márkra vártam volna!! Ezen a nyáron kocsim se lesz, Olimpia torontói
unokatestvére meghívta az egész brancsot, ikrestül. "Mikor utazzunk, anyukám?
Én csak most vagyok az iskolától szabad" "Persze, fiacskám, ilyen lehetõséget
kihagyni vétek, megoldom" És most plusz egy fõ, idegen
(Sok élvezetem ebbõl a nyárból se lesz, mondja Mária, inkább
tárgyilagosan, semmint vádképpen. Nem kereshetjük mindig a saját
kényelmünket, mondja Angelika. A gyerekkel kötelesség is jár Ez az
Aranka nem sok vizet zavar. Csöndes, szerény kislány. És évközben
számtalanszor õk vigyáztak Tímeára. Ez a minimum, hogy most egy hónapra
én is elvállaljam!)
Mária
az én kontómra! Átpasszolod, és még ki is oktatsz. De csitt! Csitt még
megdühödik, és Meát is elviszi. Aztán bámulhatom a kaput reggeltõl napestig. És
talán ez segít. Hogy ügyelek rájuk, hogy lefoglalnak. Meg a nyár, a nagy, egybefüggõ
zöld a természet! Ezt az irracionális rettegést végleg elviszi. A körzeti orvos is
ebben bízik: "Egy-két Andaxin, mankónak, és ha mégsem, asszonyom, kerítünk egy
jó pszichiátert" Istenem, Márió! Ha nem azzal a törpepipivel élne! Ha nem úgy
váltunk volna el! Ha köszönt volnaÕ tudta, hol kell a különbözõ nyavalyák
gyökerét keresni. Minden dilemmát, kételyt meg lehetett vele beszélni. Kivéve, ha
a kettõnk ügyérõl volt szó, mert olyankor leblokkoltHiába, a rokon gondolkodás a
legerõsebb kapocs.
(Rám számíthatsz, mondja Mária, ha ezzel terhet veszek le a válladról,
kislányom! "Kislány!" Angelika legyint, édesmama, öregszem, negyvenegy
év, Lóránt az ötvenedikben, félõ, hogy a gerincével leszázalékolják, adj
hálát, anyukám, hogy te még mindig ilyen viruló egészségben!)
Mária
nem akarom rájuk rakni. Nem akarom izgatni õket. Eddig is én voltam a
lelki energiaforrás a családban. Most is megbirkózom.
(Te és az öregedés, mondja Mária, csinosabb vagy, mint
harmincévesen, késõn érõ típus! De egy újabb gyereket azért már nem
szülhetek meg, Angelika hirtelen kiböki, mert sajnos, anyukám, ez a
helyzet Június húszra már bejelentkeztem a klinikára És ezt csak így
közlöd?! Mária felugrik. Képes vagy elvetetni? Talán akkor szüld meg te,
helyettem, kiáltja Angelika, és tartsd is el, egyúttal nekem is borzasztó, ne
tegyél rá még egy lapáttal!)
Mária
gyilkosság. Közönséges gyilkosság. És nem tehetek semmit. Meg kell
értenem.
(Tudod, mit gondolok errõl, mondja Mária, higgadva. A véleményemet
nem tagadhatom el. Fáj értetek a szívem. De a te felelõsséged, kislányom.
Remélem, baj nélkül túljutsz rajta. És elrendezed a lelkedben. Ez a szuper
benned, anyu, mondja Angelika, hogy a teóriát, amiben-ahogyan te hiszel,
sohasem kényszerítetted ránk. Kiskoromban is csak annyit válaszoltál, igen,
van van Isten de mindenkinek magának kell megtalálnia! És
megtaláltad? kérdi Mária. Angelika hallgat; bizonytalanul bólogat, majd
gyorsan cihelõdni kezd. Én csak egy Trabival járok ám, lassú, mint a tetû
Mindenesetre, aki vizet prédikál és bort iszik, az nekem ugyan hiába
prédikálna: anyukám, téged idézlek!)
Mária
vagyis ha én megingok, õk is meginganak. Úgyis megmagyarázhatatlan. És
õrjítõ. Hogy amit oly szilárdan tudok, azt nem érzem. Ez az igazi rejtély. Tudni, hogy
nincs megsemmisülés, és mégis rettegni tõle. Ki csinálja ezt bennem, mi csinálja?! És
miért? Mi okból, mi célból? Két gyerek, rámbízva, Istenem, nem omolhatok
össze!
(Márió, kiáltja Villõ, kész a gombaleves, kaptam csiperkét, és a
roseibni csak frissen jó! Márió lecsapja a tollat, kirohan. Sorrend is van a
világon mondat közepén megakasztasz! Csak aztán, ha lottyadt, nem
eszed meg, mondja Villõ, az én munkámat is meg kell becsülni, a papír
megvár! Nyakunkon a festés is, már nem lehet elbliccelni! Hogy lehet valaki
ennyire közömbös?! Márió a maradék haját az ujjaival dúltan átboronálja: te
meg ennyire tapintatlan! Te vagy az, aki a másik tevékenységét nullába veszi,
kiáltja Villõ csípõre tett kézzel, úgy viselkedsz, mint egy olajsejk, de olaj
nélkül!)
Márió
ennyira triviális hangot még sose használt. Nem mert használni. Tipikus
Minderwertigkeits-komplex. Amely átfordul agresszivitásba. Már a szobámban sem
vagyok a magam ura. Adj a tótnak szállást Istenem! Ki mondatja ezt velem? És mi
az, ami fölpiszkálja ezt az alapjában derék, aranyos teremtést, ilyen mértékben?
Hogy a saját otthonomban sincsen békességem? És ez a lapító ország! Nem az
én országom. Ez a birkatürelmû nyáj. Ez a nyári tespedés. És közben festés,
felfordulás. Hova meneküljek? Régebben kivettem egy szállodai szobát. Úgy adták
át a lakást, fix und fertig.
Villõ
naphosszat nem beszél. Így viselkedik, ilyen szívtelenül, érdektelenül, egy
ember, aki folyton Istenre hivatkozik! Szöveg, szöveg Ha ilyen egy hívõ, hátha
nincs is Isten?!
(Villõ beborítja a sült krumplit a pedálos kukába. A hokkedlire
leroskad.)
Villõ
hátha csak szédítés. Úristen! Ha mégsincs Isten
(Augusztus közepén Mária levélben hívja le Blanka nénit
Balatonvilágosra. Egy nap utótakarítás, ne hagyjon cserben! Blanka néni
összecsapja a kezét, jesszusom, ez a kupleráj, azért ekkora kislányokat már
be lehet ám fogni, söprögetni, törölgetni, a teraszt fölmosni, nem szakadnak
bele, jobb, ha felkészülnek a nõi sorsra! Külön nõi sors, olyan nincs, mondja
Mária, egyébként is, még eleget kulizhatnak az életben!)
Mária
mi tagadás, Mea lusta. És mint egy várkisasszony, affektál. Azt a
nyamvadt kis Arankát naphosszat dirigálta: "hozd ide, vidd be, ezt játsszuk, azt
játsszuk!" Uralkodásra termett. De azt nem engedem, hogy rajtam is uralkodjon.
Az az idõ elmúlt. Aranka sokkal szófogadóbb. És valósággal törleszkedett. Tímea
ki is csúfolta: "mi van, bébi?!" Persze, ne legyünk szubjektívek, lefekvés elõtt a
"Má-mami-puszit" még mindig elkérte és azért mondott egy-két nagyon nagyon
kedves dolgot, hogy "jé, Má-mami, az apu nálad sokkal ráncosabb!" De ami a fõ:
egyszer sem tört rám az a szörnyû. Az a megnevezhetetlen. Talán mégis ez a
kulcsa: semmi üresjárat, semmi meddõ tépelõdés, és a gyógyító anyatermészet
(A gyászév régen letelt, mondja Blanka néni, egy partner, ma már nem
elítélendõ valami szorgalmas, antialkoholista, jó karban lévõ hetvenes
Mária nevet. Én olyan "hetvenest" nem láttam s ha véletlenül mégis,
annak csibehúsra fáj a foga. Elkomorul: Nekem már a halál a võlegényem.)
Mária
milyen hülyeséget beszélek! Milyen patetikusan! Mint egy füzetes
regény
(Én speciel nem félek a haláltól, mondja Blanka néni, ennél rosszabb
már nem lehet. Nekem a semmi is megváltás, hát még ha van olyan, hogy égi
paradicsom! Láb alatt tetszik lenni, tessen le ballagni a partra, kihasználni
a szép idõt, aztán úgyis csücsülhet a lakásban eleget!)
Mária
úszom egyet. Napoztatom a hátamat. Áldott napfény. Piros virágok.
Ragyogás Teljesítettem a kötelességemet. Megszerveztem a munkálatokat. Túl
vagyok.
(Mária leül a tó melletti betonszegélyre. Napolajat ken a vállára.
Mustrálja a fürdõzõket.)
Mária
ezek a foltos bõrök! Lila vadhúsok! És micsoda vaskos combok, oszlop-
lábak milyen elhájasodott, aránylag fiatal nõk és oda se neki, vidámak!
Pancsolnak, kacarásznak, visonganak. Én ilyen testtel nem mertem volna a
strandon grasszálni. A Palatínuson mindenki megfordult utánam. És még a
tengernél is. Richárddal. Ötvenévesen is! És még ma sem vagyok visszataszító De
ilyen gyönyörû, ilyen szemérmetlenül pucér se lehetek már soha, mint például ez a
lány csak egy madzag a segge két dombja között és ez a falatka melltartó ez
a nedvesen is dús hajzat Nem engedhetem meg magamnak, hogy fájjon. Hogy szinte
gyûlölettel irigyeljem. Amikor végre fölülkerekedtem De a bokrok már
hervadnak. És a piros virágok rozsdásodnak. És a fû már kiégett. Csikkek,
szotyola pusztulás, enyészet madarak a tó felett fecskék, mint a villám,
cikáznak én már nem, jön az õsz, jön a tél átfordul, jaj, megint átfordul, de
akaraterõvel
(Nagy, lomha, barnás felhõ tapad a napra, mintha hirtelen
bealkonyulna. Mária menekül; fölugrana, de a térde megbicsaklik.
Négykézlábra áll, úgy tápászkodik.)
Mária
elborult. "A dics elborult." Hol vagyok? Ki ez az öregasszony?
Megsemmisülés. Irtózatos. Segítség. Irtózatos.
(Két fiatalember fogja fel Máriát, mielõtt visszaesik a kõre. Az
elsõsegélyhelyre hurcolják. Mi történt, asszonyom, kérdi az ügyeletes, a
vérnyomás vagy a cukorszint? Mária fulladozva, ordítva zokog, nem
tudom, rosszul vagyok, nagyon rosszul Napszúrás, mondja valaki más,
mert mértéket aztán nem ismernek)
Mária
milyen megalázó. Csak még egyszer csak otthon, a saját ágyamban
(Októberben Villõ barackszõkére festeti a haját, s halványrózsaszín
fedõlakkot kér a körmére. Helyesen tetszett dönteni, mondja a fodrászlány,
bizonyos koron túl a kevesebb a több, este majd a kedves férje is
visszaigazolja. Lábgyantát nem parancsol? És ha ajánlhatom, rövid,
göndörebb frizura! Miszisz Miniver, mondja Villõ. Így hívták azt a frizurát,
az én idõmben)
Villõ
az én idõmben. Miért? Ez az idõ talán nem az enyém? Ki másé? Vagy
ellopták tõlem? Az órákat, napokat, ezt a tizenegy évet? Becsaptak? Vagy csak
kihasználnak? Mindenféle fellengzõs duma leple alatt? És én lépre mentem,
tanácstalanságból, félelmemben, hogy itt maradok egyedül anélkül, hogy a saját
életemet megcsináltam volna. Csöbörbõl-vödörbe, s mire föleszmélek, már késõ.
"Szemétre dobnak, mint fásult virágot" Milyen nagy sláger volt, nagymama
énekelgette, rezgõ althangon, akár dizõz is lehetett volna, de a csapodár lánya lett
táncosnõ, helyette, én meg egy nagy nulla A munkahelyemen hálátlan vénségek
fullajtárja, behelyettesíthetõ szolgáltató-gépezet itthon meg szakácsnõ,
szobacica és nem társ, nem egyenrangú és már régen nem szeretõ! Talán azért
nem tudom Márió világát felérni, mert az a világ nem is valóságos, azt csak õ
konstruálta, hogy legyen mivel fölényre szert tenni! Kitalálta az Istent, de milyen
cifrán, milyen bonyolultan! És lábgyanta Rezsõ azt állította, a szõrös láb
erotikus
(Látod, mondja Márió, ezek a színek sokkal jobban illenek hozzád, és
hogy nem lóg a lobonc a nyakadba, az is csak elõnyös Köszönöm a kegyes
dicséretet, mondja Villõ, de te is elslattyoghatnál a borbélyhoz, elöl fényes-
kopasz, hátul meg a hosszú, csimbókos szálak, mint a beteg bogár
szárnya)
Márió
ellenséges. Földhözragadt. Ennyi velem töltött év után. Mint a borsó, lepereg a
tanítás. A fokozatos felvilágosítás. Hova lett az aranyszív? Most, amikor a nyugodt
háttérre egyre nagyobb szükségem volna, most, amikor végre újra fölizzott a parázs
a hamu alatt, most, amikor sorsdöntõ idõk küszöbén állunk! Hiába manipulálnak a
betonfejûek! Most kezdi a hisztériát! Most lett az a rohadt festés is sürgõs! Mintha
szándékosan húzna vissza. Az alacsony régióba, ahonnan én akartam õt kiemelni A
nõk mégiscsak reménytelenek. Egy bizonyos ponton túl Alkatilag képtelenek.
Mintha testükkel a lelkük is együtt romlana. A hús uralja õket. Aki meg kivétel
hát azzal nem lehet huzamosabban egy fedél alatt élni. Nem lehetett. Ha még egyszer
húsz éves lennék! Sõt, tizenhat! Csodálatosak a fiúk. A keskeny csípõ, a bõrövvel.
A feszes nadrág, a formás fenék a hosszú, karcsú ujjak a duzzadó, kemény
ajak a gödör az ádámcsutka alatt S mindehhez értelmes szemek, drótpillák
Én talán sose voltam ilyen. Etelka néni kalapácsfejûnek csúfolt. De egy utód! Ha
hagyom, hogy Mária teherbe essék! Persze, õ a gyerekkel is csak függõségbe akart
hajtani Mégis, egy utód! Akire rábízhatnám a folytatást, mielõtt a ketyegõm
megáll, vér a vérembõl, egy fiatal férfi, javított kiadás s ha már ez nem, hát egy
barát, szellemi rokon, de nem nõ, hanem némiképp androgünosz
(December huszonhetedike. Mária porszívózik Angelikáék szegedi
lakásában. Tekergeti a csövet, minduntalan ütközik a bútorokkal. Kapkod,
siet, mintha hajszolnák.)
Mária
hasznossá kell tennem magam. Megmondta a doktor Felleg Ágnes. Ez egy
rendes teremtés. Csak az a baj, hogy mindössze negyvenéves. Még nem tud a maga
életében hátranézni. Nincsenek analógiái. Márió azt szokta mondani, így helyes, az
orvos a saját történetét sose keverje a páciens történetével. Mindenesetre nagyon
határozott. "Elhanyagolt szorongásos állapot, pánikbetegség", már az elsõ
találkozáskor kész diagnózis! "De hát én semmitõl sem szoktam pánikba esni,
Ágnes, ugye, tegezhetlek, nekem nincsenek fóbiáim, lift, tömegiszony, tériszony,
villámlás-dörgés, pókok, rablók sõt, inkább inspirál a veszélyhelyzet!" "Ezért
bonyolultabb az eset, kedves Mária, mert néninek, ha nem haragszol, nem foglak
szólongatni, bár az én anyám nézne ki ilyen klasszul" Mellbevágó. Pedig bókolni
akart. Ennek a kissé hervatag, bágyadt nõnek én az anyja lehetnék?! Ó, igen. Ó,
igen. Hiszen Angelikával kábé egykorú Tövirõl-hegyire kifaggatott. Jegyzetelt.
Keveset beszélt. Valami olyat, hogy túlértékelem a személyiségemet, s most ezt kell
a helyére tenni a magány, a váratlan megözvegyülés az apa nélküli
gyerekkor az ilyesminek nem egy oka van! "De Ágnes", mint a papagáj, csak ezt
ismételtem, és januárban is ezt fogom kérdezni, "mit csináljak, hogy elmúljon?"
"El kell fogadni" azt hajtogatja, "az öregséget, a halált, el kell fogadni!""De hiszen
én
elfogadtam, teljes tudatommal!" Ez csak szó, ezt mondta. Ez csak szó. De azt bezzeg
nem tudta megmondani, hogy akkor hát mi a teendõ? Amikor egyszer csak itt van,
bejelentés nélkül, akár a legharmonikusabbnak tûnõ pillanatban Hogy lehetne
megelõzni? A válasz: nesze semmi, fogd meg jól! "Aki a mélységtõl szédül, ne
menjen hegyre. A klausztrofóbiás elkerülheti a liftet. Satöbbi. De amitõl te
rettegsz, azt nem lehet megkerülni. Szedd pontosan, amit felírtam, és ha jön a
roham, ne töprenkedj, ne akarj mindenáron ésszel felülkerekedni pláne,
bölcselkedni! Inkább moss ki gyorsan egy piszkos bugyit. Fizikai munka! Ki kell
bírni, kedves Mária, majd az idõ megoldja." Hát a kibírásban aztán nagymester
vagyok. És a kígyóverem mélyén sem fogom megtagadni, hogy az az igaz, amit
tudok. Amit érzek, az csak az én gyöngeségem. Valami állati, ami szûköl bennem. A
méltatlanságom. Talán valamiféle elvermelt bûneimS ha kiderül, a gyerekek elõtt
is? Hogy nem migrén, nem szimpla tachikardia? Már gyanakodnak, túl
figyelmesek voltak, Angelika, Lóránt, Tímea, karácsonyeste a "szûk családi
kör". Márk huszonharmadikán, otthon a születésnapomon Olimpia is
felköszöntött, a maga módján, Napóleon-konyakkal Dalma és Zelma megültek a
térdemen, tíz álló percig! És Meától ez a selyembe kötött, kapcsos napló "Má-
maminak, hogy följegyezhesse azt a sok szépet, amire tanított." És ez az itteni
szobácska is barátságos, csak a falak kopárak irtózatosan kopárak nem bírom
az üres felületeket. Nem akarom, hogy megtudják, lám, hiába, hogy nem ittam bort,
miközben a vizet prédikáltam, mégis valami ördögi ennyire megmérgezett
(Angelika kiveszi a porszívót az anyja kezébõl, nem azért hívtunk le,
hogy dolgoztassunk, legfeljebb, ha szórakozásból elmosogatsz! Már kész,
mondja Mária, elküldtem Tímeát mozijegyért a Diadalba, felújították az
Ózt Angikám, mennyire szeretted, "mindig a sárga úton mindig a sárga
úton", kézenfogva táncoltuk végig az elõszobát! Apropó, mondja
Angelika, a programotok sajnos ugrott, elcsalta Timit egy osztálytársa
ródlizni, most még friss a hó.)
Mária
ugrott a program. Elcsalták. Elment. Annyira számítottam. Építettem rá.
Kihúzták alólam a talajt Mindenki elment. Márió. Anyuka. Richárd. Árva
vagyok. Árva.
(Mária lekuporodik a szõnyegre. Kezét a gyomrára szorítja.
Összegörnyed. A jajgató sírás kibukik. Angelika rémülten mellétérdel, mi
bajod, édesmama, egy pillanat alatt? Segíts, mondja Lóránt Angelikának,
egyedül nem tudom megemelni! Közös erõvel föltuszkolják Máriát a fotelba,
kétoldalt guggolva néznek az arcába, mit hozzunk, vizet? A táskámat,
nyöszörgi Mária, a pirulákat, gyorsan!)
Mária
Vége. Nem bírom tovább. Hát halljátok mind
(Mária mohón bekap két szem Rudotelt, félrenyel, köhög. Angelika és
Lóránt simogatja Mária karját, pacskolják a kézfejét. A jajgatás nem hagy
alább. A remegés nem szûnik. Nem kéne a mentõket? kérdi Lóránt
tétován, ilyen állapotban, nagy felelõsség! Nem, sikoltja Mária, kérlek,
könyörgök, ne elvisznek és bezárnak! De mi ez?! kiáltja Angelika
kétségbeesve, mi van veled, anyukám?)
Mária
fázom. Rettenetes, kristályos, éles hideg van. Nem a halál. Nem a halál.
Hanem a megsemmisülés. Zsugorodom. Angyalom, segíts!
(Édes gyerekeim, segítsetek! Édes gyerekeim, segítsetek! mondogatja
Mária. Szorítja Angelika kezét. Már Angelika is sír. Lóránt feláll a
guggolásból, elzsibbadt a lábam, mondja, szerencse, hogy Timi nem a
tanúja)
Mária
most aztán Meát is elvesztettem. Nem bízzák rám soha többet.
(A roham csillapszik. Angelika nedves törölközõt hoz, Mária arcát
gyengéden áttörli. Jobb, ugye anyukám, már jobb? Nem vagyok õrült,
mondja Mária, ezt úgy hívják, szorongásos pánik-betegség. De mióta, de
mióta? kérdi Angelika. Januárban lesz egy éve hogy elkezdõdött és egyre
rosszabb Orvos látta Máriát? kérdi Lóránt. És csak most vallod be? kérdi
Angelika. Azt hittem, hamar le tudom gyõzni de most már megadom
magam Ez nem az én bátor anyukám, mondja Angelika, hol a te legendás
önuralmad? Itt tartalak, Szegeden is van ideggyógyászat. Magánorvoshoz
járok, mondja Mária, nem viselném el, hogy kartotékozzanak! Holnaputánra
be is vagyok jelentve. Nem leszek a terhetekre, ezt is eléggé szégyellem
Töltsétek a szilvesztert szûk családi körben. Inkább vágtál volna pofon,
mondja Angelika, akkor-ott, rögtön, amikor ez a hülyeség kicsúszott a
számon, mint ez a késleltetett reakció hogy talán az én hibámból is!
Nem, nem, mondja Mária, bocsánat, ti nem vagytok okai semminek, sõt!
Kérlek, ne telefonáld meg Márknak, ez nem telefontéma, majd én,
alkalomadtán)
Mária
és ez még mindig nem a szakadék legalja. Mintha még mindig volna
lejjebb és lejjebb. Félek. Irtózatosan félek.
(Két ünnep között minden normális ember fölmegy a hegyekbe! Villõ
a két szoba közötti küszöbön megveti a lábát, Márió tarkójának beszél.
Rezsõvel síelni jártunk! Márió szembefordul: De hiszen te nem is tudsz
síelni! De tanulgattam! Villõ hangos. És ha a tragédia be nem következik
Akkor még mindig ott sínylõdsz a barbárnak nevezett Rezsõdnél, akit eddig
csak ócsároltál! Most már Márió is kiabál. Villõ odaugrik, a mutatóujjával
veri az íróasztal peremét, ne felejtsd el, hogy neki is volt diplomája és én
orvos-özvegyként valamivel elõkelõbb státusz, mint amit melletted
betöltök! Te se felejtsd el, milyen állapotban voltál, amikor fölszedtelek,
Márió lecsapja a töltõtollát, imádom a te szelektív emlékezetedet! Kóbor
macskákat szoktak fölszedni, Villõ zokogni kezd, nem egy szép, viruló
asszonyt, aki a fényképek tanúsága szerint voltam)
Márió
most már csak az a melodramatikus fordulat hiányzik, hogy "én, aki neked
áldoztam a fiatalságomat!" Nincsen szabadságom. Megfojtanak. Nincsen
szabadságom.
Villõ
akkor kellett volna, tizenkét éve, nem feladni a függetlenségem. Késõ
bánat, eb gondolat. Bár még mindig maradt egy kis tõkém. Akár el is költözhetnék,
lakásra nem, de nívós albérletre futja még. És kecsegtetõek az apróhirdetések.
Szinte minden pozitív kívánalomnak megfelelek. "Egészséges, csinos, középkorú,
alacsony, teltkarcsú, intelligens, jó kedélyû, érettségizett, gyermektelen, házias
feleséget keresek, némi anyagiakkal." Csak az a kérdés, a hirdetõ milyen? Mert
bizonyos szinthez azért hozzászoktam. Annyira lehetett Máriót szeretni! Amíg
tartott a delej. Apróhirdetés, nevetséges! Csak eljátszogatok a gondolattal,
"ábrándozás az élet megrontója", Vörösmarty ravaszul így édesgette az ifjú Laurát
magához, de a valóságban az ábrándozás az élet sója
(Mária szilveszter este bolyhos, puha pizsamakabátba bújik, szardíniás
szendvicset és cukrászdai gesztenyés roládot készít maga mellé az asztalkára.
Behozza az utolsó üveg pezsgõt. Fészket rak Richárd foteljében, a
tévémûsorban a kezdési idõpontokat bekarikázza.)
Mária
úgy látszik, Angelika megállta, és nem mesélt Márknak Viszont azóta is
naponta idecsenget, ma is, már délelõtt kívánt boldog újévet Márk majd éjfélkor
hív, de ez nem az az alkalom, hogy kitálaljak. Kellemes, nyugodt este. Ilyenkor,
amikor minden rendben, el sem tudom képzelni, milyen, amikor a világ hirtelen
kizökken szinte el sem hiszem, hogy újra megtörténhet. Hátha meghallgatott az
én Istenem. Tévé-kabaré. Világsztárok. A kis Felleg doktornõre kell hallgatni. "Ne
gondoljon a fehér elefántra." A fejlõdésemmel elégedett. A szegedi jelenet ellenére.
Ki kell a gõzt engedni, azt mondja a Felleg. És azt is mondja, bár a gyógyszerre
nem szabad inni, de egy pohár pezsgõt nyugodtan Ám ki se tudom bontani!!!
Ezen a helyen ült Richárd, az utolsó vagy az utolsó elõtti közös szilveszteren a
lábamat az ölébe tettem, s valami olyat mondtam olyat mondtam hogy arra
nincs garancia, hogy bármelyikünk is megéri a következõ évet könnyedén
mondtam talán bosszúsan is Két óra múlva ismét itt a "dübb-dübb". Az ugrás.
Kibírhatatlan, hogy ketyeg az óra. Pitty-pitty. Közelebb visz, egyre közelebb. És ha
ezerkilencszáznyolcvannyolc az én utolsó évem?! És nem készültem el Kisfiam!
(Mária föltépi a telefonkagylót, tárcsázza Márk számát, foglalt.)
Mária
cseverésznek. Mulatnak. De nekem most muszáj.
(Harmadszorra végre kicseng. Olimpia szól bele. Helló, ki vagy? kérdi
spicces-vidáman. MárkMárkot akarom Mária belesír a kagylóba. Kivel
beszélek? kérdi Olimpia. Özvegy Schwesterné Marth Mária, hívd a fiamat
Márk, gyere gyorsan, Olimpia ijedt hangja beszûrõdik, valami történt az
öreglánnyal! Teljesen ki van fordulva! Anyuci, édes anyuci, rosszul vagy,
lázas vagy? Márk csupa aggodalom. Gyere át, sírja Mária, egyetlen jó fiam,
gyere át, bocsásd meg, a társaságot megzavartam Két perc, kiáltja Márk,
repülünk, addig a haverok vigyáznak az ikrekre!)
Mária
én csak õt hívtam. És nem Olimpiát is vele. Most még rosszabb. Ez a
kiszolgáltatottság, kiadni magam!
(Olimpia és Márk lázcsillapítóval, görcsoldóval érkezik. Hol fáj,
mutass rá, mondja Márk. Minden fáj, tetõtõl-talpig, zokogja Mária, belülrõl,
mintha egy pontba rántanák a beleimet összeGyomor rontás, mondja
Olimpia, nem ez a gesztenyés rolád a ludas? Márk, édes jó gyerekem,
annyira félek, Mária vinnyogva kapaszkodik a fiába, már a nyugtató sem
használ, mi lesz, ha egyszer nem múlik el?! Márk az anyját az ölébe vonja,
csucsujgatja, anyukám, amikor kicsi voltam és a sötétben féltem, nem te
mondtad, a világosság bennünk van, képzeljük el, hogy süt a napocska?
Te, aki mindig mindenkit meg tudtál nyugtatni, az utasokat is a gépen
képességet kaptál erremost egyszerre átengeded magad? Én nem akarom,
nyöszörgi Mária, ez egy betegség Minden betegségre van orvosság, mondja
Olimpia, a fõ probléma Mária mama gondolatvilágában leledzik Az a sok
ködös, félelmetes, irracionális töprengés, merengés a múlton, "Richárdom
így, Richárdom úgy", pedig "carpe diem", Horatius! Ebbõl a
köldöknézegetésbõl ki kell szakadni. Az elsõ munkanapon bejön Mária
mama a szalonba, teljeskörû kozmetikai nagykezelés, termomaszk,
iontoforézis, aztán up to date afrofrizura a vendégem rá! Majd én kézbe
veszem a dolgot, Márk, ne aggódj, az anyukád még mindig jó alapanyag, újjá
fog születni!)
Mária
mégiscsak van ebben a nõben némi elemi kedvesség. Valami primitív
jóindulat. És nem szabad gõgösnek lenni. Hátha ez segít, éppen. Kizökkent ebbõl a
szörnyûségbõl. Átmenetileg lefoglal. S ráérek aztán. Már megerõsödve, a lényegre
koncentrálni újra. Ki hitte volna, hogy aki kötelet dob a szakadékba, az éppen
Olimpia?!
(Köszönöm, szívecském, mondja Mária, megfogadom a tanácsod, és
ne haragudjatok, hogy a szilveszteri vigasságba így beletapostam Ugyan!
Õszintén kijelentem, mondja Olimpia, hogy így Mária mama sokkal
szimpatikusabb ha nem ül a magas lovon! Azért mielõbb nyeregben
lássalak, szól közbe Márk, az a te helyed, nem a porban! Hagyd csak, mondja
Mária, Olimpiának is van igazsága)
(1988 februárjában, csaknem kéthónapos, zavartalan szakasz után,
Mária bejelenti doktor Felleg Ágnesnek, hogy nem érzi szükségét a további
viziteknek; a helyzet ura ismét, egyensúlyba került, az a parányi
bizonytalanság, lelki "rebegés", az már csak hangulatFelleg Ágnes
megdicséri Mária küllemét, a bongyor-göndör új frizurát, a narancs-barna-
zöld árnyalatú diszkrét sminket, a rózsaszínszürke kockás Chanel-
kosztümöt, a harangvonalú kabátot. Divatlapokhoz is mehetnél modellnek,
mondja, mínusz tizenöt év és ráadásul semmi nem mesterkélt! De azért
csak kapdosd be a tablettákat, fokozatosan csökkentve! Mária vidám;
fölfedezi, hogy Felleg Ágnesnek átható rumszaga van. És egy kissé homályos
a szeme.)
Mária
fogadok, hogy ez a nõ se boldog! Fogadok, hogy neki is volna mit
kivallania! Olimpia ösztönösen jobb pszichológus. "Mindig csak egy napra
tervezni, maximum!" Talán az ikrek se reménytelenek, különösen Dalma, a
negyedórával idõsebb, õ legalább szót fogad már, s néha rám mosolyog. Zelma
egyelõre kezelhetetlen. Mesélek nekik, õ mintha nem is hallaná. Puszit nem ad, és
az enyém nyomát is letörli a kézfejével. Dalmát kékre-zöldre csipkedi. Levegõnek
vesz, ez a legdühítõbb, és az, hogy alig tudom szeretni Olimpia reagálása
fantasztikus, azt mondja, szeretni nem is kötelezõ, már az is elég, hogy elviselem,
zokszó nélkül Bizony, neki is Dalma a kedvesebb. Olimpiában van valami nyers
õszinteség. Ha szerzek jegyet, operába, színházba is elkísér, csak a hangversenytõl
kíméljem meg És persze azért minden este imádkozom. Anyukáért,
Richárdért és önmagamért.
(Villõ térdizületei, ahogy enyhül az idõ, bedagadnak. A reumatológián
felírják a Voltayent, iszappakolást javallanak. Tessék mondani, akkor
tökéletesen helyrejön? kérdi Villõ. Ez már soha nem lesz panaszmentes,
mondja az orvos, ez már egy visszafordíthatatlan folyamat. Villõ hazamegy és a
vacsorát nem készíti el. A cserépkályha mellé húzódik. Márió a
Közgazdasági Egyetem aulájából, "összejövetel" után, energiával telve
érkezik. Hát beléd mi ütött, anyóka? kérdezi viccesen. Hosszú Villõ
legyint, különben is százszor említettem már, ha rám is figyelnél, egyszer az
életben, ez a rohadt térdizület! Azért még nem kell ennyire kétségbeesni,
mondja Márió, te, aki egy komplikált hasmûtétet is röhögve csináltál
végig)
Márió
mennyi komoly szenvedés van a világban! Mennyi szörnyû gyötrelem!
Börtön, láger. Megaláztatás. Kínzások. Gyerekeket akasztottak!!! Most kezd csak
fokozatosan kiderülni minden disznóság. Amit ember okozott a másik embernek,
puszta aljasságból, politika címszó alatt! Csak itt, a kishazában! És akkor
"izület"!
Villõ
ha egyáltalán törõdne azzal, hogy mi van velem Velem! s nem általában
az emberiséggel ha érdekelné Szívesebben vállalnék újra bármilyen
kellemetlen, fájdalmas betegséget, de olyat, amit egyszer s mindenkorra meg lehet
gyógyítani tüdõgyulladás, epekõ, satöbbi Amin túl lehet lenni. De ez a
visszafordíthatatlan ez a kopás ez a lassú, de biztos elkopás Ez a tudat, hogy
most már mindig így lesz, sõt, csak tovább romlik Máriót az ilyesmi nem rendíti
meg, csügg az õ sajátos Istene ajkán, szívja, mint az ópiumpipát és mint a
sámán, élvezi, hogy a háttérhól titkos hatalommal tán még irányíthat is
Hetvenegy évesen se képes megülni a fenekén. Lesz ennek böjtje, de akkorra már,
huss, én innen elrepültem!
(Április tizenharmadikán estefelé Mária az Operettszínházba készül.
Matat a szekrényben, egy-egy ruhát vállfástul kiemel, maga elé próbálja a
tükörben.)
Mária
Olimpia kificamodott kultúrízlése! "Víg özvegy!" Erre valami bohókás
cucc is megteszi. Akár a zöld esküvõi ruhámat is fölvehetném. Vagy az
enciánkéket. Még beleférek. Hála a tornának. Hála az akaraterõmnek, hogy
mindenek ellenére sem hagytam abba Könnyû vacsora, grépfruit, kefir, Blanka
néni az ebédet megfõzte a hétre, a fákat Világoson megmetszették, intézkedtem,
fizettem, minden a legnagyobb rendben, minden a legnagyobb rendben, "soha ne
mondd, hogy vége csak annyit mondj, ennyi megérte s ha megérte, jöhet egy
pont" Az államon egy-két szúrós szõrszál, ha végigsimítom, érzem, bár engem
már úgysem simogat senki, de akkor is ki vele, mire való a szemöldökcsipesz?
(Mária szemüveggel néz a tükörbe, egészen közelrõl. A még kendõzetlen
arc minden ráncát, gyûrõdését, bõrhibáját fölnagyítva látja.)
Mária
de hát ez egy másik asszony! Ez a sápadt, puffadt béka-pofa! Ez az
utálatos vízihulla, a kétoldalt leffedõ szemhéjjal Mikor történt ez? Ilyen romos
képpel színházba mászkálni! Egyáltalán, emberek közt forogni! Olimpia is csak
hazudik, aztán a hátam mögött kinevet, anyuka mondta mindig, "öreg lóra kell a
cifra kantár!" Stop stop! Sminkelni, a tükörtõl negyven centire, tisztes
távolságban. Nem muszáj látni, ezt érezni kell. A gépen megszokhattam, rutinom
van, a rutin nem múlik el Semmi pánik. Íííígy.
(Mária belebújik a karcsúsított szabású, hátul csukódó enciánkék
ripszselyem ruhába. Hátranyúl; a cipzárat csak középig tudja fölhúzni.
Akárhogy próbálgatja: alulról, fölülrõl, oldalról, nem éri el.)
Mária
ezt akkor viseltem utoljára, amikor Richárddal megnéztük a Vérnászt.
Édes Istenem, hallom a hangomat: "Richárd, segíts, nem tudom egyedül." "Mi lesz
veled, Marcsikám, ha én véletlenül bekrepálok?" "Te és a halál, ugyan! Téged még
agyonverni se lehet"
(Mária letépi magáról a ruhát. Az ágyra roskad. Jaj, de rosszul vagyok,
kiáltja az üres lakásnak.)
Mária
megint. Megint. Ki ez itt, ki ez itt, ez a tehetetlen, beszari öregasszony?
(Olimpia fél hétkor ráront a félmeztelen, síró-reszketõ Máriára. No
nem! A lurex-táskát ingerülten lecsapja. Ezt már nem lehet követni, józan
ésszel! Mária mama egy perc alatt képes mindent elrontani. Fogadok, hogy
megint olvasott valami elvont zagyvaságot Én a magam részérõl leveszem
a kezem!)
Mária
csak ne hagyjatok itt. Az egérlyukba is bebújnék. Annyira félek. Nincs
menekvés.
(Márió április tizenkilencedikén, közvetlenül Húsvét után táviratot kap
az "Eszmélet" kiadó igazgatójától. "Mikor kereshetünk fel személyesen
könyved kéziratáért tisztelettel ölel Vadász Vilmos.")
Márió
ugyanaz a Vadász Vili! Hát mégiscsak megértük, színt vált a kaméleon. Ez
a közelgõ fordulat legbiztosabb jele. Nem ám nekem kell kilincselni, házhoz jönnek!
(Persze, meg kéne fontolni Márió eltakarja Villõ elöl a tévé
képernyõjén a vetélkedõt, megérdemlik-e, vagy egy új, kedvezõbb ajánlatra
várjak? Hiszen most már a tenyerembõl esznek Ami biztos, az biztos!
Villõ Máriót gyengéden odébb hessenti, mindenesetre bagóért ne add!)
Villõ
mintha kicserélték volna. Még a füle is ég az izgatottságtól. Méghogy neki
a külsõségek nem számítanak! Miért nem lehet bevallani: hiú vagyok én is, kérem
szépen, akár a többi közönséges földi halandó?
Márió
végre kiadják a könyvem, és neki csak a pénz jut az eszébe! Ennyit érzékel
az egészbõl! Nemcsak a szenvedés, a boldogság is megoszthatatlan Mert ez
valódi boldogság. Hogy eljuttathatom, szélesebb körökhöz. Scripta manent! Hogy egy
parányit talán ezekkel a gondolatokkal is moccanthatok Fogadok, egy esztendõ,
másfél, és a fejérõl a talpára fordul a világ, nálunk is és az én embereim is ott
lesznek, akiket szellemi síkon én indítottam A megfelelõ helyen és idõben az
Isten-elvvel adekvát társadalmi cselekvés! Egy-másfél év és beérik. Halál után
feltámadás. Jézus Krisztus közelít az úton. Régi jelenet, de el nem avul. Szólt és
szól az apostoloknak: "Békesség veletek! Én vagyok, ne féljetek."
(Máriát Olimpia beajánlja doktor Kaczúr Lázárhoz, akinek a felesége
gyakran jár a kozmetikába, fazonigazításra. Kaczúr Lázár rózsadombi
magánrendelõjében fogadja Máriát, soron kívül. Elegáns, magas, jóképû.
Máriát kézcsókkal üdvözli, kávéval kínálja, és az opálgyûrûjét megdicséri.
Mária hosszan beszél, de közben kontrollál, ügyel a szövegére.)
Mária
Richárdra hasonlít. Talán még fiatalabb is. Nem teregethetek ki, nõ létemre,
egy ennyire hibátlan küllemû férfinak, gátlás nélkül. Mégis meg kellett volna Felleg
Ágnes mellett maradnom. De Olimpia azt mondja, valószínûleg mellékezelt. Csak
vájkált, vájkált. És csoportterápiára akart utalni, amikor kínomban újra
felkerestem hát ezzel aztán végképp betette az ajtót. Csoportterápia! Csupa
neurotikus! Miért nem ül le közéjük õ maga?! Azt kérdezte, "Mária, te, a tapasztalt
asszony szerinted az értelmiségi nõk párkapcsolatai vajon miért fulladnak
folyton kudarcba? Miért megy minden viszony tönkre?" Épp csak a birtokos
személyragot nem ragasztotta hozzá, "kudarcom", "viszonyom" Bagoly mondja
verébnek! De ez a Lázár biztató név Lázár halottaiból feltámadt Talán
félszavakból is ért talán le tudja a lelkemet valami különleges radarral
tapogatni
(A dolgokat megnehezíti, mondja Kaczúr Lázár, hogy ön, asszonyom,
a rosszulléteihez ideológiát gyárt Ez egy kémiai-biológiai folyamat.
Alapvetõen. Bizonyos vegyi anyag az agyból hirtelen lefogy. Azt kell pótolni,
megkarózni az idegrendszert. Ha a karcsú kis bokája eltörik, ugye,
begipszelteti, és egy darabig nem táncikál vele? Tessék tudomásul venni, ez
sem más! Egyébként a leletei kitûnõek. A kondíciója bámulatos. Csak nem
töprengeni Úszás, séta, vidám társaság. Aktivitás. Nem megadni magát az
öregségnek. Bezzeg Nyugaton ilyen nincs! Átállítom a gyógyszerezést, ne úgy
fogja fel, mint betegséget, hanem mint állapotot. Egyébként idõ kérdése,
higgyen nekem, még másfél év, és a szervezet megunja, cserélõdnek a
sejtek)
Mária
ha vált a rendszer, márpedig vált, nyithatnék újra egy fordítóirodát.
Pezsgés. Mindig újabb terv és újabb-újabb cél. Nem megadni magam az öregségnek.
Felleg Ágnes szerint viszont elfogadni. Márió azt mondaná: és. Elfogadni és mégsem
feladni De hogyan?! Ó, Angyal. Aki ott ültél a sírnál. Tekinteted mint a villám.
Ruhád, mint a hó. Szóltál a rémült asszonyokhoz. "Ne féljetek, tudom, Jézust
keresitek, akit keresztre feszítettek. Nincs itt. Föltámadott" Ó, Angyal. Segíts
rajtam is. Síromban fekszem, szólj, hogy csak tetszhalál! Segíts, hogy kibírjam: az
idõt; évet-éveket
(1989 februárjában Márió kézhez veszi a könyve korrektúráját, a
legkisebb nyomdai hibát is gondosan kijavítja. Egy-egy jelzõnél, kötõszónál,
sõt, az írásjeleknél is hümmögve elidõz.)
Márió
a jó szöveg vers-törvényû. Vadász Vili azt mondja, a könyv robbanni fog.
A Vadász Vili véleménye persze nem számít. De kétségtelen, hogy optimális
pillanatban jelenik meg. S az se csekélység, hogy én mindezt már hét esztendõvel
ezelõtt megírtam. A fülszöveg ki is hangsúlyozza. Szikár, de nem komor borító.
Sötétkék vászon, arany betûkkel. Keménykötés, ehhez ragaszkodtam, még ha a
honorárium rovására is Fénykép nem kell. Nem vagyok én mozisztár és hiú
"szépíró" sem. Akinek esetleg még fontos, hogy arcról is fölismerjék. "Az értelmiség
nyomorúsága." Néhányan majd megsértõdnek. Most, amikor úgy tetszik, az
értelmiség színe-java mégis csak felsorakozott. De akinek nem inge, ne vegye
magára! A szavak fölcserélhetetlenek. Nem mindegy, hogy "de" vagy "és" nem
mindegy, pont vagy pontosvesszõ
(Villõ hangosan, trillázva kacarászik; Márió két szobán át is behallja.
Idegesen kikiált, mi ez a lárma, fékezd magad, szívem! A kacagás
elcsendesül, az elõszobaajtó csapódik, Villõ berohan. Piros az arca, nyál
csillog a szája szegletében. A villanyszámlás volt, mondja, s kikérem
magamnak, hogy idegenek elõtt egzecíroztass! Mindig udvarol egy kicsit,
miközben a villanyórát leolvassa. Szinte várja, hogy marasztaljam Te
leállsz a villanyszámlással hetyegni? kérdi Márió, te ácsingózol a villanyszámlás
bókjai után? Villõ csípõre teszi a kezét, miért, te talán nem élvezed, ha az a
pattanásos, szõke, állítólagos tanárnõ vendéged a füledbe búgja, milyen
vagány tetszik lenni, ez a sportos póló, milyen férfias! Nem vagyok én
süket, a csukott ajtón is átszûrõdik, ahogy röcögve-böcögve nevetgélsz
azon a jellegzetes hangon!)
Villõ
nekem itt éppen annyi jogom van, mint neki. Bármire. Én már lassanként
az egész tõkémet belefeccöltem ebbe a vacak lakásba. A pénzecskémet, amit
mégiscsak szegény Rezsõ ügyességének köszönhetek. Ez a villanyszámlás nincs
ötvennél több. "Önhibámon kívül kerültem ebbe a helyzetbe, nagyságos
asszonyom" Eredetileg tervezõ mérnök, de beázott a mûvház, a falak
repedeztek, hát mint pártonkívülire, rákenték az egészet. Nem mindenki az élet
császára! Nem mindenkinek adatott meg, hogy lessék a szavait, párás szemmel! Ez
a könyv! Ez a feldobottság! Mintha ennél nagyobb esemény nem is létezne, mint
hogy Mérõ Márió elmélkedéseit kiadják! "Ment-e a világ könyvek által elébb",
Vörösmarty is kételkedett, ez volt az érettségi tételem Persze, hogy örül. Én is
örülök. Hiszen a siker részben majd feloldja a lelki görcseit, részben pedig a
krónikus pénzhiányból is kilábalunk Csak aztán valahogy nehogy csalódjon. Az
a legrosszabb, reménykedni, aztán a "füstbe ment terv" ezt mára kisöregeknél is
megtapasztaltam, amikor hiába várták ünnepen a beígért látogatót Hogy
magamról nagy önfegyelemmel ne is beszéljek!
Márió
minden mozdulatom számon van tartva. És hallgatózik! Már a társaságnak
is feltûnt, hogy nem az a nyájas, régi. Vagy morcos, vagy locsogva feltartóztatja
õket. Kedvem lenne letagadni, hogy az élettársam. Ez a "bohókás, bájos hölgy",
ahogy a pattanásos szókének minõsített Kotori Gizi tréfásan nevezte. De ez nem
lenne etikus. Amit egyszer vállaltam, azt nem tehetem le, mint a batyut, az elsõ
kanyarban Felelõsség is van a világon. S legyünk õszinték: ha elfogadom tõle,
ami nekem kényelmes, akkor viseljem el azt is, ami kényelmetlen. Villõt nem
érdekli a világ folyása, a Himnusznál sír, ez a maximum. Engem viszont semmi
sem érdekel jelenleg jobban, mint ami most itt történik. És nem hagyom a
közérzetemet elrontani. A könyvemet nyáron már olvassa az ország, a munkám
gyümölcse, Isten segedelmével, végre-végre beérett
(Mária Márkéknál Dalmára és Zelmára vigyáz. Az ikrek rá se
hederítenek, egymással játszanak, fodrászosdit. Dalma babája "dajert" kér,
Zelma babája azt mondja, ötszáz pénz, Delma babája sopánkodik, neki nincs
annyi, Zelma babája ráripakodik, akkor menjen olcsóbb helyre, ez egy
"szalon" Gyerekek, Mária próbálkozik, csináljunk inkább állatóvodát,
nyuszi, õzike ápoljuk és bekötözzük õket Akkor inkább azt, hogy jön a
Pókember, és téged megesz, mondja Dalma. Zelma elvonul, a sarokba
kuporodik, a babája nyakára színes madzagokat teker.)
Mária
csak addig ne történjen baj, amíg az egyik szülõ haza nem ér. Nem tudok
ezekkel a kölkökkel mit kezdeni. Tartok tõlük. Hogy kétoldalról rámtámadnak.
Vagy egy óvatlan pillanatban fölgyújtják a függönyt. Imádják a gyufát. Vagy Zelma
alattomban átharapja Dalma ütõerét. A borotvaéles fogaival. Vagy éppen most kap
el a dolog Csodálom, hogy egyedül mernek hagyni velük. Márk szerint ez is
terápia, Olimpia vállat von, "szükség törvényt bont!" De én már akkor is félek,
amikor éppen nem félek attól félek, hogy hamarosan félni fogokNem válik be az
aktivitás, ha az pusztán pótcselekvés. Mondhat Kaczúr Lázár, amit akar A
kirakatoktól hányingert kapok, s bármerre keresgélek, mindig csak azt mondja egy
monoton hang: "jeges, jeges, hideg-hideg, víz-víz" Normálisan felöltözni, arra
nincs erõm. A rúzs egyszerûen kiugrik a kezembõl, azt se bírom, ha a fejbõrömön
fémcsavarókkal matatnak, a bura mint a villamosszék "Édesmama, te sose
voltál ilyen loncsos-lompos", Angelika két ujjal nyúlkál a pongyolámhoz, "ez már
ragad, nem veszed észre?" "Mi nem pótolhatjuk hiánytalanul a társat," Márk ezt
hajtogatja, "miért nem nézel körül, anyu?" Bezzeg Ábel is eltûnt. Azelõtt föl-
fölrémlett. A derék jó Ábel. Akiben annyira bíztam, huszonhárom-huszonnégy éves
koromban. Aki mégiscsak a gyerekeim apja. S aki mégiscsak sokat jelentett, annak
idején. A sok csélcsap, üres ficsúr után. Hiszen õ volt az, aki az ostromkor
kihúzott a kátyúból, "ne félj, Mari, csak higgy" De nem szabad. Igaza van
Anginak. "Apát ne rángasd bele. Most, amikor végre talált egy rendes, szimpatikus,
hozzávaló nõt Ne rángasd bele, ha ló nincs, szamár is jó alapon Meggyógyulsz,
aztán újra kibillented!" "Igen, igen," Márk is helyeselt, "erre megvan a reális esély,
a természetedet ismerve, édes anyukám" Nem szabad. Puszta önzés. Nem
gyógyszer, hanem kábítószer. "Drága gyerekeim, ne az én esetembõl ítéljetek
nem az igazság gyenge, én vagyok gyenge az igazsághoz!" Angelika a fejét csóválja,
"anyukám, nem gondolod, hogy te tudat alatt szeretsz szenvedni? Hogy ez rejtett
mazochizmus?!" Lehet, hogy ez is igaz. Lehet, hogy mindenkinek igaza van. Felleg
Ágnesnek is. Kaczúr Lázárnak is. Külön-külön. De ez nem segít rajtam. A szörnyû
ünnepek szinte az eszméletlenségig benyugtatózva. És már az álmaim se
hagynak békén. Újra a gépen vagyok. Ragyogó napfény. Repülünk. Tejszínhab-
szõnyeg a gép alatt. Fiatal vagyok, szép vagyok. Minden rendben, jobbra-balra
hajladozok, kinek-mi tetszik? Utánam kapnak a vágyakozó kezek. De én tudom,
hogy engem otthon, a földön várnak. Nagyon biztosan tudom, csak az, hogy ki vár,
éppen az nem jut az eszembe valami blokkolja az emlékezetemet és a gép
akkor hirtelen elkezd olvadni körülöttem. Meleg és tûz nélkül olvad s
egyszeriben eltûnik én ott maradok egyedül, a levegõben lebegve, burkolat és
talaj nélkül, irtózatosan akarom, hogy a semmiben megtartsam a testem, de
zuhanni kezdek, mintha egy másik, negatív naprendszerben zuhannék, zselés és
fekete, szurkos közeg de mielõtt a mélyére érnék, mielõtt végképp elnyel,
valahogy, egy utolsó, fogcsikorgató erõfeszítéssel ébrenlétre küzdöm magam
Csupa lucsok a hálóingem, a szám hólyagosra szárad. Már az alvás sem menekvés.
(Júniusban az "Eszmélet" kiadó piacra dobja Márió könyvét. Vadász
Vili mondja így: "piacra dobtuk." Márió helyreigazítja: ez nem áru. Nem hal,
nem romlandó. A jó könyvnek csak eszmei értéke van, az viszont
felbecsülhetetlen! Szerencse, mondja Vadász Vili, hogy hét éve nem lehetett
kiadni, akkor elsüllyesztették volna, szervezett elhallgatással. Most viszont
az egekbe fogják lõni, mint a cukrot, zabálják majd Ez nem aktuálpolitika,
mondja Márió, ezeket a gondolatokat használni ugyan lehet, de felhasználni
nem. Vadász Vili a fejét kételkedve egy kissé balra billenti: Mindenki azt
mazsolázza ki, ami a közvetlen érdekét szolgálja. Ez egy "idézõ" nemzet. Az
összefüggések aztán elsikkadnak. Persze, ne érts félre; Márió bátyám, ez a te
könyved kivételes értékein mit sem változtat. A tiszteletpéldányok csak
holnapután, de a mûszaki példánnyal máris megprezentállak)
Márió
sunyi alak. Jellemtelen. Az õ érdeke, az õ érdekük az, hogy hamvába
hulljon itt minden. De most vétek a kicsinyhitûség. Az újratemetés is bizonyította.
Az a hangulat! Az az összeforrt fegyelem! Mintha a népszellem leszállt volna ismét
a szférákból, ahova ötvenhat inspirációja után visszavonult. Tapinthatóan jelen
volt a tömegben, átlelkesítette. Nem szégyen a szemekben a könny, "Isten, áldd meg
a magyart", Villõ is énekelt, elcsukló szoprán hangon, "Boldogasszony anyánk,
régi nagy páátrónánk" Ez az az alkalom, amikor nem hamis póz, nem puszta
szentimentalizmus, bizony, még én is be-bekapcsolódtam, és hazafelé Villõ azt
mondta, mégiscsak büszke, hogy nem holmi karrierista szarjancsival kötötte össze
az életét Villõ olyan-amilyen, a hibáival együtt kell szeretni
(Villõ forgatja a kékkötésû, aranybetûs könyvet. Nagyon
reprezentatív, mondja, s ezek szerint az elszámolás is várható. Persze,
tudom, fõ a "belbecs" bár már annak idején, kéziratban
áttanulmányoztam, de azért már ma este elkezdem Ez nem regény,
mondja Márió, ha unod, nyugodtan tedd félre! És szólj, ha egy-egy mondat
nem világos. Sok mindennel kiegészítettem. Villõ, hóna alatt a könyvvel,
sértetten kivonul. Ha nincs is olyan vájt fülem, azért igenis, megint ki fogom
értékelni a magam keresetlen szókincsével.)
Villõ
talán most tényleg itt tartunk, egy tartalmas sikerszéria elõtt.
Könyvpremier, meghívások. Rádiószereplés. Arra kell gondolnom, hogy legalább õ
vitte valamire. Mégis, annyi baljós jel után. Részemrõl ez a nemes viselkedés. És nem
légvárakat szõni, és nem azon filózni, hogy áprilisban betöltöttem a hatvanat. Még
csak meg se ünnepeltük! Nem, Márió nem felejtette el, ezt nem lehet a szemére
hányni. Csak éppen könnyedén napirendre tért, "nem a kerek naptári évek
számítanak", azt mondta, "inkább a hetesség, hatvanháromig. Aztán, mint
határvonal, a hetvenkettõ" Hát akkor ez az õ nagy éve. Én csak statisztálok,
tapsolok neki. Részemrõl ez a nemes viselkedés. Ha már én, önmagamtól, semmire se
vittem. Ha már mindenre késõ.
(Mária az ötvenéves érettségi találkozóra készül. Félig engedi a kádat,
földúsítja fürdõhabbal. Sóhajtva beleereszkedik, elterpeszkedik a vízben. A
combja belsejét, a mellbimbók udvarát lágyan cirógatja.)
Mária
Olimpia szerint a langyos ülõfürdõ megnyugtató. Harminc éve nem
csücsültem kádban. Richárd rászoktatott a zuhanyra. Az a higiénikus, azt
hajtogatta, szegény. Pedig régen nagyon szerettem áztatni a testem. Lemorzsolni a
felesleges bõrhámot. És énekelni Tosca imája "Tisztán éltem, híven
szerettem, bajt senkinek nem okoztam" És a Levél-ária! "Ó, meg kell halnom,
bár úgy vágyom élni!!!" A gõz kisimítja a vonásokat is. Ötven év, no 'iszen, csupa
vénasszony! Még egyszer sem mentem el. A huszonöt éves találkozóról Márió
beszélt le, "hülyeség, csak rossz szájízt hagy maga után, emberek közt nem az az
összekötõ kapocs, hogy véletlenül egy iskolába jártak!" És a barátnõm, az egyetlen
barátnõm, kilenc hosszú éven át a Rozgonyi Márta úgyse lesz ott.
Negyvenben, búcsú nélkül, szinte szökve, emigrált faképnél hagyott s még egy
lapot sem írt a testi-lelki jóbarátnõm a Mártus mennyire szerettem! Engem
mindenki elhagy de most el fogok menni, ha a fene fenét eszik is Nem szabad
végleg begubózni, ez egy valóságos program, és hátha az ifjúság, a szép emlékek
hiszen eminens tanuló voltam és önképzõköri titkár és irodalmi versenyt
nyertem, "Si vis pacem para bellum", ez volt a dolgozat már akkor is kifejtettem,
milyen cinikus, mennyire jellemzõen római ez a közmondás, ha békét akarsz, készülj
a háborúra aztán az atomkorszak beigazolta. Utólag persze minden gyalázat
kiderül Díszsírhely, rehabilitáció, nem tudok meghatódni, a gyilkosok is ott
hullajtják a krokodilkönnyeket Kifelé, kifelé, a jóból is megárt a sok!
(Mária fordul egyet; de nem tud felállni a kádban. A síkos zománcon
minduntalan megcsúszik a talpa. Kapaszkodik a csapba; hiába. Vergõdik.
Vissza-visszaesik. A víz ruganyosan meg-meglendül, a gumiszõnyegre ki-
kifröccsen.)
Mária
Istenem, mi ez?! Én innen ki szoktam libbenni. Márió sellõnek nevezett
Istenem, mi lesz velem?! Ha nem tudok kimászni? Ha itt maradok, napokig amíg
a gyerekek rám nem törik az ajtót A megsemmisülés. Richárd ugyanebbe a
kádba Rögtön meghalok! Angyalom, segíts! Amikor kicsi voltam, anyuka
halacskázni tanított a nagymedencében a Rudasban "Fordulj hasra,
Marikámügyesen a víz jóbarát. Ne félj"
(Mária kínlódva hasra fordul. Megnyitja a melegvíz-csapot, vár, amíg a
vízszint megemelkedik. Aztán nagy lélegzetet vesz. A kád szélét megragadja.
Feltérdel. A térdelésbõl már sikerül felegyenesednie. Kilép.)
Mária
köszönöm. Anyuka, köszönöm És ezt az estét azért is megcsinálom.
Hiszen én voltam a szépségkirálynõ. A maturandusok bálján.
(A Medárd-nap utáni júniusi esõ elkezd szemerkélni. A Víg Matrózba
Mária taxin érkezik. A társaságot a kerthelyiséghól már beterelték a
különterembe. Máriának az arcok épp csak sejlenek. Mindenki mesterséges
eufóriában ölelget mindenkit, hát te ki vagy? Huszonkilencbõl tizennyolc,
Mária gyorsan összeszámolja. Még ennyien élünk? kérdi grimaszolva, nem is
rossz arány)
Mária
csupa deformálódott öreg nõ. Azért én nem lehetek egészen ilyen. Mint ezek a
krumpliszsákok. Azért nekem még van derekam. És nincs víziló-tokám. És van
hajam. Nem ez a molyos kóc. És nem járok bottal, és meg görnyedve sem. De
vampot se játszom, indián harci színekre mázolva, mint ez itt kiköpött
Warrenné ismerõs platinaszõkén, súlyos aranyakkal ez a hunyorgó, zöld
varázsszem! De hiszen ez de hiszen ez
(Mária fölkiált: Márta! Te vagy az, Rozgonyi Mártus?! A szemébõl
könny buggyan, gyorsul a szívverése. Rozgonyi Márta fölényesen mosolyog,
de á szája széle megrándul. Hát te semmit se változtál, Maricska, nice to
meet you nézd csak ezt a companyt, mit csinált belõlük Kelet-Európa!)
Mária
és te mivé lettél, Mártuska? Miféle paradicsommadár? Annak idején még a
rúzst is kritizáltad rajtam, finom lány nem festi magát, maximum Elida-púder,
párfümben a "molinõ szenk"
(Mikor jöttél? Mária csókra közelít. Márta elhúzza az arcát, kezet
nyújt, lagymatagon. Csinos vagy, Maricska! Köszönöm a bókot, mondja
Mária, merthogy mindannyian megöregedtünk, azzal legyünk tisztában.
Öreg, ilyen nincs, mondja fölényesen Rozgonyi Márta, az az öreg, aki
öregnek érzi magát! Gyere, mondja mohón Mária, mesélj miért és hova
tûntél el, úristen, negyvenkilenc éve? Mi, akik elválaszthatatlanok voltunk!
Márta szemén idegesen verdes a mûszempilla. Ne bolygassuk a múltat, két
hete érkeztem, de szerencsére a jegyem már holnapra bukkolva van! Mária
alig bír a zokoghatnékkal. Meg sem is kerestél?! Minek, Márta vállat von,
nincs már közös téma, te mindig is talpra estél, mint a macska Engem
viszont kis híján kiirtottak ha a nagybátyám nem vitet ki az utolsó
percben mint ahogy kiirtották anyukát, apukát. Persze, ez téged sosem
érdekelt! Mirõl beszélsz? Most már Mária is sértett. Márta legyint, Martinit
rendel, de a poharat félretolja. Az úri keresztény középosztály! Behunytátok
a szemeteket, befogtátok a fületeket, nem látni, nem hallani, úgy a
legkényelmesebb Tudtad, Maricska, hogy zsidó vagyok, s akkor már
voltak baljós jelek, de te ezt soha, egyetlen szóval sem érintetted, mintha
semmi különbség nem lett volna a helyzetünk közt; csak a tánc, az udvarlók,
az akadálytalan jövõ a tervekA te szárnyaló terveid! De hát ami
elmúlt, elmúlt, gondoltam, már csak megnézem, mi lett ebbõl a kágébés
országból, nálunk most a változásokról annyit, de annyit fecsegnek! Well,
am here But not so funny Mária most már sír. Csöndesen, feltûnés
nélkül, a papírzsebkendõbe, mintha a szemzugból kaparna ki valami apró
piszokszemcsét. De Márta Mártuskám!!! Nekem az, hogy zsidó-nem zsidó,
annyira nem lényeges a mi barátságunk meg éppen nem errõl szólt
hiszen mi testi-lelki jóbarátok voltunk én mindig az embert néztem, nem
megkülönböztetni már ez is hiba?! Márta csörgeti a csuklóján a dupla
aranykarkötõt, a tizenkét leffegõ kiselefánttal. El voltál te telve magaddal,
abszolút közömbös voltál a másik iránt, alapjában De hiszen ez nem igaz!
Mária felugrik, annyira szerettelek, megosztottam veled a legintimebb
titkaimat, és együtt nevettünk, mindenki irigyelte, hogy tudunk, minden
apróságon, hangosan röhögni! Persze, de hogy bennem mi van, azt észre
sem vetted! kiáltja Márta. Néma gyereknek az anyja sem érti kiáltja vissza
Mária. A társaság fölfigyel. Veszett balta nyele, mondja Márta, halkabban.
Ami elmúlt, elmúlt. Csak soha nem hátranézni! Nagyon jó kis üzlethálózattal
bírok, "lingerie", nõi fehérnemû, van mit aprítani a levesbe. A tejbe, és
fejsze mondja Mária, de hiszen te belgyógyász akartál lenni! Nem
mindenkinek sikerül, mondja Márta, a kisded álom.És hiába, nem jó a
fölmelegített leves vagy fõzelék Azért, ha meggondolod, mondja Mária,
hívjál, mielõtt gépre szállsz. Adj egy kártyát, mondja Márta, az enyém angol-
francia Nekem nincs névjegyem, Mária távolodik. Márta utánaszól: De
családod ugye van?!)
Mária
engem okol! Valamiért, amiben vétlen vagyok, valamiért, ami
felfoghatatlan Hiszen még a szüleit is megkerestem, de foghegyrõl beszéltek
velem, elhárítottak negyvenegyben, negyvenkettõben Késõbb a látókörömbõl
kiestek Ez egy idegen nõ. Nem az én Mártusom. S a lelkembe egyszerûen
beletapos. Persze, pénz ide, pénz oda, mélyen szerencsétlen De miért engem
hibáztat?!
(A társaság a tükörfal elõtt felsorakozik. Csoportkép. A
tornasorrendben még most is Mária a legmagasabb. Az elõtte állókon - a
tükörbõl - végigtekint.)
Mária
azért, ha az ember megszokja, már nem is olyan rémesek. A soványak és a
csúnyák jártak jobban. No meg a Sárközi meg a Csángó. Ne legyünk szubjektívek,
azért hála Istennek, vannak kivételek!
(Mária fölméri a saját külsejét, mintha egy ismeretlent vizsgálna.)
Mária
sportos, egyeneshátú, jólöltözött idõsebb hölgy. Semmi túlsúly.
Viszonyítani kell. Nem a harminc-negyvenévesekhez mérni magunkat. Az
ötvenesek körében még elmenne. "Szép öregasszony leszel." Richárdom
figyelmeztetett.
(Ovális arcú, hullámosan dús, színfehér hajú pap érkezik. Sáros a
reverendája alja. Hangos ünneplés: József atya!!!)
Mária
hát még él! A tiszi. A "laudétur Józsi." Az egész tanári kar kipusztult már,
vagy járóképtelen. De a tiszi, lám hit- és erkölcstan. A fél osztály szerelmes volt
belé, mennyi lehetett akkor, huszonhat-huszonnyolc? És valahogy vonzó, ma is
mintha nem ment volna rajta keresztül a szekér Alig látszik idõsebbnek, mint itt,
ezek. Drága tiszi! Ha még egyszer gyónhatnék neki! Engem nagyon szeretett.
"Magának adott valami különös képességet az Úr, Mária kisasszony, ne herdálja el
a bibliai talentumot, hanem kamatoztassa! Maga képes az embertársaira hatni,
használja a szép séget felelõsséggel" Kisasszonynak szólított minket, némi
iróniával, soha, semmi pátosz, "leányom", vagy ilyesmi
(József atya! Mária a közelébe furakszik, jaj de örülök tetszik rám
emlékezni, a nyolcadik bébõl a Marth Mária József atya szomorkásan
mosolyog, bocsánat, nem jól látok, glaukóma, de azért rémlik József atya
volt az életemben az elsõ meghatározó, szellemileg, mondja Mária, amikor
figyelmeztetett minket, hogy a tisztítótûz, pokol nem ám hely, hanem a lélek
állapota Ma már ez evidens, mondja József atya, de akkor még nem
egyszer meggyûlt a bajom a szabad közléseimért a hierarchiában nem
sokra vittem, ma, ebben a kedves hölgykoszorúban, bevallhatom. De hát
végül is Isten kegyes volt hozzám, ellátásban részesülök a Szent Jakab-
otthonban, külön szoba és bizony még televízió is, mert a világtól nem félni
kell, nem elzárkózni, hanem megismerni és megbirkózni No, a végén
megint én prédikálok!)
Mária
drága tiszi. József atya. Talán te vagy az. Aki elûzi. Kiûzi az ördögöt,
emberbõl a disznócsordába
(Mária mohón, tapintatlanul karon ragadja József atyát. Két üres
sarok-székhez vonja. Atya kérem! mintha megint tizennyolc éves volna, a
hangja elvékonyodik. Atya kérem, egy gonosz betegség annyira szenvedek!
Mi a magyarázat? Mit is mondott, hogy hívják, kisasszonyka? kérdezi József
atya, s a tenyerét, mint egykor a skrapulárét, a szeme elé tartja. Marth
Mária én szerveztem a lelkigyakorlatokat és gyûjtöttem a missziónak!
Mária, áldott név, karizmatikus, mondja József atya, persze, maguk nõi
lények, jobban szeretnek Évák lenni! Hát mi fáj, meséljen)
Mária
"gyónom a mindenható Istennek és Isten helyett neked, lelkiatyám" De
hát mi bûnöm van?
(Mária röviden, tárgyilagosan ismerteti a szörnyû rosszulléteket, a
diagnózist, a sikertelen terápiákat. Mintha a kísértõ szállna meg, Atya kérem,
az a jeges nihil és nem bírok vele már két és fél éve! József atya kér egy
pikoló sört, ennyi a kapacitásom, mondja, a szenvedés mindig rettenetes. És
csak utána világlik ki, mire is volt jó, voltaképpen Krisztus Jézus is
szorongott, a Getsemáni-kertben. Hideget verejtékezett a homloka. De
hátha rossz nyomon jár, Mária hátha nem a Gonosz mûködik hátha nem
a Gonosz csinálja, hanem éppen ellenkezõleg, a Szent Szellem Hátha
magasabb erõk próbája az egész. Hátha akarnak magától valamit)
Mária
de mit? De mit? Ez a tortúra, mi végre? És meddig? Nem öltem, nem
loptam, szántszándékkal senkinek nem ártottam. Szántszándékkal nem. Mégis. A
bûntudat. Bocsássatok meg mindenért.
(December ötödikén este Márió és Villõ összevesznek. Kiderül, Márió a
könyvéért kapott nettó százhetvenkétezer forintnak csaknem a felét, kerek
nyolcvanezret felajánlott az értelmi fogyatékos fiatalok részére, az újonnan
létesült Bárány Alapítványba. Amikor mi magunk is, mondja Villõ, alig a
nyomorszint fölött! Márió ide-oda csapkod az újsággal: Fogalmad sincs, mi a
valódi nyomorszint csak locsogsz a levegõbe! Kilencvenezret megkaptál!
Téged mindig, minden rendszerben palira vesznek, mi ez az összeg,
manapság, nulla, egy ilyen terjedelmes könyvért, ami ráadásul ennyire
aktuális Mert ha bonyolult is, azt azért meg tudom állapítani, hogy
elevenbe vág De neked nem elég a jó kritika, a felhajtás, neked a szentet
is meg kell játszanod, kiáltja sírva Villõ, hogy széles körben terjedjen,
micsoda önzetlenség! Ilyen infláció mellett!)
Villõ
ha legalább megbeszéltük volna! Hogy "aranyszív, ebben a te fáradozásod
is benne van. Az áldozatosságod nélkül nem készült volna el. Vagy legalább is
sokkal nehezebben de a jótékonyság is fontos A beleegyezéseddel, Villõkém."
Márió
nem rendelkezhetem a pénzemmel szabadon?! Ezzel a pénzzel, ami aztán
tényleg a legsajátabb sajátom? Nem fizetés, nem lottónyeremény, nem ölbepottyant
örökség, hanem egy amúgy is felbecsülhetetlen személyes szellemi teljesítmény
jelképes bére?! Legszívesebben úgyis az egészet visszadobtam volna a képükbe,
bagatell! De ez színtiszta gõgnek látszana. Így legalább jó helyre, valódi
rászorultaknak utalják, a remélhetõleg gondosan megválogatott kuratórium Így
legalább a tettértékû szó mellett a gyakorlatban is csináltam valamit. Amibõl
nekem több jutott, abból az elmétõl megfosztottaknak legalább így, áttételesen
törleszthetek És visszavonhatatlanul itt a szabadság, Magyarország köztársaság,
hurrá, hurrá, mint a kamasz, kurjantanék! De Villõ szempontjai ezek a
jellegzetesen földhöztapadt, kicsinyes szempontok Ha nincs kedvem hazajönni,
nem csoda. De nem civakodni, nem vitatkozni, hanem türelemmel viselni kell, mert
nem úgy van az, hogy "quod licet Iovi, non licet bovi", hanem fordítva: amit még
szabad a kisökörnek, azt már nem szabad Jupiternek!
(Mellettem azért a jövõben sem fogsz nélkülözni, Márió Villõt csitítja.
Én, amit vállaltam, azt vállaltam, légy nyugodt! Füstölögd ki magad)
Villõ
csak volna hová mennem! Ha legalább egy ügyvédet ismernék, hogy a jogi
helyzetemet tisztán lássam. Márióhoz persze járnak jogászfélék is, dehát a saját
fészkembe mégsem piszkíthatok Bármilyen nagyképû, bárhogy fölvitte hirtelen
az Isten a dolgát Sajnos, nekem viszont nincsenek barátaim. Engem az öregek is
csak kihasználtak. Jövõ! Nekem jövõm sincsen.
(Mária nem mer elaludni. A telefon karnyújtásnyira. Éjfél is elmúlt
már. Öleli a kispárnát. Rádiózenét hallgat.)
Mária
valami anyagtalan feloldódás. Én már a zenétõl is félek. Beethoven
magával ránt, elvisz, de nem tudom, hova. És ha elalszom, nem tudom, hol vagyok.
Nyár óta csak rosszabb lett minden. Az elgazosodott balatoni kert. Aki vállalta,
cserben hagyott. Az az elvadult fû. Kaszást kellett hívni. A dermesztõ magány és a
fárasztó nyüzsgés, ahogy egymást váltogatta. S az az érzet, hogy inkább teher
vagyok már a családnak, mint segítség Hogy fordult a kocka. Engem kell
kötelességbõl pátyolgatni. És az érettségi találkozó az én Mártuskám! Az az
eltaszítás. Az atya intelmei hát ha ezt az Isten csinálja, micsoda kegyetlen Isten
Nem, nem akarok káromolni. Csak mint a darázs az ablaküvegen. Zümmög, töri a
szárnyát, majd megõrül! Az üveget négyzetcentiméterre letapogatja. De a
közvetlenül mellette nyíló, a szabadba vezetõ rést nem találja Csupán egyetlen
mozdulat kellene, a másik irányba De az a buta ott döglik meg, a belsõ
párkányra lehullva. Ha csak én be nem segítek, valami lebbenõ ronggyal, szelíd
tuszkolással Hát te, Angyalom hol vagy az én vergõdésemben? Nagy, suhogó,
terelõ szárnyaddal? Vagy csak a halálban? S addig ez a hullámvasút, nem is
hullámvasút, mert hegyei nincsenek, csak a zötyögõ vízszintesbõl az átmenet
nélküli mélybezuhanás Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? És
jönnek a naptárból kitörölhetetlen ünnepek. Csak nyûg vagyok a gyerekeim
nyakán. Aludni sem akarok. A rémálmot sem akarom. De az ébrenlét is rettenetes.
(1990 Húsvétján Mária tüszõs mandulagyulladást kap, éppen
nagypéntekre virradótag. Márk háromnapos tanulmányi kiránduláson van a
diákjaival, Olimpia az ikrekkel Monoron, mert az apja az érszûkületes
lábával mozdulni se tud, Olimpia anyja, Margitka azonban mégis elutazott
Zircre, a szokásos húsvéti lelkigyakorlatra. Angelika - miután hiába várta
Máriát az ünnepekre a reggeli gyorsnál - rémülten telefonál. Most nem az,
mondja Mária, már éppen akartalak hívni, csak a mandula, harmincnyolc-öt,
el vagyok látva antibiotikummal, Blanka néni fõzõcskézett, ne aggódj
Majd elmúlik ez is, mint az egész nyomorult élet! Angelika estére mégis
fölvonatozik. Bedöglött a Trabi, de nem venném a lelkemre, hogy itt
senyvedj, egyedül, betegen Pedig a láz jó, használ nekem, mondja Mária,
sokkhatás, a vadállat ilyenkor a fülét-farkát behúzza Te már félrebeszélsz,
édesmama, nincs itt még egy rühes macska sem Angelika hozza a
priznicet, az öregkori láz veszélyes, éjszakára itt maradok. Köszönöm,
mondja Mária, drága kicsi lányom, mégis hidd el, ez nem a legrosszabb!
Angelika citromot csavar a teába: De ezt meg tudom fogni! Ennek van neve!
Belenézek a torkodba, és a fehér ronda pöttyöket, a vörös lobosodást
észlelem! Ez komoly betegség, megtámadhatja a szívizmokat Neked, aki
orvosnak készültél, neked magyarázzam?)
Mária
ha lebénultam volna. Tolókocsi. Vagy karom-lábam veszett volna. Talán
még az is jobb. Mert látható; részvétet kelt. És nem szégyenletes. Sõt, némi
mártíromság lengene körülÓ, ha a tiszinek igaza lenne! "Minden szõlõvesszõt,
amely nem hoz gyümölcsöt bennem, lemetsz rólam, a gyümölcshozót pedig
megtisztítja, hogy többet teremjen" Jézus búcsúbeszéde, János evangéliumában.
A szõlõtõ Krisztus Jézus, a szõlõmûves az Atya. Ó, ha én a szõlõvesszõ s ez
éppen a tisztítás a szükségszerû fájdalom ó, ha hihetném! De hát mit vétettem?!
Amit ily kegyetlenül éles késsel kell lesarabolni rólam?
(Mária fogja Angelika kezét. Kicsi lányom, bocsáss meg, ha valaha
bántottalak Jaj, ne, mondja Angelika, ez bánt, ez a hang! Édes anyukám,
mit tehetnék érted? Reggel hat-tizenhétkor mennem kell, Lóránt ellátatlan,
Tímea egyhetes tábor elõtt, képzeld, kiscserkész! A krémemet, mondja
Mária, hozd be a fürdõszobából! Anyuci, Angelika tréfás-szörnyûlködve
nevet, te még lázasan is képes vagy kenegetni az arcodat? Ez mechanizmus,
mondja Mária, valamiféle életfenntartás. Onnan fogod tudni, hogy a végére
jutottam, ha már nem kenceficézek mert akkor már az utolsó kenetet várom.
Ezt jól jegyezd meg. Hagyjuk a morbiditást, mondja Angelika, nézd, mit hozott
a nyuszi neked Szegeden pillantottam meg, a könyvesboltban, majdnem az
utolsó példány, tavalyi kiadás, Mérõ Márió: Az értelmiség nyomorúsága. Ez csak
a mi Mérõ Máriónk lehet, ki más, ilyen faramuci névvel? Mindig erre
hivatkozott, hogy neki feladata van, nemcsak mint pszichiáter Ezért nem
játszott velünk, szinte sosem Hát úgy látszik, sikerült az írás Remélem,
inkább örömet okoztam, mint izgalmat)
Mária
én azelõtt naprakész voltam. Tudtam minden érdemes megjelenõ
könyvrõl. Teljesen eltompultam. E téren is. Hát megcsinálta Ami miatt nem
mert kötelezettséget vállalni, két gyerekre! Õ megcsinálta! És mellette az az
aránylag fiatal, legyünk objektívek, aránylag helyes nõ. Azt bezzeg elvette! Hiába
minden naiv fantáziálás: "ázva, fázva, rongyolódva, talán itt maradtál volnaa
szívemre öleltelek volna" Valami õsrégi, bárgyú nóta hogyha nem gyõztesen
jönne ha egyáltalán valaha visszajönne milyen feltétellel fogadnám vissza
De nem is köszönt. Nem is köszönt. El sem fogom olvasni. El sem is. Jaj, de rossz
megint
(Május végén Villõ titokban, az utolsó percben beül a Belvárosi
Mûvelõdési Egyletben rendezett "Nemzettudat, világtudat a század végén"
címû kétnapos szümpozion nyitó elõadására, amelyet Márió tart. Villõ a
leghátsó sorban, egy Rákóczi-loboncú, széles vállú fiú mögött húzódik meg,
a fején törökmintás sál, a csücsök az áll alatt, elöl csomóra kötve. A
napszemüveg sötét; a fél arcát eltakarja.)
Villõ
mint egy mozisztár, inkognitóban! Csak rám ne ismerjenek. Hogy én
vagyok az a bizonyos nõnemû ajtónyitogató. A bálvány mindenese, legjobb esetben
"üdvöskéje". Szerencse, hogy a felkérõ levelet felfedeztem a szemétben. Most
aztán lássuk a medvét, lássuk, mitõl döglik a légy nem boszorkányság, pihent
aggyal én is tudom követni!
(Márió pingvinmintás kardigánban lép a dobogóra. Körülnéz.)
Villõ
mintha számba venné az alattvalóit. Hogy jelen van-e mindenki? És ez a
pingvin-minta! Ezt a cuccot nélkülem vette, önállósítja magát, már a vásárlásban
is, amit pedig úgy rühell
(Márió leveti a kardigánt, a szék karfájára borítja. Elõjön az asztal
mögül, a lábát a dobogó szélén megveti. A szürke nadrág búgja egy kissé
totyakos, de a fehér, kihajtott nyakú, hosszú ujjú ing hibátlan.)
Villõ
ezt is én vasaltam. Fehérítettem. Keményítettem.
(Márió lassan, körülményesen az orrára teszi a szemüvegét. Hátranyúl
a kéziratért. Önök most egy nagyobb munka részletét hallják, mondja, azt is
csak vázlatosan. Krákog egyet, azután meg szólal, váratlanul erõs, zengõ
hangon. Jobb kezében a szöveg föl-le mozog, bal kezével - mintha a taktust
verné - erõsen gesztikulál. Amit mond, szinte vádlóan kiáltja: Torz
világtudatból csak torz nemzettudat születhet, az egészséges, a teremtés
céljával összhangban mûködõ szellemi élet természetes velejárója a maga
helyén kezelt nemzeti érzület, melyet lenullázni éppoly hiba, mint az Istent
mintegy félretolva, életünkben a legfõbb hatalommal felruházni azt. A
hierarchia, mint az emberi viszonyok merev, külsõ szabályozása: múltbéli
kategória, eredeti értelmét vesztett üres forma. De az értékek hierarchiáját tilos
összezavarni, csereberélni önkényesen)
Villõ
egészen érdekes dolgokat mond. Ilyesmit nemigen hallani. Csak miért
kiabál?! Kire haragszik? Mi vagyunk itt, a nézõtéren, a vétkesek? A
visszamaradottak? A csököttek? Minket kell ilyen agresszíven, ilyen elsöprõen
kioktatni?! Ahogy mondja. Az a vehemencia. Nem szimpatikus És kétoldalt
szétáll a gyér haja. És a két lábfeje befele fordul, mint egy kissrác, aki az iskolai
ünnepségen szaval Már izzad is!
(Az önkorlátozó szabadság helyett a fékevesztett szabadosság, az
istenemberré válás feladatában megnyilatkozó cél-egyenlõség helyett a
hazugmód beígért gazdasági-társadalmi egyenlõség, az embertestvériség
beölelõ ideája helyett a vérközösség, mint a másokat-gyilkolók összefogása:
korunk jó- vagy rosszhiszemû tévedései. S hogy a jóakarat együgyûsége vagy
a rosszakarat kígyó-okossága mûködött-e, az eredményt tekintve, a
szánalmas és elborzasztó világhelyzetet tekintve, barátaim, szinte mindegy
És nekünk most minden sémából ki kell törni! Márió hangja hangosítás
nélkül is betölti a zsúfolt termet.)
Villõ
olvasva könnyebb követni. A vizuális típusnak. Dehát kétségtelen!
"Barátaim", mégis úgy hangzik, mintha azt mondaná, ti ostoba tévelygõk,
odalenn Persze, dübörgõ vastaps! Talán csak én vagyok túlságosan elfogult.
Negatív irányban Az is csúnya dolog, hogy közben ruha nélkül magam elõtt
látom ahogy a bütykét vizsgálgatja meztelenül felteszi a mosdó peremére a
lábát, fogalma sincs, hogy a fürdõszobaablak félrecsúszott függönye mögül minden
megfigyelhetõ nem is kell annyira kukucskálni A ritkás, egyenes szálú õsz szõr
közt az a féloldalasan lecsüngõ, lappadt herezacskó az a lilás, szomorú, üres
tarisznyaRezsõnél ez még duzzadt, feszes, szív alakú volt. Ugráltak az ujjaim
közt, csusszantak ide-oda a golyókNem voltam prûd sose, ó, a mozgalmas ifjú
évek, a Madisz, évente három-négy udvarló, legalább vannak szexuális emlékeim,
amelyeken rágódhatok, Rezsõ sose rótta fel, hogy nem szûzen mentem hozzá
férjhez, a haladó gondolkodásának hála De gyönyörû is egy fiatal férfitest! De
gyönyörû a hímvesszõ, izgalmi állapotban! S nem ez a náthás, nedvedzõ, ráncos
valami. Hanem amikor a selymes bõrön lüktetve áttetszik a vér Csak még
egyszer megélhetném! Hogy az arcomhoz simulna. Hogy becézhetném, tenyérbõl-
tenyérbe ejtve! Istenem, ha mégis vagy, te aztán tudod, ez nem "szex", nem
"disznólkodás", ahogy a nagymama mondogatta hanem ez az élõ élet.
(Június harmadikán mindkét bejelentett látogató telefonált Máriónak:
objektív akadályok, nem jöhetnek, nagygyûlés, illetve felügyelõbizottsági
értekezlet. Az elõadáshoz melegen gratulálnak. Szerencse fia, mondja Szabó
Attila Gerzson, aki ebben az egyre kiélezettebb szituációban is képes a
különállását megtartani. Én nem "külön-állok", mondja Márió, hanem egy
másik szintrõl "rá-tekintek" Én is így értettem, mondja Szabó Attila
Gerzson, búcsúzom tisztelettel. Kotori Gizella, a "pattanásos szõke" is
elragadtatottságát fejezi ki, ámbár, mondja, a Biblia szerint legyen a te
beszéded igen-nem és a szervezõk nem hagytak idõt a valóban pompás
szöveg után az elvi vitára)
Márió
vita!!! Vitába aztán nem bocsátkozom. Ha még a híveim is - legyünk
õszinték, szinte tanítványaim, ilyen ilyen érzéketlenek. Különben is: vitázni csak
egyenrangú partnerrel! De akkor már nem vita, hanem eszme-csere Van valami
álságos ebben az újsütetû demokráciában. Mintha senki se függne senkitõl. Közben
aki pénzt ad, dirigál is. Klánok és klikkek. Kezdenek kialakulni. Errõl is írni fogok.
Nehogy egy újabb, és sokkal ravaszabbul mûködõ csapdába essünk. Bár lehet,
hogy istenigazában meg sem értik. Bólogatnak, hogyne, de mennyire, milyen ragyogó
stílus, aztán amit tegnap, teszik holnap is ugyanazt Egyébként élénk visszhang
és semmi gáncs. "Slágerkönyv", így nevezik, ilyen gusztustalanul, Az értelmiség
nyomorúsága de mintha nem is rólam szólnának, nem is a könyvemrõl ezek az
ügyes, kívülrõl dicsérõ irományok és már ezek is kezdenek apadni. Átok, hogy
lényegében soha, senki Minden csoda három napig tart. Lásd: romániai forradalom.
Betöltötte a karácsonyunkat. Minden reménykedõ magyar karácsonyát. S hogy
ellaposodott, alig fél év alatt! Villõ fölfektetett egy dossziét, gyûjti a
"kritikákat", büszke Miközben a hirtelen drágulást szidja. Fogalma sincs,
valójában mi történik, de talán így jó neki, boldogok a lelki szegények, persze, ezt
nem pejoratív értelemben
(Mária június nyolcadikán délután négykor Balatonvilágoson, másodszori
olvasás után leteszi Márió könyvét. A lapszélen ceruzajegyzetek. A gyümölcs
még nem érik, a virágok még nem nyílnak, de egy-két bimbó már pattan. A
fû bokáig ér, a kerítés tövénél burjánzik a tarack, szívós gyökerei behálózzák
a kertet.)
Mária
sosem bíztam benne annyira, hogy egy ilyen könyvet meg tud írni. Egy
ilyen kristálytisztát. Ilyen mozgósítót. No, nem a pártoskodásra, hanem a
gondolkodásunkat felülbíráló gondolkodásra. Úgy elmondanám neki! De erre nincs
szüksége. Részben van "osztályos társa", részben pedig õ soha semmiben nem
szorult arra, hogy az igazát mások véleményével támassza alá. Fölvonná a
szemöldökét, "no örvendek", azt mondaná, hûvösen. Bezzeg az én kapcsos-
könyvem üres. Egy sor nem sok, annyit nem írtam belé. Pedig Tímea milyen
lelkesen ajánlotta! Hogy szinte végrendeletként Nekem volt írói tehetségem. Az
annyiféle elfecsérelt készségem között. Határozottan volt. Azok a fogalmazások.
Versek is. Még szegény Ábel is biztatott, "Maricska, ha csak egy kicsivel több
kitartás s nem akarnál mindjárt Ady Endre lenni!" Dehát minden elsikkadt.
Részben a kenyérkereset és a rendszer, de nagy részben a tündöklési vágy. A biztos,
gyors siker. S nem a próbálkozás alázata. Összefirkált lapok, kusza sorok, teli
sírással-rívással, óbégatással, moralizálás a falvédõk modorában félek, ma már
csak ennyi telne tõlem. Ugyan, a világ egy ilyen kifacsart citrommal, fúj, micsoda
ócska hasonlat, egy ilyen gonosztól össze-vissza rángatott marionett-figurával, mire
menne? Bár lehetnék kesztyûs báb az Isten kezén bár lehetnék, egyszer majd,
valaha Ez most jó. Ez a percnyi enyhület.
(Augusztus végén meghal Olimpia apja. Olimpia megkéri Máriát, töltsön
a temetés után Monoron néhány napot. Két özvegy, mondja, közös téma
Saját anyám, de sajnos, csalánkiütést kapok a szövegeitõl! Márk leviszi
kocsival Máriát. Nagyon szuper, anyukám, mondja, te még a bajodban is
képes vagy másokat istápolni. Én addig kimeszelem a konyhádat. Meg a
fürdõszobát. Még a vécét is. Tudok az ecsettel bánni! És Blanka néni
feltakarít.)
Mária
mint egy púp a hátamra, úgy kell ez a Margitka nekem. Talán négyszer-
ötször, ha találkoztunk, személyesen. Alig ismerem. De hát Olimpiának teszek
viszont-szívességet. S ennél az idei balatoni nyárnál a monori õsz sem lehet
rosszabb. Tímeát hét napig láthattam, be volt sózva, a cserkészség teljesen
beszippantotta, az én idõmben, mi, lányok ezt inkább meghagytuk a fiúknak, de ne
legyünk szubjektívek! Az ikreknek víziszonyuk van, nem lehet a lépcsõrõl a vízbe
vonszolni õket, visítanak, mint akiket nyúznak. Zelma belekapaszkodott a
korlátba, s azt üvöltötte: "Nem vagy az anyám, nem parancsolhatsz!" Sült a
pofámon a bõr. Dalma meg folyton kitépi Zelma kezébõl a játékokat, "ez az
enyém, ezt nekem vették!", mi kié, tévedhetetlenül számontartja, Zelma meg
sportot csinál belõle, hogy juszt is elveszi "Dalmának fejlett jogérzéke van",
mondta erre Olimpia, "No", feleltem, "ez nem feltétlenül dicséret" "Ebben az új
világban már becsülik a tulajdont, Mária mama, közös lónak túrós a háta!" "Ez is
elég undorító világ lesz, a jelek szerint, csak a pénz, a pénz! És a lónak nem túrós a
háta, szívem, hanem túros. Ami annyit tesz: sebes." Olimpia felhúzta az orrát, "Ha
csak egy kicsit jobban van, máris!" Hát Olimpia ilyen. De tartozom neki. A maga
módján próbált segíteni. Amikor még én is azt hittem, van segítség. S nemcsak két
kínzás-csigázás közt rövidebb-hosszabb szünet Ez a Margitka egyszerû asszony,
háztartásbeli Nyilván össze van törve, ha nem is éltek mintaházasságban.
Nyilván vár a vigaszra. És a mellékhelyiségek tényleg piszkosak. Richárd
megmondta, minimum ötévente A tapétához, hála Richárdnak, még legalább öt
évig nem kell nyúlni
(Ne rágd a fülemet, mondja Márió, a mi korunkban házassági
ceremónia! Nekem most másra kell koncentrálnom. Mindenünnen kérik a
munkáimat. No ezt nem igen látom, mondja Villõ, inkább azt konstatálom,
hogy a forgalom is kezd csökkenni. Másutt sütögetik a pecsenyéjüket a dicsõ
urak és hölgyek Ez csak a nyár! kiáltja Márió, az uborkaszezon! Most
tudnék nyugodtan dolgozni!)
Márió
talán túlságosan sok meghívásnak engedtem. Más csatornán folyt el az
energiám. Ezért olyan nehéz folytatni. Amit jóformán el sem kezdtem. Még a címe
sincs meg. "Gondolkodásunk kamaszkora." "A kataklizmák és a Halhatatlan
Individuum." "Új Ararát." Mindegyik dagályos. És egyik se foglal mindent magába.
Nem tudom, mi ez megint. Ez a szellemi csikorgás. Szárazság. És akkor a
tarkómon egy makacs, vádló tekintet. Tizenöt-tizenhat éve, sõt, talán még tíz éve
is azt hittem, a múzsám lesz hogy ilyen múzsa kell nekem Dehát most, utólag,
miért is bántanám, hiszen én rángattam bele Okosabb lett volna egyedül
maradniHa már nem ha már nem Õ.
Villõ
már nem is biztos, hogy beleegyeznék a törvényesítésbe. Csak ki akarom
ugratni a nyulat a bokorból. Csak kíváncsi vagyok a léghól kapott indokaira. Mert
velem mindent meg lehet csinálni. Nekem nincs öreg napjaimra, helyesbítek,
eljövendõ öreg napjaimra támaszom. Aki megvédene. Fiam vagy lányom. Inkább
fiam, mert azok az anyjukhoz ragaszkodóbbak. Ha az elsõ kettõbõl legalább az
egyiket meghagyom, ma már unokám is volna. Unokáim. Akik lefoglalnának. Akik
értelmet adnának az életemnek. Akiknek érdemes lenne fõzni. Nem csak
belafatyolni és annyit se szólni: mukk Annyira vágyom! Fizikailag vágyom, hogy
egy pici arc az arcomhoz érjen egy nedves puszi "átölel két puha kéz
te boldogabb leszel, kisunokám" Feleki Kamill ringatta a bölcsõt és
énekeltHa egy unoka elmehetne minden büdös férfi a francba. De még egy
macskát se tarthatok, Márió allergiás a macskaszõrre, "vagy én, vagy a macska!",
ilyeneket mondogat, jó vicc, mintha volna választásom!
(Szeptember másodikán Mária csomagol: egy hét, Margitka, untig elég
volt Monoron De hát nem sok vizet zavarsz, mondja Margitka, a kosztban
sem vagy terhesen igényes, Olimpia sokkal válogatósabb, ráadásul pénteken
is húst enne. De hát ahhoz korábban kell felkelni, hogy én valakiért is az
Isten parancsolatját megszegjem! Kemény asszony vagy, mondja Mária, egy
könnyedet se láttam, pedig készültem, hogy lelki vigasz Margitka ajkai
összeszorulnak, szigorú egyenlõségjellé: Ti tudós városi nõk, a valódi hitet
nagyon is elhanyagoljátok, Frici fölvette az utolsó kenetet, meggyónt, még
tudtam intézkedni, misét is mondattam érte, akkor mit sirassak, az már
biztos, hogy el nem kárhozik Bár volt elég vétke, Olimpia ráütött, nem ám
rám, aki még lázasan is elmentem vasárnap a templomba! Legalább
imádkozol érte? Küldesz utána szeretetet? kérdi Mária. Én inkább
Olimpiáért imádkozom, mondja Margitka, hogy Isten térítse igaz útra, még ha
sorscsapással is! Mert így - szentkeresztség nélkül - az unokáim is a pokolban
fognak égni. Borzasztó szavak, mondja Mária, hagyok itt, az ellátásért,
kétezer forintot Ha a szobát kiadnám, Margitka a pénzt a zsebébe
csúsztatja, heti ötöt-hatot is megkaphatnék érte. De mindenféle népekkel
nem veszõdöm, elég nekem, ha muszáj, az a két istentelen gyerek Ami itt
folyik! Jövel, Bosszúálló, közel a végítélet! Mária becsukja a kiskoffert:
Amikor is te majd egyenest a mennybe mész! Csak gúnyolódj, mondja
Margitka, az eretnek rosszabb, mint a hitetlen nem véletlen, hogy
büntetve sújt az Úr, fontold meg, búcsúzóul)
Mária
szegény, szegény Olimpia! Hát csoda, ha ilyen lett? Az az Isten, akiben õ
nem hisz, az nem ugyanaz az Isten, akiben én hiszek. Ha földbe döngöl, hiszek akkor is.
Mert valamiért meg kell ennek történnie. S ha a földbe döngölt, ki is csíráztat majd.
Csak kibírni. Csak kibírni.
(November harminc, Ádvent elsõ hete. Délidõ. Márió az Unicumos üveg
öblös hasát és a címkén a vastag keresztet bámulja.)
Márió
én nem iszom. Néha rum a presszókávéba. De nem iszom! Mesterséges
bódulat Most kivételesen kívánja a szervezetem. Tompán kong a fejem.
Alacsony a vérnyomásom. Ez gyógyszer, de legalább nem szintetikus. Mindössze
fél deci. Legföllebb egy. Hideg is van, Villõke tébolyultan spórol a gázzal.
Különben õ is iszogat. Talán zugivó. Miért volna másképp itthon ez az ital? De
talán jobb is annak, aki a sárga földig le tud részegedni. És ezt az irracionális,
eszement gyûlölködést nem észleli. Az embereim szétspricceltek. Az a néhány, aki
maradt, kétségbe van esve. Tõlem kérdik, "hogy történhetett ez meg?" Hát honnan
tudjam? "Az emberfaj sárkányfog-vetemény, nincsen remény, nincsen remény"
Irtózatos sorok. Sárkányfog-vetemény! Milyen mélypont kellett, hogy Vörösmarty
ezt, így, leírja! Idáig nem szabad süllyedni De ha már nyakig belemásztak a
politikába, legalább elfelejtenének! De nem, hûségesek! Olykor rám hivatkoznak,
visszahallom! Pro és kontra. Mintha én is ugyanazt mondtam volna. Idáig azt hittem,
legalább egy kis, minõségi kör lényegemben megért. S most egyszeriben kiderül,
ezek is csak félreértenek. Listák, ellen-listák, itt is, ott is ismerõs nevek akik
önmagukban derék fiúk, köztük néhány gyémánt-koponya, és most íme, gátlás
nélkül ugranak egymás torkának! Gyerekek, hát nem lehet a nézetkülönbségeket
higgadtan, tárgyilagosan megbeszélni? Helyes ez, az országot, mint kutyák a
cupákot, acsarogva, ide-oda húzkodni? Gyerekek! De hát nem kérdez senki.
Ideggyenge "honleányok" és frusztrált "világfiak", mi közöm nekem ehhez?! Kész
karikatúragyûjtemény. Oktatófilm, elrettentõ példa: ne így, ne így! És akkor írni!
Leírni! Csak pusztába kiáltott szó. Vonítás az éjszakában. Kilencszáznyolcvanegy
tele nyolcvankettõ tavasza akkor éreztem hasonlót ez a nihil akkor
támadott meg ez a kilátástalanság De akkor még regnált a régi rendszer!
Visszadobták a könyvemet! Kézzelfogható okom volt rá, most pedig mégiscsak
valami újnak a kezdete! Méltányolnak és mégis rosszabb! Sokkal, sokkal rosszabb!
Az a néhai válság, hetven százalékban az írással, harminc százalékban a
körülményekkel kapcsolatosanKievickéltem, még büszke is voltam, hogy
méltónak talált az Isten, a felsõbb erõ, hogy állhatatosságban megpróbáljon A
lélek sötét éjszakája, Keresztelõ Szent János, Avilai Teréz Kierkegaard,
Nietzsche és nálunk Hamvas és Arany János sõt, a mesés-derûs Benedek
Elek hevenyészett, kiragadott példák, az agyam cikázik. És akkor még nem
szóltam azokról, akiket végleg elnyelt, legalábbis evilágban a fekete ördög-bendõ,
végleg elborultak, Bajza József, Juhász Gyula, Osvát József Attila és
mindazok a "névtelenek", akiket évtizedekig hiába kezeltem, nem volt segítség,
csak a metrósín, a Budapest Nagyszálló tetõterasza, a halálba-alvás az erdõben, a
fürdõkádban borotvapenge Nem nyálas-e minden optimizmus, amikor kitetszik,
rossz után is rossz jön, legalábbis rontott? A teljes reménytelenségnél a
reményben-csalatkozás a rettenetesebb. Én ebbõl a szobából ki nem megyek De
be sem is eresztek senkit!
(Villõ már harmadszor hívja Máriót, be is kopog. Majd! kaffantja
Márió. Nem erõszak a disznótor, mondja könnyedén Villõ, és leül ebédelni.
Tölt magának fél pohár Badacsonyi rizlinget. Lebbencsleves,
szalonnabürkével, sült csirkeszárny rizzsel, bundás alma.)
Villõ
jobb is egyedül enni. Igaza volt a fõuraknak, a középkorban. Amit lehet,
csülökre fogni, a csontot leszopogatni, de ma már nem hátrahajítani barbár módra,
hanem kulturáltan kihelyezni körbe, vendégségnél csontos tányér Utána egy
spiccer, elõsegíti az emésztést. Reggel gyomorkeserû, mindjárt vidámabban kezdi
az ember a napot. Nem ám begubózás. Újabban még kulcsra is zárja az ajtaját.
Ilyen undok még sose volt. Megsértõdött, hogy többé nem õ a Guru. Hogy mennek
a dolgok nélküle is és elõbb kérnek a narancssárga zakós harmincas brókerektõl
tanácsot! Megjósolhattam volna. Pénz beszél, kutya ugat. És az erõsebb kutya
gyõz. Karinthy Frigyes nagyon karakterisztikusan megírta, másként agitál, aki föl
akar jutni a villamosra, és homlokegyenest másként, aki már fönt is csücsül Ez
igazgatja a világot. Hatalom és pénz. Dicsvágy. A többi csak sóder. Ha nem
emészti fel a kis tõkémet csaknem mind az elmúlt egy és fél évtized, most itt az
alkalom, kezdhetnék én is valamit. A magánvállalkozásé a jövõ. Szeretetotthon,
öregeknek, persze, alkalmazottakkal, akik kuliznak. Egyszer volt csak Budán
kutyavásár, Tatár Villõt többé nem viszitek jégre! Márió elláthatná a
pszichológiai karbantartást Ha Márió nem ilyen volna. De a lenne meg a volna,
nincsnek a sógora, ahogy a nagyi mondogatta. Márió, hogy önmagát ellássa, arra is
képtelen. Csak a piszok nagy gõg. Kérdeztem, ne beszélgessünk egy kicsit? hát
nem azt felelte, õ önmagával szokott társalogni, manapság az a legjobb társaság
Hát mondhat ilyet egy istenes ember? Pláne a prófétáló? Hát akkor a maga
módján nem volt természetesebb, õszintébb, szegény Rezsõ? Minden hibája mellett?
"Villõkém, Villikém, csacsogj csak, szeretem a hangocskádat, úgy ki tudod a
fáradtságot belõlem oldani!" Csak az a beivódott formalinszag! Máriónak viszont
izzadságszaga van. Már mosdani is lusta! Nekem kéne valami mellékes után
néznem. Az infláció! Persze, Márió erre is fütyül. Elõbb-utóbb elõbújik, és
nehezményezi, hogy miért csak a szárnya-nyaka, és miért nem a csirke combja?! De
az, hogy "Villõ, köszönöm", nonszensz!
(Mária az adventi koszorút fölkötözi a csillárra. Este meggyújtja az
elsõ gyertyát. Újságpapírt tesz a szõnyegre, hogy a gyertya arra csöpögjön.)
Mária
mintha szegény jó Richárdom itt állna a hátam megett. "Marcsikám,
vigyázz, foltot hagy a gyertya!" De a szenvedésemre õ sem tudna többet mondani.
Csak fogná a kezem persze, az is milyen sok. Ha fogná a kezem valaki. A
gyerekek nem erre valók. Már az ikrek is iskolások. Dalmát dicsérgetik, Zelmát
viszont folyton szidják. Tímea pedig abban a távolban. Angelika fel van dobva,
azt tervezi, nyit egy privát utazási irodát. Lóránt panaszkodik, az önkormányzat
nem akarja a múzeumot tisztességesen dotálni. Olimpia bezzeg jól keres! Márk
mellett - legyünk objektívek - muszáj is. Márk egyre csüggedtebb. "Ez az új világ
se kedvez a mûvészi hajlamoknak, anyukám ez se!" Szerencse, hogy a hobbi-
szint kielégíti, a festegetésben. Nincs szörnyûbb, mint a féltehetség. A
dilettantizmus határán. Valószínû, hogy én is csak szimpla rímfaragó lettem
volna de akkor mi az, ami bennem maradt?! Mi ez a gyötrõ elégedetlenség? És ez a
homályos bûntudat? Mintha én volnék még azért is felelõs, ami csak így, újságból,
tévébõl-rádióból akarva-akaratlan eljut hozzám mintha az én dolgom volna,
idestova hatvankilenc éves fejjel, hogy beleavatkozzam, hé, hé, megint rossz az
irány, kinek kell újra az a világ vissza, amikor csak a rang és a vagyon, mint ahogy
persze proletárdiktatúra se kell, s a mameluk-szocializmust sem sírom vissza,
nekem nem eszmény Horthy, és nem eszmény Kádár tata sem viszont a liberál-
kapitalizmust sem kívánom, utaztam épp eleget, a pénzuralta rendszereket elég
közelrõl láttam, épérzékû embert csak émelyíti, mintha Mefisztót hallanám,
Istenem, a Faustot még együtt Richárddal, "eladó az egész világ". De én nem
vagyok eladó! Ezt szeretném hangosan kihirdetni Komikus! Ugyan kinek
kellenék én? Ki adna testemért-lelkemért akár egy lyukas garast? Akkor meg miért
vádolom magam? Miben vagyok én - a kis pont - mégis ludas? Hát érdemeltem,
hogy Rozgonyi Márta a hûtlenségét, az elhidegülését azzal indokolja, hogy
voltaképpen én voltam az oka?! Hát én hoztam azokat a gyalázatos
zsidótörvényeket? Én vagoníroztam be a szerencsétlen szüleit? Én csináltam aztán
az Andrássy út hatvanat, Recsket, Kistarcsát? A kitelepítéseket? Talán még az
oroszokat is én hívtam be ötvenhatban?! Én, én, én?!
(Mária gyorsan bakapja a gyógyszerét. Ül a félsötétben, a csepegõ
gyertyát nézi.)
Mária
a kollektív bûntudat. Márió azt mondaná. Így érzett õ is a háborúban. És ír
is valami ilyesfélét a könyvében. Hogy a ránk esõ részt igenis vállalni kell. A
kollektív tehetetlenségünket. A gyávaságból magunkra erõltetett közönyt Talán
azt a kicsit se tettük meg, ami rajtunk múlott. Maximum sopánkodni tudtunk. Ezt
már én gondolom. Önzés és félelem. Sziámi ikrek. S a kettõ csak együtt pusztítható
el. Istenem, milyen szívósak! És olyan élénken mutogatják, vetítik a képet, hogy
hiszen úgyis elrohad minden. Nézd a balatoni novembert. Az elszáradt kertet. A
fák csupasz csontvázát. De hát igazság ez? Ez az igazság? Hiszen ugyanaz a kert
tavasszal
(December negyedikén Mária meggyújtja a második gyertyát is az adventi
koszorún. A viaszpecsétes papírt kicseréli.)
Mária
ez a mértéktelen habzsolás. Ahogy mindenki minden megkaparinthatónak
most nekiesik. Ez a megfontolatlan, alattomos harcmodor. Iszapbirkózások. Itt még a
döntõbíró is mocskos lesz, ha túl közel lép. Az át-nem-gondolt szavak fröcsögnek.
Alakot öltenek a fantom-vágyak. És én is, én is, ez az önsajnáló, állandó
nyavalygás! Mintha rajtam kívül nem volna még szenvedõ alany a világon! Mit
csinálnék én egy cella mélyén? A kínzókamrában? A lágerben? Miért mindig
csak én?!
(A harmadik gyertya december tizedikén fölfénylik, az elõzõ kettõ
csonkig égett. Mária elejti a gyufaszálat, a szõnyegen a védõpapír egy kissé
megpörkölõdik.)
Mária
még majd fölgyújtom a lakást. A házat. Az utcát. Félek a tûztõl. Talán
még a fénytõl is félek. Mert megvilágítja, mi lapul a sötétben A hazugságokat.
Most aztán versenyben hazudnak. És a hazugságot gyakran egy másik hazugsággal
cáfolják Én is mennyit hazudtam! Önérdekbõl a leggyakrabban. Hogy jó színben
tûnjek fel. Hogy szeretgessenek. S amikor tapintatból talán hazudhattam volna,
akkor voltam a kíméletlenségig õszinte
(Ádvent utolsó hetében ég a gyertya éjjel-nappal. Mária gondosan
cserélgeti a gyertyaszálakat a már pergõ tûlevelû koszorún. Összesöpri, ami
lehullik.)
Mária
ha mégis meggyulladna a fenyõgally, hát idejében eloltom. Ha rámtörik az
ajtót a betörõk, a sajtóban ezzel riogatnak, hát rámtörik csak körülem vihetik el a
tárgyakat. Belõlem nem vihetnek el semmit.
Bátorság, Mária
Gondolkodj, Mária
nagyon messzirõl
nagyon halkan
Mintha valaki szólítana.
(Márió ezen az éjszakán lidércnyomásból ébred. A pizsamanadrág
szára nedvesen tapad a combjai közé. A végtagjai merevgörcsben.)
Márió
ólomkamra. Nincs semmi külsõ fény, mégis félhomály. Nyirkos, véres
falak. Kocsonyás vér. Nincs ablak. Mégis rács az ablak helyén.
Nem tudom, ki vagyok
mi a nevem
nem tudok mozdulni
nem tudok kiáltani
Valami elnyel.
(Villõ még olvasgat. Nem jön az álom. Az izületei fájnak.)
Villõ
melegfronti hatás. Õ bezzeg alszik, mint a bunda. Ha nem horkol, hát így
harákol Nincs benne szeretet. Mint a zengõ érc. Mint a pengõ cimbalom.
(1991. április huszonnegyedikén Mária bélelt orkándzsekibe öltözve
elveti a virágmagvakat Balatonvilágoson. A kapa élével árkokat húz a
fellazított földbe. Az õsszel szedett, télen át szárított magvakat a fel-
feltámadó szélben jobb kézzel átpergeti; a pelyva elszállong, a mag a tálkába
visszahull.)
Mária
a legkisebb szél is elég, hogy szétválassza. Csak az ember dolgában tapad
a jó és a rossz olyan makacsul össze, hogy az Istennek a szíveket drótkefével kell
megtisztítania Ez a kora tavasz ez a bujkáló nap ez a percrõl-percre
változó, szeszélyes idõjárás Borzolja az idegrendszert. És persze, megint
egyedül. Az ígéretekkel ki vagyok bélelve. Még hálás lehetek, hogy Márk
novemberben felásott, és februárban megmetszette a fákat. Csak úgy találomra,
átabotában. Termõ ágak is áldozatul estek. Angelika lenyírta az elsõ füvet, Olimpia
ülve gereblyézett össze. Röhej. Tímea ide se dugta az orrát, nehogy a kapanyelet a
kezébe nyomjuk De hát kótyavetyéljem el, mint Richárd garzonját, aminek az
árát a drágáim elosztották és pricc-pracc-prucc, el is költötték? Legalábbis
semmi látszatja. De hát legyünk objektívek, azért rendes, segítõkész gyerekek.
Csak éppen akkor nem érnek rá, amikor kell Magam is megcsinálom! Szinte
akarati gyakorlat! Hûvös van. Az idén késett a természet. De úgy-ahogy, végre
kiengedett a föld. A vetést nem lehet halogatni, ha június-júliusra várok virágot
(Márió még délelõtt tizenegykor is ágyban van, állig a paplan alatt.
Villõ, kiáltja, Villõ, hol kódorogsz, ha hívlak?! Villõ benyit. Mi van már
megint?! Inkább ennél valamit, nem éhgyomorra ez a büdös bagó! Még majd
fölgyújtod a párnát! Inkább a gázt gyújtsd be, mondja Márió, meg lehet
fagyni ebben a jégveremben. Villõ gyufát hoz, a kályhában az õrláng
föllobban. Április végén, fûteni!!! Ilyen energiaárak mellett! Ebbõl a
nyugdíjból!)
Villõ
de hát érdekli is, mi mibe kerül! Csak legyen meg. Élvezni a készet.
Napszámra heverészni, elpöfékelni két pakli márkás cigarettát. Engem kivet az
ágy, hacsak nem vagyok halálos beteg. Õ meg makkegészségesen is csak
sziesztázik. Még a bejelentkezõket se fogadja, akik mégiscsak maradtak, mégiscsak
eljönnének Elhárítja õket. Mindenféle hazugsággal hárítja el, "halaszthatatlan
tennivalók", "sürgõs postamunka", "készülõ könyv", ebbõl semmi, de semmi sem
igaz. Csak ez a tespedés. Elmenni se akar, szinte már zavarnám, szörnyû, ahogy
még a szuszogását is hallani vélem az ajtó mögül S közben mintha levegõ
volnék, átnéz rajtam, olyan furcsa a tekintete, mint egy gépet, használ Lépten-
nyomon meg vagyok alázva. Kiújult az aranyerem, bevérzik, "ereszkedjék a
vizsgálón négykézláb-pozícióba, Pajkos néni" mondja a körzeti orvos hát mi
vagyok én, állat?!
(Legalább szellõztetek, mondja Villõ, pfuj, ez az oroszlánszag! Ki ne
nyisd az ablakot! mondja Márió. Hát igen, mondja Villõ, még majd
bekukkant a tavasz, félj csak tõle!)
Márió
nem érdekel a tavasz. A rügyfakadás. Minek? Süt a nap. Minek? Nem
akarok enni. Minek? Senkire se vagyok kíváncsi. Nem akarok fölkelni. Minek?
Mókuskerék. Mókuskerék, forog, egyre mélyebb vájatokban. Iszonyatos.
Kifejezhetetlen. De kifejezni, bármit is, minek?
(Májusban a háromnapos tavaszi esõ áztatja Mária kertjét. Az udvaron
bokáig ér a víz, Mária kõrõl-kõre ugrándozva közelíti meg a kaput.)
Mária
ingovány. Egyik zsámbékról a másikra. Átmeneti menedék. A pirulák. A
tevékenység. A képzelet mágiája, fölidézni valami szépet. Szokni a magányt. És a
fohász. És az akaraterõ. A "legendás" akaraterõ. Enyhület. De nem megoldás.
nem megoldás.
csak enyhület
legyünk objektívek; talán meg kéne fordítani: Befelé hûvös, tárgyilagos
tekintet, egy öreg asszony, aki jódolgában azt se tudja, hogy hol lakik az Isten.
Hiszen fizikai baja nincs, nem visszataszító, nem koldusszegény, nem családtalan,
még mindig világos eszû csak egy a sokmilliárdból, még mindig szerencsés
Bizonyos távolságból magamat újra meg újra megszemlélni. Kifelé viszont önátadó,
átérzõ elragadtatottság: csoda a klorofill a növényben, a zöldnek hányféle
árnyalata, micsoda bölcsesség, micsoda elpusztíthatatlan erõ az újrakezdésre, a
természeti törvény milyen rendíthetetlen biztonsága A giliszta, ahogy a sötétbõl
a fényes felszínre jön, legalább akkor, ha esik az esõ hát csak az ember ne tudná
ugyanezt? Csak az ember él örökké a sötétben? Ha hull rá az áldás, észre sem
veszi?!
talán így
talán erre
De még nem elég
valami még hátravan
(Július kilencedikén Villõ útra készen búcsúzik. Két hét, mondja
Máriónak, a vonathoz ki sem kell kísérned, taxit rendeltem. Mindössze két
hét, Hajdúszoboszló, Napsugár Gyógyszálló. Regenerálják az ízületeket.
Hagytam a mélyhûtõben fõtt ételt. Föl is céduláztam, mi micsoda. Csak
fölmelegíted! A lustaságból legalább fölserkensz! Szórakozz csak, mondja
Márió, te még tudsz szórakozni Szórakozás?! Villõ bekattantja a
kofferzárat. Hiszen már mászni is alig tudok, amíg te viruló egészségben!
Viruló egészség! Márió csikorogva nevet. Ja, mondja Villõ, ezt csak
magadnak köszönhetedezt a komor hangulatot. Na puszi, föl a fejjel!)
Márió
"hangulat!" Nevezzük nevén. Ez a depresszió. Ha nem is bipoláris-mániás.
Megtalált. Legyûrt. Senkinek se vallhatok róla. Az mindent tönkretenne. Hogy csak
ennyit ért, az a tudatosság, amivel képviseltem azt, ami meg sem valósult. Jónás a
cet gyomrában. A sértõdött Jónás. Az Isten által cserbenhagyott. Akinek hazudott
az Isten. Sajog a szívem, a mellkasomban szorítás, nyomás. Klasszikus kísérõtünet.
Antidepresszívumot kell szereznem. Hogy legalább napról-napra kibírjam. Amíg
talán elvonulfél év, egy év, két év, hét év vagy az irgalmas halál. Meg akarok
halni. Azt se tudom, ma mi a legkorszerûbb milyen bogyó Kollégához nem! A
szakmában nem! Valamelyik hívem egykori hívem Csak még annyi
összeszedettség hogy telefonáljak a patikába a Lugosinak mintha valakinek
kérném, karitatív alapon aki jár hozzám, terápiára és ugye, nekem se recept,
se pecsét Én már pszichiáter sem vagyok. Semmi se vagyok. De nem akarom a
függõséget. A drogabusust A hamis tudat ráfeküdt a valódira fojtogatja
ha egyáltalán
iszonyú!
hacsak nem az a hamis, amiben eddig hittem
s nem ez a valódi:
hogy minek, ez az egész élet?
(Márk váratlanul megjelenik Balatonvilágoson. Anyukám, mégiscsak
tudnod kell róla Apa szerdán fölnyitották és vissza is varrták
gyomorrák, áttételes meg vannak a napjai számlálva. Az intenzíven
beszélhetsz vele! De hát miért csak most szóltok? kérdi Mária dúltan, az
utolsó percben?! Hogy beteg, azt sem említettétek Kímélni akartunk,
csitítja Márk, a te labilis állapotodban. Angelika még most is vacillál, hogy
helyes-e belevonni? Segítség úgysincs. De hív téged. Azonnal vigyél, mondja
Mária.)
Mária
Krízishelyzetben mindig talpon voltam. A közeledõ rossz elõtt rettegtem. És
ami készületlenül ért, az után omlottam össze.
(Az intenzív osztályon Mária lábára vászonpapucsot kötöznek, a haját
fehér tüllel lefogják. A szürkés köpeny rövid és szûk, csak az öv tartja össze.
Milyen minõségben? kérdi a nõvér. Mint mint a gyermekei anyja,
mondja Mária. Pár perc türelmet, csak egyenként, a nõvér bólint, a felesége
éppen bent van.)
Mária
a felesége. Errõl se szóltak.
(Síró, cipõgombszemû, harminc-negyvenes nõ bújik elõ a zárófüggöny
mögül. Gondolom, a fényképekrõl, mondja, ön a Mari. Én már el is tûntem.
Ez a látvány, keményítse meg a szívét Mária belép. Ábel az elsõ ágyon
fekszik. A lepedõ csak térdig takarja, térdtõl fölfelé meztelen. A jobb vénába
csöpög az infúzió, a gyomron vastag gézkötés. Az orrban és a száj-
szegletében vékony csõ, a vérszivárgást vezeti. A megkínzott hímvesszõ
oldalra konyul, a húgycsõben is katéter. A test lapos. Ábel! Mária könnyei
ömlenek. Ábel kinyitja a szemét. A szabad bal karját emeli, följebb húzza a
lepedõt, a szemérmét eltakarja. Azután a hajához nyúl, és a homlokába
csapzottan hulló, még mindig barna tincset elsimítja. Mari, Maricska, elmotyogja a
nevet, félig csukott szájjal.)
Mária
ez a mozdulat. Ahogy megigazítja magát. Mintha tetszeni akarna. Uram
Istenem, teremtõ irgalmas Atyám! Még mindig szeret. Még mindig szeret.
(Bocsáss meg, bocsáss meg, Máriából kiszakad. Az ágy szélére
kuporodik. Te bocsáss meg, mondja Ábel, nem voltam jó apanagyapa
meg!!! De nem akartam elvenni õket tõled és csak így lehetett az
elszakadást kibírni hogy egyúttal törölve mindende minden! Ne sírj,
Mari, az elmúlt félévhez, azokhoz a kínokhoz viszonyítva, ez már csak
üdülés: És lesz még egy kis idõm, bivalyszív, nem adják olyan könnyen.
Ne sírj, csillagszemû Máriskó )
Mária
csillagszemû Máriskó. Ez volt a becenevem. A tündérnevem. Így
szólongatott. Én meg õt állhatatos Abélardnak. Mintha egy másik életben. Üveg
alatt, lepréselve. De most mégis minden életre kel. Széttöri az üveg lapot. Mintha
rettenetes erõvel visszaszippantanának a múltba. Újra valóság. Megszakad a lelkem.
(Bocsáss meg, bocsáss meg, Mária csak ezt hajtogatja. Életem
legfényesebb évei, mondja Ábel, de ott volt a tiltás, a tao Csak az fáj, hogy
aztán se lettél igazán boldog A csõ mellett is szivárog a szájából a vér, a
dereka alól rózsaszínes folt terjed. Szalad a nõvér, ó, mûtét után gyakori a
belsõ vérzés, de kéretik távozni! Mária megcsókolja Ábel homlokát. Holnap
is jövök, mondja fulladozva. Ábel int: Ne. Nekünk most már nem szabad,
ennél többet.)
Mária
megigazította a haját. Megigazította a haját.
(Július huszonharmadikán, délután kettõkor Villõ Szoboszlóról barnára
sülve, vidáman tér haza. Márió a rekamién kuporog, pizsamában, a kulcs-
csikorgásra sem áll fel. A levegõ a szobákban áporodott, a redõnyök
leeresztve, a sötétben csak az íróasztali lámpa fényköre világítja meg a
csupasz asztallapot. Mintha lesöpörték volna, se papír, se toll, se könyv, se
levél, se jegyzet. Az Unicumos üveg üresen a földön, a hasára billenve.
Mocskos tányérok a szõnyegen. Te jóisten, kiáltja Villõ, hát ennyire nem
vagy képes magadat ellátni? Három képeslapot is küldtem, pontos címmel,
kétszer telefonáltam, azt hittem, szokás szerint csavarogsz. De ki se
nyitottad a postaládát, tömve paksamétával! Hát érdemes ide hazajönni?!
Nem érdemes, mondja Márió, semmit sem érdemes.)
Villõ
már ezt a csipetnyi örömöt se hagyja! Pedig olyan szépen helyrehoztak.
Úszás, súlyfürdõ, iszappakolás, és az az isteni, bizsergetõ masszázs a Reparon
csodaszer az aranyérre Kellemes társaság, szalonzene És akkor itt találom ezt
a morcos, sótlan öregembert. Majdnem azt mondtam, hogy a saját piszkában.
Épphogy éhen nem halt. Fogadok, hogy a melegítésre is lusta volt. Csak úgy
félfagyosan befalta. Fogadok, hogy a pékig se ment le. Csak a koffein, csak a
koffein, a zacc a mosogatóba borítva, kupacokban ha eldugult, futhatok
szerelõért, megint én, megint rajtam minden teher!
(Lázad van? Fáj valamid? Legalább felelj! Villõ megrázza Márió vállát.
És mik ezek a gyógyszeres dobozok a szemétben?! Noveril plusz
Seduxen Serkentõ és nyugtató egyszerre Normális ez? Honnan
szerezted? Ahelyett, hogy sétálnál, mozognál, szívnád a jó levegõt, és már
a hideg-meleg zuhanyt is feltalálták! Leltároztad a szemetet? kérdi Márió,
emelkedett foglalatosság! Te csak gúnyolódni tudsz, mondja Villõ, te, aki
állítólag undorodsz a macskabûztõl, a saját bûzödben bezzeg kibírtad!
Kérlek, Márió majdnem könyörög, menj ki a szobából, és ne gyere vissza
és ne eressz be senkit.)
Márió
csak résnyire nyitottam ki az ajtót. Ameddig a lánc engedte. Hogy a
Lugosi a tasakot becsúsztassa. "Éppen fürdöm, nagyon köszönöm, jót tettél egy
szegény nyomorulttal" Az a szegény nyomorult én vagyok, de ezt nektek nem
kell tudni. Ki ez az idegen asszony, pöttyös sortban?! Mire akar rávenni? Miért
ráncigál? Régebben halkan átcsoszogott a szobán. Most dragonyosléptekkel
keresztülmasírozik Szürke reggel, szürke dél, szürke este, szurok éjszaka
Egyetlen perce sincs a napnak, amire várni érdemes. Patkányok csócsálják a
szívemet. Nem szeretek senkit. Nem tudok szeretni. És nem szeret senki. Engem
nem lehet szeretni. Meg kell már halnom.
(Mária a kertben ül, a még csak karvastagságú diófa alatt. Ragyog a
nap. A fiatal ágak átengedik a fényt. A levelek árnya táncol Mária ágyékán.
Nem jössz fagyizni? kiált oda a teraszról Tímea. Hagyd a Má-mami, mondja
Angelika, ebéd után meditálgatni szokott)
Mária
"meditálgatni!" Ez az értetlenség. Ez a hanghordozás. Dehogy meditálok.
Fõlök a saját levemben. Szegény Ábel. Nem ad neki könnyû halált az Isten. Még
mindig. Még mindig Harmincnyolc kiló. Az Emõkéje bízik az akupunktúrában.
Hogy legalább a fájdalmat szüntetné meg! De nem. Már beszélgetni se tud. Se
velem, se a gyerekekkel, se mással. A kín õt magát már teljesen elfedi. Bocsánatot
kértem. És?! Jóvátehettem ezzel valamit? Változtathatok a tényen, hogy egy
embert, aki a légynek se vétett, kiebrudaltam az életembõl, voltaképpen az õ saját
életébõl is, hogy az arcába vágtam, õ nem olyan vonzó férfi, akit egy nõ
szenvedéllyel tudna szeretni hogy asszisztálni kényszerítenem a Márió-
szerelemhez, hogy hitegettem, várjon, elmúlik, csak legyen még egy gyerekünk
hogy aztán úgy váltunk el, "közös megegyezéssel", hogy õ lett az alperes aki
elhanyagolja a családot És még arra is volt pofám, hogy odarendeljem a válás
után a lakásba, az új karnist fölszerelni miközben Márió alulról vezényelt,
Ábelkém, egy kicsit feljebb, most egy kicsit balra Csodálom, hogy nem verte szét
a karnissal a fejünket. Micsoda tapintatlanság, micsoda lelketlenség! Valami
ösztökél, hogy szembenézzek ki is voltam milyen is voltam mit is
mûveltem és nemcsak vele. Voltaképpen anyukával is. Egyszer belázasodott,
még lánykoromban, kérte, szaladjak el orvosért, de én siettem. Azt hiszem,
táncolni siettem. "Egy kis láz, reggelre elmúlik, ne kényeskedj, anyukám!"
Tüdõgyulladás lett. S anyuka soha, egyetlen szóval sem hányta a szememre.
"Fiatalság, bolondság!", ezt mondta minden komiszságra amikor fölkeltettem
éjfélkor, hogy a vizsgablúzomat vasalja ki amikor magától értetõdõnek
tartottam, hogy Márk pisis pelenkáit õ mossa, amíg én Márióval randevúzom és
Márk is, hogy sírt! Emlékszem a napra, "Mama, ne hagyj itt az oviban, csak ma ne,
úgy félek", de én otthagytam, micsoda fakszni, mitõl is félhetne és amikor
Angelika másfél éves volt, és Ábel vidéki kiküldetésben, és anyuka se ért rá, mégis
elmentem Márióval hajnalig, pedig Márió is figyelmeztetett, "Mária, ne hagyd
egyedül, hátha megébred, nem helyes!" De én igaz, egész éjjel fantáziáltam,
szinte hallottam, hogy rí a gyerek és hívogat de mintha az ördög hipnotizált
volna, "tedd meg, tudod, hogy rossz, mégis tedd meg" Kicsi Angikám, reggel
hatkor, ahogy lefektettem, úgy találtam, alva, de most ordítani tudnék, hogy
tehettem, hogy tehettem? És Márió neki is mennyit ártottam amikor azt
mondtam, aki ilyen önzõ, annak nem is való saját gyerek amikor azt mondtam,
nála minden csak kényelemszeretet amikor egyszer azt kiabáltam, ugyanolyan
flúgos, mint a páciensei amikor megvádoltam, csak a becsvágy hajtja amikor
azt mondtam, "pszichiáter, tizenkettõ egytucat, különb te se vagy!" Amikor azt
mondtam, papagájt keres, aki minden szavát ismétli és amikor azt mondtam,
"neked anyapótlék kell, nem szeretõ" És a Mártus csak magamra
koncentráltam, nem figyeltem az õ sorsára az õ sorsukra
És még mi minden
- a legtárgyilagosabb objektivitással -
még mi minden
és most már hiába
késõ
(Október hatodikán estefelé Márió ráiszik a gyógyszerre. Lefekszik a
szõnyegre.)
Márió
most jó. Nem felébredni. Most jó. "Lenni vagy nem lenni?" Nem kérdés.
Nem lenni, dicsõ Hamlet.
(Villõ vizes zsebkendõvel áttörli Márió arcát. Rádob egy takarót.)
Villõ
hullarészeg. Hogy egy férfi, egy ilyen mindentudó, így elhagyja magát! Isten
látja a lelkem, ha beteg volna, ápolnám, a szarból is kimosdatnám, van ebben
praxisom, de ezzel mit kezdjek?! Ez mi a frászkarika? Mi bajod, szépen kérdem,
hiába Nem csoda, ha az én hangulatom is lassan a béka feneke alatt, kell egy kis
ityóka-pityóka Hirdetnek olyat, hogy kalandozás a negyedik dimenzióba, hátha
nem csak duma azért, mert Isten, valószínûleg, sajnos, mégsincs, lehetnek az
emberben rejtett energiák, amelyeket felszabadíthat a saját javára! Tõlem aztán
csönghet a telefon, én nem veszem fel, nem tartom a hátam, meguntam, hogy
letagadjam, méghogy európai körút! Orvost nem enged, de hát akkor mi a
frászkarika?! Páholyból nézhetnénk, vigyorogva, a tévéhíradót meg a parlamenti
mûsort De így bele fogok õrülni. Én is.
(Emõke telefonál Máriának, Ábel ma délután tizenhat óra öt perckor
kiszenvedett, a szülõvárosában temetjük, neked oda már nem kell
lefáradnod, elég, ha a gyerekek Itthon halt meg, váratlanul, épp csak
kimentem meghallgatni a híreket Isten nyugtassa, végre, mondja Mária. Én
bárhogy is, de még marasztaltam volna, mondja Emõke, mert én igazán
szerettem! De a kínjait mégis õ érezte, nem te nem mi! Mária leteszi a
kagylót. Szédül; mint a rongybaba, nem ura a hangjának.)
Mária
Ábel sincs már. Nem bírom elviselni. Halál. Nem bírom elviselni.
Mindegy, hogy mikor, ha biztosan valamikor. Nem adom az arcom. A térdem. Amit
Márió úgy szeretett. A kisujjamat se adom. Egyetlen porcikámat se. A
gondolataimat. Az emlékeimet. Azt, aki Ábelnek voltam. Azt, aki Richárdnak
voltam Nem akarom, hogy a gyerekeim is eltûnjenek, hogy Tímea is ott feküdjön
egy koporsóban Az ikrek is. Mindegy, mikor, ha egyszer biztosan! És a reggeli
magamraismerést, ezt a legfontosabbat, sem akarom odaadni. Járni akarok. Hallani a
hangom. Fogni akarok. Tapintani. Szagolni. Nem más formációban, nem lélek- és
szellemtestben, hanem ebben akarok létezni, ebben és itt, ebben a lakásban, ezek
között a falak között. Mindenhez ragaszkodom, hazugság volt az ájtatos szavam, a
nagy szavak, a valóság ez a görcsös, erõszakos, állati életösztön, ez az ájult, fizikai
életimádat,
ez a gyökere
hogy nem akarok meghalni
szõröstül-bõröstül
"én" akarok maradni
(Csöngetnek. Márk hosszan, hangosan berregteti a csöngõt, majd
dörömböl. Mária kivánszorog, ajtót nyit, beesik Márk karjába. Anyukám,
édes anyukám, hát szegény apa meghalt, de ennyire még Richárd halála sem
készített ki mitõl van ez? Mert Richárd úgy ment el, mondja Mária, s
hirtelen, amit mond, világos; úgy ment el, hogy ami neki kellett, azt õ
alapvetõen megkapta tõlem vagy inkább általam. Amire a sorsához még
szüksége volt. De Ábeltõl elvettem, csaknem mindent. Anyukám, mondja
Márk, és nem gondolod, hogy apu sorsához meg éppen ez kellett ez a
megfosztás?)
Mária
bárcsak felmenthetném magam! De Judásnak sem mentsége, hogy nélküle
nem jut fel Krisztus a megváltó keresztre. Vége az önáltatásnak. Ez vagyok: egy
gyönge, önös, gyáva, hazug kis szörnyeteg.
(December huszonharmadikán este Villõ háromnapi élelmet pakol be a
frizsiderbe. A nyakizülete sajog, mintha kampón lógna.)
Villõ
a karácsony is olyan nap, mint a többi. Csak a kereskedõknek találták ki.
Nem fõzõcskézek. A "rákészülés" felesleges. Utána csak annál rosszabb. Márió
mintha fûrészport rágna. Azelõtt legalább volt étvágya, ha rühellte is, hogy ételrõl
beszéljen, de azért jóízûen befalta Talán be kéne tuszkolni egy klinikára, hogy
kivizsgálják. Esetleg valami lappangó szervi baj, keringési zavar, vagy nem ürül ki
a méreganyag a szervezetébõl, a máj nem dolgozik rendesenkell, hogy legyen
ennek a lelki állapotnak, ennek a szörnyû közérzetnek valami fizikai alapja De
akarata ellenére hogyan? Amikor így is szemlátomást gyûlöl, de nemcsak engem,
mindenkit, akinek még van egy halvány mosolya Karácsony!! Persze, ha volna
gyerekem. Unokám. Mindig ide lyukadok ki. És álmodok. Pici, ráncos csecsemõk,
üvegburában, formalinban szopogatják az ujjukat, én megkocogtatom az üveget,
hahó és akkor rám néznek, négyen is vannak, külön-külön, de mintha mégis egy s
ugyanaz, vádlóan néznek, mintha se élni, se meghalni nem tudnának Reggelre
csupa lucsok a párnám, Máriónak elmondanám, ha lehetne még Márióval szót
érteni, ha nem gubózott volna be Kinek panaszkodjak? Ki segít? Kettõn áll a
vásár. Én öltem meg õket. Rezsõ nyomta a kockás szatyrot a kezembe, de nem volt
enyves a tenyerem, letehettem volna, "nem megyek, nem vetetem el, megszülöm, s
fölnevelem, akár egyedül" De nekem nem volt önálló akaratom soha, azt a
nagymama kiverte belõlem, "több kurva nem lesz a családban!" És a kényelmet is
szerettem. Könnyû utólag mindent Rezsõre kenni. Márió is mondott valami ilyet,
amikor még szóra méltatott. Lehet, hogy az õ búskomorságának is én vagyok az
oka? Hogy nem tud megszabadulni tõlem? S elvenné inkább azt a tudálékos
szóltét? De hiszen mindenkit elmart innen be nem teszi a lábát élõ lélek.
Karácsony, születés! Itt csak halál van. Unicum, ityóka-pityóka, szivárvány néha
megértem a drogosokat.
(Márió behúzódik a vécére. Bekattantja a kallantyút. Ráül a
vécécsészére. A pizsamanadrág a bokájánál, harmonikában. Cigarettázik; a
csikkeket a kövön a papucsával eltapossa.)
Márió
itt a legbiztonságosabb. Ide nem tud követni. Itt nem tud faggatni. Mindig
ide szoktam bezárkózni Miért nem járnak már betlehemesek? Mindig szerettem
volna járni. Házakba, udvarokba. A Betlehemmel. Mint az egyik "háromkirály". De
a mama nem engedett. "Az proligyereknek való." És locsolni se mehettem húsvét
hétfõn, mert az meg "paraszt szokás". Engem mindig gátoltak. Az akaratomban
És tessék, most még a bélmûködés is leállt. Mellékhatás. Talán inkább injekcióban
kéne. De én képtelen vagyok egy injekciót magamnak beszúrni. Pedig valamikor a sorsom
ura voltam. S mindig élveztem valami furcsa kivételezettséget. Hogy tudok
másokra hatni az aurámmal ahogy Mária mondogatta, "te mágus-király!"
Valamikor még sebet is varrtam össze. A fronton. Sõt, kisebb mûtétek.
Kényszerhelyzetekben. A táborban helyre tettem a ficamot. Tetveket irtottam, a
rüheseket faggyúval kenegettem, a skorbutnál, ha vitamint nem is varázsolhattam,
de tartottam a lelket a menthálhigiénia támasz a testnek is. És jó diagnoszta
voltam, nemcsak a saját szakágamban. Minden mindennel összefügg, ezt
hirdettem. Logoterápia! Cél és értelem az eljövendõkben. Még a szenvedésben is.
Ezt képviseltem. Hogy nem vissza, a múltba, hanem elõre! Ezzel gyógyítottam. És
most tehetetlen vagyok, magammal szemben. Lepereg az oktatás, az intelem, mint
falról a borsó. Nem tapad meg. Nem tapad meg. Villõ úgy kezel, mint egy beteg
bogarat, akit egyelõre még undorodik lapátra tenni. "Egy istenes ember, hogy
süllyedhet idáig?", ezt kérdezte, ez az, amire nincsen felelet, mert nem az a
probléma, hogy nincs Isten, hanem az, hogy van, de minek? Miért kellett egyáltalán
teremteni, miért vagyunk, az egész mire jó? Hol volt a kezdet és milyen az a vég
nélküli végtelen? És miért kellett a történetbe egy mindenható Istenségnek a
Gonoszt is bekalkulálnia? Beengedni, ilyen mértékben? Mi ez? Elterveltség vagy mûhiba?
Az emberi lét kényszerpálya eredménye, vagy a Szent Szellem szabad
választásának szülötte?
ez a hamis tudat
az arimáni kísértés
de hátha éppen ez a világos tudat
a nihilt meglátni
(December huszonnegyedikére virradó hajnali háromkor Mária, mintha
durván berántaná a testébe valaki, mélyalvásból, dupla altató után is
megébred. A gyomrában ver a szíve, õrült iramban.)
Mária
tegnap elmúltam hetven éves. Én, aki nemrég még ötven hatvan
Hogy történhetett meg? Ilyen hirtelenséggel? Családi ünnep. De fel se fogták. Hogy
ez tragédia. "Varrasd fel kétoldalt", Olimpia hozzám nyúlt, "neked érdemes,
nincsenek pókháló-ráncok, csak laza a kötõszövet" Késekkel szabdalják az
arcomat? Ilyen hígeszû, ilyen badar hogyan is lehetnék?! A halált, a meghalást, azt
operálja ki valaki. Ami már szépen kicsírázott, nõl-növekszik bennem. "Halál, hol
a te fullánkod?" Hát itt. Itt, hogy nem akarok magamtól megválni. "Halál pedig
nincsen" hányszor mondogattam, milyen könnyedén Pedig hát van. Marth Mária
meghal. A személy meghal. Mit siratok ezen a Marth Márián? Micsoda torz látvány
kaleidoszkóp-érzékenységû mozgás
hány és hány minta áll össze egyetlen pöccintés nyomán
ugyanabból a szennyes-színes porból
(Mária szívdobogása a gyomor mélyérõl a fejüregbe húzódik, hátra. A
kép benne és nem kívüle képzõdik. Nem a szem elõtt, hanem mögötte a csukott
szemnek.)
Mária
ez vagyok én
ez a zavaros pacni
ez a dühödt villódzás
ez a csonka alakzat
ez a reszketõ massza
ez a szívós pumpa
ez a mohó szivacs
Találkozás. A kvintesszencia. Ennyire vittem. S ezt féltem, ezt a csúfságot?
hát haljon meg
haljon meg, akár tüstént
(A szívverés csitul, a gondolat a fejbõl mintha a szív gyökeréig
lecsurogna. Mária felül az ágyon, a hátát megtámasztja, a két kezével, mint a
fogantyút, a levegõt megragadja. Mélyet lélegzik. Mintha spirális alagútba
szippantanák lefelé. Megfeszül a talpa.)
Mária
hát legyen. A Te akaratod. "Bizony, bizony mondom Nektek: ha a búzaszem
nem esik a földbe és el nem hal, egyedül marad; de ha elhal, termést hoz. Aki
szereti életét, elveszíti azt" Mindig hittem, de sohase tudtam. Mindig ismertem,
de sohase éreztem.
bátorság
bizalom
bátorság
bizalom
(Aztán repülés, gépezet és toll-szárny nélkül, fölfelé. Hullámzás, mintha
jönne is, menne is Valaki. Két lény egymásban jár. És aki-ami végül
megképzõdik: áttetszõ. Minden színek apja-anyja ez. Nem visszaverõdés,
hanem a fény maga. Nem rebegés, hanem lebegés. Nem dobogás, hanem
lüktetés. Nem taszítás: vonzás. Nem közeledés: hívás. Nem ami megtörtént,
hanem aminek meg kell majd történnie.)
Mária
de hiszen ez Én vagyok. Nem a Marth Mária. Hanem Én. Várakozik.
gyönyörû
gyönyörû
(Lágyan ejtik újra vízszintesbe.)
Mária
mintha szoros múmia-pólyát tekernének le rólam
olyan könnyû
mintha átmostak volna
olyan tiszta
mintha elszívták volna a keserût
olyan édes
(Mária egészséges, álomtalan alvásba merül.)
Mária
haza haza, végre
(Márió ezen az éjszakán szakaszosan alszik; az is inkább csak
határhelyzet. Sem teljes tudatvesztés, sem éber tudat. Az álmatlanságnál
gyötrelmesebb. Hajnali fél négykor úgy érzi, az ágy két oldala kezd
kunkorodva csukódni, és a sodrony összenyomja. A fülében repedt harangok
konganak. A mellkasa abroncsba szorul.)
Márió
érzékcsalódás, hallucináció. Aztán majd a sárgaház. Elõbb akarom
befejezni. Ezt az ittet. Ezt a mostat. Isten, "kit a bölcs lángesze föl nem ér", Benned
sose kételkedtem, nem a létezésed, hanem a létezésed értelmét vonom kétségbe és
én, Mérõ Márió, ebben a földi életemben már nem jutok többre, át akarok menni
természetes halállal. Lét- félelem ez. Itt már számomra nincsen világosság. János
szerint azt mondtad: "ne csodálkozzatok, hogy újra kell születnetek. A szél ott fúj,
ahol akar Hallod a zúgást, de nem tudod, honnan jön és hová megy" Hát én
nem csodálkozom. Ez a saját bölcsesség vége. Vidd el és küldd vissza erõsebbnek
azt, aki most oly csúfosan elbukott bennem azt, aki nem tagadott meg, csak a
felkínált világodat tolja unva-utálkozva félre ami a sima tagadásnál talán még
rosszabb, blaszfémia Törj össze, csak odaát építs fel újra, világosíts meg, ne
mondd, hogy "a világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a
sötétséget", mert én semmit sem gyûlölök jobban a sötétségnél, de nincs
képességem többé az agyamban a fényt meggyújtani
(Márió hasra fekszik, mélyen befúrja a fejét a fullasztó párnába, a
hátát mutatja az égnek.)
Márió
borzalom. És senkit sem szeretek. És senki sem szeret. Elfordult tõlem az
Isten.
(Mária reggel tízig alszik. Frissen ébred. Szalad a spalettát nyitni. Hull a
hó, a horgolt csipkefüggöny mögött békésen ringanak a csukaszürke házak.)
Mária
gyönyörû. És még a fehérnek is színe van. És minden térhatású. A
síkból kilépett. Mint egészen kicsiny gyermekkoromban: új. Eleven. Ugyanabban a
világban egy másik világ. Éhes vagyok. Tojás, vaj, kenyér. Akácméz. Összefut a nyál
a számban.
(A konyhában dudorászva készíti a reggelit. Kettévágja a foszlós
mazsolás kalácsot.)
Mária
szent lesz ez az este, valóban "Ó, Tannenbaum, ó Tannenbaum, wie
grün sind seine Bltter" Szent karácsony éjjelén ágadnak mint örültem én
Hát ezt akarták tõlem a magas angyalok. És ezt nem akarta a sötét sereg Hogy a
küszöböt átlépjem. Nem tudom, engem ki szeret. De én most szeretek. Csúnyát-
szépet. Boldog-boldogtalant. Élõt vagy holtat.
(Odakünn szél támad, a pelyheket megkavarja. Képlékeny arcok
táncolnak, mozog, bólogat a folyosórácsra kötözött fenyõ. A széltest
megzörgeti az ablakot.)
Mária
ó, igen. "Nagy örömet hirdetek nektek és az egész népnek: ma született az
Üdvözítõ Ne féljetek."
(Villõ erõszakkal kiráncigálja Máriót a paplan alól. Talpra, bagoly! Ha
volna nap, a hasadra sütne, éjjel kell aludni Mit kívánsz estére, ha már
egyszer megint karácsony? Meg akarok halni, mondja Márió, a tagjai
rugalmatlanok. Meg akarok halni. Ez az egyetlen vágyam. Villõ áll; tehetetlen.
Aztán hirtelen, indulat nélkül, szinte logikusan mondja: Aki komolyan meg
akar halni, az meg is hal Miért nem leszel öngyilkos? Márió döbbenten néz.
Villõ kifordul a szobából.)
Villõ
ki adta ezt a számra? Ki beszél belõlem? Ki használja a nyelvem? Ezt nem
én. Nem Én.
(1992 februárjában Blanka néni otthon fekszik, combnyaktörés után.
Mária meglátogatja, visz neki madártejet. Blanka néni élvezettel szürcsöli, a
habgaluskát kiskanállal kihalássza. Hát Máriácska, megint maga-engem! A
kórházból egykettõre kipateroltak, s gyógytornász, kinek van arra módja?! Az
orvos nem biztat, ha csoszogok is majd, hát csak járókával hogyan
dolgozzam? És naphosszat rám se nyitják az ajtót, bár be sem engednék
idegent. Gyilkosok, rablók járnak, azt hallani a tévébõl, ötszáz forintért
agyonütnek! Mária igazít a párnán, gyerünk, mondja, amíg itt vagyok, pisilni!
Az ágytálat a kórházból hazaloptam, mondja Blanka néni, szerencsére ez már
könnyû mûanyag Máriácska, attól félek éjjelente, hogy baltával, fejszével
feldarabolnak, beleférek egy vulkánfíber kofferbe, annyira lefogytam Nem
szabad félni, mondja Mária, az ágytálat becsúsztatja, a lumpen elemek
elegáns környéken vadásznak)
Mária
már a számon volt, hogy idézzem: "Ne féljetek azoktól, akik megölik a
testet, de aztán semmi egyebet nem tudnak tenni attól féljetek, aki, miután
elvette az életet, elég hatalmas ahhoz, hogy a porba taszítson" Ha magamnak
mondom: igazság. De ha Blanka néninek: demagógia. Blanka néninek fizikai
segítség kell. És némi pénz. Amit most már magamnak is nagyon meg kell
gondolni, mikor-mit-mire? Az egy nyugdíjból. A "flott" életvitel, Richárd mellett!!
Amit akkor oly kevésre becsültem. A gyerekek is támogatásra szorulnak. Angelika
utazási irodája befuccsolt, még jó, hogy nem perelték Lórántot elõbb-utóbb
leszázalékolják Márk és a tanári fizetés! S még abból is le-lecsíp festékre,
ecsetre. Egyedül Olimpia. Õ tudja, mitõl döglik a légy. Az ikrek mindennap kivit
esznek, márkás cuccok, varratás a Burdából Sajnos, mindez csak a jellemüket
rontja. Dalina legalább viselkedik, de Zelma! Úgy néz rám néha, mint az ádáz
ellenségre!
(És hogy vannak az ördögfiókák? kérdi Blanka néni, jaj, a pisit már
csak nem Máriácska fogja kicipelni, csak elõkerül az a lókötõ, a nyugdíjának
a valagára vert már, nincs mit a torkán leeregetni Mostanában nem
bosszantják annyit, Máriácska? Merthogy olyan üde és kisimult az orcája
Vagy valami jó hír?)
Mária
jó hír. Igen. De csak addig, amíg nem locsogok róla.
(Ó, a két kis idétlen! Mária nevet, én még ilyen gyerekeket nem
pipáltam, verik-tépik egymást, de ha az ember az egyiküknek a fenekére
paskol, hát mint az anyatigris, a másik foggal-körömmel védi Hát furán
mutatkozik, mondja Blanka néni, az ikrek közt szokásos véd- és
dacszövetség.)
Mária
bonyolult kapcsolat, ez a kettejüké. Szeretve-gyûlölet. Hogy így, éppen
együvé születtek: keserves lecke. De nem véletlen. Nem véletlen.
(Villõ a konyhában a dagadt szemhéját kamillás fõzettel borogatja. A
lé becsurog a mellei közé, mintha az egész arca sárga könnyeket sírna.)
Villõ
hogy mondhattam? Hogy tehettem? Már-már felszólítás: légy öngyilkos!
Hogy süllyedhettem idáig, én, aki vadidegen emberek seggét hintõporoztam, aki
még a pislákoló életeket is marasztaltam! Én, a "Lichtgestalt"?! Ennek a súlyosan
deprimált, kétségbeesett férfinek, aki mégiscsak valaki S akinek a hetvenötödik
születésnapjára se figyeltek fel Igaz, senkit sem volt képes fogadni. A kilincsre
tették a virágot. De kitüntetés semmi egy vacak érdemrend nem jutott
eszükbe! Persze, õ is hibás. Ha ez hiba. Hogy nincsenek szervezett körei. Egy
lobby, amelyik felterjessze, megszervezze Nem bírja elviselni, hogy már nincs
hatása. Valószínûleg ebbe roppant bele. Pedig mennyivel méltóbb így:
visszavonulni. Mint csak azért is, folyton középre táncolni. Bármi áron, hiteket,
elveket feladva. Folyton mindenbe belekotyogni, fontoskodni, szerepelni,
szerepelni van rá példa! Én se csináltam mást. Koldultam az elismerést.
Ácsingóztam a szeretetre. Minden, talán nem is õszinte gesztusra kész voltam,
csakhogy a vallomást kicsikarjam: "Maga, Villõke, olyan jó, született angyal!" S
ezért "Villõke" voltaképpen mindenkinél különb! S talán abban is vétkes
vagyok, bizonyos fokig, ha nem is teljesen, hogy Márióból ez lett. Ez a majdnem-
roncs. Talán túlságosan is imponált, hogy egy professzor engem szemelt ki,
éppen engem a kis Tatár Villõt talán a hiúság is motivált, amikor
beleszerettem Talán nem is voltam önzetlen, miközben az önzetlenségemet
folyamatosan a szemére hánytam, talán nemcsak a magzatjaimat küldtem a
csatornába, hanem áldozatot hangoztatva, éppen én csináltam Márióból
áldozatot Legalábbis társszerzõ vagyok ebben a megnevezhetetlen
szerencsétlenségben. A kételkedéssel. A gúnnyal. A szüntelen dicséret-éhséggel.
Az érzelmi zsarolással. És mit tudom én, még mivel? Nem apadnak a könnyek,
nem apadnak. A lelkifurdalásszúrják a kavicsok a lelkemet! "Miért nem leszel
öngyilkos?" Legalább védekezett volna, rám ordított volna, hogy mars ki De
csak a csend. A némaság. És az a két hályogos szem, a szemüregben mélyen Ó,
ha megnyílna, mindenek ellenére, hogy "Villõ, aranyszív, társam a bajban!"
(Márió rászánja magát: leborotválja a képérõl az ötnapos borostát. A
villanyborotva egyáltalán nem viszi, a használt Wilkinson penge életlen, a
füle mellett a húsba belenyiszál. A pici seb erõsen vérzik.)
Márió
vér. De nem ám töviskoszorú ejtette sebek. Hanem az alkalmatlanság,
mindenre. Élni, kiégve, hetvenöt évesen. Zárvány az õsrégi kövezetben Vér.
(Márió - mint a katicabogarat - fölfogja a kövér vércseppet a
mutatóujja begyére. Nézegeti.)
Márió
"Miért nem leszel öngyilkos?" Nem a gyávaság tart vissza, hanem a
maradék tiszta ész. Ha ezt megteszem, minden elveszett. Vagy legalábbis csaknem
minden, nemcsak itt, hanem ott is A táblámról a félig megoldott feladványt
letörlik, s kezdhetem elölrõl Mindennek inkább meg szabad történnie. Akár,
hogy valaki más megöljön. Vagy szívem a szolgálatot felmondja. Elgázoljon a
villamos. Csak annak nem, hogy önkezemmel Mit is mûveltem magammal? És mi
lett mellettem ebbõl a kedves, csupaszív, szolgálatkész nõbõl? Mit mûveltem, hogy
így kipusztult a szeretete, és a hite is, ez a legõrjítõbb, belõlem kreált bizonyítékot
arra, hogy Isten nem létezik, hogy a magasabb erõ csak rögeszmés agyszülemény
és egészen odáig hajszoltam, hogy képes volt kimondani, "aki komolyan meg akar
halni, az meg is hal." Villõ, aki egy csirke nyakát el nem vágná! Villõ, aki még a
legyet is kitessékeli, semhogy agyonüsse! Villõ, aki csüngött rajtam! Aki a
kívánságaimat leste! Villõ, aki szinte bûnös rajongásában a soproni viharban
Jézushoz hasonlított aki lecsillapítja még az elemeket is És most csak sír,
sír karácsony óta. Ömlik a könnye. A szeme gennyes. Résnyire nyílik, gyulladt a
szemhéja. Az arca fölpuffadt Én mindenkit csak tönkreteszek. Talán annak is én
voltam az oka, hogy a mama nem szeretett igazán. Az a "ki-ha-én-nem" természet.
A gõg. Az apámmal is éreztettem, nem tartom sokra. Máriával is, milyen rondán
bántam. Sokszor. Milyen méltánytalanul. Pedig amikor a klinikán megvádoltak a
nézeteimért, Mária volt az, aki megvigasztalt: "Mindenkit gyûlölnek, aki nem
evilágból való" Mégis! Elcsaltam a derék férjétõl. Mint a kertész kutyája, ne
legyen másé a csont! Az volt a gyávaság: a miattam apátlan két gyerek. Én nem
vállaltam a felelõsséget. Be akartam Máriát törni. Mert túl szép volt, túl okos. És a
moziban már annak is öt-hat éve amikor ott álltunk, egymáshoz simulva
nem volt bátorságom, hogy köszönjek És a hiúság, az irdatlan hiúság hogy egy
nõ nekem ne szabja meg, mettõl meddig mint a mamám ne akarjon
dominálni És mindig csak a negatívumait hangsúlyoztam. Örökké neveltem,
mindig mindenkit mennyire szerettem a saját hangomat! És most néma vagyok, partra
vetett hal, tátogok Szegény Villõ, mivé lett? Föl akartam "emelni", s közben
hanyatt löktem. Nekem már végem. De mit tehetnék érte?
(Március tizenötödikén délelõtt - váratlanul - Angelika, Lóránt és Tímea
beállít Máriához. Márkék már reggel átjöttek, nagy a ricsaj. Holnap úgyis
dolgom van a minisztériumban, mondja Lóránt, gondoltam, meglepünk!
Hoztam sült húst fóliában, mondja Angelika, és ecetes paprikát, anyukám, a
kosztra ne legyen gondod! Én is hoztam, mondja Olimpia, majonézes
krumplit meg zserbó-süteményt, mert mi tudjuk, a fõzõcske nem a mi
Máriánk erõssége! Jaj, de örülök, mondja Mária, ilyen is régen volt, hogy
nincs létszámhiány Csak Richárd papa, mondja Tímea, õ szokott ilyenkor
elvinni a Múzeumkertbe. És a drága nagyi, teszi hozzá Márk. Ne feledjétek
apátokat se, mondja Mária. Egyébként van húsleves is, paradicsomszósz fõtt
marhával és meggyes pite Hát meggyógyult Blanka néni? kérdi Angelika.
Ezt én készítettem, szakácskönyvbõl! Mária nevet. A pite egy kicsit lapos.
Nahát, anyukám, Márk az anyjának cuppanós puszit ad, ilyet te, és az
ünnepi ebéd! És ez a derû! Teljesen ki vagy cserélve. Mint aki titokban
találkozott valami-valaki nagyon-nagyon széppel-jóval Áruld el, mi az, ki
az?)
Mária
úgy, úgy! "Langyos, langyos, tûz, tûz!" Locsogni róla? Dicsekedni? Hát azt
nem szabad.
(Mi a recept, édesmama, kérdi Angelika is, hogy hirtelen így
összeszedted magad? Az a recept, hogy erre nincs recept, mondja Mária, pusztán
annyi, hogy az a buta darázs megtalálta a kijáratot Ne csapongj, anyu,
Angelika csóválja a fejét, miféle darázs? A gyógyulásomban mind benne
vagytok, egytõl-egyig, mondja Mária gyorsan, még a kísérletezõ orvosok is!
És az Atya! Tudtam, kiáltja Olimpia, megbocsátó iróniával, hogy az
Atyaisten az ügybõl ki nem maradhat!!! Mária tréfásan grimaszt vág, leveszi a
fazékról a födõt, a gõz az arcába csap.)
Mária
semmi elbizakodottság. Semmi tespedés, semmi kényelmesség, semmi
önelégültség. Ez csak az elsõ lépés volt. Csak egy fontos csatát nyertem meg. De
még nem a háborút. "Vigyázz, hogy a világosság benned sötétség ne legyen"
(Márió az ünnepség televíziós közvetítését nézi. A tévé váltogatva
kapcsolja a helyszíneket. Nagy a tömeg, valamennyi politikai rendezvényen.
Mindenütt transzparensek és feliratok. Mindenütt fújolnak és éljeneznek. Márió
kikapcsolja a tévét.)
Márió
mindenre akad ember. Mindenre össze lehet itt csõdíteni, külön-külön, tán
még százezres tömeget is. Igazra, hazugra egyaránt. Nem jelent semmit. A
csõdületben elveszik a szellem szava. Talapzatról nincs mondanivalóm, lépcsõrõl
nem tudnék beszélni ha egyáltalán hívnának. Ha egyáltalán hívó szót hallhatnék.
Mint a Genezáreti-tavon az a bizonyos Péter abban a bizonyos viharban
szélhintáztatta tákolmány, a bárka, haragos hullámokon, korhadt evezõvel. Nem
így hánykolódik-e a lelkem? S aki felém jön, járva a vízen, uralva azt, mégsem
ismerem fel? Nem merem felismerni? Kiáltozom, rémüldözöm, összetévesztem De
ha Róla azt hisszük, kísértet, mi ment meg attól, hogy a Kísértõt higgyük aztán
Jézus Krisztusnak? A Hasonló Dolgok Nagymestere, talán õ ûzi velem is ezt a
szörnyû tréfát? Hogy maradjak veszteg aztán merüljek el És amikor a Valódi
hív, szûkölök, vonítok, félek, mert nem bízom eléggé "Bátorság, én vagyok, ne
féljetek!" Mert miközben tágítottam az eszemet, elsatnyult szívem. Csak az agyammal
tudtam, és a szív hideg maradt. Fõhelyre kívántam telepedni "Aki fölmagasztalja
magát, megalázzák; aki pedig megalázza magát, azt fölmagasztalják." Talán
öncsalás volt az egész életem. És szegény Villõt is zsákutcába csaltam. Az
elvárásaimmal. A követeléseimmel. A nem rászabott normákkal. És most nincs
bocsánat. Nincs bocsánat.
(Villõ figyeli a centrifugáló mosógépet; ahogy a centrifuga a
nedvességet az utolsó cseppig kifacsarja.)
Villõ
alig van mit mosni. Se ing, se zokni, se gatya Csak a pizsamák Ha
még egyszer moshatnék rá, ha még egyszer enne, kedvteléssel! Bár újra
strabancolna a városban, bár újra magához engedné a népeket, csak hallhatnám ezt
a böcögõ nevetést! Mit csináljak? Hova forduljak? Ha külsõ személyt beavatok,
talán tényleg öngyilkos lesz ha publikussá válik a kudarca Márió, Márió!
Szeretlek. Mégiscsak szeretlek. De ez neked már nem jelent semmit.
(Húsvétvasárnap reggelén Mária megissza a feketéjét. Szürcsöli, az aromát
élvezi. Odakünn csapkodó esõ, orkánszerû léglökések.)
Mária
a fûtés szégyenszemre jólesik. Még nem múltak el a böjti szelek. De az
esõ is szép. Ahogy a szemetet áztatja, mosdatja a kövezetet. Mindegy, milyen az
idõ. Hogy süt-e a nap, kívül is, már az is majdnem mindegy: Ott ül a Fehér-ruhába-
öltözött a sír szájánál. "Ne féljetek, feltámadott."
(Villõ hazatér a misérõl, a vizet az ernyõrõl leveri. Hallgatózik; Márió
szobájában teljes a csend. Lekuporodik a fotelba, folytatja a sírást, ahol
reggel abbahagyta, hangtalanul.)
Villõ
könyörgök az Istennek, bocsánatért. Orgonaszó. Kézfogások;
"engesztelõdjünk, testvéreim" Nekem ez kell. Nekem ez kell. Az akol-meleg.
Idegen tollakkal akartam ékeskedni. Irigy voltam arra, amit meg nem érthettem.
Igen. Irigység, hogy amit Márió tud, azt én nem vagyok képes tudni. És káröröm. Igen.
Káröröm, hogy lám, nem sikerült neki belebukott. Pedig hát hányszor hallottam a
szót: "Senki följebb ne bölcselkedjék senki se becsülje magát kelleténél többre,
hanem gondolkodjék magáról mindenki józanul, az Istentõl neki juttatott hit mértéke
szerint. Aki a prófétálást kapta, prófétáljon aki alamizsnát oszt, tegye
egyszerûségben aki irgalmasságot gyakorol, tegye derûsen" Hol vagyok én
ettõl, Jóistenem? Miért akartam Márióval versenyezni? Nekem a szolgálat jutott, ki
akartam bújni alóla, vagy legalábbis busásan meg akartam fizettetni a szolgálatot.
Mint egy ravasz cseléd. Pedig "aki föl nem veszi a keresztjét és nem követ engem,
nem méltó hozzám" Ezt is hányszor hallottam. Szajkóztam is. "Aki meg akarja
találni életét, elveszíti azt, de aki érettem elveszíti az életét, megtalálja azt" Ebbõl
csak a kereszt érthetõ. Hogy az letehetetlen. De elveszíteni az életemet ez
nehéz homályos nekem még embertelenül nehéz és nem is akármiért
veszíteni el: a kulcsszó az "érettem". Talán a szeretet az út a szeretet. Ami
"mindent eltûr, mindent elhisz, mindent remél mindent elvisel." Istenem, szólíts
magadhoz, ha Máriónak már teher vagyok vedd a sanyarú kis életemet csak õ
még egyszer talpra álljon!
(Márió a csukott ablak keskeny peremére támaszkodik, az ítéletidõt
bámulja. Émelyeg a gyomra. Zúg a feje. A szíve görcsöl.)
Márió
felhõ, felhõ, felhõ mindenütt. Vastag felhõ. Akárcsak bennem. De nem
vatta, hanem üveggyapot. Tapad és szúr. Tapad és szúr. Az a fényes felhõ, Jézus
körül, a Tábor-hegyen Nem az enyém. Nem az enyém. Az Õ szentséges
színeváltozása, a ragyogás! Én feketébõl feketébe váltok. S nem szilárd csúcson,
hanem süppedékes völgyben. Ó, ha megnyilatkoznál! Mint a tanítványoknak, ott,
egykoron. Az Atyaisten által. "Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik!" Arcra
borulnék én is, de meg nem ijednék, elveszíteni magamat örökre "Keljetek fel, ne
féljetek!" Ha a hónom alá nyúlnál, a tetszhalálból keltve, "kelj fel és járj", újra Ha
magaddal vinnél a feltámadásba!
(A szívgörcs hirtelen fölerõsödik. Márió fullad, a verejték elönti.
Szédül, mintha hátrabukfencben forgatná valaki, folyton lejjebb és lejjebb,
feneketlen kútba.)
Márió
mi ez? Hát itt van. Itt a halál. Ez az. Ezt akartam. Ezt akartam?! Nem
most. Még nem. Istenem, kegyelem! Mégsem
(Márió a térdére esik, megragadja a széket.)
Márió
Istenem. Félkész állapot. Megfutamodás. Idõ elõtt hívtam a halált. És nem
az Isten, hanem az ördög hallgatta meg.
(Villõ, kiáltja-nyöszörgi Márió, segítség! Villõ befut a szobába,
emelné Máriót, de nem bírja el a testet. Mellékuporodik, átöleli, támogatja.
Mentõk! Márió sírni kezd. Mintha fölszakadna valami a mélyben, hangos,
kétségbeesett, bõgõ sírás ez: Nem akarok Nem akarok így meghalni!
Nem így akarok Villõ, segíts! Villõ magához szorítja, az arcába lehel.
Szeretlek, mondja, mintha bevésné Márió tudatába a szavakat. Szeretlek,
bocsáss meg Te bocsáss meg, sírja Márió, s mint a gyerek, öklével a
könnyeket elmaszatolja. Odakünn mennydörög, reped az ég.)
Villõ
még sose láttam férfit sírni. Istenem-Uram! Ha nincs itt az óra, múljék
el ez a keserû pohár még sose láttam férfit sírni. Könyörülj rajtunk
(A fájdalom lassan-lassan enged. Mintha szívó-tapadó korongok
válnának le a testi-lelki szervezetrõl, mintha nyákos-nyúlós sûrû pép oldódna
hirtelen kiköphetõvé, olyan Márió könnyebbedése. Nem kell mentõ, ez nem
infarktus! Kapaszkodik Villõbe, a szõnyegen mindketten felülnek. Odakünn
a villámlás közeli.)
Márió
a felhõ foszlik, valami átdereng. Valami csikorog, aztán átfordul. "ha
tested egészen világos, és nincs benne semmi sötét, olyan világos lesz az egész,
mintha a villám fénye világítaná meg" Köszönöm.
(Pünkösd hétfõn reggel kilenckor Mária friss vízbe teszi a kék liliomot. A
fátyolzöldet a vázában elrendezi. Ablakot nyit. Hívja a térrõl a távoli hársfák
illatát. Mélyeket lélegzik; van már ereje a sugaraknak.)
Mária
most tudom csak, amikor teli van, milyen üres volt a lelkem.
(Márió átfogja Villõ vállát, gyere, aranyszív, járjunk egyet, jót tesz a
fránya izületnek, süt a nap, a munka megvár, inkább mesélj, mi finomat
eszünk ebédre?)
Márió
"Hol a bölcs? Hol az írástudó? Hol a világnak tudósa?" Aki maradéktalanul
meg akarja valósítani Isten országát, itt, az anyagiban az anyagtalant, nagyot téved.
De aki egyáltalán nem törekszik erre, az közönséges bûnpártoló.
(Csakhogy visszajöttél közénk, visszajöttél hozzám, nem tudok betelni,
ez a csoda! Villõ fordul-perdül, csinosan felöltözik.)
Villõ
fájdogál a térdem. De nem gyõzök naponta hálát adni. Minden szentek
egységének. Szûzanyának, TerézkénekMárióért. Hordom a virágot. Hit, szeretet,
remény nem falvédõszöveg.
(Villõ a magas küszöb elõtt félénken megtorpan. Csak lassan,
óvatosan, aranyszív! Márió hátranyújtja érte a kezét.)
Márió
aki most rögtön, mohón, mindent tudni akar, alighanem Lucifer zsákmánya
lesz. De aki tudni sem akar semmirõl, az az arimáni ember. A tanulás ideje ez; s
még nem a végsõ megtudásé. "Még sok mondanivalóm volna, nem vagytok rá azonban elég
erõsek."

n
vag
yo
k a
vilá
g
vilá
gos
ság
a"
(Kr
iszt
us)
(Szeptember huszonkilencedikén Angelika váratlanul betoppan Máriához.
Ne haragudj, anyu, három napig tûrj meg, úgyis csak este jövök haza! A
plusz fekhelyet felszámoltam, mondja Mária, mióta Tímea nem alszik itt
többé, az ikreknek, ha néha-néha, ott a laticel, azon aztán hancúrozhatnak
De te, kicsi lányom, elférsz mellettem, az ágy kétszemélyes Hacsak nem
idegesít a közellétem Kitûnõ, mondja Angelika és csókot nyom Mária bal
orcájára, emlékszel, annak idején mennyit versenyeztünk Márkkal, hogy
melyikünk bújhat melléd éjszakára?)
Mária
ó, az a meleg testecske. Az a talpacska. A lepke-puszi a szempillával. Az
eszkimó-puszi az orrunkkal. Az az édes kislány. Az a drága fiúcska. Hova lett,
hová lettek?
(Örülök neked, mondja Mária, de mi szél hozott, csak nincs valami
baj? Anyukám, miért gondolsz rögtön valami bajra?! Mert ha minden rendben
van, nem szoktál elõkerülni. Nem szoktatok. Ez nem szemrehányás, pusztán
ténymegállapítás. Mária viszonozza a csókot, az ópium nehéz illata
megcsapja. Ez a parfüm nem a te egyéniséged és ez a rikító rúzs és ez
az újdonsült szõkeség! Hiába, Angelika nevet, téged aztán nem lehet
becsapni. Anyukám, olyan boldog vagyok! Belecsöppentem egy nagy
szerelembe. Vénségemre, anyukám.)
Mária
az én kicsi lányom. Az én kicsi bubám. És már túl a negyvenötön. Két
mély árok a szája körül. A tokája egy parányit megereszkedett. A feneke
elszélesedett. Szegény, szegény kicsikém Még csak ez hiányzott! Egy "nagy"
szerelem!
(Te vagy az egyetlen, aki ezt megérted, te is ennyi voltál kábé, amikor
találkoztál Richárd papával! Csakhogy akkor már nekem nem volt férjem,
mondja Mária, aggódom!)
Mária
egészen más szituáció volt az. Már utána a nagy szerelemnek.
(Te mindig aggódsz, anyukám Ne felejtsd, én Lórántba sose voltam
olyan igazándiból szerelmes! Ezt most hallom elõször, mondja Mária, az
esküvõd elõtt épp az ellenkezõjét bizonygattad Hát persze, mert el
akartam menni irritált, hogy Richárd nyal-fal téged, gazsulál, az én
életemben pedig sehol egy komoly udvarló, ráadásul te szanaszét röpködhetsz
a világban, én meg szobrozok egy irodában, a Malév-plakát alatt, amin
megtévesztésig a te képed mosolyog, ahogy fölibe hajolsz vadidegen
kölköknek a gépen)
Mária
régebben ezt úgy neveztem volna: irigység. Pedig az elhagyatottság. A
sikertelenség. Szegény kicsikém. Hogy fájhatott neki! És én ebbõl semmit, de
semmit nem vettem észre.
(Ne haragudj, anyu, nem ezt akartam Angelika megint megcsókolja
Mária arcát, most a jobb oldalon. Csak úgy kicsúszott a számon. Hiszen te
csaknem mindent megtettél, amit egy anya tehet.)
Mária
csaknem mindent.
(És Tímeánál szuper-fölülmúltad magadat Még akkor is, ha mára
lóg az iskolából, csavarog, nem érdekli már a cserkészet sem, csak a fiúk,
csak a fiúk Lórántot leszázalékolták, nekem is egyre kevesebb szervezett
utat adnak, a privát vállalkozás után csak az adósság, meg a kudarc
Angelika cigarettára gyújt, remegnek az ujjai. És akkor ajándékképpen
megkapom az élettõl, hogy végre jön valaki Ide akarod hozni, hozzám? Itt
akartok találkozgatni? kérdi Mária ijedten. Kutya kötelességed lenne, hiszen
az anyám vagy! Angelika megemeli a hangját, és te is így csináltad, még
szegény apa idejében, amikor berobbant Márió neked is falazott a nagyi,
épp eleget! De szerencsére, Tamásnak Pesten is van egy kéglije falból kell
hogy nálad aludjak, ha Lóránt véletlenül telefonálna, azt hazudtam:
tanfolyam Számíthatsz rám, mondja Mária, csak féltelek, ne lovald bele
magad És azt is akarja, hadarja Angelika, hogy elváljak, csak az a
probléma, tudnék-e még szülni mert ez a vágya Mindössze
harmincnyolc éves, anyukám, és nem az, hogy Adonisz, de mindenrõl lehet
vele beszélni, és érdekli, velem mi van, nem úgy mint Lórántot, aki teljesen
magába zuhant.)
Mária
elválni. Nem tudja, mit jelent. Talán nem is akkor, promt. Hanem késõbb.
Az emlékek. A lelkifurdalás. A megzavart gyerek. A csalódás. Hogy minden
izgalmas-újból egyszer unalmas-régi lesz. Ha csak úgy nem jár, mint én Márióval.
Halálig nem gyógyuló sebek.
(Ne kapkodd el, kicsi lányom, mondja Mária, légy okosabb, mint én
voltam Csinálok neked granadér-marsot gránátos kocka a nagyinál
úgy szeretted! Angelika nagyra nyitja a szemét. Te és a fõzõcske! Nem
ördöngösség, mondja Mária, Olimpiától kaptam egy szakácskönyvet, az
ikreknek is abból kotyvasztottam egész nyáron muszáj, a Kisrablót ma
már nem lehet megfizetni. Blanka néni sincs, leesett a lábáról kicsi
lányom, nem könnyû, nem könnyû Ugyan, anyukám, egészséges vagy, mint
a makk, azt a nyavalyát is, hál' istennek, nyom nélkül kiheverted, jobban
nézel ki, mint valaha ha nálunk bármi történik, bízom az energiádban,
édesmama!)
Mária
nem szabad magamról fecsegnem. Ennyit sem szabad. Nem szabad elsírni,
mennyire hiányzik Tímea. Mea. Az, aki volt. Egyetlen egyszer se jött le Világosra.
Márknak se szabad elmondanom, hogy Dalma és Zelma nem élvezet. Torokszorító
kötelesség velük a nyarat kibírni. Szeretni õket, amikor õk tüntetõen nem
szeretnek. Különösen Zelma. Elbotlottam egy vakondtúrásban, csúnyán
megütöttem a könyököm, jót röhögött. Ha mesélek, hát az hülyeség. Ha
kártyázunk, csak õ gyõzhet, mert különben rám borítja a lapot. Mintha csak etetõ-
fürdetõ-szórakoztató szerkezet, robot lennék. Nem tudok hatni rájuk. Nem tudok. S
ugyanakkor annyira sajnálom õket. A természetükért. A ridegségükért. És kutatom:
hátha én vagyok, valamivel, valahogy az oka!
(Mert mi is itt vagyunk ám, folytatja Angelika, nemcsak Márk, meg az
a két elfuserált kölök sajnállak és csodállak, hogy kibírod velük, anyukám!
Õk is az én unokáim, és még kinõhetik, mondja Mária. Hát csak reménykedj,
Angelika megint csókot ad. Tímea legalább különleges egyéniség, és egyre
szebb ha nincs rajta a bolondóra, a maga módján ragaszkodó. Most is
üdvözöl, melegen!)
Mária
a maga módján. A maga módján mindenki. A másik módján azonban senki se
képes szeretni. Én sem. De majd' belegebedek, úgy igyekszem.
(Márió kimegy a konyhába egy pohár szódavízért. Villõ ott ül a
konyhaszéken, elõtte az asztalon paprika, paradicsom, és a vágódeszka. A
kezében kés. Alszik. A feje himbálózik, a tarkója a fatámlának neki-
nekiütõdik. A száj a résnyire nyitva, a szemhéja meg-megrebben. Márió
fölébe hajol.)
Márió
milyen megható ez az alvó öreg arcocska. Ez a kedves száj Milyen
bájosan csücsörített, amikor elõször felkeresett. Csaknem húsz éve akkor még
praktizáltam ropogós, fehér, kikeményített köpenyben és rajta valami fekete,
ide-oda hullámzó ruhaféle, merész dekoltázzsal "Doktor Mérõ Márió professzor
úrhoz van szerencsém?" Volt benne valami elementárisan õszinte megható
gyermeki ahogy, mintha nem is páciens volna, hanem bizalmas régi ismerõs,
hozzáért, hozzá mert érni a tenyeremhez, "én most leteszem az ön kezébe a
sorsomat, nincs senkim a világon", és közben olyan csinos volt, gusztusos. Istenem,
a szája a meggymag szájacska. És most ez a behúzódó kis gödör körös-körül a
ráncok mint a sugarak a két aranyos gribelli, hogy meglappadt Szegénykém.
Mennyire lehet így is szeretni! Talán túlságosan is elhasználódott hatvanhárom
éves korára Mária volt éppen ennyi körülbelül ennyi hét évvel ezelõtt a
Filmmúzeumban és mégis abból az arcból akkor még nem költözött ki a fiatalság
teljesen abban még volt valami élet simaság, csillogás "Az a szempár
másnak ragyog, én meg a bolondja vagyok, halálig" Ó, ezek az ócska, ragadós
mûdalok! Amikor egyszer az öregség szóba került, Mária azt mondta, vannak
rózsa-nõk, akik csak bimbóban mutatnak, a szegfû-nõ késõbb teljesedik ki, de õ
kardvirág-féle: ahogy elhervad egy-egy alsó virág, mindig újat bont felette.
Fantasztikusan eredeti dolgai voltak Máriának.
(Villõ Márió lélegzetére megébred. Kiejti a kést a markából, Márió
felveszi, megsimítja Villõ izzadt homlokát. Aranyszív, mondja, ráér ez a
vacak lecsó, miért nem dõlsz le egy kicsikét? Még álmodtam is, mondja
Villõ, mintha kiscicák ültek volna az ölemben a hasamat bökdösték a
buksijukkal annyira édes érzés Villõ babrál a combján. Puha, meleg
cicák talán mert a Boldog Margitot olyan habzsolva olvastam abban is
szerepelt egy ilyen álom, mielõtt Margit a szentségre elszánja magát. Márió
elfordul. A pohár vizet megissza. Majd Villõ mögé lép, a vállait
meglapogatja: Tudod mit, mondja lágyan, hát hozd azt a büdös macskát, ha
már vágyol rá, annyira)
Villõ
beleegyezett! Amikor pedig utálja a macskákat! Sõt, õ maga ajánlotta
fel! Istenem, mennyire szeret engem ez az ember!
(Villõ elpityeredik, nem hiszek a fülemnek, köszönöm! Befut a
fürdõszobába, kitörli a szeme csücskét. A tükörbe szórakozott rutinnal
tekint, az orra tövét megnyomkodja.)
Villõ
"himbe csúf, himbe csúf", ahogy Rózsa Sándor mondta. Abban a régi
tévé-sorozatban. A szám, mint a tyúk segge. Körberovátkált. A szemhéjam, mint a
teknõcé. Nem is tudom, van-e még rajtam valami szeretni való. Egy férfi sose lehet
ilyen ronda, legfeljebb szánandó. Azzal a pár szál lebegõ hajával. És a bõr,
elszínezõdve, lilás fehérre De hát mi egymásba sosem a csomagolást szerettük. És
végül összecsiszolódtunk, hála néked, Szûzanyám!
(Márió kitárja a dolgozószoba ablakát. Ökörnyál úszik a levegõben. A
nap, mielõtt lebukna a szemközti ház mögött, még egy utolsó fénynyalábot
beküld. Márió alátartja az arcát. Hosszan álldogál, amíg a fény el nem tûnik.)
Márió
mindent az Istenségnek ajánlani. Minden nagy eredményét a munkánknak.
De ez csak az elsõ lépcsõfok: kívülrõl-befelé, lentrõl-fölnyújtani. Ami ennél több:
bármi kicsit cselekedni, de azt Ott, de azt Benne. Olyan fontos-e, amit mind ez id
eig
olyan fontosnak hittem?
(Angelika november közepén jelzi, az egész családot meghívja Szegedre,
Mária születésnapját megülni. És karácsonyra is maradtok, anyukám, akár
újévig is Az összes gyereknek iskolai szünet, a bátyusnak is, Lóránt amúgy
is otthon dekkol, legalább nem lesz egyedül, amíg én a csoportommal
Bécsben leszek, a két ünnep közt, plusz szilveszter, ugye, érted, anyukám? És
Olimpia? kérdezi Mária, a telefonvonal recseg, el-elnyel szótagokat, a
kozmetikusnak az a csúcsforgalom! Ó, mondja Angelika, neki a bõre alatt is
pénz van, legföljebb hamarabb följön, senki se fogja reklamálni! Sok jó
ember kis helyen is elfér, anyukám! Pláne sok rossz ember, mondja Mária,
némi fanyar humorral. Jaj, anya, ne légy ünneprontó!)
Mária
nem tudom visszatartani, Angelika föl fogja borítani az aránylag
kényelmes házasságát. Faképnél fogja hagyni azt a szerencsétlen Lórántot. Aztán
õt fogja az a fiatal férfi ejteni. És Tímea csak hányódhat. Hiába próbálnám
lebeszélni. Én sem hallgattam az anyámra. "Az én életem, ne szólj bele!" Anya sírt.
"Marikám, mint a kutya, ha kilencet kölykedzik, meg fogod bánni!" Egy szavam
se lehet. Egy szavam se. És az ünnepek talán jól sikerülnek, majdnem együtt a
család Ennyi embert egy hétig etetni, anyagilag hozzájárulok, ez természetes! És
az ajándékok, még ha jelképesek is mindennek csillagászati ára van "Ne
fáradj, anyu, szülinap, karácsony, húsvét, inkább készpénz, a körítés maradhat!"
Ha Richárd élne, nem volna gond. Az õ ügyességével. Már rég önálló ügyvédi
iroda mint jogtanácsos, ezek közt a surmók közt aratna Csak tudnám, honnan
kerültek elõ, mint a gomba, szaporodnak, jönnek a fû alól, tízmilliókkal,
százmilliókkal mibül, hölgyeim-uraim, mibül? Ugyanakkor huszonháromezer-
hatszáz a nyugdíjam, az átlaghoz viszonyítva nem is kevés, de minden egyéb
tartalékom elapadt, talán nem kellett volna Richárd után a gyerekeknek rögtön
mindent szétosztani És Balatonvilágos is zabálja a pénzt Karácsony elõtt
ablakpucolás, muszáj Ezek a magas, régi ablakok ingólábú létra Eltörött a
porszívó csöve, nincs Richárd, aki megreparálja, sose hittem volna, hogy fillérre be
kell osztanom, öregségemre és hogy nehéz fizikai munkára kényszerülök.
Voltaképpen megkérhetném Márkot. Vagy Olimpiát. Esetleg Angelikát, két
randevú közt, legalább az ajtó- és ablakfélfákat mossák le, az én hibám, hogy nem
áll kérésre a szám ha maguktól nem jut az eszükbe. És Olimpia már arra is célzott,
hogy minek egy ilyen hodályt egyedül fenntartani, három szobát, hogy csak lézengjek
benne Meg fogok mindent oldani, egyedül. Fordítást is vállalhatok, elvégre valaha
ebbõl éltem. Csak utána kell egy kicsit járni. Hiszen még csak hetvenegy leszek. És
nem szédülök, nincs magas vérnyomásom, egészséges vagyok, azt az iszonyatot
kinõttem, ez a fõ, ez a fõ Csak a bizonytalanság-érzet azt nem szabad hagyni.
Hogy eluralkodjon. Abból születik a szorongás. Még csírájában elkapni. Nem
elfojtani, hanem szétoszlatni. Nagy különbség, ezt már megtanultam. A gyors
fáradás még nem szervi baj, mély lélegzés, nem rohanni, nem hajt a tatár Nincs
nagyobb kincs, ilyen korban, mint az egészség A ráncok nem fájnak, Blanka néni
mondogatta. Pedig, legyünk objektívek, a ráncok is, a szemölcs is, nagyon tudnak
fájni A hiúságot végleg le kéne hagyni. S minél kevesebbet a tükörbe nézni. Az a
két vízszintes vonal az ajkaim helyén hacsak nem tartom dudorítva, ha mások is
látják.
(Márió a Rákóczi úton ütközik a tömeggel. Hol a vállát taszítják meg
oldalvást, hol hátulról böknek egy sporttáskával a térdébe. Egy fiatalember
az égõ cigarettacsikket a cipõje orrára dobja. Kösz! mondja Márió. Szívesen,
máskor is, tata, mondja a fiú.)
Márió
azelõtt már ugrottam volna. "Tata!" Nyugi, csak viccre venni! Durvábban
is visszaszólhatott volna. "Vén faszi", ma ez a divat Önuralom, türelem. Csak
ne kéne emberek közé járni. Nemhogy tömegbe, társaságba, de még az "elõadás"
is! Néha úgy érzem, csak tépem a számat. Ez nem emberundor, csak csömör. És
ha venni akarok Villõnek valamit, ki kell ezt a tumultust bírni. Arra nincs módom,
hogy egy belvárosi szalonban ülve, a párnázott kanapén várjam, hogy a tulaj a
legszebb ékszereket személyesen megmutogassa Nem mintha erre vágynék.
Hogy így legyek valaki. Csak ez a préselõdés, ez a zsibvásár! Nettó cirka
nyolcezer két hónapig babráltam a szöveggel. Bruttó tizenháromezer forint! Két
havi bérem Szégyen. Ha pénzért írnék, már nem írnék régen. Inkább zsákot
hordani, persze, a hetvenhatodikban, röhej, kamaszképzelgés Sose bírtam
cipelni, de most a nagyobb súlyokat, ünnep elõtt, muszáj. Villõnek tilos öt kilónál
többet. Áldás, hogy így egyben van legalább az én szervezetem, hogy újra pezseg
bennem az élet, lám, az apró dolgokra is érzékenyen Valami szép ajándék.
Meglepetés. Egyszer kinéztem egy gyûrût a bizományiban, Máriának. Fehérarany,
smaragddal. Olyan jól illett volna, a hosszú, vékony ujjára! Meg is tudtam volna
venni. De az a nyomorult gátlás! Hogy én, nõnek! Mintha önmagam, az ön-
értékem nem volna elég. Mintha ezzel akarnám õt lekenyerezni. Mintegy
ellenszolgáltatással. De nagy kár, de nagy marha voltam! Villõ rövidebb ujjaihoz az
ezüst pászol, rubin-szívvel. Hogy fog örülni szegénykém, kipirul az arcocskája,
talán túlságosan spórolós is, de hát a kettõnk nyugdíjából a havi kiadásokra is alig
futja Vissza kéne szokni a Marlboróról valami hazai márkára. Vagy teljesen
lemondani a füstölésrõl. És agyõ, taxizás! Micsoda naivitás volt, hogy majd az új
rendszer Acsarkodás, szított gyûlöletek, dilettáns jóakaratok, hebrencs idealisták
és megrögzött anyagelvûek, a nemzettudattal hetvenkedõk és a magyarságuk
megtagadói ebben én nem vagyok partner. Talán az a baj, hogy a Kádár-rezsim
mégsem volt elég rossz; mégsem volt elég rossz ahhoz, hogy a szenvedés létrehozza -
mint a kagylóban az igazgyöngyöt - a valóban minõségi újat Mi csak leképezni
tudjuk a másét, de megképezni nem tudjuk a magunkét. Kopírozzuk a kapitalizmust,
rákopírozzuk a felületesen kiradírozott ál-szocializmusra; de hol itt a tiszta lap, a
Teremtés titkos vízjelével, amit a mi feladatunk lenne látható rajzolattá tenni? Írni
errõl: szükséges. De közölni az írást: mintha egyelõre nem volna érdemes. Pulpitusról
hirdetni pedig nem szabad.
(Villõ az elõszobában a macskákat eteti. Tejet önt a csirkebõrre. A
nagyobbik macska fehér nõstény. A kisebbik fekete kandúr. A tejet
föllefetyelik, a bõrt körbeszaglásszák és otthagyják.)
Villõ
hajaj, Trisztán és Izolda nem leszünk így jóban! Mindent meg kell
manapság enni, nem válogatunk! "A macskák Whiskast vennének", de anyucinak
külön pénzt erre senki sem ad Papizzátok meg, picinyeim, mert holnap talán már
ez se lesz és ne hugyozzatok a papírkosár mellé, mert a gazdi kiteszi a
szûrötöket, nincs kecmec
(1993. január tizenharmadikán Mária villamossal megy ki a temetõbe.
Ilonka mama sírjára fenyõcsokrot, Richárd urnafülkéjének kampójára piros
fagyöngyöt tesz. Nincs hideg; olvad.)
Mária
tizenöt éve múlt. A dédunokáit nem érte meg. Valószínûleg én sem érem
meg. S talán még hamarébb elmegyek, mint anyuka. Néha kifejezetten vágyom. S
ez sokkal kellemesebb, mint az a tébolyító halálfélelem. Természetesebb. Mintha
már tudnám, hova. Csak még a hogyan nem a halál többé, hanem a meghalás Jó
Ábel kínjai anyukám, ebben segíts hogy legalább úgy, mint te vagy mint
Richárd immár hét esztendeje de csak akkor, ha már kész vagyok Átmenni
világos tudattal, ezért fohászkodom. Ábel a szöllõsi temetõben. Azaz dehogy is ott.
Dehogyis ott.
(Mária sétál kifelé a temetõbõl. Feltámad a szél, borzolja a
pocsolyákat. Mária a lapos sarkú csizmában óvatosan lépked.)
Mária
Márió még él. Néha egy-két írását elcsípem. Keveset publikál, de jelen
van. A rádió bemondaná, ha Csak még egyetlen-egyszer találkoznánk! Egy
órácskára. Talán lehetne még itt tisztázni. S nem átvinni. Ennél semmit sem
kívánok jobban. Rettenetes látni, ahogy az egymást egykor szeretõ emberek
marakodnak. Nekem szidja egyik a másikat. Lóránt Angelikát: hogy pre-klimaxos,
nem törõdik semmivel, állandóan fel van ajzva, ide-oda lófrál Olimpia Márkra
panaszkodott, hogy semmi mellékese nincs, csak a drága passziója, teli a szoba
lakkal, lenolajos-üvegekkel, a záptojás szagával, ha pedig pasztell, hát sok a zsíros
kréta, a szõnyegbe taposva, egy fillért se hoz a konyhára, csak visz, és Márk az
ikrekkel se foglalkozik eleget, többet ül az iskolai szakkörben, mint otthon
Kérdeztem Márkot, "igaz ez, így igaz, fiam?" Rábólintott, "szóról-szóra, anyukám,
de hát nemigen van közös témánk" "Akkor se volt, amikor elvetted, mégis
bolondultál érte!" "Hogy olyan más, az vonzott, most meg éppen ez idegesít, ezt
neked értened kell, édesanyám!" Persze, persze, mindent értek. De ez nem változtat
azon, hogy szomorú. "Sehr traurig", ahogy Richárd mondaná. Tímea is, hacsak
tehette, ellógott, egyszer sem maradtunk kettesben. Az ikrek viszont fölfordították
az egész lakást. Jártam utánuk, fölkapartam a rágógumit a padlóról, töröltem a
bútorokról a vajas ujjnyomokat, mintha a rendetlenségükért én volnék a
felelõsKarácsonyeste is csak azt lestem, ki-kit kerülget, kinek-mi nem tetszik,
ki-miért húzza fel az orrát? A gyomrom szorult, és a lényeg végképp elsikkadt
Mintha elvesztegettem volna ezt a karácsonyt éppen a "családi körrel" Ennél
még az a négy év elõtti magányos karácsony is tartalmasabb volt. Pedig milyen
rosszul voltam, akkor még Le se vettem a szemem a képernyõrõl ahogy azt a
rohadt Ceauescut megbuktatták aztán az a furcsa, mégis, mindenek ellenére
rámtörõ részvét amikor az Elena fején a kendõ hátracsúszott és mint a
kutyákat Most szinte hiába múlik az idõ, pedig valami még hátra van Blanka
néni végleg lebénult, az a csavargó férje elme-szociális otthonba csukatja, hirtelen
agyérelmeszesedés, engem is alig ismer meg szegény Sehr traurig, Sehr traurig
minden, és valami még hátra van.
(Márió megbotlik a macskatálban. A kotyvalék kiborul. A fene
Trisztán közel sompolyog Márióhoz, vadul rányávog. Márió rúgásra emeli a
lábát, de aztán mégsem. Villõkém, kiáltja, regulázd meg az állataidat!)
Márió
egy macskáról volt szó. "De hát párosan szép az élet, Trisztán és Izolda!"
Ez annyira Villõre vall! Már csak a kutya hiányzik, kvázi Mark király! Föl lehet ezt
fogni humorosan. Csak hát tényleg büdösek. Izolda speciel az én forgószékemre
szokott. Van ebben valami abszurd: hazajövök, és egy kövér, fehér macska ül az
íróasztalomnál. Akkor se óhajt kimenni, ha egy-két látogató betoppan.
Szemrehányóan a sarokba húzódik, hunyorog, és mintha hallgatózna. Mintha
ellenõrizne. Pedig hát nincs miért. Igazán nincs miért. Azok a labilis
lányszemélyek valahogy észrevettem, és hála Istennek, hogy észrevettem, hogy
miközben "gyóntatom" õket - pfuj, ez is milyen álságos dolog! - egyre több
szexuális részletre vagyok kíváncsi. Faggatózom. És mintha csámcsognék. Mintha
élvezkednék, valamiféle pótszerenVolt igazsága Villõnek, még évekkel ezelõtt.
Nem véletlen, hogy csupa fiatal S nem csak azért, mert õk még fogékonyak
Nem nagyon törtem magamat, hogy a loncsos öregasszonyokat idevonzzam, vagy
hogy az életük delén, erejük teljében lévõ férfiakat valamelyest egyenrangúként, társ-
gondolkodóként kezeljem Persze, ez nem jelenti azt, hogy a fiatalságtól teljesen
el kell zárkóznom Csak vigyázni nagyon éberen hogy nem pusztán a
termést zabálom-e le éppen, amikor azt hiszem, hogy a lehetõ leghasznosabb
gyomolást végzem
(Villõ felakasztja Márió kabátját a fogasra, a begyûrõdött kabátujjat
kihúzkodja, a vállakat eligazítja. Izolda viselõs, mondja, lesz gond a
kiscicákkal Én is itt vagyok, mondja Márió évõdve, nem csak ezek a
dögök! Befejeztem a pulóveredet, mondja Villõ, sötétkék angóra, diszkréten
szürke csíkokkal, szülinapra!)
Villõ
hála az egeknek, hogy azt a komikus pingvines szvettert lekönyörögtem
róla hála az egeknek, hogy a nagymama megtanított kötni! Ha nem is pászent, de
azért elegáns, és védi a vesét Ha már nekem nincs módomban az õ gáláns
ajándékát hasonlóval viszonozni annyit nem tudok a kosztpénzbõl lecsípni! Az a
kis betét pedig végszükségre Gyûrû, talán fehérarany, és két, talán rubinszív,
egybeforrasztva, mi ez, ha nem jelkép? Nagyon jól illik Rezsõ karikagyûrûje mellé.
Szinte kiegészítõ. És megálltam, nem böffent fel belõlem, hogy a jegygyûrûnek még
jobban örülnék, lett légyen akár rézbõl Ezt én már nem kapom meg a sorstól. És
csak kiröhögtetném magunkat az anyakönyvvezetõnél, két koporsótöltelék! Az
oltár elõtt pláne ez már nem jár ez már nem jár
(Június harmadikán Balatonvilágoson Mária harminckét fokos melegre
ébred. Hálóingben szalad ki a teraszra. Szellõ se rebben. Az egész kertet
betölti a friss-nyári gyönyörûség.)
Mária
június elején, ez a makulátlan, szépséges idõ! Váratlan ajándék. Minden
növekedésben, semmi sincs leperzselõdve és még egy felhõpamacs sem ez
még a serdülõ nyár Milyen boldog vagyok. Istenem, milyen boldog! Egyedül
nyírtam le a füvet, össze is gereblyéztem, a virágágyást kiritkítottam.
Megbirkóztam, hetvenkettedik éves létemre! Fenn tudom tartani. Nem szorulok
senkire. Se családi szívességre, se bérmunkára. Úgyse akar itt a tó mellett senki se
dolgozni. Cserbenhagynak, átejtenek, berúgnak És nem is telik. Legyünk
objektívek. Nem telik. Szegény Blanka nénire se telne már. Aki nálam évekkel
fiatalabb és fekszik, mint egy darab fa. Én pedig egészséges vagyok. Valami õserõ,
Márió mondogatta mindig, te sose fogsz megöregedni, Máriám, ellenállsz a
hervadásnak mindig új szirmokat bontok, a szárazakat egyszerûen ledobom, nem
emlékszem, ezt õ mondta, vagy én találtam ki A metróban is, szombaton,
madarat lehetett volna fogatni velem, "kérem a jegyet, asszonyom, méghogy elmúlt
hetven, szíveskedjék a személyit" Aranyos, aranyos fickó! És drága jó Richárd,
ha láttál volna tegnap, ahogy a kiskapát forgattam és miért ne látnál? Hányszor
mondogattad, a gyerekekre nem szabad számítani, a gyerek nem arra való, és azt is
te mondtad, a kicsi dolgokat kell élvezni, hagyni, hogy hasson ránk a környezõ
világban azért még imitt-amott föllelhetõ szépség, nem fontos, egy bizonyos koron
túl már nem fontos, hogy mi hassunk mindenáron S mennyivel nyugalmasabb,
meghittebb ez a magány, mint az a zûrös karácsonyeste vagy a zsúfolt nyarak
Este hétkor elraksz, elpucolsz mindent, és reggel kilenckor már semmise tiszta,
semmi sincs a helyén s úgyis csak magával törõdik mindenki. Ha jönnek, hát
szívbéli fogadtatás, de nem sóvárgok már senki után. Olimpia és Márk ikrestül
Tunéziában. Hátha újra összemelegednek. És hátha Angelika is dûlõre jut végre.
(Titiii-tátáá titiii-tátáá Angelika tülköl a Trabanttal a kapuban.
Fél tíz van, anyukám, és te még hálócuccban? Az öregeket állítólag
hajnalban kiveti az ágy! Nem bánnám, mondja Mária, jobban tudnék az
idõmmel gazdálkodni, de egyelõre pont fordítva, húznám a lóbõrt akár délig
is Ki is vagy pihenve, mondja Angelika, fantasztikusan nézel ki, én meg
totál lestrapálva Hát Tímea? kérdi Mária. Hadd el, anyuci, hadd el, most
éppen Grazban grasszál az énekkarral, képzeld, operaénekesnõ akar lenni,
mezzoszoprán, ami pedig kevésbé látványos Majd kinövi, mondja Mária,
én költõ szerettem volna Van is olyan mesekönyv, Angi mosolyog, még a
szegény nagyi hagyatékából zsákmányoltam, "A gólyakalifa", amibe te
ragasztottad a címkét, "Marth Marika költõnõ tulajdona, tizenegy éves")
Mária
ó, a "gólyakalifa". Álom az életben. Élet az álomban. Az átváltozások.
Mennyit kerestem! Marth Marika. Copf. Fûzõs száras cipõ. Patentharisnya. "Ha
nagy leszek, én leszek a legszebb. Loknis hajam lesz, hernyóselyem harisnyám
középvarrással és tûsarkú cipõm. És verseket fogok írni az embereknek."
("Sápadt vagyok és meghalok, segítsetek jó angyalok, megszülettem,
ez a hiba, ebbõl van a sok galiba" - idézi Mária, nevetve. Ezt én írtam,
kilenc évesen. Te már gyereknek is olyan enyhén szólva koraérett voltál,
anyukám, nevet Angelika is, majdnem mazochista! Ha nem lennél, téged ki
kéne találni! Mária gyorsan átcseréli a hálóinget fürdõruhára, a villanyrezsóra
odakészíti a kávét. Nem ez a téma Veled mi van?! Mert nem csak a két
szép szememért furikáztál kétszáz kilométert, ilyen hõségben, ilyen
benzinárak mellett! Természetesen látni akartalak, hadarja Angelika, mert az
sem egészséges, hogy annyit vagy magadban, ne adj Isten, történhet bármi
Mária beszívja a lassan csöpögõ kávé illatát.)
Mária
igaz. Erre is kell gondolni. Hogy most ugyan jó. Majdnem tökéletes. Nincs
fennakadás, nincs fájdalom. Szuperál a szervezetem. De a helyzet megfordulhat,
egyik pillanatról a másikra. Anyuka a lépcsõ alján. Az éthordóban még meleg volt a
leves. Richárd öt perccel elõtte még cérnával tisztogatta a fogát. És a még
rosszabb a végleges más állapot. Általános szklerózis. Blanka néni. Jó Ábel.
Azok az iszonyú kínok vagy évtizedes szenvedés, aminek csak a halál vet
véget valami visszafordíthatatlan kór. Egyik pillanatról a másikra megtörténhet. El
kell készülni. El kell készülni.
(Ne félts te engem, mondja Mária, elég, ha én féltelek titeket,
folyton Anyu, ez a kávéscsésze maszatos, Angelika csóválja a fejét, ott a
rúzsnyom a peremén! Az lehetetlen, mondja Mária, el is öblítettem Angi
hozza a szemüveget, vedd csak fel az okulárét, anyukám!)
Mária
mintha nem is ugyanaz a csésze volna. Egy másik világ. Így, szemüveggel.
Most sértõdjek meg?
(Ami igaz, az igaz, mondja Mária. Bocs! De inkább mesélj! Hogy áll
a dolog? Tamásra célzol? kérdi Angelika, jaj, hát finita la komédia! Nem
hagyhatom ott azt a beteg embert. A permanens bujkálás meg nem az én
stílusom, kikészült az epém is, idegi alapon, a doki szerint, ráadásul össze-
vissza vérzek, klimaxnak ez még korai Tamás nem az a férfi, aki a bajokat
társként ideálisan tolerálja, és folyton nyavalyog a volt neje után, nekem
furtonfurt egy ismeretlen nõt kellene überelnem, s nemcsak az ágyban
Melyiktek szakított? kérdi Mária, õ vagy te? Angelika fölszegi az állát: Én,
én, idõben le kell a lapot tenni, nem megvárni, amíg a partner kicsavarja a
kezünkbõl, ezt tõled tanultam, anyukám! De azért ne hidd, hogy megbántam!
Néhány feledhetetlen hónap kipipálhatom a "nagy szenvedélyt". Most már
több türelmem lesz Lóránthoz. Különben is rájöttem: minden férfi vagy tök
dilinyós vagy hót unalmas Mennyivel okosabb vagy, mint én voltam,
mondja Mária, büszke vagyok rád, kicsi lányom Én vagyok büszke rád,
Angelika visszanyeli a könnyeit, hogy egyedül, legyûrve azt a szörnyûséget,
mire képes a tested-lelked!)
Mária
az a kegyelmi karácsony. Kilencvenegy karácsonya. A fordulat. Látom
magam elõtte, és látom utána. Imaginációs kép. Valamiféle magas fán kuporgok.
Nem tudom, hogy kerültem oda, de lemászni már nem szabad, alattam mocsár,
elnyel. Két ág közt megszorultam. Az alsó, ingatag ágon támasztom magam a
lábaimmal, miközben görcsösen kapaszkodom a felsõ ágba. A törzsem a
levegõben. Ha a legkisebb szél meghimbál, rámtör a lesodródástól való rettegés.
Nincs biztonságom. De nem adom fel. Küszködöm. Nekiveselkedem százszor is:
föl akarom húzni magam a magasabb, szilárdabb ágra; hogy rajta üljek végre. És aztán
százegyedszerre megtörténik. A mulandó én a halhatatlan Én ölében: ez a
megtapasztalt felismerés, ez az az erõ, amivel a súlypontomat sikerült áthelyeznem,
feljebb A lábam sem a levegõben kalimpál, nyugszik az alsó ágon, illeszkedik két
göb közé, pontosan A kezemet is szabadon használhatom, oldalt és lefelé,
bármiféle tevékenységre; mintha már nem volna a folytonos zuhanásveszély
(De hát, Angikám, ez még mindig nem az összeolvadás a levelek
urával. A gyökérrel. A törzzsel. Anyukám, mondja Angelika, cuki pofa vagy,
amikor a realitástól így elkalandozol! Kár, hogy a költészet annak idején
benned ragadt. Bocsánat, mondja Mária, csak hangosan gondolkodtam.
Egyébként az egyetlen realitás jegyében. Egyszer majd részletezd, anyu, az
egészet, mondja Angelika, ha már nem csücsülök a zûrben, nyakig.
Voltaképpen kíváncsi vagyok, de legalább annyira félek is ezektõl a szellemi
ízektõl Kíváncsiságból tilos, mondja Mária, csak, ha mint a szomjúság,
éhség, úgy lép fel a vágy: többet tudni ha már életszükséglet.)
Mária
hiba volna megzavarni. Ó, ha átadhatnám, amit megtudtam, észlelve-
érzékelve, mit nem adnék érte! De neki még korai. Márknak több az affinitása.
De sérültebb is, mint Angelika. És az unoka-lányok reménytelen. E tekintetben
reménytelen. Hogy tud az elszigeteltség fájni!
(Ugyan! Élvezzük a mai napot, ahogy Richárd papa mondogatta!
Angelika bekapcsolja a táskarádiót. "Megáll az idõõõ")
Mária
igen. Mintha megállt volna az idõ. Napok, hetek, hónapok, egybefolyva.
Vihar elõtti szélcsend. De még mindig nem a szélvédett kikötõ
(Villõ a hajdúhadházi szanatórium gyógymedencéjében súlyfürdõt
vesz. A lábakra akasztott súllyal nyújtják a nyakizületet. Villõ a víz felszínét
fodrozza.)
Villõ
ez nem nekem való, ez a tétlenség. A kopások úgyse tûnnek el. A
gerincmeszesedés sem szívódik fel. Márió túlbuzgalma, "eredj, aranyszív, ne
nyugodjunk bele, a kezelés tünetmentessé tehet hónapokra" Azt õ sem ígéri,
hogy meggyógyulok. Csak talán hajlítani tudom a térdem, mert hát mi vagyok
most, az Ózból a Bádogember, nyikorgok-csikorgok. Márió meg a Gyáva oroszlán,
aki valójában nagyon-nagyon bátor Nincs benne semmi félelem. Hogy esetleg
lerobban. Bár hála a Szûzanyának, energikusabb, mint néhány éve máig se
tudom, mitõl, de Isten szándékai kifürkészhetetlenek, és nem is kell folyton
fürkészni, azt én meghagyom Máriónak, a szeretet a fontos, például ahogy most a
drágám a macskákat eteti, mondta is a szomszéd, amikor Márió homokot cserélt a
dögnehéz ládában, "mennyire tetszik a cicákat szeretni" Márió meg nevetett,
kedvesen, böcögõsen, "én nem a macskákat szeretem, én a feleségemet szeretem,
kérem" A feleségének nevezett, az idestova húsz év alatt, elõször! Hát mégis,
ennyire szeret! Mit fog csinálni, ha elõbb halok meg, édes Szûzanyám, és minden
szentek, mit fog kezdeni magával? És ha õ megy el, én hova jutok, milyen sorsra?
Csak meg lehetne állítani az idõt! Bûnös kívánság, tudom
(Márió beágyazza a fekhelyét, kitessékeli a macskákat. Hangosan
beszél hozzájuk: Kívül tágasabb! Ne dörgölõzzetek! És ne dorombolj,
Trisztán nem hatsz meg. Néhány nap, és itthon lesz a mamuskátok. Ne
találjon disznóólat!)
Márió
meg tudom a dolgokat oldani. Nem azért küldtem kúrára, hogy aztán újra,
a nehezébe belecseppenjen. Hirtelen öregedett meg. Szegénykém. Sose volt
klasszikus, reprezentatív szépség. De annyira bohókás. Annyira helyes. Illett
az oldalamra. Máriával fordítva. Mintha én lettem volna az õ oldalán Puszka
Pista vagy Bandi, tegnapelõtt összefutottunk, "mi van, fõorvos úr", majdnem
hátbaveregetett, a zakója zsebébõl kikandikált a mobiltelefon, "azok voltak a szép
idõk, azok a nyugis hatvanas évek még a dilisek is szabályosak voltak!" Ez a
Puszka ápolóként dolgozott a férfiosztályon, én ugyan meg nem ismerem, ha õ
nem "Mi lett azzal a légitündérrel, fõorvos úr, mindenkinek csorgott utána a
nyála, csuda, hogy tudott egy ilyen világszépet, már bocs', egy ilyen szõrmók
kifogni!" Ez a modor. Ez a kép. "Szõrmók." És amit az igazgató mondott, még
hatvannégyben. "Nem lesz ennek jó vége, kolléga. Maga tipikusan introvertált
alkat, a hölgy pedig tipikusan extrovertált. Szakembernek magyarázzam?" Nekünk
csak ellendrukkereink voltak. Senki se mondta: ilyen több nem lesz, becsüld meg,
marha! Mária talán már nem is él. Meg sem is tudom soha. Drága, szegény kis
Villõkém. Ha nem szerethetjük azt, akit valójában szeretünk, azt kell szeretnünk, akit
szabad Rádió! Jönnek tízkor a hírek. Botrány botrány után. Jót röhögnék rajta, ha
amerikai volnék. Vagy svéd. S nem volnék magyar "Megáll az idõõõ" Ezek a
giccses, fülbe ragadó slágerek! Dehogyis áll meg. Sõt. "Úgy rohan az idõ és az
idõ könyörtelen vonatán fut minden tovább" Villõkém énekelgette a
konyhában. Meg-megbicsaklott a hangja. Két ajtón át is behallottam. De már nem
az a dalos pacsirta. Hiányzik. Hiányzol, aranyszív
(1994. március tizenötödikén Márk a megbeszéltnél fél órával korábban
érkezik Máriáért. Csipkedd magad, anyukám, nem lehet a dugókat
kiszámítani, és nekem is dolgom van, megyünk a Petõfi szoborhoz, aztán
fáklyával fel a Várba! Az ikreket miért nem viszed? kérdi Mária, s még
egyszer átpúderezi az arcát. Ez nem gyerekprogram, mondja Márk, félig-
meddig tüntetés. Mellett vagy ellen? kérdi Mária, ti is mindent ennek a
kormánynak a nyakába varrtok? Te aztán, anyukám, a politikához sohasem
értettél, mondja Márk, de mi speciel a szélsõségesek ellen vagyunk, félõ,
hogy ez a kapkodás csak az õ malmukra hajtja a vizet, nem engedjük a
nemzeti ünnepet így vagy úgy kisajátítani ez egy tiszta képlet! Van olyan?
Mária bebujtatja a lábfejét a trottõrcipõbe, van olyan, hogy "tiszta képlet"?)
Mária
mintha mindenki hazudna. Bele a képünkbe. Voltaképpen ki a csaló?
Akirõl állítják, vagy aki állítja? Vagy valamiképpen mind a kettõ? Mintha nem az
volna valójában a fontos, hogy kinek van igaza, hanem az, hogy mibõl lehet minél
nagyobb botrányt kerekíteni, hogyan lehet az ügyeket felhasználni manipulálni a
tömegeket. Akik nem "bennfentesek". Egyre nagyobb a zûrzavar. Egyre
ízléstelenebb az egész. És az a szegény ember sem él már, hogy akár pizsamásan is,
de legalább megpróbálja lecsillapítani a kedélyeket. Mindenki csak olajat önt a
tûzre. Talán az elején kellett volna egy kicsit megfontoltabban válogatni, akkor
elmozdítani a régi hatalmi garnitúrát. Megnézni, mit kire bízzunk nem ilyen
ügyetlenül. Igen, ez a jó szó. Ügyetlenek. Hebrencsek. A többi viszont nem
ügyetlen. Dörzsölt. Ez a jó szó. Dörzsölt.
(Márk határozott: Ha figyelmesebben követnéd az eseményeket,
anyukám, rájöhettél volna, hogy például a fiatalság nem ugrik besem az
antiszemitizmusnak, sem a komcsi-nosztalgiának magunkra találtunk!
Adná Isten, sóhajtja Mária, de azért vigyázz a gumibotokra! Hol élsz te,
anyukám, kiáltja Márk, kiveszi a lakáskulcsot Mária kezébõl, zárja az ajtót.
Gumibot! Ez nem a Kádár-rendszer!)
Mária
ez a hatalomtól való rettegés már a zsigereimben van Megverték
Márkot! Hetvenkettõben a rendõrök március tizenötödikén amikor
nemzetiszínû szalaggal a karjukon átvonultak az egyetemisták a Lánchídon
Nekem kellett garantálni, mint megbízható szülõnek, hogy csak gyerekes
romantika Most meg elég egy-két bõrfejû barom, és kész a provokáció
(Az a baj, kicsi fiam, mondja Mária, hogy olyan ramatyul mûködik az
új, hogy az emberek kezdik a régit sajnálni Remélem, az én okos anyukám
nem áll közéjük, mondja Márk, hiszen neked mindig is fontos volt a
szabadságod Lesz itt még jóvilág, az aranyborjút se táncoljuk újra s újra
körbe csak nem kivénhedt gyászhuszárokra vagy az átvedlett pufajkásokra
kell bízni és nem is a cinikus ravaszokra. Irigyellek, mondja Mária, az
optimizmusodért. Én már semmi evilági csodában nem tudok hinni. Örülök,
hogy az apróságokban helyt tudok állni. Ne vess meg érte, Márk, de nekem
jelenleg elõbbre van, hogy idõre bejussak Blanka nénihez, mint bármelyik
ide-oda vonulás. Azt képzeli szegény, hogy én vagyok az Erzsi nevû lánya!
Márk megcsókolja Mária kesztyûs kezét. Bámullak is érte, anyukám,
odacaplatsz, hetvenkét évesen se inged, se gatyád, mégis Le a kalappal!
Ezért nem jár dicséret, mondja Mária, ez a minimum.)
Mária
ez a minimum, havi két-három óra. Ha idevenném magamhoz, az lenne
valami. Ha éjjel-nappal hordanám alóla a piszkot. Az lenne jóság; ez csak halvány
utánzat. Próbálkozás, a lelkiismeret kicselezése Az nem mentség, hogy idegen.
"Aki közületek a legkisebbel cselekszik, az velem cselekszi", világosan megíratott,
de nincs már rá erõm, erre a teljességre, erre a megalkuvás nélküli szolgálatra.
Fizikai erõm nincs már erre. Lelkierõm pedig még nincs. Annyi jót tenni, mint amennyi
rosszat kaptunk széndioxidot lélegezni be és oxigénné átalakítva lehelni ki
mint a fák Gyûlölségbõl szeretetet, meg-nem-értettségbõl megértést
könyörtelenségbõl könyörületességet Nincs kivel beszélnem. Angyalom, Istenem!
Ha legalább leírhatnám. Mint gyermekkoromban. Kockás füzetbe. Versek. Az az
üres kapcsos könyv Tímeától. Egy sor nem sok, annyi sincs benne. Nem lettem
költõ. Nem lettem orvos. Csak egy bölcselkedõ öregasszony, ennyi lettem
(Blanka néni az elfekvõ részlegen, nyolcágyas szobában fekszik.
Valamennyi éjjeliszekrényen sárga mûanyag bögre, a pisiszínû langyos teával.
A szobában áporodott szarszag keveredik a hipó szagával. Mária leül a
repedezett tonettszékre, Blanka néni megragadja a kezét. Mit hoztál
Erzsikém? A banánt nem szeretem, behozza az Édszt Afrikából, alma, az
rendben, de csak a jonatán! Mikor viszel haza, Erzsikém, mindig csak ígéred,
pedig hát "Aranyos Erzsike", Marlittól, onnan szedtem a nevedet, de azt,
hogy évekre eltûntél, soha meg nem bocsátom Nyáron, mondja Mária,
hámozza az almát, nyáron, ha már tudsz járni Hát persze, akkor már
könnyû, Blanka néni hangja agresszív, te mindig is a könnyebbet kerested, az
apád vére, meg is átkozhatnálak, az megfogan, az anyai átok! Bocsáss
meg, mondja Mária, bocsáss meg a lányodnak. Kérlek, békélj meg, nagyon
kérlek)
Mária
ki tudja, hol kallódik az a nyomorult. Ki tudja, talán segíthetek, ha
kikönyörgöm a bocsánatot, az én személyem által, neki
(Nem szoktál bocsánatot kérni, kiskorodban is olyan önfejû,
megátalkodott voltál, mondja Blanka néni dühödten, felállítottalak az
ablakpárkányra, ott maradsz, amíg bocsánatot nem kérsz, akár órákig is!
Féltél, remegtél, de hiába, az Istennek se hagyta el a megbánás a szádat!)
Mária
jaj. Szegény Erzsike. Reszket a pipaszár lába. Szédül a keskeny
párkányon. Jaj, jaj, Blanka néni
(Most már benõtt a fejem lágya, ne haragudj a te szerencsétlen
Erzsikédre, mondja Mária, mély lélegzetet vesz, megcsókolja Blanka néni
lucskos homlokát.)
Mária
nem törlöm meg a számat. Nem szabad megtörölnöm.
(Blanka néni sírni kezd. Két oldalt a füle mögé csurognak a könnyek:
Engem nem csókolt meg senki. Szinte szûz vagyok évek óta szûz Nem
haragszom. Nem haragszik a mama)
Mária
az érintés. Ó, az érintés. A bõr a bõrön. Nem más, csak az érintés.
Mennyire hiányzik!
(Márió bevonul a szobájába, egy kis délutáni elmélkedésre, a takarót a
dereka köré csavarja. Villõ a lehalkított tévét nézi, és közben suttog a
cicáknak: Nincs miau, kussti!)
Márió
régen sokkal melegebbek voltak a március tizenötödikék. Etelka néni rám
adta a térdharisnyát és a rövid Bocskai-nadrágot. A térdharisnya mindig gurigába
szaladt folytonos húzkodás. Szavalnak a Múzeumkertben, és én a
térdharisnyámra figyelek. Hogy harmonikázik-e? "Minden olyan unbetamt ezen a
gyereken", ezt mondja Etelka néni egy másik nõnek, és anya nincs velünk, hogy
megvédjen hogy megcáfolja Hát engem ugyan már nem ugratnak ki az utcára!
Én még az igazságot se bírom ordítva közvetíteni, nemhogy skandálni Hogy mi
lett ebbõl az egészbõl és még mi lesz? Megint naponta egy lista. Aztán ellenlista.
Aki aláír, annak a fele csak "igazodik". Hogy meg ne bélyegezzék. A pikszisbõl ki
ne essék. Aki meg kontra adja a nevét, ijesztõ figurákkal is egybekerülhet. Nincs
olyan lista, amelyiken minden név hiteles, vállalható a kakukk-tojások szinte
szemet szúrnak Nem. Ha a Kádár-rendszerben nem tiltottam le magam, most
sem teszem. Ezt a habot valahogy túlverték a tálon. Mindkét oldalról. Nincs esélye
az objektív, higgadt szónak. Meg kellett érnem, hogy a Kabai, akit én ajánlottam az
Intézetbe, nem is alacsony posztra, egy jóemberem, szinte kioktasson: hogy a
moralitás már nem elég. Lehet, hogy tíz éve elég volt, de most már nem elég, a tettek
mezejére kell lépni, letenni a voksot, nem nyummogni-nyammogni, finnyáskodni
A vezércikkek vagy az egzakt, tudományos tényfeltárás ideje jött el, nem a lamentatív
szövegeké És a meditáció is lejárt mûfaj! "Moralizálás", "lamentáció"!!!
Meditáció, ami számukra egyenlõ a terméketlen köldöknézegetéssel Van olyan
színtartomány, amit szabad szemmel nem vagyunk képesek észlelni, de attól az
még létezik. Van olyan jelrendszer, amihez a többségnek nincs kódja. S mivel nem
érti, hát lecsúsztatja a maga szintjére, közhelyként értelmezi. A moralizálás
túlbeszélt, fölvizezett locsogás, a mondatok lötyögnek; a lamentáció pedig pergõ,
szürke, száraz homok A meditáció viszont a legnagyobb összefogottság. Meg
fogom érni, hogy amíg a régi rendszer alig tolerálta, szinte tiltotta a közléseimet, ez
meg most annullálni akarja. A tiltásban volt remény. De ha átnéznek a szón!
Csak nem lemerülni a lelkemmel, soha többé. Összekapni magam, idõben Mi a
részletes õs-oka és végcélja a létezésnek? Nem, ma már nem betegszem bele újra a
kételyekbe, de valamit azért meg kell oldanom, mielõtt Ez még nem a
belesimulás még mindig valamiféle lázongása az elhivatott Én-nek, hogy vajon
miért kell így lennie? Miért ez a törvényszerû? Istenem-Uram. Krisztus Jézus imája
az apostolokért. A János Evangéliumban. Az Atyához könyörög, valahogy így:
"Amit tanítottál, én továbbadtam nekik. A világ gyûlöli õket, mert nem e világból
valók, amint én sem vagyok evilágból való. Nem azt kérem, vedd el õket a
világból, hanem hogy óvd meg õket Amint Te küldtél engem a világba, úgy
küldöm én is a világba õket" Apostol!!! Hol vagyok én ettõl?! Csak már azt ne
képzeljem. Vénségemre meghülyülve. De egy közvetítõ. Az önbizalom nem
elbizakodottság. "Ti vagytok a világ sója és ha a só elízetlenül, ki sózza meg?"
Nem elgyengülni. Képviselni. Csak ez a hermetikus szellemi magány. Ez a társtalanság,
ha százan is vesznek körül Krisztus Jézus a Getsemáni kertben. Minden
tanítvány elaludt. Vérverejték. Egy Angyal erõsítette meg, Õt, a lényében istenit.
Hát akkor mit várhat a halandó, csupa halandó közt? Leszáll-e egy Angyal, ilyen
mélyre?
Villõ
hat kis dög. Valamit ki kell találni. Nincs szívem elemészteni õket.
Különben is: abban a percben kellett volna, amikor az anyjukból kibújtak. Most
már a nyakamon maradnak. Hacsak nyáron ki nem tesszük õket az erdõbe. De ez
is szörnyû kegyetlenség. Meg kéne fontolni, meg kéne beszélni, de Márió ebben az
ügyben nagyon furcsa, "tõlem akár egy macskafarmot is létesíthetsz, csak a
szobámból tiltsd ki õket!" Nem folyik bele. Nem jó, hogy a problémákkal ennyire
magamra hagy. Hogy mindent rámbíz. Néha meg kéne vitatni, alaposabban,
hosszasabban, mi a teendõ? Nem vagyunk már tinédzserek, mi lesz a lakással? Se
kutyánk, se macskánk, ahogy a szólás tartja, hihihi, nem stimmel, ami a macskákat
illeti, de hol az örökös? Márió csak azt fújja, "Villõ, jól jön majd, ha én már nem
leszek, az a te anyagi hinterlandod" Slussz-passz, a további eszmecserétõl
elzárkózik. De ami igaz, az igaz, zokszó nélkül cipeli a szatyrot, leviszi a szemetet,
nem vág pofákat, még mosogatni is megpróbált a drága, amikor bedagadtak az
ujjaim, ragadt is utána minden Nem úgy, mint régebben, amikor derogált, most
már nem derogál neki semmi, csak volna egy kicsit közlékenyebb! Már nem szeret
annyira prédikálni sem, és ez nem gúny, tényleg prédikált, sokkal
szuggesztívebben, mint a papunk a tízórás misén, ma már inkább elhárítja, pedig
megint sokan ajánlkoznak, de õ nagyon válogat, és mintha a fióknak gyûjtené azt a
sok értékes kéziratot, "ezeknek sem adom", "azoknak sem adom", de hát akkor
kinek? "Te mondtad, Villõkém, hogy Istennek ír az ember", "Márió, drágám, de
nem ennyire!" Ezen csak nevet. A sajátos humoromon. Ha ezek a dögök nem
volnának, halálra unnám az életem. Mert nem hagy igazán törõdni. Mint azelõtt.
Amikor egy tányért se tett arrébb. Amikor azt se tudta, a zokniját melyik fiókban
keresse Kímél. Én meg, hálátlan perszóna, unatkozom! Nagyon hosszú tud lenni
egy nap. "Egytõl étel, Villõkém, nekem mindegy!" Nem tudom, jó jel-e, hogy
lassanként tényleg mindegy neki, paprikáskrumpli vagy rántott csirke Esküszöm,
a macskák igényesebbek! És esküszöm, a törõdést is jobban igénylik. Ó, boldog
nõk, gyerekkel, unokákkal Milyen más élet az, milyen más! Milyen mozgalmas!
Még szerencse, hogy bejön a tévén az RTL meg a Cartoon Network elég
nézni, nem muszáj érteni, jók azok a kis szexis klippek, meg a rajzfilmek is jók
(Május harmincegyedikén estefelé Mária Richárd egykori karosszékében
ül; olvasgat. Abba-abbahagyja, újrakezdi. Majd az ölébe ejti a könyvet,
Rudolf Steiner: Történeti szimptomatológia. A szemüveget leveszi, dörzsöli a
szemét. Forgatja a szemgolyókat körbe-körbe.)
Mária
szemtorna. Állítólag visszaadja a lencse rugalmasságát. Lehet, hogy kevés
a három dioptria. Vagy a negyvenes körte nem elég. Megint beködlik minden. Új
szemüveg kell. Nem ellustulni, fölíratni receptre. Vagy az Ofotértnél, komputeres
szemvizsgálat, bár az négyszáz kemény forint Nem volna szabad ennyit olvasni.
De hát ez az egyetlen szórakozásom. És ez az egyetlen külsõ tudás-forrás.
"Egyenlõség, szabadság, testvériség." Milyen magától értetõdõnek, elcsépeltnek
tûnik! És most ezt olvasom: " a testvériséget csak akkor lehet helyesen
megérteni, ha az emberi testek együttélésére alkalmazzuk a fizikai létben. Ha
viszont felemelkedünk a lelki élethez, akkor lehet szó a szabadságról. Mindig
tévedésben fogunk élni, ha azt hisszük, hogy a szabadság valamiképpen
megvalósítható a külsõ testi együttlétben; lélektõl-lélekig azonban
megvalósítható tudnunk kell, hogy az ember testhól, lélekhól és szellemhól áll,
és hogy az emberek akkor érkeznek el a szabadsághoz, ha lélekben akarnak
szabadok lenni. Egyenlõek viszont az emberek csak a szellem vonatkozásában
lehetnek: a szellem, amely spirituálisan ragad meg bennünket, mindenki számára
ugyanaz. Ezzel összefüggésben mondja a népi közmondás, hogy a halálban minden
ember egyenlõ. De ha összekeverjük a dolgokat, és egyszerûen azt mondjuk, hogy
az ember éljen a Földön testvériesen, legyen szabad és egyenlõ - nem választjuk
szét a három mûködési területet - akkor ez csak zûrzavarhoz vezet." Másutt
Steiner realizált, pontosított: szabadság a szellemi életben, egyenlõség a jogban,
testvériség az anyagi javakban, a gazdasági életben Mit kezdhetne mindezzel egy
kortes-beszéd? Egy párt-program? Egy televíziós vitamûsor? A tévé egyre
jobban idegesít. Nem köt le. Mintha pazarolnám az idõt. Mintha hasznosabb lenne
a sötétben üldögélni és gondolkodni mintha egyre gyorsabban fogynának az
évek, és valami még hátravan De egész álló nap gondolkodni se lehet abba is
belepistul az ember Ha Tímea itt csücsülne a lábamnál a sámlin, "mesélj, Má-
mami", vagy azok a haszontalan ikrek, még a mérgelõdés is jobb, mint ez az
elszigeteltség, ez a csönd, mértéken felül. "Aki magának fõz, bûnt követ el", Manu
kategorikus kijelentése, Hamvas idézi, de ha egyszer nincs az embernek
választása?!
(Csöng a telefon. Mária mohón kapja fel, de a hangját fegyelmezi.
Hallóóóó szia, anyúúúú mondja Márk, az ú-t megnyújtja, mintegy
lelkesülten. Hol császkáltál, már tegnap este is hívtalak Sétáltam egyet a
ház körül, mondja Mária, a négy süket fal néha nyomasztóEzzel az erõvel
egy kutyát is tarthatnál, mondja Márk, hûséges barát, és naponta háromszor
megmozgat! Kösz, mondja Mária fanyarul, kecsegtetõ ajánlat, de én szültem
két gyereket. Öt hete nem láttalak! Angit hónapok óta Igazad van,
anyukám, mondja Márk, csendesen. Csak hát ez a hajtás! Besegítek
Olimpiának, kapcsolódtunk egy pipere-hálózathoz, fizetéskiegészítés,
tényleg, anyukám, vannak nagyon jó arckrémek, zselék, bõrradír tudok
neked a mintakollekcióból hozni. Stabilizálódott Olimpiával a hangulat, nem
akarom megint elrontani. És Angelikát se szokásom védeni, de Lóránt a
rossz gerincével nehezen mozog, minden teher Angelikára esik, a te imádott
Tímeád hidegvízbe se mártja az ujjacskáit Felajánlottam neki, hogy
segítek, mondja Mária, odaköltözöm néhány hónapra, de elengedte a füle
mellett! Átmenetileg, az nem megoldás, mondja Márk, meg kéne fontolni
valami véglegeset, nem biztonságos egyedül lakni, bármily egészséges is vagy
hála Istennek, a te korodban! Persze, mondja Mária, az is rizikó, hogy a
végén még az egész lakás elveszik! Senki nem gondol erre, anyukám, senki!
kiáltja Márk. Ne értsd félre, az nem szemrehányás, pláne nem vád, nyugtatja
Mária, csak a realitás. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni. Jó-jó, Márk
hangja csúszkál, de ez nem telefontéma Vasárnap jönnénk ebédelni, ha
nem túl megterhelõ, anyukám csak valami egyszerût, semmi fakszni!)
Mária
nem kárhoztatom õket. Mindenkinek megvan a magáé. Enni kell hívni a
népséget, akkor könnyebben jönnek! Lemegy a nyakukról egy gond. Legyünk
objektívek, én is Anyuka fõzte az ebédeket, én megettem. Ez volt a "szorosabb
kapcsolat". Csak nézte szegény, ahogy belapátolom a rizibizit, aztán usgyi
"Legalább ízlik?", ezt kérdezte szegény, én meg azt feleltem, "hát persze, de nálam
a kaja nem beszédtéma" Az enyimek legalább hálásak, méltányolják, hogy
vénségemre szakácskönyvbõl nekiállok És ezt a lakásügyet is meg kell oldani.
Még majd tényleg az államra száll vissza. Az én felelõsségem! Háromszázezer
forint kéne, és a nevemre kerül. Bagó! De nincs. Ez nyomaszt. Ha részletre veszem
meg, a családnak kéne a részleteket állni. Nyomaszt. Hogy miattam fogják
elveszíteni. Hacsak újra el nem kezdek fordítani. Manapság a nyelvtudásnak élénk
piaca van. Fordíthatok képeslapnak, sztorikat, vagy akármilyen szakszöveget. A
tudás nem vész el. Csak nem, mint a kõbéka, sopánkodni egy helyben! Drága
kicsinyeim.
(Mária villanyt gyújt, elõkotorja a régi fényképeket.)
Mária
homályos. Minden kép homályos. Ez a félénk kisfiú, a hatalmas
iskolatáskával egészen lehúzza a vállát. Nem ám színes sportszatyor, mint a
maiaknak Ez az aranyos kisfiú, ez a puha, szõke haj Csak a szívemre
ölelhetném még egyszer úgy abban a régi mivoltában és Angia nagy
masnivalül a bilinés mutat valamit, kerek a pici száj a"Ott." Hol? Hol
vagytok? Milyen rémisztõ. Milyen iszonyúan fájdalmas tud lenni, ahogy csenget
két, már öregedõ ember, az ajtóüvegen keresztül szinte idegennek tetszõ, s
miközben repesek az örömtõl, valaki-valami régit keresek bennük, a szõröstül-
bõröstül enyimeket, akiket éppen õk faltak föl, ezek az újak, ezek a máshoz
tartozók, ezek a világ-prédái S alig tudom fölismerni bennük az én kicsikéim
Minden egyes alkalommal meg kell szokni, utánaigazítani valamit a bennem élõ
képükön Hát akkor hogy is kárhoztathatnám én, õket?! Õk sem találják. Az
anyjukat. Az anyut abban a babos pongyolában. Ahogy énekel. "A Dunáról fúj a
szél, szegény Márkot mindig ér, Dunáról fúj a szél" Jujujj, be a paplan alá,
gyorsan! "Cifra palota, zöld az ablaka, gyere ki te Angi-baba, vár a mamuka"
Elõ-halálok. De ez is csak látszat. Nem szabad belenyugodni. Mert kézzel ugyan már
meg nem tapintható, de azért a múlt valamiképpen a jelenben is benne rejlik Ma
is õk azok. "Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek."
(Márió szemben ül Villõvel, az ölében tartja Villõ lábfejét,
frottírtörölközõvel szárogatja. Ne félj, aranyszív, nem vágok a húsodba, a
háborúban, a fogságban ennél komolyabbat is lebonyolítottam, mint egy
benõtt köröm, még fogat is húztam! Remeg a kezem, mondja Villõ, eddig
mindig meg tudtam magamnak oldani, de most már merev a térdem is, nem
érem el az ollóval ez a remegés, tuti, hogy Parkinson Csak egy múló ujj-
tremor, mondja Márió, ne fantáziálj Villõ vissza-visszahúzza a lábfejét:
nem nagyon bízom, inkább egy pedikûrös ez egy kisebbfajta operáció, s te
annyira nem erre vagy szakosodva Ha izegsz-mozogsz, tényleg belevágok,
Márió felemeli a hangját, ne félj.)
Márió
van ebben valami groteszk. Mint valami blaszfémia. Ne félj, csak higgy
ilyen piti dolgokra alkalmazva. De hát ilyen piti dolgokkal vagyunk körülvéve. Ha
nem vágom ki a körmét, nem tud cipõt húzni. Ha nem tud cipõt húzni, holnap nem
tud a templomba, piacra, közértbe elmenni, és akkor nyûgös lesz, bezavarosodik a
lelke Szüksége van a nyüzsire, az emberszagra, nekem meg épp a fordítottjára
de meg kell értenem! Csak hát ügyetlen vagyok, elnehezedett a kezem már egy
intravénás injekciót sem
(Emlékszel, mondja Villõ, amikor a fagyásod kiújult és a bütyköd
begyulladt, milyen fiatalok voltunk, sportcipõben jöttél moziba, milyen szép
volt az a film, az Assisi apropó, ma a Zsivágó lesz a Szateliten, el ne
mulasszuk, ez neked is kötelezõ! Ne szorítsd a bokámat! Márió diadalmasan
kiemeli az éles körömszilánkot, ííígy már készen is van, nem
boszorkányság, jó szemüveg és a megvilágítás, ez a titka!)
Márió
az a régi Márió nem lett volna erre képes. Hogy ezt a procedúrát
felvállalja. Mamusz-papucsban sem voltam hajlandó utcára menni. Filmmúzeum.
Barlang-mozi. Õ. Egészen közel volt az arca. Föl tudom idézni a bõre illatát.
(Márió behunyja a szemét. Villõ nevet: megkönnyebbültél, látom!
Tökéletes mûtét, professzor úr, még az írmagja is ki van irtva!)
Villõ
ugyan kinek tenné meg, rajtam kívül? A szerelem hatalma. A szerelem
hatalma.
(Villõ zoknit húz. Mézes puszedlit készít a tévé mellé, a Szatelit-egyre
kapcsol. Csak azt ne mondd, hogy ez se érdekel legalább a zenéje.
Világhírû!)
Márió
doktor Zsivágó. Mária mesélte. Hogy sikerült Londonban megnéznie,
amikor a köd miatt napokig nem szálltak fel. Lelkesülten mesélte. Még össze is
hasonlította a filmet az angolul megjelent könyvvel: a filmen jobban kijön a
szerelmi szál, Zsivágó és Lara szerelme, de a regény árnyaltabb, nem annyira
amerikanizált. Lehetett vele beszélgetni.
(Mária fölpolcolt lábbal, hátradõlve ül a karosszékben. A
távirányítóval igazgatja a tévé hangerejét.)
Mária
még mindig követem, nehézség nélkül, a németet. Én már ezt láttam
valaha, valahol. Nem emlékszem, mikor és hol. Csak arra emlékszem, hogy egyedül
láttam, és arra gondoltam közben, vajon megérem-e, hogy Magyarországon is
bemutatják, és akkor együtt nézem meg Márióval És fájt a szívem, és szomorú
voltam, mert hirtelen úgy éreztem, reménytelen egyrészt ezt a filmet a keleti
blokk sose engedi be, másrészt Márió meg én éppúgy válásra vagyunk ítélve, mint
Zsivágó és Lara de nem a nagytörténelem az, ami elõbb-utóbb elválaszt minket,
hanem a saját magántörténetünk És azt mondtam otthon Máriónak, ha én már nem
leszek, és ezt a zenét hallja "trírá-rá-rá-rá-rárárirara tirárá-ra-rííí", a
dallam ahogy elmúlik és vissza-visszatér gyöngül és felerõsödikmás és más
variációban gondoljon majd kettõnkre a mi tragikus szerelmünkre Vajon
mit csinál most? Eszébe jutok? Eszébe jutunk?
(Villõ pityereg. Márió megfogja a kezét. Ez csak mozi játék,
aranyszív! Akkor is, szipogja Villõ, nincs rémesebb, mint amikor a sors
választja el az egymáshoz tartozókat Képzeld el, ha nekünk kellett volna
elszakadnunk Én mindig behelyettesítek!)
Márió
ez a fülbemászó zene! Leszidtam õt. Hogy ne beszéljen folyton elválásról,
és ne imádja úgy az önnön könnyeit Hát ez volt az a dallam! Több, mint
harminc éve Istenem, talán már nem is él. Vagy talán õ is hallja. És ott ül egy
vadidegen férfi mellett édes kettesben, galambõsz, és nem is emlékszik Istenem,
ha még egyetlen egyszer, itt a földön, az igazat megtudhatnám róla
(Ne félj, aranyszív, mondja Márió, velünk ilyen már meg nem eshet.
Csak az ásó, kapa, nagyharang)
Villõ
milyen gyengéden szeret és ez a célzás: ásó, kapa, nagyharang
Szûzanyám, lehet, hogy végül mégis?
(Mária küszködve alszik el. Forog az ágyban; a kispárnát alakzatokba
gyûri, hol a jobb, hol a bal füle alá szorítja. A lábával - mint nyolc év óta
minden este - Richárd lába helyén az ürességet kitapogatja.)
Mária
és ez most már mindig így lesz. Senki, senki. Nincs anyuka, hogy enni
adjon. Nincs Ábel, hogy a gyerekekrõl, a közös gyerekeinkrõl egy kicsit
panaszkodhassak. Nincs Richárd, hogy a mindennapi életemet megszervezze
minden csak tönkremegy, romlik. A radiátor, a csap Balatonon betörtek,
vandálok, ha nem is vittek el semmitÉs Márió is elhagyott. Éli világát, végzi a
magáét, elégedett Csak egyszer hallanám a jellegzetes csöngetését az ajtón! Egy
határozott, rövid. Mint aki tudja, rá úgyis szívrepesve várnak. Istenem, csak
egyetlenegyszer, beszélni! Stop. Stop. Mielõtt belelovallom magam. Vissza ne
csússzak vissza ne csússzak
(Az éjszaka közepén megint jön az álom. Mária a repülõgépen éppen
kávét töltöget az utasoknak; ragyogóan, majdnem fehéren szikrázik a nap. S
akkora burkolat kétoldalt hirtelen elkezd olvadni, légnemûvé válik az
utasok eltûnnek az utastérbõl Mária a kávéstermoszt szorongatja, abba
kapaszkodik.)
Mária
segíts meg, Istenem-Angyalom! Mindjárt eltûnik alólam a talaj. Mindjárt
kint leszek az ûrben. Megsemmisül a biztonság. De én ezt nem engedhetem meg.
Nem engedem. Nem engedem. Én.
(A repülõtest visszaképzõdik. Az utasok ismét megjelennek, csevely,
zsivaj. Mária lába alatt ismét szilárd a talaj. Csöndesen úszik a gép a
levegõben. Mint egy búra, szigetel és véd. Mária megébred.)
Mária
megkísértett és legyõztem. Én. Egyedül Én. Nem lett úrrá az anyag
fölöttem. Sõt, mint egy szkafandert, fölhasználtam. Csakhogy a szkafandert is le
kéne vetni Valami még hátravan.
(Márió a nyitott ablaknál az éjszakába bámul. A telihold fénye átsüt az
utcai világításon. A járdaszegély élesen kitetszik. Egy jól öltözött férfi éppen
körbehugyozza a szemközt parkoló Suzuki kerekét.)
Márió
mintha a tornateremben volnék. Elõttem az ugrószekrény. Csak egy
dobbantás, átvetem magam és kész. Meg van oldva. Csakhogy én a
gimnáziumban sem tudtam ugrani odacsaptam a tenyeremet csattanósan a bõrre,
aztán oldalt elkullogtam. A tornatanár azt kiabálta, a magyar ember nem ilyen
nyámnyila, gyáva Vonz ez a mélység. Két perc és mindent megtudnék Vagy
éppen ellenkezõleg, nem tudnék meg, éppen ezért, semmit. Nem. Ebbe a
kelepcébe nem sétálok újra bele. Csak õrjít ez a telihold. És vonz a négy emelet
mélység. De a magasság, fölöttem, négy vacak emeletnél magasabb Ez is
vonzás. Nem ólomsúllyal, lefelé, hanem tollszárny könnyûséggel fölfele
Beleveszni a csillagokba Nem megadni, hanem beleáldozni magam.
(Villõ felriad; még mindig a tévékészülék elõtt ül, a képernyõ kéken
villódzik és serceg. Gyorsan kikapcsolja.)
Villõ
milyen jót szundítottam! Milyen gyönyörû, harmonikus este ez a mai
Istenem, milyen kevés is elég a boldogsághoz, és nem a holnapon filózni! "Megvan
a mának a maga baja", hát akkor az öröme is, én bizony úgy értelmezem
(November negyedikén reggel Mária bevásárolni indul. Felöltözik. Lapos
sarkú csizmát húz, a haját hátrafésüli, kontyba. Kasmírkendõt tesz a fejére.)
Mária
épp így készülõdtem. Egy januári reggel. "A kendõ öregasszonyos. És
csak a tûsarkú." Ez volt bennem.
(Kerekeken gördülõ kockás bevásárlótáskát vonszol maga után. A
lépcsõfokokat egyenként megnézi, a szélesebb részére húzódik. Odakünn
sûrû a köd, és szitál valami nyirkosság.)
Mária
emlékszem, amikor kiskoromban elõször mentem le úgy a lépcsõn, hogy
nem egymás mellé tettem a két lábam, hanem külön-külön. Jobb-bal, már
fokonként lépdeltem lefelé Piros, bolyhos mackóruha, gömbölyû orrú barna
fûzõscipõ Látom a képet. Ma is látom. "Bravó, anyuka csillagja, bravó:" Milyen
nagy élmény! Milyen nagy büszkeség! És most nemsokára ott tartok ismét, ahol
elkezdtem. Már csak az hiányzik, hogy kapaszkodjam is, a korlátba Köd van. Na
és? Nekem aztán "ganz egál", ahogy Richárdom mondaná. Tudomásul kell venni.
Nem a szemüveg gyenge. Hanem hályog "Operábilis szürke hályog, örüljön,
asszonyom, de még nincs beérve Megvárjuk az optimális kifejlettséget, aztán
parányi beavatkozás" Nem valószínû, hogy rászánom magam a késre. Ha nem
romlik rohamosan. Amíg így-úgy tudok olvasni. Szünetekkel. Nappali fénynél. A
tévé elmosódik, de mit vesztek vele? Itt a rádió. A világ meg elég ronda ahhoz,
hogy ne kívánjam élesebben látni. Egyelõre tájékozódom a lakásban, a
környéken Szorgalmasan csöpögtetek. Vitaphakol. Placebo Meg lehet szokni.
A letompult külvilágot. Ha ezzel párhuzamosan a belvilág élénkül és fényesedik.
És még mindig nem olyan szörnyû, mint Blanka néni története a teljes elbutulás.
Az a csupa seb tompor, felfekvés, adtam egy ezrest a gondozónõnek, kenegessék,
forgassák naponta többször Szerencsére végre meghalt. Angelika hogy
fölháborodott! "Szerencsére? Anyu, hogy mondhatsz ilyet, éppen te, aki" Pedig
tényleg szerencsére. Ez az a helyzet, amit közhellyel úgy fejezünk ki, számára
megváltás volt a halál Rettenetes lett volna, ha egy kicsit föltisztul az agya, és
rájön, nem az imádott-gyûlölt Erzsikéje Szeptemberben még kiadta az ordrét,
legközelebb újra szõkén akar látni, októberben pedig már el is kaparták. Az a link
férje nem is értesített. De hát az én tisztem úgyis csak a halálig tartott. Állítólag
nem szenvedett Én vajon majd hogyan? De ez valahogy messze van. Érdekes:
egyre messzebb.
(A Meinlnél kellemes a meleg, jó illat, tömött, tarka polcok; mintha
mindenkinek volna pénze, zsibongás, tolongás. Mária a bejáratnál bemutatja
az üres guruló-táskát, aztán összecsukva behelyezi a fémkocsiba.
Megmarkolja a fogantyút, behatol a tömegbe.)
Mária
mint a dodzsem. Az Angolparkban. Már akkor se szerettem. Ütközés.
Csattogás Rossz, hogy nem látom az árakat tisztán. Egymásra vannak a számok
ütve. A háború után óránként törölték a táblákat. Millpengõ, billpengõNem
mindegy, melyik kenyér, melyik kefir Márk azt mondja, nem vásárolok
gazdaságosan. Akcióban vagy nagyban éri meg, diszkont áron, havonta egyszer.
Meg a Lehelen. És a kínai piacon. jópofa! Oda ki is kell jutni! És onnan
hazacipelni?! Kétszeri átszállással? Az olcsó vásárlást a gazdagoknak találták ki.
Például akinek napi tíz deka parizerre, azaz párizsira futja, s nincs frizsidere, az
nem veheti meg elõre, rúdban, mint mások a téliszalámit. Spájzolni csak az
spájzolhat, akinek van befektetni pénze. Gyorsan megvesz egy zsák cukrot, a
drágulás elõtt A kágéesté piacot is kitették a pokolba. Akinek kocsija van, az
veszi hasznát. Nem tudom, mi a keservesebb: ha nincs választék, csak tucatáru,
vagy ha ilyen pompás, széles választék van, és nem telik. Jobban fáj a szegény
ember szíve. De semmi önsajnálat. Én még mindig nem vagyok "szegény ember".
És Márk házhoz szállított nekem fél mázsa burgonyát és tíz kiló hagymát.
Angelikáék, ha följönnek, mindig hoznak egy-egy óriás tyúkot. Én csak a zöldséget
adom hozzá. Segítenek. De nem építhetem rájuk az életemet. Nem szabad elhagynom
magam.
(Mária beáll a felvágottas pult sorába. Lassan araszolnak. Bár az üzlet
új, a személyzet a régi.)
Mária
én még mindig nem tudom, mi az igazi nyomor. Ha nem ide születtem
volna, Máriának, Marinak, Marikának, Maricskának, hanem én lennék most a
tanyáról a Mariska néni csak egy napig "Ivan Gyenyiszovics egy napja"
Mariska néni
A rosseb - mondja Mariska néni, lefordulva az ágydeszkára dobott
szalmazsákról -, hát tennap nem hordtam be se a szárat, se a csuhét Az éjjel
meg esett, füstûni fog
Mariska néni rongyos kötött szvetterben alszik, a lába körbebagyulálva
flaneldarabokkal. Tottyos, fakult tréningnadrágba bújik. A dagadt lábat kitaposott
férfi félcipõbe szuszakolja. Ujjatlan bekecsébõl foszlik a szõr.
Mariska néni a piszokcsíkos lavór fölötti tükörbe néz; a szív alakú tükör fele
letörött, a foncsor lekopott. Egy ragadós hajkefével hátrasimítja a maradék haját,
bordó micisapkát szorít a fejére, egészen a homlokára húzza, majd hullámcsattal
hozzátûzi kétoldalt a hajához.
Az ajtóról leszedi a koszos takarót, amit esténként a cúg ellen feltesz.
Odakünn fagyos sár - még alig pitymallik.
- A rosseb, ami kiver - morogja Mariska néni - hát má' aludni se bírok
A kút mellett ázik a kukoricaszár.
- Ez se gyullad meg má' mind befagy, ahány lyukam
Az üres kutyaólban egy árva, tollhiányos tyúk kárál. Az udvart ellepi a gaz; a
gaz közt nyári veteményes rohad. Az ablak alatt egy kerek kupac, rozsdasárga
körömvirággal.
- Ebbül se lett mag az esõ kipergette - Mariska néni morzsol egyet a
virágfejen - de magnak megmaradni minek is kõne Várnyá te - szól a tyúknak,
aki a cipõjéig szemtelenkedik -, majd a morzsát ha
Bevisz egy halom csuhét, szétteríti a tapasztott padlózaton.
- Reggelizni nem muszáj - mondja -, úgyis elfogyott a liter tej
negyednapja, hogy a faluban vásárúltam, hát nem bepazarútam?! Óra járás is van,
oda-vissza ha vóna órám igazúná és közbe lopnyi is kõ ezt a kis
tûzrevalótamit a gondatlan népek csak úgy odahagynak az útmentibe
Cipekedni! Vízbe is lehet a kenyeret puhítani Több nap mint kóbász Délre
csak kiszárad ez a csuhé az én jó kis sparhétom Ha hagyma meg krumpli
van, minden van
Mariska néni nyitja a kék, zománchíjas zsírosbödön tetejét.
- Nocsak ebbû' még egy kanál a leveshõ' kigyünCsak a tüzet adja meg
az Atyaisten meg az õ Szent Fia
A repedezõ, valaha meszelt falon lóg a kép: Jézus kicsattanó pirospozsgás
arccal, dauer-hullámos hajjal és szakállal, majdnem élveteg, mosolygó ajakkal, ívelt
szemöldökkel, mint a némafilmek Rudolf Valentinója. Tövisekkel körbetûzdelt,
szabályos cseppekben vérzõ, tûpárna alakú szívére mutat.
Mariska néni elibe áll, keresztet vet.
- Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma mindennapi kenyerünket
add meg nekünk ma - ezt ismétli a Miatyánkból, mint aktualitást.
Jézustól balra gyöngyház keretben egy utólag színezett fotográfia: jellegtelen,
retusált fiatal férfi és nõ, egy kissé kicsavarodott nyakkal, egymásba nõlve. Jobbra:
oválisra nyírt fénykép, egy úttörõnyakkendõs, lapátfülû fiúcska, a kép alatt csorba
gyertyatartó, régen kihûlt faggyúhalommal. Lajoskát tizenkilenc éves korában
eltaposta egy harckocsi, "balesetbõl kifolyólag", mint sorkatonát.
Mariska néni az esküvõi kép elõtt is, a halott fiú elõtt is keresztet vet.
- Az örök világosság fényeskedjék - mondja -, mert itten ugyan nem lesz a
petrólejum pazarúva
Elnyammogja a vizes kenyeret. Hagy egy kicsit, a tyúkot becsalogatja. A
tyúk a gyurmalékot Mariska néni tenyerébõl mohón kiszürcsöli.
- Maradhacc - mondja Mariska néni -, danojá' má' valamit ha ugatnyi
nem is tudsz, mint az a jó kis Lajcsi kutya az én harmadik halottam, elsiratva
tisztességesen
Lajcsi kutyát Mariska néni ott találta tavaly, egy téli reggelen a küszöb elõtt,
négy merev lábbal fölfele.
- Öreg is vót, beteg is vót, éhes is vót - mondja Mariska néni a tyúknak -,
mit adtam vóna nekije A rágós vén húsomat, legföllebb aztat
A tyúk félrefordított fejjel hosszú kárálásba kezd.
- Úgy, úgy szépen danolszcsak ne piszkítná' be mindent!
Mariska néni kimegy a budira. A budiban széles csíkokra szaggatott férfiing
lóg a szögön, a gomboktól lecsupaszítva.
- Jó ez törûnyi - motyogja -, megin nem adtak papírt a kenyérhez Azér a
kis segélyért is be kõ caplatni No, te tyúk, ma ebbül a tûzbõl se lesz énekes
halott hacsak nem estebédre Valahogy csak elüssük az Isten napját.
Mariska néni visszabújik az ágyba, a huzatlap dunna alá. A foszladozó angin
a szúrós libatollvégeket átereszti.
- Ez a jó, ez a ciha vót nekem móringom nem vótam én kódis a hites
uram se võt kódis Csak hát megütte a szél. Én meg itten a nyüves egészségben.
Csak má' venne magáhó Csak még ezt a napot lemorzsújam
(Máriát hátbaböki a mögötte álló elegáns cigány nõ. Aranyoskám,
nekem otthon rí a család, ne tessék bámészkodni, kell vagy nem kell? Mária
felriad. Tizenöt deka kenõmájast kérek, mondja, nem ebbõl, hanem abból, és
ha friss a krinolin, két szálat)
Mária
mint egy novella-torzó. Nemhogy leírni, de még gondolatban sem tudom
befejezni. Nem léphetünk át senki sorsába. De mégis, az empátia: hogy ne
képzeljük magunkat a legszerencsétlenebbnek a világon. Lefelé is figyelni, nemcsak
azon kutakodni, kinek jutott több dinnyeföld A liszt is fogytán, a sárgarépa, a
zeller, a tojás levessel nem tölthetem meg Angiék hasát, a karajban sok a csont,
és itt sokkal drágább, de ahhoz már nincs erõm, hogy az egész környéket
körbecserkésszem, különben is, Richárd mindig azt mondta, olcsó húsnak híg a
leve, ó ha Richárd élne! Stop. Stop.
(Angelika a folyosón ácsorog, ingerülten kiált a szuszogó Máriára:
Annyiszor kértem, adjál kulcsot, egyszer majd úgy kell az ajtót rádtörni! S mi
a fenének cipekedsz? nem kardinális kérdés a kaja Délutánra vártalak,
mondja Mária, hát a népséget hol hagytad? Angelika kikapja a kulcsot az
anyja kezébõl: Add ide, rossz nézni, ahogy matatsz! Téged csak Tímea izgat,
én smafu vagyok?!)
Mária
ennek valami baja van! nem szokott. Ennyire nem szokott. Bár már a
nyáron is elég pikírt volt. Ezen a kiszámíthatatlanul mozgalmas balatoni nyáron.
Mint egy átjáróház, mint egy motel Nem volt pénzük a nyaralásra, ki akarják
tenni õket a szolgálati lakásból, kisebbe, Márkék meg nagyobbra gyûjtenek. Hát ez
a legolcsóbb megoldás Balatonvilágos anyunál Nem panaszkodhattam, most
aztán jöttek csõstül. A haverok is. Kérdezés nélkül, csak úgy betoppantak.
Söröztek, üvölttették a magnót. Mindig mást akartak a tévén nézni. "Nekünk
legalább van baráti körünk", mondta Angelika. És a két kompánia folyton
összeveszett. Azt hiszem - legyünk objektívek - Angelika egy kicsit irigy
Olimpiára. Beszorultam a kisszobába. Isten ne vegye bûnömül, de nem volt jó.
Nem volt jó ez se. Sokkal magányosabb az ember, ha a szerettei közt téblábol, és
azt érzi, nem oszt, nem szoroz "Mert te képtelen vagy a közönséges társasági
életre", mondta Olimpia, "téged, Mária mama, minden normális dolog untat"
(Higgadj le, mondja Mária, uralkodj magadon, Angikám A hûvös
fölény, mondja Angelika, ezzel tudsz végképp kihozni a sodromból! Mária
kemény, határozott mozdulattal belöki a lányát az elõszobába: Ha akarod,
képen is törölhetlek, szégyenszemre még azt is megéred! Ne rajtam töltsd ki
a dühödet, te taknyos! Angelika sírva fakad. Lassan ötven leszek és te még
mindig úgy kezelsz, mint aki gyámságra szorul Mária lefejti róla a kínai
vattakabátot. Öregapád segge! mondja. Angelika hüppög és csuklik,
egyszerûen vonatra ültem, anyukám, anyukám, Lóránt összeszûrte a levet az
ápolónõvel aki egy héten kétszer jön a gerincét injekciózni, egy kövér
tehén, ott lovagolt rajta a fotelben azt hittem, elhányom magam és még
csak nem is tagad!!! Mit tagadjon a nyomorult, ha egyszer in flagranti kaptad?
kérdezi Mária. Egy leszázalékolt, csaknem mozgásképtelen ember! Akinek
egyébként szinte nulla a nemi élete! Hát fel lehet ezt józan ésszel fogni?
Angelika püföli a konyhaasztalt. Mária a táskából a frizsiderbe pakol. Nem
mintha mentegetném, de képzeld magad az õ helyébe! Te naphosszat
kóricálsz, õ meg otthon, semmi sikerélmény, semmi feladat, és akkor jön egy
akármilyen nõ, és felkínálkozik, fontossági tudatot ad! Szóval véded? kérdi
Angelika dühösen. Dehogy, mondja Mária gyorsan, piszok ügy És piszokul
fájhat. Még ha te is megtetted vele Az más! Angelika csendesül. Az egy
nagy szerelem volt. Nem, mint a bagzó állatok! És azt õ nem tudhatta)
Mária
"Barátom Platón, de az igazság még inkább barátom" Valahogy így. De
nagyon kell vigyázni. Hogy el ne vadítsam. Ne hivatkozzam az igazságra.
(Jó, jó, Mária átöleli Angelikát. Kislánykorodban is mindig itt bõgtél, a
nyakgödrömben. A buksid éppen belesimult. Sírd ki magad. És higgy az
öregasszonynak: ha nem szerelembõl, az még mindig jobb. Sokkal szimplább
képlet. Lóránt téged szeret, és nyilván szánja-bánja. Angelika szeme felcsillan.
Mi az, hogy!!! Azt mondta, ha nem bocsátok meg, öngyilkos leszhogy õ
mellõlem nem mehet már, csak a Tiszának! Azonnal másik gondozót kért,
telefonon hogy ez nincs a helyzet magaslatán No látod, mondja Mária,
pedig ez aztán tényleg a helyzet magaslatán volt! Nevess egy kicsit. Néha
segít a humor.)
Mária
szegény kövér nõ. Szegény hülye kövér nõ. Jól ráfizetett. Csak ki ne
szaladjon a számon.
(Mit ennél? Fõzök neked, mondja Mária, rendelj Felfoghatatlan!
Angelika lemossa az elkent szemfestéket, ez a te fõzési mániád! Te, aki még
a konyhaszagot is utáltad te, aki egészen más típus voltál világéletedben!)
Mária
ez nem az a szituáció, hogy magyarázgassak. Márió emlegette mindig,
hogy mint archetípus, az enyém Artemis és Athéné-jelleg, a független nõ, a
teljesítményorientált, a sóvárgó "vadász". Bezzeg mennyivel kedvesebbek a
sebezhetõ istennõk: Héra, Déméter és Persephoné, akiknek az életét a másikhoz
fûzõdõ kapcsolat határozza meg; õk reprezentálják a tradicionális nõi szerepeket:
feleség, anya, leánygyermek Én akkor fölszegtem a fejem, még ma is az államban
van ez a mozdulat, "tévedsz, bölcsek bölcse, én Aphrodité vagyok, a szépség és
szerelem istennõje, a nyughatatlan, a kalandos, a felejthetetlen" Nos, itt az idõ
keveredni. Hozzászerezni. És Hestiát, a hetediket juttatni uralomra. A tûzhely õre. A
derûs és békés. Aki önként és nem áldozatból szolgál. A teljesítményt a spirituális
növekedésben keresni; ez áll léte centrumában. Független, de nem extrovertált. Jó lenne
beszélni róla. De sem a hely, sem az idõ sem a személy nem alkalmas.
(Lásd, mondja Mária, én nem értek egyet azzal, amit ma oly sokan
hirdetnek: hogy az idõs kor arra való, hogy végre azt tegyük, amit
szeretnénk. Kötelmektõl szabadon. Ez legtöbbször nem más, mint
megideologizált önzés! Angelika vitatkozik: Mondd ezt egy szövõnõnek, egy
hatgyerekes családanyának, aki egész életében nem fordíthatott semmi
gondot önmagára! Mária leszedi a krumpliról a csírát. Neki nem mondom, rá
más érvényes. Magamnak mondom. Elég sokáig éltem úgy, ahogy nekem
tetszett. Végeredményben mindig azt csináltam, amit én akartam. Legyünk
objektívek. Munkában, szerelemben. Most megpróbálok váltani. Fantasztikus
dolgokat produkálsz, anyukám, Angelika csókot ad, bízom a véleményedben,
megbocsáthatok, valahogy, nagynehezen, ennek a disznó Lórántnak?)
Mária
megbocsátani könnyû. De el is felejteni: az már valami. Leveszed a másikról
a törlesztés törvényét. Kivonod az érvénye alól. Krisztus lép be a bûn helyébe.
"Egymás terhét hordozzátok", Istenem, miért nem vettem, még idõben, komolyan?
(Persze, téged sose csaltak meg, folytatja Angelika, inkább roseibnit
süss, csak te csaltad, és hagytad faképnél szegény apát, nem, mintha
elítélnélek érte, és Richárd papa ajnározott, a széket is megfújta alattad,
nemhogy más nõ! Még az a fura Márió is ezer szállal kötõdött
férfiügyekben nagyon szerencsés voltál, anyukám! Ó, igen. Nagyon
szerencsés, mondja Mária, halkan.)
Mária
sose tudtam Máriót rajtakapni. Vagy rábizonyítani. Az úgynevezett
"hûtlenséget". Csak gyanakodtam. Iszonyú a féltékenység. Akkor még volt
átszállójegy, a lyukasztóból ki lehetett nyomozni, merre járt az Intézeten kívül
melyik vonalon átkutattam a zsebét de mindig más és más utat jeleztek a
jegyek És a sok taxiról nem volt számla! Esetleg valaki alkalmi nem állandó,
nem ugyanaz soha meg nem kérdeztem, nem akartam, hogy észrevegye a
sebezhetõségemet, ó, az a királynõi gõg, ami eleve kizárja, hogy engem, akárcsak
órákra is, egy közönséges halandóval behelyettesíthessenek De hát külön
lakásban laktunk, még ha éjfélkor is ment el tõlem, vagy nagy ritkán én, tõle
amilyen ravasz volt, megtehette vagy amikor összevesztünk, a hónapos
szünetekben. Igen vagy nem? Most már sose tudom meg az igazat. Most már
sose.
(Márió hazafelé tart a Mûvészetterápiai Társaság konferenciájáról.
Rossz a lift. Márió meg-megáll az emeleti fordulóknál, liheg. Eléri õt a
szomszédék gimnazista lánya, aki kettesével veszi a lépcsõket. Csókolom,
Mérõ bácsi, pihengetünk, pihengetünk? Nem, mondja Márió, csak eszembe
jutott, visszaugrom a postáért)
Márió
átkozott hiúság. Pfuj. Ilyenkor úgy utálom magam. Dehát valamikor én is
sportot csináltam abból, hogy három lépcsõfokot vettem egyszerre. Babonából.
Mint Radnóti. "hogy aznap ne feleljek én" Közel az idõ, hogy rászorulok a
botra. És ha nem vigyázok, arról is azt fogom hazudni, hogy sétapálca. Legyünk
õszinték. És hálásak. Hogy csak a fizikum kopik, és még mindig tudok valami újat
mondani, mégha meg sem is értik, csak a felületen A zárszóban az elnök többek
között kiemelte "fõvédnökünk mélységes, átfogó humanizmusát." Ennyit fogtak
fel. "Szakmailag." Amikor arról beszéltem, az emberben foganó "manasz", a
szellem-én ébresztése a pszichiátriai betegségeknél, elsõsorban a neurózisokat
illetõen, a mûvészetek által, hasonlít a természetgyógyászok terápiájához,
kiegészítésként egyre nélkülözhetetlenebb. Persze, a kóklert és a valódi
természetgyógyászt csakúgy meg kell különböztetni, mint az elszaporodott
hagymázas üdvhirdetõket a valódi szellem-tudóstól Mint egy különleges, még fel
nem szúrt bogarat, úgy kezelnek. Igaz, nagy becsben tartva. De ha a négyszázhúsz
között csak tíz vagy csak egyetlenegy akadt már nem volt hiába. Ki kell
mozdulni! A felfuvalkodott, tömény magányba-vonulás ugyanolyan bûn, mint
örökké ott lihegni a placcon A mérték ismerete. Igen.
(Villõ kitárja az ajtót, már lestelek, mondja, megint nem tettél
kucsmát, direkt olyat vettem, ami kétoldalt lehajtható, hogy a füledet védje.
Még nincs kucsma-szezon, szívem, mondja Márió.)
Márió
"usanka." Mit nem adtam volna érte a fogságban! De nem való rám.
Hajadonfõtt! Dacolva az elemekkel. Csak ne fájna annyit a fülem. Ki kéne fújatni,
eldugult, nyomja valami a hallójáratot.
(Nem a naptárnak öltözünk, mondja Villõ harciasan, legközelebb nem
engedlek ki az ajtón! Esküszöm, még a macska is jobban érti a szót! Márió
békítõ csókot ad.)
Villõ
az én felelõsségem! Rámbízta az Úr. Még majd ráfázik, és teljesen
megsüketül. Nem akarja belátni. Hogy kettõnk közül mégiscsak én vagyok a
fiatalabb. Az izületi bántalom állapot. Nem betegség. Mégis, folyton õ akar kímélni
engem. Ha a régi volnék, azt hinném, a fölényhelyzet, azt nem képes feladni. De ez
nem igaz. Nem teljesen. Hanem, hogy annyira szeret ha lehet ezt fokozni, hát
egyre jobban
(A cicákat becsuktam a vécébe, megint, mondja Villõ, hogy amíg
eszel, legalább addig ne sündörögjenek Itt járt az állatorvos, meg fogjuk az
ivartalanítást oldani, de ez a Scarlett a pettyes fejével olyan bájos, az ilyet
szaporítani kéne, viszont a Tatjána hány, és Izolda búskomor, Trisztán meg
nyugtalan, mert az Anyegin egyre agresszívebb már csak öten vannak, de
mind-mind külön jellem nagyon érdekes tanulmányozni õket. Meg is
kukulnék az unalomtól, én még érzek magamban energiát!)
Márió
az Isten áldja meg ezeket a dögöket, Villõ miatt. Még akkor is, ha engem
õrjítõen idegesítenek. Valóban allergiás vagyok. A szagukra. A szõrükre. De
legalább lefoglalják Villõt. És nem panaszkodik. Én sem panaszkodom. Nem
bírom, ha sajnálnak. "Tiszteletem, professzor úr Márió bátyám hogy tetszik
lenni?" "Kitûnõen, köszönöm. Kitûnõen."
Villõ
nem vagyok hajlandó feladni. A folyton siránkozó öreg senkinek se kell.
Sose tolakszom elõre a sorban. A villamoson sem vágok az ülõkre szemrehányó
pofákat. S egy lépést se paróka nélkül. Rúzs. Egyenes tartás, akárhogy nyilall. A
tartás. Igen. Ez a titka. Nem rájátszani Nem szétkürtölni. A korombeliek csak
kárörvendeznének. A fiatalabbak meg leírnának. Mintha már nem volnék ember,
mintha egy egészen más bolygóról csöppentem volna ide. Hiszen én is, én is minden
"jóságom" mellett, én sem kezeltem az öregjeimet teljesértékûnek Nem engedem,
hogy észrevegyék.
(Remek volt az elõadásod, nem is kérdezem! Villõ hozza a papucsot,
átnedvesedett a lábad, dagad a bütyköd! Délelõtt a rádióból hallottam valami
érdekeset, háttér-mûsor, hogy amíg teszek-veszek a konyhában, legalább
emberi hangot halljak, szóval Közérzeti Magazin, többek nyilatkoztak, híres
személyiségek, színésznõk is, hogy most, nyugdíj után, végre a hobbijuknak
élhetnek, van, aki festeget, van, aki kanasztázik, az a finom õsz Szentpályi
újra rákapott a lóversenyre vagyis pályamódosítás, neked magyarázzam?!
Nem is kell az élet második felében, feltétlenül erõszakosan azt folytatni, amit
eddig, mondja Márió, kapaszkodni hisztérikusan, versengeni a
fiatalabbakkal! Jung ezt nagyon világosan látta: az élet elsõ szakasza a szilárd
kialakításé, a másodikban elmélyül az önismeret, kialakul a végleges
értékrend. De nem hiszem, hogy ez ugyanaz, mint amit a te mûsorod
propagál, oly nagy hévvel! De azért valami kell, a gyakorlatban is, mondja
Villõ, ki-be lüktet a szája megereszkedett toka fölött, nem gondolod? Ami
földob, naponta Persze, persze, Márió bólogat, másodlagosan, feltétlenül)
Villõ
hát aki alkotó, annak könnyebb. Aki végig gyõzi szuflával. Vagy a
nagycsaládos. Ahogy az unokák cirógatva körülveszik. Nekem csak a cicák és
Márió. Meg a regények. Az irodalom a fél kenyerem. És vasárnapról vasárnapra az
igehirdetések. Tartják a lelket. Mégis egy kis sava-borsa! Az öregkori szex!
Olyan gusztusosan ajánlja az a nemtom-kicsoda jóvágású doktor a tévében. "Nem
lemondani, nem csüggedni, hölgyeim és uraim, az örömszerzés különféle
módozatai idõs korban is nyitottak" De hát Márió mindezeken már
felülemelkedett. Szégyelleném. A bármiféle praktikát, kezdeményt. És esetleg csak
fölpiszkálnám az alvó oroszlánt. Aztán menne másfele. Olvastam a Beauvoir-nál, a
nõk közül sokan buknak az öreg férfiakra. De olyat bezzeg nem pipáltam, hogy
fordítva húszéves fiú és hatvanöt éves asszony hacsak nem pénzért. Hacsak
nem érdekbõl. Persze nekem nem kéne holmi nyálas zöldfülû. Nekem csak
Márió ahogy tapad a test a testre az a melegség.
(Tegyél egy mécsest az ablakba, mondja Márió, nemzeti gyásznap, ne
felejtsd, november négy!)
Márió
ámbár az egész idei õsz ilyen gyászos. Demokratikus választás,
megkérdõjelezhetetlen eredmény. "A többség akarata." Megvan errõl a többségrõl
a véleményem. A dilettáns, botcsinálta, idealista, ebben-abban hibás társaságot
most kisöpri, valóban kisöpri, nem csak fenyegetõzik, ez a profi politikai elit
Gratulálok, szegény Magyarország, ezt elintézted, visszahoztad a régieket! Nem az
a baj, hogy baloldal, hanem az, hogy egy már hitelét vesztett, a múltért felelõs
garnitúra ez nem a nyugati szociáldemokrácia keresztény szocialisták, vagy
ilyesmi Elvek, itt? És akkor a hatalomért lepaktálnak velük akik a legjobban
szidták õket. Ha vonakodva is, de osztoznak Most lesz csak igazán pénz-világ,
miközben a naiv "többség" az olcsó kenyeret reméli tõlük Azt mondja Puhay, ez
a különben tehetséges ifjú titán, "no problem, Márió bátyám, ha ezek se tetszenek,
négy év múlva ezeket is elzavarjuk!" De négy év alatt sokat lehet ám rontani,
visszafordíthatatlan dolgok történhetnek, és a morális romlás De hát ez már
egyáltalán nem szempont. "Morál, mi az, eszik vagy isszák?"
Villõ
én minden évben elsiratom õket. Az a sok kölyök. Benzines palackkal. A
tankok alatt. Vagy szétszóródva, kallódva a nagyvilágban. "Mamának üzeni
Guszti, jól vagyok." "Keresem Kovács Matild tizenhárom éves" Satöbbi,
satöbbi. Szegény nyomorult szülõk. És azok a szénné égett ruszki kiskatonák! Azt
se tudták, hol vannak, és kire lõnek mennyi vér! Mennyi erõszakos, korai halál! S
nemcsak a harcban, hanem a megtorlásban is! És tessék tessék körülnézni, mire
jutottunk? Lassan a villanyszámlát se tudom kifizetni, Márió nappal is
villanyfénynél dolgozik Most hol a Charta? Hol a fészkes fenében lapul?!
(December elején Mária téliesíti a balatonvilágosi nyaralót.
Gumicsizmában, munkakesztyûben toporog. Muszáj a vízaknába lemászni,
mondja bocsánatkérõen Márknak, ha nem víztelenítünk, szétrepednek a
fagyban a csövek. Nem te fogsz lemászni, anyukám, mondja Márk, a
jambósapka a hosszú bojttal mulatságosan félrecsúszik a kobakján.)
Mária
olyan aranyos, mint a Kuka törpe, a régi Walt Disney-ben. Egyetlen fiam,
de szeretlek! De jó, hogy itt vagy velem! Cudar hideg van. Cudar hideg.
(De nincs gumicsizmád, mondja Mária, Richárdét elcsórták, az enyém
meg kicsi Csak segíts le, és ügyelj fentrõl. Én naponta tornászom, rutinom
van. Nem neked való akkor sem, mondja Márk, ámbár el kell ismerni,
biológiai csoda)
Mária
hadd higgye. Az én kicsattanó egészségemet. Elég lesz megtapasztalnia,
ha majd ide jut õ is. Szegénykém. Szegénykéim. Annyira sajnálom õket. Drága
Márkom kopaszodik. Olyan tonzúrája van, mint egykor Máriónak. És egyre jobban
hasonlít az öregedõ Ábelre. Kezd nyúlni az orra. És a bokáját fájdítja, helyettesített
a tornaórán, legénykedett. Dehogyis engedem le a vízaknába. Ezzel a lábbal ásni se
tud Örülök, ha a faleveleket kihordja, és egy-két érzékenyebb bokrot
betakargat
(Anyukám! Márk az akna mélyére beszél Máriának, fel kéne ezt az
egész kócerájt számolni. Csak a lelkifurdalás, hogy nem tudunk eleget
segíteni nyomja a lelkemet, és Angelika is így van Több a veszõdség,
mint a haszon Kérem a kezed, opplá! Add el és éld fel, utazgass! Te, aki
úgy szeretted a változatosságot!)
Mária
gyõzelem minden õsszel és tavasszal. Hogy azértis meg tudom még oldani.
És az emlékképek Richárd festékes arccal, overállban kenegeti a kerítést.
Richárd a nyesõollóval. Richárd a nyári kert közepén, egy kissé düllesztett
tartásban, ahogy elégedetten körbetekint. "Marcsikám, hogy fogjuk majd ezt
élvezni öregkorunkban!" Mea, a sarazó-vödrével, egy szál bugyiban. "Ültetek
neked, Má-mami, kukac-virágot Te leszel a piros, én a pozsgás" Nehéz
nekifogni, igaz. Egyre nehezebb. De az akaraterõ.
(Az utazás nem az öregeknek való, ne hivatkozz nyugati példákra,
láttam én elég "múmia-túrt", mondja Mária. Minden új útnál egy régebbi útra
asszociál az ember. Amikor még mindezt fiatalon középpontban. És nem
egyedül. Az útitársak szánalomból túlságosan tapintatosak, a programoknál
aggódva megkérdik: "biztosan tetszik ezt majd bírni?" Vagy eleve
kiközösítenek, hozzád se szólnak Nem, édes fiam, nem szabad oda
visszamenni, ahol boldogok voltunk, még ha akkor nem is tudtuk, éppen
milyen boldogok vagyunk Átfagytál, anyukám, mondja Márk, hirtelen
szomorú lesz, értelek én, de ez itt meddig akarod tartani? Az örökségetek,
mondja Mária, nem kótyavetyélhetem el. Ezt ne halljam, mondja Márk,
fütyülök az örökségre, és a lakásra is fütyülünk, legföllebb elveszik! Mária
a gereblyét Márk markába nyomja. Legalább a diófa alatt, fiam)
Mária
nem tudok pénzt szerezni. Hogy azt a nyomorult bérlakást megvegyem!
Fordítani, hiú ábránd! "Három nyelvbõl, asszonyom?" hitetlenkedve kérdezte az a
csitri, a számítógép elõtt, "szépirodalom, tudományos szöveg, kis színes hírek,
nagyszerû, nagyszerû a lapok külföldi anyagból táplálkoznak, próbamunkát
rögtön kaphat, hölgyem, a jövõ héten lemezen már be is hozhatja!" Ott álltam,
megszégyenülten. Miféle lemezen? Miféle lemezen? Mirõl beszél ez? "Mert ugye,
tetszik számítógéppel rendelkezni?" "Még gondolkodom", azt feleltem,
kiszédelegtem az utcára, nekem még az is probléma, hogy a tévén a csatornákat
beprogramozzam! Nem tudok pénzt csinálni. Az államé lesz a lakás. Még ha be is
jelentek egy családtagot, itt már semmire sincs garancia, elúszik
(A jövõ héten, talán szombaton, folytatjuk, mondja Márk, háromra
vissza kell érnem, ma a kocsi Olimpiáé, piperét szállítmányoz, tudod, hogy
ez a mellékesünk!)
Mária
hát akkor felibe marad. Majd talán tavasszal. Meg kell érteni. Meg kell
érteni õket. A talponmaradásért küzdenek. Ebben a félrevezetett országban.
Ijesztõ volt látni a képernyõn. Ahogy a megyék egymás után bevörösödtek.
Valóságos fizikai fájdalom. Elõbb nemzetiszín pántlika még a vécépapíron is,
lejáratás, bizonyos fokig, most meg piros, piros, háromszor is piros némi kék
beütéssel mert minden skrupulus nélkül szövetkeztek velük Naná, pénz, nagy
pénz van a buliban, és a pozíciók a duma mögött ez bújik meg, és az emberek
lépremennek, lépremennek Nincs illúzióm.
(Hát akkor csapjunk a lovak közé, mondja Mária, ne gatyázzunk,
fiacskám! Ez a Lada biggyeszt Márk, undor beleülni! Fõ, hogy gurul,
mondja Mária, szegény Richárd tisztán tartotta, pátyolgatta Anyukám,
annak több mint nyolc éve! Ez már nem kocsi: csotrogány! kiáltja Márk. De
azért néha le lehetne mosni, mondja Mária halkan. Márk nem válaszol, egy
piszkos ronggyal áttörli az ablaküveget.)
Mária
ezt se kellett volna megjegyezni. Az övé. Az övék. Azt csinálnak vele,
amit akarnak. Muszáj megtanulni: minél kevesebbet beszélni. De nem teljesen
elnémulni, mert az is ingerlõ. "Most meg mi bajod, anyu?" Ha kikotyogom, hogy ez
hályog ez a homály csak keserítem öltet. Csak tehetetlenül toporognának. És
nem is olyan borzasztó. Emlékszem, tavaly nyáron Angelika megrótt, hogy nem
makulátlan a csésze szemüveggel aztán már nem volt gond szép tiszta lett újra
minden most már a szemüveg se megoldás de rájöttem a dolog forszára:
tapintani. Aprólékosan áttapogatni az edényt, az ujjbegyek érzékelik a lerakódást
A tapintás. Ezt feltaláltam.
(A Mikulás-csomagok az ülés alatt vannak, mondja Mária, csókolom a
lányokat! Ne verd magad költségbe, a csokit meg sem eszik, kivéve ha
kókuszos Olimpia cirkuszjegyet vett, csak azért nem hívlak, mert te a
cirkuszt ki nem állhatodde apropó, mik a terveid, télire, anyukám? Mert
akkor a dicsõ ikreket a téli szünetre odaadnánk, ha nem zavarják az
elképzeléseidet! hadarja Márk.)
Mária
nekem nincsenek "elképzeléseim". Mintha megvalósult volna már az egész
életem. S ez most a ráadás. Hetvenkettõ. Tudomásom szerint: ez a megszabott
normális lét-idõ. Ez már mintha fokozott elõkészület volna. De nem a halálra.
Nem elsõsorban a halálra. Hanem valami elkövetkezõre. Amihez most szerzek
képességeket. Amit most építek A hatvanadik születésnapomon fogadtam a
gratulációkat, és már akkor is erre gondoltam Új borhoz új tömlõ. A
példabeszéd. Vajon Márió is érzi ezt? Vajon Márió is gondolkodik ilyesmin
amikor fekszik az ágyban és sehogyan sem akar megvirradni? Az éjszakák. Néha
elönt valami édesen forró. A hüvelyem össze-összehúzódik, s közben félálomban
alszom. S mintha újra átélném, de nem a fizikai testemben, hanem az
asztralitásban. Azt, amit Márió úgy kérdezett, egészen az arcomba hajolva,
fürkészve: "Boldog voltál?" Nem jó az ébredés. Minden száraz Én sem voltam
kivétel, bakfiskoromban. Meg-megsimogattam magam, a ténynek nem
tulajdonítottam különösebb jelentõséget. Olyan volt, mint egy sütemény. Az ember
megkívánja, ízlik, és túl van rajta. Ennyi. De ma már képtelen lennék a
mozdulatra. Képtelen lennék a combom közé nyúlni, csak azért, hogy fölidézzem.
Már nem a hormonok diktálnak, nem a biológiai szükségszerûség, nem lehet ráfogni
a húsra; a lélek az, a pszichikum, ami rögzítette a szexuális vágyat, bebalzsamozta,
épp ezért minden próbálkozás a nyers, társ és szeretet nélküli kielégítésére bûnös
és hamis. Tizenhat éves koromban volt mentség, ma már csak azt jelentené, hogy
az ember az alacsonyabbnak még a halál elõtt is megadja magát. Valóban ön-
fertõzés, pontosabban Én-fertõzés, új értelemben az
(Márió az Astória-aluljáróban a metróhoz igyekszik. Minden fekete
rajta, tetõtõl talpig. A kucsma egy számmal kisebb a fejénél, a fülvédõ
szabadon lifeg. Az "autóskabát" nem védi a térdet. A nadrág szára lötyög.
Márió a csupasz félkezét zsebre dugja, a nadrág ettõl tovább rövidül. A
kesztyûs kezével a diplomatatáskát szorongatja.)
Márió
télen ráz a hideg, nyáron dõl rólam az izzadság. Õsszel kapar a torkom,
tavasszal szénanátha Nincs már évszak, kedvemre való. A bokámnál kúszik fel a
jegesség. Nem volt bolondság gyerekkoromban az a kamásli. Pepita szövet, oldalt
három csontgombbal. Pedig mennyire utáltam hordani! Ha összesároztam, Etelka
néni leszidott. Csak apa mondta, egyszer: "De kedves kisasszony, a kamásli arra
való" Mindig, mindent utáltam, amit mások erõszakoltak rám. Mária a zakókat
imádta. A spriccelt tweed-zakót, meg a karcsúsított tengerészkéket. Akkoriban
még jól állt a zakó, nem hatott annyira konzervatívnak, sõt: lázadás volt! Ó, azok a
plump, nadrágon kívül viselt "kivingek"! Ma meglett emberek cseresznyepiros
zakóban virítanak és a nyakkendõk az a színorgia Villõnek is mondogatom,
ha már paróka, hát legyen diszkrét mogyoróbarna és zöld szoknyához
semmiképp se lila blúz Mária mondta mindig, hogy az elegancia ott kezdõdik,
hogy összehangoljuk a színeket.
(Márió elhalad a kéregetõk sorfala közt. Kotorászik a zsebében, az
aprót szétosztja.)
Márió
ez az én mindennapi adóm. Tudom, hogy csepp a tengerben. Tudom, hogy
ál-megoldás. Tudom, hogy némelyik csaló. De képtelen vagyok továbbmenni. És
ezek a szutykos telefonfülkék még mentõt se lehetne hívni, ha valaki
(Márió megáll a nyitott fülke elõtt; húgyszag csapja meg. A
telefonkönyv kitépdesve, a kagyló lóg. A földön koszos matrac, spárgával
gurigába fogva, és hatalmas papundeklidoboz, a tetején üres Colás-
papírpohár, szalmaszállal.)
Márió
itt valaki lakik. Estére visszatér. Ez az otthona. És ez a valaki én is
lehetnék. Ugyanennyi idõs és hajléktalan
(Márió megvárja, amíg hígul a tömeg a mozgólépcsõn, úgy lép rá, hogy
közvetlenül elõtte ne álljon senki. Egy kevésbé tömött kocsit választ, nem ül
le, tessék csak, mondja egy középkorú nõnek, nyájasan.)
Márió
az a hajléktalan én is lehetnék Számomra nem elképzelhetetlen a
szerepcsere
A hajléktalan
a hajam hátul összefogva egy befõttes gumival. A bajszom a szakállal összeér. A
bütykömnél a sárga katonabakancs kivágva. A kapca eltömi a nyílást. A kabát
kukából kikotorva. A pulóverem a térdemig nyúlik. Ing nincs alatta. A nadrág zöld,
lyukas tréningnadrág, oldalt szürkévé fakult két fehér csíkkal. A kezemben
reklámszatyor, szakadt füllel. A szatyron szöveg: "Let's make things better" A
hónom alatt rongyos csehszlovák takaró, szputnyikmintával. Sietek a fülkébe, amíg
egy ganéj el nem foglalja. Szeretnek beleülni a készbe. Ma szerencsés napom volt,
elcsíptem a lomtalanítást. Egy lejárt lecsókonzerv, egy molyos gyapjúsál, egy drapp
szandál, három meghajlott szárú alumínium kanál És öt kiló réz, tizenöt kiló
újságpapír. Ez sör, kenyér és kettõhuszas kolbász negyvennyolc forintért, per
pillanat. Egy gyönyörû kis fix stelázsi, amit ott kellett hagyni. Ha majd egyszer újra
lesz saját kuckóm, oda lett volna jó. És meg se téptek! Akik jönnek az autókkal, a
nyitott csomagtartóval, üzletszerûen guberálni, mindent kiválogatnak, csak a szart
hagyják ott, nekünk, momentán rászorulóknak Bemegyek pisálni a presszóba,
hagyják, van ott egy bögyös vörös, néha még pogácsát is ad a tegnapiból, a vécében
jól kivakarózom magam, ez az ekcéma rosszabb, mintha összeesnék, mert akkor
kénytelen elvinni a mentõ, a kórházi kényelembe és tekerek egy kis vécépapírt
is, jó lesz zsebkendõnek, és aludni is kellemes, valahogy behúzom a szél elõl az
ajtót egyszer régen, vagy nem is olyan régen, voltam egy szállodában, ki lehetett
a kilincsre tenni, "plísz, dont disztörb!" Ne zavarjanak! Ezzel lehet villogni a
zsernyákoknak nem mindenki alja, akit átmenetileg, momentán taccsra tettek! Az a
bestia. Az a nõ kitúrt. Hej, az a nõ!
(Szíveskedjenek a szerelvényt elhagyni! Márió a sztereotip szövegre
felriad.)
Márió
ez már a Déli. Végállomás. Túlfutottam. Minden értelemben túlfutottam.
Álságos dolog. Képzelegni. Minél tökéletesebben át tudom venni képzeletben
mások sorsát, annál világosabban kitûnik a lelki restség: mégsem tenni semmit. Nincs
szöveg, ami segít. Ezeken, itt és most. És nem nyugtat meg a tudás, hogy mindez
csak létfokozat. Nem végeredmény, hanem részeredmény. Elõzménnyel és
perspektívával, kiegyenlítõdéssel, valamikor, valahogy Istenem, olyan bonyolult
vagy! Olyan hosszadalmasra és fájdalmasra csináltad ezt az egészet A régi
kísértés! Hogy a Teremtés miért nem teljesen átlátható? A mesebeli spanyol
király nagyképû ostobasága. Kérdezgeti a csillagászokat a rejtelmes csillagos égrõl,
a távcsõbe belebámul. Föl is néz, a tündöklõ egekre. De csak ennyi telik tõle:
"hogyha én terveztem volna, mennyivel praktikusabbra és egyszerûbbre!!!"
Hiába, nincs más vigasz, nincs más erõforrás: "Én veletek vagyok mindennap a
világ végezetéig"
(Villõ hozza a rakott kelt, sürög-forog. Különleges világnap, ma nem
szaggat! mondja Máriónak. A macskáknak Kitekat-csemegét szór a tálba.
Hadd legyen Mikulásuk, inkább én nem eszem franciakrémest! Annyira tán
csak nem vagyunk szegények, Márió nevet. Villõ Márió ölébe telepszik,
Márió két karját a dereka köré fonja. Mikulás este van, hát nekem nem
tartogat a Mikulás a puttonyában valami meglepetést?!)
Villõ
ennyit talán még meg lehet kockáztatni. Ennyi talán még nem ízléstelen.
(Márió kibújik az öleléshól, gyengéden átteszi Villõt a másik székre.
Az órájára pillant. Még egy-két telefon, aztán a tiéd vagyok, aranyszív
nézhetjük a tévét együtt.)
Márió
ó, nem. Nem, drága aranyszív, húgocskám. Persze, hogy képes volnál.
Holmi "fölcirógatásra". Valami aktus nélküli gyönyörnek álcázott pótlékra. De
nem. De nem. Azt nem. Etelka néni váratlanul betoppant a szobámba. "Elsorvad a
gerinced, ha disznólkodsz már most is azért tartod olyan hajlottan a hátad!
Nagyságos asszonyom, röstellem, de az úrfi a fütyijét húzogatja, tessék
megbüntetni gerincsorvadás!" Hogy megrémültem! De a mama akkor megvédett.
Igen. Mégiscsak volt egy alkalom, amikor megvédett. "Maga zöldeket beszél,
Etelka. Rossz szokás, halálos bûn, de az egészségre nem ártalmas. Szokjál le, fiam,
az Isten mindent lát, és különben is gusztustalan." Gusztustalan Mária sohasem
ajánlkozott. Sõt. Mintha minden egyes alkalommal meg kellett volna hódítani. Volt
egy bizonyos hang. Amit hallatott. Egy bizonyos édes, magasan pengõ, hosszan kitarto
tt
hang. Nem lekottázható. De felidézhetõ. Soha-soha nem hallottam, azóta. És már
nem is fogom. Shelley. "Ha elhangzott a zene, zeng emlékezete"
(December huszonhatodikán éjjel fél tizenkettõkor Tímea megjelenik
Mária ágyánál, kispárnával a hóna alatt. A somközépig érõ póló-trikón öt
vidám matróz röhög összekapaszkodva, a felirat: "after kiss." Bocs, mondja
Tímea, te sem alszol még, Má-mami? Mert én csak dörzsölöm a szemem,
szokatlan ez a vacak laticel Talán mert nem kértél álom-puszit, mondja
Mária, kiskorodban mindig Jaj, Má-mami, Tímea bebújik Mária mellé,
továbblöki a könyökével, az Isten szerelmére, tizenhat éves vagyok! Álom-
puszi!!! Nagyon jól elférünk itt együtt, ha már éjszakára nálad ragadtam!
Kiskorodban mindig velem aludtál, mondja Mária. Richárd papa féltékeny is
volt, emlékszel? Azóta sincs senki, mondja Tímea, akivel a vízben olyan jól
elhancúroznék és hordta a fagylaltokat, cipelt a nyakában)
Mária
nem azt kérdeztem, Richárdra emlékszik-e? Hanem hogy mi kettõnkre.
Lehet, hogy Richárd több nyomot hagyott? És én kiestem? A mesék, a séták, a
fantázia-játékok, a mozi, "Hugó, a rózsaszín víziló"?
(A rózsaszín víziló, mondja Mária, odamentél a jegyszedõhöz a film
végén, "Néni, tessék a rózsaszín vízilovacskára vigyázni, amíg érte nem
jövök a Má-mamival" A varázsgyûrûd! mondja Tímea, azzal a színjátszó
opállal, amit megforgattál, hogy jóra forduljon a történet én arra
emlékszem. Megvan az még? Meg, persze, meg, mondja Mária boldogan,
csak meglazult az opál benne. Ha nekem adod, megjavíttatom! Tímea
egyetlen lendülettel lehúzza Mária oldaláról a paplant. Majd annak is eljön az
ideje, mondja Mária, hirtelen keserûséggel, csak várd ki!)
Mária
mintha lesnék. Édes Istenem, mintha lesnék, hogy mikor Azt hittem,
nem bírom végigcsinálni. Ezt a négy napot. A komplett pereputtyal. Reggeltõl estig
permanencia. Lóránt és Angelika a laticelen, Tímea az ülõ kanapén. Mint egy
tankcsapda, úgy nézett ki a lakás. Márkék legalább aludni hazamentek. "Nem
panaszkodhatsz", mondta Márk, s nyájasan hátbaveregetett, ez az újabb szokása,
"anyukám, itt az egész szent-család." Ne legyünk szubjektívek, nagyon igyekezett
mindenki. Angelika elmosogatott, Olimpia terített, Márk fõzte a teát és a feketét,
rám nem maradt, csak az ebéd és a vacsora. Az ikrek hajnaltól a tévét bámulták,
Tímea folyton ellógott, ha kérdeztem, hová, hát a válasz: "Jaj, Má-mami, nem
vagyok már csecsemõ, különben is, mit kezdjek ezzel a két undok kismajommal?"
S hiába készítettem el az ebédet egy órára, senki se volt képes pontos lenni,
Olimpia kimászkált az anyjához Monorra, állítólag nagyon beteg, de hogy mi baja
van? "Minden", mondta Olimpia, "a sok rosszaság most jön ki rajta, de
mégiscsak az anyám, nem hagyhatom karácsonykor étlen-szomjan, fûtetlen falak
közt!" Felajánlottam, hozza el õt is. "Nem tud már járni", mondta Márk, "és más
se hiányzik, akkor lõttek az ünnepnek." Hát az ünnepnek így is lõttek! A
születésnapomat is elbagatellizálták, hetvenhárom, nincs is rajta mit örvendezni,
majd a nyolcvan, kilencven Ott hûlt a karácsonyi ebéd az asztalon. Angelika
nem méltóztatott a kádból kikecmeregni. Az ikrek az udvaron hógolyóztak. Márk
Olimpiát leste az ablakból, csúszósak az utak, az ócska kocsival fejre ne álljon
Tímea meg Isten tudja. Angelika szavaival: "Valahol kurválkodik." Egyedül
Lóránt volt nagyon rendes. Megsimogatta a kezemet, aztán megcsókolt, többször
is. "Mária, tisztában vagyok vele, mit köszönhetek Megmentetted a
házasságomat. Más anyós ilyenkor csak tovább uszítana. De te sose voltál tipikus
anyós. Nézd meg az anyját, vedd el a lányát, én már Angit is ezen az alapon kértem
meg és ha nincs az a klassz Richárd melletted, ki tudja hiszen már a hatvan
felé ballagok én is" Szerencse, hogy Angelika nem hallotta. Persze, csak duma,
hízelgés de azért jól esik. Mint egy átjáróház. Mint egy kifõzde. A hangulat, a
lényeg elvész. Csak balhé nélkül túllenni, ez jár az ember eszében. S akkor
mindennek a tetejébe azt mondja Angelika, miközben a smaragd fülbevalómat a
fülembe kapcsoltatom vele, "Anyu, minek ez neked már, egyedül úgyse tudod
föltenni" "Nézegetem, édeslányom, nézegetem, Richárd utolsó ajándéka.
Elnézegetem még egy darabig, szíves engedelmeddel" "Jaj, nem kell rögtön
megsértõdni, anyukám, eddig is megvoltam nélküle, jobban öltöztet a bizsu"
(Senki sem spekulál a halálodra, mondja Tímea, ne legyél már te is
kényszerképzetes mint anyu ahányszor hazajövök a diszkóból,
körülszaglász, még a bugyimat is ellenõrzi! Nem szeretné, ha korán
kezdenéd, mondja Mária. Ugyan! Tímea megpüföli a párnát, te, a
felvilágosult! Csak nem nyomod te is ezt az ósdi szüzességi szöveget?!)
Mária
nem merem megkérdezni. Nem áll rá a szám. Nincs rá stílusos
szókincsem. "Voltál már férfival?" "Lefeküdtél már?" Olyan otromba. "Voltál
már komolyan szerelmes?" Olyan szentimentális. Félek, hogy kinevet.
(Nagyon szeretlek, mondja Mária, így is, úgy is. Jó, hogy itt hever a
pofikád hogy itt fogsz szuszogni mellettem! Azért is kapsz egy álom-
puszit! Tímea odatartja a képét, essünk túl rajta, aztán bevágom a szundit.
Reggel ródlizni megyünk a srácokkal Galyatetõre!)
Mária
nem szabad már õket csókolgatni. Csókot kérni pedig szigorúan tilos.
Akárhogy sikálom, az öreg bõrnek kipárolgása van. Én sem szerettem anyuka arcát
a számmal megérinteni. Bezzeg gyerekkoromban le se lehetett vakarni róla!
Cuppantgattam, ölelgettem, még tizenkét, tizenháromévesként is. Erre mondogatta
szegénykém, "nem engem csókolsz te, Marikám, hanem a királyfit, hófehér
paripán" Csak hát az érintés. Sóvárog a testfelület. Egy kéz a kezemben. Egy
tenyér a derekamon. Egy váll, a vállamhoz simulva Soha már. "Quoth the raven,
never more."
(Szép álmokat, kincsem, mondja Mária, holnap már az ikrekkel
veszõdöm, január háromig, kell az erõ! Ugyan, az anyuci sokkal
nyamvadtabb, mondja Tímea, hogy valamilyét ne fájdítsa, nincs olyan nap.
Te vagy a példakép, Má-mami!)
Mária
mintha hájjal kenegetnék. A hiúságomat. Ezt az átkozott
kullancshiúságot. "Minek emlegeted mindig a korodat?" kérdezte Márk, "minek
vágod ki, idegennek is, hetvenhárom? Hiszen nyugodtan letagadhatnál minimum
tizet nincs benned, anyukám, egy csöpp nõi hiúság sem?" Dehogy nincs,
fiacskám. Ha õszinte lettem volna, így válaszoltam volna: éppen ez az én hiúságom.
Hirdetem lépten nyomon az immár hetvenhármat, hogy a hitetlenkedést
bekasszírozzam: "Fantasztikus, hatvannak ha tetszik kinézni!" És csipesszel
tépkedem elölrõl az õsz hajszálakat Hát ez már a sírig elkísér. De legalább tetten
érem. És ne az önelégültség! Mert valami még hátravan. Nem akarok többé még egy
ilyen hétköznapi karácsonyt. Úgy szeretném fölrázni õket! Hogy hiába
Betlehemben, ha bennetek nem És hogy milyen fontos, Jézus Krisztus
megtestesülésétõl kezdve, az egyéni visszafizetés Idéztem Márknak a
konyhában, miközben a halat pucoltam, az ujjam begyével a pikkelyeket
kitapogatva, Jeremiás próféta elõre megjövendölte: "azokban a napokban nem
mondják többé: az apák ették az éretlen szõlõt, és a fiaik foga vásott el tõle. Mert
ki-ki a maga gonoszságáért hal meg; csak annak vásik el a foga, aki az éretlen
szõlõt eszi." "A személyes lélek felelõssége, érted, milyen fontos? Többé nem lehet
kollektív bûnökre felmentést kapni, te fizetsz meg nem a törzs, nem a
nemzetség, nem a vérrokonok" Márk bólogatott: "Így igaz, anyukám, próbáld a
halból a szálkát a gerincével együtt kiemelni, csak az a bibi, amit Szent Pál írt a
rómaiakhoz: Bár a jót szeretném tenni, de a rosszra vagyok készen Én is
olvasgatok ám anyukám!" Kár, hogy berontott Olimpia, ablakot nyitott,
"beszivárog a büdös halszag, el lehet ájulni!"
(Mária visszahúzza magára a paplan felét. Ügyel rá, Tímea langyos
testével nehogy összeérjen, tolakodóan, a saját teste.)
Mária
nemcsak vigyázzállás. Vigyázzfekvés is létezik. Ó, ez a szuszogás. Ez is
milyen áldás. Ez is milyen jó.
(Márió éjfélig ül Villõvel a tévé elõtt. Villõ idõnként odapillant, nem
alszik-e? Figyelsz te egyáltalán? kérdezgeti, ez nem limonádé, és nem is piff-
puff A félkegyelmû mûvészi feldolgozás, ez csak érdekel? Hát hogyne,
mondja Márió, mit mondott Miskin, éppen?)
Villõ
nem akarja bevallani, hogy alig hall valamit. Bömbölteti a tévét, bántja a
dobhártyámat, a szomszédok is átkopogtak. A hiúság ilyen makacs dolog. Persze,
nagyon intelligens cinkosa az intelligencia mert ha nem is érti tisztán, hát
kitalálja, vagy nézi a számat. Nem lesz ennek jó vége. Ha ilyen gyorsan hanyatlik.
És én még mindig csak most fordulok a hatvanba! De azt se kell senki orrára kötni.
Kinek mi köze hozzá? Bolond leszek bevallani. Önként fölballagni a Taigetoszra
Bízom a Béres-cseppben, igenis életerõ!
(Ne haragudj, aranyszív, Márió feláll, elzsibbadtak az ülõgumóim.
Tudom én ezt kívülrõl, megyek a zuhany alá! Fájront!)
Márió
az a kisfilm. Délután. Az újjávarázsolt Angolpark. Illetve Vidámpark. Az
a körbeforgó izé. A ringlispíl. Angyalok, szekerek, harsonák. Verkli. Márkot
egyszer kivittük, fölültettük az egyik falóra. "Gyia, mozgasd, elõre, hátra!" A
korlátnál álltunk Máriával, õsz volt, peregtek a levelek, a körhinta elindult Márk
eltûnt a szemünk elõl, aztán újra odaforgott csak ült-ült a lovon, összeszorított
ajakkal, mereven nézett, valami archaikus mosolyfélét erõltetett, amikor elénk ért,
nagyon be volt tojva Öt-hat éves lehetett. Angelika nem volt ott talán az
apjánál vagy Ilonka mamánál És akkor lecsengették a menetet, Márkot a
nyeregbõl kiemeltük, én magamhoz szorítottam, és azt mondtam, ugyanezen a
ringlispílen én is féltem, és Márk fölnézett rám, valami kutyaszerû rajongással, párás
szemmel, "ugye, máskor sem hagytok el, mire leszállok? Ugye, nem tûnsz el, Márió
bácsi?" Fáj. Fáj valami a mellemben. Szúr és présel. Ez az igazi baj. A viszonylagos
süketséget meg lehet szokni. "Hypacusis, öregkori nagyothallás, természetes
kitûnõ készülékek vannak, tessék magát, Mérõ professzor úr, elszánni!" Kell a
fenének. Úgyis annyira imádtam a saját hangomat. Legyünk õszinték. Ezentúl
kénytelen leszek a mások hangjára is jobban odafigyelni Angelika egyszer a
térdemre tette a kezét, és azt kérdezte, "ugye, te leszel a végleges papánk?" Fáj.
Fáj valami a mellemben. Mintha félrenyeltem volna egy gombócot. Vajon milyen
lesz? Az utolsó év? Az utolsó hónap? Az utolsó óra? Az utolsó perc? De hát
ez most nem a Halál ideje, hanem a Születésé. Ex Deo nascimur. Ex Deo nascimur.
Istenbõl születünk.
(Tettem csúszásgátlót a kádba, kiáltja utána Villõ, s hívjál, megmosom
a hátad! Köszönöm, aranyszív, mondja Márió, még az kéne, hogy hajladozz,
a te derekaddal!)
Villõ
nem szeretem folyton-folyvást hallani. "A te derekad. A te merev térded. A
te betokosodott izületeid." Csak a túlzott féltés. De mégiscsak tapintatosabb nem
folyton-folyvást emlegetni. Például mire volna jó: "Márióm, idegesítõ ám ez a te
süketséged, Márióm, egyre görbébben tartod a hátad, Márióm, ez a drága-okos
arcod egyre keskenyebb!" Tartani kell az illúziót. A legvégsõkig tartani. Nem
tudom, mit kérjek. A Szentséges Kisdedtõl, ezekben a szentséges napokban.
Melyikünk halálát, elõbb? Kínoz ez a gondolat. Nem tudom kiverni a fejembõl.
Vissza-visszatér. Mert aki marad, az jár rosszabbul. Nekem nélküle üres lesz
minden. Neki pedig senkije se lesz, aki szeretetbõl gondoskodik róla. Egy tányér
levesért is fizetnie kell majd. De hát nem mi írjuk elõ, ki, mikor és azt sem,
hogyan? Édes Jézus, mégis kérlek, majd gyorsan föl se is ocsúdjam úgy vigyél át
a te fényességes birodalmadba és ne Parkinsonban, mint a nagymama és ne a
menhelyen a többi nem az ember dolga, fürkészni, miért és milyen az a
tisztítótûz a mennyország hanem hogy Teáltalad történjen a belépés "Én
vagyok az ajtó aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki-be jár, és legelõre
talál" Ebben meg tudok nyugodni. Azt a legelõt szinte vágyom. Csak a "ki-be"
nyugtalanít. Ezt nem szeretném. Ezt én még nem vagyok képes józan ésszel
követni. Dehát Hamlet, dán királyfi: "Több dolog van a földön és égen, mint amit
bölcselmetek fölfogni képes" Huszonnégy órára tervezni, ne többre! Egy: holnap
átfésültetem a parókámat. Rökk Marikának is parókája van. Kettõ: visszaviszem a
könyvtárba a Jane Eyre-t, és kikölcsönzöm a Bovarynét.
(1995. március tizenkettedikén Mária légcsõhuruttal és homloküreg-
gyulladással járó háromhetes szövõdményes influenza után, végre teljesen
gyógyultan, elkezdi a napot. Takarót terít a szõnyegre, tornához készülõdik.)
Mária
kellemetlenebb volt. Hosszadalmasabb, mint régen. Ez a vírus, az idén. A
magas láz. És visszamaradt ez a nyomott közérzet. Köhécselés. Mintha a váladék
nem tisztult volna fel egészen. Szegény Márk. Megterheltem. Háromszor is itt
aludt. Zelma készségesen bevásárolt suli után, ezt nem hittem volna róla! Elég
ügyesen bánik már a pénzzel. Olimpia szerencsétlen anyja is éppen most halt meg,
mi mindennel jár egy temetés, én csak tudom És Dalma ronda náthát kapott,
nem akarták, hogy tovább fertõzzön Tímea kificamította a csuklóját. Szegény
Angelika, mint az õrült, ingázott volna ha engedem. Megint túl vagyunk egy nehéz
perióduson. Hála neked, Angyalom. Most aztán visszazökkenni. A rendes
kerékvágásba. Akaraterõ. Rutin. Ha el is szoktam három hét egy kis
bemelegítés lazán
(Mária hanyatt fekszik a szõnyegen, a hasizomgyakorlattal kezdi, fel-
le, fel-le, az altest leszorítva. A láb nem akar engedelmeskedni, együtt rándul
a törzzsel. Mária beszívja a levegõt, újra neki rugaszkodik. A felülés sikerül.
A szoba azonban forogni kezd, a homályon keresztül narancssárga villámok
cikáznak, majd mintha májszínû folyadék ömlene szét a szemhéja alatt.
Mária oldalt dõl, pörög vele a világ; szék, asztal, szekrény, váza, a képek a
falon.)
Mária
itt halok meg. A földön. Egy szál ingben. Itt halok meg. Rámtörik az ajtót.
Ne így! Angyalom, segíts!
(A forgás lassul. Mária ismét a hátára fordul, mélyeket lélegzik. A
narancs- és májszín kialszik. A világ még döccen egyet-kettõt, aztán
megszilárdul újra.)
Mária
ez rosszabb volt, mint a rémálom. Csak még egyszer föl tudjak innen simán
kelni!
(Mária föltápászkodik; enyhe hányingere van. Megmossa az arcát, de a
verejték újra és újra elönti.)
Mária
muszáj leülni. Hencegtem a körzeti orvosnak, még tavaly is hogy a
talajon tornászom Azt mondta, "helyes, ha majd a szervezet tiltakozik, úgyis
meg tetszik érezni, egy-két hét kiesés, egy ágyhoz kötõ betegség is elég Semmit
se erõltetni, drága asszonyom." Hát ez az. Hát ez az. Hát eljött. Amikor tudomásul
kell venni. Amikor az a hõsiesség, ha belátom: tovább nem megy. De azért holnap-
holnapután, egy kis karlengetés, nyakkörzés, az még nem árthat
(Olimpia hosszan, vadul csönget. Ég a ház? Mária összeszedi magát,
pongyolába bújik. Nyitja az ajtót. Na végre, mondja Olimpia, Mária kérem,
gratulálok, hát újra talpon! Túl vagy a nehezén? kérdi Mária, akárhogy is,
mégiscsak az anyád Az utolsó percig azzal fenyegetett, hogy átírja a
végrendeletet az egyházközség javára, mondja Olimpia, de nem ijedtem meg,
"köteles rész", van olyan a törvényben! És persze, kiderült, egyáltalán nincs
is végrendelete, se készpénze, de a házzal, telekkel érdemes valamit kezdeni,
képzeld, Monoron még nincs kozmetikai szalon, "Perfect Stúdió", már a
nevet is kitaláltam! De hát Márknak bajos lesz Monorról bejárni, mondja
Mária. Olimpia beleveti magát Richárd foteljába, ülj le te is, ne ácsorogj, hát
ez az, ezért jöttem ilyen korán, hogy tõlem tudd meg, mielõtt Márk eláztat,
szóval az a szitu, hogy válunk. Már be is adtam a keresetet. De ne félj, a
gyerekek láthatási jogától nem fosztalak meg, csupán errõl akartalak
biztosítani Régen el volt ez már közöttünk döntve, csak hát a
lakáskörülmények! És vagyonmegosztást sem igénylek, az a pléh-koporsó és
a szoba-alkóf, maradhat Márknak Mária dadog. Az eredetileg is Márké
volt, még az anyámtól örökölte, a kocsit meg Richárdtól, és a készpénz,
nyolcvanhatban, a fél garzon ára)
Mária
beütött a ménkõ. Válás. Szegény taccsra tett Márk. A nyomorult, amúgy is
kezelhetetlen kislányok. Mi most a helyes? Mit várnak tõlem?
(Azt a félmillócskát elutazgattuk, emlékszel, a kanadai rokonok,
onnan átruccantunk Floridába! És amit én ebbe a házasságba menetközben
belefeccöltem! Olimpia legyint, grimaszt vág: Márk pedagógusi fizetése! Mária
kérlek, tudom, hogy a te egy szem szerelmetes fiacskád, de te annyira
objektív szoktál lenni, hát összeillettünk mi, valaha is?! És tartjuk majd a
kapcsolatot, azért hiszen te bizonyos szempontból rendesebb voltál
hozzám, mint a saját anyám, nem cikiztél lépten-nyomon, nem hoztad rám a
gyehennát, megvolt a magunk külön-külön dilije, de azért jól kijöttünk
egymással! A válás nem dráma a mai modern világban! Szegény Márk, Mária
sóhajt, ennyit csak megengedsz, szegény Márk! Ugyan, Olimpia hevesen
rázza a fejét, neki ott a hobbija, a mázolmányok, különben is, a férfi mindig
talpra esik, ebben igazat adok a feministáknak!)
Mária
a távozó Ábel a bõrönddel. Kinyílt a bõrönd az elõszobában. Letérdelt,
úgy szedegette a holmiját össze. Most sírnom kell. És sírni is fogok, csak ez a
teremtés kívül legyen az ajtón.
(Villõ zokogva ront be Márióhoz. Nem szoktam két megállóért
villamosra szállni, a rendelõbe, az másfél kiló kenyér ára, de éppen jött,
engedtem a lustaságnak, és ma melegfront, nagyon nyilall Ó, Márió! De
hát mi történt? kérdi rémülten Márió, a toll az asztaláról legurul, csak nem
estél el? A peronra szorultam, zokogja Villõ, és mellettem egy fiatal kölyök,
mindennek kinézett, csak apának nem, a karján egy keservesen bömbölõ
kisgyerek, csücsörítettem, gügyögtem neki: "Mi a baj, kisöreg, eltörött a
mécses?" És akkor az a strici rámreccsent, "mit képzel, ami nekem nem
sikerült, pont magának fog sikerülni, vén kurva!!!" Vén ku-hurvaaa! Villõ
letépi a parókát, a gyér haja, mintha csak oda volna festve, szorosan a
koponyájára tapad. Márió magához öleli. És te mit szóltál, aranyszív? Mit
szólhattam volna?! Hogy ugyan vén vagyok, de nem kurva?! Vagy hogy a
"vén" nagyobb sértés?! Rögtön letakarodtam a kocsiról. Minden jobb érzésû
utas föl volt háborodva. Ciccegtek, csóválták a fejüket)
Márió
aljasság. "Az ember-alatti-ember." Ez az, ami foglalkoztat. De azt nem
kívántam, hogy a témához ez az ártatlan szolgáltasson adalékot Bizony, egy
kicsit sok a festék. És ez a világító sárgászöld dzseki! De nem figyelmeztethetem.
Mert akkor átesik a ló túlsó oldalára, és egyáltalán nem ápolja magát. A másik
variáció sem jobb. "Vén madárijesztõ", annak sem örülne
(Primitív barmok mindig akadnak, mondja Márió, emelkedj fölül, és
legközelebb hívjál taxit! Villõ abbahagyja a zokogást. Taxit! Hol élsz te,
hol élsz? Már egy kényelmes cipõ is probléma tavaszra, a Szalamander
éppen annyi, mint a nyugdíjam! Neked is kéne egy könnyebb nadrág, nem
járhatsz nyári harminc fokban is feketében a húst is föllebb vitték! Jó, a
piszlicsáré dolgokba te nem merülhetsz bele, de akkor legalább ne ejtsd ki
ezt a szót: taxi! Helyes, helyes Márió ismét megöleli, végre rám haragszol,
add ki, jobb, mint ha elnyomod)
Villõ
micsoda kegyelem, hogy hazajövök sírva, és van kinek! Micsoda
hálátlanság, ha jósorsomat nem becsülném Hogy egy alvilági figura ennyire
kiboríthat! Hiszen ezeknek áll ma a világ. Ezek dúskálnak. A tisztelt honfitársak se
lennének különbek, ha itt is kitörne a belháború, mint a jugóknál. Ha nem is mind.
Nem szabad általánosítani. Lehet, hogy ez egy maffiózó volt. Csak az a borzasztó,
hogy az ilyenek is nevelhetnek gyerekeket mi lesz belõlük, mi lesz belõlük? És
velünk mi lesz, ha így folytatódik? "Nemcsak kenyérrel él az ember", igaz, de az Írás
az ellenkezõjét sem állítja, hogy pusztán az igével, "nemcsak-hanem", két fontos
kötõszó. Alkalomadtán elmondom majd ezt Máriómnak. Hátha használni tudja.
Ennél a nagylélegzetû munkánál, amivel olyan lassan halad. Bár ez nem valószínû.
Hogy én az õ életébe valaha is "éceszgéber" lehetnék. Nekem más a feladatom. A
gondoskodás. Élére tenni a garast. Semmit sem kidobálni. Se zacskót, se neszkávés
üveget. Még egy madzagvéget se. Egyszer még jó lesz valamire. A szalvétát is ketté
lehet vágni. Csak a toalett-papír olyan vékony, hogy abból egyszerre duplát, sõt
triplát kell használni. Az ablakokra az ecetesvíz is megteszi. Nem Clean. És a
Tomi, nem az Ariel. És Bip. Nem ám a Sunlicht. Már megbántam a parókát is.
Isten látja lelkemet, megbántam. Felesleges pénzkidobás. A paróka is csak akkor
szép, ha legalább havonta karbantartják. Be vele a fiókba! Isten rendezte így, hogy
azokkal a durva szavakkal ráébresszen: ínséges idõkben a flanc is szinte bûn
(Biztos voltam benne, hogy ma délután te is befutsz, mondja Mária
Márknak, szégyen-gyalázat, hogy Olimpiától kellett megtudnom! Eszembe
se jutott, hogy van mersze idetolni a képét, Márk a barackbefõttet
csámcsogva eszi, ez házi befõtt, ugye, anyukám? Az, Mária ráhagyja.)
Mária
magyar barackból osztrák import. De ha neki ebben a tudatban jobban
esik! Szegény. Egyre jobban hasonlít Ábelre. A kései Ábelre. De még nem a
haldoklóra. Még nem.
(Megvártam, amíg teljesértékûen felépülsz, Márk leveszi a pulóverét,
nincs ez a lakás egészségtelenül túlfûtve? És nem érhetett téged váratlanul,
anyukám, téged, aki a vesékbe látsz Hidd el, a nõn már túlvagyok, de a
kislányok Ha neki ítélik õket, meg fogom fellebbezni! Mária hallgat.
Segítesz ebben, anyukám? Márk az anyja mellé húzódik, a kanapéra. Nem
engedem, hogy a gyerekeimet is elvigye mi a véleményed?)
Mária
egy percig sem volt kétséges. Hogy a kölkeim velem maradnak. Még
lelkifurdalásom se volt, hogy az apjuktól elszakítom õket. Magát a döntést nem
bántam meg. Csak a mód.
(Egyet nem vitathatsz, mondja Mária, Olimpia olyan-amilyen, de jó
anya. Neked az anyagi körülményeid sem engedik meg, hogy egyedül tartsd
el õket, és a nevelésük is megoldhatatlan. Anyukám, Márk átfogja Mária
vállát, de hiszen rád számíthatok! Számíthatsz, mondja Mária, de nem
hosszú távon. Mire célzol, mire célzol? Márk beletúr a szakállába, már megint
kacérkodsz a halállal? Az a szerencsétlen Teréz fiatalabb volt, és lám,
mondja Mária. Ne említsd magatokat közös nevezõn, mondja Márk, mint egy
kutya, úgy halt meg. Egy napig feküdt a földön, szörnyû haláltusa, nekem az
orvos elárulta! Ezen az egyetlen napon nem tudott Olimpia odamenni, mert
érkezett a pipere az AVON cégtõl, még az utolsó kenetet se tudta felvenni,
nehezményezte is a pap, húsz percet beszélt, "a legönzetlenebb édesanya,
feleség, nagyanya", még az egyházat is sikerült félrevezetnie! Olimpia úgy
bõgött, mint egy pengõs malac Hát mégiscsak szerette, látod! mondja Mária.
Ugyan, anyu, magát sajnálta, hogy neki még egy normális anya se jutott, ott
esküdözött a friss sírhantnál, hogy Dalma és Zelma másképp fognak
fölnõni Egyébként mindenki olyan halált kap, amilyet megérdemel,
anyukám!!! És az apád? kérdi Mária. Vajon azt érdemelte? És ha igen, hát
mikor és mivel? El vagyok keseredve, mondja Márk, csak beszélek bele a
vakvilágba, s akkor még te is jössz hogy nem hosszú távon! Egy
hetvenhárom éves asszonyra már nem lehet rátenni két kamaszgyerek
gondját, mondja Mária, és te sem vagy rá jelenleg alkalmas, ne legyünk
szubjektívek! Errõl még majd beszélünk, csak a huhogást hagyd abba,
anyukám! Minden este imádkozom, mondja Mária, ha kérhetek, hát azt
kérem, ne hirtelen és ne évekig tartó tehetetlen szenvedéssel Márk fölnevet:
Anyukám! Hamiskásan kacsint; már ne is haragudj, de ez olyan abszurd! Se
így, se úgy? Hát akkor hogyan? Nem arról van szó, hogy valójában egyáltalán nem
akarsz meghalni?! Mária meghökken. Aztán õ is nevetni kezd.)
Mária
rátapintott. Talán valóban errõl van szó. Ki akar az ember a különféle
óhajokkal bújni. Talán nem helyes az effajta fohászkodás. Hanem: "Legyen meg a
Te akaratod." Ez a halálra még érvényesebb, mint az életünkre, ami jobban a
kezünkben van. Úgysem történhet másként, mint ahogy a saját magasabb érdekemben
történni fog. Az egyetlen, amiért könyöröghetek: hogy még elõtte megtaláljam. Azt a
Valamit. Azt a Valakit. Ami még hátravan És ne kórházban. Ne kórházban!
(Április harmadikán Márió az íróasztalánál ül, mentolos cukrot
szopogat, egy kicsit kapar a torka, és az orra nyálkahártyáját is állandó
csiklandás irritálja. Így nem lehet dolgozni, mondja, bár senki sincs a
szobában. Hirtelen, mintha ötször-hatszor átszúrnák a mellkasát, nagyon
hegyes és nagyon vékony tûvel. Mi a fene, mi a fene, motyogja.)
Márió
coronia sclerosis. Koszorúér-elmeszesedés. Ezt eddig is tudtuk. És a
vegetatív idegrendszer. Ez sem újság. Az az újság, hogy bármely percben
lefordulhatok a székrõl. És akkor Villõ teljes kiszolgáltatottságban itt marad. Ilyen
bizonytalan státuszban. Nem tudok szabadulni a gondolattól. Hónapok óta. Ki ugyan
nem tehetik a lakásból. Mint élettárs, mindenképpen megörökli. Csak az a
vegzatúra. Hogy fogja szegényke röstellni, ha ország-világ elõtt kiderül, még csak el
se vettem! Több mint két évtizede tartozom ezzel. Gyávaság és nagyképûség, ami
visszatart. Mint ahogy annak idején is ez tartott a házasságtól vissza. Legyünk
õszinték. Túl kell esni rajta. Májusban elballagunk az anyakönyvvezetõhöz.
Komikus, de ki fogom bírni. A legnagyobb csendben, suba alatt mielõtt egy
újabb plakk a koronáriámon.
(A fájdalmat mintha elfújták volna. Márió feláll, a frottírköpeny övét
szorosabbra húzza, az ujjaival átfésüli tarkóján a fehérszürke hajat.)
Márió
nem halogatni. Mint a pirulát, lenyelni. Ha már akkor nem. Ha már Õt
nem. Tartozom.
(Villõ az ablaknál a még beszûrõdõ fényben A pármai kolostort olvassa.
Felnéz. Még mindig annyi a restanciám, mondja Máriónak, ezt már be se
lehet hozni! Kis könyvmolyom, Márió kiveszi a kezébõl a könyvtári könyvet,
odahajol: Közeleg a születésnapod, kifundáltam valamit. Csak ne kerüljön
pénzbe, mondja Villõ, gavallériára nem telik! Megcsináltatjuk azt a
nyavalyás papírt, mondja Márió. Villõ értetlenül bámul. Összeházasodunk,
na Vedd ezt lánykérésnek! Márió gyorsan sarkon fordul, indul a konyhába
vizet inni, persze, minden fakszni nélkül, aranyszív! Villõ rohan utána.)
Villõ
boldogságos Szûz és szentek koszorúja! Édes Jézusom és magasságos
Isten! Amikor már nem kértem, nem reméltem, hát megadták Doktor Mérõ
Márióné az összes fórumon éppen most, ennyi év után! Hát ennyire szeret, ez a
drága ember hogy túlteszi magát a saját fura elvein hogy szabadság,
függetlenség és hogy köpünk a hivatalosságra ennyire szeret hogy Isten és
ember elõtt
(Templomit nem tartunk, mondja Márió a konyhában. Villõt a
nyakából gyengéden lefejti. Megfojtasz, aranyszív arról valóban
lekéstünk.)
Márió
amit Isten egybekötött, ember szét nem választja. Ezer pecsétes írás sem.
Amit Isten egybekötött. Egykor. Az idõk hajnalán.
(De azért lesz csokrom és pasztell kiskosztüm, hadarja Villõ, és a
tanúk a tanúk)
Márió
"ki volt tanúnk, ó mondd ki volt? A gólya, mely ott kelepelt" Római-
fürdõ. A strand megafonja. Mária hátulról átölel a medence szélén, és azt mondja:
"Ha az egész világ a tanúja, azt se bánom"
(Angelika felgyûri a ruhaujját, ne is tiltakozz, mondja Máriának, én
most elmosogatok, legalább ennyi hasznod legyen belõlem, ha már a sors ezt
a kétszáz kilométert közénk spékelte, s te makacsul ellenállsz, hogy
költözzünk össze Különben is jó hírem van, a Romulus és Remus Tours-nál
alkalmaztak, állandó idegenvezetõnek, ha van ilyen manapság, hogy állandó!
Kihelyezett munkatárs, az olasz-görög-török-spanyol tengerpart, májustól
október végéig Hála, hogy annak idején azt a középfokú angolt
belémverted! És mi lesz közben Tímeával és Lóránttal? kérdi Mária. Két
felnõtt ember, már önellátóak, s majd te is rajtuk tartod a fél szemedet! Mind
a két szememen hályog van, Mária akaratlanul kikottyantja, de nem glaukóma,
szerencsére!)
Mária
kikotyogni is hiba, magamba zárni is hiba. Mert ha bármi történik, "miért
nem voltál õszinte, anyukám?" Emlékszem. Vettem az anyámnak egy japánujjú,
pöttyös nyári blúzt. A hetvenötödik születésnapjára. A blúz épp csak a vállát fedte,
az egész felsõkart szabadon hagyta. Anya felpróbálta, majd széttárta a két karját,
mint aki repülni készül. "Nézd, Marikám nézd, hogy lötyög kétoldalt a húsom
mint egy ráncos tarisznya nézd, milyen ronda!" Én meg ingerülten azt mondtam
erre, "hát ne tárogasd különféle kicsavart pózokban, lógasd a karod függõlegesen!"
A részvétemet kívánta szegénykém, de én dühös voltam, hogy az ajándékomat
kritizálja!
(Ó, szürke hályog, nem zöld, pech, de nem veszélyes, mondja
Angelika, ha azt a néhány évet leszámítjuk, amikor rajtad volt az a rejtélyes
izé, hát tulajdonképpen egész életedben a makkegészség mintapéldánya
voltál, nekem folyton vacakol az epehólyagom, ez is egy klimaxos tünet
Más egy influenza után hónapokig kóvályog, te meg regenerálódtál, szinte
azonnal! Az a kis köhögés majd elmúlik, ha nem utánzod a kaméliás
hölgyet!)
Mária
valami visszamaradt. Valami megtelepedett. Nehezemre esik a lélegzés.
Mintha valami elállná a levegõ útját befelé. És aztán túl gyorsan lökné vissza. Nem
mindig. Csak ha pára van. Csak ha vált az idõ. Csak ha egy kicsit többet eszem.
Vagy felbosszantom magam. De nem mindig. A krákogás is, talán csak ideges
szokás.
(No, sokkal jobban levert az a három hét betegség, mondja Mária,
mint néhány éve! De fogadok, mondja Angelika, azért még most is átkened a
képed a krémeiddel, láz ide vagy oda Mária nevet, ha én azt abbahagyom,
tudod, hogy az a vég! Tímeának tökéletesen rendbejött a csuklója? Ugyan,
Angelika törli az edényeket, nem is volt ficam, csak húzódás, ismered,
milyen affekta! Apropó, affekta, tiszta nyereség, hogy ez az Olimpia kikerült
a családból! És Márkra nem gondolsz? kérdezi Mária.)
Mária
végül is nem gördített akadályt, hagyta az ikreket az anyjuknál. Negyven
százalék tartásdíj, nem csekélység. De a gyerekeket akkor látogathatja, amikor
kedve szottyan. Én viszont nem szeretném, ha kötéllel, törvénnyel kéne idevonszolni
õket. Ha maguktól nem jut eszükbe. Ha maguktól egyáltalán nem vonzódnak
ámbár mostanában mintha Zelma
(A szabadság nem ártott meg senkinek, mondja Angelika, csak azt ne
halljam, hogy te fõzöl rá, az öcsi mindig hajlamos volt a potyára, én már
régen a saját lábamon álltam, amikor õ ette a nagyi kosztját, kényelmesen
Szeressétek egymást, könyörgöm, egy kicsit jobban, mondja Mária, ha én már
nem leszek, nektek kell egymásra vigyázni! Ad egy, mondja Angelika, hol
van az még, ad kettõ, ha az ember tárgyilagos, az még nem szeretetlenség
hogy a te szavaiddal éljek. Néha bizony úgy érzem, Márkkal a kezdetektõl
kivételezel! Ugyan, kiáltja Mária, honnan szeded? Váltsunk témát, mondja
gyorsan Angelika, és ne csinálj magadból mártírt a nagy családi etetéssel se
ezentúl másképp fogjuk megszervezni. Ez a haszontalan, finnyás Tímea
úgyis hajszálakat halászott ki a karácsonyi gombalevesbõl, csak a tiéd
lehetett, anyu, csak neked van ilyen hosszú, laza és még mindig barna! Most
is teli volt hajszállal a mosogató lefolyója. Ami tõlem telik, mindenben
segítek, anyu. Lám, egy "first day off", hát nem fölrohantam?)
Mária
hajszálak a levesben. Undorító. Jó kislány ez az Angelika. Mindent, ami
tõle telik. Tetszett neki a smaragd fülbevalóm. Karácsonykor. Ha valamit nagyon
elirigyel, mindig bandzsít. Miért is nem adtam oda?
(Van egy meglepetésem, mondja Mária, térül-fordul, és már hozza is a
fülbevalót. Kislányom, ezt végül is neked szántam! De anyu, Angelika
elvörösödik, az örömtõl vörösödik el, nem azért, nem azért! Viseld
egészséggel, hozzon boldogságot! Tekintsd elõlegnek! Elõlegnek, anyu, mire?
Angelika elszomorodik. Hát az ötvenedik születésnapodra. Ami aktuális,
jövõre mondja Mária.)
Mária
hiszen már úgysem tudom viselni. Segédlet nélkül a fülembe kapcsolni.
Valóban.
(Vedd föl, ha jössz látogatóba. Richárd utolsó ajándéka, legalább néha
lássam)
Mária
csak egy tárgy, amivel már nem tudok bánni. De ha nincs is velem többé,
pontosan el tudom képzelni. Belerajzolódott az emlékezetembe. Az opálgyûrût még
megtartom. Az még pászol az ujjamra. A mérték, a mérték, Istenem! Még élve
lemondani, de nem melodramatikusan, mindenrõl. Csak valamirõl, legalább!
(Május másodikán Villõ megkéri Máriót, kísérje ki a piacra. Ma megint
Bádogembert játszom, alig forog a térdem, a nyakam is merev, nem
masszíroznád meg egy kicsit, áldott a te kezed Márió feláll az íróasztalától,
ahova alig tíz perce ült le. Mutasd, hol fáj, aranyszív?)
Márió
a nyak. Hová lett a nyaka? Behúzódott a vállak közé. Ennek
következtében szinte púpos is Szegénykém. Azért egy magas nõ elõnyben van.
(És kellene végre valaki melléd a háztartásban, Márió Villõ mögé áll,
gyúrja Villõ nyakizmait. Az én mamám anélkül el se tudta volna az életét
képzelni, virágkorában sem! Villõ fel-felszisszen: Énrám soha nem dolgozott
senki. Én amióta az eszemet tudom, mindig a magam cselédje voltam.
Különben is, az a múlt nem jön többé vissza. Amikor a középosztály még
urizálhatott. Nincs egy fölösleges vasunk se. És az esküvõ! Május nyolc!
Legalább egy koktélpartit kéne adni!)
Villõ
persze, ez csak leányálom. Az a hülye Dallas! És csak publikussá válna,
hogy eddig nem is voltunk összeházasodva.
(Ezt te se gondolod komolyan, mondja Márió. "Ne nézz, ne nézz hát
vágyaid távolába" szavalja Villõ, már vissza is szívtam! Legföllebb a
tanúknak aprósütemény. Ma hosszú nadrágot veszek, hûvös a szél.)
Márió
legalább takarja a visszereket. Ebbõl már lehet baj, trombózis! Alacsony
nõn a nadrág roppant elõnytelen.
(Villõ öltözik. A pávamintás nejlonpongyolát a fogasra akasztja.
Pipiskedik a tükör elõtt, futó szemlét tart.)
Villõ
ez a hepe-hupa. Ez a narancsbõr! Ezt utálom a legjobban. Hogy milyen
cuki fehérnemûket lehet kapni! Csupa csipke, csupa hab azok a parányi tanga-
bugyik azsúros melltartók masnik ha fiatalabb volnék ha volna
pénzem ha Máriót ez még érdekelné!
(Villõ húzza a lábát, de az árusokat a piacon mégis lankadatlanul sorra
járja. Aranyszív, mondja Márió, csak pocsékoljuk az idõt, és rongáljuk a
térdedet az elsõ bódénál vedd meg! Hohó, mondja Villõ, nagyon nem
mindegy, némelyik stand rabló! Tíz-húsz forintos különbségek! És a kofáknál
alkudni kell! Addig én félreállok, mondja Márió, szólj, ha már cipelhetem)
Márió
a cekker. Ezek a gyûrött reklámzacskók. Ez a repedezett, bordó mûbõr
retikül Nem ám krokodil. Mint a mamának. De nincs szíve semmit sem kidobni.
Selejtezni. Gyûjtögetési kényszer, "egyszer még jó lesz valamire", mintha örökké
élnénk! Ingerel ez a gyanútlanság. Ingerel. De nem engedem ki a számon. Ha neki
így jó.
(Fiatalasszony, mondja a "termelõ", baseball-sapkában, fiatalasszony,
vigyen a paprikámból, primõr, csak harminc darabja! Néhány éve három
forint volt, mondja Villõ, és mi nem szeretjük, a szervezet nem bontja le a
cellulózt. Márió rosszallóan cicceg, Villõt odébb húzza. Aranyszív: igen vagy
nem! De társalogni? Vadidegen pofákkal? A közértben is, drága Villõ, ahogy a
pénztárosnõvel értekezel, hogy mit esznek a macskák és mit nem, és mit
fõzöl holnap ebédre!)
Márió
A fecsegés. Az öregek locsogása. Csak hogy figyeljen rájuk, akárki. Mintha
bárkit is érdekelne, mihez kell a káposzta, és az orvos milyen gyógyszert írt fel!
(Hát ha nem akarok megkukulni! mondja Villõ. És te is leállsz a
szomszédokkal! Az más, mondja Márió, én azt kérdezem, õk hogy vannak?
És nem a saját apró-cseprõ problémáimmal traktálom õket. Villõ legyint.
Ugyan! Hiszen amit válaszolnak, meg se hallod!)
Villõ
egyre rosszabb. Ez a süketség. Annyira szeretem õt, és mégis annyira
idegesít! De el sem tudom képzelni hallókészülékkel. Ahogy lóg a drót a fülébõl.
Ahogy babrál rajta. Bár az orvos szerint ma már csak pénzkérdés, s akár a
legfinomabb szerkentyû
(Jól van, jól, mondja Márió, ne vitázzunk csacsiságokon! Add a
szatyrot mit vettél, ólmot?!)
Márió
beállt valami görcs az oldalamba. Hirtelen. Hát már tíz-tizenöt kilót se
bírok el?! Ez eddig nem volt. Ez eddig nem volt.
(Márió már képtelen a terhet fölcipelni a lépcsõn. A liftakna üres. Az
egész liftet kiemelték generális javítás. Ha egyáltalán visszahozzák valaha,
dünnyögi Villõ, kiveszi a két szatyrot Márió kezébõl, csak nem sérv?
Márió kínlódva nevet, sérv, ettõl? De már köldöktájt van, ez a komisz
görcs én még ilyet nem Az arca halottsápadt, a hideg verejték
csomókban csillog a homlokán. Nem viccelek, Villõkém, iszonyú. Ilyet még
nem ilyet még nem Lekuporodik a kuka mellé. Villõ megrémül. Hívjam
a mentõt?)
Villõ
szentséges Szûz, minden szentek! Ez még nem fordult elõ. Hogy õ ilyen
magatehetetlen! Csak most ne! Csak még ne! Már az esküvõi kalapot is megvettem.
(Jön a postás. Két oldalról föltámogatják Máriót a negyedik emeletre.
A csomagokat megõrzi a földszinti lakó. A faterom volt így, súgja a postás
Villõ fülébe, nagyon jellemzõ és a bácsi sovány is)
Márió
jaj. Fáj. Fáj. Szûnjön meg. Semmi se számít. Csak szûnjön meg. Így még
soha. Így még soha. Fáj. Fáj. Isten!
(Az orvosi ügyelet negyven percet várat magára. Villõ Márióba tömi az
Algopyrint, Troparint. Semmi se használ. Márió embrió-tartásba
gömbölyödve hangosan jajgat. Nem bírom, pusztuljak el, nem bírom)
Villõ
megszakad a szívem. Ez komoly. Ha ennyire nem tud uralkodni, aki kifelé
soha Engem vegyél el, Istenem, nélküle mi lesz velem? Istenem, úgy vártam a
nagy napra, ne büntess, az "angyalcsinálást" én már rég levezekeltem "A falat
kaparja, kínjában", a nagymama mondogatta, "aki szül, a falat kaparja kínjában, a
gyerekszülés olyan szörnyû!"
(Az orvos liheg, ez a sok lépcsõ, az ember kikészül! valószínûleg
szimpla vesegörcs, uram, az nagyon kellemetlen tud lenni, ez az injekció
oldja majd, és reméljük, amennyiben homok, netán kövecske, a vizelettel
távozik. Mindenesetre vér- és vizeletvizsgálat, ultrahang-beutaló, ha van egy
kis protekció, még a héten megejtik!)
Márió
szimpla vesegörcs! Ez az irtózatos fájdalom. Semmi sem érdekel. Csak
szûnjön meg. Csak szûnjön meg.
(Ne sajnálja, kedves, mondja Mária a fodrászlánynak, nyiszálja csak le,
egészen rövidre, fiúfrizura! Otthon is kezelhetõ Ne bolondítsuk meg
egy kicsit, valami világosabb színnel? kérdi a lópata-bakancsos, kék-körmû
leányka. A barna élesen kihozza ám a kontúrokat! Mária mosolyog. Nálam a
fodrász már csak higiéniai kérdés, fõ, hogy ne lógjon bele a haj a tányérba
A lányka fölháborodik. Hogy lehet így beszélni? A nõ haláláig nõ marad, az
én dédmamám most csináltatott komplett arcplasztikát De legalább hadd
ajánljak egy széles bársonyszalagot a nyakra, antik kámeával és ez a
csúnya vályú eltûnik!)
Mária
miféle vályú? Nekem hosszú, sima nyakam volt. Márió. "A hattyúnyakad.
Az a büszke hattyúnyak."
(Tessék csak a bajuszkát leszedetni, a lányka végighúzza a mutatóujját
Mária felsõajka fölött, és a legmodernebb lézeres eljárással ezt a nagyobb
pigmentfoltot az orrnyeregrõl lemaratni!)
Mária
a mérték. A bajusz, szakáll, szõrösödés, burjánzó szemöldök: azt nem,
nem. Kellemes öregasszony. Bájos öregasszony. Harmonikus imázs. Inkább sportos,
semmint "démonos".
(Mária a szárítóburát a fejére húzza.)
Mária
valamikor olvasgattam a bura alatt. De egyre kisebbek a sajtóban a betûk.
Bár látványosan nem romlik tovább a szemem. Az orvos nem örül, már fenné a
kést. De én örülök. Kitart. A hajamért kár. De hullik. Törik. Ez a rövid is csinos.
És könnyebben ápolható. Holnap színház, Mroek, felújították a Tangót.
Nyugdíjas bérlet? Köszönöm, nem. Azt hiszik, aki nyugdíjas, csak az operettre
vagy a régi klasszikusokra vágyik. Különben is, csupa vénség a nézõtéren,
valóságos gettó-szindróma. "Jól tetted", Márk is helyeselte, "hogy vettél egy új
táskát, menõ fazon, anyukám" Igen, erre mindig igényes voltam, cipõ, táska
összehangolva, és a kiegészítõk Mégis furdal a lelkiismeret, ha magamra költök.
Márkot teljesen lebénították a tartásdíjjal, én bezzeg, ahogy gépre kerültem, nem
kértem többé Ábeltõl, talán ez volt az egyetlen, amiben rendes voltam hozzá
Márió rapszodikusan adott pénzt, sose havonta, igaz, mindig gavallérosan. Szegény
Márk. Az iskolából is kifele áll a szekere rúdja, leépítések Ez a nyomorult
nyaraló, felibe-harmadába minden, de megbirkózom, csak hozza meg a végleges
javulást a jó idõ "Krónikus bronchitisz", nem veszélyes, és a lihegés, ostrom
elõtt is lihegtem, fulladoztam, aztán mintha elfújták volna! Az akaraterõ!
(Június kilencedikén Márió ebéd után lepihen. Majd éjjel kuvikolsz,
mondja Villõ, inkább tennénk egy sétát!)
Villõ
ledõlni, fényes nappal! De hát adjunk hálát. Hogy csak vaklárma. Egy kis
vesehomok. Valóban eltávozott, a véres vizelettel. Egy hét múlva már az ultrahang
se talált semmit. Kifogástalanul helytállt a szertartáson is. Az én vékony kis
Márióm. Olyan "cárt", olyan törékeny. Mint egy átlátszó porcelánfigura. A nipp
nagymama komódján A trubadúr, lanttal. Csak éppen idõsebb kivitelben.
Valahogy átnemesedett az a duzzogó oroszlán-arca. Neki jól áll az öregség.
Méltóságteljes. A vérnyomása persze ugrál. És magas a koleszterin meg a
triglicerid. A fiatalságunkban ilyen nem volt. Vagy legalábbis nem mértük.
Örültünk, hogy lyuk van a seggünkön. Ez a lepusztult egészségügy, kész tortúra
tömegnyomorban haldokolni, könyörögni a gyógyszerekért én ugyan nem
engedem kórházba! Ha. Ád majd az én Szûzanyám erõt, hogy a végsõkig ápoljam.
Ami pedig engem illet, állva halni, mint a fák, az egy szép magyar film volt, még
Rezsõvel láttam A baleset. A kocsironcs. Amikor a helyszínre kihurcoltak. A
"tetem" Népszabadsággal letakarva. A vezércikk épp a fejénél Nagyon félek.
Nagyon féltem Máriót. Van egy rossz elõérzetem. Folyton jön egy kép: Márió törött
koponyával. Mint a tojáshéj, reccs Hiszen nem hallja, ha rádudálnak. Csak megy,
a gondolataiba mélyedve, szórakozottan, leszegett állal. Át a sárgán, piroson. Még
az autó is megjelenik elõttem, elegáns szürke Rolls-Royce, azzal a kis szárnyas
izével az elején. Elcsapja Máriót. Még az álmaimba is belezavar. Valami muzsikáló,
alattomos tülkölés. Valami nagy, fémes, mégis állatszerû ahogy elháríthatatlanul
közeleg Az idegek játéka. Pedig tilos a fantomot folytonos képzelgéssel testhez
juttatni, ahogy Márió mondja. És "csak a szépre emlékezem", annak idején így
énekeltük! Május nyolc, nekem valóban a gyõzelem napja! Márió oldalán Egy kicsit
snassz külsõségek, hullott a lila orgonacsokor, és a kalapom se volt az alkalomra
ideális, félhold alakú, a fejem búbjára tûzve, de nagykarimájú kalapot én nem
vehetek fel, úgy néztem volna ki benne, mint az esõs idõben hirtelen nõtt tömpe
szárú gomba De Márió elég jól mutatott. Egy parányit lötyögött rajta a színjátszó
sanzsan-öltöny, a gyászos fekete helyett, de most ez a lezser a divat A gyûrût
kölcsönöztük, a ceremóniára, az a helyes fiatal házaspár, a tanúk az Értelmi
Fogyatékos Gyermekek Alapítványától akik folyton nyaggatják Máriót
Szimpatikus gyerekek. Akár a magaménak is elfogadnám õket. Falták a lekváros
nõiszeszélyt, ez az én specialitásom, "Isten éltesse Villõkét és a tisztelt professzor
urat, az emberi kor legvégsõ határáig" Márió az anyakönyvvezetõ elõtt szinte
vigyázzba vágta magát, a primitív egyenszöveget fegyelmezetten hallgatta, s mint a
cserkész, ha fogadalmat tesz, hangosan mondta az igent, én is épp csak
elpityeredtem Gyönyörû nap, ezt kell felidézni mindig, ha jön a gond. Ezt a
gyönyörû napot. Részletesen. Már ki is van a névtáblára írva: "dr. Mérõ Márióné".
Ez én vagyok, a kis Tatár Villõ. Az Isten is rábiccentett, és örök tanulságul a
szívembe véste: csak azt kapjuk meg, amirõl már lemondtunk A hûség és szerelem
diadala.
(Márió ledobja magáról a takarót, erõltetett ruganyossággal felpattan.)
Márió
nem szabad a lustaságnak a terepet átengedni. Idõpocsékolás, délutáni
szieszta. Jellegzetesen öreguras tünet. Addig kell csinálni, amit ránk bíztak, amíg
van rá energia. Kiszaladok az idõbõl. Be kell a munkát fejezni. Amíg a fizikai
szenvedés maga alá nem gyûr. Vesehomok vagy vesekõ, újra képzõdhet, hiába
vedelem literszámra a tisztító teát vagy bármi más. Ami fáj. Félnapos szenvedés
volt. Csak félnapos. Majd az a lüktetõ, maró inger a felsértett húgycsõben,
szerdától péntekig. Komolytalan ügy. Mégis, amíg tartott, semmi "emelkedettség".
Maximum, hogy kibírtam, de nem ám teremtõ gondolatok! Ha kín van, hát csak a
kín van. A fizikai gyötrelem a pszichikainál nem kevesebb. El kellett ismernem.
Hát még ott, ahol a kettõ párosul s nincs szünet hónapokig, évekig Ha a
kínt egy külsõ hatalom, a kínzó szánt-szándékkal okozza. Csigázza a testet, és
párhuzamosan a lelket is megalázza, ez a legfõbb törekvése. Hol az én
szenvedésem Auschwitzhoz képest? Az Andrássy út hatvanhoz képest? Recskhez
képest? A Gulághoz képest? Pedig hányan és hányan, az én korosztályomból Én
még a közvetlen frontvonalra se kerültem. Én csak elláttam, akiket hátrahoztak. A
hadifogság, na persze, igen, lapostetû, véresre vakart rühesedés, skorbut, hideg,
éhség rossz volt, nagyon rossz, de én az elsõ transzporttal hazakerültem
megmaradt a kezem-lábam no bumm, megfagyott a bütyköm, de vajon kibírtam
volna-e, amit a többi, az oly sok "névtelen"? S mindez együtt mérhetõ-e a
krisztusjézusi kálváriához? Az önként vállalt kereszthez? A minden eredendõ és
szerzett bûntõl mentes isteni személy áldozatához, a minden eredendõ és szerzett
bûnnel terhes emberiségért? Milyen kicsi vagyok. Milyen kicsi. És mégis, milyen
nagy fába vágtam a fejszémet! "Te burokban születtél", Mária egyszer azt mondta,
"de burokban is halsz meg, ha ezt nem használod jóra!" Én, az "örök mázlista!" Hogy
Villõ szókincsével éljek Kedves kis Villõ. Hugocskám. Hát ezen is túljutottunk.
Megtettem, amit már régen meg kellett volna tennem. Villõ bokáig érõ, szûk
szoknyában. Ahogy tipegett. "Ezt a szoknyát úgy hívják, hogy bukjel-szoknya",
mama énekelgette a fésülködõasztalkája elõtt, sütõvassal hullámosította a haját, a
sütõvasat az Új idõk lapjain próbálta ki, nem túl forró-e, érzem az égett papír szagát
az orromban, de narancshéjat is szoktunk tenni a kályha platnijára, azt is érzem
Kedves kis Villõ, hugocskám. A legkritikusabb pillanat az volt, amikor az
anyakönyvvezetõ rákérdezett, hanyadik házasság már a nyelvemen volt, hogy a
második, amikor rádöbbentem, hiszen én Máriát sose vettem el hirtelen olyan
abszurdnak tûnt a szituáció a szívem megint ki akart gördülni a torkomon
zsibbadt a bal karom de az akaraterõ. Villõ nem vett észre semmit. Hála
Istennek. Megvolt. Nem kell ezután rágódni rajta. Lencsés Virgilék nagyon
tapintatosak. És nem pletykásak. Tanúsítottak, de semmit nem kérdeztek. Úgy
tettek, mint akik nem is csodálkoznak. Derék két ember. Rájuk bízom Villõt, ha.
Mintha édes gyerekeim volnának. Illetve unokák. Huszonnyolc, huszonhat
majdnem ennyi idõsek lennének. Ha én és Mária. Ha.
(Mocorogsz már, jól hallom? Villõ átszól a csukott ajtón. Idd a
gyógyteádat! Márió belekortyol az asztal sarkára készített bögrébe.
Dolgozom, aranyszív!)
Márió
bögre. Egy csonka, félfülû bögre. Valamiféle girlandok a hasán. A
kakaósüveg helyett. Agyoncsapta a bomba. Azt is. A háború alatt. Csak a
bombatölcsér. A kráter. Mama, papa Nem lemerülni. "A szenvedés nemesít." De
közben ez nem vigasz. Csak utána derül ki, mire volt jó. Például hogy siessek.
Beteljesíteni. "Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és
arra rendeltelek, hogy munkátokkal gyümölcsöt hozzatok: maradandó gyümölcsöt."
Szeretném jövõre nyomdába adni. Még kilencvenhatban publikálni.
Látleletgyûjtemény. Korszellem és korlidérc. Ahogy a Gonosz eszközt választ.
Mindenütt a világban. Az iszlám fundamentalisták. Ír katolikusok és angol
protestánsok. Volt valaha egy páciensem, religiosus paranoiával, villogott a szeme,
habzott a szája: "Én a hitemért még Istenen is átgázolok!" Az Isten nevében
mûvelt istentelenség. Terrorista kurdok és baszkok. Tuszik, hutuk, csecsenek -
akiknek azelõtt a hírét se hallottuk. Szerbek, horvátok, bosnyákok, semmi sem
közös bennük, csak az õrület. Valamiféle elõrehozott, idõ elõtti kísérlet: "a mindenki
háborúja mindenki ellen" fõpróbája S vajon ok nélkül jelenhetett meg a földön
annyi új, gyógyíthatatlan betegség és ismeretlen vírus? Éppen most, az "okos"
ezredvégen? Nem figyelmeztetés, nem megállj-parancsolat-e az Aids a zabolátlan
promiszkuitásnak? És mi az ebola? Éppen ott, azon a tájon: mintha még dúsítanák
a szellemi hatalmak a törzsi háborúkban fakasztott vér patakját, mintha sokk-
terápiával akarnának gyógyítani Mintha ma fogalmazták volna, olyan hiteles, úgy
hat a Visnu Prána, a hindu szent szöveg, a védikus irat: "Az emberek minden
gondolata a gazdagság megszerzésére fog irányulni jobban fognak félni a haláltól,
mint valaha az anyagimádat és az érték eltörlése söpredék-uralmat teremt A
monarchák pusztulásba küldik a nõket, gyermekeket elragadozzák az alattvalók
javait gyorsan fognak fölemelkedni, és hasonlóképpen elbukni és nem fognak
irgalmat ismerni A gyengeség lesz az egyetlen oka a függésnek." És az ó-kínai
könyv, A törvény megtörése mindezzel szörnyû egybehangzás: "A világ elsötétülõben
van, a hibátlan törvény Napja alászáll. A hosszú éjszakák nyomora jön meg. A
törvény hídja leszakadt. Akik a törvényt hirdetni tudták, mind eltûntek A Nagy
Halál megjött."
Az ember-alatti ember
(részlet)
Az ember-alatti ember az ezredfordulóra szinte készen van. Az "elállatiasodott"
nem pontos jelzõ rá. Az állatnak az evolúcióban még lehet jövõje. A lesüllyedt
ember azonban szellemi múltját is kitörölte Az ember-alatti ember gyakrabban
jól fésült, semmint kócos. Valamennyi célja anyagi; üdvtana: a siker. Ha mégis
kapiskálna valamit holmi isteni szubsztanciáról, azt hinné, az Interneten az is
lehívható. A koldust átlépi, a mûvészt leszerzõdteti és korrumpálja, a tudóst és a
kétkezi munkálkodót kihasználja, és eközben felhõtlenül, tapsikolva boldog:
"élvezi" az életet, amirõl fogalma sincs, valójában mire kapta
A tömegkommunikáció rém-jelentéseiben pedig már "karnyújtásnyira" van
az álcázatlan, tetten ért és teljesen kifejlett ember-alatti emberfajta is: a templomi
bomba-robbantó, az önmagát "háborús kényszerrel" igazoló tömeggyilkos, a
különféle mániák rabjai; marionettfigurák, a Sátán famulusa, a korlidérc által
mozgatottan
(Márió megáll a tollal. Nem teljes, nem teljes, motyogja.)
Az ember-alatti ember
(folytatás)
Minden óránk okulás vagy vakulás. Hisztérikus félelemmel féltjük munkánk
eredményét: hogy a tenger nyeli el, betemeti a láva hogy a civilizációnk
elpusztul. Pedig mindez nem végzetes. A végzetes az lenne, ha a szellemi csíra sem
élné túl az anyag csaknem totális pusztulását - ha az újrakezdõ civilizáció semmi
folytathatót nem találna abban a múltban, ami számunkra a jelen. Ha olyan
civilizáció jönne, amelyik nem megszenvedett bölcsességre és megismerõ szeretetre
épít, hanem mindjobban beledöngöli magát az agyagba; ha realitássá válna a sci-fik
panorámamozija arról, hogy bandák martalékává válik a föld, ahol a gátlás nélküli
csõcselék veszi át kietlen birodalmát, ahol csak magányos hõsök kódorognak, pre-
historikus emlékei egy olyan kornak, amikor még nem dõlt el, mi a jövõ: a
kozmikus ember, a "romolhatatlan test" gyõzelme, vagy a "beolvasztott" massza-
emberiség végleges röghöztapadása A civilizáció emberi termék. De nem
mindegy, hogy a kor szelleme, Michael, vagy a kor lidérce, az Antikrisztus elõõrse
inspirálja
Márió
de hát: "Ti vagytok a világ világossága" ezek a szavak is az emberhez
szóknak; az ember-reprezentáns is létezõ való! Aki odaát meg tud felelni, aki teljesíti
a törvényt, aki föl tud Hozzá nõlni Novalis: "Mi küldetésben vagyunk, a Földet
megalkotni küldettünk el"
Az ember-reprezentáns
(részlet)
Nem mindegy, kinek a képére, igényére formálódik a civilizáció: ember-
reprezentánsok gazdagítják-e és örökítik tovább, vagy az ember-alatti ember, a
"sárkányfog-vetemény" aljasítja-e magához? A felsõbbrendû ember torz ideáján és az
ebbõl eredõ világ elleni merényleten talán túl vagyunk; ez tökéletes félreértése a
teremtés céljainak, megcsúfolása minden magasabb elgondolásnak. Eleve-elrendelt
pokolra-taszítás, s eleve kinyilvánított mennybe-emelés. Szándékos
testvérgyilkosság, ahol a gyilkos testvért elõbb-utóbb maga alá temeti az áldozatok
teteme. Az újfajta raj, a különös masszából gyúrt plakát-ember pedig látványosan
bebizonyította, milyen réges-régi rossz van a papírmasé alatt; mert a rögeszmék
sosem hoznak megtisztulást, de arra, hogy az amúgyis piszkosat tovább
mocskolják, nagyon is alkalmasak.
Az ember-reprezentáns ezeknek ellentéte. Az ember-reprezentáns mindazt
nemcsak hirdeti, hanem gyakorolja a legapróbb hétköznapiban is, ami az embert
kiemeli az alvó-álmodó természeti világból, de nem a mechanikus világba helyezi,
hanem a spiritualitással áthatott Kozmosz várományosává avatja. Az eredmény
még kétséges, a kockázat szüntelen. A küzdelem, a sárkány megszelídítése már a
személyes lélekben zajlik, de az egész közösségre kihat. Senki sincs kizárva a
folyamatból, ez nem maffia. S nem egy-egy "keresztapa" a vezér. Csak az egyes
ember zárhatja ki - idegen zsoldba szegõdve vagy csökött butaságában - önmagát.
Az emberreprezentáns sohasem kiált fel elégedetten: "ilyen az ember!", hanem azt
mondja: "ilyennek kell lennie." Az irányt ismeri. Van elõtte Minta. A lakkozott,
csillámporos civilizáció nem az övé; de a szürke bakelit-civilizáció sem. A színarany
civilizációért dolgozik A legdemokratikusabb rang, ami nem függ
osztályhelyzettõl, anyagi szerencsétõl, a hírnévtõl, a nemtõl, a fajtól, az életkortól,
egyes-egyedül a lelkierõtõl.
Márió
a Minta. Nehéz néven nevezni. Felismerni Jézust a Halak jegyében és
Krisztust, az Égi Bárányt, ki az utolsó vacsorán bárányt áldozik, jelképesen, mert
egyúttal magát teszi az addigi véres áldozat helyébe Buddha megmutatta az
emberi szenvedést és a jó halált; a Krisztus-lény azonban át is ment a szenvedésen,
és a halálból támadó életet is mintegy "elõ-élte". Utat nyitott, vissza a mikrokozmosz
individuumként megtapasztalt fogságából a makrokozmoszban is megtartható
individuum szabadságába
(Odakünn Villõ a Panoráma ismétlését nézi, kommentálja a
macskáknak: a világ szép! Csak ez a sok rossz ember ezek teszik tönkre.
"What a wonderful word", Armstrong gyönyörû dala, s közben a képek
folyók, vízesések, naplemente, madárfészek a sziklákon az is valóság
Miért mindig a szörnyûséget mutatják?!)
Márió
koncentrálni. Ez már egy másik fejezet.
(Villõ megkocogtatja az ajtót. Csiga-biga gyere ki, ég a házad ideki,
kapsz tejet-vajat nem biztos, hogy holnapra is marad!)
Márió
"egymás terhét hordozzátok." Már esteledik. Milyen jó. Ha az idõ be van
töltve. Látlelet-gyûjtemény? Prognózis. Terápia, személyre szabottan
(Mária június tizenkettedikén a délelõtti gyorssal Balatonvilágosra utazik.
A vonat zsúfolt, senki sem adja át a helyét. Mária hátát az ablaknak veti,
csomagját a lábával támasztja meg.)
Mária
tavaly ennek még örültem volna. Hogy senki sem ugrik föl. Merthogy nem
vagyok még annyira roskatag. Merthogy nincs rám írva a csaknem hetvennégy
esztendõ. De most határozottan jól esne leülni. Ülve könnyebben veszem a
levegõt. Ez az egyetlen bajom. Ez a légszomj. Nem akar múlni. Anyuka mondta,
közvetlenül a halála elõtt, "vigyázz a tüdõdre, gyönge a tüdõd" De hát nem
iszom, nem dohányzom, rák nem lehet! Marhaság! Nem kell fantáziálni. Életre
kelteni a Gólemet. Elég sok zûr van anélkül is. Az én szegény Márkom. Hát azok a
piszkok megtették vele, tényleg! Õsztõl létszámfeletti. Egy ének-rajz szakos!
Ugyan mire képeztesse át magát? Aki ráadásul szeretett tanítani, mi másért
választotta volna ezt a gyalázatosan fizetõ pályát, ha nem hivatástudatból? Menjen
kolduló zenebohócnak a Váci utcába? Vagy gyorsportré rajzolónak valamelyik
aluljáróba? Nagyon aggaszt. Nagyon aggaszt. Éppen most, amikor itt maradt
egyedül, ha nem is kifosztva, legyünk objektívek. Feketefuvart vállalt egy
sátorpiacozó apukának, osztályfõnöke volt a kölkének "Átmenetileg, a nyárra,
anyukám, ezzel az ócska Ladával." És nem tudok segíteni rajta. Eddig mindig,
mindenkin valahogy segíteni tudtam. Legalábbis ezzel áltattam magam. És most
csak tehetetlenül tárom a kezem, "legalább engem nem kell támogatnod!" Hiszen
sokan rászorulnak a gyerekeikre, ebben a korban. Mert betegek és még ennyi
nyugdíjuk sincs. Viszont a fõzõcske sztornó! Örülök, ha magamnak összeütök egy
kis rántottát, egy szelet húst kiklopfolok. "Hajszál a levesben" Nagyon
megfeküdte a gyomrom. Nagyon szégyelltem
(Egy középkorú nõ feláll, Mária karját pártfogóan megragadja. Tessék
lecsücsülni, mondja, látom, rosszul tetszik lenni! Mária leül, a tömött
szatyrát egy férfi földobja a csomagtartóba, majd leszálláskor tessék szólni!
Mária mosolyog: köszönöm, semmi, csak ez a meleg! Úgy tesz, mintha
legyezné magát. Az útitársak bólogatnak, tessék mély lélegzetet venni, és a
keretig lehúzzák a vonatablakot.)
Mária
mély lélegzet, jó vicc! Most meg ez a cúg a pofámba! De nem lehetek én a
"háklis néni", akinek semmi se jó. Akaraterõ. Elõttem az egész nap. Lesz mit
intézni. Egyetlenegyszer járt kint Márk, õsz óta. Még áprilisban. Épp csak lemosta
a kocsiját, és a rohadt levelek nagyját kihordta Már rég el kellett volna kezdeni.
Ha nem is ásni, de legalább felkapálni. A virágaim helyét. Persze már lekéstem.
Már csak a petúniát. Palántáról. Egy tõ hatvan forint, legalább húsz darab kell,
hogy mutasson. És akkor a nagytakarításról nem is szóltam. Beázás, pókok, sáros
padló, az ágynemût mosásra hazacipelni De csak halogatom. Pató Pálné,
született Marth Mária. "Mart" és nem "mersz!" Zelma ugyan ajánlkozott
hátramozdítónak, de hát iskola! Ez a gyerek, csodák csodája, nem tudom, mi
lelte, de a legváratlanabbul fölbukkan, a táskáját a sarokba vágja, leül a sámlira,
nem kér enni; csak beszél. A válásról nem, arról hallgat, mint a csuka, a vállát
vonogatja. Dalma csak akkor jön, ha ünnepkor kötelezõ. Dalma osztályelsõ, Márk
szerint sakk-zseni, Zelma viszont matekból és angolból bukásra áll, át is tették egy
másik osztályba, a pszichológus tanácsolta, merthogy annyira zsenírozza õt a tündi-
bündi testvérkéje. Néha tanulunk is ezt-azt Az influenzám óta ilyen azt
mondta, jó fej vagyok, mert amikor leküldtem a szupermarketba vásárolni, nem
kértem utána fillérekként számon hogy mi-mibe került hanem megdicsértem,
bíztam benne No, puszi-pacsi, nyalakodás azért még mindig nincs, de szeret velem
beszélgetni. Együtt cikizzük a tévéreklámot. Rettenetes a sárgahomokos
tengerparton idilli, ragyogó napfényben hever az emberek sokasága, nõk, férfiak,
gyerekek és akkor egy profetikus hang megszólal: "Eljött a nap!"
Fölemelkednek a földön heverõk, az átlátszóan kék égboltra néznek, várakozva-
vágyakozva hirtelen felhõ takarja el a napot, a tájra árnyék vetül. És beúszik az
égen a Spearmint-rágógumi a tárgyiasított új isten. És ez a tizenegy éves,
fékezhetetlennek kikiáltott gyerek azt mondja: "Ezek barmok, Mária-nagyi!" Más,
mint Tímea volt. Az én Meám. Más. De a lelki anyaga nem rosszabb, sõt Úgy
kell sötétedés elõtt Monorra hazazavarni.
(Mária leszáll a vonatról. Egyik láb a lépcsõre, mellé a másik. Megint
egy láb a lépcsõre, mellé a másik. A szatyrot utánanyújtják.)
Mária
ez a tiszta, ózondús levegõ! Ez az igazi kúra! A nyár majd rendbe hozza.
Ezt az átmeneti légúti panaszt. Csak egy kicsit homályos a zöld.
(Az út a házig hosszú. Mária meg-megáll, ázott a föld, a csomagot nem
teszi le a pocsolyába. A kerítés betonperemén megtámasztja a jobb térdét,
arra helyezi a szatyrot, a kulcsot az oldalzsebbõl elõbányássza. Az ötvenéves
Pannika-szomszéd ráköszön: Csókolom, Mária néni, tessék valamit csinálni,
átjön a kertbõl a gaz, nem gyõzöm)
Mária
mi ez a burjánzó vadon? Mik ezek a ragacsos, tetves fák? Mi ez a megdõlt
fû-rengeteg? A letört teraszkorlát?
(Mária bemegy a nyirkos falak közé. A villanyórát felcsapja. Nincs
áram. Mária visszamegy az udvarra: Maguknál sincs, Pannikám?
Tegnapelõtt nagy vihar volt! Pannika mázolja a kerti zuhanyozót, nyilván
leszakadt a csatlakozó vezeték tessék nézni, ott leffeg! Életveszély, be
kell sürgõsen Siófokon jelenteni, az Elektromosoknál!)
Mária
mégha volna is áram, ezt a füvet már nem lehet géppel lenyírni Kaszálni
kell.
(Hirtelen, rohamszerûen fulladni kezd.)
Mária
itt halok meg. Hol kezdjem? Hol kezdjem?
(Leül a terasz málló lépcsõjére. Igyekszik nagyokat lélegezni, a bordáit
nyomkodja. Lassan-lassan könnyebbedik. Körültekint. Az általános romlást
mint véglegességet rögzíti a lelke. Mintha pattanna egy húr. Fájdalmasan
pattan.)
Mária
ez nincs tovább. Bocsáss meg, Richárd. Eladom. Megveszem a lakást a
gyerekek nevére. Ez a megoldás. Egyszer a talajtornát is abba kellett hagyni. Hát ez
sincs tovább. Be kell ismerni a tehetetlenséget. Most ehhez kell a "legendás" akaraterõ.
Gyom, moha, elszabadult tüskés rózsaágak a lugasban vadhajtások. Még a kõ is
morzsolódik. Minden, de minden elmúlik a nap alatt. Hiába sajnálkozunk. Hiába
sopánkodunk. Vigasz csak egy van: "Ég és föld elmúlik, de az én igéim el nem
múlnak."
(A meleg augusztus huszadika után is kitart. Márió reggeltõl estig veri a
gépet, az izzadságát olykor-olykor felitatja. A használt papírzsebkendõk
gombóccá gyûrve az íróasztalon. Villõ mögéje oson, megkocogtatja a hátát.
Nem hallod, hogy hívtalak? Ebédet is alig ettél! Márió összerezzen. Ezt az
oldalt még be kell fejeznem Holnap is nap lesz, mondja Villõ, kímélõ
életmód, elõ van írva! Határozott mozdulattal kihúzza a villanygép
csatlakozóját a konnektorból. Nincs pardon, gyerünk vacsorázni!)
Villõ
mint egy gyerekkel. Bizonyos értelemben úgy kell vele bánni. A gépelés a
szívizmokat megerõlteti. Nem akarom, hogy ott haljon meg, egy ültõ helyében
Igenis, kirángatom. Igenis friss levegõ. Alkonyi séta
Márió
mintha az anyám volna. Anyám, anyám helyett. Alig tudom türtõztetni
magam, amikor így kivonszol. De hát igaza van. Be kell egy kis szünetet iktatni.
Különben itt fogok lefordulni a székrõl. Minden tagom fáj. A derekam, a vállam.
Nyomás a mellkasomban. De nem bízhatom másra a javítások
olvashatatlanok és még közben is finomítás Diktálni se! Az idegen tekintet
lebénít, az instrukciók kizökkentenek, "új bekezdés, idézõjel, gondolatjel,
gondolatjel bezárva" Kiadót kell választani illetve keresni, privatizálták az
Eszméletet, most a szakácskönyv és a Walt Disney-album a profiljuk, méregdrága
luxuskivitelben Vadász Vili fõ-fõlektor otthagyta a szakmát, egy német papírgyár
magyarországi képviselõje, saját "diplomata-cikk" bolthálózattal, átvedlett,
elvtársból tõkéstárssá, a legteljesebb orcátlansággal És ez történik, tömegesen.
Cenzorokból polgárjogi harcosok. Marxistákból nem szabadelvûek, hanem elv-
nélküliek. Internacionalistákból kozmopoliták. Kommunistákból bizniszmenek.
Lenin-fiúkból bankfiúk. KISZ-titkárból elnök-vezérigazgató. Nemzetrontók a
nemzetmentés frázisaival De jó, hogy én már kifelé Még utoljára, közölni
(Fél év! Márió piszkálja a villával a párolt zöldbabot és a szója-
fasírtot. Aztán leszakad a teher rólam. Csak addig légy türelemmel,
aranyszív! Nem ízlik? kérdi Villõ, pedig ez egészséges, nem roncsolja az
érrendszert! Márió legyûri a falatot. Se íze, se bûze, Villõkém! Valamiben
úgyis meg kell halni! Errõl egy szót se, mondja Villõ, nem festjük az ördögöt
a falra! A negatív gondolatokat kicsukjuk!)
Márió
negatív gondolatok! Nem tudom kimozdítani, húsz év alatt se tudtam!
(Márió felugrik, körbejárja a konyhaasztalt. Villõ aranyszív nem
akarlak bántani de te még mindig nem gondolkodsz el soha, hogy mi
történik veled a halál után? Villõ hallgat. Majd felel, csendesen: Én azon
tépelõdöm, veled mi lesz, ha én meghalok Márió a hokedlire letottyan.)
Márió
passz. Erre nincs riposzt. Megszégyenültem.
(Ember tervez, Isten végez, folytatja Villõ, nemcsak itt, de odaát is. Én
már csak így vélem. Ráhagyatkozom. Hát igen, mondja Márió, elvonulni, tanúk
nélkül egyedül. Ha majd)
Márió
ha nem is egy tölgyfa alatt miközben szállnak a felhõk ha ez már
lehetetlen, hát egy magányos, kórházi szobában négyszemközt a Nagy
Küszöbõrrel
(Villõ sírva fakad. Te kizárnál engem?! Képes volnál ilyen önzésre
kizárni, eltiltani ez szeretetlenség! Már nem vagyunk egy pár?! Testileg-
lelkileg?! Márió hallgat.)
Villõ
"circumdederunt me" A harmadikról meghalt az a bicegõ szomszéd
alig negyvenévesen az ember tisztességbõl kimegy, legalább kimozdul a
lakásból "Circumdederunt me" Körülvesznek engem "Gemitus mortis"
A halál szellemei. Lám, ez a férfi milyen fiatal volt, és mi Márióval, Istennek hála,
még mindig élünk Isten bocsássa meg. Hogy az ember néha ilyen alantas tud
lenni, ilyen majdnem kárörvendõ És a felesége az utolsó percig fogta a kezét, ez
volt a gyászban az egyetlen enyhülete
(Borzasztó a halál, hát még segítség nélkül, folytatja Villõ,
"körülvesznek engem a halál szellemei", neked idézzem? Márió végre
magához öleli, törli a könnyet a konyharuhával. "Megkörnyékeztek engem a
halál félelmei", így hitelesebb. Aranyszív, a halál nem társasági esemény!
Villõ már dühös. Szörnyûket tudsz mondani! De szerencsére akkor már nem
rád tartozik, próbáld csak megakadályozni, hogy részt vegyek! Így engem is
kényszerítesz, hogyha én ha rám elõbb kerül sor, hát tartsam magam a
haláltusában távol)
Márió
valószínûleg igaza van. Nem az a fontos, hogy én mit szeretnék, hanem
hogy õ hogy neki mi a könnyebb. Nem foszthatom meg a búcsúzástól. A tudattól,
hogy õ volt az, aki az utolsó leheletemet fölfogta
(Ma sajnos, túlspannolt vagyok, mondja Márió, hagyjuk ezt a borús
témát, de majd szórjátok szét a hamvaimat, legalább ehhez ragaszkodom
ennék egy kis camembert-sajtot)
Villõ
közös sír, egymás mellett. Szétszóratás, morbid ötlet! Ha rajtam múlik, ha
én még élek, nem engedem. Mint Ghandit. A Nílusba. De hát az Ghandi volt.
Ghandit nagyon tisztelem. De azért megengedhette volna a feleségének, hogy az a
szegény, legyengült asszony súlyos betegségében húslevest vegyen magához ezt
az egyet, ezt a szeretetlen elvhûséget nem méltányolom Mint a gyerek. Olyan tud
romantikus elképzelésében ez az én Márióm lenni. És gyerekkel se vitatkozunk.
(Mária a sárga-fekete foltos diófa alatt üldögél a balatonvilágosi
kertben. A lenyugvó nap ferde fényt vet a fûre, a nyugtalan fecskék ide-oda
cikáznak. Dalma a tévében a Klip-mixet nézi. Zelma egy fonott széket cipel
Mária mellé. Alszol, mamóka? Csak pihentetem a szemem, mondja Mária, és
szívom a jó levegõt Jövõre már ez se lesz.)
Mária
szerencse, hogy akadt vevõ. Igaz, áron alul. Nagy a kínálat. El van ez
félig-meddig kótyavetyélve. De végül is az számít, hogy már nem az enyém az õsz
gondja. Szeptember egytõl elidegenítve. Márk nagyon flottul intézte. Angelika is,
szerzett két markos fickót, egész nyáron kitartottak, kipofozták a házat, a kert is
régen volt ilyen rendben "Muszáj" mondta Angelika, "senki sem vesz meg egy
lerobbant kísértet-tanyát" Kezdik a holmikat is széthordani. Hiszen ki kell
üríteni a házat. Én semmit nem tartok meg. Talán csak a falitányérokat. Richárd
gyûjtötte õket. Még néhány nap. Aztán soha többé. "Never more." Istenem!
Mennyire nem szerettem ezt a helyet amikor még Richárd élt. Folyton
elvágyakoztam, untam, fumigáltam különösen Tímea hûtlensége után És
aztán mennyit robotoltam, csakhogy fönntartsam de hát minek? De hát kinek?
Márk rátapintott a lényegre: "Anyukám, ha te egyszer, reméljük, a legtávolabbi
jövõben, te már nem leszel, kifogja ezt az egészet karbantartani, mûvelni?! Az
adót, az átírást fizetni? Csak veszekednénk Angelikával, kire mennyi meló és
költség jut. Az üdülést is nehéz a két család közt felosztani! A realitás is azt súgja,
eladni sofort, ahogy Richárd papa mondaná, és ez nem pusztán kényelmi
szempont a részünkrõl, de a te érdeked is, anyukám, a készpénzbõl vehetsz magad
mellé valakit, ha már olyan makacs vagy, és az összeköltözésrõl hallani sem
akarsz!"
(Dalma úgyis rohad a tévé elõtt! Zelma hintáztatja a széket: Mamóka,
menjünk ki a tóhoz, nézzük meg utoljára Az aranyhidat! Ahogy összeköti
az eget és a földet.)
Mária
utoljára. Mintha ide volnék nõve. Nehezemre esik. Feltápászkodni. Jó ezt
a fényt nézni. Fájdalmasan jó. Ahogy visszahúzódik. Ahogy az árnyéknak egyre
nagyobb teret enged. Ha Zelma egy kicsit gyorsabbra veszi a tempót, megint
kapkodhatom a levegõt.
(Csak lassan-lassan! Mária cipõt cserél, a tréningruha-felsõt a vállára
teríti. Te nem jössz, Dalma? Mit bámuljak a parton? Olyan uncsi, mondja
Dalma, itt minden olyan uncsi, se mûholdas csatornák, se a számítógépem
az ember feldobja a tappancsát. Legalább hot-dogot hozzatok!)
Mária
midennap megkísérlem. És a válasz mindennap ugyanaz! De hát Zelma!
Mintha kicserélték volna.
(A szezonnak vége - alig néhányan lézengenek az alkonyi parton.
Ritka tünemény: a nap nem fullad felhõbe, az utolsó percig fényesen csúszik
le a horizonton. Az aranyhíd remeg-ragyog a vízen. Mária és Zelma egymás
mellé ülnek a keskeny beton-peremen. Addig élvezkedj, mondja Mária, amíg
a szúnyogok meg nem rohannak Kisbogár, mitõl lettél te ilyen jókislány,
áruld el? Nem vagyok jókislány, Zelma vonogatja a vállát, csak ciki, hogy a
többiek folyton hülyére vesznek. Anyu szerint nincs ki a négy kerekem, apu
meg felszívódott. Kéthetente ha látom. És akkor is, mindig együtt Dalmával.
És itt? kérdi Mária, itt mitõl jobb? És régebben miért nem? Mert régebben
te se vettél komolyan, mamóka! Állandóan a Tímeával példálóztál! És neked
se voltam más, mint az ikrek fele. Mindig egyszerre kettõnkkel foglalkoztál.
Mintha külön-külön nem is volna érdemes. De hát én nem az egyik iker
vagyok, mamóka, hanem a Bokor Zelma!)
Mária
Bokor Zelma! Szegény Ábel. Valamikor Bokor Ábelné is voltam. Szinte
egy másik életemben.
(Még szerencse, hogy tavasszal megbetegedtem, Mária nevet, remekül
gondomat viselted, te Bokor Zelma kisasszony! Szép a naplemente,
mondja Zelma, menjünk le alfába és majd meg reikizlek, hogy a csúnya
hörghurut múljon el. "New age", negyedik dimenzió, engem nagyon
érdekel És mit gondolsz, valóban van a Földön kívül élet, vannak
ûrlakók? Anyu szerint ez csak a lököttagyúak problémája, õ megelégszik
azzal, hogy itt a földön legyen mit aprítani a tejbe)
Mária
hogy fogjak hozzá? Hogy ne tévútra vezessem? Hogy az igazit a
hasonlóval össze ne tévessze? Hogy már most, gyerekként valamit megértsen
Luciferi mûködés: nehézség nélkül, önmagunk alapos ismerete nélkül emelkedni
valamiféle hagymázas, ködös egekbe Ez talán rosszabb, mert megtévesztõbb, mint
az arimáni szimpla anyagelv. "Sokan jönnek majd az én nevemben, és azt mondják: én
vagyok. És sok embert megtévesztenek."
(Zelma, kicsi lány, nézz rám! Mária szembefordul. Hiába az
"agykontroll". Divatos, tudom. És a reiki se segít, gyökeresen. És persze hogy
van a Földön kívül élet, és persze hogy vannak más lények, de nem úgy,
hogy a repülõ csészealjból kilépnek, három szemük van és csápjaik, és meg
lehet õket fogdosni Az ilyen képzelgés csak félrevezet. Eltérít. A
hierarchikus lények nem tapinthatóak. Csak átélhetõek. És csak kivételesen
sikerül odáig eljutni, a földi élet alatt Kicsi lány, ez nem tízperces
traccsparti, hanem hosszú-hosszú tanulás Ha egy kicsit idõsebb leszel,
elkezdünk majd errõl megalapozottan beszélgetni Addig is, jól jegyezd
meg, semmi sem visz az igazsághoz, ami könnyû sikerrel, azonnali eredménnyel
kecsegtet Semmit sem ér az a hókuszpókusz, ami nem kíván tõled
erõfeszítést: hogy igazíts magadon, szüntelenül. Méltóvá tenni magunkat a
világteremtés titkaira, az bizony kemény leisztung Mi az a leisztung? kérdi
Zelma. Keserves, folyamatos lelki munka, mondja Mária, de megzabálnak itt
a szúnyogok, lehûlt a levegõ! Befagy a seggünk)
Mária
nagy ajándék. Hogy Zelmában megmoccant valami. Csak legyen még
annyi idõm és erõm, hogy rendszeresen De megint fulladok. Pedig a nyáron már
ritkábban. És Pesten minden szanaszéjjel. Õszi nagytakarítás. Nem tudok egyedül
megbirkózni. Kérni kell. Mire való a nagy gõg, hogy: "ha maguktól nem jut az
eszükbe?" Ugyan, ugyan. Nekem mi jutott magamtól az eszembe? Amikor
anyuka az éthordó a kapu alatt anyuka a létra tetején imbolyog anyuka
nokedlit csinál, "ez az utolsó alkalom, Marikám, nem bírom simára keverni,
leszakad a csuklóm" Kérni kell. A konyhában újra felhólyagosodott a fal, a
tapétát is le kéne már mosatni. Tíz éve, hogy Richárd, az utolsó nyáron Áldom
ezért a tapétáért. Mégse csinál akkora mocskot. Csak egy kicsit jobban legyek! Ha
marad a pénzbõl, a lakást is átrendezem, némi segítséggel, huszonöt éves bútorok,
még Richárddal vettük, akkor a legmodernebbet, legelegánsabbat, jugó
bõrgarnitúra, franciaágy, de mára vigyázni kell, ne legyen a lakásban öreg-szag,
ahogy nyílik az ajtó, ne lehessen azonnal látni, hogy ez egy öreg otthona Szürke
csipkék, megfeketedett ezüst, fakó díványpárnák, nyekergõ fotel-rugók, a zsíros
szék-kárpit feslõ szõnyegrojtok. Mint anyukánál. Ki fogok cserélni mindent, ha a
tüdõm feltisztult. Hogy ami marad, annak az örökösök is tudjanak örülni Márk
is, annak idején, hogy húzta az orrát. "Kinek kell ez az ócska stíl, nagyi után?",
bezzeg Angelika okos volt, jó pénzért a Bizományiban elpasszolta De én nem
akarom, hogy utánam az ószerest hívják, "haláleset miatt bútor és ruházat
jutányosan" Nem akarom. Azt akarom, hogy élvezzék a hagyatékot. Addig is, a
segítséget kérni kell. Persze, nem drámai felhanggal. Nem szenvelegve. Hanem
tárgyilagosan. Az összeköltözés Angelika folyton ezt fújja, most különösen, hogy
belekényszerült az egy szoba-két félszoba ketrecbe, a szolgálatiból szabályosan
kiebrudalták õket Márk is pedzi, "a két lakásból csináljunk egyet, anyukám", de
nem. Abból csak baj lenne. Permanens viszály. Nem tudom magamat egészen feladni.
És nem is hiszem, hogy helyes. Márk dohányzik, éjjel is zenét hallgat, s elõbb-utóbb egy
nõ is feltûnik Angelika joggal elvárná, hogy napközben Lórántot ellássam, Tímea
odahurcolná a haverjait, bömböltetné a magnót S egy megoldhatatlan apróság:
egyik sem bírja a "túlfûtött" lakást És én folyton fázom. Látom lelki
szemeimmel, amint közelharcban tárjuk-csukjuk az ablakot
(Kellene egy óriási házat venni a zöldben, mondja Zelma, te laknál a
felsõ szinten, körerkély futómuskátlival, és sziklakert anya és apa újra
összeházasodnának, a földszint lenne a mienk, és a szuterénben Angi
néniék együtt a nagy család!)
Mária
a szuterénba én kerülnék, kicsi lány. Méghozzá jószántamból. A barokk
stílusú villa. Szép ábránd. El lehet vele játszogatni. Isten veled, Balaton! Nádas.
Aranyhíd. A virágok. Diófa. "Ez még akkor is terem, ha én már nem leszek!"
Richárd milyen büszkén tömködte a facsemete köré a földet! Már a diófa is beteg.
Valami féreg rágja üregesre az ágait. Nehéz lesz a kaput utoljára bezárni. És a
kulcscsomót egy idegen tenyerébe ejteni. Az új tulajdonos már jelezte, a házat
átépíti. A virágágyást felszámolja, a gyerekei futballozni akarnak. De a lelkembõl nem
tudják kimozdítani. Látom a képet: látom halálomig. Ezt a házat, ezt a kertet, ezt a
kavicsot. Ezt a fényt. Ahogy megsimít délelõtt, beölel délben-délután, és ahogy
esténként fokról fokra kihúzódik A csillagok. A Göncöl-szekér. Ahogy tavasztól
õszig vándorol az égen. És én követem az útját a szememmel. Hallom halálomig: a
hajnali madárszót, a vonatfüttyöt az éjszakában, a méhzümmögést a napsugárban,
és a tücsök hangját a hold alatt. Ami egyszer az enyém volt, semmit sem vehettek el!
(December huszonnegyedike, éjjel fél tizenkettõ. Zajtalanul, puhán, sûrû
pelyhekben hull a hó. Villõ az ablaknál áll, dúdol. "Csendes éj, szentséges
éj" Márió elmajszol még egy szelet mákoskalácsot.)
Villõ
azelõtt bólogattak a karácsonyfák ágai az ablakok mögött. És a gyertyák
lobogtak. Most csak a vibráló színfoltok. A tévé. Mintha ez is csak egy közönséges
hétköznap este volna. Kihalt az utca. Csupán néhány taxi surran. Pendliznek a
családtagok. Nálunk bezzeg ilyen gond nincs. "Kettecskén, ha jõ az éji óra
kettecskén" Nincs senkink, egymáson kívül, a kerek világon hacsak a cicákat
nem számítom.
Márió
valami vers. Egy karácsonyeste. Amikor Máriával éppen haragban
voltunk. Ültem a szobámban. Se beigli, se fenyõ. Iszogattam. Akkoriban a
konyakot szerettem. Rengeteg konyakot kaptam a betegektõl. Talán be is rúgtam.
Aztán nem bírtam tovább, fölvettem a kagylót, és beolvastam azt a verset.
Brjuszov. Még megvan a kötet Mostanában képeslapokat kapok ilyentájt az
én jóembereim Villõ nem volt rest, megszámolta, harminckét darab, azért ez
jólesik. Nem vagyok elfeledve.
(Hová olyan sietõsen? kérdi Villõ, elálmosodtál? Pedig beterveztem az
éjféli misét, a ropogó hóban, régen volt ilyen fehér karácsony! Elkísérlek,
mondja Márió, csak egy idézet a holnapi munkámhoz!)
Villõ
össze-vissza ugrál a vérnyomása. Képtelen pihenni. Néha rá kell
parancsolni, mint egy gyerekre.
(Tíz percet kapsz, mondja Villõ. Márió a szobájába megy, a
könyvespolchoz.)
Márió
zöld vászonkötés, arany betûk. Brjuszov.
(A könyvek porosak. Márió tüsszög. Tessék, kiált be Villõ, már meg is
fáztál a jégeralsó hát hiába beszélek?! Márió leemeli Brjuszov válogatott
verseit. A könyv a jelzõ-szalagocskánál nyílik szét; egy fotó is kipotyog.)
Márió
"Ha lehetne az árny, csak az árnyad, õ enyém! De neki se szólok, az
árnynak; szeretlek én" Mária sírt és azt mondta: "de szólj szólj, szerelmem"
Miféle fénykép? Nekem nincsenek fényképeim. A gyerekkoromból, az
ifjúságomból. A bombatölcsérben maradt mind. Akár a csonkafülû bögre. És apa
és anya Hát ez hogy menekült meg?
(A kissé gyûrt fényképen Márió áll, a szülõk háza elõtt,
bricsesznadrágban, az egyetemisták tányérsapkája félrecsapva a fején. Márió
anyja a földszinti ablakban könyököl, rajongva mosolyog a fiára. Siess,
szívem, kiáltja Villõ, nem akarok a templomból kiszorulni, lássuk is a
szertartást!)
Villõ
úgy kell a szobából kirángatni! Õt, akit hat ló se tarthatott volna vissza
ment, ment mint a bolygó hollandi
Márió
nem emlékszem. Hogy vészelte át ez a kép a háborút? És hogy került
éppen ebbe a kötetbe? Mikor, miért? Gyûlölöm a fényképezõgépet. Mintha
lekicsinyítene. Különben is, a masina a személyi vonzerõt nem tudja visszaadni. Ez
is, milyen jellegtelen fiatalember. Átlagos. És a mama. Itt úgy néz, mintha mégis
szeretne. És hogy hasonlít! A két arc. Az enyém és a mamáé Mária. Róla nincs
képem. De még a szemölcsöt is a fülcimpája mögött érzi az ujjaim begye. És a
térde. Az a klasszikus térdkalács "Csak az árnyad"
(Villõ öltözteti Máriót: körbecsavarja a sálat a nyakán, a gallért föl, a
kucsma fülvédõjét lehajtja. Legalább örültél az ajándéknak? kérdi, Karácsony
a mûvészetben, gyönyörû album, szimbólumnak szántam! Ki se találhattál
volna jobbat, mondja Márió.)
Márió
Correggio: Szent éj. A fény nem kívülrõl, nem felülrõl jön. Minden sötét. Fény
csak a gyermek körül van. Mert belõle sugárzik. Az alakok is általa megvilágítottak.
Az egyik asszony nem is bírja elviselni; vakítja a fény, a kezét védelmezõen az arca
elé emeli. A másik asszony sem a Gyermekre, hanem mintegy bíztatást várva a
pásztorra néz. De a pásztor tekintete is révedezõ, a messzeségbe téved. Egyedül
Mária állja ennek a fénynek az erejét szemtõl-szembe, közelhajol. Jan Joest van
Kalkar: A Gyermek imádása. Itt a gyermek fénybölcsõben nyugszik. És Rembrandt:
Pásztorok imádása. Barnán dereng az istálló fagerendája, a környezet homályba vész.
Mintha egy fénycsupor közepén feküdne a Kisded, s ide, a fénycsupor fölé hajolnak
szoros, zárt körben mindannyian Greco fehér fény ölén ábrázolja, Maulbertsch
halványsárga fényburokban Az ikonokon mindig nappal van, de a fejet színarany
aura veszi körül. Egyetlen ábrázolás sincs, ahol szükség lenne valamiféle
mesterséges fényforrásra. A külsõ Napra sincsen szükség, mert már leszállt onnan,
ott van, a Jézusgyermek testénél a krisztusi egzisztencia. A csillag az utat már
megmutatta, az sem világol. Csak a megtestesült Ige. A nagy mûvész mindig beavatott.
Ez nem véletlen, nem önkényes "ihlet", hanem a dolgok tudása. Többet mond a hiteles
mûvészet karácsony titkáról, mint az ünnepélyes prédikáció. De alázattal azt is
meg kell hallgatni. Hiszen talán ez az utolsó karácsonyom.
(Mária és Márk nézi a laticelen szuszogó Dalmát és Zelmát. Azért
sokat fejlõdtek, mondja Márk, ugye, anyukám? És Olimpiától is kedves,
hogy elengedte õket, ugye, anyukám? Ó, igen, mondja Mária, nem olyan
fekete az ördög, ahogy lefestik. Januártól állásod is van. Az is megoldódott,
Istennek hála! Hát azért el tudtam volna elõnyösebbet képzelni, Márk sóhajt,
mint nevelõtanár a zuglói intézetben éjszakai ügyeletekkel! Ezután még
jobban be leszek fogva. Miért nem próbálsz a képeidbõl egy kis pénzt
csinálni? kérdi Mária. Ugyan, anyu, Márk legyint, ez nálam tényleg csak
levezetés Piaci giccset nem vagyok hajlandó mázolni, de a félreértett zsenit
se játszom. Richárd papa fején találta a szöget. "Ügyesen forgatod az ecsetet,
te fiú" Ügyesen. De hát egyre kevesebb az idõm, kedvtelésre. Azért van egy
dédelgetett tervem, téged még lefestelek, majd a hetvenötödik szülinapodon,
anyukám hogy meg legyél örökítve)
Mária
az van igazán megörökítve, amit az emlékezetünkkel, a lelkünkkel hívunk
elõ. Nem kell ahhoz fotográfia, festmény. Egyre világosabban látom anyuka utolsó
arcát. Valahogy vízszintben belebeg. És Márió. Sohasem engedte, hogy
lefényképezzük. A könyvében sincs fotó róla. Betegesen irtózott. "Engem senki az
albumába be ne ragasszon!" Mégis milyen eleven a képe. Amilyen akkor volt. Még
a szeme ideges rebbenése is és a körme. Ahogy gyengéden a hátamat
végigkaparta. És a keze. A hosszú, mozgékony, vékony ujjak ahogy
összekulcsolja és szétnyitja, széles mozdulatokkal a kezét
(Tegyél le errõl a tervedrõl, mondja Mária, ne rögzítsetek, ilyen
öregnek ha már a fiatalságomban nem. Ugyan, anyu! Márk rágcsálja a bolti
csokoládés parányt, olyan kifejezõek a vonásaid még ma is. Különben is,
neked magyarázzam, ne tekints ellenségesen a külsõdre, barátkozz meg,
próbáld ezt a mostani arcot is megszeretni)
Mária
egyik arcot sem érdemes megszeretni. Se a fiatalt, se a középkorút, se az
öreget, se a vénséges-vénet. Megbecsülni, igen, de szeretni? Tévedés. Egyik sem
Én vagyok Például a viselkedészavar. Le kéne küzdeni. Néha úgy viselkedem,
mintha még mindig szép és fiatal testben élnék, máskor meg azonosulok ezzel a
tört, öreg testtel, szinte igazítom magamat hozzá. Gesztusokban, hanghordozásban.
"Mache", mondaná Richárd, "mindkettõ mache." A kortalan emberi lény. Ennek
kéne az ilyen-olyan álarcon átsütnie
(Semmi bajom a fizimiskámmal, mondja Mária, egészen pórias
gondjaim vannak, ez a nyavalyás lakás több lett százötvenezerrel, és az
utánajárás, ez az, ami fáraszt Mégis ezek a drága ajándékok! mondja Márk.
Mint Richárd papa idejében Anyukám, több nap, mint kolbász! No, ez
nem biztos, mondja Mária, bár, ha ülök, a lélegzésem aránylag normális.
Teletömött a körzeti orvos antibiotikummal, mert ez már nem krónikus,
hanem idült hörghurut)
Mária
hacsak nem rák. Hacsak nem rák. Tüdõrák.
(Mert nem kíméled magad, Márk megy a konyhába, ne te ugrálj, iszom
egy pohár narancslét. Mária utánaballag. Csak azt csinálom, amit muszáj.
Zelma nagyon aranyos, hazacipelte a karácsonyfát. De bánt, hogy nem
tudtam nektek, csak vacak készételt föltálalni. Rossz volt Dalma pofikáját
nézni, ahogy az elõrepanírozott tonhalszeleteket turkálta és az üzleti,
fûrészpor-ízû diósbeigli Anyukám, ne krenköld magad, ahogy a nagyi
szokta mondani, a kaja nem szempont, a szeretet a szempont, Angiék is,
milyen szép selyem-táviratot küldtek a szülinapodra, és jönnek holnapután!
Kivéve Tímeát, mondja Mária, Tímea Ausztriába utazik sítáborba, adtam is
tízezret a felszereléshez)
Mária
de már Tímea se fáj annyira. Mintha valami érzéstelenítõ mûködne. Milyen
régen sírtam! És mennyit sírtam, Márió mellett! Dagadt szemhéjjal,
napszemüveggel álltam szolgálatba. Mintha üvegszilánkok szúrták volna belülrõl a
szememet. Ez az általános homály, ahhoz képest, kellemes
(Hát igen, Márk bólogat, megnõlnek a gyerekek, kirepülnek. De én itt
vagyok neked, anyukám szentkarácsony este én is, megint egyedül)
Mária
mivel vigasztalhatnám? Drága kölköm. Ami nem üres szólam, mivel
vigasztalhatnám?
(Jövõre talán már másképp lesz, Mária épp csak megérinti a fia
meztelen csuklója fölött a mandzsetta-gombot. Látlak én még újra
boldognak jövõ karácsonykor ha megérem! Miért ne érnéd meg? Márk
hangja idegesen el-elcsuklik, semmi jel nem utal arra, ne engedd át magad a
hanyatlás gondolatának! Hiszen annyi a vigasztaló momentum Például?!
kérdi Mária. Hát az unokáid a programok, kötöttség nélkül a
zavartalan hobbi az olvasás a szép emlékek Márk dadog. Csupa
önáltatás, mondja Mária, a tudat kábítószere amit említesz, persze azért
mind fontos. De csak színezõ-elem. Afféle "vigasztalás". És vigasztalás sok
van. De vigasz csak egyetlenegy. És ezt hadd ne közhelyesítsem, éppen
karácsonyeste. Ezt a beölelõ szeretetet. Amikor megszületett az ítélet a
halálerõk felett. Márk hosszan hallgat. Édesanya, mondja végül, és azok,
akik nem hiszik, amit te tudni vélsz? Azoknak mi marad?! Azoknak nincs
vigasz, mondja Mária, csak vigasztalódás, ezzel-azzal. S ha úgy tetszik,
nevezz ezért könyörtelennek. Vállalom.)
Mária
a "Halálnak halála." Nemcsak a halál elborzasztó felfokozását sugallja.
Hanem egyszerû birtokos szerkezetet is jelöl. A halál is meghalhat. Attól a perctõl
kezdve, amikor megtörtént a Leszületés. Lehetséges föltámadni. Még itt, a halál
elõtt, hogy aztán ott is Ha megpróbáljuk Õt követni. Ha az agy érezni és a szív
gondolkodni tanul. Ha erre irányul az a legendás, csip-csup dolgokra pazarolt
akaraterõ. Imitatio Christi. Az egyetlen utánzás, ami nem kiöli, hanem beteljesíti a
személyiséget.
(Márk csak ül-ül a konyhaszéken, a karjait a lába közé lógatja. Aztán
bólint egyet és az asztalra csap. Ennyi, anyukám, a mai napra rendelt
szentevangélium! Mária egy korty vizet csurgat a bögrébe. Be kell vennem a
Doxycyclint, nem mintha használna! Te jó ég, mondja Márk, ez a ronda,
csonka bögre megvan még a nagyitól? Ebbõl iszogatok, mondja Mária.)
Mária
valószínûleg Ábelé volt. Márió egyszer rácsodálkozott, hogy szakasztott
az õ gyerekkori bögréje Richárd látni se akarta, "fuj, hogy ez nem tud
összetörni"
(Anyukám, nagyon szeretlek, Márk megcsókolja Mária fejebúbját, mit
kívánjak neked, ha nem találkozunk újévig? Ismerek egy székely mondást,
Mária lenyeli a tablettát: Éljen soká és haljon hamar)
Mária
gyönyörû. Mert olyan pontos.
(1996. január huszonnyolcadikán délelõtt Márió behívja a gangról Villõt.
Te künn trafikálsz, szomszédolsz, én meg nem találom az orrcseppemet. És
megint lüktet, viszket a bütyköm. Képtelenség koncentrálni. Mit tudsz ezzel
a primitív nõvel ennyit? Az ember híreket hall, Villõ hozza a Coldastopot.
A Mevacor meg a Voltaren eltakarta lassan átváltozunk patikává!
Képzeld, fényes nappal megtámadták az alattunk lakó fiatalasszonyt, a kapu
alatt, letépték a nyakáról az aranyláncot. Félek az utcára kilépni, tiszta
Csikágó, de itthon sem vagyunk biztonságban Meg is kell a tulajdont
védeni! Ha már riasztót nem, hát legalább egy rácsot!)
Márió
a virágcserép mögött, az ajtó mellett állványkán tartotta a kulcsot. Mária.
A cserépbõl valami zöld növény himbálózott lefelé, aszparágusz, talán a
legkisebb szélben is megremegett. Csak oda kellett nyúlni a kulcsért. Még most is
benne van a mozdulat a csuklómban
(Nem csinálunk börtönt a lakásunkból, mondja Márió, ne féltsük
ennyire ezt a kis tiszavirág-életünket! Én alszom az elsõ szobában, mondja
Villõ, téged úgyis csak rajtam keresztül lehet megközelíteni A nagykés
mindig ott a nachtkaszlin. Mert a macskák, sajnos, nem ugatnak
Megölnek, hagyján, de meg is nyomoríthatnak! Tolószék, ez az, amitõl
félek!)
Márió
persze, azok más idõk voltak. Legyünk õszinték. Mintha egy másik
életben
Villõ
és attól is félek, hogy egyszer jön az a nagy autó. És ezt az alvajárót
elcsapja. Mint egy gyerek. Annyira nem gondol elõre. Mint egy gyerek, ez az én
okos hites uram.
(Nincs már olyan sok hátra, nekem biztosan nincs, mondja Márió, hogy
lényegtelen dolgokról riadozzam. Én a te jövõdet szeretném elrendezni. Ha
váratlanul történik velem valami, Lencsésékre támaszkodhatsz. Õk
gondoskodnak rólad aztán te majd a lakást nekik õk és az Értelmi
Fogyatékos Gyermekek Alapítványa legyen a kedvezményezett Villõ
toppant. Errõl hallani sem akarok! A fagyott bütyök még nem halálos kór, és
az érrendszer is regenerálódik, ha a diétát betartod! Nem csak "megnevezett"
betegségben lehet meghalni, mondja Márió, a halál egy folyamat csúcsa, az
életerõ elgyöngül, nem tud többé alakot adni a fizikai testnek, és a szétesõ
fizikai test elengedi a lelket)
Márió
érdekes megfigyelni. A biológiai involúciót. A leépülést. Ahogy fejlõdik a
halál bennem. A skizofréniára hasonlít. Van egy, akivel történik, és van egy, aki
mindezt éberen látja. De mégsem skizofrénia, sõt annak ellentéte: mert a magasabb
tud az alacsonyabbról, az Én a bakon ül, a gyeplõszárat nem dobja oda; az érzelmet,
értelmet, akaratot egybefogja. Nincs többé õgyelgés vagy széthúzás. Errõl beszél Szent
Pál is. "A külsõ ember romlásnak indul bennünk, a belsõ napról-napra megújul."
Levél a korünthosziakhoz. Ha a memóriám nem csal.
(Én nem gyártok elméleteket, mondja Villõ, ha muszáj, hát majd
lehunyom a szemem, "ahol a kincsetek, ott a szívetek", az én Atyám a síron
túl is gondomat viseli Ma megint hülyéskedik a térdem, bedörzsölöm)
Villõ
minek nyafogjak, van szegénykémnek elég baja. Minek búsítsam? Ez az
állandó fájdalom. Éjjel a melegre, nappal a hidegre. A Voltarentõl kikészül a
gyomrom. És nincs többé szünet. Csak, mintha egy méhkashoz kötöztek volna.
Zümm-zümm néha távolodnak egy kissé, aztán egészen közel jönnek a méhek
és szúrnak. A fájdalomnak ez a szakadatlan zümmögése! Nem hagy el többé soha.
(Mária a Polgármesteri Hivatal Ingatlankezelõ káeftéjéhez igyekszik.
A sálja az orráig felhúzva, a gyapjún keresztül lélegzik.)
Mária
nyáron a hõség fullaszt. Õsszel a szmog. Tavasszal a parlagfû és a szél.
Télen meg ez a fagyos levegõ, ami árt. És a sietség. A kapkodás. De hát vannak
ügyek, amiket el kell intézni. Nekem kell elintézni. Mielõtt És különben sem lehet
reggeltõl estig a szobában gubbasztani. Várni a sült galambot. "Miért nem ülsz be
egy hangulatos presszóba?" Ó, Angelika javaslatai! "Trécselni annyi idõs hölgyet
látok" A kávé-nénikék. A fogyó idõ pazarlása. Inkább mindennap tenni valamit.
Tegnap befizettem a csekket. Négyszázharminchétezer forint. "Nem félsz,
anyukám, mászkálni egyedül, ennyi pénzzel?" "Nem félek, fiacskám. Nem
engedem meg magamnak, hogy ettõl féljek!"
Ma szerzõdéskötés. Angelika és Márk nevére. A lakás. Én mint
haszonélvezõ. Majd osztozzanak. Mindent sorjában. Szépen. Lassan. Módszeresen.
Eltervelten.
(A közlekedési lámpa zöldre vált. Mária elindul a túlsó oldalra. Alig
teszi meg az út felét, a lámpa pirosra ugrik. Mária megrémül, igyekszik. De
már tülkölnek az autók.)
Mária
én azelõtt fürgén akár féllábon is a gépen viharban is és hegyet
is másztam Ábel azt mondta, te kis zerge Márió karcsúlábú gazellának
nevezett Richárd szerint marathoni futóbajnok és most már az egyik oldalról a
másikra se tudok átmenni. Pedig a lábam még mindig jó. De mit érek vele, ha nem
gyõzöm szuflávalha a luft a luft elfogyott
(Mária végre kikecmereg a forgalomból, megáll a biztonságos járdán.
Liheg, köhög. Az oldala nyilall. Újra megindul.)
Mária
már csak két sarok! Látom magam kívülrõl. Bebagyulált öregasszony,
vánszorog. "Kriptaszökevény." Ahogy mi csúfoltuk, még az elemiben. Az
ilyeneket. Aki lettem. De talán nem is Én, csak az a másik. Valami furcsa
megkettõzõdés. De ettõl nem szabad megijedni. Nincsen gyámolom, csak János
evangélium, vonatkozó rész. Mennyire bántott! Felháborított. Amikor olvastam.
Annak idején. "Bizony, bizony mondom neked: amikor fiatal voltál, magad
övezted föl magadat, és oda mentél, ahová akartál. De ha majd megöregszel,
kiterjeszted karodat és más övez fel téged, aztán oda visz, ahová nem akarod." De
én már akarom. Nincs más vigasz, mint hogy a végsõ öltöztetõ Te vagy. Hiszen ott
áll az is, ugyanabban a szövegben, egy kicsit lejjebb: "Kövess engem" Csak a
félfogadást le ne késsem! Akkor duplán mászhatok!
(Szeles március. Márió a "Nova Vita" kiadó lakótelepi bérelt lakásán
tárgyal; a kézirat két példánya dossziéban az asztalon. Még a nagyanyám
járogatott önhöz, mondja a békaarcú fiatalember, pszichoterápiára! Ódákat
zengett! Én magam is lelkes híve vagyok, az ön neve fogalom egy szûkebb
körben, megtiszteltetés, hogy minket tetszett választani. Illetve szerény
személyemet. Mert a kiadót egyedül én képviselem, plusz egy technikai
munkatárs. Ma már nincs párnázott szék a fenekünk alá tolva, mint az
átkosban a szerkesztõknek, fix fizetés, állami dotáció Mint telefonon is
jeleztem, ez egy kitûnõ dolgozat, illetve esszégyûjtemény, bár a mûfajával
egy kicsit bajban leszünk. Örülünk, illetve örülök, hogy kiadhatom. De meg
kell pályáztatni. Mi, illetve én nem foglakozom szeméttel, ami eltartaná a
minõséget. Én ezt hobbiból csinálom! Mint már említettem Éppen ez a
szimpatikus, mondja Márió, ezért ide jöttem! Köszönöm, mondja a
fiatalember, csak hát minél színvonalasabb, annál nehezebb. Fél év is
beletelik, mire az Alapítványnál döntenek. S azért két ajánló sem ártana)
Márió
két ajánló?! Hát ki vagyok én, a zöldfülû Misimókus? Nem elég garancia
pusztán a nevem? A jól ismert mûködés?
(Az ajánlótól talán tekintsünk el, mondja Márió, ez csak formalitás az
én esetemben A fiatalember sûrûn bólogat. Igaz, igaz, persze, persze ha a
pénz összejön, a karácsonyi vásárra kihozzuk. Az igényes vevõkört célozzuk
meg vele, tipikusan karácsonyfa alá való könyv, fényes paperback-ben)
Márió
mi az, hogy paperback?! Jó, hogy nem vécé-papíron. Az értelmiség
nyomorúsága még sötétkék vászon. Mélynyomású arany betûkkel. És ez most,
akárhogy is, a fõmûvem! S minden valószínûség szerint az utolsó. Ember az ezredvégen.
Ez a puritán cím végül is ezt választottam. De silány kiállításban nem
érvényesül
(Ragaszkodnék a keménykötéshez, mondja Márió. A fiú megint
bólogat. Megértem, de nagyon megdrágítja, ki veszi meg? Az elõzõ is
elfogyott, mondja Márió, szinte pult alól Tessék hinni nekem, Bardócz
Alajosnak! A fiú esengõ tekintettel néz Márióra, ma már más a helyzet, így is
sokat kockáztatok)
Márió
le kell nyelni. Ez a Bardócz Alajos legalább sejti, mit írtam. Nem akar
belepancsolni a szövegbe. Nem javasol rövidítést. És tényleg nem a profitra megy.
(Maga tudja jobban, sóhajt Márió, de semmi figurális ábrázolás a
borítón! Pedig egy mozgalmas reprodukció nagyon földobná, valami
szimbolikus Bardócz Alajos a két dossziét gyengéden egy másra teszi.
Nem, mondja Márió, a külsõ képiség csak elterelés. Magának az olvasónak
kell képet alkotnia Meggyõzött, mondja Bardócz Alajos, de szerzõdést
csak akkor köthetek, ha az anyagiak legalább félig-meddig biztosítottak A
honorárium - ezt nyilván tetszik tudni - úgyis csak jelképes)
Márió
mit bánom én! Csak megérjem Fárasztó. A szájakat figyelni, meredten.
Hogy pontosan mit is beszélnek. "He, he?" A süket öregúr, vicc-téma, aki
lettem! Immár a nyolcvanadikban. És még mindig hajt valami. Valami elintézetlen.
Gyanúsak az álmok. Én nem szoktam álmodni. Átlagos hétköznapokban. Csak
például negyvenhétben. Levágott ujjak szaladgáltak a parkettán, mint megannyi
törpe Visszahatás a háborús botcsinálta sebészkedésre az a sok vágás-
varrás amit kénytelen voltam máig se tudom, nem ártottam-e, friss diplomával
a zsebemben, annyira más területen és a fogság még fogat is húztam,
nyomasztó emlék
(A pénz nem döntõ, mondja Márió, majd késõbb tárgyalunk.
Megelégszem nettó kétszázezerrel, az inflációt nem is kalkulálva. Bardócz
Alajos rémülten pislog a vastag szemüveg mögött. Ennyit ziher nem lesz
módomban erre ne is tessék számítani! Márió legyint, búcsúzik, ballag
hazafelé.)
Márió
Villõt nem hagyhatom itt egy fillér nélkül Nem az álom tartalma, hanem
a dramaturgiája az árulkodó. A depresszióban például az a véres falú, ablaktalan
szoba De megszabadultam, négy éve húsvétkor! Azóta inkább álmatlanság. És
most megint kezdõdik. Ismétlõdõ álom. Homályos fénynél operálok, nincs
asszisztencia sem. Valami hosszú fogóféle a kezemben. Egy férfi fekszik az
asztalon, a nemi szerve kitakarva, de a mellkasán és az arcán gézlepedõ. Nem
tudom, ki az, azt azonban mégis tudom, hogy ismerõs. Seb a hasfalon. Nem túl
nagy, nem túl kicsi. De mint a kráternek, pereme van. Innen kell a golyót kiszedni.
Ezt bízták rám. A golyó szakszerû eltávolítása. Benyúlok a sebbe, a kampós
fogóval. Nem találom a golyót. Vájkálok. A seb egyre mélyül. Egyre mélyebbre
hatolok a testbe, és mintha már érinteném a golyót. De akkor kicsúszik a fogóból,
és befelé csusszan. Már a nemes részeket veszélyezteti. Nem hagyhatom abba.
Tovább hatolok. A szerszám már-már kínzószerszám a kezemben. Mindjárt
átszúrom vele az egész testet. A golyó hátul, a gerincnél fog kipottyanni, és az ember
belehal És hirtelen konstatálom, még gumikesztyû sincs rajtam minden
annyira szabálytalan, dilettáns
(A sarkon beforduló kukáskocsi hajszál híján elsodorja Máriót. A
kocsihátsón kapaszkodó narancssárga mellényes kukás leugrik, az isten
bassza meg, vén trotty, nem tud vigyázni, aztán mehetek a sittre, maga
miatt! Bocsánat, morogja Márió, átvág a csoportosulók közt, nem láttam!
Nem látni kell, hanem hallani, mondja a kukás csillapodva, ez a dög elég zajt
csap!)
Márió
nem. Nem vágyom az utcára. Ez a szél, ez a szél. Ez az álom, ez az
álom A vége elõtt mindig felébredek. Mit üzennek? Mit kéne még tennem?
(Villõ a csöngetésre hosszan matat a hármas láncos-retesszel.
Félrehúzza a függönyt, kikukucskál. Te vagy az, Márió? Ki más? Márió
idegesen topog, eressz már be, aranyszív! Ne haragudj, mondja Villõ,
képzeld, a Liliom presszónál kézigránát robbant, ott jöttem el öt perccel
elõtte cafatokra téphetett volna!)
Villõ
legszívesebben ki se lépnék. De akkor fölkopna az állunk. Nincs, aki
gondoskodjon. A Lencséséket örökbe lehetne fogadni. Olyan rendesek, olyan
készségesek. De hát van nekik szülõjük. Sõt, pechünkre, a nagyszüleik is élnek. Mi
csak saját magunkban bízhatunk. Élére tenni a garast. Hogy majd az ellátást meg
tudjuk fizetni. A nagymama is mindig spórolt. Még a vasalással is. Folyton gyûrött
blúzban jártam. De amikor õ leesett a lábáról, én én voltam neki. Ültem mellette
az otthonban, etettem, mosdattam. De velünk mi lesz?! Istenkém, csak ott ne
kelljen meghalnom, ahol évtizedekig én istápoltam másokat Ezek, akik jõnek-
jõdögélnek, kiöntik a szívüket, és Márióm isteni türelemmel hallgatja, vagyis
mintha hallaná, úgy csinál ezek a kritikus percben mind el fognak tûnni. Nincs
illúzióm. Nincs illúzióm.
(Ne rémisztgess, mondja Márió, higgyünk a magasabb oltalomban! Azt
a múlt heti közgazdászt várom, engedd majd be, aranyszív! Teljesen
kikészítenek, mondja Villõ, öntik rád a problémákat, a panaszáradatot!
Folyton rettegek, azt is kalkuláld bele: valamelyik irigy szomszéd feljelent az
APEH-nél, hogy adócsalás magyarázhatod, hogy csak emberbarátilag,
hiszi a piszi Ingyen, bármit, a mai világban?! Csak lopják az idõdet, pedig
most kész a könyved is, és megígérted, hogy ezután csak mi mi ketten! Villõ
lehúzza Márióról a ballonkabátot.)
Márió
nem tilthatom meg, ha be-bekérezkednek. Egyik a másikat protezsálja.
Van egy hely, ahol szabad õszintén beszélniük. Nem mást akarnak, csak beszélni.
Én meg gyakorlom, hogyan kell félsüketen is hallani. Semmi prelegáció már. Egy-
két helyesen megválasztott szó is elég. Mintha letennének itt, legalább ideig-óráig
valamit. De ez nem mehet Villõ rovására Villõ. Kis, gömbölyded, gurulós
anyóka. Már belenyugodott. Nem csinál magából öreg kokottot. Se drindliruhás
bakfist. Olyan megható. Csak ez az indokolatlan rettegés! Régebben attól félt, hogy
politikai szervezkedés vádjával állítanak elõ Valamiért mindig retteg. Öregkori
pszichés tünet. Csak üldözési mániává ne fajuljon! Olyan helyes ezzel a borz-
csíkos bubifrizurával. A mama viselt bubifrizurát. Amikor még egészen kicsi
voltam. "Kiköpött Asta Nielsen", mondta rá a papa. Asta Nielsen. A némafilmek
csillaga. De miért "kiköpött"?
Villõ
milyen fejedelmi jelenség! Fehér, magas nyakú garbó. Fekete zakó. Az
ezüstös haja hátul egy kicsit rálóg a zakógallérra. Van benne valami kodályos, épp
csak a kecskeszakáll hiányzik. Elõnyére változott. Jól áll neki a késõ öregség. Fess.
(Mária az elõszobatükör elé lép, leveszi a turbánt a fejérõl, igazít a
haján.)
Mária
negyvenhárom-negyvennégyben volt nagy divat. Anyuka turbánja. Lám,
még most is hordható. Ezért praktikus a fekete: mert nem fakul. S milyen jó
szolgálatot tett, ebben a bolond szélben! Ezt az össze-vissza fújó szelet bírom a
legkevésbé. Kislánykoromban sem szerettem. Az a vékony kis ceruza-lábszár! Az a
lapos mellecske! "Elfúj a szél, olyan gebe vagy!" Megalázott, sikertelen
kamaszlány. A fiúk. "Csontkollekció!" "Hosszúlábú gólyanéni, mikor tetszik
ebédelni?" Semmi nõiesség. Mind a Mártának akartak udvarolni. Mártának nagy
melle volt. A zsúrokon én kurbliztam a gramofont, "An der schönen blauen Donau"
amíg a többiek táncoltak. Hamupipõke. Egészen tizenhét éves koromig. Addigra
kupálódtam ki. És lettem egy csapásra az iskola szépe. Bálkirálynõ. "Kire hasonlít
ez a gyönyörû lány? Nem az anyjára De nem is szegény apjára. Aki meghalt
tüdõvészben" Susmorgások. Dehát akkor kire?
(Mária újra felpróbálja a turbánt.)
Mária
mintha anyukát látnám. Az utolsó évben. Mintha kinõtt volna anyuka,
vénségemre, belõlem. A mozgására is ráismerek. Ahogy a túl alacsony fotelból
kikászálódom. És ahogy eszem. Rágom a falatot, csúsztatom elõrõl-hátra,
kérõdzve. De anyuka sosem tornázott! Én meg, ha nem is olyan intenzíven már, de
azért nincs nap, hogy a kar- és derékkörzést, térdhajlítást, törzsfordítást, sõt, a
guggolást elmulasztanám Csak hát nem leltározni a tükörben! "Hol az én csábos
szemecském, a piros szájacskám, a feszes bõröcském, a nádszál derekam, a körte
mellek?" Nevetséges.
(Mária átöltözik. Rövidnadrág, póló, zokni. Liheg.)
Mária
a lábam Egyedül a lábam az még a régi. A karcsú bokák. A kiugró
vádli. Az ívelt rüszt. A párnázott sarkam. De hát ugyan kinek mutogassam?
Rajta. Bemelegítõ gyakorlat, nem halogatni, rosszabb teli hassal
(A tornának nekikezd. A tizenegyedik derékkörzésnél egy ponton -
éppen hátrahajolva - megakad. A levegõ hirtelen elfogy, megáll a
szájüregben. Elsötétül a világ. Mária hátraesik, a fejebúbja súrolja a
szekrényt.)
Mária
a halál. Ilyen a halál. De még ne. De még ne! Angyalom! Valami még
hátravan.
(Mária elnyúlik a szõnyegen, a hátán fekve. A szívverése csitul.
Mintha egy zsilip újra megnyílna, rést talál a levegõ. Mária aprókat, sûrûn
lélegzik. A szervezete lassan megnyugszik.)
Mária
tüdõrák. Apa tüdõvészben. Kicsi koromban tüdõgyulladás. Ostrom elõtt
fulladás. A légszomj. Anyuka figyelmeztetett. A halálos ágyán. "Marikám, gyenge a
tüdõd." Csak kórházba ne. Csak kórházba ne. És szórjatok szét. És szórjatok szét.
(A húsvét április közepére esik. Nagypéntek. Márió tüszõs
mandulagyulladással, harminckilenc fokos lázban fekszik. Villõ priznicbe
tekeri, nyaktól-lábig. Paracetamolt és Sumetrolimot ad, citromos teával. Mert
beugrasz az elsõ napsugárnak, mondja, és nem veszed komolyan a
cseppfertõzést! Hogy köhögött az a pasas a múlt héten! Egyenesen a
képedbe azért az intimitásnak is van határa!)
Villõ
gyerekek szoktak tüszõs mandulagyulladást kapni. Nem egy meglett
ember, a nyolcvanadik életévben Persze, gyerekesen felelõtlen! Íme az
eredmény. Ecce! "Ecce homo."
(Az a fontos, hogy az izzadás meginduljon, Villõ még egy takarót dob
a paplanra, hallgass Mórusz doktorra! Ebben a korban már nem babra megy a
játék Nagyon rossz, mondja Márió, enni, dagadt torokkal)
Márió
gégemetszés, torokgyík dehát azt már leküzdötte az orvostudomány
a mamának volt egy kisöccse. Azt hívták Máriónak. Eredetileg. Az halt meg
difteritiszben. A tüszõs mandula. Nem halálos. Csak kellemetlen. Az orron
keresztül szedni a levegõt. Ahol amúgy is sérült a nyálkahártya. És fáj. A fejem is.
Az izmok. Miért nem vették ki a mandulámat, kiskoromban? Miért nem törõdtek
velem igazán? Miért szoktattak az elhagyatottságra?
(Próbálj aludni, mondja Villõ, csak addig megyek ki a szobából, amíg a
cicákat ellátom. Ne add át magad a nagypénteki hangulatnak!)
Márió
nagypéntek nélkül nincs feltámadás. Ólomnehéz. Ólomnehéz minden. A
gondolat is ólomnehéz. Éppenhogy átadni magunkat! A Fiúnak. In Christo morimur. In
Christo morimur. Szomjas vagyok. Kakaó üvegben cuppogatva még egyszer!
(Mit kívánsz? kérdi Villõ. Kakaót innék, mondja Márió,
cumisüvegbõl.)
Villõ
édes jó Szûzanyám. Félrebeszél. A magas láz. Vagy amitõl a legjobban
félek ez már a szenilitás jele Egy ilyen briliáns elme második gyerekkor.
Lassan beköszönt.
(Csak tréfáltam, mondja Márió, hogy egy kicsit földerülj.)
Márió
medvecukor. Sárga, kristályos darabok. Kandis-cukor, langyos tejben
olvasztva. "Jön a mumus, ha nem nyeled le!" Milyen gyorsan lepergett, ez a
hetvenkilenc év Sós víz, gargalizálás. A papa kék papírba köti a füzeteimet.
Vignetta. Piros szegéllyel. "Ez az utolsó eset, hogy megcsinálom helyetted"
Anya énekel, éppcsak behallik. "Most van a nap lemenõben, kimegyek a
temetõbe" Miért énekli? Miért éppen ezt, most, amikor beteg vagyok? Ezt a
temetõset.
(Villõ elfordul, a köténye aljába törli az elõbukkanó könnyét.)
Villõ
Szûzanyám, csak nem végzetes?!
Márió
Krisztusban meghalni. Még nem. Még nem vagyok képes. Még tudni
akarok. Valamit. Még nem világos bennem. Valaminek még életre kell kelnie.
Bármily groteszk: még a halálnak elõtte. És valami adósság-érzet. De már nincs
mód a törlesztésre. Mérõ Máriónak erre már nincs módja. Mégse törlesztheti le
helyettem senki. "Bizony mondom, ki nem szabadulsz, amíg az utolsó fillért le nem
fizeted" De hogyan? A részletek miért nem kidolgozottak még mindig a régi
kísértés én mindent tudni akarok A golyó ki kell vennem addig nem
halhatok meg amíg a golyó nem ki, hanem egyre beljebb
(Villõ besötétít a szobában. Közelhajol Márióhoz, a szuszogását
figyeli.)
Villõ
hála Szûzanyámnak. Csak elaludt. A gyógyító álom. A gyógyító álom.
(Angelika karonfogva vezeti Máriát; meg-megállnak. Ne siessünk,
mondja Angelika, semmi se sürgõs! Az a fontos, hogy kész a megnyugtató
diagnózis! Ha már a tüdõszûrést évek óta elbliccelted Méghogy rák!
Valamennyi lelet a birtokunkban, nincs több teória! Persze, simább lett
volna, ha a háromnapos kivizsgálásra befekszel, mint naponta odacaplatni
Kórházba nem, mondja Mária, ez az egyetlen kérésem! Angi idegesen bólint:
akceptáltuk, de hol van az még?! Egyszerû tüdõtágulás, anyukám és a
pumpád egy kicsit elfáradt)
Mária
nagyfokú tüdõtágulás. Milyen érdekes. Ez a megkönnyebbülés. Hogy nem
rák. Hogy nem rákban fogok meghalni. A tüdõtágulás egy állapot. Még hosszú,
hosszú évek Csak persze nem ficánkolni. Nem flangálni a városban. És semmi
artistamutatvány. Aztán majd egyszer. De nem rákban Mintha embrió volna
bennem. A már megfogant halál. És majd meg kell szülni. Esztétikusan. Kitervelni a
koreográfiát. Ars moriendi. A meghalás mûvészete. De még nem tüstént. Valami
még hátravan Mária Magdolna a sírnál. Ahol két fehér ruhás angyal ül. És
Mária Magdolna kertésznek nézi Jézus-Krisztust, aki megkérdezi, asszony, miért
sírsz? Kit keresel? És Õ a nevén szólítja: Mária Akkor ismeri fel Szólíts néven,
engem is, engem is! Kérlek
(Ne mélázz, anyu, csak két emelet Ha hozzám jönnél Szegedre, az
földszintés a két lakásért kaphatnánk akár egy kis kertes házat Angelika
tolja Máriát a lépcsõn, maga elõtt. Figyelj a lábad alá Ne a levegõbe!)
Mária
negyvenhét február. Hideg február. A lakáscsere. A nagyot ketté. Anyu az
alkófos egyszobásba. Mi ide. Még Márió nem volt. Negyvenhét õszén pottyant be
az életembe. Hadifogságból, soványan, de lobogva Anyukának nem tetszett a
második emelet, lift nélkül. "Marikám, gondoljunk az öregségre" Anyuka a saját
öregségére gondolt. Pedig akkor nem volt több, mint cirka ötvenéves És aztán
még hetvenvalahány éves korában is felhordta az ebédet
(Mindent bevásároltam! Angelika cikázik a konyhában. El vagy az
ünnepekre látva, én holnap indulok csoporttal Firenzébe, viszem Tímeát is, a
Dávidot akarja látni, nemcsak képrõl, állítólag hasonlít a magyartanárára,
bele van zúgva! Köszönöm, mondja Mária, tudom, ez a három nap mibe
került neked És holnap jön Zelma és talán Dalma is, az öcséd meg
húsvéthétfõn Fõ, hogy ott a megfelelõ gyógyszer, a neve is biztató,
"Diaphyllin", mint egy görög istennõ Hála az égnek, mondja Angelika,
humorodnál vagy, könnyebben hagylak magadra!)
Mária
nagypéntek a magány napja. Az elháríthatatlan gyötrelemé. Egyszer
anyukával falun nyaraltunk. Az a barátságos, mulatságos tyúk. A kánikulában
nyitva volt a csõre. Kapkodta a levegõt. A nyakán lüktetett a bõr A piaci csirkék
is. Fejjel lefelé, összemadzagolt lábbal lógnak a nejlonszatyorban. A csõrük vé-
alakban a hálón kibukik mielõtt elmetszik a torkukat.
(Mint egy szomjas tyúk, Mária nevet, úgy nézek ki profilból. A
nyakamon minden lélegzetvételnél megmozdul ez a ronda lebeny Angi
bekeveri a neszkávét, hát pedig szedd össze magad, most, hogy a
rémképeket elhessegettük! Tímea májusban ballag, ne felejtsd, a kedvenc
unokád, jelen kell lenned, ha már a szalagavatót elbliccelted Tímea majd
átadja a félszobáját Egy érettségi valóságos anyagi csõd! Majd beszállok,
mondja Mária. Nem azért, anyukám, nem azért)
Mária
lassú agónia. Az egyik bennem azt súgja. A másik meg minden ilyesmit
elhárít. Mi az igazság? Hamarosan, vagy majd valamikor, kétezer után? Egyelõre az
egyetlen megkérdõjelezhetetlen igazság ez a kínlódás. A visszafordíthatatlan fizikai
folyamat. A betegség többé kiiktathatatlan társasága. És "nem tudhatod sem a
napot, sem az órát" Ez az a keserû pohár, amit az Atya sem ihat ki helyetted. De
van választásom. Átkozódom vagy részt veszek. A Bûntelennek ajánlom föl, én, a
valamiképpen bûnös, a saját szenvedésem És legalább a tünetek enyhíthetõk
talán Diaphyllin, nagyon bízom
(Május elsején reggel Villõ nem képes a lábára állni. Mintha penge volna
a térdében, a legkisebb terhelésre élesen belevág a húsba. Márió, kiáltja,
Márió, segíts! Háromszor is kiált, mire Márió végre kirohan a fürdõszobából,
a villanyborotva drótja kúszik utána. Szóltál? kérdi, tudod, hogy nem hallani
a zümmögésben! Rosszul vagy, aranyszív? Én jól vagyok, Villõ igyekszik
mosolyogni, csak a lábam nincs jól!)
Márió
milyen találó, amit csak viccnek szánt! Milyen ösztönösen is pontos.
(Úgy látszik, váltjuk egymást! Márió megtapogatja Villõ térdét. Villõ
fölszisszen. Ne is próbálj ránehezedni, mondja Márió, belobbant az izület,
radikálisabb kezelés, kihívom az öreg Móruszt! Most, éppen most, amikor
illatoznak az orgonák, mondja Villõ, és úgy vágynék egy kis napfürdõre
pont most és mitõl?! Hát ezt nem lehet elõírni, mondja Márió, hogy mikor
és mitõl)
Márió
nem vagyok csodadoktor. Volt egy idõ. Amikor már-már annak képzeltem
magam. Valamiféle mini-megváltónak. Bevallatlanul is. Ez inspirált. De legalább
annyira akadályozott. Ma már tudom. És hálás vagyok ezért a tudásért. De ez nem
azt jelenti, hogy a "tanítvány" tehetetlen. Csak az erõt nem sajátíthatja ki. Nem
tulajdoníthatja elsõsorban önmagának. A kehely abból ad inni, amit beletöltöttek.
De csak olyan kehelybe töltenek, ami tiszta. Nem mérgez, nem zavarosít, az isteni
ízt sem semlegesíti. Méltóvá válni a közvetítésre Szegény Villõ. Fõzök teát,
csinálok pirítóst. Ebédre sütök szalonnát tojással Apa a konyhában. Egy nagy
serpenyõvel hadonászik. "Mamának migrénje van, a tojás és a szalonna, ez a kettõ,
a férfiember megmentõje!"
Villõ
még alig épült fel. És most ímhol. Nem így képzeltem. Hogy amikor õ
ráér, addigra én az ágyat nyomom. Rohangászik majd, és elcsapja az az autó. Talán
anyát is egy kocsi ütötte el. Vagy a vonat. Valahol Dániában. Mert az nem létezik,
hogy valaki az egyetlen gyerekét nem keresi. Sose. Csak táncol. Fátyolban. Mint
Salome. Az egyik lába fenn a levegõben. A karja a feje fölött. Megvan még az a
kép? Nekem sose ült az ágyamnál egy édesanya. Nem hozott forró Ovomaltint.
Csak a nagymama. De õ a felét mindig megitta.
(Május tizenkettedikén vasárnap Mária Angelikáéknál a délutáni filmet
nézi a tévében. "Úrilány szobát keres." Hogy vagy képes erre a baromságra,
Má-mami? kérdi Tímea, legalább halkítsd le, érettségire tanulok, ha nem
tudnád!)
Mária
tanulsz, tanulsz! Ugyan minek? Manöken, ez a vágya! Ennek az okos,
fantáziadús kislánynak. Bár ami igaz, az igaz, a legszebb volt a ballagási sorban.
Csak az a bálba illõ öltözék! Nekünk még matrózblúz, rakott szoknya.
Angelikámnak már mini, duplafodros piros blúzzal. Most meg ez. Ez a bokáig érõ,
kékes-zöld, fura színkombináció Ötórai tea a Gellértben. Hernyóselyem fehér
ruha, keskeny kígyóbõr övvel. A váll alatt tüllrózsa Régi magyar film. Persze,
hogy baromság. De valamit visszahoz. Ahogy rekedten szól a szaxofon. Egy kéz a
derekamon. Már mindegy, kié Egy kéz! Foxtrott. Apró, sima lépések, aztán
hirtelen egy balra sasszé. Istenem, sasszé! Ahogy a váll az ütemre szenvedélyesen
kifordul Most éppen csókolóznak. Csukott száj tapad a csukott szájra. Alig
ismerem fel a szereplõket. Elmosódik a kép. De eltereli a figyelmemet. Hogy ne a
légzésre koncentráljak Egyre jobban elmosódik És akkor még a hangot is
vegyem le! Vagy húzódjak vissza a kuckóba. Ami eredetileg Tímeáé. Alacsony
mennyezet, rock-sztárok poszterei a falon. Kicsi ablak. Már hatodik napja
dekkolok itt. Haza szeretnék menni. A saját vackomba. Ahol azért van légtér. Nem
tudok korlátlanul alkalmazkodni. De azt sem viselem el, ha õk alkalmazkodnak
hozzám, morogva
(Én ebéd után aludni szoktam, mondja Lóránt, ez a panel minden
hangot átereszt, de Mária kedves, ne zavartasd magad, nem kötelezõ a
délutáni szundi Vigyetek haza, mondja Mária, szép volt, jó volt, de elég
volt! Egy kis türelmet, anyuci! Angelika nyugtatólag megöleli Máriát, Márk
megígérte, holnap lejön érted, valahogy szabaddá teszi magát, bár ma már az
Intercity Miért vagy úgy besózva? Amikor itt lehetsz, a kedvenc unokád
közelében! A "kedvenc unokámmal" öt nap alatt nem tudtam egy bizalmas
szót váltani, mondja Mária, az iskolaudvaron is csak messzirõl bámulhattam,
ki se látszott a temérdek virág mögül, majd megfulladtam abban a
tumultusban, nem sok ez a felhajtás? Amikor én ballagtam, mondja
Angelika, az egészet lekésted! Mert késett a gép mert késett a gép Nem
én tehettem róla! Mária sípolva szedi a levegõt. Angelika hozza gyorsan a
Diaphyllint. De hát nem azért, anyukám csak valahogy kiprovokálod
ahogy húzod az orrod mindenre)
Mária
de hát hálás vagyok. Csak valahogy most olyan idegenek. Idegenek egy idegen
környezetben. És Márk is idegen. A megjegyzései. Most mintha a cserét forszírozná.
Menjek a nagyi lakásába, elsõ emelet! Õ meg az enyém be. Nekem a negyvenkét
négyzetméter elég. Csakhogy ez Angelikának nem tetszene Ha már beszorult erre
a lakótelepre ha már annak, amit Lóránt pesti lakásáért annak idején kaptak,
könnyelmûen a fenekére vert Olasz konyha, ide be se fért tükörcsempe, nem
vakarhatta le a fürdõszoba falról! Úgy igazságos, hogy az én lakásom fele az övé.
Lesz. Ha kétezer után. Ne sürgessetek. Ne sürgessetek!
(Május harmincegyedikén Villõ öltözik, harciasan húzkodja a
harisnyanadrágot. Már egészen jól forog, mondja Máriónak, mozgatni kell,
különben betokosodik. Ha az elektromos kezelésre be tudtam járni, a boltba
is le tudok! Ítéletnapig nem heverhetek tétlenül. Javult, javult, mondja
Márió, de ez nem végleges megoldás. Villõ legyint. Majd ha bekrepálok, az
lesz a végleges megoldás Térd-protézis, mondja Márió, szánd rá magad!
Az csak mese habbal Villõ bicegve végigsétál a szobán, én még nem
találkoztam emberrel, akinek utána a panasza megszûnt volna. Különben is,
hosszadalmas! Addig te mi a fenét csinálsz itthon, egyedül? Ez az egy hónap
nem volt elég? Hogy a feje tetejére álljon minden? A cicák is nagyon
megsínylették!)
Villõ
az az ízléstelen, híg zacskós leves! Az az összetapadt kifõtt tészta! A
csomós rántás! Az a rágós sült hús! Éhen is halhattunk volna. Ha a derék
Lencsésék egy hét után be nem segítenek. A Lencsés Kati. Azt mondta, a
gondoskodás neki öröm. Két tündér. Ráadásul macskabarátok. Csak a
gyermekáldás, az kerüli el õket. Nem hagyom magam "nénizni". Ez csak
Magyarországon divat. Ha fel akarunk zárkózni Európához, errõl is le kéne szokni.
Európa így, Európa úgy, teli van a hócipõm Lencsés Virgil még fel is
porszívózott. De hát nem lehet a végtelenségig mások jóindulatát kihasználni. Azt
se tudom, mivel revanzsáljam? Az más, ha egy saját leszármazott ápolna és
becézgetne
(Miért? kérdi Márió, hát nem oldottam meg? Nem fõztem neked
leveskét? És a Lencséséket is mozgósítottam! Ó, persze, mondja Villõ, tényleg
ott álltál a helyzet magaslatán! Sose hittem volna!)
Villõ
azt se hittem volna, hogy ilyen gyöngéd is tud lenni. Majdnem nõies.
Ahogy kenegette a térdemet. Bagyulálta, borogatta. Ahogy felolvasott. Ahogy
felolvasott abból a nagyon szép, bonyolult szövegbõl. Ami karácsonyra megjelenik.
És ami szerintem szenzáció De mára már csúnyán le van a drágám strapálva.
Fogyott is. Legalább négy kilót. Ideje a kormánypálcát visszavennem. Teljesen
fölborult a költségvetés.
(Várj, mondja Márió, ne hajolj, a szandálodat bekapcsolom! Leguggol
Villõ lába elé.)
Márió
mi lesz vele, ha én már? De ez még messze van. Minden jel arra mutat.
Már nem zabálja semmiféle közléskényszer a maradék életerõmet. A mór megtette
kötelességét. De én ezt nem felrovom. Hanem elsóhajtom, könnyebbülten. A mór
mehet! Ez számomra nem parancs; inkább engedély. Addig is csak úgy. A
napokba beleélni. Ráadás. Jó a tavasz. A nyár. Az õsz. A tél. Mintha egy harmadik
szemem fakadna. A homlokom közepén Néhány éve. Alkonyatkor. Álltam az
ablaknál. És arra gondoltam, valami nagy munkát Istennek ajánlani, helyes. De
Benne cselekedni, köznapi egyszerûséggel, talán még helyesebb. De akkor még nem
voltam a feladatommal készen. Most jött el az idõ "mert ideje van a szólásnak
és ideje a hallgatásnak" Valamikor hisztérikusan meg akartam halni. És most
élni szeretnék. Hosszan-hosszan, amíg a golyó az a golyó a sebbõl ki nem
csusszan. És aztán egészségesen meghalni. Beéretten.
(Vigyázz, Villõ megérinti Márió vállát, fenékre ne pottyanj! A
hajladozás árt a vérnyomásnak! Ugyan, ugyan, mondja Márió, kutyabajom!)
Villõ
gyerekes hetvenkedés. Nem méri fel, nem méri fel!
(Július ötödikén déli egy órakor Mária még fekszik; kinyúl jobb kézzel, a
rádió gombját csavargatja. Vége a híreknek. Zenét keres. A Bartókon rátalál.
Felül, megtámasztja a hátát a függõlegesre állított párnán. Kortyol a még este
odakészített hideg teából, elrág két darab Albert-kekszet.)
Mária
pocsék éjszaka. Óránként felriadni. Mintha egy vízzel teleszívott szivacs
volna a mellkasomban. Szörcsög. A teret betölti. Reggelre valahogy
megkönyörülnek rajtam. A délelõtti mélyalvás Üdítõ. Miért ne aludhatnám át a
délelõttöt? Kettõkor megmelegítem a tegnapi szívpörköltet, kifõzök hozzá
csigatésztát. Az étvágyam kitûnõ. A gyomrom vasból van. Hála Istennek. Utána
egy tányérka meggy. Olimpia hozta, Monorról, állítólag saját termés. Olimpia
hívott a nyárra. "Tágas a kert, és ha nem is Balatonvilágos, kedves Mária, de a
változatosság" Ez rendes Olimpiától. Hogy a volt anyósát, ha csak
udvariasságból is, de invitálja. Semmiféle változatosságra nem vágyom. Tavaly
ilyenkor még ott üldögéltem. A diófa alatt. Már javában nyílott a törpedália. A
barack már sárgult. Az én meggyem nagy szemû volt. "Üvegmeggy." És
Richárd egy szál fürdõgatyában nyírja a füvet. A frissen nyírt fû illata. Ennek
már tizenegy éve. Tímea lóg a nyakában, pancsolnak a tóban, és a partról nézem.
Legalább tizenöt éve. De ha akarom és koncentrálok, mintha ma lenne.
Megképzõdik. Érzem a szagokat, hallom a hangokat, látom a képet. Amikor így
heverészek. És szól a zene. Azelõtt utáltam a rádiót. De a tévé már végképp
összefolyik.
(A rádióban fölhangzik Schubert: Fantázia f-moll, zongorára, négy kézre.)
Mária
ketten a zongoránál. Egy férfi, egy nõ. A mû ugyanaz. Most a nõ alájátszik.
Valószínûleg a nõ. Aztán mindketten nekifutnak valami vadulás Majd
szelídül. Csendesül. Együtt vannak, a dallam bármerre is viszi õket. Négykezes. Hát ez
nem volt, Márió. Pedig lehetett volna. Lehetett volna.
(Csöng a telefon. A készülék a másik szekrénykén, balkézre. Hogy
vagy, anyu? kérdezi Márk. Egyformán, feleli Mária, ez a Diaphyllin fityiszt
sem ér. Ne menj ma utcára, mondja Márk, harmincnyolc fok árnyékban, én is
csak négy után megyek le az ikrekkel, megmártózni adom Zelmát és
Dalmát! Nagyon hiányolnak, kár, hogy nem tudtunk megagitálni, nekem
viszont az engedélyezett három hetet ki kellett a nyaraltatásra használni! Ne
mentegetõzz, mondja Mária, kritikus korban vannak, nem szabad, hogy
eltávolodjanak tõled és én, ha nem is vagy itt, akkor is itt érezlek magam
mellett! Halló, Zelma kitépi az apja kezébõl a kagylót, mamóka, olvastad
A láthatatlan embert? és a 2001. Ûrodüsszeát? Nem telefontéma, mondja Mária,
majd mindent megbeszélünk személyesen és részletesen, csak gyûjtsd a
kérdéseket Küldök puszit, Zelma cuppant. Delma kiált a kagylóba, szia,
mizujs, hogy vagy? Ez nem ám a Balaton, ez egy kacsaúsztató, csupa iszap a
víz, de az üdülõben tûrhetõ a kaja. És vannak fiúk, rikkant bele Zelma. Jól
van, jól, Mária köhögni kezd, tegyétek le, apátok ingét-gatyáját kifizeti)
Mária
csak nyûg lettem volna. Elrontottam volna a nyaralásukat. Én fürdõruhát
már nem. Lötyög a combom. És már nem vagyok képes egy szobában. Aludni.
Bárkivel is. Éjjelente többször fölkelek. Iszom. Sétálgatok. Gyakrabban kell pisilni
is. Angelika is felajánlotta, hogy kivisz Torremolinosba. Bérel egy apartmanházat,
Tímeával közösen elférünk. Csak a napi kosztot kell valahogy megoldani. De az
nem ügy, abban a hõségben, kinek van étvágya Tímeának ez az út jutalom. A
sikeres érettségiért. Örülök, hogy azt az ötvenezret hozzá tudtam adni. De nem
kívánkozom. Nem kívánkozom.
(Ez a lecsó finom volt, aranyszív, mondja Márió, most egy kicsit
ejtõzöm Lehúztam a paprika héját, mondja Villõ, és meghámoztam a
paradicsomot is, könnyebb emészteni. Ha enyhül a hõség, kimegyünk késõbb
a Szigetre? Arany János is ott üldögélt, a tölgyek alatt Ha neked van
kedved, mondja Márió.)
Villõ
túl sokat alszik. Túl sokat. Én meg, így nyaranta, föl vagyok pörgetve.
Nagyon tisztességesen viselkedik a térdem. Lekopogom, nagyon tisztességesen. Ki
ebbõl a kõrengetegbõl! Ebbõl a pesti bûzbõl. De õ már nem akar. Annyit nem ér,
azt mondja, a hercehurcát nem éri meg. És nélküle nem. Nem hagyhatom itt. Képes
és a vízcsapot vagy a gázt nyitva felejti. Ki is kéne használni, ezt a viszonylagos
erõnlétemet. És végre újra festetni. Kilenc év után. Kormosak a falak Saját
tulajdon, a végén még ránkszakad. De ha elõ is tudnám teremteni, a kábé
százezret, mit csináljak közben Márióval? Nincs szívem ide-oda toszogatni.
Egyelõre marad a kosz.
Márió
aludni. Durmolni. Semmire se vágyom jobban. Alszom és valahogy mégis
érzékelek. Tudok róla, hogy alszom. Csak az az álom. A bennszorult golyó. Valahogy
meg kell oldani.
(Még elszívok egy cigit, mondja Márió. Villõ odaugrik, kitépi a
szájából a cigarettát. Ezt többé meg ne lássam!)
Márió
mint Etelka néni! Tizenöt éves voltam. Kiverte a számból. "Elõ ne
forduljon még egyszer!" Villõ kölyökként kezel. De ha ez okoz neki örömet ha
ez
Villõ
szigorúan meg van tiltva. Fittyet hány az orvosi elõírásra.
(Angelika augusztus másodikán Torremolinosban ünnepli az ötvenedik
születésnapját. Telefonon szól haza Máriának, itt az öreg lányod, ötven,
borzalom! Kösz, hogy megszültél, édesanya! Csöngess rá néha Lórántra, bár
a jövõ héten õ is utánunk jön, nem mozgásképtelen, csak köztünk legyen
szólva, lusta Frissebb a hangod, anyu, ugye? Most megint jobb egy kicsit,
mondja Mária, és Tímea? Gyûjti a skalpokat? Az nem kifejezés, mondja
Angelika, kutyaharapást a szõrivel, dafke, mert titokban még mindig abba a
lókötõ magyartanárba szerelmes akinek mellesleg két porontya van!
Ártatlan diákrajongás, mondja Mária. Ártatlan?! Angelika dühösen fölnevet.
A háromnapos búcsúkiránduláson összeszûrték a levet, egy gyönge
pillanatában kikotyogta! Mária nem hisz a fülének. Tanár?! A saját
tanítványával?! Ilyen az én idõmben elképzelhetetlen Anyukám, Angelika
türelmetlen, a te idõdben! Régen volt, talán igaz se volt Szeretnék a
gyerek fejével beszélni, mondja Mária, mikor jöttök haza? Én csak
októberben, anyukám, de ezt a haszontalant hamarosan visszatoloncolom
És te mivel töltöd a napokat, anyu? Elmélkedsz, olvasgatsz, sétálgatsz, ugye,
anyukám? Hosszú, mondja Mária, ez interurbán, nem két fillér, tedd le!)
Mária
ötvenéves. Az én kis Angelikám. Hiszen még csak most született. Sárga
mézga tapadt a kobakjára. Ábel a karjába vette. Könnyezett. Olyan boldog volt.
És olyan gyanútlan. Olyan gyanútlan És az én pici Meám. Lefeküdt egy
családapával. Aki ráadásul a tanára. Micsoda emberek vannak. Ki kéne tiltani a
pedagóguspályáról. De ki tudja, legyünk objektívek, nem Tímea volt-e? Aki
provokálta? Legyünk objektívek. Zelma holnap meglátogat. Holnap. Zelma.
(Villõ lecsapja a bordó mûbõr retikült az elõszobafogas alá. Alszol,
Márió? kiáltja a két szobán keresztül.)
Villõ
minek is erõlködöm? Úgyse hallja. Úgyse.
(Lábujjhegyen a csukott ajtóhoz sompolyog. Márió hirtelen nyitja az
ajtót, nekiütközik Villõnek. A frászt hozod rám, aranyszív! Azt hittem
megint alszol, mondja Villõ, pedig tanácsolom, erõszakkal szakítsd ki magad!
Dehogy, mondja Márió, csak ültem, és olyan kellemesen elbambultam
folyatok egy kis vizet a tarkómra)
Márió
olyan jó. Ez a semmi. Olyan jó. Az agitáltság teljes hiánya. A hetedik nap
békessége Csak az a golyó a sebben
(Másfél órát álltam sorban, amíg a személyimet méltóztatták
kicserélni, mondja Villõ. Már régen kellett volna, hogy "dr. Mérõ Mórióné",
átíratni, de megvártam a lejáratot, egy füst alatt Nézd ezt az ortopéd
gyorsfényképet, hát a valóságban így nézek én ki?! És korhatár nélkül!
Hivatalosan is kinyilvánítják, hogy bármely percben földobhatom a talpam.
Drága-egyetlen Márióm, legalább te ne hagyd el magad! Annyi fiatalos
idõsebb férfi fordul meg a képernyõn ha nem is az a nagykockás zakó, ha
nem is az a csiricsáré nyakkendõ)
Villõ
remeg a keze. Mintha a múlt héten még nem remegett volna. És a nyál-
hab a szája szegletében.
Márió
taszít, taszít a vén bohóc. Rikít a mahagóni-színû festett haj. Festett haj,
férfinél! Vagy a választék-hiányos domború paróka-pamacs. Az arcra feszülõ
bõrbõl, a már jól kirajzolódó csontkoponyából vigyorítás közben elõvillanó
fényesfehér porcelánfogak A duma. A bornírt duma. "Mi a titka, mûvész úr,
doktor úr, képviselõ úr, akárki-úr mi az örök fiatalság titka?" "Tevékenyen,
sportosan élni, mindig csak elõre nézni és fõleg: sose rágódni a múlton." A mesterséges,
felspannolt jókedv. Teljes tévedés. Zsákutca. Mint a felvirágzott, nótázó bakák,
akiket bevagoníroztak. Ahogy fülig érõ, nevetõ szájjal masíroztak a halálba.
Tragikus. És komikus. Valószínûleg az volt a tulipiros sálam is. Hatvanéves
koromban.
(Szeptember elején egy borús koradélután Mária papírt, tollat tesz maga
elé, odakészíti az ékszeresládikáját. Nagyokat szeretne sóhajtani; sok apró
lihegés, helyette. Odakünn vigasztalanul esik; a sûrû cseppek felkiáltójeleket
maszatolnak a poros ablaküvegre.)
Mária
csak a biztonság kedvéért. Hogy véletlenül se nyugtalanítson. Hogy nem
intézkedtem. Mert igazságosan. Kell elosztani. Ha majd kétezer után. Hiszen
anyuka is. Majdnem nyolcvan évet. Nem adják a halált olyan könnyen. Aztán ne
engem kárhoztassanak. Hogy hanyag voltam. Hogy nem voltam elõrelátó. Bár ez az
egyetlen dolog, az a mikor, amit senki emberfia pontosan betájolni nem képes.
"Nem tudjátok sem a napot, sem az órát" Kegyelem ez a kifürkészhetetlenség.
De bármikor is érjen, ne felkészületlenül. Amit lehet, el kell intézni.
Búcsúleveleket nem hagyok. Az csak még külön fájna. A maradóknak. Kapcsos-
könyv, a kicsi Tímeától. "Má-mami gyönyörû gondolatai." Ez is üresen
Végrendelet. Kézzel írva, az oldalakat megszámozva, alul minden egyes lapot aláírni.
Így szabályos. Még Richárd oktatott ki. Persze, enélkül is a gyerekek az egyedüli
örökösök. Nincs, aki kiforgassa õket. De okosabb, ha én osztom el. Mintha nekik
kéne belebonyolódni. Egy kényelmetlen osztozkodásba. A lakás. Ez már úgyis két
néven van. Valószínûleg azonnal eladják. A berendezés. Néhány jó kép, három
kisperzsa. A többi "smonca", ahogy Richárdom mondaná. Döntsék el: az egyik
családé a festmények, a másiké a szõnyegek. A többi szabad préda. A készpénz -
ha addig fel nem élem - a három unokának. Három egyenlõ rész, valutában. A
könyvek. Zelma és Márk válogasson elõször. Aztán Angelika és Tímea. Végül
Dalma. Ez nem kivételezés, Dalma kapja a bontatlan francia parfümöket. Még
annak idején hoztam õket, vámmentesen. Mindössze egy-két üveggel adjon belõle
a másik három nõnemû lénynek. S egyet Olimpiának. A nercbundám. Richárdtól
kaptam az ötéves házassági évfordulónkra. Hát nem tudom. Mások a méretek.
Legfeljebb Tímea levágat a hosszából. Ha addig meg nem zabálják a molyok.
(Mária tetszetõs félkörbe rakja az ékszereit.)
Mária
az opálgyûrû. A "varázsgyûrû". Ez Meáé. Már majdnem elkunyerálta
úgyis. A hosszú aranylánc, anyukától. Ez Angié. A kígyó-karkötõ, a "kékszemû jó
kígyó", ahogy Zelma nevezi, Zelmáé. Ezt még Firenzében. Utoljára Olimpia
csatolta a karomra, amikor színházba cipelt. Aranyrózsa klipsz, Madridból. Mindig
is szorította a fülcimpámat Dalmáé! Tenyésztett gyöngysor. Nem emlékszem.
Mikor vettem. Jószerivel nem is hordtam. Ábel mondta rá: "Sok könnyébe került
ez a nyomorult kagylónak." Ezek szerint lánykoromból. Talán anyukától. Ezt vigye
Márk. Majd csak talál egy rendes nõt, "még áldott anyámtól". Istenem! Ábel
jegygyûrûje. Ezüst, aranyozva. És ez itt az ujjamon, Richárdtól. Ez a vastag
aranykarika. Majd le kell húzni. Anyukának nem volt meg már. A karikagyûrûje.
Talán Zelmáé legyen Angelika megkapta a smaragd fülbevalót. Nem lehetek
részrehajló. És itt ez a vékony aranylánc. A szívet elvesztettem róla. Erre Zelma a
két gyûrût fölfûzheti Képtelenség patikamérlegen! És akkor még ez a platina-
medál Szakadt a karikája. Apa és anya esküvõi képe. Apa. Kackiás, fölfelé
pödörített bajusszal, keménykalapban. Nem úgy néz ki, mint egy tüdõbajos. Anya.
Böszme, illetve megilletõdött mosollyal. Hát ennek mi lesz a sorsa? Viselni egyik se
fogja. Legyen Dalmáé. Ha õ ad túl rajta, az a gondolat nem fáj annyira. Dátum.
1996 szeptember 3. Aláírás: Dr. Schwesterné Marth Mária. Hogy fognak
csodálkozni! Ha majd a fiókból elõkerül. Hogy szegény anyánk. Milyen korán
rendelkezett. Pedig csak ekkor és ekkor
(Mária visszacsukja az ékszereit, a borítékot lezárja, és a toalett-
asztalka középsõ fiókjába, feltûnõ helyre rakja.)
Mária
slussz-passz. Ezzel sem kell foglalkozni. Ez is csak akadályozott.
Félrevitte a gondolataimat. Mert hamisak a praktikus tanácsok. Hogy csak "nem
rágondolni" az elkerülhetetlenül közeledõ halálra. Kicsukni a tudatunkból. A
félelmet. Az ördög elöl mintegy elfutni. Pedig ezt már Márió is megmondta: az
ördög gyorsabban fut. Megállni szilárdan, és szembenézni. És azt sem szabad
engedni, hogy a még mindig kísértõ anyagi világ a csip-csup dolgaival az utolsó
percig rabul ejtsen. Hogy a tárgyak a fizikai létbe mintegy visszamérgezzenek.
Shopping, pótcselekvések, és minden, amirõl a többség úgy tartja: egészséges
életösztön. Futni a dolgok után valószínûleg csak elkendõzés. Elkendõzése a
leglényegesebbnek. Nagy kópé ez a Lucifer. Nagy kópé De ami adódik, amit az
élet elénk hoz, azt nem tilos örömmel átélni! Még nem tudom, mit eszem ma
vacsorára. Zelmának, Dalmának, Márknak a legrumlisabb a szeptember. Nem
akarom a nyaraló árát sem az utolsó vasig elkölteni. És kerülgetni. Valaki idegent.
Nem olyan fontos a fõtt étel. Szeretem a felvágottat, a sajtot. A mini-marketbe
valahogy csak lemászok! A gyomrom is szuperál. Csak ez a légzési nehézség. Ez az
egyetlen bajom. Haha! "Nincs semmi baj, csak a torka véres:" Hahaha! De hát
ostrom elõtt is fulladtam. Mert féltem. A bombázástól. Aztán hogy elmúlt
amikor már nem közelített, hanem tényleg ott volt a veszély
(Mária nevet. Mintha az Én élcelõdne az énnel.)
Mária
a halál a halálfélelmet is megszünteti. És nincs légzési nehézség, ha már
megfulladtam.
(Elkomorul. Mintha belülrõl oldalba böknék.)
Mária
de még elõtte. Valami még mindig hátra van.
(Október harmincadikán délelõtt havas esõ esik. Csupa latyak minden,
Villõ törli a sarat a cipõje talpáról, ilyen a mi idõnkben nem volt, hó
októberben, megbolondult a természet is! Ki ne menj, nem tudnak az autók
elég gyorsan fékezni! Nem volt szándékomban, mondja Márió; várom a
korrektúrát, járt már a postás? Újabban nem hozza fel, mondja Villõ, kétszer-
háromszor is megmászhatom a négy emeletet, a ládáig és vissza. De most,
kopogjuk le, jó ez a rohadt lift. Per pillanat!)
Márió
"per pillanat!" De nem ez a lényeg. Nem ez a lényeg Hol késik az a
nyomorult levonat? Hogy lesz így könyv karácsonyra? Biztosra ígérte ez a
békaarcú Bardócz Alajos még a múlt héten is "Egy kicsit csúszik a nyomda,
és nyugalom, kaptunk támogatást, négyszázezer forint, majdnem elég a
nyomdaköltségre, a név jól cseng a szakmában" De a honoráriumot még mindig
nem tisztáztuk! A legjobb lenne aludni átaludni ezt a nyomasztó idõt. Mint a
medvék. Ebben a jó kis barlangomban. Ezzel a drága Zsuzsó-anyóval. Dörmögõ
Dömötör és Zebulon "Kérem a tizenegyóraimat"
(Megéheztem, mondja Márió, nassolnék valamit. És mit eszünk
ebédre? Mit varázsolsz?)
Villõ
hála az égnek, a hasát még szereti. Hála az égnek, úgy, de úgy képes
bezabálni azaz a pocakját teletömni
Márió
szeretek enni. Szó ami szó. Legyünk õszinték. Összeszalad a nyál a
számban. Például milánói makaróni. Enyhén borsozva, parmezánnal és tejföllel.
Utána aranygaluska.
(Holnap hozzák a nyugdíjat, mondja Villõ, ma csak paprikás krumpli
kolbásszal, külön neked egy túrósbukta.)
Márió
a mama egyszer csinált aranygaluskát. Sajátkezûleg.
(Mária a konyhában áll. Bontatlan neszkávés üveget tart a kezében. A
jobbjával igyekszik a zárófedelet lecsavarni. A fedél nem moccan. Mária leül,
az üveget a térde közé szorítja, megpróbálja két kézzel.)
Mária
hát nem megy. Az Istennek sem megy. Pardon, Istenem! Nincs a
csuklómban erõ. Muszáj kávét innom, hogy valahogy magamhoz térjek. Föl kell
öltöznöm. És ebben a randa idõben le kell szaladnom. Tejért, kenyérért Jó vicc!
Szaladnom! Learaszolok, kínkeservesen. Most mit tegyek? Angyalom, segíts!
Megmozdítani Nem megy. Hiába.
(Mária sírva fakad. Potyognak a könnyei a kávésüveg mûanyag
tetejére.)
Mária
hova forduljak? Telefonáljak Márknak a nevelõintézetbe, vagy
Angelikának Szegedre? "Ugorjatok ide, a kávémat felbontani!" Vagy kopogjak be a
szomszédhoz? És ha annyi erõm se lesz, hogy lezuhanyozzak? És ha nem tudom a
bugyimat kilögybölni? És ha behavazódunk, hogy jutok le a patikába, peep-show
van a réginek a helyén, hogy verné meg õket pardon. Kell valakit szereznem.
Nem pedig a garast a fogamhoz verni. Angelika is megmondta: "Ne nekünk
spórolj, nekünk az a jobb, ha valaki a gondodat viseli!" Aki takarít hébe-hóba.
Kimossa az ágynemût. Portalanít. Leviszi a szemetet. Itt renoválás már nem lesz.
Ebben a lakásban. Legalábbis nem egyhamar. Pedig a festés-mázolás friss illata
Lemosható tapéta! Ugyan ki mossa le? És lomtalanítás. Azt nem bízhatom másra.
Van egy papírdobozom. Emlékek. Meg kell semmisíteni. Csak most az egyszer
segíts még, Angyalom
(A csavarmenet megindul. Köszönöm, mondja hangosan Mária.)
Mária
de ezt soha többé. Keresek egy asszonyt. Egy jótét lelket. Meg tudom
fizetni.
(Csöng a telefon. Ötször-hatszor is, mire Mária odaér. Imádkozni kell,
hogy fölvegyed? kérdi Angelika, az embert kitöri a frász! Miért csúcsidõben?
kérdezi Mária, amikor minden este itt várom álmatlanul! Jaj, anyu, mondja
Angelika, te is tudsz tárcsázni, nem? Ez most sürgõs, a hétvégén majd
személyesen, voltaképpen nem telefontéma, de addig is Ülsz, anyukám?
Ülj le Képzeld, nagymama leszek, és te dédi! Hát erre nem számítottam,
hebegi Mária, hogy ilyen gyorsan A fiú pesti lakos, albérletben lakik,
Angelika hadar, ez a buta lány még Torremolinosban a tengerparton szedte
össze! A szerelem a fontos, mondja Mária. Szerelem, szerelem, Angelika
tovább hadar, ez a szamár még mindig azt a nyavalyás magyartanárt siratja
ez az egész csak bosszú. De legkésõbb februárban megesküsznek. Ezzel a
tévés sráccal. Aki különben szimpatikus, és a kábeltévénél elég jól keres,
persze, annyit nem, hogy egy lakást zsipsz-zsupsz leakasszanak Tímea
még gyest sem fog kapni Mit akarsz, Angi? Mária újra fulladni kezd. Én?
Én aztán ezt igazán nem, Angelika hangja sírósra vált, én elzavarnám
abortuszra, de te szisztematikusan bebeszélted neki, hogy az ilyesmi is
gyilkosság Hát most tessék! Átmenetileg hozzád költöznének. Legalább
téged is ellátna valaki. És vigyázhatnál majd a babára. Elvégre a kedvenc
unokád!)
Mária
be vagyok kerítve. Be vagyok kerítve. Anyuka is be volt kerítve. Amikor
Richárddal átpasszoltuk hozzá a két kamasz gyereket. Márk ott is ragadt. Anyuka
etette, mosott rá. Tûrte a gitáros haverjait. A végkimerülésig. És én azt gondoltam,
ez jó neki. Legalább nincs egyedül! Nincs kitérés. Erre fognak hivatkozni. Hogy a
nagyi is. Sietni kell, Istenem, mégiscsak sietni.
(Jól tudod, minek teszel ki, mondja Mária, legalább ne hivatkozzatok
az én érdekemre Én megoldom a kérdést, fölveszek ide valakit. Helyes,
helyes, mondja gyorsan Angelika, és különben sem eszik olyan forrón a
kását, még hét hónap a szülésig, addig meghúzódhatnak itt, ebben az
egérlyukban Májusi gyerek, a szülés után Tímea is lehiggad)
Mária
a végrendelet! Máris megbillent a mérleg. Ebbe Márknak is van
beleszólása, a lakás fele az õ nevén van, hogy fogják majd õt és a kislányokat
kárpótolni? A pénz. A pénzem. Átcsoportosítom. Ha. Ha tényleg bekövetkezik. Ez a
megszállás De hát miért így fogom fel? Miért? Amikor mégiscsak új élet. Mozgás.
Egy csecsemõ. Talán fiú.
(Anyukám, ez egy idilli helyzet, mondja Angelika, tavasszal
rendbehozunk mindent a lakásban, folyton nyafogtál, így a falak, úgy a
padló Miért nem a jó oldalát nézed? Hiszen nem vagy te önzõ, és a
tenyerükön hordanak majd De ismétlem, nem telefontéma, csupán
beharangoztam, szombaton jövünk, Lóránt persze csak a fejét csóválja, mint
egy elõkelõ idegen)
Mária
idegen. Ez a kulcsszó. Ez az idegenség-érzet. Megint. A saját véreim.
Szeretem õket. És mégis. Könyörülõ Atyám, nem ismerek rájuk. Nem találom a
"van"-ban a "voltat".
(November tizenkettedikén Márió kézhez kapja az imprimatúrát. Nem
zavarlak, mondja Villõ, hogy közben mennyit szívsz, az a csikkekbõl úgyis
kiderül. Ez már szimplán mechanikus munka, ha jól vagyok értesülve! Olyan
írásmû nincs, mondja Márió, amin ne lehetne még elbabrálni. Ez az utolsó
alkalom.)
Márió
már nem kerül ünnep elõtt a boltokba. Hiába hiteget ez a jófiú. És
hemzsegnek a hibák. Hogy egy szót így válasszanak el: megv-áltó! Emb-er! Valami
nem-tudom-milyen modern szedéstechnika. De a szövegem él. Nyomtatásban is.
Még most húzhatok belõle. Még most akár hozzá is tehetek. Egy-egy állítmánnyal,
azaz az állításaimmal elpepecselni. Egy-egy alanyt kicserélni, azaz még találóbb
néven nevezni. Hogy a nyelv a gondolatot a legtökéletesebben fejezze ki. Persze, csak
a tudomásom szerinti tökéletességben Vegyünk százszázalékot az abszolút
tudásra a megtudásra Akkor ez talán még nyolcvan százalék sincs
nyolcvan az éveim száma január tizenharmadikán Bele kell nyugodni, hogy
valami fehér folt mindig marad ember által teljesen belakott szellemi térkép nincsen.
Egyelõre. Majd egykor. Majd utána. Többet tudunk. Csakhogy milyen lesz az az
"utána"?
(Villõ hallgatózik; be-bekukucskál a kulcslyukon. Leül az asztalhoz,
rákönyököl a Füles rejtvényújságra.)
Villõ
itt biztonságban van. Itt rajta tartom a szemem. Belediktálom a Béres-
cseppet. Ha kell, erõszakhoz folyamodom. Kiverem a szájából a bagót. Nem
nyugszom bele, hogy sokszor még a tegnapi eseményekre se emlékezzen. Hogy ki
telefonált és miért? Elfelejti a neveket. Lencsés Virgilt tendenciózusan Márknak
szólongatja. Még nincs késõ. Rá kéne szoktatni a keresztrejtvényre. A legjobb
agytorna. Az õ mûveltségével, mi az neki amikor még én is megbirkózom, az
érettségimmel! És nyerni is lehet. Tudnám a milliót hová tenni!
Márió
nem fogom hiányolni. Ezt a ványadt testet. Ott majd kiégnek a vágyak.
Ami megmaradt, az is. Az "enni" és az "inni". A becsvágy mint a pernye csak
ezt az egyet nem tudom elképzelni, hogy nyelv nélkül hogyan létezhet hogyan
tükröz majd az egzisztencia milyen az, nem reflektálni és nem is létrehozni a
szóban nem kifejezni hanem csak úgy, de hogyan? beleélni Milyen?
(Mária az új körzeti orvosnõt várja. Köntösbe bújik, fésülködik,
Nivea-desodort spriccel a hóna alá.)
Mária
nem spré. Nem gázos. Ezt ajánlják. Tizenegyre ígérte. Ez a kis Borszéki
Magda. Jó, ha délre betoppan. A Mihály doktor nem akart annyit trafikálni. De hát
lassanként mindenki nyugdíjba megy. Helyettesít. Ez az Erdélybõl áttelepült kis
Borszéki Magda Testvérek között is negyvenötre saccolom. Csak a lénye olyan.
Olyan kis. Hebehurgya. Cilikés. S legalább jönne pontosan. Hogy errõl a csúnya
tachikardiáról is beszámoljak. Persze, csak bólogat majd. "Mária néni drága, nekem
is, hol a hátam, hol a nyakam, tessék a visszereimre pillantani" A végén még én
vigasztalom.
(Doktor Borszéki Magda, mint halálra sebzett üldözött az üldözõkkel
a sarkában, úgy csönget. A tenyere tapad a csengõre, a csengõ folyamatosan
sikolt. Szaladok, kiáltja Mária, már ahogy telik! Doktor Borszéki Magda
beesik az ajtón, ezt a rumlit, csókolom Mária néni, nem fehér embernek való!
Ma még egy falatot sem ettem, operált gyomrom van, muszáj ezt a kis zalais
zsömlét bekapnom, ha egy pohár szódát kérhetnék Szóda nincs, mondja
Mária, bodzaszörppel szolgálhatok, a lányom cipelte Szegedtõl idáig, csupa
cé-vitamin! Borszéki Magda letelepszik az asztal mellé, a zsömlyét kettétépi,
bontja a zsírpapírt, marcangolja a felvágottat. Hát igen, mohón nyeli a
falatot, akinek van hozzátartozója az én páromat még annódacumál
Csauék és gyereket szülni, most már, ebben a világban? Tessék velem
tartani, Mária néni, egy szeletkét még fölajánlhatok)
Mária
akár egy piknik. Egy kedélyes piknik. És ez az éles, megvasalt tûsarok!
Ritmikusan belekoppantja a szalagparkettába. Mégse kellett volna a szõnyeget
fölcsavarni. Most aztán félhold alakú maradandó nyomok De hát édes Istenem!
Erre figyelni?! Még most is?!
(Mária elneveti magát. Egy kávét, kisdoktornõ? Borszéki Magda a
lehúzott felvágott-héjakat belegyûri a papírba, a morzsákat nagyjából a
tenyerébe söpri: Kávét nem, Mária néni, ma savas napom van, hova
szemetelhetek?)
Mária
mint a bogáncs, úgy ragad a kicsinyesség. Mit számít? Mit számít a padló?
Amikor nemsokára.
(Borszéki Magda ellenõrzi Mária pulzusát. Csóválja a fejét. Belenéz
Mária torkába. Hümmög. Aztán a tüdõt hallgatja meg. Most egy mélyet
lélegezni! mondja. Jó vicc! Mária mókás grimaszt vág. Borszéki Magda a
vérnyomást is megméri. Ez szuper, mondja, ideális érték, a korhoz képest.
Hát igen, a szívecske rendetlenkedik. És a légcsõhurut megint fellobbant.
Ezt a tablettát a szívre írom, jól figyelni, nem összecserélni! Háromszor
egy És próbáljunk meg egy új antibiotikumot, a Diaphyllin marad, erre
nem találtak ki jobbat, és vitamin-injekció kúra, ha az az idõs hölgy még
bejár és vállalkozik)
Mária
a Szabina asszony. Hogyne járna. Mint egy õrmester. Hetente háromszor.
Nõvéri képesítéssel. A legjobb referenciákkal. Vásárol, fõz, takarít. Nem olcsó. De
megbízható. Nincs, amit ne végezne el. Csak éppen az a többesszám-elsõ személy!
"Ezt most megesszük!" Mint a csiriz, olyan a fõztje. "Most ide átülünk." "Ma
megmossuk a hajunkat!" Nem én irányítok a pénzemért, fordítva: mintha õ fizetne
engem. Blanka néni még azt csinálta, amit én akartam és akkor. Igaz, lassan. Szabina
bezzeg gyors, mint a villám. Pedig jócskán benne van a hatvanban. A Honvéd
kórházból ment nyugdíjba. "Nem szagoljuk, megisszuk!" Ha a családjáról
kérdezem - emberi kapcsolat, mégis - a késpenge-keskeny ajkait még szorosabbra
húzza, "család, relatív fogalom" Márk olvad a gyönyörtõl, hogy egy ilyen
precízet, tisztát sikerült kifogni. Angelika meg kijelentette, "Nem társalkodónõnek
vettük fel! Hamarosan itt lesz neked Tímea. Meg az a kis hívatlan vendég."
(Nincs valami hatásosabb, Magduska? kérdezi Mária, attól tartok, a
Diaphyllin nem használ Különösen, ha vált az idõ! Erre nincs gyógyszer, a
tüdõtágulásra! Borszéki Magda ingerült lesz, ellátom én a Mária nénit, kellõ
szakértelemmel, de csodákra egy orvos se képes! Ezt már múltkor is
elmagyaráztam, erre se tetszik emlékezni? Ellehet ezzel, egy kis
szerencsével, az emberi kor legvégsõ határáig éldegélni)
Mária
Tímea is ezt mondta. Olyan cicás volt. Mint régen. Az ölembe ült,
félfenékkel. "Má-mami, együtt leszünk megint. Ez a Norbi rendes tag, tud
alkalmazkodni, naná, ha mellettem kibírja! És a kicsi tuti föl fog dobni téged, te
maradsz a legvilágosabb szobában, és Márk sem sérelmezi, elvégre az egyetlen
unokahúg Mindent meg lehet oldani, egy kis szeretettel, Má-mami!" Talán
tévedtem. És alaptalanul félek. Talán még mindig az önzés. Ami munkál a
lelkemben. Pedig hát ez a mostani helyzet se papedli Egyedül. Immár tíz éve.
Betegesen. Egy vadidegenre bízva. Csak az a baj, hogy õk is Megint elõ-elõjön. Ez
a fájó idegenségérzet. Mintha nem ugyanazok volnának a gyerekeim. Akiket annyira
szerettem. Ez a mûkarmos, csimbókos hajú Tímea. Ez a savanyú, vénkisasszonyos
Angelika. És Márk, azzal a ritkás, rõtbarna pofaszakállal, a szõr közt pörsenések.
És hogy én sem vagyok számukra ugyanaz a régi anyu. Ugyanaz a Má-mami. Bár
rossz jós volnék! Meg fognak utálni. A szuszogásomat. Mintha egy sündisznó
bujkálna a szék alatt. A nyámmogásomat. Ahogy rágok. A csosszanást. Ahogy
húzom a papucsos lábam. És nem hagyhatok magam után szép emlékeket. Csak
megkönnyebbülést A memóriám egyébként még kitûnõ. Ne célozgasson. Ez a
szerencsétlen kis fusi-doktor.
(November harmincadikán déli egy óra. Márió beleszagol a tányérjába.
Vadas marha, finom! Nyúl a só után. Villõ rápaskol a kézfejére. Teszed le
azt a sót! Agyvérzés! Márió eltolja az ételt. Nem akarsz mindjárt meg is
pofozni?!)
Márió
anyaszerep. Komplexus. Voltaképpen gyógyítani kéne. De csak a
reménytelenségbe gyógyíthatnám bele. Még mindig többet ér, mint amikor a macskáit
ringatja. Neki így jó neki így jó. Nekem meg most már legyünk õszinték
ezen a téren mindegy.
Villõ
árgus szemekkel kell figyelni. Képes felemás zokniban kisétálni. És
borsoz, paprikáz, túlfûszerez mindent. Amit elibe teszek. Kóstolás nélkül szórja.
Semmire nem koncentrál. Látom én az ablakból, leszegett fejjel vonul át az
úttesten is El fogja csapni egy kocsi. Az a kocsi. "Anyám, az álmok nem
hazudnak" Rám van bízva. Muszáj erélyesen.
(Igenis, kapsz egy taslit, mondja Villõ, ha ennyire nem törõdsz az
egészségeddel! Jó, Márió viccre veszi, majd hozom a sámlit, hogy felérhess!
Nem vagyok humoros kedvemben, sóhajt Villõ, az éjjel megint a vállam, a
térdem, mintha baltával hasogatnák, sziszifuszi kínok, azaz pardon,
tantaluszi Az se stimmel, az is mást jelent amit nem ér el az ember
mondja Márió. Villõ gondolkodik. Ja persze, mondja végül, de nem a jelzõ a
lényeg, hanem a kín.)
Villõ
hogy ki ne javítson, nem állja meg! Még most se. Az ilyesmi még mindig
fontos neki.
(Mária a fürdõszobában bajlódik a harisnyanadrággal. Sem fölemelni
nem tudja a lábát, sem a lábához odahajolni nem képes, fulladás nélkül. A
lábujjait, a bokáját szemléli. Belenyomja az ujját a húsba.)
Mária
mintha dagadtabb volna a bokám. Tegnaphoz képest. Mintha megszívták
volna magukat a lábujjaim. Tömzsin szétmerednek. Mint a jóllakott piócák. Ez
meg mi? Ez meg mi?
(Tímea, kiált Mária, dugd ide a buksidat! Tímea, kezében
mérõszalaggal, bekukkant. Nem látsz a lábamon valami különöset? Jaj, Má-
mami, Tímea futólag odapillant, nagyon jó lábad van még mindig, anyué tele
van tyúkszemekkel! De hát ez a deformáció, mondja Mária, mint a kelt
tészta! Ott marad benne a nyom Ja, erre a kis püffedésre célzol? Tímea
közelebb lép, megvizsgálja. Nyáron nekem is feldagadt a bokám. Pláne, ha
egész nap lógatom De most nincs nyár, mondja Mária. A cipõ a ludas,
mondja Tímea, miért nem viselsz magas szárú cipõt, ami tartja a lábat? Várj,
segítek! Tímea leguggol, belebujtatja Mária lábfejét a harisnyanadrágba, most
hopp, talpra, belerázlak! Ezt nevezik gatyábarázásnak, mondja Mária, pedig
téged kellett volna gatyába rázni, korábban! Ne prédikálj, Má-mami, az
nem a te stílusod, hagyd meg anyának A nagyszoba ötharmincszor-hat
méter, a háló négyszer-öt, centire ki kell mérni, mi hova fér be, Norbinak is
van bútora, ami a tiedbõl fölösleges, azt eladjuk, persze a pénz a tied, csak
jelöld meg, mihez ragaszkodsz, és mi illik majd bele a te szobádba, az az
egyetlen különbejáratú, ne feledd!)
Mária
el kell kezdeni. A pakolászást. Az összehúzódást. A lomtalanítást. A
kacatok. A dobozok. Az emlékeim.
(Kíváncsi vagyok erre a Norbira, mondja Mária. Akármikor
fölhozhatom, mondja Tímea. Még ne, mondja Mária, várjunk, amíg egy kicsit
jobban leszek, kedvezõ benyomást akarok kelteni Jaj, te kis hiú! Tímea
megöleli. Norbi nagyvonalú, nemcsak a külsõre megy! És a terveid? Mária
Tímea kezét fogva óvatosan kilépdel a fürdõszobából, már most, tizennyolc
évesen, feladtad? Egy férfiért, akibe nem is vagy úgy istenigazából
szerelmes? Ugyan, Má-mami! Tímea becsúsztatja a mérõszalagot a tokjába,
manöken, fotómodell, az is terv?! Te kifogásoltad a legerélyesebben és
azt is tõled hallottam, hogy az abortusz tulajdonképpen gyilkosság
Különben is, lehet, hogy egyelõre nem is esküszünk meg. "Élettárs", sokkal
korszerûbb, mint az ósdi fele-ség Nem a formalitásról van szó, mondja
Mária, de legalább szeretnéd! Ugyan, Má-mami, Norbi a leghûségesebb
haver, megértõ, még azt is megértette, hogy a Takács Nagy Elemérbe vagyok
belezúgva! Ez egy nyitott kapcsolat. Baráti. És Má-mami, neked
magyarázzam, hogy sokféle szeretet létezik?)
Mária
Ábel. Mintha a testvérem. Richárd. Mintha az apám. Valaha. Vagy majd
egykor.
(Hát igen, Mária bólogat, jó pap holtig tanul. Csak azt reméltem, te
okosabb leszel! Tímea válogat a könyvek között. Ugyan, te milyen voltál
tizennyolc éves korodban?!)
Mária
igaz. Az a Mari, a bálkirálynõ, a "vamp" aki mindenbe belekapott, de
semmit sem fejezett be és ez a Mária ég és föld.
(Karády-frizurát hordtam, Mária mosolyog, össze-vissza randevúztam,
rengeteget csókolóztam, de le nem feküdtem csak huszonöt évesen, a
vérszerinti nagyapáddal Azért kellett aztán késõbb elválnod, mondja
Tímea, mert nem tomboltad ki magad, idõben De azt helyeslem, Mária
közbevág, ha már így esett, hogy a gyereket megszülöd! Tímea viharosan
megcsókolja: te vagy az egyetlen a családban! Fiút szeretnék, mi legyen a
neve? Márió, mondja Mária, legyen Márió Te kis ravasz, Tímea gyengéden
megveregeti a nagyanyja hátát, kuc-kuc, ne köhögj Te kis ravasz! Mert a
"Márió" majdnem Mária!)
Mária
Márió. Akivel az Isten összekötött.
(December huszonharmadikán az egész család összegyûlik Mária
hetvenötödik születésnapjára. Angelika fõz és tortát süt, Márk feldíszíti az
ajtófélfát fenyõtobozzal: Ha már az idén nem akarsz karácsonyfát,
anyukám Dalma lampiont ragaszt, Zelma könyvjelzõt vagdal posztóból és
gyöngyöt varr rá. Tímea beszélget Máriával, de Mária csak kurta igen-nel és
nem-mel felel.)
Mária
a vízhajtó. Folyton pisilni kell. És hányingerem van. Elrontottam a
gyomromat. Szabina tegnap belémparancsolta. A mirelit kapros-tökfõzeléket.
"Nem válogatni, enni! Ízlik-nem ízlik, nem olyan idõket élünk." Nagyon rosszul
vagyok. Nagyon rosszul. És végképp nem tudok aludni. Az álom. Ahogy esténként
szinte kiprovokálja a lelkem. Nem kerülök az ûrbe. Visszaképzem a gép testét. De
valami nem stimmel. Nem ez a megoldás: folyton-folyvást megakadályozni;
ellenkezõ irányba, vissza Milyen tündérek, milyen aranyosak hogy igyekeznek
De ma képtelenség. Innen felkelni. És szépen felöltözni. Egy falat se megy le. A
torkomon. Nagyon rosszul vagyok, jaj, nagyon rosszul
(Angelika leveszi a kötényt, leül az ágy szélére, mit szeretnél, hogyan
tegyük ünnepélyesebbé, ezt a nagy alkalmat? Hiszen tudod, hogy holnap már
mindenki kénytelen szétspriccelni Lóránt kórházban, én nyûglõdtem
mindig epével, és most õ, epehólyag-gyulladás! Tímea Norbi szüleihez
hivatalos Sárbogárdra, bemutatkozó látogatásra, ha már te halogatod Én is
egyedül leszek szenteste, anyukám Márkot pedig meghívta az újdonsült
nõje, hárfás a Bécsi Filharmonikusoknál vagy hol, szerzõdésben, karácsonyi
koncert és Olimpiától sem lehet kívánni, hogy a kölkeit minden
karácsonykor nélkülözze De ma itt vagyunk, együtt, az Isten éltessen,
legalább addig kelj fel, amíg elfújod a gyertyákat a születésnapi tortán!)
Mária
én már egy szál gyufát sem tudok elfújni. Nemhogy a gyertyát. Szegény kis
Angelikám. Hát tõle is elpártolt a lánya. És nem lelketlenségbõl. Nem holmi
hálátlanságból. Hanem mert így kell lennie. És Márkom végre megint szerelmes. Én is
utaznék, az õ helyében. Tímea is. Megy a fiú szüleihez. Nem utasíthatja vissza.
Zelma. És persze Dalma. Az anyjukhoz tartoznak, elsõsorban. Mindez így
természetes.
(Majd Zelma elfújja a gyertyákat helyettem, mondja Mária, és majd
holnap eszem belõle, ígérem, befalok mindent, elrontottam a gyomromat, az
a tejfölös tökfõzelék, de holnap! Megvár az a sok finomság, Angikám, a te
drága kezed munkája, és Márk, ez a gyönyörû dekoráció! Csak ne
beszéltessetek! Mária kikászálódik az ágyból, megy pisilni megint.
Megtántorodik. Semmi vész, mondja, csak a vízhajtó rettenetesen
legyöngíti az embert. Márk melléugrik, karonfogja. Angelika sírva fakad,
könyörögve az anyja arcába néz. Édesmama, ne csináld ezt, hogy hagyjalak
itt?! Az a szerencsétlen Lóránt negyvenfokos lázzal, a minimum, hogy
szenteste meglátogatom Mindjárt én is hányok, mondja Tímea, megszakad
a szívem, így látni, az én elnyûhetetlen Má-mamimat! Én úgyis ideszököm
holnap, mondja Zelma. Azt te csak képzeled, mondja Dalma, abba anyunak
is van beleszólása! Mária magára zárja a vécé-ajtót: Köszönöm. Mindent
köszönök. Ne aggódjatok! Holnapra megkönnyebbülök. Csak a vízhajtó,
ismétlem. Elõre jelezte az a kis doktor Futri Kata Nem is Futri Katának
hívják, suttogja Dalma, láttam a pecsétet a recepten. Kever, mondja Angelika,
néha engem is Tímeának hív Engem meg Zelmának! mondja Dalma. Az a
legfájdalmasabb, ha Ábelnek szólít, mondja Márk szomorúan. És bocsánatot
kér, semmiségekért, hogy "ne haragudj, Ábel".)
Mária
itt toporognak a vécé elõtt. Hogy ki tudok-e jönni? Szabina utasítása.
Soha többé belülrõl beakasztani a láncot. Ez az elsõ szabály. A kórházban is. Ne
kórházba. Ne kórházba. Édes gyermekeim. Mennyire szeretlek titeket. És hogy fáj,
hogy ti is meg fogtok egyszer halni. És milyen nehéz lesz. Nektek. És nem tudok
segíteni. Márk puha szöszke haja. Angelika lábán a három hurkácska. Tímea két
elülsõ tejfoga. És most ez a rõt szakáll. Angelika negyvenes lába. Tímea már
buggyanó mellekkel.
(Mária lehúzza a vécét, belebámul az üres kagylóba. Ami rátör, a
szituációtól, helytõl, rációtól független váratlan boldogságérzet.)
Mária
Istenem mi ez?! Most hirtelen egybesimul minden. Mindenki, aki van,
egyúttal az, aki volt. Nincs rés. Fedi egymást. A látvány. Áttetszik egyik a másikon.
Rájuk ismerek. Nincs idegenség. És azt is szeretem bennük, akik majd lesznek.
Csodálatos. De szavakkal kifejezhetetlen.
(Mária elõbújik, no ne keseregjetek, mondja határozottan, egy kis
átmeneti deprimáltság törvényszerû! Elvégre hetvenöt, vagy mi a szösz! Csak
egy nap, és Szabina huszonötödikén újra becsörtet. Sipirc a dolgotokra!
Zelma, eszedbe ne jusson otthonról ellógni! Mulass jól, Márkom, Bécsben,
égek a kíváncsiságtól, milyen az a Zsuzsa! Szegény Lórántot pedig
csókoltatom, neked, Angikám, most ott a helyed! Mellette!)
Mária
és még csak nem is póz. Vágyom a csöndre. Valami még hátravan. Tanúk
nélkül.
(Legalább egy fotót, anyukám, mondja Márk, kapjál fel egy csinos
göncöt, szedd rendbe a frizurád! Megörökítjük ezt a ritka tüneményt, együtt
a család! Zelma hozza a vadonatúj fényképezõgépet. Japán automata, te állj
középen, mamókám!)
Mária
középen. Többé soha, sehol. A leghazugabb mûfaj a családi fotó. Majd õk
is rám ismernek. Sokkal hitelesebben. Az emlékeikben.
(December huszonnegyedikén este Márió nehezen alszik el, bekap még egy
szem Imovanét. Nem zavar, kiáltja ki Villõnek, ha még hallgatok egy kis
zenét? Föltenném a gregorián-lemezt Csak ne bömböltesd, ahogy szoktad,
mondja Villõ, átkopognak!)
Villõ
ez a sok ünnepélyes zsolozsma! Én jobban szeretem az egyszerû
karácsonyi dalokat. "Kiskarácsony, nagykarácsony, kisült-é már a kalácsom, ha
kisült hát ide véle, hadd eszem meg melegébe" Bizony, megettük a kenyerünk
javát téved a nóta, "megettem a kenyerem javát, mégse tudom, mi a
boldogság" Én tudom. Mi tudjuk. Öregségünkre megadta az Isten. Ezt az
egybeforrottságot. A gregorián ének szomorú. "Venite, adoremus" Jöjjetek,
imádjuk De miért ilyen komoran? Egy kis lelkesültség, egy kis vidámság, édes
ma-született Jézuska!
Márió
senki sem tartja a szavát. Elakadt a könyv a nyomdában. Éppen
karácsony elõtt. Jobban fizetõ postamunka mondja a békaarcú koma. És azt is
mondja, nem baj mert ez a mû értékeiben úgyis idõtlen. Most egyszerre idõtlen!
Nevetnem kéne De legalább Villõ örül egy kicsit az elõleget, kárpótlásul,
kipréseltem Földerült az arcocskája, amikor a hatvanezer forintot a markába
számoltam. Persze ez még a temetésre se elég. Ha közelest
descendit de caelis
leszállt az egekbõl
lux fulgebit
a fény fölragyogott
verbum caro factum est
az Ige testté lõn
szûk folyosó sziklába vájt lépcsõfokok sötétbarna kõkockás falak
daróc valamiféle bõrszíjakkal rögzített sarú a meztelen lábfejem fáklya
szurokszag mintha egyre világosabban egyre élesebben
Villõ
naná, hogy harsogtatja! Másként nem hallja szegénykém. És a memóriája
kihagy. Fel kell neki egy cédulára írni. Ha leküldöm az ábécébe. Amikor éppen
mászni se tudok. Egy kilogramm kenyér, húsz deka liptói túró, mert tehéntúrót hoz,
ha nem írom oda: liptói. Délutánra elfelejti, délelõtt kivel mit beszélt meg.
Gyöngülõ emlékezet, nagy csapás, egy ilyen világraszóló elmének De
szerencsére, õ nem veszi észre!
(Mária sokkal jobban van. A vízhajtó dolgozott, a püffedések
leapadtak. A légzése majdnem normális, valami váladék felszakad. Az
étvágya visszatér. Hol ezt, hol azt csipeget. Tányérkákkal körberakja magát.)
Mária
jó hír! Hogy Márkomnak végre van valaki. Nõ hárfával. Aki ma hárfázik,
az nem lehet haszonlesõ. De remélem, nem is afféle a felhõkben lebegõ, örökké
révült tekintetû, neuraszténiás teremtés. Akit úgy kell lepkehálóval a földre
visszakapdosni És ami a fõ, nem lettem terhükre. Nem sajnáltattam magam.
Szétosztottam a pénzes borítékokat is. Ez most a jutalmam. Ez a jó közérzet. Ez a
kellemes magány. Egy szál gally, egy szál gyertya. Rebeg a gyertyafény. Mintha az
ablak felöl fújkálná valami. A gyertyámat. Huzat. Az ablakok nem pászentek. No,
még egy szelet süti
(Mária kikel az ágyból, ügyel, hogy semmit föl ne borítson. A
nagyszobában sötét van. Mária tapogatva keresi a villanykapcsolót.)
Mária
itt kell lennie, balra. A sezlon fölött. De hol van? Hova tûnt innen? A
sezlon fölül?
(Áll a sötétben. A szívverése fölgyorsul, a légzése akad.)
Mária
de hát hol vagyok? Ez nem a Tavaszmezõ tér három?!
(Szünet. A rövidzárlat feloldódik.)
Mária
Marika, Mari, Marcsika, Mária! De hülye vagy. De hülye! Ez az Akna utca
harminchét. A Tavaszmezõ hármat még negyvenhétben elcseréltük. Az a
villanykapcsoló ott volt. A sezlon is ott volt.
(Mária rutinos mozdulattal nyúl a szekrény mögé, fölkapcsolja a
villanyt. Megy a konyhába, nyitja a frizsidert, tortát vág.)
Mária
hetven évvel ezelõtt utoljára ötven éve. Hogy került ez elõ? Hogy
emlékezhetett a kezem, erre a régire?
(Visszabújik a tortával az ágyba. Künn hullani kezd a hó, az utcai
lámpa megvilágítja a pelyheket.)
Mária
szép. Milyen szép! És hány hóhullás van mögötte! Az életem valamennyi
havazása. Rácsos kiságy. Odakünn surrognak, csikorognak a hólapátok. A
hómunkások lapátjai. Félek. Az éles lapátok. Engem is eltakarítanak. Anyuka jön.
Érzem a kezét. Az orromban az illata. Bazsalikom. "Nem téged, Marikám, nem
téged!" És tavasz. Egy rózsaszín virágba borult, terebélyes gyümölcsfa, egyedül,
egy smaragzöld rét közepén. Az iskolai olvasókönyvben. És a balatonvilágosi kert
barackfája. Temérdek sárgabarack a meghajlott ágakon. A kép egyre dúsabb. És
almák. Fonott kosárban a piacon. Almák a fa alatt. Ranett, jonatán, starking.
Folyók, tavak, tengerek. Háborogva és enyelgõ habokkal. Csónak és evezõk. A táj
szeletekben. A fény különbözõ szögben és törésben. Õszi erdõ. Avar. Búcsúzó, extatikus
ragyogása a színeknek. S mindez egymáson, rétegekben, külön-külön is, de mégis
tablószerûen. Az esszencia. Minden tavasz, minden nyár. És minden õsz, ezzel az
utolsó téllel A természet, amiben éltem. És most közlekedem benne, innen-oda,
szabadon. Idézem tetszés szerint Príma ez a diókrém!
(Mária lenyalja az ujjait, papírszalvétával megtörölközik.)
Mária
utolsó tél?! Talán csak szenvelgés. Egyelõre alszom. Légy velem, Jézus. A
méltatlannal.
(Mária álomba merül. A szaggatott légzés betölti a csöndet. Az ismétlõ
álom gördülékeny; becsúszik.)
Mária
rajtam nem fog ki! Hohó! Hiába olvad a fémskatulya. Én nem engedem.
Hogy kipottyanjak az ûrbe. Én megtartom magam körül. A burkolatot.
Kilencvenkilencedszer is
(Belép valami zavaró. Valami nyugtalanító. Valami bizonytalan;
valami kétely. Mária tudata az álom és éberenlét határán.)
Mária
de századszorra? És örökké? Nem maradhatok itt bezárva örökkön-
örökké mégiscsak ki kell innen bújnom elõbb-utóbb
(A repülõgép hirtelen süllyedni kezd. Pánik. Jégszilánkos rémület.)
Mária
a roncsok. Maguk alá temetnek. A robbanás. Elnyel a feneketlen óceán.
(Vészkijárat: egy raffolt függönnyel takart csapóajtó. Az álombeli
Mária megpillantja. Nincs más kiút, motyogja. És már kint is lebeg az ûrben.
De nem zuhan. Nem zuhan.)
Mária
kibújtam a bõrömbõl. Mégse folytam széjjel. Nincs kezem. Amivel
kapaszkodjam. Nincs vállam, hogy támaszkodjam. És mégis támaszkodom. Nincs
lábam, hogy megvessem. És mégis meg vagyok tartva.
mi ez
ki ez
akibe belemerültem
aki áthat
aki befogad
akit befogadok
ez a fénytest
ez a biztonság
ez a gyönyör
(Mintha bárka ringatná lágy hullámokon, Mária a mélyalvásba lassan
visszasüpped. Másnap reggel Szabina asszony riasztja: Ilyet ne, morzsák az
ágyban!!! Ne fárassza magát, Szabina, mondja Mária, derûsen, én már mindent
elintéztem. Nincs magának láza? kérdi Szabina, hozom a hõmérõt No
sejtettem, harminchét-hat.)
Mária
"Nem én, hanem a Krisztus énbennem." Az élmény. Lehetetlen hitelesen
továbbadni. Patetikusan hangzik. A szó itt már nem partner. S minél ékesszólóbb
szó, annál kevésbé.
(December huszonhatodikán Lencsésék elcsalják Villõt a közeli Eldorádó
moziba. Pasolini: Máté evangéliuma, felújítás, ezt látni kell, Villõke Márió
nem tart velük. Egy kicsit zúg a fejem, már a mozijegy is kész vagyon,
mondja Villõnek, ne hagyd, hogy ezek a csóró gyerekek fizessék!)
Márió
volt nekem egy malacom egy rózsaszín cserépmalac-persely A
nyíláson dobtam be a pengõt, a fillért a fülemhez emeltem, úgy csörgettem
és apa azt mondta, amíg csörög, nincs tele de ha tele van akkor fel kell törni
és széttörtük gurult a pénz a mama összeszámolta, stószokba rakta és
tételesen meg kellett indokolnom mennyit mire nem csak úgy, fruttira,
matinéra Etelka néni azt mondta késõbb minden strici úgyis a cafkákhoz
viszi meg a lóversenyre Annyira szerettem azt a cserépmalacot annyira
sajnáltam a konyhakõhöz vágni csak azért, mert már kiszolgált szegény
(Adj tejet a cicáknak, mondja Villõ, ne felejtsd el ezt is, szívem! Én?!
mondja Márió, aki még a gyerekkori malacomra is emlékszem?)
Villõ
magasságos Isten! És minden Szentek! Sose volt disznajuk. Városi
gyerek Lelkifurdalásom van. Egyedül hagyni itthon. A gázcsap. A bojler. Ezer
veszélyforrás. De úgy vonz. Ez a téma. Jézus emberi arca.
(Márió kényelmesen elterpeszkedik. Az ajtócsattanást alig várja.
Rágyújt. Majszolja a rumos-mazsolás piskótát.)
Márió
tegnap még havazott. Ma szikrázva süt a nap. Milyen jó! Csak így ülni
magamban Mintha egyszer már ültem volna így egy priccs szélén
Novoszibirszkben a fogságban amíg a többieket kihajtottákEmlékszem
vérhas-gyanúval különítettek el de nem vérhas volt. És már lábadoztam.
Mellettem egy csajka káposztaleves. Torzsa úszott benne és én annyira örültem
a torzsának kivételes szerencsém van, ezt gondoltam és akkor is sütött a nap
fagyos, citromszínû téli nap bebújt a bedeszkázott ablakon egy vékony sugár, és
a felsõ priccs lábára esett Oda, ahol a nyers fán, a szálkák közt a göb valamiféle
figurát képezett egy nõi fej, mint a mama brossán tornyozott hajkoronával egy
finom profil és hirtelen rámtört valami logikátlan, elementáris boldogság, valami
teljesség-érzet, valami hála a létért, hála azért, hogy még a háborúban sem kellett
ölnöm, és bizonyossággal éreztem, haza fogok jutni és nagy dolgokra szánt az
Isten És most itt ülök, a melegben, pöfékelek, a fénynyaláb a szõnyegmintán
ugyanazt a nõi fejet mintázza, egy kis fantáziával Mária és megint ugyanaz a
csontig ható boldogság hála hogyha nem is mindent de legalább részben és
nem múlt el az élet hiába Omlós ez a piskóta. És találtam benne mazsolát
(Szilveszter délutánján - négy rossz nap után - Mária váratlanul ismét
erõre kap. Energikusan nekilát, hogy a maradék "limlomot" felszámolja.
Szabina asszony haragszik. Felesleges, helyettük elvégezni! Csak azt akarom,
hogy az újév rendben találjon, Mária mentegetõzik, jövõre már úgyis
Tímeáék veszik át a marsallbotot, bár, hogy az örömtõl repesnék, nem
állítom! Pedig így igazságos, mondja Szabina szigorúan, a mai világban, egy
személynek birtokolni három szobát!!! Amikor egyesek fél évszázad alatt,
negyedmagukkal se tudtak az udvari kétszoba-konyhából kivakarózni!)
Mária
ez az "egyesek" Szabina és a pereputtya. Szabina most egy kicsit bosszút
áll. Rajtam. A saját sanyarú sorsáért. Végre egy helyzet, amit õ ural.
(És ha kihúzom a lábam, akkor se hajuldozzon! folytatja Szabina. A
felelõsség az enyém A spenótot csak föl kell melegíteni. Utálom a
spenótot, mondja Mária. Ami egészséges, azt kell szeretni, nem terhelni a
gyomrot vacsorára! Látszik, hogy kiskorában elkényeztették! Szabina már az
ajtóból szól vissza, és boldogabb új évet, tán csak lejárt a hét szûk
esztendõ Másodikán jövök, írja fel magának egy cetlire, nehogy elõbb
reklamáljon!)
Mária
szerencsére már menetközben megszabadultam. A kacatoktól. Már csak az
Orion-tévés papundekli-doboz van hátra. A gardróbból, a régi irhám mögül. A csak
nekem fontos emlékek. Nem akarom, hogy találgassanak "Hát ez a levél, hát ez a
hajfürt? Hát ez a préselt virág?" Semmi szentimentalizmus, ki vele!
(Mária zsámolyra ül, a doboz tartalmát módszeresen a kiürült raffia-
krumpliszsákba dobálja.)
Mária
nagyon fájdalmas. Nehéz. Nem hittem volna. Hogy ekkorra ellenállást kell
legyûrnöm. Ez a megszürkült viaszvirágos hajpánt. Az elsõáldozós. Ez a lapos
tüllrózsa. Az elsõ bál. A Royalban. Ezek a verses irományok. Írta Marth Marika,
IV. oszt. tan. "Egyetlen szerelmem!" Valami Miklós levele. Ez meg valami Zolié.
És Jóska. Még Ábel elõtt. A tucat-gavallérok. Ez a porrá töredezett gyöngyvirág.
Amit Ábel, amikor Angi megmozdult a hasamban És az ákom-bákom
rajzocskák. Anyák napjára. Piros papír szív, kihajthatósra ragasztott ablak a
közepén, "édesanyámnak, az õ kicsi fia", de már nincs ott Márk fényképe az
ablakocska alatt valaki levakarta talán éppen én mert gyorsan kellett a
fotó valami igazolványba Ezt a tigrisnagy macskát Angi rajzolta
"Anyacicának szeretettel" Késõbb leszoktattam õket. Anyák napja, nõk napja,
konvencionális, "engem egész évben és ne rendeletileg szeressetek" Igazam volt,
meg nem is
(Sárgult, vonalas "miniszterpapír" akad Mária kezébe. Szakadozott
szélû, gyûrött. Mintha egyszer már el akarták volna indulatosan tüntetni.)
Mária
ezek az elnagyolt "fantázia"-betûk! Márió írása. Aki sosem írt nekem
levelet. Vers. Latin vers. Nem tudom, kitõl idézi. S azt sem tudom, mikor és
miért én ezt teljesen elfelejtettem. Hogy ez létezik. "te spectum, suprima mihi
cum venerit hora, te teneam moriens deficiente manu" És a fordítás, alatta. A
saját kézírásom. Ahogy megkíséreltem lefordítani. Hevenyészve. "Végsõ órámon
szemeim szemedet keresik majd, és kezedet keresi kába haló kezem is." Kába.
Milyen gyermeteg. De a versláb stimmel. S milyen igaz. Átjár a fájdalom. Átjár a
fájdalom, tetõtõl-talpig.
(Mária hosszan skandálja a verset, majd gombóccá gyûrve lehúzza a
vécében.)
Mária
megsemmisítettem és mégis megõriztem most néhány szem
rumosmeggy, Zelma hozta, stikában. A spenótot majd reggel kiöntöm. Szépen
megmosom a kezem. Bebújok az ágyikómba. A rádió. A kabaré. Megvárom az
éjfélt. Düb-düb. Cum venerit hora. Te spectem, deficiente manu. Lehet, hogy ez
lesz az utolsó évem. De az is lehet, hogy nem. Anyuka hajszál híján a nyolcvanat is
megérte. Nem helyes spekulálni. Át kell adni magunkat
át kell adni
át kell
át
(Mária álomtalan, ájulásszerû mélyalvásba merül. A telefoncsöngést se
hallja. Hiába keresi Bécs, Szeged, Monor. Január elsején déli tizenkettõkor
ébred. Friss és vidám.)
Mária
ez már kilencvenhét! Mintha hirtelen vége lenne. A betegségnek. Nincs
semmi bajom! Csak egy parányi, inkább kellemes gyöngeség. Hosszú évek óta nem
volt ilyen tökéletesen jó a közérzetem! Ez a tiszta, ropogós ágynemû! Az öblitõ, "a
mezõk illata"! Milyen élénkek újra a színek! Mintha újra folt nélkül látnék! Teljes
ragyogásban a szoba. Húslevest kívánok Borjúpörköltet izmos, kicsi
nokedlikkel. Túrós-tejfölös csusza Most mintha mennék. Kifelé. Egy zárt
terembõl. Valami erkélyszerû mellvéd. Félkör alakú. Egy ismerõs repedéssel. És
valami függõkert. Valami kékzöld tenger. A szemhatáron. És egy síremlék.
Repkénnyel befuttatva. Valami kõpad és moha. Hozzám tartozik. Ugyanúgy, mint
az Akna utca. És a fény. Ahogy átlósan fut le egy kopott malterú tûzfalon A
Tavaszmezõ tér! Meggyógyultam! Élni, csak úgy! Élni a világot! Ha újrakezdhetném.
Ezzel a tudással.
(Mária fürgén fölkel, mosdik, fésülködik, a bársonypongyoláját
fölveszi. Tojásrántottát készít, dúdol.)
Mária
milyen gyönyörû a tojás sárgája! A napraforgó olaj milyen elevenen serceg!
Milyen bíbor a cékla! Milyen jó enni! Milyen jó a bodzaszörp! Milyen jó inni! És
lélegezni! Magától értetõdõen, észrevétlenül, nem minden slukkért megharcolva
Teremtõ Atya, köszönöm Hogy fognak majd a gyerekek csodálkozni!
(Márió segít Villõnek a nedves ruhával zsúfolt fregolit fölhúzni.
Aranyszív, mondja, éppen újév napján jött rád a moshatnék?! Újév-nem
újév, Villõ vállat von, ma volt rá késztetésem. S amit ma megtehetsz, ne
halaszd holnapra!)
Villõ
a holnap bizonytalan. Bármi történhet, és akkor nem tudom az ágynemût
kicserélni. Már csak két váltás el nem rongyolódott maradt. Rettegek. Mindenórás
állapot. A terhes anyák érezhetnek hasonlót. Hogy most már minden órában
megtörténhet. És az ember túl akar lenni. De mi a halált szüljük meg. Bár Márió azt
mondja, egyúttal egy új életet is. Rettegek. Hogy csak úgy kisuttyan a kezeim
közül, egyik pillanatról a másikra A pizsama. A tiszta pizsama is legyen
készenlétben. Tegnap egész nap szunyókált. Éjfélre valahogy feltámadt, de addigra
már nekem ragadt le a szemem. Rosszat hoz ez a kilencvenhét. Öregnek, fiatalnak.
Márió
olyan furcsa. Obrazcovnál láttam, régen. Egy nagy, kesztyûs bábot
Énekelt. És a végén belülrõl összezsugorodott a feje ökölnyire zsugorodott.
Mintha engem is valami húzna. Befelé. A középpontba. Mintha egyetlen
csomóba akarna összeolvadni minden. Valami mágneses vonzás, középre. S amikor
már ponttá zsugorodott, mintha onnan akarna kitörni a középponton keresztül
távozni bizarr bizarr és nem lefordítható Megint elmúlt egy esztendõ De
szeretném látni, tudni, mit hoz a jövõ! Ennek a planétának, ennek a drága,
nyomorult kis népnek már nélkülem
(Egyszer még a nyakunkba szakad ez az instrumentum, mondja Márió,
a kötél annyira elvékonyodott! Villõ legyint: Az lenne a legegyszerûbb, ketten
egy csapásra!)
Villõ
hiú ábránd. Hogy "Uram, múljék el tõlem a keserû pohár"
(Január másodikán reggel tízkor Mária arra ébred, hogy megint erõs
hányingere van. A lábfeje ismét fölpuffadva. Az ujjak már a kezén is
ödémásak. A szeme eltûnik a duzzadt könnyzacskóban. Kapkodja a levegõt.
Anyukám, mondja Angelika a telefonba, szilveszterkor sem vetted fel,
megõrjíted az egész családot! Elsején meg naphosszat foglalt voltál, kivel
fecserészel? Szegény Márk négyszer is rámcsörgetett Bécsbõl, mi van, mi van
anyuval, rajtam kéri számon! Aludtam, suttogja Mária a kagylóba, és
elsején mikor is volt elseje? talán vonalhiba de Zelma már idelógott
tegnap délután, ellenõrzött, megnyugodhatnak a kedélyek Lórántról
beszélj! Holnapután hozom haza, mondja Angelika, ezt most szerencsésen
megúszta de te, hogy képzeled a továbbiakat, anyukám? Ismétlem, kiborítasz
mindenkit! Szabina elragadja a kagylót Máriától. Én sem vállalom a
felelõsséget a kedves anyukáért, mondja, annyira önfejû és össze-vissza
eszik, így a hányinger se csoda, és a vízhajtót is elszabotálja! Mária
erõszakkal visszaveszi a kagylót. Angelika sírva fakad. Hát megint
rosszabbul vagy? Mit csináljak? Most mi az istent csináljak?)
Mária
semmit, édes magzatom. Nincs itt mit csinálni. Talán egy kis madártejet
kóstolnék. Anyuka madárteje. Remegõ, csillogó hab. Kristálytálban.
(Most le kell tennem, mondja Mária, sajnos, tovább nem Hát így
nem is, kiáltja Angelika, látom, nekem kell intézkednem!)
Mária
csak kórházba ne. Csak kórházba ne. Vanília íz. A nyelvemen.
(Madártej, sóhajtja Mária. Készítek én magának, mondja Szabina, ha
azon múlik! De a végtelenségig úgysem húzhatja. A kórházban mégiscsak
roborálnák!)
Mária
két rossz nap - két jó nap. Még mindig kiegyeznék.
(Január ötödikén estefelé Mária kihányja a madártejet is. Mindentõl
undorodom, tejnek, tojásnak, húsnak büdös szaga van. Még a gondolat is
képtelenség, hogy a falatot a számba vegyem, megrágjam Mintha az étel
elfogná az utat a maradék levegõtõl! De hát már jártányi ereje sincs, mondja
Szabina, bepanaszolom a fiának!)
Mária
hát nem lehet imával kiváltani. A szenvedést. Ezt a már szünet nélkülit.
Se nappal, se éjjel. Így már nem érdemes. Így már nem. Csak a kín, csak a kín.
Minden koncentráció a fizikumon. A gondolkodás is megbénul. Eleinte hiúsági
kérdés. Aztán egészségügyi De ez már élet-halál kérdése! Ebben a fázisban. Az
öregség. El van tömõdve a mellkasom. Az egész belsõmet a legszívesebben
kiköpném. De se köpni, se nyelni Ez lehet az az állapot. Amibõl a szólás
származik: "Se köpni, se nyelni nem tudott." Ó, ha csak tíz-tíz perc enyhülés
lenne! De nincs. De nincs! Mi ez? Mi ez a langyos, híg lötty alattam?! Hát
ez hogy történhetett?
(Hamar, hamar, kiáltja Mária, fogalmam sincs, hogyan de
beszaladt! Mi szaladt be? kérdi Szabina. Mária lehunyja a szemét.
Szégyellem. De bekakáltam anyuka! Anyuka?! Szabina legyint, hol van az
már! Egy-kettõre kiganézzuk!)
Mária
snitt. Snitt. Ezt nem tehetem. Velük. Ne, ami nekem jobb! Hanem ami
nekik.
(Telefonáljon Márknak és Angelikának is, sürgõsen, mondja Mária,
intézzék el a kórházat. Szabina nedves ronggyal mossa Mária lábközét:
Forduljon Emelje meg a popsit Csak megjött az esze, Vízkereszt
napjára!)
Mária
tizenhárom szent éjszaka. Karácsonytól Vízkeresztig. Õ már egészen
közel van. Már semmi se számít. Már semmi se fontos. Csak az a meleg, sûrû fény
az a fénytest
Õ bennem
Én benne
csak újra odataláljak
(Vízkereszt magasztos ünnep, mondja Mária, Jézus befogadja
Krisztust Szabina a száraz flanelt Mária feneke alá csúsztatja: kedveském,
csak nem akar kiselõadást tartani, félholtan is?!)
Mária
üres a kapcsos könyv. Ha beleírnám: "Minden jó, ha a vége jó.", azt hinnék,
végleg megháborodtam.
(Január nyolcadikán reggel hét órakor Angelika és Márk felöltöztetik
Máriát. Elég lenne a pongyola is, mondja Angelika, minek ez a puccparádé,
anyukám? Hát szakszerûbb a mentõ, mondja Szabina. Márk rákiált: Nem
engedem hordágyon hurcolni, szirénázva, az én anyámat! Ott még nem
tartunk, mondja Angelika is, majd letámogatunk a kocsiig, édesanya! Te
olyan szívós vagy. A kórházban újra egyenesbe hoznak. Márk buzgón
csomagol: Bár elõbb rászántad volna magadat! És nem leszel
tömegnyomorban, kétágyas szoba, pusztán pénzkérdés, és az osztályvezetõ
adjunktus személyesen Mi ez a fura szag? Ez az aceton? Angelika
szimatol: Körömlakk? Ez a vérgáz, súgja Szabina, sok a vérgáz a kedves
mamában. Angelika a táskába pillant. Minden itt van, anyukám? Nem
felejtettél ki valamit? A krémed a krémeid! Hol édes anyukám?!
Angelika kétségbeesetten Márkra néz: Hát a krémet már nem akarja
bevinni?!)
Mária
szegényke. Hogy megrémült! Persze, az arckrém. A kencefice. Amit ha
már nem, akkor Az a vég. Hát persze.
(Fene a feledékeny fejemet, mondja Mária, van még egy bontatlan
tégelyem és a hidratáló a tubusban hiányzott volna! Máriát bebújtatják a
kabátba. Kalap nem kell, mondja Mária, nincs kalap-arcom.)
Mária
valami zsibbadtság. Az istenek kloroformja. Én ide többet már nem jövök
vissza. De hátha mégis. Érdekes, most mintha nem is volnék olyan rosszul.
(Egy pillanat, mondja Mária, a virágállványhoz lép, megfordítja a
könnyezõpálma cserepét: Szabina kérem, ez így álljon, napirányba! Irigylem,
mondja Szabina, hogy még ilyenkor is képes rendezkedni.)
Mária
akit itt elnyel a zûrzavar, az ott is elkallódik. Aki itt nem ismeri ki magát, az
ott is eltéved. A madár se tudna láb nélkül elrugaszkodni, hogy aztán
szárnyalhasson. Józanság és elragadtatottság. A kettõ együtt: nagyon fontos. Mikor
melyik Ezt beírhattam volna a kapcsos könyvbe. De úgyis csak a megtapasztalás.
(A lépcsõnél Mária megszédül. Jaj, mondja, egyszerûen nem vagyok
képes két emeletet lemenniSemmi vész, mondja Angelika, leviszünk
Márkkal. Gólya viszi a fiát emlékszel, Márk? Anya és apa. Így szoktak
minket, gólyafogásban, lehintáztatni a lépcsõn kicsi korunkban. Csak téged,
mondja Márk, amikor õk még egy pár voltak hajdanában-danában)
Mária
bocsánat. Bocsássatok meg. Talán nem is azt, "amit". Hanem a "hogyant".
(Angelika és Márk összefûzik a karjukat, s középre, a tenyerükre
ültetik Máriát. Opplá, mondja Márk, a gyaloghintó elõállt Most gondold
meg, anyukám, mondja Angelika, mire lesz még szükséged?)
Mária
szeretet
bátorság
(Mária átfogja a gyerekei nyakát, az arcukat egy másodpercre kétoldalt
a saját arcához húzza.)
Mária
visznek a fogorvoshoz. Félek. Nagyon fáj majd. Anyuka megfogja a
kezem. "Essünk túl rajta, Marikám!"
(A kórházban várni kell a megüresedõ ágyra. Máriát tolókocsiba
tuszkolják, a térdére pokrócot terítenek. Sajnos, cúg van, mondja az
ápolónõ, és csökkentett fûtés! Ó igen, mondja Mária, az újabb jégkorszak
közelít! Márk üldögél Mária mellett, bíztatóan nyomkodja a kézfejét.
Angelika leszalad az alagsorba, a felvételi irodára.)
Mária
egy rakás szerencsétlenség. Ahogy itt gubbasztok. Se vagyonom, se
pozícióm. Se a legendás "csáberõm". És nem vagyok "iksz-ipszilon"
hozzátartozója sem. Egy rakás szerencsétlenség, minden stallumtól megfosztva.
(Mária végre ágyba kerül. A betegszomszéd fiatal. Engem csúnya
strúmával mûtenek, mondja Máriának, már a szívemre ment be is vagyok
tojva! Nem kell félni, mondja Mária. Hát nem is félnék, mondja az
asszonyka, ha én is annyit éltem volna már, mint a nénike Mindennap
jövünk, mondja Márk, illetve Angi csak hétvégeken, aztán sort kerítünk
Zsuzsával a bemutatkozó látogatásra. Fog neked tetszeni! No és Norbi,
mondja Angelika, õ is benne van már a pakliban, bõvül a család! Csak
Zelmát ne eresszétek be, mondja Mária, és Dalmát se még nem elég
érettek. Tímea állapotában pedig ez a légkör csak árthat. Jaj, mondja
Angelika, majdnem elfelejtettem, ebben az izgalomban, az ultrahang
kimutatta, tényleg fiú a dédunokád! Örülsz, ugye?)
Mária
olyan távoli. Legyünk objektívek. Olyan mindegy És ez a sárga mûanyag
bögre. A szekrénykén. Mint amit Blanka néninél láttam. Ugyanaz a sárga, foltos
bögre. "Hodie mihi." Ma nekem.
(Az osztályos orvos - borostásképû, középkorú férfi - Máriához lép,
felemeli a sodrony mellett lecsüngõ kezet, és az állához vonja. Majdnem
kézcsók. Drága asszonyom, hát mi a baj? Betolják az oxigénpalackot.)
Mária
az Isten áldja meg! Még akkor is, ha ez csak modor. Vajas pacsni de
megkívántam!
(Január tizenkettedike délután három óra. Juci nõvér az infúziót kicseréli.
Körbetapogatja Mária vénáját. Hát ez nagyon vékony kis erecske, keresünk
egy másikat! A palackot egyelõre hanyagolhatjuk, ez haladás, Schwester
néni!)
Mária
így még sose szólítottak. Muris. "Schwester néni!" Talán nem is én
döglõdöm itt. Hanem a Schwester néni!
(Muszáj az infúziót bekötni? kérdi Mária, ha vécére akarok menni,
akadályoz az éjjel is, szégyenszemre, be kellett az éjszakás nõvért
csengetnem hogy tegyen tisztába és nem trónolhatok egész nap az
ágytálon sem, nagyon kemény a derekam! Ne tessék ezen problémázni,
mondja Juci nõvér, majd bepelenkázzuk! Inkább, mint hogy el tessék
szédülni, és plusz egy combnyaktörés)
Mária
pedig határozottan jobb. A közérzetem. Mintha használna a sok injekció.
Mintha egy ici-picit könnyebben lélegeznék. Mintha egy ici-picit.
(Hányadika is van ma? kérdi Mária, ebben a tétlenségben a napok
összefolynak! Január tizenkettõ, sajnos, már kilencvenhét mondja Juci
nõvér, de itt nincs idõ!)
Mária
azt hiszem, tizenhárom. Vagy tizennégy. Márió születésnapja. Talán
hetvenkilenc. Talán nyolcvan. Jelentõs dátum.
(Ma sokkal csinosabb így, frufru nélkül, Jucika Legalább a
látogatásra vegye ki a karomból ezt a vacakot, mondja Mária, minek
ijesztgessük a családot? Velem lehet alkudni, mondja Juci nõvér, majd fél
ötkor, ha jól tetszik viselkedni! Ó, a nénike nagyon csendes, a fiatalasszony
is megszólal a szomszéd ágyról, csak az a hörgés, ha alszik! Maga meg
horkol, Etuka, mondja Juci nõvér, volt alkalmam kifigyelni!)
Mária
Schwester néni hörög.
(Na, a traccsból ennyi, egyedül vagyok az egész emeleti fronton, tripla
munka, szimpla fizetés! Juci nõvér kivonul. Mit olvas? kérdi Mária Etukától,
mit olvas ilyen elmerülten? Regényújság, szerelmes sztorik, mondja Etuka,
elõre tudom, mi lesz a vége, de éppen ez olyan megnyugtató! Mária köhög, mosolyog.
Elfordítja a fejét. Az ajtót nézi.)
Mária
jót nevetnék. Ezen. Ha bírnék még nevetni. De már nincs levegõm. Se a
kacagásra. Se a sírásra. Be kell osztani. Fegyelmezetten. Ötkor jönnek. Zelma is.
Nem lehetett visszatartani. A paplan alá nyúl, masszírozza a talpam. "Az a pont
az a bizonyos pont ha azt eltaláljuk, az majd segít, mamókám" Szeretem.
Szeretem. Mindegyiküket. Még Olimpia is betolta a képét. Dobozos szegfûvel. Egy
magyar származású üzletember megkérte a kezét. De remélem, Márk nem engedi
kivinni az ikreket, Amerikába. "Itt élned, halnod." Márió is megmondta. Ki hova
születik, nem véletlen. Márió Csak Márió nem jön. Soha. Hogy megsimogassa az
arcom. Szemem a szemedet keresi Látom a kezét a kilincsen. Vékony, hosszú
ujjak. Félhold alakú köröm Közelít De mi ez?!
(Mária, mintha rugó lökné, felül az ágyon, az infúzió tûje a karjából
kitépõdik. Mi ez?! kiáltja hangosan. A tenyerét a szája elé kapja. Zöldes epét
hány. Doktor úr! Fuldoklik. Az agyában pattanásig, dugig föltolul valami.)
Mária
segítség! Végsõ órámon te teneam moriens deficiente manu kába
haló kezem. A kezedet. Keresi.
(Etuka megnyomja a csöngõt, Juci nõvér az oxigénpalackot begörgeti,
Etuka, szóljon már az ügyeletesnek meg az intenzívnek, hadarja, én egy
fenékkel csak egyet! Látni se bírom, borzasztó, mondja Etuka, de kabát
nélkül a folyosón, megfagyok! Mária tüdejét mintha karmok szakítanák
ketté. Nincs több levegõ, befelé.)
Mária
Angyalom. Pléh-lemezek. Ütõdnek. Bátorság. Ki innen, gyorsan. Ki innen.
Csörgés. Recsegés-ropogás. Az eresztékek. Engedj már el. Essünk túl rajta.
(Ki ki! Mária görcsbe feszül, egy utolsó lendülettel kiveti a jobb
lábát az ágyból. Szegény, haza akar menni, mondja Jucika, lenyomja Mária
törzsét, az oxigénmaszkot megpróbálja az arcra szorítani. Nagyon ficánkol,
mondja a futva érkezõ orvosnak.)
Mária
ott van. Õ. Oda! Szeretet. Engedj el. Oda. Várnak.
(Mária teste elernyed. Az utolsó nyögés, amit hallat, csak részben a
fájdalomé. Inkább a csodálkozás ez. A szem és az ajkak elkerekülnek.)
Mária
óóóóóóóóó
(Vélhetõen tüdõembólia, mondja öt perc múlva az orvos, de a
boncolás majd fixen kimutatja. Mindenesetre hosszú szenvedést spórolt
meg Pedig az elõbb még cseverésztünk, mondja Juci nõvér, még a hajamat
is dicsérte Hát ez már ilyen, mondja az orvos, jön a dolog, de nem
rendelésre! Vezesse rá a kórlapra: exitus tizenöt óra harmincnégy perc, mai
dátum, a maga órája, Jucika, késik!)
Mária
Ó!
(Márió nyolcvanadik születésnapja, január tizenhárom. Villõ mosogat:
Lencsésék megnyalták mind a tíz ujjukat! De nagyobb társaságot már nem
igényelnék Nincs is bizalmasom, akit szívesen meghívtam volna, mondja
Márió, a többiek is lassan elmaradoznak. Ezen ne csodálkozz, mondja Villõ,
a múltkor is elbóbiskoltál amikor az a kikopott káder a sérelmeit
panaszolta, harsogva-rángatózva! Nem is tudom, minek kellett fogadni? Mert
megkértek rá, mondja Márió, éppen Lencsésék. Aki bajban van, annak
segítünk, válogatás nélkül. De velük egy tálból nem cseresznyézünk. Hát nem is
hiányzik nekünk senki, Villõ a poharakat a fény felé tartja, ajándéknak pedig
megadta az Isten, hogy itt a könyved, éppen szülinapra!)
Márió
vasabroncs nyomja a homlokomat. Valami nyilallás jobboldalt a hasfalon.
Csak nem megint a vese? Általános pocsék közérzet. Mintha valami nagy bánat ért
volna. S megint az a golyó-álom mára virradóra Becsúszik a sebbe, egyre
mélyebbre csúszik a legnemesebb szerveket roncsolja és nem tudom
kiszedni sõt tovább ártok azzal, hogy piszkálom
Villõ
mintha nem fogná fel, teljes elméjével. Hogy a könyvét végre kézben
tartja. Ötven szerzõi példány, szállítás taxival, ezerötszáz forint! Nézi, nézi,
simogatja a könyv fedelét, "ami kikívánkozott, ez volt az utolsó", de jóformán
ki se nyitja. Lencsésék köszöntését is szinte elhárította. "A kor nem érdem. Már
csak a halált kell megszülni, de úgy, hogy se koraszülés, se túlhordás ne legyen," - ezt
fejtegette nekik, elég hosszan. És sajnos, nem vagyok képes meggyõzõen
vigasztalni, én sem, ezt érzem én is, ezt a ezt a mindenórásságot, ha csak kiteszi
a lábát, rettegek! Csönget a rendõr, "nagyságos asszonyom, egy automobil"
(Szeretem a nyomdaszagot, mondja Villõ, az új könyvek illatát.
Oldalanként olvasgatom! Ez nem regény, hogy csak úgy végigszaladjak rajta,
ezt meg kell emészteni!)
Márió
milyen idegen. Ez a fényes, csúszós borítás Az össze-vissza dobált
betûk! Úgy kell a címet, ezt a puritán címet kisilabizálni És a papír is silány. Hát
kész. No bumm. És akkor mi van? Egy raktárban megpenészedik. Vagy majd
leárazzák. Azt se tudják, hogy megjelent. Semmi sajtó No bumm. Pedig örülnöm
kéne azért mégiscsak Miért, hogy ahány példány, annyi koporsó? Ha
megcsörrenne a telefon egy hang az a régi hang "Márió, hát ez
nagyszerûMárió, édesem, hát megcsináltad!" Ha elolvasná. Ha fölfogná, mirõl
beszéltem. Hiszen még csak cirka hetvenöt. Istenem, ha eljutna hozzá Félek. Ez
a kedvetlenség ez az állati szomorúság már napok óta nem süllyedhetek
vissza hiszen én már túl vagyok
Villõ
aggaszt, hogy megint messzire néz. Átnéz. Mintha mögöttem állna, akire
figyel. A mozdulatai szögletesek. Percekig tart, amíg az étel a szájához elér.
Félúton megáll a kanál a levegõben. Rettegek. Hogy megint elkapja az a depresszív
hangulat. Most, amikor semmi oka sincs a boldogtalanságra. Sõt! Logikátlan.
(Máriát január huszonharmadikán temetik. A hamvait a szivárványos
vízsugár szétszórja a hótól megtisztított, közös, beszentelt temetõi földön. A
gyérszámú "közönség" részvétet nyilvánít és elszivárog. Márk átöleli
Zsuzsát, ha megismerhetted volna ezt a rendkívüli embert Angelika
zokog. De hogy ilyen hirtelen! És én egyszer annyira megbántottam hogy
szûk családi körben akarok nyaralni, ünnepelni Tímea a hasát tapogatja,
ugyan, anyu, erre csak te emlékszel, a Má-mami rég elfeledte! Ide kár ez a
drága koszorú, súgja Olimpia Lórántnak, tüstént ellopják, és eladják újra!
Brrr, ez a szétszóratás ez a különcködés annyira szegény Máriára vall!
Mindenesetre azt nem hittem volna, sóhajtja Lóránt, hogy túlélem õt, az én
rozoga csontozatommal! Dalma is kiprésel egy-két könnyet, a nagyi rendes
csaj volt, bár Zelmával néha kivételezett. Zelma nem sír: õ nincs itt "A
földre szegezitek tekinteteket félelmetekben, de hát mit keresitek az élõt a
holtak közt?" A lelkemre kötötte az utolsó látogatáskor, hogy majd ezt
mondjam nektek ha nagyon el lesztek szontyolodva Menjünk már!
Lefagy a lábam! Egyébként éppen az én névnapomon temetjük Olimpia
bosszús. Mit papolsz itt össze-vissza? Mit zagyvál ez a gyerek?! Zelma,
Zelma, hát képtelen vagy tíz perc fegyelmezett gyászra?)
(Február tizenharmadikán Márió hivatalos értesítést kap az Elnöki
Hivataltól. Tárgy: "kitûnt". Március tizenötödike alkalmából a Magyar
Köztársaság Tiszti Keresztjével tüntetik ki. Tiszti? biggyeszt Villõ, bár
Lencsés Kati már pedzette vannak még, akik odafigyelnek, de nyolcvanra,
tiszti? Mi vagy te, kiszuperált katona? Van bennünk büszkeség, ez nekünk
kicsi, Márió, ne fogadd el! Márió forgatja a vajszínû, recés papírost.
Legyint: olyan mindegy!)
Márió
nem adunk egy kormánykitüntetésnek akkora rangot, hogy
visszautasítjuk mintha valójában számítana Hatvanévesen még ágáltam
nem kellett a "munka-arany" azoktól. Derogált. De ki tudja, nem fogadtam
volna-e el a Zászlórendet?! A hübrisz nem büszkeség. Hanem felfuvalkodottság.
Gõg. Ma már olyan mindegy mintha egy kút mélyén ázna szét úgyis amit
írtam olyan mindegy.
Villõ
ez a teljeskörû apátia! Semmi sem rázza fel. Sem az öröm, sem a csalódás.
Megalázó ezért az alacsony kitüntetésért kicsoszogni a pulpitushoz. És lekezelni.
(Március harmincegyedikén, húsvéthétfõn Villõ energikusan kirángatja
Máriót az ágyból. Három napja vagy pizsamában, mondja, nem lesz ennek jó
vége, teletömöd a gyomrod, aztán visszafekszel, le kell a kalóriát mozogni,
végy példát, én, ezzel a térdemmel! Fáradt vagyok, mondja Márió,
elfáradtam Hát akkor mit szóljak én? Villõ pofozza a párnákat, négyszer
álltam sorba, négy helyen ahol olcsóbb a tejföl, ott drágább a kenyér, ahol
kapni sárgarépát, ott ronda a cékla hogy a fõzõcskét ne is említsem!
Talpra! Én még a sírból is kikaparlak, a tíz körmömmel!)
Villõ
mert hogy szétszórják a hamvait, olyan nincs! Hogy egybekeverjék.
(Igyál egy kis tojáslikõrt! Valamikor az Unicumot is el-
elszopogattad Valamit ki kell találni! Nem ez a teljes tétlenség! Villõ a
paplant megfordítja. Ha nem írsz, és a tanácsadó tevékenységet is
megszünteted, el fogsz tompulni engem például a keresztrejtvény
szellemileg tökéletesen karbantart! Mondj már valamit)
Márió
nincs kedvem beszélgetni nem szeretem a szavakat már
(Még a gratuláló levelekre se válaszoltál, és a táviratok garmadával,
harsogja Villõ, tolja Máriót a fürdõszobába, azért most kiderült, mennyi
híved van! És belátom, helyes volt elfogadni, voltak alattunk még sokkal
kisebbek is, a kiskereszt és az érdemrendek, három fokozatban, a miénk
mégiscsak érdemrend! Ebéd után még pihenek, mondja Márió, aztán holnap
uzsgyi, mint a nyúl)
Villõ
el fogja csapni. Az a kocsi.
Márió
mintha nem is volna húsvét. Nagypéntek, nagyszombat, húsvétvasárnap,
húsvéthétfõ. Minden egybefolyik.
(Márió derékig megmosdik, prüszköl, harákol, visszaveszi a
pizsamakabátot. A csirkepaprikásnak jó étvággyal nekilát. Hm, isteni! Ilyen
jelzõt ételre nem használunk, mondja Villõ, ugyebár, professzor úr? Ne
mulaszd el lesarabolni a képedrõl a borostát!)
Villõ
impozáns látvány volt. Fehér garbó, fekete öltöny. A kupolacsarnokban.
Egyenes derékkal vonult ki. Amikor végre rá került a sor. Volt, akit úgy kellett
kitámogatni.
(Hiszen tizenötödikén is te voltál a legsnájdigabb! Villõ letörli Márió
álláról a szaftot.)
Márió
az a futószalag az a tömeg A kitüntetettek tömkelege az a
protokolláris, személytelen szöveg az a sok reménytelen arc, ahogy reménykedik
Legalább adtak volna hozzá egy kis pénzt. Szegény Villõmnek.
(Nem bánom, mondja Márió, estefelé talán lesétálunk egészen a
parkigde most mégegy-két órát vízszintesben olvasgatnék)
Villõ
csak a Magyar Nemzetet ne borítsa a fejére. Miközben szuszog. Rezsõ
szétroncsolt arcán a Népszabadság. A vezércikk.
(Márió visszabújik a még vetetlen ágyba. A saját könyvét viszi
magával, találomra kinyitja, belepillant, majd széthajtva a hasára fekteti.)
Márió
nem vagyok kíváncsi. Nem érdekel. Álmos vagyok. Beivódott a
szervezetembe az altató mindegy hogy éjszaka vagy nappal már.
(Márió elszunnyad. Alvás közben horkant egyet-kettõt, keze, lába
meg-megrándul. Megint becsúszik az álom. Vagy Márió csúszik bele,
egyenest az álom közepébe.)
Márió
már a könyököm is véres. Mégse tudom elcsípni. Azt az átkozott golyót.
Mindjárt átböki a húst. A túlsó oldalon. A rossz oldalon. És akkor meghal. Ez itten.
(Valaki váratlanul leveszi a kendõt a "beteg" arcáról. Vagy valami
fuvallat lefújja. Márió elõrehajol. Felismeri a saját arcát az alvó arcban.)
Márió
dehát ez én. Magam vájkálok magamban. Az Én vájkál az énben és fáj.
Nem altattak el elég mélyen Hol az aneszteziológus? Miért hagynak egyedül?
Hol az a golyó?
(Márió eldobja a kampós fogót. A fodros hasfalat két kézzel a seb
mentén könnyedén összenyomja. A golyó közvetlenül a bõr alól, simán
kicsusszan.)
Márió
üveggolyó ez az én gyerekkori csíkos üveggolyóm Mindig is itt volt
a felszínen ezt kerestem nem a puskagolyót nincs is puskagolyó az
életveszély megszûnt az életveszély megszûnt
(A "beteg" Márió felül az asztalon, két oldalt lelóg a lába. Vékony
forradás látszik a hasán. A "gyógyító" Márió odagurítja neki az üveggolyót, a
vé-alakot formáló combok közé. A másik visszagurítja. Az a fontos, mondja
"Márió" Máriónak, hogy ne a kõre essen egyedül arra kell vigyázni.)
Márió
jaj de jó ez a boldogság ez az együtt-létezés.
(Villõ gyengéden megrázza Márió vállát: Ne haragudj, de olyan
hangokat adtál megijedtem. Hogy rémálom és nem tudsz kikecmeregni.
Márió Villõre néz. Te vagy az? kérdi kábultan. Nem is a vasorrú bába! Villõ
nevet. Márió átöleli. Járjunk egyet, aranyszív! Akár a világ végéig is
elsétálok ha akarod, még meg is locsollak!)
Villõ
nem jó jel. Ez a hirtelen, átmenet nélküli, logikátlan eufória.
Márió
egész életemben magamat gyógyítottam. Miközben másokat.
(Május tizedikén szakad az esõ. Ma van a Mennybemenetel napja,
mondja Villõ, de nekem nincs kedvem ilyen idõben még az utcára se
kimenni! Semmi se sürgõs, mondja Márió, és nem baj, ha zuhog is Mert te
el vagy merülve, mondja Villõ, egy új, nagyszabású mû érlelõdik, remélem!
De nekem a napocska az éltetõ elemem!)
Márió
megjelent a tanítványoknak. Mielõtt felemelkedett az Atyához. Közéjük
jött és azt mondta: "Békesség veletek. Én vagyok, ne féljetek." Aztán azt is mondta:
"Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet." Fölvitte a meg mentett mikrokozmoszt a
makrokozmoszba. Megmutatta az Atyának a megváltott embert. De nem vált el
tõlünk a teljes valója. Ez a legszentségesebb titok. Hogy ugyanakkor idekötötte
magát. Az új és új megnyilatkozásig. "Veletek vagyok a világ végezetéig." Nincs
mitõl félnünk. Megóvtak. Nem fenyeget a feloszlás-elfoszlás a kozmoszban, de az
arimáni halhatatlanság sem láncolhat örökre ide, a fizikai világba. Mindegy, hogy
kisüt-e a nap. Villõ, aranyszív. Csak a belsõ Nap. Ha Õ fénylik, fénylik minden.
Villõ
azelõtt néha vitatkozott. Most már csak bólogat. Lehet, hogy már engem
se hall. Második gyerekkor. Végleg beköszöntött. Ahogy ül-üldögél. Se nem ír, se
nem olvas, se nem kommunikál. Mit nem adnék érte, ha beleláthatnék. A lelkébe.
(Pünkösdre megjön végre az áhított tavasz. Már-már nyári meleg,
tizenöt fokot ugrik a hõmérséklet. Villõ kitárja az összes ablakot, dalol, egy
kissé fals szoprán-hangon: "Piros Pünkösd na-apján mindenek újulnak az
erdõk, a mezõk virágba borulnak" Ezzel nyúztak a karéneken, mondja,
hogy utáltam, ma meg ezt dalolnám napestig! Micsoda ajándék, ez az isteni
idõ!)
Márió
a kórus a repedt cseréphangom az a mutáló kamaszhang "A
Pünkösdnek jeles napján Szentlélek Isten küldeték megerõsíti szívöket az
apostoloknak Tüzes nyelveknek szólása úgy mint szeleknek zúgása leszálla
az õ fejökre nagy hirtelenséggel"
(No ezt is megértem, mondja Villõ, kirázza a porrongyot az ablakon,
hogy te is dudorászol!)
Márió
valami váza. Peregnek a bíborpiros szirmok a csipketerítõre.
Pünkösdirózsa. Ahogy egy-egy szirom lehullik, szinte hallani. "Rögtön elhervad, a
száráról levágva", mondja Mária, "ez csak a tövén szép, még bimbóban."
(Ma borsodó lesz piskótával! Villõ Márió elé áll, megemeli a férfi fejét,
szótagolva, hangosan a képébe mondja: bor-so-dó)
Márió
úgy beszél hozzám, mint egy hároméveshez Aki nagyot hall, az egyúttal
nem hülye is Például a telefont tisztán hallom, ha a fülemre szorítom a kagylót.
Ó, ha egy telefonhívás akár a világ másik felérõl. Mária. Csak a hangja. "Ezt
bizony eltoltuk, kispajtás. Most." Csak ennyi A bevallás Mielõtt
(Már csorog a nyálam, mondja Márió, hiába, te gondolatolvasó, hogy
mit kívánok mindig kitalálod!)
Villõ
ez az egyetlen, ami még érdekli. A gyomra. Édes-szegény gyerekem.
Márió
a megvilágosodás. Leszállt a mindent betöltõ szeretet szubsztanciája
mintha hályog hullott volna le az apostolok szemérõl ébredés félálomból
Krisztus szétáradt a Föld szférájában a Földön ütötte fel mennyországát A
végérvényes egyesülés Teljes világos tudattal nem kiömleni a mindenségbe
hanem megtartottan átköltözni a Halhatatlan Individuum, majdan
(Ne porolj már, Villõkém, mondja Márió, Pünkösd szent ünnepén, ne
szórd a szemetet az emberek fejére! Ahol macska van, ott naponta kell
takarítani, mondja Villõ, de egy kurta félórácska, kézmosás, és jöhetsz a
vályúhoz!)
Villõ
a nagymama szokta. "Ebéd, vályúhoz!"
Márió
per spiritum sanctum reviviscimus a Szent Szellem által támadunk fel
Fáradt vagyok. Mintha valami nagyon nehezet emeltem volna. Mintha izmom-inam
szakadt volna Megéheztem. Lencseleves. Füstölt tarja. Krumplipüré
borsodó!!!
(Márió kétszer kér a levesbõl. A piskótát borsodóval dúsan megöntözi.
Böffent egyet. Feláll, félig játékosan, félig teátrálisan megcsókolja Villõ
kezét. Köszönöm, mondja, ami fölséges, az fölséges. Mindent köszönök. Ez a
borsodó hét nyelven beszélt.)
Villõ
hálás közönség. Legalább hálás. Mindenért.
(Márió visszavonul: Ne hagyj két óránál többet ejtõzni, vannak még
mára terveim! Engem is vonz az anyatermészet, mondja Villõ, csak valami
mindig közbeszól, ember tervez, Isten végez.)
Márió
le se vetem. A nadrágot. Csak így. Ledõlni Idejében el kell indulni
hogy még világosban hazaérjünk "Ti vagytok a világ világossága", ezt mondta
a tanítványoknak. De azt is mondta: "Én vagyok a világ világossága." A kettõ egy.
nincs hideg
nincs sötétség
a tûz bévül van a házban
és kiragyog az ablakon
(Márió lemerül. Három óra tájt álom-tudatra támad. Nyögdécsel,
sziszeg, sóhajtozik, mintha titokban élvezkedne.)
Márió
mélyzöld hegyoldal buja, nedves növényzet alacsony fák vagy inkább
bokrok hatalmas levelek vastag erezettel Egy barlang nagyon-nagyon
kicsi, takart bejárat nekem azon most át kell bújnom de nem férek keresztül
hasmánt sem tudom bepréselni a testem Egy fiatal fiú egyszeriben itt
mellettem puffos ujjú ing, aranycsíkos mellény apródfrizura De hiszen ez a
fiú õ. Aki Mária! Rajtam meg nõi abroncsszoknya akadály le kell vetkõzni
Õ, aki Mária, mintha vedlene a ruhából egyszerûen kilép nem látom már a
testét mégis jelen van Édes, édes boldogság olvatag Õ, aki Mária, vonz
maga után, a barlang benyeli, muszáj követnem, változik a kiterjedésem, képlékeny
és mégis, ez fáj a barlanglyuk a nyakam köré szorul hurok megfulladok
Álmodom azt álmodom, hogy meghalokVagy ez az?! Át kell férnem Még egy
utolsó erõfeszítés
bejutottam
kijutottam
valami pallos villan
valami láng
Sikerült.
(Villõ a karórájára pillant. Három óra tíz perc van.)
Villõ
kapott még tíz percet. Ráadásnak. Most felrázzuk, gyengéden. Odakünn
kezd az ég borulni.
(Óvatosan lenyomja a kilincset, az ágy mellé lép. Márió, itt az idõ,
mondja halkan. Ááááá habos nyál csillan Márió szája csücskében, a
tekintete tétován-révetegen végigpásztázza a szobát, aztán rögzül az
ablakkereten. Villõ felsikolt. Rátérdel a testre, pumpálja a mellkast két
tenyérrel. Szakszerûen levegõt fúj a szájba, orrba. Csak néhány perc után
hagyja abba. Odébbtolja a törzset, leül az ágy szélére, kezét az élettelen
kézbe csúsztatja.)
Villõ
vége. A karjaim közt halt meg. Megadták a Hatalmak. Belealudt. Nem
szenvedett. Szerette õt az Isten. "Halál, hol a te fullánkod?" Itt van, Halál. Bennem.
Aki itt maradtam. Engem járt át, engem szegezett fel. Nekem e perctõl fogva nincs
félnivalóm többé ezen a földön.
(Villõ imát mond.)
Villõ
az Atya, a Fiú, a Szentlélek nevében
Ámen.
(A temetésen, június másodikán, a szertartás latinul folyik. Lencsésék
intézték így. Néhány rövid, hivatalos beszéd. Villõ a szónokokat nem ismeri.
A kandeláberek spiritusz-szaga émelyítõ; Villõ az esküvõi kalapját viseli,
sûrû fátyollal, feketére festve. Sötét zsákruháján feszül a boleró. Az urnát
kettõs sírhelybe helyezik. A barátok nevében itt Lencsés Virgil a búcsúztató.
János Jelenések könyvébõl idéz, túlságosan halk a hangja, csak azok hallják,
akik egészen közel állnak. "Ne félj! Én vagyok az Elsõ és Utolsó, s az Élõ
nálam van a halál és az alvilág kulcsa" Lencsés Kati a könyökénél fogva
támogatja Villõt, amíg az utolsó részvétnyilvánító is el nem tûnik. Nem
hittem, mondja Villõ, hogy ennyien eljönnek hogy számontartják
ennyien Hiszen partecédulát se bocsátottunk ki, és azok az eldugott
nekrológok Hajó ember hal meg, mondja Lencsés Virgil, a hír szájról-
szájra jár. Villõ kifújja az orrát. Örülne, ha látná, és hiszem, hogy látja. Az én
karjaimban, velem halt meg! És úgyis odafekszem mellé, nemsokára. Csak
még a cicák! Induljunk a kocsihoz, Villõke, mondja Lencsés Kati, vihar
készül! Gyalog megyek a fõkapuig, kíséret nélkül, mondja Villõ, erre
vágyom, ott várjatok! Csak semmi hõsködés, mondja Lencsés Virgil, csak
nagyon lassan, nagyon óvatosan! Kell a mozgás, mondja Villõ; egyedül
marad egy csenevész fûzfa árnyékában, az út peremén. Álldogál. A motor
felbõg, a sarokról Lencsésék autója nekilendül. Villõ hirtelen lelép az
útszegélyrõl. A kocsi kis híján elsodorja. Lencsés Virgil a kormányt az utolsó
pillanatban kapja jobbra.)
Villõ
ez még nem az a kocsi.
(A szél dolgozni kezd. A sírok között spirál alakú portölcsérek
szaladnak. Por a port keresi. Csak játszódás; a szél tudja ezt.)
Ami eldõlt, eldõlt
valami végetért
valami elkezdõdött