You are on page 1of 136

ARNALDUR INDRIĐASON

VÉRVONAL

















A mű eredeti címe: Mýrin
Copyright © Arnaldur Indridason, 2000
Published by agreement with Edda Publishing, Reykjavik, www.edda.is
Fordította: Tótfalusi István, 2007





















Azt hisszük, hogy elég felvenni a páncélt,
s tiszták maradunk és sértetlenek.
De nincs páncél. És senki sem elég erős…
ERLENDUR SVEINSSON FELÜGYELŐ


NÉHÁNY SZÓ AZ IZLANDI NEVEKRŐL

Az izlandiak mindig az első nevükön szólítják egymást, és az ábécérendet is ez
határozza meg, így kell keresnünk valakit például a telefonkönyvben. Ez vonatkozik
természetesen a rendőrségi hierarchiára is, a rendőrök és bűnözők is első nevükön
szólítják egymást.
A második név ugyanis az izlandiban nem igazi családnév, hagyományosan az apára
utal - son (valakinek a fia), illetve - dottir (valakinek a lánya) formában. Erlendur teljes
neve Erlendur Sveinsson, míg a lányáé Eva Lind Eriendsdottir. Ritka esetben az apai
helyett az anyai névforma is állhat, Audur második neve például Kolhrítnardottir. Újabb
időkben divatba jött, hogy a gyermeknek kettős egyedi nevet adnak. Ilyen pédául
Sigurdur Ólie vagy Eva Linde, ezek viszont a megszólításnál együtt használatosak.
Egyes családoknál megtalálható a más nyelvekben szokásos családi név, ezek vagy
egyenest a dánból erednek, vagy a dán nevek mintájára jöttek később létre, Izland
ugyanis a huszadik század elejéig dán gyarmati uralom alatt volt. Briemé egyike ezeknek
a hagyományos családneveknek, és így nem árulja el viselőjének a nemét - Marion Briem
esetében a mindkét nemre érthető első név csak fokozza ezt a kétértelműséget.


REYKJAVÍK 2001


1.FEJEZET
A szavak ceruzával voltak a holttesten hagyott papírlapra firkantva. Három szó
mindössze, és Erlendur semmit sem tudott kihámozni belőlük.
A holttest egy hetven év körüli férfié volt. Jobb oldalán feküdt a padlón a pamlaggal
szemben egy kis nappaliban, kék ing és őzbarna kordnadrág volt rajta és házi papucs a
lábán. Gyér, már teljesen ősz haja csatakos volt a vértől, amely a fején látható jókora
sebből ömlött ki. A padlón, a testtől nem messze nagy és éles sarkú üveg hamutartó
hevert, ugyancsak vérrel borítva. A dohányzóasztal feldőlt.
Alagsori volt a lakás egy kétemeletes házban, Nordurmýriben. A ház három oldalról
kőfallal körülzárt kis kertben állt. A fák már levetették lombjukat, a kert talaját
szőnyegként borították a levelek, a görcsös ágak csupaszon nyújtóztak a sötét ég felé. A
garázshoz vezető murvás bejáróra egymás után érkeztek a reykjavíki rendszámú
rendőrségi kocsik. A körzeti tisztiorvosra vártak, hogy kiállíthassák a halotti
bizonyítványt. A halottra negyedórával előbb bukkantak rá. Erlendur, a felügyelő az
elsők között érkezett a helyszínre. Kollégájának, Sigurdur Ólinak az érkezése minden
percben várható volt.
Az októberi alkony sötétsége már rátelepedett a városra, őszi szél csapkodta az
esőcseppeket. Valaki felkapcsolta a nappali asztalán álló kis lámpát, amely gyér fényt
hintett környezetére. Ezen túl senki nem nyúlt semmihez. A műszaki csoport állványt
hozott erős halogén fényszórókkal, és kivilágították a lakást. Erlendur szemügyre vett
egy könyvszekrényt, a kopott bútorokat, a felborult dohányzóasztalkát, a sarokban álló
öreg asztalt és a vérfoltot a szőnyegen. A nappali egyik ajtaja a konyhába vezetett, a
másik az előszobába, innen kis folyosóról nyílt két szoba meg a vécé.
A rendőrséget a fölöttük lakó értesítette. Két fiát hozta haza az iskolából, és feltűnt
neki, hogy az alagsori lakás ajtaja tárva-nyitva áll. Belátott a lakásba, és be is kiabált,
hogy otthon van-e a lakója. Válasz nem jött. Most már belesett az ajtón, és onnan
szólította lakótársát, de ismét eredménytelenül. Évek óta laktak a földszinti lakásban, de
nem sokat tudtak az alattuk élő idős emberről. A nagyobbik, kilencéves fiú nem
óvatoskodott, mint az apja, pillanatok alatt benn volt a nappaliban. Ugyanolyan gyorsan
vissza is jött, és minden megrendülés nélkül közölte, hogy egy halott férfi fekszik a
szobában.
- Túl sok filmet nézel - mondta az apja, és még mindig óvakodva belépett a lakásba,
ahol meglátta holtan heverő lakótársát a nappali padlóján.
Erlendur tudta a halott férfi nevét. Ott volt a csengő alatt. De hogy elejét vegye valami
tévedésnek, amivel nevetségessé tehetné magát, vékony gumikesztyűt húzott, kiemelte
a férfi levéltárcáját az előszobai fogason függő zakója zsebéből, és abban egy fényképes
bankkártyát talált. Név Holberg, életkor 69 év. Meghalt saját lakásán, feltehetőleg
gyilkosság áldozataként.
Erlendur körbejárt a lakásban, és a legegyszerűbb kérdéseket vette fontolóra. Ez volt
az ő munkája: végigvenni a kézenfekvő dolgokat. A rejtélyesekkel a bűnügyi szakértők
meg a műszakiak foglalkoztak. Nem látta nyomát erőszakos behatolásnak sem az ajtón,
sem az ablakokon. Az első benyomások alapján az áldozat maga engedte be támadóját a
lakásba. A felső lakosok lábnyomokat hagytak végig az előszobán meg egy darabon a
nappali szőnyegén is, amikor bejöttek, és alighanem hagyott a támadó is, hacsak le nem
vette a cipőjét a bejárati ajtó előtt. Erlendur azonban úgy ítélte meg, hogy az illető
nagyon sietett, s aligha volt ideje a cipőjével bajlódni.
A műszakiak egy kis porszívót hoztak magukkal, hogy összegyűjtsék a legapróbb
szemcséket és részecskéket is, amelyekből esetleg kiolvasható lesz valami. Mindenütt
ujjlenyomatra vadásztak, meg porra vagy sárra, aminek nem volt helye a lakásban.
Mindenre, ami kívülről kerülhetett be.
Erlendur felfigyelt rá, hogy az idős ember nem fogadta különös vendégszeretettel a
jövevényt. Nem kínálta meg kávéval. A forrázó kancsót órák óta nem használta senki.
Teát sem ihatott vendégével, hisz nem vett ki csészéket a pohárszékből. A borospoharak
is mind a helyükön álltak. A meggyilkolt rendszerető ember lehetett. Mindenütt rend,
tisztaság. Talán nem is ismerte a látogatóját. Talán előkészületlenül érte a támadás,
rögtön, amint ajtót nyitott. A támadónak le se kellett vetni a cipőjét.
Akárhogy is, a látogató minden jel szerint sietett, kapkodott. Azzal se vesződött, hogy
a bejárati ajtót behúzza maga után. Maga a támadás is hirtelen és váratlan lehetett,
derült égből villámcsapás. Dulakodás nyomai sehol sem látszottak a lakásban. Az áldozat
nyilván estében borította fel a dohányzóasztalt. Az első benyomások szerint minden más
érintetlenül maradt. Arra sem mutatott semmi, hogy a lakást kirabolták volna.
Szekrények, fiókok mind csukva, egy újszerű számítógép és egy régi sztereó lemezjátszó
láthatólag a helyén, és az előszobai fogason a zakó belső zsebében az irattárcával, benne
egy kétezer koronás bankjegy meg két hitelkártya.
Minden jel szerint a támadó felragadta az első keze ügyébe eső tárgyat, és ütött vele.
A hamutartó vastag zöld üvegből készült, nyomhat vagy másfél kilót, gondolta Erlendur.
Aligha hozta magával, mint ahogy ott is hagyta a nappali padlóján, azon véresen.
Ezek voltak a kézenfekvő tények: a férfi ajtót nyitott, és beinvitálta látogatóját,
legalább is bement vele a nappaliba. Valószínűleg, bár nem szükségszerűen, ismerte az
illetőt. Az rátámadt a hamutálcával, egyetlen erőteljes ütést mért vele a fejére, majd
gyorsan távozott, nyitva hagyva maga mögött az ajtót. Ennyi az egész.
Eltekintve az üzenettől.
Ez egy vonalazott A/4 méretű papírlapra volt firkantva, amelyet az illető egy
spirálfüzetből tépett ki; ez volt az egyetlen jele annak, hogy előre eltervezett gyilkosság
történt, hogy a látogató emberölési szándékkal lépett be a házba. Hogy nem valami
hirtelen felindulás vett erőt rajta, amikor már ott állt a nappaliban. Üzenetet hagyott
hátra. Három szót, amelyből Erlendur egy kukkot sem értett. Vajon már előre megírta,
mielőtt a helyszínre ért? Igen, ez is kézenfekvő kérdés, amely választ kíván. Erlendur az
íróasztalhoz lépett, amely a nappali sarkában állt. Iratok, számlák, borítékok és
papírlapok kazla hevert rajta. Ennek a tetején volt a nagy alakú spirálfüzet. Egy kitépett
lapnak a sarka volt látható rajta. Kereste a ceruzát, amelyet az illető használhatott az
üzenet írásához, de az asztalon nem találta. Alaposabban körülnézve megpillantotta az
asztal alatt. Míg végigvizsgálta a lakást, igyekezett korlátozni a rendőrök, a szakértők és
a mentők mozgását. Semmihez hozzá nem ért. Csak nézelődött és gondolkodott.
- A tipikus izlandi gyilkosság, ahogy te szoktad mondani, igaz? -hallotta Sigurdur Óli
hangját. Észre sem vette, hogy kollégája belépett az alagsori lakásba, és megállt a
holttest mellett.
- Micsoda? - kérdezte töprengéséből felmerülve.
- Mocskos, értelmetlen, és a tettes még csak rejteni sem próbálja a nyomokat,
nemhogy eltüntetni.
- Igen - bólintott Erlendur. - Szánalmas.
- Hacsak nem úgy volt, hogy barátunk nekiesett az asztalnak, és a hamutartóba ütötte
a fejét - mondta Sigurdur Óli. Vele jött kolléganőjük, Elínborg is.
- És esés közben még papírra vetette azt a se füle, se farka üzenetet, mi? - nézett fel
Erlendur.
- Talán a kezében tartotta.
- Te értesz valamit belőle?
- Talán Istenre céloz - felelte Sigurdur Óli. - Vagy a gyilkosra, mit tudom én. Különös a
nyomaték a második szón. Így, nagybetűvel írva: Ő.
- Nem úgy néz ki, mintha sietősen volna odafirkantva. Az első és az utolsó szó normál
írás, a középső egy nagybetű alaposan megvastagítva. Aki írta, aligha kapkodott. Az ajtót
viszont nyitva hagyta maga után. Hogy lehet ezt magyarázni? Leüti az öreget, és esze
nélkül kirohan, de közben megír egy rejtélyes üzenetet egy kitépett papírlapra,
gondosan megvastagítva azt a bizonyos betűt.
- Az az Ő szerintem őrá vonatkozik - mutatott Sigurdur Óli a holttestre. - Másképp
végleg nem magyarázható.
- Tudja a fene - mondta Erlendur. - Mi volt a gyilkos célja azzal, hogy itt hagyta az
üzenetet a holttestre rakva? Mit akar közölni? Nekünk üzen valamit? Vagy önmagához
beszél? Netán az áldozatához?
- Örült is lehetett az illető - vetette fel Elínborg, és a papírlap után nyúlt. Erlendur
elkapta a kezét.
- Többen is lehettek - jegyezte meg Sigurdur Ólí. - Mármint a támadók.
- Ne feledkezz meg a kesztyűről, Elínborg! - mondta Erlendur. mint aki egy gyerekhez
beszél. - Nehogy a nyomok…
- Az üzenetet ott, az asztalon írta meg - tette hozzá a sarokba mutatva. - Egy
papírlapra, amit az áldozat spirálfüzetéből tépett ki.
- Többen is lehettek - ismételte meg Sigurdur Óli. Úgy gondolta, hogy lényeges
szempontra bukkant.
- Igen, persze - bólintott Erlendur. - Elképzelhető.
- Másképp vérfagyasztó a dolog - magyarázta Sigurdur Óli. - Először megölsz egy
öregembert, aztán leülsz üzenetet írni. Ehhez acélidegek kellenek. Nem elvetemuit
gazember, aki ilyet csinál?
- Vagy olyan, aki nem fél - felelte Elínborg.
- Vagy olyan, akinek Messiás-komplexusa van - vélte Erlendur. Lehajolt a papírlapért,
és szótlanul tanulmányozta.
Jókora Messiás-komplexusa, tette hozzá magában.


2.FEJEZET

Erlendur este tíz tájban ért haza a lakásába, és egy tálca készételt tett be a
mikrosütőbe. Csak állt, és figyelte az üveg mögött lassan forgó vacsoráját. Jobb, mint a
tévé, gondolta. Odakint süvöltött a szél, esett, koromsötét volt.
Olyanokra gondolt, akik üzenetet hagynak hátra, mielőtt eltűnnek. Ilyen helyzetben ő
kinek írhatna? Kinek címezne üzenetet? A lánya, Eva Lind jutott eszébe. Drogfüggő, és
bizonyára csak az érdekelné, hogy marad-e pénz utána. Az utóbbi időkben egyre
követelőzőbb ezen a téren. A fia, Sindri Snaer nemrég esett át a harmadik elvonókúrán.
A neki szóló üzenet volna a legrövidebb: nincs többé Hirosima.
Erlendur elmosolyodott magában, amikor a mikró épp hármat sípolt. Nem mintha
valaha is eszébe jutott volna eltűnni.
Erlendur és Sigurdur Óli beszélt a lakótárssal, aki a holttestet felfedezte. A felesége
már ott volt, és azt mondta, hogy a fiúkat egy időre elviszi az anyjához. A férj, Ólafur,
elmondta, hogy a család minden reggel nyolckor elmegy otthonról, a két fiú iskolába, a
szülők munkába, és négy előtt senki se jön haza. Az ő dolga a fiúkat hazahozni az
iskolából. Amikor aznap reggel elmentek, nem tapasztaltak semmi gyanúsat. Az alagsori
lakás ajtaja csukva volt. Az éjjel jól aludtak, nem hallottak semmit. Idős lakótársukkal
keveset érintkeztek, mindent összevéve idegen volt, hiába laktak fölötte sok éve.
A halál pontos idejének megállapítása a kórboncnokra várt, de Erlendur úgy képzelte,
hogy a gyilkosság déltájban történhetett. A médiumok megkapták a közleményt, hogy
egy Holberg nevű hetvenéves férfit holtan találtak lakásán Nordurmýriben, feltehetőleg
megölték. Aki gyanús mozgást észlelt a megelőző 24 óra alatt Holberg lakása közelében,
kéretik felhívni a reykjavíki rendőrséget.
Erlendur ötven körül járt, régen elvált, két gyermeke volt. Senkinek sem árulta el soha,
hogy ki nem állhatja a gyerekei nevét. Volt felesége, akivel húszegynéhány éve alig
váltott szót, nagyon édesnek találta ezeket a neveket annak idején. A válás roppant
zűrös volt, és gyerekei még egészen kicsik voltak, amikor Erlendur gyakorlatilag
elvesztette velük a kapcsolatot. A gyerekei kutatták fel őt már szinte felnőtt korukban.
Örült nekik, de elszomorította, hogy mi lett belőlük. Különösen Eva Lind sorsa
nyomasztotta. Sindri Snaer valamivel jobban járt. De ő se sokkal.
Kivette az ételt a mikróból, és leült a konyhaasztalhoz. A lakása a nappaliból és egy
hálószobából állt, és mindenütt könyvek voltak, ahol csak helyet tudott szorítani nekik. A
falakon régi fényképek lógtak, rokonait mutatták a keleti fjordok vidékéről, ahol ő is
született. Ó maga vagy a gyerekei egyetlen képen sem voltak láthatók. Egy ütött-kopott
öreg tévékészülék támaszkodott az egyik falhoz, előtte egy még elvásottabb karosszék.
Erlendur a lakást ugyan nem sokat takarította, de tűrhető rendet tartott benne.
Nemigen figyelt rá, hogy mit eszik. A tetszetős csomagolás holmi keleti csemegét
ígért, de maga a hús, valamiféle tésztába göngyölve, hajolaj ízű volt. Erlendur eltolta
maga elől, és eszébe jutott, hogy talán van még a rozskenyérből, amit több napja
vásárolt. Meg a birka-pástétomból. Ekkor szólalt meg az ajtócsengő. Eva Lind úgy
döntött, hogy beugrik apucihoz.
- Hogy ityeg? - kérdezte, miközben beszáguldott az ajtón, és a nappali pamlagára
vetette magát. Apját bosszantotta a beszédmodora.
- Ne beszélj hozzám így - mondta, miközben becsukta utána az ajtót.
- Nem te mondtad, hogy válogassam meg gondosan a szavaimat? -méltatlankodott
Eva Lind, akit apja gyakran leckéztetett e tárgyban.
- Akkor meg miért nem beszélsz értelmesen?
Nem volt könnyű megállapítani, hogy Eva Lind éppen melyik személyiségét alakítja
ezen az estén. Erlendur nem ismert nagyobb színésznőt a lányánál, ami persze nem
sokat jelentett annak fényében, hogy sose járt színházba vagy moziba, és a tévében is
csak a természettudományos ismeretterjesztő műsorokat nézte. Eva Und produkciója
többnyire családi dráma volt egy vagy akár három felvonásban, és témája az, hogyan
lehet a legkönnyebben a legtöbb pénzt legombolni apjáról. Ez egyébként nem sűrűn
fordult elő, mert Eva Lindnek voltak egyéb pénzszerzési forrásai is, amelyekről apja
igyekezett a lehető legkevesebbet megtudni. De alkalmilag, ha éppen „nem volt egy
kurva fityingje sem”, ahogy ő kifejezte magát, Eva Lind mindig hozzá fordult.
Néha a pici lánya volt, odabújt hozzá, és dorombolt neki, mint a macska. Néha rátört a
kétségbeesés, toporzékolt, és tébolyultan rohangált fel-alá a lakásban, lelketlen apának
nevezve őt, aki képes volt zsenge gyermekeit magukra hagyni. Máskor meg érdes volt,
durva, maliciózus és kötekedő. De néha azért előfordult, hogy Erlendur úgy érezte, most
valódi, normális önmagát adja a lánya, ha ugyan létezik ilyesmi, és hogy képes úgy
beszélni hozzá, mint egy emberi lényhez.
Szakadt farmert viselt Eva Lind és fekete bőr bomberdzsekit. Haja rövid volt és
szurokfekete, a jobb szemöldökében két ezüstgyűrűt viselt, a bal füléről nagy kereszt
csüngött alá. Valaha szép fehér fogai voltak, de már sárgultak, és egy szélesebb mosoly
elárulta, hogy felül két szemfoga hiányzik. Roppant sovány volt, az arca nyúzott, sötét
karikák ültek a szeme alatt. Erlendurnek néha úgy tetszett, hogy a saját anyja vonásait
látja benne. Átkozta a lánya sorsát, és önmagát is a gyerekei kisiklott élete miatt.
- Ma beszéltem anyával. Pontosabban ő beszélt velem, és azt kérdezte, hogy
beszélnék-e veled. Nagyszerű, ha elvált szülei vannak az embernek.
- Anyád valamit akar tőlem? - kérdezte Erlendur meglepetve. A felesége húsz év után
is gyűlölte Őt. Csak egyszer látta őt egy pillanatra, de a gyűlölet eltéveszthetetlenül ott
ült az arcán. És csak egyszer beszélt vele Sindri Snaer miatt, de azt a beszélgetést
szerette volna elfelejteni.
- Anya egy hülye sznob.
- Ne beszélj így az anyádról!
- Dög gazdag barátai vannak Gardabaerban. A múlt hétvégén adták férjhez a lányukat,
az pedig eltűnt az esküvői partiról. Rohadt ciki, igaz? Ez szombaton volt, és azóta nem
jelentkezett. Anya is ott volt az esküvőn, egészen kiütötte a botrány. Szóval meg kell
kérjelek rá, hogy beszélj a lány szüleivel. Nem akarják közzétenni a lapokban, a sznobok,
de tudják, hogy te a rendőrségnél vagy, és remélik, hogy sundám-bundám alapon
megoldódik a dolog. Szóval ők kérnek általam, hogy beszélj velük. Nem anya, érted? Ó
aztán a világért sem!
- Te ismered ezeket?
- Az esküvői partira nem hívtak meg, amit az a kis hápé rendezett.
- Szóval a lányt ismered?
- Azt sem igazán.
- És hová szaladhatott?
- Én honnan tudjam? Erlendur vállat vont.
- Pár perccel előbb te jutottál eszembe.
- Kedves tőled - felelte Eva Lind. - Nekem is eszembe jutott, hogy…
- Pénzem nincs - felelte gyorsan Erlendur és leült a karosszékébe, szembe fordulva a
lányával. - Éhes vagy?
Eva Lind összegörnyedt.
- Miért nem lehet soha úgy beszélni veled, hogy azt a rohadt pénzt szóba ne hoznád?
Erlendur úgy érezte, hogy a lánya ellopta az ő szövegét.
- És veled miért nem lehet beszélni egyáltalán?
- Cseszd meg!
- És miért beszélsz így? Mi van veled? Hogy ityeg, meg cseszd meg! Micsoda nyelv ez?
- Jesszusom - nyögött fel Eva Lind.
- És ki vagy most éppen? Melyik Eva Lindhez beszélek? Hol van az igazi éned ebben a
halom maskarában?
- Ne kezdd elölről ezt a rizsát, hogy „Ki vagy?”,,Hol az igazi éned?” - utánozta a lány.
- Itt vagyok, itt ülök előtted, én vagyok én!
- Eva…
- Csak tízezret! Mi az neked? Nem vagy képes tízezret előkaparni? Tele vagy
dohánnyal!
Erlendur a lányára nézett. Volt benne valami, amire már az érkezésekor felfigyelt.
Pihegve lélegzett, veríték gyöngyözött a homlokán, és fészkelődött ültében. Mint aki
rosszul van. Nem érzed jól magad? - kérdezte tőle.
- Semmi bajom. Csak pénz kell. Ne akadékoskodj.
- Rosszul vagy?
- Könyörgök!
Erlendur továbbra is a lányát figyelte.
- Vagy talán… készülsz abbahagyni?
- Tízezret, könyörgök! Az nem pénz neked sem. Soha többé nem jövök vissza hozzád
pénzért könyörögni.
- Még el is hiszem. Mióta is… - Erlendur tétovázott, hogyan fejezze ki magát - …szeded
a szert?
- Nem mindegy? Abbahagytam, hogy abbahagyom, hogy abbahagyom! - Eva Lind
talpra ugrott. - Add ide azt a tízezret. Lécci. Ötezret. Adj ide ötezret. Nincs a zsebedben
annyi? Ötezer? Az bagó!
- Miért akarsz most leállni?
Eva Lind az apjára nézett.
- Elég a hülye kérdésekből. Nem akarok leállni. Mivel állnék le? Te állj le az ócska
szövegeddel!
- Mi van veled? Miért húzod úgy föl magad? Beteg vagy?
- Igen, mint egy beteg tyúk. Adj kölcsön ötezret. Kölcsön, érted? Visszafizetem, te
nyavalyás fösvény!
- A fösvény helyes szó. Eva, rosszul vagy?
- Miért kérdezgeted ezt folyton? - Eva Lind még izgatottabb lett.
- Nincs neked lázad?
- A pénzt add! Kétezret. Mi az neked? Ide vele! Nem érted, hülye vén tetű?
Erlendur most talpra állt, a lánya pedig úgy lépett eléje, mintha neki akarna támadni.
Nem értette, honnan ez a hirtelen agresszió benne. Tetőtől talpig végignézett rajta.
- Mit bámulsz? - üvöltötte Eva Lind az arcába. - Megtetszettem? Mocskos vén
papuskának tetszik a lánya?
Erlendur felpofozta, de nem túl erősen.
- Élvezted, mi? - vigyorgott a lány. Újabb pofon, ezúttal erősebb.
- Már föl is áll?
Erlendur hátralépett. Így még sohasem beszélt vele a lánya. Egy pillanat alatt
szörnyeteggé változott át. Ilyen állapotban még sosem látta őt. Nem tudta, mit kezdhet
vele; a haragja lassan a szánalomnak adott helyet.
- Miért készülsz épp most abbahagyni?
- Nem készülök abbahagyni! - üvöltötte a lány. - Mi van veled? Nem érted, amit
mondok? Ki mondta, hogy abbahagyom?
- Mi a baj, Eva?
- Hagyd már ezt a miabajevát! Nem vagy képes ötezret ideadni? Nem vagy képes
felelni? - Mintha kissé csillapodott volna. Talán felfogta, hogy túl messze ment, hogy így
nem beszélhet az apjával.
- Miért épp most?
- És ha elmondom, ideadod a tízezret?
- Mi történt?
- Ötezret?
Erlendur a lánya arcát fürkészte.
- Terhes vagy?
Eva Lind megszelídült mosollyal pillantott az apjára.
- Bingó - felelte.
- De hogyan? - nyögött fel Erlendur.
- Hogyhogy hogyan? A részletekre vagy kíváncsi?
- Te csak ne légy a plafonon! Nem védekeztek? Nem használtok kondomot, tablettát?
- Nem tudom, hogy történt, de megtörtént.
- És abba akarod hagyni a drogot?
- Most nem. Nem megy. Szóval elmondtam mindent. Mindent! Jössz nekem tízezerrel.
- Hogy a gyereked is kapjon pár löketet.
- Az nem gyerek, seggfej. Semmi. Egy homokszem. Nem bírom most egyszerre
abbahagyni. Majd holnap elkezdem. Becsszóra. De most még nem. Kétezret, na. Neked
az semmi.
Erlendur odalépett hozzá.
- Hiszen már elkezdted. Szeretnél megszabadulni. Én segítek.
- Nem bírok! - üvöltötte Eva Lind. A veríték patakzott az arcáról,
és igyekezett eltitkolni a remegést, amely egész testét rázta.
- Ezért látogattál meg - mondta apja. - Mehettél volna máshová is pénzért. Ahogy
eddig. De most hozzám jöttél, mert azt akarod…
- Hagyd a süket dumát! Azért jöttem, mert anya megkért rá, meg azért, mert tudtam,
hogy van pénzed. Semmi másért. Ha nem adsz, megszerzem másként. Nem gond. Van
sok olyan vén faszi, mint te, aki kész pénzt adni nekem.
Erlendur nem volt hajlandó még egyszer kijönni a sodrából.
- Voltál már terhes korábban?
- Nem - felelte a lánya, és másfelé nézett.
- És ki az apa?
Eva Lind meghökkenve nézett fel rá.
- Hohó! Úgy nézek én ki, mint aki most lépett ki a Mese Szálló nászutas lakosztályából?
És mielőtt Erlendur mozdulhatott volna, Eva Lind félretolta őt, és kirohant a lakásból,
le a lépcsőn, ki az utcára, és eltűnt a hideg őszi esőben.
Erlendur becsukta az ajtót, és közben azon töprengett, hogy helyesen viselkedett-e a
lányával. Egyre inkább úgy festett, hogy képtelenek egymással beszélni veszekedés és
üvöltözés nélkül, és ebből már nagyon elege volt.
Az étvágya teljesen elment, visszaült a karosszékébe, és a semmibe bámulva
igyekezett elképzelni, mihez kezd most Eva Lind. Végül felvette a könyvet, amelyet épp
olvasott, ott hevert az asztalon a keze ügyében. A kedvenc sorozatának egy kötete volt,
Izland elhagyatott tájainak veszélyeit és áldozatait mutatta be.
Ott folytatta, ahol abbahagyta volt az olvasást „A Mosfellsheidi áldozatai” című
fejezetben, és hamarosan egy irgalmatlan hóvihar kellős közepében találta magát,
amelyben több fiatalember fagyott halálra.


3.FEJEZET
Erlendur és Sigurdur Óli ömlő esőben ugrott ki a kocsiból; felrohantak a stigahlídi
társasház lépcsőjén, és becsengettek. Eredetileg a kocsiban akarták kivárni a heves
zápor elvonulását, de Erlendur végül elunta a várakozást, felrántotta az ajtót. Sigurdur
Ólinak nem volt kedve egyedül ott maradni, így követte kollégáját. Pillanatok alatt bőrig
áztak. Sigurdur Óli hajából patakokban folyt le a víz a hátára, ő pedig bosszúsan csóválta
a fejét, miközben a kapu nyílására vártak.
Az egyik elmélet szerint Holberg meggyilkolásának nem volt személyes indítéka; a
tettes már jó ideje, esetleg napok óta ólálkodott a környéken, alkalmas helyet keresve
betörésre. Holberghez azért kopogott be, hogy lássa, otthon van-e valaki, és amikor az
áldozat ajtót nyitott neki, pánikba esett. A hátrahagyott üzenettel csak a rendőrséget
akarta félrevezetni. Legalább is a szövegéből egyelőre nem lehetett mást kihüvelyezni.
Ugyanazon a napon, amikor Holberget megölték, egy stigahlídi társasházból jelentést
kaptak, hogy az egyik lakásban két idős hölgyet, két ikernővért megtámadott egy zöld
katonai zubbonyt viselő fiatalember. Valaki beengedhette a kapun, ő pedig bekopogott
a nővérek ajtaján. Amint nyílt az ajtó, ő berontott, az ajtót becsapta maga után, és pénzt
követelt. Az elutasítást hallva ököllel az egyik nő arcába csapott, a másikat meg a
padlóra lökte és összerugdosta, majd kirohant az ajtón.
A csengetésre megszólalt a kaputelefon, és Sigurdur Óli bemutatkozott. A berregésre
benyomták az ajtót, és beléptek. A lépcsőházban gyenge volt a világítás, áporodott szag
lengte be. Az első emeleten a nővérek egyike a nyitott ajtóban várta őket.
- Elkapták a gazembert? - kérdezte.
Sajnos még nem - felelte Sigurdur Óli -, de szeretnénk önöknek néhány kérdést…
- Mit mondanak? Elkapták már? - hallatszott egy hang belülről, majd megjelent az első
hölgy tökéletes hasonmása. Hetven felé járhattak, fekete szoknya és vörös kardigán volt
rajtuk. Kövérkés alkatúak voltak, kerek arcuk felett, amelyen a várakozás kifejezése ült,
szürke hajukat feltupírozva viselték.
- Még nem - felelt neki Erlendur.
- Szerencsétlen teremtés volt - jegyezte meg az első számú hölgy, név szerint Fjóla,
miközben a lakásba invitálta őket.
- Még csak az hiányzik, hogy megsajnáld…! - morgott a nővére, Birna, és becsukta az
ajtót utánuk. - Goromba állat, képes volt az arcodba csapni. Az ilyen neked
szerencsétlen…
A nyomozók helyet foglaltak a nappaliban, és először a két nővért vették szemügyre,
majd egymásra néztek. Sigurdur Óli megfigyelte, hogy a helyiségből két hálószoba nyílik,
valamint a konyha, ahová át lehetett látni.
- Elolvastuk a jegyzőkönyvet - mondta Erlendur, aki idejövet a kocsiban lapozta át az
írást. - Tudnának további részletekkel szolgálni a férfiról, aki rátámadt önökre?
- Férfiról? - nézett fel Fjóla. - Inkább kölyök volt az.
- Ahhoz elég idős, hogy kettőnknek nekiessen - vágta rá Birna. - A kölyök! Engem a
padlóra lökött, és belém rúgott.
- Nem volt pénz nálunk - mondta Fjóla.
- Nem tartunk itthon pénzt - bólintott Birna. - És ezt meg is mondtuk neki.
- De nem hitte el.
- És nekünk esett.
- Egészen megvadult.
- És káromkodott. Hogy mi mindennek elmondott minket…
- Abban a szörnyű zöld zubbonyban. Mint egy katona
- És az a nehéz fekete bakancs, egész térdig befűzve!
- De nem tört össze semmit.
- Csak elrohant.
- És nem vitt semmit magával? - kérdezte Erlendur.
- Olyan volt, mint aki nincs egészen az eszénél - mondta Fjóla, aki láthatólag szeretett
volna mentő körülményeket találni támadójuk számára. - Nem tört össze és nem vitt el
semmit. Csak nekünk esett, amikor már látta, hogy tőlünk nem számíthat pénzre.
Szerencsétlen alak.
- Hülyére volt az narkózva - vágta rá Birna. - Még hogy szerencsétlen alak! - A
nővéréhez fordult. - Olyan hülye tudsz lenni! Hülyére be volt lőve. Láthattad a merev,
üveges szeméből. Meg izzadt is.
- Izzadt? - kérdezte Erlendur.
- Csak úgy folyt le az arcán a veríték.
- Az eső folyt róla - legyintett Fjóla.
- Dehogyis. És egész testében reszketett.
- Az eső volt - ismételte Fjóla, miközben Birna vasvilla szemekkel nézett rá.
- Jól pofán csapott, Fjóla. Hiányzott az neked?
- És ahol téged oldalba rúgott, még mindig fáj? - kérdezte Fjóla, és Erlendurre
pillantott, aki esküdni mert volna, hogy a hölgy szemében káröröm villant.

* * *

Még kora reggel volt, amikor Erlendur és Sigurdur Óli kiérkezett Nordurmýribe.
Holberg fölszinti és emeleti lakótársai vártak rájuk. A rendőrség már rögzítette a
földszintiek tanúvallomását, akik a holttestre rátaláltak, de Erlendur szeretett volna a
többiekkel is beszélni. Az emeleten egy pilóta lakott, aki a gyilkosság napján délben ért
haza Bostonból, délután lefeküdt, és fel sem ébredt, amíg a rendőrök be nem kopogtak
az ajtaján.
A pilótával kezdték tehát, aki borotválatlanul, mellényben és sortban nyitott ajtót.
Harmincvalahány éves lehetett, egyedül lakott, és a lakása kész szemétdomb volt:
szanaszét szórt ruhanemű, két bőrönd nyitva az újszerű bór pamlagon, a padló tele a
vámmentes bolt reklámszatyraival, boros flaskák az asztalon, és felnyitott sörös dobozok
mindenfelé. Rájuk bámult amikor ajtót nyitott nekik, aztán szótlanul visszavánszorgott a
szobába és a pamlagra roskadt. Ők ketten előtte álltak, mert sehol nem látszott hely
ahová leülhettek volna. Erlendur körülnézett, és arra gondolt, hogy még egy
szimulátorba se szállna be, ha ez az alak vezeti.
Valami okból a pilóta az éppen folyó válóperéről kezdett hablatyolni, és azt tudakolta,
hogy abból lett-e rendőrségi ügy. Az a kurva kezdte. Ő éppen repülni volt, Oslóból
érkezett haza, és ott találta a feleségét az ő régi iskolatársával. A rohadt keservit, tette
hozzá, és nem derült ki, hogy min kesereg inkább, azon, hogy a felesége hűtlenkedett,
vagy, hogy neki épp akkor kellett Oslóban lennie.
- Mint tudja, az alagsorban gyilkosság történt - vágott közbe Erlendur, hogy belefojtsa
a pilótába a zavaros monológját.
- Volt valaha Oslóban? - kérdezte a pilóta.
- Nem - felelte Erlendur -, de most nem Oslo a téma.
A pilóta rábámult, aztán Sigurdur Ólira, és mintha az agya helyre zökkent volna.
- Alig ismertem az öreget - mondta. - Négy hónapja vettem ezt a lakást, amennyire
tudom, előtte hosszabb ideig üresen állt. Összefutottam vele néha a kapuban vagy az
utcán. Megvoltam vele.
- Megvolt?
- El-elbeszélgettünk.
- Miről beszélgettek?
- Főleg a repülésről. Az nagyon érdekelte.
- A repülés?
- A repülőgép - mondta a pilóta, és előhalászott egy sörös dobozt az egyik
reklámszatyorból. - Meg a városok - tette hozzá, és húzott egyet a sörből. - Sokat
faggatott a légikisasszonyokról. Tudja, hogy van ez.
- Nem tudom - felelte Erlendur.
- Dehogynem tudja. Két repülés között. Külföldön. -Aha.
- Hogy mi történik olyankor, hogy a lányok benne vannak-e. Ilyesmiről. Mert hogy
hallotta, milyen vad dolgok mennek… a nemzetközi járatokon.
- Mikor látta őt utoljára? - kérdezte Sigurdur Óli.
A pilóta a fejét törte. Nem emlékezett rá.
- Jó néhány napja lehetett.
- Észrevette, hogy valaki látogatta volna az utóbbi időkben?
- Nem, de én keveset vagyok itthon.
- Látott-e bárkit is körbe szaglászni a környéken, gyanúsan viselkedni, vagy csak úgy
lődörögni?
- Nem.
- És valakit zöld katonai zubbonyban?
- Nem.
- Egy fiatalembert katonai bakancsban?
- Nem én. Ő volt az? Őt keresik?
- Nem - felelte Erlendur, és feldöntött egy félig ürített sörös dobozt, miközben
kivonultak a lakásból.


Az asszony a földszintről úgy döntött, hogy a gyerekeket egy időre elviszi az anyjához,
és éppen indulni készült velük. Úgy gondolta, hogy a történtek után jobb, ha a fiúk
nincsenek a házban. A férje bólogatott. A szülőket láthatóan megrázta az eset. Négy
évvel azelőtt vették a lakást, és jól érezték magukat Nordurmýriben. Kellemes itt élni,
mondták, főleg gyerekes családnak. A fiúk anyjuk mellett álldogáltak.
- Szörnyű volt, hogy így kellett rátalálnunk - mondta a férj halkan, majdnem súgva. A
fiúkra nézett. - Azt mondtuk nekik, hogy elaludt a bácsi. Csakhogy…
- Mi tudtuk, hogy meghalt - közölte az idősebb fiú.
- Meggyilkolták! - tódította az öccse. A szülők zavartan mosolyogtak.
- Elég jól feldolgozták - mondta az anya, és az idősebbik fiának megsimogatta az arcát.
- Én bírtam Holberget - mondta a férj. - Elbeszélgettünk, ha összefutottunk néha.
Csevegtünk a kertről, a közös költségekről meg ilyesmikről. Ahogy az szomszédok közt
szokás.
- Azért nem volt olyan szoros a kapcsolatunk vele - szólt közbe az asszony. - Csak olyan
normális. Nem is kell több annál. Mindenkinek megvan a saját élete.
Senkit sem láttak mostanság a közelben, aki gyanúsan viselkedett, vagy zöld
katonazubbonyt viselt volna. Az asszony már indulni akart a fiaival.
- Sok látogatója volt Holbergnek?
- Soha egyet sem láttam - felelte az asszony.
- Magányos ember benyomását keltette - bólintott a férj.
- A lakása nagyon büdös volt - mondta a nagyobbik fiú.
- Nagyon büdös - tódította az öccse.
- Az alagsorban a falak alulról nedvesednek - mondta apjuk magyarázólag.
- Terjed felfelé, néha nálunk is érezni - tette hozzá a feleség.
- Erről is beszélgettünk vele.
- Készült is rá, hogy utánajár a dolognak.
- Ez két évvel ezelőtt volt.


4.FEJEZET
A gardabaeri házaspár szemében aggodalom tükröződött, ahogy Erlendurt nézték. A
kislányuknak nyoma veszett. Három napja nem tudnak róla. Az esküvői parti óta,
amelyről eltűnt. A kicsi lányuk. Erlendur göndör fürtű kis fruskát képzelt maga elé, amíg
csak meg nem tudta, hogy a picike huszonhárom éves, és pszichológiát hallgat az
egyetemen.
- Az esküvői partijáról? - kérdezte Erlendur körülnézve a tágas szalonban; akkora volt,
mint egy egész emelet a bérházban, ahol ő lakott.
- Igen, a saját lakodalmáról! - mondta az apa, mintha még mindig képtelen volna
felfogni a dolgot. - Elszökött a saját lakodalmáról!
Az anya egy összegyúrt zsebkendőt emelt az orrához.
Dél volt. A Reykjavíkból jövő úton folyó munkálatok miatt Erlendurnak fél órájába
került kijutni Gardabaerba, és itt is csak hosszú keresgélés után talált rá a nagy családi
házra. Az utcáról alig lehetett észrevenni, mert nagy kert vette körül tele magas, öt-hat
méteres fákkal. A házaspáron még mindig látszott a megrázkódtatás nyoma, amikor
ajtót nyitottak neki.
Erlendur időpocsékolásnak tekintette a kiruccanást, hisz annyi fontosabb úgy várt
volna rá, de úgy érezte, hogy a felesége kedvéért, hiába nem beszéltek húsz éve, ennyit
meg kell tennie.
Az asszony csinos halványzöld kosztümöt viselt, az apa fekete öltönyt. Napról napra
jobban aggódik a lányáért, közölte. Tudta persze, hogy végül úgyis visszajön, hogy most
is jól van és egészséges - aggálya nem ilyen természetű volt -, mégis jobbnak látta
tanácsot kérni a rendőrségtől, bár annak nem látja semmi okát, hogy kutató meg mentő
osztagokat küldjenek ki a keresésére, vagy, hogy azonnal nyilvánosságra hozzák az
eltűnését a sajtóban, a rádióban meg a televízióban.
- Képzelje el, csak úgy eltűnik, minden nyom nélkül - sóhajtott fel az asszony. A szülők
idősebbek lehetnek nála, talán hatvanasak, gondolta Erlendur. Gyermekruhát importáló
cégük volt, ami gondtalan jómódot biztosított számukra. Ok voltak az újgazdagok. A kor
kedvezett nekik, a dupla garázs előtt Erlendur két tükörfényesre törölgetett luxuskocsit
látott érkezésekor.
Az asszony összeszedte magát, és mesélni kezdte a történetet Erlendurnek.
- Szombaton történt, három napja, istenem, hogy repül az idő, és olyan csodálatos
nap volt! Nemrég érkeztek meg az esküvőről, az a pap adta össze őket, aki olyan
népszerű mostanában.
- Szörnyű egy alak - mondta a férje. - Lihegve berohant, elmondott egy pár lapos
frázist, és már ment is a teli pénztárcával. Fel nem tudom fogni, mitől olyan népszerű.
De a feleség nem volt hajlandó foltot látni az esküvő ragyogásán.
- Csodálatos nap volt! Napsütés, enyhe őszi szellő. Legalább százan voltak a
templomban. Rengeteg barátja van a lányunknak. Nagyon népszerű gyerek. Itt tartottuk
a partit Gardabaerban egy vendéglő nagytermében. Hogy is hívják? Mindig elfelejtem.
- Gardaholt - felelte a férj.
- A nagytermet teljesen megtöltöttük. - áradozott tovább az asszony. - Az a rengeteg
ajándék… És akkor egyszerre csak…
- Úgy volt, hogy ők táncolják a nyitó táncot - vette át a szót a férj, amikor a felesége
könnyekben tört ki. - Az az idióta srác meg csak ácsorog a táncparketten. Kiabálunk Dísa
Rósnak, de nincs sehol. Keressük, kutatjuk mindenhol, de mintha a föld nyelte volna el.
- Dísa Róst? - kérdezte Erlendur.
- Kiderült, hogy az esküvői kocsival lépett meg.
- Az esküvői kocsival?
- A nagy limuzinnal, amely virágokkal és szalagokkal volt feldíszítve, abban jöttek
vissza a templomból. Csak úgy megszökött az esküvőjéről. Egy szó nélkül! Minden
magyarázat nélkül!
- A saját esküvőjéről! - zokogta az asszony.
- És nem tudják, miért tehette?
- Nyilván meggondolta magát - felelte az asszony. - Úgy látszik, hogy megbánta az
egészet.
- De miért? - kérdezte Erlendur.
- Kérem, meg tudná keresni őt a kedvünkért? - kérlelte az apa. -Nem ad életjelt
magáról, és láthatja, mennyire odavagyunk miatta. Mi már alig élünk.
- És az esküvői kocsi? Megtalálták?
- Igen. A Gardastraetin.
- Hogy került épp oda?
- Fogalmunk sincs. Senki ismerőse nem lakik arra. A ruhája ott volt a kocsiban. A saját
ruhája.
Erlendur megtorpant.
- Mármint a saját menyasszonyi ruhája? - kérdezte végül, s átfutott az agyán, hogy
milyen szintre süllyedt ez a társalgás, és hogy vajon ebben nem hibás-e ő is.
- Levetette a menyasszonyi ruhát, és átöltözött abba, amit nyilván már odakészített a
kocsiba - mondta a feleség.
- Mit gondol, meg tudja találni? - kérdezte az apa. - Mindenkit megkerestünk már, aki
ismeri, de senki nem tud róla semmit. Itt van egy fénykép róla.
Átnyújtott egy iskoláskori képet a szép szőke lányról, aki jelenleg ismeretlen helyen
rejtőzik. A lány rámosolygott a fényképről.
- Nincs semmiféle ötletük, hogy mi történhetett?
- A legcsekélyebb sem - felelte az anya.
- Nincsen - felelte az apa.
- És ezek az ajándékok?
Erlendur megállt a hatalmas ebédlőasztal előtt, amelyen magas halomban álltak a
színes papírba csomagolt dobozok, sok masni és virágcsokrok celofánban. Közelebb
lépett, a házaspár pedig figyelte. Soha életében nem látott ennyi ajándékot, és azt
találgatta, mit rejthet a rengeteg doboz. Edények, edények és további edények,
gondolta.
Micsoda élet!
- És ez itt micsoda?
Egy nagy vázára mutatott, amely az asztal végén állt, abban levágott faágak
teleaggatva szív alakú piros kártyákkal.
- Ez az üzenetfa.
- Micsoda? - kérdezte Erlendur. Egész életében csak egy esküvőn volt, és már nagyon
régen. Ott nem volt üzenetfa.
- A vendégek kis kártyákra írják a jókívánságaikat a menyasszonynak meg a
vőlegénynek, és erre a fára akasztják. Már rengeteg üzenet lógott rajta, amikor Dísa Rós
eltűnt - magyarázta az anya, még mindig az orrát nyomkodva a zsebkendőjével.
Erlendur mobiltelefonja megszólalt a felöltője zsebében. Ahogy érte nyúlt, és
igyekezett kiemelni, a telefon elakadt a zseb nyílásában, ő meg ahelyett, hogy
türelmesen elfordítva kiemelte volna, idegességében akkorát rántott rajta, hogy a zseb
felhasadt, a telefont szorító keze pedig olyan hirtelen szabadult ki, hogy a lendülettől a
földre borította az üzenetfát. Erlendur bocsánatkérő pillantást vetett a házaspárra, és
kapcsolt.
- Eljössz velünk Nordurmýribe? - kérdezte Sigurdur Óli minden bevezetés nélkül.
- Alaposabban meg kellene nézni azt a lakást.
- Te már ott vagy? - kérdezte Erlendur, és odébb húzódott a szobában.
- Nem, megvárlak - felelte Sigurdur Óli. - Hol a pokolban lófrálsz?
Erlendur bontott.
- Majd meglátom, mit tehetek - fordult a házaspárhoz. - Nem hinném, hogy valami
veszély állna fenn. Lányuknak alighanem felmondták a szolgálatot az idegei, és most a
barátaival van valahol. Nem érdemes túlságosan aggódniuk. Bizonyos vagyok benne,
hogy hamarosan telefonálni fog.
Az asszony meg a férje lehajolt a padlóra hullt kártyákért. Erlendur észrevette, hogy jó
néhány kártya, amely egy szék alá csúszott, elkerülte a figyelmüket, így lehajolt, s
felszedte őket. Elolvasta a jókívánságokat, aztán a házaspárra nézett.
- Ezt is látták? - kérdezte, és átnyújtotta nekik az egyiket.
Az apa elolvasta az üzenetet, s megdöbbenés suhant át az arcán. Átnyújtotta a kártyát
feleségének, aki többször is átfutotta, de láthatólag nem értett belőle semmit. Erlendur
érte nyúlt, és újra elolvasta. Aláírás nem volt rajta.
- Ez a lányuk kézírása? - kérdezte.
- Annak látszik - felelte az anya.
Erlendur megnézte a lapot elölről és hátulról, és még egyszer elolvasta a szöveget:
MICSODA SZÖRNYETEG! MIT TETTEM, ISTENEM!


5.FEJEZET
- Hol voltál? - kérdezte Sigurdur Óli Erlendurtól, amikor ez visszaért a munkába, de
nem kapott választ.
- Eva Lind nem keresett?
Sigurdur Óli a fejét rázta. Tudott Erlendur lányáról meg a vele kapcsolatos
problémákról, de ilyesmiről sose beszéltek egymással. Személyes dolgok ritkán kerültek
szóba közöttük.
- Holbergről tudunk valami újat? - kérdezte Erlendur, és egyenest az irodájába sietett.
Sigurdur Óli követte, és becsukta maga mögött az ajtót. Gyilkosság nem fordult elő
gyakran Reykjavíkban, ezért roppant nyilvánosságot gerjesztettek. A rendőrség
ugyanakkor szabállyá tette, hogy a nyomozás részleteiről csak akkor tájékoztatja a
sajtót, ha az teljességgel elkerülhetetlen. A jelen eset nem ilyen volt.
- Van néhány friss adatunk - felelte Sigurdur Óli, és kinyitotta a magával hozott
dossziét. - Saudárkrókurban született, hatvankilenc éves. Az utóbbi időkben, már, mint
nyugdíjas, alkalmanként kamionsofőrként dolgozott az Iceland Transport cégnél.
Sigurdur Óli szünetet tartott.
- Nem kéne elbeszélgetnünk a munkatársaival? - kérdezte, és megigazította a
nyakkendőjét. Sigurdur Óli magas volt és csinos a vadonatúj öltönyében, egy amerikai
egyetemen végezte el a kriminológiát. Mindenestül az volt, ami Erlendur egyáltalán
nem: korszerű és jól szervezett.
- Mit gondolnak a népek itt benn az esetről? - kérdezte Erlendur, miközben a
kardigánja laza gombját babrálta, amely végül a tenyerében kötött ki. Erős, hízásra
hajlamos testalkata volt és göndör, vörösesszőke haja. Ő volt talán a legtapasztaltabb
detektív a bűnügyi csoportban. Megvoltak a maga különc módszerei, de felettesei és
kollégái rég letettek róla, hogy megneveljék.
- Hogy valami dilis a tettes - felelte Sigurdur Óli. - Pillanatnyilag a zöld katonai
zubbonyost keressük. Biztosan egy hülye kölyök, aki pénzt akart, és pánikba esett,
amikor Holberg nem volt hajlandó.
- No és Holberg családja? Volt neki egyáltalán?
- A jelek szerint nem, de még nincs a kezünkben minden adat.
- Ahogy a lakásán láttam, lefogadnám, hogy egyedül élt, méghozzá elég régen.
- Ehhez te igazán értesz - bukott ki Sigurdur Óliból, de Erlendur úgy tett, mintha nem
hallotta volna.
- És a kórboncnok? Meg a nyomrögzítők?
- Semmi, amit ne tudtunk volna eddig is. Holberget a fejére mért ütés ölte meg. Súlyos
ütés volt, a törés rajza alapján eszköze csak a hamutartó lehetett. A koponya beroppant,
a halál azonnal beállhatott… legalábbis nagyon hamar. Ráadásul estében beverte a fejét
a dohányzóasztalka sarkába, ezt a homlokán esett csúnya seb tanúsítja, amelybe az
asztal sarka pontosan beleillik. A hamutálcán megvannak Holberg ujjlenyomatai,
valamint két további személyéi is, egyikükéi a ceruzán is megtalálhatók.
- A tipikus kétbalkezes izlandi gyilkosság…
- Igen, tipikus. És ebből a feltevésből kiindulva dolgozunk tovább.

* * *

Még mindig esett. Az alacsony nyomású légköri frontok, amelyek az Atlanti-óceán
közepe felől nyomultak be az évnek ebben a szakában, több hullámban vonultak át
Izlandon kelet felé, erős szelet, esőket és télies sötétséget hozva magukkal. A rendőrség
dolgozott tovább a nordurmýri épületen. A körötte kifeszített sárga plasztik szalagról
Erlendurnek a villanykábel-javítók jutottak eszébe: gödör az úttesten, fölötte egy piszkos
sátor, bentről villogó fények, és mindez körülzárva csinos sárga szalaggal, mint egy
ajándékcsomag. Ugyanígy csomagolja be a rendőrség is a gyilkosság helyszínét a sárga
szalaggal amelyen a hatóság neve olvasható. Erlendur és Sigurdur Óli itt találkozott
Erlendurral és a többi nyomozóval, akik az őszi éjjel folyamán az egész házat átfésülték,
és éppen végeztek a munkájukkal.
A környező épületek lakóit is kikérdezték, de senki sem észlelt gyanús mozgást a
gyilkosság helyszíne körül hétfő reggeltől a holttest megtalálásának időpontjáig.
Hamarosan távoztak, és csak Erlendur és Sigurdur Óli maradt a házban. A szőnyegre
ömlött vér már megfeketedett. A hamutartót, mint bűnjelet elvitték. A ceruzát és a
füzetet ugyancsak. Egyebekben nem látszott semmi változás a legutóbbi ittlétük óta.
Sigurdur Óli elindult a hálószobához vezető folyosón, Erlendur pedig a nappalit járta
körül. Mindketten fehér gumikesztyűt húztak. A falakon bekeretezett nyomatok függtek,
olyanok, amilyeneket házaló ügynököktől szokás vásárolni. A könyvespolcokon puha
kötésű rémregények meg krimik sorakoztak, meg egy könyvklub kiadványai, de csak
néhányukon volt nyoma, hogy valaki egyáltalán kézbe vette őket. Keménytáblás könyv
vagy értékesebb irodalmi mű sehol. Erlendur egészen mélyre hajolt, hogy az alsó polcon
álló könyvek címét kiböngéssze; itt találta meg Nabokovtól a Lolitát. Kiemelte. Angol
nyelvű fűzött könyv volt, valaki láthatólag többször is elolvasta.
Visszatette a helyére, és az íróasztalig araszolt, amely L alakú volt, és a nappali egyik
sarkát foglalta el. Újszerű, kényelmes forgószék állt előtte szőnyegkímélő műanyag
alátéten. Az asztal maga jóval öregebb darabnak látszott. A szélesebbik lapja alatt
kétoldalt négy-négy fiókja volt, egy pedig középen, összesen tehát kilenc. A
keskenyebbik lapon állt egy 17 hüvelykes monitor, alatta a kihúzható keyboard-tálca, a
számítógép az asztal alatt; a fiókok mind be voltak zárva.
Sigurdur Óli végignézte a ruhásszekrényt a hálószobában. Pedáns rend uralkodott
benne: egy fiókban a zoknik, egy másikban az alsónemű, egyben-egyben a pulóverek és
nadrágok. Fogasokon lógtak az ingek és az öltönyök, a legrégebbi, barna csíkos még a
diszkókorszakból való, gondolta Sigurdur Óli. A szekrény alján több pár cipő sorakozott.
Az ágynemű a felső szektorban volt. Holberg már megágyazott, mielőtt megérkezett a
látogatója. A párna meg a paplan frissen volt áthúzva az egyszemélyes ágyon.
Az éjjeliszekrényen ébresztőóra állt és két könyv, egyikben interjúk egy jól ismert
politikussal, a másikban Scania-Vabis kamionok fényképei. A szekrényben belül egy kis
gyógyszerkabinet: tabletták, altatók, vazelines tubus, fertőtlenítő szesz.
- Nem találtál kulcsot valahol? - kérdezte Erlendur az ajtóból.
- Nem. Ajtókulcsra gondolsz?
- Az íróasztalhoz valóra.
- Sem ilyet, sem olyat.
Erlendur kiment az előszobába, onnan a konyhába. Kinyitott minden ajtót, kihúzott
minden fiókot, de csak poharakat, csészéket, tányérokat meg evőeszközt és hasonlókat
talált, kulcsot sehol. Végigkutatta a fogasokat meg a kalaptartót az előszobában, s ott
talált egy erszényt aprópénzzel, aminek egyik zsebéből végre előkerült egy kulcskarika is.
A karikán kulcs a kapuhoz meg a bejárati ajtóhoz, egy a szobaajtókhoz, és még egy
kisebb. Erlendur az íróasztalhoz vitte és kipróbálta: ugyanaz a kulcs illett minden
fiókjához.
Elsőnek a középső nagy fiókot nyitotta ki. Ebben főleg számlák voltak (telefon, villany,
távfűtés), befizetési nyugták meg egy újságelőfizetés. A baloldali két alsó fiók üres volt, a
fölöttük lévőből adóívek meg bérfizetési szalagok kerültek elő. A legfelsőben volt a
fényképalbum. A képek mind fekete-fehérek, különböző időkben készültek, a rajtuk
látható személyek hol szobában ültek, vélhetőleg itt, Holberg nappalijában, hol
kiránduláson voltak láthatók: törpenyírfák között, a gullfossi vízesésnél vagy a nagy
gejzírnél. Két olyan képet talált, amelyen az áldozatot vélte felismerni, de egészen fiatal
korában; frissebb képet nem talált róla.
Aztán kinyitotta a jobb oldali fiókokat. A két felső üres volt. A harmadikban egy
kártyapakli bújt meg, egy összehajtható sakktábla bábukkal és egy ősöreg tintatartó.
A fényképre a legalsó fiókban akadt rá. Éppen visszatolta, de valami zizzenő neszt
hallatott. Kihúzta meg visszatolta, és újra hallotta a zizzenést. Valamihez
hozzádörzsölődött a fiók. Sóhajtva leguggolt és benézett, de semmit se látott. Kihúzta,
nem volt zaj, de ahogy visszatolta, a nesz megint hallható volt. A padlóra térdelt, és
most már teljesen kihúzta a fiókot a helyéről. Meglátta a papírdarabot, amely az üreg
oldalához szorult, és benyúlt érte.
Kis fekete-fehér fénykép volt. Rajta egy sír a téli temetőben. A sírkövön lévő, elég jól
kivehető feliraton egy női név volt: Audur. Csak ennyi. Az évszámokat Erlendur nem látta
tisztán. A zsebébe nyúlt a szemüvegéért, feltette, és a képet egészen az orra elé tartva el
tudta olvasni: 1964-1968. Volt alatta sírfelirat is, de annyira apró betűkkel, hogy ezt már
nem tudta kisilabizálni. Gondosan lefújta a port a képről.
A kislány négyéves volt, amikor meghalt.
Erlendur felpillantott. Az őszi eső paskolta az ablakokat. Dél felé járt az idő, de az ég
majdnem sötét volt.


6.FEJEZET
A kamion úgy ringott a viharos szélben, mint egy nagy őskori állat, és az eső csapkodta
az oldalát. A rendőrségnek idejébe telt, amíg a nyomára akadt, mert nem
Nordurmýriben volt leparkolva, ahol Holberg lakott, hanem Snorrabrauttól nyugatra, a
Domus Medica kórház mellett, Holberg házától jó negyedóra járásra. Végül rádión adtak
ki körözést, hogy jelentse, aki tud valamit a kocsi hollétéről. Egy rendőrjárőr talált rá
nagyjából akkor, amikor Erlendur távozott Holberg lakásáról a fényképpel. Kiküldték
hozzá a szakértői csoportot, hogy kutassák át esetleges nyomok után. MAN márkájú
kocsi volt piros pilótafülkével. A gyors vizsgálat csak egy köteg pornómagazint talált
benne. Mindenesetre bevontatták a rendőrség központi telepére alaposabb
átvizsgálásra.
Ezalatt a műszakiak munkába vették a fényképet. Annyi hamar kiderült, hogy Ilford
fotópapírra készült, amely általános használatban volt a hatvanas években, de később
kikerült a forgalomból. Valószínűleg a készítője hívta elő vagy valami amatőr; a kép már
fakulni kezdett a nem egészen szakszerű kidolgozás miatt. A hátán semmi feliratot nem
találtak, sem bármi támpontot arra, hogy melyik temetőben készülhetett a felvétel.
Akármelyik temető lehetett szerte az országban.
A fénykép készítője három méterre állhatott a sírkőtől, majdnem pontosan vele
szemben, és vagy nagyon alacsony volt, vagy meghajlított térddel exponált. A látószög
még ilyen közelről is elég szűk volt. A sír körül nem nőtt semmi, a talajt vékony porhó
takarta. Más sír nem volt látható. A sírkő háttere elmosódott fehérség volt csupán.
A felirat szinte kivehetetlen volt a másolatokon, mert a fényképező túl messze állt
tőle. Egyre erősebb nagyítások készültek belőle, minden betűt tenyérnyi méretű
papírlapokra másoltak és megszámoztak, hogy a helyes sorrendbe lehessen illeszteni
őket. Igen durva szemcséjű képek jöttek létre, szabad szemmel csak változó árnyalatú
fekete és fehér pontok kusza sokasága, de számítógépbe szkennelve és a kontrasztot
erősítve a feloldás jelentősen növelhető volt. Egyes betűk kivehetőbbek voltak, mint
mások, a szakértőkre maradt a feladat, hogy a hézagokat betöltsék. A legtisztábban az
M, F és O betűket lehetett felismerni, mások több-kevesebb gondot okoztak.
Erlendur felhívta otthonában az Országos Statisztikai Hivatal részlegvezetőjét, aki
fogcsikorgatva ugyan, de hajlandó volt fogadni őt irodájában, Skuggasundben. Erlendur
tudta, hogy az 1916 óta kiadott halotti bizonyítványok mind ott találhatók. Az épület
üres volt, a személyzet nem sokkal előbb végzett a munkával. A részlegvezető félórás
késéssel állt be az intézet parkolójába, és szó nélkül kezet rázott Erlendurrel. A
biztonsági rendszerbe beütött egy PIN kódot, és a kártyájával kinyitotta a bejárati ajtót.
Erlendur a lényegre szorítkozva adta elő, hogy mi a kívánsága.
Átnézték az 1968-ban kiadott összes halotti bizonyítványt. Kettőn szerepelt az Audur
név. Az egyik Audur négyéves volt, amikor februárban elhunyt. Az okiratát egy orvos írta
alá, ennek a nevét hamar megtalálták az országos regiszterben, reykjavíki lakos volt. Az
anya nevével sem volt gond, ott állt a bizonyítványon: Kolbrún. Utolsó bejegyzett
lakcíme a hetvenes évek elejétől keflavíki volt. Újra nekiálltak a halotti
bizonyítványoknak. Kolbrún 1971-ben halt meg, három évvel a lánya után.
A lány rosszindulatú agytumorban halt meg.
Az anyja öngyilkos lett.


7.FEJEZET
A vőlegény az irodájában fogadta Erlendurt. Minőség- és marketingmenedzser volt
egy nagykereskedelmi társaságnál, amely amerikai zabpelyhet, kukoricapelyhet és más
reggeliadalékokat importált. Erlendur, aki még életében nem evett reggelire semmiféle
pelyhet, helyet foglalt az irodában, és közben azon járt az esze, hogy vajon mi lehet
valójában a dolga a minőség- és marketingmenedzsernek egy nagykereskedelmi
társaságnál. De nem érzett kedvet, hogy megkérdezze. A vőlegény vakítóan fehér inget
viselt széles nadrágtartóval, és az ingujja könyökig fel volt hajtva, mintha a minőségi
ügyek menedzselése ilyen nagy nekigyürkőzést kívánt volna. Átlagos magasságú, kissé
tömzsi legény volt ez a Viggó nevű ifjú, akinek vastag ajkát bajusz és szakáll fogta körül.
- Semmit sem hallottam Dísáról - mondta, amikor Erlendurral szemben helyet foglalt.
- Nem mondott neki semmi olyasmit, amitől ő…
- Mindenki erre gondol - felelte Viggó. - Mindenki azt hiszi, hogy én vagyok a hibás. Ez
a legrosszabb az egészben. Már nagyon elegem van belőle.
- Észrevett rajta bármi szokatlant, mielőtt eltűnt? Bármit, amitől kiborulhatott?
- Mindenki remekül érezte magát. Tudja, milyen egy esküvői parti.
- Nem én.
- Biztosan volt már esküvőn.
- Csak egyszer. És nagyon régen.
- Az első táncra készültünk. Már túl voltunk a szónoklatokon. Dísa barátnői szervezték
a mulatságot, megérkezett a harmonikás is, és a tánc következett volna. Én az
asztalunknál ültem, mindenki Dísa után szaladgált, de nem találták sehol.
- Mikor látta őt utoljára?
- Ott ült velem, aztán mondta, hogy el kell mennie a toalettre.
- Tényleg nem mondott neki semmit, amitől megsértődhetett?
- Semmit az égvilágon! Megcsókoltam, és csak annyit mondtam, hogy siessen vissza.
- Mennyi idővel ezután kezdték keresni őt?
- Nem tudom. Leültem a barátaim közé, aztán kimentem elszívni egy cigarettát,
csevegtem ezzel-azzal odamenet is, kint is, meg visszamenet is, aztán visszaültem az
asztalunkhoz. Odajött a harmonikás, elmondta, hogy milyen számokat fog játszani.
Beszéltem aztán még másokkal is. Az egész nem lehetett több félóránál. Fene tudja.
- És ezalatt az idő alatt egyszer sem látta őt.
- Nem. Mikor aztán bebizonyosodott, hogy nincs sehol az épületben… Hát az
katasztrófa volt… Mindenki úgy bámult rám, mintha az én hibám volna.
- És van valami elképzelése róla, hogy hová lehetett?
- Mindenhol kerestem. Minden barátjával, barátnőjével és rokonával beszéltem, de
senki nem tud semmit. Vagy ha tud, nem árulja el.
- Gondolja, hogy egyesek hazudnak?
- Valahol mégiscsak lennie kell!
- Tudja, hogy hagyott hátra üzenetet?
- Nem. Miféle üzenetet?
- Egy kártyát akasztott az üzenetfára. A szövege: Micsoda szörnyeteg! Istenem, mit
tettem! Tudja, hogy ezt kire érthette?
- Szörnyeteg? Ki lehet az? El sem tudom képzelni.
- Én azt hittem, hogy magára célzott.
- Énrám? - ugrott fel Viggó magán kívül. - Soha nem bántottam, egy ujjal sem! Ezt nem
rólam írta. Az nem lehet!
- A kocsit, amelyikkel elment, a Gardastaetin találták meg. Mond ez magának valamit?
- Arrafelé nem ismer senkit. Eltűntnek akarják nyilvánítani?
- A szülei még bíznak a visszatértében.
- És ha mégsem kerül elő?
- Azt még meglátjuk akkor. - Erlendur tétovázva folytatta. - Őszintén szólva én arra
gondoltam, hogy magát azért felhívta. Közölni, hogy részéről minden rendben van.
- Megálljunk csak! Tehát továbbra is úgy képzeli, hogy Dísa azért bujkál előlem, mert
valamivel megbántottam? Jesszusom, ez kész rémtörténet! Tudja, milyen volt hétfőn
bejönni ide a munkába? Minden kollégám ott volt a partin. A főnökeim is ott voltak.
Maga is azt hiszi, hogy én vagyok a hibás? Igen, mindenki azt hiszi!
- A nők, a nők… - csóválta a fejét Erlendur, és felállt. - Nem könnyű a minőségüket
menedzselni.

Alig ért be Erlendur az irodájába, megcsörrent a telefon. Azonnal megismerte a
hangot, bár nagyon rég nem hallotta. Az előrehaladott kor ellenére tiszta, erős és
határozott volt. Erlendur majdnem harminc éve ismerte Marion Briemet, és kapcsolatuk
nem mindig volt felhőtlen.
- Tegnap jöttem be a vityillómból - mondta a hang -, és csak most értesültem a
fejleményekről.
- Holbergről beszélsz? - kérdezte Erlendur.
- Utánanéztetek az előéletének?
- Csak annyit tudok, hogy Sigurdur Óli bújja a komputert, de még semmit nem
hallottam tőle. Van róla rendőrségi feljegyzés?
- Kérdés, hogy megtaláljátok-e a számítógépen. Lehet, hogy már kidobták az anyagát,
mert elévült.
- Mire célzol?
- Kiderülhet belőlük, hogy Holberg nem volt mintapolgár - mondta Marion Briem.
- Mennyiben nem?
- Alighanem több nemi erőszak van a rovásán.
- Alighanem?
- Följelentették, de nem lett ítélet belőle. Még ezerkilencszázhatvanháromban.
- És kijelentette fel?
- Egy Kolbrún nevű nő. Hol is lakott, várj csak…
- Keflavíkban?
- Ott hát. És te honnan tudod?
- Találtunk egy fényképet Holberg íróasztalában, alaposan eldugva. Egy Audur nevű
kislány sírja látható rajta, a temetőt még nem tudtuk azonosítani. Felébresztettem az
egyik élő halottat az Országos Statisztikai Hivatalban, és a kislány halotti bizonyítványán
megtaláltuk a Kolbrún nevet, a kislány anyjáét. Már rég meghalt ő is.
Nem jött válasz.
- Marion? - szólalt meg Erlendur.
- És mit hámozol ki mindebből?
Erlendur elgondolkodott.
- Hm. Ha Holberg megerőszakolta az anyját, akkor ő lehet a kislány apja, és ezért
tartotta a fényképet a fiókjában. A lány 1964-ben született, csak négyéves volt, amikor
meghalt.
- Holberget nem ítélték el - folytatta Marion Briem. - Ejtették az ügyet a bizonyítékok
elégtelenségére hivatkozva.
- Azt gondolod, hogy a nő koholta a vádat?
- Akkoriban ez valószínűtlen lett volna. Sohasem volt könnyű a nőknek ilyesfajta
erőszak panaszával előállni, de el nem tudod képzelni, min kellett keresztülmenniük
negyven évvel ezelőtt. Pusztán a hecc kedvéért Kolbrún sem tehetett ilyet. A fénykép
maga is bizonyíték lehet az apaságra. Vajon miért őrizgette Holberg? A bűntény
1963-ban történt. Mondtad, hogy a kislány a következő évben született. Négy év múlva
meghal a gyerek. Kolbrún eltemette. Ekkor kerül újra a képbe Holberg. Lehet, hogy ő
maga készítette a felvételt. Mit tudom én. Lehet, hogy ennek nincs is jelentősége.
- A temetésen aligha volt jelen, de elmehetett később is a sírhoz, hogy lefényképezze.
Így képzeled?
- Ez is egy lehetőség. -Vagy?
- Vagy maga Kolbrún fényképezett, s elküldte a fotót Holbergnek.
Erlendur elgondolkodott.
- De miért? Ha megerőszakolta őt, miért küldte el neki a képet a gyerek sírjáról?
- Jó kérdés - felelte Marion Briem. - De mondd csak, mi van a bizonyítványban a halál
okáról? Baleset volt?
- Nem, agytumor vitte el. Gondolod, hogy ez fontos?
- Volt boncolás?
- Biztosan. Az orvos aláírása ott van a halotti bizonyítványon.
- És az anya?
- Váratlanul halt meg az otthonában.
- Öngyilkosság? -Az.
- Már jó ideje nem látogatsz meg - mondta Marion Briem hosszabb hallgatás után.
- Nagy a hajsza - felelte Erlendur. - Meghalni sem ér rá az ember.


8.FEJEZET
Másnap délelőtt még mindig zuhogott. A kamionok mély keréknyomaiban meggyűlt a
víz, a kisebb kocsik ezeket kerülgették. Az eső úgy ömlött, hogy Erlendur alig látott ki a
kocsijából, az ablaktörlők képtelenek voltak megbirkózni a vízzel; a férfi olyan szorosan
markolta a kormányt, hogy az ujjízületei kifehéredtek. Csak homályosan tudta kivenni az
előtte haladó kocsi hátsó lámpáit, és igyekezett nem szem elől téveszteni őket.
Egyedül utazott. Így látta jobbnak a zaklatott telefonbeszélgetés után, amelyet reggel
folytatott Kolbrún nővérével. Az ő neve állt a halotti bizonyítványon a „legközelebbi
rokona” rovatban. A nő nem volt segítőkész. Hallani sem akart róla, hogy találkozzék
vele. A lapokban megjelent a halott képe a nevével együtt. Erlendur megkérdezte tőle,
hogy vajon Iátta-e a képet, és felismerte-e a férfit, erre a nő lecsapta a telefont. Erlendur
kíváncsi volt, mit szól a nő, ha majd megpillantja az ajtaja előtt. Jobbnak vélte így, mint
ha beidézné az irodájába.
Aznap éjszaka rosszul aludt. Aggódott Eva Lind miatt, attól félt, hogy a lánya valami
butaságot csinál. Volt neki mobiltelefonja, de valahányszor hívni próbálta, egy géphang
közölte, hogy a hívott szám nem elérhető. Erlendur ritkán emlékezett vissza az álmaira.
Ébredés után mindig zavarta, hogy csak egy pár emlékfoszlány úszkál az agyában, és ha
utánuk kap, azok is elenyésznek.
A rendőrség nagyon kevés adatot ismert Kolbrúnról. 1934-ben született, és 1963.
november 23-án tett feljelentést Holberg ellen erőszakos nemi közösülés címén. Mielőtt
Erlendur Keflavíkba indult, Sigurdur Óli kigyűjtötte neki a följelentés szövegét, továbbá
az erró'l szóló rendőrségi aktát az archívumból, Marion Briem tippje alapján.
Kolbrún harmincéves volt, amikor megszülte lányát. Kilenc hónappal az erőszaktétel
után. Kolbrún tanúi szerint a Keflavík és Njardvík közötti Kereszt táncteremben
találkozott Holberggel egy szombat este. Nem ismerte és azelőtt sose látta őt. Két
barátnőjével ment oda, és Holberg meg két másik férfi táncolt velük aznap este. A tánc
után mind a hatan átvonultak a két barátnő házához egy partira. Késő éjszaka Kolbrún
hazaindult. Holberg ajánlkozott, hogy elkíséri őt a biztonság kedvéért. Neki nem volt
kifogása ellene. Egyikük sem volt alkohol befolyása alatt. Kolbrún saját kijelentése
szerint két kis vodkát meg egy kólát ivott meg a táncteremben, az után pedig semmit.
Holberg a kihallgatáson kijelentette, hogy semmit sem ivott, mert penicillinkezelés alatt
áll fülgyulladása miatt. Ezt orvosi igazolással bizonyította.

* * *

Holberg megkérdezte, hogy telefonálhatna-e taxiért, amelyik majd beviszi
Reykjavíkba. Kolbrún tétovázott egy pillanatig, majd megmutatta, hol a telefon. Holberg
bement a nappaliba, hogy elintézze a hívást, ő pedig felakasztotta a kabátját az
előszobában, és kiment a konyhába egy pohár vízért. Nem hallotta, hogy a férfi
befejezte volna a hívást, ha hívott egyáltalán bárkit, csak azt érezte, hogy megáll a háta
mögött. Ijedtében elejtette a poharat, a víz kifolyt az asztalra. Amikor Holberg
megragadta a két mellét, felsikított, és egy sarokba hátrált tőle.
- Mit csinál?
- Szórakozhatnánk egy kicsit, cicám, nem gondolod? - állt elé a robusztus termetű,
erős kezű és vaskos ujjú férfi.
- Menjen el! - szólt rá Kolbrún erélyesen. - Azonnal! Kérem, hagyja el a lakásomat!
- Miért ne szórakoznánk egy kicsit? - ismételte a férfi, és közelebb lépett hozzá; ő
védekezésképpen maga elé tartotta a karjait.
- Ki innen! - kiáltotta. - Telefonálok a rendőrségre! - Aztán megérezte, mennyire
egyedül van és milyen védtelen ezzel az idegennel szemben, akit beengedett a lakásába,
aki már megragadja, hátracsavarja a kezét, és úgy próbálja megcsókolni őt.
Küzdött, kapálózott, de hiába; próbálta kérlelni, a lelkére beszélni, de csak egyet
érzett, a teljes tehetetlenséget.

* * *

Erlendurt egy hatalmas teherautó ragadta ki gondolataiból, amely nagy tülkölés
közepette megelőzte, és esővíz özönével borította be a kocsiját. A kormányba
kapaszkodott, míg a kerekek ide-oda csúszkáltak a hullámokon. A kocsi fara körbe
fordult, Erlendur úgy érezte, hogy teljesen elvesztette az uralmát a kocsi felett, és
kisodródik a lávaföldre. Vigyázva fékezett, és sikerült egyenesbe hoznia a járgányt, aztán
az öklét rázva szitkokat küldött a sofőr után, akit már el is nyelt az esővíz sűrű permete.
Húsz perccel utóbb megállt egy hullámlemezzel fedett kis fehér ház mellett Keflavík
legöregebb részében. A kerítés is fehér volt a kis kert körül, amelyet aprólékos gonddal
tartott rendben a gazdája. Elín a nővér jó néhány évvel idősebb volt Kolbrúnnál, most
már nyugdíjaskorban. Az előszobában állt kabátban, elmenni készült, amikor Erlendur
becsöngetett. A kicsi és sovány nő a szigorú, enyhén ráncos arcával, átható pillantásával
elképedve bámult látogatójára.
- Érthetően megmondtam a telefonban, hogy nem állok szóba rendőrrel - vágta oda
dühösen, amikor Erlendur bemutatkozott.
- Tudom - felelte Erlendur -, én azonban…
- Legyen szíves békén hagyni! Csak az idejét pocsékolta azzal, hogy mégis eljött.
Kilépett, és behúzta az ajtót maga mögött, lement a kertbe vezető három lépcsőn,
kinyitotta a kis kerítésajtót, és nyitva hagyta annak jeleként, hogy Erlendur is készülhet a
távozásra. Vissza se nézett rá. Erlendur a lépcsőn állva nézett utána.
- Tudja, hogy Holberg meghalt? - kiáltotta. A nő nem felelt.
- A lakásán ölték meg. Biztosan tudja.
Erlendur sietősen megindult Elín után. A nő esernyőt tartott a feje fölé, neki azonban
csak a kalapja volt a védelem az eső ellen. A nő gyorsította a lépteit. Erlendur kénytelen
volt loholni utána. Nem tudta, mit mondhatna neki, amire hajlandó volna felfigyelni.
Nem értette, miért viselkedik ilyen ádázul vele.
- Audurról szerettem volna kérdezni valamit.
Elín hirtelen megállt, megfordult, és megvető képpel eléje lépett.
- Te rohadt zsaru - sziszegte a fogai között -, a szádra ne merd venni ezt a nevet! Van
hozzá pofád azután, amit az anyjával tettetek? Tűnj el, de nyomban, rohadt zsaru!
Gyűlölet sugárzott a szeméből, ahogy Erlendurre meredt, az pedig elképedve meredt
őrá:
- Amit tettünk vele? Ki és micsodát?
- Tűnés! - üvöltötte Elín, megfordult és elmasírozott, ott hagyva Erlendurt, aki
lemondott a további vitáról, hagyta a nőt eltűnni az esőfüggöny mögött zöld
esőkabátjában és fekete bokacsizmájában, enyhén hajlott testtartásával. Gondolataiba
mélyedve ment vissza a házig, majd onnan a kocsijához. Beszállt és rágyújtott, az
ablakon keskeny rést nyitott, indított és lassan tovagördült.
Ahogy mélyen belélegezte a füstöt, a melle közepében megint enyhe fájdalmat érzett.
Nem új dolog volt. Idestova egy éve nyugtalanította. Leginkább ébredés után
jelentkezett ez a kósza fájdalom, de általában hamar elmúlt a felkelés után. Kopott öreg
matracát okolta miatta. Néha egész teste sajgott, ha sokáig elhevert az ágyban.
Mélyre szívta a füstöt. Igen, remélhetőleg a matrac az oka.
Épp elnyomta a cigarettát, amikor megcsörrent a mobiltelefonja. A műszaki csoport
vezetője elújságolta, hogy sikerült megfejteniük a sírfeliratot, bibliai idézet, és a helyét is
megtalálták.
- A hatvannegyedik zsoltár második verséből való - közölte a szakértői csoport
vezetője.
- Értem - mondta Erlendur.
- Az ellenségtől való félelemtől szabadítsd meg életemet.
- Tessék?
- Ez a felirat áll a sírkövön: Az ellenségtől való félelemtől szabadítsd meg életemet.
Hatvannegyedik zsoltár, második vers.
- Az ellenségtől való félelemtől szabadítsd meg életemet…
- Fel tudjátok ezt használni valamire?
- Gőzöm sincs.
- A fényképen kétféle ujjlenyomatok vannak.
- Igen, már hallottam Sigurdur Ólitól.
- Az egyik Holbergtől való, de a másiknak nincs nyoma a nyilvántartásunkban. Eléggé
elmosódottak. Nagyon régiek.
- Meg tudnád mondani, miféle fényképezőgéppel vették fel a képet?
- Azt lehetetlen megállapítani. De gyanítom, hogy valami egyszerű masina volt.


9.FEJEZET
Sigurdur Óli az Iceland Transport telepének egy félreeső sarkában parkolta le a
kocsiját, ahol remélhette, hogy nem lesz útban. Hosszú sorban álltak a kamionok a
telepen. Egyesekbe éppen rakodtak, egyesek indulóban voltak, mások most tolattak a
nagy raktárépület felé. Dízelolaj meg kenőolaj tócsái bűzlöttek mindenfelé, a járó
motorok zajától meg lehetett süketülni. A személyzet tagjai s az ügyfelek rohangáltak a
kocsi és a raktár között.
A zuhogó esőben Sigurdur Óli a kabátját a fejére húzva futott be a raktárépületbe. A
művezetőhöz utasították, aki egy üvegkalitkában ülve számlák meg fuvarlevelek
halmaiban turkált, és roppant elfoglaltnak látszott.
A kövérkés ember, a hasán egy gombbal összefogott kék anorákban, ujjai közt egy
szivarcsutkával, elmondta, hogy hallott már Holberg haláláról, és hogy jól ismerte őt.
Megbízható és dolgos embernek írta le, aki évtizedek óta autózott az ország egyik
végétől a másikig, és úgy ismerte az izlandi utakat, mint a tenyerét. Elmondta róla, hogy
zárkózott ember volt, senkivel sem beszélt magáról vagy személyes dolgokról, sose
barátkozott össze senkivel a cégnél, arról sem lehetett tudni, mit csinált régebben, úgy
gondolták, hogy mindig teherautósofőr volt. És ő úgy is beszélt. Nőtlen volt, arról se
tudott senki, hogy gyereke lett volna. Érzelmekről, kapcsolatokról sohasem szólt egy
szót sem.
- Hát, erről ennyit - mondta a művezető mintegy jelezve, hogy véget vetne a
társalgásnak, öngyújtót halászott ki az anorák zsebe mélyéről, és rágyújtott a
szivarcsutkára. - Gyalázat - pöff, pöff -, hogy így kellett végeznie - pöff.
- Kivel volt mégis valami kapcsolata itten? - kérdezte Sigurdur Óli visszafojtott
lélegzettel, hogy a förtelmes szivarfüstöt be ne kelljen lélegeznie.
- Beszéljen Hilmarral, szerintem ő tud a legtöbbet róla. Ott van éppen a rakodótéren.
Reydafjördurben lakik, és néha Holberg lakásán aludt Nordurmýriben, ha a pihenőjét a
fővárosban kellett töltenie. Tudja, a sofőröknek szigorú szabályok írják elő a rendszeres
pihenőt, így aztán mindnek szállás kell valahol a főváros környékén.
- Tudomása szerint Holbergnél volt az elmúlt hétvégén? -Biztosan nem, mert keleten
járt, de az előző hétvégén ott lehetett.
- Van elképzelése, ki akarhatott rosszat Holbergnek? Valami munkahelyi súrlódás
vagy…
- Nem, nem - pöff -, semmi - pöff - ilyesmi - pöff - nem volt. -A művezető láthatólag
képtelen volt újraéleszteni a szivar parazsát. - Beszéljen - pöff - Hilmarral - pöff
- barátom. Biztosan többet tud mondani.
Útbaigazítása alapján Sigurdur Óli rátalált Hilmarra. A raktárház egyik beállójában
ellenőrizte a kirakodást. Nyurga, talán kétméteres, erős, kemény, szakállas férfi volt,
pólója alól nagy, szőrös karok nyúltak ki. Ötvenesnek nézett ki. Foszlott farmernadrágja
ódivatú, kék nadrágtartón lógott. A kirakodást kis villástargonca végezte. A szomszédos
beállóra már épp a következő kamion tolatott be, odébb két sofőr nyomkodta a kürtjét,
és válogatott szitkokat vagdostak egymás fejihez.
Sigurdur Óli odament Hilmarhoz, és megérintette a vállát, de az nem figyelt fel rá. A
kissé erélyesebb lapogatásra végül megfordult. Látta, hogy Sigurdur Ólinak mozog a
szája, de a tébolyult zajban egy szavát sem hallotta, és bambán bámult le rá. Sigurdur Óli
felemelte a hangját, de ez sem segített. Végül már ordított, és most a megértés halvány
jelét látta felvillanni Hilmar arcán, de tévedett. Hilmar a fejét rázta, és a fülére
mutogatott.
Ekkor Sigurdur Óli összeszedte minden erejét, lábujjhegyre állva Hilmar füléhez hajolt,
és torka szakadtából elüvöltötte magát éppen abban a pillanatban, amikor a két
kamionos beszüntette a kürtpárbajt, úgyhogy hangja betöltötte a hatalmas csarnokot és
végiggördült a telep udvarán is:
- MIKOR ALUDT HOLBERGNÉL?
10. FEJEZET
A férfi az udvarát gereblyézte, amikor Erlendur meglátta. Csak akkor nézett fel, amikor
a látogató már hosszabb ideje figyelte vénemberes, lassú ténykedését. Letörölte a
cseppet az orra hegyéről. Láthatólag nem zavarta, hogy az eső esik s hogy az
összetapadt levelek nem könnyen adják meg magukat a gereblye igyekezetének.
Komótosan dolgozott, aprólékosan kaparta fel a makacs lombot, és apró halmokba
kotorta össze őket. Még mindig Keflavíkban lakott, ahol született és felnőtt.
Erlendur megkérte volt Elínborgot, hogy szedje össze a legfontosabb információkat
erről az öregemberről, aki most a kertjében szöszmötölt a szeme előtt. Elínborg sok
részletet felásott az illető rendőri pályájáról, a számos kritikáról, amely e hosszú idő alatt
érte viselkedése és eljárásmódja miatt, arról, hogyan kezelte a Kolbrún-ügyet, és a külön
megrovásról, amit emiatt kapott. Mindezt telefonon közölte Erlendurrel, aki épp az
ebédjénél ült egy keflavíki bisztróban. Előbb még arra gondolt, hogy félreteszi másnapra
ezt a látogatást, de nem érzett kedvet igazán, hogy megismételje az ide- és visszautat
ömlő esőben, ezért úgy döntött, hogy egyenest felkeresi az illetőt.
Az öreg zöld viharkabátot és baseballsapkát viselt. Fehér, csontos kezekkel szorította a
szerszám nyelét. Magas volt, valaha erős és tekintélyt parancsoló alak lehetett, de most
nem volt más, mint egy ráncos, csöpögő orrú vénember. Erlendur figyelte már egy ideje,
amikor az illető feltekintett a levelekről, de nem fordított különös figyelmet arra, aki őt
figyelte. Jó idő telt el így, végül Erlendur úgy döntött, hogy megteszi az első lépést.
- Miért nem hajlandó szóba állni velem annak a nőnek a nővére? - kérdezte, és az öreg
meghökkenve pillantott fel.
- He? Micsoda? - A gereblye megállt a kezében. - Kicsoda maga?
- Hogyan kezelte Kolbrún ügyét, aki a támadóját feljelentette? Az öreg letörölte az
orrát a kabátja ujjával, s az idegen felé fordult, aki behatolt a kertjébe. Tetőtől talpig
végigmérte Őt.
- Ismerem magát? Miről beszél? És kicsoda maga?
- Erlendur a nevem, és egy Holberg nevű reykjavíki illető meggyilkolása ügyében
nyomozok. Az áldozatot erőszakos nemi közösülésért jelentette fel egy nő majdnem
negyven éve. Az ügyet magára bízták. A nő neve Kolbrún volt. Már nem él. A nővére
nem hajlandó szóba állni a rendőrséggel olyan okok miatt, amelyeket szeretnék
felderíteni. „Azok után, amit csináltak vele”, ezt vágta hozzám. Magától akarom hallani,
hogy mire célzott.
A férfi Erlendurre bámult, és egy szóval sem válaszolt. A szemébe nézett és hallgatott.
- Mit csinált azzal a nővel? - ismételte meg Erlendur a kérdést.
- Nem emlékszem… és különben is, milyen jogon… Kikérem magamnak a sértegetést!
- A hangja enyhén reszketett. - Takarodjon a kertemből, vagy hívom a rendőrséget!
- Legyen észnél, Rúnar, a rendőrség én vagyok. És nincs időm a süket dumáját
hallgatni.
Rúnar felkapta a fejét.
- Szóval ez az új módszer? Nekirontani embereknek és vádaskodni?
- Nagyon jó, hogy maga emlegeti a módszert és a vádaskodást - felelte Erlendur.
- Annak idején nyolcszor indítottak eljárást maga ellen munkaköri visszaélések miatt,
ezek között szerepelt a brutalitás is. Nem tudom, ki állt maga mögött, hogy ezek
ellenére is sokáig meg tudott maradni az állásában, de egy idő után nyilván az illető is
megelégelte, mert végül szabályosan kirúgták…
- Hallgasson! - szisszent fel Rúnar, és riadtan körülnézett. - Hogy merészeli…
- …többrendbeli szexuális zaklatásért!
Rúnar fehér, csontos keze görcsösen markolta a gereblye nyelét, az ízületek szinte
kibökték a sápadt bőrt. Arca bezárult, szája körül gyűlölködő ráncok rajzolódtak ki, úgy
összeszűkült a tekintete, hogy a szemhéja félig lezárult. Ahogy nézte, és közben az
Elínborgtól kapott információk futottak át az agyán, Erlendurban felmerült a kérdés,
hogy vajon Rúnart jogos-e kárhoztatni mindazért, amit egy másik korban követett el,
amikor még ő is más ember volt. Erlendur épp elég régen szolgált a rendőrségnél, hogy
hallott a hajdani történeteiről és arról, hogy mennyi bajt okozott annak idején. De az
ember, aki most előtte állt, öreg volt és roskatag. Egyszer olvasta valahol, hogy a múlt
egy más birodalom, és ezzel egyetértett. Elfogadta, hogy az idők változnak, és az
emberek változnak velük együtt. Ott álltak a kertben egymásra meredve.
- Mi volt tehát Kolbrúnnal? - kérdezte Erlendur.
- Tűnjön a francba!
- Majd ha beszélt Kolbrúnról.
- Rohadt kis kurva volt! - tört ki Rúnarből váratlanul. - Tessék, megkapta, és most
kotródjon. Bármit mondott nekem vagy rólam, szemenszedett hazugság. Szó sem volt
erőszakról. Kitalálta az egészet.
Erlendur látta lelki szemei előtt Kolbrúnt Rúnar előtt ülve annyi évvel azelőtt, amikor a
panaszát bejelentette. Elképzelte, milyen nehezen gyűjtötte össze a bátorságát, mielőtt
a rendőrségre ment, hogy előadja, ami vele történt. Elképzelte a rémületet és az iszonyt,
amit átélt, a vágyát, hogy az egészet elfeledje, mint valami rossz álmot, amiből végül fel
fog ébredni. De rá kellett jönnie, hogy sose fog felébredni. Hogy támadója meggyalázta,
kifosztotta.
- Három nappal az eset után tett feljelentést - folytatta Rúnar. - Nem volt túl
meggyőző.
- És maga elutasította.
- Hazudott.
- Maga meg kiröhögte, megalázta, végül azt mondta neki, hogy felejtse el az egészet.
De ő nem felejtette el, igaz?
A vénember gyűlölködő szemekkel méregette.
- Mert aztán Reykjavíkba ment, és…
- Holberget nem ítélték el.
- És mit gondol, kinek köszönhette ezt?
Erlendur elképzelte, hogyan küszködik Kolbrún ezzel a Rúnarral az irodájában.
Küszködik vele! Ezzel az emberrel! Győzködi arról, hogy igazat mond, mintha ő volna
ügyében a legfőbb bíró!

* * *

Minden lelki erejére szüksége volt, hogy elmondja neki annak az éjszakának az
eseményeit, hogy rendszerezett beszámolót adjon, de annyira kínos volt az egész! Nem
tudta jól leírni. Nem tudta leírni a leírhatatlant, a visszataszítót, az iszonytatót. Örült,
hogy a zilált történetet valahogy rendbe tudta rakni. Az meg vigyorog? Nem értette, mit
vigyorog az a rendőr. Az volt a benyomása, hogy vigyorog, de lehetséges ez? Akkor
kezdte a rendőr kikérdezni a részletekről
- Mondja el pontosan, hogy történt.
Zavartan pillantott a rendőrre. Zavarában újra kezdte a történetet.
- Nem, ezt már hallottam. Mondja el tüzetesen, mi történt. Magán bugyi volt. Hogy
vette le a férfi? Hogy dugta be magába?
Ezt komolyan gondolja? Megkérdezte, hogy nem beszélhetne-e egy női nyomozóval.
- Nem. Ha az illetőt erőszakos közösüléssel vádolja, akkor ennél pontosabban kell
leírnia az esetet, megértette? Nem keltette valamiképpen az illetőben azt a benyomást,
hogy maga is akarja?
Hogy ő akarja? Alig hallhatóan közölte, hogy egyáltalán nem.
- Feleljen hangosan. Hogyan vette le az illető a bugyiját?
Most már biztos volt benne, hogy a rendőr vigyorog. Durván faggatta őt, amit
mondott, azt kétségbe vonta, több kérdése is nyíltan megalázó és szennyes volt, úgy
kezelte őt, mintha maga provokálta volna ki a támadást, szeretkezni akart volna a
férfival, lehet, hogy aztán meggondolta magát, de az ilyen helyzetből, ugyebár, van
amikor már késő kihátrálni. - Mi értelme táncterembe menni, flörtölni a férfiakkal, aztán
a félúton megállni? Semmi értelme, igaz?
Már zokogott, amikor végül kinyitotta a retiküljét, elővett egy műanyag zacskót és
átnyújtotta. A rendőr kinyitotta a zacskót: egy szétrepedt bugyi volt benne…

* * *

Rúnar lerakta a gereblyét, és el akart menni Erlendur előtt, de az elállta az útját, és a
ház falához szorította. Farkasszemet néztek egymással.
- A nő átnyújtott magának egy tárgyi bizonyítékot - mondta Erlendur. - Az egyetlen
bűnjelet, amit Holberg maga után hagyott.
- Semmit sem nyújtott át - sziszegte Rúnar. - Hagyjon békén!
- Egy bugyit adott át.
- Hazudott a kurva.
- Ott a helyszínen le kellett volna puffantani magát. Szánalmas, nyomorult állat!
- Erlendur undorral az arcán hátralépett, és otthagyta a falnak szögezett roskatag
vénembert.
- Csak meg akartam mutatni neki, hogy mire számíthat ilyen vádaskodással - szólt
utána Rúnar csikorgó hangon. - A bíróságon kiröhögik az ilyeneket.
Erlendur megfordult és elment, s közben azon járt az esze, hogyan képes az igazságos
Isten, már ha van ilyen, egy Rúnar-félét vén koráig élni hagyni, miközben elveszi egy
ártatlan négyéves kislány életét.

Úgy tervezte, hogy újra felkeresi Kolbrún nővérét, de előbb elment a keflavíki
könyvtárba. Kinyitotta a Bibliát a Zsoltároknál, fellapozta a hatvannégyes számút, és
rátalált az idézetre, amely a sírkőre volt felírva: „Az ellenségtől való félelemtől
szabadítsd meg életemet.”
Pontosan emlékezett rá. A sírkő felirata folytatása volt a második vers első felének.
Erlendur többször is elolvasta, miközben az ujja szórakozottan követte a sorokat a
könyvben, majd csukott szemmel újra felmondta magában, végül a könyvet visszatette a
polcra.
A második sor első fele az Úrhoz intézett könyörgés. Erlendur szinte hallotta az
asszony néma kiáltását az évtizedek távolából:
„Hallgasd meg, Isten, az én szómat, amikor panaszkodom!”


11. FEJEZET
Erlendur újra megállt a hullámlemezzel borított fehér ház előtt, és leállította a motort.
Ülve maradt, amíg végig nem szívta a cigarettáját. Igyekezett mérsékelni a dohányzását,
és jobb időszakaiban sikerült napi ötre levinni. Ez most a nyolcadik volt aznap, pedig
még csak háromra járt az idő.
Kiszállt a kocsiból, felment a kis lépcsőn a házhoz, és becsengetett. Egy ideig nem
történt semmi. Újra csengetett, de most se járt eredménnyel. Arcát a kis ablakhoz
nyomta, és meglátta a zöld esőkabátot a fogason, előtte az ernyőt, meg a csizmát.
Harmadszor is csöngetett, és a felső lépcsőn állva igyekezett elhúzódni a becsapó eső
elől. Hirtelen kinyílt az ajtó, és Elín meredt rá.
- Hagyjon békén, hallja-e? Takarodjon, de azonnal! - Rá akarta csapni az ajtót, de
Erlendur betette a lábát a nyílásba.
- Nem vagyunk mind olyanok, mint Rúnar - Mondta. - Tudom, hogy a húgával nem
bántak tisztességesen. Elmentem Rúnarhoz, és beszéltem vele. Amit tett, arra nincs
mentség, de már nem lehet tenni semmit. Szenilis vén roncs, aki sohasem fog hibát
találni abban, amit csinált.
- Nem hagyna békén?!
- Beszélnem kell magával. És ha így nem megy, kénytelen leszek beidézni az irodámba.
Szeretném ezt inkább elkerülni. - A kabátja zsebéből előhúzta a sírkő fényképét, és
becsúsztatta az ajtónyíláson. - Ezt Holberg lakásában találtam.
Elín nem felelt. Szünet állt be. Erlendur fogta a fénykép sarkát az ajtónyílásban, de
nem látta a nőt, aki belülről az ajtónak nehézkedett. Lassan a nyomás csökkent a lábán,
és Elín átvette a képet. Aztán kinyílt az ajtó. A nő bement a képet vizsgálgatva. Erlendur
belépett, és vigyázva becsukta az ajtót maga mögött.
Elín eltűnt a kis nappaliban, és egy pillanatig Erlendur tétovázott, nem kéne-e levenni
az ázott cipőjét. Aztán alaposan letörölte a szőnyegen, és maga is bement, elhaladva a
csinos konyha ajtaja mellett. A nappaliban képek és arany keretbe foglalt hímzések
voltak a falakon, az egyik sarokban pedig villanyorgona állt.
- Felismeri a fényképet? - kérdezte Erlendur óvatosan.
- Sohase láttam.
- Volt a húgának valami kapcsolata Holberggel a… az incidens után?
- Tudtommal nem. Elképzelheti.
- Nem történt vérvizsgálat, hogy kimutassák Holberg apaságát?
- Miért történt volna?
- Hát hogy alátámassza a húga állítását az erőszakos közösülésről. A nő felemelte
tekintetét a fényképről, és hosszan nézett Erlendur szemébe.
- Mind egyformák maguk, rendőrök. Lusták megcsinálni a házi feladatot.
- Hogyhogy?
- Maga belenézett az aktákba?
- Nagyvonalakban, azt hiszem, ismerem az ügyet…
- Akkor tudhatná, hogy a közösülést Holberg elismerte. Annyi esze volt neki. De
tagadta, hogy erőszakot alkalmazott volna. Azt állította, hogy a húgom kívánta őt. Hogy
tetszelgett előtte, és beinvitálta a lakásába. Ez volt az ő nagy védekezése. Hogy Kolbrún
szabad akaratából szeretkezett vele. Ártatlannak vallotta magát. A nyomorult!
- De hát…
- Kolbrúnt cseppet sem érdekelte az apaság bizonyítása. Sosem engedte, hogy annak
az apának bármi köze legyen a gyerekéhez. Az, hogy Holberg az apja Audurnek, jottányit
sem változtat az erőszak tényén, így a vérvizsgálatnak nem lett volna semmi értelme.
- Erre nem gondoltam.
- Húgomnak semmi bizonyítéka nem volt a széttépett alsónadrágon túl - folytatta Elín.
- Bántalmazás nyomai nem nagyon látszottak rajta. Nem volt erős alkat, képtelen lett
volna szembeszállni egy tagbaszakadt férfival, és ahogy elmondta, már akkor
megbénította a riadalom, amikor Holberg a konyhában markolászni kezdte. Aztán
betuszkolta a hálószobába, és ott a kedvét töltötte vele. Kétszer is. Leszorította,
fogdosta és trágárságokat beszélt a fülébe, amíg készen nem állt a második menetre.
Három nap kellett szegénykémnek, hogy összeszedje a bátorságát, és elmenjen a
rendőrségre. A későbbi orvosi vizsgálat sem sokat segített az ügyén. Sosem értette meg,
hogy mivel adott okot Holbergnek erre a viselkedésre. Mégis magát vádolta, hogy volt
talán valami kihívó benne. Hogy talán ő csábította el arra a partira, ahova a táncterem
bezárása után mentek. Hogy talán ő mondott vagy tett valamit, ami a férfit felhevítette.
Magát hibáztatta. Azt hiszem, hogy ilyen esetekben ez gyakori reakció.
Elín elhallgatott kis időre.
- Amikor végül úgy döntött, hogy lépni fog - folytatta aztán -, szegény ennek a
Rúnarnak a keze közé került. Én elmentem volna vele, de Ő annyira restelkedett, hogy
senkinek sem szólt, csak jóval később mondta el a történteket. Holberg még akkor éjjel
megfenyegette, hogy ha bárkinek beszél, ő visszajön és szörnyen megkínozza. Amikor a
rendőrségre ment, az is benne volt a gondolataiban, hogy megvédik őt. Csak amikor
Rúnar hazaküldte, miután elszórakozott vele, átvette a bugyiját, és azt tanácsolta, hogy
felejtse el az egészet, Kolbrún csak akkor fordult hozzám.
- A bugyi sose került elő - szólt közbe Erlendur. - Rúnar váltig tagadta…
- Kolbrún azt mondta, hogy odaadta, és a húgom sose hazudott nekem. Néha látom a
gazembert itt járkálni a városban, az áruházban vagy a halpiacon. Egyszer rákiabáltam.
Nem tudtam türtőztetni magam. Mintha élvezte volna. Vigyorgott. Kolbrún mesélt
egyszer a vigyoráról. Azt mondta, hogy soha semmiféle bugyit nem kapott, és hogy a
húgom olyan zavarosan beszélt, mintha be lett volna lőve, azért küldte el.
- Komoly megrovást kapott az ügy kapcsán - mondta Erlendur -, de ez se sokat
számított, mert Rúnar folyton megrovásokat kapott. Mindenki tudta a rendőrségnél,
hogy gazember, de valami nagy fejes védte, legalábbis amíg védeni lehetett. Akkor aztán
kirúgták.
- A bizonyítékok elégtelenek voltak a vádemeléshez, legalábbis ezt mondták. Rúnarnak
abban igaza lehetett, hogy Kolbrúnnak a legjobb lett volna, ha elfelejti az egészet. Persze
hiba volt, hogy napokig habozott a feljelentéssel, még inkább, hogy közben kitakarította
a lakást és kimosta még az ágyneműjét is, eltűntetve ezzel minden bűnjelet. Csak a
bugyit tartotta meg. Azt képzelte, hogy az majd elegendő bizonyíték lesz. De ahogy
mondtam, nem nagyon látszott rajta erőszak vagy kényszerítés nyoma. Az ajka kissé fel
volt hasadva, és az egyik szeme véreres volt, de semmi igazi sérülés.
- Végül túl tudta tenni magát rajta?
- Soha. Nagyon érzékeny nő volt szegénykém. Szép volt a lelke, és az ilyen könnyű
préda minden kártevőnek. Amilyen Rúnar. Meg Holberg. Erre ráéreztek. Mind a ketten.
Mindketten rávetették magukat a maguk más-más módján. Összemarcangolták a
prédájukat. - A padlóra nézett. - A vadállatok.
Erlendur kissé várt a következő kérdésével.
- És hogy reagált a húga, amikor megtudta, hogy állapotos?
- Véleményem szerint nagyon értelmesen. Azonnal úgy döntött, hogy örülni fog a
gyermekének, nem törődve a fogantatása körülményeivel, és őszintén szerette Audurt.
Nagyon ragaszkodtak egymáshoz, és a húgom igazán remekül gondozta a gyerekét.
Mindent megtett a kedvéért. A szegény drága kicsinkért.
- És Holberg tudta, hogy ő az apja?
- Persze, hogy tudta, de vadul tagadta. Azzal gyanúsította meg a húgomat, hogy
fűvel-fával összefeküdt.
- Szóval nem tartottak kapcsolatot se a gyerek miatt, sem…
- Kapcsolatot? Soha semmifélét! Még csak gondolni is rá…!
- És ezt a képet nem küldhette Kolbrún neki?
- Nem, nem. Az ki van zárva.
- Csinálhatta ő maga is a felvételt. Vagy valaki, aki ismerte az események hátterét,
felvette és elküldte neki. Talán olvasott a haláláról a lapokban. Tettek közzé valamit
Audur haláláról?
- Én írtam róla pár sort a helyi újságban. Azt elolvashatta.
- Itt Keflavíkban van eltemetve a kislány?
- Nem, mi ugyanis Sandgerdiból valók vagyunk, a húgom meg én, és ennek a
határában, Hvalsnesben van egy kedves kis temető. Kolbrún kívánsága volt, hogy oda
temessük a kicsit. Ez télen volt, egy napba telt, amíg a sírját kiásták.
- A halotti bizonyítvány szerint agytumorja volt.
- Ezt a magyarázatot kapta a húgom. Csak úgy meghalt a drága, a kezeink között, és
semmit sem tehettünk. Még négyéves se volt.
A fényképre nézett, aztán Erlendurre.
- Csak úgy meghalt.

* * *

Besötétedett, a szavak kétségekkel és fájdalommal teli visszhangokat keltettek a szoba
homályán. Elín lassan felállt, és ahogy az előszobán át kiment a konyhába, felkapcsolt
egy tompa fényű állólámpát. Erlendur hallotta, hogy a csapból vizet ereszt valamibe,
kitölti, kibont valami konzervet, hamarosan kávéillat csapta meg az orrát. Felállt, és a
falon függő képeket kezdte nézegetni. Rajzok és festmények voltak, köztük egy pasztell
gyermekrajz vékony fekete keretben. Végül megtalálta, amit keresett. Két fényképet
Audurről, a felvételek közt vagy két év különbséggel.
A korábbi egy fotóstúdióban készült, fekete-fehérben. A kicsi alig lehetett több
egyévesnél, nagy párnán ült csinosan felöltöztetve, a hajában jókora masni, a kezében
csörgő. Félig a fényképész felé fordul, és szélesen mosolyog négy apró fogát mutatva. A
másikon hároméves lehetett. Erlendur úgy képzelte, hogy az anyja készítette róla ezt a
színes képet. A kislány bokrok közt áll, a napfény felülről éri. Vastag piros pulóvert visel
és apró szoknyát fehér zoknival és csatos fekete cipővel. Egyenest a lencsébe néz. Az
arca komoly, talán nem volt hajlandó engedni a „mosolyogj!” felszólításnak.
- Kolbrún sose heverte ki - mondta Elín a nappali ajtajában állva.
Erlendur feléje fordult.
- Ennél szörnyűbbet senki sem élhet át - mondta, és átvette tőle az egyik kávéscsészét.
Elín a maga csészéjével a pamlagra ült, Erlendur pedig vele szemben telepedett le, és a
kávéjába kortyolt.
- Rágyújthat, ha akar - mondta a nő.
- Leszokóban vagyok - felelte Erlendur úgy, hogy ne hasson mentegetőzésnek.
Gondolatai a mellében bujkáló fájdalomra terelődtek, de azért beletúrt a zsebébe,
előhúzta a gyűrt paklit, és kivett belőle egy szálat. Aznap a kilencediket. Elín odatolta a
hamutartót eléje.
- Szerencse a szerencsétlenségben, hogy szegény kicsike nem szenvedett túl sokáig.
Kezdetben fejfájásra panaszkodott, és az orvos, aki kezelte, gyermekmigrénről beszélt.
Tablettákat írt fel, de nem használtak. Nem volt jó orvos. Kolbrún mondta, hogy
italszagú volt a lehelete, és ez is aggasztotta őt. Aztán olyan gyorsan történt minden.
Audur állapota egyre romlott. Szóba került valami bőrtumor, amelyet az orvosának fel
kellett volna ismernie. Tejeskávé színű foltok a hóna alatt. Az egész lezajlott hat hónap
alatt.
Elín elhallgatott. - Ahogy mondtam, Kolbrún sose lett többé az, aki volt - tette hozzá
sóhajtva. - Nem is hiszem, hogy akárki túltchet-né magát ilyen tragédián.
- Felboncolták Audurt? - kérdezte Erlendur, és lelki szemei előtt megjelent a kicsi a
fénycsövek éles fényében egy hideg acél asztalra kiterítve, mellén az Y alakú bevágással.
- Kolbrún a gondolatát sem tudta volna elviselni, de hát nem volt beleszólása a
dologba. Majd eszét vesztette, amikor tudomására jutott, hogy felnyitották szegénykét.
Már a gyerek halála miatt is megbolondult a fájdalomtól, nem lehetett beszélni vele.
Annak tudata, hogy a kicsikéjét összevagdosták, elviselhetetlen volt számára. Meghalt,
mondta, mit változtat ezen, amit megtudnak róla? A boncolás különben igazolta a
diagnózist: rosszindulatú daganatot találtak az agyban.
- És a húga?
- Kolbrún három év múlva végzett magával. Mély depresszióba zuhant, kórházi
kezelésre szorult. Egy ideig Reykjavíkban feküdt a pszichiátrián, aztán visszajött ide
Keflavíkba. Igyekeztem tartani benne a lelket, ahogy tudtam, de olyan volt, mintha
valaki kikapcsolta volna. Nem akart élni. Audur hozott boldogságot az életébe,
akármilyenek voltak a születése előzményei. De ő már nem volt többé. Elín Erlendurre
pillantott
- Talán érdekli, hogy követte el.
Erlendur nem felelt.
- Befeküdt a fürdővízbe, és mindkét csuklóján felvágta az ereket. A boltban vette meg
a borotvapengéket.
Elín elhallgatott, a szoba félhomálya beburkolta őket.
- Tudja, amikor a halálára gondolok, mi jelenik meg a szemem előtt? Nem a vér a
fürdőben, nem ahogy ő fekszik a vörös vízben. Nem a sebek. Hanem ahogy épp a
boltban van, hogy megvegye a pengéket. Átnyújtja a pénzt, elveszi a pengéket és a
visszajáró aprót.
Újra elhallgatott.
- Ugye, milyen furcsán működik néha az ember agya? - mondta aztán, mintha
magában beszélne.
Erlendur nem tudta, mit felelhetne.
- Én találtam rá - folytatta Elyn. - Ő rendezte el a dolgot a következőképpen. Telefonált
és kért, hogy látogassam meg aznap este. El is csevegtünk kissé. Én mindig vigyáztam és
gyanakodtam a depressziója miatt, de a vége felé mintha javulni kezdett volna. Olyan
volt, mint amikor felszáll a köd. Mintha lassan visszanyerte volna az életképességét.
Aznap se vallott semmi a hangjában arra, hogy mit forgat a fejében. Épp ellenkezőleg. A
jövőről beszéltünk. Hogy majd utazunk egy nagyot kettesben. Amikor rátaláltam, olyan
békesség látszott az arcán, mint soha azelőtt. Békesség és belenyugvás. Pedig tudom,
hogy sose lelt békességre.
- Most már csak egyet kell kérdeznem öntől, aztán nem háborgatom tovább - szólalt
meg Erlendur. - Egyetlen dologra szeretnék választ kapni.
- És mi az?
- Tud-e valamit a Holberg-gyilkosság körülményeiről?
- Semmit.
- Tehát nincs benne semmi része, se közvetlenül, se közvetetten?
- Nincs.
A sírfelirat, amit a húga a lánya sírjára választott, az ellenséget említi.
- Az ellenségtől való félelemtől szabadítsd meg életemet. Ő maga választotta, de végül
nem az ő sírkövére került - mondta Elín. Felállt, odalepett az üvegajtós vitrinhez, egyik
fiókját kinyitotta, és egy kis fekete dobozt emelt ki belőle. Kulccsal kinyitotta, és néhány
boríték alól papírszeletkét húzott elő. - Ezt a konyhaasztalon találtam akkor este, amikor
megölte magát, de nem tudtam biztosan, mit akart vele. Vajon azt, hogy felvésessem a
sírkövére? Nem hiszem. Amikor ezt megláttam, csak akkor éreztem át, hogy mennyit
szenvedhetett szegény.
Átnyújtotta Erlendurnek a papírszeletkét, aki annak a bizonyos zsoltárversnek az első
sorát olvashatta rajta: „Hallgasd meg, Isten, az én szómat, amikor panaszkodom!”
Amikor Erlendur hazaért azon az estén, a lányát, Eva Lindet a bejárati ajtaja előtt ülve
találta. Az ajtónak támaszkodott csukott szemmel, mintha aludna. Szólt hozzá, de nem
kapott választ; a hóna alá nyúlva felnyalábolta hát, és bevitte a lakásába. Nem tudta,
hogy alszik-e vagy be van lőve. A pamlagra fektette a nappalijában. A lány lélegzése
szabályosnak tetszett, a pulzusa normálisnak. Egy ideig nézte, és a fejét törte, mit
csináljon vele. A legszívesebben a fürdőkádba dugta volna. A lány bűzlött, a keze csupa
piszok volt, a haja csomókba volt összetapadva.
- Hol lehettél eddig? - suttogta Erlendur maga elé.
Egy karosszékbe ült melléje úgy ahogy volt, kalapban és kabátban, és addig
gondolkodott a lánya sorsán, amíg el nem nyomta az álom.
Nem is akart felébredni, amikor másnap reggel a lánya rázni kezdte. Az álom
foszlányait szerette volna megragadni, az álomét, amely hasonló kényelmetlen érzést
hagyott benne, mint az, amelyet az előző éjszaka látott. Tudta, hogy ez voltaképp
ugyanaz az álom, de most sem tudta rögzíteni az emlékezetében, nem talált sehol
fogódzót rajta. Csak az a kósza, nyugtalanító érzés maradt vissza belőle.
Nyolc óra se volt még, odakint szuroksötét. Erlendur a hangokból úgy vette ki, hogy az
eső meg a szél egy szemernyit sem csillapodott. Meghökkenésére kávé illatát érezte a
konyha felől, valamint gőzét, mintha valaki megfürdött volna. Ekkor pillantotta meg Eva
Lindet az ő egyik ingében meg az öreg farmerjében, mindezt egy széles öv fogta össze a
lány vékony derekán. Eva Lind mezítláb volt, és illatozott a tisztaságtól.
- Szép állapotban voltál tegnap este - szólalt meg Erlendur, de rögtön meg is bánta.
Aztán az jutott eszébe, hogy már régen nincs értelme meggondoltan beszélni a lányával.
- Döntésre jutottam - mondta Eva Lind, és kiment a konyhába. - Nagypapát fogok
csinálni belőled. Erlendur, a nagypapa. Mit szólsz?
- Ezért rendeztél egy utolsó szeánszot tegnap este, mi?
- Itt maradhatok nálad, amíg valami megoldást találok?
- Felőlem…
Leült a konyhaasztalhoz, és belekortyolt a kávéba, amit a lánya töltött ki a csészéjébe.
- És hogy jutottál erre a döntésre?
- Csak úgy.
- Csak úgy?
- Maradhatok nálad, vagy sem?
- Ameddig csak akarsz. Ezt tudod jól.
- És nem fogsz folyton faggatni? Utálom a kihallgatásaidat. Olyan, mintha folyton csak
dolgoznál.
- Folyton csak dolgozom.
- Megtaláltad azt a gardabaeri lányt?
- Még nem. Vannak fontosabb ügyeink is. Tegnap beszéltem a férjével. Semmit sem
tud róla. A lány hagyott hátra egy üzenetet: „Micsoda szörnyeteg! Istenem, mit
csináltam!”
- Valaki biztosan cikizte a partin.
- Cikizte? Ez micsoda szó?
- Mégis: mi kell hogy történjen egy menyasszonnyal az esküvőjén, hogy világgá
rohanjon tőle?
- Tudom is én? - vont vállat Erlendur. - Arra tippelek, hogy a vőlegény kikezdett a
koszorúslányokkal, ő meg rajtakapta. Örülök, hogy megtartod a gyereket. Ez talán kisegít
az ördögi körből. Épp itt az ideje.
Kis idő után hozzátette:
- Csodálom, milyen friss vagy ma reggel az után, hogy az este milyen állapotban voltál.
A tőle telhető legóvatosabban fogalmazott, de azt is tudta, hogy normális
körülmények között Eva Lind nem ragyogna, mint a nyári nap, frissen megfürödve és
kávét főzve, mint akinek sohase volt más gondja, csak az apukáját kényeztetni. A lány
ránézett, láthatólag fontolgatta a választ, ő meg várta, hogy felugrik, és alaposan
megmondja a magáét. De nem ez történt.
- Hoztam magammal néhány tablettát - mondta a lány nyugodtan. - A leszokás nem
megy hipp-hopp!, egyik napról a másikra. Soká tart, lassan megy, de én így akarom
végigcsinálni.
- És a kicsi?
- Amit én szedek, az nem árt neki. Vigyázni fogok rá, mert meg akarom tartani.
- Mit tudsz te arról, hogyan károsítják a drogok a magzatot?
- Tudom, amit kell.
- Csináld, ahogy neked tetszik. Szedd, amit akarsz, készítsd ki magad, a lakást
használhatod, esetleg lesz módod végiggondolni a jövődet. Én meg…
- Nem! - csattant fel Eva Lind. - Te semmit se csinálj! Élj, ahogy eddig, és utánam ne
leselkedjél. Ne törődj vele, mit csinálok. Ha nem vagyok itthon, amikor hazajössz, arra se
legyen gondod. Ha későn jövök haza, vagy haza se jövök többé, akkor se tégy lépéseket.
Ha ez történik, az azt jelenti, hogy elmentem, finito.
- Nekem meg semmi közöm hozzá.
- Soha nem is volt közöd hozzám - felelte Eva Lind, és a kávéját kortyolta.
Csengett a telefon, Erlendur odament, és felvette. Sigurdur Óli hívta őt otthonról.
- Tegnap nem lehetett elérni téged! - panaszolta. Erlendurnak eszébe jutott, hogy
amíg Elínnel beszélgetett Keflavíkban, kikapcsolta a mobilját, és úgy látszik, elfelejtette
újra bekapcsolni.
- Vannak új fejlemények? - kérdezte.
- Tegnap beszéltem egy bizonyos Hilmarral, ez is kamionsofőr, és néha Holbergnél
aludt a nordurmýri lakásán. Azt mondta, hogy Holberg jó kolléga volt, senkinek se
lehetett rá panasza, sokan kedvelték, mert segítőkész és barátságos volt, blablabla. El
nem tudja képzelni, hogy ellensége lehetett, bár hozzátette, hogy azért nagyon jól nem
ismerte őt. Arról is beszámolt, hogy a legutóbbi alkalommal, vagy tíz napja, amikor nála
aludt, furcsának találta őt, szokatlanul viselkedett.
- Szokatlanul? Mennyiben?
- Ahogy Hilmar leírta, mintha félt volna felvenni a telefont. Azt mondta, valami rohadt
alak nem hagyja békén, folyton felcsengeti. Szombatról vasárnapra aludt nála, és
egyszer Holberg arra kérte, hogy vegye fel a telefont helyette. Ő meg is tette, de amint a
hívó meghallotta a hangját, nyilván rögtön megismerte, hogy nem Holbergé, és lecsapta
a kagylót.
- Meg lehet tudni, ki hívogatta mostanában Holberget?
Épp most járok utána. Küldött viszont a telefontársaság egy kinyomtatott listát
magának Holbergnek a hívásairól, és abból érdekes dolgok derültek ki.
- Például?
- Emlékszel a számítógépére?
- Hogyne.
- Nem néztünk bele.
- Nem hát, az a technikusok dolga.
- Nem emlékszel rá, hogy hozzá volt kapcsolva a telefonhoz?
- Én aztán nem.
- Holberg legtöbb hívása, gyakorlatilag az összes, egy internetszolgáltatóhoz ment. Az
öreg naphosszat az interneten szörfölt.
- És abból mi következik? - kérdezte Erlendur, aki meghökkentően tájékozatlan volt
mindenben, ami a számítógépekkel kapcsolatos.
- Ez majd akkor derül ki, ha bekapcsoljuk a komputerét.

Egyszerre érkeztek Holberg lakása elé Nordurmýriben. A sárga rendőrségi szalag már
eltűnt, semmi látható nyoma nem maradt bármi bűnténynek. A felső szinteken nem volt
világosság. A lakótársak a jelek szerint nem tartózkodtak otthon. Erlendurnak volt kulcsa
a lakáshoz. Egyenest a számítógéphez léptek, és bekapcsolták; a gép surrogva
megindult.
- Jókora masina - jegyezte meg Sigurdur Óli, és magyarázni akart Erlendurnak
gigabájtokról meg processzorokról, de még idejében elhessentette az ötletet. - Először is
megnézem a leggyakrabban keresett címeket. Lám csak, rengeteg van, töméntelen sok.
Biztosan letöltött fájlokat is. A betyárját!
- Mi van?
- A winchestere dugig van!
- És az mit jelent?
- Iszonyatosan sok anyag kell ahhoz, hogy teli legyen egy merevlemez. Több
könyvtárnyi anyag. Egy csomó filmnek is kell lennie rajtuk. Itt van valami avideo nevű
könyvtár. Megnézzük, mi az?
- Noná, hogy…
Sigurdur Óli megnyitotta a fájlt, egy ablak kipattant, és lejátszott egy pornóklipet.
- Bakkecskét tartottak a nő fölött? - kérdezte Erlendur, mint aki nem hisz a szemének.
- 332 avideo fájl van itt. Ezek lehetnek klipek, de teljes filmek is.
- Mi az az avideo? - kérdezte Erlendur.
- Dunsztom sincs - felelte Sigurdur Óli. - Úgy tippelem, hogy animál videó, tehát
állatpornó. De van itt gvideo is. Nézzük meg a 88-as számút. Dupla klikk, teljes
képernyő…
- Dupla… - kezdte Erlendur, de a torkán akadt a szó, amint négy vadul hancúrozó férfi
töltötte be a 17 colos képernyőt.
- A gvideo ezek szerint gay videó, buzipornó - állapította meg Sigurdur Óli, amikor
véget ért a jelenet.
- Ezek szerint megszállott volt az öreg szivar - bólintott Erlendur. - Hány ilyen filmje
lehetett?
- Csak itt van ezernél több fájl, de a sokszorosa lehet a lemez más szekcióiban is.
Erlendur mobiltelefonja megszólalt a zsebében. Kolléganője, Elínborg jelentkezett. Ő
azt a két férfit kutatta, aki Holberg társaságában volt a keflavíki táncteremben azon az
éjszakán, amikor Kolbrúnt megtámadta. Elmondta kollégájának, hogy egyikük, Grétar
már sok évvel korábban eltűnt.
- Eltűnt? - kérdezte Erlendur.
- El. Nyilván van tartva az eltűnt személyek listáján.
- És a másik?
- A másik börtönben ül - közölte Elínborg. - Mindig baj volt vele. Egy éve van hátra,
hogy letöltse a négy évét.
- Miért ül?
- Kitalálhatod.


13.FEJEZET
Erlendur megemlítette a műszakiaknak a számítógépet. Jó időbe telik, mire
átvizsgálják. Kérte, hogy minden fájlt nézzenek át, listázzák és osztályozzák őket, és
készítsenek részletes jelentést a tartalmukról. Aztán Sigurdur Ólival együtt elindult a
Litla-Hraun börtön felé, a fővárostól keletre. Jó órányi útra számíthattak. A látótávolság
csekély volt, az út helyenként jeges, a kocsira meg még nem volt felszerelve a téli gumi,
úgyhogy óvatosan kellett hajtaniuk. Amint átjutottak a Threngslin-hágón, s enyhébb lett
az idő. Keresztezték az Ölfusá folyót, és a ködös távolban rövidesen megpillantották a
sóderes folyópartból kiemelkedő két börtönépületet. Az öregebbik háromemeletes volt,
tetőablakos. Hosszú évekig vörösre festett hullámlemez volt a teteje, és messziről úgy
hatott, mint egy túlméretezett falusi ház. Mostanra a tetőt szürkére mázolták, hogy
illeszkedjék a melléje emelt új épülethez. Ez az acéllemezzel borított, kobaltszürke
épület az őrtornyával olyan korszerű és erődített volt, mint akármelyik pénzintézet
székháza Reykjavíkban.
Hogy változnak az idők, gondolta Erlendur.
Elínborg előre értesítette a börtönigazgatóságot két kollégája érkezéséről. A
börtönigazgató üdvözölte a fővárosi nyomozókat, és az irodájába kísérte őket. Néhány
részletet akart közölni velük a szóban forgó elítéltről, mielőtt beszélnének vele.
Elmondta, hogy a lehető legrosszabb pillanatban érkeztek. Az emberük sötétzárkában ül,
mert két fogolytársával rátámadt egy frissen elítélt pedofilra, és kis híján agyonverték.
Nem óhajtott részletekbe bocsátkozni, de jobbnak látta erről tájékoztatni őket, hogy
tudják, a látogatásuk megtöri a büntetést, és a fogoly a legjobb esetben is labilis
állapotban lesz. A megbeszélés után a két felügyelőt elkísértette a látogató terembe. Itt
leültek, és vártak az emberükre.
Ellidi volt a neve, 56 éves, többszörös visszaeső. Erlendur ismerte is, egyszer ő maga
hozta be Litla-Hraunba. Ellidi különféle munkákat végzett nyomorúságos élete során:
tengerész volt halászbárkákon és kereskedelmi hajókon, alkoholt és kábítószert
csempészett, először ezért ítélték el. Aztán biztosítási csalással próbálkozott, felgyújtott
egy húsztonnás bárkát a délnyugati partok közelében, és elsüllyesztette. Hárman
„túlélték a katasztrófát”, a negyediket véletlenül otthagyták a motorházba bezárva. A
bűntényre a búvárok derítettek fényt, akik a roncsot átvizsgálva úgy találták, hogy a tűz
egyszerre három helyen keletkezett. Ellidi négy évet nyomott le a Litla-Hraunban akkor
biztosítási csalásért és emberölésért, valamint kisebb vétségekért, amelyeknek az aktái
már egy ideje halmozódtak az államügyész hivatalában, és most azokért is ítéletet
kapott, külön két és fél évet.
Ellidi hírhedt volt erőszakos támadásairól, amelyekkel rossz esetben egész életükre
megnyomorította áldozatait. Erlendur különösen egy esetre emlékezett, és ezt el is
mesélte Sigurdur Ólinak, mialatt a mocsárvidéken hajtottak keresztül. Ellidinek valami
elszámolnivalója volt egy fiatalemberrel a Snorrabraut úton. Mire a rendőrök a
helyszínre érkeztek, már úgy kikészítette az illetőt, hogy négy napig kellett ápolni az
intenzív osztályon. Egy székhez kötözte, és azzal szórakozott, hogy az arcát egy eltört
üvegpalackkal vagdosta össze. Mielőtt sikerült volna lefogni, Ellidi simán kiütött egy
rendőrt, egy másiknak pedig eltörte a karját. Az izlandi bírák híresek
engedékenységükről, a gazember ezekért a vétségekért és több más felhalmozódott
ügyért mindössze két évet kapott. Amikor az ítéletet felolvasták, gúnyosan röhögött.
Az ajtó kinyílt, és két őr bevezette Ellidit. Kora ellenére vad erőt sugárzott öles
termete. Bőre barna volt, a feje kopaszra borotvált. Apró fülein a cimpákat valaki
kicakkozhatta, de az egyikbe sikerült lyukat fúrnia, amelyről egy fekete horogkereszt
csüngött le himbálózva. Mű-fogsora beszéd közben fütyülő hangot adott. Rongyos
farmert és fekete pólót viselt, amely mindkét tetovált karján látni engedte a hatalmas
bicepszet. Hat lábnál is magasabb volt. Bilincsben vezették be. Egyik szeme vörös volt, az
arca összekarmolva, a felső ajka bedagadva.
Pszichopata szadista, mondta Erlendur magában.
A két őr az ajtónál készenlétbe helyezkedett, a fogoly pedig odament az asztalhoz, és
ott leült szemben Erlendurrel és Sigurdur Ólival. Tompa szürke szemeivel felmérte őket,
de különös érdeklődést nem mutatott.
- Ismert egy Holberg nevű férfit? - kérdezte Erlendur.
Ellidi nem felelt. Úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést. Felváltva nézett
Erlendurre, majd Sigurdur Ólira ugyanazzal a bamba tekintettel. Az őrök halkan
beszélgettek az ajtónál. Valahonnan az épületből üvöltés hallatszott. Bevágódott egy
ajtó. Erlendur megismételte a kérdést, szavai visszhangoztak az üres teremben.
„Holberg! Emlékszik erre a névre?”
Most se kapott választ, Ellidi üres tekintettel nézett szét a teremben, mintha ők ketten
ott se lettek volna. Szótlan csend volt egy ideig. Erlendur és Sigurdur Óli összenézett,
aztán Erlendur harmadszor is feltette a kérdést. Hogy ismerte-e Holberget, és hogy
milyen viszonyban volt vele. Mert Holberg meghalt, meggyilkolták.
Az utolsó szavak felébresztették Ellidi érdeklődését. Vaskos karjait az asztalra rakta,
csörömpölve a bilincseivel, képtelen volt titkolni a meglepetését. Vizsgálódó tekintetet
vetett Erlendurre.
- Holberget meggyilkolva találtuk a lakásán néhány napja. -mondta Erlendur.
- Mindenkit megkeresünk, akit ismert élete különböző szakaszaiban.
Ellidi most Sigurdur Ólira meredt, aki viszonozta a nézését. Erlendurnek nem válaszolt.
- Rutinkérdések lesznek…
- Egy szót se mondok maguknak ezekben a bilincsekben - rázta meg a kezét Ellidi, és
változatlanul Sigurdur Ólira meredt. Hangja rekedt volt, durva és kihívó. Erlendur
elgondolkodott, aztán felállt és odament a két őrhöz. Elmondta, milyen feltételeket
támaszt Ellidi, és érdeklődött, lehet-e szó róla. Az őrök némi tétovázás után odamentek,
lekapcsolták a bilincseket Ellidiról, majd újra elfoglalták posztjukat az ajtónál.
- Szóval, mit tud mondani Holbergről? - kérdezte Erlendur.
- Semmit, amíg azok ki nem mennek - felelte Ellidi, és fejével az őrök felé intett.
- Arról szó sem lehet - mondta Erlendur.
- Te egy kibaszott köcsög vagy, igaz? - vigyorgott Ellidi Sigurdur Óli szemébe.
- Nem vagyunk kíváncsiak a szemét szövegére - mondta Erlendur. Sigurdur Óli nem
felelt a fegyencnek, állta a tekintetét.
Mindenről szó lehet - jelentette ki Ellidi. - Ne jöjjön nekem azzal, hogy van, amiről szó
se lehet.
- Nem mennek ki.
- Ugye köcsög vagy? - ismételte Ellidi Sigurdur Ólira vigyorogva, de az nem reagált.
Újabb csend következett. Végül Erlendur felállt, odament az őrökhöz, elismételte Ellidi
követelését, és megkérdezte, nem volna-e valami módja, hogy egyedül hagyják őket a
fegyenccel. Az őrök közölték, hogy ez lehetetlen, szigorú parancsuk van, hogy a foglyot
egy pillanatra se hagyják őrizetlenül. Erlendur addig győzködte őket, amíg felhívták neki
a kézirádiójukon a börtönparancsnokot, hogy vele beszélje meg a dolgot. Erlendur
elmondta a parancsnoknak, hogy szerinte nincs jelentősége annak, az ajtó melyik
oldalán állnak az őrök, ő meg Sigurdur Óli azért tették meg ezt a hosszú utat
Reykjavíkból, hogy fontos dolgokat tudjanak meg Elliditől, aki már némi hajlandóságot
mutat az együttműködésre, ha bizonyos feltételeit teljesítik. A parancsnok azt mondta
az őröknek, hogy maga vállal kezességet a két nyomozó biztonságáért, mire azok
kiléptek a helyiségből, Erlendur pedig visszament és leült az asztalhoz.
- Most már beszél? - kérdezte.
- Most hallom először, hogy megölték Holberget - mondta Ellidi. - Ezek a rohadt
fasiszták sötétzárkába dugtak valami szarságért, amit nem is én csináltam. És hogy ölték
meg? - Szemét továbbra se vette le Sigurdur Óliról.
- Nem tartozik magára.
- Apukám mondta, hogy én vagyok a legkíváncsibb lókötő a földön. Ő mondta mindig:
Nem tartozik rád. Nem tartozik rád! Szóval Holberg kész. Leszúrták? Leszúrták, mi?
- Nem magára tartozik.
- Nem rám tartozik? - Ellidi most Erlendurre nézett. - Akkor húzhatják a csíkot.
Erlendur a fejét törte. A rendőrség szűkebb körein kívül senki sem tud az ügy
részleteiről. Torkig volt már vele, hogy kénytelen ennek az alaknak minden szeszélyét
teljesíteni.
- Leütötték. Bezúzták a koponyáját. Szinte azonnal meghalt.
- Kalapáccsal?
- Egy hamutartóval.
Ellidi lassan elfordította a tekintetét Erlendurről vissza Sigurdur Ólira.
- Miféle seggfej használhat hamutálat erre? - csóválta a fejét. Erlendur megfigyelte,
hogy apró verítékcseppek gyöngyöznek Sigurdur Óli homlokán.
- Mi is ezt szeretnénk kideríteni - felelte. - Milyen kapcsolata volt Holberggel?
- Szenvedett?
- Nem.
- A marha.
- Emlékszik Grétarra? - kérdezte Erlendur. - Együtt volt magával meg Holberggel
Keflavíkban.
- Grétar?
- Emlékszik rá?
- Hogy jön ide Grétar? Mi van vele?
- Ismeretes, hogy Grétar évekkel ezelőtt eltűnt. Tud valamit ennek a körülményeiről?
- Honnan tudhatnék? Miért képzeli, hogy bármit is tudhatnék róla?
- Mit kerestek hármasban, maga, Grétar meg Holberg, Keflavíkban?
- Grétar hülye volt - vágott a szavába Ellidi.
- Szóval mi történt ott Keflavíkban, amikor Holberg…
- .. .benyomta annak a cicusnak?
- Hogy mondta? - kapta fel a fejét Erlendur.
- Hát ezért jöttek ide? Hogy arról a keflavíki cicusról faggassanak?
- Azt egy szóval se mondtam…
- Holberg szívesen mesélt róla. Dicsekedett vele. Hogy megúszta. Pedig kétszer is
benyomta neki, tudtak róla?
- Tehát arról beszél, amikor Holberg Keflavíkban megerőszakolt egy nőt?
- Milyen színű bugyit hordasz, szivi? - Ellidi megint Sigurdur Óli felé fordult, és
mereven bámult rá.
Erlendur a kollégájára pillantott, aki állta Ellidi tekintetét.
- Vigyázzon a mocskos pofájára! - mordult a fegyencre Erlendur.
- Ezt kérdezte Holberg - vihogott Ellidi. - Ő még nálam is őrültebb volt. Aztán engem
vágnak a sittre.
- Kitől kérdezte?
- Hát attól a keflavíki pipitől.
- Mesélt róla?
- Minden részletet elmesélt. Folyton arról fecsegett. De miért faggatnak folyton
Keflavíkról? Hogy kerül Keflavík ide? És miért érdekli magukat Grétar? Nem megy a
fejembe.
- Csak a szokott unalmas rutinmunka.
- Oké, és mi esik le ebből nekem?
- Mindent megkapott, amit akart. Itt ül velünk fültanúk nélkül, bilincs nélkül.
Hallgathatjuk az ocsmányságait. Mi ennél többet nem ajánlhatunk. Vagy felel a
kérdéseinkre, vagy megyünk.
Nem tudott ellenállni a kísértésnek, átnyúlt az asztal fölött, erős markával állon
ragadta Ellidit, és az arcát maga felé fordította.
- És azt nem mondta az apukája, hogy illetlenség valakinek a képébe bámulni?
Sigurdur Óli ránézett a kollégájára.
- Hagyd, én is elbírok vele - mondta.
Erlendur kiengedte a kezéből a fegyencet.
- Tehát honnan ismerte Holberget? - kérdezte. Ellidi megdörzsölte az állát. Tudta jól,
hogy ezt a menetet ő nyerte meg. És nem állt meg itt.
- Ne higgye, hogy nem emlékszem magára - vigyorgott Erlendur-re. - Legyen nyugodt,
tudom jól, kicsoda maga. Legyen nyugodt, hogy Evát is ismerem.
Erlendur úgy bámult a fegyencre, mintha villám csapott volna belé. Nem először
hallott ilyesmit bűnözőktől, mégis mindig készületlenül érte. Nem sokat tudott róla, ki
mindenkivel érintkezik Eva Lind, csak annyit, hogy elítéltek is vannak közöttük,
drogdílerek, betörők, prostik, stricik, nehézfiúk. Hosszú volt a lista. Még a törvénnyel is
összeütközésbe került. Egyszer letartóztatták egy szülő feljelentése alapján, hogy drogot
árusított egy iskolában. Miért ne ismerhetne egy olyan alakot, mint Ellidi? És miért ne
ismerhetné egy olyan alak, mint Ellidi, Eva Lindet?
- Tehát honnan ismerte Holberget? - kérdezte még egyszer.
- Eva rendes lány - felelte Ellidi. Erlendur sok eltérő jelentést hallott ki szavaiból.
- Még egy szó a lányomról, és már itt se vagyunk - csattant fel Erlendur. - Akkor aztán
nézheti, hogy kivel szórakozzon.
- Cigaretta, telefon a zárkámba, nyista meló, nyista sötétzárka. Ez olyan sok? Két
szuperzsaru ennyit ne tudna elintézni? No meg egy mucust beengedni, mondjuk
havonta. Lehetne például az ő pipije - mutatott Sigurdur Ólira.
Erlendur felpattant, Sigurdur Óli is feltápászkodott. Ellidiből kitört a röhögés. A rekedt
röhögés, amely már egy ideje fortyogott benne, úgy rázta, hogy slejmet köhögött fel
tőlé, és a padlóra köpte. Ők ketten hátat fordítottak neki, és az ajtó felé indultak.
- Sokat mesélt a nőről, akit megerőszakolt Keflavíkban! - üvöltötte utánuk. - Mindent
elmesélt róla! Hogyan visított, mint a leszúrt malac, meg hogy ő miket sugdosott a
fülébe, amíg másodszor is felállt neki! Nem akarjátok hallani, rohadt köcsögök? Pedig
tőlem meghallhatjátok!
Erlendur és Sigurdur Óli megtorpant. Visszanéztek Ellidire, aki habzó szájjal szórta a
szitkokat utánuk. Már felállt, ökleit az asztalra támasztotta, nagy fejével feléjük
bökdösött, és úgy bőgött, mint egy megvadult bika.
A hall ajtaja kinyílt és a két őr belépett rajta.
- És mesélt a másikról is! - süvöltötte Ellidi. - Még a keflavíki macának is elmondta,
hogy bánt el a másik nővel, akit előtte megerőszakolt!


14. FEJEZET
Amint Ellidi a két őrt meglátta, a vér elöntötte az agyát. Átvetette magát az asztalon,
és mind a négyüknek egyszerre rontott neki. Elsőnek Erlendurt és Sigurdur Ólit terítette
a földre, mielőtt megmozdulhattak volna. Sigurdur Ólinak az arcába fejelt úgy, hogy
mindkettőjük orrából kifröcskölt a vér, aztán Erlendur védtelen arca fölé emelte az öklét,
de ekkor az egyik őr kis fekete szerkentyűt nyomott az oldalához, és elektrosokkot adott
neki. Ez lelassította Ellidi mozgását, de teljesen nem állította meg őt. Újra felemelte az
öklét. Csak amikor újabb sokkot kapott a másik őrtől, akkor omlott össze, egyenesen a
két nyomozóra esett.
Nehezen kászálódtak ki a drabális test alól. Sigurdur Óli a zsebkendőjével szorította
össze az orrát, hogy a vérzést csillapítsa. Ellidi csak a harmadik sokktól csillapodott le
végleg. Az őrök megbilincselték, és nagy nehezen talpra állították. Ki akarták vinni, de
Erlendur kérte, hogy várjanak még egy pillanatig. Odaállt Ellidi elé.
- Ki volt az a másik? - kérdezte. Ellidi nem reagált.
- Kit erőszakolt még meg?
Ellidi mosolyogni próbált, de a sokk kábulatában csak egy fintor telt ki tőle. A vér az
orrából a szájába folyt, csupa vér lett a protézise. Erlendur vigyázott, nehogy a hangjából
ki lehessen hallani a mohóságot. Igyekezett úgy kérdezni, mintha a válasz igazában nem
is érdekelné. Igyekezett kifürkészhetetlennek mutatkozni. Tudta jól, hogy a gyengeség
legkisebb jelére az Ellidi-félék vérszemet kapnak, és úgy érzik, hogy célt nyertek
szánalmas látszatéletüknek. Elég a legapróbb kihagyás. A sóvárság egy apró felhangja, a
szeme egy villanása, egy kézmozdulat, a legcsekélyebb jele a türelmetlenségnek.
Ellidinek már egyszer sikerült kibillentenie ót az egyensúlyából Eva Lind emlegetésével.
Nem szándékozott újabb gyönyörűséget szerezni neki azzal, hogy most kér vagy vár tőre
valamit. Farkasszemet néztek.
- Kivihetik - mondta Erlendur, és hátat fordított Ellidinek. Az őrök megfogták, hogy
kivezessék, de a fegyenc megvetette a lábát, és nem volt hajlandó megmozdulni.
Hosszan nézett Erlendur után, mintha valamin járna az esze, de végül vállat vont, és
hagyta, hogy kivezessék a teremből. Sigurdur Óli még mindig a vérzése elállításával
próbálkozott. Az orra feldagadt, a zsebkendőjéből csöpögött a vér.
- Jól elintézett - mondta Erlendur, és szemügyre vette Sigurdur Óli orrát. - De úgy
nézem, hogy nagyobb baj nincs. A bőr ép, és a csont sem tört el. - Megcsípte az
orrnyerget, és Sigurdur Óli felsikoltott a fájdalomtól.
- Lehet, hogy mégis eltört - mondta Erlendur -, én nem vagyok orvos.
- Az a rohadt gazember! - sziszegte Sigurdur Óli. - A nyomorult disznó!
- Vajon csak velünk szórakozik, vagy tényleg tud egy másik nőről… - morfondírozott
Erlendur, amikor elhagyták a termet. - Ha tényleg van még egy, akkor több is lehet, akit
Holberg megerőszakolt, de aki nem tett feljelentést ellene.
- Az ilyennel nem lehet értelmesen beszélni - felelte Sigurdur Óli.
- Az orrunknál fogva vezet, csak úgy a maga szórakoztatására. Játszik velünk. Egy
szavát sem lehet elhinni. A kibaszott köcsög!
Elmentek a parancsnok irodájába, és röviden beszámoltak a történtekről. Elmondták,
hogy véleményük szerint Ellidinek egy elmegyógyintézet gumicellájában volna a helye. A
parancsnok ezzel egyetértett, de a hatóságoknak nincs törvényes lehetőségük másra,
mint hogy itt, Litla-Hraunban őrizzék. Ellidit nem először kellett sötétzárkába csukni a
börtönön belüli erőszakért, és bizonyára nem is utoljára.
Kiértek a szabad levegőre. A kocsijuk már eltávolodott az épülettől, és épp a parkoló
kijáratában várták, hogy a nagy kék kapu kinyíljón előttük, amikor Sigurdur Óli
észrevette, hogy az egyik őr lohol utánuk, és integet, hogy álljanak meg. Megvárták,
amíg odaér, Erlendur letekerte az ablakot.
- Beszélni akar magukkal - mondta az őr, lihegve a nagy rohanástól.
- Kicsoda? - kérdezte Erlendur.
- Hát Ellidi.
- Beszéltünk Ellidivel - felelte Erlendur. - Mondja meg neki, hogy felejtsen el minket.
- Azt mondja, hogy kész megadni az információt, amit akarnak tőle.
- Hazudik.
- Ezt hajtogatja.
Erlendur Sigurdur Ólira nézett, aki vállat vont.
- Oké - mondta Erlendur némi töprengés után. - Visszamegyünk.
- Csak magát akarja, őt nem - mondta az őr, Sigurdur Óli felé intve a fejével.

Ellidit még egyszer nem engedték ki a sötétzárkájából, Erlendur csak a kis ajtónyíláson
át beszélhetett vele, amelyet egy eltolható fémlappal lehetett nyitni és zárni. A zárkában
sötét volt, belátni nem lehetett, csak rekedt, gurgulázó hangját lehetett hallani. Az őr
odavezette Erlendurt, és magára hagyta
- Hogy van a köcsög? - kérdezte Ellidi. Nem állt az ajtónyíláshoz, inkább a háttérbe
húzódott, valószínűleg a priccsén feküdt. Vagy a falnak támaszkodva ült. Erlendur úgy
érezte, hogy a hangja a sötétség mélyéről tör fel. Úgy tetszett, hogy a gazember
lecsillapodott már.
- Nem ötórai teán vagyunk - felelte Erlendur. - Beszélni akart velem.
- Mit gondol, ki ölte meg Holberget?
- Nem tudjuk. Holbergről beszéljen.
- A tyúknak, akit felnyársalt Keflavíkban, Kolbrún volt a neve. Holberg többször is
beszélt a dologról. Azt mondta, hogy kis híján ráfaragott, amikor az ostoba pipi a
rendőrségre ment. Minden részletet elmesélt. Érdeklik ezek a részletek?
- Nem - felelte Erlendur. - Maga milyen viszonyban volt Holberggel?
- Találkoztunk időről időre. Én szereztem neki csempészett piát meg pornót, amikor
még hajókon dolgoztam. A kikötőket meg a világítótornyokat felügyelő hatóságnál
ismerkedtünk össze, mindketten ott dolgoztunk. Mielőtt őbelőle teherautó-sofőr lett.
Együtt jártuk a városokat. Egy kihagyott numera sose jön vissza, ez volt az első, amit
megtanultam tőle. Dumálni azt tudott. Mindenkit levett a lábáról, persze főleg a nőket.
Szenzációs ürge volt.
- A városokat járták?
- Így kerültünk Keflavíkba is. A reykjanesi világítótornyot festettük. Hogy ott mennyi
kísértet volt! Ismeri? Egész éjszaka nyikorgott és süvöltött. Rosszabb volt, mint ez a
szargödör itten. Holberg nem félt a kísértetektől. Semmitől sem félt.
- És magának, akit még alig ismert, mindent elmondott arról, amit Kolbrúnnal csinált?
- Odakacsintott nekem, amikor hazakísérte a nőt arról a partiról. Tudtam, hogy mit
jelez. Hogy a nőnek annyi. Mert neki egy se tud ellenállni. Arra is borzasztó büszke volt,
hogy büntetés nélkül megúszta a dolgot. Röhögve mesélt a zsaruról, akihez a nő ment a
panaszával, és aki majmot csinált belőle.
- Ismerték egymást, Holberg meg az a zsaru?
- Arról nem tudok.
- Beszélt a lányáról is, akit Kolbrún szült kilenc hónappal az után, hogy
megerőszakolta?
- Soha. Ezek szerint felcsinálta?
- Maga egy másik erőszakról is tud - kérdezte Erlendur, válasz nélkül hagyva a kérdést.
- Egy másik nőről, akit Holberg elintézett. Ez ki volt? Hogy hívták?
- Nem tudom.
- Akkor miért hívott vissza?
- Nem tudom, ki volt a nő, de tudom, hol lakott, és hogy a dolog mikor történt.
Legalábbis nagyjából. Eleget ahhoz, hogy megtalálják.
- Tehát hol és mikor?
- Előbb halljam mit kapok érte.
- Maga?
- Vagyis hogy maga mit tehet értem.
- Semmit sem tudok tenni, és ha tudnék, akkor sem tenném.
- Dehogyis nem. És akkor elmondom, amit tudok. Erlendur mérlegelte a hallottakat.
- Semmit sem ígérhetek.
- Nem tudom elviselni a sötétzárkát.
- Ezért hívott vissza?
- Nem tudja, hogy mi az. Megőrülök itten. Sose tudom, milyen nap van, hogy nappal
van vagy éjszaka. Úgy tartanak, mint állatot a ketrecben. Úgy bánnak velem, mint egy
állattal.
- Miért, mi maga? Talán Monté Cristo grófja? - vágott vissza Erlendur szarkasztikusan.
- Maga szadista, Ellidi. A legrosszabb szadista pszichopata, akivel valaha dolgom volt.
Sötét idióta, aki imádja az erőszakot. Homofób és rasszista. Felőlem itt tarthatják
bezárva élete végéig. Amint elmegyek innen, ezt fogom ajánlani a börtönparancsnoknak.
- Elmondom, hol lakott az a nő, ha kivisz innen.
- Nem tudom kivinni magát, maga idióta. Nincs hozzá hatalmam, és ha volna is, akkor
se tenném. De ha kevesebbet akar ülni a sötétben, arra van egy jó tanácsom: hagyjon fel
az örökös verekedéssel.
- Tehetne értem, nem is keveset. Mondhatná, hogy maga piszkált föl engem.
Mondhatná, hogy az a köcsög provokálta ki. Én együttműködtem, de ő folyton
kekeckedett. Elmondhatná, mennyit segítettem magának a vallomásommal. Magára
hallgatnak. Tudom, kicsoda maga. Magára hallgatni fognak.
- Beszélt Holberg másról is, mint a két nőről?
- Soha. Én csak erről a kettőről tudtam.
- Nem hazudik?
- Nem hazudok. A másik nem tett feljelentést. Ez a hatvanas évek elején volt. Holberg
sose ment vissza oda.
- Hova?
- Kivisz innen?
- Hova?
- Ígérje meg!
- Hogy ígérhetném meg? - felelte Erlendur. - De beszélni fogok a parancsnokkal. Szóval
hova?
- Húsavíkba.
- Mennyi idős volt a nő?
- Olyasféle volt, mint a keflavíki, csak sokkal vadabb.
- Vadabb?
- Nem akarja hallani? - kiáltott Ellidi, mint aki képtelen titkolni mohóságát.
- Elmondjam, mit csinált Holberg?
Nem várt a válaszra. A hangja csak úgy zuhogott kifelé az ajtónyíláson, Erlendur meg
csak állt ott, és hallgatta a sötétből felbugyborgó rekedt vallomást.

* * *

Sigurdur Óli az autóban várt rá. Amíg távolodtak a börtöntől, Erlendur röviden
beszámolt a kettőjük közti beszélgetésről, de a záró monológot nem említette meg. Úgy
döntöttek, hogy utánanéznek a népességnyilvántartásban, hogy kik laktak Húsavíkban
akkortájt. Ha a nő annyi idős volt nagyjából, mint Kolbrún, ahogy Ellidi szavaiból
kivehető, nem lehetetlen, hogy a nyomára jutnak.
- No és Ellidi sötétzárkája? - kérdezte Sigurdur Óli, amikor a Reykjavík felé vezető
útjukon áthaladtak a Threngslin hágón.
- Megkérdeztem, hogy nem lehetne-e elengedni belőle valamennyit, de azt mondták,
hogy nem. Többet úgysem tehettem.
- Legalább az ígéretedet megtartottad - mosolygott Sigurdur Óli. - De ha Holberg ezt a
kettőt megerőszakolta, nem tehette meg másokkal is?
- De igen, megtehette - bólintott Erlendur szórakozottan.
- Mi jár a fejedben most?
- Két dolog is foglalkoztat - felelte Erlendur. - Szeretném pontosan tudni, mibe halt
bele a kislány. - Hallotta, hogy Sigurdur Óli felsóhajt mellette. - Valamint jó volna tudni,
hogy Audur biztosan Holberg gyereke volt-e.
- És mi itt a rejtély szerinted?
- Ellidi elmondta, hogy Holbergnek volt egy húga.
- No és?
- Ez a húga egészen fiatalon meghalt. Meg kell keresnünk a kórlapjait. Hátha
megtudunk belőlük valamit.
- És miben halt meg Holberg húga?
- Talán abban, amiben Audur. Holberg a húga fejét emlegette, legalábbis Ellidi így
emlékezett. Kérdeztem tőle, hogy agydaganatról lehetett-e szó, de erről semmit se
tudott.
- És mit segíthet a mi esetünkben, amit megtudunk? - kérdezte Sigurdur Óli.
- Szerintem itt a rokoni kapcsolatok játszanak szerepet.
- Rokonság? Az üzenetre gondolsz, amit a gyilkos hagyott hátra?
- Igen, az üzenetre. Talán a vérrokonság és az öröklés körül forog a dolog.


15. FEJEZET
Az orvos egy városi házban lakott a Grafarvogur nevű külváros nyugati szelén. Már
nem folytatott szabályos praxist. Az ajtóban üdvözölte Erlendurt, és bevezette a tágas
előszobába, amelyet irodának használt. Elmondta, hogy csak alkalmanként dolgozik
ügyvédeknek baleseti rokkantság megállapításában. Az iroda egyszerűen és csinosan
volt berendezve, kis íróasztallal és írógéppel. Az orvos alacsony és vékony ember volt,
arcvonásai élesek és határozottak. Mozgása élénkséget sugárzott; két tollat is hordott az
inge mellső zsebében. Frank volt a neve.
A délután már a vége felé járt, odakint sötétedni kezdett. A doktor hellyel kínálta
látogatóját.
- Gondolom, sok hazugságot hall ezek között a falak között - jegyezte meg Erlendur.
- Nem olyan vészes az egész - felelte a doktor. - Persze van arra is példa. A
legfifikásabbak a nyaki sérülések. Az ember nem tehet mást, mint hisz a páciensnek, aki
nyaki fájdalmakról panaszkodik egy autóbaleset után. Persze van, aki jobban, van, aki
meg nehezebben visel egy fájdalmat, mint más, de én biztos vagyok benne, hogy a
legtöbbjük valóban megszenvedi a sérülését.
- Amikor telefonáltam, rögtön emlékezett a keflavíki kislányra.
- Nehéz az olyasmit elfelejteni. Főleg az anyát, Kolbrúnt, ugye, ez volt a neve? Úgy
hallottam, hogy öngyilkos lett.
- Mocskos tragédia az elejétől a végéig - bólintott Erlendur. Felötlött benne, hogy
megkérdezi az orvost a fájdalomról, amely reggelenként jelentkezik a mellében, de
aztán úgy döntött, hogy ez nem a megfelelő pillanat. Az orvos még képes végzetes
betegséget konstatálni, kórházba küldi, ő pedig a hét végén már vígan hárfázhat az
angyalok között. Erlendur szerette inkább elkerülni a rossz híreket, és mivel jó hírekre
nemigen számított magával kapcsolatban, jobbnak látta, ha nyugton marad.
- Említette, hogy kapcsolatban lehet a Nordurmýriben történt gyilkossággal - mondta
az orvos, és ezzel visszarántotta Erlendurt a valóságba.
- Igen, elképzelhető, hogy Holberg, a gyilkosság áldozata volt az apja a keflavíki
kislánynak - felelte Erlendur. - Az anya mindvégig ezt állította. Holberg nem tagadta, de
nem is erősítette meg. Azt elismerte, hogy közösült Kolbrúnnal, de a nemi erőszakot
nem lehetett rábizonyítani. Gyakran kevés a bűnjel, hogy ilyen vádat bizonyítani
lehessen. Mi a férfi múltja után nyomozunk. A kislány megbetegedett, és negyedik
életévében meghalt. Elmondaná, mi történt pontosan?
- Nem látom, hogy kapcsolódik ez a gyilkossághoz.
- Majd kiderül. Lenne szíves a kérdésre felelni? Az orvos hosszan nézett Erlendurre.
- A legjobb, ha mindent elmondok, felügyelő úr - mondta, mintha erőt gyűjtene
valamihez. - Én más ember voltam akkoriban.
- Más ember?
- Rosszabb ember, hogy pontos legyek. Harminc éve egy csepp alkoholt nem ittam, de
akkor… Jobb, ha tőlem hallja, és nem kell idejét vesztegetnie a kinyomozásával: az orvosi
működési engedélyem fel volt függesztve 1969 és 1972 között.
- A kislány miatt?
- Nem, nem miatta, bár az ő esete is elegendő ok lett volna rá. Alkoholizmus és
gondatlanság miatt. Ha nem okvetlenül szükséges, inkább nem mennék bele a
részletekbe.
Erlendur is hagyta volna nyugodni a múltat, de azért meg nem állta, hogy
megkérdezze:
- Úgy értsem, hogy azokban az években többet volt rés/eg, mint józan?
- Úgy.
- Aztán visszakapta a működési engedélyt?
- Vissza.
- És nem volt semmi baj azóta?
- Semmi azóta - felelte az orvos, és a fejét rázta. - De ahogy mondtam, nem voltam jó
állapotban, amikor Kolbrún lányát kezeltem. Audurnak gyakran volt fejfájása, és én
gyermekkori migrénre gyanakodtam. Mert például reggelenként hányt. Amikor a
fájdalmak súlyosbodtak, növeltem a gyógyszeradagot. Most már kissé zavaros előttem
az egész. Nem nagyon szeretek bármire emlékezni abból az időből. Mindenki tévedhet,
az orvos is.
- És mi volt a halál oka?
- A végkifejlet valószínűleg ugyanaz lett volna akkor is, ha gyorsabban lépek, és
kórházba küldöm a kicsit - mondta az orvos elgondolkodva. - Legalábbis ezzel
mentegetem magam. Nem volt még akkoriban annyi képzett gyermekorvos errefelé, és
nem voltak réteges agyröntgengépek. Általában annak alapján működtünk, amit tudtunk
és éreztünk, én pedig akkoriban főként az ital szükségletét éreztem. No meg a szörnyű
válásom, az sem segített a dolgon. Nem menteni akarom magam - mondta Erlendurre
pillantva, holott szemlátomást azt tette.
Erlendur bólintott.
- Talán két hónap után kezdtem gyanítani, hogy a dolog komolyabb a
gyermekmigrénnél. A tünetek nem enyhültek, a gyerek egyre rosszabb állapotba került.
Szörnyen lesoványodott, szinte elfogyott. Több mindenre lehetett gondolni. Én valami
tuberkolotikus agyfertőzésre tippeltem. Ezt akkoriban agyi influenzaként volt szokás
diagnosztizálni, bár senki sem tudta igazán, hogy az micsoda. Aztán jött az
agyvelőgyulladás hipotézise, jóllehet annak több fontos tünete hiányzott, és különben is
annak sokkal gyorsabb a lefutása. Aztán megjelentek a bőrén a tejeskávé színű foltok, és
akkor kezdtem igazán daganatos betegségre gondolni.
- Tejeskávé? - kapta fel a fejét Erlendur, mert emlékezett rá, hogy nemrégiben hallotta
ezt említeni.
- Daganatos betegségek kísérő tünete lehet.
- Akkor küldte a keflavíki kórházba?
- Igen, és ott is halt meg. Szegény anyja teljesen beleőrült. Nyugtatókkal kellett
kezelni. A kislány boncolásába semmiképp sem volt hajlandó beleegyezni. Sírt, visított,
könyörgött, hogy ne bántsuk.
- De felboncolták…
- Muszáj volt. Nem lehetett elkerülni.
- És mi derült ki?
- Hogy daganatos betegség, ahogy mondtam.
- Pontosabban?
- Agytumor - mondta az orvos. - Agytumorban halt meg.
- Milyen eredetű lehetett?
- Nem tudom biztosan. Rémlik, hogy valamilyen genetikai betegséget említettek.
- Genetikai betegséget!
- Ma divatos dolog ilyesmiről beszélni, igaz? Nos, hogy jön mindez a gyilkossághoz?
Erlendur mélyen gondolataiba süppedt.
- Miért kérdezősködött a lány után?
- Zavarja az álmaimat - felelte Erlendur.


16.FEJEZET
Amikor Erlendur aznap este hazament, Eva Lindet még nem találta a lakásában.
Igyekezett követni a lány tanácsát, és nem rágódott azon, hogy vajon hol járhat, hogy
hazajön-e, és ha igen, akkor milyen állapotban. Útközben beugrott egy büfébe, és
grillcsirkét hozott egy zacskóban vacsorára. Egy székre dobta, és épp a kabátját készült
levenni, amikor az otthoni főzés jól ismert illata csapta meg az orrát a konyha felől. A
saját konyhájában ilyet már nagyon régen nem szimatolt. A széken heverő grillcsirke és
hasonlók, hamburger, sült kolbász meg a szupermarketek mélyhűtött készételei,
ilyeneken élt. Az idejét se tudta már, mikor állt neki igazi vacsorát vagy ebédet főzni
magának a konyhájában.
Erlendur a konyha felé óvakodott, mintha attól tartana, hogy egy betolakodót talál
ott. Az asztalt megterítve találta, mégpedig meglepően szép tányérokkal - már azt is
elfelejtette, hogy van ilyenje. A két tányér mellett szalvétát meg hosszú szárú
borospoharat pillantott meg, és két vörös gyertya égett nem egészen hozzájuk illő
gyertyatartókban, ezeket még sohasem látta.
Óvatosan belépett, s nagy, rotyogó fazekat látott meg a tűzhelyen. Ahogy a fedelét
leemelte, ínycsiklandó gulyás tárult a szeme elé. Az olajos felszín alatt krumpliszeletek,
húskockák meg fűszernövények kavarogtak a lében, az igazi házi konyha illatát árasztva.
A fazék fölé hajolva mélyen beszívta a varázsos szagkeveréket.
- A zöldségért még le kellett ugranom - hallotta Eva Lind hangját. Lánya a
konyhaajtóban állt anorákban, kezében egy csomó sárgarépa. Erlendur észre sem vette,
mikor lépett be a lakásba.
- Hol tanultál meg gulyást főzni? - kérdezte.
- Anya folyton gulyást főzött - felelte Eva Lind. - Egyszer, amikor éppen nem téged
szidott, elárulta, hogy az ő gulyása volt annak idején a kedvenc fogásod. De azért
hozzátette: „a szarházinak!”
- Igaza volt ebben is, abban is - felelte Erlendur. Figyelte, ahogy Eva Lind megtisztítja
és felaprítja a répát, és belezúdítja a fazékba. Úgy érezte, hogy most igazi családi életben
van része, és a gondolat örömmel, egyszersmind bánattal töltötte el, hiszen nem
ringathatta magát abban a reményben, hogy ez az állapot tartós lehet.
- Megtaláltátok a gyilkost? - kérdezte Eva Lind.
- Ellidi üdvözöltet - mondta Erlendur. Csak amikor már kicsúszott a száján, akkor jutott
eszébe, hogy egy Ellidi-féle vadállat nem illik ebbe a környezetbe.
- Ellidi? Aki Litla-Hraunban ül? Tudja, hogy a világon vagyok?
- A jómadarak, akikkel dolgom szokott lenni, néha megemlítenek. Azt hiszik, hogy
ezzel jó pontokat szereznek nálam.
- És igazuk van?
- Megesik. Mint ennek az Ellidinek is. Honnan ismered? - kérdezte Erlendur óvatosan.
- Sok mindent hallottam róla. Évekkel ezelőtt találkoztam is vele. De nem ismerem
igazán.
- Ritka nagy barom.
Aznap este nem esett köztük több szó Ellidiről. Amikor az asztalhoz ültek, Eva Lind
vizet töltött a borospoharakba. Erlendur akkorát evett, hogy utána alig bírt
bevánszorogni a nappaliba. Amúgy ruhástól elaludt, és nyugtalan álomban töltötte az
éjszakát.
Ezúttal majdnem teljesen tisztán emlékezett ra, hogy mit álmodott. Tudta, hogy ez
ugyanaz az álom, amely az elmúlt éjszakákon látogatta, és amelynek a foszlányaitól is
megfosztotta volt a felébredés.

Eva Lind úgy jelent meg előtte ahogy még sohasem látta sugárzó fényben amelynek a
forrását sejteni sem lehetett szép nyári ruha volt rajra a bokájáig ért hosszú fekete haja
a hátát verte tökéletes látomás volt nyárillatú a lány feléje lépkedett vagy inkább
lebegett gondolta mert a lába nem is érte a földet a helyszínre nem ismert rá mert csak
azt a vakító fényt lehetett látni és a nagy fényesség közepén Eva Lind közeledett feléje
fülig érő mosollyal őpedig kitárta feléje a karját hogy magához ölelhesse és egyre
türelmetlenebbül várt erre ám a lány nem fogadta az ölelést csak egy fényképet nyújtott
át ő tudta hogy a temetőben készült kép az és a következőpillanatban maga is ott volt a
képben felnézett a sötét égre ahonnan eső zúdult le az arcába aztán ahogy a sírkőre
lenézett látta hogy az hátradől a sír feltárni a sötét mélyéig láthatóvá lesz a koporsó
aztán a koporsó is kinyílt és ő meglátta a kislányt nagy vágással a melle közepén aztán a
gyermek kinyitotta a szemét őrá meredt aztán megnyílt a szája is és ő meghallotta riadt
szánalmas sírását a sír mélyéről.

Elfulladt lélegzettel riadt fel, és csak bámult a sötét semmibe, míg össze nem szedte
magát. Eva Lind nevét kiáltotta, de nem jött válasz. Elindult a szobája fel, de még mielőtt
az ajtót kinyitotta volna, megérezte benne az ürességet. Tudta, hogy Eva Lind elment.

Végigvizsgálva a nyilvántartást, Sigurdur Óli és Elínborg listát készítetett 176 nőről,
akik esetleg áldozatai lehettek Holberg erőszakos kéjvágyának. Abból kellett kiindulniuk,
amit Ellidi mondott, vagyis hogy az előző áldozat „olyasféle volt, mint a keflavíki”, tehát
Kolbrún életkorát vették alapul, tíz év eltéréssel mindkét irányban. Már az első
átvizsgálásra kiderült, hogy a nőket durván három csoportba kell besorolniuk: egy
negyedük ma is Húsavíkban lakik, a felük Reykjavíkba költözött, és a maradék negyed
szanaszét szóródott Izland egész területén.
- Lesz mit kocsikázni… - sóhajtott Elínborg végigfutva a listát, mielőtt átnyújtotta
Erlendurnek. Látta rajta, hogy elhanyagoltabb a szokásosnál. A borostája többnapos
volt, bozontos vörösesszőke haja szétállt a négy égtáj felé, kopott és gyűrött öltönye
vegytisztító után sírt. Elínborg kísértést érzett, hogy felhívja a figyelmét ezekre a
tényekre, de Erlendur arckifejezése nem bátorította erre.
- Hogy alszol mostanában, Erlendur? - kérdezte inkább óvatosan.
- A seggemen - morogta Erlendur.
Sigurdur Óli megköszörülte a torkát.
- És hogy van elképzelve ez az egész? Odasétálunk mindegyik hölgyhöz, és
megkérdezzük, hogy nem teperte-e le egy bizonyos úr negyven évvel ezelőtt? Nem lesz
ez egy kissé…
- Más lehetőséget nem látok - felelte Erlendur. - Kezdjük azokkal, akik elköltöztek
Húsavíkból. Körülnézünk Reykjavíkban, de megpróbálunk más módon is információkat
szerezni a keresett nőről. Ha az a seggfej Ellidi nem hazudik, Holberg beszélt róla
Kolbrúnnak. Kolbrún a maga részéről esetleg megemlítette a nővérének vagy Rúnarnak.
Vissza kell mennem Keflavíkba.
Némi töprengés után hozzátette:
- Azért lehet, hogy szűkíteni tudjuk a listát.
- Az jó volna - mondta Elínborg. - És hogyan gondolod?
- Épp most jutott eszembe valami.
- Bökd ki már! - sürgette Elínborg. Új halványzöld kosztümben jött a munkába, és
bosszantotta, hogy még senki sem látszott észrevenni.
- Abból indulunk ki, hogy Holberg volt az erőszakos közösülő. Fogalmunk sincs, hány
nővel bánt el. Csak kettőről tudunk, és azok közül is csak az egyikről bizonyosan. Még ha
tagadta is, minden arra mutat, hogy Kolbrúnt megerőszakolta. Ő volt Audur nemzője,
legalábbis ennek a feltevésnek az alapján kell dolgoznunk, de éppúgy lehetett gyereke a
húsavíki asszonytól is.
- Tehát volna még egy gyerekünk? - kérdezte Elínborg.
- Igen, aki Audurnál idősebb.
- Nem túl valószínűtlen ez? - firtatta Sigurdur Óli. Erlendur vállat vont.
- Nem akarod, hogy a csoportot azokra a nőkre szűkítsük, akik előzőleg, tehát… igen,
1964 előtt szültek?
- No persze nem is olyan rossz ötlet.
- Lehet, hogy egész csomó gyereket csinált arrafelé - jegyezte meg Elínborg.
- Hogyne. És az is lehet, hogy azon az egyen kívül nem erőszakoskodott más nővel, de
csak jobb abból kiindulni, amire valamelyes támpontunk van, nem? - Erlendur Sigurdur
Ólihoz fordult. - Kiderítetted már, miben halt meg Holberg húga?
- Nem, de dolgozom rajta. Egyelőre még a családját sem sikerült megtalálnom.
- Én meg Grétar nyomába eredtem - közölte Elínborg. - Hirtelen tűnt el, mintha a föld
nyelte volna be. Nem hiányolta senki sem. Amikor az anyja már két teljes hónapja nem
hallott felőle semmit, végül felhívta a rendőrséget. Az újságokban meg a tévében is
közzétették a képét, de nem volt eredménye. Ez 1974-ben volt, emlékeztek, akkor
nyáron ünnepeltük Izland betelepítésének ezerkétszáz éves jubileumát. Micsoda
fesztivál volt Thingvellirben! Ott voltatok?
- Én ott voltam - felelte Erlendur. - Akár ott is nyoma veszhetett az emberünknek…
- Akár… Nyomoztak utána, ahogy az ilyen esetekben szokás, kikérdezték azokat,
akikről az anyja úgy tudta, hogy ismerték, ezek közt Holberget és Ellidit is, meg még
további hármat, de egyik sem tudott semmit. Az anyján és a nővérén kívül nem
hiányzott senkinek. Reykjavíkban született, felesége vagy gyereke nem volt, se
barátnője, se más rokona. Még néhány hónapig nyomoztak utána, aztán lezárták az
aktát. Grétar harmincnégy éves volt, amikor eltűnt.
- Ha olyan kellemes úriember volt, mint a haverjai, Ellidi meg Holberg, akkor nem
meglepő, hogy senki sem hiányolta - jegyezte meg Sigurdur Óli.
- A hetvenes években Grétaron kívül tizenhármán tűntek el Izlandon - közölte
Elínborg. - A nyolcvanasokban meg tizenketten, nem számítva a tengerbe fúlt
halászokat.
- Tizenhárom eltűnés… - csóválta a fejét Sigurdur Óli. - Nem sok ez egy kicsit? És
egyikre sem sikerült fényt deríteni?
- Nincs szükségszerűen bűntény a hátterükben - mondta Elínborg.
- Emberek eltűnnek, el akarnak tűnni, eltüntetik magukat.
- Akkor most foglaljuk össze a lényeget - indítványozta Erlendur.
- Ellidi, Holberg és Grétar elmennek táncolni a Keresztbe egy őszi hétvégén 1963-ban.
Észrevette, hogy Sigurdur Óli arca egy nagy kérdőjel.
- A Kereszt régi katonai kórház volt, amit táncteremmé alakítottak át. Nagyon dögös
táncokat jártak ott akkoriban.
- Úgy emlékszem, hogy onnan indult el az Icelandic Beatles együttes karrierje is - tette
hozzá Elínborg.
- Összeismerkednek pár nővel, ezek közül az egyik a tánc után elhívja a társaságot a
házához egy partira - folytatta Erlendur. - Ezeket a nőket nem szükséges felkutatnunk.
Holberg hazakíséri egyiküket, Kolbrúnt, és az otthonában megerőszakolja. Feltehető,
hogy a férfi ezt a trükköt máshol is alkalmazta. Az áldozatának a fülébe sugdossa, mit
csinált egy másik nővel előtte. Ez a másik nő feltehetőleg Húsavíkban lakott, és nem
valószínű, hogy feljelentést tett volna merénylője ellen. Három nappal az eset után
Kolbrún összeszedi a bátorságát, és feljelentést tesz a rendőrségen, de egy olyan
rendőrbe botlik, aki nem rokonszenvezik az olyan nőkkel, akik tánc után lakásukba
invitálják a férfit, és aztán erőszakot kiáltanak. Kolbrún kilenc hónapra rá kislányt szül.
Holbergnek tudnia kellett erről a gyerekéről, az íróasztalában eldugva fényképet találunk
a kicsi sírjáról. Ki fényképezett? És miért? A lány végzetes betegségben meghal, anyja
három év múlva eldobja magától az életet. Újabb három év múlva Holberg egyik
cimborája eltűnik. Néhány nappal ezelőtt Holberget megölik, a gyilkos érthetetlen
üzenet hagy hátra a holttesten. Miért gyilkolták meg Holberget ennyi idő múltán,
öregkorában? S egyáltalán biztos-e, hogy a gyilkos tettének indítékát a fent vázolt
háttérből kell kibontanunk? Avagy a gyilkosságnak nincs is semmi köze ahhoz a tényhez,
már ha tény, hogy Holberg nőket erőszakolt meg?
- Nem sok minden vall előre megfontolt gyilkosságra - vetette közbe Sigurdur Óli -, ezt
feltétlenül figyelembe kell vennünk. Ahogy Ellidi mondta, ki az a seggfej, aki
hamutartóval megy gyilkolni? Nem úgy fest, mintha a tettnek messze nyúló történeti
előzményei volnának. Az üzenet lehet vicc is, nem lehet értelmezni. Holberg halálának
valószínűleg semmi köze az általa elkövetett szexuális bűntényhez. Talán inkább azt a
zöld katonazubbonyos fiatalembert kellene keresnünk.
- Mégsem lehet azt a lehetőséget kizárnunk, hogy bosszúból ölte meg valaki
- jelentette ki Elínborg. - Simán gondolhatta valaki úgy, hogy Holberg nagyon is
rászolgált.
- Az egyetlen személy, akiről biztosan tudjuk, hogy okkal gyűlölte Holberget, az
Kolbrún nővére Keflavíkban - mondta Erlendur. - Róla pedig nem tudom elképzelni, hogy
bárkit megölne egy hamutartóval.
- Nem fogadhatott fel valakit maga helyett?
- Ugyan…
- Én csak arra akarok kilyukadni, hogy van egy emberünk, aki azon a környéken
settenkedett, hogy betörhessen valahová, kirámolja a lakást, Holberg pedig rajtakapta,
az meg fogta, ami a kezébe akadt és ütött. Valami lökött alak, akinek már régen szivacs
az agya. Nem a múltban kell kotorásznunk, hanem a jelenben. Reykjavík éppen elég
anyagot ad hozzá.
- Valaki mindenesetre úgy gondolta, hogy a legjobb fejbe vágni az öreget - mondta
Elínborg. - Az üzenetet viszont komolyan kell vennünk. Nem tréfa az.
Sigurdur Óli Erlendurre nézett.
- Amikor arról beszéltél, hogy jó volna tudnunk, miben halt meg a kislány, arra
gondoltál, amire én gyanítom, hogy gondoltál?
- Az a ronda érzésem, hogy a gyanúdnak alapja van - felelte Erlendur.


17.FEJEZET
Rúnar maga nyitott ajtót, és hosszan bámult Erlendur képébe. Látszott, hogy nem
tudja hová tenni őt. Erlendur csuromvizesen állt előtte, mert bőrig ázott, amíg a kocsiból
a ház kapujáig elért. Az emeleti lakáshoz lépcső vezetett fel. Szőnyeg volt rajta, mely
lyukasra kopott a közepén, ahol a legtöbbet jártak. Furcsa dohszag lengett az egész
lépcsőházban. Erlendur megkérdezte Rúnartól, hogy emlékszik-e rá, és ez láthatólag
frissítően hatott Rúnarra, mert az öreg be akarta csapni előtte az ajtót. Erlendur
azonban megelőzte, és máris bent állt a szobában.
- Csinos - mondta körülnézve a homályos térben.
- Hagyjon engem békén! - kiáltott volna rá Rúnar, de csak szánalmas sipítás lett belőle.
- Ügyeljen a vérnyomására! Utálnám szájon át élesztgetni, ha itt összecsuklana nekem.
Néhány részletet kell megtudnom magától, és már megyek is, maga meg visszatérhet a
békés haldokláshoz. Nem sokáig fogja húzni, ahogy így elnézem.
- Kotródjon innen! - hörögte Rúnar olyan dühösen, ahogy vénségétől telt,
bevánszorgott a nappalijába, és leült a pamlagra. Erlendur követte, és egy fotelbe
ereszkedett vele szemben. Rúnar nem volt hajlandó ránézni.
- Amikor Kolbrún a Holberg-ügyben magához fordult, tett említést egy másik nemi
erőszakról? Rúnar nem felelt.
- Minél hamarabb felel, annál hamarabb szabadul meg tőlem.
- Nem említett más esetet. Most már elmegy?
- Okunk van feltételezni, hogy Holberg egy másik nőt is megerőszakolt, mielőtt
Kolbrúnnal találkozott. Lehet, hogy később is eljátszotta ezt a trükköt, de arról semmit
sem tudunk. Kolbrún az egyetlen, aki feljelentette, de azzal sem jutott semmire, amit
magának köszönhetett.
- Kifelé!
- Biztos benne, hogy Kolbrún nem említett más nőt? Valószínű ugyanis, hogy Holberg
eldicsekedett neki ezzel a hőstettével.
- Semmi ilyet nem hallottam tőle - felelte Rúnar az asztalt bámulva.
- Akkor este Holberg két barátjával volt. Egyikük Ellidi, régi börtöntöltelék, biztosan
volt dolga vele. Most is ül, sötétzárkában verekszik a kísérteteivel. A másik Grétar volt,
aki eltűnt a nagy nemzeti jubileum évében. Tud még másról is, akivel Holberg
kapcsolatot tartott?
- Nem. Most már mehet!
- Mit kerestek itt a városban aznap este, amikor Kolbrún erőszakot szenvedett?
- Sejtelmem sincs.
- Nem is beszélt velük? -Nem.
- Ki vezette a nyomozást Reykjavíkban?
Rúnár először emelte a szemét Erlendurre.
- Marion Briem.
- Marion Briem?
- Igen, az a marha.

Elín nem volt otthon, amikor Erlendur kopogtatott az ajtaján, így visszaült a kocsijába,
rágyújtott, és azon töprengett közben, hogy menjen-e tovább Sandherdibe. Az eső vadul
paskolta az autót, ő pedig, aki az időjárási előrejelzéseket sose tanulmányozta,
találgatta, hogy vége szakad-e egyszer ennek a makacs esőzésnek. Talán újabb özönvíz
következik, gondolta a kék cigarettafüstben. Isten alighanem kénytelen időnként
eltörölni a bűnös emberiséget.
Erlendur kényelmetlen érzésekkel szánta rá magát Elín ismételt meglátogatására, és
félig-meddig megkönnyebbült, hogy a nő nincs otthon. Tudta, hogy magára fogja
haragítani, és a legkevésbé se szerette volna provokálni, mint akkor, amikor Elín rohadt
zsarunak titulálta. De nem lehetett elkerülni. Vagy most, vagy később, el kellett jönnie.
Mélyet sóhajtott, és addig szívta a cigarettáját, amíg az ujja végére nem égett.
Benntartotta a füstöt, amíg a csikket el nem nyomta, aztán nehézkesen kifújta. Egy
dohányzásellenes plakátról jutott eszébe ez a sor: Egy sejtből is támadhat rák!
Reggel érezte a fájdalmat a mellében, de mostanra elmúlt.
Épp indított és hátramenetbe kapcsolt, amikor Elín bekopogott az ablakán.
- Hozzám jött? - kérdezte az ernyője alól, amint Erlendur letekerte az ablakot.
Erlendur kiismerhetetlen mosolyra húzta a száját, és könnyedén bólintott. A nő
kinyitotta a kaput, és betessékelte a házba, ő pedig közben arra gondolt, hogy kollégái
már rég kiérhettek a temetőbe.
Levette a kalapját és egy fogasra akasztotta, levette a kabátját és a cipőjét, és gyűrött
öltönyében vonult be a nappaliba. A zakója alatt barnagombos kötött mellényt viselt, de
félregombolta, így a legalsó gombnak már nem jutott lyuk. Ugyanabba a székbe ült, mint
az előző alkalommal. Elín a konyhába ment bekapcsolni a kávéfőzőt, és a jó illat
hamarosan betöltötte a kis lakást. Visszatérve ő is leült vendégével szemben. Az
megköszörülte a torkát:
- Az egyik férfi, aki azon az éjszakán Holberggel volt, bizonyos Ellidi, jelenleg a
Litla-Hraun börtönben ül. Rengeteg bűnügyben volt már dolga a rendőrséggel. A másik
kísérőjét Grétarnak hívták, ő 1974-ben eltűnt. Tudja, a nemzeti jubileum évében.
- Én ott voltam Thingvellirben - mondta Elín. - Még a költőket is meghallgattam.
Erlendur újra a torkát köszörülte.
- És beszélt ezzel az Ellidivel? - kérdezte Elín.
- Ritka ocsmány alak - felelte Erlendur.
Elín bocsánatot kért, és kiment a konyhába. Erlendur csészék csörrenését hallotta, és
abban a pillanatban a zsebében megszólalt a telefon. A lélegzetét visszafogva kapcsolta
be, a kijelzőn látható volt, hogy Sigurdur Óli hívja.
- Készen állunk - közölte Sigurdur Óli. Erlendur jól hallotta a telefonból az eső
zuhogását.
- Ne csináljatok semmit, amíg oda nem érek. Egy mozdulatot sem, amíg nem szólok
vagy magam ott nem vagyok.
- Beszéltél a vén szarzsákkal?
Válasz helyett Erlendur kikapcsolta telefonját, és visszadugta a zsebébe. Elín tálcával
tért vissza, csészéket tett az asztalra, és kávét töltött mindkettőjüknek. Tej és cukor
nélkül. A kávéskannát az asztalra tette, és leült Erlendurrel szemben.
- Ellidi elmondta nekünk - szólalt meg újra Erlendur - hogy Holberg egy másik nőt is
megerőszakolt Kolbrún előtt, és ezzel valószínűleg eldicsekedett a húga előtt. - Látta a
megdöbbenést Elín arcán.
- Ha Kolbrún tudott is másvalakiről, nekem sohasem beszélt róla - mondta Elín, és a
fejét csóválta. - Egyáltalán: biztos, hogy Holberg igazat mondott?
- Ebből a feltételezésből kell kiindulnunk. Ellidi félőrült, épp hazudhatott is, de nincs a
kezünkben semmi, ami cáfolhatná a szavait.
- Arról az éjszakáról ritkán beszéltünk a húgommal. Elsősorban alighanem Audur
miatt. De Kolbrún egyébként is hallgatag és befelé forduló volt, az eset óta meg
különösen. Kolbrún mindent megtett, hogy elfelejtse azt a szörnyűséget, és mindent,
ami csak kapcsolatos volt vele.
- Az is lehet, hogy a húga nem tudott a részletekről, se névről, se helyszínről. Már ha
Holberg egyáltalán valami céllal említette neki.
- Mondom, Kolbrún ilyesmiről nekem sose beszélt.
- Ha erről a szomorú esetről egyáltalán szó esett maguk között, akkor milyen
vonatkozásban?
- Semmiképp sem magáról az aktusról.
A telefon újra megszólalt Erlendur zsebében, és Elín elhallgatott. Erlendur a kijelzőre
pillantva látta, hogy újból Sigurdur Óli hívja; kikapcsolta, és zsebre tette a készüléket.
- Elnézést - mondta.
- Az isten átka egy ilyen telefon, nem? - kérdezte Elín.
- De meg mennyire! - Erlendur az órájára nézett. - Folytassa, ha kérhetem.
- Legszívesebben arról beszélt, mennyire imádja a kislányát, Audurt. Egészen különös
kapcsolatuk volt a szörnyű előzmények ellenére. Audur volt az egész világ Kolbrún
számára. Tudom, hogy borzasztó ilyet mondani, de gyanítom, hogy anyává lenni
mindennél erősebb késztetés volt benne. Érti ezt? Arra is gondoltam, hogy Audurban
valamiféle kárpótlást látott az elszenvedett megaláztatásért. Tudom, hogy ez furán
hangzik, de a kislány mintha égből pottyant ajándék lett volna vigaszul a
szerencsétlenségben. Persze semmi biztosat nem mondhatok arról, hogy Kolbrún mit
érzett, milyen érzéseit titkolta a világ elől, csak töredékes képem van minderről, és nem
szeretnék az ő szószólójaként tetszelegni. De ahogy múlt az idő, egyre jobban
bálványozta a kicsit, és soha egy pillanatra sem volt hajlandó megválni tőle. Soha. A
kapcsolatukat persze átszínezte a múlt, de Kolbrún gondolataiban soha nem
kapcsolódott össze a lánya azzal a vadállattal, aki az életét tönkretette. Csak a gyönyörű
gyermeket látta, aki Audur volt. A húgom a széltől is óvta, és ez a korlátlan gondoskodás
folytatódott a halálon és a síron túl is, ahogy a sírfelirat mondja: „Az ellenségtől való
félelemtől szabadítsd meg életemet”.
- Tudja, hogy pontosan mire utalt a húga ezekkel a szavakkal?
- Ez könyörgés Istenhez, megérti, ha elolvassa a zsoltárt. Persze a kislány halálához is
köze van. Hogy miképp történt, és hogy milyen tragikus volt. Kolbrún hallani sem akart
róla, hogy Audurt felboncolják. Nem tudta elfogadni a gondolatát. Amikor a boncolásról
kezdtek beszélni előtte, paranoia alakult ki benne, az orvosokban ellenséget látott.
Szörnyű körülmények között fogant a gyermeke, és hamar elvesztette. Ebben Isten
akaratát látta, és ezért ragaszkodott hozzá, hogy most már békében hagyják a kicsi
testét.
Erlendur hallgatott, mielőtt megtette a lépést.
- Azt hiszem, én is egyike leszek azoknak az ellenségeknek.
Elín rábámult, mint aki nem érti egy szavát sem.
- Ki kell hantolnunk a koporsót, és ha lehet, alaposabb vizsgálatokat kell végezni a
testen.
Erlendur a tőle telhető legnagyobb vigyázattal beszélt. Elínnek idejébe került, hogy
szavait megértse, és kellő rendbe állítsa, és amikor már felfogta értelmüket, értetlenül
bámult rá.
- Miről beszél?
- Így talán megleljük a magyarázatát, hogy miért halt meg.
- A magyarázatát? Hiszen agytumor volt…
- Az is lehet…
- Csak nem akarják felásni a sírt…! El se tudom hinni! Épp most mondtam el, hogy…
- Két okunk is van rá.
- Mire?
- A boncolásra.
Elín felugrott és dúltan rohant ki a konyhába és vissza. Erlendur mereven ült, és egyre
mélyebbre süppedt a székben.
- Beszéltem az orvosokkal a keflavíki kórházban. Audurról semmi dokumentumot nem
találtak a boncolást végző orvos kurta beszámolóján kívül, és az illető már nem él. Az
volt az utolsó éve a kórházban, amikor Audur meghalt. Említette az agytumort, és ezt
írta le a halál okaként. Tudnunk kell pontosan, milyen betegség vezetett a daganathoz,
és főképp azt, hogy ez nem örökletes betegség-e.
- Örökletes betegség? Erről még nem hallottam.
- Holberg testében is keressük a nyomát. Az exhumálás második oka megbizonyosodni
róla, hogy Audur valóban Holberg lánya volt. Ezt a DNS-vizsgálat kimutatja.
- Ebben maga kételkedik?
- Én nem, de ez nem bizonyíték a törvény előtt. Holberg tagadta, hogy övé a gyerek.
Azt bevallotta, hogy közösült Kolbrúnnal, szerinte annak beleegyezésével, de az
apaságot tagadta. Amikor az ügyet annak idején lezárták, nem látták értelmét az apasági
vizsgálatnak, mivel a húga nem ragaszkodott hozzá. Bizonyára az egészből elege volt, és
Holberget inkább ki akarta törölni az életéből.
- Ki más lehetett volna az apa?
- Holberg meggyilkolása miatt van szükség rá, hogy ez bebizonyosodjék.
- Holberg miatt?
- Igen.
Elín Erlendur felett állt, és rámeredt.
- Ez a szörnyeteg még a síron túlról is gyötörni fog minket?
Erlendur válaszolni akart, de Elín nem hagyta szóhoz jutni.
- Maga még mindig azt hiszi, hogy a húgom hazudott! Sosem fog hinni neki. Maga sem
jobb, mint az az aljas Rúnar! Egy fikarcnyival sem!
A székben lapító Erlendur fölé hajolt.
- Rohadt zsaru! - sziszegte. - És én még beengedtem a házamba!


18.FEJEZET
Sigurdur Óli látta a közelgő autóreflektort, és tudta, hogy Erlendur az. A hidraulikus
ásógép már elfoglalta pozícióját a sír fölött, készen arra, hogy munkához lásson, mihelyt
megkapja a jelzést. Apró munkagép volt, amely nehezen küzdötte be magát a sírok
között, a hernyótalpai el-elcsúszkáltak a mély sárban. Fekete füstfelhőket köpködött, és
az olaj sűrű bűzével töltötte be a levegőt.
Sigurdur Óli és Elínborg már a sír mellett állt a zuhogó esőben a törvényszéki orvos, az
ügyészség képviselője, egy lelkész, az egyházgondnok, több keflavíki rendőr meg két
sírásó társaságában. Felfigyeltek rá, hogy Erlendur egyedül száll ki a kocsiból, és indul
feléjük. Megvolt a hivatalos engedélyük a kihantoláshoz, de nem foghattak hozzá, amíg
Erlendur jelt nem adott rá.
Erlendur körülnézett, és némi lelkifurdalás fogta el a rombolás, a hely
megszentségtelenítése miatt. A sírkövet már leemelték, egy szomszédos keskeny
ösvényen hevert. Mellette az alul hosszú tüskében végződő zöld virágtartó, amelyet a
földbe szokás leszúrni. Hervadt rózsacsokor volt benne, és Erlendur sejtette, hogy Elín
helyezhette a sírra. Megállt, még egyszer elolvasta a sírfeliratot, és a fejét rázta. A fehér
fa cövekek, amelyek a sír kontúrját jelölték ki, és egykor arasznyira álltak ki a földből,
most törten hevertek a sírkő mellett. Erlendur máshol is látta már ezt a kerítésfélét
gyereksírok körül, és most szomorúan nézte a félredobált fadarabokat. Felnézett a
fekete égre. A kalapja karimájáról víz ömlött a vállaira, és ő hunyorogva nézett a hulló
esőbe.
Sigurdur Óli jelt adott a munkagép kezelőjének. A markoló a levegőbe emelkedett,
majd mélyen belesüppedt a porhanyós talajba.
Erlendur a markoló minden behatolására megrándult, az volt az érzése, évtizedes
sebeket tép fel. A kiásott föld halma lassan, de biztosan nőtt, és ahogy mélyült a gödör,
úgy gyarapodott benne a sötétség. Kissé odébb állt, onnan figyelte, hogy vájkál a
markoló a sebben. Erőt vett rajta a déjà vu érzése, mintha mindezt már látta volna
álmában, és ettől az eléje táruló látvány valahogy álomszerű jelleget öltött: kollégái,
ahogy meredten a sírba bámulnak, a sírásók narancsszínű overalljukban a lapát nyelére
támaszkodva, a lelkész a nagy fekete felöltőben, a sírba ömlő eső, amelyet a markoló
újra kiemel, mintha a gödör vére volna.
Erlendurt egy koppanás térítette vissza a valóságba: a markoló elérte a koporsó
fedelét. A befolyó esővíz ellenére ki lehetett venni a koporsó körvonalait.
- Vigyázzon! - kiáltott Erlendur a munkagépkezelőnek, és a levegőbe emelte a kezét.
A szeme sarkából autófényszórókat látott közeledni. Mindnyájan a fény felé fordultak,
és látták az esőben lassan közeledő kocsit, amely végül megállt a temető kapujánál. Idős
hölgy mászott elő belőle szürke kabátban. A kocsi tetején TAXI jelzés volt látható. A kocsi
elhajtott, a nő pedig a sír felé rohant. Amint hallótávolságra ért Erlendurhöz, az öklét
rázva kiáltozni kezdett:
- Sírrablók! Hullarablók!
- Tartsák fel - szólt Erlendur nyugodtan a rendőröknek. Azok Elín felé indultak, és eléje
álltak, amikor már csak pár méterre volt a sírtól. Dührohamában megpróbálta
félrelökdösni őket, de azok szilárdan tartották a karjánál fogva.
A sírásók leereszkedtek a gödörbe a lapátjukkal, helyet kotortak a koporsó körül, és
köteleket hurkoltak a két végére. Az esőcseppek tompán doboltak a fedelén, és
lemosták a földet róla. Erlendur úgy képzelte, hogy valaha hófehér lehetett. Kis fehér
láda két réz fogantyúval és a tetején kereszttel. A sírásók a köteleket a markolóhoz
erősítették, a gép pedig vigyázva kiemelte Audur koporsóját a föld alól. Egy darabban
volt még, de igen törékeny állapotban. Erlendur látta, hogy Elín abbahagyja a dulakodást
és a szitkozódást. Amikor a fehér láda felmerült az üregből, és mozdulatlanul függött a
markolón, amely szép lassan a sír mellé eresztette, felzokogott. A lelkész odalépett, a
kereszt jelét rajzolta föléje, és imát mormolt. Az ösvényen furgon közelgett
hátramenetben, majd megállt. A sírásók leoldozták a köteleket, a koporsót betolták a
furgonba, és rácsukták az ajtókat. Elínborg elöl beszállt a sofőr mellé, aki indított,
kihajtott a temetőből, át a kapun és el az országúton; hátsó lámpáinak fényét hamar
elnyelte az eső és a sötétség.
A lelkész odament Elínhez, megkérte a rendőröket, hogy engedjék el. Megkérdezte
tőle, hogy tehetne-e érte valamit. Halkan beszélgettek, úgy tűnt, jól ismerik egymást.
Elín láthatólag megnyugodott.
- Megpróbáltam megakadályozni ezt a felháborító gyalázatot - hallotta Erlendur Elín
szavait a lelkésszel folytatott beszélgetéséből. Kissé megnyugodott, látva, hogy a nő már
összeszedte magát. Odaballagott hozzá, nyomában Sigurdur Ólival.
- Ezt sohase fogom megbocsátani magának - fordult feléje Elín a lelkésztől. - Soha!
- Megértem - felelte Erlendur -, de a nyomozás érdeke az első szempont.
- Nyomozás! A fene a nyomozásukba! - kiáltott Elín. - Hová viszik a testét?
- Reykjavíkba.
- És mikor hozzák vissza?
- Mostantól két napra.
- Nézzen oda, mit csináltak a sírral! - mondta Elín panaszosan, de már a beletörődés
hangján. Erlendurt otthagyva a sírhoz lépett, a feldőlt követ meg a kerítés darabjait
nézte, a vázát a hervadt csokorral és a sírgödröt.
Erlendur úgy döntött, hogy beszél neki az üzenetről, amelyet Holberg tetemén
találtak.
- Amikor Holberget megtaláltuk, üzenet volt egy papírlapon a lakásában. Egy kukkot
sem értettünk belőle, amíg Audur a képbe nem került, és a régi kezelőorvosával nem
beszéltünk. Az izlandi gyilkosok nem szoktak maguk mögött hagyni mást, mint
felfordulást, aki viszont Holberget megölte, attól olyasmit kaptunk, amin törhetjük a
fejünket. Amikor az orvos az örökletes betegség gondolatát felvetette, hirtelen valami
értelem sejlett fel ebből az üzenetből. Ehhez jött még, amit Elliditől hallottunk a
börtönben. Hogy Holbergnek nem volt élő rokona. Egyetlen húga volt, aki meghalt
kilencéves korában. Sigurdur Óli - mutatott rá a kollégájára - felkutatta a kórházi
feljegyzéseket erről a lányról, és kiderült, hogy Ellidi jól tudta. Mint Audur, Holberg húga
is agytumorban halt meg, feltehetőleg azonos betegség folytán.
- Miket nem mond! És hogy szólt az az üzenet?
Erlendur tétovázott. Sigurdur Ólira nézett, az meg előbb Elínre, aztán őrá.
- Én Ő vagyok.
- Tessék?
- Ennyi állt a papírlapon: „Én Ő vagyok”. A második szó vastagabban írva.
- Én Ő vagyok… - ismételte meg Elín. - Hogy lehet ezt érteni?
- Nehéz megmondani, de én azt gyanítom, hogy itt valami szoros kapcsolatról van szó.
Aki azt írta, hogy „én ő vagyok”, arra céloz, hogy van benne valami közös Holberggel.
Lehet éppen egy őrült fantazmagóriája, aki nem is ismerte Holberget. Valami merő
értelmetlenség. De én ezt nem hiszem. Szerintem a betegség itt a kulcs, amely a
megoldáshoz segít. Ezért kell kiderítenünk, hogy mi ez a betegség.
- Milyen kapcsolatra gondol?
- Az ismert adatok szerint Holbergnek nem volt gyereke. Audur nem az ő nevét viselte,
a második neve Kolbrúnardottir volt, tehát anyja után kapta a nevét. De ha Ellidi igazat
mondott azzal, hogy Holberg más nőket is megerőszakolt, olyanokat, akik sohasem
vallottak rá, akkor valószínűsíthető, hogy születtek más gyerekei is. Vagyishogy nem
egyedül Kolbrún szült gyereket neki. A kutatást egy Húsavíkből való lehetséges áldozat
után azokra a nőkre szűkítettük le, akik a szóba jöhető időszakban gyereket szültek, és
reméljük, hogy ezúton eredményre jutunk.
- Miért épp Húsavíkből?
- Holberg előző áldozata nagy valószínűséggel ott lakott.
- És miféle örökletes betegségről van szó? - kérdezte Elín. - Az okozta volna Audur
halálát?
- Először biztosan tudnunk kell, hogy Holberg volt Audur apja, aztán összerakni a kép
darabjait. De ha az elmélet helytálló, akkor valószínűleg egy ritka, genetikailag
átörökített betegséghez jutunk.
- Amely Audur halálát okozta?
- A kislány annyira régen halt meg, hogy talán nem jutunk kielégítő eredményhez, de
ez a legbiztosabb nyom.
Eddigre elértek a templomhoz, amely a temető közepén állt, elöl Erlendur és Elín,
Sigurdur Óli pedig mögöttük kullogott. A templom nyitva volt, Elín belépett, ők pedig
követték; az esőtől védett helyen, az előcsarnokban megálltak, és kitekintettek a sötét
őszi estébe.
- Én szinte biztos vagyok benne, hogy Holberg volt Audur apja - mondta Erlendur.
- Semmi okom kételkedni ebben, de a bizonyítás nem maradhat el. Ha örökletes
betegség van a háttérben, amelyet Holberg adott át Audurnek, akkor másutt is a
nyomára bukkanhatunk. És akkor valószínű, hogy ez a betegség vezet el Holberg
gyilkosához.

Egyikük sem figyelt fel a kocsira, amely lassan távolodott a temetőtől egy göcsörtös
útszakaszon, kikapcsolt világítással, és így szinte láthatatlan volt a sötétben. Amint beért
Sandgerdibe, gyorsított, bekapcsolta a reflektort, és hamar utolérte a furgont, amely a
koporsót szállította. Amint a Kefiavíkba vezető útra ért, a vezetője úgy intézte, hogy
két-három másik autó legyen közte és a furgon között, és így követte a furgont egészen
Reykjavíkig.
Amikor a kis teherautó megállt a Barónsstigurön álló hullaház előtt, kissé odébb
állította le a kocsiját, és figyelt, amíg a koporsót bevitték az épületbe, és az ajtó bezárult
utána. Kivárta, amíg a furgon elhajt, és a nő, aki a koporsót idáig kísérte, leint egy taxit.
Amikor minden elcsendesült, elhajtott ő is.


19. FEJEZET
Erlendur elhatározta, hogy még mielőtt hazamegy, beszél Marion Briemmel. Nem
jelezte a látogatását. Egyenest hozzá hajtott Sandgerdiből. Hat óra volt, és már teljes
sötétség. Marion Briem beinvitálta, és mentegetőzött a rendetlenség miatt. Kis lakás
volt, nappali és hálószoba, plusz fürdőszoba és konyha, és iskolapéldáját nyújtotta
annak, hogyan élnek a hanyag emberek, ha magányosak. Mindenfelé lapok, folyóiratok
és könyvek voltak szétszórva, a szőnyeg kopott és piszkos volt, elmosatlan edények
halma állt a konyhai mosogató mellett. Az asztali lámpa fénye reménytelen küzdelmet
folytatott a szoba homályával. Marion felszólította vendégét, hogy söpörje le az
újságokat az egyik székről, és foglaljon helyet.
- Nem mondtad, hogy akkoriban te is bekapcsolódtál az ügybe - kezdte Erlendur.
- Nincs okom dicsekedni vele - felelte Marion, közben vékony szivart vett elő egy
dobozból; kicsi és mozgékony keze volt, törékeny termete, amelyen aránytalanul nagy
fej ült, arcán szomorkás kifejezéssel. Erlendurt is megkínálta, de ő a fejét rázta. Tudta,
hogy Marion még mindig követi az érdekesebb eseteket, tájékozódik volt kollégáinál,
akik máig a rendőrség kötelékében dolgoznak, néha még be is segít nekik.
- Holbergről szeretnél többet tudni, igaz? - kérdezte Marion.
- És a cimboráiról - felelte Erlendur - meg a keflavíki Rúnarról. - A keflavíki Rúnarról…
- bólintott Marion. - Egyszer kis híján megölt.
- Ma már nem veszélyes a vén trotty.
- Tehát beszéltél vele. Rákja van, nem tudtad? Hónapjai vannak csak hátra, de lehet,
hogy csak hetek.
- Nem tudtam - mondta Erlendur, és megjelent előtte Rúnar csont és bőr arca, meg a
csepp az orra hegyén, ahogy a kertjét gereblyézi.
- Valami hihetetlenül nagyhatalmú pártfogója volt a minisztériumban. Ezért nem
lehetett megszabadulni tőle. Valahányszor az elbocsátását javasoltam, mindig megúszta
figyelmeztetéssel.
- Emlékszel egyáltalán Kolbrúnra?
- A legszerencsétlenebb áldozat, akivel valaha dolgom volt - mondta Marion. - Nem
ismertem meg igazán, de lerítt róla, hogy képtelen hazudni. Előadta a panaszát Holberg
ellen, és azt is elmondta, milyen bánásmódban volt része Rúnar részéről, erről tudsz te
is. Az ő szava Rúnaré ellenében semmit sem ért, de én hittem neki. Rúnarnak nem volt
joga hazazavarni sem a bugyijával, sem anélkül. Holberg megerőszakolta, ehhez kétség
sem férhet. Szembesítettem is őket, mármint Kolbrúnt Holberggel. Ez minden kétséget
eloszlatott.
- Te szembesítetted őket?
- Rosszul tettem. Azt hittem, segíteni fog. Szegény nő!
- Hogy folyt le?
- Úgy rendeztem a dolgot, mintha véletlen lenne. A fene gondolta volna… Nem is
tudom, miért mondom el ezt neked. A nyomozás zsákutcába jutott. Ó mondta a magáét,
és Holberg mondta az ellenkezőjét. Erre mind a kettőt beidéztem azonos időben, és úgy
intéztem, hogy találkozzanak.
- És mi történt?
- Kolbrúnon hisztériás roham tört ki, orvost kellett hívni hozzá. Sem azelőtt, sem azóta
nem láttam ilyen jelenetet.
- És Holberg?
- Csak állt ott vigyorogva.
Erlendur hallgatott egy darabig.
- Szerinted tőle volt a gyerek?
Marion vállat vont.
- Kolbrún mindig ezt állította.
- Beszélt neked Kolbrún más nőről is, akit Holberg megerőszakolt?
- Volt ilyen?
Erlendur elismételte neki, amit Ellidi mondott erről, aztán nagy vonalakban ismertette
vele az egész nyomozást. Marion Briem szótlanul hallgatta, ki-kipöffentve a kis szivar
füstjét, apró szeme átható pillantását a beszélőn nyugtatva. Figyelmét nem kerülték el a
sötétlő karikák a fáradt, középkorú férfit szeme alatt, a többnapos borosta, a vértelen
ajkak az elgyötört arcon. Marion Briem szemében részvét tükröződött és a szomorú
bizonyosság, hogy ők ketten egymás tükörképére merednek.
Erlendur a pályája elején Marion Briem beosztottja volt a fővárosi rendőrségnél, s
rengeteget tanult tőle. Akárcsak Erlendur, Marion sem jutott el a tiszti rangig,
rutinnyomozásokat végzett, de óriási tapasztalatra tett szert. Csalhatatlan memóriája a
kor előrehaladtával sem romlott, a legcsekélyebb mértékben sem. Minden, amit látott
és hallott, osztályozva, címkézve és elmentve sorakozott agyának mérhetetlen
raktárterében, és ha szükség volt rá, erőlködés nélkül elő tudta hívni bármelyiket.
Marion régi eseteket idézett fel a legapróbb részletekkel együtt, a bölcsesség kútfője
volt az izlandi kriminológia minden aspektusában, és mindez éles következtető
képességgel és briliáns logikával párosult.
Munkatársként Marion Briem elviselhetetlenül pedáns, szigorú, maximalista alak volt,
ahogy Erlendur egyszer jellemezte őt Eva Lind előtt, amikor szóba került a neve. Közte és
idős mentora között mély szakadék alakult ki az évek során, elannyira, hogy a végén már
szóba sem álltak egymással. Erlendur úgy érezte, hogy valami megmagyarázhatatlan
módon csalódást okozott az öregnek. Ez az érzés csak egyre erősödött, mígnem mentora
nyugalomba vonult, az ő nagy megkönnyebbülésére. Viszonyuk ez után tért vissza a
normális mederbe.
- Szóval… eszembe jutott most hazajövet, hogy beugrom hozzád megkérdezni, mire
emlékszel Holbergrel, Ellidivel és Grétarral kapcsolatban - mondta Erlendur.
- Csak nem arra számítasz, hogy Grétar előkerül ennyi év után? -kérdezte Marion kissé
meghökkenve.
- Te mire jutottál vele?
- Semmire. Ezt az ügyet egyébként különmunkaként kaptam annak idején - felelte
Marion. Erlendurnek némi örömet szerzett, hogy mentegetőzést vélt kiérezni a
szavaiból. - Alighanem azon a nagy hétvégi fesztiválon veszett nyoma Thingvellirben.
Beszéltem az anyjával meg a cimboráival, Ellidivel és Holberggel, meg a munkatársaival.
Az Eimskip cégnél dolgozott, mint rakodómunkás. Mindenki arra gondolt, hogy a
tengerbe eshetett. Mert ha a rakodótérbe esik, előbb-utóbb megtalálják a
maradványait.
- Hol volt Holberg meg Ellidi akkor, amikor Grétar eltűnt? Erre emlékszel?
- Mindketten azt állították, hogy a fesztiválon voltak, és ezt ellenőrizni is tudtuk.
Grétar eltűnésének pontos ideje viszont bizonytalan. Senki se látta már két hete, amikor
az anyja hozzánk fordult. Mire gondolsz? Van valami új nyomod Grétarral kapcsolatban?
- Nincs, de nem is őt keresem. Hacsak nem ő bukkant elő a semmiből, hogy megölje
öreg haverját Nordmyriben, felőlem maradhat örökké ott, ahol van. Csak arról szeretnék
világos képet alkotni, miféle bagázs volt ez a három. Holberg, Ellidi és Grétar.
- Söpredék, mi más. Ellidit magad is ismered. Grétar egy fikarcnyival sem volt jobb, de
inkább olyan balfácán. Egyszer egy betörési ügyben volt dolgom vele, amely már
előrevetítette piti bűnözői pályafutását. A kikötőket meg a világítótornyokat felügyelő
hatóságnál dolgoztak, ott jöttek össze. Ellidi izomagyú szadista volt. Ahol csak lehetett,
verekedést provokált. Mindig a gyengébbeknek rontott neki. Úgy tudom, hogy nem
sokat változott azóta. Holberg volt köztük a főkolompos és a legértelmesebb. Kolbrúnt is
könnyűszerrel lerázta. Amikor az ismerősei közt informálódtam utána, senki sem beszélt
szívesen róla.
- Rúnar ismerhette Holberget korábbról?
- Nem hiszem.
- Még nem tettük közzé - mondta Erlendur -, de a holttesten találtunk egy üzenetet.
- Miféle üzenetet?
- Egy papírlapot, amelyre a gyilkos ennyit firkantott: „Én Ő vagyok”, és Holberg
hulláján hagyta.
- Én Ő vagyok?
- Nem azt sugallja, hogy valami kapcsolat volt köztük?
- Hacsak nem Messiás-komplexusra vall. Vallási mániára.
- Én inkább rokoni kapcsolatra való célzásnak érzem.
- „Én Ő vagyok”? Mit érthetett ezen?
- Én is szeretném tudni - mondta Erlendur, s felállt, feltette a kalapját, mondván, hogy
már haza kell mennie. Marion érdeklődött, hogy van Eva Lind, ő pedig csak annyit
mondott róla, hogy küszködik a problémáival, de nem ment bele a részletekbe. Marion
kikísérte az ajtóig, kezet ráztak, és Erlendur megindult lefelé a lépcsőn. Marion utána
szólt.
- Erlendur, várj csak!
Erlendur megfordult és felnézett Marionra, aki az ajtóban állt. Csak most tűnt fel
számára, mennyi nyomát hagyta a kor egykori főnökének tiszteletet parancsoló
megjelenésén, mennyit vett el méltóságából, hogy termete kissé kigömbölyödött, s így
alulnézetből a ráncok is erősebben kirajzolódtak az arcán.
- Akármit tudsz meg Holbergről, ne engedd, hogy nagyon hasson rád - mondta
Marion. - Ne engedd, hogy az a gazember bármit elpusztítson benned, amihez
ragaszkodsz. Ne hagyd, hogy ő győzzön! Csak ezt akartam mondani.
Erlendur mozdulatlanul állt az esőben, és zavartan próbálta kihüvelyezni a jó tanács
értelmét. Marion búcsút intett.
- És milyen betörés volt? - kiáltott fel.
- Melyik? - kérdezte Marion, és újra kinyitotta az ajtót.
- Hova tört be Grétar?
- Egy fotószaküzletbe. Bolondja volt a fényképezésnek.

Késő este két bőrdzsekis, lábikráig befűzött fekete csizmát viselő férfi dörömbölt be
Erlendur ajtaján, felriasztva őt bóbiskolásából. A két férfi Eva Lindet kereste. Erlendur
még sose látta őket, amint a lányát se, amióta gulyást főzött neki. Könyörtelen pofával
tudakolták, hol kaphatnák el Eva Lindet, és közben a lakásba igyekeztek belesni, bár őt
magát félrelökni nem próbálták. Kérdezték, hogy nem a lakásban bujkál-e a mocskos
dög. Erlendur kérdezte, hogy nem adósságot akarnak-e behajtani rajta. Mondták, hogy
menjen a jó édesanyjába. Mondta, hogy menjenek a francba. Mondták, hogy kapja be.
Be akarta csukni az ajtót, de egyikük bedugta a térdét az ajtónyílásba. Fekete bőrnadrág
volt rajta.
- A lánya egy kibaszott kurva! - üvöltötte.
Erlendur felsóhajtott. Hosszú, fárasztó napja volt. Hallotta, hogy a térd megreccsen,
amikor bevágta az ajtót.
Sigurdur Óli a kérdés megfogalmazásával vesződött. Listát szorongatott tíz nő nevével,
ezek 1960 táján Húsavíkban laktak, de később átköltöztek Reykjavíkba. Kettő közülük
már nem élt. Kettőnek sose volt gyereke. A maradék hatnak mind született gyereke
abban az időszakban, amelyben az a bizonyos erőszakos közösülés feltehetőleg
megtörtént. Sigurdur Óli az elsőt készült felkeresni közülük. Elvált, három felnőtt fiú.
De hogyan tegye fel a kérdést ezeknek a középkorú hölgyeknek? „Bocsánat,
asszonyom, a rendőrségtől vagyok, azt kell megkérdeznem öntől, hogy nem
erőszakolták-e meg azalatt, amíg Húsavíkban lakott.” Elínborggal is beszélt erről, aki a
listát összeállította neki, de ő nem is értette, mi a gondja ezzel.


20. FEJEZET
Sigurdur Óli eleve kilátástalannak tartotta a műveletet, amellyel Erlendur megbízta
őket. Még ha az az Ellidi igazat mondott is, és hosszú kutatás után ráakadnak az illető
nőre, mi szavatolja, hogy az illető hajlandó lesz beszélni a kínos esetről? Hisz egészen
eddig hallgatott róla. Miért akarna épp most beszélni? Elég annyit mondania, hogy
„nem”, ha Sigurdur Óli vagy az öt nyomozó egyike, aki mind hasonló listákkal indul
útnak, bekopog hozzájuk, s ők se nagyon felelhetnek mást, mint hogy „elnézést a
zavarásért”. És ha megtalálják is az illetőt, megint csak nincs rá garancia, hogy gyereke
fogant az erőszakos szeretőtől.
- Figyelni kell a válaszokat, pszichológia kérdése az egész - mondta neki Erlendur.
- Próbálj bejutni az otthonába, ülj le, fogadj el egy kávét, csevegj, pletykálj egy kicsit.
- Pszichológia! - horkant fel magában Sigurdur Óli, amikor a kocsijából kiszállt a
Barnahlídon, és a barátnője, Bergthóra jutott eszébe. Vajon a vele való bánásmódban
hogyan használhatná a pszichológiát? Szokatlan körülmények között ismerkedtek meg
néhány éve, Bergthóra tanú volt egy bonyolult ügyben, és rövid románc után úgy
döntöttek, hogy együtt fognak élni. Úgy tapasztalták, hogy jól összeillenek, érdeklődésük
hasonló volt, és mindketten vágytak egy szép, elegáns otthonra exkluzív bútorokkal és
modern műtárgyakkal, yuppie stílusban. Ha a munkában töltött hosszú nap után
találkoztak, mindig összecsókolóztak. Apró ajándékokkal lepték meg egymást.
Vacsorához bort bontottak. Néha azonnal ágyba bújtak a munkából jövet, bár az ilyesmi
az utóbbi időkben már ritkábban esett meg.
Legalábbis azóta, hogy Bergthóra egy pár finn gumicsizmát vett neki születésnapjára.
Igyekezett lelkes örömet mutatni, de az elképedés kifejezése túl soká maradt meg az
arcán, és barátnője rájött, hogy valami baj van. Mire ő szélesen elmosolyodott, de az is
hamisra sikerült.
- Sosem láttam rajtad ilyet, gondoltam, olykor jól jöhet - mondta Bergthóra.
- Utoljára tízéves koromban hordtam gumicsizmát…
- Nem örülsz neki?
- Igazán remek - mondta Sigurdur Óli, tudva persze, hogy nem felelt a kérdésre. És ezt
a barátnője is tudta. - Komolyan mondom - tette hozzá érezve, hogy egyre mélyebbre
ássa magát -, fantasztikus, hidd el!
- Nem örülsz neki, tudom… - mondta Bergthóra fagyosan.
- Még hogy én? Nagyon is! - folytatta egyre nagyobb zavarban, mert képtelen volt
nem gondolni arra a harmincezer koronás karórára, amivel nemrégiben ő lepte meg
barátnőjét a születésnapján, miután egy hetet rohangált a városban, kifaggatva minden
órakereskedőt márkákról, aranyozásról, szerkezetről, szíjakról, vízhatlanságról. Minden
nyomozói tehetségét bevetette, hogy végül a legjobbat vegye meg, és Bergthóra
valóban eksztázisba esett, öröme hamisítatlan volt.
Most pedig ott ült vele szemben az arcára fagyott mosollyal, és mindent megpróbált,
hogy felcsiholja magában az ujjongó lelkesedést, de próbálkozása teljesen csődöt
mondott.
- Pszichológia! - horkant fel, aztán legyintett.
A Barnahlídon lakó hölgy ajtaján becsengetve feltette az előkészített kérdést a tőle
telhető legmélyebb pszichológiai rafinériával, de csúfos kudarcot vallott. Még be se
fejezhette a félénken elsuttogott szöveget, a harci színekkel kimázolt képű, ujjain
gyűrűket és arcán vad dühöt szikraztató hölgy ráförmedt:
- Mi a fészkes nyavalyáról habog itt nekem? Kicsoda maga? Perverz disznó, azt akarja,
hogy rendőrt hívjak?
- Semmi, igazán semmi, elnézést kérek - dadogta Sigurdur Óli, és a másodperc
törtrésze alatt már lenn volt a járdán.

Elínborg jobban járt, mert ő nem restellt elcsevegni kissé az emberekkel, hogy a
bizalmukat elnyerje. Neki a főzés volt a hobbija, szenvedélyes és ügyes szakácsnő volt,
és így könnyen talált közös témát más nőkkel is. Ha az alkalom úgy hozta, elég volt
megkérdeznie, mi az a csodálatos illat, amely a konyhából árad, és még azok is szívesen
betessékelték az ajtajukon, akik hetek óta pattogatott kukoricán éltek. Beidholtban egy
alagsori lakás nappalijában leülve elfogadta a hölgy által kínált csésze kávét. A Sigarlaug
nevű hölgy már régen megözvegyült, két felnőtt fia volt, és utolsóként állt Elínborg
listáján. Elínborg eleve ügyesen fogalmazta meg azt a bizonyos kérdést, és a felkeresett
hölgyektől jobb ötlet híján arról érdeklődött, emlékeznek-e a pletykákra, amiket régen,
húsavíki éveikben hallottak.
- ...mert tudja, kedvesem - mondta Sigarlaugnak -, egy olyan magakorú nőt kell
keresnünk, akinek annak idején esetleg baja támadt egy Holberg nevű illetővel.
- Holberg nevű embert nem ismertem Húsavíkban - felelte Sigarlaug. - És miféle bajról
volna szó?
- Holberg csak rövid ideig tartózkodott Húsavíkban - mondta Elínborg -, valószínű,
hogy ön nem is találkozott vele. A baj pedig… nos, tudunk róla, hogy ez a Holberg
megtámadott egy nőt a városban, és ezt a nőt szeretnénk azonosítani.
- És miért nem a rendőrségi iratokban keresik?
- Az illető nem tett feljelentést a támadásról.
- Miféle támadásról beszél?
- Nemi erőszakról.
A nő ösztönösen a szája elé kapta a kezét, és a szeme findzsányira tágult.
- Uram Isten! - kiáltott fel. - Ilyesmiről sose hallottam. Nemi erőszak! Teremtőm! Nem,
ilyesmiről nem tudok.
- Persze, hogy nem, mert az illető feltehetőleg a legnagyobb titokban tartotta - felelte
Elínborg. Ügyesen kikerülte Sigarlaug tapogatózó kérdéseit, aki a részletekre lett volna
kíváncsi, még csak a kutatás elején vannak, mondta, és puszta hallomás alapján kell
dolgozniuk.
- Nem tudom, ismer-e valakit, aki esetleg többet tud ezekről? -kérdezte végül.
A nő megadta két húsavíki barátnője nevét, és mosolyogva hozzátette:
- Amiről ők nem tudnak, az meg se történt.
Elínborg feljegyezte a két nevet, udvariasság okából elüldögélt még egy kicsit, aztán
elbúcsúzott.

* * *

Erlendurnek seb maradt a homlokán, és tapasszal leragasztotta. Tegnap esti két
látogatója közül az egyiket sikerült kivonnia a forgalomból, amikor az ajtót a térdére
csapta, és az illető üvöltve elterült a földön. A másik megdöbbent e bánásmódot látva,
de nem sok ideje maradt bámészkodni, mert Erlendur már előtte állt, és tétovázás nélkül
lependerítette a lépcsőn. Ha el nem kapja idejében a korlátot, a hátán szánkázik le az
alsó emeletig. Eszébe se jutott szembeszállni Erlendurrel, aki felsértett homlokával ott
állt a lépcső tetején; egy pillantást vetett társára, aki a fájdalomtól hörögve fetrengett az
ajtó előtt, egy másikat Erlendurre, és pillanatokon belül felszívódott. Nem lehetett több
húszévesnél.
Erlendur mentőért telefonált, és amíg az érkezésére vártak, kiszedte a sebesültből,
hogy mit akartak Eva Lindtől. Először vonakodott a fickó, de amikor Erlendur
felajánlotta, hogy megnézi a sebesülését, beszédesebb lett. Adósságbehajtók voltak. Eva
Lind pénzzel is meg narkóval is tartozott valakinek, akiről Erlendur még sohase hallott.
Másnap, amikor munkába ment, nem magyarázkodott, hogy mit keres a tapasz a
homlokán, megkérdezni pedig senki sem merte. Az ajtó csaknem kiütötte, amikor az
adóbehajtó térdéről visszarugódott, és homlokon csapta őt. Fájt még az ütés helye,
aggódott a lányáért, és pokoli álmos volt. Nem sokat aludt az éjszaka, a karszékben
bóbiskolt csak néhány órát, és remélte, hogy a lánya visszajön, mielőtt elmérgesedik a
helyzet. Irodájában megtudta, hogy Grétarnak nővére van, és az anyja is él még, az
öregek otthonában lakik Grundben.
Azt mondta tegnap Marion Briemnek, hogy nem kutat különösen Grétar után, ahogy a
Gardabaerból eltűnt lány után sem, de úgy gondolta, hogy nem árt, ha többet tud meg
erről a gazemberről. Grétar ott volt a partin, amely után Kolbrúnt az erőszak érte. Talán
hátrahagyott valami emléket arról az estéről, egy kósza részletet, amit kifecsegett
valakinek. Arra nem számított, hogy az eltűnésével kapcsolatban valami új tényre
bukkan, felőle Grétar békében nyugodhatott, de az eltűnések úgy általában régóta
foglalkoztatták. Mindegyik mögött ott rejtőzött egy rémtörténet, s ezen túl is izgatta a
képzeletét, hogy valaki csak úgy eltűnhet minden nyom nélkül, és soha többé nem
tudnak róla.
Grétar anyja kilencvenéves volt és vak. Erlendur váltott néhány szót az otthon
igazgatójával, aki láthatólag nehezen tudta levenni szemét a homlokán lévő tapaszról, és
megtudta tőle, hogy Theodora a legöregebb és egyben legrégibb lakója az
intézménynek, minden tekintetben tökéletes tagja a kis közösségnek, a gondozók és a
lakótársak csodálata és szeretete veszi körül.
Erlendurt bevezették hozzá. Az öreg hölgy kerekes székben ült a szobájában, pongyola
volt rajta, a térdén takaró, hosszú ősz haja var-kocsba fonva lógott le a szék támláján;
háta görnyedt, a keze csontos, az arca barátságos. Néhány személyes tárgya vette körül.
John F. Kennedy bekeretezett képe az ágya felett függött a falon. Erlendur egy székre ült
vele szemben, belenézett világtalan szemébe, és elmondta, hogy Grétarról szeretne
beszélgetni vele. Az öregasszony hallásával nem volt semmi baj, és vágott az esze is.
Nem látszott rajta semmi meglepetés, egyenesen a tárgyra tért. Erlendur rögtön tudta,
hogy Skagafjördurból valósi, felismerte sűrű északi akcentusáról.
- Az én Grétarom nem volt mintagyerek - mondta. - Az igazat megvallva nyomorult egy
alak volt. Nem tudom, kitol örökölte. Hitvány semmirekellő. Mindig a hasonszőrű
léhűtőkkel mászkált, egyik ócskább volt, mint a másik. Megtalálták?
- Nem - felelte Erlendur. - Nemrégiben megölték az egyik régi cimboráját. Holberget.
Talán hallotta a nevét.
- Őt nem ismertem. Azt mondja, hogy hazavágták?
Erlendur jó ideje most először érzett kedvet rá, hogy elmosolyodjék.
- A lakásán. A régi időkben együtt dolgoztak a kikötőket meg a világítótornyokat
felügyelő hatóságnál.
- Utoljára akkor láttam Grétart, és akkor még jó volt a látásom, amikor egy nyáron
hazajött, tudja, abban az évben, amikor a nagy jubileumi ünnepségek voltak. Pénzt
lopott az erszényemből, és elvitt egy pár ezüst holmit. Csak akkor jöttem rá, amikor már
elment. És nem találtam a pénzemet. Eltűnt. Aztán eltűnt maga Grétar is.
- Nem tudja, hogy mire készült az eltűnése előtt? Hogy kikkel volt kapcsolata?
- Gőzöm sincs róla. Sose tudtam róla, hogy miben sántikál. Ezt el is mondtam
maguknak annak idején.
- Tudott róla, hogy fényképezett?
- Hogyne, imádott fényképezni. Egyszer azt mondta nekem, hogy a fénykép a kor
tükre, de fogalmam se volt róla, hogy érti ezt.
- Ilyen tudálékosan beszélt Grétar?
- Ugyan, különben sohase hallottam tőle ilyesmit.
- Utoljára a Berstadastaetin lakott, mielőtt nyoma veszett. Nem tudja, mi lett a
holmijával, főleg a fényképezőgépével meg a képeivel?
- Talán Klara tudja, ő a lányom. Ő takarította ki a szobáját. Úgy sejtem, hogy a sok
kacatot a szemétbe dobta.
Erlendur felállt, és az öregasszony követte szemével a mozgását. Megköszönte a
segítségét, mondta, hogy sok fontosat megtudott tőle, aztán még szándékában állt
megdicsérni, hogy milyen jól néz ki, és milyen pompás az emlékezete, de aztán letett
róla. Nem akart atyáskodni vele. Ahogy a falon végigfutott a tekintete, meglátta az ágy
fölött a Kennedy-portét, és nem állta meg, hogy üres szemébe nézve megkérdezze:
- Miért őrzi Kennedy képét az ágya fölött?
- Ó - sóhajtott Theodora -, imádtam őt, amíg élt!


21. FEJEZET
A két holttest egymás mellett feküdt a Barónsstigurön álló halottasház hidegében.
Erlendur igyekezett nem gondolni rá, hogyan jutott egy helyre apa és lánya a halálban az
ő jóvoltából. Holberg hulláján már elvégezték a boncolást és néhány vizsgálatot, de még
továbbiak vártak rá a genetikai vonalon és az apaság megállapítására. Erlendur
megfigyelte, hogy az ujjhegyek feketék. Halála után ujjlenyomatot vettek tóle. Audur
teste fehér vászonlepelbe csavarva feküdt a Holbergé mellett, egyelőre még
érintetlenül.
Erlendur nem ismerte a boncolóorvost, látni is ritkán látta. Magas, nagy kezű férfi volt,
vékony műanyag kesztyűt viselt és fehér kötényt a zöld köpenye meg az azonos anyagú
nadrág felett. Arca előtt gézmaszk, a fején műanyag sapka, a lábán fehér edzőcipő.
Erlendur gyakran fordult meg a boncteremben, de mindig rosszul érezte magát. A
halál szaga töltötte be érzékeit, formalin, fertőtlenítőszerek, a feltárt holttestek
iszonytató bűze ülepedett le a ruhájában. A mennyezetről erős higanygőzlámpák
függtek, és tiszta fehér fénnyel töltötték be az ablaktalan helyiséget. A padlót nagy fehér
csempék fedték, ahogy a falak nagy részét is, azon felül fehérre voltak meszelve. Velük
szemben az asztalokon mikroszkópok és más vizsgálati eszközök sorakoztak. A falakon
szekrények, részben üvegajtókkal, amelyek Erlendur számára érthetetlen rendeltetésű
üvegedényeket és eszközöket tettek láthatóvá. Kevésbé rejtélyesnek találta a vésőket,
fogókat és fűrészeket, amelyek egy hosszú szerszámasztalon halmozódtak fel.
Egy lámpaernyőről szagos üdvözlőkártya lógott le, egy piros bikinis lány futott rajta a
fehér tengerpart mentén. Az egyik asztalon magnetofon állt, mellette egy csomó
kazetta. Épp komolyzene szólt, Erlendur úgy tippelt, hogy Mahler egyik szimfóniája. Az
orvos uzsonnadoboza az asztalon állt egy mikroszkóp szomszédságában.
- Már rég nem illatozik a lány, de az alakja még mindig remek - mondta az orvos
Erlendurra tekintve, aki az ajtónál állt, láthatólag habozva, hogy belépjen-e a halál és
hanyatlás e vakítóan kivilágított termébe.
- Tessék…? - kapta fel a fejét Erlendur, és mereven bámulta a fehér csomagot az
asztalon. A boncolóorvos hangjában volt valami vidám várakozás, amit nem értett.
- A bikinis lányra mondom - mosolygott az orvos, és a szagos kártya felé intett a
fejével. - Újabb kártyát kell beszereznem. Jöjjön csak, jöjjön! Látom, kicsit viszolyog a
látványtól. Ne tegye! Ez csak hús. - A kést végighúzta Holberg teste fölött. - Nincs itt
lélek, se élet, csak egy rakás bomló hús. Hisz a szellemekben?
- Tessék…? - kérdezte Erlendur másodszor.
- Gondolja, hogy a lelkük itt lebeg fölöttünk, és figyel minket? Mit gondol, itt
kószálnak-e a szobában, vagy már egy másik testbe költöztek át, vagyis újra
megtestesültek? Hisz a halál utáni életben?
- Nem én - felelte Erlendur.
- Ez a pasi a fejére mért jókora ütéstói múlt ki, amely átszakította a fejbőrt, bezúzta a
koponyatetőt, és utat talált az agyig. Úgy ítélem meg, hogy aki ezt az ütést mérte rá,
szemtől szemben állt vele. Nincs kizárva, hogy egy pillanatig farkasszemet néztek. A
gyilkos jobbkezes lehet, a seb ugyanis a baloldalon van. Alighanem jó erőben lévő férfi,
fiatal vagy legfeljebb középkorú, aligha nő, hacsak nem kemény fizikai munkát végez. Az
ütés szinte azonnal végezhetett vele. Hamar megláthatta a fényt az alagút végén.
- Szerintem valószínű, hogy a másik úton haladt - jegyezte meg Erlendur.
- Lehet. A gyomor csaknem üres, tojás és kávé maradéka, más semmi. A végbél viszont
tele van. Székrekedésben szenvedhetett, ha a szó nem túlzás, nem épp szokatlan az ő
korában. Úgy tudom, senki sem tart igényt a holttestre, ezért megkértük az engedélyt,
hogy oktatási célra használjuk. Mi a véleménye erről?
- Hogy több haszon lesz a halálából, mint volt az életéből.
A boncolóorvos Erlendurre pillantott, az egyik asztalhoz ment, vörös húsdarabot
emelt fel egy fém tálcáról, és feltartotta.
- A boncolásból nem derül ki, hogy ki volt jó ember és ki rossz - mondta. - Ez lehetett
volna akár egy szent szíve is. Ha jól értem magát, nekem azt kell kiderítenem, hogy jó
vagy rossz vért továbbított-e.
Erlendur hökkenten bámult az orvosra, aki Holberg szívét vizsgálgatta a kezében. Úgy
forgatta ide-oda a halott izomcsomót, mintha az a világ legtermészetesebb dolga volna.
- Erős szív - folytatta az orvos. - Pumpált volna még évtizedekig. Visszatette a szívet a
tálcára.
- Van valami különös ebben a Holbergben, jóllehet még nem vizsgáltam végig
alaposan e tekintetben. Ön talán ragaszkodni fog hozzá. Szóval, egy sajátos betegség
enyhe tünetei találhatók rajta. Az agyában egy kisebb tumort találtam, jóindulatú, de
okozhatott zavarokat nála, aztán itt van a tejeskávé, ez a bőrelváltozás a hóna alatt.
- Tejeskávé…? - kapta fel a fejét Erlendur.
- Így nevezik a kézikönyvekben. Kávészínű barna foltokból áll. Tud valamit róluk?
- Édeskeveset.
- Nem vitás, hogy más tüneteket is fogok találni rajta az alaposabb vizsgálat során.
- A tejeskávé a kislánnyal kapcsolatban is szóba került. Agytumor fejlődött ki nála.
Rosszindulatú. Tudja, hogy Holbergé milyen betegség lehetett?
- Még nem tudok nyilatkozni róla.
- Genetikus betegségről lehet szó?
- Sejtelmem sincs.
A boncolóorvos átment az asztalhoz, amelyen Audur teste feküdt.
- Hallotta a történetet Einsteinről? - kérdezte.
- Einsteinről?
- Albert Einsteinről, a fizikusról.
- Miféle történetet?
- Egy egészen kísértetiesét. A boncolóorvosa egy bizonyos Thomas Harvey volt. Talán
ismeri a nevét.
- Nem én.
- Ő volt szolgálatban, amikor Einstein meghalt - folytatta az orvos. - Fura alak volt.
Elvégezte a boncolást, de Einsteinről lévén szó, nem tudott ellenállni a kísértésnek,
felnyitotta a fejét, és bekukkantott az agyába. És ha már bekukkantott, tovább is ment.
Ellopta Einstein agyát.
Erlendur hallgatott. El sem tudta képzelni, hova akar kilyukadni az orvos.
- Szépen hazavitte. Ismeri ezt a szenvedélyt, megszerezni valamit, ami egy híres ember
tulajdonában volt. Harveyt kirúgták, amikor fény derült a lopásra, és az évek során
titokzatos figura lett belőle, valóságos legenda. Sokféle történet keringett róla. Az agyat
a házában őrizte. Einstein rokonai megpróbálták visszaszerezni tőle az ereklyét, de a
pereket sorra megnyerte, nem értem, hogy úszhatta meg a dolgot. Öregkorában végül
békét kötött az utódokkal, az agyat berakta a kocsija csomagtartójába, és egész
Amerikán keresztül elvitte a tudós unokájának Kaliforniába.
- És ez igaz?
- Színigaz.
- És ezt miért mondta el?
A boncolóorvos felemelte a leplet a gyermek testéről, és alánézett.
- Mert a kislánynak hiányzik az agya - mondta, és az arca elkomolyodott.
- Hogy mondja?
- Az agya nincs a helyén.


22.FEJEZET
Erlendur nem fogta fel azonnal a boncolóorvos közlését, és úgy nézett rá, mint aki
nem hisz a fülének. Egy pillanatra a kis testet figyelte, de látva, hogy az egyik ujjból kilóg
a csont a lepel alatt, rögtön másfelé nézett. Úgy érezte, hogy nem tudná elviselni a
látványát annak, ami alatta van. Nem akarta látni, hogy festenek a gyermek földi
maradványai. Nem akarta, hogy mindig ez a kép merüljön fel lelki szemei előtt,
valahányszor rá gondol.
- A fejet már felnyitva találtam.
- És az agy hiányzik? - nyögött fel Erlendur.
- Nyilván felboncolták annak idején.
- Igen, a keflavíki kórházban.
- Mikor halt meg?
- 1968-ban.
- Ha jól értem, Holberg volt az apa, de a szülők nem éltek együtt?
- A kislány az anyjával élt.
- Kért a kórház engedélyt, hogy a szerveit kutatási célra felhasználják? Tud erről
bármit is? Adott engedélyt az anya?
- Ő biztosan nem - felelte Erlendur.
- Akkor nyilván az engedélye nélkül jártak el. Ki nézett utána mindennek, amikor
meghalt? Ki volt a kezelőorvosa?
Erlendur megemlítette Frank nevét. Az orvos hallgatott egy sort.
- Nem mondhatnám, hogy az ilyen esetek ismeretlenek előttem. A rokonoktól
többnyire engedélyt kérnek, hogy a halott szerveit kutatásra használhassák. Persze a
tudomány nevében. Szükségünk van rájuk. Meg az oktatáshoz is. Tudok esetekről,
amikor közeli rokon híján bizonyos szerveket kiemelnek a temetés előtt. De olyan ritkán
esik meg, hogy a rokonok tiltakozása ellenére lopjanak ki szerveket a testből.
- Hogy tűnhetett el az agy? - firtatta tovább Erlendur.
- A koponyát kétfelé vágták, és az agyat egyben kiemelték.
- Nem az érdekel, hanem…
- Tiszta munka - folytatta a boncolóorvos zavartalanul. - Értett hozzá, aki végezte. A
gerincvelőnél kezdjük a vágást, itt hátul, aztán onnan előre, és végül az agy kiemelhető.
- Amennyire tudom, az agyat a tumor miatt vizsgálták, ami a feltételezés szerint a
gyerek halálát okozta - mondta Erlendur. - Ezek szerint nem tették vissza?
- Ez az egyik lehetőség. Ha vizsgálat céljára emelték ki az agyat, akkor aligha volt
lehetőségük a temetésig visszahelyezni. Először ugyanis fixálni kell.
- Fixálni?
- Úgy preparálni, hogy dolgozni lehessen rajta. Olyan lesz tőle, mint a sajt. De ez eltart
egy ideig.
- Nem lett volna elég csak mintát venni belőle?
- Ezt nem tudhatom - felelte a boncolóorvos. - Csak annyit tudok, hogy az agy hiányzik,
ami alaposan megnehezíti, hogy a halál okát megállapítsuk. De majd megpróbálkozunk a
csontok DNS-vizsgálatával. Abból is kiderülhet valami.

* * *

Nem lehetett nem észrevenni a megdöbbenést Frank arcán, amikor ajtót nyitva
megpillantotta Erlendurt, megint csak bőrig ázva.
- Kihantoltuk a kislányt - vágott bele Erlendur minden bevezetés nélkül -, és hiányzik
az agya. Tud erről valamit?
- Kihantolták? És az agya? - ámuldozott a doktor, és az irodája felé terelte a vendégét.
- Hogy értsem ezt, hogy hiányzik az agya?
- Úgy, ahogy mondom. Az agya el van távolítva. Nyilván kiemelték, hogy
tanulmányozzák a halál okát, de nem tették vissza. Maga volt az orvosa. Tud róla, hogy
mi történt? Tud bármit erről az ügyről?
- Én voltam a háziorvosa, ahogy mondtam is a múltkor, de attól fogva, hogy a keflavíki
kórházba került, csak a kórház orvosai foglalkoztak vele.
- Aki a boncolást végezte, már nem él. Másolatot kaptunk a boncolási jegyzőkönyvről,
de az igen kurta, csak az agytumort említi. Nem lett volna elég mintát venni az agyból?
Szükség volt az egész agy kiemelésére?
Az orvos vállat vont.
- Ezt nem tudhatom biztosan. - Némi habozás után megkérdezte: - Más szerve nem
hiányzott?
- Más szerve?
- Az agyon kívül. Csak az hiányzik?
- Mire gondol?
- Máshoz nem nyúltak?
- Nem hiszem. A boncolóorvos mást nem említett. Mire céloz?
Frank elgondolkodva nézett Erlendurre.
- Nem hinném, hogy hallott valaha a Dunsztosvárosról.
- Micsodáról?
- Ma már nincs meg, nem olyan régen lezárták, ha jól tudom. Így hívtak egy termet,
Dunsztosváros.
- Hol volt ez a terem?
- A Barónsstigurön, a hullaház emeletén.
- Folytassa.
- A szerveket formalinnal töltött üveghengerekben őrzik, az ilyet hívják az orvosok
tréfásan dunsztosüvegnek. A mondott helyre kerültek a különféle szervek a kórházak
proszektúráiról. Szemléltető eszköznek az orvosi kar számára. A Dunsztosváros nevet az
orvostanhallgatók ötlöttek ki. Mindenféle belső szervek vannak az üvegekben, szív, máj,
epe, tüdő. És persze agyvelő is.
- A kórházakból kerülnek oda?
- Az emberek általában kórházban halnak meg. Felboncolják őket. A szerveiket
megvizsgálják. Nem mindig helyezik őket vissza a tetembe, hanem visszatartják oktatási
célra. Hosszú ideig ebben a Dunsztosvárosban tárolták őket.
- És ezt miért meséli el?
- Az agyvelő nem vész el szükségképpen. Lehet, hogy ott van valahol a
Dunsztosvárosban. Az oktatási célra tárolt szervek például pontosan dokumentálva és
rendszerezve vannak. Ha nyomára akar jutni a szóban forgó szervnek, nem lehetetlen,
hogy ott rátalál.
- Erről sohasem hallottam. Ezeket a szerveket a hozzátartozók beleegyezésével tartják
vissza, vagy lehet engedély nélkül is? Milyen szabályozása van ennek?
Az orvos vállat vont.
- Az igazat megvallva, ezt nem tudom. Persze minden attól függ… Az orvosi oktatáshoz
a preparált szervek nélkülözhetetlenek. Az egyetemi klinikák mind rengeteg szervet
tárolnak. És azt is rebesgetik, hogy egyes kutatóorvosoknak saját gyűjteményük is van
ilyen preparátumokból.
- És… és… mi lett ebből a Dunsztosvárosból, amikor felszámolták?
- Fogalmam sincs róla.
- Szóval úgy hiszi, hogy Audur agya is ott végezhette?
- Könnyen lehet. De miért exhumálták a kislányt?
- Lehet, hogy tévedésből - sóhajtott Erlendur. - Lehet, hogy az egész ügy egy nagy
tévedés.
23.FEJEZET
Elínborg lenyomozta Klárát, Grétar húgát. Holberg másik áldozatának, a húsavíki
nőnek viszont, ahogy Erlendur emlegette, nem sikerült a nyomára jutnia. A nők, akiket
kikérdezett, mind azonos módon reagáltak: hatalmas és őszinte meglepetéssel, amit
rögtön olyan mohó érdeklődés követett, hogy neki az összes ismert trükköt be kellett
vetnie, nehogy fontos nyomozati adatokat találjon kikottyantani. Tudta jól, hogy hiába
hangsúlyozza ő is meg a vele együtt nyomozó többi rendőr is az ügy kényességét, hiába
kérik a legteljesebb diszkréciót a kifaggatott nőktől, távozásuk után nyomban beindul a
pletykahálózat, és a telefonvonalak estig izzanak.
Klara a Beidholt külváros Seljahverh negyedében lévő csinos lakásának ajtajában
fogadta Elínborgot. A karcsú, sötét hajú nő ötvenes éveiben lehetett, farmer volt rajta
meg kék pulóver, a kezében cigaretta.
- Hallom, beszéltek mamával - mondta, miután Elínborg bemutatkozott, ő pedig
barátságos és érdeklődő mosollyal beinvitálta a lakásba.
- Egy kollégám járt nála - felelte Elínborg.
- Ma szabadnapom van - folytatta Klara, mintha magyarázkodna, hogy miért ődöng
déltájban odahaza cigarettázva. Elmondta, hogy egy utazási irodában dolgozik. A férje is
dolgozik, a gyerekek viszont már kirepültek. A lánya az orvosi egyetemre jár, tette hozzá
büszkén. Alig nyomta el az egyik cigarettát, máris másikat vett elő, és rágyújtott.
Elínborg diszkréten köhécselt, de Klara nem vette a lapot.
- Olvastam Holberg haláláról a lapokban - mondta Klara, mintha maga akarna véget
vetni csapongasanak. - Anya mondta, hogy a kollégája Grétarról kérdezte. Féltestvérek
voltunk, Grétar meg én, csak anyánk közös, az ő apja is meg az enyém is már régen
meghalt. Ezt anya bizonyára elfelejtette megemlíteni a kollégájának.
- Igen, erről nem volt tudomásunk.
- Hallom, hogy a holmi érdekli, amit eltakarítottam Grétar lakásáról.
- Igen. Szeretném látni.
- Mocskos egy lyukban lakott a bátyó. Megtalálták?
Klara Elínborgra nézett, és mohón szívta a füstöt a tüdejére.
- Nem találtuk meg - felelte Elínborg -, de különben sem őt keressük. - Újabb udvarias
köhögést hallatott. - Több mint negyed százada, hogy nyoma veszett, így aztán…
- Fogalmam sincs, mi történhetett vele - vágott a szavába Klara, vastag füstöt
pöfékelve ki. - Mi ketten alig érintkeztünk. Jócskán idősebb volt nálam, önző és
lehetetlen alak. Soha egy szót nem lehetett kihúzni belőle, mamát durván szidta, és tőle
is meg tőlem is lopott, ha csak szerét ejthette. Aztán elment, és kész.
- Így aztán maga nem ismerte Holberget, igaz?
- Nem.
- Hát Ellidit?
- Ellidit? Az kicsoda?
- Nem érdekes.
- Fogalmam sem volt róla, kikkel csavarog Grétar. Nem sokkal azután, hogy eltűnt, egy
Marion nevű rendőr jött értem, és elvitt oda, ahol a bátyám lakott. Egy disznóól se lehet
rosszabb. Orrfacsaró bűz, a padló csupa szemét, mindenütt félig lerágott birkafej meg
penészes krumpli maradéka, mert azokon élt.
- Marion? - kérdezte Elínborg. Nem volt még olyan rég a reykjavíki rendőrség
kötelékében, hogy a nevet ismerhette volna.
- Igen, így mutatkozott be.
- Emlékszik egy fényképezőgépre a bátyja holmija között?
- Az volt az egyetlen tárgy a szobában, amit épségben találtam. Elhoztam, de nem
használtam soha. Az alagsori lomtárban tartom. Kíváncsi rá?
- Ha lehetne, megnézném.
Klara felállt. Megkérte Elínborgot, hogy várjon egy kicsit, és a konyhába ment egy
kulcskarikáért. Kimentek a folyosóra s onnan le a lomtárba. Régi limlom volt
felhalmozva, nyugszékek, hálózsákok, sífelszerelések és kempingholmik.
- Itt kell lennie valahol egy dobozban… - mondta Klara, miközben átnyomakodott a sok
lom között a helyiség közepére. Lehajolt, és felemelt egy kis barna kartondobozt. - Ebbe
raktam mindent, amit Grétar lakásából elhoztam. Más értéke nem is volt neki
- Kinyitotta a dobozt, hogy a tartalmát kiemelje, de Elínborg leállította.
- Ne vegyen ki semmit belőle! - szólt rá, és a kezét nyújtotta, hogy átvegye a dobozt.
- Nem tudhatja, milyen fontos lehet számunkra a tartalma - tette hozzá
magyarázatképpen.
Klara kissé sértődött arccal adta át, ő pedig kinyitotta. Három szakadozott puhafedelű
krimi volt benne, egy bicska, néhány fémpénz meg a fényképezőgép: egy kisméretű
jószág, egy Kodak Instamatic, amely Elínborg emlékezete szerint népszerű karácsonyi
meg konfirmációs ajándék volt évtizedekkel korábban. Nem valami különös darab egy
szenvedélyes fotóamatőr számára, de biztosan megbízhatóan működött. Filmet nem
talált a dobozban. Erlendur külön a lelkére kötötte, hogy nézzen utána, nem maradtak-e
filmek Grétar után. Egy zsebkendővel kiemelte a fényképezőgépet és alaposan
megnézte, de nem volt film benne, sem elkészült képek a dobozban.
- Ott meg vannak mindenféle tálcák és vegyszerek - mondta Klara egy belső polcra
mutatva. - Maga hívta elő a képeket. Fotópapírok is lesznek ott. Azok már úgysem
használhatók, igaz?
- Elvinném azokat is - felelte Elínborg. Klara újra nekiállt a kutatásnak a hulladékok
között.
- Nem tudja, hogy megőrizte-e az előhívott filmtekercseket? Akad ilyesmi itt?
- Nem találtam nála egy darabot sem - felelte Klara, amikor lehajolt az előhívó
tálcákért.
- Nem tudja, hol tarthatta őket? -Nem.
- Így azt sem tudja, hogy mi célból fényképezett?
- Hát… gondolom, csak úgy passzióból.
- A témáira gondolok: látta valaha a felvételeit?
- Nem, soha nem mutatott az nekem semmit. Mondom, hogy nem sok közünk volt
egymáshoz. Fogalmam sincs, hol vannak a felvételei. Grétar pokoli rendetlen volt…
- tette hozzá kissé tétován, mert nem emlékezett rá, hogy erről beszélt-e már, de aztán
vállat vont, mint aki úgy gondolja, hogy ami igaz, azt nem lehet elég gyakran elmondani.
- Szeretném ezt a dobozt most magammal vinni - mondta Elínborg. - Remélem, nincs
ellene kifogása. Rövidesen visszajuttatjuk.
- Mi ez az egész igazában? - kérdezte Klara, első ízben mutatva érdeklődést a rendőri
látogatás meg a bátyjáról való tudakozódás iránt. - Mégis tudják, hol van Gétar?
- Szó sincs róla - felelte Elínborg nyomatékosan, hogy minden kétséget eloszlasson.
- Semmi új nem történt. Semmi.


A két nőnek, aki Kolbrúnnal együtt volt azon az estén, amikor Holberg megtámadta őt,
megvolt a neve a rendőrségi nyomozás irataiban. Erlendur őket is keresni kezdte, és
kiderült, hogy mindketten keflavíkiak voltak, de ma már egyik sem lakik ott: egyikük nem
sokkal az incidens után feleségül ment az itteni NATO-bázis egyik amerikai tisztjéhez, és
vele együtt él az Egyesült Államokban, a másik pedig öt évvel később Stykkishólmurbe
költözött; a népességnyilvántartó szerint továbbra is ott lakik.
Erlendur keveset tudott angolul, ezért Sigurdur Ólit kérte meg, hogy derítse fel az első
nő hollétét. Kollégája megtalálta a címet, és sikerült a férjével beszélnie, aki elmondta,
hogy a felesége tizenöt éve meghalt. Rákban. Amerikában van eltemetve.
Stykkisholmurbe Erlendur telefonált, és minden nehézség nélkül megtalálta a másik
nőt. Először az otthonában kereste, de mondták, hogy munkában van, ápolónő a helyi
kórházban.
A nő meghallgatta Erlendur kérdéseit, és rögtön kijelentette, hogy sajnos nem sokat
segíthet az ügyben. Akkor se tudott, és semmi sem változott azóta.
- Holberget nemrég megölték - közölte vele Erlendur -, és az a gyanúnk, hogy a
gyilkosságnak köze lehet ahhoz a régi esethez.
- A hírt én is olvastam az újságban - mondta a telefonhang. A nőt Ágnesnek hívták, és
Erlendur megpróbálta maga elé képzelni a hangja alapján. Először határozott, erőteljes
hatvanas nőnek gondolta nagy súlyfölösleggel, mert kissé lihegett. Aztán felismerte a
dohányosokra jellemző köhögését, és Agnes rögtön új alakot öltött lelki szemei előtt:
sovány lett, mint a gereblye nyele, a bőre sárga és az arca ráncos. Csúnya, hörgő
köhögés tört rá szabályos időközökben.
- Emlékszik még arra az estére Keflavíkban? - kérdezte Erlendur.
- Én előbb elmentem, mint ők - felelte Agnes.
- Három férfi volt magukkal.
- Én egy Grétar nevűvel mentem haza. Annak idején elmondtam a rendőrségen. Elég
kellemetlen beszélni róla.
- Számomra újdonság, hogy Grétar kísérte haza - mondta Erlendur az előtte fekvő régi
jegyzőkönyvben lapozva.
- Pedig elmondtam nekik, amikor ugyanezt kérdezték. - Újra köhögött, de igyekezett
félrevonni a kagylót a torkából feltörő zajok elől. - Bocs, nem tudok leszokni erről a
rohadt bagóról. Ügyefogyott alak volt az a Grétar. Nem láttam soha többé.
- Honnan ismerték egymást Kolbrúnnal?
- Egy helyen dolgoztunk. Ez még azelőtt volt, hogy ápolónőnek tanultam. Egy keflavíki
üzletben dolgoztunk, az már régen bezárt. Az volt az első eset, hogy együtt mentünk
szórakozni valahová, és az utolsó is, ami persze érthető.
- Maga hitt Kolbrúnnak, amikor az elszenvedett erőszakról beszélt?
- Nekem nem beszélt róla, csak akkor tudtam meg, mi történt, amikor egyszer csak
megjelent egy rendőr a lakásomon, és kikérdezett arról az estéről. El nem tudom
képzelni, hogy ilyesmiben hazudott volna. Kolbrún roppant tisztességes volt. Maga a
becsület minden dolgában. Csak kissé gyönge volt, bátortalan. Törékeny alkatú,
majdnem csenevész… És… talán nem szép ilyet mondani szegényről… - de olyan… fakó…
semmilyen, nem sok minden történt körülötte.
Agnes elhallgatott, és Erlendur vart, hogy folytassa.
- Nem szeretett eljárni, valósággal könyörögni kellett neki, hogy jöjjön el táncolni
velem meg a barátnőmmel, Helgával. Helga Amerikába ment férjhez, és ott halt meg jó
néhány éve, erről talán maga is tud. Kolbrún olyan magányos és zárkózott volt, hogy
szerettem volna segíteni neki. Végül hajlandó volt eljönni velünk a táncterembe, és
aztán Helgához, de egy idő után haza akart menni. Ahogy mondtam, én már előbb
elmentem, ezért nem tudom, hogy mi történt aztán. Hétfőn nem jött munkába,
felhívtam őt, de nem volt otthon, vagy nem vette fel. Néhány nap múlva rendőr jött
érdeklődni felőle. Nem tudtam, mit gondoljak. Holberg viselkedésén semmi gyanúsat
nem találtam. Inkább úgy mondhatnám, hogy elbűvölő volt. Ezért lepett meg, amikor a
rendőrségen erőszakról beszéltek.
- Nyilván igyekezett jó benyomást kelteni - mondta Erlendur. -Értett a nők nyelvén,
ilyen jellemzést is olvastam.
- Emlékszem, hogy járt a boltunkban.
- Holberg?
- Igen, Holberg. Azért is ültek le az asztalunkhoz azon az estén. Azt mesélte, hogy
könyvelő Reykjavíkban, de ezt csak hazudta, igaz?
- Mind a hárman a kikötőket meg a világítótornyokat felügyelő hatóságnál dolgoztak.
És a maguké milyen üzlet volt?
- Női fehérneműt árultunk.
- És ő bement a boltba?
- Igen, az előző nap. Pénteken. Akkoriban ezt mind el kellett mondanom, úgyhogy jól
emlékszem rá. Azt mondta, hogy a feleségének szeretne venni valamit. Én szolgáltam ki,
ezért aztán a táncnál úgy viselkedett, mintha ismerősök volnánk.
- Megmaradt a kapcsolata Kolbrúnnal az incidens után? Beszélt vele a történtekről?
- Ó többé nem jött a boltba dolgozni, én meg, ahogy mondtam, csak a rendőrtől
értesültem a dologról. Olyan nagyon nem ismertem őt. Amikor elmaradt a munkából,
többször is próbáltam telefonon beszélni vele, sőt a lakására is elmentem, de nem volt
otthon. Nem akartam tolakodó lenni. Ő ilyen volt. Titokzatos. Aztán a nővére jött be a
boltba közölni, hogy Kolbrún felmondta az állását. Aztán évek múlva hallottam, hogy
meghalt. Akkorra már felköltöztem ide Stykkishólmurbe. Tényleg öngyilkos lett?
- Meghalt - felelte Erlendur, és udvariasan megköszönte Ágnesnek a beszélgetést.


Gondolataiban egy Sveinn nevű ember bukkant fel, akiről olvasott egyszer. A férfi
túlélt egy hóvihart a Mosfellsheidin. Társainak szenvedése és halála nem sok nyomot
hagyott benne. Neki volt a társaságban a legjobb felszerelése, ennek köszönhette, hogy
épen és baj nélkül visszatért a civilizált világba. Amikor aztán a legközelebbi tanyán
rendbe hozták, első dolga volt, hogy felvegye a korcsolyáját, és bejárja vele a közeli tavat
merő mulatságból…
Miközben a társai halálra fagyva feküdtek valahol a pusztaságban.
Attól fogva mindenki csak Lelketlen Sveinnként emlegette.


24.FEJEZET
A húsavíki nő felkutatásában nem jutottak egyről kettőre. Estefelé Sigurdur Óli és
Elínborg beült Erlendur irodájába, hogy átbeszéljék az eddigieket. Sigurdur Óli
kijelentette, hogy őt nem lepi meg a kudarc, ilyen módszerekkel nem is fogják a nőt soha
megtalálni. Erlendur kissé ingerülten megkérdezte, hogy tud-e jobbat, de ő a fejét rázta.
- Az az érzésem, hogy nem Holberg gyilkosa után nyomozunk - jelentette ki Elínborg
Erlendur szemébe nézve. - Mintha valami egészen mást keresnénk, és nem látom
tisztán, hogy mi ez a más. Exhumáltuk egy kislány testét, és először is fogalmam sincs,
miért. Elkezd- tél kutatni valaki után, aki egy nemzedékkel korábban eltűnt, és akinek
nem tudom, hogy mi köze az esetünkhöz. Szerintem nem tettük még fel magunknak a
legkézenfekvőbb kérdést: vajon egy Holberghez közel álló személy volt a gyilkos, vagy
egy vadidegen, aki betört hozzá, hogy kirámolja a lakását. Személyes véleményem
szerint az utóbbi a legvalószínűbb magyarázat. Valami narkós. A zöld
katonazubbonyban. Ezen a vonalon még el se indultunk.
- Talán olyan alakról volt szó, akinek pénzt adott a szolgálataiért - vetette fel Sigurdur
Óli. - Azokból a pornófilmekből ítélve, amiket a számítógépén találtunk, nem lehetetlen,
hogy fizetett a szexért.
Erlendur szótlanul, maga elé bámulva hallgatta végig a bírálatot. Tudta, hogy amit
Elínborg mondott, abban sok az igazság. Lehet, hogy az ő ítéletét eltorzította az
aggodalma Eva Lind miatt. Nem tudta, hol van, milyen állapotban, tudta viszont, hogy
sötét alakok üldözik, és ő képtelen megvédeni. Elínborgnak és Sigurdur Ólinak még nem
árulta el, amit megtudott a boncolóorvostól.
- Ott van az a papír az üzenettel - mondta. - Nem ok nélkül hagyta a tettes a
holttesten…
Hirtelen kinyílt az ajtó, és a műszakiak főnöke dugta be a fejét.
- Én megyek - mondta. - Csak hogy tudjátok, a fiúk dolgoznak a fényképezőgéppel, és
rögtön jelentik, ha valami jelenteni valót találnak rajta.
És búcsú nélkül behúzta maga után az ajtót.
- Igen, lehet, hogy nem látjuk a fáktól az erdőt - folytatta Erlendur. - Lehet, hogy
valami rém egyszerű megoldása van az ügynek. Hogy a tettes egy sültbolond. Lehet
viszont az is, és én továbbra is így érzem, hogy a gyilkosság gyökerei még mélyebbre
nyúlnak, mint képzeljük. Lehet, hogy semmi sem egyszerű benne, épp ellenkezőleg.
Lehet, hogy a magyarázat Holberg személyiségében rejlik, és múltbéli tetteiben.
Erlendur szünetet tartott.
- És az az üzenet: „Én Ő vagyok”. Ezzel mit kezdhetünk?
- Ez lehet egy „havertól” - mondta Sigurdur Óli, és ujjaival jelezte a macskakörmöket.
- Vagy egy munkatársától. Azt a kört nem vizsgáltuk át igazán. Az igazat megmondva
nem látom, hová jutunk ezzel a kutatással egy vénasszony után. Dunsztom sincs, hogyan
lehet kiszedni belőlük, hogy vajon megerőszakolta-e őket valaki, és hogy miért nem
vágták fejbe az illetőt a sodrófával.
- Aztán Ellidi vajon sose hazudott még életében? - tódította Elínborg. - Simán lehet,
hogy a bolondját járatja velünk. Erre nem gondoltál?
- Ugyan, ugyan… - ingatta a fejét Erlendur, mint aki nem képes tovább hallgatni ezt az
akadékoskodást. - A nyomozás ebbe az irányba vezetett minket. Hiba volna, ha nem
vizsgálnánk meg minden nyomot és adatot függetlenül attól, hogy honnan való. Tudom,
hogy az izlandi gyilkosságok ritkán bonyolultak, de ebben van valami, ami nem illik a
képbe. Nem hiszem, hogy puszta brutalitás állna mögötte.
Csengett a telefon Erlendur íróasztalán. Felvette, hallgatta egy arabig, aztán
megköszönt valamit, és letette. A gyanúja megerősítést nyert.
- A műszakiak - mondta kollégáira pillantva. - Audur sírjáról Grétar gépével készült a
felvétel. Csináltak vele pár fotót, és ugyanazok a karcolások jelentek meg rajtuk, mint a
sír képén. Lehet persze, hogy más valaki használta ehhez az ő gépét, de sokkal
valószínűbb, hogy ő volt a fotós.
- És ebből mit tudunk meg? - kérdezte Sigurdur Óli, és az órájára pillantott. Bergthórát
aznap romantikus vacsorára várta, hogy feledtesse vele azt a születésnapi gikszert.
- Példának okáért azt, hogy Grétar tudta: Audur a lánya volt Holbergnek. Továbbá azt,
hogy Grétarnak valami különös oka volt felkutatni a sírt, és lefényképezni. Vajon Holberg
megbízásából tette? Vagy épp ellenkezőleg: a bosszantására? Van Grétar eltűnésének
valami köze a fényképhez? És ha igen, akkor hogyan? Mit akart Grétar a fényképpel?
Miért találtuk jól eldugva Holberg íróasztalában? Miféle ember fényképez
gyermeksírokat?
Elínborg és Sigurdur Óli szótlan hallgatta végig Erlendur kérdéseit. Felfigyeltek rá, hogy
a hangja a vége felé félig suttogássá halkul, és látták, hogy már nem is hozzájuk beszél,
hanem önmagába süppedt, valami űrbe, és távolodik tőlük. Kezét a melléhez kapta és
ösztönösen megdörzsölte, láthatólag nem lévén tudatában, hogy mit csinál. Egymásra
néztek, de nem mertek szólni.
- Miféle ember fényképez gyermeksírokat? - ismételte Erlendur
Még aznap este megtalálta a férfit, aki a behajtókat küldte Eva Lind után. A narkós
csoporttól, ahol vaskos dosszié volt róla, megkapta a szükséges tájékoztatást, hogy a
belvárosban, egy Napóleonról elnevezett kocsmában tanyázik. Erlendur oda ment, és
leült vele szemben. Eddinek hívták, negyvenéves lehetett, ő maga tömzsi és kopasz,
megmaradt néhány foga sárga volt.
- Azt hiszi, hogy Eva különleges elbánásra számíthat csak azért, mert maga zsaru?
-kérdezte Eddi, amikor Erlendur leült. Láthatólag rögtön tudta róla, kicsoda, pedig
sohasem találkoztak. Erlendurnek az volt az érzése, hogy a fickó számított rá.
- Megtalálta a lányomat? - kérdezte Erlendur, miután körülnézett a sötét helyiségben
a tucatnyi szerencsétlenen, akik az asztaloknál ültek keményfiús pózokban, félelmes
pofákat vágva.
- Tudnia kell, hogy a barátja vagyok - közölte Eddi. - Tőlem minden megkap, amit akar.
Néha fizet, de néha sokáig lóg a dohánnyal. A térdes fickó üdvözletét küldi.
- Köpött magáról.
- Nehéz tisztességes tagokat találni - mondta Eddi, és körbemutatott a helyiségben.
- Mennyiről van szó?
- Kétszázezerről. És ez csak a pénz.
- Megegyezünk?
- Ha akarja.
Erlendur előhúzott húsz darab ezrest, amit a kocsmába jövet vett ki egy
bankautomatából, és az asztalra tette. A fickó felvette, gondosan megszámolta, és a
zsebébe rakta.
- Egy vagy két héten belül kap még többet is.
- Príma.
Eddi kutató pillantást vetett Erlendurre.
- Tudja, erre azért nem számítottam. Egyébként tudom, hogy hol van Eva Lind… De ne
remélje, hogy meg tudja menteni.


Erlendur megtalálta a házat. Járt már abban a házban máskor is, ugyanebben az
ügyben. Eva Lind egy matracon hevert a nyomortanyán, sok hasonszőrű
szerencsétlennel körülvéve. Voltak vele egykorúak is meg idősebbek is. A kapu nyitva
volt, és csak egyetlen akadály állt útjában, egy férfi, akit Erlendur húszévesnek taksált, és
a karját tiltón lóbálta előtte. Erlendur a falhoz csapta, majd kihajította az utcára.
Lehajolt, és ébresztgetni próbálta a lányát. Ütemesen lélegzett, a szíve kissé hevesebben
vert. Megrázta, megpaskolta az arcát, mire Eva szeme felnyílt.
- Nagypapa - suttogta, és a szeme újra lecsukódott. Erlendur felnyalábolta, és kicipelte
a szobából, vigyázva, hogy rá ne tiporjon a padlón heverő mozdulatlan testek
valamelyikére. Nem tudta megállapítani róluk, hogy ébren vannak-e vagy alszanak. Eva
újra felnyitotta a szemét.
- Itt van ő is - suttogta, de apja nem tudta, kiről beszél, és sietett ki vele a kocsijához.
Igyekezett minél hamarabb kimenteni onnan a lányát. A lábára állította, hogy
kinyithassa a kocsi ajtaját, Eva Lind pedig nekidőlt.
- Megtaláltad a lányt is? - kérdezte.
- A lányt? Kiről beszélsz?
Lezökkentette őt a jobb első ülésre, beszíjazta, majd átült a másik oldalra, és indulni
készült.
- Itt van ő is? - kérdezte Eva Lind halkan, csukott szemmel.
- Ki a nyavalya? - förmedt rá Erlendur.
- Hát a menyasszony. A lány Gardabaerből. Ott feküdt mellettem.


25.FEJEZET
Erlendur végül felébredt a telefoncsengésre. Addig visszhangzott a fejében, amíg
felnyitotta a szemét, és körülnézett. A nappalija karszékében aludta át az éjszakát.
Kabátja és kalapja a pamlagon hevert. Sötét volt a lakásban. Erlendur lassan
feltápászkodott, s közben azon morfondírozott, hogy vajon még egy napig ellehet-e a
ruhájában. Már nem is emlékezett rá, mikor vetkőzött le utoljára éjszakára. Mielőtt a
telefonért nyúlt volna, benézett a hálószobába, ahol a két lány még mindig úgy feküdt az
ágyán, ahogy éjszaka odarakta őket. Behúzta az ajtót.
- A fényképezőgépen talált ujjlenyomatok azonosak a fényképen lévőkkel - újságolta
Sigurdur Óli a telefonban. Még kétszer meg kellett ismételnie közlendőjét, mire Erlendur
felfogta, hogy miről beszél.
- Mármint hogy Grétaré mind a kettő?
- Igen, Grétaré.
- És Holberg ujjlenyomatai is ott vannak a fényképen? - Erlendur eltöprengett. - Mi a
fenére készülhettek?
- Tököm tudja.
- Hogy mondod?
- Á, semmi. Tehát a sírt Grétar kapta le, ezt biztosra vehetjük. Ő mutatta meg
Holbergnek, vagy Holberg találta nála. Ma kutatunk tovább a húsavíki nő után, igaz?
Neked van valami új nyomod?
- Igen is meg nem is - felelte Erlendur.
- Most megyek fel éppen Grafarvogurbe. A reykjavíki nőkkel már majdnem végeztünk.
Ha készen vagyunk, elküldünk valakit Húsavíkba?
- Igen - felelte Erlendur, és letette a kagylót. Eva Lind a konyhában volt, a telefon
csengésére ébredt fel. Ugyanaz a ruha volt rajta, mint amikor apja hazahozta. A
gardabaeri lányon ugyancsak. Erlendur még az éjszaka visszament érte a
nyomortanyára, és őt is a lakására hozta.
Eva Lind a vécére ment, és rövidesen görcsös hányás hangjai szűrődtek ki. Erlendur a
konyhában jó erős kávét főzött, mert ilyen esetekre nem ismert jobb orvosságot, aztán
leült a konyhasztalhoz, és várta, hogy a lánya előjöjjön. Jó idő eltelt, ő közben teletöltött
két csészét. Eva Lind végre előjött, letörölte az arcát. Rémesen néz ki, gondolta Erlendur.
Csont és bőr, szinte semmi más.
- Tudtam a csajról, hogy narkózik néha - mondta Eva Lind rekedt hangon, amikor leült
apjával szemben. - De színtiszta véletlen volt, hogy rátaláltam.
- És veled mi van? - kérdezte Erlendur.
Eva Lind az apjára nézett.
- Próbálkozom - mondta -, de nagyon nehéz.
- Két legény keresett itt tegnap este. Mocskos szájú stricik. Egy Eddi nevű alaknak
megadtam valamennyit a tartozásodból.
- Eddi rendes srác.
- Próbálkozol tovább?
- Nem kéne inkább megszabadulnom tőle? - bámult Eva Lind maga elé.
- Te tudod…
- Rossz rágondolni, hogy bántják.
- Hiszen te is azt teszed!
Eva Lind apjára emelte tekintetét.
- Istenem, milyen végtelenül leegyszerűsítve gondolkodól?
- Én?!
- Igen, te!
- Miért, mit kellene gondolnom szerinted? - üvöltött fel Erlendur. - Hogy vagy képes
ezzel a vég nélküli önsajnálattal élni? Nincs a világon vesztes, csak te! Tényleg olyan jól
érzed magad abban a társaságban, amiben élsz, hogy jobbat el se tudsz képzelni? Milyen
jogon bánsz így a saját életeddel? Milyen jogod bánsz így az élettel, ami benned nő?
Tényleg azt hiszed, hogy olyan borzalmas a sorsod? Tényleg azt hiszed, hogy nincs a
világon, akinek ezerannyi a baja? Éppen most nyomozunk egy kislány halála ügyében, aki
a negyedik évét sem érte meg. Megbetegedett és meghalt, valami, amit nem ismerünk
pontosan, szétmarta, megölte. Egy méter se volt a koporsója. Hallod, mit beszélek?
Mennyivel több jogod van élni neked? Erre felelj!
Erlendur üvöltött. Felállt és öklével csapkodta az asztalt olyan erővel, hogy a csészék
körbetáncoltak rajta. Az egyiket felkapta, és a falhoz vágta Eva Lind mögött. Úgy lobbant
fel benne a harag, hogy néhány pillanatra teljesen elvesztette az önuralmát. Az asztalt
felborította, és mindent lesöpört a konyhai felületekről. Lábosok és poharak csapódtak a
falhoz, s hullottak a csempepadlóra.
Miután lecsillapodott, látta, hogy Eva Lind válla rázkódik, s arcát a kezébe temeti.
Nézte a lányát, a loncsos haját, vékony karját, az ő karjánál nem vastagabb derekát,
egész vézna, reszkető testét. Mezítláb volt, minden körme gyászkeretben. Odalépett
hozzá. Megpróbálta elhúzni a kezét az arca elől, de a lánya nem hagyta. Szerette volna
megengesztelni, a karjába venni. De nem tette, nem tehette egyiket sem.
Leült mellé a padlóra. Megszólalt a telefon, de nem vette fel. A másik lány a
hálószobából nem adott életjelt magáról. A telefon elhallgatott, a lakásra csend borult,
csak Eva Lind hüppögését lehetett hallani. Erlendur jól tudta magáról, hogy nem
mintaapa, és hogy a dörgedelem, amelyet lányához intézett, megilletné őt is.
Valószínűleg az imént éppúgy beszélt magához, mint a lányához, és éppoly dühös
önmagára, mint Eva Lindre. Egy pszichológus azt mondaná, hogy az indulatait a lányára
vetítette ki. De talán mégis hatott a lányra. Még nem látta Eva Lindet sírni, legalábbis
nem kicsi gyerekkora óta. Kétéves volt szegény, amikor otthagyta őket.
Eva Lind végre elvette a kezét az arca elől, és szipogva letörölte a könnyeit.
- A papája volt… - mondta.
- Kinek a papája? - kérdezte Erlendur.
- A lánynak, aki ott bent alszik. Az apja volt a szörnyeteg. Tudod, a kártyán: „Micsoda
szörnyeteg! Istenem, mit tettem?” Az apja már akkor tapogatta, amikor a melle nőni
kezdett, aztán ment tovább és még tovább. Még az esküvőn se tudta türtőztetni a kezét.
Félrevonszolta az egyik üres helyiségbe, és nekiesett. Azt mondta, olyan csinos a
menyasszonyi ruhájában, hogy ő nem bír magával. Nem tudott belenyugodni, hogy a
lánya otthagyja őt, hogy egy másik férfié lesz. Képes lett volna ott a helyszínen… Csoda,
hogy lelépett szegény?
- Elképesztő…
- Tudtam róla, hogy narkózik néha. Én is szereztem neki anyagot régebben. Most,
hogy totál kiborult, elment Eddihez. Abban a szörnyű házban stokizott egész idő alatt.
- Szerintem az anyja tudta - tette hozzá utóbb. - Elejétől fogva. És nem tett érte
semmit. Túl menő volt a ház, a sok autó.
- Nem akar a lány a rendőrségre menni?
- Még csak az kéne!
- Miért?
- Mi mindenen kéne keresztülmennie, hogy az a disznó háromhavi felfüggesztettet
kapjon, ha egyáltalán elhiszik neki! Ugyan már!
- Mégis mit tervez?
- Visszamegy ahhoz a fajankóhoz. A férjéhez. Az odavan érte.
- És még saját magát hibáztatja szegény lány, igaz?
- Nem is tudja, mit gondoljon.
- Azt írta: Istenem, mit tettem? Magára vette a bűnt.
- Csodálod, hogy be van csavarodva?
- Igen, mindig a rohadt perverz disznók járnak jól. Boldogok, mosolyognak a világra…
- Még egyszer ne üvölts így velem - mondta Eva Lind csendesen. - Soha többé, jó?
- Másoknak is tartozol Eddin kívül?
- Van egy-kettő. De Eddi a legfőbb gond.
A telefon újra megszólalt. A lány a hálószobában közben megmoccant, felült,
körülnézett, és kiszállt az ágyból. Erlendur habozott, hogy felvegye-e a kagylót. Hogy
egyáltalán bemenjen-e dolgozni. Ne töltse-e inkább a napot Eva Linddel. Lehetne a
társasága, elvihetne orvoshoz is, hogy megnézzék a magzatot, ha lehet már annak
nevezni. Vizsgálják meg, hogy minden rendben van-e.
A telefon nem volt hajlandó elhallgatni. A lány már kijött a folyosóra, és zavartan
bámészkodott. Kiáltott, hogy van-e a lakásban valaki. Eva Lind visszakiáltotta, hogy itt
vannak a konyhában. Erlendur felállt. A konyhaajtóban találkozott szembe a lánnyal, és
ráköszönt. Választ nem kapott. Akár ő maga, a két lány is ruhástól feküdt le éjszaka. A
lány végignézett a konyhán, amelyet Erlendur felforgatott, és ferde pillantást vetett rá.
Erlendur végre felvette telefont.
- Milyen szag volt Holberg lakásában?
Erlendurnak idejébe telt, amíg felismerte Marion Briem hangját.
- Tessék?
- Milyen szag volt Holberg lakásában? - ismételte meg a kérdést Marion Briem.
- Ocsmány pinceszag - felelte végül Erlendur. - Nyirokszag, penészszag. Mintha lovakat
tartanának a házban.
- Nem lovaktól van - felelte Marion Briem. - Éppen Nordurmýri-ről olvastam.
Beszéltem egy vízvezeték-szerelő barátommal, és az egy kollégájához utasított. Egy
sereg vízvezeték-szerelővel beszéltem.
- Miért pont vízvezeték-szerelőkkel?
- Nagyon érdekes az egész dolog. Különben nem mondtad, hogy a fényképen
ujjlenyomatok vannak. - Szemrehányás csendült ki Marion hangjából.
- Még nem jutottam hozzá - felelte Erlendur.
- Hallottam Grétarról. Tudta, hogy Audur Holberg lánya. Tudhatott még valami mást
is.
Erlendur hallgatott.
- Mire gondolsz? - kérdezte végül.
- Tudod, mi a legfontosabb Nordurmýri esetében? - kérdezte Marion Briem.
- Nem - felelte Erlendur, aki nehezen követte Marion gondolatmenetét.
- Olyan nyilvánvaló, hogy először az én figyelmemet is elkerülte.
- És mi az?
Marion szünetet tartott, mintha ezzel még nagyobb nyomatékot akarna adni a
szavainak.
- Nordurmýri. Északi láp.
- No és?
- A házai mocsaras talajra épültek.


26.FEJEZET
Sigurdur Ólit meglepte, hogy a nő, aki ajtót nyitott neki, tudta, mi járatban van,
mielőtt ő magyarázni kezdte volna. Egy háromszintes ház lépcsőházában állt
Grafarvogurben. Alig mutatkozott be, a nő máris beinvitálta, és közölte, hogy számított a
jövetelére.
Kora délelőtt volt. Odakint a fedett égből finom esőpermet hullt, őszi sötétség borult a
városra, mintegy hírül adva, hogy a tél nincs már messze, egyre sötétebb és hidegebb
lesz. A rádióban az időjárás-jelentések az elmúlt évtizedek leghosszabb esős időszakáról
beszéltek.
A nő átvette Sigurdur Óli levetett kabátját, és a gardróbba akasztotta. Egy vele
egykorú férfi lépett elő a kis konyhából, és kézfogással üdvözölte a vendéget.
Mindketten hetvenesnek látszottak, melegítőfélét viseltek fehér zoknival, mintha
kocogáshoz öltöztek volna. Reggeli kávézásuknál tartottak.
A lakás egészen kicsi volt, de ügyesen berendezve: kis fürdőszoba, teakonyha, nappali
és hálószoba. Sigurdur Óli elfogadta a kínálásukat egy csésze kávéra, és egy pohár vizet
kért hozzá. A torkát rögtön száraznak érezte. Néhány szót váltottak az időjárásról, aztán
Sigurdur Óli belevágott.
- Úgy fest, hogy önök számítottak a jövetelemre - mondta, és a kávéba kortyolt. Híg
volt és pocsék ízű.
- Hát bizony, mindenki arról a szerencsétlen nőről beszél, akit keresnek - felelte a nő.
Sigurdur Óli semmitmondó tekintetet vetett rá.
- Mindenki, aki Húsavíkből való - folytatta az asszony, mintha ez a nyilvánvaló tény
nem is igényelne magyarázatot. - Másról se beszélünk, amióta maguk azt a nőt keresni
kezdték. Itt a városban népes klubunk van, minden tagja Húsavíkból telepedett ide.
Szerintem mindenki tud az illető nőről.
- Szóval a város szájára került - bólintott Sigurdur Óli.
- Három északról jött barátnőm telefonált tegnap este óta, és ma reggel is hívott egy
Húsavíkból. Folyton erről pletykálnak.
- És jutottak valami eredményre?
- Nem igazán - felelte az asszony a férjére nézve. - Mit is csinált az az ember azzal a
szegény nővel?
Nem is próbálta leplezni mohó kíváncsiságát. Sigurdur Óli ízléstelennek találta, ahogy
a nő a részleteket akarta kiszedni belőle, és ösztönösen vigyázott a szavaira.
- Erőszakos cselekményről van szó - mondta -, és mi ennek az áldozatát keressük. De
ezt nyilván tudják már.
- Ó, igen. De miért? Mit tett vele az a férfi? És miért épp most keresik? Szerintem,
illetve szerintünk - nézett a férjére, aki szótlanul követte a beszélgetést -, furcsa az
egész: mit számít már az ilyesmi annyi év után? Úgy hallottuk, hogy megerőszakolták az
illetőt. Erről van szó?
- Sajnos nincs módomban a nyomozás részleteit tudomásukra hozni - felelte Sigurdur
Óli. - És lehet, hogy valóban nem számít a dolog. Nem hinném, hogy érdemes volna nagy
feneket keríteni az ügynek, úgy értem, ha másokkal beszélnek róla. Tudnának esetleg
mondani valamit, ami hasznos lehet?
A férj és a feleség egymásra nézett.
- Nagy feneket keríteni? - szólalt meg az asszony meglepve. -Mi aztán ugyan nem…
Mondd, Eyvi, szerinted nagy feneket kerítünk? - Ismét a férjére nézett, aki zavarban volt,
hogy mit feleljen. -No gyerünk, mondd meg te is! - sürgette éles hangon, és a férfi
összerezzent.
- Nem, azt nem mondhatnám, arról szó sincs.
Sigurdur Óli telefonja megszólalt. Nem a zsebében hordta, hanem csinos kis tokban, a
merevre vasalt nadrágja övére akasztva. Elnézést kért a házaspártól, felállt, kissé
félrevonult. Erlendur hívta.
- Ide tudsz jönni? Holberg lakásán vagyok.
- Mi folyik ott?
- Újra ásunk - felelte Erlendur, és bontott.


Mire Sigurdur Óli berobogott Nordurmýribe, Erlendur és Elínborg már a helyszínen
volt. Erlendur az alagsorba vezető ajtóban állva cigarettázott. Elínborg bent volt a
lakásban. Amennyire Sigurdur Óli ki tudta venni, kolléganője a lakás különböző pontjain
mély levegőt szippantott, majd kifújta, és új helyen próbálkozott ugyanazzal. Sigurdur
Óli kérdő tekintetet vetett Erlendurre, aki vállat vont, a cigarettacsikket eldobta a
kertbe, és beléptek a lakásba.
- Szerinted milyen szag van itt bent? - kérdezte Erlendur Sigurdur Ólitól, aki maga is
szimatolni kezdett, ahogy Elínborgtól látta. Szobáról szobára jártak feltartott orral, csak
Erlendur nem követte őket, mert a sok évtizednyi erős dohányzás teljesen tönkretette a
szaglóérzékét.
- Amikor először jártam itt - mondta Elínborg -, azt hittem, hogy lovasnépek laknak itt
meg a szomszédos lakásokban, annyira erősen éreztem a lóveríték, a lovaglócsizmák és
a nyergek jellegzetes szagát. No meg az istállókét és a lótrágyáét. Ilyen szag volt abban a
lakásban is, amit először vettünk a férjemmel. Pedig ott sem laktak amatőr lovasok.
Hanem a beázás, a nedvesség, a korhadás tette. A radiátorokból éveken át víz csepegett
a szőnyegekre, alattuk rohadt a parkett, és senki sem tett semmit.
- Ami azt jelenti, hogy… ?
- Szerintem itt is ugyanolyan a szag, csak még erősebb, tehát nyirkos falak, meg
csatornabűz okozzák.
- Találkoztam Marion Briemmel - szólalt meg Erlendur, mint aki nem biztos benne,
hogy társai ismerik ezt a nevet. - Természetesen összeolvasott mindent, amit
Nordurmýriről lehet, és arra a következtetésre jutott, hogy a hely mocsár volt, és ezt a
tényt nem szabad figyelmen kívül hagyni.
Elínborg és Sigurdur Óli összenézett.
- Nordurmýri valaha különálló falu volt Reykjavík közepén - folytatta Erlendur. - A
házai a háború alatt vagy közvetlenül utána épültek. Amikor Izland független köztársaság
lett, az utcákat a sagák hőseiről nevezték el: Gunnarsbraut, Skeggjagata és így tovább. Itt
sokféle ember telepedett meg, a jómódúaktól, sőt gazdagoktól le egészen azokig, akik
épp, hogy meg tudták fizetni az olcsó alagsori lakások bérét, mint amilyen ez itten. Sok
olyan idős ember él itt Nordurmýriben, mint Holberg volt, bár a legtöbbjük civilizáltabb,
és a legtöbbjük pontosan ilyen alagsori otthonban. Ezt mind Marion Briemtől tudom.
Erlendur szünetet tartott.
- Az ilyen alagsori lakások Nordurmýrire jellemzők. Eredetileg nem lakásnak épültek, a
tulajdonosok csak később alakították át azzá, falakat építettek be, konyhát meg
fürdőszobát és lakószobát alakítottak ki. Korábban az alagsorban a kiszolgáló helyiségek
voltak a felső szintek lakásai számára. Meg a lányszobak. Tudjátok, hogy mi az?
Ők ketten a fejüket ráztak.
- Ahhoz persze fiatalok vagytok - mondta Erlendur. - Az alagsori szobákban laktak a
lányok, azaz a cselédek, akik a fölöttük lakó jómódú családokat szolgálták ki. Aztán az
alagsorban volt a mosókonyha, az abáló, az élelmiszerraktár és hasonlók.
- A mocsárról se feledkezzél meg! - tette hozzá Sigurdur Óli kissé epésen.
- Van valami jelentősége annak, amiről mesélsz? - kérdezte Elínborg.
- Az alagsori rész alatt is alapozást találni… - folytatta Erlendur.
- Meglepő módon - mondta Sigurdur Óli félhangosan Elínborgnak. -…mint bármelyik
ház alatt. - Erlendur nem zavartatta magát Sigurdur Óli idétlenkedéseitől. - Ha beszéltek
egy vízvezeték-szerelővel, ahogy Marion Briem beszélt…
- Mi ez az örökös sóder valami Marion Briemről? - kérdezte Sigurdur Óli.
- …megtudhatjátok, hogy gyakran hívják őket Nordurmýribe egy olyan hiba miatt,
amely évtizedekkel az után jelentkezik, hogy a házakat a mocsaras talajra felépítették.
Egyik-másik házon ez kívülről is megfigyelhető. Mind kavicsos vakolattal vannak borítva,
és ma látni, hol végződik a vakolat, és hol kezdődik alul, a talajszintnél a csupasz fal.
Két-három arasznyi széles is lehet a csík a kettő között. No és a helyzet az, hogy a talaj a
házak alatt is besüpped.
Erlendur megállapíthatta, hogy kollégái abbahagyták a vihogást.
- Az ingatlanközvetítő szakmában ezt rejtett hibának nevezik, és sokszor nehéz a
nyomára jutni. Ahogy a talaj süpped a padlószint alatt, a csatornavezetékek eltörnek, a
gyanútlan lakók nem tudják, hogy a vécéjükben leöblített szenny a talajba ürül. A szag
csak sokára hatol át a betonpadlón. De a nedves foltok hamarabb kiütnek, mert sok régi
házban a melegvíz-kifolyó is a csatornavezetékbe ürül, és ha az eltörik, a melegvíz
ugyancsak a padló alatti talajban végzi. A nedvesség végül mégiscsak áthatol a betonon,
a parketta megvetemedik.
Most már mindketten teljes figyelemmel hallgatták.
- A töréseket csak úgy lehet kijavítani, ha feltörik a betont, és azon keresztül jutnak az
alapfalhoz. Marion Briem megtudta a vízvezeték-szerelőktől, hogy amikor a padlót
áttörik, gyakran üreget találnak alatta. Maga a betonréteg sok helyen elég vékony, és
alatta nagy légzsák képződik a kiszáradó és így megroskadó mocsaras talaj miatt. Az így
keletkezett üreg méteres mélységű is lehet.
Sigurdur Óli és Elínborg összenézett.
- Tehát itt is üreg van alattunk? - kérdezte Elínborg, és toppantott a jobb lábával.
Erlendur elmosolyodott.
- Marion Briem még arra a szerelőre is rábukkant, aki itt dolgozott a jubileum évében.
Mindenki jól emlékszik arra az esztendőre, és a szerelő is pontosan felidézte, hogy
Holberg hívta ide a padló nedvesedése miatt.
- Fantasztikus! - mondta Sigurdur Óli.
- Feltörte a padló betonját, és több helyen is talált üregeket alatta. A szerelő azért
emlékszik annyira élénken az esetre, mert Holberg viselkedése meghökkentette.
- Hogyhogy?
- A szerelő feltörte a betont, a csőtörést kijavította, de Holberg nem hagyta, hogy
befejezze a munkát, valósággal elzavarta. Azt mondta, hogy a betonozást majd ő
megcsinálja. És meg is csinálta.
Hallgattak egy darabig, de aztán Sigurdur Óli nem bírta tovább.
- Marion Briem! Marion Briem! - mondta ki többször egymás után, mintha az értelmét
akarná megtalálni. Ahogy Erlendur jól sejtette, fiatalabb volt, semhogy ismerhette volna
Mariont. Úgy ismételgette a nevet, mintha valami találós kérdés volna, végre
megszólalt:
- Várjunk csak! Kicsoda ez a Marion? Ilyen névvel! - Kérdő tekintetet vetett Erlendurre.
- Férfi vagy nő?
- Néha magam sem tudom biztosan - felelte Erlendur, és elővette a mobilját.


27.FEJEZET
A műszakiak azzal kezdték, hogy felszedtek minden burkolatot a padlóról az egész
lakásban. Egy teljes napba került, hogy az összes szükséges engedélyt megszerezzék a
művelethez. Az ügyeletes rendőrtisztet Erlendur győzte meg, hogy Holberg lakásának
feltörését milyen alapos gyanú teszi szükségessé, és az illető, bár vonakodva, de
beleegyezett. Az ügy gyorsan eljutott a legfelsőbb szintre is arra való hivatkozással, hogy
a házban nemrég gyilkosság történt.
Erlendur úgy prezentálta az ásatást, mint ami segítheti Holberg gyilkosát felkutatni;
olyan gyanút is sejtetett, hogy Grétar életben lehet, s elképzelhető, hogy ő követte el a
gyilkosságot. A rendőrség mindenképp jól jár a művelettel, hiszen ha Marion Briem
sejtése helyes, akkor épp ellenkezőleg: Grétar kizárható a gyanúsítottak listájáról, s
egyben le lehet zárni egy negyed százada eltűnt személy dossziéját.
A létező legnagyobb bútorszállító kocsit rendelték meg, és belepakolták Holberg
lakásának felszerelését. Már sötétedett, amikor a kocsi a ház elé farolt, és nemsokára
egy vontató elhozta a légkalapácsot. Bűnügyi szakértők együttese gyülekezett néhány
nyomozóval kiegészülve. A lakók közül senkit sem lehetett látni.
Akárcsak az előző napokban, ezen a napon is szünet nélkül esett. De most már csak
finom permetet sodort az őszi szél Erlendur arcába, aki félrehúzódva állt, ujjai közt
cigarettával, Elínborg és Sigurdur Óli mellett. A ház bejáratánál kisebb tömeg gyűlt össze,
különféle autók parkoltak a közelben újságok és tévétársaságok emblémáival, és
Erlendur, aki a médiumokkal való minden érintkezést megtiltott, már azt fontolgatta,
hogy eltávolíttatja őket.
Holberg lakása hamar kiürült. Erlendur végigvárta, amíg az összes linóleumot és
szőnyeget is berakják, aztán úgy rendelkezett, hogy vigyék az egészet a központi
rendőrségi raktárba; a nagy kocsi zajosan megindult, és elvonult az utcáról.
A műszakiak főnöke kézfogással üdvözölte Erlendurt. Ötvenes, kövér férfi volt
szanaszét álló loboncos fekete hajjal, Ragnarnak hívták. Angliában tanult, csak angol
thrillereket olvasott, és csak angol krimiket nézett a tévén.
- Micsoda hülyeségbe rángattatok bele minket? - harsogta, végignézve a sajtósok
hadán. A hangjából humor csengett ki. Igazában élvezte, hogy hullát kell kutatniuk a
padló alatt.
- Hogy áll a dolog? - érdeklődött Erlendur.
- Az egész padló mindenütt vastagon be van vonva valami hajófestékfélével - felelte
Ragnar. - Nem lehet megállapítani, hogy hol nyúltak hozzá. Nem látunk sehol olyan
betont, ami későbbről való volna, tehát a javítás helyét mutatná. Egyelőre nagy
kalapácsokkal döngetjük, de szinte mindenütt üres hangot ad. Hogy ez a talaj
besüppedésére mutat vagy valami másra, még nem tudható. Viszont sok nedves folt van
a padlón. Nem tudna segíteni nekünk az a vízvezeték-szerelő, akitől a fülest kaptátok?
- Akureyriben lakik egy nyugdíjas otthonban, és azt mondja, hogy nincs az a pénz,
amiért ő ebben az életben még egyszer délre utazna. S nem is baj, mert elég pontos
leírást adott róla, hogy hol nyitotta meg a padlót.
- Egyébként ledugunk a csatornacsövön egy kamerát, azzal meglátjuk, hogy hol van a
régi javítás helye.
- Tényleg ekkora fúró kell hozzá? - kérdezte Erlendur a nagy dízelkompresszor felé
intve a fejével.
- Vannak kisebb elektromos fúróink, de a nedves betonban nem működnek. De ha egy
kisebb légkalapáccsal sikerül egy üreg fölött áttörnünk a padlólemezt, azon át is
bedughatunk egy kamerát, ahogy a sérült csatornacsövekbe szoktunk.
- Remélhetőleg annyi elég is lesz. Nem szeretnénk szétverni az egész házat.
- Ronda szag van odalenn, annyi szent - mondta Ragnar, és elindultak lefelé az
alagsorba. Három műszaki járkált fel-alá papír overallban, a kalapácsukkal döngették a
betont mindenfelé, és vastag filctollal köröket rajzoltak a padlóra, ahol úgy találták, hogy
üreges hangot ad.
- A városi építési iroda szerint itt 1959-ben alakították át az alagsort lakássá - mondta
Erlendur. - Holberg 1962-ben vette meg, és feltehetően rögtön be is költözött.
Az egyik műszaki odajött hozzájuk, és üdvözölte Erlendurt. Nála volt a
tervdokumentáció az egyes szintek alaprajzával.
- Minden szintnek a közepén van a vécé. A felső szintekről levezető csatornacső az
alagsori vécénél lépi át az alapbetont. Ez a vécé valószínűleg a jelenlegi helyén volt már
előzőleg is, és köréje tervezték meg a lakást. A cső a vécétől a fürdőszoba, majd részben
a nappali és a hálószoba alatt halad kelet felé, ki az utcai gyűjtőcsatornáig.
- A kutatás nem csak a csatornavezetéket érinti - jegyezte meg Ragnar.
- Tudom, de a kamerát már bevezettük a gyűjtőcsatorna felől, és épp most hallom,
hogy a cső el van repedve ott, ahol a hálószoba alá ér, és gondolom, hogy elsőként oda
kéne bekukkantanunk. Nagyjából ott, ahol a betonpadlót felnyithatták ahhoz a bizonyos
korábbi javításhoz.
Ragnar bólintott, és Erlendurre nézett, aki vállat vont, mintegy jelezve, hogy ez már
nem az ő asztala.
- Ez a repedés újabb keletű lehet - mondta a műszakiak feje. - A bűz biztosan onnan
ered. Azt mondja, hogy azt az embert huszonöt éve temették az alapba?
- Legalább is akkor tűnt el - felelte Erlendur.
Hangjuk beleveszett a kalapácsok döngésébe, amely most már folyamatosan
visszhangzott a falakról. Egy műszaki fülvédőt szedett elő egy kisebb fekete
bőröndféléből, és a fejére illesztette, aztán kézbe vette az egyik elektromos fúrót, és
bedugta a konnektorba. Néhányszor próbaképpen megnyomta a kézi kapcsolót, majd a
fúró hegyét a padlóra illesztette. Rémes hangot adott, a többi műszaki is felvette a
fülvédőjét. Percek múltán sem haladt semmit a munka, a kemény beton ellenállt. A
műszaki letette a szerszámot, és a fejét csóválta.
- Be kell indítanunk a dízelkompresszort - mondta, a finom port törölgetve az arcáról -,
légkalapács nélkül ez nem fog menni. Ki volt az az eszement, aki ezt az egészet kitalálta?
-morgott, és kiköpött a padlóra.
- Holberg aligha használhatott légkalapácsot az éj leple alatt - morfondírozott Ragnar.
- Neki semmi szüksége sem volt az éj leplére - felelte Erlendur. -A vízvezetékszerelő
nyitotta fel neki a padlót.
- És gondolja, hogy azon a lyukon dugta le a hullát?
- Majd kiderül. Az is lehet, hogy egyet-mást át kellett rendeznie az alapoknál. És
persze az is lehet, hogy vakvágányon vagyunk.
Erlendur kiment a friss éjszakai levegőre. Két kollégája a kocsiban ült hot dogot
majszolva. Erlendurre is várt egy adag a műszerfal fölött. Úgy kapta be, mint az éhes
farkas.
- És ha tényleg megtaláljuk Grétar holttestét, abból mire következtethetünk?
- pillantott Elínborg Erlendurre, miközben a ketchupot törölgette a szájáról.
- Azt én is szeretném tudni - felelte Erlendur elgondolkodva. - Bárcsak tudnám.
Ebben a pillanatban rajtuk ütött a főfelügyelő, megdöngette az ablakot, rájuk nyitotta
az ajtót, és beszólt Erlendurnek, hogy beszéde van vele. Sigurdur Óli és Elínborg is
kiszállt vele együtt. A főfelügyelőt Hrólfurnek hívták, és a napot betegség címén otthon
töltötte, de most már láthatólag nem volt kutya baja se. Nagyon kövér volt, és ahogy
öltözött, az még inkább hangsúlyozta ezt. Erélytelen és fásult típus volt, akinek nem sok
hasznát látták a nyomozó munkában. Minden évben sok hetet töltött
betegszabadságon.
- Miért nem vontatok be ebbe a műveletbe? - kérdezte sértetten.
- Beteg voltál - felelte Erlendur.
- Nyavalyát! Te azt képzeled, hogy te irányítod az ügyosztályt. A felettesed vagyok.
Beindítod az egész gépezetet a hülye agyszüleményeddel, anélkül, hogy tájékoztatnál!
- Állj már meg! Azt hittem, hogy beteg vagy - ismételte meg Erlendur meglepetést
színlelve.
- És hogy jutott eszedbe, hogy így falhoz állítod az ügyeletes tisztet? - fröcsögte
Hrólfur. -Honnan szeded, hogy itt valaki a padló alá van temetve? Mondj egyetlen
komoly indokot! Semmit nem tudsz felhozni, csak a bűzt, meg hogy üreges az alapozás!
Meg vagy te őrülve?
Sigurdur Óli tétován indult feléjük.
- Egy nő akar beszélni veled, Erlendur - mondta, és nyújtotta a mobilt, amit kollégája a
kocsiban hagyott. - Nagyon fel van húzva.
Hrólfur Sigurdur Ólira förmedt, hogy tűnjön a francba, és hagyja őket békén.
De Sigurdur Óli rá se hederített.
- Beszélned kéne vele, de rögtön, Erlendur - mondta.
- Hát ez meg micsoda? Úgy csináltok, mintha én a világon sem volnék! - hördült fel
Hrólfur, és toporzékolt. - Miféle rohadt összeesküvés ez? Erlendur, ha ezentúl minden
ház alapját feldúljuk, ahol a lakók bűzről panaszkodnak, soha másra nem fog időnk
maradni! Ez tiszta abszurdum! Ez nevetséges.
- Marion Briemnek támadt ez az érdekes ötlete - felelte Erlendur rendíthetetlen
nyugalommal és úgy gondoltam, hogy érdemes a végére járni. És így gondolta az
ügyeletes tiszt is. Bocsáss meg, hogy nem rángattalak ki a betegágyadból, de nagyon
örülök, hogy azóta lábra álltál. És meg kell mondanom, Hrólfur, hogy igazán remekül
nézel ki. Majd kicsattansz. Szóval, ne haragudj.
Azzal faképnél hagyta Hrólfurt, aki hol rá, hol Sigurdur Ólira meredt, és láthatólag
mondani készült valamit, de nem találta a szavakat hozzá.
- Eszembe jutott valami - mondta Erlendur. - Már rég meg kellett volna tennem.
- Micsodát? - érdeklődött Sigurdur Óli.
- Megtudni a kikötőket meg a világítótornyokat felügyelő hatóságtól, hogy Holberg
Húsavíkban vagy annak a környékén volt-e a hatvanas évek elején.
- Rendben, de most már beszélj a nővel.
- Miféle nővel? - ámult Erlendur, és elővette a telefonját.
- A központból kapcsolták őt át a mobilodra. Hiába mondták neki, hogy nagyon el vagy
foglalva, nem lehetett lerázni.
Ebben a pillanatban felbőgött a kompresszor, és a légkalapács munkába kezdett.
Fülsiketítő zaj csapott fel az alagsorból, és sűrű porfelhő gomolygott belőle. A rendőrség
az ablakokat letakarta, úgyhogy belátni nem lehetett. A légkalapács kezelőjén kívül
mindenki feljött, és némi távolságban várakozott. Az órájukra néztek, hümmögtek, hogy
ehhez azért elég késő van. Hamarosan le kell állniuk, nem csaphatnak ekkora zajt.
Erlendur kisietett a kocsijába, beült és behúzta az ajtót, hogy a lárma kint rekedjen. A
hangot azonnal megismerte.
- Itt az az alak - mondta nagyon izgatottan, amint Erlendur hangját meghallotta a
telefonban.
- Nyugodjon meg, Elín - szólt bele Erlendur. - Kiről beszél?
- Itt áll a ház előtt az esőben, és rám bámul! - A hang suttogássá halkult.
- Hol, Elín? Otthon van? Keflavíkban?
- Nem tudom, mikor jött, nem tudom, mióta áll ott. Egyszerre csak ott láttam. Nem
akarták kapcsolni magát.
- Nem tudom követni, Elín. Kiről beszél?
- Hát róla, természetesen, arról a vadállatról. Biztos, hogy ő az!
- Kicsoda?
- Az a vadállat, aki rátámadt Kolbrúnra!
- Kolbrúnra? Ezt már végképp…
- Tudom, persze, tudom, hogy lehetetlen, és mégis itt áll.
- Nem keveri esetleg…
- Ne mondja, hogy akármit összekeverek! Pontosan tudom, mit beszélek.
- Az, aki rátámadt Kolbrúnra? De hiszen az…
- Igen, igen Hol-berg! - sziszegte Elín a telefonba. - Itt áll a házam előtt!
Erlendur nem válaszolt.
- Hallja, amit mondok? - suttogta Elín. - Segít?
- Elín - szólt Erlendur szelíd türelemmel. - Az nem lehet Holberg. Holberg nem él.
Biztos másvalaki az.
- Ne beszéljen velem úgy, mint egy kisgyerekkel. Az az alak itt áll az ablakom alatt az
esőben, és rám bámul. Az a vadállat!


28.FEJEZET
A vonal megszakadt, és Erlendur indítózott. Sigurdur Óli és Elínborg csak azt látta,
hogy áttolat a tömegen, aztán megfordul, és eltűnik az utca végén. Egymásra néztek és
vállat vontak, mint akik már régen letettek arról, hogy kollégájukat kiismerjék.
Mielőtt az utcára kiért volna, Erlendur már átszólt a keflavíki rendőrőrsre, és elküldte
őket Elín háza elé, hogy tartóztassák fel a közelében ólálkodó férfit, akin kék anorák,
farmernadrág és fehér edzőcipő van. Elín ugyanis megadta a személyleírását. Lelkére
kötötte az őrmesternek, hogy ne kapcsolják be a szirénát meg a villanófényt, a lehető
legzajtalanabbul közelítsék meg az illetőt, nehogy elijesszék.
- Szenilis öregasszony… - mormolta Erlendur, amikor kikapcsolta a telefont.
Igyekezett gyorsan kijutni a fővárosból Hafnarfördurön át, majd rákanyarodott a
keflavíki útra. Nagy volt a forgalom és csekély a látótávolság, de ő cikcakkban előzgette a
kocsikat, ráhajtott a terelőszigetekre, fütyült a lámpákra és minden közlekedési
szabályra, így sikerült fél óra alatt Keflavíkba érnie. Segítségére volt, hogy a rendőrséget
nemrég szerelték fel kék lámpákkal, ezeket szükség esetén felrakhatták az egyébként
jelzetlen kocsik tetejére. Akkoriban nevetett is rajta, mert eszébe jutott az egyik krimi a
tévéből, és arra gondolt, hogy nevetséges dolog ilyen kellékekkel furikázni a jámbor
Reykjavíkban.
Elín háza előtt két rendőrautó parkolt, amikor odaért. Elín a házban várta három
rendőr társaságában. Elmondta, hogy a férfit éppen azelőtt nyelte el a sötétség, hogy a
rendőrkocsik a helyszínre értek. Megmutatta nekik, hol állt az illető, és azt is, hogy
merre futott el, de nem sikerült a nyomára akadniuk. A rendőrök nem tudták, hogy
kezeljék Elint, aki nem volt hajlandó elárulni nekik, ki volt az az ember, és miféle veszélyt
jelentett; más bűne nem derült ki, mint hogy a háza előtt álldogált az esőben. Erlendur
felvilágosította a rendőröket, hogy a férfi egy reykjavíki gyilkosság utáni nyomozással
hozható kapcsolatba, és kérte, hogy tájékoztassák a fővárosi rendőrséget, ha ráakadnak
valakire, akire a fenti személyleírás ráillik.
Elín még mindig eléggé izgatott volt, s Erlendur bölcsnek tartotta, ha az öregasszonyt
gyanakodva méregető rendőröket a lehető leghamarabb eltávolítja a házból. Ez pedig
nem került sok erőfeszítésébe, örömest távoztak.
- Esküszöm, hogy ő állt ott kint - mondta Elín Erlendurnek, amikor már csak ketten
voltak a házban. - Nem tudom, hogy lehetséges, de ő volt.
- Ennek semmi értelme, Elín. Holberg meghalt. Láttam a hullaházban. - Egy pillanatra
elgondolkodott, majd hozzátette: - Láttam a szívét.
Elín ránézett.
- Tehát azt hiszi, hogy megbolondultam. Hogy csak beképzeltem az egészet. Hogy csak
feltűnést akarok kelteni…
- Holberg nem él - vágott közbe Erlendur. - Mit akar, mit gondoljak az egészről?
- Akkor kiköpött hasonmása volt - felelte Elín.
- Leírná nekem ezt az embert kissé részletesebben?
Elín felállt, a nappali ablakához lépett, és kimutatott az esőbe.
- Ott állt, az ösvény mellett, amely a két szomszéd ház között kivezet az útra. Csak állt
mozdulatlanul, és benézett ide, egyenest rám. Azt nem tudom, hogy látott-e,
mindenesetre igyekeztem elbújni előle. Hajadonfőtt volt, mint akit a legkevésbé sem
érdekel, hogy bőrig ázik. Itt állt közel, és valahogy mégis úgy, mintha mérföldekre volna
innen.
Elín elgondolkodott egy pillanatra.
- Fekete haja volt, és negyvenévesnek látszott. Átlagosan magasnak.
- Elín - szólt Erlendur. - Kinn sötét van. Ömlik az eső. Alig látni ki az ablakon. Az ösvényt
nem világítja meg semmi. Maga szemüveget visel. És mégis azt akarja mondani…
- Akkor még éppen csak sötétedni kezdett. Nem azonnal telefonáltam a rendőrségre.
Alaposan szemügyre vettem azt a férfit innen is meg a konyhaablakból is. Időbe telt,
amíg rájöttem, hogy Holberget látom, vagy valakit, aki nagyon hasonlít rá. Az ösvényre
tényleg nem esik fény, de az utcán elég élénk a forgalom, és minden elhaladó autó
megvilágította, úgyhogy tisztán kivehettem az arcát. Érti, a fiatal Holberghez hasonlított
- mondta Elín. - Nem ahhoz a vén gazemberhez, akit az újságban a fénykép mutatott.
- Látta Holberget fiatal korában?
- Láttam. Kolbrúnt egyszer váratlanul behívták a fővárosi kapitányságra. Azt írták, hogy
a vallomása egyes részleteiről bővebb felvilágosítást kell adnia. Szemenszedett hazugság
volt. Egy Marion Briem nevű rendőr vezette a nyomozást. Miféle név ez egyáltalán?
Marion Briem? Kolbrúnnak Reykjavíkba kellett mennie. Megkért, hogy kísérjem el, és én
vele mentem. Időpontra kellett mennünk, valamikor délelőtt. Az a Marion fogadott,
bevezetett minket egy szobába, és ott hagyott. Ültünk egy darabig, amikor váratlanul
kinyílt az ajtó, és Holberg sétált be. Marion ott állt mögötte az ajtóban.
Elín elhallgatott.
- És mi történt? - kérdezte Erlendur.
- Idegösszeroppanást kapott a húgom. Holberg csak vigyorgott, valami trágárságot
jelzett a nyelvével, és Kolbrún úgy kapaszkodott belém, mint a fuldokló. Kiakadt a
lélegzete. Holberg felröhögött, a húgom pedig idegrohamot kapott. A szemei felakadtak,
a szája habzott, majd elterült a földön. Marion kilökdöste Holberget. Először és utoljára,
akkor láttam azt a vadállatot, de soha el nem felejtem azt az ocsmány pofáját.
- És ma este ugyanazt az arcot látta az ablaka előtt?
Elín bólintott.
- Megdöbbentem, hiszen én is úgy gondoltam, az nem lehetséges, hogy Holberg az
személyesen… De hogy a pontos hasonmása volt, annyi szent.
Erlendur azt hányta-vetette magában, vajon beavassa-e Elint azokba a gondolatokba,
amelyek az elmúlt percekben támadtak benne.
Azt fontolgatta, hogy mennyit árulhat el neki, és hogy annak, amit elmondana, lehet-e
valami reális alapja. Kis darabig szótlanul ültek. Ahogy Eva Lind felé fordultak a
gondolatai, megint megérezte a fájdalmat a mellében, és megdörzsölte a helyét, mintha
ezzel elűzhetné.
- Nem jól érzi magát? - kérdezte Elín.
- Erősen dolgozunk néhány napja valamin, de még nem vagyunk biztosak benne, hogy
jó úton indultunk-e el. Ami itt történt, az mindenképp alátámasztja az elgondolásomat.
Ha Holbergnek valóban volt egy másik áldozata, ha egy másik nőt is megerőszakolt,
akkor lehetséges, hogy az is szült neki egy gyereket, akárcsak Kolbrún. Folyton ennek a
lehetőségén jár az eszem amiatt a cédula miatt, amelyet Holberg holttestén találtunk.
Hogy Holbergnek született egy fia is. Ha a nemi erőszak 1964 előtt történt, akkor ez a fia
éppen a negyvenedik évéhez közeledik. Elképzelhető tehát, hogy ő állt itt az ablaka
előtt.
Elín úgy nézett Erlendurre, mint akibe villám ütött.
- Holberg fia? Lehetséges ez?
- Maga mondta, hogy kiköpött hasonmása.
- Igen, de…
- Nekem most ez forog az agyamban. Valahol ebben az ügyben van egy hiányzó
láncszem, és egyre biztosabb vagyok benne, hogy a maga embere az.
- De miért? Mit keresett éppen itt?
- Hát nem nyilvánvaló?
- Miért volna az?
- Maga az ő testvérének a nagynénje - felelte Erlendur, és Elín arcát figyelte, mikor
fogja fel szavai értelmét.
- Igen, Audur a testvére volt - bólintott Elín. - De hogy tudhat rólam? Honnan tudja,
hogy élek egyáltalán? Hogy kapcsolhatott össze engem Holberggel? Az újsághírben egy
szó sem volt a múltjáról, a bűntetteiről, vagy hogy lánya lett volna neki. Audurről sem
tudott senki. Honnan tudja az az ember, hogy én ki vagyok?
- Ezt bizonyára meghalljuk majd tőle, ha megtaláljuk.
- Úgy gondolja tehát, hogy ő ölte meg Holberget?
- Ezt nem tudom - mondta Erlendur. - Mindenesetre ha megint meglátja, telefonáljon.
Elín felállt, az ablakhoz ment, és újra kinézett az ablakon, mintha arra számítana, hogy
máris ott látja előbbi helyén.
- Tudom, hogy kissé hisztérikus voltam, amikor telefonáltam magának, mert egy
pillanatra tényleg azt hittem, hogy Holberg az. Olyan szörnyű sokk volt, amikor
megláttam azt az alakot. Feltámadt bennem a gyűlölet, erősebben, mint valaha, de
közben volt valami abban a férfiban, ahogy ott állt, ahogy lehajtotta a fejét… Valami
szomorúság volt benne, az arcában, különös szomorúság. Mit gondol, volt kapcsolata az
apjával?
- Még azt sem tudhatom biztosan, hogy létezik egyáltalán - felelte Erlendur. - Amit
maga látott, egy bizonyos elméletet támogat. De egyelőre semmi fogódzónk nincs ehhez
az emberhez. Nem találtunk fényképet róla Holbergnél. De valaki sűrűn telefonált
Holbergnek röviddel a halála előtt, és ő rettegett ezektől a hívásoktól. Ez minden.
Erlendur elővette a mobilját, és elnézést kért Elíntől, hogy pár pillanatra magára
hagyja.
- Tudod te egyáltalán, mibe rángattál bele minket? - hallatszott Sigurdur Óli dühtől
fuldokló hangja. - Beletaláltak a szarvezetékbe, milliónyi gusztustalan féreg nyüzsög
mindenfelé… te meg ki tudja hol csámborogsz!
- Keflavikban. Van nyoma Grétarnak?
- Egy kurva nyoma sincs a kibaszott Grétarodnak! - süvöltött Sigurdur Óli, és bontott.
- Még valamit, felügyelő úr - szólalt meg Elín. - Ez csak akkor ötlött belém, amikor
maga arról beszélt, hogy az az ember rokona lehet Audurnak. Ebből látom, hogy nem
tévedtem. Csak most ertem meg, hogy volt még valami az arcán, amiről azt gondoltam,
hogy soha többé nem fogom látni. Egy másik arc vonásai a múltból, amely arcot
sohasem fogom elfelejteni.
- Éspedig? - kérdezte Erlendur.
- Ezért nem féltem igazán attól az ácsorgótól. Mert Audurre is hasonlított. Volt benne
valami, ami Audurt juttatta az eszembe.


29.FEJEZET
Sigurdur Óli becsúsztatta a nadrágszíján viselt tartójába a mobilját, és visszament a
házba. Amikor pár perccel korábban a légkalapács áttörte a betonlapot, a lyukból feltörő
bűz olyan átható volt, hogy felfordult a gyomra. A többiekkel együtt rohant ki a szabad
levegőre, és kis híja volt, hogy nem odabent hányta el magát. Gézmaszkban mentek
vissza, de a rémes szag azon is áthatolt.
A légkalapács kezelője kitágította a lyukat az eltört csatornacső felett. A padlólemez
átfúrása után már könnyebb volt a munka. Sigurdur Óli elgondolni sem merte, mióta
gyűlt a szenny a padló alatt. Alig látható gőz szivárgott fel a nyílásból. Bevilágított a
zseblámpájával. A talaj jó félméternyit süppedt a padlószint alá.
A szennyes réteg úgy festett, mint apró fekete rovarok vastag, nyüzsgő tömege.
Hátraugrott, amikor valami fürge élőlény rohant át zseblámpája fénykévéjén.
- Vigyázat! - kiáltotta, és már rohant is kifelé. - Zárják el a nyílást, és hívják a
járványügyist! Mára elég, azonnal leállni!
Senkinek sem volt ellenvetése. Valaki vastag fóliával letakarta a nyílást a padlón, és a
következő pillanatban mindenki eltűnt mellőle. Amint kiért a szabadba, Sigurdur Óli
letépte a maszkot, és nagyokat nyeldekelt a friss levegőből.
Erlendur hazafelé hajtott Keflavíkból, és közben értesült a nordurmýri fejleményekről.
A helyszínre kiérkezett a járványügyi tiszt, de a rendőrség csak másnap reggel folytatja
majd az akciót, amikorra a beton alatti élőlényekkel végeznek a mérgek. Sigurdur Óli
már otthon, a zuhany alatt volt, amikor Erlendur hívta, hogy tájékoztatást kérjen tőle.
Elínborg ugyancsak rég hazament. A ház elé őrt állítottak, amíg a járványügyis lent a
munkáját végezte. A ház előtt két rendőrkocsi lesz egész éjszaka.
Eva Lind az ajtóban fogadta apját, amikor este kilenc tájban hazaért. A menyasszony
addigra már elment. Távozása előtt azt mondta, hogy beszélni fog a férjével, és
meglátja, hogyan érez irányában. Még nem döntött, hogy elárulja-e neki a szökése
valódi okát. Eva Lind erre biztatta. Nincs semmi oka, hogy ő falazzon annak a gyalázatos
apjának, mondta a lánynak. Mindent inkább, mint falazni neki.
Leültek kettesben a nappaliban. Erlendur elmesélte lányának, hogyan zajlott eddig a
nyomozás a gyilkosság ügyében, meddig jutottak, és hogy neki mi jár a fejében. Szinte
mindent elmondott Eva Lindnek attól a perctől, hogy rábukkantak Holberg holttestére az
alagsori lakásban, a furcsa szagot, a cédulát a testen, a fényképet a fiókban, a feliratot a
sírkövön, beszélt Kolbrúnról és nővéréről, Elínről, Audurről és váratlan haláláról, a
kísérteties álmairól, Ellidiről a börtönben, Grétar eltűnéséről, Marion Briemról, a
Holberg másik áldozata utáni nyomozásról, végül a fiatal férfiról, aki Elín háza előtt állt,
és feltehetőleg Holberg fia. Igyekezett módszeresen előadni a történetet, közben
magával is vitába szállt a különböző elméletekről és konkrét kérdésekről, míg végül
zsákutcába érve elhallgatott.
Nem említette meg, hogy az agy hiányzott a gyermek testéből. Még maga sem értette
igazán, hogyan történhetett ez.
Eva Lind közbeszólás nélkül végighallgatta. Valami rezignációt érzékelt apja
beszédmódjában. A hangja fokozatosan halkult, végül mintha a messzeségből ért volna
hozzá.
- Erről az Audurről beszéltél ma reggel, amikor úgy kiabáltál velem? - kérdezte.
- Igen, valamiféle égi ajándék volt az anyja számára - bólintott Erlendur, s egy mélyet
lélegezve megdörzsölte a mellkasát. - A halálon túl, a síron túl is imádta a lányát. Ne
haragudj, ha goromba voltam. Nem volt szándékomban, de amikor látom, hogyan élsz,
amikor látom, mennyire nincs benned felelősség és önbecsülés, mennyire tönkreteszed
magad, és közben a szemem láttára húzzák fel a földből azt a kis koporsót, hát olyankor
végleg nem értek semmit. Nem értem, mi történik, és legszívesebben…
- …szarrá vernél - fejezte be helyette a mondatot Eva Lind.
Erlendur vállat vont.
- Már nem is tudom, mit csinálnék legszívesebben. Talán a legjobb nem csinálni
semmit. Talán a legjobb hagyni, hogy az élet menjen, amerre akar. Elfelejteni az egészet.
Belefogni valami értelmes dologba. Miért kell nekem mindennel törődnöm, minden
szarba belekeverednem? Ellidi-féle állatokkal szóba állnom? Eddi-féle szarjankókkal
alkudoznom? Miért kell látnom, hogyan élik világukat a Holberg-féle alakok? Férgekkel
és szarral teli házalapokat felásatnom? Kis koporsókat megbolygatnom?
Erlendur egyra vadabbul dörzsölte a mellét.
- Azt hisszük, hogy mindez nem hat ránk. Arra számítunk, hogy erősek vagyunk és
ellenállók. Azt hisszük, hogy elég felvenni a páncélt, s tiszták maradunk és sértetlenek.
De nincs páncél. És senki sem elég erős. Az undor üldöz, mint a gonosz lélek, az
agyunkba fészkel, és addig nem nyugszik, amíg el nem hiteti, hogy a szenny maga az
élet, mert már elfelejtettük, hogyan élnek az egyszerű emberek. Az egyik ügy olyan, mint
a másik. Egyik is, másik is itt száguldozik az agyunkban, mint a láncáról szabadult gonosz
lélek, és nyomorékot csinál belőlünk.
Erlendur mélyet sóhajtott.
- Egy nagy bűzös mocsár az egész…
Elhallgatott. Eva Lind szótlanul ült mellette.
Egy idő után felállt, leült apja mellé, átkarolta a vállát, és hozzásimult. Hallgatta erős
szívének ritmusos verését, mint egy megnyugtató óraketyegést. Arcára elégedett
mosoly ült ki, és elszenderedett.


30.FEJEZET
Másnap reggel kilenckor a műszakiak meg a nyomozók újra ellepték Holberg lakását.
Az eget vastag felhők fedték, továbbra is esett. A rádió közölte, hogy a szakadatlan eső
közelít 1926 októberének rekordjához.
A csatornacső már tisztítva és féregmentesítve volt. A betonpadlón lévő nyíláson
egyszerre akár két ember is lemászhatott az üregbe. A felső szintek lakói csoportban
álltak a ház előtt. Hamar kiderült, hogy a csatornacső körüli üreg a talajban nem túl
nagy. Nem volt még három négyzetméternyi sem, a talaj ugyanis nem mindenütt
süppedt meg a padló alatt. A cső ugyanott törött el, ahol előzőleg, látszott a régi javítás
helye, és a sóderágy más színű volt a körzetében. A műszakiak megvitatták, hogy vajon
szélesítsék-e ki az üreget, ássák fel és emeljék ki a sódert egészen az alapfalakig, hogy
mindenütt szemügyre vehessék a betonlap alját. Ezt aztán elvetették, mert azzal a
veszéllyel járt volna, hogy a betonpadló a saját súlyától betörik, ha megfosztják minden
támaszától. Úgy döntöttek, hogy inkább több helyen lyukakat fúrnak a betonba, és
azokon át bocsátják le megfigyelő kameráikat.
Sigurdur Óli érdeklődve figyelte őket: lyukakat fúrtak, aztán felállítottak két monitort,
és mindegyikhez egy-egy kamerát csatlakoztattak. Ezek lényegében hajlékony
üvegszálas kábelek voltak a csúcson egy-egy lámpával, ezt bedugták a lyukon, és
távirányítóval körbe mozgatták. A lyukakat ott fúrták, ahol a beton alatt üregeket
lehetett sejteni.
Erlendur akkor érkezett meg az alagsorba, amikor az első kamerával próbálkoztak, és
nemsokára befutott Elínborg is. Sigurdur Óli felfigyelt rá, hogy kollégája frissen
borotvált, a ruhái pedig tiszták és a vasaló nyomait mutatják.
- Történik valami? - kérdezte, és Sigurdur Óli bánatára meggyújtott egy cigarettát.
- Kezdődik a kamerapróba - felelte Sigurdur Óli. - A monitoron figyelhetjük.
- Semmi nem volt a csatornában vagy körülötte? - Erlendur mélyre szívta a füstöt.
- A bogarakon és a patkányokon kívül semmi.
- Hogy itt milyen bűz van! - nyögte Elínborg, és parfümös zsebkendőt emelt ki a
retiküljéből, hogy az orra elé tartsa. Erlendur cigarettával kínálta, de ő nem nyúlt utána.
- Holberg felhasználhatta a lyukat, amit a szerelő nyitott, hogy azon át suvassza be
Grétart a padló alá - mondta Erlendur. - Nyilván látta, hogy üreg van a mélyben, nem
lehetett nehéz egy másikat ásnia oldalirányban, és a hullát oda bedugnia.
A képernyőkhöz gyűltek, de nem sokat tudtak kivenni a látottakból. Egy kis fényfolt
vándorolt le és fel meg jobbra és balra, néha sejtették, hogy a padlóbeton alját látják,
néha meg hogy a sóderágyat. A talajsüppedés is különböző mértékű volt, itt-ott a sóder
érintkezett a betonnal, másutt meg az üreg mélysége a méternyihez közel járt.
Jó ideig álltak a kamerák képeit figyelve a nagy zajban, mert a műszakiak közben
fúrták tovább a lyukakat. Végül Erlendurnak elfogyott a türelme és felment, Elínborg
rögtön követte, és kisvártatva Sigurdur Óli is. Mindhárman beültek Erlendur kocsijába, ő
pedig beszámolt nekik róla, miért utazott tegnap olyan hirtelen Keflavíkba.
- Az eset világos összefüggést mutat az üzenettel, amelyet a gyilkos itt hátrahagyott.
És ha a férfi, akit Elín az ablakából látott, valóban annyira hasonlít Holbergre, az csak
támogatja az elméletemet, hogy Holberg egy második gyereket is nemzett.
- Erre egyetlen tanúbizonyságunk sincs - vetette ellene Sigurdur Óli -, azon kívül, hogy
Ellidi tudott egy másik nőről. Más semmi. Ellidi szavahihetősége pedig…
- Bárkivel beszéltünk eddig, senki nem tudott róla, hogy Holbergnek lett volna egy fia
- mondta Elínborg is.
- Persze ne felejtsük el, hogy azok közül, akikkel eddig beszéltünk, senki nem ismerte
Holberget - folytatta Sigurdur Óli. - Magának való ember volt, csak néhány
munkatársával érintkezett, pornófilmeket töltött le az internetről, meg olyan
gazemberekkel lófrált, mint Ellidi és Grétar
- Engem más foglalkoztat - mondta Erlendur. - Ha létezik Holberg fia, honnan tudhat
Elínről, Audur nagynénjéről? Nemde ez azt jelenti, hogy tud Audurről, aki neki a
féltestvére? És ha Elínről tud, akkor felteszem, hogy tud Kolbrúnról és Audur
fogantatásának a körülményeiről is, csak azt nem értem, honnan. A sajtóhoz meg a
tévéhez semmi se jutott el a nyomozás részleteiről. Honnan szerezte hát az
információit?
- Akár magából Holbergből is kiszedhette, mielőtt fejbe vágta. - vetette fel Sigurdur
Óli.
- Na, lassítsunk egy kicsit! Még nem is tudjuk biztosan, létezik-e ez az ember - felelte
Erlendur. - De ha létezik is: fogalmunk sincs róla, hogy ő ölte-e meg Holberget, vagy hogy
egyáltalán tudott volna apja létezéséről, tekintettel a születése körülményeire. Mint
ahogy az is kétségtelen, hogy csak Elliditől hallottuk, hogy volt egy másik nő is Kolbrún
előtt, akivel Holberg ugyanúgy bánt el, mint vele, vagy még csúnyábban. De a rendőrségi
feljegyzésekben ennek nincs nyoma. Továbbra is keresnünk kell ezt a nőt, remélve, hogy
létezik…
- …és közben szétdúljuk egy ház alapjait olyasvalaki után kutatva, akinek valószínűleg
semmi köze az esetünkhöz - tette hozzá Sigurdur Óli.
- Hát igen… Lehet, hogy ezt a Grétart máshol kell keresnünk - vélte Elínborg.
- Ezt hogy érted? - nézett rá Erlendur.
- Arra gondolsz, hogy talán még mindig él? - kérdezte Sigurdur Óli.
- Úgy képzelem, hogy Grétar mindent tudott Holbergről - felelte Elínborg. - Tudott a
lányáról, másképp miért csinált volna felvételt a lánya sírjáról. Tudnia kellett arról is,
milyen körülmények közt jött a kislány a világra. Ha Holbergnek van másik gyereke is,
arról éppúgy tudnia kellett.
Erlendur és Sigurdur Óli éledő érdeklődéssel pillantottak rá.
- Lehet, hogy Grétar még köztünk van - folytatta Elínborg -, és kapcsolatban áll
Holberg fiával. Ez megmagyarázhatja, honnan tud ez a fiú Elínről és Audurről.
- Csakhogy Grétar eltűnt egy negyed évszázaddal ezelőtt, és azóta senki se hallott róla
- vetette ellene Sigurdur Óli.
- Az, hogy eltűnt, nem jelenti szükségképpen, hogy meghalt - vágta rá Elínborg.
- Vagyis hogy… - kezdte Erlendur, de Elínborg a szavába vágott.
- A holtteste valóban nem került elő. El is hagyhatta az országot. Vagy elég lehetett
neki elköltözni valami eldugott vidékre. Ki törődik vele? Kinek hiányzik?
- Ilyen esettel még sohase találkoztam - rázta a fejét Erlendur.
- Milyennel? - kérdezte Sigurdur Óli.
- Hogy egy eltűnt személy felbukkan egy nemzedékkel később. Ha valaki eltűnik
Izlandon, az örök időkre tűnik el. Soha senki nem jon vissza huszonöt évi távollét után.
Soha.


31.FEJEZET
Erlendur otthagyta kollégáit Nordurmýriben, és a Barónsstigurre ment a
boncolóorvoshoz. Az éppen végzett Holberg boncolásával, és betakarta a tetemet,
amikor Erlendur hozzálépett. Audur teteme nem volt ott.
- Megtalálta a kislány agyát? - kérdezte rögtön az orvos, amikor meglátta Erlendurt.
- Nem - felelte Erlendur.
- Beszéltem az egyik professzorral, kedves barátnőm még az egyetemről, és
említettem neki az esetet, utólagos engedelmével, és őt egyáltalán nem lepte meg a kis
felfedezésünk. Emlékszik Halldór Laxnessnek arra az elbeszélésére…?
- Nabukodonozorról? Igen, többször is eszembe jutott az elmúlt napokban - felelte
Erlendur.
- Azt hiszem, Liliom a címe. Elég régen olvastam. Orvosnövendékekről szól, akik
elcsórnak egy holttestet, és köveket raknak a koporsójába. Ez a sztori lényege. Nem
vezettek akkoriban feljegyzést az ilyesmiről, ahogy a novellában is olvashatjuk. Aki
kórházban halt meg, felboncolták, hacsak ezt le nem tiltotta valaki, és a boncolás az
egyetemi oktatást szolgálta. Egyes testrészeket el is távolítottak, és ez akármi lehetett a
komplett tüdőtől az apró szövetmintákig. Aztán ami maradt, szépen összevarrták, és a
delikvens mehetett a tisztes temetésre. Manapság ez másképp van már. A holttestet
csak a rokonok beleegyezésével lehet felboncolni, és a szervek kivételét oktatási vagy
kutatási célokra szigorú szabályok korlátozzák. Nem hiszem, hogy mostanában valamit is
ellopnának.
- Nem hiszi?
A boncolóorvos vállat vont.
- No és a szervátültetés, amiről mostanában annyit hallunk? - kérdezte Erlendur.
- Az egészen más ügy. Az emberek általában szívesen segítenek másokon, ha élet vagy
halál forog szóban.
- És hol van a szervbank?
- Több ezer példány van ebben az épületben is - felelte az orvos. - Itt, a Barónstigurön.
A legnagyobb szekciója a Dungal gyűjtemény, e téren a legnagyobb egész Izlandon.
- És azt láthatnám? Regisztrálva van, hogy melyik minta kiből való?
- Ennek pontos dokumentációja van. Bátorkodtam utánanézni a mi hiányzó
agyunknak, de nem találtam.
- Akkor…?
- Beszéljen a professzor asszonnyal, hátha hall tőle valamit. Úgy tudom, hogy ilyen
regiszter az egyetemen is van.
- És miért nem kezdte mindjárt ott keresni? Amikor rájött, hogy az agy hiányzik? Ha
egyszer tudott róla?
- Beszéljen csak a hölggyel, és aztán jöjjön vissza. Már eddig is többet mondtam, mint
amit szabad lett volna.
- Tehát a gyűjtemények jegyzékei az egyetemen vannak?
- Tudomásom szerint ott - felelte a boncolóorvos. megadta a professzor asszony
nevét, és kissé idegesen annyit tett még hozzá, hogy most már szeretné a munkáját
folytatni.
- Kényelmetlen ilyesmiről beszélnie?
- Ebből elég.
- Micsoda?
- Elég!


A professzor asszony, Hanna, az Izlandi Egyetem Orvostudományi Karának dékánja
úgy meredt Erlendurre, mintha valami rákos daganat volna, amelyet a lehető
legrövidebb úton el kell távolítani az irodájából. A látogatójánál fiatalabb volt valamivel,
de határozott és szűkszavú, hamar kiderült, hogy ki nem állhatja a locsogást. Kurtán
felszólította Erlendurt, aki hosszasan kezdte magyarázni, miért szeretné drága idejét
igénybe venni, hogy térjen a lényegre. Erlendur elmosolyodott magában, és máris
megkedvelte a nőt, bár tudta, hogy mielőtt a látogatása véget érne, egymás torkának
fognak esni. A nő sötét kosztümöt viselt kissé esetlen testén, kikészítetlen arca fölött
szőke haja rövidre volt nyírva, a keze erős volt, arckifejezése komoly és elmélyült.
Erlendur szívesen látott volna egy mosolyt ezen az arcon. Kívánsága nem teljesült.
Előadás közben zavarta meg őt. Bekopogott az ajtón, és érdeklődött, merre
találhatná, mint aki eltévedt. Az asszony az ajtóhoz jött, és szívélyesen közölte, hogy az
előadás után a rendelkezésére áll. Erlendur még negyedórát ácsorgott a folyosón, mint
egy bliccelésen kapott diák, mire az ajtó feltárult, Hanna kimasírozott, és elvonulva
mellette felszólította, hogy kövesse. Nem volt könnyű engedelmeskednie a
felszólításnak, mert az erélyes hölgy majdnem kétszer olyan gyorsan lépkedett, mint ő.
- El nem tudom képzelni, mit akar tőlem a rendőrség - mondta hátrapillantva, mint aki
meg akar bizonyosodni róla, hogy látogatója lépést tart vele.
Mikor Erlendur előadta neki, hogy mi járatban van, egy darabig szótlanul töprengett.
A történet Audurről, Audur anyjáról, a boncolásról és a hiányzó agyvelőről kissé
lelassította a lendületét.
- Mit mondott, melyik kórházban kezelték a gyereket? - kérdezte végül.
- A keflavíki kórházban. Önök hogy jutnak az oktatásban használt szervekhez?
Hanna rámeredt.
- Nem értem, hová akar kilyukadni.
- Önök emberi szerveket használnak az oktatás során - felelte Erlendur. - Nem vagyok
szakértő, de a kérdésem talán elég egyszerű. Honnan szerzik be ezeket?
- Nem hiszem, hogy erről felvilágosítással tartozom önnek - felelte Hanna, és tologatni
kezdte az asztalán heverő iratokat, mintha elfoglaltsága miatt nem volna módja túlzott
figyelmet szentelni Erlendurnek.
- Nagyon fontos nekünk - válaszolt Erlendur -, vagyis a rendőrségnek, hogy megtudjuk,
megvan-e még az az agyvelő. Elképzelhető, hogy szerepel valahol a nyilvántartásukban.
Esetleg… megvizsgálták annak idején, de nem került vissza a helyére. A tumor vizsgálata,
úgy tudom, időt kíván, a testet azonban el kellett temetni. Végül is érthető. Ön itt ül
velem, a pókerarcával, de én tehetek egyet-mást, ami kínos helyzetbe hozhatja önt, az
egyetemet meg a kórházakat. Tudja, mi mindenre képes a sajtó, és nekem vannak
barátaim bizonyos lapoknál.
Hanna hosszasan nézett Erlendur szemébe, és ő állta a tekintetét.
- Ülő varjú éhen marad - mondta a nő végül.
- A szálló meg jóllakik, igaz?
- Valóban így szólt régen az egyetlen szabály, de bizonyára sejti, hogy erről nem
mondhatok semmit. Ezek igen érzékeny témák.
- Nem szervlopási ügyben nyomozok - mondta Erlendur. - Hogy önök mit csinálnak a
halottakkal, ahhoz nekem semmi közöm. Feltételezem, hogy törvényes keretek között
zajlik minden.
Hanna egyre vadabb tekintettel méregette.
- Engem most egy konkrét eset érdekel - folytatta Erlendur. - Egy bizonyos egyénből
kiemelt bizonyos szerv hollétét kell kiderítenem, hogy újra meg lehessen vizsgálni, és ha
netán nyomon tudjuk követni a történetét a kiemelése idejétől a jelen pillanatig, azért
én nagyon hálás lennénk. Egyébként érdekelne még, hogy valóban szükséges volt-e
annak idején az egész agyat kiemelni, nem lett volna-e elég csak mintákat venni belőle.
- Persze nem ismerem az egyedi esetet, amelyről beszél, de tudnia kell, hogy a
boncolás mai szabályai sokkal szigorúbbak, mint valamikor - mondta Hanna némi
gondolkodás után. - Ha az eset a hatvanas években történt, lehet, hogy csak így
boldogultak, ezt nem tudom biztosan megítélni. Az adatok egy része megvan a digitális
adatbázisunkban - folytatta -, a többi meg az okmánytárban itt, ebben az épületben.
Ezek pontos és részletes feljegyzéseket tartalmaznak. A kórházak legnagyobb
szervgyűjteménye viszont a Barónsstígurön van.
- A boncolóorvos nem akarta megmutatni nekem a szervbankot - mondta Erlendur.
- Azt mondta, hogy önnel beszéljek előbb. Valóban van ebben szava az egyetemnek?
- Jöjjön - mondta Hanna, a kérdésére nem is felelve -, megnézzük, mi van a
számítógéprendszerünkben.
Felállt, és Erlendur követte. Egy kulccsal tágas terembe nyitott ajtót, és kódot ütött be
egy fali biztonsági szerkentyűbe. Az egyik íróasztalhoz lépett, bekapcsolt egy
számítógépet, miközben Erlendur körülnézett. Ablaka nem volt a teremnek, a falak
mentén mennyezetig érő polcos üvegszekrényekben dossziék ezrei sorakoztak. Hanna
megkérdezte Audur nevét, halála dátumát, és beírta a gépbe.
- Nincs itt - mondta a képernyőt figyelve. - Nincs adat 1984 előttről. Minden adatot
digitalizálunk a jelentől visszafelé haladva egészen az orvosi fakultás megalapításáig, de
még csak eddig jutottunk el.
- Szóval ez itt a dokumentációs terem… - jegyezte meg Erlendur.
- Erre most már sajnos nincs időm - mondta Hanna az órájára pillantva. - Mindjárt
kezdődik a következő előadásom.
Erlendur végigsétált az üvegszekrények mellett, a címkéiket böngészve. Itt-ott kihúzott
egy fiókot, végigpörgette a dokumentumokat, s újra visszacsukta őket.
- Itt tartják az orvosi okmányokat?
- Mondja, de őszintén: maga az adatvédelmi bizottságtól jött? - kérdezte Hanna kissé
szúrósan, és egy újabb fiókot tolt helyre.
- Ártatlan érdeklődés az egész - nyugtatta Erlendur. Hanna előhúzott egy dossziét:
- Szervkivételi jegyzőkönyvek 1968-ból. Sok név, de egyik sem az, ami magát érdekli.
Visszatette a papírt, belökte a fiókot, és újabbat húzott ki.
- Itt van még egynéhány - mondta. - Egy pillanat. Már meg is van. A lány neve Audur,
az anyjáé Kolbrún. Ez az.
Gyorsan végigolvasta.
- Agy kiemelve - mormogta félhangosan maga elé. - Felvéve a keflavíki kórházban,
ekkor és ekkor… szülő hozzájárulása… ez hiányzik. Nem, nincs szó róla, hogy a szervet
megsemmisítették volna. Ennyi… - mondta végül, és becsukta a dossziét.
- Láthatnám? - kérdezte Erlendur, nem is titkolva mohó érdeklődését.
- Semmi mást nem tudhatna meg belőle - felelte Hanna, a dossziét visszadugta a
fiókba, azt pedig becsukta. - Elmondtam mindent.
- Mit rejteget előlem?
- Semmit - felelte Hanna. - Most pedig megyek vissza tanítani.
- Én pedig házkutatási parancsért megyek, és baj lesz, ha az a dosszié közben
elvándorol a helyéről - mondta Erlendur, és az ajtó felé indult.
- Megígéri, hogy amit közlök, azt nem adja tovább? - kérdezte Hanna, amikor Erlendur
már kinyitotta az ajtót.
- Már megmondtam, hogy szigorúan privát információnak tekintem.
- Akkor nézzen bele - mondta Hanna, újra elővette a dossziét, és átnyújtotta.
Erlendur becsukta az ajtót, átvette a dossziét, és olvasásába mélyedt. A professzornő a
dohányozni tilos tábla ellenére cigarettát vett elő, és idegesen rágyújtott.
- Ki ez az Eydal?
- Egyik legkiválóbb kutatóorvosunk.
- És mi van itt, amit titkolni akart előttem? Beszélhetek ezzel az úrral?
Hanna nem felelt.
- Hogy is van ez? - firtatta Erlendur.
Hanna sóhajtott.
- Úgy tudom, hogy ő is tart otthon emberi szerveket - mondta végül.
- Ez az ember szerveket gyűjt?
- Tart otthon néhány szervet.
- A lényeg, hogy itt az áll, hogy mintát kapott vizsgálati célra. Elképzelhető tehát, hogy
az agy nála van - állapította meg Erlendur. - Ez problémát okoz önnek?
- Egyik legkiválóbb kutatónk - ismételte meg Hanna, a fogai közt szűrve a szavakat.
- És a kandalló párkányán tartja egy négyéves kislány agyát! - kiáltott fel Erlendur.
- Nem várom el magától, hogy megértse, mi a tudományos munka - felelte a nő.
- Mi van ezen megérteni való?
- Nagy hiba volt, hogy magát beengedtem ide! - kiabált most már a professzor asszony
is.
- Már mástól is hallottam ilyesmit - felelte Erlendur.


32.FEJEZET
Elínborg megtalálta a húsavíki nőt.
Már csak két név maradt a listáján, ezért otthagyta Sigurdur Ólit Holberg lakásán a
műszakiakkal, és útnak indult. Az első nő reakciója a már untig ismert volt: nagy, de nem
őszinte meglepetés, igen, már hallotta mástól a történetet, nem is egyszer. Az igazat
megvallva, már számított a rendőrségre. A másik nő, az utolsó a listáján, nem volt
hajlandó szóba állni vele. Be sem engedte. Becsukta előtte az ajtót, mondván, hogy nem
is érti, mit akar tőle Elínborg, és úgysem tud segíteni neki.
Ám volt a nőben valami tétovaság. Úgy tetszett, hogy minden erejét összeszedve tudja
csak azt mondani, amit mond, mintha az egész szerepet előre elpróbálta volna. Úgy
festett, mint aki számított a rendőrségre, de, a többiekkel ellentétben, nem akar tudni
semmiről. Egyet akart csak, hogy Elínborg azonnal távozzék.
Elínborg biztos volt benne, hogy megtalálta, aki után annyit kutattak. Még egyszer
átfutotta az adatait. Neve Katrín, a Reykjavíki Városi Könyvtár fiókvezetője. A férje egy
nagy reklámcég menedzsere. Hatvanéves, három gyereke van, 1958 és 1962 között
születtek. Húsavíkből 1962-ben költözött el, és azóta él Reykjavíkban a családjával.
Elínborg másodszor is becsengetett.
- Nézze… úgy gondolom, hogy mégiscsak beszélnie kellene velem - mondta, amikor
Katrín újra ajtót nyitott.
Az asszony ránézett.
- Semmivel se tudok a segítségére lenni - vágta rá meglepően éles hangon. - Tudom,
milyen ügyről van szó. Hallottam róla. De én nem tudok semmiféle nemi erőszakról.
Remélem, hogy ennyivel megelégszik. Többször ne zavarjon.
És megpróbálta becsukni előtte az ajtót.
- Lehet, hogy én megelégednék ennyivel, de egy Erlendur nevű detektív, aki a Holberg
gyilkosság ügyében nyomoz, semmiképp se fog. Mire legközelebb ajtót nyit, ő is itt fog
állni, és nem megy el. Nem fogja hagyni, hogy rácsapja az ajtót. És ha a dolog komolyra
fordul, bevitetheti a kapitányságra is.
- Legyen szíves és hagyjon békén - mondta Katrín, és becsapta az ajtót.
Bárcsak hagyhatnálak… - gondolta Elínborg. Elővette a mobilját, és hívta Erlendurt, aki
épp akkor lépett ki az orvosi egyetemről. Ismertette vele a helyzetet, mire Erlendur
megígérte, hogy tíz perc múlva a helyszínen lesz.
Amikor megérkezett, hiába kereste kolléganőjét Katrín háza körül, de az autóját
meglátta a közeli parkolóhelyen. Nagy családi ház volt a Vogur negyedben, két emelettel
és dupla garázzsal. Becsengetett, és nagy meglepetésére Elínborg nyitott ajtót.
- Szerintem ő az, megtaláltam - súgta, miközben beengedte Erlendurt. - Ő maga jött ki
értem az előbb, és elnézést kért a viselkedéséért. Azt mondta, mégis inkább itt beszél
velünk, mint a rendőrségen. Hallott az ügyről, és számított rá, hogy megkeressük.
Elínborg bevezette a nappaliba, ahol Katrín állva várta. Kezet nyújtott Erlendurnak, és
egy mosollyal is megpróbálkozott, ám ez nem sikerült igazán. Konzervatívan öltözködött.
Szürke szoknya és fehér blúz volt rajta, vállig érő sűrű, egyenes szálú haja féloldalra volt
fésülve. Magas termetű volt, vékony lábú és keskeny vállú, csinos arcán szelíd, kissé
aggodalmas kifejezés ült.
Erlendur körülnézett a nappaliban; könyvekkel megrakott, üvegajtós szekrények
uralták. Az egyik könyvszekrény mellett szép íróasztal állt, a szoba közepét patinás, jó
karban tartott bőr ülőgarnitúra foglalta el. A falakon festmények, családi fényképek.
Ezeket tüzetesebben szemügyre vette. A három fiú a szülőkkel, gyermekkorukból, a
legfrissebbek a konfirmációjuk alkalmával készültek. Sehol egy kép az egyetemi éveikből
vagy házastársukkal, gyermekeikkel.
- Nemsokára kisebb lakásba költözünk - mondta Katrín csaknem mentegetőzve,
amikor látta Erlendur érdeklődését. - Nagy már nekünk ez a hatalmas ház.
Erlendur bólintott.
- A férje is itthon van?
- Nem, Albert csak este jön haza, most külföldön van. Reméltem, hogy meg tudjuk
beszélni ezt az ügyet, mielőtt hazaér.
- Nem ülnénk le? - kérdezte Elínborg. Katrín elnézést kért az udvariatlanságért, és
felkérte őket, hogy foglaljanak helyet. Ő maga a pamlagra ült, vendégei vele szemben a
két karszékbe.
- Pontosan mit is várnak tőlem? - kérdezte Katrín, előbb egyikükre, majd a másikukra
pillantva. - Nem igazán értem, hogy jövök én a képbe. Az az ember meghalt. Ezzel semmi
dolgom nekem.
- Holberg nőkkel erőszakoskodott - mondta Erlendur. - Keftavíkban megerőszakolt egy
nőt, és ennek folytán gyereke született. Egy lány. A nyomozás során tudomásunkra
jutott, hogy nem sokkal előbb ugyanígy bánt el egy húsavíki nővel, aki hasonló korú
lehetett. Lehet persze, hogy más nőket is megerőszakolt, ezek előtt vagy ezek után. De
ezekről semmit nem tudunk. A húsavíki áldozatát viszont meg kell találnunk. Holberget
az otthonában ölték meg, és van okunk feltételezni, hogy az ő mocskos múltjában
lelhetjük meg a magyarázatot.
Ő és a kolléganője is felfigyelt rá, hogy Katrínra az egész elbeszélés nem hatott látható
módon. Nem látszott rajta megdöbbenés, nem kérdezett rá sem a keflavíki nőre, sem a
lányára.
- Nem érez semmit a hallottak nyomán? - kérdezte Erlendur.
- Nem - felelte Katrín - nem is értem… mit kellene éreznem?
- Mit tud mondani nekünk Holbergről? - kérdezte Erlendur némi hallgatás után.
- Rögtön felismertem az újságokban közölt fényképekről - felelte Katrín, és úgy
tetszett, hogy ezzel az ellenállás utolsó nyoma is elenyészett a hangjából. Szavai
suttogásba mentek át. - Persze nagyon megváltozott - tette hozzá.
- A fényképet mi halásztuk elő - mondta Elínborg magyarázatképpen. - A vezetői
engedélyében szerepelt, amit nemrég újított meg. Kamionsofőr volt, keresztül-kasul
járta az országot.
- Annak idején azt mondta nekem, hogy ügyvéd Reykjavíkban.
- Feltehetőleg a kikötőket meg a világítótornyokat felügyelő hatóságnál dolgozott
- mondta Erlendur.
- Húszéves múltam akkoriban. Albertnak és nekem már két gyerekünk volt. Egészen
fiatalon házasodtunk össze. Ő épp a tengeren volt, mármint Albert. Ez ritkán fordult elő.
Kis boltja foglalta el, és egy biztosítótársaságnak is dolgozott, mint ügynök.
- Tud Albert arról, ami távollétében történt? - kérdezte Erlendur. Katrín egy pillanatig
tétovázott.
- Nem. Sose mondtam el neki. És szeretném, ha maguktól se tudná meg.
Csend telepedett a szobára.
- Senkinek se mondta el? - kérdezte Erlendur.
- Senkinek se.
Katrín megint elhallgatott. Vendégei nem sürgették.
- Magamat hibáztatom az egész miatt. Édes Istenem - sóhajtott. - Tudom, hogy nincs
okom rá. Tudom, hogy semmit se vétettem. Majdnem negyven éve történt, és még
mindig magamat vádolom, pedig tudom, hogy nem kéne. Negyven éve!
Hallgattak.
- Nem tudom, hogy mennyi és milyen részletre kíváncsiak. Ahogy mondtam, Albert a
tengeren járt, én pedig egyszer kiruccantam a barátnőimmel, csaptunk egy görbe estét,
és ott, a tánclokálban találkoztunk ezekkel a férfiakkal.
- Férfiakat mondott? - kapta fel a fejét Erlendur.
- Holberg egy másik férfival volt, a nevét nem tudtam meg sem akkor, sem később. Ez
egy kis fényképezőgépet mutogatott, azzal, hogy azt mindenhová magával viszi.
Beszélgettünk kissé a fényképezésről. Aztán ők is velünk jöttek az egyik barátnőm
lakására, és ott folytattuk az iszogatást. Mi négyen voltunk barátnők, és legtöbbször
együtt jártunk el. Kettőnknek volt már családja. Egy idő után mondtam, hogy én
hazamegyek, ő pedig felajánlotta, hogy hazakísér.
- Mármint Holberg? - érdeklődött Elínborg.
- Igen, Holberg. Én elhárítottam, elbúcsúztam a barátnőimtől, és hazaindultam. Nem
messze laktam onnan. Amikor az ajtót kinyitottam (kis egyedülálló házban laktunk egy új
utcán, amit akkor kezdtek kiépíteni), váratlanul ott állt mögöttem. Mondott valamit,
amit nem értettem tisztán, aztán belökött a házba, és ránk zárta az ajtót. Teljesen
elképedtem. Nem is tudom, mi volt nagyobb, a meglepetésem vagy az ijedségem. Az
alkohol eltompította az érzékeimet. A férfiról persze semmit sem tudtam, aznap este
láttam először.
- És akkor miért magát hibáztatja? - kérdezte Elínborg.
- A tánclokálban nagyon fel voltam dobva - felelte Katrín egy kis hallgatás után. - Én
kértem fel őt a táncra. Nem tudom, mi üthetett belém. Persze ittam, nem sokat, de
mindig is rosszul bírtam az italt. Szórakozni mentem a barátnőimmel, a hajamat is
leengedtem. Kacér voltam. És kissé becsiccsentettem.
- Mindez nem kellett volna, hogy oda vezessen… - kezdte Elínborg, de Katrín ráemelte
a szemét, és halkan, de határozottan közbevágott:
- Mondhat nekem bármit, teljesen fölösleges.
Némi hallgatás után így folytatta:
- Szóval… a tánclokálban ragadt ránk, és meg kell mondanom, hogy nem keltett rossz
benyomást. Szórakoztató volt, értett hozzá, hogy kell mulattatni a lányokat. Játékokat
ötlött ki, és könnyen belevont minket. Utólag jutott eszembe, hogy engem kikérdezett
Albert felől, és a fecsegésemből deríthette ki, hogy egyedül vagyok odahaza. De ezt úgy
tette, hogy eszembe se jutott gyanakodni, csak kedves érdeklődésnek vettem.
- Ez lényegében ugyanaz a sztori, mint a keflavíki nőé, akit Holberg ugyancsak
megerőszakolt - mondta Erlendur. - Az a nő egyébként megengedte neki, hogy
hazakísérje, sőt a házába is beengedte, hogy úgymond taxiért telefonálhasson, és
Holberg ott benn, a konyhában támadt rá.
- Egy pillanat alatt teljesen más ember lett belőle. Rémítő. Ocsmány dolgokat beszélt.
Letépte rólam a kabátot, belökdösött, elmondott mindennek. Valósággal őrjöngött.
Megpróbáltam a lelkére beszélni, de hiába, és amikor elkezdtem segítségért kiabálni,
befogta a számat és a hálószobába vonszolt…
Minden bátorságát összeszedve részletesen elmondta, mit csinált vele Holberg,
összefüggően és tartózkodás nélkül. Semmit sem felejtett el abból, ami azon az éjszakán
történt, a legapróbb részletre is emlékezett. A beszámolójában nem volt semmi
érzelgés, úgy hangzott, mintha hideg tényeket olvasna fel egy jegyzőkönyvből. Soha nem
beszélt az incidensről így, ilyen pontosan, de olyan távolságot teremtett maga és az eset
között, hogy Erlendur úgy érezte, mintha olyasmiről számolna be, ami egy más nővel
esett meg. Nem vele, hanem valaki mással. Valami más helyen. Más időben. Egy másik
életben.
Volt egy olyan részlete az elbeszélésnek, amelytől Erlendur arca összerándult, és
Elínborg alig hallhatóan elkáromkodta magát.
Katrín elhallgatott.
- Miért nem jelentette fel azt a gazembert? - kérdezte Elínborg.
- Valódi szörnyeteg volt. Megfenyegetett, hogy kinyír, ha valakinek is elárulom a
történteket, és őt letartóztatják. De nem ez volt a legrosszabb. Azt mondta, hogy ha
följelentem, azt fogja mondani, hogy én hívtam be a házba, és én akartam lefeküdni
vele. Persze nem ilyen finoman fogalmazott. Hihetetlenül erős volt, de az erőszaknak
szinte semmi látható jelét nem hagyta rajtam. Erre vigyázott. Csak később
gondolkodtam el ezen. Többször is arcul ütött, de sohasem erővel.
- Mikor történt mindez?
- 1961-ben, késő ősszel.
- És volt valami folytatás? Találkozott még Holberggel, vagy…
- Nem, soha többé nem láttam, csak nemrégiben az újságban a képét.
- És akkor költöztek el Húsavíkból?
- Ezt már egy ideje terveztük. Albert mindig is a fővárosba vágyott. A történtek után
már nekem sem volt semmi ellenvetésem. Húsavíkban derék emberek laknak, jó volt ott
élni, de azóta egyszer sem mentem vissza.
- Már akkor volt két gyereke, ahogy a képeken látom, két fia - jegyezte meg Erlendur,
és fejével a falon függő konfirmációs fényképek felé intett- , aztán született egy
harmadik fia is… mikor?
- Két évvel később - vágta rá Katrín.
Erlendur ránézett, és azonnal látta, hogy valami okból, és a beszélgetésük folyamán
először, az asszony nem mond igazat.


33.FEJEZET
- Miért álltál le? - kérdezte Elínborg, amikor a házból kiléptek az utcára.
Elínborg csak üggyel-bajjal tudta rejteni meghökkenését, amikor Erlendur hirtelen
köszönetet mondott Katrínnak a készséges segítségéért. Tudja, mondta neki, hogy
mennyire nehéz lehetett ezekről a dolgokról beszélni, és biztosította, hogy hármukon
kívül senki sem fog megtudni semmit az elmondottakról. Elínborg csak hápogott. Hiszen
még csak most kezdődött volna a beszélgetés.
- Elkezdett hazudni - felelte Erlendur. - Épp elég gyötrelmes lehetett neki az egész.
Majd újra meglátogatjuk. Addig a telefonját lehallgatjuk, és egy autó fog állni a ház
közelében, hogy követhessük a mozgását és a látogatóit. Meg kell tudnunk, mit
csinálnak a fiai, lehetőleg frissebb fényképeket kell szereznünk róluk, de úgy, hogy ne
hívjuk fel magunkra a figyelmet, azonkívül keríteni kell olyanokat, akik még Húsavíkból
ismerték Katrínt, és akik esetleg arra az estére is emlékeznek, bár ennyi év után erre már
kevés a kilátás. Sigurdur Ólit megkértem, hogy a kikötőket meg a világítótornyokat
felügyelő hatóságtól tudja meg, mikor dolgozott Holberg a húsavíki részlegüknél. Te meg
szerezz másolatot Katrín meg Albert házasságleveléről, hogy lássuk, melyik évben
esküdtek meg.
Erlendur beszállt a kocsijába, majd még kiszólt:
- Ja, és szeretném, ha megint ott lennél, amikor újra meglátogatjuk a hölgyet.
Nordurmýribe hajtott. Még ott találta Sigurdur Ólit, aki időközben megtudakolta a
telefontársaságnál, hogy ki hívta Holberget a hétvégén, mielőtt meggyilkolták. Kétszer
hívták a kamiontelepről, ahol dolgozott, három hívás pedig nyilvános készülékekről
érkezett, kettő közülük a Laekjargatán álló utcai fülkéből, egy pedig a Hlemmur
buszpályaudvarról.
- Egyéb?
- Igen, a pornóanyag Holberg számítógépében. A műszakiak sokat átnéztek, és azóta
se tértek magukhoz. A legocsmányabb szemét, ami csak az interneten található,
egyebek közt állatokkal és gyermekekkel. Totál perverz volt a vén csirkefogó.
- Azt akarod mondani, hogy meg is érdemelte azt a hamutálat a koponyájába?
- Szerinted talán nem?
- Tudakozódtál a kikötőket meg a világítótornyokat felügyelő hatóságnál?
- Még nem.
- Akkor ugorj neki.
- Nézd csak, nem nekünk integet az az ürge? - kérdezte Sigurdur Óli.
Erlendur kocsijában ültek Holberg háza előtt. A műszaki csoport egyik tagja fehér
overalljában feljött az alagsorból, és látható izgalommal integetett feléjük. Kiszálltak,
lementek az alagsorba, és a technikus a képernyők egyike felé terelte őket. A kezében
távirányító volt, amellyel a nappali sarkában a padló alá bocsátott kamerát mozgatta.
Nézték a monitort, de a kép egyetlen részletét sem voltak képesek azonosítani. A kép
zavaros volt, fényszegény és elmosódott. A sóder volt látható, meg időnként a
betonpadló alja, de semmi figyelemre méltót nem észleltek. Eltelt némi idő, a technikus
végül nem tudta türtőztetni magát.
- Ott van, ni! - mutatott a képernyő felső középvonalában. - Közvetlenül a padló alatt.
- Micsoda? - kérdezte Erlendur, mert nem látott semmit.
- Nem látják?
- Mit kellene látnunk? - tudakolta Sigurdur Óli.
- A gyűrűt.
- A gyűrűt? - értetlenkedett még mindig Erlendur.
- Igen, egy gyűrűt találtunk a padló alatt. Még mindig nem látják? Addig pislogtak,
hunyorogtak a képernyő előtt, amíg felfedezték az aprócska tárgyat, amelyet némi
jóakarattal gyűrűnek is lehetett nézni. De homályos volt a kép, mintha valami
akadályozta volna a látást.
- Olyan, mintha valami útjában volna a fénynek - jegyezte meg Sigurdur Óli.
- Alighanem szigetelőfólia lesz, amit az építkezéseknél használnak - mondta a
technikus. Többen is a monitor elé siettek, hogy lássák, mi történik. - És most nézzék ezt
a vonalat - folytatta -, itt a gyűrű mellett. Nem olyan, mintha egy ujj volna? Van valami a
padló alatt itt a sarokban, amit jó volna alaposabban megnézni.
- Törjék fel a betont! - rendelkezett Erlendur. - Hadd lássuk azt a valamit.
A műszaki csoport azonnal munkához látott. A padlón kijelölték a leendő rés
körvonalait, és nekieresztették a légkalapácsokat. Finom betonpor töltötte be a
helyiséget, Erlendur és Sigurdur Óli gézmaszkot kapott a szája és orra elé. A műszakiak
mögött állva figyelték, ahogy tágul a nyílás. A betonpadló arasznyi vastag volt, nem
könnyen adta meg magát a pneumatikus masináknak.
Végül feltűnt a fólia, amelyet előbb a kamera jelzett. Sigurdur Óli Erlendurre pillantott,
ő pedig bólintott feléje.
A fólia egyre nagyobb darabja vált láthatóvá. Erlendur is úgy találta, hogy plasztik
szigetelőfólia. Nem nagyon lehetett keresztüllátni rajta. Most már ő is elfeledkezett az
egész helyiséget betöltő zajról, a gyomorforgató bűzről és a kavargó porról. Sigurdur Óli
még le is vette a maszkot, hogy jobban lásson. A nyílás fölé hajolva harsányan
megjegyezte:
- Nem így nyitják fel a fáraók sírját Egyiptomban?
Többen nevettek, a feszültség kissé engedett.
- Attól tartok, hogy itt nem fogunk fáraót találni - morogta Erlendur.
- Lehet, hogy tényleg itt találunk rá Grétarra Holberg padlója alatt? - kérdezte Sigurdur
Óli reményteljes izgalomban. - Huszonvalahány év után! Szédületes!
- Igaza volt az anyjának - mondta Erlendur.
- Grétar anyjának?
- Ő mondta a fiáról, hogy úgy eltűnt, mintha ellopták volna.
- Igen, plasztikba pakolva és a padló alá tolva.
- Marion Briem… - mormogta maga elé Erlendur, és a fejét rázta. A műszakiak most
már a villanyfúrókkal dolgoztak körös-körül, a súly alatt a padló megroppant, a nyíláson
át az egész plasztik csomag láthatóvá vált. Hossza akkora volt, mint egy átlagos férfi
magassága. A műszaki csoport most megvitatta, hogyan fogjanak a kiemeléséhez. Arra
jutottak, hogy feltétlenül egészben szedik ki, és csak akkor nyúlnak a borításhoz, ha már
beszállították a hullaházba a Barónsstigurre, nehogy esetleges nyomok veszendőbe
menjenek.
Elővették a hordágyat, amelyet még az előző este hagytak a lakásban, és letették a
padlóra a nyílás mellé. Ketten lementek, hogy kiemeljék a csomagot, de nehéznek
bizonyult, úgyhogy még ketten lemásztak segíteni. Elkotorták körüle a földet, majd
együttes erővel kiemelték, és a hordágyra helyezték.
Erlendur odament a csomaghoz, föléje hajolt, és megpróbált kivenni valamit a fólián
keresztül. Egy összezsugorodott és oszlott arcot vélt látni alatta, fogakat és az orr egy
darabját. Felegyenesedett.
- Mindent összevéve nem is néz ki olyan rosszul - mondta.
- És az meg micsoda? - kiáltott Sigurdur Óli az üreg fölé hajolva.
- Hol? - nézett fel Erlendur.
- Ott lenn! Nem filmtekercsek?
Erlendur közelebb ment, letérdelt a nyílás szélére, és meglátta a filmtekercseket félig
a sóderba temetve. Méternyi filmszalagok tekeregtek mindenfelé.
- Remélem, hogy találunk is valamit rajtuk - mondta.


34.FEJEZET
Katrín a nap hátralévő részében nem mozdult ki a házból. Nem volt látogatója, és fel
sem emelte a telefont. Este egy férfi állt meg a ház előtt nagy kombi kocsival, kiemelt
egy közepes méretű bőröndöt, és bement a házba. Ez nyilván Albert volt, a férje, akit
estére várt haza üzleti útjáról Németországból.
Egy kocsiból két rendőr figyelte a házat. A telefonvonalra rá volt kötve a lehallgató. A
két idősebb fiú hollétéről biztos értesülések voltak, de a harmadiknak nem sikerült a
nyomára jutni. Elvált, és egy kis lakása volt a Gerdi negyedben, de ott nem találtak rá. Az
utcára őrt állítottak. A rendőrség folyamatosan gyűjtötte róla az adatokat, és a leírását
megküldték az ország minden rendőrőrsének. Egyelőre nem találták indokoltnak, hogy
eltűnéséről tájékoztassák a médiumokat.


A boncolóorvos - ugyanaz, aki Holberg és Audur testével is dolgozott - már
eltávolította a plasztik burkolatot. Megállapította, hogy férfi testéről van szó; a feje
hátranyaklott, nyitott szája mintha az iszonyat üvöltését harsogná, a karok a test mellé
zárultak. A bőr kiszáradt, meggyűrődött és kifakult, foltokban oszladozott a meztelen
testen. A fej súlyosan sérültnek látszott, a színtelen haj hosszan lógott le a két arc
mentén.
- Az illető kibelezte - mondta az orvos.
- Micsoda…? - kérdezte Erlendur elhűlve.
- Aki eltemette, kiszedte a belső szerveit. Ésszerű lépés, ha el akarta rejteni a testet,
mert így kevésbé bűzlik. A plasztik burkolatban fokozatosan kiszáradt, és mondhatni,
hogy elég jól konzerválódott.
- Meg tudja állapítani a halál okát?
- A fején egy fóliazacskó volt, tehát akár meg is fojthatták, de ehhez még alaposabban
meg kell néznem. Idő kell hozzá. Tudja, kicsoda? Valami nyomoronc lehetett, a szegény
pára.
- Gyanítom, hogy ki - felelte Erlendur.
- Beszélt a professzor asszonnyal?
- Bűbájos nő.
- Meghiszem azt!


Sigurdur Óli Erlendurre várt az irodájában, de az, amint megérkezett, épp csak annyit
közölt, hogy megy a műszakiakhoz, mert sikerült néhány képet előhívniuk és
kinagyítaniuk a filmekből, amelyeket Grétar hullája mellett találtak. Sigurdur Óli is vele
tartott, közben Erlendur beszámolt neki a beszélgetésről, amelyet Elínborggal együtt
Katrínnal folytattak.
Ragnar, a műszakiak főnöke már várt rájuk, az irodája asztalára ki voltak terítve a
filmek meg a kinagyított felvételek. Ez utóbbiakat átnyújtotta nekik, ők meg összedugták
a fejüket a képek fölött.
- Csak ezt a hármat sikerült megmentenünk - mondta Ragnar -, és be kell vallanom,
hogy fogalmam sincs, mi látható rajtuk. Hét tekercs Kodak film volt, mindegyik 24
felvételhez. Az egyikről ki tudtuk nagyítani ezt a három képet. Fölismertek valamit
rajtuk?
Erlendur és Sigurdur Óli hunyorogva bámult a fényképekre. Fekete-fehér képek voltak.
Kettő félig fekete volt, mintha a redőnyzár nem nyílt volna ki rendesen. A távolság sem
lehetett jól beállítva, annyira életlenek voltak, hogy valóban semmit sem lehetett látni
rajtuk. A harmadik és utolsó kép viszont ép és tűrhetően éles volt: egy férfit mutatott,
aki a saját képét veszi fel egy tükör előtt állva. Kicsi és lapos fényképezőgép volt,
négyégős vakukockával a tetején, a villanás megvilágította a tükörben a férfi arcát.
Farmernadrágot, kockás inget és könnyű nyári dzsekit viselt.
- Emlékszel még a vakukockákra? - kérdezte Erlendur, és hangjából nosztalgia csendült
ki. - Micsoda forradalom volt a fényképezésben!
- De még mennyire! - mosolygott Ragnar, aki Erlendurrel egykorú lehetett.
- Kár, hogy a fényképezőgép jórészt eltakarja az arcát - jegyezte meg Sigurdur Óli -, de
azért ugye valószínű, hogy ez maga Grétar?
- Mond valamit esetleg a környezet abból a kevésből, ami látszik belőle? - kérdezte
Ragnar.
A tükörben, a fényképező személy két oldalán, a szobának csak néhány részletét
lehetett látni: egy szék hátát, egy kávézóasztalkát, a padlószőnyeget meg a padlóig leérő
függöny egy darabkáját.
Hosszú ideig fürkészték a kép minden apró részletét. Erlendur előtt lassan
felderengett a fényképezőtől balra eső sötétségből valami emberi forma, egy profil,
szemöldökkel és orral. Inkább csak sejtelem volt, leheletnyi árny, de Erlendur képzelete
felgyúlt tőlük.
- Felnagyíthatnánk ezt a részletet? - kérdezte Ragnartól, aki alaposan megnézte a
mutatott foltot, de nem látott semmit benne. Sigurdur Óli felvette a képet és az orra elé
tartotta, de ő sem fedezte fel, amit Erlendur látni vélt.
- Egy pillanat az egész - felelte Ragnar. és az irodából átvitte a képet a laborba.
- Vannak ujjlenyomatok a filmeken? - kérdezte közben Sigurdur Óli.
- Hogyne - felelte Ragnar -, ugyanazok, amelyek a temetőben készült fényképen
voltak. Két személytől: Holbergtól és még valakitől, aki nyilván azonos a fényképésszel.
A fényképet egy technikus szkennelte és a monitorra vitte, majd kinagyította belőle a
megjelölt területet. Ami a fényképen csak fényingadozásnak hatott, az itt számtalan
pontra bomlott szét, melyek betöltötték a képernyőt. Így már Erlendur is szem elől
vesztette azt, amit az előbb még látni vélt a fotón. A technikus most a billentyűkön
dolgozott, adott néhány parancsot, a kép összeugrott, a pontok összerendeződtek, és
lépésről lépésre előderengtek egy arc körvonalai. Még mindig messze volt az élességtől,
de Erlendur felismerni vélte Holberget.
- Ez nem a mi jómadarunk? - kiáltott fel Sigurdur Óli is.
- Van itt még más is - mondta a technikus, és tovább élesítette a képet. Hullámos haj…
alatta egy másik, ugyancsak elmosódott arcél.
Erlendur addig bámult a képre, amíg megjelent előtte a jelenet: Holberg ül és egy
nővel cseveg. Annyira magával ragadta ez a felfedezés, hogy csaknem rákiáltott a nőre,
hogy meneküljön ki a lakásból
Megszólalt egy telefon, de senki sem mozdult. Erlendur azt hitte, hogy az asztalon álló
készülék cseng.
- A tiéd szól - bökte oldalba Sigurdur Óli.
Időbe telt, amíg Erlendurnek sikerült rátalálnia a mobiljára. Elínborg hívta.
- Mivel szórakoztok ott? - kérdezte, amikor Erlendur végre bekapcsolta a készülékét.
- Nem térnél a tárgyra?
- Nocsak, de sürgős lett egyszerre!
- Mondd már, könyörgöm!
- Nohát, Katrín fiairól van szó - kezdte Elínborg. - A fiúkákról, akik persze már érett
férfiak.
- Mi van velük?
- Úgy tűnik, mind tökéletes hapsik, csakhogy egyikük különös helyen dolgozik.
Gondoltam, hogy ezt sürgősen meg kell tudnod, de ha olyan feszült vagy, és annyi a
dolgod, hogy egy kis beszélgetés gondolatát sem tudod elviselni, akkor inkább Sigurdur
Ólit hívom fel.
- Elínborg!
- Igen?
- A magasságos égre, Elínborg - kiáltott Erlendur, miközben kollégájára pislogott -,
elmondanád végre, amit elmondanál?
- A fiú a Genetikai Kutatóközpontban dolgozik.
- Micsoda?
- A fiú a Genetikai Kutatóközpontban dolgozik. Melyik fiú?

- A legkisebb. Az új adatbázisukat csinálja. Családfákkal dolgozik, izlandi családokkal,
meg örökletes, genetikus betegségekkel. Ez az ember az örökletes betegségek
szakértője.


35.FEJEZET
Erlendur aznap este későn ért haza. Úgy tervezte, hogy másnap korán délelőtt
felkeresi Katrínt, és elbeszélget vele az elméletéről. Remélte, hogy a fia hamarosan
felbukkan. Ha túl soká kell kutatni utána, fennáll a veszély, hogy a sajtó meg a tévé
szagot kap, és ezt mindenképp el akarta kerülni.
Eva Lind nem volt otthon. A konyhát azonban helyrehozta apja dührohama után.
Erlendur a mikrosütőbe tette a kétszemélyes vacsorát, amelyet a non-stop
készételboltban vásárolt hazaútban, és megnyomta a start gombot. Eszébe jutott az az
este néhány nappal előbb, amikor ugyanígy melegítette fel a vacsoráját, és a lánya
közölte vele, hogy állapotos. Úgy érezte, egy év is eltelt azóta, hogy Eva Lind leült vele
szembe, pénzt követelt tőle, és nem volt hajlandó felelni a kérdéseire. Pedig csak
néhány napja történt. És neki még mindig rossz álmai vannak. Nem álmodott gyakran, és
többnyire csak foszlányokra emlékezett belőlük, de egész nap kóválygott benne a
kellemetlen utóérzés. Ráadásul a mellébe nyilalló fájdalom is gyakran jelt adott magáról,
melyet a dörzsölés nemigen tudott enyhíteni.
Eva Lind jutott az eszébe, majd a magzata, aztán Kolbrún és Audur, és sorban Elín meg
Katrín a fiaival, a három jómadár, Holberg, Ellidi meg Grétar, a lány Gardabaerből meg
az apja, és persze a saját gyerekei, Sindi Snaer, a fia, akit ritkán látott, és a gondolatai
visszaértek Évához, aki végül is vette a fáradságot, hogy felkutassa őt, és akivel mindig
hajba kapnak, ha neki nem tetszik az ő életvitele. Igaza van a lánynak. Kicsoda ő, hogy
prédikáljon neki?
Aztán ilyesmire gondolt: anyák és lányaik, apák és fiaik, anyák és fiaik, apák és lányaik,
aztán nem kívánt gyerekek, aztán gyerekek, akik meghaltak ebben a kis közösségben,
Izlandon, ahol mintha mindenki mindenkivel rokonságban vagy kapcsolatban volna.
Ha Katrín legkisebb fiának Holberg volt az apja, akkor Holberget valóban a saját fia
ölte meg? Hogyan jött rá, hogy az apja? Katrín elmondta neki, hogy Holberg
megerőszakolta, és teherbe ejtette? Milyen érzés lehet ez? Milyen érzés lehet
megtudnia valakinek, hogy nem az, aminek hitte magát? Hogy nem az, aki? Hogy az apja
nem az apja, hogy ő nem az apja fia, valaki másnak a fia, akinek a létezéséről nem is
tudott? Valakié, aki nőket erőszakolt meg szakmányban?
Hogy érzi magát az ilyen ember? Hogyan képes megbékélni a helyzettel? Vagy nem
képes, hanem megkeresi az apját, és megöli? És ráírja: „Én Ő vagyok”?
És ha Katrín nem árulta el neki, akkor hogy szerzett a fia tudomást róla? Erlendur
egyre ezt forgatta az agyában. Minél többet gondolt rá, minél több lehetőséget gondolt
végig, annál többször tolult fel az emlékeiben az üzenetfa Gardabaerből. Azonkívül csak
egyetlen módja volt, hogy a fiú megtudja az igazságot, és Erlendur eltökélte, hogy
másnap ennek fog utánajárni.
És vajon mit látott meg Grétar? Miért kellett meghalnia? Zsarolta Holberget? Tudott a
bűntetteiről, és arra készült, hogy följelenti? Fényképeket készített Holbergről? Ki
lehetett a nő, aki azon a fényképen Holberg mellett ült? És mikor készült a kép? Grétar a
nagy nemzeti jubileum nyarán tűnt el, tehát akkor vagy az előtt. Azt is szerette volna
tudni, voltak-e további áldozatai Holbergnek, akik magukba zárták a titkot.
Kulcs fordult meg a zárban; Eva Lind érkezett meg.
- Elkísértem Gardabaerbe a lányt - mondta, látva, hogy apja előjön a konyhából. - Azt
mondta, hogy feljelenti azt a mocskot, aki annyi éve gyalázatra kényszerítette. Az anyja
idegösszeomlást kapott. Ezzel otthagytuk őket.
- A férjéhez mentetek?
- Igen, a kényelmes kuckóba - felelte Eva Lind, és lerúgta a lábáról a cipőt az ajtó
mögött. - Őrjöngött a fiú, de amikor meghallotta, mi a szitu, rögtön lecsillapodott.
- Mit szólt?
- Remek srác, igazán. Már úton is van Gardabaerbe, hogy váltson egy-két szót a
szörnyeteggel.
- Értem.
- Mit gondolsz, érdemes följelenteni a disznót?
- Ezek nehéz ügyek. A férfi mindig mindent letagad, és a legtöbb meg is ússza. Sok
fordul meg azon, hogyan viselkedik az anya. De most beszélj magadról. Hogy vagy?
- Pompásan - felelte Eva Lind.
- Gondoltál már ultrahangvizsgálatra, vagy, hogy mi lesz a neve? - kérdezte Erlendur.
- Szívesen elkísérlek.
- Majd eljön az ideje annak is - felelte a lánya.
- Biztos, hogy eljön?
- Ha mondom!
- Akkor jó… - bólintott Erlendur.
- És nálad hogy mennek a dolgok? - kérdezte Eva Lind, miközben betette a mikroba a
másik vacsoraadagot.
- Néhány napja főleg a gyerekekre gondolok - felelte apja. - Meg egy üzenetfára, amit
családfának is lehet mondani: minden nekünk szóló üzenet megtalálható rajta, csak azt
kell tudnunk pontosan, hogy mit keresünk. Aztán a gyűjtőszenvedélyről gondolkodom,
meg hogy ki mit gyűjtöget. Hogy is van az a kis dal az igáslóról?
Eva Lind apjára pillantott:
- Arra gondolsz, hogy „Az élet kész igásló”?
- Feje széna belül…
- … A szíve jéggé fagyva…
- …Az esze elrepül - fejezte be Erlendur a csacsi verset. Vette a kalapját, és megígérte,
hogy nem marad el soká.


36.FEJEZET
Hanna felkészítette Eydal doktort, így Erlendur látogatása nem érte őt készületlenül.
Hafnarfjördur régi negyedében lakott egy elegáns házban. Úgy fogadta az ajtóban a
nyomozót, mint az előzékenység és udvariasság eleven szobra. Apró termetű ember
volt, a feje kopasz, mint a biliárdgolyó, vastag köntöse alatt tisztes pocak gömbölyödött.
Életművész, gondolta Erlendur, az a típus volt, akinek az arcán mindig ott az az enyhe,
kissé feminin pír. Kora meghatározhatatlan, valahol hatvan körül járhat. Pergamenszáraz
kezét nyújtotta, s a szalonba invitálta vendégét.
Erlendur nagy borvörös bőr pamlagon foglalt helyet, s köszönettel elhárította a
felkínált italt. Az orvos leült vele szemben, várva, hogy előadja jövetele célját. A
nyomozó körülhordozta tekintetét a tágas helyiségben, amelyet festmények és
műtárgyak pazar bősége jellemzett, és felötlött benne, hogy az orvos vajon egyedül él-e
közöttük. Rögtön meg is kérdezte.
- Mindig egyedül éltem - felelte az orvos -, és jól van ez így. Mondják, hogy az
agglegények az én koromban megbánják, hogy nem alapítottak családot, hogy nincsenek
gyerekeik. Kollégáim a nemzetközi konferenciákon mind az unokáik fényképeit
lobogtatják, de bennem nem keltenek irigységet. Engem a gyerekek valahogy sosem
érdekeltek.
Nyájas volt, beszédes és bizalmas, mintha régi kebelbarátok volnának, mintha
egyenrangúként kezelné vendégét, de Erlendur nem ment lépre.
- A konzervált szervek annál jobban érdeklik - jegyezte meg.
Eydal nem hagyta, hogy kibillentse őt az egyensúlyából.
- Hanna elmesélte, hogy ön fel volt háborodva - mondta. - Pedig erre nincs oka. Én
semmi illegálisát nem művelek. Igen, van egy kis szervgyűjteményem. A többsége
formalinban áll, üveghengerekben. Itt őrzöm, a házamban. A megsemmisítés várt volna
rájuk, de én magamhoz vettem, és egy ideig magamnál tartom őket. Vannak másféle
biomintáim is, főleg szövetminták. Nyilván az érdekli, hogy mi okból őrzöm ezeket.
Erlendur a fejét rázta.
- Igazában azt akartam kérdezni, hogy hány szervet tulajdonított el, de ezt hagyjuk
inkább későbbre.
- Én nem lopok szerveket - mondta a doktor, és lassú mozdulatokkal simogatta kopasz
feje búbját. - Nem értem, hol itt a probléma. Ha nincs kifogása, töltök magamnak egy kis
sherryt.
Felállt, odament az italszekrényhez, és töltött magának egy pohárkával. Erlendurnek is
nyújtott eggyel, aki nemet intett, majd visszaült, és vastag ajkával hörpintett egyet a
poharából. Kerek arcáról sugárzott, hogy mennyire élvezi.
- Kevesen akadnak fenn ezen - mondta aztán -, és nincs is igazi ok rá. A mi világunkban
semminek sincs értéke, ami halott, és ez a holttestre is vonatkozik. Nem kell érzelmeket
vinni a dologba. A lélek elszállt. A salak visszamarad, és a salak semmi. A test semmi,
érti?
- Az ön számára úgy tűnik, nem semmi, hiszen testrészeket gyűjt.
- Más országokban az egyetemek pénzért veszik a szerveket - folytatta az orvos. - De
Izlandon ez sose volt szokásban. Itt esetenkénti engedélyt kapunk a boncolásra, és néha
külön igényeljük egy olyan szerv kiemelését is, amelynek nincs fontossága a halál okának
megállapítása szempontjából. Az érintettek hozzájárulnak vagy tiltakoznak, esete
válogatja. Többnyire idős emberek holttestéről van szó. Szervlopásról nem lehet
beszélni.
- De ez nem mindig volt így, igaz?
- Nem tudom, hogy s mint volt régen. Az kétségtelen, hogy nem kezelték az egészet
olyan szigorúan, mint manapság. Ezt nem tudom pontosan. Nem tudom, miért azon
ütközik meg, amit én csinálok. Emlékszik, mit írtak a lapok Franciaországról? Hogy az
autógyárak igazi emberi testeket használnak az ütközési teszteknél, még gyerekek testét
is. Hát ezen tényleg meg lehet botránkozni. A szerveket adják és veszik széles e világon.
Mi több, embereket ölnek meg a szerveikért. Az én gyűjteményemet aligha tekintheti
bűnügyi esetnek.
- És ön mire használja őket?
- Természetesen kutatási célokra - felelte az orvos, és belekortyolt a sherryjébe.
- Mikroszkóppal vizsgálom őket. Mit csinálnak a gyűjtők? A bélyeggyűjtők nézegetik a
bélyegeket. A könyvgyűjtők a kiadás évét vizsgálják. A csillagászok szeme előtt ott az
egész világmindenség. Én a parányok világában vagyok otthon.
- Önnek tehát a kutatás a hobbija, módja van a saját tulajdonú szerveket és mintákat
vizsgálni.
- Ahogy mondja.
- Itt, a saját házában.
- Úgy van. A jól tartósított minták mindig tanulmányozhatók. Ha új orvostudományi
eredményekről értesülünk, vagy saját elméletünkhöz kellenek konkrét bizonyítékok,
nem kell messze mennünk értük, tökéletesen használhatók.
Az orvos elhallgatott.
- Ön Audurra kíváncsi - szólalt meg egy idő után.
- Tud róla? - kérdezte Erlendur meglepetten.
- No látja, ha akkor nem boncolják fel a gyereket, és nem emelik ki az agyát, most
önöknek nem volna módjuk kideríteni, hogy a halálát mi okozta. Ezt tudja jól. Nagyon
régóta fekszik a földben, harminc év után az agyból semmi nem marad. Ergó, ami önt
annyira felháborítja, épp az lesz most a segítségükre. Felteszem, hogy ennek tudatában
van.
Némi hallgatás után az orvos így folytatta:
- Hallott már XVII. Lajosról? XVI. Lajos és Marié Antoinette fia volt, akit a francia
forradalom idején bebörtönöztek, és tízéves korában kivégeztek. Néhány éve olvasni
lehetett róla az újságokban. Francia tudósok kimutatták, hogy valóban meghalt a
börtönben, és nem sikerült megszöknie, ahogy annak idején több tucat szélhámos
híresztelte magáról. Tudja, hogyan sikerült ezt bizonyítaniuk?
- Nem emlékszem a sztorira - felelte Erlendur.
- A balsorsú herceg szívét halála után kiemelték, és formalinban tartósították. Amikor
már lehetővé vált a DNS-vizsgálat, könnyű volt a szívből és a szülők maradványaiból vett
mintákat összevetni, és a rokonságot megállapítani. És tudja, mikor halt meg a herceg?
- Fogalmam sincs.
- Több, mint kétszáz éve, 1795-ben. Nagyszerű anyag ez a formalin.
Erlendur elgondolkodott.
- Mit tud Audurről?
- Több mindent.
- Hogy került önhöz az agy?
- Közvetítő útján. Úgy hiszem, hogy ebbe nem érdemes belemennünk.
- A Dunsztosvárosból?
- Úgy van.
- Ön kapta meg a Dunsztosváros anyagát?
- Csak egy részét. De ennek így semmi értelme… Nem kéne úgy beszélnie velem, mint
egy bűnözővel.
- Sikerült megállapítania a halál okát?
Az orvos Erlendurre pillantott, és kortyolt a sherryjéből.
- Igen, sikerült.
- A keflavíki kórház halotti bizonyítványa csak agytumort említ, további magyarázat
nélkül.
- Láttam az iratot, természetesen hiányos, nem is készült véglegesnek. Én viszont
alapos vizsgálatot végeztem, és azt hiszem, hogy válaszom van néhány kérdésére.
- Éspedig? - kérdezte Erlendur előre hajolva a székében.
- Genetikus betegségről van szó. Számos családban előfordul Izlandon. Auduré
különlegesen bonyolult eset volt, és a mélyreható vizsgálat ellenére egy darabig elég
tanácstalan voltam. Végül arra az eredményre jutottam, hogy a tumort egy genetikus
kórképpel, a neurofibromatózissal lehet összefüggésbe hozni. Valószínűleg nem hallott
még erről a betegségről. Egyes esetekben a beteg tünetmentesen hal meg idős korban,
de sokkal gyakoribb, hogy a tünetek már a gyermekkorban jelentkeznek, főleg
bőrelváltozások és agytumor formájában.
- Ezt a betegséget örökölheti lány az apjától?
- Igen, de a genetikus átvitel nem korlátozódik erre. Mindkét nembeliek átvihetik és el
is kaphatják. Azt mondják, hogy egyik változata jelent meg a híres Elefántemberben.
Látta ezt a filmet?
- Nem - felelte Erlendur.
- Egyes embereken kitör a kóros csontnövekedés betegsége, ami torzulásokhoz vezet,
mint a filmben szereplő esetben. Mások szerint viszont a neurofibromatózisnak semmi
köze az Elefántemberhez.
- Ön miért foglalkozott Audurrel? - vágott az orvos szavába Erlendur.
- Mert az agybetegségek képezik a szűkebb szakterületemet - felelte Eydal. - A kislány
az egyik legérdekesebb esetem volt. Minden jelentést elolvastam róla. Mi tagadás, nem
voltak nagyon precízek. A háziorvosa, ahogy hallottam, alkoholista volt abban az időben,
ő a fej akut tuberkulotikus fertőzéséről írt, és akkoriban mások is ezzel jelölték a
betegség első megjelenési formáját. Ez volt az én kiindulási pontom is. A keflavíki kórház
halotti bizonyítványa sem volt alapos, de erről már az előbb beszéltem. Megállapították
a tumort, és aztán annyiban hagyták a dolgot.
Az orvos felállt és egy nagy könyvszekrényhez lépett a szalon sarkában. Kivett egy
folyóiratot, és átnyújtotta Erlendurnek.
- Nem valószínű, hogy érti minden szavát, de írtam egy rövid tudományos cikket ez
irányú kutatásomról egy nagy tekintélyű amerikai szakfolyóiratba.
- Úgy érti, Audurről? - nézett fel Erlendur.
- Audur sokat segített, hogy pontosabb ismereteket szerezzünk erről a betegségről.
Sokat jelentett nekem és az orvostudománynak.
- A lány apja tehát genetikus hordozó volt - mondta Erlendur, mint aki összegezni
próbálja, amit az orvostól hallott. - És ő örökítette át a lányára. Ha fia lett volna, az is
örökölte volna a betegséget?
- Igen, de nem feltétlenül jelent volna meg őbenne is - felelte az orvos -, ám éppúgy
genetikus hordozó lehetett volna, mint az apja volt.
- Vagyis?
- Vagyis ha gyereke volna, a gyerekén kiütközhetne a betegség.
Erlendur agya a hallottakat őrölte.
- De a részletekről kérdezze ki inkább a Genetikai Kutatóközpont tudósait. A genetikai
kérdésekre ők tudják a válaszokat.
- Csakugyan?
- A Genetikai Kutatóközpont a mi új Dunsztosvárosunk. Ők tudják a válaszokat.
Egyébként… akarja látni Audurt? - kérdezte az orvos.
Erlendur nem értette azonnal az ajánlatot.
- Úgy érti, hogy…?
- Van lenn egy kis laboratóriumom. Szívesen megmutatom.
Felálltak. Erlendur követte Eydalt a keskeny lépcsőn. Az orvos felkapcsolta a villanyt,
és egy csinos laboratórium jelent meg szemük előtt mikroszkópokkal, digitális
masinákkal, kémcsövekkel és Erlendur számára ismeretlen rendeltetésű műszerekkel.
- Itt van a lányka - mondta Eydal.
Egy régi nagy fa szekrényhez lépett, amely az egyetlen igazi bútordarab volt, és el is
ütött sterilizált környezetétől; kinyitotta, és az egyik polcról leemelt egy vastag
üveghengert. Vigyázva az asztalra állította, és Erlendur az erős fluoreszcens fényben
formalinban úszó agyvelőt pillantott meg.


Amikor az orvostól távozott, egy kis bőr táskában magával hozta, ami még hiányzott
Audur földi maradványaiból. Ahogy hazafelé hajtott a néptelen utcákon, eszébe jutott a
Dunsztosváros, és arra gondolt, hogy remélhetőleg neki egyetlen szerve, testrésze sem
fog fennmaradni egy laboratórium polcain. Még mindig esett, amikor leparkolt a ház
előtt, ahol lakott. Leállította a motort, cigarettára gyújtott, és kibámult az éjszakába.
Tekintete a fekete bőr táskára esett. Audur agya vissza fog kerülni oda, ahová tartozik.


37.FEJEZET
Még aznap este tizenegykor a Katrín háza előtt posztoló rendőrök felfigyeltek rá, hogy
a férje kiront a házból, becsapja maga mögött az ajtót, a kocsijába vágja magát és
elviharzik. Úgy festett, mint aki szörnyen siet valahová; megfigyelték, hogy ugyanazzal a
bőrönddel szállt be, mint amelyikkel néhány órával előbb hazaérkezett. Az éjszaka
hátralévő részében több mozgást nem tapasztaltak a ház körül, és Katrín sem adott jelt
magáról. Telefonon egy járőrkocsit küldtek Albert után, amely követte őt az Esja szállóig,
ahol szobát foglalt éjszakára.
Másnap reggel Erlendur már nyolckor megállt Katrín háza előtt. Elínborg is vele volt.
Az eső nem állt el. A nap már egy hete nem volt látható. Háromszor csöngettek, mire
hallottak valami mozgást a lakásból. Végül az ajtó is kinyílt. Elínborg megfigyelte, hogy
Katrínon ugyanaz a ruha van, mint az előző nap, s látszott rajta, hogy sírt. Arca nyúzott
volt, a szeme dagadt és vörös.
- Elnézést - mondta kissé kábán. - Úgy látszik, elaludtam a székben. Mennyi az idő?
- Bejöhetünk? - kérdezte Erlendur.
- Albertnek sose szóltam róla, hogy mi történt - motyogta Katrín, és bement válasz
nélkül. Erlendur és Elínborg összenézett, és követte.
- Elrohant tegnap este - sóhajtott Katrín. - Tényleg, mennyi idő van? Azt hiszem,
elaludtam a székben. Albert szörnyen dühös volt. Sohasem láttam még ilyennek.
- Nem akar beszélni valakivel a családból? - kérdezte Elínborg. -Valakivel, aki idejönne
és pár napra itt maradna? A fiaival például?
- Nem, Albert visszajön, és rendben lesz minden. Nem akarom a fiúkat megzavarni.
Rendben lesz minden. Albert visszajön.
- És miért volt annyira dühös? - kérdezte Erlendur. Katrín a pamlagra ült, mint
előzőleg, ők pedig vele szemben a két karszékbe.
- Valósággal dühöngött. Ő, aki olyan nyugodt mindig. Albert jó ember, nagyon jó
ember, énhozzám mindig nagyon jó volt. Jó házasság a miénk, mindig boldogok voltunk.
- Nem lenne jobb, ha később jönnénk vissza? - tudakolta Elínborg. Erlendur vadul
meredt rá.
- Nem, csak maradjanak - felelte Katrín. - Nincs semmi baj. Albert visszajön. Csak fel
kell dolgoznia. Istenem, milyen nehéz ez. Rögtön el kellett volna mondanom szerinte.
Nem értette meg, hogy voltam képes ennyi ideig hallgatni róla. Kiabált velem.
Katrín rájuk emelte fáradt szemét.
- Még soha nem kiabált velem.
- Ne hívjak segítséget? Az orvosát esetleg? - Elínborg felállt, Erlendur zavarban volt.
- Nem, nincs semmi baj - mondta Katrín. - Nem kell senki. Éppen csak nyomott vagyok
egy kissé. Üljön le, drágám. Minden rendben lesz.
- Mit mondott el a férjének? - kérdezte Erlendur. - Hogy Holberg megerőszakolta?
- Mindig el szerettem volna mondani, de sohasem tudtam összeszedni hozzá a
bátorságomat. Soha senkinek nem beszéltem róla. Megpróbáltam elfelejteni, úgy tenni,
mintha meg se történt volna. Ez sokszor nehéz volt, de csak ment valahogy. És akkor
jöttek maguk, és egyszerre csak azon kaptam magam, hogy elmondok mindent töviről
hegyire. És valahogy megkönnyebbültem. Mintha maguk megszabadítottak volna a
súlyos tehertől. Egészen nyíltan tudtam beszélni, és rájöttem, hogy ez a leghelyesebb,
amit tehetek. Főleg ennyi év után.
Katrín elhallgatott.
- Azért haragudott meg a férje, hogy akkor nem beszélte el neki, amit Holberg tett
magával? - kérdezte Erlendur.
- Igen.
- Nem értette meg, hogy miért volt nehéz önnek erről beszélni?
- Azt mondta, hogy rögtön el kellett volna mondanom mindent. És ez persze érthető'.
Azt mondta, hogy ő mindig őszinte volt velem, és tőlem is azt érdemelte volna.
- Azért nem egészen értem - mondta Erlendur. - Albert bizonyára jobb ember ennél.
Azt hittem volna, hogy inkább vigasztalni fogja magát, maga mellé áll, nem pedig
kiviharzik az ajtón.
- Én is azt hittem - bólintott Katrín. - Lehet, hogy nem jól fogtam hozzá…
- Nem jól fogott hozzá? - Elínborg nem is próbálta rejteni, hogy nem hisz ebben.
- Hogy lehet ilyesminek az elmondásához jól hozzákezdeni?
Katrín a fejét rázta.
- Nem tudom. Isten az atyám, hogy nem tudom.
- Elmondta neki a teljes igazságot?
- Azt mondtam el neki is, amit előzőleg maguknak.
- Semmi mást?
- Semmi mást.
- Csak az erőszakról beszélt?
- Csak - ismételte Katrín. - Csak! Mintha az nem volna elég. Mintha neki nem volna
elég, hogy egy idegen férfi ágynak döntött, és én ezt elhallgattam előtte! Ez nem elég?
Hallgattak.
- És a legkisebb fiáról nem esett szó? - kérdezte Erlendur egy idő után.
- Mi van a legkisebb fiammal? - csattant fel Katrín.
- Az Einar nevet adták neki. - Erlendur már áttanulmányozta az adatokat, amelyeket
Elínborg az előző nap gyűjtött össze a családról.
- És mi van Einarral?
Erlendur szótlanul nézett rá.
- Mi van Einarral? - kérdezte Katrín ingerülten.
- Az, hogy a maga fia - felelte Erlendur. - De nem az apja fia.
- Miről beszél? Hogyhogy nem az apja fia? Persze, hogy az apja fia! Melyik férfi nem
az?
- Bocsánat, nem jól fejeztem ki maga. Nem annak a fia, akit az apjának hitt. - Erlendur
nyugodt hangon beszélt. - Annak a fia, aki magát megerőszakolta. Holberg fia. Ezt
mondta el a férjének? Ezért rohant világgá?
Katrín hallgatott.
- Elmondta neki a teljes igazságot?
Katrín Erlendurre nézett, aki úgy érzékelte, hogy az asszony felkészül az ellenállásra.
Teltek a másodpercek, és látta, hogy Katrín ajka megadja magát. A válla leesett, szeme
lecsukódott, kis híján összeroskadt a székben, és könnyekben tört ki. Elínborg dühös
szemmel méregette Erlendurt, de az nyugodtan figyelte Katrínt, és időt engedett neki,
hogy összeszedje magát.
- Beszélt a férjének Einarról? - kérdezte, amikor már úgy látta, hogy az asszony
valamelyest megnyugodott.
- Nem hitte el - felelte Katrín.
- Hogy Einar nem az ő fia?
- Ők ketten nagyon ragaszkodnak egymáshoz, és ez mindig így volt, szinte azóta, hogy
Einar megszületett. Albert persze szereti az idősebb fiait is, de Einart különösképpen.
Ugye, ő volt a legkisebb, Albert elkényeztette…
Katrín hallgatott egy sort.
- Talán ezért nem beszéltem soha. Tudtam, hogy Albert nem bírná ki. Múltak az évek,
és én úgy tettem, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Nem beszéltem. És a
dolog működött. Holberg mély sebet hagyott, de miért ne hagynánk szép lassan és
békében begyógyulni azt a sebet? Miért engedjem annak a gazembernek, hogy a
jövőnket is összezúzza? Én úgy kezeltem az iszonyt, hogy nem vettem tudomást róla.
- Kezdettől tudta, hogy Einar nem Albert fia? - kérdezte Elínborg.
- Lehetett volna Alberté is.
Katrín megint elhallgatott.
- De az arcán csak látta, nem? - faggatta Erlendur.
Katrín ránézett.
- Honnan tud ilyeneket?
- Holbergre hasonlít, igaz? A fiatal Holbergre. Egy asszony Kefiavíkban látta, és azt
hitte, hogy magát Holberget látja.
- Van bizonyos hasonlóság közöttük.
- Ha maga semmit sem mondott a fiának és a férje nem tudta ezt a fiáról, akkor
honnan ez a heves összezördülés maga és a férje között?
- Milyen keflavíki nőről beszél? Melyik ottani nő ismeri Holberget? Vele élt Holberg?
- Szó sincs róla - felelte Erlendur, és egy pillanatig nem tudta, elmondhat-e neki
mindent Kolbrúnról meg Audurről. De hiszen úgyis hamarosan tudni fog róluk, most már
a nyomozás érdeke sem tiltja, hogy Katrín megtudja az igazságot. Annyit már úgyis
elárult neki, hogy Holberg áldozatai között volt egy keflavíki nő, most tehát megnevezte,
és beszélt Audurről is, aki négyévesen meghalt egy súlyos és bonyolult betegségben.
Elmesélte, hogyan találták meg Holberg íróasztalában a gyermek sírjának a fényképét,
hogyan jutottak el ennek nyomán Keflavíkba Elínhez, és hogy Kolbrún milyen
bánásmódban részesült, amikor merénylőjét följelentette.
Katrín élénken követte a beszámolóját, és szemét könnyek öntötték el, amikor
Erlendur a kislány haláláról beszélt. Említette Grétart is, akit annyira érdekelt a
fényképezés, és akivel Katrín találkozott Holberg társaságában, beszélt a titokzatos
eltűnéséről, és a legújabb fejleményről, hogy megtalálták a holttestét Holberg alagsori
lakásának a padlója alatt.
- Miatta volt a kutatás Nordurmýriben, amiről az újságok is írtak? - kérdezte Katrín.
Erlendur bólintott.
- Nem tudtam, hogy Holberg más nőket is megerőszakolt. Azt hittem, hogy én voltam
az egyetlen.
- Mi csak kettőjükről tudunk - felelte Erlendur. - Lehet, hogy több is volt, de erről
aligha fogunk már megbizonyosodni.
- Audur tehát Einar féltestvére volt - mondta Katrín elgondolkodva. - Szegényke.
- Einar tud is róla - mondta Erlendur. - Így jutott nyomára Kolbrún nővérének, Elínnek
Keflavíkban.
Katrín nem felelt. Erlendur másik kérdéssel próbálkozott.
- Ha maga sem a fiának, sem a férjének nem beszélt az incidensről, hogy lehet, hogy
Einar hirtelen kiderítette az igazságot.?
- Én nem tudhatom - felelte Katrín. - És mondja, hogy halt meg szegény kislány?
- Tudja, hogy a fiát gyanúsítják Holberg megölésével? - kérdezte Erlendur, nem felelve
a kérdésére. A lehető legóvatosabban, mégis határozottan formálta meg a kérdést. Úgy
találta, hogy Katrín meglepően nyugodt, mint akit nem lep meg, hogy a fia gyilkosság
gyanújába került.
- Az én fiam nem gyilkos - felelte halkan. - Nem volna képes megölni valakit.
- Nagy a valószínűsége, hogy ő vágta fejbe Holberget egy hamutállal. Lehet, hogy nem
akarta megölni. Talán hirtelen felindulásból tette. Mindenesetre üzenetet hagyott
nekünk. Így szól: én Ő vagyok. Maga szerint ez mit jelenthet?
Katrín hallgatott.
- Tudta Einar, hogy Holberg az apja? Tudta, hogy Holberg mit művelt az anyjával?
Tudott Audurről és Elínról? Honnan és hogyan?
Katrín maga elé bámult.
- Hol van a fia? - kérdezte Elínborg.
- Nem tudom - felelte Katrín nyugodtan. - Napok óta nem hallottam róla.
A szemét Erlendurre emelte.
- Egyszer csak nyomára bukkant Holbergnek. Tudta, hogy valami nincs rendjén. A
munkahelyén jött rá. Azt mondta, hogy manapság semmit sem lehet eltitkolni. Azt
mondta, hogy minden ott volt az adatbázisukban.


38.FEJEZET
Erlendur Katrínra nézett.
- Onnan szerezte meg az információt az igazi apjáról? - kérdezte.
- Rájött, hogy nem lehet Albert fia - felelte Katrín halk hangon.
- De hogyan? Mi után kutatott? Hogy találta meg önmagát az adatbázisban?
Véletlenül?
- Nem - felelte Katrín. - Határozott szándékkal keresett. Elínborg megsokallta. Véget
akart vetni ennek a kihallgatásnak, úgy látta, hogy Katrínnak pihenőre van szüksége.
Felállt, mondván, hogy megszomjazott, és intett kollégájának, hogy jöjjön utána. A
konyhában emlékeztette Erlendurt, hogy Katrín sok mindenen ment át este óta, erői
végén jár, jobb lenne most békén hagyni, és tanácsolni neki, hogy tárgyaljon egy
ügyvéddel, mielőtt tovább beszelne. A további kihallgatást későbbre kellene halasztani,
esetleg délutánra, közben beszélhetnének családja más tagjaival, felkérhetnének valakit,
hogy jöjjön ide és legyen a segítségére. Erlendur rámutatott, hogy Katrínt nem vették
őrizetbe, nem gyanúsítják semmivel, így kihallgatásról sincs értelme beszélni, csak
információkat gyűjtenek, és Katrín készségesebb, mint eddig bármikor. Nem, folytatni
kell a beszélgetést. Elínborg a fejét rázta.
- Addig kell ütni a vasat, amíg meleg - vélte Erlendur.
- Hogy beszélhetsz így! - szisszent fel Elínborg, épp amikor Katrín megjelent a
konyhaajtóban, és közölte, hogy szívesen folytatná a beszélgetést. Kész rá, hogy
elmondja a teljes igazságot.
- Szeretnék már túl lenni rajta - mondta elcsigázottan. Elínborg megkérdezte, hogy
nem akar-e ügyvéddel beszélni, de ő a fejét rázta. Egyetlen ügyvédet sem ismer,
mondta, azt se tudja, hogy kell hozzákezdeni.
Elínborg szemrehányó tekintett vetett Erlendurre.
- Szívesen hallgatjuk - mondta Erlendur. Visszamentek a nappaliba, leültek, és Katrín
visszatért a történetére. Kezét tördelve, szomorúan mesélt.
Albert aznap reggel utazott Németországba. Nagyon korán keltek. Ő kávét főzött
kettőjüknek. Újra szóba került, hogy eladják ezt a házat, és keresnek valahol egy
kisebbet. Már régóta tervezték ezt a váltást, de sose jutottak dűlőre. Talán túl nagy
jelentőségű lépés lett volna ez, mintegy annak bevallása, hogy megöregedtek. Albert
kijelentette, hogy hamarosan felkeres egy ingatlanközvetítőt, aztán elhajtott a
Cherokee-jával.
Ő visszafeküdt. Még alhatott volna két órát, mielőtt munkába indult volna, de nem
volt képes újra elaludni. Csak forgolódott az ágyában egészen nyolcig. Akkor felkelt, és
épp a konyhában volt, amikor hallotta, hogy Einar jön. Kulcsa volt neki a házhoz.
Rögtön látta rajta, hogy valami felzaklatta, de sejtelme se volt róla, hogy mi. Einar
közölte, hogy nem aludt egész éjszaka, és nyugtalanul járkált a nappaliban, végül kiment
a konyhába, de nem volt hajlandó leülni.
- Tudtam, hogy nem stimmel valami - mondta, és komor pillantást vetett anyjára.
- Mindig is tudtam!
Ő el se tudta képzelni, mi hozta így ki a fiát a sodrából. -Tudtam, hogy kurvára nem
stimmel valami! - ismételte meg Einar majdnem kiabálva.
- Miről beszélsz, drágám? - kérdezte értetlenül. - Mi nem stimmel?
- Feltörtem a kódot - jelentette be Einar. - Minden szabályt felrúgva feltörtem. Arra
voltam kíváncsi, hogyan öröklődik a betegség, vajon vérségi vonalon-e, és azt találtam,
hogy igen. Sok családban jelen van, de a mienkben nem volt soha. Sem Apus
családjában, sem a tiédben. Hát ezért nem stimmel a dolog. Tudod? Érted, hogy miről
beszélek?
Erlendur mobiltelefonja megszólalt a kabátzsebében; elnézést kért Katríntól, és
kiment a konyhába, mielőtt bekapcsolta. Sigurdur Óli hívta.
- Az öreglány keresett Keflavíkból - mondta be se mutatkozva.
- Az öreglány? Elínről beszélsz?
- Persze hogy róla.
- Beszéltél vele?
- Igen - felelte Sigurdur Óli. - Azt mondta, hogy sürgősen beszélni akar veled.
- Tudod, hogy miről?
- Azt semmiképp sem volt hajlandó elárulni. Hogy álltok?
- Megadtad neki a mobilom számát?
- Nem.
- Ha újra hív, add meg neki - mondta Erlendur, és bontott. Katrín és Elínborg szótlanul
vártak rá a nappaliban.
- Bocsánat - szólt, és leült; Katrín folytatta a történetet.


* * *


Einar a nappaliban járkált fel-alá. Katrín megpróbálta lecsillapítani, és egyre azon
tépelődött, hogy mi izgatta így fel őt. Leült, és kérte a fiát, hogy üljön mellé, de az meg
sem hallotta. Csak járt fel és alá az orra előtt. Katrín tudta, hogy régóta komoly
problémái vannak, és a válástól sem jutott az élete nyugvópontra. A felesége ugyanis
elhagyta. Új életet akart kezdeni. Nem akarta, hogy a férje mindent betöltő
szomorúsága őt is elborítsa.
- Mondd már el, mi baj van! - kérlelte.
- Más sincs, mint baj, mama.
És akkor jött a kérdés, amelyet annyi éve várt.
- Ki az apám? - kérdezte a fia, és megállt vele szemben. - Ki az igazi apám?
Ő csak bámult rá.
- Nincsenek többé titkok, mama!
- Mit találtál ki? Miről beszélsz?
- Azt már tudom, hogy ki nem az apám - felelte Einar -, és ez apus. - Keserűen
felnevetett. - Hallod ezt? Apus nem az apám. És ha ő nem az apám, akkor ki vagyok én?
Honnan jöttem? A bátyáim egyszerre féltestvéreim lettek. Miért nem mondtál erről
soha semmit? Miért hazudtál ennyi időn át? Miért? Miért?
Ő csak nézte a fiát, és a szeme megtelt könnyel.
- Megcsaltad Apust? Nekem elmondhatod. Senkinek se mondom tovább. Megcsaltad?
Elég, ha ketten tudjuk, te meg én, de tőled akarom hallani. Mondd el nekem az
igazságot. Honnan vagyok? Hogy készültem?
Elhallgatott.
- Örökbe fogadtatok? Árva gyerek vagyok? Mi vagyok, ki vagyok! Hadd tudjam meg,
anya!
Katrín sírásba tört ki, rázkódott a zokogástól. Einar csak nézte, kissé már csillapodva,
az ömlő könnyeit, kezdte átérezni, mennyire kétségbe ejtette őt. Végül melléje ült, és
átkarolta a vállát. Egy darabig szótlanul ültek, aztán ő elkezdte a történetet arról a régi
húsavíki estéről, amikor apja a tengeren volt, ő pedig néhány barátnőjével szórakozni
ment; férfiak is voltak ott, és egyikük, Holberg betört a házába. Egy szó közbevetés
nélkül hallgatta a történetet.
Katrín elmondta, hogy Holberg megerőszakolta, és meg is fenyegette, nehogy
feljelentse, ő pedig úgy döntött, hogy megtartja a gyereket, és soha senkinek el nem
mondja, ami történt. Se a férjének, se neki. És jól tette. Nem hagyhatta, hogy Holberg
megfossza őt boldogságától, hogy sikerüljön a családját is tönkretennie.
Elmondta neki, hogy noha annak a fia, aki meggyalázta őt, attól ő még épp annyira
szerette, mint a két másik fiát, és Albert még annál is jobban. Úgyhogy Einar nem
szenvedte meg azt, amit Holberg elkövetett.
Einar emésztette egy darabig anyja szavait.
- Ne haragudj - mondta végül -, hogy téged bántottalak. Én azt hittem, hogy
megcsaltad apust, és én így születtem. Az eszembe se jutott, hogy valaki megerőszakolt.
- Persze, hogy nem - felelte anyja. - Honnan is gondoltál volna erre? Hisz mostanáig
senkinek sem szóltam róla.
- Azért ezt a lehetőséget is számba kellett volna vennem. Ne haragudj. Mennyit
szenvedhettél ennyi év alatt!
- Ne is gondolj rá. Neked nem szabad szenvedned azért, amit az a gazember tett.
- Már megszenvedtem én, Mama - mondta Einar. - Szörnyen megszenvedtem. És nem
csak én. De mondd, miért nem kapartattál ki? Mi tartott vissza?
- Uram Isten, ilyet ne is mondj, Einar…


* * *


Katrín elhallgatott.
- Soha nem is gondolt abortuszra? - kérdezte Elínborg.
- Dehogyis nem! Nagyon sokat. Mindennap. Naponta eszembe jutott, miután
rájöttem, hogy terhes lettem. Csakhogy a gyerek éppen úgy lehetett Alberté is.
Alighanem ezért nem tudtam rászánni magamat. Aztán a szülés után depresszióba
estem. Pszichiátriai kezelést kaptam. Három hónap alatt talpra állítottak, akkor már
tudtam gondozni a fiút, és szeretem azóta is.
Erlendur kis szünetet tartott, mielőtt folytatta volna a kikérdezést.
- Miért kezdte a fia a genetikai betegségeket kutatni a kutatóközpont adatbázisában?
- kérdezte végül.
Katrín felpillantott rá.
- Miben halt meg az a keflavíki kislány?
- Agytumorban - felelte Erlendur. - A betegség neve neurofibromatózis.
Katrín szemét elöntötte a könny. Mélyet sóhajtott.
- Nem tudta? - kérdezte.
- Mit kellett volna tudnom?
- Hogy a kis drágánk három éve meghalt. Teljesen váratlanul. A szemünk fénye, Einar
kislánya. Csak úgy meghalt…


39.FEJEZET
Mély csend telepedett a házra.
Katrín feje lecsüggött. Elínborg előbb rá, majd kollégájára nézett, mintha villám ütött
volna beléje. Erlendur a semmibe bámult, és Eva Lindre gondolt. Mit csinál éppen? Ott
van nála? Hirtelen sürgető szükségét érezte, hogy beszéljen a lányával. Hogy átölelje,
magához szorítsa, és addig el se engedje, amíg el nem mondta neki, hogy milyen fontos
a számára.
- El sem tudom hinni - mondta Elínborg.
- A fia genetikai hordozó, igaz? - kérdezte Erlendur.
- Ő is ezt a kifejezést használta - bólintott az asszony. - Genetikai hordozó. Ő is meg
Holberg is. A férfiak csak hordozzák és továbbadják, de a tünetek csak ritkán jelennek
meg rajtuk. A dolog azért nem ilyen egyszerű, csak nem tudom jobban elmondani. A
fiam ért hozzá. Megpróbálta elmagyarázni, de kissé magas volt nekem. Nagyon össze
volt törve, és persze én is.
- És mindent abban az adatbázisban talált, amin dolgoznak?
Katrín bólintott.
- Nem értette, hogyanjutott a kislányához a kór, és keresni kezdte a családomban,
aztán Albertéban is. Kikérdezett minden fellelhető rokont, fáradhatatlanul kutatott.
Gondoltuk, így próbálja feldolgozni a csapást. Nemrég különváltak, Lára meg Einar. Nem
tudtak együtt élni tovább, úgy döntöttek, hogy egy időre különköltöznek, de nem látom,
hogy javulna a helyzet…
Katrín elhallgatott.
- …és aztán Einar egyszer csak rájött, miről lehet szó - mondta Erlendur.
- Egyértelmű lett számára, hogy Albert nem lehet az apja. Az adatbázisból nyert
információi ezt kizárták. Ezért hitte azt, hogy hűtlenkedtem, és ő ennek folytán született.
Vagy, hogy örökbe fogadtuk.
- Megtalálta az adatbázisban Holberget?
- Nem hiszem. Vagy ha igen, akkor csak nemrégiben. Miután én beszéltem róla. Bár…
képzelje! A fiam már előzőleg felállított egy listát azokról, akik hordozók, tehát az apjuk
lehetnének, és Holberg rajta volt ezen! A betegséget különböző családok vonalain
visszafelé haladva követni tudta, és a genetikai és genealógiai adatbázisok
összevetésével derítette ki, hogy Ő nem lehetett annak a fia, akiben az apját tudta. Az ő
génjei eltérőek voltak.
- Hány éves volt Einar kislánya?
- Hét.
- És a halálát agytumor okozta, igaz?
- Igen.
- Ugyanabban a betegségben halt meg, mint Audur. Neurofibromatózisban.
- Szegény nő… Először Holberg, aztán meg a kislánya tragédiája.
Erlendur tétovázott egy pillanatig.
- Az anyja, Kolbrún három évvel utóbb öngyilkos lett.
- Istenem! - sóhajtott Katrín.
- És most hol van a fia? - kérdezte Erlendur.
- Nem tudom - felelte Katrín. - Szörnyen aggódom, hogy a fiam valami szörnyűséget
követ el maga ellen. Annyira maga alatt van szegény fiú…
- Gondolja, hogy kapcsolatot teremtett Holberggel?
- Nem tudom. Csak azt tudom, hogy Einar nem gyilkos. Ebben biztos vagyok.
- Véleménye szerint hasonlított az apjára? - kérdezte Erlendur a konfirmációs képet
nézegetve.
Katrín nem felelt.
- Lát hasonlóságot közöttük?
- Ugyan már, Erlendur - csattant fel Elínborg, nem tudva türtőztetni magát. - Épp elég
messze mentél eddig is.
- Bocsánat - fordult Erlendur Katrín felé. - Kezdek indiszkrét lenni. Rendkívül nagy
segítségünkre volt, és ha ez némi elégtételül szolgál, elmondom, hogy még nem
találtunk senkiben olyan lelkierőt és állhatatosságot, amellyel ön ezeket az éveket
némán végigszenvedte.
- Ó, a kollégája egyáltalán nem bántott meg - fordult Katrín Elínborghoz. - A gyerekek
olykor egészen távoli rokonra is hasonlíthatnak. Én a fiamban sosem láttam Holberg
vonásait. És Einar sem hibáztat a kislánya halála miatt…
Erlendur felállt, és vele Elínborg is. Katrín a pamlagon maradt.
- Ha akarja, beszélhetünk a férjével - ajánlotta Erlendur. - Az éjjelt az Esja szállóban
töltötte. Tegnap óta figyeltetjük a házukat arra számítva, hogy Einar felbukkanhat.
Elmondhatom neki a történteket. Biztosan eszére tér.
- Köszönöm - felelte Katrín. - Telefonálni fogok neki. Tudom, hogy visszajön. Össze kell
tartanunk a fiunk miatt.
Erlendur szemébe nézett.
- Mert ő a mi fiunk. És mindig a mi fiunk marad.


40.FEJEZET
Erlendur nem is számított rá, hogy Einart otthon találják. Katríntól jövet egyenest a
Stóragerdi úton lévő lakásához hajtottak. Dél volt, nagy forgalom. Útközben Erlendur
telefonált Sigurdur Ólinak, és beszámolt a fejleményekről Most már a nyilvánossághoz
kell fordulniuk, mondta, hogy kiderítsék Einar hollétét. Keríteni kell róla egy fényképet, s
közzétenni a lapokban és a televízióban egy rövid közlemény kíséretében. Megbeszélték,
hogy a Stóragerdin találkoznak. Amikor Erlendur ide ért. kiszállt a kocsiból, Elínborg
pedig hajtott tovább. Nemsokára Sigurdur Óli is odaért. Einar lakása az alagsorban volt
egy háromemeletes házban, amelynek főbejárata az utcaszintről nyílt. Hiába csöngettek
és dörömböltek a lakás ajtaján. Az egyik felsőbb szinten megtalálták a ház tulajdonosát,
aki épp hazaugrott az ebédszünetre, de szívesen lement velük, hogy kinyissa bérlője
lakását. Elmondta, hogy Einart jó néhány napja látta utoljára, lehet egy hete is; csendes
ember, soha nem volt gond vele, pontosan fizet. Nem is értette, miért keresi a
rendőrség. Hogy a spekulációknak elejét vegye, Sigurdur Óli közölte vele, hogy a családja
keresteti, mert ők sem tudnak róla egy ideje. A háztulajdonos érdeklődött, hogy van-e
házkutatási engedélyük. Nincs, mondták, de órákon belül szereznek. Ha nincs kifogása,
addig csak körülnéznek kissé. A tulaj bólintott, és otthagyta őket. Az összehúzott
függönyöktől teljesen sötét volt az apró lakás. Nappali, kis alvószoba, konyha,
fürdőszoba. Mindenütt szőnyeg, a fürdőszobában meg a konyhában linóleum. A tévé a
nappaliban, előtte dívány. A levegő áporodott volt. A függönyök elhúzása helyett
Erlendur inkább villanyt gyújtott, hogy jobban lássanak.
A falra meredtek, aztán összenéztek. Az egész falat beborította golyóstollal, filctollal
meg festékszóróval felírva a három szóból álló közlés, amelyet Holberg lakásából oly jól
ismertek:

ÉN Ő VAGYOK

Mindenütt újságok és folyóiratok, hazaiak és külföldiek álltak feltornyozva a padlón, a
nappaliban is meg a hálóban is. A konyha üres készétel-dobozokkal volt tele.
- Apaság… - szolalt meg Sigurdur Óli, amíg a gumikesztyűt felhúzta -, ki lehet biztos
benne Izlandon?
Erlendur gondolatai is a genetikai kutatásra terelődtek. A Genetikai Kutatóközpont
nemrég kezdett adatokat gyűjteni Izland minden élő és elhunyt lakójáról, hogy aztán a
feldolgozott adatokból egy nagy bázist készítsenek, a nemzet egészségügyi
információinak teljes tárházát. Ezt egy olyan adatbázissal kapcsolták össze, amely
minden izlandi család genealógiáját követte, egészen a középkorig. Így kívánták követni
az örökletes betegségek átszármazásának útját. A nemzet homogén volta, a
vérkeveredés szinte teljes hiánya folytán Izland valóságos élő laboratórium a genetikai
kutatás számára.
A Genetikai Kutatóközpont - valamint az Egészségügyi Minisztérium, amely az
adatbázist engedélyezte - szavatolta, hogy illetéktelen nem férhet hozzá a bázishoz, és
az adatok számára feltörhetetlen komplex védőkód-rendszert dolgoztak ki.
- Csak nincsenek aggályaid a felmenőid körül…? - kérdezte Erlendur, aki szintén
gumikesztyűt húzott, és óvatosan lépkedett a papírhalmok között a nappaliban.
Felkapott egy fényképalbumot, amely az egyik könyvtorony tetején pihent, és
végiglapozta.
- Mindig azzal szórakoztattak, hogy nem hasonlítok sem az apámra, sem az anyámra,
sőt másra sem a családunkban - mondta Sigurdur Óli.
- Nekem is mindig ez volt az érzésem - mondta Erlendur.
- Hogy érted?
- Úgy, hogy biztosan fattyú vagy.
- Nnna… Örülök, hogy visszatért a humorérzéked! - Kissé el voltál varázsolva az utóbbi
időkben.
- Én és a humorérzék… - vont vállat Erlendur.
Felvett egy másik albumot. Régi, fekete-fehér képekkel volt tele. Egyik-másikon
felismerni vélte Katrínt. A férfi tehát a férje, a fiuk az ő fiai. Einar a legkisebb. Képek a
karácsonyestékról, nyaralásokról, tipikus amatőr felvételek, a fiúk otthon, az utcán, a
tengerparton, mintás kötött pulóverben, a hatvanas évek divatja szerint. Az idősebb fiúk
hosszura növesztett hajat viseltek.
Később a fiúk haja még hosszabb lett, széles hajtókájú öltönyt hordtak, magasított
sarkú fekete cipővel. Katrín haja ondolálva volt. A fényképek ekkor már színesek; Albert
haja őszülni kezdett. Erlendur Einart kereste, és ahogy összevetette őt a szüleivel és
bátyjaival, megállapította, hogy feltűnően elüt tőlük. A két idősebb fiú a szülők erős
vonásait viselte, különösen Albertre ütöttek.
Letette a régi albumot, és most már keresgélni kezdett, hátha újabbra akad. Nem volt
nehéz dolga, több is kikandikált a könyv és folyóiratoszlopokból. Az egyiket lapozgatva
úgy érezte, hogy abban a szakaszban merül bele Einar életébe, amikor megismerkedik
későbbi feleségével. És több felvétel feltehetően a nászútjukon készült. Körülutazták
Izlandot, jártak Hornstrandirban, Thörsmörkben, Herdubreidarlindirben. Néha biciklivel
voltak láthatók, máskor egy ütött-kopott öreg kocsiban. Sok kempingképet látott.
Erlendur úgy tippelt, hogy a nyolcvanas évek végén készültek.
A mobiltelefonja csöngésére kapta el a fejét. Nyitva tette le az albumot. Elín hívta
Keflavíkból, hangja nagy izgatottságot árult el.
- Nálam volt ma délelőtt - mondta rögtön.
- Kicsoda?
- Audur bátyja. Einarnak hívják. Próbáltam elérni magát. Sokáig ült nálam, és
elmondta az egész történetet. Szegény ember… Ő is elvesztette a lányát, akárcsak
Kolbrún.
- És most hol van? - kérdezte Erlendur.
- Szörnyű az állapota. Képes valami butaságot elkövetni.
- Nem tudja, hogy most hol lehet?
- Azt mondta, hogy visszamegy Reykjavíkba.
- Reykjavíkba? És ott hová?
- Azt nem mondta.
- Nem árulta el valami módon, hogy mire készül?
- Nem, egyáltalán nem. Keressék meg, mielőtt valami butaságot csinál! Szörnyű
állapotban van szegény ember. Rettenetes, igazán rettenetes. Istenemre, ilyesmit még
sohase láttam!
- Milyesmit?
- Hogy mennyire az apja. Kiköpött az apja, és képtelen ezzel élni. Egyszerűen képtelen,
amióta megtudta, hogy Holberg mit tett az anyjával. Azt mondja, hogy fogoly a saját
testében. Azt mondja, hogy Holberg vére folyik az ereiben, és ez elviselhetetlen.
- Hogy érti ezt?
- Gyűlöli önmagát. Azt mondja, hogy ő már nem ugyanaz, aki eddig volt, hanem valaki
más. Akármit mondtam, lepergett róla.
Erlendur pillantása az albumra esett, a kórházi ágyon fekvő lányra.
- Mit mondott, miért látogatta meg magát? - kérdezte.
- Audurről faggatott. Mindent elkérdezett róla. Milyen gyerek volt, hogy halt meg. Azt
mondta, hogy én vagyok az ő új családja. Hallott már ilyet?
- Hová mehetett…? - kérdezte Erlendur az órájára nézve.
- Az isten szerelmére, keressék meg, mielőtt késő lesz!
- Mindent megteszünk - felelte Erlendur, és már-már elbúcsúzott, de az az érzése
támadt, hogy Elínnek van még valami mondanivalója. - Nos? Van még valami?
- Látta, amikor exhumálták Audurt - mondta Elín. - Kikutatta, hol lakom, aztán utánam
jött a temetőbe, és látta, amikor a koporsót kiemelték a földből.


41.FEJEZET
Einar fényképét szétküldték a lapoknak s persze minden rendőrőrsnek Reykjavíkban és
környékén, valamint a nagyobb vidéki városokban. Erlendur elrendelte, hogy ha valaki
meglátja a keresett személyt, azonnal lépjen érintkezésbe vele, mármint Erlendurrel, de
semmi mást ne tegyen. Rövid telefonbeszélgetést folytatott Katrínnal, aki együtt volt két
idősebb fiával. Egyikük se tudott semmit Einar hollétéről, és nem volt kétséges, hogy
igazat mondanak. Albert az egész napot a szobájában töltötte az Esja szállóban. Kétszer
telefonált mindössze, mindkét alkalommal a munkahelyével beszélt.
Micsoda nyomorult tragédia… - mormogta maga elé Erlendur az irodája felé tartva.
Einar lakásán semmiféle nyomot nem találtak, ami elárulta volna, hogy hol rejtőzhet.
Az idő múlt, elosztották egymás között a tennivalókat. Elínborg és Sigurdur Óli
felkereste Einar volt feleségét, Erlendur pedig a Genetikai Kutatóközpontba indult. A cég
új székhaza a városból nyugatra induló autóút mellett állt. Az ötemeletes épület
bejáratát szigorú biztonsági rendszer védte. Két biztonsági őr az impozáns
előcsarnokban várt Erlendurre, s a vezérigazgatóhoz kísérték. Ő volt egyben az intézet
egyik tulajdonosa, Angliában és Amerikában tanult, az ő ötlete volt, hogy Izlandot
genetikai kísérleti tereppé tegyék, aminek az eredményeit reményei szerint a
gyógyszerkutatás is hasznosíthatja.
Az ötven körüli asszony a kortárs izlandi művészet remekeivel díszített irodájában várt
rá. Karcsú és törékeny termetű, szurokfekete hajú, kellemes mosolyú nő volt,
alacsonyabb, mint Erlendur a televíziós előadásai nyomán elképzelte. Igen szívélyesen
érdeklődött, hogy mit óhajt a rendőrség a cégtől. Erlendurt röviden közölte látogatása
okát: a rendőrségnek alapos gyanúja van, hogy valaki betört az adatbázisukba, és
potenciális veszélyt jelentő adatokat szerzett meg belőle.
- Ez nagyon kényes ügy - felelte rögtön a nő- , ezért nagyon kérem, hogy amiről most
beszélünk, maradjon szigorúan kettőnk között. Egy ideje mi is felfigyeltünk rá, hogy
valaki illetéktelenül használ bizonyos adatokat. Házon belüli vizsgálatot rendeltünk el.
Egyik biológusunkra gyanakszunk, de nem volt módunk elővenni, mert egy ideje nem
találjuk, egyszerűen eltűnt.
- Einar…?
- Nos, róla van szó. Az adatbázisunk, hogy úgy mondjam, még alakulóban van, de
természetesen nem szeretnénk, ha olyan hírek kapnának lábra, hogy a titkosítási
rendszerünk könnyen feltörhető, és bárki tetszése szerint csemegézhet az adatok közül.
Ezt bizonyára megérti. Holott valójában nem is a titkosításról van szó itten…
- Miért nem fordultak a rendőrséghez?
- Ahogy említettem, magunk akartunk a dolog végére járni. Kínosan érint minket ez az
egész. Ügyfeleinknek bízniuk kell benne, hogy az adatbázisunkban őrzött információk
nem juthatnak illetéktelen kezekbe, nem használhatók kétes vagy egyenesen bűnös
célokra. A nyilvánosság rendkívül érzékeny erre, ahogy bizonyára ön is tudja, és
szerettük volna elkerülni a tömeghisztériát.
- Tömeghisztériát?
- Igen, az az érzésem olykor, hogy az egész ország ellenünk van. - Tehát feltörte Einar a
kódot. De miért mondta, hogy ez nem titkosítás kérdése?
- Nem érdemes a kalandfilmek kategóriáiban gondolkodnia. Einar semmiféle kódot
nem tört fel. Nem erről van szó. Egészen másképpen járt el.
- Hogyan?
- Egy kutatási projektet állított össze, amelyet senki sem hitelesített. Ő hamisította a
digitális aláírásokat, köztük az enyémet. Azt a látszatot keltette, mintha a cég kutatást
folytatna egy olyan daganatos betegség genetikai transzmissziójáról, amely számos
izlandi családban előfordul. Átejtette az adatvédelmi bizottságot, a tudományos etikai
bizottságot, egyszóval mindnyájunkat.
Elhallgatott, és az órájára nézett. Felállt, az íróasztalához ment, és kiszólt a
titkárnőjéhez, hogy a találkozót tegye tíz perccel későbbre.
- Elmondanám, hogy ment az ilyesmi eddig - folytatta.
- Eddig, tehát most már nem? - kérdezte Erlendur, de mielőtt még választ kapott
volna, megszólalt zsebében a mobiltelefon. Sigurdur Óli jelentkezett.
- A műszakiak átfésülték Einar lakását a Stóragerdin - közölte. - Most beszéltem velük,
nem sok mindent találtak, de a fickó két éve fegyverviselési engedélyt váltott ki.
Egyébként megvan a kimutatásunkban is.
- Hát még?
- A java most jön. Vadászpuskája van, és az ágya alatt megtaláltuk a lefűrészelt csövét.
Olyanok tesznek ilyet, akik maguk ellen akarják fordítani a fegyvert.
- Szerinted másokra is veszélyes lehet a fiú?
- Ki tudja. Ha rátalálunk, mindenesetre nem árt majd vigyázva megközelíteni - felelte
Sigurdur Óli.
- Már használhatta volna. - Erlendur lehalkította a hangját. - Holbergnek Nem
gondolod?
- Becsszóra, nem tudom.
- A többit később - mondta Erlendur. Kikapcsolta a készüléket, és bocsánatkérés után
helyet foglalt.
- Tehát… - folytatta a nő - az említett hatóságokhoz engedélyért folyamodunk, hogy
egy bizonyos kutatási projektet végezhessünk. Mi megkapjuk kódolt formában a
személyek nevét, akik ebben a betegségben szenvedtek, vagy lehetséges átadói voltak,
és ezeket összevetjük az ugyancsak kódolt genetikai adatbázissal. Ilyenformán kapunk
egy kódolt családfát.
- Ez olyan, mint az üzenetfa?
- Micsoda?
- Elnézést, folytassa csak.
- Az adatvédelmi bizottság dekódolja azoknak a betegeknek és a rokonaiknak a nevét,
akiket vizsgálni akarunk, ezek alkotják a mintacsoportot, ahogy mi nevezzük, és végül
tőlük kapjuk meg a résztvevők listáját a személyi számukkal. Tud követni?
- Vagyis így jutott hozzá Einar mindazoknak a nevéhez és személyi számához, akik a
családjából ebben a betegségben szenvednek.
A vezérigazgatónő bólintott.
- Einarnak tehát elég volt olyan látszatot keltenie, hogy mintacsoportot alkotott, aztán
dekódoltatni a neveket, méghozzá az adatvédelmi bizottság segítségével.
- Hazudott, mindenkit átejtett, és mindeddig következmények nélkül.
- Meg tudom érteni, mennyire kínos ez a cégnek.
- Einar magas beosztásban dolgozik, és egyik legtehetségesebb tudományos
szakemberünk. Nagyon derék ember. Hogy miért tehette…?
- Elvesztette a lányát - felelte Erlendur. - Nem tudott róla?
- Nem - felelte a nő ámulva.
- Mennyi ideje dolgozik maguknál?
- Két éve.
- Nem sokkal az előtt történt.
- És hogyan halt meg a lánya?
- Genetikusan örökölt idegi betegségben. Einar volt az átadó, de a családjában
senkinek sem volt ilyen baja.
- Apasági probléma?
Erlendur nem felelt. Úgy érezte, hogy máris épp eleget mondott.
- Ez az egyik gond ezzel a genetikus adatbázissal. Bizonyos betegségek hajlamosak
találomra eltűnni a családfáról, és felbukkanni ott, ahol a legkevésbé lehet számítani rá.
Erlendur felállt.
- És önök őrzik ezeket a titkokat. Ősi családi titkokat. Tragédiákat, halálokat,
gyászokat, gondosan osztályozva a számítógépekben. Családi regéket és egyéni
sorsokat. Történeteket magáról és rólam. Önök őrzik a titkokat, és bármikor felidézhetik,
ha úgy látják jónak. Az egész nemzet Dunsztosvárosa.
- Fogalmam sincs, miről beszel - pillantott rá a nő. - Dunsztosváros?
- Semmi, ne törődjék vele… - mondta Erlendur, és elbúcsúzott.


42.FEJEZET
Amikor Erlendur aznap este hazaért, még semmi nyoma se volt Einarnak. Az eltűnt
férfi szüleinek házában összegyűlt az egész család. Albert délután otthagyta szállodai
szobáját, és a Katrínnal folytatott hosszú, érzelmes telefonbeszélgetés után visszatért
otthonába. Idősebb fiaik is ott voltak már a feleségükkel, és exmenyük is megjelent
hamarosan. Elínborg és Sigurdur Óli aznap már beszélt vele, de fogalma sem volt, hol
lehet Einar. Már fél éve megszakított vele minden kapcsolatot - mondta.
Eva Lind nem sokkal Erlendur után ért haza, és apja beszámolt neki a nyomozás friss
eseményeiről. Egyebek közt arról, hogy a Holberg lakásán talált idegen ujjlenyomatok
megegyeztek azokkal, amelyeket a Stóragerdin, Einar lakásán rögzítettek.
A jelek szerint Einar végül elment, hogy találkozzék apjával, és hihetőleg megölte őt.
Erlendur beszélt a lányának Grétarról is, és az egyetlen elképzelésről, amely szerinte
megmagyarázhatja az eltűnését és a halálát, hogy tudniillik Grétar valami módon
zsarolta Holberget, valószínűleg a fényképeivel. Nem tudni, mi volt ezeken a képeken,
de a következmények fényében Erlendur valószínűnek tartotta, hogy Holberg sötét
ügyleteit is megörökítették, vagy későbbi erőszaktételeihez szolgáltattak bizonyítékot,
amelyekről senki más nem tudott, és később se váltak ismertté.
Késő estig beszélgettek, közben az eső paskolta az ablakokat, és üvöltött az őszi szél.
Eva Lind egyszer csak megkérdezte apjától, hogy miért szokta dörzsölgetni a mellét,
szinte ösztönösen. Erlendur nem tagadta a fájdalmat, amely néha kínozza őt. Az ócska
öreg matracát hibáztatta, de Eva Lind orvoshoz utasította, amihez neki nem fűlt a foga.
- Hogyhogy nem akarsz orvoshoz menni? - csattant fel, és apja már bánta, hogy
beismerte a fájdalmat.
- Hiszen semmi az egész… - próbálta elkenni a dolgot.
- És hány cigarettát szívtál ma?
- Hát ez meg micsoda…?
- Megálljunk csak! Fájlalod a melledet, füstölsz, mint egy kémény, egy lépést se teszel
gyalog, a klotyóra is a kocsiddal mégy, mégsem vagy hajlandó megnézetni magadat.
Aztán engem hordasz le a sárga földig az életmódom miatt! Észnél vagy egyáltalán?
Eva Lind felugrott, és úgy dörgött le villámszóró istenségként az apjára, hogy az a
padlót bámulta megszeppenve.
- Jól van, jól van… orvoshoz megyek… - mondta végül.
- Mégy bizony, különben megnézheted magad! Holnap reggel az lesz az első dolgod!
- süvöltötte Eva Lind.
- Holnap reggel az első dolgom lesz…
- Ajánlom is!


Erlendur épp az ágyába bújt, amikor megszólalt a telefonja. Sigurdur Óli hívta. A
rendőrséghez bejelentés érkezett, közölte, hogy betörtek a halottasházba a
Barónsstigurön.
- A halottasházba a Barónsstigurön! - ismételte emeltebb hangon, miután nem kapott
választ.
- Úristen! - nyögött fel Erlendur. - És?
- Többet nem tudok - felelte Sigurdur Óli. - Engem is csak most hívtak, és mondtam,
hogy beszélek veled. Van ott bármi a hullákon kívül?
- A helyszínen találkozunk - mondta Erlendur. - Hozd magaddal a boncolóorvost is!
- tette hozzá, és lerakta a kagylót.
Eva Lind már aludt a nappali díványán, amikor apja vette a kabátját és a kalapját. Az
órára nézett: elmúlt éjfél. Vigyázva csukta be az ajtót maga mögött, nehogy a lányát
felébressze, majd sietett le a lépcsőn, és a kocsijába ült.
Mire a hullaházhoz ért, már három rendőrautó állt előtte villogó kék lámpákkal.
Felismerte Sigurdur Óli kocsiját, és épp amint a bejáratnál járt, a boncolóorvos
kanyarodott be a sarkon csikorgó kerekekkel. Igen zordon ábrázattal szállt ki. Erlendur
gyors léptekkel ment végig a rendőrökkel szegett folyosón, Sigurdur Óli pedig előlépett a
boncteremből.
- Úgy nézem, hogy semmi sem hiányzik - mondta, meglátva viharos tempóban közelgő
kollégáját.
- Mégis, mit találtatok? - kérdezte Erlendur.
- A padló itt bent tele volt nedves lábnyomokkal, de ezek már jórészt felszáradtak
- közölte Sigurdur Óli. - Az épület riasztórendszere a biztonságiak központjába van
bekötve, és onnan negyedórával ezelőtt kaptuk a bejelentést. A betörő a hátsó oldalon
bezúzott egy üveget, és a lyukon benyúlva kinyitott egy ablakot. A riasztórendszer
működésbe lépett, amint bejutott az épületbe. Nem sok ideje volt, hogy végrehajtsa,
amit akart.
- De éppen elegendő ideje - felelte Erlendur. A boncolóorvos épp ekkor lépett be
látható elképedéssel.
- Ki az ördög tör be egy hullaházba? - kérdezte.
- Hol van Holberg és Audur? - kérdezett vissza Erlendur.
- Ennek valami köze volna a Holberg-gyilkossághoz?
- Elképzelhető - felelte Erlendur. - Gyerünk, siessen!
- A holttesteket itt tartják a szomszéd szobában - mondta a boncolóorvos, s egy
ajtóhoz vezette őket.
- Ezeket az ajtókat nem is szokták zárni? - kérdezte Sigurdur Óli.
- Ki lopna hullákat? - vágta oda az orvos, de megmeredt, amint körülnézett a
helyiségben.
- Nos, mit lát? - érdeklődött Erlendur.
- A kislány… nincs itt - hebegte a boncolóorvos, mint aki nem hisz a szemének. A
tárolóhelyiség végében egy újabb ajtót nyitott ki, és felkapcsolta a villanyt.
- Nos? - kérdezte Erlendur.
- A koporsója is eltűnt - felelte az orvos. Felváltva pillogott Sigurdur Ólira és
Erlendurra. - Vadonatúj koporsót szereztünk neki. Ki tehet ilyesmit? Még sose hallottam
ilyen perverzióról.
- Szó sincs perverzióról - mondta Erlendur, és sarkonfordult. Sigurdur Óli követte.


43.FEJEZET
Alig volt forgalom az éjjel a Keflavíkba vezető úton, és Erlendur olyan sebességgel
hajtott, amennyi a tízéves kis japán kocsijától kitelt. Az eső úgy özönlött a szélvédőjére,
hogy az ablaktörlők alig bírtak vele. Eszébe jutott, hogy néhány napja ugyanilyen időben
tartott Elín háza felé. Hát már sohasem lesz vége enne az esőnek?
Indulása előtt utasította Sigurdur Ólit, hogy kérjen rendőri készenlétet Keflavíkban, és
gondoskodjék róla, hogy Reykjavíkban tartalékerő álljon rendelkezésükre. Továbbá hívja
fel Einar anyját, és tudósítsa a dolgok legutóbbi fordulatáról. Ő maga egyenest a
temetőbe igyekezett abban a reményben, hogy ott találja Einart Audur holttestével. Úgy
képzelte, hogy Einar a féltestvérét szeretné a sírjába visszajuttatni.
Amikor a temető bejáratához ért, valóban ott állt Einar kocsija, két ajtaja kinyitva.
Leállította a motort, és kiszállt az ömlő esőbe. Hallgatózott, de akárhogy erőltette a
fülét, csak a talajba csapódó esőcseppek zaját hallotta. Tökéletes szélcsend volt.
Felnézett a fekete égbe. A távolban fényt pillantott meg a kis templom bejárata felett, s
attól nem messze derengő világosságot ott, ahol Audur sírja lehetett.
Vigyázva elindult, lopakodó léptekkel közelítette meg a helyszínt, majd lépett be a
lámpa fénykörbe. Egy férfi nézett fel foglalatosságából, és rábámult. Erlendur látott pár
fényképet Holberg fiatalkorából, s a hasonlóságot valóban szembeszökőnek találta.
Alacsony és enyhén domborodó homlok, sűrű szemöldök, közel ülő szemek, a sovány
arcban hangsúlyos pofacsontok, kissé előreálló fogak. Orra és ajka keskeny, de álla erős
és a nyaka hosszú. Egy darabig farkasszemet néztek egymással.
- Maga kicsoda? - kérdezte Einar.
- Erlendur vagyok, a Holberg-ügy nyomozója.
- Meglepi, hogy mennyire hasonlítok rá?
- Kétségtelen a hasonlóság - felelte Erlendur.
- Ezt nem kellett volna csinálnia - mutatott Einar a koporsóra.
- Szükségesnek éreztem - felelte Erlendur. - Kiderült, hogy ugyanabban a betegségben
halt meg, mint a maga lánya.
- Most visszahelyezem oda, ahová való.
- Nagyon helyes - bólintott Erlendur. - Biztosan ezt is szívesen vele temeti. - Feléje
nyújtotta a fekete bór táskát, amely azóta a kocsijában volt, hogy a szervgyűjtőtől
visszakapta.
- Mi az?
- A betegség.
- Hogy értsem?
- Audur biomintája. Az agyveleje. Szerintem vissza kell juttatnunk a testének.
Einar hol a táskára, hol Erlendurre nézett, és nem tudta elszánni magát. Erlendur még
egyet lépett a koporsó felé, amely elválasztotta őket, letette rá a táskát, és lassan
visszalépett előbbi helyére.
- Én azt akarom, hogy elhamvasszanak - szólalt meg Einar váratlanul.
- Egy egész élet áll maga előtt, hogy ezt elrendezze.
- Ó igen, egy egész élet! - emelte fel a hangját Einar. - Egy élet! És az milyen élet,
amely csak hét évig tart? Meg tudja mondani? Micsoda élet az… ?
- Erre nem tudok felelni. Mondja, magánál van a fegyver?
- Voltam Elínnél - folytatta Einar, ügyet se vetve a kérdésre. - Biztosan tud róla.
Audurről beszélgettünk, aki a húgom. Tudtam róla, de hogy a féltestvérem, arra csak
újabban jöttem rá. Láttam, amikor itt kiemelték a földből. És megértettem Elint, aki
nekitámadt magának.
- És hogy jutott Audur nyomára?
- Az adatbázisból. Mindenkit megtaláltam ott, aki az agytumornak ebben a válfajában
halt meg. De arról még nem tudtam, hogy Holberg fia vagyok, és Audur a testvérem.
Erre csak később derült fény, és arra, hogyan fogantattam. Amikor anyámat kivallattam.
Einar egy ideig hallgatott, majd belefogott egy rendszerezett, kitérők és érzelmi
felhangok nélküli pontos beszámolóba, amely úgy hangzott, mintha alaposan felkészült
volna rá. Egyszer föl nem emelte a hangját, végig ugyanabban a halk tónusban beszélt,
amely néha suttogásba ment át. Az eső tovább paskolta a talajt és a koporsót, az üreges
kopogás halkan visszhangzott az éjszaka csendjében.
Elmondta, hogy a lánya négyéves korában egyik napról a másikra megbetegedett. A
kór megállapítása igen nehéznek bizonyult, hónapok múltán jutottak csak odáig az
orvosok, hogy ritka idegi megbetegedésről van szó. Öröklés útján szerzett genetikai
kórnak vélték, amely csak néhány családban terjed, de sajátságos módon ez az ő
családjában sohasem fordult elő, sem az anyai, sem az apai ágon. Ez az eset tehát csak
deviáció lehetett, azaz idegen gén behatolása, vagy variáns válfaj, amit az orvosok
legfeljebb mutációval tudtak volna magyarázni.
Közölték, hogy a betegség góca az agyban van, és néhány éven belül óhatatlanul a
gyermek halálához vezet. Ezzel kezdődött az az időszak, amelyről Einar azt mondta, hogy
meg sem kísérel beszámolni róla.
- Van gyereke? - kérdezte.
- Kettő van - felelte Erlendur -, egy fiam meg egy lányom.
- Nekünk ő volt egyedül, és amikor meghalt, felbomlott a házasságunk. Valahogyan
nem maradt semmi, ami összetartson minket, csak a gyász, az emlékek és a háromévnyi
keserves küszködés a kórházban. Amikor ennek vége volt, mindennek vége volt. Nem
maradt semmi.
Einar elhallgatott és behunyta a szemét, mintha álomba merülne. Az eső csorgott
végig az arcán.
- Én voltam az egyik legelső alkalmazottja az új kutatóintézetnek - folytatta aztán.
- Amikor az adatbázis készült, eltökéltem magamban, hogy kiderítem, hogyan jutott a
betegség a lányomhoz.
- Beszéltem a főnökével a Genetikai Kutatóközpontban - mondta Erlendur, s közben az
járt az eszében, hogyan kerülhetne közelebb Einarhoz. - Elmondta, hogy maga milyen
trükkökkel jutott az információihoz. Nekünk, laikusoknak ez egészen új dolog. Nem
értjük pontosan, mire használhatók az összegyűjtött adatok. Mit tartalmaznak, és mi
olvasható ki belőlük.
- Hamar feléledt a gyanú bennem - folytatta Einar. - A lányom orvosainak volt egy
elmélete, hogy genetikusan öröklött betegségről van szó. Először arra gondoltam, hogy
a szüleim örökbe fogadtak, és ez elviselhetőbb lett volna. Aztán gyanakodni kezdtem
anyámra. Valami ürüggyel sikerült vérmintát vennem tőle. Apámtól is. Egyikük vérében
sem találtam meg a hibás gént. De a sajátomban igen.
- És magának nincsenek is tünetei?
- Alig. Egyik fülemre csaknem egészen elvesztettem a hallásomat. Mert daganat
keletkezett a hallóideg mellett. De jóindulatú. És vannak foltok a bőrömön is.
- Tejeskávé?
- Jól beletanult a szakmába… Amikor előálltam a gyanúmmal, anyám azonnal
beavatott a történetbe, elmondta, mit rejtegetett annyi évig azért, hogy ne szenvedjek
hátrányt az eredetem miatt. Én vagyok ugyanis a legkisebb fiú, az elkényeztetett kicsike.
- Tudom - bólintott Erlendur.
- Hogy ne szenvedjek! - kiáltott Einar az éj csöndjébe. - Nem az apám fia vagyok; vér
szerinti apám erőszakkal ejtette teherbe anyámat; egy szexuális bűnöző fia vagyok;
romlott géneket adott át nekem, amelyek megölték a lányomat; volt egy féltestvér
húgom, akivel ugyanaz a betegség végzett. Máig sem fogtam fel igazán. Képtelen vagyok
feldolgozni. Amikor anyám Holberg nevét említette, elöntött a düh. Micsoda
visszataszító figura!
- Akkor kezdte keresni telefonon.
- A hangját akartam hallani. Van olyan ember, aki ne szeretne megismerkedni az
apjával? Legalább egyszer látni az életben, akármilyen elvetemült…
Halvány mosoly játszott Einar ajka körül.


44.FEJEZET
Az eső lassan alábbhagyott, végül elállt. A lámpás sárga fényt vetett a talajra és az
esővízre, amely kis patakokban csordogált a sírok közötti ösvényeken. Ők ketten
mozdulatlanul álltak egymással szemben, egymás tekintetébe mélyedve, csak a kis
koporsó választotta el őket.
- Elképzelem, hogy mennyire megdöbbent, amikor meglátta magát - törte meg a
csöndet Erlendur. Tudta, hogy a rendőrkocsik már úton vannak a temető felé, és
szerette volna a lehető legtöbbet megtudni Einartól, mielőtt a dolgok elszabadulnak.
Majdnem biztosra vette, hogy Einarnál fegyver van. Nem látta nyomát a megcsonkított
vadászpuskának, de számítania kellett rá, hogy nála van, Einar ugyanis egyik kezét a
kabátja alá dugva tartotta.
- Látnia kellett volna az arcát - felelte Einar. - Mintha kísértetet látott volna a
múltjából, és ez a kísértet ő maga volt.


* * *


Holberg az ajtóban állt, és a férfira meredt, aki becsöngetett hozzá. Soha nem látta, de
az arcát azonnal megismerte.
- Szia, papa - köszönt Einar indulattól remegő hangon.
- Kicsoda maga? - kérdezte Holberg megkövülten.
- A fiad vagyok.
- Ez meg micsoda… maga telefonálgat nekem? Meg kell kérnem, hogy hagyjon békén
engem. Egyáltalán nem ismerem magát. Elment az esze?
Hasonlóak voltak termetre és megjelenésre, de Einart meglepte, mennyire öregesnek
mennyire roggyantnak hat Holberg. A hangja a tüdeje mélyéről zizegett fel, mint az idült
dohányosoknak. Az arca nyúzott volt, kiélesedett vonásokkal, mély karikákkal a szeme
alatt. Piszkosszürke haja a feje tetejére tapadt. A bőre aszott volt, az ujjai sárgák, a háta
kissé görnyedt, a szeme vizenyős és kifejezéstelen.
Holberg be akarta csapni előtte az ajtót, de Einar erősebb volt, félrelökte őt, és
benyomult a lakásba. A bűz azonnal megcsapta az orrát. Mint a lóistállóban, gondolta,
csak annál büdösebb.
- Milyen állatokat tartasz a lakásodban? - kérdezte Einar.
- Kotródjon innen, de azonnal! - kiáltott rá Holberg, de sipító hangja megcsuklott, ő
pedig belépett a nappaliba.
- Minden jogom megvan rá, hogy itt legyek - mondta Einar, és szemügyre vette a
könyvespolcot meg a számítógépet. - A fiad vagyok. A tékozló fiú. Szeretnék kérdezni
tőled valamit, papa. Más nőket is megerőszakoltál anyámon kívül?
- Hívom a rendőrséget! - A lihegés még érezhetőbb volt a hangjában, nyilván az
izgatottság miatt.
- Erre lett volna szükségük egyeseknek valamikor régen.
Holberg habozott.
- Mit akar tőlem?

- Sejtelmed sincs róla, mi történt, és nem is a te dolgod. Téged aztán sohasem
érdekelt. Igaz, papa?
Holberg motyogott valamit, s Einart bámulta színtelen szemével.
- Soha senkit nem erőszakoltam meg - mondta végül. - Mocskos hazugság. Mondták,
hogy van egy lányom Keflavíkban, az anyja feljelentett és erőszakkal vádolt meg, de nem
tudta bizonyítani. Sohasem ítéltek el.
- Tudod, hogy mi lett azzal a lányoddal?
- Azt hiszem, hogy meghalt kiskorában. Sose volt vele semmi kapcsolatom, sem az
anyjával. És ez érthető is, az istenit, feljelentett a rendőrségen!
- Nyilván tudtál róla, hogy a családodban nem ritka a gyermekhalandóság.
- Miról beszél?
- Nincsenek a családodban olyanok, akik gyerekkorukban haltak meg?
- Ez meg hogy jön ide?
- Többekről is tudunk a huszadik századból. Az egyik a nővéred volt.
Holberg rábámult Einarra.
- Mit tud a családomról? És honnan?
- A bátyád, nálad húsz évvel idősebb, tizenöt éve halt meg. A lányát egészen fiatalon
vesztette el 1941-ben. Te akkor tizenegy éves voltál. Ketten voltatok fivérek, és nagy volt
köztetek a korkülönbség.
Holberg nem szólt semmit, Einar pedig folytatta:
- A betegség kihalt volna veled. Te lettél volna az utolsó génhordozó. Az utolsó
leszármazott. Nőtlen és gyermektelen. De te nőket erőszakoltál meg. Szakmányban, te
nyomorult!
Einar elhallgatott, és Holbergre nézett, a szeméből sugárzott a gyűlölet.
- És most én vagyok az utolsó genetikai hordozó.
- Miről fecseg?
- Audur tőled kapta meg a betegséget. A lányom éntőlem. Ilyen egyszerű az egész.
Megnéztem az adatbázisban. Nem volt új eset a családban, amióta Audur meghalt, a
lányomat kivéve. Mi vagyunk az utolsó hordozók… - mondta Einar elcsukló hangon, s
felemelt egy nehéz üveg hamutálat.


* * *


- Nem azzal a szándékkal mentem oda, hogy megölöm. Nem is tudom, miért kaptam
fel azt a hamutartót. Talán hozzá akartam vágni. Talán meg akartam ütni. Ő mozdult
előbb. A torkomnak esett, kénytelen voltam fejbe verni, ő pedig a szőnyegre zuhant.
Gondolkodás nélkül cselekedtem. Mielőtt odamentem, próbáltam elképzelni, hogyan
végződhet a találkozónk, de erre a fordulatra nem gondoltam. Egyáltalán nem. Esés
közben a fejét beverte az asztal sarkába, és ahogy elnyúlt a szőnyegen, ömleni kezdett a
vér a fejéből. Föléje hajoltam. Azonnal láttam, hogy meghalt. Körülnéztem, megláttam a
papírt és a ceruzát, és ráírtam, hogy én ő vagyok. Egyébre se tudtam gondolni, mióta az
ajtóban megpillantottam. Hogy én ő vagyok. Az az ember. És az az ember az apám.
Einar a sírgödörbe nézett.
- Csupa víz az alja - mondta.
- Megoldjuk - mondta Erlendur. - Ha magánál van a fegyver, kérem, adja át. - Lassan
közeledett hozzá, de Einar nem látszott törődni vele.
- A gyerekek filozófusok. A lányom egyszer azt kérdezte tőlem a kórházban: Miért van
szemünk? Azért, hogy lássunk, mondtam neki.
Einar hallgatott egy sort.
- De ő kijavított - folytatta, Erlendurre pillantva. - Azt mondta: Azért van szemünk,
hogy sírjunk.
Aztán, mintha döntésre jutott volna, így szólt:
- Mondja, kicsoda az ember, ha nem önmaga?
- Ne gyötrődjön ezen - felelte Erlendur.
- Akkor kicsoda?
- Minden rendbe jön, meglátja.
- Nem akartam, hogy így végződjék, de most már késő.
Erlendur nem értette, hová akar kilyukadni.
- Nincs tovább.
Erlendur figyelte a lámpás fényében.
- Itt a vége - mondta Einar.
Einar előkapta a fegyvert a kabátja alól. Erlendur elindult feléje, de az ráemelte csonka
csövét, mire ő megállt. A férfi pedig a pillanat törtrésze alatt megfordította a fegyvert, és
a szívének irányozta. Erlendur felkiáltott, és rávetette magát. A mennydörgésszerű
dörrenéstől kis híján megsüketült.


45.FEJEZET
Néha rátört az érzés, hogy az élet kiköltözött belőle, és csak a teste maradt vissza,
mely üres szemekkel bámul a semmibe.
Erlendur most ott állt a sír szélén, és lenézett a mellette heverő Einarra. A holttest fölé
emelte a lámpást, aztán letette, és nekiállt, hogy a kis koporsót leeressze a sírgödörbe.
Előbb még felemelte a koporsó fedelét, betette a formalinos üveget az aggyal, és újra
lezárta. Nehéz volt egymagában lejuttatni a ládát a mélybe, de végül boldogult vele.
Megtalálta az ásót a kiásott föld halma mellett. A kereszt jelét rajzolta a gödör fölé, majd
kezdte visszalapátolni a földet. Fájdalom hasított belé, valahányszor a rögök sötét,
üreges zajjal megkoppantak a fehér koporsófedőn.
Aztán összekereste a kis fehér kerítés léceit, és visszadugdosta őket a földbe, majd
maradék erejét megfeszítve a sírkövet is talpra állította. Éppen végzett a munkájával,
amikor meghallotta, hogy autók érkeznek a temető kapujához. Kisvártatva Sigurdur Óli
és Elínborg felváltva kiáltozták a nevét. Zseblámpák fénykévéi közeledtek feléje.
Meglátta Katrínt, s nem sokkal utána Elint. Katrín előbb kérdő tekintetet vetett rá, de
rögtön látta maga is, mi történt, a fia testére vetette magát, és zokogva ölelgette. Elín is
odatérdelt melléje.
Elínborg a fegyvert emelte fel, amely ott hevert a földön a test közelében. Több
rendőr is érkezett, kissé távolabb már a fotósok vakui adtak jelt magukról apró
villámaikkal.
Erlendur felnézett. Újra rákezdett az eső.


Einart a lánya mellett helyezték sírba a grafarvoguri temetőben. Szűk körű temetés
volt. Erlendur meglátogatta Katrínt, és elmondta neki, amit megtudott Einar és Holberg
találkozásáról. Azt mondta neki, hogy a fia önvédelemből ölt, de az asszony jól tudta,
hogy csak a fájdalmát akarja enyhíteni.
Az eső még esett, de az őszi szél elült. Közel volt már a tél, a fagy és a sötétség.
Erlendur alig várta.
Lánya nógatására kivizsgáltatta magát. Az orvos azt mondta, hogy mellkasi fájdalmait
egy borda porcos részének az irritációja okozza, ezt pedig a rossz matrac és a kellő
testmozgás hiánya.


Egy napon, miközben a sípoló fazékban főtt a gulyás, Erlendur megkérdezte Eva
Lindet, hogy ha lányt szülne, a név megválasztását átengedné-e neki. Lánya kijelentette,
hogy egyenest hálás volna egy jó javaslatért.
- Van már ötleted? - kérdezte. Erlendur bólintott.
- Van. Mit szólnál, ha Audurnek hívnák?

VÉGE




Arnaldur Indridason 1961-ben született. Mielőtt első regénye megjelent, évekig
újságíróként, kritikusként dolgozott. Két regényével is elnyerte a skandináv országok
krimiíróinak legtekintélyesebb díját; először a Vérvonallal, majd a magyarul Kihantolt
hírnök címmel megjelent történettel, melyben ugyancsak Erlendur nyomozó bogoz ki
egy különös bűnügyet.


Az izlandi tulajdonnevek kiejtése

Az alábbi listán nem szereplő neveket a betűk magyar hangértéke szerint lehet
kiejteni
Audur - öüdür
Barmahlíd - barmalíd
Barónstigur - barounsztígür
Berstadasaeti - bersztádaszeti
Dísa Rós - dísza rousz
Erlendur - erlendür
Esja - eszja
Eva Lind - éva lind
Fjóla - fjoula
Gardabaer - gardabair
Gardastraeti - gardasztreti
Grafarholt - grávarholt
Grafarvogur - grávarvogür
Grund - gründ
Hafnarfjördur - havnarfjördür
Hellisheidi - helliszhejdi
Hrólfur - roulfür
Húsavík - húszavík
Hvalsnes - valsznesz
Hveragerdi - veragerdi
Karítas - karitasz
Lára - laura
Litla-Hraun - litlaraun
Mosfell - mószfedl
Mosfellsheidi - mószfedlszheidi
Nordurmýri - nordürmíri
Ólafur - oulafür
Ölfusá - ölfüszan
Raudarárstigur - roüdaraurstigür
Reydafrördur - rejdafjördür
Reynisvatn - rejniszvatn
Sandgerdi - szandgerdi
Sellfoss - szelfosz
Seljahverfi - szeljaverfi
Sigarlaug - szigarlöug
Sigurdur Óli - szigürdür ouli
Sindri Snaer - szindri sznair
Skagatjördur - szkágafördür
Skuggasund - szüggaszünd
Snaefellsnesjökull - sznajfetlszneszjökütl
Snorri - sznorri
Stigahlíd - strígahlíd
Stóragerdi - sztouragerdi
Stykkishólmur - sztikkiszhoulműr
Thorlákshöfn - thorlaukszhöün
Threngslín - trengszlín