You are on page 1of 113

G.

SZABÓ JUDIT
A macskát
visszafelé simogatják
MÓRA KÖNYVKIADÓ
A borító Sajdik Ferenc munkája
Harmadik kiadás
© G. Szabó Judit, 1974, 1998
© Móra Könyvkiadó, 1998
ISBN 963 11 7449 2
A kiadásért felel Cs. Tóth János vezérigazgató
Felelős szerkesztő: Balassa Anna
Műszaki vezető: Török Károlyné
Terjedelem: 11,2 (A/5) ív. IF 7051
Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó Rt., Budapest, 1998
Nyomdai előkészítés: Fényszedő Központ Kft.
Nyomta és kötötte a szekszárdi Séd Nyomda Kft.
Felelős vezető: Dránovits István
3
Nincsenek kis gondok és nagy gondok.
Nincsenek felnőttek és gyerekek.
Emberek vannak. És embernek lenni
nem is olyan egyszerű…
ELSŐ ÉJSZAKA
Gondolkodás Juciról, a lóról.
Meg az egészről. Ami volt.
– Frankó, hogy feküdnöm kell egy hónapot, irtó sok időm jut a gondolkodásra! Minden
eszembe jön! Jár az agyam körbe, mint kerge szú a fában.
Csak akkor hagyja abba, ha látogatók jönnek. Akkor megint vigyorgok meg vörösödöm,
rendes szokásom szerint. És egyáltalán nem tudok nekik mit mondani. Örülök, ha jönnek, örülök,
ha elmennek. Én már, úgy látszik, ilyen hülye maradok világéletemben!
Irtó érdekes egy kórház éjjel! Csend van, de mégis minden lármázik. És a lámpa halkan ég.
Mert a nővérke vacsora után mindig lecsavarja. És mindenki úgy csinál, mintha aludna.
De nem lehet aludni. Hanem gondolkodni kell mindenfélén. Ilyenkor szoktam én veled
beszélgetni. Csak úgy magamban. Azt marhára szeretem! Mert ilyenkor nem tudsz olyan bazi
okosakat válaszolni, mint nappal. Meg olyanokat se, amiktől bőgni kell.
A mellettem levő ágyban egy kétéves kislány fekszik, bitang nagy fekete szeme van. Úgy
hívják, hogy Beáta.
Ez a Beáta egész éjjel sírdogál, mert nem puszilja meg az anyukája. Mert még ilyen kis hülye,
mert még nem érti egyáltalán, hogy az anyukája nem bír idejönni.
Úgyhogy mondtam neki:
– Itt az anyukád!
És fel akartam ugrani, hogy megpusziljam. Mert abban a hülye sötétben úgyse tudta volna,
hogy nem a mamája vagyok.
De nem bírtam felugrani!
Annyira fájt a fenekem, hogy nem bírtam felugrani. Csak feküdtem tovább, hanyatt.
És azt gondoltam magamban: „Te most egy darabig nem ugrálsz, öregem. Te most egy
darabig egyáltalán nem ugrálsz. Hanem fekszel szépen hanyatt a fenekeden.”
Bár az ember a fenekén inkább ülni szokott.
És ez még elég sokszor van velem. Hogy elfelejtem az egészet. És fel akarok ugrani.
Első reggel is ez volt velem. Amikor felébredtem a világosra.
– Atyaisten! Már megint elaludtam! Már megint elkések! Már megint velem lesz baja a
Nemkötelezőnek!
És akartam felugrani. Hogy kizavarjam az Ágit a fürdőszobából, meg a többi rendes reggeli
dolgomat csináljam.
Ettől beleállt a szúrás a fenekembe. És egyből tudtam, hogy nem megyek sehová.
De bőgni csak akkor bőgtem, amikor a nővérke kiment. Nem hiányzik, hogy kiröhögjön, naná!
– Tizenöt éves vén ló! És bőg!
Nem hiányzik az nekem egyáltalán.
Inkább nyugodtan maradtam, és egy csomó érdekes dologra jöttem rá. Rájöttem például arra,
hogy az éjszakák azok nagyon hosszúak. Ezt eddig nem tudtam. Mert mindig aludtam éjjel.
Én mindig nagyon sokat bírtam aludni!
De most nem bírok. Hanem végiggondolok mindenfélét. Meg neked elmondok mindenféléket
magamban. Amiket lehet.
4
Aztán figyelem a rácsos ablakot. Hogy világosodik-e már.
De nagyon sokára szokott világosodni!
És figyelem az éjszakai lármákat. Elég érdekesek.
A csengetéseket meg a nővérkék cipőkopogását.
A betegek azok csoszognak. És nagyon sokszor megpihennek, amíg kiérnek a vécéhez.
A mi kórtermünk ajtaja előtt van egy fehér pad. Azon is meg szoktak pihenni.
Első nap, amikor bejöttetek hozzám, akkor ti is azon a vacak padon ültetek. Beszélgettetek az
apuval.
Én rögtön megláttalak, mert nyitva volt a kórterem ajtaja, és figyeltük, hogy mik vannak a
folyosón.
Nemigen szokott semmi sem lenni, de azért mi mindig figyeljük. Nem szabad pedig kinyitni
az ajtót, mert a nővérke szól érte. Az adjunktus bácsi pedig ordibál.
De azért mégis mindig kinyitjuk. Az ember nincs úgy bezárva, vagy mi.
Ott ültetek az apuval az agyonsikált padon, és marhára el voltatok kenődve.
És én irtó boldog voltam, hogy miattam vagytok elkenődve!
Azt képzeltem, hogy aggodalmaskodtok értem. Hogy most én vagyok nektek a fontos!
Belebújtam a fejemmel a párnába, és bőgtem boldogságomban! Csak nem sokáig, mert úgy
megfullad az ember.
Vigyorogtam felétek, és szerettem volna integetni és felülni. De azt nem lehet, mert úgy
nagyon fáj a fenekem. És kikapok az adjunktus bácsitól.
Vártam, hogy majd csak észrevesztek!
Valamiről dumáltatok az apuval. Te magyaráztál neki a rendes szokásod szerint. Belekaroltál,
és mosolyogtál rá.
Én is vigyorogtam ugyanúgy tovább.
Csak elfordultam, és Beátát néztem inkább. Szép kislány, csak nagyon sápadt.
Vigyorogtam Beátára, és nyeltem a könnyeimet.
És mondtam magamnak:
– Oltári nagy hülye vagy, öregem! Azt hiszed, hogy ezek egymáson kívül mást is bírnak
szeretni? Hogy ezek közé más is belefér? Hogy te is beleférsz közéjük?
Frankó, azt képzeltem egy percig! Ilyen hülye bír lenni néha az ember. Én meg pláne majdnem
mindig ilyen hülye vagyok.
Mert még az a hülye Ági néha belefér közétek. Mert ő marhára szép, és bír hízelegni. Én meg
állati ronda vagyok. És nem is bírok hízelkedni egyáltalán.
Néztem a Beátát, és rájöttem újra:
Engem nem szeret senki. És nem is fog szeretni soha.
Mert az aranyos nagymamát azt leszámítottam, mert ő szeretett engem, de ő már meghalt.
Úgyhogy őt leszámítottam.
És nem is érdekelt már, hogy miket mond majd nektek az adjunktus bácsi. Egyáltalán nem
érdekelt!
Mert bennem úgyis össze volt keverve minden. Mert velem úgyis mindig mindenkinek csak
baja van!
Nektek is meg a tanároknak is meg a srácoknak is!
Úgyhogy bőgtem.
És mire abbahagytam, addigra ott állt veletek az ajtóban az adjunktus bácsi. És bámult téged!
Hogy milyen frankó aránylag még a mamám az öregségére! Csak te sose veszed észre, ha
bámulnak. Én is mindig direktből úgy csinálok, mintha nem venném észre, mert marhára tetszik
az, ahogyan te ezt csinálod. Csakhogy engem nem bámul senki. Ami különbség.
Az adjunktus bácsi azokat a röntgenképeket mutogatta, amiket másodszorra csináltatott a
fenekemről. Az elsőkre csóválta a fejét.
– Nem látom elég tisztán!
5
Ilyesmiket mondott és töprengett. És újakat csináltatott. De azok is ugyanolyan pocsék sötétek
lettek! Mutogatta nekem is:
– Látod? Ez a hármas csigolyád. Ez egy kicsit megnyomódott.
– Látom! Jaj de érdekes!
Ilyeneket ordibáltam neki, hogy örüljön.
Pedig nem láttam az égegyvilágon semmit! Csak nem akartam, hogy hülyének nézzen.
Frankó, téged sose izgat, hogy esetleg hülyének néznek! És mégse néznek hülyének!
Ami érdekes.
Mert te megmondtad az adjunktus bácsinak: „Nem látok rajta semmit. Nem értek hozzá.
Nekem az a fontos, hogy a gyerek meggyógyuljon.”
Mosolygott rád az adjunktus bácsi:
– A fiatal szervezet…
– Csodákra képes!!!
Ezt én ordibáltam. Mert már hallottam tőle. Mert már nem lehetett tovább bírni, hogy nem
vesztek észre.
– A kisasszony már megtanulta.
Aki én voltam.
Mert ezt már mondta, és vakargatta töprengve az állát. Nem nekem mondta, hanem másik
orvosnak. Aki vonogatta a vállát…
– Érdekes eset. Határeset. Majd meglátjuk.
Amikor neked mondta az adjunktus bácsi, akkor nem vakarta az állát! Hanem a haját simította.
Nagyon szép keze van!
Én hozzá bírnék menni feleségül! Csak már van neki egy felesége meg két fia. Akik
nagyobbak nálam. És biztosan megvernének, ha én lennék a mamájuk. Ami anyánál nem helyes.
Kár, mert ettől eltekintve irtó belevaló tag! Marhára rendes volt akkor is, amikor behoztak
hozzá a mentők.
Én egyre jobban bőgtem, mert egyre jobban elhúzódtak a vacak vizsgálatok. Rám nézett
töprengve:
– Ennyire fáj?
Csak megráztam a fejem, hogy nem. És csak jött ki a hajamból a fűrészpor!
Meg a fenekem is csupa fűrészpor volt még. Mert a mentők nem porolták le a fenekemet. Mert
ilyenkor árt, ha leporolják az ember fenekét. Nem szabad mozogni.
Úgyhogy kérdezte tőlem az adjunktus bácsi:
– Akkor mit bőgsz? Nem tudják a mamádék?
Egyből rájött, hogy ti nem tudjátok!
Ami azért volt, mert neki is van két gyereke, akik fiúk, de az mindegy.
Fogdosta végig a gerincemet. És kérdezte:
– Mióta lovagolsz?
Csak vörösödtem, mint mindig, ha hazudni akarok. De aztán mégis megmondtam neki az
igazat.
– Most lovagoltam először.
Valahogy neki meg lehetett mondani az igazat. Nem röhögött ki. Hogy egyszer ülök fel egy
nyavalyás lóra, és egyből a kórházban kötök ki.
– A barátnőmmel voltunk. Tessék szíves lenni megmondani, hogy hány óra van.
Mert az én órám megállt, amikor leestem. És láttam, hogy már marhára sötét van. Mert nagyon
elhúzódtak a vacak vizsgálatok!
– Mindjárt éjfél.
– És meddig kell itt maradnom?
Mert arra gondoltam:
6
Ha most rögtön hazaenged, akkor még be bírok nektek dumálni valamit. És máskor is
elengedtek lovagolni. De ő nagyon sajátságosan nézett rám.
– Legalább tíz napig. Legalább.
Akkor bőgtem a legjobban!
Mert rájöttem, hogy mindennek vége! És apuka megint kiabálni fog:
– Mindig csak veled van a baj! Csak tudnám, hogy miért mindig veled van a baj?
Úgyhogy mondtam az adjunktus bácsinak:
– Tessék szíves lenni megtelefonálni a mamáméknak.
És éreztem, hogy nekem már úgyis minden mindegy. De rosszul éreztem.
Általában az én megérzéseim bitang rosszak szoktak lenni! Mert egyből a torkomba jött a
szívem, ahogy meghallottam a telefonból a vékony, hülye hangodat:
– Halló?!
És mondta az adjunktus bácsi nagyon vidáman:
– Ne tessék megijedni!
Ami röhejes. Éjfélkor még nem vagyok otthon. És bemondják egy kórházból, hogy ne tessék
megijedni.
Aztán nem is volt több vizsgálat, hanem lefeküdhettem.
A Beáta már ott volt az ágyában. És sírt.
De nem tudta nekem megmondani, hogy miért sír. Csak másnap tudtam meg a nővérkétől.
Úgyhogy feküdtem hanyatt, és csak arra bírtam gondolni: „Nagyon borzasztó lesz, ha bejöttök
hozzám.”
És tényleg elég borzasztó lett.
Apuka pontosan azokat mondta, amikről tudtam, hogy mondani fogja.
– Még arra sem fordít fáradságot…az ember egész éjjel idegeskedik…
Csak vörösödtem meg vigyorogtam, rendes szokásom szerint. És arra gondoltam:
Most jobb lenne, ha apuka nem lenne ideges. Mert most inkább nekem van okom idegesnek
lenni. Mert az én gerincem nyomódott meg.
Úgyhogy megpróbáltam inkább veled beszélgetni.
Amikor ez eszembe jutott, akkor mégis inkább hanyatt feküdtem. Mert úgy nem fáj annyira a
fenekem.
De nem bírtam elaludni.
A Beáta szuszogott, mert el bírt aludni. Szorongatta a hülye szemüvegedet! A hülye
szemüvegeddel el bírt aludni!!!
És én olyan egyedül voltam ezen a rohadt világon, hogy az nem igaz!
Csak ránéztem a rácsos ablakra. És tudtam, hogy nagyon sokára lesz világos!
Aztán elkezdtem gondolkodni mindenfélén.
Főleg rajtad gondolkodtam. Hogy mi a fenének fontos nekem, amit te mondasz! Amikor
egyáltalán nem akarom, hogy fontos legyen!
Mégis fontos.
Az arany Ágikádnak nem fontos, annak dumálhatsz. Csak rád mereszti a csodálatos kék
szemét. És potyogtatja a kövér könnyeit. És figyeli marhára, hogy meddig kell még neki a
cirkuszt csinálni.
És amikor elmész a fenébe, akkor rángatja a gyönyörű vállát. Meg a nagy száját is rángatja.
– Le vagy tojva!
Ilyeneket mond rád!
Ezt én is kipróbáltam. Még csúnyábbakat is mondtam rád. Mint a krapekok az iskolában.
– Le vagy…
Egészen csúnyákat mondtam rád magamban. Amikor utáltalak. De rajtam nem segített!
Mert amikor este lefeküdtem, akkor mindig tovább vitatkoztam veled. És a legtöbbször
bőgtem is. Amíg csak el nem bírtam aludni.
7
Ez amiatt volt, hogy én elég sokáig reménykedtem, hogy majd engem is megszeretsz. Mint az
Ágit.
Mert nagymama biztatott:
– Majd ha nagyobb leszel, akkor jobban kijöttök anyáddal. Az a baj, hogy ti nagyon egyforma
természetűek vagytok. És már elfelejtette a tisztelt lányom, hogy ő milyen volt kiskorában.
Frankó, a nagymama mindig nagyon tisztelt téged. És nem felejtette el, hogy milyen voltál
kicsi korodban! Hanem emlékezett rá. Úgyhogy én vigasztaltam magam:
– Jól is van. Nem is baj. Te csak szeresd az Ágit. Engem meg a nagymama szeret.
Csakhogy én mindig rossz lóra teszek, mert a nagymama már nincs nekem. A Juci meg
ledobott a hátáról.
Ami különbség. De mégis hasonlít.
És néztem tovább a vacak rácsot az ablakon, de bazi nagy volt már a sötétség, és nem
látszódott tőle egyáltalán.
És akkor elhatároztam, hogy ezeken a piszok hosszú éjszakáimon végiggondolom az én egész
csodálatosan vacak életemet. Mindent végiggondolok. Az én első gimista pályafutásomat. A
rohadt Botondot is, mindenkit.
De elhatároztam, hogy a Zelmát azt nem hozom az eszembe. Csak akkor, ha rajta kívül már
mindent az égegyvilágon végiggondoltam.
És még mindig hanyatt kell feküdnöm.
8
MÁSODIK ÉJSZAKA
Azon gondolkodtam, hogy tulajdonképpen
mért nem szeret engem is valaki?
Most irtó furcsán bírok csak hanyatt feküdni, mert kispárna vagy mi a fene van a derekam
alatt. Az adjunktus bácsi tétette oda, hogy gyorsabban gyógyuljon a hármas csigolyám.
Ő nem tudja, hogy néha feltápászkodom a Beátához. Ha nagyon bőg. Olyankor nekem muszáj
felkelni hozzá.
Az én második bitang hosszú éjszakámon is csak feküdtem hanyatt.
És kimondtam elég hangosan, mert úgyis mindenki szunyáit körülöttem:
– Az anyám. Az én anyám.
Ettől egy fénykép jött elém. Egy pocsék fénykép, amin az anyám hunyorogva néz.
Te adtad oda nekünk a képet, amikor nyolcadik általánosba jártunk. A Violába.
– Anyátok küldte. Ausztráliából.
Néztük a képet az Ágival. Néztük, hogy melyikünk hasonlít hozzá. És én tisztán láttam, hogy
az Ági.
Ezen megtéptük egymást, mert ő úgy látta, hogy én hasonlítok.
Aztán később egyszer kiborítottam véletlenül az iskolatáskámat. És te megláttad, hogy
magammal hordom ezt a képet. Mert az egyik héten az enyém volt, a másik héten meg az Ágié.
És én csak megálltam felegyenesedve. És vigyorogtam rád rémülten!
Ahelyett hogy ordibáltam volna:
– Te süket! Engem az anyám annyira nem érdekel, mint egy kalap izé! Ha egyszer itt bírt
hagyni. Csak azért hurcoljuk ezt a nyomorult képet, mert rajta van a testvérünk, a Zsóka.
De csak énbennem mondtam ezt!
És te sem szóltál. Hanem csak mosolyogtál sajátságosan.
Ezt mosolyogtad:
– Én mosok rá, meg minden. Elviszem Operába, pedig töksüket. Mondom neki a kamatos
kamatot meg a protoplazmát meg a gyerekszületést. És ő a tisztelt mamája fényképét cipeli!
Mesélte nekem egyszer a Rózsi néni, aki az apukának a nővére:
– Volt nálatok a régi anyátok elbúcsúzni. Bement hozzátok, és te apád ölébe bújtál. Ági meg a
nyakába ugrott, és nyalták-falták egymást.
Kapaszkodtak egymás nyakába, úgy sírtak. És az új mamád mondotta:
– Öregem, ez az, amit nem csinálok. Ha kellenek a gyerekeid, akkor vidd. Olyat nem játszunk,
hogy én vesződöm velük, te meg kéthetenként eljössz imádni őket! Hagyd a cirkuszt, és döntsél!
Amitől a régi anyu egyből nem bőgött. Hanem mondta:
– Nem! Nem! Így lesz a jobb!
És elment a fenébe, hogy sose lássuk többé.
Én csak egyszer szeretnék az anyámmal találkozni. Azt kérdezném tőle:
– Anyám! Miért hagyott el minket?
Csak nem így kérdezném, mert így irtó röhejesen hangzik. Inkább így kérdezném:
– Minek csináltatott minket, ha nem kellettünk?
De így sem hangzik teljesen jól.
Egyszer régen mutattatok nekem apukával kispulikat.
Te rám szóltál:
– Vigyázva simogasd meg, az anyukája félti őket.
– Ez a különbség kutyaanya meg emberanya között.
Ezt én mondtam.
Te gyorsan apukára néztél. Utána meg rögtön énrám. És mind a ketten figyeltétek, hogy
bőgök-e. De nem bőgtem.
9
Akkor én már nagyon régóta nem bőgtem ezen.
Csak furcsa volt, hogy a mi anyánk így el bírt hagyni minket. Pedig mondtad, hogy elég szép
gyerekek voltunk. Szép szőke göndörök. És akkor még hasonlítottunk is a sok hülye egyforma
cuccunkban.
Én nem is tudnék az anyámról, ha te nem mesélted volna el. Letagadhattad volna, olyan kicsik
voltunk, amikor meglógott.
Négyévesek. Arra az ember nem emlékszik.
Még én is csak arra emlékszem, hogy valami domboldalon laktunk. És volt egy hosszú sárga
lépcsőnk.
És annak a végében állott valaki. És hívott minket.
– Zsóka! Jutka! Áááááági!
Mert akkor még a Zsóka is velünk volt.
Semmi másra nem emlékszem! Semmi másra.
Csak azért tudom, hogy milyen az anyám, mert te ideadtad a fényképét.
Nem lett volna kötelező ideadni!!!
Csak hát te nem hazudsz, ugye.
Arról, hogy te nem hazudsz, arról az ékágé jött az eszembe. Frankó érdekes lenne tudni, hogy
te emlékszel-e rá? Mert az egyáltalán nem biztos! Mert a felnőttek elég sokszor másra
emlékeznek, mint a gyerekek.
Amikor az ékágé volt, akkor már nagycsoportos óvodás voltam, de nem tudtam még, hogy mi
az ékágé, és irtóra be voltam tojva. És bőgtem.
Téged ez marhára idegesített! Ezt mondtad idegeskedéssel:
– Nem fog fájni.
De én egyáltalán nem voltam biztos ebben! Úgyhogy ordibáltam inkább tovább. Akkor te
lehajoltál hozzám, és irtó komolyan bámultál a szemembe:
– Hazudtam már én neked?
Amitől a doktor bácsi sopánkodott:
– Mibe, hogy maga egy pedagógiás!
Pedagógus.
Amikor te lettél a mi mamánk, akkor én még kis hülye voltam, és nem tudtam, hogy engem
nem fogsz szeretni. Csak aztán mindig jobban megnőttem, és mindig jobban rájöttem.
Elég könnyű volt rájönni egyébként!
Mert neked mindig felragyogott az arcod, ha apukám hazajött. És soha nem ragyogott az
arcod, ha én jöttem haza!
Az apukámat mindig megcsókoltad, mert a férjed.
Engem soha nem csókoltál meg! Mert az nem higéniás, vagy mi a fene. Mert nálatok a
családban nem volt szokás a csókolózás. Mert a nagymama se csókolt meg téged. Mert ti marhára
elit család voltatok!
Meg marhára higénikusok is.
Pedig én azt se bántam volna, ha leprát kapok tőled! Csak megcsókoltál volna!
Azért imádtam úgy betegnek lenni, mert akkor kivételesen nem az apuval törődtél, hanem
velem. Ha beteg voltam, akkor aggodalmaskodtál értem. És akkor még azt is el bírtam képzelni,
hogy szeretsz engem.
Amikor skarlátom volt, és súlyos voltam, akkor dumáltál nekem mindenféle marhaságot.
Cipeltél körbe a lakásban, a szúnyogvékony karjaiddal, én meg imádkoztam:
– Bárcsak sohase gyógyulnék meg!
Amikor kiderült a vakbélgyulladásom, akkor te mondottad:
– Majd én elmegyek a gyerekkel.
És beültél mellém a mentőkocsiba. És fogtad a kezem. És csak ennyit szóltál hozzám:
– Ne félj!
10
Mást nem is dumáltunk többet. Csak ültünk kézen fogva. És már egyáltalán nem éreztem,
hogy szúr a hasam. Nyugodtan vihettek volna akasztani is!
Frankó, egyből bementem a műtőbe a menyasszony babámmal. Amit akkor még nem adtam
oda a Rácz Julinak.
És hallottam bentről a hülye vékony hangodat:
– Doktor úr, megvárom a műtétet.
– Nem kell megvárni, asszonyom. Felesleges.
Ezt válaszolta a doktor bácsi.
De én tudtam, hogy megvárod. Megvárod, ha egyszer kimondtad. Még ha három napig tart is.
Még ha három évig tart is.
Mert te egy ilyen spinkó vagy.
És az sincs kizárva, hogy egyszer én is egy ilyen spinkó leszek.
Az lesz csak az igazán röhejes!
Frankó, azon röhögök néha, hogy tulajdonképpen hasonlítok rád. Sokan azt hiszik, hogy az
igazi gyereked vagyok. És ha nem hallod, akkor rájuk is hagyom.
Azért volt olyan pocsék, hogy a nagymama meghalt, mert ő engem is szeretett.
Csak én nem nagyon bőgtem, amikor meghalt! Mert akkor te is bőgtél.
Az arany Ágika mindig előbőgött neked! Te magadhoz húztad, és sírtatok együtt. Bitangul
irigyeltem érte! Te mondtad apukának:
– Juditnak egy könnye sincs anyám halálán.
Apuka úgy gondolta:
– Magánakvalóbb. Zárkózottabb. De te nem adtál neki igazat.
– Szívtelenebb! Nem olyan, mint az Ági. Ő a te puha szívedet örökölte.
Meg bírtalak volna ölni ezért!
Mert te nem tudtad, hogy én bebújtam a nagyszekrény mögé. Ahová mindig besöpörtük az
Ágival a szemetet.
De mégsem sírtam nappal a nagymama után.
Csak este, amikor már mindenki lefeküdt és elaludt. Akkor a fejemre húztam a paplanomat,
aminek a huzatára világoskékkel kivarrtad, hogy Judit, meg egypár nyomorék virágot köréje.
És abban a bazi meleg sötétségben ki bírtam mondani:
– Nagymama!
És nagyon bőgtem tőle mindig.
Csak nem sokáig, mert úgy megfullad az ember.
Attól kezdve, hogy a nagymama meghalt, nem vettem többé neked anyák napjára semmit.
Mert megfigyeltem, hogy amiket kapsz, azokat mindig odaadod a nagymamának. És csak újra
bőgés lett volna belőle!
De az Ági vett neked csokit. Tőlem tarhálta rá a pénzt! Mert neki sosincs egy büdös vasa sem!
Odaállt eléd a csokival, és rákezdte:
– Pici szívem, pici szám, anyukának minden jót kíván!
Mert sokáig ez volt az egyetlen vers, ami megmaradt abban a hülye fejében!
Te persze mosolyogtál az Ágira. És megsimogattad! És mondtad neki.
– Köszönöm szépen. Aranyos kislány vagy! Te nem felejtetted el!
És néztél rám, csupa szemrehányással.
Aztán kezdtél menni a nagymama szobája felé. És csak akkor jött az eszedbe, hogy neked már
nincs is mamád egyáltalán!
De azért csak mosolyogtál tovább. Álltál a hülye csokival a kezedben. Amit az Ági vett a
pénzemért!
Aztán bőgve elmentél vele a fenébe.
És én egy oltári nagy pofont akasztottam le az Áginak!
11
És te riktig észrevetted! Hogy verik a csupa szív Ágikádat! Őt, aki nem felejtette el az anyák
napját. És az csépeli, aki elfelejtette!
Marhára egyenesbe voltunk egymással megint!
És már megint nem bírtál szeretni engem. Hanem azt se bántad volna, ha megkrepálok!
Pedig az olyannak egészen kár élni, akit nem szeretnek. Az olyannak sokkal jobb, ha nem
gyógyítják meg a hármas csigolyáját. Hanem koszorúkat raknak rá, és körbetérdeplik. A
temetésén.
Én még sohasem voltam temetésen.
Pedig marhára érdekelne!
Legjobban a saját temetésem bírna érdekelni. Már bitang sokszor elképzeltem, és mindig
nagyon szép hulla voltam. A sárga ruhám volt rajtam, amit örököltem tőled. Aminek felhajtottad
a hosszát, és mondtad a mellrészre idegeskedéssel:
– Képtelen vagyok tisztességesen megcsinálni!
De koporsóban az úgyse látszik.
És marhára sajnált engem mindenki! Bömbölt az egész népség.
De legjobban én bőgtem. Mert arra gondoltam:
Más engem úgyse sajnál. Csak az elképzelésemben. Más mindenki csak az arany Ágikát
ugrálja körbe. A krapekok is, egytől egyig.
Pedig én mindig mindent bedobtam, hogy a krapekok engem szeressenek jobban. De
mindegyik csak az Ágit szerette. Már egészen kicsi koromban is.
A Lacika is, az unokatestvérünk, ő is az Ágit szerette!
Szünidőben, amikor lenn nyaraltunk náluk Szigethalmon, mindig kimentünk hármasban a
nagyrétre, ahol fújt a szél.
És én mondtam a Lacikának:
– Lacika, ha megnövök, hozzád megyek feleségül.
És elbűvölősen mosolyogtam rá!
– Nem – mondta. – Én inkább nyulakat akarok tenyészteni.
Ezt a baromságot válaszolta nekem. És hanyatt vágta magát a füvön.
Az Ági hemperedett körülöttünk, és kilátszott az egész csodálatos feneke.
Mondtam a Lacikának:
– Én majd mind összegyűjtöm a zsebpénzemet. És mindért nyulakat veszek neked. Jó?
Fogadjuk meg.
Mert akartam, hogy biztosan legyen a férjem. De a Lacika nem akarta!
– Nem kell. Mert lehet, hogy horgászbotot akarok majd inkább. Vagy távcsövet. Hogy lássam
közelebbről a csillagokat.
Ordibáltam a Lacikának:
– Engem borzasztóan érdekelnek a csillagok!
Attól kezdve minden nyáron a rohadt csillagjait hallgathattam!
És amikor megkezdődött a tanítás, és haza kellett menni, akkor mindig megkérdeztem:
– Lesz esküvő?
Csak vonogatta a csontos vállát.
– Lehet, hogy lesz.
És én vörösödtem meg vigyorogtam, rendes szokásom szerint!
Mert azt hittem, hogy engem vesz feleségül!
Ő meg kinyögte:
– Lehet, hogy lesz esküvő. Az Ágikát fogom feleségül venni.
Az Ágikát! Aki végigásítozta a nyamvadt csillagjait! Akit a nyulai csak annyiban érdekeltek,
hogy lehetne-e belőlük prémes kabátot csinálni neki. És szép lenne-e benne?
Frankó volt a Lacikával az általánosban.
12
Az idén vakációban már nem ez volt a Lacikával. Hanem ő jött fel hozzánk Pestre. És mint én,
már a nyakadba borult, és lerohangáltunk fagylaltozni, akkor a koszos lépcsőházban a falhoz
szorított.
És belelihegte a pofámba.
– Adj egy puszit!
Én azt se tudtam, hogy szájon vágjam vagy kiröhögjem!
Csak néztem a hülye colos formáját meg a szőrös képét.
És arra gondoltam: „Ennek akartam én nyulakat venni!”
Frankó, mert én mindig ilyen hülye vagyok!
A Lacika után a Vlatkóhoz akartam férjhez menni. Aki a Lacika barátja Jugóból. Akivel
kellett neki levelezni németül. És aki eljött meglátogatni.
Akkor jártunk nyolcadik általánosba.
És én azt hittem, hogy a Vlatkónak végre én tetszem, mert kijártunk a Sportba, és egyből
elismerte:
– Irtó klassz a startfejesed!
Úsztam versenyt vele, marhára hajtottam, és le is hagytam. Mert ő nem volt versenyző. Én
gondoltam, hogy az ilyesmi a fiúknak állatian impotens lehet.
Velem is lógott a Vlatko folyton!
Ági meg csak hempergett a meleg kis vízben. Marhára vigyázott, hogy vizes ne legyen a haja.
Bevitte a vízbe is a kisfésűjét. És a füle melletti két kunkorát fésülte megállás nélkül. Amitől
nekem elborult az agyam teljesen!
És örültem, hogy a Vlatko látja ezt a hülye fésülést, mert legalább jól kiröhögi az Ágit.
Gondoltam én.
De az Ági mást gondolt. Sokkal okosabbat!
Mert amikor odaértünk hozzá, akkor ordibálni kezdeti:
– Jaj, jaj, a lábam! Görcsöt kapott!
Abban a dögmeleg vízben!
Ami röhejes.
Nyújtogatta a hülye formás karját a Vlatko felé. Hogy nem bír menni. És vigye.
Én jó előre röhögtem az Ágin! Mert úgyis tudtam, hogy a Vlatko majd jól odavágja a
betonhoz. Hogy csak nyekken!
De nem úgy lett egyáltalán.
Hanem bemászott hozzá. És felemelte. És vitte a karjában! Mint egy kincset!
Ági hozzábújt, és kinn volt közben az egész csodálatos feneke. Rendes szokása szerint.
De máskülönben a Vlatko csak velem úszott meg dumált, meg minden! Egész idő alatt!
És egy hét múlva hazautazott. És írt levelet. Az Áginak! És engem meg sem említett!
Az Áginak volt írva az egész. Megírta neki, hogy szerelmes belé. Nem akartam elhinni, de az
Ági egyből ideadta, hogy olvassam el.
Olyanokat írt, hogy örökké az Ági két szép szeme lebeg előtte. Valahogy így volt kifejezve.
Én abba beledöglenék, ha énelőttem örökké az Ági két hülye szeme repkedne! Belepusztulnék
teljesen!
De a krapekoknak, úgy látszik, jó az ilyesmi. A fene tudja, miért.
Az Áginak írt a Vlatko, aki nem is válaszolt neki, hanem rángatta a csodálatos vállát:
– Mi a csudát írjak? Nem tudok mit írni.
Pedig annyi mindent lehetett volna írni! Hogy mi volt a matekórán, meg más ilyen
érdekeseket.
Úgy irigyeltem a Vlatkót az Ágitól, hogy az nem igaz! Mert nagyon szép fekete szőrös. Az
Áginak is azért tetszett.
Lehet, hogy nekem is hurcoltatni kellett volna magam a Vlatkóval. Akkor én is rábújhattam
volna a szép fekete szőrös mellére!
13
Csak nekem ilyen jók sosem jutnak az eszembe. Még véletlenül se!
Az Ági bitang sok ilyen trükköt tud!
Végigsimogatja a harisnyáját egészen fölig. Ez is mindig marhára beválik neki!
Gondoltam:
Nekem is ilyesmiket kellene csinálnom. Csak én a sütőlapát kezemet hiába huzigálnám a
botlábamon. Attól még nem őrülne meg egyetlen krapek se!
Meg az Ági bír nézni alulról felfelé. És beszél mély hangon. Ami nagyon szexuális a fiúkra.
Amikor az Ági ezeket mesélte neked, akkor te marhára vigyorogtál:
– Az Ági az egy jó nagy bestia lesz.
Piszokul irigyeltem érte! Ugrándoztam összevissza, hogy ne lássad, hogy mennyire irigyelem.
És úgy kérdeztem:
– Én mikor leszek egy jó nagy bestia?
Azt mondtad nekem:
– Te egy későbben érő tipikus vagy.
Amiből egyből tudtam, hogy én majd csak úgy nyolcvanéves koromra fogok beérni. Vili!
Csakhogy akkor már minek?!
Frankó, irtó pocsék az nekem, hogy a krapekok se szeretnek, meg senki nem szeret!
A legtöbb gyereket legalább a mamája szereti. A ronda Bakó Ágit például szereti a mamája. –
Te vagy az én egyetlen boldogságom! A Bakó Ági mint egyetlen boldogság!
Te sose mondtad még, hogy én vagyok az egyetlen boldogságod!
Frankó, tőled elég röhejesen jönne ki. De valamit azért te is mondhatnál! Csak te nem
mondasz soha semmit!
Nagy pech az nekem, hogy két mamám is van, és egyik se szeret. Mert az anyám itt bírt
hagyni minket. Az nem szeretés. Vili.
Te meg csak elvállaltál. Mert szereted az apukámat. Őt marhára szereted! És azért elvállaltad,
hogy felnevelsz minket.
És fel is leszünk frankón nevelve! Ha te egyszer megfogadtad.
De ez se szeretés.
Úgyhogy nem is gondolkoztam rajta tovább. Azért nem, mert mégis álmos lettem.
14
HARMADIK ÉJSZAKA
Gondolkodás az Ágiról, aki a testvérem.
De mégis irtóra hülye!
Frankó, nem is bánnám annyira, hogy nem szeret egyik mamám sem, ha legalább az Ági
normális lenne! Bitangul összetartanánk, meg minden. Csak az a baj, hogy az Ágival semmit sem
lehet kezdeni! Mert irtóra hülye!
Nekem mindig marha sok balhém volt az Ágival. Állati klassz ikrek vagyunk mi!
Ő elég szép, én meg irtó ronda vagyok. Az Ágin minden formás. Még az a csodálatos feneke
is. Amit mindig mutogat. Én meg colos vagyok, mint az égi ecset!
Az Ági marhára bír mozogni!
Csak megütögeti a hullámos szőke haját, és körbehajol mindenkire. Ami azt jelenti:
– Ugye, milyen gyönyörű vagyok! Meg kell dögleni tőle!
Ez attól van, hogy kétpetéjűek vagyunk. Mert te egy modern vagy, és elmagyaráztad, hogy a
kétpetéjűek azok tulajdonképpen csak testvérek. És nem kötelesek hasonlítani.
Apuka le is rajzolta nekem. Mert egy műszaki fej három mondatot sem bír úgy dumálni, hogy
a ceruzáját elő
ne vegye.
Én meg csak néztem, amiket firkált.
És arra gondoltam: „Rohadt dolog ez, akárhány petéjűek vagyunk is. Rohadt dolog, hogy
minden szép az Áginak jutott. Nekem meg semmi! Irtó nagy kitolás.”
Nem mintha érdekelne! Csak nem igazság.
És még nem is ez a legnagyobb baj. A legnagyobb baj az, hogy az Ági még hülye is ráadásul!
Mert mindig egészen mást akar, mint én! Mindig!!! Én ilyet még nem is láttam!
Pedig más testvérek mindig összetartanak, meg ilyenek. De az Ágival nem lehet semmit sem
kezdeni. Semmit! És ez így volt eleitől fogva.
Te is mesélted, hogy rögtön az első napon is így volt. Amikor odakerültünk hozzád.
Arra én már nem bírok visszaemlékezni!
Mesélted, hogy milyen bitangul zavarban voltál, amikor apuka beállított velünk. Nem jutott
semmi okos az eszedbe.
Pedig te általában bitang okosakat bírsz mondani!
Aztán mégis eszedbe jutott valami okosság:
– Gyertek, üljetek le vacsorázni. És vacsora után én szólaltam meg:
– Ezentúl mindig itt maradok! Mert itt jobbakat adnak enni.
Ettől az Ági egyből lemászott a párnákkal telirakott székéről.
– Én meg visszamegyek a régi anyukámhoz.
Mert még nem tudtuk akkor, hogy már rég meglógott előlünk a fenébe.
Azóta is mindig ez van velünk. Állandóan!
Arra már nem is bírok emlékezni, amikor veled először lementünk a Balatonhoz.
Nagycsoportos óvodások voltunk.
Én egyből belerohantam a vízbe! Úgy ráncigáltál vissza, nehogy kiigyam az egészet.
Az Ági azalatt a parton töprengett. Emelgette a formás kövér hülye talpait.
– Ez nagy. Ez vizes. Ebbe én nem megyek bele!
És ordibált torkaszakadtából, amikor mégis becipeltétek.
Én azt sem tudtam, hogy mihez kezdjek előbb! Mert volt csónak meg homok meg kagyló meg
kavics meg rengeteg gyerek is.
Ági meg csak ült naphosszat az öledben. Te piszkáltad, mert pedagógiás vagy.
– Ági, menj játszani.
Rád tátotta az óriási babakék szemét.
15
– Mit?
– Amit akarsz.
– Én semmit se nem akarok.
És mászott még jobban az öledbe hízelkedni.
Olyan hülye volt, hogy néha még téged is idegesített!
Olyankor leraktad.
– Locsold meg a füvecskét. Jó?
Ági marhára unta a füvecskédet! És ásított a szép nagy szájával.
– Melyik füvecskét?
– Akármelyiket.
Ági akkor feltápászkodott, felmarta a kiskannáját, és locsolta azt a hülye füvet, amit éppen
mutattál neki. Hogy végre nyugta legyen tőled!
Aztán rád ragyogott.
– Meglocsoltam! Már nem szomjas!
És ragyogott körbe is. Mert tudta, hogy bámulják. Frankó, őt mindig bámulják! És
mondogatják rá:
– Mint egy baba!
Annyi esze is van pontosan!
Neki annyi volt a Balaton, hogy ült az öledben, és ütögette alul a haját, hogy szépen
begöndörödjön.
Én azalatt túrtam a homokot, csupa kosz meg lucsok lettem, és a csodálatos kék maslijaimat
egyből elhagytam valahol a fenében.
Frankó, minden csodamasnimat elvesztettem, akármilyen szoros bogra kötötted is. Mert
egyáltalán nem bírtak érdekelni!
Aztán, ha odaszaladtam hozzátok valami irtó érdekeset megmutatni, akkor mindenki rám
meredt:
– Ezek ikrek?
Ami azt jelentette:
– Hogyan bír ez ilyen ronda lenni? Amikor a másik gyönyörű?
Egyszer még apuka is látta az Ági bitang nagy lustaságát. És kérdezte tőle:
– Mért nem játszol a Jutkával?
Addigra én már egy akkora várat építettem, hogy az nem igaz! Azóta se láttam soha többet
olyan frankó várat!
Irtó sok csurgatott bástyája volt, meg felvonóhidak meg minden. Mert sok felnőtt is odajött
segíteni. Mert sok felnőtt is szeret homokvárat építeni. Csak gyerek nélkül szégyellik magukat.
Ági odajött, és rábámult az én bitang klassz váramra.
– Ez minek?
Nem láttam a pipától miatta!
– Berakom otthon a vitrinbe!
Kezdte a formás kövér lábujjaival szétpilinckázni a bástyáimat.
– Te!!!
Nekiugrottam, hogy megfojtsam. Visított, mint a szopós csirke!
– Na!!! A Jutka már megint verekszik!!!
De belülről marhára örült, hogy nem kell csinálnia semmit. Hanem visszamehet hozzátok
napozni, meg a kunkorát fésülni, meg bámultatni magát.
És kábé pontosan ez volt az óvodában is velünk.
Én szerettem óvodába járni, mert festettünk mindenféléket. Meg papírt hajtogattunk, meg
minden.
Az Ági bitangul utált óvodába járni. Vili!
16
Mert a pihenő miatt ki kellett fűznie a cipőjét. Meg be kellett fűznie. És abba ő bele akart
pusztulni!
Először azt csinálta, hogy cipőben feküdt le. De az óvó néni észrevette.
Akkor azt találta ki, hogy nem fűzi be, csak összeköti felül. És nem szaladgál vele összevissza.
Hanem leül magának a kisszékre. És behúzza a formás hülye lábát.
De azt is észrevette az óvó néni, mert az óvodában nemcsak egyedül az Ági volt hülye. Hanem
sok más hülye gyerek is járt oda.
Az Ági egyáltalán nem csüggedett! Hanem mutatta az ujját az Erzsike néninek:
– Fáj!
És már tartotta is a lábát, hogy fűzze be a cipőjét. De nem fűzte be neki.
Mire az Ági csinált mást. Mert az Ági bitang sok mindent bírt csinálni, hogy ne kelljen neki
semmit se csinálni!
És akkor találta ki a legjobbat! Akkor találta ki az ökrendezést!
Megállt a szoba közepén, fogdosta a hasát, hajlott előre-hátra, és ökrendezett.
Attól borzasztóan félt az Erzsike néni! Attól egyből hazamehetett az Ági!
Vitte neked a cédulát:
„Kedves Anyuka! Máskor ne tessék nekem beteg gyereket az óvodába küldeni! Kerényi
Erzsébet óvónő.”
És az Áginak otthon mindig befűzte a cipőjét a nagymama.
Én eleitől kezdve piszokul utáltam az Ágival iker lenni!
Ikernek lenni különben is pocsék.
Mert minden év elején arénáztak velünk a tanárok:
– Jaj de édes! Ti ikrek vagytok?
Mire a hülye Ági nekiállt kenetesen vigyorogni. És mondották nekünk tovább:
– Már voltak iker tanítványaim. De azokat meg sem lehetett különböztetni. Úgy hasonlítottak,
mint két tojás!
És bámészkodtak ránk szemrehányással. Amiért mi nem hasonlítunk! Mondták még:
– Üljetek szépen egymás mellé. Milyen aranyosak vagytok ti együtt!
Az Ági úgy nézett körbe az ilyen mázos szövegektől, mintha mennybe készülne szállni. És
megcsókolt vagy mi más baromságot csinált.
Én meg vörösödtem meg vigyorogtam, rendes szokásom szerint.
És nem láttam a pipától!
Mert arra gondoltam: „Mi marhára aranyosak bírunk így lenni egy rakáson. Legalább öt percig
egyfolytában!”
Frankó, úgy is lett minden évben! Öt perc múlva már csépeltük egymást. Minden füzetünk
ketté lett tépve! Minden könyvünk ketté lett tépve!
Vertük egymást megállás nélkül, amíg csak szét nem lettünk ültetve.
Az általánosban az Ági okosat talált ki.
– Elosztjuk a leckéket. Te megcsinálod a számolást. Én az írást. És lemásoljuk egymás
füzetéből. És mehetünk hamar játszani.
Nekem ilyen bitang jók sose jutnak az eszembe! Csak az Áginak.
Úgyhogy megcsináltam a számolást.
Ági addig felvette a nagymama fekete bársonyruháját. És a nagytükör előtt hajlongott benne.
Aztán kirohangált a térre játszani. És ott várta meg, amíg az írást is megcsinálom!
Attól fogva minden leckét rólam másolt le!
Ezt a szokást is bitangul utáltam, mert neked változatos volt róla a felfogásod.
Néha ez volt a felfogásod:
– Ne engedd, hogy lenézze. Mert hülye marad.
Én meg bírtalak nyugtatni:
17
– Mindenképpen hülye marad.
De azért engedtem, hogy leírja, mert úgyis mindig mindennek én vagyok az oka, és nem
akartam, hogy az Ági hülyeségének is én legyek az oka.
Máskor bitang nagyot változott a felfogásod!
– Hogy lehetsz ilyen irigy! Én nem szeretnék a testvéred lenni!
Amitől én lementem a mi pincénkbe, a mi szenünk tetejére, bőgni.
Ági azalatt lemásolta a leckét rólam, megmutatta a nagymamának. És kunyerált pénzt. És vett
rajta nápolyit. Lehozta a pincébe.
– Adjak?
Bőgtem, még hangosabban.
– Úgyse eszem belőle!
Úgyhogy elosztottuk, egyet ide, egyet oda, ahogy mindent szoktunk. Az Ági osztotta, én
választottam. Ágival mindig úgy kellett, mert különben csalt!
Ettük a vacak nápolyiját a vacak szenünk tetején, és szipogtam az orrommal, mert nem
találtam a zsebkendőmet, rendes szokásom szerint.
Ági csavargatta a haját, hogy szép göndörös legyen. És nem nézett sehova. És mondta:
– Ha nem írom le rólad, akkor anyuka este későig velem tanul. És attól az egész család
borzasztóan ideges lesz.
Én megnyugtattam az Ágit:
– Agyon is vernélek olyankor! Amikor a földrajzot ötödszörre is úgy kezded el, hogy a
Nagyalföldtől keletre van nyugat. Az eszed meg, az a maradék, megint valamelyik krapekodnál
jár!
Frankó, ha az én gyerekem lenne az Ági, akkor már régen agyon lenne verve.
Ilyen az Ági pontosan, és mégis mindenki őt imádja!!!
A Kriszta is egyből őt imádta.
Amikor már nem volt nagymamánk, akkor eladtuk a kihúzhatós asztalt meg a horgolt terítőt
róla. És elköltöztünk.
Te bementél az új lakásba. És töprenkedtél:
– Hogy fogunk itt elférni ennyi cuccal meg két őrült gyerekkel?
Az új lakásunk mellett a Krisztáék laktak. Nekünk egyből marhára impotens volt a Kriszta,
mert már az első gimibe járt, mi meg még akkor csak ötödik általánosba, és mégis szóba állt
velünk.
Ami bitang nagy ritkaság.
De a Kriszta is egyből az Ágival lett barátnő! Nem velem!!!
Mert csak meglátta az Ágit a kinőtt kék cicás kabátjában, és felordított:
– Milyen gyönyörű kislány!
És ragyogott rá!
Az Ági is egyből lepetézett a gyönyörtől, és megcsókolták egymást! Bele kellett pusztulni!
Éppen akkor jöttem fel a pincéből az Ági szenével. Mert a hülye Ági nekem adta a zsebpénzét,
hogy hozzam fel helyette a szenet. Hogy ne lássák az új házban az új fiúk, hogy ő szenet hord.
Majdnem egy egész zsákkal hoztam fel egyszerre!
Hogy lássák az új házban az új krapekok, hogy milyen piszok sok szenet bírok én egyszerre
felhozni!
A fejemre a bojtos hülyegyereksapkámat húztam, ami mindig becsúszik a szememig. Már az
óvodában is mindig becsúszott a szememig.
Te rámondtad a sapkámra:
– Judit a bojtos sapkájában megy az esküvőjére!
Pedig egészen jó még!!!
Folyt rólam a szénporos izzadás, a pofám szép pirosra fagyott. Mint télen mindig. És a
csodálatos malacszemem is tele volt árpával. Rendes szokása szerint. Alig bírtam látni miatta!
18
Frankó, az Áginak sosem volt árpa a szemén. Még az árpák is mind nekem jutottak! Ilyen
bitang klassz ikrek vagyunk mi!
A Kriszta elképedéssel tátotta rám a fekete szemét. És kérdezte az Ágitól:
– Ez a te testvéred?
Az Ági ordibálta kedvesen:
– Ez az én aranyos kis nővérkém, akit annyira imádok!
És még meg is csókolt volna, ha félre nem lököm! Akkor kérdezte tőle súgva a Kriszta:
– A te testvéred az egy olyan hülye?
Én meghallottam! Ha nem vagyok náthás, akkor mindent meghallok.
És gondoltam elképedéssel:
Az Ágitól kérdez. Rólam! A hülyét!
Le kellett petézni nekem a gyönyörtől!
Aztán bejött az új lakásba velünk a Kriszta. És leült minálunk. Körülnézett. És simogatta
kétfelé a hosszú fekete sörényét. Megállás nélkül!
És sugározta a ragyogó mosolyát miránk.
Dumáltak az Ágival. Ilyeneket:
– De gyönyörű vagy, Krisz!
– Jaj, Ágikám, hagyd! Ma valahogy nincsen jó napom! De neked csodálatos a frizurád!
Bennem meg csak ment felfele a pumpa az ilyen dumák miatt! És bámészkodtam az Ágira,
hogy mitől csodálatos a hülye haja neki.
És nem bírtam meglátni sehogyan se!
Az Áginak azért jó, mert mindenkivel bír ilyen hülyéket beszélni. Veled is, naná! Ilyeneket:
– És akkor kérdezte az Alajos, hogy kicsoda volt velem az a csinos kislány. És akkor mondtam
neki, hogy az nem kislány, hanem az anyukám!
Mire te vigyorogsz kenetesen:
– Nahát – nahát!
És vicceskedve csóválod a fejedet.
Azt a bitang okosat! Amivel mindig egyből megkajolod az Ági hülye szövegeit!
Mert nem hallod, amikor mindenkinek ugyanezeket mondja!
Tanárnőknek is, naná.
– De csinosnak tetszik lenni! Így nagyon jól áll a Magdi néninek a haja! Én nem is hittem
volna, hogy a Hilda néninek már ilyen nagy kisfia van! Én azt hittem, hogy a Hilda néni még
nincsen is tizennyolc éves!
Frankó, nekem is ilyen baromságokat kellene mondanom. Akkor engem is szeretnének. Mint
az Ágit!
Megpróbáltam én is a Krisztának jókat mondani. Hogy velem legyen barátnő, ne az Ágival!
Úgyhogy mondtam neki:
– Majd gyere velem úszni. Mert marhára löttyedt vagy.
Frankó, ez volt az igazság!
Mert nem sportolt semmit. Csak a szemét húzkodta körbe, de a melle lógott neki.
A szeme mindig ki volt húzva feketére!
Egyszer láttam a Krisztát a kádban ülni. Fejet mosott. De a szeme akkor is ki volt húzkodva!
Úgyhogy gondoltam magamban:
„Ez már az anyjából is kihúzkodott szemmel bújt ki. Nehogy az orvos máshogyan meglássa!”
Néztem a Krisztát a kádban. És azon is töprenkedtem:
Mit csinál majd, ha leveszi a férje róla a melltartót?
Mert ha nem fürdött, akkor beletette a mellét bitang jó melltartóba. Kidülledt a krapekok
szeme tőle!
Egyszer jött velem a Kriszta úszni! Piszok boldog voltam! Lettem!
19
Arra gondoltam: „Most majd meglátja, hogy milyen jó a startfejesem. Most majd nem az
Ágival lesz barátnő!”
Mert én mindig ilyen oltári hülyén bírok reménykedni!
Riktig eljött velem a Kriszta a Sportba! De a víznek még csak a közelébe sem ment. Nehogy
vizes legyen a csodálatos fekete sörénye!
Felült a sok lépcső legtetejére, és simogatta a haját kétfelé. És sok krapek ült körülötte,
dumáltak neki, meg minden, és ő sugározta a mosolygását rájuk!
Hazakísérték a krapekok a kapunkig.
Úgyhogy nekem egyedül kellett jönni.
Attól fogva mindenkinek újságolta a Kriszta:
– Járok úszni a Jutkával!
Pedig nem is jött el soha többet!
Az a baj, hogy én egy ilyen Krisztával nem bírok mit kezdeni.
A Kriszta is marhára szexuális a fiúkra. Mint az Ági.
És kitalálták ketten, hogy az Ági ne Ági legyen, hanem Szexy. Ipszilonnal, mert úgy elit.
Pedig az Ági komálja a nevét, ha normális. Csak az ritkán van!
Végigkarcolták evvel a Szexyvel az egész koszos lépcsőházunkat. Végig az öt emeletet.
Ott próbálták ki, hogy milyen frankó. Marhára tetszett nekik!
Ági a füzeteit is teleírta a Szexyvel. Szexy. Szabó Szexy. Szexy Szabó. Ilyenekkel.
Így is mutatkozott be a fiúknak:
– Szexy vagyok.
Azok meg ráhagyták, hogy tényleg marhára illik rá. Az Ági meg szétrobbant a büszkeségtől.
Te szétrobbantál a méregtől, amikor meghallottad. Magyaráztál az Áginak mindenfélét. Az
Ági bólogatott. És a nyakadba borult hízelkedni.
– Most már értem. Eddig nem tudtam! Soha többet nem mondom!
Attól kezdve ugyanúgy mondta tovább. Csak előbb körülnézett, hogy elmentél-e a fenébe.
Én nem tudom, miért lettem olyan pipa a Szexy névtől. De bitang pipa lettem!
Úgyhogy kérdeztem az Ágitól:
– Tudod, milyen név lenne jó neked?
Egyből odajött mellém a rekamémra.
– Milyen?
Egy csupa csillogás lett a babakék szeme. Mert csak azt bírja ki, ha róla van szó. Mondtam
neki:
– Boci. Az lenne a jó neked. A marék eszedhez! Frankó név lenne a számodra. Ipszilonnal
még jobb lenne. Bocy! Ipszilonnal haláli elit lenne!
Ez van az Ágival sajnos. Egy pillanat alatt be bír zsongani. Mindennel be bír zsongani!
Az örökös krapekolással is marhára be bírt zsongatni! Mert az Áginak mindig annyi krapekja
volt, hogy az nem igaz! Már az ötödik általánosban is.
Nekem meg nem volt egy se!
Örökké keresték a krapekjai telefonon:
– Ágika?
Néha rámondtam rekedtes hangon hadarva, ahogyan ő szokta:
– Tessék. Én vagyok!
Még a hajamat is megráztam. Ahogy ő szokta mindig. És vártam kíváncsian, hogy miket
mondanak a krapekjai. Hogy mivel fűzik, meg ilyenek. De mindig csak ezt mondták:
– Én az Ágikát kértem. Nem téged!
Gondoltam magamban: Én nem kellek senkinek! És kiültem a vécére, bőgni. Az Ági meg
beárult! Te lemartál:
– Ne akard az Ági életét élni! Neked a magad életét kell élned.
20
Mert te mindig ilyen piszok okosakat bírsz mondani! Meg tudtalak volna ölni a piszok sok
eszeddel együtt! Meg az arany Ágikáddal együtt!
Mert mindenkinek klassz testvére van! Csak nekem jutott a hülye Ági!
Úgyhogy nem is mérgesítettem magam tovább a hülye Ágival.
Elég baj nekem a hármas csigolyám.
Inkább elaludtam.
És arra gondoltam még utoljára:
Úgyis minden úgy van, ahogy van. Úgyse lehet segíteni semmin. Énrajtam meg pláne!
Egyáltalán nem!
21
NEGYEDIK ÉJSZAKA
Gondolkodás a szegény Spenótról
Aki sohasem bírt engem
Ma jött egy új néni, akinek majd levágja az adjunktus bácsi a bütykét. Mert fáj neki, ha rálép.
Nagyon hasonlít a Spenótra!
Amíg le nem vágják a bütykét, addig ő kel fel éjjel a Beátához. Engem nem akar engedni.
Azt mondta rám: – Aranyos, jószívű kislány!
Ilyen bazi nagyot téved! Ez attól van, hogy még nem ismer engem jól.
Úgyhogy elhatároztam: a Spenótot is végiggondolom. Meg a Viola utcai vacak sulit. Meg a
csajokat belőle. Az egészet, úgy, ahogy volt.
Ráérek bőven, mert a Beátát éjjel a bütykös néni babusgatja.
A Spenóthoz az ötödikben kezdtünk járni, amikor a Krisztáék mellé költöztünk. Akkor
iratkoztunk át a Violába.
Frankó, azt a napot én a büdös életben nem felejtem el!
Bementünk kézen fogva az Ágival az igazgatóiba. A mi hülye egyforma cuccainkba
öltözötten. Amiket mindig bitangul utáltam!
Egyből mondták miránk:
– Jé, ezek ikrek! Nekem is voltak már ikertanítványaim.
De megmondták azt is, hogy melyik osztály lesz a mienk. Az ötödik cé a harmadik emeleten.
Balra, mindjárt a vécé mellett.
Meg is találtuk egyből. És álltunk az osztályajtó előtt meglepetéssel! Mert olyan ordibálás volt
benne, hogy az nem igaz! Töprenkedtünk: „Nincs benn tanár?”
– Én bekopogok.
Ezt mondta az Ági.
Mert a Szávaiban mindig úgy kellett.
De itt nem mondta rá senki, hogy szabad!
Úgyhogy vártunk bitang sokáig
;
Akkor az Ági mégis benyitott. Én is mentem utána.
És köszöntünk, jó hangosan:
– Előre.
Mint a Szávaiban.
És megláttuk a Spenótot a katedrán. A nyamvadt zöld ruhájában. Amiért Spenótnak hívták. És
csak nézett minket a bánatos lófejével. Ez volt a nézésében: borzasztó! Már megint kettővel több
lett!
De nem mondott nekünk semmit.
Úgyhogy maradtunk állva az ajtóban. Ági eltátotta a nagy száját. Én meg vörösödtem meg
vigyorogtam, rendes szokásom szerint. Mert a Szávaiban várni kellett, amíg szól a tanár.
Az egész osztály minket bámult. És ordibáltak nekünk mindenféléket összevissza. Nem
lehetett érteni.
A Spenótot is alig hallottuk tőlük:
– Üljetek már le végre egy üres helyre! És ne zavarjátok tovább az órát!
Ami röhejes volt! Mert nem lehetett már azt az órát zavarni! Oltári aréna volt benne!
És egyből láttuk, hogy a Viola egészen más suli, mint a Szávai. Láttuk, hogy a Viola nem elit
suli. Hanem koszos és vaskályhás. És más gyerekek is vannak benne. Csépelik egymást óra alatt!
Csak bámészkodtunk az Ágival! Mert nekünk a Szávaiban egyáltalán nem lehetett verekedni.
Egyszer véletlenül meglöktem a dagadt Csillát, és beverte a hülye fejét a radiátorba. És vérzett
neki. De csak ő látta egyedül, hogy vérzik! Mégis pecsétes igazgatóit kaptam miatta!
22
Az új csajok az új suliban nem széken ültek, hanem vacak padokban. Mint a Szávaiban az
elsősök.
Be akartunk ülni a vacak padokba mi is.
De a csajok egyből odarakták a kezüket.
– Ez foglalt!
Válaszoltuk nekik:
– Bocsánat!
És mentünk mindig tovább. Padról padra. És marhára csodálkoztunk, hogy itt ilyeneket
csinálhatnak! És nem ordibál rájuk a Spenót!
Miránk ordibált inkább:
– Mit vacakoltok? Tessék azonnal leülni!
Ami röhejes volt! Mert nem lehetett leülni sehová!
– Azt már látom, hogy sok bajom lesz veletek!
Ezt sopánkodta a Spenót. Aztán a két kezébe rogyott a feje. Aztán becsapta az osztálykönyvet.
És kirohangált.
Mi ott maradtunk az Ágival. Az új osztályban az új csajokkal.
Odaálltunk a fal mellé, és a kábátoknak támaszkodtunk. Ági a hasának szorította a táskáját.
Ami egészen lapos volt. Mert a legtöbb könyvet nem cipelte. Mert én úgyis cipeltem.
Letettem a kövér táskámat a koszos padlóra. És tartottam a két lábammal, hogy fel ne
boruljon.
És vártunk. Vártuk, hogy mi lesz.
Akkor odajött hozzánk a Juli. És én marhára örültem neki, hogy valaki odajön hozzánk.
Ránk bámul a Juli a bitang nagy fekete szemével.
És megkérdezte:
– Ti az óvodából jöttetek?
Laholt az egész rohadt banda rajtunk!
Én is vigyorogtam a Juli szemét mondásán. Hogy bevágódjak nála.
Az Ági viszont egyből megsértődött. Lebiggyesztette a nagy száját. És rázta a haját. Úgyhogy
inkább őrá figyelt a Juli. És egészen közel ment hozzá.
– Mibe, hogy ez nem is igazi?
Az Ági maga elé kapta a formás hülye kezét. Naná! Nem ilyen imádáshoz volt ő szokva!
Úgyhogy ki akart menni az osztályból. Csak valamelyik szemét odatette a lábát. És elbotlott.
Sopánkodtak neki:
– Te kis ügyetlen!
És porolgatták megjátszásból. És teljesen szétkenték az olajos koszt a ruháján.
Frankó, az Áginak azt a hülye képét sose fogom elfelejteni! Csak eltátotta a nagy száját, meg a
babakék szemét is csak eltátotta. És nézett körül. És fel sem fogta, hogy mi van!
Gondoltam magamban: „Mégiscsak az én testvérem, akármilyen hülye.”
És megszólaltam vékony hangon:
– Ne bántsátok a testvéremet!
Az én vékony hangom nem szexuális senkire. Akkor már kiabáltak többen is ránk:
– Mibe, hogy ezek nem is igaziak!
És jöttek megjátszásból mindig közelebb. Az Ági csak ezt bírta hajtogatni:
– Naaaaa!
És szívta a kis papucsorrát. Nehogy bőgjön.
És vártuk vissza a Spenótot. Mert még nem csöngettek szünetre. Figyeltük, hogy jönnek-e
lépések a folyosón. De nem jöttek!
A Juli ordibált ránk:
– Árulkodni akarnak!
23
Ez már nagyon rossz volt! Ki akartam szaladni, csak nem bírtam, mert csupa bőgés volt a
malacszemem. És nem láttam a Julinak a lábát. Akkorát zúgtam tőle, mint egy győzelmi zászló!
Csupa kosz lettem én is!
– Hagyjatok békén!
Ezt bőgtük. És kirohangáltunk. A rohadt banda utánunk. Le az utcára! Tanítás alatt! Ilyet a
Szávaiban végképp nem lehetett!
Beszaladgáltunk az üzletekbe.
– Tessék megengedni, hogy egy kicsit itt maradjunk! Mert minket meg akarnak verni!
De kizavartak az üzletekből:
– Itt nem lehet szórakozni! Még csak az hiányzik!
Kívántam nekik azt a szórakozást! Sose legyen jobb! Az üzletek előtt mindig megvártak a
Juliék. Szaladtunk tovább az Ágival!
Aztán mégis megálltunk. Mert ti jöttetek velünk szembe apukával. Mert elég szép idő volt,
sütötte a vacak nap végig a kis koszos házakat. És elénk sétáltatok.
Te éppen nevettél, és az apuba kapaszkodtál. Mert nem bírtál rendesen menni azokon a hülye
macskaköveken.
Mintha a holdról jöttetek volna elénk! Egy egészen másik világból!
Bitangul szégyelltem magam előttetek! Nem tudom, miért, de marhára szégyelltem az egészet.
Akkor te nem nevettél tovább, mert megláttál minket. És megláttad, hogy mi van.
Kérdeztél egyből:
– Hol a tanárotok?
De csak vörösödtem meg vigyorogtam. Mert nem tudtam neked megmondani. És rászóltál
Julira:
– Ne verekedj!
A Juli szemtelenkedett veled is.
– Ők kezdték! Ez a rondábbik odajött hozzám, és a pofámba vágott! Talán hagyjam, hogy a
néni koszos kölykei összeverjenek?
Csak néztél komolyan a Julira. Mert tudtad, hogy hazudik. Apuka egyből közbe akart
intézkedni. De nem engedted. Mert te vagy a pedagógiás. Pedagógus. Ordibáltak összevissza az
új csajok:
– Árulkodtak! Beárultak minket!
Csak rágtam a számat. És nem néztem sehova! Amiért ilyen rohadtak! Amiért nekem ezentúl
velük kell járnom.
Akkor te szövegelni kezdtél nekik.
Ami marhára röhejes volt. Mert egyáltalán nem értetted, hogy mi van. Apuka egyből
megértette, mert neki mezítlábas gyerekkora volt. És az olyanoknak sokat kell verekedni.
Mondtad halkan az apunak:
– Mit érsz azzal, ha felpofozod őket? Holnap leverik a lányaidon. Nagyon rossz, de nem bírsz
most segíteni a gyerekeidnek. Nekik maguknak kell megtalálni a helyet a saját kis
közösülésükben.
Ami röhejes volt! Hogy ekkorát téved egy pedagógiás. Mert ha apuka felpofozza a szemét
Julit, akkor minden jó lett volna.
De így semmi nem lett jó. És bitangul utáltam másnap iskolába menni!
Másnap a Juli rögtön utánozott téged az osztályban. És mindenki rajtad röhögött! Utánozta
Júlia azt a hülye vékony hangodat. És a hajához kapott, ahogy te szoktál.
Meg bírtam volna ölni érte! És nem bírtam gondolni semmire sem! Csak a degeszre tömött
vacak táskámat teljes erejemből odavágtam hozzá.
Elfeküdt tőle szépen a Juli a koszos padlón.
Az Ági meg kapcsolt, pedig az ritkán van nála. Rátérdelt a Julira, és ordibált:
– Jutka! Lefogtam! Most megverheted!
24
Vörös volt az Ági! És csupa olajos kosz. És rázta folyton a fejét, mert a haja mind az arcába
esett. És nem bírt látni tőle.
És a kezével lebirkózta a Juli kezét. Oltári nagy csend lett! Mindenki odajött, csak egy csaj
maradt az ajtóban tanárt lesni. És akkor én megszólaltam:
– Engedd el!
Az Áginak azt a hülye képét sose felejtem el! De azért elengedte a Julit. Mert már úgyse bírta
volna sokáig tartani.
A Juli feküdt a földön. Összehúzta rám a bitang fekete szemét. Aztán csodálkozással
feltápászkodott. Aztán teljes erejéből belerohant a hasamba.
A többire nem nagyon emlékszem.
– Megverted!
Ezt mondták nekem az új csajok. És nevettek rám.
– Üljél énmellém! Jó?
Megmagyarázták nekünk:
– Nagyon jó, hogy megverted a Rácz Julit. Mert mindig csak az lehet, ami ő akar! Mert
mindenkit megver.
A Juli beült magának az utolsó padba. Odamentem hozzá. Amitől behúzta a fejét a vállába. És
az arca elé tette a két könyökét. Amitől ez jött az eszembe: „Ezt a csajt mindig verhetik!”
Sajnálták ezért a többiek is. És rám szólt valaki:
– Nyugiba! Mára kapott eleget.
Csak néztem Julit. És mondtam neki egészen vékony hangon:
– Szervusz! Szabó Judit vagyok.
És megpróbáltam vigyorogni rá!
Attól fogva együtt mentünk mindig haza. Voltam a lakásukban is. Pincében laknak. És ágy
nincs, hanem matrac a földön. Mert a papája mindig berúg. És nem is a papája. Állati zűrös
papája van!
A Juli is feljött hozzánk. Csak ment a lakásunkban körbe. És nem mondott semmit. Csak
megnézett mindent sora a bitang nagy szemével.
Az Ági meglökdösött a könyökével.
– Pofára esik, mi?
És hazudta folyékonyan a Julinak:
– Ezeket a képeket mind a mamám festette! Ezeket a szobrokat mind a mamám szobrászta!
Hogy még nagyobb legyen az aréna! Bőgni kellett nekem a Juli mászkálásától!
– Ezekben a sok szobákban csak ti laktok? Ezt kérdezte a Juli.
Mert neki a kettő szoba már nagyon sok. Mert a Julit még olyan lakásba nem engedték be,
mint a mienk.
A Violába sok cigány járt, meg szegény. A mi osztályunkban csak a Hajdú Jutkának volt orvos
a papája. Szerettem a Hajdú Jutkát, mert nem volt felvágós egyáltalán. Csak a mamája. A mamája
nem engedett be az osztályunkból senkit a lakásukba.
Engem se. Amikor becsengettem és meglátott, akkor becsapta az orrom előtt az ajtót.
– Nincs itthon a Jutka!
Pedig addigra már láttam, hogy otthon van.
Először úgy gondoltam: „Becsengetek még egyszer. És beteszem a lábam az ajtó közé. Hogy
ne bírja becsukni. És megmondom neki, hogy engem be lehet engedni. Mert mi nem alszunk
matracon a pincében. Mert mi olyanok vagyunk, mint a Hajdú néniék.”
Aztán mégse csengettem be. Állati pipa voltam a Hajdú nénire!
És arra gondoltam: „Csak hazudnék neki. Mert nem vagyok olyan mégsem, mint ő. És nem is
akarok lenni.” Hozzánk bejöhet a Rácz Juli. És nem bírta ezt megérteni:
– Neked több babád is van egyszerre?
Ettől a kérdezéstől bitangul ökölbe szorult a gyomrom! Úgyhogy mondtam neki:
25
– Vidd el a húgodnak. Jó? Én már úgysem játszom vele.
És nekiadtam a menyasszony babámat. Amivel kivették a vakbelemet. Mert már úgyse volt
meg a gatyája. Meg az egyik lakkcipője. És a hülye Brigi egyszer lenyírta a fele haját, amikor
fodrászosat játszottunk.
A Juli nem köszönte meg, mert ő nem tud ilyeneket.
Csak bámészkodott rám!
De azért elvitte.
És másnap becsengetett hozzánk a Spenót! Sopánkodtál nekem:
– Már csak pont ő hiányzott!
Mert megmostad a hajad, és be volt csavarva. És a régebbi szűk gatyád volt rajtad. Amiben
kilátszik a hasad. És szépen csillogtál az új arckrémedtől. Amit ki akartál próbálni.
Úgyhogy mondtad a Spenótnak az előszobaajtóban:
– Mennyire örülök, hogy megismertelek!
Nem minden szülő tegezi a tanárt. Te főleg a spinéket tegezed. Az az elit, ha a szülő tegezi a
tanárt. Mosolyogtál idegeskedéssel. És kedveskedtél a Spenótnak.
– Tessék, foglalj helyet, kérlek!
Utána rögtön meg akartál még egyszer szólalni, hogy ne a nagy karosszékünkbe üljön. Mert
annak elrontottuk a rugóit. De addigra a Spenót már beleült!
És teljesen eltűnt benne. Csak a trampli csukái látszottak ki.
És magyarázott a Spenót kifele a karosszékből:
– A leányaid nem a megfelelő elemmel barátkoznak. A Rácz Juli túlkoros. És állítólag kürete
is volt már neki. Egy cigánylány.
Nézett rád a Spenót a bánatos lóarcával. Hogy komálod-e a szemét szövegét. Marhára ordított
a képedről, hogy nem komálod egyáltalán!
Úgyhogy kezdted neki magyarázni:
– Ismerem a kislányt. Járt nálunk. Nagyon sajnálom. Értelmes. A Jutka sokat segíthet neki.
A Spenót huzigálta az orrát.
– Nem is értelek tulajdonképpen! Hogy mért pont ebbe az iskolába írattad a gyerekeidet?
Felhúztad a hülye vékony szemöldöködet, egészen a becsavart hajad alá.
– Úgy tudom, hogy a te lányaid is ebbe az iskolába járnak.
Az ilyen benyögésekre mondják a krapekok nálunk a suliban: „Övön aluli ütés.” Ami
érvénytelen, és nem dicsőséges.
Frankó, mert volt a Spenótnak is két hülye lánya. Mindig bejöttek az anyjukhoz az osztályba.
És marhára megjátszották magukat
Az arany Ágika egyből körbenyalta őket.
– De gyönyörű kislányok! Milyen aranyosak! Milyen édesen mosolyognak!
Sose értem, hogy bír ilyen baromságokat mondani!
Rondák voltak a lányai, mint ő. Meg állati beképzeltek. Meg hülyék is ráadásul! Csak
átengedte őket minden tanár szívességből, merthogy a Spenót gyerekei. Azért jártak ebbe az
iskolába. És ezt te tudtad. Mert én elmeséltem neked.
A Spenót csak nagy nehezen bírt felállni a romlott karosszékünkből.
Nyújtóztatta a vasalódeszka derekát.
– Majd járjanak össze a gyerekeink!
Te rá vigyorogtál:
– Majd meglátjuk.
Ami nálad annyi, mint alma a köbön.
Amitől a Spenót négy évig utált engem egyfolytában!
Frankó, az Ágit bírta.
Az Ági mindig lopakodott utána a folyosón, és utánozta a trampli csukáit. És ha visszafordult
a Spenót, akkor mondotta neki:
26
– Milyen csinosnak tetszik lenni ma! Így nagyon jól áll a Klári néninek a haja!
És halálkomoly bírt maradni! Csak akkor röhögött, amikor már beért a Spenót a tanáriba. De
akkor piszok nagyot!
Engem utált a Spenót valamiért. Meg a Rácz Julit is. Meg az egész vacak osztályát úgy
általában. Mert teljesen összegubancolódtak az idegei, mert csalta a gyomorbajos férje, aki a
Lehelben tanít. És nem maradt miránk semmi idege a Spenótnak!
Úgyhogy mindig arénáztunk az óráin.
És csak még egyszer jött fel hozzánk a Spenót. Négy év múlva. Amikor rájött, hogy gimibe
akarsz íratni.
Akkor felrohangált, és mondotta idegeskedéssel:
– Nem javaslom a Juditot gimnáziumra! Mert csak szakközépre jó!
Bámészkodtam rá elképedéssel!
És gondoltam magamban: „Ez stiches! Mert mitől lennének hülyébb csajok a szakközépben,
mint a gimiben? Amikor csak azon múlik, hogy melyik szülőnek hol van ismerőse.”
Neked gimiben volt ismerősöd, úgyhogy gimibe kerültem. Vili!
Bitang pipa voltam a Spenótra! És elhatároztam: Marhára hajtok majd a gimiben. Jó
bizonyítványom lesz, és megmutatom a Spenótnak a jó bizimet. Beleverem azt a hülye lófejét.
Hogy jobban bírja látni.
Csak amit én elhatározok, az még véletlenül sem sikerül! Már bitang sokszor megfigyeltem.
Amikor már nem a Violába jártam, hanem a gimibe, akkor mindig a kistéren találkoztam a régi
violás csajokkal. Rácz Julival is.
Amikor már gimibe jártam, akkor mondta nekem a Juli:
– Ha akarod, akkor ezentúl nem köszönök neked.
Nagyon rossz volt nekem, hogy ilyeneket mond! Úgyhogy válaszoltam neki:
– Ha hülyéskedsz, megverlek!
És vigyorogtam rá.
De ő nem nevetett. Hanem nézett rám bitang komolyan. Mert a Juli nem tanult tovább, hogy
bírjon eleget inni a papája. Aki nem is papája egyáltalán. Mondta a Juli:
– Nekem a papám kijavítja a születési bizonyítványomat két évvel öregebbre. És akkor
mehetek segédmunkásnak. A segédmunkások nagyon sokat keresnek. Veszek rajta lakást meg
mindent. Elviszem a húgomat is.
Akinek nekiadtam a menyasszony babámat. És aki nem is a húga tulajdonképpen. Úgyhogy
piszok rendes volt a Julinak az elhatározása!
Magyarázta nekem:
– Te jársz a gimnáziumodba. Ami elit. Én egy koszos gyárba. Ami különbség.
– Attól még lehetünk barátnők.
De nem akarta elhinni nekem! Hanem megkérdezte:
– Van segédmunkás barátnője a te mamádnak? Néztem rá meglepetéssel! Aztán töprengtem.
Aztán rájöttem:
– Az én mamámnak csak egy barátnője van. Az valamit rajzol. És ha segédmunkás lenne,
akkor is csak ő lenne a barátnője.
Ettől egy kicsit vigyorgott a Juli! Olyankor szép. Csak az nagyon ritkán van.
Úgyhogy még jobban meg akartam vidámítani.
– Tudod, mit találtam ki? Azt találtam ki, hogy marhára tanulok a gimiben. Hogy
megmutathassam a bizimet a Spenótnak. Hogy beleverhessem azt a hülye fejét neki.
És vigyorogtam a Julira. És vártam, hogy laholjon ő is. De csak bámult rám elképedéssel.
– Te nem tudod? Te nem tudod, hogy Spenót nagyon beteg? És lehet, hogy meg is hal?
Bitang hülyén éreztem magam!
Hintáztak körülöttünk a kis hülye srácok. Meg homokoztak. Meg ordibáltak.
27
Aztán odajöttek körénk többen is, régi violások. Meg a hülye Ági is körénk jött, mert isten
ments, hogy ő valamilyen arénából kimaradjon!
Mondta az Áginak is a Juli, amit tudott a Spenótról. Egyből könnyes lett a babakék szeme!
Mert mindig akkor bír bőgni, amikor csak akar.
De kivételesen nem őt bámulta mindenki. Hanem engem. Figyelték, hogy miket mondok
hozzá én.
Nem bírtam mondani semmit!
Csak magamban szavaltam a Kund Abigélt.
– Lányom, ez ifjú gyilkosa vagy. Pedig a Spenót öreg. De az mindegy.
Meg eszembe jutott a velszi bárdok. Meg a hess madár. Marhára szerettem ezeket a verseket,
mindig a vécén ülve ordibáltam el sorra.
Néztek rám a régi violás csajok, én meg álltam egyik botlábamról a másikra. És megpróbáltam
magamban gyorsan megszeretni a Spenótot.
Mondogattam magamban: „Jaj, szegény Spenót beteg! Jaj, szegényke! Borzasztó!”
De nem segített rajtam a mondogatás. Mert én szívtelen vagyok. Ahogy te rájöttél
kiskoromban.
Mondták nekem a régi violások:
– Lehet, hogy meghal a szegény Spenót.
– Aha.
És nem bírtam semmit érezni. Csak ez jutott az eszembe: „A műfogsorát pohárban melléje
teszik!”
Ilyen rohadt voltam. Fenékbe tudtam volna rúgni magam. Úgyhogy meg is mondtam
mindenkinek:
– Én nem megyek ki a temetésére, ha meghal.
Mert tudtam, hogy nekem nem szabad kimenni. Aztán csak turkáltam a hülye homokot a
cipőm orrával.
És vörösödtem meg vigyorogtam. Rendes szokásom szerint!
– Én kimegyek!
Ezt mondta az Ági. És folytatta:
– Mert most már nem szabad haragudnunk rá. És ha esetleg mégis van mennyország, akkor ő
biztosan odakerül. És onnan mosolyog majd miránk a felhőkből!
Szét bírtam volna csapni a hűlve fejét, hogy minek ilyen!
Amikor a Spenótot még az égvilágon senki nem látta mosolyogni! Mert folyton csalta a piszok
férje, aki gyomorbajos, és a Lehelben tanít.
És azt egyáltalán nem lehetett elképzelni, hogy a Spenót ül egy bárányfelhőn. A nyamvadt
zöld ruhájában! A trampli csukáiban! És lógázza lefelé a trampli csukáit.
Aztán meg is halt a Spenót.
És a szemét Ági nem ment ki a temetésére.
Ilyen pocsék az Ági!
Ilyen pocsék az egész minden!
És ott maradtak a hülye lányai a Spenótnak egymagukban.
Csak feküdtem hanyatt a fenekemen, és marhára sajnáltam a Spenótot! Amiért öreg volt és
ronda. Egész életében! És csak a két hülye lánya meg az egy hülye férje volt neki az egész élete.
Amiért ült a katedrán, pedig már beteg volt, és fájt neki minden. Mint az én hármas csigolyám.
És én csak mindig ordibáltam az óráin. És kitaláltam mindenféléket ellene! A pihent
agyammal!
Csak feküdtem a fenekemen hanyatt. És szerettem a Spenótot. Már bírtam szeretni!
Már nem ordibáltam volna az óráin! Hanem összevertem volna azt, aki ordibál neki. És szépen
mosolyogtam volna rá!
28
Mert mindig csak utólag tudom, hogy mi a jó. És akkor se mindig. Bitang klassz alak vagyok
én!
29
ÖTÖDIK ÉJSZAKA
Gondolkodás az én ragyogó első gimista pályafutásomról.
Meg a nagyszerű osztálykirándulásunkról!
Meg a suli-bulim az Ágival!!! Hajjaj!!!
Én úgy örültem a giminek, hogy az nem igaz! Örültem, mert tudtam, hogy a gimi az egészen
más, mint az általános. Nem árulkodós kis hülyék ülnek benne. Hanem sokkal nagyobbak.
Akikkel bitangul össze lehet tartani. És hecceket csinálni.
Amiket mindig olvastam a könyvekben.
És elhatároztam, hogy a gimiben már én is mindenkivel jóban leszek. És nem olvasok be
senkinek. Hanem mondok Ági-baromságokat. Mindenkinek! A csajoknak is. Meg a tanároknak
is.
A krapekoknak is, naná!
Frankó, mert a gimibe már krapekokkal jár az ember. Ami pedagógiás. Hogy rühelljen az
ember a másik előtt bezúgni.
Örültem a krapekoknak is!
De legeslegjobban annak örültem, hogy nem az Ágival járok többé. Hanem megszabadulok
tőle!
Mert az Ágiból túl sok az egész nap.
Mert mindig marhára be bír zsongatni!
Az évnyitóm napján is marhára be bírt zsongatni.
Csak megállt a nagy tükör előtt, és háromszor körbetekerte a hülye nyakát.
És rákezdte:
– Milyen szép hátam van nekem!
Én nem látok a pipától az ilyenek miatt!
És azért voltam rá a legpipább, mert én is odaálltam a nagy tükör elé azt a hülye hátamat
megbámulni. Látni akartam, hogy mennyivel szebb az övé. De nem bírtam látni semmi
különbséget!
Frankó, aznap még téged is bezsongatott.
Mert kérdezgette tőled is a szépségét:
– Ugye, nekem sokkal szebb lábam van, mint a Jutkának? Mondta a Kriszta is. A Jutkának
botlába van! Lehet, hogy kinövi? Én nem hiszem, hogy kinövi.
Összenyomtad a szádat egész vékonyra. És mondtad neki mérgesen:
– A Jutkának viszont sokkal szebb színű a haja, mint neked. Norvégszőke. Ami ritkaság.
De lehet, hogy finnszőkét mondtál, a fene se emlékszik már rá.
A hülye Ági irtó izgatott lett tőle! És egyből mászott a nyakadba hízelegni.
– Az én hajam az milyen szőke?
És csillogott a babakék szeme, hogy megint ő a központos! Mert csak azt bírja ki. Te rángattad
a vállad.
– A tied egyszerű szőke. Csak úgy, simán.
És vigyorogtál rá. Hogy törlesszél a botlábam miatt. Ami tényleg van nekem.
Az Ági megvárta, amíg elmész a fenébe. Akkor rákezdte:
– Nagyon törik ott hátul a hajad, ahol nem látod. Egy picikét le kellene belőle vágni. Már
egészen kihullott! Amikor még copfos voltál, akkor még sokkal több hajad volt!
Féltettem azt a nyomorult hajamat, aminek szép a színe szerinted! Úgyhogy egyből
megkajoltam a hülye szövegét.
Én nem tudom, hogy ez mitől van! Hogy az Ági hülye szövegeit mindenki megkajolja!
De frankón leültem neki, ő meg vágni kezdett.
És mondogatta:
30
– Csak egy egészen picikét!
Vágta egyre a hajamat, és mondta mindig közben:
– Most egy picikét görbe lett. Aztán megint görbe lett neki!
A végén alig maradt valami a hajamból. És az Ági felüvöltött:
– Jutka! Hogy te milyen gyönyörű lettél rövid hajjal!
És leakasztotta nekem a fürdőszobatükröt, hogy hátul is lássam.
Bitangul örültem, hogy rövid hajjal gyönyörű vagyok! Úgyhogy berohangáltam hozzád. És rád
vigyorogtam. Te megnéztél magadnak. És nem nevettél.
– Öregem, ha te mindenkire hallgatsz, csak rám nem, akkor én nem bírok segíteni rajtad!
Frankó, addigra már nekem is eszembe jutott, hogy tele van az egész fejem forgókkal. És a
rövid hajamat nem is lehet megfésülni egyáltalán. Mert amikor még nem öregedtem ki és
egyletben úsztam, akkor rövid haj kellett nekem, és mindig úgy néztem ki vele, mint egy nőstény
kaktusz.
Csak kijöttem tetőled. És beültem a vécébe, bőgni!
Sirattam, hogy az Ági levágta rólam az én egyetlen szépségemet!
De sokáig nem lehetett nekem bőgni, mert volt az évnyitóm.
Úgyhogy mentem sündisznó hajammal meg a szép pirosra bőgött malacszememmel. Meg a
három darab kötelező árpámmal meg a nyári szeplőimmel.
Az utcán ráadásul bitangul fújt a szél. Amitől nekem egyből vörös lesz az egész vacak kényes
pofám.
És aki esetleg nem tudja elképzelni, hogy milyen lehet így egy új suliba beállítani, annak én
prímán elmagyarázom!
Csak mentem és reménykedtem:
Talán nem találkozom a dirivel. Aki volt a mamámnak az évfolyamtársa.
Nehogy rám bámészkodjon meglepetéssel:
– Jé! Ennek a szerencsétlen Juditnak milyen randa kölyke lett!
Az új gimi vacak udvarán kellett nekünk gyülekezni. A fal mellett körbe nyomorék virágok
nőttek, középen meg sóder. Vörös sóder. Salak.
Frankó, úgy hívják, hogy vörös salak. Először kevesen voltunk rajta, aztán nagyon sokan.
És én nem ismertem senkit az égegyvilágán!
Aztán mégis megláttam a dirit. Amikor rohangált ünnepi beszédet tartani.
Ezeket ordibálta:
– Mindenkit üdvözlök! Mindenkinek József Attilára kell gondolni! Mert dolgozni csak
pontosan, szépen lehet.
De én erre gondoltam a József Attila helyett:
Ez a tag együtt járt a mamámmal suliba. Hülyéskedtek meg röhögtek meg minden.
És tovább dumált a diri a két cserép muskátli között. És néha vizet ivott. És én nem bírtam
elképzelni, amint hülyéskedik meg röhög!
Csak nagyon sokára bírta abbahagyni a beszédet. Kapott érte egy virágcsokrot
befőttespapírban.
Utána mindenki összetorlódott, mert fel kellett menni az osztályokba.
Az osztályokban is ácsorogtunk. Mert még nem ismertük egymást. Ami bitang pocsék. Arra
gondoltam:
Már kellene Ági-baromságokat mondani. Az Ági már mondaná!
De én nem bírtam megszólalni semmi pénzért! Csak vörösödtem meg vigyorogtam, szokásom
szerint.
Akkor egy kislány azt mondta, hogy ő a Pataki Márta. És felfészkelődött egy padra. És
mesélte mindenkinek:
– Mi négyen vagyunk testvérek. És én vagyok a legkisebb. Mi sohasem veszekszünk, hanem
minden testvérem csak engem dédelget. A papám jár külföldre, és kasa cuccokat hord haza
31
nekem. Majd felveszem sorra. Csak előszörre nem akartam. És tavaly nyáron egyszer nálunk
aludt a Jean Sorel.
Erre mindenki a Márta mellé szeretett volna ülni. Mert náluk aludt a Jean Sorel. Én is, naná!
Bámultam rá! És meg tudtam volna fojtani az Ágit! Hogy nekem csak egy testvérem van, és az
is hülye.
Aztán sorra megismertem a többieket is.
Először a csajokat. Akik egyből különmentek a fiúktól.
A Bognár Pirit, aki bitang szép! Szép kék szeme van, meg szép szőke haja. Meg szép feneke
meg melle.
Minden krapek a Pirit bámulta! Minden krapek a Piri mellé szeretett volna ülni!
Gondoltam magamban irigykedéssel:
Irtó jó lehet neki! Hogy minden krapek őmellé akarna ülni!
És az Árvái Magda is elég szép. És elég beképzelt. Marhára bír viselkedni! Az Árvái Magda a
piszok elit viselkedésével egyből impotens lett mindenkinek.
Legrondább csak közülünk a Bakó Ági. Még nálam is rondább! Nagyon hasonlít az anyám
vacak fényképére! Csak az én anyám szép. Úgyhogy nem szerettem, hogy a ronda Bakó Ági
hasonlít rá.
A fiúk közül a Colos egészen tele volt pattanásokkal. Beült egy padba a létra lábaival. Kirakta
maga elé a kisrádióját. És bőgette. És piszkálta a pattanásait a körmével.
A Kuki is fiú, de egészen kicsi. Ő a legkisebb az osztályban. Nekem a vállamig ér. Beült
egészen hátra, egyedül. És csak vörösödött meg vigyorgott. Mint én szoktam. És nem mert szólni
senkihez.
A szemüveges krapekot Meláknak hívták.
Egyfolytában röhögött mindenen! Azon is, ami nem röhejes egyáltalán. Egészen mély hangon
bírt röhögni.
Én megálltam a falnak támaszkodva. Néztem mindenkit. Néztem a Melákot. És arra
gondoltam:
Majd ebbe is szerelmes lesz egy csaj. Gyerekük lesz egymástól. Élnek hármasban. A Melák ott
mászkál körülöttük. És mindenen mély hangon röhög. Egyfolytában!
Néztem a Melák után a többi krapekokat. És törtem a fejemet:
A jóképűek vajon hová járnak gimibe? Hogy ide csupa ronda jutott?
És teljesen elhatároztam:
Sose megyek férjhez. Nekem az nem hiányzik, hogy a férjem a pattanásait vakargassa. Vagy
mély hangon röhögjön mindenen. Vagy a vállamig érjen. Nekem az nem hiányzik egyáltalán.
A fiúk közt csak egy dekás akadt. A Botond.
A Botondot csak akkor néztem, amikor nem látta.
Nem akartam, hogy kiröhögjön:
Ez a pocsék csaj engem bámul? Hát mit képzel ez a pocsék csaj?
A Botond a Piri mellé ült. Naná! A Colos megkérdezte a Mártától: – Akarsz mellém ülni?
Márta egyből bemászott melléje!
Én úgy éreztem, hogy nekem ordítani kellene, ha hozzám érne a pattanásos Colos!
A Márta mégis mellé ült! Pedig náluk aludt a Jean Sorel!
Mert az az elit, ha egy lány krapek mellett ül.
r
A Melák a Magdát választotta. Mert a Magda is
elég szép. És méltóságteljes.
Énmellém egy krapek se akart ülni! Csajok se.
Nekitámaszkodtam a hátammal a falnak. És arra gondoltam:
Nem állhatok a fal mellett egyedül az év végéig. Úgyhogy mondtam a ronda Bakó Áginak:
– Mi üljünk egymás mellé, jó?
Mert a ronda Bakó Ági mellé se akart senki ülni. És vigyorogtam az Ágira marhára! Nehogy
meglássák a bőgésemet!
32
Aztán megismertük a tanárokat is.
Először az Izompacsirtát. Mert ő rohangált az évnyitón összevissza. Hogy kinek hová kell
állni. Deltás pacák!
Mondották róla a felsősök, hogy mindig van egy-két csaja a suliból. Mindig a legklasszabb
csajok!
Úgyhogy eszembe jutott egyből:
– Nekem nem kell félnem tőle. Én nem vagyok veszélyben egyáltalán.
Osztályfőnök Ida néni. Magyar-történelem, és először százévesnek láttam, de egyidős veled.
Csak ő nem festi magát, hanem marhára dagadt. Egészen más tipikus, mint te.
Szegény Ida nénit öt perc múlva mindenki imádta. És mindenki kiröhögte. Öt perc múlva úgy
ordibáltunk a Szegényidanéninél, mint a szegény Spenótnál a Violában.
És a Szegényidanéni után még megismertük a Mamutot. Aki a dögtantanár.
Nála bezzeg nem ordibált senki! Csak bejött a Mamut, és leült a katedrához. És egyből piszok
nagy csend lett tőle!
Mert az egyik tanárnál lehet ordibálni, a másiknál nem. Gondolkodtam rajta, hogy miért. De
nem bírtam rájönni.
A Mamut mindenkinek olvasta a nevét. És mindenkinek fel kellett állni.
És minden gyereknek mondott szellemeskedést.
Én is felálltam, amikor olvasott. Vörösödtem, és vigyorogtam marhára! És a legszívesebben
odatérdepeltem volna eléje. És így imádkoztam volna hozzá:
– Kérlek szépen, hogy engem ne bántsál. Mert nekem erre a napra már elég volt.
Csakhogy ilyen baromságokat nem lehet csinálni. A Mamut megnézett engem is. És mondta:
– Te leszel az Uborkapofa. Téged egyből megjegyeztelek magamnak a jellegzetes
uborkapofádról. Téged nem felejtelek el. Mert úgyis visszajársz az álmaimban kísérteni.
Én csak álltam. És vigyorogtam. És mondtam magamban:
„Nem sírok. Úgyse sírok! Dögölj meg a névnapodon! Vagy inkább minél előbb.”
A többiek marhára röhögték az uborkapofát!
Pedig nem is volt röhejes egyáltalán.
Végig mindenkire mondott a Mamut ilyen szellemeskedést.
Én végig mindenkit nagyon hangosan kiröhögtem! Hajoltam a padban előre-hátra. Hogy
visszaadjam nekik a piszok nevetésüket! Ilyen jól megvoltunk egymással! Mindjárt az elején!
Fizikatanár. Nemkötelező.
Megállt nekünk a tábla előtt. Teleszívta magát levegővel. És szavalta:
– Édes fiaim! A gimnázium, ugyebár, nem kötelező. Az általánosban szórakozhattatok a
tanárok idegeivel. Ez itt pechetekre megszűnt. Mert a gimnázium nem kötelező!
Emiatt hívják Nemkötelezőnek. Mert ezt minden év elején elszavalja. Mind a négy első
osztálynak.
A Nemkötelező szavalása után hazamehettünk.
És megláttam a mi kapunkban az Ágit. Nagyban magyarázott valamit a formás hülye karjával.
Egy rakás krapek hallgatta szájtátva!
Ezt magyarázta nekik:
– Én gimnáziumba járok. Matektagozat! Elég nehéz, de én bírom. A Jutka? A Jutka gyors- és
gépre jár.
Bezsongatott egyből marhára!
Frankó, nekem elég meghallani az Ágit, és máris megy bennem a pumpa felfelé.
Ági jött velem a lépcsőn. És ugrándozott. Röhögte, hogy milyen sok könyvet kaptam! Neki
meg csak a gyorsírófüzetet kell vinni. És náluk csak minden második nap van tanítás. És minden
első nap délig alhat. És kutathat a szekrényedben.
Otthon belebújtam a hülye Ági elől a könyveimbe! És láttam, hogy milyen elit dolgok vannak
benne! És örültem a giminek megint! Vigasztaltam magam:
33
– Nem is baj, hogy én nem birok egyből Ági-baromságokat mondani. Majd mondok később.
Amikor már megbarátkoztam.
És elkezdtem az én ragyogó első gimista pályafutásomat! Azzal kezdtem, hogy megint
egyenesbe jöttem mindenkivel. Mint mindig! Először is a Colossal.
Mert a Colosnak azt a hülye szokását ismertük meg, hogy minden csajnak a fenekére ütött.
Én nem bírtam a hülye szokását megérteni! Hogy minek kell egy csajnak a fenekére ütni?
Hogy mi jó van abban?!
Én nem látok a pipától, ha a fenekemre ütnek.
A Colos a Márta fenekét csapkodta leginkább. Mert a Márta visongott tőle, és valahogy úgy
bírt visongani, hogy az inkább biztatás lett a Colosnak.
A Piri szép fenekét nem csapkodta a Colos, mert a Piri szép feneke a Botondé volt.
A ronda Bakó Ágiét se csapdosta. Mert neki nem olyan a feneke, hogy egy krapeknak kedve
lenne rácsapkodni.
Az én fenekemre csak egyszer vert rá a Colos.
Megfordultam, mint a villámcsapás.
– Te!!!…te…
Beszélni se bírtam a pipától! A Colos behúzta a nyakát.
– Egyél meg!
És vigyorgott rám.
Én meg bírtam volna fojtani.
Úgyhogy a Colossal az első perctől fogva ilyen jól egyenesbe voltam.
Azon gondolkodtam:
Mit kellett volna csinálnom? Hagyni a Colosnak a fenekemet?
Mert a legtöbb csaj hagyta neki. Csak éppen visongtak egy kicsit. És azzal meg voltak
nyugodva.
És utána szépen néztek a Colosra. Nehogy jobban bántsa őket.
A Colos után a Melákkal barátkoztam össze. Ugyanúgy! Megy nálam az ilyesmi, mint a
vízfolyás. Azzal kezdődött, hogy elkapta a Melák a Márta kezét. És emelte a levegőbe. És
röhögte mély hangon:
– Mélyen tisztelt állatsereglet! Itt látható egy királytigrisnő! Másfél méteres körmökkel!
Ettől a szövegétől mindenki röhögte a Márta körmeit. A Márta is. Visongott és fészkelődött és
szabadkozott, de röhögte.
Én nem nagyon bírtam röhögni a Márta hosszú körmeit. Mert a meláknak semmi köze nem
volt hozzájuk! Úgyhogy pipa lettem. És mondtam a Meláknak:
– Mi közöd hozzá!
De a Melák nem figyelt rám, hanem arénázott tovább.
– Vágjuk le. De tényleg, srácok! Vágjuk le a Márta körmeit!
A Kuki felugrott az utolsó padból. És előszedett egy bazi nagy ollót. Ami kellett nekünk a
műszaki rajzhoz. Odaállt vele a Márta elé, és csattogtatta.
– Nyiszi-nyiszi. Nyisz-nyisz.
Nyitotta-csukta közben a nagy ollóját. Ezen mindenki nagyon nevetett!
Én is!
Frankó, bitang röhejes olyan bazi nagy ollóval körmöket vágni!
A nevetés alatt a Melák a Mártát magához szorította.
Bitang vörös lett a Melák lapátfüle!
És mintha egy pincéből magyarázott volna:
– Kezdjétek már! Mire vártok? Hogy vége legyen a tízpercnek?
A Márta is marhára vörösödött. Meg csapdosott. És pipa volt állatian!
A Kuki csattogtatta az ollóját. De nem merte vágni a Márta körmét! De odaadta az ollóját a
Colosnak!
34
És a Colos riktig nekiállt a bazi nagy ollóval levágni a Márta körmeit!
Én csak néztem körbe elképedéssel.
Néztem a Botondot, aki nevetett.
A többi krapek is odagyűlt köréjük. És ők is nevettek.
A szép Piri ült a szép fenekén. És marhára unta, hogy nem vele van valami.
A többi csaj nevetett visongva. Dőltek a padokban előre-hátra. Hadd lássák a krapekok, hogy
mennyire tetszik nekik a bitang hülye heccük! Hogy a hülye Mártát bántsák, és ne őket.
Én ordítani tudtam volna az egésztől! Mert arra gondoltam:
Ha levágják a krapekok a Márta körmét, akkor mostantól fogva akármit csinálhatnak velünk!
És kábé pontosan úgy éreztem magam, mint a Violában, amikor rájöttem, hogy nekem a Rácz
Julit meg kell vernem. Mert különben pocsék leszen életem.
Én nem tudtam gondolkodni tovább.
Hanem elkezdtem ordibálni:
– Hagyjátok abba! Azonnal hagyjátok abba!
A Melák röhögte a kiabálásomat.
Rám tátotta a Melák a száját.
– Mit mondtál?
Nem bírta felfogni, hogy egy csaj mit mondott neki! És megállott a Colos a vágással.
Bitang nagy csend lett a vacak osztályunkban! Rácz Juliféle csend lett. Amitől nagyon zúg az
ember füle, és mindig több fényesség ugrál a malacszeme előtt.
Úgyhogy csak egészen vékony hangon bírtam megszólalni:
– Kapsz egy frászt tőlem, ha tovább szórakozol.
Ettől a Melák egészen nyitva hagyta a száját. És a Mártát elengedte.
A Márta kézbe fogta a vacak haját az arcából. Hogy bírjon látni. És kirohant a vécére, nagyon
bőgve. A Melák meg jött felém.
– Na, mi lesz, Uborkapofa?
És pilinckázta az orromat a sütőlapát kezével. Úgyhogy kapott egy frászt tőlem a Melák
tényleg. Irtó vacak frász volt! De leesett tőle a szemüvegje a földre. Összehúzkodta a szemét a
Melák rám. Mert másképpen nem bírt látni. És mondta nekem szép halkan:
– Most pedig felveszed a szemüvegemet a földről.
Én szívtam az orromat. Mert ilyenkor nem lehet zsebkendőt elővenni. Meg úgyse szoktam
soha megtalálni. Arra gondoltam:
És az egyik lapát kezével a Márta combját szorította, a másik lapát kezével a nyakát. Hogy
halkabban bírjon csak ordibálni. Bitang vörös volt a Melák.
De nem hagyott abba az ordibálásom miatt semmit.
Én akkor olyan nagyot kiabáltam, hogy kiugrott a malacszemem tőle.
Ezt kiabáltam:
– Ha nem hagyod abba, akkor szájon váglak!
Tényleg fel kéne venni neki a szemüvegét. Mert én vertem le. Mert így összetapossuk. És
otthon megagyalják érte.
De az is eszembe jutott:
A Melák most nem lát a pipától. Mindenképpen piszokul megver. Ha felveszem a szemüvegét,
ha nem. Én most nem hajolok le. Nekem most a Melákot kell figyelnem.
Úgyhogy kinyögtem:
– Nem veszem fel.
Vacak hangon nyögtem, ami nem szexuális a fiúkra egyáltalán.
Akkor rám jött a Melák. Baromi erős! Pedig én is mennyit úsztam meg homokzsákoztam! De
attól még nagyon frankón oda bírta verdesni a fejemet a padhoz.
Én karmoltam, haraptam, bőgtem, rúgtam a bokáját. Irtó jól megvoltunk!
És nem lehetett mást hallani, csak a Melák lihegését meg az én szipogásomat.
35
Ez lett a szerencsém! Mert a bitang nagy csendre odagyűlt a Nemkötelező. Mert gyanakodott,
hogy a hülye első bé mért nem ordibál a szünetben.
Úgyhogy bejött.
És kérdezte:
– Mi történik itt?
A Kuki odaszaladt, nehogy még beljebb jöjjön. És ordibálta, mintha árulkodna:
– A Szabó Judit a hetes, és a Horváth József szemetelt, és nem akarja felvenni a szemetét!
Nemkötelező letette a fejét, hogy tokája legyen.
– Nem szabad szemetelni! A tisztaság fél egészség!
És elment a fenébe.
Én berogytam a padomba. Folyt az arcomon az izzadás. Megtámasztottam a nőstény kaktusz
fejemet a koszos kezemmel.
A Melák meg a többi krapek a szemüveg morzsáit szedegették. Mert marhára összetapostuk!
Nem nagyon bírtam gondolkodni. Az a baj, hogy én ilyenkor nem nagyon bírok gondolkodni.
Meg aztán be is jött a Szegényidanéni a történelmet felolvasni nekünk.
De megszólalt:
– Ma vetítés lesz. Ókori csodák!
Erre mindenki ordibált boldogságában!
Szegényidanéni mosolygott miránk. Hogy mennyire örülünk az ókor csodáinak. Pedig csak
annak örültünk, hogy elmarad a felelés.
Mondta tovább:
– Úgyhogy el kell kérni a Somogyiból a vetítőt. Érte mennek a Szabó Judit meg a Horváth.
Kedvezésből mondta, hogy én mehessek. Arra gondoltam: „Engem olyan kevesen szeretnek!
És azok is minek!”
És bitang nagy csend lett az osztályban, amikor felálltunk ketten a Melákkal.
Úgy éreztem: Nekem nincsenek csontjaim.
De a botlábam megindult a Melák mellett.
És mentünk át a Somogyiba a vetítőért.
Ott volt a Somogyi tőlünk egy köpésre. Csak egy homokos részen kellett átvágni, és kész.
Ahol nincsen ház még! Meg ember se!
Mentünk keresztül rajta a Melákkal. Rugdostuk a homokot. Fújta a szél a fenébe.
Nem dumáltunk egy szót se. Mit dumálhattunk volna?
A homokos rét közepén megálltam.
És mondtam a Meláknak:
– Gyerünk. Ez príma hely. Itt nem láthat senki. Itt leverheted rajtam a szemüvegedet. Mire
vársz?
A végét azt már inkább ordibáltam. A Melák röhögött rajtam. Mert ő mindenen röhög. És
rángatta a baromi vállát.
– Nem verekszem hülye csajokkal.
Nem hazudott, tényleg nem vert meg. Csak utált attól fogva bitangul!
Úgyhogy a Melákkal is marhára egyenesbe jöttem! A szemüvegért elverte a Melákot a papája.
Mondta neki:
– Majd én kiverem belőled a rosszaságot! És megverte a szíjjal.
Mindig tudjuk, hogy mikor veri meg a papája a Melákot. Mert másnap rohangál a szék
lábával.
Másnap, ahogy bejön az osztályba, odavág egy vacak széket a földhöz. És a szék lábával
végigszaladgál a padokon.
– Én vagyok a Herkules! Mindenkit megölök!
36
Ilyeneket ordibál, és lesi, hogy ő kit verhetne össze. És bitangul szeretne ő is összeverni
valakit!
De ilyenkor mindenki kimegy az útjából. Kivéve a Botondot.
Frankó, az elég sokszor van, hogy ki kell menni a krapekok útjából. Van, amikor egyáltalán
nem lehet megérteni őket.
Olyankor kettéválasztják a vacak osztályunkat.
És ordibálják nekünk:
– Amelyik hülye csaj a részünkbe mer jönni, azt megagyaljuk.
Aztán felülnek a padokra. És mesélik, hogy milyen rengeteg csaj feküdt le nekik.
Atyaisten! A Meláknak! A Colosnak!
A legtöbb krapek azt se tudja, hogy milyen egy lány teljesen levetkőzve.
Olyankor mi is ülünk a padokon. És marhára röhögjük őket! Direktből hangosan!
A krapekok mindig úgy próbálnak ülni, hogy belássanak alánk.
Bitang hamar rájöttem, hogy nem jó krapekokkal járni!
Még a kis Kukival se jó járni. Aki pedig olyan gyáva, hogy még csajokat se mer megverni.
Mert a kis Kuki is sokszor szemétkedik. Hogy a krapekok valahogy őt is emberszámba
vegyék.
De nem nagyon vették emberszámba.
A legtöbbször hülyülnek vele. Felemelik. Nem bántják, de hülyülnek vele.
A Kuki marhára fél a többi krapekoktól. Marhára fél, hogy összeverik! Azért nyalizik nekik.
Csak hiába.
Mert Botond is sokszor csak úgy felkapja a kis gyáva Kukit a bitang erejével. És nagyon
jókedvű lesz tőle!
A Kuki vörösödik, kapálózik és nevet. Pedig állatira pipa! Csak nem meri kimutatni.
Frankó, egyszer levágtak a Kukiról minden gombot!
Az a gombvágás nagyon jellegzetes volt a rohadt Botondra! Nagyon jellegzetes!
Csak elkapta megint Kukit. És nevette a csapkodását, és javasolta:
– Csináljunk a Kukival valamit! De először nem jutott eszébe semmi.
Aztán mégis eszébe jutott egy bitang hülyeség:
– Vágjuk le róla a gombokat!
Tetszett a krapekoknak marhára az ötlete!
A Kuki visított, mint a szopós csirke. De azért elég hamar levágták minden gombját neki.
És bezsongtak egy pillanat alatt teljesen!
Mert a krapekok egy pillanat alatt be bírnak zsongani! És olyankor is ki kell menni az
útjukból.
A Botond ordibált jókedvűen:
– Mindenkiét vágjuk le!
És frankón, minden krapeknak vágták sorra a gombjait! Röhögtek marhára! De veszett düh
volt bennük!
Az órák idejére abbahagyták. Szegényidanéni ki is hívta a Kukit felelni.
A Kuki kiment a táblához. És a két könyökével tartotta a nadrágját. Hogy le ne essen. Fogta a
gatyáját, és mondta a kiegyezést.
Haláli volt!
És a szünetekben vágtak tovább!
És a végén már mindenkinek le volt vágva. Csak a Botondnak nem.
Akkor a Botond felállt a katedrára. Fújtatott és nevetett. Tette félre a szőke haját a szeméből.
– Jó hecc volt! Csak hülyeség. Úgyhogy hagyjuk abba.
A hülye krapekok dumáltak egymással. Szívták az orrukat. Szedegették össze a sok hülye
gombot.
37
A Botond meg csak állt és nevetett. Olyankor szép fogai vannak.
És megint nem bírtam ki az egészet! Úgyhogy ordibáltam a Botonddal:
– Eddig nem volt hülyeség? Csak most lett egyszerre hülyeség?! Amikor te kerülnél sorra?!
Nézett rám a Botond. A derekára tette a két kezét.
– Mi van, vadmacska? Talán engem is összeversz?
Nagyon nevetett ezen a csodálatos ötletén!
Én meg csak néztem az ő nagy nevetését. És tudtam, hogy tényleg össze fogom verni!
Megverem egyszer a Botondot, ha belepusztulok is! Így jöttem egyenesbe sorra mind a
krapekokkal. Aztán a csajokkal is, naná! Mert bennem meg lehet bízni! Először is a szép Pirivel.
Mert a Botond is járt úszni a Sportba. Meg én is jártam úszni a Sportba. Ami nem
magánuszoda! Mindenki belemehet!!
Vili, hogy egyszer összetalálkoztunk.
Éppen le akartam zavarni a szokott ezer méteremet, amikor megláttam a Botondot.
Kikapaszkodtam melléje.
– Úszunk versenyt?
Nevette a hülye ötletemet. Irtó dekás fürdőgatyában!
A Botond mamája mindig írt cédulákat a Szegényidanéninek:
„Tessék szíves lenni a kisfiámat edzésre elengedni. Mert országos versenye lesz. Rédei
Árpádné.”
Utánaböngésztük sorra a sportújságokat. Hogy miket írnak róla. De soha nem találtunk
semmit.
Úgyhogy mondta a Melák mély hangon:
– Botond álnéven úszik. Ő a Gyarmati Andrea.
Mire megverte a Botond. Mert azt n«m bírja ki, ha rajta röhögnek!
Frankó, beugrottunk a Botonddal egyszerre a vízbe.
És hajtottam marhára! Mert úgy hagyott ott, ahogy akart.
Kimásztunk újra a vízből. És mondta kenetesen nekem:
– Te győztél!
Majdnem megfulladtam, annyira nem kaptam még levegőt. A Botond nevetett engem. Aztán
bámulta a nőket. Utána megnézett engem is.
– Neked mindig fürdőruhában kellene járkálnod!
Csak vörösödtem marhára! Rugdostam a vizet. És törtem bitangul a fejemet.
Most kellene neki valamit mondani. Akkor egyenesbe jönnénk a Botonddal.
De nem tudtam semmi okosat mondani. A hülye Ági biztosan tudott volna!
De csak ilyen jutott az eszembe:
Lett egy tyúkszem a kisujjamon.
Más semmi!
Ilyen klassz alak vagyok én!
Úgyhogy a Botond beugrott megint a vízbe. Én meg elmentem haza a fenébe.
Másnap a Botond rám vigyorgott az osztályban.
– Szia, bajnoknő! Már megint köpenyben vagy? Nem megmondtam, hogy fürdőruhában
gyere?
A Pirinek ettől a szövegtől egyből leesett a komplexe a béka feneke alá!
A Márta nekem ugrott:
– Mit startolsz rá más krapekjára?! Csak álltam, mint a sóbálvány!
Hiszen nem csináltam a Botonddal semmit! A Piri sértődötten húzkodta a szép kis orrát.
– Ne is szóljunk a Jutkához, jó? Fogadjuk meg! És megfogadták a csajok! Egyből
megfogadták! így jöttem egyenesbe a csajokkal is.
38
Csak a ronda Bakó Ági szólt hozzám. Mert ő nagyon hülye a matekhoz. És elzúgott volna, ha
nem matekolok vele.
A Bakó Ági irtó rendes volt!
Mindig visszamondott mindent, hogy tudjam.
– A Bognár Piri szerint te vagy a világháború. A Magda nevetett ezen. És azt mondta, hogy te
két világháború vagy.
Csak vörösödtem a pipától. És vigyáztam marhára, hogy ne bőgjek.
– Ők a világháborúk!
A Bakó Ági odament hozzájuk. És jól beolvasott nekik. Ilyen rendes volt!
És marhára haragudtam magamra, de a Bakó Ágit mégse tudom szeretni!
Ami attól van, hogy én egy szívtelen vagyok.
Amikor ilyen klasszul rendben lettem az egész bandával, akkor lett az osztálykirándulásunk.
Atyaisten, soha nem felejtem el azt a csodálatos osztálykirándulást!
Előző este becsomagoltam mindent a hátizsákomba. Előszedtem a bitang klassz
tramplicskáimat.
Az Ági leült a hátizsákom mellé a gusztusos kis fenekére. Felhúzkodta a formás hülye lábát.
Átfogta a kezével. És ásított.
– Ezt te mind cipeled?
– Nem! Hordár hozza utánam!
Az mitől van, hogy mi Ágival egy pillanatra se bírjuk megérteni egymást?!
Rátátotta a babakék szemét a tramplicskámra is.
– Ezt te felveszed?
Nem láttam a pipától!
– Mért? Te miben mennél kirándulni? Máslis lakkcipőben?!
Húzgálta a formás hülye vállát.
– Nem mennék egyáltalán. Minek?
Úgyhogy nem is dühítettem magam a hülye Ágival tovább.
A Szegényidanénivel meg a többiekkel a Keleti pályaudvaron találkoztunk.
A rohadt csajok az osztályból betartották, amit megfogadtak! És egy büdös szót sem szóltak
hozzám!
Mentem az egész kiránduláson tökegyedül. És nyeltem a könnyeimet!
Néha versenyeztem a fiúkkal. Hogy ki tud előbb odaérni, meg felmászni meg ilyeneket.
Egy rohadt magas sziklára nekem sikerült elsőnek felmászni. Felhúzkodtam a krapekokat is
sorra.
Lihegtek marhára! És mondták:
– Klassz csaj vagy aránylag.
Legutoljára a Botond szaladt neki. És nem fogadta el a nyújtott kezemet. Mert azt a Botond
nem bírta volna ki, ha én egyedül mászom fel. És ő nem!
Mert ilyeneket a Botond egyáltalán nem bír ki.
A csajok nem jöttek fel, hanem lenn maradtak. Mert nem is arrafelé kellett továbbmenni. Mert
én csak úgy felmásztam. Mert ott volt az a rohadt szikla. A krapekok meg utánam. Nem is tudtuk,
hogy mi a fenének!
Aztán nem mentünk le. Csak lógáztuk a lábunkat, és röhögtünk. Valamiért jó volt nekünk azon
a rohadt sziklán!
A Piri nézett fel ránk a szép kék szemével. A Botondkájára. Meg rám.
És sopánkodtak:
– Figyelitek, hogy a Szabó már megint mit csinál?
A csajok meg válaszolták neki:
– Igazad van. Úgyhogy nem is beszélünk vele továbbra sem.
39
Alig bírtam lemászni a rohadt szikláról! Alig bírtam látni a vacak könnyeimtől!
Este valamilyen kollégiumban aludtunk. A fiúk meg sátrakban szanaszét.
Szegényidanéni kapott különszobát. És volt még mellette két üres ágy.
Minden csaj azon reszketett, nehogy ő kerüljön oda! És arénázott a Márta:
– Hadd aludjon a Szabó az Ida nénivel! Úgyis a Szabó az Ida néni kedvence!
Frankó, az öreg Szegényidanéninek néha én vagyok a kedvence. Mert köszönök meg minden.
A Szegényidanéni bevette a Márta süketségét! És megsimogatott mosolyogva.
– Jól van!
Meg bírtam volna fojtani!
A másik ágyba a Bakó Ági került. Mert szóba állt velem. Aztán lefeküdt mindenki.
És a Szegényidanéni úgy horkolt, hogy az nem igaz! Röhögtük a Bakó Ágival. Mert az
röhejes, ha egy tanár horkol.
Úgyhogy röhögtem rajta. Pedig bőgni lett volna kedvem!
Aztán elhallgattunk. Azt hallgattuk, hogy kinn mit csinálnak.
Leoltottuk a villanyt, és kinyitottuk kicsit az ajtót. Figyeltük, hogy mik vannak kint.
Állati tré szórakozás volt! Úgyhogy inkább kimentem a fenébe.
Valami hülye erdő közepén voltunk. Nem tudtam, hogy milyen erdő. Mert este érkeztünk, és
nem lehetett már megnézni.
Töksötét volt és irtó lármás.
Csak csodálkoztam, hogy milyen lármás éjjel egy erdő!
Mert irtó nagy csend van benne. És leesik egy vacak faág, akkorát szól, mint egy ágyú! És
rohangálnak benne az éjjeli állatok. Éjjeli patkány.
Az nincs. Erdei egér. Az van. Vadegér.
Érdekelt is engem akkor! Tőlem akár krokodilok is rohangálhattak volna.
Nekikuporodtam a hálóingemmel egy bazi nagy fának. És fészket kotortam a mezítlábammal.
Állati szúrós volt a fa! Meg göcsörtös.
És arra gondoltam:
Jól is van. Ne is szóljon énhozzám soha senki.
És úgy maradtam egy darabig. Hogy bánatosakat gondoljak. De csak bazi álmos lettem!
Aztán visszavittem az én lelki bánatomat az ágyba.
És akkorát szunyáltam azzal együtt, hogy majdnem ottfelejtettek.
A kirándulás után jártunk tovább suliba. És ugyanolyan rossz maradt nekem.
A Mamut továbbra is úgy hívott ki felelni:
– Halljuk az Uborkapofát.
És még legtöbbször a felelés után is szellemeskedett velem.
– Ki a fodrászod, ősasszony? Ilyeneket.
Röhögték a srácok marhára! Hogy bevágódjanak vele.
Meg az Izompacsirta is egyből elnevezett. Csak ő nem Uborkapofának hívott. Hanem
Fernandelnek. Meg Krumplifejűnek.
Ordibált rám.
– Krumplifejű, emeld már azt a löttyedt fenekedet!
Csak s-sel és két g-vel mondta.
Mert nem tudtam a rohadt kötélre felmászni!
A csodálatos Pirike se tudott!
Csak őrá sohasem ordibált az Izompacsirta!
Hanem megfogta a hóna alatt. És emelgette.
Amitől a Piri vérvörös lett. De szólni nem mert miatta.
Mert egy gyereknek a gimiben úgyse lehet igaza egy tanárral szemben. Még tornatanárral
szemben sem.
40
Pedig a tornatanár nem elit. A matek, az angol vagy más ilyen, az az elit.
Úgyhogy csak néztem, hogyan emelgeti a bitang deltás Izompacsirta a szép Pirikét.
És arra gondoltam:
A szép Pirike rákerült az Izompacsirta listájára. És láttam, hogy a Piri nem örül neki
egyáltalán. Mert neki csak a Botond tetszett. Úgyhogy rájöttem: a Pirinek se nagyon jó. Senkinek
se nagyon jó!
Amikor Szegényidanéni rájött, hogy mennyire utáljuk egymást, akkor rendezett nekünk egy
teadélutánt. Hogy össze bírjunk melegedni. Csodálatos teadélután lett!
Eljöttek az elmarnák. És hoztak gutaütött tortákat, mint a Szávaiban is mindig.
A Pirinek a mamája is eljött. Marhára összefűzve! Csak figyeltük, hogy mikor reped meg.
Mesélte a tanároknak:
– Kap a Pirikém injekciókat. Sokat várunk tőle.
Mert a Piri csak állt néha az órákon, és nem dumált semmit. Hiába piszkálta a tanár.
Ilyenkor felugrált a Márta, mert kábé pontosan annyira imád arénázni, mint az Ági.
És arénázott:
– A Bognár Pirinek alacsony a komplexe. Hordja a mamája lélekbúvárhoz.
A hülye tanár meg mondogatta:
– Nyugodj meg szépen! Tudod te az anyagot.
Tudta a frászt!
Mert mindig olyankor csinálta, amikor nem tudta az anyagot.
És szólt a pocsék teadélutánunkon a magnó, mert a Bakó Ági elhozta az ócska magnójukat. És
az ócska szalagjai mindig elszakadtak!
A Botond meg bírta ragasztani őket. A Botond eléggé ügyes.
Olyankor megint megszólaltak a számok. És nem táncolt senki senkivel.
Akkor a Márta felfészkelődött a padra. És mesélt mindenféléket rendes szokása szerint. De két
mondata után a banda már ordibált:
– A Márta mondja? Akkor egy büdös szó sem igaz belőle!
Frankó, a Jean Sorel se volt igaz. Meg a kasa cuccai se.
Csak a négy testvér. Meg hogy ő a legkisebb. Örökké verték a négy testvérei. És mindent
ráfogtak. Befőttevést, tányértörést, mindent. És verték a szülei is. Hogy mért mindig csak ő a
hülye.
Bitang jó volt a Mártának is!
Úgyhogy azért mesélt Jean Soreleket, hogy neki is legyen valami jó a vacak kis életében.
De linkelni nem jó. Mert ha rájönnek, hogy linkelt, akkor annál jobban röhögik.
Csak lődörögtem a vacak teadélutánon.
És arra gondoltam: „Mért nem bírunk mi valamit csinálni? Minek vagyunk itt egyáltalán?”
És felkértem a kis Kukit táncolni. Hogy legalább röhögés legyen. Lett is, naná. Amikor csak a
vállamig ér.
Vörösödött a Kuki. És vigyorgott rám.
– Nem is tudok táncolni. Mondtam neki:
– Nem baj. Én se.
Bitang jól megvoltunk!
Más krapekot nem mertem felkérni. Azért táncoltam a Kukival, hogy hátha akkor a Botond
felkér. De nem kért fel.
Haláli jól sikerült az a teadélután!
A krapekok hoztak be egy üveg konyakot, azt dugdosták, hogy valami izgalomság is legyen.
Néha felordítottak:
– Vigyázzatok! Jön a diri!
Pedig tudtuk, hogy el se jött.
41
Én csak annak örültem, hogy végre elvihetem az Ágit. Megmutatni az osztálynak.
Mert nem hitték el nekem, hogy az Ági szép! Csak legyintettek:
– Ha egyszer ikertestvér, akkor pontosan olyan ronda, mint te!
És kiröhögtek engem.
Az Ági a bársonyruhában jött el, ami már nem fér rám. És a te máslis fekete lakkcipődben.
Belebújt otthon a lakkcipődbe. Próbálgatta.
– Szólok róla anyukának. Hogy felvettem.
De nem mondta meg. Nem mintha érdekes lett volna! De nem mondta meg.
Megmosta a haját, és bekente a képét a bécsi alapozóddal. Irtó szép lett tőle.
Büszke voltam az Ágira! Először életemben. Az én testvérem. És mégis milyen gyönyörű!
Az Ági csak bejött az osztályba, és mindenki egyből imádta!
Sugározta a ragyogó mosolyát szanaszét. És a lányokat mind összepuszilta.
És mondta nekik:
– Már ismerlek benneteket hírből! Az én aranyos kis nővérkém annyi minden jót mesélt
rólatok!
Soha egy büdös szót nem meséltem neki! De az ilyesmi őt egyáltalán nem zavarja. És
hallhattam megint…
– A húgod mennyivel csinosabb! A húgod mennyivel kedvesebb! Nagyon aranyos kislány!
Ági körbenevetett mindenkire, és megütögette a hullámos haját. És engem is megcsókolt!
Pedig én abba belepusztulok!
Marhára utálom, ha csajok csókolgatnak. És ha krapekok, azt még jobban. A Lacika a
nyulaival! Kell a fenének! Az Ági ráragyogott a tanárokra is.
– Itt ilyen csinos tanárok tanítanak? Nálunk sajnos nem tanítanak ilyen csinos tanárok!
Pedig mibe, hogy náluk is ugyanilyen pocsék tanárok tanítanak!
Mondogatták egyből a tanáraink az Ágira:
– Milyen értelmes, eleven leányka!
És az Ágival minden krapek táncolni akart. De ő csak rázta a haját. És nevetett.
– Nem, nem! Én nem táncolok! Ez az én kis nővérkém bálja!
Kívántam neki sok ilyet!
Hazafelé egyből jöttek a krapekok utánunk. A Botond is, naná.
Az Ági belekapaszkodott a Botond karjába. Rázta a sok szép haját. És nevetett:
– Kavics ment a cipőmbe!
Ez is olyan trükkje az Áginak, ami mindig beválik neki. Rázza a nemlétező kavicsot. És a
krapekoknak kidülled a szemük. Rá a meztelen lábára. Otthon mondta nekem az Ági:
– A Botond nagyon csinos. Jó izmos karja van.
Bólogattam neki.
– Azzal a jó izmos karjával szokta előlem a dogáit eltakarni, nehogy okosabb legyek nála.
De Ágit nem érdekelte a Botond dogája egyáltalában. Hanem ásított. És nézte a nagy
tükörben, hogy szép-e, amikor ásít. És mondta:
– El lehetne venni a Pirijétől. Én el tudnám venni.
Frankó, ilyen az Ági! És mégis mindenki őt imádja! Lefeküdtem elgondolni az én csodálatos
teadélutánomat.
Hogy milyen jól sikerült!
Bebújtam a takaróm alá, aminek a huzatjára nyomorék virágokat hímeztél.
És mondtam magamban:
– Jól is van. Imádja csak mindenki az arany Ágikát! Engem ne is szeressen senki! Mert aki
engem szeret, azt én leköpöm. Vagy belerúgok. Vagy mind a kettő.
Frankó, így kezdődött az én várva várt, ragyogó gimista pályafutásom.
42
Reménykedtem a takaró alatt: „Azért majd csak valamikor jobb lesz nekem. Mert rosszabb
már úgyse lehet.” Ilyen nagyokat bírok én tévedni!
Mert akkor még nem is volt megnyomódva a hármas csigolyám. Meg akkor még az Imre sem
volt nekem.
De az Imrét kizavartam a fejemből. Mert ez az éjszaka már Imre nélkül is nagyon hosszú volt
nekem.
Úgyhogy elhatároztam, hogy az Imrét csak holnap gondolom végig.
HATODIK ÉJSZAKA
Az Imre jött az eszembe. Akinek el bírtam hinni,
hogy engem is szerethet valaki!
Nekem első gimiben volt egy kisnaptáram. És mindig áthúztam benne az eltelt napokat. És
mindig megszámláltam, hogy mennyi telt el belőle.
És amikor a hatvanegyedik napon végigrohantam a suli folyosóján, mert megint elaludtam
rendes szokásom szerint, akkor elébem jött a Tamás. Aki negyedikes és pattanásos. És rám szólt:
– Szia, Szöszi!
Irtóra fújtattam a szaladástól. De egyébként bitang nagy volt a csend. Mert már megkezdődtek
az órák.
– Szöszi, jössz velem moziba?
Csak bámészkodtam körbe, hogy vajon kinek mondja ezeket. De nem volt ott más csaj rajtam
kívül!
A Tamásnak valami dolgozatfüzetek voltak a hóna alatt. És bámészkodott a melleimre.
És mondta:
– Találkozzunk fél hatkor az Aranymozi előtt.
Jó? Csak néztem a Tamásra elképedéssel! Velem akar találkozni! Egy krapek! Méghozzá
negyedikes!
Ami bitang elit.
Csak vörösödtem meg vigyorogtam, rendes szokásom szerint. És nem is bírtam kinyögni egy
szót se boldogságomban!
Amiből azt gondolta a Tamás, hogy rendben. És elment a fenébe.
Nem fért a fejembe az egész!
Szaladtam újra az osztályunk felé. És mondogattam magamban:
– Nem jön el úgyse. Úgyse jön el! Csak beugratott.
Nemkötelezővel volt éppen óránk. Nézett rám gunyorosan.
– Jól van, Szabó! Ezt megjegyzem, Szabó! Hogy mindig pont az én óráimról szíveskedsz
elkésni!
Csak álltam az ajtóban. Kicsit felhúzkodtam a vállamat. És vigyorogtam reá bocsánatot
kérőén.
Bitang rossz így állni, amikor mindenki engem néz! És nem mondhattam meg
Nemkötelezőnek az igazat:
– Elkések én minden óráról igazságosan. Mindig arról, amelyikkel kezdődik a nap.
Mert ettől se nagyon nyugodott volna meg.
Bemásztam a helyemre a ronda Bakó Ági mellé. És olyan pofát vágtam, hogy most baromian
figyelek a Nemkötelezőre.
Pedig figyelt rá a fene.
Még mindig a Tamásra gondoltam elképedéssel. Egyből elhatároztam:
Nem megyek el. Úgyis csak ugratás. Megbeszélte valakivel, hogy kiröhögnek. Nem megyek
el. Nem hiányzik, hogy kiröhögjön.
43
Fél ötre értem oda az Aranymozi elé. Mert úgyis sétálni akartam. Mert fájt a fejem. Mert a
vacak kis osztályunkban oroszlánszag van, és attól elég sokat fáj a fejem.
Sétáltam az Aranymozi előtt a vacak parkban. Rugdostam a kavicsokat. És néztem a fákat. És
mondtam magamban:
– Úgyis tudom! Valamelyik fa mögött elbújt a Tamás a haverjaival. És marhára röhögik, hogy
eljöttem!
De nem volt elbújva a Tamás. Hanem jött nemsokára. Messziről lengette a jegyeket. Amiket
vett nekünk.
A Fényes Toll játszott, ami színes és szélesvásznú. Mondták a csajok, hogy bitang jóképű
krapek a Fényes Toll. Mert az egy pacák. Csak indiánul hívják.
Mászkáltunk a Tamással is a vacak parkban. Mert még korán volt. Mondtam magamban:
– Most már nekem is van krapekom!
És figyeltem a malacszememmel titokban.
És próbáltam nagyon örülni az egésznek!
Csak nem nagyon sikerült. Mert a Tamás löttyedt és pattanásos. És ragadósán nézett rám!
Olyan volt nekem, mint a vadcsiga, aminek nincsen háza a hátán.
De azért vigyorogtam rá, meg minden.
És ki akartam fizetni neki a mozijegyemet.
Nem akarta engedni! Amin majdnem összeverekedtünk.
De aztán vettem inkább likőrös drazsét nekünk. Ami kifolyt, mert elfelejtettük.
Lötyögtünk a váróban, és bámészkodtam a többieket. És rájöttem:
Azok is nagyjából ugyanolyan pocsékak, mint a Tamás meg én.
Aztán bementünk. És sötét lett.
És a Tamás megfogta a kezemet. Amit megengedtem neki, pedig marhára utálom másnak az
izzadságos tenyerét fogdosni.
De arra gondoltam:
Muszáj megengedni a krapekoknak az ilyeneket. Különben még nyolcvanéves koromban is a
mamámmal járhatok moziba.
Úgyhogy ültünk kézen fogva a Tamással a moziban, és néztük a filmet.
Csak nem láttam belőle az égegyvilágon semmit. Mert mindig azt figyeltem, hogy mit fog
csinálni a Tamás. Hogy miket csinálnak ilyenkor a krapekok a csajokkal. Hogyan fűzik őket, meg
ilyenek. Mert ez engem már régóta érdekelt.
De a Tamás nem fűzött engem egyáltalán. Csak fogta a kezemet. A másik karját meg a
nyakam köré tekerte. Ami rossz volt, mert nem bírtam tőle egyenesen ülni. És ránk szóltak a
hátunk mögött.
Egy darabig csak ez volt. És nem csinált semmi mást.
Úgyhogy nem a Tamást figyeltem tovább. Hanem magamat. Hogy mit érzek most, hogy van
krapekom.
Ezt gondoltam:
Szóval ilyen az, ha valaki krapekkal jár! Elég tré szórakozás! Mitől jó ez a csajoknak? Hogyan
bírnak ezekről a pad tetején órák hosszat dumálni?
Azt se értettem, hogy mért nem csókol meg engem a Tamás. Először így tippeltem:
Az ilyen pocsék csajokat nem bírják a krapekok megcsókolni. Még akkor se, ha le van
csavarva a villany.
Aztán mást tippeltem:
Várja a Tamás, hogy begerjedjek a közelségétől vagy mi a fenétől. Ez lett az igaz!
Mert mindinkább közelebb hajolt hozzám. A végén egészen közel.
És én mondtam magamban:
– Na gyerünk, csináld már. Túl akarok esni rajta. Ne röhögjék örökké, hogy én csak a
mamámmal járok moziba.
44
Én bitangul utálom, ha csókolgatnak. Az Áginak a nagy érzékis száját is utálom. Meg
mindenkiét.
Akkor odahajolt a Tamás egészen hozzám. És megnyalta a fülemet!
Az Ági mondta már nekem, hogy ezt a baromságot vele is csinálják. És ki lehet bírni.
De én nem bírtam ki! Mert bitang pocsék érzés!
Én is beástam volna a Tamást, és hordtam volna a földet rá! Ahogy az indiánok éppen
csinálták!
Mert én elég sokszor szeretnék olyanokat, amiket nem lehet.
Úgyhogy lelöktem a Tamás kezét a vállamról. És felugráltam. És kirohangáltam az
Aranymoziból.
Otthon beleültem a kádba, és teleengedtem vízzel. És egy álló óra hosszat sikáltam a bal
fülemet.
De még akkor se ment ki belőle egészen az a pocsék érzés.
Attól kezdve kerültem a Tamást a suli folyosóján. Ha észrevettem, akkor szaladgáltam előle.
Mint akit fenékbe lőttek!
Úgyhogy gondoltam:
Riktig egyenesben vagyok megint! Mint mindig! Rendes szokásom szerint egyenesbe jöttem a
Tamással is. És belenyugodtam:
– Aki hülye, azon nem lehet segíteni. És én úgyse vagyok szexuális a fiúkra. És nem is leszek
soha.
És akkor jött az Imre! Mint a villámcsapás!
Pedig az Imrét látásból már régebben ismertem. Azóta, amióta meghalt a nagymama, és
elköltöztünk.
Mert az Imréék a kis tér túlsó oldalán laknak, a mi ablakainkkal szemben. Én már sokszor
láttam az Imrét az ablakukban. A lakásban is, ha fel volt náluk csavarva a villany. Olyankor be
lehet látni hozzájuk a nagymama gyöngyházas színházi látcsövével.
Az Imre bitang csinos! Nála csinosabb krapekot még sohasem láttam! Mindig szép
kakaóbarna a kajakozástól, mert versenyzik. Versenyzik. Versenyez.
Imre nem köszönt nekünk, és mi sem köszöntünk neki, mert nem fogunk egy krapeknak előre
köszönni.
Mindig egy fekete alacsony lánnyal mászkált. A csajnak nagy az orra, de minden mása elég
szép.
Sokszor álltam az ablakunkban, és láttam, hogy az Imre elmegy valahová. Akkor
lerohangáltam én is, hogy találkozzam vele véletlenül. A kapu alatt nekidőltem a koszos falnak,
hogy ne lihegjek annyira. És amikor a kapunk elé ért, akkor léptem ki én is. Rávigyorogtam. Ő is
énrám. De nem köszönt sose!
Egyszer aztán jókedvem volt, és szóltam hozzá.
– Szervusz! Mi ismerjük egymást! Itt laktok velünk szemben. Már sokszor láttalak. Ablakban
is.
Nem is értem, hogy volt nekem ilyesmihez bátorságom! Az Imre megállt, vörösödött. És
magyarázta:
– Én is láttalak már sokszor. És szégyelltem, hogy nem köszönök. Csak nem tudtam, hogy
hogyan köszönjek. Mert magázódni hülyeség lett volna. Letegezni meg nem mertelek.
Az Imre is finnszőke, mint én! És olyan kék a szeme, mint nekem. És mindig nevet!
Megindultunk együtt a koszos utcánkon a tér felé. A téri fiúk csak eltátották a szájukat. Hogy
egyszer engem is krapekkal látnak. És pont a legcsinosabbal!
De az Imre nem szégyellt engem, hanem beszélgetett tovább.
– Neked van egy ikertestvéred is. Az Ági.
Ettől a szövegtől bitang hamar lehervadt a mosoly a pofámról! És kérdeztem az Imrétől:
– Mondjam meg az Áginak, hogy jó nálad?
45
Mert bazi sokszor kértek ilyesmire a krapekok. Akik nem mertek egyből az Áginak szólni.
Akik nem tudták, hogy egy olyan klassz csaj, mint az Ági, akar-e velük járni.
Ilyenkor megkértek engem:
– Szólj a húgodnak, hogy jó nálam.
Szóltam is róla az Áginak mindig. Irigyeltem érte! Pedig az Ági a legtöbbször csak
megráncigálta a hülye vállát:
– Nem érdekelnek!
De az Imre megrázta a szép fejét. Hogy nem kell nekem az Áginak szólni miatta. Pedig az
Áginak nagyon tetszett az Imre, már elég sokat nyújtózkodott meg vonaglott neki. Csak hiába.
Az Imre mondta nekem:
– Te jobban tetszel! Te rendesebb kislány vagy. Kettőtök közül téged választanálak.
És nevetett rám! Amitől csupa ránc lett a szeme körül. Pedig még csak húszéves. Ami a
kajakozástól van.
Én meg csak vörösödtem meg vigyorogtam! Hogy engem mond rendesebb kislánynak az
Imre!
El is határoztam, hogy nem verem majd az Ágit olyan sokat. És mindig csak akkor árulkodom
rá, amikor már belepusztulok a hülyeségeibe.
Nem is vettem észre, de megálltam az Imre mondásától! Megálltam, mint egy sóbálvány!
Ági biztos meglökött volna a könyökével:
– Ha lesz időd, majd csukd be a szád! De szerencsére nem volt ott az Ági.
Aztán mentünk tovább az Imrével a fagylaltosék felé. És megkérdezte!
– Akarsz járni velem?
Csak forgott velem egyet az élet! Csak kápráztak a koszos házak!
De aztán hamar megjött mégis az eszem. Úgyhogy válaszoltam neki:
– Kiröhögnének a haverjaid, ha ilyen pocsék csajjal járnál.
De az Imre nevetett reám!
– Nem érdekelnek a haverjaim.
És még az is eszembe jutott nekem:
– Mi lenne azzal az alacsony feketével? Akivel jársz?
– A Zelmával?
Csak ennyit kérdezett az Imre. És nem nézett sehová. Így tudtam meg, hogy a nagy orrú csajt
Zelmának hívják. Elit név! Északis. De egy kicsit ronda. A Helga szebb. És a Brigitta a legszebb
a világon!
És az Imre nem is beszélt nekem a Zelmáról tovább.
Hanem magyarázta:
– Te nem vagy csúnya kislány egyáltalán. Miből gondoltad, hogy te csúnya kislány vagy?
Szép szőke a hajad, és szép kék a szemed. És jó a formád.
Bólogattam neki kesernyésen.
– Szép kék malacszemem van. Mint a mangalicának.
Ami egy kicsit röhejes volt, mert nem tudtam biztosan, hogy a mangalicának kék-e a szeme.
De azért biztosan van kék szemű malac.
Az Imre nevette a mangalicát! És mesélte:
– Mindig figyeltelek benneteket! Az Ágit fiúk várták a kaputok előtt. És vitték cukrászdába.
Te meg cipelted le a bringádat. Csupa vörös voltál! Aztán száguldoztál a téren körbe. És nem
zavart, hogy kócos lett a hajad. Elengedted a kormányt, meg ilyenekkel szórakoztál.
Rugdostam a vacak macskaköveket a cipőm orrával.
– Már eladta a papám a biciklimet. Kinőttem. Mert láttam, hogy a bringa mennyire idegesíti!
Már visszafordultunk a mi kapunk felé, és még mindig beszélt velem az Imre!
46
Nem bírtam róla levenni a malacszememet! Mert nem pattanásos. És lapátfüle sincsen. Mint a
legtöbb hülye krapeknak az osztályban. Hanem olyan szép fogai vannak, mint a Botondnak! Csak
nem olyan rohadt!
Nekitámaszkodott az Imre a mi kapunknak. Zsebre tette a kezét. Aztán előhúzkodott egy
forintot, és dobálta. Úgy magyarázkodott:
– Tudod, mit lenne jó tenni veled? Beleültetni egy nagy befőttesüvegbe, szalicilt szórni a
fejedre. És egypár év múlva kiengedni és feleségül venni.
És nevetett rám megint! Meg bírtam volna halni érte!
Ilyen jól értette a befőttet, mert a nagymamája mindig tett el nekik. Úgyhogy nem mondtam el,
hogy mi nem szoktunk befőzni, mert te hülye vagy hozzá.
Arra most már nem is bírok visszaemlékezni, hogy hogyan kerültem vissza a lakásunkba. Mert
attól fogva csak mászkáltam meg jöttem-mentem, leültem, felálltam, mint az alvajáró a rádióból.
Ha szóltak hozzám, válaszoltam. Amit kértek, azt megtettem.
De énbennem egyre csak ezt hallottam:
– És egypár év múlva kiengednélek és feleségül vennélek.
Raktam magam elé az iskolakönyveimet. Forgattam a lapokat. Kinyitottam a füzetet. Az
izzadó, sütőlapát kezembe fogtam a tollamat.
De csak hallottam egyre: „Kiengednélek és feleségül vennélek!”
Nem bírtam semmi másra gondolni! Csak az Imrére! Mindent visszagondoltam a fejembe,
amit mondott. És töprenkedtem:
– Ezt miért mondta? Ezt hogyan értette? Elhatároztam:
Úgy élünk majd az Imrével, mint ti az apukával. Hülyéskedünk meg röhögünk, meg minden.
És csak egymással törődünk. Mint ti!
Attól fogva nem is próbáltam tanulni. Mert úgyse tudtam. Hanem álltam az ablakunknál a
vacak függöny mögé bújva. És figyeltem az Imre ablakát. Hogy mikor láthatom. Hogy mikor lesz
nála világos. Hogy mikor lesz nála újra sötét.
Mindig bitang soká lett nála sötét! Mert csak az ő szobájába fért be a televízió, és a
nagymamája a leghülyébb műsorokat is végignézte.
Amikor az Ági hazajött a gyors- és gépről, akkor megtalált a függöny mögött.
Úgyse bírtam volna tovább egyedül a boldogságomat!
Úgyhogy rákiabáltam:
– Járok az Imrével!
Leült tőle a gusztusos kis fenekére!
– Nem igaz!
Egyből felrobbant a pipától! Mert tudta, hogy igaz. Mert én nem szoktam hazudni. Nézett
engem a babakék szemével.
– Nekem nem is kellene az Imre.
És biggyesztette dühösen rám a világszép száját.
Én meg csak nevettem! Nevettem nagyon hangosan, mint a malacok. Mert én csak visítva
bírok nevetni. Ami egyáltalán nem szexuális a fiúkra.
Másnap reggel együtt indultunk el az Imrével! Figyeltem már korán, hogy ő mikor indul. És
összetalálkoztunk véletlenül.
Amikor meglátott, rám nevetett! És megfogta a sütőlapát kezemet!
– Gyere, Kicsim!
Te hanyatt estél volna a röhögéstől! Mert mindig azon bírsz röhögni, ami nem is röhejes!
Másokon lehetőleg!
Mert az biztos, hogy én nem vagyok kisebb az Imrénél. De azért én éreztem, hogy ő hogyan
érti!
Egymás kezét fogva futottunk a troliig. És nagyon nevettünk közben!
47
A vacak osztályunkban leültem a Bakó Ági mellé. Letámasztottam a fejemet a kezemre. És
mondogattam énbennem:
– Kicsim! Kicsim! Kicsim!
És nyeltem a bőgésemet a torkomból. Hogy ne sírjak boldogságomban!
Nem bírtam figyelni semmi hülyeségre. Amiket a tanárok magyaráztak.
Pechemre kihívott az Ági néni. Neki se tudtam egy büdös szót se!
Csak bámult rám meglepetéssel.
– Mi van veled, Szabó Judit? És nézett rám komolyan.
– Menj a helyedre!
Sajnáltam az Ági nénit, akit imádok, és kiteszi nekünk a lelkét, és mégis a legtöbb tökhülye
nála. És most én is meghülyültem!
Oda kellett volna rohangálni az aranyos Ági nénihez. És ordibálni a fülébe:
– A Szabó Judittal az van, hogy szeretik! Szereti valaki. Először világéletében! Méghozzá a
legdeltásabb krapek, akit csak ismer! Ővele akar járni. És nem a piszok szép Szabó Ágikával!
Aki pedig bitang szexuális minden krapekra!
Csak ilyeneket nem lehet megmondani. Mert kiröhögik az embert.
Soha semmit nem lehet megmondani, ami igazság. Aznap dögtanból is bezúgtam.
Aztán rohangálhattam haza a függönyünk mögé. Az Imre ablakát lesni!
És amikor megláttam, akkor egyből a torkomba jött a szívem.
Megláttam körülötte a két barátját is.
Azoknak sohasem mutatott be.
Azt mondta:
– Te még kislány vagy hozzájuk. Csak kinevetnének.
Ilyen rendes volt hozzám az Imre!
Mit bántam én a barátait!
Aztán meghallottam a kulcsodat zörögni a zárban. És kirohantam a nyakadba borulni.
– Járok fiúval! Az Imrével! Olyan szerelmes vagyok beléje, hogy az nem igaz! Úgyhogy
ezentúl ne mondd nekem, hogy tanuljak. Mert úgyse bírok tanulni.
Te komolyan bámészkodtál rám.
– Szép.
De nem bírtad megállni a hülye viccelésed nélkül!
– Nem várhattál volna érettségiig?
Szerencsére hamar elmentél valahová a fenébe.
Én aznap megettem húsz darab egyforintos fagyit. Hogy összetalálkozzam véletlenül az
Imrével.
Össze is találkoztunk. Rávigyorogtam. És elvörösödtem. Mert kiderült, hogy nem bírunk
beszélgetni egyáltalán.
Úgyhogy a Zelmáról beszélgettünk: mert őt kérdeztem az Imrétől.
Mesélt róla bitang érdekeseket!
– A Zelma már hét nyelven perfekt. És most tanulja a spanyolt.
Csak mentem össze kisebbre! Egy ilyen elit csaj mellett! Amikor lehet, hogy én elzúgok
oroszból. Mert mi az általánosban nem bírtunk megtanulni belőle semmit.
– A Zelma magánúton végzi a gimnáziumot. Egyszerre két évet.
Magánúton végezni a gimit, az bitang elit! Az egész Zelma marhára elit csaj lett nekem!
Mászkáltunk összevissza a koszos kis hülye utcákban. És beszélgettünk. Már bírtunk beszélgetni.
Aztán mondta nekem az Imre:
– Gyere ki este a folyosótokra. Beszélgetni. Amikor már mindenki lefeküdt.
Ki is lógtam hozzá, naná! Elég csend volt, meg sötét.
Imre megfogta a sötétben a sütőlapát kezemet. És megpuszilt. És megsimogatta a
nősténykaktusz-fejemet. Ami már egészen szépen kezdett nőni.
48
És akkor el bírtam neki mindent mondani!
– Nálunk dögtantanár a Mamut. Engem Uborkapofának szólít! És röhög a hajamon. Hogy
ősasszony vagyok!
Az Imre rágyújtott egy elit cigire. Aminek marhára szeretem a szagát!
És magához szorított.
– Ne is törődj vele.
– Az Izompacsirta meg azt mondja nekem, hogy Krumplifejű. Meg hogy Fernandel. Meg hogy
emeljem a löttyedt fenekemet. Csak ő s-sel és két g-vel mondja!
Az Imre nevetett! És rátekergette a finnszőke hajamat az ujjaira. Mert már elég hosszú lett
hozzá.
– A mamám az meg sohasem figyel arra, amit én mondok! Neki csak az a fontos, amit a
papám mond. Én csak az útjukban vagyok. Mert én mindenkinek csak az útjában vagyok. És
engem senki se szeret. Az osztályban sem. Sehol!
Az Imre megpuszilt, és azt mondta:
– Gondolj arra, hogy én szeretlek.
Meg bírtam volna halni a boldogságtól!
Olyan boldog voltam, hogy nem is bírtam megszólalni egyáltalán. Csak hallgattam, hogy ne
bőgjek!
Csak imádkoztam: „Ki ne röhögjék, amiért ilyen ronda csajjal jár!”
Akkor kijött az apuka szódavizet inni a konyhába. És meglátott engem az Imrével a folyosón.
Hogy az ő lánya kilógott titokban! Amiért nála akasztás jár.
Úgyhogy kiszólt nekem egészen halkan és marhára dühösen:
– Azonnal gyere be!
Söpörtem egyből befele, mert éreztem, hogy nagyon mérges. Megálltam előtte. És csak
szívtam a hülye orromat. És olyan boldogtalan voltam!
– Meg ne lássam többé, hogy valakivel a folyosón ácsorogsz!
Mentem befelé a szobámba, és nyeltem a bőgésemet.
– Apuka sohasem ácsorgott?! Apuka is ácsorgott!!
És nem bírtam elaludni. Ami nálam bitang ritkán van. Úgyhogy a fürdőszoba tükrében
bámultam a ronda uborkapofámat!
És imádkoztam a tükörbe: „Csak el ne hagyjon engem az Imre, amiért ilyen hülye apukám
van!”
De a kádba nem engedtem vizet. Mert az Imre csókolását nem kellett nekem lesikálni. Még
megmosni is borzasztóan sajnáltam.
Ági nem nagyon bírta elhinni nekem ezeket. Úgyhogy mondtam az Imrének:
– Légy szíves, gyere fel mihozzánk. Mert az Ági nem hisz el semmit.
Nevetett az Imre! És feljött hozzánk. Amikor ti nem voltatok itthon! Nézegette sorra a
könyveimet a polcon. Az Ági nyújtózkodott neki, meg vonaglott. És nézett az Imrére alulról
felfelé. És szólt hozzá mély hangon. Fenékbe bírtam volna rúgni az Ágit! Úgyhogy fel is álltam a
rekamémról. És mondtam:
– Mi most elmegyünk sétálni a Füvészkertbe.
Mert már így volt megbeszélve.
Ági nevetett, ütögette a szép haját. És kikísért minket egészen. Mintha mindig ilyen jól nevelt
szokása lenne neki!
Becsaptam az ajtónkat a hülye Ágira.
És szaladgáltunk a lépcsőn lefelé az én Imrémmel.
És jártuk az Imrével a Füvészkertet. Néztük a vacak virágokat meg a táblákat mellettük. És
láttuk, hogy milyen túl sok ember van! Nem lehet nekünk egyedül lenni!
A kaktuszház előtt egy kicsit sikerült.
Magyaráztam mindenféléket az Imrének. Amiken már gondolkodtam.
49
– Én majd akarok gyereket, ha férjhez megyek. Csak attól félek marhára, hogy majd az Ágira
fog hasonlítani. Ő se szeretné, ha a gyereke énrám hasonlítana. Megbeszéltük, hogy ha egymásra
hasonlít a gyerekünk, akkor kicseréljük. De ez inkább csak viccelés.
Nagyon nevette az Imre a mondásaimat! Azt is mondtam neki:
– Vettem egy könyvet, amiben mindenféle van a szexuálisságról. Ki lehet belőle számítani,
hogy mikor esik teherbe az ember. És mikor nem. – Az Imre csak bámészkodott rám.
– Minek az neked?
Letépkedtem egy vacak száraz virágot. És megkérdeztem Imrétől:
– Te nem akarod, hogy majd a tiéd legyek?
Akkor az egyszer az Imre lett piros! És nem nézett sehová. Zsebre rakta a kezét. Fütyörészett.
És mondta:
– Börtönbe kéne engem zárni, ha…
De én ezt jobban tudtam nála!
– A Csillának a papája ügyvéd. Akivel jártam a Szávaiban. A Csilla megtudta a papájától,
hogy börtön csak a tizennégy évesekért jár. Én meg már tizenöt múltam. De ha akarod, akkor
megkérdezem még egyszer. Már elvált a mamájától. De azért biztosan megmondja.
– Nem fontos.
Ezt mondta az Imre.
Én meg a nyakába ugrottam. Mindig, mindenhol! Akárhol megláttam!
És mondtam az Imrének:
– Nekem se fontos. Csak neked még az egyetem nagyon soká tart. Amíg feleségül vehetsz. És
úgy gondoltam, hogy nem akarsz annyit várni.
Az Imre megpuszilt. De nem nevetett!
És nekem valahogy a Zelma ugrott hirtelen az eszembe.
Meg is kérdeztem:
– Ti mikor szakítottatok a Zelmával?
– A Zelmával?
De nem bírt válaszolni, mert valami bitang érdekes fákat látott meg. Mutatta nekem is.
Elolvastuk latinul a nevét. De azt még én nem tanultam latinból.
Utána mindenféléről beszélgettünk. Az Imre piszok okos! És minden könyvet elolvasott már,
ami a világon van.
Akkor éppen volt nála egy könyv Kínáról. Kölcsönkértem tőle. Pedig tudtam, hogy komplett
hülye vagyok hozzá. Csak azért kértem el tőle, mert az övé.
Judit névnapomra kaptam egy könyvet örökbe is az Imrétől. Picassóról.
Beleírta az elejére:
„Kicsimnek szeretettel Imre.”
Elolvastam tízezerszer egymás után.
Attól fogva akárki bántott engem, ami nagyon sokszor volt, csak behunytam a
malacszememet. És rögtön hallottam énbennem:
„Kicsimnek szeretettel Imre.”
Bitang boldog lettem tőle mindig!
Egyszer észrevettem az Imrét, és mégsem ugrottam a nyakába. Mert meg akartam lepni!
Sikerült!!! Állt az Uránia előtt, és vett nekünk jegyeket. Csak lestem az ablakunkból, hogy mikor
ér haza! Integettem át az ő ablakába, hogy jöjjön le a kis térre.
Akkor a nyakába ugráltam.
– Hányra vettél nekünk jegyet?
Rám meredt, mint a sósbálvány!
Én összecsaptam a sütőlapát kezemet, úgy nevettem a meglepetését!
Imre ideges volt, mert sokat kellett neki edzeni, de mutatta a két jegyet, tizedik sor közép. Fél
hatra.
50
Úgyhogy rohangáltam átöltözködni. És éppen készen lettem, amikor fütyült át nekem.
Szaladtam le a lépcsőn, min a lavina!
Az Imre már várt a kapunk előtt. Nem nevetett. És nem nézett sehová.
– Nekem közbejött egy edzés. Kell rohannom kajakozni.
És azzal elment a fenébe!
Ordibáltam:
– Add ide a jegyeket! Elmegyünk az Ágival! De már nem bírta meghallani.
Akkor hazamentem, és lerogytam a rekamémra. És nagyon bőgtem! Hogy mindig kajakozik!
Hogy soha nem lehetek vele!
Az Ági megsajnált, mert tényleg hülye jó szíve van.
– Gyere! Eljövök veled én.
Úgyhogy elmentünk. Még kaptunk jegyet. Nem is sokkal hátrább.
Aztán mászkáltunk az Uránia előtt. És néztük a kitett képeket.
Ági hunyorította a babakék szemét a képekre.
– Ez valami marhaság lesz.
Aztán elhallgatott az Ági, és állt, mint a sósbálvány! És bámészkodott máshová!
Én is megláttam, hogy mit bámészkodik!
Az Imrét a Zelmával! Nevetett az Imre! És tolongott a Zelmával befelé.
Néztem utánuk. És mondogattam:
– Ez nem igaz. Ez nem lehet igaz!
De igaz volt mégis!
Ott ültek az orrom előtt. Az Imre belekarolt a Zelmába. És megfogta a kezét. Ahogyan az
enyémet szokta!
Amitől én mindig olyan bitang boldog bírtam lenni!
Mindig egy kicsit megszorítottam a kezét. És rávigyorogtam! És nyeltem a bőgésemet! Mert
csak mi ketten voltunk az égegyvilágán! És azon imádkoztam: „Bárcsak sose érne véget a film!”
Az Ági is látta, hogy mi van. Úgyhogy megrángatott.
– Gyerünk haza. A krapekok mind szemetek. De én megráztam a nősténykaktusz-fejemet.
– Nem.
Mert még reménykedtem magamban: Majd mond nekem valamit az Imre. Amitől újra jó lesz
minden. Amitől én újra nevetni tudok. Úgyhogy megvártuk őket a mozi előtt. És én köszöntem az
Imrének:
– Szervusz!
Nagyon halkan bírtam csak köszönni. Mert a szívem a torkomba jött. De azért meghallotta.
Állati vörös lett!
A Zelma nevetett rám, és beszélt mindenféléről. Hogy milyen volt a film, meg ilyeneket.
Csak figyeltem a Zelmát. És gondoltam magamban: „Nem láttam én ebből a vacak filmből
semmit. Temiattad nem láttam!”
És álltam az egyik botlábamról a másikra. És nyeltem a könnyeimet.
Az Ági sajnált a hülye nagy szívével. Rázta a haját, és mondta:
– Mi már megyünk az aranyos kis nővérkémmel.
De én nem akartam menni!
Ordította énbennem egy hang: „Az Imre beszéljen nekem! Ne a Zelma! Ne az Ági! Csak
egyedül az Imrét akarom hallani! Ő mondja meg nekem, hogy mi van!”
Az Imre nem mondott semmit, hanem előhúzkodott egy forintot, és dobálta. És
nekitámaszkodott a hátával a falnak.
De azért rájöttem, hogy mi van. Rájöttünk a Zelmával. Nem kell hozzá nagy ész!
Hogy az Imre vele is járt, meg velem is. Hogy nem is szakítottak egyáltalán. Szó se volt róla!
Csak néztem a malacszememmel az Imrére. És kérdeztem:
51
– Miért csináltad ezt?
A Zelma idegeskedéssel rágyújtott egy elit cigire. Olyanra, amilyent az Imre is szívni szokott!
Úgyhogy összefacsarodott a szívem tőle.
Fújta a füstöt a Zelma. És bámult engem végig gúnyosan. És mondta nekem:
– Hülye voltál, hogy elhitted. Elhitted, hogy egy krapek beléd bír esni!
Ebben igaza volt a Zelmának. Bitang hülye voltam, hogy el bírtam hinni! Vörösödtem és
vigyorogtam. És kimondtam:
– Az Imrének el bírtam hinni.
És néztem nagyon az Imrére. Hogy szóljon már valamit hozzám!
Az Imre dobálta tovább a rohadt forintját. És mondta:
– Én akartam szakítani a Zelmával. Mert mindig veszekszünk.
A Zelma ütögette a hamut az elit cigarettájáról.
– Nem bírtad elvenni tőlem!
Az Imre csak nézett rám, és még mindig elég vörös volt.
– Nem akartam rosszat. Én tényleg…
Aztán mégse mondta tovább, hanem csak rángatta a deltás vállát. És nevetett!
De egészen máshogy, mint azelőtt! És mondta látszólag jókedvűen:
– Feldobom ezt a forintot.
És néztem a szép barna kezében a forintot. Hogy mit akar vele?
És magyarázta az Imre:
– Ha fej, akkor a Zelmát választom. Ha írás, akkor a Jutkát.
És széttette a kezét, és richtig feldobta.
Akkor jöttem én el örökre az Imrétől.
Csak raktam egymás után a lábaimat. Mint amikor a Melákkal kellett nekem a Somogyiba
menni a vetítőért.
Az Ági jött velem. Rázta a haját idegeskedéssel. Magyarázott mindenféléket.
De úgyse hallottam belőle semmit az égegyvilágán!
Úgyhogy el is ment a fenébe. Ki a kis térre a régi violás csajokhoz.
Mentem felfelé egyedül a mi lépcsőházunkban. És kiolvastam a koszos falat:
– Szexy. Szabó Szexy.
Mert végig mindenhová ez a baromság van felírva!
Eszembe jutott róla:
– Én nem vagyok szexi. És nem is leszek soha, világéletemben!
Aztán már a hülye szexit se láttam a bőgésemtől. Csak mondtam magamban:
– Én nem fogok soha egyetlen krapeknak se kelleni! Mert mi ikrek vagyunk az Ágival, és ami
szexi kell egy nőbe, az mind a két adag az Áginak jutott, mert valahogyan el lett keverve.
Tudtam jól.
A gyönyörű Ágika el bírta volna venni az Imrét a Zelmától!
Hallottam újra énbennem az Ági hencegését. Amit mondott a vacak teadélutánom után.
– El tudnám venni a Botondot a Piritől. Ha akarnám!
Mert az Ági szexuális a fiúkra, meg a Zelma is, csak én nem. És én nem is leszek soha!
És este lefeküdtem a nyomorékvirágos paplanom alá. Gondolkodtam mindenféléket.
Ilyeneket gondolkodtam:
Ha van Isten, akkor megfojtják az Imrét. És ha nincs Isten, akkor is megfojtják. Meg a Zelmát
is. Meg az Ágit is. Meg mindenkit.
És még a karácsonyi képeslapok is az eszembe jutottak! Mint a villámcsapás!
Amiket egyszer az Imrénél észrevettem. És elkértem tőle megnézegetni.
Mindegyiket más lány írta neki.
Ilyeneket:
52
„Szeretettel gondolok rád!” „Milliószor csókollak!” „Sokat gondolok rád!”
Nem emlékszem már minden hülye szövegre. De így voltak valahogy.
Mert nem a szöveg volt az érdekes. Meg az sem, hogy ilyeneket írtak neki a csajok. Mert egy
ilyen bitang deltás krapeknak még hülyébbeket is összeirkálnak.
Az volt az érdekes, hogy az Imre mindegyikről levágta a bélyeget. Olcsó, magyar, vacak
bélyeget!
Nem tudtam volna megmondani, hogy az mért rossz, de nagyon rossz volt. Megütött engem!
Csak akkor nem akartam az Imréről ilyeneket észrevenni. Semmi ilyesmit!
A fejemre húztam a paplanomat, és a bazi nagy sötétben úgy szólaltam meg halkan:
– Most az Imre rólam is levágta a bélyeget. Pedig én nem is írtam neki soha!
De mégse bírtam elaludni, ami nálam bitang nagy szó. Úgyhogy bementem hozzád. És kértem
egy altatót. Te nagyon komolyan bámultál rám a bitang fekete szemeddel.
– Az altató nem gyereknek való.
De én kiabáltam veled először életemben:
– Ez az egész mindenség nem gyereknek való! Semmi sem gyereknek való!
Mire felhúztad a hülye vékony szemöldöködet a kontyod alá.
És kimásztál az ágyadból. És adtál nekem altatót. Egészen vacakot. Mert lehunytam a
szememet, de nem aludtam el tőle rögtön. De nyugodt lettem. És mondtam magamban:
– Jól is van. Nem is baj. Egyenesbe jöttem az Imrével is. Meg azt is mondtam:
– Én már úgyis megszoktam, hogy mindenki csak utál. Meg lehet azt szokni. Ha nem
utálnának, akkor én már csak néznék körbe, hogy mi lesz, gyerünk már.
Hogy én el bírtam hinni az Imre szeretését! Csak röhögni tudtam magamon!
Utoljára azon gondolkoztam:
El kéne menni az indiánokhoz. Akiket a Fényes Tollban láttam a Tamással. Megtanítanám
őket gyereket pelenkázni. Meg hogy ne higgyenek a rohadt varázslójuknak. Mert az mindig
átrázza őket.
Mert az is lehetséges, hogy az indiánok nem is utálnának engem. Inkább az Ági idegesítené
őket. És megfőznék ebédre, papajalekvárral.
Aztán zuhantam egy nagyot, és mégis elaludtam.
53
HETEDIK ÉJSZAKA
Mégis gondoltam a Zelmára.
Aki egyből vissza bírta venni az Imrét!
Én úgy odavoltam eleinte a Zelmáért, hogy az nem igaz! Sokszor telefonált nekem azután is,
hogy az Imrével nem jártam többé. Telefonált a Zelma, hogy találkozni akar velem.
Mindig örültem bitangul! Hogy egy ilyen elit csaj velem akar találkozni!
A Zelmán folyton más ruha volt, amikor találkoztunk. Húzkodta elöl a mellére a pulóverét.
Rágyújtott az elit cigijére. És mindenféléről magyarázott nekem.
– Én tudtam róla, hogy az Imre veled is jár. Szívességből tette. Mert te olyan nagyon
szerelmes voltál belé. Én engedtem meg neki.
Csak szívtam a hülye orromat, hogy ne bőgjek a rendességétől! Hogy engedte nekem, hogy
egy kicsit boldog legyek! Mert akinek vacak az élete, annak már az ilyen kevés is nagyon sokat
számít!
A Zelma irtó eliten bírta leverni a hamut a cigijéről. És mondta hozzá…
– Megengedtem az Imrének, hogy egy kicsit kedves legyen hozzád. De azért én leszek a
felesége. Majd ha autószerelő lesz. Mert nem vették fel megint az egyetemre. Úgyhogy mindig
visz majd engem autókázni.
– Aha.
Ilyeneket válaszoltam neki. Mert én mindig csak baromságokat tudok kinyögni!
Mentünk egymás mellett a Zelmával. És a Zelma mondta nekem:
– Te úgyis kicsi lettél volna az Imréhez.
Ami röhejes volt, mert én akkora vagyok, mint az Imre, és a Zelma csak a vállamig ér. De
azért megértettem, hogy ő hogyan gondolja.
Én megkérdeztem tőle a gimnáziumot.
– Most hány osztályt végzel egyszerre? Mert az Imre mesélte.
A Zelma hátrarázta a sok fekete haját.
– Most egy ékszerüzletben dolgozom. A Belvárosban. Irtó előkelő ékszerüzlet! Csak engem
vettek fel oda, mert nekem fejes a papám, és a Rózsadombon lakunk.
– Aha.
Ebből tudtam meg, hogy a gimit már végigtanulta. És azt is megértettem, hogy azt, aki a Práter
utcában lakik, azt nem vennék fel! Semmi pénzért!
Aztán később Ági is jóba lett a Zelmával. És attól kezdve a Zelma inkább az Ágit szerette!
Meg bírtam volna az Ágit fojtani! Hogy mindenkit elvesz tőlem!
Aztán az Ági mindenféléket kiderített a Zelmáról. Azt is, hogy megbukott a rendes gimiben.
És nem is tanul magánúton. Csak az ékszerüzlet lett az igaz. Ahol eladó.
Ilyen hülye bírok én lenni!
És lassan az idegemre ment a Zelma a folytonos telefonjaival. Csak csengetett folyton
hozzánk.
– Halló? Szervusz, Zelma beszél. Mikor találkozhatnánk? Valamit akarok mondani neked.
– Mit akarsz mondani?
– Hogy az Imre csak engem szeret.
Kipislogtam ilyenkor a malacszememből a könnyeket.
– Ezt már mondtad legutóbb. Meg azelőtt is. Már legalább tízszer mondtad. És én már
legalább tízszer elhittem.
Aztán letettem a kagylót. És leültem a rekamémra. És néztem magam elé.
De nem láttam magam előtt semmit.
És csak abból jöttem rá, hogy bőgök, hogy csípte a könny azt a hülye szeplős-kényes pofámat.
De ha hívott a Zelma, akkor a legtöbbször találkoztam vele.
54
Néztem, hogyan húzkodja a mellére a pulóverét. Hogyan gyújt rá az elit cigijére. Hogyan
rázza hátra a sok fekete haját. És hallgattam a vontatott, hülye hangját.
– Téged az Imre sose szeretett. Elmesélem, hogy miket mondott rád.
– Ne.
Mert nem akartam már még többet bőgni. De azért marhára érdekelt, hogy miket mesélhetett
neki!
– Elmondta az Imre, hogy veled csak a matekóráról lehet beszélni. Csak olyanokról, hogy mi
volt az iskolában.
Eszembe jutott a folyosónk, amikor olyan nagyon sötét volt és csendes. Amikor a Mamutot is
el bírtam mesélni az Imrének! Meg az Izompacsirtát is!
És csak nyeltem a könnyeimet, és megnyugtattam a Zelmát:
– Nem kell többet hallgatnia az Imrének a matekóráimat.
A Zelma hessegette a madárkezével a füstöt az orrom elől.
– Úgyhogy az Imre csak engem szeret.
A cigi füstjének is Imre-szaga volt! Csak vörösödtem tőle!
– Áldásom rátok. Legyetek boldogok! Éljetek soká! És mindig csak engem szidjatok.
Ami szellemeskedés. Pláne ahhoz képest, hogy én mondtam. És elmentem a fenébe, mert már
nagyon elegem volt. Kiabált a mély hangján a Zelma utánam:
– Úgyis tudom, hogy találkoztok titokban!
Ettől állva maradtam. Mint a sósbálvány! És visszafordultam a Zelmához.
– Te meg vagy húzatva!
A Zelma nem nézett sehová. Igazította a nagyon magas cipősarkát.
– Úgyis tudom.
És nézett engem nagyon a barna szemével. Szomorúan! Úgyhogy megmagyaráztam neki:
– Nézd, Zelma! Nekem most már az Imre soha többé nem kell. Ha ingyen adják, akkor se. A
rohadt forintjával!
De nem hitte el nekem a Zelma! Pedig vigasztaltam:
– Ne légy hülye! Ne légy féltékeny egy ilyen pocsék csajra!
Én nem tudom, hogy ki volt az a hülye, aki megmondta neki, hogy itt vagyok! De valaki
megmondta neki! És belógott hozzám.
Bejött az egész százötvennégy centijével meg a negyvenöt kilójával meg a nagy orrával.
Megállt az ajtónkban, amit mindig nyitva hagyunk. És hátrarázta a sok fekete haját. És
összehúzta a barna szemét, hogy észrevegyen engem.
Aztán észrevett. És leült az ágyam szélére.
Én vigyorogtam rá. És így imádkoztam: „Most jöjjön a mamám! Egyből kirúgja, amiért az
ágyam szélén ül. Mert a mamámék elit család voltak.”
De soha nem jön senki akkor, amikor kellene!!!
Letett a Zelma egy csomag cukrászsüteményt az éjjeliszekrényemre.
És mondta a mély, vontatott, hülye hangján:
– Nincs megmérgezve. Megeheted.
– Köszönöm.
És vigyorogtam és vörösödtem a nyomorom miatt! Hogy ide vagyok szögelve ebbe a rohadt
ágyba! És nem rohangálhatok el a repedt gerincemmel. Hanem a Zelma az én aranyos kis
vendégem, aki belógott hozzám. És hozott sütit.
És ha nem lett volna már mögöttem hét állati hosszú, átbőgött éjszaka, akkor biztos nem is
szóltam volna neki egy rossz szót se. Csak magamban. Azt is csak akkor, amikor már elment.
Mesélt nekem a Zelma mindenféléről, rendes szokása szerint. Repkedett összevissza a kis
madárkeze.
– Megyünk Jugóba sátorozni az Imrével. Nagyon szeretjük egymást!
55
Marhára elegem lett belőle! Marhára!!! Úgyhogy azt kérdeztem tőle:
– Te minek jöttél be hozzám?
– Megmondani, hogy az Imre engem szeret, és…
– Nem unod ezt hajtogatni örökké? Mert én nagyon unom.
Felemelte a nagy orrát a rácsos ablakunk felé.
– Úgyis tudom, hogy titokban találkoztok! Elfészkelődtem a fenekemen, hogy ne szúrjon.
– Tedd ketrecbe az Imrédet, jó? Vagy még jobb, ha táblát akasztasz a nyakába: „Balla Zelma
magántulajdona! Etetése meg más szigorúan tilos!”
És kerestem a zsebkendőmet, hogy beleröhögjek! Mert már láttam menni az Imrét a koszos
utcánkban. És elöl-hátul lógott neki a Zelma táblája.
De nem találtam a zsebkendőmet, rendes szokásom szerint.
De azért elég jókedvű maradtam.
A Zelma kinyitotta a ridiküljét, és kotorászott benne.
– Csak engem szeret az Imre.
– Én meg utálom, és téged is!
Felrántotta a kis madárvállát. És nem nézett sehová.
– Én is utállak.
– Akkor minek vagy itt? Megkérhetnélek valamire?
Megszólalt a hülye vontatott hangján:
– Tessék.
– Zelma, menj szépen a fenébe, jó? És ne gyere be többé.
Olyan édesen néztem, mint a templomokban a Jézusmária.
És marhára röhögtem belül!
A Zelma képén nem látszott semmi. Csak idegeskedéssel előrángatta az elit cigijét. Rászóltam
méltóságteljesen:
– Itt nem szabad rágyújtani! Ez kórház. Itt beteg kisgyerekek vannak.
Sértődötten körbekapta a kis madárfejét.
– Nincs kiírva.
Magyaráztam neki:
– Nem számíthattak ekkora hülyére, mint te vagy. Bitang jól éreztem magam! Egyből nem
szúrt a fenekem. Felállt a szemét szövegemtől a Zelma. Hátrarázta a sok fekete haját. És mondta,
mint egy papagáj:
– Az Imre csak engem szeret.
– Meghívtok az esküvőtökre?
Lehúzkodta elöl a pulóverét.
– Meg.
És elment a fenébe!
Bitang jókedvem lett! Elhatároztam, hogy tényleg elmegyek az esküvőjükre. Veszek egy
bitang nagy szélű kalapot, amilyen a filmekben van. Irtóra feldobom magam. És én leszek a
legklasszabb csaj az egész hülye esküvőn.
És mindenki ezt mondja majd:
– Milyen remek csaj ez a nagy kalapos! Ez a krapek meg van húzatva, hogy ezt a nagy orrút
veszi el!
Addigra már egyáltalán nem lesz megnyomódva a hármas csigolyám. Már el is fogom
felejteni, hogy csigolyám volt nekem!
Tovább nem bírtam az esküvőre gondolni, mert bejött a nővérke. És valami orvosságot meg
kellett innom. Felülni még nem szabad, úgyhogy tartotta a fejemet. Hogy bírjak nyelni.
És mondta bitang kedvesen:
– Holnap vizsgálatok lesznek. Addig sokat kell aludnod! Utána kidob az adjunktus bácsi. Mert
úgyis csak szimulálsz.
56
Magyaráztam neki:
– Én itt benn a legtöbbször egyáltalán nem tudok aludni.
Mosolygott rám a nővérke továbbra is:
– Ettől biztosan elalszol!
Én is visszamosolyogtam rá! És bitang boldog lettem!
Én oltári boldog bírok lenni, ha valaki egy jó szót szól hozzám! Csak az bazi ritkán van.
Csak néztem, hogy igazítja az ágyamat. Egyáltalán nem fájt nekem!
És az Ági jutott az eszembe. Aki bitangul szeretne nővérke lenni. Csak nem mert neked szólni
róla. Mert az nem elit.
Pedig az Áginak volna való. A bitang nagy szívével. És a nővérnek nem kell nagy ész. Elég az
Ágié is. Csak viszi az ágytálat, meg ilyenek.
De nem bírtam tovább az Ágira se gondolni, mert elaludtam!
57
NYOLCADIK ÉJSZAKA
Eszembe jutott, hogy az Ágit is becsapták
Az arany Ágikának se jó!
Reggel a vizitnél megállt az ágyam mellett az adjunktus bácsi. És nevetett rám.
– Szia, ördöglovas! Ma megnézzük, mit csinál a hármas csigolyád.
Nagyon rosszak voltak a vacak vizsgálatok! Inni kellett valami orvosságot, amitől forgott
velem az élet. És csak nagyon messziről hallottam tőle az adjunktus bácsi hangját:
– Mélyeket lélegezzél! Egészen mélyeket lélegezzél!
És fájt, ahogy megvizsgált.
Vigyorgott rám.
– Adjak tükröt? Remek színben vagy!
Tudtam, hogy zöld lehetek. Igazi Uborkapofa! A homlokom meg csupa víz.
De bőgni azért nem bőgtem. Ilyenekért én nemigen bőgök.
Nagy nehezen értek véget a vacak vizsgálatok!
Utána átölelte a vállamat az adjunktus bácsi! Úgy mentünk vissza! Átfogta a hülye széles
vállamat, és vitt, könnyen. Attól olyan lett, mintha én is mennék!
Vigyorogtam rá, és nyeltem a könnyeimet. Hogy egy kicsit bírok újra járni!
És úgy tett vissza az ágyba, hogy nem is éreztem a hármas csigolyámat.
Mondta nekem:
– Jövőre odamész a Juci lóhoz. Felveszed a hátadra. És ledobod! Hogy csak úgy nyekken!
Ettől nevetni kellett nekem!
Amikor látta, hogy nevetek, akkor elment a fenébe. Mert piszok sok betege van.
Elfeküdtem hanyatt, és egészen jól voltam.
És megfésültem a vacak hajamat copfba. Mert már egy kicsit be lehet fonni. És soha többé
nem vágja le az Ági nekem!
Ettől is jókedvű lettem!
És akkor megláttam az Ágit az ajtóban! Nevetett, rázta a haját. És halkan mondta:
– Szia!
Úgy megörültem a hülye Áginak! Egészen boldog lettem tőle.
Ahogy az Ági meglátta a Beátát, egyből odarohangált hozzá.
– Aranycsillag! Boldogságom!
A Beáta nyújtogatta feléje a sápadt karját. És mosolygott az Ágira a szájával meg a fogaival. A
bitang fekete szemével még nem bír mosolyogni. Majd csak otthon az anyukájára.
Ági egészen odavolt, hogy milyen szép a Beáta. Te meg se láttad!
– De gyönyörű kislány! Tényleg szép, csak sápadt.
Egyből meglátta a Beátánál a napszemüvegedet.
– Nekiadtad?
– Kölcsönbe. Azóta nem sír, hogy odaadtam. Azóta bír aludni.
– Aha.
Nevetett az Ági a Beátára. Mert egyből megértette!
Aztán mesélte, hogy ellógott a suliból. Mert magyarból dogát írnak. És ő nem tud egy büdös
szót se. És abból nem lehet baj, hogy beszökött a beteg nővérkéjéhez. Hanem az megható. És
majd úgyis kimagyarázza.
Az ilyen magyarázgatásokat az Ágira kell bízni. Mert marhára érti őket!
Aztán megkérdeztem tőle kedvességből:
– Telefonált a Kálmán?
Rázta a fejét.
58
– Biztosan akkor telefonált, amikor nem voltam otthon.
Ráhagytam a mondását.
– Biztosan.
És beszéltünk mindenféle másról. Röhögtünk bitang nagyokat!
És nem bántam, ha szúr is egy kicsit tőle a fenekem. Nehogy bőgjön a Kálmánja miatt. Mert
már úgyis tudtuk, hogy a Kálmánja nincs neki. És nem is telefonál soha többé.
Úgyhogy elhatároztam: ma este végiggondolom az Ági szerelmi életét. Csak nem az egészet.
Mert az bitang sok!
Mert rengeteg krapekja volt már neki!
Legelső az Alajos. Rögtön ötödik általánosban! Ahogy a Viola utcai vacak suliba kezdtünk
járni. A Rácz Juliék osztályába.
Akkor az Ági minden reggel belebújt az iskolaköpenyébe. Lenyalta a haját. És berohangált
hozzád: – Szcsókolom!
És vágtatott le az Icáékhoz a földszint hétbe. Ott levetette a köpenyét. És felhúzta a te szép
harisnyádat. Amit nem találtál! És kihúzkodta a szemét, és megfésülte a haját görögdinnyének.
Úgy ment a suliba.
A mi sarkunkon mindig várta az Alajos. És elvette az Ágitól a táskáját, és vitte. Bitangul
irigyeltem érte!
Aztán az Ági kinőtte az Alajost, és lett neki a Huba. Nagyon szerette, mert szép fekete szőrös
volt mindenhol.
Akkoriban apuka mindig tanácsolta az Áginak:
– A gyereketeket majd tartsátok bura alatt. Nehogy felmásszon a fára!
Ez is egy olyan viccelés, amin csak a felnőttek nevetnek. Az Ági mindig szétrobbant a pipától
miatta!
Néha én is mentem vele meg a Hubával a Gellértbe. Én is láttam, hogy milyen szép szőrös a
Huba.
Ági leterítette a Gellértben az új pokrócunkat, amiről nem tudtad, hogy elvitte. Leültünk rá.
Akkor az Ági tekerte magát körbe, és panaszkodott a Hubának:
– Nekem olyan csúnya hátam van! Az a borzasztó, hogy nekem nagyon csúnya hátam van!
A Hubának kocsányon lógtak a szemei. És szép piros lett a pofája. És kinyögte nagy nehezen:
– Nagyon szép vagy mindenhol!
De nemsokára elment a Huba katonának a fenébe. Írt három levelet az Áginak. Amikre az Ági
vonogatta a világszép vállát:
– Mit válaszoljak? Én nem tudok mit válaszolni neki.
És akkor bekövetkezett a Kálmán.
Akkor következett, amikor megvettük az Áginak az új, virágos fürdőruháját. Aminek az árából
száz forintot az apunak letagadtunk.
És nézte magát a nagy tükörben az Ági. Hogy melyik fürdőruhában szebb a háta. Nehogy a
régi kékben mégis szebb legyen.
Tekerte magát körbe naphosszat a tükör előtt. És mondta:
– Szereti a Kálmán, hogy nem viselek melltartót.
Akkor hallottam a Kálmánjáról legelőször.
És kérdeztem az Ágitól:
– Honnan tudja, hogy nem viselsz melltartót?
Az Ági nagyon vörös lett! És válaszolta:
– Voltunk táncolni.
Frankó, ha egy krapek meg akarja tudni, hogy hord-e a csaj melltartót, akkor elviszi táncolni.
És beszél neki könyvekről meg a zenekarról meg más mindenről. De a keze közben csúszkál az
ember hátán föl meg le. Keresik azt a gumit, ami a melltartón van hátul. Én a legjobban szeretnék
nagyot ordibálni olyankor: „Nem hordok! Hagyd abba, mert bitangul idegesít!”
59
Mért nem kérdezik meg?! Legalább arról beszélnénk, ami érdekli őket. És nem más
marhaságokról.
Csak a krapekokkal se lehet őszintén beszélni. Senkivel se lehet!
Még az Ágival se! Az ikertestvéremmel! Ami röhejes.
Mert csak bámultam az Ágit a tükör előtt. És arra gondoltam: Egy szobában alszunk és élünk,
amióta csak megszülettünk. Örökké együtt vagyunk. Tudom róla minden vacak hülyeségét. Hogy
hordja a cipőidet. Meg rengeteg ilyesmit. De azt nem tudom, hogy volt-e már krapekkal, vagy
nem. Nem is fogom megtudni! Nem is merném megkérdezni! Nem is merne rá válaszolni! Bitang
röhejes!
Mert nem bírtam elképzelni, hogy még nem volt senkivel sem, mert annyi krapekkal mászkált
már. És azt se bírtam elképzelni, hogy volt már valakivel. Nem bírtam elképzelni, hogy a hülye
Ági az egy nő. Hogy csókolják, meg minden.
Ilyesmit az ember a testvéréről nem bír elképzelni! Az Ági Kálmánja kezdett mindig többet
telefonálni. Beleordibált a kagylóba: „Az Ágival akarok beszélni!” Semmi szervusz! Semmi
szeretnék! Akarok. Úgyhogy én egyből marhára utáltam a Kálmánját. Vili, hogy az Ági bitangul
beleesett! És a Kálmán egészen más lett neki, mint az addigi krapekjai.
Mert attól fogva az Ági örökké csak a telefont leste. És ha csengett, akkor rohant oda esze
nélkül. Ami az Áginál nem különbség.
És felvette a telefont, és hallgatott! Nem bírt megszólalni bele! Csak szorongatta a kagylót az
izzadó kezében, és csak vörösödött. Ahogy én szoktam!
És alig bírta kinyögni…
– Igen. Jó a telefon. Én hallom, amit te mondasz.
És rázta a haját egyfolytában idegeskedéssel. Állati szerelmes lett a Kálmánba!
Írt noteszába gyorsírással mindenféléket.
A Kingával olvastuk el, aki az osztálytársa, és el tudja olvasni. Ilyeneket írt:
„Ma telefonált a Kálmán!”
„Ma nem telefonált a Kálmán.”
„Ma hátha telefonál!”
Csupa ilyesmivel írta tele a napokat!
Aztán mutatott nekem egy vacak igazolványképet a Kálmánról.
– Ezen sajnos nagyon pocsék!
De nem volt pocsék egyáltalán. Inkább nagyon csinos. És marhára rámenős krapeknak
látszott! Magánál hordta mindig azt a vacak képet. Betette a buszbérletébe. És mondta:
– Soha mást nem fogok szeretni, csak a Kálmánt! El is hittem neki, mert bele volt esve
veszettül! És akkor jött a kályhacső.
Akkor mondta neked az Ági:
– Fáj az egyik fogam. Felmegyek a Frici bácsihoz.
Mondtam rá:
– Én is elmegyek. Úgyis kell nekem is menni.
És elmentünk a Frici bácsihoz.
Tényleg elmentünk! Meg lehetett volna kérdezni tőle! Csak ti nem kérdeztek meg soha
semmit! Inkább nem hiszitek el! Mert az kényelmesebb!
Ági ült elsőnek a székbe. Mert ő a bátrabb. Mert vele akármit lehet csinálni, csak ő legyen a
központos! Frici bácsi megkérdezte tőle:
– Te melyik is vagy? Az Ági vagy a Judit?
Mindig újra megkérdezi! Tízezerszer is. Pedig az nem jó. Mert mind a ketten marhára
megsértődünk miatta. Tőlem azt kérdezte, amikor sorra kerültem:
– Hányadikba is jártok?
Csak lestem a kezét, hogy milyen fúrót szed elő.
– Első gimnáziumba.
60
Tovább nem tudtunk beszélni, mert berohangált a Péter, aki a kisfia és ötéves és vörös. És irtó
aranyos! Odaszaladt a papájához. És megkérdezte tőle:
– Apu! Te szereted a lócitromot?
Hanyatt estem a székben a röhögéstől! De a Frici bácsi nagyon mérgelődött.
– Hányszor mondtam már, hogy rendelés alatt ne engedjék be ide ezt a nyavalyás kölyköt!
Vörös volt a Frici bácsi! És kirohangált a Péterrel. És a másik kezében csipesz volt. Repült
utána a fehér köpenye. A Péter végigüvöltötte a várót is:
– A bácsik meg a nénik szeretik a lócitromot?
A betegek vigyorogtak. És letették az olasz képeslapokat. Mert most csak olasz van. Mert a
Duci néni most olaszul tanul. Amikor angolul tanult, akkor csak angol képeslap volt.
Kinn a Duci néni is mérgelődött, aki a Péternek az anyukája.
– Megbolondít engem ez a büdös kölyök!
Aztán a Péter ordibált:
– Az Iván biztatott! Az Iván mondta, hogy mondjam! Örülni fog az apukám!!!
Addigra visszaért hozzám a Frici bácsi. És mérgelődött:
– Nyisd ki a szád!
És sopánkodta:
– Ilyenekkel szórakozik ez a vén ló! Ahelyett, hogy tanulna! Nem is fogják ezt a hülyét
felvenni az egyetemre.
Aki az Iván.
Amikor mind a ketten készen voltunk az Ágival, akkor rohantunk le a lépcsőn. Azt játszottuk,
ki ér le előbb. Azt sokszor játsszuk.
Ugrált az Ági mellettem, és mondta:
– Igazán feljöhetnél velem a Kálmánhoz! A torkomba jött a szívem a mondásától!
Mert én még sohasem voltam krapek lakásán. És tudtam, hogy nem is leszek. Mert ronda
csajokat nem hívnak. Úgyhogy elhatároztam: felmegyek az Ágival! Úgyis marhára érdekelt, hogy
mi van ilyenkor. De megkérdeztem az Ágitól:
– Mit szól majd a Kálmán, hogy én is megyek veled? És nemcsak te egyedül?
Az Ági húzott magával.
– Örülni fog, meglátod.
A Kálmánnak vacak lyuk szobája van és rongyos melegítője és csinos pofája. És irtó nagy
rendetlenség körülötte!
Nem is nagyon nézett ránk, ahogy bementünk.
Az Ági szólt hozzá:
– Elhoztam az aranyos kis nővérkémet is!
Vigyorogtam kínomban, és vörösödtem!
– Erre jártam úgyis éppen…
Ezt mondtam a Kálmánnak. De biztos nem hitte el. Nem is érdekelte.
– Annál jobb.
Így válaszolt az Áginak.
Akkor láttam, hogyan van! Festi a Kálmán a vacak lyuk szobáját a barátaival! És az Ági arra
kell neki, hogy takarítson utánuk!
Állati pipa lettem! Ilyen hülye az Ági! Mindig lesz valaki, aki a hülye Ágit kihasználja!
Mondtam neki mérgesen:
– Én nem takarítok! Én nem vagyok a szerelmese!
Rám nézett a Kálmán összehúzott szemmel. És mondta:
– Nem is baj.
De nem volt biztos, hogy mire érti. Mert nem a takarítást akarta először, hanem hogy
vásároljunk neki.
61
– Vesztek kályhacsövet meg villanydrótot. Mert az kell.
Elvállaltam a drótot, hogy mehessek a fenébe. Úgyhogy az Áginak kellett a kályhacsöveket
venni. Négy darabot.
Más üzletekbe mentünk, úgyhogy megbeszéltük, hogy a Széna téren találkozunk. És együtt
megyünk fel a Kálmánhoz.
Amikor jöttem a vacak drótokkal a karomon, akkor már láttam jönni az Ágit is. A hülye
kályhacsövekkel a hóna alatt. Marhára röhejes volt!
És akkor megálltam, mint egy sósbálvány!
Mert akkor láttam meg apukát. Aki örökké mindig a te szoknyádon ül! Csak akkor nem,
amikor én valami hülyeséget csinálok éppen.
Ott állt apuka meg az Ági a tér közepén. Ági fogta a hülye csöveket. És mutogatott arrafele,
amerre a Kálmán lakott.
Nekem csak járt körbe az eszem: „Most kellene valami okosat kitalálni. Hogy mért nem
vagyunk fogorvosnál. Valami bitang okosat!”
De olyat én sose tudok kitalálni.
Nem tudtam biztosan, hogy az Ági engem megmondott-e. Lehet, hogy nem, mert az Ági nem
árulkodós. De aztán arra gondoltam: Jobb az Áginak, ha ketten voltunk. És tényleg nem mondott
meg.
Mert apuka meglepődött, amikor jöttem a drótokkal. Rám bámészkodott.
– Neked sincs több eszed?
Irtó rossz volt ez nekem!
Aztán elindultunk hármasban a Kálmánhoz. Mert apuka látni akarta a Kálmánt. És beszélni
vele.
Az Ági nem nézett sehova. Nem lehetett látni rajta, hogy mit gondol.
A legtöbbször nem gondol semmit sem. De akkor biztos gondolt valamit!
Nekem belülről röhögni kellett egy kicsit. Mert ez jutott az eszembe:
Megismeri lassan a Kálmán az egész családunkat. Meg arra is gondoltam:
Valami tábla kellene nekünk. Amit vinnénk. Egy ilyen klassz menetnek tábla is kellene.
De nem bírtam kitalálni, hogy miket írnék a táblára.
Nekem mindig csak ilyen hülyeségek jutnak az eszembe!
Legutoljára ez jutott az eszembe: „Oltári hülye pofát vág majd a Kálmán, ha meglátja a
papámat!”
És mentünk tovább. Senki nem szólt egy büdös szót se.
És az Ági benyitott a Kálmánhoz.
A Kálmán állt egy vacak létrán, és nem fordult hátra. Csak ordibált:
– Hol a fenében voltatok ilyen soká?! De nem válaszolt neki senki. Akkor a Kálmán meglátta
apukát.
És dadogta:
– Kérem szépen, nekem itt vannak a barátaim is. Ott voltak tényleg. Csinálták a falat.
Apuka körülnézett, és szó nélkül elindult kifelé. Összeszorult a torkom tőle!
Csak az utcán nagy sokára bírt az Ágihoz szólni:
– Cselédnek kellesz neki. Takarítónőnek. Más célra talál nálad különbet is.
Ági letette a fejét, és a nagy száját harapta, hogy ne bőgjön.
És az egész röhejes volt egy kicsit.
Mert apuka először azt hitte, hogy csináltak valamit a lányával. És dühös lett. Aztán látta,
hogy nem csináltak. Azért is bitang dühös lett!
Ami egy apától röhejes szerintem. Frankó, sokszor jobb lenne, ha nem lenne családja az
embernek.
Aznap este marha nagy csendben feküdtünk le. Ti elmentetek valahová a fenébe.
62
Akkor én visszahajtottam a nyomorékvirágos paplanomat, és felültem. És mondtam az
Áginak:
– A Kálmánod vacak lyuk ablakán a mi régi függönyünk lóg.
Ági nem is bújt a papucsába, hanem úgy mezítláb rohangált az ágyam elé.
– Szaladj árulkodni! Tessék! Mondd meg! Még itt vagy?! De mondtam neki tovább az igazat.
– Te tisztára hülye vagy a Kálmánoddal. Takarítasz rá, meg minden.
Bitang vörös lett erre!
És ökölbe fogta a kezét, és ordibált velem:
– Szeretem! Érted, mi az? És ő is szeret engem! Olyannak szeret, amilyen vagyok.
De én rácsaptam a párnámra a sütőlapát kezemmel! És visszaordibáltam neki:
– Mit ordítasz itt nekem! Ne ordítsál itt nekem! A takarításért szeret, igenis! Meg a mi régi
függönyünkért szeret. Ha minden nélkül szeretne, csak az lenne az igazi.
Mert ez volt az igazság!
De nem árultam be a régi függöny miatt. Mert már úgyis lett neki baja elég.
Bőgött az Ági a kiabálásomtól bitangul! Olyan bitangul bőgött, hogy kilátszódott neki a
strúmája. Amit majd ki fog nőni tizennyolc éves korára.
Ezt bőgte az Ági:
– Most már nincs nekem a Kálmán! Most már nincs nekem senki!
Mert telefonált utána a Kálmán az Áginak:
– Tiszteltetem az apukádat! Meg az egész famíliádat! És pisisekkel ezentúl nem foglalkozom.
Úgyhogy hanyagolj el a jövőben!
Ami annyi, mint lekopni.
Ági nagyon rázta a haját a telefonba. És nagyon kérte a Kálmánt, hogy találkozzanak még. De
letette a Kálmán a telefont.
Irtó pipa voltam az Ágira! Amiért egy krapeknak könyörög! Amikor egyik hülyébb, mint a
másik! Amikor mind egyforma hülye!
Nagyon bőgött a telefon után az Ági. Torkaszakadtából. Ahelyett, hogy tojt volna a Kálmán
fejére.
Ami szerelem.
Ezt bőgte az Ági:
– Most már engem senki nem szeret!
Csak néztem rá elképedéssel! Agyára ment a Kálmán neki!
Ácsorgott a formás hülye talpain mezítláb, az én feketesárga szőnyegemen. Ami egy kicsit
barna is, mert leöntöttem kakaóval, amikor skarlátos voltam. És nem jött ki egészen.
Bámultam az Ágit a malacszememmel.
– Meghülyültél teljesen?! Hiszen mindenki téged imád! Anyuka is! Apuka is! Meg az egész
hülye rokonság! Meg a tanárok! Meg a srácok! Mindenki!!
Az Ági szívta a papucsorrát. És mondta:
– Nem igaz. Anyuka utál engem, mert sokat kell velem vesződnie. Mert minden szülői
értekezleten őt röhögik miattam. És ha tanul velem, akkor mindig össze akarja tépni a diplomáját.
Rákönyököltem a csontos térdemre, és hallgattam az Ágit.
– Az apuka is utál engem, mert hasonlítok a régi anyura. A rokonság mondja apukának:
valóban, tisztára az anyja! Vigyázni kell rá, nehogy megromoljon nagykorára!
Csak elképedtem azon, amit az Ági mondott. És töprenkedtem. És rájöttem:
Tényleg! Van valami igaza a hülye Áginak is! Mert rajtad is mennyire meglátszik, ha az Ági
hülyéket mond. Ami mindig van. És ha én is hülyéket mondok, akkor felnézel a plafonra.
– Ez most olyan volt, mintha az Ági mondta volna!
És viccesen befogod a füledet, és rondán grimaszolsz. De csak akkor először jöttem rá, hogy
ez az Áginak bitang rossz lehet! Addig még sose jutott az eszembe! Pedig ezek a dolgok bitang
rosszak lehetnek neki! De azért mondtam irigykedéssel:
63
– Más mindenki téged szeret.
Ági rázta a fejét.
– Még te is utálsz engem. Mert én lettem a szebb. Pedig nem tehetek róla!
Vigasztaltam:
– Én nem azért utállak, hanem a hülyeségeid miatt. Aztán csak csodálkozni bírtam! Így
csodálkoztam magamban:
Az Áginak se jó! Az arany Ágikának se jó! így az igazságos.
De nem bírtam neki örülni egyáltalán.
Úgyhogy az Ági visszamászott az ágyába. És rázkódott a hülye szép válla a bőgéstől. Aztán
felült mégis. És kifújta az orrát. És lehunyta közben a babakék szemét.
Csupa vörös volt a képe. És a szeme leginkább.
Csak néztem az Ágit csodálkozással. És mondtam magamnak: „Most egyáltalán nem szép. Ha
bőg, akkor nem szép. Akkor pontosan olyan ronda, mint én vagyok.”
Frankó, marhára hasonlítottunk egymásra az Ági bőgése miatt!
És nem bírom megérteni, hogy mi a fenének, de én akkor megsimogattam a hülye Ági haját.
Selymesebb, mint az enyém.
Bitang furcsán jött ki tőlem!
Utána nagyon gyorsan bebújtam a paplanom alá. És ott mondottam ki egészen halkan:
– Én szeretem az Ágit!
Sose jutott még addig eszembe, hogy én szeretem az Ágit! Csak akkor egyszer,
világéletemben. És akkor se sokáig!
Ági a simogatásom után már csak szipogott. És eldobta magát a rekamiéján ekkora jóságtól.
És ordibálta:
– Én mindig nagyon szerettelek téged!
És potyogtatta a kövér könnyeit hozzá. Belebújt a kék virágos pongyolájába. Hátrarázta a
hülye haját, és megcsókolt.
Bitangul utálom, ha csókolgatnak! Aztán mellém kuporodott a gusztusos kis fenekére. Ami
mindig kilátszik. És én azt hittem, hogy felrobbanok a pipától!
– Ági!!! Hogy rád nem rogyik a plafon! Már megint az én kék gatyámat húztad fel!
Az Ágiról egyből lehervadt a mosolya. És ment előlem a fenébe. Sértődötten húzgálta a nagy
száját.
– Nem is igaz! Ez az én rózsaszín kis bugyim.
– Kék!!!
– Rózsaszín, csak kiment a mosásban.
– Kiment az eszed tokja!
És agyon bírtam volna verni megint! Hogy pont az én testvérem ilyen lusta hülye! És örökké
összetéveszti az én tiszta gönceimet az ő koszos vackaival!
És eszembe jutott:
Egyenesbe jöttem újra.
Mert én csak öt percig bírok szeretni valakit. Minimum. Maximum. Úgy is szokták mondani.
Nekem nyolc. Úgyhogy én is nekiálltam bőgni. Ezt bőgtem:
– Mért van nekem ilyen hülye természetem?
64
KILENCEDIK ÉJSZAKA
A Briginek se jó. Pedig ő marhára szép!
Senkinek se jó
Frankó, a kilencedik hosszú éjszakámon is a fejem alá tettem a sütőlapát kezemet. És arra
gondoltam:
Én csak utálni bírok mindenkit. Imádni csak öt percig.
Emiatt te azt mondod rám: – Te Jókai-regény.
Téged nem zavar az egyáltalán, hogy én nem szeretek Jókai-regény lenni. És nem szeretem, ha
kiröhögsz!!! Mert az röhejes, ha valaki Jókai-regény. Ha így hívnának: Jókai Regény. Az marhára
röhejes lenne! Jókai Judit.
Az szép. Jókai Brigitta. Az nem szép. Szabó Brigitta. Az se jó. A Brigittához külföldies név
kell. Kraszlemakszel Brigitta. Az jó.
Én mindig nagyon szerettem volna Brigitta lenni! Mint az unokatestvérünk!
A Judit se nagyon vacak név. De nem is nagyon elit. A Brigitta az bitang elit. Meg a Helga
például. De a Brigitta a legszebb a világon!
A Brigit is mindig marhára irigyeltem a nevéért.
A Brigit én mindig mindenért irigyeltem. Azért is, mert ő a legöregebb unokatestvér. Meg
azért is, hogy tyúkszemei vannak. Akkor még nekem nem voltak tyúkszemeim.
Meg azért is, hogy olyan piszokul szép! A hülye Áginál is sokkal szebb. Egészen sötét tipikus.
Csak te így mondod: – Kreol.
Mert ti elit család voltatok.
A kreol is elit. Nem a kecskeszőke! Mint én!
A Rózsi néni mindig csak a Brigi körül forgott. Aki az apukának a nővére. Csomagból
öltöztette, meg ilyenek.
Piszokul irigyeltem érte!
Több krapekja volt, mint az Áginak. Mert még szexuálisabb volt a fiúkra, mint az Ági.
A Brigi is bírt alulról felfelé nézni a fekete mandulás szemével. Meg rekedten hadarni a szép
nyálas szájával. Kimutogatta közben a szép fehér fogait. Amiket nem kellett megszabályozni.
Mint az enyémeket kicsi koromban. Mert rajtam minden romlott!
Csak elnéztem a szép Brigit mindig. És elgondoltam:
A szép Briginek nagyon boldog lesz az élete. Nem lesz vacak, mint az enyém.
Mert én mindig ilyen piszok jól tudok mindent.
Röhejes, hogy milyen hülye bírok lenni!
Amelyik vakációban nem a Lacikáéknál nyaraltunk Szigethalmon, abban mindig mentünk a
Rózsi nénivel meg a Brigivel a Balatonra.
A Brigi is az Ágival volt barátnő! Nem velem!
Mert a hülye Ágival azt csinálhatott, amit akart.
Játszottak kisbabásat, amitől én szétrobbantam!
Úgy játszották, hogy az Ági hülye pofát vágott, ami neki nem nehéz. És a két kövér kezét
felhúzta az arcáig. Úgy döcögött körbe a szobában.
Amitől ő kisbaba lett!
Ordibált hozzá megállás nélkül:
– Eeeeeee! Eeeeeee!
Haláli volt!
Aztán hanyatt vágta magát a rekamién. És rúgott. És nyivákolta: – Éhesz vagyok!
Mert egy pillanat alatt megtanult beszélni. Ahogyan azt már a kisbabák szokták!
Akkor a Brigi megsimogatta a hasát.
– Jól van, kicsikém! Hoz neked az anyuci valamit.
65
És behozta az egész vacsora-szalámiadagunkat a frizsiderből. És megzabálták frankón,
kettesben. Kenyér nélkül, naná. Te néztél a bitang fekete szemeddel a nagymamára.
– Hiába, nem lehet rászólni. Rózsika nagyon megsértődne.
A nagymama pedig rábólogatott a szavaidra.
Egyszer apuka is meglátta, hogy mit csinálnak, de ő nem bólogatott, hanem mérges lett.
Egyből mondta a Briginek:
– A frizsiderhez nem nyúlsz, mert kapsz egy fülest.
Azzal meg volt oldódva az egész szalámi egy pillanat alatt. Akkor az én apukám magához
szorított téged. És kérdezte tőled nevetéssel:
– Mit kezdenél nélkülem?
Te néztél rá sajátságosan.
Ami azt jelentette: „Most ne hülyéskedj, mert itt vannak.”
A Brigi is nevetett. Rekedtes hangon bír nevetni, ami szexuális a krapekokra. Aztán
odarohangált hozzátok. És megcsókolta apukát, de nem kislányosan, hanem egészen másképp.
Apuka szabadkozott. És fogta a szemüvegét. És tűrte, hogy csókolgassátok! Nekem nagyon
rossz volt az egész! Úgyhogy ordibáltam:
– Az én apukám!
És én is a nyakába ugrottam. És én is megcsókoltam. Apuka nyögött gúnyosan:
– Te sószsák!
És letett.
De én nem mentem a fenébe, hanem néztem a szemébe irtó érzékisen.
– Apuka elvenne engem feleségül?
Akkorát nevetett a mondásomon, hogy süket lettem tőle!
– Te kis bolond! Én mindig és újra csak az anyádat venném feleségül.
Akkor kimentem a konyhába, és bőgtem. Ezt bőgtem:
– Az apukám nem akar engem feleségül venni!
Ilyen komplett hülye voltam én már kicsi koromban. Ilyesmik voltak a Brigivel kiskorában.
Mindig mentünk vele fürödni a Balatonba.
A Briginek volt csomagból olyan bikinije, hogy mindene kilógott belőle. És mindenki azt
nézte, ami kilóg belőle. Apuka is, aki férfi, csak az furcsa nekem.
Nekem meg az Áginak még nem volt semmink, amit ki lehetett volna lógatni. Lerúgott orrú,
piros hülye szandálunk volt, meg pettyes, fodros játszónk, amit elástunk volna legszívesebben
éjfélkor a temetőben. Mert még kisebb hülyéknek látszódtunk benne!
Sokszor beültünk a bokrokba cigarettázni. Én nem akartam, de nekem is kellett, mert én
árulkodós vagyok.
És jöttek krapekok is a Brigihez. Olyankor minket elzavart. És csókolózott velük. És engem
utána felpofozott, mert leselkedtem.
Az Ági is leselkedett, de őt nem pofozta fel, mert vele volt barátnő.
Én nem nagyon szerettem a Brigit. Mert én szívtelen vagyok. Ti mindig ültetek a Rózsi
nénivel a sétányokon. És a Rózsi néni magyarázott neked:
– Csak szigorúan a gyerekekkel! Vasmarokkal!
Én meg elképzeltem, hogy vasmarok van a hülye vékony karjaidon. És kiröhögtelek. Mondta
neked tovább a Rózsi néni:
– Ha a Brigitta négyest hoz az iskolából, akkor aznap nem nézzük a televíziót. Ha hármast
hoz, akkor nem nyitjuk ki a rádiót se! Nekem ne merészeljen ilyen jegyeket hazahozni!
Te nagyon bólogattál. És komoly bírtál maradni. És megvártad, amíg a Rózsi néni elmegy a
fenébe. Akkor utánoztad:
– Ági! Ha legközelebb négyest hozol, átvágom a villanyvezetéket! Ha hármast hozol, akkor a
gázcsövet is elfűrészelem!
Estünk egymásnak a röhögéstől!
66
Mert te marhára imádsz másokat kiröhögni. Mert mindenkit ki lehet röhögni. Téged is, naná.
Ahogy például mindig másnak a szülői értekezletére ülsz be. És nem az enyémre. Mert nem
bírod a piszok sok eszeddel megjegyezni, hogy melyik osztályba járok.
Úgyhogy te is röhejes vagy sokszor.
A Rózsi néni is röhejes volt szegény.
Én mindig nagyon szerettem a Rózsi nénit!
Bitang szigorú volt a Brigihez.
Én szeretem, ha valaki szigorú hozzám. Mert aki szigorú valakihez, az törődik vele. Annak
fontos, meg ilyenek.
Te sohasem voltál szigorú hozzánk. Mert neked mi sohasem voltunk fontosak.
Te megmondtad egyből, hogy nem vagyunk az igazi gyerekeid. És kész. És nem érdekelt
egyáltalán, hogy ez jó-e nekünk, vagy rossz.
A Rózsi néni nem mondta meg a Briginek, hogy nem az igazi gyermeke. Hogy megkímélje.
Nem is tudta a Brigi. Mi se tudtuk.
Csak a szomszédok tudták, meg mindenki más. Csak nem mondták meg a Briginek.
A patikus néni se mondta meg neki, csak akkor, amikor a Rózsi néni a fejére rázta a
porrongyot.
Akkor kiabáltak egymással.
Kiabálta a patikus néni:
– Visszafizetem én ezt magának!
A Rózsi néni nevetett, és felhúzta a kövér vállát.
– Le vagy ejtve.
És leküldte a Brigit tejért meg kenyérért. A patikus néni is ment el éppen. Szépen
rámosolygott a Brigire.
– Szegény kislányom! Mindig téged küldözget az az utálatos Rózsika! Pedig nincs is joga
hozzá. Mert nem is vagy az igazi gyereke neki.
Utána sietett vissza a patikus néni a kisunokájához, mert az rá van bízva. Rékának hívják a
kisunokáját, mint a Komáromi bácsiék puliját.
A Brigi meg álldogált egy darabig.
Aztán visszament a Rózsi nénihez. De nem vitt se kenyeret, se tejet. Mert nem jutott eszébe a
kenyér meg a tej.
Bement, és nézett a kövér Rózsi nénire a mandulás szemével. A Rózsi néni kiabált vele:
– Hol csavarogtál ilyen soká? Mért nem vettél semmit? Majd én ellátom a bajodat!
A Brigi meg csak hallgatta, hogyan kiabál vele. Aztán nem hallgatta tovább. Hanem mondta:
– Velem ne kiabáljon! Nem az anyám!
A Rózsi néni elhallgatott egyből. Eltátotta a kövér száját. És nem bírt vele válaszolni semmit!
A Brigi állt sokáig a szép lábán. És várta, hogy a Rózsi néni ordibáljon vele:
– Nem is igaz! Te az én kislányom vagy!
De nem ordibált a Rózsi néni semmit. Hanem csak nézett. Amiből tudta a Brigi, hogy igaz.
Vagyis nem igaz semmi. Mert ő sem igazi gyerek.
És akkor elment a Brigi a Rózsi néniéktől.
Mi ötödikbe jártunk akkor a Spenóthoz. A Brigi meg első gimibe.
Aznap este bitang csendben maradtunk, hogy kihallgassuk, amiket beszéltek. Te azt mondtad:
– Én nem hazudok nekik. Ha tőlem kérdezik, én megmondom.
Vili, hogy megkérdeztük! Azt válaszoltad:
– A Brigi megszökött otthonról.
Azt hittem, lepetézem a meglepetéstől! A hülye Ági ugrált izgatottan.
– Most keresik a rendőrök? Keresik a Brigit a rendőrök?
Utána átmentünk Budára a Rózsi néniékhez. Aki teljesen ki volt sírva.
67
És ott volt a nyakán az egész hülye rokonság! Sopánkodtak a fülébe:
– Milyen hálátlanság!
– Az anyja vére!
– Szegény Rózsikám!
– Szedd össze magad!
Öt perc múlva kívülről tudtam a haláli szövegüket.
Mivelünk nem törődött senki. Úgyhogy beültünk az Ágival a nagy fotelbe. És azt játszottuk,
hogy behajlítjuk egy ujjúnkat, ha ugyanazt a mondatot még egyszer halljuk.
Bitang hamar be lehetett hajlítani minden ujjúnkat!
Akkor ökölbe szorítva ugráltunk. És vigyorogtunk mindenkin.
Odajött a Rózsi néni, és szólt:
– Hagyjátok abba!
Egészen halkan szólt miránk. Pedig ő inkább ordibálni szokott. Meg nagyokat nevetni!
De nem nevetett a Brigi elmenése óta. Hanem törölgette a szemüvegét.
Úgyhogy egyből abbahagytuk.
És mászkáltunk a lakásukban összevissza.
De mindenhol volt valami rokon.
Még az előszobában is!
Az előszobában az apuka volt a Lajos bácsival. Aki a Rózsi néninek a bátyja. Apuka meg az
öccse neki. Beszélgették a Brigit, így beszélgették:
– Nálunk a gyárban, öregem, csupa hülye van. Ha én nem lennék, akkor nem tudom, mi lenne.
Ezt a Lajos bácsi magyarázta az apukának.
– Ha nem lenne a Lajos bácsi, akkor az egész gyár összerogyna.
Ezt én mondtam az Áginak. És röhögtünk.
De azért nagyon rossz volt minden.
Másnap reggel ti elmentetek dolgozni a fenébe. Mi meg délutánosok voltunk.
És felhívott minket telefonon a Brigi. És mesélte:
– Megszöktem. Mert a mamám nem az anyám. Úgyhogy elmegyek megkeresni az igazi
anyukámat.
Csupa bőgés volt a Brigi hangja!
– Az én mamám az grófnő. És mindig éreztem, hogy nem illek a mostani kövér mamámhoz.
Mert én sokkal szebb vagyok nála.
Frankó, a Brigi sokkal szebb a Rózsi néninél. Aki néha hagymaszagú. És mondta a Brigi
tovább:
– Az én anyámat valami ilyennek hívják: Szentkerényi Evelinné. És egyáltalán nem Nagy
Jánosnénak. Mint a mostani mamámat. Ami ronda.
Nem lehetett mindent tisztán megérteni, amit a Brigi mondott. Mert bőgött nagyon. És a hülye
Ági mindig el akarta venni a telefont.
– Tessék ideadni!!! Velem barátnő, nem veled!
De én nem adtam oda neki, mert bitangul érdekes volt az egész!
– Az én igazi anyukám már keresett engem az intézetben. Csak mire visszament értem,
addigra már magával vitt a mostani mamám. Pedig senki se kérte rá!
A hülye Ági folyton rángatott és ordibált.
– Sírt utánam az igazi mamám. Tördelte a kezét. Olyan hosszú ujjai vannak, mint a tiednek. És
nem olyan kövér hagymaszagúak, mint a mostaninak!
Aztán letette a kagylót a Brigi. És feljött hozzánk. Mert éhes volt marhára. Meg koszos. És
nem volt neki hol lenni.
Megfürdött a Brigi a mi kádunkban. És sütöttem neki tojásrántottát. Mert más kaja nem volt
itthon, rendes szokás szerint.
Amikor tiszta lett a Brigi, és nem volt már éhes, akkor megmondtuk neki:
68
– A Rózsi néni tudja az igazi mamád címét. Gondolta előre, hogy majd minket felhívsz. És
meg kell neked mondanunk, hogy ő tudja az igazi mamád címét.
A Brigi szipogott a szép kis orrával. És összehúzta a mandulás szemét.
– Linkeltek.
Ami annyi, mint át akarjuk verni. Megrázta a sok barna haját.
– Engem többé be nem csap senki!
De aztán beleegyezett mégis, hogy hazamegy. Magyarázta:
– Úgyis egyből megismerem majd az igazi anyukámat! Csak a nyakába borulok némán, és
nagyon boldog leszek!
Úgyhogy mentünk busszal Budára a Rózsi nénihez a Brigivel. Mesélt nekünk közben:
– Van az igazi mamámnak kocsija meg kastélya. Eljöhettek hozzánk látogatóba.
A hülye Áginak nem tetszett.
– A Jutka is eljöhet a kastélyodba? Csak mi voltunk a barátnők!
Úgyhogy belerúgtam a hülye Ágiba! És kérdeztem a Brigit:
– Nem nézel le minket, hogy grófnő a mamád? A Brigi kenetesen nézett rám.
– Nem.
Úgyhogy irtó elismeréssel gondoltam: Ez bitang rendes tőle!
És bementünk mind a hárman a Rózsi nénihez. A Brigi nem szólt hozzá egy szót sem! A Rózsi
néni kerekre nyitotta a megijedt szemét. És körbeugrálta teljesen a Brigit. Mint mindig.
Aztán mi eljöttünk. És a Brigi ott maradt. Én megálltam a köpésnyi előszobájukban, és
mondtam a Rózsi néninek:
– Ha megint elmenne a Brigi, tessék szólni a rendőröknek, hogy nem kell megbilincselni.
Úgyse lát jól szaladni a bőgéstől.
A Rózsi néni dörzsölte a kövér kezét. Megállás nélkül! És a Brigi csak sokkal később mondta
el nekünk a további dolgokat. Ezek voltak a további dolgok:
Másnap elutaztak a Rózsi nénivel Tatára. Mert a Brigi mamája nem grófnő. Hanem darukezelő
vagy mi. És van igazi gyereke is.
Elmentek először a tatai iskola kertjéhez. És vártak valamire a kerítésnél.
Mondta a Rózsi néni:
– Majd ha tízperc lesz, akkor kirohangálnak a gyerekek. És akkor megláthatod a féltestvéredet.
És frankó, úgy is lett.
Meglátta a Brigi a féltestvérét. Aki bitangul hasonlít rá. És piszok furcsa volt a Briginek az
egész! Mert olyan volt neki a féltestvére, mintha egy gyerekkori képe ugrándozna a kertben.
Aztán találkozott az anyjával is.
Tényleg egyből megismerte! Mert marhára hasonlít rá. És fiatal még és piszokul csinos. Mint
a Brigi.
Az anyja is rögtön megismerte a Brigit.
A Brigi meg azalatt mondogatta magában: „Anyukám! Édesanyukám!”
De nem érzett belülről semmit az égegyvilágán!
Azért nem érzett, mert nem grófnő a mamája.
Frankó, én nem is értettem, hogy mért akart a Brigi mindenáron grófnőt. Ami nem is elit.
Inkább manöken. Az elit.
Az anyja erre kérte a Brigit:
– Kislányom, ne tegyél tönkre engem! Mert a férjem nem tud rólad. És már így is marhára
féltékeny.
A Brigi nem nézett sehova. Hanem vonogatta a szép vállát.
– Én nem teszek tönkre senkit. Nekem úgyis mindegy. Én nem is akartam megszületni. Csak
engem nem kérdeztek meg. És én élni se akarok.
Így búcsúzkodott a Brigi az igazi mamájától.
69
Aztán beültek ebédelni a Rózsi nénivel egy kerti vendéglőbe. A Brigi krumplifőzeléket evett
sült hússal. De teljesen hideg volt a krumplifőzelék! Meg zsíros. Nem olyan, mint amilyent a
Rózsi néni főz. Mert ő marhára bír főzni.
Úgyhogy a Brigi csak piszkálta a főzeléket. És bámulta azokat, akik jöttek a lovaglásból. Irtó
flancosán voltak felöltözve. Külföldiek. Mint a filmeken.
Aztán meglátta jönni a mamáját. Jött feléjük egy idegen pacákkal. És megálltak az asztaluknál.
És mondta neki a mamája:
– Ez a férjem. Esztergályos. És már mindent tud.
Aztán leültek melléjük, de nem ettek semmit.
És mondta az idegen férfi a Briginek:
– Éntőlem odajöhetsz mihozzánk lakni. Majd beszerezlek a gyárba.
Akkor a Brigi megnézte magának a gyárat. Mert odalátszott messziről. De nem volt hozzá
semmi kedve!
Nagyon poros gyár, mi is láttuk a Zsuzsával. Amikor mentünk lovagolni. Csak messziről
láttuk mi is. De messziről nagyon poros.
Akkor a Brigi otthagyta a krumplifőzeléket. És mentek mind a mamájához. Egyszobás lakásuk
van, televízióval meg mindennel. Csak állati kicsi lyuk.
Rászólt a mamája:
– Csókold meg a kistestvérkédet!
A kistestvére egyből a nyakába ugrott! Mert pontosan olyan szemtelen, mint a Brigi. Mondta
az új papája a Briginek:
– Majd teszünk neked matracot a földre. Brigi csak bámult rá a mandulás szemeivel.
– Hiszen ágy is van!
– Abban a Zsófika alszik. Aki az igazi gyerekük.
Úgyhogy a Brigi csak leült magának. És nem szólt senkinek egy szót se. Akkor a Rózsi néni
bőgött. Ezt bőgte:
– Brigitta! Gyere velem haza!
A Brigiben kiabált egy hang belülről: „Igen! Haza akarok menni! Haza akarok menni
mihozzánk!” Vili, mert ott az övé az ágy. De csak mondta idegeskedéssel:
– Engem mindenki hagyjon békén! Mert én már nem tudom, hogy mi van jól, és mi van
rosszul.
És bántotta a Rózsi nénit.
– Én itt maradok az én igazi anyukámnál!
És mosolygással átölelte az igazi mamája nyakát. De nem érzett közben belülről semmit.
Akkor a Rózsi néni még egy darabig nagyon sírt. Aztán elment a fenébe.
És az új papája mondta a Briginek:
– Nincs lófrálás meg ilyesmi. Mert marhára hasonlítasz a mamádra.
Aztán ott maradt az igazi mamájánál még három napig. De nagyon vacak volt ott neki.
Úgyhogy magától visszament a Rózsi nénihez.
Leült náluk a rekamiéjára. Babrálta a mackóját, amivel kiskorában el bírt aludni.
És csak ült egész nap. Enni se volt kedve. Meg semmihez nem volt kedve.
Rózsi néni kérdezte tőle:
– Nem mész iskolába?
De nem ment iskolába sem.
Akkor eljött hozzá az osztályfőnöke, akit nagyon imádott.
És az ő kedvéért újra járt iskolába.
Beült a régi padjába. Firkált. Bőgött.
És nem tanult semmit. És nem figyelt arra, amit a hülye tanárok magyaráztak neki.
És egyik nap ment haza az iskolából, vitte a hasán a táskáját, és akkor mellé ment egy téri fiú.
– Hol voltál, hercegnő? Nélkülöztünk egypár napig, így tudnak az emberek másokról mindent!
70
A Brigi mondta neki:
– Semmi közöd hozzá!
De tudhatott valamit a téri fiú a Brigiről. Mert tovább beszélt hozzá:
– Nem akarsz egy jó kis buliban részt venni? Úgy látom, nem a legjobb a kedved! Ott
megvidámodnál!
De lehet, hogy csak viccelésből mondta az egészet. Mert addig nem állt szóba téri fiúval.
De akkor szóba állt. Megállt a járásában. És mondta a fiúnak:
– Dehogynem. Gyerünk.
És ment vele. Iskolaköpenyben. Meg iskolatáskával.
Valami klassz lakásba mentek be. És hamar összegyűltek a többi téri fiúk is. Akiket ismert
látásból. Meg volt egy öreg pacák. Akié a lakás.
Adtak a Briginek bitang erőseket inni.
A Brigi mind megitta. És tényleg bitang jókedve lett tőle! Mindig csak nevetett.
Pedig azelőtt már nagyon régen nem bírt nevetni.
És mikor a téri fiúk akartak tőle valamit, akkor is nagyon nevetett, és bezárkózott előlük a
fürdőszobába.
De a fürdőszobára csak nagyon kicsit emlékezett.
Legjobban a fehér orvosságos szekrényre. Meg a pohárra. A pohárra nagyon emlékezett! Piros
műanyag, fehér pettyekkel.
Fehérek voltak a bogyók is, amiket beledobált. Nevetett közben. És énekelt. Biztos, hogy
hamisan énekelt, mert a Brigi is süket, mint én.
Aztán már semmi továbbira nem emlékezett.
Csak az orvosra, aki megpofozta az arcát, és kérdezte tőle:
– Milyen orvosságot vettél be? Milyen orvosságot vettél be?
Mert marhára fontos lett volna megtudni az orvosnak, hogy milyen orvosságot vett be.
De a Brigi úgyse tudta volna neki megmondani.
Aztán felébredt, és látta, hogy minden csupa fehér. És nem tudta, hogy hol van.
Csak apródonként jött rá.
És meglátta a Rózsi nénit, aki dörzsölte össze a kövér kezét megállás nélkül. És megijedéssel
nézett rá. Meg az igazi mamáját is meglátta. Aki rákiabált:
– Kislányom!
A Brigi megnézte magának a mandulás szemével az igazi mamáját. És kérdezte tőle:
– Maga minek van itt?
Válaszolt az igazi mamája:
– Eljöttem érted, Irma!
Amit a Brigi nem értett.
– Az Irma az kicsoda?
– Az Irma az te vagy, mert én úgy neveztelek el. Csak az új mamádnál lettél Brigitta.
Ilyen marha mázlija van a Briginek! Mert az Irma az irtó röhejes név.
Mondta az igazi mamájának a Brigi:
– Maga csak nevelje a Zsófikáját. És engem hagyjon békén. Ha már eddig nem jutottam az
eszébe.
Az igazi mamája ezt szipogta:
– Mert nem akartam megzavarni a boldogságodat.
A Brigi csak nézte bitang sápadtan.
– Azt maga honnan tudta? Az én boldogságomat?
Frankó, mert azt se tudta az igazi mamája, hogy él-e még, vagy meghalt.
És mesélte még a Brigi:
– Ahogy a bogyókból felébredtem, minden olyan világos lett nekem, mint a nap.
71
De nem tudta megmondani, hogy milyen bogyók voltak. Pedig nekem is jó lenne egypár
szem! Hogy ne legyek mindig olyan hülye!
A patikus nénivel is hülye voltam, aki vigyáz mindig a kis Rékára. Nehogy baja legyen.
Mindig odahív őhozzájuk, ha megyek át Budára.
Mondtam neki:
– Nagyon tessék a kis Rékára vigyázni. Mert ő a néni lányának a gyereke. Úgyhogy őrá
nagyon tessék vigyázni!
A más gyereke meg nyugodtan megdögölhet.
És vigyorogtam rá marhára. Mert meg bírtam volna fojtani! Nem ő tehet róla, hogy a Brigi
még él!
De elég hamar meggyógyult a Brigi. És járt tovább rendesen iskolába.
És amikor nekem az első gimiben a karácsonyi szünet volt, akkor meglett az esküvője.
Nagyon szép volt a Brigi a menyasszonyi ruhában. És nagyon ideges. Mert a hülye vőlegénye
mindig ráállt a fátyolára. Pedig úgy kérték csak kölcsön.
Egy kicsit vörösre mosta be a Brigi a haját. Ami kurvás. Az igazi barna hajával nekem jobban
tetszik.
A Brigiék leültek egy vörös hokedlire egy masnis spiné elé, aki dumált nekik.
Mindenki nagyon meghatódott!
Én is! Marhára!
Irtóra elgondolkoztam a Brigi komplikált életén. Mert mondotta a máslis spiné:
– Van anyai szeretet. Az anyát marhára kell szeretni. És azon gondolkodtam:
A Briginek most melyik mamáját kell szeretni? És így reménykedtem:
A Brigi gyerekének már csak egy mamája lesz. Mert úgy azért sokkal egyszerűbb.
Aztán egészen nagy csend lett attól, hogy a Brigiék gyűrűt cseréltek. És megcsókolták
egymást. A szájukon.
Nekem a torkomba jött a szívem!
Közben muzsikáltak valami szépet.
Amitől mindenki csendben maradt, csak a hülye Ági nem! Aki meglökött a formás hülye
könyökével.
– Ha ráérsz, majd csukd be a szád.
Úgyhogy leejtettem a táskámat. Bitang nagyot szólt. És mindenki énrám nézett.
Csak vörösödtem meg vigyorogtam kínomban. És meg bírtam volna fojtani az Ágit!
Úgyhogy elfordultam tőle tehozzád. És kérdeztem meghatottan:
– Mi ez a muzsika?
– A Csárdáskirálynő. Ezt mondtad!!
És olyan kenetes képet vágtál, mint aki nem is mondott baromi nagy marhaságot! Ilyen piszok
bírsz lenni te is!
Az Ági beletömte az egész zsebkendőjét a nagy szájába. Nehogy kipukkadjon. Nekem is
röhögni kellett volna! Csak az apuka nézett.
– Már megint a Judit! Már megint ő nem fér a bőrébe!
Úgyhogy figyeltem tovább, nehogy még egy marhaságot csináljak.
És akkor te mondtad bizonytalanul:
– Azt hiszem, most fel kell állni.
És én egyből felugrottam! Hadd lássa apuka, hogy mennyire figyelek!
De rajtam kívül mindenki ülve maradt. Te is!
Mert mégse kellett felállni. Csak én álltam egyedül az egész hülye teremben!
És így reménykedtem: „Ez egy ünnepélyes hely. Itt nem szokás senkit megpofozni.”
Amikor készen voltunk, akkor felvettem a hülye táskámat a földről, és mentünk mindenkit
megcsókolni.
Apuka is megcsókolta a Rózsi nénit. És mondta:
72
– Kapsz egy fülest, ha nem viselkedsz normálisan.
Ami nekem szólt.
És hazafele már nem ejtettem le semmit. Hanem gondolkoztam.
Azon, hogy én nem szöknék meg, mint a Brigi. Mert mi egy család vagyunk.
Mert egy családban sokféle mindenki van. Ami látszik például a fregoliból.
Mert apuka szépen leereszti a fregolit, és leszedi róla a megszáradt gatyáját. Te is, ha apuka
látja.
Ha nem látja, akkor felugrálsz érte. És mondogatod ugrálva:
– Ha harmadikra elérem, akkor ma normális lesz a főnököm. Az Ági a söprűvel piszkálja le.
Én székre állva. Úgyhogy mindenki más. És mégis egy család vagyunk. Olyasmiktől vagyunk mi
egy család, mint például az Ági ugatása.
Mert amikor még kicsik voltunk, és a régi lakásban laktunk, akkor az Ági bebújt a kihúzhatós
nagy asztal alá. Lehúzkodta körbe a rojtos terítőt, és úgy várta, hogy hazajöjjetek.
És amikor meglátta a rojtok mögül a lábatokat, akkor ugatni kezdett.
– Vaju! Vaju!
Apuka lehajolt hozzá. És kérdezte:
– Itt milyen fenevad tartózkodik?
Ordibálta az Ági:
– Itten egy kutya tartózkodik! Ugráltam izgatottan a nagy szekrénynél.
– Ottan a hülye Ági tartózkodik!
De az Ági ugatott még jobban:
– Vaju! Vaju! Vaju! Apuka csóválta a fejét.
– Nem kutya ez. A kutya nem így ugat. A kutya így ugat: Vau! Vau!
Az Ági röhögött és ordibált tovább a kihúzhatós asztal alatt.
– Itten mégis egy kutya van! Csak még kicsi! És selypít.
Azóta, ha apuka hazajön mihozzánk, és leveszi a szemüvegét, és megdörzsöli a szemét, hogy
látni bírjon velük, akkor nem azt köszöni, hogy szia vagy más ilyesmi.
Hanem azt mondja:
– Vaju-vaju!
És vigyorog mindegyikünkre.
Ezt mondja a telefonba is halló helyett. Már nagyon sokszor megfigyeltem! Úgyhogy arra
gondoltam:
Az ilyenektől lesz család az ember. Az ilyenek miatt nem bír meglógni. Pedig te se vagy az
igazi mamám. Ezeket gondoltam a Brigiről. De biztosan bitang nagy marhaságok. Mert én a
legtöbbször marhaságokat gondolok.
73
X.
Nincs több nagyon hosszú éjszaka.
Mert hazamehettem a kórházból.
Csak itthon se nagyon lehet aludni
Az adjunktus bácsi egy kicsit meghajolva állt, és dörzsölgette össze a szép kezét, és nézett
rám.
– Huszárkisasszony! Hazamehetsz! Marha nagyot ugrott a szívem!
De szólni nem bírtam semmit! Csak vörösödtem meg vigyorogtam, rendes szokásom szerint.
Ti apukával az ajtóban álltatok. És nem mertetek kérdezni semmit. Úgyhogy én kérdeztem
meg:
– Kell gipszágy?
Az adjunktus bácsi félretette a fejét, és mosolygott.
– Nem kell. A konzílium úgy döntött, hogy nem kell. Az ilyen fiatal szervezet…
– Csodákra képes!
Ezt én ordibáltam. És letettem a sütőlapát kezemet az ágyra, és kihúztam magam, amiért én
csodákra vagyok képes.
Aztán nem húztam ki magam mégsem, mert úgy szúr a fenekem.
Úgyse engem nézett az adjunktus bácsi, hanem téged! Ahogy a kontyodat vacakolod. Meg
kellett volna mondani neki:
– A mamámnak festve van a szőke haja. Az enyém az igazi! Az enyémet nézze!
De azért jó volt, ahogy hárman voltatok körülöttem, és mind a négyen nekem örülünk. A
bitang fekete szemű Beáta még a kórházban marad, mert ő csípőficamos, és az tovább tart. De
majd meggyógyul teljesen.
Mert a hülye Ági is csípőficammal született. És ha meglát valahol egy begipszelt gyereket
cipelni, akkor rögtön odarohangál és mondja:
– Én is ilyen voltam, és meggyógyultam teljesen. Tessék nézni!
És ugrál, szaladgál, pörög összevissza. Mert bitangul imádja a cirkuszt. Az csak vili, hogy én
marhára utálom! Úgyhogy rossz volt, amikor a mentők vittek fel, és mindenki kiszaladt a
folyosóra, és engem nézett. Az ilyesmi az Áginak való.
Kiolvastam felfele a koszos lépcsőházat, mert már rég nem olvastam.
– Szexy. Ági-Szexy. Szabó Szexy.
De most nem zavart az Ági baromsága.
A fordulóknál marhára fájt a fenekem! Szép zöld lettem tőle, és vizes a homlokom.
Láttam, hogy apuka figyel, és ő is belesápad a bitang nagy szívével. Úgyhogy inkább
elfordítottam tőle a fejem.
És nagyon jó volt megint a saját ágyamban feküdni! Ezer éve nem feküdtem benne!
A hülye Ági ugrált körülöttem, nevetett, a haját ütögette. Bitangul örült nekem! És sajnált.
Vigyorogtam rá.
Az én testvérem. Az én testvérem, akármilyen hülye. És néha egészen jó, hogy van.
Örültem, hogy kivettél két hét szabadságot, és velem maradsz: mindennek örültem!
Tettél a derekam alá kemény párnát, amit az adjunktus bácsi elmagyarázott neked.
Mert az ilyenekben speciel nagy vagy.
Kaptam tőled kisasztalt az ágyam mellé. Rá a telefont, hogy ne unatkozzam annyira. Füzetet
és ceruzát. Limonádét. Nagy dobozban cukrot. És pohárban sűrített tejet. Amit annyira imádok!
Aztán végignézted töprenkedve az egészet. Az Ágit is. Amitől abbahagyta a cirkuszolást, és
elment a fenébe.
Mert mondotta az adjunktus bácsi:
– Nyugalom kell neki. Aki én voltam.
74
Úgyhogy mondtam magamban:
– Az én mamám most nyugalmat csinál nekem. Ha belepusztulok is, de nekem most
nyugalmam lesz. Mert az én mamám az egy ilyen spiné.
Magamra húztam a nyomorékvirágos paplanomat, és eszembe jutott:
Most itt fekszem hanyatt egy hónapig.
És nem bírtam elképzelni, hogy egy hónap hanyatt fekve milyen hosszú lehet.
Járt az eszem körbe.
Ide nem bír bejönni a Zelma!
Majd jönnek meglátogatni a srácok a suliból. Majd ha szabad lesz nekik.
Most egy évig fel leszek mentve tornából. Pedig mindig mennyire meg akartam csinálni
azokat a hülye gyakorlatokat! Azért tudott annyit szórakozni velem az Izompacsirta. Most már
nem szórakozhat velem.
Az ember néha még egy lónak is köszönhet valamit. Ami elég szellemeskedés ahhoz képest,
hogy nekem jutott az eszembe!
75
XI.
Jó lenne elrohangálni máshová.
Például a nyári táborban is elég jó volt.
Sajnáltam, de a Szomorúmari se lehetett a barátnőm
Az első gimi utáni szünetben legszívesebben Kanadába mentem volna prémvadásznak, ahogy
akkor egy filmben láttam.
Piszok nagy folyók közé meg erdők közé. Amiben lennének pisztrángok meg bikák meg
mókusok.
Lenne egy hegyi kunyhó, és ott laknánk a Botonddal. A Botond már felnőtt férfi lenne és
féllábú.
És elmenne a Botond szürke medvét lőni meg végigjárni a kitett csapdákat. Kajakkal is menne
borzasztóan rohangálós folyókon. Amik Kanadában vannak.
Én főznék neki addig vadbivalyt.
És nem is lenne más, csak az erdő meg az állatok meg én. Más csajok egyáltalán nem
lennének. Úgyhogy nem bírna rájönni a Botond, hogy én milyen ronda vagyok.
Mert a világszép Pirike már lerogyott volna az első csapdára. És ott unná bitangul, hogy nem
vele van valami.
Mi pedig ennénk a vadbivalyt olyan fakanállal, amit a Botond faragott. Este üldögélnénk a tűz
mellett, és fújna a szél. És néha lőnénk egy indiánt, mert azt úgy kell. Én azt énekelném, hogy
erdő mellett estvéledtem. És nem tudná a Botond, hogy bitang hamisan énekelek. Mert nem lenne
ott senki, aki szépen tud énekelni.
De tudtam jól, hogy ez az egész csak hülyeség. Mert én mindig csak hülyeségeket gondolok!
Mert mi a Botonddal már az első napon megfojtanánk egymást! Úgyhogy Kanada helyett
mentem építőtáborba. Az is elég jó hely, mert annyi barackot ehet az ember, amennyit csak akar.
Sok homok volt a táborunk körül. Olyan rengeteg, hogy annyit még sose láttam együtt. Akkor
frankó, amikor felkapja a szél, és hozza minekünk ajándékba! Olyankor még a fogam alatt is
homok csikorgott.
Ettünk sok dinnyét is, mert loptak a csajok. Mert úgyis kinn rohadt a földeken, és úgyse szedte
össze senki. Meg egyszer csirkét is hoztak. Megfőztük és megettük. De azért az volt a vélemény:
Máskor csirkét nem kell lopni, mert az más. Az nem rohad el az esőben.
Ilyenek vannak a táborban, meg volt az utolsó vasárnap, ami bitang rosszul kezdődött!
Az volt, hogy nagy tábortüzet kellett csinálni, mert jönnek kiskatonák, akikkel táncolunk, meg
a Menőfej együttesek, akiktől minden hülye csaj megbolondult.
És kijelölt a táborvezető tíz csajt, hogy azoknak kell rőzsét szedni, és az csak vili, hogy én is
belekerültem. Pedig senki nem akart szedni, mert aki szed, annak már nem marad ideje fejet
mosni meg átöltözni meg ilyenekre.
Rohangáltam a vacak rőzsékkel, hogy minél hamarabb készen bírjunk lenni. És nem is nagyon
figyeltem a többieket. És egyszer csak azt vettem észre, hogy sorban mind meglógtak, és engem
otthagytak egyedül! Tudták, hogy én már nem lógok el, mert abból piszok nagy botrány lenne.
Úgyhogy csak hordtam a rohadt fákat tovább. Csupa kosz lettem tőlük, a pofám vörös és
izzadságos, a hajamba meg belement a mindenféle száraz levél. Olyan voltam a kifakult régi
fürdőgatyámban, mint egy erdei boszorka. Pontosan!
És amikor meghallottam, hogy a táborkapunál már beszélgetnek és nevetnek a lányok a
kiskatonákkal, akkor már úgy bőgtem, mint a záporeső.
Ezt bőgtem:
– Miért mindig én vagyok a leghülyébb? Miért mindig csak énvelem van kitolva?!
Irtó lassan haladtam egyedül! Úgy éreztem, hogy sose lehet már nekem a fahordást
abbahagyni! És akkor az egyik fa így szólt hozzám:
– Hát te, kislány? Mit csinálsz itt egyedül?
76
Nem szóltam semmit a fának, ami mögött egy kiskatona volt. Nem volt kedvem társalkodni.
Úgyis láthatta, hogy mi van.
Akkor fütyült egy akkorát, hogy megsüketültem tőle. Amitől egyből odajöttek a többiek is
mind. És magyarázta nekik:
– Találtam egy erdei tündért. El van varázsolva, úgyhogy nem bír beszélni, és örökké rőzsét
kell neki hordani.
Akkor elfordultam tőlük, hogy ne lássák a koszos pofámat. És vigyorogtam is meg bőgtem is.
És szétmaszatoltam a bőgésemet az arcomon.
És minden kiskatona ott maradt, és segített nekem! Bitang hamar elkészültünk!
Akkor már jöttek volna a többi csajok is, csak nem bírtak a magas sarkú csukáikban. Csak
álltak a tábor előtt, és onnan bámészkodtak rám irigykedve. Akkor már nevettem!
És valamelyikük virágkoszorút rakott a koszos fejemre. Egy másik meg letérdelt elém
komikásan:
– Erdők Tündére! Végrehajtottuk parancsodat! Ó mondd, kívánsz-e még valamit?
Én meg csak vigyorogtam meg vörösödtem, és nem bírtam kinyögni semmi szellemeskedést,
rendes szokásom szerint.
A csajok pukkadtak, és amikor mentem el mellettük, akkor odamondták:
– Ezt jól kibuliztad!
Amiért én fürdőgatyában maradtam, ők meg fel vannak öltözve. És mondták nekem
kenetesen:
– Nyugodtan felöltözhetsz! Addig majd mi szórakoztatjuk a vendégeket.
Fel is öltöztem, hogy boldogok legyenek. Engem úgyse érdekelnek a krapekok!
De velem akart táncolni mindegyik! És úgy hívtak továbbra is:
– Tündérke!
Egy ekkora colos lovat, mint én vagyok!
Ami röhejes! De azért nagyon örültem neki.
Aztán a Menőfejék bedobták magukat, és attól kezdve csak őrájuk tátották a szemüket a
csajok. Mert én nem mondom, hogy nem játszanak jól, csak ne lennének olyan haláli
beképzeltek!
És az nem igaz, hogy a hülye csajok miket csináltak! Az egyik deszkacsaj folyton a dobos felé
nyújtogatta a hülye karját. Ordibálta:
– Csókolj meg! Csókolj meg!
Megjátszotta, hogy eksztázisba esett, vagy mi a fenébe.
Azt hittem, hogy lepetézem a gyönyörtől! Mert én még soha nem láttam ilyeneket!
A dobos hülyült tovább, de nem csókolta meg a csajt, mert nagyon pocsék egy csaj volt.
Amikor szünet lett, és mászkált mindenki, akkor leszólt nekem a gitáros:
– Tündérke! Nem akarsz találkozni velem?
Csak forgott velem egyet az élet! Hogy pont velem akar találkozni! Egy ilyen menő fej!
És feldiktálta nekem a telefonszámát, ami máskülönben titkos. Az irtó elit, ha valakinek titkos
száma van.
Mondta még a gitáros nekem:
– Hívjál fel akármikor. És én majd megnézem, hogy van-e időm a számodra. Mert el vagyok
foglalva a legtöbbször.
Azt hittem, felrobbanok a pipától! Úgyhogy válaszoltam neki:
– Jó. Majd felhívlak. És várok türelmesen, amíg te rám érsz. Mert mindig csak azt szerettem
volna világéletemben, hogy egy ilyen zsíros hajú, szőrös, pocsék gebe végre rám érjen!
Gondoltam, marhára megsértődik! De nem sértődött meg egyáltalán. Hanem mondotta:
– Én, öregem, nem érek rá hülyéskedni, mint a többi krapekok. Én csak a lényegre érek rá. És
ha nem tetszik, akkor éntőlem nyugodtan elmehetsz a fenébe.
Ilyen bitang elit modora van.
77
És mégis talál csajokat magának. Már ott a táborban is talált! Annyit talált, hogy még sok is
volt neki. De csak olyan csajt választ, akinek van elég melle.
Ezt onnan tudom, hogy a Csilla is bele volt esve, akivel még a Szávaiban jártunk együtt. A
Csilla megszerezte a titkos telefonszámát, és felhívta. Nekem addig el kellett fordulnom, amíg
tárcsázott, nehogy megtudjam a számot! Nem láttam a pipától, hogy ilyen hülye a Csilla!
Kérdezte tőle a gitáros:
– Hányas a mellbőséged?
De a Csillának még nem volt elég melle, mert akkor még csak negyedik általánosba jártunk.
Úgyhogy nem is találkozott vele, és a Csilla marhára bőgött.
Otthagytam az elit modorú gitárost a fenébe, és bementem a mi sátrunkba egyedül lenni, mert
nekem legtöbbször csak az a jó.
De nem lettem egyedül, mert benn volt már a Mari, akivel egy brigádban dolgoztunk.
A Szomorúmari, így neveztem el, mert mindig búsul.
Amikor megérkeztünk a táborba, akkor is rögtön szomorú lett. Úgyhogy a nyakába ugrottam:
– Sír a kisbaba az anyukája után! Csak nézett rám komolyan a Mari.
– Nekem nincs mamám. Meghalt.
Fenékbe bírtam volna rúgni magamat! Mert én mindig pontosan eltalálom, hogy mit kell
mondani.
Vajon mitől vagyok én ilyen hülye?
Én azt nem bírom nézni, ha valaki szomorú. Akkor fel bírnám pofozni az egész világot!
Amikor nem kellett dolgozni a táborban, akkor a Szomorúmari legtöbbször csak ült magának
az ágyán. Az ölében volt a fehér pincsikutyája. Feketével volt kivarrva a szeme, és pirossal az
orra. Még a mamája csinálta neki.
És borzasztó rondára sikerült, csak nem akartam a Szomorúmarinak mondani. Nehogy még
szomorúbb legyen tőle.
De rám nézett a Szomorúmari, és egyből mondta:
– Én is tudom, hogy ez a kutya nagyon ronda. Kedveskedtem neki.
_ – Csak azért olyan ronda, mert túl kövérre lett kitömve. És attól inkább olyan, mintha göndör
malac lenne. A Szomorúmari húzkodta a horgolást rajta.
– Tudom, de nem akarok változtatni rajta. Mert ez az utolsó emlékem a mamámtól. És nincs
több.
Néztem a sötét sátorban a pincsikutyát. És arra gondoltam:
Kár, hogy a mamája nem valami más állatot horgolt neki. Akármilyen másik állat jobb lett
volna. Krokodil is, kígyó is, csak pincsikutyát nem.
Mert pincsikutyákat élve is láttam, és akkor is ugyanilyen rondák voltak, horgolás nélkül is.
A Vali néninek volt egy rakás pincsikutyája, aki a Szávaiban magyart tanított.
Egyszer haza kellett vinnem neki a dolgozatfüzeteket. Akkor kijött a Vali néni a csengetésre,
becsavart hajjal.
Összehúzkodta rám a rövidlátó szemét:
– Te vagy az, Szabó, nagyszerű.
Bementem vele, és rohangáltak körülöttünk a dögök. És magas hangon ugattak, ahogyan én
szoktam nevetni.
És volt olyan pincsi is, amelyiken gatya volt. Irtó hülyén néztek ki benne! Törtem a fejem,
hogy minek lehetnek gatyában? De nem bírtam rájönni.
Úgyhogy megkérdeztem a Vali nénitől:
– Miért van bugyi ezeken az aranyos kiskutyákon?
A Vali néni megmondta:
– Hogy ne legyen kiskutyájuk nekik. Mert ha nem lenne rajtuk bugyi, akkor folyton
kiskutyájuk lenne. És már nem bírjuk hová rakni őket! Nem akarsz egyet?
Azokból a ronda dögökből!
78
Úgyhogy vigyorogtam rá, és vörösödtem.
– Én borzasztóan szeretnék, de tetszik tudni a mamám sajnos nem engedi.
És nem értettem, hogy hogyan bírnak a kutyák a gatyában nagydolgozni meg kisdolgozni?
Lehúzzák? Vagy becsinálnak?
Úgyhogy a Szomorúmarinak nem is meséltem el a pincsikutyákat. Gondoltam, hogy hátha
nem is bírna rajtuk röhögni.
Mondtam a Szomorúmarinak:
– Legyünk barátnők, jó? Mert nekem is nagyon vacak életem van. Nekem például túl sok
mamám van, meg ilyenek.
De a Szomorúmarinak se bírtam én barátnő lenni. Mert ő mindig csak ült magának a ronda
kutyájával. Elkaptam a sütőlapát kezemmel:
– Gyere! Csináljunk valamit! Bámult rám szomorúan.
– Minek?
Nem bírtam neki megmagyarázni.
– Csak! Gyere!
De nem akart csinálni semmit. Úgyhogy nagyon sajnáltam, de mindig elrohangáltam másfele.
Ami attól van, hogy én szívtelen vagyok.
79
XII.
Második gimiben már nem olyan vacak.
Az osztálykirándulás se
Másodikban nem a tanulással kezdtünk, hanem mentünk kukoricát törni. És én bitang klasszul
felöltöztem hozzá!
Felvettem a fekete gatyámat, amit úgy kinőttem a nyáron, hogy szét akart repedni a
fenekemen. És hozzá a fehér pulcsit, és az is bazi jól feszült rajtam.
Te biztosan valami ócska vacakokat adtál volna rám, és mondtad volna a piszok sok eszeddel:
– Úgyis csupa sár leszel.
Frankó, csupa sár is lettem. Csak azt akartam, hogy már egyszer engem is észrevegyenek! Ne
csak mindig téged meg a hülye Ágit!
A Mamut volt a felügyelő a kukoricatörésen, mert ő nőtlen, és ezért a diri őt minden
marhaságba bele bírja rángatni.
Ő már kinn volt, mire én odaértem, mert megint elaludtam, rendes szokásom szerint.
Rám nézett a Mamut, és felhúzta egészen a szemöldökét. Én vörösödtem és vigyorogtam, és
vártam a megszokott szemét szövegét: „Uborkapofa! Fel méltóztattál ébredni?”
De azt mondta:
– Kezét csókolom.
Dögölj meg!
Ezt gondoltam, amiért megint szekál. De hangosan én is azt mondtam:
– Szcsókolom!
Aztán csak ácsorogtam, és bámészkodtunk egymásra.
És csak nagy nehezen bírtam a hülye agyammal rájönni arra, ami van:
A Mamut nem ismer meg engem!
Úgyhogy mindig vidámabban vigyorogtam rá.
Akkor ő rám tátotta az okos szemét.
– Nicsak! A csúf kis béka királykisasszonnyá változott!
És nagyon elismerően bámult rám!
Nekiálltam marhára melózni, nehogy bőgjek boldogságomban!
És arra gondoltam:
Hátha más lesz az életem ezentúl nála. Hátha már nem leszek többé uborkapofa. És akkor egy
hétig is szívesen kefélem a sarat a gatyámból!
Amikor egymás mellé értünk a Mamuttal a sorban, akkor mindig mosolygott rám:
– Királykisasszony!
Vigyorogtam a mondását, mert a királykisasszonyoknak nincs harminckilences lábuk meg
tyúkszemük meg levert glazúr a térdükön. De sokkal szebb név az Uborkapofánál!
És attól fogva nem is mondta nekem a Mamut soha többé az Uborkapofát. Még egy
lasztexgatyának is köszönhet valamit az ember!
De nemcsak a lasztexgatya történt velem másodikban.
Amikor hazajöttem az építőtáborból, akkor beleültem a mi kádunkba ázni. Utána magamra
húztam a világoskék horgolt ruhámat, és láttam a tükörben, hogy a finnszőke hajam már jól
megnőtt. És bitang barna vagyok hozzá!
És lerohangáltam a kistérre, a csajoknak felvágni a barnaságommal.
A téri fiúk sziszegni kezdtek valakinek. Hátrafordultam, hogy milyen elit csaj jön mögöttem.
De nem volt ott senki. Csak én voltam!
Nekem sziszegtek a téri fiúk! Marhára, méghozzá! És mondták a disznó megjegyzéseket, mint
az elit csajokra szokták, hogy jó lenne, meg ilyeneket.
Csak vörösödtem bitangul!
80
És mentem a hülye macskaköves utcákon másfelé.
És a többi utcákon a többi krapekok is forogtak utánam!
Akkor hazarohangáltam megnézni, hogy nincs-e valami gáz velem. De nem látszott a tükörben
semmi érdekes.
És mondtam az Áginak piszok nagy elképedéssel:
– Engem néznek az utcán!
Ági biggyesztette rám a nagy száját.
– Úgy, mint engem szoktak?
Ugráltam a tükör előtt, mint a nőstény kecske.
– Sokkal jobban! Sokkal jobban!
Úgyhogy megnézett az Ági magának. És mondta:
– Nem is igaz.
És magára rángatta a piros ruháját.
– Lemegyek veled, és megnézem.
Fésülködött egy óráig, aztán lementünk. És mentünk egymás mellett. Az Ági direktből
hangosan beszélt és nevetett, és minden krapekon rajta hagyta a babakék szemét. Hadonászott a
hülye formás karjával. Én meg csak mentem a colos lábammal, és nem csináltam ilyeneket, mert
az tőlem röhejes lenne.
És mindenki engem nézett! És az Ágit észre sem vették énmellettem! Ági rázta a haját
idegeskedéssel.
– Már mentünk eleget. Hülyeség az egész. Azért néznek téged, mert a horgolt ruhádból
mindened kilátszik. Ha rajtam lenne a te ruhád, akkor mindenki engem bámulna, mint eddig.
Úgyhogy visszamentünk, és cseréltünk ruhát. Az Ágin látszott, hogy pipa marhára! Mérgesen
rángatta magára a kék ruhámat, nekem meg az ő pirosát kellett felvennem. Irtóra vigyáztam, hogy
csak a háta mögött röhögjem ki! Mert úgy lógott rajta, mint bikán a hálóing. Rajtam meg a piros
ruhája szét akart robbanni!
Mentünk le az utcára. Végig a Baross utcán, ki a Körútra. Én csak estem a falnak a röhögéstől!
– Most is engem néznek!
Naná! Amikor mindenem kiduzzadt a piros ruhából!
Ági rázta a haját idegeskedéssel. Rángatta a horgolt ruhám vállát, mert mindig le akart csúszni
róla. Mert nem volt annyi melle, mint nekem.
Ági égnek fúrta a papucsorrát.
– Ez az egész egy nagy hülyeség. Úgyhogy nem is megyek tovább sehová!
Nem látott a pipától!
Én a legszívesebben ordibáltam meg nevettem volna! És mentem tovább egyedül. Ági ordibált
utánam:
– Légy szíves, add vissza a ruhámat, jó?! Úgyhogy mentem vissza vele mégis.
A kistéren kinn voltak a régi violás csajok. Mondta nekem a Rácz Juli:
– Egészen megszépültél!
De közel jött hozzám, és a fülembe súgta:
– A melledet ne tömd ki ennyire, mert az röhejes. – Csak bámultam rá, mint a sósbálvány!
Amikor nem is volt kitömve egyáltalán! És gondoltam jókedvűen:
Nem én tehetek arról, hogy végre én is fejlődtem. Nem én tehetek arról, hogy az Áginak meg a
Julinak még nincs ennyi melle. Nekem meg már van elég. Mert nem én osztom el. És ha én
osztanám el, akkor is így lenne. Vili!
Az első dögtanóránkon kihívott a Mamut:
– Jöjjön a Királykisasszony beszámolni.
Vörösödtem és vigyorogtam kínomban! És gondoltam:
„A rohadt banda most velem szórakozik két hétig legalább. De nem szórakoztak velem!”
Amikor kiment a Mamut, akkor rám szólt a Botond:
81
– Szervusz, Királykisasszony! Tudok rád még jobb nevet. Jéghercegnő.
Néztem a rohadt Botondot, hogy kiröhög-e, vagy mi, de komolyan dumált, és én úgy
döntöttem, hogy a Jéghercegnő is nagyon szép.
De a Pirikéjének egyből leesett tőle a komplexe a béka feneke alá. Kiabált:
– Igaz! Nagyon jó név! Mindenki megfagy, aki hozzáér!
Csak biggyesztette a szép száját, és állati pipa volt, és csupa bőgés a szeme.
És sajnáltam! A szép Pirikét! Akit úgy irigyeltem az elején! Mert csak kegyelemből engedték
át másodikba. És ezt tudtuk róla mind. Hogy nem vált be neki mégsem az alacsonyrendű izéje.
Mert a tanárok se mindig olyan hülyék, mint amilyennek látszanak.
A hülye Botondra nem mertem ránézni a Jéghercegnő miatt. Még deltásabb lett az
építőtáborban, olyan, mint egy igazi férfi.
De a többi hülye krapekok is kikupálódtak! Csak a szegény Kuki maradt ugyanolyan kicsi. Ő
ordibálta viccelésből:
– Jutka az osztály szépe!
Röhögtem a mondásán! És vártam, hogy a többiek is röhögnek. De csendben maradtak.
Úgyhogy arra gondoltam:
Ezek meg vannak húzatva teljesen.
És amikor nem figyeltek rám, akkor elkértem a Magdától a kistükrét, és megnéztem magam
benne. És láttam, hogy ugyanolyan ronda vagyok benne, mint azelőtt.
A Piri odavonaglott, és kikapta a kezemből. És ordibált:
– Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb a világon?!
Ilyen hülye! Amikor így nem is rímel! Én nem engedtem volna át magyarból.
Aztán visszaadta:
– Tessék, Királykisasszony!
És szétrobbant a pipától.
A Melák mély hangon röhögött:
– Nem jó! Virágnév kell egy csajnak! Például kaktusz. Az jó a Jutkára! Szabó Kaktusz!
És röhögött a hülye ötletén, és söpört félre előlem, nehogy letépjem.
Aztán felültem a padra, és meséltem mindenkinek a nyaramat. A tábort, a Menőfejeket,
mindent. És nem voltam zavarban egyáltalán. Bírtam mesélni, mint a Márta elsőben. Csak én az
igazat.
A Botond beült mögém a régi helyére. És hozzányúlt a finnszőke hajamhoz.
Hátrafordultam, mint a villámcsapás. És néztem a kezét, hogy ragasztó van-e nála, vagy olló.
De üres volt a két keze! És furcsán bámult rám! És tekergette a hajamat az ujjaira. És mondta:
– Vicces a hajad. Szikrázik!
Odajött a hülye Colos is.
– Nekem is a haja tetszik a Jutkának!
És jött mindig közelebb hozzám, és nézte direktből a melleimet.
Mindenki röhögte a hülye Colost.
Én is. És gondoltam: „Ezek a dolgok érdekesek! Mert a hülye Colos nem fontos nekem. A
rohadt Botond viszont fontos. Azért pukkadtam miatta mindig, mert fontos volt nekem.”
És kezdtem törni a hülye fejemet, hogy mitől fontos valaki az embernek.
A szegény kis Kukit imádom, de nem fontos egyáltalán. A Botondot többnyire utálom, de
mindig fontos. Úgyhogy a fene érti ezt.
Az Ági néni fontos. A Mamut fontos. Meg a te hülye véleményed is fontos. De az
Izompacsirta nem fontos egyáltalán.
Nem bírtam rájönni, hogy ez mitől van.
Attól van, hogy én egy hülye vagyok.
A második gimi első heteiben alig maradt időnk tanulni, mert kukoricatörés után mentünk
osztálykirándulásra.
82
Amikor elsőben mentem osztálykirándulásra, akkor attól féltem, hogy belelöknek egy
szakadékba. A másodikon annyit nevettem, hogy az nem igaz!
Jött velünk egypár hülye elszülő is.
A Bodnár Pirikének a mamája is, naná.
Felfújta magát, és kérdezte tőlem:
– Téged egyedül is elenged a mamád?
Ami annyi, mint az én mamám is jól megéri a pénzét. A Melák mély hangon mondta:
– Mi gonosz férfiak! Tőlünk minden csajt félteni kell!
És röhögtünk a Bodnár mamájának a háta mögött!
És a buszban mindenki énmellém akart ülni. Álltam középen, nevettem, hátrafogtam a sok
hajam, és elengedtem, hogy szikrázzon. És javasoltam:
– Sorsoljatok ki.
A krapekok hülyöngtek és ordibáltak:
– Veszünk sorsjegyet!
És a Piri megint biggyesztette rám a szép száját.
Úgy ültünk a buszban, hogy egy fiú, egy lány. Így akarta a Szegényidanéni, nehogy marjuk
egymást rendes szokásunk szerint.
A Colos röhögött rajta:
– Nehogy túlságosan is jóban legyünk a végén!
Aztán felraktuk a cuccokat a hálóba. És röhögtük azt, aki sok cuccot hozott. És röhögtünk
engem, aki jóformán csak a fogkefémet vittem.
Mászkáltunk összevissza a buszban, ordibáltunk. És én a Botondot figyeltem, hogy odahív-e
maga mellé.
És arra gondoltam: „Csak egy árva szót kéne szólnia! Csak rám kellene néznie!”
De belebújt egy hülye könyvébe, és olvasott. Úgyhogy a Kuki mellé ültem. Ez volt az
igazságos! Mert a Kuki elsőben is a legtöbbször rendes volt hozzám. A Botond mellé beült a
Pirikéje.
Egyből megpukkadtam! És mondtam magamban: „Rohadt Botond! Edd meg a Pirikédet!”
Délben valami várrom alatt ebédeltünk. És marha meleg volt! És én megittam két pohár sört.
Amitől a Piri mamája egyből vacakolni kezdett:
– Nahát! Mi lenne, ha ezt szegény édesanyád látná!
Direktből mondta, hogy a Szegényidanéni felfigyeljen rám! Úgyhogy felrobbantam a pipától,
és válaszoltam neki:
– Az én szegény anyám nagyon jól tudja, hogy én utálom a sört. Csak most irtó szomjas
vagyok.
A Szegényidanéni szeret engem, és jót akart mondani:
– Neki olyan modern mamája van.
De valahogy így jött ki:
– Neki olyan link mamája van.
Úgyhogy elmentem előlük a fenébe.
És bemásztam egy hülye szúrós bokor alá, és ott gondoltam rád. Ezt gondoltam:
Nekem olyan mamám van, akinek azt a fél üveg gint is meg lehet mondani, amit a fiúk hoztak.
Amit majd megiszunk este, amikor a Bodnárnak a mamája már az igazak álmát horkolja.
Naná, hogy este kiszökdöstünk!
És röhögtünk állati nagyokat!
Ordibálta a hülye Colos:
– Fiaim, az erkölcsre vigyázzatok! Mert arra marhára kell vigyázni!
A Melák javasolta:
– Ezentúl gimibe csak eunuchokat vegyenek fel.
83
Akik olyan krapekok, akiknek le van vágva.
Minden hülye tanár és elszülő aludt! Azt csinálhattunk, amit akartunk. De csak hülyültünk
meg ordibáltunk, meg ugattunk a kutyáknak. Aztán álmosak lettünk, és abbahagytuk az egészet.
De irtó klassz volt a sötétben mászkálni!
Másnap mentünk tovább a busszal, és a gint csak ott ittuk meg. Este elfelejtettük.
Marhára betett a Kukinak!
Nekiállt sopánkodni:
– Én még soha nem csókoltam meg lányt! Engem még egy lány se csókolt meg! Ez nem
igazság!
Biztatott engem a banda:
– Jutka! Tanítsd meg a Kukit csókolózni!
Pont én!
Ami tisztára röhejes. A Kuki bőgni kezdett:
– Engem soha egy lány se fog megcsókolni. A Jutka meg leginkább nem! Majd hülye is lenne!
Úgyhogy megsajnáltam a hülye Kukit, mert a legtöbbször neki is vacak volt az élete. És arra
gondoltam: „Engem már úgyis megcsókoltak egypáran, és nem haltam bele.”
És figyeltem a rohadt Botondot, hogy mit szól az egészhez.
De nem szólt semmit, csak azt a hülye könyvét bújta!
Úgyhogy azon reménykedtem:
Frankón így szoktam én is! Aztán nem látok egy betűt se az egészből!
De bazi pipa lettem a Botondra, hogy nem dumál hozzám semmit, és már megint nagyon
utáltam! És mondtam a Kukinak:
– Jól van, megtanítalak csókolózni.
És a Melák előreült a Szegényidanénit szórakoztatni, nehogy felmenjen benne a pumpa az
erkölcsünk miatt, mi meg hátramentünk csókolózni.
Elég soká csókolóztunk a Kukival. És marhára unalmas volt. Nem éreztem mást, csak a ginnek
a szagát, meg hogy milyen hülye a Kuki.
Eszembe jutott:
Amikor az Imre csak a kisujjamhoz hozzáért! Az százezerszer több volt ennél!
De leginkább erre gondoltam csókolózás közben:
Már megint országos hülye vagyok, rendes szokásom szerint. Csókolózom a Kukival, pedig
nincs semmi kedvem hozzá. Sőt. Utálom az egészet, hogy az nem igaz! És mégse hagyom abba!
Mindenki biztatott minket: – Csak ügyesen!
Undorodtam az egésztől!
Úgyhogy mondtam magamban:
Nem csinálom tovább. Csinálja a halál.
És mondtam nevetve:
– Már megtanult csókolózni a Kuki.
Ami nem volt igaz, csak azért mondtam, hogy vége legyen az arénának. Akkor a Piri nekiállt
sopánkodni a Botondnak:
– Üljünk mi is hátra csókolózni!
De a Botond fel se nézett a rohadt könyvéből.
– Majd később.
És éreztem, hogy a Botond is utálja az egészet. A Piri sértődötten biggyesztette a szép száját.
És a Colossal ment hátra csókolózni.
Mondtam magamban elképedéssel:
– Mibe, hogy nem is jó neki! Mégis csinálja! És azon töprengtem:
Vajon mitől hülye mindenki?
Aztán előrejött a Piri, és rángatta a Botondot. Hogy a Botond menjen vele.
84
A rohadt Botond azt mondta:
– Ha majd megkívánom a Colos nyálát, akkor a Colost csókolom szájon!
Marhára nagyot nevettünk neki! Azon, hogy a Botond meg a Colos csókolóznának.
A Piri nevetett rajta a legjobban. Annyira nevette, hogy csupa bőgés lett a szeme.
Akkor végre letette a rohadt könyvét a Botond. És felállt, és megropogtatta a sok izmait. És
összehúzta rám a szemét.
– A Jutkával elmennék.
És nézett engem, amitől felugrottam. És nekidűltem az ülés fogójának, pedig marhára nyomta
a derekamat. És csak álltam, mint egy sóbálvány! És mondtam magamban:
Atyaisten! Atyaisten!
De hangosan megszólalni nem bírtam egy szót sem!
Csak álltam a kinőtt fekete gatyámban meg a kinőtt fehér pulóveremben, és arra gondoltam:
Most nem szabadna törődni semmivel. Most az egész világgal nem szabadna törődni! Csak
odamenni a Botondhoz, és megcsókolni!
A hülye Colos azt ordibálta:
– A Kuki nyálát jobban szereted, mint az enyémet?
És a Botond nézett rám tovább.
– A Jutkával hátraülnék.
De én nem tudtam válaszolni semmi szellemeskedést! Úgyhogy leült, és nagyon kinézett az
ablakon. Én meg visszarogytam a Kuki mellé, és mondtam magamban: „Jaj de hülye vagyok!
Atyaisten, hogy milyen hülye vagyok!” Frankó, tényleg komplett hülye voltam! És el is romlott a
kirándulás.
Mert a Kuki marhára szomorú lett, és nem is beszélt velem. Mert megtudta, hogy utáltam vele
csókolózni. Nem tudom, honnan tudta meg, de megtudta.
Egy darabig magyaráztam neki mindenféléket, hogy elfelejtse, és ne legyen vacak az élete. De
nem bírta elfelejteni.
Úgyhogy mondtam magamban: „Le vagy tojva! Nem vagyok a pederasztád.”
Azt hiszem, hogy már mindenki örült, amikor visszaérkeztünk Pestre.
85
XIII.
Nem maradhatok lány nyolcvanéves koromig.
Inkább eladom magam. Valutáért!
Frankó, egyszer el kell kezdeni. Nem lehet örökké csak hazudozni.
Mert a suliban egy csaj se meri megmondani, ha még nem volt senkivel. Nehogy kiröhögjék.
Csak a Magda merte egyedül megmondani. Mert őt nem röhögik ki soha, mert ő eliten bír
viselkedni.
Én nem mertem megmondani.
Csak a Szomorúmarinak az építőtáborban. Mert este a sátorban sok mindent el lehet mondani.
Nekihordja a sátor oldalának a szél a sok hülye homokot, és ugatnak messziről a kutyák, és a
táborkapuban beszélgetnek az őrök.
Olyankor elég sok mindent el lehet mondani. Mert nem látni azt, aki mondja. És azt se, aki
hallgatja. És ettől valahogy nincsen is az egész.
A sátorban elmondtam a Szomorúmarinak, hogy én még nem voltam senkivel, mert a Tamás
nem kellett, és az Imrének én nem kellettem.
És akkor elmondotta nekem a Szomorúmari, hogy neki van a Gyurkája. És attól fogva a
Gyurkáját hallgathattam örökké! Hogy milyen csinos meg okos meg kedves meg minden.
Aztán hazajöttünk, és megláttam neki a Gyurkáját. És megláttam, hogy a Gyurkájának
lapátfüle van! Csak a Szomorúmari nem látja. Pedig bitang nagy lapátfüle van!
Mégse látja. Ami szerelem.
A Szomorúmari este a sátorban meg bírta mondani, hogy ő már volt a Gyurkájával. Mert ő
mást úgyse szeret már soha. Úgyhogy nem számít.
És a vakáció után megint ott ültek a hülye csajok a padok tetején, és mesélték a bitang
csodálatos szerelmi élményeiket. Marha unalmas meghallgatni!
De mégis mindegyik meghallgatja, hogy ő is mesélhessen utána.
Mesélik a csodálatos bulijaikat. Frankó, a legtöbb lány ott kezdi el a bitang nagy szerelmi
életét. Bedumálnak valami matektanulást a szüleiknek, aztán elmennek, hogy végre lássanak
valami érdekeset is.
És mire észbe kapnak, már be is sodorták őket egy üres szobába. És mire harmadszor verik
oda a fejüket a rekamé élébe a krapekok, addigra már el is romlottak az erkölcseik. Attól marhára
gyorsan romlik az erkölcs.
Meg van olyan is, amikor a krapekok nem is verekszenek. Csak egyszerűen nem engedik a
csajt hazamenni.
Azok nekiállnak könyörögni:
– Ne hülyüljetek! Tudjátok, hogy nyolcra otthon kell lennem! Kikapok irtóra a mamámtól!!
Tudják jól, naná, azért csinálják. És válaszolják nekik a krapekok:
– Még hazamehetsz nyolcra, ha észnél vagy. Mert nyolcig még háromszor is végezhetünk.
Akkor arénáznak a lányok, bőgnek, meg minden. Aztán megteszik. Hogy ki ne kapjanak a
mamájuktól! Bitang röhejes!
Nem is röhejes egyáltalán.
Én csak hallgattam őket, és megkérdeztem magamban:
– Hiányzik ez nekem?
És válaszoltam rá:
– Nem hiányzik ez nekem egyáltalán.
Egy autós krapekot egyszer az Ági is felszedett. Azok mindig otthon felejtenek valamit!
Ágit is elvitte a tag egy kicsit autókázni, hogy bezsongjon a kocsitól, meg minden, aztán
megállt vele a lakása előtt.
– Irtó klassz képeslapjaim vannak! Csak egy pillanatra ugorjunk fel!
86
Ami mindegy, hogy képeslap vagy pénztárca. Ági röhögött, és az ajtóban megállt.
– Itt várom meg, amíg kihozod. Nem röhögött soká!
A tag kihozott neki egy szakadt pocsékat, és a pofájába vágta:
– Nesze. Most pedig menj az anyádba!
Csak még pontosabban volt kifejezve.
Azelőtt nem így udvaroltak, pedig kár, hogy a mamáknak nem így udvaroltak, mert legalább
meglátnák, hogy a csajaiknak milyen rohadt!
Irtó nehéz csajnak lenni, irtó nehéz!
Mert még az is van, hogy hiába kérdezik meg a csajok a krapekoktól reménykedve, hogy
legalább ez legyen nekik:
– Szeretsz?
Mert a legtöbb közülük beleröhög a pofájába. És mondja nekik:
– Az nálam almás, öregem. Én nem szeretek senkit. Senkit! Ez nálam alapállás.
Ami van a tornában, és kezdenek vele mindenféle gyakorlatokat.
Úgyhogy nem törődtem én a krapekokkal egyáltalán, és ha volt időm, akkor kinn lógtam a
Sportban, lezavartam pár ezer métert, kifeküdtem a bazi kemény napozópadokra, és csak
bámészkodtam mindenre, és nem törődtem semmivel.
Csak azt se lehetett már úgy nekem, mint azelőtt. Mert utánam szóltak a fiúk:
– Szia, Szöszi! Nem hiányzik neked valami?
– De igen. A te bitang hülye megjegyzésed.
Söpörtem be a hülyeségeik elől a vízbe. Akkor úsztak alám keresztbe, és megfogták a
mellemet, és kimásztak a másik oldalon, mint az ártatlanság. Csak nem sokáig, mert marha nagy
pofonokat tudok adni, ha bezsongatnak.
Aztán csak ültem a medence szélén, és rugdostam a vizet a tyúkszemes lábammal. És azon
töprenkedtem:
Ezentúl hogyan legyen? Mert nem pofozhatom fel az egész uszodát.
Mert az irtó hülyén jönne ki.
De tudtam azt is:
Nem maradhatok lány nyolcvanéves koromig. Valahogy el kell kezdeni. Valakivel el kell
kezdeni.
Csak rugdostam a vizet sokáig, de semmi okos nem jött az eszembe. Nekem bazi ritkán jutnak
okosak az eszembe.
Aztán elmentem onnan is a fenébe, mert mindig direktből úgy ugrottak a barmok a vízbe, hogy
engem lespricceljenek.
Beültem a zuhany alá, leszedtem a rózsát róla, hogy jól végigverjen. Zuhogott végig rajtam a
forró víz meg a hülye szőke hajam, ami majdnem betakart. És akkor hirtelen egy bazi nagy
ötletem támadt:
Eladom magam!
Bitangul tetszett az ötletem nekem!
Megfogadtam, hogy sokat kérek magamért, mert még nagyon fiatal vagyok, és még nem
voltam senkivel. Ami nem olyan, mintha valaki folyton ül a presszóban, és már majdnem
mindenkivel volt, hanem egészen más.
És szerencsére az is eszembe jutott, hogy külföldinek és valutáért, mert hallottam, hogy azt az
ilyen nőknek valahol beváltják.
És frankó, elhatároztam, hogy este felmegyek az Aranysüteménybe, a hülye Ági úgyis mindig
ott ül a csodálatos Krisztájával, és ott sok a külföldi, mesélték nekem, úgyhogy ott bírom magam
a legjobban eladni.
És este hátrakötöttem a sok finnszőke hajamat, ami a képem körül göndörös lett a sok víztől,
és ami szexuális a krapekokra. És felvettem a fehér selyemruhámat, amin srégen kék csíkok
vannak, és ettől olyan, mintha esne rajta az eső. És már tavaly kinőttem, úgyhogy táncnál, ha
87
pörgők, a gatyám is frankón kilóg. Úgyhogy olyan gatyát húztam fel, ami nincs elszakadva,
hanem csipkéből van.
És mentem kipróbálni a bitang jó ötletemet!
Az Aranysütemény teli volt hülye füsttel, amit marhára utálok, de azért bementem és
mászkáltam körbe. És arra gondoltam:
Én megvesznék, ha nekem minden este itt kellene ülnöm. Ahogy az Ági minden este itt ül.
Úgyhogy nagyon gyorsan adom el magam, hogy ne kelljen soká ezen a lepra helyen lennem.
Aztán megláttam a Krisztát a zenekar melletti asztalnál, ahogy simogatja a fekete sörényét
kétfelé, megállás nélkül. Ő is meglátott, és integetett nekem.
Úgyhogy odamentem hozzájuk.
Ági rám tátotta a babakék szemét:
– Te eljöttél?
Válaszoltam neki:
– Azért jöttem, hogy eladjam magam. Mind nevették, akik az asztalnál ültek! Egy büdös
szavamat se hitték el.
Amikor igazat mondok, azt bazi ritkán szokták elhinni nekem. Azt jobban elhiszik az
embernek, ha hazudik, csak azt utálom.
Négy asztal volt összetolva, és az Áginak meg a Krisztának sok ismerőse ült körülöttük.
Én egy darabig álltam idétlenül, mert az Ági körbevitte a kezét…
– Bemutatom nektek az én aranyos kis nővérkémet!
Örült nekem igazán, és kedves volt velem. Nem bánta, hogy engem jobban néznek az
esőcseppes ruhámban, mert nekem már több mellem van. Úgyhogy én is mondottam neki
kedvesen:
– Irtó hülye ismerőseid vannak!
Mert úgy is volt teljesen.
Mellettem egy krapek ült, aki egy büdös szót se szólt hozzám. A nevét se mondta meg, vagy
hogy szervusz, semmi.
A Kriszta kihívott a sugárzó mosolyával a vécébe, és mondotta:
– Azt a fiút melletted valamilyen Lászlónak hívják. Mérnök! Csak nem mondja meg a
lányoknak, mert akkor mind hozzá akar menni feleségül.
Visszamentünk az asztalhoz, és én olyan pipa voltam, hogy az nem igaz! Így mérgelődtem
magamban:
Valamilyen László. Marha szép neve van! A vécén mondják meg nekem annak a krapeknak a
nevét, aki ott ül tőlem öt centire. És még akkor se tudom az egész nevét!
És megint utáltam az egész vacak életet, úgy, ahogy van! Mert vacakul van!
Aztán felkért a Valamilyen László, és ugráltunk. A lassú számoknál megint ezt ordítottam
bennem: „Nem hordok melltartót, és ne tapogass utána a hátamon, mert az marhára idegesít!”
És amikor a zene virslit evett mustárral, akkor a Valamilyen László csak ült magának, és nem
beszélt nekem semmit. Úgyhogy megkérdeztem tőle:
– Te mindig ilyen sokat beszélsz?
Ami elég szellemeskedés tőlem aránylag. Ezt válaszolta.
– Igen.
Ez is bitang szellemes volt!
És csak ültünk magunknak tovább, mint a süketnémák.
Csak az Ági beszélt nekem. Mutatott egy csajt a másik asztalnál.
– Azt egy bécsi gyáros veszi el.
Megnéztem alaposan, irtó dagadt, ronda csaj volt, de piszok elit szerelésben. Azt már a bécsi
gyáros küldte neki, aki elveszi.
Úgyhogy megnyugtattam magamat: „Ilyen én is vagyok, mint ez a dagadt. Biztos több bécsi
gyáros is jár ide. Majd keresek egy másikat magamnak.”
88
Néztem is körbe, de pechem volt, mert az Ági ismert látásból mindenkit, és egyik se volt
gyáros vagy valami ilyesmi.
És ugrándoztunk a Valamilyen Lászlóval tovább. Csinos pofája volt, és a haja rendes, és a
körmei tiszták, és az inge fehér. De a csinos pofáján nem látszódott semmi. Hogy örül nekem
vagy valaminek egyáltalán ebben a büdös életben.
És arra gondoltam: „Mibe, hogy ez se szeret senkit. Ennek is ilyen alapállása van. Nem szereti
a mamáját se. Még valami rohadt kismacskát se bírt szeretni soha életében.”
Meg is kérdeztem tőle a dolgot:
– Volt már neked macskád?
De nem jól értette.
– Hogy nekem mi van, vagy mi volt, az az én dolgom.
És összetette a kezét, és rátette a csinos fejét.
Azt hitte, nőre értem! Ilyen hülye volt a Valamilyen László! Ilyen hülyék bírnak a krapekok
lenni. Akkor hirtelen odafordult felém a Valamilyen László. És megszólalt: Ezt mondta:
– Gyere fel hozzám. Klassz magnótekercseim vannak. Tom Jones is van.
Ilyen nagydumás lett egyszerre! De válaszoltam neki:
– Itt is van jó zene.
Erre ideges pofát vágott, és kereste a szemével a pincért, és meg is találta, és rendelt nekem
jaffát ginnel. Nem is kértem!
De rendelte, hogy bezsongjak tőle.
Belenyaltam, hogy milyen, mert még nem próbáltam, és egész klassz volt, olyan, mintha a
jaffaszörp megrohadt volna. Nézett rám sürgősen, és biztatott:
– Egyszerre! Hadd lássam, fel tudod-e egyszerre hajtani?
Fel tudtam. És figyeltem, hogy forog-e minden körbe, és kezdek-e hülyülni.
És dumált attól fogva megállás nélkül nekem a Valamilyen László.
– Gyere, induljunk! A mamámék elmentek vendégségbe, és senki nem bír zavarni minket.
Bámészkodtam a csinos pofájába, és annyira nem érdekelt, mint egy kalap izé. Ilyen hülye
bírok én lenni, még ha gint iszom, akkor is. Arra gondoltam: „Mert biztos kilopták a legtöbb gint
belőle.”
Mert ilyet olvastam az újságban.
Kérdezgetett a Valamilyen László:
– Hol a ruhatári számod? Add ide. Kiváltom és megyünk.
Akkor rávigyorogtam, ami már a gintől volt. És letámasztottam a csontos könyökömet az
asztalra, amiért nálad akasztás járt, mert ti elit család voltatok.
– Mondd, hogy hívnak engem?
Eltátotta rám a szemét.
– Mi van?!
Röhögtem a képébe gyönyörűen.
– Na? Mi a nevem?
Idegeskedés volt az arcán, mert megzavarodott.
– Magda. Nem? Vagy Márta. Nem értettem jól. Na gyere.
Naná, hogy nem értette! Mert meg se kérdezte egyáltalán! Mert egyáltalán nem érdekelte,
hogy hogyan hívnak engem.
És rájöttem, hogy úgyis mindig mindenki hazudik, mert senki nem mondja meg az igazat.
Mert ha a Valamilyen László megmondaná, akkor így szólana hozzám:
– Most látlak először, de van már gyakorlatom, és tudom, hogy te levetkőzve jó lehetsz.
Marhára unok itt lenni, de másképpen nem bírok csajokat fogni magamnak. Gyere el velem, mert
csak ez érdekel, és semmi más. Fizettem neked jaffás gint, mert ennyit minden csajért kell fizetni.
Meg a ruhatár két forint, aztán gyerünk. A házmester meg a szomszédok majd úgy néznek rád,
89
mint egy ócska kurvára, de mit érdekel az engem. Utána szia, telefonszámot nem adok, mert
akkor nem bírlak többé lerázni, majd én felhívlak, ha nálad jobb nem akad.
És csupa könnyek voltak a malacszememben. Mért nem ezt mondja?! Ez legalább igaz lenne!
Akkor felálltam, és körbemondtam mindenkinek:
– Én megyek haza. Mihozzánk.
A Valamilyen László meg bírt volna fojtani! Hogy rám szánta az egész estét, és most mégis itt
áll csaj nélkül! Felugrott idegeskedéssel, és felkért egy lukasfülű-frizurás csajt táncolni. Azt
fogdosta, nehogy löttyedtet vigyen haza. Mentem kifele, és láttam, ahogy a másik lány hátát
markolássza.
Kinn az utcán bitang nagyot lélegzettem!
Már egészen sötét volt. A sötétben bazi jó kocsik állottak a járdák mellett. Mentem mellettük,
és megnéztem őket sorra.
Éppen akkor fékezett egy fekete Impala, akkora, mint két csatahajó. Ronda, sovány pacák ült a
volánjánál. Egyedül.
Nevetett rám. Intett, hogy üljek be mellé.
Mondtam neki:
– Neked is csaj kéne.
De nem haragudtam rá. Mert eszembe jutott:
Ez legalább megfizeti. Ennek most eladhatom magam.
És körbejártam a kocsiját vicceskedésből.
És vigyorogtam magamnak:
Nahát! Nincs behasadva a villogója. Nem rongyos az ülése. Nem rozsdás a lökhárítója. Mint a
miénkének.
A sovány csak vigyorgott rám.
Én is őrá, marhára jól megvoltunk. És rájöttem:
Ennek meg se kell fizetni a csajokat. Ez megkapja őket a kocsijával.
Vigyorogta az Impalás, hogy egy hülye magyar csaj hogy odavan a kocsijáért. És kihajolt
hozzám:
– Névé?
Kérdezte, hogyan hívnak. Ez legalább megkérdezte! Mondtam neki:
– Helgának hívnak.
Mert az elit név. De utána rögtön megbántam, hogy mért nem a Brigitta jutott eszembe, mert
az még elitebb.
– Hélgá szep.
Ilyen pocsékul beszél magyarul.
– Én Carlos.
Megmondta a nevét! Bitang szép név a Carlos! Magyarul Károly. Úgy marhára ronda.
Aztán felírta nekem a sok nevét. Mert spanyol, és sok neve van. A spanyoloknak irtó sok
nevük van. A spanyol férfiak irtó szépek a filmeken. De az életben soványak és rondák.
És megtudtam még róla, hogy diplomata, és sokat utazik, és itt lakik az Aranysüteményben.
Latinul beszéltünk, ami röhejes, mert a latin egy döglött nyelv.
– Hélgá!
És mondta a kezével, hogy üljek be mellé. Marhára komálta a sok szőkeségemet!
De nekem arra az estére már éppen elegem volt a szerelmi életből.
Csak hülyeségből vacakoltam vele. És magyarul mondtam neki:
– Eladom magam neked, jó?
Felhúzkodta a szemöldökét, nevetett, széttette a kezét, hogy nem érti.
Néztem rá a malacszememmel:
– Megveszel?
– Tesek?
90
Nem értette egy büdös szavamat se.
– Mondd, Carlos, mennyit adsz értem?
Mosolygott tanácstalanul, felhúzkodta a sovány vállait.
– Megérek én egy ruhát például? Vagy kettőt is talán?
Marhára kezdte idegesíteni, hogy nem érti.
– Hélgá?
Mosolyogtam rá irtó érzékiesen.
– Carlos, azt is vedd figyelembe, hogy én még nem voltam senkivel.
Nem értett semmit, amitől olyan volt, mintha hülye lenne. Pedig biztos nem azért küldték ide
Spanyolországból, mert hülye.
Nevettem rá nagyon! Nehogy lássa, mennyire bőgök. Úgy el voltam kenődve, hogy az nem
igaz! Mert rajtam nem lehet segíteni. Mert aki hülye, azon nem lehet segíteni.
De azért megbeszéltem vele kézzel-lábbal, hogy majd másnap ötkor találkozunk az Astoria
előtt.
Ott is lett, tényleg! Sétált oda-vissza az Úttörő Áruház kirakata előtt. Irtóra megörült nekem!
– Hélgá ván!
Kábé pontosan ez az egész magyar tudománya. A csatahajó kocsiját berakta az Astoria
melletti kis utcába. Teli is lett vele egészen!
És beültünk az Astoriába. És mutogatta nekem, hogy mér nem az esőcseppes ruhámat vettem
fel, amiből még a gatyám is kilátszik. Válaszoltam neki:
– Te hülye, az nem délutánra való. Hanem estére.
Röhejes volt, hogy akármit lehet mondani neki, és nem érti meg! Leültünk egy ablak melletti
asztalhoz, vigyorogtam, és beletettem a fejemet a sütőlapát kezembe, és mindenféle disznó szót
mondtam a Carlosnak. És nem értette egyiket sem!
Ami vicces, csakhamar megunja az ember. Tapsolt a Carlos, és jött neki a pincér. Az marhára
elit, ha valaki tapsolással hívja a pincért! Meghajolt a pincér énelőttem.
Carlos összetette a vékony tíz ujját, és kérdezte tőlem: – Hélgá?!
Ami annyi mint mit akarok inni vagy mi.
Én akkor odaintettem az italok felé. És azt mondottam:
– Abból mindegyikből kérek. Ami ott van, abból mindből.
És csak hanyatt dűltem a székemen.
Carlos örült a hülye ötletemnek! És nevetett.
És kaptam nagy tálcán az italokat, volt vagy nyolcféle. Nem néztem meg, hogy mindegyikből
hozott-e a pincér, mert biztosan hozott, mert keresnek azon, amit eladnak.
Biztatott nevetve a Carlos:
– Hélgá!
Intette a vékony ujjaival, hogy igyak. Én meg nem ittam, csak beledugtam a nyelvemet
mindegyikbe. Mind pocsék volt, erős meg keserű meg vacak. És akkor felálltam, és mondtam
Carlosnak:
– Mehetünk.
És a bitang sok drága italt mind otthagytam az asztalon! És láttam, hogy a Carlos százassal
fizet, és int, hogy nem kell visszaadni belőle.
Mentünk együtt a csatahajó kocsijához.
Belül pedig erre gondoltam:
Frankó, ez már valahogy járt nekem! Marhára járt már valami ilyesmi nekem! Járt nekem a
ruháimért, amiket mindig tőled örökölök. És a hülye Ági ordibál velem:
– Vigyázz rá, légy szíves, jó? Milyen lesz, amire én megkapom?!
És járt nekem az olcsó, trampli csukáimért, amikben a kirakatok előtt állok, és a drága olasz
csukákat bámulom.
91
Nem bírnám megmondani, hogy mért volt jó otthagyni a drága italokat, de valamiért bitang jó
volt.
Kinyitotta nekem a Carlos az Impala ajtaját! Mint a filmeken a bomba nőknek.
És nem úgy, mint amikor mi megyünk családilag valahová, és a hülye Ági már előre ordítoz:
– Én ülök elöl! Mert én már lefoglaltam!!!
Kitolattunk a kis vacak utcából, ami nem is egyszerű. És megindultunk a Kossuth Lajos utcán.
Felhúzkodtam a botlábamat magam elé, és elfészkelődtem, és arra gondoltam:
Még egy ujjal se nyúlt hozzám, de már száz forintjába kerültem. Ha a benzint nem számítom.
Ami elit.
Az Imrével meg mindig ketten ittunk egy üveg Bambit. Gin nélkül, naná, sose volt egy vasa
se. És én mégis majdnem lefeküdtem vele!
Ilyen hülye bírok én lenni!
Carlos az Aranysüteményben lakik, ami marhára praktikus neki, mert csak kifigyel egy csajt
magának, és felviszi, és kész. Nem szólnak neki érte, mert diplomata.
Engem is felvitt, és énértem se szólt neki a kutya se.
Az ajtaján ünnepélyes névtábla van, és rávésték mind a sok nevét. Kezdtem hangosan
kibetűzni, de forgatta a sovány fejét jobbra-balra, úgyhogy nem olvastam el végig.
Hanem bementünk hozzá. Egészen kicsi előszobája van. Oda akasztotta fel a
kosztümkabátomat.
A szobája is kicsi, ágy van benne és sok polc, és a polcokon rengeteg ital. Még úgy külön
ládában is volt ital neki. Úgyhogy egyből rájöttem:
A nőkhöz nagyon sok pia kell.
Mutatta, hogy válasszam valamelyiket.
– Szuvenír!
Frankó, bólogattam és vigyorogtam, hogy ennyit még én is meg bírok érteni külföldiül. És
választottam egy üveg Gordon gint. Magyaráztam neki:
– A mamámnak viszem, mert ő szereti, csak nem bír venni, mert helyette nekem kell befizetni
a háromnapos kirándulást, vagy a hülye Áginak kell megint egy új cipő. Mert az Ági elég hülye,
és nem bír vigyázni semmire sem.
Bólogatott a Carlos, és válaszolta:
– Jo. Hélgá, jo!
A falat teliragasztotta a Carlos Toulouse-Lautrec-plakátokkal. Meg van páncélkesztyűje, meg
még egy rakás ilyen elit dolog.
Végignéztem és elhatároztam:
Azokat majd mind elkérem tőle. Majd ha már régebben a barátnője vagyok.
És hozott elő nekem a beépített szekrényéből Plébojokat. Amikben sok meztelen nő van. Már
láttam egypárat, mert hoztak be a fiúk a suliba, és dugdosták előlünk, és mi kiloptuk a
táskájukból.
De engem nem bírt érdekelni. Mert belenézek otthon a nagytükörbe, és megvan a meztelen nő.
Csak nem nézek bele, mert minek.
Az egyik Plébojban a Mirni Vizi állt meztelenül. Virna Lizi. Valami ilyen hülye neve van, és
irtó szép. Csak lóg a melle. Nem nagyon lóg, de azért lóg. És nekem is van olyan alakom.
A B. B. is benne volt a sok kócos hajával, állt lábujjhegyen, nézett valahová messze, és nyitva
hagyta a száját. És fogta a mellét, hogy ne lógjon neki. Úgyhogy rájöttem:
Amire valaki híres lesz, addigra már lóg a melle neki.
Nekem nem lóg, de azért cserélnék a B. B.–vel, naná!
Carlos kézzel-lábbal megkért, hogy hadd fényképezzen le. Mert biztosan beragasztja albumba
a csajok képét, akik már az övé voltak. Aláírja a nevüket meg a dátumot, nehogy összekavarja.
Mutatta, hogy tartsam a sütőlapát kezemet. És elment a szoba sarkába, és belenézett a
keresőbe.
92
Addigra én kinyújtottam a nyelvemet, és szamárfület mutattam. És próbáltam bandzsítani, de
én nem nagyon tudok bandzsítani. Az Ági marhára bír! Halálosan néz ki olyankor!
Carlos nem haragudott, hanem nevetett, és mindig visszajött a kezemet rendesre igazítani.
De aztán halál unalmas lett ez is.
Akkor mellém ült a Carlos, és megcsókolta a csontos térdeimet. Összeharaptam a számat,
nehogy röhögjek rajta, mert az biztos rossz lett volna neki, ha röhögök rajta. De azért az nagyon
röhejes volt, hogy valaki az én hülye térdemet csókolgassa.
Kicsi koromban mindig ezt ordítottam a térdeimről:
– Nem koszos! Csak le van sülve!
És te nem hitted el, hanem nekiestél körömkefével, én meg bőgtem.
Aztán kezdte feljebb húzni a Carlos a szoknyámat, hogy a bugyimat mutassam meg neki.
De nem mutattam meg neki, mert már irtóra kiment a sok mosásban a színe. És arra
gondoltam:
Egy spanyol nemzetközi diplomata egészen biztosan nem ilyen gatyákhoz van szokva!
Úgyhogy mosolyogtam rá marhára kedvesen, és mondtam:
– Én most elmegyek.
És kíváncsi voltam, hogy szívóskodik-e, de nem szívóskodott egyáltalán. Csak meg kellett
ígérnem biztosra, hogy újra találkozunk.
Megígértem neki, mert én is akartam találkozni vele.
Mert elhatároztam, hogy a Carlosnak adom el magam. Mert nagyon aranyos, és nem is öreg,
és elit. Csak ronda egy kicsit, ami nem baj. Mert az Imre szép volt és szemét, és az nekem nem
hiányzik.
Elbúcsúzott tőlem, és megcsókolta a kezemet. Én meg csak vörösödtem meg vigyorogtam,
rendes szokásom szerint!
Magyarázta még:
– Carlos Wien.
Ami annyi mint elutazik Bécsbe.
És mutogatta, hogy mit hozzon, ruhát, bikinit, karkötőt? Csak ráncigáltam a széles vállaimat,
és vigyorogtam.
– Semmit.
Egészen szomorú lett tőle!
– Ném jo? Én sém jo?!
De nem bírtam tőle semmit se kérni, mert meg kell szokni még ezt nekem. Arra gondoltam:
Nem baj. Majd legközelebb kérek valamit. Akkor már jobban ismerem, és könnyebb lesz.
És megbeszéltük, hogy hétfőn találkozunk, és megint az Astoria előtt, mert órákig tartana,
mire megértene egy másik hülye helyet.
És eljöttem tőle, és bitang jókedvűen ugráltam lefele a hegyi úton. És elhatároztam:
Legközelebb egészen biztosan kérek tőle valamit, és nem leszek megint hülye, mert így nem
lehet eladni magamat. Kérek ruhát is meg bikinit is. Mert az én bikinimnek már elszakadt a
gatyarésze, és ha összevarrom géppel, akkor megint letöröm a varrógép tűjét, és te megint
prédikálsz.
De örültem, hogy nem kértem, mert eszembe jutott: Még nem látta a Carlos a mellemet, és
hátha kicsi bikinit hozna, és az az Ágié lenne, ami nem igazság, hogy ő kapja az én fizetségemet!
Azt játszottam lefelé az úton, hogy vonalra nem lépek. És töprenkedtem közben:
Carlos argentin. Mert mondta, hogy argentin. Majd megnézem otthon a térképen, hogy hol van
Argentína. Hozzámegyek feleségül. Lesz saját úszómedencém! Amibe csak én ugrálhatok
startfejeseket! És nyáron mindig kijönnek hozzánk a mamámék turistaútlevéllel.
De az is eszembe jutott:
Hátha mégis van már neki argentin felesége, csak nem mondja meg nekem. Akkor nem
megyek ki. Ez evidens.
93
Az evidensről az Ági néni jutott az eszembe. Néz engem az őzikeszemével, és mondja:
– Szabó, definiáld nekem az evidenst.
Én meg csak állok, és nem bírok szólni, mert harapom a számat belül, nehogy röhögjek. Mert
ezt mondom magamban:
– Finiálja neked de a halál!
Ami attól bitang röhejes, hogy fordítva van. A Kisházi utcától csak a járda szélére léptem, és
csak úgy, hogy szorosan egymás elé raktam folyton a trampli csukáimat. És arra gondoltam:
Nem baj, ha nem leszek a felesége a Carlosnak. Mert én úgyse szeretnék férjhez menni. Majd
csak a barátnője leszek. És elkérem tőle a csatahajó Impalát néha. És megyek vele az Imréhez,
akinek javítóműhelye lesz a Zelmával, mert megint nem vették fel az egyetemre. És majd
odaállok a koszos műhely elé, és mondom neki:
– Jóember, mossa le a kocsimat, de legyen szíves, rendesen, mert a tetű munkát azt nem
bírom.
A Zelma meg csak rázza elképedéssel a sok fekete haját. Én meg felhúzom a kecskeszínű
szemöldökömet, és szólok hozzá idegeskedéssel:
– Maga álljon félre onnan! Nem látja, hogy maga miatt nem bírok megfordulni?! Hiába,
tisztán látszik, hogy maga semmihez nem ért!
Ilyeneket mondok majd nekik, meg még sok mindent, ami odáig eszembe jut. Otthon is
ugráltam, úgyhogy rám szóltál:
– Alattunk is laknak.
Ilyen bazi-okosakat bírsz te mindig mondani! A bitang sok eszeddel! Leültem a széles
rekamédra, és mondtam neked:
– Eladom magam! Valutáért! Csak nem tudom, milyen pénz van Argentíniában.
És te válaszoltad nekem:
– Argentína!
És mentél a hülye sok könyvedhez, és kikerested nekem, hogy milyen pénz van Argentínában.
Mert te egy ilyen spiné vagy!!! Úgyhogy elhatároztam:
– Majd Argentínában fogok egy zsák csörgőkígyót. Meg aligátort meg ilyeneket. És elhozom
neked. És széjjelengedem a szobádban. És figyelem, hogy van-e olyan, amin te meg bírsz
lepődni!!!
És marhára reméltem, hogy vannak ilyen állatok Argentínában.
Mert szegény apuka legalább eltátotta a száját, aztán kiabált velem:
– Azonnal kimész a szobából, mert anyáddal meg kell beszélnem valamit!
És én tudtam, hogy én leszek megbeszélve. És kihallatszott az a hülye vékony hangod:
– Vagy tudtam neki tartást adni, vagy nem. Most kiderül. Ha nem, akkor úgyis mindegy.
Szegény apuka kiabált veled:
– Megtiltom neki!
És te mondottad:
– Csak tessék. Attól fogva hazudni fog.
Úgyhogy a vacsoránál apuka csak pislogott rám marhára dühösen az aranykeretese mögül. És
nem tiltotta meg a Carlost. Mert a mi hülye lakásunkban mindig kizárólag csak az lehet, amit te
megparancsolsz! El is határoztam:
Mégis a Carlosé leszek! Csakis azért, hogy ne legyen igazad. Hanem megpukkadj. Hogy
egyszer miattam is összetépjed a vacak diplomádat.
És megkóstoltátok az apukával a Gordon gint, ami az első keresetem. De mondtam, hogy az
üveg az enyém lesz, mert majd gyűjtöm az üvegeket, amiket kapok a Carlostól.
Este, amikor mindenki lefeküdt, akkor kijöttél a fürdőszobából, és ácsorogtál az ágyam előtt.
És kérdezted:
– Találkoztok még egyszer? Mondtam neked:
– Igen. Megbeszéltük. Az Astoria előtt. Mert hülye hozzá, hogy más helyet megértsen.
94
Te néztél rám sajátságosan.
– Másodszorra nem úszod meg így.
Vakartam a nyomorék virágokat a paplanhuzaton.
– Tudom.
Csak néztél engem a bitang fekete szemeddel. És nem szóltál rá egy büdös szót se! Mert neked
semmi nem fontos, ami velem van! Úgyhogy megvártam, amíg elmész a fenébe, és utána bőgtem
elég sokat.
De találkoztam még egyszer a Carlosszal. Bementünk újra az Astoriába. Gordon gint
rendeltem! A te tiszteletedre!
Carlos előszedte a kulcstartóját. Ronda, és aranyból van. Majd azt is elkérem tőle.
Vigyorogtam, és vártam, hogy mi lesz ebből.
Ő csak tartotta sokáig.
És akkor egészen lassan elkezdett a kulcstartó körbeforogni! Nevettem rajta izgatottsággal, és
fészkelődtem a fenekemen.
– Ez mi?! Ez most mit jelent?!
De csak nevetett, és nem mondta meg, hanem ideadta nekem.
– Tesek!
Intette a vékony ujjaival, hogy csináljam én is. Töprenkedtem, hogy mit jelenthet! És
mondtam:
– Hogyisne! Előbb mondd meg, hogy mit jelent!
– Ném-ném!
Nem akarta megmondani az istennek se.
Úgyhogy meguntam a huzakodást, és arra gondoltam:
Bele csak nem halok!
És megpróbáltam. Tartottam én is sokáig a poharam fölött. De nekem nem akart körbe
forogni. Carlos tapsolt nekem, és nevetett.
– Helga jo. Carlos ném jo.
És elmagyarázta, hogy aki már nem szűz, annál körbeforog. Vesta. Vili. Megértettem!
Később otthon is kipróbáltam saját kulcstartómmal, sokszor egymás után, de sose forgott
körbe. Az Áginak körbeforgott! ! Egészen lassan, de én tisztán láttam, hogy körbeforog neki.
Úgyhogy összevertük egymást.
Amikor neked elmagyaráztam, hogy aki már nem szűz, annál körbeforog, akkor mondtad
bitang komolyan:
– Aha.
Ami annyi, mint oltári nagy hülye vagyok.
Mert nekem minden hülyeséget be lehet dumálni!
Ami nem tudom, hogy mitől van.
Amikor a Carlos megitta a gint, és én nem ittam meg, akkor felálltunk és eljöttünk, és mentünk
a kis utcába a csatahajóhoz.
De nem az volt, hanem egy sportkocsi helyette. Sport-folkszi.
Úgyhogy mondottam magamban meglepetéssel:
– Mindig olyan kocsiba ül, amilyen hangulata van. Ma sportkocsihangulata van.
Elhatároztam, hogy ezeket a dolgait majd sorra eltanulom, mert marhára elitek.
Földig ért a fenekem az elit sportkocsijában! Fekete bőrből van az ülés. Puha, igazi bőrből. A
műszertáblán van egy kis aranytábla, benne a Jézusmária, és a feje körül neonfény.
Mondtam a Carlosnak, hogy én is katolikus vagyok.
Frankó, úgy tudom, hogy én katolikus vagyok. Meg az apuka is. Te meg valami evangéliás,
vagy mi.
És szólt a rádió, és mentünk marha gyorsan a fenébe.
Nevetett rám Carlos:
95
– Ván plató!
Nem értettem, hogy mi a fenét akar! Plátói szerelmet biztosan nem, mert arról már hallottam.
Az annyi mint buzi.
Aztán rájöttem, hogy mit akar Carlos! Mert nem az Aranysüteménybe mentünk, hanem ki a
csudába.
És amikor nem volt elég forgalom az utcákon, akkor mindig a rádiót nyúzta, hogy legyen
benne zene, és én bezsongjak tőle.
De mindig csak dumáltak. Mondták a Petőfin a vízállásjelentést. Akkor röhögtem magamban,
és megfogtam a Carlos vékony kezét. És mondottam neki:
– Bella!
Ami annyi mint marha szép.
Behunytam a malacszememet, és gyönyörűséggel hallgattam:
– A Duna Apatinnál kissé apad.
Mondta Carlos is, hogy örüljek:
– Szép!
És forgatta felfelé a fekete szemét, hogy neki is mennyire tetszik.
Halálos volt! Csak hamar meguntam. És eszembe is jutott: Már megint csak hülyülök! így sose
bírom eladni magam!
És frankó, megint nem jutott eszembe, hogy milyen valuta is van Argentíniában.
Argentínában.
És nem is tudtam azt se, hogy merre megyünk. Ronda gyárak mellett, aztán kertek mellett.
Még arrafelé soha nem jártam! Magas töltés is volt, villamos jött rajta, nagyot kanyarodott, és
fordult vissza.
Addig nekünk piros lett a lámpa, és meg kellett állni.
Onnan már nem mentünk sokat. Csak egy egészen rövid homokos úton felfelé. És ki lehetett
nekünk szállni.
Először Carlos, ahogy szokta, körbement a kocsi mellett, és kinyitotta nekem az ajtót.
Kiléptem, mint Sophia Loren. És rázogattam a hosszúkás lábamat, mint verseny előtt,
bemelegítésnél. Irtóra elzsibbadtak!
A legtöbb kertben locsoltak. És rózsaszag volt. Meg malacszag.
Carlos nyaralójának vaskerítése volt, benőve rózsákkal. Biztos azért csináltatta így, hogy ne
lehessen belátni a nőihez. Kérdezte tőlem:
– Szép?
És mutogatta, hogy majd szed nekem belőlük. Bólogattam, és vigyorogtam rá irtó kedvesen,
hogy örüljön. De mondtam az igazat, mert nem érti úgyse:
– Kell a fenének, mert teli van tetvekkel.
Egészen nagy kulcsa volt Carlosnak a kerti kapuhoz. Nagyon reménykedtem, hogy nem bírja
kinyitni!
Mert bemászni sokkal érdekesebb lett volna. Én már meg is figyeltem, hogy hogyan bírnék
felmászni. És a Carlost is fel bírtam volna húzni, mert nem nehéz.
De sajnos ki bírta nyitni a kertkaput.
Mentünk keresztül a kerten, sok fa volt. Az egyik kipusztult, azt fehérre meszelték, és
borostyán futott fel rá.
Ami elit.
És lapos köveken kellett lépni a nyaraló felé.
Azt játszottam:
Csak minden másodikra lépek. Ha nem tévesztem el, akkor ezentúl nem lesz olyan vacak az
életem.
Nagyon nagyokat kellett ugrálni, hogy sikerüljön!
Carlosnak még a kertjében is van villany. Színes villanykörték. Mindenhol!
96
És megállt a veranda előtt, és mutogatott körbe:
– Szép?
Mondtam neki:
– Irtó frankó!
Hadd örüljön neki.
Megmutatta a villany-szalonnasütőjét. Elmagyarázta, hogyan működik. Mindig este
vacakolnak vele, és ég a sok hülye színes villanykörte a fákon, hogy minden szúnyog oda bírjon
találni.
Elmeséltem Carlosnak:
– Kirándulásokon mi is mindig sütünk szalonnát. Csak nem villannyal, hanem folyton fújni
kell azt a rohadt tüzet. És én akárhonnan fújom, mindig az én pofámba jön az egész füst. És
mindig beleejtem a hamuba a szalonnát. Direktből. Mert úgy igazi kirándulásíze van.
Leültem a kedvéért a vacak villanysütője mellé. És megjátszottam, hogy estélyi ruhában
vagyok, meg minden.
Carlos felhúzkodta a vékony szemöldökét elismerően, és bólogatott:
– Igén! Igén!
Nagyon szépen néztem rá, és úgy mondtam:
– Ez a tied egy egészen tetű szalonnasütő! Mert az igazi mellé ragacsos fagyöngy kell, meg
sáros bakancs meg teli szatyor vadgesztenye. Meg az apukám, aki morog a mamámmal:
„Esküszöm, fiam, hogy te bolondabb vagy a gyerekeidnél!”
Az nagyon jó, hogy Carlos nem ért meg semmit! Praktikus. A verandán elit kertiszékek voltak,
meg egy öreg hintaszék, amit valami hülye befestett fehérre. Mint a nyomorult borostyános fát az
udvaron! Úgyhogy elhatároztam:
Az öreg hintaszéket elkérem a Carlostól, ha majd megállapodtunk a fizetségben. És
terpentinnel lemosom róla a hülye festéket. És irtó jó lesz majd az én szobámba!
És megnéztem az egész nyaralót, ami nagyon kicsi. Van konyhája beépített szekrénnyel, és az
mind teli van italokkal.
Amiből egészen rájöttem:
Ebben a dologban a pia állati fontos!
A szobákban ágyak voltak, nagyon színes pokrócokkal letakarva. Meg nagyon színes
szőnyegek a padlón. És lapos kosárban Plébojok meg más ilyen képeslapok, kilógatott mellű
nőkkel. Úgyhogy már ezt is tudtam:
A képes újságok is rém fontosak!
Mert mindent nagyon megfigyeltem, mert nem akartam már tovább hülye maradni, hogy a
csajok csak üljenek a suliban a padok tetején, és engem röhögjenek, hogy kisbaba.
A falon festett kiskacsák lógtak, spárgával összekötve. Azoknak nagyon megörültem, mert
olyan nekünk is volt kicsi korunkban. Van a spárga végén egy fagömb, azt le kell lógatni az
asztalról, és akkor elindulnak dülöngélve a kacsák.
Megpróbáltam egypárszor elindítani őket, de nem sikerült. Talán kicsi volt hozzá az asztal,
vagy nem elég sima. Vagy valamelyik hülye nője már elrontotta.
Carlos örült, hogy vacakolok a kacsákkal. És kiment a fenébe. És mondta az ajtóban:
– Momento! Hélgá löncs.
Intettem a sütőlapát kezemmel neki kenetesen.
– Irtó frankó lesz! Mi is mindig löncsölünk otthon. Csak mindig a konyhában a morzsa miatt.
És haraptam belül a számat, hogy ne röhögjek bele a barna pofájába. És így mérgeskedtem
magammal:
– Miért kell nekem örökké mindenen röhögni? Amikor ez egyáltalán nem röhejes. Így sose
bírom eladni magam!
Mert én egy komplett hülye vagyok! Akkor bejött Carlos egy tálca itallal. Az italokban jég
volt, és a poharak széle bele volt mártva porcukorba. Ami elit.
97
És a Carlos már le volt vetkőzve egy selyemkabátba. Olyan bitang selyemkabátot én még az
életemben nem láttam! Tarka madarak voltak ráhímezve. Mindenféle madarak, hosszú csavargó
farkokkal meg szárnyakkal.
De azért kibírtam, hogy ne röhögjek.
Mosolygott rám bűvölősen, és közben letette a tálcát a kisasztalra. Csak a kisasztalon már ott
voltak a spárgás kiskacsák. Úgyhogy teljesen felborultak a poharak.
De nem mindegyik törött össze. És mondotta a Carlos:
– Maria!
Valami ilyet mondott, és nem röhögött egyáltalán. De utána biztatott engem.
– Hélgá ném báj.
Én elfészkelődtem, és magam alá húzkodtam a hosszúkás lábamat. Bólogattam neki, és
válaszoltam:
– Direktből marhára örülsz, hogy így lett.
És fordultam az ablak felé, hogy legalább ne a pofájába röhögjek!
Néztem ki a kis ablakon, mire odajött a Carlos, és mutatta, hogy bebújt egy borostyánág, és
benn a szobában nő tovább.
Ez nagyon tetszett nekem!
Mondottam elégedetten:
– Eljött hozzánk látogatóba.
Ez olyan szép volt, mint a versek. Csak biztos nem minden csaját érdekli az ilyen süketség.
Aztán visszafordultam, és figyeltem, hogy miket csinál a Carlos. Hogy miket csinálnak
ilyenkor a nőkkel, hogy bezsongjanak.
De nem csinált semmit, csak vigyorgott rám, betette a hosszúkás barna kezét a hülye
pongyolája zsebébe, meg újra kivette. És rájöttem elképedéssel:
Carlos is zavarban van, nemcsak én!
Nem értettem először, hogy miért, mert biztosan annyi nője volt már neki, mint a szemét. De
aztán rájöttem:
Ilyen hülye nője még nem volt neki.
Amin megint röhögnöm kellett, és nagyon borzasztó volt, hogy nem bírom abbahagyni! Minél
jobban akartam abbahagyni, annál jobban nem bírtam!
Úgyhogy belebújtam a finnszőke fejemmel az egyik tarka párnába. Csak soká nem lehet, mert
úgy megfullad az ember.
Amikor kibújtam, akkor tiszta vörös lett a képem. És magyaráztam Carlosnak:
– Ez attól van, hogy nagyon meg vagyok hatva. Ami hülyeség, mert úgyse ért belőle semmit.
És megint kirohangált a köpésnyi konyhájába.
– Carlos gin! Momento!
És csörömpölt megint a maradék poharakkal. Fütyült hozzá.
Végigmászkáltam mezítláb a verandán. Meglátott, mosolygott rám. Megláttak mások is, mert
sokan locsoltak a szomszédos kertekben, de nem bámultak engem. Mert megszokták itt a mindig
más nőket. És tudomásul vették:
– Ez a hosszú szőke csaj a mostani ringyója neki!
A veranda előtt klassz zuhanyozó volt, szappantartóval, mosdóval, amit el lehetett forgatni.
Egészen elit! Körbekerítve magas bokrokkal, hogy oda ne lássanak a szomszédok. Kinyitottam,
elzártam. Mi a fenének zuhanyozzak, amikor fél órája másztam ki otthon a kádból.
Visszamentem a szobába, és leültem. Oda nem látnak a szomszédok. És arra gondoltam:
A zuhany nekem majd utána kell.
És az is eszembe jutott:
Mindjárt bejön a Carlos. És nem megy már ki többet semmiért. Hanem itt maradunk.
Kettesben.
98
Aztán nem gondoltam semmire, hanem felugrottam, és kezembe vettem a trampli
szandálomat, és végigszaladtam a lapos köveken.
És nagyon vigyáztam, hogy ne nyikorogjon a kerti kapu. De nem nyikorgott egyáltalán.
Ott állt a bitang elit sportkocsi, orrával a hegy felé. Sebességben hagyta a Carlos, és behúzta a
kéziféket. És nem fél téglát tett a kerekei mögé, mint a komikás filmeken. Amiken jön egy kutya,
és kiveszi a szájával a téglát, és beleesik a kocsi a tengerbe, és lehet nevetni.
Mezítláb szaladtam lefele a homokos úton, és mindig gyorsabban. Marhára szeretek szaladni!
Valamitől irtóra boldog voltam!
Visszatekertem néha a hülye nyakamat a nyaraló felé, de nem bírt látszani a sok gyümölcsfától
meg bokortól.
A bokrok alatt olyan rigók is voltak, amiknek a csőre széle még sárga. Azok a kisrigók. Csak
már egészen nagyok.
Szaladtam a fakerítések mellett. Azt játszottam, hogy megszagolok mindent. A legtöbb
mindennek málnaszaga volt!
Az út végén megláttam a töltést és rajta a villamost. Jött éppen nagyon csikorogva.
Úgyhogy futottam teljes erőmből feléje. Pedig nem tudtam, merre megy.
Fel bírtam ugrani. Fiatal kalauz volt rajta. Jól megnézett! És kérdezte:
– Így jobb, mint mezítláb?
Akkor jöttem rá, hogy a szandálomat még mindig a kezemben cipelem.
Vigyorogtam rá, és vörösödtem. És megráncigáltam a vállam. Más nem is volt a három
kocsin, csak mi meg a vezető.
Leültem, és a pad alá tettem a lábamat.
A kalauz főtt kukoricát evett, amit imádok!
Észrevette.
És megkínált:
– Kér?
Vigyorogtam rá:
– Aha!
Hanyatt dűltem, ültünk egymással szemben, kényelmesen kinyújtottuk a lábunkat, és
vigyorogtunk. És ettük a főtt kukoricát.
Arra gondoltam közben:
Ha én nem vagyok komplett hülye, akkor senki. Teljesen komplett hülye vagyok. A vezető
ránk csengetett, és bekiabált nekem:
– Hamupipőke! Jön a királyfi is, vagy mehetünk? Nagyon ordibáltam:
– Nem jön a királyfi, úgyhogy mehetünk!
Csengetett rá egy bazi nagyot, és elindultunk. Forogtunk lassan körbe a nagy töltésen. És még
egyszer utoljára meg lehetett onnan fentről látni a Carlost! Lépegetett kőről kőre a csodálatos
selyemkabátjában. Forgatta a vékony fejét összeyissza.
És kérdezgette biztosan:
– Hélgá? Hélgá?
Úgyhogy válaszoltam neki, mert az az illedelmes.
– Helga nincs van. Helga kukoricát eszik és szünetel, de végleg.
A kiskacsákat kellett volna elhoznom emlékbe!
Csak nekem minden jó utólag jut eszembe. A legtöbbször még olyankor se.
Aztán bámészkodtam az ablakból az útra, ahol végigszaladtam, és mindent megszagoltam.
Köszöntem mindennek:
– Szervusztok! Helga nem eladó! Azt hitte, hogy eladó, de nem.
És mondtam tovább magamban:
– Mert ez egy hülye Helga. Mert vannak hülye Helgák is. A hülye Helgákat arról lehet
megismerni, hogy főtt kukoricát esznek a villamoson. Vili, hogy nem normálisak!
99
És énekeltem hangosan, mert úgyse lehetett meghallani, mert nagyon csikorogtunk. Aztán már
látszottak a ronda gyárak, és tudtam, hogy jóféle megyünk.
És felhúzkodtam a lábomra a szandálomat, mert állt a megállóban egy mama a kisgyerekével.
100
XIV.
A Zsuzsát én egyből imádtam! Meg a sárga kamionokat!
Amiktől jó nagy bestia lettem!
Frankó, mennyire szerettem én mindig szaladni! Attól nekem nevetni kell.
Amikor a Carlos volt nekem, akkor még bírtam futni. Most már nekem csak hanyatt feküdni
lehet. És gondolkodni mindenféléken. Mert elmentünk a Zsuzsával lovagolni, és én egyből
leestem arról a hülye lóról!
A Zsuzsa irtó rendes volt hozzám, leült mellém a mentőkocsiba, és fogta a kezem. És
hajtogatta nagyon kétségbeesve:
– Én vagyok az oka mindennek!
Pedig ez nem igaz, mert egy Juci ló mindenkivel előfordulhat.
A kórházban is nagyon sokáig várt. Hiába kérleltem:
– Menj haza, Zsuzsa, nagyon elhúzódnak a vacak vizsgálatok. Úgyse bírsz segíteni rajtam. Így
te is kikapsz, meg én is.
De csak hajtogatta:
– Majd akkor megyek haza, ha megtudtam, hogy mi van veled!
Ettől csak vörösödtem meg vigyorogtam. És nem a fenekem fájásától lettek a könnyek a
malacszememben!
Hanem nagyon jólesett, hogy van valaki mellettem. Hogy a Zsuzsa van mellettem! A
barátnőm! Az én barátnőm!
Mert sose hittem, hogy ilyen is lesz nekem!!
A Zsuzsa nem véletlenül lett nekem, mert tanultuk, hogy véletlen az nincs. De nem tudom,
hogy mi van a véletlen helyett, mert amire azt tanulták a srácok, addigra én már leestem a lóról.
A Zsuzsa úgy kezdődött, hogy a Carlos után abbahagytam a krapekolást, mert halál unalmas,
és gondoltam, inkább dzsúdózni járok. Ami elit. És le bírok teperni vele.
Úgyhogy felhívtam a Tamást, akivel voltam egyszer az Aranymoziban, és azóta is találkoztam
vele egypárszor véletlenül. És már nem olyan pattanásos, és valami felsőfokú francra jár. És
dzsúdózni.
Megkérdeztem tőle:
– Lányok is járhatnak? Engem is be tudnál vinni? Mondta, hogy igen. Marhára örült nekem!
Mert azt hitte, hogy a dzsúdó csak kifogás. Meg is kérdezte:
– Mást nem akarsz? Csak dzsúdózni?
És sajnálta, hogy mást nem akarok.
– Kár! Szeretem a vadmacskákat!
– Nézd meg őket a moziban! Ami tőlem egészen szellemeskedés. Úgyhogy lementem a
Tamással a dzsúdósokhoz.
Ott láttam meg először a Zsuzsát. Fehér hülye hacukában, amiben a dzsúdósok vacakolnak.
Vörös volt a Zsuzsa, izzadt nagyon, és néha durrogtatott.
Ami az erőlködéstől van. Úgy dobálta a krapekokat, hogy az nem igaz!
És nem igazította meg utána a haját! Nem nézett a tükörbe, hogy nem lett-e kócos! Nem
ragyogott körbe:
– Ugye, milyen ügyes vagyok!
Odamentem hozzá, hogy szóljak valamit.
– Az egyik copfod kibomlott.
Nevetett, hátrarázta:
– Kit érdekel?!
Úgyhogy a Zsuzsát én egyből imádtam! Kérdezgettem tőle izgatottan:
– Holnap is itt leszel?
101
Gondolkodott a kérdésemen:
Holnap? Holnap szombat van. Holnapután meg vasárnap, és vízisíelek a Balatonon. Bitangul
irigyeltem! Vízisíel is! Ami marhára elit.
Úgyhogy bazi nagyon irigykedve kérdeztem:
– Van villátok meg kocsitok meg motorcsónak? Akkorát nevetett, hogy majdnem összetojta
magát! Azt válaszolta:
– Van egy nagy frászt. Stoppal megyek.
De többet nem dumált, csak megkérdezte:
– Te minek jöttél ide?
Vörösödtem, és vigyorogtam rá:
– Dzsúdózni szeretnék.
Megigazította a hülye hacukáját.
– Akkor csináld.
És hozott nekem is ugyanolyan ruhát, övvel. És kezdte magyarázni a hátradobást:
– A feneked vágásánál kell lenni a fiú combjának.
Amitől csak még vörösebb lettem! És kinyögtem:
– Inkább próbálok valami mást.
A Zsuzsa nevetett rajtam.
– Minden gyakorlatnál ilyenek vannak. Ráncigáltam a hülye vállamat, és töprenkedtem.
– Akkor majd én csak veled csinálom, és nem krapekokkal, jó?
De megrázta a kibomlott göndör copfjait.
– Úgy sose tanulsz meg. Csak a fiúk tudnak. Csak tőlük tudsz megtanulni!
Úgyhogy nekiálltam próbálkozni. De minden gyakorlat nagyon rázósan jött ki. Mindegyikből
kimásztam irtó vörösen. És kértem:
– Próbáljunk inkább egy másikat.
A végén már mindenki énrajtam röhögött.
Álltak körülöttem, és marhára röhögtek. Ettől levettem a hülye hacukát, és mondtam:
– Majd inkább máskor.
Jött a Zsuzsa is velem, mert már úgyis végzett. És megvigasztalt:
– Majd megszokod. Előszörre mindenkinek furcsa. Fonogatta a haját, és javasolta:
– Gyere ejtőernyőzni is! Az is klassz! Néztem rá, mint egy csodára! Mesélt nekem
mindenféléket:
– Voltam már stoppal Lengyelországban. Mindenhová elmegyek majd stoppal. Engem a fiúk
egyáltalán nem érdekelnek. Meg az se, hogy milyen gönc van rajtam.
Féltem, hogy egy ilyen menő csaj nem áll majd szóba velem! De azért reménykedve
kérdeztem:
– Mehetnék veled vízisíelni? Úgy értem, ha elengednek otthon.
Megrángatta a vállát.
– Tőlem?!
– Mennyi pénzt kérjek rá a mamámtól?
Rám nézett a mézbarna szemével, és először nem mondott a kérdésemre semmit. Csak
rakosgatta a lábát egymás után, mint ahogy én szoktam játszásból.
Nézte a lábát, és úgy mondta:
– Én sohasem kérek pénzt a mamámtól.
Ettől meg kellett nekem állni!
– Akkor honnan van pénzed?
Rátekerte a befőttgumit a copfjai végére, hogy ki ne bomoljanak. És mondotta:
– Hordok ki suli előtt újságot. Meg télen van a hólapátolás. De én kérni nem kérek.
102
Csak hallgattam a mondásait, és egyből az eszembe jutott: De jó volna, ha a hülye Ági helyett
a Zsuzsa lenne a testvérem!
Meg is kérdeztem tőle:
– Neked nincs testvéred?
Sóhajtozott.
– De van.
Összehúzkodta az orrán a bőrt, és grimaszolt. Úgyhogy meg mertem kérdezni:
– A te testvéred is hülye?
Bólogatott rá a Zsuzsa. És magyarázta:
– Azelőtt normális volt. Együtt mentünk mindenhová. De most lett neki vőlegénye. A
vőlegénye miatt most teljesen hülye. Fogják egymás kezét, meg ilyenek. És azt teszi, amit a
vőlegénye mond neki!
Mire válaszoltam a Zsuzsának:
– Az én testvérem is hülye. Pedig még nincs is vőlegénye. Aztán egymásra néztünk, és
kipukkant belőlünk a nevetés! Mondtam:
– Cseréljük ki őket, és akkor mi leszünk a testvérek!
De ez csak viccelés volt.
És még megbeszéltük, hogy felhívom este, ha mehetek vele vízisíelni.
És belepusztultam volna, ha nem engednek el!
Ugráltam boldogságomban, aztán leültem, mert alattunk is laknak. És mondtam a hülye
Áginak:
– Autóstoppal megyünk!
Amitől az Ági egyből elhúzta a nagy száját.
– Pitiztek idegeneknek.
Ilyen hülye ikrek vagyunk mi!!!
Ült magának a gusztusos kis fenekén, ami mindig kilátszik, és figyelte a csomagolásomat. A
hálózsákot meg a kaját meg ami még kell.
Úgyhogy inkább mondottam neki előre:
– Ezeket mind hordárok hozzák utánunk.
Amitől felhúzkodta a papucsorrát az egekig, és sürgősen elment a fenébe.
Én nem éreztem egyáltalán, hogy nehéz, amit cipelek. És már a Budaörsi út elején elkaptunk
egy nagy fekete Mercit. Ült a nagy dög járgányban egy kutya is, úgy hívták, hogy Misei. Volt
útlevele! Háromszor annyi papír kellett neki, mint a gazdájának.
Irtó jópofa kis dög volt!
A gazdája nem, mer látni sem bírt a beképzeltségtől. Volt a Miseinek húszféle konzervja,
azokat zabálta. Tyúk, disznó meg minden.
Kérdeztük a hülye gazdájától:
– Hogyan bírja megmondani a Misei, hogy melyiket akarja?
De nem is válaszolt nekünk. Ilyen hülye pacák volt! Csak a kutyája ért valamit. Úgyhogy ki is
szálltunk, és hagytuk a fenébe. Mentünk gyalog egy darabig, és közben kitanított engem a Zsuzsa
a stoppolásra:
– Nőknek ne ints, mert a legtöbb az rohadt, és nem áll meg. Egy férfi-egy nőnek se. Mert vagy
a felesége a spiné, és akkor úgyis lebeszéli, vagy nem a felesége, és akkor nem hiányzol nekik.
Pacákok majdnem mindig megállnak: mindig hátra ülj! Ne melléje! Ha több pacák ül a kocsiban,
akkor hagyd a fenébe.
Mentünk az út szélén, tépkedtük a hülye virágokat. A Zsuzsa ment elöl. Én vigyorogtam
magamban a Zsuzsa mondásain. Hogy ilyen piszok okosakat bír mondani!
– A témára mindig vigyázz! Semmi szexuálisság! Hanem ilyesmiket mondjál:
– Második gimnáziumba járok. Meg:
– Vízisíelni megyek.
103
Leültünk az árokpartra, fontam láncfűből koszorút, és a Zsuzsa fejére tettem. Csak túl nagyra
sikerült, és leesett a nyakába. Nevettünk rajta, és a Zsuzsa úgy hagyta.
Aztán battyogtunk tovább. És magyarázta a Zsuzsa:
– Legjobb a külföldi magyar. Azoknak marhára komplikált életük van. Mind elmeséli!
Mindnek eltart Siófokig.
Ment előttem a Zsuzsa az ócska kinőtt gatyájában és vacak fehér blúzban, és a nyakában a
hülye láncfű kibomlott, mert nem csináltam meg rendesen.
Akkor meg bírtam tőle kérdezni:
– Akarsz barátnő lenni velem?
Visszafordult hozzám a vörös, izzadt arcával. A sok göndör szőke haja szokás szerint
szanaszét. Szigorúan kérdezte:
– Te mit vittél magadra a háromnapos osztálykirándulástokra?
Vigyázba álltam neki:
– Jelentem: a fogkefémet!
Tetszett neki! És nyújtotta az izzadt kezét.
– Haverok vagyunk!
Jól megszorította a sütőlapát kezemet! Vigyorogtam rá marhára, nehogy lássa a hülye
könnyeket a szememben!
Utána nem ment tovább a Zsuzsa. Hanem előkelősen fél-könyékre dőlt.
– Csak sötétkék Mercivel vagyok hajlandó továbbmenni!
Frankó, nem szálltunk be, akármilyen más kocsi állt meg. És dumáltunk, és annyit nevettünk
mindenen, hogy a végén már meg sem szólaltunk, csak kipukkadt belőlünk a nevetés. Könnyes
lett a sok nevetéstől a két szép malacszemem!
És richtig jött a sötétkék Mercink!
Utánfutója is volt, és rajta egy jacht.
A kocsiban egy pacák, a Vili. Nyugatnémet autókereskedő, adott nekünk egy marék gyufát,
amin rajta van a neve.
És mutatta, hogy a fenekünkre kellene verni nekünk az ilyen csavargásért. De mondta azért,
hogy aludhatunk a jachtjában, ha nem lesz más programja.
Állati klassz jacht volt! Mászkáltunk benne a Zsuzsával összevissza. Minden volt benne,
frizsider, rádió, minden. Bitangul irigyeltem a Vilitől. Mondtam is a Zsuzsának:
– Elfogadnád, mi?
Csak felhúzkodta az izmos vállát. És kiült a szélére, és lógatta a vízbe a barna lábát.
– Én már unom. Jössz, vagy itt maradsz?
Mert a Zsuzsa nemigen bír egy percig se nyugton maradni. Naná, hogy mentem vele!
Át, Szabadiba. Ott is aludtunk egy pincében, amihez a ház még nem volt felépülve.
Összehordtuk a gerendákat, rá a hálózsákot, és bedobtuk a nagy büdös szunyát.
Tényleg marhára büdös volt, mert a Zsuzsának zsíros a bőre, és kenni kell neki valami vacak
lével.
Hajnalban a Zsuzsa alig bírt felrázni.
– Most kell kimenni, mert később nem lehet, mert meglátnak.
Kimásztunk a gazos kertbe, minden vizes volt a bazi sok harmattól.
Bámészkodtam álmosan a Zsuzsára.
– Most mit csinálunk?
Vigyorgott rám a mézbarna szemével.
– Lezuhanyozunk Badacsonyban.
Egy szempillantás alatt felébredtem! És bitangul örültem, hogy még van nekünk az egész
vasárnap!
Úgyhogy átmentünk Badacsonyba stoppal. Ott ismer a Zsuzsa egy lapos tetejű villát, ahol
lehet zuhanyozni.
104
A torkomban volt a szívem, amíg bemásztunk! Bitangul féltem, hogy felébrednek és
elzavarnak!
De éppen készen lettünk vele, amikor megszólalt egy vekker.
Akkorát ugrottam rémületemben, mintha fenékbe lőttek volna! De a Zsuzsa csak morgott:
– Pedig még a bugyimat is ki akartam mosni! De azért pucoltunk lefele!
Utána leültünk a járda szélére, mert nem bírtunk menni a röhögéstől! Csak már elfelejtettem,
hogy min nevettünk. A Zsuzsa töprenkedett, aztán mondta:
– Földváron tudok olyan helyet, ahol mosni lehet. Stoppoltunk egy lovas kocsit, és
megbeszéltük a bácsival az első világháborút.
Földváron a Zsuzsa bevonult a legelitebb szállóba. Mentem én is utána, naná.
A portás csak nézett minket erősen.
Bementünk a mosdóba. Zsuzsa mosni kezdte a gatyáját meg egy zsebkendőjét.
Akkor kopogott a portás. És kiabáltuk neki:
– Szabad!
Bejött, bámészkodott ránk, és kérdezte:
– Önök, kérem szépen, itt laknak?
A Zsuzsa elképedéssel körbenézett.
– Már mért laknánk itt?
Én nem mertem ránézni, mert kipukkadtam volna! Mert mosta a gatyáját tovább.
A portás állt egyik lábáról a másikra. És mindig mérgesebb lett. És egészen mérgesen mondta:
– Itt kérem nem lehet mosni!
A Zsuzsa rátátotta a szemét:
– Miért nem? Elzárják a vizet?
Én kirohantam, keresztül a bitang elit halion, mert egyszerűen nem bírtam tovább! A Zsuzsa is
jött utánam, mert már úgyis kimosta, amit akart. Csak egymásnak estünk a röhögéstől!
Mászkáltunk összevissza mindenhová. És a Zsuzsa magyarázta:
– Figyeld meg, nem minden vécé előtt ül tányéros néni. Úgyhogy ha leérettségiztem, akkor
veszek magamnak egy kistányért, és leülök vele a gazdátlan vécék elé.
Dicsértem az eszét neki:
– Bitang jól keresel majd vele!
De ő végignézett engem előkelősen.
– Ezt te nem érted! Nem a pénz érdekel! Hivatást érzek iránta!
Akkor már nem mertem neki többet nevetni! Onnan átlógtunk Siófokra. Siófokon esett az eső,
és mindenki bánatos lett tőle. Zsuzsa kérdezte tőlem csodálkozással:
– Nem tudod, hogy mi bajuk van ezeknek? Én is megjátszottam neki a hülyét:
– El nem bírom képzelni!
És mentünk a zuhogó esőben, néztük a kirakatokat. Amitől leázott a Zsuzsa cipőtalpa. Hozta a
kezében a cipőit. Úgyhogy felordítottam:
– A barátnőd vagyok vagy nem vagyok a barátnőd? Csak pislogott rám nevetve, mert nem
tudta, hogy mit akarok. Ordibáltam tovább:
– Tudd meg, hogy a barátnőd vagyok! És levettem a cipőmet én is.
Mászkáltunk a városon keresztül-kasul, mezítláb a zuhogó esőben!
Aztán megkerestük a Vilit. Neki van vízisíje. Meghúzta Zsuzsát, irtó klasszul ment neki!
Utána én próbáltam meg, de folyton elestem. Zsuzsa magyarázta:
– Feszülj neki a víznek, és tiszta erőből húzd fel magad! Ha már felálltál, akkor semmi az
egész.
Úgyhogy egypárszor sikerült állva maradnom. Aztán megköszöntem a Vilinek, és
abbahagytam, mert nem akartam, hogy annyit idétlenkedjen velem.
A Zsuzsa vigasztalt:
– Majd megtanulod. Nagy neked a Vili síje, azért nem sikerült.
105
– Aha.
Ilyen bitang rendes bírt lenni hozzám! Pedig ő tudott menni rendesen a Vili vízisíjével, pedig
kisebb nálam. Aztán kisütött a nap, és a Zsuzsa így döntött:
– Most aludni megyünk.
Frankó, találtunk egy tökelhagyott helyet, és lefeküdtünk szunyálni. Beástuk magunkat a
homokba, a lábunkat meg a langyos Balatonba lógattuk.
És nem volt nekünk idő, meg nem volt suli, meg nem volt a hülye Ági, meg te sem a piszok
sok eszeddel! Csak a bitang nagy nyugalom volt énbennem egyedül.
Egészen estig aludtunk, és a sötétre ébredtünk fel.
Engem elég soká kellett a Zsuzsának rázni.
– Ébredj fel! Minek alszol? Hiszen éjjel van!
Kimentünk az útra, battyogtunk a langymeleg aszfalton.
Sehol senki nem volt! A házak mind egészen sötétek. És minden ember aludt bennük.
Mentünk, mezítláb bazi csendesen, mint az indiánok. És a kettőnké volt az egész világ!
Teljesen ökölbe szorult tőle a gyomrom! És ilyenekre kellett gondolnom:
Nem vacak mégsem az élet. Hanem szép! Csak sok mindentől nem bírja az ember észrevenni.
Én most észrevettem!
Töksötétben vettem észre, ami röhejes!
S ami hülyéknél nem csoda.
Úgyhogy mondtam a Zsuzsának:
– Én most kézzel össze bírnám szedni a csillagokat.
– Vili.
Ezt válaszolta nekem! Nem azt, hogy hülyeség!! Pedig hülyeség volt!!
Aztán zöld lett előttünk az ég, aztán sárga, aztán rózsaszín.
És az egyik benzinkútnál bazi nagy kamionok álltak, olaszok, ordítottak, és hadonásztak
kézzel-lábbal, mert nem értették, hogy merre kell menni.
Odament hozzájuk a Zsuzsa, mert az ő gimijükben olaszt tanulnak, nem latint. Aztán visszajött
hozzám, és mondta:
– Velük megyünk vissza Pestre. Mi vezetjük őket.
Öt kamionos kocsit! Akkorák voltak egyenként, mint egy repülőgép-anyahajó. Citromsárgák!
És irtó klasszak belülről is! Volt bennük ágy meg minden. És a műszerfal teli volt Jézusmária
képekkel.
Kérdeztem a Zsuzsától:
– Te tudod, hogy egyáltalán hol vagyunk? Hogy merre kell menni?
Zsuzsa felhúzkodta a vastag szemöldökét, és mondta előkelősen:
– Mindent, ugye, én sem tudhatok.
De azért haladtunk valahogyan. Csak néha rosszfelé. Olyankor vissza kellett tolatni. Azokkal a
bitang nagy dögökkel!
Amerre mentünk, mindenhol leállt a forgalom. Mindenki minket bámult!
Az olaszok mutogatták folyton az órájukat.
Lefordította nekem a Zsuzsa:
– Már régen Pesten kellene lenniük. Én morogtam:
– Már régen Pesten lennének, ha nem mi vezetnénk őket.
Sokat előszedték a térképüket az olaszok, és fölébe hajoltak. Mi is. És mutattuk mind, hogy
hol vagyunk éppen. Összevissza! Ha a Zsuzsa jobbra mutogatott, akkor én balra.
Potyogtak a könnyeim a nevetéstől! És súgtam a Zsuzsának:
– Ezek perceken belül kidobnak minket!
Csak kár volt súgni, mert úgysem értették. És nem rúgtak ki, mert tetszett nekik, hogy két
jókedvű szőke csaj vihorászik körülöttük. Mert az olaszok irtóra szeretik a szőke nőket. A Carlos
is a szőkeségemet komálta. Ő argentin, de az mindegy.
106
Megtudta a Zsuzsa az olaszoktól:
– Valami díszleteket visznek a Nagyszínházba.
– Színészeket nem visznek? Kár, hogy színészeket nem visznek.
Zsuzsa megkérdezte tőlük olaszul. Aztán válaszolta nekem:
– Voltak színészek is, csak lemaradtak a vámnál.
– Miért?
Ezt is megkérdezte.
Legalább egy félóráig válaszoltak neki! Mind egyszerre ordibált, és irtó gyorsan.
Zsuzsa befogta a füleit. És ő is ordibált:
– Kapiskó! Kapiskó! Grácie!
Pedig nem értett belőle egy büdös szót se.
Az lett az igazi, amikor mégiscsak beértünk Pestre! Mindig rosszat mondtunk, mert nem
ismertük a szabályokat. Teljesen leállt a forgalom, örökké tolattunk, keresztbe álltunk. A
rendőrök kétségbeesve rohangáltak oda, és szidták az olaszok istenit.
Én csak vörösödtem és vigyorogtam kínomban. És súgtam a Zsuzsának. Leugrom, és
megkérdezem tőlük, hogy merre kell kocsival menni a Nagyszínházba.
De a Zsuzsa felhúzkodta a szőke szemöldökét.
– Té tud mágyár? Té ném tud mágyár!
Azt játszottuk attól kezdve, hogy mi is olaszok vagyunk.
És amire odavergődtünk nagy nehezen, addigra a Nagyszínház dirije már az utcán rohangált,
úgy várt minket, folyton fogdosta a kopasz fejét.
Úgyhogy bitangul megörült az öt citromsárgának!
Én ugrottam le először. Ejtőernyő kellett volna hozzá! Marha magas egy ekkora dög kamionos
kocsi!
A horgolt kék ruhám volt rajtam, amiben jobban megnéztek, mint az Ágit. Csak a siófoki
esőben bitangul összement. A trampli szandálom fenn száradt a kamionban. A hosszú finnszőke
hajamat teljesen összefújta a szél. Fésűnk meg nem volt, mert az minek.
Leugrott mellém a Zsuzsa is a bazi kinőtt gatyájában. Elöl a hasán összekötötte a fehér blúzát.
Odajött hozzánk az igazgató, mélyen meghajolt nekünk, és sokáig kezet csókolt.
Hagytuk, ha jó neki. Csak nem néztünk sehová. Egymásra meg végképp nem!
Odajött a főrendező is, akit egyből megismertem a jellegzetes pofájáról.
Csak rádülledt a szeme a mellemre.
És színészkedősen meghajolt előttünk ő is. És mondta közben a dirinek:
– Öregem! Hogy milyen mások ezek a nyugati nők!
És csókolta a kezemet csuklónál, nagyon hosszasan, és nézett a szemembe közben. Vigyorgott
rám irtóra érzékiesen. És mondta:
– Ezt a szőke bestiát megpróbálom elkapni.
Válaszoltam neki:
– Csak le ne ejtsen, mert az idegesít. És bemutatkoztunk nekik:
– Szabó Judit, második bé.
– Medgyessy Zsuzsa, negyedik á.
És csak estünk egymásnak a röhögéstől! Így tudták meg, hogy stopposok vagyunk. De nem
haragudtak, hanem nevettek velünk. Aztán a főrendező énrám nézett.
– A bestiát pedig nem vonom vissza, mert az nem sértés.
Csak forgott velem egyet az élet! Alig bírtam kinyögni a kérdésemet:
– Én egy bestia vagyok?
Csak szédültek körülöttem a házak meg az utcák! És kérdeztem tovább, mintha álmodnám az
egészet:
– Mióta vagyok én bestia?
107
Nevetett rajtam.
– Mit tudom én! Azt te tudod. Mindenesetre, ahogy így jobban megnézlek: nem nagyon régen.
És nem bírta megérteni, mitől vagyok én olyan bitangul boldog.
Csak nézett engem tetőtől talpig. Úgy nézett, hogy nagyon vörös lettem tőle! És bólogatott.
– Jó nagy bestia vagy! Ragyogtam rá a kék malacszememmel:
– Egészen biztos, hogy most már én egy jó nagy bestia vagyok?
Akkor viccelve kiabált velem:
– Eredj innét a fenébe! Eridj vissza a gimnáziumodba, ott érettségizzél, ne nálam. Menj
gyorsan a fenébe, mielőtt még bebizonyítom neked, hogy milyen jó nagy bestia vagy!
Visszamásztam a szandálomért a kamionba, elbúcsúztam az olaszoktól, és még megkérdeztem
a főrendezőt:
– Az nem baj egy bestiánál, ha nagyon ronda?
Ettől megint megnézett magának. De nem úgy, hogy vörösnek kellett lenni tőle. Inkább úgy,
mint a múzeumban a képeket a hozzáértők. És mondta:
– Nem vagy te csúnya. Jók a színeid, a fehérszőke hajadhoz a porcelánkék szemed, a piros
arcod, a barna bőröd. Szabálytalan az arcod, az nem baj. A formád meg… na menj szépen a
fenébe, jó?
Úgyhogy elmentünk a Zsuzsával a fenébe. De én csak ugrálva bírtam menni boldogságomban!
Mondta a Zsuzsa:
– Jövő szombaton Tatára megyek lovagolni.
Kérdeztem megint tőle:
– Mehetnék veled?
Felhúzkodta az izmos vállát.
– Tőlem?!
De megmondtam neki az igazat:
– Én nem tudok lovagolni.
Nevetett.
– Én se úgy születtem!
De elhatároztam: A lovaglást azt nem mondom meg otthon. Mert a mamám általában elég
normális, de ezt nem biztosan engedné. Hanem mondaná:
– Dudikám! A ló az mozog. És te néha a széken ülve is képes vagy elesni.
Ami annyi mint, marhára ügyetlen vagyok. Csak ezt az én mamám nem mondja ki, mert
pedagógiás. Pedagógus. Azok nem mondanak ki ilyeneket, mert úgy tanulták, hogy attól csak
még hülyébb lesz a gyerekük. De azért kábé pontosan ugyanúgy rá lehet jönni, mintha
kimondották volna.
És megtanultam a két nap alatt:
Az élet nem vacak. Az enyém sem! Csak nem kell hülyének lenni állandóan, mint ahogy én
csináltam! Azt is tudtam:
Én nem szeretnék mindig így élni, mint most, a két nap alatt. Mert jó a saját ágyamban
feküdni, a nyomorékvirágos paplanom alatt. Fürdeni a saját kádunkban, ahonnan nem zavarhat ki
a mérges portás. És kölcsönkérni a mamámtól a legújabb Beauvoirt.
És rávigyorogtam búcsúzóul a Zsuzsára.
– Kösz az egészért! Bitang jó volt!
Ezentúl nekem már mindig nagyon jó lesz minden.
Mert így megérzek én jó előre mindent! Mint jó szamár az esőt!
Mert akkor még nem tudtam, hogy a Juci ledob a hátáról. Hogy akkorát zúgok, hogy a
kórházban porolják le a fenekemről a fűrészport.
A Zsuzsa se képzelt ilyet a Juciról, mert már sokszor ült rajta, és sose dobta le.
Csak bele szokott néha harapni egy kicsit a fenekébe.
Ami különbség!
108
XV.
Mégis eljöttek a srácok! Bitang jókat dumáltunk!
Veled is, személyesen. És boldog lettem tőle!
Először világéletemben!!!
Frankó, ha valakinek hanyatt kell feküdnie egy hónapot, akkor irtó sok minden eszébe jut,
olyan marhaságok is, amiket már régebben elfelejtett. Néha felhívott a suliból valamelyik srác:
– Te mázlista! Végigfekszed az egész ismétlést!
És csupa kedveseket mondott nekem mindenki. Egy szót soha senki, én sem, csak néha
magamban. Ez az a szó: Nyomorék.
Ez majdnem a legcsúnyább szó a világon!
De emlékszem jól, mit mondott az adjunktus bácsi:
– A fiatal szervezet csodákra képes!
És tegnap meglátogatott, egymás után felemelte a két hosszúkás lábomat, és már nem fájt
annyira. És kimondta végre:
– Jöhetnek a Judithoz látogatók. De csak rövid időre, és teljes nyugalom.
Feküdtem hanyatt, és vigyorogtam rá, amíg letette a hülye kalapját.
És örültem neki! Mondtam magamban:
– Nem tehet róla szegény! Nem tehet róla, hogy nekem mindig pechem volt a
történelemtanarakkal.
És beszélgetett veled a Szegényidanéni, és sopánkodott, én meg úgy láttam, ahogy az
osztályban mindig. Ahogy felül az első padra, keresztbe teszi a kövér combjait, kinyitja a
történelemkönyvet, és felolvassa belőle Napóleont.
Én egy darabig azt figyelem, hogyan csillog a szájában az aranyfog. De a Colos például nem
figyel rá egyáltalán, hanem megterít magának, és enni kezd. A Botond előszedi a matekot.
Én meg nézem Szegényidanénit, és gondolkozom, de nem Napóleonon. Hanem ilyeneket:
Hogyan bírtak ennek a halál unalmas spinének gyereket csinálni?
Te valamiért egyből szeretted a Szegényidanénit. Mondogattatok piszok okosakat:
– Ezek a gyerekek, ezek a gyerekek!
– Hát igen, hát igen.
És te már lemezt csináltál belőlem, rendes szokásod szerint. Mindenki laholni kezd, ha
nekifogsz:
– Jucinak hívták a lovat.
Ezen például mindenki röhögni szokott!
Pedig nem is röhejes egyáltalán.
Az lenne a röhejes, ha azt mondanád például:
– Kovásznai Ferencnének hívták a lovat.
De az se lenne nagyon röhejes. Csak neked van érzékiséged elmondani a dolgokat.
És én megint csak hallgattam Szegényidanéni hangját, és megint nem bírtam figyelni arra,
hogy mit mond.
Hanem kérdeztem énbennem:
– És a Botonddal mi van? Tessék mondani, a hülye, rohadt Botonddal mi van?
És amikor a Szegényidanéni visszatette a fejére a bazi röhejes kalapját, akkor mégis
megkérdeztem tőle:
– Tessék mondani, a Rédeivel mi van? Sikerült eléggé undokul kérdeznem! Szegényidanéni
megsimogatott búcsúzóul, és rám nevetett csupa szeretettel:
– A Botond?
És szépen mosolyogva elment a fenébe! És amilyen hülye, még bemegy a koszos
osztályunkba, és szól a Botondnak:
109
– Tegnap meglátogattam a Szabó Jutkát. És kérdezősködött utánad!
Képes megcsinálni csupa szeretet-hülyeségből! Akkor én bemegyek, és megfojtom a
Szegényidanénit!
Utána három napig már szabadott volna a srácoknak eljönni, de nem jöttek! És tudtam jól,
hogy sohasem jönnek el énhozzám!
És amikor három nap múlva mégis jöttek, akkor én már annyit bőgtem utánuk, hogy az nem
igaz!
Te egyáltalán nem örültél nekik, hanem mondtad idegeskedéssel:
– Cigarettázni egyáltalán nem szabad. Ártana a Dudinak. Bitangul utálom, hogy Dudinak
hívtok, de itthon már annyira megszoktam, hogy nem is hallom meg. De ha mások előtt
szólítanak így, akkor szét bírnék robbanni a pipától!
Úgyhogy csak vörösödtem meg vigyorogtam, és alig vártam, hogy elmenj a fenébe.
És rögtön utána annyit kellett röhögni a srácoknak, hogy szúrt a fenekem tőle!
Mert a hülye Melák alatt egyből összerogyott a zongoraszékünk, ami már addig is állati rozoga
volt, de a Melák alatt összerogyott teljesen.
Úgy röhögtem, hogy potyogtak a könnyeim! Attól a pofájától, amivel a Melák a székdarabokat
összeszedte.
Nagyon boldogtalanul nézett a Melák, és utána leült a földre.
Mondta rá egyből a Colos:
– Mibe, hogy most meg a padló fog leszakadni!
Marhára röhögtünk neki!
Aztán a Melák szólalt meg irtó mély hangon:
– A Jutka nagyon beteg!
Mire megpróbált a Botond úgy belerúgni a Melákba, hogy én ne vegyem észre.
Ami figyelmeztetés. Hogy énelőttem nem szabad ilyeneket mondani. De a Melák sopánkodta
tovább:
– Igenis, hogy a Jutka nagyon beteg! Mert nem ver senkit. Nem ordibálja, hogy ez szerinte
nem igazság! Nem akarja, hogy úszni menjünk. Én szerintem már csak órái lehetnek hátra!
Addigra már az egész rohadt banda rajtam laholt, mert frankó, tényleg volt valami a Melák
mondásában!
És a Márta rágyújtott egy cigarettára, és észre se vette, hogy rágyújtott, és a Botond kinyitotta
egy kicsit az ablakot, hogy te se vedd észre.
Aztán a rakás krapekhoz persze hogy az arany Ágika is elővonaglott!
És simogatta a harisnyáját, és nézett alulról fölfelé, és mondott rekedt hangon baromságokat.
De csak köszöntek neki, a hülye Melák földig hajolt előtte viccelésből. És nem törődtek vele
tovább!
Hanem a Melák visszaült a földre, és bámészkodta titokban a mellemet a hálóing alatt.
És röhögtünk és ordibáltunk, és bazi jól megvoltunk!
Akkor a Márta kezdett a leghangosabban ordibálni.
Ezt ordibálta:
– Srácok! Emlékeztek még rá, hogy mi mennyit martuk egymást elsőben?!
És ráhagytuk a Mártára, hogy tényleg, frankó, örökké csak martuk egymást. És nem bírt
eszünkbe jutni semmi, hogy miért!
Akkor te bejöttél egy vázával, amibe beleraktad a pocsék, elhervadt, összedrótozott rózsákat,
amiket a fiúk hoztak.
Mert krapekokra mindig rondákat sóznak: mert nem értenek hozzá. Sopánkodott is a Colos:
– Bitang ronda, mi? Mondtam, hogy hozzunk inkább egy zsák krumplit, azt legalább nem
rühelltem volna végigvinni a városon, mint a virágot.
Csak a krumpli rém hülyén jött volna ki. Talán még te is meglepődtél volna rajta!
110
Amikor kimentél, akkor a Botond írni kezdett valamit. Ugrott tőle a szívem! Hogy ír nekem a
Botond valamit, amit a többiek miatt mondani nem lehet.
És kérdeztem tőle, mintha nem tudnám:
– Kinek írsz?
Fel se emelte a szőke fejét, úgy válaszolt:
– Neked.
Úgyis tudtam! És vörösödtem tőle, és marhára vigyorogtam boldogságomban!
Aztán ideadta nekem, amit írt. Én elolvastam, és mondottam neki:
– Köszönöm szépen. Nagyon rendes vagy!
És meg bírtam volna fojtani! Mert a leckéket írta össze nekem, amit vettek mindenből azóta,
hogy én leestem a lóról! Hogy bírjak tanulni!
És megint marhára utáltam a rohadt Botondot, amiért képzeltem róla valamit!
Aztán a Márta nekiállt hülyülni:
– Nincs Bakó Ágika! Nincs Bodnár Piriké. Kimaradt az alacsony komplexével együtt.
Mert hosszú távon nem vált be neki az alacsony izéje. Mert rájöttek a tanárok, és meghúzták a
Pirit sorra. És mondotta a Márta ünnepélyesen:
– Elhullott a férgese!
Ezen azért kellett röhögni, mert ezt az év elején a diri beszélte nekünk, mert alig fértünk el a
kis koszos osztályban, és mondta, hogy nem baj, úgyis hamar elhullik a férgese. És mi azt hittük,
hogy tetveset vagy rühöset meg ilyeneket gondol.
És csak nekem mondotta a Márta:
– A te csodálatos Bakó Ágid matekból is megbukott! Ami azért volt nekem címezve, mert
annyit matekoltam vele elsőben. Csak hiába. Mert aki hülye hozzá, azzal tényleg kár vacakolni,
mert úgyis minek. És befejezte a Márta undokul:
– A barátnőd!
És idegeskedéssel elnyomta a cigijét. Én kapartam a körmeimmel a paplanomon a vacak kék
virágokat. És megmondtam a Mártának az igazat:
– Én nagyon utáltam szegény Bakó Ágit. Mert én szívtelen vagyok, nem tehetek róla. Nagyon
aranyos volt hozzám, meg minden. De én mégsem bírtam őt szeretni. Pedig mindent megmondott
nekem. A szemétségeket, amiket ti beszéltetek rólam.
Akkor megszólalt meglepetéssel a Magda, aki egyedül merte megmondani közülünk, hogy ő
még nem volt senkivel.
– Neked is ilyeneket mondott a Bakó! Nekünk is!
A Colos felhúzkodta a szemöldökét.
– Nekünk örökösen azt mesélte, hogy te milyen ocsmányságokat mondottál miránk!
Fel akartam ugrani a meglepetéstől! Csak rájöttem, hogy nem lehet. Ez még néha megtörténik
velem. És ordibáltam:
– De hiszen én nem is mondtam rátok semmit! Nekem semmi bajom nem volt veletek! Ti
mondtatok énrólam szemétségeket! És a Bakó Ági visszamondta barátságból!
A Magda összecsapta a szép kezét, és úgy nevetett:
– Mi se mondtunk semmit, mert nekünk se volt bajunk veled. De úgy utáltunk a szemét
szövegeid miatt, hogy az nem igaz!
A Márta elkezdte fél lábon körbeugrálni a szobát.
– Ki volt az okos, hogy szóba hozta ezt? Ki volt az okos? De persze, én nektek mindig csak
hülye vagyok!
És csak nevettünk egymásra meglepetéssel.
És én egyből értettem a Bakó Ágit, és már nem is haragudtam rá. Hanem mondottam
magamban:
A Bakó Áginak is vacak élete volt. Azt akarta, hogy neki is legyen valakije abból a rohadt
osztályból. Azt akarta, hogy legalább én legyek neki.
111
Mert ha ezt nem csinálja, akkor én se lettem volna vele barátnő, ez az igazság.
És sajnáltam az egész miatt a Bakó Ágit. Nem szerettem, de sajnáltam.
Aztán a lányok elmentek kiállítást rendezni az Ági néninek, és a fiúk még maradtak.
A Botond mászkált a szobában, és kihúzkodta sorban egypár könyvemet. És megkérdezte:
– Neked ilyen jó könyveid vannak?
És megint úgy éreztem, hogy meg kellene fojtani. Amiért engem örökké hülyének néz!
Nézgelődött tovább.
– A német művészettörténetet is te olvasod?
Ettől egy kicsit lement a büszkeségem a béka feneke alá.
– Azt a mamám lefordítja nekem.
Úgyhogy egyből elhatároztam:
Csak azért is megtanulok németül! Csakis egyedül a rohadt Botond kedvéért! Hogy ne bírjon
ilyen válaszokat kapni tőlem! És addig olvasok fel neki egyfolytában németül, amíg bele nem
őrül.
Ami elég nehéz lesz, mert az orosz is vacakul megy nekem, és még van a latin is.
Aztán kezdtek elmenni a fiúk is. A Colos és a Melák kimentek az előszobába, felvenni a
kabátjukat.
Mondta a Colos a Botondnak:
– Te nem értesz a szóból? Te nem hallottad, hogy csak rövid ideig lehetünk?
Úgyhogy kapcsolt. De azért nem ment rögtön utánuk.
Én felkönyököltem, pedig olyankor szúrni szokott a fenekem. De akkor nem éreztem, hogy
szúrt volna.
Vártam, hogy mond nekem valamit a Botond.
Úgy éreztem, fog valamit mondani. Valami fontosat.
De nem mondott, csak mászkált a hülye szótlanul a szobában!
Felnyitogatta az ócska zongorát.
– Te játszol rajta?
Próbáltam meglátni, hogy le van-e törülve belül a por, de nem bírtam odalátni. Mert ott
legtöbbször nem szoktuk letörölni. És válaszoltam.
– Nem. A mamám játszott rajta, amíg mi nem jöttünk a nyakára.
Úgyhogy visszacsukta a tetejét.
– Te mért nem?
– Nem akarta a mamám. Azt mondta: van abszolút hallás és van relatív hallás. A mamámé
például relatív hallás. És utána megmondta az enyémet is.
Rám nézett a Botond.
– Az enyém negatív hallás. Nem értette.
– Az milyen? Vigyorogtam rá.
– Nem tanultad matekból? Kevesebb a semminél. De ez csak egy viccelés. Annyi, mint süket
vagyok.
Vártam, hogy kiröhög miatta, és megy a fenébe. De nem. Hanem válaszolta:
– Frankó mamád van. Én is süket vagyok, de nekem elég soká hegedülni kellett mégis. Azóta
is a hideg ráz, ha hegedűszót hallok!
Mosolygott rám, és közelebb jött.
– Mi ketten: a két süket!
Ettől a mondásától bitang vörös lettem! Mert máshogyan is lehetett érteni! Nemcsak a
muzsikára!
Nézett szépen a két malacszemembe, aztán még az ajtóból is visszamosolygott:
– A viszontlátásra!
És elment a fenébe!
112
Ilyen hülye! Két éve tegez egyfolytában, és akkor azt mondja, hogy viszontlátásra! Ami
szerintem egyáltalán nem tegezés!
Amikor az összes srác elment a fenébe, akkor te kiszellőztettél, mert mégis rájöttél a
bagózásra.
Mert olyan rengeteget bír szívni a Márta, hogy arra még a hülye is rájön.
És leültél mellém, és én meséltem neked mindent, mint mindig. Mert nekem csak akkor van
rendben valami, ha neked el bírom mesélni.
Ilyen hülye vagyok én!
És megkérdeztem tőled:
– Megismerted a srácokat a mesélésem alapján?
És te mondtad:
– A Márta egész csinos.
Ezen én meglepődtem!
Mert örökké látom, és akkor az ember már nem bírja meglátni, hogy csinos, vagy nem csinos.
Azt is elmagyaráztam neked:
– Kiderült, hogy a Bakó Ági sok szemétséget csinált. Elrontotta egy rohadt évemet, hogy neki
legyen egy jó éve. Mert akinek vacak az élete, annak egy év is bazi sokat számít!
A Melákra mondottad:
– Kész férfi!
És válaszoltam:
– Találkoztam vele vakáció alatt a Szigetvári utcában. Akkor is kész volt, tökrészeg, úgy
értem. Kiabálta utánam:
– Jutka! De jó csöcseid vannak!
Pedig ilyet azért józanul a Melák nem kiabált volna! Aztán a Botondot kérdeztem tőled, mert
nekem ő volt az érdekes.
– És a Botond? És a Botond az milyen? Leírta nekem a leckéket a hülye. Úgyhogy jósoljál az
írásából.
Te mondottad a piszok sok eszeddel:
– Grafológia.
De én izgatott voltam marhára. Akkor grafológia, nekem nyolc. Te kezdted mondani:
– Értelmes, erős akaratú…
Olyan lassan nyögted, hogy nem volt türelmem kivárni! Inkább azt kérdeztem:
– Szerinted mért mondta azt, hogy viszontlátásra? Szerintem azért mondta, mert tiszta hülye.
Vagy talán nem úgy értette, hogy köszönés? Engem nagyon érdekelne, hogy szerinted hogyan
értette, mert esetleg neked is lehet jó meglátásod. Talán úgy értette, hogy majd máskor visszajön?
Akkor mért nem úgy mondta? Hogy még a hülye is megértse? Hogy még én is megértsem?!
És megmondtam neked azt is:
– Én szeretem a Botondot. Érted? Szeretem! És nem imádom és nem utálom, hanem szeretem.
Már nem vagyok többé Jókai-regény! Hanem tisztára hülye vagyok. Mert ő az első krapek, akit
szeretek, és mégse akarok hozzámenni feleségül! Mert még nagyon sok mindent akarok előtte;
dzsúdózni meg utazni meg mindent az égegyvilágán, ha majd szépen gyógyul a fenekem. Frankó,
tényleg vicces, mi?
Az Imrét imádtam, és hozzá akartam menni feleségül. Általában mindenkihez hozzá akartam
menni, ha szerettem, ha nem.
A Carlos volt az utolsó, akihez feleségül akartam menni, mert impotens volt nekem a
kocsijaival meg mindenével. De most már nem mennék hozzá, mert nem lennék jó felesége neki.
Mert lenne diplomataebéd nálunk, és látnám, hogy mennyi hülye is van közöttük, mert biztosan
van, és akkor így szólalnék marhára kedvesen: „Mennyi hülye van itten egybegyűlve!”
És esnénk egymásnak a Zsuzsával a röhögéstől, és kitörne a világháború.
113
– És a Carlos mellől nem mehetnék táborozni a Zsuzsával Lengyelországba az Azovi-
tavakhoz.
Mire te közbeszúrtad a piszok sok eszeddel:
– A Mazuri-tavakhoz.
Mert neked kizárólag az ilyenek a fontosak, nem pedig én!!! Úgyhogy meg bírtalak volna
fojtani megint! De azért dumáltam neked tovább, mert én ilyen hülye vagyok!
– Amikor nem vagy itthon, és csak fekszem hanyatt, akkor mindenféle eszembe jön. Jó is,
rossz is, mindenféle. És nagyon sokszor eszembe jut az aranyos kis nagymama is, aki mindig
szeretett engem, eleitől fogva. Csak nem beszéltem neked róla, nehogy sírjál. De most már az
hiszem, lehet neked a nagymamát mondani.
A nagymamának volt egy szokása. Ha olyat tettem, ami nem tetszett neki, akkor viccelésből
megrázta magát, és mondotta:
„Olyan ez nekem, mint a macskának, ha visszafelé simogatják!” És nevetett rám.
Soká nem értettem ezt a macskadolgot, mert azt hittem, hogy a macskának teljesen nyolc,
hogy merrefelé simogatják. És egyszer elkaptam a régi ház nagy vörös macskáját az udvaron,
ahol még a nagymamával laktunk. És az ölembe vettem, és simogattam rendesen, ahogy szokták.
Amíg csak nem dorombolt örömében. Akkor elkezdtem visszafelé simogatni.
De csak egyet bírtam simítani rajta visszafelé, mert akkorát ugrott tőle, hogy majdnem kiverte
a malacszememet. És elrohangált tőlem, és közben marhára megsértődve görbítette a farkát.
Hiába hívogattam vissza! Nem jött vissza, hanem elment előlem idegesen a fenébe.
Akkor jöttem rá, hogy bazi rossz a macskának, ha visszafele simogatják, pedig az is ugyanúgy
a szeretés jele, de mégis nagyon rossz neki valamiért!
– Lehet, hogy kiröhögsz evvel a hülye macskával, lehet, mert nálad sose lehet tudni. De most
már nem akarok mindig belehalni abba, ha kiröhögsz. Mert rájöttem, hogy sokszor azon is
nevetsz, ami miatt bőgni volna kedved.
Ilyeneket szoktam a hülye macskáról gondolkozni: nekem is sok olyan volt, mint a
macskának, ha visszafelé simogatják. Engem is bazi sokat simogattak visszafele, pedig nem is
vagyok macska. Csak hülye vagyok. De annak oltári nagy. A Tamás és még más krapekok is azt
mondották rám: „Te vadmacska!” De a vadmacskának se jó, ha visszafelé simogatják.
– Ha egy kicsit közelebb tennéd az asztalkámat, akkor mára békén hagynálak. És kibírnád,
hogy legközelebb kettesben hagyjál a Botonddal?
Mert a Botond úgyse olyan, hanem egy dilis krapek. És azt hiszem, eljön majd még hozzám.
Leül mellém. És én ránézek. Hát nem hülyeség, hogy a rohadt suliban egy év se elég ahhoz, hogy
egy krapeknak a szemébe nézzek? Mert egyből tízen ordibálnának:
Nézzétek a Szabót meg a Rédeit! Szerelmesek!
Nem hiányzott nekem az ilyen, naná.
Frankó, tényleg ennyit szeretnék csak! Egyszer nyugodtan a Botond szemébe nézni.
És biztos, hogy rémesen vigyorognék és vörösödnék tőle, a rendes szokásom szerint. Csak irtó
boldog lennék közben. Pedig úgy még sohasem volt az én vörösödésem.
Az először lenne, világéletemben!!!