You are on page 1of 543

MIUTÁN CELAENA SARDOTHIEN egy évet rabszolgaként töltött Távolvég

sóbányáiban, már hozzászokott, hogy mindenhová vasra verve kísérik. Az
sem jelentett számára meglepetést, hogy az őrei kivont karddal állnak a háta
mögött. A sóbányákban munkára kényszerített rabszolgák ezreivel pontosan
ugyanilyen módon bántak. Az viszont egyedül Celaena kiváltsága volt, hogy
féltucatnyi őr kísérje a bányába, majd napnyugtakor vissza a szálláshelyre.
Nem csoda, hiszen őt tartották Adarlan leghírhedtebb orgyilkosának. Arra
azonban nem számított, hogy még egy kísérőt is kap. De ezen a napon egy
fekete csuklyás köpenyt viselő férfi is felbukkant az oldalán.
Az ismeretlen erősen szorította a lány karját, miközben keresztül vonszolta
a távolvégi hivatalnokok és rabszolga-felügyelők többségének otthont nyújtó,
ragyogó épületen. Hosszú folyosókon siettek végig. Végtelennek tűnő
lépcsőkön haladtak fel és le. Hol erre, hol pedig arra fordultak be. A
fogolynak a leghalványabb esélye sem lehetett rá, hogy megjegyezze a
kivezető utat.

Legalábbis ez lehetett a kísérőjének a szándéka. Celaena ugyanis pontosan
tisztában volt vele, mikor tértek vissza újra abba a lépcsőházba, ahol már
korábban is jártak. Egy pillanatig sem jött zavarba, miközben a hatalmas
épület látszólagos útvesztőjében lépdeltek. Az épületet amúgy is a
hivatalokra mindenütt jellemző tervek alapján emelhették. A folyosók és a
lépcsők pontosan ott voltak, ahol lenni ük kellett. Nevetségesnek tartotta még
a feltételezést is, hogy a rövid meneteléstől össze fog zavarodni . Csupán
azért nem sértődött meg, mert érezte, a kísérője minden tőle telhetőt megtett
azért, hogy zavarba hozza és elbizonytalanítsa.
Befordultak egy különösen hosszú folyosóra. Lépteik zajától el tekintve
dermedt némaság uralkodott ezen a helyen. A férfi arcát teljesen eltakarta a
csuklya. Nem lehetett tudni, hogyan néz ki. Az viszont egészen bizonyosnak
tűnt, hogy a magas alak igencsak jó erőnlétnek örvend. A csuklyája is
ugyanazt a célt szolgálta, mint a folyosói tévelygés. Megpróbálták
megrendíteni a fogoly önbizalmát. A fickó valószínűleg ugyanezen okból
öltözött tetőtől talpig feketébe. Amikor a fogoly irányába fordult, Celaena
azonnal rávigyorgott. A kísérője visszafordult a menetirányba. Bár a lány
karját eddig is vasmarokkal fogta, szorítása most még keményebb lett.
Mindezt akár hízelgőnek is tarthatta volna. Persze, ettől még fogalma sem volt
róla, mi állhat a dolog hátterében, mi okból várta a fekete alak a tárna
kijáratánál. Celaena egész nap a követ törte a hegy gyomrában. Ahogy
kilépett a szűk járatból, cseppet sem derült jókedvre, mikor megpillantotta
az ismeretlent és a hat őrt.
A fülét viszont igencsak hegyezte, így nem kerülte el a figyelmét, hogy a
csuklyás alak Chaol Westfall néven mutatkozott be a munkavezetőnek.
Ráadásul a királyi testőrség kapitányának mondta magát. Ennek hallatán
hirtelen felragyogott az ég, hátrább húzódtak a

komor hegyek, és mintha csak a föld is megremegett volna Celaena talpa
alatt. A félelem már jó ideje elkerülte. Egyszerűen nem hagyta, hogy féljen.
Amikor reggelente felébredt, újra és újra ugyanazt a mondatot ismételte el
magának: nem fogok félni! Egy hosszú esztendőn keresztül ezeknek a szavaknak
köszönhette azt, hogy nem tört meg, és nem hajtott fejet. Így volt képes
megőrizni az elméjének az épségét a sóbánya sötét mélyében. Persze esze
ágában sem volt, hogy mindezt a kapitány orrára kösse.
Gyors pillantást vetett a karját szorító, kesztyűbe bújtatott kézre. A
kesztyű sötét anyaga majdnem ugyanolyan színű volt, mint Celaena mocskos
bőre.
Szabad kezével megigazította szakadt és koszos zubbonyát. Csak kevés
kellett ahhoz, hogy felsóhajtson. Általában már jóval napkel te előtt
lehajtották a bányába, és a munka csupán napnyugta után ért véget. A
legritkább esetben pillantotta meg a napot. A kosz alatt kétségbeejtően
sápadt volt a bőre. Valamikor igencsak csinosnak, sőt egyenesen szépnek
tartották. De hát... ez már a legcsekélyebb mértékben sem számított. Ugye?
Amikor befordultak a következő folyosóra, alaposan megnézte magának
az ismeretlen rendkívül jó minőségűnek látszó kardját. A markolat ragyogó
gombja szárnyaló sast mintázott. A csuklyás alak észrevette, hogy mit néz a
lány, és azonnal a fegyveréhez kapott. A férfi reagálását látva Celaena
halványan elmosolyodott.
- Résvárból igencsak hosszú utat tett meg idáig, kapitány — szólalt meg,
aztán megköszörülte a torkát. — Azzal a csapattal érkezett, amelyiknek a
dübörgését hallottam?
Megpróbált bekukucskálni a csuklya alatti sötétségbe, de semmit sem
látott. Ennek ellenére nagyon is tisztában volt vele, hogy a férfi tekintete az
arcára tapadt. Az ismeretlen felmérte, megítélte.

Rezzenéstelen tekintettel bámulta a sötétséget. A királyi testőrség kapitánya
meglehetősen érdekes ellenfél lehetne. Elképzelhető, hogy nem is volna
egyszerű végezni vele.
A férfi végül megmozdította a kardot tartó kezét. A köpenyét ráborította a
pengére. Ahogy továbbmentek Celaena észrevette, hogy milyen ábra díszíti a
katonatiszt zubbonyát. Egy arany wyvern. A ki rály szimbóluma.
- Téged meg miért érdekelnek Adarlan csapatai? - szólalt meg végre
a testőr. Milyen jó volt végre a sajátjához hasonló hangot hal lani! A férfi
nyugodtan, előkelő hanghordozással beszélt. Ez szép teljesítménynek tűnt,
ahhoz képest, hogy valójában mocskos gazfickó lehetett!
- Csak úgy - felelte a lány, és megvonta a vállát. A testőr rossz-
kedvűen felmordult.
Ó, milyen jó volna a beképzelt fickó vérével vörösre festeni ezt a márvány
padlót! Celaena egy alkalommal már elveszítette az önuralmát. A legelső
munkafelügyelője rossz napot választott rá, hogy kegyetlenkedni próbáljon.
A lány még most is nagyon jól emlékezett, milyen érzés volt a csákányt
felnyomni a fickó gyomrába, érezni, ahogy a kifröccsenő vér beborítja a kezét
és az arcát. A hátuk mögött lépdelő őrök közül az első kettőt egyetlen
szívdobbanásnyi idő alatt le tudná fegyverezni. Vajon a kapitány nagyobb
ellenállást tudna-e tanúsítani, mint a néhai kibelezett munkafelügyelő?
Elképzelte az összecsapásuk lehetséges kimenetelét, és újra a komor alakra
vigyorgott.
- Ne nézzél rám így! - figyelmeztette a testőr, miközben a keze
visszacsúszott a kardja markolatára. Celaenának ezúttal sikerült el rejtenie a
vigyorát. Ezek előtt az ajtók előtt néhány perce már eljöt tek egyszer. Ha el
akarna szökni, akkor a következő kereszteződésben

egyszerűen jobbra fordulna, majd három emeletet lemenne a lépcsőn.
Fogvatartói megpróbálták összezavarni. De pont az ellenkezőjét érték el. A
lány mostanra már tökéletesen tisztában volt az épület alaprajzával. Idióták.
- Mit is mondott, hova megyünk? - kérdezte édesen mosolyogva, és
kisimított egy mocskos hajtincset a homlokából. Amikor a férfi nem
válaszolt, mérgesen összeszorította az ajkát.
Ezek a folyosók meg csarnokok túlságosan is visszhangzottak vol na, ha
lecsap a pöffeszkedő tisztre. A zaj felriasztott volna mindenkit az épületben.
Ráadásul nem látta, hogy a testőr hova tette a bi lincsek kulcsát. A kíséretül
szolgáló hat őr is okozhatott volna némi fejfájást. Főleg így, megvasalt lábbal.
A következő folyosót jókora vastartókba helyezett lámpások világították
be. Az ablakokon át jól látszott, hogy odakint már leszállt az éjszaka.
Mindenütt rengeteg lámpás égett. Erős fényük elűzte az árnyékokat. Nem
lett volna hol elrejtőznie.
Elnézve az udvar fölött, megpillantotta a fából ácsolt rabszolgaszállást.
Hallotta, ahogy a többi fogoly az éjszakai menedék irányába vonszolja
magát. A nyomorultak halk mormogása összekeveredett a láncok
csörgésével. Ugyanolyan jól ismerte ezt a kétségbeejtő kórust, mint azokat a
szomorú dalokat, amelyeket munka közben egész nap énekeltek a tárnák
mélyén. Adarlan brutális koncerttermet alakított ki a sóbányák mélyén, ahol
a lesújtó korbács éles csattanása festette alá a legkegyetlenebb bűnözők, a
legszegényebb alattvalók és az újonnan elfoglalt országok hadifoglyainak
jajszavát. Az elítéltek közül néhányat azzal vádoltak, hogy varázslattal
foglalkoztak. Ez persze eleve lehetetlen volt, hiszen a mágia egészen
egyszerűen eltűnt a királyságból. A foglyok között mostanában folyamatosan
nőtt az elfogott lázadók száma. Távolvég gyomrába a legtöbben Eyllwéből
érkeztek,

azon országok egyikéből, amelyik még ellenállt Adarlannak. Amikor
azonban a lány megpróbálta kikérdezni új sorstársait, a legtöbbjük csupán
semmibe révedő szemmel nézett maga elé. Máris megtörték őket.
Megborzongott, amikor belegondolt, hogy milyen sorsuk lehetett ezeknek a
szerencsétleneknek, amióta csak az adarlani fegyveresek kezébe kerültek.
Néha már az a gondolat is felmerült benne, hogy a nyomorultak esetleg
jobban jártak volna, ha a hóhér bárdja alatt végzik. Erről persze az jutott az
eszébe, hogy talán neki magának is hiba volt túlélnie az elfogása éjszakáját.
Azt a napot, amikor elárulták.
Most azonban egészen más dolgok jártak az eszében, miközben
folytatódott a hosszú séta. Lehet, hogy mégiscsak fel fogják akasztani? A
gondolattól görcsbe rándult a gyomra. Elég fontos személyi ség volt ahhoz,
hogy a halálos ítéletről szóló végzést a királyi testőrség kapitánya kézbesítse.
De akkor meg miért hozták volna ebbe az épületbe?
Végül megálltak egy vörössel és arannyal színezett kétszárnyú üvegajtó
előtt. Az üveg olyan vastag volt, hogy nem lehetett keresztüllátni rajta.
Westfall kapitány biccentett a két őrnek. Azok tisztel gésképpen lándzsájuk
végével nagyot koppantottak a padlóra.
A tiszt már olyan erővel szorította a karját, hogy az szinte fájt. Közelebb
rántotta magához a lányt, ám Celaena lába mintha ólommá vált volna.
Megpróbált hátrébb húzódni.
- Szívesebben maradnál a bányában? - kérdezte a testőr. A hangjában
leheletnyi jókedv érződött.
- Talán, ha elmondta volna, hogy mégis mire fel ez a nagy felhaj tás,
akkor nem érezném azt, hogy makacskodnom kell.
- Mindjárt mindent megtudsz.
A fogoly tenyerét elöntötte az izzadság. Igen. Odabent a halál vár rá. Hát
eljött ez a pillanat is.

A feltáruló ajtószárnyak mögött valóságos tróntermet pillantott meg. A
mennyezet nagy részét eltakarta az irdatlan szőlőfürtre emlékeztető
üvegcsillár. A metszett üvegdarabkák szikrázó gyémánttűzzel borították be a
terem túlsó falából nyíló ablakok sorát. A kinti zord tájhoz képest a terem
fényűző berendezése mintha csak arcul csapta volna. Egyből megértette,
hogy fogvatartói milyen iszonyatos haszonra tesznek szert a rabszolgák
munkájából.
- Befelé - mordult fel a testőrkapitány, és szabad kezével meg-
taszította a lányt. Végre elengedte a karját. Celaena megtántorodott.
Bőrkeményedésekkel borított talpa megcsúszott a tükörsima padlón,
miközben kihúzta magát. Hátrapillantva azonnal felfigyelt arra, hogy újabb
hat fegyveres csatlakozott az őreihez.
Összesen tizennégy harcos, és persze a kapitány. A fekete egyenruhák
mellrészén valósággal ragyogott az arany királyi címer. Ezek a fegyveresek
az uralkodócsalád személyes őrei közül kerültek ki. A könyörtelen,
elképesztően gyors reflexű katonákat a születésük óta arra képezték ki , hogy
gazdáikat védelmezve habozás nélkül öl jenek. A fogoly nyelt egy nagyot.
A vállára mintha csak ólomsúly nehezedett volna, a feje pedig valósággal
kavargott. A terem közepe felé fordult. A gazdag faragásokkal díszített
vörösfenyő trónszéken jóképű fiatalember ült. Celaena szíve egy pillanatra
kihagyott, mikor körülötte mindenki mélyen meghajolt.
Adarlan koronahercege elé hozták.
- FENSÉG - SZÓLALT MEG A TESTŐRKAPITÁNY. Ő nem hajolt meg olyan mélyen, mint
a többiek. Felegyenesedett, hátrahajtotta a csuklyáját. Rövidre nyírt,
gesztenyebarna haja volt. Most már egyértel műnek tűnt, hogy a csuklyával
csupán a lányt akarta megfélemlí teni. Nem mintha az ilyenfajta aljas kis
húzások bármilyen hatással lettek volna Celaenára. A lány rosszkedvűen
összébb vonta a szemöldökét, aztán pislogni kezdett, amikor megvizsgálta
kísérője arcvonásait. A kapitány meglepően fiatal volt!
Westfallt senki nem mondta volna lenyűgözően jóképűnek, ám ennek
ellenére nagyon is rokonszenvesnek tűnt a határozott arcvonású fiatal ember.
Aranybarna szeme tisztán ragyogott. Celaena kissé félrehajtotta a fejét.
Nagyon is tisztában volt azzal, hogy ő maga milyen elkeserítően mocskos.
- Ez volna ő? - kérdezte Adarlan koronahercege. Celaena az ülő
fiatalember felé fordult, miközben mell ette a kapitány bólintott. Mind a
ketten a foglyot bámulták. Arra számítottak, hogy majd meghajol. Amikor ez
nem történt meg, Chaol mocorogni kezdett,


a herceg pedig a kapitányra bólintott, és leheletnyit megemelte a fejét.
Na nehogy már meghajoljon előtte! Ha ezek itt éppen az akasztófára
akarnák küldeni, akkor Celaenának esze ágában sincs, hogy élete utolsó perceit
alázatos hajlongással töltse.
A háta mögött léptek dübörögtek fel. Valaki durván tarkón ra gadta.
Csupán a szeme sarkából pillantotta meg a borvörös arcot és a homoksárga
bajuszt. A következő pillanatban hatalmas csattanással a jéghideg
márványpadlóra zuhant. A fájdalom belemart az ar cába. A felvillanó fény
miatt semmit sem látott. A karjába iszonyatos fájdalom tépett, mivel a
bilincsei miatt teljesen kicsavarodott a keze. Megpróbált feltápászkodni, a
szemében megjelentek a fájdalom könnycseppjei.
- Na, így illendő leendő királyodat köszönteni — mordult egy vörös
arcú férfi a feltápászkodó lányra.
Az orgyilkos sziszegve a támadójára vicsorgott. Kissé oldalt for dult, hogy
alaposabban is megnézhesse magának a fél térdre ereszkedő kurafit. A jól
megtermett férfi semmivel sem volt kisebb a munkafelügyelőnél.
Öltözékének vörös és narancssárga színe jól il let ritkuló hajához. Mintha csak
két obszidiándarab sötétlett volna a szemüregében. Teljes erővel szorította a
lány nyakát. Ha Celaena csupán néhány ujjnyival el tudná mozdítani a jobb
karját, akkor ki tudná billenteni az ismeretlent az egyensúlyából, és
megragadhatná a kardját... A bilincs azonban a gyomrába mart, és a
tehetetlen, fortyogó düh miatt tűzvörössé vált az arca.
A koronaherceg túlságosan is hosszú csend után szólalt meg:
- Nem igazán tudom megérteni, miért kényszerítesz erőnek erejével
meghajlásra valakit, mikor ennek a gesztusnak éppen az volna az értelme,
hogy az üdvözlő kifejezésre juttassa hűségét és tiszteletét.

A hangja fejedelmi unalomról árulkodott.
A fogoly megpróbálta feljebb emelni a fejét, de képtelen volt megnézni
magának a herceget. Csupán a fehér padlót és a fekete csizmákat látta.
- Számomra teljesen egyértelmű, Perrington herceg, hogy te meg-
adod nekem a kellő tiszteletet. Ugyanakkor viszont, mondhatni feleslegesnek
tartom, hogy ilyen erővel kívánod Celaena Sardothient ugyanezen érzelem
kifejezésére kényszeríteni. Mind a ketten nagyon jól tudjuk, hogy a hölgy
nem igazán kedveli a családomat. Netalán az volt a szándékod, hogy
megalázd?
A trónörökös elhallgatott, és a földön fekvő alak meg mert volna esküdni
rá, hogy a fiatalember ebben a pillanatban az arcát bámulja.
- Úgy vélem, mostanáig már éppen elég megaláztatásban lehetett
része - folytatta a herceg, majd rövid időre ismét elhallgatott. Végül ezt
kérdezte: — Nem kellene neked most éppen Távolvég számvevőjével
találkoznod? Semmiképpen sem szeretném, hogy elkéss. Főleg, hogy éppen
azért tetted meg ezt a hosszú utat, mert találkozni kívántál vele.
Celaena kínzója megértette, hogy elbocsátották. Felmordult, és elengedte
a lány nyakszirtjét. Az orgyilkos leheletnyit felemelte az arcát a márványról,
de továbbra is fekve maradt, míg a másik fel állt és távozott. Fia majd sikerül
megszöknie, akkor talán megkeresi magának ezt a derék Perrington
nagyurat, hogy viszonozza szívélyes üdvözletét.
Miközben felkelt, elkomorodva látta, hogy az esése milyen mocs kos foltot
hagyott az egyébként makulátlan padlón. A néma csendbe valósággal
belemart a bilincs csörgése. Celaena nyolcéves kora óta az orgyilkosok között
élt. Ezektől a félelmetes harcosoktól kapott kiképzést, miután a bérgyilkosok
királya megtalálta a félig halott

gyereket a befagyott folyó partján. Magával vitte az erődjébe. Aki mindazon
keresztülment, amin ő, azt egészen egyszerűen nem lehet megalázni. Cseppet
sem számított, hogy ennyire mocskos. Összeszedve minden büszkeségét, egy
mozdulattal a háta mögé vetette hosszú haját, és felemelte a fejét. Tekintete a
herceg szemébe meredt.
Dorian Havilliard a fogolyra mosolygott. A kedves tekintetű fia-
talemberen nagyon is látszott, hogy fejedelmi udvarban sajátította el a
lefegyverző viselkedés illemszabályait. Oldalt dőlve valósággal elfeküdt a
trónon. Egyik kezére támasztotta az állát. Aranykoronája halványan
csillogott a lágy fényben. Fekete zekéjének mellrészét valósággal elborította
az aranycérnával hímzett királyi fenevad alakja. Vörös köpenyét elegánsan a
trónra kanyarította.
Volt rajta valami meghökkentő. Igen. Ragyogóan kék, a déli országok
vizeire emlékeztető szeme éles ellentétben állt hollófekete hajával. Az ifjú
lenyűgözően jóképű volt, és nem lehetett húszévesnél idősebb.
Egy herceg nem lehet ennyire jóképű! A főnemesek nyafogó, ostoba, visszataszító férgek! Ez meg...
ez itt... Micsoda disznóság, hogy ennyire szép, miközben királyi vér csörgedezik az ereiben.
A lány nagy nehezen feltápászkodott, miközben a trónörökös el -
komorodott, és alaposan megnézte magának.
- Ugye megkértelek rá, hogy mosdassátok meg? - fordult Westfall
kapitányhoz. A főtiszt előrelépett. Celaena valahogy elfeledkezett arról, hogy
nem kettesben van a herceggel. Ahogy a pillantása a testét takaró mocskos
rongyokra esett, már nem tudott a feltámadó szégyenérzet ellen küzdeni.
Valamikor pedig milyen szép volt! Hát idejutott!
Ha valaki csupán futó pillantást vetett volna rá, az azt hihetné, hogy a
fogoly szeme kék, vagy esetleg szürke volt. Bizonyos ruhában

pedig zöldnek is tűnhetett volna. Közelebbről megnézve viszont kide rült,
hogy az árnyalatok gyors váltakozását a pupillája körül tündöklő ragyogó
aranygyűrű okozza. A legtöbben a lány aranyszínű bajára fi gyeltek fel. A
föld alatt töltött egy esztendő dacára, a haja még őrizte egykori fényét.
Celaena Sardothien úgy gondolta, hogy néhány átlagon felüli vonása
kellőképpen kárpótolja azért, amiért a többi legfel jebb csak átlagosnak
mondható. Ráadásul serdülőkora hajnalán felfedezte, hogy a megfelelő
szépítőszerek használatával még az átlagos vonásait is feljavíthatja annyira,
hogy igazi, tökéletes szépségnek tűnjön.
Csak hát most úgy állt Dorian Havilliard előtt, mintha éppen egy
szennycsatorna mélyéről mászott volna elő! Újra elvörösödött, mikor
meghallotta Westfall kapitány hangját:
- Nem akartalak megvárakoztatni.
A koronaherceg határozottan megrázta a fejét, amikor Chaol ismét a lány
felé nyúlt.
- Egyelőre hagyjuk azt a fürdőt. Látom, hogy sokat ígérő ifjú
hölggyel van dolgunk.
A trónörökös kiegyenesedett, és továbbra is szemmel tartotta Celaenát.
- Ha nem tévedek, még nem volt alkalmunk bemutatkozni
egymásnak. Ahogy azt már bizonyára sejted, jómagam Dorian Havilliard
vagyok, Adarlan koronahercege. Sőt, manapság talán már egész Erilea
örökösének is tekinthetem magam.
A lány igyekezett semmibe venni az ismerős név miatt feltóduló keserű
érzéseket.
- Te pedig Celaena Sardothien vagy, Adarlan leghíresebb orgyil kosa.
Talán egész Erilea legtehetségesebb bérgyilkosa.
A főnemes gondosan szemügyre vette a lány al akját, feszült tartását, majd
felvonta egyik gondosan kiigazított szemöldökét.

- Kissé fiatalnak tűnsz — állapította meg, majd könyökét a combjára
támasztotta. - Hallottam ám rólad néhány egészen elképesztő dolgot is.
Milyennek találtad Távolvéget, főleg ahhoz képest, ami lyen jólétben
Résvárban élhettél?
Beképzelt seggfej.
- Egyszerűen tökéletesnek — válaszolta Celaena búgó hangon,
miközben ökölbe szorította a kezét. Töredezett körme a tenyerébe mart.
- Eltelt egy esztendő, és úgy tűnik, hogy te azért többé-kevésbé jól
vagy. Kíváncsivá teszel. Hogyan maradtál életben, amikor a bányákban az
elítéltek átlagosan egy hónapig bírják?
- Meglehetősen rejtélyesnek tűnik, magam is így vélem - válaszolt a
fogoly, majd a szempilláit rebegtette, és olyan mozdulattal igazította meg a
bilincsét, mintha csupán csipkés kesztyű lenne a kezén.
A trónörökös visszafordult a kapitányhoz:
- Éles a nyelve, igaz? Egyáltalán nem úgy beszél, mint a csőcselék
szokott.
- Még szép, hogy nem! - méltatlankodott Celaena.
- Fenség — mordult rá Chaol Westfall.
- Mi fenség? - értetlenkedett a lány.
- A herceget fenségnek kell szólítani.
Celaena gúnyosan a kapitányra vigyorgott, majd visszafordult a herceg
felé. Legnagyobb meglepetésére Dorian Havilliard nevetni kezdett.
- Ugye tudod, hogy most már a rabszolgák közé tartozol? Hát semmit
sem tanultál a büntetésedből?
Ha Celaena karját nem bilincselték volna össze, akkor most keresztbe tette
volna a mellén.

- Nem igazán látom be, hogy mégis mit tanulhatnék egy bánya
mélyén, eltekintve persze a csákány használatától.
- Meg sem próbáltál elszökni?
A lány ajkán lassú, könyörtelen mosoly jelent meg.
— Egyszer.
A herceg összevonta a szemöldökét, és Westfall kapitány felé for dult:
- Erről miért nem hallottam?
Celaena a válla fölött Chaolra nézett. A testőr bocsánatkérően pillantott
hercegére.
- A bánya főkapitánya csupán ma délután számolt be arról, hogy
tényleg sor került egy, hm... közjátékra. Három hónappal azután...
- Négy hónappal azután - javította ki a lány.
- Négy hónappal azután, hogy Sardothien megérkezett, megpróbált
elmenekülni.
Celaena várta, hogy a fiatalember folytassa a történetet, ám a test őrnek
mintha csak lakatot tettek volna a szájára.
- Hé, kihagyta a legjobb részeket!
- Voltak jó részei is? — kérdezte a herceg. Az arckifejezését látva
nem lehetett eldönteni, hogy haragszik, vagy visszafojtja a mosolyát. Chaol
tekintete majdnem keresztüldöfte a lányt, mielőtt folytatta volna:
- Távolvégből lehetetlen megszökni. Fenséged atyja csakis olyan
őrszemeket alkalmaz a bányák körül, akik ötszáz lépés távolságból is
eltalálnak még egy menekülő mókust is. Öngyilkosság volna meg-
próbálkozni a szökéssel.
- Te viszont életben maradtál — mondta a herceg a lánynak. Celaena
arcáról leolvadt a mosoly, ahogy maga előtt látta, ami történt.
- Hát igen.

- Mi történt? - tudakolta Dorian. A lány tekintete hideggé és ke-
ménnyé vált:
- Valami elpattant bennem.
- Ezzel kívánod megmagyarázni azt, amit tettél? - méltatlankodott
Westfall kapitány. - Hiszen megölted a munkafelügyelődet és huszonhárom
őrszemet, mielőtt elkaptak volna. Csupán egy karnyújtásnyi távolság választott
el a faltól, mielőtt leütöttek volna az őrök.
- És? - nézett rá a herceg. Celaena dühbe gurult.
- Mi az, hogy és? Tudja, hogy milyen messzire van az a fal a bá-
nyától?
A nagyúr értetlen tekintetét meglátva becsukta a szemét, és drá maian
felsóhajtott:
- A tárnától háromszázhatvanhárom lépésnyire. Valakivel meg-
mérettem.
- És? - ismételte meg Dorian.
- Westfall kapitány, milyen messzire szoktak jutni a bányából ki törő
rabszolgák, ha szökéssel próbálkoznak?
- Három lépésre - morogta a testőr. - A sóbánya őrszemei általában
már azelőtt agyonlövik a szökevényt, hogy akár három lépést is tehetne.
A trónörökös csendben maradt. A lány nem éppen erre számított.
- Tudtad, hogy öngyilkosság, amit teszel - szólalt meg végül az ifjú.
A hangjából eltűnt a jókedv. Lehet, hogy mégsem volt annyira jó ötlet szóba
hozni azt a falat.
- Hát igen - válaszolta az orgyilkos.
- Mégsem öltek meg.
- Az ön apja parancsba adta, hogy a lehető legtovább életben kell
tartaniuk. Csak hogy kiélvezhessem Távolvég minden szörnyűségét és
szenvedését - folytatta a lány, és nem azért kezdett el remegni, mert

a teremben hirtelen lecsökkent a hőmérséklet. - Nem azért törtem ki, mert
azt hittem, hogy meg tudok szökni.
A herceg szemében fellángoló szánalom miatt legszívesebben megütötte
volna az ifjút.
- Sok sebhelyet szereztél? - tudakolta a trónörökös. A lány megvonta
a vállát, mire a fiatalember elmosolyodott. Felkelt, és eli ndult feléjük. -
Fordulj meg, meg akarom nézni a hátadat!
Celaena elkomorodott, de engedelmeskedett. Miközben a herceg közelebb
jött, Chaol a fogoly mellé lépett.
- Nem látom túl jól a sebhelyeket a sok kosz miatt - állapította meg a
herceg, és alaposan szemügyre vette a rongycafatok között előbukkanó
bőrfelületet. A fogoly savanyú képet vágott. Rosszkedve csak elmélyült,
amikor az ifjú így folytatta:
- Iszonyatos ez a bűz!
- A fürdő és az illatszerek hiányában úgy vélem, nem lehet min-
denkinek olyan mennyei illata, mint fenséges uramnak.
A koronaherceg nagyot csettintett a nyelvével, és lassan megkerülte a
lányt. Chaol, akárcsak a testőrök, a kardját markolva figyelte. Jól is tették.
Kevesebb, mint egy szívdobbanásnyi idő kellene ahhoz, hogy a fogoly
átvesse a bilincs láncát a trónörökös fején, és egyetlen mozdulattal eltörje a
nyakcsigolyáját. Már csak azért is megérné megtennie ezt, mert akkor
láthatná Chaol arckifejezését. A herceg azonban szemmel láthatóan még csak
nem is sejtette, hogy milyen életveszélyes helyzetbe került. Vagy
elképzelhető, hogy ezzel éppen sérteget ni akarta Celaenát.
- Amennyire jól látom - folytatta a trónörökös —, van a hátadon
három hosszabb sebhely, és talán jó pár kisebb is. Nem annyira iszonyatos,
mint amire számítottam, de... úgy vélem, a megfelelő ruházat, majd
eltakarja.

- Mármint milyen ruházat? - csattant fel a lány. A trónörökös olyan
közel állt hozzá, hogy remekül látta a drága öltözék minden egyes apró kis
részletét. És nyoma sem volt pacsuli illatának. A fér fiból lovak és vas szaga
áradt. Dorian elvigyorodott:
- Milyen figyelemre méltó szemed van! És mennyire mérges vagy!
Az orgyilkosnak minden önuralmára szüksége volt ahhoz, hogy
megőrizze a hidegvérét. Egy halálos szakadék peremén táncolt, mi közben ott
állt Adarlan trónörököse mellett. Megfojthatta volna annak az embernek a
fiát, aki lassú, nyomorúságos halálra ítélte.
- Tudni akarom... - kezdte volna, de a testőrkapitány megragadta, és
vad erővel elrántotta a herceg közeléből. - Nem akartam megölni, maga
bohóc!
- Vigyázz a nyelvedre, mert visszahajítalak a bányába! — csattant fel
a barna szemű kapitány.
- Ó, azt nem hiszem, hogy ilyesmire készülnének!
- Miért is nem? — kérdezte Chaol.
Dorian visszasétált a trónhoz, és leült. Zafírkék szeme valósággal
ragyogott. A fogoly előbb az egyik, majd a másik férfira nézett. Kihúzta
magát.
- Azért, mert akarnak tőlem valamit. Mégpedig annyira, hogy
személyesen jöttek ide értem. Nem vagyok valami ostoba fajankó, bár
egyszer annyira ügyetlennek bizonyultam, hogy el tudtak fogni. Világos,
hogy valami titkos dologban sántikálnak. Mégis mi másért kerekedtek volna
fel a fővárosból, hogy eljöjjenek ide, a világ végére? Amióta csak bejöttünk
ide, mást sem csinálnak, mint hogy engem vizsgálgatnak. Azt nézik, hogy
testben és lélekben elég erős vagyok-e. Az számomra világos, hogy nem
háborodtam meg. Nem is sikerült megtörniük, bármit is sugall az a kis
közjáték a fallal. Éppen ezért követelem, mondják meg, hogy miért jöttek ide!
Amennyiben pedig

nem az akasztófa alá óhajtanak kísérni, akkor bökjék már ki végre, hogy mit
kívánnak tőlem!
A két fiatalember összenézett. Dorian egymáshoz támasztott uj jal hegyére
eresztette az állát.
- Van egy ajánlatom.
Celaena alig kapott levegőt. Soha, még a legmerészebb álmában sem
gondolt volna arra, hogy valaha is lehetősége nyílik beszélni Dorian
Havilliarddal. Olyan könnyen végezhetne a fickóval. A képére fagyaszthatná
azt a mosolyt... Akkora sebet üthetne a királyon, amekkorát az öregember
rajta ütött...
Csak hát a herceg ajánlata akár megnyithatná a szökés kapuját is. Ha kijut
a falon, akkor meg tud szökni. Futni fog, és rohanni. Beveszi magát a hegyek
közé, és attól kezdve magányosan élhet a sötétzöld vadonban. Lába elé a
fenyőfák hintenek szőnyeget, esténként pedig a csillagos égbolttal
takarózhat. Képes lenne rá. Csak át kell jutnia a falon. Múltkor már egész
közel járt hozzá...
Végül csak ennyit mondott:
- Hallgatom.

A HERCEG SZEME JÓKEDVŰEN RAGYOGOTT a fogoly dacos hangját hallva, és a
tekintetével zavarba ejtően sokáig méregette a lány testét. Celaena
legszívesebben körömmel mart volna a fickó arcába, amiért az így bámult rá.
Ugyanakkor viszont már a puszta tény is, hogy a fiatalember igenis végigmérte,
dacára, hogy a fogoly ennyire mocskos volt... A lány lassan elmosolyodott.
A trónörökös keresztbe tette hosszú lábát.
- Hagyjatok minket magunkra! - parancsolta az őröknek. - Chaol, te maradj
ott, ahol állsz!
Celaena közelebb lépett, miközben az őrök kivonultak, és bezárták maguk
után az ajtót. Ez nagyon nagy butaság volt a részükről. Chaol arca azonban
kiismerhetetlen maradt. Ez a fajankó talán komolyan azt gondolja, hogy
képes volna megakadályozni a szökését, ha ilyesmivel próbálkozna? Celaena
kihúzta magát. Mégis mire készülhet ez a két fickó? Miért viselkednek
ennyire felelőtlenül?
A herceg halkan nevetni kezdett.

- Nem gondolod, hogy túlságosan kockázatos ilyen szemtelenül
viselkedni, miközben a szabadságod a tét?
A fogoly sok mindenre számított, kivéve ezekre a szavakra.
- A szabadságom? - kiáltotta. Ez a szó felidézte a hóval borított
fenyveseket, a napfényben kifakult bérceket, a tengerek fehér hullámtaraját,
az országot, ahol a fényt elnyelte a dombok és a völgyek bársonyos zöld
ragyogása. Az elfelejtett földet.
- Igen, a szabadságodról beszélek. Éppen ezért Sardothien kisasz-
szony, melegen ajánlom, hogy kissé fogd vissza a csípős nyelvedet, nehogy
újra a bánya legmélyén találd magadat!
A herceg testtartást váltott.
- Persze elképzelhető, hogy pont ez a megfelelő hozzáállás. Nem is
próbálom azt a látszatot kelteni, hogy az apám birodalma a bizalomra és a
megértésre alapul. De ezzel már amúgy is tisztában vagy.
A lány keze kezdett ökölbe szorulni, miközben a folytatásra várt.
Találkozott a pillantásuk. A herceg teki ntetében kíváncsiság ragyogott.
- Atyám azt vette a fejébe, hogy szüksége lenne egy bajnokra.
Egy egész másodpercbe is beletellett, mire a fogoly végre felfogta
a hallottakat. Celaena hátrahajtotta a fejét, és harsányan felkacagott.
- Az apja azt akarja, hogy én legyek a bajnoka? Na, ne már! Nem
mondja, hogy a királynak sikerült odakint végeznie az összes nemes lélekkel!
Csak akad legalább egy bátor lovag vagy határozott szívű, vakmerő nagyúr?
- Vigyázz a nyelvedre! - mordult fel oldalt Chaol.
- Neked meg mi a bajod? - gúnyolódott a lány. Most már tegezte a
kapitányt. Annyira nevetséges volt ez az egész! Még hogy ő legyen a király
bajnoka! - Hogyhogy nem téged választott szeretett királyod? Kevésnek
bizonyultál?

A kapitány keze ismét a kard markolatára csúszott.
- Ha végre befognád a szádat, akkor hallhatnád, hogy a fenséges úr
még mit akar közölni veled.
- Igen? - fordult Celaena a herceg felé. Dorian hátradőlt a trónon.
- Az apámnak szüksége van valakire, aki segít megvédeni a biro-
dalmat. Aki révén könnyebben kezelhetővé válnának a makacs ellenlábasok.
- Úgy érti, kell valaki, aki elvégzi a piszkos munkát?
- Hát, ha már feltétlenül ilyen közönséges szavakat akarsz használni,
akkor igen - válaszolta a herceg. - Az uralkodó bajnoka megnyugtatóan hatna
a trón ellenlábasaira.
- Halálos nyugalom szállna rájuk - biccentett negédesen a fogoly.
Csak kevés kellett volna ahhoz, hogy Dorian elmosolyodjon, ám sikerült
megőriznie a komor arckifejezését.
- Így igaz.
Szóval lehetne Adarlan urának hűséges szolgálja? Celaena magasabbra
emelte az állát. Gyilkolhatna a király parancsára. Agyar lehetne annak a
bestiának a pofájában, amelyik mostanra már felzabálta közel fél Erileát...
- És ha elfogadom az ajánlatot?
- Akkor hat esztendő elteltével atyám szabaddá tesz.
- Hat esztendő? - kiáltotta, ám az elméjében valósággal ott zengett a
szabadság szó.
- Ha viszont nemet mondasz, akkor életed végéig itt maradsz a
bányában - folytatta Dorian, mivel kitalálta a lány következő kérdését.
Ragyogó kék szeme keményen meredt a fogolyra. A lány nagyot nyelt. A
trónörökösnek nem kellett részleteznie azt, hogy a mélyben a halál várna rá.

Hat évig gyilkosként szolgálni a királyt... vagy pedig életfogytiglan a
mélységben szenvedni.
- Van azonban egy apró bökkenő — folytatta a herceg. Az orgyilkos
arca kifejezéstelen maradt, miközben a fiatalember az egyik gyűrűjét kezdte
el piszkálni. - Ezt a rangot nem kaphatod meg csak úgy. Egyelőre. Atyám
úgy gondolta, ideje kicsit szórakoznia. Bajnokságot szervezett. Felszólította a
fejedelmi tanács huszonhárom tagját, hogy mindegyik állítson egy-egy
jelöltet. Ezek a harcosok együtt készülnek fel az üvegpalotában, hogy végül
párbajban mérjék össze az erejüket. Ha nyersz, akkor hivatalosan is te lehetsz
Adarlan orgyilkosa.
Amikor az utolsó szavakat mondta, már halvány mosoly ült ki az arcára.
A lány azonban nem viszonozta a mosolyt.
- Egészen pontosan kik is a vetélytársaim?
Komor tekintetét látva a nagyúr arcáról is eltűnt a jókedv.
- Tolvajok, bérgyilkosok és harcosok Erilea minden tartományából.
Celaena már szóra nyitotta volna a száját, ám a herceg nem engedte
megszólalni.
- Ha nyersz, majd pedig talpraesettnek és megbízhat ónak bi-
zonyulsz, akkor szabad leszel. Az apám esküt tett arra, hogy megajándékoz a
szabadsággal. Ezenfelül pedig a birodalom bajnokaként igencsak bőséges
javadalmazást kapsz.
A fogoly igazából nem is nagyon figyelt az utolsó félmondatra. Micsoda
erőpróba! Néhány senkiházit kell csak legyőznie, akiket a jó ég tudja, hogy
honnan szalasztottak! Meg orgyilkosokat!
- Kik ezek az orgyilkosok? - tudakolta.
- Egyikőjükről sem hallottam még. Nem olyan híresek, mint te. Erről
jut eszembe, a versenyen nem mint Celaena Sardothien veszel részt.

- Micsoda?
- Álnevet fogsz használni. Le merném fogadni, még csak nem is
sejted, hogy mi mindent beszéltek az elítélésed után.
- Tudja, a bánya mélyére viszonylag ritkán jutnak el a postaga-
lambok.
Dorian a fejét csóválva vigyorogni kezdett.
- Senki nem sejti, hogy Celaena Sardothien egy ifjú hölgy. Az
emberek meggyőződése szerint te jóval idősebb vagy.
- Hogy micsoda? - csattant fel tűzvörös arccal a lány. - Ez meg
hogyan lehetséges?
Tudta persze, hogy igazából büszkének kellene lenni arra, hogy ilyen
ügyesen eltitkolta valódi kilétét a világ nagyobb része elől. Ennek ellenére...
- Hosszú éveken keresztül megőrizted a titkodat, miközben hul lák
hevertek, amerre csak jártál. Atyám még a tárgyalás után is úgy vélte... bölcs
dolog volna, ha nem kötnénk Erilea orrára, hogy ki is vagy. Ezen most sem
kíván változtatni. Mégis mit szólnának az ellenségeink, ha kiderülne, csupán
egy kislány fenyegeti őket?
- Ezek szerint úgy robotoltam e nyomorúságos hely sötétjében, hogy
közben megtagadták tőlem a nevemet és a címemet? Mégis, mit gondolnak az
emberek? Szerintük kicsoda valójában Adarlan orgyilkosa?
- Nem tudom, és igazából nem is érdekel. Azzal viszont nagyon is
tisztában vagyok, hogy téged tartottak a legjobbnak. Az emberek mind a mai
napig csak suttogva merik kiejteni a nevedet - felelte a nagyúr, és a
tekintetével majdnem keresztüldöfte. — Ha hajlandó leszel küzdeni értem,
ha a próbatétel hosszú hónapjai során az én jelöltemként veszel részt a
harcban, akkor gondoskodom arról, hogy atyám már öt esztendő elteltével
szabadon engedjen.

Bár a herceg igyekezett eltitkolni, hogy mennyire ideges, valósággal áradt
belőle a feszültség. Azt akarta, hogy a fogoly igent mondjon. Olyan
iszonyúan szüksége volt a kedvező válaszra, hogy cserében még alkudozni is
hajlandó lett volna. Celaena szemében felragyogott a tűz.
- Hogy érti azt, hogy engem tartottak a legjobbnak?
- Egy teljes évet lent voltál a sóbányában. Ki a megmondhatója
annak, hogy ez mennyire viselt meg?
- Köszönöm szépen, de sikerült talpon maradnom - felelte Celaena,
majd piszkálni kezdte töredezett körmeit. Úgy tett, mint ha nem is zavarta
volna a köröm alatt sötétlő kosz. Már nem is emlékezett arra, hogy mikor
volt utoljára tiszta a keze.
- Ezt majd meglátjuk - biccentett a herceg. — Az erőpróba részle-
teiről akkor értesülsz, ha majd megérkeztünk Résvárba.
- Önök, nagyurak, természetesen remekül fognak szórakozni, miközben
fogadásokat kötnek a résztvevőkre. Ettől eltekintve azonban a verseny
értelmetlen. Miért nem bérelnek fel most és azonnal?
- Ahogy említettem volt, be kell bizonyítanod, hogy méltó vagy a
címre.
A fogoly egyik kezét a csípőjére tette, és a lánc hangosan csörögni kezdett.
- Én azért úgy vélném, hogy nincs szüksége bizonyításra annak, aki
elnyerte Adarlan orgyilkosának megtisztelő címét.
- Ebben van valami - mordult fel Chaol. Bronzszínű szeme meg-
villant. - Ez csak azt bizonyítja, hogy bűnöző vagy, akire semmi képpen sem
lehetne csak úgy kapásból rábízni a királyság legbel sőbb titkait.
- Hajlandó vagyok esküt te...
- Erősen kétlem, hogy őfelsége hajlandó beérni Adarlan orgyilkosának
adott szavával.

- Ez világos. Csak azt nem értem, hogy miért kell részt vennem azon a
kiképzésen meg az erőpróbán. Úgy értem... kissé kijöttem a formámból... de
mégis mire számítottak azután, hogy egy éven át csákánnyal törtem a követ a
föld alatt.
Gyűlölködő pillantást vetett Chaolra. Dorian elkomorodott.
- Akkor nem fogadod el az ajánlatot?
- Még szép, hogy elfogadom az ajánlatot! - csattant fel a lány. A
bilincs olyan erővel vágott a csuklójába, hogy könnybe lábadt a szeme. -
Beleegyezem abba, hogy én legyek az a fene ette bajnok, ha öt év helyett már
három múlva szabad lehetek.
- Négy év.
- Rendben, megegyeztünk. Bár valószínűleg csak a rabszolgaság
egyik formáját cserélem egy másikra, de azért nem vagyok bolond.
Akkor tehát mégis szabad lehet. Szabad. Valósággal érezte a kinti világ
jeges levegőjét. Ez a hűvös szél végigsöpört a hegyhátak felett, és őt is
magával fogja ragadni. Messze elkerülheti Résvárat, a fővárost, ahol egyszer
ő uralkodott.
- Remélem, hogy igazad van - válaszolta Dorian. - Ahogyan azt is,
hogy méltó vagy a híredre. Arra számítok, hogy te nyersz. Nem leszek
kegyes, ha miattad bolondot csinálok magamból a többiek előtt.
- Mi lesz akkor, ha veszítek?
Dorian arca elkomorult, és annyit mondott:
- Visszaküldenek ide, hogy letöltsd a büntetésed maradékát is.
Celaena lelki szeme elől szertefoszlottak a rózsaszín képek. Mint ha csak
bezártak volna egy poros borítójú könyvet.
- Ezzel az erővel nyugodtan ki is ugorhatnék az ablakon. Már az is
iszonyatosan megviselt, hogy egy évet a mélyben töltöttem.

Elképzelni is nehéz, hogy mi vár rám, ha vissza kell térnem ide. Élve nem
úszom meg a következő esztendőt.
Dacosan felvetette a fejét.
- Az ajánlatuk elfogadhatónak tűnik.
- Mert az is - biccentett Dorian, majd intett Chaolnak. - Vidd fel a
szobájába, és mosdasd meg!
A tekintete majdnem keresztüldöfte a lányt.
- Holnap reggel indulunk Résvárba. Ne kelljen csalódnom benned,
Sardothien!
Csalódni? Micsoda ostobaság. Már miért esne nehezére túlragyogni,
legyőzni, sőt adott esetben megsemmisíteni a vetélytársait? Nem akart
elmosolyodni. Nagyon is tudta, hogy egyetlen mosoly elegendő ahhoz, hogy
feltámadjanak a reményei. De már rég lemondott a reményről. Ennek
ellenére legszívesebben megragadta volna a herceg kezét, hogy táncra
perdüljön vele. Megpróbálta elképzelni a felcsendülő muzsikát, a harsonák
diadalmas zengését, de csupán az eyllwe-i kényszermunkások bánatos,
jajongó munkadalának egyik sora jutott az eszébe. A mély hangok olyan
lassú ütemben áradtak, ahogy a méz csöppen ki az edényből: „S utad végre
hazatalál... ”
Oda sem figyelt arra, hogy Westfall kapitány kivezeti a teremből. Azt sem
jegyezte meg, milyen csarnokokon, termeken és folyosókon haladtak végig.
Igen, hajlandó lesz velük menni. Elmegy Résvárba, vagy bárhova, ha kell,
még a Rém kapuján is keresztülmegy, le a pokolba, ha ezért elnyeri a
szabadságot.
Hiszen nem véletlenül tartják őt Adarlan legügyesebb orgyilkosának.

AMIKOR CELAENA A TRÓNTEREMBEN lezajlott alkut követően végre rárogyhatott
az ágyára, annak ellenére nem tudott elaludni, hogy teste minden porcikája
nyöszörgött a kimerültségtől. A durva kezű cselédek könyörtelenül
megfürdették. A hátán még most is lüktet tek a sebhelyek, úgy érezte, az
arcáról csontig lesikálták a bőrt és a húst. Megpróbált az oldalára fordulni.
Így valamennyit enyhült a gondosan bekötött hátába maró fájdalom.
Végigsimította a matracot. Mozdulat közben megállt a keze, annyira
meglepte, hogy már nem csörgött lánc a kezén. Mielőtt fürödni mentek
volna, Chaol levette a kezéről a bilincset. Újra átélte a pillanatot. Valósággal
érezte, ahogy a kulcs kattanva elfordul a bilincs zárjában, a súlyos vas
lecsúszik a csuklójáról, és a földre zuhan. A láncok szelleme mintha még
mindig ott lebegett volna a bőre fölött. Felpillantott a mennyezetre, és
megropogtatta sebesre mart, lángoló csuklóját. Elégedetten felsóhajtott.
Annyira furcsa volt a puha matracon feküdni. Zavarba ejtette a bőrét
simogató selyem és az arcához tapadó párna. Már rég elfelejtette,

milyen a tisztességes étel. Csupán szottyadt zabkását és száraz kenyeret
ehetett egy éven át. Milyen különösen érzi magát az ember, ha megmosakszik,
és tiszta öltözékbe bújhat! Már el is felejtette.
Mondjuk a vacsorája azért annyira nem volt finom. A sült csirkét nem túl
nagy odafigyeléssel készítették el. Ráadásul csupán pár falatot evett belőle,
máris fel kellett pattannia, hogy az árnyékszékbe okádja a gyomra tartalmát.
Pedig akart volna enni, azt szerette volna, ha teli hasára szoríthatná a kezét, ha
annyit zabálhatna, hogy utána már az életben soha többé ne akarjon egy
falatot se legyűrni a torkán. De Résvárban majd jól fogják tartani, igaz? És ami
még ennél is fontosabbnak tűnt, a gyomra ismét képes lesz majd megbirkózni
a rendes étellel.
Egy év kényszermunka után csont és bőr volt. A hálóinge nem tudta
elrejteni kiálló bordáit. Ahol azelőtt hús domborodott, most mindenütt
kilátszott a csont. Na és a keblei! Az egykor formás halmok ugyanolyan
apróvá váltak, mint amilyenek kamaszkora közepén voltak. Valósággal
elszorult a torka. Nyelt egy hatalmasat. A puha matrac mintha fojtogatta
volna. Fészkelődni kezdett. A hátára fordult, nem törődött az ismét beléhasító
fájdalommal.
Az arca sem volt éppen megnyerő, amikor végül belenézett a mosdókamra
tükrébe. Iszonyúan lefogyott. Pofacsontja élesen kiállt, feltűnően nagynak
tűnt az állkapcsa, a szeme pedig kissé, de annál zavarba ejtőbb módon
beesettnek tűnt. Megpróbált odafigyelni a megfelelő légzésre. Élvezni akarta a
reményt. Igenis enni fog. Sokat. És az edzésről sem feledkezik meg.
Visszanyeri az egészségét. Elképzelte, ahogy telezabálja magát, és végre-
valahára visszanyeri egykori szépségét. Mindez segített abban, hogy
elaludjon.

Másnap reggel a hálószobába lépő Chaol azt látta, hogy a takaróba
burkolódzó lány a földön alszik.
- Sardothien! - kiáltotta az ifjú. A lány érthetetlen mormogással válaszolt, és
egy párnát húzott a fejére. - Miért a padlón alszol?
Celaena kinyitotta az egyik szemét. A bárdolatlan fickó persze egy szóval
sem említette volna, hogy a foglya mennyivel jobban néz ki most, miután
már megmosakodott.
Esze ágában sem volt a takaróba burkolózni, miközben felkelt. A há-
lóköntösnek csúfolt sátor rengeteg vászna amúgy is mindent eltakart.
- Kényelmetlen volt az ágy - jelentette ki, ám a következő pillanatban már
el is felejtkezett a kapitányról, mert megpillantotta a napfényt. A tiszta,
eleven, meleg ragyogást. Ha egyszer majd visszanyeri a szabadságát, akkor
egész nap élvezheti a nap fényét. Az a csodálatos meleg kimossa majd a
csontjaiból a bánya dermesztő hidegét. A fény beragyogott a súlyos függöny
résein keresztül. Vastag vonalakat rajzolt a hálószoba padlójára. A fogoly
habozva a fény felé nyújtotta a kezét.
Sápadt és vékony volt a bőre. Mintha csak egy csontváz kezén feszült
volna. Mégis, hiába borította rengeteg zúzódás, vágás és sebhely, a keze
igenis gyönyörű és eleven volt a reggeli fényben.
Odaszaladt az ablakhoz, kis híján letépte a függönyt a tartójáról,
miközben félrerántotta a nehéz szövetet, hogy megnézze magának a szürke
hegyeket és a kietlen távolvégi tájat. Az ablaka alatt őrködő katonák még
csak fel sem néztek. Celaena ámulva nézte a kékesszürke égboltot. Fent a
felhők, mint legelésző bárányok, céltalanul bóklásztak a látóhatár felé.
Nem fogok félni. Hosszú idő után most először nem kellett áltatnia magát.
Elmosolyodott. A kapitány felvonta az egyik szemöldökét, de néma maradt.

Nem egyszerűen csak jókedvű volt, elfogta a diadalérzet. A hangulata
tovább javult, mikor a szolgák befonták, és hátul kontyba csavarták a haját.
Meglepően finom anyagból készült lovaglóruhát kapott. A díszes öltözék
eltakarta nyomorúságosan lesoványodott alakját. Celaena imádta a ruhákat.
Odavolt az örömtől, ahogy végigsimított a selymen, bársonyon, szaténon,
szarvasbőrön és a csipkeszegélyeken. Lenyűgözte a gyönyörű ruhák
méltóságteljes suhogása és a hímzéssel borított részek szemkápráztató
tökéletessége. Ha pedig megnyeri ezt a nevetséges erőpróbát, akkor
felszabadul... és olyan ruhát vehet magának, amilyet csak akar.
Nevetni kezdett, amikor Chaol megragadta és félig-meddig kirángatta a
szobából, mivel már megunta, hogy Celaena jó öt perce áll a tükör előtt
önmagát csodálva. A lány kis híján táncra perdült, amikor felpillantott a
ragyogó égboltra. Legszívesebben végigszaladt volna folyosókon és a
csarnokokon. Végül kiléptek a központi udvarra. Kevés híján
megtántorodott. A hatalmas térség túlsó végében meglátta a csontszínű
szikla halmait. Észrevette a rengeteg apró alakot, akik ki -be mászkáltak a
hegybe vágott, szájra emlékeztető nyílásokon.
Aznap már kezdetét vette a munka. Nélküle fognak a mélységben
robotolni, hiszen ő most hátat fordít ennek a nyomorúságos helynek. Görcsbe
rándult a gyomra, elfordult a kényszermunkásoktól. Sietve felzárkózott a
kapitány mögé, aki a magasban tornyosuló fal tövében várakozó
menetoszlop lovai felé sietett.
Ekkor harsány ugatás hallatszott. A karaván irányából három fekete kutya
rohant az érkezők felé. Karcsúak voltak, mint a nyílvessző. A fogoly biztosra
vette, hogy a koronaherceg saját falkájának tagjai. Miközben fél térdre
ereszkedett, fájdalom nyilallt bekötözött sebeibe. Megsimogatta a kutyák
fejét, a tenyerét végighúzta hátuk

sima szőrén. Azok válaszul megnyalták a kezét és az arcát. Jókedvű farkuk
korbácsként csapkodott.
Amikor egy pár szénfekete csizma állt meg a lány előtt, a kutyák azonnal
megnyugodtak, és leültek a fenekükre. Celaena felemelte a tekintetét, és
belenézhetett Adarlan koronahercegének ragyogó kék szemébe. A
fiatalember figyelmesen nézett rá. Halványan elmosolyodott.
- Milyen különös, hogy így felfigyeltek rád - jelentette ki. Az egyik
kutyának megvakarta a füle tövét. - Talán enni adtál nekik?
A lány megrázta a fejét. Közben a kapitány megállt a háta mögött. Olyan
közel került hozzá, hogy a térde megérintette a fűzöld bársonyköpeny
szegélyét. Két szívdobbanásnyi idő alatt könnyedén le tudta volna
fegyverezni a fickót.
- Szereted a kutyákat? - kérdezte a herceg. Celaena bólintott. Mi ért
volt máris ennyire forró az idő? - Számíthatok-e arra a csodálatos kegyre,
hogy esetleg meghallhatom a hangodat, vagy pedig keményen elszántad
magadat arra, hogy utunk végéig néma maradsz?
- Nagyon sajnálom, de a feltett kérdések nem érdemelték ki azt, hogy
szóban válaszoljak rájuk.
Dorian kissé közelebb hajolt.
- Ez esetben bocsánatod kérem, hölgyem. Milyen szörnyű lehet
számodra, mikor oly mélyre kell leereszkedned, hogy válaszolj nekem.
Legközelebb igyekszem majd valami érdekesebbet kitalálni, ami esetleg
válaszadásra ösztönöz.
Ezzel sarkon fordult, és nyomában a kutyáival odébbállt.
Az orgyilkos duzzogó képpel állt fel. Rosszkedve csak elmélyült, amikor
észrevette a testőrkapitány széles vigyorát. Odasiettek az induláshoz
készülődő társasághoz. Igencsak nehéz volt ellenállnia a kísértésnek, hogy
szétverje valakinek a fejét, ám ekkor meglátta a neki szánt lovat. Egy tarka,
foltos kancát kapott.

Nyeregbe szállt. Közelebb került az égbolt, és a ragyogó kékség odafenn a
messzeségbe nyúlt. Olyan távoli országok fölött tündökölt, amelyekről
Celaena még csak nem is hallhatott. Megmarkolta a nyeregkápát. Akkor hát
most tényleg hátat fordít Távolvégnek. Véget értek a reménytelen hónapok, a
dermesztő éjszakák... Ez mind a múlté. Vett egy mély lélegzetet. Úgy érezte,
képes volna felemel kedni a magasba, hogy messzire szálljon. A kellemes
érzés egészen addig tartott, amíg meg nem érezte a bilincs vasát a karján.
Chaol könyörtelenül vasba verte bekötözött csuklóit. A hosszú rablánc
túlsó vége a kapitány lovának nyeregtáskái között tűnt el. A fiatalember
felült a fekete csődör hátára. Celaena egy pillanatra arra gondolt, hogy
leugrik a nyeregből, és a láncot a nyakára teker ve a beképzelt fickót
felakasztja a legközelebbi fára.
Meglehetősen népes társaság készülődött az útra. Összesen talán húszan
lehettek. Legelöl két méltóságteljes harcos ügetett, kezükben zászlóval. Őket
őfensége és Perrington hercege követte. Mögöttük hat közönyös, unalmas
külsejű királyi testőr következett. Ezeket a fickókat arra képezték ki, hogy
védelmezzék az uralkodó családját. Például Celaendtól. Dühösen csörgette a
nyergére lógó láncot, és a tekintetével Chaolt kereste. De a férfi a füle botját
se mozdította.
A nap magasabbra hágott. Az utazók még egyszer utoljára ellenőrizték a
készleteiket, majd az egész oszlop mozgásba lendült. A rabszolgák döntő
többsége lent dolgozott a bányában. Csupán néhányan robotoltak a finomító
roskadozó épületeiben. A hatalmas udvaron szinte senki sem mozgott.
Amikor megpillantotta a fölébük tornyosuló falat, a vér valósággal
dübörögni kezdett a lány halántékában. Amikor legutóbb ennyire közel járt a
falhoz...
Egy korbács csattanása mart a csendbe. Üvöltés követte. Celaena elnézett
a válla fölött. A tekintete végigsiklott az Őrökön, a készletekkel

megpakolt szekéren, míg végül a szinte teljesen üres udvaron állapodott
meg. A rabszolgák sosem hagyhatják el a bányát. Még azok sem, akik
meghaltak. A finomító mögött minden héten új tömegsírt ástak. Ezek a
gödrök pedig hétről hétre meg is teltek.
Hirtelen nagyon is érezte a hátán végighúzódó három hosszú sebhelyet.
Még ha vissza is nyeri a szabadságát... Még ha valahol vidéken békében is
élhetne... Ezek a sebhelyek folyton arra emlékeztetik majd, hogy mit kellett
itt kiállnia. Hiába lesz szabad, a többiek rabok maradnak.
Előrefordult, és elhessegette magától az ilyen gondolatokat, mi közben
nekivágtak, hogy végighaladjanak a fal alatt áthaladó folyosón. Odabenn
sűrű, szinte már füstre emlékeztető párás levegő fogadta őket. A lovak
patkóinak kopogása mennydörgésként visszhangzott az alagútban.
A vas kapuszárnyak kinyíltak. A magasban egy pillanatra megpillantotta
a bánya átkozott nevét, mielőtt a felirat kettévált volna, ahogy a kapu
kitárult, hogy néhány szívdobbanásnyi idő elteltével nyikorogva ismét
bezáruljon a távozók háta mögött. Celaena kijutott.
Megmozdította bilincsbe vert kezét. Nézte, ahogy a lánc meglendül, és
ringatózni kezd a két ló között. A másik végét a testőrkapitány nyergéhez
rögzítették. Amikor majd megállnak pihenni, nem volna éppenséggel
lehetetlen, hogy valaki odaosonjon az elviselhetetlen alak lovához, és
meglazítsa az állat hasa alatt átvezető vastag szíjat. Persze nem nagyon,
csupán annyira, hogy a láncot erősen megrántva félrecsússzon a fekete mén
nyerge, és a kapitány elterüljön a földön. Akkor pedig...
Megérezte, hogy Westfall kapitány figyeli. A férfi összevont szemöldökkel
bámulta az orgyilkost. Celaena megvonta a vállát, és elengedte a láncot.

Ahogy telt az idő, kitisztult az ég, kéklőn, kri stálytisztán ragyogott.
Felhőknek nyoma sem volt. Az erdei úton haladva gyorsan maguk mögött
hagyták Távolvég kietlen hegyvidékét, és elérték a lényegesen barátságosabb
síkságot.
Dél körül már a Tölgyváld-erdőben jártak. Ez a rengeteg nem csupán
Távolvéget vette körbe, hanem egyben elválasztotta a keleten fekvő
„civilizált országokat” a nyugat feltérképezetlen pusztaságaitól is. A
legendák mind a mai napig különös és könyörtelen népekről szóltak. A
nyugati törzsek az elbukott Boszorkánykirályság könyörtelen és vérszomjas
leszármazottjai voltak. Celaena egyszer találkozott az elátkozott földek egyik
ifjú leányával. Kiderült róla, hogy tényleg könyörtelen és vérszomjas, ám
ennek ellenére nagyon is emberként viselkedett. Pont úgy vérzett el, mint
egy ember.
Hosszú órák hallgatása után a fogoly végül megszólította Chaolt:
- A szóbeszéd szerint, ha a király befejezi a Wendlyn elleni had-
járatot, akkor hozzáfog a nyugati földek gyarmatosításához - jelentette ki
közömbös hangon, bár azt remélte, hogy a főtiszt valamit majd mond rá.
Tagadja, vagy megerősíti a hírt. Minél többet tud a király mostani terveiről
és szándékairól, annál jobban jár. A kapitány alaposan megnézte magának,
aztán savanyú képet vágott, majd elfordult.
- Tökéletesen egyetértek - folytatta a lány, és hatalmasat sóhaj tott. -
Nekem is úgy tűnik, hogy azok a távoli, üres síkságok és nyomorúságos
hegyvidékek cseppet sem érdekesek.
A kapitány dühösen összeszorította a száját.
- Az idők végezetéig átnézel rajtam?
Westfall ráncolni kezdte a homlokát.
- Észre sem vettem, hogy átnéztem rajtad.

Celaena némán csücsöríteni kezdett a szájával. Megpróbálta nem
kimutatni a rosszkedvét. Nehogy már megadja ezt az elégtételt a fickónak.
- Hány éves vagy?
- Huszonkettő.
- Nahát, milyen fiatal! - kiáltotta a fogoly, és vadul csapkodni kezdett a
szempillájával. Arra számított, hogy a férfi mond valamit válaszul. - Hogy
jutott fel egy ifjú ilyen gyorsan a ranglétra tetejére?
A kapitány megvonta a vállát.
- És te hány éves is vagy? — kérdezte.
- Tizennyolc.
Bejelentése semmilyen reakciót sem váltott ki.
- Persze, tudom - válaszolt a ki nem mondott megjegyzésre. - Igazán
figyelemre méltó, hogy zsenge korom ellenére már ilyen sokra vittem.
- A bűnözéssel nem vitted sokra, Sardothien.
- Az igaz, de akkor is én vagyok a világ leghíresebb orgyilkosa!
Erre sem kapott választ.
- Nyugodtan kérdezd meg, hogy miként sikerült.
- Mi sikerült miként? - értetlenkedett a fiatalember.
- Ilyen gyorsan ilyen nagy hírnévre szert tennem.
- Nem akarok erről hallani.
A fogoly nem kimondottan ezt a választ várta.
- Nem vagy valami kedves - állapította meg vicsorogva. Ha tényleg
a fickó idegeire akar menni, akkor kénytelen lesz nagyobb erő- feszítéseket
tenni.
- Te csak egy bűnöző vagy, én viszont a királyi testőrség kapitánya.
Semmi sem kötelez arra, hogy kedvesen viselkedjek, vagy hogy

beszélgetésbe elegyedjek veled. Örülj neki, hogy nem zárattalak be abba a
kocsiba!
- Úgy vélem, te még akkor is kiállhatatlan vagy, ha véletlenül ke-
gyeskedsz leereszkedni odáig, hogy valakit kitüntess a figyelmeddel.
Celaena kezdett ingerülté válni, amikor a kapitány erre a megjegyzésére
sem válaszolt. Néhány percig sikerült is befogni a száját. De aztán csak nem
bírta tovább, és megkérdezte:
- Jó barátok vagytok a koronaherceggel?
- Semmi közöd a magánéletemhez.
A lány csettintett a nyelvével.
- Talán valami előkelő uraság vagy?
- Meglehetősen - felelte a fiatalember, és leheletnyivel jobban ki -
húzta magát.
- Netán herceg?
- Nem.
- Netán főnemes? - tudakolta tovább. Amikor nem kapott választ,
lassan elmosolyodott. - Chaol Westfall nagyúr.
Legyezni kezdte magát a kezével.
- Le merném fogadni, nagyuram, hogy sok udvarhölgy valósággal
elolvad a közeledben!
- Ne hívj így! Nem kaptam főnemesi rangot - válaszolta halkan a
fiatalember.
- Van talán egy bátyád?
- Nem.
- Akkor miért nem te kaptad meg a családod rangját?
Most sem kapott választ. Tudta, hogy ezen a ponton abba kellene hagynia
a kötözködést, de egészen egyszerűen képtelen volt rá.
- Talán botrányba keveredtél? Megfosztottak az elsőszülötti jo-
gaidtól? Nahát, vajon milyen mocskos cselszövésbe keveredhettél?

A kapitány olyan erővel szorította össze a száját, hogy az ajka el -
fehéredett. Celaena közelebb hajolt hozzá:
- Nem gondolod, hogy...
- Betömjem a szádat, vagy képes leszel a segítségem nélkül is befogni?
— mordult fel a férfi. Kifejezéstelen arccal bámult maga elé, a koronaherceg
irányába. A fogoly kis híján felkacagott, mert meglátta a kapitány savanyú
arckifejezését, amikor újra megszólalt:
- Van feleséged?
- Nincs.
Celaena piszkálni kezdte a körmét.
- Én sem mentem még férjhez.
Westfall orrcimpái már remegtek a visszafojtott indulattól.
- Hány évesen lettél a testőrség kapitánya?
- Húsz voltam - horkant fel a tiszt, és erősen meghúzta a lova kantárját.
A karaván egy jókora tisztáson állt meg. A katonák leszálltak a nye-
regből. Celaena a kapitány felé fordult, aki éppen átlendítette a lábát a ló
fölött.
- Miért álltunk meg?
Chaol leoldotta a láncot a nyergéről, és határozottan megrántot -
ta. Ezzel jelezte a fogolynak, hogy ideje leszállnia.
- Ebédelünk — szólalt meg végül.
CELAENA FÉLRESIMÍTOTT egy elszabadult hajtincset az arca elől, és hagyta, hogy
a kapitány a láncnál fogva a tisztásra vezesse. Ha meg akar szökni, akkor
először Chaolt kell elintéznie. Ha csak kettesben lettek volna, talán meg is
próbált volna végezni a férfival. A lánc sem tette volna egyszerűvé a
támadást, ám így, hogy körülvették őket a kiválóan képzett, habozás nélkül
ölni képes királyi testőrök...
Chaol a fogoly mellett maradt, miközben a katonák tüzet raktak, és az
élelmiszeres ládákból meg zsákokból előszedték a készleteket. Hozzáláttak a
főzéshez. Mások fatörzseket görgettek a tűz köré. Kisebb köröket alkottak
belőlük, és leülve várakoztak, miközben a társaik sütöttek-főztek. A
koronaherceg kutyái útközben kötelesség- tudóan gazdájuk oldalán ügettek,
de most farkukat csóválva az orgyilkos köré gyűltek, és lefeküdtek a
lábához. Legalább az állatok örültek annak, hogy ott volt velük.
Celaena igencsak megéhezett, mire az ölébe tettek egy tálnyi ételt. Még
ingerültebbé vált, mivel a kapitány csak némi habozás után ol dotta le róla a
láncot. Szúrós pillantással a fogoly szemébe nézett, és


csak utána vette le a vasat a csuklójáról. Aztán a bilincseket a bokájára
erősítette. A lány a szemét forgatta, miközben megkóstolt egy parányi
húsdarabot. Megfontoltan rágni kezdett. Már csak az hiányzott
volna, hogy mindenki szeme láttára elhányja magát. A katonák hal kan
beszélgettek egymás közt. A fogoly alaposan körülnézett. Ket tőnket Chaollal
öt katona vette körül. A koronahercegnek természetesen saját tuskót hoztak,
akárcsak a mellette ülő Perringtonnak. A két főnemes igencsak messze
foglalt helyet. Dorian az előző este még öntelt jókedvvel viselkedett, ám
most az arca hideg volt, mint a jég, ahogy a herceggel társalgott. Csak úgy
áradt belőle a feszültség, cseppet sem volt nehéz észrevenni, mennyire
összeszorítja a száját, valahányszor Perrington megszólal. Nem sokat tudott
róla, hogy milyen a kapcsolatuk, de szívélyesnek semmiképp sem nevezte
volna.
A fogoly tele szájjal elnézett a herceg mellett, és alaposabban szemügyre
vette a fákat. Az erdő elnémult. A szénfekete kopók megfeszített füllel
kémlelték a környéket. Ugyanakkor viszont nem aggasztotta őket a csend.
Lassacskán a katonák is elcsendesedtek. A fogoly szíve dobbant egy nagyot.
Ez az erdő más volt, mint a többi.
A falevelek parányi ékkövekként ragyogtak. Aprócska rubint-,
igazgyöngy, topáz-, ametiszt-, smaragd- és gránátkő csöppek tündököltek a
magasban. Ugyanilyen válogatott kincsek szőnyege borította be az ebédelők
körül az erdő talaját. Hiába zúdultak rá pusztító hódítók, a Tölgyváld-erdő
errefelé érintetlen maradt. Még mindig ott visszhangzott benne annak az
erőnek a maradéka, ami miatt ezek a fák ilyen természetfeletti módon
gyönyörűnek tűntek.
Celaena csupán nyolcéves volt, amikor egy befagyott folyó partján, félig a
vízbe merülve megtalálta későbbi mestere, Arobynn Hamel, az orgyilkosok
királya. A félelmetes alak magával vitte a kislányt

az Adarlan és Terrasen határvidékén épült fellegvárába. Személyesen
gondoskodott a kiképzéséről, melynek köszönhetően a lány lett Arobynn
legügyesebb és egyben leghűségesebb orgyilkosa. Gazdája sohasem engedte
meg, hogy hazatérjen Terrasenbe. Celaena azonban még így is emlékezett
arra, milyen gyönyörű volt ez a világ, mielőtt Adarlan királyának parancsára
jelentős részét felperzselték volna. Mostanra már semmi sem maradt bel őle,
amiért érdemes lenne visszamennie oda. Arobynn ugyan sohasem mondta ki
hangosan, ám ha a lány elutasította volna az ajánlat át, ha nem egyezett volna
bele, hogy kiképezze, akkor átadta volna olyanoknak, akik habozás nélkül
végeztek volna a gyerekkel. Vagy még annál is szörnyűbb dolgokat műveltek
volna vele. A nyolcévesen árvaságra jutott gyermek már akkor is pontosan
tudta, hogy Arobynn mellett kaphat még egy esélyt. Ha új nevet vesz fel,
olyat, amit senki sem ismer, de egy napon majd mindenki félni fog, akkor
elkerülheti azt a rettenetes sorsot, ami elől tíz esztendővel korábban egy
éjszaka belevetette magát a folyam jeges vizébe.
- Átkozott erdő! - mordult fel az egyik közelben ülő, olajbarna bőrű
katona. Mellette a társa vihogni kezdett.
- Minél hamarabb felégetik, annál jobb.
A katonák bólogatni kezdtek, Celaena viszont valósággal megdermedt.
- Árad belőle a gyűlölet - folytatta az egyik harcos.
- Mégis mire számítottál? — csattant fel a lány hangja. Chaol azonnal
megmarkolta a kardját, miközben a katonák a fogoly felé fordul tak.
Némelyikük vicsorogva nevetett. - Nem közönséges vadonban járunk.
Villájával körbemutatott.
- Brannon erdejében vagyunk.

- Az apám sokat mesélt róla, hogy régen tele volt Másfélékkel -
válaszolta az egyik katona. — De mára már nyomuk sem maradt.
A társa nagyot harapott az almájába, aztán megszólalt: - Eltűntek,
akárcsak a többiek, mint az átkozott, korcs tündérek.
Valaki gyanakodni kezdett:
- De végleg megszabadultunk tőlük? Ugye megszabadultunk?
- Inkább vigyáznál a nyelvedre - mérgelődött Celaena. - Brannon király
a tündérek közül való volt, és a Tölgyváld még mindig az övé.
Cseppet sem lepődnék meg azon, ha némelyik fa még emlékezne rá.
A katonák nevetni kezdtek.
- Akkor ezeknek a fáknak már kétezer éve is itt kellett volna állniuk —
bizonygatta az egyik.
- A tündérek halhatatlanok - ellenkezett a lány.
- A fák viszont nem.
Celaena gyilkos tekintettel megrázta a fejét, majd újabb parányi
húsdarabot tűzött a villájára.
- Te meg honnan tudsz ennyit erről az erdőről? - kérdezte Chaol halkan.
Talán gúnyolódni akart? A katonák várakozva előrehajoltak. Úgy vélték,
mindjárt nevetni fognak egy nagyot. A kapitány aranybarna szemében
azonban csupán kíváncsiság csillogott. A fogoly lenyelte a húsdarabot.
- Mielőtt Adarlan hódító hadjáratba kezdett volna, ezt az erdőt átitatta a
mágia - szólalt meg halkan, de cseppet sem dacosan. A kapitány némán
várta, hogy folytassa, ám a lánynak esze ágában sem volt.
- És? — tudakolta.
- Ez minden, amit tudok - jelentette ki a lány, és az őre szemébe nézett.
A katonák csalódott képpel ismét az ételnek szentelték figyelmüket. Semmi
olyat nem hallottak, amin röhöghettek volna egy jót.

Csakhogy Celaena hazudott, és ezzel Chaol is tisztában volt. A fogoly
rengeteg mindent tudott erről az erdőről. Tisztában volt vele, hogy a vadon
milyen Másféle népeknek adott otthont valaha. Éltek itt gnómok, szellemek,
nimfák, manók és még rengeteg más faj is, olyan népek, melyeknek már rég
nem emlékezett a nevére sem senki. Mindegyikőjük fölött a nagyobb termetű,
az emberekre sokban hasonlító unokatestvéreik, a halhatatlan tündérek
uralkodtak. Ezek a lények hódították meg elsőként a földrészt. Őket tartották
Erilea legősibb teremtményeinek.
Ahogy azonban Adarlanban egyre jobban terjedni kezdett a romlottság, és
a király fegyvert fogott, hogy foglyul ejtse és kiirtsa a titokzatos lényeket, a
Másféle népek, és maguk a tündérek is elmenekültek. A világ távoli,
érintetlen fertályaiban kerestek menedéket. Adarlan ura törvényen kívülinek
nyilvánított mindent, aminek a leghalványabb köze is lehetett a varázserőhöz:
a mágiát, a tündéreket és a Másfélék minden fajtáját. Az uralkodó olyan
gondos munkát végezett, hogy még akinek a vérében volt a mágia - ezek közé
tartozott Celaena is -, elhitte, hogy az soha nem is létezett. A király
kijelentette, hogy a varázslat sértő az Istennőre és a kisebb istenségekre
nézve. A mágia használói szemérmetlen módon az isteni erőt próbálják meg
utánozni. Bár a király betiltotta a varázslást, az emberek tisztában voltak az
igazsággal. Ám alig egy hónappal azután, hogy elrendelték a mágikus dolgok
teljes körű betiltását, a varázserő teljesen és tökéletesen eltűnt. Csak úgy, saját
magától. Talán, mert a mágia megérezte, hogy milyen iszonyatos borzalmak
következnek majd.
Celaena nagyon is jól emlékezett a nyolcadik és kilencedik életévében
tomboló tüzekre, melyekben elhamvadtak az ősi, pótolhatatlan bölcsességgel
teli könyvek, ahogy hangosan jajveszékeltek a

bölcs látnokok, nagy hatalmú gyógyítók, amikor maguk is a lángok
martalékává váltak. A boltocskák kirakatai hangosan csörömpöltek,
ahogy bezúzták őket, a szent helyeket romba döntötték, meggyalázták , és
még a nyomukat is eltörölték. A mágia művelői közül sokan odavesztek a
lángok közt, míg a túlélők nagy része fogolyként az északi sóbányákban
kötött ki. A legtöbbjük nem bírta túl sokáig.
Celaena jó ideje már nem is gondolt az elveszett kincsekre. Egykori
épességeinek emléke azonban még a mai napig is gyakran kísértette. A
mészárlás ellenére talán nagyon is jó volt, hogy a varázserő eltűnt. A mágia
túlságosan is veszélyes dolog ahhoz, hogy épeszű ember játszadozzon vele.
Könnyen meglehet, hogy a saját különleges képességei mostanra már
végeztek volna a lánnyal.
A tábortűz füstje könnyeket csalt a szemébe, amikor újabb falatot kapott be
a húsból. Sosem felejtette el az ősi Tölgyváld-erdőről szóló történeteket. A
sötét, iszonyattal teli völgyek és a mély, csendes tengerszemek legendáit.
Emlékezett a fénnyel és mennyei énekszóval teli barlangokra is. Mostanra
azonban mindebből már csak a történetek maradtak. Semmi több. Aki szóba
hozta őket, az elkerülhetetlenül bajba keveredett.
Felpillantott a fák sűrű koronájára. Nézte, ahogy a napfény ke -
resztülszűrődik a lombokon. A feltámadó szélben a fák mintha csak
egymásnak integettek volna hosszú, csontos karjaikkal. Önkéntelenül is
megborzongott.
Az ebéd szerencsére nem tartott sokáig. A lánc a bokájáról visszakerült a
csuklójára, a megetetett lovakat pedig ismét felnyergel ték. Celaena lába
annyira elzsibbadt, hogy csupán Chaol segítségével tudott felülni a hátasára.
Mindene fájt a hosszú lovaglástól, rá- adásul az orrát is megviselte, hogy
folyamatosan érezni kényszerült az izzadó lovak szagát és az állatok
ürülékének a bűzét.

A nap hátralevő részében megállás nélkül haladtak. Az orgyilkos némán
ült a nyeregben, és a tovatűnő erdőt figyelte. A feszültség csupán akkor
engedett fel benne, mikor végre kiértek a hosszan elnyúló völgyből. Mire
megálltak, hogy éjszakára tábort verjenek, már az egész teste sajgott.
Vacsora közben egy szót sem szólt. Nem érdekel te különösebben az sem,
hogy felállítottak neki egy aprócska sátrat. Az őrök kívül vigyáztak rá. A
láncot nem vették le a kezéről, a végét egész éjjel valamelyik fegyveres
tartotta. Elaludt, ám az álmok elkerülték. Amikor viszont fel ébredt, nem
akart hinni a szemének.
A szalmazsákja végében apró, fehér virágszirmok borították a talajt.
Számos, kicsike lábnyom vezetett be és ki a sátorból. Mielőtt valaki
beléphetett volna, hogy észrevegye a meglepő nyomokat, Celaena gyorsan
megsemmisítette a bizonyítékokat, elsöpörte a lábak nyomát, a
virágszirmokat pedig beletömte az egyik hátizsákba.
Bár a nap hátralevő részében senki sem hozta szóba a Másféle népeket, a
fogoly figyelte a katonák arcát. Annak a jelét kereste, hogy a fegyveresek
észrevettek-e valami különöset. A következő nap folyamán is idegesen
törölgette tenyerét, és a szíve háborodottan dobogott. Fél szemmel
mindvégig gondosan ügyelt a környező rengetegre.

AZ ÚTJUK JÓ KÉT HÉTEN ÁT TARTOTT. Déli irányba haladva átszel-
ték a földrészt. Az éjszakák egyre hidegebbek, a nappalok pedig egyre
rövidebbek lettek. Négy napon keresztül jeges eső kísérte őket az útjukon.
A fagyos idő annyira megviselte a lányt, hogy a nyomorúságában. már
azon járt az esze, hogy talán jobban járna, ha belevet né magát az egyik
szakadékba. Szerencsés esetben akár még Chaolt is magával ránthatja a
mélységbe.
Mindenki bőrig ázott és félig megfagyott. A fogoly azt még el- viselte
volna, hogy csavarni lehet a vizet a hajából, ám az átázott cipője pokoli
szenvedést okozott neki. Úgy érezte, hogy lefagytak a lábujjai.
Éjszakánként mindkét lábfejét gondosan becsavarta, ha a holmija között
talált valamilyen száraz ruhadarabot. Úgy érezte, mintha kezdene elevenen
elrohadni. Megérezve a húsába maró dermesztő széllökéseket, arra
számított, hogy a bőre előbb-utóbb el- az eső majd lefoszlani a csontjairól.
De mivel még csupán ősz volt, az eső hi rtelen elállt, és újra felhőtlen,
ragyogó égbolt borult az utazók feje fölé.

Celaena félig-meddig aludt a nyeregben, mikor a koronaherceg kivált
a menetoszlopból, és hátraügetett hozzá. Sötét haja csak úgy lobogott a
szélben. Vörös köpenye bíbor hullámként úszott mögöt te a levegőben.
Egyszerű fehér ingére arany hímzéssel díszített, kobaltkék zekét húzott.
A fogoly legszívesebben a szemét forgatta volna, ám be kellett ismernie,
hogy a fiatalember meglehetősen jól néz ki térdig érő, barna csizmájában.
Széles bőröve is egészen jól mutatott, bár vadászkésének markolatán
ízléstelenül sok volt a drágakő. A herceg Chaol mellett torpant meg.
— Gyere! — szólt a kapitányra, és fejével a meredek, fűvel borí tott
hegy csúcsa felé biccentett. A csoport már éppen indult vol na felfelé.
— Hogyan, uram? — kérdezte a kapitány, meglengetve Celaena
láncát, hogy Dorian is észrevegye. Ahova Chaol ment, oda a lánynak is
mennie kellett.
— Gyere, és nézd meg a kilátást! - magyarázta Dorian. - Hozd ezt
is, ha kell!
Celaena kis híján felfortyant. „Ezt is?” Mintha csak valamilyen
poggyászról beszéltek volna! Chaol kiléptetett a sorból. Vadul meg-
rántotta a láncot. A lány erősen szorította a kantárt, és a három ló
vágtázni kezdett. A nedves lószőr szaga valósággal beleette magát az
orrába. Gyorsan haladtak felfelé a meredek hegyoldalon. A ló hatalmas
ugrásokkal vágtázott. Celaena kis híján felkiáltott, amikor hátrébb
csúszott a nyeregben. Ha leesne a lóról, nem élné túl a szégyent. A
lenyugvó nap közben előbukkant a fák mögül. Elakadt a lélegzete, ahogy
megpillantotta az első, majd a második, a harmadik, aztán még újabb hat
égre törő torony körvonalait.
A hegy tetejéről megbámulhatta Adarlan leghíresebb látványos ságát.
Résvár nevezetes üvegpalotáját.

A magasba törő város egy pöffeszkedő szörnyeteg volt, csillogó
kristályból faragott bástyákkal és hidakkal, csarnokokkal és tornyokka l ,
kupolával fedett báltermekkel és hosszú, végtelen folyosókkal. Az eredeti,
kőből épült palota fölé emelték. Megépítéséhez egy királyság teljes
vagyonára volt szükség.
A fogoly felidézte magában, hogy milyen volt, amikor nyolc évvel
ezelőtt, jéggé dermedve először megpillantotta. A bőre ugyan- olyan hideg
volt, mint kövér pónija patái alatt a fagyott föld. Már akkor is ízléstelennek
találta az építményt. Úgy vélte, hogy óriási
vagyont és rengeteg ember tehetségét pocsékolták el rá. A tornyok karmos
ujjakként meredtek az égbolt felé. Jól emlékezett világoskék köpenyére,
melyet folyamatosan birizgált. Frissen befont haja
mintha csak le akarta volna nyomni a fejét. Harisnyája alatt viszketett a lába,
ahol hozzádörzsölődött a nyereghez. Nagyon megijedt, mikor egy helyen sár
fröccsent piros, bársonycipellőjére. Ráadásul egyre csak az a férfi járt az
eszében. Az az alak, akivel három nappal korábban végzett.
Még egy torony, és összedől ez az egész szörnyűség - méltatlan-
kodott a koronaherceg. Chaol másik oldalán állva bámulta a palotát. A hátuk
mögül jól hallatszott a közeledő karaván hangja. — Még jó pár mérföldet
meg kell tennünk. Jobban szeretnék fényes nappal
átvágni ezeken a hegyeken. Ma éjjel itt verünk tábort.
- Az apád vajon mit szól majd ehhez a lányhoz? - kérdezte Chaol. - Ó,
nem lesz vele semmi baj. Amíg ki nem nyitja a száját. Utána majd kezdetét
veszi az üvöltözés és a vádaskodás. Én pedig bizonyára meg fogom bánni,
hogy két hónapon keresztül futottam után a . Csak hát... Szóval azt hiszem,
atyámnak ennél sokkal súlyosabb gondok miatt kell mostanában aggódnia.
A herceg biccentett, és elügetett.

Celaena képtelen volt levenni a tekintetét a kastélyról. Még innen, a
távolból is parányinak érezte magát mellette. Már el is feledkezett róla, hogy
milyen nyomasztóan hatalmas ez az épület. A katonák leszálltak a nyeregből,
tüzet gyújtottak, és felállították a sát rakat.
- Olyan képet vágsz, mint aki a hóhérát bámulja, nem pedig a
szabadság ígéretét — szólalt meg a kapitány.
A lány az ujja köré tekerte a kantár bőrszíját, mielőtt megszólalt volna:
- Furcsa, hogy újra látom.
- A várost?
- A várost, a palotát, a nyomornegyedeket, a folyót.
A palota árnyéka támadni készülő fenevadként siklott végig a vá roson.
- Még mindig nem tudom, hogy pontosan mi is történt.
- Hogyan kaptak el?
Celaena bólintott:
- Dacára a tökéletes világ látomásának, melyben minden ország
egyetlen hatalmas birodalomban egyesül, az uralkodók és a politi kusok
gyakran egymás torkának ugranak. Azt hiszem, az orgyilkosok is pont
ilyenek.
- Azt hiszed, hogy a saját társaid egyike árult el?
- Mindenki tudta, hogy én. kapom a legjobb megbízásokat. A mun-
kámért annyi pénzt kérhettem, amennyit csak akartam - felelte az orgyilkos,
és a tekintete végigsiklott a messzibe nyúló nagyváros ut cáin és a folyó
kígyózó, csillogó vonulatán. - Amikor eltűntem a képből, a megürült
helyemet azonnal elfoglalták, valaki átvette a jövedelmező üzletet. Lehet,
hogy egyvalaki, de az is elképzelhető, hogy többen voltak.

- Hiba volt azt hinni, hogy azok az alakok akárcsak hírből is ismeri k a
becsületet.
- Semmi ilyesmiről nem beszéltem. A legtöbbjükben soha egyetlen
percig sem bíztam. Tisztában voltam azzal, hogy gyűlölnek.
Természetesen volt valaki, akire gyanakodott. A legvalószínűbb,
szóba jöhető elkövető személye miatt, azonban egyelőre képtelen volt,
végiggondolni a dolgot. Egyelőre még nem. De talán később
sem, soha az életben.
- A sóbánya szörnyű lehetett — folytatta Chaol. Ezúttal nem go-
noszkodott, és nem is próbálta meg kigúnyolni. Lehetséges, hogy
rokonszenvet érzett a hangjában?
- Hát igen — mondta a lány. - Az volt.
A fiatalember tekintete elárulta, hogy ennél többet akar hallani. Na és mit
számítana, ha kiöntené neki a szívét?
- Amikor megérkeztem, rövidre nyírták a hajamat, rongyokba bújtattak,
és csákányt nyomtak a kezembe. Nem mintha tudtam volna, hogyan kell
használni. Odaláncoltak a többiek mellé, és nekem is bőségesen kijutott a
korbácsból. A felvigyázóknak azonban világosan megmondták, hogy nagyon
is figyeljenek oda rám. Éppen ezért nem felejtkeztek el arról, hogy sót
dörzsöljenek a sebeimbe. Azt a sót, amit előtte én bányásztam ki. Olyan
gyakran megkorbácsoltak, hogy némelyik sebhely sosem záródott össze
rendesen. Csupán néhány együtt érző eyllwe-i elítéltnek köszönhettem azt,
hogy a sebeim nem fertőződtek el. Valamelyikük minden éjjel ébren maradt
velem, hogy megtisztítsa a hátamat.
Chaol nem válaszolt, csupán gyors pillantást vetett a lányra, mielőtt
leszállt volna a nyeregből. Talán bolondot csinált magából, hogy így
kitárulkozott? A férfi aznap már nem beszélgetett vele. Csupán néhányszor
kiáltott oda neki valamilyen utasítást.

Celaena hörögve ébredt. Egyik kezét a torkára szorította. Szakadt róla a
hideg verejték, facsarni lehetett volna a ruhájából. Nem először volt része
ebben a rémálomban. Újra és újra átélte, milyen az, ha elevenen behajítják az
egyik tömegsírba. És amikor megpróbál kimászni a rohadó testek közül,
visszarángatják a mélybe. Többsornyi holttest nehezedik rá, senki sem veszi
észre, hogy ott fekszik. Hiába sikoltozik. Elevenen eltemetik.
A hányingerrel küszködve átkarolta a térdét. Kényszerítette magát, hogy
elvégezze a légzőgyakorlatot. Kicsit félrehajtotta a fejét. Hegyes térde
nekinyomódott a pofacsontjának. A szokatlanul meleg időjárás miatt nem
állítottak sátrakat. Így ülve páratlan látvány nyílott a fővárosra. A ragyogóan
megvilágított palota csillogó, csupa jég és gőz hegyként emelkedett az alvó
város fölé. Mintha valami zöldes ragyogás áradt volna belőle. Talán még
lüktetett is a fénye.
Arra gondolt, holnap ilyenkor már az üvegfalak rabja lesz. Ez az éjszaka
azonban egyelőre még csendes. Mint vihar előtt, olyan ez a csend.
Mintha az egész világ aludna. Álomba bűvölte a palota tenger zöld
ragyogása. Az idő megállíthatatlanul halad. Hegységek emel kedtek és
tűntek el. Indák burkolták be a szendergő várost, hogy mindent eltakarjanak
töviseikkel és leveleikkel. Egyedül ő maradt ébren.
Maga köré tekerte a köpenyét. Győzni fog. A győzelem után pedig a
királyt szolgálja. Legvégül pedig eltűnik a semmiben. Akkor majd nem kell
többé palotákra, királyokra vagy orgyilkosokra gondolnia. Semmi kedve
nem volt hozzá, hogy ismét ő uralja a várost. A varázserő kihunyt, a
tündéreket száműzték vagy kivégezték,


Caleaának pedig többé már semmi köze sem lehet a királyságok
felemelkedéséhez és bukásához.
A sors semmit sem tartogatott számára. Most már semmit.

Dorian Havilliard keze kardjának markolatán nyugodott, miközben az alvó
társaság túlfeléről figyelte az orgyilkost. A fiatal nőből különös szomorúság
áradt. Mozdulatlanul ült. Átölelte a térdét. A holdfényben a haja ezüstösen
ragyogott. Megszokott, vakmerő, megátalkodott arckifejezése eltűnt. A
szemében a kastély fényei ragyogtak.
A herceg úgy vélte, hogy a különös, megkeseredett lány valójában nagyon
is gyönyörű. Volt valami megkapó abban, ahogy szikrák villantak a
szemében, ha megpillantott valami igazán gyönyörű dolgot maga körül. A
herceg képtelen volt megérteni, mi lehet ennek az oka.
A fogoly szinte megbűvölve bámulta a palotát. Az alakja tökéletesen
kirajzolódott az Avery-folyó partján magasodó, szemkápráztatóan fényes
épületóriás háttere előtt. A magasban gyülekezni kezdtek a felhők. A lány
felemelte a fejét. A szürke kavargásban rés támadt, és felragyogott néhány
csillag. A herceg önkéntelenül is arra gondolt, hogy a csillagok odafentről a
lányt figyelik.
Ugyanakkor súlyos hiba lett volna elfeledkeznie arról, hogy a csinos és
talpraesett leány valójában életveszélyes gyilkos. Vér tapad a kezéhez, és
talán kevesebb erőfeszítésébe kerül elvágnia valakinek a torkát, mint hogy
kimondjon egy kedves szót. Pontosan ezért volt ő a jelöltje. Aki megküzd a
bajnoki címért. A herceg kedvéért fog harcba szállni. Miatta, és hogy
visszanyerje a szabadságát. Ennyi és


semmi több. A fiatalember hátradőlt, és továbbra is a kardját mar kolva
elaludt.
Az éjszaka folyamán több dologról is álmodott. Egy látomás azonban
újra és újra felbukkant előtte. Egy csodálatos lány bámul ta a csillagokat, a
csillagok pedig visszanéztek a lányra.
A TRÓNÖRÖKÖS ÉRKEZÉSÉT harsonaszó jelezte, ahogy keresztülhaladtak Résvár
magasba törő, alabástromfalai alatt. A főváros fölött rengeteg borvörös
zászló lobogott a szélben. Mindegyiket arany wyvern ékesítette. A
macskaköves utcákról elzavarták a járókelőket. Celaena kezéről lekerült a
lánc. Szépen felöltözött, kifestette magát, és Chaol előtt ült a nyeregben.
Savanyú képet vágott, amikor a város bűze megcsapta az orrát.
A fűszerek és a lovak szaga sem tudta elnyomni a mocsok, a vér és a
megsavanyodott tej bűzének különös keverékét. A levegőben leheletnyit ott
sejlett az Avery sós vizének illata is. Ez a szag gyökeresen más volt, mint
amit Távolvégen megszokott. A széles folyam hátán Erilea minden tájáról
érkeztek hadihajók, áruval és rabszolgákkal megpakolt bárkák, meg persze
a félig elrohadt, pikkelyes hústól mélyre merülő halászhajók is. Elképesztő,
hogy az emberek képesek megenni ezt a szörnyűséget! Az utca két oldalán
rengetegen ácsorog- tak. Ugyanúgy akadtak itt szakállas utcai árusok, mi nt
féltucatnyi kalapdobozt cipelő cselédlányok. Mindenki mozdulatlanná
dermedt,


amikor a büszke zászlósok elügettek közöttük, Dorian Havilliard pe dig
integetni kezdett.
A koronaherceg nyomában lépdeltek. A fiatalember Chaolhoz hasonlóan
vörös köpenyt viselt. A bal melle fölött a királyi pecsétre emlékeztető dísztű
fogta össze a ruháját. A herceg gondosan nyírt frizuráját aranykorona
ékesítette. A fogoly kénytelen volt beismerni, hogy a fiatalember
meglehetősen fejedelmien néz ki.
A tömegben fiatal nők tolakodtak az első sorba. Jókedvűen integettek.
Dorian rájuk kacsintott, és szélesen elvigyorodott. Celaena figyelmét
azonban nem kerülte el, hogy ugyanezek a nőszemélyek milyen szúrós
pillantásokkal méregették őt, amikor végre kegyeskedtek szemrevételezni a
herceg kíséretét is. Tudta, hogy a látszat alapján alighanem arra gondolnak,
hogy egy új szerető érkezik a palotába. Így aztán kajánul rájuk mosolygott,
hátrasimította a haját, és epekedő pillantásokat vetett a herceg hátára.
Fájdalom hasított a karjába.
- Mi volt ez? — förmedt rá a testőrkapitányra, aki az előbb
megcsípte.
- Borzasztóan nézel ki - sziszegte a fiatalember, miközben tovább
mosolygott a tömegre. Celaena pontosan ugyanilyen negédesen bámulta a
környezetét.
- Ezek néznek ki itt borzasztóan.
- Fogd be a szád, és viselkedj rendesen!
A férfi lehelete valósággal perzselte a tarkóját.
- Le is ugorhatnék a lóról, hogy elszaladjak - kötözködött a lány.
Jókedvűen odaintegetett egy fiatal férfinak. Az alattvaló leesett ál lal
bámulta a nagylelkű udvarhölgy kedvességét. — Egy pillanat alatt
eltűnhetnék.
- Na persze. Csak addigra már három nyílvessző állna ki a hátadból.

- Annyira kedves vagy.
Beértek a kalmárok negyedébe. Itt még nagyobb tömeg nyüzsgött a fehér
kővel borított, széles sugárutat szegélyező fasor árnyékéban. Az üzletek
kirakata szinte teljesen eltűnt az emberek sorfala mögött. Celaena érezte,
ahogy feltámad benne a mohó vágy. A tekintete végigsiklott az egymást
követő üzleteken. Mindegyik kirakatban gyönyörű ruhákat és köntösöket
látott. A tetszetős öltözékeket a csillogó gyémántok tárlói és a
virágcsokorként egymás mellé tett, széles karimájú kalapok háta mögött
helyezték el. Mindenek- fölött pedig ott tornyosult az üvegpalota. Annyira
magas volt, hogy a lánynak egészen hátra kellett hajtania a fejét, hogy
megnézhesse a legfelső tornyokat is. Miért ezen a hosszú és kényelmetlen
útvonalon haladtak? Tényleg valóságos körmenetet akartak tartani?
Nyelt egy nagyot. Az épületek közti résen át megpillantotta a széttárt
molylepkeszárnyakra emlékeztető vitorlákat. A széles út most már a folyó
partján vezetett tovább. A rakpart mentén rengeteg hajó horgonyzott. A
kötelek és hálók őserdejéből tengerészek szólongatták egymást. Túl sok volt
a dolguk ahhoz, hogy felfigyel jenek a fejedelmi menetre. A lány csak akkor
kapta fel a fejét, ami kor meghallotta egy korbács csattanását.
Az egyik kereskedelmi hajóról rabszolgák tántorogtak a part felé. A
leigázott nemzetek alattvalóinak különös keverékét pillantotta meg.
Származásuktól függetlenül mindegyik egyforma, kifejezéstelen tekintettel
bámult maga elé. Hogy milyen sokszor találkozott már ilyen reménytelen
szerencsétlenekkel! A legtöbb rabszolga hadifogolyként került ide. Olyan
lázadók voltak, akik túlélték a harcokat, elkerülték a vesztőhelyet, és
kibírták a végtelenbe nyúló adarlani hadtápvonalak megpróbáltatásait.
Bizonyára olyanok is akadtak közöttük, aki ket tetten értek, miközben
varázslattal próbálkoztak. Másokat csupán

ennek a gyanúja juttatott rabszolgasorba. Azután voltak itt olyan hét -
köznapi halandók is, akik egyszerűen csak rossz hel yen voltak, rossz
időben. Most, hogy jobban odafigyelt rájuk, a kikötő egész területén
számtalan láncra vert rabszolgát vett észre. Izzadva dolgoztak a dok-
kokban, nehéz terheket cipeltek, napernyőt tartottak, vizet öntöttek, ám a
tekintetüket egy pillanatra sem fordították el a földről vagy az égboltról.
Sosem néztek a közvetlenül előttük lévő dolgokra.
Legszívesebben kivetette volna magát a nyeregből. Oda akart rohanni
hozzájuk, de legalábbis üvölteni szeretett volna, hogy nem, ő bizony nem
része a herceg udvarának, és semmi köze ahhoz, hogy a szerencsétlen,
megláncolt, éhező, összevert emberek idekerültek. El akarta mondani, hogy
ő maga is közöttük robotolt és vérzett. Velük volt, a családjukkal és a
barátaikkal. Nem tartozott a mindent elpusztító szörnyetegek közé. És azt is
elmondhatta volna nekik, hogy két évvel ezelőtt igenis tett valamit az
érdekükben. Kiszabadította a kalózok fejedelmének közel kétszáz
rabszolgáját. Csak hát az nem volt elegendő.
Úgy érezte magát, mintha hirtelen kiszakították vol na a jelenetből. Az
emberek továbbra is integettek és hajbókoltak. Nevettek és röhögtek.
Virágokat szórtak a lovak lába elé. Az orgyilkos alig kapott levegőt.
Az út azonban hamarabb véget ért, mint ahogy remélte volna. Elöl
felbukkant a palota vasból és üvegből készült kapuja. Kinyíltak a dúsan
díszített, rácsos ajtószárnyak, és a boltívek alá vezető, macs kaköves út két
oldalán tucatnyi katona állt díszőrséget.
Lándzsájuk a magasba meredt. A kezükben téglalap alakú pajzsot
tartottak. A bronzsisakok alól sötét szemek figyelték az érkezőket.
Valamennyien vörös köpenyt hordtak. Páncélzatuk ugyan kopott nak tűnt,
de igen jó minőségű rézből és bőrből készült.

A boltíven túl az út lassan emelkedni kezdett. Kétoldalt arany- és
ezüstfényben tündöklő fák szegélyezték, az oldalt húzódó sövényből
szabályos időközönként üveg lámpaoszlopok emelkedtek a magasba. A
város moraja egyből elhalkult , ahogy átléptettek a következő boltív alatt.
Ezt már kizárólag csillogó üvegből emelték. Mögötte ott magasodott a
palota.
Chaol nagyot sóhajtott, amikor leszállt a tágas udvaron. Celaenát segítő
kezek emelték ki a nyeregből. Bizonytalanul állt a lábán. Mindenütt üveg
csillogott, és valaki megragadta a vállát. Az istállószol gák csendben és
fürgén elvezették a lovukat.
Chaol kissé oldalra húzta. Erősen fogta a lány köpenyét, amikor a
koronaherceg is odament hozzájuk.
- Hatszáz szoba, a katonák és a cselédek körletei, három kert, va-
daspark és istállók mind a két oldalon - mondta Dorian. A tekintete
körbesiklott az otthonán. - Ki a fenének van szüksége ennyi helyre?
A fogoly haloványan elmosolyodott. Zavarba hozta a főnemes váratlan
nyíltsága.
- El nem tudom képzelni, hogyan lehet nyugodtan aludni éjszaka,
ha csupán egy üvegfal van közted és a halálos zuhanás között.
Felnézett a magasba, de aztán gyorsan a talaj felé fordította az ar cát.
Nem volt éppenséggel tériszonya, de valósággal görcsbe rándult a gyomra,
amikor arra gondolt, hogy fel kell mennie oda a magasba, ahol csupán
üvegrétegek lesznek közte és a mélység közt.
- Ezek szerint olyan vagy, mint én - nevetett Dorian. - Adj hálát az
isteneknek, hogy a kőépületben jelöltem ki a szállásodat. Én nagyon rosszul
érezném magamat, ha kényelmetlen volna a lakosztályom.
Celaena úgy döntött, hogy talán bölcsebb dolog lesz, ha most nem
vicsorog a trónörökösre. Alaposabban is megnézte magának a palota
lenyűgöző kapuit. Az ajtószárnyakat félhomályos, vörös

üvegből készítették. Olyan volt, mintha csak egy óriás szájába bámult volna.
Azt azonban így is látta, hogy az üveg mögött kőből vol tak a falak. Úgy tűnt,
mintha az eredeti épület tetejére valaki odapottyantotta volna az
üvegpalotát. Micsoda elképesztő ostobaság! Kastély üvegből?
- Úgy látom, került végre egy kis hús a csontodra. A bőrödnek is
kezd visszatérni a színe - folytatta Dorian. - Üdvözöllek az otthonomban,
Celaena Sardothien!
Odabólintott néhány arra járó nemesúrnak. Azok hajlongani kezdtek.
- A próbatétel holnap kezdődik. Westfall kapitány elvezet a lak-
osztályodba.
Az orgyilkos megmozgatta a vállát, és a vetélytársait keresve körülnézett.
Úgy tűnt azonban, hogy velük együtt senki sem érkezett.
A herceg kegyesen biccentett a boldogságtól turbékoló udvaroncok
következő csoportjának. Amikor ismét megszólalt, nem nézett sem az
orgyilkosra, sem a testőrség kapitányára:
- Jelentkeznem kell az apámnál - mondta, és a tekintete lassan
végigsiklott egy különösen szemrevaló udvarhölgy testén. Rákacsintott a
nőre, aki a legyezője mögé rejtette az arcát, miközben továbbsétált. Dorian
intett Chaolnak. - Este még találkozunk.
Anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna Celaenának, határozott
léptekkel elindult felfelé a palotába vezető lépcsőn. Vörös köpenye
valósággal úszott utána a levegőben.


A koronaherceg igazat mondott. A fogoly valóban a kőépület egyik
szárnyában kapott szállást. A lakosztálya jóval nagyobb volt annál,


mint amire számított. A tágas hálószobához fürdőkamra és egy öltö-
zőszoba is tartozott. Kapott egy aprócska étkezőt, és külön helyiségben
zenélhetett, vagy múlathatta volna az idejét. Mindenütt arany és borvörös
bútorok álltak. Hálószobája egyik falát elképesztő méretű faliszőnyeg
ékesítette. A lakberendezőnek sikerült ízlésesen elhelyezni a heverőket és a
felettébb kényelmes karosszékeket. Az erkélye előtt szökőkút csörgedezett a
kertben. A látvány lenyűgözte. Igyekezett nem törődni az erkélye alatt
őrködő katonákkal. Chaol magára hagyta. Celaena még azt sem várta meg,
hogy a lakosztály ajtaja bezáródjon a távozó férfi mögött, máris bezárkózott
a hálószobájába. Miközben a kapitány társaságában az előbb bejárták a
lakosztályát, az orgyilkos gondosan megszámolta az ablakokat (tizenkettő
volt belőlük), a kijáratokat (csupán egy akadt) valamint az ajtó előtt, az
ablakok tövében és az erkély alatt álló katonákat. Azok kilencen voltak.
Mindegyik karddal, késsel és számszeríjjal volt felszerel ve. A harcosok
fenemód ébernek látszódtak, amíg a kapitányuk ott lófrált a közelükben, ám
a lány nagyon is tudta, a számszeríj nem az a fegyver, amit órákon keresztül
lövésre készen tart kezében az ember. Ahhoz kissé nehéz és ormótlan.
Nesztelenül odaosont a hálószoba ablakához. A márványfalhoz simult, és
kilesett a kertbe. Pontosan az történt, amire számított. Az őrök máris a
hátukra vetették a számszeríjakat. Adott esetben értékes másodperceket
fognak elpocsékolni azzal, hogy leakasszák és felhúzzák a fegyvereket.
Ennyi idő pedig éppen elég lesz ahhoz, hogy megszerezze a kardjukat,
elvágja a torkukat és eltűnjön a kert ben. Elmosolyodott, majd nyíltan az
ablak elé lépett. Alaposan megszemlélte a kertet. A távolabbi fal mögött jól
látszódtak a szomszédos vadaspark fái. Éppen eléggé ismerte a palotát
ahhoz, hogy tudja, az egyik déli részlegben kapott szállást. Ha
keresztülmegy a vadasparkon, akkor eljut a kőfalhoz, azon túl pedig a
folyóhoz.

Ezután kinyitotta és bezárta a komód, a ruhásszekrény és a szé-
pítőszeres szekrényke ajtaját. Természetesen egy szál fegyvert sem talált.
Még csak egy piszkavasat sem hagytak a lakosztályában. Az öltözőszekrény
egyik fiókjának a legmélyén azonban talált néhány ottfelejtett, csontból
faragott hajtűt. Elképesztő méretű öltözőjében rábukkant egy
varródobozkára. Ebben akadt némi fonál és zsineg is. Tűnek viszont nyoma
sem volt. Letérdelt az öltöző szőnyeggel borí tott padlójára, és fél szemmel a
háta mögötti ajtót figyelve gyorsan elintézte a hajtűket. Mindegyiknek
letörte a fejét, és a zsineggel összekötötte őket. Amikor elkészült, felállt az
amúgy üres öltözőben - a fogasokról egyetlen ruha sem lógott -, hogy
alaposabban is megvizsgálja az alkotását. Savanyú képet vágott.
A hevenyészett fegyver nem ért fel ugyan egy késsel, de a törött hajtűk
éles hegye okozhatott némi sérülést. Kipróbálta az ujja hegyén. Felszisszent,
mikor az egyik csontdarab keresztülbökte az uj ján a bőrkeményedést. Igen,
egészen biztosan fájni fog az őrnek, ha majd tövig nyomja a torkába. Ezzel
éppen elég időt nyer ahhoz, hogy megszerezze a sebesült fegyvereit.
Hatalmasat ásítva visszatért a hálószobába. Megállt a puha matrac előtt,
és kezdetleges fegyverét elrejtette az ágy fölé boruló baldachin egyik
ráncában. Miután megszabadult a fegyvertől, még egyszer körülnézett a
szobában. Valami nem volt teljesen rendben a hálórész alaprajzával. De nem
is az alaprajzzal. A falak magassága zavarta valamiért. Képtelen volt
rájönni, mi zavarja. De a baldachin vásznában rengeteg dolgot el lehetett
volna még rejteni. Még mit dughatna oda anélkül, hogy felfigyelhetnének
rá? Chaol parancsára az érkezése előtt alighanem átkutatták a lakosztályt. A
hálószoba ajtajához lépett, és hallgatózni kezdett. Amikor biztosra vette,
hogy odakint nem lapul senki, kilépett az előszobába, és bement a

zeneszobába. Itt nemcsak muzsikálni, de játszani is lehetett. Végignézett a
falra erősített biliárddákók során, meg a vastag, zöld posztóval borított
asztalra rakott rikító színű, nehéz golyókon. Elvigyorodott. Chaol távolról
sem volt olyan körültekintő, mint amilyen- nek tartotta magát.
Egyelőre békén hagyta a biliárdkészletet. Őrei alighanem felfi gyeltek
volna arra, ha a szobában mindennek lába kel. Ugyanakkor a dákók
igencsak jól jönnek majd, ha el kell menekül nie. Az ólomvégű pálcákkal
bármelyik őrt le tudná teríteni. A lány visszatért a hálószobájába, és
fáradtan bemászott az elképesztő szélességű ágyba. A matrac annyira puha
volt, hogy mélyen belesüppedt. Az ágyon akár három ember is kényelmesen
elaludhatott volna. Celaena az oldalára fordult. A szemhéja egyre jobban
elnehezedett.
Talán csak egy órát aludhatott, amikor a cseléd kopogással jelezte, hogy
megérkezett a szabó. Itt az ideje, hogy megfelelő udvari öltözéket
készítsenek neki. Kezdetét vette a méricskélés. Legalább egy órán keresztül
ugráltatták. Utána meg kellett tekintenie a különféle szöveteket és ragyogó
színű kelméket. A legtöbbet visszataszítónak találta. Némelyik persze
felkeltette az érdeklődését. Amikor azonban felpróbálta azokat, amelyek
állítólag előnyösen kiemelték volna az alakját, a szabó csupán elutasítóan
legyintett vagy gúnyosan mosolygott. Az orgyilkos arra gondolt, hogy ideje
volna az egyik igazgyöngy fejű tűt belenyomnia a fickó szemébe.
Utána megfürdött. Valamiért úgy érezte, ugyanolyan mocskos, mint
amilyen a sóbányában szokott lenni. Kifejezetten hálás volt a figyelmes
szolgálóknak. A legtöbb sebhely mostanra már beforrt, és csak vékony
vonal látszott a helyükön. Azonban a hátán a mély korbácsnyomok
továbbra is szörnyen néztek ki. A személyzet közel két órán át kényeztette.
Rendbe hozták a haját, szépen lecsiszolták

a körmét, és a kezéről meg a lábáról ledörzsölték a bőrkeményedéseket. A
végén Celaena elégedetten vigyorgott a tükörképére.
Csakis a fővárosban lehetett ilyen rendkívül ügyes cselédeket ta lálni.
Nagyon tetszett neki a saját látványa. Kifejezetten és telj es mértékben
elragadónak találta magát. Elegáns öltözéke szoknyából és egy fehér színű,
orchidealilával pettyezett és csíkozott, hosszú ujjú felsőrészből állt. Az
indigókék mellénykét vékony aranyzsinór szegélyezte. A vállára jégfehér
csuklya lógott. A haját félig magasba emelte egy fuksziaszalag. A fürtjei
laza hullámban hullottak alá. A mosoly azonban lehervadt az arcáról,
amikor ráeszmélt, hogy miért is van itt.
A király bajnoka. Hát persze. Csakis. A tükörből sokkal inkább a király
ölebe nézett vissza rá.
- Gyönyörű! - hallatszott egy érett női hang. Celaena megpördült. A
rajta lévő elképesztő mennyiségű szövet mozgásba lendült. Fűzője, ez az
átkozott, ostoba holmi, könyörtelenül összeszorította a bordáit, hogy alig
kapott levegőt. Pontosan ez volt az oka, hogy szívesebben viselt zekét és
nadrágot. A magas és enyhén túlsúlyos asszonyság kobaltkék és
őszibarackszínű udvari ruhát viselt. A színösszeállításból látszott, hogy a
királyi háztartás egyik cselédje állt előtte. A pirosló arcú, egészségtől majd
kicsattanó ismeretlen arcán csupán néhány ránc látszott. Meghajolt az
orgyilkos előtt.
- Orsófej Philippa - jelentette ki, amikor kiegyenesedett. - A sze-
mélyes cselédje vagyok. Ön pedig alighanem...
- Celaena Sardothien — felelte a lány nyugodtan. Az asszony szeme
tágra nyílt.
- Ezt a titkot jobb lesz megőriznie, kisasszony — suttogta. — Csu-
pán én tudok róla. Meg talán az őrök, legalábbis úgy vélem.
- És az udvaroncok mégis mit szólnak ahhoz, hogy ilyen sokan
őriznek?

Philippa közelebb lépett. Celaena barátságtalan pillantását figyel men
kívül hagyva, eligazította az orgyilkos szoknyájának ráncait, és
gondoskodott róla, hogy a felsőrész a megfelelő helyen minél jobban
kidomborodjon.
- Ó, a többi... jelöltnek is őrök állnak a szobái előtt. Bizony.
Vagy pedig azt gondolják, hogy az úrnőm a herceg legújabb előke lő
barátnője.
- A legújabb?
Philippa elmosolyodott, de a tekintetét nem vette le a ruháról:
- Ő hercegi fenségének igen nagy a szíve.
Celaena ezen cseppet sem lepődött meg.
- A nők kedvence?
- Nem érzem magamat felhatalmazva arra, hogy a fenséges úrról
beszéljek. Önnek is vigyáznia kellene ám a nyelvére.
- Azt teszem, amit akarok.
Alaposabban is szemügyre vette a cseléd arcát. Miért éppen egy ilyen
elpuhult asszonyságot küldtek hozzá? Egy pillanat alatt képes lenne
harcképtelenné tenni.
- Akkor nemsokára újra abban a bányában találja magát, kislány —
figyelmeztette Philippa csípőre tett kézzel. - Jaj, ne duzzogjon már!
Tönkreteszi az arcát, ha ilyen savanyú képet vág!
Felemelte a kezét, hogy megcsípje Celaena arcát, ám a lány félre -
húzódott.
- Megőrültél? Orgyilkos vagyok, nem pedig valami ostoba ud-
varhölgy.
Philippa nevetni kezdett.
- Akkor is csak nő marad, és ameddig a gondjaimra van bízva,
addig úgy is kell viselkednie, vagy vigyen el a Rém!
Celaena nagyot pislogott, majd halkan megszólalt:

- Te elképesztően vakmerő vagy. Remélem, nem így viselkedsz,
amikor igazi udvarhölgyek vesznek körül.
- Hát, bizonyára megvolt az oka annak, hogy éppen ön mellé
rendeltek.
- Tisztában vagy azzal, hogy mivel jár az én hivatásom? Ugye?
- Nem akarok tiszteletlennek látszani, de a munkám jóval többet ér
nekem, mint hogy elrettentsen az a lehetőség, hogy esetleg szó szerint
elveszthetem a fejem.
Celaena összevont szemöldökkel figyelte, ahogy a cseléd megfor dul, és
elindul kifelé.
- Komolyan mondom, hogy ne duzzogjon! - kiáltotta hátra Philippa a
válla fölött. - Egészen kilapítja azt a kedves kis orrát.
Az orgyilkos még akkor is döbbenten kapkodott levegő után, amikor a
szolgáló már rég elment.


Adarlan koronahercege rezzenéstelen tekintettel bámulta az apját. Várta,
hogy először az uralkodó szólaljon meg. Az üvegtrónján ülő király némán
nézte a fiát. Dorian néha el is feledkezett róla, hogy a külseje mennyire eltért
az apjáétól. Inkább az öccse, Hollin hasonlított az uralkodóra. Ugyanolyan
széles válla, kerek arca és határozott vonásai voltak. A magas, kifinomult,
elegáns Dorian nem sokban hasonlított a birodalom urára. És akkor még nem
beszéltünk a szeme színéről! Még Dorian anyjának sem volt ilyen zöld
szeme. Senki nem tudta, kitől örökölhette.
- Hát megérkezett? - kérdezte az apja. Kemény hangjában paj zsok
csattogása és nyílvesszők zizzenése zengett. A fia ennél kedve sebb
üdvözlésre soha nem számíthatott ezen a helyen.


- Nem jelent sem veszélyt, sem gondot, amíg itt van - jelentette ki a
lehető leghűvösebb hangon. Sardothien kiválasztása igen nagy kockázatot
jelentett. Próbára tette vele az apja türelmét. Nemsokára kiderül, hogy volt-
e értelme a merészségének.
- Pontosan ezt gondolta az a sok bolond is, akiket lemészárolt.
Dorian kihúzta magát, ám a király még nem fejezte be:
- Nem tartozik hűséggel senkinek sem, csakis önmagának. Szem-
rebbenés nélkül a szívedbe döfi a kését.
- Pontosan ezért ő a legalkalmasabb az erőpróbád megnyerésére
- válaszolta Dorian. Mivel az apja néma maradt, a fiú hevesen dobogó
szívvel így folytatta. - Egyébként, jobban belegondolva, ez az egész verseny
feleslegesnek tűnik.
- Ezt csak azért mondod, mert félsz, hogy veszítesz. Sajnálod a pénzt.
Szerencsére az apja nem tudhatta, hogy idősebb fia nem csupán azért kelt
hosszú útra, hogy megtalálja a maga bajnokát, nem csupán aranyat akart
nyerni, hanem legfőképp az hajtotta, hogy ki szabaduljon a palotából. El
akart tűnni az idős férfi közeléből. Olyan hosszú időre, amennyire csak
lehetséges.
Dorian igyekezett megőrizni a nyugalmát, felidézte magában azokat a
szavakat, amelyeket úton hazafelé Távolvégről gondosan megfogalmazott:
- Garantálhatom neked, hogy a lány képes lesz eleget tenni a fel -
adatnak; igazából nincs is szükség rá, hogy kiképezzük. De már mondtam
neked. Ostobaságnak tűnik ez az egész viadal.
- Ha nem vigyázol a nyelvedre, téged állítalak céltáblának a je lölted
elé.
- És utána mi lesz? Hagyod, hogy Holliné legyen a trón?
- Ne kételkedj bennem, Dorian - csattant fel az apja. - Lehet, hogy
azt gondolod... ez a lány nyerhet, csak hát elfeledkeztél arról,

hogy Perrington herceg jelöltje nem más, mint Káin. Sokkal jobban járnál,
ha ahhoz a szörnyeteghez hasonló harcost választanál magadnak. Olyat,
akit a csataterek véres zivatara és gyilkos vas edzett halálos fegyverré. Igazi
bajnokot.
Dorian zsebre vágta a kezét.
- Nem gondolod, hogy ez a fellengzős dicsőítés kicsit nevetséges?
Hiszen ezeket a jelölteket nyugodtan tekinthetjük közönséges bűnözőknek.
A király felemelkedett a trónjáról. A tanácsterem hátsó falára fes tett
térképre mutatott.
- Én hódítottam meg ezt a földrészt. Nemsokára egész Erilea ura
leszek. Te sem vonhatod kétségbe a szavamat.
Dorian észbe kapott. Rájött, nagyon közel jár ahhoz, hogy szem-
telenségét atyja nyílt lázadásnak tekintse. A múltban nagyon gondosan
odafigyelt arra, hogy soha ne lépje át ezt a határt. Csendesen bocsánatot
kért.
- Hadban állunk Wendlynnel - folytatta az apja. — Mindenfelől
ellenség vesz körül. Mégis, ki hajtsa végre a parancsaimat, ha nem
olyasvalaki, aki a lelke legmélyéig hálás nekem, amiért kapott még egy
esélyt? Sőt, elhalmozom gazdagsággal, és a kezébe adom a nevem erejét.
A király elmosolyodott, mikor Dorian nem válaszolt. A fiatalember
megpróbálta megőrizni hidegvérét, miközben az apja alaposan felmérte.
- Perrington azt mondta, hogy rendesen viselkedtél az út folyamán.
- Miután a nyakamba akasztottad azt a fickót, nem is viselked-
hettem volna másként.
- Nem fogom megengedni, hogy mezítlábas ribancok bukkanjanak fel a
kapu előtt, és hangosan zokogjanak, mert összetörted a szívüket.

A koronaherceg arca elsötétedett, ám továbbra is farkasszemet nézett az
apjával.
- Túlságosán hosszú időn át kellett keményen küzdenem érte, hogy
létrehozhassam a birodalmamat. Nem fogod tönkretenni az ország
nyugalmát a fattyaiddal. Nem lesz trónviszály. Vegyél feleségül egy
megfelelő nőt. Utána annyit kandúrkodhatsz, amennyi csak jólesik.
Gondoskodnod kell arról, hogy egy-két fiú unokám szülessen. Majd ha te
leszel a király, meg fogod érteni miről beszélek.
- Ha én leszek a király, nem fogom az igencsak bizonytalan lábakon
álló örökösödési jogra hivatkozva magamnak követelni az ural mat Terrasen
felett.
Chaol olyan sokszor elmondta már neki, hogy vigyázzon a nyelvére,
amikor az apjával beszél, ám amikor az idős férfi így bánt vele, mintha csak
egy elkényeztetett idióta lett volna...
- Azok a lázadók akkor is lándzsahegyre tűznék a fejedet Orynth kapui
előtt, ha önkormányzatot ígérnél nekik.
- Egy cseppnyi szerencsével ott szárad majd a napon az összes fattyú
gyermekem feje is.
A király gyilkos mosolyt vetett az ifjúra.
- Az én bársonyos nyelvű fiam.
Egy darabig némán figyelték egymást, majd Dorian megszólalt.
- Talán nem lenne szabad figyelmen kívül hagynod, hogy mi lyen
nehézségek árán tudtuk csak legyűrni Wendlyn hadiflottáját.
Ez intő jel lehetne arra, hogy már nem kellene istent játszanod.
- Játszani? - mosolyodott el az uralkodó. Szabálytalan fogai sár gán
ragyogtak a tűz fényében. - Én aztán nem játszadozom. Szó sincs játékról. -
Apja rosszalló tekintetének hatására Dorian kihúzta magát.

- Az a némber talán egészen csinos, de attól még boszorkány ma rad.
Viselkedj vele távolságtartóan. Érted?
- Kicsoda? Az orgyilkos?
- Az a lány veszélyes, fiam. Még akkor is, ha a te jelölted. Csupán
egyetlen dolgot akar. Ne gondold azt, hogy bármitől is visszariad, hogy
megszerezze. Téged is ki fog használni. Ha megpróbálsz udvarolni neki, a
következmények igencsak kellemetlenek lesznek. Nem a lány miatt, de nem
is miattam.
- És ha mégis úgy döntenék, hogy közeledni próbálok hozzá? Akkor
mit teszel, atyám? Engem is bevágsz egy bánya mélyére?
A király olyan gyorsan mozdult, hogy Doriannak nem volt ideje
védekezni. Az idős férfi kézháttal hatalmas pofont mért a fia arcára. A
herceg megtántorodott, de visszanyerte az egyensúlyát. Az arca lüktetett.
Olyan fájdalom tört rá, hogy csak a legnagyobb erőfeszí tés árán tudta
megőrizni a hidegvérét.
- Nem számít, hogy a fiam vagy - hörögte az uralkodó. - Én akkor is
a királyod vagyok. Engedelmeskedni fogsz nekem, Dorian Havilliard, vagy
nagyon megfizetsz. Elegem van a kételyeidből.
Adarlan koronahercege nagyon is tisztában volt vele, csak bajt hoz a
fejére, ha tovább marad. Némán meghajolt, és magára hagyta az apját. A
tekintetében nehezen visszafojtott harag lángolt.
CELAENA VÉGIGSÉTÁLT a márvánnyal borított csarnokon. Ruhája
bíbor és fehér hullámokban lebegett a háta mögött. Chaol kezét a kardja
markolatának sast formázó gombján tartva lépdelt mell ette.
- Akad bármi érdekes is ebben a csarnokban?
- Mégis mi mást szeretnél még megnézni? Már láttuk mind a hárorn
kertet, a báltermeket, az ősök csarnokait, és megtekintettük a kőépületből
nyíló legszebb kilátást is. Ha nem vagy hajlandó bemenni az üvegpalotába,
akkor már mindent láttunk.
A lány karba fonta a kezét a melle előtt. Sikerült rávennie a kapitányt,
hogy idegenvezetőként körbevezesse a palotában. Úgy tett, mintha
iszonyatosan unatkozott volna. Valójában azonban pillanatnyi szünet nélkül
a szökése előkészítésén dolgozott. Már tucat nyi kivezető útvonalat talált a
szobájából. A palota igen régi épület volt. A folyosók és a lépcsőházak nagy
része zsákutcában végződött. Nem lehetett innen csak úgy megszökni. A
próbatétel csupán másnap kezdődik. Addig mégis mit csinálhatna? Nem
igazán volt jobb ötlete, miként is lehetne felkészülni egy lehetséges
katasztrófára.


- Nem értem, miért nem vagy hajlandó bemenni az üveg épü-
letrészekbe — folytatta a testőr. — A termek belseje igazából semmi ben sem
különbözik az itteniektől. Észre sem vennéd, hogy odafönt vagy. Kivéve
persze, ha valaki felhívja rá a figyelmedet, vagy ha kinéznél az ablakon.
- Csak egy háborodott érezné jól magát egy üvegből épült házban.
- Olyan erős, mintha acélból és kőből emelték volna.
- Persze. Egészen addig, míg egy túl nehéz alak be nem lép oda.
Akkor majd az egész összeomlik.
- Ez nem fordulhat elő.
Celaena megborzongott, amint elképzelte, hogy az üvegpadlón kellene
állnia.
- Nincsenek itt állatok, vagy könyvtár, amit megnézhetnénk?
Egy bezárt ajtó előtt haladtak el. Éneklő beszéd hangja szűrődött
ki, amit egy hárfa lágy zengése kísért.
- Itt bent mi van?
- A királynő udvartartása - felelte Chaol, majd megragadta a lány
karját, és továbbvonszolta a folyosón.
- Georgina királynő?
Ez a fickó talán nem is sejti, hogy milyen fontos értesülésekkel látja el?
Talán azt gondolta, hogy a foglya semmilyen veszélyt sem jelent? A lány
próbált nem vigyorogni.
- Igen. Georgina Havilliard királynő.
- Az ifjabbik herceg is itthon van?
- Hollin? Iskolában van.
- Ő is olyan jóképű, mint a bátyja? - gonoszkodott Celaena, és
elvigyorodott, amikor a testőr arca megfeszült.
Közismert tény volt, hogy a tízéves herceget iszonyatosan elké-
nyeztették. A kölyök igazi kis szörnyeteg volt. Pár hónappal azelőtt,

hogy elfogták volna az orgyilkost, kellemetlen botrány robbant ki. Hollin
Havilliardnak nem tetszett, hogy odaégették a reggeli zab-
kásáját, ezért kegyetlenül összeverte az egyik cselédjét. Olyan súlyos
sérüléseket okozott az asszonynak, hogy azt nem lehetett eltitkolni. A
cseléd családjának pénzzel fogták be a száját, az ifjú főurat pedig elküldték
a hegyek közé egy iskolába. Erről persze mindenki tudott. Az eset után
Georgina királynő egy egész hónapon át nem hívta össze az udvartartását.
- Hollin egyszer még méltó lesz az őseihez - morogta Chaol. Gyors
ütemben haladtak tovább. Az udvar hangjai elhalványultak a hátuk mögött.
Néhány percig némán sétáltak, amikor váratlanul furcsa durranás
hallatszott a közelből. A különös hang megismét lődött.
- Mi ez az iszonyatos zaj? — méltatlankodott Celaena. A kapitány
átkísérte néhány üvegajtón. Kiérve a kertbe megmutatott valamit.
- Az az óratorony - magyarázta, és ragyogó szemében jókedv csil -
logott, amikor elhalt az óra keltette csatazaj. Az orgyilkos még sosem
hallott ilyen különös harangszót.
A kert közepén fekete tintaként csillogó, kőből emelt torony ma-
gasodott. Mindegyik óralap fölött két-két vízköpő bálvány terpeszkedett. A
gargoylok szélesre tárták szárnyaikat, mintha csak a magasba akartak volna
emelkedni. Némán vicsorogva bámulták a kertet.
- Micsoda förtelmes jószágok — suttogta a lány. Az óralap szám-
jegyei fehér arcra mázolt harci színekre emlékeztették. A mutatók kardként
szelték ketté a gyöngyházfényű felszínt.
- Gyerekkoromban a közelébe sem mertem menni - ismerte be
Chaol.
- Azt hinnéd, hogy ilyen szörnyűséget legfeljebb a Rém kapuja előtt
láthatsz. Mit keres a kertben? Milyen régi?

- Őfelsége nagyjából Dorian születése idején építtette.
- A mostani király?
Chaol bólintott.
- Már miért építtetett volna egy ilyen fertelmes szörnyűséget?
- Na, menjünk! - felelte a fiatalember, és eleresztette a füle mel lett a
kérdést. - Gyere már!
Celaena még egy pillantást vetett a toronyra. Az egyik szobor vastag,
karomban végződő ujja mintha csak rá mutatott volna. Valami ért úgy tűnt,
hogy a szörnyszülött szája még nagyobbra nyílt, mint az előbb. Amikor
Chaol nyomába eredt, a lány felfigyelt az egyik lépőkőre az ösvényen.
- Ez meg micsoda?
- Mi micsoda? - kérdezte a fiatalember, és megtorpant.
Az orgyilkos a kőlapra vésett jelzésre mutatott. Egy kör, amit a közepén
függőleges vonal metsz ketté. A vonal két vége alul és felül is kilóg, és
mindkettő kampóban végződik. Az egyik lefelé, a másik felfelé mutat.
- Miért van ez a jel itt az ösvényen?
A kapitány odalépett mellé.
- El sem tudom képzelni.
Celaena alaposan megnézte magának a vízköpőt.
- A szobor ide mutat. Mit jelenthet ez a jel?
- Azt, hogy az időmet pocsékolod! - csattant fel az ifjú. - Talán
valamilyen napóra lehet.
- Látsz valahol más jeleket is?
- Ha körülnéznél, egészen biztosan találnál még belőlük.
Az orgyilkos hagyta, hogy kivonszolják a kertből. Kiléptek az óratorony
árnyékából, és már újra a palota márványfolyosóin sét áltak. Igyekezett a
lehető leggyorsabban lépdelni. Ennek ellenére nem

tudott megszabadulni attól az érzéstől, hogy a szörnyszülött guvadó
tekintete a hátába fúródik.
Elsétáltak a királyi udvar konyhája mellett. Odabent tüzek lobogtak,
mindent eltakart a lisztfelhő, és a helyiségek csak úgy zeng-
tek a kiabálástól. A konyhán túljutva hosszú, keskeny folyosó követ kezett.
Az üres helyiségben csupán a lépteik zaja hallatszott. Celaena hirtelen
megtorpant.
- Az meg ott micsoda? - kérdezte elakadó lélegzettel. A tölgyfa
ajtószárnyak legalább húsz láb magasak voltak. Kétoldalt sárkányok
domborodtak a kőfalon. De négylábú sárkányok, nem pedig a szokásos
kétlábú szörnyszülöttek, mint amilyeneket a királyi címeren is látni
lehet.
- A könyvtár.
A két szó valóságos villámcsapásként zúdult a lányra.
- A... micsoda?
A fogoly tekintete valósággal a karmos mancsot formázó öntött vas
kilincsekre tapadt.
- Bemehe... be szabad mennünk?
A testőrkapitány vonakodva nekiveselkedett az ajtónak. A hátán
megfeszültek az izmok, ahogy lassan beljebb nyomta a kopott tölgyfa
ajtószárnyat. A napfényben úszó folyosóhoz képest a könyvtár félelmetesen
sötétnek tűnt. Amikor a lány belépett, és alaposabban körülnézett,
észrevette a karos gyertyatartókat, a fekete-fehér mintázatú márványpadlót,
a hatalmas mahagóniasztalok mellett sorakozó vörös bársonykárpitú
székeket, a kandallóban parázsló tüzet, a bel ső erkélyeket az oldalfalon, a
hidakat, a létrákat, a rácsokat, és persze a könyveket. Rengeteg,
hihetetlenül, elképesztően sok könyvet.
Mintha csak egy bőrből és papírból épült városba került volna. A szívére
szorította a kezét. Már nem érdekelték a menekülési útvonalak.

- Sosem láttam ennyi... Hány kötet lehet idebent?
- Amikor valaki legutoljára vette magának a fáradságot, hogy
megszámolja őket, nagyjából egymillióig jutott - válaszolta Chaol, és
megvonta a vállát. - Ez mondjuk kétszáz évvel ezelőtt történt. Éppen ezért
úgy vélem, ennél is több könyv lehet itt. Főleg, hogy a legendák szerint
odalent, a mélységben rejtőzködik egy másik könyvtár is. A
katakombákban és az alagutakban.
- Több mint egymillió? Egymillió könyv? - kiáltotta a lány. Szélesen
elmosolyodott. A szíve vadul dobogott. - Rég meghalnék, mire csak a feléi g
is eljutnék!
- Szeretsz olvasni?
- Te talán nem? - kérdezte Celaena, és felvonta az egyik szemöl -
dökét. Meg sem várta a választ, beljebb ment a könyvtárba. Gyönyörű
ruháját maga után húzta a padlón. Megállt az egyik polc előtt, megnézte a
könyvek címét. Egyiket sem ismerte.
Vigyorogva megpördült, és elindult a polcok között, a főfolyosón. Menet
közben végighúzta a kezét a poros könyveken.
- Nem is tudtam, hogy a bérgyilkosok szeretnek olvasni — kiáltotta
Chaol. Celaena már azt sem bánta volna, ha meg kell halnia.
- Ugye azt mondtad, hogy Terassenből származol? Jártál talán
Orynth nagy könyvtárában? Azt mondják, az kétszer akkora, mint ez itt.
Állítólag ott őrizték a világ minden bölcsességét.
A lány vonakodva elfordult a könyvektől.
- Hát igen - ismerte be. - Csak még nagyon kicsi voltam. Nem is
igazán engedtek egyedül bóklászni. A tudás urai attól tartottak, hogy
tönkreteszem az értékes kézirataikat.
Azóta még egyszer sem tért vissza a nagy könyvtárba. Nem tudhatta,
hogy a felbecsülhetetlen értékű művek közül hány pusztult el, amikor
Adarlan királya betiltotta a mágiát, és elrendelte a könyvek

megsemmisítését. Chaol szomorú szavaiból ítélve feltételezni lehetett, hogy
a gyűjteményt igen komoly károk érték. Azért reménykedett, hogy a tudás
urainak sikerült az értékes könyvek egy részét biztonságos helyre juttatnia,
mielőtt rájuk zúdult volna a vész. Országuk uralkodócsaládját
lemészárolták, és Adarlan királya lerohanta a birodalmat. A
szőrszálhasogató vénségeknek talán megvolt a magukhoz való esze, és
legalább megpróbálták elrejteni kétezer esztendő felhalmozott tudását és
műveltségét.
A lány szívében fojtogató, halott űr támadt. Témát akart váltani, ezért
megkérdezte:
- És ti miért nem jártok le ide?
- Semmi szükség testőrökre egy könyvtárban.
Ez a fickó nem is tudta, hogy milyen ostobaságot mondott. A
könyvtárakban a legkülönfélébb gondolatok rejtőztek. Ezek némelyike
veszélyesebb és erősebb volt még a legfélelmetesebb fegyvernél is.
- Igazából a helybeli nemesekre gondoltam - magyarázta a lány.
A kapitány nekidőlt egy asztalnak. A keze még mindig a kardja
markolatán pihent. Legalább az egyikőjük nem tévesztette szem elől, hogy
kettesben maradtak a könyvtárban.
- Sajnálatos módon az olvasás mostanára már kiment a divatból.
- Semmi baj. Annál több jut nekem.
- Mi az, hogy neked? Ezek a király könyvei.
- Azt hittem, hogy könyvtárban vagyunk.
- Minden könyv a királyé. Te pedig még csak nem is vagy nemesi
származású. Ha olvasni akarsz, arra engedélyt kellene kérned őfelségétől
vagy a hercegtől.
- Na, nehogy már bármelyikük is észrevegye, hogy hiányzik pár
könyv.

- Későre jár. Megéheztem - mordult fel Chaol.
- Komolyan? - kérdezte a lány. A testőr felmordult, és gyakorlatilag
kivonszolta magával a könyvtárból.
Celaena magányosan ebédelt. Étkezés közben alaposan végiggondolta a
lehetséges menekülési útvonalakat. Azon is eltöprengett, miként
készíthetne további fegyvereket magának. Evés után fel-alá járkált a
lakosztályban. Vajon hol tarthatják a vetélytársait? Ők vajon kaphatnak
olvasnivalót, ha erre vágynak?
Lerogyott az egyik karosszékbe. Fáradt volt, ám még magasan járt a nap.
Nem volt kedve olvasni sem. Talán muzsikálni fog egy kicsit. A zongorán.
Csak hát... szóval nagyon régóta nem ült hangszer mel lé, és egyáltalán nem
volt biztos benne, hogy képes lesz elviselni a saját ügyetlen, hamisan csengő
próbálkozásait. Egy ujjával végigsimí totta gyönyörű ruhája fuksziaselymét.
Ott volt az a rengeteg könyv, amit senki sem olvasott.
Egy váratlan ötlettől áthatva felpattant, leült az íróasztalhoz, és maga elé
húzott egy darab papirost. Ha Westfall kapitány ragaszkodik az előírások
betartatásához, akkor örömmel eleget tesz a kérésének. Üvegből metszett
tollát belemártotta a tintatartóba, és írni kezdett.
Milyen különös érzés volt újra tollat fogni a kezében! Az első be tűket
csupán a levegőbe írta. Egyszerűen lehetetlennek tűnt, hogy elfelejtette a
szükséges mozdulatokat. A keze ügyetlenül mozgott, amikor a toll hegye
végre hozzáért a papírhoz. Gyakorolni kezdett. Először óvatosan leírta a
nevét, majd háromszor egymás után az ábécét. A betűk meglehetősen
girbegurbának tűntek, de amit papírra vetett, az olvasható volt. Egy tiszta
papírlapot húzott maga elé, és újra írni kezdett.


Sugárzó arccal újra elolvasta a levelét, majd a legcsinosabb szol gálólány
kezébe nyomta, és világosan az értésére adta, hogy az irományt azonnal el
kell juttatnia a koronaherceghez. A nőszemély jó fél órával később tért vissza.
Jókora halom könyvet szorongatott a karjában. A fogoly hangosan kacagni
kezdett, amikor észrevette a bőrkötéses oszlop tetejét megkoronázó levélkét.

Celaena újra felkacagott. Átvette a könyveket a nőtől, és köszönetet
mondott neki a fáradozásáért. Besietett a hálószobájába. Lábával csukta be
maga mögött az ajtót, zsákmányát az ágyra borí totta. A könyvek
megpihentek a borvörös takarón. Egyik cím sem tűnt ismerősnek. Bár
legalább az egyik szerzőről mintha már hallott volna. Végigheveredett az
ágyon, kiválasztotta a legizgalmasabbnak látszó kötetet, a hátára fordult, és
olvasni kezdett.

Másnap reggel az átkozott óratorony zaja keltette. Félálomban számolni
kezdte a harang kongását. Dél volt. Felült. Hol van Chaol?
És ami még ennél is fontosabb, mi a helyzet a vetélytársaival? Nem arról
volt szó, hogy ma kezdődik a viadal?
Felpattant az ágyból. Kisietett az előszobába. Félig-meddig arra
számított, hogy a kapitány kezét a kardja markolatán nyugtatva ott ül majd
a székben. De nem volt ott. Kikukucskált a folyosóra, ám odakint csupán a
négy őrt látta a fegyvere után kapni. Amikor ki sietett az erkélyre, a kertbe
állított öt őrszem is azonnal készenlét be helyezte a számszeríját. A fogoly
csípőre tett kézzel belebámult az őszi napsütésbe.
A kert fái arany és barna színekben pompáztak. Az elhalt levelek fele már
a talajt borította. A nap olyan melegen sütött, mintha még mindig tartott
volna a nyár. Leült a korlát mellé, és integet ni kezdett az őröknek, akik
továbbra is rászegezték a fegyverüket.
Innen a magasból jól látta a kikötőben horgonyzó hajók vitorláit. A vízi
járművek közelében szekerek és emberek nyüzsögtek az ut cákon. A város
zöld háztetőit smaragdszínűre festette a nap fénye.
Visszanézett a lent álló öt testőrre. Azok továbbra is feszülten fi gyelték.
Amikor végül lassan lejjebb engedték a számszeríjakat, a lány
elvigyorodott. Újonnan szerzett nehéz könyveivel könnyedén leüthette
volna őket.
A kert felől hangok hallatszottak. Néhány őr abba az irányba pil lantott.
Egy közeli sövény mögül három beszélgető nő lépett elő.
Az előző nap során a fogoly jó pár tökéletesen unalmas és érdektelen
beszélgetésnek lehetett fültanúja. Nem számított másra a kényel mes
ütemben közeledő nőktől sem. Az ismeretlenek finom, udvari öltözéket
hordtak. A legpompásabb ruhát mégis a középen sétáló, hol lófekete hajú
szépség viselte. Vörös szoknyájából egy egész sátor

kitellett volna. Ruhája felső részét olyan szorosan elfűzték, hogy a dereka
bősége nem lehetett tizenhat hüvelyknél nagyobb. Társai vi lágoskék ruhába
bújtatott szőkeségek voltak. Egyforma ruhájuk szabása azt jelezte, hogy
valószínűleg ifjú nemes kisasszonyok lehetnek. Celaena óvatosan hátrébb
húzódott az erkély szélétől, amikor azok hárman megálltak egy közeli
szökőkút mellett.
Még innen hátulról is jól látta, ahogy a vörös ruhás nő lesimítot ta a
szoknyája elejét.
- A fehér ruhámat kellene viselnem - jelentette ki az ismeretlen
olyan hangosan, hogy azt Résvárban mi ndenki hallhatta. - Dorian szereti a
fehéret.
Tovább igazgatta a szoknyáját.
- Csak hát le merném fogadni, hogy mindenki fehéret fog viselni.
- Menjünk átöltözni, méltóságos asszony? - kérdezte az egyik szőke.
- Dehogyis! - csattant fel az úri hölgy. - Ez a ruha rendben van. Csak
egy kicsit régimódi és slampos.
- De hát... - kezdte volna a másik szőkeség, ám elhallgatott, mert az
úrnője abban a pillanatban az erkély felé fordult. Celaena a korláthoz lépett,
és megnézte magának a vörös ruhát. Egyáltalán nem tűnt réginek és
slamposnak.
- Már nem tart sokáig, hogy Dorian magánkihallgatásra rendel jen.
Az orgyilkos rákönyökölt a korlátra, és a három ismeretlent bámulta. A
gyönyörű hölgyek magukra vonták az őrök figyelmét is. Persze, a
harcosokat egészen más érzelem vezérelte.
- Persze, kicsit aggódom Perrington udvarlása miatt - folytatta a
fekete hajú nő. - Természetesen imádom a kegyelmes urat, hiszen ő hívott
meg ide, Résvárba. Szegény anyám bizonyára forog a sírjában!

Elhallgatott, és csak rövid szünet után szólalt meg újra:
- Ki a fene lehet ez a némber?
- Kiről beszél az úrnőm? Ugye nem az anyjáról?
- Arról a lányról, akit a herceg hozott Résvárba. Úgy hallottam,
hogy bejárta egész Erileát miatta. Amikor megérkeztek a városba, a
testőrség kapitánya előtt ült a nyeregben. Semmi mást nem tudok róla. Még
a nevét sem.
A szőke udvarhölgyek sokatmondó pillantást váltottak úrnőjük háta
mögött. Az orgyilkos ebből azonnal megértette, hogy a fekete hajú nő már
többször is méltatlankodott miatta.
- Semmi okom az aggodalomra - elmélkedett fennhangon az
asszonyság. - A herceg ribanca nem számíthat kedvező fogadtatásra.
A kinek a mije?
A nemes kisasszonyok megtorpantak az erkély tövében. Megpróbálták
elbűvölni az őröket.
- Szükségem van a pipámra - morogta halkan az úrnőjük, és
nyomkodni kezdte a tarkóját. - Érzem, hogy mindjárt megfájdul a fejem.
Celaena a felvonta az egyik szemöldökét.
- Ennek ellenére nem árt, ha nagyon óvatos leszek - folytatta a
nemes hölgy, és továbblépdelt. Lehetséges, hogy...
RECSSS!
Mind a hárman sikoltozni kezdtek, az őrök pedig megfordultak, és az
orgyilkosra szegezték a fegyverüket. Celaena ártatlanul az eget kezdte
bámulni, miközben elhátrált a korláttól, és belépett az erkélyre vezető
árnyékos ajtóba. A virágcserép nem talált célba. Ezúttal.
A nemes asszony olyan válogatott káromkodások özönét zúdí totta rá,
hogy az orgyilkos a szája elé kapta a kezét, nehogy hangosan felkacagjon.
Az udvarhölgyek kétségbeesetten karattyoltak.

Megpróbálták letörölni a sarat a némber szoknyájáról és szarvas bőr
cipőjéről.
- Csend legyen! - förmedt rájuk az úrnőjük. Az őrök kellően böl csek
voltak ahhoz, hogy ne mutassák ki a jókedvüket. - Fogjátok be a szátokat, és
menjünk!
Sietve távoztak, miközben „a herceg ribanca” páváskodva visszament a
saját lakosztályába, és magához hívatta a cselédjeit. Azt akarta, hogy
kerítsék elő neki a létező leglenyűgözőbb ruhát.

CELAENA MOSOLYOGVA ÁLLT a rózsafa keretes tükör előtt.
Végigsimított a ruháján. A merész nyakkivágást dús, fehér csipke
tengernyi habja szegélyezte. A dekoltázs talán kissé túl merész is volt,
szerencsére a csipke félig eltakarta a keblét. A gyönyörű öltözék elké-
szítéséhez elképesztő mennyiségű halványzöld selymet használtak fel. A
lány derekát öv helyett egy vörös kendő ölelte át. Háromszög alakban
kötötte magára, így a vöröslő sáv szépen elválasztotta a ruha szorosan
testre tapadó felső részét az alul zabolátlanul terjeszkedő szoknyától. Az
egészet mintha elborította volna a csillogó, zöld gyöngyszemekkel kivarrott
minta. A lány karcsú alakját kiemelték a zöld indák és a hurkok, meg persze
a keblére simuló csipke. Az öltözék jól eltakar ni a hajtűkből eszkábált
kezdetleges tőrt. Nem volt túl kellemes érzés, ahogy a csontdarabok
belenyomódtak az oldalába. Felemelte a kezét, és megérintette gondosan
bebodorított, feltűzött haját.
Igazából nem is tudta okát adni, hogy miért bújt ennyire látványos
öltözékbe. Az járt az eszében, hogy a próbatétel megkezdése előtt amúgy is
át kell majd öltöznie. Csak hát...

Az ajtó felől szoknyák susogása hallatszott. Amikor Celaena felemelte a
tekintetét, a tükörben megpillantotta a szobába lépő Philippát. Megpróbált
nem öntelt képet vágni, ám az álszerénység meghaladta az erejét.
- Milyen kár, hogy asszonyom az, aki - szólalt meg a cseléd, és
megfordította Celaenát, hogy jobban megnézhesse magának. - Cseppet sem
lepődnék meg rajta, ha valamelyik nagyúr házassági ajánlatot tenne. Ha
asszonyom odafigyelne a viselkedésére, talán még őhercegi fensége is
megfontolná a dolgot.
Megigazította a ruha zöld hullámait, mielőtt letérdelt volna, hogy
megtörölgesse az orgyilkos rubinvörös fényű cipellőit.
- Hát az emberek máris ilyesmiről fecsegnek. Hallottam, ahogy az
egyik lány arról beszél, hogy a koronaherceg pontosan ezért hozott ide
magával. Hogy elcsábítson. Pedig én azt hittem, hogy az egész udvar tud
erről az ostoba erőpróbáról.
- Bármiről is pletykáljanak most az emberek, egy hét múlva már
senki sem emlékezik majd semmire. Meglátja - válaszolta Philippa, és
felkelt. - Ha a herceg figyelmét egy új nő vonja magára, akkor asszonyom
többé már nem fog szerepelni az udvari pletykákban.
Celaena kihúzta magát, miközben Philippa megigazította az egyik
csintalankodó haj tincsét.
- Jaj, ezzel nem akartam ám megbántani, kislány. A koronaherceget
mindig is gyönyörű nők vették körül. Asszonyom, igazából örülhetne
annak, hogy önt is közéjük sorolják. Ez azt jelenti, kegyedet elég szépnek
tartják ahhoz, hogy akár a herceg szeretője is lehessen.
- Jobban örülnék annak, ha nem gondolnának ilyesmit rólam.
- Szerintem pedig ez jobb annál, mintha orgyilkos az ember.
Celaena Philippára nézett, és elnevette magát. Az idősebb nő a fe jét
csóválta.

- Sokkal csinosabb ám az arca, amikor nevet. Olyan kislányosan
üde. Sokkal jobb volna, ha többet mosolyogna, és nem csak állandóan
duzzogna.
- Igen - ismerte be Celaena. - Talán igazad van.
Elindult, hogy letelepedjen a mályvaszínű kerevetre.
- Jaj ne! - kiáltotta Philippa. A lány megdermedt a mozdulat közben. -
Összegyűri a szövetet.
- De hát ez a papucs iszonyúan nyomja a lábamat — méltatlanko-
dott savanyú képpel az orgyilkos. — Nem gondolod komolyan, hogy egész
nap ácsorogni fogok benne! Még evés közben is!
- Egészen addig talpon kell maradnia, míg valaki azt nem mondja
nekem, hogy asszonyom gyönyörű.
- Senki nem tudja, hogy te vagy az én szolgálóm.
- Ó, azzal mindenki nagyon is tisztában van, hogy a herceg úr
szeretője mellé rendeltek. Akit elhozott magával Résvárba.
Celaena ráharapott az ajkára. Tekinthetné akár előnyös dolognak is, hogy
senki sincs tisztában a valódi személyazonosságával. De vajon mit
gondolnak majd a vetélytársai? Talán mégiscsak jobb volna, ha zekébe és
nadrágba bújna.
Az egyik tincs miatt viszketni kezdett az arca. Megpróbál ta félrehúzni, de
Philippa rácsapott a kezére.
- Tönkreteszi nekem a frizuráját!
A lakosztály ajtaja hangos csattanással vágódott ki. Amit a jól is mert
mérgelődés és lábdobogás követett. A tükörben jól látta a be- viharzó
Chaolt. A férfi lihegett. Philippa pukedlizett előtte.
- Hé te! - kezdte volna a férfi, de elakadt a szava, amikor Celaena
szembefordult vele. Szinte kővé vált, ahogy megpillantotta a lányt.
Félrehajtott fejjel csak tátogott. Végül összeszedte magát, megrázta a fejét,
és dühös arccal így szólt. - Indulunk felfelé! Azonnal.

Az orgyilkos is pukedlizett. Félig leeresztett szemhéja alól nézett a
fiatalemberre.
- Tisztelt uram, szabad érdeklődnöm, hogy hová is igyekszünk?
- Ne selypítsél nekem! - mérgelődött a férfi. Megragadta a karját, és
megpróbálta kivonszolni a szobából.
- Westfall kapitány! - méltatlankodott Philippa. - Úrnőm el fog esni
a szoknyájában. Legalább azt engedje meg neki, hogy felemel je a szegélyét.
Celaena tényleg rálépett a szoknya aljára. A lába valósággal saj gott a
cipellő miatt. A testőr azonban nem törődött a két nő ellenvetéseivel, hanem
kivonszolta maga után a lányt az előcsarnokba. Az orgyilkos rámosolygott a
kint álló testőrökre. Szélesen elvigyorodott, amikor meglátta, hogy a
harcosok elismerően bólogatnak. A kapitányuk bezzeg már olyan erővel
szorította a karját, hogy az szinte fájt.
- Igyekezz már! - dühöngött a férfi. - Nem késhetünk el.
- Talán, ha kellő időben szólsz, akkor felöltözhettem volna már
korábban, és most nem kellene végigvonszolnod a folyosókon!
Alig kapott levegőt, mert a fűző valósággal összesajtolta a tüdejét.
Mindjárt megroppannak a bordái. Szinte rohanva haladtak fel a hos szú
lépcsőn. Gyorsan felemelte a kezét, mert ellenőrizni akar ta, hogy nem ment
tönkre a frizurája.
- Fontos dolgaim voltak. Inkább örülnél, hogy volt időd felöltözni.
Mondjuk nem éppen ilyen... csicsás ruhába kellett volna búj nod, amikor a
királlyal találkozol.
- A királlyal?
Szerencse, hogy nem evett egy falatot sem.
- Igen, a királlyal. Gondoltad, hogy nem fogsz vele találkozni? Hi -
szen a koronaherceg már világosan elmondta, hogy az erőpróba ma

kezdődik. A mostani összejövetel jelenti a küzdelem hivatalos megnyitóját.
Holnap pedig bele is vágtok a valódi felkészülésbe.
A lány úgy érezte, mintha ólommá váltak volna a tagjai. Tel jesen
megfeledkezett sajgó lábáról és a megroppant bordáiról. A kertben
megszólalt az a torz, csálé óratorony. A harangok az egész órát jelez tek.
Végre felértek a lépcső tetejére. Végigrohantak egy hosszú folyósón. Már
alig kapott levegőt.
A rosszullét ellen küzdve kipillantott az egyik oldalsó ablakon. Nagyon
magasan voltak. Nagyon, de nagyon magasan. Fent jártak az
üvegtákolmányban. Nem akart itt lenni. Képtelenség, hogy ki bírja az
üvegpalotában.
- Miért nem szóltál korábban?
- Mert a király úgy döntött, hogy most rögtön akar találkozni
veletek. Eredetileg csak a mai estéről beszélt. Remélhetőleg a többi
bajnokjelölt később ér oda, mint mi.
Celaena kis híján elájult. A király.
- Amikor belépünk - szólt hátra a kapitány a válla fölött -, ott állj
meg, ahol én! Hajolj meg! Mélyen! Amikor kiegyenesedsz, húzd ki magad,
és csakis előre nézz! Ne nézz a király szemébe, és ha válaszolsz neki,
mindig tedd hozzá, hogy „felség”! Soha, semmilyen körülmények között ne
próbálj meg szemtelenkedni vele! Ha felbőszíted, azonnal a hóhér kezére
ad.
Az orgyilkos érezte, hogy kínzó fejfájás áll a bal halántékába. Egyre
nehezebben küzdött a rosszullét ellen. Olyan magasra jöttek. Életveszélyes
magasságban jártak... Chaol megtorpant, mielőtt befordultak volna egy
sarkon.
- Milyen sápadt vagy!
A lánynak nehezére esett a fiatalember arcára összpontosíta ni.
Megpróbálta szabályozni a légzését. Igyekezett megnyugodni.

Gyűlölte a fűzőjét. Gyűlölte a királyt. És persze az üvegből készült palotát
is.
Annak idején valóságos rémálomként élte át a fogságát és az elíté lését.
Mintha csak lázas beteg lett volna. Az ítélethozatalra azonban tökéletesen
emlékezett. A falakat sötét lambéria borította. Elfogása közben számos
sérülést szerzett. Mindene fájt, ahogy ott ült a sima széken. Testére és
lelkére egyaránt iszonyatos csönd borult. Rápil lantott a királyra. Csupán
egyszer. Már ez is elég volt ahhoz, hogy Celaenát elragadja a pokoli indulat.
Bármire hajlandó lett volna, hogy a lehető legmesszebb kerüljön attól a
férfitól. A legszörnyűbb büntetéstől, még a gyors haláltól sem riadt volna
vissza.
- Celaena!
Pislogni próbált, és valósággal lángolt az arca. Chaol megenyhült
arckifejezéssel nézett a lányra.
- Ő is csak egy ember. A rangja miatt azonban meg kell adnod neki
a kellő tiszteletet - magyarázta, majd újra elindultak. Kissé lassabban
haladtak. — A mai találkozó célja csupán annyi, hogy te és a többi jelölt is
az eszébe vésse, ki k is vagytok, és mi az, amire vál lalkoztatok, és hogy
milyen nagy a küzdelem tétje. Nem bíróság elé állítanak. Nem is kell a
tudásodat bizonyítanod a mai napon.
Befordultak egy hosszú terembe. A túlsó végén a hatalmas üvegajtó előtt
négy testőr állt.
- Celaena — folytatta a férfi. Megálltak néhány lépésnyi
távolságban a testőrök előtt. Chaol szeme gazdag, olvadt bronzszínben
ragyogott.
- Igen? - kérdezte a lány, és a szíve kezdett megnyugodni.
- Ma igencsak csinos vagy ám!
A kapitány csupán ennyit mondott, majd az ajtók feltárultak. El indultak
befelé. Celaena büszkén a magasba emelte a fejét, amikor beléptek a zsúfolt
terembe.
Először a padlót vette észre. A fehérrel erezett vörös márvány valósággal
szikrázott a napsütésben. Aztán a nap lassan el - tűnt, ahogy a félig áttetsző
üvegajtók halk zörejjel bezárultak. Mindenütt karos lámpatartók gyertyái és
fáklyák ragyogtak. Az orgyil kos tekintete körbejárta a jókora, igencsak
zsúfolt dísztermet. Innen egyetlen ablak sem nyílott, ám az üvegfalakon
keresztül nagyon is jól látszott az égbolt. Az egyetlen kiutat a hátuk mögött
bezárt ajtó jelentette.
Bal kéz felől az egyik falat szinte teljesen elfoglalta a széles kandalló.
Miközben Chaol beljebb vezette a terembe, Celaena megpróbált nem
odapillantani arra a szörnyűségre. Az idomtalan tűzhely valamilyen
fenevad üvöltő, vicsorgó száját mintázta. Az iszonyatos agyarak mögött
valósággal tombolt a tűz. A lángok különös, zöldes árnyalatban ragyogtak.
Az orgyilkos önkéntelenül is kihúzta magát.
A trón előtt jókora, üres térség húzódott. A kapitány ennek a szélén
torpant meg. Celaena is megállt. A fiatalember mintha észre sem vette volna
a komor környezetet. Vagy ha mégis, akkor sokkal


jobban titkolta rossz érzéseit. A lány körülnézett. A tekintete végigsiklott a
teremben ácsorgó tömegen. Lassan, esetlen mozdulattal, mélyen meghajolt,
hiszen tudta, hogy rengetegen figyelik. A szoknyája halkan suhogott.
Alig állt a lábán, amikor Chaol kezének érintésével jelezte, hogy ideje
felemelkednie. Kissé arrébb mentek, és Dorian Havilliard mellé álltak. Az
ifjú főnemes arca igencsak megváltozott, hogy nem borította a háromhetes
utazás mocska. Vörös és aranyszínű zubbonyt viselt. Hollófekete haját
gondosan kifésülték. A sötét fürtök valósággal ragyogtak. Az arcára kiült a
meglepetés, amikor megpillantotta a lenyűgöző öltözéket viselő orgyilkost.
A következő pillanatban azonban már szárazon elmosolyodott, és az apja
felé pillantott. A lány talán viszonozhatta volna a mosolyt, csakhogy
minden figyelmét lekötötte, hogy megfékezze végtagjainak remegését.
Az uralkodó végre megszólalt:
- Miután mindenki kegyeskedett színem elé fáradni, talán végre el is
kezdhetjük.
Celaena egyszer már hallotta ezt a mély, érdes hangot. Úgy érez te,
mintha csontjáig hatolna. Mintha csak rázúdult volna a régmúlt jeges
vizének áradata. Nem merte felemelni a tekintetét. Csupán a király
mellkasát bámulta.
Az uralkodó széles mellkasán nem csupán izomkötegek domborodtak. A
testes alakra valósággal ráfeszült a borvörös és fekete zubbony. Válláról
fehér szőrmével szegett köpeny lógott. Oldalán kar dot viselt. A fegyver
markolatát nyitott szárnyú, rikoltó wyvern dí szítette. Aki szembeszállt
ezzel a fegyverrel, azok közül már egy sem élt. A lány ismerte a széles
pengéjű kardot.
Nothung volt a neve.

- Azért hozattunk ide benneteket Erilea távoli vidékeiről, hogy
szolgálhassátok a hazátokat.
Könnyű volt eldönteni, hogy a jelenlevők közül kik lesznek az ellenfelei,
és kik a főnemesek. Az idős, ráncos képű előkelőségek finom szabású ruhát
viseltek, és a derekukról díszkard lógott. Mindegyikőjük mellett állt valaki.
Némelyik jelölt magas volt és karcsú, mások inkább testesek, néhányan
pedig átlagos termetűek. Kivétel nélkül mindegyik körül legalább három,
feszülten figyelő őr állt.
Celaenát ez a huszonhárom ember választotta el a szabadságtól. A
legtöbbjük éppen elég nagyra nőtt ahhoz, hogy két harcos is ki - teljen
belőle. Amikor azonban alaposabban is megnézte magának az ellenfelei
arcát - némelyik sebhelyes, némelyik himlőfoltos, míg páran egyszerűen
csak visszataszítóak voltak - a szemükben nyomát sem látta a szikrának.
Nem ragyogott ott az ész fénye. Ezeket a fickókat az izomzatuk miatt
választották ki, nem pedig az eszükért. Hármójukat ráadásul láncra verve
hozták ide. Vajon ennyire veszélyesek lennének?
Csupán néhányan viszonozták a lány pillantását. Celaena szi gorú
arckifejezéssel bámulta őket. Vajon mit gondolhatnak róla? A vetélytársukat
látják benne, vagy csupán egy csinos udvarhölgyet?
Legtöbbjük nem is törődött vele. Összeszorította a száját. Hiba volt
felvennie ezt a gyönyörű ruhát. Mi a fenéért nem szólt Chaol már tegnap a
mai gyűlésről?
Egy viszonylag jóképű, fekete hajú fiatalember nézett a szemébe. A lány
kifejezéstelen arcot vágott, miközben a szürke szempár alaposan
végigmérte. A magas ifjú karcsú volt, de nem hórihorgas. Apró biccentéssel
köszöntötte a vetélytársát. Celaena jobban megnézte magának az
ismeretlent. Észrevette, hogy az a bal lábára

helyezi a testsúlyát. Érdeklődve figyelte, hogy mit néz az ifjú, amikor
annak tekintete végigsiklott a többi ellenfélen is.
Perrington herceg mellett egy valóságos emberhegy tornyosult. Az
otromba alakot mintha csak izomból és acélból kovácsolták volna. Ezzel
maga is tisztában lehetett. Ujj atlan mellvértet viselt. A karja éppen elég
vastag volt ahhoz, hogy egyetlen ütéssel bezúzhassa egy ló koponyáját. Azt
éppen nem lehetett rámondani, hogy ronda, napbarnította arcát akár
vonzónak is tarthatta volna, csakhogy az egész viselkedésében volt valami
visszataszító. A szeme obszidián- ként csillogott. Körülnézett a teremben,
és a pillantása a lány szemébe fúródott. Elvigyorodott, és elővillantak
széles, fehér fogai.
A király folytatta:
— Mindannyian azért szálltok harcba, hogy megszerezzétek a ki-
rály bajnokának címét. De csak egyvalaki lehet a kardom ebben a világban,
ahol valósággal nyüzsögnek az ellenségeim.
Az orgyilkos önkéntelenül is elszégyellte magát. Mégis mit jelent
valójában ez a bajnoki cím? Csupán fell engzős elnevezést adnak egy
gyilkosnak. Képes lesz rá, hogy a király kedvéért gyilkoljon? Nagyot nyelt.
Képesnek kell lennie rá. Nincs más választása.
- A következő tizenhárom hét során itt éltek majd a palotámban. Itt
méritek össze az erőtöket is. Mindennap keményen edzitek magatokat.
Hetente egy alkalommal kerül sor a próbákra. A vizsgák során egyikőtökre
mindig kiesés vár.
Celaena gyorsan számolni kezdett. Huszonnégyen voltak, ám a próba
csupán tizenhárom hétig tartott. Az uralkodó mintha csak kitalálta volna a
lány kérdést, mert így folytatta:
- Az erőpróba ugyanúgy nem lesz könnyű, ahogy a felkészítésetek
sem. Néhányan valószínűleg elpusztultok közben. Ha úgy tart ja a kedvünk,
bármikor újabb szelektáló próbákat iktathatunk be.

Aki lemarad, aki elbukik, aki kivívja a haragomat, azt visszavágjuk abba a
sötét verembe, ahonnan elővakartuk.
- A Yule ünnepét követő héten a négy ut olsó bajnokjelölt harcba száll
egymással, hogy páros küzdelemben szerezze meg a címet. Bár az udvar
egy része valamennyire tisztában van vele, hogy legbensőségesebb barátaim
és tanácsadóim bevonásával egyfajta versengés zajlik, mégis elvárom
tőletek, hogy kerüljétek a feltűnést — magyarázta az uralkodó, és vaskos,
sebhelyekkel borított kezével kör- bemutatott a teremben. - Aki valami
kihágást követ el, azt karóba
húzatom a főkapu előtt.
Mintegy véletlenül, a lány tekintete ekkor állapodott meg a király arcán.
Azok a sötét szemek valósággal fel nyársalták. Az uralkodó gonoszul
elvigyorodott. Celaenának kis híján elállt a szívverése.
Gyilkos.
Ezt a szörnyeteget már rég fel kellet t volna lógatni. Jóval több emberrel
végzett, mint maga az orgyilkos. Az áldozatai ártatlan és védtelen
szerencsétlenek voltak. Egész népeket pusztított el, megsemmisí tette
felbecsülhetetlen értékű tudásukat, szétzúzta mindazt, ami egy- koron
ragyogó és nemes volt. Miért nem lázadnak fel az alattvalói? Erielának fel
kellene kelnie. Pontosan úgy, ahogy az a néhány vakmerő lázadó tette.
Celaena minden erejét összeszedve farkasszemet nézett az idős férfival.
Képtelen volt rá, hogy meghunyászkodjon előtte.
- Világos minden? - kérdezte a király, még mindig a lányt bámulva.
Celaena nehéz fejjel bólintott. Yule ünnepéig mindenkit le kell győznie.
Hetente egy próbatétel. Talán több is.
- Beszéljetek! - förmedt rájuk a király bömbölve. A lány kis híján
összerezzent. - Hát nem vagytok hálásak ezért a lehetőségért? Nem akartok
elhalmozni hálás szavakkal? Nem fogadtok hűséget?

Az orgyilkos lehajtotta a fejét, és a lábára meredt.
- Köszönöm, felséges uram. Mélységesen hálás vagyok - morogta,
és a hangja egybeolvadt a többi bajnokjelölt kórusával. A király megragadta
Nothung markolatát.
- Érdekes tizenhárom hét vár ránk.
Celaena pontosan tudta, hogy az uralkodó figyelme még mindig rá
irányul. Összeszorította a száját.
- Legyetek méltók a megtiszteltetésre! A bajnokomra hatalmas
vagyon és örökös dicsőség vár.
Csak tizenhárom hét, és Celaena újra szabad lesz.
- A jövő héten fontos ügyek miatt távozom. Yule ünnepéig nem is
térek vissza. Azt azonban ne gondoljátok, hogy a távolból nem adhatok
parancsot a kivégzésetekre. Hóhérkézre juttatom azt, aki ellen a legkisebb
panasz is felmerül. Kerüljétek a félreértéseket!
A jelöltek újra bólintottak.
- Na, ezzel megvagyunk, és most legnagyobb sajnálatomra tá-
voznom kell! - csattant fel váratlanul Dorian hangja a lány mellől. Celaena
azonnal a fiatalember felé fordult. Hogy merészelhette fél beszakítani az
apját? Az ifjú mélyen meghajolt az uralkodó előtt, és biccentett a néma
tanácsadóknak. Az uralkodó egyetlen intéssel el bocsátotta a fiát. Még csak
arra sem vette a fáradtságot, hogy rápillantson. Dorian Chaolra kacsintott,
mielőtt kivonult volna a teremből.
- Ha nincsenek kérdések - harsant fel újra a király hangja, ám az
arckifejezése világosan a jelöltek és azok gazdái tudtára adta, hogy egyetlen
rossz szó is elég ahhoz, hogy a kérdező máris az akasztófa tövében találja
magát -, akkor távozhattok. Azt azonban ne felejtsétek, azért vagytok itt,
hogy a dicsőségemet öregbítsétek. Meg persze a birodalomét. Na, tűnjetek
el!

Celaena és Chaol egyetlen szó nélkül kisietett a folyosóra. Gyorsan
lépkedtek vetélytársaik és a főnemesek között. Az előkelőségek még
maradtak egy kicsit, hogy pár szót váltsanak egymással. A harcosok
alighanem megpróbálták felmérni egymás erejét. Ahogy a lány távolabb
került a királytól, mintha csak visszatért volna testébe a meleg. Már nem
szédült annyira. Végre befordultak a sarkon. Chaol megkönnyebbülten
fellélegzett, és elvette a kezét védence hátáról.
Nagyszerű! Kivételesen be tudtad fogni a szádat. Most az egy-
szer - jelentette ki.
- És hogy mennyire meggyőzően bólogatott és hajlongott! - kiáltotta
egy vidám hang. Dorian támaszkodott mellettük a falnak.
- Te meg mit művelsz? - kérdezte Chaol. A koronaherceg ellökte magát
a faltól.
- Szerinted mégis mit csinálnék? Hát rátok várok.
- Nem arról volt szó, hogy együtt vacsorázunk? - kérdezte Chaol.
- Igazából a bajnokomra gondoltam - felelte a főnemes, és mereven a
lányra kacsintott. Celaena azonban nagyon is jól emlékezett rá, érkezésük
napján a herceg milyen szélesen mosolygott a csinosabb udvarhölgyekre,
ezért inkább maga elé meredt. A trónörökös felzárkózott Chaol mellé, és
együtt mentek tovább.
- A bocsánatodat kérem atyám zordsága miatt.
A lány továbbra sem emelte fel a tekintetét, a falak mellett álló és
mélyen meghajló szolgákat nézte. Dorian nem is törődött velük.
- A Rémre mondom! - nevetett a fiatalember. — Chaol aztán nem
hanyagolta el a kiképzésedet!
Könyökkel oldalba bökte a barátját.
- Amilyen arcátlanul átnéztek rajtam mindketten, simán azt hinném, hogy a
jelöltünk valójában az édestestvéred! Persze annyira

nem is hasonlítotok egymásra. Jobban belegondolva, elképzelhetet len, hogy
ilyen szemrevaló teremtés a húgod legyen.
Celaena arcán önkéntelenül is felragyogott egy halovány mosoly. A
herceggel mindketten egy szigorú, könyörtelen apa árnyékában nőttek fel.
Celaena esetében persze nem a vér szerinti apjáról volt szó. Arobynn sosem
pótolhatta a lány elhunyt apját. Nem is próbál kozott ilyesmivel. Viszont az
orgyilkos legalább érthető okok miatt volt ugyanannyira zsarnoki, mint
kényeztető. De miért akarta Adarlan királya, hogy a fia a saját tükörképévé
váljon?
- Láttam ám! - nevetett Dorian. - Megmoccant a szája széle! Az
isteneknek hála, sikerült jobb kedvre derítenem.
Hátrasandított, és amikor megbizonyosodott arról, hogy senki sem jár a
nyomukban, már lényegesen halkabban folytatta:
- Nem hinném, hogy Chaol a találkozó előtt beavatott volna a
tervünk részleteibe. Mindannyian nagy kockázatot vállalunk.
- Milyen tervről beszél? — kérdezte a lány, és az ujjával végigsi-
mított a szoknyáját díszítő gyöngyökön. Az apró díszek szépen ragyogtak a
délutáni fényben.
- Eltitkoljuk, hogy ki is vagy valójában. Erről te se beszélj senkinek.
A vetélytársaid talán ismerik Adarlan orgyilkosának néhány titkát, és ezt
felhasználhatnák ellened.
A nagyúr észrevétele jogosnak tűnt, bár erről szólhattak volna hetekkel
ezelőtt is.
- És akkor ki is volnék valójában, ha nem egy könyörtelen gyil kos?
- A palotában mindenki úgy tudja - magyarázta Dorian. - Hogy Lillian
Gordaina vagy. Az anyád elhunyt, az apád pedig Bellréve egyik tehetős
kalmára. Te vagy a családi vagyon egyetlen örököse. Sajnos azonban akad
itt egy sötét titkod is. Éjszakánként elszöksz

otthonról, hogy drágaköveket lopj. Idén nyáron akkor találkoztam veled,
amikor megpróbáltál kirabolni bellrévi pihenésem alatt. Akkor fedeztem
fel a benned rejlő lehetőséget. Azonban az apád, amikor rájött, hogy mivel
múlatod az idődet éjszakánként, sietve eltávolított a csábítással teli
nagyvárosból. Távolvég közelében, egy kisvárosban helyezett el. Amikor
fenséges atyám úgy döntött, hogy megrendezi ezt az erőpróbát, én útra
keltem, hogy megtaláljalak. Magammal hoztalak ide, hogy te legyél a
bajnokjelöltem. Az apróbb részletek kitalálását rád bízom.
- Na, de komolyan? Besurranó tolvaj?— méltatlankodott a lány, és
felvonta a szemöldökét. Chaol felmordult, Dorian viszont folytatta:
- Meglehetősen hízelgő fedőtörténet, nem gondolod? - kérdezte.
Amikor a megszólított nem válaszolt, a herceg így folytatta. - Remélem,
tetszik az otthonom?
- Ami csak szem-szájnak ingere — felelte Celaena hűvösen.
- Ami csak szem-szájnak...? Lehetséges, hogy a bajnokjelöltemet át kell
költöztetnem egy még nagyobb lakosztályba?
- Ha fenségednek ez az óhaja.
Dorian halkan nevetni kezdett.
- Örülök, hogy a vetélytársaid láttán sem veszítetted el öntelt ma -
gabiztosságodat. Mi a véleményed Káinról?
Az orgyilkos egyből tudta, hogy kire gondolt a herceg.
- Talán engem is azzal kellene etetni, amivel Perrington táplál ja azt
az alakot.
Látva, hogy a herceg továbbra is némán bámulja, a lány megvonta a
vállát.
- Az ilyen nagydarab fickók általában nem túl gyorsak, és nem is
mozgékonyak. Valószínűleg egyetlen ütéssel le tudna teríteni, vi szont
ahhoz nem elég fürge, hogy eltalálhasson.

A szeme sarkából Chaolra pillantott, mert kíváncsi volt, hogy a testőr
ellenkezik-e. Helyette Dorian válaszolt:
- Remek. Magam is így véltem. Na és mi a helyzet a többiekkel?
Akad közöttük veszélyes vetélytárs? Némelyik jelöltnek igencsak félelmetes
a híre.
- A többiek nevetséges puhányok - hazudta a lány. A herceg még
szélesebben elmosolyodott.
- Fogadni mernék, eszükbe se jutna, hogy egy ilyen gyönyörű hölgy
a padlóra küldheti őket.
Lehet, hogy a herceg puszta szórakozásnak tekinti ezt az egészet?
Celaena már épp rákérdezett vol na, mikor elállták az útjukat. Az
előbukkanó hölgy mélyen pukedlizett.
- Fenséges herceg! Micsoda meglepetés! - hallatszott egy magas, ám
elegánsan csengő, megfontolt hang. A kerti némber állt előt tük. Átöltözött.
Fehér- és aranyszínű ruhája valósággal ragyogott. Celaena rosszkedvű,
irigykedő pillantást vetett rá. Az ismeretlen el - keserítően gyönyörű volt.
Az orgyilkos ezenfelül le merte volna fogadni, hogy a találkozá suk
egyáltalán nem a véletlen műve. Ez a cemende talán már régóta itt állt
lesben.
- Kaltain úrnő! — szólalt meg Dorian ideges hangon. Enyhén
megfeszült.
- Éppen csak most jöttem el fenséges anyja mellől — lépett közelebb
a nemesasszonyság. Úgy állt, hogy Celaena csak a hátát láthas sa. Az
orgyilkos akár meg is sértődhetett volna ezen, ha a l egkisebb mértékben is
törődött volna az udvaroncokkal. - A fenséges úrnő látni kívánja hercegi
fenségedet. Természetesen tájékoztattam a ki rálynőt arról, hogy nagyuram
éppen egy megbeszélésen vesz részt, és ezért nem...

- Kaltain úrnő! - vágott a szavába Dorian. - Még nem volt alkal mam,
hogy bemutassam a barátomat.
Celaena le merte volna fogadni, hogy a nő szeme szikrát szór.
- Engedelmeddel bemutatom Lillian Gordaina kisasszonyt. Lillian
kisasszony, a hölgy Kaltain Rompier úrnő.
Celaena pukedlizett, bár legszívesebben szó nélkül továbbállt volna.
Nagyon elege volt már az udvaroncokból. Annyira idegesítette a sok
ostobaság, hogy kis híján visszavágyott Távolvégbe. Kaltain biccentett.
Ruhájának arany csíkjai megcsillantak a napfényben.
- Lillian kisasszony Bellrévéből érkezett. Tegnap.
A nemesasszony gondosan szemügyre vette az orgyilkost.
- És mennyi időt fogsz velünk tölteni?
- Csupán néhány évet - válaszolta nagyot sóhajtva Dorian a lány
helyett.
- Csupán? De fenséges herceg! Hát hogy mondhat ilyet? Néhány év
nagyon hosszú idő ám!
Celaena gondosan megnézte magának Kaltain elképesztően kar csú
derekát. Tényleg ilyen karcsú ez a nőszemély? Vagy még lélegezni is alig
tud, mert annyira szorítja a fűzője?
Nem kerülte el a figyelmét, ahogy a két kísérője összenézett. A te-
kintetükben elkeseredettség, ingerültség és savanyú beletörődés lát -
szódott.
- Lillian kisasszony és Westfall kapitány igen bensőséges barátok-
jelentette ki Dorian drámai hangon. Celaena őszinte örömére Chaol elpirult.
— Számukra valósággal elröppen majd az a néhány év. Ebben biztos
vagyok.
- És nagyuram számára? - turbékolta pajzánul Kaltain. A mosolya
azonban nem tudta teljesen elfedni a feszültségét.

Az orgyilkos már arra készült, hogy valamilyen tréfásan sértő választ ad,
de Dorian megelőzte:
- Le merném fogadni — jelentette ki lassan, elnyújtva a szavakat, és
ragyogó kék szemének a tekintete megállapodott Celaenán
- hogy Lillian úrnővel igen megrázó időszak vár ránk. Lehet, hogy nagyon
is megrázó lesz.
Kaltain azonnal Celaena felé fordult.
- Hol találtad ezt a ruhát? - dorombolta. - Lenyűgöző.
- Én ajándékoztam meg vele - jelentette ki Dorian nemtörődöm
módon, és piszkálni kezdte a körmét. Az orgyilkos és a herceg ösz-
szenézett. Kék szemükben megértés csillant. Úgy tűnik, hogy volt legalább
egy közös ellenségük. - Szerintem is határozottan jól mutat rajta.
Kaltain egy pillanatra összeszorította az ajkát, de máris szélesen
mosolygott.
- Egyszerűen lélegzetelállító. Persze az effajta halványzöld nem
igazán áll jól a sápadt bőrű nőknek.
- Lillian úrnő halovány színe igen nagy büszkeséggel töltötte el
derék atyját. Meglehetősen szokatlan, hogy valakit ennyire óvtak a
napsütéstől - magyarázta Dorian, majd Chaol felé fordult, aki a legnagyobb
erőfeszítése árán sem tudott kifejezéstelen arcot vágni. - Vagy talán nem
értesz velem egyet, Westfall kapitány?
- Már hogy miben? - csattant fel a testőr.
- Abban, hogy mennyire szokatlan hölgy Lillian kisasszony!
- Fenséges nagyuram igazán szégyellhetné magát - méltatlankodott
megjátszott haraggal az orgyilkos. Bugyután vihogni kezdett, mert nem
akarta, hogy a másik nő észrevegye, menyire élvezi a helyzetet. - Kaltain
úrnő szépsége mellett jómagam csupán halovány árnyék lehetek.

A hölgy megcsóválta a fejét, de mikor válaszolt, Dorianra nézett:
Annyira kedves!
A herceg türelmetlenül mocorogni kezdett. - Úgy vélem, éppen elég sokat
enyelegtem a hölgyekkel. Jelent keznem kell fenséges anyámnál.
Meghajolt Kaltain, majd Chaol előtt. Utána szembefordult Celaenával. A
lány kérdőn felvonta a szemöldökét, amikor a trónörökös megfogta a kezét,
hogy az ajkához emelje. Érintése puha volt és sima. A kézcsóktól szinte úgy
érezte, lángba borul a keze. És még az arca is megperzselődik egy kicsit.
Majdnem elrántotta a kezét. És majdnem megütötte a herceget.
- Nagyon várom az újabb találkozást, Lillian úrnő - jelentette ki a
herceg elbűvölő mosollyal. Jó lett volna látni Kaltain arcát, ám az úrihölgy
mélyen pukedlizett.
- Nekünk is mennünk kell - jelentette ki Chaol, miközben Dorian
zsebre vágott kézzel, halkan fütyörészve távozott. — Elkísérhetjük?
A felajánlás nem tűnt komolynak.
- Nem - felelte Kaltain hűvösen. A mosoly azonnal leolvadt az
arcáról. - A kegyelmes úrral, Perrington herceggel találkozom. Remélem,
hogy még látjuk egymást, Lillian kisasszony.
Olyan alapossággal nézte meg magának vetélytársnőjét, hogy arra még
egy orgyilkos is büszke lehetett volna.
- Ragaszkodom hozzá, hogy mi ketten jó barátok legyünk.
- Hát persze - válaszolta Celaena, mire Kaltain továbbállt. Dí szes
ruhájának szoknyája csak úgy úszott a levegőben. A testőr és az orgyilkos
szintén elindult. Csak akkor szólaltak meg, amikor a nemesasszony lépteit
már rég nem lehetett hallani.
- Ezt persze nagyon is élvezted, igaz? - vicsorgott Chaol.

- Iszonyatosan - vigyorgott Celaena, majd megveregette a testőr
vállát, mielőtt belekarolt volna. — Sajnos az előbbi kis mese mi att kénytelen
leszel úgy tenni, mintha kedvelnél. Különben az emberek átlátnak a szitán.
- Úgy tűnik, hogy ugyanolyan kifacsart humorérzéked van, mint a
koronahercegnek.
- Lehet, hogy ő lesz a legjobb barátom, téged meg kirekesztünk,
csak hogy megpukkadj a sárga irigységtől.
- Dorian jobban kedveli az előkelő származású és figyelemremél -
tóan szép hölgyek társaságát.
A lány gyilkos pillantását észrevéve, a testőr fülig érő szájjal el -
mosolyodott.
- Mennyire hiú vagy! - tette hozzá, miközben Celaena fortyogva
bámult maga elé.
- Gyűlölöm az ilyen ribancokat. Olyan kétségbeesetten vágynak a
férfiak elismerésére, hogy azért cserébe bármikor hajlandóak el árulni, vagy
éppen veszélybe sodorni saját nemük tagjait. És még azt mondják, hogy a
férfiakat nem a fejük vezeti. Ők legalább nyíl tan vállalják.
- Azt mondják, az apja olyan gazdag, mint egy király - magyarázta
Chaol. - Úgy vélem, ez is szerepet játszik abban, hogy Perrington annyira
odavan érte. Kaltain akkora gyaloghintóban érkezett, ami ben kényelmesen
elférhetett volna egy paraszt egész otthona. Hazul ról egészen idáig
cipeltette magát benne. Az majdnem kétszáz mérföldnyi távolság.
- Micsoda züllöttség!
- Csak a szolgáit sajnálom.
- Én meg az apját!

Nevetni kezdtek. A férfi kissé feljebb emelte a karját, amibe Celaena
karolt. A lány odabiccentett a lakosztálya előtt álló őröknek. Megálltak.
Most Chaol felé fordult.
- Nem akarsz enni valamit? Én mindjárt éhen halok.
A kapitány is az őrökre nézett, az arcáról leolvadt a mosoly.
- El kell intéznem valamit. Össze kell állítanom azoknak a har-
cosoknak a listáját, akiket a király magával visz az útjára.
Az orgyilkos kinyitotta az ajtót, de még mindig a fiatalembert bámulta.
Chaol arcán megjelent egy parányi gödröcske, ahogy ismét elmosolyodott.
- Mi az már megint? — méltatlankodott az orgyilkos. A lakosztá-
lyából elképesztően finom ételek illata áradt. Azonnal korogni kez dett a
gyomra. Chaol a fejét csóválta.
- Adarlan orgyilkosa - nevetett halkan, majd elindult tovább a
folyosón.
- Pihenned kellene! - kiáltotta hátra a válla fölött. - A valódi erőpróba
holnap kezdődik. Szükséged lesz minden erődre, rád fér az alvás. Még
akkor is, ha tényleg olyan iszonyatosan jó vagy, ami lyennek tartod magad.
Celaena savanyú képpel bevágta az ajtót, ám ennek ellenére evés közben
végig halkan dudorászott.
Celaena úgy érezte, hogy csak egy pillanatra csukta be a szemét, amikor
valaki csúnyán oldalba bökte. Felnyögött, és halkan nyöszörögni kezdett,
mert félrehúzták a súlyos függönyöket, és beáradt a felkelő nap fénye.
- Ébresztő!
Cseppet sem meglepő módon Chaol állt a hálószobában. A lány
megpróbált eltűnni a takarók alatt. A fejére húzta a paplanját. A férfi
azonban megragadta a másik végét, és az összes ágyneműt egyetlen
rántással lehajította a földre. Celaena hálóinge felcsúszott a combján.
Remegni kezdett a hidegtől.
- Annyira hideg van - panaszkodott, és magához szorította a térdét.
Nem érdekelte, hogy alig néhány hét alatt le kell győznie a többi félelmetes
harcost. Úgy érezte, alvásra van szüksége. A koronaherceg mégis miért nem
döntött valamivel korábban úgy, hogy idehozza a jelöltjét Távolvégből?
Akkor legalább lett volna egy kis ideje, hogy visszanyerje az erejét. Amúgy
meg, mióta is tudott az a fickó erről az erőpróbáról?


- Felkelni! - kiáltotta Chaol, és most már a párnákat is kirángatta a feje
alól. — Ne pocsékold az időmet!
Ha észre is vette, hogy a hálóing alig takarja el a lány ölét, ennek semmi
tanújelét nem adta. Celaena halkan morogva felült az ágy szélén.
Előrehajolt, és a kezével megérintette a padlót.
- Hozd már ide a papucsomat! - morogta. - Mintha jégből lenne a
padló.
A kapitány dühösen felmordult, de Celaena nem is törődött vele.
Feltápászkodott, megtántorodott, majd átvonszolta magát az étkezőbe. A
reggelizőasztalt fejedelmien megterítették. Chaol fejével az étel felé int ett:
- Edd meg mindet! A küzdelem egy óra múlva kezdődik.
Bár Celaena igencsak ideges volt, nem hagyta, hogy az érzelmei kiüljenek
az arcára. Hatalmasat sóhajtott, majd lerogyott a székbe.
Ilyen lehet egy kidőlt fa zuhanása is. Gondosan megvizsgálta az asztalt.
Természetesen most sem kapott kést. A villáját beledöfte egy darab
kolbászba. Chaol az ajtóból visszafordult:
- Mégis mitől vagy te ennyire álmos?
A gránátalmalének csodálatos volt az illata. A lány megtörölte a száját a
szalvétával.
- Hajnali négyig olvastam — válaszolta. — Levelet küldtem a her-
cegednek, és engedélyt kértem rá, hogy könyveket kölcsönözzek a
könyvtárból. Kegyesen beleegyezett, és a saját személyes könyveiből átküldött
nekem hét kötetet. Megparancsolta, hogy olvassam el őket.
Chaol hitetlenkedve megrázta a fejét:
- Nem volt jogod levelet írni a koronahercegnek.
Celaena egy vigyorral válaszolt, majd beleharapott a sonkába.
- Ha nem tetszett volna neki, amit írtam, akár ki is dobhatta volna a
levelemet. Egyébként is, én vagyok a herceg bajnoka. Nem

mindenki gondolja ám úgy, hogy olyan szemét módon kell viselkednie
velem, mint ahogy te teszed..
- Orgyilkos vagy.
- Ha besurranó tolvaj lennék, akkor udvariasabban viselkednél
velem? - kérdezte Celaena, de aztán intett a kezével. — Nem kell
válaszolnod.
Bekapott egy nagy kanál zabkását, de nem ízlett neki. Négy hatalmas
kanál barna cukrot halmozott a szürke massza tetejére.
A vetélytársai talán komoly ellenfelek lesznek? Ahelyett, hogy aggódni
kezdett volna, inkább szemügyre vette a testőr fekete ruháját.
- Normális ruhát nem szoktál viselni?
- Igyekezz!
Ez volt minden válasz. A vetélytársak már vártak rájuk. Hirtelen elment
az étvágya. Eltolta maga elől a zabkásával teli tálat.
- Akkor megyek és felöltözöm.
Már fordult volna, hogy behívja Philippát, de aztán megtorpant.
- Mégis mire számíthatok a mai napon? Milyen feladatok várnak
rám a próbatétel során? Azért kérdezem, hogy megfelelően tudjak felöltözni.
- Nem tudom. A részleteket csak akkor közlik velünk, ha már
odaértünk.
A kapitány felkelt, és megtapogatta a kardja markolatát. Behívott egy
cselédet, miközben Celaena besétált a hálószobájába. Jól hallot ta, hogy mit
mond Chaol a szolgálónőnek:
- Nadrágot és inget adjatok rá! Valami bő szabású holmit. Ne legyen
sem csicsás, sem pedig merész szabású! Kell még egy köpeny is.
A cseléd eltűnt az öltözőszobában. Celaena utánasietett. Közben oda sem
figyelve vetkőzni kezdett. Csupán alsónemű maradt rajta.

Kifejezetten nagy elégtételt érzett, amikor Chaol elvörösödött, és sietve
elfordult.
Néhány perccel később a lány savanyú képpel sietett a folyosón a
kapitány után.
- Olyan vagyok, mint egy bohóc! Ez a nadrág iszonyatos, az ing
pedig rettenetes.
- Fejezd már be a nyafogást! Az emberek fütyülnek rá, hogy nézel ki
- mordult fel Chaol, majd feltépte az ajtót. Odakint a testőrök vigyázzba
vágták magukat. - De ha gondolod, nyugodtan levetkőzhetsz, ha
megérkeztünk. Biztosra veszem, mindenki odalesz a gyönyörtől, ha az
alsóneműdben láthat.
A lány halkan, de annál kiadósakban káromkodni kezdett. Összevonta
maga körül a zöld bársonyból szabott köpenyt, és a férfi nyomába eredt.
A testőrség kapitánya keresztülviharzott a palotán. Még mindig érződött a
kora reggeli hideg. Nemsokára elértek a katonaság kör leteihez. Itt rengeteg
testőrt láttak. Némelyik már vértet visel t, mások csak most vették magukhoz
a felszerelésüket. Mindenki tisztelgett. Egy nyitott ajtón keresztül jókora
étkezdébe pillanthattak be. Odabent a testőrök éppen nekiláttak a
reggelinek.
Végül valahol a földszinten álltak meg. A lenyűgöző méretű, téglalap
alakú csarnok akkora volt, mint egy bálterem. Oldalt karcsú oszlopok
tartották a belső karzatot. A padlót fekete és fehér csempék borították. Az
egyik falat teljes egészében üvegajtók helyettesítették. Ezeket kinyitották, és
a kert felől beáramló hűvös reggeli szellő táncra perdítette a függöny finom
fátyolszövetét. A bajnokjelöltek többsége már korábban megérkezett.
Szétszéledtek a teremben, és javában edzettek. Valószínűleg a gazdáik
vívómesterei lehettek azok a férfiak, akikkel elvégezték a bemelegítést.
Kivétel nélkül

valamennyi harcosra éber őrök vigyáztak. Az érkező lánnyal senki sem
törődött. Csupán egy viszonylag elviselhető külsejű, szürke szemű
fiatalember fordult Celaena irányába. Halványan elmosolyodott, majd
megfordult, és újabb nyílvesszőt lőtt ki a csarnok túlsó felében felállított
céltáblára. Elképesztően pontosan célzott. A lány kihúzta magát, és
alaposan szemügyre vette a hátsó falnál sorakozó fegyvereket.
- Komolyan gondolod, hogy egy órával napkelte után buzogányt
fogok használni?
A hátuk mögött hat testőr lépett be az ajtón. Kezüket a kardjuk
markolatán tartva csatlakoztak a teremben lévő bajtársaikhoz.
- Ha esetleg valami meggondolatlanságon törnéd a fejedet - fi-
gyelmeztette Chaol -, ők figyelnek rád.
- De hát én csak egy besurranó tolvaj vagyok. Ugye nem felej tetted
el? - mosolygott Celaena, majd közelebb lépett a fegyveráll ványhoz.
Megbízói buták, de tényleg nagyon buták voltak, hogy csak úgy itt hagyták
ezt a rengeteg fegyvert. Akadtak itt kardok, vívótőrök, bárdok, íjak, pikák,
vadásztőrök, buzogányok, lándzsák, hajítókések és vívóbotok is... Bár
többnyire igyekezett kerülni a fel tűnést, és ezért általában tőrt használt, az
orgyilkos nagyon is jól értett valamennyi kirakott fegyverhez. Gyorsan
körülnézett a teremben, és megpróbált nem vigyorogni. Úgy tűnt, pontosan
ugyanez az arckifejezés ül a legtöbb vetélytársa arcán is. Miközben alapo-
sabban is megnézte magának a többieket, a szeme sarkából felfi gyelt a
mozgásra.
Az ajtón Káin lépett be. Két testőr és egy összeszabdalt képű, izmos férfi
kísérte. Alighanem a személyi edzője. Celaena kihúzta ma gát. Káin
határozott léptekkel közeledett. Vastag ajka széthúzódott, ahogy
elvigyorodott.

- Jó reggelt! - szólalt meg mély, reszelős hangon. Sötét szemének
tekintete végigsiklott a lány testén, majd visszatért az arcára. - Azt hittem,
hogy mostanra már rég hazamenekültél.
Válaszul savanyú mosolyt kapott.
- Hiszen csak most kezdődik a mulatság. Nem igaz?
Káin szélesen elmosolyodott, és továbbment.
Annyira, de annyira könnyű lett volna. Megpördül, megragadja a fickó
nyakát, és belevágja arccal a földbe. Észre sem vette, hogy remeg a
visszafojtott dühtől. Ekkor azonban Chaol bukkant fel az orra előtt.
- Tartalékold az erőd a küzdelemre! - szólalt meg halkan, de ha-
tárazottan.
- Kinyírom ezt a fickót! - suttogta a lány.
- Dehogyis! Ha eleged van a pofájából, akkor verd össze! Ez az alak
csupán a királyi hadsereg egyik bajkeverője. Ne pocsékold arra az erődet,
hogy gyűlölöd!
- Annyira rendes volt tőled, hogy így kiálltál mellettem — kiáltotta
szem forgatva.
- Nem volt rá szükséged, hogy megmentselek.
- Akkor is kedves gesztus lett volna.
- Szerintem meg képes vagy megvédeni magadat - ellenkezett a
testőr, majd a kardjával a fegyverállványra mutatott. — Válassz egyet!
Chaol szeme hatalmasat villant, amikor a lány kikapcsolta és a háta mögé
dobta a köpenyét.
- Lássuk, hogy tudsz-e valamit, vagy csak a szádat jártatod!
Egy szép napon majd elintézi Káint. Örökre eltünteti egy névte len sírban.
Most viszont... Most viszont egy kicsit megtáncoltatj a a testőrt.
A napfényben csillogó fegyverek kivétel nélkül gondosan kovácsolt
mesterművek voltak. Celaena alaposan megfontolta, hogy

melyiket válassza. Olyan valamit keresett, amivel alaposan elcsúfíthatja a
kapitány arcát.
A szíve hevesebben kezdett el dobogni, amikor végighúzta az ujját a
pengéken és a fegyverek markolatán. Nem tudta eldönteni, hogy egy pár
vadászkést, vagy inkább egy hosszú pengéjű, félgömb alakú
markolatvédővel ellátott párbajtőrt válasszon. Ez utóbbival kellő tá-
volságról is ki tudta volna metszeni az öntelt fajankó szívét.
Végül a kardnak is beillő párbajtőrt vál asztotta. A penge megzendült,
ahogy kihúzta a tartójából. Jó minőségű, erős, könnyű fegyvert választott.
Milyen furcsa. Az étkezőasztalra még véletlenül sem tennének vajazókést,
itt meg ilyen fegyverek között válogathat. Ideje kicsit átszabni Chaol ábrázatát.
A kapitány a lányéra dobta a saját köpenyét. Kidolgozott izmai jól
láthatóan mozogtak a sötét ing alatt. Előhúzta a kardját.
- Védd magad! - kiáltotta, majd védekező testtartást vett fel.
Celaena tompa döbbenettel bámulta a férfit.
Téged mégis honnan szalasztottak? Mi ütött beléd, hogy ilyeneket kiabálsz? Még hogy „védd
magad”?
- Nem akarod először elmagyarázni nekem a vívás alapjait? - kérdezte
olyan halkan, hogy csak a kapitány hallhassa, miközben a párbajtőr lazán
lógott a kezéből. Finoman megszorította a markolatot, az ujjai rázáródtak a
hűvös fémre. - Egy éven át Távolvégen voltam. Talán elfelejtetted? Nem
csoda, ha elfelejtettem vívni.
- Figyelembe véve, hogy milyen sokan vesztették életüket körü-
lötted a bányában, én meglehetősen nehezen hinném el, hogy bár mit is
elfelejtettél.
- Ott csákányt használtam - magyarázta a lány könyörtelen vi-
gyorral. - Nem kellett sokat ügyeskednem. Elég volt, ha betörtem a
koponyáját, vagy tövig nyomtam valaki hasába a csákányt.

Szerencsére a többi jelölt nem törődött kettőjükkel.
- Ha azt a durva mészáros munkát összekevered a vívással... Akkor
igencsak érdekel, te hogyan szoktál vívni, Westfall kapitány.
A szívére szorította a bal kezét, és látványosan becsukta a szemét.
A testőrkapitány felmordult, és támadásba lendült.
A lány azonban pontosan erre számított. Abban a pillanatban kipattant a
szeme, amikor meghallotta, hogy a férfi megmozdult. Könnyed
karmozdulattal maga elé rántotta a pengéjét, és a térdét enyhén
rogyasztotta. Acél csapódott az acélnak. A fém élesen fel - sikoltott. A zaj
jobban fájt, mint az ütés ereje. Celaena nem is törődött a karjába hasító
fájdalommal, miközben újra és újra könnyedén hárította a férfi támadásait.
A keze belesajdult, hiszen nem volt alkalma bemelegíteni, de ennek ellenére
gond nélkül hárított és védekezett.
Úgy vívtak, mintha táncolnának. Be kellett tartaniuk bizonyos
szabályokat, különben az egész darabokra hullott volna. Mihelyst
megérezte a ritmust, rögvest eszébe jutottak a megfelelő mozdul atok. A
többi jelöltet elnyelték az árnyékok és a napfény.
- Remek! — morogta a férfi összeszorított foggal, miközben há-
rította az orgyilkos döfését. Most már ő volt kénytelen védekezni. Celaena
combja sajogni kezdett.
- Nagyon ügyes - folytatta Chaol. Ő maga is egészen jól csinál ta. Sőt
valójában az átlagosnál is jobban. Persze a lánynak esze ágá ban sem volt,
hogy ezt az orrára kösse.
A két penge zajos csendüléssel egymásnak feszült. Erőlködve meg-
próbálták meghátrálásra kényszeríteni a másikat. A férfi lényegesen erősebb
volt, így Celaena csak komoly erőfeszítés árán tudta megakadályozni, hogy
hátratolják. Ellenfele ereje sem tudta azonban feledtetni a tényt, hogy a lány
lényegesen gyorsabb nála.

Visszahúzódott, úgy tett, mintha meghátrálna, majd egy madarat is
megszégyenítő eleganciával előrébb siklott, és döfött. A kapitány nem
számított ilyesmire. Csak arra maradt ideje, hogy egy meglehetősen esetlen
mozdulattal hárítson.
Celaena habozás nélkül folytatta a támadást. Újra és újra lecsapott. A
pengéje kifordult, új irányból szökkent előre. A férfi kardja ismét nagyot
csendült, ahogy védekezett. A lány gyorsan mozgott, mit sem törődve sajgó
vállával. Olyan mozgékony volt, mint a templomi táncosok. Gyors volt és
halálos, mint a vörös sivatag kígyója, mint a hegyoldalról lezúduló víz
áradata.
A testőr egészen jól tartotta magát. Celaena hagyta, hogy kicsit
visszaszorítsa, mielőtt ismét lerohanná. Chaol váratlan támadással
próbálkozott. Az arcát vette célba. Csalódottan kellett látnia, hogy az
orgyilkos könnyedén megemeli a könyökét, és hárítja a döfést. Egy erőteljes
mozdulattal oldalra kényszerítette a férfi karját.
- Valamiről nem szabad megfeledkezned, Cardothien, ha velem
harcolsz - lihegte az ifjú. Aranybarna szeme fellángolt a nap fényében.
- Igen? - mordult fel a lány, és egy gyors mozdulattal hárította a
testőr következő támadását.
- Én sosem veszítek - vigyorgott Chaol. Mire felfoghatta volna,
hogy mire is készül a fickó, valami nekivágódott a lábszárának, és...
Az orgyilkos érezte, hogy elzuhan. Nagyot nyögött, amikor a háta
nekicsapódott a márványnak. A penge kirepült a kezéből. A testőr kardja
Celaena szívére mutatott.
- Nyertem - fújta ki a levegőt a férfi.
- De csak azért, mert elgáncsoltál. Na nehogy már ezt tisztes séges
győzelemnek fogadjam el! - méltatlankodott Celaena, és félkönyékre
emelkedett.

Nem én vagyok az, akinek majdnem átszúrták a szívét.
A terem valósággal zengett a fegyverek csattogásától és a férfiak hörgő
lélegzetétől. A fekvő alak gyorsan körbepillantott. A jelöltek ki vétel nélkül
izzadva edzettek. Ez persze nem volt igaz Káinra. A férfi szélesen
elvigyorodott. Celaena vicsorogni kezdett.
- Nagyon is tehetséges vagy - ismerte be Chaol. - A mozgásod azonban
részben fegyelmezetlen.
A lány elfordult Káintól, és metsző pillantást vetett a testőrre.
- Ez idáig még egyszer sem akadályozott meg abban, hogy megöljek
valakit — sziszegte.
A kapitány nevetni kezdett, majd a kardjával a fegyverállvány felé
mutatott. A lány feltápászkodott.
- Válassz valami mást! Egy másik fegyvert. De legyen ám érdekes!
Próbáld meg elérni, hogy megizzadjak egy kicsit!
- Fogsz majd mindjárt izzadni, ha elevenen megnyúzlak és szét -
taposom a szemgolyóidat - mormogta az orgyilkos, és felemelte a földről a
tőrt.
- Na, ezt nevezem.
Celaena hangos csattanással bevágta a helyére a pengét, és pillanatnyi
habozás nélkül kihúzta a két vadászkést.
Drága öreg barátaim.
Gonosz mosoly jelent meg az arcán.

LEHELETNYIT ELŐREGÖRNYEDT, hogy késsel a kézben a kapitányra vesse
magát, ekkor azonban valaki nagyot koppantott egy lándzsa nyelével. A
csarnok elhallgatott. A hang irányába fordult, és észrevette a belső karzat
alatt álló zömök, kopaszodó férfit.
— Mindenki figyeljen!- harsogta az ismeretlen. Celaena Chaolra
pillantott. A testőr biccentett, és elvette a vadászkéseket, miközben a többi
huszonhárom vetélytársával együtt odasétáltak a fér fihoz.
— Theodus Brullo vagyok, a király fegyvermestere és az erőpróba
bírája. Természetesen a végső szót fejedelmi urunk mondja ki. Ő dönti el,
hogyan folytatódjon nyomorúságos életetek. Ettől függetlenül nap mint nap
én fogom megítélni, hogy alkalmasak vagytok-e a feladatra. Arra, hogy a
király bajnoka legyen belőletek.
Megpöckölte a kardja markolatát, Celaena pedig megcsodálta a fegyver
gyönyörűen megmunkált, arany markolatgombját.
— Harminc esztendeje én vagyok a fegyvermester, és előtte már
huszonöt éven át itt éltem a palotában. Számos nagyurat és lovagot

képeztem ki, meg persze jó párat Adarlan bajnokai közül. Nemigen hiszem,
hogy bármivel is meglephetnétek.
Celaena mellett Chaol kihúzta magát. A lányban felmerült a gondolat,
hogy a kapitány maga is valamikor Brullo tanítványa lehetett. Chaol az
előbb meglehetősen ügyes harcosnak bizonyult. Ha valóban Brullótól kapta
a kiképzését, akkor a fegyvermester alighanem tényleg rászolgált a rangjára.
Az orgyilkos nagyon is tisztában volt vele, hogy a kinézete miatt senkit sem
szabad alábecsülni.
- Őfelsége már elmondott mindent, amit tudnotok kell erről az
erőpróbáról - folytatta Brullo, és hátratette a kezét. - Viszont úgy vélem,
hogy esz a fene benneteket, hogy többet tudjatok meg egymásról.
Vaskos ujjával Káinra mutatott.
- Te ott! Mi a neved? Mi vagy? És honnan kerültél ide? Őszin- te
válaszokat várok. Tudom, hogy egyetlen pék vagy gyertyaöntő sincs
köztetek.
Káin arcán ismét felvillant az a kibírhatatlan vigyor.
- Káin vagyok, a királyi hadsereg katonája. A Fehéragyar -hegység-
ből származok.
Még szép, hogy onnan. Celaena számtalan beszámolót hallott már az ott
élő, hegyvidéki nép könyörtelen szokásairól. Alkal ma volt néhányukat
közelebbről is szemügyre venni. Kivétel nél kül veszedelmes fickóknak
bizonyultak. Sokan közülük fellázadtak Adarlan ellen. A lázadók nagy része
meghalt. Vajon mit szólnának Káin honfitársai, ha meglátnák itt? A
gondolattól elkomorodott. Vajon mit szólna Terrasen népe, ha meglátnák
Celaenát ezen a helyen?
Brullót azonban szemmel láthatóan nem érdekelte a hegyvidék félelmetes
híre. Még csak nem is biccentett, amikor a Káin jobb ol dalán álló férfira
mutatott. Celaena egyből rokonszenvesnek talál ta az ismeretlent.


— És te ki vagy?
A karcsú, magas, szőke, ritkás hajú férfi körbetekintett, és vigyorogva
elmosolyodott.
- Xavier Forul. Mestertolvaj Melisandéból.
Mestertolvaj? Ez az alak? Hát persze. Akkor nem girhes, hanem karcsú,
mint egy nádszál. Hogy könnyebben bejusson a házakba. Lehet, hogy
tényleg igazat mond.
Egymás után a többi huszonegy vetélytársa is bemutatkozott. Ha tan
tapasztalt, veterán katonák voltak. Kivétel nélkül kirúgták őket a
hadseregből. Ez azért sejtetett valamit, hiszen az adarlani sereg hírhedt
volt, hogy milyen kegyetlen módszereket alkalmaz. Ezek itt alighanem
túlfeszíthették az amúgy laza húrt. Akadt még aztán három tolvaj is.
Közéjük tartozott a sötét hajú, szürke szemű Nox Owen is. A fiatalember
nevét valahol már hallotta. Nox egész reggel ragyogó mosollyal bombázta a
lányt. Három jelölt korábban zsoldosként szolgált. Igencsak kemény
fickóknak tűntek. Két vetélytársuk pedig láncra vert gyilkos volt.
Bill Chastaint nem véletlenül nevezték Szemzabálónak. Meg szokta enni
az áldozatai szemét. A könyörtelen gyilkosnak meglehetősen átlagos
külseje, kócos, barna haja, napbarnított bőre volt. Nem nőtt túl magasra.
Celaena alig bírta megállni, hogy ne bámulja a sorozat - gyilkos forradásos
száját. A másik gyilkost Ned Clementnek hívták. Három éven keresztül
használta a Sarlós álnevet. Ezzel a szerszámmal kínzott meg és szabdalt
apró darabokra papnőket. Meglepőnek tűnt, hogy elfogásakor nem
végezték azonnal ki. A két gyilkos napbarnított bőre alapján azonban
sejthető volt, hogy az elítélésüket követően hosszú éveken át robotoltak
Calaculla perzselő napja alatt, a birodalom másik, déli munkatáborában,
amelyik legalább annyira hírhedt volt, mint Távolvég.
Utánuk két hallgatag, sebhelyes fickó következett. Mintha valami távoli
hadúr csatlósai lettek volna. További öt vetélytársuk az or gyilkosok közül
került ki.
Celaena azonnal elfelejtette az első négy nevét. Az egyik egy hó-
rihorgas, dölyfös képű fiú volt. A második hatalmas termetű bajkeverő. A
harmadik egy törpe, akinek lesírt az arcáról a többiek iránti megvetés, a
negyedik pedig egy vékony hangú, sasorrú siheder, aki azt állította, hogy
remekül ért a késekhez. Természetesen nem voltak az orgyilkos céh tagjai.
Arobynn Hamel soha nem vett volna be ilyen amatőröket a csapatába. A
tagság előfeltétele volt, hogy valaki hosszú évek kemény munkájával
készüljön fel, és számos sikeres bevetésen legyen túl. Ebben a négy alakban
ugyan lehetett némi tehetség, ám hiányzott belőlük az a kifinomultság, amit
Arobynn elvárt a követőitől. Természetesen szemmel kell majd tartania
őket, de legalább nem a Vörös-sivatag széltépte dűnéin élő, csendes
orgyilkosok közül kerültek ki. Azok bizony méltó ellenfélnek
bizonyulhattak volna. Lehetséges, hogy nem is tudta volna őket olyan
könnyedén legyőzni. Egyszer egy hónapon keresztül együtt edzett egy
sivatagi orgyilkossal. Az izmai még most is belesajdulnak, ha eszébe jutnak
a pokoli hőségben elvégzett könyörtelen gyakorlatok.
Az utolsó orgyilkost azonban alaposabban is megnézte magának. A férfi
a Sír nevet viselte. Az alacsony, sovány alaknak olyan kegyet lenség áradt az
arcából, hogy a legtöbb ember igyekezett mielőbb másfelé fordítani a
tekintetét. Láncra verve vezették be a csarnokba. Őrei komolyan
megfenyegették, mielőtt kioldozták volna a bi lincseit. Öt harcos tartotta
szemmel. A testőrök most is ott álltak a közelében. Egy pillanatra sem
vették volna le a tekintetüket róla. Bemutatkozás közben a férfi képére aljas
vigyor ült ki. Megbarnult fogait kivicsorította. Celaena undorodva érezte,
ahogy Sír tekintete

végigsiklik a testén. A hozzá hasonló alakok sosem érték be azzal, hogy
egyszerűen csak végezzenek az áldozatukkal. Nem bizony. Ha az áldozatuk
nő volt, előtte még elszórakoztak vele. Minden önural mát összeszedve
farkasszemet nézett a kéjsóvár gyilkossal.
- És te? - mordult rá Brullo, kizökkentve a gondolataiból.
- Lillian Gordaina - válaszolta, és büszkén kihúzta magát. - Bellrévi
gyémánttolvaj.
Összeszorította a száját, mert néhány fickó vihogni kezdett. Alighanem
leharapnák a nyelvüket, ha megtudhatnák az igazi nevét. Inukba szállna a
bátorságuk, ha kiderülne, hogy ez a „gyémánttolvaj ” kés nélkül is képes
lenne megnyúzni őket.
- Nagyszerű — kiáltotta a fegyvermester, és intett a kezével. - Van
öt percetek, hogy a helyére rakjátok a fegyvereket és kifújját ok magatokat.
Utána megyünk, és futunk egy jót. Kiderül, hogy milyen az erőnlétetek. Aki
nem képes lefutni a távot, az már mehet is haza. Vagy oda, ahonnan
előkapartak benneteket. Megrohadni a börtönben. Az első igazi erőpróba öt
nap múlva lesz. És legyetek hálásak érte, hogy nem korábban.
A jelenlevők szétszéledtek. A bajnokjelöltek halkan suttogva ta nácskozni
kezdtek az edzőikkel, hogy melyik vetélytársukat tartják a
legveszélyesebbnek. Káint vagy Sírt. Ez volt a legvalószínűbb. Bi zonyára
senki sem törődött a bellrévi besurranó tolvajjal. Chaol a lány mellett
maradt. Némán figyelték a többieket. Celaena fortyogott a dühtől. Nem
azért küzdött nyolc éven keresztül, nem azért lett híres a megfelel ő
körökben, és nem is azért szenvedett egy tel jes éven át Távolvégen, hogy
csak így egyszerűen semmibe vegyék.
- Ha még egyszer gyémánttolvajnak kell neveznem magamat...
- Akkor azt fogod mondani magadra, hogy gyémánttolvaj vagy -
vágott a szavába összehúzott szemöldökkel a kapitány.

- Tudod, hogy milyen sértő számomra úgy tenni, mintha csupán egy kis
senki, besurranó tolvaj volnék a Tépő-láp egyik kisvárosából.
- Ennyire beképzelt volnál? — szólalt meg az ifjú rövid hallgatás
után. Az orgyilkos szúrós pillantást vetett rá, ám a kapitány zavartalanul
folytatta:
- Ostobaság volt, hogy csak úgy leálltam vívni veled. Beismerem,
nem számítottam rá, hogy ennyire ügyes vagy. Szerencsére senki sem
figyelt fel rád. Tudod, mi ennek az oka, Lillian?
Közelebb lépett, és szinte suttogva folytatta:
- Mert te csak egy szemrevaló kislány vagy. Mert senki sem törődik
egy kisvárosból érkező, névtelen senkivel. Egy besurranó tol vajjal. Nézz
csak körül!
Úgy fordult, hogy szemmel tarthassa a többi jelöltet.
- Bámul talán bárki is téged? Töpreng csupán egyet lenegy is kö-
zülük azon, hogy milyen veszélyes harcos vagy? Hát nem. Mert nem tartanak
igazi vetélytársnak. Mert te nem állsz közöttük és a megígért jutalom, a
szabadság és a vagyon közt.
- Pontosan! Micsoda sértés!
- Egyáltalán nem sértő, hanem nagyon is okos megoldás. Ez a
helyzet. Te pedig igyekezz visszafogni magad az egész próbatétel során.
Nem szabad kitűnnöd a többiek közül. Nem fogod lemészárolni azokat a
tolvajokat, katonákat és névtelen orgyilkosokat. Stabilan és kitartóan a
középmezőnyben maradsz. Azt akarom, hogy ne is törődjenek veled.
Gondolják azt, hogy nem jelentesz veszélyt. Azt fogják hinni, hogy előbb-
utóbb valaki úgyis végez majd veled, éppen ezért minden figyelmüket az
olyan nagydarab, erős és gyors jelöltekre összpontosítják majd, mint
amilyen Káin.
- Te pedig túléled őket — folytatta Chaol. - Amikor elérkezik az
utolsó párharc reggele, akkor fogják csak látni, hogy te vagy az

ellenfelük, te győzted le őket. És akkor majd az arcukra kiülő csodálkozás
kárpótolni fog a rengeteg sértésért és azért, hogy nem tiszteltek.
A karját nyújtotta, hogy kikísérje a teremből.
- Na, mit szólsz ehhez, Lillian Gordaina?
- Tudok én vigyázni magamra - mordult fel a lány, de elfogadta a
férfi kezét. — Kénytelen vagyok viszont beismerni, hogy igazi lángelme
vagy, kapitány. Elképzelhető, hogy okosságodért azzal jutalmazlak meg,
hogy neked adom az egyik gyémántot, amit ma éj jel elemelek a királynő
kincsesládikájából.
Chaol halkan felnevetett. Kisiettek az udvarra, ahol nemsokára kezdetét
vette a futóverseny.

Celaena tüdeje valósággal lángolt. A lába mintha ólomból lett volna. Ennek
ellenére elszántan futott. A csoport közepén maradt. Brullo, Chaol és a
többi edző — valamint háromtucatnyi állig felfegyverzett őr - lóháton
követték a futókat. A vadasparkban jártak. Néhány jelöltre hosszú pányvát
kötöttek. Sír, Ned és Bill is csak így futhatott. Úgy vélte, Chaol
tulajdonképpen kegyet gyakorolt vele, hogy nem láncolta futás közben
magához. Legnagyobb meglepetésére a harcosok falkája élén Káin rohant.
Legalább harminclábnyira megelőzte a többieket. Hogy a fészkes fenében
lehet ennyire gyors?
A meleg, őszi levegőben hangosan ropogtak az összetaposott falevelek.
A futók hangosan ziháltak. Celaena tekintete az előtte rohanó tolvaj
izzadtan csillogó, sötét hajára tapadt. Lépés, lépés után. Beszívta a levegőt,
kifújta a levegőt. Beszívta, kifújta. A légzés mindennél fontosabb volt. Nem
feledkezhetett meg róla.


Messze előttük Káin befordult a kanyarban. Onnantól észak felé
tartották. Vissza a palota irányába. Úgy követték az elöl futót, mint valami
madárraj. Lépés lépést követett. Nem akart lassítani. A többiek meg csak
hadd bámulják Káint. Hadd találjanak ki terveket ellene. Semmi szükség rá,
hogy megnyerje ezt a futóversenyt. Nem így akarta bebizonyítani a
felsőbbrendűségét. Nagyon is jól megvolt anélkül, hogy a királyi udvar
elhalmozza kitüntetésekkel vagy el ismeréssel! Rosszul vette a levegőt.
Fájdalom hasított a térdébe, ám ennek ellenére változatlan ütemben rohant
tovább. Nemsokára véget ér a futás. Hamarosan.
Nem mert hátrapillantani. Nem tudta, hogy feladta-e már valaki. Végig
érezte magán Chaol tekintetét. A kapitány mintha csak arra akarta volna
emlékeztetni, hogy maradjon középen. Már az is szép volt, hogy ennyire
bízott a lányban.
Kiértek a fák közül. Jól látszott a vadaspark és az istállók közöt ti
mezőség. A futóverseny a végéhez közeledett. Most már zúgott a feje.
Legszívesebben hangosan káromkodott volna az oldalába szúró, éles
fájdalom miatt, persze csak ha maradt volna ehhez elegendő levegő a
tüdejében. Középen kellett maradnia. Maradj középen!
Káin célba ért. Diadalmasan a magasba emelte a karját. Tett még pár
lépést, fokozatosan lassított. Az edzője fennhangon dicsérte. Celaena nem
törődött velük. Futott tovább. Már csak féltucatnyi lépés. Csillagok
táncoltak a szeme előtt, és alig látott. Középen kel lett maradnia. Éveken
keresztül edzett Arobynn Hamel keze alatt. Megtanulta, hogy milyen
veszélyekkel jár az, ha túl korán feladja.
Végre már ő is kiért a fák közül. Minden irányból körülvette a tágas
mező. Valósággal megmámorosodott a fű és a kék ég látványától. Az előtte
futók lassítottak. Minden önuralmára szükség volt ahhoz, hogy nehogy
térdre rogyjon. Csak fokozatosan lassított. Lépés

lépést követett. Már nem futott, csupán lépdelt. Arra kényszerítette magát,
hogy mélyen beszívja a levegőt. Továbbra is csillagok táncol tak a szeme
előtt.
- Rendben - kiáltotta Brullo. Meghúzta a lova kantárját, és gondosan
megjegyezte magának, hogy ki ért vissza először. - Igyatok vizet! További
edzés vár rátok.
Celaena szeme előtt továbbra is különös fények táncoltak, de azért
észrevette, ahogy Chaol megállította a lovát. Elindult a férfi felé, de aztán
inkább megkerülte, és folytatta az útját az erdő irányába.
- Te meg hova mész?
- Az előbb elejtettem a gyűrűmet - hazudta szemrebbenés nél kül.
Megpróbált igazi ostoba nőszemélynek látszani. - Egy perc, és máris jövök.
Nem várta meg, hogy a testőr engedélyt adjon rá. Belépett a fák közé.
Néhány jelölt hallotta a szóváltásukat. Ezek hangosan röhögtek vagy
vigyorogtak. Sietős lábak dobogása hallatszott. Ebből rájött, hogy egy másik
jelölt is elindult a bokrok felé. A bozótban talált menedéket.
Megtántorodott, mert hirtelen elsötétült a világ. A lába alól kicsúszott a
talaj. Térdre rogyott, és hányni kezdett.
Görcsösen újra és újra hányt. Végül már semmi sem maradt a
gyomrában. Tántorgó vetélytársa elhaladt mellette. A lány remegő kézzel
megragadta az egyik fát, és nagy nehezen feltápászkodott. Westfall
kapitány az ösvény túloldalán állt. Töprengő arccal nézte a bajnokát.
Celaena kézháttal megtörölte a száját, és egyetlen szó nélkül ki sétált az
erdőből.
BRULLO EBÉDIDŐRE ELENGEDTE A JELÖLTEKET. Celaena nem egyszerűen
éhes volt, hanem valósággal farkaséhség kínozta. Lerogyott az asztalhoz, és
zabálni kezdett. Húst és kenyeret gyömöszölt a szájába, amikor kinyílt az
étkező ajtaja.
- Te meg mit keresel itt? - kiáltotta teli szájjal.
- Szerinted? - kérdezte a testőrkapitány. Leült az asztalhoz. Mos-
tanára már átöltözött és megfürdött. Maga elé húzta a lazacos tál cát, és
megpakolt egy tányért. Celaena undorodó pillantást vetett az ételre.
Elfintorította az orrát. — Nem szereted a lazacot?
- Utálom a halat. Inkább meghalok, mint hogy egyek belőle.
- Ez meglepő - felelte a testőr, és nagyot harapott az ételbe.
- Miért?
- Mert árad belőled a halszag.
Celaena dühösen eltátotta a száját. Odabent jól látszott a félig megrágott
kenyér és marhahús. A férfi megcsóválta a fejét.
- A harcban egész jó vagy, de viselkedni meg kellene tanulnod.


A lány várt egy kicsit. Arra számított, hogy a testőr szóba hoz za, hogy az
előbb elhányta magát. Az ifjú azonban nem folytatta.
- Igenis tudok úgy beszélni és úgy viselkedni, mint egy úrihölgy, ha
úgy tartja a kedvem.
- Akkor azt javaslom, hogy mostantól tartsa úgy - felelte Chaol. -
Élvezed az átmeneti szabadságot?
- Most gonoszkodsz, vagy komolyan érdekel?
- Azt gondolsz, amit akarsz - felelte a testőr, és nagyot harapott a
halból. Az ablakon át jól látszott a délutáni égbolt kissé sápadt, de még
derűs színe.
- Nagyjából-egészéből élvezem. Főleg azóta, hogy könyveim is
vannak. Olvashatok, valahányszor csak bezársz ide. Persze nem hinném,
hogy ezt megérted.
- Éppen ellenkezőleg. Lehet, hogy nincsen olyan sok időm olvas-
gatni, mint neked vagy Doriannak, ám ez távolról sem jelenti azt, hogy ne
szeretném a könyveket.
Celaena beleharapott egy almába. A gyümölcs íze egyszerre volt
savanykás, és mégis édes. Olyan utóízt hagyott a szájában, mintha mézet
kóstolt volna.
- Tényleg? És mik a kedvenc könyveid?
A férfi válaszát meghallva meglepődve pislogott egy nagyot:
- Hát ezek annyira nem is rosszak... Nagyjából -egészéből. És még
mit szeretsz?
Az egyik kérdést követte a többi. Valahogy eltelt egy óra, ők ket ten meg
csak ott ültek egymás mellett, és beszélgettek. Azonban váratlanul
megszólalt az óra. A kapitány felkelt.
- A délutánt azzal töltöd, amivel csak jólesik.
- És te hova mész?
- Pihentetem a lábam, meg a tüdőm.

- Értem. Remélem, olvasol majd valami hasznosat is, mielőtt újra
találkozunk.
A férfi feltűnően szaglászni kezdett, miközben elindult kifele:
- Remélem megmosakszol, mielőtt újra találkozunk.
Az orgyilkos nagyot sóhajtott, majd behívta a cselédeit, hogy készítsék elő
a fürdőt. Úgy döntött, ezt a délutánt olvasgatással tölti az erkélyen.


Másnap hajnalban kinyílott a lakosztály ajtaja, és felhangzott az ismerős
léptek zaja. Chaol Westfall megtorpant, amikor megpillantotta a hálószoba
ajtajában a szemöldökfába kapaszkodó orgyilkost. A lány egymás után
többször is állig felhúzta magát. Alsóingét át áztatta az izzadság. A
nedvesség vékony patakokban csörgött sápadt bőrén. Egy órával ezelőtt
kezdte el az edzést. A karja remegett, ami kor ismét a magasba húzta magát.
A többiek előtt persze úgy tett, mintha csak közepesen lett volna
tehetséges. Amikor viszont egyedül edzett, akkor felesleges volt az ilyenfajta
képmutatás. Minden erejét beleadta, még akkor is, ami kor a teste már
üvöltött, hogy hagyja abba. Azért olyan nagyon nem romlott le az erőnléte.
Lent a bányában meglehetősen nehéz csákányt kellett használnia.
Elszántságának természetesen semmi köze sem volt ahhoz, hogy tegnap a
vetélytársai olyan fölényesen lepipálták.
Már most is jobb náluk. Csak egy kicsit kellett még javítania az erőnlétén.
Nem hagyta abba a gyakorlatot, miközben a fiatalemberre mosolygott.
Összeszorított szájjal, lihegve kapkodott levegő után. Legnagyobb
meglepetésére az ifjú visszamosolygott.


Délutánra vad vihar érkezett. Chaol megengedte a lánynak, hogy a
társaságában bejárja a palotát, miután aznapra már véget ért a közös
felkészülés. Bár az ifjú csak keveset beszélt, Celaena nagyon is örült annak,
hogy kijuthatott a lakosztályából. Felvette az egyik szépséges, új ruháját. A
gyönyörű akáclila selymet halvány rózsaszín zsinórzat díszítette, és
gyöngyhímzés csillogott rajta. Amikor azonban befordultak az egyik
sarkon, kis híján belefutottak Kaltain Rompierbe. Az orgyilkos
legszívesebben vigyorgott volna, ám a következő pillanatban már meg is
feledkezett a nemes kisasszonyról, mert észrevette, hogy az nincs egyedül.
A kísérője Eyllwéből származott.
A ragyogó, barna bőrű nő lenyűgözően szép volt. Magas, kar csú alakja
csak kiemelte tökéletes arcvonásait. Könnyű szabású, fehér ruhát viselt. A
nyakában lévő és a keblére csüngő aranyláncot három vastag fémszálból
szőtték. A csuklóját elefántcsont és arany karkötők díszítették. Szandálba
bújtatott lábán hasonló bokagyűrűk ragyogtak. A fején aranyból készült,
gyémántokkal díszített, vékony korona tündökölt. Két állig felfegyverzett
testőre kísérte. A harcosok görbe pengéjű, eyllwéi tőröket és kardokat
viseltek. Mind a ketten alaposan felmérték Chaolt és Celaenát. Megpróbál -
ták eldönteni, hogy veszélyesek-e.
A sötét bőrű lány egy hercegnő volt.
- Westfall kapitány! - kiáltotta Kaltain, és pukedlizett. Mellet te az udvari
tanácsnokok vörös és fekete zubbonyát viselő alacsony férfi mélyen
meghajolt.
Az eyllwéi hercegnő tökéletes mozdulatlanságba dermedt. Barna
szemének pillantása végigsiklott Celaenán és a társán. Az orgyilkos


halványan elmosolyodott. A hercegnő közelebb lépett. Két testőre nyakán
megfeszültek az izmok. Az ismeretlen rendkívül elegánsan mozgott.
Kaltain a lányra mutatott. Szépséges arcán rosszul titkolt ellenszenv
villant.
- Ez itt nem más, mint ő hercegnői fensége, Nehemia Ytger Eyll -
wéből.
Chaol mélyen meghajolt. A hercegnő leheletnyit biccentett. Celaena már
hallotta a nevét. Távolvég bányáiban az eyllwéi rabszolgák gyakran
magasztalták Nehemia szépségét és vakmerőségét. A hercegnőt hazájuk
fényének nevezték. Arra számítottak, hogy majd megmenti őket szorult
helyzetükből. Elképzelhető, hogy Nehemia egy szép napon komoly kihívást
jelenthet majd az adarlani uralkodó számára, ha egyszer elfoglalja hazája
trónusát. Földje fölött azonban most Adarlan volt az úr. A suttogók szerint
a hercegnő titokban értesüléssel és készletekkel látta el a lázadók rejtőzködő
csoportjait. Akkor viszont mit csinált itt?
- Ő pedig Lillian kisasszony - tette hozzá Kaltain hűvösen.
Celaena olyan mélyen pukedlizett, hogy kis híján az or rára esett.
Utána viszont a barna lány anyanyelvén szólalt meg:
- Üdvözlöm fenségedet Résvárban!
Nehemia lassan elmosolyodott, a többiek viszont alig kaptak levegőt. A
tanácsnok arcán széles vigyor ragyogott fel. Letörölte a homlokáról az
izzadságot. Miért nem a koronaherceg, vagy esetleg Perrington kegyelmes
úr kísérte el Nehemiát? Miért sózták szegény lányt Kaltain Rompier
nyakába?
- Igazán kedves - válaszolta a hercegnő halk hangon.
- Úgy vélem, hosszú útja lehetett - folytatta Celaena továbbra is a
távoli ország nyelvén. - Fenséged ma érkezett?

A két sötét bőrű testőr összenézett. Nehemia leheletnyit felvonta az
egyik szemöldökét. Az északiak közül nem sokan beszélték a nyelvüket.
- Igen. És a királynő ezt varrta a nyakamba - biccentett Kaltain felé. -
Ő mutatja meg nekem a palotát, meg az a kis izzadó féreg.
A sötét bőrű szépség gyilkos pillantást vetett az alacsony tanácsos ra, aki
kétségbeesetten tördelni kezdte a kezét, majd idegesen letöröl te a homlokát
egy zsebkendővel. Lehet, hogy a hivatalnok nagyon is tisztában volt vele,
mennyire veszélyes Nehemia? De akkor meg mi ért hozták ide a palotába?
Celaena nyelve végigsiklott a fogai hegyén. Igyekezett nem elnevetni
magát.
- Kicsit idegesnek látszik a fickó - jelentette ki, ám érezte, hogy
sürgősen témát kell váltaniuk, különben hangosan elkacagja magát.
- Milyennek találja a palotát?
- Soha életemben nem láttam még ennél nagyobb otrombaságot
- kiáltotta Nehemia. Szúrós pillantást vetett a mennyezetre, mintha
csak átlátott volna a kövön a fent ragyogó üvegépületbe. - Inkább laknék
egy homokvárban.
Chaol hitetlenkedő arckifejezéssel hallgatta a beszélgető nőket.
- Attól tartok egy szót sem értek a beszélgetésből - szólt közbe
Kaltain. Celaena nem is nézett rá. Már teljesen megfeledkezett arról, hogy a
némber is itt van.
- Mi éppen... — szólalt meg a szavakat keresgélve a közös nyelven a
hercegnő. - Éppen az időjárásnak beszélünk.
- Az időjárásról- javította ki azonnal Kaltain.
- Vigyázz a szádra! - csattant fel Celaena, mielőtt észbe kaphatott
volna. Kaltain gyilkos mosollyal válaszolt.

- Ha egyszer azért jött ide, hogy megtanuljon úgy viselkedni, mint
mi, akkor mindig ki kell javítanom, nehogy bolondot csinál jon magából.
Tényleg azért volt itt, hogy eltanulja a birodalom szokásait? Vagy
valamilyen egészen más szándék vezérelte? A hercegnő és a két testőr arcán
semmilyen érzelem sem tükröződött.
- Fenséges hercegnő! - szólalt meg Chaol, és egy ügyes mozdulattal
előbbre lépett, hogy feltűnés nélkül Nehemia és Celaena közé kerüljön. -
Éppen megtekinti a kastély szépségeit?
Nehemia megrágta magában a szavakat, majd neheztelő pillantást vetett
Celaenára. Nem értette, hogy miért nem fordít neki. Az orgyil kos halványan
elmosolyodott. Nem csoda, hogy a tanácsnok annyira szörnyen érezte
magát. Nehemia félelmetesen erős egyéniségnek bi zonyult. Szerencsére
Chaol kérdését könnyedén meg lehetett érteni.
- Már ha ezt az őrült tákolmányt kastélynak lehet tekinteni - felelte
a hercegnő.
- Azt mondja, hogy igen — fordult Celaena Chaol felé.
- Elképesztő, hogy ez a hosszú mondat annyit jelentett, hogy igen -
szólt közbe Kaltain megjátszott szívélyességgel. Celaena keze ökölbe
szorult.
Kitépem a ribanc haját.
Chaol újra lépett egyet. Gyakorlatilag a testével akadályozta meg, hogy
Celaena elérje Kaltaint. Okos fickó. A férfi most a mellére szorította a
tenyerét.
- Fenséges hercegnő, a királyi testőrség kapitánya vagyok. Kérem,
engedje meg, hogy elkísérjem!
Celaena ismét fordított. A hercegnő egy biccentéssel válaszolt.
- Szabaduljunk meg tőle! — intett kezével Kaltain felé. — Ki nem
állhatom az alattomos pofáját.

- A hölgy távozhat - fordult Celaena Kaltainhoz, és lelkesen rá-
mosolygott. - A hercegnő megunta a társaságát.
Kaltain döbbenten meredt a lányra.
- De hát a királyné...
- Ha a hercegnő őfenségének ez a kívánsága, akkor engedelmes -
kednie kell — vágott a szavába Chaol. Bár gondosan ügyelt, hogy a jó
modor által elvárható udvarias arckifejezés ragyogjon az arcán, a szeme
elárulta. Egyértelműen káröröm csillogott a tekintetében. Celaena
legszívesebben megölelte volna. Eszébe sem jutott búcsúzásképpen
biccenteni Kaltainnak, amikor a hercegnő és a nyomában loholó tanácsnok a
testőrökkel csatlakozott kettőjükhöz, és továbbindultak a folyosón. Maguk
mögött hagyták a füstölgő úrihölgyet.
- Nálatok az összes fejedelmi asszonyság ilyen? - kérdezte a her-
cegnő hazája nyelvén Celaenától.
- Mint Kaltain? Sajnos többnyire ez a helyzet, fenség.
Nehemia alaposan megszemlélte az orgyilkost. Celaena tisztában
volt vele, hogy a sötét bőrű hölgy figyelmét semmi sem kerüli el. Sem a
ruhája, sem a testtartása, sem a mozgása. Pontosan azokat a dol gokat
vizsgálta meg, amelyeket Celaena is behatóbban megnézett, amikor
legelőször megpillantotta az ismeretlen hölgyet.
- Te viszont... még csak nem is hasonlítasz rájuk. Hogy a csudába
beszéled ilyen jól Eyllwe nyelvét?
- Én... - próbált a lány gyorsan valami hihetőt hazudni - hosszú
éveken át tanultam.
- Úgy beszélsz, mint egy paraszt. A tankönyveitek erre a nyelv-
járásra oktatnak?
- Ismertem egy eyllwéi asszonyt. Tőle tanultam a kiejtést.
- A rabszolgád volt? - csattant fel a hercegnő. Chaol aggódó pil -
lantást vetett a két nőre.

- Nem! — vágta rá Celaena sietve. — Nem tartozom a rabszolgaság
hívei közé.
Valamiért ismét görcsbe rándult a gyomra. Eszébe jutottak azok a
rabszolgák, akiket Távolvégben hagyott. Az a rengeteg szerencsétlen!
Haláluk órájáig szenvedés lesz az osztályrészük. Az hogy ő kijutott a
sóbányából, még nem jelenti azt, hogy Távol vég megszűnt volna létezni.
Nehemia némileg kedvesebben folytatta:
- Akkor hát ebben is más vagy, mint az udvar tagjai.
A lány erre nem tudott mit válaszolni. Csupán biccentett, majd
mindketten a elébük táruló csarnok felé fordultak. A folyosón rengeteg
szolga sürgött-forgott. A szemük kimeredt a csodálkozástól, amikor
észrevették a hercegnőt és a testőreit. Rövid hallgatás után Celaena kihúzta
magát.
- Mit keres Résvárban? Már ha meg szabad kérdeznem - tudakolta,
majd gyorsan hozzátette —, fenség.
- Nem kell állandóan a rangomon szólítanod - felelte a hercegnő, és
piszkálni kezdte a csuklóján lévő egyik arany karkötőt. - Apám kérésére
érkeztem. Eyllwe királya azt akarja, hogy megtanuljam a nyelveteket és a
szokásaitokat, hogy a jövőben jobban tudjam szol gálni a hazámat és a
népemet.
Azok alapján, amit Nehemiáról hallott, az orgyilkos nem igazán hitte el,
hogy ez lett volna minden. Ennek ellenére udvariasan mosolygott.
- Milyen sokáig marad itt Résvárban?
- Addig, amíg az apám értem nem küldet — mordult fel a hercegnő,
és már nem piszkálta a karkötőit. Savanyú képpel bámulta az ablaktáblákat
korbácsoló esőt. - Szerencsés esetben csupán tavaszig kell itt lennem, hacsak
az apám úgy nem dönt, hogy egy adarlani

férfiú volna mellém a legjobb társ. Ebben az esetben addig kell maradnom,
míg le nem rendezzük az ügyet.
A hercegnő ingerültségét látva Celaena máris megsajnálta azt a
szerencsétlent, akit a déli fejedelem férjéül választ a lányának. Ekkor
azonban az eszébe villant valami. Kissé félrehajtotta a fejét.
- Kinek lesz a felesége? Dorian hercegé?
Ez bizony kotnyelesség volt a javából. Meg kicsit szemtelenség is. Egyből
megbánta a kérdezősködést, alighogy a szavak kibuktak a száján. Nehemia
válaszul nagyot csettintett a nyelvével.
- Az a szépfiú? Túlságosan is sokat vigyorog rám. Egyébként pedig
látnod kellett volna, mekkorákat kacsintgatott az udvar többi asszonyára.
Nekem olyan férj kell, aki csak és kizárólag az én ágyamat melegíti.
A szeme sarkából ismét az orgyilkosra pillantott. Tetőtől talpig felmérte.
Celaena figyelmét nem kerülte el, hogy a vendég felfigyelt a kezén látható
sebhelyekre.
- Hova valósi vagy, Lillian?
Celaena nyugodt mozdulattal elrejtette a kezét a ruhája fodrai közé.
- Belrévébe. Az egy tépő-lápi kisváros. Halászok élnek ott. Iszo-
nyúan büdös egy hely.
Ezzel mondjuk nem is hazudott. Ha egy küldetés során el kellett mennie
Belrévébe, a halak elképesztő bűze miatt már akkor elfogta a hányinger,
mikor még mesze járt a kikötőtől.
A hercegnő halkan elnevette magát.
- Résvár is valósággal bűzlik. Túl sok itt az ember. Bandzsáliban a
nap legalább mindent feléget. Apám folyóparti palotája pedig olyan illatos,
mint a lótusz virága.

Chaol figyelmeztetően megköszörülte a torkát. Mostanra bizonyára már
nagyon unta, hogy kihagyták a beszélgetésből. Celaena a fiatalemberre
vigyorgott.
- Ne legyél már ennyire rosszkedvű! - szólt rá a birodalom nyelvén.
— Szórakoztatnunk illik a hercegnőt.
- Fejezd be a hencegést - felelte a kapitány, és összevonta a szemöl-
dökét. A kardja markolatára tévedt a keze. Nehemia testőrei azonnal
közelebb húzódtak. Bár Chaol a testőrség kapitánya volt, Celaena egy
pillanatig sem kételkedett benne, hogy Nehemia fegyveresei pillanatnyi
habozás nélkül lekaszabolták volna, ha úgy vélik, hogy veszélyt jelent
úrnőjükre. - Egyszerűen csak visszakísérjük a királyi tanácshoz. Alaposan
lehordom őket azért, amiért megengedték, hogy Kaltain vigye körbe a
palotában.
- Szoktál vadászni? - szólalt meg Nehemia az anyanyelvén.
- Én?
A hercegnő bólintott.
- Ó, én... szóval nem - válaszolta Celaena. - Inkább olvasni szeletek.
Nehemia ismét az esőverte ablakot nézte.
- Öt évvel ezelőtt a könyveink nagy részét elégették, amikor be-
vonultak Adarlan seregei. Nem törődtek vele, hogy a könyvek varázslatról
vagy történelemről szólnak. Egész könyvtárakat perzsel lek fel. Csóvát
vetettek a múzeumokra és az egyetemekre is...
A varázslat szót olyan halkan mondta ki, mint aki attól tart, hogy Chaol
vagy a tanácsnok megértheti a szavait. Celaena mellébe belemart a jól ismert
sajgás. Egy biccentéssel felelt.
- Nem Eyllwe volt az egyetlen ország, ahol ez megtörtént.
Nehemia szemében hideg, keserű fény villant.

- Most pedig Adarlanból kapjuk a könyveinket. A legnagyobb
részüket. Alig értem mi van bennük leírva. Olvasni is meg kell tanulnom
rendesen, ameddig itt vagyok. Rengeteg dolog vár rám!
Dühösen toppantott. Az ékszerei hangosan megcsörrentek.
- Gyűlölöm ezt a cipőt! Ezt a nyomorult ruhát! Nem érdekel, hogy
hazai selyemből szabták, és hogy a királyságot kell képvisel nem itt... Azóta
viszket mindenem, hogy felvettem ezt a rongyot!
Komor pillantást vetett Celaena gazdagon díszített ruhájára.
- Hogy a fenébe bírod ki ebben a szörnyűségben?
Az orgyilkos megigazította a ruhája oldalát.
- Őszintén szólva a fűző miatt alig kapok levegőt.
- Akkor legalább nem egyedül nekem kell szenvednem - biccentett a
hercegnő. Chaol előttük ért az ajtóhoz. Rászólt az ott őrködő hat testőrre,
hogy tartsák szemmel a nőket és a hercegnő fegyvereseit.
- Hát ez meg mit művel?
- Visszakísérteti fenségedet a tanácshoz, és gondoskodik róla, hogy
legközelebb ne Kaltain legyen az idegenvezetője.
Nehemia válla leheletnyit megroggyant.
- Még csak egy napja vagyok itt, de máris szeretnék hazamenni.
Hatalmasat sóhajtott. Olyan képpel fordult az ablak felé, mintha
egészen a szülőföldjéig ellátott volna. Hirtelen megragadt Celaena kezét, és
megszorította. Az ujjai meglepően kemények voltak. Pontosan azon a
helyen érződtek a bőrkeményedések, ahol a kard vagy a tőr markolata
szokta dörzsölni. Celaena a hercegnő szemébe nézett, aki elengedte a kezét.
Lehet, hogy igazak a rémhírek? Tényleg kapcsolatban áll hazája lázadóival. ..
- Számíthatok a társaságodra, amíg itt vagyok, Lillian úrnő?

Celaena nagyot pislogott. Önkéntelenül is úgy érezte, hogy meg-
tiszteltetés érte.
- Természetesen. Ha időm engedi, örömmel leszek fenséged mel lett.
- Vannak szolgáim. Azért kellenél, hogy legyen kivel beszélget nem.
Celaena képtelen volt visszafogni magát. Felragyogott a mosolya. Chaol
épp ekkor lépett vissza a folyosóra. Meghajol t a hercegnő előtt.
- A tanács látni kívánja fenségedet.
Celaena lefordította a szavait. Nehemia halkan felmordult, ám ennek
ellenére köszönetet mondott a fiatalembernek, majd visszafordult az
orgyilkos felé.
- Örülök, hogy találkoztunk, Lillian úrnő - mondta mosolyogva. -
Béke legyen veled!
- Ahogyan fenségeddel is — suttogta az orgyilkos, miközben a
vendég távozott.
Sosem volt sok barátja, és még abban a kevésben is gyakran csalódnia
kellett. Ez néha bizony iszonyatos következményekkel járt. A saját kárából
tanult a Vörös-sivatagban, a csendes orgyilkosok között. Utána letette a
nagyesküt arra, hogy soha többé nem bízik meg egy nőben sem. Főleg nem
az olyan nőszemélyekben, akik erősek és nagyravágyók. Sem az olyan kis
ribancokban, akik bármire hajlandók, csak hogy megkapják, amire vágynak.
Amikor azonban az ajtó hangos csattanással bezáródott a kül földi
hercegnő és a kísérői mögött, Celaenában felmerült a gyanú, hogy ezúttal
talán másképp áll a helyzet.

Chaol Westfall csendben figyelte az ebédelő orgyilkost. A lány pil lantása
valósággal táncot járt a tálalóedények között. Amikor beléptek a
lakosztályába, Celaena azonnal a sarokba hajította a díszruháját. Most a
rózsaszín és jádezöld fürdőköpenyét viselte. Nagyon jól állt neki ez az
öltözék.
— Ma valahogy szörnyen csendben vagy - szólalt meg az orgyil kos
tele szájjal. Meddig fog még enni ez a lány? Chaol még senkit sem látott , aki
ennyit zabált volna. Még a katonái sem voltak ennyire falánkak. Nem
számított, hogy ebéd vagy vacsora, Celaena minden fogásból többször i s
szedett. - Talán ennyire lenyűgözött Nehemia hercegnő?
Annyi étel volt a szájában, hogy alig lehetett érteni a szavait.
- Az a makacs leányzó? - kiáltotta a kapitány. Azonnal megbánta a
kifakadását, amikor észrevette az orgyilkos pillantását. Alighanem ki akarta
oktatni, ám a tisztnek semmi kedve sem volt ahhoz, hogy megleckéztessék.
Nagyon fontos dolgok nyomasztották. A király ma reggel távozott.
Egyetlenegyet sem vitt magával azok közül a testőrök közül, akiket Chaol
javasolt neki. Nem ők kísérték el az útjára, és az uralkodó azt sem volt
hajlandó elárulni, hogy hová megy. Elutasította a kapitány ajánlatát, hogy
személyesen kísérje el.
Ezenfelül az is aggasztotta, hogy néhány királyi kopónak nyoma veszett.
Félig felfalt maradványaikat a palota északi szárnyai ban találták meg. Ez
meglehetősen megriasztotta. Mégis ki tenne ilyen szörnyűséget?
- Mi bajod a makacs lányokkal? — hördült fel Celaena. - Eltekintve
attól az apróságtól, hogy nem vagyunk üresfejű libuskák. És hogy többre
vagyunk képesek, mint követelőzni meg pletykálkodni.

- Lehet, hogy csak bizonyos fajta nőket kedvelek.
Az egeknek hála, alighanem ez volt a helyes válasz, mert a lány
váratlanul elcsendesedett, és rebegtetni kezdte a szempilláit.
- És mégis milyen fajta nőket?
- Akik nem olyan önteltek, mint egy orgyilkos.
- Tegyük fel, hogy nem lennék orgyilkos - duzzogott a lány. —
Akkor tetszenék neked?
- Nem!
- Inkább Kaltain úrnőnek udvarolnál?
- Ne légy ostoba!
Olyan könnyen eldurvulnak kettejük beszélgetései. Ugyanakkor viszont
legalább ennyire jólesik, amikor kedvesen elbeszélgetnek. A kapitány
beleharapott a kenyérbe. A lány félrebillentett fejjel figyelte. Néha az volt az
érzése, hogy az orgyilkos pontosan úgy bámulja, mint ahogy a macska
szemez az egérrel. Sosem lehet benne biztos, mikor fog támadni.
Celaena megvonta a vállát. Nagyot harapott egy almába.
Volt benne valami nagyon is kislányos. Csak hát a kapitány képtelen volt
elviselni az ellentmondásosságát.
- Miért bámulsz így, kapitány?
Kis híján bocsánatot kért, de észbekapott. Hiszen egy dölyfös, közönséges
és elképesztően szemtelen bérgyilkos volt a beszélgetőtársa. Bárcsak
felgyorsult volna az idő! Ha ez a nőszemély lenne végre a kinevezett bajnok,
akkor már csak azt kéne kivárnia, hogy leteljen vállalt szolgálatának az
ideje, és végre megszabadulhatna tőle. A kapitánynak egyetlen nyugodt
éjszakája sem volt, amióta elhozták Távolvégből.
- Ételmaradék van a fogaid között! - figyelmeztette. A lány az egyik
hegyes körmével kipiszkálta a morzsát, és az ablak felé fordult.

Az üvegtáblákon végigfolyt az esővíz. Vajon a záport bámulja, vagy
valamit azon túl?
A testőr belekortyolt a kupájába. Celaena ugyan beképzelt volt, de
ostobának éppen nem lehetett mondani. Egészen kedves is tudott lenni, és
valahogy bájosnak látta. De hol van benne a fenyegető, gyilkos gonoszság?
Miért nem mutatja ki a valódi természetét? Akkor végre behajíthatná a
lányt a tömlöc legmélyére, és lefúj hatná ezt a nevetséges próbatételt! Az
orgyilkos minden bizonnyal valami hatalmas és halálos dolgot titkolhat. És
ez cseppet sem tetszett a férfinak.
Persze akkor is készen áll majd. Ha üt az óra, ő ott lesz. Csupán abban
nem lehetett biztos, hogy az igazság pillanatát melyikőjük fogja túlélni.
A KÖVETKEZŐ NÉGY NAP SORÁN Celaena minden reggel már jóval napkelte
előtt felkelt, hogy egyedül eddzen. A gyakorlatokhoz mindent felhasznált,
amit csak tudott. A székeket, az ajtófélfát, de még a biliárdasztalt és a
dákókat is. A golyók segítségével kiválóan lehetett egyensúlyozni. Napkelte
körül többnyire beállított Chaol, hogy együtt reggelizzenek. Utána futni
mentek a vadasparkba. A fickó könnyedén tartotta az iramot. Mostanra már
beköszöntött az ősz. A szélben a száraz levelek és a közelgő hó illata
érződött. Chaol böl csen befogta a száját, mikor a lány meggörnyedt,
megtámaszkodott a térdén, és kihányta a reggelijét. Persze azt sem tette
szóvá, hogy egyre távolabb jutottak anélkül, hogy meg kellett volna állniuk
pihenni.
Miután befejezték a futást, egy zárt edzőteremben készültek, tá vol a
vetélytársak leskelődő pillantásaitól. Az edzés addig tartott, míg Celaena
szinte összeesett és nyafogni kezdett, hogy mindjárt végez vele az éhsé g
meg a kimerültség. A fegyveres gyakorlatok során a lány továbbra is a
késeket részesítette előnyben, bár igencsak


a szívébe zárta a vívóbotot is. Ennek alighanem komoly köze lehetett ahhoz,
hogy a fadarabbal szabadon püfölhette a kapitányt. Nem kell ett attól
tartania, hogy tőből lemetszi a férfi karját. Talál kozásuk óta színét se látták
Nehemia hercegnőnek. Még csak nem is hallottak róla. A palota vendégéről
még a cselédek sem pletykálkodtak.
Chaol viszont mindig felbukkant ebédre. Evés után Celaena a többi jelölt
társaságában néhány órán keresztül Brullo figyelő tekintete alatt folytatta a
felkészülést. A kiképzés ezen része alapvetően azt a célt szolgálta, hogy a
jelöltek képesek legyenek a legkülönfélébb fegyverek használatára. A lány
odafigyelt rá, hogy ne tűnjön ki a többiek közül. Csupán annyira igyekezett,
hogy Brullo ne kezdje el kritizálni, viszont semmit sem tett azért, hogy a
fegyvermester felmagasztalja, mint Káint.
Káin. Hogy mennyire gyűlölte azt a fickót! Brullo valósággal oda volt az
egykori katonáért. Még a többi jelölt is tiszteletteljesen biccentett felé, ha a
közelében akadt dolguk. Ezzel szemben senki sem tett rá megjegyzést, hogy
Celaena milyen remekül mozog. Lehet, hogy a többi orgyilkos is pontosan
így érezte magát a titkos szövetség fellegvárában, miközben az ifjú lány
hosszú éveken át kétségbeesett rajongással küzdött Arobinn Hamel
figyelméért? Itt azonban igencsak nehezére esett összpontosítani, ha Káin is
ott volt a közel ben. A vigyorgó férfi folyamatosan gúnyolta. Al ig győzte
kivárni, hogy a lány elkövessen egy hibát. Remélhetőleg nem fogja elterel ni
a figyelmét az első selejtező során. Brullo semmi jelét sem adta, hogy mire
számítsanak az erőpróbák alatt. Chaol sem tudott semmit az első vizsgáról.
Alig egy nappal a legelső próba előtt, még be sem kellett lépnie az
edzőterem ajtaján, máris tudta, hogy valami nincs rendjén. Chaol

nem jött reggelizni, ehelyett az embereit küldte, hogy kísérjék le a lányt az
edzőszobába. Celaena kénytelen volt egyedül felkészülni. A fiatalember az
ebédet is kihagyta. Mire a testőrök elindultak a lánnyal a közös terem felé,
már alig tudott hova lenni a sok kérdéstől.
Chaol nélkül magányosnak érezte magát. Az egyik oszlop tövében
ácsorgott. Figyelte a vetélytársai érkezését. A harcosokat az őreik és az
edzőik kísérték. Meglepő módon Brullo sem jelent meg. A csarnokban
ráadásul túlságosan is sok volt az őr.
- Szerinted ez mégis mit jelenthet? - szólalt meg Nox Owen, a fiatal
perranthi tolvaj. A felkészülés során kiderült, hogy a fiú meglehetősen
ügyes. Vetélytársai közül néhányan hajlandók let tek volna szóba állni vele,
ám Nox továbbra is kerülte a társaságot.
- Westfall kapitány nem edzett velem ma reggel - válaszolta a lány.
Nem származik hátránya, ha ezt bevallja. Az ifjú válaszul a kezét nyújtotta.
- Nox Owen.
- Tudom, hogy ki vagy — felelte Celaena, de azért megszorítot ta a
kezét. A fiú sebhelyes kezének erős szorítása volt. Látszott rajta, hogy már
sok mindenen keresztülment.
- Remek. Már azt hittem, láthatatlan lettem. Ahogy az a to-
ronymagas fajankó itt hencegett az elmúlt néhány nap során - magyarázta a
fiú fejével Káin fele intve. A hegylakó éppen duzzadó bicepszét
vizsgálgatta. Az ujján hatalmas fekete, fényesre csiszolt kőgyűrű csillogott.
Különös volt, hogy edzés közben is ékszert visel.
- Láttad Verint? - folytatta Nox. - Úgy néz ki, mint aki mindjárt
elhányja magát.

A nagypofájú tolvaj felé mutatott. Celaena ezt a fickót is kifejezet ten
utálta. Verin általában Káin közelében lebzselt. Máskor előszere tettel
gúnyolta a többi jelöltet, ma viszont magányosan álldogált az ablak előtt.
Tágra nyílt szemmel, holtsápadtan bámult kifelé.
— Hallottam, hogy mit mondott Káinnak - szólalt meg a hátuk
mögött egy félénk hang. Pelor, a legifjabb orgyilkos ácsorgott a közelben.
Celaena korábban alaposan megnézte magának a fiút. Míg ő csupán úgy
tett, mintha középszerű lett volna, Pelorra tényleg ráfért volna egy alapos
kiképzés.
Mégis milyen orgyilkos az ilyen? Hiszen még rnutál a hangja! Hogy a fenébe kerülhetett ide?
— És mit mondott? - kérdezte Nox zsebre vágott kézzel. A fiatal -
ember lényegesen jobb minőségű öltözéket hordott, mint a vetélytársai.
Látszik rajta, hogy sikeres tolvaj lehetett Perranthban, mint ahogy az is arra
utal, hogy az orgyilkos már hallotta a nevét.
Pelor szeplős képe enyhén elsápadt.
- Ma reggel holtan találták Bill Chastaint, a Szemzabálót.
Meghalt egy jelölt? Mégpedig az egyik hírhedt gyilkos.
- De hát hogyan? - kiáltotta a lány. Pelor nagyot nyelt.
- Verin szerint nem volt szép látvány. Mintha valaki kifordította
volna a fickót. Ahogy idefelé tartott, látta a hulláját.
Nox halkan káromkodni kezdett. Celaena alaposabban is szemügyre
vette a többi jelöltet. Csend támadt a teremben. A harcosok kisebb
csoportokat alkotva suttogva beszélgettek. Verin története gyorsan
elterjedt. Pelor még folytatta:
— Azt mondta, hogy Chastain hulláját csíkokra szaggatták.
A lány érezte, hogy a hátán végigfut a hideg. Megrázta a fejét, ám ebben
a pillanatban belépett egy testőr, és bejelentette, hogy Brullo üzeni, ma nem
kell a csarnokban edzeniük, hanem mindenki olyan

módon készülhet, ahogy az jólesik neki. Celaena úgy gondolta, hogy
valamivel el kéne terelje a figyel mét a gondolataiban felbukkanó képekről.
Még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy elbúcsúzzon Noxtól és Pelortól,
odasietett a fegyverállványhoz, és magához vett egy hajítókésekkel teli övet.
Az íjászok céltáblái előtt állt meg. A következő pillanatban Nox is
felbukkant mellette. A fiatalember szintén kést hajított a céltáblára. A
pengéje ugyan belefúródott a második gyűrűbe, ám képtelen volt eltalálni a
céltábla közepét. Nem volt olyan ügyes késdobáló, mint íjász.
Celaena előhúzott egy tőrt az övéből. Mégis miért ölték volna meg ilyen
kegyetlenül a jelöltek egyikét? Hogy a fenébe sikerült el követni a
gyilkosságot, ha a holttestet az előcsarnokban találták meg? A kastélyban
nyüzsögtek az őrök. Holnap lesz az első igazi erőpróba, és máris meghalt
egy jelölt. Mostantól ez így fog folyni?
A céltábla közepén elhelyezkedő, parányi fekete foltra összpontosított.
Nyugodtan vette a levegőt, miközben meglendítette a karját. A csuklója
ostorként csapott előre. Elhalkult a többiek zaja. A céltábla közepe feketén
ragyogott. Abban a pillanatban fújta ki a levegőt, amikor az ujjai közül
kisiklott a tőr.
Az acélból kovácsolt hullócsillagon megcsillant a fény. Az orgyil kos
komoran elmosolyodott, amikor a penge célba talált.
A háta mögött Nox hangosan káromkodott, mivel a kése csupán a
harmadik gyűrűbe fúródott. Celaena még szélesebben vigyorgott, és már
nem törődött vele, hogy a kastélyban valahol egy szétmar cangolt holttestet
találtak.
Előhúzta a következő tőrt is, ám megtorpant, mert meghallotta Verin
hangját. Az a gazfickó éppen a küzdőringben gyakorolt Káinnal:

- A vásári mutatványosok trükkjeivel semmire sem mész, ha te vagy
a király bajnoka.
A lány csupán egy pillantást vetett a hangoskodó irányába, de továbbra
is a célpontra összpontosított.
- Inkább hanyatt kéne dobnod magadat. Egy nő úgy sokkal többre
viheti ilyesfajta tudással. Ha szépen megkérsz rá, ma éjjel megtaníthatlak
néhány mesterfogásra.
Hangosan felröhögött. Káin is csatlakozott hozzá. Celaena olyan erővel
markolta a tőrét, hogy az ujja sajogni kezdett.
- Ne is hallgass rájuk! - suttogta Nox. Elhajította a következő tőrét,
de az ismét mellé ment. - Nem tudnának mit kezdeni egy nővel. Csak
bámulnák, ha egy meztelen lány besétálna a hálószobájukba.
Celaena keze meglendült. A kés pengéje megcsendült, mikor haj szálnyira
a másik mellé fúródott a céltábla kellős közepébe. Nox felvonta sűrű
szemöldökét. Szürke szeme megvillant. Nem lehetett idősebb huszonöt
évesnél.
- Elképesztő, amit csinálsz.
- Ahhoz képest, hogy lány vagyok? - vigyorgott Celaena.
- Dehogyis - legyintett a fiú, és már dobta is a következő kést. - Ez
bárkinek dicsőségére válna.
A penge belefúródott a céltáblába, de ismét elkerülte a közepét. Nox
odasietett, és mind a hat tőrt kihúzta a táblából. Az övébe dugta őket,
mielőtt visszatért volna a dobóvonalra. Celaena megköszörülte a torkát.
- Rosszul állsz - szólalt meg. Olyan halkan beszélt, hogy a többi
jelölt nem is hallhatta a hangját. - És a csuklómunkád sem jó.
Nox leengedte a karját. A lány felvette a dobótesttartást.
- Így kell állni - folytatta. A szürke szempár egy pillanatra fel mérte,
majd az ifjú utánozta a testtartását.

- Térdben roggyantsd meg a lábadat! Húzd hátra a válladat! Lazítsd
el a csuklódat! Akkor dobj, amikor kifújod a levegőt.
Megmutatta, hogy mire gondolt, és a tőr a fekete foltba vágódott.
- Mutasd meg még egyszer! - kérte Nox.
Celaena eleget tett a kérésnek. Most sem tévedett. Utána bal kézzel dobta
el a tőrt. Legszívesebben hangosan felkiáltott volna, ami kor a kés
belefúródott az előző tőr markolatába.
Nox a céltáblára összpontosított, és felemelte a karját.
- Hát melletted mindjárt elszégyellem magam - szólalt meg hal kan
nevetve, és még feljebb emelte a tőrt.
- Tartsd egész lazán a csuklód! — válaszolta a lány. — Minden az
ostorcsapásszerű mozdulaton múlik.
Az ifjú engedelmeskedett, és amikor lassan kifújta a levegőt, elha jította a
tőrt. A sötét foltot ugyan nem találta el vele, de a penge még így is a belső
körbe fúródott. Magasba vonta az egyik szemöldökét.
- Máris fejlődtem kicsit.
- De csak egy kicsit - biccentett Celaena. A vonal mellett maradt,
miközben az ifjú összegyűjtötte mindkettejük késeit. Az övére akasztotta a
fegyvereket. - Ugye perranthi vagy?
Bár sosem járt Perranthban, Terrasen második legnagyobb városában, a
hazai föld említése miatt mégis elfogta a félelem és a bűntudat. Tíz év telt el
azóta, hogy lemészárolták a királyi családot. Tíz éve annak is, hogy Adarlan
uralkodója beküldte a csapatait. Kereken tíz év telt el azóta, hogy Terrasen
némán fejet hajtott a végzete előtt. Nem kellett volna szóba hoznia a
szülőföldjüket. Igazából nem is tudta, hogy mi ütött bele. Igyekezett
udvariasan mosolyogni, amikor Nox bólintott.
- Most először hagytam ott Perranthot. Hát bizony. Te meg azt
mondtad, hogy Bellrévébe való vagy?

- Az apám kalmár - hazudta a lány.
- Mit szól az öreged ahhoz, hogy a lánya a besurranó tolvajlást
választotta hivatásul?
Celaena nagy nehezen megőrizte a komolyságát. A tőre ismét cél ba
talált.
- Hát azt hiszem, nem mostanában fog hazahívni.
- Azért ne aggódj, jó kezekbe kerültél. Az egész bandából neked van
a legjobb edződ. Látom, ahogy reggelente futni mentek. Nekem
könyörögnöm kell, hogy a mesterem letegye a borosüveget, és megengedje,
hogy az előírt időn kívül is eddzem magamat - magyarázta a tolvaj, fejével
az edzője felé intve. A férfi a falnak támaszkodva ült. Az arcát eltakarta a
csuklyája. - Már megint alszik.
- Én néha ki nem állhatom a testőrök kapitányát - mérgelődött a
lány, és újabb penge reppent ki az ujjai közül. - Ebben viszont igazad van,
tényleg ő a legjobb.
Nox egy darabig csendben maradt.
- Ha legközelebb párosával kell edzenünk, akkor keressük meg
egymást! Rendben?
- Miért is? - kérdezte a lány. Nyúlt volna a következő tőrért, de
rájött, hogy már mindet elhasználta.
Nox elhajította a kését. Ezúttal telibe találta a céltábla közepét.
- Mert én hajlandó lennék minden pénzemet feltenni rá, hogy te
nyered meg ezt az egész átkozott ostobaságot.
Celaena elmosolyodott.
- Remélem, holnap nem téged nyírnak ki a próbatételen.
Alaposan körülnézett a csarnokban. A leghalványabb jelét sem
látta, hogy másnap sor kerül az első, igazi erőpróbára. A többi jelölt
meglehetősen csendben ügyködött. Kivéve persze Káint és Verint. A
legtöbb harcos sápadt volt, mint a hó.

- Remélem, egyikünk sem végzi úgy, mint Szemzabáló - tette még
hozzá.
Komolyan is gondolta.


- Te állandóan csak olvasgatsz? - méltatlankodott Chaol. Celaena kis híján
felpattant az erkélyre kiállított székből, amikor a férfi leült a közelében. A
késő délutáni napsütés kellemesen melegítette az arcát. A langyos őszi szellő
meglobogtatta kibontott haját. Nyelvet öltött a kapitányra.
- Nem kéne inkább elkapnod Szemzabáló gyilkosát?
Most esett meg először, hogy Chaol ebéd után is visszajött a lakosztályba. A
férfi szemében komor fény villant.
- Semmi közöd hozzá! És ne is próbáld meg kiszedni belőlem a rész-
leteket! - tette hozzá zordan, amikor a lány kinyitotta a száját. A Celaena
ölében fekvő könyvre mutatott. - Ebédkor láttam, hogy A szél és az esőt olvasod,
csak elfelejtettem megkérdezni, mi a véleményed róla.
Tényleg azért jött, hogy egy könyvről beszélgessen, amikor ma reggel
holtan találták az egyik jelöltet?
- Hát kicsit sok a jóból - ismerte be a lány, és keze megpihent az
ölében fekvő barna köteten. Amikor nem kapott választ, így folytatta. - Miért
vagy itt valójában?
- Nehéz napom volt.
Celaena megmasszírozta sajgó térdét.
- Mert meggyilkolták Billt?
- Mert a herceg magával hurcolt a tanács egyik megbeszélésére.
Három órán keresztül tartott - felelte a testőr, és az állán megfeszültek az
izmok.


- Azt gondoltam, hogy ő hercegi fensége a barátod.
- Az is!
- És mióta vagytok barátok?
A fiatalember nem válaszolt. A lány tudta, most éppen azt latol gatja,
hogy milyen mértékben fordíthatná ellene, ha elmondaná az igazat. Látszott
rajta, hogy gondosan mérlegeli a lehetőségeket. Már éppen ráüvöltött volna,
amikor Chaol végül megszólalt:
- Egészen ifjú korunk óta. Akkoriban csak mi voltunk egykorúak a
kastélyban. Már ami a főnemeseket illeti. Együtt kellett tanul nunk, együtt
játszottunk, együtt kaptunk kiképzést. Tizenhárom éves koromban azonban
az apám a családunkkal együtt hazaköltözött a birtokunkra, Anielle-be.
- Az Ezüst-tó partjára?
Nagyon is hihetőnek tűnt, hogy Chaol apja volt Anielle ura. Az ottani
nép gyermekei harcosnak születtek. Nemzedékek óta őrködtek, hogy
visszatartsák a Fehéragyar-hegységből támadó vademberek hordáit.
Szerencsére az elmúlt tíz esztendő során némiképp enyhült a feszültség.
Adarlan hódító seregei elsők között csaptak le a Fehéragyar-hegység
lakóira. A lázadók közül alig maradtak néhányan életben, őket pedig
eladták rabszolgának. Celaena hallotta a híreszteléseket, hogy a hegylakók
inkább megölték a feleségüket és a gyerekeiket, azután magukkal is
végeztek, nehogy Adarlan rabszolgái legyenek. Valósággal beleszédült a
gondolatba, hogy Chaol hadba vonult a félelmetes törzsek ellen. A
csatatéren százával találkozhatott olyan óriásokkal, mint amilyen Káin.
- Hát igen — válaszolta a testőr, és piszkálni kezdte az oldaláról
lógó hosszú vadászkést. - Az a sors várt rám is, mint az apámra. A királyi
tanács tagja lehettem volna. Apám azt akarta, hogy töltsek el egy kis időt a
saját népünk között. Tanuljam meg... amit a tanács

tagjainak meg kell tanulnia. Arról is beszélt, hogy mióta a király hadserege
bevette magát a hegyek közé, a hegyi törzsek elleni háború helyett most már
inkább jobban összpontosíthatnánk a politizálásra.
Aranyló szeme a semmibe révedt.
- Nekem viszont nagyon hiányzott Résvár.
- És inkább elszöktél otthonról?
Celaena nagyon csodálkozott, hogy a fiatalember ilyen sokat el árul
magáról. Útközben, idefelé Távolvégből még harapófogóval sem lehetett
volna kihúzni belőle egy szót is a múltjáról.
- Még hogy elszöktem? - nevetett a férfi. - Dorian meggyőzte a
testőrség parancsnokát, hogy vegyenek be apródnak. Brullo is segí tett neki.
Az apám nemet mondott. Így aztán lemondtam főnemesi rangomról. Most
már az öcsém Anielle ura. Másnap pedig elindultam visszafelé.
A kapitány elhallgatott. A csend olyasmiről árulkodott, amit az ifjú nem
tudott vagy nem akart kimondani. Hogy az apja nem el lenkezett. Na és az
anyja? Chaol nagyot sóhajtott.
- És veled mi a helyzet?
A lány keresztbe tette a karját a mellén.
- Azt hittem, hogy semmit sem akarsz tudni rólam.
A testőr arcán halvány mosoly jelent meg, miközben a lassan na-
rancsszínbe forduló égboltot bámulta.
- Mit szóltak a szüleid, hogy a lányuk Adarlan orgyilkosa lett?
- A szüleim meghaltak. Amikor nyolcéves voltam.
- Ezek szerint...
Celaena szíve majd kiugrott a mellkasából.
- Terrasenben születtem. Orgyilkos lett belőlem, elkerültem Tá-
volvégbe, és most itt vagyok. Ez minden.
A hosszú csendet végül a fiatalember törte meg:

- Mitől van az a sebhely a jobb kezeden?
Celaena nem pillantott az alkarja felé. Pontosan tudta, hogy mire gondol
a kapitány. Vastag, fehér vonal húzódott a keze fején, alig valamivel a
csuklója fölött. A keze ökölbe szorult.
- Nagyjából tizenkét éves lehettem, amikor Arobynn Hamel úgy
döntött, hogy bal kézzel nem tudok ugyanolyan jól vívni, mint a jobbal.
Eldönthettem, ő törje el a jobb kezemet, vagy inkább én magam.
Az egykori iszonyatos fájdalom emléke valósággal belehasított a kezébe.
- Azon az éjszakán megmarkoltam az ajtófélfát, és rácsaptam a
kezemre az ajtót. A kézfejem felszakadt, és eltört két csontom. Hónapokig is
eltartott, amíg meggyógyultam. Ezalatt csak a bal kezemet tudtam
használni.
Kegyetlen mosolyt vetett az ifjúra.
- Lefogadom, hogy Brullo sosem csinált ilyet veletek.
- Hát nem - felelte halkan a testőr. - Bizony, hogy nem.
Megköszörülte a torkát, aztán felállt.
- Holnap van az első erőpróba. Készen állsz?
- Hát persze - hazudta a lány. A kapitány még egy darabig ott állt
előtte. Alaposan megnézte magának.
- Akkor holnap reggel találkozunk - szólalt meg végül, és távozott.
Csend lett. Celaena átgondolta a hallottakat. Más úton jutot tak el idáig. Sok
mindenben különböztek, mégis számos dologban hasonlítottak egymásra.
Ismét karba tette a kezét. Megborzongott, mikor a hideg szél belekapott a
szoknyájába, és a lábához szorította a vékony szövetet.
BÁR HANGOSAN SOSEM MONDTA VOLNA KI, Celaena igazából nem tudta,
hogy mire számítson az első próbatétel során. Az elmúlt öt nap kőkemény
edzése, a különféle fegyverek és módszerek kipróbálása után sajgott az
egész teste. Ez volt a másik dolog, amit semmi képpen nem ismert volna be.
Annak ellenére sem, hogy csak a legnagyobb erőfeszítés árán tudott
megbirkózni a végtagjaiban lüktető fájdalommal. Amikor másnap reggel
Chaol oldalán belépett a tágas edzőcsarnokba, a vetélytársait megpillantva
egyből rájött, nem ő az egyetlen, akinek fogalma sincs arról, mire
számíthatnak. A termet valósággal félbevágta a mennyezetről lógó fekete
függöny. Nem lehetett tudni, mi van a túloldalon. Bármi is rejtőzködött
odaát, az dönti el egyikőjük sorsát. Erre egyből rájött.
A megszokott hangzavar helyett halk suttogással teli csend fogadta. A
jelölteknek semmi kedvük sem volt hozzá, hogy a terem közepén
ácsorogjanak, ezért ott maradtak edzőik mellett. Celaena is ott maradt Chaol
oldalán, ami egyáltalán nem számított meglepő dolognak. Az viszont nem
szokott előfordulni, hogy a jelöltek megbízói is


ott ácsorogjanak a fekete-fehér mintás padló fölé tornyosuló, belső er-
kélyen. Szinte elakadt a lélegzete, mikor a tekintete találkozott a ko-
ronaherceg pillantásával. Azóta még csak nem is hallott a nagyúr fe lől,
hogy együtt álltak a király színe előtt. A herceg csupán a könyveit küldte el.
Most lelkesen mosolygott a lányra. Zafírzöld szeme megvillant a reggeli
fényben. Celaena válaszul félénken elmosolyodott, majd gyorsan elfordult.
Brullo ott állt a függöny tövében. Forradásokkal teli keze megpi hent a
kardja markolatán. Celaena alaposan körülnézett. Valaki megállt mellette.
Már azelőtt tudta, hogy ki az, hogy Nox megszólalt volna:
- Kicsit túljátsszák a dolgot, nem gondolod?
A szeme sarkából a tolvajra pillantott. Chaol feszültté vált. Alaposan
szemügyre vette Noxot. Alighanem azon aggódott, hogy az orgyilkos és a
tolvaj valamilyen szökési terven töri a fejét. Bizonyára az is megfordult a
fejében, hogy a cselszövésük következtében halál várhat a királyi család
valamennyi tagjára.
- Öt napon át úgy meghajtottak, hogy most alig állok a lábamon —
válaszolta halkan, mivel nagyon is tisztában volt vele, hogy a csar nokban
alig beszélt valaki. - Nagyon örülök ennek a kis izgalomnak.
Nox halkan elnevette magát.
- Szerinted mire készülnek?
Celaena megvonta a vállát, de továbbra is feszülten figyelte a függönyt.
Egyre több vetélytársuk érkezett. Nemsokára kilencet üt majd az óra. Akkor
végre kezdetét veszi az erőpróba. Persze, akkor sem árulta volna el a
tolvajnak, ha tudja, hogy mi van a függöny túloldalán.
- Remélem, hogy egy egész falkányi emberevő farkas, és puszta
kézzel kell őket elintéznünk - válaszolta végül. Az ajkán félmosollyal Chaol
felé fordult. — Az lenne ám a jó kis móka!

A testőr megköszörülte a torkát. Nem most jött el a beszélgetés ideje. Az
orgyilkos válaszul fekete nadrágja zsebébe dugta a kezét.
- Légy szerencsés! - biccentett Noxnak, mielőtt elindult volna a
függöny irányába. Chaol utánament. Amikor eléggé távol jutottak a fiútól,
Celaena halkan megkérdezte:
- Nem tudod, mi van a túloldalon?
Chaol megrázta a fejét.
Az orgyilkos megigazította a csípőjén lazán lógó vastag bőrövet. Ilyen
övet akkor vett fel az ember, ha arra készült, hogy sok fegyvert kell magára
aggatnia. Az üres öv súlya arra emlékeztette, amit elveszített. Meg persze
arra is, ami talán várni fog rá. Szemzabáló tegnapi halálának volt egy
kedvező olvasata is. Eggyel kevesebb el lenséggel kellett szembenéznie.
Dorian irányába pillantott. Ő bezzeg odafentről bizonyára lát ja, mi van a
függöny túloldalán. Miért nem segít neki egy kicsikét? A lány tekintete
végigsiklott a többi főúron. A nemesek kivétel nél kül finom ruhákat
hordtak. Vicsorogni kezdett, amikor megpillantotta Perringtont. A férfi
gúnyosan vigyorgott, miközben Káint fi gyelte. A hatalmas termetű, egykori
katona izmos karját lengette. A herceg talán elárulta Káinnak, hogy mire
számíthat?
Brullo megköszörülte a torkát:
- Figyeljen ide mindenki!- kiáltotta. A résztvevők igyekeztek nyu-
godtnak tűnni, miközben a fegyvermester lassan a függöny elé sétált. - Eljött
az első erőpróba ideje.
Szélesen elvigyorodott, mintha csak arra számítana, hogy a függöny
túloldalán rejtőzködő dolog kínok özönét fogja zúdítani a vakmerőkre.
- Ő királyi felsége parancsának megfelelően, ma egyikőtöket utol -
éri a végzete! Azt, akiről bebizonyosodik, hogy méltatlan.

Ne húzd már az időt!, gondolta Celaena, és összeszorította a száját.
Mintha csak olvasott volna a lány gondolataiban, Brullo nagyot
csettintett, és a fal mellett álló testőr máris félrehúzta a függönyt. A súlyos
szövetfal megmoccant, és lassan mozgásba lendült. Végül...
Celaena majdnem felkacagott. Íjászat? Azt nézik meg, hogy ki a legjobb
céllövő?
- A szabályok egészen egyszerűek! - jelentette ki Brullo. A háta
mögött különböző távolságban öt céltáblát állítottak fel a csarnokban. - Öt
nyílvesszőt kaptok. Egyet minden céltáblára. Aki a legrosszabb eredményt
éri el, az már megy is hazafelé.
Néhány résztvevő halkan méltatlankodni kezdett. Celaena azonban
majdnem ujjongott örömében. Sajnálatos módon Káin sem próbálta meg
eltitkolni diadalmas vigyorát. Ha már valaki úgyis gyilkolja a jelölteket,
miért nem inkább vele kezdte?
- Egymás után fogtok lőni - folytatta Brullo. A jelöltek mögött
néhány katona már be is tolt egy kocsit. Íjak és nyílvesszővel teli te gezek
feküdtek rajta. - Álljatok sorba az asztal mellett. Az lesz a sorrend. Az
erőpróba elkezdődött.
A lány arra számított, hogy a többiek azonnal megrohanják a hosszú
asztalt. A katonák teljesen egyforma Íjakat és nyílvesszőket raktak rá.
Szemmel láthatóan azonban huszonegy társa közül egynek sem volt annyira
sürgős, hogy hazatérjen. Celaena már ment volna, hogy a kialakuló sor
elejére álljon, de Chaol megragadta a vállát.
- Ne próbálj meg hencegni! - figyelmeztette. A lány negédesen
elmosolyodott. Lesöpörte karjáról a fiatalember kezét .
- Majd igyekszem - dorombolta, és beállt a várakozók sorának
végére.

Elképesztette, hogy a küzdelem szervezői ennyire megbízt ak a részt
vevőkben. Íjat és nyilat adnak a kezükbe? A nyílvesszők hegyét per sze
leköszörülték. Csak hát ettől még egy pontos lövéssel simán át fúrhatná
Perrington torkát. Vagy éppen Dorianét, ha úgy tartja a kedve.
A gondolattól egészen felvidult, ám a figyelmét továbbra is a ve-
télytársaira összpontosította. A huszonkét jelölt mindegyike öt lövést
adhatott le. A próbatétel rendkívül sokáig tartott. Ráadásul, mivel Chaol az
előbb visszatartotta, csupán a sor végére állhatott be. Szerencsére nem ő
volt a legutolsó. Hárman még álltak mögöt te. Innen, a sor végéről viszont
legalább jól láthatta a többiek próbálkozásait. Káin is előtte került sorra.
A jelöltek egészen ügyesnek bizonyultak. A hatalmas, kör alakú
célpontokat öt színes gyűrű díszítette. A középső gyűrű sárga volt. Kellős
közepén parányi, fekete folt látszott. Az egymás mögött el helyezett
céltáblák egyre kisebbnek tűntek. Mivel a terem igencsak hosszú volt, az
utolsó céltáblától több mint kétszáztíz lépésnyi távol ság választotta el a
lövészeket.
Celaena végighúzta ujját a tiszafa íj lágy ívén. Az íjászat volt az egyik
első dolog, amire Arobynn annak idején megtanította. Minden
orgyilkosnak remekül kellett lőnie. A többiek közül a két or gyilkos is
gyakorlott lövésznek bizonyult. Nem találták el ugyan a céltáblák kellős
közepét, és a távolabbi célokkal eléggé bizonytalanul bántak, ám mestereik
- bárkik is voltak - értettek a szakmájukhoz.
Pelor, a vézna orgyilkos még nem volt elég erős ahhoz, hogy teljesen
megfeszítse az ember nagyságú íjat. Csak a legnagyobb nehézség


árán tudta kilőni a nyílvesszőket. Amikor befejezte, a szeme dacosan
csillogott, a jelöltek pedig vihogni kezdtek. Káin hangosan kacagott.
Brullo komor arccal figyelte a fejleményeket.
- Hát senki nem tanított meg az íj használatára, te legény?
Pelor kihúzta magát. Meglepően nyílt haraggal bámult a fegy-
vermesterre.
- Elsősorban a mérgekhez értek.
- A mérgekhez! - harsogta Brullo, és az égre emelte a kezét. - A király
egy bajnokot akar... te pedig még a legelőn kérődző tehenet sem tudnád
eltalálni.
Intett a fiúnak, hogy takarodjon. A többiek ismét röhögni kezdtek.
Celaena szerette volna átérezni a jókedvüket. Pelor azonban mé lyen
beszívta a levegőt, a vállából eltűnt a feszültség, és beállt a többi ek közé,
akik már lőttek. Vajon ha ma kiteszik a szűrét, hová fogják visszavinni? A
börtönbe? Vagy egy haláltáborba? Celaena furcsamód megsajnálta a fiút.
Annyira nem is ügyetlen lövész.
Nox viszont nagyon is meglepte. Az ifjú tolvaj a három közelebbi
céltábla kellős közepébe talált. A két távolabbin is sikerült egész pontos
találatot elérnie. A nyílvesszők a belső körökbe csapódtak. Lehet, hogy
mégiscsak érdemes volna elfogadni szövetségesnek az if jút? A többiek
arckifejezéséről lerítt, hogy hasonló gondolatok jár nak a fejükben, ahogy
Nox elindult visszafelé a terem hátsó részébe.
Sír, a visszataszító orgyilkos a körülményekhez képest egész jól
szerepelt. Négy telitalálat, és az utolsó lövésével is eltalálta a legbel ső kör
peremét. Ekkor azonban Káin állt a padlóra húzott fehér vonal mögé.
Megfeszítette tiszafa íját. A fekete gyűrű megcsillant az ujján, mikor az
óriás elengedte a húrt.
Aztán újra, és újra, és újra lőtt. Két lövés között alig telt el néhány
szívdobbanásnyi idő.

A teremben halotti csend támadt. Amikor meghallotta az utolsó
nyílvessző koppanását is, Celaena kis híján elhányta magát. Öt pontos
találat.
Csupán azzal vigasztalta magát, hogy félelmetes vetélytársa
egyetlenegyszer sem találta el a céltáblák közepén lévő parányi, fe kete
pöttyöt. Az igazi középpontot. Mondjuk az egyik lövése elég közel járt.
Ezután valamiért felgyorsult a sor. A lány csak Káinra tudott gondolni.
Ahogy Perrington harsányan megéljenezte. Ahogy Brullo lelkesen a hátát
veregette. Mindenki erre a hústoronyra figyelt, mindenki őt dicsőítette. És
ezúttal nemcsak azért, mert olyan nagydarab fickó volt, hanem mert tényleg
kiérdemelte a dicséretet.
Celaena váratlanul azon kapta magát, hogy már ő áll a fehér vonal
mögött. A hatalmas csarnok, mintha a végtelenbe nyúlott vol na előtte.
Néhány vetélytársa halkan vihogni kezdett. A lány büszkén kihúzta magát,
és a válla fölött előhúzott egy nyílvesszőt. Fel készült a lövésre.
Pár nappal korábban már lőt tek célba. Kiváló eredményt ért el.
Legalábbis annyira, hogy azzal még ne hívja fel magára a figyel met. Ölt már
embert jóval távolabbról is, mint ahová a legmesszebb lévő céltáblát
állították. Mégpedig egyetlen lövéssel. Keresztüllőtte a torkát.
Szeretett volna nyelni egy nagyot, de kiszáradt a szája.
Celaena Sardothien vagyok. Adarlan orgyilkosa. Ha ezek a fajankók tudnák, hogy ki áll előttük,
nem nevetnének így.Celaena Sardothien vagyok. Győzni fogok. Nem fogok félni.
Megfeszítette az íjat. A karja elkínzott izmai belesajdultak az erő-
feszítésbe. Kizárta magából a zajt, a mozgást. Egészen egyszerűen elzárt
mindent, és csupán a saját légzését hallotta. Teljes figyelmével

az első céltáblára összpontosított. Beszívta a levegőt. Amikor kifújta,
elengedte a húrt.
Telitalálat.
A gyomrából kezdett eltűnni a feszültség. Az orrán keresztül fúj ta ki a
levegőt. A nyílvessző nem a fekete pöttyben állt meg, de hát nem is arra
célzott.
Már nem nevettek annyian, mint az előbb. Nem is törődött velük, amikor
újabb vesszőt illesztett a húrra, és kilőtte a második cél felé. A belső gyűrű
peremét akarta eltalálni. A nyílvessző halálos pontossággal oda is csapódott
be. Ha akarta volna, egész gyűrűt raj zolhatott volna az odalőtt
nyílvesszőkből. Már ha lett volna elegendő nyílvesszője.
A harmadik céltáblát is középen találta el. A belső kör peremét vette
célba, de a lövés kicsit beljebb ment. Ugyanezt történt a negyedik céllal is,
ám itt most a belső kör másik oldalát akarta eltalálni. Ahova célzott, a nyíl
ott fúródott be.
Amikor megragadta az utolsó nyílvesszőt, hallotta, hogy az egyik
vetélytársa, Renault, a vörös hajú zsoldos hangosan vihog. Válaszul annyira
megfeszítette az íjat, hogy a tiszafa megzendült, és felkészült az utolsó
lövésre.
A célpont alig volt több, mint egy színes volt. A fekete pötty a közepén
nem lehetett nagyobb egy homokszemnél. Igazából nem is lát hatta. Nem
látta azt az érintetlen pöttyöt, amelyet egyikőjük, még Káin sem talált el.
Celaena karja remegett az erőfeszítéstől, amikor a húrt még egy picivel
hátrébb húzta. Végül lőtt.
A nyílvessző a céltábla kellős közepébe vágódott be. Az apró, fekete
pöttybe. A vihogás elhallgatott.
Senki sem szólt egyetlen szót sem, amikor otthagyta a fehér vonalat, és
az íját feldobta a kocsi tetejére. Chaol dühös pillantásokkal

méregette. Úgy tűnt, a védencének nem sikerült teljesen elkerülnie a feltűnést.
Dorian viszont mosolygott. A lány felsóhajtott, majd odament a többiekhez,
akik az erőpróba végére vártak. Megtartotta tőlük a három lépés távolságot.
Az elért eredményeket maga Brullo hasonlította össze. Kiderült, hogy
nem az ifjú Pelort, hanem az egyik veterán katonát küldik el. Bár
Celaenának nem volt oka azt gondolni, hogy veszített - mert tényleg nagyon
jól szerepelt -, mégsem tudott megszabadulni attól az érzéstől, hogy
igazából semmit sem nyert.
HIÁBA PRÓBÁLTA MEG egyenletesen venni a levegőt, Celaena hörögni
kezdett, mikor Chaollal az oldalán keresztülfutott a vadasparkon. A férfi a
legcsekélyebb jelét sem adta, hogy kimerült volna. Csupán az arcán
csillogott az izzadság, meg a fehér inge tapadt a hátára.
Egy hegy felé rohantak. A magaslat tetejét még mindig beborítot ta a
reggeli köd. A lány kis híján összecsuklott, ahogy megpillantot ta a meredek
lejtőt. A reggelije kezdett elindulni felfelé. Hangosan felnyögött, hogy
felhívja magára Chaol figyelmét, mielőtt megállt volna. Megragadta egy fa
törzsét.
Remegni kezdett, igyekezett erősen megkapaszkodni, aztán el hányta
magát. Annyira gyűlölte, hogy forró könnyek csorogtak a szeméből.
Görcsölő gyomra miatt azonban alig kapott levegőt, így nem tudta tisztára
törölni az arcát. Chaol némán állt a közelben. Celaena letörölte a homlokát.
A légzésére összpontosított. Megpróbálta rákényszeríteni a testét, hogy
ellazuljon. Három nap telt el az első erőpróba óta. Csupán tíz napja érkezett
meg Résvárba, de még mindig nem sikerült rendbe hoznia az
állóképességét. A következő


próbára négy nap múlva kerül sor. A közös edzések a megszokott ütemben
folytak. Ő azonban egyre korábban kelt fel. Nem hagyja, hogy Káin legyőzze.
Vagy Renault, vagy bármelyikük.
— Kész vagy? - kérdezte Chaol. Celaena felemelte a fejét, és meg-
próbálta gyilkos pillantásával keresztüldöfni a fickót. A világ azonban
táncra perdült, és a talaj mintha csak magához akarta volna rántani. Újra
görcsölni kezdett. — Mondtam neked, hogy futás előtt ne egyél!
— Nem kéne ennyire örülnöd a szenvedésemnek!
— Nem kéne ennyit hánynod!
— Egyelőre nem jön több! - csattant fel a lány. — De lehet, hogy
legközelebb nem leszek ennyire udvarias, és téged foglak lehányni.
— Ahhoz előbb utol kéne érned - felelte a kapitány vigyorogva.
Legszívesebben betörte volna az orrát, ám amikor közelebb lépett,
megroggyant a térde. Kénytelen volt ismét megkapaszkodni a fatörzsben.
Várta, hogy újrakezdődjön a görcsös hányás. A szeme sarkából jól látta a
csendben várakozó férfit. Chaol a lány hátát nézte. Az izzadt, fehér alsóing
alatt jól látszódtak a sebhelyei.
— Élvezed, ha a forradásaimat bámulhatod?
Chaol egy pillanatra ráharapott az alsó ajkára.
— Hogy szerezted őket?
Egyértelmű volt, hogy a hátán végighúzódó három, rettenetes forradásról
beszélt.
— Szerinted mégis hogy? - méltatlankodott Celaena. Amikor nem
kapott választ, felemelte a fejét, és a lombkoronát kezdte el bámulni. A
reggeli szellő mozgásba hozta a leveleket. Néhányat leszakított a
csontujjakként meredező ágakról. — Ezt a hármat az érkezésem napján
kaptam Távolvégben.
— Mivel szolgáltál rá?

- Szerinted mivel lehet erre rászolgálni? - kacagott fel keserűen a
lány. - Senki sem érdemel olyat, hogy megkorbácsolják, mint egy állatot.
A fiatalember már nyitotta volna a száját, de Celaena nem engedte
szóhoz jutni:
- Amikor megérkeztem Távolvégbe, azonnal odarángattak a tá bor
közepére, és kifeszítettek két oszlop közé. Huszonegy korbács ütést kaptam.
A tekintete a semmibe meredt. Már nem Chaolt látta maga előtt, mindent
elborított a távolvégi pusztaság fölé boruló hamuszürke égbolt. Már nem a
szél süvített, a rabszolgák jajveszékeltek...
- Ez még azelőtt történt, hogy összebarátkoztam volna a többi
rabszolgával. Az első éjszakám azzal telt, hogy a halált vártam. Nem
tudtam, megérem-e a reggelt. A hátamon könnyen elfertőződhettek volna a
sebek. Vagy el is vérezhettem volna. Mire észbe kapok, már nem is élek.
- Senki sem segített?
- Csak másnap reggel. Egy fiatal nő a kezembe csempészett egy
gyógyírral teli bádogdobozkát. Sorban állva vártuk a reggelit. Nem volt rá
alkalmam, hogy megköszönjem neki. Aznap négy munkafelügyelő
megerőszakolta és megölte. - Ökölbe szorította a kezét, és majdnem elsírta
magát. - Később, amikor már nem bírtam tovább, benéztem hozzájuk, hogy
megfizessek nekik azért, amit azzal a szerencsétlennel tettek.
Mintha már nem is vér, hanem valamilyen jeges folyadék áramlott volna
az ereiben.
- Túl gyorsan meghaltak.
- Nő létedre Távolvégben... - kezdte volna Chaol. A hangja érdessé
vált, de el is halkult. - Senki sem próbált...

Elhallgatott. Nem tudta befejezni a kérdést. A lány lassan, kese rűen
elmosolyodott.
- Eleve féltek tőlem. Azután a nap után pedig, amikor kis híján
megérintettem a falat, senki sem mert még csak a közelembe se jönni. Ha
pedig valamelyik őr megpróbált volna túlságosan is barát ságosan
viselkedni... olyankor a bajtársai nagyon hamar megértet ték vele, hogy igen
könnyen kifordulok magamból, ha éppen olyan a kedvem.
Feltámadt a szél. Belekapott a lány hajába, és kicibálta a szálakat a
fonatból. Semmi kedve sem volt ahhoz, hogy beszéljen a gyanújáról. Hogy
talán Arrobyn valahogy lefizette Távolvég őreit. Az ő kedvéért.
Mindenki úgy marad életben, ahogy tud.
Celaena nem igazán értette, mitől vált olyan lággyá a fiatalember
pillantása. Egy hosszú pillanaton keresztül csak némán bámulta a kapitányt,
aztán hirtelen mozgásba lendült. Felfelé rohant a hegycsúcs irányába. A
szirt tetejét ragyogó fénybe borították a nap első sugarai.


Másnap délután a bajnokjelöltek Brullo körül álltak. A fegyvermester
előadást tartott a különféle fegyverekről. Csupa olyan ostobaságról
szövegelt, amit Celaena már évekkel korábban megtanult, így semmi oka
nem volt rá, hogy feszülten figyeljen. Azon törte a fejét, hogyan tudna
feltűnés nélkül állva aludni, amikor a szeme sarkából észrevette, hogy
valaki megmoccant az egyik erkély ajtajában. Éppen időben fordult meg
ahhoz, hogy lássa, a jelöltek egyike - egy leszerelt, veterán katona -
megtámadja a mellette álló őrt. Egyetlen


ütéssel leterítette a fegyverest. A testőr feje hangos csattanással vágódott a
márványpadlónak, abban a pillanatban elveszítette az eszméletét. A lány
valósággal kővé dermedt. Hozzá hasonlóan egyet len vetélytársa sem mert
megmoccanni. A lázadó rohanni kezdett. Megpróbált kijutni az ajtón át a
kertbe, hogy elmenekülhessen.
Chaol és az emberei elképesztő gyorsasággal reagáltak. A mene külő
veterán még az üvegajtót sem érte el, amikor az első nyílvessző a hátába
állt.
Néma csend támadt. Az őrök fele körülvette a jelölteket. Kezük a kardjuk
markolatát szorította. A többiek, Chaollal az élükön, odarohantak a
halotthoz és a leterített őrhöz. Hallatszott az íjak fájának recsegése, ahogy a
belső körfolyosón álló íjászok megfeszítet ték fegyverük húrját. Celaena
mereven állt. Mellette Nox sem mozdult. Elég lett volna egy rossz mozdulat
ahhoz, hogy az ingerült őrök bárkivel végezzenek. Még Káin sem mert
túlságosan nagy levegőt venni.
Celaena jól látta, hogy a jelöltek és a fegyvereiket szorongató test őrök
falán túl Chaol letérdel az eszméletlen őr mellé. Senki sem nyúlt a halott
jelölthöz. A katona hason feküdt a kövön. Kinyújtott karja az üvegajtóra
mutatott. Az elhunytat Svennek hívták. A lány nem tudta, hogy miért
zárták ki a hadseregből.
- Istenek az égben! - suttogta Nox olyan halkan, hogy szinte meg
sem moccant a szája. - Egyszerűen csak... megölték.
Celaena legszívesebben ráförmedt volna, hogy fogja be a száját, de még
ezt is túl kockázatosnak tartotta. Vetélytársai közül néhányan halkan
morogtak, de egyikőjük sem mert akárcsak egy lépést is tenni.
- Tudtam én, hogy komolyan gondolják, nem mehetünk el innen. De
hát... - a fiatalember halkan káromkodni kezdett. Celaena

érezte, hogy Nox a szeme sarkából őt figyeli. - A megbízóm büntetlenséget
ígért. Amikor sarokba szorított, azt ígérte, hogy nem kell börtönbe mennem,
ha esetleg elbukom az erőpróbán.
A lány ekkor már tudta, hogy az ifjú nem is annyira hozzá szólt, mint
inkább önmagának beszélt. Amikor nem válaszolt, Nox is elhallgatott. Mind
a ketten némán bámulták a halott bajnokjelöltet.
Mégis mi vitte rá Svent? Miért itt? Miért most? Hiszen még csak három
nap múlva esedékes a második erőpróba. Miért gondolta ez a harcos, hogy
ez a legmegfelelőbb időpont? Annak idején, amikor a lányban elpattant a
húr a sóbánya mélyén, nem is gondolt a szabadságra. Hát nem. Eldöntötte,
hogy akkor és ott fog kitörni. Megragadta a csákányt, és lecsapott vele.
Valójában esze ágában sem volt elmenekülni.
A beáradó napfényben az elhunyt vére úgy ragyogott, mintha a bejárati
ajtót vörös ólomüveg borította volna.
Lehet, hogy az elhunyt rájött valami fontosra. Arra, hogy nem tud nyerni.
Úgy vélte, az ilyen gyors halál még mindig sokkal jobb, mi ntha vissza
kellene térnie oda, ahonnan elhozták. Ha szökni akart volna, akkor kivárta
volna a sötétség beköszöntét. Csendben, tanúk nélkül kelt volna útra. Sven
mást akart. Celaena most már maga is megértette az összefüggéseket.
Világosság vált minden, de csak azért, mert akkor régen ő maga is
megpróbált kitörni Távol végből. Egyujjnyira járt a faltól.
Adarlan rabszolgasorba taszíthatja őket. Elpusztíthatja az életüket,
lesújthat rájuk, megkorbácsolhatja, összetörheti a foglyokat. Arra
kényszerítheti a rabszolgákat, hogy részt vegyenek ezen a nevetséges
versenyen. Függetlenül attól, hogy bűnözők voltak-e, avagy sem, a harcosok
mégiscsak emberek maradtak. Sven számára már

csak egyetlen kiút maradt. Inkább meghalt, mint hogy részt vegyen a király
játékában.
Ahogy a halott ott feküdt a hideg kövön, ahogy az ujja továbbra is az
elérhetetlen látóhatár felé mutatott, Celaena csendben imádkozni kezdett
érte, és azt kívánta, hogy jó legyen neki ott, ahová került.

DORIAN HAVILLIARD IGYEKEZETT egyenes háttal ülni a trónján. A
szemhéja mintha csak ólomból lett volna. A muzsika és a csevegés közepette
majdnem elaludt. Miért ragaszkodik az anyja ahhoz, hogy ő is részt vegyen
a királynői udvar fogadásain? Hetente egyetlen délutánt kellett itt
eltöltenie, de már ez is túl soknak tűnt. Mondjuk még így is jobban járt,
mintha Chaol társaságában Szemzabáló hulláját kellett volna
tanulmányoznia. A kapitány jó pár napja minden idejét ezzel tölti. A herceg
egyelőre nem aggódott. Arra ráér majd később is. Ha esetleg komoly gond
lesz a gyilkosságból. Ez valószínűtlennek tűnt, hiszen Chaol már hozzálátott
az ügy felderítéséhez. Valószínűleg valamilyen részeg verekedés lehetett.
Ott volt persze még az a jelölt is, aki ma délután megpróbált el szökni.
Dorian megborzongott. Milyen lehetett azoknak, akik az eset szemtanúi
voltak? Chaolnak igen sok kellemetlenséggel kell most megbirkóznia. Ott
volt a sebesült katona, meg a főnemes, aki elveszítette a bajnokjelöltjét. És
akkor még nem is beszélt az elhunytról.

Mégis mi járhatott az apja fejében, amikor úgy döntött, hogy megrendezi
ezt a versenyt?
A herceg az anyjára pillantott. A királyné a szomszédos t rónon ült.
Anyja valószínűleg semmit sem tudott az uralkodó szándékairól. Bizonyára
halálra rémült volna, ha megtudja, milyen bűnözőkkel kell egy fedél alatt
élnie. Az anyja még mindig gyönyörű asszony volt. Csupán néhány ránc
volt az arcán, és azokat is gondosan eltakarta a púderrel. Aranybarna
hajában is csupán néhány ezüst hajszál látszott. A fejedelmi asszonyt
valósággal elborította a zöld bársony hullámzó tengere, a könnyű anyagból
készült kendő és az aranyszínben ragyogó sál. A koronája alól csill ogó
fátyol borult az arcára. Dorian valamiért úgy érezte, hogy felséges anyja
aznap egy sátrat húzott magára.
Előttük az udvari nemesség tagjai ácsorogtak vagy sétáltak a teremben.
Az urak és hölgyek pletykáltak, cselszövéseken törték a fejüket, vagy
megpróbálták elcsábítani egymást. A sarokba ültetett zenekar menüettet
játszott. A szolgák mintha maguk is táncoltak volna, miközben teli tálcákkal
siklottak az összegyűlt nemesek között. Újratöltötték az előkelőségek
kupáit, és eltüntették a bemocskolt tányérokat, poharakat és ezüst
evőeszközöket.
A herceg úgy érezte magát, mintha ő is valamilyen dísztárgy lenne.
Természetesen azt a lenyűgöző öltözetet viselte, amit az anyja ma reggel
küldetett át hozzá. A mellény sötét, kékeszöld bársonyból készült. A kék-
fehér csíkos vállrészből szinte már nevetségesen bő fehér ruhaujj buggyant
elő. Hála az égnek, legalább a szürke nadrágja miatt nem kellett
szégyenkeznie. Férfiember létére viszont igencsak kényelmetlenül érezte
magát a túlságosan is újnak látszó világosbarna, szarvasbőr csizmájában.

- Dorian, drágám, te duzzogsz - szólalt meg Georgina királyné, mire
a fia bocsánatkérően rámosol ygott. — Levelet kaptam Hollintól. Szeretettel
üdvözöl.
- Mondott bármi érdekeset is?
- Csak azt, hogy utálja az iskolát, és haza akar jönni.
- Minden levélben ezt írja.
Adarlan királynéja felsóhajtott.
- Ha az apád nem tiltotta volna meg, már rég hazahozattam volna.
- Addig jó, amíg az iskolában van.
Ami az öccsét illeti, tényleg az volt a legjobb, ha a lehető legmesszebb
volt tőle. Georgina alaposabban megnézte magának a fiát.
- Te sokkal jobb gyerek voltál. Sohasem viselkedtél engedetlenül a
mestereiddel. Jaj, szegény kicsi Hollin! Ha majd meghalok, ugye vigyázni
fogsz rá?
- Meghalsz? De hát anyám...
- Tudom, hogy milyen idős vagyok — ellenkezett a királyné, és
legyintett gyűrűkkel teliaggatott kezével. - Éppen ezért kell megnősülnöd.
Minél hamarabb.
- Megnősüljek? - hördült fel a herceg. - Ugyan kit vehetnék el?
- Dorian, te vagy a koronaherceg. Ráadásul már elmúltál tizenkilenc
éves. Talán örökös nélküli király akarsz lenni, hogy majd Holliné legyen
utánad a trón?
Az ifjú nem válaszolt.
- Gondoltam - biccentett az anyja. Rövid töprengés után így
folytatta. - Rengeteg fiatal nő van az udvarban, akikből mind jó feleség
válna. Persze az volna a legjobb, ha egy hercegnőt választanál.
- Nincsenek szabad hercegnők - mordult fel a fia.

- Ott van például Nehemia hercegnő — nevetett az anyja, és gyor-
san a fia vállára tette a kezét. — Ó, ne aggódj! Nem kényszerítelek rá, hogy
őt vedd feleségül. Már az is meglepett, hogy az apád nem fosztotta meg a
rangjától. Ezt a beképzelt, dölyfös lányt. Tudtad, hogy nem hajlandó azt a
ruhát viselni, amit én küldtem neki?
- Biztosra veszem, hogy a hercegnőnek jó oka van rá, hogy így
tegyen - felelte Dorian ingerülten. Felbőszítette az anyja szavaiból kicsengő
kimondatlan előítélet. — Csupán egyszer beszéltem vele, de nagyon is...
elevennek tűnt.
- Akkor lehet, mégiscsak öt kellene feleségül venned — nevetett ismét a
királyné, mielőtt a fia válaszolni tudott volna. Dorian halványan
elmosolyodott. Még mindig nem tudott rájönni, miért is tett eleget az apja
Eyllwe királya óhajának, amikor a legyőzött fejedelem azt kérte, hogy
engedjék a lányát ellátogatni Adarlan fővárosába. Itt az udvarban majd
jobban megismerheti a birodalom szokásait. Hát, Nehemia nem bizonyult
túl jó nagykövetnek. A herceg ráadásul arról is hallott, hogy vendégük
állítólag titokban országának lázadóit támogatja. Közismert volt, hogy fel
akarta számoltatni a Calacullában működő munkatábort. Dorian ezért nem
is hibáztatta. Főleg azután nem, hogy tanúja lehetett Távolvég
szörnyűségeinek. Jól látta, hogy a sóbánya mennyi re megviselte Celaena
Sardothient. Az apja azonban soha semmit nem tett ok nélkül. Bár a herceg
csupán pár szót válthatott Nehemiával, ez is elég volt ahhoz, hogy
feltámadjon a halvány gyanúja. Lehet, hogy a hercegnő valamilyen titkos
céllal érkezett a fővárosba?
- Annyira kár, hogy Kaltain úrnő Perrington herceg jegyese - foly-
tatta az anyja. — Nagyon szép az a lány. És felettébb udvarias. De talán van
egy húga.
Dorian összefonta a karját a mellén. Nyelt egy nagyot. Kaltain a terem
túlsó felében állt. A herceg nagyon is tisztában volt vele, hogy

a szépséges, ám ennek ellenére kimondhatatlanul ellenszenves ifjú hölgy
valósággal felfalja a tekintetével. Mocorogni kezdett a trónon. A feneke
máris megfájdult a sok ücsörgéstől.
- Mit szólsz Elise-hez? - kérdezte a királyné, és a fejével egy fiatal,
levendulaszínű ruhát viselő, szőke lány felé intett. - Ő is nagyon szép. És
szerintem nagyon... játékos természet lehet.
Ahogy azt már én is megtapasztalhattam.
— Elise borzasztóan unalmas - válaszolta a herceg.
- Jaj, Dorian!- kiáltott fel az anyja, és a szívére szorította a kezét. - Csak
nem akarod azt mondani, hogy szerelmi házasságot forgatsz a fejedben? Ugye
nem? A szerelem távolról sem garantálja, hogy si keres lesz a házasságod.
A herceg unatkozott. Elege volt ezekből a némberekből, és unta már azokat
az úrfikat is, akik úgy tettek, mintha a fegyvertársai let tek volna. Halálosan
unt mindent.
Azt remélte, hogy a távolvégi utazás majd kizökkenti az unalomból. Úgy
vélte, a hosszú út után boldogan tér majd haza. Erre ki derül, hogy itthon
semmi sem változott. Ugyanazok az úrihölgyek bámultak rá, ugyanolyan
esdeklő bociszemmel. A kacsintgató cselédlányok sem változtak. A királyi
tanács tagjai továbbra is törvényjavaslatokat csúsztattak be az ajtaja alatt, és
a mellékelt leveleikből kiderült, hogy a támogatására számítanak. Ami
pedig az apját illeti... Az apja kizárólag a hódításaival törődött. Addig nem
nyugszik, míg valamennyi földrész fölött nem Adarlan zászlója lobog.
Meglepően hamar ráunt arra, hogy fogadásokat kössön ezekre az
úgynevezett bajnokjelöltekre. Egyértelműnek tűnt, hogy a végső
összecsapásra majd Káin és Celaena között kerül sor. Addig pedig... Na
szóval, felesleges lett volna a figyelmét a többi jelöltre pocsékol nia.

- Már megint duzzogsz. Valami felzaklatta az én kiskutyámat? Hírt
kaptál Rosamundról? Szegény kisfiam, milyen csúnyán összetörték a
szívedet! - kiáltotta a királyné fejcsóválva. - De már több mint egy év is eltelt
azóta...
A fiatalember nem válaszolt. Semmi kedve sem volt ahhoz, hogy
Rosamundra gondoljon. Vagy a férjére, arra a durva alakra, akiért a lány
elhagyta.
Néhány előkelőség táncolni kezdett. Hullámzó mozgással kerül gették
egymást. Páran vele egykorúak voltak. A herceg mégis úgy érezte, hogy
eltávolodott tőlük. Nem érezte magát idősebbnek, bölcsebbnek meg főleg
nem. Mintha csak... mintha azt érezte volna...
Valamiért az az érzése támadt, mintha a belsejében rejtőző valami egész
egyszerűen lehetetlenné tette volna, hogy örömét lelje a mulatozásban.
Nem bírta elviselni az udvaroncok képmutatását, ahogy azok erőnek
erejével semmibe vették a kinti világot. Mindennek nem a hercegi cím volt
az oka. Serdülőkorában nagyon is él vezte a többiek társaságát. Nagyon
hamar nyilvánvalóvá vált azonban, hogy valami örökre el fogja választani a
többiektől. Az egészben mégis az volt a legszörnyűbb, hogy az udvaroncok
mintha észre sem vették volna ezt a különbséget. Fogalmuk sem volt arról,
hogy a herceg másnak tartja magát. Ha nem lett volna Chaol, kétségbe -
ejtően magányos lett volna.
- Tudom, hogy az apád rendkívül sok feladatot bízott rád - folytatta
az anyja, majd elefántcsontfehér ujjával odaintette magához az egyik
udvarhölgyet. - Ha azonban veszed magadnak a fáradságot, és van egy
ráérő pillanatod, amikor anyádra vagy a királyság jövőjére gondolnál,
akkor nézd át ezt a papírt.
Az udvarhölgy mélyen pukedlizett, és a herceg felé nyújtott egy
összehajtogatott papirost. Az irományon az anyja vérvörös pecsétje

ragyogott. Dorian feltépte a levelet, és a gyomra valósággal görcsbe rándult,
amikor meglátta a hosszú névsort. Előkelő úrihölgyek nevei sorakoztak
egymás alatt. Kivétel nélkül megfelelő korban voltak ahhoz, hogy férjhez
menjenek.
- Ez meg mit jelentsen? - csattant fel, és legszívesebben cafatokra
tépte volna az irományt. Az anyja lefegyverző mosollyal válaszolt:
- A szóba jöhető menyasszonyok névsora. Bármelyik hölgy al kalmas
volna rá, hogy koronát viseljen a fején. Ezenfelül pedig mindannyiukról
biztosan tudom, hogy képesek lesznek örökösöket adni neked.
Dorian az egyik mellényzsebébe csúsztatta a névsort. Egyszerűen képtelen
volt megülni a fenekén.
- Majd még meggondolom a dolgot - jelentette ki, és mielőtt az anyja
válaszolhatott volna, lelépett a gazdagon díszített emelvényről. Abban a
pillanatban öt ifjú hölgy vette körbe. Az egyik táncolni szeretett volna, a
másikat az érdekelte hogy van a herceg, a harmadik azt tudakolta, hogy részt
vesz-e Samhuinn éjszakáján a bálon. Be nem fogták volna a szájukat. Dorian
üveges tekintettel bámulta őket. Nem kellett volna legalább a nevüket
tudnia?
Elnézett a szépségek drágaköves ékszerekkel borított feje fölött, hogy
kiutat találjon. Meg fog fulladni, ha túl sokáig idebent marad. Viszonylag
udvariasan búcsút vett a hölgyektől, majd kisietett a fejedelmi udvar
csillogó-villogó kavargásából. Ügy érezte, hogy lehetséges
menyasszonyainak névsora átégeti a ruháját, és megper zseli a bőrét.
Odakint zsebre vágta a kezét, és elindult a palota egyik hosszú folyosóján.
A kutyák részlegében nem volt senki sem. Az ebeket és a kopókat kivitték
gyakorolni a pályára. Meg akarta nézni az egyik vemhes szukát. Persze
tisztában volt vele, hogy az újszülött kutyákról

addig semmi sem fog kiderülni, míg meg nem kezdődik az elles. Re mélte,
hogy a szuka fajtiszta kölykökkel lepi meg, bár tudni lehetett róla, hogy
gyakran és ügyesen kiszökik a ketrecéből. Ez a kopó volt a leggyorsabb
mind közül, de a herceg nem tudott megbirkózni a szuka ösztönös
vadságával.
Ezért aztán nem is nagyon tudta, hová tart. Egyszerűen csak ment az
orra után. Mindegy volt, hogy hová.
Kikapcsolta a mellénye legfelső gombját. Egy nyitott ajtó felől kar dok
csattogása hallatszott. Megtorpant. A bajnokjelöltek edzőtermének ajtaja
előtt állt. Mostanra már véget ért a kiképzés, ám ennek ellenére...
A lány volt bent.
Aranyhaja valósággal ragyogott, ahogy eltáncolt a három testőr mellett.
Mintha nem is markolta volna a fegyvert, hanem az acél kard is a keze része
lett volna. Esze ágában sem volt elhátrálni a fegyveresek elől. Ügyesen
oldalra mozgott, és megkerülte őket.
Bal kéz felől valaki tapsolni kezdett. A négy párbajozó megállt.
Mindannyian lihegtek. Dorian jól látta, hogy az orgyilkos kajánul
elmosolyodott. Kiálló pofacsontján izzadság csillogott, kék szeme
valósággal ragyogott. Hogy lehet ennyire csinos? Csak...
Előlépett a tapsoló alak. Nehemia hercegnő nem a megszokott fehér
díszruháját viselte. Sötét zubbonyt és bő nadrágot hordott. A karja
hajlatában gazdagon faragott vívóbotot tartott.
A hercegnő vállon veregette az orgyilkost. Mondott valamit, amin a lány
nevetni kezdett. Dorian körülnézett. Hol a csudába volt Chaol vagy Brullo?
Hogy került Adarlan orgyilkosa Eyllwe hercegnőjének társaságába?
Ráadásul karddal a kezében! Ez nagyon nem volt rendjén. Főleg azután,
hogy a minap az egyik bajnokjelölt megpróbált elszökni.

Amikor Dorian belépett hozzájuk, szélesen rámosolygott a hercegnőre, és
meghajolt. Nehemia csupán egy ingerült biccentésre mél tatta. Nem is csoda.
A herceg megragadta Celaena kezét. A lány bőrének fém- és izzadságszaga
volt, ennek ellenére kezet csókolt neki. Miközben az ajka hozzáért, felemelte
a tekintetét, hogy a szemébe nézhessen.
- Lillian úrnő — lehelte a lány bőrébe.
- Hercegi fenség - felelte az orgyilkos, és megpróbálta elhúzni a
kezét. Dorian azonban erősen tartotta.
- Válthatnánk néhány szót? - kérdezte, és maga után vonszolta,
mielőtt az orgyilkos válaszolhatott volna. Amikor hallótávolságon kívülre
kerültek, azonnal ráförmedt. — Hol van Chaol?
- No de fenség, illik így beszélni hőn szeretett bajnokjelöltjével?
- méltatlankodott a lány, és karját összefonta a melle előtt. A herceg
savanyúan nézett rá.
- Szóval hol van?
- Nem tudom, de ha fogadni akarnék, akkor azt mondanám, hogy
Szemzabáló széttrancsírozott holttestét vizsgálja. Lehet per sze, hogy éppen
Sven hullájától szabadul meg. Ami pedig azt il leti, Brullo megengedte
nekem, hogy délutánonként annyi időt töltsék el itt, amennyi csak jólesik.
Talán nagyuram is tudja, hogy holnap újabb erőpróba vár rám.
Még szép, hogy tudta.
- Mit keres itt Nehemia hercegnő?
- Benézett hozzám, és amikor Philippa elmondta neki, hogy itt talál,
akkor mindenképpen be akart állni gyakorolni. Úgy tűnik, minden nő
nyugtalanná válik, ha túl sokáig nem markolhat fegyvert — magyarázta
vigyorogva a lány.
- Régebben nem voltál ennyire beszédes.

- Talán, ha fenséged kegyeskedett volna szóba elegyedni velem,
akkor hamarabb is rájött volna, hogy ilyen kis szószátyár vagyok.
A herceg felhördült, nem tudott ellenállni a csábításnak, pedig tudta,
hogy baja lesz belőle.
- Mégis mikor beszélhettem volna veled?
- Nagyuram, ugye kegyeskedik emlékezni arra az apróságra, hogy
Távolvégből együtt jöttünk idáig? Ezenfelül pedig már hetek óta itt vagyok
a városban.
- Küldtem neked könyveket - figyelmeztette a herceg.
- És talán egyetlenegyszer is megkérdezte, hogy elolvastam-e őket?
Elfeledkezett volna ez a lány arról, hogy éppen kihez beszél?
- Egyszer igenis beszéltem veled, mióta megjöttünk.
Az orgyilkos megvonta a vállát, és megpróbált hátat fordítani. A herceg
ingerülten, ám ugyanakkor kissé kíváncsian megragad ta a karját. A lány
türkizkék szeme felvillant, ahogy a kezére nézett. Dorian szíve gyorsabban
kezdett el dobogni, ahogy találkozott a pillantásuk. Igen, a bajnokjelöltje
tényleg gyönyörű volt, még ilyen izzadtan is.
- Fenséged nem fél tőlem? - hallatszott a kérdés. A lány tekintete a
herceg kardjára tapadt. — Vagy netán nagyuram ugyanolyan jól kezeli a
fegyvert, mint a derék Westfall kapitány?
Dorian közelebb lépett, és erősebben szorította a karját.
- Jobb vagyok nála - suttogta az orgyilkos fülébe. Hát igen: a lány
elpirult, és lesütötte a szemét.
- Na szóval... - folytatta volna, de már elkésett vele. A herceg úgy
érezte, hogy győzött. A bajnokjelölt karba tette a kezét. - Fenséged
rendkívül tréfás kedvében van.
- Megteszek minden tőlem telhetőt - hajolt meg túljátszott ele-
ganciával a herceg. - De Nehemia hercegnő akkor sem lehet itt veled.

- Már miért ne lehetne? Talán azt hiszi, hogy meg fogom ölni? Mégis,
miért ölném meg az egyetlen embert a palotában, aki nem nyáladzó idióta?
A szúrós pillantás egyértelművé tette, hogy a trónörökös i s ez utóbbiak
közé tartozik.
- És azt még nem is említettem, hogy a hercegnő testőrei egy szem-
pillantás alatt lemészárolnának, mielőtt még kezet emelhetnék rá.
- Ez akkor sem lehetséges. A hercegnő azért jött ide, hogy meg-
ismerje a szokásainkat, nem azért , hogy vívni tanuljon.
- Egy hercegnő... az bizony hercegnő. Azt tesz, amit akar.
- Ezek szerint, ha nem tévedek, te akarod kiképezni a fegyver-
forgatásra.
- Lehet, hogy fenséged mégiscsak fél egy kicsit tőlem? — vigyorgott
a lány félrehajtott fejjel.
- Azonnal visszakísérem a lakosztályába.
- A Rém segítsen benne nagyuramnak! — hajlongott félreállva az
orgyilkos.
Dorian beletúrt a hajába, és odasietett a hercegnőhöz. A sötét bőrű hölgy
csípőre tett kézzel várta.
- Fenséges hercegnő - szólalt meg az ifjú, és intett a nő két test-
őrének, hogy jöjjenek oda. - Attól tartok, hogy vissza kell térnie a
lakosztályába.
Nehemia felvonta az egyik szemöldökét, és elnézett Dorian vál la fölött. A
herceg ingerülten hallotta, hogy Celaena valamit a vendég anyanyelvén
magyaráz. A hercegnő ingerülten a padlóra csapott a botjával. Dühösen a
vendéglátójára förmedt. Dorian csupán egészen kicsit értette Eyllwe
nyelvét, és rangos vendégük érthetet lenül gyorsan beszélt. Szerencsére az
orgyilkos lefordította a szavait.

- Őfensége azt mondja, hogy fenséges hercegséged méltóztasson
visszatérni a puha párnái közé, és csak táncikáljon nyugodtan, de hagyjon
minket békén.
A fiatalember nagy erőfeszítés árán megőrizte a komolyságát.
- Mondd meg neki, elfogadhatatlan, hogy itt vívjon.
Celaena mondott valamit. Válaszul a hercegnő csak legyintett,
majd határozott léptekkel elindult a vívásra kijelölt rész felé.
- Mit mondtál neki? - tudakolta Dorian.
- Azt, hogy fenséged önként jelentkezett vívópartnernek - felelte a
szemérmetlen teremtés. — Na? Csak nem akar csalódást okozni egy
hercegnőnek?
- Nem fogok leállni vívni vele.
- Jobban szeretné velem próbára tenni az ügyességét?
- Csak ha kettesben küzdünk a lakosztályodban - vágta rá azonnal a
fiatalember. - Ma éjjel.
- Oh, annyira várom - mosolygott álszenten a lány, és elkezdett a
hajával játszani.
A hercegnő viszont olyan határozott ügyességgel pörgette meg a
vívóbotját, hogy Dorian nyelt egy nagyot. Úgy döntött, talán mindenki
jobban jár, ha a vendég ma nem veri pépesre az ország trónörökösét. A
herceg talpraesett módon ezért odasietett a fegyveráll ványhoz, és
kiválasztott két fából készült gyakorlókardot.
- Mi lenne, ha inkább elsajátítanánk a kardvívás alapjait? - kérdezte
Nehemiától. Legnagyobb megkönnyebbülésére a hercegnő biccentett, és a
vívóbotját átadta az egyik testőrének. Elvette Doriantól az egyik
gyakorlókardot. A herceg megkönnyebbülten felsóhajtott. Celaenának
mégsem sikerül bolondot csinálnia belőle!
- Ilyen a legelső beállás — fordult a hercegnő felé, és védekező test-
tartásba helyezkedett.
Celaena elmosolyodott. Csendben figyelte, ahogy Adarlan koronahercege
végigvezeti Eyllwe hercegnőjét a kardvívás alapvető lépésein. Kénytelen
volt elismerni, hogy a fiatalember meglehetősen elbűvölő módon viselkedik.
A maga öntelt módján persze. Egy ilyen magas rangú úrfi igazán lehetett
volna sokkal, de sokkal borzasztóbb is. Az előbb kissé bosszús lett, amiért
az ifjú olyan zavarba hozta, még el is pirult. Ha őszinte lett volna magához,
akkor beismeri, hogy Dorian elképesztően vonzó. Igazából más sem járt az
eszében, csupán a jóképű nagyúr. Milyen különös, hogy ez a vonzó
fiatalember még nem nősült meg.
Legszívesebben megcsókolta volna.
Nyelt egy nagyot. Celaena természetesen már csókolózott. Sam
megcsókolta, mégpedig éppen elég sokszor, hogy tudja, milyen érzés is
csókot kapni. Már több mint egy év is eltelt azóta, hogy elveszí tette az
orgyilkost, akivel együtt nőttek fel. Régebben még a puszta gondolatától is
rosszul lett volna, hogy valaki mással csókolózzon. Most azonban, ahogy
elnézte Doriant...

Nehemia hercegnő előrevetette magát. A fakard nagyot csat tant Dorian
csuklóján. Celaena ráharapott az ajkára, nehogy fel nevessen. A herceg
savanyú képet vágott, és megdörzsölte a csuklóját, de aztán mosolyogva
figyelte az öntelten vigyorgó hercegnőt.
Hogy a fenébe lehet ennyire jóképű!
Celaena nekitámaszkodott a falnak, és nagy örömmel figyelte volna
továbbra is a vívóleckét, ám ekkor valaki olyan erővel ragadta meg a karját,
hogy belehasított a fájdalom.
- Ez meg mit jelentsen?
Chaollal nézett farkasszemet. A kapitány szó szerint elrángatta a fal
mellől.
- Mire gondolsz pontosan?
- Arra, hogy mégis mit művel Dorian ezzel a nővel?
Az orgyilkos megvonta a vállát.
- Szerintem vívnak.
- Miért vívnak?
- A herceg önként elvállalta, hogy megtanítja vívni a vendéget.
Chaol gyakorlatilag maga előtt tolta, miközben odasietett a két
vívóhoz. Azok abbahagyták a küzdelmet, és Dorian elkísérte a ka pitányt a
sarokba. Csendben, de látható indulattal beszéltek egymással. Végül Chaol
visszajött Celaenához.
- Az őrök visszakísérnek a lakosztályodba.
- Hogy micsoda? - méltatlankodott a lány. Eszébe jutott, hogy
milyen szépen elbeszélgettek az erkélyen. Ráncba szaladt a homloka.
Tessék, ennyit ér, ha valakinek bizalmas dolgokat mesél. - Holnap újabb
erőpróba. Edzenem kell.
- Ha nem tévedek, ma már éppen eleget edzettéi. Mindjárt va-
csoraidő. Brullo két órával ezelőtt befejezte a felkészítést. Menjél,

és pihenj egy kicsit, különben holnap alig állsz majd a lábadon. És nem.
Fogalmam sincs róla, milyen feladat vár rád. Ne is próbáld kiszedni belőlem.
- Ez képtelenség! — sikította a lány, de aztán elhallgatott, mert
Chaol a karjába csípett. Nehemia hercegnő aggódó pillantást vetett Celaena
irányába. Az orgyilkos mosolyogva integetni kezdett, hogy folytassák csak a
vívást a koronaherceggel. — Nem áll szándékomban semmi rosszat csinálni,
te elviselhetetlen fajankó!
- Tényleg annyira vak vagy, hogy nem látod, miért nem enged-
hetjük ezt neked?
- Mi az, hogy nem engedhetitek? Egyszerűen csak félsz tőlem!
- Túlságosan is sokra tartod magad.
- Azt hiszed, hogy vissza akarok kerülni Távolvégbe? - sziszegte a
lány. — Azt gondolod, nem vagyok tisztában vel e, hogy az életem végéig
földönfutó maradnék, ha elszöknék innen? Szerinted nem tudom pontosan,
miért hányom el magam minden reggel, amikor futunk? Tönkrement a
testem. Szükségem van minden perc edzésre. Nem lenne szabad büntetni azért,
mert lelkiismeretesen készülök.
- Nem is próbálok úgy tenni, mintha érteném, milyen körmönfont
módon gondolkodik egy bűnöző.
Celaena a magasba emelte mind a két kezét.
- Tudod, az előbb még pici bűntudatot is éreztem. Egy egészen picit.
Most már viszont nagyon is úgy látom, hogy semmi okom nem volt rá.
Annyira utálom, hogy ott kell ücsörögnöm, bezárva a szobámba.
Felrobbanok az unalomtól. Gyűlölöm az őröket, meg ezt az egész
ostobaságot. Ki nem állhatom, mikor nem engeded, hogy mindent beleadjak
az edzésbe. Brullo közben dicshimnuszokat zeng Káinról. Én meg ott
bénázok, unatkozom, és senki sem törődik

velem. Utálom, amikor folyton azt hallom, hogy mit nem tehetek meg. De
legeslegjobban téged utállak!
A kapitány türelmetlenül topogott a lábával.
- Befejezted?
Chaol arcán a legcsekélyebb együttérzés sem látszott. Celaena na gyot
sóhajtott, aztán elindult, miközben az járt a fejében, hogy mi lyen jó volna
kiverni a fickó összes fogát.

KALTAIN A DÍSZTEREM KANDALLÓJA MELLETT ÜLT egy székben. Fi gyelte,
ahogy Perrington herceg az emelvényen trónoló Georgina ki rálynéval
beszélget. Milyen kár, hogy Dorian egy órával korábban, olyan váratlanul
távozott. Egyetlen szót sem válthatott a herceggel. Ez azért bőszítette fel
különösen, mert a reggel nagyobb része ráment arra, hogy a lehető
legszebben kicicomázza magát az udvari fogadásra. Hollófekete haja
gyönyörű csigákban keretezte az arcát. A bőre aranyfényben ragyogott,
mert csillogó port dörzsölt az arcára. Bár rózsaszín és sárga díszruhája kis
híján behorpasztotta a bordáit, a nyakát ékesítő igazgyöngyök és gyémántok
pedig majdnem megfojtották, a nemes kisasszony mégis szálegyenes háttal,
büszkén ült. Dorian ugyan távozott, de Perrington váratlanul beállított. Az
idős herceg ritkán látogatott el a királyné udvarába. Bizonyára fontos dolga
akadt.
Kaltain felállt a tűz mellől, amikor a főnemes meghajolt a királyné előtt,
és már indult volna a kijárat felé. Perrington megtorpant, amikor a
gyönyörű, fiatal nő elállta az útját. A szemében olyan mohóság lángolt,
hogy Kaltain kis híján összerezzent. A nagyúr mélyen meghajolt.

- Szépséges hölgy.
- Kegyelmes uram - mosolygott a nő. Megpróbált nem gondol ni rá,
mennyire visszataszítónak találja a herceget.
- Remélem, jól érzi magát - válaszolta a férfi, és karját nyújtotta,
hogy kivezesse a csarnokból. Kaltain ismét elmosolyodott, és belé- karolt. A
herceg mostanra már kissé elhízott, ám a nő tenyere alatt még mindig
vaskos, kemény izmok feszültek.
- Egyszerűen remekül, köszönöm szépen. És nagyuram? Úgy ér-
zem, mintha hosszú napok óta nem láttam volna. Milyen csodálatos
meglepetés, hogy itt találkozhatom önnel, a királyné udvarában.
- Ön is nagyon hiányzott nekem, szépséges hölgy - villantotta ki
Perrington sárgás fogait. A nő igyekezett, hogy ne látszódjék raj ta,
mennyire borzad attól, ahogy kísérője vaskos, szőrös ujjai hófehér bőrébe
mélyednek. Ehelyett finom mozdulattal közelebb hajolt.
- Remélem, a királynő jó egészségnek örvend. Kellemesen elbe-
szélgettek?
Veszélyes dolog volt ilyen nyíltan kíváncsiskodni. Főleg úgy, hogy csak
a herceg kegyének köszönhette azt is, hogy egyáltalán itt lehet. Tényleg
rámosolygott a szerencse, amikor az elmúlt tavasszal talál kozott a férfival.
Nem volt könnyű meggyőzni róla, hogy hívja meg a királyi udvarba. Ebben
igen nagy szerep jutott a ki nem mondott ígéreteknek. Többször is utalnia
kellett rá, hogy milyen kellemes meglepetések várhatnak a hercegre, ha az
ifjú hölgy egyszer kijuthat a szülői házból, az erénycsőszök védelme alól.
Jobban belegondolva nem is volt annyira nehéz. Csak hát Kaltain nem azért
jött ide, hogy a fejedelmi udvar gyönyöreit élvezze. Hát nem! Elege volt
abból, hogy egy alacsonyabb rangú nemesi család leányaként úgy
kereskedtek vele, mint valami jószággal. Annak szánták feleségül, aki a
legtöbbet hajlandó fizetni érte. Unta már a vidéki nemesség

kisded játszmáit, és elege volt a könnyen az orruknál fogva vezet hető
fajankókból.
- Ő királynéi felsége remekül van - válaszolta Perrington, mi közben
visszavezette a nőt a lakosztálya irányába. Kaltain gyomra kezdett görcsbe
rándulni. A férfi nem csinált belőle titkot, hogy mennyire kívánja őt, ám
eddig nem próbálta az ágyába kényszerí teni. Egyelőre nem. Csak hát az
ilyen alakok, mint ez a Perrington, aki mindig megszerzi, amit akar...
Kaltain nem tudhatta, meddig húzhatja még az időt. Előbb-utóbb valóra kell
váltania burkolt ígéreteit.
- Csak hát - folytatta a herceg -, úrnőnknek igen sok a dolga, hiszen
a fia házasulandó korba került.
A nőnek szeme sem rebbent. Megőrizte a nyugalmát. Angyali jósággal
kezdett kérdezősködni:
- Számíthatunk-e arra, hogy nemsokára bejelentik a fenséges el-
jegyzés hírét?
Újabb veszélyes kérdés.
- Nagyon remélem, hogy így lesz - dörögte a herceg, és arcának
színe már alig különbözött vöröses hajától. A fejébe tóduló vér még jobban
kiemelte a szabálytalan alakú sebhelyet. - A királynő kegyesen úgy látta
jónak, hogy összeállítsa a szóba jöhető hajadonok névsorát...
A herceg elnémult. Mintha csak eszébe jutott volna, kihez is beszél
éppen. Kaltain csábítóan rebegtetni kezdte a szempilláját.
- Ó, annyira sajnálom - dorombolta. - Semmiképpen nem akartam
belekotnyeleskedni a királyi család ügyeibe.
Megveregette az idősebb férfi karját, és a keblében vadul dobogott a
szíve. Dorian kezébe nyomták a megfelelő menyasszonyjelöl tek névsorát? Ki
került fel rá? Hogy a csodába jut... Nem, erről majd

ráér később is töprengeni. Egyelőre még azt kell kitalálnia, hogy ki áll
közötte és a korona között.
- Semmi olyat nem tett, amiért bocsánatot kéne kérnie - válaszolta a
herceg, és a szeme komoran felragyogott. — Jöjjön, inkább mesélje el
nekem, hogy mivel töltötte az elmúlt néhány napot.
- Semmi különöset nem csináltam. Mondjuk találkoztam egy
meglehetősen érdekes ifjú hölggyel - felelte a nő nyugodt hangon. Kísérőjét
magával vezette a palota üvegből épített része felé. A lépcsőházból számos
ablak nyílt. - Dorian barátja, Lillian úrnő - a herceg így emlegette.
- Találkoztál vele? - kiáltott fel a főúr, és valósággal jéggé dermedt.
- Ó igen... Nagyon kedves teremtés - hazudta pillanatnyi habozás
nélkül - Jót beszélgettünk ma, és azt is megemlítette, hogy a koronaherceg
valósággal odavan érte. Remélem, ő is felkerült a ki rályné listájára.
Tényleg szeretett volna többet megtudni Lillianról, de remélte, hogy
ilyesmiről azért nem fog értesülni.
- Lillian úrnő? Dehogyis van rajta!
- Szegény teremtés. Attól tartok, hogy darabokra fog törni a szí ve.
Tudom, hogy nem lenne szabad kotnyeleskednem, de hát alig egy órával
ezelőtt magától Doriantól hallottam... - folytatta gördülékenyen, miközben a
herceg arca egyre jobban elkomorodott és elvörösödött.
- Mit mondott?
A nagyúr haragos hangját meghallva Kaltain valósággal megborzongott.
Hiszen a herceg nem rá haragudott, hanem Lillianra. Úgy tűnik, hogy a jó
szerencse váratlanul értékes fegyvert adott a kezébe.

- Azt, hogy nagyon fontos számára ez a lány. Lehet , hogy szerelmes
is belé.
- Ez nevetséges!
- Pedig igaz! Milyen tragédia - rázta meg a fejét bánatos arcki-
fejezéssel az ifjú hölgy.
- Inkább csak bolondság! - mérgelődött a herceg, de aztán megállt a
Kaltain lakosztálya felé vezető folyosó előtt. A haragja miatt nem tudott
lakatot tenni a szájára:
- Ostobaság, nevetséges és lehetetlen.
- Lehetetlen?
- Valamikor majd elmondom miért - felelte Perrington, ám ekkor
meghallotta az óratorony furcsa ütését. A zaj irányába fordult. - Mennem
kell a királyi tanácsba.
Olyan közel hajolt, hogy a nő fülébe suttoghasson. Nedves, forró
lélegzete valósággal égette annak bőrét.
- Talán láthatom ma éjjel?
Végigsimította Kaltain oldalát, mielőtt elsietett volna. A nő némán nézett
utána, ám amikor végre eltűnt, megkönnyebbülten fellélegzett. Persze, ha a
herceg segítségével közelebb kerülhetne Dorianhoz...
Ki kell majd derítenie, kik a vetélytársai. Legelőször azonban ki kell
szabadítania Lillian karmai közül a herceget. Akár benne van a névsorban,
akár nincs az a némber, Kaltain számára akkor is fenyegetést jelent.
A herceg szemlátomást valamiért gyűlölte a fiatal nőt. Ezek szerint
Kaltain erős támogatókra számíthat, ha üt az óra. Ha majd végre kimenti
Lillian kelepcéjéből Doriant.

Dorian és Chaol nem nagyon beszélgetett egymással, miközben a dísz-
terembe tartottak vacsorázni. Nehemia hercegnő, személyes testőreinek
kíséretében, biztonságban visszatért a lakosztályába. Abban mind a ketten
egyetértettek, nagy ostobaság volt, hogy Celaena leállt vívni a hercegnővel.
Ugyanakkor viszont egyértelmű volt, Chaol követte el a megbocsáthatatlan
bűnt azáltal, hogy ezt lehetővé tette. Még akkor is, ha ott sem volt, mert épp
a meggyilkolt jelölt holttestét vizsgálta.
- Úgy tűnik, nagyon összemelegedtél Shardothiennel - jegyezte meg
Chaol hűvös hangon.
- Csak nem féltékenyek vagyunk? - ugratta Dorian.
- Én elsősorban a biztonságod miatt aggódom. Lehet, hogy csinos az
a lány, és talán lenyűgöző a talpraesettsége, de attól még orgyilkos marad,
Dorian.
- Pont úgy beszélsz, mint az apám.
- A józan ész szavát hallod. Kerüld el a lányt! Nem számít, hogy ő a
bajnokod.
- Ne parancsolgass nekem!
- Csak a biztonságod érdekében teszem.
- Mégis miért gyilkolna meg? Szerintem imádja, hogy így elké-
nyeztetjük. Ha eddig nem próbált megszökni, vagy megölni bárkit is, miért
pont most kezdene hozzá? — ellenkezett, és megveregette a barátja vállát. -
Túl sokat aggódsz.
- Azért tartotok, hogy aggódjak.
- De így huszonöt éves korodra teljesen meg fogsz őszülni, és
Shardothien egészen biztosan nem fog beléd szeretni.
- Mi ez az ostobaság?
- Ha mégiscsak megpróbálna megszökni, amúgy lefogadom, hogy nem
fog, azzal összetörné a szíved. Kénytelen lennél tömlöcbe vetni vagy
üldözőbe venni a lányt, esetleg megölni.

- Dorian! Ki nem állhatom azt a lányt.
Látva barátja növekvő ingerültségét, a herceg témát váltott.
- Na, és mi a helyzet azzal a halott harcossal? Van már valami el -
képzelésed róla, ki ölte meg a Szemzabálót, vagy hogy miért?
Chaol elkomorodott.
- Mást sem tettem az elmúlt néhány nap során, mint hogy újra és
újra megvizsgáltam a maradványait. Iszonyú, amit azzal a testtel tet tek.
A kapitány kezdett elsápadni.
- A belső szerveinek nyoma veszett. Még az agyának is... Futárt
küldtem az apádnak, de addig is folytatom a vizsgálatot, míg választ nem
kapok.
- Lehet, hogy csak részegen összeverekedett valakivel - válaszolta
Dorian, aki annak idején jó pár alkalommal keveredett kocsmai ve-
rekedésbe. De egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy bárki is kibelezte volna
a másikat. A fiatalember elméjének mélyén ekkor bukkant fel először a
félelem. - Atyám valószínűleg örülni fog neki, hogy megszabadultunk a
Szemzabálótól.
- Hát remélem.
Dorian elvigyorodott, és a karját a kapitány vállára tette.
- Ha a te kezedben van a vizsgálat, akkor biztosra veszem, hogy
holnapra már tudni is fogjuk a választ - jelentette ki.
CELAENA BEZÁRTA A KÖNYVET, és nagyot sóhajtott. Milyen szörnyű a
vége! Felkelt a székből, és bár nem tudta, hogy hova is menjen, azért kisétált
a hálószobájából. Amikor Chaol rájuk bukkant ma délután, hajlandó lett
volna bocsánatot kérni a fiatalembertől, amiért leállt vívni Nehemiával, ám
ahogy ez a fajankó viselkedett ... A lány ingerülten fel és alá járkált a
lakosztályban. Szóval fontosabb dolga akadt annál, mint hogy a világ
leghírhedtebb bűnözőjére vi gyázzon? Cseppet sem élvezte, amikor olyan
csúnyán viselkedett a kapitánnyal, de hát... Talán nem szolgált rá?
Celaena már azzal bolondot csinált magából, hogy egyáltalán szóba
hozta a hányást. Ezenfelül pedig nagyon csúnya dolgokat vágott a
fiatalember fejéhez. Chaol talán bízott benne? Vagy inkább gyűlölte? A lány
a kezére pillantott. Észrevette, hogy olyan erővel szorítja ökölbe az ujjait,
hogy azok elfehérednek. Mégis mi ütött belé? Hogyan lett Távolvég
legfélelmetesebb fegyencéből ilyen érzelgős kis libuska?
Sokkal komolyabb dolgok miatt kellene aggódnia. Ott van például a
holnapi próbatétel, meg az a halott bajnokjelölt. Celaena mostanra


kissé átalakította lakosztálya ajtajait. A zsanérok ezentúl hangosan
nyikorognak, ha valaki kinyitja az ajtókat. A hálószobából is tudni fogja, ha
valaki belép a lakosztályába. Sikerült néhány varrótűt is lopnia. Ezeket
belenyomta egy szappanba, így máris volt egy újabb aprócska fegyvere. Ez
is többet ért, mint a semmi, főleg hogy a gyil kos, mintha a bajnokok vérére
szomjazna. Leengedte maga mellé mindkét karját. Kirázta belőlük a
nyugtalanságot. Mozgásba lendült. Belépett a zeneszobába. Egyedül persze
nem lehet biliárdozni, vagy kártyázni, de...
Alaposabban szemügyre vette a zongorát. Régebben egész jól ját szott.
Sőt, valójában imádott játszani , imádta a zenét, ahogy a muzsika feloldotta a
kötöttségeket, és meggyógyított dolgokat. Zenét hallgatva úgy tűnt, hogy
bármi lehetséges.
Olyan óvatos léptekkel közelítette meg a hangszert, mintha egy alvó
ember lett volna. Előhúzta alóla a padot, összerándult, amikor annak lába
megcsikordult a padlón. Felhajtotta a súlyos billentyűfedőt. A lábával
megnyomkodta a pedálokat. Kipróbálta őket. A tekintete végigsiklott a
sima, elefántcsont billentyűkön. Megcsodálta a fekete billentyűket is,
melyek foghíjakra emlékeztették.
Valamikor egészen ügyes játékos volt. dalán több is, mint ügyes.
Arobynn Hamel ragaszkodott hozzá, hogy védence játsszon neki,
valahányszor csak kettesben maradtak.
Vajon Arobynn tudja, hogy a lány kikerült a bányákból? És ha igen,
akkor megpróbálja kiszabadítani innen? Celaena még mindig nem merte
végiggondolni, hogy annak idején ki árulhatta el. Minden olyan
zűrzavarossá vált, amikor elfogták. Csupán két hét kel lett hozzá, hogy
elveszítse Samet és a szabadságát. Azok során a zavaros napok során
önmagából is elveszített valamit.

Sam? Vajon ő mire menne ebben a helyzetben? Ha életben lett volna,
amikor elfogták a kedvesét, akkor egész biztosan kiszabadítja az uralkodó
tömlöcéből, mielőtt a király egyáltalán értesülhetett volna a fogságáról. Samet
azonban ugyanúgy elárulták, mint őt. A férfi hiánya néha olyan erővel zúdult
Celaenára, hogy még lélegzetet venni is elfelejtett. Megérintette az egyik
billentyűt. Mély, remegő hang csendült fel. Bánat és harag zúgott benne.
Habozva, egy kézzel elpötyögött egy egyszerű, lassú dallamot. El méje
mélyén visszhangok, emlékek szilánkjai kezdtek kiemelkedni a semmiből. A
lakosztályában olyan mély csend honolt, hogy a muzsika szinte már bántónak
tűnt.
Megmozdította a jobb kezét is. Ujjai végigfutottak a billentyűkön. Ezt a
darabot annak idején olyan gyakran eljátszotta, hogy Arobynn végül már
ráförmedt, hogy játsszon valami mást. Felcsendült az első akkord, aztán a
második. Jobb kézzel néhány ezüstösen csengő hangot adott hozzájuk, és
megnyomta az egyik pedált. Innentől kezdve már nem volt visszaút.
A hangok valósággal szárba szökkentek az ujjai alatt. Kezdetben még
habozva, aztán egyre magabiztosabban törtek elő, ahogy teljesen magával
ragadta a muzsika. Gyászos darabot választott. A zene ugyanakkor
megtisztította, szinte újjászületett tőle. Meglepődve tapasztalta, hogy a kezei
semmit sem felejtettek. Nem számított, hogy egy évet töltött rabszolgaként a
sötétben, mert az elméje mélyén még mindig elevenen élt a muzsika.
Ahonnan jött, a hangok között ott volt Sam is. Teljesen megfeledkezett az
időről. Az egyik darabot játszotta a másik után. Kimondta a kimondhatatlant,
feltépte a régi sebeket. Addig játszott, míg a hangok zengése megbocsátással
és békével töltötte el.

Dorian kővé dermedve támaszkodott az ajtófélfának. Már jó ideje hallgatta
a lány játékát. Az orgyilkos nem fordult a fiatalember felé. Észrevette
egyáltalán? Befejezi-e valamikor is a muzsikálást? A herceg akár az idők
végezetéig is hajlandó lett volna hallgatni. Azzal a szándékkal érkezett ide,
hogy majd jól zavarba hozza a beképzelt orgyilkost, ám helyette egy fiatal
nőt talált, aki a legbensőségesebb érzéseit osztotta meg a zongorával.
Lassan ellökte magát a faltól. Ahhoz képest, hogy orgyilkos volt, a lány
csak akkor vette észre, amikor odaült mellé a padra.
- Olyan szépen játszo...
Celaena mellényúlt. A hangszer hangosan, fülsértő módon fel- jajdult. A
lány felpattant, és már félúton járt a biliárddákók állványa felé, amikor
összeszedte magát. Dorian le merte volna fogadni, hogy könnyes a szeme.
- Ön meg hogy kerül ide?
A lány az ajtót bámulta. Tényleg az egyik biliárddákóval a kart volna
rátámadni?
- Chaol nélkül jöttem - szólalt meg az ifjú gyors mosollyal. - Már ha
ez az, amit tudni szerettél volna. Bocsánat, ha félbeszakítot talak.
Megdöbbenve látta, hogy a lány zavarba jött és elvörösödött. El képesztő,
hogy Adarlan orgyilkosa ilyen emberi érzésekre is képes. Lehetséges, hogy
mégiscsak sikerült zavarba hoznia, ahogy azt eredetileg is tervezte?
- Csak hát olyan gyönyörűen muzsikáltál...
- Semmi baj - hallatszott a válasz. Celaena elindult az egyik szék
felé. A herceg elé lépett, és elállta az útját. Meglepte, hogy a fogoly csak
átlagos magasságú. Alaposan megnézte magának. Bár nem nőtt túl nagyra,
az alakja igenis vonzó.

- Miért van itt? - kérdezte újra a lány. A herceg csábító mosolyt
villantott rá.
- Abban maradtunk, hogy ma éjjel találkozunk, talán nem em-
lékszel?
- Azt hittem, hogy tréfálkozik!
- Adarlan koronahercege vagyok - mordult fel az ifjú, és leült a
tűzhely mellett álló székre. - Sohasem tréfálkozom.
- Szabad egyáltalán itt lennie?
- Mi az, hogy szabad-e? Mondom, herceg vagyok. Azt teszem, amit
akarok.
- Ez igaz. Csakhogy én meg Adarlan orgyilkosa vagyok.
A fickó egészen egyszerűen nem volt hajlandó megriadni. Annak
ellenére sem, hogy a fogolynak csupán néhány szívdobbanásnyi időre lett
volna szüksége hozzá, hogy felnyársalja az egyik bili árddákóval.
- Hallva, ahogy játszottál, nagyon is úgy vélem, hogy jóval több
vagy egyszerű orgyilkosnál.
- Ezt meg hogy érti?
- Hát úgy - válaszolta az ifjú, összeszedve minden önuralmát,
nehogy elvesszen abban a különös, csodálatos szempárban -, hogy nem
igazán hinném, csak egy közönséges bűnöző az, aki így tud játszani.
Nekem úgy tűnik, nagyon is van lelked.
- Még szép, hogy van lelkem! Mindenkinek van lelke.
Celaena arca továbbra is vörösen égett. Ennyire felbőszítette vol na? A
herceg megpróbálta megőrizni a komolyságát. Nagyon élvezte a helyzetet.
- Hogy tetszettek a könyvek?
- Nagyon örültem nekik - hallatszott a csendes válasz. - Komolyan
mondom, csodálatosak voltak.

- Ennek örülök — biccentett a herceg. A tekintetük találkozott, és a
lány megpróbált elbújni a szék háta mögött. Ha Dorian nem lett volna
tisztában a szereposztással, akár azt is gondolhatta volna, hogy ő az
orgyilkos! — Na, és hogy megy az edzés? Akad valami gondod valamelyik
vetélytársaddal?
- Minden nagyon jó - felelte a lány, de mégis lebiggyedt a szája
széle. - És nem. A mai közjáték után nem igazán hinném, hogy
bármelyikünkkel is gond akadhatna.
Beletellett egy hosszú pillanatba, míg a herceg rájött arra, hogy a lány az
aznapi menekülési kísérlet során megölt vetélytársáról beszél. Celaena
beleharapott az alsó ajkába, csendben maradt egy pil lanatra, de végül csak
megkérdezte:
- Chaol adta ki a parancsot Sven megölésére?
- Nem - felelte a herceg. - Apám valamennyi őrnek megparancsolta,
hogy a résztvevők közül mindenkit habozás nélkül lőjenek agyon, aki
szökéssel próbálkozna. Nem hiszem, hogy Chaol valaha is kiadna ilyen
parancsot.
Igazából nem is tudta, hogy ebben miért lehet olyan biztos. Vi szont végre
mintha eloszlana a lány szemében parázsló zaklatottság. Amikor a fogoly
továbbra is néma maradt, Dorian megjátszott kedélyességgel megkérdezte
tőle:
- Ha már itt tartunk, te meg Chaol hogyan jöttök ki egymással?
Természetesen minden hátsó szándék nélkül tette föl a kérdést.
Amikor a lány megborzongott, megpróbált a lehető legkevesebbet
belemagyarázni ebbe a gesztusba.
- Remekül. Azt hiszem, kicsit gyűlöl, de figyelembe véve a be-
osztását, ez nem lep meg.
- Miért gondolod, hogy gyűlöl? - kérdezte a herceg. Valami oknál
fogva képtelen volt rávenni magát, hogy tagadja a feltételezést.

- Hát azért, mert én orgyilkos vagyok, ő viszont a testőrség kapi -
tánya, akit ráadásul arra kényszerítettek, hogy alantas feladatot vé gezzen.
Pátyolgatnia kell egy bajnokjelöltet.
- Szeretnéd, ha ez nem így lenne? - mosolyodott el a herceg. Ez a
kérdés már távolról sem volt annyira ártatlan. Amikor a lány lassan
megkerülte a széket, és egy kicsivel közelebb jött, Dorian szíve majd
kiugrott a mellkasából.
- Mégis, ki szereti, ha gyűlölik? Bár, ha már választhatok, akkor
inkább gyűlöljön, mintsem hogy semmibe vegyen. Persze nem olyan nagy a
különbség.
Cseppet sem volt meggyőző.
- Magányos vagy? - kérdezte a herceg, mielőtt észbe kaphatott
volna.
- Hogy magányos?
A fogoly megrázta a fejét, és végre-valahára leült. Milyen sok időbe
tellett! Az ifjú legszívesebben közelebb hajolt volna, hogy átnyúl va a
kettőjüket elválasztó távolságon megsimogassa a haját. Tényleg olyan
selymes, mint amilyennek látszik?
- Hát nem. Nagyon is jól elvagyok én egyedül, feltéve, ha kapok
megfelelő minőségű olvasnivalót.
A herceg a tűz felé fordult. Megpróbált nem gondolni rá, hol is tartották
alig néhány héttel ezelőtt a lányt. Milyen lehetett a sóbánya mélye?
Távolvégen nem voltak könyvek.
- Ugyanakkor persze nem túl kellemes, ha állandóan csak te vagy
saját magad társa.
- Miért, ön mit tenne a helyemben? - nevetett a lány. — Inkább
ilyen legyek, mint hogy bárki is fenséged egyik szeretőjének tartson.
- És abban mi volna a rossz?

- Orgyilkosként már így is hírhedt vagyok. Eszem ágában sincs,
hogy fenséged ágymelegítőjeként emlegessék a nevemet.
A herceg alig kapott levegőt, ám a szemrehányások sora nem ért véget.
- Szeretné, ha részletesen elmagyaráznám, hogy miért? Vagy beéri
azzal, hogy az én vonzalmamat nem lehet drágakövekkel és hasonló
kacatokkal megvásárolni.
Dorian valósággal felhördült.
- Na nehogy már leálljak az erkölcsről vitatkozni egy orgyilkossal!
Talán elfeledkeztél arról, hogy te pénzért ölöd az embereket?
A lány elkomorodott, és az ajtó felé mutatott:
- Felséged távozhat.
- Kidobsz engem? — hitetlenkedett a herceg. Nem tudta eldönteni,
hogy nevessen, vagy kiabáljon.
- Hívassam ide Chaolt? Vajon ő mit fog mondani? — válaszolt a
lány, és összefonta a karját a melle előtt. Tudta, hogy győzött. Talán az is
felmerült benne, milyen mulatságos, ha egy királyi herceget ide gesíthet.
- Azért akarsz kidobni a lakosztályodból, mert kimondtam az
igazat? Hiszen ma reggel gyakorlatilag szoknyapecérnek neveztél -
méltatlankodott a herceg. Már nem is emlékezett rá, hogy mikor érezte
magát utoljára ilyen jól. - Mesélj már egy kicsit magadról. Hogyan tanultál
meg zongorázni? Lenyűgözően játszol. Egyébként meg mi volt ez a darab?
Olyan szomorú volt. Talán csak nem egy titkos szeretődre gondoltál?
Celaenára kacsintott.
- Csak gyakoroltam - felelte a lány, és elindult az ajtó felé. Való-
sággal ráförmedt az ifjúra. - És igen, rá gondoltam.

- De kis érzékenyek vagyunk ma! - méltatlankodott Dorian, és
sietve elindult a lány után. Csupán egylábnyi távolságban állt meg tőle. A
fogoly valamiért mégis úgy érezte, minta sokkal közelebb kerültek volna
egymáshoz. Főleg, mert a fiatalember dorombolva f olytatta. - Úgy látom,
nem vagy már olyan beszédes, mint délután.
- Nem vagyok valami furcsa ritkaság, amit csak úgy meg lehet
bámulni - lépett közelebb az orgyilkos. - Ne tévesszen össze valami vásári
mutatványossal. Eszem ágában sincs eltűrni, hogy velem pótolja az életéből
hiányzó kalandot és izgalmat! Biztos vagyok benne, csakis emiatt döntött
úgy, hogy én legyek a bajnoka.
A herceg leesett állal bámulta.
- Hogy micsoda? - Csak ennyit tudott kinyögni. A lány elsétált
mellette, és belezuhant a karosszékbe. De legalább nem küldte el.
- Komolyan azt gondolta, nem jövök rá, mit keres nálam ma éj jel?
Talán nem öntől kaptam a Hősök koronáját? Aki ilyesmit olvas, az
egyértelműen kalandok után vágyódik.
- Nem gondolom, hogy te valamilyen kaland volnál - morogta a
férfi.
- Tényleg? A palotában olyan sok elképesztően izgalmas dolog
nyüzsög, hogy Adarlan orgyilkosának jelenléte már ki sem tűnik közülük?
Hát semmilyen hatással nem vagyok arra az ifjú hercegre, aki az egész
életét a királyi udvar ölelésében élte le? És mégis mit gondoljak erről az
egész vetélkedésről, ha már itt tartunk! Már így is az apja rabszolgája
vagyok. Nem leszek a drága fia udvari bolondja.
A változatosság kedvéért most a herceg vörösödött fülig. Élete során
valószínűleg még soha nem teremtették le ennyire. A szülei meg a mesterei
néha összeszidták, de egyetlen nő sem ment ilyen messzire.
- Tisztában vagy azzal, hogy kivel beszélsz?

- Édes drága hercegem - felelte a lány negédesen, és elkezdte a
körmeit vizsgálni -, ön egyedül van a lakosztályomban. A folyosó ajtaja jó
messzire van. Azt mondhatok, amit csak akarok.
Dorianból valósággal kirobbant a kacagás. A lány kihúzta magát, és
félrehajtott fejjel alaposabban is szemügyre vette. Az arca ki pirult, emiatt a
kék szeme még elevenebben ragyogott. Talán tudta, hogy a fiatalember mit
szeretett volna művelni vele, ha nem lett volna orgyilkos.
- Akkor hát megyek - szólalt meg végül a herceg. Nehezen tudta
rávenni magát, hogy ne vegye fontolóra a maradás lehetőségét. De kivívta
volna maga ellen az atyja és Chaol haragját is, ha úgy dönt, semmibe veszi a
következményeket. Vajon hova vezetett volna egy ilyen döntés? - De majd
visszatérek. Nemsokára.
- Abban biztos vagyok — felelte a lány szárazon.
- Jó éjszakát, Sardothien - biccentett a herceg, majd körülnézett, és
elvigyorodott. — Egyvalamit azért árulj már el nekem, mielőtt távoznék. Ez
a titokzatos szeretőd... Ugye ő nem itt él a kastélyban?
Egyből rájött, hogy mekkora ostobaságot kérdezett, amikor meglátta,
hogy a lány szeméből eltűnt a fény.
- Jó éjszakát! — felelte hűvösen az orgyilkos. Dorian megrázta a
lejét.
- Nem akartam...
A lány csak intett, és a tűzhely felé fordult. A herceg megértette, hogy
nincs tovább. Elindult az ajtó felé. Lépései hangosan zengtek az immár
túlságosan is csendes szobában. Már az ajtó előtt járt, ami kor meghallotta a
halk szavakat:
- Samnek hívták.
Celaena még mindig a tüzet bámulta. Ez a Sam...
- Mi történt?

A fogoly felnézett, és szomorúan elmosolyodott.
- Meghalt.
- Mikor? - nyögte az ifjú. Ha tudta volna, hogy egy halottról van
szó, akkor esze ágában sem lett volna ugratni ezt a szerencsétlent. Egyetlen
átkozott szóval sem...
- Tizenhárom hónappal ezelőtt - felelte végül nagy nehezen a lány.
Az arcát valósággal beragyogta a fájdalom. Olyan mélységes, végte len
szenvedés áradt belőle, hogy a hercegnek jéggé dermedt a szíve.
- Annyira sajnálom — suttogta.
Celaena megvonta a vállát. Mintha ez a gesztus valamennyire enyhített
volna a szemében lángoló fájdalmon. A kék szempár élénken ragyogott a
tűz fényében.
- Hát még én - suttogta a fogoly, és elfordult. Dorian most már
biztosra vette, hogy a beszélgetésük véget ért.
- Sok szerencsét holnap a próbatétel során! - búcsúzott. Miközben
távozott, a lány néma maradt.
A herceg elindult a lakosztálya felé. A fülében még mindig ott zengett az
a fájdalmas muzsika. Nem tudott megszabadulni tőle még akkor sem,
amikor elégette az anyja névsorát, még akkor sem, amikor hajnalig olvasott,
még akkor is világosan hallotta a zenét, mikor végre nagy nehezen el tudott
aludni.

CELAENA A PALOTA EGYIK KŐFALÁRÓL LÓGOTT. A lába erősen remegett,
miközben csupán kátránnyal borított ujjaival és a hatal mas sziklatömbök
közti résekbe szorított lábujjaival tartotta magát. Brullo kiabált valamit a
palota falát ostromló másik tizenkilenc jelöltnek is. Hetven láb magasban
azonban a szél messze fújta szavait. Az egyik jelölt nem jelent meg a
próbatételen. Még a kijelölt őrei sem tudták, hogy hol lehet. Lehet, hogy
sikerült elmenekülnie. Még a veszélyes szökés is okosabb döntésnek tűnt,
mint ez a nyomorúságos, ostoba próbatétel. A lány összeszorította a fogát,
óvatosan a magasba nyúlt, és egylábnyival feljebb húzta magát.
Az őrült versenyfutás célja húsz lábbal feljebb és nagyjából har-
minclábnyira oldalirányban lobogott a szélben. Az aranyszínű zász lóért
folytatott küzdelem egyszerű szabályokkal zajlott. Fel kellett mászniuk a
palota falára, kilencvenlábnyi magasságba. Az nyer, aki megszerzi a zászlót.
Ha sikeresen visszaér vele a földre, akkor vállon veregetik. Aki viszont
utolsóként ér fel a zászló helyére, az egyből mehet is vissza abba a
csatornába, ahonnan előkaparták.

Meglepő módon eddig még senki sem zuhant le. Talán azért, mert a
zászlóhoz egészen egyszerű útvonal vezetett. A falfelület nagy részét
rácsok, ablakpárkányok és bemélyedések borították. Celaena ismét feljebb
küzdötte magát. Minden ujja sajgott. Ostobaság lett volna a mélybe
pillantania, még akkor is, ha Arobynn parancsára egyhuzamban órákon át
kellett az orgyilkos fellegvárának legtetején állnia, hogy leküzdje a
tériszonyát. Lihegve megragadta a következő ablakpárkányt, és ismét
feljebb húzta magát. Elég hely volt ahhoz, hogy le tudjon kuporodni. A
rövid pihenőt kihasználva megnézte, hogy hol járnak a többiek.
Cseppet sem meglepő módon Káin haladt legelöl. A férfi a legkönnyebb
útvonalat választotta. A nyomában Sír és Verin igyekezett. Nox nem sokkal
maradt le mögöttük, őt pedig Pelor, az ifjú orgyilkos követte. Utánuk
következett a jelöltek többsége. Olyan sokan nyomorogtak viszonylag kis
helyen, hogy a köteleik többször is összegabalyodtak. Mindenki
választhatott magának egy segédeszközt: kötelet, kampót, különleges
csizmát. Káin természetesen egyből felkapott egy kötelet.
A lány viszont egy parányi kátránnyal teli fémdobozkát választott.
Amikor Celaena felállt az ablakpárkányban, ragadós, fekete keze és lába
könnyedén fogást talált a kőfalon. Némi madzaggal az övéhez rögzítette a
dobozkát. Mielőtt kilépett volna az ablakpárkány árnyékából, kent még egy
kevés kátrányt a tenyerére. Kicsit lejjebb valaki nagyot nyögött. Az
orgyilkos úgy döntött, nem nézi meg, ki jön utána. Tudta, hogy lényegesen
nehezebb útvonalon indult el fölfelé. Ez a kerülő mégiscsak jobb döntésnek
bizonyult annál, mintha ő maga is ott nyüzsgött volna rengeteg vetélytársa
között a könnyebbik útvonalon. Sírból vagy Verinből simán kinézte, hogy
letaszítják a mélységbe.

A tenyere szinte rátapadt a kőre. Már éppen feljebb nyomta volna magát,
amikor meghallotta a sikoltást. A földnek csapódó test puf fanását néma
csend követte, majd a bámészkodók kiabálni kezdt ek. Az egyik vetélytársa
lezuhant... És meghalt. Most már csak lenézett. Odalent Ned Slement, az
egyik gyilkos holtteste feküdt. Az önmagát Sarlónak nevező szörnyeteg
éveket töltött a calacullai munkatáborban a bűnei miatt. A lány
megremegett. Szemzabáló halála miatt a többi jelölt kissé elcsendesedett.
Megbízóikat ugyanakkor mintha a legkisebb mértékben sem zavarta volna,
hogy a küzdelem során még jó páran az életüket veszítik majd.
Magához ölelte a vízvezeték csövét, és mászni kezdett fölfelé. Combjával
is erősen szorította a fémet. Káin a hosszú kötelével hurkot vetett az egyik
vicsorgó vízköpő nyakára, és átlendült egy csupasz falszakasz fölött. Egy
erkély peremén állapodott meg. Már csak 15 lábnyi mélység választotta el a
zászlótól. Celaena halkan átkozódott, miközben az esőcsatorna csövén egyre
feljebb és feljebb küzdötte magát.
A többiek Káin nyomában haladtak. Kiabálás támadt. A lány odanézett,
és kiderült, hogy a küzdők Sír miatt akadtak el. A gazfic kó képtelen volt
ugyanúgy hurkot dobni a kőszobor nyakába, ahogy azt Káin tette. Verin
előretolakodott az orgyilkos mellett. Ő könnyedén a megfelelő helyre dobta
a hurkot. Nox követni akarta a pél dáját, Sír azonban dühösen káromkodni
kezdett. A fiú megtorpant, és bocsánatkérően magasba emelte a kezét.
Celaena gonoszul elvi gyorodott. Szurokfekete talpát megtámasztotta a
csövet tartó egyik keresztvason. Nemsokára már olyan magasan jár, mint a
zászló. Akkor már csupán 15 lábnyi csupasz falat kell leküzdenie.
Eltolta magát a csőtől. Lábujjai rátapadtak a fémre. Jó nyolclábnyival
lejjebb az egyik zsoldos idegesen kapaszkodott egy vízköpő

szarvába. Szabad kezével megpróbálta a szobor nyakába akasztani a kötelet.
Úgy tűnt, hogy vízköpőről vízköpőre ugorva, az egyszerűbb útvonalon
próbált eljutni a zászlóhoz. Utána már csak a kilenclépésnyi távolságban
lévő kiugróra kellett volna átlendülnie. Onnan megközelíthette volna
azokat a vízköpőket, amelyek tetején ebben a pillanatban Sír és Nox
veszekedett. A fickónak eszébe sem jutott, hogy a lány nyomában
megpróbáljon felmászni a vízvezetéken, Celaena ezért nyugodtan elindult
felfelé. A szél ugyan vadul rángatta a haját, de még így is szépen haladt.
Nox üvöltése valósággal belehasított a szél zúgásába. Celaena pontosan
abban a pillanatban nézett oda, amikor Sír a szobor hátáról a mélybe
taszította a fiút. Nox kilendült a semmibe. A derekára erősített kötél
megfeszült, amikor nekicsapódott a palota falának. Celaena megdermedt.
Nem mert levegőt sem venni, miközben Nox megpróbált megkapaszkodni a
tovasuhanó kőfalban.
Sír azonban nem érte be ennyivel. Összegörnyedve úgy tett, mintha csak
a csizmáját akarta volna megigazítani. Celaena azonnal felfigyelt a parányi
tőr pengéjén megcsillanó napfényre. Hogy a fenébe tudta ez a gazfickó az
őröket kijátszva megtartani azt a fegyvert? A lány kiabálni kezdett, ám a
szavait elfújta a szél. Sír kezdte elvágni Nox kötelét. Egyetlen más jelölt sem
törődött a dologgal. Pelor legalább megállt egy pillanatra, mielőtt kikerülve
Sírt továbbmászott volna. Ha Nox meghal, akkor eggyel csökken az
ellenfeleik száma, ha viszont közbelépnek, akkor lehet, hogy elveszítik ezt a
próbatételt. Celaena is tudta, hogy mennie kellene tovább, de valamiért
mintha gyökeret vert volna.
Nox képtelen volt megkapaszkodni a kőfalon. A közelben egyet len
párkány vagy szobor sem volt. Innen már csak lefelé vezetett az útja. Ha a
kötél elszakad, le fog zuhanni.

Sír tőre egy pillanatra sem állt meg. A vastag kötél fonatai egymás után
pattantak el. Nox, megérezve a rándulásokat, halálra vált arc cal nézett fel az
orgyilkosra. Semmi esélye sem volt a túlélésre, ha innen lezuhan. Még
néhány gyors mozdulat, és Sír elmetszi a kötelet.
A kötél szinte fel nyögött. Celaena mozgásba lendült.
Egyszerűen lecsúszott az esőcsatornán. A lábán és a tenyerén fel szakadt
a bőr, ahogy a fém a húsába vágott. Még csak nem is törődött a
fájdalommal. A szobor tetején kuporogó zsoldosnak csak annyi ideje volt,
hogy hozzásimuljon a falhoz, A lány valósággal a vízköpő fejére zuhant. A
szarvba kapaszkodva nyerte vissza az egyensúlyát. A zsoldosnak addigra
már sikerült a vízköpő nyakába kötni a mászókötél egyik végét. Celaena
felkapta a kötelet, és a másik végét a dereka köré erősítette. A kötél elég
hosszú és elég erős volt. A négy szomszédos szobor háta éppen elég
szélesnek tűnt ahhoz, hogy lendületet véve nekiiramodjon.
— Kibelezlek, ha hozzányúlsz a kötélhez! - figyelmeztette a zsoldost, és
vett egy mély lélegzetet.
Nox üvöltözni kezdett Sírral. A lány gyors pillantást vetett a mélybe lógó
tolvajra. A kötél hangos csattanással elpattant. Nox üvöltésébe rémület és
őrjöngő harag vegyült. Celaena rohanni kezdett. Végigfutott a négy szobor
hátán, majd a legcsekélyebb habozás nélkül a semmibe vetette magát.
A SZÉL MINTHA CSAK DARABOKRA akarta volna szaggatni. Celaena minden
figyelmével Noxra összpontosított. A fiú túl gyorsan zuhant. Túl messze
volt megmentője kinyújtott kezétől.
Odalent hangosan kiabáltak az emberek. A kastély üvegfaláról
visszaverődő fény valósággal elvakította. A tolvaj azonban már ott volt a
közelében. Csak egy tenyérnyi semmi választotta el az orgyil kos ujjaitól.
Szürke szeme tágra nyílt, és úgy csapkodott a karjával, mintha azok
szárnnyá változtak volna.
És egy pillanattal később Celaena átölelte a fiú derekát. Olyan erővel
találta el, hogy az utolsó csepp levegő is kipréselődött a tüdejéből.
Összetapadva, együtt zuhantak a mélybe. Lent, a tátongó, félelmetes
mélységben már várt rájuk a talaj.
Nox megragadta a kötelet, de még ez sem enyhített sokat a vakító
fájdalommal járó ránduláson, amikor az megfeszült, és majdnem kettétépte
a lány derekát. Minden erejét a szorításba adva magához ölel te a tolvajt.
Egyszerűen nem volt hajlandó elengedni. Vadul pörögve nekivágódtak a
falnak. Az orgyilkosban maradt annyi lélekjelenlét,


hogy félrekapja a fejét, amikor az épületnek csapódtak. Kegyetlen fájdalom
hasított az oldalába és a vállába. Ennek ellenére elszántan szorította Noxot.
Minden erejét a karjába összpontosította. Hallot ta a saját ziháló lélegzetét. A
kötél megfeszült és mozdulatlanná vált. A falnak simultak, és lihegve a
mélybe pillantottak. A talaj jó harminclábnyira volt alattuk. Kibírta a kötél.
- Lillian - hörögte Nox. Alig kapott levegőt. Az arcát a lány hajának
szorította. - Hála az isteneknek.
Odalent azonban olyan üdvrivalgás támadt, hogy nem lehetett érteni a
további szavait. Celaena karja iszonyatosan remegett. Minden erejét
megfeszítve szorította a fiút. Közben valósággal táncra perdült a gyomra.
Csakhogy közben a próbatétel nem szakadt félbe. Tőlük is elvárták, hogy
fejezzék be a feladatukat. Celaena a magasba nézett. Valamennyi
bajnokjelölt megtorpant, és azt bámulta, hogyan menti meg a zuhanó
tolvajt. Kivéve persze azt az egyvalakit, aki odafent trónolt a fejük fölött a
magasban.
A lány vicsorogva bámulta, ahogy Káin kitépi a helyéről a zászlót, és
diadalittasan bömbölni kezd. Amikor lengetni kezdte a zsákmányát, hogy
odalent is mindenki láthassa, a nézők hangosan éljenezni kezdtek. Celaena
valósággal fortyogott a dühtől. Könnyedén győzhetett volna, ha a
legegyszerűbb útvonalat választja. Neki feleannyi ideig sem tartott volna
feljutni a magasba, mint Káinnak. Csak hát Chaol a lelkére kötötte, hogy
maradjon a középmezőnyben. A nehezebb útvonal ráadásul sokkal inkább
megmutatta, hogy mennyire ügyes. Káinnak csupán ugrándoznia és
lengedeznie kellett. Csak az amatőrök másznak így a falra. De ha a
könnyebb útvonalat választotta volna, akkor most nem tudta volna
megmenteni Noxot.
Összeszorította a száját. Képes lesz időben feljutni a zászló helyé re?
Talán Nox felmászhatna a kötélen, míg ő maga puszta kézzel

feljuthatna a fal tetejére. Nincs rosszabb, mint a második hely. Mi közben
azonban ez járt a fejében, Verin, Sír, Pelor és Renault is megtette az utolsó
néhány lépésnyi távolságot. Megérintették a zászló helyét, mielőtt
megindultak volna lefelé.
— Lillian, Nox igyekezzetek már! - bömbölte Brullo. A lány izzó
pillantással nézett le a fegyvermesterre.
Dühösen vicsorogva nekinyomta a lábát a kőfalnak. Kapaszkodót
keresett a repedésekben. Vörösre mart bőre néhány helyen vér zett. Végre
talált egy rést, ahova beerőltethette a lábujjait. Óvatosan elindult felfelé.
— Bocsánat - suttogta Nox, amikor ügyetlenül belerúgott a lábába,
miközben maga is megpróbált támaszt találni a falon.
— Semmi baj - felelte az orgyilkos. Remegve, lemerevedett tagokkal,
Celaena elindult felfelé a falon. Nox majd magától is rájön, hogyan kell
felmásznia. Ostobaság. Micsoda ostobaság volt megmenteni a fiút. Mégis,
mi jutott az eszébe?


- Ne legyél már ennyire mérges! - figyelmeztette Chaol, és nagyot kortyolt a
vízből. - A 18. hely nagyon szép eredmény! Legalább Noxot lehagytad.
Celaena nem válaszolt, csak némán piszkálta a répákat a tányér ban.
Kétszer kellett vizet cserélni a kádban, és egy teljes szappant elhasznált,
mire le tudta mosni a szurkot sajgó kezéről és lábáról. Philippa fél órát
töltött minden egyes végtagján a sebek kitisztí tásával és bekötözésével.
Celaena legalább már nem remegett, de magában még mindig hallotta Ned
Clement sikoltását, és a földbe csapódó test puffanását. A hullát elvitték,
mielőtt befejezte volna a


próbatételt, Noxot csupán azért nem zárták ki, mert a gyilkos szó szerint
kiesett a küzdelemből. Sírt pedig még csak meg sem fenyítették. A
szabályok nem tiltották, hogy valaki aljas legyen.
- Pontosan azt tetted, amiben megállapodtunk - folytatta Chaol.
- Bár amilyen hősiesen megmentetted azt a fickót, azt azért nem ne-
vezném középszerű dolognak.
Gyilkos pillantás volt a válasz.
- Akkor is veszítettem.
Dorian gratulált, amiért megmentette a fiút, a tolvaj pedig újra és újra
hálálkodva magához ölelte. Chaol viszont egyre csak fanyal gott, amióta
véget ért a mai próba. Nem akarta elfogadni, hogy egy besurranó tolvaj is
megmentheti egy embertársa életét. A déli napsütésben a kapitány barna
szeme arany fényben úszott.
- A kiképzésed során nem tanultad meg, hogy jó képet vágj a ve-
reséghez?
- Hát nem - hallatszott a keserű válasz. - Arobynn mindig azt
mondta, hogy a második helyen csak a legelső vesztes áll.
- Arobynn Hamel? - kapta fel a fejét Chaol, és letette a poharát.
- Az orgyilkosok királya?
A lány kinézett az ablakon. A távolban éppen csak hogy láthatta Résvár
hatalmas, csillogó végtelenjét. Különös érzés volt elképzelnie, hogy
Arobynn is ott van, ugyanabban a városban. Egészen közel hozzá.
- Tudod, hogy ő volt a mesterem, nem?
- Elfelejtettem - válaszolta Chaol. Arobynn megkorbácsoltatta volna
a lányt, amiért az Nox megmentésével kockára tette a saját biztonságát, és a
verseny során elérhető jó helyezését. — Ő felügyelte a kiképzésedet?
- Saját maga kezdte a kiképzésem. Utána pedig Eriela minden szeg-
letéből elhozatta a legjobb tanítókat. A déli kontinens rizsföldjeiről

a közelharc mestereit. Bogdano őserdejéből a mérgek szakértőit... Egyszer
pedig elküldött a csendes orgyilkosok közé Vörös-sivatagba. A pénz nem
számított. Mert nekem kellett fizetnem - tette még hozzá Celaena, és ujja
köré tekerte a fürdőköpeny egyik finom cérnaszálát. - Arra sem vette a
fáradságot, hogy a 14. születésnapom előtt közölje velem, hogy az utolsó
rézpénzig vissza kell fizetnem a kiképzésem költségeit.
- Kiképzett, és utána kifizettette veled a költségeket?
A lány megvonta a vállát, de képtelen volt visszatartani felvillanó
haragját.
- Ugyanez a kurtizánok sorsa is. Egészen fiatalon kerülnek a
szakmába, és addig nem hagyhatják ott a kuplerájukat, míg vissza nem
fizetik az utolsó garast is, amit a kiképzésükre, az ellátásukra és a
ruhatárukra költöttek.
- Hát ez undorító! - hördült fel a kapitány. A lány pislogott, ami kor
meghallotta hangjában a dühöt. Ez a harag kivételesen nem el lene irányult.
- Visszafizetted neki?
Celaena arcán dermesztő mosoly jelent meg, a szeme azonban kö-
nyörtelen maradt.
- Vissza bizony! Az utolsó rézpénzig. Ő pedig fogta magát, és el -
mulatta az egészet. Több mi nt ötszázezer aranypénzt. Három óráig sem
tartott.
Chaol leesett állal hallgatta. A lány megpróbálta félresöpörni az emléket.
Olyan mélyre rejtette, ahol már nem fájt.
- Még nem kértél bocsánatot! — váltott gyorsan témát, mielőtt
Chaol további kérdéseket tehetett volna fel.
- Már miért kellene bocsánatot kérnem?
- Azért a sok szörnyű szemrehányásért, amivel tegnap délután
árasztottál el, mikor Neheimával gyakoroltam.

A fiatalember összehúzta a szemöldökét, de ráharapott a csalira:
- Nem fogok bocsánatot kérni azért, mert kimondtam az igazságot!
- Milyen igazságot? Úgy bántál velem, mint egy háborodott bű-
nözővel!
- Te pedig arról beszéltél, hogy mindenki másnál jobban gyűlölsz.
- Minden szavamat komolyan is gondoltam — vágta rá a lány, ám a
szája sarkában megjelent egy aprócska mosoly. A kapitány is akaratlanul
mosolyogni kezdett. Dühében felkapott egy kenyérdarabot, és az
orgyilkoshoz vágta. Az persze fél kézzel elkapta a lövedéket, és
visszadobta. Chaolnak sem okozott gondot, hogy röptében elkapja.
- Fajankó — vigyorgott Celaena.
- Háborodott bűnöző - vágta oda az ifjú fülig érő szájjal.
- Tényleg utállak ám!
- De legalább nem a tizennyolcadik vagyok a listádon - hangzott a
válasz. Celaena szeme szikrákat szórt. Chaol fejét csupán a gyors vetődés
mentette meg, amikor egy alma zúgott el ott, ahol az előbb még az arca volt.
Egészen addig tomboltak, míg Philippa meg nem hozta a ször nyű hírt. A
bajnoknak, aki reggel elmulasztott megjelenni a próbán, a szolgák
lépcsőházában megtalálták a hulláját. A férfit valósággal szétszaggatták és
kibelezték.


A következő két hétre az újabb gyilkosság vetett árnyékot. Közben
túljutottak két újabb próbatételen is. Celaenának a legcsekélyebb gondot
sem okozta, hogy a középmezőnyben keresztüljusson a lopakodás és a
nyomkövetés vizsgáján. Nem keltett feltűnést, és senki


életét sem mentette meg. Szerencsére egyetlen más jelöltet sem gyil koltak
meg közben. Celaena ennek ellenére mind nyugtalanabbul figyelte a
környezetét. Bár Chaol mintha arra a meggyőződésre jutott volna, hogy a
két gyilkosság csupán valamilyen szerencsétlen véletlen volt.
Minden reggel elmentek futni. Egyre tovább bírta, és egyre gyorsabb lett.
A legnagyobb teljesítménynek mégis azt tartotta, hogy nem ölte meg Káint,
amikor az edzés közben állandóan gúnyolódott. A koronaherceg nem
méltóztatott lejönni a harcosokhoz. Csupán a próbatételeken vett részt.
Ilyenkor szélesen vigyorgott, és nagyokat kacsintgatott a lányra. Celaena
maga is meglepődött, hogy a fiú közelségétől elöntötte a meleg, és mindene
bizseregni kezdett.
Akadtak persze fontosabb dolgok is, ami miatt aggódhatott. Már csak
kilenc hét választotta el az utolsó összecsapástól. Nyilvánvalóvá vált, hogy
a többiek között akadt néhány egészen belevaló fickó is. Nox egészen
ügyesnek bizonyult. Úgy tűnt, kemény harc árán dől majd el, hogy ki kerül
be a négyes döntőbe. Ahhoz nem fért kétség, hogy az egyik Káin lesz. De
vajon ki lesz a másik három? A lány mindig is úgy gondolta, hogy az egyik
hely rá vár.
Csak hát mostanára, ha egészen őszinte akart volna lenni önma gához,
Celaena ebben már nem lehetett teljesen biztos.

CELAENA DÖBBENTEN BÁMULTA A TALAJT. Jól ismerte ezeket az éles,
szürke sziklákat. Tudta, milyen hangot adnak ki, amikor szétmor zsolódnak
a talpa alatt. Ismerte eső utáni szagukat. Nem felejtette el azt sem, hogy
milyen könnyedén felmetszették a bőrét, amikor a földre lökték. Minden
irányban hatalmas sziklák tornyosultak. Vi csorgó, töredezett agyarként
valósággal belemartak a felhővel borí tott égbe. Dermesztően hideg szél fújt.
A lány testét csupán rongyok fedték. Nem igazán védték meg a mardosó
széllökésektől. Megérintette a mocskos foszlányokat. Erezte, hogy maró
váladék emelkedik a gyomrából a torkába. Mi történhetett?
Megpördült. A lábán hangosan megcsörrent a bilincs. Döbbenten bámulta
Távolvég kietlen pusztaságát.
Veszített. Elveszítette a versenyt, és visszaküldték ide. Esélye sem maradt
a menekülésre. Pedig már érezte a szabadság édes ízét, már egész közel járt
hozzá, és most...
Felsikoltott, amikor a fájdalom valósággal felhasította a hátát. Az izzó
kínt csupán leheletnyivel előzte meg a korbács csattanása.

A földre rogyott. A kődarabok belehasítottak amúgy is véresre mart
térdébe.
- Talpra! - förmedt rá valaki.
Könnyek borították el a szemét, és újra felsüvített a korbács. Ezúttal
nincs menekvés. Meg fogják ölni. Egészen egyszerűen belehal a kínba.
A bőrszíj ismét lecsapott. Csontig mart a húsába. A fájdalom az egész
testét görcsbe rántotta. A világ szétesett, darabokra hullott és felrobbant a
kíntól. Elnyelte a sír, a halottak...
Celaena kinyitotta a szemét. Lihegve kapkodott levegő után.
- Mi a... - kérdezte valaki, és a lány összerezzent.
Hol volt?
- Csak álmodtál - hallotta meg Chaol hangját.
Döbbenten bámulta a fiatalembert. Utána körülnézett a hálószobában, és
beletúrt a hajába. Résvár. Itt volt Résvárban. Az üvegpalotában. Vagyis
nem. Lejjebb, a kőből emelt épületben.
Átizzadta a hálóingjét. A hátán csorgó verejték zavarba ejtő módon a
vérre emlékeztette. Szédült, és hányingere volt. Egyszerre érez te magát túl
kicsinek és túl nagynak. Bár valamennyi ablakot bezár ták, a szobában mégis
enyhe huzat érződött. A légmozgás végigsimí tott az arcán. Különös, de
rózsák illatát érezte.
- Celaena, csak álmodtál — figyelmeztette újra a testőrség kapitá-
nya. Zavartan elmosolyodott. - Amikor sikoltozni kezdtél, azt gondoltam,
éppen meggyilkolnak.
A lány hátranyúlt. A hálóingje alatt végigsimította a hátát. Jól érezte a
három mély sebhelyet. Kitapintott néhány kisebbet is, ám ezen felül
semmit. Tényleg semmit...


- Megkorbácsoltak - rázta meg a fejét, hogy valahogy megsza-
baduljon a nyomasztó emléktől. Utána összevonta a karját a mel lén, és
enyhén elpirult. - Te meg mit keresel itt? Még csak nem is pirkad a hajnal.
- Ma van Samhuinn ünnepe. Töröltem a mai edzésünket. Azért
jöttem, hogy megkérdezzem, részt kívánsz-e venni az istentiszteleten.
- Hogy mi van ma? Ma van Samhuinn? Miért nem szólt nekem
senki? Lesz ma este lakoma?
Hát tényleg annyira lekötötte a figyelmét a versengés, hogy meg-
feledkezett az idő múlásáról? A fiatalember elkomorodott.
- Még szép, hogy lesz. Téged viszont nem hívtak meg rá.
- Világos. Te pedig ezen a kísértetekkel teli éjszakán magadhoz
hívod a halottakat, vagy inkább a vidám cimboráid társaságában gyújtasz
hatalmas tüzet?
- Semmi ilyen babonás ostobaságban nem veszek részt.
- Légy óvatos, cinikus barátom! - kiáltotta a lány, és égnek emelte
mindkét kezét. - Ezen a napon az istenek és a halottak egészen közel
kerülnek a földi világhoz. Hallják ám az aljas kis megjegyzéseidet! Az
összesei.
A kapitány szemét forgatva megrázta a fejét.
- Csak egy ostoba ünnep, hogy megemlékezzünk a tél beálltáról.
Örömtüzeket meg azért gyújtunk, hogy a máglyák hamujával beboríthassuk
a szántóföldeket.
- Ami valójában áldozat az isteneknek, hogy vigyázzanak a ter-
mésre!
- Ami valójában csupán trágyázás.
- Legalábbis szerinted - mordult fel Celaena, aztán lerúgta magáról
a takarókat. Felkelt. Megigazította átizzadt hálóköntösét. Bűzlött az
izzadságtól. A fiatalember felmordult, de a nyomába eredt.

- Sohasem gondoltam volna, hogy babonás vagy. Ezt hogyan lehet
összeegyeztetni a választott hivatásoddal?
Dühös pillantást vetett rá a válla fölött, mielőtt bement volna a
fürdőszobába. Chaol a nyomában maradt. A lány megtorpant a küszöbön.
- Segítesz megmosakodni? - kérdezte. Chaol megdermedt. Rájött,
hogy milyen ostoba hibát követett el. Válasz helyett ingerülten becsapta az
ajtót.
Amikor Celaena elkészült, a kapitány az étkezőben várta. A lány hajából
víz csöpögött a padlóra.
- Otthon nem kapsz reggelit?
- Még mindig a válaszodra várok.
- Mire is kellene válaszolnom? — kérdezte az orgyilkos, majd leült
az asztalhoz, és zabkását szedett a tányérjába. Most már csak egy adag...
mégis inkább három adag cukor kell bele. Meg persze egy kis forró tejszín
és...
- Elmész a templomba?
- Templomba mehetek, a lakomára meg nem? - felelte Celaena tele
szájjal.
- Senkit sem szabad megakadályozni benne, hogy eleget tegyen a
vallás előírásainak.
- A lakoma talán nem...
- Csupán a falánkság és a kicsapongás ünnepe.
- Értem, világos - biccentett, és újabb kanálnyi zabkását vett a
szájába. Egyszerűen imádta ezt az ételt! Mi lenne, ha keverne bele még egy
kanál cukrot?
- Na, akkor mész vagy nem mész? Mert, ha mész, akkor indul nunk
kell.
- Nem - felelte a lány tele szájjal.

- Babonás nőszemély létedre miért kockáztatod meg, hogy magadra
vond az istenségek haragját? Azzal, hogy nem veszel részt az istentiszteleten.
Eddig azt hittem, hogy egy orgyilkos számára sokkal fontosabb a halottak
napja.
Celaena savanyú képet vágott, de közben nyugodtan evett tovább.
- A magam módján élek vallásos életet. Lehet, hogy még áldozatot is
bemutatok. Egyet vagy kettőt. Amilyen illik hozzám.
A fiatalember felkelt. A kardja markolatára tette a kezét.
- Viselkedj tisztességesen, amíg távol vagyok! Felesleges volna
túlságosan is kicicomáznod magadat. Brullo szólt, hogy délután edzeni
fogtok. Hiszen holnap vár a következő erőpróba.
- Már megint? De hát csak három nappal ezelőtt volt az előző -
méltatlankodott a lány. Lóhátról kellett vadászgerelyt haj ítaniuk. A csuklója
még mindig sajgott.
A kapitány azonban néma maradt. A lakosztályba visszatért a csend. Bár
szerette volna elfelejteni a korbács hangját, a csattogás még mindig ott
visszhangzott a fülében.


Dorian Havilliard mélységes megkönnyebbülést érzett, amikor vég- re-
valahára véget ért az istentisztelet. Sietve elindult a palota folyosóin. A vallás
tanításai nem győzték meg, és nem is ragadták magukkal. Hosszú órákon
keresztül ült a templom padján. Imát ima után darált le, és mostanra már
kétségbeesetten vágyott egy kis friss levegőre. Meg magányra.
Összeszorította a fogát, nagyot sóhajtott, és megdörzsölte a halántékát.
Kisietett a kertbe. Néhány udvarhölgy mellett haladt el. A szépségek
pukedliztek, és a legyezőjük takarásában vihogni kezdtek. Dorian


komor arccal biccentett, ahogy elviharzott mellettük. Az anyja ki használta a
hosszú szertartást, és sorra bemutatta a szóba jöhető menyasszonyjelölteket.
A hercegnek minden lelkierejére szükség volt ahhoz, hogy ne kezdjen el
fennhangon üvölteni.
Amikor határozott léptekkel megkerülte a sövényt, kis híján nekiütközött
egy kékeszöld bársonyruhát viselő alaknak. Pont ilyen volt a hegyi tavak
színe is. Úgy ragyogott, mint az a drágakő, ami nek még mindig nem tudta a
nevét. Igazából az sem zavarta, hogy a ruha szabása nagyjából száz évvel
ezelőtt mehetett ki a divatból. A másik sétáló arcába nézett, és szélesen
elmosolyodott.
- Nahát, Lillian úrnő! - szólalt meg mélyen meghajolva. Utána a
másik két alak felé fordult. — Nehemia hercegnő, Westfall kapitány!
Tekintete visszatért az orgyilkos ruhájára. Olyan volt a szövete, mint a
folyó eleven vize. Nagyon is tetszettek a hullámai.
- Milyen szépen felöltözött. Ünnepélyesen.
Celaena gyilkos pillantással válaszolt.
- Lillian kisasszony cselédei az istentiszteleten vett ek részt, amikor
a hölgy felöltözött - magyarázta Chaol. - Semmi mást sem talált, amit
egyedül is felvehetett volna.
Hát persze. A fűző felvételéhez mindenkinek segítségre van szüksége. A
fejedelmi udvar díszruhái pedig felértek egy-egy kisebb útvesztővel.
Rengeteg titkos kapocs és szalag rejtőzött bennük.
- Mélységes bocsánatkérésem, hercegi nagyuram! - szólalt meg a
lány. A szeme dühösen ragyogott. Az arca kipirult. - Mélységesen sajnálom,
hogy öltözékem nem felel meg a nagyúr kényes ízlésének.
- Nem, dehogyis! - vágta rá gyorsan Dorian, és a lány lábára nézett.
Az orgyilkos piros cipőt viselt. Úgy ragyogott, mint ősz végén az érett
bogyók a bokrokon. - Nagyon csinos vagy. Csak egy kicsit... Idejétmúlt.

Néhány évszázaddal.
A lány arcára kiült a döbbenet. A herceg ekkor Nehemia felé fordult.
- Kérlek, bocsáss meg! — szólította meg összeszedve minden nyelv-
tudását. Meglehetősen gyengén beszélte Eyllwe nyelvét. - Hogy vagy?
A hercegnő tekintete jókedvűen felragyogott, amikor meghallot ta a
fiatalember ügyetlen próbálkozását, de udvariasan biccentett.
- Jól vagyok, fenséges herceg - válaszolta a vendég a közös nyel ven.
Dorian tekintete a két külföldi testőr felé villant. A harcosok ott álltak a
közelben. Feszülten figyelték a környéket. A herceg vére hangosan
dübörgött a halántékában.
Perrington nagyúr már hetek óta amellett erősködött, hogy dobjanak át
még nagyobb katonai erőt a meghódított országba. Könyör telenül le akart
számolni a lázadókkal, hogy utána a világ egyetlen országa se merje
megkérdőjelezni Adarlan uralmát. Ráadásul az idős herceg tegnap
benyújtott egy új tervet is. Nem csupán néhány légiót vezényelnének át
Eyllwe-be, de lefognák Nehemiát is. A hercegnőt túszul ejtve akarta
elrettenteni a lázadókat az esetleges bosszúállástól. Doriannak nagyon nem
tetszett az elképzelés, hogy ilyen alantas módszerrel éljen. Hosszú órákon
keresztül érvelt a terv ellen. Bár a királyi tanács néhány tagja ugyancsak
hangot adott nemtetszésének, a jelenlevők többsége mégis úgy vélte, hogy a
nagyúr által javasolt módszer igenis helyénvaló. Dorian minden
ékesszólását latba vetve legalább arra rá tudta venni a tanácsot, hogy a
döntés meghozatalával várják meg atyja visszatértét. Ezzel időt nyert. Ki
fogja használni, hogy a maga oldalára állítsa a nagyúr néhány támogatóját.
A herceg sietve lesütötte pillantását. Nem akart Nehemiára nézni.
Legszívesebben figyelmeztette volna. A birodalom koronahercegeként
azonban ezt nem tehette meg. Ha Nehemia az előre egyeztetett időpont előtt
távozik a fővárosból, abból Perrington egyből

rájön, ki figyelmeztette az ellenséget. És habozás nélkül beárulná a
királynál. Doriant amúgy is rendkívül feszült viszony fűzte az apjához.
Semmi szüksége sem volt rá, hogy a lázadók támogatójaként bélyegezzék
meg.
- Részt veszel ma este a lakomán? - kérdezte végül a hercegnőtől.
Minden önuralmát összeszedve felemelte a fejét, és semmitmondó
arckifejezéssel a vendégre nézett. Nehemia Celaena felé fordult.
- Te ott leszel? - A lány gonosz kis mosolya jól jelezte a közeledő
bajt.
- Sajnálatos módon más irányú elfoglaltságaim vannak. Ugye jól
mondom, fenséges herceg?
Az orgyilkos nem is próbálta meg eltitkolni az ingerültségét. Chaol
köhögni kezdett. Valamiért hirtelen hihetetlenül érdekesnek találta a
bokrok között ragyogó bogyókat. Dorian magára maradt.
- Ne engem hibáztass! - vágta rá talpraesetten. - Hetekkel ezelőtt
beleegyeztél abba, hogy részt veszel azon a bizonyos résvári mulatságon.
A lány szeme megvillant, ám a hercegnek esze ágában se volt visz-
szakozni. Egyszerűen nem vihette magával a lakomára. Ahhoz túl ságosan is
szemmel tartották. Az emberek kérdezősködni kezdenének. Túlságosan is
sokan. Ezenfelül pedig abban a tömegben nehéz lett volna szemmel tartani
az orgyilkost.
Nehemia savanyú pillantást vetett Celaenára.
- Akkor hát nem mész?
- Nem, de biztosra veszem, hogy ti nagyon jól fogjátok érezni ma-
gatokat - válaszolta a lány, azután átváltott a sötét bőrű vendég nyel vére, és
úgy folytatta. Dorian minden nyelvtudását összeszedve megértette a
magyarázat lényegét. Ha jól vette ki a szavait, akkor az or gyilkos arról
beszélt, hogy „ő hercegi fensége kiválóan ért a hölgyek

szórakoztatásához”. Nehemia harsányan felkacagott. Dorian elvörösödött.
Ez a két nőszemély mindenkit kikészít. Az istenek legyenek kedvesek az
áldozataikhoz.
- Na kérem, mi nemcsak nagyon fontos személyek vagyunk, de
rendkívül sok a dolgunk is — folytatta Celaena, és belekarolt a hercegnőbe.
Lehetséges, hogy iszonyatos, végzetes hibát követtek el, ami kor
megengedték, hogy ezek ketten összebarátkozzanak? - Így aztán már
mennünk is kell. Jó napot kívánok fenséges nagyuramnak!
A lány mélyet pukedlizett. Az övét díszítő vörös és kék drágakövek
felvillantak a nap fényében. Kicsit távolabbról még hátranézett, és a válla
fölött rávigyorgott Dorianra, miközben elvezette a hercegnőt a kert mélyére.
A fiatalember gyilkos pillantást vetett Chaolra:
- Köszönöm a segítséget!
A kapitány együtt érzően megveregette a vállát.
- Azt hiszed, hogy ez kellemetlen volt? Akkor még nem láttad őket,
amikor tényleg beindulnak.
Savanyú képpel a két nő után sietett.
A herceg legszívesebben üvölteni kezdett volna. Kis híján tépni kezdte a
haját. Azon a múltkori éjjelen olyan csodálatosan érezte magát Celaena
társaságában. Nagyon is remekül. Az elmúlt néhány hét során azonban
minden idejét lekötötték a királyi tanács ülései és az udvar szertartásai.
Képtelen volt meglátogatni a lányt. Ha aznap este nem lett volna ez a
lakoma, akkor Dorian újra el mehetett vol na hozzá. Esze ágában sem volt
felbőszíteni a ruhájára tett megjegyzésével. Mondjuk a lány tényleg idejétmúlt
öltözéket viselt. Honnan a csudából tudhatta volna, hogy az orgyilkost
ennyire felbőszítette, hogy nem hívták meg a lakomára? Csak hát...
A herceg megfordult, és duzzogva elindult a kutyaólak irányába.

Celaena savanyúan mosolygott, és a kezével végigsimította a gondosan nyírt
sövényt. Hogy a fenébe gondolhatta azt, hogy szép a ruhája? Pedig mennyire illik
az ünnephez!
- Nem-nem, fenséges hercegnő — magyarázta Chaol lassan, nagyon
érthetően Nehemiának. Fontosnak tartotta, hogy a hercegnő megértse a
szavait. - Nem katona vagyok, hanem testőr.
- Az a kettő van ugyanaz - válaszolta a hercegnő nehezen érthető,
meglehetősen furcsa kiejtéssel. Ennek ellenére Chaol nagyon is felfogta a
lényeget. Ingerült arcot vágott. Celaena alig tudta eltit kolni kárörömét.
Az elmúlt két hét folyamán többször is találkozott Nehemiával. A legtöbb
esetben csupán rövid ideig sétálhattak együtt, vagy közösen étkeztek. Sok
mindenről beszélgettek. Megtudta, milyen volt a hercegnő ifjúkora Eyllwe-
ben, hogy mit gondol Résvárról, és hogy aznap melyik udvaronc bőszítette
fel a fenséges vendéget. Celaena örömmel hallotta, hogy a barátnője szinte
mindenkit kibírhatatlan fajankónak tartott.
- Nem képeztek ki arra, hogy a csatatéren harcoljak - magyarázta
Chaol rosszkedvűen.
- De akkor is ölni fogsz a királyod parancsára.
A királyod? Nehemia ugyan nem beszélte folyékonyan a birodalom nyelvét,
de kellőképpen okos volt ahhoz, hogy tudja, mi t is fejez ki ezzel a rövid
mondattal. Arra utalt, hogy Chaol királya nem az ő ura. Celaena szívesen
hallgatta volna, akár órákon át, ahogy Nehemia dühöngve gyalázza Adarlan
királyát, ám most a kertben voltak. Könnyen kihallgathatják a szavaikat. A
lány megremegett, és a barátnője szavába vágott, mielőtt Nehemia
folytathatta volna.


- Azt hiszem, semmi értelme vitatkoznod vele, Chaol - és könyökkel
oldalba bökte a testőrség kapitányát. - Lehet, hogy nem kellett volna Terrin
javára lemondanod a címedről. Nem kérhetnéd vissza a főnemesi rangodat?
Akkor lényegesen egyszerűbb volna a helyzet.
- Honnan a csudából tudod az öcsém nevét?
A lány megvonta a vállát. Nem igazán értette, hogy miért lángol annyira
a férfi tekintete.
- Hiszen te magad mondtad. Már miért ne emlékeznék rá?
Chaol ma nagyon jól nézett ki. A haja színe illett aranyként csil logó
bőréhez. A hajfürtök nem takarták el teljesen a homlokát. Izgalmas volt
látni, ahogy félresöpörte az arca elől.
- Remélem, élvezni fogod a lakomát. Főleg úgy, hogy én nem leszek
ott — folytatta az orgyilkos rosszkedvűen. A fiatalember felhor kant.
- Hát ez zaklatott fel ennyire, hogy téged nem hívtak meg?
- Dehogyis! — felelte a lány, és a hajfonatát ingerülten a válla mögé
dobta. — Csak hát... Biztos remek mulatság lesz. Tánc meg ilyesmi.
Mindenki szereti az ilyesmit.
- Hozzak neked valamilyen kis emléket a kicsapongásból?
- Egy kóstolónak örülnék. Mondjuk egy egészben sült birkának.
A veszekedők fölött kéken ragyogott az égbolt.
- Ez a lakoma cseppet sem érdekes ám - védekezett Chaol. - Pont
olyan, mint bármilyen más vacsora. Biztosíthatlak róla, hogy a bárány
száraz lesz és rágós.
- Milyen barátom vagy, hogy nem viszel magaddal, vagy nem
maradsz velem?
- Mi az, hogy a barátod? - mordult fel a kapitány. A lány elpirult.
- Hát talán helyesebb volna, ha „duzzogó kísérőnek” neveznélek.
Vagy „vonakodó ismerősnek”, ha az jobban tetszik - töprengett,

ám ekkor legnagyobb meglepődésére a fiatalember elmosolyodott. A
hercegnő ezt a pillanatot választotta, hogy megragadja Celaena kezét.
- Te leszel a tanárom! - kiáltotta az anyanyelvén. - Taníts meg arra,
hogyan beszéljem jobban a nyelveteket! El akarom sajátít ani az írásotokat
is. Hogy jobban tudjam olvasni a betűiteket, mint most. Akkor ráadásul
megszabadulok azoktól az iszonyatosan unalmas, vén fajankóktól, akiket itt
oktatóknak hívnak.
- De hát... - kezdte volna Celaena a közös nyelven, de elsápadt.
Elfogta a lelkiismeret-furdalás azért, mert ilyen hosszú időn át ki hagyta
Nehemiát a beszélgetésből. Jobban belegondolva nagyon is mulatságos dolog
lenne, ha az előkelő vendég folyékonyan beszél né mind a két nyelvet. Csak
hát Chaol folyton akadékoskodott, ha a foglya találkozni akart Nehemiával.
A kapitány mindig ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje. Szemmel akarta
tartani. Soha az életben nem egyezne bele abba, hogy végigülje a tanulás
óráit. Akkor hát hazudni kell. — Nem is tudom, hogyan taníthatnálak meg
a nyelvünkre.
- Ostobaság! - csattant fel Nehemia. — Igenis megtanítasz! Miután...
Miután befejezted azt, amit ezzel az alakkal szoktál művelni. Mindennap egy
órát vacsora előtt.
Elszántan felemelte a fejét. Világosan a vendéglátói tudtára adta, hogy
ellenkezésnek pedig helyen nincs. Celaena nagyot nyelt, majd magára öltve
egy ájtatos manó szelíd arckifejezését, Chaol f elé fordult. A kapitány
gyanakodva figyelte a két nőt.
- A hercegnő azt kívánja, hogy mindennap vacsora előtt tanít sam a
nyelvünkre.
- Attól tartok, hogy ez lehetetlen - felelte Chaol. A lány azonnal
lefordította a válaszát. Nehemia olyan pillantást vetet t a tisztre, amitől az
embereket általában kiverte a hideg veríték.

- Miért nem? - förmedt rá, aztán az anyanyelvére váltott. — Ő
okosabb, mint a palota legtöbb lakója.
Chaol szerencsére valamennyire megértette a kifakadás lényegét.
- Nem hinném, hogy...
- Talán nem én vagyok Eyllwe hercegnője? - vágott a szavába
Nehemia a közös nyelven.
- Fenséges hercegnő - kezdte volna Chaol, de Celaena egy intéssel
elhallgattatta. A fekete és félelmetes óratorony közelében jártak. Csakhogy
most Káin térdelt a förtelmes építmény előtt. Lehajtotta a fejét, és valamit
bámult a földön.
Meghallva az érkezők lépteit, a vadember azonnal felkapta a fe jét.
Szélesen elvigyorodott, és felkelt. A kezét föld borította. Mielőtt Celaena
alaposabban is szemügyre vehette volna vetélytársát, hogy fényt derítsen
különös viselkedése okára, a harcos odabiccentett Chaolnak, és elsétált a
torony mögé.
- Mocskos gazember! - suttogta a lány, és képtelen volt a tekintetét
levenni onnan, ahol a vetélytársa eltűnt.
- Ki ez az alak? - kérdezte Nehemia az anyanyelvén.
- A királyi hadsereg katonája - hangzott a válasz. - Jóllehet most
Perrington herceget szolgálja.
Nehemia is Káin után fordult. Összevonta fekete szemöldökét.
- Van benne valami, ami miatt legszívesebben beverném a pofáját.
- Örülök, hogy más is így érez — kacagott fel Celaena. Chaol néma
maradt, amikor folytatták az útjukat. A két nő a férfi mögött lépdelt.
Keresztülsétáltak az óratorony parányi udvarán. Celaena a földre pil lantott.
Káin az előbb még ott térdelt. A harcos kikaparta a földet a kockakőbe
vésett különös jelből. A mélyedés most már sokkal világosabban látszott.

- Szerinted ez mi lehet? - kérdezte Celaena a hercegnőtől, és a kőbe
metszett jelre mutatott. Káin vajon miért akarta kitisztítani?
- Rémjel - felelte a hercegnő. A különös szót a közös nyelven
mondta ki.
Celaena felhúzta az egyik szemöldökét, de csupán egy körbezárt
háromszöget láttak.
- Ismered ezeket a jelzéseket? - kérdezte. Rémjel? Hát ez különös!
- Dehogyis! - vágta rá Nehemia azonnal. - Egy rég kihalt, ősi vallás
használt ilyeneket.
- Melyik vallás? — tudakolta a lány. - De nézd csak, ott egy másik!
Alig néhány lépésnyi távolságban felfedezett egy másik vésetet is.
A függőleges vonal közepéből ferde vonal indult el fölfelé.
- Ne is törődj velük! - csattant fel a hercegnő. Celaena meglepetten
nagyot pislogott. — Jó oka van annak, hogy elfelejtették az ilyesmit.
- Ti meg miről beszélgettek? — méltatlankodott Chaol. A fogoly
röviden összefoglalta a beszélgetésük lényegét. Amikor befejezte, az ifjú
összeszorította az ajkát, és néma maradt.
Továbbsétálva Celaena észrevett egy újabb jelet is. Nagyon különös
alakja volt. A parányi gyémánt két oldalából egy-egy ferde vonal állt ki. A
drágakő alsó és felső csúcsát szokatlanul megnyújtot ták. Az alakzat
tökéletesen szimmetrikusnak látszott. Vajon ezeket a jeleket a király
parancsára vésték ide, vagy már akkor is itt vol tak, amikor felépíttette az
óratornyot? Nehemia olyan feszülten bámulta a lány homlokát, hogy
Celaena önkéntelenül is megkérdezte:
- Koszos lett a képem?
- Nem — vágta rá a hercegnő, akinek mintha valahol másutt jártak
volna a gondolatai. Összehúzta a szemöldökét, és továbbra is az or gyilkos
homlokát tanulmányozta. A következő pillanatban azonban

már olyan vad tekintettel meredt a barátnőjére, hogy az orgyilkos majdnem
hátrahőkölt. - Semmit sem tudsz a rémjegyekről?
Megkondultak az óratorony harangjai.
- Semmit - felelte a lány. - Semmit sem tudok róluk.
- Te eltitkolsz valamit - suttogta Nehemia az anyanyelvén. Úgy
tűnt, mégsem vádaskodott. - Te jóval több vagy annál, mint ami nek látszol,
Lillian.
- Tessék... Na szóval, remélem, hogy több is vagyok ezeknél a
kényeskedő udvaroncoknál - felelte a lány megjátszott önelégült séggel.
Szélesen elvigyorodott. Azt remélte, hogy Nehemia befejezi ezt a különös
viselkedést. A tekintete valósággal lyukat perzselt Celaena homlokába. - Mi
lenne, ha megtanítanál még jobban az anyanyelvedre?
- Feltéve, ha cserében megtanítasz a ti elképesztő nyelvetekre -
vágta rá azonnal a hercegnő, ám a hangjából némi távolságtartás érződött.
Mégis mire figyelhetett fel? Mi miatt lett ennyire bizal matlan?
- Áll az alku — felelte Celaena leheletnyi mosollyal. - Neki viszont ne
áruljuk el! Westfall kapitány délutánonként békén szokott hagyni. A vacsora
előtti óra tökéletes időpontnak tűnik.
- Akkor holnap ötre jövök — biccentett Nehemia. Elmosolyodott, és
határozottan megindult előre. Fekete szemében fellángolt valami. Celaena
sietve a nyomába eredt.
CELAENA AZ ÁGYÁBAN FEKÜDT. A holdfény padlón tündöklő tócsáját
bámulta. A ragyogás kitöltötte a kőlapok közötti poros réseket. Mindent
elborított a kékes árnyalatú, ezüstös ragyogás. Valamiért úgy érezte, mintha
csak belefagyott volna egy örökké tartó pillanatba.
Az orgyilkos nem félt az éjszakától, bár nem is igazán kedvelte a sötét
órákat. Éjszaka aludni szokott, vagy éppen lesben állni, vadászni és
gyilkolni. Olyankor, amikor felragyogtak a csillagok, szikrázó szépségük
miatt csodálatosan parányinak és jelentéktelennek érezte magát.
Most elkomorodott. Még csak éjfélre járt az idő, és bár másnap újabb
próba várt rájuk, mégsem tudott elaludni. A szeme túlságosan elnehezült,
hogy olvasni próbáljon. Nem mert zongorázni sem, mert attól tartott, hogy
újabb kellemetlen közjáték várna rá. Arra pedig semmiképpen nem lett
volna hajlandó, hogy álmodozva töprengjen a lakoma csodáin. Még mindig
a smaragdzöld ruháját vi selte. Lusta volt átöltözni.


Végighúzta az ujjait a holdfény vonalán. Elérte a szőnyeggel borított
falat. A különös faliszőnyeg igencsak réginek tűnt. Nem nagyon törődhettek
vele mostanában. Egy erdei jelenetet ábrázolt. A sűrű vadon fái között
rengeteg állatot fedezett fel. A kép alsó részében egy asszony állt. A
faliszőnyegen ő volt az egyetlen emberi alak.
Az életnagyságban ábrázolt nő figyelemre méltó szépség lehetett. Bár a
haja ezüstösen csillogott, az arca fiatal maradt, és földig érő, fehér ruhája
mintha csak meglibbent volna a holdfényben... Celaena megdöbbenve felült
az ágyon. Tényleg mozgott kicsit a faliszőnyeg? Az ablakra sandított. Az
bizony be volt zárva. A falikárpit alja azonban leheletnyit akkor is
kipúposodott. Nem oldalra mozdította el a huzat.
— Csak nem?
Bizseregni kezdett a bőre. Meggyújtott egy gyertyát, és odalépett a
falhoz. A szőnyeg mozdulatlanná dermedt. Lehajolt, megragadta az alját, és
a magasba emelte. Csupán követ látott. Vagyis... Még jobban felhúzta a
nehéz szövetet, majd begyűrte egy láda mögé, nehogy visszahulljon. A falon
több vékony vonal is látszott. Az egyik eltért a többitől. Utána pedig alig
háromlábnyi távolságra oldalt fel fedezett egy másikat is az előzővel
párhuzamosan. Mind a kettő a padlóból indult ki, és alig valamivel Celaena
feje fölött...
De hát ez egy ajtó!
Nekivetette a vállát a kőlapnak. Amikor sikerült kicsivel beljebb
nyomnia, a szíve majdnem kiugrott a helyéről. Újra nekifeszült. A gyertya
lángja megremegett a kezében. Az ajtó halk nyikorgással beljebb mozdult. A
lány felnyögött, és minden erejével megtaszít otta. A bejárat feltárult.
Egy sötét folyosó torkolatába bámult.

A fekete mélységből lágy huzatot érzett. Hátrafújta kócos hajszálait.
Celaena megborzongott. Miért a szoba irányába fújt a szél? És egészen
pontosan, mikor is kezdett el fújni?
Az ágy felé pillantott. A lepedőn több könyv is feküdt. Ezeket ma éjjel
már nem fogja elolvasni. Belépett a folyosóra.
A gyertyafényben látszott, hogy a járatot kőből építették. Mindent vastag
porréteg takart. Visszalépett a szobába. Megfelelő fel szerelés nélkül nem
szabad felfedezőútra indulni. Milyen kár, hogy nincs kardja, vagy legalább
egy tőre. Letette a gyertyát. Jó volna egy fáklya is. Vagy legalább még
néhány gyertya. Bár remekül mozgott a sötétben, annyira azért nem volt
ostoba, hogy megbízzon benne.
Az izgalomtól remegve körülnézett a lakosztályban. Philippa var-
rókosarából kivett két jókora pamutgombolyagot. Magához vett három
krétadarabot, és az egyik kezdetleges kését. Három gyertyát bedugott a
köpenye zsebébe. A vastag ruhát szorosan maga köré tekerte.
Újra ott állt a sötét folyosó torkában. Iszonyú sötétség fogadta. A homály
mintha csak hívogatta volna. Továbbra is érezte a huzatot.
Az egyik széket beerőltette az ajtóba. Nem örült volna, ha vélet lenül
elzáródik a visszaút, és örökre csapdába kerül. Az egyik gombolyag végét a
szék hátához kötötte. Öt csomót is rakott rá, nehogy kioldódjon. A szabad
kezével erősen tartotta a gombolyagot. Ha el tévedne, a fonalat követve
vissza tud találni. Indulás előtt gondosan a helyére engedte a faliszőnyeget.
Eltakarta vele az ajtót. Ha valaki benéz a hálószobába, nem fogja
észrevenni.
Elindult a hideg, de száraz járatban. Mindent pókháló borított, és
egyetlen ablakot sem látott. Egy rendkívül hosszú lépcső tetején találta
magát. A gyertya nyomorúságos fényénél nem sokat látott. Feszültté vált,
amikor elindult lefelé. Egyetlen hangos zaj is elég lett

volna, hogy visszameneküljön a szobájába. A csendet azonban semmi sem
törte meg. Halotti némaság fogadta a tökéletesen elfelejtett járatban.
A magasba emelte a gyertyát. Ahogy továbbment, a köpenye széles sávot
rajzolt a porral borított lépcsőre. Hosszú perceken át haladt. Hiába keresett
valamilyen jelet vagy vésetet a falakon, semmit sem látott. Lehetséges, hogy
régen csupán a cselédek használták ezt a lépcsőt? A gondolattól kissé
elfogta a csalódás.
Nemsokára elérte a lépcső alját. Három, teljesen egyforma, sötét és
méltóságteljes ajtó előtt állt. Hol járhat vajon? Igencsak nehezére esett
elhinni, hogy tényleg el lehet felejteni egy ilyen hosszú járatot egy olyan
kastélyban, amelyikben valósággal nyüzsögtek az emberek.
A három ajtó előtt por borította a padlót. Egyetlen lábnyomot se látott.
Celaena pontosan tudta, hogy mi szokott az ilyen titkos átjárókban a
hívatlan vendégekre várni. Magasba emelte a gyertyát, hogy megvizsgálja
az ajtók boltívét. Olyan feliratot keresett, ami esetleg jelezte volna, hogy
milyen szörnyűséges halál vár az engedély nél küli betolakodóra, ha az
keresztülmerészkedik az ajtón.
Alaposan megnézte magának a kezében tartott gombolyagot. Már csak
egy kicsi volt belőle. Letette a gyertyát, és a zsinór végéhez kötötte a másik
gombolyagot. Lehet, hogy még egyet hoznia kellett volna magával? Hát
legalább kréta lapult még a zsebében.
A középső ajtót választotta, ha másért nem, akkor azért, mert az előtt állt.
Az ajtó túloldalán a lépcső tovább ereszkedett lefelé. Amennyire látta,
egészen sokáig folytatódott. Lehet, hogy már a kastély alatt jár? A folyosó
még jobban kihűlt, és párássá vált a levegő. Megváltozott a gyertyaláng
fénye.

Ebből a járatból számos oldalfolyosó nyílt, de Celaena úgy döntött, hogy
egyenesen folytatja útját. A levegő lépésről lépésre párásabbá vált. A
falakról víz csöpögött. A követ az évszázadok során kifejlődött, nedvesen
csillogó gomba borította. Piros bársonycipője átázott a nedves padló miatt.
Már azon volt, hogy visszafordul, amikor elölről meghallotta a halk zajt.
Folyóvíz zúgását hallotta. Mégpedig lassú vízét. Ahogy továbbhaladt, a
folyosó egyre jobban kivilágosodott. De nem gyertya fényét látta, hanem a
hold egyenletes, fehér ragyogását. Bizony, a holdfényt!
A fonal végére ért. Letette a földre. A járat egyenesen folytatódott, ezért
nem kellett bejelölnie, merre ment tovább. Tudta, hogy mi vár rá a végén.
Megpróbálta elhessegetni a reményt. Attól félt, hogy csalódni fog, ha
nagyon belelovalja magát a dologba. Ha valóban az van ott, amire számít.
Sietni kezdett. Kétszer is megcsúszott. A szíve olyan hangosan dobolt, hogy
attól tartott, mindjárt beszakad a dobhártyája. Megpillantott egy boltíves
ajtót. Azon túl pedig... Azon túl...
Döbbenten bámulta a kastélyból nyílegyenesen kifelé áramló vi zet. A
csatorna rendkívül büdös volt. Iszonyatosan büdös.
Megállt a partján, és alaposabban szemügyre vette a széles pa takra nyíló
nyitott kaput. A patak alighanem a tengerbe vagy az Averybe folyik.
Egyetlen őrt sem látott, és a vízig leérő vasrácsot nem rögzítették
lakatokkal. A fémhegyek csupán annyira nyúltak a mélybe, hogy a szemét
még könnyedén átlebegjen alattuk.
Mindkét parton négy kisebb csónak hevert. Számos más ajtó is -
némelyik fából, némelyik meg vasból készült - nyílott ere a kijáratra. Talán
ez lehetett a király menekülési útvonala. Figyelembe véve azonban, hogy a
csónakok félig már el rohadtak, az orgyilkos gyanakodni kezdett, hogy az
uralkodó esetleg nem is tud erről az egérútról.

Odasietett a vasrácshoz. Keresztüldugta a kezét az egyik nyíláson. Az
éjszakai levegő hideg volt, de nem fagyos. A patak túlsó partján fák
magasodtak. Alighanem a palota hátsó oldalára jutott. A tenger re néző
falhoz... De vajon rejtőzködnek odakint őrszemek? Felvett egy kődarabot a
padlóról. A mennyezet egyik darabkája hullott oda. Átnyúlt a rácson, és jó
messzire a vízbe dobta a követ. Nem hallotta vértezet nyikorgását, sem őrök
halk káromkodását. Gondosan körülnézett odakint. Észrevette a kart,
aminek a segítségével fel lehetett nyitni a csónakokhoz vezető kaput.
Letette a gyertyát, levette a köpenyét, és kiürítette a zsebét. A falnak vetette
a hátát, megkapaszkodott, majd az egyik, utána pedig a másik talpát is
nekiszorította a kapunak.
Nem lesz nehéz kinyitnia a kijáratot. Zabolátlan jókedve támadt. Vadnak
és szilajnak érezte magát. Mégis mi a fene keresnivalója vol na a palotában?
Miért vesz részt ő, Adarlan orgyilkosa egy ilyen nevetséges erőpróbán?
Miért kellene bebizonyítania, hogy ő a legjobb? Hiszen ezzel tökéletesen
tisztában van!
A többiek már bizonyára kivétel nélkül berúgtak. A foglyuk szépen
odasétálhat az egyik kevésbé megviselt csónakhoz, hogy eltűnjön az
éjszakában. A kapu kellőképpen feltárult. Visszamászott a köpenyéért.
Elképesztő, hogy ezek a fajankók tényleg azt gondolták, képesek lesznek
majd megszelídíteni!
A lába megcsúszott a nedves kövön. Kis híján felkiáltott, de aztán
megragadta a rácsot. Halkan káromkodni kezdett, mert a térdét beverte a
kapuba. Nekisimult a rácsnak. Becsukta a szemét. Csak a víz zúgását
hallotta.
Amikor megnyugodott a szívverése, újra tapogatózni kezdett a lábával. A
holdfény valósággal elvakította. Olyan erővel ragyogott, hogy kis híján
kioltotta a csillagokat.

Nagyon is tudta, hogy innen már könnyedén elszökhet. Viszont
ostobaság volna elmenekülni. A király valahogy úgyis megtalálja majd.
Szégyent hozna Chaolra. A fiatalember elveszítené a beosztását. Nehemia
hercegnő pedig magára maradna. Egyedül a sok idi óta társaságában.
Ráadásul...
Az orgyilkos megtorpant, és dacosan kihúzta magát. Nem fog el futni
előlük, mintha csak közönséges bűnöző lenne. Farkasszemet néz
mindegyikkel, még a királlyal is. Tisztes küzdelemben nyeri el a
szabadságát. Mégis mi értelme volna annak, ha lemondana az ingyen
szállásról, ellátásról és kiképzésről? Egy darabig még nyugodtan maradhat.
Ezenkívül pedig a szökése előtt kellő mennyiségű készletet kell
felhalmoznia. Ez akár heteket is igénybe vehet. Semmi értelme kapkodni.
Visszamászott a rács túloldalára, és felvette a köpenyét. Győzni fog. A
győzelem után pedig, ha egyszer majd úgy dönt, hogy meg akar szökni a
zsarnokoskodó király elől... Akkor pontosan tudni fogja, hol nyílik a kiút.
Ennek ellenére nem szívesen ment még vissza a hálószobájába. Hálásan
fogadta a visszaúton a folyosót betöltő csendet. Lábizmai már sajogtak a sok
lépcső miatt. Mégis csak azt tette, amit tennie kellett.
Nemsokára visszaért a hármas elágazáshoz. Vajon milyen csalódá sok
várják a két másik ajtó mögött? Már nem is érdekelték a titkok. Ekkor
azonban ismét feltámadt a szél. A huzat olyan erővel fújt jobb kéz felé, hogy
a lány önkéntelenül is tett egy lépést. A karján felállt a szőr, amikor
észrevette, hogy a gyertya lángja meghajolt, és a mindent elnyelő sötétség
felé mutatott. Odalent mintha sűrűbb homály uralkodott volna, mint bárhol
a föld alatt. A huzatba halk suttogás is vegyült. Rég elfelejtett nyelveken
szólt a lányhoz. Megremegett,

és úgy döntött, hogy inkább a másik utat választja. A bal oldali be járathoz
lépett. Samhuinn éjszakáján bajba kerül az, aki odafigyel a sötétség
suttogására.
A huzat ellenére ezen a folyosón elég meleg volt. Elindult felfelé a
csigalépcsőn. A suttogás elhallgatott. Egyre feljebb és feljebb jutott. Csupán
a léptei zaját és a saját zihálását hallotta. Amikor felért, a nyílegyenes
folyosóról egyetlen oldaljárat sem ágazott el. A folyosó mintha a végtelenbe
tartott volna. Bár már fáradt volt, azért csak továbbment. Egy idő múlva
csodálkozva megtorpant. Csendben fülelt. Muzsikaszót hallott.
Nem is akármilyet. Valahol rengetegen mulatoztak. Aranyló fényt látott
maga előtt. Mintha csak egy ajtón vagy egy ablakon át áramlott volna ide.
A sarkon befordulva keskeny lépcsőkön haladt. Innen már egy
lényegesen alacsonyabb folyosó vezetett tovább. Annyira alacsony volt a
mennyezete, hogy le kellett hajolnia, miközben továbbment a fény irá nyába.
Nem is ajtót, nem is ablakot talált, hanem egy erős bronzrácsot.
Pislogni kezdett a ragyogástól. Amikor kitisztult a látása, odalent a
mélyben megpillantotta a palota nagy csarnokát. Javában tartott az ünnepi
lakoma.
Lehet, hogy ezeket a folyosókat a titkos megfigyelők számára alakították
ki? Elkomorodva szemügyre vette az elébe táruló látványt. Odalent több
mint száz ember evett, énekelt, táncolt... Ott volt Chaol is. Egy öregember
mellett ült, beszélgetett és...
Nevetett?
A fiatalemberből áradó boldogság látványától Celaena arcát el öntötte a
forróság. Letette a gyertyáját. Átnézett a tágas terem túl só végébe. Odaát,
közvetlenül a mennyezet alatt, szintén felfedezett

néhány rácsot. A díszesen megmunkált fémrudak mögött azonban nem
csillogott egyetlen titokzatos kém szeme sem. A lány pillantása most a
táncolok felé siklott. Észrevette közöttük a próbatétel néhány résztvevőjét.
Elegáns ruhát viseltek, ám az előkelő öltözék sem tudta elfedni, hogy
mennyire ügyetlenül táncoltak. Ott volt Nox is. A fiatalember mostanára
Celaena állandó edzőpartnere lett. Valamivel ügyesebben mozgott, mint a
többiek, ám a kiválasztott hölgynek még így is vigyáznia kellett a lábára.
De várjunk csak!
A többi résztvevőnek megengedték, hogy ott legyen az ünnepségen?
Csak neki nem? Megmarkolta a rácsot, és az arcát nekiszorí totta a fémnek,
hogy jobban lásson. Hát bizony, az asztalok mellett további bajnokjelöltek
foglaltak helyet. Még az a pattanásos képű, éppen csak hogy felserdült
orgyilkos fiú, Pelor is ott ülhetett Chaol mellett! Celaena vicsorogni kezdett.
Micsoda pofátlanság, hogy egyedül őt nem hívták meg az ünnepségre! A
szívébe hasító fájdalom épp csak enyhült egy kicsit, amikor rájött, hogy
Káint sem látja sehol a mulatozók között. Legalább akkor azt a gazembert is
ketrecbe zárva tartják.
Felfedezte a koronaherceget is. Egy ostobán vigyorgó szőkeséggel táncolt
nevetve. Annyira szerette volna gyűlölni ezt a fiatalembert. Hiszen a herceg
bajnokjelöltje, nem? Csakhogy egyszerűen képtelen volt levenni a tekintetét
az ifjúról. Nem igazán akart beszélgetni vele. Beérte azzal, hogy nézheti .
Lenyűgözte a herceg kecses mozgása. A szemében most is az a kedvesség
ragyogott, ami miatt Celaena mesélt neki Samről. Hiába volt a Havilliard
család sarja, akkor is... Szóval mindentől függetlenül szerette volna
megcsókolni.
Savanyú arcot vágva nézte, ahogy a tánc véget ért, és a koronaher ceg
megcsókolta a szőke nő kezét. Celaena elfordult a rácstól. Errefelé nem
vezetett tovább a folyosó. Visszapillantott a terem irányába.

Chaol felkelt az asztala mellől, és a tömegen keresztülfurakodva elindult
kifelé a díszes csarnokból. Mi történik akkor, ha feljön Celaena lakosztályába,
és üresen találja? Hát nem azt ígérte, hogy hoz valamilyen meglepetést a
lakomáról?
A rengeteg lépcsőfokra gondolva a lány felnyögött. Felkapta a gyertyát és
a gombolyagot, majd sietve elindult visszafelé a folyosón. Nemsokára végre
kiegyenesedhetett. Menet közben feltekerte a fonalat. Valósággal rohant
lefelé a lépcsőn. Kettesével vette a lépcsőfokokat.
Elérte a hármas útelágazást. Innen már felfelé rohant a szobája irányába.
Odafenn egyre erősebbnek látszott a hívogató világosság. Chaol azonnal
bevágja a tömlöc legmélyére, ha tudomást szerez a titkos járatról. Főleg, ha
megtudja, hogy az egyik alagút kivezet a palotából!
Izzadságban fürödve ért fel a hálószobájába. Arrébb rúgta a széket,
bezárta a kőajtót, elé húzta a faliszőnyeget. Gyorsan az ágyára vetette magát.


Dorian hosszú órákon keresztül nagyon is jól érezte magát az ünnepségen.
Most mégis ott állt Celaena ajtajában. Igazából egészen pontosan nem tudta
volna megmondani, hogy mit is keres hajnali kettőkor az orgyilkosnál. A feje
zúgott a bortól. A rengeteg tánc kimerítette. Biztosra vette, hogy elalszik, ha
leül. A sötét lakosztályban csend honolt. A herceg résnyire nyitotta a
hálószoba ajtaját, és belesett.
A lány az ágyban aludt, de még mindig azt a furcsa ruhát viselte. Az
öltözék valamiért már nem tűnt annyira zavaróan régimódinak,


ahogy beborította a piros takarót. Celaena aranyl ó haja valósággal
ragyogott. Az arcát enyhe pír borította.
Egy könyv feküdt mellette. Nyitott lapjai mintha csak arra vár tak volna,
hogy a lány tovább olvassa. A herceg megtorpant a küszöbön. Félt, hogy a
bajnoka felébred, ha beljebb lép. Milyen orgyil kos az ilyen? Még csak meg
se moccant. Ahogy aludt, cseppet sem tűnt veszedelmes gyilkosnak. Az
arcáról hiányzott az agresszió vagy a vérszomj leghalványabb jele is.
Dorian úgy érezte, ismeri a lányt. Tudta, hogy az semmilyen kö-
rülmények között sem bántaná őt. Micsoda értelmetlen gondolat. Amikor
beszélgettek, az orgyilkos cseppet sem kímélte a szavai val, a herceg
azonban mégis imádta a társaságát. Úgy vélte, hogy Celaenával bármiről
lehet beszélgetni. Bizonyára a lány is ugyanezt érezte. Hiszen még arról a
Samről is beszámolt neki, bárki is legyen a fickó! A herceg ezért most itt állt
az ajtajában az éjszaka kellős közepén. Hiszen a lány kikezdett vele, nem?
Léptek zaját hallotta. Chaol állt a háta mögött az előszoba ajtajában.
A kapitány határozottan odalépett a herceghez, és megragadta a karját.
Doriannak több esze volt annál, minthogy tusakodni kezdjen. A barátja
maga után vonszolta, keresztül az előszobán. A folyosóra nyíló ajtó előtt
álltak meg.
- Te meg mit művelsz itt? - dühöngött Chaol halkan.
- Te mit keresel itt? - vágta rá Dorian. Figyelt rá, hogy ne kiabáljon.
Teljesen jogos volt a kérdése. Talán nem Chaol emlegette állandóan, hogy
milyen iszonyatos veszélyekkel jár, ha közel engedi magát Celaenához?
Akkor meg mégis mit keres itt a fickó az éj szaka kellős közepén?
- A Rém bújjon beléd Dorian! Ez a lány orgyilkos. Könyörgöm, ugye
nem voltál már itt korábban is?

Dorian önkéntelenül elmosolyodott.
- Még csak a magyarázatod sem érdekel. Gyere innen kifelé, te vakmerő
fajankó! Gyerünk!
Chaol megragadta a herceg gallérját. Dorian talán behúzhatott volna neki
egyet, de a barátja gyors volt, mint a villám. Mielőtt észbe kaphatott volna, a
kapitány már ki is dobta a folyosóra. Az ajtó bezáródott, és halkan bekattant
a zár.
Valami különös oknál fogva Dorian nem aludt jól ezen az éjszakán.


Chaol Westfall levegő után kapkodott. Mi a fenét keresett itt? Mégis milyen
jogon bánt így Adarlan koronahercegével, miközben jómaga is meglehetősen
ostoba módon viselkedett? Képtelen volt felfogni, hogy miért gurult olyan
iszonyatos dühbe, amikor meglátta az ajtóban álló Doriant. Nem is akarta
megérteni, hogy mitől lett ennyire mérges. Több volt ez puszta
féltékenységnél. A barátja valami mi att teljesen átalakult. Olyan lett,
amilyennek Chaol nem látta még. A kapitány biztosra vette, hogy a foglyuk
még szűz. Vajon Dorian tudja ezt? Lehet, hogy ez csak még jobban felkeltette
az érdeklődését. Felsóhajtott, és óvatosan kinyitotta az ajtót. Összerezzent,
mikor a zsalu megnyikordult.
A lány felöltözve feküdt. Hiába volt gyönyörű, a külseje nem rejt hette el,
hogy milyen kegyetlenül életveszélyes. Az erőszak lehetősége ott látszott
határozott állkapcsának vonalában, a szemöldökében, és abban, hogy
tökéletesen mozdulatlanul hevert. Celaena valójában az orgyilkosok
királyának mesterien kiélezett, nagy hasznot hozó fegyvere. Egy alvó állatra,
hegyi oroszlánra vagy sárkányra hasonlított. Üvöltött róla, hogy rendkívül
erős. A kapitány


megcsóválta a fejét, és belépett a hálószobába. A lépései zaját meghallva a
lány kinyitotta a szemét.
- Még csak nem is hajnalodik — mérgelődött, és hasra fordult.
- Ajándékot hoztam - szólalt meg Chaol. Hirtelen úgy érezte, hogy
bődületes ostobaságot cselekszik. Egy pillanatig arra gondolt, hogy az lenne
a legjobb, ha elszaladna.
- Ajándékot? — kérdezte a lány jóval tisztább hangon. Pislogva hí-
vatlan vendége felé fordult.
- Csak egy apróság. A lakomán osztogatták. Nyújtsd ide a tenyered!
Azért ez hazugság volt a javából. Csupán a legelőkelőbb hölgyek kaptak
ebből az ajándékból. A kapitány egészen egyszerűen elcsent egyet a
kosárból, miközben továbbadta. Az előkelőségek valószínűleg soha nem
fogják viselni. Eldobják, vagy megajándékozzák vele az egyik kedvenc
cselédjüket.
- Na mutasd! — nyújtotta ki Celaena lustán a karját. Chaol a zse-
bébe túrt, és elővette az ajándékot.
- Tessék - mondta, és a lány tenyerébe tette. Az orgyilkos alaposan
megnézte, és bágyadtan elmosolyodott.
- Egy gyűrű. Milyen aranyos!
Felhúzta az ujjára az egyszerű ékszert. Az ezüstgyűrű közepét egy
köröm nagyságú ametiszt díszítette. A drágakő csiszolt, lekerekített felszíne
bíborszemként ragyogott az orgyilkosra.
- Köszönöm - mondta Celaena, és becsukta a szemét.
- Még mindig a díszruhádat viseled, Celaena — figyelmeztette a
kapitány, és érezte, hogy a forróság még mindig nem múlt el az ar cáról.
- Egy pillanat, és átöltözöm. - Chaol tudta, hogy ebből egy szó sem
igaz.

- Csak egy pillanatra... behunyom a szememet.
Azonnal álomba merült. Az egyik keze megpihent a keblén. A gyűrű a
szíve fölött ragyogott. A kapitány ingerült sóhajjal felkapott egy pokrócot a
közeli heverőről, és betakarta vele az alvót. Arra gondolt, hogy esetleg le
kellene húznia az ujjáról a gyűrűt, csak hát... A lány arcából tökéletes
békesség áradt. A fiatalember a tarkójára tett kézzel ácsorgott egy darabig,
majd lángoló arccal kisietett a lakosztályból. Egyre csak az járt a fejében,
hogy másnap mégis hogyan tudja majd ezt az egészet elmagyarázni
Doriannak.

ÁLMÁBAN CELAENA ÚJRA VÉGIGMENT a hosszú, titkos folyosón. Nem vitt
magával sem gyertyát, sem fonalat, hogy visszataláljon. A hármas
elágazásnál a jobb kéz felőli bejáratot választotta. A másik kettő nyir kosnak
és barátságtalannak tűnt. Ezt viszont melegnek és kellemes nek érezte. A
szag pedig... már nem a penész bűze csapta meg az orrát, hanem rózsák
illata. A kacskaringós folyosó váratlanul keskeny, lefelé vezető lépcsőben
folytatódott. Nem tudta, hogy miért, de nem akarta megérinteni a kőfalat.
A csigalépcső nagyon hosszú volt. Időnként egy-egy ajtó vagy folyosó
torkolata mellett haladt el. A rózsák illata vezette. Kezdett elfáradni, már
megunta a gyaloglást, amikor elérte a lépcső alját. Megtorpant. Egy régi,
fából ácsolt ajtó előtt állt.
Az ajtó közepén koponyát formázó bronzkopogtató lógott. A halálfej
mintha csak mosolygott volna. Celaena némán várta, hogy fel támadjon a
rettenetes szellő. Vagy valaki sikoltozni kezdjen. Vagy a levegő lehűljön, és
nyirkossá váljon. A folyosó azonban továbbra is meleg maradt, és a
csodálatos illat sem tűnt el. A lány összeszedte a bátorságát, és benyitott.
Az ajtó nesztelenül feltárult.

Arra számított, hogy egy sötét, elfeledett kamrában találja magát. De
valami egészen más tárult a szeme elé. A mennyezet parányi nyí lásán
keresztül beragyogott a holdfény. Megvilágította a sima kőlapon fekvő
gyönyörű márványszobor arcát. De nem, nem is szobrot látott. Hanem
szarkofágot! Egy sírkamrába jutott.
A mennyezetet faragott fák díszítették. Ágaik odafent egy alvó női alak
fölé nyúltak. Az ismeretlen sírja mellett egy másik síremlék is látszott. A
faragás egy férfit ábrázolt. De miért fürdött a nő arca holdfényben? És miért
nyelte el sötétség a férfit?
A szobor alapján az elhunyt jóképű lehetett. Gondosan ápolt szakálla
rövidre volt nyírva. Széles, ránctalan homloka, egyenes, vaskos orra volt.
Mindkét keze a mellére helyezett kőkardon pihent. A fegyver markolata
majdnem az álláig ért. Celaena elakadó lélegzettel bámulta. A férfi koronát
viselt a fején.
Ahogy a nő is. Nem valami ízléstelen, otromba tákolmányt, hanem
keskeny, elegáns pántot. A közepébe foglalt kék drágakő szépen csillogott.
A szobor ezt az egyetlen ékszere viselte. Hosszú, hullámos haja kétoldalt
beborította a ravatal kövét. Olyan finoman faragták ki, hogy Celaena azt
hitte, valódi hajfürtöket lát. Odahajolt, és remegő kézzel megérintette a
holdfényben fürdőző sima, fiatalos arcot.
Az hideg volt és kemény, ahogy egy szoborhoz illik.
- Melyik királynő voltál? - töprengett a lány, és a hangja visszhangot
vetett a néma kamrában. Megsimogatta a nő ajkát és a homlokát. A
meglepetéstől kitágult a szeme. Éppen csak hogy ki tudta tapintani a
királynő homlokába metszett finom jelet. Az ujját újra és újra végighúzta
rajta. A holdfényben egészen egyszerűen lehetet len volt kivenni az ábrát.
Celaena árnyékot vetett rá az egyik kezével. A gyémánt alakba kétoldalról
nyilak hatoltak. Középre függőleges vonalat véstek...

Ezt a rémjelet már látta korábban. Megborzongott, és ellépett a síremlék
mellől. Tiltott helyen járt.
Valamibe beleakadt a lába. Megtántorodott, és közben a padlóra nézett.
Leesett az álla. A követ szinte elborították a csillagok. A fa - ragványok
kiemelkedtek a padlóból. Az éjszakai égbolt tükörképét látta. A mennyezet
pedig a földet ábrázolta. Miért állt itt minden a feje tetején? Körbenézett a
falakra. A döbbenettől a szívéhez kapta a kezét.
A sima felszínbe számtalan rémjelet metszettek. Sokat spirál ba, másokat
hurokba, némelyeket egyenes vonalba vagy négyszögbe rendeztek. Az
apróbb rémjelekből nagyobb jegyek álltak össze. Ezekből pedig még
hatalmasabb szimbólumok formálódtak. Hamarosan ügy érezte, hogy az
egész síremlék mondani akart valamit, ám ő képtelen megérteni az
üzenetet.
Alaposabban megnézte magának a két kő síremléket. írást fedezett fel a
királynő lábánál. Óvatosan közelebb lépett a fekvő női alakhoz. A kőbe
csupán néhány szót véstek:
Ó! Az idő rése!
Semmit sem értett. A két elhunyt bizonyára fontos uralkodó, a régi idők
nagy fejedelme lehetett, de...
Visszament a szobor fejéhez. A királynő arcából mélységes nyugalom
áradt. Valamiért mintha ismerősnek tűnt volna. Celaenának az arcot
elnézve a rózsák illata jutott az eszébe. Ugyanakkor valami nem volt
teljesen rendben az elhunyttal. Mi lehetett az?
Kis híján felkiáltott, mikor rájött a válaszra. Megpillantotta a he gyes
füleket. A tündéreknek, a halhatatlanoknak volt ilyen a füle. Csak hát az
elmúlt ezer évben egyetlen tündér sem házasodott be a Havilliard házba.
Azelőtt is csupán egyetlen alkalommal történt ilyesmi. Igaz, akkor is csupán
egy félvér került az emberek közé. Ha

viszont az ő szobrát látta maga előtt, akkor az itt fekvő nő egy tündér,
legalábbis félig az. Akkor nem lehetett más... mi nt...
Celaena hátratántorodott. Nekihátrált a falnak. Heves mozgása felkavarta
a kamra porát.
A férfi nem más, mint Gavin, Adarlan első királya. Az ott mel lette pedig
Elena szobra. Ő volt Terrasen első hercegnője, Brannon leánya és Gavin
felesége, királynője.
A lány szíve olyan hevesen vert, hogy elfogta a szédülés. Képte len volt
megmozdulni. Nem lett volna szabad lejönnie a sírkamrába. Nem lett volna
szabad lábát a halottaknak szentelt helyre tennie, miközben magán viseli
bűnei minden szennyét és mocskát. Elkerülhetetlen a megtorlás. Valami
kísérteni fogja, hogy megbüntesse azért, mert megzavarta a holtak békéjét.
De miért volt annyira elhagyatott a sírkamra? Miért nem jött ide le senki,
hogy a halottak ünnepén megemlékezzen az elhunytakról? Miért nem
borították virágok a padlót? Miért felejtette el a vi lág Elena Galathynius
Havilliardot?
A helyiség túlsó fala előtt ékszerek és fegyverek halma hevert a földön.
Egy aranyozott páncél elé erős tartóban gyönyörű kardot helyeztek. Ismerte
ezt a fegyvert. Közelebb lépett a kincsekhez. Gavin legendás kardját látta
maga előtt. A király ezzel a fegyverrel a kezében vetette bele magát a
földrészt kis híján darabokra szaggató, zabolátlan háborúkba. Ez a penge
pusztította el Erawan sötét nagy- urát. Több mint ezer év is eltelt, mégsem
kezdte ki a rozsda. A varázserő már eltűnt a világból, ám a pengébe
kovácsolt mágia továbbra is megmaradt.
- Damaris - mondta ki suttogva a fegyver nevét.
-Jól ismered a múltadat - szólalt meg egy csengő női hang. Celaena
összerezzent. Feljajdult, amikor megbotlott egy lándzsa nyelében, és

belezuhant egy arannyal teli ládába. Az ismeretlen nevetni kezdett. Az
orgyilkos megpróbált felkapni egy tőrt, egy gyertyatartót, valamilyen
fegyvert. Amikor azonban meglátta, hogy ki nevetett, valósággal
megdermedt.
A jelenés egész egyszerűen leírhatatlanul szép volt. Gyönyörű arcát a
holdfényben csillogó folyóvízhez hasonlító ezüst haj fogta keretbe. A szeme
kék kristályként ragyogott. A bőre fehér volt, mint az alabástrom. A füle
pedig egyértelműen hegyben végződött.
- Ki vagy te? - suttogta az orgyilkos. Bár előre tudta a választ,
mégis az idegen szájából akarta hallani.
- Tudod, hogy ki vagyok - válaszolta Elena Havilliard.
Az ősi szobrász tökéletes munkát végzett a síremlék kialakításakor.
Celaena moccanni sem mert, nem törődött vele, hogy a láda deszkája
fájdalmasan nyomja a hátát és a lábát.
- Szellem vagy?
- Nem egészen — válaszolta Elena királynő. Segített a lánynak ki -
kászálódni a ládából. Kezének érintése hideg, de nagyon is szilárd volt. -
Nem élek, de nem is a szellemem kísért e helyen.
A tekintete a mennyezet felé villant. Az arca elkomorult.
- Sokat kockáztattam azzal, hogy ma éjjel eljöttem ide.
Celaena önkéntelenül is arrébb lépett.
- Kockázatot vállaltál?
- Nem maradhatok itt sokáig, ahogyan te sem – magyarázta a
királynő. Mégis milyen elképesztő álomba került?
- Egyelőre elvonják a figyelmüket, de... - Elena Havilliard a férje
szobrára nézett. Celaena feje sajogni kezdett. Odafenn éppen Gavin
Havilliard próbálja meg elterelni valakinek a figyelmét?
- Mi szükség van erre?
- Ott van a nyolc őrző. Tudod, hogy kikről beszélek.

Celaena először értetlenül bámulta, de aztán rájött a válaszra:
- Az óratorony vízköpő szörnyeiről?
A királynő bólintott.
- Ők őrzik a világaink közötti átjárót. Sikerült némi időt nyer nünk,
így képes voltam átjönni ide...
Megragadta Celaena mindkét karját. Meglepően erős volt a szorítása.
- Jól figyelj arra, amit mondok! Semmi sem a véletlen műve.
Mindennek jó oka van. Fontos volt, hogy eljussál a palotába. Ugyanígy
lényeges az is, hogy kiképeztek orgyilkosnak. Megtanultad mindazt, ami az
életben maradásodhoz szükséges.
A lány most már tényleg rosszul lett. Remélte, hogy Elena nem hozza
szóba azt, amire Celaena nem akart visszaemlékezni. Nem szerette volna,
hogy a királynő megemlítse azokat a dolgokat, melyeket nagy erőfeszítések
árán próbált meg elfelejteni.
- Sötét gonoszság vert tanyát ebben a palotában. Annyira elvete-
mült, hogy még a csillagok is megremegnek tőle. Rosszindulata vissz hangot
ver valamennyi világban - folytatta a királynő. - Meg kell állí- tanod!
Felejtsd el a barátaidat, felejtsd el, kinek mivel tartozol, felejtsd el, mire
esküdtél. Pusztítsd el, mielőtt túl késő lesz! Mielőtt szélesre tárul az átjáró, és
többé már nem lehet helyrehozni az okozott kárt.
Váratlanul a magasba kapta a fejét, mintha meghallott volna valamit.
- Ó, nem maradt idő! - kiáltotta a királynő. - Meg kell nyerned az
erőpróbát! Legyél te a király bajnoka! Hiszen te látod az emberek
szenvedését. Erileának rád van szüksége. Arra, hogy te legyél a bajnok.
- De hát...
A királynő a zsebébe nyúlt.

- Nem láthatnak meg idelent. Ha erre sor kerülne, akkor... az
végzetes volna. Viseld ezt.
Egy hideg fémdarabot nyomott Celaena kezébe.
- Megoltalmaz a bajtól - kiáltotta, és az ajtó felé tolta a lányt. - Ma
éjjel idevezettek. Csakhogy nem én. Engem is idevonzott valami. Valaki azt
akarja, hogy tanulj, hogy megértsd a dolgokat...
A királynő újra felfelé fordította a fejét, amikor dühödt morgás támadt a
levegőből.
- Már jönnek is - suttogta.
- De hát semmit sem értek! Én nem vagyok... Összetévesztesz
valakivel!
Elena királynő Celaena vállára tette a kezét, és megcsókolta a homlokát.
- A bátor szív ritka adomány - jelentette ki váratlan nyugalommal. -
Engedd, hogy vezessen!
A hangos vonyítástól szinte megremegtek a falak. Celaena vére jéggé
dermedt.
- Eredj! — kiáltotta a királynő, és kilökte a lányt a folyosóra. - Rohanj!
Celaenanak már a legcsekélyebb biztatásra sem volt szüksége. Rohanva a
lépcsők felé vetette magát. Olyan gyorsan futott, hogy belegondolni sem
maradt ideje, mit is tesz. A mélységből sikoltás, majd hörgés hallatszott. A
menekülő kis híján elhányta magát, miközben felfelé száguldott. A
magasban észrevette a hálószoba fényét. Egyre közelebb ért hozzá. A háta
mögött halk hangon felkiáltott valaki. Mintha az ismeretlen megértett volna
egy összefüggést, amitől dühbe gurult.
Keresztülvetette magát az ajtónyíláson, és már csak az ágyát látta,
amikor minden elsötétedett.

Celaena kinyitotta a szemét. Hangosan zihálva kapkodott levegő után. Még
mindig a tegnapi ruháját viselte. Most már biztonságban volt. A saját
szobájában. Mi a fenéért kínozzák ilyen különös, zaklató álmok? És miért
lihegett ennyire? Hát persze. Meg kell keresnie a palotában rejtőzködő gonoszt, hogy
elpusztítsa. Már csak ez hiányzott!
Oldalra fordult, és legszívesebben máris mély álomba merült vol na, ám
ekkor megérezte a tenyerének nyomódó fémet. Adják az egek, hogy csak Chaol
gyűrűjét szorongassam!
Persze tudta, hogy nem a gyűrű van a markában. A tenyerében egy
pénzérme nagyságú, vékony láncra fűzött aranyamulett feküdt.
Legszívesebben üvölteni kezdett volna. A gyönyörűen megmunkált ékszer
közepét két, egymást átfedő körvonal díszítette. Az egyik felül volt, a másik
pedig alul. Ahol fedték egymást, ott egy parányi kék drágakő tündökölt. Az
amulett középső része emiatt egy csil logó szemre hasonlított. Középen
egyenes vonal szelte át az egészet. Gyönyörű, különös és...
Celaena a faliszőnyeg irányába pillantott. Az ajtó nem volt bezárva.
Kiugrott az ágyból. Olyan erővel vágódott a falnak, hogy a válla
hangosan megreccsent. A fájdalom ellenére odaugrott az ajtóhoz, és
szorosan bezárta. Most már tényleg csak az hiányzott volna, hogy a lent
ólálkodó dolgok utánajöjjenek a lakosztályába. Vagy hogy újra belefusson
Elenába.
Zihálva lépett hátra. Alaposan szemügyre vette a faliszőnyeget. A faláda
mögött jól látszott a magas női alak. Megrezzent, mert fel ismerte, hogy
Elena képmását látja. A királynő pontosan ott volt, ahol az ajtó rejtőzött a
szőnyeg alatt. Ügyesen kitalált jelzés.


Celaena fát rakott a tűzre. Gyorsan felvette a hálóingét, és bebújt az
ágyba. Erősen szorította a maga barkácsolta, kezdetleges kést. Az amulett
ott hevert, ahogy hagyta. Ez majd megoltalmaz...
Újra a titkos ajtó felé pillantott. Nem hallott sikoltozást, sem vonyítást.
Semmi sem utalt az előbb történtekre. Mégis...
Az orgyilkos halkan káromkodni kezdett, de egy gyors mozdulattal
mégiscsak a nyakába akasztotta a láncot. A könnyű ékszer egészen meleg
volt. Az áliáig felhúzta a takarót. Becsukta a szemét, és megpróbált
elaludni. Attól tartott, bármikor lecsaphat rá egy kar mos mancs. Letépheti a
fejét. Ha az előbb nem álmodott... Ha nem csupán hallucinálta mindezt...
Megmarkolta a nyakláncot. Legyél a király bajnoka! Ez menni fog. Hiszen amúgy
is erre készült. De vajon mi lehet Elena szándéka? Erielának olyan királyi
bajnokra volt szüksége, aki tisztában van a tömegek szenvedésével. Ez is
érthetőnek tűnt. De mindezt miért pont Elenának kellett Celaena tudtára
adnia? És mégis mi köze van az egésznek a legelső utasít ásához, hogy
keresse meg és pusztítsa el a kastélyban rejtőzködő szörnyűséget?
Gondosan odafigyelt a megfelelő légzésre. Megpróbált lehiggadni.
Mélyen belefúrta magát a párnái közé. Micsoda ostobaság volt éppen
Samhuinn ünnepén kinyitni egy titkos ajtót! Talán csak saját magának
köszönheti ezt az egészet? Kinyitotta a szemét, és bámulni kezdte a
faliszőnyeget.
Valamilyen gonosz erő telepedett meg a palotában... Pusztítsd el...
Hát nem volt már amúgy is éppen elég baja? Elena második pa rancsának
gond nélkül engedelmeskedni fog. Csak az az első... Na, amiatt még bajba
keveredhet. Amúgy sem mászkálhat csak úgy, kénye-kedve szerint a
palotában. Nem ütheti mindenbe bele az orrát! Viszont ha tényleg létezik ez
a fenyegetés, akkor nem csupán az ő

élete kerül veszélybe. Az ellen semmi kifogása sem lett volna, ha va -
lamilyen sötét erő elpusztítja Káint, Perringtont, a királyt és Kaltain
Rompiert. Ha viszont baja eshet Nehemiának, vagy éppen Chaolnak és
Doriannak...
Hangosan felhördült. Ha mást nem is tesz, szétnézhet alaposabban is
odalent a sírkamrában. Talán megtud majd valamit Elena cél járól. Ha pedig
semmire sem jutna odalent... Hát akkor legalább megpróbálta.
Enyhe szellő lebbent a hálószobában. Rózsák illatát hozta magá val.
Celaena csak jóval később tudott elaludni. Igencsak nyugtalan volt az álma.
A HÁLÓSZOBA AJTAJA VALÓSÁGGAL BEROBBANT, mire Celaena azonnal
felpattant. Egy gyertyatartót kapott a kezébe. Chaol azonban mintha észre
sem vette volna. A fiatalember összeszorított szájjal rohant be. Celaena
felmordult, és visszazuhant az ágyra.
- Te aztán tényleg soha nem alszol? - méltatlankodott, miközben
betakarózott. — Hát nem hajnalhasadtáig mulatoztál?
A kapitány egyik kezével megmarkolta a kardját, a másikkal fél -
rerántotta a takarókat, és a könyökénél fogva kirángatta az ágyból a
foglyot.
- Hol voltál az éjszaka?
Jeges félelem mart Celaenaba. Kiszáradt a torka. Ugyanakkor le-
hetetlennek tűnt, hogy a kapitány tudjon a titkos folyosókról. Rá-
mosolygott a férfira.
- Hát hol lettem volna? Itt a szobámban! Talán nem tőled kaptam
ezt? - méltatlankodott, majd kirántotta a könyökét a fiatalember kezéből, és
az orra elé nyomta a drágaköves gyűrűt.


- Az csak pár percig tartott. Mit csináltál egész éjjel?
A lány egészen egyszerűen nem volt hajlandó meghátrálni. Chaol
alaposan szemügyre vette. Megvizsgálta az arcát, a kezét, és utána tetőtől
talpig felmérte. Celaena maga is ugyanezt tette. A kapitány fekete zubbonya
enyhén gyűröttnek tűnt. A gallér gombja nyitva állt. Rövid hajára pedig
ráfért volna egy fésülés. Bármi is okozta váratlan megjelenését, a testőr
valahonnan rohanva érkezett.
- Mégis mire ez a nagy felhajtás? Talán nem vár ránk egy erőpróba
ma reggel? - tudakolta az orgyilkos, és piszkálni kezdte a körmét.
- Lefújták a mai próbált. Ma reggel holtan találták az egyik jelöltet.
Xaviert, a melisandi tolvajt.
Celaena gyors pillantást vetett a tisztre, majd újra a körmét kezdte el
bámulni.
- Feltételezésed szerint én voltam a tettes?
- Remélem, hogy nem te voltál, mivel a holttest felét felzabálták.
- Felzabálták! - fintorgott a lány, és keresztbe tett lábbal felült az
ágyára. Megtámaszkodott a kezén. - Iszonyú. Talán Káin volt az. Attól a
szörnyszülöttől minden kitelik.
A gyomra parányi csomóba húzódott össze. Egy újabb jelölttel végeztek.
Vajon lehet ennek bármi köze ahhoz a gonoszhoz, amit Elena említett?
Lehetséges, hogy Szemzabálót és a két másik jelöltet nem csak úgy mellesl eg
tették el láb alól? Tévedett a vizsgálat? Mégsem valamilyen részeg
verekedésről volt szó? Hát nem. A gyilkosságok közt kapcsolat van.
Chaol elhúzta a száját.
- Igazán örülök, amiért ennyire mulatságosnak tartod egy ember
halálát.
Celaena elmosolyodott.

- Tényleg Káin a legvalószínűbb gyanúsított. Hiszen te Anielléből
származol. Mindenki másnál jobban kell ismerned, a Fehéragyar-hegység
vad törzseinek szokásait.
A kapitány beletúrt rövid hajába.
- Óvatosabban ezzel a vádaskodással. Káin tényleg szemét alak. De
ő akkor is Perrington herceg bajnoka.
- Én pedig a koronaherceg bajnoka vagyok! - csattant fel a lány, és
hátravetette a haját. — Szerintem pedig ez azt jelenti, hogy azt vádolok
meg, akit csak akarok.
- Válaszolj már végre! Hol voltál az éjszaka?
Az orgyilkos kihúzta magát, és belenézett a kapitány aranybarna
szemébe.
- Ahogy azt az őreim is bizonyíthatják, egész éjjel itt voltam. Ha
pedig maga a király akarna kivallatni, akkor jelezhetem neki, hogy te is
tanúskodhatsz az ártatlanságomról.
Chaol a gyűrűre pillantott. A lány alig bírta elrejteni a mosolyát, mikor a
fiatalember halványan elpirult.
- Gondolom, örülsz neki, hogy ma nem fogok veled edzeni - szólalt
meg a kapitány.
Celaena szélesen elvigyorodott. Drámaian felsóhajtott, majd visszabújt a
takaró alá. Kényelmesen elhelyezkedett a párnáin.
- Odavagyok a gyönyörtől - jelentette ki, majd állig húzta a takarót,
és bánatos pillantást vetett Chaolra. - Most pedig ki innen! Én a magam
módján ünnepelek. Még legalább öt órát akarok aludni.
Szemérmetlen hazugság volt, de a fiatalember szó nélkül bevette.
Celaena becsukta a szemét, mert semmi kedve nem volt a kapi tány
indulatos ábrázatát bámulni. Csendben elmosolyodott, amikor

meghallotta a távoldó léptek zaját. Csupán akkor ült fel, amikor Chaol
dühösen becsapta maga mögött az ajtót.
Félig felfalták a bajnokjelöltet?
Hiszen az éjjel arról álmodott, hogy... Hát nem, nem álmot látott.
Hanem a valóságot. Azok a hörgő és rikoltozó teremtmények... Xaviert
talán az egyik ilyen gyilkolta meg? De hát azok lent voltak a sírkamrában.
Hogy a csudába juthattak volna fel a palotába anélkül, hogy valaki
felfigyelt volna rájuk? Az valószínűbbnek tűnik, hogy a patkányok
hamarabb találtak rá a holttestre, mint az őrök. Bár jókora és nagyon éhes
patkányoknak kellett l enniük.
Ismét megborzongott. Kipattant az ágyból. Főbb fegyverként is
használható dologra van szüksége. Erősebb zárak kellenek az abla kokra és
az ajtókra.
Miközben megpróbálta erődítménnyé változtatni a lakosztályát, végig
azzal győzködte magát, hogy igazából nincs miért aggódnia. Szerencsére
nyert néhány órányi szabadságot. Magához vette kezdetleges fegyvertárát,
kulcsra zárta a hálószoba ajtaját, és leosont a sírkamrába.


Némán vicsorogva fel és alá járt a két síremlék mellett. Semmit nem talált,
ami rávilágított volna Elena szándékaira, vagy elárulta volna, mi lehet az a
titokzatos gonosz. Semmit nem talált.
Odafent fényes nappal volt. A síremléket is bevilágította a nap aranyló
sugara. A felkavart porszemcsék ragyogtak, mint a hulló hópelyhek. Hogy
a fenébe juthat le a fény ilyen mélyre a kastély alá? Celaena megtorpant a
mennyezeti nyílás alatt. A fentről leáradó fénybe bámult.


Hát persze. A kürtő oldalai valósággal ragyogtak. Csiszolt aranybevonat
fedett mindent. Rengeteg arany kellett hozzá. Nem csoda, hogy a nap sugarai
eljutottak ide a mélységbe.
Ingerülten továbblépett a két fekvő szobor között. Három kezdetleges
fegyvert is hozott magával, ám nyomát sem lelte az előző éjjel itt hörgő és
rikoltozó lényeknek. Persze Elenának sem. Megtorpant a királynő síremléke
mellett. A halvány napsütésben mint ha csak lüktetett volna a kőkoronába
foglalt drágakő.
- Mégis miért mondtad el nekem, hogy mit kell tennem? - töprengett
hangosan. Szavai visszhangokat váltottak ki a metszett jelekkel teli falon. —
Ezer éve halott vagy. Miért foglalkozol még mindig Erilleával? Miért nem
Doriant, Chaolt, esetleg Nehemiát vagy valaki mást bíztál meg a feladattal?
Vádlón a királynőre mutatott:
- Nem értem, miért nincs jobb dolgod a túlvilágon.
Igazából tréfálkozni akart, ám a hangja sokkal halkabb, komolyabb volt
annál, mint szerette volna.
Ideje volt elindulni visszafelé. Hiába zárta be a hálószobája aj taját, valaki
előbb-utóbb keresni fogja. Abban pedig nagyon is kételkedett, hogy bárki is
elfogadná az őszinte magyarázatát. Nem mondhatja el az embereknek, hogy
Adarlan első királynőjétől kapott rendkívül fontos megbízatást. Jobban
belegondolva a dologba, kénytelen volt belátni, már annak is örülhet, ha
nem vádolják meg felségárulással és tiltott varázslással. Mert abban az
esetben tényleg nagyon hamar újra Távolvégen találná magát.
Még egyszer alaposan körülnézett a sírkamrában, aztán elindult vissza.
Semmi hasznosat nem talált. Ha pedig Elena komolyan gondolta, hogy
Celaena legyen a király bajnoka, akkor nem vesztegetheti a felkészülésre
szánt idejét azzal, hogy a titokzatos szörnyűséget

keresi. Az ilyesmivel éppenséggel aláásná győzelmi esélyeit. Sietve haladt
felfelé a lépcsőn. Fáklyája furcsa árnyékokat rajzolt a falakra. Ha az a
gonosz valóban annyira szörnyű lett volna, mint ami lyennek Elena tartotta,
akkor hogy a csudába tudná éppen Celaena legyőzni?
Nem mintha a legcsekélyebb mértékben is megijedne attól, hogy valami
dermesztő iszonyat lappang a palotában. Egyáltalán nem.
Nem bizony. Nem erről volt szó. Celaena dühösen felfortyant. Arra kell
összpontosítania, hogy ő legyen a király bajnoka. Utána, ha megnyerte az
erőpróbát, majd megkeresi ezt a gonoszt.
Talán.


Egy órával később Celaena az őrei gyűrűjében magasra emelt fejjel lépdelt a
könyvtár felé vezető folyosókon. Rámosolygott az útközben felbukkanó ifjú
lovagokra. Elégedetten vigyorgott, amikor az udvar hölgyeknek majd kiesett
a szemük, úgy bámulták rózsaszín és fehér ruháját. Nem mintha ezért
kárhoztatta volna őket. Az öltözéke tényleg lenyűgöző volt. Ahogy ő maga
is, amikor ezt viselte. Ress, az ajtó előtt őrködő egyik jóképű katona maga is
ezt mondta. Természetesen nem volt különösebben nehéz meggyőzni a
fiatalembert, hogy védencüket kísérjék el a könyvtárba.
Celaena önelégülten mosolygott, amikor biccentett egy arra sétáló nemes
úrnak. A férfi elismerő pillantást vetett rá. Bizonyára tet szett neki a látvány.
A fickó feltűnően sápadt volt. Már nyitotta vol na a száját, hogy megszólítsa,
de Celaena továbbsietett a folyosón. A léptei felgyorsultak, mert
meghallotta, hogy a kanyarulaton túl férfiak veszekszenek.


Szinte már szaladtak. A lány elengedte a füle mellett Ress dühös
morgását, és befordult a sarkon. Ezt a szagot nagyon is jól ismerte. A vér
maró szagát, és a rothadó hús csípős bűzét. A látványra azonban nem volt
felkészülve. Xavier göthös testét egyszerűen darabokra szaggatták. Csupán
egy szörnyű roncs maradt utána.
Az egyik testőre halkan káromkodni kezdett. Ress a lány mellé lépett, és
óvatosan megérintette a hátát. Azt akarta, hogy továbbmenjenek.
A hulla körül ácsorgó férfiak közül egyik sem figyelt fel a hátuk mögött
elsuhanó nőre. Celaena továbblépdelt, és közben alaposabban is szemügyre
vette a holttestet.
Xavier bordái szétnyíltak. Eltűntek a belső szervei. Lehet, hogy valaki
összeszedte a hiányzó részeket, amikor megtalálták a hullát. Nyomukat
sem lehetett látni. Az áldozat arcáról lenyúzták a húst. Szája még mindig
néma sikoltásra nyílt.
Nem csak úgy véletlenül végeztek vele. A feje tetején jókora nyílás
tátongott. Celaena látta, hogy eltűnt az agyvelő is. A falat elcsúfító
vérfoltokból úgy tűnt, mintha valamit odaírtak volna. A jeleket utána
elkenték. Néhány azonban még így is jól látszott. Az orgyil kos tágra meredt
szemmel bámulta őket. Rémjelek. Három rémjelet látott, melyek azt
mutatták, hogy a holttest köré valaki korábban kört rajzolt belőlük.
- Édes istenek! — dadogta az egyik testőr, miközben maguk mögött
hagyták a tetthelyen ácsorgókat.
Nem csoda, hogy Chaol olyan zaklatott volt ma reggel! Celaena
elkomorodott. Hogy a pokolba gondolhatta a kapitány, hogy ő tette ezt?
Bolond. Ha egyesével el akarta volna intézni a vetélytársait, akkor gyorsan
és feltűnés nélkül számolt volna le velük. Egy elvágott torok itt, egy szívbe
döfött kés ott, egy kis méreg a borba. Ez a mészárlás

egyszerűen felháborította. Azok a különös rémjelek ráadásul arra utaltak,
hogy nem egyszerűen csak lemészároltak valakit. Talán valami lyen
szertartás lehetett.
Valaki szembejött a folyosón. Sír, a könyörtelen orgyilkos már messziről
bámulta a holttestet. Sötét szeme olyan mozdulatlan volt, mint egy erdei tó.
A két vetélytárs pillantása találkozott. Celaena nem törődött a fickó rohadó
fogaival, hanem a fejével Xavier maradványai felé biccentett.
- Szörnyű, mi? - kérdezte. Gondosan ügyelt arra, hogy a hangjából
ne érződjön ki az együttérzés.
Sír vihogni kezdett. Bütykös ujjai eltűntek mocskos, kopott nadrágja
zsebében. A megbízójának talán nem jutott eszébe, hogy tisztességes
gúnyába bújtassa? Még szép, hogy nem! Mégis milyen háborodott alak lehet az, aki éppen ezt a
szemétládát teszi meg személyes bajnokának?
- Jaj, de kár! - felelte Sír, és megvonta a vállát, amikor elmentek
egymás mellett.
Celaena komoran bólintott. Csendben maradt, miközben továbbsiettek a
folyosón. Már csak tizenhatan voltak életben. Tizenhat jelölt. A végső
összecsapás majd négy harcosra vár. A küzdelem kezdett izgalmassá válni.
Igazából hálát kellett volna adnia a Xavier haláláért felelős könyörtelen
istenségnek. Különös módon, ezt most nem érezte volna helyénvalónak.
Dorian meglendítette a kardját. Felmordult, amikor Chaol könnye dén
hárította a döfést, és visszavágott. Mivel hetek óta nem edzett, az izmai most
valósággal sajogtak. Hörögve vette a levegőt, miközben újra és újra szúrt.


- Így jár az, aki állandóan csak lustálkodik - vigyorgott Chaol, aztán
oldalra lépett, és így a herceg megtántorodott, és kevés híján orra bukott.
Valamikor pedig egyformán tehetséges vívónak számí tottak. Persze ez már
nem tegnap volt. Dorian ugyan még most is szeretett vívni, de valahogy
átszokott a könyvekre.
- Az a rengeteg megbeszélés és a sok fontos olvasnivaló - ma-
gyarázta lihegve. Újra előrelendült. Chaol kivédte a döfést, cselből vágást
indított, majd olyan erővel szúrt a herceg felé, hogy Dorian kénytelen volt
hátraugrani. Ettől cseppet sem lett jobb a kedve.
- A megbeszéléseket tudtommal arra használtad ki, hogy folya-
matosan kötözködj Perrington herceggel.
Dorian széles vágást indított. Chaol kénytelen volt védekezni.
- Vagy talán minden erődet felemészti, hogy az éjszaka kellős kö-
zepén beosonj Sardothien lakosztályába? - vicsorogta a testőr. - Izzadság
csöpögött a homlokáról. Mióta járkálsz be hozzá?
Dorian felhördült, amikor a barátja magához ragadta a kezdeményezést.
Remegő combbal, lépésről lépésre hátrálnia kellett.
- Ez nem az, aminek látszik — válaszolta összeszorított foggal. —
Nem nála töltöm az éjszakáimat. A mostani hajnaltól eltekintve csupán
egyszer látogattam el hozzá. Nem kell aggódnod, nagyon is tá-
volságtartóan viselkedett.
- Legalább az egyikőtöknek megvan a magához való esze - mér-
gelődött Chaol, és olyan pontosan kivitelezett csapásokat zúdított Dorianra,
hogy a herceg elismerően biccentett. - Mert azt biztosra veszem, hogy neked
elment az eszed.
- És akkor veled mi a helyzet? - csattant fel Dorian. — Nagyon
szeretnéd, hogy szóvá tegyem, az elmúlt éjjel te is odatoltad ám a képedet!
Pont, amikor meghalt egy újabb jelölt!

A herceg cselezni próbált, de nem tudta megtéveszteni Chaolt. Az olyan
erővel lecsapott Dorian kardjára, hogy ellenfele hátratántorodott. Majdnem
sikerült kibillentenie az egyensúlyából. A herceg közben vigyorogva
figyelte Chaol dühös arckifejezését.
- Jól van, belátom. Ez övön aluli ütés volt - ismerte be, miközben
elhárított egy újabb csapást. - Ám ennek ellenére magyarázatot várok.
- Talán nem is tudom megmagyarázni. Talán esetemben is az a
helyzet, hogy nem arról van szó, mint amit gondolsz.
A testőr barna szeme valósággal ragyogott. Mielőtt azonban Dorian
kétségbe vonhatta volna állítása igazát, a barátja gyorsan témát váltott.
- Na, és milyenek a királynői udvar hétköznapjai? - tudakolta Chaol
lihegve. Dorian megrándult. Hát éppen ezért volt most itt. Úgy érezte, hogy
megháborodik, ha csak egyetlen perccel is tovább kell senyvednie az anyja
udvarában. — Ennyire szörnyű?
- Fogd be a szádat! - hörögte a herceg, és hatalmas csapást mért
Chaol kardjára.
- Úgy vélem, mostanában iszonyatosan kellemetl en lehet hercegnek
lenni. Le merném fogadni, hogy a szép hölgyek sorban áll va könyörögnek a
védelmedért. Hiszen gyilkos jár a falaink között - vigyorgott Chaol, ám a
tekintete hideg maradt. Doriant igencsak meglepte, hogy a barátja hajlandó
volt időt szakítani a vívóleckére. Ez bizony szívesség volt a javából, hiszen
egy holttestre bukkantak a palotában. A herceg jól tudta, hogy Chaol
számára milyen fontos a beosztása.
Megtorpant, és kihúzta magát. A barátja csak vesztegeti vele az idejét.
Ennél sokkal fontosabb dolgokat kellett volna csinálnia.

- Elég volt — jelentette ki, és a hüvelyébe csúsztatta a vívótőrét.
Chaol pillanatnyi habozás nélkül követte a példáját. Némán kisé táltak a
vívócsarnokból.
- Érkezett hír az apádtól? - kérdezte végül a kapitány. A hangjából
érződött, tudta, hogy valami nincs rendben. - Vajon hova mehetett?
Dorian lassan kifújta a levegőt. Igyekezett megnyugtatni ziháló
lélegzetét.
- Semmi. Fogalmam sincs róla, hol lehet. Emlékszem, gyermek-
koromban már megtörtént, hogy így, hosszú időre eltűnt. Jó pár éven át
azonban nem hagyta el a palotát. Le merném fogadni, hogy valamilyen, a
szokásosnál is mocskosabb dologra készül.
- Vigyázz a szádra, Dorian!
- Mert különben? Tömlöcbe vetsz?
A herceg igazából nem akart ráförmedni a barátjára, de előző éj jel alig
aludt, és az újabb bajnokj elölt halála sem javított a hangulatán. Mivel Chaol
néma maradt, Dorian megkérdezte:
- Gondolod, hogy valaki meg akarja ölni az összes jelöltet?
- Talán. Azt még meg tudnám érteni, hogy az egyikőjük végezni
akar valamennyi vetélytársával. De hogy ezt ilyen elképesztő kö-
nyörtelenséggel tegye... Remélem, nincs összefüggés a gyilkosságok között.
Dorian ereiben megfagyott a vér.
- Gondolod, hogy megpróbálják megölni Celaenát is?
- Még több őrt rendeltem a lakosztálya köré.
- Azért, hogy megvédjék, vagy azért, hogy bent tartsák?
Megálltak egy tágas keresztfolyosón. Innen más-más irányba
mennek majd tovább.
- Mi különbség volna a kettő között? - kérdezte Chaol halkan. - Úgy
látom, téged egyik lehetőség sem érdekel túlzottan. Hiába

jártatom a szám, te akkor is odamész hozzá, az őrök pedig nem ál lítanak
meg, mert te vagy a herceg.
A kapitány szavait meghallva, Doriant egy pillanatra mélységes
lelkiismeret-furdalás fogta el. Chaol hangjából áradt a vereség és a
keserűség. A herceg úgy vélte, talán meg kellene fogadnia a tanácsot. Nem
lenne szabad Celaenához járogatnia. Chaolnak éppen elég baja van. Ekkor
azonban eszébe jutott az anyja névsora. Egyből világossá vált, hogy neki is
megvan a maga baja.
- Újra meg kell vizsgálnom Xavier hulláját. Este, vacsoraidőben
találkozunk a csarnokban - jelentette ki Chaol, és elindult a lakosztálya felé.
Dorian némán figyelte a barátját. Valóságos örökkévalóságnak tűnt, míg
eljutott a szobájába. Kinyitotta a hálószoba ajtaját, levetkőzött, és elindult a
fürdőszobába. A herceg lakosztálya elfoglalt egy egész tornyot, bár igazából
csupán a legfelső szint szobáit használta. Az otthona igazi menedékhelyet
jelentett, ahol bárki elől el rejtőzhetett. A gyönyörű lakosztály ma mégis
szörnyen üresnek tűnt.

AZNAP DÉLUTÁN CELAENA a szénfekete óratorony előtt állt. Az építmény
szokatlanul sötétnek tűnt, mintha valahogy magába nyelte volna a nap
haldokló sugarait. Tetején a szörnyszobrok mozdulat lannak tűntek. Eszük
ágában sem volt megmoccanni. A kisujjukat sem mozdították. Az őrzők.
Elena ilyen néven emlegette őket. De vajon mit őrizhettek? A királynőt
kellőképpen megrémisztették ahhoz, hogy távol akarjon maradni tőlük.
Persze, ha Elena rájuk gondolt volna, akkor azt nyugodtan meg is
mondhatta volna. Nem mintha Celaenának túlságosan nagy kedve lett
volna, hogy elkezdje keresni a titokzatos gonoszt. A nyomozás igencsak
nagy bajba sodorhatná. Még az is megtörténhet, hogy vele is végeznek,
mielőtt még megszerezhetné a királyi bajnok címét.
Ennek ellenére felbőszítette, hogy a halott királynő olyan érthetetlenül
beszélt mindenről.
- Miért bámulod ilyen megszállottan ezeket a rondaságokat? -
kérdezte Nehemia halkan. A lány a hercegnő felé fordult.
- Szerinted tudnak mozogni?

- Kűbűl fárágták űket, Lillian - válaszolta a vendég a közös nyel ven.
Hazája akcentusa már nem érződött olyan erősen.
- Milyen szépen mondtad! - kiáltotta Celaena mosolyogva. - Na-
gyon ügyes vagy! Már az első lecke után megszégyenítesz a tudásoddal!
Sajnálatos módon az orgyilkos nyelvtudása nem fejlődött ugyanilyen
mértékben. Nehemia tekintete valósággal ragyogott.
- Gonosz dolgoknak tűnnek - állapította meg az anyanyelvén.
- Azoktól a rémjegyektől pedig kilel a hideg - biccentett Celaena.
Az egyik ilyen jel mellett álltak. Tekintetével megkereste a többit. Összesen
tizenkét jelet találtak. Hatalmas kört alkottak a magányos torony körül.
Még csak halvány elképzelése sem lehetett a vésetek jelentéséről. Egyik sem
hasonlított azokra, amelyeket Xavier holtteste körül látott. Mégis érezte,
hogy valamilyen kapcsolat lehet közöttük. A barátnőjére sandított. -
Tényleg nem tudod elolvasni őket?
- Nem — vágta rá gyorsan a hercegnő. Elfordult, és elindult az apró
udvart keretező sövény felé. — Nem kéne velük foglalkoznod. Ne akard
megtudni, hogy mit jelentenek!
A válla fölött még hátranézett.
- Csak bajod lehet belőle.
Celaena összefogta maga körül a köpenyét, és a hercegnő nyomába eredt.
Úgy érezte, még néhány nap, és megkezdődik a havazás.
Gyorsan teltek a napok. Közeledett Yule ünnepe. Persze még így is két
hónap maradt a végső összecsapásig. Élvezte, hogy meleg köpenyt viselhet.
Még nagyon is jól emlékezett rá, hogy az előző télen menynyit szenvedett
Távolvég dermesztő hidegétől. A tél kegyetlenül zord a Ruhnn-hegység
árnyékában. Csoda, hogy nem fagytak le az ujjai.
Ha vissza kell mennie oda, a következő tél meg fogja ölni.

- Nyugtalannak látszol - szólalt meg Nehemia, amikor a lány odaért
mellé, és a vállára tette a kezét.
- Semmi bajom - válaszolta Celaena Eyilwe nyelvén, és a hercegnőre
mosolygott. - Csak nem szeretem a telet.
- Még sohasem láttam havat - válaszolta Nehemia, és felpillantott
az égre. - Vajon meddig tart majd az újdonság varázsa?
- Remélem, elég sokáig ahhoz, hogy ne legyél szomorú a huzatos
folyosók, a dermesztő reggelek és a félhomályos nappalok miatt.
A hercegnő nevetni kezdett.
- Gyere velem Eyllwébe, amikor hazatérek! Remélem, elég sokáig
maradsz mellettem, hogy megtapasztald a nyarunkat. Akkor majd nagyon is
értékelni fogod a fagyos reggeleket, ha egy napot megúszol perzselő
napsütés nélkül.
Celaena korábban egyszer már átélt egy ilyen perzselő nyarat a Vörös-
sivatagban. Ezt inkább nem említette meg, hiszen akkor Nehemia
valószínűleg kérdezősködni akart volna. Ehelyett csupán ezt mondta:
- Nagyon szívesen látnám a szülőföldedet.
Nehemia pillantása egy szívdobbanásnyi időre megtapadt Celaena
homlokán, majd a barna bőrű nő elvigyorodott:
- Látni is fogod.
Az orgyilkos szeme felragyogott. Félrehajtott fejjel alaposabban is
szemügyre vette az előttük tornyosuló palotát.
- Vajon Chaol rájött már, hogy kik követték el ezeket a mocskos
gyilkosságokat?
- A testőreim arról számoltak be, hogy az utolsó áldozatot... Kü-
lönös kegyetlenséggel mészárolták le.
- Az nem kifejezés - suttogta Celaena, majd mozdulatlanul bámulta,
ahogy a lenyugvó nap fénye arany, vörös és kék színek ör vénylő
forgatagává változtatta a palota falait. Az üvegből épült királyi

székhely hivalkodó volt, ám ennek ellenére kénytelen volt beismerni, hogy
időnként azért tényleg lenyűgözően szépnek látszott.
- Láttad a holttestet? Az őreimet még csak a közelébe sem engedték.
- Igen, de inkább megkímélnélek a részletektől - biccentett az
orgyilkos.
- Ne tarts semmitől! — válaszolta kényszeredett mosollyal
Nehemia. Celaena összevonta a szemöldökét.
- Mindent összekentek a vérével. A falakat meg a padlót is.
- Elkenték a vért? - tudakolta suttogva a hercegnő. - Nem csak
kifröccsent vérfoltokat láttál?
- Nem hinném. Mintha valaki rajzolt volna valamit a vérrel. Fel-
ismertem, hogy némelyik jel a rémjegyekre hasonlít. A legtöbbjüket
azonban teljesen elkenték - magyarázta a lány, aztán a feltámadó emlékek
miatt megrázta a fejét. - A férfi testéből csomó minden hiányzott. A
legfontosabb belső szervei. Mintha csak nyaktól köl dökig felmetszették
volna a hasát... Ne haragudj, de látom, hogy mindjárt rosszul leszel! Hiba
volt, hogy elmeséltem.
- Dehogyis! Folytasd, kérlek! Még milye hiányzott?
Celaena töprengett egy pillanatig, mielőtt válaszolt volna:
- Az agya. Valaki beszakította a koponyája tetejét, és eltüntette az
agyvelőt. Az arcáról pedig letépték a bőrt.
Nehemia némán bólintott. Mintha csak az előttük lévő csupasz bokrot
bámulta volna. Ráharapott az alsó ajkára, és Celaena figyel mét nem kerülte
el, hogy a barátnője ökölbe szorította a kezét. A her cegnő hosszú, fehér
ruhát viselt. Feltámadt a hűvös szél. Belekapott Nehemia dús, finom
tincseibe. A fürtök közé font aranyszálak hal kan csilingeltek.
- Sajnálom — szabadkozott Celaena. - Nem kellett vol na...

A hátuk mögül nehéz léptek hallatszottak. Mielőtt megpördül hetett
volna, meghallotta egy férfi hangját:
- Ezt nézd meg!
Feszülten figyelte, ahogy Káin megáll a hátuk mögött, félig az óratorony
árnyékában. Verin, a göndör hajú, mocskos szájú tolvaj állt mellette.
- Ti meg mit akartok? - förmedt rájuk a lány.
Káin gonoszul elvigyorodott. A napbarnított férfi mintha megnőtt volna
mostanában. Persze, lehet, hogy csak Celaena képzelődött.
- Attól, hogy úgy teszel, mintha úrihölgy volnál, valójában ma-
radsz, aki vagy - szólalt meg a vadember. Celaena a szeme sarkából
Nehemiára pillantott. A hercegnő hűvös arckifejezéssel bámulta Káint.
Összevonta a szemöldökét, és a szája résnyire nyílt.
A vadember azonban nem érte be ennyivel. Most már Nehemiát
bámulta. Még szélesebben elvigyorodott, és elővillantotta ragyogó fehér
fogait:
- Attól még nem lesz valaki hercegnő, hogy korona van a fején.
Manapság ez már nem elegendő.
Celaena közelebb lépett.
- Fogd be a mocskos pofádat, különben kiverem a fogaidat! Akkor
majd nem beszélsz ostobaságokat.
Káin hangosan felkacagott. Verin is nevetésben tört ki. A tolvaj
megkerülte a két nőt, és a hátuk mögé helyezkedett. Celaena ki húzta
magát. Nem tudhatta, hogy azok ketten elszánták-e magukat a támadásra.
- Sokat ugat a herceg ölebe - folytatta Káin. — De vajon harapni is
tud?
Az orgyilkos megérezte Nehemia kezét a vállán. Lerázta magá ról, és
odaállt a katona elé. Olyan közel volt hozzá, hogy megérezte

az arcán a férfi párás leheletét. Celaena testőrei az épületben maradiak.
Nem vették észre, mi történik idekint. Halkan beszélgettek.
- Majd rájössz, ha el harapom a torkodat - vicsorogta.
- Miért majd? Miért nem most rögtön azonnal? - gúnyolódott Káin.
— Gyere kicsikém, üss meg! Csapjon le rám a benned tomboló düh! Engedd
ki magadból a haragot, amit azért érzel, mert kénytelen vagy mellélőni!
Amikor visszafogod magad, és hagyod, hogy én érjek fel elsőként a fal
tetejére. Üssél csak meg, Lillian!
Olyan halkan suttogott, hogy csak a lány hallotta a szavait.
- Mutasd meg, mit tanultál egy év alatt Távolvégben!
Celaena szívverése majdnem elállt, utána viszont őrülten zakatol ni
kezdett. Káin mindent tud! Tudja, hogy ki a lány, és hogy mire készül.
Celaena nem is mert Nehemiára pillantani. Erősen remélte, hogy a hercegnő
korlátozott nyelvtudása miatt nem értette meg a katona szavait. Verin még
mindig a hátuk mögött ólálkodott.
- Komolyan azt hiszed, hogy csak egyetlen főnemes van, aki
mindenre hajlandó a győzelem kedvéért? Tényleg bevetted azt, hogy
egyedül a herceged meg a kapitány tudja, hogy ki vagy valójában?
Celaena keze ökölbe szorult. Két ütéssel eltöri az ádámcsutkáját, és
leteríti a földre. Hadd fuldokoljon. Utána már csak egyetlen ütés re van
szükség ahhoz, hogy Verin is mellé kerüljön.
- Lillian! - szólalt meg Nehemia a birodalom nyelvén. Megragadta a
barátnője karját. - Dolgunk van, menjünk!
- Nagyon helyes - gúnyolódott Káin. - A gazdasszony Rittyent, a
kutyuska meg szalad utána.
Az orgyilkos keze erősen remegett. Ha megüti Káint... Ha megüti, és
egymás torkának esnek, akkor majd iderohannak a testőrök. Szét- rángatják
őket, viszont utána Chaol megtiltja, hogy újra találkozzon Nehemiával.
Megtörténhet, hogy szobafogságot kap. Eltilthatják attól

is, hogy délutánonként Noxszal eddzen. Ezt végiggondolva a lány szé lesen
elmosolyodott, megmozgatta a vállát, és kedves hangon így szólt:
- Nyald ki a seggemet, Káin!
A vadember és Verin hangosan felröhögött. A két nő megfordult és
elsétált. A hercegnő erősen fogta barátnője kezét. Nem azért, mert félt vagy
dühbe gurult volna, csupán így akarta a tudtára adni, hogy értette a
helyzetet, meg azt, hogy ő mellette áll. Celaena válaszul megszorította a
vendég kezét. Nagyon régen fordult el ő utoljára, hogy bárki is törődött
volna vele. Úgy érezte, hogy ez olyasmi, amihez nagyon könnyen hozzá
tudna szokni.


Chaol a herceg mellett állt, a belső körfolyosó egy árnyékos szegleté ben. A
gyakorló orgyilkost figyelték. A lány iszonyatos erővel üt ötte az edzőterem
közepére állított gyakorlóbábut. Megüzente a kapi tánynak, hogy ebéd után
néhány órát az edzőteremben fog tölteni. Chaol meghívta Doriant is, hogy
nézzék meg az edzést. A herceg talán most majd belátja, milyen nagy
veszélyt jelent ez a lány. Nemcsak rá, de mindenkire nézve.
Celaena felmordult. Újabb és újabb ütést zúdított a bábura. Ugyanolyan
ügyesen használta mind a két kezét. Az ütések hangosan csattantak. Mintha
pokoli tűz tombolt volna az orgyilkos bel sejében. Olyan indulat, amit nem
tudott teljesen kiadni magából.
— Erősebbnek tűnik, mint amilyen régen volt — szólalt meg halkan
a herceg. - Jó munkát végeztél. Remek az erőnléte.
Celaena valósággal táncolt a bábu körül. Ütött és rúgott, és elkerül te az
elképzelt ellencsapásokat. Őrei az ajtóból kőmerev arccal figyel ték.


- Gondolod, hogy van valami esélye Káin ellen?
A lány lába meglendült. Telibe találta a bábu fejét. Az majdnem felborult.
Ez a rúgás bárkit leterített volna.
- Azt hiszem, ha nem veszíti el a hidegvérét, nem kezd el dühöngeni a
párbaj során, akkor talán igen. Csak hát... Nagyon zabolátlan. És
kiszámíthatatlan. Meg kell tanulnia, hogy uralkodjon önmagán. Főleg pedig
ezen az érthetetlen dühön.
Ez amúgy igaz is volt. Chaol nem tudta, miért tombol ilyen gyűlölet a
lányban. Talán Távolvég miatt? Vagy minden orgyilkos ilyen? Bármi is
legyen az oka végtelen haragjának, Celaena egyszerűen képtelen volt
uralkodni magán.
- Ez meg ki a fene? - csattant fel Dorian, amikor Nox lépett a csar-
nokba, és odasétált Celaenához. A lány megtorpant. Megdörzsölte
bandázzsal átkötött öklét, majd letörölte az izzadságot a homlokáról,
mielőtt intett volna a tolvajnak.
- Nox - magyarázta Chaol. - Tolvaj Perranthból. Jóval miniszter úr
bajnoka.
Nox valamit mondott, mire Celaena vihogni kezdett. A fiatalember is el
nevette magát.
- Összebarátkozott valakivel? - csodálkozott Dorian, és felvonta a
szemöldökét, amikor Celaena bemutatott egy ütést Noxnak. - Segít egy
vetélytársának?
- Mindennap. Általában itt töltik a délutánt, amikor a többiek már
befejezték az edzést.
- És te megengeded?
A kapitány igyekezett nem törődni a herceg hangjából kiérződő
indulattal.
- Ha azt akarod, hogy véget vessek neki, akkor megtiltom nekik.
Dorian egy pillanatig némán meredt maga elé.

- Nem. Hadd gyakoroljon ezzel a fickóval! A többi vetélytársa kö-
nyörtelen fajankó. Szüksége lehet egy szövetségesre.
- Ez bizony igaz.
Dorian megfordult, és kisietett az erkélyről a mögöttük levő, sötét
csarnokba. Chaol felsóhajtott, ahogy az árnyék elnyelte a herceg hullámzó,
vörös köpenyét. Egyértelmű volt, hogy a barátja fél tékeny. Dorian talpraesett
fickó volt, ám ugyanolyan kevéssé tudta eltitkolni az érzelmeit, mint
Celaena. Lehet, hogy nem is volt olyan nagyon jó ötlet idehívni a herceget?
Talán pont az ellenkezőjét érte el annak, amit akart.
Chaol ólmos tagokkal elindult a barátja után. Csak remélni tudta, hogy
Dorian miatt nem kerülnek mindannyian komoly veszélybe.


Néhány nappal később Celaena elmélyülten olvasott egy súlyos, megsárgult
lapokkal teli könyvet. Kényelmetlenül mocorgott a székében. Nem ez volt az
első kötet, amit átnézett. Sajnos ebben is csupa ostobaságot talált. Ennek
ellenére fontosnak tartotta, hogy többet megtudjon. Xavier holtteste körül
rémjeleket látott. Hasonló jelzéseket fedezett fel az óratorony közelében is.
Igyekezett a lehető legtöbbet megtudni az ismeretlen tettesről. Ki akarta
deríteni, hogy a gyilkos miért és hogyan végzett az áldozataival. Ezzel a nagyon
is valódi fenyegetéssel sokkal egyszerűbbnek tűnt szembeszállni, mint azzal a
titokzatos, megragadhatatlan gonosszal, amiről Elena mesélt. Eddig azonban
sajnos semmi használhatót sem talált. Már káprázott a szeme, amikor
felemelte a fejét, és nagyot sóhajtott. A könyvtárban félhomály uralkodott.
Ha Chaol időnként nem lapozta volna a saját könyvét, a komor helyiségben
síri csönd honolt volna.


- Befejezted? - kérdezte a kapitány, és letette a regényt, amit eddig
olvasott. Az orgyilkos nem árulta el neki, hogy Káin tisztában van a valódi
személyazonosságával. Arról sem beszélt, hogy a titokzatos gyilkosnak
valami köze lehet a rémjelekhez. Egyelőre befogta a száját. A könyvtár
remek menedéknek bizonyult. Itt nem kellett a vetélytársaival, azokkal a
tagbaszakadt állatokkal törődnie. Idebent élvezhette a csendet és a
nyugalmat.
- Nem - mordult fel, és dobolni kezdett az asztalon.
- Komolyan megleptél azzal, hogy így töltöd a szabadidődet — je-
lentette ki a kapitány halvány mosollyal. - A saját érdekedben mondom,
jobb, ha ez titokban marad. Ártana a hírnevednek. Talán még Nox is átállna
Káin oldalára.
Halkan felnevetett, ismét kinyitotta a könyvét, és hátradőlt a székben.
Celaena összehúzott szemmel figyelte. Vajon a kapitány torkára forrna a
nevetés, ha tudná, hogy milyen témával foglal kozik? Ami mellesleg még
neki is a hasznára lehetne.
Kihúzta magát. Megsimogatta lábán a csúnya, kék foltot. Chaol igazából
nem is akarta megütni. Erről is ez a fickó tehetett. Dühös pillantást vetett rá,
ám a kapitány oda sem figyelt rá, elmerülten olvasott.
Könyörtelen edzőtársnak bizonyult. Arra kényszerítette a lányt, hogy a
legkülönfélébb feladatokat hajtsa végre. Kézen állva kellett járnia,
pengékkel zsonglőrködnie... Egyetlen olyan feladat sem akadt, amit ne
csinált volna már azelőtt is, ám ennek ellenére nem töltötte el örömmel a
gyakorlás. Igaz, legalább Chaol nem duzzogott annyira. Mintha tényleg
sajnálta volna, hogy olyan csúnyán megütötte a lábát. Celaena kezdte
megkedvelni a fickót.
Dühösen összecsapta a vaskos kötetet. Minden tele lett porral.
Értelmetlen volt, amit csinált.

- Mi van már? - méltatlankodott a kapitány.
- Semmi - mordult rá a lány.
Egészen pontosan mik is ezek a rémjegyek? Honnan származnak? Ami
pedig még ennél is fontosabb, miért nem hallott róluk soha korábban? Elena
sírkamrájában is rengeteg ilyen jelet fedezett fel. Egy rég elfeledett korszak
ősi vallása? Miért véstek jeleket egy sírkamra falába? Mi keresnivalójuk volt
egy gyilkosság színhelyén? A kettő között egészen biztosan volt
összefüggés.
Eddig nem túl sok dolgot sikerült kideríteni. Az egyik könyv szerint a
rémjelek egyfajta ábécéként működtek. Ugyanakkor viszont a kezében
tartott könyv szerint, a rémjelek nem engedelmeskedtek semmiféle nyelvtan
előírásainak. Mindegyik önálló jelkép volt, amit a használójuknak kellett
megfelelő sorrendbe raknia. A jelentésük annak a függvényében változott,
hogy milyen jelek álltak előttük és mögöttük. A rendkívül összetett ábrákat
nehéz volt lerajzolni. Ha nem volt minden vonal pontosan olyan, mint
amilyennek lennie kel lett, a jelentésük teljesen megváltozott.
- Fejezd már be a mérgelődést és a duzzogást! - ugratta Chaol.
Megnézte, hogy mit olvas a lány. Egyikőjük sem hozta szóba Xavier halálát.
A lány hiába nyaggatta a kapitányt további információkért. - Egészen
pontosan mit is olvasol?
- Semmit - vágta rá újra a lány. Eltakarta a könyv borítóját. Ami kor
azonban meglátta a barna szemek gyanakvó pillantását, nagyot sóhajtott. —
Csak valamit... Valamit a rémjelekről. Tudod, azokról a napórára
emlékeztető szimbólumokról a toronyóra körül. Érdekesnek tűntek, ezért
elkezdtem foglalkozni velük.
Ezzel igazából nem is füllentett túl nagyot. Csendben várta az ifjú
gúnyos, maró válaszát, ám a kapitány befogta a száját. Végül csak ennyit
kérdezett:

- És? Mitől vagy ennyire elkeseredve?
Celaena duzzogva felnézett a mennyezetre.
- Semmi használhatót sem találtam. Csak elképesztő és hihetet len
elméleteket. Még csak nem is sejtettem, hogy ilyesmi létezhet! De miért?
Némelyik könyv szerint a Rém nem más, mint az Erileát összetartó és
irányító erő. Sőt, nemcsak Erileáról beszélnek! Számtalan másik világról is.
- Már hallottam erről - biccentett a kapitány aztán felemelte a
könyvét. Ennek ellenére a tekintete továbbra is a lány arcára tapadt.
Mindig is azt hittem, hogy a Rém nem más, mint a sors vagy a
gondviselés ősi neve.
- Én is ezt gondoltam. Ám a Rém tiszteletét nem lehet vallásnak
tekinteni. A földrész északi területein semmiképpen sem. Ráadásul nem
része sem az istennő, sem az alsóbb istenségek kultuszának.
Chaol az ölébe tette a könyvet.
- Mi értelme van ezzel fáradoznod? Agyadra mentek talán azok a
jelek a kertben? Vagy ennyire unatkozol?
Nem unatkozom, hanem a biztonságom miatt aggódom!
- Nem. Igen, nagyon érdekes. Némelyik elmélet szerint az anya-
istennő nem más, mint az egyik távoli világ szelleme. Ez a lény valahogy
átjutott egy rémkapunak nevezett valamin, és rájött, hogy Erileának
formára és életre van szüksége.
- Tartózkodnunk kéne az istenkáromlástól - figyelmeztette a férfi.
Chaol éppen elég idős volt ahhoz, hogy emlékezzen a tíz évvel korábbi
boszorkányüldözésekre, máglyákra és kivégzésekre. Milyen érzés lehetett
egy olyan király árnyékában felnőni, aki ilyen pusztításra adott parancsot?
Olyan korban élni, amikor egész királyi családokat irtottak ki, amikor
máglyára küldték a látnokokat és a mágia használóit? Átélni, ahogy a
sötétség és a keserűség elönti a világot?

Celaena ennek ellenére folytatta. Úgy vélte, ha szóba önti a gondolatait,
akkor azok talán valahogy felfogható képpé állnak Össze.
- Az egyik elmélet szerint az élet már az istennő előtt is létezett. Ez
az ősi civilizáció azonban valahogy eltűnt. Talán éppen a rémkapun
keresztül. Ismerjük a romjaikat. Ezek túl régiek ahhoz, hogy a tündérek
keze munkája lehetnének.
El sem tudta képzelni, mindezeknek a dolgoknak mi közük lehet a
bajnokok lemészárlásához. Úgy érezte, hogy csak kétségbeesetten kapkod.
A kapitány levette a lábát az asztalról, és letette a könyvet.
- Lehetek őszinte hozzád? - kérdezte, és közelebb hajolt. Ugyanezt
tette Celaena is. Chaol suttogva folytatta. - Úgy beszélsz, mint egy dühöngő
elmeháborodott.
A lány dühösen felhorkant. Hátradőlt.
- Nehogy már rossz néven vedd tőlem, amiért érdekel a világunk
története.
- Ahogy te magad is mondtad, ezek az elméletek elképesztőek és
hihetetlenek - biccentett Chaol, és látszólag újra olvasni kezdett. Nem is
nézett a lányra, amikor így folytatta. - Még egyszer kérdezem, miért vagy
ennyire elkeseredve?
Az orgyilkos megdörgölte a szemét.
- Hát azért - mondta szinte már panaszosan -, mert nem kapok
egyenes választ arra a kérdésre, hogy micsodák is egészen pontosan ezek a
rémjelek. Azt meg végképp nem értem, hogy mi a fenét keresnek éppen itt,
ebben a kertben.
A király parancsára kiirtották a varázslókat. Akkor pedig hogyan
maradhattak meg a rémjelek? Egész biztosan fontos nyom, hogy ilyen
szimbólumokra bukkant a gyilkosság színhelyén is.

- Valami mást kéne találnod, amivel leköthetnéd magad a sza-
badidődben! - ugratta a kapitány, aki közben visszabújt a könyvébe.
Általában a testőrök ücsörögtek itt, Celaena mellett a könyvtárban. Napról
napra hosszú órákon keresztül tartották szemmel. Mégis mi keresnivalója
volt itt a kapitánynak? A lány elmosolyodott. Nagyot dobbant a szíve.
Utána viszont újra az asztalon heverő könyveket kezdte el bámulni.
Ismét átgondolt mindent, amit eddig sikerült megtudnia. Ott voltak ugye
ezek a rémkapuk. A kifejezés gyakran felbukkant, ha valamelyik szerző a
rémjelekről beszélt. Celaena viszont azelőtt még sohasem hallott róluk.
Csupán néhány nappal ezelőtt bukkant rá erre a fogalomra. Meglehetősen
érdekesnek tűnt. Hiába kezdett el kutatni, hiába ásta keresztül magát a
megsárgult tekercsek tengerén, a kapott válaszoknak nem volt semmi
értelme. Csupán újabb el méletekkel ismerkedett meg.
A kapuk egyszerre voltak valódi és láthatatlan dolgok. Emberi szem nem
láthatta őket, ám a rémjegyek segítségével elő lehetett hívni, és keresztül
lehetett jutni rajtuk. Más világokba biztosítottak átjárást. Ezek némelyike jó,
míg egy részük gonosz volt. A túloldal ról is nyitva állt az út. Az idegen
birodalmak lényei így átosonhattak Erileába. Pontosan ez volt az oka annak,
hogy olyan sok különös és szörnyűséges lény létezett a világban.
Celaena egy újabb vaskos kötetet húzott maga elé. Savanyúan
elmosolyodott. Mintha csak valaki a gondolataiban olvasott volna. A jókora
fekete kötet címlapjára kopott, ezüst betűkkel írták a cí met: Az eleven halottak.
Szerencsére a kapitány nem figyelt fel rá, hogy mit olvas a foglya. Csak
hát...
Nem emlékezett, hogy levette volna ezt a könyvet a polcról. Olyan volt a
szaga, mint a termőföldnek. Celaena fintorogva kinyitotta.

Gyorsan lapozni kezdte. Arra volt kíváncsi, hogy talál -e benne utalást a
rémjelekre, vagy éppen a rémkapura. Nem talált. Ezek helyett viszont
valami sokkal érdekesebbre bukkant.
Egy felkavaró, félig elrohadt arc vigyorgott rá az egyik képről. A
csontról lerohadt a hús. Hirtelen mintha lehűlt volna a levegő. Celaena
megdörzsölte a karját. Hol a fenében találta ezt a könyvet? Hogyan úszhatta
meg a könyvégetést? És egyáltalán, tíz évvel ezelőtt hogyhogy nem került
az összes ilyen könyv a tisztítótűz lángjai közé?
Valósággal didergett a hidegtől. A szörnyeteg beesett, háborodott
tekintetében gyilkos rosszindulat csillogott. Mintha csak Celaenát bámulta
volna. Gyorsan bezárta a könyvet, és jó messzire eltolta magától. Ha a
király tudta volna, hogy ilyen könyvek vannak a könyvtárában, akkor már
rég felégette volna az egészet. Ellentét ben Orynth nagykönyvtárával, itt
nem akadtak tudós mesterek, akik megmentették volna a felbecsülhetetlen
értékű könyveket. Chaol tovább olvasott. Hirtelen felmordult valami.
Celaena azonnal a könyvtár hátsó része felé fordult. Libabőrös lett a
könyörtelen, állatiasan éles hangtól.
- Nem hallottál valamit? - kérdezte.
- Mikor mehetünk már végre innen? - hangzott Chaol válasza.
- Ha majd ráuntam az olvasásra - felelte a lány. Visszahúzta maga
elé a komor kötetet. Gyorsan átlapozott a halott szörnyűség rémisz tő
képmásán, és közelebb húzva magához a gyertyát, olvasni kezdte a
különféle rémségek leírásait.
Ekkor éles, kaparó hangot hallott. Egészen közelről. Mintha valaki a
lábuk alatt kaparászta volna a padlót. Celaena becsapta a könyvet, és
felpattant az asztal mellől. A karján felállt a szőr, és kis híján nekiesett a
szomszédos asztalnak, ahogy feszülten megpördült.

Felkészült a támadásra. Arra, hogy lecsap rá egy kéz, egy szárny, egy
agyarokkal teli, vicsorgó száj. Hogy valami megragadja.
- Érezted te is? - kérdezte Chaoltól. A férfi lassan, rosszindulatúan
elvigyorodott. Felemelte a tőrét, majd a hegyét végighúzta a már-
ványpadlón. Újra felhangzott az előbbi hátborzongató hang.
- Fene ette idióta - hördült fel a lány. Felkapott két nehéz könyvet
az asztalról, és kiviharzott a könyvtárból. Gondosan odafigyelt arra, hogy
Az eleven halottakat otthagyja a félhomályban.
CELAENA ÖSSZEVONT SZEMÖLDÖKKEL megpróbálta eltalálni a fehér
golyót. Könnyedén fogta a dákót, miközben bal kezét megtámasz totta a
biliárdasztal posztóborításán. Ügyetlen mozdulattal meglendítette a kezét.
A hosszú farúd előrelendült. Megint melléütött.
A lány káromkodva újra próbálkozott . Most ugyan eltalálta a golyót, ám
az csupán vonakodva kezdett el gurulni. Oldalra gördült, és bágyadtan
nekikoccant egyik színes társának. Most legalább el talált valamit. Az ostoba
játékkal már így is több sikert ért el, mint a rémjelek kutatásával.
Már este tíz óra is elmúlt. Annyira elege volt mindenből. Kikap-
csolódásra volt szüksége az edzéssel és kutatással eltöltött órák után. Nem
akart Káinon és Elenán sem töprengeni. Ebben a szobában keresett
menedéket. Túl fáradt volt ahhoz, hogy zenéljen. Egyedül meg hogyan
kártyázott volna? Úgy tűnt, nem maradt más választása, mint hogy
kipróbálja a biliárdozást. Lelkes elszántsággal felkapott egy dákót, és azt
gondolta, hogy nem lesz túl nehéz kitanulnia a játékot.


Megkerülte az asztalt, és újra elhelyezkedett. Melléütött. Vicso-
rogni kezdett, és kettétörte a dákót a térdén. Összeszedte magát. Még
csak egyetlen órája próbálkozott. Mire éjfélt üt az óra, már a biliárd
nagymestere lesz! Vagy kitanulja ezt a nevetséges játékot, vagy tűzi -
fát hasogat az asztalból. Amin majd elevenen elégeti Káint.
Hatalmas erővel megtaszította a dákót. Akkorát csapott a golyó-
ra, hogy az nekivágódott az asztal hátsó falának. Három színes go-
lyót is ellökött maga elől, majd telibe találta a hármas számú golyót,
ami azonnal belegördült az egyik lyukba.
Illetve csak a pereméig jutott. Ott viszont megállt.
Celaena dühösen káromkodni kezdett. Odarohant a makacs go-
lyóhoz. Átkozódva szidni kezdte a golyót, majd két kézzel megragad-
ta a dákót, és középen ráharapott. Vicsorogva dühöngött. Amikor
végre elhallgatott, megragadta a golyót, és belepottyantotta a nyí -
lásba.


- Ahhoz képest, hogy te vagy a világ legfélelmetesebb orgyilkosa,
elképesztően ügyetlenül játszol - szólalt meg Dorian hangja. A fiatalember
belépett az ajtón.
A lány sikkantott, és a herceg felé pördölt. A fiatalember könnyű
zubbonyt és nadrágot viselt. Nem fogta össze a haját. Nekitámaszkodott az
asztalnak, és szélesen elvigyorodott, amikor meglát ta, hogy Celaena arca
tűzpirossá vált.
- Ha fenséged sértegetni akar, akkor jobb, ha rögtön távozik, különben...
Az orgyilkos dühösen felemelte a biliárddákót, ám beérte azzal, hogy egy
obszcén mozdulattal fejezze be a mondatát.


A herceg felgyűrte az ingujját, majd levett egy másik dákót a fali
tartóból.
- Fogod még rágcsálni azt a dákót? Mert, ha igen, akkor előtte
szeretném idehívni az udvari festőt. Ez egy olyan látvány, amit fel tétlenül
meg kell örökíteni.
- Ne merészeljen gúnyolódni velem!
- Ne legyél már annyira komoly! - nevetett a herceg. Egy köny-
nyed és elegáns mozdulattal eltalált egy zöld golyót. Az egyből el tűnt az
egyik lyukban. - Annyira aranyos vagy, amikor füstölögsz a dühtől.
Megkönnyebbülten fellélegzett, mikor a lány is elnevette magát.
- Fenséged nagyon tréfás kedvében van - mondta. - Én viszont igen
dühös vagyok.
Celaena az asztal fölé hajolt, és célba vette az egyik golyót. Nem sikerült
eltalálnia.
- Hadd mutassam meg, hogyan kell!
A herceg átsétált a lány oldalára. Letette a saját dákóját, és elvette
Celaenáét. Megbökte, hogy álljon kicsit arrébb, odaállt arra a helyre, ahol az
előbb még a lány volt. Valamiért hevesebben kezdett el dobogni a szíve.
- Látod, ahogy mutató- és hüvelykujjal tartom a dákót? Csupán
ennyit kell tenned...
Celaena arrébb lökte a herceget, és kikapta a kezéből a farudat.
- Tudom, hogy hogy kell tartani, fenséges fajankó.
Ismét meglendült a keze, de újra elhibázta.
- Rossz a testtartásod. Így nem fog menni. Várj, megmutatom, hogy
kell állnod!
Ennél elcsépeltebb és ócskább trükköt bizonyára nem ismertek a
biliárdozók. A herceg azonban határozottan a lány mögé állt, és

mintha csak átölelte volna, megfogta a dákó végét. A másik kezét Celaena
tenyerére fektette. Ráigazította ujjait a farúdra, majd könnyedén megfogta a
csuklóját. Erezte, hogy közben az arcát elönti a forróság.
A szeme sarkából a lányra pillantott. Megkönnyebbülve látta, hogy az
orgyilkos arca legalább olyan vörösen lángol, mint az övé. Talán még
jobban is.
- Kérem, fejezze be a tapogatást, és mutassa, hogy mit kell tennem!
Különben kitépem a szemgolyóit, és felnyomok a helyükre egy- egy ilyen
biliárdgolyót.
- Nézd csak! Semmi mást nem kell tenned...
A fiatalember útmutatását követve, Celaena könnyedén eltalálta a golyót.
Az begurult a sarokba, és eltűnt a lyukban. A herceg gúnyos félmosollyal
arrébb lépett.
- Látod? Ha megfelelően csinálod, akkor menni fog. Próbáld meg
újra!
Felemelte a saját dákóját. Az orgyilkos ingerülten felmordult, de felvette
a helyes testtartást, célzott és lökött. A golyó rázúdult a többire. A
biliárdasztalon elszabadult a káosz. De legalább eltalált vele egy másik
golyót. A herceg felkapta a háromszöget, és felmutatta a levegőbe.
- Kihívhatlak egy játszmára?


Hajnali kettőre járt az idő, mikor befejezték. A herceg csemegék és
édességek valóságos hegyét hozatta a szobába. A lány ugyan tiltakozott egy
kicsit, de aztán gátlástalanul felfalt egy hatalmas adag csokoládétortát,
majd megette a herceg adagjának a felét is.


Dorian persze minden játszmát megnyert, ám vendéglátója ezt igazából
észre sem vette. Ha sikerült eltalálnia egy golyót, akkor hosszan és lelkesen
hencegni kezdett. Ha viszont mellélökött, akkor talán még a pokol tüze is
halványnak tűnt a lány szájából előtörő káromkodás hevességéhez képest.
A herceg nem emlékezett rá, hogy valaha is ennyit nevetett volna.
Amikor Celaena már nem káromkodott, és túljutott a duzzogáson is,
akkor a könyvekről beszélgettek. Olyanokról, amelyeket mind a ketten
olvastak. A lánynak be nem állt a szája. Dorian úgy érezte, mintha az
orgyilkos hosszú évek némasága után szólalt volna meg. Talán attól tartott,
hogy újra el fog némulni? Celaena elképesztően okosnak tűnt. Mindent
megértett, még ha a herceg történelemről, vagy éppen pol itikáról beszélt is.
Igaz, közben fennen hangoztatta, mennyire utálja ezeket a témákat. A
színházról pedig elképesztően sokat tudott. A herceg azon kapta magát,
hogy meghívta a lányt, a próbatétel után menjenek el együtt megnézni egy
darabot. Ekkor mind a ketten zavartan elhallgattak. A csend azonban nem
tartott sokáig.
Dorian elhevert egy kényelmes karosszékben. Hátrahajtotta a fejét.
Celaena a szemközti heverőn feküdt. Miközben a herceget bámulta, a két
lába a heverő karfájáról lógott lefelé. Félig leengedett szemhéjjal a tűz felé
fordult.
- Mi jár a fejedben? — kérdezte a fiatalember.
- Nem is tudom - hangzott a válasz. Celaena a heverő támlájának
nyomta a homlokát. - Gondolja, hogy véletlen egybeesés Xavier és a másik
bajnok halála?
- Talán. Mégis mi lenne a különbség?
- Hát semmi - legyintett lustán a lány. - Ne is törődjön vele!
Mielőtt a herceg bármit is kérdezhetett volna, az orgyilkos elaludt.

Nagyon szívesen megtudott volna többet is a lány múltjáról. Chaol csak
arról számolt be, hogy az orgyilkos Terrasenből származik. Meg hogy a
családja halott. Még csak el sem tudta képzelni, hogy milyen lehetett az
élete. Hogyan került az orgyilkosok közé? Miként tanult meg zongorázni.. .
Titok titok hátán.
Mindent tudni akart róla. Bárcsak kiöntené a szívét! Dorian fel állt, és
nyújtózkodni kezdett. Visszarakta a dákókat a polcra, elrendezte a golyókat,
majd megállt a szendergő orgyilkos mellett.
Gyengéden megrázta, mire a lány halkan nyöszörögve tiltakozni kezdett.
- Felőlem aludhatsz a heverőn, de reggel minden tagod fájni fog.
Celaena csukott szemmel feltápászkodott, és odavánszorgott a
hálószoba ajtajához. Kis híján lefejelte az ajtófélfát. A herceg udvariasan
úgy vélte, segítenie kell, mielőtt a lány összetörne valamit. Gyengéden
megfogta a karját, és bevezette a hálószobába. Igyekezett nem odafigyelni a
tenyere alatt érzett puha, meleg bőrre. Csendben figyelte, ahogy a lány
elvonszolja magát az ágyáig. Celaena valósággal rázuhant a takaróra.
- Itt vannak a könyvei - morogta, és az ágy mellett felhalmozott
kötetekre mutatott. A herceg lassan beljebb lépett. A lány csukott szemmel
feküdt. A szobában három gyertya égett. A fiatalember felsóhajtott, és
elfújta a lángjukat. Csak utána lépett oda az ágyhoz. Vajon alszik már?
- Jó éjszakát, Celaena! - szólalt meg halkan. Most először szólít otta a
nevén az orgyilkost. Egyáltalán nem esett a nehezére. A lány válaszul
érthetetlenül motyogott valamit. Meg sem moccant. A nyakában megcsillant
valami. Egy nyaklánc. Dorian úgy vélte, mintha már látta volna korábban is.
Búcsúzóul körülnézett a hálószobában, aztán felvette a könyveit, és kijött.

Ha Celaena lesz az apja bajnoka, és később visszanyeri a szabadságát,
vajon akkor is megmarad ilyennek? Vagy csupán színészkedik? Csak azért,
hogy megszerezze, amit akar? A herceg képtelen volt el hinni, hogy
képmutatás az egész. Azt akarta hinni, hogy a lány nem csak színészkedik.
A palota csendes és sötét volt, amikor elindult vissza a lakosztá lya felé.
MÁSNAP CELAENA KARBA TETT KÉZZEL figyelte, ahogy Káin Sírral vív. A
következő próbára délután kerül sor. Káin tehát tudja, hogy kicsoda is
valójában a vetélytársa. Nem segített a képmutatás, a szerepjátszás és az
sem, hogy nagyon visszafogta magát. Az ellenfele egyszerűen kiröhögte.
Összeszorított szájjal figyelte a gyorsan mozgó harcosokat. Hangosan
csengett Káin és Sír kardja. Ez az erőpróba meglehetősen egyszerűnek tűnt.
Mindenkinek vívnia kellett a párjával. Aki nyer, azt nem küldik el. A
vesztesek teljesítményét viszont maga Brullo ítéli meg. A legrosszabbul
szereplő harcost ki fogják dobni.
Sírnak becsületére legyen mondva, sikerült tartania magát Káin ellen.
Persze ez akkora erőfeszítést igényelt, hogy az orgyilkosnak már remegett a
térde. Nox a lány mellett állt. Felszisszent, amikor Káin megtaszította az
ellenfelét. Sír majdnem hanyatt esett.
A vadember az egész küzdelem során vigyorgott. Még csak nem is
lihegett. Celaena ökölbe szorított kézzel figyelte. Olyan erővel nyomta neki
a bütykeit a csípőjének, hogy megfájdult a csontja. Acél


villant, és Káin pengéje hajszálnyival torpant meg Sír torka előtt. A
himlőhelyes arcú orgyilkos rávigyorgott a győztesre. Jól látszottak rothadó
fogai.
- Remek voltál, Káin! - jelentette ki Brullo, és tapsolni kezdett.
Celaena érezte, hogy mindjárt felrobban a feje. Megpróbált lehiggadni.
- Legyél óvatos, Káin! - szólalt meg Verin hangja a közelből. A
göndör hajú tolvaj a lányra vigyorgott. Celaena mérsékelt lelkese dést sem
mutatott, amikor megtudta, hogy Verinnel kell megmér kőznie. Igaz, így
legalább Noxot elkerülte. - A kislány szeretné kipróbálni, hogy mit tudsz.
- Vigyázz a pofádra, Verin! - csattant fel lángoló tekintettel Nox.
- Hogy mi van? - hördült lel Verin. A teremben most már mindenki
őket nézte. A többi jelölt is. Pelor eddig ott állt a közelükben. Most sietve
elhátrált. Okos fiú.
- A szárnyaid alá vetted a lánykát? — gúnyolódott Verin. — Üzletet
kötöttetek? Szétteszi a lábát, te pedig véded a hátát edzés közben?
- Fogd be a pofád, átkozott disznó! - kiáltotta Celaena. Chaol és
Dorian eddig hátrább támaszkodtak a falnak. Most elindultak a pást felé.
- Mert különben mi lesz? — kérdezte Verin, és a lány elé állt. Nox
kihúzta magát, és a keze elindult a kardja markolata felé. Celaenának esze
ágában sem volt meghátrálni.
- Mert különben kitépem a nyelvedet.
- Ebből elég legyen! - bömbölte Brullo. - Majd a páston elintézi tek.
Verin. Lillian. Gyerünk!
Verin mosolya egy kígyónak is a dicsőségére vált volna. Káin hát ba
veregette a cimboráját, amikor az belépett a krétával rajzolt körbe. Kihúzta
a kardját.

Nox megszorította a lány vállát . Celaena a szeme sarkából lát szott, hogy
Chaol és Dorian is feszülten figyel. Nem törődött velük.
Elege volt mindenből. Unta már a képmutatást és a szerepjátszást. Elege
volt Káinból is.
Verin felemelte a fegyverét. Egy fejmozdulattal félresöpörte szőke
fürtjeit a szeme elől.
- Na, mutasd, hogy mit tudsz!
Celaena mozgásba lendült. Esze ágában sem volt kihúzni a kardját a
tokjából. Verin szélesen elvigyorodott, és feljebb emelte a pengéjét.
Lecsapott a karddal, ám Celaena megelőzte. Az ökle telibe találta
ellenfele alkarját. Verin elejtette a kardot. A lány jobb keze élével lesújtott
ellenfele bal karjára is. Félresöpörte maga elől. Verin hátra- tántorodott. így
sem tudta elkerülni a mellkasát telibe találó rúgást. Nem egyszerűen
hanyatt zuhant, de félig kirepült a ringből. Ezzel azonnal kiesett. A
csarnokban dermedt csend támadt.
- Legközelebb, ha gúnyolódsz velem — vicsorgott Celaena Verinre
akkor a lábam helyett a kardom hegyét érzed majd a melleden.
Megfordult, és farkasszemet nézett a döbbenten bámuló Brullóval.
- Szeretnék valamit világossá tenni, fegyvermester - mondta, mi-
közben elsétált az idős férfi mellett. - Ha azt akarja, hogy megizzadjak,
akkor igazi férfiak ellen állítson ki.
Ellépett a vigyorgó Nox mellett, és csupán Káin előtt torpant meg.
Felemelte a fejét, és a vadember képébe bámult. Káint akár jóképűnek is
lehetett volna tartani, ha nem lett vol na egy mocskos szemétláda.
Édesdeden a harcosra mosolygott.
Na, itt vagyok - dorombolta, és a hangjából csak úgy csöpögött a
méreg. - Tudod, az a kiskutya.

- Hallom ám az ugatásodat - válaszolta a férfi, és fekete szeme na-
gyot villant. Celaena legszívesebben kardot rántott volna, de megőrizte a
nyugalmát.
- Fogsz majd te is ugatni, ha én nyerem meg a versenyt.
Mielőtt a férfi válaszolhatott volna, otthagyta, és elindult a vizesasztal
felé.
Utána már csak Nox merte megszólítani. Meglepő módon Chaol ezúttal
nem szidta össze.


Miután ép bőrrel megúszta az erőpróbát és visszament a szobájába,
Celaena a Résvárat övező hegyek felől érkező első hópihéket bámulta. Az
apró, fehér kristályok a közeledő vihar érkezését jelezték. Késő délután a
nap fénye mintha csak egy ónfal mögül szivárgott volna elő. A felhőket
sárgásszürke színűre festette. Az égbolt meglepően világosan ragyogott.
Mintha csak egy álomban járt volna. Úgy tűnt, hogy a látóhatárt elnyelték
a hegyek. Celaena egy üvegből készült világ rabja volt.
Eljött az ablak mellől. Megállt a faliszőnyeg előtt, és alaposan
szemügyre vette Elena királynő képmását. Azelőtt milyen sokszor
álmodozott kalandról, régi varázsigékről és gonosz királyokról. Azt
azonban nem gondolta, hogy ilyen lesz a valóság. Küzdenie kell a
szabadságáért. Régebben mindig azt gondolta, hogy valaki majd kiáll
mellette. Segítői lesznek. Egy hűséges barát, egy félkarú katona vagy
valaki. Sosem hitte volna, hogy ennyire... magányos lesz.
Bárcsak itt lett volna Sam! Ő bezzeg mindig tudta, hogy mit kell tenni.
Vigyázott a lányra, akár tetszett neki, akár nem. Celaena bár- mit a világon
odaadott volna azért, ha Sam itt lehetett volna vele.


A könnyeivel küszködve megérintette az amulettet. A fém kellemesen
meleg volt az ujja alatt. Valamiért ez megvigasztalta. Hátrább lépett, hogy
jobban lássa az egész falszőnyeget.
Középen egy gyönyörű, az életerőtől majd kicsattanó szarvasbika állt.
Félrehajtott fejjel nézte Elenát. Ez a fejedelmi állat volt Terrasen királyi
házának a címerállata. Azt a királyságot Brannon, Elena apja alapította. A
faliszőnyeg világossá tette, hogy Adarlan királynője a szívében még mindig
Terrasen gyermeke. Ugyanúgy, mint Celaena esetén, nem számított, hogy a
sors hova vetette Elenát, Terrasent mindig is megőrizte magában.
A szél egyre hangosabban üvöltött. Az orgyilkos nagyot sóhajtott,
megcsóválta a fejét, és elfordult.
Keresd meg a palotában gyökeret vert gonoszt... De hát ezen a világon
éppen az a férfi volt a leggonoszabb, aki mindenek fölött ural kodott.


Jóval arrébb, a kastély egyik pompás csarnokában Kaltain Rompier
bágyadtan tapsolt, amikor az akrobaták befejezték az előadásukat. Végre
véget ért a műsor. Cseppnyi lelkesedést sem érzett amiatt, hogy órákon
keresztül rikító ruhába bújtatott jobbágyok szökdécselését bámulta.
Georgina királynő azonban nagyon is élvezte az előadást, és kegyesen
meghívta Kaltaint, hogy a trón mellett ülve élvezhesse az akrobaták
mutatványait. Ez bizony nagy megtisztelés- nek számított. Perrington
közbenjárása kellett hozzá.
Kaltain pontosan tudta, mennyire vágyik rá az öreg herceg. Ha nagyon
akarná, akkor könnyedén el tudná érni azt is, hogy a férfi házassági
ajánlatot tegyen neki. Akkor pedig hercegné lenne a nemes


kisasszonyból. Csakhogy Kaltain most már nem érte be ennyivel. Addig
nem, amíg Dorian nem nősül meg. Mostanában állandóan fájt a feje. Az
egész múlt hét szenvedés volt, ma pedig mintha hangos kiabálás dübörgött
volna a koponyája mélyén: Nem elég! Nem elég! Nem elég! A sajgó fájdalom már az
álmaiba is beszivárgott. Olyan elképesztően valósághű rémálmok kínozták,
hogy ébredésekor azt sem tudta, hol van.
- Hát ez nagyon szórakoztató volt, felséges királyné - szólalt meg,
miközben a mutatványosok összeszedték a holmijukat.
- Tényleg nagyon izgalmas volt. Ugye, hogy az volt? - felelte jó-
kedvűen a királyné. Zöld szeme valósággal ragyogott, amikor ráne vetett a
kisasszonyra. Csakhogy ebben a pillanatban ismét éles fáj dalom hasított
Kaltain fejébe. Ökölbe szorított kezét éppen csak el tudta rejteni
narancssárga díszruhája redői között.
- Bárcsak Dorian herceg úr is láthatta volna őket! - szólalt meg nagy
nehezen. — Ő hercegi fensége éppen tegnap említette, milyen nagy
örömmel tölti el, ha itt lehet a királyné udvarában.
Könnyen ment a hazudozás, és ráadásul mintha a fájdalom is csökkent
volna a fejében.
- Dorian ezt mondta? - csodálkozott Georgina királynő.
- Ez meglepi felségedet?
- Azt hittem, a fiam nem kedveli az effajta szórakozást - felelte az
idősebb nő, és a mellére szorította a kezét.
- Számíthatok arra, hogy felséged nem mondja el senkinek?
suttogta Kaltain.
- Mit nem mondok el senkinek? — suttogta vissza a királyné.
- Hát, szóval, Dorian herceg elárult nekem valamit.
- Mit mondott a fiam? - tudakolta a királynő, és megérintette a kis-
asszony karját.

- Azt mondta, jó oka van annak, hogy viszonylag ritkán jön el felséged
udvarába. A herceg ugyanis nagyon félénk teremtés.
A királynő kiegyenesedett. Eltűnt a fény a szeméből.
Ó, ezt már nekem is elmondta százszor. Azt reméltem, hogy valami
érdekes dolgot hallok tőled, Kaltain úrnő. Például azt, hogy a fiam
megtalálta a jövendőbelijét. Hogy megkedvelt egy hölgyet.
A kisasszony arcát elöntötte a forróság. Mintha csak könyörtelen fogak
martak volna a fejébe. Bárcsak rágyújthatott volna a pipájára. Esélye sem
volt rá, hogy néhány óránál hamarabb elszabadulj on az udvarból. Addig a
legnagyobb illetlenségnek számított volna a királynő távozása előtt eljönni
innen.
- Úgy hallottam — suttogott tovább a királynő. - Hogy van itt egy
ifjú hölgy. Csakhogy senki sem tudja, hogy ki lehet az. Vagy,
ha meg is hallják a nevét, akkor az cseppet sem tűnik ismerősnek. tudod, hogy
ki lehet az?
- Nem, királyi felség — válaszolta fogvicsorogva Kaltain. Figyelnie
kellett, nehogy a csalódottság kiüljön az arcára.
- Milyen kár. Biztosra vettem, hogy ha valaki, akkor te majd tudni
fogod. Nagyon talpraesett lányka vagy, Kaltain.
- Köszönöm, felséges királynő! Annyira kedves hozzám.
Dehogyis! Kiválóan meg tudom ítélni az emberek jellemét.
Egyből tudtam, hogy te párját ritkító személyiség vagy. Abban a
pillanatban, ahogy megérkeztél az udvaromba. Perringtonnál csekélyebb
személyiség nem is volna méltó hozzád. Milyen kár, hogy nem korábban
találkoztál az én Dorianommal!
Nem elég, nem elég, énekelte a kín hangja. Eljött a döntő pillanat.
- Hiába találkoztam volna korábban vele - kuncogott Kaltain. - Fel-
séges királynőm biztosan nem egyezett volna bele a kapcsolatunkba.

Nekem túlságosan is alacsony a rangom ahhoz, hogy a fia felfigyelhessen
rám.
- Szépséged és gazdagságod feledteti alacsony származásod.
- Hálás köszönetem, felséges királynő! - vágta rá Kaltain hevesen
dobogó szívvel.
Ha a királynő kedveli... A nemes kisasszony azonban képtelen volt
befejezni a gondolatot, mert az uralkodónő kényelmesen el helyezkedett a
trónján, és kettőt tapsolt. Kezdetét vette a muzsika. Kaltain azonban
semmit sem hallott.
Perrington megnyitotta a királyi udvar kapuit. Most már csak raj ta
múlott, hogy kihasználja a lehetőséget.

- Mi ért nem összpontosítasz?
- De hiszen összpontosítok! - morogta Celaena, és még hátrább húzta
az íj húrját.
- Na akkor mutasd, hogy mit tudsz! — csattant fel Chaol, és az elha-
gyott folyosó túlsó végében felállított, éppen csak hogy látszó céltábla felé
mutatott. Az annyira messze volt, hogy bárki tudását meghaladta volna,
hogy eltalálja. Kivéve persze Celaenáét. — Lássuk, mire mész vele!
A lány a szemét forgatta, és még jobban megfeszítette a hátát. Az íj húrja
érezhetően remegett a kezében, és most hajszálnyival feljebb emelte a
nyílvessző hegyét.
- Balra, mellé fogsz lőni. A falat találod el - méltatlankodott ösz-
szefont karral Chaol.
- Majd jól fejbe verlek, ha nem fogod be végre a szádat - vágott visz-
sza a lány, és kissé félrehajtotta a fejét, hogy a kapitány szemébe nézhessen.
A testőr felvonta az egyik szemöldökét. Celaena még mindig őt bámulta,
amikor kárörvendően elmosolyodott, és oda sem nézve elengedte a húrt.

A nyílvessző szinte nesztelenül süvített keresztül a folyosó kőfalai
között, majd tompa csattanással bevágódott a célba. Egyikőjük sem
törődött vele. A tekintetük még mindig egymásba tapadt. Chaol szeme
körül sötét karikák látszódtak. Xavier halála óta három hét telt el. Lehet,
hogy nem aludt azóta?
Mert bizony Celaena azóta képtelen volt rendesen aludni. A leg- kisebb
zajra is felriadt, ráadásul a kapitány képtelennek bizonyult kideríteni, hogy
ki csapott le egymás után a jelöltekre. Az orgyilkost a tettes személye legalább
annyira érdekelte, mint az alkalmazott módszer. Hogyan döntötte el a gyilkos,
hogy kivel végez? Képtelenség volt bármilyen összefüggést felfedezni. Most
már öt jelölttel végzett. Az elhunytakban egyetlen közös vonás akadt:
mindannyi- an részt vettek a próbatételen. Celaena nem jutott el egyetlen
másik tetthelyre sem, így nem láthatta, hogy ott is rémjeleket festettek-e
vérrel a falra. Nagyot sóhajtott, és kilazította a vállát.
- Káin tudja, hogy ki vagyok — szólalt meg halkan, és leengedte az
íjat. A fiatalember arca kifejezéstelen maradt.
- Honnan?
- Perrington elmondta neki. Káin pedig nekem.
- Mikor?
A kapitány soha korábban nem tűnt ennyire komolynak. Celaena érezte,
hogy elönti az együttérzés.
- Pár nappal ezelőtt - hazudta szemrebbenés nélkül. Valójában már
hetek is elteltek a szóváltásuk óta. - Lent voltam a kertben Nehemiával. Ne
aggódj, vigyáztak rám az őreim! Káin odajött hozzánk. Mindent tudott
rólam. Azt is tudja, hogy visszafogom magamat a többi jelölt között.
- Az alapján, amit elmondott, a többi jelölt is tudja, hogy ki vagy?

Nem - felelte a lány. - Nem hiszem, hogy tudnák. Noxnak egész
biztosan halvány fogalma sincs róla.
Chaol megmarkolta a kardját.
Nem lesz semmi baj. Csupán a meglepetés előnye siklott ki a
kezünkből. Ez minden. Ennek ellenére legyőzöd majd Káint a döntőben.
Celaena kis híján elmosolyodott.
- Figyelj csak! Pontosan úgy beszélsz, mint aki kezd hinni bennem.
Csak nehogy elbízd magad!
A férfi már akart volna mondani valamit, ekkor azonban a ke-
resztfolyosó felől rohanó léptek zaja közeledett. Két testőr torpant meg
előttük. Tisztelegtek. Chaol kivárta, hogy visszanyerjék a lélegzetüket,
aztán megkérdezte:
- Mi történt?
Az egyik őr, egy ritkuló hajú, idősebb férfi, még egyszer tisztelgett, és
kinyögte:
- Kapitány úr... Szükség van rád.
Chaol arckifejezése változatlan maradt, ám kihúzta magát és fel szegte a
fejét.
- Mi történt? - ismételte meg. Túl gyorsan beszélt ahhoz, hogy azt a
látszatot kelthesse, mintha sikerült volna megőriznie a nyugalmát.
- Még egy hulla - válaszolta az őr. - A cselédek folyosóján.
A másik testőr, egy karcsú, finom arcú fiatalember, holtsápadtan
bólintott.
- Te is láttad a hullát? — kérdezte tőle Celaena. Az őr bólintott.
- Mennyire friss?
Chaol dühös pillantást vetett a lányra. Az őr viszont válaszolt:

- Azt gondoljuk, hogy múlt éjjel történhetett. A vér már félig
megszáradt.
Chaol tekintete a semmibe meredt. Lázasan törte a fejét azon, hogy
mitévők legyenek. Kihúzta magát.
- Be akarod bizonyítani, hogy milyen jó vagy? - kérdezte az or-
gyilkostól. Celaena csípőre tette a kezét.
- Miért kellene bizonygatnom?
A kapitány intett a testőröknek, és a nyomukba szegődött.
- Gyere velem! - szólt hátra a válla fölött. A lány - annak ellené- re,
hogy egy hulla várt rájuk - elmosolyodott, és a nyomába eredt. Közben
persze gyors pillantást vetett a céltáblára.
Chaolnak amúgy igaza volt. Tényleg nem találta el a céltábla kellős
közepét. A nyílvessző egy jó tenyérnyivel balra ment.


Szerencsére valaki már megpróbálta helyreállítani a rendet, mielőtt
odaértek volna. Chaolnak még így is bámészkodó őröket és szolgákat kellett
félrelökdösnie az útjából. Celaena a világ minden kincséért sem maradt
volna le mögüle. Amikor átjutottak a tömegen, és megpillantotta a hullát, a
keze önkéntelenül is lehanyatlott. Chaol önmagáról megfeledkezve vadul
káromkodni kezdett.
Az orgyilkos nem is tudta, hogy mit nézzen először. A holttest mellrészét
felnyitották. Hiányzott az agya és az arca. A padlón jól látszottak a karmok
nyomai. Nem kenték el a hulla két oldalára mázolt rémjegyeket sem. A lány
megdermedt. Most már képtelenség lett volna nem észrevenni az
összefüggéseket.
A tömeg hangosan morgott, amikor a kapitány odalépett a holttest mellé.
Ránézett az egyik őrre.


- Ki az áldozat?
- Verin Ysslych - felelte Celaena, mielőtt az őr megszólalhatott volna. A
göndör, szőke fürtöket bárhol megismerte volna. Verin folyamatosan
szemétkedett vele, amióta csak kezdetét vette az erőpróba. Bármi is végzett
vele...
- Milyen állatnak vannak ilyen karmai? - kérdezte a kapitánytól, bár
előre tudta, hogy az ugyanolyan tanácstalan, mint ő. A karmok mély
nyomokat hagytak. A vágások legalább ujjnyi mélyek voltak. Celaena
leguggolt, és végi ghúzta az ujját a karomnyom belső oldalán. A vágás nem
volt egyenletes, de mélyen behatolt a kőpadlóba. Összevont szemöldökkel
alaposan szemügyre vette a többi hasítékot is.
- Nem volt véres a karma - állapította meg, és a válla fölött hát-
ranézett Chaolra. A férfi letérdelt mellé, és közelebb hajolt. - Tisz-
ta volt.
- Ez pedig mit jelent?
Celaena elkomorodott. Végigfutott a hideg a hátán.
A gyilkos csak a körmeit élezte, mielőtt kibelezt e volna az ál dozatát.
- És miért gondolod, hogy ez fontos volna?
A lány felállt, körülnézett, majd visszaguggolt.
- Ez azt jelenti, hogy a gyilkosnak még erre is jutott ideje, mielőtt
támadásba lendült volna.
- Lehet, hogy még akkor mart a padlóba, amikor csak várakozott.
Celaena megrázta a fejét.
- A falra szerelt fáklyatartókban szinte teljesen elfogytak a fáklyák.
Nyoma sincsen annak, hogy kioltották volna őket a támadás előtt. Sehol
sem látni hamuval kevert vizet. Ha Verin múlt éjjel halt meg, akkor ezek a
fáklyák még égtek, miközben végeztek vele.

- És?
- Nézz végig a folyosón! A legközelebbi ajtó is huszonöt lépésnyi-
re van. A legközelebbi kereszteződés pedig annál is messzebb. Ha a fáklyák
égtek...
- Akkor Verin már jóval azelőtt megpillantotta a gyilkost, mint hogy
ideért volna.
- De egyáltalán miért ment oda hozzá? - folytatta a töprengést.
Mintha csak magában beszélt volna. — Mi van akkor, ha a tettes nem állat,
hanem ember? És mi van akkor, ha az elkövető mozgás képtelenné tette
Verint? Annyi időre, hogy meg tudja idézni ezt a teremtményt.
Verin lábára mutatott.
- Tiszta vágásnyomok vannak a bokájánál. Késsel metszették el az
inait, hogy ne tudjon elfutni.
Közelebb lépett a holttesthez. Gondosan ügyelt rá, hogy ne kenje el a
földre rajzolt rémjegyeket. Felemelte Verin megmerevedett, hideg kezét.
- Nézd meg a körmeit! — mondta, és nyelt egy nagyot. — Berepe-
dezett a hegyük.
Óvatosan kikaparta a halott körme alól a koszt, és szétkente a tenyerén.
- Látod? - nyújtotta oda a kezét Chaol felé, hogy megossza a fér-
fival a felfedezését. - Por és kődarabkák.
Félrehúzta Verin karját. Alatta halvány vonalak látszottak a kövön.
- A körmeinek a nyoma. Iszonyúan kétségbeesett. Megpróbálta
elvonszolni magát. Ha másként nem megy, akkor az ujja hegyével. Egész
idő alatt életben volt. Végignézte, ahogy a szörnyeteg a kar- mait élezte a
kövön, miközben a gazdája a háttérből figyelt.
- És akkor mit jelent ez az egész?

A lány keserűen elmosolyodott.
- Azt jelenti, hogy nagy bajban vagy.
Miközben Chaol holtsápadttá vált, Celaena valósággal megbor-
zongott, mert abban a pillanatban megértette, hogy a bajnokok gyilkosa
és Elena titokzatos gonosz hatalma esetleg ugyanaz lehet.


Celaena az étkezőasztalnál ült, és egy könyvet lapozott.
Semmi, semmi, semmi. A tekintete újabb és újabb oldalon futott végig.
Azt a két rémjelet kereste, melyeket Verin holtteste mellé festettek.
Biztosra vette, hogy a különféle jelek között kapcsolat van.
Megtorpant, amikor a következő oldalon felbukkant Erilea térképe. A
térképek mindig is nagyon érdekelték. Volt valami lenyűgöző abban, ha
az ember pontosan tudhatta, hogy a többiekhez képest hol van a föld
felszínén. Egy óvatos mozdulattal végighúzta az ujját
a keleti partvidéken. Délen kezdte, Bandzsáhban, Eyllwe fővárosában,
aztán a vonal elindult felfelé, kanyargott és kígyózott, míg el nem jutott
Résvárba. Az ujja utána megsimította Meah-t, tovább-
siklott északra, a szárazföld belseje felé, Orynth irányába, majd visz-
szatért a tenger felé. A vízparton megérintette Suria partvidékét, vé-
gezetül pedig eljutott a szárazföld csúcspontjára, és megállapodott az
Északi-tengerben.
A térképen jól látszott Orynth, a fény és a tudás városa. Erilea
gyöngyszeme, Terrasen fővárosa. Celaena ott született. Gyors moz-
dulattal becsukta a könyvet.
Körülnézett a szobában, és nagyot sóhajtott. Ha nagy nehezen el
is tudott aludni, akkor álmában ősi csaták emléke kísértette. Olyan
kardokat látott, melyeken szemek ragyogtak, és a feje körül vakító,


lüktető fényű rémjelek kavarogtak. J ól látta a tündérek és a halandó
harcosok csillogó páncélját. Hallotta az egymásnak csapódó paj zsok
csattanását és a könyörtelen vadállatok hörgését. Érezte maga körül a vér
szagát és a rohadó hullák bűzét. Halál járt a nyomában. Adarlan orgyilkosa
megborzongott.
— Hű, ez remek! Reméltem, hogy még ébren leszel - szólalt meg
váratlanul a koronaherceg hangja. A lány felpattant a székből, amikor
Dorian belépett. A fiatalember fáradtnak és kicsit ziláltnak látszott.
Celaena már nyitotta volna a száját, de aztán megrázta a fejét.
— Fenséged mit keres itt? Mindjárt éjfél, és holnap erőpróba vár
rám.
Nehezen tagadhatta volna le, milyen megkönnyebbülést érzett,
amikor beállított a fiatalember. Nagyon úgy tűnt, hogy a gyilkos csak
azokra a bajnokokra csapott le, akik egyedül voltak.
— Irodalom helyett most már történelemmel foglalkozol? - kér-
dezte a herceg, és tekintetével felmérte az asztalon heverő könyveket.
Olvasni kezdte a címüket. — Erilea újkori története, Szimbólumok és azok ereje, Eyllwe
kultúrája és szokásai.
A herceg kérdő pillantást vetett rá.
— Azt olvasom, ami jólesik.
Dorian odaült mellé. A lábuk egy pillanatra összeért.
— Van valami kapcsolat a sok könyv között?
— Nincs - vágta rá a lány. Nem is hazudott. Igazából tényleg nem
volt. Persze korábban még azt remélte, hogy mindegyikben találhat
valamilyen utalást a rémjegyekre. Legalább valami apróságot. Például azt,
hogy mit jelent, ha egy holttest mellé festik őket. - Feltételezem, hogy
hallott Verin haláláról?
— Hát persze - válaszolta a herceg, és rokonszenves arca elkomo-
rult. Celaena nagyon is tisztában volt azzal, hogy majdnem összeért a
lábuk, de nem tudta rászánni magát arra, hogy arrébb csússzon.

- És nagyuramat a legkisebb mértékben sem aggasztja, hogy
olyan sok bajnokjelöltet mészárolt le egy kegyetlen, vérszomjas fenevad?
Dorian közelebb hajolt, és a lány szemébe nézett.
- Ezekre a gyilkosságokra kivétel nélkül sötét, elhagyatott folyosókon
került sor. Te sehova se mész az őreid nélkül, és gondosan vi gyáznak a
lakosztályodra.
- Nem magam miatt aggódom - csattant fel az orgyilkos, és kis-
sé hátrébb húzódott. Nem mondott teljes mértékben igazat. - Csupán az jár
az eszemben, hogy tiszteletre méltó atyjára esetleg rossz fényt vethet, ha ez
így megy tovább.
- Mióta érdekel téged, akárcsak a legcsekélyebb mértékben is
"tiszteletre méltó atyám” jó híre?
- Amióta én vagyok a fia bajnoka. Úgyhogy nagyon is jó volna, hogy
fenséged nagyobb erőkkel keresné ezt a gyilkost. Nem szeretném azzal
megnyerni a nagy erőpróbát, hogy a jelöltek között én maradtam az
egyetlen túlélő.
- Akarsz valami mást is? - kérdezte a herceg. Olyan közel hajolt, hogy
Celaena szája simán megérinthette volna az ajkát, ha a lány elég merész lett
volna hozzá.
- Jelezni fogom, ha az eszembe jut valami.
A tekintetük egymásba kapcsolódott. Az orgyilkos lassan elmosolyodott.
Mégis milyenfajta ember ez a koronaherceg? Semmiképpen nem akarta
beismerni, de nagyon is örült annak, hogy val aki itt volt mellette. Még
akkor is, ha az illető a Havilliard nevet viselte.
Megpróbálta kiverni a fejéből a karmok nyomát és a felzabált agy-
velejű holttesteket.
- Miért ennyire zaklatott? Már megint Kaltain szekálta nagyuramat?


- Kaltain? Hála az egeknek, egy ideje elkerül. Ettől függetlenül
szörnyű napom volt! Az újszülött kutyák mind korcsok...
A tenyerébe temette az arcát.
- Kutyák?
- Az egyik szukám megellett. Egy egész szakajtóra való kis kor-
csot. Korábban még nem lehetett megmondani, hogy milyen a vérvonaluk.
Most viszont... Pedig azt reméltem, hogy fajtiszták lesznek.
- Most a kutyáiról vagy a barátnőiről beszél?
- Melyiknek örülnél jobban? — kérdezte a herceg szélesen elvi-
gyorogva.
- Ó, hallgasson! - förmedt rá a lány, mire a fiatalember elnevette
magát.
- Viszont az nagyon is érdekelne, hogy te miért vagy ennyire zak-
látott? - tudakolta Dorian, és az arcáról eltűnt a mosoly. - Chaol el-
mondta, hogy megmutatta neked a hullát. Remélem, nem volt túlságosan
szörnyű élmény.
- Dehogyis. Egyszerűen csak mostanában nem alszom valami túl
jól.
- Hát én sem — ismerte be a herceg. Kihúzta magát. — Zongorázol
kicsit a kedvemért?
Celaena ingerülten dobolni kezdett a lábával a padlón. Meglepte, hogy
az ifjú ilyen könnyen témát váltott.
- Eszem ágában sincsen!
- Olyan gyönyörűen játszol.
- Ha tudtam volna, hogy egy kém figyel, akkor egyáltalán nem
játszottam volna.
- Miért ennyire bensőséges dolog a zene számodra? - kérdezte a
herceg, és hátradőlt a székben.

- Amikor zenét hallgatok vagy muzsikálok... Nem számít.
- De igen. Mondd el, mire gondolsz!
- Semmi érdekesre - felelte Celaena, és rakosgatni kezdte a könyveket.
- Emlékek ébrednek benned?
A hercegre nézett. Arra volt kíváncsi, hogy a fiatalember gúnyolódik-e.
- Néha.
- A szüleidre emlékeztet?
Dorian közelebb lépett, hogy segítsen összerakni a könyveket. Celaena
felpattant.
- Ne kérdezzen ilyen ostobaságokat!
- Elnézést, ha tapintatlan voltam.
Az orgyilkos néma maradt. Ott volt elméjében az az ajtó, amelyet
mindenáron zárva akart tartani. Az azonban a kérdés hallatán résnyire
kinyílt. A lánynak minden önuralmára szüksége volt ahhoz, hogy újra
bezárja. A fiatalemberre nézett. Annyira közel állt hozzá... Az ajtó bezárult,
és Celaena elfordította a kulcsot.
- Eszembe jutott - folytatta a herceg, akinek fogalma sem lehetett arról,
milyen csata dúl a lány lelkében - , hogy igazából semmit sem tudok rólad.
- Orgyilkos vagyok - felelte Celaena, és lassan megnyugodott. — Ez
minden, amit tudni érdemes.
- Hát igen — ismerte be sóhajtva a herceg. - De miért olyan szörnyű,
ha többet akarok tudni rólad? Például azt, hogyan lettél orgyil kos. Érdekel,
hogy milyen volt az életed azelőtt.
- Nem túl érdekes.
- Szerintem igenis az lehetett.
A lány néma maradt.

- Engedj meg, kérlek, egy kérdése! Megígérem, hogy nem leszek
tapintatlan.
Celaena elkomorodott, és az asztalt kezdte bámulni. Mi baja szár-
mazhatna egyetlen kérdésből? Bármi kor dönthet úgy, hogy nem válaszol.
- Hát legyen.
- Egy pillanat, mindjárt kitalálok egy jót - vigyorgott a herceg, mire
Celaena felháborodottan az ég felé fordította a tekintetét, de azért csak
leült. A fiatalember nemsokára megszólalt. — Miért szereted annyira a
zenét?
- Azt mondta, hogy nem lesz tapintatlan! - kiáltotta a lány el-
komorulva.
- Már mitől lenne tapintatlan ez a kérdés? Hiszen ezzel az erővel
azt is megkérdezhettem volna, hogy miért szeretsz annyira olvasni.
- Dehogyis! Azzal a kérdéssel nem lett volna semmi baj - méltat-
lankodott Celaena, és vett egy mély lélegzetet. Továbbra is az asztalt
bámulta. Végül nagy nehezen megpróbálta folytatni. — Szeretem a zenét.
Amikor felcsendül a muzsika, én... Teljesen elveszek benne. Érti, hogy
miről beszélek? Egyszerre leszek üres és mégis teli. Érzem, ahogy
körülöttem elsüllyed az egész világ. Amikor játszom, akkor... Kivételesen
nem elpusztítok valamit. Hanem létrehozok.
Ráharapott az alsó ajkára.
- Valamikor gyógyító akartam lenni. Még azelőtt, hogy... Még, azelőtt,
hogy orgyilkos lettem volna. Olyan kicsi voltam, hogy már alig emlékszem
rá. Na, akkoriban gyógyító akartam lenni.
Megvonta a vállát.
- A zene pontosan erre emlékeztet - magyarázta, és halkan elne-
vette magát, amikor meglátta a fiú mosolyát. Kénytelen volt folytatni. -
Erről még senkinek sem beszéltem. Nehogy kigúnyoljon!

A herceg megrázta a fejét. Az ajkáról eltűnt a mosoly.
- Nem gúnyolódok veled, csupán...
- Csupán szokatlan, hogy valaki őszintén beszél?
- Hát igen.
- Most viszont én jövök. Szabad a vásár? — kérdezte halvány mo-
sollyal.
- De még mennyire - biccentett a herceg, és összefonta a tarkóján a
kezét. — Én nem vagyok ám olyan távolságtartó, mint te.
Celaena összevont szemöldökkel töprengett.
- Miért nem nősült még meg?
- Megnősülni? Tizenkilenc vagyok!
- Ez igaz. Csak hát ön a trónörökös.
Dorian összefonta karját a mellén. Vendéglátója megpróbálta nem
észrevenni, hogy milyen szép formájuk van az izmainak, ahogy mozognak
az inge alatt.
- Kérdezz valami mást!
- De én erre vagyok kíváncsi. Biztosan érdekes lehet a válasz, ha
fenséged ennyire tiltakozik.
- A herceg az ablak felé fordult, és a kint kavargó havat kezdte el bá -
mulni.
- Azért nem nősültem meg — jelentette ki halkan —, mert egészen
egyszerűen el sem tudnám képzelni, hogy olyan nő legyen a feleségem,
akinek az elméje és a jelleme alacsonyabb rendű, mint az enyém. Abba
belehalna a lelkem.
- A házasság csupán egy közjogi szertartás. Nem valami szent aktus.
Koronahercegként nem lenne szabad ilyen ütődött módon viselkednie. Mi
van akkor, ha egy kedvező politikai szövetség miatt kénytelen lesz
feleségül venni valakit? Hajlandó volna annyira ragaszkodni romantikus
elképzeléseihez, hogy emiatt kirobbantson egy háborút?

- Nem erről van szó.
- Tényleg? Adott esetben az apja nem parancsolná meg, hogy a
birodalom érdekében vegyen feleségül valamilyen hercegnőt? Hogy
nagyobb legyen a hatalma?
- Az apámnak ott a hadserege. Az való erre.
- Nyugodtan lehetnének titkos szeretői. A házasság nem jelenti azt,
hogy nem szerethet mást.
A zöld szempár hatalmasat villant.
- Azt kell elvennünk feleségül, akit szeretünk. Senki más nem lehet
a párunk - csattant fel az ifjú, mire a lány elnevette magát. - Te vagy az, aki
gúnyolódik velem! Képes vagy a képembe nevetni!
- Megérdemli, hogy kinevessék, ha ilyen bolondságokat beszél! Én
kiadtam a lelkem titkait, ön pedig csupán önző dolgokat mondott.
- Figyelemre méltó határozottsággal mondasz ítéletet fölöttem.
- Mi értelme volna, ha nem használnánk a fejünket a döntések,
ítéletek meghozatalakor?
- Mi értelme volna megtiltani a szívednek, hogy kedves legyen
azokhoz, akiket megbántottál a fejed zord ítéletével?
- Ez bizony talpraesett válasz volt, fenséges herceg! - kiáltotta a
lány. A fiatalember duzzogó képet vágott. — Ne csinálja már! Ennyire
egészen biztosan nem bántottam meg.
- Megpróbáltad sárba tiporni az álmaimat és az elveimet. Éppen
eleget hallgatok miattuk az anyámtól is. Kegyetlen vagy hozzám.
- Sokkal inkább gyakorlatias. A kettő között nagy a különbség. Ön
pedig Adarlan koronahercege. Ha valakinek, akkor önnek igenis
hatalmában áll megváltoztatni Erileát. Javíthat a dolgokon. Nagyuram
megteremthetne egy olyan világot, ahol nincs szükség igaz szerelemre ahhoz,
hogy a történetek boldog véget érjenek.

- Mégis milyen fajta világot kellene teremtenem? És milyen világban
mehetnének így a dolgok?
- Egy olyan világban, ahol mindenki önmaga ura lehet.
- Lázító és áruló gondolat.
- Én aztán nem lázítok senkit sem. Árulónak viszont nyugodtan
nevezhet. Orgyilkosként amúgy is elítéltek már.
Dorian közelebb csúszott. Megsimogatta a lány kezét. Érdes, meleg,
kemény tenyere volt.
- Egyszerűen nem bírod megállni, hogy ne vágj vissza, bármit is
mondok. Igaz?
Celaena valósággal remegett az indulattól. Ugyanakkor viszont
mélységes nyugalom fogta el. A fiatalember tekintete miatt a lány lelkében
valami életre kelt és megpihent.
- Milyen különös szemed van! — folytatta a herceg. - Még egyet-
lenegyszer sem láttam, hogy valakinek i lyen ragyogó aranygyűrű lett volna
a szemében.
- Felesleges hízelegnie. Az ilyesmivel nálam nem megy semmire.
- Csupán észrevettem valami különöset. Semmilyen hátsó szándék
nem vezérelt - csóválta meg a herceg a fejét. A kezére pillantott, amelyik
még mindig hozzáért a lányhoz. - Honnan van az a gyűrűd?
Az orgyilkos keze ökölbe szorult, miközben arrébb húzta. A tűz fényében
megvillant a gyűrű drágaköve.
- Ajándékba kaptam.
- Kitől?
- Ez nem tartozik önre.
A férfi megvonta a vállát. Celaenának volt annyi esze, hogy nem kötötte
az orrára, kitől kapta a gyűrűt. Vagy talán arra gondolt, hogy Chaol nem
szeretné, ha Dorian tudná az igazat?

- Igencsak érdekel, hogy ki halmozza el gyűrűkkel a bajnokomat.
Celaena egészen egyszerűen képtelen volt megülni a fenekén. Ragyogó
tekintettel nézte, ahogy a fiatalember fekete zubbonyának gallérja
hozzásimult a nyakához. Annyira szerette volna megérinteni. Milyen jó lett
volna végighúzni az ujját a napbarnította bőr és az arany szegélyű szövet
határvonalán.
- Van kedve biliárdozni? - kérdezte inkább, és felkelt. - Rám férne
egy újabb lecke.
Nem várta meg, hogy mit mond a vendége. Elindult a biliárdasztal felé.
Semmi másra sem vágyott jobban, mint hogy Dorian ott álljon mellette, és
érezze a bőrén a fiatalember forró leheletét. Ez nagyon is jólesne neki.
Ennél lényegesen elkeserítőbb volt a felfedezés, hogy megértette, tényleg
kedveli a herceget.


A fejedelmi étkezőasztalánál ülve Chaol szemmel tartotta Perringtont.
Amikor szóba hozta Verin halálát, a herceg nem igazán törődött a
dologgal. Chaol körülnézett a tágas csarnokban. Úgy tűnt, hogy a
bajnokjelöltek megbízóit a legcsekélyebb mértékben sem rázta meg a
váratlan esemény. Fajankók. Ha igaz, amire Celaena gyanakszik, akkor a
bajnokok gyilkosa itt lehet közöttünk. Bárki is legyen az elkövető. De vajon
a királyi tanács melyik tagja volna annyi ra kétségbeesett, hogy még
ilyesmitől se riadjon vissza a győzelem kedvéért? Chaol kinyújtotta a lábát
az asztal alatt, és ismét Perrington felé fordult.
Tanúja lehetett annak, ahogy a főnemes hatalmas termetét és lenyűgöző
rangját kihasználva szövetségeseket szerzett magánál, a királyi tanácsban.
Hatalma miatt ellenfelei nem mertek nyíltan


szembeszállni vele. A testőrség kapitánya azonban ezen az estén mégsem
vakmerő politikai mesterfogásai miatt tartotta szemmel a nagyurat. Sokkal
inkább azért, mert észrevett valamit a herceg arcán. Perrington gyakran
nevetett. Két vigyor vagy kacagás között azonban mintha árnyék borult
volna rá. Nem harag vagy undor ült ki a képére, hanem mintha elsötétült
volna a tekintete. A látvány annyira furcsa volt, hogy Chaol, miután
felfigyelt a különös jelenségre, úgy döntött, aznap este hosszasabban
vacsorázik.
Nem kellett sokat várnia. Perrington szeme elsötétült, az arcából pedig
eltűnt az érzelem. Ilyen lehet annak az arca, aki hirtelen pontosan olyannak
látja a világot, mint amilyen az valójában. Az igazság, semmivé foszlatta a
boldogságot és a jókedvet. Chaol hátradőlt a székében és belekortyolt a
vizébe.
Csupán keveset tudott a hercegről, és igazából sohasem bízott meg
benne. Dorian pontosan ugyanígy érzett vele szemben, főleg azután, hogy a
nagyúr megemlítette, Nehemia hercegnőt túszul ejtve kellene
együttműködésre kényszeríteni Eyllwe lázadóit. A herceg ugyanakkor a
király legbelsőbb tanácsadója volt. A két fiatalember nek semmi oka sem
lehetett a bizalmatlanságra. A nagyúrnak csupán azt lehetett volna a
szemére vetni, hogy elszánt meggyőződéssel hangoztatta, Adarlannak
minden joga megvan a hódításra.
Kaltain Rompier valamivel arrébb ült. Chaol összehúzott szemmel
figyelte. A fiatal nemeshölgy is Perringtont nézte. A tekinteté ban azonban
nem egy szerető vágyakozása csillogott, hanem csupán a hideg számítás.
Chaol nagyot nyújtózkodott. Hol lehetett Dorian? A herceg nem jött
vacsorázni. Nem volt odalent, a kutyák mellett sem, hogy ellenőrizze a
szukát és az újszülött kölyköket. A kapitány visszafordult a herceg felé. És
igen! A szemében egy pillanatra újra megjelent a sötétség.

Perrington tekintete megállapodott a bal kezén vi selt fekete gyűrűn. A
pillantása elkomorodott. Mintha a pupillája ugyanakkora lett volna, mint a
szemgolyója. A jelenség csak egy pillanatig tartott. A szeme most már
ugyanolyan volt, mint korábban. Chaol Kaltainra pillantott. Vajon a nő is
észrevette ezt a furcsa változást?
De nem. Az úrihölgy arca semmilyen érzelmet sem tükrözött. Nem
lepődött meg, és nem is tűnt elképedtnek. A tekintete a semmibe révedt.
Mintha csak az járt volna az eszében, hogy jóakarója kabátja milyen jól
kiegészítené gyönyörű díszruháját. Chaol még, egyet nyújtózkodott, aztán
felkelt. Nagyot harapott az almájába, miközben kisétált az étkezőből. Bár a
különös jelenség felkeltette a figyelmét, éppen elég baja volt e nélkül is. A
nagyra törő főnemes nem igazán jelenthetett veszélyt a palotára vagy az itt
élőkre nézve. Azonban, ahogy elindult a saját lakosztálya felé, nem tudta
lerázni magáról az érzést, hogy Perrington herceg is szemmel tartja őt.

VALAKI ÁLLT AZ ÁGY VÉGÉBEN.
Celaena ezt már azelőtt tudta, hogy kinyitotta volna a szemét. A ke ze
lassan becsúszott a párnája alá. Előhúzta az egyik kezdetleges, varrótűkből,
szappanból és zsinegből összeeszkábált kését.
- Arra semmi szükség - szólalt meg a nő, és Celaena valósággal
felpattant, Elena hangját meghallva. - Ráadásul nem is sokra mennél vele.
Valósággal megdermedt, amikor meglátta maga előtt Adarlan első
királynőjének áttetsző szellemét. Bár Elena mintha a maga valójában állt
volna ott az ágy végében, a teste körvonala mégis úgy ragyogott, mintha
csupán holdfényből lett volna. Hosszú, ezüst haja keretbe foglalta gyönyörű
arcát. Elmosolyodott, amikor az orgyil kos letette nyomorúságos kis kését.
- Üdvözöllek, gyermek! - folytatta a királynő.
- Mit akarsz? - förmedt rá halkan Celaena. Most vajon csak ál modott,
vagy az őrök is meghallhatják a hangjukat? Megfeszült. Kissé feljebb húzta
a lábát, hogy ki tudjon ugrani az ágyból. Mivel

Elena elállta az ajtóhoz vezető utat, ezért szükség esetén az erkély felé kell
majd menekülnie.
- Emlékeztetni akarlak arra, hogy meg kell nyerned a viadalt.
- Magam is erre készülök - biccentett az orgyilkos. Ezért keltették
fel? Hűvösen még hozzátette: - De nem a te kedvedért. A szabadságomat
akarom elnyerni. Akarsz valami hasznosat is mondani, vagy csak azért
jöttél, hogy felzaklassál? Mi volna, ha elárulnád nekem, mi az a szörnyűség,
ami egymás után kapja el a bajnokokat?
Elena nagyot sóhajtott, és az égre emelte a tekintetét.
- Én is pont olyan keveset tudok, mint te - válaszolta. Amikor
azonban Celaena továbbra is savanyú képpel bámult rá, a királynő így
folytatta. - Nem bízol bennem. Ez érthető. Viszont mi ketten ugyanazon az
oldalon állunk, akár hajlandó vagy elhinni, akár nem.
A tekintete az orgyilkos szemébe mélyedt. A lány valósággal meg-
dermedt.
- Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek. Figyelj a jobb oldaladra!
- Hogy tessék? - csodálkozott Celaena. - Ez meg mégis mit je-
lentsen?
- Fordulj jobbra! Ott majd megtalálod a választ.
Celaena engedelmeskedett. Jobb kéz felől azonban csupán a sír-
kamrához vezető út bejáratát elrejtő faliszőnyeget látta. Ingerült válaszra
készült, ám amikor visszafordult, a királynőnek már nyomát sem látta.


Elérkezett a következő erőpróba. Celaena egy alacsony asztalka mögött állt.
A bútordarabokon teli kupák sorakoztak. Samhuinn óta több mint két hét
telt el. Az előző vizsga a legcsekélyebb nehézséggel


sem járt. Az orgyilkos mesterien kezelte a hajítókést. Két nappal ezelőtt
viszont újabb halott bajnokra bukkantak. Azóta nem igazán jött álom
Celaena szemére. Hát nem. A szabadideje legnagyobb ré- szét azzal töltötte,
hogy megpróbálta megfejteni a holttestek mellett található rémjegyek titkát.
Éjszakánként nem mert elaludni. Ébren figyelte az ajtókat és az ablakokat.
Azt várta, hogy mikor csikordul karom a kövön. Nem igazán nyugtatta
meg, hogy testőrök állnak az ajtója előtt. Az a szörnyeteg, amelyik kimarja
a márványt, könnyedén elintéz néhány embert.
Brullo laza terpeszállásban, hátratett kézzel állt az edzőterem bejárata
mellett. Szúrós tekintettel figyelte a tizenhárom asztalka mögött álló
tizenhárom túlélőt. Az órára pillantott. Celaena követte a tekintetével.
Csupán öt perce maradt. Öt perc nem túl sok idő arra, hogy pontosan
megállapítsa, milyen mérget tartalmaz a hét kupa. Az edényeket ráadásul
sorba kellett raknia. A leggyengébb méregtől el kellett jutnia a
legerősebbig.
Az igazi erőpróbára viszont csak öt perccel később kerül majd sor.
Mindenkinek ki kell majd innia az egyik kupa tartalmát. Azét, amelyikről
úgy vélik, hogy a leggyengébb méreg van benne. Ha valaki elrontja a
választást... Brullónál persze ott voltak az ellenmér gek, de a gyógyítás így
sem lesz túlzottan kellemes. Celaena előbbre hajolt, felemelte az egyik
kupát, és beleszimatolt. Édes... Túlságosan is édes. Meglötyögtette a
desszertbort, amely nagyon is alkal mas volt rá, hogy álcázzák vele a méreg
ízét. A bronzkupában nehezére esett észrevenni az eltérő színeket.
Belemártotta az egyik uj- ját. A körme végéről bíborszínű folyadék
csöpögött vissza a kupába. Egyértelműen nadragulya.
A többi edényre pillantott. Azokat már sikerült azonosí tania. Bürök,
vérgyökér, sisakvirág, oleander. Gyorsan sorba rakta a kupákat.

A nadragulyát beállította a halálos adag oleándert tartalmazó edény mellé.
Már csak három perce maradt.
Felemelte az utolsó előtti kupát, és beleszagolt. Egyre erősebben
szimatolt. Az égadta világon semmit sem érzett.
Felemelte a fejét, és teleszívta a tüdejét friss levegővel. Remélte, hogy
így ki tudja tisztítani az orrlyukait. Ugyanaz vol t a baj, mint amikor
illatszereket próbálgatott az ember. A túl sok szagminta után tönkrement
az szaglása. Éppen ezért az illatszerárusok mindig tartottak a kezük
ügyében valamit, amivel semlegesíthették az orrukban megtelepedő
illatokat. Újra megszagolta a kupát. Belemártotta az ujját. Olyan volt a
szaga, mint a vízé, és pontosan úgy is nézett ki...
Lehet, hogy tényleg víz volt. Letette, és felvette helyette az utolsót. Ezt is
hiába szagolta meg. Semmilyen különös illatot nem érzett a borban. Úgy
tűnt, nincsen semmi baja. Celaena ráharapott az alsó ajkára, és az órára
pillantott. Még két percük volt.
A többi jelölt halkan káromkodott a bajusza alatt. Aki legjobban
elhibázta a mérgek sorrendbe állítását, az kiesik a küzdelemből.
Ismét beleszagolt a vizes edénybe. Gondolatban átfutott a szagtalan
mérgek listáján. Ezek egyikét sem lehetett volna vízben oldani. Legalábbis
nem úgy, hogy ne változott volna meg az ital színe. Felemelte a borral teli
edényt. Meglötykölte benne a folyadékot. A borban számos hatékony
mérget el lehetett rejteni. Ebbe vajon mit tettek?
Bal kéz felől Nox állt az asztala mellett. Beletúrt sötét hajába. Négy
kupát már sorba rakott. A maradék hármat bámulta. Másfél perc volt hátra.
Mérgek, mérgek, mérgek. A lány szája kiszáradt. Ha elveszíti a versenyt,
akkor Elena bosszúálló szelleme kísérteni fogja?

Amikor jobbra pillantott, észrevette, hogy Pelor, a hórihorgas f iatal
orgyilkos rá bámult. Az ifjú kezében ugyanaz a két kupa volt, amivel
Celaena is küzdött. Most határozott mozdulattal a vizes poharat a
legerősebb mérget tartalmazó kupa mellé állította. A bort pedig a
leggyengébbhez.
Pelor tekintete megtalálta Celaena szemét. Leheletnyit biccen- tett.
Zsebre vágta a kezét. Kész volt. Celaena gyorsan visszafordult az asztalhoz.
Nem akarta, hogy Brullo észrevegye, mi történt.
Mérgek. Pelor pontosan a mérgeket emlegette az első próbájuk során. Az
ifjú szakképzett méregkeverő volt.
Celaena újra jobbra sandított. Igen. Pelor jobb oldalon állt. Fordulj
jobbra! Ott majd megtalálod a választ Végigfutott a hideg a hátán.
Elena igazat mondott.
Pelor most már az órát bámulta. Némán számolta az utolsó má-
sodperceket. Mindjárt vége a próbának. De mi oka volt arra, hogy segítsen?
Celaena a sor végére tette a vizet, legelőre pedig a boros kupát. Amikor
Káin nem a lányt gúnyolta, akkor Pelort kínozta. Ami kor Celaena Távolvég
rabja volt, egyetlen szövetségese sem került ki a felvigyázók kedvencei
közül. Azok voltak a barátai, akiket az őrök
a legjobban gyűlöltek. A kívülállók segítettek egymásnak. Bezzeg a többi
bajnok még csak nem is törődött Pelorral. Úgy tűnt, hogy még maga Brulló
is elfeledkezett róla, miről beszélt a fiú az első napon. Ha emlékezett volna
rá, a fegyvermester sohasem engedte vol na meg, hogy egyszerre
vizsgázzon mindenki.
- Letelt az idő. Tegyétek le a kupákat! — jelentette ki Brullo. Celaena
elég egy utolsó pillantást vetett a sorba állított edényekre. A terem fal a
mellől Dorian és Chaol karba tett kézzel bámulta. Észrevették talán,
hogy Pelor segített?

Nox kiadós káromkodásba kezdett, és az utolsó kupáit egyszerűen
belökte a sorba. Jó pár vetélytársuk tette ugyanezt. A verseny szervezői
mindenre felkészültek. Ha valaki hibázott, az majd ellenmérget kap. Brullo
elindult, és sorban megállt minden asztal előtt. Parancsára a jelöltek
felhajtották egy-egy kupa tartalmát. Többször is kénytelen volt a fuldokló
harcosok kezébe nyomni az ellenmérget. A résztvevők legtöbbje úgy vélte,
hogy a szagtalan bor csapda lehet, ezért valahová a legerősebb mér gekkel
teli kupák közé állították. Nox is kénytelen volt felhajtani az ellenmérget.
Ő a sisakvirág- gal megmérgezett italt hajtotta föl.
Celaena mélységes elégedettséggel látta, hogy Káin ellilult fejjel ök-
lendezni kezdett, miután megitta a nadragulyát. Milyen szép is lett volna,
ha már nem jutott volna ellenméreg ennek a kiállhatatlan szörnyetegnek.
Eddig még egyetlen bajnokjelölt sem úszta meg a próbát. Egyikőjük
megitta a vizet. Már azelőtt a földön hevert, hogy Brullo a kezébe
nyomhatta volna az ellenmérget . A vérlátófű rettenetes, iszonyatos
szenvedést okozó méreg volt. Már egy egész kevés is elég volt belőle
ahhoz, hogy az áldozatra szörnyűséges rémlátomások zúduljanak, és
teljesen elveszítse a tájékozódási képességét. A fegyvermester azonban
letuszkolta a szerencsétlen torkán az ellenmérget, így a bajnok életben
maradt, bár azonnal át kellett szállítani a palota istápolyába.
Brullo végül ott állt Celaena előtt. Az arcán a legcsekélyebb érzelem sem
tükröződött, amikor kiadta a parancsot:
- Na, akkor hajtsd fel!
Celaena Pelor felé pillantott. A fiú mogyoróbarna szeme felragyogott,
amikor a lány az ajkához emelte a bort, és belekortyolt.
Semmit sem érzett. Nem volt furcsa az íze, és egyáltalán semmi hatás
sem mutatkozott. Némelyik méreg persze csak egy idő múlva hat, ám...

Brullo az orgyilkos felé nyújtotta ökölbe szorított kezét. Celaena gyomra
görcsbe rándult. Milyen ellenmérget fog kapni?
A fegyvermester azonban szétnyitotta az öklét, és hátba vereget te lányt.
- Jól választottál! Ebben tiszta bor volt - jelentette ki. A többi résztvevő
halkan felzúgott. Már csak Pelor állt a sorban. A fegyvermester odalépett
elé. Az ifjú felhajtotta a borral teli kupa tartalmát. Brullo rávigyorgott, és
vállon veregette.
- Még egy hibátlan választás.
Az edzők és a nemesurak tapsolni kezdtek. Celaena hálásan rá-
mosolygott az ifjú orgyilkosra. Pelor boldogan visszanevetett. Tűzvörössé
vált a nyakától egészen rézszínű haja tövéig.
Csaltak hát egy picit, de akkor is nyertek. Celaenának semmi ki fogása
sem volt az ellen, hogy a győzelmét megossza egy szövetségesével. Most
már ráadásul az is egyértelmű volt, hogy Elena tényleg vigyáz rá. Nem
mintha ez bármit is jelentett volna. Hiába vezetett az útja olyan irányba,
amerre haladva eleget tehet Elena kérésének is, Celaena nem azért lesz a
király bajnoka, hogy végrehajtsa egy szel lem terveit. Nem tudhatta, hogy
mire készül a halott királynő. Elena kétszer is elmulasztotta, hogy
beszámoljon a tervei ről.
Ugyanakkor viszont megmondta, hogyan nyerheti meg ezt a próbát.
A két nő úgy döntött, hogy aznap nem tanulnak olyan sokáig. Inkább
sétálnak egy jót a palota bosszú folyosóin. Az éber testőrök követték őket.
Nem lehetett tudni, hogy Nehemia mit gondol arról, hogy Celaenát
mindenhova fegyveresek kísérik. Egyszer sem említet - te meg ezt a
furcsaságot. Yule ünnepéig már csak egy hónapot kellett várni. A végső
összecsapásra pedig öt nappal később kerül sor. Celaena és a hercegnő
vacsora előtt mindennap együtt töltött egy órát. Szorgalmasan gyakorolták
Eyllwe és a birodalom nyelvét. Nehemia hangosan felolvasott Celaena
könyvtári könyveiből. Utána pedig betűről betűre lemásolt egyes
szövegrészeket, míg végül már hibátlanul tudott írni az északiak nyelvén.
Közös tanulmányaik megkezdése óta a hercegnő már lényegesen jobban
beszélte vendéglátói nyelvét. Amikor viszont négyszemközt maradtak,
többnyire továbbra is szülőföldje nyelvét használták. A hercegnőnek ez
nem csupán könnyebbséget és megnyugvást jelentett, de mind a ketten
örömmel látták az udvaroncok döbbent tekintetét, tátott száját és
csodálkozó arckifejezését, amikor azok meghallották


kettőjük csevegését. Ugyanakkor így nehéz volt kihallgatni, hogy miről is
beszélnek. Az orgyilkos nagyon is örült annak, hogy ezt a nyelvet is
használhatta. Ezek szerint a sóbányák mélyében mégiscsak tanult valami
hasznosat.
- Nagyon csendes vagy ma - szólalt meg Nehemia. - Nyomja valami a
szívedet?
Celaena szomorúan elmosolyodott. Hát bizony, nyomta valami. Előző éjjel
olyan keveset aludt, hogy már alig bírta kivárni a hajnal érkezését. Újabb
bajnok halt meg. És akkor még ott voltak ugye Elena követelései is.
- Nagyon sokáig olvastam. Ez minden.
Korábban még sohasem jártak a palota ezen részében.
- Érzem ám, hogy tele vagy aggodalommal - szólalt meg Nehemia
váratanul. - Meghallok sok mindent, amit nem mondasz ki. Nem szoktál
beszélni az aggodalmaidról, de a szemed elárul.
Tényleg ennyire átlátszó volt?
- Barátok vagyunk - suttogta a hercegnő. — Ha szükséged lesz
rám, én ott leszek.
Celaena érezte, hogy összeszorult a torka. Nehemia a vállára tette a
kezét.
- Nagyon régóta nem nevezett senki sem a barátjának - nyögte ki
végül. — Én...
Az emlékei mélyén fekete tintára emlékeztető sötétség támadt. Minden
akaraterejét összeszedve nekifeszült.
- Van bennem valami, amit...
És akkor meghallotta a zajt. Ugyanazt, ami az álmaiban is kísér -
tette. Léptek dobogtak, vagy inkább paták. Val ósággal mennydörögtek.
Celaena megrázta a fejét, és a zaj elhallgatott.
- Köszönöm, Nehemia! - jelentette ki őszintén. - Igazi jó barát vagy.

Valósággal vérzett a szíve. Remegett, ahogy eloszlott a sötétség.
Nehemia viszont váratlanul felmordult.
- A királyné arra kért, hogy nézzem meg ma este a társaságában
ahogy egy társulat előadja az egyik kedvenc színdarabját. Ugye el -
kísérsz? Szükségem van egy tolmácsra.
- Sajnos nem — válaszolta Celaena komoran.
- Sajnos nem jöhetsz - csattant fel ingerülten Nehemia. Az or-
gyilkos bocsánatkérő pillantást vetett a barátnőjére.
- Van néhány dolog, amit... - kezdte volna, ám a hercegnő meg-
rázta a fejét.
- Mindannyiunknak megvan a maga titka. Persze engem megle-
hetősen érdekel, hogy miért vigyáz rád ennyire az a kapitány, és mi lehet
az oka, hogy éjszakára bezárnak a lakosztályodba. Talán bolondság, de
az az érzésem, hogy félnek tőled.
Az orgyilkos elmosolyodott.
- A férfiak nagyon félnek bizonyos dolgoktól.
Amikor azonban alaposabban is meggondolta, amit előbb a barátnője
mondott, elkezdett aggódni.
- Szóval tényleg jó viszonyba kerültél Adarlan királynéjával?
Kezdetben nem nagyon... erőltetted magad, hogy megkedveljen.
A hercegnő dacosan felemelte a fejét, és bólintott.
- Tudod, hogy országaink között ebben a pillanatban nem ép-
pen a legbarátibb a viszony. Kezdetben valóban kissé távolságtartóan
bántam Georginával, közben azonban rájöttem, sokkal jobban
szolgálhatom hazám érdekeit, ha erőfeszítést teszek a rokonszenve
elnyerésére. Néhány hete elkezdtünk beszélgetni egymással. Remélem,
rá fog jönni, mennyire fontos, hogy javuljon országaink viszonya. Úgy
vélem, egyértelműen sikerült valamelyes haladást elérnem. Ez abból is
látszik, hogy meghívott ma estére.

Celaena rájött, hogy Georginán keresztül Nehemia szavai eljuthatnak
Adarlan királyának a fülébe is.
Ráharapott az alsó ajkára, de aztán gyorsan elmosolyodott.
- Lefogadom, hogy a szüleid büszkék rád!
Bekanyarodtak egy újabb folyosóra. Ez a környék valósággal zengett a
kutyaugatástól.
- Hol vagyunk?
- A kutyaólaknál - vágta rá ragyogó mosollyal a hercegnő. - A herceg
tegnap megmutatta a kiskutyákat. Igazából persze csak azt hiszem,
valamilyen kifogást keresett, hogy eljöhessen az anyja udvarából, mert
képtelen ott kibírni. Én voltam az ürügy.
Már abból is éppen elég nagy baj lehetett, hogy Chaol felügyelete nélkül
sétáltak a palotában. Ráadásul most a kutyaólak...
- Szabad lejönnünk ide?
- Eyllwe hercegnője vagyok - jelentette ki Nehemia büszkén. - Oda
megyek, ahová csak akarok.
Celaena a barátnője nyomában belépett egy hatalmas, fából
ácsolt kapun. Hirtelen erős szag csapta meg az orrát. A ketrecekben és
ólakban a legkülönbözőbb fajtájú kutyák ugattak.
Némelyik behemót jószág egészen a csípőjéig ért. Másoknak csupán
arasznyi lábacskáik voltak, viszont a testük olyan hosszú volt, mint Celaena
kinyújtott karja. Lenyűgöző, csodálatos állatokat látott. Valamennyi közül
azonban a karcsú jószágok tetszettek neki a legjobban. Keskeny, de mégis
erőteljes, hosszú lábuk volt. A hasuk gyönyörűen ívelt hátrafelé. Érződött
rajtuk, hogy elegánsak és gyorsak. Ellentétben a többi kutyával, nem
kezdtek el ugatni, ha- nem leültek, és csupán sötét, bölcs szemükkel
követték az érkezőket.
- Ezek vadászkutyák? - tudakolta Celaena, de Nehemia addigra már
eltűnt. Hallotta a hangját, és hogy valaki válaszolt neki. Utána

az egyik elkerített részből előbukkant egy integető kéz. Az orgyil kos
odasietett, és benézett az ajtón.
Nehemia letelepedett a földre, a sarokból pedig Dorian Havilliard
mosolygott az orgyilkosra.
- Ez ám a meglepetés, Lillian úrnő - dorombolta a herceg. Letette
maga mellé az aranybarna bundájú kiskutyát. — Nem gondoltam volna,
hogy itt találkozunk. Persze tudom, hogy Nehemia imád vadászni. Végül is,
nem meglepő, hogy téged is magával rángatott ide.
- Ezekről a korcsokról mesélt? - nézett a lány a négy kutyára. Dorian
felemelte az egyiket, és megsimogatta a fejét.
- Ugye, milyen kár? Egyszerűen képtelen vagyok ellenállni ne- kik,
annyira aranyosak.
Az orgyilkos óvatosan kinyitotta az ól ajtaját, és beosont. Figyelmesen
nézte, ahogy két kutya felugrott Nehemiára, és a farkukat csóválva lelkesen
nyalogatni kezdték. A hercegnő hangosan kacagott. A következő pillanatban
azonban már a sarokba mutatott.
- Az á jószág béteg? — kérdezte. Ott valóban hevert egy ötödi k
kiskutya is. Nagyobb volt a többi eknél, és selymes szőre ezüstösen ragyogott
az árnyékban. Felpillantott sötét szemével, mintha csak tudta volna, hogy
róla beszélnek. Szemmel tartotta az embereket. Annyira gyönyörű volt. Ha
nem tudja, hogy nem ez a helyzet, Celaena meg mert volna esküdni rá, hogy
a kis állat fajtiszta.
- Cseppet sem beteg - magyarázta Dorian. - Csupán kiállhatatlan.
Utálja a társaságot. Nem kedveli sem az embereket, sem a többi kutyát.
- Tökéletesen meg tudom érteni — biccentett Celaena. Átlépett a
koronaherceg lába felett, és odasietett az ötödik kutyához. - Már miért
akarna odafutni egy olyan valakihez, mint fenséged?

Ha nem engedelmeskedik az embereknek, akkor meg kell majd
ölni - legyintett Dorian oda sem figyelve. Celaena majdnem felrobbant.
- Megölni? Mi az, hogy megölni? Mi okból? Mit vétett ez a szerencsétlen?
- Nem lesz belőle jó kutya. Ezeket az ebeket kivét el nélkül ebből
a célból tenyésztjük.
- Szóval azért ölik meg, mert a kutya távolságtartó? Nem tehet arról,
hogy ilyen a jelleme — méltatlankodott a lány, és körülnézett. - Hol van az
anyja? Lehet, hogy az anyja kell neki.
- Az anyjuk csupán azért jön ide, hogy megetesse őket. Pár órát
tölt a társaságukban, hogy megtanulják a helyes viselkedést. Ezeket a
kutyákat arra képeztetem ki, hogy versenyezzenek és vadásszanak.
Nem tenyésztek ölebeket.
- Szörnyűség elszakítani az anyjától! — torpant meg az orgyilkos az
árnyék határán. Lehajolt, felkapta a kiskutyát, és a keblére ölelte. - Nem
engedem meg, hogy bántsák.
- Há különös széllem lákozik benne - figyelmeztette Nehemia. - Ákkor
csak terhet jélent.
- Mármint hogy kinek?
- Emiatt tényleg nem kellene felizgatnod magad — csitította Dorian. -
Nap mint nap számtalan kutyával végeznek. Mégpedig fáj dalom nélkül.
Nagyon nem értem, hogy mi kifogásod lehetne ez ellen éppen neked?
- Hát ezt az egyet akkor se öljék meg! Szeretném megtartani. Ha
másért nem, akkor azért, hogy életben maradhasson.
Dorian alaposan megnézte magának a lányt.
- Ha ez ennyire felzaklat, akkor a kutyust megkímélem. Szerzek majd
neki otthont. Sőt mi több, mielőtt kiadnám valakihez, előtte szólok neked,
és kikérem a beleegyezésedet.

- Tényleg megtenné?
- Mit számít nekem egy kutya élete? Ha ezzel örömet szerezhetek
neked, akkor megteszem.
Celaena arca lángba borult, ahogy a fiatalember felkelt és odalépett
hozzá.
- Komolyan... Megígéri?
- A koronámra esküszöm, hogy a kutyus élni fog - jelentette ki a
herceg szívre tett kézzel. Celaenában hirtelen tudatosodott, milyen közel
állnak egymás mellett.
- Köszönöm!
Nehemia a földön ülve figyelte őket. Összevonta a szemöldökét. Ekkor
azonban az egyik barna bőrű testőre jelent meg az ajtóban.
- Ideje mennünk, hercegnő! - szólalt meg az anyanyelvükön. - Még
fel kell öltöznie, mielőtt elindul a királynőhöz.
A hercegnő felkelt, és kisétált az ugráló kutyusok között.
- Elkísérsz? - kérdezte Celaenától a birodalom nyelvén. A lány
bólintott, és kinyitotta a kaput. Miközben bezárta, kérdő pillantást vetett a
koronahercegre:
- Fenséged, nem jön velünk?
Dorian leguggolt, mire a kiskutyák azonnal megrohanták.
- Talán ma éjjel találkozunk.
- Ahhoz igen nagy szerencsére lesz szüksége - dorombolta Celaena,
miközben elsétáltak. Csendben somolygott az orra alatt, ahogy elindultak
felfelé a palotában. Nehemia nem bírta tovább. A barát nője felé fordult:
- Tetszik neked?
Celaena azonnal elkomorodott.
- Dehogyis! Már mitől tetszene?

- Olyan közvetlenül szoktatok beszélgetni. Mintha csak lenne...
Kettőtök között valami.
- Milyen valami? - fuldoklott az orgyilkos. - Imádom ugratni.
- Mióta számít bűnnek, ha helyesnek tartasz egy fiút? Kénytelen
vagyok beismerni, hogy kezdetben rosszul ítéltem meg. Azt gondol tam
róla, hogy felfuvalkodott, önző hólyag. Annyira nem is szörnyű.
- Egy Havilliardról beszélünk.
- Az anyám annak a főnöknek a lánya volt, aki megpróbálta meg-
dönteni a nagyapám uralmát.
- Butaságokat beszélünk. Nincs itt szó semmi ilyesmiről.
- A herceg meglehetősen odafigyel rád.
Celaena kis híján a barátnőjére vicsorgott. A szemén jól látszott, hogy a
rég elfelejtett düh újra ott tombol a gyomrában.
- Inkább kitépem a szívemet, mint hogy egy Havilliardba legyek
szerelmes - hördült fel.
Ezek után csendben sétáltak tovább. Amikor végül elbúcsúztak
egymástól, Celaena halkan kellemes estét kívánt Nehemiának. Utá na
elindult vissza a lakosztálya felé.
Csupán néhány testőr vigyázott rá. Csendben, tiszteletteljes tá volságból
követték. Ahogy telt az idő, egyre jobban lemaradtak, falán Chaol
parancsára? Éppen alkonyodott. Az ég még őrizte mélykék színét.
Tintaszerű ragyogás tükröződött az ablaktáblákon lel halmozódott havon.
Bármikor hátat fordíthatna a kastélynak.
Odalent a városban megszerezhetné, amire szüksége van az úton, és
napkeltekor már egy dél felé tartó hajó fedélzetén állhatna.
Megtorpant az egyik ablak előtt. Odahajolt az üveghez. Az őrök is
megálltak, és némán figyelték. Az üvegen keresztül beszivárgott a kinti
hideg. Jeges csókot nyomott a lány arcára. És ha arra számítanak az üldözői
is, hogy dél felé szökik? Lehet, akkor az északi útvonalat

kellene választania. Arra senki sem gondol. Ilyen időben észak fel é csak az
öngyilkosok indulnak el.
Valami torz árnyék villant fel az ablakban. Megpördült, és döbbenten
bámulta a háta mögött tornyosuló alakot.
Káin nem mosolygott. Nem is próbálta meg kigúnyolni. Nyitott szájjal
lihegett, mint a partra vetett hal. Sötét szeme kitágult. Egyik keze saját
bikanyakára tapadt. Egy cseppnyi szerencsével mindjárt megfojtja magát.
- Valami baj van? - tudakolta a lány mézédes hangon. Nekivetette a
hátát a falnak. A harcos gyorsan körülnézett. Megbámulta az őröket, az
ablakot, maj d tekintete a lány szemébe mélyedt. Elfehéredő bütykökkel
szorította a torkát. Mintha csak meg akarta volna akadályozni, hogy a
mélyből előtörjenek a szavak. Szénfekete gyűrűje tompán fénylett az ujján.
Természetesen lehetetlen volt, de mégis úgy tűnt, hogy a fickó legalább
tízfontnyi izmot növesztett magára az el múlt néhány nap során. Most már
nem igazán kételkedhetett abban, hogy Káin minden egyes alkalommal
nagyobb, valahányszor csak találkoztak. Celaena összevonta a
szemöldökét, és leengedte a karját .
— Káin! — szólalt meg, ám a férfi megpördült, és egy száguldó
vadnyulat is megszégyenítő sebességgel elrohant a folyosón. Hogy a
csudában tudott ilyen sebesen futni? Rohanás közben néha hátrapillantott a
válla fölött. Nem a lányt nézte, nem is a zavartan mormogó testőröket,
hanem valamit a hátuk mögött.
Celaena egészen addig mozdulatlanul várakozott, míg elhalt a rohanó
léptek robaja. Ekkor sietve visszatért a saját lakosztályába. Üzenetet küldött
Noxnak és Pelornak. Nem bocsátkozott magyarázatba, csupán a lelkükre
kötötte, hogy aznap éjjel maradjanak a szállásukon, és senkinek se nyissák
ki az ajtót.

Kaltain belecsípett az arcába, amikor kilépett az öltözőjéből. Cselédei
illatszerrel hintették be, és a fiatal nemeskisasszony felhaj tott egy nagy
pohár cukros vizet, mielőtt megmarkolta volna az ajtó gombját. Éppen
pipázott, amikor bejelentették Perrington herceg érkezését. Beme nekült az
öltözőjébe, és sietve ruhát váltott. Azt remélte, hogy így megszabadulhat a
szagtól. Ha a nagyúr megérzi az ópium illatát, akkor még mindig
hazudhatja azt, hogy az iszonyatos fejfájás miatt volt szüksége
fájdalomcsillapítóra. Kaltain mostanára rettenetesen szenvedett.
Keresztülsietett a hálószobán, ki az előtérbe, azután belépett a
fogadószobába.
A hercegből szokás szerint áradt a tettrekészség.
- Kegyelmes uram! - köszöntötte a nő, és pukedlizett. Valósággal
ólomsúlyának érezte a testét, és kezdett elhomályosulni a látása is. A herceg
megcsókolta a feléje nyújtott kezet. Szivacsos ajka rátapadt a nő bőrére.
Ahogy felnézett, találkozott a pillantásuk. Kaltain szí vébe jeges dermedtség
hasított. Mire nem lesz hajlandó, csak hogy elfoglalhassa az őt megillető
helyet Dorian oldalán?

- Remélem, hogy nem zavartam meg - mondta a nagyúr, és el-
engedte a kezét. A kisasszony már újra látta a szobája falait. Végre
visszatért helyére a padló és a mennyezet is. Valamiért nagyon különös
érzés fogta el. Mintha csak bezárták volna egy dobozba. Egy csodálatos
kalickába, amit faliszőnyegekkel és párnákkal béleltek ki.
- Csak szunyókáltam egy kicsit, kegyelmes uram — válaszolta
mosolyogva, és leült. A férfi szimatolni kezdett. Kaltainnak rémül ten össze
kellett volna rezzennie, ám a kábítószer még mindig el - zsongította az
elméjét. - Minek köszönhetem ezt a váratlan látogatást?
- Meg kívántam tudakolni, hogy érzi magát. Ebédnél nem lát tam -
felelte Perrington, és összefonta karját a mellén. Iszonyúan erős volt. Egy
kézzel összeroppanthatta volna a nő koponyáját.
- Gyengélkedtem - nyöszörögte a kisasszony. Iszonyatos erőfeszí-
tésbe került, hogy ólomsúlyú fejét ne pihentesse meg a heverő hát támláján.
A férfi szája mozgott. Mondott valamit, ám Kaltain rájött, hogy nem
működik a füle. A nagyúr bőre mintha csak megkeményedett volna.
Üvegesen kezdett csillogni. A szeme helyén könyör telen márványgolyók
ragyogtak. Még ritkuló haja is kővé dermedt. A nő döbbenten bámulta,
ahogy a fehér kőszáj tovább mozgott. Belenézett a márványból faragott
torokba.
- Annyira sajnálom - nyöszörögte. - Rosszul érzem magam.
- Hozassak vizet? - tápászkodott fel a herceg. - Vagy hagyjam
magára?
- Dehogyis! - jajdult fel Kaltain. Majdnem hogy üvöltött. Fáj dalom
hasított a szívébe. - Valójában azt akartam mondani... hogy kifejezetten
élvezem nagyuram társaságát, és a bocsánatáért esedezem, amiért ennyire
szétszórt vagyok.

- Egyáltalán nem nevezném önt szétszórtnak, Kaltain úrnő -
dörmögte a férfi, és visszaült. - Kevés önhöz foghatóan okos nővel
találkoztam. Őfensége is pontosan ezt mondta tegnap.
Az ifjú nő azonnal kihúzta magát. Büszkén felszegte a fejét. Lelki szemei
előtt megjelent Dorian arca és a fiú fején trónoló korona.
- Őfensége... A herceg mondta ezt rólam?
Az idős férfi a hölgy térdére tette a kezét. Megsimogatta a hü-
velykujjával.
- Pontosan ez történt. Lillian úrhölgy azonban a szavába vágott,
mielőtt többet is mondhatott volna.
- Miért volt ott vele? - méltatlankodott zúgó fejjel.
- Nem tudom. Bárcsak más volna a helyzet!
A nő pontosan tudta, hogy ez így nem mehet tovább. Véget kell ennek
vetnie. Az a lány túl gyors volt. Megelőzte Kaltain lépéseit. A koronaherceg
már Lillian hálójában vergődött. Itt az ideje ki szabadítani onnan. Perrington
megteheti. Csak csettintenie kell, és Lillian nyom nélkül eltűnik. Soha nem
találják meg. De nem.
Hiszen Lillian igazi úrihölgy volt. Egy Perringtonhoz hasonló, fi nom
úriember sohasem emelne kezet egy előkelő születésű nemesasszonyra.
Vagy talán igen? Úgy érezte, hogy csontvázak járnak csattogó körtáncot a
fejében. De mi volna akkor, ha a kegyelmes úr azt gondolná, hogy Lillian
nem is úrihölgy? A feje most már nem egyszerűen sajgott, hanem
szilánkokra akart hasadni. Kevés híján fuldokolni kezdett a fájdalomtól.
- Jómagam is pontosan erre gondoltam — jelentette ki végül, és
dörzsölgetni kezdte a halántékát. - Egyszerűen hihetetlen, hogy egy Lillian
úrnőhöz hasonló kétes hírű nőszemély nyerte el a koronaherceg szívét.

Ha majd ő állhat Dorian oldalán, akkor talán a fejfájása is el múlik.
- Talán helyénvaló volna, ha valaki beszélne ő hercegi fenségével.
- Kétes hírű?
- Azt hallottam valakitől, hogy az illető hölgy múltja nem olyan...
patyolattiszta, mint amilyen elvárható volna.
- Mit hallottál? - förmedt rá az idős férfi. Kaltain a karkötőjéről lógó
egyik drágakővel kezdett el játszadozni.
- Pontos részletekről nem értesültem, de az előkelő társaságból jó
páran úgy vélik, hogy ez a hölgy az udvartartás egyetlen tagjának sem
lehetne méltó társa. Szeretnék többet is megtudni erről a Lillian
kisasszonyról. Nagyuram talán nem? A korona hűséges alattvalójaként
erkölcsi kötelességünk megvédeni herceg urunkat az efféléktől.
- Ez bizony így van - felelte halkan a nagyúr.
Kaltain elméjében valami vadul és érthetetlenül felüvöltött. A fáj dalom
múlóban volt. Mintha csak kimosták volna az elméjéből a mákony és a
kalitkák gondolatát.
Minden tőle telhetőt meg kell tennie azért, hogy megmentse a koronát...
és a saját jövendőjét.


Amikor az ajtó megnyikordult, Celaena felpillantott az ősi könyv lapjairól.
A rémjegyek elméletét tanulmányozta. Az elállított zsaluk olyan hangosan
nyikorogtak, hogy az még a halottakat is fel - riasztotta volna. Bár kis híján
megállt a szíve, megpróbált a lehető legközömbösebb ábrázatot ölteni. A
szobába azonban nem Dorian Havilliard lépett és nem is valamilyen
vérszomjas szörnyeteg.


Az ajtó kinyílt, és csodálatosan ragyogó, dúsan aranyozott ruhá ban
Nehemia állt előtte. A hercegnő nem nézett a barátnőjére, és nem is
mozdult. Kővé dermedve állt a küszöbön. A padlót bámul ta. Szemét fekete
festékkel húzták ki. Könnyei sötét csíkokat rajzol - tak az arcára.
- Nehemia? Mi történt az előadáson? - kérdezte Celaena felpat tanva.
A hercegnő remegett a visszafojtott zokogástól. Lassan felemelte a fejét.
A szeme vörös volt a sírástól.
- Nem tudtam, hova máshova mehetnék — dadogta az anyanyel vén.
Celaena alig kapott levegőt, de gyorsan megkérdezte:
- Mi történt?
Csak ekkor vette észre a vendég remegő kezében a papírlapot.
- Mindenkit legyilkoltak - suttogta Nehemia tágra nyílt szemmel.
Megrázta a fejét, mintha csak nem akarta volna elhinni a saját szavait.
Celaena mozdulatlanná dermedt.
- Kicsoda? És kit?
Vendége felzokogott. Celaena belsejében valami megpattant, meghallva a
szenvedés hangját.
- Az adarlani hadsereg egyik légiója fogságba ejtett ötszáz eyllwéi
lázadót, akik addig a Tölgyváld-erdő és a Kőpusztaság határvidékén
rejtőzködtek - magyarázta a hercegnő, miközben fekete könnycseppjei
bemocskolták fehér ruháját. Összegyűrte a kezében tartott papírdarabot. -
Apám szerint Calacullába vitték a hadifoglyokat. Útközben azonban néhány
lázadó megpróbált megszökni, és...
Nehemia most már tényleg nem kapott levegőt. Csak a legnagyobb
erőfeszítés árán tudta folytatni.
- Büntetésképpen a katonák mindenkit lemészároltak. Még a
gyerekeket is.

Celaena kis híján rosszul lett. Legyilkoltak ötszáz embert!
Csak most figyelt fel a hercegnő testőreire. A harcosok lángoló te-
kintettel álltak a küszöb túloldalán. Vajon a legyilkolt lázadók között hány
személyes ismerősük lehetett? Olyanok, akiket Nehemia segített és
védelmezett.
- Mégis mi értelme van annak, hogy én vagyok Eyllwe hercegnője,
ha nem tudok segíteni a népemnek? - kérdezte Nehemia. - Milyen jogon
hívom én magamat hercegnőnek, ha sor kerülhet ilyesmire?
- Annyira sajnálom - suttogta Celaena. Mintha ez a két szó meg-
törte volna azt a varázslatot, ami eddig jéggé dermesztette a hercegnőt.
Nehemia odarohant a barátnőjéhez, aki átölelte. Arany ékszerei mélyen
belenyomódtak a lány bőrébe. A sötét bőrű hölgy zokogni kezdett. Az
orgyilkos nem tudta, hogy mit is mondhatna, ezért csak magához
szorította. Addig tartotta, míg a vendégében enyhülni nem kezdett a
fájdalom.
Celaena a hálószobájában az ablak előtt ült. Nézte, ahogy a hó az
éjszakai levegőben táncol. Nehemia már rég visszatért a saját lakosztályába.
Felszáradtak a könnyei, és újra büszkén tartotta magát. Az óra tizenegyet
ütött. Az orgyilkos nyújtózkodni kezdett, ám megtorpant, mert görcsös
fájdalom mart a gyomrába. Előregörnyedt. Megpróbált a légzésre
összpontosítani. Várta, hogy enyhül jön a görcs. A fájdalmak egy jó órával
ezelőtt kezdődtek. Szorosabban maga köré tekerte a pokrócot. A
kandallóban ugyan lobogott a tűz, de ide, az ablak elé csupán a fény jutott
el, a meleg nem. Szerencsére megjelent Philippa, kezében egy csésze teával.
- Igya meg, gyermekem - mondta -, segíteni fog.
Megállt az orgyilkos asztala mellett, és egyik kezét megpihentette a
karosszék támláján.
- Szörnyű az, ami azokkal az eyllwéi lázadókkal történt - szólalt
meg olyan halkan, hogy egyetlen hallgatózó sem értette vol na meg a
szavait. - El sem tudom képzelni, hogy mit érezhet a hercegnő.


Celaena érezte, ahogy a gyomrában felbukkanó düh elnyomja a
fájdalmat.
- Ugyanakkor viszont szerencsés, hogy vannak önhöz hasonló
barátai.
Megérintette Philippa kezét.
- Köszönöm.
Megragadta a teáscsészét, és felkiáltott. Kis híján az ölébe öntöt te a
csésze tűzforró tartalmát.
- Csak óvatosan - mosolygott az idősebb nő. - Nem is tudtam, hogy
az orgyilkosok ennyire ügyetlenek is lehetnek. Ha szüksége van még
valamire, csak üzenjen! Annak idején nekem is bőven kijutott a havi
fájdalmakból.
Összekócolta Celaena haját, és távozott. A lány szeretett volna ismét
köszönetet mondani, de máris rázúdult a görcsök következő hulláma.
Meggörnyedt, miközben becsukódott az ajtó.
Az elmúlt három és fél hónap során visszanyerte a testsúlyát. Ez éppen
elég volt ahhoz, hogy visszatérjen a havibaja. Amikor Távol végen éhezett, a
menzesze gyakorlatilag szünetelt. Hangosan fel nyögött. Hogy a csudában
fog ebben az állapotban felkészülni a küzdelemre? Már csak négy hét, és it t
a párbaj.
Az üveglapok túloldalán szikrázó, csillogó hópelyhek kavarogtak.
Miközben a talaj felé hullottak, pörgésük és forgásuk megszégyenítette a
legtehetségesebben keringőző táncosokat is.
Elena mégis hogyan várhatja el, hogy Celaena legyőzze a kastélyban
rejtőző szörnyűséget? Mégis mit számít ez a borzalom a nagyvilág bajaihoz
képest? A többi királyságban rettenetes dolgok történnek. Sőt, külföldre
sem kell menniük. Ott van például Távolvég és Calaculla is, igaz? Kinyílt a
hálószoba ajtaja, és valaki belépett.
- Halottam Nehemiáról - szólalt meg Chaol hangja.

- Te meg mégis... nincs már túl késő ahhoz, hogy itt mászkálj?
- kérdezte a lány, és beburkolózott a pokrócba.
- Én... beteg vagy?
- Nem érzem jól magam.
- Ennyire megrázott a lázadók sorsa?
Miért nem tudja felfogni?, gondolta keserűen Celaena.
- Nem. Tényleg rosszul vagyok.
- Én is majdnem elhánytam magam - morogta Chaol, és a padlót
kezdte el bámulni. - Az egésztől. Pedig miután láttam Távol véget. ..
Olyan kétségbeesetten kezdte el dörzsölgetni az arcát, mintha az zal
kitörölhette volna az emlékeket a fejéből.
- Ötszáz ember - suttogta. A lány döbbenten nézett rá. Meglepte a
testőr őszinte fájdalma.
- Figyelj rám! - szólalt meg Chaol, és elkezdett fel-alá járkálni.
- Tudom, hogy néha távolságtartón viselkedem veled. Mintha lenéznélek.
Tudom, hogy panaszkodtál is miattam Doriannak. De...
Szembefordult a lánnyal.
- Nagyon jó dolognak tartom, hogy megbarátkoztál a hercegnővel.
Sokra értékelem a becsületességedet, és azt, hogy tántoríthatatlanul
kitartasz mellette. Én is hallottam azokról a szóbeszédekről, amelyek szerint
Nehemia kapcsolatban áll hazája lázadóival. Csak hát... na gyon is úgy
vélem, hogy ha az én hazámat foglalták volna el, akkor magam is
megtennék mindent azért, hogy visszaszerezzem a népem szabadságát.
Celaena erre szívesen válaszolt volna, ám ekkor mintha parazsat lettek
volna a derekára. Ismét görcsbe rándult a hasa.
- Lehet, hogy... - folytatta a férfi, és közben kinézett az ablakon.
Lehet, hogy tévedtem.

Megbillent, és szinte fejtetőre állt az egész világ. Celaena becsukta a
szemét. Régebben is pokolian megszenvedte a havibaját. A görcsöket
általában rosszullét kísérte. Hányni viszont csak azért sem fog. Legalábbis
nem most rögtön.
- Chaol - figyelmeztette vendégét. Kénytelen volt a szájára szorítani
a kezét, mert a gyomra kavarogni kezdett, és valami elindult felfelé.
- Csak hát annyira büszke vagyok a beosztásomra - folytatta a
fiatalember.
- Chaol — kezdte volna újra. Hát mindjárt hányni fog.
- Te pedig Adarlan orgyilkosa vagy. Mégis egyre csak az járt az
eszembe, hogy... ha akarnád...
- Chaol! — kiáltotta a lány. A kapitány megpördült, Celaena széles
ívben odahányt elé a földre.
Chaol ingerülten felkiáltott, és hátraugrott. A lány szeméből folyni
kezdtek a könnyek. A szája éles, kellemetlen ízzel telt meg. Előregörnyedt,
hogy a nyála a padlóra csorogjon.
- Te tényleg... a Rémre mondom, te most akkor tényleg rosszul vagy?
A testőr kiabálni kezdett, hogy jöjjenek a szolgák. Felsegítette Celaenát a
székből. A világ kezdett kitisztulni. Mi ről beszél ez az alak?
- Gyere, odaviszlek az ágyadhoz.
- Nem úgy vagyok rosszul - méltatlankodott az orgyilkos. Chaol leült
az ágy szélére, és elkezdte felhajtani a takarókat. A belépő cseléd
elkomorodva bámulta a padlót borító mocskot. Hátrakiáltott segít ségért.
- Hát akkor hogy van rosszul?
- Megjött a... - dadogta nagy nehezen, és olyan forróvá vált az arca,
hogy majdnem megolvasztotta vele a padlót. Jaj, te sötét fajankó!— Visszatért a
havibajom.

A következő pillanatban már a kapitány arca is úgy lángolt, mint a lányé.
Hátralépett, és beletúrt rövidre nyírt barna hajába.
- Én... ha tehát... akkor most talán távozom - dadogta, és meg-
hajolt. Celaena minden baja ellenére önkéntelenül is elmosolyodott, mert a
vitéz testőr olyan gyorsan eltűnt a szobájából, hogy azt akár menekülésnek
is tarthatta volna. Ráadásul Chaol megbotlott a küszöbben, és majdnem
kizuhant az előszobába.
Celaena a takarító szolgákra nézett.
- Sajnálom - kezdte volna, de azok egy legyintéssel elhallgattat ták.
A sajgó gyomrú orgyilkos vöröslő arccal bemászott az ágyába, magára
húzta a takarókat, és remélte, hogy nemsokára aludni fog.
Az álom azonban elkerülte, és kevéssel később valaki egész más állított
be hozzá. Hangos kacagás jelezte a jöttét.
- Találkoztam Chaollal. Beszámolt arról, hogy milyen „állapot ba”
kerültél. Nézze meg az ember! Azok után, hogy hetek óta ki belezett
holttesteket vizsgálgat, hirtelen milyen érzékeny lett ez a fickó.
Celaena kinyitotta az egyik szemét, és dühös képet vágott, ami kor Dorian
leült az ágy szélére.
- A pokol összes kínja gyötör, ezért most nem kéne idegesíteni.
- Annyira azért nem lehet szörnyű - felelte a herceg, és előhalászott
egy pakli kártyát a kezéből. - Akarsz játszani?
- Már mondtam, hogy nem érzem jól magamat!
- Szerintem nincsen semmi bajod - legyintett az ifjú, és ügyesen
megkeverte a paklit. - Csak egy játékot.
- Ön ugye fizetni szokott az embereknek, hogy szórakoztassák?
A herceg egy dühös pillantással válaszolt.
- Megtiszteltetésnek kellene érezned a társaságomat.
- Azt érezném megtiszteltetésnek, ha végre távozna.

- Ahhoz képest, hogy a sorsod a kegyes jóindulatomon múlik,
igencsak szemtelen vagy.
- Szemtelen? Még csak most lendülök bele - vicsorogta a lány. Az
oldalára fordult, és átölelte a térdét.
A herceg nevetni kezdett, és zsebre vágta a kártyát.
- A kedves kiskutyád egyébként nagyon jól érzi magát. Remélem,
örülsz neki.
- Menjen innen! Mindjárt meghalok - nyöszörögte Celaena a
párnájának.
- Egy szép hölgy nem halhat meg egy szál magában - jelentette ki
Dorian, és megsimogatta a lány kezét. — Szórakoztassalak egy érdekes
történettel a halálod pillanatában? Miről olvassak neked?
Celaena elrántotta a kezét.
- Szívesen meghallgatnám a fafejű herceg történetét, aki nem
akarta békén hagyni az orgyilkost.
- Ó, imádom azt a mesét! Annyira szép a vége. Tudtad, hogy az
orgyilkos csak színlelte a betegséget? Így akarta felhívni magára a herceg
figyelmét. Ki gondolta volna? Milyen dörzsölt nőszemély. A hálószobai
jelenet pedig egyszerűen lenyűgöző. Érdemes elolvasni a végét is, pedig előtte
mennyi ostobaságot fecsegnek!
- Kifelé! Ki innen! Menjen már! Hagyjon békén, és próbáljon meg
valaki mást elcsábítani - nyöszörögte a lány. Felkapott egy könyvet, és
hozzávágta a herceghez. Az viszont könnyedén elkap- ta, mielőtt a kötet
betörhette volna az orrát. Celaena összerezzent.
- Nem akartam ám... ez nem támadás volt! Csak tréfáltam... nem
akartam igazából sérülést okozni a fenséges hercegnek.
Az utolsó szavakat valósággal dadogta.

- Hát el is várom Adarlan orgyilkosától, hogy ennél azért méltó-
ságteljesebb módon támadjon rám. Ha javasolhatnám a kard vagy a kés
használatát. De nem ám hátulról!
Celaena átölelte a hasát, és még jobban meggörnyedt. Néha annyira
gyűlölte, hogy nőnek született.
- Egyébként pedig, ha már itt tartunk, nyugodtan tegezzél. Nem
kell fenséges hercegnek szólítanod. Mondd ki a nevemet!
- Hát persze.
- Mondjad már!
- Mit mondjak?
Mondd ki a nevemet! Azt, hogy „hát persze, Dorian”.
A lány erre csak a szemét forgatta.
- Ha kegyes és fenséges uraságodnak így tetszik, akkor mostantól
tegezni fogom önt.
- Kegyes és fenséges? Ez tetszi k - mosolyodott el egészen halványan a
herceg. Utána viszont vizsgálni kezdte a kezében tartott
könyvet. - Ezt a könyvet nem tőlem kaptad! Nekem aztán nincsenek ilyen
könyveim!
A lány önkéntelenül is elnevette magát. Elvette a teát a szobába lépő
szolgától.
- Még szép, hogy te nem olvasol ilyesmit, Dorian! A cselédeket küldtem
el a boltba, hogy hozzanak egyet belőle.
- Érzéki napnyugta - olvasta a herceg fennhangon a címet. Utána találomra
kinyitotta a könyvet, és hangosan folytatta. - A férfi
keze ekkor gyengéden végigsimította a hajadon elefántcsont fehér,
selymesen puha kebe...
Döbbenten felkapta a fejét.
- A Rém nevére! Te tényleg ilyen ostobaságokat olvasol? Mi történt a
Hatalom jelképeivel meg az Eyllwe szokásai és kultúrájával?

A csésze kiürült. A gyömbértea kezdte megnyugtatni a gyomrát.
- Szívesen kölcsönadom, ha majd kiolvastam. Ha átrágod magadat
rajta, nem csupán kiteljesedik az irodalmi képzettséged, de - tette hozzá
alamuszi mosollyal - néhány figyelemre méltóan leleményes ötletet is
találsz benne arra vonatkozóan, hogy mit tehet az ember előkelő
barátnőivel.
- Én aztán el nem olvasom - mérgelődött a herceg. Celaena ki vette a
kezéből a könyvet, és visszadőlt az ágyra.
- Ezek szerint akkor te is olyan vagy, mint Chaol.
- Chaol? - méltatlankodott az ifjú, és képtelen volt kikerülni a
kelepcét. — Rávetted Chaolt arra, hogy elolvassa ezt?
- Természetesen elutasította - hazudta azonnal Celaena. - Azt
mondta, nem illő hozzá, hogy olyasfajta dolgokat olvasgasson, ami lyeneket
tőlem kapott.
Dorian azonnal magához rántotta a könyvet.
- Ide vele, te démoni nőszemély! Nem engedem meg, hogy egymás
ellen uszíts minket a barátommal!
Kétségbeesett pillantást vetett a könyv borítójára, majd megfor dította,
hogy eltakarja a címét. A szenvedő lány elmosolyodott. Újra bámulni
kezdte a hópelyheket. Odakint dermesztően hideg volt. A bent égő tűz
lángja sem tudta ellensúlyozni az erkélyajtó résein keresztül beszivárgó
szélrohamok jeges érintését. Pontosan tudta, hogy Dorian feszülten figyeli.
Távolról sem azon a visszafogott módon, ahogy Chaol szokta. Éppen
ellenkezőleg. A herceg pont olyan arckifejezéssel bámulta, mintha jólesne
neki, hogy láthatja a lányt.
Mert bizony Celaenának nagyon is jólesett, hogy láthatta a fiatalembert.

Dorian nem is vette észre, hogy guvadó szemmel bámulja a lányt, míg az ki
nem húzta magát, hogy ráförmedjen:
- Te meg mégis mit bámulsz?
- Annyira gyönyörű vagy — vágta rá a herceg, mielőtt észbe kap-
hatott volna.
- Ne butáskodj!
- Megsértettelek? - kérdezte Dorian, és érezte, hogy halántékában
különös ütemben kezd lüktetni a vére.
- Dehogyis! - felelte a lány, és gyorsan az ablak felé fordult. Elpi-
rult, majd lángvörös lett az arca. A herceg egyetlen vonzó nőt sem ismert,
akinek ilyen hosszú ismeretség után ne próbált volna udvarolni. Kivéve
persze Kaltaint. Saját maga előtt nem tudta letagadni, hogy epekedő vágyat
érez. Milyen jó lett vol na a szájával megérinteni Celaena ajkát. Biztosan
csodálatosan illatos a bőre. Hogyan reagálna, ha egy lágy mozdulattal
végigsimítaná a testét?
Yule ünnepe a pihenés és a kikapcsolódás időszaka volt. Az emberek
megünnepelték mindazokat a testi gyönyöröket, amelyek átsegítették őket a
téli éjszakákon. A nők kibontva hordták a hajukat. Néhányan egészen odáig
elmerészkedtek, hogy sutba dobták a fűzőjüket. Egy teljes héten át nagy
élvezettel falták a betakarított gyümölcsöt, és élvezték a hús örömeit.
Természetesen a herceg is évről évre lelkesen várta ezeket a napokat. Most
viszont... most vi szont valamiért remegni kezdett a gyomra. Hogy a
pokolba ünnepelhetne, amikor hírét vette annak, mit is műveltek az apja
katonái Eyllwében azokkal a lázadókkal? Senkit nem hagytak életben. Öt-
száz ember - ötszáz halott. Hogy a csudába nézzen majd Nehemia szemébe?
Hogy a pokolba lehet majd egy napon annak az országnak az uralkodója,
amelyik arra nevelte a katonáit, hogy semmibe vegyék az emberi életet?

A herceg szája kiszáradt. Celaena Terrasenben született. Az is csak az
egyik elfoglalt ország. Az apja első hódítása. Már azt is csodának kellett
tartania, hogy a lány egyáltalán hajlandó volt tudomásul venni a létezését.
Bár az is lehet, hogy Celaena éppen elég időt töltött Adarlanban ahhoz,
hogy ne törődjön a hódoltsággal. Dorian valamiért mégsem hitte, hogy ez a
helyzet. Hát nem! A lány hátán végighúzódó három szörnyű sebhely örökre
emlékeztetni fogja az apja könyörtelenségére.
- Valami baj van? - kérdezte a lány. Óvatosan, kíváncsian. Mintha
törődne vele. A herceg mélyen beszívta a levegőt, majd odament az
ablakhoz. Képtelen volt az orgyil kosra nézni. A tenyere rásimult a hideg
üvegre. Odakint tovább tartott a hópihék zápora.
- Biztosra veszem, hogy gyűlölsz - suttogta. - Gyűlölsz engem és az
udvaromat, mert erkölcstelenek és együgyűek vagyunk, miközben a város
határain túl iszonyatos dolgok történnek. Én is hallottam a lemészárolt
lázadókról, és... szégyellem magamat.
Homlokát nekitámasztotta az üvegnek. Hallotta, hogy a lány fel kel, majd
leül egy székbe. Ilyen lehet, amikor átszakad egy folyó gát ja. Szó szót
követett. Képtelen volt megálljt parancsolni magának:
- Nagyon is értem ám, hogy miért nem esik nehezedre végezni a
magamfajtákkal. Nem tehetek szemrehányást érte.
- Dorian - szólalt meg lágyan a lány. Odakint mindent elnyelt a
sötétség.
- Tudom, hogy soha nem fogod bevallani - folytatta a herceg, mert
végre szavakba tudta önteni azt, amit már jó ideje el akart mondani. —
Tudom, hogy valami rettentő dolog történt veled fiatal korodban. Olyan
valami, amiért talán éppen az apám a felelős. Jogosan gyűlölheted Adarlant
azért, hogy elfoglalta Terrasent. Ahogyan elfoglalta. Meg azt a sok
országot. A barátod hazáját is.

Nagyot nyelt, és a könnyeivel küszködött.
- Nem fogsz hinni nekem, de... nem akarok beállni a sorba. Hogyan
tartom magamat férfinak, ha engedem, hogy az apám az ilyen
megbocsáthatatlan szörnyűségeket bátorítsa? De hiába könyörögnék
kegyelemért az elfoglalt királyságok számára, az atyám nem hallgatna rám.
Soha az életben. Abban az életben, ahol csak azért választottalak téged
bajnokomnak, mert tudtam, hogy ezzel borsot törhetek az apám orra alá.
Celaena hiába rázta a fejét, az ifjú tovább beszélt:
- Ha megtagadtam volna azt, hogy saját bajnokot indítsak az erő-
próbán, akkor dacos ellenállásomat atyám a pártütés jelének tartotta volna.
Még nem vagyok elég erős ahhoz, hogy nyíltan szembeforduljak vele. Így
aztán Adarlan orgyilkosát választottam. Ilyen bajnokot kellett választanom
magamnak, mert ez volt az egyetlen választási lehetőségem.
Hát, legalább most sikerült tisztáznia.
- Miért ilyen az életünk? - méltatlankodott, és a tekintetük ta-
lálkozott, amikor körbemutatott a szobában. — És... és a világnak sem
ilyennek kellene lennie.
Az orgyilkos néma maradt. Mintha csak saját lüktető szíve dobogását
hallgatta volna. Végül megszólalt:
- Nem is gyűlöllek - jelentette ki szinte suttogva. A herceg bele-
zuhant a szemközti székbe, és a kezébe temette az arcát. Csak úgy áradt
belőle a magányosság. - Azt sem hiszem, hogy olyan vagy, mint a többiek.
Szóval... sajnálom, hogyha megbántottalak. Többnyire csak tréfálkozni
szoktam.
- Mi az, hogy megbántottál? - csodálkozott a herceg. - Te aztán nem
bántottál meg! Csupán... csupán kicsivel mulatságosabbá tet ted a dolgokat.

- Csupán kicsivel? - nézett rá félrehajtott fejjel a lány.
- Talán többről is van szó - bólintott a herceg, és kinyújtotta a lábát.
- Bárcsak eljöhetnél velem Yule éjszakáján a bálba! De örülj, hogy téged
nem engednek be oda.
- Miért nem engednek be oda? Tulajdonképpen milyen bálról
beszélsz?
A herceg magában átkozódott.
- Igazából semmi különös. Yule éjszakáján álarcosbált szoktunk
tartani. Azt hiszem, pontosan tudom, hogy miért nem jöhetsz.
- Te meg Chaol mindenáron pokollá akarjátok tenni az életemet,
igaz? Nehogy már jól érezzem magam! Tudod, imádom a bálokat.
- Ha majd te leszel az apám bajnoka, akkor minden bálon részt
vehetsz.
A lány savanyú képet vágott. Dorian legszívesebben bevallotta volna
neki, hogy ha rajta múlna, ő bizony megkérné, hogy menjen el vele. Mert
legszívesebben minden idejét a társaságában töl tené. Akkor is csak Celaena
jár az eszében, ha távol van tőle. Csak hát egyértelműnek tűnt, hogy az
orgyilkos kikacagná, ha ilyeneket mondana neki.
Éjfélt ütött az óra.
- Most már talán mennem kellene - töprengett, és nyújtózkodott egy
nagyot. - Holnap nagyszerű, tanácskozással teli nap vár rám. Nem hiszem,
hogy Perrington nagyúr annyira örülne, ha szunyókálással tölteném a
megbeszéléseket.
Celaena elvigyorodott.
- Kérlek, add át a nagyúrnak a legmélyebbről jövő üdvözletemet.
Soha az életben nem fogja elfelejteni, milyen durván bánt vele a
nagyúr első találkozásuk alkalmával Távolvégen. Azt a közjátékot

Dorian sem felejtette el. Elöntötte a hideg düh, amikor felidézte ma gában,
milyen kegyetlenül bánt a herceg a szerencsétlen fogollyal.
Pillanatnyi gondolkozás nélkül előrehajolt, és megpuszilta Celaena arcát.
A lány megdermedt, amikor megérezte a bőrén a fiú ajkát, ám ez a futó
pillanat is elég volt ahhoz, hogy beszívhassa az illatát. Igencsak a nehezére
esett visszavonulót fújni.
- Jó pihenést, Celaena — nyögte ki végül.
- Jó éjszakát, Dorian.
Miközben a herceg távozott, egyre csak azon törte a fejét, hogy mitől lett
hirtelen annyira szomorú a lány. Milyen különös módon mondta ki a nevét.
Celaena hangjában nem gyengédség, hanem beletörődés csengett.


Az orgyilkos a mennyezetet beragyogó holdfényt bámulta. Álarcos bál Yule
éjszakáján! Hiába volt széles Erilea legromlottabb és legfennhéjázóbb királyi
udvarának a foglya, ez a bál akkor is lefegyverzően romantikus dolognak
tűnt. Természetesen ezek nem akarták, hogy részt vegyen rajta. Szívből jövő
keserűséggel sóhajtott fel. Összekulcsolta az ujjait a tarkója alatt. Vajon
Chaol erre akart rákérdezni, mielőtt Celaena elhányta magát? Lehet, hogy
meg akarta hívni a bálba?
Megcsóválta a fejét. Hát nem! A testőrség kapitánya soha az élet ben nem
hívná meg egy királyi bálba. Ezenkívül pedig mind a ket tőjüknek sokkal
fontosabb dolgokkal kellett foglalkozniuk. Például azzal, hogy ki öli meg
sorban a bajnokokat. Lehet, hogy szólnia kellett volna a kapitánynak arról,
hogy Káin olyan különös, zavarba ejtő módon viselkedett ma délután?


Inkább becsukta a szemét, és elmosolyodott. Mi szebbet kérhet ne Yule
ünnepére, mint hogy másnap reggel valaki megtalálja Káin hulláját a
folyosón? Az óra újra és újra jelezte az idő múlását. Celaena nem aludt el,
hanem ébren figyelt. A palotában leskelődő szörnyűség járt az eszében. Az
álmossággal küszködve képtelen volt kiverni a fejéből azt az ötszáz halott
lázadót, akiket elnyelt egy névtelen tömegsír.
MÁSNAP REGGEL CHAOL WESTFALL a palota második emeletén állt, és az
udvart bámulta. Odalent két alak sétált a sövények között. Celaena fehér
köpenye innen fentről is jól látszott, Doriant pedig nem lehetett nem
észrevenni, hiszen szokás szerint, mintha légüres tér vette volna körül.
Neki is ott kellett volna lennie. Egy lépéssel lemaradva szemmel tartani
mindkettőjüket. Ügyelnie kellett volna arra, hogy a lány ne ragadja torkon
Doriant, nehogy egy túsz segítségévei szökhessen el. A hűvös logika és a
hosszú évek tapasztalata is valósággal üvöltött az elméjében, hogy
zárkózzon fel mögéjük. Nem számított, hogy hat testőr járt a nyomukban.
Az a lány álnok volt, ravasz és könyörtelen.
A kapitány ennek ellenére sem tudott megmozdul ni.
Ahogy teltek a napok, kettőjük között egyre inkább leomlott a válaszfal.
Ő meg csak úgy hagyta. Azért, mert a lánynak őszinte, szívből jövő nevetése
volt. Meg azért, mert egyik délután olvasás közben aludt el. Az arca
valósággal hozzásimult a könyvhöz. Végül pedig, mert Chaol tudta, hogy
Celaena fog győzni.

Nem számított, hogy a bajnokjelölt bűnöző. Vér mocskolta be a kezét,
és az alvilág királynőjének tartották. Mindez igaz, de akkor is! Még csak
kislány volt, amikor tizenhét évesen elküldték Távolvégbe.
Chaol a rosszulléttel küszködött, valahányszor csak az eszébe jutott ez.
Tizenhét évesen őt a testőrök képezték ki. Itt él t a palotában, tető volt a
feje fölött, bőségesen étkezhetett, és a barátai vették körül.
Dorian tizenhét évesen fülig szerelmesen udvarolt Rosamundnak.
Semmi más nem érdekelte.
Celaenát pedig tizenhét évesen bezárták egy haláltáborba, ahol életben
maradt.
A kapitány nem tudhatta, hogy ő vajon kibírta volna-e Távolvéget.
Főleg nem a téli hónapok során! Sohasem korbácsolták meg, és egyetlen
ismerőse sem halt meg. Nem fázott, és nem kellett éheznie.
Celaena hangosan felnevetett, amikor Dorian mondott valamit. Túlélte
Távolvéget, és mégis tudott nevetni.
A testőr részben halálra váltan figyelte, hogy a lány ott jár lent a
herceg oldalán. Semmi sem védte Dorian torkát. Ennél viszont sokkal
szörnyűbb volt a felismerés, hogy Chaol megbízott benne, fogalma sem
volt arról, hogy ez mit jelent saját magára nézve.


Celaena a sövények között sétált. Hiába küzdött az arcán felragyogó
mosoly ellen. Egymás mellett lépdeltek, de persze csak annyira, hogy ne
érjenek a másikhoz. Dorian közvetlenül ebéd után állított be. Elhívta
sétálni. Valójában gyanúsan hamar felbukkant azután, hogy a szolga
elvitte az ebéd maradékát. Celaena arra gyanakodott, hogy az ifjú esetleg
az ajtaja előtt várakozott.


Természetesen kizárólag a dermesztő hideg miatt fogta el a vágy, hogy
belekaroljon Dorianba, és érezze a teste melegét. A fehér, szőr mebéléses
köpeny nem tudott megbirkózni a jeges levegővel. El se tudta képzelni,
Nehemia vajon mit szólhat ehhez a hideghez. Ami óta azonban hírét vette a
lázadók sorsának, a hercegnő ideje java részét a lakosztályában töltötte.
Többször is nemet mondott, amikor Celaena javasolta, hogy menjenek
sétálni.
Három hét telt el azóta is, hogy utoljára találkozott Elenával. A
közbülső időszakban három próbatételen kellett túljutnia, mégsem hallott
semmit az elhunyt királynő felől. A erőpróbák nem jelentettek különösebb
nehézséget. Csupán az akadálypályán szerzett néhány kisebb karcolást és
kék foltot. Sajnos Pelor nem szerepelt túlzottan jól. Végül őt is elküldték. A
fiú még így is szerencsésnek bizonyult. Három társukat is holtan találták.
A hullákra elhagyott folyosókon bukkantak. Úgy széttrancsírozták őket,
hogy a tetemeket alig lehetett azonosítani. Celaena mostanában már a
legkisebb gyanús zajra is összerezzent.
Csupán hatan maradtak: Káin, Sír, Nox, egy katona és Renault,
a kötekedő zsoldos, aki talán a meggyilkolt Verin után maradt űrt
igyekezett betölteni. Káin legjobb cimborájának tartotta magát.
Cseppet sem meglepő módon minden adódó alkalmat kihasznált, hogy
Celaenát gúnyolja.
Elsétáltak egy szökőkút mellett. Elhessegette magától a gyilkosságok
emlékét. Észrevette, hogy Dorian a szeme sarkából lelkes pillantásokkal
méregeti. Természetesen nem is gondolt a fiatalember- re, amikor úgy
döntött, hogy a rendkívül finom anyagból készült levendula díszruhát
viseli ma este. Akkor sem a herceg járt az eszében, amikor gyönyörű
frizurába fésülte a haját. Nem miatta húzott fel makulátlanul tiszta, fehér
kesztyűt.

- És most hogyan tovább? - kérdezte a herceg. - Már kétszer be-
jártuk az egész kertet.
- Nem kellene menned, hogy mindenféle hercegi dolgokkal fog-
lalkozz? - tudakolta Celaena, és kis híján felvisított, mikor egy jeges
szélroham hátralökte a csuklyáját, és félig lefagyasztotta a fülét. Amikor
újra visszahúzta a csuklyát, észrevette, hogy Dorian a torkát bámulja.
- Mi az? - kérdezte, és szorosan maga köré tekerte a köpenyét.
- Azt a nyakláncot állandóan viseled - mondta a fiatalember. Ezt
is ajándékba kaptad?
Bár a lány kesztyűt viselt, a herceg mégis a kezére pillantott. Oda, ahol
azt az ametisztgyűrűt hordta. A szemében kihunyt a fény.
- Nem - vicsorgott Celaena, és eltakarta az amulettet a kezével. -
Az ékszeresdobozkámban találtam, és nagyon megtetszett. Képzeld csak
el, te önző zsarnok!
- Nagyon réginek tűnik. Mostanában a királyi kincstárt foszto-
gatod? - kérdezte kacsintva. Sejteni lehetett, hogy csak megjátszot ta a
jókedvét.
- Nem - méltatlankodott élesen a lány. Bár a nyaklánc nem fogja
megoltalmazni a gyilkostól, és Elena sem volt hajlandó elárul ni, hogy
mire készül, Celaena akkor sem hajlandó levenni a nyakláncot. Miközben
éjjel hosszú órákon keresztül virrasztott és az ajtaját leste, valamiképp a
talizmán puszta jelenléte is megvigasztalta.
A herceg még mindig a kezét bámulta. Celaena végül elvette a nyaka
elől. Dorian most a talizmánt kezdte el tanulmányozni:
- Kisfiú koromban rengeteg mesét olvastam Adarlan hajnaláról .
Gavin volt a hősöm. Valószínűleg valamennyi legendát elolvastam az
Erawan ellen vívott háborúról.

Hogy a csudába vághat ennyire az esze? Képtelenség, hogy ilyen hamar átlátta az összefüggéseket!
A lány megpróbált úgy tenni, mint akit csak ártatlanul érdekel a dolog.
- És?
- Elenának, Adarlan első királynőjének volt egy mágikus amulettje.
Amikor harcba szálltak a sötét nagyúrral, Gavin és Elena rá jött, hogy
tehetetlenek vele szemben. Kis híján megölte a hercegnőt, amikor
megjelent egy szellem, és átadta a nyakláncot. Amikor pedig a nyakába
akasztotta, Erawan többé már nem tudta bántani. Annak látta a sötét
nagyurat, ami az valójában is volt. A valódi nevén szólít hatta. Ez annyira
meglepte az ellenséget, hogy zavarba jött, és Gavin végzett vele —
magyarázta Dorian a talajt bámulva. - A talizmánt Elena szemének
nevezték. Évszázadokkal ezelőtt nyoma veszett.
Milyen különös dolog, hogy éppen Dorian, annak az embernek a fia
beszél nagy erejű amulettekről, aki betiltotta és törvényen kí vülinek
nyilvánította a varázslat valamennyi formáját. A lány meglátszott
jókedvvel felnevetett:
- Tényleg azt hiszed, hogy ez az apróság lenne a Szem? Szerintem
az már régen porrá hullott.
- Én meg azt hiszem, hogy nem - ellenkezett a herceg, és vadul
csapkodni kezdte magát a hideg miatt. — Viszont láttam jó pár raj zot róla.
A nyakláncod pont úgy néz ki, mint a Szem. Lehet, hogy utánzat.
- Hát persze - biccentett Celaena, majd gyorsan témát váltott. -
Mikor érkezik az öcséd?
- Olyan szerencsés vagyok - nézett az ifjú fel az égre. — Hát nem
ma reggel kaptunk levelet, hogy a sűrű, hegyvidéki havazások miatt Hollin
nem tud hazajönni. Kénytelen lesz egészen tavaszig az iskolában maradni.
Majdnem megpukkadt miatta.

- Szegény anyád - válaszolta Celaena félig mosolyogva.
- Valószínűnek tartom, hogy futárokat küld a hegyek közé az
öcsém Yule esti ajándékaival. Nem számít a tomboló vihar.
Celaena igazából nem is figyelt a fiatalember hangjára. Utána még egy
jó órán keresztül andalogtak csevegve a kertben, de a lány egy- szerűen
képtelen volt megnyugodni. Elenának tudnia kellett, hogy valaki fel fogja
ismerni a talizmánját. Ha pedig tényleg az ő nyak- láncát viseli... a király
habozás nélkül kivégeztethetné. Nem csak azért, mert az uralkodói ház
egyik örökségét hordja, hanem azért, mert visszaél a talizmán erejével.
Kénytelen volt újra eltöprengeni azon, hogy valójában mire is ké-
szülhet Elena.


A kezében tartott könyvről a faliszőnyegre nézett. A fiókos szekrény
továbbra is ott állt, ahová tolta. Pontosan a folyosó bejárata előtt. Celaena
megcsóválta a fejét, és folytatta az olvasást. A tekintete azonban hiába
siklott végig a sorokon. Egyetlen szó sem jutott el az el méjébe.
Mire készülhet Elena? A halott királynők többnyire nem szoktak
visszatérni, hogy parancsokat osztogassanak az élőknek. Erősen magához
szorította a könyvet. Arról persze szó sem lehet, hogy nem hajtja végre
Elena parancsát. Igenis nyerni fog. Minden erejével be- leveti magát a
küzdelembe, hogy ő legyen a király bajnoka. Amúgy is ezt tette volna.
Ami pedig a palotában rejtőzködő gonosz megtalálását és legyőzését
illeti... ha ez a dolog nagy valószínűséggel összefüggésben áll a bajnokok
gyilkosával, akkor egyébként is elkerül hetetlennek látszik, hogy fényt
derítsen a titokra.


Hangosan becsapódott a lakosztály egyik ajtaja. Celaena felpat tant, és
elejtette a könyvet. Megragadta az ágya mellé állított bronz gyertyatartót.
Készen állt rá, hogy támadásba lendüljön, de végül leengedte fegyverét,
mert a hálószoba ajtaján keresztül felismerte Philippa halk dúdolását.
Keserűen felmordult, aztán kimászott a meleg ágyból, hogy felszedje a
könyvet.
Még szép, hogy beesett az ágy alá. Celaena kénytelen volt letér delni a
jeges padlóra. Matatni kezdett az ágy alatt. Mivel sehol sem találta a
könyvet, ezért magához vette a gyertyát. Így már egyből észrevette.
Egészen a hátsó falig becsúszott. Miközben a fagyoskodó lány mélyen
benyúlt az ágy alá, és megpróbálta megragadni a könyvet, a gyertya fénye
vékony, fehér vonalakon csillant meg. Valamit a padlóra rajzoltak az ágya
alatt.
Magához rántotta a könyvet, és felpattant. A keze erősen remegett,
miközben félretolta az ágyat. A talpa megcsúszott a fagyos padlón. Az ágy
lassan arrébb csúszott. Éppen eléggé elmozdította ahhoz, hogy lássa,
milyen ábra van a padlón.
A belseje valósággal jéggé dermedt.
Rémjegyek.
Krétával többtucatnyi rémjegyet rajzoltak a hálószoba földjére. A
hatalmas spirál közepén óriási jel éktelenkedett. Celaena valósággal
hátratántorodott. Nekiesett az öltözőasztalkájának.
Ez meg mégis micsoda? Remegő kézzel beletúrt a hajába. A pillantása a
középső jelre tapadt.
Már látta egyszer ezt a jelet. Verin holtteste mellé festették.
Majdnem elhányta magát. Odarohant az éjjeliszekrényéhez, és
felragadta a vízzel teli kancsót. Pillanatnyi habozás nélkül a jegyek- re
zúdított a vizet. Berohant a fürdőkamrába, hogy még többet hoz zon.
Amikor a víz feloldotta a krétát, felkapott egy törülközőt, és

addig súrolta a padlót, míg sajogni nem kezdett a háta, és jéggé nem
dermedt a keze és a lába.
Ekkor, és csak ekkor vette fel a nadrágját és a zubbonyát. Kisietett az
ajtón.


Szerencsére az őrök egy szót sem szóltak, amikor megkérte őket, hogy
éjféltájban kísérjék el a könyvtárba. A könyvgyűjtemény középső
helyiségében maradtak, miközben ő sietve elindult a polcsorok között.
Azt a dohos, elfelejtett beugrót kereste, ahol a rémjegyekről szóló
könyvek többségét találta. Valósággal szal adt, és közben gyakran
hátrapillantott a válla fölött.
Ő volna a következő áldozat? Mit jelentsen ez az egész? A kezét
tördelve sietett tovább. Befordult egy sarkon. Már csupán tíz polc
választotta el a beugrótól, amikor megtorpant.
A parányi íróasztal túloldaláról tágra nyílt szemmel Nehemia bámult
rá. Celaena dübörgő szívére szorította a kezét.
- A fenébe! - csattant fel. - Halálra rémítettél!
A hercegnő elmosolyodott, de a tekintete hűvös maradt. Celaena
félrehajtott fejjel elindult feléje.
- Te meg mit keresel itt? - förmedt rá a hercegnő az anyanyel-
vén.
- Nem tudtam aludni - felelte, és gyors pillantást vetett a her-
cegnő könyvére. A nyelvórák során nem ezt a könyvet használták. A
vaskos, időette kötet lapjait sűrű írás borította. - Mit olvasol?
- Semmit — mordult fel a hercegnő. Becsapta a könyvet, és felállt.
Celaena gondosan megnézte magának az arcát. Nehemia összesszo-
rította az ajkát, és büszkén kihúzta magát.


- Nem gondoltam volna, hogy már ilyen nehéz szövegeket is meg-
értesz.
A sötét bőrű hölgy a hóna alá vette a könyvet.
- Akkor pedig te is pontosan ugyanolyan tévelygő bolond vagy,
mint mindenki más a palotában, Lillian - jelentette ki a legcsekélyebb
akcentus nélkül, tökéletesen hangsúlyozva a számára idegen nyelv szavait.
Még csak esélyt sem hagyott arra, hogy Celaena válaszolhasson. A
hercegnő magára hagyta.
Döbbenten bámult utána. Annyira hihetetlen volt az egész. Nehemia
még nem volt azon a szinten, hogy ilyen nehéz könyveket is megértsen.
Hiszen az órák során komoly nehézségeket okozott neki az olvasás.
Ugyanakkor nem is tudott ilyen tökéletes kiejtéssel, hibátlanul beszélni. És
még...
Az íróasztal árnyékában egy papírdarab feküdt a kőfal és a deszka
között. Celaena kihúzta, és kisimította az összegyűrt papírost. Meg-
pördült, és abba az irányba bámult, ahol Nehemia eltűnt. Mintha csak
vasmarokkal szorították volna a torkát. Zsebre vágta a papirost. Sietve
elindult a központi helyiség irányába. A zsebébe rejtett rémjel mintha
égette volna a bőrét.
Sietve lerohant a lépcsőn. Valósággal futott a könyvsorokkal sze-
gélyezett folyosón.
Egyszerűen képtelenség volt, hogy Nehemia végig színészkedett. Nem
hazudhatott egész idő alatt! Miért tett volna úgy, mint aki tudatlan?
Ugyanakkor viszont épp ő árulta el Celaenának, hogy a kerti vésetek
rémjelek. Pontosan tudta, hogy mit találtak. Többször is határozottan
figyelmeztette, hogy tartsa távol magát az ilyen jelzésektől. Többször is.
Nehemia ugyanis a barátja volt. A hercegnő zokogott, amikor legyilkolták
az alattvalóit. Ráadásul Nehemia Celaenánál keresett menedéket.

Csakhogy a hercegnő egy leigázott királyság leánya volt. Adarlan
királya letépte a koronát Nehemia apjának a fejéről. Megfosztotta a
rangjától. A rabszolgavadászok éjszakánként lecsaptak az ország népére.
Jószágként adták-vették őket. Rabszolgasors várt a lázadókra. is. Akiket a
szóbeszéd szerint Nehemia olyan elszántan támogatott. Nemrég pedig
legyilkoltak ötszáz eyllwei alattvalót.
Celaena szeme kis híján könnybe lábadt, amikor észrevette a
nagyteremben ücsörgő testőröket.
A hercegnőnek minden oka megvolt rá, hogy félrevezesse vendég-
látóit, és hogy összeesküvést szőjön ellenük. Hogy darabokra sza ggassa
ezt az ostoba erőpróbát, és megfélemlítsen mindenkit. Ki lehetne jobb
célpont a palotában élő bűnözőknél? Azok a gazemberek senkinek sem
hiányoznak, a haláluk miatt mégis halálra rémül majd az egész királyi
udvar.
De mi oka lehetett Nehemiának arra, hogy összeesküvést szőjön Celaena
ellen?
HOSSZÚ NAPOK TELTEK EL AZÓTA, hogy utoljára találkozott Nehe-
miával. Celaena befogta a száját. A közjátékról nem számolt be sem
Chaolnak, sem Doriannak, sem bárki másnak, aki meglátogatta a
lakosztályában. Nem fordulhatott szembe a hercegnővel. Ahhoz kézzel
fogható bizonyítékra lett volna szüksége. Ha rátámad, azzal mindent
romba dönthet. Így aztán a szabadidejében pillanatnyi szünet nélkül
tanulmányozta a rémjegyeket. Kétségbeesetten megpróbált rájönni az
értelmükre. Meg akarta találni a gyilkos jeleit. Tudnia kellett, hogy mit
jelentenek. Tudni akarta, milyen kapcsolatban állnak a gyilkossal és a
gyilkos szörnyetegével. Annyira aggódott, hogy szinte oda sem figyelt a
következő erőpróbára. Szerencsére bal - eset vagy megszégyenülés nélkül
megúszta. Ugyanezt persze nem mondhatta el a katonáról, aki kiesett a
küzdelemből. Továbbra is mindennap az erejét megfeszítve edzett Chaollal
és a többi bajnokkal. Már csak öten maradtak. Az utolsó erőpróbáig alig
három napnak kellett eltelnie. A párbajra két nappal azután kerül sor.
Yule reggelén felébredve némán élvezte a csendet.


Ezen a napon valahogy mindent békesség hatott át. Nem számít,
mennyire elkeseríti, ami Nehemiával történt. Ezen a reggelen olyan csend
uralkodott az egész palotában, hogy még a hóesés hangját is hallani
lehetett. Jégvirág nyílt valamennyi ablakon. A kandallóban hangosan
ropogott a tűz. A hópelyhek árnyéka táncra perdült a padlón. Ennél
békésebb és gyönyörűbb téli reggelt el sem tudott volna képzelni. Nem
fogja elrontani a kedvét azzal, hogy Nehemiára gondol. Vagy a párbajra.
Vagy a ma esti bálra, amin nem vehet részt. Nem. Yule reggelén, ha a fene
fenét eszik, akkor is boldog lesz.
Nem igazán érezte úgy, hogy ezen a napon a tavaszi fénynek éle- tét
adó sötétséget kellene megünnepelnie. Ahhoz sem volt túl nagy kedve,
hogy megemlékezzen az istennő elsőszülött fiának világrajöveteléről.
Ezen a napon azonban az emberek sokkal kedvesebbek voltak. Kétszer is
rápillantottak az utcasarki koldusra, és visszaemlékeztek arra, hogy a
szeretet élő dolog. Celaena elmosolyodott, és a hasára fordult. Illetve csa k
szeretett volna, mert valami az útjába akadt. Halk recsegést és ropogást
hallott, az orrát pedig megcsapta a félreismerhetetlen illat...
- Édesség!
A párnáján egy hatalmas papírzacskó hevert. Majd kipukkadt a
beletömött legkülönfélébb ínycsiklandozó finomságoktól. Nem tűztek rá
üzenetet, sőt még csak egy nevet sem írtak a zacskóra. Az ébredő
megvonta a vállát, és ragyogó szemmel belemarkolt a finomságok közé.
Ó, hogy mennyire imádta az édességet!
Boldogan felnevetett, és teletömte a száját. Utána lassított, és szépen
egyesével végigkóstolta a meglepetés valamennyi fajtáját. Becsukta a
szemét, és a levegőt mélyen beszívva átengedte magát a nyelvén
szétolvadó ízek élvezetének.

Csak akkor hagyta abba a habzsolást, amikor már sajgott az álla. A
zacskó tartalmát kiöntötte az ágyra. Nem törődött azzal, hogy mindent
beborít a porcukor. Örömmel legeltette a szemét a nagy halom finomságon.
Itt volt az összes kedvence: csokoládéba mártott gyümölcsdarabkák,
csokoládés mandulahéj, bogyó alakú rágcsálnivaló, drágakő alakú
cukordarabkák, mogyorós grillázs, sima sütemény, cukorcsipkés sütemény,
cukormázas medvecukor, és ami az egészből a legeslegfontosabb volt: a
csokoládé. Egy mogyorós csokidarabot ejtett a szájába.
- Valaki — szólalt meg teli szájjal — nagyon jó hozzám.
Megtorpant, és újra szemügyre vette a zacskót. Vajon ki küldhette?
Talán Dorian. Biztosra vette, hogy nem Nehemiától vagy Chaoltól kapta.
De nem is a jégtündérektől, akik ajándékokkal kedveskednek
a jó gyerekeknek. A tündérkék azóta elkerülték, hogy egy másik emberi
lény vérét ontotta. Talán Noxtól. Az a fiú eléggé kedvelte.
- Celaena kisasszony! - csattant fel a küszöb felől Philippa döbbent és
felháborodott kiáltása.
- Boldog Yule ünnepet, Philippa! - kiáltotta vidáman a lány. - Kérsz
egy cukorkát?
Philippa valósággal berontott a hálószobába.
- Hát persze! Még hogy Yule! Nézze meg az ágyat! Micsoda disznóól!
Celaena behúzta a nyakát.
- Pirosak a fogai! — jajdult fel Philippa. Felkapta a lány kézitükrét az
ágy mellől, és az orgyilkos orra alá tartotta. Hát igen. A fogai tényleg piros
árnyalatot nyertek. Borvöröset. Gyorsan végighúzta rajtuk a nyelvét, és
aztán megpróbálta az uj jával ledörzsölni a szennyeződést. Semmire sem
ment vele.

- Azok az átkozott cukros nyalókák!
- Hát persze! — méltatlankodott Philippa. - Tiszta csokoládé a képe!
Még a kisunokám sem eszi ilyen malac módon az édességet!
Celaena elnevette magát.
- Van egy unokád?
- Igen. És ő képes úgy enni, hogy nem csinál disznóólát az ágyá-
ból, nem mocskolja be a fogát meg az arcát!
Celaena kipattant az ágyból. Szétszórta a porcukrot.
- Egyél inkább egy cukorkát, Philippa!
- Kora reggel van, hét óra - mérgelődött a nő, és megpróbálta a
tenyerébe összeseperni a porcukrot. — Mindjárt rosszul lesz.
- Rosszul? Hát hogy a csudába lehetnék rosszul a cukorkától? -
vigyorgott Celaena. Bíbor fogazata valósággal ragyogott a tükörben.
- Olyan, mint egy démon! - figyelmeztette Philippa. - Ne nyissa ki
a száját, úgy senki nem veszi észre.
- Mi ketten pontosan tudjuk, hogy az lehetetlen.
Legnagyobb meglepetésére Philippa kacagni kezdett.
- Boldogságot Yule ünnepére, Celaena! - köszöntötte. A lány va-
lósággal megborzongott a váratlan örömtől, amiért az idős nő ki - mondta
a nevét.
- Na, jöjjön! - kotkodálta az idős nő. - Fel kell hogy öltöztessem. A
szertartás kilenc órakor kezdődik.
Átsietett az öltözőszobába. Celaena némán bámult utána. Boldogság
töltötte el a szívét, és ezen még a vöröslő foga sem tudott rontani. Az
ember igenis jó. Valahol mélyen mindenkiben ott van a jóság parányi
morzsája. Ott kell hogy legyen.

Nem sokkal később Celaena szigorúan ünnepélyes zöld ruhát vi selt.
Philippa úgy vélte, hogy az egész ruhatárából egyedül ez az öltözék
alkalmas arra, hogy templomba menjen benne. A lány foga természetesen
még mindig pirosan világított. Tényleg enyhe rosszullét környékezte,
ahogy az édességgel teli zacskóra pillantott. A következő pillanatban
azonban már meg is feledkezett az émelygésről, mert észrevette, hogy
keresztbe tett lábbal Dorian Havilliard ült a hálószoba asztala mellett. A
fiatalember lenyűgözően szép, fehér és aranyszínű zekét viselt.
- Téged kaptalak ajándékba, vagy hoztál valamit nekem abban a
kosárkában ott a lábad előtt? - kérdezte a lány.
- Ha szeretnél gyorsan kicsomagolni, akkor még van egy teljes
óránk az istentisztelet kezdetéig — felelte a herceg, miközben a hatalmas,
fonott kosarat felrakta az asztalra. Celaena nevetni kezdett.
- Boldogságot Yule ünnepére, Dorian!
- Hasonlóképpen neked is! Látom, hogy az a... Neked piros a fogad?
A lány villámgyorsan becsukta a száját, és a határozott tagadás jeleként
vadul rázni kezdte a fejét.
A herceg megragadta az orrát. Összeszorította, és Celaena egészen
egyszerűen képtelen volt kiszabadulni. Kinyitotta a száját, hogy levegőt
kapjon. A herceg majdnem fetrengeni kezdett a kacagástól:
- Torkoskodtál! Ugye torkoskodtál?
- Tőled kaptam? - kérdezte a lány összeszorított szájjal.
- Hát persze! - kiáltotta Dorian, és az asztalra tette a barna zsákot.
- Hát ez meg...
Elnémult, újra felemelte a zacskót, hogy ellenőrizze a súlyát.
- Hát nem háromfontnyi édességet kaptál tőlem?
Egy alamuszi pislantás volt a válasz.

- Megetted a fele zacskót!
- Nem szólt senki, hogy takarékoskodnom kéne vele.
- Én is szerettem volna ám egy kicsit!
- Egy szóval sem mondtad .
- Mert eszembe nem jutott volna, hogy az egészet bekebelezni
még reggeli előtt!
Kikapta az ifjú kezéből a zacskót, és odarakta maga elé az asztalra.
- Na most szerintem ez csak azt bizonyítja, hogy rosszul ítéled
meg az emberek jellemét. Igazam van?
Dorian már nyitotta volna a száját, de az édességgel teli zacskó
felborult, és a tartalma kiszóródott az asztalra. Celaena éppen időben
fordult meg, hogy észrevegye a kosárból előbukkanó karcsú, aranyszínű
orrocskát, ahogy az lelkesen szimatolni kezdi a finomságokat.
- Ez meg micsoda? — kérdezte a lány. Dorian szélesen elvigyo-
rodott.
- Ajándék neked. Yule ünnepére.
Az orgyilkos felemelte a kosár fedelét. Az orr azonnal eltűnt odabent.
Celaena megpillantotta a kosár sarkában remegő különös, aranyszőrű
kiskutyát. A nyakába hatalmas, piros masnit kötöttek.
- Jaj! Kiskutya - csicseregte a lány, és lelkesen simogatni kezdte. Az állat
erősen remegett. Celaena gyilkos pillantást vetett Dorian u - Mit műveltél
vele, te bohóc?
A fiatalember az égre emelte a kezét.
- Ő az ajándékod! Majdnem letépte a karomat - más fontosabb
testrészeimről nem is beszélve -, amikor megpróbáltam rákötni a masnit.
Utána meg egész úton idefelé hangosan vonyított!
Celaena együtt érző pillantást vetett a kutyára. Az viszont már lel -
kesen nyalogatta az ujjáról a cukrot.

- Én meg mégis mit csináljak vele? Nem találtál neki gazdát? Ezért
döntöttél úgy, hogy rám sózod?
- Dehogyis! - méltatlankodott a herceg. - Vagyis hát igen. De...
Észrevettem, hogy nem fél annyira, ha te is ott vagy a közelében. Az is
eszembe jutott, hogy a kopóim mindig ott lógtak a nyakadon, miközben
hazafelé jöttünk Távolvégből. Lehet, hogy ez a kislány eléggé megbízik
benned ahhoz, hogy hozzászoktasd az emberekhez. Van, akiben megvan ez
a különleges tehetség.
Az orgyilkos sokatmondóan forgatta a szemét.
- Tudom, hogy elég szegényes ajándék. Világos. Valami sokkal
szebb dolgot kellett volna hoznom.
A kutya felnézett Celaenára. Aranybarna szeme mintha csak ol vasztott
karamellából lett volna. Úgy tűnt, arra számít, hogy mind- járt megverik. A
gyönyörű kis szuka aránytalanul nagy mancsa arra utalt, hogy egy szép
napon hatalmas és gyors állat lesz belőle. Az orgyilkos halványan
elmosolyodott. Ezt látva a kutya bizonytalanul megmoccantotta a farkát,
majd felbátorodva csóválni kezdte.
- Tied a kislány - jelentette ki Dorian -, feltéve, ha akarod.
- Mégis mit csináljak vele, ha visszaküldenek Távolvégbe?
- Emiatt majd akkor fájjon a fejünk!
Celaena lehajolt, és vakargatni kezdte az állat bársonyosan puha
fülecskéjét. Utána megvakarta a kutya állát is. Új védence még lel -
kesebben csóválta a farkát. Életrevaló kis jószágnak tűnt.
- Na most akkor kell a kutya? — csattant fel a herceg.
- Még szép, hogy akarom! - vágta rá Celaena, ám egyből az eszébe
villant, hogy ez a döntése milyen következményekkel járhat. —
Csakhogy nekem jól kiképzett kutyára van szükségem. Nem akarom, hogy
mindent összepisiljen, vagy hogy megrágja a bútorokat, a cipőket és a
könyveket. Olyan kutya kell, aki ül, ha azt parancsolom,

lefekszik meg hemperegni kezd, és tud minden olyasmit, amit a kutyák
szoktak csinálni. Ezenkívül pedig legyen jó az erőnléte. Fusson ő is a
többi kutyával, amikor azoknak kiképzésük van. Olyan jó hosszú a lába.
Hát akkor használja is!
Dorian összekulcsolta a karját a mellén, a lány pedig felkapta és
magához ölelte a kutyát.
— Nem kevés dolgot akarsz tőlem. Lehet, hogy mégis inkább va-
lamilyen ékszert kellett volna hoznom.
— Miközben én edzek - folytatta az orgyilkos, és egy gyors puszit
nyomott a kutyus puha fejére. A kis állat hideg orrát azonnal neki -
szorította a lány nyakának —, azt akarom, hogy lent legyen a kutyák
között, és ő is részt vegyen a kiképzésben. Ha délután visszajövök a
lakosztályba, akkor őt is felhozhatják. Éjszakára itt fogom tartani.
Felemelte, és az arca elé tartotta a kölyköt. A kutyus rúgkapálózni
kezdett a levegőben.
- Ha tönkreteszed a cipőmet - magyarázta határozottan új ked-
vencének -, akkor papucsot csináltatok a bőrödből. Világos?
A kutya komoly arccal nézett fel a gazdájára. A homlokát ráncolva
töprengett a megfelelő válaszon. Celaena elmosolyodott, és let ette a
padlóra. A kölyök szimatolva mászkálni kezdett, közben széles ívben
elkerülte Doriant, és hamarosan eltűnt az ágy alatt. Az orgyilkos
felemelte az ágytakarót, és benézett a bútor alá. Szerencsére nyoma sem
maradt a rémjegyeknek. A kutya lelkesen felderítette a hálószobát.
Mindent megszaglászott.
- Nevet kell majd adnom neked - vigyorgott a lány az apró jó-
szágra, majd felkelt. Dorian felé fordult. — Köszönöm. Csodálatos
ajándék.
Ez az ifjú egészen meglepően rendes embernek bizonyult. Már a
származásához képest. Az orgyi lkos most már tudta, hogy Dorian

nem szívtelen, és nem lelkiismeretlen. Más volt, mint a többiek. A lány
óvatosan, szinte már félénken odalépett hozzá, és egy puszit nyomott az
arcára. A koronaherceg bőre meglepően forrónak bizonyult. Celaena nem
tudhatta, hogy ennek a puszi volt az oka vagy valami más. Jól tette vajon?
Amikor hátralépett, azt látta, hogy a fiatalember tágra nyílt szeme
valósággal ragyog. Akkor most elrontot ta a puszit? Túl nedves volt?
Ragadós volt az ajka a cukorkák miatt? Remélte, hogy a herceg nem kezdi
el törölgetni az arcát.
- Annyira sajnálom, hogy nem készültem ajándékkal - szólalt meg.
- Én... izé, nem i s számítottam ilyesmire - dadogta a herceg, és
tűzvörös lett az arca. Gyors pillantást vetett az órára. — Mennem kell,
majd a szertartáson látlak. Esetleg ma este a bál után? Meg- próbálok a
lehető leghamarabb lelépni onnan. Azt persze le mer ném fogadni, hogy
Nehemia is hamar otthagyja a mulatságot, hi szen te nem leszel ott. Így
aztán nem vehetik rossz néven, ha én is korán távozom.
Celaena még sosem tapasztalta, hogy a herceg ilyen zavartan fecsegett
volna.
- Remélem, jól fogsz szórakozni — biccentett, miközben az ifjú
elhátrált. Kis híján fellökte az asztalt.
- Akkor ma éjjel találkozunk - jelentette ki reménykedve. - A bál
után.
Az orgyilkos eltakarta a száját. Az az egyetlen puszi billentette ki a fiút
a nyugalmából?
- Minden jót, Celaena - nézett hátra a herceg a küszöbről. Az or-
gyilkos elmosolyodott, és rávillantotta piros fogait. A távozó hangosan
felkacagott, mielőtt meghajolt és eltűnt volna. Egyedül maradva Celaena
már éppen meg akarta nézni, mit is művel új lakótársa, amikor valósággal
belehasított a gondolat:

Nehemia is ott lesz a bálon.
Ez azért még nem lett volna annyira megrázó felfedezés. A gon-
dolatmenetet azonban nem lehetett megállítani. Az orgyilkos ingerülten
elkezdett fel és alá mászkálni. Ha valóban Nehemia áll a baj nokjelöltek
meggyilkolása mögött... vagy ha a helyzet még ennél is rosszabb, és a
hercegnő valamilyen könyörtelen szörnyeteg segítségével pusztította el az
áldozatait... és ráadásul éppen most érte- sült róla, hogy lemészárolták az
alattvalóit... akkor mi volna jobb alkalom Adarlan megbüntetésére, mint a
királyi udvar bálja? Ott mulatozik az uralkodó családjának megannyi
tagja. Senki nem vi gyáz ráj uk.
Pontosan tudta, hogy ostobaságok járnak a fejében. De mi van, ha
mégis? Mi van, ha Nehemia elengedi a pórázról azt a szörnyeteget? Ha
vérfürdőt rendez a bálban? Celaenának amúgy semmi ki - fogása sem lett
volna az ellen, ha iszonyatos vég leselkedik Kal tailnra és Perringtonra, de
hát Dorian is ott lesz! Meg Chaol!
Mélységes nyugtalansággal mászkált a hálószobában. Nem fi -
gyelmeztetheti a kapitányt. Ha ugyanis kiderül, hogy csupán rémeket
látott, azzal nem egyszerűen tönkretenné a Nehemiához fűződő
barátságát, de igencsak rossz szolgálatot tenne a megbékélésért küzdő
hercegnőnek. Csak hát valamit akkor is tennie kell.
Ó, ilyesmire nem is volna szabad gondolnia. Azonban a múltban
többször is előfordult, hogy a barátai rettenetes dolgokat követtek el.
Sokkal jobban jár, ha felkészül a legrosszabbra. A saját szemével látta,
milyen az, ha valaki a bosszúállás megszállottjává válik. Lehet, hogy
Nehemia nem is készül semmire. Celaena csupán rémeket lát. Talán csak
kezd elmenni az esze. De ha valami mégis történne ma éjjel...
Kinyitotta az öltözőszoba ajtaját. Alaposan szemügyre vette a foga -
sokon lógó csodálatos, ragyogó díszruhákat. Chaol nem egyszerűen

dühös lesz, de őrjöngeni fog, ha a foglya beoson a bálba. Ezt, mondjuk,
tudja majd kezelni. Az sem okoz különösebb gondot, ha a kapi tány egy
időre bezáratja a palota tömlöcébe.
Hogy miért? Azért, mert Celaena egészen egyszerűen nem volt hajlandó
beletörődni, hogy Chaol esetleg megsebesülhet, vagy valami még ennél i s
szörnyűbb dolog történhet vele. Mindenre hajlandó volt, hogy ezt
megakadályozza.


Még Yule ünnepén sem fogsz mosolyogni? - kérdezte Chaoltól, miközben
kisétáltak a palotából, és a keleti kert közepén épített üvegtemplom felé
tartottak.
- Nekem bizony nem volna kedvem mosolyogni, ha vérvörös vol na
a fogam - felelte a kapitány. - Légy visszafogott, és ne nagyon vigyorogj!
Celaena szélesen elvigyorodott, de gyorsan becsukta a száját, amikor
szolgáikkal a nyomukban jó pár udvaronc sétált el a közelükben.
- Csodálom, hogy ilyen keveset panaszkodtál.
- Már miért panaszkodtam volna? - mérgelődött a lány. Chaol vajon
miért nem szokott tréfálkozni vele, úgy, mint Dorian? Lehet, hogy tényleg
nem tetszik a fiatalembernek? Ingerültté vált, mivel ez a lehetőség meglepő
módon felbőszítette.
- Hát azért, mert nem jöhetsz el este a bálba - válaszolta a kapi tány,
és a szeme sarkából kísérőjére sandított. Nem tudhatta, hogy Celaena mire
készül este. Philippa megígérte, hogy megőrzi a tit kát. Megesküdött arra is,
hogy nem tesz fel kérdéseket, amikor úrnője arra kérte, hogy szerezzen neki
egy báli ruhát és hozzá tartozó harcot.


- Hát, szemmel láthatóan nem bízol meg bennem - vágta rá a lány
azonnal. Azt a látszatot akarta kelteni, mintha valami tréfálkozó, cserfes
lányka lett volna, ám a hangjából nagyon is kiérződött az ingerültség.
Semmi értelme sem volt olyan valaki miatt aggódnia, akit szemmel
láthatóan a legkisebb mértékben sem érdekelt. Chaol csupán ezzel az
ostoba vetélkedéssel törődött.
A kapitány felhorkant, de a szája szélén leheletnyi mosoly jelent meg.
A koronaherceg mellett bezzeg sosem kellett butának vagy alantasnak
éreznie magát. Chaol csak provokálta... persze azért ennek az ifjúnak is
megvoltak a maga jó tulajdonságai. A fogoly összevonta a szemöldökét.
Egészen pontosan mióta is nem utálja annyira a fickót?
Ennek ellenére nagyon is tisztában volt vele, hogy Chaol őrjöngeni fog,
amikor Celaena felbukkan majd a bálban. Álarc ide vagy oda, a kapitány
egyből felismeri. Csupán abban reménykedett, hogy nem vár rá túl súlyos
büntetés.

AZ ELKÉPESZTŐ MÉRETŰ TEMPLOM egyik hátsó sorában ülve Celaena
olyan erővel szorította össze a száját, hogy szinte sajgott az álkapcsa. A
foga még mindig pirosan világított. Már csak az hiányzott volna, hogy erre
bárki is felfigyeljen.
A templom gyönyörű épületét üvegből készítették. Az eredeti kő-
templomból csupán a padló mészkőburkolata maradt meg. A régi
templomot Adarlan királya pusztíttatta el, amikor úgy döntött, hogy a
helyére ez az üvegcsoda kerüljön. Két hosszú oszlopban egyenként száz-
száz rózsafából faragott pad sorakozott a boltíves üvegmennyezet alatt. A
beáradó fény miatt napközben nem is volt szükség gyer tyákra. Az átlátszó
tetőt részben befedte a rajta felhalmozódott hó. A napfény különös
mintákat rajzolt a padlóra, ahogy betűzött a hótakaró résein át. Mivel a
falak is üvegből voltak, a festett ólomüveg ablakok mintha csak a
levegőben lebegtek volna az oltár fölött.
Az orgyilkos felállt, hogy az előtte ülők feje fölött kikukucskálva
körülnézhessen. Dorian és a királyné a legelső padban foglaltak he lyet. A
következő sorban a testőreik ültek. Az idős herceg és Kaltain

a másik padsor első sorában ült. Mögöttük Nehemiának és olyan
nagyuraknak jutott hely, akiket a lány nem ismert. Nyomát sem látta
Noxnak, vagy a többi életben maradt bajnoknak. Káin sem volt itt. Szóval
akkor Celaenát ide beengedik, a bálra viszont nem?
- Ülj már lel — morogta Chaol, és megrántotta foglya zöld ruhá-
ját. A lány elhúzta a száját, majd visszahuppant a párnákkal borított
padra. Többen is bámulni kezdték. Olyan gyönyörű ruhákat viseltek,
hogy az orgyilkos gyanakodni kezdett: lehet, hogy előre- hozták a bál
idejét?
Belépett a főpapnő. Határozott léptekkel a kőemelvényhez ment, és
mindkét kezét a magasba emelte. Feketéskék, vékony szövetből készült
köntösének ujja visszacsúszott a karján. Hosszú, ősz haját nem fogta
össze. A homlokára nyolcágú csillagot tetováltak. Ennek pontosan
ugyanolyan színe volt, mint a papi ruhának. A csillag hegye a haja
vonalánál végződött.
- Üdvözlet néktek! Az istennő és valamennyi istenség áldása le-
gyen rajtatok!
Az asszony hangja bezengte a csarnokot. Még a hátsó sorban ülők is
nagyon jól hallották.
Celaena nagy nehezen elnyomott egy ásí tást. Tisztelte ő az isten-
ségeket — már ha léteztek, és persze elsősorban olyankor, amikor egy
feladata végrehajtása során a segítségüket akarta kérni -, ám a vallásos
szertartásokat egészen egyszerűen... kibírhatatlannak tartotta.
Hosszú évek teltek el azóta, hogy utoljára részt vett egy ehhez hason-
ló istentiszteleten. Amikor a főpapnő leengedte a karját, és rámeredt a
hívőkre, az orgyilkos mocorogni kezdett a padban. Mindjárt elhang-
zanak a szokásos imák, aztán Yule ünnepének imádságai, majd jön a
szentbeszéd. Ezeket éneklés, végül pedig az istenek körmenete követi.
- Mi az, máris mocorogsz? - méltatlankodott Chaol halkan.

- Mennyi az idő? - suttogta a lány, mire válaszul a kapitány be-
lecsípett a karjába.
- A mai napon egy hatalmas ciklus végét és kezdetét ünnepeljük- zengte
a papnő. — A mai napon adott életet hatalmas istennőnk el sőszülött
gyermekének, Lumasnak, az istenek urának. Születésével a szeretet lett
Erilea ura. A szeretet elűzte a káoszt, ami a rémkapukon keresztül zúdult
reánk.
Mitől lett ilyen nehéz a szemhéja? Persze ma nagyon korán kelt fel, és az
éjjel egyébként sem aludt túl sokat, miután belefutott Nehemiába...
Celaena képtelen volt ellenállni az álom csábításának. Nemsokára már az
álom birodalmában járt.


- Ébredj! - hallotta Chaol dühös hangját. - Szedd össze magad!
Az orgyilkos összerezzent, és kihúzta magát. A világ egyszerre volt
ragyogó és ködös. A közelben néhány alacsonyabb rangú nemes csendben
vigyorgott. Celaena bocsánatkérő pillantást vetett Chaolra, és az oltár felé
fordult. A főpapnő már befejezte a szentbeszédet, és túljutottak Yule dalain
is. Ha képes lesz kibírni az istenek bevonulását, akkor hamarosan
kiszabadulhat innen.
- Mennyi ideig aludtam? — suttogta. Nem kapott választ. -
Mondjad már, mennyi ideig aludtam?
Ekkor viszont észrevette, hogy a kapitány arca is enyhén piros.
- Te is elaludtál?
- Csak egy kicsit, de aztán felébredtem. Te viszont összenyálaztad
a vállamat.
- Micsoda öntelt fiatalember! - fintorgott Celaena, mire válaszul
Chaol meglökte a lábát.


- Inkább figyelj!
Az emelvényről elindultak lefelé a papnők. Celaena hatalmasat ásított,
de a többiekhez hasonlóan meghajtotta a fejét, amikor az istennő szolgái
megáldották a híveket. Felhangzott az orgona hangja. Minden jelenlevő
előbbre hajolt kissé, hogy jobban láthassa a pad- sorok között
végigvonuló istenségek menetét.
Csoszogás és lábdobogás támadt, ahogy a hívők felálltak. A meg-
jelenő gyerekek közül egy sem lehetett tízévesnél idősebb. Bekötöt ték a
szemüket. Bár valójában mulatságosnak tűntek az istenségeket jelképező
jelmezeikben, Celaena valamiért mégis aranyosnak találta őket. Évről
évre kiválasztottak kilenc gyereket. Ha valamelyik éppen előtted állt meg,
akkor neked jut osztályrészül egy istenség áldása. A kiválasztott egy apró
ajándékot is kapott, amit a gyermek az istenség ajándékaként adott át.
Farnor, a háború istene megállt Dorian előtt, de aztán továbblépdelt
jobb kéz felé. Keresztülment a padsorokat elválasztó folyosón, és apró
ezüstkardját Perrington hercegnek adta. Micsoda meglepetés!
Lumas, a szerelem istene csillogó szárnyakkal elsétált az orgyilkos
mellett. Celaena összefonta karját a mellén.
Micsoda ostoba szokás!
Ekkor Deanna, a vadászat és a hajadonok istennője bukkant fel.
Celaena idegesen az egyik lábáról a másikra állt. Bárcsak ne harcolta
volna ki azt, hogy ő ülhessen a folyosó melletti, külső széken. Rémült
ingerültséggel látta, hogy a kislány megállt előtte, és leveszi szeméről a
kötést.
Nagyon csinos kis apróság volt. Szőke haja laza, göndör fürtökben
keretezte az arcát, barna szemében pedig zöld pöttyök csillogtak.
Rámosolygott Celaenára, és megérintette az orgyilkos homlokát.

A szerencsés kiválasztott izzadni kezdett, mert tudta, hogy több száz
szempár szegeződik rá.
- Legyen veled Deanna áldása! A vadászat úrnője, a fiatalok vé-
delmezője vigyázzon rád ebben az évben! Átadom neked arany nyíl -
vesszőjét, hogy kezedben tarthasd, mint Deanna hatalmának és kegyének
jelképét.
A lány meghajolt, és egy karcsú nyílvesszőt nyújtott át neki. Chaol
megbökte az orgyilkost, aki átvette a nyil at.
- Yule áldása legyen rajtad - folytatta a lányka, Celaena pedig
hálásan biccentett. Megragadta a nyílvesszőt, miközben az adomá nyozó
már tovább is szaladt. Az ajándék csapnivaló fegyvernek tűnt. Még szép!
Viszont legalább tömör aranyból készült.
Egész jó árat kaphatok majd érte.
Celaena megvonta a vállát, majd a nyílvesszőt Chaol kezébe nyomta.
- Feltételezem, hogy tilos ilyenfajta fegyvert tartanom magamnál -
jelentette ki, majd a hívőkkel együtt leült. A kapitány azonnal visszaadta a
nyílvesszőt.
- Eszem ágában sincs kétségbe vonni az istenségek döntését.
Az orgyilkos gyanakvó pillantással méregette a padszomszédját.
Valami megváltozott Chaol arcán? Másként néz ki, mint korábban? Celaena
szélesen elvigyorodott, és könyökkel oldalba bökte a fiatalembert.

Az ORGYILKOS SZEME ELŐTT rengeteg selyem, ecsetek, fésűk, gyöngyök
és gyémántok csillogtak. A szobát belengte a púder felhője. Miközben
Philippa ügyesen elrendezte Celaena utolsó tincseit is, helyére kerülhetett
végre a szemét és az orrát eltakaró álarc. Az idősebb nő parányi
kristálykoronát helyezett védence fejére. Celaena önkéntelenül is úgy
érezte magát, mintha igazi hercegkisasszonnyá változott volna.
Philippa letérdelt, és lelkesen fényesíteni kezdte a lány ezüstcipőjét
ékesítő kristálydarabot.
— Ha nem tudnám, ki vagyok, azt hinném, hirtelen én lettem a
tündérek királynője. Valóságos vará...
Philippa észbe kapott. Nem mondta ki azt a szót, amit Adarlan királya
gyakorlatilag betiltatott. Helyette így fejezte be a megkezdett mondatot:
— Alig ismerek önre!
— Remek! — válaszolta Celaena. Most először vesz részt úgy egy
bálban, hogy nem azért megy oda, hogy megöljön valakit. Elsősorban

azért akart ott lenni, nehogy Nehemia veszélybe kerüljön, vagy veszé-
lyeztesse az udvar tagjait. Csak hát... a bál ettől még bál marad. Talán, ha
szerencsés lesz, esetleg még táncolhat is egy kicsit.
- Egészen biztosan jó ötlet, amire készül? - kérdezte halkan az öl-
löztetőnője, miközben felállt. - Westfall kapitány nem lesz túl boldog.
Celaena egy szúrós pillantással válaszolt.
- Megmondtam, hogy ne kérdezősködj!
- Csupán arra kérem, ne árulja el nekik, hogy én segítettem önnek,
ha majd visszavonszolják ide — mérgelődött Philippa.
Az orgyilkos lenyelte ingerült válaszát, és odalépett a tükör elé. Az
öltöztetőnő sietve a nyomába szegődött. Celaena tágra nyílt szemmel
bámulta a tükörképét.
- Soha az életben nem hordtam még ilyen lenyűgöző ruhát! — is-
merte be végül, és a szeme megtelt ragyogással.
A báli ruha nem volt tiszta fehér. A színe enyhén a tojás héjának
árnyalatába hajlott. A bő szoknyát és a testhezálló felsőrészt sok ezer,
parányi kristálydarabka ékesítette. Mintha Celaena a tenger felszínét
bámulta volna. A mellény örvénylő selyemhímzése mintha egy festő-
mester keze munkáját dicsérte volna. A hímzett rózsák igazi remekműnek
tűntek. A ruha nyakát hermelinprém szegélyezte. A keskeny pántok
szabadon hagyták a válla nagy részét. Celaena füléből parányi gyémánt
fülbevaló lógott. Csigákba bodorított haját gondosan összefogták a feje
tetején. A tincseket gyöngysorok tartották össze. Szürke selyemmaszkja
rásimult az arcára. Semmi különösebb dolgot vagy lényt sem ábrázolt, ám
rendkívül finoman megmunkált kristály és gyöngyház díszítése jól
mutatta, hogy a készítője kiváló szakember.
- Ebben a ruhában még egy király is megkérné a kezét — jelentette
ki Philippa. - De talán a koronaherceggel is beérheti.
- Mégis hol a csudában találtad ezt a ruhát? - álmélkodott Celaena.

- Nem szabad kérdezősködni! - kacagott az idősebb nő. A lány
rávigyorgott.
- Jogos észrevétel.
Azt viszont nem tudta volna megmondani, hogy a szíve miért akart
kiugrani a helyéről. Kis híján elszédült. Ideje volt összeszedni az
önuralmát. Nem felejtkezhet meg róla, hogy miért megy a bálba.
Az óra elütötte a kilencet. Az öltöztetőnő az ajtó felé pillantott. Celaena
kihasználta az alkalmat, hogy házilag összeeszkábált kését becsúsztassa a
ruha felsőrésze alá. Philippa nem vett észre semmit.
- Egészen pontosan hogy akar eljutni a bálba? Nem hinném, hogy
az őrei csak úgy hagynák kisétálni!
Celaena egy alamuszi pillantással válaszolt.
- Dehogynem! Feltéve, ha mindketten úgy teszünk, mintha maga a
koronaherceg hívott volna meg a bálba. Kezdjél el fennhangon
méltatlankodni, hogy már így is késésben vagyok. Ha elég nagy zenebonát
csapsz, akkor ezek a legények nem fognak kötözködni.
Philippa elvörösödött, és a kezével legyezni kezdte magát. Celaena
megragadta a karját.
- Ígérem neked, ha bármilyen kellemetlenség támad belőle, az
utolsó leheletemmel is arra fogok esküdni, hogy félrevezettelek, és te
semmiről sem tudtál.
- Kellemetlenségei támadnak? Bajba fog kerülni?
Celaena most lefegyverző mosollyal próbálkozott.
- Dehogyis! Csak elegem van már abból, hogy itt poshadjak, mi -
közben ők vidáman mulatoznak.
Ezzel nem is hazudott.
- Istenek az égben! - fohászkodott Philippa, majd vett egy mély
lélegzetet. Hatalmasat sikkantott. — Induljon már!
Feltépte az ajtót, és kilökte védencét a folyosóra.

- Szaladjon már, mert elkésik! - kiabálta. Túl hangos volt ahhoz,
hogy igazából meggyőző lehessen, de a szélesre tárt ajtón át valósággal
zengett a folyosó. - Mérges lesz ám a koronaherceg, ha nem ér oda időben!
Celaena megtorpant a küszöbön. Odabiccentett a kint álló öt test őrnek,
majd visszanézett Philippára.
- Köszönöm.
- Elég volt a téblábolásból! - harsogta az öltöztetőnő, és kis híján
kilökte Celaenát a cipőjéből, ahogy arrébb taszította, majd bevágta utána az
ajtót. A lány most az őrei felé fordult.
- Ma még a szokásosnál is csinosabb - szólalt meg zavartan az
egyikőjük... Rés. A másik is elvigyorodott.
- Irány a bál? - kérdezte.
- Egyet én is táncolhatok a kisasszonnyal? - tréfálkozott a harmadik.
Senki nem vonta kétségbe, hogy a lány engedéllyel távozik.
Celaena elmosolyodott, és belekarolt Rés gálánsan feléje nyúj tott karjába.
Megpróbálta megőrizni a komolyságát, miközben az ifjú harcos
kidüllesztette a mellét. Amikor azonban már a bálterem közelében jártak, és
bentről kihallatszott a keringő muzsikája, hirtelen felkavarodott a gyomra.
Nem szabad elfelejtkeznie róla, hogy miért jött ide. Osont már be bálba
korábban is gyönyörűen felöl tözve. Csakhogy akkor meg kellett ölnie egy
idegent. Most viszont az egyik barátját kell megállítania.
Már ott jártak a vörös és aranyszínű üvegajtók előtt. A tágas csar nok
valósággal eltűnt a koszorúk és a gyertyák tengerében. Sokkal egyszerűbb
dolga lett volna, ha az egyik oldalsó ajtón oson be a terembe. Akkor senki
sem figyelt volna fel rá. De arra nem volt ideje, hogy a titkos folyosókat
bejárva keressen egy másik kivezető utat a szobájából. Ráadásul
elképzelhetetlennek tűnt az is, hogy az oldalsó

bejáratok pontos helyének kiderítése során ne figyeltek volna fel a szi -
matolására. Rés megállt, és meghajolt.
- Ezen a ponton magára hagyom a hölgyet - jelentette ki meg-
játszott komolysággal. A lépcső tetejéről azért még vágyakozó pil lantást
vetett a gyönyörűen kivilágított teremre.
- Érezze jól magát, Sardothien kisasszony.
- Köszönöm, Rés - válaszolta az orgyilkos. Kis híján elhányta
magát, és legszívesebben visszafutott volna a szobájába. Ehelyett kecses
biccentéssel elbúcsúzott az őreitől. Ha képes lesz lejutni a lépcsőn, akkor
már csak Chaolt kell meggyőznie arról, hogy maradhasson. Ha bejutott,
akkor egész éjjel szemmel tarthatja Nehemiát.
Úgy érezte, mindjárt kiesik a cipőjéből. Elhátrált az ajtótól. Nem
törődött az ott álló őrökkel. Felemelte a lábát, és nagyot dobbantott.
Kipróbálta, hogy mit bír ki a cipője. Amikor megbizonyosodott róla, hogy
a lábbeli nem fogja cserbenhagyni, újra elindult a lépcső irányába.
A ruhája alá rejtett egyszerű kis kés belenyomódott a bőrébe, Először
az istennőhöz fohászkodott, aztán valamennyi istenséghez, akiknek tudta
a nevét, de még a Rémhez is. Mindenkit megszólított, akinek esetleg a
legcsekélyebb köze is lehetett a sorsa alakulásához. Remélte, hogy nem
lesz szüksége a mennyei hatalmak közbenjárására.
Aztán kihúzta magát, és elindult lefelé.


Ez meg mégis mit csinál itt?
Dorian majdnem félrenyelte az italát, amikor megpillantotta a lépcső
tetején Celaena Sardothient. Az álarc ellenére is azonnal


felismerte. Bár a lánynak megvoltak a maga hibái, azt senki nem állíthatta
róla, hogy bármit is félszívvel csinálna. Egészen egyszerűen elképesztően
csinos volt abban a ruhában. Na de mégis, mire készülhet itt?
Még csak abban sem volt biztos, hogy álom-e vagy valóság, amit lát.
Ekkor azonban néhányan, majd egyre többen, aztán pedig szinte mindenki
a lépcső felé fordult. A zenekar javában játszott, ám akik nem táncoltak,
azok mind a lépcsőt bámulták, ahogy a titokzatos álarcos hölgy megemelte
a szoknyája alját, és megtette az első lépést lefelé. Az ismeretlen szépség
ruháját az égből lehullott csillagok díszítették. Szürke maszkjának
kristályörvényei valósággal tündököltek.
- Ez meg kicsoda? - suttogta egy álmélkodó ifjú udvaronc a herceg
mellett.
A hívatlan vendég nem nézett senkire, miközben kecsesen leereszkedett
a lépcsőn. Még Adarlan királynéja is felemelkedett, hogy megnézze
magának a késve érkezőt. Mellette Nehemia is fel kelt a székéből. Megőrült
ez a Celaena?
Menj oda hozzá! Fogd meg a kezét! Dorian lába azonban ólommá vált. Kővé
dermedve csak bámulni tudta a lányt. A herceg apró fekete álarca nem
takarta el tűzpirossá vált arcát. Nem tudta miért, de az orgyilkos
látványától dübörögni kezdett a vére. Mintha álmodna. Ebben az álomban
azonban Dorian nem egy elkényeztetett ifjú herceg volt, hanem igazi
fejedelem. A látomás már eljutott a lépcső aljába, mire a trónörökös végre
meg tudott moccanni.
Valaki azonban megelőzte. Dorian olyan erővel szorította össze az ajkát,
hogy az állkapcsa szinte belereccsent, amikor a lány elmosolyodott, és
meghajolt Chaol előtt. A testőrség kapitánya nem vi selt álarcot. A kezét
nyújtotta az orgyilkos felé. Celaena csillagként

ragyogó tekintete megállapodott Chalon, majd hosszú, fehér ujjai lágyan
az ifjú tenyerébe simultak. A tömeg egyre hangosabban kezdett pusmogni,
miközben a testőr elvezette a látomást a lépcsőtől. Elnyelte őket a bálozók
kavargása. Dorian nem tudta, hogy azok ketten miről fognak beszélgetni,
de biztosra vette, hogy egyikőjüket sem irigyli. Jobban jár, ha kimarad
ebből.
- Hát ez hihetetlen! - szólalt meg egy másik udvaronc. - El sem
tudom hinni, Chaol mikor házasodott meg?
- Még hogy Westfall kapitány? - csattant fel a társa. - Ugyan, miért
menne hozzá egy ilyen gyönyörű teremtés egy egyszerű őrhöz?
A fickó azonban észbekapott. Eszébe jutott, hogy ki áll mel lette.
Dorianra pillantott. A trónörökös még mindig tágra nyílt szemmel meredt
a lépcsőre.
- Ki ez a lány, fenséges herceg? Kegyeskedik ismerni őt?
- Nem. Dehogyis - suttogta Dorian, és gyorsan arrébb ment.


A keringő fülsiketítő hangerővel zengett. Celaena képtelen volt ösz-
szeszedni a gondolatait, miközben Chaol maga után rángatta egy árnyas
beugróba. Cseppet sem lepte meg az, hogy az ifjú nem visel álarcot. Az
ilyesmit bizonyára butaságnak tartotta volna. Így persze nagyon is jól
látszott, hogy az arca valósággal eltorzul a dühtől.
- Na szóval - mennydörögte a kapitány, és erősen szorította a fog-
lya csuklóját -, lennél szíves magyarázatot adni arra, hogy mi ütött beléd?
Mégis miből gondoltad, hogy ez annyira jó ötlet?
Megpróbálta kiszabadítani a kezét a fiatalember szorításából, de nem
ment. A díszterem túlsó végében az Adarlan királynéja mellett


ülő Nehemia időnként Celaena irányába pillantott. Azért mert ide gessé
vált? Vagy csupán meglepődött, mivel itt látta a barátnőjét?
- Nyugodj már meg! - förmedt az orgyilkos a testőrség kapitá-
nyára. - Csak egy kis mulatságra vágytam.
- Milyen mulatságra? Szerinted vicces, hogy hívatlanul beállítasz a
királyi bálba? - Celaena tudta, semmi értelme vitatkozni. A kapitány
elsősorban azért dühöngött, mert felháborította, hogy a lánynak egyáltalán
sikerült eljutnia idáig. Az orgyilkos most savanyú képpel duzzogni
kezdett.
- Annyira magányos vagyok.
Chaol kis híján megfulladt.
- Nem bírtál volna ki egyetlen estét sem egyedül?
Celaena rángatni kezdte a kezét.
- Nox is itt van... a tolvaj! Mégis, hogy engedhetted meg neki, hogy
eljöjjön? Micsoda kísértés lehet számára ez a rengeteg csillogó drágaság?
Én miért nem jöhettem? Mégis hogyan legyek a király bajnoka, ha nem bízol
bennem?
Duzzogás ide vagy oda, erre a kérdésre valóban szeretett volna választ
kapni.
Chaol a fejéhez kapta a kezét, és hatalmasat sóhajtott. A foglya
megpróbálta megőrizni komolyságát. Hiszen győzött.
- Ha csak egy rossz lépést is teszel...
Egy fülig érő vigyor volt a válasz.
- Úgy tekintem, hogy ezt kaptam tőled ajándékba Yule ünnepén.
A kapitány tekintete majdnem keresztüldöfte, de a fiatalember nek
megroggyant a válla.
- Ugye nem akarod, hogy megbánjam ezt a döntésemet?
Celaena megveregette az ifjú arcát, majd ellibegett mellette.
- Tudtam én, hogy nem ok nélkül kedvellek.

Chaol néma maradt, de védence nyomába eredt a tömegben. Celaena
járt ugyan már máskor is álarcosbálban, ám ennek ellenére nyomasztotta,
hogy nem láthatja a körülötte lévők arcát. A királyi udvar legtöbb tagja
Dorianhoz hasonlóan maszkban jelent meg, A legkülönfélébb színű,
nagyságú és alakú álarcokat viseltek. Némelyik egészen egyszerű volt,
míg másokat gondosan kidolgoztak és feldíszítettek. Pár álarc állatok f ejét
mintázta. Nehemia még mindig a királyné mellett ült. Arany és türkiz
álarcát lótuszminta díszítette. Mintha csak udvariasan beszélgettek volna.
A hercegnő test- őrei kissé arrébb ácsorogtak. Csak úgy sugárzott belőlük
az unalom.
Chaol akkor is ott lihegett az orgyilkos nyomában, mikor az vég, re
talált egy kissé szellősebb helyet a tömegben, és megállt. Innen mindent
remekül szemmel lehetett tartani. Jól látta az emelvénye a fontosabb
lépcsőket és a táncparkettet is... Dorian egy alacsony, barna lánnyal
táncolt. A kis bestiának elképesztő méretű keble volt. A herceg
szemérmetlenül falta a tekintetével. Hát észre sem vette, hogy Celaena
megérkezett? Még Perrington is felfigyelt az érkezésére, amikor Chaol
maga után rángatta a sarokba. Szerencsére a kapitány talpraesett módon
elhúzta a főúr közeléből, mielőtt Celaena szóba elegyedhetett volna vele.
A tekintete találkozott a kissé távolabb ácsorgó Nox pillantásával. A
tolvaj egy galambálarcot viselő fiatal nővel enyelgett. A poharát magasba
emelve köszöntötte, mielőtt visszafordult volna a leányzó felé. Keskeny,
kék álarcot viselt. Ez csupán a szemét takarta el.
- Nehogy aztán túlzásba vidd a mulatozást! - figyelmeztette Chaol.
Laza terpeszállásban, kereszt be tett karral állt Celaena mel lett. Az
orgyilkos követte a példáját. Megpróbált nem vicsorogni, miközben
alaposabban is szemügyre vette a környezetét. Megkezdődött az őrködés.

Egy órával később már azért káromkodott magában, amiért ilyen ostoba
volt. Nehemia még mindig a királyné mellett ücsörgött. Egyetlenegyszer
sem pillantott Celaena irányába. Mégis, hogy a fészkes fenébe
gondolhatta azt, hogy Nehemia - éppen Nehemia és senki más - bárkit is
megtámadhatna?
A maszk alatt valósággal lángolt az arca a szégyentől. Nem mél tó arra,
hogy a hercegnő barátja legyen. Alighanem elment az esze a halott
bajnokjelöltek, a titokzatos gonosz hatalom és a nevetséges vetélkedés
miatt.
Végigsimított ruhájának szőrmegallérján, és mérgesen szusszant. Chaol
némán ácsorgott mellette. Bár megengedte Celaenának, hogy maradjon, az
azonban valószínűtlennek tűnt, hogy hamarosan megbocsássa ezt a
kihágást. Szegény őreit egészen biztosan igen csúnyán le fogja szidni még
ma éjjel.
Celaena kiegyenesedett, amikor Nehemia váratlanul felkelt a királyné
oldaláról. A testőrei azonnal figyelni kezdtek. A sötét bőrű szépség fejet
hajtott a királyné előtt. A karos gyertyatartók lényében valósággal
tündöklött az álarca. Elindult lefelé az emel vényről.
Celaena úgy érezte, hogy a szíve mindjárt kiugrik a helyéről. A vére
hevesen dobolt a fülében, mikor Nehemia sarkában a testőreivel
odasietett hozzájuk a teremben. A hercegnő Celaena és Chaol előtt állt
meg.
- Milyen szép vágy má, Lillian! — szólalt meg a közös nyelven.
Ugyanolyan érthetetlen kiejtéssel beszélt, mint korábban. Az orgyilkos
úgy érezte, mintha a barátnője felpofozta volna. Azon az éj szakán a
hercegnő tökéletes kiejtéssel beszélte a birodalom nyelvét.


Talán kimondatlanul is arra kérte a barátnőjét, hogy ez maradjon
titokban?
- Akárcsak te magad is - felelte Celaena rosszkedvűen. - Jól ér-
zed magad a bálban?
Nehemia játszadozni kezdett a ruhája hullámaival. Figyelembe véve,
hogy nehéz, drága kék szövetet viselt, az öltözékét alighanem Adarlan
királynéjától kapta ajándékba.
- Igen, de ném vágyok jól - jelentette ki. - Visszatérek á lákosz-
tályomba.
Celaena távolságtartóan biccentett.
- Remélem hamar rendbe jössz - nyögte ki nagy nehezen. Nehe-
mia pillantása egy hosszú pillanaton keresztül az arcára tapadt. A sötét
szempárban mintha csak fájdalom lángolt volna. A herceg- nő végül
távozott. Celaena egészen addig követte a tekintetével, míg fel nem ért a
lépcsőn, és ki nem ment a teremből.
- Lennél szíves elmondani, hogy mégis mit jelentsen ez az egész?
- tudakolta Chaol, miután krákogott egy nagyot.
- Semmi közöd hozzá! - csattant fel a lány. Még így is történhet
valami. Még akkor is, ha Nehemia már nincs itt. De nem! A hercegnő nem
az a fajta, aki a szenvedésért szenvedéssel fizet. Ehhez túlságosan is jó a
szíve. Celaena nyelt egy hatalmasat. Úgy érezte, hogy teljesen
feleslegesen hozta el magával a kését.
Ugyanakkor viszont az még nem bizonyította a hercegnő ár tat-
lanságát, hogy ma éjjel nem bántott senkit.
- Mi a bajod? — erősködött Chaol.
Celaena felemelte a fejét. Megpróbált nem törődni a szégyenérzettel és
az aggodalommal. Nehemia távozása után még mindig résen kellett
lennie, de most már nem tűnt teljesen kizártnak, hogy esetleg szórakozhat
is egy kicsit.

- Csak az, hogy olyan csúnyán vicsorogsz mindenkire, hogy senki
nem fog felkérni táncolni.
- Én aztán nem vicsorgok senkire sem — méltatlankodott Chaol.
Miközben ezeket a szavakat mondta, lángoló pillantást vetett egy túl
merész udvaroncra, aki egy szívdobbanásnyi időnél tovább bámult
Celaena irányába.
- Azonnal fejezd be! — förmedt rá a lány. - Senkivel sem fogok
tudni táncolni, ha ezt csinálod!
Egy felháborodott pillantás volt a válasz. Chaol mozgásba lendült.
Celaena egészen a táncolok közelébe követte.
- Na kérem — jelentette ki a testőr, ahogy megálltak a pörgő-forgó
báli ruhák örvénylésének határán —, nem lehet nem észrevenni, ahogy itt
állsz. Már ha valaki fel akarna kérni.
Az orgyilkos még erről a helyről is szemmel tarthatta a termet, figyelni
fog, nehogy egy acsarkodó szörnyeteg csapjon le a vendégekre. A
kapitánynak persze erről nem kellett tudnia. Celaena a fiatalemberre
sandított.
- Volna kedved táncolni velem?
- Veled? Na ne! — nevetett a kapitány. A lány lesütötte a pillantá-
sát. Elakadt a lélegzete, miközben a márványpadlót bámulta.
- Miért vagy ilyen kegyetlen?
- Kegyetlen? Celaena, kapj már észbe! Perrington ott figyel minket.
Biztosra veszem, hogy dühöng, amiért itt vagy. Semmiképpen nem akarom
megkockáztatni, hogy a szükségesnél jobban magunkra vonjam a
figyelmét.
- Gyáva vagy!
- Ha nem lenne itt a herceg, akkor igent mondtam volna - ellen-
kezett Chaol ellágyuló tekintettel.
- Csak egy szavadba kerül, hogy elintézzem.

A testőr megrázta a fejét, és közben fekete zubbonyát kezdte el
piszkálni. Ekkor, karjában azzal a bögyös barnasággal, Dorian táncolt el
mellettük. Még csak nem is pillantott az orgyilkosra.
- Egyébként is - folytatta Chaol, és a fejével Dorian irányába bö-
kött -, szerintem nálam sokkal vonzóbb táncpartnerek akarnak fel kérni
téged. Én nagyon unalmas társaság vagyok.
- Semmi kifogásom az ellen, hogy veled legyek itt.
- Persze, el is higgyem - felelte Chaol szárazon, de már a lány
szemébe nézett.
- Komolyan mondtam! Amúgy meg miért nem táncolsz senkivel
sem? Nincsenek itt olyan hölgyek, akiket kedvelnél?
- Én a testőrség kapitánya vagyok. Ezek a finom úrihölgyek nem
ereszkednének le hozzám.
Hiába próbálta meg eltitkolni a fájdalmát, az látszott a tekintetében.
- Megőrültél? Többet érsz te mindenki másnál! Ezenfelül pedig...
nagyon is jóképű fiatalember vagy - jelentette ki Celaena, és megfogta a
kapitány kezét. Chaolnak amúgy egészen szép arca volt. Erő, becsület és
hűség tükröződött rajta. Hirtel en mintha elhallgatott volna a tömeg
zsivaja. Celaena kiszáradt szájjal bámulta a fiatalembert. Hogy a csudába
kerülte el eddig a figyelmét, hogy a kapitány ennyire jóképű?
- Komolyan? - szólalt meg az ifjú egy idő múlva. A tekintete meg-
állapodott összekulcsolódó kezükön. Celaena még erősebben meg-
szorította.
- Gondolod, hogy ezt mondanám, ha...
- Ti ketten miért nem táncoltok?
Chaol elrántotta a kezét. A lány csak a legnagyobb erőfeszítése árán
tudott elfordulni tőle.
- És mégis kivel táncolhatnék, fenséges herceg?

Dorian elképesztően jól nézett ki ónszínű díszruhájában. A kül ső
megfigyelőnek úgy tűnhetett volna, mintha ők ketten egymás hoz öltöztek
volna.
- Lenyűgöző vagy - jelentette ki a herceg. - És te is nagyon jól nézel
ki, Chaol.
Rákacsintott a barátjára. Amikor azonban Dorian a lány szemébe nézett,
Celaena úgy érezte, hogy valósággal forrni kezd a vére. Csillagok
ragyogtak fel a szeme előtt.
- Na most akkor mi van? Arra vársz, hogy durván összeszidlak,
amiért ostoba módon beosontál ide a bálba, vagy egyből továbbléphetünk
arra a pontra, ahol felkérlek egy táncra?
- Hát ez nagyon nem jó ötlet! — csattant fel Chaol.
- Miért nem? - förmedtek rá mind a ketten egyszerre. Dorian
közelebb lépett a lányhoz. Bár az orgyilkos még mindig mélységesen
szégyellte magát amiatt, hogy olyan csúnya dolgokat gondolt Nehemiáról,
az minden szenvedéséért kárpótolta, hogy Dorian és Chaol biztonságban
volt.
- Azért, mert túl sokan figyelnek rátok. Csakis azért - válaszolta a
kapitány. Látva Celaena égnek emelt tekintetét, ingerülten rákia bált a
lányra. — Talán elfelejtkeztél arról, hogy ki is vagy valójában?
- Nem is tudnék megfeledkezni róla! Mert minden álló nap az
orrom alá dörgölöd - vicsorgott a lány. A testőr arca elkomorult. Mégis, mi
a fenéért kedveskedik Celaenával, ha a következő pillanatban máris
megsérti?
Dorian egyik keze a lány vállára simult. A herceg megnyerő mosolyt
villantott Chaol irányába.
- Lazítsál, Chaol! - mondta, aztán a keze lágyan megérintette
Celaena hátát. Közben ujjai hegye végigsimított a lány meztelen bőrén. -
Helyezd magad szolgálaton kívül! Erre az éjszakára.

Dorian elfordult a kapitánytól.
- Jót fog tenni neked - szólt hátra a válla fölött, bár ekkorra a hang-
jából már eltűnt a jókedv.
- Kerítek egy italt magamnak - morogta Chaol, és elsétált. Az
orgyilkos egy pillanatig a távozó férfi után bámult. Valóságos csoda
volna, ha a kapitány a barátjának tartaná. Megérezve azonban Dorian
érintését, a herceg felé fordult. A szíve azonnal hevesebben kezdett el
dobogni. Chaol emléke semmivé foszlott. A felkelő nap melege
párologtatja el így a hajnali párát. Kicsit szégyellte magát, amiért egyből
elfelejtkezett az ifjúról, de... szóval... ó, mennyire vágyott Dorianra. Ezt
lehetetlen lett volna tagadni. Egyszerűen kellett neki a herceg.
- Annyira gyönyörű vagy - suttogta Dorian. Ahogy a pillantása
végigsiklott a lányon, Celaenának valósággal lángolni kezdett a füle. -
Képtelen voltam levenni a szememet rólad.
- Tényleg? Én meg azt hittem, hogy észre sem vettél.
- Chaol megelőzött. Egyből lecsapott rád, amikor megérkeztél.
Ezenfelül pedig eltartott egy ideig, amíg összeszedtem a bátorságomat -
válaszolta vigyorogva a trónörökös. - Nagyon félelmetes teremtés vagy
ám. Főleg álarcban.
- Ráadásul csak a legnagyobb nehézségek árán tudtad átvere-
kedni magad a lábad előtt heverő szépséges és táncos kedvű höl gyek
sorfalán.
- De most már itt vagyok, nem igaz?
Enyhe fájdalom hasított a lány szívébe. Rájött, hogy nem ezt a választ
akarta Dorian szájából hallani. Hanem mit? Mit akart tőle hallani? A
herceg kinyújtotta a karját. Meghajtotta a fejét.
- Táncolsz velem?

Miért, talán szól itt a zene? Eddig fel sem tűnt neki. A külvilág egész
egyszerűen megszűnt számára. Elvakította a gyertyák aranyló ragyogása. A
lába azonban megmaradt. Meg a karja, a nyaka és a szája is. Celaena
elmosolyodott, megfogta a herceg kezét, ám még eközben is odafigyelt
arra, hogy a szeme sarkából szemmel tartsa a környezetét.
A HERCEG MENTHETETLENÜL ELVESZETT. Egy olyan világ foglya lett,
amilyenről mindig is álmodozott. Tenyere egy forró női testre simult. Az
ujjai erősen tartották Celaena apró kezét. Pörögve táncoltak a terem
közepén. A keringő még sosem ment ennyire könnyedén. Egyetlen lépést
sem hibáztak el, és az orgyilkos mintha nem is törődött volna az egyre
növekvő számú dühös női arccal. A hölgyek valósággal remegtek a
haragtól, mert tánc táncot követett, és ők ketten nem váltottak partnert.
Jó, persze, nem volt illendő dolog, ha a herceg minden figyel mét egyetlen
hölgyre összpontosítja. Dorian azonban képtelen volt mással törődni. Csak
a partnere számított, és a kettejüket körülölelő muzsika.
— Te aztán igazán nem panaszkodhatsz az erőnlétedre - szólalt meg
Celaena. Mióta hallgattak? Lehet, hogy csak tíz perce, de az is előfordulhat,
hogy egy órája nem beszéltek. Az álarcos vendégek képe mintha
összeolvadt volna körülöttük.

- Más szüleik verik a gyerekeiket. Engem táncórákkal büntettek, ha
rossz voltam.
- Ha ennyire jól táncolsz, akkor egészen biztosan csintalan kisfiú
lehettél - nevetett a lány, de a tekintete már megint valahol másutt járt.
Mintha keresett volna valamit. Vagy talán valakit?
- Milyen bőkezűen osztogatod ma éjjel a bókjaidat — felelte a her-
ceg, és megpörgette a partnerét. A gyertyák fénye valósággal ragyogott a
harangként szétterülő szoknyán.
- Ma van Yule ünnepe - hangzott a válasz. - Yule napján mindenki
kedves.
A herceg meg mert volna esküdni rá, hogy a lány szemében fáj dalom
villant. De nem! Nem lehetett biztos a dologban. A furcsa tekintet már el is
tűnt.
Miközben a tenyere partnere csípőjén nyugodott, a lábuk könnyedén
követte a keringő ritmusát.
- Na és milyen az ajándékod?
- Ó, a kislány elbújt az ágyam alatt, aztán meg az étkezdében,
úgyhogy ott is hagytam.
- Bezártad a kutyád az étkezdédbe?
- Talán hagytam volna a hálószobában, ahol tönkreteheti a sző-
nyeget? Vagy a zeneszobában? Ott van a sakk-készlet! Megeszi a bábukat,
és megfullad!
- Le is küldhetted volna az ólba. Egy kutyának ott van a helye.
- Yule ünnepén? Eszem ágában sem volt visszaküldeni arra a ször -
nyűséges helyre.
Dorian úgy érezte, hogy itt és most szájon kell csókolnia a lányt.
Ugyanakkor nagyon is tisztában volt vele, hogy ez lehetetlen. Hiába érezte
azt, amit. Mert a bál egyszer majd véget ér. A lány újra

orgyilkos lesz, ő pedig még mindig herceg. Nagyot nyelt. Ezen az
éjszakán azonban...
Közelebb vonta magához. Mintha csak kettesben lettek volna a
bálteremben. A többiek mintha csak árnyékok lettek volna a falon.


Chaol savanyú képpel bámulta, ahogy a barátja az orgyilkossal táncol.
Neki bezzeg esze ágában sem lett volna táncra kérni azt a lányt. Csak
áldani tudta az eszét meg a szerencséjét, hogy nem kezdett el táncolni
vele. Semmiképpen! Főleg, miután észrevette, hogy milyen színt öltött
Perrington herceg arca, amikor észrevette a különös párt.
Egy Otho nevű udvaronc lépett Chaol mellé.
- Azt hittem, hogy veled jött a hölgy.
- Kicsoda? Lillian úrnő?
- Ó, hát ez a neve! Még sosem hallottam róla. Csak most érke-
zett az udvarba?
- Igen - vágta rá Chaol. Holnap elkapja, és nagyon durván lete-
remti azokat a testőröket, akik kiengedték Celaenát a lakosztályából.
Talán addigra már nem lesz annyira dühös, hogy a falba verje a fejüket.
- Na, és mi újság veled, Westfall kapitány? - kérdezte kedélye-
sen Otho, és hátba vágta a testőrt. Nem éppen gyengéden. Bűzlött a
bortól. — Mostanában, már nem étkezel velünk.
- Három éve nem étkezünk együtt, Otho.
- Gyere vissza közénk. Hiányzik a szellemes társalgásod.
Az udvaronc szemérmetlenül hazudott. Egyszerűen csak többet akart
megtudni az ismeretlen ifjú hölgyről. Az egész palota jól tudta, hogy ez
a kéjsóvár fickó bolondul a nőkért. Az a szóbeszéd járta,


hogy rögtön az érkezésük után lecsapott a frissen bemutatott höl gyekre, és
ha nem járt sikerrel, arra kényszerült, hogy lemenjen a városba, ahol
egészen másfajta nők társaságát élvezte.
Chaol összevont szemöldökkel figyelte, ahogy Dorian megpördült
Celaenával. A lány arcán széles mosoly jelent meg. A teki ntete valósággal
ragyogott, amikor a koronaherceg mondott valamit.
Hiába takarta el arcát a maszk, Chaol pontosan tudta, hogy az orgyilkos
odavan a boldogságtól.
- Csak nem vele van a hölgy? - erősködött Otho.
- Lillian úrnő a saját maga ura. Senki mellett sincs elkötelezve.
- Akkor tehát nem az övé?
- Nem!
- Hát ez furcsa - vonta meg vállát az udvaronc.
- Már miért volna az? — mordult fel Chaol, akiben hirtelen felöt -
lött, hogy időszerű lenne megfojtania a fickót.
- Csak azért, mert úgy tűnik, a hercegünk fülig szerelmes a
hölgybe - biccentett Otho, és arrébb sétált.
Chaol szeme előtt egy pillanatra elsötétedett a világ. Celaena kacagni
kezdett, Dorian pedig továbbra sem vette volna le róla a pillantását.
Valóban! A herceg egész éjjel az orgyilkost bámulta. Az arca valósággal
ragyogott a... mitől is? A boldogságtól? A csodálattól!? Kihúzva,
szálfaegyenesen tartotta magát. Igazi férfinak látszott.
Olyan volt, mint egy király.
Egészen egyszerűen lehetetlennek tűnt, hogy mindez megtörténjen.
Mikor szerethetett volna bele a lányba? Otho csak egy részeg
szoknyapecér. Mégis, mit tudhatna egy ilyen alak a szerelemről?
Dorian ügyes, gyors mozdulattal pörgette meg Celaenát. A lány
valósággal a karjai közé zuhant. Izgatottan hozzásimult a herceg mel léhez.
Ennek ellenére nem ő volt szerelmes. Otho nem ezt mondta.

Semmi tanújelét nem adta annak, hogy felfedezte volna a lány ér -
zelmeit. Celaena pedig amúgy sem lett volna ilyen ostoba. Dorian igazi
bolond. Darabokra fog törni a szíve, ha valóban beleszeretett ebbe a
lányba.
A testőrség kapitánya nem bírta tovább nézni a barátját. Kisietett a
teremből.


Kaltain kisasszony halálra váltan, szenvedve, némán dühöngve fi gyelte
Lillian Gordaina és a koronaherceg véget nem érő táncát. Hiába viselt
álarcot az a ribanc, bárhol felismerte volna. Mégis, milyen ízléstelen
cemende vesz fel szürke ruhát a bálra? Kaltain végignézett magán, és
szélesen elmosolyodott. Öt bezzeg ragyogó kék, smaragdzöld és
lágybarna kelmék borították. Díszruhája és a hozzá illő pávatollas álarc
árából egy kisebb udvarházat is lehetett volna venni. Természetesen
Perringtontól kapta az egészet. Meg a nyakát és a karját elborító
ékszereket is. Még csak nem is hasonlított arra a jelentéktelen, szürke
rongycsomóra, azokra az ócska kristályukra, amiket az a cselszövő kis
lotyó aggatott magára.
A karján megérezte Perrington kezének érintését. Kaltain verdeső
szempillával fordult az idősödő férfi felé.
- Lenyűgözően jóképű ma, kedvesem - rebegte, és megigazította a
főnemes vörös zubbonyán az egyik aranyláncot. A herceg arca legalább
úgy ragyogott, mint az öltözéke. Kaltain csendben azon töprengett,
hogyan fogja kibírni, ha meg kel l majd csókol nia. Persze
szabadkozhatna, és eltolhatná magától. Egy jó hónapja tartott már ez a
macska-egér játék. Ha viszont a férfi ennyire berúgott...


A lehető leghamarabb ki kellett jutnia ebből az egérfogóból. Saj nos
egyetlen lépéssel sem sikerült közelebb kerülnie Dorianhoz, mint
amennyire kora ősszel volt. Nem igazán számíthat sikerre, amíg ez a
Lillian az útját állja.
Mintha egy szakadék tárult volna fel a lába előtt. A feje enyhén
lüktetni kezdett. Visszatért a fájdalom. Nem maradt más választása.
kellett tennie Lilliant az útból.


Hajnali hármat ütött az óra. A legtöbb vendég, közöttük a királyné és
Chaol is távozott már. Celaena úgy döntött, hogy most már ő is nyugodt
lelkiismerettel visszavonulhat. Kihasználta, hogy Dorian elment egy
italért, és kiosont a teremből. Rés kint várta, hogy visszakísérje a
lakosztályába. A palota folyosói némaságba burkolóztak, miközben
elindultak visszafelé. Azokat az üres folyosókat választot ták, amelyeket a
cselédek használtak, hogy elkerüljék a túlságosan is kotnyeles
udvaroncokat, akik szerettek volna többet is megtudni a titokzatos
hölgyről. Lehetséges volt persze, hogy ostobán döntött, amikor elment a
bálba. Ennek ellenére egészen jól érezte magát Dorian karjaiban. Nagyon is!
Már ha őszinte akart vol na lenni magához. Az orgyilkos elmosolyodott,
és piszkálni kezdte a körmét, miközben befordultak a lakosztályához
vezető folyosóra. Szinte remegett az izgalomtól, hiszen a herceg csak őt
bámulta, csak hozzá beszélt, és úgy viselkedett, mintha vele egyenrangú
személy lett vol na. A lelkesítő érzés még azóta sem múlt el. Lehetséges,
hogy nem is volt akkora ostobaság beszökni a bálba?
Rés megköszörülte a torkát. Celaena felemelte a fejét, és megpil -
lantotta az ajtaja előtt álló Doriant. A herceg jókedvűen beszélgetett


a testőrökkel. Nem időzhetett túl sokáig a bálban, ha képes volna a
lánynál hamarabb ideérni. Celaena szíve majd kiugrott a torkán. Ennek
ellenére félénken elmosolyodott, mert Dorian fejet hajtott, ki nyitotta az
ajtót, majd maga is belépett utána. Rés meg az őrök azt gondolhatnak,
amit csak akarnak.
Levette az álarcot, és az előszoba közepén álló asztalkára dob- ta.
Felsóhajtott, amikor a hűvös éjszakai levegő megérintette kipi rult bőrét.
- Igen? - kérdezte, és háttal megtámaszkodott a hálószobába nyí -
ló ajtó mellett.
Dorian lassan odalépett elé. Csupán egytenyérnyi távolságban állt
meg.
- Eljöttél a bálból anélkül, hogy elbúcsúztál volna tőlem. - szó-
lalt meg, és az egyik kezével megtámaszkodott a lány feje mellett a falon.
Celaena felpillantott. Tekintete végigsiklott a fekete szövet be burkolt
karon.
- Figyelemre méltó, hogy ilyen gyorsan sikerült ideérned. Ráadá-
sul nem liheg a nyomodban egy egész falkányi felhevült udvarhölgy.
Nem is volna olyan butaság végiggondolnod, hogy milyen orgyilkos
lehetne belőled.
A herceg egyetlen mozdulattal hátravetette az arca elől a haját.
- Engem nem érdekelnek az udvarhölgyek - mondta érdes han-
gon, és megcsókolta.
A szája meleg, az ajka pedig sima volt. Celaena teljesen elveszítet - te
az időérzékét, azt sem tudta, hogy hol van, miközben félénken vi -
szonozta a csókot. Dorian egy pillanatra hátrahúzta a fejét. A lány
kinyitotta a szemét. Tekintetük tal álkozott. A herceg újra megcsókolta.
Ez a csók most más volt, mint az előbb. Mélyebb, telve vágyakozással.

Celaena karja egyszerre volt nehéz és könnyű. A szoba valósággal
forgott vele. Nem tudta abbahagyni. Annyira élvezte ezt az egészet.
Élvezte Dorian csókját, a férfi illatát, a szája ízét és a közelségét.
Dorian átkarolta, a csípőjénél fogva magához szorította. Egymáshoz
simultak, miközben egymáshoz tapadt az ajkuk. Megragadta a
fiatalember vállát, az ujjai valósággal belemélyedtek a szövet alatt feszülő
izmokba. Milyen más volt most a helyzet, mint amikor először látta
Távolvégben!
Ettől felpattant a szeme. Távolvég. Miért is csókolódzik itt Adarlan
koronahercegével? Celaena ujjai elernyedtek. Lehullott a karja.
Dorian hátrahúzódott és elmosolyodott. A vigyora fertőzőnek
bizonyult. Amikor az ifjú újra odahajolt hozzá, Celaena egy gyors
mozdulattal az ajkára szorította két ujját.
- Vár rám az ágyam — jelentette ki. A herceg felvonta a szemöl dökét.
— Csak rám, egyedül.
Dorian félretolta a száján lévő uj jakat. Megpróbálta újra megcsókolni,
ám az orgyilkos könnyedén át bújt a hóna alatt, és megragadta a kilincset.
Kinyitotta a hálószoba ajtaját, és már be is csusszant, mielőtt az ifjú
megakadályozhatta volna. Megfordult, és kipillantott az előszobába. A
herceg továbbra is mosolygott.
- Jó éjszakát!
Dorian nekitámaszkodott az ajtófélfának. Egészen közel hajolt a
lányhoz.
- Jó éjszakát! - suttogta a fiatalember. Celaena ezúttal nem próbálta
megállítani, amikor az ismét megcsókolta. Sajnos a fiú túl hamar elhúzta a
száját. Celaena kis híján orra bukott, mikor a herceg hátralépett az ajtótól.
Dorian halkan nevetni kezdett.
- Jó éjszakát! - mondta újra, és a lány érezte, hogy forróvá válik az
arca. Magára maradt.

Odasétált az erkélyajtóhoz, szélesre tárta, és magához ölelte a hűvös
éjszakai levegőt. Megérintette az ajkát. Ahogy felnézett a csillagokra,
érezte, hogy a szíve egyre csak nő, nő és növekszik.


Dorian zakatoló szívvel sétált vissza a lakosztályába. Még mindig érez te a
lány ajkát a száján. Orrából nem tűnt el Celaena hajának csodálatos illata,
és szinte maga előtt látta, ahogy a szeme aranylón szikrázik a gyertyák
fényében.
Pokolba a lehetséges következményekkel! Valahogy majd rájön, hogy
találjon kiutat. Sikerülni fog. Sikerülnie kell.
Hiszen fejest ugrott egy szikla tetejéről. Már csak az a kérdés, van-e
védőháló alatta.


A kertben álló férfi felnézett az erkélyére. A testőrség kapitánya fi -
gyelmesen nézte, ahogy a szoba lakója egyedül keringőzik odafent.
Mintha csak átkerült volna az ál mok birodalmába. A testőr azonban
pontosan tudta, hogy az a lány nem róla álmodozik.
A táncoló alak megtorpant, és a magasba nézett. A kapitány még
innen lentről is jól látta pirosló orcáját. Annyira fiatal... Vagy inkább
ártatlan. A férfi szíve valósággal belesajdult.
Ennek ellenére néma maradt, és tovább bámulta. Figyelte, ahogy a
lány megfordul, és nagyot sóhajtva bemegy a lakosztályába. Eg szer sem
pillantott le a kertbe.



CELAENA INGERÜLTEN FELNYÖGÖTT, mikor valami hideg és nedves nyomódott az
arcának. Nyalni kezdték a képét. Kinyitotta az egyik szemét. Egy jókedvű kölyökkutya
bámult az arcába. A kis jószág lelkesen csóválta a farkát. Az orgyilkos nagy nehezen
felült az ágyban. Nyöszörögni kezdett, a szemébe tűzött a nap. Nem is akart aludni.
Alig két nap múlva újabb próba vár rá, ezért nem mondhat le az edzésről. A végső
párviadal előtt ez lesz az utolsó vizsga. Most dől el, hogy ki lesz az a négy harcos, aki
részt vehet a döntő megmérettetésen.
Megdörzsölte a szemét, majd megvakargatta a kutya füle tövét.
Odapisiltél valahova, és most emiatt akarsz elnézést kérni? -
Dehogyis! - kiáltotta egy hang, és kitárult a hálószoba ajtaja.
Dorian volt az. - Levittem magammal hajnalban, amikor a többi kutyával
jártam egyet.
Celaena halványan elmosolyodott, ahogy figyelte a közeledő fiatal -
embert.
- Nem túl korai időpont ez egy látogatásra?

- Korai? — nevetett a herceg, és leült az ágy szélére. A lány meg-
próbált távolabb húzódni. - Mindjárt délután egy óra van! Philippa
mondta, hogy egész délelőtt úgy aludtál, mint akit agyonvertek.
Egy óra van! Ilyen sokáig aludt? Na, és mi van Chaollal? Hiszen
edzeniük kellett volna! Megvakarta az orrát, és ölbe vette a kiskutyát.
Szerencsére nem történt semmi szörnyűség az éjjel. Ha újra lecsapott
volna a titokzatos gyilkos, arról már biztosan hallott volna. Kevés hi -
ányzott hozzá, hogy megkönnyebbülten felsóhajtson. Enyhe szomo-
rúság szúrt a szívébe, amikor bűntudatosan arra gondolt, mit is tett.
Hogy a csudába lehetett ilyen bizalmatlan Nehemiával szemben?
- Adtál már neki nevet? - kérdezte teljesen hétköznapi, nyugodt
és visszafogott hangon a herceg. Vajon most csak alakoskodik, vagy
tényleg nem jelent számára semmit az a csók?
- Még nem - felelte a lány. Hűvös képet vágott, bár legszíveseb-
ben üvöltött volna az ostoba helyzet miatt. — Egyetlen hozzáillő név sem
jutott az eszembe.
- Mit szólnál ahhoz — töprengett a fiatalember, és megvakargat-
ta az állát —, ha Arany... oskának neveznénk?
- Ennél hülyébb nevet még soha nem hallottam.
- Mert te talán jobbat tudsz?
Az orgyilkos felemelte a kutyus egyik lábát. Alaposan szemügyre vet -
te a puha mancsokat. Hüvelykujjával megnyomkodta a párnás talpat.
- Fürge.
Ez a név tökéletesen illett a kis állathoz. Úgy érezte, mintha mindig is
így hívták volna. Ilyen l ehetett, amikor egy látnok rábukkan az ősi
összefüggésekre.
- Igen, Fürge a neve.
- Mégis mit jelentsen ez a név? - tudakolta az ifjú, miközben a
kutya felemelte a fejét, és a hangoskodóra sandított.

- Olyan kutyát jelölünk vele, aki futás közben könnyedén maga
mögött hagyja az összes fajtiszta kopódat.
Celaena ismét felkapta a kiskutyát. Puszilgatni kezdte a fejét. A kölyök
jókedvűen izgett-mozgott. Tágra nyílt szemmel bámulta gazdája arcát, és
közben a homlokát ráncolta. Milyen aranyos, puha, ölelgetni való jószág!
Dorian nevetni kezdett.
- Majd meglátjuk.
Celaena letette a kutyát az ágyra. Fürge azonnal bemászott a takaró alá,
és eltűnt.
- Jól aludtál? - kérdezte az ifjú.
- Igen. Ellentétben veled. Te elég korán felkelhettél.
- Figyelj csak! - folytatta a herceg, és Celaena úgy érezte, hogy jobban
jár, ha rögvest kiveti magát az erkélyen. - Az elmúlt éjszaka... Sajnálom, ha
túl rámenős voltam veled.
Csodálkozva elhallgatott.
- Celaena, te most miért vigyorogsz?
Vigyorgott volna?
- Izé... Bocsánat!
- Szóval akkor mégiscsak felzaklattalak!
- Már hogy mivel?
- A csókkal!
Az orgyilkos maró savat érzett a torkában. Köhögni kezdett.
- Ó, nem tesz semmit! - jelentette ki nagy nehezen, miközben az
öklével a mellkasát verte és a torkát köszörülte. - Tényleg semmi
baj. Nem haragszom érte, ha esetleg ez zavar.
Abban a pillanatban megbánta a szavait, ahogy kimondta őket.
- Ezek szerint jólesett? — tudakolta szemtelen mosollyal az
ifjú.
- Nem! Ó, menjél már innen!

Visszazuhant a párnáira. A fejére húzta a takarót. Mindjárt meghal a
szégyentől.
Fürge megnyalta a gazdája arcát, amikor az mellébújt a sötét rej -
tekhelyre.
- Ugyan már! - méltatlankodott a herceg. - Az alapján, ahogyan
selkedsz, azt hinné az ember, hogy még sohasem csókolóztál.
Celaena kirobbant a takaró alól. Fürge kénytelen volt még mélyebben
menedéket keresni.
- Igenis hogy csókolóztam! - harsogta, miközben megpróbálta
nem felidézni magában Samet és a közös dolgaikat. — Csak nem egy ilyen
pöffeszkedő, beképzelt, öntelt hercegecskével!
Dorian lenézett a mell kasára.
- Pöffeszkedő?
- Jaj, hallgass már! - förmedt rá a lány, majd hozzávágott egy
párnát. Átmászott az ágy túloldalára, felkelt, és kisétált az erkélyre.
Nagyon is jól tudta, hogy az ifjú szemmel tartja. A hátát bámulta, meg
a három mély sebhelyet, amit nem takart el a mélyen kivágott hálóing.
- Idebent akarsz maradni, miközben átöltözöm?
Megfordult. Dorian egészen más arccal nézett rá, mint ahogy az
előző éjszakán tette. Valami miatt feszült volt a tekintete... És ki -
mondhatatlanul szomorú. Celaena ereiben lüktetni kezdett a vér.
- Na, mi van?
- Iszonyatosak a sebhelyeid — felelte az ifjú. Szinte suttogott.
Az orgyilkos csípőre tette a kezét, és elindult az öltöző ajtaja felé.
- Mindenkinek megvannak a maga sebhelyei, Dorian. Csupán
arról van szó, hogy az én forradásaim jobban látszanak, mint másoké.
Maradj, ha ahhoz van kedved, de én megyek öltözködni!
Kisietett a szobából.

Kaltain Perrington herceg mellett sétált a palota üvegházának végtelen
asztalsorai között. A lenyűgöző méretű üvegcsarnokban árnyékok
táncoltak a fényben. Legyezni kezdte magát, ahogy a párás hőség az arcára
zúdult. A vén bolond a legelképesztőbb helyeken akart sétálgatni. A
kisasszonyt a növények és a különféle gazok semmivel sem érdekelték
jobban, mint az országút közepén éktelenkedő sáros tócsa.
A nagyúr letépett egy hófehér liliomot, és apró meghajlással átad-
ta neki.
- Ez az öné.
A fiatal nő próbálta nem mutatni, mennyire taszítja a férfi himlőhelyes,
vörös bőre és narancssárga bajusza. Beleborzongott a gondolatba, hogy ez
az alak lesz a férje. Kis híján dühroham fogta el, majdnem elkezdte kitépni
a növényeket, hogy mind egy szálig kihajigálja őket a hóba.
- Köszönöm! - válaszolta érzéki hangon.
Perrington alaposan szemügyre vette a kísérőjét.
- Úgy tűnik, ma nincs túl jó kedve, Kaltain úrnő.
- Tényleg? — csodálkozott álszenten, félrehajtott fejjel a kisasz-
szony. Megpróbált kacér arckifejezést ölteni. - Talán, mert a mai nap
elhalványul a tegnap esti csodálatos bál élménye mellett.
A herceg sötét szemének tekintete valósággal keresztüldöfte. A fér- fi
elkomorodott, miközben megfogta a könyökét és továbbvezette az
ösvényen.
- Előttem nem kell színészkednie. Észrevettem, hogy szemmel
tartja a koronaherceget.
Kaltain semmit sem akart beismerni. Összevonta gondosan for mára
borotvált szemöldökét, és csupán a szeme sarkából pillantott a főnemesre.


- Tényleg?
Perrington vaskos ujja végigsiklott egy páfrány l evelén. Ujján fekete
gyűrű mintha megremegett volna. Rögvest erős fájdalom hasított a
fiatal nő fejébe.
- Én is felfigyeltem rá. És főleg arra a lányra. Kifejezetten kelle-
metlen, igaz?
- Lillian úrnő? - kérdezte Kaltain pislogva. Lehet, hogy nyert
ügye van? Lehet, hogy megkönnyebbülten fellélegezhet? A vén fafej
nem vette észre, hogy védence az ifjú hercegre vágyott. Csupán
az tűnt fel neki, hogy a fiatal nő is felfigyelt rá, Lillian és Dorian
mintha egymáshoz lett volna ragasztva, egész éjjel együtt táncol t.
- Ezen a néven kell szólítani — suttogta Perrington.
- Valójában nem is így hívják? - tört elő Kaltainból a kíváncsi -
ság. A herceg szembefordult védencével. A szeme ugyanolyan fekete
volt, mint a gyűrűje.
- Ugye nem gondolod, hogy az a lány tiszta vérű úrihölgy?
Kaltain szíve szinte megállt.
- Miért? Nem az?
Perrington szélesen elmosolyodott, és végre-valahára mindent el -
mesélt.
Amikor a herceg befejezte, Kaltain csak némán tátongott. Or-
gyilkos? Lillian Gordaina valójában Celaena Sardothien, a világ
leghírhedtebb orgyilkosa? Ez a bestia csavarta el Dorian fejét? Ha
Kaltain magának akarja a herceg szívét, akkor sokkal, de sokkal
okosabban kell viselkednie, mint vetélytársának. Lehet, hogy az nem is
lesz elég, ha leleplezi Lillian valódi személyazonosságát . Vagy talán
mégis? De nem. Nem kockáztathat. Az üvegházban olyan néma csend
támadt, mintha a növények sem mertek volna levegőt venni.

De hát hogyan engedhetik meg ezt a szörnyűséget? Hogyan
hagyhatják, hogy a herceg ilyen nagy veszélybe sodorja magát?
Perrington arca egy pillanatra mintha eltorzult volna. Csúnya képén
fájdalom suhant át. Az egész jelenség csupán egy pillanatig t artott, a
nemes hölgy alig figyelt fel rá. Főleg, mert a fejében feldübörgött a
fájdalom. Szüksége volt a pipájára. Most azonnal meg kell nyugodnia, még
mielőtt rátörne a dühroham.
- Nem engedhetjük meg - válaszolta Perrington.
- De hogyan állíthatnánk meg? Szóljunk a királynak?
A nagyúr megrázta a fejét. Töprengve markolta hosszú, egyenes kardja
markolatát. A nő tekintete egy rózsabokron állapodott meg.
Hosszú körmével végigsimította az egyik tövis lágy ívét.
- Az a némber meg fog küzdeni az utolsó bajnokokkal - jelentette ki
lassan a főnemes. — A végső párbaj előtt innia kell az istennő és az
istenségek tiszteletére.
Kaltain szokás szerint túlságosan szűk fűzőt viselt. Amikor a herceg
folytatta, a nőnek nem csupán a fűző miatt akadt el a lélegzete. Kezét
elhúzta a tövistől.
- Azt tervezem, hogy te fogod átnyújtani a bajnokok italát. Te
képviseled az istennőt. Talán bele tudsz önteni valamit a lány poharába.
- Saját kezűleg öljem meg?
Az egy dolog, hogy felbérel valakit a vetélytársa eltakarítására, de hogy
saját maga végezzen vele...?
A herceg mindkét kezét az égre emelte.
- Nem-nem. A király beleegyezett, hogy meglehetősen drámai
eszközöket is használjunk. El kell érnünk, hogy Dorian azt higgye...
baleset történt. Ha beadnánk neki egy nagy adag vérlátófüvet , persze nem
halálos mennyiséget, éppen csak annyit,

hogy összezavarodjon, akkor Káin megkapja azt a kis előnyt, ami re
szüksége van.
- Káin nem tudná magától is megölni? A párbajok során mindig
történnek balesetek.
Olyan éles fájdalom nyilallt a fejébe, hogy a kínba az egész teste
beleremegett. Lehet, hogy mégis egyszerűbb lesz megmérgezni...
- Káin úgy véli, képes lesz rá. Jómagam azonban kerülni akarom a
kockázatot — magyarázta Perrington, és megragadta a nő kezét. A gyűrűje
jéghideg volt, ahogy Kaltain bőréhez ért. A nőnek minden önuralmára
szüksége volt, hogy ne tépje ki a kezét a férfi sz rításából. - Hát nem akarsz
segíteni Doriannak? Ha megszabadítjuk attól a szukától...
Akkor az enyém lesz. Pontosan úgy, ahogy lennie kell.
De hogy gyilkoljon érte...? Az enyém lesz.
- Akkor majd visszaterelhetjük a tévelygő herceget a helyes ös -
vényre. Ugye egyetért velem? - kérdezte Perrington olyan széles mo-
sollyal, hogy a nő ösztönei valósággal üvölteni kezdtek. Arra próbálták
meg rábírni, hogy kezdjen futni, és soha többé ne forduljon hátra.
Lelki szemei előtt azonban a korona és a trón lebegett. Meg a herceg,
aki ott ül majd az oldalán.
- Mondja el, hogy mit kell tennem! — jelentette ki végül.

TÍZET ÜTÖTT AZ ÓRA. Celaena a kis íróasztal mellett ült a hálószobá-
jában. Felnézett a könyvből. Aludnia kellett volna, vagy legalábbis
megpróbálni elaludni. Fürge az ölében szunyókált. Most hatalma sat ásított.
Gazdája vakargatni kezdte a füle tövét. A másik kezével a könyv sorait
követte. A papírról rémjegyek bámultak rá. Összetett vonalaik, különös
ábráik egy olyan nyelven szóltak hozzá, amit a lány egyelőre nem tudott
megfejteni. Nehemia vajon mennyi idő
alatt tanulta meg őket? Ezenfelül még az is nagyon érdekelte volna, hogy a
csudában működhetnek ezek a jelek azután, hogy a világból eltűnt a
varázslat? A bál éjszakája óta egyszer sem látta a hercegnőt. Nem mert
odamenni hozzá, és Chaolnak sem bírta elmondani, amit megtudott.
Nehemia mindenkit félrevezetett. Eltitkolta, hogy milyen jól beszéli a
nyelvüket, és hogy milyen sokat tud a rémjelekről. Mindezekre persze
számtalan oka lehetett. Celaena nagy hibát követett el, amikor tegnap éjjel
elment a bálba. Hogy a fenébe gondolhatta azt, hogy Nehemia képes volna
ilyen szörnyűségekre? Az a fiatal nő a jók közé tartozik. Semmi képp sem
bántaná Celaenát.

Semmiképp sem bántaná a barátját. Mert igenis barátok. Az orgyilkos érezte,
hogy összeszorul a torka. Nyelt egy nagyot, azután tovább lapozott a
könyvben. A következő pillanatban viszont szinte jéggé dermedt.
Azon az oldalon ugyanis ott sorakoztak a holttestek mellett lá- tott jelek.
A lap margójára pedig évszázadokkal korábban valaki ezt a magyarázatot
írta: Ha a ridderaknak akarsz áldozatot bemutatni, akkor használd az áldozat vérét,
jelöld ki körülötte a megfelelő nagyságú területet. Ha megidézed a teremtményt,
ezek a jelek segítenek végrehajtani a cserét. Az áldozat húsáért a szörnyeteg
megajándékoz a halott erejével.
Celaenának minden önuralmára szüksége volt, hogy ne kezdjen
el remegni a keze, miközben gyorsan tovább lapozott. Olyan jeleket
keresett, mint amilyeneket az ágya alatt is felfedezett. Amikor azonban
még csak hasonlót sem talált a könyvben, visszatért a megidézéshez. Mi
lehet az a ridderak? Talán így hívják azt a szörnyszülöttet? De mi is az
pontosan? Honnan kell megidézni, ha egyszer...
A rémkapuk. Az orgyilkos tenyerével eltakarta a szemét. Valaki a
rémjelek segítségével kaput nyitva megidézte a lényt. De hát ez lehetetlen.
Hiszen eltűnt a varázserő! Csakhogy a szöveg szerint a rémjegyek a mágia
birodalmán kívül léteznek. Mi van akkor, ha még mindig működik az
erejük? De hát... Mi köze lehet ehhez Nehemiának? Hogyan tehetne
ilyesmit a barátja? És mégis mi szüksége volna a bajnokok erejére?
Ráadásul hogy a pokolba sikerült vol na mindezt titokban tartania idáig?
Persze lehet, hogy a hercegnő kiváló színész. Talán csak Celaena
vágyakozik túlságosan is egy barátra. Olyan valakit akar, aki legalább annyira
más és kívülálló, mint ő maga. Talán túlságosan is nyitott és kétségbeesett
hozzá, hogy észrevegye, amit nem akar meglátni.

Megpróbálta lecsillapítani a légzését. Ahhoz kétség sem férhet, hogy
Nehemia szereti a szülőföldjét. Az is egyértelmű, a hercegnő semmitől sem
riadna vissza, hogy megoltalmazza a hazáját. Hacsak... Mintha csak jéggé
dermedt volna a vére. Hacsak Nehemia nem
azért jött ide, mert egy sokkal merészebb játszma részese, talán nem
is az a célja, hogy az uralkodó megkímélje Eyllwét. Mi van akkor, ha a
hercegnő nyíltan arra készül, amiről mások még csak suttogni sem mernek?
Lázadásra. De nem olyan nyomorúságos kis zendülésre, mikor néhány
szakasznyi pártütő bujkál a vadonban, hanem arra, amikor egész
királyságok fognak fegyvert Adarlan ellen. Ahogy annak már kezdettől
fogva történnie kellett volna.
De miért a bajnokokat vette célba? Miért nem inkább a királyi család
tagjait? A bál tökéletes alkalom lett volna erre. Mi végre hasz nálta a
rémjeleket? Az orgyilkos járt Nehemia lakosztályában. Semmi sem
árulkodott arról, hogy ott egy démoni szörnyeteg rejtőzködne. A
kastélyban nem akad hely, ahol...
Lassan felemelte a pillantását. A hatalmas fiókos láda a falhoz szo-
rította ugyan, de a faliszőnyeg még így is megremegett a földöntúli
szellőtől. A palotában sehol sem akadt arra alkalmas hely, hogy
megidézzenek vagy elrejtsenek egy ilyen teremtményt, kivéve persze a föld
alatt húzódó végtelen és elfelejtett kamrákat és alagutakat.
- Jaj, ne! - hördült fel a lány, és olyan gyorsan pattant fel, hogy Fürge
nem tehetett mást, mint hogy leugorjon a földre. A szék fel borult. Ez nem
lehet igaz! Nehemia nem olyan. Hiszen... Hiszen... Nagyot nyögött,
miközben félretolta a nehéz ládát. Félrehajtotta az ajtó elől a faliszőnyeget.
Ugyanúgy, ahogy két hónappal ezelőtt is, hideg, nedves huzat áradt a
réseken át. Nem érezte benne a rózsák illatát. Valamennyi gyilkosságra alig
két nappal a soron következő próbatétel előtt került sor. Ez tehát azt
jelentette, hogy ma éjjel vagy

holnap ismét történni fog valami. Bármi legyen is az a ridderak, újra le
fog csapni. Ha pedig azokat a jeleket azért festették az ágya alá... Előbb
fagy be a pokol, mint hogy Celaena birkamód kivárja, hogy a szörnyeteg
felbukkanjon az ágya mellett.
A vinnyogó Fürgét kizárta a hálószobából. A faliszőnyeggel elta-
karta a nyitott titkos ajtót. Egy könyvet erőltetett alá, nehogy bezá-
ródjon, majd elindult lefelé. Csak egyszer jutott az eszébe az, hogy
milyen jó volna, ha nem csupán a kezében tartott gyertyát és az a
házilag összeeszkábált kése lenne minden fegyvere.
Mert ha Nehemia tényleg végig hazudott, ha tényleg ő gyilkolta meg
a bajnokokat, akkor Celaena senkire sem számíthat. Bár az is igaz, hogy
puszta kézzel is meg tud ölni bárkit.


Egyre lejjebb haladt a sötét lépcsőkön. A hideg levegőben kicsapódott a
lélegzete. Valahol víz csöpögött. Celaena vágyakozó pillantást vetett a
középső boltívre, amikor eljutott a hármas elágazáshoz. Most azonban
nem gondolhatott a menekülésre. Mi értelme lett volna elfutnia, amikor
olyan közel járt a győzelemhez? Ha esetleg veszít, akkor gyorsan
visszatér a szobájába, még mielőtt elkaphat nák, hogy visszavigyék
Távolvégbe.
Gondosan megnézte magának a két oldalsó járatot. A bal kéz felőli
zsákutcába vezetett. A jobb oldali viszont... Az a folyosó Elena
sírkamrájába vezet. Ráadásul a hosszú járatból számtalan ismeretlen
helyre vezető oldalfolyosó is nyílik.
Közelebb lépett a boltívhez, de mozdulatlanná merevedett, amikor
meglátta a sötétbe vezető lépcsőfokok tetejét. Valaki felkavarta az
évszázadok porát. Lábnyomok vezettek fel és le.


Nehemia és a szörnyetege alighanem itt mászkálhatott. Pár eme-
letnyivel mindenki más alatt. Verin talán nem azután halt meg, hogy
kigúnyolta Celaenát Nehemia füle hallatára? Az orgyilkos erősebben
megmarkolta a gyertyatartót, és a zsebéből előhúzta a kezdetleges kést is.
Óvatosan, lépésről lépésre elindult lefelé a lépcsőn. Nemsokára már nem
is látta a bejáratot, ám a lépcső aljától még messze járt. A suttogás már
ekkor betöltötte a folyosót. Mintha a falakra tapadva nyüzsgött volna.
Gyorsabban haladt tovább. A kezével elrejtette a gyertya fényét. Nem az
unatkozó szolgálók fecsegtek egymással. Valaki gyorsan, hangosan beszélt.
Mintha csak kántált volna.
Nem Nehemia. Egy férfi.
A következő lépcsőfordulóból bal kéz felől egy szoba nyílott. Az ajtón
keresztül zöldes fény esett a kőfokokra. A lépcső tovább folytatódott lefelé.
Eltűnt a sötétben. A lány karján felállt a szőr, amikor már tisztán hallotta a
hangot. Nem bírt rájönni, hogy a kántáló milyen nyelvet használ. A hörgő,
durva szavak bántották a fülét. Úgy érezte, hogy a különös mondatok
mintha kiszívták volna a meleget a húsából. A férfi lihegve beszélt. Úgy
tűnt, a szavak égetik a torkát. Végül elhallgatott, és levegő után kapkodott.
Csend támadt. Celaena letette a gyertyáját, nesztelenül odaosont az
ajtóhoz, és belesett. A tölgyfa ajtót szélesre tárták. Jókora kulcs állt ki a
rozsdás zárból. A parányi kamrácskában az egész világot elnyeléssel
fenyegető sötét előtt Káin térdelt.

KÁI N.
Ő volt az, aki egyre erősebb és ügyesebb lett az idő előrehaladtával.
Celaena azt gondolta, Hogy mindez a kőkemény kiképzés következménye,
pedig... Valójában a hegylakó rémjeleket használt, és egy túlvilági
szörnyszülöttet megidézve elorozta a halott jelöltek erejét. A férfi végighúzta
tenyerét maga előtt a padlón. Zöld fény támadt, ahol az ujja elhaladt, ám a
ragyogást beszívta a sötétség. Az üresség kísértetként táncolt a szélben. Káin
egyik keze vérzett.
Az orgyilkos még levegőt sem mert venni, amikor valami mocorogni
kezdett a homályban. Egy karom koppant a kövön, és olyan sziszegés
hallatszott, mint amikor kialszi k a láng. A következő pillanatban
előbukkant a ridderak. A lábán a térdek rossz irányba hajlottak. A Káin
felé közeledő szörnyszülött mozgása vadállatra emlékeztetett. Ilyen
lehetett egy ősi istenség rémálma. Torz fejére szorosan rátapadt a
szőrtelen, szürke bőr. Széles szájából fekete agyarak meredeztek. Ezek a
fogak téptek Verin és Xavier gyomrába. Ez a száj zabálta fel a két férfi
belső szerveit. Ez falta fel az agyukat. A szörny alakja

halványan emberre emlékeztetett. Előregörnyedve állt. Hosszú mellső
mancsát végighúzta a kőpadlón. A kő megcsikordult a karmok érintésére.
Káin lassan felemelte a fejét, és felállt, ahogy a teremt mény letérdelt előtte,
és lesütötte sötét szemét. Alávetette magát megidézője akaratának.
Celaena csupán akkor jött rá, hogy mennyire remeg, amikor hátralépett,
hogy elmeneküljön. A lehető leghamarabb a lehető legmesszebbre akart
jutni. Elenának igaza volt. Ez a lény úgy, ahogy van, gonosz. A lány
nyakában remegni kezdett az amulett. Mintha csak arra akarta volna
ösztönözni, hogy rohanjon. Kiszáradó szájjal hátralépett. A halántékában
lüktetett a vér.
Káin megpördült, és a lányra meredt. A ridderak azonnal fel - kapta a
fejét. Hosszú orrlyukával kétszer is beleszimatolt a levegőbe. Celaena
mozdulatlanná merevedett. Ekkor azonban lecsapott
rá a szél. Hátulról olyan erős huzat taszította meg, hogy betántorodott a
kamrába.
- Ma éjszakára nem te voltál a célpont - szólalt meg Káin, miközben
Celaena tekintete a szörnyetegre tapadt. A fenevad lihegni kezdett. - Ám ez
a lehetőség túl jó ahhoz, hogy kihagyjuk.
- Káin! - nyögte ki a lány. Csak ennyire volt képes. A ridderak szeme...
Még csak ehhez foghatót sem látott korábban. Csupán kielégíthetetlen
éhség látszott benne. Végtelen és kortalan mohóság.
Ez a lény egy másik világból származott. A rémjegyek működtek. A kapuk
is. Celaena előhúzta zsebéből a kését. Olyan nyomorúságosan aprónak tűnt.
Hogy a csudába lehetne hajtűkkel kilyukasztania szörnyszülött irháját?
Káin elképesztő gyorsasággal mozgott. A lány csak pislogott egyet, mire
a férfi már ott állt a háta mögött. A kés egy szempillantás alatt
átkerült a mancsába. Ember egész egyszerűen nem mozoghatott

ilyen sebességgel. Teljességgel lehetetlennek tűnt. Mintha Káin csupán
árnyékból és szélből állt volna.
- Milyen kár - suttogta a hegylakó az ajtóból. Zsebre vágta a lány
kését. Celaena a szörnyetegre pillantott, majd a férfira, majd újra a
szörnyszülöttre.
- Már sosem fogom megtudni, hogy a pokolba keveredtél le ide -
csóválta fejét a hegylakó, és megmarkolta a kilincset. - Nem mintha
érdekelne. Neked annyi, Celaena.
Becsapta maga után az ajtót.
A padlóra rajzolt jelekből még mindig zöldes fény áradt. Ezeket Káin a
saját vérével festette oda. A zöld lángolás jól megvilágította a mohó,
szemét nyugtalanul meresztgető szörnyeteget.
- Káin! - suttogta az áldozat. Az ajtóhoz hátrált, és megragadta a
kilincset. Elfordította és megrántotta. Bezárták ide. A kamra üres volt. Por
borította a kőpadlót. Miért engedte, hogy ilyen könnyedén
lefegyverezzék? - Káin!
Az ajtó meg sem mozdult.
- Káin!- üvöltötte, és akkora ökölcsapást mért az ajtóra, hogy be-
lesajdult a keze.
A ridderak fel és alá sétált négy hosszú, póklábra emlékeztető vég-
tagjára támaszkodva. A lány irányába szimatolt. Celaena megtorpant.
Miért nem támadta meg azonnal a szörnyeteg?
Az újra szimatolni kezdett. Egyik karmos mancsával a kőre csapott. A
karmok olyan mély vágást hagytak maguk után, hogy mozdulata nyomán
kifordult egy kisebb kődarab.
Élve akarta. Káin mozgásképtelenné tette Verint, miközben megidézte a
lényt. A szörnyeteg a forró vért kedvelte. Megpróbálja magatehetetlenné
tenni az áldozatát, és utána... Celaena már nem kapott levegőt. Nem,
semmiképpen nem akarta, hogy így történjen.

Nem ebben a kamrában, ahol senki nem fog rátalálni. Így Chaol sosem fogja
megtudni, mi történt a lánnyal. Élete végéig átkozni fogja az eltűnése miatt.
Ha most megölik, soha nem tudja elmondani Nehemiának, hogy milyen
ostobaságokat gondolt róla. Elena pedig... Nem arról beszélt a királynő,
hogy valaki odavezette Celaenát a sírjához? Azért, hogy... Miért is?
És akkor rájött.
A válasz jobb kéz felől rejtőzött. Abban a járatban, amelyik lefelé, a
sírkamrába vezetett. Az a helyiség csupán néhány szinttel lej jebb lehetett.
A szörnyeteg lekuporodott a hátsó lábára. Felkészült az ugrásra. Ebben a
pillanatban Celaena élete legvakmerőbb és legelszántabb tettét követte el. A
földre dobta a köpenyét.
A ridderak olyan hangosan üvöltött, hogy az egész palota megremegett.
Támadásba lendült.
Celaena mozdulatlanul állt az ajtó előtt. Figyelte a száguldva közelítő
szörnyet. A teremtmény karma szikrázott, ahogy a kőhöz ért. Tíz láb
távolságból a lányra vetette magát.
Az orgyilkos ekkor már futott. Nyílegyenesen a fekete, rohadó agyarak
felé. A szörnyeteg előrevetette magát, ő viszont átugrott a vicsorgó förtelem
fölött. Mennydörgésszerű, recsegő robaj támadt, ahogy a ridderak szétzúzta
maga előtt az ajtó deszkáit. Celaena bele se mert gondolni, mi történt volna
a combjával, ha eltalálja ez a rémség. De nem maradt ideje ezen töprengeni.
Földet érve megpördült, és a ridderak után vetette magát. Az a lépcsőfor-
dulóban kuporgott. Megpróbált kikecmeregni az ajtó maradványai közül.
Az orgyilkos kiugrott az ajtónyíláson. Balra fordult. Lefelé vetette magát
a lépcsőházba. Semmi esélye sem lett volna arra, hogy

felfelé menekülve eljusson a lakosztályába. Ha viszont elég gyors, akkor
talán lejuthat a sírkamrába.
A förtelem újra bömbölni kezdett. Megremegett a lépcső. A lánynak
esze ágában sem volt hátranézni. A lábára összpontosított. Hatalmas
ugrásokkal rohant lefelé. Elérte a sírkamra előterét. Az ajtó alatt
kiszivárgott a szoboralakot megvilágító holdfény.
Az ajtó előtt ért földet. Megragadta a kili ncset, szélesebbre tárta, és
közben néma fohászt küldött az elfelejtett nevű istenségekhez. Csak abban
reménykedhetett, hogy azok nem feledkeztek el róla.
Valaki azt akarta, hogy lejöjjek ide Samhuinn éjszakáján. Valaki előre tudta,
hogy ez fog történni. Elena is azt akarta, hogy lássam, mert akkor életben maradok.
A szörnyeteg hatalmas csattanással ért földet a lány mögött. Tá-
madásba lendült. Olyan közel járt, hogy mindent elárasztott leheletének
undorító bűze. A sírkamra ajtaja nyitva állt. Mint ha csak várta volna valaki
az érkezésüket.
Könyörgöm... Könyörgöm...
Megragadta az ajtófélfát, és beugrott. Értékes pillanatokat nyert, mivel a
ridderak a lendülettől nem tudott megállni, hanem pár lépéssel
továbbcsúszott. Azonnal irányt változtatott, összeszedte magát, és a lány
után vetette magát. Ahogy keresztültörtetett az ajtón, kiszakított belőle
egy darabot.
Celaena dübörgő léptekkel rohant a két síremlék között, hogy fel kapja
Damarist, az ősi király kardját.
A penge halálosan csillogott a holdfényben. A fém ragyogása semmit se
fakult az elmúlt ezer év alatt.
A szörnyeteg elbődült. Mélyen beszívta a levegőt, és a karma még
egyszer utoljára belemart a kőbe, ahogy a l evegőbe vetette magát.

Celaena is ugrott. Bal kezével megragadta a hideg markolatot, mi közben
megpördült a levegőben és meglendítette a fegyvert.
Csupán elmosódva látta a szörnyeteg szemét és szürkés pofáját, mert
Damaris a következő pillanatban keresztülszaladt a ridderak arcán.
A falnak vágódtak. Fájdalom hasított a lány kezébe, ahogy a földre
zuhantak. Szanaszét szórták a felhalmozott kincseket. Bűzlő, fekete vér
fröccsent a ruhájára.
Meg sem tudott mozdulni. Dermedten bámult a sötét szempárba. Alig
néhány ujjnyi távolságról nézett farkasszemet vele. Jobb karja a szörnyeteg
szájában volt. A vére végigcsorgott a szörnyszülött állán. Celaena lihegve,
remegve feküdt a földön. Bal kezével még akkor is dermedten szorította a
kard markolatát, amikor kihunyt a fény a mohó szempárban, és az ocsmány
test elernyedt.
Csupán akkor pislogott, amikor az amulett megremegett a mel lén.
Mintha egy bonyolult táncot járna, ahol az életébe kerülhet, ha elrontja a
lépést. Nem volt szabad hibáznia. Ha elvét valamit, akkor széthullik itt, a
sírkamrában, és soha többé nem tudja összeszedni magát.
Először is kihúzta a kezét a szörnyeteg pofájából. A f ogak nyoma
iszonyúan égett. A hüvelykujját mintha tűkkel szurkálták vol na. Nagy
nehezen talpra állt, és lelökte magáról a ridderak tetemét. Meglepően
könnyű volt, mintha üregesek lettek volna a csontjai, vagy belül üres lett
volna. Bár kezdett elhomályosulni előtte a világ, határozott mozdulattal
kirántotta a dög koponyájából Damarist.
Szoknyájával megtisztította Gavin pengéjét, és visszatette a helyé re.
Szóval ezért kellett Samhuinn éjszakáján lejönnie a sírkamrába? Hogy
megpillantsa Damarist, később pedig eszébe jusson, hogyan menekülhet
meg.

A szörnyeteg tetemét otthagyta a kincshalom tetején. Aki úgy rendezte
a dolgokat, hogy megmeneküljön, az majd szépen eltakarít hatja a bűzl ő
maradványokat is. Celaenának már nagyon elege volt az egészből.
Ennek ellenére megállt Elena síremléke mellett, és a márványból
faragott gyönyörű arcra pillantott.
- Köszönöm! - szólalt meg érdes hangon. A látása kezdett elho-
mályosodni. Kitántorgott a sírkamrából, és megpróbálta felvonszol ni
magát a lépcsőkön. Vérző kezét a mellére szorította.
Egy örökkévalóságba telt, mire feljutott a lakosztályába. Celaena a
hálószoba ajtajához támolygott, nekitámaszkodott, majd hörögve
elfordította a kulcsot. A sebben nem alvadt meg a vér. Vörös patak folyt
végig a csuklóján. Némán hallgatta a padlóra hulló vércseppek kopogását.
Be kell mennie a mosdóhelyiségbe, hogy lemossa a kezét. A tenyere mintha
jégből lett vol na. Be kell...
A lába nem bírta tovább. Celaena összeesett. Annyira elnehezült a
szemhéja, hogy kénytelen volt lehunyni a szemét. Miért dobog ilyen lassan
a szíve?
Kinyitotta a szemét, hogy a kezére pillantson. Alig látott valamit.
Rózsaszín és vörös foltok kavarogtak előtte. A fagyos érzés átterjedt az
egész karjára, és elindult lefelé a lába irányába.
Mennydörgő robajt hallott. A dobogást hangos nyüszítés követte. Félig
nyitott szemével látta, hogy hitelen elsötétedik az ajtó- nyílás.
Valaki felsikoltott. Egy nő térdelt mellé. Meleg tenyér érintését érezte az
arcán. Celaena annyira vacogott, hogy szinte már lángolt. Nyitva maradt
az ablak?
— Lillian! — hallotta Nehemia hangját. A fekete hajú szépség meg-
rázta Celaena vállát. - Lillian! Mi van veled?

Az orgyilkos már nem tudta, hogy mi történik vele. Két erős kar emelte a
magasba, és becipelte a fürdőkamrába. Nehemia hangosan fúj tatva berakta
Celaenát a fürdődézsába. Lerángatta a ruháit. A lány keze szinte lángra
lobbant, ahogy beleért a vízbe. Rángatózni kezdett, ám a hercegnő erősen
tartotta a karját. Olyan nyelven beszélt, amit az orgyilkos nem értett. A
fürdőben lüktetni kezdett a fény, Celaena keze pedig bizsergett. Amikor a
karjára pillantott, azt valósággal ellepték a ragyogó türkizkék jelek.
Rémjegyek. Nehemia a víz alatt tartotta. Lassan ringatta, mint egy gyereket.
Aztán mindent elnyelt a sötétség.
CELAENA KINYITOTTA A SZEMÉT.
Meleg vette körül. A gyertyák aranyfényben ragyogtak. Lótusz és egy
kevés szerecsendió illatát érezte. Halkan nyöszörögni kezdett, és pislogott
néhányat. Megpróbált felkelni az ágyból. Mi történt? Csak arra
emlékezett, hogy felért a lépcsőn, aztán becsukta a titkos ajtót, és a
helyére húzta a faliszőnyeget.
Összerezzent, és a kabátjához kapott. Döbbenten tapasztalta, hogy az
titokzatos módon hálóinggé változott. Megakadt a tekintete a kezén.
Felemelte, hogy jobban szemügyre vegye. A sebek begyógyultak. Szinte
teljesen eltűntek! Csupán a mutató- és hüvelykujja között húzódott egy
félhold alakú forradás, és lejjebb a karján néhány helyen még ki lehetett
venni a ridderak fogainak nyomát. Megérintet- te a mészfehér
forradásokat. Megsimogatta az ívelt sebhelyet. Majd pedig mozgatni
kezdte az ujját. Ellenőrizni akarta, hogy nem sérültek-e meg az idegek.
Hogy a csudába volt ez lehetséges? Varázslat a javából . Valaki meg-
gyógyította. Felkönyökölt, és ekkor vette észre, hogy nincsen egyedül.


Nehemia egy széken ülve bámulta. Nem látszott mosoly az arcán.
Celaena kényelmetlenül mocorogni kezdett, amikor rájött, hogy a fiatal nő
gyanakodva bámulja. Fürge a hercegnő lába előtt hevert.
- Mi történt? - tudakolta az orgyilkos.
- Én is pontosan ezt akartam kérdezni tőled - válaszolta a hercegnő
az anyanyelvén. Végigmutatott Celaena testén. — Ha nem találok rád, a
harapás miatt néhány percen belül meghaltál volna.
Még a padlóra fröccsent vért is felmosta.
- Köszönöm! — szólalt meg, majd összerezzent, és kibámult az ab-
lakon a sötét égboltra. — Milyen nap van ma?
Ha esetleg eltelt volna két nap, és kihagyta az erőpróbát...
- Csak három óra telt el.
Celaena megkönnyebbülten fellélegzett. Nem maradt le semmi ről.
Holnap még mindig készülhet. A próbára pedig egy nappal azután kerül
sor.
- Nem értem. Hogy a csudába...
- Nem az a fontos - förmedt rá Nehemia. - Tudni akarom, hol
haraptak meg. Csak a hálószobádban találtunk vért. Egy cseppet sem láttam
a folyosón vagy az előszobában.
Celaena ökölbe szorította, majd kinyújtotta j obb keze ujjait. Nézte a
kinyúló és összehúzódó sebhelyeket. Hajszál híján meghalt. Tekintete a
hercegnő felé rebbent, majd vissza a kezére. Bármire is készül Nehemia,
biztos, hogy nem áll Káin oldalán.
- Nem az vagyok, akinek kiadom magamat - szólalt meg Celaena
halkan. Nem tudott a barátnője szemébe nézni. - Lillian Gordaina nem
létezik.
Amikor Nehemia csendben maradt, a lány végre összeszedte magát, és a
szemébe nézett. A hercegnő megmentette az életét. Hogy a csudába
gondolhatta azt, hogy esetleg Nehemia irányítja azt a

szörnyeteget? Legkevesebb azzal tartozott a barátjának, hogy beavatja az
igazságba.
- Celaena Sardothien vagyok.
Nehemia leesett állal bámulta. Csak lassan tért magához.
- De hát őt Távolvégre ítélték. Távolvégben kellene lenned együtt
a... — kiáltotta a hercegnő, de döbbenten elhallgatott. - Úgy beszéled a
nyelvünket, mint az egyszerű jobbágyok. Mint Távolvég rabszolgái. Tőlük
tanultad meg.
Celaena alig kapott levegőt. Nehemia ajka megremegett.
- Te... Te... Távolvégben voltál? De hát az egy haláltábor. Mi ért.. .
Miért nem mondtad el nekem? Nem bízol bennem?
- Jaj, dehogynem! - válaszolta az orgyilkos, főleg most, hogy a
hercegnőről minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, nem ő a felelős a
gyilkosságokért. — A király tiltotta meg, hogy bárkinek is eláruljam
magam.
- Mi az, hogy a király? - csattant fel Nehemia. Pislognia kellett a
szemébe tóduló könnyek miatt. - Tudja, hogy itt vagy? Tőle kapod a
parancsokat?
- Azért vagyok itt, hogy szórakoztassam - egyenesedett fel
Celaena az ágyában. - Azért jöttem ide, mert a király bajnokságot rendez.
Bajnokot akar választani magának. Miután pedig nyertem — már, ha én
győzök -, akkor négy esztendőn kereszt ül a király szolgája és orgyilkosa
leszek. Utána viszont szabad vagyok. Tisztára mostam a nevemet.
Nehemia mozdulatlanul meredt maga elé. Kárhozat lángolt kife-
jezéstelen tekintetében.
- Talán azt hiszed, hogy örömmel jöttem ide? — kiáltotta Celaena,
és nem törődött a fejébe hasító fájdalommal. - Vagy ez, vagy Távolvég!
Nem volt választásom.
A mellére szorította a kezét.

- Mielőtt elkezdenél kioktatni arról, hogy milyen erkölcstelen va-
gyok, vagy mielőtt elszaladnál és visszabújnál a testőreid háta mögé, hadd
mondjam el, hogy nincsen egyetlen pillanatom sem, amikor ne az
marcangolna, hogy milyen lesz a király parancsára gyilkolni. Azt fogom
szolgálni, aki mindent elpusztított, ami csak kedves volt nekem!
Szinte fuldoklott. Az emlékezete legmélyén kitárult egy ajtó. Olyan képek
villantak fel lelki szemei előtt, amelyeket hosszú időn keresztül sikerült
elfelejtenie. Bezárta őket az ajtó mögé. Remélte, hogy ott maradnak a
sötétben.
Nehemia nem szólt egy szót sem. Fürge halkan vinnyogott. A szoba
csendjében emberek, helyek emléke és szavak vertek visszhangot az
orgyilkos elméjében.
Aztán lépteket hallott. Ettől magához tért. A matrac felnyögött, amikor
Nehemia odaült mellé. Azon nyomban egy másik, kisebb súly is a takaróra
nehezedett. Fürge is csatlakozott hozzájuk.
Nehemia száraz, meleg kezébe fogta Celaena tenyerét. A lány sze me
kinyílt, de a tekintete mereven a szemközti faira tapadt. A hercegnő
megszorította a kezét.
- Te vagy a legdrágább barátom, Celaena. Nagyon fájt... El sem
tudtam volna képzelni, hogy ennyire fájjon... hogy ennyire eltávolodtunk
egymástól. Láttam, hogy milyen mélységes gyanakvással nézel rám. Nem
akarom, hogy valaha is újra így tekints rám. Ezért olyasmit adok neked,
amit előtted csupán kevesek kaptak tőlem.
Sötét szeme felragyogott.
- Az ember neve rendkívül fontos. Csak az számít, ami benned
rejtőzik. Tudom, hogy min mentél keresztül Távolvégen. Tudom, hogy
milyen szenvedésben van része ott az alattvalóimnak nap nap után. Te
azonban nem hagytad, hogy a bánya érzéketlenné tegyen. Nem kell
szégyenkezned. Távol tartottad magadtól a kegyetlenséget.

A hercegnő egy jelet rajzolt az orgyilkos tenyerébe. Ujja hegye Celaena
bőrének nyomódott.
- Számos nevet viselsz, ezért tőlem is kapsz egyet.
Felemelt keze most a lány homlokára rajzolt láthatatlan jelet.
- Az Elentiya nevet adom neked - jelentette ki, majd megcsókol- ta
az orgyilkos homlokát. — Viseld nevedet büszkén és tisztességgel.
Használd, amikor a többi neved már elviselhetetlen terhet jelent.
Elentiyának nevezlek, vagyis „megtörhetetlen szellemnek”.
Celaena mintha csak szoborrá vált volna. Érezte, hogy a név ragyogó
fátyolként borult rá. Ilyen az, ha valakit önzetlenül szeretnek. Létezhet
ennyire őszinte barátság? Hogyan lehet ennyire szerencsés? Hogyan
találhatott ilyen barátra?
- Most pedig mesélj! - folytatta Nehemia jókedvűen. - Hogyan lett
belőled Adarlan orgyilkosa? Miként kerültél ide, a palotába? Egészen
pontosan milyen szabályok szerint zajlik ez a nevetséges próbatétel?
Celaena halványan elmosolyodott, miközben Fürge csóválni kezdte a
farkát, és megnyalta Nehemia karját.
A hercegnő megmentette az életét... valahogy. Később majd arra is rá fog
kérdezni. Egyelőre azonban mesélni akart.
Másnap reggel Celaena szemét lesütve lépkedett Chaol mellett. A folyosó
márványpadlóját bámulta. A nap fénye ragyogott a kertet borító havon. Az
előcsarnokban szinte vakító volt a világosság. Majd- nem mindent elmesélt
Nehemiának. Bizonyos dolgokat azonban még előle is elhallgatott. Nem
beszélt Káinról, és a szörnyetegről sem. Nehemia nem kérdezett rá újra,
hogy mi harapta meg a kezét.


Egész éjjel ott maradt mellette. Az ágy végében ült, miközben átbe-
szélgették az éjszakát. Celaena attól tartott, hogy soha többé az élet ben nem
tud újra elaludni most, hogy már tudja, mire képes Káin. Éppen ezért
nagyon örült a társaságnak. A mai reggel természetel lenesen dermesztő
volt. Szorosabban maga köré tekerte a köpenyét.
- Milyen csendes vagy ma! - szólalt meg Chaol oda sem nézve.
Veszekedtetek Doriannal?
Dorian. A herceg benézett hozzá múlt éjjel, de Nehemia elküldte, mielőtt
a fiatalember beléphetett volna a hálószobába.
- Nem. Tegnap reggel óta színét sem láttam.
Az elmúlt éjszaka eseményei után a tegnap reggel mintha hetekkel ezelőtt
lett volna.
- Élvezted, hogy táncoltál vele a bálban?
Mi volt ez az indulat a kapitány hangjában? Mikor befordultak a
folyosón, Celaena a fiatalemberre nézett. Az egyik kisebb edzőte rem
irányába tartottak.
- Te elég korán távoztál. Azt gondoltam, hogy egész éjjel vigyázni
akarsz rám.
- Többé már nincs rá szükséged, hogy vigyázzak rád.
- Eleve semmi szükségem sem volt arra, hogy vigyázz rám.
A testőr megvonta a vállát.
- Most már tudom, hogy eszed ágában sincs elszökni innen.
Odakint a vonyító szél belemart a hóba. Ragyogó fehér függöny
emelkedett a levegőbe.
- Bármikor visszamehetek Távolvégre.
- De nem fogsz.
- Ezt meg honnan tudod?
- Csak úgy.
- Hát ezzel most nagyon megnyugtattál.

A férfi halkan nevetni kezdett. Továbblépdeltek a gyakorlószoba felé.
- Csodálom, hogy a kutyád nem rohant utánad. Micsoda cir -
kuszt rendezett szegény.
- Ha lenne valamilyen háziállatod, akkor nem gúnyolódnál raj -
tam - válaszolta komoran a lány.
- Sosem volt háziállatom. Soha nem is akartam.
- Ezzel szerintem hatalmas szolgálatot tettél annak a szerencsét -
len kutyának, amelyik esetleg a társaságodban kötött volna ki.
A kapitány könyökkel oldalba bökte. A lány elvigyorodott, és
visszaadta a bökést. Olyan jó lett volna elmesélni neki Káint. Mindent el
akart mondani, amikor a kapitány reggel megjelent az ajtaja előtt.
Mindenről be akart neki számolni.
De mégsem tehette meg. Ugyani s az elmúlt éjszaka rájött, milyen
következményekkel járna, ha beszámolna Chaolnak a rettenetes
teremtményről és Káinról. A kapitány látni akarná a szörnyeteg
maradványait. Akkor pedig le kellett volna vinnie a titkos folyosóra.
Chaol most már eléggé bízott benne ahhoz, hogy négyszemközt hagyja
Doriannal. Ugyanakkor Celaena nem akarta kipróbálni, vajon mit szólna
a kapitány, ha kiderülne, hogy az orgyilkos egy titkos útvonalon
bármikor elhagyhatná a palotát. Hát nem.
Ezenfelül megöltem a szörnyeteget. Vége. Elena titokzatos szörnye
semmivé vált. Most már csak Káint kell legyőznöm a párbaj során, és
örök homály borulhat a történtekre.
Chaol megtorpant az edzőszoba ajtaja előtt, majd gyorsan meg-
fordult, és a lány szemébe nézett.
- Kérdezni fogok valamit, de csak most az egyszer, és soha
többé- jelentette ki, majd olyan elszánt erővel bámult a lányra, hogy az
idegesen mocorogni kezdett. - Tudod, hogy mibe bocsátkoztok
Doriannal?

Celaena elnevette magát. A torkából érdes, gurgulázó nevetés tört elő.
- Talán szerelmi tanácsokat akarsz adni? Vajon kinek a kedvéért?
Miattam vagy Dorian miatt?
- Mind a kettőtök miatt.
- Eddig elkerülte a figyelmemet, hogy ennyire fontosnak tartasz.
Még csak észre sem vettél.
Chaol dicséretére legyen mondva, nem harapott rá a csalira. Inkább
kinyitotta az ajtót.
- Azért ne feledkezz el arról, hogy a fejedet is használd — figyel-
meztette a válla fölött hátranézve, miközben belépett a helyiségbe.


Egy órával később izzadtan és lihegve álltak a vívógyakorlat után. Celaena
az ingujjába törölte a homlokát, amikor elindultak vissza a lakosztálya felé.
- A minap észrevettem ám, hogy az Elric és Emidét olvasod - szólalt
meg Chaol. - Azt hittem, hogy utálod a kötészetet.
- Ez más — vonta meg a vállát a lány. - Az epikus költészet nem
unalmas és nem is hencegő.
- Tényleg? Nem kérkedő az a költemény, amelyik hatalmas csa-
tákról és a határtalan szerelemről szól? - nevette el magát a testőr. A lány
jókedvűen belebokszolt a vállába. Chaol felkacagott. Celaenát valamiért
váratlan jókedv fogta el, ahogy meghallotta a nevetését.
Hangosan vihogni kezdett. Már a sarkon jártak.
Befordultak, és a rengeteg testőr között megpillantotta őt.
Adarlan királyát.

A király. Celaena szíve egy pillanatra kihagyott, a legszívesebbe futásnak
eredt volna.
A karján valamennyi parányi sebhely lüktetni kezdett. Az uralkodó
határozott léptekkel közeledett. Hatalmas alakja valósággal kitöltötte a
keskeny folyosót. Találkozott a tekintetük. Az orgyilkost elöntötte a
forróság, ugyanakkor kiverte a hideg veríték is. Chaol meg- torpant, és
mélyen meghajolt.
Mivel Celaena szerette volna elkerülni, hogy rögvest felakasszák,
követte a testőr példáját. A király acélkemény tekintettel bámult rá. A lány
karján felállt a szőr. Erezte magán az idős férfi fürkésző pillantását. A
király valamit keresett benne. Tudta, hogy valami nincs rendben. Valami
megváltozott a palotájában. Ez a változás pedig kapcsolatban állt az
orgyilkossal. Celaena és Chaol felegyenesedett, és félreállt az útból.
Az uralkodó fejét a lány felé fordította, miközben eldübörgött mellette.
Vajon képes volt a bőre alá látni? Tudta, hogy Káin átjárókat tud nyitni?
Igazi átjárókat, amelyek átvezetnek más világokba?

Tisztában volt azzal, hogy hiába nyilvánította törvényen kívülivé a mágiát,
mert a rémjelek továbbra is különleges erővel rendelkeznek? Olyan erővel,
amelyet maga a király is felhasználhatna. Például, ha megtanulná, hogyan
lehet szörnyeket megidézni. Olyan démonokat, mint a ridderak...
Az idős férfi tekintete sötét volt, hideg és felfoghatatlan. Olyan, mint a
csillagok között a semmi. Van olyan ember, aki képes lenne elpusztítani egy
egész világot? Létezik, hogy ennyire elragadta a becsvágya? Az orgyilkos
fülében csaták zaja, paták dübörgése, fegyvercsörgés, halálhörgés zúgott. A
király elfordította a tekintetét, maga elé nézett a folyosóra.
Volt benne valami életveszélyes. Ugyanúgy körülvette a halál ködös
fátyla, mint a fekete semmit megidéző Káint. Celaena ugyanazt érezte. Egy
másik világ bűzét. Egy halott világét. Mi lehet Elena célja azzal, hogy az
orgyilkost közel akarja tudni az uralkodóhoz?
Összeszedte magát, képes volt továbbmenni. De csak a legnagyobb
erőfeszítés árán tudott elindulni. Celaena szeme a távolba meredt. Bár nem
nézett Chaolra, mégis tudta, hogy a fiatalember őt bámulja. Szerencsére
befogta a száját. Milyen jó, hogy olyan valaki van az oldalán, aki megérti.
Chaol akkor sem mondott semmit, amikor a lány kissé közelebb lépett
hozzá, és a karjával szinte súrolva ment mellette a folyosón.


Chaol fel és alá járkált a szobájában. Celaena a többi bajnokjelölttel edzett
egész délután. Ebéd után a kapitány visszatért az irodájába, és elolvasta a
király utazásáról szóló beszámolót. Az elmúlt tíz perc során még három
alkalommal elolvasta a feljegyzéseket. A papír


összegyűrődött az öklében. Miért egyedül tért haza az uralkodó? Ami
pedig még ennél is fontosabb: hogy a pokolba halhatott meg a kíséretének
minden tagja? Még csak az sem volt világos, hogy merre járt. Az uralkodó
megemlítette ugyan a Fehéragyar-hegységet, de hát... Miért halt meg
mindenki?
A király halványan említett valamit az élelmiszerraktárakat meg-
mérgező lázadókkal kapcsolatban. A megjegyzése éppen eléggé ködös volt
ahhoz, hogy sejteni lehessen, a valóság egészen másutt rej tőzik. Talán
azért nem akart belemenni a pontos részletekbe, mert azzal felzaklatta
volna az alattvalóit. De hát Chaol volt a testőrség kapitánya. Ha a király
nem bízik benne...
Megszólalt az óra, Chaol összerezzent. Szegény Celaena. Tudja vajon,
hogy úgy néz ki, mint egy halálra rémült állatka, amikor felbukkant a
király? Legszívesebben megveregette volna a vállát. Az uralkodó
felbukkanása ráadásul tartós hatást tett a lányra. Ebéd közben sem lehetett
szavát venni.
Az orgyilkos mostanra már elképzelhetetlenül gyorssá vált . Chaol
csupán a legnagyobb erőfeszítés árán tudta felvenni vele a versenyt.
Celaena könnyedén felmászott bármilyen falra. Ügyességének azzal is
tanújelét adta, hogy minden kötél vagy segédeszköz nélkül csak úgy
felmászott a saját erkélyére. A kapitányt igencsak felzaklatta a látvány,
főleg mivel tudta, hogy védence csupán tizennyolc éves. Vajon akkor is
ilyen volt, mielőtt elvitték volna Távolvégre? Edzés közben a lány sohasem
habozott. Ugyanakkor úgy tűnt, nagyon mélyen elmerül önmagában.
Gyakorlás közben a lelke mintha visszahúzódott volna egy nyugodt és
hűvös helyre. Ezzel együtt lángoló harag tombolt benne. Celaena bárkit
képes volna megöl- ni. Csak néhány pillanatra lenne szüksége. Ez alól
Káin sem volt kivétel.

Ha viszont ő lesz a bajnok, mi lesz, ha újra rászabadíthatják a lányt
Erikára? Bár Chaol nagyon is kedvelte, mégsem tudta, hogy képes lesz-e
éjszakánként nyugodtan aludni, miután újra formába hozta és szabadon
engedte a világ legfélelmetesebb orgyilkosát. Igaz, ha Celaena győz, akkor
négy évig még itt kell maradnia.
Mégis mire gondolhatott a király, amikor meglátta egymás mel lett a két
nevető fiatalt? Csak nem ez lehetett az oka annak, amiért nem mondta el a
kapitánynak, hogy mi történt az embereivel? Hát nem. Az uralkodót nem
érdekelték az ilyesfajta apróságok. Főleg úgy, hogy esetleg nemsokára már
Celaena lesz a bajnoka.
Chaol megnyomkodta a vállát. Az a lány olyan picikének tűnt, amikor
megpillantotta a királyt.
Amióta visszatért az útjáról, az uralkodó pontosan ugyanúgy vi selkedett,
mint korábban. Ugyanolyan hűvösen bánt Chaollal, mint régebben. Ahogy
azonban váratlanul eltűnt, majd pedig egy szál maga visszatért.. . Valahol
nagyon is fortyog valami. A király azért utazott oda, hogy megkavarja a
dolgokat. Ezzel pedig valamilyen módon Celaena is tisztában volt.
A testőrség kapitánya a falnak vetette a hátát, és a mennyezetet bámulta.
Nem lenne szabad beavatkoznia a király dolgaiba. Ebben a pillanatban azt
kellene kiderítenie, hogy ki gyilkolja sorra a bajnokjelölteket. Arról is
gondoskodnia kell, hogy Celaena győzzön. Már rég nem csupán Dorian
büszkesége forgott kockán. Celaena nem élne túl még egy évet Távolvég
mélyén.
Chaol savanyúan elmosolyodott. Az a lány éppen elég bajt kevert már,
amióta pár hónappal ezelőtt megérkezett a palotába. El sem tudja képzelni,
mi vár rájuk a következő négy esztendő során.

CELAENA LIHEGVE LEENGEDTE A KARDJÁT. Noxszal gyakoroltak. A fegyvermester
kiabálni kezdett, hogy az öt bajnokjelölt igyon egy kis vizet. Holnap kerül
sor a párbaj előtti, utolsó erőpróbára. A lány tartotta a három lépés
távolságot, amikor Káin elindult a fal melletti asztalra tett vizeskancsó felé.
Alaposan megnézte magának a fickót. Megfigyelte az izmait, a magasságát,
a válla szélességét. Félelmetes erejét a halott bajnokoktól lopta. Felf igyelt
az ujján csillogó fekete gyűrűre. Vajon annak is köze van iszonyatos
képességeihez? A hegy- lakó arca nem tűnt meglepettnek, amikor meglátta,
hogy a lány ele- venen és sértetlenül lép be a küzdőterembe. Gúnyosan
rávillantotta ragadozómosolyát, majd felkapta a gyakorlókardját.
- Valami baj van? - kérdezte Nox. Erősen lihegett, amikor oda- lépett
Celaena mellé. Káin, Sír és Renault félrehúzódva beszélgetett. — Ma nem
nagyon összpontosítottál.
Hol a pokolban tanulta meg Káin, hogyan kell megidéznie azt a
förtelmet? Mi volt az a feketeség, ahonnan a szörnyeteg előbukkant?

Tényleg csak azért került sor mindenre, hogy a hegylakó nyerje meg az
erőpróbát?
- Vagy pedig - folytatta Nox -, valami nagyon megfeküdte a
gyomrodat, és most csak azon jár az eszed.
Az orgyilkos elhessegette magától Káin gondolatát.
- Mi van már?
A tolvaj szélesen elvigyorodott.
- Úgy tűnt, nagyon is élvezted a bál során a koronaherceg kitüntető
figyelmét.
- Ne üsd bele az orrod! — csattant fel a lány. Nox az égre emelte
mind a két kezét.
- Nem akartam kíváncsiskodni.
Celaena némán odasétált a vizeskancsóhoz. Nem is törődött a tolvajjal.
Csak magának töltött vizet, a fiút nem kínálta meg. Nox viszont közelebb
hajolt, amikor Celaena letette a korsót.
- Új sebek vannak a kezeden.
Celaena azonnal zsebre vágta a kezét. Nagyot villant a szeme.
- Ne üsd bele az orrod! — ismételte meg. Arrébb akart lépni, de Nox
megragadta a karját.
- A múltkor megüzented nekem, hogy maradjak a szobámban.
Olyan a kezed, mintha megharaptak volna. Azt mondják, hogy Verint és
Xaviert állatok ölték meg - suttogta, és szürke szeme gyanakodva meredt a
lányra. - Tudsz valamit?
Celaena a válla fölött Káin felé pillantott. A Sírral tréfálkozó hegylakón
egyáltalán nem látszott, hogy valójában démonokat idéző el meháborodott.
- Már csak öten maradtunk. A végső megmérettetésen négyen
vesznek részt. Holnap lesz az utolsó próba. Bármi is történt Verinnel

és Xavierrel, az semmiképpen nem a véletlen műve volt. Mind a ketten
egy-egy próba előtt két nappal haltak meg.
Kirántotta a karját a fiú szorításából.
- Légy óvatos! - sziszegte halkan.
- Mondd el, mit tudsz!
Az orgyilkos azonban ezt nem tehette meg. Ha beszélne, Nox azt
gondolná róla, hogy megőrült.
- Ha lenne egy csepp eszed, azonnal eltűnnél a palotából.
- De miért? - kérdezte Nox és Káin felé pillantott. - Mi az, amit nem
mondasz el?
Brullo eleget ivott. Elindult vissza a kardjáért. Már nem maradt sok
idejük, mindjárt felhangzik a parancs, hogy folytassák az edzést.
- Csak annyit mondhatok, hogy ha nem kéne mindenáron itt
lennem, ha nem a biztos halál és az erőpróba között kellene választanom,
akkor már hét határon túl járnék. Eszem ágában se volna hátranézni.
Nox megnyomkodta a tarkóját.
- Egy szót se értettem az egészből. Mi az, hogy nem választhatsz?
Tudom, hogy nehezen jöttök ki az apáddal, de hát csak nem...
Celaena egyetlen pillantással elhallgattatta.
- Te igazából nem is besurranó tolvaj vagy! Ugye?
A lány megcsóválta a fejét. Nox Káin felé pillantott.
- Amit Káin is tud. Szóval akkor ezért szemétkedett állandóan
veled. Megpróbált felbőszíteni, hogy megmutasd végre, mit tudsz
valójában.
Celaena bólintott. Mégis mit számít, ha Nox is megtudja az igazat? Most
már sokkal komolyabb dolgok miatt kellett aggódnia, mint az eltitkolt
személyazonossága. Például, hogy miként maradjon élet ben a párbaj
kezdetéig, vagy hogy hogyan lehetne megállítani Káint.

- De hát akkor ki vagy valójában? - kérdezte Nox. A lány ráharapott
az alsó ajkára. - Azt mondtad, hogy az apád miatt kellett Távol végbe
menned. Ez szerintem igaz. A herceg ment érted oda, hogy ha zahozzon.
Tudom, hogy járt északon.
Miközben a fiatalember beszélt, a tekintete lassan elindult a lány háta
felé. Celaena szinte látta maga előtt, ahogy a tolvaj lassan megérti az
összefüggéseket.
- Te viszont... Nem Távolvég városában voltál. Hanem a halál -
táborban. A sóbányákban. Akkor ez a magyarázat arra, hogy miért voltál
olyan iszonyatosan sovány, amikor először láttalak.
Brullo összecsapta a kezét.
- Mozgás emberek! Ideje edzeni!
Nox és Celaena azonban az asztal mellett maradt. A fiatalembernek tágra
nyílt a szeme a döbbenettől.
- Rabszolga voltál Távolvégen?
Celaena egészen egyszerűen képtelen volt válaszolni. Nox nagyon is
dörzsölt fickó.
- De hát olyan fiatal voltál... Mégis mit műveltél, hogy...
A tolvaj tekintete Chaolra tapadt, meg a körülötte álló testőrökre.
- Hallottam én azelőtt az igazi nevedet? Hallottam arról, hogy
elvittek Távolvégbe?
- Igen. Mindenki hallott arról, ahogy odakerültem - suttogta a lány.
Némán figyelte a lázasan gondolkodó orgyilkost. Nox felidézte magában az
összes szóba jöhető nevet. Amikor az elméjében összeállt a kép, döbbenten
hátralépett.
- Csak egy kislány voltál?
- Meglepő, tudom. Mindenki azt hiszi, hogy idősebb vagyok.
Nox beletúrt a fekete hajába.

- Most pedig vagy megnyered a bajnokságot, vagy visszamész
Távolvégbe?
- Ezért nem szökhetek el innen - felelte az orgyilkos, miközben
Brullo bömbölni kezdett, hogy álljanak neki végre edzeni. - És éppen ezért
mondom neked azt, hogy addig tűnj el a palotából, amíg csak lehet.
Előhúzta a kezét a zsebéből, és az ifjú orra alá tartotta.
- Egy olyan teremtmény sebzett meg, amit képtelen volnék sza-
vakkal leírni. De amúgy sem hinnél nekem, ha megpróbálnám. Most már
csak öten maradtunk. Holnap lesz az utolsó próbatétel. Ez pedig azt
jelenti, hogy az egyikünk életveszélyben van.
- Egy szót sem értek az egészből— méltatlankodott Nox, de azért
csak ott maradt mellette.
- Nem is kell, hogy megértsed. Téged nem hurcolnak vissza a
börtönbe, ha veszítesz, és nincs esélyed arra sem, hogy te legyél a bajnok.
Hiába jutnál be a párbajozók közé. Menekülj, ameddig tudsz.
- Akarom én tudni, hogy mi gyilkolja a bajnokokat?
A lány enyhén megremegett, amikor felidézte magában azokat az
agyarakat és a szörnyszülött bűzét.
- Nem. Semmiképpen nem akarod - válaszolta, és a hangjából
kiérződött a félelem. - Meg kell bíznod bennem. Hidd el, nem ilyen ravasz
módon akarom csökkenteni a vetélytársaim számát.
A fiatalember alaposabban is megnézte magának az orgyilkos arc -
kifejezését. Valósággal meggörnyedt.
- Én meg egész idő alatt azt hittem, hogy csupán egy csinos kis
bellrévi lányka vagy, aki azzal akarja felhívni magára az apja figyel mét,
hogy ékszereket lop. Eszembe se jutott volna, hogy ez a szőke lányka
valójában az alvilág királynője - suttogta, és szomorúan

elmosolyodott. - Köszönöm, hogy figyelmeztettél. Hiszen nyugodtan
eltitkolhattad volna előlem ezt a szörnyűséget.
- Te vagy az egyetlen, aki hajlandó komolyan venni - felelte a lány,
és őszintén elmosolyodott. — Meg is leptél vele, hogy hiszel nekem.
Brullo bömbölését meghallva elindultak vissza a küzdőhely irányába.
Chaol szúrós szemmel bámulta a két fiatalt. Celaena tudta, a kapitány később
majd kifaggatja, mert tudni akarja, hogy miről beszéltek.
- Kérek tőled egy szívességet, Celaena — szólalt meg Nox. A lány
összerezzent, amikor a tolvaj szájából meghallotta az igazi nevét. A
fiatalember közelebb hajolt, és a fülébe suttogta: - Tépd le Káin fejét!
Kajánul elvigyorodott. Az orgyilkos némán biccentett, ő pedig
visszamosolygott.
Nox aznap éjjel köddé vált. Senkihez sem szólt egy szót sem, csak
észrevétlenül kiosont a palotából.


Az óra ötöt ütött. Kaltain legszívesebben a szemét dörzsölte volna, a teste
minden pórusából mintha ópium szivárgott volna. A lenyugvó nap fényében
a palota termei és folyosói vörös, narancssárga és arany fényben ragyogtak.
A sok árnyalat mind egybeolvadt. Perrington arra kérte, hogy csatlakozzon
hozzá vacsoraidőben a nagycsarnokban. Normális körülmények között nem
mert volna ópiumot szívni egy nyilvános étkezés előtt, ám egészen
egyszerűen nem bírt másképp megbirkózni az iszonyatos fejfájással. Egész
délután úgy érezte, hogy mindjárt darabokra hasad a feje.


A tágas folyosó mintha a végtelenbe tartott volna. A nemes hölgy nem
törődött az udvaroncokkal és a cselédekkel. Megpróbált a ki hunyó nap
fényére összpontosítani. Szemközt mintha valaki közeledett volna. Az
arany és narancssárga ragyogásban fekete folt mozgott. Mintha csak
árnyékok csöpögtek volna valakiből. A sötétség ráfolyt a kőpadlóra, az
ablakokra és a falakra. Mintha fekete tinta fröccsent volna szét.
Ahogy a férfi közelebb ért, Kaltain megpróbált nyelni, de a szája
teljesen kiszáradt.
A vére hangosan dobolt a fülében. Minden lépéssel közelebb került az
elképesztő méretű, hatalmas férfihoz. Lehet, hogy túlzásba vitte az
ópiumot? Talán ezúttal tényleg túl sokat rakott belőle a pipájába. Majdnem
megsüketült a saját szívdobogásától, mégis meghallotta a csapkodó
szárnyak suhogását.
Pislogott egyet, és meg mert volna esküdni rá, hogy a közeledő alak
körül gyors, könyörtelen árnyak köröznek. Ezek a dolgok ott lebegtek
körülötte, és vártak, nagyon vártak valamire...
- Hölgyem — szólalt meg Káin, és fejet hajtott, miközben elhaladt a nő
mellett.
Kaltain néma maradt. Ökölbe szorította izzadó tenyerét, és to-
vábbtántorgott a díszterem irányába. Jó idő beletelt, mire végre elcsitult
fülében a szárnyak zaja. Nemsokára ott állt az idős herceg, asztala mellett.
Addigra már el is felejtkezett a kellemetlen közjátékról.
Vacsora után Celaena leült sakkozni Doriannal. Nem is volt annyira rossz,
amikor két nappal korábban a bál után a herceg megcsókolta.


Sőt, ha őszinte akart volna lenni magához, akkor bevallhatta volna, hogy
nagyon is jólesett. A fiatalember természetesen ma éjjel is beállított a
lakosztályába. Eddig még nem hozta szóba a kezén látható friss
sebhelyeket, és a csókra sem emlékeztette. Celaena tudta, hogy soha, de
soha az életben nem fog neki mesélni a ridderakról. Nem volt éppen
közömbös a fiú iránt, de ha az beszámolna az apjának a rémjegyekről, a
rémkapukról és ezek erejéről... Már a puszta gondolat is elég volt ahhoz,
hogy kővé dermedjen.
A tűz fénye megvilágította az ifjú arcát. Ahogy Celaena alaposabban
megnézte magának, úgy vélte, hogy a herceg a legcsekélyebb mértékben
sem hasonlít az apjára. Csupán egy kedves, okos fiatal embert látott maga
előtt. Lehet, hogy egy kicsit öntelten viselkedik, de akkor is... Celaena a
lábujjával vakargatni kezdte Fürge füle tövét. Arra számított, hogy Dorian
többé felé sem fog nézni, miután már belekóstolt, keres magának egy másik
nőt.
Vajon ez volt a legfőbb oka, hogy megcsókolt? Kíváncsi volt az ajkam ízére?
A herceg a főpapnővel lépett. Celaena hangosan felnevetett.
— Jól meggondoltad ezt a lépést? — kérdezte. A fiatalember arca el-
torzult a zavartól. Az orgyilkos felemelte a gyalogját, és ferdén lépve
könnyedén kiütötte az értékes bábut.
— A fenébe! - kiáltott fel a herceg, mire az ellenfele vihogni kezdett.
— Próbáljuk újra! - szólalt meg Celaena, és visszaadta a levett bábut.
- Tedd vissza, és lépjél valami mást!
— Dehogyis! Igazi férfiként megbirkózom a veszteséggel.
Nevettek, de aztán hamar rájuk telepedett a csend. Celaena arcán
még mindig halvány mosoly látszott, amikor Dorian a keze után nyúlt.
Szeretett volna hátrébb húzódni, de képtelen volt rávenni

magát. A fiatalember a tábla fölé emelte az orgyilkos kezét. Először a
tenyerük simult össze, aztán összefonódtak az ujjaik. Dorian szorítása
gyengéd volt, de erős. Leengedett kezük megpihent az asztalon.
- Egy kézzel nem lehet ám sakkozni - figyelmeztette a lány. Tar-
tott tőle, hogy mindjárt felrobban a szíve. Fürge hangosan szuszog- va
arrébb totyogott. Megpróbált elbújni az ágy alatt.
- Szerintem egy kéz teljességgel elegendő - ellenkezett a herceg, és
lépett az egyik bábuval. - Látod?
Celaena ráharapott az alsó ajkára. Ennek ellenére nem húzta el a kezét.
- Megint meg fogsz csókolni?
- Igen, azt szeretném tenni.
A lány képtelen volt megmozdulni. Dorian az asztalra támaszkodva
közelebb hajolt hozzá, amíg már csak egy hajszál választotta el kettőjük
ajkát.
- Ma összefutottam az apáddal a folyosón - bukott ki a lányból. A
herceg lassan visszaült a székbe.
- És?
- Minden rendben volt - hazudta Celaena. A herceg gyanakodva
nézett rá, majd egy ujjal felemelte az állát.
- Ugye, ezt nem csak azért mondtad, hogy eltereld a figyelme-
met?
Nem. Egyáltalán nem ez volt a fecsegésének az oka. Celaena azért nem
fogta be a száját, mert maga mellett akarta tartani az ifjút, amilyen sokáig
az csak hajlandó vele maradni. Nem akarta egyedül tölteni az éjszakát,
amikor Káin bármikor lecsaphat rá. Az éj szaka sötétjében kinek a
társasága jelentett volna nagyobb biztonságot, ha nem a király fiáé? Káin
egész biztosan nem bántaná a herceget.

Viszont ez az egész... Minden, ami mostanában történt, a ridderak is csak
azt jelentette, hogy az utolsó szóig igaz volt, amit a könyvekben olvasott.
Mi van akkor, ha Káin mást is meg tud idézni? Például halottakat. Rengeteg
ember vált földönfutóvá, amikor eltűnt a mágia. Lehet, hogy az ilyenfajta
hatalom még magát a királyt is érdekelné.
- De hát te remegsz — vette észre Dorian. Igaza is volt. Celaena úgy
remegett, mint valami átkozott idióta. A herceg gyorsan megkerülte az
asztalt, hogy leüljön mellé. - Jól vagy?
Nem mondhatja el neki. Nem. Dorian sosem tudhatja meg az igazat. Mint
ahogy azt sem, hogy amikor a vacsora előtt körülnézett az ágya alatt, új,
friss, krétával rajzolt jeleket fedezett fel. Felmosta az egészet. Káin tudta, az
orgyilkos rájött arra, hogyan számolt le a vetélytársaival. Ezért lehet, hogy
ma éjjel eljön a lányért. Persze az is lehet, hogy nem. Celaena semmiben sem
volt biztos. Aludni vi szont nem fog. Majd alszik azután, ha Káint megölte.
- Semmi bajom - bizonygatta, miközben a hangja olyan gyenge volt,
mintha csak suttogna. Ha Dorian nem fogja be a száját, előbb- utóbb
mindent elárul neki.
- Biztos, hogy teljesen... - kezdte volna a herceg, de a lány odabújt
hozzá, és megcsókolta.
Dorian majdnem leesett a székről. Gyors mozdulattal megkapaszkodott a
szék karfájában, majd átölelte Celaenát. Ezúttal az orgyilkos nem próbált
arrébb húzódni. A fiatalember érintése mintha elmosta volna belőle az
aggodalmakat. Újra megcsókolta. Remélte, hogy közben átragad rá valami a
herceg magabiztosságából. Az uj jával beletúrt a fekete hajfürtökbe.
Megérezve Dorian vad csókját, hagyta, hogy mindent elnyeljen a csend.

Hármat ütött az óra. Celaena az ágyban ült. Átölelte a térdét. Hosszú
órákon át csókolóztak és beszélgettek. Majd ismét csókolóztak. Dorian
alig néhány perccel ezelőtt távozott. Annyira jó lett volna megkérni, hogy
maradjon még. Nem csak jó, de ésszerű is. A lány azonban nem bírta
elviselni a gondolatot, hogy Dorian is itt legyen, mikor Káin vagy a
ridderak rátámad. Félt, hogy a végén még baja esik a fiúnak. Ezért aztán
hagyta, hogy elmenjen.
Túl fáradt volt hozzá, hogy olvasson, ahhoz viszont túl izgatott hogy
elaludjon. Némán bámulta a ropogó tüzet. Amikor Philippa nem figyelt,
sikerült elcsennie néhány hosszú tűt az idősebb nő varródobozából. Most
mégis összerezzent, valahányszor megreccsent a parketta, vagy lépések
zaját hallotta. Ahhoz képest, hogy Káin ki tudja, milyen szörnyűségeket
tud megidézni, neki csupán egy kezdetleges kése, egy súlyos könyve meg
egy gyertyatartója volt. Ezek- kel védekezhetett.
Hiba volt Damarist a sírkamrában hagyni.
Az viszont szóba sem jöhetett, hogy lemenjen érte. Amíg Káin él, addig
semmiképp sem. Szorosan átölelte a térdét. Megborzongott, ahogy
felidézte magában a tökéletes sötétséget, amiből elő- bukkant a lény.
Káin alighanem a Fehéragyar-hegységben hallhatott a rémjelekről. Ez
az elátkozott terület Adarlan és a Nyugati -puszták határvidékén
húzódott. Állítólag még mindig lappangott valami gonoszság a
Boszorkánykirályság romjai között. A hegyek között, a hágók irányába
vezető elhagyott országutakon pedig most is vasfogú vén- asszonyok
álltak lesben.
Celaena karján felállt a szőr. Magához húzott egy szőrmepokrócot, és
alaposan betakargatta magát. Ha képes lesz életben maradni a párbajokig,
akkor legyőzi Káint, és mindez végre véget ér. Akkor

majd újra zavartalanul fog aludni. Kivéve persze, ha Elena nem valamilyen
még nagyobb, még rettenetesebb dologra figyelmeztette.
Lehajtotta a fejét a térdére, és mozdulatlanul hallgatta az óra halk
tiktakolását az éjszaka csöndjében.


A fagyott talajon dübörgő paták zaja verte fel a csendet. A ló egyre
gyorsabban vágtatott, mert a lovasa vadul korbácsolta. Vastag hó- és
sárréteg fedte a talajt. Az éjszakai égbolton azonban csupán egy-egy
eltévedt hópehely táncolt.
Celaena rohant. Korát meghazudtoló sebességgel futott. Mindene
iszonyatosan fájt. Faágak téptek a ruhájába és a hajába. Éles kődarabok
sértették fel a talpát. Sűrű erdőben rohant. Olyan erősen zihált, hogy nem
maradt ereje segítségért kiabálni. El kellett érnie a hidat. Azon az üldözője
nem tud átkelni.
A háta mögött sikoltott a hüvelyéből kihúzott kard.
A kislány elesett. Arccal zuhant a sárba, a sziklák közé. A közele dő
démon hangjától remegett a levegő. A menekülő megpróbált fel -
tápászkodni, ám a mély sár visszahúzta. Nem tudott t ovább futni.
Kinyújtotta apró, vérző kezét, megpróbált megragadni egy bokrot. A
lovas már egészen közel járt...


Celaena hörögve, levegő után kapkodva ébredt. Kezét a szívére szorította.
Tenyere ziháló mellkasára simult. Csak álom volt.
A kandallóban kialudt a tűz. A függöny résén keresztül beszivárgó
hideg, szürke fény mintha megfojtotta volna a parazsat. Rémálom



volt, semmi több. Az éjszaka folyamán mégiscsak elaludhatott. Meg-
markolta az amulettet. A hüvelykujját végighúzta az ékszer közepébe
ágyazott drágakövön.
Nem mondhatnám, hogy túl sokat segítettél, amikor múlt éjszaka rám támadt az a szörnyeteg
Savanyú képpel előrehajolt, és gondosan betakarta Fürgét. Meg-
simogatta a kutya fejét. Nemsokára itt a hajnal. Sikerült átvészelni egy
újabb éjszakát.
Felsóhajtott, visszadőlt a párnákra, és becsukta a szemét.
Néhány órával később már mindenki értesült Nox eltűnéséről. A
jelölteket értesítették, hogy mivel már csak négyen maradtak, az utolsó
erőpróba elmarad. A párbajokra másnap fog sor kerülni. Celaenának Sírral,
Renaulttal és Káinnal kell majd összemérnie az erejét.
Tehát akkor holnap. Holnap harcba szállhat a szabadságáért.
DORIANT NÉMA ÉS FAGYOTT ERDŐ VETTE KÖRÜL. Jókora kupacokban állt a
faágakról lehullott hó. A fiatalember tekintete ide-oda cikázott az ágak és a
bokrok között. Már csak azért is ki akart jönni ma vadászni, hogy végre
tiszta, hideg levegő töltse meg a tüdejét.
Valahányszor becsukta a szemét, azonnal Celaena arca jelent meg előtte.
Másra sem tudott gondolni. A lány kedvéért lenyűgöző, csodálatos dolgokat
akart véghezvinni. Be akarta bizonyítani neki, hogy igazi férfi, hogy méltó a
koronára.
Ugyanakkor viszont nem tudta, hogy a lány mit érez iránta. Celaena
ugyan megcsókolta, mégpedig igencsak mohón, ám a herceg valamennyi
szeretője felettébb rámenős volt. Korábbi kedvesei rajongó tekintettel
bámulták a trónörököst. Celaena viszont úgy nézett rá, mint ahogy a
macska figyeli az egeret. Dorian kihúzta magát, ami kor a közelben
mozgásra figyelt fel. A szarvas jó harminclépésnyi távolságban állt. Egy fa
kérgét rágcsálta. A vadász megállította a lovát, és előhúzott egy nyílvesszőt
a tegezéből. Az íjat azonban mégsem emelte fel.


Celaena holnap fog párbajozni.
Ha bármi baja esne... De nem. A lány tud vigyázni magára. Erős,
talpraesett és fürge. Dorian tudta, túl messzire ment. Nem lett volna
szabad megcsókolnia. Nem bizony, mert most már csak Celaena jár az
eszében. Mindegy, hogy azelőtt milyen jövőt képzelt önmaga számára, nem
számított, hogy milyen nőkről álmodozott, mert most már kizárólag erre a
lányra vágyott. Senki másra.
Havazni kezdett. Dorian felpillantott a szürke égboltra, és to-
vábbügetett a néma vadasparkban.


Celaena az erkélyajtóban állt. Résvárat bámulta. A házak tetejét még
mindig ellepte a hó. Az ablakokban ragyogtak a fények. A látvány akár
szép is lehetett volna, ha nem tudja, milyen fertő és mocsok rej tőzik a falak
mögött. És hogy milyen szörnyetegek a város urai. Remélte, hogy Nox
mostanra már messze jár. Világosan az őrei tudtára adta, hogy ma este nem
kíván látogatókat fogadni. Még Chaolt és Doriant is el kellett küldeniük, ha
azok esetleg felbukkantak volna. Valaki egyszer bekopogtatott, de a lány
nem válaszolt, és az ismeretlen gyorsan továbbállt. Celaena tenyere
rásimult az ablaküvegre. Élvezte dermesztő érintését. Az óra elütötte az
éjfélt.
Holnap... Vagyis ma... Megküzd Káinnal. Gyakorlás közben
egyetlenegyszer sem mérték össze tudásukat. A többi jelölt nagyon is
odavolt azért, hogy kipróbálja a hegyvidéki harcos erejét. Káin erős volt,
de nem olyan gyors, mint a lány. Viszont annál kitartóbb. Egy darabig el
kell majd táncoljon a csapásai elől. Celaena remélte, hogy eleget futott
Chaollal ahhoz, hogy visszanyerje régi erőnlétét. Nem fáradhat el túl
hamar. Mert ha veszít...


Erre a lehetőségre ne is gondolj!
Homlokát nekinyomta az üvegnek. Tisztességesebb dolog volna
párbajban elesni, mint visszatérni Távolvégbe. Vajon rosszabb l enne
meghalni, mint a király bajnokaként élni? Milyen feladatokat kap az
uralkodótól? Kiket kell majd megölnie?
Adarlan orgyilkosaként megválogathatta az áldozatait. Hiába volt
Arrobynn Hamel alárendeltje, mindig a lányé volt az utol só szó. Gyereket
nem gyilkolt. Békén hagyta Terrasen alattvalóit. A király szolgálatában
azonban nem válogathat. Gyilkolnia kell. Elena talán arra számít, hogy
nemet mond a zsarnoknak, ha ő lesz a bajnoka? Felkavarodott a gyomra.
Felesleges volt most ezen törnie a fejét. Káinra kell összpontosítania. Arra,
hogy kifárassza a fickót.
Hiába is próbálkozott azonban az összpontosítással, egyre csak az a
csontsovány orgyilkos járt az eszében, akit egy őszi napon a testőr ség
vicsorgó kapitánya rángatott elő Távolvég mélyéből. Vajon akkor mit
válaszolt volna a hercegnek, ha előre tudja, hogy ilyen el képesztően nagy
lesz a küzdelem tétje? Elhitte volna, ha bárki azt mondja, olyan embereket
fog megismerni, akiket legalább annyira fontosnak tart majd, mint a
szabadságát?
Nyelt egy hatal masat. Talán nem csak egyetlen oka van rá, hogy holnap
győzni akarjon. Talán nem volt elég az a néhány hónap, amit a palotában
tölthetett. Esetleg... Esetleg nem csupán azért akart itt maradni, mert a
végén a szabadság várja. Na ez pontosan az a dolog volt, amit az a
szerencsétlen távolvégi orgyilkos soha nem hitt volna el.
Pedig igaz volt. Celaena maradni akart.
A holnapi nap ettől persze csak még nehezebb lesz.
KALTAIN SZOROSAN ÖSSZEFOGTA MAGA KÖRÜL vörös köpenyét. Élvezettel töltötte
el a ruhadarab melege. Miért kellett a szabadban tartani ezeket a
párbajokat? Halálra fog fagyni, mielőtt idetolná a képét az az orgyilkos!
Piszkálni kezdte a zsebébe rejtett parányi üvegcsét. A faasztalra két kupát
állítottak. A jobb kéz felőlit kellett Sardothien markába nyomnia. Nem
szabad összekevernie a két edényt.
A király mellett álló Perrington felé pillantott. A nagyúrnak fogalma
sem lehetett arról, hogy kis kedvencének mik a szándékai, miután
megszabadulnak Sardothientől. Amikor Dorian újra szabad lesz. A nő vére
valósággal forrni kezdett a gondolatra. Hirtelen felragyogott körülötte a
világ.
Az idős herceg közelebb lépett. Kaltain továbbra is a kőlapokkal borított
udvart nézte, ahol nemsokára megkezdődik majd a párbaj. A férfi
fölétornyosult, ahogy megállt előtte. Eltakarta a nőt a királyi tanács többi
tagja elől. Így senki sem veheti észre, mire készülnek.
- Egy kicsit hideg van ahhoz, hogy idekint párbajozzanak - jelentette ki
a főnemes. Kaltain elmosolyodott, és csókra nyújtotta a

kezét. Kabátja bő ujja ráborult az asztal lapjára. A vörös függöny el -
takarta a másik szabad kezét. Kipattintotta az üvegcse dugóját, és a
tartalmát beleöntötte a borba. Mire a herceg felegyenesedett, a méregfiola
már el is tűnt. Az adag nem volt halálos. Csupán legyengíti Sardothient.
Az a ribanc rosszul lesz, és elveszíti a tájékozódási képességét.
Az ajtóban felbukkanó testőrt több társa követte. Alacsony alak
lépkedett közöttük. De hiszen férfiruha volt rajta! Kaltain ugyanakkor
kénytelen volt beismerni, hogy a fekete és aranyszínű zekét igencsak ügyes
szabó készítette. Milyen különös, hogy egy nőből is lehet orgyilkos. Most
azonban, hogy a maga valójában láthatta, hirtelen érthetővé vált
vetélytársa minden furcsasága és esendősége. A nemeshölgy ujjával
végigsimított a kupa talpazatán, és elvigyorodott.
Perrington kegyelmes úr bajnoka az óratorony mögül bukkant elő.
Kaltain felvonta a szemöldökét. Hogy a csudába gondolhatják, hogy
Sardothien legyőzhetné ezt az óriást. Még úgy is, hogy nincs el kábítva.
A nemeshölgy elhátrált az asztal mellől. Perrington elfordult, hogy
helyet foglaljon a király oldalán, és közben megérkezett a másik két jelölt
is. A nézők mohó tekintettel várták, hogy kezdetét vegye a vér ontás.


A párbajra azon a belső udvaron került sor, ahol az obszidián óra torony is
állt. Csak kevés hiányzott ahhoz, hogy Celaena remegni kezdjen. Semmi
értelme sem volt, hogy kint tartsák meg a párbajokat. Hacsak nem ezzel is
kínozni akarták a jelölteket. Vágyódó


pillantást vetett a palota falában ragyogó hatalmas ablakok felé,
majd elnézett a dérrel borított kert irányába. A keze már érzékei lenné vált.
Zsebre dugta. Szerencsére a zsebét meleg szőrmével bélelték ki. Odalépett
Chaol mellé. A kapitány a kockakövekre krétával rajzolt jókora kör mellett
állt.
- Iszonyúan hideg van idekint - szólította meg. Hiába bélelték
nyúlszőrrel a zubbony gallérját és ujjait. - Miért nem szóltál, hogy kint
leszünk a szabadban?
Chaol a fejét csóválta. Megnézte magának Sírt és Renaultot, a Koponya-
öbölből származó zsoldost. Celaena elégedetten látta, hogy a fickó is
igencsak nyomorultul érzi magát a hidegben.
- Mi sem tudtuk. A király csupán most döntötte el - válaszolta
Chaol. - Így legalább nem tart majd sokáig.
Halványan elmosolyodott, ám a lány arca komor maradt.
A kék ég fényesen ragyogott. Celaena összeszorította a fogát, ami kor
egy erősebb széllökés mart az oldalába. Lassan elfogl alták a nézők a
hosszú asztal mögött felsorakoztatott tizenhárom széket. Középen a király
és Perrington ült. Kaltain az idős főnemes mögött állt. Gyönyörű, fehér
szőrmével bélelt piros kabátot viselt. Találkozott a tekintetük. Celaena el
sem tudta képzelni, mivel érdemelte ki a nő mosolyát . Kaltain elfordította
a fejét. A torony felé. Az orgyilkos a tekintetével követte a pillantását, és
mindent megértett.
Káin az óratoronynak támaszkodott. Zubbonya majdnem szét hasadt a
rettenetes izmok fölött. Az a rengeteg ellopott életerő... Mi történt volna,
ha a ridderak Celaenát is megöli? Akkor ma mennyivel lett volna erősebb
ez a szörnyeteg? Ráadásul a hegylakó a ki rályi testőrök vörös és arany
szolgálati ruháját viselte. Széles mellkasán ott ragyogott az uralkodó
címerállata. Az oldaláról gyönyörű kard lógott. Alighanem Perrington
ajándéka lehetett. Az idős

főnemes vajon tudta, Hogy milyen módszereket használ a bajnoka? Celaena
nem látta értelmét, hogy fölvilágosítsa a nagyurat. Egy szavát se hinnék el.
Rosszullét tört rá, mikor Chaol megragadta a könyökét, és a belső udvar
túlsó végébe vezette. A lány figyelmét nem kerülte el két idősebb úriember
aggódó pillantása. Egy biccentéssel üdvözölte őket.
Urizen és Garnel nagyurak. Úgy tűnik, sikerült megszereznetek azt, amiért ölni is
képesek lettetek volna. Most pedig már azt is tudjátok, hogy ki vagyok valójában.
A két főnemes jó két esztendővel korábban bérelte fel - egymástól
függetlenül -, hogy megöljön valakit. Mindkettőjük célpontja ugyanaz az
ember volt. Az orgyilkos persze ezt nem kötötte az or rukra, és mind a
kettőtől elfogadta a fizetséget. Amikor rákacsintott Garnel nagyúrra, a férfi
elsápadt, és felborította a kupáját. Forró kakaó ömlött a papírjaira. Nem
kellett volna aggódnia. Celaena megőrzi a megbízói titkait. Ennyivel
tartozik a saját hírnevének. Ha viszont esetleg szavazással döntenek a
szabadságáról... Rámosoly- gott Urizen nagyúrra is. A férfi gyorsan
félrenézett. Celaena ekkor észrevette, hogy valaki bámulja.
A király. Valahol mélyen, legbelül remegni kezdett, és sietve fejet hajtott.
- Készen állsz? - kérdezte Chaol. Celaena nagyot pislogott, mert
elfeledkezett arról, hogy az ifjú ott állt mellette.
- Igen - válaszolta, de nem mondott igazat. A szél beletúrt a hajába.
A dermesztő fuvallat megpróbálta még jobban összekócolni a tincseit. Az
asztal mögött Dorian is felbukkant. Ahogy mindig, most is szívfájdítóan jól
nézett ki. Komoran a lányra mosolygott, miközben zsebre vágta a kezét, és
az apja felé fordult.

A királyi tanács utolsó tagja is leült az asztal mellé. Celaena fél -
rebillentett fejjel figyelte, ahogy váratlanul Nehemia is felbukkan. A sötét
bőrű szépség megállt a hatalmas fehér kör peremén. Szőke barátnője
szemébe nézett, és bátorítóan biccentett neki. Lenyűgöző ruhát viselt:
testhez álló nadrágot és bő kabátot, melyet finoman megmunkált
vasspirálok díszítettek. A lábán térdig érő csizma volt. A kezében tartott
farúd olyan magas volt, mint ő maga. Celaena szeme majdnem könnybe
lábadt, amikor rájött, hogy a barátnője az ő tiszteletére öltözött fel ilyen
szépen. Az egyik harcos így mutatja ki a megbecsülését a másiknak.
Mindenki elhallgatott, amikor a király felállt. A lány gyomra kővé vált.
Egyszerre érezte magát ügyetlennek és tehetetlennek, ugyanakkor pedig
könnyűnek és gyengének, mint egy újszülött.
Chaol oldalba bökte a könyökével. Intett neki, hogy álljon oda az asztal
elé. A lány nagy nehezen közelebb lépett. A világ minden pénzéért sem
pillantott volna a király szemébe. Szerencsére kétoldalt felzárkózott mellé
Renault és Sír is. Ha Káin mellé került volna, akkor valószínűleg most
rögtön megpróbálta volna eltörni a gazember nyakcsigolyáját. Olyan sokan
bámulják őket...
Alig tízlábnyira állt Adarlan királyától. A zsarnok kezében volt a
szabadság vagy a halál. Múltjának és jövendőjének bírája ült előtte az
üvegtrónon.
Nehemia felé fordult. A hercegnő gyönyörű szemének lángoló
pillantásától elöntötte a forróság, és a kezéből kiállt a remegés.
Adarlan királya megszólalt. Az orgyilkos pontosan tudta, hogy a király
arcának látványa csak aláásná a Nehemia szemében megta lált új erőt.
Éppen ezért nem a férfit nézte, hanem annak háta mögött az üvegtrónt.
Vajon Kaltain azért van itt, mert Perrington herceg elárulta neki, hogy
Celaena valójában kicsoda?

- Kiemeltünk benneteket a nyomorúságból , és esélyt kaptatok, hogy
nagy dolgot vigyetek végbe. Egyikőtökből a korona szent harcosa lesz.
Hosszú hónapok felkészülése után elérkezett a pil lanat, amikor eldől, hogy
melyikőtök lesz a bajnokom. Párbajt vívtok egymással. Az nyer, aki képes
harcképtelenné tenni az el lenfelét, hogy annak már csak a kegyelemdöfést
kelljen megadni. Amire viszont nem lesz szükség - csattant fel a király hangja, és
éles pillantást vetett a lány felé. - Káin és Garnel tanácsos bajnoka kezdi.
Utána a fiam jelöltje csap összes Mullison tanácsos bajnokával.
Még szép, hogy a király ismerte Káin nevét. Ennyi erővel akár ki is
nevezhette volna azt a szörnyszülöttet a korona bajnokává!
- A két győztes között kerül sor a végső erőpróbára. Aki megnyeri
az utolsó párbajt is, az lesz a király bajnoka. Minden világos?
Valamennyien bólintottak. Celaena egy pillanatig annak látta az
uralkodót, ami az valójában volt. Egy közönséges embernek. Olyas -
valakinek, akinek csupán túl sok hatalom került a kezébe. Ez alatt a
szívdobbanásnyi idő alatt nem félt a zsarnoktól. Nem fogok félni, ismételte
némán a magának tett esküt. Hagyta, hogy az ismerős szavak elárasszák.
- Akkor hát parancsomra kezdődjék a párviadal - kiáltotta a király.
Celaena ezt úgy értelmezte, hogy egyelőre kisétálhat a körből.
Odament Chaolhoz, és mellé állt.
Káin és Renault meghajolt a király, majd egymás felé. Előhúzták a
kardjukat. Celaena pillantása végigsiklott Renault testén, ahogy a férfi
felvette a küzdőállást. Korábban már szemtanúja lehetett annak, hogy ezek
ketten együtt edzettek. A zsoldosnak egyszer sem sikerült győznie, de
minden alkalommal tovább bírta annál, mint amire Celaena számított.
Lehet, hogy ő fog győzni?

Káin a magasba emelte a kardját. Sokkal jobb volt a fegyvere. És
legalább féllábnyival magasabb volt az ellenfelénél.
- Kezdjétek! - parancsolta a király. Fém villant. A vívók össze-
csaptak, aztán eltáncoltak egymástól. Renault nem volt hajlandó
visszafogni magát, hogy védekezzen. Támadásba lendült. Erős csapásokat
mért Káin pengéjére. Celaena lassan, nyugodtan kifújta a levegőt.
Elernyesztette az izmait. Megpróbált megnyugodni.
— Gondolod, hogy egyszerűen csak balszerencsés voltam, amikor
kiderült, hogy a második körben indulok? - suttogta oda Chaolnak.
A kapitány a küzdőket figyelte.
- Szerintem kellő időt kapsz rá, hogy kipihenhesd magadat - vála-
szolta maga elé meredve, majd a küzdők felé biccentett. - Káin néha
megfeledkezik arról, hogy védenie kell a jobb oldalát. Nézd csak!
Celaena feszülten figyelt. Az óriás ellentámadásba lendült, és közben
teljesen oldalra fordult a teste. Semmi sem védte a jobb oldalát.
— Renault meg még csak észre sem veszi.
Káin felhördült, és nagyot taszított a zsoldos kardján. Renault néhány
lépésnyire hátratántorodott.
- Elszalasztotta a lehetőséget.
Hangosan zúgott a szél.
- Figyelj oda nagyon, mit csinálsz - folytatta Chaol, és még mindig
a párbajozókat nézte. Renault lassan hátrálni kényszerült. Káin minden
kardcsapása közelebb és közelebb sodorta a földre rajzolt krétavonalhoz.
Ha csak az egyik lábával is kilép belőle, akkor már- is veszít.
— Káin megpróbál majd provokálni. Őrizd meg a hidegvéred. Csak
a pengéjére összpontosíts, meg a fedezetlen jobb oldalára.
— Tudom - felelte a lány. A kellő pillanatban fordult vissza a küz-
dők felé, hogy lássa, amint Renault nagyot kiáltva megtántorodik.

Vér fröccsent az orrából. Hatalmas csattanással a földre zuhant. Káin öklét
bemocskolta a zsoldos vére. Némán vigyorgott, miközben kardja hegyét
Renault szívére szegezte. A zsoldos véres arca holt sápadttá vált.
Elővillantak fogai, amikor felnézett a győztesre.
A lány az óratorony felé fordult. Renault három percig sem bírta.
Udvarias taps hallatszott. Celaena észrevette, hogy Garnel nagyúr arcát
eltorzítja a harag. Kíváncsi lett volna, a tanácsos mennyi pénzt veszített
ebben a pillanatban.
- Bátor küzdelem volt — jelentette ki a király. Káin meghajolt, vi -
szont nem nyújtott kezet Reanultnak. Nem segített talpra állni az
ellenfelének, hanem átment az udvar túlsó végébe. Celaena nem számított
rá, hogy a legyőzött zsoldosban ennyi méltóság maradt, mi kor Renault
feltápászkodott, meghajolt, és köszönetet mormolt a ki rálynak. Aztán vérző
orrára szorította a kezét, és eloldalgott. Vajon mit jelentett számára az, hogy
veszített? Hova kell most visszatérnie?
A kör túlsó oldaláról Sír mosolygott a lányra, és megragadta a kardja
markolatát. Celaena kis híján elmosolyodott, amikor elővillantak a másik
orgyilkos megbámult fogai. Még szép, hogy neki ezzel a nyomorékkal
kellett párbajoznia. Renault legalább tisztának látszott.
- Egy pillanat, és kezdhetitek — jelentette ki a király. - Elő a fegy-
verekkel.
Az uralkodó Perrington felé fordult. Túl halkan beszéltek, hogy a
hangosan zúgó szélben bárki is megérthesse a szavaikat.
Celaena Chaol felé fordult. A kapitány meglepő módon nem az edzések
során használt egyszerű kardot nyomta a kezébe, hanem saját fegyverét
húzta elő a hüvelyéből. A markolatgombon felszikrázott a delelő nap. Az
apró sas valósággal ragyogott.
- Tessék - nyújtotta felé a kardot.

Celaena döbbenten bámulta a pengét, aztán felemelte a tekintetét, és a
kapitány arcába nézett.
A fiatalember szemében felfedezte a távoli észak lágy dombjait. Ez a
harcos sokkal inkább a hazáj ához volt hű, nem pedig a hosszú asztal
túloldalán ülő férfihoz. Az orgyilkos úgy érezte, hogy valahonnan a szíve
mélyéről kiinduló láthatatlan lánc fűzi Chaolhoz.
— Vedd el! - mondta a kapitány.
Celaena vére hangosan lüktetett a fülében. Már emelte volna a kezét,
hogy megragadja a kard markolatát, ám ekkor valaki meg- érintette a
könyökét.
— Ha szabadna közbeszólnom - mondta Nehemia az anyanyel-
vén. - Szeretném felajánlani neked, hogy a kard helyett inkább ezt
válaszd.
A hercegnő az orgyilkos felé nyújtotta gyönyörű faragásokkal teli,
vasalt végű vívóbotját. Celaena tekintete ide-oda járt Chaol kardja és a
barátnője botja között. Egyértelmű volt, hogy a kard a böl cs választás. A
lány valósággal megszédült a gondolattól, hogy a kapitány a saját
fegyverét ajánlotta fel. A vívóbot viszont...
Nehemia közelebb hajolt, és suttogva folytatta.
— Hazám fegyverével zúzd össze őket - élesebbé vált a hangja. -
Eyllwe erdejének fája legyőzi Adarlan acélját. Olyan valaki legyen a
király bajnoka, aki emlékezik az ártatlanok szenvedésére.
Hosszú hónapokkal ezelőtt nem valami ilyesmiről beszélt Elena is?
Celaena nyelt egy hatalmasat. Chaol leengedte a kardját, és hát rább
lépett. Magára hagyta a két nőt. Nehemia továbbra is feszülten bámulta
barátnője arcát.
Az orgyilkos pontosan tudta, mire kéri a hercegnő. Az uralkodó
bajnokaként lehetősége lesz majd számtalan élet megmentésére. Adott
esetben alááshatja akár magának a királynak a szándékait is.

Egyértelműnek tűnt, hogy pontosan ezt akarta Elena, a mostani ural kodó
őse is.
Bár a lány már a puszta gondolattól is megremegett, azt hitte, hogy soha
az életben nem mer majd dacolni a király akaratával, nem tudott
megfeledkezni a hátán éktelenkedő három forradásról vagy azokról a
rabszolgákról, akiket Távolvégen hagyott, mint ahogy az ötszáz lemészárolt
eyllwei lázadóról sem.
Elvette a botot Nehemia kezéből. A hercegnő vadul ránevetett.
Chaol meglepő módon egy szóval sem tiltakozott. Némán a hüvelyébe
lökte a kardját, fejet hajtott Nehemia előtt, és vállon veregette Celaenát,
mielőtt a lány átlépte volna a krétavonalat.
Az orgyilkos kipróbálta a botot. Jól kiegyensúlyozott, erős, vas tag
fegyvert kapott. Végén a kerek vasalással bárkit ki lehetett vol na ütni.
Erezte rajta Nehemia finom olajának és lótusz illatú illatszerének
kellemes szagát. Igen, ez a vívóbot nagyon is megfelel. Hiszen Verint puszta
kézzel intézte el. Sírt és Káint majd ezzel kényszeríti térdre.
Az uralkodó felé pillantott, ám az idős férfi még mindig Perringtonnal
tárgyalt. Helyette a fia nézett vissza az orgyilkosra. Dorian zafírfényű
szemében visszatükröződött a ragyogó égbolt. Kissé elkomorult a tekintete,
amikor Nehemia felé pillantott. Az ifjú herceget sok mindennek lehetett
tartani, de butának nem. Fel ismerte vajon Nehemia fegyverének jelképes
jelentését? A lány gyorsan másfelé nézett.
Emiatt majd később aggódik. A kör túlsó végében Sír ingerülten járkált
fel és alá. Várta, hogy a király engedélyt adjon a küzdelem megkezdésére.
Ha majd végre újra a párbajozókra figyel.
Celaena remegve fújta ki a levegőt. Elérkezett hát a nagy pillanat. Bal
kézzel erősen megszorította a rudat. Szinte magába itta a fa erejét,

a barátság hatalmát. Olyan sok minden történhet néhány perc alatt. Olyan
sok dolog megváltozhat.
Szembefordult Chaollal. A szél a hajába tépett. Kicibált néhány
hajszálat a fonatból. A lány a füle mögé igazította őket.
-
Függetlenül attól, ami történni fog - szólalt meg halkan -, köszönetet
akarok mondani neked.
Chaol félrehajtotta a fejét.
- Mit köszönsz meg?
Az orgyilkos érezte, hogy könnybe lábad a szeme. Ennek kizárólag az
erős szél lehetett az oka. Pislogott néhányat.
- Azt, hogy értelmet adtál a szabadságnak.
Chaol nem válaszolt. Némán megragadt a lány kezét. Hüvelykujjával
végigsimított Celaena gyűrűjén.
- Kezdődjön hát a második párbaj - mennydörögte a király. Ke-
zével a kör felé intett.
Chaol megszorította a lány kezét. A dermesztően hideg levegőben
szinte forró volt a keze.
- Lásd el a baját! - mondta.
Sír belépett a körbe, és kihúzta a kardját.
Celaena kiegyenesedett, és kihúzta a kezét Chaol szorításából. Gyorsan
meghajolt a király, majd az ellenfele előtt.
Sír szemébe nézett, és elmosolyodott. Laza, rogyasztott küzdőállást vett
fel, és két kézbe fogta a botot.
Nem is tudod elképzelni, hogy milyen nagy fába vágtad a fejszédet, barátocskám.

AHOGY ARRA SZÁMÍTOTT, Sír egyből támadásba lendült. A kardjával
hatalmas csapást akart mérni a rúd közepére. Azt hitte, hogy el törheti a
fegyvert.
Celaena azonban félreperdült. Miközben az ellenfele vágása csupán a
levegőt kaszabolta, a vívóbot vége telibe találta Sír gerincét. A fickó
megtántorodott ugyan, de talpon maradt. Könnyedén, fél lábon pördült
meg, és azonnal a lány felé vetette magát.
Celaena ezúttal nem ugrott félre. Úgy tartotta a botját, hogy az ellenfele
vágása a fegyver alsó harmadára zúduljon. A penge belemart a fába.
Celaena gyorsan előbbre lépett, és hagyta, hogy a támadójától kapott
lendület ereje meglódítsa a bot másik végét. A farúd telibe kapta Sír arcát.
Celaena a botot markolva érezte, hogy betörte az ellenfele orrát. A keze
alatt megremegett a fegyver. Hát raszökkent, mielőtt Sírnak lehetősége lett
volna az ellentámadásra. A fickó orrából dőlt a vér.
- Mocskos szuka! - sziszegte a bérgyilkos, és meglendítette a kardját.


Celaena erősen tartotta a botot. A penge belehasított a fa anyagába. A
rúd felzengett, de kitartott.
Két kézzel hatalmasat taszított a másikon. Utána már csak meg kellett
pördülnie. A bot vasalt vége oldalról találta el az ellenfele fejét. Sír
megtántorodott, de nem esett el. Letörölte a vért az orráról. Hangosan
zihált, és a szeme valósággal villámokat szórt. Himlőhelyes arca
kegyetlenül eltorzult. Támadásba lendült. Egyetlen hatalmas lendülettel
keresztül akarta döfni a lány szívét. Túlságosan is szilaj módon támadott
ahhoz, hogy irányt változtathasson.
A lány leguggolt. Amikor a penge elsüvített a feje fölött, a bottal
lecsapott támadója lábára. A bérgyilkos még csak fel sem tudott kiáltani,
amikor elkaszálta a lábát. Nem maradt ideje arra sem, hogy fel- emelje a
fegyverét. Celaena már ott térdelt a mellén, és a bot vasalt végét a torkába
nyomta. Közelebb hajolt, és a legyőzött fülébe suttogta:
- Celaena Sardothiennek hívnak - sziszegte a legyőzöttnek. -
Persze, cseppet sem számít, hogy mi a nevem. Lehet Celaena vagy Lillian,
vagy akár szuka is, mert így is, úgy is le tudlak győzni! Nem számít, hogy
minek neveztél.
Elmosolyodott, és lassan felállt. Sír döbbenten bámult felfelé. Az
orrából szivárgó vér végigfolyt az arcán. A győztes elővett egy zseb-
kendőt a zsebéből, és a mellére ejtette.
- Megtarthatod - mondta, majd elindult a tér széle felé.
Mihelyt átlépett a krétával húzott vonal felett, Chaol máris ott
volt mellette.
- Milyen sokáig tartott? — kérdezte a testőrtől. Látta, hogy
Nehemia valósággal ragyog a boldogságtól. Celaena kissé megemelte a
vívóbotot, hogy így tisztelegjen a barátnőjének.
- Két percig.
Az orgyilkos rávigyorgott a tisztre. Még csak ki sem melegedett.

- Gyorsabb voltam, mint Káin.
- És sokkal drámaibb - biccentett a fiatalember. - Tényleg szükség
volt arra a zsebkendőre?
Celaena az ajkába harapott. Már éppen válaszolni akart, amikor a király
felállt, a nézők pedig elcsendesedtek.
- Bort a győzteseknek! - parancsolta. Káin eddig oldalt állt. Most
odajött a király asztala elé. Celaena Chaol mellett maradt.
Az uralkodó intésére Kaltain engedelmesen felkapta az ezüsttál cát, rajta
a két kupával. Az egyiket odaadta Káinnak, majd odasietett Celaenához. A
lány átvette a másik kupát. A kisasszony ekkor megállt a király asztala előtt.
- Jó szándékunk jeléül, és hogy kifejezzük tiszteletünket a hatal mas
istenség iránt... - kezdte el kántálni drámai hangon. Celaena legszívesebben
megütötte volna a némbert -... legyen ez a kupa ál dozat, melyet az anyának
mutattok be. Annak, aki a világra hozott valamennyiünket. Igyatok, és ő
majd megáld benneteket! Új erőre kaptok kegyéből.
Ki írta ezt az ostoba szöveget? Kaltain meghajolt a két párbajozó előtt.
Celaena pedig az ajkához emelte a kupát. Amikor észrevette, hogy a király
rámosolyog, kis híján összerezzent. Kaltain elvette az üres kupát. Utána
Káin elé lépett, pukedlizett, elvette az ő edényét is, és elsietett.
Győzni kell. Győzni. Győzni. Gyorsan el kell intéznem.
- Készüljetek a küzdelemre! — parancsolta a király. - A jelzésemre
kezditek.
Celaena Chaol felé fordult. Hát egyetlen percig sem pihenhet a két
összecsapás között? Még Dorian is kérdő tekintettel nézett az apjára. A
király azonban nem volt hajlandó tudomást venni fia néma kéréséről.

Káin előhúzta a fegyverét. Komor mosoly jelent meg az arcán, amikor a
küzdőtér közepén, enyhén meggörnyedve, védekező testtartást vett fel.
Celaena legszívesebben káromkodott volna, ám ekkor Chaol
megérintette a vállát. A férfi szemében olyan mély érzelem ragyogott, amit
védence nem tudott hová tenni. A kapitány arcából áradó erő lenyűgöző
volt. Milyen jóképű ez a fickó!
— Nehogy veszítsél nekem! - suttogta Chaol olyan halkan, hogy
csak Celaena hallhatta. — Semmi kedvem hozzá, hogy visszakísérjelek a
messzi Távolvégbe.
A lány szeme mintha könnybe lábadt volna. A világ kezdett kissé
elködösülni, miközben a kapitány arrébb lépett. Chaol büszkén felszegte a
fejét. Nem törődött királya izzó pillantásával.
Káin lassan közeledett. Széles pengéjű kardján megcsillant a fény.
Celaena vett egy mély lélegzetet, aztán átlépett a fehér vonal fölött.
Erilea meghódítója magasba emelte mind a két kezét.
- Kezdjétek! - bömbölte, a lány pedig megrázta a fejét, mert va-
lamiért minden elmosódottá vált körülötte. Pislogva készült az ösz-
szecsapásra. Úgy tartotta a botot, mi ntha kard lett volna. Káin lassan
elkezdett körözni körülötte. A vállán megfeszültek a félelmetes izmok. A
látványtól enyhe rosszullét fogta el Celaenát. Valamiért még mindig nem
tisztult ki a látása. Összeszorította a fogát, és pislogni kezdett. A saját
erejét kell majd felhasználnia a fickó ellen.
Káin elképzelhetetlenül gyorsan támadott. Sikerült úgy félreütnie a
pengét, hogy a kard lapjával érte a botot, így az éle nem vágott bele a fába.
Celaena hátraugrott, miközben a fegyvere szinte felnyögött.
A következő csapás olyan gyorsan jött, hogy már csak a penge élét
tudta félreütni. Az éles fém mélyen belehasított a rúdba. A lány

karja belesajdult a csapás erejébe. Mielőtt azonban visszanyerhette volna az
egyensúlyát, Káin már ki is tépte a kardot a vívóbotból, és újra támadott.
Celaena újra csak hátrafelé tudott menekülni. A vágást a bot vasalt végével
hárította. Úgy érezte, mintha az ereiben lelassult és besűrűsödött volna a
vére. Zúgni kezdett a feje. Csak nem beteg? A rosszulléte nem akart
enyhülni.
Felnyögött, majd minden erejét és ügyességét összeszedve gyor san
elmozdult oldalra. Ha tényleg beteg, akkor a lehető leghamarabb be kell
fejeznie az összecsapást. Semmi értelme sem lett volna az ügyességével
hencegni. Főleg nem akkor, ha a könyv nem tévedett, és Káin magába szívta
a halott bajnokjelöltek minden erejét.
Most már ő támadott. Könnyedén előreugrott. Káin azonban egy gyors
mozdulattal félresöpörte maga elől az arcára zúduló botot. A kemény fa
megcsikordult a pengén. Szilánkok repültek a szélbe.
A dübörgés majdnem megsüketítette a lányt. Elviselhetetlennek érezte az
acélnak csapódó fa hangját. Miért lassult le annyira minden?
Újra támadott. Minden gyorsaságát és erejét latba vetette. Egyre nagyobb
erővel sújtott az ellenfelére. Káin röhögni kezdett, Celaena pedig
legszívesebben sikoltozott volna dühében. Többször is egész közel járt
ahhoz, hogy leterítse az ellenfelét. De hiába mozdította a lábát, hogy
elgáncsolja, hiába állt már egész közel a győzelemhez, vagy elrontotta a
támadást, vagy pedig a hegylakó táncolt úgy arrébb, mintha egész idő alatt
pontosan tisztában lett volna vele, hogy mire készül az ell enfele. Az
orgyilkos most már kezdett tényleg dühbe gurulni. Feltámadt benne a
gyanú, hogy a hegyi ember csupán játszadozik vele. Mintha egy olyan tréfa
áldozata lett volna, amit Celaena egyszerűen nem tudott felfogni.
A következő villámgyors döféssel a férfi védtelen torkát akarta bezúzni.
Káin azonban hárította a döfést. Celaena megpördült, és

biztosra vette, hogy alacsony ütése telibe találja az ellenfél gyomrát. Káin
újra kivédte.
- Gyengélkedünk kicsikét? - kérdezte gúnyosan a hatalmas termetű
harcos. Hatalmas hófehér fogai valósággal ragyogtak. - Talán nem
kellene visszatartanod a benned levő...
PUFFF!
Az orgyilkos elvigyorodott, amikor a vívóbot telibe találta a hegy-
lakó oldalát. Káin meggörnyedt. Celaena villámgyorsan meglendítette a
lábát, és elsöpörte a férfi lábszárát. Káin hanyatt zuhant. Az orgyilkos
magasba emelte a botot, hogy megadja neki a kegyelemdöfést. Ekkor
azonban olyan erős rosszullét tört rá, hogy az izmai valósággal
elernyedtek. Semmi erő sem maradt benne.
Káin laza mozdulattal hárította a csapást. Miközben feltápászkodott,
Celaena elhátrált. Ekkor hallotta meg a nevetést. Egy nő halk,
könyörtelen kacagását. Kaltain. Az orgyilkos kis híján összeesett.
Összeszedte magát, és gyors pillantást vetett a nemeshölgyre. Az
asztalon megcsillant a két kupa. Nem volt nehéz megértenie, hogy az
előbb nem csupán bort, de vérlátófüvet is kapott. Pontosan azt a mérget,
amit a vizsgájuk során nem tudott felismerni. Ez a szer szerencsés
esetben is rémlátomásokat és szédülést okozott. Rossz esetben pedig...
Alig bírta megtartani a botját. Káin támadásba lendült. Iszonyú
nehézségek árán sikerült csak kivédenie a csapásait, még arra is alig volt
ereje, hogy felemelje a fegyverét. Mennyi vérlátófűvel itathatták meg? A
vívóbot hangos recsegéssel repedezni kezdett. Hajszálrepedések jelentek
meg az oldalán. Nem lehetett halálos adag, mert akkor már nem élne.
Pontosan annyit kaphatott, amitől rosszul lesz, de nem olyan sokat, hogy
egyértelművé váljon a mérgezés. Képtelen volt összpontosítani. A teste
tűzforróvá vált, miközben remegett

a hidegtől. Káin szinte már az égig magasodott. Akkora volt, mint egy hegy.
Iszonyú erő volt a csapásaiban... Az óriáshoz képest Chaol csak egy
kisgyereknek tűnt.
- Máris elfáradtál? - gúnyolódott a hegylakó. - Milyen kár, hogy a
kiskutya teljesen feleslegesen ugatott olyan sokat.
Káin tudta. Tudta, hogy megmérgezték. A lány vicsorogni kezdett, és
ellentámadást indított. Ellenfele azonban félrelépett, Celaena sze me pedig
tágra nyílt, mert a botja csupán a semmit szelte át. A puszta levegőbe mart,
amíg...
A hatalmas ököl telibe találta a gerincét. Celaena tehetetlenül bá multa,
ahogy a földet borító csempék felemelkednek, és a feje irányába rohannak.
Arccal előre a földre zuhant.
- Szánalmas vagy - mennydörögte Káin. A lány megpróbált kike-
rülni az árnyékából. A hátára fordult, és mint egy pók, megpróbált
távolabbra kerülni. A szája tele volt vérrel. Lehetetlennek tűnt, ami történt.
Még ők sem vetemedhettek ilyen árulásra! - Sír helyében én fel lennék
háborodva, hogy egy ilyen kis ribanc le tudott győzni.
Celaena zihálva kapkodott levegő után. Térde iszonyatosan saj gott,
amikor kapkodva feltápászkodott. Támadásba lendült. Káin azonban nem is
próbált védekezni. Megragadta a lány gallérját, és hatalmasat lökött rajta.
Celaena éppen csak hogy el nem esett. Áll va maradt, és az ellenfelére nézett.
A hegylakó lassan körbesétálta. Játékos köröket írt le a kardjával. A
szeme sötét volt. Pont olyan, mint az átjáró, amelyik a másik vi lágba
vezetett. Csak az időt húzta. Halogatta az elkerülhetetlent. A ragadozó
játszik így az áldozatával, mielőtt felfalná. Látszott raj ta, hogy menyire
élvezi a helyzetet.
Celaena tudta, hogy még azelőtt győznie kell, hogy rátörnének a
rémlátomások. Iszonyatos rémképekre számított. A látnokok a régi

időkben vérlátófüvet használtak, ha látni akarták a túlsó világok
szellemeit. Gyors mozdulattal előrelendítette a botot. Acél mart a fába.
És a vívóbot kettétört.
A vassal borított vége messzire repült. Át az udvar túlsó felébe
Celaena kezében csupán egy haszontalan fadarab maradt. Káin fekete
szemének pillantása egy pillanatra találkozott a lány tekintetével, aztán
a másik keze meglendült, és telibe találta a vállát.
Az orgyilkos először a reccsenést hallotta, és csak utána tört rá a
fájdalom. Celaena felsikoltott és térdre rogyott, amikor a válla kifordult
a helyéből. Káin sarka telibe találta. A lány valósággal elrepült. Olyan
erővel vágódott a földnek, hogy a válla visszaugrott a helyére. Az újabb
fájdalom elvakította. Már nem működött a szeme. Hol látta a
környezetét, hol meg nem. És minden rettentően lelassult.
Káin megragadta Celaena zubbonyát, hogy talpra rántsa. Áldozata
ellökte magát, és visszazuhant a földre. Hangos csattanással vágódott
be a kőre.
Felemelte a bal kezében tartott törött fadarabot. Káin vigyorogva
lihegett. Közelebb lépett a legyőzötthöz.


Dorian valósággal vicsorgott. Valami itt nagyon nem volt rendben. Erre
már a végső párbaj első pillanatától kezdve felfigyelt. A herceget abban
a pillanatban verte ki a jeges veríték, amikor a lány kiüthette volna az
ellenfelét, de elszalasztotta az alkalmat. Mostanra viszont...
Tehetetlen dühvel nézte, ahogy Káin szétrúgta Celaena vállát. Kis-
híján elhányta magát, amikor a vadember felemelte a lányt, majd az


visszahullott a földre. Celaena egész idő alatt a szemét dörgölte, és
izzadság ragyogott a homlokán. Mi lehet a baja?
Dorian tudta, most kell közbelépnie. Félbe kell szakí tania a párbajt.
Holnap majd megismétlik. Celaena magához tér, és kard lesz nála. Chaol
hördülését meghallva a herceg kis híján felüvöltött. A lány megpróbált
felállni, de összeesett. Káin csak szórakozott vele. Nem csupán a testét
zúzta darabokra, de a lelkét is... Ez így nem mehet tovább.
A hegylakó kardja meglendült. Celaena hátravetette magát. Nem volt
elég gyors. Felsikoltott, amikor a kard hegye belemart a combjába.
Felhasította a ruhát, és alatta a húst. Vér öntötte el a nadrágja szárát.
Ennek ellenére ismét talpra állt. Az arcán elszánt düh lát szott.
Dorian segíteni akart. De mi van akkor, ha a közbelépése mi att Káint
tekintik győztesnek? Így azután egyre növekvő kétségbeeséssel dermedt
némaságba burkolódzott. Káin ökle telibe találta a lány ál lát.
Celaena úgy esett össze, mint egy rongybaba.


Chaol érezte, hogy valami megpattant a belsejében, amikor Celaena
felemelte véres arcát, és Káin szemébe nézett.
- Ennél azért többre számítottam - gúnyolódott az óriás, mi kor a lány
nagy nehezen feltérdelt. A kezében még mindig ott szorította azt a
tehetetlen fadarabot. Összeszorított foggal zihált. Vér szivárgott az ajkából.
Káin alaposan szemügyre vette áldozata arcát. Mintha valamilyen
hangokra figyelt volna. Hangokra, melyeket Chaol nem hallhatott. - Mit
szólna ehhez az apád?


Celaena arckifejezése félelemről és zavarodottságról árulkodott.
- Fogd be a szádat! — kiáltotta, ám a hangja remegett. Bizonyára
nagyon fájtak a sebei.
Káin mozdulatlanul nézett a szemébe. Még szélesebben vigyorgott.
- Ott van ám minden - jelentette ki. - Hiába próbáltad meg el-
temetni az egészet. Világosan és tisztán látom.
Mégis miről beszélhet? A hegylakó felemelte a kardját, és az ujját
belemártotta a pengén csorgó vérbe. Celaena vérébe. Chaol megremegett,
de uralkodott undorán és dühén.
Káin harsányan felröhögött.
- Milyen érzés volt felébredni a halott szüleid között? Milyen volt
rájönni, hogy a vérükben fekszel?
- Fogd be a szádat! - sikoltotta újra a lány. Szabad keze karom-
ként mart a földbe. Az arcát eltorzította a düh és a szenvedés. Mintha csak
Káin valamilyen mély, lüktető sebet piszkált volna meg.
- Az anyád nagyon csinos, fiatal asszonyka volt, igaz? - kérdezte
az óriás.
- Hallgass! - üvöltötte Celaena. Megpróbált felállni, de a sérült lába
miatt újra és újra visszazuhant. Alig kapott levegőt. Hogyan tudhatott
Káin ilyen sokat Celaena múltjáról? Chaol szíve majdnem kiugrott a
melléből, de akkor sem tehetett semmit a lány érdekében.
Az orgyilkos artikulálatlanul felsikoltott. Üvöltése valósággal be -
lemetszett a dermesztő szélbe. Sikerült feltápászkodnia. A düh elsöpörte a
fájdalmat. A kezében tartott csonkkal indított támadást.
- Ügyes - lihegte Káin. Olyan kemény csapással sodorta félre a
csonkot, hogy a penge belesüllyedt a fába. - De nem elég ügyes.
Bal kézzel megtaszította a lányt. Áldozata egy lépéssel hátrébb
tántorodott. A katona magasba rántotta a lábát, és oldalba rúgta. Celaena
újra elrepült.

Chaol még sosem látott ilyen iszonyatos erejű rúgást. A lány nem
egyszerűen bevágódott a talajba, de megpördült, és tehetetlenül to-
vábbgurult. Újra és újra, míg neki nem csapódott az óratoronynak. Először
a feje vágódott a fekete kőbe. A kapitány majdnem felüvöltött. Ugrani
akart volna. Ehelyett tehetetlenül bámulta, ahogy Káin valósággal
széttrancsírozza a lányt. Hogy a pokolba történhetett ez? Mi romlott el?
Az orgyilkos remegve feltérdelt. Egyik kezét az oldalára szorí totta.
Másikban viszont még mindig ott markolta Nehemia botját. Így
kapaszkodik a túlélő a viharos tengerben a magányos szikladarabba.


Celaena érezte a saját vére illatát, amikor Káin újra megragadta, és maga
után vonszolta az udvaron. Nem próbált meg ellenállni neki. A
hegylakónak- eddig már tucatnyi alkalma lett volna rá, hogy a kardja
hegyét a szívéhez érintse. Már nem párbajoztak. A lányt nyil vánosan
kivégezték. Senki nem próbált meg beavatkozni. De hiszen megmérgezték!
Annyira igazságtalan volt, ami történt. Megremegett a napfény. Celaena
dobálni kezdte magát Káin szorításában, bár ettől iszonyatos fájdalom
hasított a testébe.
Suttogó, vihogó, túlvilági hangok vették körül. A nevén szólítot ták.
Csakhogy ez a név nem az volt, amit most viselt. Hanem egy másik. Egy
veszélyes név... Az égre nézett, de csak Káin állát látta, ahogy a hegylakó
talpra rántotta, megragadta a tarkóját, és az arcát teljes erővel a
dermesztően hideg, sima kőhöz csapta. Beburkol ta a jól ismert sötétség. A
koponyája majdnem szilánkokra hasadt. Cel aena sikoltása azonban
elhallgatott, mert a sötétben kinyitotta


a szemét, és észrevette hogy valaki közeledik felé. Valaki állt előtte. Egy
halott.
A férfit sápadt, rohadó bőr borította. Szeme vörösen lángolt. Lassú,
rángatózó mozdulattal felemelte a kezét, és a lányra mutatott. Hatalmas,
tűhegyes fogakkal volt tele a szája. Olyan hosszúra nőttek, hogy csak
vicsorogni tudott.
Hova tűnt a palota? Alighanem ez már egy rémlátomás. Fény villant,
ahogy hátrarántották. Tehetetlenül bámulta Káint. Hatalmas taszítást
érzett. A küzdőtér szélén, a vonal közelében zuhant a földre.
Árnyék takarta el a Napot. Mindennek vége. Most meg fog hal ni.
Meghal, vagy veszít, és visszaküldik Távolvégbe. Mindennek vége. Vége.
Két fekete csizmát pillantott meg. Két térdet, és valaki már ott feküdt a
földön, a vonal külső oldalán.
- Kelj fel! - suttogta Chaol. A lány képtelen volt felemelni a fejét,
hogy az ifjú arcába nézzen. Vége volt, mindennek vége.
Káin hangosan felkacagott. A fekvő lány minden csontjában érezte a
dübörgő léptek remegését, ahogy az óriás diadalmasan körbesétált a
küzdőtéren.
- Csak ennyire vagy képes? - harsogta a katona diadalittasan.
Celaena megremegett. A világ ködbe burkolódzott, majd elnyelte a
sötétség és a sok hang.
- Kelj fel!- ismételte meg Chaol, ezúttal már hangosabban. A se-
besült azonban képtelen volt megmozdulni. Némán bámulta a küzdőtér
határát jelölő fehér vonalat.
Káin olyan dolgokról beszélt, amelyekről egészen egyszerűen nem
tudhatott. Ezeket az áldozata szemében látta meg. Ha pedig tudott Celaena
múltjáról... A lány nyüszíteni kezdett. Gyűlölte magát a gyengeségéért.
Gyűlölte a könnyeket, melyek végigfolytak az

arcán. Könnycseppek gördültek végig az orra gerincén, és lecsöpögtek a
földre. Minden véget ért.
- Celaena! - mondta Chaol lágyan. Halk, susogó hang hallatszott. A
fiatalember tenyere végigsimította a kockaköveket. Az ujja hegye
hajszálnyival a fehér vonal előtt állt meg.
- Celaena! - suttogta. A hangjában kín... és remény érződött. Az
áldozatnak már csak ennyi maradt. Az ifjú kinyújtott keze, a re mény ígérete
és az, hogy a vonal túlsó oldalán valami jobbra számít hat.
Lassan megmozdult. A fájdalomtól szikrák táncoltak a szeme előtt, de
megmozdította a kezét. Ujjának hegye majdnem megérintette a vastag
krétavonalat. Ott kővé dermedt. Csupán a széles, fehér sáv választotta el
kettőjüket.
Végre felemelte a fejét, és Chaol szemébe nézett. Az ifjú szeme ezüstösen
csillogott.
- Kelj fel!
Csak ennyit mondott. És ebben a pillanatban már csak egyes- egyedül a
kapitány arca számított. Celaena megmoccant, és nem tudta visszatartani a
zokogást, amikor rázúdult a fájdalom. Visszazuhant a kőre. Ennek ellenére
nem vette le tekintetét a barna szempárról. Chaol összeszorította az ajkát,
majd halkan újra megszólalt:
- Kelj fel! — suttogta.
Az orgyilkos elhúzta a karját a határvonaltól. Tenyerét a fagyott talajnak
feszítette. Továbbra is Chaol arcát bámulta, miközben a másik kezét maga
alá húzta. Összeszorította a fogát, hogy ne si koltson fel, mikor felemelkedik.
Iszonyatos erővel tört rá a szenvedés. Maga alá húzta az épen maradt lábát.
Már éppen felállt volna, amikor megérezte Káin lépteinek a dobogását.
Chaol szeme tágra nyílt.

A világ megpördült. Fekete és kék füst borított be mindent, ahogy Káin
ismét felemelte a lányt. Arccal újra nekicsapta az óratorony falának.
Celaena feje nekivágódott a kőnek. Amikor kinyitotta a szemét, a világ
kifordult magából. Mindent elnyelt a sötétség. Valahol mélyen nagyon is
tisztában volt vele, hogy nem csupán egy látomás gyötri. Amit lát, akit lát,
az valóban létezik a világokat elválasztó határ túloldalán. A mérgező
kábítószer felnyitotta a szemét, így átlátott a fátylon.
Ketten várták a túloldalon. A másodiknak szárnyai voltak. Vigyorogni
kezdett. Úgy vigyorgott, mint a... Celaenának még üvölteni sem maradt
ideje, mert a szörnyeteg a magasba vetette magát. Csapása a földre
terítette a lányt. A karma a húsába vágott. Celaena tehetetlenül
rúgkapálózott. Hova tűnt a világ? Hova került?
A szörnyetegek egyre többen voltak. Újak és újak bukkantak elő. A
halottak, a démonok, a szörnyszülöttek mind őt akarták. A nevén
szólították. Soknak szárnya volt. Akinek meg nem, azt a többiek a karmaik
között hozták.
Mind lecsaptak, ahogy átrepültek fölötte. Körmük a lány húsába vágott.
Magukkal fogják vinni a saját birodalmukba. A torony valójában egy
szélesre tárt átjáró. Meg fogják zabálni. Celaena még sohasem érzett ilyen
iszonyatos, elsöprő erejű félelmet. Megpróbálta eltakarni a fejét, amikor
rázúdult a sok szörnyűség. Tehetetlenül rugdalózott. Hova tűnt a világ?
Milyen sok mérget itattak vele? Meg fog halni. Szabadság vagy halál. A vére
valósággal forrt a ma- kacs dühtől. Meglendítette az egyik kezét, és telibe
találta az izzó szemű árnyarcot. A rémlátomás szertefoszlott. A résen át
megpillantotta Káin ábrázatát. Sütött a nap. Ez volt a valóság. Mennyi
ideje maradhatott, mielőtt ismét elsodorná a méreggel teli látomások ára -
data?

Ellenfele megpróbálta megragadni Celaena torkát. Celaena hátravetette
magát. Káin csupán az amulettet tudta megfogni. Hangos csattanás
hallatszott, amikor Elena Szemét letépték a nyakából.
Eltűnt a napfény. A vérlátófű újra lecsapott a lány elméjére. Celaena
farkasszemet nézett a holtak seregével. Káin árnyalakja a magasba emelte a
karját. A földre dobta az amulettet.
A holtak támadásba lendültek.
Dorian szeme tágra nyílt a borzalomtól, amint Celaena a földön fekve
rángatózott. Olyan dolgokkal hadakozott, amit csak ő láthatott. Mi történik
itt? Csak nem a borban volt valami? És az sem volt teljesen rendjén, ahogy
Káin ott várakozott. Állt és vigyorgott. Volt ott valami... Tényleg volt ott
valami, amit csak azok ketten láthattak.
Celaena sikoltozni kezdett. A herceg soha életében nem hallott még
ilyen rettenetes hangot.
- Most már állítsd le! - kiáltotta oda Chaolnak. A barátja azonban
magatehetetlenül bámulta a vergődő orgyilkost. Az arca sápadt volt, mint
a halál.
A lány a semmit rugdalta és csapkodta. Káin vigyorogva leguggolt
mellé. Mindent beborított az áldozat vére. A szörnyűség addig, nem ér
véget, amíg a király nem mond valamit, vagy Káin nem üti le az ellenfelét.
Vagy nem tesz vele valami még szörnyűbbet. A herceg nagyon is tisztában
volt vele, hogy a lányt bármelyik pillanat ban kizárhatják a küzdelemből. A
legkisebb szabálytalanság miatt is. Még azért is, ha szól, hogy esetleg
belekevertek valamit a borába.

A megkínzott alak megpróbált elaraszolni Káin közeléből. Vére és nyála
tócsába gyűlt a földön.
Valaki megállt Dorian mellett. Meghallotta Nehemia hörgő légzését. A nő
valamit mondott az anyanyelvén, és utána odalépett a küzdőtér peremére. Bő
ujjú ruhája eltakarta a kezét. Az ujjai azonban szünet nélkül mozogtak.
Különös jeleket rajzolt a levegőbe.
Káin odalépett Celaena mellé. A lány holtsápadt arcát vér borí totta.
Feltérdelt, és tágra meredt szemmel bámult valamit. Talán a köveket, talán
mindenkit, de az is előfordulhatott, hogy valamit a valóság határán túl.
Káinra várt. Arra várt, hogy...
Megölje.


Celaena hörögve kapkodott levegő után. A jeges kövön térdelt. Nem talált
kiutat a rémlátomásokból. Nem térhetett vissza a valóságba. Körbefogták a
halottak. Egyelőre még vártak. Káin helyén hatal mas árnyalak magasodott.
Az arcából egyedül csak az izzó szeme látszott. Mintha csak bő ruhát viselt
volna. Sötétség és árnyak hul lámzottak Káin körül.
Celaena nemsokára meghal.
Fény és sötétség. Élet és halál. Hol az én helyem?
A gondolat villámként vágott a tehetetlen áldozatba. Megrázkódott, és
kétségbeesetten tapogatózva keresett valamilyen fegyvert. Bármit, amivel
harcolhat. Nem fog így elpusztulni. Megkeresi a ki utat. Megkeresi, és életben
marad. Nem fogok félni. Távolvégen minden áldott reggel ezt suttogta magának.
Mennyit érnek vajon most ugyanezek a szavak?


Egy démon lépett oda hozzá. Celaena üvölteni kezdett. Nem ré-
mületének vagy kétségbeesésének adott hangot. Inkább könyörgött
Segítségért rimánkodott.
A démon hátrahőkölt. Mintha megdöbbentette volna a lány sikolya.
Káin intésére azonban ismét mozgásba lendült.
És ekkor valami váratlan dolog történt.
Ajtók, ajtók, ajtók tűntek fel mindenütt. Azonnal kinyíltak. Fá -
ból, vasból, levegőből és mágiából készült ajtók.
Egy másik világból Elena vágtatott ide. Aranyfényben ragyogott. Az
ősi idők királynőjének haja üstökösként suhant a sötétben. Vil -
lámcsapásként zúdult Erileára.
Káin vihogni kezdett, amikor közelebb lépett a hörgő orgyilkos- hoz.
Felemelte a kardját, és célba vette áldozata mellét.
Elena valósággal félresöpörte maga elől a halottak sorát.
Káin lesújtott.
Olyan erejű szél csapott a hegylakóra, hogy az óriás egyszerűen
hanyatt zuhant. A kardja messzire repült az udvaron. Celaena a sötét,
iszonyattal teli világ foglyaként viszont úgy látta, hogy a múlt királynője
rátámadt Káinra. Leverte a lábáról a hegylakót, mielőtt megindult volna
a halottak ellentámadása. Elkéstek vele.
Az orgyilkos körül arany ragyogás tört a magasba. Mintha csak egy
fal vette volna körül. A rémségek hátratántorodtak.
A párviadal nézői korábban még sohasem éltek át ilyen iszonyatos
szélvihart. Eltakarták arcukat, hogy védjék magukat az elemek
tombolásától.
A démonok üvölteni kezdtek, és ismét előretörtek. Meglendült egy
kard, és az egyik szörnyeteg összeesett. Fekete vér csöpögött a pen-
géről. Elena királynő ajkán könyörtelen mosoly ragyogott, miközben a
magasba emelte a fegyverét. Kihívás volt ez a javából. Vajon

melyik szörnyeteg próbál meg átjutni rajta? Ki mer szembeszállni a
haragjával?
Celaena már alig látott. Az Elena fején ragyogó korona, a királynő
ezüstpáncélzata azonban világítótoronyként tündöklött a sötétben.
A démonok hangosan sivalkodtak. Elena maga elé nyújtotta a kezét. A
tenyeréből arany ragyogás támadt. Fal emelkedett az ellenség előtt. A
királynő odarohant Celaenához, és megsimogatta az arcát.
- Nem védhetlek meg - suttogta. A bőre valósággal izzott. Más volt
most az arca, mint a sírkamrában. A vonásai élesebbek, keskenyebbek,
sokkal gyönyörűbbek voltak. Jobban látszott rajta tündér származása. - Nem
ruházhatom át rád az erőmet.
Az ujja végigsimított Celaena homlokán.
- A mérget azonban eltüntethetem a testedből.
Messze mögöttük Káin nagy nehezen talpra állt. A szélrózsa minden
irányából fagyos levegő zúdult rá. Mozdulni sem tudott.
A szél belekapott a vívóbot vasalt végű csonkjába is. A fekvő lány felé
görgette. Végül hangos zörgéssel alig néhány lépésnyi távolságra állt meg
tőle.
Elena az orgyilkos homlokára szorította a tenyerét.
- Vedd hát fel! — mondta a királynő. Celaena lassan a bot vége felé
nyúlt. Hol a napfényben fürdő udvart, hol pedig a végtelen sötétséget látta.
Amikor megmoccantotta a vállát, össze kellett szorí tania a fogát a perzselő
fájdalomtól. Végre megérezte a faragott bot hűvös érintését. Sajgó ujjaival
megragadta.
- Ha eltűnik a méreg, többé már nem fogsz látni. Nem látod majd a
démonokat sem — folytatta a királynő, és ujjával rajzolt valamit a lány
homlokára.
Káin közben magához vette a kardját. A királyra nézett. Az öregember
bólintott.

Elena két kezébe vette Celaena arcát.
- Nem kell félned.
Az aranyló fény falán túl a halottak sikoltoztak, és Celaena nevét
nyöszörögték. Káin azonban úgy lépett keresztül az akadályon, mintha
az ott sem lett volna. A fal szilánkokra hullott. Az óriás magával hozta a
benne lakozó sötét árnyalakot is.
- Nevetséges szemfényvesztés, fenség! - mondta Elenának. - Ne-
vetséges szemfényvesztés.
Elena azonnal felpattant. Elállta Káin útját. A férfi alakja meg-
remegett. Árnyak táncoltak a testében. A szeme parázsként izzott.
Celaenát bámulta, amikor megszólalt:
- Nem magatoktól jöttetek ide. Egyikőtök sem. Mindannyian egy
befejezetlen játszma részesei vagytok.
A halottak felé intett.
- Ezt a barátaimtól tudom.
- Távozz innen! — kiáltotta Elena, és az ujjával egy jelet rajzolt a
levegőbe. Két kezéből vakító, kék ragyogás tört elő.
Káin felüvöltött, amikor a fénysugár telibe találta. Árnyékteste
cafatokra szakadt. A kavargás semmivé foszlott. A halottak és az
elátkozottak hömpölygő tömege azonban még mindig ott volt. Akárcsak
Elena. A szörnyszülöttek támadásba lendültek. A királynő arany pajzsa
csapásaival azonban visszaverte őket. Összeszorított foggal lihegett. A
következő pillanatban letérdelt Celaena mellé, és megragadta a vállát.
- Már majdnem elmúlt a méreg hatása - kiáltotta a királynő. A
világ már nem volt annyira sötét. Néhány résen keresztül besütött a
napfény.
Celaena némán bólintott. A halálos rémület helyét átvette a fáj -
dalom. Újra érezte a tél hidegét. A lábát mardosó fájdalmat, és azt,

hogy szinte az egész testét elborította saját vérének ragadós melege. Miért
volt itt Elena? Mit csinált Nehemia a küzdőtér szélén? Miért rajzolt olyan
furcsa jeleket a kezével?
- Talpra! - parancsolta a királynő. Elena kezdett áttetszővé vál ni.
Elengedte Celaena arcát, és az égbolt fehér fénnyel ragyogott fel. A lány
testéből eltűnt a méreg.
Káin immár csak hús-vér ember volt. Elindult az összegörnyedt orgyilkos
felé.
Fájdalom, kín, szenvedés. Lángolt a lába, a feje, a válla, a karja és a
bordái...
- Talpra!- suttogta újra Elena, aztán eltűnt. A világ viszont visz-
szatért.
Káin már egészen közel járt. A leghalványabb árnyék sem fogta körbe.
Celaena megemelte kezében a vívóbot hegyes csonkját. Ki tisztult a tekintete.
Remegve és bizonytalanul, de csak felállt.

A jobb lába annyira fájt, hogy nem is tudott ráállni. Összeszorította a
fogát, és felegyenesedett. Kihúzta magát, és szembefordult Káinnal.
A szél végigsimított az orgyilkos arcán. Mintha csak ragyogó
aranyzászló hullámzott volna a háta mögött, úgy lobogott a haja. Nem fogok
félni. A homlokán vakító kék izzással felragyogott egy jel.
- Mi az ott az arcodon? - hördült fel Káin. A király felállt az asztal
mögött. Összevont szemöldökkel bámulta a két ellenfelet. Celaena jól
hallotta, hogy Nehemia levegő után kapkod.
Erősen sajgó, szinte hasznavehetetlen kezével letörölte a szájára tapadt
vért. Káin felmordult, és a lány nyakának magasságában széles ívben
meglendítette a kardját. Le akarta vágni a fejét.
Celaena úgy vetette rá magát, mintha ő maga lett volna Deanna
nyílvesszője.
Káin szeme tágra nyílt a sokktól, mikor a vívóbot szilánkosra tört
csonkja mélyen belefúródott a jobb oldalába. Pontosan oda, ahol Chaol
megmondta, hogy nem szokta védeni.

Celaena kezét elöntötte a vért, ahogy visszarántotta a farudat. A
hegylakó megtántorodott, hátralépett, és a sebre szorította a kezét.
Áldozata elfeledkezett a fájdalomról. Elfelejtette a félelmét és a
zsarnokot, aki komor tekintettel bámulta az orgyilkos homlokán ragyogó
jelet. Hátraszökkent, és lecsapott a vívóbot csonkjával. A szilánkos végű
farúd felhasította Káin karját. Átvágta az izmot és az inakat. Az óriás
meglendítette a másik karját. Celaena azonban könnyedén elmozdult az
ökölcsapás elől, és megsebezte ezt a végtagját is.
A hegylakó előrevetette magát. Nem ütközött ellenállásba, mert a lány
ellépett előle. Káin a földre zuhant. Celaena a tarkójára taposott, és
lenyomta. Amikor Káin felemelte a fejét, a vívóbot hegyes csonkja enyhén a
torkába nyomódott.
- Ha megmoccansz, a földhöz szegezem a nyakadat - szólalt meg nagy
nehezen a lány.
Káin mozdulatlanná dermedt. Celaena meg mert volna esküdni rá, hogy
a férfi szeme egy pillanatig úgy izzott, mint a tűz parazsa. Arra gondolt,
hogy itt és most akár meg is ölhetné. Akkor Káin magával vinné a titkait a
sírba. Mindent, amit a lányról tudott, meg a szüleiről, a rémjelekről és a
bennük lakozó erőről. Ha a király bármit is megtudna minderről... Az
orgyilkos keze erősen remegett. Vissza kellett fognia magát, hogy ne
nyársalja fel kínzóját. Celaena végül összevert arcát a király felé fordította.
Az uralkodói tanács tagjai idegesen tapsolni kezdtek. Úgy tűnt, hogy
egyikőjük sem látta a túlvilági j elenéseket. Nem vették észre a tomboló
szélben táncoló árnyakat. A király tetőtől talpig végigmérte az orgyilkost.
Celaena minden önuralmát összeszedve mozdulatlanul, dacosan állt. Ez
volt a döntő pillanat. Úgy érezte, mint ha minden szívdobbanásnyi idő egy
újabb ökölcsapást mért volna

a gyomrára. A király talán azon töprengett, hogyan tudna vissza-
táncolni? Végül egy örökkévalóságnak tűnő idő után az uralkodó
megszólalt:
- A fiam bajnoka a győztes - vicsorogta. Celaenával megpördült a
világ.
Győzött. Ő győzött. Szabad volt. Vagy legalábbis olyan közel került a
szabadsághoz, amennyire csak lehetett. Először a király baj noka, utána
pedig szabad ember lesz... A felismerés valósággal letagl ózta. Elejtette a
véres fadarabot, és levette a lábát Káin hátáról. Hangosan hörögve arrébb
bicegett. Megmenekült. Elena megmentette. És ráadásul... Ő nyert.
Nehemia pontosan ugyanazon a helyen állt, ahol egészen odáig. Most
halványan elmosolyodott, és...
Egyszerűen összeesett. A testőrei odarohantak hozzá. Celaena is oda
akart sietni, de mintha csak eltűntek volna a lábai. A hideg kőlapokra
zuhant. Dorian eddig megbabonázva bámulta. Felhördült, odarohant a
lányhoz, és térdre rogyott mellette. Újra és újra a nevét suttogta.
Celaena azonban alig hallotta a szavait. Összegömbölyödött, átölelte a
térdét, és az arcát döntötték a forró könnyek. Ő győzött. A fáj dalom sem
tudta útját állni a nevetésnek.


Miközben az orgyilkos halkan nevetett és a fejét a földhöz szorította,
Dorian alaposan szemügyre vette a lányt. A combján végighúzódó hosszú
sebhely még mindig vérzett. Az egyik karja tehetetlenül lógott, az arcát és
mindkét kezét elborították a sebhelyek és a megduzzadt, sötét foltok.
Káin valamivel arrébb ácsorgott. Az arcát


pokoli harag torzította el. Mindkét kezét az oldalára szorította. Ujjai közül
vér szivárgott. Csak szenvedjen.
- Szüksége van egy gyógyítóra! — fordult a herceg az apja felé. A király
néma maradt. Dorian ekkor ráförmedt egy apródra. - Hé, te legény, hozz
ide egy gyógyítót! Fuss, ahogy csak a lábad bírja!
Alig kapott levegőt. Már akkor közbe kellett volna lépnie, ami kor Káin
először megütötte a lányt. Mégis mi a fenéért nem tet t semmit, amikor
nyilvánvalóvá vált, hogy a bajnokát elkábították? Bezzeg a lány... Celaena
biztosan segített volna. Habozás nélkül a herceg pártjára állt volna. Még
Chaol is megpróbált tenni valamit. Volt mersze odatérdelni a fehér vonal
mellé. Vajon ki mérgezhette meg a lányt?
Dorian óvatosan átölelte Celaenát. Kaltain és Perrington felé nézett.
Eközben nem vette észre, hogy az apja Káin szemébe nézett. A katona
előhúzta a tőrét.
Chaol azonban nagyon is látta. Káin keze a magasba lendült, hogy hátba
szúrja a lányt.
A testőrség kapitánya nem gondolkozott. Nem akarta felfogni, hogy mit
is lát. Kettőjük közé vetette magát, és a kardjával egészen egyszerűen
keresztüldöfte az óriás szívét.
A spriccelő vér eláztatta Chaol karját. Bemocskolta az arcát, a ruháját. A
sűrű, sötét folyadékból halál és rothadás bűze áradt. Káin összeesett. A teste
nagyot csattant a kemény kövön.
Megdermedt a világ. A néma csendben Chaol mozdulatlanul fi gyelte a
katona utolsó lélegzetvételét, Káin halálát. Amikor kihunyt az értelem a
halott szemében, Chaol kardja hangos zörgéssel a kőlapokra hullott. Térdre
rogyott az óriás mellett, de nem ért hozzá. Mégis mit tett?
Chaol döbbenten bámult véres kezére. Megölte.

- Chaol! - suttogta Dorian. A karjában Celaena teljesen mozdu-
latlanná vált.
- Mit tettem? - kérdezte a kapitány a barátjától. Az orgyilkos hal -
kan felnyögött, és remegni kezdett.
Két testőr lépett a kapitány mellé, hogy felsegítsék. Chaol még akkor is
csak a tenyerét bámulta, amikor az emberei arrébb támogatták.
Dorian a barátja után bámult. Aztán visszafordult az orgyilkos felé. Az
apja valamiért üvöltözött valakivel. A lány olyan iszonyatosan remegett,
hogy a sebeiből még jobban folyt a vér.
- Nem lett volna szabad megölni... Így most már sohasem fog-
juk... - hörögte nagy nehezen. - Megmentett a királynő. Dorian. ő szívta ki
a mérget belőlem. Ő... Ő.
A fiatalember melléhez szorította az arcát.
- Ő volt az... Ó istenek! Azt sem tudom, hogy mi történt.
Dorian ezzel maga is így volt. Ennek ellenére még jobban magához
szorította a lányt.
A koronaherceg tekintete lassan végigsiklott a királyi tanács tagjain. Az
idős főnemesek alaposan megfigyelték és mérlegelték a lány minden egyes
szavát. Nem kerülte el a figyelmüket a herceg heves érzelemkitörése sem.
Dorian a pokolba kívánta az egész tanácsot, és megcsókolta a bajnoka
haját. A homlokán már elhalványodott a jel. Vajon mit jelenthet? Volt
értelme ennek az egésznek? Káin ma nagyon csúnyán megsebezte a lány
lelkét. Amikor megemlítette a szüleit, Celaena teljesen kifordult magából.
Még sosem látta ennyi- re vadnak, ennyire szilajnak.
Gyűlölte magát azért, hogy semmit nem tett érte. Úgy állt az asztal
mögött, mint valamilyen átokverte, gyáva féreg. Valahogy jóvá kell tennie
a mulasztást. Gondoskodnia kell arról, hogy a lány szabad legyen. Utána
pedig... Utána pedig...

Celaena nem ellenkezett, amikor a trónörökös a karjaiban vit te vissza a
lakosztályába. Utasította az orvost, hogy kövesse őket.
Elege volt a cselszövésekből és a képmutatásból. Szerelmes volt a lányba,
és kész. Nem volt olyan birodalom, olyan király, nem volt semmi ebben a
világban, ami miatt lemondott volna róla. Hát nem. Ha megpróbálják
elszakítani a lánytól, akkor puszta kézzel darabokra szaggatja az egész
világot. Különös, de Doriant nem borzasztotta el ez a gondolat.


Kaltain kétségbeesetten, döbbenten bámulta, ahogy Dorian magá hoz ölelte
és bevitte a palotába a zokogó orgyilkost. Hogyan tudta legyőzni Káint?
Hiszen megmérgezte. Miért nem halt meg a lány?
A dühöngő király mellett ülő Perringtonból keserű harag áradt. A
tanácsnokok valamit írtak. Kaltain előhúzta zsebéből az üres fi olát. Az öreg
herceg talán nem adott elég vérlátófüvet ahhoz, hogy harcképtelenné tegyék
az orgyilkost? Dorian miért nem a lány holt teste fölött zokog? És miért nem
Kaltain öleli magához a herceget? Miért nem ő suttog vigasztaló szavakat a
fülébe? A fájdalom ebben a pillanatban tért vissza. Mintha csak szilánkokra
hasadt volna a feje. A nemeshölgy képtelen volt összefüggően gondolkozni.
Odasietett a herceghez, és az idős férfi fülébe sziszegte:
- Nem azt mondta, hogy ez majd hatni fog?
Csak a legnagyobb erőfeszítés árán tudta elkerülni, hogy üvöltsön.
- Nem azt mondta, hogy ez az átkozott méreg hatni fog?
A király és az idős főúr is őt bámulta. Kaltain kihúzta magát, és nem
törődött a sutyorgó tanácstagokkal. Ekkor azonban a kegyel mes úr lassan
felemelkedett a székéből.


- Mi az ott a kezedben? - kérdezte a herceg túlságosan is hangosan.
- Pontosan tudja, hogy mi az! - vicsorgott a nő. Még most is igye-
kezett halkan beszélni, bár a fejében már tomboló viharként dübörgött a
fájdalom. A gondolatai valósággal szétzilálódtak. Érezte, hogy
teljesen át fogja adni magát a gyűlöletnek. Ennek ellenére olyan hal - kan
folytatta, hogy csak Perrington hallhatta meg a szavait. Talán. - Az
átkozott szer, amivel megmérgeztem.
- Méreg? - kiáltott fel a főnemes. Kaltain szeme tágra nyílt a döb-
benettől. — Megmérgezted a lányt? De hát miért tettél volna ilyet?
Perrington intésére három testőr fogta körül a kisasszonyt.
De miért hallgat a király? Miért nem siet a segítségére? Hiszen
Perrington a király parancsának engedelmeskedve nyomta a kezébe a
mérget. Vagy nem? A tanácsnokok most már hangosan sutyorogtak. Vádló
pillantásokkal bombázták a nőt.
- De hát öntől kaptam! - förmedt Kaltain a hercegre. Perrington
összevonta narancsvörös szemöldökét.
- Te meg mégis miről beszélsz?
- Cselszövő kurafi! - hördült fel a nő, és elindult felé.
- Kérem, fogják le! - parancsolta nyugodtan, kifejezéstelen tekin-
tettel a herceg. Mintha csak egy hisztérikus cselédet kellett volna
megfékezni. Mintha a nemeskisasszony valami kis senki lett volna.
- Ahogy mondtam - fordult a herceg a királyhoz. - Ez a nő bár-
mire képes, hogy megszerezze magának a ko...
Kaltain nem hallotta a mondat végét, mert a testőrök elrángat - ták. A
nagyúr arcán a legcsekélyebb, a leghalványabb érzelem sem látszott.
Csúnyán, de nagyon csúnyán becsapta.
A nemeskisasszony megpróbált ellenállni az őreinek.
- Királyi felség, könyörgöm! A kegyelmes úr azt mondta nekem, hogy
felséged...

Az idős herceg egyszerűen elfordult.
- Ezért megöllek! — sikította Perringtonnak. Könyörgő arckifejezéssel a
király felé fordult, de az sem volt hajlandó ránézni . Az uralkodó arcán
csupán undor látszott. Esze ágában sem lesz meghall gatni a leleplezését.
Nem számít, hogy a kétségbeesett nő az igazat mondja. Perrington alaposan
felkészült az árulásra. Ő pedig ostobán az első pillanattól kezdve a kezére
játszott. A kegyelmes úr csak azért viselkedett úgy, mintha ostoba fajankó
lett volna, mert arra készült, hogy hátba szúrja a védencét.
Kaltain hiába rugdalódzott és sikoltozott, a testőrök elvonszol ták. Már a
palota ajtajában jártak, amikor az öreg herceg ránézett , és szélesen
elvigyorodott. A nő álmai abban a pillanatban szertefoszlottak.
Másnap reggel Dorian felszegett fejjel állt az apja előtt. Nem volt
hajlandó lesütni a tekintetét. Nem számított, mennyi ideig néznek már
némán farkasszemet. Miután az apja megengedte Káinnak, hogy
megkínozza, hogy szétzúzza Celaenát, hogy játszadozzon vele, amikor
nyilvánvaló volt, hogy a lányt megmérgezték... Valóságos csoda volt,
hogy Dorian nem robbant fel. Ennek ellenére el kerülhetetlenné vált, hogy
kihallgatást kérjen az apjától.
- Nos? - kérdezte a király végül.
- Tudni szeretném, hogy mi történik Chaollal. Amiért megölte
Káint.
Az apja fekete szeme komoran felragyogott.
- Te, mit gondolsz? Mi történjen vele?
- Semmi - vágta rá Dorian. — Azt hiszem, azért végzett vele, hogy
megvédje Cel... Hogy megvédje az orgyilkost.
- Úgy véled, hogy egy orgyilkos élete többet ér, mint egy katonáé?
Dorian elkomorodott.

- Nem. Abban viszont hiszek, hogy becstelen dolog lett volna hátba
szúrni a győztest.
Ha valaha is megtudja, hogy az apja vagy Perrington adott erre
engedélyt, vagy hogy közük volt Kaltain mérgezési kísérletéhez... Dorian
keze ökölbe szorult.
- Becsületről beszélsz? - kérdezte Adarlan ura, és végigsimította a
szakállát. - Talán velem is végeztél volna, ha én próbálok meg ily módon
végezni a lánnyal?
- Te az apám vagy - felelte óvatosan a herceg. - Biztosra venném,
hogy a megfelelő döntést hoztad.
- Milyen ravasz kis képmutató vagy! Majdnem olyan jó, mint
Perrington.
- Akkor nem bünteted meg Chaolt?
- Semmi okát sem látom annak, hogy elpocsékoljam a testőrségem
nagyon is megfelelő kapitányát.
Dorian nagyot sóhajtott.
- Köszönöm, atyám!
A tekintetében őszinte hála látszott.
- Akarsz még valami mást is? - legyintett a király.
- Én... - Dorian az ablak felé pillantott, majd vissza az apjára. Újra
összeszedte magát. Mostani látogatásának tényleg volt egy másik oka is. -
Tudni akarom, hogy mi a szándékod az orgyilkossal.
Az apja elmosolyodott. Ezt látva Dorian erejében megfagyott a vér.
- Az orgyilkos... - töprengett hangosan az apja. - Hát nem
mondhatnám, hogy a megfelelő módon viselkedett a párbaj közben. El nem
tudom képzelni, hogy egy ilyen tántorgó nőszemély legyen a bajnokom.
Függetlenül attól, hogy megmérgezték-e vagy sem. Ha tényleg olyan jó,
amilyennek tartják, akkor már azelőtt

felfigyelt volna a méregre, hogy megitta volna a bort. Mi lenne, ha
visszaküldeném Távolvégbe?
Dorian valósággal megszédült a váratlanul fellobbanó haragtól.
- Rosszul ítéled meg - kezdte volna, de elhallgatott, és megrázta a
fejét. - Viszont képtelenség, hogy meggyőzzelek a tévedésedről.
Mondhatok én, amit csak akarok.
- Mi másnak tekinthetném az orgyilkost, mint szörnyetegnek?
Azért hozattam ide, hogy végrehajtsa a parancsaimat, nem pedig azért,
hogy felzaklassa a fiam vagy a birodalom életét.
Dorian vicsorogni kezdett. Korábban még egyetlen alkalommal sem
mert így nézni az apjára. Remegni kezdett a dühtől. Amikor az idős férfi
lassan helyet foglalt, a herceg azon kezdett el töprengeni, hogy az apja
esetleg ettől a pillanattól kezdve nem fogja-e veszélyforrásnak tekinteni őt
is. Legnagyobb megdöbbenésére rá kellett jönnie, hogy nem tart ettől a
lehetőségtől. Talán már elérkezett annak is az ideje, hogy megkérdőjelezze
az apja döntéseit.
- Az a lány nem szörnyeteg — jelentette ki határozottan. - Bármit is tett,
csak azért tette, hogy életben maradjon.
- Hogy életben maradjon? Hát ezzel a hazugsággal etetett? Szám-
talan dolgot tehetett volna az életben maradása kedvéért, de ő a gyil -
kolást választotta. Élvezi, ha ölhet. Elcsavarta a fejedet, igaz? Ó, hát ennyire
ravasz, a kis fehércseléd! Milyen nagyszerű politikus lehetett volna belőle,
ha férfinak születik!
Dorian torkából halk, mély hörgés tört elő.
- Nem tudom, hogy miről beszélsz. Az a lány nem a szeretőm.
Még ki sem mondta ezt a mondatot, a herceg már tudta, hogy súlyos
hibát követett el. Az apja mostantól tudja, hogy mi a fia gyenge- pontja.
Bármire rákényszerítheti a trónörököst azzal, ha megfenyegeti, hogy
elszakítja Celaenától. Dorian ökölbe szorított keze elernyedt.

Adarlan királya alaposan megnézte magának a koronaherceget.
- Majd elküldöm neki a kinevezését, ha egyszer eljutok odáig.
Addig azonban jobban tennéd, ha befognád a szádat, te gyerek.
Doriant elöntötte a jeges düh. Ugyanakkor nem tudott megfeledkezni egy
képről: ahogy Nehemia Celaena kezébe nyomta a párbaj előtt a vívóbotját. A
sötét bőrű hercegnő nem volt bolond. Akárcsak Dorian, ő is nagyon jól
tudta, milyen erősek a jelképek. Celaena hi ába lesz az apja bajnoka, ha a
címét a hercegnő fegyverét használva nyerte el. Nehemia olyan játszmába
kezdett, amit semmilyen körül mények között sem nyerhet meg. Ennek
ellenére a birodalom trónörököse kénytelen volt beismerni, mennyire
csodálja a hercegnőt azért, hogy az ilyen vakmerő küzdelembe bocsátkozott.
Dorian egy napon talán majd képes lesz annyira összeszedni magát, hogy
elégtételt követeljen azért a szörnyűségért, amit az apja Eylhve lázadói ellen
követett el. De nem ma. Még nem. Talán valamikor majd arra is sor kerül.
Addig is szálfaegyenes tartással az apja szemébe nézett.
— Perrington mintha csak túszul akarná ejteni Nehemiát, hogy térdre
kényszerítse a szülőföldje lázadóit.
Az apja félrehajtotta a fejét.
- Komolyan? Milyen figyelemre méltó ötlet. Egyetértesz vele?
Dorian tenyere izzadni kezdett, ám nyugodt arckifejezést erőlte tett
magára, és így válaszolt:
- Nem. Úgy vélem, nem ereszkedhetünk le erre a szintre.
— Tényleg? Mégis mit gondolsz, hány katonámat, a hadsereg mi lyen
erőforrásait veszítettem már el azok miatt a lázadók miatt?
— Tisztában vagyok vele. Ennek ellenére túlságosan nagy koc -
kázattal járna, ha túszul ejtenénk Nehemiát. A lázadók kihasznál nák ezt, és
szövetségeseket szerezhetnének a többi királyságban.

Nehemiát szereti a népe. Ha komolyan aggódsz a katonáid és az
erőforrásaid miatt, akkor meg kell értened, hogy Perrington terve miatt
sokkal többet veszíthetsz, ha egész Eyllwében kirobban a fel kelés. Sokkal
jobban járnánk azzal, ha a magunk oldalára állítanánk Nehemiát. Talán az ő
segítségével kellene leszerelnünk a lázadókat. Ez pedig nem fog menni, ha
túszul ejtjük.
Csend támadt. Dorian megpróbált nem mocorogni, miközben az apja
alaposan végigmérte. A szíve hevesen vert. Végül a király bólintott.
- Akkor hát megparancsolom Perringtonnak, hogy álljon el a
tervétől.
Dorian kis híján összecsuklott a megkönnyebbüléstől. Azonban sikerül t
megőriznie szenvtelen arckifejezését.
— Köszönöm, hogy meghallgattál!
Az apja nem méltatta válaszra. A herceg nem várta meg, hogy el -
bocsássák, sarkon fordult és távozott.


Celaena sikeresen küzdött a fájdalom ellen, ami rögtön az ébredés pil -
lanatában a vállába és a lábába hasított. Valósággal elborították a takarók és
a kötések. A kandalló peremére állított órára pillantott. Dél után egyre járt
az idő.
Iszonyúan lüktetett az álla, nem bírta kinyitni a száját. Tükör nélkül is
nagyon jól tudta, hogy rengeteg zúzódás borítja az arcát. Elkomorodott, és
már ez is elég volt ahhoz, hogy kín sajduljon az arcába. Valószínűleg úgy
néz ki, mint egy szörnyeteg. Megpróbált felülni, de nem sikerült. Mindene
fájt.
A karját gondosan bekötötték, és egy kendővel rögzítették. Éles fájdalom
szúrt a csípőjébe, amikor megpróbált kibújni a takarók


alól. Nem sok mindenre emlékezett abból, ami tegnap a párbaj után történt.
Legalább életben maradt. Káin, de a király parancsa is a ha lálát okozhatta
volna.
Az éjszaka rengeteg mindent álmodott. Nehemiát és Elenát látta maga
előtt. Azonban a két nő gyakran eltűnt a látomásokból. A helyüket a
démonok és a halottak serege vette át. Meg az, amit Káin mondott. Olyan
iszonyatos rémálmok gyötörték, hogy többször is felriadt, és alig tudott
visszaaludni. Nem számított a fájdalom, nem számított a kimerültség. Nem
tudta, hogy mi történt Elena amulettjével. Úgy vélte, a rémálmok azért
törtek rá, mert elveszítette a nyakláncot. Bárcsak visszakaphatná! Még most,
Káin halála után is nagyon örült volna neki.
Lassan kinyílt a hálószoba ajtaja. Nehemia állt a küszöbön. A her cegnő
halványan elmosolyodott, aztán beljebb jött, becsukva maga után az ajtót.
Fürge felemelte a fejét. A barna bőrű nőt meglátva lel kesen csóválni kezdte
a farkát.
- Köszöntelek! - szólalt meg Celaena Eyllwe nyelvén.
- Hogy érzed magad? - kérdezte a hercegnő. A legcsekélyebb ak-
centus nélkül használta a közös nyelvet. Fürge keresztülbukdácsolt Celaena
sérült lábán, hogy a vendéget köszönthesse.
- Pont úgy, amilyennek látszom — felelte az orgyilkos, és már ettől
is megfájdult az arca.
Nehemia leült mellé az ágyra. A matracok megmozdultak, és Celaena
felnyögött. Hosszú és fájdalommal teli gyógyulás várt rá. Fürge úgy döntött,
hogy már kellő mértékben összenyálazta és megszaglászta Nehemiát.
Kettőjük között összegömbölyödött, és elaludt. Celaena a kis állat
bársonypuha szőrébe fúrta az ujjait.
- Nem fogom sokáig kerülgetni a forró kását - jelentette ki a her-
cegnő. - A párbaj során megmentettem az életedet.

Az orgyilkos halványan maga is emlékezett arra, hogy Nehemia olyan
furcsa jeleket rajzolt a levegőbe.
- Akkor nem csak képzelődtem? Valóság volt az egész, és... És te is
láttál mindent?
Megpróbált felülni, de kénytelen volt belátni, hogy még ez az egyszerű
mozdulat is meghaladta az erejét.
- Nem, tényleg nem képzelődtél - felelte a vendég. - És igen, én is
láttam mindent, amit te. Különleges képességeim lehetővé teszik, hogy azt
is észrevegyem, amit a közönséges emberek általában nem látnak. Tegnap
Kaltain vérlátófüvet kevert a borodba. Ennek hatására kinyílott a szemed.
Feltárult előtted, hogy mi áll lesben a világ fátylán túl. Nem hinném, hogy
Kaltain ezt szerette volna elérni. A véred azonban pontosan így reagált a
méregre. Mert a varázserő magához vonzza a mágia erejét.
Celaena kényelmetlenül mocorogni kezdett, amikor ezt hallotta.
- Miért tettél úgy, mintha egyáltalán nem értenéd a nyelvünket? -
kérdezte aztán, mivel egyrészt témát akart váltani, másrészt pedig nem
tudta volna megmondani magának, hogy a kérdés miatt miért sajdult
mélységes fájdalom a szívébe.
- Eredetileg így akartam védekezni - magyarázta Nehemia, és a
kezét lágyan Celaena ép karjára tette. - Nem is hinnéd, hogy az embereknek
milyen könnyen eljár a szájuk, ha azt hiszik, hogy nem érted őket. Azonban
egész idő alatt egyre inkább nehezemre esett a képmutatás, amikor veled
voltam.
- De akkor miért akartad azt, hogy tanítsalak a nyelvünkre?
Nehemia felpillantott a mennyezetre.
- Mert társaságra volt szükségem. Mert megkedveltelek.
- Ezek szerint tényleg olvastad azt a könyvet, amikor megtalál talak
a könyvtárban.

A hercegnő bólintott.
- Én... fontos dolgokat kerestem. A rémjelekkel kapcsolatban. Ti így
nevezitek őket a nyelveteken. Hazudtam neked, amikor azt mondtam, hogy
semmit sem tudok róluk. Valójában ismerem őket. Tudom, hogyan
olvashatók, és miként kell használni őket. Az egész családom tisztában van
vele. Megőriztük a titkot. Az egymást követő nemzedékek tovább adták
egymásnak a tudást. Ezeket a jeleket csupán végső esetben szabad
használni. Amikor a gonosz erők ellen küzdünk. Vagy ha valaki súlyosan
megbetegedett. Ebben az országban viszont... miután betiltották a
varázslást... hiába mondanám, hogy a rémjelekben egészen másfajta
hatalom rejtőzik, biztosra veszem, hogy börtönbe kerülnék, ha az emberek
rájönnének, hogy mit is teszek.
Celaena megpróbált felülni. Halkan szidta magát, amiért még erre az
egyszerű mozdulatsorra sem volt képes anélkül, hogy elájul na a
fájdalomtól.
- Használod a jeleket?
Nehemia komoran bólintott.
- Azért őriztük meg a titkot, mert a jelekben elképesztő erejű ha-
talom lakozik. Nagy az ereje, és egyaránt fel lehet használni jóra, de rosszra
is. A legtöbben persze aljas tettek elkövetésére használ ták. A megérkezésem
pillanata óta egyértelműen éreztem, hogy valaki a rémjeleket felhasználva
démonokat idézett meg a másik világokból. Ezek olyan birodalmak, melyek
a mi válóságunkon túl rej tőznek. Az a bolond Káin éppen eleget tudott a
rémjelekről ahhoz, hogy megidézze ezeket a teremtményeket, ám arról már
fogalma sem volt, hogyan lehetne kordában tartani vagy visszaküldeni őket.
Hosszú hónapokon át minden időmet lekötötte, hogy megkeres sem és
visszaűzzem a lényeit. Azokat a teremtményeket, amelyeket

Káin hívott át ide. Ez volt az oka annak, hogy időnként hosszú időre
eltűntem.
Celaena arca valósággal égett a szégyentől. Hogy a csudába gon-
dolhatta azt, hogy Nehemia gyilkolja le a bajnokjelölteket? Felemelte a jobb
kezét, hogy végignézhessen a sebhelyeken.
- Szóval akkor ezért nem kérdezősködtél azon az éjszakán, amikor
megharaptak. Te... te a rémjelek segítségével gyógyítottál meg.
- Még mindig nem tudom, hogyan vagy hol bukkantál rá arra a
ridderakra. Persze azt hiszem, hogy azzal a mesével még várnunk kell egy
kicsit — felelte Nehemia, és nagyot csettintett a nyelvével. - Az ágy alatt
talált jeleket én rajzoltam oda.
A beismerést meghallva Celaena összerezzent. Felszisszent, mert alig
akadt olyan testrésze, amibe ne mart volna fájdalom a meggondolatlan
mozdulat miatt.
- Azok a védelem jegyei voltak. El sem tudod képzelni milyen sok
kellemetlenséggel járt újra odarajzolnom őket minden egyes al kalommal,
mikor felmostad az egészet - méltatlankodott Nehemia, és halvány mosoly
jelent meg az ajka szélén. - Úgy vélem, nélkülük a ridderak sokkal
hamarabb megjelent volna nálad.
- Miért?
- Természetesen azért, mert Káin gyűlölt téged. Ráadásul azt
akarta, hogy eltűnjél a versenyből. Bárcsak ne halt volna meg! Olyan
szívesen kiszedtem volna belőle, hogy hol tanult átjárókat nyitni. Amikor a
méreg miatt lebegni kezdtél a világok között, Káin puszta jelenléte
elegendő volt ahhoz, hogy azok a szörnyszülöttek megjelenjenek a világok
közötti határsávban. Darabokra akartak szaggatni téged. Persze azok után,
amit elkövetett ellened, nagyon is kiérdemelte, hogy Chaol keresztüldöfje.

Celaena a hálószobája ajtaja felé pillantott. Tegnap óta egyetlen
alkalommal sem látta a testőrség kapitányát. Talán a király megbüntette a
fiatalembert, mert megmentette őt?
- Az a fiatalember sokkal érzékenyebb annál, mint amilyennek
bármelyikőtök is gondolná - folytatta leheletnyi vidámsággal a hangjában
Nehemia. Celaena arca valósággal lángolt. A sötét bőrű nő megköszörülte a
torkát.
- Úgy vélem, szeretnéd tudni, hogyan is mentettelek meg.
- Ha hajlandó volnál elárulni - válaszolt az orgyilkos, mire a her-
cegnő elvigyorodott.
- A rémjelek segítségével képes voltam átjárót nyitni a túlvilág egy
másik birodalmába. Beengedtem rajta Elenát, Adarlan első ki rálynőjét.
- Ismered őt? — csodálkozott Celaena.
- Nem. Ő azonban megjelent, amikor segítségért könyörögtem.
Odaát nem minden birodalom van tele halállal és sötétséggel. Némelyiket
valósággal elárasztják a jóságos teremtmények. Olyanok, amelyek a
legzordabb időkben is hajlandóak átjönni hozzánk Erileába, hogy segítsenek
nekünk. A királynő már azelőtt felfigyelt a jajszavadra, hogy én
megnyitottam volna az átjárót.
- Lehetséges... lehetséges volna eljutni azokba a világokba? —
kérdezte Celaena. Halványan sikerült felidéznie magában azokat a
rémkapukat, melyekre hosszú hónapokkal korábban véletlenül bukkant
abban a könyvben. Nehemia alaposan szemügyre vette a barátnőjét.
- Nem tudom. Még nem volt alkalmam befejezni a tanulmányaimat.
A királynő azonban itt is volt, meg nem is a mi világunkban. Valahol a
határvidéken járt. Onnan nem tudott teljesen átjönni hozzánk, ahogyan
mindez azoknak a lényeknek sem sikerült, akiket

láttál. Iszonyatosan nagy mennyiségű erőt igényel egy olyan átjáró
megnyitása, amin valamit teljesen át lehet hozni. Ezenkívül pedig az ilyen
átjárók egy röpke pillanat alatt bezáródnak. Káin elég sokáig nyitva tudta
tartani a sajátját ahhoz, hogy átjöjjön a ridderak, ám a kapu utána azonnal
bezárult. Nekem meg éppen elég sokáig nyitva kellett tartanom az átjárót
ahhoz, hogy vissza tudjam küldeni a szörnyszülöttet. Hónapokon át tartott ez
a macska-egér játék.
A hercegnő megdörzsölte a halántékát.
- El sem tudod képzelni, hogy mennyire kimerítő volt.
- A párbaj során azt a sok szörnyeteget, ugye, mi nd Káin idézte
meg?
Nehemia röviden töprengett, mielőtt válaszolt volna:
- Talán igen. Lehet, hogy azok már odaát vártak.
- Én pedig csak azért láthattam őket, mert Kaltain vérlátófűvel
mérgezett meg?
- Nem tudom, Elentiya - felelte Nehemia sóhajtva, és felkelt. - Az
viszont egyértelmű, hogy Káin ismerte népem titkos erejének a titkait.
Pedig az északi birodalmakban már rég elfeledkeztek erről az erőről.
Mindez igencsak aggaszt.
- Legalább meghalt - próbálta megvigasztalni Celaena, de aztán
nyelt egy nagyot. - De hát... de hát... azon a helyen... Káin nem i s
hasonlított valódi önmagára. Úgy nézett ki, mint egy démon. Mi lehetett
ennek az oka?
- Talán beleszivárgott a lelkébe az a sötétség, amelyet oly hosszú
időn keresztül megidézett. Ez pedig kifordította önmagából. T