You are on page 1of 303

Csak Könyvek

http://torteneteim.ucoz.hu



AZ ARANYSZEMŰ MÁGUS SÁRKÁNYAI
Elveszett krónikák
III. kötet
Az aranyszemű mágus sárkányai

Margaret Weis és Tracy Hickman kiadónk gondozásában
megjelent, még megrendelhető Dragonlance-regényei:

Margaret Weis: Lélekkovács
Margaret Weis és Don Perrin: Háború és testvériség

Margaret Weis és Tracy Hickman: Az őszi alkony sárkányai
Margaret Weis és Tracy Hickman: A téli éj sárkányai
Margaret Weis és Tracy Hickman: A tavaszi hajnal sárkányai

Margaret Weis és Tracy Hickman: Az ikrek ideje
Margaret Weis és Tracy Hickman: Az ikrek háborúja
Margaret Weis és Tracy Hickman: Az ikrek próbája

Margaret Weis és Tracy Hickman: Új nemzedék
Margaret Weis és Tracy Hickman: A nyári tűz sárkányai (1.)
Margaret Weis és Tracy Hickman: A nyári tűz sárkányai (2.)


Margaret Weis és Tracy Hickman: A hanyatló nap sárkányai
Margaret Weis és Tracy Hickman: Az elveszett csillag sárkányai
Margaret Weis és Tracy Hickman: A lenyugvó hold sárkányai


Margaret Weis és Tracy Hickman: A törpetárnák sárkányai
Margaret Weis és Tracy Hickman: A sötét égbolt sárkányai
Margaret Weis és Tracy Hickman: Az aranyszemű mágus sárkányai

Margaret Weis: Borostyán és hamvak
Margaret Weis: Borostyán és vas
Margaret Weis: Borostyán és vér






Margaret Weis – Tracy Hickman

AZ ARANYSZEMŰ
MÁGUS SÁRKÁNYAI




















Delta Vision Kiadó
Budapest, 2011


Margaret Weis – Tracy Hickman
Az aranyszemű mágus sárkányai

© Delta Vision Kft., 2011
Fordította: Kleinheincz Csilla
Borítókép: Matt Stawicky
Korrektúra: Dobos Attila, Tantras
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
WEIS AND HICKMAN: DRAGONS OF THE HOURGLASS MAGE
Copyright © Wizards of the Coast Inc., 2009

A Dragonlance és a Wizards of the Coast
a Hasbro Inc. leányvállalatának, a Wizards of the Coastnak
a bejegyzett védjegye.
A művekben megjelenő sajátos, egyéni alakok, helyszínek
és egyéb jellegzetességek következésképp
a Wizards of the Coast Inc. tulajdonai.
Minden jog fenntartva

A Wizards of the Coast Inc. európai központja:
T Hofveld 6d
1702 Groot-Bijgaarden
Belgium
Telefon: +322 467 3360
www.wizards.com


ISBN 978 963 7041 34 1


Delta Vision Kft.
Budapest 1092 Ferenc krt. 40.
Telefon: 36 (1) 769-1669
Fax: 36(1) 216-7054









Ezt a könyvet barátunk, szerkesztőnk és mentorunk,
Brian Thomsen emlékének ajánljuk,
aki értékelte volna az ebben rejlő iróniát.

Sárkányhimnusz
írta Michael Willams



Halld a bölcset, kinek dala
Esőként vagy könnyként hullik,
Elmosva az éveket, a történetek porát,
Halld a dárda ősregéjét!
Korok mélyén, emléken és szavakon túl,
Mikor a világ hamvas volt még,
S a három hold a vadonból emelkedett az égre,
Szörnyű, gigászi sárkányok
Törtek Krynn földjére.
A sárkánysötétségből aztán,
Fényt hívó könyörgésünk hallva,
A fekete hold közönyös arca előtt
Fény gyúlt Solamniában.
Egy igaz és erős lovag,
Aki lehívta az isteneket,
És kikovácsolta a sárkánydárdákat,
Sárkányok szívét átütőt,
S elűzte szárnyuk homályát Krynn pirkadó földjéről.
Huma, Solamnia lovagja, a Fényhozó, az első lándzsás,
A Khalkist-hegységhez követte a fényt,
Az istenek kőlábához,
Templomuk kuporgó csendjéhez.
Hívta a dárdakészítőket,
Isteni hatalmukkal győzni le az isteni gonoszt,
Hogy a kígyósötétséget
Visszanyomja a sárkány torkába.
Paladine, a Jóság istene, Huma oldalán ragyogott,
Megerősítette az erős jobbjában tartott dárdát,
És Huma, fényesen, mint ezernyi hold,
Elűzte a Sötétség Királynőjét,
Elűzte rikoltó seregét
A halál érzéketlen birodalmában, ahol átkaik
Csak a semmit marták
A pirkadó világ mélységes mélyén.
Így ért véget az álmok kora,
S jött el a hatalomé,
Amikor Istar, a fény és igazság birodalma,
Fölemelkedett keleten,
Fehér-arany tornyokkal ékesen,
A nap dicsőségét zengve a gonosz ellenében,
És Istar, a jóság hosszú nyarait dajkálva
Meteorként ragyogott
Az igazak fehér egén.
Istar papkirálya árnyakat látott
Még a ragyogó fényben is,
Éjszaka a fákon tőröket,
Fekete, sűrű patakot a néma hold alatt.
Könyvekben kutatta Huma nyomát
Tekercseket, jeleket, varázslatokat keresve,
Hogy megidézhesse az isteneket,
Szent céljaikban leljen menedéket,
S megtisztítsa a bűntől a világot.
Akkor eljött a halál és sötétség kora,
Az istenek elfordultak a világtól.
Tűzhegy hullott Istarra,
A várost felnyitották a lángok,
Hegyek törtek elő a termékeny völgyekből,
Tengerek ömlöttek a hegyek sírjaiba,
Sivatag sóhajtott az óceán fenekén,
Krynn útjai felszakadoztak,
Holtak ösvényeivé lettek.
Így kezdődött a kétségbeesés kora.
Az utak kuszák voltak.
Szél és homokvihar lakta a városok héjait,
A pusztaság és a hegy lett az otthonunk.
Az öreg istenek hatalmukat vesztették,
S mi az üres égre nézve
Új istenek hideg, pártos fülébe kiáltottunk.
Az égbolt nyugodt, néma, mozdulatlan.
Még nem kaptunk választ.
Aztán keletről, az Elsüllyedt Városból,
Az elveszett kék fény honából
Hősök jöttek, nagy teher örökösei,
Alagutakból és magas vadonokból,
Síkságokból és a völgy viskóiból,
A hadvezérek és a sötétség által sanyargatott tanyákról.
A fényt szolgálták,
A gyógyítás és szépség tüzét,
Seregek üldözték őket,
Hideg, csillogó légiók,
S ők elvitték a pálcát a romos városba,
Ahol a gyomok és a madárszó alatt,
A selyemfák és az örökkévalóság rejtekén,
A szárnyaló sötétség mélyén
Egy lyuk a homályon a fényt szólította,
Minden ragyogást magába szívott,
És isteni világa kiteljesült.

Előszó.

Ez a könyv, Az aranyszemű mágus sárkányai zárja az Elveszett
krónikák sorozatát. Célunk ezekkel a regényekkel az volt, hogy
elmeséljük az Otthon fogadó hőseinek korábban el nem regélt,
ismeretlen történeteit a dárdaháborúból, amelyet a Sárkánydárda
krónikákban írtunk meg. Noha ezek a könyvek önmagukban is
olvashatók, az olvasók sokkal teljesebb képet kaphatnak arról, kivel
mi történik, hol és miért, ha az Elveszett krónikák előtt végére értek a
Sárkánydárda krónikáknak.
A dárdaháború végének eseményeit a palanthasi Astinus jegyezte
le A tavaszi hajnal sárkányai címen ismert kötetben. Abban a dárda
hőseinek útját követjük: Félelf Tanist, Tűzkovács Kovát, Tasslehoff
Fúrólábat, Caramon Majerét és barátaikat, Lauranát, az Arany
Tábornokot, Tika Waylant, Zúgószélt és Aranyholdat; és megtudjuk,
hogyan győzték le végül a Sötétség Királynőjét.
Ez a könyv a dárda egyik hősével foglalkozik, Raistlin Majerével,
akinek történetét sosem mesélték el, ám nélküle a többiek sem
járhattak volna sikerrel.
Ha a teljes történetet meg szeretnéd ismerni, Astinus azt javasolja,
előbb A tavaszi hajnal sárkányait olvasd el, s csak azután ezt a
kötetet. Ha csak szeretnél belekóstolni Raistlin sötét és veszedelmes
kalandjaiba, nyugodtan olvass tovább.
A könyv kezdetének idejére a dárda hőseit elszakította egymástól
a háború. Tanis, Caramon és Raistlin, Tika, Zúgószél és Aranyhold
Silvanesti rémálom vidékére utaznak, majd onnan Roncsosdba.
Laurana, Fényeskardú Sturm, Kova és Tasslehoff pedig a Jégfalhoz
mennek, majd a Főpap tornyába, ahol Sturm életét áldozza a Fény
ügyéért. I.aurana segít legyőzni a Főpap tornyánál Kitiarát és
sárkányseregét. Ő, Kova és Tas Palanthasba utaznak, ahol Lauranát
Arany Tábornokká nevezik ki, és megteszik a Takhisis ellen harcoló
emberi és elf hadak vezérévé.
Tanis Roncsosdban találkozik korábbi szerelmével, és
megdöbbenve fedezi föl, hogy Kitiara immár Takhisis seregének
sárkánynagyura. Ám hiába áll a nő a gonosz oldalán, a félelf nem tud
ellenállni sötét szemének és féloldalas mosolyának, és ők ketten
ismét szeretők lesznek.
Kitiara arra próbálja rávenni Tanist, hogy csatlakozzon a
seregéhez, ám a félelf nem képes elhagyni barátait és a Fényt.
Bűntudattól gyötörve hagyja el Kitet, és csatlakozik barátaihoz egy
Roncsosdból menekülő hajón. A fedélzeten tartózkodik Berem, az
Örökember is, akit a Sötétség Királynője keres. Amikor ez Kitiarának
tudomására jut, sárkányával üldözésükre indul. Berem, aki
kétségbeesetten menekülni próbál, egy örvénybe vezeti a hajót.
Raistlin Majere úgy véli, a hajó elveszett, és a Silvanestiben
szerzett mágikus sárkánygömböt felhasználva elmenekül,
hátrahagyva fivérét és barátait. Varázslata Palanthas Nagy
Könyvtárához repíti, ám a varázslás túlságosan megviseli. A halál
peremén lebeg, amikor Astinus véletlenül megadja Raistlinnek a
kulcsot, amely nem csupán visszahozza az életbe, de megfejti
kettészakadt lelkének rejtélyét is.
Raistlin rannhó huszonhatodik napján érkezik Palanthas városába.
A történetet számos nappal később, mishahó első napján folytatjuk.
Astinus, Krynn történelmének krónikása ezt írja:
Az Összeomlás utáni 352. esztendő mishahó hónapjának
huszonhatodik napján Takhisis temploma Neraka városában leomlik.
A Sárkánykirálynőt elűzik a világról. Seregei vereséget szenvednek.
A győzelmet nagyrészt a dárda hőseinek javára írják, akik
hősiesen küzdöttek a Fény erőinek oldalán. A történelem azonban
úgy teljes, ha említést teszünk arról, hogy a Fény kudarcra lett volna
ítélve egy Sötétségben járó férfi nélkül.

Prológus.

A cselekmény megértéséhez elengedhetetlen két krynni legenda
ismerete. Ezeknek számos változata létezik, s minden bárd másként
meséli őket. Az alábbi két változat áll a legközelebb ahhoz, ami
valóban történt, bár, mint a legtöbb legenda esetén, az igazságot talán
sosem tudjuk meg.


Berem és Jasla története.
Mese a szeretetről és az önfeláldozásról.


Sok esztendővel ezelőtt, a második sárkányháború végén a hős
lovag, Sárkányverő Huma az Abyssba száműzte Takhisis királynőt.
Kényszerítette az istennőt, hogy esküt tegyen a Főisten előtt,
miszerint nem fog visszatérni a világba és nem borítja fel a jó és a
rossz törékeny egyensúlyát. Az istenek úgy hitték, hogy a Főisten
előtt tett esküvés ereje oly nagy, hogy még a Sötétség Királynője sem
meri megtörni. Sajnos tévedtek.
Telt-múlt az idő. Istar papkirályai, akik a Fény isteneinek nevében
és azok áldásával uralkodtak, hatalomra emelkedtek. A világ békében
élt. Sajnos azonban az embert a fény éppúgy elvakíthatja, mint a
sötétség. Az utolsó papkirály a napba nézett, és semmit nem látott,
csak a saját dicsőségét, így aztán gőgjében istennek kiáltotta ki
magát.
A Fény istenei szomorúan ismerték fel, hogy most ők fenyegetik
az egyensúlyt, amely a világot működteti. A többi isten segítségét
kérték, köztük Takhisis királynőét is. Eldöntötték, hogy az egyensúly
visszaállítása érdekében és azért, hogy az emberiséget alázatra
tanítsák, nagy Összeomlással sújtják Krynnt. Mielőtt cselekvésre
szánták volna el magukat, számos figyelmeztetést küldtek a
papkirálynak, hogy változzon meg. A papkirály és a követői azonban
befogták fülüket, és az istenek, gyászolva bár, de egy tüzes hegyet
hajítottak Krynnre.
A becsapódás a földdel tette egyenlővé és a tengerbe sodorta Istar
városát, és elpusztította a Fény isteneinek nagytemplomát.
Legalábbis az istenek így hitték. Noha Istar temploma romokban
hevert a tenger fenekén, az Alapkő, amelyre a templom épült,
sértetlen maradt, mivel ez a kő a hit fundamentuma.
Az Összeomlás után az istenek abban bíztak, hogy az emberek
elismerik hibáikat és felkutatják őket. Bánatukra azonban az emberek
őket okolták a szenvedéseikért. Elterjedt a híre, hogy az istenek
magára hagyták teremtett világukat. Krynnre káosz köszöntött. Halál
járta a vidéket.
Takhisis, a Sötétség Királynője még mindig az Abyssban
raboskodott. Valamennyi kijáratot őrizték. Ha megpróbálna kitörni, a
többi isten értesülne róla és megállítaná.
Sosem adta fel azonban a reményt, hogy utat találjon vissza a
világba, és egy napon nyugtalan kóborlása közben nagy kincsre lelt.
Takhisis fölfedezte az Alapkövet. A többi isten nem tudta, hogy az
még mindig létezik. Az istennő rájött, hogy a kő segítségével
visszatérhetne a világba.
Igaz, akkor megszegné a Főistennek tett esküjét. Ám Takhisis
ravasz volt, és arra épített, hogy a világ amúgy is veszélyben forog.
Az emberek elvesztették a reményt. Járványok, dögvész, éhínség és
háborúk vették el milliók életét. Takhisis a világba lépve fölkelthetné
gonosz sárkányait, és elindíthatná háborúját. Ha pedig elfoglalja
Krynnt, olyan hatalmas lesz, hogy egyik isten sem merné
megbüntetni.
Takhisis a sötétség leple alatt az Alapkő által nyitva hagyott kapun
keresztül a világba osont. Fölébresztette gonosz sárkányait, és
utasította őket, hogy lopják el a fészkeikben szendergő jó sárkányok
tojásait. Arra készült, hogy teljes erejéből és hatalmából háborút
indítson. Aztán egy napon észrevette, hogy útját az Alapkövön
keresztül a világba elzárták.
Egy Berem nevű férfi és húga, Jasla éppen együtt sétáltak, amikor
rábukkantak az Alapkőre. Alig tudták elhinni a jó szerencséjüket.
Ritka és értékes drágakövek szikráztak a kőbe ágyazva a napfényben.
Berem szegény volt. Egyetlen ékkő véget vethetett volna családja
ínségének. Egyetlen kő, egyetlen tökéletes smaragd a temérdekből
bizonyára nem hiányozna senkinek. Berem kezdte kifeszegetni a
smaragdot.
Húgát, Jaslát, felháborította a lopás. Megragadta a bátyját, hogy
megállítsa. Berem dühbe gurult, és ellökte testvérét. A lány elzuhant,
fejét beleverte a kőbe, és meghalt, vére megfestette az Alapkövet.
Berem szerette a húgát, és elszörnyedt bűnétől. Félt, hogy senki
nem hinne neki, ha azt mondaná, hogy véletlenül ölte meg a
testvérét.
Gyilkosságért kivégeznék. Ahelyett hát, hogy bevallotta volna
bűnét és megbocsátásért könyörgött volna, elmenekült. Ekkor
azonban a smaragd, amelyet megpróbált ellopni, kiugrott az
Alapkőből, és a mellkasába ágyazódott.
Berem magán kívül volt a rettegéstől. Húga szelleme megsajnálta.
Megnyugtatta volna, hogy még mindig szereti, ám a férfi nem
hallgatott rá. Megpróbálta kézzel kivájni mellkasából a drágakövet.
Olyannyira kétségbeesett, hogy késsel akarta kivágni a húsából. A
smaragd azonban a részévé vált, bűne örök emlékeztetőjeként.
Berem ingével eltakarta a drágakövet, és elmenekült, nem hallgatta
meg húga könyörgését, hogy keressen bűnbocsánatot, hiszen ő is
megbocsátott neki.
Takhisis szemtanúja volt ennek a tragédiának, és örömét lelte
Berem bukásában… amíg meg nem próbált átkelni az Alapkövön.
Az átjárót a szeretet lánca tartotta zárva. Jasla szelleme elállta az
utat. Most már a Sötét Királynőnek csak az árnyéka vetülhetett
Krynnre. Hatalma az emberek fölött meggyengült; halandókra kellett
bíznia háborúja megvívását.
Takhisisnak meg kell találnia Beremet. Ha elpusztíthatná, a húga
szelleme is eltávozna, és a Sötét Királynő ismét szabad lenne.
Azonban óvatosan kellett kutatnia, mert ha a férfi visszatér húgához,
és jóváteszi bűnét, az út a világba mindörökre bezárul.
Titokban üzent legmegbízhatóbb szolgáinak, hogy keressenek egy
Berem nevű férfit, akinek mellkasában zöld drágakő ragyog. Egy
férfit öreges arccal és fiatalos szemmel, mivel a smaragd
halhatatlansággal ruházta föl. Nem halhat meg, míg meg nem váltja
magát vagy lelke mindörökre elvész.
Berem mindig úton volt; nem csupán a Sötétség erői, hanem
tulajdon bűntudata elől is menekült. Takhisis újra meg újra kudarcot
vallott az elfogásában. Kirobbantotta háborúját, amelyet később a
dárdaháborúként ismertek, ám Berem még mindig nem került elő.
Mostanra azonban történetét egyre többen ismerik meg, és előbb-
utóbb azok is fölfigyelnek rá, akik Takhisis királynő ellen harcolnak.
Berem, az Örökember az emberiség legnagyobb reménye. S
egyúttal legnagyobb félelme is.


Fistandantilus története. Egy intő mese.


Réges-régen élt egy nagy hatalmú varázsló, bizonyos
Fistandantilus. Olyan hatalmas volt, hogy azt hitte, a másokat, nála
kisebb embereket kötő törvények és szabályok rá nem érvényesek.
Ezek közé tartoztak a saját varázslórendje, a fekete köpenyesek
törvényei is. Fistandantilus elhagyta a rendet és renegáttá vált, akit
társai halálra ítéltek.
Fistandantilus azonban nem félt a többi varázslótól. Olyan sok
mágikus tudást és képességet halmozott föl, hogy bárkit
elpusztíthatott, aki igazságot akart volna rajta szolgáltatni. Olyan
nagy félelemmel és tisztelettel övezték a többiek, hogy ezzel kevesen
is próbálkoztak.
Fistandantilus hatalmát fitogtatta a konklávé előtt, még
tanítványokat is fogadott. Azt azonban senki nem tudta, hogy
diákjaiból táplálkozik, és életerejüket megcsapolva növeli meg a
sajátját. Egy mágikus követ készített e célra, egy vérkövet. Ezt
áldozata szívére helyezve elszívta annak életét.
Ahogy Fistandantilus hatalma gyarapodott, úgy növekedett
becsvágya is. Úgy döntött, alászáll az Abyssba, legyőzi a Sötétség
Királynőjét, és elfoglalja a helyét. E célból a legnagyobb és
legösszetettebb varázslatokat dolgozta ki, amelyek valaha is léteztek.
Azonban hatalomvágya a fejére hozta a bukást. Senki nem tudja
pontosan, mi történt. Egyesek szerint Takhisis rájött a varázsló
tervére, és ráomlasztotta az erődjét. Mások szerint a varázslata
elszabadult, és az robbantotta fel a várat. Akárhogy is, Fistandantilus
halandó teste elpusztult.
Nem úgy a lelke.
Az nem volt hajlandó elhagyni Krynnt, és a gonosz varázsló az
éteri síkon maradt. Léte hajszálon függött, mivel Takhisis, aki el
akarta pusztítani, állandóan ostromolta. Csak úgy maradt életben,
hogy áldozatai életerejét elszívta, de azt remélte, egy napon talál egy
eleven testet, amelyet elfoglalhat, és ezáltal visszatérhet az életbe.
Fistandantilusnak sikerült vérkövét megtartania, és azzal
felfegyverkezve várta áldozatait. Fiatal varázshasználókra vadászott,
különösen azokra, akik a sötétséghez vonzódtak, mert ők estek
legnagyobb valószínűséggel a kísértés áldozatául.
A varázslók konklávéja tudta, hogy Fistandantilus áldozatra les,
de nem állt hatalmukban megállítani. Valahányszor egy fiatal
mágiahasználó a rettegett Próbának vetette alá magát az Ősmágia
tornyában, esély volt rá, hogy Fistandantilus elragadja. Sokan azok
közül, akik a próba során életüket vesztették, valószínűleg az ő
áldozatai voltak.
Öt évvel a dárdaháború kezdete előtt egy fiatal mágus és
ikertestvére érkezett Wayreth tornyába, hogy letegye a Próbát. Az ifjú
varázsló rendkívül ígéretesnek bizonyult tanulmányai során.
Par-Salian, a konklávé feje, megsejtve a Krynnre váró háborút és a
gonoszság korát, abban reménykedett, hogy a fiatalember majd segít
legyőzni a sötétséget.
Az ifjú mágus azonban maga is becsvágyó és hataloméhes volt.
Noha vörös köpenyt viselt, szíve és lelke a sötétség felé húzott, és
saját akaratából alkut kötött Fistandantilusszal. A gonosz varázsló
nem akarta betartani az üzlet rá eső felét: úgy tervezte, kiszipolyozza
a fiatalember életét.
Raistlin Majere azonban más volt, mint a többiek őelőtte. A maga
módján éppolyan képzett varázsló volt, mint Fistandantilus. Amikor
a gonosz mágus eljött, hogy megkaparintsa és kitépje az ifjú szívét,
Raistlin megragadta Fistandantilusét.
– Elveheted az életemet – mondta Raistlin –, de cserébe engem
szolgálsz majd.
Az ifjú túlélte a Próbát, ám teste összetört, mert Fistandantilus
folyamatosan elszívta életét, hogy a mágikus síkon fenntarthassa
létezését. Cserébe azonban életben kellett tartania Raistlint, és
segítséget nyújtott neki, olyan varázslatokról adott át tudást, amelyek
túlságosan is erősek voltak egy ilyen fiatal mágusnak.
Raistlin nem emlékezett a Próbára, sem az alkura, amelyet kötött.
Azt hitte, a Próba tette tönkre egészségét, és Par-Salian nem javította
ki.
– Megtudja majd az igazságot, ha önmagát is megismeri,
szembenéz a benne rejlő sötétséggel, és elfogadja azt.
Amikor Par-Salian kimondta ezeket a szavakat, még ő sem
láthatta bölcsességében előre, hogyan alakul a végén a sötét és
különös szövetség.
1


1 Ez a történet a Lélekkovács című regényben található, amelyet Margaret Weis írt.



Első könyv

I.
Raistlin színeváltozása. Egy váratlan találkozás.
352. esztendő az Összeomlás után, mishahó 2. napja.

Palanthas az éjszaka javát ébren töltötte, és a háborúra készült. A
város nem esett pánikba; az olyan vénséges arisztokrata dámák, mint
Palanthas, sosem vesztették el a fejüket. Inkább mereven ültek
tovább díszesen kifaragott székükben, csipkekeszkenőiket
szorongatva, és szigorú arccal, kihúzott derékkal várták, hogy valaki
megmondja nekik, lesz-e háború, és ha igen, elég udvariatlan lesz-e
ahhoz, hogy felborítsa vacsoraterveiket.
A rettegett Sötét Hölgy, Kitiara sárkánynagyúr seregei a szóbeszéd
szerint a város felé meneteltek. A hadai a hegyekből Palanthasba
vezető hágót őrző Főpap tornyánál vereséget szenvedtek. A lovagok
és gyalogos katonák kis csapata, amely az első támadást visszaverte,
nem volt elég erős ahhoz, hogy egy újabb ostromnak ellenálljon.
Elhagyták az erődöt és halottaik sírját, majd Palanthasba vonultak
vissza.
A városnak ez nem tetszett. Ha a harcias, háborúra szomjazó
lovagok nem vonulnának a falai mögé, Palanthast sem háborgatnák.
A sárkányseregek nem mernének egy ilyen tiszteletreméltó és dicső
várost megtámadni. A bölcsek azonban ennél okosabbak voltak.
Krynn szinte összes másik nagyvárosát elfoglalták már a
sárkányseregek. Ariakas császár baljós tekintete most Palanthasra és
annak kikötőjére, hajóira és vagyonára vetült. A csillogó város,
Solamnia drágaköve az Ariakas birtokában levő Hatalom
koronájának legcsodásabb éke lesz.
Palanthas lordja a falakra küldte csapatait. A lakosok házaikban
húzták meg magukat, becsukták ablakaik zsaluit. A boltok és üzletek
bezártak. A város úgy hitte, felkészült a legrosszabbra, és ha az
bekövetkezik, mint ahogy másokkal, például Vigasszal és Tarsisszal
is megtörtént, hősiesen harcol majd. Az öreg dáma szívében ugyanis
lakott még bátorság. Merev gerince acélból volt.
Nem kellett bizonyítania. A legrosszabb nem jött el. A Sötét Hölgy
seregeit a Főpap tornyánál megverték, és most visszavonultak. A
reggel látott sárkányok, amelyek a város falai felé repültek, nem a
rettegett tűzokádó vörösek vagy villámokat szóró kékek voltak. A
délelőtti napsütés ezüst pikkelyeken csillant meg. Ezüst sárkányok
repültek ki a Sárkány-szigeteken lévő fészkeikből, hogy megvédjék
Palanthast.
Vagy legalábbis ezt állították a sárkányok.
Mivel a háború nem érkezett meg, Palanthas lakói elhagyták
otthonaikat, kinyitották boltjaikat, és pletykálva, vitatkozva az
utcákra tódultak.
Palanthas lordja megnyugtatta a polgárokat, hogy az új sárkányok
a Fény oldalán állnak, Paladine-t, Mishakalt és a Fény többi istenét
imádják, és beleegyeztek abba, hogy a város védelmezőit, Solamnia
lovagjait segítsék.
Egyesek hittek a lordnak. Mások nem. Voltak, akik azzal érveltek,
hogy semmilyen színű sárkányokban nem bízhatnak meg, és ezek a
szörnyetegek is csak azért jöttek, hogy elaltassák az emberek
éberségét, aztán majd az éjszaka leple alatt rájuk támadnak, és
mindnyájukat felfalják álmukban.
– Ostobák! – morogta Raistlin nemegyszer, miközben átvágott a
tömegen, pontosabban, miközben őt lökdöstek és taszigálták, és
majdnem elgázolta egy dülöngélő lovaskocsi.
Ha vörös köpenyét viselte volna, amely hirdeti varázsló mivoltát,
Palanthas népe a szeme sarkából lesi, békén hagyja és mindent
megtesz, hogy elkerülje. A Palanthas Nagy Könyvtárának esztétái
által hordott szürke csuhában azonban Raistlint félrelökték,
belekönyököltek, ráléptek a lábára.
A palanthasiak nem kedvelték a varázslókat, még a vörös
köpenyeseket sem, akik semleges állásponton voltak a háborúban,
sem pedig a fehér köpenyeseket, akik a Fény elkötelezettjei voltak.
Mindkét ősmágiarend arra törekedett és azon fáradozott, hogy
visszahozzák Ansalonra a fémsárkányokat. Rendjük feje, Par-Salian
tudta, hogy az ezüst- és aranyszárnyakon megcsillanó tavaszi harmat
látványa ökölcsapás lesz Ariakas császárnak; az első ütés, amelynek
sikerül átjutnia sárkánypikkely páncélján. A háború során Takhisis
gonosz sárkányainak szárnyai végig elsötétítették az eget. Most
azonban Krynn égboltja ragyogott, és a császár és királynője kezdtek
nyugtalanná válni.
Palanthas lakói nem tudták, hogy a varázslók az ő megvédésükön
munkálkodnak, és nem is hitték volna el, ha hallják. Számukra az
egyetlen jó mágus az a mágus volt, aki Palanthason kívül lakott.
Raistlin Majere azért nem viselte vörös köpenyét, mert az hóna
alatt volt egy batyuba kötve. A Nagy Könyvtár egyik szerzetesének
„kölcsönvett” szürke csuháját viselte.
Kölcsönvett. A szóról eszébe jutott Tasslehoff Fúróláb. A
gondtalan és fürge ujjú surranó sosem „lopott” el semmit. Amikor
eltulajdonított holmit találtak nála, a surranó azt állította, hogy csak
„kölcsönvette” a cukortartót, „rábukkant” az ezüst gyertyatartókra, és
„éppen vissza akarta adni” a smaragd nyakláncot. Raistlin ugyanígy
csak „belebotlott” aznap reggel az esztéta ágyon heverő,
összehajtogatott csuhájába. Szándékában állt egy-két napon belül
visszajuttatni.
A vitáikba merült emberek ügyet sem vetettek rá, ahogy
keresztülverekedte magát a zsúfolt utcákon. Időnként még így is
megállította egy-egy polgár, hogy afelől tudakozódjon, hogyan
vélekedik Astinus a fémsárkányok, a Fény sárkányai eljöveteléről.
Raistlin nem tudta, mit gondol Astinus, és nem is érdekelte.
Csuklyáját mélyen szemébe húzva, hogy elrejtse bőre
aranycsillogását és homokóra formájú pupilláját, valami kifogást
motyogott, és továbbsietett. Fanyarul megjegyezte magában, hogy
reméli, úti céljánál a dolgozók valóban dolgoznak, és nem az utcán
tereferélnek.
Már bánta, hogy eszébe jutott Tasslehoff. A surranó emléke
felidézte barátait és fivérét. Jobban mondva néhai barátait és néhai
fivérét: Félelf Tanist, Tikát, Zúgószélt és Aranyholdat, valamint
Caramont. Valamennyien halottak. Egyedül ő maradt életben, de
csupán azért, mert ő elég okos volt, hogy átlássa a veszélyt és kiutat
keressen. El kell fogadnia a tényt, hogy Caramon és a többiek
halottak, és nem szabad többet ezen törnie a fejét. Ám hiába
parancsolt magára, hogy ne gondoljon rájuk, csak körülöttük
forogtak a gondolatai.
Roncsosdban a sárkányseregek elől menekülve ő, a fivére és a
barátaik egy kalózhajó, a Perechon fedélzetén akartak elmenekülni.
Egy sárkánynagyúr üldözte őket – mint kiderült, a tulajdon
féltestvére, Kitiara. Az őrült kormányos szándékosan a Vértenger
rettegett Örvényébe vezette a hajót. Az darabokra hullott, árbocai
derékba törtek, vitorlái cafatokra szakadtak. A tomboló víz a
fedélzetre csapott. Raistlinnek választania kellett. Vagy meghal a
többiekkel együtt, vagy elmenekül. A döntés nyilvánvaló volt bárki
számára, akinek akad egy kis sütnivalója – vagyis a fivére kiesett.
Raistlinnek birtokában volt a mágikus sárkánygömb, amely egykor
Lorac királyé volt; ennek varázserejét használta fel a meneküléshez.
Igaz, hogy a barátait is magával vihette volna. Talán mindannyiukat
megmenthette volna. Vagy legalább a fivérét.
Raistlin azonban még csak kezdte kitanulni a sárkánygömb
hatalmát. Nem volt benne biztos, hogy az megmentheti-e a többieket
is, ezért inkább magát mentette – és a másikat. Aki mindig vele volt,
akkor is, amikor Palanthas utcáin átfurakodott. Egykor ez a „másik”
egy suttogó, ismeretlen, titokzatos és őrjítő hang volt Raistlin
fejében. Azonban megfejtette a rejtélyt. Most már egy csúf arcot
adhatott a testetlen hanghoz, néven nevezhette a beszélőt.
– A döntésed ésszerű volt, ifjú mágus – mondta Fistandantilus, és
megvetően hozzátette: – Az ikertestvéred halott. No és? Caramon
meggyengített, visszahúzott téged. Most, hogy megszabadultál tőle,
messzire jutsz, ezért kezeskedem.
– Nem kezeskedsz semmiért! – válaszolta Raistlin.
– Tessék? – kérdezte egy megtorpanó járókelő. – Hozzám szólt,
uram?
Raistlin morgott valamit az orra alatt, majd a férfi sértett
pillantására ügyet sem vetve ment tovább. Egész délelőtt hallgatnia
kellett az őt nyaggató hangot. Szinte látta maga előtt a mestermágus
fekete köpenyes, lélekszipolyozó szellemét, amint a nyomában lebeg.
Keserűen gondolt arra, vajon megérte-e alkut kötni a gonosz
varázslóval.
– Nélkülem meghaltál volna a Próba során Wayreth tornyában –
mondta Fistandantilus. – Elég jól jöttél ki az alkunkból. Egy kevés az
életedből az én tudásomért és hatalmamért cserébe.
Raistlin nem félt a haláltól. Attól rettegett, hogy kudarcot vall. Ez
volt a valódi oka, hogy üzletet kötött a vénséggel. Raistlin nem bírta
volna elviselni a bukást. Nem tudott volna megbékélni a fivére
szánalmával, vagy azzal, hogy kénytelen élete végéig erősebb
testvérére támaszkodni.
Már pusztán az köhögést váltott ki belőle, hogy az élőholt
varázsló-piócára gondolt, amint úgy szívja ki belőle az életet, ahogy
más a barack levét. Raistlin mindig törékeny és beteges volt, de az
alku, amelyet Fistandantilusszal kötött, és amely lehetővé tette a
mestermágus szellemének, hogy elkínzott létezésének sötét síkján
fennmaradjon, megkövetelte az árát. Tüdeje mintha mindig
gyapjúval lett volna tele. Úgy érezte, mintha fojtogatnák.
Rendszeresen kínozták köhögési rohamok, amelyektől szinte kétrét
görnyedt, akárcsak ebben a pillanatban.
Meg kellett állnia; egy épületnek támaszkodott, és megszerzett
csuhája szürke ujjával letörölte a vért az ajkairól. A szokásosnál is
gyengébbnek érezte magát. A sárkánygömb hatalmának
felhasználása, hogy keresztülvitesse magát egy földrészen, jobban
megviselte, mint várta. Amikor négy napja Palanthasba érkezett,
félholt volt, és olyan erőtlen, hogy összeesett a Nagy Könyvtár
lépcsőjén. A szerzetesek megszánták és bevitték. Valamennyire
felépült, de még nem volt jól. Nem is lesz jól soha… amíg véget nem
vet az alkunak.
Úgy tűnt, Fistandantilus Raistlin lelkét gondolta a jutalmának. A
mestermágus csalódni fog. Mivel Raistlin lelke végül is a sajátja volt,
nem fogja csak úgy alázatosan átnyújtani.
Raistlin úgy gondolta, a mestermágus jól járt az üzlettel, amelyet
vele kötött a toronyban. Végtére is Fistandantilus elszívta Raistlin
életerejének egy részét, hogy saját nyomorúságos létét fenntartsa. De
amennyire az ifjú látta, ők ketten kvittek voltak. Ideje volt felbontani
a szerződést. Csakhogy még nem jött rá, hogyan tehetné ezt meg
anélkül, hogy Fistandantilus megneszelné és megállítaná. A vénség
mindig körülötte ólálkodott és kihallgatta a gondolatait. Biztosan van
módja annak, hogyan csukja be elméje ajtaját és ablakait.
Raistlin végül magához tért annyira, hogy folytathassa útját.
Továbbment az utcákon, követte azok útmutatását, akiket menet
közben megkérdezett, és hamarosan maga mögött hagyta az Óváros
szívét és vele a tömeget is. A város dolgozónegyedébe ért, ahol az
utcákat a mesterségekről nevezték el. Elhaladt a Vaskereskedő sétány
és a Mészáros utca mellett, majd maga mögött hagyta a Lóvásárt és
az Aranyművesek utcáját is, és eljutott arra az útra, ahol a
gyapjúkereskedők űzték iparukat. Egy bizonyos mesterséget keresett.
Benézett egy sikátorba, és megpillantott egy cégért, rajta a három
hold szimbólumaival: a vörös, az ezüst és a fekete holdéval. Egy
mágusbolt volt.
Az üzlet kicsi volt, alig több falba vájt lyuknál. Raistlint meglepte,
hogy egyáltalán talál ilyen boltot, hogy bárki vette a fáradságot, és
varázshasználathoz szükséges tárgyakat árul egy olyan városban,
amely megvetette a mágiahasználókat. Csak egy varázslóról tudott,
aki Palanthasban lakott, az pedig Justarius volt, Raistlin rendjének, a
vörös köpenyeseknek a feje. Raistlin úgy sejtette, mások is
akadhatnak. Sosem szentelt sok gondolatot ennek.
Lassított léptein. A mágusboltban biztos lesz az, amit keres. De
sokba fog kerülni, és nem engedheti meg magának. Csak kevés
acélpénze volt, amit több hónap alatt halmozott fel és rejtett el. Félre
kell tennie az acélt, hogy Nerakában ki tudja fizetni a szállást és az
ennivalót. Oda akart indulni, amint egészsége helyreállt és elintézte
Palanthasban a dolgát. A mágusbolt tulajdonosa ráadásul jelentené
Raistlin vásárlását a konklávénak, a mágia törvényei felett őrködő
varázslótestületnek. A konklávé nem állíthatta meg, de Wayrethbe
hívatnák, hogy adjon magyarázatot, s neki erre nem volt ideje.
Jelentős, világot megrengető események zajlottak. Közelgett a finálé.
A Sötét Királynő hamarosan megünnepelheti a győzelmét.
Raistlinnek nem állt szándékában az utcasarkon állva éljenezni,
miközben az istennő diadallal elvonul. A parádét ő maga akarta
vezetni.
Elhaladt a mágusbolt mellett, és végül elérkezett oda, ahová
igyekezett. Elég lett volna a bűzt követnie, gondolta, eltakarva orrát a
ruhaujjával. A műhely egy nagy, nyitott udvaron helyezkedett el, ahol
halmokban állt a tüzeket tápláló fa. Gőzzel elkeveredő füst szállt föl
a hatalmas üstökből és katlanokból, és különféle összetevőktől
bűzlött.
Raistlin batyuját magához szorítva belépett a kis épületbe az
udvar mellett, ahol férfiak és nők cipelték a fát és kavarták az üstök
tartalmát jókora falapátokkal. Egy háromlábú széken ülő ügyintéző
számokat írt egy nagy könyvbe. Egy másik férfi, szintén sámlin,
hosszú listákat tanulmányozott. Egyikük sem vetett ügyet a mágusra.
Ő várt egy keveset; aztán köhintett, mire a listákat böngésző férfi
fölemelte tekintetét. Amikor látta, hogy Raistlin az ajtóban várja,
felkelt a székről, és odament hozzá, hogy megkérdezze, miben
lehetne a nagytiszteletű esztéta segítségére.
– Néhány ruhát szeretnék befestetni – mondta Raistlin, és előhúzta
a vörös köpenyét.
Csuklyáját az arcába húzta, de a kezét nem tudta elrejteni.
Szerencsére az épület homályos volt, és Raistlin azt remélte, a férfi
nem veszi észre aranyló bőrét.
A kelmefestő megvizsgálta a köpeny színét, végigfuttatta rajta a
kezét.
– Jó gyapjú – mondta. – Nem finom, persze, de jó és használható.
Jól felveszi majd a festéket. Milyen színt szeretne, nagytiszteletű?
Raistlin már válaszolt volna, amikor olyan erős köhögési roham
rázta meg, hogy megtántorodott, és az ajtókeretnek esett. Hiányzott
neki a fivére erős karja, amely mindig támasza volt. A kelmefestő
gyanakodva mérte végig Raistlint, és ijedten elhátrált.
– Nem fertőző, uram?
– Feketét – zihálta Raistlin, figyelmen kívül hagyva a kérdést.
– Elnézést, mit is mondott? – kérdezte a kelmefestő. – Nehezen
hallom a paláver miatt.
Az udvarra mutatott, ahol az üstökbe szövetet merítő nők
egymásnak kurjongattak, vagy a tüzeket tápláló férfiakkal évődtek.
– Feketét – mondta Raistlin, megemelve hangját. Rendszerint
halkan beszélt. A beszéd izgatta a torkát.
A kelmefestő felvonta szemöldökét. A Nagy Könyvtárban az
Astinust szolgáló esztéták szürke csuhát viseltek.
– Nem nekem lesz – tette hozzá a mágus. – Egy barátom nevében
járok.
– Értem – mondta a kelmefestő. Talányos pillantást vetett
Raistlinre, amit ő egy újabb köhögési rohamnak köszönhetően nem
vett észre.
– Háromféle fekete festékünk van – sorolta a kelmefestő. – A
legolcsóbb krómot, alum és vörös borkövet tartalmaz, valamint
börzsönyfát és szantálfát. Ez szép feketét eredményez, amely
azonban nem túl időtálló. A szín a mosások során kifakul. A második
festék is szantálfát, valamint vitriolt és börzsönyfát használ. Ez jobb,
mint az első, amit említettem, bár a fekete hosszabb idő alatt enyhén
zöldessé változhat. A legjobb minőségű festéket indigóból és
szantálfából készítjük. Ez mélyfekete színt ad, amely nem halványul
el, akárhányszor is mossák ki a szövetet. Persze ez utóbbi a
legdrágább.
– Mennyi? – kérdezte Raistlin.
A kelmefestő megnevezte az árat, és Raistlin arca megrándult. A
festés jelentősen megcsappantaná a pénzt, amely egy elvarázsolt
kamrácskába rejtett bőrerszényben lapult a szerzetes cellájában, ahol
a Nagy Könyvtárban aludt. Az olcsóbb festékkel kell beérnie. Aztán
elképzelte, ahogy megjelenik Neraka gazdag, nagy hatalmú fekete
köpenyesei előtt, és megborzongott, amikor belegondolt, hogy olyan
öltözékben merészkedjen közéjük, amely nem fekete, hanem
„enyhén zöldes”.
– Az indigót – jelentette ki, és átadta vörös köpenyét.
– Nagyon jó, nagytiszteletű – mondta a kelmefestő. –
Megtudakolhatom a nevét?
– Bertrem – felelte Raistlin egy mosollyal, amelyet elrejtett
csuklyája árnyéka. Astinus sok viszontagságot megélt és zaklatott
fősegédjét hívták Bertremnek. A kelmefestő feljegyezte. – Mikor
térhetek vissza ezekért? – érdeklődött a mágus. – Nekem… úgy
értem, a barátomnak sietős.
– Holnapután.
– Hamarabb nem lehet? – kérdezte csalódottan Raistlin.
A kelmefestő megrázta a fejét.
– Nem, hacsak nem akar a barátja fekete festéket csöpögtetve
járkálni az utcán.
Raistlin kurtán bólintott, és távozott. Amint hátat fordított, a
kelmefestő váltott egy szót a segédjével, és kisietett az épületből. A
mágus látta, ahogy a férfi végigmegy az utcán, de annyira kimerült a
hosszú sétától és a fojtogató füsttől, hogy nem figyelt föl rá.


A Nagy Könyvtár az Óvárosban állt. Az őrség ideje lévén, amikor
a boltok általában bezártak ebédre, még több ember tódult az utcára.
A zsivaj taszító volt, zúgott Raistlin fülében. A hosszú séta annyira
igénybe vette az erejét, hogy többször meg kellett állnia pihenni, és
amikor végül meglátta a könyvtár márványoszlopait és lenyűgöző
oszlopcsarnokát, már annyira el volt csigázva, hogy attól félt, nem
lesz képes átvágni az utcán anélkül, hogy összeessen.
Raistlin lerogyott egy kőpadra, nem messze a Nagy Könyvtártól.
A tél hosszú éjszakája a vége felé járt. A tavasz hajnala már közel
volt. A fényes nap melegen sütött. Raistlin behunyta a szemét. Feje
mellkasára bukott. Elaludt a napon.
Ismét a hajó fedélzetén találta magát, a kezében a sárkánygömböt
tartotta, és szembenézett fivérével, Tanisszal és a többi barátjával…
…a varázstudomány… és a gömb segítségével. Egészen egyszerű
dolog, bár lehet, hogy a te gyönge elméd nem foghatja föl. Most már
elegendő erőm van hozzá, hogy a testi erőmet egyesítsem a lelki
energiáimmal. Így tiszta energiává változom, mondjuk fénnyé, hogy
könnyebben megértsd. Fényként azután úgy járhatom az eget, akár a
napsugár, és bármikor, bárhol visszatérhetek ebbe a való világba,
amikor csak kedvem tartja.
– És a gömb ezt mindnyájunkkal megteheti? – kérdezte Tanis.
– Nem kockáztatom meg, annyit ugyanis tudok, hogy én
megmenekülhetek. A többiek meg nem érdekelnek. Te vezetted őket
ebbe a vérvörös halálba, félelf, hát vezesd is ki őket belőle!
– Nem bántanád a testvéredet. Caramon, állítsd meg!
– Mondd csak meg neki, Caramon! Az utolsó próbát önmagam
ellen kellett megtennem az Ősmágia tornyában, és kudarcot
vallottam vele. Megöltem, Tanis. Megöltem a testvéremet…
– Aha! Gondoltam, hogy itt talállak, te féleszű surranó!
Raistlin nyugtalanul megmoccant álmában.
Ez Kova hangja, és ez nem lehet, gondolta. Kova nincs itt. Rég
nem láttam, hónapok óta, azóta, hogy Tarsis elesett. Raistlin
visszasüppedt az álomba.
– Ne kényszerítsd őt, Tanis. Megöltem a testvéremet. Legalábbis
akkor úgy hittem, Caramon volt az. Később azonban kiderült, hogy
csak egy árnykép volt, amelyet azért varázsoltak elém, hogy
megtisztítsam sötét lelkemet. De elkéstek. Már átadtam magam a
sötétségnek.
– Mondom, hogy láttam!
Raistlin fölriadt. Ezt a hangot is jól ismerte.
Tasslehoff Fúróláb egészen közel állt hozzá. A mágusnak csupán
fel kellett volna kelnie a padról és pár lépést tennie, hogy megérintse.
Tűzkovács Kova a surranó mellett állt, és bár mindketten a hátukat
fordították felé, maga elé tudta képzelni a vén törpe arckifejezését,
ahogyan hiábavalóan vitatkozik Tasszal. Raistlin épp elégszer látta a
szakáll remegését és az elvörösödő fejet.
Lehetetlen! – gondolta döbbenten Raistlin. Tasslehoffra
gondoltam, és most megidéztem teljes valójában.
Raistlin a biztonság kedvéért szemébe húzta a szürke csuha
csuklyáját, hogy az biztosan takarja az arcát, és aranybőrű kezét
csuhája ujjába rejtette. A surranó hátulról Tasra hasonlított, de
végtére is minden surranó ugyanúgy festett, akár innen, akár onnan
nézte őket az ember: alacsonyak voltak; a legszínesebb ruhákban
jártak, amiket csak találtak; hosszú hajukat különös kontyba fogták
össze; karcsú derekukról szütyők lógtak. A törpe is olyan volt, mint a
többi: tömzsi és zömök, páncélt viselt és sisakot, lószőr forgóval…
vagy griffsörénnyel.
– Mondom, hogy láttam Raistlint! – kötötte az ebet a karóhoz a
surranó. A Nagy Könyvtárra mutatott. – Azon a lépcsőn feküdt. A
szerzetesek mind köré gyűltek. A botja… a Mákos botja…
– Magius – morogta a törpe.
– …mellette hevert a lépcsőn.
– No és, ha Raistlin volt? – kérdezte a törpe.
– Azt hiszem, haldoklott, Kova – mondta komolyan a surranó.
Raistlin behunyta a szemét. Nem volt több kétsége.
Tasslehoff Fúróláb és Tűzkovács Kova. A régi barátai. Ők ketten
látták őt és Caramont felnőni. A mágus gyakran tűnődött azon,
életben vannak-e még: Kova, Tas és Sturm. A Tarsis elleni támadás
során elszakadtak egymástól. Most döbbenten törte a fejét, hogyan
kerültek Palanthasba. Miféle kalandok sodorták őket ide? Kíváncsi
volt, és meglepő módon boldog, hogy láthatja őket.
Hátralökte csuklyáját, és fölemelkedett a padról, hogy fölfedje
magát. Megkérdezi, mi lett Sturmmal és Lauranával, az aranyhajú
Lauranával…
– Ha a nyavalyás halott, annál jobb – mondta komoran Kova. –
Borsódzott tőle a hátam.
Raistlin visszaült a padra, és ismét arcába húzta a csuklyáját.
– Nem gondolhatod komolyan… – kezdte Tas.
– De igen! – dörögte Kova. – Honnan tudod, mit gondolok és mit
nem? Tegnap is ezt mondtam, és ma is ezt mondom. Raistlin mindig
lenézett minket. Caramont pedig a rabszolgájává tette. „Caramon,
készítsd el a teámat!” „Caramon, vidd a zsákomat!” „Caramon,
fényesítsd ki a csizmám!” Még jó, hogy Raistlin sosem mondta a
fivérének, hogy ugorjon le egy szikláról. Caramon mostanra már egy
szakadék fenekén heverne.
– Ó, én kedveltem Raistlint – mondta Tas. – Egyszer belevarázsolt
engem egy kacsaúsztatóba. Tudom, hogy néha nem volt valami
kedves, Kova, de nem érezte jól magát, sokat köhögött, és neked is
segített, amikor reumád volt…
– Soha életemben nem volt még reumám! A reuma az öregeknek
való – morogta Kova dühösen. – Most meg hová mész? – kapta el
Tasslehoff grabancát, aki már éppen átkelt volna az utcán.
– Azt gondoltam, hogy odamegyek a könyvtárhoz, bekopogok, és
nagyon udvariasan megkérdezem a szerzeteseket, hogy járt-e ott
Raistlin.
– Akárhol is van, biztos lehetsz benne, hogy valami rosszban
sántikál. Te pedig verd ki a lütyő fejedből az ötletet, hogy bekopogsz
a könyvtár ajtaján. Hallottad, mit mondtak tegnap: surranóknak tilos
a belépés!
– Úgy gondoltam, arról is megkérdezem őket – mondta Tas. –
Miért nem engednek surranókat a könyvtárba?
– Mert egy könyv sem maradna a polcokon, azért. Kirabolnád
őket.
– Mi nem rabolunk senkitől! – jelentette ki Tasslehoff sértődötten.
– A surranók nagyon becsületesek. És azt hiszem, szégyen, hogy nem
engedik be őket! Majd én megmondom nekik a magamét…
Kifordult Kova markából, és átrohant az utcán. A törpe dühösen
utánanézett, majd felcsillanó szemmel felkiáltott:
– Mehetsz, ha akarsz, de jobb lenne, ha meghallgatnád, ami miatt
utánad jöttem. Laurana küldött. Mondott valamit holmi
sárkánylovaglásról…
Tasslehoff olyan gyorsan pördült meg, hogy megbotlott és átesett
a saját lábán, majd arcra bukott az utcán. Erszényeinek fele
szétszóródott.
– Én? Tasslehoff Fúróláb? Sárkányon lovagolhatok? Ó, Kova! –
Tasslehoff föltápászkodott, és felszedegette erszényeit. – Hát nem
csodás?
– Nem – jelentette ki Kova morcosan.
– Siess! – ráncigálta meg Tasslehoff a törpe ingujját. – Nem
maradhatunk le a csatáról.
– Nem most rögtön történik – söpörte le Kova a surranó kezét. –
Menj csak! Majd megyek én is.
Tasnak nem kellett kétszer mondani. Végigrohant az utcán, és
időről időre megállt, hogy mindenkinek elújságolja, hogy ő,
Tasslehoff Fúróláb egy sárkányon lovagol majd az Arany
Tábornokkal.
Kova sokáig ácsorgott, miután a surranó eltűnt, és a Nagy
Könyvtárat nézte. A vénséges törpe arca komor volt. Már éppen
átment volna az utcán, amikor megtorpant. Sűrű, szürke szemöldöke
összeugrott. A kezét a zsebébe dugta, és megrázta a fejét.
– Nem kár érte – mormolta, majd megfordult, és Tas nyomába
eredt.
Raistlin sokáig ült a padon azután is, hogy elmentek. Addig
üldögélt ott, amíg a nap le nem bukott Palanthas házai mögé, és a
kora tavaszi éjszaka le nem hűlt.
Végül fölkelt. Nem ment a könyvtárba. Palanthas utcáin
bóklászott. Noha leszállt az éj, még mindig nagy volt a tömeg.
Palanthas lordja személyesen jött elő, hogy megnyugtassa népét. Az
ezüst sárkányok az ő oldalán álltak. Azt ígérték, hogy megvédik a
város lakóit, mondta a nagyúr. Ünneplésre szólított.
Az emberek máglyákat raktak, és táncolni kezdtek az utcákon.
Raistlin fülsértőnek találta a ricsajt és a vidámságot. Átvágott a
részeg tömegen, és a városnak olyan részébe tartott, ahol az utcák
néptelenek, az épületek sötétek és kihaltak voltak.
Senki nem élt a nagyvárosnak ebben a kerületében. Soha senki
nem merészkedett oda. Raistlin sosem járt még erre, de jól ismerte az
utat. Befordult egy sarkon. Az üres utca végén, egy kísérteties, halott
erdő közepén fekete torony rajzolódott ki a vérvörös égen.
A palanthasi Ősmágia tornya. Az elátkozott. A megfeketedett,
omladozó épület évszázadok óta üresen állt.
Senki nem léphet be, csak a múlt és jövő ura.
Raistlin egy lépést tett a torony felé, majd megtorpant.
– Még nem – mormolta. – Még nem.
Hullahideg kezet érzett az arcán, és hátrahőkölt.
– Csak az egyikünk, ifjú mágus – mondta Fistandantilus. – Csak
az egyikünk lehet az úr.

II.
A bor utolja.
352. esztendő az Összeomlás után, mishahó 2. napja.

A mágia istenei, Solinari, Lunitari és Nuitari unokatestvérek
voltak. Szüleik alkották a Krynnt uraló istenek triumvirátusát.
Solinari Paladine és Mishakal, a Fény isteneinek fia volt, Lunitari
Gileannak, a Könyv istenének lánya. Nuitari pedig Takhisisnak, a
Sötétség Királynőjének fia. Az unokatestvérek a születésüktől fogva
erős szövetséget alkottak, összeláncolta őket elkötelezettségük a
mágia iránt.
Eónokkal ezelőtt a három unokatestvér megajándékozta a
halandókat a misztikus energiák irányításának és formálásának
képességével. Ők azonban természetükhöz híven visszaéltek az
adománnyal. A varázslat elszabadult a világban, és szörnyű pusztítást
végzett, rengeteg életet kioltott. Az unokatestvérek rájöttek, hogy le
kell fektetniük a hatalom használatát szabályozó törvényeket, és
megalkották az ősmágia rendjeit. A varázslók konklávéja által
irányított rendek szabályokat állítottak fel a mágiával kapcsolatban,
amelyek szigorú határok közé szorították azokat, akik a hatalom
művészetét űzték.
A wayrethi Ősmágia tornya volt az utolsó Ansalon öt eredeti
mágiaközpontjából. Három közülük, amelyek Daltigoth, Losarcum
és Istar városában álltak, elpusztult. Palanthas tornya még létezett,
ám átok sújtotta. Csupán a Wayreth különös és titokzatos erdejében
álló, nagyon is eleven torony működött tovább. Mivel az emberek
félnek attól, amit nem ismernek, a közönséges népek között élő
varázslók gyakran nehéznek találták az életet. Mindegy, hogy az
ezüst hold istenét, Solinarit, a sötét hold istenét, Nuitarit, vagy a
vörös hold istennőjét, Lunitarit szolgálták, általában gyalázkodás és
bizalmatlanság volt az osztályrészük. Nem csoda, hogy a mágusok a
lehető legtöbb időt próbálták Wayreth tornyában eltölteni. Ott, a saját
fajtájuk között önmaguk lehettek, új varázslatokat
tanulmányozhattak, mágikus ereklyéket vásárolhattak és
csereberélhettek, élvezhették a mágia nyelvén szólók társaságát.
Takhisis visszatérte előtt mindhárom rend varázslói együtt éltek és
dolgoztak Wayreth tornyában. A fekete köpenyesek fehér
köpenyesekkel közösködtek, mágiával kapcsolatos vitákat folytattak
velük. Ha egy varázslathoz pókháló kell, a vadon élő vagy a
fogságban tartott pókok selyme jobb? Mivel a macskák saját utakon
csavarognak, ettől megbízhatatlan famulusok lesznek-e?
Amikor Takhisis királynő háborút hirdetett a világ ellen, a fia,
Nuitari első ízben szakított unokatestvéreivel a mágia teremtése óta.
Nuitari gyűlölte az anyját. Gyanította, hogy a hízelgések és ígéretek
csupán hazugságok, mégis hinni akart nekik. Csatlakozott a Sötét
Királynő seregéhez, és számos fekete köpenyest magával vitt.
Ansalon varázslói továbbra is egységesnek mutatkoztak a világ előtt,
valójában azonban rendjeik szétzilálódtak.
A varázslókat a konklávé néven ismert irányító testület vezette,
amely minden rendből egyenlő számban tartalmazott varázslókat. A
konklávé feje a zavaros időkben egy fehér köpenyes varázsló,
Par-Salian volt. A hatvanas éveinek elején járó Par-Saliant a
legtöbben erőskezű, igazságos és bölcs vezetőnek tartották. A
varázslók soraiban növekvő zavart látva azonban többen azt kezdték
mondogatni, hogy kiszaladt a kezéből a gyeplő, és nem alkalmas a
tisztségre.
Par-Salian egymagában üldögélt a wayrethi Ősmágia tornyában
lévő dolgozószobájában. Az éjszaka hideg volt, kis tűz égett a
kandallóban – valódi tűz, nem mágikus. Par-Salian elutasította, hogy
a kényelem kedvéért varázslatot használjon. Gyertya és nem mágia
fényénél olvasott. Egyszerű, közönséges seprűvel söpörte fel a
padlót. Ugyanezt mindenkitől megkövetelte, aki a toronyban lakott
és dolgozott.
A gyertya leégett, a tűz elhamvadt, Par-Salianra pedig a parázs
izzását leszámítva sötétség borult. Felhagyott a varázslattanulással.
Ahhoz összpontosítania kellett volna, de nem bírta megjegyezni a
misztikus szavakat.
Ansalon felfordult. A Sötét Királynő seregei veszedelmesen közel
álltak ahhoz, hogy megnyerjék a háborút.
Itt-ott felpislákolt a remény. A Fehérkő tanácsa egyesítette az
elfeket, törpéket és embereket. Három faj tett ígéretet, hogy
félreteszik nézeteltéréseiket, és szövetségre lépnek az ellenséggel
szemben. A Sötét Hölgyet, Kitiara sárkánynagyurat és seregeit a
Főpap tornyánál visszaverték. Paladine és Mishakal papjai reményt
és gyógyítást hoztak a világba.
A hatalmas sárkányhad és a gonosz sárkányok rémítő fenyegetése
azonban e sikerek ellenére is szemben állt a Fény erőivel. Par-Salian
ebben a percben is rettegve várta Palanthas elestének hírét…
Kopogtattak. Par-Salian sóhajtott. Biztos volt benne, hogy azok a
hírek érkeznek, amelyektől tartott. A segédje már régen lefeküdt, így
maga kelt föl, hogy ajtót nyisson. Megdöbbent, amikor kiderült, hogy
látogatója Justarius, a vörös köpenyesek rendjének feje.
– Barátom! Rád aztán igazán nem számítottam ma éjjel! Fáradj
be, kérlek. Foglalj helyet!
Justarius besántikált a szobába. Magas, erős és egészséges férfi
volt, leszámítva sérült lábát. Ifjúkorában szerette magát
tornavetélkedőkön próbára tenni. Mindez a toronyban tett Próbával
véget ért, akkor mindörökre megnyomorodott. Justarius sosem
beszélt a Próbáról, és sosem panaszkodott a sérülésére, csak annyit
mondott egy vállvonással, mosolyogva, hogy szerencséje volt. Meg
is halhatott volna.
– Örülök, hogy épségben látlak! – folytatta Par-Salian, gyertyákat
gyújtott, és fát rakott a tűzre. – Azt hittem, a sárkányseregek ellen
harcolsz Palanthasban.
Megtorpant, és csüggedten nézett a barátjára.
– Már elesett a város?
– Távolról sem – felelte Justarius, és a tűz elé telepedett. Sérült
lábát egy sámlira tette, és elmosolyodott. – Nyiss egyet a legjobb elf
borodból, barátom, mert van mit megünnepelnünk!
– Micsoda? Mondd hamar! A gondolataimat sötétség tölti be –
mondta Par-Salian.
– A jó sárkányok csatlakoztak a háborúhoz.
Par-Salian hosszú pillanatokig csak bámult a barátjára, majd nagy,
reszkető sóhaj szakadt fel belőle.
– Legyen áldott Paladine neve! És persze Gileané – tette hozzá
sietve, Justariusra pillantva. – Meséld el apróra!
– Ezüst sárkányok érkeztek ma reggel a város védelmére. A
sárkányseregek nem indították el a régóta várt támadást. A qualinesti
elf Lauranát Arany Tábornoknak tették meg, a Fény hadainak vezére
lett, beleértve Solamnia lovagjait is.
– Ehhez valami különleges illik. – Par-Salian mindkettejüknek
töltött. – Az utolsó palack silvanesti borom. Attól tartok, abból a
szomorú országból még sokáig nem származik bor. – Visszaült. –
Tehát a qualinesti elf király leányát választották meg Arany
Tábornoknak. Bölcs döntés.
– Politikai döntés – jegyezte meg fanyarul Justarius. – A lovagok
nem tudtak megegyezni egy saját vezérben. A sárkányseregek
vereségét a Főpap tornyánál nagyrészt Laurana bátorságának,
hősiességének és gyors észjárásának köszönhették. Megvan benne az
erő, hogy szavakkal és tettekkel lelkesítsen másokat. A lovagok, akik
a toronynál harcoltak, csodálják őt és megbíznak benne. Ráadásul az
elfeket is csatába vezeti.
A két varázsló fölemelte poharát, és ittak az Arany Tábornok és a
jó sárkányok sikerére. Justarius letette a közelben álló asztalkára az
ezüstkelyhet, és megdörgölte a szemét. Arca beesett volt. Sóhajtva
dőlt hátra.
– Jól vagy? – kérdezte aggodalmasan Par-Salian.
– Sok éjszakája nem aludtam – válaszolt Justarius. – A mágia
alagútjain jöttem. Az effajta utazás mindig kimentő.
– Palanthas lordja a segítségedet kérte a város védelmében? –
lepődött meg Par-Salian.
– Nem, természetesen nem – mondta Justarius némi keserűséggel.
– De felkészültem, hogy megtegyem, ami tőlem telik. Ott az
otthonom, a családom, amelyet meg kell védenem, és az én városom,
amit szeretek.
Ismét fölemelte a kelyhét, de nem kortyolt belőle. Leverten
bámult a sötét, szilvaszínű borba.
– Gyerünk, ki vele! – szólt rá komoran Par-Salian. – Remélem, a
rossz híreid nem semlegesítik a jókat.
Justarius nagyot sóhajtott.
– Te meg én gyakran tűnődtünk azon, vajon a jó sárkányok miért
nem feleltek a segélykérésünkre. Miért nem csatlakoztak a
háborúhoz, amikor Takhisis elküldte gonosz sárkányait, hogy
felégessék a városokat és ártatlanokat mészároljanak le. Most már
tudom a választ. És szörnyű az igazság.
Ismét elhallgatott. Par-Salian ivott a borából, mintha meg akarná
acélozni lelkét.
– A Silvara nevű ezüst sárkány tette a szörnyű felfedezést –
mondta Justarius. – Úgy tűnik, évekkel ezelőtt, valamikor az
Összeomlás után kétszáznyolcvanhét évvel Takhisis megparancsolta
a gonosz sárkányoknak, hogy észrevétlenül hatoljanak be a jó
sárkányok fészkeibe, miközben azok a Hosszú Álmot aludták, és
lopják el a tojásaikat. Amint a kicsinyeiket megkaparintotta, Takhisis
fölébresztette a jó sárkányokat, hogy elmondja nekik: háborút indít a
világ ellen. Ha ők közbelépnek, elpusztítja a tojásokat. Az utódaikat
féltő jó sárkányok esküt tettek, és megígérték, hogy nem harcolnak
ellene.
– Ezt az esküt most megszegték – mondta Par-Salian.
– A jó sárkányok fölfedezték, hogy Takhisis volt az első, aki
megszegte a fogadalmat – válaszolt Justarius. – A bölcsek már
korábban is elmélkedtek az úgynevezett gyíkemberek, a
sárkányfattyak eredetéről…
Par-Salian elszörnyedve nézett barátjára.
– Csak nem azt akarod mondani… – Keze ökölbe szorult. – Ez
lehetetlen!
– Attól tartok, nagyon is lehetséges. Silvara és egy barátja, egy
Gilthanas nevű elf harcos fölfedték a rettenetes igazságot. Takhisis
hívei a jó sárkányok tojásait sötét és szentségtelen mágiával tették
elfajzottá, és a sárkányokat a sárkányfattyakként ismert lényekké
változtatták. Silvara és Gilthanas tanúsítják. Tanúi voltak a
szertartásnak. Alig bírtak elmenekülni.
Par-Salian iszonyattal mondta:
– Szörnyű veszteség! Tragédia! A szépséget, bölcsességet és
nemességet ocsmány szörnyetegekké változtatták!
Elhallgatott. Mindketten tudták, milyen kérdést kell feltenniük.
Mindketten ismerték a választ. Ám egyikük sem akarta hangosan
kimondani. Par-Salian azonban a konklávé feje volt. Az igazság
kiderítése, akármilyen kellemetlen is, az ő felelőssége volt.
– Említetted, hogy a tojásokat szentségtelen és sötét mágiával
rontották meg. Azt mondod, valaki a rendünkből követte el ezt a
szörnyűséges tettet?
– Attól félek – mondta Justarius halkan. – Egy Dracart nevű fekete
köpenyes fejlesztette ki a varázslatokat Takhisis egy papjával és egy
vörös sárkánnyal karöltve. Hamar lépned kell, Par-Salian. Ezért
jöttem ilyen sietve ma este. Fel kell oszlatnod a konklávét,
kiátkoznod a fekete köpenyeseket, száműznöd őket a toronyból, és
megtiltanod nekik, hogy még egyszer betegyék ide a lábukat.
Par-Salian nem szólt semmit. Jobb keze elernyedt, majd ismét
ökölbe szorult. A tűzbe bámult.
– Már így is gyanúsak vagyunk a világ szemében – mondta
Justarius. – Ha az emberek rájönnek, hogy egy varázsló is részt vett
ebben a förtelmes tettben, felkelhetnek ellenünk! Ez a végünket
jelentheti.
Par-Salian még mindig hallgatott.
– Uram – mondta Justarius, és hangja keményen csattant –,
Nuitari is részt vett ebben. Biztosan. Évekkel ezelőtt az anyja,
Takhisis oldalára állt, vagyis a fekete köpenyesek vezetője, Ladonna
is bűnrészes.
– Ezt nem tudhatod biztosan – mondta Par-Salian szigorúan. –
Nincs bizonyítékod.
Ő és Ladonna régen, fiatal korukban szeretők voltak, amikor még
a szenvedély legyűrte az értelmet. Justarius tisztában volt a
múltjukkal, és óvakodott szóba hozni, de Par-Salian így is tudta,
hogy erre gondol.
– Több mint egy éve egyikünk sem látta Ladonnát vagy a követőit
– folytatta Justarius. – Isteneink, Solinari és Lunitari nem rejtették
véka alá, hogy elkeserítette és felingerelte őket, amikor Nuitari
szakított velük, hogy az anyját szolgálja. Nézzünk szembe a
tényekkel, uram! A három unokatestvér elhidegült egymástól. A
varázslók szent testvérisége, a kötelék, amely minket – fehér, fekete
és vörös mágusokat – összeköt, felbomlott. Ladonna és a fekete
köpenyesek talán már támadásra készülnek a torony ellen…
– Nem! – mondta Par-Salian, ököllel a szék karfájára csapva. A
bor kiömlött.
Par-Salian hosszú, fehér szakállával és csendes viselkedéséve
olykor gyenge és jóságos öregember látszatát keltette, még azokban
is, akik jól ismerték. A konklávé feje azonban nem juthatott ilyen
magas rangra tűz híján. A benne égő indulat heve néha megdöbbentő
volt.
– Nem fogom feloszlatni a konklávét! Egy pillanatra sem hiszem
el, hogy Ladonna részt vett ebben a bűntényben. Nem hibáztatom
Nuitarit sem…
Justarius összevonta szemöldökét.
– A tettet egy fekete köpenyes, Dracart követte el.
– No és? – nézett dühösen Par-Salian a barátjára. – Talán egy
renegát volt…
– Az volt – szólalt meg egy hang.
A középkorú nő, Ladonna nem volt hajlandó a természet és a
mágia mesterséges eszközeivel elrejteni korát, és kicsattanó ifjúságot
varázsolni ráncos orcájára. Hosszú, sűrű, ősz haját olyan büszkén
viselte, akár egy királynő a koronáját, s választékos fonatokban
rendezte el. Fekete köpenyét általában a legfinomabb bársonyból
szabatta, mely puha volt és pazar, és arany- és ezüstfonállal hímzett
rúnák díszítették.
Amikor azonban előbukkant az árnyékos sarokból, ahonnét titkon
figyelte őket, a két férfit megdöbbentette küllemének megváltozása.
Ladonna arca beesett, sápadt volt, és mintha éveket öregedett volna.
Hosszú, ősz haja kibomlott a hátára hulló, két, sietve megfont
copfból. Elegáns, fekete köpenye mocskos, sáros, rongyos és
szakadozott volt. Kimerültnek látszott, mint aki mindjárt összeesik.
Par-Salian sietve széket hozott, és egy kehelybe bort töltött neki.
A nő hálásan kiitta. Sötét szeme Justariusra villant.
– Hamar ítéletet mondtál rólam, uram – jegyezte meg maróan.
– Amikor utoljára láttalak, asszonyom – válaszolta ugyanúgy –,
büszkén hirdetted Takhisis királynő iránti hűségedet. Higgyük el,
hogy nem vettél részt ebben a bűnben?
Ladonna kortyolt a borból, aztán halkan azt mondta:
– Ha bűn ostobának lenni, akkor vétkes vagyok, valóban. –
Fölemelte tekintetét, és mindkettejüket végigmérte. – De esküszöm
nektek, hogy semmi közöm nem volt a sárkánytojások
megrontásához! Nem sokkal ezelőtt fedeztem föl én is ezt a
megvetendő bűnt. Amikor pedig rájöttem, megtettem, amit lehet,
hogy helyrehozzam. Megkérdezhetitek Silvarát és Gilthanast. A
segítségem és Nuitari nélkül nem lennének életben.
Justarius komor maradt. Par-Salian ünnepélyes komolysággal
nézte a nőt.
Ladonna fölemelkedett, és kezét az ég felé emelte.
– Szólítom Solinarit, az ezüst hold istenét! Szólítom Lunitarit, a
vörös hold istennőjét! Szólítom Nuitarit, a sötét hold istenét!
Halljátok eskümet! Esküszöm a szent mágiára, hogy az igazat
mondom. Vonjátok vissza áldásotokat, istenek, ha hazudok.
Elmémből szivárogjanak el a mágia szavai! Varázskellékeim
váljanak porrá! Égjenek el a tekercseim! Kezem száradjon le a
csuklómról!
Egy pillanatot várt, majd visszaült.
– Hideg van itt – mondta, és keményen Justariusra nézett. –
Rakjam meg a tüzet?
A tűzhelyre mutatott, ahol a tűz már kezdett elhamvadni, és egy
varázsigét mondott. Lángok táncoltak a vasrácson. Olyan forróság
támadt, hogy mindhárman kénytelenek voltak hátrahúzni széküket.
Ladonna fölemelte kelyhét, és nagyot kortyolt.
– Nuitari elhagyta Takhisist? – kérdezte döbbenten Par-Salian.
– Elcsábították a mézesmázos szavak és a nagylelkű ígéretek.
Akárcsak engem – mondta keserűen Ladonna. – A királynő méztől
csöpögő szavai azonban hazugságok voltak. Az ígéretei pedig
hamisak.
– Mire számítottál? – kérdezte gúnyosan Justarius. – A Sötét
Királynő letörte a becsvágyadat és megsértette a büszkeségedet, ezért
most visszakúszol hozzánk. Gondolom, veszélyben vagy. Ismered a
királynő titkait. Utánad eresztette a vérebeit? Ezért jöttél Wayrethbe?
Hogy a köpenyünk mögé bújj?
– Valóban fölfedtem a titkait – mondta halkan Ladonna. Sokáig ült
a kezét bámulva; ujjai még mindig hosszúak és hajlékonyak voltak,
bár a bőre elvörösödött, és törékeny csontjaira feszült. – És igen,
veszélyben vagyok. Mint valamennyien. Ezért jöttem vissza. Az
életemet kockáztattam, hogy figyelmeztesselek titeket.
Par-Salian riadt pillantást váltott Justariusszal. Mindketten évek
óta ismerték Ladonnát. Látták hatalma teljében. Látták tomboló
haragját. Egyikük látta őt szerelemtől gyengéden és szelíden.
Ladonna harcos volt. Úgy emelkedett a legfelsőbb rangra a fekete
köpenyesek rendjében, hogy varázspárbajban legyőzte, és olykor
megölte azokat, akik az útját keresztezték. Bátor és félelmetes
ellenfél volt. Egyik férfi sem látta még soha, hogy ez az erős és nagy
hatalmú asszony kimutatta volna gyengeségét. Egyikük sem látta
úgy, mint ebben a pillanatban: meginogva… félelemmel telve.
– Van Nerakában egy épület, amelyet Vörös Palotának neveznek.
Ariakas néha ott lakik, amikor visszatér a városba. Ebben a palotában
áll egy Takhisis-szentély. Nem olyan pompás, mint ami a
templomában van; titkos és rejtett, csak Ariakas és kegyencei
számára van nyitva, mint amilyen Kitiara és korábbi tanítványom, a
császár szeretője, Iolanthe varázslónő. Hogy rövidre fogjam, számos
kollégámat brutálisan meggyilkolták. Attól féltem, én következem. A
szentélybe mentem, hogy közvetlenül szólhassak Takhisishoz…
Justarius mormolt valamit az orra alatt.
– Tudom – mondta Ladonna. Keze remegett, bora kifröccsent. –
Tudom. De egyedül voltam, és kétségbeestem.
Par-Salian kinyúlt, és kezére tette a kezét. Az asszony reszketőn
elmosolyodott, és összekulcsolta ujjait a férfival, akit meglepett és
megdöbbentett, hogy könnyeket lát Ladonna szemében. Korábban
sosem látta sírni.
– Éppen beléptem volna a szentélybe, amikor észrevettem, hogy
valaki már van ott. Kitiara nagyúr volt, aki Ariakasszal beszélgetett.
Varázslattal láthatatlanná tettem magamat, és kihallgattam őket.
Hallottatok a Sötét Királynő kutatásáról egy Berem nevű férfi után?
Örökemberként és Smaragdemberként is ismerik.
– A sárkányseregek mind lázasan keresik ezt a férfit.
Megpróbáltuk kideríteni, miért – mondta Par-Salian. – Mitől olyan
fontos Takhisis számára?
– Elmondhatom – válaszolt Ladonna. – Ha Takhisis megtalálja
Beremet, győzni fog. Hatalma teljében fog a világra lépni. Senki,
még az istenek sem lesznek képesek ellenállni neki.
Elmesélte hallgatóságának az Örökember tragikus történetét. A két
férfi elképedve és szomorúan hallgatta Jasla és Berem meséjét a
gyilkosságról és megbocsátásról, reményről és megváltásról.
Par-Salian és Justarius nem szóltak, mindketten a hallottakon
töprengtek. Ladonna összegörnyedt székében, és behunyta a szemét.
Par-Salian fölajánlotta, hogy még egy pohárral tölt neki a borból.
– Köszönöm, drága barátom, de ha többet iszom, ültő helyemben
elalszom. Nos, mit gondoltok?
– Azt hiszem, cselekednünk kell – mondta Par-Salian.
– Szeretnék a magam szakállára is körbeszimatolni – jelentette ki
szárazon Justarius. – Ladonna asszony megbocsát nekem, ha azt
mondom, hogy nem teljesen bízom meg benne.
– Szimatolj, amennyit jólesik – mondta Ladonna. – Rá fogsz
jönni, hogy igazat mondtam. Túl fáradt vagyok a hazugságokhoz.
Most pedig, ha megbocsátotok…
Amikor felállt, megingott a kimerültségtől, és a szék karfájára
kellett támaszkodnia.
– Ma éjjel már nem utazhatok. Ha kaphatnék egy takarót az egyik
novícius cellájában…
– Butaság – mondta Par-Salian. – A szobádban alszol, mint
máskor. Minden úgy van, mint amikor elmentél. Semmit nem
mozdítottunk el vagy változtattunk meg. Még tüzet is találsz a
kandallóban.
Ladonna lehajtotta büszke fejét, majd Par-Salian felé nyújtotta a
kezét.
– Öreg barátom, köszönöm. Hibáztam. Őszintén beismerem. Ha
ez vigasz, akkor drágán megfizettem érte.
Justarius nehézkesen föltápászkodott a székből. Ha hosszabb ideig
ült, nyomorék lába begörcsölt.
– Te is velünk töltöd az éjszakát, barátom? – kérdezte Par-Salian.
Justarius megrázta a fejét.
– Szükség van rám Palanthasban. Más híreim is vannak. Ha még
egy pillanatot tudnál várni, asszonyom. Ez talán érdekel téged is.
Rannhó huszonhatodik napján Raistlin Majerét félholtan találták a
Nagy Könyvtár lépcsőjén. Egyik tanítványom a közelben járt, és látta
az esetet. Nem tudta, ki a férfi, csak azt, hogy a rendem vörös
köpenyét viseli. Azt azonban nem hiszem, hogy Raistlin sokáig a
rendem tagja marad – tette hozzá Justarius. – Ma az egyik helyi
kelmefestő megüzente, hogy egy fiatalember érkezett a műhelyébe,
hogy egy vörös köpenyt feketére festessen. Úgy tűnik, a „kardod”
hibás, barátom.
Par-Salian aggodalmasnak tűnt.
– Biztos vagy benne, hogy Raistlin Majere volt az?
– A fiatalember hamis nevet adott meg, de nem sokan élhetnek a
világon, akiknek aranyszínű a bőre és a szembogara homokóra alakú.
De, hogy bizonyosságot nyerjek, beszéltem Astinusszal.
Megerősítette, hogy az ifjú nem más, mint Raistlin. Fölveszi a fekete
köpenyt, és teszi ezt anélkül, hogy az előírtaknak megfelelően
kikérné a konklávé véleményét.
– Renegáttá vált – vont vállat Ladonna. – Elvesztetted, Par-Salian.
Úgy tűnik, nem én vagyok az első, aki ezt a hibát elköveti.
– Sosem szeretem azt mondani, hogy én megmondtam – szólt
komoran Justarius –, de megmondtam.
Ladonna a szobájába indult. Justarius a mágia alagútjain át
visszatért Palanthasba. Par-Salian ismét magára maradt.
Leült a székébe a hamvadó tűz mellé, és a hallottakon töprengett.
Megpróbált a Ladonna által hozott szörnyű hírekre koncentrálni, de
gondolatai minduntalan Raistlin Majeréhez tértek vissza.
– Talán hibát követtem el, amikor őt választottam kardomul a
gonosz ellen – tűnődött. – De az alapján, amit ma éjjel hallottam, és
amit Raistlin Majeréről tudok, talán mégsem lőttem bakot.
Par-Salian megitta az elf bor utolját; majd a seprőt az izzó
parázsra löttyintette, hogy kioltsa a tüzet, és lefeküdt.

III.
Emlékek. Egy régi barát.
352. esztendő az Összeomlás után, mishahó 3. napja.

Nem a testi fájdalom homályosította el gondolataimat, hanem a
régi, belső kín, amely mérgezett karmokkal marcangolt. Caramon:
erős és vidám, jó és kedves, nyílt és őszinte. Caramon, mindenki
barátja. Nem olyan, mint Raistlin – a korcs, a nyavalyás.
– Mindig csak a mágiámra támaszkodhattam – mondtam, először
szólva és gondolkodva tisztán életemben. – És most ez is a tiéd lett.
A falnak támaszkodtam, fölemeltem mindkét kezem,
összeérintettem hüvelykujjaimat. Belekezdtem a szavakba, amelyek
megidézik majd a mágiát.
– Raist! – Caramon hátrálni kezdett. – Raist, mit művelsz? Ugyan
már! Szükséged van rám! Majd vigyázok rád, mint mindig. Raist, a
fivéred vagyok!
– Nekem nincs testvérem.
A hideg, kemény sziklaréteg alatt féltékenység fortyogott.
Remegések rázták meg a követ. Vörös, olvadt féltékenység áradt
végig lávaként testemen és csapott ki kezeimből. A tűz fellobbant,
szétáradt és elnyelte Caramont…
Kopogtatás rántotta vissza a valóságba Raistlint.
Megmoccant székében, és lassan, vonakodva elengedte az emléket
– nem azért, mert szerette újraélni azt a pillanatot – szó sem volt róla.
Az Ősmágia tornyában letett Próba szörnyű emléke visszaidézte a
féltékeny düh keserűségét, Caramon látványát, amint agyonég, a
kiáltásait, a megperzselődött hús bűzét.
Azután pedig szembe kellett néznie Caramonnal, aki tanúja lett
tulajdon halálának a fivére kezétől. Mert minden csak káprázat volt,
a Próba része, hogy Raistlin jobban megismerje önmagát. Nem is
hívta volna elő az egészet, elzárta volna az emléket, ám megpróbált
valamit megtudni belőle, ezért elviselte.
Hajnal volt, ő pedig abban a kis cellában ült, amelyet a Nagy
Könyvtárban kapott. A szerzetesek akkor vitték oda, amikor azt
hitték, meg fog halni. A cellában legalább bele mert nézni tulajdon
lelke sötétségébe, és szembe tudott nézni azzal, aki visszanézett rá.
Emlékezett a Próbára, és az alkura, amelyet Fistandantilusszal kötött,
hogy letehesse.
– Azt mondtam, ne zavarjon senki! – kiáltott ki bosszúsan
Raistlin.
– Zavarni?! No, majd megzavarom én – morogta egy dörmögő
hang. – Egy jó nagy nyaklevessel!
– Látogatód jött, Majere mester – szólt be Bertrem
bocsánatkérően. – Azt mondja, régi barátod. Az egészséged miatt
aggódik.
– Hát persze – mondta Raistlin maróan.
Várta a látogatást. Amióta csak látta Kovát, amint elindul a Nagy
Könyvtár felé, majd meggondolja magát. A törpe bizonyára az egész
éjszakát tépelődéssel töltötte, de végül eljött. Tas nélkül. Egyedül
érkezett.
Mondd neki, hogy menjen el. Mondd neki, hogy elfoglalt vagy.
Rengeteg mindent el kell intézned, hogy felkészülj az útra Nerakába.
Ám miközben mindezeket végiggondolta, eltávolította a varázslatot,
amely bezárta ajtaját.
– Beléphet – mondta Raistlin.
Bertrem verejtéktől csillogó, kopasz fejjel, óvatosan benyitott és
bekukucskált. Amikor meglátta a szürke köpenyben a székben
üldögélő Raistlint, a szeme elkerekedett.
– De az… te… ezek…
A mágus szúrósan nézett rá.
– Mondd, amit el akartál mondani, aztán menj el!
– Egy… látogató… – ismételte Bertrem alig hallhatóan, majd
elsietett, szandálja csattogott a kőpadlón.
Kova bedübörgött. A vén törpe mérgesen méregette Raistlint
bozontos, ősz szemöldöke alól. Karját keresztbe fonta hosszú,
hullámos szakálla előtt. Szegecselt bőrvértet viselt, amelyet jobban
kedvelt az acélnál. Páncélja új volt, és egy rózsa, a solamniai lovagok
jele díszítette. Ugyanazt a sisakot hordta, amit mindig is. Egy korai
kalandjuk során találta; Raistlin már nem emlékezett rá, hol. Lószőr
forgójáról Kova úgy tartotta, hogy griffsörényből készült, és semmi
nem tudta ebből a hitéből kizökkenteni, még az sem, hogy a
griffeknek nincs sörényük.
Csak néhány hónap telt el azóta, hogy utoljára látták egymást, de
Raistlint megdöbbentette a változás. Az öreg törpe nehezen lélegzett,
arcát a bánat és veszteség, fáradtság és aggodalom új ráncai
szabdalták. Dühös szeméből azonban ugyanaz a mogorvaság sütött.
Egyikük sem szólt. Kova harákolt, és éles pillantásokat vetett
körbe, végignézve az asztalon heverő varázskönyveken, Magius
botján, amely a sarokban állt, az üres bögrén, amiben a tea volt.
Mind Raistliné, Caramontól semmi. Kova összevonta szemöldökét,
megvakarta az orrát, összehúzott szemöldöke alól Raistlinre
pislantott, és feszengve mocorgott.
Mennyivel jobban feszengene, ha ismerné az igazságot, gondolta
Raistlin. Hogy Caramont, Tanist és a többieket otthagytam meghalni.
Azt kívánta, bárcsak ne jött volna el hozzá Kova.
– A surranó mondta, hogy látott – törte meg végül Kova a csendet.
– Azt mondta, haldokoltál.
– Amint látod, nagyon is élek – mondta Raistlin.
– Igen, persze. – Kova megsimogatta szakállát. – Szürke köpenyt
viselsz. Ez mit jelent?
– Hogy kimosattam a vöröset – mondta Raistlin, majd maróan
hozzátette: – Nem vagyok olyan tehetős, hogy nagy ruhatárat
tarthassak fenn. – Türelmetlenül intett. – Azért jöttél, hogy
megbámulj és megjegyzéseket tegyél a ruházatomra, vagy van
valami célod is?
– Azért jöttem, mert aggódtam érted – ráncolta a homlokát Kova.
Raistlin gúnyosan mosolygott.
– Nem azért jöttél, mert értem aggódtál. Hanem azért, mert Tanis
és Caramon miatt aggódsz.
– És jogom van aggódni, nem? Mi történt velük? – kérdezte Kova,
arca elvörösödött, hamuszín orcája végre színt kapott.
Raistlin nem válaszolt azonnal. Elmondhatta volna az igazat.
Semmi oka nem volt rá, hogy ne tegye. Végtére is, egy fikarcnyit
sem számított neki, mit gondol róla Kova vagy bármelyikük.
Elmondhatná, hogy hagyta őket meghalni az Örvényben. Kova
azonban feldühödne, talán még meg is támadná őt haragjában. Az
öreg törpe nem jelentett rá fenyegetést, de Raistlin kénytelen lenne
megvédeni magát. Kova megsérülhetne, és kínos jelenet következne.
Az esztéták megbotránkoznának, kidobnák a könyvtárból, márpedig
ő még nem állt készen a távozásra.
– Laurana, Tas és én tudjuk, hogy te és a többiek elmenekültetek
Tarsisból – mondta Kova. – Osztoztunk az álmon. – Rendkívül
zavarba jött, amikor ezt elismerte.
Raistlin meglepődött.
– Az álmon Silvanesti rémföldjén? Lorac király álmán? Tényleg?
Milyen érdekes. – Visszagondolt, hogyan lehetséges ez. – Azt
tudtam, hogy mi, többiek osztoztunk rajta, de csak azért, mert benne
voltunk az álomban. Kíváncsi vagyok rá, hogyhogy ti is átéltétek?
– Gilthanas azt mondta, a csillagékszer az oka, amit Alhana
Tarsisban Sturmnak adott.
– Alhana mondott valami ilyesmit erről. Igen, okozhatta a
csillagékszer. Nagy hatalmú, mágikus ereklye. Még mindig Sturm
birtokában van?
– Eltemettük vele – mondta mogorván Kova. – Sturm halott. A
Főpap tornyánál vívott csatában esett el.
– Sajnálattal hallom – mondta Raistlin, és meglepte, amikor rájött,
hogy valóban sajnálja.
– Sturm hősként halt meg – mondta Kova. – Egyedül szállt
szembe egy kék sárkánnyal.
– Akkor bolondként halt meg – jegyezte meg Raistlin.
A törpe arca elvörösödött.
– És mi van Caramonnal? Miért nincs itt? Sosem hagyna
magadra! Előbb halna meg!
– Talán most már halott is – mondta Raistlin. – Talán mind azok.
Nem tudom.
– Megölted? – kérdezte Kova, arca elsötétedett.
Igen, megöltem, gondolta Raistlin. Lángok emésztették el…
Ehelyett azt mondta:
– Az ajtó mögötted van. Kérlek, csukd be magad után kifelé
menet.
Kova mondott volna valamit, de dühében csak dadogott. Végül
kinyögte:
– Nem tudom, miért jöttem! Amikor hallottam, hogy haldokolsz,
azt mondtam, „annál jobb”. Most pedig azt mondom, annál jobb lett
volna!
Sarkon fordult, és dühösen átcsörtetett a szobán. Elérte az ajtót,
feltépte, és már éppen kiviharzott volna, amikor Raistlin megszólalt.
– Baj van a szíveddel – mondta Kova hátának. – Nem vagy jól.
Fájdalmat érzel, szédülsz, nehezen kapsz levegőt. Könnyen
kifáradsz. Igazam van?
Kova megtorpant a kis cella ajtajában, keze a kilincsen.
– Ha nem vigyázol rá – folytatta Raistlin –, a szíved fölmondja a
szolgálatot.
Kova visszanézett a válla fölött.
– Mennyi időm van még?
– A halál bármelyik pillanatban eljöhet érted – mondta Raistlin. –
Pihenned kell…
– Pihenni! Háború folyik! – mondta hangosan Kova. Aztán
felköhögött, és sípolva kapkodta a levegőt, s kezét a mellkasára
szorította. Látva, hogy Raistlin őt nézi, azt mormolta: – Nem mind
hősként halunk meg – azzal elviharzott. Elfelejtette becsukni az ajtót.
Raistlin sóhajtva fölemelkedett, és becsukta helyette.


Caramon ordított, megpróbálta eloltani a lángokat, ám a
varázslat elől nem volt menekvés. Teste elsorvadt, összeaszott a
tűzben, egy öregember lett belőle – egy fekete köpenyes aggastyán,
akinek haja és szakálla füstöt eregetett. Fistandantilus kinyújtott
kézzel sétált felém.
– Ha a páncélod hamis – mondta halkan az öreg –, megtalálom
rajta a rést.
Nem bírtam mozdulni, sem megvédeni magamat. A varázslat erőm
maradékát is fölemésztette.
Fistandantilus előttem állt. Az aggastyán fekete köpenye akár az
éjszaka rongyos cafatja; húsa rothadó; bőrén átsejlettek csontjai.
Körmei hosszúak és hegyesek voltak, akár egy hulláé, szeme
ugyanazzal a ragyogó hévvel égett, mint az én lelkem, azzal a
meleggel, amely életre keltette a holtakat. A sorvadt nyakból egy
vérkő lógott egy nyakláncon.
Az öregember keze megérintette a mellkasomat, megsimogatott,
egyszerre csábítón és kínzón. Fistandantilus a keblembe mélyesztette
kezét, és megragadta a szívemet.
Ahogy a haldokló katona ragadja meg a testét átütő lándzsa
nyelét, úgy markoltam meg az öreg csuklóját, ujjaimat olyan
szorításba görbítettem, amelyet a halál sem oldhat fel.
Fistandantilus csapdába esve megpróbált kiszabadulni a
markomból, de nem bírta kiszabadítani magát és egyúttal megtartani
fogását a szívemen. Solinari fehér, Lunitari vörös és Nuitari fekete,
üres fénye – amelyet látni voltam képes – összeolvadt homályosuló
szemem előtt, és rezzenéstelen szemként tekintett le rám.
– Elveheted az életemet – mondtam, az öreg csuklóját markolva,
miközben Fistandantilus a szívemet szorongatta. – De cserébe engem
szolgálsz majd.
A szem kacsintott és eltűnt.


Raistlin leakasztott a derekán viselt övről egy puha bőrerszényt.
Belenyúlt, és előhúzott egy kis, látszólag színes üvegből készült
gömböt, hasonlatosat egy gyerek üveggolyójához. Tenyerében
körbegörgette a golyóbist, és nézte, ahogy a színek reszketnek és
kavarognak a belsejében.
– Egyre több veled a baj, öreg – suttogta Raistlin, és cseppet sem
érdekelte, Fistandantilus hallja-e.
Volt egy terve, és az élőholt varázsló semmit nem tehetett, hogy
megakadályozza benne.

IV.
Az elátkozott torony. A sárkánygömb. Csend.
352. esztendő az Összeomlás után, mishahó 4. napja.

Az új, fekete köpeny a varrásánál még nyirkos volt és enyhén
mandulaillatú. A kelmefestő magyarázata szerint a szagot az indigó
adta. Raistlin biztosra vette, hogy érzi a festék megkötéséhez
használatos hugyot is, bár a másik megnyugtatta, hogy a ruhát
sokszor átöblítették, és csak képzeli a büdösséget. A kelmefestő
felajánlotta, hogy újra kimossa a köpenyt, de Raistlin nem
vesztegethette az időt.
Legnagyobb félelme az volt, hogy a Sötét Királynő megnyeri a
háborút, mielőtt még csatlakozhatna hozzá, lenyűgözhetné
képességeivel, és megnyerhetné segítségét a pályája egyengetéséhez.
Lelki szemeivel már látta, ahogy a fekete köpenyesek vezetője lesz a
fővárosban, Nerakában álló Ősmágia tornyában. Elképzelte a tornyot
is: pompázatosnak kell lennie. Úgy gondolta, Ladonna varázslónő is
ott lakhat, ha még mindig ő a fekete köpenyesek rendjének feje.
Elhúzta a száját, amikor arra gondolt, hogy meg kell alázkodnia a
vén banya előtt, és feletteseként kell tisztelnie. El kell magyaráznia,
miért vette föl a fekete köpenyt anélkül, hogy engedélyt kért volna rá
tőle.
Sebaj. A szolgasága nem fog már soká tartani. A Sötét Királynő
támogatásával fölébük emelkedhet. Nem lesz rájuk többé szüksége.
Beteljesíti becsvágyó álmait.
– Az álmaidat? – acsargott Fistandantilus, hangja vérként
dübörgött Raistlin fülében. – A te álmaid az én álmaim! Egy életen át
– sok élet hosszán át – dolgoztam a célom eléréséért, hogy a múlt és
jövő ura legyek. Egy nyafogó, gátlástalan törtető nem fogja elrabolni
tőlem!
Raistlin ügyelt saját gondolataira, nem volt hajlandó idő előtt
harcba bocsátkozni. Sebesen, tévedhetetlenül tört előre az éjszakában
az úti célja, a sorsa felé. Magius botja megvilágította útját, a
sárkánykarmok közé zárt gömb lágyan ragyogta be a sötét utcákat,
amelyek a városnak ezen a részén sötétek és néptelenek voltak. Nem
égtek fények a házak ablakaiban, többségük betörve tátongott. Nem
csendült kacagás az omladozó épületekből. Az utcákon egy lélek sem
járt. Senki, még a félelmet nem ismerő surranók sem merészkedtek
az Ősmágia tornyának árnyékába – még nappal sem, és különösen
nem éjjel.
A palanthasi egykor a legszebb volt az Ősmágia tornyai között. A
Bölcsességtoronyként ismert helyet a tudás utáni kutatásnak
szentelték. A torony Palanthas éke volt, varázslói segítettek a
lovagoknak a harmadik sárkányháborúban Takhisis királynő ellen. A
három rend varázslói összegyűltek, hogy létrehozzák a legendás
sárkánygömböket, és azok segítségével csapdába csalják a gonosz
sárkányokat. Takhisist az Abyssba űzték, és a varázslók fehér tornya
és a lovagi Főpap tornya egyaránt Solamnia büszke őreiként álltak.
Azután következett a papkirályok fölemelkedése, akik úgy
döntöttek, hogy a varázslat gonosz. A lovagok a papkirályok erős
támogatói voltak, így hamarosan bizalmatlansággal fordultak a
varázslók felé, és végül azt követelték, hogy a mágusok hagyják el a
tornyot. Az Ősmágia két tornyát már megtámadták, mire a varázslók
elpusztították azokat, ami katasztrofális következménnyel járt a
városaik lakosságára nézve. Palanthas varázslói úgy döntöttek,
feladják a tornyukat. A város lordja a maga használatára szánta az
épületet, mint ahogy a papkirály is elfoglalta Istar tornyát, mielőtt
azonban elforgathatta volna a zárban a kulcsot, egy Andras Rannoch
nevű fekete köpenyes varázsló megátkozta a helyet.
A tömeg, amely összegyűlt, hogy a varázslók kilakoltatása fölött
örvendezzen, elszörnyedve figyelte, ahogy Rannoch felkiált.
– Ez a kapu mindaddig zárva marad, és a termekbe nem léphet be
senki, míg hatalma teljében vissza nem tér a múlt és a jövő mestere!
– Azzal levetette magát a toronyból, és a kerítés tüskéi felnyársalták.
Ahogy vére végigcsorgott a kovácsoltvason, utolsó leheletével átkot
mondott.
A gyönyörű torony gonosz, iszonytató hellyé változott. Csaknem
négyszáz év telt el, és senki nem mert a közelébe merészkedni.
Sokan próbálták meg, de kevesen szedték össze bátorságukat
annyira, hogy akár csak a rettegett Shoikan-tölgyes környékére
merészkedjenek, amely védelmezőn vette körül a tornyot. Senki nem
tudta, mi folyt a ligetben. Senki nem tért vissza onnan, hogy
elmondhassa.
Raistlin azért tartózkodott Palanthas ezen részében, mert egy
varázslatot kellett végrehajtania, és létfontosságú volt, hogy egyedül
legyen. Bármilyen félbeszakítás – mint például Bertrem kopogása –
végzetes következményekkel járhatott.
A torony torz romjai feltűntek, eltakarták a csillagokat, és kizárták
a két hold, Solinari és Lunitari fényét. Nuitari, a sötét hold még
mindig látható volt, bár csak azok számára, akik beavatást nyertek a
sötét isten titkaiba. Raistlin a sötét holdon tartotta a szemét, és
bátorságot merített belőle.
Egyenletesen tört előre, bár érezte a toronyból vérfagyasztó
folyóként áradó rettegést. Félelem nyaldosta lábát. Összerázkódott,
és maga köré csavarta köpenyét, majd továbbment. Egyre mélyült a
rettenet. Izzadni kezdett. Keze remegett, zihált, és attól félt, köhögési
roham tör majd rá. Szorosan megmarkolta Magius botját, és bár a
torony árnyéka minden fényt kioltott, ragyogása nem hagyta cserben.
A rettegés folyója olyan hatalmas volt, hogy alig találta meg a
bátorságot, hogy egyik lábát a másik elé helyezze. A halál tárt
karokkal várta. A következő lépés a végzete lesz. Mégis megtette.
Fogát összeszorítva ment tovább.
– Fordulj vissza! – dübörgött Fistandantilus hangja Raistlin
agyában. – Őrült vagy, ha azt hiszed, el tudsz engem pusztítani.
Szükséged van rám.
Szükséged van rám, Raist! – könyörgött Caramon hangja. Meg
tudlak védeni!
– Fogjátok be! – csattant föl Raistlin. – Mindketten!
Már látta a Shoikan-tölgyest. Megremegett, és behunyta a szemét.
Képtelen volt továbbmenni, az a veszély fenyegette, hogy
szörnyethal a rémülettől. Messze járt a város lakott részeitől. Ez a
hely megteszi. Körülnézett egy alkalmas zug után, ahol létrehozhatja
varázslatát. A közelben hármas oromzatú, ólomüveg ablakú, üres
épület állt. A hajmeresztő szögben lógó cégér tanúsága szerint egykor
a Varázslósüvegként ismert fogadó volt – illő név a palanthasi
Ősmágia tornyának közelében álló kocsma számára.
A festett cégér már kifakult, de a bot fényénél Raistlin ki tudta
venni a csúcsos süvegből sört hörpölő, hahotázó varázsló festményét.
A szenilis, vén mágusra, Fizbanra emlékeztette, aki egy ehhez
nagyon hasonló süveget hordott (és veszített el rendszeresen).
Fizban emléke kellemetlenül érintette Raistlint, és gyorsan el is
hessegette. Az ajtóhoz ment, és belökte. Az ajtó lassan kitárult
rozsdás zsanérjain. Raistlin éppen belépett volna, amikor olyan
érzése támadt, mintha figyelnék. Azt mondta magának, ez
képtelenség; senki nem jönne a városnak ebbe a részébe, ha van egy
csöpp esze. Csak hogy megnyugtassa magát, körülnézett az utcán.
Senkit nem látott, és már éppen belépett volna a fogadóba, amikor
fölpillantott a cégérre. A varázsló festett szeme rászegeződött, majd
kacsintott.
Raistlin reszketett. Az a gondolat ébredt benne, hogy ha kudarcot
vall, itt éri a halál, és soha senki nem fogja megtudni, mi történt vele.
A testét nem találják meg. Meghal és elfelejtik, akár egy idő folyója
által elsodort kavicsot.
– Ne butáskodj! – korholta magát Raistlin. Szúrósan meredt a
cégérre. – Csak a fény csalóka játéka volt.
Sietve bement az elhagyatott fogadóba, és becsukta maga mögött
az ajtót. Fistandantilus mindvégig szitkokkal árasztotta el.
– Én hoztam létre Rannoch átkát! Én vagyok a múlt és jövő ura.
Te semmi és senki nem vagy. Nélkülem elbuktál volna a Próbán.
– Nélkülem – vágott vissza Raistlin – elveszve sodródnál a
világban, száj nélküli hangként, egy kiáltásként, amelyet senki nem
hall.
– Az én tudásomat használtad – mondta Fistandantilus. – Én
adtam neked a hatalmamat!
– Én mondtam ki a szavakat, amelyekkel az uralmam alá
hajtottam a sárkánygömböt – érkezett a felelet.
– Én árultam el, mit mondjál!
– Igen – ismerte el Raistlin –, és mindvégig el akartál pusztítani.
Megvárod, míg az életerőmtől megerősödsz, aztán azzal ölsz meg. El
akarod foglalni a testemet. Nem fogom hagyni.
Fistandantilus fölnevetett.
– A szíved a kezemben van! Össze vagyunk kötve. Ha megölsz, te
is meghalsz.
– Erről nem vagyok meggyőződve. De nem fogom
megkockáztatni – mondta Raistlin. – Nem akarlak megölni.
Leült egy poros padra. A fogadó belseje olyan volt, mint
évszázadokkal ezelőtt lehetett, amikor még népszerű gyülekezőhelye
volt a mágusoknak és tanítványaiknak. Nem állt benne söntés, csak
kényelmes székkel övezett asztalok. Raistlin arra számított, a
helyiség tele lesz pókhálókkal és patkányokkal, de a jelek szerint
még a pókok és rágcsálók sem szívesen ütöttek tanyát a torony
árnyékában, mert a por vastagon, simán és háborítatlanul lepett be
mindent. Egy falfestmény a mágia három istenét ábrázolta, amint
habzó söröskorsókkal koccintanak.
Raistlin körülnézett az üres asztalokon és székeken, és elképzelte
a nevetgélő, mesélő, munkájukat megbeszélő varázslókat. Magát is
közöttük látta, amint társalog, tanul, vitatkozik társaival. Elfogadták
volna annak, aki volt, és nem megvetésben lett volna része.
Szerették, csodálták, tisztelték volna.
Ehelyett itt van egyedül a sötétségben egy gonosz kísértettel.
Raistlin Magius botját az asztalnak támasztotta, és egy székkel
kiékelte, hogy tiszta, fehér fényét odavesse. Porfelhő szállt föl,
amikor letelepedett, mire tüsszentett és köhögésben tört ki. Amikor a
roham véget ért, elővette az erszényből a gömböt, és az asztalra
helyezte.
Fistandantilus elhallgatott. Raistlin nem tudta többé elrejteni
gondolatait a vénség elől, mert teljes lényével a sárkánygömb
leigázására kellett összpontosítania. Fistandantilus látta, mekkora
veszélyben forog, és megpróbált valami módot találni, hogy mentse a
bőrét.
Raistlin az asztalra tette a sárkánygömböt, és kitámasztotta a kis
golyóbist, nehogy a földre guruljon. Egy másik erszényből durván
faragott faállványt vett elő, amelyet még azokban a napokban
készített, amikor Caramonnal és a többiekkel együtt egy lovaskocsin
keresztülutazott Ansalonon.
Abban az időben boldog volt, boldogabb, mint hosszú idő óta
bármikor. Ő és fivére újra megtaláltak valamennyit a régi
bajtársiasságból, eszükbe jutottak zsoldos napjaik, amikor csak
ketten voltak, és acéllal és mágiával keresték a kenyerüket.
Letörölte a port az asztalról és vele együtt eltörölte Caramon
emlékét is. A sárkánygömböt a faállvány közepére helyezte. A
golyóbis hideg volt. Raistlin a bot fényében látta a lassan kavargó,
zöld árnyalatokat a belsejében. Tudta, mire számítson, mivel
használta már korábban is a gömböt, így aztán türelemre intette
magát, és félelmét legyűrve várt.
Felidézte a Feal-Thas nevű elf varázsló írásait, akinek egykor
birtokában volt egy sárkánygömb. Különösen egy sor járt az eszében.
Valahányszor megpróbálsz leigázni egy sárkánygömböt, a
belsejében lakozó sárkány is megpróbál legyőzni téged.
A sárkánygömb lassan eredeti méretére duzzadt, kétarasznyira.
A gömb után nyúlt.
– Ezt még megbánod – mondta Fistandantilus.
– Majd a számlámhoz írom ezt is – mondta Raistlin, és kezét a
sárkánygömb hideg kristályfelületére helyezte. – Ast bilak
moiparalan. Suh tantangusar.
A Fistandantilustól tanult szavakat használta. Majd másodszor is
kiejtette őket a száján.
A gömbben kavargó zöld árnyalatokat miriádnyi szín nyelte el,
amelyek olyan sebesen örvénylettek, hogy ha rájuk néz, beleszédül.
Behunyta a szemét. A kristály hideg volt, fájt megérinteni. Szilárdan
megragadta. A fájdalom hamarosan elmúlik, és valami sokkal
rosszabb veszi át a helyét.
Harmadszor is kimondta a szavakat, és kinyitotta a szemét.
Fény izzott a gömbben, mely a teljes színskálát magába foglalta.
Sötét szivárványhoz tudta hasonlítani. Két kéz jelent meg a
golyóbisban, és nyúlt ki érte. Raistlin mély lélegzetet vett, és erősen
megragadta a kezeket. Magabiztos volt, nem érzett félelmet. A
múltban ez a két kéz megtartotta, megnyugtatta, ahogyan egy anya
csitítja gyermekét, és meglepte és megrémítette, amikor most a
marok csapdaként zárult csuklója köré.
Az asztal, a szék, a bot, a fogadó, az utca, a torony, Palanthas –
minden elenyészett. Sötétség vette körül – nem az éjszaka eleven
sötétje, hanem az örökké tartó semmié.
A kezek megrántották, megpróbálták az űrbe húzni. Minden
akaratát és erejét latba vetette ellenük. Nem volt elég. A kezek
erősebbek voltak. Mindjárt lerántják magukkal.
Lenézett a kezekre, és iszonyodva látta, hogy azok nem a
gömbhöz tartoznak. A húsuk lerohadt és lemállott. A körmök
hosszúak voltak, a csontok sárgásak, akár egy tetemé. Az inas
nyakról a vérkő nyaklánc csüngött, zöld felületét számtalan ifjú
mágus vére pettyezte, akiknek életét a vénség elrabolta.
A harc megcsapolta Raistlin ingatag erejét. Felköhögött, vért
köpött, és mivel nem merte elengedni a kezeket, új, fekete köpenye
ujjába törölte a száját. Megszólította a sárkányt, Viperát, akinek
esszenciáját a gömbbe zárták.
– Vipera, te engem ismertél el uradként – mondta a sárkánynak. –
Szolgáltál már a múltban. Miért hagysz most el engem?
A sárkány válaszolt.
Mert önhitt vagy és gyenge. Akárcsak az elf király, Lorac, te is a
csapdámba estél.
Lorac volt a szerencsétlen király, aki gőgjében azt hitte, képes
irányítani a sárkánygömböt. Ehelyett az ereklye igázta le őt, és
becsapta, hogy pusztítsa el Silvanestit, az ősi, elf hazát.
– Elpusztította, amit legjobban szeretett. Én Caramont öltem meg
– mondta Raistlin lázasan, el sem gondolkodva szavain. – A sárkány
becsapott…
A kezek szorítása erősödött, és kérlelhetetlenül húzta befelé a
végtelen ürességbe. Raistlin kétségbeesésből fakadó erővel küzdött
ellene. Sejtelme sem volt arról, mi történik, miért fordult ellene a
gömb. Karja remegett a megterheléstől. Izzadt a fekete köpenyben.
Egyre gyengült.
– Az idő folyójának felszínén lebegsz – zihálta Raistlin, levegőért
kapkodva, miközben valami fojtogatta. – A jövő, a múlt, a jelen
körüláramlanak. A létezés minden síkját érinted.
Ez igaz.
– Van egy ellenségem az egyik síkon.
Tudom.
Raistlin a gömbbe nézett, a kezek mögé. Az idő folyójának
túloldalán megpillantotta Fistandantilus arcát. A csatamezőn látott
már hullákon nyüzsgő patkányokat. Látta, ahogy lezabálják a húst,
lerágják a csontokról. Az öregből sem maradt több, csak amit a
patkányok meghagytak. Szeme továbbra is eltökéltségtől és
kegyetlen határozottságtól izzott. Csontvázkeze szorosan tartotta
Raistlint, egyikkel a csuklóját fogta, a másikkal a szívét.
Fistandantilus Raistlinnel mérkőzött a sárkánygömb fölötti
uralomért. Ehhez pedig az ifjú mágus saját életerejét használta föl.
– Látom, a helyzet iróniája nem került el – mondta Fistandantilus.
Hangja ellágyult, szinte szelíden simogatott. – Ne küzdj ellenem, ifjú
mágus! Nincs szükség a küszködés, a fájdalom és a félelem
elviselésére, ami kiteszi teljes életedet. Pőrén, védtelenül és
magányosan állsz előttem. Akik valaha is szerettek, most már
megvetnek és gyűlölnek téged. Még a mágiád sem a tiéd. Minden
képességed, tehetséged és hatalmad tőlem kaptad. És a szíved
mélyén tudod ezt.
Igazat mond, gondolta Raistlin elkeseredve. Nincs saját
képességem. Ő árulta el a varázslat szavait. A tudásából merítettem a
hatalmamat. Figyelt és vigyázott rám, ahogy egykor Caramon. Most
pedig Caramon halott, és nekem nincs semmim és senkim.
Téved. Van mágiád.
A hang a sajátja volt, és lelke mélyéről szólt, elnyomva
Fistandantilus meggyőző szavait.
– A mágia az enyém – mondta ki hangosan Raistlin, és tudta, hogy
igazat mond. Számára ez volt az egyetlen igazság. Ahogy beszélt,
egyre erősödött. – A szavak talán a tieid voltak, de a hang az enyém.
Az én szemem olvasta a rúnákat. Az én kezem szórta szét az álom
rózsaszirmait és lángolt a halál varázstüzével. Nálam van a kulcs.
Ismerem magamat. Ismerem a gyengeségeimet, és tudom, mennyit
érek. Ismerem a sötétséget és a fényt. Az én erőm, az én hatalmam,
az én bölcsességem igázta le ezt a sárkánygömböt.
Raistlin mély lélegzetet vett, és élet töltötte meg tüdejét. Szíve
erősen, elevenen dobogott. Egy pillanatra a homokóra pupillás
szemére ereszkedő átok föllebbent. Többé nem látta, ahogy minden
elsorvad a korral. Csak önmagát.
– Egész életemben féltem. A félelem miatt váltam az áldozatoddá.
Ellenségét önmaga árnyának látta, mely átvetül téren és időn.
Raistlin erősen, magabiztosan ragadta meg a kezeket.
– Már nem félek. Az alkunknak vége. Elvágom kötelékeinket.
– Csak a halál vághatja el a köteléket! – mondta Fistandantilus.
– Fogd meg! – parancsolta Raistlin.
A gömbben vadul kavarogtak a kék és vörös, fekete és zöld és
fehér fények, elkápráztatva Raistlint és felvillanva elméjében. A
színek egyesültek, majd a zöld vált a leghangsúlyosabbá. A sárkány,
Vipera kezdett összeállni a gömbben, egyre több részlete vált
láthatóvá Raistlin előtt, ahogy ide-oda vonaglott: egy izzó szem, egy
zöld szárny, egy csapkodó farok, egy szarvas orr és acsargó pofa,
csöpögő agyarak, éles karmok. A szem Raistlinre meredt, majd
Fistandantilusra szegezte tekintetét.
Vipera fölemelte szárnyát, és még mindig a gömb börtönében
átrepült téren és időn.
Fistandantilus látta a veszélyt. Kétségbeesetten körülnézett
menekülés után. Menedéke börtönévé vált. Nem futhatott el
hajszálon függő léte síkjáról.
– Ahhoz, hogy a mágiádat a sárkány ellen használd, szabaddá kell
tenned a kezed – mondta Raistlin. – Engedj el, és én is elengedlek!
Fistandantilus átkozódott, és szorítása erősödött Raistlin
csuklóján. Az ifjú váll- és karizmai égtek, keze remegett az
erőfeszítéstől. A sárkánygömb ködében látta, ahogy Vipera a
varázslóra veti magát.
Fistandantilus varázsszavakat kiáltott. Értelmetlen hablatyolásként
törtek elő belőle. Fél kézzel Raistlin markának fogságában, a
másikkal a szívet szorongatva nem használhatta a varázslat hatalmát
felszabadító kézmozdulatokat. Nem írhatta a rúnákat a levegőbe,
nem dobálhatott tűzgolyókat vagy csiholhatott tüskés villámokat
ujjbegyeiből.
A sárkány kitátotta agyaras száját, és kimeresztette karmait.
Raistlinnek majdnem vége volt. Mégsem volt hajlandó elengedni.
Ha a megerőltetés megöli, a halál csak még szorosabbra húzza össze
markát.
Fistandantilus végre elengedte. Raistlin zihálva az asztalnak dőlt.
Noha keze remegett és gyenge volt, nem eresztette el a
sárkánygömböt.
– Engedj el! – tajtékzott Fistandantilus. – Eressz! Ez volt az alku!
– Nem foglak.
Dühös rikoltást hallott és zöld suhanást pillantott meg; a sárkány
visszatért a sárkánygömbbe. Raistlin belebámult a golyóbisba, az
örvénylő ködbe.
Egy öregember elpusztított, idő által megtépázott arcát látta.
Sorvadt kezek verték a börtön kristályfalát. Reszkető szája
fenyegetéseket rikoltott.
Raistlin feszülten várta, hogy fejében felhangozzon a hang. A száj
vonaglott és fröcsögött, és az ifjú végre elmosolyodott.
Semmit nem hallott. Csak a csendet.
Végigsimított a sárkánygömb sima, hideg felületén, mire az
zsugorodni kezdett. Amikor nem volt nagyobb egy üveggolyónál,
fölvette és az erszénybe ejtette. Szétszerelte az összetákolt állványt,
és darabjait fekete köpenye zsebébe rejtette.
Egy pillanatra megtorpant, mielőtt elhagyta volna a fogadót, hogy
körülnézzen az üres székeken és asztalokon. Látta az ott ülő
varázslókat, amint elf bort és törpe sört kortyolgatnak.
– Egy napon eljövök – mondta nekik Raistlin. – Leülök közétek és
veletek együtt iszom. Koccintunk a mágiára. Egy nap, amikor a múlt
és jövő ura leszek, átutazom az időn és visszajövök. Amikor pedig
visszatérek, sikerrel járok majd, ahol ő elbukott.
Raistlin fejére húzta fekete köpenye csuklyáját, és elhagyta a
varázslósüveget.
352. esztendő az Összeomlás után, mishahó 5. napja.

Raistlin aznap kiadós alvás után ébredt, amelyet nem zavart meg
köhögési roham. Mélyet lélegzett a reggeli levegőből, és érezte, hogy
megtölti tüdejét. Szabadon lélegzett. Szíve erősen lüktetett. Éhes
volt, és a szerzetesek reggelijét, a tejbe áztatott kenyeret jó étvággyal
fogyasztotta el.
Jól érezte magát. Egész ember volt. Az öröm könnyei perzselték a
szemét. Letörölte őket, és összecsomagolta kevéske cókmókját, a
varázslathoz szükséges összetevőket, varázskönyveit és Magius
botját. Készen állt a távozásra, de előtte még volt egy feladata. Vissza
kellett fizetnie a kölcsönt Astinusnak, aki – akaratlanul bár – de
átadta neki a kulcsot: az önismeretet.
És tartozott az esztétáknak is, akik gondot viseltek rá, enni adtak
neki, felöltöztették.
Raistlin fölkereste Bertremet, akit általában Astinus szobája
közelében lehetett megtalálni, amint nyugalmát őrzi vagy parancsára
lót-fut.
Bertrem szeme Raistlin fekete köpenyét látva elkerekedett. Az
esztéta többször is nagyot nyelt. Keze idegesen rebbent ide-oda, de
elállta az Astinus szobájába vezető utat.
– Nem érdekel, mit teszel velem. Nem fogsz ártani a
mesteremnek! – mondta bátran.
– Csak el akarok búcsúzni Astinustól – mondta Raistlin.
Bertrem rémült pillantást vetett az ajtóra.
– A mestert nem szabad zavarni.
– Azt hiszem, szívesen lát majd – mondta Raistlin csöndesen, és
egy lépést tett előre.
Bertrem elhátrált, és az ajtónak ütközött.
– Biztos vagyok benne, hogy ő nem…
Az ajtó kinyílt, mire Bertrem bezuhant, majdnem feldöntve
Astinust. A szerzetes eliszkolt az útból, és a falhoz lapult,
hiábavalóan próbált beleolvadni a márványba.
– Mi ez a csapkodás és kiabálás az ajtóm előtt? – kérdezte Astinus
maróan. – Ilyen zsinatolás mellett képtelenség dolgozni!
– Elhagyom Palanthast, uram – mondta Raistlin. – Szerettem
volna megköszönni…
– Nincs számodra mondanivalóm, Raistlin Majere – mondta
Astinus, és már becsukta volna az ajtót. – Bertrem, minekután
kudarcot vallottál a vágyott béke és nyugalom biztosításában, kísérd
ki legalább ezt az úriembert!
Bertrem elvörösödött szégyenében. Kioldalgott az ajtón, és
merészen megrángatta Raistlin ruhaujját.
– Erre…
– Uram, várj! – mondta a mágus, és botját az ajtórésbe dugta,
hogy Astinus ne tudja becsukni. – Azt kérdezem tőled, amit te
kérdeztél tőlem, amikor megérkeztem: Mit látsz, amikor rám nézel?
– Raistlin Majerét látom – felelte dühösen Astinus.
– Nem látod az „öreg barátodat”? – kérdezte Raistlin.
– Nem tudom, miről beszélsz – mondta Astinus, és ismét
megpróbálta becsukni az ajtót.
Bertrem erősebben rángatta Raistlin fekete köpenyét.
– Ne zavard a mestert…
A mágus rá sem hederített, egyenesen Astinushoz szólt.
– Amikor haldokoltam, azt mondtad nekem: „Ezzel tehát az utad
véget ér, öreg barátom.” Öreg barátod, Fistandantilus, a varázsló, aki
az Idő glóbuszát készítette a számodra. Nézz a szemembe, uram!
Nézz bele a homokórákba, amelyek állandó gyötrelmemet okozzák!
Látod a mélyükön az „öreg barátodat”?
– Nem – felelte Astinus egy pillanat múlva. Aztán vállat vonva
hozzátette: – Így hát győztél.
– Győztem – mondta Raistlin büszkén. – Azért jöttem, hogy
megfizessem a tartozásomat…
Astinus legyintett, mintha csak szúnyogokat hessegetett volna el.
– Nem tartozol nekem semmivel.
– Mindig megfizetem a tartozásomat – mondta Raistlin éles
hangon. A fekete bársonyköpeny zsebébe nyúlt, és előhúzott egy
fekete szalaggal átkötött tekercset. – Arra gondoltam, talán ez
tetszene neked. A köztünk lezajlott harc leírása. A krónikád számára.
Kinyújtotta a tekercset. Astinus egy pillanatig habozott, majd
átvette. Raistlin kihúzta a botot, és a mester becsapta az ajtót.
– Ismerem a kivezető utat – mondta Raistlin Bertremnek.
– A mester azt mondta, kísérjelek ki – válaszolt a szerzetes, és
nemcsak hogy az ajtóig kísérte Raistlint, de lement vele a
márványlépcsőn és kilépett az utcára.
– Kimostam a szürke csuhát, és összehajtva az ágyon hagytam –
mondta a mágus. – Köszönöm, hogy használhattam.
– Szívesen – habogta Bertrem megkönnyebbülve, hogy végre
megszabadulhat különös látogatójától. – Bármikor. – Elvörösödve
dadogta: – Vagyis… nem úgy értettem, hogy tényleg bármikor…
Raistlin megmosolyogta az esztéta feszengését. Erszényébe nyúlt,
majd kezét a sárkánygömb köré zárta, és felkészült a varázslatra. Ez
lesz az első nagy hatalmú bűbáj, amit a fejében suttogó hang nélkül
hoz létre. Azzal dicsekedett, hogy a hatalom az övé volt. Végre
megtudhatja, igazat mondott-e.
Egyik kezébe Magius botját ragadta, a másikba a sárkánygömböt,
és kiejtette a varázsszavakat a száján.
– Berjalan cepat dalain berlua tanah.
Egy átjáró nyílt a tér és idő közepén. Átnézett rajta, és egy
templom fekete, csavart tornyait pillantotta meg. Raistlin még sosem
járt Nerakában, de a Nagy Könyvtárban sok időt eltöltött a város
leírásainak átböngészésével. Fölismerte Takhisis templomát.
Raistlin belépett az átjáróba.
Visszanézve a szerencsétlen Bertremet látta, akinek szeme
kidülledt, és kétségbeesetten csapkodott a levegőbe.
– Uram? Hová tűntél? Uram!
Bertrem, amikor nem találta elillant vendégét, nagyot nyelt, és
fölmenekült a könyvtár lépcsőjén, olyan sebesen, ahogy csak
szandálos lábától telt.
Az átjáró bezárult Raistlin mögött, és új életre nyílt.



Második könyv

I.
Az Éjúr udvarában.
352. esztendő az Összeomlás után, mishahó 5. napja.
Iolanthe hivatalos címe „a császár varázslónője” volt. Bizalmas
körökben Ariakas boszorkányaként emlegették, esetleg még kevésbé
hízelgő neveken, bár azokat csak a háta mögött merték suttogni.
Senki nem merte a szemébe mondani, mert a „boszorka” hatalma
nagy volt.
A Vörös kapu őrei tisztelegtek neki, amikor közelebb ért. Takhisis
templomának hat bejárata volt. A főkapu, a Királynőé elöl nyílt, és
nyolc sötét zarándok vigyázta, akiknek az volt a feladatuk, hogy a
látogatókat körbekísérjék. A többi bejárat a Sötét Királynő háborúját
vívó öt sárkánysereg táborára nyílt.
Iolanthe elkerülte a főkaput, mert bár a császár szeretője volt és a
védelme alatt állt, egyúttal mágiahasználó is volt, a mágia isteneinek
híve, és bár azok egyike a Sötét Királynő fia, a sötét zarándokok
minden varázslót mélységes gyanakvással és bizalmatlansággal
szemléltek.
A sötét zarándokok beengedték volna ugyan a templomba (még
Takhisis szent rendjének feje, az Éjúr sem merte kockáztatni a
császár haragját), de a papok a lehető legkellemetlenebbé tették
volna látogatását, sértegetve, faggatózva célja felől, és végül mellé
adtak volna egy utálatos templomszolgát kíséretül.
Ezzel szemben a vörös sárkánysereg sárkányfattyai, akik a Vörös
kapu őrzésével voltak megbízva, szinte egymás karmos lábát
taposták, hogy a gyönyörű varázslónő szolgálatára lehessenek. Elég
volt a hosszú, fekete szempillák alól ametisztként kivillanó
levendulaszín szempár egy bágyadt pillantása; egy könnyed érintés a
sivak pikkelyes karján; a karneolpiros ajkak egy elbűvölő mosolya,
és a sivak parancsnok boldogan beengedte Iolanthét a templomba.
– Későn érkeztél, Iolanthe úrnő – mondta a sivak. – Jóval éjfél
után van. Nem tanácsos ilyenkor egyedül járni a templom folyosóin.
Szeretnéd, ha elkísérnélek?
– Köszönöm, parancsnok. Örülnék a társaságnak – válaszolta
Iolanthe, és a sárkányfattyú mellé zárkózott. A teremtmény még új
volt, és a lány megpróbálta felidézni a nevét. – Slith parancsnok,
igaz?
– Igen, asszonyom – felelte a sivak egy vigyorral és szárnyai
gáláns mozdulatával.
Iolanthe még nappal is nyugtalanítónak tartotta Takhisis
templomát. Nem mintha túl sok napfény talált volna utat a mélyébe,
de legalább attól a tudattól jobban érezte magát, hogy valahol sütött a
nap. Iolanthe néha kénytelen volt sötétedés után a templom folyosóin
bolyongani, és cseppet sem tetszett neki. A sötét zarándokok, a
papok, akik a Sötét Királynőt imádták, a sötétség óráiban hajtották
végre szentségtelen rítusaikat. Iolanthe keze sem volt patyolattiszta,
de legalább ő lemosta áldozatai vérét az ujjairól, nem pedig megitta.
Más oka is volt, hogy fegyveres kísérőt választott. Az Éjúr gyűlölte
őt, és örömmel látta volna, ha nyakig homokba temetik, hogy
keselyűk vájják ki a szemét és hangyák rágják le a húsát.
Pillanatnyilag biztonságban volt. Ariakas fölé terjesztette erős kezét.
Legalábbis egyelőre.
Iolanthe jól tudta, hogy a császár előbb-utóbb ráun majd, akkor
pedig erős kezét vagy ökölbe szorítja, vagy ami még rosszabb,
elbocsátóan int. A lány úgy gondolta, a férfi még nem akar
megszabadulni tőle. És még ha meg is teszi, Ariakas nem adná át a
sötét papoknak. Éppúgy utálta az Éjurat, ahogy az utálta őt, és
ugyanúgy nem bíztak meg egymásban. Ariakas az a típus volt, aki
egyszerűen megfojtaná a lányt.
– Mi szél hozott a templomba ezen a kései órán, asszonyom? –
kérdezte Slith. – Nem az éjféli misére érkeztél, igaz?
– Istenekre, nem! – rázkódott meg Iolanthe. – Az Éjúr értem
küldetett.
Az éjszaka közepén arra ébredt, hogy egy sötét zarándok kiáltozik
a lakása ablaka alatt, mely egy mágusbolt fölött volt. A pap nem
kockáztatta, hogy beszennyeződjön azáltal, hogy bekopog egy
varázsló ajtaján, így aztán az utcáról kiabált föl, felébresztve a
szomszédokat, akik kinyitották ablakukat, és készek voltak az
istentelen ricsajt okozóra borítani éjjeliedényük tartalmát. Takhisis
papjának fekete köpenyét látva, és meghalva az Éjúr nevét, becsapták
ablakukat, és alighanem az ágyuk alá bújtak.
A sötét zarándok nem várta meg, hogy elkísérje. Dolga végezetten
eliszkolt, mielőtt Iolanthe felöltözhetett volna, hogy kiderítse, mi
folyik itt. Az Éjúr korábban még sosem rendelte Takhisis
templomába, és nem tetszett neki a dolog. Kénytelen volt egyedül
átvágni Neraka veszélyes utcáin. Egy ragyogó fénygömböt idézett
meg, ezt a sistergő lámpást tartotta tenyerén. Nem volt nehéz bűbáj,
de fölkeltette a figyelmet, és varázshasználóként jelölte meg őt. Az
utcákon garázdálkodó törvényen kívüliek azonnal tudják majd, hogy
nem könnyű préda, és eltakarodnak az útjából.
Az utcákban alig laktak; a legtöbb katona a Sötét Királynő
háborúját vívta. Sajnos a Nerakában maradt csapatok hangulata
komor volt. Az a hír járta, hogy Takhisis háborúja, amelynél szinte
biztosa vehető volt a győzelem, mégsem halad olyan jól.
Öt, a vörös sárkánysereg emblémáját viselő emberkatona mérte
végig, amikor elhaladt a sikátor mellett, ahol egy kancsó
törpepálinkán osztoztak. Odakiáltottak neki, hogy csatlakozzon
hozzájuk. Amikor dölyfösen elfordította a fejét, két katona úgy
döntött, kockáztat, és elindult felé. Egy másik, aki talán kevésbé volt
részeg, fölismerte benne Ariakas boszorkányát, és heves vita után
békén hagyták.
Már az is rosszat sejtetett, hogy sértegetni merték Ariakas
szeretőjét. A háború korai, dicső napjaiban ezek a katonák sosem
merészelték volna nevén nevezni Ariakast, nemhogy durva
megjegyzéseket tegyenek a férfierejére, vagy azt ajánlgassák
Iolanthénak, hogy megmutatják, milyen egy „igazi férfi” az ágyban.
A lány valójában nem forgott veszélyben. Ha a katonák megtámadták
volna, csak öt zsíros hamukupac maradt volna belőlük az utcán. De
feltűnt neki a csapatok felfokozott hangulata.
Kitiara nagyúr érdeklődve hallgatja majd a jelentését. Iolanthe
kíváncsi volt, Kit visszatért-e már Roncsosdból.
Miközben Iolanthe és sárkányfattyú kísérője a templomba
tartottak, a lány elárulta Slith parancsnoknak, hogy sejtelme sincsen,
merre találja az Éjurat. A sivak azt felelte, majd megkérdezi.
Iolanthénak tetszett a sárkányfattyú. Különös módon kedvelte a
legtöbb ember által csak „gyíkembereknek” csúfolt lényeket, akiket a
jó sárkányok tojásaiból keltettek ki. A sárkányfattyak jóval
fegyelmezettebbek voltak, mint ember bajtársaik, és értelmesebbek,
mint az ogrék és hobgoblinok. Kitűnően harcoltak. Némelyikük
képzett varázshasználó volt, és jó tiszt vált volna belőlük, csakhogy a
legtöbb ember lenézte őket és megtagadta, hogy alattuk szolgáljon.
Slith sivak sárkányfattyú volt. Egy ezüst sárkány meggyilkolt
kicsinyéből teremtették, pikkelyei ezért fényesen ezüstösek voltak,
fekete peremmel. Szürke szárnyai rövid távon elbírták, és ügyesen
használta a mágiát. Fölajánlotta, hogy segít eltávolítani a mágikus
csapdákat, amelyeket maga Iolanthe helyezett el a csarnokban; ezek
a kapuk nevét adó öt sárkány leheletét utánozták. A Vörös kapunál
lévő tomboló tűzzel töltötte volna meg a csarnokot, ami azonnal
szénné égette volna az engedély nélkül belépőt.
Iolanthe elfogadta a segítséget. Maga is eltávolíthatta volna a
varázslatot, de az erőfeszítésébe telt volna, és meg akarta őrizni az
erejét, hogy megbirkózhasson azzal, ami a titokzatos hívást
kiváltotta.
Iolanthe a sárkányfattyú társaságában átvágott a Sötét Királynő
templomának csarnokain, fekete medvebundával szegett köpönyege
fenséges látványt nyújtva terült szét mögötte. Pazar, fekete
bársonyruhát viselt – még mentorától és tanárától, Ladonnától kapta,
amikor letette a Próbát az Ősmágia tornyában. A köpeny egyszerűnek
tűnt, de bizonyos megvilágításban (és ha valaki tudta, mit keressen),
látszottak a szövet csomóiba szőtt rúnák, amelyek úgy kapcsolódtak
egymásba, akár egy láncing szemei, és ugyanezt a feladatot is látták
el: megóvták minden ártalomtól, akár varázslat az, akár egy
orgyilkos tőre. Takhisis papjai nem használhattak ugyan pengével
bíró fegyvereket, de nem tiltotta nekik senki, hogy olyan embereket
béreljenek föl, akik igen.
Egy sötét zarándok elmondta a sivaknak, hogy az Éjúr az
Inkvizítor udvarában tartózkodik, a templom börtönszintjén. Iolanthe
járt már ott – nem tartozott azon helyek közé, amelyeket szívesen
meglátogatott volna Krynnen. A templom önmagában is borzasztó
volt.
A templom részben a fizikai síkon, részben a Sötét Királynő
birodalmában, az Abyssban állt, egyszerre volt itt és ott. A
valószerűtlenség volt a valóság. A létezés nem létezett. Az ember félt
leülni egy székbe, hátha kiderül, hogy nem is szék, vagy a szoba
másik felébe kerül, netán egyszerűen eltűnik. A rövidnek tűnő
folyosók a végtelenségig nyúltak. A hosszú járatok váratlanul véget
értek. A szobák mintha helyüket változtatták volna, így semmi nem
ott volt, ahol korábban.
Ariakasnak is volt itt lakosztálya, akárcsak a sárkánynagyuraknak.
Egyikük sem szeretett a templomban lakni, és ritkán tették lábukat a
szobájukba. Ariakas egyszer azt mondta, mindig hallja Takhisis
hangját, ahogy a fülébe sziszeg: Ne kényelmesedj el! Talán hatalmas
vagy, de sose felejtsd el, hogy én vagyok a királynőd!
Nem volt meglepő, hogy a nagyurak inkább aludtak a katonai
táboruk durva sátraiban vagy a város fogadóinak kis szobáiban, mint
a Sötét Királynő templomának fényűző hálótermeiben. Ariakas még
saját házat is szerzett, a Vörös Palotát, hogy ne kelljen magas rangú
vendégeit a templomban vendégül látnia. Iolanthe nem először
tűnődött el azon, hogy Takhisis papjai, akik ott laktak, hogyhogy
nem őrültek meg. Talán mert eleve mind eszelősek voltak.
Örült, hogy magával vitte Slith parancsnokot, mert általában
hamar és reménytelenül eltévedt. A templom éjszaka nyüzsgött a
jövés-menéstől. Iolanthe megpróbálta kizárni a szörnyű hangokat. A
parancsnok, aki szintén nemrég érkezett a templomba, végül megkért
egy sötét zarándokot, hogy kísérje őket a tömlöcök szintjére. A papnő
biccentett. Nem szólt semmit, és olyan néma és síri volt, akár egy
kísértet.
– Az Éjúr hívatott – magyarázta Iolanthe.
A sötét zarándok tetőtől talpig végigmérte Iolanthét.
Helytelenítően lebiggyesztette száját, végül úgy döntött, hogy
leereszkedik hozzájuk annyira, hogy elkísérje őket.
– Hallottam, hogy akadt valami gond – mondta komoran a nő.
Magas és csontos volt, mint minden sötét zarándok, magasak és
alacsonyak egyaránt. Talán a templomi szolgálat elvette az
étvágyukat, Iolanthe tudta, hogy az övé már oda.
– Miféle gond? – kérdezte Iolanthe meglepve. Ha baj van a
templomban, miért hívná az Éjúr őt? A megkínzottak hörgéseiből
ítélve szakértően kezelte a bajt maga is. – Mi köze hozzám?
A sötét zarándok úgy érezhette, már így is túl sokat mondott.
Szorosan összezárta száját.
– Kísérteties fickók ezek a zarándokok. Bizseregnek tőlük a
pikkelyeim – mondta Slith.
– Csendesebben kéne beszélned, parancsnok – suttogta Iolanthe. –
A falaknak is füle van.
– A falaknak lába is van. Észrevetted, milyen kísértetiesen
ugrálnak ide-oda? – kérdezte Slith. – Örülök, ha végre eltűnhetek
innen.
Iolanthe tiszta szívből egyetértett vele.
A zarándok az Inkvizítor udvarába vezette őket.
Nem engedte Slithet belépni. A sárkányfattyú fölajánlotta
Iolanthénak, hogy kint megvárja, de a zarándok erre is csak a fejét
rázta, így kénytelen volt távozni.
Iolanthe gyűlölte ezt a helyet. Gyűlölte a rémítő hangokat és
borzalmas látványt, az orrfacsaró bűzt, ami mindig névtelen
rettegéssel töltötte el. A sötét zarándok önelégülten nézte, remélve,
hogy enged rettegésének. Iolanthe fölemelte köpenye szegélyét, és a
nő mellett az Inkvizítor udvarába lépett.
A terem nagy volt és sötét, leszámítva az éles fénysugarat, amely
ismeretlen forrásból áradt, fénytócsát festve középre. A helyiség
végében az Éjúr ült egy megemelt, bírósági padon. Az ítélethozóként
ismert hóhér oldalt állt. A kínzásokért és kivégzésekért volt felelős,
alacsony, zömök és izmos férfi volt. Nyaka szinte nem látszott,
karizmai dagadoztak, amire rendkívül büszke volt, és gyakran
mutogatta. Bár hosszú, fekete köpenyt viselt, akár a többi pap, az
ujját lefejtette, hogy jobban közszemlére tehesse bicepszét. Őrt álló
sötét zarándokok járkáltak a teremben, az árnyékok között.
Iolanthe óvatosan lépett be. Nem látta jól a termet, mert a fénykör
még sötétebbé tette a környező feketeséget.
Az Éjúr, ha akarja, imádkozhatott volna a királynőjéhez, hogy
szentségtelen fénnyel töltse meg a helyiséget. Jobb szerette udvarát
azonban homályban tartani. Áldozatát a kegyetlen fénybe állította,
így a terem többi részét sötétbe borítva elszigetelte, védtelenné tette.
Iolanthe inkább ösztönének engedelmeskedve maradt az ajtó
mellett, nem azért, mert azt remélte, megmenekülhet, ha balul
sülnének el a dolgok. Meghajolt az Éjúr előtt. Idősebb férfi volt,
hetvenes éveiben, középtermetű, vékony és inas. Hosszú, ősz haját
mindig szépen kifésülte, arca jóságos és kedves volt, így barátságos
öregúrnak tűnt.
Amíg az ember a szemébe nem nézett.
Az Éjúr látta a gonoszság legsötétebb bugyrait, amikbe emberi
lélek csak süllyedhet, és élvezte a látványt. Örült mások fájdalmának
és szenvedésének. Amíg az ítélethozó kínzott, az Éjúr nézte, és
perverz gyönyörrel leste a sikoltozó, kínok közt vergődő áldozatokat,
amitől még az őt szolgálók is rettegéssel és undorral tekintettek rá.
Az Éjúr szeme olyan szenvtelen volt, akár egy cápáé, és olyan üres,
mint egy kígyóé. Az egyetlen alkalom, hogy bárki is csillogni látta,
az volt, amikor a pap szörnyű gyönyörtől vonaglott.
Iolanthe hányingert érzett, márpedig ő nem egykönnyen ijedt meg.
Végtére is Ariakas szeretője volt, Ansalon második
legveszedelmesebb férfiáé. Azt még a császár is vonakodva
elismerte, hogy az első az Éjúr.
Iolanthe a rászegeződő, szörnyű szempárt látva eldöntötte, hogy
nem adja meg a másiknak azt az elégtételt, hogy reszketni lássa.
Kissé meghajolt; majd, mintha csak untatná a férfi látványa, a
fogolyra nézett. Megdöbbenve látta, hogy az egy mágus, ráadásul
fiatal, és fekete köpenyt visel. Szíve elnehezült. Nem csoda, hogy az
Éjúr őt hívta.
– Nagy bajban vagy, Iolanthe úrnő – mondta az Éjúr lágyan. –
Amint látod, elfogtuk a kémedet.
Az ítélethozó elmosolyodott, és megfeszítette bicepszét.
– A kémemet? – ismételte megrökönyödve Iolanthe. – Soha
életemben nem láttam még ezt a férfit!
Az Éjúr éles pillantást vetett rá. Istennője felruházta azzal a
képességgel, hogy megmondja, ha az emberek hazudtak neki, de nem
gyakran élt vele. Általában nemigen érdekelte, hazudnak-e vagy sem;
így is, úgy is megkínozta őket.
– És mégis egy tőről származtok, hogy úgy mondjam – szólt az
Éjúr.
– Mindketten fekete köpenyt viselünk, ha erre gondoltál – felelte
Iolanthe megvetően. – Mint sokan mások is. Nem hiszem, hogy
uraságod Takhisis valamennyi szolgálóját ismeri.
– Meglepne a válasz – felelte az Éjúr szárazon. – Ha ti ketten
valóban nem ismeritek egymást, hadd mutassalak be egymásnak.
Iolanthe, ismerd meg Raistlin Majerét.
Raistlin Majere, ismételte Iolanthe magában. Hallottam már
valahol ezt a nevet… Aztán eszébe jutott.
Nuitarira! Iolanthe a fiatalemberre bámult. Raistlin Majere Kitiara
öccse!

II.
A mágus. A boszorkány. És az őrült.
352. esztendő az Összeomlás után, mishahó 5. napja.

Az éles fény egyedül Raistlinre ragyogott, így olybá tűnt, mintha
ő lenne az egyetlen személy a szobában. Iolanthe közelebb húzódott,
hogy jobban lássa.
A mágus egy fából készült botra támaszkodott, melynek tetején
sárkánykarmok tartottak egy kristálygömböt. Iolanthe azonnal
felismerte, hogy a bot mágikus, és úgy sejtette, nagy hatalmú lehet.
Az ifjú másik keze idegesen babrált egy övére akasztott bőrerszényt.
Az jellegtelen volt, amilyet bármilyen varázsló használhat a
varázslatokhoz szükséges összetevők tárolására. Iolanthénak feltűnt,
hogy a mágusnak több szütyője is van, amelyekben kétségtelenül
varázskellékeket tartott, de csak az egyiket érintette meg.
Bár rögtön érdekelni kezdte, mitől olyan különleges az az erszény,
nem sokat törte rajta a fejét. Sokkal inkább felkeltette az érdeklődését
a kéz. A bőr aranylón csillogott, mintha a mágust az értékes fémbe
merítették volna. A különös szín kétségtelenül valamiféle varázslat
eredménye volt, de melyiké, és mi volt a célja?
Pillantása a mágus kezéről az arcára tévedt. A férfi hátratolta
fekete csuklyáját, így arca láthatóvá vált, és Iolanthe a hasonlóságot
kereste benne a nővéréhez. A vonásaiban nem találta meg. Az ifjú
jóképű volt, illetve az lett volna, ha arca nem olyan beesett a
kimerültségtől. Fejbőre ugyanolyan aranyárnyalatban játszott, mint a
keze.
A szeme lenyűgöző volt. Nagy volt és átható pillantású, fekete
pupillája homokóra formájú. Az ifjú megfordult, hogy Iolanthéra
nézzen különös szemével. A lány nem látott benne csodálatot, sem
vágyat, mint szinte minden férfiéban, akivel csak találkozott. Aztán
rájött a válaszra.
A férfi szemét megátkozták; a varázslatot Realanna átkaként
ismerték, a híres varázslónő után, aki kidolgozta. Ahány élőlényre
csak Raistlin rátekintett, öregedni, sorvadni és meghalni látszott. A
férfi tehát olyannak látta őt, amilyen évekkel később lesz, talán
ronda, fogatlan vénasszonynak.
Iolanthe megremegett.
A hasonlóság a nővéréhez inkább a szellemében jelentkezett, nem
a külsejében. Iolanthe Kitiara könyörtelen becsvágyát látta az öccse
határozott, erős állvonalában; a nagyúr harcos eltökéltségét az ifjú
átható pillantásában; és a nő büszkeségét és önbizalmát a kihúzott
vállakban. Ugyanakkor voltak olyan tulajdonságai is, amikkel Kitiara
nem rendelkezett. Iolanthe érzékeny, hosszú és karcsú ujjakat látott
és borús tekintetet. Raistlin szenvedett az életében. Ismerte a testi és
szellemi fájdalmat, és hajlíthatatlan akaratának köszönhetően
felülkerekedett mindkettőn.
Azt is észrevette – és ez érdeklődéssel töltötte el –, hogy
Raistlinen nincsenek sérülésnyomok. Nem verték meg. Aranybőrét
nem nyúzták le és etették föl a kutyákkal. Csontjait nem törték
kerékbe, az ítélethozó nem vájta ki érdekes szemét. Valahogy
Raistlinnek sikerült dacolnia az Éjúrral. Iolanthe ezt csodálatra
méltónak találta. Visszanézve az Éjúrra azt látta, hogy ő viszont
bosszús és ideges.
– Soha nem láttam még ezt a személyt – jelentette ki Iolanthe. –
Nem tudom, kicsoda, vagy honnan jött.
Hazudott. Kitiara mindent elmesélt a „kisöccséről” és
gyerekkorukról Vigaszban. Úgy emlékezett, Raistlinnek van egy
ikertestvére is, egy nagydarab, együgyű fickó, Kardamom vagy mi
volt a neve. Tekintve, hogy ők ketten elválaszthatatlanok voltak,
Iolanthe kíváncsi lett volna rá, mi történt a testvérrel.
Az Éjúr komoran méregette.
– Nem tudok hinni neked, asszonyom.
– Én pedig nem tudom ezt megérteni, uram – felelte Iolanthe
bosszúsan. – Ha ennyire aggódsz amiatt, hogy ez az ifjú mágus kém,
miért engedtétek be a templomba?
– Nem engedtük be – válaszolt az Éjúr fagyosan.
– Nos, akkor bizonyára az egyik kaput őrző sárkányfattyak
tisztázták…
– Nem – mondta az Éjúr.
Iolanthe zavartan pislogott.
– Akkor hogyan?
Az Éjúr lecsapott a szóra.
– Hogyan! Erre a kérdésre akarok választ találni! Hogyan került
ide ez a mágus? Nem a főkapun át jött be. A sötét zarándokok nem
eresztették volna be.
Iolanthe tudta, hogy ez igaz. Őt sem engedték át zaklatás nélkül,
pedig ő a császár felhatalmazásával bírt.
– Nem is az öt sárkánysereghez tartozó kapu egyikén át jutott be.
Kikérdeztem a sárkányfattyú-parancsnokokat, és mind megesküdtek
Takhisis öt fejére, hogy nem engedték be. Mi több – intett az Éjúr a
fiatalember felé – ő maga is beismeri, hogy nem a bejáratokon át
érkezett. A semmiből tűnt elő. Azt sem árulta el, hogyan cselezte ki
az őrvarázslatokat.
Iolanthe vállat vont.
– Távol álljon tőlem, hogy tanácsot adjak, de azt hallottam, hogy
uraságodnak vannak módszerei arra, hogyan bírja szóra az
embereket, hogy elmondjanak mindent, amit csak tudni akarsz.
Az Éjúr összehúzta szemét.
– Megpróbáltam. Valamiféle erő védelmezi. Amikor az ítélethozó
megkísérelte „kikérdezni”, Majere megpróbálta megidézni a védelem
körét – amatőr próbálkozás. Természetesen könnyedén eloszlattam.
Akkor az ítélethozó próbálta megragadni, de képtelen volt rá.
Iolanthe zavarba jött.
– Elnézésedet kérem, uram, de hogy érted, hogy „képtelen volt
rá”? Mit tett ez az ifjú, hogy megállítsa?
– Semmit! – mondta az Éjúr. – Semmit nem tett. Megpróbáltam
eloszlatni a mágiáját, de nem volt semmi, amit eloszlathattam volna.
Mégis, valahányszor az ítélethozó a közelébe ért, a kínzómester keze
úgy reszketett, mintha köszvény kínozná. Akkor az egyik őr
megpróbált egy kötelet vetni Majerére. Az a padlóra hullott.
Megpróbáltuk megfogni a botját, de majdnem megégette a pap kezét,
aki érte nyúlt.
Raistlin megszólalt. A hangja árnyalt volt és lágyan csengő.
– Mondtam már uraságodnak, hogy nem állok varázslat védelme
alatt. Takhisis királynő oltalmaz engem.
Iolanthe csodálattal nézett Raistlinre. Már eldöntötte: mindent
megtesz, hogy kimentse Kitiara öccsét az Éjúr karmaiból. A Sötét
Hölgy hálás lesz, mert korábban bevallotta, hogy szereti féltestvéreit,
és Iolanthe nagyon keményen dolgozott azért, hogy a nagyúr
kegyében járjon. Maga is kezdte megkedvelni a fiatalembert. Ám
óvatosan kell tapogatóznia a sötétségben.
– Tehát, uram, miért hívattál éjnek évadján? Még adós vagy a
válasszal.
– Azért hívattalak, hogy bizonyíthasd hűségedet Ő Sötét Felsége
felé azzal, hogy elveszed a mágus botját – mondta az Éjúr. – Biztos
vagyok benne, hogy a bot védelmezi. Ha már nem óvja mágikus erő,
az ítélethozó elbánik vele. Megfizet azért, hogy megtagadta a
válaszadást, ezért kezeskedem.
Iolanthét korábban még sosem szólították föl arra, hogy
„bizonyítsa a hűségét”, és nyugtalanul töprengett azon, mit tegyen.
Nem akarta Raistlint átadni az ítélethozónak, aki képzett volt a
kínzás művészetében. Végtagokat vágott le. Eleven áldozatokról
nyúzta le a bőrt. Fejükre töviskoronát húzott, és lassan szorosra húzta
a csavarokat. Különféle testnyílásokba égő piszkavasakat dugott.
Mindig megállt, mielőtt beállt volna a halál, varázslatokkal hívta
vissza az életbe a foglyokat, hogy még több kínzást viseljenek el.
Iolanthe úgy döntött, húzza az időt.
– Megkérdezted, miért jött, uram?
– Erre tudjuk a választ, asszonyom – válaszolta az Éjúr gyilkos
pillantással. – Ahogy te is.
Veszélyérzet ragadta meg Iolanthe szoknyáját, és nyirkos ujjakat
érzett a tarkóján. Ariakas Nerakától távol járt. Sanctionban álló
főhadiszállását látogatta meg, amely messze volt. Most, hogy lábra
kaptak a szóbeszédek, hogy a császár hagyja a győzelmet elillanni,
az Éjúr talán felbátorodott. Régóta úgy gondolta, hogy neki kéne a
Hatalom koronáját viselnie. Talán Takhisis is hajlott már arra, hogy
egyetértsen vele. Iolanthénak ki kell derítenie, milyen szörnyeteg
ólálkodik az árnyak között, arra várva, hogy rávesse magát.
– Nem tudom, mire gondolsz – mondta fagyosan, mielőtt az ifjú
varázslóhoz fordult volna. – Miért érkeztél Takhisis templomába?
– Már többször elmondtam őlordságának: azért jöttem, hogy
tiszteletemet rójam le Ő Sötét Felsége előtt – mondta Raistlin.
Az igazat mondja! – döbbent rá Iolanthe elámulva. Hallotta a
mágus hangjában a tiszteletet, ahogyan a Sötétség Királynőjéről
beszélt, és ez a tisztelet nem volt felszínes, megjátszott vagy
meghunyászkodó. Ez a szívből jött, nem pedig a veréstől való
félelem keltette. Milyen nagyszerű irónia! Raistlin Majere talán az
egyetlen volt Nerakában, aki még ilyen mélységes tiszteletet érzett
Takhisis királynő iránt. És ezért az istennő hűséges szolgái meg
akarták ölni.
Mintha csak gondolatait akarná kihangsúlyozni, az Éjúr
felhorkant.
– Hazudik. Egy kém.
– Kém? – ismételte meglepetten Iolanthe. – De kié?
– A varázslók konklávéjáé – sziszegte az Éjúr.
Iolanthe megdermedt.
– Biztosíthatlak, hogy a fekete köpenyesek rendje hűséges
Takhisis királynőhöz.
Az Éjúr elmosolyodott. Ritkán mosolygott, és akkor is
baljóslatúan. Az ítélethozó is vigyorgott.
– Úgy tűnik, téged még nem tájékoztattak. A rended feje, a
Ladonna nevezetű varázslónő, elárult minket, és dicsőséges
királynőnk ellenségeit segítette. Ebben istened, Nuitari is a
segítségére volt. Ladonnát természetesen elfogtuk és kivégeztük.
Nuitari bocsánatért esedezett, amiért hibázott, és visszatért istenanyja
oldalára. Minden rendben, de kellemetlen volt.
Iolanthe érezte, hogy a veszély megmarkolja torkát. Első kézből
tudta, hogy az Éjúr hazudik, de tudatlanságot kellett színlelnie.
– Semmit nem tudtam erről – mondta, s megpróbált nyugodtnak
mutatkozni. – Megnyugtathatlak a hűségem felől, Éjúr. Ha a
konklávé szakított a Sötét Királynővel, úgy én is szakítok a
konklávéval.
Az Éjúr felmordult, szemmel láthatóan nem hitt neki. Akkor miért
hívatta? Információt próbált kicsikarni belőle, vagyis nem tudott
mindent, amiről állította, hogy tudja.
Iolanthe terjengősen áradozni kezdett Takhisis iránti
elkötelezettségéről. Miközben beszélt, gondolkodott. Azt hallottam
volna, ha Ladonnát elfogják és kivégzik. A teljes konklávé – feketék,
vörösek és fehérek egyaránt – felháborodnának. A varázslók
hitvallása, melyet az üldöztetés hosszú évei szültek, a következő volt:
„Ha egyre kezet emelsz, mindet megsérted.”
Mit jelent tehát mindez számomra? Az Éjúr vajon sejti, hogy
szerepet játszottam Ladonna szökésében? Bizonyára igen, még ha
pusztán azért is, mert úgy véli, minden sarkon kémek és
összeesküvők lapulnak. Ha tehetné, a tulajdon árnyékát is
letartóztatná, amiért követni merészeli.
Ezen töprengett, és megpróbálta kitalálni, hogyan keveredjen ki a
bajból, amikor az ifjú mágus a saját kezébe vette a dolgokat.
– Takhisis iránti hűségem jeléül átadom a botomat – suttogta
Raistlin. – Ezt az ereklyét olyan nagyra becsülöm, akár az életemet,
de szabad akaratomból átengedem. Azt is elmondom lordságodnak,
hogyan jöttem ide. A mágia alagútjain át érkeztem. Mentségemre
szólva, nem tudtam, hogy ez bűn. Nemrég érkeztem Nerakába. Azért
jöttem, hogy Takhisis királynőt szolgáljam, és ellensége
legyőzésében segítségére legyek. Ha hazudok, Ő Sötét Felsége
sújtson halálra!
A sötét papok, mint az Éjúr is, gyakran hangoztatták híveik előtt,
hogy a királynőnek megvan a hatalma, hogy az árulókat halálra
sújtsa. Raistlin hűségére hivatkozott, és név szerint szólította az
istennőt. Nem csapott le rá villám. Nem gyulladt meg. Húsa nem
olvadt le csontjairól. Az ifjú varázsló nyugodtan állt az udvar
közepén, elevenen, egészségesen és sértetlenül. Iolanthe halvány
mosollyal várta az Éjúr válaszát.
A pap dühösen meredt Raistlinre. Az Éjúr alighanem sejtette,
hogy az ifjú gúnyt űz belőle, de nem kérdőjelezhette meg a királynő
ítéletét, különösen nem tanúk előtt. Takhisis úgy döntött, hogy
Raistlin életben maradhat. Az Éjúr ezért nem végeztethette ki, de
megkeseríthette az életét.
– A királynőnek köszönd, hogy megmentett – mondta maróan. –
Neraka városában maradhatsz, de a templomból ezennel kitiltalak.
Raistlin meghajolt.
– A botodat elkobozzuk – folytatta az Éjúr –, és megőrizzük, míg
el nem hagyod a várost. Valamint itt és most bemutatod erszényeid
tartalmát.
Az Éjúr talán perverz volt, szadista és eszelős, de nem volt ostoba.
Iolanthéhoz hasonlóan ő is észrevette, hogy az ifjú mágus keze
védelmezőén az egyik szütyő fölött lebeg.
Raistlin tanácstalannak tűnt. Ioianthe közelebb húzódott hozzá, és
halkan így szólt:
– Ne légy ostoba! Tedd, amit mondott!
Raistlin ránézett, majd botját a padlóra fektette. Iolanthét
meglepte, hogy nem aggódik jobban a veszteség miatt, mert
bizonyára neki is sejtenie kellett, hogy bármi értékes tárgy, amit az
Éjúr „megőriz”, az mindörökre elvész.
– Te tanúként maradj itt, asszonyom! – mondta az Éjúr, és
összevont szemöldökkel nézett Iolanthéra.
A lány felsóhajtott, és csatlakozott Raistlinhez, aki egyik erszényt
a másik után nyitotta ki, és az asztalra szórta tartalmukat. A szokásos
varázslatkellékek voltak: pókháló, denevérguanó, rózsaszirmok, egy
fekete kígyó bőre, fekete olaj, koporsószögek, kagylóhéjak és így
tovább. Az Éjúr undorral mérte végig a tárgyakat, és ügyelt, nehogy
bármelyikhez is hozzáérjen.
Egy kivételével valamennyi erszény az Éjúr asztalán feküdt.
Ioianthe még látott egyet Raistlin övén, bár a férfi ügyesen a másik
oldalra csúsztatta, és fekete köpenyének bő ujjával eltakarta.
– Ez minden varázslatkellékem, uram – mondta Raistlin, és
alázatosan hozzátette: – Hálás lennék, ha visszakaphatnám őket,
uram. Nem vagyok gazdag, és sokba kerültek.
– Ezek a tárgyak csempészáruk – jelentette ki az Éjúr –, és meg
lesznek semmisítve.
Magához intette az egyik sötét zarándokot, aki vonakodva és
óvatosan összeszedte a holmikat, egy zsákba söpörte őket, és elvitte.
Parancsára egy másik pap takarót dobott a botra, fölemelte, és
kisietett vele a szobából. Raistlin nem ellenkezett; halvány, gúnyos
mosolyából ítélve tudta, hogy az Éjúr csak azért önkényeskedik,
hogy megbüntesse őt. A rózsaszirmok nem dönthetik meg Ő Sötét
Felsége uralmát. Az erszényei tartalmát mind pótolhatja a város
bármelyik varázsboltjában.
– Elfogadom a döntésedet, uram – hajolt meg Raistlin. – Most
már elmehetek?
– Ha uraságodnak is megfelel, a kijárathoz vezetem – ajánlotta fel
Iolanthe.
Megérintette az ifjú karját, és természetellenes meleget érzett a
köpeny fekete redői közül kiáradni. A férfit mintha láz gyötörte
volna, mégsem tűnt betegnek, csupán fáradtnak. Iolanthe
érdeklődését egyre jobban fölkeltette Kitiara kisöccse. Meghajoltak,
és már indultak volna, amikor az Éjúr megszólalt.
– Mutasd meg, mi van az utolsó erszényben!
Raistlin aranyszínű bőrén pír jelent meg.
– Megnyugtathatom uraságodat, hogy semmi köze a mágiához. –
Nem látszott rajta félelem, inkább tűnt szégyenkezőnek.
– Azt majd én megítélem – mondta az Éjúr sunyin. Megkocogtatta
az asztalt. – Tedd ide!
A mágus lassan leoldotta az erszényt, de nem nyitotta ki.
– Nincs választásod – suttogta Iolanthe. – Akármit rejtegetsz is,
megér egy kibelezést?
Raistlin vállat vont, és az Éjúr elé ejtette az erszényt. A szütyő
alaktalan volt, nehéz, és tompán koppant. A pap gyanakodva
méregette. Nem érintette meg, ehelyett Iolanthéhoz fordult.
– Nyisd ki, boszorkány!
Iolanthe inkább a férfi inas nyakát tépte volna föl, de legyűrte
haragját. Ő is ugyanolyan kíváncsi volt, mit rejtegetett olyan gonddal
a fiatal mágus.
Mielőtt fölemelte volna az erszényt, alaposan szemügyre vette.
Kopott bőrből készült, és zsineg húzta össze a száját. Nem írtak rá
rúnákat, nem őrizte varázslat. Egyszerű bűbájjal meggyőződhetett
volna arról, nem védi-e mágia, de nem akarta azt a benyomást kelteni
az Éjúr előtt, hogy nem bízik egy varázslótársában. Hosszú
szempillája alól Raistlinre nézett, remélve, hogy a férfi jelet ad, hogy
biztonságban van. Az ifjú szeme megcsillant a csuklya alatt.
Elmosolyodott.
Iolanthe mély lélegzetet vett, és egy rántással kinyitotta az
erszényt. Belekukkantott, és először megdöbbent – aztán vissza
kellett fojtania nevetését. Felfordította az erszényt. Tartalma
kipotyogott és szertegurult.
– Mi ez? – kérdezte az Éjúr dühösen.
Az ítélethozó lehajolt, hogy alaposan megvizsgálja a tárgyakat. Az
Éjúrtól eltérően ő perverz volt, ám ostoba.
– Üveggolyók, uram – mondta komolyan.
Iolanthe úrrá lett vigyorgásán. A sötétségben valaki felkuncogott.
Az Éjúr körülnézett, mire a nevetés azonnal elhalt.
– Üveggolyók… – Az Éjúr megsemmisítő pillantást vetett
Raistlinre.
Ő még jobban elvörösödött, mint aki szégyelli magát.
– Tudom, hogy gyerekeknek való játék, uram, de szeretem. Az
üveggolyózástól megnyugszom. Ajánlhatom uraságodnak is, ha
nagyon idegesnek érezné magát…
– Épp elég időmet vesztegettem rád. Kifelé! – parancsolta az Éjúr.
– És vissza se gyere, Takhisis királynő meglesz a hozzád hasonló alja
népek „tisztelete” nélkül is.
– Igenis, uram – mondta Raistlin, és sietve kezdte felmarkolni a
még mindig az asztalon görgő üveggolyókat.
Iolanthe lehajolt, hogy fölvegyen egyet, amely legurult a padlóra,
és az ifjú mágus köpenyének szegélyénél csillogott. Zöld volt, és
kísérteties fénnyel izzott. Gyerekkorából emlékezett rá, hogy az
efféle üveggolyókat macskaszemnek nevezték.
– Ne fáradj, asszonyom! – mondta lágyan Raistlin. Ügyesen
megelőzte, és fölkapta az üveggolyót előle. Ahogy kezük összeért, a
lány ismét érezte a különös meleget, amely a bőréből áradt.
Egy újabb foglyot hurcoltak az udvarba láncra verve. Vér
borította, és inkább tűnt halottnak, mint elevennek. Raistlin
rápillantott, ahogy ő és Iolanthe elsiettek.
– Lehettél volna te is – mondta halkan a lány.
– Igen – mondta a férfi, majd hozzátette: – Hálás vagyok a
segítségedért, asszonyom.
– Nem szükséges ilyen hivatalosnak lenned. Iolanthénak hívnak –
mondta a boszorkány, és kiterelte a teremből. Sejtelme sem volt,
hogyan keveredhetnek ki az alagutak útvesztőjéből, de ment tovább.
Az a gondolat munkált benne, hogy minél messzebbre kerüljön az
Éjúrtól.
– Raistlin Majere vagy. Azt hiszem, ez a neved.
– Igen, asszonyom. Úgy értem… Iolanthe – mondta Raistlin.
A lány kísértésbe esett, hogy elmondja-e: ismeri a nővérét, de
végül úgy döntött, inkább nem árul el idejekorán túl sokat. A tudás
hatalom, és még ki kell találnia, hogyan hasznosítsa, vagy egyáltalán
fáradjon-e vele. Egy üveggolyókkal játszadozó varázsló…
Talált egy sötét zarándokot, aki örömmel kikísérte őket a
templomból. Ahogy a kanyargós folyosókon haladtak, Iolanthe látta,
hogy Raistlin figyelmét semmi nem kerüli el. Különös szeme
állandóan mozgásban volt, minden fordulót, lépcsőt, cellasort,
savtavat és őrszobát megjegyzett. Iolanthe megmondhatta volna neki,
hogy ha fel akarja térképezni a helyet, csak az idejét vesztegeti. A
tömlöcöt szándékosan minél kiismerhetetlenebbre tervezték. Ha egy
fogolynak netán sikerülne elszöknie, hamar eltévedne a
labirintusban, és vagy az őrök fognák el könnyedén, vagy
belezuhanna egy savval teli gödörbe.
Iolanthe szívesen kifaggatta volna az ifjú mágust, de a mellettük
sétáló sötét pap közelségére való tekintettel, aki minden bizonnyal a
fülét hegyezte a csuklya alatt, inkább hallgatott. Végül egy meredek,
kanyargós lépcsőhöz értek, amely túl keskeny volt, hogy egyszerre
hágjanak föl rajta. Vezetőjük kénytelen volt előremenni.
Lassan haladtak fölfelé, mert Raistlin szinte azonnal kifulladt, és a
vaskorlátba kellett kapaszkodnia.
– Jól vagy? – kérdezte Iolanthe.
– Sok évig betegeskedtem – mondta. – Most már kigyógyultam
belőle, de nagy árat fizettem.
Ahogy tovább haladtak fölfelé, Iolanthe udvarias megjegyzést tett.
A férfi nem válaszolt, és a lány rájött, hogy meg sem hallotta.
Eltöprengett, gondolataiba merült. Mire a lépcső tetejére értek, a
sötét zarándok, azt hívén, hogy szorosan a nyomában vannak,
befordult egy sarkon és eltűnt.
– Úgy látszik, a vezetőnk elveszített minket – mondta Iolanthe. –
Itt kéne megvárnunk. Ezen a borzalmas helyen sosem tudom, éppen
merre járok.
Raistlin körülnézett.
– Nagyon elgondolkoztál valamin a lépcsőn. Beszéltem hozzád,
de meg sem hallottál.
– Sajnálom – válaszolta Raistlin. – Számoltam.
– Számoltál? – ismételte döbbenten Iolanthe. – Mégis micsodát?
– A lépcsőfokokat.
– Minek?
– Szokásom megfigyelni a dolgokat. Az apátságból, ahol
megjelentem, az őrszobáig húsz lépcső vezetett. Váratlan
felbukkanásom jókora felfordulást okozott – tette hozzá, és szeme
váratlanul mosolygóssá vált egy pillanatra.
– El tudom képzelni – mondta a lány.
– A teremből az utolsó lépcsőn negyvenöt fokot mentünk fölfelé.
– Ez rendkívül érdekfeszítő – mondta Iolanthe –, de nem látom,
mi gyakorlati haszna van ennek a tudásnak. Különösen ezen a furcsa
helyen.
– Gondolom, a való világ és az Abyss közti síkeltolódásra utalsz –
jegyezte meg Raistlin.
– Honnan tudtad? – kérdezte meglepetten a lány.
– Mielőtt Nerakába jöttem volna, olvastam a jelenségről. Kíváncsi
voltam milyen, ez volt az egyik oka, hogy a templomot látogattam
meg. Valójában a folyosók nem változtatják a helyüket. Csak azért
tűnik úgy, mert a szemet megtéveszti a két sík közötti torzulás.
Mintha egy prizmán néznél keresztül – magyarázta. – Az épület
valójában nem ugrál vagy változtatja az alakját. Azt vettem azonban
észre, hogy a látható torzulások eltűnnek, amikor lépcsőhöz érünk.
Ez logikus, hiszen különben a sötét papok minduntalan
lebucskáznának és kitörnék a nyakukat. De csak a nyilvánvalót
ismétlem. Te gyakran jársz erre. Biztos feltűnt már neked is.
Iolanthe belegondolva rájött, hogy sosem volt gondja a lépcsőkön
való fel-le közlekedéssel, bár sosem tartotta fontosnak ezt az
információt.
– A torzulás miatt nagyon zavaró a járás a templomban, és
pontosan ezt a célt is szolgálja – folytatta Raistlin. – Az idetévedő
látogató azonnal eltéved, amitől félelem és bizonytalanság tölti el, és
így elméje megnyílik a Sötét Királynő hatalma és befolyása előtt.
Sosem tűnődtél el azon, hogyan ismerik ki magukat a sötét papok?
A folyosó végén, mintegy végszóra, felbukkant bosszús vezetőjük.
Amikor észrevette őket, komoran végigmasírozott.
– Nem igazán – mondta Iolanthe. – Amikor csak lehet, kerülöm a
helyet. Mi a jelentősége a lépcsők számának?
– Mivel a lépcsőket nem sújtja a torzulás, hasznosak a
helymeghatározáshoz – mondta Raistlin. – Megfigyeltem, hogy a
sötét pap, aki a tömlöcszintre vezetett, számolta a lépcsőket. Láttam,
hogy az ujjait görbítgeti. Azt gondolom, bár nem tudhatom biztosan,
hogy minden lépcsőnek más-más számú foka van, és így ismerik ki
magukat.
– Kezdem érteni – világosodott meg Iolanthe. – Ha az Éjúr
udvarába akarok jutni, a negyvenöt fokos lépcsőt kell megkeresnem.
Raistlin bólintott, és Iolanthe ámulva nézett rá. Kitiarát rendkívüli
asszonynak tartotta, és most ugyanezt érezte az öccsével
kapcsolatban is. Az éles ész bizonyára családi vonás.
A sötét zarándok ismét vezetni kezdte őket, és szigorúan
figyelmeztette mindkettejüket, hogy tartsanak lépést vele. Előttük
ment a folyosón, sebesen haladva a legközelebbi kijárat felé.
Láthatóan alig várta, hogy megszabaduljon tőlük.
Iolanthe megkönnyebbülten sóhajtott, amikor átléptek a főkapun.
Mindig boldog volt, ha kiszabadulhatott a templomból. Barátságosan
Raistlinbe karolt, de meglepte, amikor a férfi erre megrázkódott és
elhúzódott.
– Elnézésedet kérem – mondta fagyosan a lány, és elhúzta kezét.
– Kérlek, ne! – mondta zavartan az ifjú. – Nekem kéne bocsánatot
kérnem. Csak… nem szeretem, ha hozzám érnek.
– Akkor sem, ha egy csinos lány ér hozzád? – kérdezte pajkos
mosollyal Iolanthe.
– Ahhoz nemigen volt alkalmam hozzászokni – válaszolta
fanyarul Raistlin.
– Most itt az alkalom – mondta a boszorkány, és ismét belekarolt.
– Az utcák nem biztonságosak – tette hozzá komolyabban. – Jobb, ha
egymás közelében maradunk.
Az utcák nagyrészt néptelenek voltak. Elhaladtak egy csatornában
fekvő férfi mellett. Vagy holtrészeg volt, vagy halott; Iolanthe sosem
nézte meg közelebbről őket. Az utca másik oldalára terelte Raistlint.
– Van hol megszállnod Nerakában? – kérdezte a lány.
Raistlin megrázta a fejét.
– Nemrég érkeztem a városba. A toronyban terveztem megszállni.
Gondolom, akad szabad szobájuk. Egy kis cella is megteszi, amilyen
a novíciusoknak van. Összes vagyonom velem van. Vagyis volt.
– Sajnálom, hogy elvesztetted a botodat – mondta Iolanthe. –
Tartok tőle, hogy sosem látod viszont. Az Éjúr ismeri a mágiát, és
hamar fölismerte az értékét…
– Nem lehetett mit tenni – vonta meg keskeny vállát Raistlin.
– Nem látom rajtad, hogy legyűrt volna az elvesztése fölötti bánat
– mondta Iolanthe, és élesen rápillantott.
– Egy varázsboltban vehetek másik botot – mondta az ifjú
szomorú mosollyal. – Másik életet azonban nem.
– Gondolom, ez igaz – ismerte el Iolanthe. – A veszteség mégis
fájó lehet.
Raistlin ismét vállat vont.
Túl jól viseli, gondolta Iolanthe. Valami van még emögött.
Micsoda nagyszerű rejtélynek bizonyult ez az ifjú! A lányt kezdte
teljességgel lenyűgözni.
– Ma éjjel nálam alhatsz – mondta. – Bár a padlón kell aludnod.
Holnap keresünk neked egy szobát.
– Edzett utazó vagyok, bárhol elalszom – mondta Raistlin.
Csalódottnak tűnt. – Úgy tűnik, azt mondod, számomra nincs hely a
toronyban.
– Folyton ezt a tornyot emlegeted. Miféle toronyra gondolsz? –
kérdezte Iolanthe.
– Az Ősmágia tornyára, természetesen – mondta Raistlin.
A nő mulatva nézte.
– Ó, arra a toronyra gondolsz. Holnap odavezetlek. Későre jár –
vagy korán van, attól függ, honnan nézzük.
Raistlin végignézett az utcán. Senkit nem látott, de lehalkította a
hangját.
– Amit az Éjúr Ladonnáról és Nuitariról mondott, igaz?
– Azt reméltem, hogy te majd tudni fogod – mondta Iolanthe.
A férfi válaszolni akart, de a lány megrázta a fejét.
– Ilyen veszélyes ügyekről jobb zárt ajtók mögött beszélni.
Raistlin egyetértően bólintott.
– Beszélünk majd róla, ha már hazaértünk – mondta Iolanthe, és
álszemérmesen hozzátette: – Esetleg üveggolyózás közben.

III.
Egy csésze tea. Emlékek. Egy veszedelmes nő.
352. esztendő az Összeomlás után, mishahó 6. napja.

Jóval éjfél után járt az idő. Raistlin remélte, hogy nem kell
messzire menniük, mert az ereje már fogytán volt. Befordultak egy
utcába a templom falain kívül, amelyet Varázslósornak neveztek, és
megkönnyebbülten hallotta, hogy Iolanthe itt lakik. Az utca keskeny
volt és félreeső, alig több egy sikátornál. Nevét a számtalan,
mágiához köthető árut kínáló boltról kapta. Ahogy Raistlin látta, a
legtöbb üzlet üres. A törött ablakokban sok helyen Kiadó tábla
csüngött.
Iolanthe kis lakása a kevés, még üzemelő varázslóbolt fölött volt.
Fölmásztak egy hosszú, keskeny lépcsőn, majd a férfi megvárta, míg
a lány eltávolítja ajtajáról a varázslakatot. Bent Iolanthe párnát és
takarót adott a vendégének, majd átrendezte a „könyvtárnak”
nevezett kis szoba bútorait, hogy Raistlin a földre fekhessen. A
boszorkány jó éjszakát kívánt neki, majd a szobájába indult, és
odavetette, hogy későn szokott kelni, és nem veszi szívesen, ha dél
előtt fölverik.
Raistlin, kimerülten a börtönben tapasztaltaktól, lefeküdt a
padlóra, betakarózott, és azon nyomban álomba merült. A tömlöcről
álmodott, hogy meztelenül lóg a láncokról, egy férfi pedig forró
vasrúddal közelít felé…
Zihálva ébredt. Napfény árasztotta el a szobát. Először nem
emlékezett arra, hol van, és zavartan nézett körül, amíg
emlékezetében föl nem sejlett az előző éjszaka. Sóhajtott, és
behunyta a szemét. Kinyújtotta a kezét, ahogy reggel szokta, és
kitapintotta maga mellett a botot, sima fája meleg volt és
megnyugtató.
Raistlin elmosolyodott, amikor az Éjúr zavarodottságára gondolt,
aki kezét dörzsölgetné a megszerzett, értékes ereklye fölött, csak
hogy rádöbbenjen: az éjszaka folyamán lába kelt. A bot mágikus
tulajdonságai közé tartozott, hogy mindig visszatért tulajdonosához.
Amikor Raistlin átengedte, tudta, hogy vissza fog kerülni hozzá.
Megmacskásodva a kemény padlón alvástól felült, majd
megdörzsölte derekát és nyakát, hogy a csomókat kigyúrja izmaiból.
A kis lakás csendes volt. Vendéglátója még nem ébredt föl. Raistlin
örült, hogy egyedül lehet és rendezheti gondolatait.
Megmosakodott, majd vizet forralt, hogy elkészítse a köhögését
enyhítő teát. Az Éjúr elvette a gyógyfüveit, de azok elég
közönségesek voltak, és Iolanthe konyháját átkutatva mindent
megtalált, amire szüksége volt. Csak amikor már vizet töltött a
kannába, jutott eszébe, hogy nem kell teát innia, hiszen a köhögése
elmúlt. Ismét egészséges volt. Fistandantilus többé nem szipolyozta
ki az életét.
Raistlin hozzászokott a teához, és továbbra is megfőzte magának.
Sajnos ezáltal fivére emlékei is előtolakodtak. Mindig Caramon
készítette el neki a gyógyitalt, egy mindennapos rituálé részeként.
Barátaik, Tanis és a többiek helytelenítették, hogy Caramon
kiszolgálja az ikertestvérét.
– Nem tört el a lábad – mondta egyszer Kova Raistlinnek. – Főzd
meg magad az átkozott teádat!
Raistlin persze maga is megfőzhette volna, de nem lett volna
ugyanolyan. Nem azért hagyta, hogy a fivére készítse el, mert –
ahogy a barátai gondolták – felsőbbrendűségét akarta jelezni
Caramon fölött, vagy meg akarta alázni. Az otthonos gondoskodás
mindkettejük számára kedves emlékeket hozott elő azokról az
évekről, amikor különös és veszélyes utakon jártak, egymásra
vigyázva, egymásnál keresve társaságot és védelmet.
Raistlin a konyhai tűzhely előtt üldögélve hallgatta a kanna
fortyogását, és az úton egyedül eltöltött napokra gondolt, ahol a nap
nagy, dicsőséges kohója alatt kis tábortűz égett. Caramon egy
fatönkön, kövön vagy más alkalmatosságon üldögélt, nagy kezében
szinte eltűnt az agyagbögre, és az erszényből füveket szórt a vízbe,
gondosan és odafigyelve mérte ki a leveleket.
Testvére pedig a közelében ülve, türelmetlenül figyelte, rászólt,
hogy nem kell ennyire gondosnak lenni, elég, ha csak beleszórja a
leveleket a bögrébe.
Caramon mindig azt mondta, nem, fontos, hogy megfelelő legyen
a keverék. Vajon nem pompás teát készít-e? Raistlin pedig mindig
elismerte, hogy de, a fivére valóban nagyszerű teát főz, ez igaz.
Akárhogy próbálkozott, sosem sikerült utánoznia Caramon receptjét.
Sehogy sem volt ugyanolyan íze a teának. Tudományos elméje nem
fogadta el, hogy a szeretet és a figyelem lehet a különbség kulcsa, de
el kellett ismernie, hogy nem talál egyéb magyarázatot.
A forró vizet a bögrébe töltötte, és belerázta a füveket, amelyek
először a felszínén lebegtek, majd lesüllyedtek az aljára. A szag
mindig enyhén kellemetlen volt; az íze viszont nem volt olyan rossz.
Megkedvelte. Belekortyolt a teába. Idegen volt egy idegen városban,
a sötétség seregeinek szívében, és Caramonra és magára gondolt,
ahogy együtt ülnek a napfényben, nevetnek valami ostoba tréfán,
felidézik gyerekkorukat, néhány kalandjukat és a látott csodákat.
Raistlin szeme égett, torkát valami fojtogatta, ami nem korábbi
betegségétől származott. A gombócot érzelmektől, veszteségtől és
magánytól, bűntudattól és szégyentől elszorult szíve okozta.
Szokatlanul nagyot kortyolt a teából, és megégette szájpadlását.
Dühösen káromkodott, és bögréje tartalmát a tűzbe löttyintette.
– Úgy kell nekem a nyafogásért! – morogta. Elűzte gondolataiból
Caramont, majd kenyeret keresett a kamrában, s megpirította a tűz
fölött. Miközben rágcsálta, átgondolta a helyzetét.
Megérkezése Nerakába nem úgy alakult, ahogy tervezte.
Szándékosan döntött úgy, hogy a mágia alagútjain haladva a
templomba jusson. Úgy gondolta, amikor megjelenik, mindenkit
ámulatba ejt, aki csak látja. A papokat annyira lenyűgözi majd
mágikus ereje, hogy rögvest Ariakas császárhoz vezetik, aki
könyörögve kéri majd, hogy csatlakozzon hozzá, és segítsen neki
meghódítani a világot.
Nem így alakult. Raistlin csak egy célját érte el: a sötét
zarándokokat valóban meglepte, hogy egyszer csak megjelent az
apátságon belül, épp, amikor belekezdtek volna a szertartásba. Az
egyik idősebb zarándok csaknem szélhűdést kapott, egy másik pedig
azonnal elájult.
Korántsem voltak azonban lenyűgözve, inkább felháborodtak.
Megpróbálták megragadni, de Magius botjával távol tartotta őket,
amely erősen megrázta azt, akihez csak hozzáért. Miközben kiabálva,
fenyegetőzve köré gyűltek, Raistlin megpróbálta nyugalomra inteni
őket. Nem azért jött, hogy bajt okozzon, magyarázta. Önként velük
tart. Csak szeretné tiszteletét tenni a királynő előtt. Ehelyett azonban
az undorító Éjúr elé vezették.
Raistlin azonnal felismerte, kivel áll szemben: egy beteg férfi, aki
mások szenvedéseit élvezi, és az okoz neki kielégülést. Azonnal
fölismerte, hogy halálos veszélyben forog, bár azt nem értette, miért.
– Mind egy oldalon állunk – próbálta a mágus elmagyarázni az
Éjúrnak. – Mindannyian azt szeretnénk, ha Takhisis királynő
győzedelmeskedne. Akkor miért viselkedsz velem ilyen
ellenségesen? Miért fenyegetsz leírhatatlan szörnyűségekkel, hacsak
nem vallom be, hogy a konklávé kémje vagyok? Miért akarna a
konklávé a Sötét Királynő papjai után szaglászni? Ennek nincs
értelme.
Vagyis egészen addig nem volt értelme, amíg nem hallotta az
Éjúrtól, hogy Nuitari az anyja ellen fordult.
A vallatás fárasztó órái egymást követték. Közben Raistlin végig
hallotta a többi fogoly sikolyait, ordítozását és üvöltését, a kerék
nyikorgását, a korbácscsattogást. Érezte az égő hús szagát.
Az Éjurat felbosszantotta Raistlin tagadása.
– Mindent el fogsz mondani, amit csak tudsz – mondta az Éjúr. –
Hívjátok az ítélethozót!
Raistlin megpróbálta Magius botját használni, ám az őrök
rárontottak, és néhány áramütés árán, de kiverték kezéből a padlóra.
A védelem gyűrűjét húzta maga köré. Az Éjúr azonban már tudta,
hogyan bánjon el az együttműködni nem hajlandó varázslókkal.
Néhány szót mondott, és véres körmeivel az ifjú mágusra mutatott,
mire a védelmező varázslat márványpadlóra ejtett kristálypohárként
tört szét.
Raistlin olyan félelmet tapasztalt, mint soha máskor; még annál is
szörnyűbb volt, mint amikor tehetetlenül feküdt a fekete sárkány
karmai alatt Xak Tsarothban. Az őrök körbezárták, és semmivel nem
tudott harcolni ellenük. Ekkor valami különös történt. Még nem talált
rá magyarázatot. Az őrök nem bírtak egy ujjal se hozzáérni.
Nem tett semmit, hogy megvédje magát. Nem maradt ereje
varázsolni. A mágia alagútjain átvezető út, az utána következő
dulakodás, a védelem gyűrűjének megteremtése mind-mind
meggyengítették. Mégis, valahányszor az őrök megpróbálták
megragadni, olyan remegés tört rájuk, hogy ujjaikat sem bírták
begörbíteni.
Raistlin törökülésben ült a földön. Kinyitotta az üveggolyókat
tartalmazó erszényt, és kirázta őket. A sárkánygömb kigurult; csak az
ő szeme tudta volna megkülönböztetni a többitől. Egyvalamit
megtanult róla: az ereklyében legalább akkora, ha nem erősebb
ösztön munkált, hogy megőrizze épségét, mint benne.
Fölvette a sárkánygömböt, tenyerébe vette, és eltűnődve
nézegette. Nagy kockázatot vállalt, amikor Nerakába hozta, a Sötét
Királynő birodalmának szívébe. A gonosz sárkányok esszenciájából
készült ereklye felbátorodhat az övéi között, ilyen közel gonosz
királynőjéhez. Ellene fordulhat, fontosabb, hatalmasabb gazdát
kereshet.
Ehelyett a gömb úgy döntött, megvédi őt. Raistlin biztos volt
abban, hogy ezt nem szeretetből tette. Tűnődve megcsóválta fejét. A
gömb csak saját maga védelmében volt érdekelt. Ez pedig
nyugtalanító volt. Az ereklye tehát fenyegetést érzett. Úgy vélte,
veszedelemben van, vagyis Raistlin is.
De milyen veszélyben? És ki fenyegeti? Ennek a városnak
biztonságos menedéknek kéne lennie azok számára, akik a sötétség
ösvényeit követik.
– Nuitarira, te tényleg üveggolyókkal játszol – kiáltott föl
Iolanthe. Elfintorította orrát, és felköhögött. – Mi ez a borzalmas
bűz?
Raistlin annyira elmerült gondolataiba, hogy nem is hallotta, hogy
a lány fölkelt. Sietve fölszedegette az üveggolyókat a
sárkánygömbbel együtt, és az erszénybe ejtette.
– Főztem magamnak egy bögre teát – mondta közönyösen. –
Korábban beteg voltam, és úgy találtam, hogy segít.
Iolanthe kinyitott egy ablakot, hogy kiszellőztessen, bár a kinti
szag legalább olyan rossz volt, mint a benti. Szürke volt a kohók
tüzéből felszálló füsttől, és a szeméttel teli sikátorok és a
csatornákban bokáig érő szennyvíz bűzét sodorta be.
– Ez a betegség… – mondta Iolanthe, és kezével legyezve
próbálta kihajtani a szagot. – Ez a Próba következménye volt?
– Egy utóhatása – felelte Raistlin, meglepve, hogy a boszorkány
rögtön erre a következtetésre jutott.
– Így lett aranybőröd és homokóra formájú aranyszemed is?
Raistlin bólintott.
– Micsoda áldozatokat hozunk a mágiáért! – sóhajtott Iolanthe.
Becsukta az ablakot, ráfordította a kallantyút. – Én sem úsztam meg
sértetlenül. Senki nem ússza meg. Csak én belül viselem a
sebhelyeket.
Iolanthe fekete hajába túrt, és ismét felsóhajtott. A Khur keleti
részén élők között kaftánnak nevezett selyemköntöst viselt, mely
pazar volt és élénk színű: vörös és kék madarak lila és narancsszín
virágok, zöld levelek és indák között.
Raistlint nyugtalanította a nő. Egyenes beszéde, vonzereje, esze,
humora, elevensége és szépsége – különösen ez utóbbi – feszengést
váltott ki belőle.
Mert még elátkozott látásával is feltűnt neki, hogy Iolanthe
gyönyörű. Kékesfekete haja, ibolyaszín szeme és olajbarna bőre
különbözött minden másik nőétől, akivel valaha találkozott. Olyan
nőktől, mint Laurana, az elf lány, aki szőke volt, fehér bőrű, éteri;
vagy Tika, tüzes, göndör fürtjeivel, széles mosolyával – a formás,
nevető, egészséges és szeretettel teli Tika.
Iolanthe vele szemben maga volt a rejtély, a veszedelem és a titok.
Raistlint nyugtalanította. Még a lány ezerszínű ruhája is zavarba
hozta. Helytelenítette. Akik fekete köpenyt viseltek és az
árnyékokban jártak, azoknak nem kéne egyúttal szépséggel és
színekkel bírniuk.
A lány rámosolygott, és Raistlin rádöbbent, hogy megbámulta.
Bosszúságára lángolt a bőre. Legyőzte a sárkánygömböt,
bebörtönözte Fistandantilust, és szembeszállt az Éjúrral, most viszont
pirul, mint egy pattanásos kamasz, csak mert egy szép nő
megtisztelte a mosolyával.
– Látom, az Éjúr visszaszolgáltatta a botodat – mondta Iolanthe. –
Milyen kedves tőle. Általában nem ilyen figyelmes.
Raistlint meglepte a lány megjegyzése, de aztán meglátta a
szemében a huncut csillogást. Rájött, hogy valamiféle magyarázatot
kellett volna kitalálnia a bot felbukkanására, de túlságosan
belemerült a töprengésbe a sárkánygömbről. Megpróbált valami
hihetőt kitalálni, de nyelve nem forgott. A nő zavarba hozta, elméje
katyvaszba merült. Minél hamarabb eltűnik a közeléből, annál jobb.
Iolanthe a padlóra térdelt, selyemkaftánja szétterült körülötte, és a
levegőben gardénia illata érződött. A botot nézte; nem érintette meg,
de figyelmesen szemügyre vette a sima fát és a tetején a
kristálygömböt markoló sárkánykarmokat.
– Tehát ez Magius híres botja – mondta.
Ismét sikerült Raistlint meglepnie. A férfi megrökönyödve bámult
rá.
– Miután elaludtál, kihasználtam a lehetőséget, hogy kutakodjak
kicsit – mondta a lány. – Nincs olyan sok varázsbot a világon. Egy
régi könyvben bukkantam rá a leírására. Ha megkérdezhetem,
hogyan jutottál hozzá?
Raistlin rá akart förmedni, hogy semmi köze hozzá. Ehelyett azt
mondta:
– Par-Salian adta nekem, miután letettem a Próbát.
– Par-Salian? – Iolanthe ernyedten hátradőlt, és a padlóra
könyökölt. – A fehér köpenyesek rendjének feje? Ő adta ezt az
értékes ajándékot neked?
– Amikor a Próbát letettem, még fehér köpenyes voltam – mondta
Raistlin. – Lunitari kegyes figyelme miatt viseltem aztán vörös
köpenyt. Csak nemrég váltottam a feketére.
– Mindhárom rend – mormolta Iolanthe. Ibolyaszín szeme
Raistlinre villant, a fekete pupilla kitágult, mintha csak be akarná
szippantani. – Milyen szokatlan.
Kecsesen fölkelt, kaftánja meztelen lába körül suhogott.
– Azt mondják, a múlt és jövő ura olyan személy lesz, aki
mindhárom köpenyt viselte.
Raistlin rámeredt.
– Most pedig, ha megbocsátasz – folytatta a lány hűvösen –,
fölveszem a fekete köpenyemet, hogy az Ősmágia tornyába
indulhassunk. Szívesen viselném a kaftánomat, mert kedvelem az
élénk színeket, de a vén keselyűk, akik ott laknak, szélütést
kapnának.
Kisuhant a szobából, parfümjének illata visszamaradt,
megcsiklandozta Raistlin orrát, hogy tüsszentenie kellett. Iolanthe a
kaftánhoz hasonló szabású fekete selyemköntösben tért vissza, amely
alkarját szabadon hagyta. Ahogy lépett, a férfi csengők hangját
hallotta, és észrevette, hogy a lány bokája körül apró
aranycsengettyűs lábperecet visel. A csilingelés zavarta.
– Általában arany karkötőket viselek hozzá – jegyezte meg
Iolanthe, mintha csak olvasna gondolataiban. Elrágcsált egy száraz
pirítóst, amit Raistlin meghagyott, majd a bögrét fölemelve
megszaglászta a tea maradékát, és elfintorodott. – De Nerakában már
nem merem viselni az ékszereimet. A katonák nem kapták meg a
zsoldjukat. A császár számított a Palanthasban lefoglalt vagyonból a
ládáiba áramló acélra. Sajnos úgy halljuk, ezüst sárkányok érkeztek,
hogy megvédjék azt a szép várost.
– Ez igaz – mondta Raistlin. – Láttam, mielőtt távoztam volna.
– Tehát Palanthasból jössz – mondta Iolanthe. – Milyen érdekes!
Raistlin átkozta magát, amiért ilyen sokat elárult. Ez a nő valóban
boszorkány!
– Mindenesetre Ariakas elvesztette ezt a bevételt – folytatta
Iolanthe. – Ami még rosszabb, bízván abban, hogy megszerzi az
acélt, már el is költötte. Most nyakig ül az adósságban, bár erről csak
kevesen tudnak.
– És én miért tartozom közéjük? – kérdezte bosszúsan Raistlin. –
Miért mondod el ezt nekem? Nem akarom hallani. Ilyen pletykákat
terjeszteni… az…
– Árulás? – Iolanthe vállat vont. – Igen, gondolom. De ezek nem
pletykák, Raistlin Majere. Hanem tények. Nekem már csak tudnom
kell. Ariakas szeretője vagyok.
Raistlin érezte, hogy libabőrös lesz, és tarkóján fölmeredt a haj.
Az élete hajszálon függött.
– Valamint – tette hozzá kedvesen a lány – a féltestvéred, Kitiara
uth Matar sárkánynagyúr barátnője is.
Raistlin álla leesett.
– Ismered… a nővéremet?
– Ó, igen – válaszolta Iolanthe. Egy pillanatig hallgatott, aztán
tirádába fogott. – Az ő csapatait, a kék sárkánysereg katonáit,
kifizetik… méghozzá jól. Bár nem tudta bevenni Palanthast,
Solamnia nagy részét már leigázta. Sarcot követel és kap azoktól a
gazdag városoktól, amelyeket bölcsen nem égetett porig. Arra is
ügyel, hogy a pénz a katonáinak jusson. Kit kék sárkányai hűségesek
és fegyelmezettek, nem úgy, mint a vörösek, akik ostobák, önteltek
és állandóan marakodnak. Ariakas ostobán engedte, hogy a vörösek
és a katonái kifosszák és felgyújtsák az elfoglalt városokat, most
pedig azért morog, mert nincsen pénze.
Raistlinnek eszébe jutott Vigasz, a kiégett Otthon fogadó, ahol
egykor oly sok boldog órát töltött el. Emlékezett Tarsis rettentő
ostromára. Hallgatott, de magában komor elégtétellel gondolt
Ariakas kínos helyzetére, amit csak magának köszönhetett.
Mosolya eltűnt, amikor Iolanthe hirtelen megragadta a kezét.
– Olyan jó, hogy végre van valaki, akivel beszélhetek. Valaki, aki
megért. Egy barát!
Raistlin visszahúzta kezét.
– Nem vagyok barát – mondta, és mivel úgy érezte, ez gorombán
hangzik, sietve hozzátette: – Csak most találkoztunk. Alig ismersz.
– Úgy érzem, jól ismerlek – mondta Iolanthe, cseppet sem
sértődötten. – Kitiara sokat beszél rólad. Nagyon büszke rád és a
fivéredre. Különben hol van?
Raistlin úgy érezte, ideje témát váltani.
– Amit az Éjúr múlt éjjel Nuitariról mondott…
– Igaz – mondta Iolanthe. – Minden igaz, leszámítva azt, hogy
Ladonnát kivégezték. Arról hallottam volna. Nuitari azonban valóban
szakított anyjával, Takhisisszal, és most a varázslók konklávéja
egyesül a Sötét Királynő ellen.
Raistlin hallgatott. Nem volt a konklávé tagja. Nem kért engedélyt
tőlük, hogy felölthesse a fekete köpenyt. Sőt, nem is beszélt velük
erről, így renegáttá vált. A konklávé pedig törvényen kívülinek
tekintette az ilyen varázslókat.
Iolanthe közelebb húzódott hozzá. Parfümje betöltötte Raistlin
orrát, és megfájdította a fejét.
– Tudom, mire gondolsz – mondta halkan a lány –, mert én is ezen
töröm a fejemet. Mit jelent ez a számomra? –Játékosan megveregette
a vállát. – El kéne mennünk a „toronyba”, hogy kiderítsük.
Válla fölött hátranézve hozzátette:
– A népemnek van egy mondása: „Az ember használja a száját
teaivásra.” Ez a tanács érvényes bárhol Nerakában, de különösen a
varázslótársaink körében.
– Értem – mondta Raistlin. Izgatottság fogta el. Végre láthatja a
csodálatos Ősmágia tornyát, találkozhat a varázslókkal, akik
segítenek majd neki alakítani a végzetét.
– Induljunk? Készen állsz? – Iolanthe látta, hogy a tekintete a
botra villan, és megrázta a fejét. – Nem kéne nyilvánosan magadnál
tartanod. Az Éjúr kerestetni fogja. A bot itt biztonságban lesz. Mindig
védővarázst teszek az ajtómra.
– A bot majd megvédi magát – mondta Raistlin. Nem szívesen
hagyta hátra; már megszokta, hogy támaszkodhat rá. De tudta, hogy
a lány bölcs tanácsot adott.
Iolanthe becsukta és bezárta ajtaját, majd ujjával rúnát rajzolt rá és
néhány varázsszót mormolt. Elkapta Raistlin pillantását, és elpirult.
– Tudom, amatőr. Amilyet egy mágusiskolában varázsol az ember.
De a csekélyebb elmék lenyűgözőnek tartják a rúnát. És hidd el –
tette hozzá –, Nerakában se szeri, se száma a csekély értelműeknek.
Iolanthe Raistlinbe karolt, és felszólította, hogy legyen a kísérője,
akár akarja, akár nem.
– Az utcák veszélyesek manapság – mondta. – Jobb, ha valaki
vigyáz az emberre.
Raistlinnek ez nem tetszett, de nem utasíthatta vissza Iolanthét. A
lány már nyilvánvalóvá tette, hogy segíthet vagy árthat neki, és a
választás az övé. A lépcsőház szűk volt, és Iolanthe, aki ragaszkodott
ahhoz, hogy egymás mellett menjenek, hozzá simult.
– Hány lépcső? – kérdezte a lány évődve.
– Harmincegy – válaszolta. – A fellépővel együtt.
Iolanthe megrázta fejét, és ránevetett.
Raistlin nem értette, mi olyan mulatságos.

IV.
A Törött Pajzs fogadó. Az Ősmágia tornya.
352. esztendő az Összeomlás után, mishabó 6. napja.

Iolanthe úgy döntött, először bemutatja Raistlint a szomszédjának
és főbérlőjének, a varázsbolt tulajdonosának. Egy idősebb úr volt, a
valószerűtlen Enyves névvel megáldva. Félvér lehetett, olyan
görnyedt, aszott és ráncos, hogy lehetetlen volt megállapítani,
féltörpe, félgoblin vagy korcs kutya-e. Fogatlan vigyorral köszöntötte
Raistlint, és kedvezményt ajánlott fel az első vásárlásához.
– Jó, ha az ember ismeri Enyvest – magyarázta Iolanthe,
miközben a templom előtti széles, kövezett utcán sétáltak. – Sosem
kérdezősködik. Értéket ad az acélért cserébe. És mert a császár is
kedveli, aki szintén gyakran vásárol itt, Enyvesnek gyakran vannak
olyan tárgyai, amelyeket mások nehezen szereznének meg. Nem is
adja el bárkinek, persze, de most már tudja, hogy a barátom vagy,
ezért kedves lesz hozzád.
Raistlin nem volt a lány barátja, bár ezt nem mondta ki hangosan.
Sosem voltak barátai. Tanis és Kova és a többiek a barátainak
nevezték magukat, de tudta, hogy mosolyuk mögött nincs szeretet,
bizalom. Ő nem olyan volt, mint a fivére, a kedélyes, melegszívű
Caramon – mindenki pajtása.
Raistlin útközben szokásos figyelemmel vizslatta a környezetét.
– Hová megyünk? – kérdezte.
– A fehér negyedbe – válaszolta Iolanthe. – Neraka városa
bizonyos szempontból olyan, mint Takhisis királynő. Egy sárkány
egyetlen szívvel és öt fejjel. Szív a templom a közepén, a fejek a
védelmező seregek. Mivel te a templomban jelentél meg, gondolom,
nem tudtál alaposan körülnézni kint.
A templomot magas kőfalak vették körül, és ezért nem látszott jól
innen. Iolanthe a főkapuhoz vezette Raistlint, amely nyitva állt, hogy
jobban lássák. A mágus a templomra bámult, és azt gondolta, még
sosem látott ilyen ocsmány épületet. Takhisisnak a jelek szerint volt
humorérzéke, még ha torz is. Egykor a múltban, Istar városában állt
egy ragyogó, szent és gyönyörű templom, amelyet Paladine-nak, a
Fény istenének szenteltek. Takhisisé ennek az ősi, a Vértenger
fenekén álló épületnek volt kifordított, torz gúnyképe. A sötétség
szülötteként Takhisis temploma homályba borította az egész várost,
akárcsak a napfogyatkozás természetellenes sötétje, amikor a hold
eltakarja a napot, csakhogy az egy idő után elmúlt. Ennek az
épületnek a homálya azonban állandó volt.
– Bűnronda, mi? – kérdezte Iolanthe, undorral méregetve a
templomot. – A gonoszságnak szépnek kéne lennie. Úgy sokkal
többet képes ártani. Nem így gondolod? – Ibolyaszín szeme
csillogott, és a lány ravaszul elmosolyodott.
Folytatták útjukat a főutcán, amely a templomon kívül futott és a
Királynő útjaként ismerték.
– Most a Belsővárosként ismert kerületben vagyunk – mondta
Iolanthe. – A templomot fal veszi körül, Nerakát pedig egy másik.
Azon kívül öt sárkánysereg táborozik. A falon belül mindegyiknek
megvan a maga negyede.
Raistlin már tudta ezt, mert a Nagy Könyvtárban utánanézett
Nerakának. Az öt sárkánynagyúr közt dúló bizalmatlanság, intrika és
versengés miatt – amit Ariakas is bátorított – minden negyed önellátó
volt. Mindnek megvoltak a maga kovácsműhelyei, boltjai, házai,
barakkjai és így tovább. Egyik nagyúr sem akart a másikra szorulni
bármiben. A katonák közti rivalizálást szintén bátorították.
– A falakon kívülre megyünk. A fenébe! – Iolanthe megtorpant.
Bosszúsnak tűnt. – Elfelejtettem. Neked nincsen fekete menleveled.
– Fekete menlevelem? Az meg micsoda? – kérdezte Raistlin.
Iolanthe az övén viselt egyik selyemerszénybe nyúlt, és kivett egy
darabka papírt. A tinta elhalványult, de még el lehetett olvasni.
Takhisis egyházának pecsétje – a fekete viaszba nyomott ötfejű
sárkány – az alján fityegett.
– A fekete viaszpecsét miatt hívják fekete menlevélnek. Minden
lakosnak rendelkeznie kell egy egyház által kibocsátott levéllel, hogy
a városban lakhasson és dolgozhasson. Amint kilépsz a falak mögé,
enélkül nem jöhetsz vissza. A múlt éjszaka után pedig erősen kétlem,
hogy az Éjúr kibocsátana egyet a számodra.
Iolanthe elgondolkozott, és homlokát ráncolva dobolt lábával.
Aztán felderült az arca.
– Ó, tudom már, mi a megoldás! Nem is értem, miért nem jutott
hamarabb eszembe. Gyere velem!
Ismét belekarolt, és a fal és a kapu felé cibálta.
– Lázad van? – kérdezte Iolanthe váratlanul, és megérintette a
homlokát.
– A testhőmérsékletem szokatlanul magas – mondta Raistlin, és
elhúzódott az érintés elől.
A lány szórakoztatónak találta a reakcióját. Raistlin idegesen arra
gondolt, vajon Iolanthe élvezi-e, ha zavarba hozhatja őt.
– Talán mert könnyen izgalomba jössz – jegyezte meg a lány.
Raistlin ismét kénytelen volt másra terelni a témát.
– Említetted, hogy Ariakas császár is gyakran megfordult a
barátod boltjában. Úgy hallottam, a császár egy varázsló, amit nehéz
elhinnem, mert úgy tudom, egyúttal harcos is, aki páncélt és kardot
visel. Mások szerint Takhisishoz hű pap. Mi az igazság?
– Bizonyos értelemben mindegyik – sötétült el Iolanthe arca. – A
császár teljes vértet, láncinget és kétkezes pallost viselve vonul
csatába. Nem tartozik azok közé, akik a vonalak mögül irányítanak.
Nem gyáva. Semmit nem szeret jobban, mint a csata sűrűjébe vetni
magát. És miközben fél kézzel fejeket üt le, a másikkal tüzes
villámokat szór.
– Ez lehetetlen – jelentette ki Raistlin szárazon.
A mágia művészete állandó, napi tanulást igényelt, mint ahogy
arra állandóan emlékeztetnie kellett Caramont, aki kardot tukmált
volna rá. Akik a mágiának szentelik életüket, azoknak nincs ideje
mással foglalkozni, mint például harci tudásukat gyarapítani.
Ráadásul a páncél akadályozta a mágust a varázsláshoz szükséges
bonyolult kézmozdulatokban. Sok varázsló, mint Raistlin is, ráadásul
úgy gondolta, hogy a mágia hatalmasabb a kardnál.
– Ariakas nagyúr egyfajta pap – mondta Iolanthe. – A varázsereje
egyenesen Takhisis királynőtől származik.
Átmentek a Salah-Kahn nagyúr zöld sárkányserege által felügyelt
Fehér kapun. A fehér sárkánysereg, amelyet nemrég még az azóta
elhunyt Feal-Thas sárkánynagyúr vezetett, az elf halála után
megcsappant, katonáinak többségét pedig áthelyezték. A zöld
sárkánysereget Iolanthe földijei, khuriak alkották. Jól ismerték és
szerették a lányt, mert gondot fordított arra, hogy jó véleménnyel
legyenek róla.
Raistlin arcába húzott csuklyával, némán várakozott, amíg a lány
évődve és nevetgélve átment a kapun. Senki nem kérte el a
menlevelét.
– Visszafelé látni akarják majd – mondta Iolanthe. – De ne
aggódj! Minden rendben lesz.
A Belsővárosból kimenni olyan volt, mintha a sötét és csendes
éjszakából szabadultak volna ki a hangos és ragyogó nappalba.
Forrón sütött a nap, mintha csak ujjongana, amiért sikerült
megmenekülnie a Sötét Királynő árnyékából. A koszos utcák tömve
voltak szekerekkel, kordékkal és mindenféle emberekkel, akik
valamennyien teli torokból kiabáltak.
Raistlin megpróbált átmenni az utcán anélkül, hogy egy szekér
nekimenne, de beleütközött egy katonába, aki dühösen szentségelni
kezdett, és kést rántott. Iolanthe fölemelte a kezét, ujjain baljós
lángok lobbantak, mire a férfi haragos pillantást vetett rájuk, és
továbbment. A lány félrevonta Raistlint, és óvatosan haladtak tovább,
nehogy megbotoljanak a kocsikerekek által vájt mély árkokban.
Az utcák tele voltak mindenféle fajú katonával – emberekkel,
ogrékkal, goblinokkal, minotauruszokkal és sárkányfattyakkal.
A gyíkemberek fegyelmezetten, rendben sétáltak, fegyvereik
csillogtak, bőrvértjük tiszta volt. Az emberek ezzel szemben
lomposak voltak, harsányak, mogorvák és gorombák. Az ogrék
magukba roskadva, borúsan cammogtak. Két minotaurusz haladt el
büszkén mellettük, szarvas fejüket magasra tartották, és bámulatos
megvetéssel néztek le a többi, gyenge lényre. A mindenki által
megvetett goblinok és hobgoblinok a sárban tocsogtak, szőrös fejüket
lehajtották, hogy az ütéseket elkerüljék.
Gyakran törtek ki összetűzések a katonák között, és heves
szóváltásba és kardcsörgetésbe torkolltak. Az első kiáltásra
megjelentek az elit sárkányfattyú templomőrök, szinte a semmiből. A
küzdő felek egy pillantást vetettek rájuk, majd acsarogva
visszavonultak, akár a kutyák, amikor gazdájuk megpattintja ostorát.
A zörgő szekerek, káromkodó férfiak, csaholó ebek és rikácsoló
szajhák hangja és zűrzavara megfájdította Raistlin fejét. A levegő
súlyos volt a kohók és a különböző tábori tüzek füstjétől. A távolban
látszottak a sátrak. Egy közeli cserzőműhelyből orrfacsaró bűz áradt,
és elkeveredett az istállók trágya- és a mészárszék vérszagával.
Iolanthe egy illatos zsebkendővel eltakarta száját.
– Hála az égnek, mindjárt odaérünk! – mondta, ahogy egy nagy és
terjedelmes épülettömbre mutatott az utca túloldalán. – A Törött
Pajzs fogadó. Itt kéne megszállnod.
Raistlin megrázta a fejét.
– Olvastam róla. Nem engedhetem meg magamnak.
– Dehogynem – mondta Iolanthe, és rákacsintott. – Van egy
ötletem.
Körülnézett, majd átvágott az utcán. Raistlin követte, s lovakat és
masírozó katonákat kerülgetve mindketten keresztülrohantak és -
botladoztak az árkokon.
Raistlin a nerakai tanulmányaiban olvasott a fogadóról. A különös
Link Kameron névre hallgató esztéta életét kockáztatta, hogy
feltérképezze, és visszatérve jelentse a látottakat.
Ezt írta: A Törött Pajzs fogadója akkor alakult, amikor
tulajdonosa, Ügyes Orren, egykori lemishi zsoldos szerencsejátékon
szerzett pénzéből egyszobás kalyibát vett Neraka fehér negyedében. A
történet szerint Orrennek nem volt pénze cégérre, ezért a saját törött
pajzsát szögelte az ajtó fölé, és a viskót „Törött Pajzsnak” nevezte el.
Orren egyszerű, de jó ételt szolgált föl. Nem vizezte a sört és nem
csapta be a vevőit. A Nerakába áramló katonák és zarándokok révén
hamarosan nagyobb forgalmat bonyolított le, mint amivel elbírt.
Később még egy szobát építtetett a viskóhoz, és onnantól „Törött
Pajzs fogadónak” hívta. Még később számos további helyiséggel
bővítette, és a neve onnantól „Fogadó a Törött Pajzshoz” volt.”
Olyan sok épületből állt, amelyek mindegyike több bejárattal is
rendelkezett, hogy Raistlinnek sejtelme sem volt, melyik a főbejárat.
Iolanthe látszólag találomra választott egyet, de aztán az ifjú
fölnézve észrevette a fölötte függő, középen kettéhasadt pajzsot.
Az ajtóra szögezve viharvert kiírás figyelmeztetett odakapart,
közös nyelven írt szavakkal: „Csak embereknek!” Az ogrék,
goblinok, sárkányfattyak és minotauruszok a Trollszőrben, vagy,
ahogy közönségesen hívták, a Trollbozontban vedeltek.
Iolanthe épp belökte volna a kétszárnyú lengőajtót, amikor az
váratlanul kivágódott. Egy fehér inget és bőrmellényt viselő férfi tűnt
fel, grabancánál és ülepénél fogva cipelve egy surranó lányt. A férfi
nagyot lendített, és az utcára hajította a surranót, aki a sárba hasalt.
– És vissza se gyere! – kiáltotta a férfi öklét rázva.
– Ó, hiányozni fogok neked, Ügyes! – vágott vissza a surranó, és
vidáman fölpattant. Elindult az utcán, sarat törölgetve arcáról és
facsarva ki hajfonataiból.
– Patkány! – morogta férfi, és Iolanthéra mosolygott. Elegánsan
meghajolt. – Üdvözöllek, Iolanthe úrnő! Öröm téged látni, mint
mindig. Ki a barátod?
Iolanthe bemutatta őket egymásnak.
– Raistlin Majere, ismerd meg Ügyes Orrent, a Törött Pajzs
fogadó tulajdonosát.
Orren ismét meghajolt. Raistlin meghajtotta csuklyás fejét, és
kölcsönösen szemügyre vették egymást. Orren középtermetű volt,
karcsú, szinte filigrán. Jóképű volt, barna szeme élénken csillogott.
Vállig érő, sötét haját gondosan kifésülte, ajka fölött vékony bajusz
látszott. Fehér, bő ujjú inget viselt, nyitott nyakkal és szűk
bőrnadrágot. Oldaláról kard lógott. Kitárta az ajtót, és udvariasan a
fogadóba tessékelte Iolanthét. Raistlin utánaindult volna, de Orren
izmos karja megállította.
– Csak embereknek – mondta Orren –, ahogy a felirat is mondja.
Raistlin dühében és szégyenében elvörösödött.
– Ó, az ég szerelmére, Orren, ő ember! – mondta Iolanthe.
– Még sosem láttam ilyen furcsa színű embert – mondta Orren,
kétkedve. Hangja kimért volt. Raistlin mintha enyhe solamniai
beütést hallott volna ki belőle.
Iolanthe megragadta Raistlin csuklóját.
– Mindenféle színű ember létezik, Orren. A barátom csak kissé
furcsa, ez minden.
Orren fülébe súgott valamit, mire a férfi érdeklődve mérte végig a
mágust.
– Igaz ez? Valóban Kitiara öccse vagy?
Raistlin kinyitotta száját, hogy válaszoljon, de Iolanthe megelőzte.
– Hát persze – jelentette ki kurtán. – Látni a hasonlóságot. –
Lehalkította hangját. – De a helyedben nem óbégatnám Kitiara nevét
az utcán. Legalábbis manapság nem.
Ügyes elmosolyodott.
– Igazad van, Iolanthe, édesem. Valóban emlékeztetsz a
nővéredre, uram, ha szabad bókolnom, mivel gyönyörű asszony.
Raistlin nem tett megjegyzést. Nem gondolta, hogy ő és Kitiara
hasonlítanának; végtére is csak féltestvérek voltak. Kitiara göndör,
fekete hajú és barna szemű volt. Az apjára ütött, aki sötét és jóképű
volt. Raistlin, akárcsak Caramon, vörösesbarna hajú volt, amíg a
Próba során meg nem őszült.
Ő csak arról nem tudott, hogy neki és Kitnek ugyanaz a tűz égett a
szemében, ugyanaz az eltökéltség, hogy megszerezzék, amit akarnak,
mindegy, milyen áron – még ha azt nekik is kell megfizetniük.
Orren beengedte Raistlint, és udvariasan kitárta előtte az ajtót. A
fogadó zsúfolt volt és hangos; épp a déli ebédelőket szolgálták ki.
Iolanthe közölte Ügyessel, hogy beszélniük kell.
A férfi azt állította, hogy jelenleg nincs ideje, de beszél vele, ha a
nyüzsgésnek vége.
A lány és Raistlin több asztal mellett haladtak el, amelyek körül
sötét zarándokok ültek homlokukat ráncolva, helytelenítően. A
mágus hallotta, hogy orruk alatt azt mormolják, „boszorkány”, és a
kísérőjére pillantott. Az arcára kúszó pírból ítélve Iolanthe is hallotta
őket. Mégis úgy tett, mintha nem vette volna észre a megjegyzést, és
elhaladt mellettük.
Több katona is barátságosan nézett rá, és Iolanthe úrnőnek
szólították; hívták, csatlakozzon hozzájuk. Iolanthe mindig
visszautasította őket, de mindig szellemesen, amitől a katonák
nevetésben törtek ki. Egy homályos sarokba vezette Raistlint a felső
szobákhoz vezető, széles lépcső mellett.
Ott már ült egy katona, de rögvest fölemelkedett, amint meglátta,
hogy jön. Enni- és innivalóját megragadva, vigyorogva engedte át a
helyét.
Raistlin hálásan a székbe rogyott. Egészsége talán javult, de még
mindig hamar kifáradt. A felszolgálólány sietve fölvette a
rendelésüket, gyakran meg-megállva, hogy kikerüljön egy
tapogatózó kezet, kiosszon egy-egy pofont, vagy ügyesen a
tolakodók bordái közé könyököljön. Nem tűnt mérgesnek, vagy akár
bosszúsnak.
– Tudok vigyázni magamra – mondta, kitalálva Raistlin
gondolatait. – A fiúk pedig vigyáznak rám. – Néhány nagydarab férfi
felé biccentett, akik hátukat a falnak vetve figyelték a vendégeket.
Abban a pillanatban egyikük elhagyta helyét, és átvágott a tömegen,
hogy elejét vegye egy verekedésnek. Mindkét harcost teketória
nélkül kirúgták.
– Különös békét látni egy olyan fogadóban, amelyik katonákat
szolgál ki – jegyezte meg Raistlin.
– Ügyes még pályafutása kezdetén megtanulta, hogy a
verekedések az ivóban rontják az üzletet, különösen a vallásosok
között – mondta Iolanthe. – Ezek a sötét zarándokok szemrebbenés
nélkül végignéznek egy királynőjüknek ajánlott rituális véráldozatot,
de ha egy férfi véresre veri egy másik arcát a vacsora közben,
elalélnak az iszonyattól.
A felszolgálólány kihozta az ételt, ami – ahogy az esztéta is írta –
egyszerű volt, de finom. Iolanthe jóízűen elfogyasztott egy
bárányhúsos pitét. Raistlin főtt csirkét rágcsált. Amit nem bírt
megenni, azt a lány fölfalta.
– Többet kéne enned – mondta Iolanthe. – Hogy megőrizd az
erődet. Délután szükséged lesz rá.
– Hogy érted? – kérdezte Raistlin, megriadva a lány baljós
hangsúlyától.
– A nerakai Ősmágia tornya meg fog lepni – mondta a lány
halkan.
Raistlin faggatni kezdte volna, de Ügyes Orren abban a
pillanatban hozzájuk lépett. Egy másik asztaltól egy széket húzott
oda, megfordította, és ráült, majd rákönyökölt a támlájára.
– Mit tehetek érted, bájos boszorkányom? – kérdezte játékos
mosollyal Iolanthét. – Tudod, hogy azért élek, hogy szolgálhassalak.
– Tudom, hogy azért élsz, hogy a hölgyeket elbűvöld – válaszolta
vigyorogva Iolanthe.
Raistlin előhúzta volna az erszényét, de a lány megrázta a fejét.
– Ariakas nagyúr boldogan fizet majd az ebédért. Írd föl a császár
számlájára, rendben, Ügyes? És tegyél hozzá valamennyit a lánynak
és magadnak is.
– Kívánságod számomra parancs – mondta Ügyes. – Még mit
tehetek érted?
– Szobát szeretnék a fogadódban a barátom számára – folytatta
Iolanthe. – Egy kis szobát, semmi különlegeset. Szerények az
igényei.
– Általában tele vagyunk, de úgy esett, hogy éppen akad szabad
szobám – mondta Orren. – Ma reggel szabadult fel. – Mellékesen
hozzátette: – A lakója álmában elhunyt.
Megnevezte az árat. Raistlin gyors fejszámolást végzett, majd
megrázta a fejét.
– Attól tartok, nem engedhetem meg…
Iolanthe belefojtotta a szót, amikor megfogta a kezét.
– Kitiara majd kifizeti. Végül is, az ő öccse.
Ügyes a támlára csapott.
– Akkor elintéztük. Bármikor beköltözhetsz, Majere. Attól tartok,
erős festékszagot fogsz érezni, de több rétegre is szükség volt, hogy
elfedjük a vérfoltokat. Kifelé menet fölveheted a kulcsot.
Harminckilences szoba. A második emeleten fordulj jobbra, aztán a
folyosó végén balra. Még valami?
Iolanthe halkan odasúgott neki valamit. Ügyes feszülten figyelt,
Raistlinre pillantott, felvonta szemöldökét, aztán elmosolyodott.
– Hát persze. Várj meg itt!
– Ezt is Ariakas számlájához írhatod – kiáltotta utána Iolanthe.
Ügyes nevetve ment vissza a söntéshez.
– Ne aggódj! – mondta Iolanthe, amikor Raistlin tiltakozni
próbált. – Beszélek Kittel. Fel fogja villanyozni, hogy Nerakában
vagy. Ami pedig a szobád kifizetését illeti, megengedheti magának.
– Akkor is – jelentette ki Raistlin. – Nem fogok tartozni senkinek,
még a nővéremnek sem. Visszafizetem neki, amint tudom.
– Milyen nemes tőled! – jegyezte meg Iolanthe, akit mulattattak
az ifjú aggályai. – Most pedig, ha már jobban érzed magad,
meglátogatjuk a tornyot, és bemutatlak nagybecsű kollégáidnak.
Iolanthe éppen az erszénye után nyúlt, amikor a felszolgálólány
elment mellette, és ahogy a varázslónő fölállt, összeütköztek.
Iolanthe elejtette erszényét, annak tartalma pedig szétszóródott a
földön. A boszorkány mérgesen megszidta a lányt, aki sűrű
bocsánatkérések közepette segített összeszedni a szétgurult érméket
és apróságokat, amelyekben Raistlin varázslatok hozzávalóit ismerte
fel.
Amikor a mágus fölkelt az asztal mellől, Iolanthe megfogta a
kezét, és egy összetekert papírt gyűrt bele. Az ifjú a köpenye hosszú,
bő ujjába rejtette a levelet, majd ügyesen egyik erszényébe
csúsztatta. A „hivatalos pecsét” fekete viasza még meleg volt.
Raistlin az egyik csapostól elkérte a harminckilences szoba
kulcsát, aki figyelmeztette, hogy amikor elhagyja a fogadót, le kell
adnia, és visszatérve majd újra megkapja. Iolanthe elbúcsúzott Ügyes
Orrentől, aki két sötét zarándok – egy férfi és egy nő – mellett ült.
Ügyes a papok bosszúságára megcsókolta a lány kezét, majd
folytatta a beszélgetést.
– Meg tudom szerezni, amit akartok – mondta –, de sokba fog
kerülni.
A sötét zarándokok összenéztek, majd a nő elmosolyodott és
bólintott. A férfi nehéz erszényt húzott elő.


– Hát ez meg mi volt? – kérdezte Raistlin, miután elhagyták a
fogadót.
– Ó, Ügyes valószínűleg valamit elad nekik a feketepiacról – vont
vállat Iolanthe. – Azok ketten spiritorok, magasan állnak a papi
hierarchiában. Akárcsak sokan mások Ő Sötét Felsége követői közül,
ők is szemet vetettek az élet finomságaira, mint például a telivér
khuri lovakra, a qualinesti borra és selyemre, meg a thorbardini törpe
ékszerészek kösöntyűire. Egykor ezeket a holmikat boltokban
árulták, de az utánpótlási vonalak megszakadásával és a veszteségek
növekedésével az efféle luxusholmik egyre ritkábban kaphatóak.
– Érdekes, hogy Ügyes ellenben be tudja szerezni ezeket –
mondta Raistlin.
– Ért az emberekhez – mondta Iolanthe mosolyogva. Ismét
Raistlinbe karolt, feszengést váltva ki belőle.
Raistlin azt hitte, ismét a város belseje felé veszik az irányt.
Persze az Ősmágia tornya nem lehet olyan hatalmas és lenyűgöző,
mint a Sötét Királynő temploma. Az nem lenne túl taktikus. De
bizonyára Takhisis templomának közelében áll.
Különösnek találta, hogy az esztéta nerakai leírásában nem találta
nyomát az Ősmágia tornyának. Számos oka lehetett ennek. Minden
tornyot védelmező liget vett körül. Palanthasét a Shoikan-tölgyes
védte. Wayrethét pedig egy elvarázsolt erdő. Talán a nerakait a
környező liget láthatatlanná tette.
Iolanthe azonban nem a Sötét Királynő temploma felé indult. A
másik irányban sétált végig egy utcán, amely mintha egy
raktárnegyedbe vezetett volna. Az utcák kevésbé voltak zsúfoltak,
mert a katonák nem vetődtek el erre. Raistlin látta, ahogy a
raktárakban a munkások hordókat görgetnek a helyükre, ládákat,
gabonával teli zsákokat rámolnak a szekerekről.
– Azt hittem, a toronyba tartunk – mondta Raistlin.
– Oda is megyünk – válaszolta Iolanthe.
Befordultak a sarkon, és a lány, maga után húzva Raistlint,
megtorpant egy kétemeletes téglaépület előtt, amely egy kádár- és
egy kovácsműhely között magasodott. A ház fekete volt, nem azért,
mert így építették, hanem mert tégláit mocsok és korom borította.
Csak néhány ablaka volt, azok is megrepedtek vagy betörtek.
– Hol van a torony? – kérdezte Raistlin.
– Az orrod előtt – mondta Iolanthe.

V.
Főtt káposzta. Az új könyvtáros.
352. esztendő az Összeomlás után, mishahó 6. napja.

– Itt bizonyára… valami tévedés van – mondta Raistlin elhűlve.
– Nincs tévedés – mondta Iolanthe. – A mágia archívumát látod
magad előtt a Sötét Királynő birodalmában.
Szembefordult a férfival.
– Most már érted? Most már látod, miért szakított Nuitari az
anyjával? Ez – intett megvetően a roskadozó, mocskos és rozoga ház
felé – jelzi, milyen becsben tartja a Sötétség Királynője a mágiát.
Raistlin még sosem élt át ilyen keserű csalódást. A fájdalomra
gondolt, amit eltűrt, az áldozatokra, amiket hozott, hogy idejusson, és
a harag és csalódottság könnyei elhomályosították a látását.
Iolanthe együtt érzőn megveregette a karját.
– Sajnálom, de csak rosszabb lesz. Még találkoznod kell a többi
fekete köpenyessel.
A lány ibolyaszín tekintete áthatóan szegeződött rá.
– Döntened kell, Raistlin Majere – mondta halkan. – Melyik oldalt
választod? Az anyáét vagy a fiáét?
– És te? – puhatolózott az ifjú.
Iolanthe fölnevetett.
– Ó, nekem könnyű volt. Én mindig a saját oldalamon álltam.
És úgy tűnik, az ő oldalához tartozik az is, hogy a nővéremet,
Kitiarát szolgálja, gondolta Raistlin. Ez számomra is jól sülhet el.
Vagy nem. Nem azért jöttem, hogy szolgáljak. Azért érkeztem, hogy
uralkodjak.
Raistlin sóhajtva összekaparta szétzúzott becsvágya szilánkjait, és
félretette. Az út, amelyen járt, nem a dicsőséghez, hanem egy
disznóólhoz vezette. Minden lépésre ügyelnie kell, hová teszi a lábát.
Az Ősbolondság tornyának ajtaját – ahogyan Iolanthe nevezte
gúnyosan – egy fába égetett rúna őrizte. A varázslat elnagyolt volt,
egy gyerek is letörölhette volna.
– Nem féltek, hogy valaki betör ide? – kérdezte Raistlin.
Iolanthe megvetően szipogott.
– Sokat elárul arról, Neraka lakói milyen kevéssé törődnek
velünk, hogy eddig még senki nem próbált betörni a tornyunkba. Az
emberek nagyon helyesen nem vesztegetik az idejüket. Itt nincs
semmi értékes.
– De bizonyára van könyvtár – mondta Raistlin, növekvő
keserűséggel. – Varázskönyvek, tekercsek, ereklyék…
– Minden értéket rég eladtak, hogy kifizessék a bérleti díjat –
mondta Iolanthe.
Bérleti díjat! Raistlin arca szégyentől égett. Az Ősmágia
tornyainak dicső és tragikus történetére gondolt az idők során.
Pompás épületek voltak, amelyek félelmet és ámulatot keltettek
mindenkiben, aki csak látta őket. Nézte, hogyan iszkol be egy
patkány a fal tövében egy lyukba, és forgott a gyomra.
Iolanthe feloldotta a rúnavarázslatot, és kinyitotta az ajtót, amely
egy kicsi és koszos előszobába vezetett. Jobbra egy folyosó nyúlt a
poros sötétségbe. Egy rozoga lépcső vezetett föl az emeletre.
– Vannak szobák, de most már láthatod, miért javasoltam, hogy
máshol szállj meg – mondta Iolanthe.
Hangosan felkiabált, hogy az emeleten is hallják.
– Én vagyok! Iolanthe! Fölmegyek. Ne varázsoljatok tűzlabdát! –
Lekicsinylően hozzátette: – Nem mintha a vén trottyosok képesek
lennének rá. Ami varázslatot ismertek, azt is mind elfelejtették.
– Mi van azon a folyosón? – kérdezte Raistlin, ahogy fölmentek a
vészjóslóan nyikorgó lépcsőn.
– Osztálytermek – mondta Iolanthe. – Legalábbis annak szánták
őket. Soha nem voltak diákjaik.
Csend üdvözölte őket, de amint Iolanthe bemutatkozott, magas,
zsémbes hangzavar és csettintgetés tört ki.
Az első emelet közös nappali és műhely volt egyben. A hálók a
második emeleten voltak. Iolanthe megmutatta a laboratóriumot,
amely egy hosszú munkaasztalból, repedt és mocskos edényekből és
egy tűzön fortyogó üstből állt. A kiszökő gőz káposztáról árulkodott.
A laboratórium mellett a könyvtár volt. Raistlin kinézett az ajtón.
A padlót könyvhalmok, pergamenek és tekercsek borították. Valaki
mintha kezdett volna rendet rakni közöttük, mert néhány könyvet
szépen föltettek egy polcra. Utána azonban láthatóan semmi nem
történt, csak még nagyobb lett a felfordulás.
A legnagyobb helyiség ezen a szinten a lépcsővel szemben lévő
nappali volt. Iolanthe a nyomában Raistlinnel belépett. Az ifjú
szemébe húzta csuklyáját, arca árnyékban maradt. A szobát néhány
rozzant heverő, csálé lábú szék, néhány asztal és láda töltötte meg.
Három fekete köpenyes – középkoruk végén járó férfiak – vette
rögtön körbe Iolanthét, és egymás szavába vágva beszélni kezdtek
hozzá.
– Uraim – tartotta fel kezét a lány, hogy csendet parancsoljon. –
Egy pillanat múlva a rendelkezésetekre állok. Először azonban
szeretném bemutatni Raistlin Majerét, aki újonnan csatlakozott a
rendünkhöz.
A három fekete köpenyes csak annyiban különbözött egymástól,
hogy egyiküknek hosszú, ősz haja volt, a másiknak meg gyér, a
harmadik feje pedig kopaszon csillogott. Abban is hasonlítottak,
hogy utálták egymást és nem bíztak meg egymásban, és mind úgy
gondolták, a mágia csupán egy eszköz céljaik elérésére. Ami lelkük
volt, azt már fölemésztette a tudatlanság és a mohóság. Azért laktak
Nerakában, mert nem volt hová menniük.
Iolanthe gyorsan megnevezte őket. A nevek rögtön ki is hullottak
Raistlin elméjéből. Nem tartotta érdemesnek arra vesztegetni az időt,
hogy megjegyezze őket, és mint kiderült, nem is volt rá szükség. A
fekete köpenyesek cseppet sem érdeklődtek iránta. Csak önmaguk
érdekelte őket, és folyamatosan faggatták Iolanthét, választ
követeltek, de amikor felelt nekik, oda sem figyeltek rá.
Fojtogatóan a lány köré gyűltek. Raistlin kívül maradt, és csak
figyelt.
– Valamelyikőtök… egyikőtök – ismételte Iolanthe, amikor mind
egymás szavába kiabáltak – árulja el, mire föl ez a nagy
felháborodás.
Az okot a legidősebb mágus, egy koszos, ferde orrú vénség
mondta meg, aki, mint Raistlin megtudta, gonosz bűbájokat és kétes
füzeteket árult a parasztoknak, míg több vásárlója megmérgezését
követően el nem kellett menekülnie.
A Kampósorrú elmondta, hogy mind hallották: Nuitari szakított
Takhisis királynővel, és, hogy Ladonnát megölték, ők pedig mind
halálra vannak ítélve.
– Az Éjúr őrei bármelyik pillanatban ránk törhetik az ajtót! –
rikácsolta Kampósorrú rettegve. – Azt gyanítják, hogy a Rejtett
Fénynek dolgozunk. Mind az Éjúr tömlöcében fogunk kikötni!
Iolanthe türelmesen hallgatta őket, majd bájosan és könnyedén
fölnevetett.
– Megnyugodhattok, uraim – mondta. – Én is hallottam ezeket a
szóbeszédeket. Én is nyugtalan voltam, ezért kiderítettem az
igazságot. Mind tudjátok, hogy a nagyra becsült Ladonna varázslónő
a tanítóm és támogatóm volt.
Az öregek a jelek szerint tudták ezt, de nem hatotta meg őket a
tény, mert hangosan arról káráltak, hogy csak bajt hoz a fejükre
bármi, ami Ladonnával kapcsolatos. Raistlin, aki még nem hallotta
ezt, eltöprengett a jelentőségén. Vajon Iolanthe hűséges Ladonnához?
– Tegnap éjjel beszéltem vele. A pletyka hamis. Ladonna Takhisis
alattvalója marad, akárcsak a fia, Nuitari. Nincs miért aggódnod. A
szokott módon folytathatjuk az üzletet.
Az öregek sanda pillantásait látva Raistlin arra következtetett,
hogy az „üzlet” nem áll fényesen. Iolanthe megerősítésül előhúzta
selyemerszényét, és több, a Sötét Királynő öt fejével díszített
acélérmét vett elő belőle. Az asztalra tette a pénzt.
– Tessék. Fizetség a nerakai fekete köpenyesek szolgálataiért.
Előhúzott egy listát, amely olyan feladatokat tartalmazott, mint a
patkányok eltávolítása egy szabó boltjából és az Enyves által rendelt
főzetek elkészítése. Raistlin azt gondolta, hogy inkább használna
mocsári törpék által kotyvasztott italt, mint bármit, amit ez a három
vén kriptaszökevény pancsol össze. Később megtudta Iolanthétól,
hogy a főzeteket a nerakai csatornába önti. A lány saját maga
pénzelte a tornyot.
– Különben – árulta el Raistlinnek, amikor kettesben voltak –,
ezek a vén keselyűk maguk keresnének munkát, és csak Nuitari
tudja, miféle bajt hoznának a fejemre.
Az öregeket jobban megnyugtatta a pénzérmék látványa, mint
Iolanthe szavai. Kampósorrú lecsapott az érmékre, míg a másik kettő
irigyen nézte, majd élénk vitába kezdtek, hogyan kéne elosztani az
acélt, és mind azt állította, hogy őt illeti a legnagyobb rész.
– Nem szívesen szakítom félbe a vitát – szólalt meg hangosan
Iolanthe –, de van még valami, amit el kell intéznem. Bemutattam
már Raistlin Majerét. Ő egy…
– …egyszerű varázslótanonc, uraim – mondta Raistlin halkan.
Fejét alázatosan lehajtotta, kezét köpenye ujjába rejtette, és az
árnyékok közt maradt. – Még mindig tanulok, és ezért hozzátok
fordulok, tiszteletre méltó vének, hogy tanítsatok és tanácsokkal
lássatok el.
A Kampósorrú felmordult.
– Nem akar itt lakni, ugye? Mert nincs hely.
– Máshol szálltam meg – nyugtatta meg Raistlin. – De szívesen
dolgoznék itt…
– Tudsz főzni? – kérdezte egyikük.
Dupla tokája és nagy pocakja világosan jelezte érdeklődési körét.
Raistlin magában Pocaknak nevezte el.
– Arra gondoltam, talán nagyobb hasznomat vennétek, ha
katalógusba rendezném a könyvtár könyveit és tekercseit – vetette föl
Raistlin.
– Szakácsra van szükségünk – vágott vissza ingerülten Pocak. –
Halálosan unom a főtt káposztát.
– Az ifjú Majere mester ötlete kiváló – mondta Iolanthe, lecsapva
Raistlin ajánlatára. – Mivel ti sokkal fontosabb munkákkal
foglalatoskodtok, a könyvtárat rábízhatjuk a varázslótanoncra. Ki
tudja? Talán talál valami értékeset.
Kampósorrú szeme erre fölcsillant, és beleegyezett a dologba, bár
Pocak még mindig azért morgott, hogy szakácsra van szükségük,
nem könyvtárosra. Raistlin elég jól főzött, mert amikor kamaszként
elárvultak, ő készítette el magának és fivérének az ételt, és
megígérte, hogy ebben is segít. Így, hogy mindenkinek
megelégedésére szolgált, Iolanthéval együtt távozott.
– A köntösöm káposztaszagú lett! – panaszkodott a nő, miután
otthagyták a három öreget, hadd veszekedjenek tovább azon, miként
költsék el az acéljukat. – Ez a rémes szag mindenbe beleissza magát.
Haza kell mennem átöltözni. Csatlakozol hozzám vacsorára? Ígérem,
nem lesz káposzta!
– Át kéne vinnem a holmimat a fogadóba… – kezdte Raistlin.
Iolanthe a szavába vágott.
– Későre jár. Neraka utcái nem biztonságosak sötétedés után,
különösen nem a Külsővárosban. Még egy éjszakát nálam kéne
töltened, majd holnap beköltözöl a fogadóba. Végül is – tette hozzá
gúnyosan –, még le kell játszanunk egy játszmát az üveggolyókkal.
– Köszönöm, de már így is túlságosan is igénybe vettem a
vendégszeretetedet – mondta Raistlin, elengedve a füle mellett az
üveggolyókra tett megjegyzést. – Nem gondolod, hogy sötétedés
után biztonságosabb átvinnem a holmimat? Különösen a botot. És én
nem félek az éjszakai utcáktól.
Iolanthe végigmérte.
– Talán igazad van. Nincs kétségem afelől, hogy tudsz magadra
vigyázni. Ami felveti a kérdést, mit műveltél odabent. Te… mint
egyszerű varázslótanonc! Tűzgyűrűt húzhattál volna a vén kurafik
köré. Azt hiszem, csak egyikük tette le a Próbát. A többiek alacsony
rangúak, talán csak a víz felforralására képesek.
– Ha bevallottam volna valódi képességeimet, fenyegetést
látnának bennem, és állandóan szemmel tartanának – magyarázta
Raistlin. – Így azonban ügyet sem vetnek majd rám. Ami elvezet a
saját kérdésemhez: miért hazudtál nekik és mondtad azt, hogy a
pletykák nem igazak?
– Rettegnek az Éjúrtól. Tudom, hogy egyikük rólam tesz jelentést
– felelte nyugodtan Iolanthe. – Ha azt mondtam volna, hogy a
pletykák igazak, letapostak volna nagy igyekezetükben, hogy először
jussanak ki az ajtón a nagy hírrel.
– Ezért pénzeled őket – értette meg hirtelen Raistlin.
– És ezért mondom nekik azt, amit az Éjúr hallani akar – mondta
Iolanthe. – Meg kell értened – tette hozzá komolyan. – Amikor
Ladonna és a többi fekete köpenyes Nerakába érkezett, nagy terveink
voltak. Azért jöttünk, hogy megcsináljuk a szerencsénket. Egy
csodálatos varázslótornyot akartunk építeni, az álmaid tornyát –
mondta, bánatos mosolyt vetve Raistlinre, és sóhajtott. – Hamar
nyilvánvalóvá vált, hogy Ladonnát és a többi varázslót nem látják
szívesen Nerakában. Először csak összetűzésbe keveredtek az
egyházzal; majd megkezdődött az üldöztetés. Három varázslót – akik
hangosan érveltek az ügyünk mellett – az éj leple alatt
meggyilkoltak. Az egyház persze tagadta, hogy bármit is tudott volna
róla.
Raistlin összevonta szemöldökét.
– Ez hogyan lehetséges? Ha ezek magas rangú varázslók voltak,
könnyedén megvédhették volna magukat…
Iolanthe megrázta a fejét.
– Az Éjúr nagy hatalmaknak parancsol. A gyilkosságok ugyanazt a
mintát követték. A tetemek kiszáradtak. Kiszívták a vérüket. Úgy
néztek ki, mint a múmiák, mint az ergothi ősi királyok. A bőrük
borzalmas pergamenként tapadt a csontjaikra. Iszonyú látvány volt.
Még mindig rosszakat álmodom miattuk.
Raistlin érezte, hogy a lány reszket, és közelebb húzódik hozzá,
meleget és eleven testet keresve.
– Nem volt nyoma, hogy a varázslók harcoltak volna
támadójukkal – folytatta Iolanthe. – Mind álmukban haltak meg,
legalábbis úgy tűnt. Ezek a férfiak és nők hatalmas varázslatoknak
parancsoltak, és védelmező bűbájokat helyeztek el ajtóikon és
magukon. Ladonna „fekete szellemnek” nevezte a gyilkost. Nincs
kétségünk afelől, hogy az Éjúr idézett meg valami elfajzott ördögöt a
síron túlról, és megparancsolta neki, hogy ölje meg társainkat.
Ladonna panaszt tett a császárnál, hogy az egyház megöleti a
varázslóit. Ariakas letorkolta, hogy túlságosan lefoglalja a háború,
semhogy a „szoknyások” viszálykodásával foglalkozzon – így hív
mindenkit, aki köpenyt visel. Néhány magas rangú varázsló életét
féltve vagy csendben visszatért otthonába, vagy, mint Dracart és
Ladonna, tovább dolgoztak a Sötét Királynő „titkos tervein”, bár
Ladonna gyomra ezt nem tudta sokáig elviselni.
– És te? – kérdezte Raistlin. – Te nem félsz ettől a fekete
szellemtől?
Iolanthe vállat vont.
– Ariakas szeretője vagyok és az ő védelme alatt állok. Az Éjúr
nem kedveli a császárt, de Takhisis királynő igen, bár, hogy ez
meddig lesz így, különösen, ha a Fény seregei fordítanak a háború
állásán, nyitott kérdés. Egyelőre azonban az Éjúr nem meri a császár
útját keresztezni.
– A nővérem, Kitiara barátja vagy – mondta Raistlin.
– Az embernek minden barátjára szüksége van manapság –
mondta Iolanthe könnyed hangon, és témát váltott. – Erről jut
eszembe, örülök, hogy a toronyban fogsz dolgozni. Félek, hogy az
öregeknek igazuk van. Az egyház kétségtelenül újult érdeklődéssel
fordul majd felénk. Annál rosszabb. A könyvek katalogizálása és a
könyvtár kitakarítása közben felmérheted, milyen írásaik vannak. És
nyitva tarthatod a füled, mit mondanak.
Iolanthe a szeme sarkából rápillantott, és elmosolyodott.
– Ha arra számítasz, hogy bármi értékeset találsz abban a
patkányfészekben, sajnos csalódni fogsz. Meglehetősen jó
elképzelésem van arról, mi van ott.
Iolanthe bizonyára nyitva tartotta a szemét, lát-e bármi értékeset,
és már rég elvitte onnan. Körülnézni mindenesetre nem árt, gondolta
Raistlin.
– Nem mintha pillanatnyilag lenne jobb dolgom – morogta.
Beszélgetés közben a Fehér kapuhoz értek. A nap nyugovóra tért;
az égboltot vörös színezte. Nevetést és hangzavart hallottak a Törött
Pajzsból, amely az utca túloldalán állt. A katonák és munkások
szolgálatuk és munkájuk végeztével a fogadóba tartottak enni-inni. A
kapuőrök buzgón ellenőrizték a Belsővárosból kilépőket és azokat,
akik Nerakába akartak belépni. A járókelők közül néhányan fekete
köpenyes papok voltak, de a legtöbbjüket Raistlin zsoldosoknak
nézte, akik munkát kerestek a sárkányseregekben.
Ő és Iolanthe két beszélgető ember – egy férfi és egy nő – mögé
álltak be.
– Úgy hallottam, lesz egy tavaszi offenzíva – szólt a nő. – A
császár jól fizet. Ezért vagyok itt.
– Mondjuk úgy, hogy a császár jó fizetést ígér – mondta komoran
a férfi. – Még nem láttam semmit az acélból, ami nekem jár, pedig
két hónapja vagyok itt. Dolgozz a Sötét Hölgynek! Ő szépen fizet,
acélban, és ráadásul időben. Én is oda tartok. Csak azért megyek
vissza, hogy összeszedjem a holmimat.
– Nyitott vagyok a javaslatokra. Nincs szükséged útitársra? –
kérdezte a nő.
– Talán – felelte a férfi.
Raistlin csak később idézte föl a beszélgetést és gondolkodott el
rajta. Amikor a sorban állt, csak a hamis papírra tudott figyelni, és
idegessége egyre csak nőtt. Nyugtalanul gondolt arra, vajon az őrök
elfogadják-e. Kezdett kételkedni benne. Elképzelte magát, amint
letartóztatják, elvonszolják, és talán ismét az Éjúr tömlöcébe vetik.
Iolanthéra pillantott, aki mellette állt, karját az övébe fűzve.
Nyugodtan fecsegett valamiről, amire Raistlin nem is figyelt oda.
Többször is biztosította arról, hogy nem kell aggódnia, az őr csak egy
pillantást fog vetni a hamisítványra. Az ifjú összehasonlította a saját
menlevelét a lányéval, és el kellett ismernie, hogy nem lát
különbséget.
Bízott a lányban – amennyire egyáltalán képes volt bárkiben
megbízni. Ügyes Orrent illetően azonban voltak kétségei. Nehéz volt
kiismerni. Látszatra a szokásos sekélyes, elbűvölő gazemberek közé
tartozott, akik csak az acélt hajszolták, tisztességes és tisztességtelen
módon egyaránt. Eszébe jutott Orren átható, éles pillantása, a barna
szempárból sütő intelligencia és ravaszság. Emlékezett az enyhe
solamniai akcentusra. Talán Orren Sturmhoz hasonlóan egy nemes
család fia volt, aki mindenét elvesztette, és kénytelen volt kardját
áruba bocsátani. Sturmtól eltérően azonban a sötétség oldalát
választotta a fény helyett.
De legalább Ügyes Orren jobb üzleti érzéket mutatott.
A kapuőr intett, hogy lépjenek előre.
Raistlin szíve hevesen vert, vére fülében dobolt, ahogy az őr felé
nyújtotta hamis menlevelét. Iolanthe név szerint köszöntötte a
katonát, és megkérdezte, találkoznak-e majd később a Törött
Pajzsban. Nevetve meghívta egy italra. Az őr csak a lányt nézte. Alig
vetett egy pillantást Raistlin engedélyére, és őt magát még ennyire
sem méltatta. Átengedte őket a kapun, és a soron következőhöz
fordult.
– Nohát, ez csak nem volt nehéz – mondta Iolanthe.
– Legközelebb nem leszel velem – jegyezte meg fanyarul Raistlin.
– Ugyan, ez semmi. Ezek a katonák nem a nagyúr seregéhez
tartoznak, bár elvileg a sárkánynagyurak felelnek a kapukért. Ők a
nerakai városőrség emberei. Az a feladatuk, hogy ne engedjenek be
senkit, aki sérthetné az egyházat. Nem fizetik meg őket elég jól, hogy
vásárra vigyék a bőrüket. Egyszer láttam, ahogy két ilyen előtt
leszúrtak egy katonát. A nerakai őrök csak átléptek a hullán és
beszélgettek tovább. Persze ha egy sötét zarándokot öltek volna meg
vagy raboltak volna ki, más lenne a történet. Az őrök kezüket-lábukat
törnék, hogy elfogják a tettest.
Csendben mentek tovább. Raistlin túl fáradt és kedvetlen volt
ahhoz, hogy beszélgetést kezdeményezzen, és úgy tűnt, még a
beszédes Iolanthe is kifogyott a témákból. Arcából ítélve gondolatai
éppoly sötétek voltak, mint körülöttük az árnyak. Raistlin nem
sejtette, min töpreng. Ő maga a jövőn tűnődött, és elég sivárnak
gondolta.
Visszatértek a Varázslósorra, és Raistlin megértette, miért volt a
legtöbb üzlet bedeszkázva. Csodálta, hogy Enyves képes volt
fenntartani az üzletét. Persze, Neraka egyetlen varázsboltjaként
előnyöket is élvezett.
Raistlin ellenállt Iolanthe kérlelésének, hogy maradjon vacsorára.
Kimerült, de fáradtságát legalább annyira a csalódottság és
szomorúság okozta, mint az elcsigázottság. Egyedül akart lenni, hogy
átgondolja, mi történt és eldöntse, mi legyen. Volt még egy oka,
amiért nem akart Iolanthe közelében maradni. Nem tetszett neki a
lány folyamatos gúnyolódása az üveggolyókkal kapcsolatban. Nem
tartotta valószínűnek, hogy Iolanthe kiderítse az igazságot a
sárkánygömbről, de nem mert kockáztatni.
Raistlin udvarias volt, de határozott. Sajnos, amikor a lány látta,
hogy hajlíthatatlan, azt mondta, nincs jobb dolga, ezért elkíséri a
Törött Pajzsba. Majd együtt megvacsoráznak.
Azon töprengett, hogyan utasíthatná vissza Iolanthét anélkül,
hogy megbántaná. A lány barátsága már így is sokat segített neki, és
látta, hogy a jövőben is hasznára lehetne. Ugyanakkor Iolanthe
veszedelmes ellenféllé is válhat.
Azon töprengett, miért ragaszkodik annyira hozzá a lány, és ahogy
hallgatta a fecsegését, ahogy a lakásban matatott, takarított, hirtelen
rádöbbent. Iolanthe magányos volt. Vágyott arra, hogy egy másik
varázslóval beszélgessen, valakivel, aki olyan, mint ő, aki érti a
céljait és vágyait. Gondolatait csak igazolta, amikor a lány felé
fordult, és azt mondta:
– Sokban hasonlítunk egymásra.
Raistlin elmosolyodott. Majdnem fölnevetett. Mi közös lenne
benne, egy törékeny ifjúban, akinek aranybőre van és furcsa szeme,
és ebben a gyönyörű, egzotikus, okos, erős és önálló lányban? Nem
vonzódott hozzá. Nem bízott benne, és még csak nem is
különösebben kedvelte Iolanthét. Valahányszor a lány gúnyosan
fölemlegette az üveggolyókat, libabőrös lett. Iolanthe mégis igazat
mondott. Valóban érezte a rokonságot kettejük között.
– A mágia iránti szeretet köt össze – mondta a lány a férfi
kimondatlan gondolatára válaszul. – És a hatalom iránti vágy,
amelyet a mágia adhat. Mindketten feláldoztuk érte a kényelmet és a
biztonságot. És mindketten készek vagyunk, hogy még többet
feláldozzunk. Igazam van?
Raistlin nem válaszolt. A lány a hallgatását beleegyezésnek vette,
és bement a hálószobájába, hogy átöltözzön. Az ifjú beletörődött
abba, hogy az estét Iolanthéval kell töltenie, vagyis figyelnie kell
arra, mit mond vagy tesz. Ekkor azonban léptek hangoztak fel a
lakásba vezető lépcsőn. Nehéz lábak döndültek, és karistolás
hallatszott, mintha karmok csikordulnának meg a fán. Amikor
Iolanthe kilépett a szobájából, elhúzta a száját, mintha már tudná, mit
jelent a zaj.
– Ó, a fenébe! – mondta halkan, és kitárta az ajtót.
A küszöbön egy nagy bozak sárkányfattyú állt, szárnyai a
mennyezetet súrolták.
– Itt lakik Iolanthe úrnő? – kérdezte a bozak.
– Igen – sóhajtotta a lány. – Én vagyok. Mit akarsz?
– Ariakas császár visszatért, hogy fenséges jelenlétének kegyében
részeltesse Neraka városát. Kéri, hogy tiszteld meg a társaságoddal,
úrnőm – mondta a bozak. – Majd én elkísérlek.
A sárkányfattyú pillantása Raistlinre tévedt, majd visszarebbent
Iolanthéra. A hüllőszemek veszedelmes villanását látva az ifjú
fölemelkedett, és egy halálos varázslat szavait idézte elméjébe.
– Látom, társaságod van, asszonyom – folytatta a bozak
vészjóslóan. – Megzavartam valamit?
– Csak a terveimet a vacsorára – válaszolta nemtörődöm hangon
Iolanthe. – A Törött Pajzsban akartam vacsorázni ezzel a
fiatalemberrel, egy varázslótanonccal, aki nemrég érkezett Nerakába.
A császárt érdekelni fogja. Ő itt Raistlin Majere, Kitiara
sárkánynagyúr öccse.
A bozak gyanakvása elillant. Érdeklődéssel és tisztelettel nézett
Raistlinre.
– Nagyon tisztelem a nővéredet, uram – mondta. – Akárcsak a
császár.
– Csak éppen ki akarta végeztetni – suttogta Iolanthe Raistlinnek,
miközben átadott neki néhány lepedőt és egy takarót, mondván, hogy
új szállásán szüksége lesz rá.
Raistlin döbbenten meredt rá. Hogy értette ezt? Mi történt?
Ariakas és Kit ellenségek? És ami még fontosabb, ez hogyan hat
majd rá? Raistlin szeretett volna többet tudni, de Iolanthe csak
rámosolygott és kacsintott, tudván, hogy éppen most gondoskodott
arról, hogy az ifjú mindenképpen fölkeresse.
– Emlékszel, hogyan találsz el a Törött Pajzsba, Majere mester? –
kérdezte.
– Igen, asszonyom. Köszönöm – mondta alázatosan Raistlin, a
szerepe szerint.
Iolanthe kinyújtotta a kezét.
– Nem biztos, hogy egyhamar találkozunk. Viszontlátásra és sok
szerencsét!
A bozak éber tekintete által kísérve Raistlin egy zsákba gyűrte az
ágyneműt, és összeszedte a holmiját.
Nem vitte el Magius botját. Még csak rá sem pillantott a sarokban
álló varázstárgyra. Iolanthe elkapta tekintetét, és finoman bólintott
megnyugtatásul.
Raistlin mélyen meghajolt Iolanthe előtt, és a bozak felé is fejet
hajtott. Az ágyneművel, varázskönyveivel és kevéske holmijával teli
zsákot a vállára lendítette. Ócskásnak érezte magát, ahogy lesietett a
lépcsőn. Iolanthe egy lámpást tartott a lépcsőházba, hogy
megvilágítsa az útját.
– Holnap benézek a toronyba, hogy lássam, hogy haladsz a
munkáddal! – kiáltotta a lány, amikor Raistlin a lépcső aljára ért.
Mielőtt az ifjú válaszolhatott volna, már be is csukta az ajtaját. A
bozak a küszöbön várt.
Raistlin kiment az utcára, amely ezen az órán üres volt. Hiányzott
neki a botja, a ragyogó fénye, a támasza. A zsák nehéz volt, sajgott a
karja.
– Tessék, Caramon, vigyed…
A mágus megtorpant. Nem tudta elhinni, hogy ezt mondta.
Caramon halott. Dühösen végigsietett az utcán, útját Lunitari vörös
és Solinari ezüst sugarai világították meg.
A Sötét Királynő templomát pillantotta meg. A holdak halvány
fénye nem érte el. A torz tornyok és püffedt minaretek mellett a
holdak összezsugorodni látszottak, a csillagok eltűntek. A templom
árnyéka rávetült és összenyomta.
Ha az istennő megnyeri a háborút, árnyéka mindenkire rávetül.
Nem szolgálni jöttem, hanem uralkodni.
Raistlin fölnevetett. Addig kacagott, míg a hang torkán nem akadt.

VI.
A Sötétség Királynőjének seregei. A kutatás. A lelet.
352. esztendő az Összeomlás után, mishahó 8. napja.

Tanulmány a papagájok famulusként való használatának
javallhatóságáról, különös tekintettel a varázsigék betanítására és az
ebből eredő sajnálatos következményekre.
Raistlin nagyot sóhajtott. A kéziratot a „haszontalan limlom”
feliratú ládába hajította, és komor elkeseredéssel bámult a papírok,
könyvek, tekercsek és más dokumentumok őt körülvevő halmára.
Órák óta dolgozott, előző napját és a mainak nagy részét is egy
sámlin ülve, szemetet szortírozva töltötte. A láda már majdnem
megtelt. Félig megfulladt a portól, és nem tudta megmondani, haladt-
e egyáltalán.
Iolanthénak igaza volt. Semmi értékes nem maradt a könyvtárnak
csúfolt helyiségben. A magas rangú fekete köpenyesek bizonyára
elvitték a varázskönyveiket és tekercseiket. Vagy pedig, ahogy
Iolanthe mondta, eladták a köteteket.
Folytatta munkáját, és egy varázskönyv lett a jutalma, amelyet
szép, vörös bőrbe kötöttek. Amíg ki nem nyitotta, azt hitte, kincsre
bukkant, de egy gyerekeknek készült tankönyvnek bizonyult,
amilyenből a fiatal varázslótanoncokat tanítják varázsolni.
Végigpörgette, és saját iskoláskorára gondolt – az eltűrt kínzásra,
tehetségtelen tanárára –, amikor a torony bejárata felől mozgolódást
hallott. Valaki bedörömbölt.
– Kinyitni Ő Sötét Felsége, a királynő nevében!
A folyosó másik végében a három öregember rémült óbégatásba
fogott. Raistlin fölemelkedett.
– A templomőrök! – kiáltotta Kampósorrú, kikukucskálva az
egyik koszos ablakon. – Az elit templomőrök! Mit tegyünk?
– Engedjük be őket – mondta Pocak.
– Nem, nem – tiltakozott a harmadik, akit Raistlin magában
Girhesnek hívott.
Raistlin átvágott a kacatok tengerén az ajtóhoz, amely tárva-
nyitva állt. Lassan és halkan becsukta, csak egy rést hagyott rajta, és
kipislogott. A dörömbölés és kiáltozás folytatódott, akárcsak a fekete
köpenyesek pörölése. Végül Kampósorrú úgy döntött, hogy
kinyithatják az ajtót; azzal érvelt, hogy ha nem, az őrök betörik, és a
fekete köpenyeseknek kell kifizetniük a tulajnak a kárt.
Az ifjú az ajtórésre szorította a szemét. Egy sárkányfattyú csapat
lépett be és ment föl a lépcsőn, karmaik felkarcolták a padlót.
– Slith parancsnok vagyok – vakkantotta egyikük. – Parancsom
van, hogy átkutassam a házat.
– Átkutatni? Miért? Ez felháborító! – mondta Kampósorrú remegő
hangon.
– Takhisis királynő tudomására jutott, hogy egy hatalmas és
valószínűleg veszedelmes mágikus ereklye került Neraka városába –
mondta Slith parancsnok sziszegve. – Mint tudjátok, a törvény
értelmében valamennyi ereklyét a templomba kell vinni,
felbecsültetni és bejegyeztetni. Azon tárgyak, amelyek Neraka
lakosai számára veszélyesnek találtatnak, a közbiztonság érdekében
elkobzásra kerülnek.
Raistlinnek rögtön eszébe jutott Magius botja, és hálát adott a
sorsnak, hogy az biztonságban van a szobájában a Törött Pajzsban, a
matrac alatt. A fogadóban mintha lazán vették volna a biztonságot, és
aggódott a tolvajok miatt. Mégsem értette a dolgot. Magius botja
valóban nagy hatalmú volt, és veszélyes is lehetett, de Raistlin nem
gondolta, hogy fölkeltené a Sötét Királynő érdeklődését.
– Ismerjük a törvényt – mondta Kampósorrú felpaprikázva. – És
mindig be is tartottuk. Semmiféle ereklye nincs nálunk.
– Mi a helyzet Iolanthe úrnővel? – kérdezte készségesen Pocak. –
Neki vannak veszedelmes varázstárgyai. De nem itt tartja őket.
– Nála kéne keresgélnetek – javasolta Girhes is.
– Már beszéltünk Iolanthe úrnővel – mondta Slith parancsnok. –
Ariakas császár magánlakosztályában találkoztunk vele. Iolanthe
úrnő biztosított minket, hogy nem tud erről az ereklyéről. Engedélyt
adott, hogy átkutassuk a lakását. Nem találtuk meg.
– Miből gondolod, hogy nálunk van? – kérdezte Kampósorrú.
– Úgy hisszük, vannak köztetek páran a Rejtett Fénytől – mondta
Slith parancsnok.
Raistlin látta, hogy a sivak egyik katonájára kacsint.
– Rejtett Fény! Nem, nem, nem! – habogott Kampósorrú rettegve.
– Biztosíthatlak, mind a dicsőséges királynő hű alattvalói vagyunk!
– Helyes. Akkor nem bánjátok, ha átkutatjuk az épületet – mondta
a parancsnok hidegen.
– Csak nyugodtan. Nincs rejtegetnivalónk. Miféle ereklyéről van
szó? – kérdezte Kampósorrú szánalomra méltó buzgósággal. –
Boldogan átadjuk, ha megtaláljuk.
– Egy sárkánygömbről – mondta Slith parancsnok, és utasította
csapatát, hogy széledjenek szét; néhányukat az alsó szintekre,
másokat a felsőre küldött, néhányat pedig a földszinten szalajtott
szét.
– Sárkánygömbről? – nézett Kampósorrú a társaira.
– Sosem hallottam még róla – mondta Pocak, és Girhes is csak a
fejét rázta.
Slith parancsnok eldarálta a leírását.
– Egy emberfejnyi kristálygömb. Vagy jellegtelen, vagy színek
kavarognak benne. – A katonáinak kiáltott: – Ha bármit találtok, ami
megfelel a leírásnak, ne érjetek hozzá! Inkább azonnal hívjatok!
Raistlin elhúzódott az ajtótól, és ahogy a sámlijához botorkált,
megbotlott a könyvekben. Alig látta, hová lép. Szemébe húzta
csuklyáját, fölvett egy pergamenfüzetet, és úgy tett, mintha
belemerült volna. A szavak összefolytak a szeme előtt. Keze az övén
függő bőrerszényre tévedt, amely üveggolyókkal volt teli. Egyik sem
volt emberfejnyi, de egyben közülük valóban színek kavarogtak.
Fa recsegését hallotta – az alsó szinten a sárkányfattyak berúgták
az ajtókat.
Első rémült ösztöne azt súgta, rejtse el az erszényt egy
könyvhalom alá, vagy egy polc mögé, de hamar úrrá lett ijedtségén,
és átgondolta a problémát. Eldugni az erszényt a lehető legrosszabb
megoldás lenne. Ha a sárkányfattyak megtalálják, rájönnek, hogy
valami értékes lapul benne. Okos teremtmények voltak, és járatosak
a mágiában. Hamar kiókumlálnák, hogy a nagy, varázsos
kristálygömb képes összezsugorodni.
Jobb, ha magánál tartja az erszényt, és szem előtt hagyva tereli el
róla a figyelmet. Hallotta, hogy a sárkányfattyak varázslatokat
kántálnak. Nem tudta kivenni a szavakat, de tudta, ő mit használna,
ha egy eldugott mágikus ereklye után kutatna. Olyan varázsigét
keresne, amely a mágiát jelzi, és így a varázstárgy fölfedné önmagát,
világítana vagy zümmögne.
Raistlin az erszénybe nyúlt. Érzékeny ujjai tapintás alapján meg
tudták különböztetni a sárkánygömböt a többi golyótól. Az
üveggolyók hűvösek voltak, de a gömb langyos, és felülete is simább
volt, alakja kerekebb.
Néhány sárkányfattyú a konyhát forgatta fel, lábasokat és
serpenyőket hajigáltak a földre, csapkodták a kamraajtót, széttörték
az edényeket. Mindjárt elérik a könyvtárat.
Raistlin megragadta a gömböt, és tenyerébe zárta. Mi van, ha az
ereklye elárulja magát? Mi van, ha azt akarja, hogy Takhisis királynő
megtalálja? A sárkánygömb fölmelegedett a kezében. Vipera
suttogását hallotta.
Takhisis fél a gömböktől. El akarja őket pusztítani. Tudja, miféle
veszélyt jelentünk. Védj meg, és én is megvédelek!
A könyvtár ajtaja kitárult, és két bozak sárkányfattyú lépett be. A
küszöbön sóbálvánnyá dermedtek.
A mágus az erszénybe pottyantotta a gömböt, és tisztelettudóan
fölemelkedett, lesimította köpenyét, és lehajtotta fejét, mintha
túlságosan félne fölnézni.
– Parancsnok, jobb, ha ezt megnézed – kiáltotta a bozak.
Slith parancsnok a szobába sétált. Végignézett a halmokon,
könyvtornyokon és kupacokon, és undorodva mordult fel.
– Mintha csak mocsári törpék laknának itt – mondta. A sivak
Raistlinre nézett. – Téged meg honnan az Abyssból szalajtottak?
Kampósorrú fontoskodva tolakodott be a szobába.
– Ó, ő egy senki, parancsnok. Egy tanonc. Mindenféle munkát
végez a számunkra. Nézd meg, micsoda disznóólat csináltál, Majere!
Azonnal takarítsd el!
– Igen, mester – mondta Raistlin. – Bocsánat, mester.
– Át kell kutatnunk ezt az egész trágyadombot, uram? – kérdezte a
bozak, miközben Kampósorrú elsietett, és hangosan panaszkodott,
amiért a sárkányfattyak szétszórták a lisztet a konyha padlóján. –
Hetekbe telne!
– Csak varázsolj, és legyünk túl rajta! – felelte Slith parancsnok.
– Iolanthe úrnő figyelmeztetett, hogy időpocsékolás idejönnünk,
és igaza volt.
– Megbízol a boszorkányban, uram? – kérdezte kétkedve a bozak.
– Miből gondolod, hogy nem nála van a gömb?
Slith parancsnok röhincsélt.
– A boszorkányban nagyon erős az életösztön. Tudja, hogy az
élete fabatkát sem érne, ha Takhisis rajtakapná, hogy nála van a
sárkánygömb.
– Egyáltalán, mi ez a sárkánygömb? – A bozak belerúgott egy
könyvhalomba, amely leborult. – Mit csinál?
– Fogalmam sincs. Csak annyit tudok, hogy a gömb a felelős
azért, hogy a Sötét Hölgy elvesztette a csatát a Főpap tornyánál,
legalábbis így hallottam. – Slith parancsnok összedörzsölte karmos
kezét. – Szeretném rátenni a kezem. Sok embert ismerek, aki szép
summát fizetne érte.
– Fizetne? – A bozak megdöbbent. – A parancsunk úgy szól, hogy
ha megtaláljuk, azonnal adjuk át az Éjúrnak.
Slith parancsnok szomorúan megcsóválta fejét, és átkarolta a
bozak vállát.
– Horr fiam, mindig próbálom a fejedbe verni. Semmit nem
„adunk” oda senkinek.
– De az utasításaink…
– Utasítások, ugyan! – szipogott megvetően Slith. – Ki utasítgat
minket? Emberek. És kik veszítik el a háborút? Emberek. Nekünk,
sárkányfattyaknak ideje gondoskodnunk magunkról.
A bozak idegesen kipillantott az ajtón.
– Azt hiszem, nem kéne ilyeneket mondanod, uram.
Raistlin izzadt a köpenye alatt. Nem tehetett egyebet, mint hogy
lehajtott fejjel állt a könyvtár közepén. Félt megmozdulni, félt
fölhívni magára a figyelmet.
– Ez a sárkánygömb bizonyára nagy hatalommal bír – mondta
Slith vágyakozva –, és egy vagyont ér. Korábban még sosem
parancsolták meg, hogy bármilyen mágikus ereklye után felforgassuk
az egész várost.
– Csak a smaragdköves férfi, Berem után – mondta Horr.
– De szeretném megtalálni és bezsebelni a fejpénzt! – csettintett
nyelvével Slith. – A királynő által felajánlott jutalomból egy
kisebbfajta várost is vehetnék!
– Egy várost, uram? – kérdezte Horr érdeklődve. – Mihez
kezdenél egy várossal?
Raistlin úgy érezte, megőrül, ha a sárkányfattyak még egy darabig
itt maradnak. Keze ökölbe szorult köpenye alatt.
– Falat húznék köré – mondta Slith parancsnok. – Sárkányfattyú
várost csinálnék belőle. Nem engednék be embereket, törpéket,
elfeket és más hasonló aljanépeket. Talán néhány törpét mégiscsak –
mondta engedékenyebben. – Hogy én és a barátaim el legyünk látva
törpepálinkával. Úgy hívnám… – Ekkor kiáltozás szakította félbe
szavait.
– Lent végeztünk, parancsnok úr! Nem találtunk semmit.
– Fönt sem, uram! – kiabálta egy másik. – Semmi érdekes.
– Varázsolj, Horr, aztán menjünk innen – mondta Slith
parancsnok. – Ez a bűz a konyhából hányingerkeltő.
A bozak néhány szót mondott, és intett karmos mancsával.
Raistlin más körülmények között érdeklődéssel kísérte volna a bozak
varázslástechnikáját. Túlságosan feszült volt azonban, hogy
odafigyeljen.
Visszafojtotta lélegzetét, fejét lehajtotta, kezét köpenye ujjába
húzta. Ruhája elrejtette az erszényt. Rémülten vette észre, hogy bal
karja alól árulkodó izzás szüremlik elő. Raistlin szíve a torkában
dobogott. Szája kiszáradt. Teste megremegett. Fohászt mormolt a
mágia isteneihez, minden istenhez, aki csak az eszébe jutott, hogy a
sárkányfattyak ne vegyék észre. Egy pillanatra azt hitte, imái
meghallgatásra találtak, mert a bozak elfordult. A sivak már éppen
követte volna, amikor a másik hátranézett. A parancsnok megtorpant.
– Menj csak, Horr! – parancsolta Slith. – Hívd össze a csapatot!
Egy pillanat múlva ott vagyok.
Horr távozott. A parancsnok átvágott a halmokon és kupacokon,
félrerugdosva őket, és megállt Raistlin előtt.
– Átadod a varázstárgyat, amelyet magadnál hordasz, fiú, vagy
vegyem el én? – kérdezte Slith parancsnok.
Mielőtt Raistlin válaszolhatott volna, a sivak megragadta az ifjú
bal karját, és felhúzta fekete köpenye ujját. A csuklójához bőrszíjjal
erősített tőr ezüstös fénnyel ragyogott.
– No, ez már valami! – szólt elismerően Slith parancsnok. – Hogy
működik?
Raistlinnek nehezére esett megakadályoznia karja remegését.
Megforgatta csuklóját, mire a tőr kiszabadult a szíj alól, és a kezébe
siklott.
Slith parancsnok ravasz pillantást vetett az ifjúra.
– Úgy sejtem, több vagy tanoncnál. Mindet az orránál fogva
vezeted, igaz?
– Biztosíthatlak, uram… – kezdte Raistlin.
Slith parancsnok elvigyorodott. Nyelve szisszenve bújt elő fogai
közül.
– Ne aggódj! Semmi közöm hozzá. De azt hiszem, jobb, ha ezt a
varázsfegyvert lefoglalom. Még bajba kerülnél miatta.
Slith parancsnok ügyesen leoldotta a tőrt és a bőrszíjat.
– Kérlek, ne vedd el, uram! – mondta Raistlin, arra gondolva,
hogy gyanús lenne, ha nem ellenkezne. – Amint látod, csak egy kis
tőr. Keveset ér, de nekem sokat…
– Szép emlékek fűződnek hozzá? – vizsgálta meg Slith
parancsnok szakértően a tőrt. – Ezért könnyen kérhetek akár két
acélpénzt is. Tudod mit, fiú? Csak azért ajánlom fel, mert úgy látom,
olyasfajta ember vagy, akit meg tudnék kedvelni. Ismered az öreg
Enyvest a Varázslósoron? Neki adom el, aztán visszavásárolhatod, ha
akarod.
Slith parancsnok bőrvértjébe rejtette a varázsfényét vesztett tőrt.
Gondoskodott róla, hogy semmi ne látsszon ki belőle, aztán
hüllőszemével Raistlinre kacsintott, és a padlón heverő könyvekre
taposva kisétált.
Az ifjú megkönnyebbülten rogyott a sámlira. Sajnálta a tőr
elvesztését, amely valóban sokat jelentett a számára, de megérte az
áldozat. A tőrből áradó erősebb ragyogás miatt nem vette észre a
sivak az erszényből kiszüremlő halványzöld izzást.
A könyvtáron kívül a három öregember a kár fölött siránkozott, és
azzal fenyegetőztek, hogy panaszt tesznek az Éjúrnál. Ám egyikük
sem ajánlkozott önként a feladatra, és végül úgy döntöttek, hogy
Iolanthéra bízzák a dolgot. Utána megegyeztek abban, hogy isznak a
nagy ijedségre. Kampósorrú, amikor a söröshordótól visszatérve
elhaladt a könyvtár mellett, azt tudakolta Raistlintől, miért ücsörög
csak úgy ott. El kéne kezdenie föltakarítani a konyhát.
Raistlin rá sem hederített. A sámlin ült, gyerekeknek szóló
varázskönyvek, rosszul írt varázsigékkel teli tekercsek és
papagájokról szóló tanulmányok között, és letaglózta a tudás, hogy a
Sötétség Királynője, a panteon legveszedelmesebb és leghatalmasabb
istennője őt és a sárkánygömböt keresi. Csak idő kérdése, hogy
mindkettejüket megtalálja.
Elmenekülhetne a városból, de szinte semmi pénze nem maradt. A
távozása ilyen hamar az érkezése után gyanúsnak tűnhet. S nincs is
hová mennie. A konklávé tagjai mostanra már bizonyára renegátnak
kiáltották ki. Minden fehér köpenyes megpróbálná visszatéríteni.
Minden fekete köpenyes megpróbálná meggyilkolni. A társadalom
számkivetettje lenne, aki nem lenne képes megkeresni a kenyerét,
csak kellemetlen és megalázó munkákkal.
Előre látta a jövőt. Olyan lesz, mint ezek az öregek, akiket
elemészt a mohóság és főtt káposztán élnek.
– Hacsak nem talál meg előbb Takhisis, amely esetben nem kell
aggódnom a jövőm miatt, mert nem lesz jövőm – mormolta Raistlin.
– Akár a Vértenger fenekén is lehetnék az ostoba fivéremmel együtt.
Előrehajolt, és tenyerébe temette fejét, utat engedve a
kétségbeesésnek.
A nappaliban a fekete köpenyesek hamar sörbe fojtották
bánatukat, és kezdtek összefüggéstelenül hadoválni.
– Majd én megmondom, kinél van a sárkánygomb – mondta
Kampósorrú.
– Gömb, te fafejű! – mondta kásásán Pocak. – Sárkánygömb.
– Mit számít? – prüszkölt Kampósorrú. – Rejtett Fény.
Hallottátok, a sárkányfattyú is megmondta!
Raistlin fölemelte a fejét. Most hallotta harmadik ízben emlegetni
a Rejtett Fény nevet. Kampósorrú említette előző nap, amikor
Iolanthéval beszélt, azt mondta, tart tőle, hogy a Rejtett Fény
tagjainak nézik őket. A sivak is erről beszélt.
Az ifjú meg akarta kérdezni Iolanthét, de a többi gondja mellett
megfeledkezett róla. Elhagyta a könyvtárat, és a folyosón a nappaliba
ment, ahol a fekete köpenyesek meleg sört iddogáltak, és
megpróbáltak bűnbakot találni nyomoruknak.
– Mit keresel itt, Majere? – kérdezte dühösen Kampósorrú,
amikor észrevette Raistlint. – A konyhát kéne kitakarítanod.
– Azonnal hozzálátok, uram – mondta. – De nem hagy nyugodni a
kérdés, hogy mi ez a „Rejtett Fény”, amiről beszéltek?
– Árulók, bérgyilkosok és tolvajok gyülekezete – szólt
Kampósorrú –, amely dicsőséges királynőnk elpusztításán fáradozik.
Egy ellenálló mozgalom, döbbent rá Raistlin. Nerakában, Takhisis
orra előtt.
Többet is hallott volna, de egyik öregember sem volt hajlandó
beszélni a mozgalomról, csak elítélésüket hangoztatták. Mivel mind
gyanakvón méregették egymást, sejtette, hogy mind besúgónak
tartják a másikat, és az első adandó alkalommal átadnák az Éjúrnak.
Velem talán meg is teszik, gondolta Raistlin, és a konyhába ment,
hogy elkezdjen takarítani. Örült a munkának, így legalább nyugodtan
gondolkodhatott. Az ötletek és tervek olyan gyorsan kavarogtak a
fejében, hogy alig tudta őket számon tartani. Egy gondolat azonban
minduntalan visszatért.
Ha Takhisis megnyeri a háborút, a rabszolgája leszek, és
könyörögnöm kell a hatalom morzsáiért is. Ha azonban Takhisis
veszít…
Raistlin, miközben a lisztet és a tányérok cserepeit söpörte össze,
azon töprengett, hogyan állhat egy Sötétség ügye iránt elkötelezett
személy a Fény erői mellé.

VII.
Rossz helyen, rossz időben.
352. esztendő az Összeomlás után, mishahó 8. napja.

Raistlin egész nap a toronyban dolgozott, kitakarította a konyhát,
aztán szobáról szobára járva felállította a felborogatott bútorokat, és
fölszedegette a szilánkos fadarabokat, amik az ajtókból maradtak,
miután a sárkányfattyak berúgták. A fekete köpenyesek sört ittak,
veszekedtek, fölfalták az ételt, amit főzött nekik, még egy kicsit
marták egymást, majd nyugovóra tértek.
Már leszállt az éj, mire lezárta az ajtót a rúnával, amelyet még egy
mágikus beszélő papagáj is ki tudna nyitni. El volt csigázva, mert
hosszú és fárasztó volt a nap, de tudta, hogy nem lesz képes elaludni,
mert még mindig nyüzsögnek elméjében a gondolatok. Semmit nem
utált jobban, mint éberen feküdni és a sötétségbe bámulni.
Arra gondolt, hogy elmehetne Enyveshez, és megpróbálhatná
visszaszerezni a tőrét. A sivak parancsnok nem olyannak tűnt, mint
aki sokat teketóriázik, ha acélról van szó.
Az is eszébe jutott, hogy meglátogathatná Iolanthét, ha már úgyis
arra jár. Rendkívül érdekelte a Rejtett Fénynek nevezett szervezet, és
úgy tűnt, hogy a lány mindenkit ismer Nerakában. Ujját a város
érverésén tartotta. De aztán Raistlin elvetette az ötletet. Túlságosan
kockázatos lenne beszélni a lánnyal. Nyugtalanító módon Iolanthe
gyakran kitalálta a gondolatait, és a férfi félt, hogy most is
megsejtené, mire készül. A lány egy rejtély volt. Raistlin nem tudta,
kihez hű. Vajon Takhisis ügyéért fáradozott? Ariakasért? Netán
Kitiaráért? Iolanthe nem sokat mondott Kitről, de Raistlin elismerést
hallott ki a hangjából, valahányszor a nővére került szóba.
Tekintve, hogy hasonlít rám, Iolanthét leginkább önmagához köti
hűség, emlékeztette magát Raistlin, vagyis nem lehet megbízni
benne.
A Fehér kapun át lépett Nerakába. A sor ezen a késői órán rövid
volt, bár így is várnia kellett, mert az őrök a Törött Pajzs egyik
csapos lányával évődtek, aki hideg sörrel teli kancsót hozott nekik
Ügyes Orren köszöneteképpen. Raistlin okos húzásnak tartotta, hogy
Orren a nerakai őrök kedvében jár. A sör nem került sokba, de
bőséges jóindulatot vásárolhatott rajta.
Raistlin többször átkelt már a Fehér kapun, de senki még csak rá
se nézett hamis menlevelére.
Már nem aggódott miatta.
Ahogy Iolanthe is megnyugtatta, az őrök nagyon hanyagok voltak.
Csak a surranókat küldték el, de őket is csak akkor, amikor elég
józanok voltak, hogy elcsípjék a kis bajkeverőket.
Amikor Raistlin végre átment a kapun, sietve úti célja felé indult,
szemét nyitva tartotta, éberen figyelt. Markában rózsaszirmokat
szorongatott, az altatóvarázs szavai állandóan fejében
visszhangoztak. Senki nem szólította meg, és biztonságban eljutott a
Varázslósorig.
Az utcában egyedül Enyves varázsboltjának ablakában volt
világosság. Iolanthéé sötét volt. Raistlin belépett a takaros boltba,
amelyet beragyogtak a jól elhelyezett lámpások. Enyves a pult
mögött ült egy magas széken, és szurokbabteát ivott.
Raistlin már találkozott a tulajdonossal, és látta, hogyan
viselkedik vele Iolanthe.
– Nem látsz majd varázslóbotokat a falnak támasztva. Nem állnak
varázsitalos üvegek a ládákban. Ebben a városban nyilvánvaló
okokból semmi nincs közszemlére téve – figyelmeztette a lány. –
Enyves az összes áruját felcímkézett ládákban és dobozokban tartja a
pult mögötti, mennyezetig érő polcokon. Oda egy vásárló sem mehet
be. Aki legutóbb megpróbálta, azt szivaccsal kellett feltörölni a
padlóról. Mondd meg Enyvesnek, mire van szükséged, ő pedig
előveszi neked.
Enyves fogatlanul elvigyorodott.
– Majere mester! Érdekel egy kis pókháló? Gyönyörű pókhálóm
érkezett, uram. Thorbardin sötét törpéi által nevelt pókok szőtték.
Nagyon elégedettek ezek a pókok. Egy elégedett póknál senki nem
sző finomabb hálót.
– Köszönöm, nem, uram – mondta Raistlin. – Egy tőr miatt
jöttem. Lehetséges, hogy a mai nap folyamán egy sárkányfattyú őr
eladta neked. A templomőrség sivak parancsnoka…
– Slith parancsnok – bólintott Enyves bölcsen. – Jól ismerem,
uram. Egyike a legjobb ügyfeleimnek. Új a városban, de már kivívta
a megbecsülést. Igen, ma járt nálam. Egy tőrt hozott. Finom munka.
Egykor Magiusé volt. Egy bőrszíj is tartozott hozzá, amivel a
csuklóhoz lehet erősíteni…
– Tudom – mondta szárazon Raistlin. – A tőr korábban az enyém
volt.
– Ó, ez a Slith! – kuncogott Enyves. – Sokat merészel. Gondolom,
uram, szeretnéd visszakapni a tulajdonodat. Csak, hogy biztos
lehessek benne, le tudnád írni a számomra? Van bármi
megkülönböztető jele?
Raistlin türelmesen leírta a tőrt, és megemlítette, hogy a penge
egy helyen kicsorbult.
– Csak nem valami merész kaland során, uram? – kérdezte
érdeklődve Enyves. – Egy troll elleni harcban? Goblinokkal
csatázva?
– Nem – szólt Raistlin, mosolyogva idézve föl az esetet. – A
fivéremmel késdobálást játszottunk…
Elhallgatott. Nem akart erről beszélni – vagy akár Caramonra
gondolni. Leírta inkább a bőrszíjat, amelyet ő maga tervezett.
Enyves fölkelt a székről, és az egyik dobozhoz ment, előhúzta a
helyéről, és visszavitte a pulthoz. Fölnyitotta, és több tőr bukkant elő.
Raistlin meglátta a sajátját, és kivette volna, de Enyves ügyesen
megelőzte.
– Ez a tőröd, uram? Öt acél, és boldogan visszaadom.
– Öt acél! – kiáltotta Raistlin.
– Azt mondták, Magiusé volt egykor – mondta komolyan Enyves.
– Mint ötezer másik tőr is Ansalonon – mondta Raistlin.
Enyves csak rávigyorgott, visszatette a tőrt a dobozba, majd
lecsukta a fedelét.
– Egyezséget ajánlok – mondta Raistlin. – Nincs pénzem, de úgy
tudom, kereskedsz főzetekkel. Régóta készítek varázsitalokat, és van
benne gyakorlatom.
– Hozz mintát a munkádból, uram! Ha a varázsital valóban olyan
jó, amint állítod, üzletet köthetünk.
Raistlin biccentve köszönte meg, és távozott, hogy visszatérjen a
Törött Pajzsba. A séta jót tett neki. Fáradt volt; most már el tud majd
aludni.
Ahogy a Királynő útjának szélén haladt a Fehér kapu felé, három,
a sötét zarándokok fekete köpenyét viselő alakot pillantott meg felé
közeledni. Egymás mellett, összekarolva mentek, és élénken
beszélgettek.
Talán a Törött Pajzsból jöttek, mert kásásan beszéltek,
természetellenesen hangosan a csendes éjszakában.
Ketten lámpást vittek magukkal, és annak fényénél Raistlin
fölismerte az ítélethozó buldogpofáját és dagadozó karizmait. A
hóhérból ömlött a szó, részegen mesélte el egyik áldozata
haláltusájának gyomorforgató részleteit. A másik kettő csüngött
szavain, és minden csavarhúzás és ostorcsapás leírásánál hangosan
fölnevettek. A három pap egyenesen Raistlin felé tartott.
Az ifjú jól tudta, hogy el kéne kerülnie a találkozást. Az ítélethozó
még részegen is veszedelmes volt.
Raistlin tudta, hogy jobban tenné, ha befordulna egy sikátorba,
vagy alázatosan kitérne a csoport útjából. Ahogy azonban az
ítélethozót nézte, eszébe jutottak a kínteremben a szerencsétlen
nyomorultak sikolyai, és harag lobbant szívében. Mindig is utálta az
erőszakoskodókat, talán mert oly sokszor vált a célpontjukká, és az
ítélethozó esetében erőszakoskodásról beszélni enyhe kifejezés volt.
Raistlin megtorpant a járda közepén. Az ítélethozó és két barátja
egymásba karolva tartott felé. Vagy túl részegek voltak, hogy
észrevegyék, vagy arra számítottak, hogy félreáll.
Ő azonban maradt, ahol volt. A három papnak meg kellett állnia,
ha nem akarták elgázolni.
Az ítélethozó végre meglátta. Tántorogva megtorpantak.
– Félre, söpredék, engedd el a feljebbvalóidat! – mondta az
ítélethozó acsarogva.
Raistlin lehajtotta csuklyás fejét.
– Ha ti hárman lennétek olyan kedvesek, és odébb lépnétek,
elférnék…
– Hogy van képed arra kérni, hogy térjünk ki előled? – kiáltott fel
az egyik lámpást vivő pap. – Nem tudod, ki ez?
– Nem tudom és nem is érdekel – mondta Raistlin közömbösen.
– Megismerem ezt a hangot. Már találkoztam korábban ezzel a
senkiházival – mondta az ítélethozó. – Emeld csak fel a lámpást,
hadd lássam…
Az ítélethozó hirtelen megdermedt. Háta ívbe feszült, szeme
kidülledt. Zihálása elkínzott kiáltássá változott, majd felhördülve
előredőlt, kezét kinyújtotta. Hasra zuhant a járdán. Vér csorgott a
szájából. A két lámpás fénye egy henteskésre esett, mely az
ítélethozó hátából állt ki. Raistlin a szeme sarkából elillanó, fekete
alakot látott a sarkon.
A két sötét zarándok sörtől tompa döbbenettel meredt a halottra.
Raistlin éppúgy megrökönyödött, mint ők. Ő eszmélt fel először, és a
hulla mellé térdelt, a pulzusát kereste a bikanyakon, de nyilvánvaló
volt, hogy az ítélethozó már kilehelte a lelkét. Az egyik sötét
zarándok váratlanul felrikoltott.
– Te! – mutatott Raistlinre. – Miattad halt meg!
Meglendítette lámpását az ifjú feje felé, de a csapása messzire
elkerülte. A másik pap az őrökért kiáltott.
– Gyilkosság! Segítség! Gyilkosok! Gyilkosság!
Raistlin tudta, milyen veszélybe került. A sötét zarándokok úgy
gondolták, szándékosan állította meg az ítélethozót és tartotta szóval,
hogy az orgyilkos a háta mögé lopózhasson és ledöfhesse.
Raistlin hiába hangoztatná az ártatlanságát, a látszat ellene szólt.
Senki nem hinne neki.
Sietve felemelkedett. Kezében a rózsaszirmokat szorongatta.
Elméjébe az altatóvarázs szavait idézte, és egy pillanat múlva már
nyelve hegyén is voltak:
– Ast tasarak sinuralan krynawi!
A rózsaszirmokat a két sötét zarándok arcába szórta, akik
összerogytak a járdán, egyikük a csatornába gurult, a másik Raistlin
lábához zuhant. Az egyik lámpás a földre hullva eltört, fénye kialudt.
A másik tovább ragyogott.
Raistlin szerette volna eloltani, de nem mert időt vesztegetni rá.
Füttyöket és kiáltásokat hallott, és eszébe jutott, mit mondott Iolanthe
arról, hogy a nerakai őrök milyen komolyan veszik a sötét
zarándokok megölését. Az ítélethozó meggyilkolásának hírére
valószínűleg az egész laktanyát kivezényelik.
Egy pillanatig habozott, mit tegyen. A mágia alagútjaiba lépve
biztonságosan a szobájába térhetett volna. Az égre nézve úgy látta,
mintha Lunitari vörös szeme rákacsintana. Az istennő mindig is
kedvelte. Talán ez az a lehetőség, amit keresett. Bár kockázatot
vállalt, nem szalaszthatta el.
Fölidézte az utcán rohanó fekete köpenyes alakot, és ugyanarra
indult. Solinari ezüstfénye elkeveredett Lunitari vörös izzásával, és
Raistlin azonnal meglátta, hogy az orgyilkos hibát követett el.
Sietségében zsákutcába fordult be, amelynek végét magas kőfal
zárta el. Az orgyilkosnak még itt kell lennie. Hacsak nincs szárnya,
nem menekülhetett el.
Raistlin lassított, óvatosan az árnyékokba nézett, minden neszre
figyelt. Az orgyilkosnak talán nem csak egy kése volt, és a mágus
nem akart a bordái között érezni egy pengét. Kaparászást hallott, és
meglátta a merénylőt, aki épp a kőfalra próbált volna fölmászni. Az
túl magas volt, a kövek simák, és nem nyújtottak kapaszkodót. A
gyilkos puffanva csúszott vissza, és káromkodva lekuporodott.
A holdfénynél az orgyilkos alacsonynak és karcsúnak tűnt,
Raistlin először azt hitte, gyerek. Közelebb érve Lunitari sugarai azt
a surranó nőt mutatták fel, akit Ügyes Orren kidobott a Törött
Pajzsból.
Raistlin megdöbbent. A surranó nem a szokásos színpompás
öltözéket viselte, hanem fekete nadrágot és inget. Szőke copfjait
fekete sapka alá gyűrte.
Acél villant a kezében. Szeme csillogott. Arca surranótól
szokatlan módon komor volt, határozott és hideg.
– Ha kiáltasz az őrökért, elvágom a torkodat – mondta a surranó. –
Meg tudom tenni. Gyors vagyok a késsel. Talán láttad is, mennyire.
– Nem fogok kiabálni – mondta Raistlin. – Segíthetek átjutni a
falon.
– Egy ilyen gyenge legény? – vicsorgott a surranó. – Még egy
kismacskát sem bírnál fölemelni.
Mögöttük őrök kiabáltak és fújtak sípjukba. A surranó nem
látszott idegesnek vagy rémültnek – inkább pontosan úgy viselkedett,
mint bármelyik fajtársa.
– Használhatok varázslatot – mondta Raistlin. – Bár ára van.
– Mennyi? – vonta össze szemöldökét a surranó.
– Aligha vagy olyan helyzetben, hogy alkudozhass – mondta a
mágus hűvösen, és kinyújtotta kezét. – Elfogadod?
A surranó habozott, gyanakvóan méregette a mágust. A sípszó és a
járdán csattogó lépek zaja segített dönteni. Megragadta a varázsló
kezét. Raistlin kimondta a varázsigéket, mire fölemelkedtek és
átrepültek a fal fölött. A túloldalon egy utcán értek földet, lágyan,
akár a tollpihék.
Tasslehoff ejházott volna, megbeszéli a varázslatot és unszolja
Raistlint, hogy ismét lebegtesse. Ez a surranó azonban befogta a
száját. Amint földet értek, szaladni kezdett, olyan sebesen, mintha
parittyából lőtték volna ki. Vagyis csak szeretett volna. Raistlin
erősen fogta a kezét, és ismerve a surranók trükkjeit, sikerült is
megtartania, bár a másik a karját csavargatva próbált kiszabadulni,
hogy csaknem eltörte a csuklóját és kiugrasztotta helyéből a vállát.
A mögöttük felhangzó zajokból ítélve még több őr érkezett a tett
színhelyére, és szétszéledtek, hogy megkeressék a gyilkost.
– Tartozol nekem – mondta Raistlin, erősen fogva a surranót.
– Nincs acélom.
– Nem acél kell, hanem információ.
– Az sincs – mondta a surranó, és ismét megpróbált kiszabadulni.
– Hogy hívnak? – kérdezte.
– Semmi közöd hozzá.
– Én Raistlin Majere vagyok – mondta. – Tessék, már tudod a
nevemet. Áruld el a tiédet! Nem lehet belőle baj, nem?
A surranó eltöprengett.
– Gondolom, nem. Tollpiszka Boglárka vagyok.
Raistlin arra gondolt, hogy Krynn hosszú történelme folyamán
talán sosem volt valószerűtlenebb név egy hidegvérű orgyilkos
számára.
– Boginak becéznek – tette hozzá a surranó. – Téged pedig
Raistnek?
– Nem – mondta a mágus. Csak egyvalaki hívta úgy. – A Rejtett
Fény tagja vagy, igaz, Bogi? – folytatta, inkább kijelentve.
– Rejtett Fény? Soha még csak nem is hallottam róla – érkezett a
válasz.
– Nem hiszek neked. Tudok egyet s mást a surranókról, és tudom,
hogy nem egyedül sütötted ki ezt a merész tervet.
– De igen! – kiáltott fel sértődötten Bogi.
Raistlin vállat vont.
– Még mindig visszavarázsolhatlak a fal túloldalára.
Mindketten hallották, ahogy az őrök a sikátorba rohannak. Bogi
lebiggyesztette ajkát, és nem szólt semmit.
– Segíthetek – mondta Raistlin. – Amint azt most is láthattad.
– Fekete köpenyt viselsz – mondta a surranó.
– Te pedig egy vidám szívű surranó vagy – mondta a mágus –,
vérfolttal az arcodon.
– Tényleg? – Bogi zsebkendőt húzott elő, és megdörgölte az arcát.
– Azt hiszem, az az enyém – mondta Raistlin a zsebkendőt nézve.
– Biztosan elejtetted. – Bogi tágra nyílt szemmel nézett rá. –
Kéred vissza?
A mágus elmosolyodott. Legalább néhány dolog nem változik a
világban. Furcsamód megnyugodott.
– Mondd el, hogyan léphetnék kapcsolatba a Rejtett Fénnyel,
Bogi, és elengedlek!
A surranó méricskélte, megpróbálta felmérni. A fal túloldaláról
hallani lehetett, hogy az őrök szeméthalmokat túrnak fel és hátsó
ajtókon dörömbölnek.
– Nincs sok időnk – mondta Raistlin. – Valakinek előbb-utóbb
eszébe fog jutni, hogy átkutassa ezt az utcát. Én pedig nem engedlek
el, amíg nem mondod el, amit tudni akarok.
– Jól van, lehetséges, hogy hallottam már erről a Rejtett Fény
bandáról – ismerte el Bogi mogorván. – Abból, amit hallottam, a
Trollszőrnek nevezett kocsmába kéne menned, rendelned egy italt, és
azt mondanod: „Megmenekültem az Örvénytől.” Aztán várj.
– Megmenekültem az Örvénytől! – ismételte Raistlin döbbenten
és megrémülve. Megszorította Bogi karját. – Honnan tudtál róla?
– Miről? Hagyd abba! Fáj! – mondta Bogi.
Raistlin enyhített szorításán. Ostobán viselkedett. A surranó nem
tudhatott az Örvényről, az elsüllyedt hajóról, a Vértengerről. Az
Örvény csupán egy kódszó, semmit több. Elengedte a surranót, és
épp köszönetet mondott volna, de Bogi már lélekszakadva rohant az
utcán. Eltűnt a sötétségben.
Az ifjú mágus a falnak dőlt. Amint elmúlt az izgalom és a veszély,
kimerültség tört rá. Hosszú volt még az út a Törött Pajzsig. A
körülötte álló épületekben fények gyúltak, ahogy az emberek
fölriadtak az őrök kiáltozására, és kihajolva ablakukon afelől
kérdezősködtek, mi történt. A zűrzavart csak tovább fokozta, hogy a
városkapukat bezárták, senki nem mehetett se ki, se be.
Raistlinnek már csak egy utolsó varázslatra volt ereje.
Megmarkolta a sárkánygömböt, kimondta a szavakat, és belépett a
mágia alagútjaiba. A Törött Pajzsban levő szobájába távozott.
Leoldotta erszényeit, párnája alá rejtette őket, majd lehúzta köpenyét,
az ágyra rogyott, és elnyomta az álom.
Mint általában, most is Caramonról álmodott. Csakhogy a fivére
egy surranó mellett állt, aki henteskéssel böködte Raistlin bordáit.

VIII.
Másnap reggel. Az alibi.
352. esztendő az Összeomlás után, mishahó 9. napja.

Raistlint kopogás riasztotta fel. Mély álmából fölébredve felült az
ágyán, szíve hevesen dobogott. Kinézett az ablakon. Még mindig éj
borult a városra. Csak keveset aludt.
– Nyisd ki az átkozott ajtót! – sziszegte be Iolanthe a kulcslyukon.
Az egyik szomszéd fölkiáltott, hogy maradjanak csendben.
Raistlin gyorsan végiggondolta a helyzetét, aztán Magius botját
megmarkolva azt mondta: – Shirak! –, mire a kristály halvány
fénnyel izzani kezdett.
– Hadd vegyek föl valamit! – kiáltott ki.
– Biztos vagyok benne, hogy nincs semmid, amit ne láttam volna
korábban más férfiakon – mondta Iolanthe türelmetlenül. – Kivéve
talán az aranyszínét.
Raistlint ez nem mulattatta. Sietve felöltözött, majd kinyitotta az
ajtót.
Iolanthe bő, éjkék köpenyben besietett a szobába.
– Csukd be az ajtót – mondta –, és zárd is be!
Az ifjú úgy tett, és álmosan pislogott rá.
– Hoztam neked egy bögre szurokbabteát. – A lány gőzölgő
bögrét nyújtott át neki. – Ébernek kell lenned.
– Milyen késő van? – kérdezte.
– Mindjárt hajnalodik.
A férfi gondolkodás nélkül elvette a bögrét, és megégette a kezét.
A padlóra tette a teát. Iolanthe leült a szoba egyetlen székére, így
Raistlin kénytelen volt az ágya szélére telepedni. Kidörzsölte az
álmot a szeméből.
Iolanthe összekulcsolta kezét, és előrehajolt.
– Jártak már itt? – kérdezte feszülten.
– Kicsodák?
– A templomőrök. Tehát még nem. Nem tudják, hol laksz. Ez jó.
Időt nyerünk. – Végigmérte. – Hol voltál ma éjjel?
Raistlin álomittasan pislogott rá.
– Az ágyamban. Miért?
– Nem voltál egész éjjel az ágyadban. Csak felelj a kérdésemre! –
csattant föl a lány.
Az ifjú a hajába túrt.
– Késő estig takarítottam a toronyban a sárkányfattyak után, akik
valami ereklyét kerestek…
– Arról tudok – vágott a szavába Iolanthe. – Hova mentél, miután
elhagytad a tornyot?
Raistlin fölállt.
– Fáradt vagyok. Azt hiszem, menned kéne.
– Én pedig azt hiszem, válaszolnod kéne! – villant meg dühösen
Iolanthe ibolyaszín szeme. – Hacsak nem akarod, hogy a fekete
szellem utánad eredjen.
Raistlin átható pillantást vetett rá, majd visszaült.
– Meglátogattam a barátodat, Enyvest. Az egyik gyíkember
lefoglalta a tőrömet…
– Slith parancsnok. Arról is tudok. Találkoztál Enyvessel?
– Igen, üzletet kötöttünk. Varázsitalokat fogok elcserélni vele…
– Az Abyssba az italaiddal! Mi történt aztán?
– Fáradt voltam. Hazajöttem és lefeküdtem – mondta Raistlin.
– Nem hallottad a zűrzavart, nem láttad a nyüzsgést az utcákon?
– Nem az utcán voltam – mondta Raistlin. – Amikor elhagytam a
varázsboltot, olyan fáradt voltam, hogy nem volt kedvem gyalogolni.
A mágia alagútjain jöttem.
Iolanthe rábámult. Az ifjú állta a tekintetét.
– Nohát – mondta a lány megnyugodva, és halványan
rámosolygott. – Ezt jó hallani. Attól féltem, te is belekeveredtél.
– Mibe? – kérdezte türelmetlenül Raistlin. – Mire ez a nagy
titokzatoskodás?
A lány fölkelt a székből, és melléült az ágyra. Lehalkította a
hangját, így alig lehetett hallani, mit suttog.
– Az ítélethozót az éjjel meggyilkolták. A templom közelében
sétált, nem messze a Varázslósortól, amikor egy fekete köpenyes
varázsló tartóztatta fel. Amíg beszélt hozzá, egy orgyilkos osont az
ítélethozó mögé és hátba döfte. A merénylő és a varázsló
elmenekültek.
– Az ítélethozó… – vonta össze szemöldökét Raistlin, mintha
megpróbálná felidézni.
– Az izomkolosszus, aki a piszkos munkát végzi el az Éjúr
számára – mondta Iolanthe. – Az Éjúr dühös lett. Felforgatja az egész
várost a fekete köpenyes varázslók után.
Iolanthe fölkelt, és járkálni kezdett, idegesen veregette öklével a
tenyerét.
– Soha rosszabbkor! A varázslókra már így is gyanakodtak! Az
őrök engem kerestek föl elsőként. Szerencsére volt alibim. Ariakas
ágyában voltam.
– Tehát úgy gondolod, hogy utánam jönnek majd – mondta
Raistlin, és próbált nemtörődöm hangot megütni, miközben arra
gondolt, hogy komoly bajban van. Elfelejtette, milyen kevés fekete
köpenyes él a városban.
Iolanthe abbahagyta a járkálást, és felé fordult.
– Igen? – kérdezte Raistlin ijedten.
– Igen. A bűnösök már mind halottak – mondta Iolanthe
egykedvűen. – Most tértem vissza a toronyból. Láttam a testeket.
– Halottak? – ismételte értetlenül Raistlin. – Testek? Kik…?
– A toronyban élő fekete köpenyesek – mondta Iolanthe. Sóhajtva
hozzátette: – Ki sejtette, hogy azok az öregek ilyen veszedelmesek?
Itt, az orrom előtt dolgoztak a Rejtett Fénynek. Vak voltam, hogy
nem vettem észre.
Raistlin rámeredt, majd kimérten megkérdezte:
– Hogyan haltak meg?
– Az Éjúr elküldte a fekete szellemet. – A lány megremegett. –
Szörnyű látvány volt. Mindhárom öreg az ágyában feküdt, a testüket
szárazra szívta…
Raistlin megrázta a fejét.
– Ez hihetetlennek tűnik a számomra. Miért nem tartóztatta le
őket az Éjúr? Miért nem kínozta meg őket, és kérdezte ki a
bűntársaikról?
– Úgy nézek én ki, mint az Éjúr? – csattant fel Iolanthe. Ismét
járkálni kezdett. – Csak idő kérdése, hogy megtudják, hol laksz. Az
Éjúr őrei itt lesznek, hogy kikérdezzenek, talán még le is
tartóztatnak. Biztonságba kell helyezzelek, ahol nem érhet el.
Föl-alá járkált, a tenyerét ütögette. Váratlanul Raistlin felé fordult.
– Azt mondtad, a mágia alagútjain át jöttél. Az ajtód zárva volt.
Föl sem vetted a kulcsodat, igaz?
– Nem. Azonnal a szobámba jöttem.
– Helyes! Gyere velem!
– Hová? – kérdezte Raistlin.
– A Vörös Palotába. Nem használtad a kulcsodat. Ügyes Orren ezt
tanúsíthatja. Senki nem látta, hogy a fogadóba léptél volna. Azt
mondhatod, hogy sokáig dolgoztál. Én majd kezeskedem érted, mint
ahogy Ariakas is.
– Miért tenné? – kérdezte összevont szemöldökkel Raistlin.
– Hogy borsot törjön az Éjúr orra alá. Nincs jó kedve, és ha
valami balul üt ki, a papokat okolja. Szerencsédre a nővéred, Kitiara
ismét a kegyeiben áll. Boldogan segít majd a nagyúr kisöccsén. Jobb,
ha hozod Magius botját is. Természetesen átkutatják majd a szobádat.
Miközben beszélt, beágyazott, hogy ne látsszon rajta, hogy
Raistlin benne aludt.
– Hol van a palota? – kérdezte a férfi.
– A vörös sárkánysereg tábora mellett. A városfalakon kívül, ami
újabb jó pont. A nerakai őrség a gyilkosságot követően bezárta a
kapukat. Senkit nem engednek ki vagy be. Ezért ha kint voltál, nem
lehettél bent. Ha pedig bent voltál, nem juthattál ki.
Raistlin átgondolta a tervet, és úgy vélte, egész jó. Különben is
alig várta, hogy találkozzon Ariakasszal. Talán a császár ajánlatot
tesz a számára. Az ifjú nyitott volt minden eshetőségre. A
varázslatokhoz szükséges hozzávalókat tartalmazó erszényeket az
övére fűzte.
– Nálad van az összes „üveggolyód”? – kérdezte Iolanthe ravasz
mosollyal. – A sárkányfattyak egyiket sem kobozták el, ugye? Úgy
hallottam, varázslattal keresték a mágikus ereklyéket.
– Nem, nem vettek el egyet sem – felelte Raistlin. – Végtére is
csak üveggolyók.
Iolanthe rávigyorgott.
– Ha te mondod.
Egyik erszényébe nyúlt, és elővett egy fekete agyagdarabnak
látszó masszát. Kezébe fogta, és addig görgette tenyerében, míg meg
nem puhult, s közben varázsszavakat mormolt. Raistlin megpróbálta
kivenni a szavakat, de a lány ügyelt, hogy halk maradjon. Amikor
befejezte a kántálást, az agyagot a falhoz vágta. Az odaragadt, majd
terjedni kezdett, akár a gyorsan kelő kenyértészta. A fekete agyag
beborította a falat egy akkora területen, mint amilyen magas Iolanthe
volt.
A lány egyetlen varázsszót mondott, mire az agyag, akárcsak a fal,
eltűnt. Egy folyosó nyílt előttük, mely átvezetett időn és téren.
– Ez a trutymó egy vagyonba került – mondta Iolanthe.
Megragadta Raistlin csuklóját. A férfi ösztönösen megpróbált
elhúzódni, de a lány még szorosabban markolta.
– Tényleg nem szereted, ha hozzád érnek, igaz? – kérdezte halkan.
– Nem szereted közel engedni az embereket.
– Épp most hallottam, mi történik azokkal, akik túl közel kerülnek
hozzád, asszonyom – mondta Raistlin hidegen. – Te is épp olyan jól
tudod, mint én, hogy az öregeknek semmi köze nem volt a
gyilkossághoz.
– Hallgass rám, Raistlin Majere! – mondta Iolanthe, olyan közel
húzódva hozzá, hogy érezte arcán a leheletét. – Múlt éjjel öt fekete
köpenyes varázsló tartózkodott a városban. Csak öt. Nem több. Én
tudom, hol voltam. Azt is tudom, hol volt az a három hülye a
toronyból. Vagyis csak egyvalaki marad. Te, barátom. Amit tettem,
azért tettem, hogy az aranybőrödet megmentsem.
– Lehetett valaki olyan is, aki csak fekete köpenyesnek álcázta
magát – mondta Raistlin. – Vagy olyan fekete köpenyes, aki rosszkor
volt rossz helyen, de egyébként tökéletesen ártatlan.
– Lehetséges. – Iolanthe megszorította a kezét. – De mindketten
tudjuk, hogy nem így van. Ne aggódj! Nagyot nőttél a szememben.
Ha létezett valaha bárki, aki megérdemelt egy bordái közé döfött
kést, az az ítélethozó volt. Csak egyet kérek a hallgatásomért cserébe.
– Mit? – kérdezte Raistlin.
– Mondd el Kitiarának, mit teszek érted – felelte Iolanthe.
Belépett a varázsfolyosóra, magával húzva Raistlint. Bent
elengedte, és kinyúlt, hogy megragadja az agyagot, és lehúzza a
falról, amely nem tűnt el, hanem láthatatlanná vált. A járat bezárult
mögöttük, előttük pedig egy másik nyílt. Raistlin egy szépen
berendezett, pazar hálószobában találta magát, amely gardéniától
illatozott.
– Ez az én szobám – mondta Iolanthe. – Itt nem maradhatsz. Az
életünk fabatkát sem érne, ha egy másik férfival kapna rajta.
Az ajtó felé kormányozta Raistlint. Résnyire nyitotta, majd
kikukucskált a folyosóra.
– Jól van. Senki nincs itt. Siess, és oltsd el a botod fényét! Három
ajtóval balra van egy szabad szoba.
A sötét folyosóra lökte Raistlint, és bezárta mögötte az ajtót.

IX.
A Vörös Palota. A Sötét Királynő.
352. esztendő az Összeomlás után, mishahó 18. napja.

Raistlin több mint egy hete lakott a Vörös Palotában, és majd’
szétrobbant a türelmetlenségtől. Halálosan unta magát. Egyedül volt,
és úgy tűnt, mindenki megfeledkezett róla. A Vörös Palota a neve
ellenére fekete volt, és a hangulata is gyászos. Nevét onnan kapta,
hogy a vörös sárkánysereg táborára néző szikla tetejére építették.
Raistlin a palota hátsó verandájáról leláthatott a sátorsorokra,
amelyekben a katonák laktak. A távolban a városfal és a Vörös kapu
látszott. Amögött pedig a templom ronda, torz tornyai emelkedtek.
A palotát Takhisis egyik magas rangú papja építette hatalmas
költségen. A spiritor egy Éjúr megdöntésére szövetkezett
összeesküvésbe bonyolódott. Egyesek szerint Ariakasnak is köze volt
a tervezett merénylethez, és, hogy az azért vallott kudarcot, mert az
utolsó pillanatban oldalt váltott és elárulta a bajtársait.
Senki nem tudta, hogy a történet igaz-e. Csak azt, hogy egy éjjel a
spiritor eltűnt szép palotájából, másnap pedig Ariakas beköltözött. A
kúriát fekete márványból emelték, és nagyon grandiózus, sötét és
hideg volt. Raistlin vagy a könyvtárban töltötte idejét, az ott
fellelhető számos varázskönyv egyikét bújva, vagy a folyosókon
bolyongott, várva, mikor hívatja audienciára a császár.
Iolanthe megnyugtatta Raistlint, hogy szólt pár jó szót az
érdekében Ariakasnak. Azt mondta, a császár türelmetlenül várja,
hogy kedves barátja, Kitiara öccsével találkozzon, és egészen
biztosan tud majd neki helyet biztosítani.
Ariakas a jelek szerint úrrá tudott lenni türelmetlenségén. Csak
kevés időt töltött a palotában, és inkább a vörös sárkánysereg
táborának főhadiszállásán dolgozott. Raistlin csak futólag látta. A
császár még csak egy pillantásra sem méltatta.
Miután Raistlin látta Ariakast és hallotta, mit beszélnek róla, nem
volt biztos benne, hogy találkozni akar vele, nem beszélve arról,
hogy szolgálja. A császár nagydarab, tagbaszakadt férfi volt, büszke
nyers erejére, aki hozzászokott ahhoz, hogy puszta megjelenésével
megfélemlítsen másokat. Jól forgatta a kardot és a lándzsát, és képes
volt feltüzelni és vezetni katonáit. Hatékony hadvezér volt, és ezért
hasznos a királynője számára.
Ariakasnak meg kellett volna elégednie a háború irányításával, de
becsvágyát követve elhagyta a csatamező viszonylagos biztonságát,
és a politika veszedelmesebb és halálosabb arénájába lépett.
Magának követelte a Hatalom koronáját, és Takhisis teljesítette a
kérését. Ez hiba volt.
Amint Ariakas föltette fejére a Hatalom koronáját, célponttá vált.
Meg volt győződve róla, hogy a többi nagyúr ellene áskálódik, és
igaza volt. Mivel mindent megtett, hogy ösztökélje versengésüket és
féltékenységüket, csak magát okolhatta, amikor ellene fordították
késeiket.
Ariakas sok szempontból Caramon sötét lelkű, öntelt tükörképére
emlékeztette Raistlint. Szíve mélyén egyszerű katona volt, aki csak
üggyel-bajjal kapálózott az intrika és politika mocsarában. Nehéz
páncélja lehúzta, és akik belekapaszkodnak, azokat is magával fogja
rántani.
Raistlin három nap elteltével azt mondta Iolanthénak, hogy
távozik. A lány türelemre intette.
– Ariakast lefoglalja a háborúja – mondta Iolanthe. – Semmi más
nem érdekli, és ebbe beletartoznak a fiatal, becsvágyó varázslók is.
Előtérbe kell kerülnöd. Magadra kell vonnod a figyelmét.
– Hogyan tegyem? – kérdezte Raistlin maróan. – Gáncsoljam el?
– Imádkozz Takhisis királynőhöz! Kérd meg, hogy járjon közbe az
érdekedben!
– Miért tenné? – vont vállat Raistlin. – Te magad mondtad, hogy
miután Nuitari elhagyta, hátat fordított minden varázslónak.
– Ó, de a Sötét Királynő kedvel téged. Megmentett az Éjúrtól is,
nem emlékszel? – kérdezte Iolanthe pajkos mosollyal. – Hiszen a
Sötét Királynő mentett meg, nem?
Raistlin morgott valamit, és elsétált.
Iolanthe kérdései és utalásai kezdtek az idegeire menni. Nem
tudta, hányadán állnak. A lány valóban megmentette a
letartóztatástól. A templomőrök nem sokkal azután érkeztek, hogy
kikérdezzék Raistlint, hogy ők ketten elmenekültek a Törött Pajzsból.
Az ifjú mágus azonban úgy érezte, Iolanthe csak azért mentette meg,
amiért egy sárkány megkíméli áldozatát: azért tartja életben, hogy
később fölfalja.
Raistlinnek nem állt szándékában beszélni Takhisisszal. A Sötét
Királynő még mindig a sárkánygömböt kereste. Bár a mágus biztos
volt benne, hogy a hatalma elegendő, hogy elrejtse az istennő elől,
nem akart kockáztatni. Ez volt távozásának másik oka. Takhisisnak
volt egy szentélye a Vörös Palotában, és Raistlin érezte az istennő
jelenlétét. Eddig még sikerült elkerülnie, hogy a szentély közelébe
menjen.
A tervezett távozás reggelét a könyvtárban töltötte. Mivel Ariakas
mágiahasználó volt, Raistlin azt remélte, megtalálhatja a
varázskönyveit. Ariakas azonban nem sokat törődött a
varázslatokkal, nem tartott varázskönyveket, és nem is igen olvasott.
A könyvtárban csak a spiritor által hátrahagyott könyvek maradtak,
azok pedig Takhisis dicsőségét zengték. Raistlin ásítva végigpörgette
ezeket, majd föladta a keresést.
Egyetlen érdekes kötetre bukkant, egy vékony könyvecskére,
amelyet Ariakas valószínűleg elolvasott, mert Raistlin megtalált a
margókon a császár durva kézírással írt jegyzeteit. A Hatalom
koronájának története. A kötetet az utolsó papkirály egyik írnoka
jegyezte le, bizonyos Beldinas, és számot adott a korona
elkészítéséről, amelyet a papkirály az álmok korának idejére tett. A
koronát az ogrék uralkodója kovácsolta, és az évek során többször
elveszett és előkerült. A könyv szerint Istar bukása előtt a korona
Beldinas tulajdonában volt. A végén egy jegyzetben Ariakas arra
utalt, hogy az ereklyét nem sokkal azután találták meg, hogy Takhisis
felszínre hozta az Alapkövet. Egy listát is írt a korona mágikus
hatalmáról, bár Raistlin csalódottságára a részletekbe nem ment bele.
Ariakast nem különösebben érdekelték a korona tulajdonságai, egyet
kivéve: hogy megvédte viselőjét a fizikai támadásoktól. Ariakas ezt
aláhúzta.
Raistlin a polcra tette a könyvet, és elhagyta a könyvtárat.
Végigment a palota folyosóin, fejét elgondolkodva hajtotta le.
Miután megérkezett a szobához, amelyet magáénak hitt, kinyitotta az
ajtót. Erős tömjénillat csapta meg az orrát, és köhögnie kellett.
Riadtan nézett körül, és rádöbbent, hogy nem a saját szobájában van,
hanem az utolsó helyen, ahol lenni akart volna. Valamiképpen
Takhisis szentélyébe botlott.
A szentély kicsi volt és különös formájú, tojásra emlékeztetett. A
mennyezet boltozatos volt, és a sárkány öt feje díszítette, amelyek
mind Raistlint nézték. A lény szemeit úgy festették meg, hogy
mindig rászegeződtek, akárhová lépett, nem szabadult a tekintetétől.
Takhisis oltára a szoba közepén állt. Folyamatosan égett a tömjén,
füst szállt föl egy ismeretlen forrásból. A szag tömény volt,
megtöltötte Raistlin orrát és tüdejét. Szédülni kezdett, és attól félve,
hogy a füst mérgező, eltakarta ruhaujjával száját, és megpróbált
minél kevesebbet lélegezni.
Raistlin megfordult, hogy elmenjen, de az ajtó zárva volt mögötte.
Riadalma tovább nőtt. Más kijáratot keresett. A főhajó végében egy
nyitott ajtót pillantott meg. Hogy elérje, el kell haladnia az oltár
mellett, amely beburkolózott a különös hatású füstbe. A helyiség
tágult és zsugorodott, a padló hullámzott lába alatt. Magius botját
megragadva, botladozva végigment a padok között, ahol a hívek
szoktak üldögélni és jelentéktelenségükről meditálni.
Egy nő hangja állította meg.
Térdelj le előttem!
Raistlin ereiben még a vér is megdermedt. Magius botjára
támaszkodott, hogy ki tudjon egyenesedni. A hang nem szólalt meg
ismét, és a hosszú csend miatt már arra gondolt, hogy csak képzelte.
Még egyet lépett előre.
Térdelj le előttem! Add át magadat nekem! – mondta a hang, majd
csábítón hozzátette: Gazdagon megjutalmazom azokat, akik
megteszik.
Raistlinnek nem voltak többé kételyei. Fölnézett a mennyezetre.
Sötét fény, akár a fekete holdé, áradt az öt sárkány szemeiből.
Letérdelt és lehajtotta a fejét.
– Felség – mondta Raistlin –, hogyan szolgáljalak?
Tedd a sárkánygömböt az oltárra!
Az ifjú mágus keze remegett. Szíve összeszorult. A mérgező füst
elködösítette elméjét, nehezére esett a gondolkodás. Belenyúlt
erszényébe, és birtoklón megmarkolta a sárkánygömböt. Mintha
Fistandantilus hangját hallotta volna, amint kétségbeesetten és
dühödten varázsszavakat kántál, hiábavalóan reménykedve abban,
hogy elpusztíthatja a sárkányt és kiszabadulhat börtönéből.
– Mindenben szolgállak, ezt az egyet kivéve, királynőm – mondta
Raistlin.
Hatalmas súly zuhant rá, próbálta lenyomni a földre. A világ súlya
volt ez, ő pedig összerogyott alatta. Takhisis arra készült, hogy
összezúzza, pozdorjává törje. Raistlin összeszorította fogát,
szorongatta a sárkánygömböt, és nem mozdult.
Aztán a súly váratlanul fölemelkedett.
Szavadon foglak.
Raistlin reszketve kuporgott a padlón. A hang nem szólalt meg
újból. Lassan és remegve fölemelkedett. Továbbra is sötét fény áradt
a sárkányok szeméből. Még érezte a királynő rosszindulatát, akár az
éles agyarak közt átszisszenő fagyos levegőt.
A mágus megkönnyebbült, bár nem értette, hogyan lehet még
életben. Takhisis össze tudta volna törni, akár egy tojáshéjat. Vajon
miért nem tette?
Eszébe jutott a magyarázat, és az izgalomtól reszketni kezdett.
Érezte ugyan a világ súlyát, de nem Takhisisét.
– Nem érhet hozzám – lehelte.
A gonosz sárkányok visszatérésekor a bölcsek úgy sejtették, hogy
Takhisis is megérkezett. Most azonban Raistlin nem volt olyan biztos
benne. Takhisis csak szellemkezével képes megérinteni a haladókat,
ám testi valójában nem. Nem tudta kifejteni teljes hatalmát és erejét,
vagyis még nem lépett be a világba. Valami megállította, elzárta az
útját.
Raistlin ezen töprengett, s közben szinte kirohant az ajtón. Érezte
az istennő kegyetlen tekintetét és sötét ellenségességét a hátában. A
kétszárnyú ajtó olyan messzinek tűnt, akár az idő vége, de egyszer
csak elérte. Kilökte, mire az érintésére kitárult. Kisétált a szentélyből,
és hallotta, hogy az ajtó becsukódik mögötte. Hálásan kortyolta a
friss levegőt. A szédülés eltűnt.
Egy nagy teremben találta magát, amelynek díszes mennyezetét
vastag, fekete márványoszlopok tartották. Még sosem járt a
palotának ebben a részében, és azon tűnődött, hogyan találjon ki
innen, amikor lépteket hallott, és felnézve Ariakasszal találta
szemközt magát. A császár pedig most először vette észre.
Ez nem lehet véletlen, gondolta Raistlin, és megfeszült.
Ariakas a szobájáról kérdezte, hogy megfelel-e neki. Raistlin azt
felelte, hogy igen, és nem említette, hogy el akarta hagyni azt a
szobát, amint lehetősége adódik rá. Ariakas megemlítette, hogy
Kitnek köszönheti az „állását”, ami, mivel Raistlinnek még nem volt
semmiféle állása, azt jelentette, hogy semmit nem kell a nővérének
megköszönnie. Csak annyit felelt, hogy sokkal tartozik Kitnek.
A császárnak a jelek szerint nem tetszett a hangsúlya, mert
homlokát ráncolta, és azt mondta, a legtöbben meglapulnak és
rettegnek tőle. Mivel Raistlin épp az imént tagadta meg a királynőtől
a rettegést és meglapulást, a szolgája előtt sem szándékozott
hajlongani. Egy kis hízelgés azonban nem volt ellenére, ezért
olyasmit mondott, hogy attól még, hogy le van nyűgözve, nem fog
félni, majd hozzátette, hogy tudtával Ariakasnak nincs szüksége
rettegőkre.
– Majd a csodálatodra törekszem – mondta Raistlin.
Ariakas fölkacagott, és azt mondta, hogy ugyan még nem
csodálja, de talán egyszer eljön a nap, amikor a mágus kiérdemli. A
császár ezután elsétált.
Raistlin még aznap elhagyta a Vörös Palotát. A mágia alagútjain
haladt, hogy ne kelljen a városkapun átlépnie. Az utcákon azonban
már gyalog ment, és amikor két sárkányfattyút pillantott meg a
templomőrök jelvényével, szíve hevesebben vert.
Szerencséjére az ítélethozó halála miatti izgalom már
alábbhagyott. Az Éjúr azt hitte, hogy a torony fekete köpenyeseinek
közük volt a halálához, ám mivel mindannyian halottak voltak, már
nem kutatott mágusok után. Számos „tettestársat” tartóztatott
ugyanakkor le, addig kínozta az áldozatokat, amíg azok mindent be
nem vallottak, kivégeztette őket, és kijelentette, hogy az ügy le van
zárva.
Raistlin aggódott, hátha a kis halnak számító Bogi is fennakadt az
Éjúr hálóján. Körbekérdezősködve kiderítette, hogy a gyanúsítottak
mind emberek voltak, ami megnyugtatta. Bizonygatta magának,
hogy csupán azért aggódik a surranóért, mert olyan balga volt, hogy
a valódi nevét árulta el neki.
Mivel biztos volt benne, hogy Ariakastól nem remélhet állást,
munkát kellett keresnie, visszavásárolnia a tőrét, és kifizetni a
szobáját és ételét. Úgy döntött, azzal szerezhet leghamarabb acélt, ha
a főzeteit eladja Enyvesnek.
Raistlin visszatért a Törött Pajzsba. Fölvette kulcsát, és kinyitotta
szobáját. A matracát felszakították, a bútorokat összetörték, a falba
lyukat ütöttek.
Egy számlát is talált az ágyon Ügyes Orrentől, aki két acélt kért a
károkért.
A mágus nagyot sóhajtott, és munkához látott.

X.
Trollszőr. Örvény-koktél.
352. esztendő az Összeomlás után, mishahó 14. napja.

Raistlin a következő két napon a főzetein dolgozott a torony üres
magányában. Tizenharmadikán reggel, amikor megérkezett, a
sárkányfattyak éppen eltávolították a meggyilkolt fekete köpenyesek
hulláit. Raistlin kérte, hadd vessen egy pillantást az utolsó tetemre,
mielőtt elviszik. Az összeaszott maradványok alapján nem ismerte
volna fel. Csak onnan tudta, hogy Pocak az, hogy a csontok
pergamenszerű bőrborításukkal Pocak ágyában hevertek.
A testből kiszívták a folyadékot. A halál bizonyára lassú volt és
kínokkal teli. A hulla szája sikolyra nyílt. A csontvázujjak a takarót
markolták. A lábak kifordultak a haláltusa közben, a szemgolyók
aszott mazsolaként zörögtek gödreikben.
A sárkányfattyak a szobában tébláboltak, miközben Raistlin
gondosan megvizsgálta a tetemet, és folyton áttekingettek a válluk
fölött és fegyvereikkel babráltak. Amikor a mágus kijelentette, hogy
végzett, sietve belegöngyölték a hullát a lepedőbe, kivitték, és egy
kordéra hajították a többivel együtt.
Raistlin kitakarította a konyhát. Miközben az üstöt súrolta, sorra
vette a bizonyítékokat, és arra jutott, hogy tudja, ki a fekete szellem.
– De nem értem…
Eszébe jutott valami. Raistlin megtorpant, kezében a rothadó
káposztával, ismét átgondolta, majd vállat vonva megjegyezte:
– Kitiara. Hát persze!
Raistlin érdeklődése az ellenállási mozgalom, a Rejtett Fény iránt
nem csökkent. Két napig szinte másra sem gondolt munka közben. A
döntés, amit fontolgatott, megváltoztatja, és talán bevégzi az életét,
ezért nem akarta elsietni. Végül úgy döntött, nyomoz egy kicsit,
meglátja, mit tud meg. Miután befejezte a napi munkát, megkereste a
Trollszőrt.
A kocsma a zöld negyed peremén állt. Raistlinnek nem esett
nehezére megtalálnia, mert a városnak ezen a részén ez volt az
egyetlen nagyobb épület. A fehér negyedtől eltérően, amely
raktáraknak, kovács- és cserzőműhelyeknek és a katonaság
fenntartásához szükséges egyéb mesterembereknek adott otthont, itt
csak söpredék lakott – két- és négylábúak egyaránt.
A Sötét Királynő nem vívhatta volna meg háborúját az őt imádó
fajok – a goblinok, hobgoblinok, ogrék, minotauruszok és az újonnan
teremtett sárkányfattyak – hűsége és áldozata nélkül. De a háborút
kevés kivételtől eltekintve emberek vezették, és ezek a parancsnokok
nem rejtették véka alá, hogy megvetették a „söpredéket”, amelyik a
harcok nagyját vívta, és amely a legtöbb életet adta az ügyért.
A goblinok és hobgoblinok, ogrék és minotauruszok hozzá voltak
szokva az üldöztetéshez, ami nem jelentette azt, hogy ínyükre lett
volna. A sárkányfattyak azonban mind erőben, mind észben és
ügyességben az embereknél kiválóbbnak tartották magukat. Mivel
tojásból való kikelésük óta harcra nevelték őket, lázadozni kezdtek
ember parancsnokaik ellen, és elégedetlenséget szítottak a goblinok
és hobgoblinok között is, akiknek szintén elegük volt már abból,
hogy a vérüket ontják, és csak korbácsütéseket és romlott ételt
kapnak cserébe. Ezért a sárkányseregekben a morál rossz volt. Az
ember parancsnokok testét csata után nyílvesszőkkel a hátukban
találták meg; saját soraikból lőtték le őket. Több hobgoblin szakasz
letette a fegyvert, és nem volt hajlandó harcolni, amíg meg nem
kapja a zsoldját. A csapatok faji elkülönítése miatt a „hobók és
gobók, fattyak és ökrök”, ahogy csúfolták őket, a zöld negyedben
gyűltek össze, az egyetlen helyen, ahol szívesen látták őket.
A részegség különböző fokozataiban nyüzsögtek az utcákon, mert
a sör olcsó morálnövelőnek számított. A katonák mindig éheztek a
harcra, hamar megbosszulták sérelmeiket, és az emberek voltak a
kedvenc célpontjaik. Azok az emberek, akik kénytelenek voltak a
zöld kapun át belépve átvágni a zöld negyeden, megtanulták, hogy
barátaikat is magukkal vigyék, akik vigyáznak rájuk. Raistlin azt
hitte, valamiféle próbát kell kiállnia, de nem gondolta volna, hogy a
megmérettetés az lesz, hogy eléri-e egyáltalán a Trollszőrt élve.
Amint az utcára tette a lábát, gúnyolódó tömeg vette körül. A
sárkányfattyaknak nem sokat számított, hogy a varázslók fekete
köpenyét viselte.
Raistlin hátralökte csuklyáját, és a késő délutáni nap
megvilágította aranyszínű bőrét és hosszú, fehér haját. Különös
megjelenése eltántorította a tömeget, és átengedték, bár továbbra is
gúnyolódtak és fenyegetéseket kiabáltak felé.
Kényszerítette magát, hogy egyenletes tempóban haladjon.
Tekintetét céljára szegezte, és nem reagált akkor sem, amikor egy
göröngy puffant lapockái közt. Nem hagyta, hogy verekedésbe
vonják be. Még egy háztömbnyi út állt előtte, bár kezdett kételkedni
benne, hogy meg bírja tenni.
Újabb göröngy találta el, ezúttal a fején. Az ütés nem volt
különösebben nagy vagy fájdalmas, de látta, hogy a helyzet gyorsan
romlik. Egy nyáladzó goblincsoport zárta körül, késekkel és nem
csupán göröngyökkel felfegyverkezve. Raistlin már arra gondolt,
hogy nem ússza meg harc nélkül. Erszényéből kis bundacafatot vett
elő, és már épp kimondta volna egy villámvarázs igéit, amely sorra
lesújtott volna a goblinokra, amikor köpenye ujját megrángatta
valaki. Lenézve Bogit pillantotta meg.
– Szia, Raist! – mondta a surranó vidáman.
Már nem feketét viselt, hanem a surranók által kedvelt élénk színű
öltözéket. Úgy tűnt, több darabját „kölcsönvette”, mert semmi nem
illett rá. Blúza túl hosszú volt, ujja minduntalan eltakarta kézfejét.
Nadrágja viszont túlságosan is rövid, így látni engedte felemás,
rongyos zokniját. Szőke copfjait kontyba csavarta föl, végük arca két
oldalán libegett, ettől féloldalas fülű nyúlhoz hasonlított. Mondott
valamit, amit Raistlin nem hallott a zajtól. Bogi megrázta a fejét. A
goblinok felé fordult, és élesen rájuk rivallt:
– Pofa be, hülyék!
A goblinok tompa morgásra váltottak.
– Mi szél hozott a városnak ebbe a részébe? – kiáltotta Bogi.
Raistlin azon tűnődött, mi az Abyssról beszél a surranó, de aztán
eszébe jutott a megfelelő válasz. Fél szemmel a goblinokat lesve azt
felelte:
– Épp most menekültem meg az Örvénytől – mondta, majd
hűvösen hozzátette: – És a nevem nem Raist!
Bogi rávigyorgott.
– Azt mondanám, a neved most épp Döglött. Úgy látom, rád fér a
segítség. – Mielőtt Raistlin válaszolhatott volna, Bogi fölemelte a
hangját. – Ingyen sör a Trollszőrben! Raist barátunk fizeti a kört!
A gúnyolódások azonnal éljenzésre váltottak. A goblinok
nekiiramodtak, és egymást taposva és lökdösve próbálták elérni a
kocsmát.
Raistlin nézte, ahogy elrohannak. Visszatette a szőrmét az
erszényébe.
– Mennyibe fog ez kerülni nekem? – kérdezte szomorú mosollyal.
– Majd a számlához írjuk – mondta Bogi.
Megfogta a kezét, és a kocsma felé húzta. Raistlin gyanakvón
lépett be a rozzant faépületbe, amely úgy tűnt, rögvest összeomlik
egy tüsszentéstől. A kocsma emeletes volt, de Bogi kárörvendően
elmesélte, hogy egy goblin, aki fölmerészkedett, átszakadt a korhadó
padlódeszkákon, és beleragadt a lyukba, a lenti vendégsereg nagy
örömére. A kuncsaftok még mindig büszkén mutogatták a lyukat, és
elmondták, hogyan kapálózott a szerencsétlen goblin, míg valaki át
nem szuszakolta, és le nem esett a lenti asztalokra.
Egykor kandalló is volt, de a kémény beomlott, és senki nem vette
a fáradságot, hogy megjavítsa. A kocsmát kívülről ledér rajzok és
firkák borították. Egy szőrös trollt ábrázoló, nagy cégér függött
egykor az ajtó fölött, de leesett, és most összeborult a házzal; Raistlin
nem tudta, melyik támasztja melyiket. A helyiek szerint a cégér volt
az egyetlen dolog, ami miatt még egyáltalán állt az épület.
Egykor ajtó is védte a bejáratot, mostanra azonban csak a rozsdás
zsanérok maradtak. Bogi szerint különben sem volt ajtóra szükség,
mert a Trollszőr sosem zárt be. Éjjel-nappal tele volt.
Az állott sör, hányás és goblin verejték szaga szinte fejbe
kólintotta Raistlint, amint belépett. A bűz is rossz volt, a zaj azonban
egyenesen zsibbasztó. Az ivó tömve volt katonákkal. Üres
söröshordók szolgáltak asztal gyanánt. A vendégek vagy körülöttük
álltak, vagy ingatag padokon ültek. Nem volt söntés. A kocsma
tulajdonosa, egy Melák nevű ogre egy söröshordó mellett állt,
korsókat töltögetve és acélt szedve, amit aztán a mellette lévő
vasládikába szórt. Nem figyelt arra, mi történik az ivóban. Körülötte
ökölharc is dúlhatott, Melák akkor sem pillantott föl. Csak a
poharakba áramló sörre és a ládikájába pergő acélra ügyelt.
A szabály az volt, hogy a vendégek előre kifizették az italokat
(Melák jó okkal nem bízott a vásárlóiban), aztán leültek. A sört
mocsári törpe felszolgálók hordták ki, akik a lábak között furakodtak
át, rúgásokat és pofonokat elkerülve. Bogi egy háromlábú asztalhoz
kísérte Raistlint, és megmondta neki, hogy üljön le. A mágus
becsukta a szemét, hogy ne is lássa a mocskot, és helyet foglalt.
– Mit szeretnél inni? – kérdezte a surranó.
Raistlin a mocskos poharakra nézett, amiket a még mocskosabb
mocsári törpék nyomtak a vendégek kezébe, és azt mondta, hogy
nem szomjas.
– Hé, Örvény! – kiáltotta Bogi, éles hangja elnyomta az
üvöltéseket, röfögést és nevetést. – Mondd meg Meláknak, hogy
Raist barátom a különleges koktélodból kér!
Kiáltása a kocsmában tartózkodó egyetlen másik embernek szólt,
aki a legnagyobb, legrondább férfi lehetett, akit Raistlin valaha látott.
Örvény olyan magas volt, akár egy minotaurusz, és olyan széles
mellkasú és vállú is. Sötét bőrű volt, fekete szeme alig látszott a
hernyószerű szemöldök és a fonatban viselt hosszú, fekete haj alól.
Bőrmellényt és -nadrágot hordott, hozzá magas szárú csizmát. Sosem
vett fel mást, sem inget, sem köpenyt, és még a leghidegebb téli
napokon is csupasz mellkassal járkált. Örvény fekete szeme már
akkor Raistlinre szegeződött, amikor belépett az ajtón. Bogi kiáltását
követően bólintott, és mondott valami Meláknak, aki helyzetet váltva
egy másik, kisebb hordó alá tolt két bögrét. Örvény maga vitte
hozzájuk az italokat, könnyedén vágott át a tömegen, vállával
sárkányfattyakat tolt odébb, goblinokat lökött fel, nyomában elhasalt
mocsári törpék maradtak. Egy pillanatra sem vette le tekintetét
Raistlinről.
Örvény egy hosszú padra ereszkedett, amely megnyikordult a
hatalmas férfi súlya alatt, vége fölemelkedett, és csaknem felemelte
Raistlint is. Örvény egy bögrét a mágus elé koppantott, a másikat
magának tartotta meg.
– Ő itt a barátom, Raist – mondta Bogi. – Akiről meséltem. Raist,
ő itt Örvény.
– Raist – ismételte Örvény lassú biccentéssel.
– A nevem Raistlin.
– Raist – ismételte homlokát ráncolva Örvény –, igyál!
Az ifjú mágus fölismerte a törpepálinka orrfacsaró, földes szagát,
és a fivére jutott eszébe, aki nagyon szerette az erős italt. A mágus
eltolta magától a bögrét.
– Köszönöm, nem – mondta.
Örvény egyetlen hosszú hajtásra kiitta a pálinkát, fejét
hátrahajtotta, mintha egyenesen a torkába döntené. De még akkor is
Raistlint figyelte. Örvény csattanva tette le a bögréjét.
– Azt mondtam, Raist, hogy „igyál”! – Örvény összevonta
bozontos szemöldökét. Vigyorogva Raistlin arcába tolta a képét. –
Vagy olyan csudavarázsló vagy, hogy nem alacsonyodsz le addig,
hogy velem és a barátaimmal igyál?
– Á, Raist nem így gondolja – mondta Bogi, az asztalul szolgáló
hordóra könyökölve. – Ugye, Raist? – Felé tolta a törpepálinkás
bögrét.
Raistlin a szájához emelte a bögrét, beleszagolt, majd kortyolt
egyet. A tüzes ital égette a torkát, elakasztotta lélegzetét, könnyeket
csalt a szemébe, és köhögést váltott ki belőle. Bogi gondosan
felajánlotta neki a mágus saját zsebkendőjét, amelyet a surranó
zoknijából húzott elő. A férfi köhögött és harákolt, miközben végig
magán érezte Örvény tekintetét, és Bogi segítőkészen veregette a
hátát. Örvény belerúgott egy elhaladó mocsári törpébe, és még két
bögrével rendelt.
– Idd ki, Raist! Jön még egy.
Raistlin fölemelte a bögréjét, de ujjai nem engedelmeskedtek, és
az ital kifordult a kezéből. Két mocsári törpe azonnal letérdelt, és
felnyalta, ami kiömlött.
Az ifjú mágus a hordóra borult. Szeme becsukódott, teste
elernyedt.
Örvény felmordult.
– Gyenge és cingár – jegyezte meg. – Aszondom, dobjuk vissza!
– Ugyan már, Raist rendben van. Csak nem szokott hozzá a
jóféléhez – mondta Bogi.
Örvény a hajánál fogva megragadta Raistlin fejét, és felrántotta. A
mágus szemébe nézett.
– Csak játssza a mormotát?
– Nem hiszem – felelte Bogi. Erősen belecsípett az ifjú karjába,
de a mágus meg sem moccant. Szemhéja sem rebbent. – Teljesen
kiütötte magát.
Örvény megragadta Raistlint, fölemelte a padról, és olyan
könnyedén a vállára vetette, mintha csak mocsári törpe volna.
– Vigyázz rá, Örvény! – szólt Bogi. – Én találtam. Ő az enyém.
– Ti, surranók mindig „találtok” ezt-azt – morogta Örvény. –
Aminek a nagy részét jobb lenne a csatornában hagyni.
Határozott mozdulattal Raistlin arcába rántotta a csuklyát,
karjával átnyalábolta a mágus lábát, és a részeg vendégek röhögése
és durva bekiabálásai közepette kivitte a Trollszőrből.

XI.
Lantos boltja. Állásajánlat.
352. esztendő az Összeomlás után, mishahó 14. napja.

Kellemes volt az éjszaka, amennyire Nerakában az lehetett, hiszen
a város mintha állandó köd-, füst- és porfelhő alatt borongott volna.
Ügyes Orren jó hangulatban volt, és egy vidám tánc dallamát
fütyülve sétált át a Vörös kapun. A szolgálatban lévő őrök lelkesen
köszöntötték, és szomjasan vizslatták a borostömlőt, amelyet rögtön
el is „koboztak”. Ügyes vigyorogva adta át, mondván, hogy reméli,
ízlik nekik.
Aznap éjjel nem látszottak a holdak, Ügyesnek lámpást kellett
vinnie magával. Balra fordult az első utcán, majd egy T alakú épület
felé indult, amely a végében magasodott. Nem volt egyedül. A vörös
negyed utcáin ember és sárkányfattyú katonák járőröztek,
rendezetten és hatékonyan – éles ellentétben a zöld negyed
hobgoblinjaival és goblinjaival. A viszonylagos nyugalom talán
annak volt köszönhető, hogy itt lakott a vörös sárkánysereg
parancsnoka, Ariakas.
A sárkányfattyak ügyet sem vetettek Ügyesre, mint ahogy az
embereket úgy általában megvetően figyelmen kívül hagyták. A
legtöbb ember katona azonban kedvelte őt, és kedélyesen
csipkelődtek vele. Ügyes vidáman replikázott. Később majd
találkozik velük a kocsmában, ahol boldogan megszabadítja őket a
zsoldjuktól.
Ügyes útja a Lantos boltjaként ismert zálogoshoz vezetett.
Odaérve kinyitotta az ajtót és bement. Egy pillanatra megállt, hogy
szeme az üzlet sikeréhez hozzájáruló ragyogáshoz hozzászokjon. Hét
csodálatos szépségű kristálylámpás függött a mennyezetről. Lantos
azt állította, hogy egy elf lordtól vette ezeket, aki kétségbeesetten
próbált megszökni Qualinestiből a sárkánysereg támadása elől.
Lantos szép summát fizetett a császár boszorkányának, Iolanthénak,
hogy mágikus fénnyel ruházza fel a lámpákat. Fehéren ragyogtak, és
bár néhány vásárló élesnek találta világukat és azt állította, hogy
égeti a szemét, Ügyes inkább megnyugtatónak érezte.
Amikor már nem káprázott a szeme, és már nem kellett attól
tartania, hogy nyakát szegi a zsúfolt boltban, köszönt Lantos két
őrének, a két megtermett masztiffnak. A Shinare és Hiddukel névre
hallgató vérebek farkukat csóválva, nyáladzva fogadták Ügyest.
Egyikük a hátsó lábára emelkedett, mellső mancsait a fogadós vállára
tette, és megnyalta az arcát. Több hüvelykkel fölé magasodott.
Ügyes a kutyákkal játszott, és várta, hogy a hátsó fal előtt egy
magas széken ülő Lantos megszólaljon, aki épp valamiféle üzletet
kötött a vörös sárkánysereg egyik katonájával. Amikor a zálogos
észrevette Ügyest, félbeszakította az alkudozást, hogy barátját
köszöntse.
– Hé, Ügyes, mi volt az a moslék, amit vacsorára küldtél?
Lantos alacsony, zömök férfi volt, nagy fejjel és kerek pocakkal.
Büszkén hangoztatta úton-útfélen, hogy ő Ansalonon a leglustább.
Reggelente a pult mögötti szobában álló ágyból a székéig ment csak
el, és ott ült egész nap, csak az éjjeliedényig távolodott el tőle.
Amikor eljött az idő, hogy estére bezárja a boltot, Lantos lemászott a
székről, és néhány lépést csoszogott az ágyáig. Göndör, fekete haja a
szemébe lógott, és orránál összefolyt szintén kunkorodó szakállával,
ezért nehéz volt eldönteni, hol kezdődik a szakáll, és hol végződik a
haj. A bozontból apró, éles szempár villogott elő.
– Nyúlragu – mondta Ügyes.
– Egy frászt! Talán inkább főtt mocsári törpe! – mondta Lantos
bosszúsan.
– Vissza kellett volna küldened – jegyezte meg Ügyes.
– Az embernek muszáj ennie – vakkantotta oda Lantos, és
folytatta az alkudozást.
Ügyes vigyorgott. A nyúlraguja jó volt, a világnak ezen a felén
senki nem főzött nála jobbat. Lantos viszont nem volt boldog, hacsak
nem moroghatott valami miatt.
Ha Lantosnak volt is valódi neve, azt senki nem ismerte. Azt
állította, ember, de Ügyes tudta az igazságot. Hosszú ismeretségük
hajnalán Lantos, amikor túl sokat ivott a törpepálinkából, elmondta
Ügyesnek, hogy az apja törpe volt Thorbardin királyságából. Amikor
a fogadós ezt másnap megemlítette, Lantos tombolni kezdett, és
letagadta, hogy valaha is mondott volna ilyet. Egy hétig nem beszélt
a barátjához, és Ügyes nem hozta fel többet a dolgot.
A fogadós a raktár padlóját borító kupacok és halmok között
álldogált. Lantos boltjában Ansalon minden tájáról összegyűltek az
áruk. Ügyes gyakran mondogatta, hogy a háború állását is követni
tudja az üzlet kínálata alapján. A teremben qualinesti bútorok,
festmények, faliszőnyegek; a vigaszi Otthon fogadó székei és néhány
törpekirályságból származó holmi is akadt, noha nem sok, mert
Thorbardin visszaverte a sárkányseregeket. Silvanesti elf országából
semmi nem származott, mert azt a vidéket állítólag megátkozták, és
senki még csak a közelébe sem merészkedett. Számos holmi akadt
azonban Solamnia keleti feléből, amelyet leigázott a Sötét Hölgy
ereje, bár, amennyire Ügyes tudta, Palanthas még tartotta magát.
Türelmesen várta, hogy a katona megkösse üzletét. A férfi végül
beleegyezett az árba, amelyről azt állította, meg sem közelíti a tárgy
valódi értékét, amelyet el akart adni. A katona rosszkedvűen távozott,
markában szorongatva érméit. Ügyes visszatérő kuncsaftot ismert föl
benne, és sejtette, hogy azok a pénzek hamarosan az ő ládájába
vándorolnak.
Amikor a katona bosszúsan kicsörtetett, Lantos fölemelte fekete
botját, és meglengette a levegőben, ezzel jelezte Ügyesnek, hogy
csukja be az ajtót, és zárja be éjszakára. Ha a fogadós nem lett volna
jelen, Lantos betanította Shinarét, hogy becsukja, a párja, Hiddukel
pedig orrával meglökött volna egy vasrudat, hogy az a helyére hullva
megakadályozza, hogy bárki felfeszíthesse az ajtót. Így Lantosnak
nem kellett a kijáratig elfáradnia, majd vissza.
A masztiffok fő feladata a tolvajok eltántorítása volt. A vásárlókat
az ajtóban fogadták, és végigkísérték őket a bolton. Ha valaki meg
mert érinteni bármit, mielőtt engedélyt kért volna Lantostól,
rámorogtak. Ha pedig bárki azt a gondolatot forgatta volna az
agyában, hogy felkap valamit és elmenekül, a boltos egyszerűen
fölemelte kis számszeríját, amely a pulton pihent sűrű, mézes
szurokbabteával teli bögréje mellett. Ha bárki kétségbe vonta, hogy
használni képes fegyverét, a falra szögezett goblin fejre mutatott,
amelyet a szemén ütött át a vessző.
Ügyes éppen becsukta az ajtót, és leengedte volna a vasrudat,
amikor kopogást hallott. Kikukucskált, de először nem látott semmit.
– Itt lent, fajankó! – mondta Bogi.
Ügyes lepillantott a surranóra.
– Leszállítottuk az árut – mondta Bogi.
– Jól van, köszönöm – felelte Ügyes.
Bogi integetett neki, és elszaladt az éjszakába. Ügyes becsukta és
bezárta az ajtót.
– A surranó volt? – kérdezte homlokát ráncolva Lantos. – Ugye
nem engedted be a kis tolvajt?
Ügyes elmosolyodott.
– Nem, biztonságban vagy. Azért jött, hogy jelentse: az árut
leszállították.
– Jól van. Foglalkozz vele te! Én megyek, lefekszem.
Lantos kezdett lecsúszni a magas székről. Ügyes, akit a két
masztiff kísért, a kacatok útvesztőjén keresztülmanőverezve végre
megérkezett a pulthoz.
– Mi hír erről a Berem nevű fickóról? – kérdezte.
– Még semmi – mondta Lantos. – E héten két Berem nevű férfi is
a városba lépett. A fiaink a kapunál várták őket, és még a nerakai
őrök előtt lekapcsolták őket. Örvény a Trollbozontba vitte és
kikérdezte őket.
– Gondolom, egyiküknek sem volt a mellkasába ágyazva egy zöld
ékkő – mondta Ügyes –, és nem volt furcsa arcú, fiatal szemű.
– Az egyik öreg volt, sanda szemű, a másik fiatal, fiatal szemmel.
Ez mondjuk nem akadályozta volna meg az Éjurat abban, hogy a
biztonság kedvéért megkínozza őket. Emlékszel arra a Beremre, akit
múlt ősszel kaptak el? Az Éjúr felvágta a mellkasát és eltörte a
bordáit, hogy meggyőződjön róla, nem rejteget a testében egy
smaragdot.
– Mi történt a legutóbbi két Beremmel?
– Az egyikük zsebtolvaj volt. Örvény figyelmeztette, hogy ha
Nerakában akar maradni, tartsa magát távol a Trollbozonttól, és
változtassa meg a nevét. A másik Berem egy tizennégy éves kölyök
volt, valami paraszt fia, aki elszökött otthonról, és idejött, hogy
megcsinálja a szerencséjét. Nem volt szükség figyelmeztetésre.
Miután látta szépséges városunkat, a kölyök se élt, se halt a
rémülettől. Örvény adott neki egy acélpénzt, és hazaküldte az
anyjához.
– Kíváncsi vagyok, mi olyan különleges ebben a Beremben –
töprengett Ügyes, nem először.
Lantos felmordult.
– Azt leszámítva, hogy egy zöld drágakövet visel a
mellkasszőrzetében?
– Csak egy goblin lenne olyan hiszékeny, hogy elhiggye ezt a
nevetséges mesét. Biztosan nyakláncon viseli a smaragdot, vagy
valami ilyesmi. Mellkasba ágyazott ékkő, még mit nem!
– Nem tudom – mondta Lantos halkan. – Mi ketten sok különös
dolgot láttunk, barátom. Mihez fogsz kezdeni a most érkezett áruval?
– Elbeszélgetek vele. Talán, ha megtetszik a fizimiskája, munkát
adok neki.
Lantos összevonta a szemöldökét, így arcának maradéka is eltűnt
haja és szakálla között.
– Mi az ördögért adnál neki munkát? Először is, varázsló, és az
mind söpredék…
– Leszámítva a bájos Iolanthét – mondta Ügyes sunyin. Lantos
talán elpirult. Nehéz volt megmondani a sok haj alatt.
Mindenesetre feltűnően figyelmen kívül hagyta Ügyes
célozgatását.
– Tíz az egyhez, hogy az Éjúr ügynöke.
– Akkor miért mentette meg Bogi életét?
– Hogyan máshogy kerülhetne be közénk, hogy kiszimatolja a
titkainkat?
Ügyes megrázta a fejét.
– Az Éjúr ügynökei általában nem ilyen okosak. Ha viszont ő
igen, az hamar kiderül. Vissza fogja utasítani a munkát, amit ajánlok,
mert ahhoz el kéne hagynia Nerakát, és arra nem lesz hajlandó, ha
egyszer az Éjúr utánunk küldte. Ha elfogadja, talán mégis
megbízható.
– Milyen munka az?
– Tudod, amiről a múlt éjjel beszéltünk. Végtére is, az ő öccse.
– És mégis megbízol benne? – nézett rá dühösen Lantos. – Baj
van a fejeddel, Orren. Mindig is mondtam.
– Nem bízom benne jobban, mint amennyire a fekete köpenye
látszik egy holdtalan éjszakán – mondta Ügyes. – De Bogi kedveli,
és a surranóknak jók a megérzéseik az emberekkel kapcsolatban.
Hiszen téged is kedvel.
Lantos akkorát horkantott, hogy csaknem felborult. Visszanyerve
egyensúlyát a botjára dőlt, és teáját és számszeríját felmarkolva az
ágya felé indult. Félúton megfordult.
– Mi történik, ha a varázsló visszautasítja a munkát?
Ügyes megsimogatta a bajszát.
– Megetetetted már ma éjjel a masztiffjaidat?
– Nem – válaszolta Lantos.
– Akkor ne is tedd – mondta Ügyes.
Lantos bólintott, és a hálószobájába ment, majd becsukta maga
mögött az ajtót.
Ügyes füttyentett a két kutyának, akik engedelmesen caplattak
utána. A bolt végébe tartott; ládákat, dobozokat, hordókat,
rongykupacokat, szövetvégeket, mindenféle szerszámokat, egy törött
ekét és több nagy kocsikereket kerülgetve. Időnként kénytelen volt
átmászni rajtuk.
Lantos valamiféle kutyaólat eszkábált össze a sarokban. A
vérebek, azt gondolva, ideje lefeküdni, engedelmesen két nagy
ládába feküdtek, ahol összegömbölyödtek a takarókon, és csontokat
kezdtek rágcsálni.
– Ne olyan gyorsan, barátaim! – mondta Ügyes. – Ma éjjel még
dolgunk van.
Füttyentett, mire a kutyák kimásztak a ládákból, otthagyták
csontjaikat, és mellé ügettek. Ügyes Hiddukel vackához lépett. A
véreb utána loholt, és árgus szemmel leste a csemegéjét.
– Nyugi, barátom, már vacsoráztam – veregette meg Ügyes a
kutya fejét.
Hiddukel a jelek szerint nem hitt neki, mert megkerülte Ügyest, és
elmarta a csontot. Összezárta fogsorát, és figyelmeztetően Shinaréra
morgott, hogy tartsa a távolságát.
Ügyes félretolta a ládát. Alatta egy csapóajtó volt. Ügyes
felnyitotta, és vigyorogva gondolt arra, mit tenne a masztiff azzal, aki
meg merné közelíteni a vackát. Durván ácsolt lépcsők vezettek le a
félhomályba. Valahol a távolban tompa fényű lámpa égett halvány,
sárga fénnyel.
Ügyes becsukta a csapóajtót, és leereszkedett a lépcsőn. A
masztiffok követték, a levegőbe szimatoltak, orruk mozgott, fülüket
hegyezték. Hiddukel elejtette a csontját, majd minkét eb felugatott,
farkukat csóválták. Barátot találtak.
Örvény őrködött az „áru”, egy székben kuporgó alak fölött. Ügyes
nem tudta jól szemügyre venni, mert a férfi lehajtotta a fejét. Kezét
háta mögé kötötték, lábát pedig a székhez. Fekete köpenyt viselt,
övéről több erszény lógott.
– Üdv, Örvény! – lépett oda Ügyes a barátjához, hogy köszönjön.
A férfi nagy tenyere elnyelte a fogadós kezét, és szeretetteljesen
megszorította, amitől Ügyes arca megrándult.
– Óvatosan! Még szükségem lehet az ujjaimra – mondta.
Homlokát ráncolva, de érdeklődve nézett le a székben ülő férfira. –
Szóval ez Bogi varázslója. Nálam lakik, tudod. Meglepett, amikor a
surranó azt mondta, ő az.
– Beteges fickó – szipákolt Örvény. – Majdnem elokádta magát a
törpepálinka szagától. De úgy tűnik, ért ahhoz, amit csinál. A vén
Enyves azt mondja, a főzetei a legjobbak, amiket valaha használt.
– Akkor hol húzta meg magát? Több napja nem aludt a
szobájában.
– A Vörös Palotában volt – mondta Örvény.
Ügyes összevonta a szemöldökét.
– Ariakasszal?
– Inkább a boszorkánnyal. Iolanthe úgy tűnik, a kedvencévé
fogadta a fickót. Megpróbálja rávenni Ariakast, hogy alkalmazza. A
császárnak azonban egyéb dolgok foglalják le a gondolatait, és Raist
nem kapott munkát. Dúlva-fúlva távozott. Azóta a toronyban
dolgozik, kotyvalékot főz, és eladja a vén Enyvesnek.
– Tehát megpróbálta eladni magát Ariakasnak, és amikor nem
sikerült, arra gondolt, hogy majd mi fölvesszük.
– Igen, vagy pedig eladta magát Ariakasnak – morogta Örvény –,
és azért jött, hogy kémkedjen utánunk.
Ügyes elgondolkozva nézte Raistlint. A kutyák a varázsló lábához
heveredtek. Örvény keresztbe font karral állt fölött.
– Ébreszd fel! – mondta váratlanul Ügyes.
Örvény a hajánál fogva megragadta Raistlint, hátrarántotta a fejét,
és néhányszor megpofozta.
Raistlin levegő után kapott. A szeme kinyílt. Elfintorodott a
fájdalomtól, és hunyorgott a pislákoló fényben. A pillantása utána
Ügyesre esett, és döbbenet futott át rajta. Fölvonta szemöldökét, és
biccentett, mintha minden értelmet nyert volna a számára.
– Még mindig tartozol nekem a szobádban esett károkért, Majere
– mondta Ügyes.
Egy széket húzott oda, megfordította, és leült, karját a támlán
nyugtatta.
– Sajnálom, uram – mondta Raistlin. – Ha erről van szó, van
acélom…
– Felejtsd el! – mondta Ügyes. – Megmentetted Bogi életét.
Kvittek vagyunk. Azt hallottam, szeretnél a Rejtett Fénynek
dolgozni.
– Rejtett Fény? – Raistlin a fejét rázta. – Soha még csak nem is
hallottam róla.
– Akkor miért mentél ma a Trollszőrbe?
– Inni…
Ügyes fölnevetett.
– Senki nem megy a Trollszőrbe inni, hacsak nem kedveli a
lóhugyot. – Homlokát ráncolta. – Ne etess, Majere! Bogi elárulta
neked a jelszót. Valamilyen oknál fogva megkedvelt.
– Ízlése az nincs – mondta Örvény, és tockost adott Raistlinnek,
amitől annak feje félrenyaklott. – Felelj a főnök kérdéseire! Nem
szereti a kertelést.
Ügyes megvárta, míg a mágus füle abbahagyja a csengést, aztán
azt mondta:
– Megint megpróbáljuk? Miért mentél a Trollszőrbe?
– Elismerem, érdekel a munka a Rejtett Fény számára – mondta
Raistlin, és lenyalta a vért felszakadt ajkáról.
– Egy varázsló, aki a fekete köpenyt viseli, segíteni akar a
Takhisis elleni harcban. Miért bíznánk meg benned?
– Mert a fekete köpenyt viselem – mondta Raistlin.
Ügyes elgondolkodva méregette.
– Ezt talán meg kéne magyaráznod.
– Ha Takhisis megnyeri a háborút, és kiszabadul az Abyssból, ő
lesz az úrnő, és én a rabszolgája. De én nem vagyok hajlandó szolga
lenni. Sokkal inkább szeretnék úr lenni magam is.
– Legalább őszinte vagy – mondta Ügyes.
– Nincs okom hazudni – mondta Raistlin, és amennyire kötelékei
engedték, megvonta a vállát. – Nem szégyellem a fekete köpenyt.
Nem szégyellem a becsvágyamat sem. Te meg én különböző okokból
küzdünk Takhisis ellen, uram, vagy legalábbis így gondolom. Te az
emberiség javát szolgálod. Én pedig magamat. De a lényeg:
mindketten harcolunk.
Ügyes csodálkozva ingatta fejét.
– Sokféle emberrel találkoztam már, Majere, de hozzád
hasonlóval soha. Nem tudom, öleljelek meg vagy vágjam el a
torkodat inkább.
– Én tudom, mit tennék – morogta Örvény, az övéről függő nagy
kést babrálva.
– Biztos vagyok benne, hogy megérted, ha azt kérjük, hogy
bizonyíts – mondta Ügyes, az üzletre térve. – Van számodra egy
munkám, amire különösen alkalmas vagy. Úgy hallottam, hogy
Kitiara uth Matar, akit Sötét Hölgyként is ismernek, a nővéred.
– A fékestvérem – mondta Raistlin. – Miért?
– Mert a Sötét Hölgy tervez valamit, és tudnom kell, mit – mondta
Ügyes.
– Évek óta nem láttam Kitiarát, de azt hallottam, a kék
sárkánysereg parancsnoka, serege épp Solamniában dúl és felaprítja a
solamniai lovagokat. Valószínűleg a lovagság elpusztításán töri a
fejét.
– Beszélhetnél nagyobb tisztelettel a solamniai lovagokról –
mondta Ügyes.
Raistlin halványan elmosolyodott.
– Gondoltam, hogy enyhe solamniai akcentust hallok. Ne is
mondd el, uram! Kitalálom a történetedet. Elszegényedett lovag
vagy, aki kénytelen volt a kardját áruba bocsátani. Rossz emberekhez
szegődtél, rövid ideig a Sötétség oldalán jártál, majd meggondoltad
magad, és most a Fényt szolgálod. Igazam van?
– Nem gondoltam meg magam – mondta Ügyes halkan. – Egy jó
barátom változtatott meg. Megmentett önmagamtól. De ne rólam
beszéljünk, hanem a munkáról. Úgy tűnik, Kitiara nem erőlteti a
háborút Solamniában. A parancsnokaira hagyta a csatározást. Hetek
óta senki nem látta a harcmezőn.
– Talán megsebesült – vetette föl Raistlin. – Talán meghalt.
– Arról hallottunk volna. De úgy tudjuk, valamiféle titkos terven
dolgozik. Tudni akarjuk, mi az, és ha lehet, meg szeretnénk
akadályozni.
– És mivel az öccse vagyok, azt remélitek, hogy mindent
elmondok. Sajnos nem tudom, hol van Kit.
– Mi szerencsére tudjuk – mondta Ügyes. – Hallottál már a
halállovagról, lord Sothról?
– Igen – mondta Raistlin gyanakvón.
– Soth él… bizonyos értelemben véve. A halállovag egy elátkozott
várban él, amelyet Dargaard-erődnek hívnak. A nővéred, Kitiara
pedig vele van.
Raistlin hitetlenül meredt rá.
– Ez nem lehet komoly.
– Sosem voltam komolyabb. A Fény sárkányainak megjelenése
váratlanul érte Takhisist. Most attól fél, veszíthet. Kitiara a Dargaard-
erődben van lord Sothtal, és úgy hisszük, abban mesterkednek, hogy
kioltsák ezt a reménysugarat. Tudni akarom, mit terveznek. Azt
szeretném, ha kiderítenéd, és visszajönnél, hogy elmondd.
– És ha megtagadom?
– Nem emlékszem, hogy választási lehetőséget ajánlottam volna
fel – mondta Ügyes a bajszát simogatva. – Te jöttél hozzám, Majere.
Most pedig túl sokat tudsz rólunk. Vagy beleegyezel, hogy a
Dargaard-erődbe utazol, vagy Hiddukel ma éjjel a te csontjaidból fog
vacsorázni. Hiddukel a kutya – tette hozzá Ügyes pontosításképpen,
és megveregette a masztiff fejét –, nem pedig az isten.
Raistlin a kutyára nézett, majd válla fölött Örvényre, és végül
vállat vont.
– Egy-két napra szükségem lesz, hogy elintézzem a dolgaimat, és
kitaláljak valami magyarázatot a távollétemre. Vannak, akik
gyanúsnak találnák a hirtelen eltűnésemet.
– Biztos vagyok benne, hogy kitalálsz valamit – mondta Ügyes.
Fölkelt a székéből. A kutyák fölpattantak. – Örvény majd
biztonságban hazakísér. Remélem, nem bánod, ha bekötöm a
szemedet.
– Jobb lesz, mintha leitatnátok – mondta Raistlin fanyarul.
Örvény előhúzta kését, és elvágta a mágus kezét és lábát fogva
tartó kötelékeket.
– Egy dolog van, amit kérdezni akartam – mondta Ügyes. – A
kapuőröknek megparancsolták, hogy tartsák nyitva a szemüket egy
Berem nevű férfi után, akinek a mellkasában zöld drágakő van.
Olyasfélének tűnik, mint akit egy varázsló ismerhet. Véletlenül nem
tudod, ki az? Vagy nem tudsz róla valamit?
– Attól félek, nem – mondta Raistlin fapofával. Elgémberedetten
állt föl, csuklóját dörzsölgette. Ajka kezdett földagadni, és arany bőre
egészségtelen zöld árnyalatot öltött.
Örvény elővette egy fekete rongyot. Ügyes föltartotta a kezét,
hogy várjon még.
– És itt ez a mágikus ereklye, amit az őrök keresnek. Egy
sárkánygolyó, vagy micsoda.
– Sárkánygömb – mondta Raistlin.
– Hallottál róla? – tettetett meglepetést Ügyes.
– Pocsék mágus lennék, ha nem – mondta Raistlin.
– Azt nem tudod, hol lehet?
Az ifjú varázsló különös szeme felizzott.
– Higgy nekem, uram, amikor azt mondom, hogy nem akarod,
hogy megtaláljam.
Letörölte ajkáról a vért.
Ügyes végigmérte, aztán vállat vont.
– Szólj Boginak, mikor indulsz a Dargaard-erődbe! – mondta.
Füttyentett a kutyáknak, és megfordult, hogy elmenjen.
– Egy pillanat! – mondta Raistlin. – Van számodra egy kérdésem.
Hogyan rontottad meg a surranót?
– Megrontani? – ismételte Ügyes mérgesen. – Hogy érted? Nem
rontottam meg Bogit.
– Hidegvérű gyilkost csináltál belőle. Minek nevezed ezt, ha nem
megrontásnak?
– Nem tettem semmi effélét! – vágott vissza Ügyes. – Nem
ismerem Bogi történetét. Sosem beszél róla. És, hogy tisztázzunk
valamit, nem én küldtem, hogy ölje meg az ítélethozót. Maga
vállalta. Én nem is tudtam róla, amíg meg nem tette, és akkor is
elborzasztott.
Raistlin kétkedve ráncolta a homlokát.
– Kiri-Jolithra esküszöm – mondta Ügyes őszintén –, ha tudtam
volna, mire készül Bogi, a pincébe láncoltam volna. Mindannyiunkat
veszélybe sodort. – Elhallgatott, majd hozzátette: – Egyébként
köszönöm, hogy segítettél neki, Majere. Bogi sokat jelent nekünk. A
világban lévő gonoszság sokat elpusztított abból, ami valaha szép
volt és ártatlan. Vegyünk például téged. Feltételezem, mielőtt a
gonosz felé fordultál volna, boldog, gondtalan gyermek voltál…
– Rosszul gondolod – vágott közbe Raistlin éles hangon. – Most
már mehetek?
Ügyes bólintott. Örvény a varázsló szemére kötötte a rongyot,
majd az arcába húzta a csuklyát, és kivezette a föld alatti teremből.
Miután elmentek, az egyik kutya megrezzent, majd megrázta
magát.
– Tudom, kislány – mondta Ügyes, és megnyugtatóan a masztiff
fejére tette a kezét. – Engem is a hideg ráz tőle.

XII.
Találkozás Ariakasszal. Újabb állásajánlat.
352. esztendő az Összeomlás után, mishahó 15. napja.

Ügyessel való találkozásának reggelén Raistlin a torony
laboratóriumában dolgozott, és az utolsó főzeteket keverte össze
Enyvesnek. A tőrét már visszavásárolta. Csak annyi acélra volt még
szüksége, hogy kifizesse a szobáját a fogadóban. Nem akart Kitiara
lekötelezettjeként a nővére elé állni. S ami fontosabb: nem akart úgy
kémkedni utána, hogy aztán kénytelen legyen elfogadni tőle az
alamizsnát.
– Büszke lennél rám, Sturm – jegyezte meg Raistlin, miközben a
torokfájást enyhítő főzetet egy üvegbe kanalazta. – Úgy tűnik, mégis
van bennem egy morzsányi becsület.
Lentről nyíló és csukódó ajtó hangja hallatszott, és könnyű léptek
szaladtak föl a lépcsőn. Raistlin nem hagyta abba a munkát. Még az
enyhe gardéniaillat nélkül is tudta, hogy a látogatója Iolanthe. Senki
más nem merészkedett a torony közelébe, mivel az a hír járta a
városban, hogy a halott fekete köpenyesek szellemei kísértenek
benne.
– Raistlin? – kiáltotta Iolanthe.
– Itt vagyok – szólt ki.
Iolanthe belépett a szobába. Hevesen zihált a megerőltetéstől.
Haja kibomlott, szeme fényesen ragyogott.
– Dobd el, mi nálad van! – szólt. – Ariakas találkozni akar veled.
– Velem? – kérdezte Raistlin a feladatára koncentrálva.
– Igen, veled! Ki másról beszélnék? Most azonnal látni akar. Tedd
azt le! – mondta Iolanthe, és kikapta a kezéből a kanalat. – Nem
szereti, ha megvárakoztatják.
Raistlin első riadt gondolata az volt, hogy Ariakas valamilyen
módon rájött, hogy kapcsolatba került a Rejtett Fénnyel. De aztán
úgy vélte, ha ez a helyzet, Ariakas a sárkányfattyait küldte volna érte,
nem a szeretőjét.
– Mit akar tőlem?
– Kérdezd meg magad – mondta Iolanthe.
Raistlin bedugaszolta az üveget.
– Megyek, de ezt nem hagyhatom még itt. – Egy kis kanna fölé
hajolt, amelyet a tűzhelyre tett. – Forrnia kell.
Iolanthe belekukkantott az üstbe, és elfintorodott.
– Fúj! Mi ez?
– Egy kísérlet – válaszolta Raistlin.
Fölidézve a népi szállóigét, miszerint az a fazék sosem forr,
amelyiket nézik, másba fogott, és gondosan elcsomagolta a
köhögéscsillapító üvegét egy ládába több másik főzettel és kenőccsel
együtt, amelyeket el akart adni. Iolanthe toporogva, ujjaival dobolva
keresztbe tett karján várta, és majd’ szétrobbant a türelmetlenségtől.
– Már forr – mondta.
Raistlin egy ronggyal megfogta a fület, és levette az üstöt a tűzről.
Letette a pultra, majd levette a kötényt, amelyet a köpenye megóvása
céljából viselt.
– Ez minden? Mi fog történni most? – kérdezte Iolanthe,
undorodva nézegetve a folyadékot.
– Csak erjesztő – mondta Raistlin, és takarosan összehajtogatta a
kötényt. – A Szem éjszakáján én…
– A Szem éjszakája! Hát persze! – csapott homlokára Iolanthe. –
Milyen együgyű vagyok! Mindjárt itt lesz, igaz? A wayrethi toronyba
utazol az ünnepségre, igaz?
– Nem, én azt tervezem, hogy itt maradok, és a kísérleteimen
dolgozom – mondta Raistlin. – És te?
– Útban a császárhoz majd beszélünk róla. – Megragadta Raistlin
kezét, letessékelte a lépcsőn, majd ki az ajtón.
– Miért nem mész Wayrethbe? – kérdezte a lány.
Raistlin éles pillantást vetett rá.
– És te?
Iolanthe fölnevetett.
– Mert jobban fogok szórakozni Nerakában. Tudom, nehéz
elhinni. De Ügyes mindig nagy mulatságot rendez a Törött Pajzsban
a Szem éjszakáján, és a Trollbozontban is lesz egy. Ingyen mérik a
sört. Mindenki lerészegedik… vagy még részegebb lesz. Az emberek
máglyákat raknak az utcán, és mindenki varázslónak öltözik, és úgy
tesz, mintha varázsolna. Ez az egyetlen móka ebben a városban.
– Nem hiszem, hogy az Éjúr helyesli – mondta Raistlin.
– Ó, persze, hogy nem. Ettől olyan mókás. Az Éjúr minden évben
rendeletet ad ki az ünnepség ellen, és azzal fenyeget, hogy
katonákkal záratja be a kocsmákat. Mivel azonban a katonák is
mulatnak, a fenyegetőzése semmit nem ér.
Évődve pillantott Raistlinre.
– Te viszont nem válaszoltál a kérdésemre. Te miért nem mész a
toronyba?
– Nem látnának szívesen. Nem kértem engedélyt a konklávétól,
hogy a rendemet vörösről feketére váltsam.
– Nos, ez ostobaság volt – mondta Iolanthe őszintén. – Úgy tűnik,
minden lehetőséget megragadsz, hogy ellenségeket szerezz. Csak
annyit kellett volna tenned, hogy a konklávé elé állsz, elmagyarázod
az indokaidat, és az áldásukat kéred. Puszta formalitás. Miért
mondtál le róla?
– Mert senkit nem szeretek megkérni semmire – szólt Raistlin.
– Ezért eldobod az előnyöket, amiket élvezhetnél, ha jóban lennél
a varázslótársaiddal, nem beszélve arról, hogy az életedet is kockára
tetted. Miért? Mit nyerhetsz?
– A szabadságomat – mondta Raistlin.
Iolanthe az égnek emelte szemét.
– Szabadságot, hogy meghalhass. Esküszöm a három holdra, nem
értelek, Raistlin Majere.
Raistlin abban sem volt biztos, hogy ő megérti-e magát. Noha
elhessegette a gondolatot, hogy a Szem éjszakájának ünnepségén a
wayrethi toronyba menjen, sajnálta, hogy nem lehet ott. Soha nem
vett részt az ünnepségen; miután letette a Próbát, nem volt elég
pénze, hogy a toronyba utazzon. De tudta, mi történt, és gyakran
kívánta, bárcsak ő is elmehetne.
A Szem éjszakája: amikor a mágia három holdja szemet formázott
az égen. Az ezüst hold volt a fehérje, a vörös az írisze, a fekete a
pupillája. Azon az éjszakán a mágusok hatalma teljes volt. Ansalon
minden részéből Wayrethbe utaztak a varázslók, hogy használják a
mágikus erőt, amely holdsugárként csillogott a levegőben. Mágikus
ereklyéket készítettek vele, vagy csupán átitatták ezeket varázslattal,
varázsigéket jegyeztek le, főzeteket készítettek, démonokat idéztek
meg a külső síkokról. Azon az éjszakán csodálatos bűbájok történtek,
és ezekről mind lemarad.
Elhessegette a gondolatot. Meghozta a döntését, és nem bánta
meg. Itt marad, és a saját csodás bűbájai fölött őrködik.
Már persze, ha Ariakasnak nincsenek egyéb tervei vele.


Iolanthe nem a Vörös Palotába vitte Raistlint, ahogy arra
számított. Ariakas a vörös sárkánysereg táborában volt, a
főhadiszállásán, egy szögletes épületben, ahol a falra szögezhette
térképeit, vívhatott a katonáival, ha arra támadt kedve, és anélkül
beszélhetett, hogy félnie kellett volna attól, hogy szavait egyenesen
az Éjúrhoz viszik.
Két hatalmas, páncélos ogre, a legnagyobbak, akiket Raistlin
valaha látott, álltak őrt Ariakas irodája előtt. A mágus nem könnyen
illetődött meg, de az a gondolat ütött szöget a fejébe, hogy az óriások
páncélja önmagában kétszer annyit nyomhatott, mint ő maga. Az
ogrék ismerték és minden jel szerint csodálták Iolanthét, mert amint
meglátták, szőrös ábrázatuk mosolyra húzódott. Ennek ellenére
felkészülten bántak vele, és megkérték, vegye le az erszényeit.
Iolanthe azt állította, hogy nincs nála erszény, amint azt jól tudják.
Aztán fölemelte a karját, hogy tapogassák csak meg: nincs fegyvere.
– Melyikőtök nyerte ma a sorshúzást? – kérdezte csipkelődve.
Az egyik ogre elvigyorodott, majd kezét végigfuttatta a lány
testén. Szemmel láthatóan élvezte a feladatot, de Raistlin azt is látta,
hogy érti a dolgát. A testőr jól tudta, milyen szörnyű sors várna rá, ha
valaki kést rántana a parancsnokára.
Az ogre elengedte Iolanthét, majd Raistlinhez fordult.
A lány előre figyelmeztette, hogy egy varázsló sem vihet be
varázskelléket vagy mágikus botot a szobába, ezért az ifjú a
toronyban hagyta erszényeit és pálcáját. Az üveggolyókat és a
sárkánygömböt tartalmazó szütyő pedig rég egy zsák kukacos
lisztben pihent elrejtve.
Az ogrék átkutatták, és mivel nem találtak nála semmit,
beengedték.
Iolanthe belökdöste az ajtón, de ő maga nem lépett be.
– Ne aggódj! – mondta. – A szomszéd szobában fogok
hallgatózni.
Raistlinnek volt egy olyan érzése, hogy a lány nem tréfált.
Belépett a kicsi, szegényesen berendezett szobába. Térképek
díszítették a falakat. Egy ablak az udvarra nézett, ahol sárkányfattyú
katonák gyakorlatoztak. Ariakas kevésbé hivatalos öltözékben volt,
mint amikor Raistlin a palotában összeakadt vele. Meleg nap volt, a
levegő tavasz ígéretét hordozta, így csaknem belélegezhetővé vált.
Ariakas levette palástját, és egy székre dobta. Jó minőségű
bőrmellényt hordott, cserzett bőr- és izzadságszaga volt, ami
kellemetlenül idézte föl a mágusban Caramon emlékét.
A császár jelentések olvasásába merült, és nem adta jelét, hogy
tudatában lenne Raistlin jelenlétének. Nem kínálta székkel. Raistlin
várt, kezét köpenye ujjának rejtekében összekulcsolva, míg a nagy
ember nem kegyeskedik észrevenni.
Végül Ariakas letette a jelentést.
– Ülj le! – mutatott egy székre az asztal közelében.
Raistlin engedelmeskedett. Nem szólt semmit, csak némán várta,
hogy megtudja, miért hívatták. Biztos volt benne, hogy valami
jelentéktelen és unalmas feladatról lesz szó, és már arra készült, hogy
visszautasítsa.
Ariakas udvariatlanul megbámulta, majd azt mondta:
– A fenébe is, de ronda vagy! Iolanthe azt mondja, a
bőrbetegséged a Próba eredménye.
Raistlin mérgében kihúzta magát. Nem válaszolt, csak fagyosan
bólintott, de Ariakas elvigyorodott.
– Ó, már látom benned a nővéredet. Az a szemvillanás! Nála is
láttam már, és tudom, mit jelent: szívesen kést döfnél a gyomromba.
Vagy a te esetedben, megsütnél egy tűzgolyóval.
Raistlin hallgatott.
– A nővéredről és késekről szólva – folytatta Ariakas kedélyesen a
gondolatot –, szeretném, ha megtennél nekem valamit. Kitiara készül
valamire azzal a halállovaggal, és tudni akarom, mire.
Raistlin meglepődött. Ügyes Orren szinte ugyanezeket a szavakat
használta Kittel kapcsolatban. Eddig nem hitte Ügyes állítását,
miszerint Kitiara titkos terven dolgozik. Miután Ariakas is
megemlítette, kezdte úgy vélni, van benne valami, és eltöprengett,
vajon miben sántikálhat a nővére.
A mágusnak nem tetszett, ahogyan Ariakas rábámult. Talán csak
arról van szó, amit mondott – megkérte, hogy kémkedjen a nővére
után. Vagy azt akarja kideríteni, Raistlinnek nincs-e köze hozzá.
Veszélyes terepre tévedt, és óvatosan kell lépkednie.
– Amint mondtam felségednek – szólalt meg az ifjú –, már egy
ideje nem láttam a féltestvéremet, Kitiarát, és nem is álltam
kapcsolatban vele…
– Mondd másnak, akit egy fikarcnyit is érdekel! – vágott közbe
türelmetlenül Ariakas. – Felveszed vele a kapcsolatot! Családi
látogatást teszel nála! Kideríted, miben sántikál ő meg az átkozott
halállovag, és visszatérsz jelenteni! Megértetted?
– Igen, uram – mondta színtelen hangon Raistlin.
– Ez minden – bocsátotta el Ariakas. – Iolanthe majd a Dargaard-
erődbe visz. Van valami varázslata, amellyel utazni tud. Majd ő segít.
Raistlin megalázva érezte magát.
– Nincs szükségem a segítségére, uram. Képes vagyok a saját
mágiám segítségével utazni.
Ariakas fölvett egy jelentést, és úgy tett, mintha azt olvasná.
– Véletlenül nem egy sárkánygömböt használsz erre? – kérdezte
félvállról.
Olyan szépen felállította a csapdát, olyan simán tette fel a kérdést,
hogy Raistlin csaknem belesétált a kelepcébe. Az utolsó pillanatban
észbe kapott, és nyugodtan, reményei szerint meggyőződéssel
állította:
– Sajnálom, uram, de sejtelmem sincs, miről beszélsz.
Ariakas fölnézett, és átható pillantást vetett rá; majd visszafordult
a jelentéshez, és hívta az őreit.
Az ogrék kinyitották az ajtót, és várták Raistlint. A mágus izzadt,
és reszketett a találkozástól. Mégsem hagyta, hogy úgy bocsássák el,
mint valami talpnyalót.
– Elnézésedet kérem, uram – mondta, dobogó szívvel, zúgó füllel.
– De még nem beszéltük meg, mit fizetsz a szolgálataimért.
– Mit szólsz ahhoz, hogy nem vágom el a torkodat? – kérdezte
Ariakas.
Raistlin halványan elmosolyodott.
– A munka veszélyes, uram. Mindketten ismerjük Kitiarát. Azt is
tudjuk, mit tenne velem, ha rájönne, hogy azért küldtek, hogy
kémkedjek utána. A fizetségemnek arányban kell állnia a kockázattal,
amit vállalok.
– Nyavalyás! – nézett dühösen Ariakas Raistlinre. – Lehetőséget
kínálok neked, hogy a királynődet szolgáld, te pedig alkudozol
velem, mint egy halaskofa! Itt helyben agyon kéne üsselek!
Raistlin rájött, hogy túl messzire ment, és magát átkozta, amiért
ilyen ostoba volt. Nem volt nála semmi a varázsláshoz, de egyik
parancsnoka, amikor még zsoldos volt, megtanította, hogyan
varázsoljon nélkülük. Egy mágus csak végső esetben próbálkozott
meg vele. Raistlin úgy vélte, amit érez, ilyen helyzetnek felel meg.
Felidézett egy varázsigét…
– Száz acél – mondta Ariakas. Raistlin pislogott, és kinyitotta a
száját. – Ha többet mersz kérni – tette hozzá Ariakas, és sötét szeme
villogott –, leolvasztom rólad az arany bőrödet, és abból veretek
pénzt, hogy kifizesselek. Most pedig kifelé!
A mágus sietve távozott. Körülnézett Iolanthe után, de amikor
nem látta, úgy vélte, nem lenne bölcs megvárni.


Már félúton járt az utcán, amikor a varázslónő beérte, és a mágus
szinte kiugrott a köpenyéből, amikor a lány megérintette.
– Te kísérted a halált! – ragadta meg a karját Iolanthe, Raistlin
legnagyobb bosszúságára. – Mit képzeltél? Majdnem megölettél
mindkettőnket. Most rám haragszik, és engem okol az
arcátlanságodért. Megölhetett volna. Kevesebbért is kivégeztetett
már másokat. Remélem, ez megért neked száz acélt.
– Nem az acélért tettem – mondta Raistlin. – Ariakas felőlem a
Vértengerbe is hajíthatja az acélját.
– Akkor miért kockáztattál?
Tényleg, miért? – töprengett el Raistlin.
– Majd én megmondom – felelt helyette Iolanthe. – Mert mindig
bizonyítanod kell. Senki nem lehet nálad nagyobb. Ha mégis, térdből
lecsapod a lábát. Egy napon majd téged kurtítanak meg egy fejjel.
Iolanthe megrázta a fejét.
– Az emberek azt hiszik, Ariakas lassú felfogású, csak mert
nagydarab. Amikor rájönnek, hogy tévedtek, már túl késő.
Raistlinnek el kellett ismernie, hogy alábecsülte Ariakast, és
majdnem az életével fizetett érte. Nem örült az emlékeztetőnek, és
bosszúsan azt kívánta, bárcsak békén hagyná a lány, hadd
gondolkozzon. Megpróbálta kihúzni a karját Iolanthe markából, de a
varázslónő még szorosabban fogta.
– Elmész a Dargaard-erődbe?
– Száz acélt kapok, hogy megtegyem – válaszolta.
– A segítségemre lesz szükséged, hogy odajuss – sárkánygömb ide
vagy oda.
Raistlin éles pillantást vetett rá, hogy lássa, a lány nem tréfál-e.
Sosem tudta nála megmondani.
– Köszönöm – mondta –, de képes vagyok egyedül utazni.
– Tényleg? Lord Soth egy halállovag – mondta a lány. – Tudod,
mi az?
– Hát persze – mondta Raistlin, aki nem akart róla beszélni, vagy
akár gondolni rá.
Akkor is elmondta.
– Egy rémisztő és nagy hatalmú élőhalott, aki egy érintésével meg
tud fagyasztani, egy szavával meg tud ölni. Nem kedveli a
látogatókat. Ismered a történetét?
Raistlin azt mondta, olvasott Soth bukásáról, és megpróbált témát
váltani, de Iolanthe makacsul ragaszkodott, hogy elmesélje a sötét és
ördögi történetet. Mivel Raistlin kénytelen volt meghallgatni, arra
gondolt, hogy Kitiarának ugyanebben a borzasztó kastélyban kell
laknia a gyilkos szörnyeteggel. Akivel neki is hamarosan találkoznia
kell. Keserűen gondolt arra, hogy Ariakas könnyebb módot is
találhatott volna a megöletésére.
– Az Összeomlás előtt Soth nagyra becsült és tisztelettel övezett
solamniai lovag volt. Erős és szenvedélyes férfi, aki balszerencséjére
egy elf nőbe szeretett – egyesek szerint az elfek áskálódásának
hatására, mert ők hűségesek voltak Istar papkirályához, Soth pedig
ellenezte zsarnoki uralmát. A lovag házas volt, de megszegte esküjét,
és elcsábította az elf lányt, aki teherbe esett tőle. A feleség ekkor,
hogyhogy nem eltűnt, és a férfi szabadon elvehette a szeretőjét.
Amikor a lány a Dargaard-erődbe érkezett, fölfedezte a szörnyű
titkot: a férfi megölte első asszonyát. Elszörnyedve szembesítette
bűnével. Soth lelkének jobbik oldala kerekedett felül, az elf lány
bocsánatáért esedezett, és könyörgött az isteneknek, adjanak neki
esélyt, hogy vezekelhessen. Meghallgatták imáját, és hatalommal
ruházták fel, hogy megállítsa az Összeomlást, bár ez az életébe került
volna. Soth Istarba tartott, amikor elf asszonyok csoportja tartóztatta
fel. Azt mondták neki, hogy a felesége hűtlen volt, és a gyermeke
nem az övé. Szenvedélye úrrá lett rajta. Küldetését feledve vágtatott
vissza az erődjébe. Épp akkor tagadta ki a feleségét, amikor az
Összeomlás bekövetkezett. A mennyezet beomlott, vagy talán a
csillár zuhant le, nem emlékszem. Soth megmenthette volna
asszonyát és gyermekét, de túl dühös volt, és túl büszke. Nézte,
ahogy mindketten meghalnak a várat elemésztő tűzben. Felesége
utolsó szavaival megátkozta, hogy éljen örökké bűne tudatában.
Lovagjai csontvázharcosokká változtak. Az elf asszonyok, akik
bukását okozták, bansheek lettek, akik minden éjjel szörnyű tetteiről
énekelnek.
Raistlin érezte, hogy Iolanthe megremeg.
– Találkoztam már lord Sothtal. Belenéztem a szemébe. Azt
kívánom az istenektől, bár ne tettem volna.
Borzongás futott végig Raistlin gerincén.
– Hogyan élhet Kitiara egy várban vele?
– A nővéred különleges asszony – mondta Iolanthe. – Semmitől
sem fél, sem a síron innen, sem azon túl.
– Te jártál már a Dargaard-erődben. Meglátogattad ott a
nővéremet. Tudod, mit tesz? Miért nem bízik benne Ariakas? Alig
néhány napja még azt mesélted, hogy találkoztak, és minden rendben
volt közöttük.
Iolanthe a fejét rázta.
– Csak úgy hittem.
– Ariakas tudja, hogy találkoztál Kittel. Azt mondta, neked kell
elvinned magaddal. Miért nem téged bízott meg ezzel a feladattal?
– Nem bízik bennem – mondta Iolanthe. – Úgy gondolja, túl jó
barátságban vagyok Kittel. Vetélytársának tartja.
– Mégis engem küld, pedig Kitiara a rokonom. Miből gondolja,
hogy elárulom a nővéremet?
– Talán mert tudja, hogy elárultad a fivéredet – mondta Iolanthe.
Raistlin megtorpant, és rábámult. Tudta, hogy tagadnia kéne, de a
szavak cserbenhagyták. Képtelen volt kimondani őket.
– Figyelmeztetlek, Raistlin – mondta Iolanthe –, ne becsüld alá
Ariakas nagyurat! Minden titkodat ismeri. Néha azt hiszem, még a
szél is neki kémkedik. Azt a parancsot kaptam, hogy kísérjelek a
Dargaard-erődbe. Mikor akarsz menni?
– El kell vinnem a főzeteimet, és fel kell készülnöm – mondta
Raistlin, majd savanyúan hozzátette: – De miért is mondom el ezt
neked? Te és Ariakas nyilvánvalóan tudjátok, mire készülök, még
mielőtt megtenném.
– Lehetsz dühös, barátom, de mégis mit vártál, amikor úgy
döntöttél, hogy a Sötét Királynő szolgálatába állsz? Hogy gazdagon
megjutalmaz, és semmit nem kér cserébe? Távolról sem, kedvesem –
dorombolta Iolanthe. – Takhisis azt akarja, hogy tested-lelked őt
szolgálja.
Iolanthe tudja, hogy nálam van a sárkánygömb, gondolta Raistlin.
Ariakas is tudja, és így aztán Takhisis is.
– Takhisis kivár – mondta ki Iolanthe a gondolatait, mintha csak a
szeméből olvasta volna ki őket. – Vár a lehetőségre, hogy lecsapjon.
Elég egy botlás, egyetlen hiba…
Iolanthe elengedte a karját.
– Találkozunk a toronyban holnap kora reggel. Hozd magaddal
Magius botját, mert szükséged lesz a fényére a Dargaard-erődben.
Egy pillanatra elhallgatott, majd komolyan hozzátette:
– Bár azt a szörnyű, végtelen éjszakát semmilyen fény, sem
mágikus, sem egyéb, nem képes elűzni.
Egy botlás. Egyetlen hiba. A Dargaard-erődbe küldenek, hogy
szembenézzek egy halállovaggal. Bolond vagyok, gondolta Raistlin.
Egy átkozott bolond…

XIII.
A sötétség megváltoztatása.
352. esztendő az Összeomlás után, mishahó 15. napja.

Aznap este, ahogy lenyugodott a nap, Raistlin gondosan vattába
csomagolta a főzetekkel teli üvegeket, majd ládába tette őket, hogy
Enyvesnek vigye. Örült, hogy sétálhat, és gondolkodhat közben,
eldöntheti, mit tegyen. Palanthasban olyan egyszerűnek tűnt az élet.
A becsvágya beteljesüléséhez vezető út simának és egyenesnek tűnt,
csakhogy valamikor letért róla, rossz irányt vett, és most hazugságok
és ármányok halálos mocsarában vergődött. Egyetlen rossz lépés, és
a halál várja. Belemerül a mocskos vízbe, mint…
Ahogy én merültem el a Vértengerben, mondta egy hang.
– Caramon? – torpant meg meglepetten Raistlin. Körülnézett. Ez a
testvére hangja volt. Biztos volt benne. – Tudom, hogy itt vagy,
Caramon! – kiáltotta. – Bújj elő! Nincs kedvem a buta játékaidhoz.
A Varázslósoron járt, amely szokás szerint üres volt. Szél fújt az
utcában, megzörgetve az őszi, száraz leveleket, felkapva,
továbbgörgetve és elejtve a szemetet. Senki nem volt a környéken.
Raistlint kiverte a hideg veríték. Keze úgy remegett, hogy majdnem
elejtette a ládát, és kénytelen volt letenni.
– Caramon meghalt – mondta ki hangosan. Szüksége volt arra,
hogy hallja a szavakat.
– Kicsoda Caramon?
Raistlin varázsigével az ajkán megpördült, és Bogit pillantotta
meg egy küszöbön ülni. Sóhajtva eleresztette a varázslatot. Ez a hang
legalább valódi volt, nem a fejében szólalt meg… vagy a szívében.
– Nem számít – mondta. – Mit akarsz?
– Mi van a ládában? – kérdezte Bogi, és kinyúlt, hogy megérintse
az egyik üveget.
Raistlin fölvette a ládát, hogy a surranó ne érje el. Folytatta útját
Enyves boltja felé.
– Szeretnéd, ha segítenék vinni? – kérdezte Bogi, és mellé
szegődött.
– Köszönöm, nem – hárította el Raistlin.
Bogi zsebébe dugta a kezét.
– Gondolom, tudod, miért vagyok itt.
– Ügyes a válaszomra kíváncsi – mondta Raistlin.
– Igen, arra is. De elsősorban arra kíváncsi, miért mentél
Ariakashoz.
A mágus megcsóválta a fejét.
– Ebben a városban mindenki kém?
– Nagyjából – vont vállat Bogi. – Nerakában egy egér sem eszik
morzsát anélkül, hogy Ügyes ne tudna róla.
Raistlin észrevette, hogy a surranó azon mesterkedik, hogy
kihúzza a dugót az egyik üvegből, és koszos ujját a tiszta italba
mártsa. Raistlin letette a ládát, elvette az üveget, és visszadugaszolta.
– Ilyen szagúnak kell lennie? – kérdezte Bogi.
– Igen – felelte. Azon töprengett, mit tegyen.
Elárulhatná Ariakasnak a Rejtett Fényt. Raistlin tudta, hogy a
törpepálinka, amit kapott, altatót tartalmazott; érezte az illatát,
amikor az ajkához emelte a poharat. Úgy tett, mintha inna, majd
eszméletlennek tettette magát. Lantos boltjához és a lenti
alagutakhoz tudná vezetni a császár őreit. Szép jutalmat kapna.
Vagy elárulhatná Ariakast, csatlakozhatna a Rejtett Fény harcához
a császár és a Sötét Királynő ellen. Abból, amit látott és hallott az
ellenségeiből, úgy gondolta, ez a legveszélyesebb választás, a
legrosszabb esélyekkel a sikerre.
Mindkét oldal azt akarta, hogy kémkedjen a nővére után. Hirtelen
eszébe jutott, vajon melyik oldalon áll Kit.
Olyan, mint én, gondolta. Kit azon az oldalon áll, amelyik neki
kedvez.
– Ariakas azért hívott, hogy megkérdezze, tudok-e bármit erről a
férfiról, akit mindenki keres. A zöld drágakövesről.
– Beremre gondolsz? Tudod, miért keresi mindenki? – kérdezte
mohón Bogi. – Úgy értem, nem minden nap találkozik az ember
olyasvalakivel, akinek a mellkasába egy smaragd ragadt, de mi olyan
különleges benne? Leszámítva a smaragdot, úgy értem. Kíváncsi
vagyok, hogyan ragadt oda. Te tudod? És mi történne, ha valaki
megpróbálná kihúzni. Elvérezne? Tudod, mit gondolok? Azt…
– Semmit nem tudok Beremről – mondta Raistlin, amikor végre
szóhoz jutott. – Csak azt tudom, hogy Ariakas emiatt akart beszélni
velem.
– Ez minden? – kérdezte Bogi, és megkönnyebbülten füttyentett.
– Jó. Akkor nem kell megölnöm téged.
– Ez nem vicces – mondta Raistlin.
– Nem viccnek szántam. Tehát elfogadod Ügyes ajánlatát? Veled
mehetek? Nagyszerű csapatot alkothatnánk ketten.
– Ügyes nem mondta el neked, hova küld, igaz? – érdeklődött
Raistlin ijedten. Ha a surranó tudja, akkor fél Neraka is.
– Á, Ügyes sosem mond el nekem semmit, ami biztosan okos
dolog – mondta Bogi. – Nem őrzöm meg valami jól a titkokat. De hé,
akárhogy is, szükséged lesz a segítségemre.
Már korábban is hallotta ezeket a szavakat egy másik surranótól.
Raistlin felidézte, hányszor hátráltatta Tasslehoff segítsége, amikor
feltúrta varázskellékeit, felüket tönkretette, a másik felüket elcsente,
beleivott a főzeteibe (néha katasztrofális eredménnyel), elsétált a
különféle háztartási eszközökkel a kanalaktól kezdve a leveses
fazekakig, és mindig csak bajba sodorta őt és a barátait.
Előző ősszel Tasslehoff például megragadott egy egyszerűnek
látszó pálcát, mire az kék kristállyá változott, és csodát tett…
Tényleg csak múlt ősszel lett volna? – kérdezte magától Raistlin.
Egy életnek tűnt.
– Hé, Raist, figyelj rám! – rángatta meg köpenye ujját Bogi, és
kezét lengette előtte. – A vén Enyveshez tartasz? Mert ha igen,
megérkeztünk.
A mágus megtorpant. Letette a küszöbre a ládát, és leült mellé.
– Nem jöhetsz velem, Bogi. Sőt, el kéne hagynod Nerakát –
mondta neki. – Ne dolgozz többet Ügyesnek! Túl veszélyes.
– Ó, Ügyes is mindig ezt mondja – szólt Bogi. – És látod, még
semmi nem történt velem!
– De igen – mondta szelíden Raistlin. – Bogi, a surranók a
Fényhez tartoznak, nem a Sötétséghez. Ha itt maradsz, a Sötétség
elpusztít, így is kezdett megváltoztatni.
– Tényleg? – tágult nagyra Bogi szeme.
– Megöltél egy embert. Véres a kezed.
– A kezemen csak a mai ebéd van, és egy kevés abból az undorító
főzetből, meg egy kis goblin nyálka a fogadóból, de vér nincs. Nézd
meg magad! – Bogi föltartotta a kezét, hogy megvizsgálhassa.
Raistlin megrázta a fejét, és felsóhajtott. A surranó megveregette a
vállát.
– Tudom, hogy érted. Csak vicceltem. Tudom, hogy úgy értetted,
hogy az ítélethozó vére van a kezemen. De nincs így. Lemostam.
Raistlin fölkelt, és fölvette a ládáját.
– Jobb, ha mész, Bogi. Komoly feladatom van itt.
– Mindannyiunknak komoly feladata van.
– Kétlem, hogy ismernéd a szó valódi jelentését.
– Ismerem – mondta Bogi. – Mi, surranók nem akarunk komolyak
lenni, de ha muszáj, azok vagyunk. A népem szerte a világon harcol a
Sötét Királynő ellen. Surranóföldön és Surranóhonban, Roncsosdban,
Vigaszban, Palanthasban és egy csomó helyen, amikről még csak
nem is hallottam, surranók harcolnak, és néha meghalnak. Ez
szomorú, de tovább kell küzdenünk, mert győznünk kell, és mert
szörnyű dolgok történnek, ha nem tesszük. Takhisis gyűlöli a
surranókat. Az elfek mellé sorol minket, ami borzasztóan hízelgő
persze ránk nézve, de talán az elfek máshogy gondolják. Tudod,
Raist, nem a Sötétség változtat meg minket. Mi változtatjuk meg a
Sötétséget.
Bogi szeme csillogott. Mosolya vidám volt.
– Mit mondjak Ügyesnek?
– Mondd meg neki, hogy vállalom a feladatot – felelte Raistlin.
Mosolyogva kivett még egy üveget a surranó kezéből, amelyet éppen
a zsebébe akart süllyeszteni. – Nem akarom, hogy meg kelljen ölnöd
engem.



Harmadik könyv

I.
Fivér és nővér kétszer.
352. esztendő az Összeomlás után, mishahó 23. napja.

Aznap kora reggel Raistlin és Iolanthe a mágia alagútjain át a
Dargaard-erődbe utaztak. A szivárványszínű éterből kiléptek az
egyetlen szobába, amely a romos várban lakható maradt – Kitiara
hálószobájába és öltözőjébe. Raistlin még itt is fekete foltokat látott a
falakon, tanúságául a tűzvésznek, amely régen elemésztette az
erődöt. Az ólomüveg ablakok táblái kitörtek, és sosem pótolták őket.
Hideg szél sziszegett be az ólomcsipkén keresztül, akár a szuvas
fogak között. Raistlin az ablakon kitekintve elhagyatott, elpusztult és
halott tájat látott. Kísérteties harcosok lángoló sisakban őrködtek és
jártak a pártázaton, amely egykor szépséges vörös volt, akár a rózsa,
de a tulajdon vérük festette bordóra.
A legenda szerint a Dargaard-erőd egykor a világ csodái közé
tartozott. A családi címer – a rózsa – hasonlatosságára építették.
Egykor szirom formájú kőfalak csillogtak a reggeli napfényben.
Rózsavörös tornyok törtek a kék égre. A virágot azonban féreg rágta,
egy lovag sötét szenvedélye pusztította el. A rózsapiros falak
megfeketedtek, bemocskolta őket a tűz, a halál, a becstelenség. A
leomlott tornyokat viharfelhők takarták el. Egyesek szerint Soth
állandó viharba burkolta magát és erődjét, elűzve a napsütést, hogy
ne is lássa a fényt, amely gyűlöletessé vált a számára.
Raistlin egy nemes férfi romjaira nézett, akinek bukását az okozta,
hogy képtelen volt szenvedélyeit kordában tartani; és a mágus hálát
adott az istennek, amelyik születésekor megáldotta – bármelyik
legyen is –, hogy nem sújtotta őt ilyen gyengeséggel.
Elfordította tekintetét a borzalmas látványtól, és a nővérére nézett.
Kitiara íróasztalánál ült, és sürgős parancsokat körmölt. Megkérte
látogatóit, legyenek türelemmel, míg nem végez.
Raistlin kihasználta az alkalmat, hogy jobban szemügyre vegye.
Futólag látta ugyan Roncsosdban, de az aligha számított, mert akkor
a nő kék sárkányán lovagolt, és a sárkánynagyurak páncélját és
sisakját viselte. Öt év telt el azóta, hogy utoljára együtt voltak,
amikor megfogadták, hogy ismét találkoznak az Utolsó Otthon
fogadóban, ám ezt az esküt Kitiara megszegte. Raistlin, aki öt év
alatt rengeteget változott, meglepődött azon, hogy a nővére viszont
nem. Magas volt és karcsú, egy harcos erejével és izmos testével. A
harmincas évei közepén járó Kitiara ugyanúgy nézett ki, mint
húszévesen. Féloldalas mosolya még mindig elbűvölő volt. Rövid,
fekete hajfürtjei éppolyan rakoncátlanok és dúsak, mint ifjúkorában.
Arca simaságát nem szántották a bánat vagy az öröm ráncai.
Kitiarát semmiféle érzelem nem érintette mélyen. Elfogadta az
életet, minden pillanatot teljességében kiélvezett, aztán elfeledte és
már a következőt kereste. Nem bánt meg semmit. Ritkán időzött el a
múltbeli hibákon. Buzgón tervezgette a jövőt. Nem kínozta
lelkiismeret, nem akadályozta az erkölcsi érzék. Egyetlen rés akadt
páncélján, egyetlen gyengeség: megszállott szerelme Félelf Tanis
iránt, aki nem kellett neki, míg a férfi hátat nem fordított neki, hogy
elsétáljon.
Iolanthe idegesen járkált a szobában, karját összekulcsolta
köpenye alatt. A helyiség hideg volt, ő pedig reszketett, bár talán nem
annyira a hűvösségtől, mint inkább a rettegéstől. Ragaszkodott
hozzá, hogy korán jöjjenek, hogy még az est leszállta előtt
elmehessenek. Raistlin tovább figyelte Kitet, aki üzenetével
küszködött.
Az írás fáradságos munka volt Kit számára. A tetteket és az
izgalmakat kedvelte, és könnyen elunta magát. Világéletében rossz
diák volt, és sosem nyílt alkalma iskolába járni. Anyjuk, Rosamund
fogékony volt a mágiára, és ezt a fiának is továbbadta. Sajnos ő maga
képtelen volt megbirkózni az adottsággal, mely számára betegséggé
változott. Miután iker fiai megszülettek, évekig különös álmok és
képzelgések tengerén sodródott, alig kapaszkodva a józanságba.
Amikor férje meghalt, Rosamund keze elengedte a valóság utolsó
kapaszkodóját is, amely még a felszínen tartotta, és a hullámok alá
merült. Kit vette át öccseinek felnevelését. Addig maradt a fiúkkal,
míg úgy nem döntött, hogy elég idősek, hogy magukról
gondoskodjanak. Akkor elment, és hagyta, hadd boldoguljanak a
fivérei úgy, ahogy tudnak.
Kitiara azonban nem feledkezett meg a féltestvéreiről. Évekkel
később visszatért Vigaszba, hogy lássa, hogyan megy soruk. Akkor
találkozott barátjukkal, Félelf Tanisszal. Szenvedélyes viszony
alakult ki közöttük. Raistlin már akkor tudta, hogy rossz vége lesz.
Amikor utoljára látta a nővérét, Kitiara kék sárkánya, Skie hátán
lovagolt, ő pedig egy hajó fedélzetén vitorlázott végzetébe a
Vértengeren. Caramon kihúzta Tanisból, hogy Roncsosdban Kittel
cicázott, és elárulta barátait a sárkánynagyúrnak. Raistlin emlékezett
Caramon felháborodására, elkiabált vádjaira, miközben hajójukat
elragadta a vihar.
„Tehát ott voltál négy teljes napig. A nővérünknél, a
sárkánynagyúr nővérünknél…”
„Igen, szerettem őt – mondta Tanis. – Nem kívánom, hogy
bármelyikőtök is megértsen.”
Raistlin kételkedett benne, hogy egyáltalán Tanis értette-e
önmagát. Olyan volt, mint egy ember, aki képtelen leszokni a
törpepálinkáról. Kitiara megrészegítette, és a félelf nem tudta kiverni
a fejéből. A nő volt a végzete.
Kitiara harchoz öltözött. Kard lógott derekán, csizmát, kék
pikkelypáncélt és kék köpenyt viselt. Teljesen belemerült a
munkájába, úgy hajolt íróasztala fölé, mint egy gyerek az iskolában,
akinek gyűlöletes feladatot kell elvégeznie. Sűrű, göndör hajjal
borított feje szinte érintette a papírt. Alsó ajkába harapott;
szemöldökét összeráncolta. Mormolva írt, majd kitörölte és
újrakezdte.
Iolanthe a múló időre való tekintettel köhintett. Kitiara föltartotta
a kezét.
– Tudom, hogy vársz, barátom. – Kit elhallgatott, és tüsszentett.
Megtörölte az orrát, és ismét tüsszentett. – Ez a te átkozott parfümöd!
Mit csinálsz? Fürdesz benne? Egy pillanat, mindjárt készen vagyok.
Ó, az Abyssra! Nézd, mit műveltem!
Kit sietségében tenyerével végigsimított a lapon, és eltörölte az
utolsó mondatot. Átkozódva ledobta tollát, tintát fröcskölve végig a
papíron, így téve teljessé a pusztítást.
– Amióta az az ostoba Garibaus megölette magát, minden
parancsot nekem kell megírnom!
– Mi a helyzet a sárkányfattyaiddal? – kérdezte Iolanthe a zárt
ajtóra pillantva, amin keresztül hallották a karmok kaparászását és
Kit testőreinek fojtott hangját. A sárkányfattyak morogtak, a jelek
szerint undorító helynek találták a Dargaard-erődöt. Raistlin nem
értette, hogyan élhet itt Kitiara. Talán, mert mint olyan sok egyéb az
életében, a Dargaard-erőd tragédiája és rémsége meg sem érintette
kemény szívét, s csak lesiklott róla, mint egy jégtömbről.
Kitiara megrázta a fejét.
– A sárkányfattyak jó harcosok, de pocsék írnok válna belőlük.
– Talán én segíthetek, nővérkém – mondta Raistlin halkan.
Kitiara felé fordult.
– Ó, kisöcsém, örülök, hogy látlak. Azt hittem, odavesztél az
Örvényben.
Nem rajtad múlt, nővérkém, akarta mondani Raistlin maróan, de
inkább hallgatott.
– A kisöcséd száz acélt kicsalt Ariakasból, hogy idejöjjön és
kémkedjen utánad – mondta Iolanthe.
– Tényleg? – Kitiara féloldalasan elmosolyodott. – Úgy kell neki.
A két nő cinkosan összenevetett. Raistlin elmosolyodott csuklyája
rejtekén, amelyet továbbra is arcába húzott, hogy anélkül figyelhesse
meg környezetét, hogy őt magát megfigyelnék. Örült, hogy sejtése
Iolanthéról beigazolódott. Kíváncsi volt, mi mást derít még ki.
– Nem értem – mondta egyikről a másikra nézve. – Azt hittem…
– Azt hitted, Ariakas azért bérelt fel, hogy utánam kémkedj –
mondta Kitiara.
– Pontosan ezt akartuk elhitetni veled – tette hozzá Iolanthe.
Raistlin megrázta a fejét, mintha összezavarodott volna, bár
valójában ezt már sejtette.
– Majd később elmagyarázom – mondta Kit. – Mint mondtam,
örömmel hallottam Iolanthétól, hogy még élsz. Attól féltem, hogy te,
Caramon és a többiek nem menekültetek meg az Örvényből.
– Én megmenekültem – mondta Raistlin. – A többiek nem.
Belevesztek a Vértengerbe.
– Tehát nem tudod…? – kezdte Kitiara, majd elhallgatott.
– Mit tudok? – kérdezte éles hangon Raistlin.
– A fivéred nem halt meg. Caramon túlélte, ahogyan Tanis és a
vörös hajú pincérlány is, akinek a nevére nem emlékszem, és a kék
kristálypálcás nő és a barbár férje.
– Ez lehetetlen! – mondta Raistlin.
– Biztosíthatlak, hogy igaz – felelte Kitiara. – Tegnap
mindannyian Kalamanban voltak. Ott pedig a kémeim szerint
találkoztak Kovával, Tasszal és az elf nővel, Lauranával. Őt is
ismered, azt hiszem.
Kit tovább beszélt Lauranáról, de Raistlin nem figyelt rá.
Örült, hogy a fején hagyta a csuklyáját, mert a gondolatai
részegen kavarogtak. Annyira biztos volt benne, hogy Caramon
meghalt. Meggyőzte magát, újra meg újra elismételte, minden reggel,
minden éjszaka… Behunyta a szemét, hogy a szoba ne forogjon
körülötte tovább, és megragadta széke karfáját, hogy megőrizze
hidegvérét.
Mit érdekel engem, hogy Caramon él-e vagy halott? – kérdezte
magától, és ujjait a fába vájta. Nekem mindegy.
Csakhogy nem volt az. Valahol mélyen, gyenge és megvetett
részében, amelyet régóta megpróbált megfojtani magában,
legszívesebben zokogott volna.
Kitiara őt figyelte, és választ várt egy kérdésre, amit Raistlin nem
hallott.
– Nem tudtam, hogy a fivérem életben van – mondta a mágus, és
megpróbálta kordában tartani az érzelmeit. – Különös, hogy
Kalamanban van. Az a város fél világra esik Roncsosdtól. Hogy
került oda a testvérünk?
– Nem kérdeztem. Sem az idő, sem a hely nem volt alkalmas a
családi összejövetelre – nevetett föl Kitiara. – Túlságosan lefoglalt,
hogy elmondjam a lakosságnak, milyen váltságdíjat kell fizetniük az
úgynevezett Arany Tábornokukért.
– Az meg ki? – kérdezte Raistlin.
– Laurana, az elf lány…
– Ó, persze – mondta a mágus. – Amikor Palanthasban voltam,
hallottam, hogy a lovagok megválasztották. Úgy tudom, a választást
a lelkesedés szülte. Győzelmet aratott.
– Csak szerencséje volt! – mondta dühösen Kitiara. – Pontot
tettem a győzelmei végére. Most már a foglyom.
– És mit szándékozol tenni vele?
Kitiara elhallgatott, majd azt mondta:
– Arra akarom fölhasználni, hogy megszerezzem a Hatalom
koronáját. Azt mondtam Kalaman népének, hogy ha vissza akarják
kapni az elfet, át kell adniuk Örökember Beremet.
Raistlin kezdte megérteni. Eszébe jutott a hajó kormányosa, aki a
Vértengerbe vezette őket. Egy öregember, fiatal szemmel.
– Berem Tanisszal van, igaz?
Kit meglepetten nézett rá.
– Honnan tudtad?
Raistlin vállat vont.
– Csak egy megérzés. Gondolod, hogy Tanis átadja Beremet
Lauranáért?
– Tudom, hogy igen – mondta Kitiara. – Én pedig a Hatalom
koronájára váltom Lauranát.
– Tehát ez a titkos terved. Hol van most Tanis és a fivérem? –
kérdezte Raistlin.
– Megpróbálnak valami módot találni, hogy megmentsék az elf
lányt. A kémeim a nyomukban vannak, de elvesztették őket, bár
belebotlottak egy surranóba, aki Tasslehoffra hasonlított, és aki az
Isten Otthonát kereste.
– Az Isten Otthona… – ismételte Raistlin elgondolkodva.
– Hallottál már róla?
Raistlin a fejét rázta.
– Attól tartok, nem. – Bár természetesen hallott róla. Az Isten
Otthona szent terület volt. De nem akarta ezt az értesülést megosztani
a nővérével. A tudás hatalom. Kíváncsi volt, miért utaznának oda
Tanis, a fivére és a többiek.
– Azt mondják, Neraka közelében van, a Khalkist-hegységben –
folytatta Kitiara. – Az őrjárataim őket keresik. Hamarosan
megtalálják őket, és Tanis elvezet Beremhez.
– Mi olyan fontos ebben a férfiban? – kérdezte Raistlin. – Miért
keresi a fél hadsereg? Mitől olyan értékes, mint a Hatalom koronája?
– Nem szükséges tudnod.
– Ha kell a segítségem, akkor igen.
– A kisöcsém egy önző kurafi. – Kitiara rávigyorgott. – De hát
ilyennek neveltelek. Elmesélek egy történetet.
Odahúzta a székét, és leült. Mivel csak két szék volt a szobában,
Iolanthe törökülésben az ágyra telepedett.
– Érdekesnek fogod találni a történetet – mondta Kitiara, és ajka
féloldalas mosolyra nyílt. – Két testvérről szól, akik közül az egyik
megöli a másikat.
Ha azt hitte, Raistlin erre reagálni fog, csalódnia kellett. A mágus
mozdulatlanul ült és várt.
– A történet szerint – mondta Kit –, ez a Berem nevű férfi és a
húga sétálgattak, amikor egy ritka és értékes drágakövekkel borított
oszlopra bukkantak. Szegények voltak, és Berem úgy döntött, hogy
ellop egy smaragdot. A húga szembeszállt vele, és, hogy dióhéjban
összefoglaljam: a férfi bezúzta a koponyáját.
– Elesett, és a kőbe verte a fejét – mondta Iolanthe.
Kitiara legyintett.
– Nem számít, csak az, hogy Beremet azzal átkozták meg az
istenek, hogy egy smaragdot ágyaztak a mellkasába. Azóta is a
világban bolyong, és megpróbál elmenekülni a bűntudata elől.
Közben a húga megbocsátott neki, és jóságos lelke a kőbe költözött,
így amikor Takhisis megpróbálta kikerülni, képtelen volt rá. A
királynőt kizárták a világból.
Raistlin kételkedett volna a hihetetlen történetben, ha nem látta
volna a saját szemével a Berem mellkasába ágyazott smaragdot.
Igazam volt, gondolta, Takhisis nem léphet be teljes hatalmával a
világba. Ez jó dolog. Különben a háború már véget ért volna, mielőtt
elkezdődött.
– A törött oszlop az istari templom Alapköve – magyarázta
Iolanthe. – Takhisis megtalálta, Nerakába vitte, és köré építette a
templomát. Azért keresi Beremet, hogy elpusztítsa, mert ha egyesül a
húgával, Abyss ajtaja bezárul.
– És én mit tegyek? – kérdezte Raistlin. – Miért rángattál bele?
Úgy tűnik, mindenre gondoltál.
Kitiara lesütött szempillái alól lopva ránézett Iolanthéra. Raistlin
ezt olvasta ki belőle: Majd kettesben megbeszéljük. Kit témát váltott.
– Ilyen sietős a távozás? Évek óta nem láttalak. Mesélj, mit
gondolsz az elf nőstényről?
– Kitiara – figyelmeztette Iolanthe. – A falaknak is fülük van. Még
az égett falaknak is.
Kit nem törődött vele.
– Mindenki a szépségéről áradozik. Olyan sápadt és egyszínű,
mint a tejbe mártott kenyér. Persze én láttam a Főpap tornyában is, a
csata után. Nem a legjobb formájában volt.
– Kitiara, vannak fontosabb dolgaink is… – kezdte Iolanthe, de
Kit elhallgattatta.
– Mit gondolsz róla? – firtatta tovább Kit.
Mit gondolt Raistlin Lauranáról? Hogy ő volt az egyetlen szépség
számára a világon. Még elátkozott látása, amely mindent öregnek,
aszottnak és halottnak mutatott számára, sem volt képes elcsúfítani.
Az elfek hosszú életűek voltak, és az idő szelíd volt az elf lányhoz.
Az évek, ha lehet, csak még gyönyörűbbé tették.
Laurana kicsit csodálta őt, és kicsit félt is tőle. Ugyanakkor meg is
bízott benne. Raistlin nem tudta ennek okát, csak azt, hogy a lány
meglátott benne valamit, amit sem mások, sem ő maga nem.
Megbecsülte Laurana bizalmát, mely megérintette. Szerette a lányt…
nem, nem szerette, de becsben tartotta, ahogyan a sivatagban szomj
által kínzott, eltévedt ember tartja becsben a kortynyi hűvös vizet.
– Minden, ami te vagy, nővérem, és minden, ami nem – mondta
halkan Raistlin.
A nővére jókedvűen fölnevetett. Bóknak vette.
– Kitiara, beszélnem kell veled – mondta türelmetlenül Iolanthe. –
Négyszemközt.
– Talán befejezhetem neked azt a levelet – ajánlotta fel Raistlin.
Kitiara az asztala felé intett, és az ablakhoz ment, ahol Iolanthéval
összedugták a fejüket, és pusmogni kezdtek.
Raistlin leült. Magius botját maga mellé tette, a keze ügyébe.
Elgondolkodva másolni kezdte a pacás és rosszul írt szavakat egy új
lapra. Könnyedén és gyorsan írt, és jóval olvashatóbban, mint Kit.
Miközben dolgozott, csuklyáját a füle mögé húzta, hogy hallja, miről
beszélgetnek. Csak néhány szót csípett el, amiből összerakhatta,
körülbelül miről lehet szó.
– Ariakas gyanakszik rád… Ezért küldte az öcsédet… Ki kell
találnunk valamit, mit mondjunk neki…
Raistlin folytatta a levelet. Annyira belemerült a hallgatózásba,
hogy nem figyelt a szavakra, amelyeket leírt, amíg egy név szinte
lángra kapott és lyukat égetett a papírba előtte. Laurana. A parancs
róla szólt.
A mágus nem figyelt tovább Kitre és Iolanthéra. Minden
figyelmét a levélre fordította, és átolvasta, amit eddig írt.
Kit a parancsot egy beosztottjának címezte, és közölte vele, hogy
az utasítása megváltozott. Már nem a Dargaard-erődbe kellett vinnie
a „foglyot”, hanem egyenesen Nerakába. A beosztottnak
gondoskodnia kellett arról, hogy Laurana életben maradjon, és ne
essen benne kár – legalább addig, amíg le nem bonyolították a cserét
az Örökemberre. Utána, ha már Kitiaráé a korona, Lauranát a Sötét
Királynőnek áldozzák fel.
Raistlin elgondolkodott. Kitiarának igaza volt. Tanis biztosan
Nerakába megy, hogy megpróbálja megmenteni Lauranát. Vajon
Raistlin tud segíteni nekik? Kitiara valamilyen célból hívta; de még
nem tudta, miért. Nem azért volt rá szüksége, hogy elfogja Beremet.
Az a terv már előrehaladt, és nem volt mit tennie. Ariakas azért
küldte, hogy árulja el Kitet. A Rejtett Fény pedig azért, hogy árulja el
mindkettőjüket. Iolanthe is valami fondorlatot szövögetett. Mindenki
kivont késsel várta, hogy valakinek a hátába mélyessze. Azon
töprengett, vajon a végén mind ledöfik-e egymást.
Tűnődését nehéz, a kőpadlón üresen kongó léptek hangja zavarta
meg. Iolanthe halálra vált.
– Mennem kell – mondta sietve, és maga köré csavarta köpenyét.
– Raistlin, keress fel, ha Nerakába mész! Sok megbeszélnivalónk
van.
Mielőtt még a férfi válaszolhatott volna, Iolanthe a falhoz vágta
mágikus agyagdarabját, beszuszakolta magát az átjárón, mielőtt akár
félig kinyílt volna, és gyorsan becsukta maga mögött.
A léptek lassan, feltartóztathatatlanul, céltudatosan közeledtek.
Halálos hideg áramlott a szobába.
– Mindjárt találkozol Dargaard-erőd urával, kisöcsém – mondta
Kitiara, és megpróbált féloldalasan elmosolyodni, de Raistlin látta,
hogy csak színleli.

II.
A Fefete Rózsa lovagja. A Csillagok homokórája.
352. esztendő az Összeomlás után, mishahó 23. napja.

Halálos fagy kúszott be az ajtó alatt, szivárgott át a kőfalak
repedésein, sziszegett be a törött ablakokon. Raistlin beleborzongott
a rettenetes hidegbe, letette a tollat, és kezét köpenye ujjába bújtatta,
hogy megmelengesse. Felállt, hogy felkészüljön.
– Soth rettenetes – mondta Kitiara, pillantását az ajtóra szegezve.
– De nem fog ártani neked, ameddig a védelmem alatt állsz.
– Nincs szükségem a védelmedre, nővérkém – mondta Raistlin,
mérgesen az anyáskodó hang miatt.
– Csak légy óvatos, Raistlin, rendben? – vágta rá élesen Kitiara.
A mágus meglepődött. Kitiara csak ritkán szólította a nevén. A nő
szelídebben hozzátette:
– Soth egy szavával meg tudna ölni mindkettőnket.
Az ajtó kinyílt, és belépett a rettenet.
A halállovag az ajtóban állt: tiszteletet parancsoló alak egy
solamniai lovag páncéljában, még Istar felemelkedésének idejéből. A
csodálatosan megmunkált vért egykor ezüstös fénnyel ragyogott, ám
mostanra megfeketedett és vér szennyezte, amit csak a megváltás
vize moshatott le. Soth azonban távol állt attól, hogy megbocsátást
keressen. Válláról fekete, véres és rongyos palást lógott. Szeme
vörösen izzott sisakja szemrésében; a szenvedélytől lángolt, amely a
végzete volt, és amelyet nem tudott irányítani. Dühös volt a sorsára,
az istenekre, és olykor magára is. Csak éjszaka, amikor a bansheek
gyászos éneket daloltak a bukásáról, csillapult a tűz a bűntudat és a
keserű megbánás füstölgő parazsává. Amikor azonban a dal a nap
közeledtével véget ért, Soth haragja ismét fellángolt.
Raistlin életében sok sötét helyen járt, de talán egy sem volt olyan
fekete, mint a tulajdon lelke. Letette a rettegett Próbát. Átkelt a
Komor-erdőn. Csapdába esett a rémálommá vált Silvanestiben.
Fogoly volt Takhisis tömlöcében. Ezeken a helyeken megismerte a
félelmet. Amikor azonban a halállovag szemében égő pokoli tűzbe
nézett, olyan szörnyű és bénító rettegés lett úrrá rajta, hogy azt hitte,
belehal.
Megfoghatná a sárkánygömböt, kimondhatná a varázsigét és
olyan sebesen elillanhatna, mint Iolanthe. Már az ereklye után
tapogatózott, amikor meglátta, hogy Kitiara őt nézi.
A nő ajka mosolyra húzódott. Próbára tette őt, gúnyolódott vele,
mint gyerekkorukban, és rá akarta venni, hogy vegye fel a kesztyűt.
A harag varázsitalként hatott, Raistlin bátorsága és gondolkodási
képessége visszatért. Már felismerte, amit korábban látnia kellett
volna, de a rettegéstől nem vette észre: a félelem mágikus volt, egy
varázslat, amelyet Soth vetett ki rá.
Szemet szemért – ezt a játékot ketten is játszhatják.
– Delu solisar! – mondta Raistlin gyorsan.
Elengedte a gömböt, és fölemelte kezét, hogy egy rúnát írjon a
levegőbe. Kitiara csípőre tett kézzel nézte, másik kezével a kardja
markolatát fogta. Élvezte a vetélkedést.
Soth varázslata megadta magát. Raistlin is elhessegette a sajátját.
A tüzes rúna eltűnt, és csak kék, reszkető füst képét hagyta maga
után.
Kitiara elismerően bólintott.
– Lord Soth, a Rózsa lovagja. Hadd mutassam be Raistlin
Majerét. – Kitiara félig gúnyosan, félig büszkén hozzátette: – A
kisöcsém.
Raistlin biccentett, hogy a bemutatást nyugtázza, majd vállát
kihúzva kényszerítette magát, hogy egyenesen a halállovag
szemrésébe nézzen, a megkínzott lélek fájdalmának tüzébe, bár a
látványtól az ő lelke is rettegve húzta meg magát.
– Ifjú korod ellenére erős a mágiád – mondta lord Soth. Hangja
üresen, mélyen kongott, és izzott állandó haragjától és halhatatlan
bűnbánatától.
Raistlin ismét meghajolt. Még nem mert megszólalni.
– Két árnyékot vetsz, Raistlin Majere – mondta a halállovag
váratlanul. – Miért?
A mágusnak sejtelme sem volt, miről beszél a másik.
– Ezen a szörnyű helyen egy árnyékot sem vetek, uram, nemhogy
kettőt.
A halállovag szeme felparázslott.
– Nem a nap által vetett árnyékról beszélek – mondta lord Soth. –
Két síkon létezem, az elevenekén és a holtakén, akik nem képesek
meghalni, és mindkettőn látom az árnyékodat, mely sötétebb a
sötétségnél is.
Raistlin megértette.
Kitiarának viszont fogalma sem volt, mire gondol lord Soth.
– Raistlinnek van egy ikertestvére…
– Többé nincs – mondta a mágus, bosszús pillantást vetve a
nővérére. Kit néha olyan ostoba volt, mint Caramon.
A varázslás, a félelem és az intrika kimerítette Raistlint.
– Azért hívattál ide, nővérkém, mert a segítségemre volt
szükséged. Neked és Takhisisnak ajánlottam a hűségemet. Ha azt
akarod, hogy szolgáljalak, mondd el, hogyan! Ha nem, hadd menjek
haza.
Kitiara lord Sothra nézett.
– Mit gondolsz?
– Veszélyes – mondta lord Soth.
– Ki? Raistlin? – Kitiara meglepve és mulatva fölkacagott.
– Ő lesz a végzeted. – A halállovag Raistlinre nézett, lángoló
szeme felizzott.
Kitiara habozott, és elfelhősödött homlokkal nézte Raistlint, keze
a kardját babrálta.
– Azt mondod, meg kell ölnöm?
– Én azt mondom, megpróbálhatod – válaszolta Raistlin,
pillantása egyikről a másikra cikázott, keze egy darab borostyán köré
zárult.
Kitiara rábámult, majd váratlanul nevetni kezdett.
– Gyere velem! – mondta, és lekapott egy lángoló fáklyát a falról.
– Meg akarok mutatni neked valamit.
– Mi legyen vele? – kérdezte Raistlin, és nem mozdult a helyéről.
A halállovag az ablakhoz ment, és lenézett a pusztaságra.
– Esteledik – mondta Kitiara. – Sothnak máshová kell mennie.
Siess! – tette hozzá megremegve. – Nem akarsz a közelében
maradni.
Távoli jajongás hallatszott, amelynek kísérteties, borzalmas
hangja szíven ütötte Raistlint. Lelassította lépteit, hátranézett a válla
fölött, és a folyosóra bámult. A dal iszonyú volt, mégis úgy érezte,
hallgatnia kell. Kitiara elkapta a csuklóját.
– Fogd be a füled! – mondta figyelmeztetően.
– Mi az? – kérdezte. Érezte, hogy nyakán, karján feláll a szőr.
– Bansheek. Az elf asszonyok, akik osztoznak az átkán. Minden
éjjel énekelniük kell neki, el kell sorolniuk bűneit. A teremben ül,
ahol a felesége és a gyermeke meghaltak, bámulja a vérfoltot a
padlón, és hallgat.
Végigsiettek a folyosón, egyre gyorsabban szedve lábukat. A
gonosz dal tovább üldözte őket. A jajongás mintha fekete
szárnyakkal verdeste volna Raistlint, éles karmaival tépte.
Megpróbálta befogni a fülét, de az ének a vérében lüktetett. Látta,
hogy Kitiara falfehér, és erősen izzad.
– Minden éjjel ugyanaz. Sosem fogok hozzászokni.
A folyosó zsákutcába torkollt. Raistlin úgy sejtette, nem a
semmiért sétáltak ennyit, és türelmesen várta, mi fog történni. Kit
átadta neki a fáklyát. Raistlin fölajánlhatta volna a botja fényét, de
sosem szerette elárulni hatalmát másoknak jó ok nélkül. Magasra
tartotta a fáklyát, hogy Kitiara lássa, mit csinál. A nő egy kőre tette
bal kezét, a jobbat egy másikra, lábával pedig egy harmadikat
nyomott be. Raistlin megszokásból megjegyezte a kövek pontos
helyét. Remélte, hogy sosem kell visszatérnie a Dargaard-erődbe, de
sosem tudhatja az ember. A fal, amely valójában ajtó volt, zsanérjain
csikorogva, lassan kitárult. Kit beugrott a nyíláson a sötétségbe.
Raistlin körülnézett, majd óvatosan utána indult.
Kitiara megnyomott egy követ a másik oldalon, mire az ajtó
becsukódott, kizárva a bansheek jajongását. Mindketten
megkönnyebbülten sóhajtottak fel.
A nő visszavette a fáklyát, és előtte ment, megvilágította az utat.
Kőből faragott lépcsők kanyarogtak lefelé a durván kivájt falak
között. Kitiara sebesen ereszkedett, csizmája döngött a padlón és
elfojtotta a bansheek hangját. Raistlin követte. Észrevette, hogy a
lépcső nem perzselődött meg, és nem érezte a füst vagy a halál szagát
sem.
– Ez a kőművesmunka új – mondta, végigsimítva a kövön. Ujjai
porosak lettek. – Nemrég épült.
– A Királynőnk keze által – mondta Kitiara.
Raistlin megtorpant.
– Hova viszel? Mi van idelent?
Kitiara ravaszul mosolygott.
– Talán szívesebben mennél vissza, hogy a kórust hallgasd?
Raistlin tovább ereszkedett. A lépcső – negyvenöt fokot számlált –
egy tömör acélajtóhoz vezetett. A mágus lenyűgözve nézte. Egyedül
az ajtó annyit ért, mint Neraka minden vagyona. Elképzelni sem
tudta, miféle kincs lapulhat mögötte.
Kitiara jobb tenyerét az ajtó közepére simította, amely sima volt
és jeltelen. Kit egyetlen szót mondott: – Takhisis –, mire fény lobbant
keze alatt. Ismét a Sötét Királynőt szólította, és zöld izzás válaszolt
rá. Kitiara még háromszor kimondta a szót, mire a fény háromszor
színt váltott, vörösből kékre, majd feketére sötétült. Egy ötfejű
sárkány körvonala izzott fel az ajtóba vésve, majd az acéltömb
némán és simán fölemelkedett, amíg el nem tűnt a mennyezetben.
A nő intett Raistlinnek, hogy lépjen be. A mágus azonban kint
maradt, és hűvös pillantást vetett a nővérére.
– Előbb te – mondta.
Kitiara nevetve megrázta a fejét, és bement. Magasra tartotta a
fáklyát, hogy Raistlin lássa a termet. A fény sziklából kivájt falakról
verődött vissza. A barlang nem volt nagy, talán hússzor húsz
lépésnyi. A mennyezete alacsony. Raistlin kezét felnyújtva elérhette
volna.
A teremben csak három tárgy volt: egy aranyba foglalt, kristály
homokóra; a talapzat, amelyen állt; és egy gyertya, szabályos
közönként vörös csíkokkal, egyessel kezdve és huszonnéggyel
végződve. A gyertya a nap óráit számolta. Már majdnem végigégett.
Raistlin még mindig nem bízott Kitiarában, a kíváncsisága
azonban felülkerekedett óvatosságán. Belépett a szobába, és a
homokórához ment, hogy megvizsgálja. Nem volt szüksége
varázslatra, hogy tudja: mágikus.
A homokóra felső része homokkal volt tele; az aljában teljes és
végtelen sötétséggel. Raistlin gondosan szemügyre vette, és látta,
hogy egyetlen homokszem ékelődött a két fél közé. A szemcse nem
hullott le. Elállta a többi homok útját, nem hagyta, hogy leperegjen.
– Beragadt – mondta Raistlin.
– Várj! – lehelte Kitiara.
– Mire?
– Az éjfélre – mondta Kitiara.
Raistlin nézte, ahogy a gyertya lángja elemészti a viaszt, amíg el
nem éri a nap végét jelző vörös csíkot. Amikor a vörös sáv is olvadni
kezdett, a mágus a homokórára nézett, és élesen beszívta a levegőt.
A két fél közé ékelődött homokszemcse csillogni kezdett.
Felragyogott, akár egy csillag, és keresztülhullott a sötétségen a
homokóra aljába. Egy pillanatig pislákolt, majd fénye elhalványult és
kialudt. Újabb kis morzsa pottyant a keskeny résbe, és beleszorult.
Kitiara egy új gyertyára cserélte azt, amelyik leégett, és a régi
pislákoló lángjáról meggyújtotta. A tűz tisztán és rezzenéstelenül
égett a terem moccanatlan levegőjében.
– Mi ez? – kérdezte Raistlin ámulattól halkan.
– A Csillagok homokórája – mondta Kitiara. – A teremtés első
napján kezdte mérni az időt, és amikor a homok elfogy, az idő is
véget ér.
Raistlin szerette volna megérinteni a csillogó kristályt, de inkább
összekulcsolta kezét köpenye ujjának rejtekében. Az embernek
óvatosnak kellett lennie az efféle ereklyékkel.
– És mit keres itt? Hogyan tett szert rá Takhisis?
– Ő készítette – mondta Kitiara.
– Mi köze van Ariakashoz? – kérdezte Raistlin.
– Semmi – felelte Kitiara.
A mágus meglepetten nézett rá.
– Ó, tudom, hogy ezt mondtam Iolanthénak. Valamit mondanom
kellett neki, hogy idehozzon, különben gyanakodna. Mit gondolsz,
hogyan szökött meg Ladonna? Iolanthe segített neki. A
boszorkányban nem lehet megbízni, kisöcsém.
Raistlin nem lepődött meg. Ez egybevágott a gyanújával.
– Nem bízom benne – mondta a mágus. – Senkiben nem bízom.
– Bennem sem? – kérdezte játékosan Kitiara.
Kinyújtotta a kezét, hogy hátrasimítsa a testvére haját, ahogy
akkor tette, amikor gyerekként a láz gyötörte. Raistlin elhúzódott az
érintés elől.
– Miért vagyok itt? Mit akarsz tőlem?
Kitiara leengedte kezét, és a homokóra aranytetejére tette.
– A nyavalyás. Így hívtak téged. Talán ezért voltál mindig is a
kedvencem. Úgy tűnik, Nuitari most utoljára árulta el az anyját.
Takhisis úgy döntött, megszabadul a mágia istenétől és két álnok
unokatestvérétől. Három új istent akar magával hozni, a szürke
isteneket; akik közvetlenül a Királynőjüket szolgálnák, ő pedig
mágiával ruházná fel őket.
Raistlin megtántorodott, mintha arcul csapták volna. Ha nem
kapaszkodik a botjába, talán el is esik. Minden gondolat Laurana
megmentésével kapcsolatban kiröppent a fejéből. Csak magára
gondolhatott. Halálos veszélyben volt. Kit a mágia isteneinek
elpusztításáról beszélt, annak a mágiának a haláláról, amely az ő
életét jelentette.
Nagyon közel érezte magához a Sötét Királynőt. Érezte a tarkóján
a leheletét. Hallotta a hangját, ahogy korábban a Vörös Palotában.
Szolgálj! Hajolj meg előttem!
Ez volt a büntetés Raistlin engedetlenségéért. Óvatosnak kellett
lennie, nagyon óvatosnak.
– Érdekes elképzelés – mondta hűvösen Raistlin. – A három istent
nem könnyű eltávolítani, még Takhisis számára sem. Hogyan tervezi
ezt elérni?
– A te segítségeddel, kisöcsém. – Kitiara a gyertya lángjába
bámult. – Holnap éjjel, a Szem éjszakáján Ansalon leghatalmasabb
varázslói egy helyre gyűlnek – az Ősmágia tornyába Wayrethben. Te
pedig el fogod pusztítani a tornyot és mindenkit, aki benne
tartózkodik.
– Ha pedig megtagadom? – kérdezte Raistlin.
– Miért tennéd? Semmivel nem tartozol ezeknek a mágusoknak.
Szenvedést okoztak neked – mondta Kitiara. – Takhisis jóval
hatalmasabbá tesz téged, mint amilyen Par-Salian valaha volt, még
hatalmasabbá, mint az összes varázsló együttvéve. Csak kérned kell.
Raistlin nézte, ahogy a gyertya lángja a viaszba mar.
– Mit kívánsz tőlem? – kérdezte.
– Szolgáld Takhisist, és megad neked mindent, amire csak vágysz
– mondta Kitiara. Végigsimított a homokóra tetején. – Ha elárulod,
akkor elemészt.
– Nem túl jó választás – mondta Raistlin.
– Örülj, hogy egyáltalán ad választási lehetőséget. Nem tudom,
mit tettél, de a Királynőnk nem elégedett veled. Lehetőséget ad, hogy
bizonyíts. Mi a válaszod?
Raistlin vállat vont.
– Meghajolok a Királynő előtt.
Kitiara féloldalasan elmosolyodott.
– Gondoltam.

III.
Törött ajtó. Bizalom kérdése.
352. esztendő az Összeomlás után, mishahó 24. napja.

Jóval éjfél után volt. Az új nap elkezdődött, az a nap, amely
megváltoztatja az életét. Raistlin ismét a Törött Pajzsban lévő
szobájában tartózkodott, de nem emlékezett rá, hogyan került oda.
Elszörnyedve döbbent rá, hogy varázsolt, és a mágia alagútjain át
utazott idáig anélkül, hogy tudatában lett volna annak, mit csinál.
Örült, hogy legalább agya egy része ésszerűen gondolkozik,
miközben a másik fele vadul üvöltözik és csapkod.
– Nyugodj meg! – parancsolt magára, fel-alá járkálva a kis
szobában. – Nyugodtnak kell lennem. Át kell gondolnom ezt az
egészet.
Valaki a lenti szobából feldörömbölt.
– Az átkozott éjszaka átkozott évadja van! – kiáltotta az a valaki a
padlódeszkákon keresztül. – Hagyd abba az átkozott trappolást, vagy
felmegyek, és átkozottul ellátom a bajodat!
Raistlin futólag fontolóra vette, hogy tűzlabdát dobjon a padlóra,
de azzal csak a fogadót gyújtaná fel, és nem érne el semmit. Az
ágyára vetette magát. Kimerült. Alvásra volt szüksége. Megpróbálta
behunyni a szemét, de amikor megtette, látta, ahogy a kis
homokszemcse életre kel és a sötétségbe hull. Látta az órákat jelző
gyertyák lángját.
Ma van a Szem éjszakája.
Ma el kell pusztítanom a mágiát.
Ma el kell pusztítanom önmagamat.
Mert erről volt szó. A mágia volt az élete. Anélkül nem volt
semmi sem, sőt annál is kevesebb. Ó, persze, Takhisis megígérte,
hogy ugyanúgy mágiával ruházza fel, ahogyan Ariakast. De
Raistlinnek imádkoznia, könyörögnie kell majd hozzá. Az istennő
pedig vagy megszánja valami konccal, vagy nem.
Ha pedig ellenáll, szembeszegül Takhisisszal, hova mehetne
széles e világon, ahol az istennő nem bukkanhat rá?
Raistlin fulladozott. Fölkelt az ágyból, az ablakhoz ment, és
kinyitotta a zsalugátereket, hogy beengedje a hűvös, éjszakai levegőt.
A távolban a templom sötét körvonala uralta el Nerakát, látszólag
kioltva a csillagokat. A tornyok és oszlopok vonaglottak láztól
kínzott szeme előtt, és karmos manccsá változtak, amely felé kapott,
a torkát markolászta…
Raistlin zihálva tért magához. Állva elaludt. Visszatámolygott az
ágyához, és rárogyott. Behunyta a szemét, mire az álom vadállatként
leteperte és sötét mélységeibe hurcolta.
Miközben aludt, elméje hideg és logikus része tovább dolgozott,
mert amikor alig néhány órával később felriadt, már tudta, mit kell
tennie.


Hajnal hasadt, eljött az őrségváltás ideje. A szolgálatukat leadó
őrök jókedvűen indultak a kocsmák felé. Az őrségbe állók pedig
morogtak és káromkodtak, ahogy elfoglalták helyüket. Komor,
szürke köd kúszott a város fölé, akár a csápok. A felhők majd
eltakarodnak. A Szem éjszakája tiszta lesz. A Szem éjszakája mindig
tiszta. Az istenek gondoskodnak róla.
Raistlin sietősen ment, kezét köpenye ujjába húzta, fejét
lehajtotta, csuklyája mélyen arcába hullt. Beleütközött a katonákba,
akik dühösen néztek rá, és sértéseket vágtak a fejéhez, amikre ő
ügyet sem vetett. A katonák mérgesen morogtak, de továbbmentek –
vagy elkéstek a szolgálatból, vagy alig várták, hogy mulathassanak.
Raistlin a vörös negyedbe ment, átlépett a kapun, és megállt, hogy
tájékozódjon. Még csak egyszer járt erre, és akkor is sötétben,
közben pedig eszméletlennek tettette magát.
Azt az útvonalat követte, amelyen Örvény ment, és egy nagy
épület hátuljában megtalálta az alagút feltételezett bejáratát.
Az ajtó jól el volt rejtve, Raistlin nem volt biztos magában.
Körbement, fölnézett a cégérre – egy kötéllel az ajtó fölé erősített
lantra. A szél megrezegtette a húrokat, és zümmögést csalt ki belőlük.
Raistlin bedörömbölt. Kutyaugatás felelt.
– Még nem vagyunk nyitva! – kiabálta egy mély hang odabentről.
– Most már igen – mondta Raistlin. Elővett egy kis darab trágyát
egy erszényből, és morzsolgatni kezdte, miközben a varázsigéket
mormolta: – Daya laksana banteng!
Erő árasztotta el a testét. Berúgta a nehéz faajtót, amely
szilánkjaira hasadt. A vasheveder lezuhant a földre. Raistlin botjával
félrelökdösött néhány faforgácsot, és belépett.
Azonnal ott termett két masztiff. A kutyák nem támadtak, csak
megálltak előtte, fejüket leszegték, fülüket hátracsapták. A szuka
felhúzta ajkát, és kivillantotta megsárgult agyarait.
– Hívd vissza a kutyáidat! – mondta Raistlin.
– Eredj az Abyssba! – kiáltotta egy fekete szakállas férfi, aki a
zsúfolt helyiség végében ült egy széken. – Most nézd meg, mit
műveltél az ajtómmal!
– Hívd vissza a kutyáidat, Lantos! – ismételte Raistlin. – És ne is
gondolj a számszeríjadra! Ha megteszed, a széken csak egy zsíros,
szőrös, égett törpe fog ülni.
Lantos lassan levette kezét a számszeríjról.
– Shinare! – szólt mogorván. – Hiddukel! Ide!
A kutyák búcsúzóul Raistlinre morogtak, és visszaoldalogtak a
gazdájukhoz.
– Zárd be őket abba a szobába! – parancsolta Raistlin a féltörpe
hálószobájára mutatva.
Lantos a szobába küldte a kutyákat, majd morogva, nehézkesen
lemászott a székről, és bezárta az ajtót. Raistlin közben átvágott a
kacathalmokon a terem végébe.
– Mit akarsz? – kérdezte Lantos, dühösen méregetve Raistlint.
– Beszélnem kell Ügyessel.
– Rossz helyre jöttél. A Törött Pajzsban van…
A mágus a pultra csapott.
– Nincs türelmem a hazugságaidhoz. Mondd meg Ügyesnek, hogy
azonnal beszélnem kell vele!
Lantos felmordult.
– Nem vagyok a futárod…
Raistlin megragadta Lantos sűrű, fekete szakállát, és úgy
megcsavarta, hogy a féltörpe szemébe könnyek szöktek.
Lantos felkiáltott, és kétségbeesetten próbált kiszabadulni Raistlin
markából. Mintha csak a mennyezetet tartó tölgyfa gerendák egyikét
próbálta volna eltörni. A mágus még mindig a varázslat hatása alatt
állt. Élesen megrántotta Lantos szakállát, hogy annak a vére is
kiserkedt, és fájdalmasan felnyögött. A kutyák a gazdájuk kiáltását
hallva veszetten ugattak, és az ajtónak vetették magukat.
– Gyökerestül tépem ki a szakálladat – sziszegte Raistlin fogát
összeszorítva –, ha nem teszed, amit mondok! Most azonnal üzensz
Ügyesnek! Megmondod neki, hogy találkozzon velem ugyanott, ahol
legutóbb: az épület alatti alagútban!
Lantos káromkodott.
Raistlin még erősebben megrántotta a szakállát.
– Megteszem, amit akarsz – visította a féltörpe, a mágus kezét
csapkodva. – Engedj el! Engedj!
– Beszélsz Ügyessel? – kérdezte Raistlin, továbbra sem eresztve a
szakállát.
A másik bólintott. Könnyek patakzottak az arcán. Raistlin
elengedte, és ellökte Lantost. A féltörpe égő arcát dörzsölgette.
– Bogit kell küldenem. Én magam nem mehetek. Betörted az
ajtómat. Kirabolnának.
– Hol van Bogi?
– Általában ilyenkor szokott beállítani.
Mintha csak a szavai idézték volna meg, a surranó felbukkant a
küszöbön.
– Hé, Lantos, mi történt az ajtóddal? – kérdezte. – Szia, Raist!
Nem láttalak.
– Ne érdekeljen semmi! – morogta Lantos. – És be ne tedd ide a
lábad! Szaladj el Ügyesért! Mondd meg neki, hogy menjen az
alagutakba!
– Persze, Lantos, megyek már. De mi történt az ajtóval…?
– Most, te hígagyú! – bömbölte Lantos.
– Sietned kell, Bogi! – mondta Raistlin. – Sürgős!
A surranó egyikükről a másikra pillantott, majd elrohant.
– És hozz magaddal egy ácsot is! – kiáltott utána Lantos.
– Hogyan jutok le az alagútba? – kérdezte Raistlin.
– Olyan okos vagy, találd ki magad – mondta Lantos. Még mindig
az állát dörzsölgette.
Raistlin gyorsan körülnézett a zsúfolt boltban.
– Ó, hát persze, a csapóajtó a kutyaól alatt van. Nem valami
eredeti. Be van zárva? Van kulcs?
Lantos morgott valamit.
– Bármikor lyukat robbanthatok a padlódba – jegyezte meg
Raistlin.
– Nincs kulcs – mondta Lantos. – Csak emeld fel a rohadt ajtót és
menj le a rohadt lépcsőn! Vigyázz, hova lépsz! A fokok meredekek.
Kár lenne érted, ha megbotlanál és kitörnéd a nyakadat.
Raistlin a kutya ládájához ment, és félrehúzta a takarót, hogy
megkeresse a csapóajtót. A varázslat már kezdett elszivárogni, de
még maradt annyi ereje, hogy felhúzza a nehéz faajtót. Ilyenkor
hiányzott neki Caramon.
Lenézett a sötétségbe, amely még tovább mélyül majd, amint
becsukja a csapóajtót.
– Shirak! – mondta, és botja végén ragyogni kezdett a kristály.
Fölemelte köpenye szegélyét, és óvatosan elindult lefelé a
lépcsőn, miközben a csapóajtó becsukódott mögötte. A föld alatti
terem néma volt és földszagú. A távolban víz csepegését hallotta.
Körbevilágított, és pár pillanat múlva megtalálta a széket,
amelybe kötözték, és a másikat is, amelyen Ügyes ült. Raistlin leült a
fogadós székére, és várt.


Ügyes nem sokat váratott magára. Raistlinnek még arra sem jutott
ideje, hogy türelmetlen legyen, amikor csizmás lábak dobogását
hallotta a földpadlón, és a sötétségben egy lámpás fényét pillantotta
meg. Raistlin rózsaszirmokat fogott a kezébe, és altatóvarázzsal
készült, hátha Ügyes mást küldött maga helyett, például Örvényt.
De Ügyes maga bukkant fel a bot által vetett fénykörben.
– Ülj le! – mondta Raistlin, és lábával előretolta a másik széket.
A fogadós állva maradt. Keresztbe fonta karját.
– Itt vagyok, de nem azért, mert így akartam. Mindannyiunkat
veszélybe sodorhattál volna…
– Már veszélyben vagy – mondta Raistlin. – Voltam a Dargaard-
erődben. Beszéltem a nővéremmel. Kérlek, foglalj helyet! Utálom a
nyakamat tekergetni, hogy felnézzek rád.
Ügyes habozott, majd leült. Kardjának hegye a földpadlót söpörte.
– Nos? – kérdezte kurtán. – Mi mondanivalója volt a Sötét
Hölgynek?
– Sok minden, de a legtöbb nem érdekes a számodra. Egy
azonban igen. Elárultak titeket. Takhisis mindent tud.
Megparancsolta Ariakasnak, hogy öljön meg téged, Bogit és a
bandátok többi tagját.
Ügyes összevonta a szemöldökét.
– Nem mintha nem hinnék neked, Majere, de ha Ariakas tudja ezt,
miért nem tartóztatott még le?
– Mert jóval népszerűbb vagy Nerakában, mint a császár –
mondta Raistlin. – Ha letartóztatnának és a Törött Pajzsot bezárnák,
lázadás törne ki. Ugyanez a helyzet a szőrös barátoddal odafent. Az
üzlete létfontosságú a városban élők számára, különösen most, hogy
sok katonát ki sem fizetnek. Aztán ott vannak a papok is a
templomban, akiknek a felét megvásároltad. Föl kéne adniuk a
feketepiacról származó luxuscikkeket, amiket megszoktak már.
Ügyes gúnyosan elmosolyodott.
– Gondolom, ez igaz. Tehát Ariakas nem tervezi a
letartóztatásunkat…
– Nem. Egyszerűen csak megölet – mondta Raistlin.
– Mikor kéne ennek megtörténnie?
– Ma este.
– Ma este? – pattan föl Ügyes.
– A Szem éjszakáján. Iolanthe azt mondta, hogy te meg a barátod
a Trollbozontban mindig utcabált rendeztek, ahol máglyákat raktok.
Ma éjjel a máglyák tüze elszabadul, és elemészti a Trollbozontot és a
Törött Pajzsot. Miközben a lángokkal harcoltok, szörnyű baleset
történik. Te, Bogi, Örvény és a Rejtett Fény többi tagja csapdába
estek az égő épületben. Tűzhalált haltok majd.
– És mi van Lantossal? – kérdezte rekedten Ügyes. – Ő nem vesz
részt az ünnepségeken. Sosem hagyja el a boltját.
– A testét reggel találják meg. Balszerencsés véletlen folytán a
kutyái ellene fordulnak és szétmarcangolják.
– Értem – mondta Ügyes komoran. – Ki az áruló? Ki köpött be
minket?
Raistlin fölállt.
– Nem tudom. Nem is érdekel. Megvannak a magam gondjai, és
jóval nagyobbak, mint a tieid. Ami elvezet az utolsó kérésemhez.
Még két személynek kell ma éjjel meghalnia. Az egyik Iolanthe…
– Iolanthe? Ariakas boszorkánya? – ámult el Ügyes. – Miért
akarná megöletni?
– Nem ő akarja, hanem a Sötét Hölgy. A másik pedig Enyves, a
Varázslósoron lévő varázsbolt tulajdonosa. Nem akarja majd
elhagyni az üzletét. Meg kell majd „győzni”.
– Az Abyssra, mi folyik itt? – kérdezte Ügyes elhűlve.
– Nem mondhatom el az egész tervet. Csak azt, hogy ezen az
éjszakán Takhisis királynő magához akarja ragadni a mágiát. Az ő
parancsára a Sötét Hölgy halálosztagokat küld ki, hogy minél több
varázslót megöljenek. Enyves és Iolanthe mindketten rajta vannak a
listáján.
Ügyes némán és elhűlve bámult rá. Aztán azt kérdezte:
– Miért nekem mondod? Miért nem Iolanthénak?
– Mert nem bízom benne – mondta Raistlin. – Még abban sem
vagyok biztos, hogy melyik oldalon áll most éppen.
Ügyes megrázta a fejét.
– Iolanthe fenyegetést jelent rád nézve, mégis meg akarod védeni.
Azt hittem, a te fajtád inkább nevetve figyelné, ahogy elég. Nem
értelek, Majere.
– Úgy hiszem, sok minden van a világban, amit nem értesz –
jegyezte meg marón Raistlin. – Sajnos nincs időm elmagyarázni.
Legyen elég annyi, hogy Iolanthénak és Enyvesnek is tartozom
ennyivel. És mindig megfizetem a tartozásaimat.
Fölvette fénylő botját, és elindult.
– Hé! – mondta Ügyes. – Hová mész?
– A hátsó ajtót választom – mondta Raistlin. – A barátod, Lantos
nem örülne, ha viszontlátna.
– Bizonyára igazad van. Hallottam a törött ajtóról – zárkózott
Ügyes Raistlin mellé. – De eltévednél. Meg kell mutatnom a
kijáratot.
– Ne fáradj, emlékszem rá azóta, hogy legutóbb itt jártam.
– Emlékszel rá? De az lehetetlen. Te… – Ügyes elhallgatott. A
mágusra bámult. – Csak tettetted, hogy elaltattak. De honnan tudtad,
hogy az italt preparálták?
– Kiváló a szaglásom – mondta Raistlin.
Tovább sétáltak. Csak a bot halk kopogása, a fekete köpeny
suhogása és Ügyes csizmájának dobogása hallatszott. A fogadós fejét
lehajtva, kezét háta mögött összekulcsolva ment, elveszett a
gondolataiban. Raistlin éles pillantást vetett rá, majd fölfigyelt a
számos alagútra, amelyek az ő járatukból ágaztak el. Elképzelte a
város térképét, és megpróbált rájönni, hová vezethetnek.
– Ez a rendszer hatalmas – jegyezte meg Raistlin. – Úgy sejtem,
ez az alagút – mutatta a botjával – a Sötét Királynő templomába visz.
– Egy másik járatra mutatott. – Ez pedig a Törött Pajzsba.
– Ez pedig – mondta komoran Ügyes, és kezét kardja markolatára
tette – azok halálához vezet, akik túl sokat találgatnak.
Raistlin elmosolyodott, és bólintott.
– Egy dolog érdekel – szólal meg váratlanul Ügyes. – Nem bízol
Iolanthéban, a varázslótársadban. Az istenek a megmondhatói: én
sem bízom benned. Te mégis bizalommal vagy irántam. Biztos,
hiszen elmondtad nekem mindezeket. Miért?
– Emlékeztetsz valakire – mondta Raistlin kis hallgatás után. –
Akárcsak te, ő is solamniai volt. Est Sularus uth Mithas. A jelmondat
alapján élt. Az ő becsülete valóban az élete volt.
– De nem az enyém – mondta Ügyes.
– Ezért vagy te életben, míg Sturm halott. És ezért bízom meg
benned.


Ügyes kikísérte a mágust az alagutakból. Amint az utcaszintre
értek, a fogadós addig követte szemével Raistlint, amíg a fekete
köpeny bele nem olvadt az utcán kavargó tömegbe. Miután Raistlin
elment, Ügyes tovább állt a sikátorban, és a mágus szavain
töprengett.
Túl hihetetlennek tűnt. Takhisis megkísérli megölni a mágia
isteneit! No és aztán? Kinek hiányozna néhány varázsló? A világ
jobb hely lenne nélkülük, legalábbis a legtöbben így gondolták. Mint
például Ügyes Orren is.
Vegyük ezt a fiatalembert, gondolta a fogadós. Feláll tőle a szőr a
hátamon. Csak tettette, hogy elaltattuk! Örvénynek legközelebb
óvatosabbnak kell lennie. Csakhogy nem biztos, hogy lesz egyáltalán
legközelebb. Akkor nem, ha igaz, amit Majere mond. Megbízhatok
benne? Talán ez az egész egy kelepce.
Ügyes otthagyta a sikátort, és Lantos boltjához ment. A barátja,
először, amióta csak ismerte, összeszedte annyira az erejét, hogy a
pulttól az üzlet elejébe menjen. Lantos az ajtó maradványaira bámult,
a szilánkokat piszkálta a botjával, és káromkodott. Bogi a tornácon
ült, állát tenyerébe támasztva, és láthatóan élvezettel hallgatta Lantos
színes szóvirágait.
– Bogi – szólt Ügyes, és a surranó mellé térdelt, hogy a szemébe
nézhessen. – Mit gondolsz erről a Majere nevű varázslóról?
– A barátom – jelentette ki Bogi. – Hosszan beszélgettünk.
Megváltoztatjuk a sötétséget.
Ügyes egy darabig némán nézte. Aztán fölállt.
– Van egy gondunk.
– Naná! – fakadt ki Lantos. – Nézd meg, mit művelt az a rohadék
az ajtómmal!
– Ennél nagyobb a gond – mondta Ügyes Orren. – Gyertek be
mindketten! Beszélnünk kell.

IV.
Fehér isten. Vörös isten. Fekete isten.
352. esztendő az Összeomlás után, mishahó 24. napja.

– Báránybőrt – mondta Raistlin. – A legfinomabbat. És egy tollat.
– Milyet? – kérdezte Enyves, és levett egy dobozt. A pultra tette és
kinyitotta. – Csodálatos hattyútollaim vannak, uram. Gyere csak be!
Fekete és fehér hattyúké.
Raistlin a tollakat tanulmányozta, majd fölvette az egyiket.
Óvatosan szemügyre vette a hegyét, mert tökéletesnek kellett lennie,
és megsimogatta a puha tollvitorlát. Gondolatai visszaszálltak
Theobald mester órájára, a napra, amely megváltoztatta az életét.
Nem, ez így nem igaz. Azon a napon nem változott meg az élete.
Hanem bizonyságot nyert.
– A varjútollat kérem – mondta Raistlin.
Enyves csücsörített.
– A varjút? Biztos vagy benne, uram? Jobbat is megengedhetsz
magadnak. A főzeteid csodásak. Nem tudok tartalékot felhalmozni
belőlük. Éppen többet akartam volna rendelni.
Csábítón előrenyújtotta a hattyútollat.
– Pávám is van. Iolanthe pávatollat használ a munkájához.
– Ez nem lep meg – mondta Raistlin. – Köszönöm, de nekem ez
kell.
A pultra tette a szerény varjútollat. Gondosan kiválasztotta a
báránybőr csíkot. Abból a legjobbat nézte ki.
Enyves összeadta a vásárolt tételeket, és arra jutott, hogy pontosan
annyiba kerülnek, mint amivel Raistlinnek tartozik a főzetekért. Még
több italt rendelt, ám ezt a rendelést sosem fogja teljesíteni senki.
Raistlin remélte, hogy képes lesz megmenteni az öreget, de a bolt
porig fog égni. Körülnézett a gondosan felcímkézett ládákon, a
polcokon, a varázskellékeket és ereklyéket, tekercseket és italokat
tartalmazó dobozokon. Iolanthe lakására gondolt az üzlet fölött, a
varázskönyveire és a tekercseire, ruháira és ékszereire, egyéb
értékeire. Mind a lángok martaléka lesz.
Kifelé menet Raistlin visszanézett Enyvesre, aki székén ült, és
nyugodtan kortyolgatta szurokbabteáját, mit sem tudva az őt
fenyegető rombolásról.
– Hogyan ünnepled a Szem éjszakáját, uram? – érdeklődött
Raistlin.
Enyves vállat vont.
– Ahogy más éjszakákat. Megiszom a teámat, bezárok, és
lefekszem.
Az ifjú mágus egy pillanatra látta maga előtt, ahogy lángok
emésztik el a boltot és veszik körül az öregember ágyát. Értékes
szerzeményeit köpenye hosszú, bő ujjába rejtve elindult következő
célja, a nerakai Ősmágiatorony felé.
Raistlin őrvarázst tett az ajtóra, olyan erőset, amilyet csak bírt.
Nem gondolta, hogy bárki keresné, de nem akarta megkockáztatni,
hogy megzavarják. Lassan ment föl a lépcsőn. Fogytán volt az ideje.
Látta a homokóra keskeny torkába szorult homokszemcsét. Az
minden eltelt pillanattal közelebb került az elmúláshoz.
A mágus fáradt volt. Már hajnalhasadás előtt talpon volt, és nem
tudott pihenni, amíg nem beszélt Ügyessel, és nem győződött meg
róla, hogy minden rendben van. Először a kevésbé fontos dolgokat
intézte el. A döntéshez közeledve egyre lassult. Raistlin még Ügyes
figyelmeztetésével sem kötelezte el magát teljesen a Takhisis elleni
harc mellett. Még mindig kihátrálhat, teheti, amit várnak tőle,
ahogyan Kitiarának is mondta. Raistlin folytatta útját.


A magas széken üldögélt a koszos, kicsi konyhában, amely még
mindig főtt káposztától szaglott. Kibontotta a csomagot, óvatosan
kivette a báránybőrt, és maga elé tette. Úgy simította ki, akár
gyerekkorában. Fölemelte a varjútollat, és a tintába mártotta. Látta a
kezét, amely egy gyereké volt. Hallott egy hangot, a mesteréét,
Theobaldét, akit gyűlölt és megvetett.
Most leírod erre a báránybőrre a szavakat: „Én, mágus.” Ha
megvan az adottság benned, valami történni fog. Ha nem, akkor nem
történik semmi.
A felnőtt Raistlin éles, merész, nagy betűkkel írt.
Én, mágus.
Semmi nem történt. Az első alkalommal sem.
Raistlin befelé fordult, lénye magjához, és megfogadta:
megteszem. Az életemben semmi nem számít, csak ez. Egy pillanat
sem létezik ezen kívül. Ebben a pillanatban születtem meg, és ha
kudarcot vallok, ebben a pillanatban meg is halok.
Emlékezett az imájára, melynek szavai örökre szívébe égtek.
Mágia istenei, segítsetek! Nektek ajánlom az életemet. Mindig
szolgálni foglak titeket. Dicsőséget hozok a nevetekre. Segítsetek,
kérlek, segítsetek!
A felnőtt imája más volt.
– Mágia istenei – mondta. – Azt ígértem, nektek ajánlom az
életem. Mindig szolgálni foglak titeket. Ma pedig megtartom az
eskümet.
Lenézett arra, amit írt, egy gyerek próbatételének egyszerű
szavaira, és az áldozatokra gondolt, amiket meghozott, a fájdalomra,
amit elviselt, és amit élete végéig még el kell viselnie. Az áldásokra,
amiket kapott, és amik miatt megérte tűrni. Arra gondolt, hogyan
tűnhet el a mágia, a fájdalom, az ajándékok, hogy ő olyan legyen,
mint az egykori gyermek: gyenge és beteges, magányos és ijedt.
Antimodes jutott eszébe, a mentora, egy gyakorlatias mágus, egy
üzletember; Par-Salian, a bölcs és előrelátó varázsló, aki talán
mégsem volt elég bölcs és nem látott mindent; Justarius, akinek lába
megnyomorodott a Próbán, és aki csak azt szerette volna, ha békén
hagyják, és felnevelheti a családját. Ladonnára gondolt, aki hitt a
Sötét Királynő ígéretének, és akit elárultak, s most harag lángolt a
szívében.
Valamennyien meghalnak ma éjjel, hacsak ő meg nem állítja
Takhisist.
Raistlin fölemelte hangját, és az ég felé nézett.
– Tudom, hogy mindhárman csalódtatok bennem. Tudom, hogy
nem helyeslitek, mi lett belőlem. Tudom, hogy megszegtem a
törvényeiteket. Ez nem jelenti azt, hogy nem imádlak titeket vagy
hiányzik belőlem a tisztelet. Ma éjjel bebizonyítom. Azzal, hogy
hozzátok megyek, az életemet kockáztatom.
– Nem nagy kockázat – mondta Nuitari. – A mágia nélkül nincs
életed sem.
Az isten Raistlin fölött állt. Arca kerek volt, akár a hold, szeme
sötét és üres, így még rettenetesebb volt a benne kavargó harag.
Fekete köpenyt viselt, és kezében fekete csápokból font ostort tartott.
– Ahogy mondtad, valóban megszegted a törvényeinket – mondta
Solinari, és megállt unokafivére mellett. Fehér köpenyt viselt,
kezében jégostort fogott. – A varázslók konklávéját okkal hozták
létre… hogy a mágiát és azokat irányítsák, akik használják. S nem
csupán megszeged a törvényt, de kigúnyolod.
– Mégis megértem őt – mondta a szépséges és szörnyűséges
Lunitari, akinek fekete haját fehér tincsek csíkozták. Vörös ruhát
viselt, kezében tűzkorbácsot tartott. – Nem ítélem el a tetteit, hanem
megértem őket. Mit szeretnél tőlünk, Raistlin Majere?
– Hogy mentsétek meg, ami ezen az éjszakán elvész. Dargaard
erődjében, a föld alatt van egy terem, abban pedig a Csillagok
homokórája. Takhisis készítette. A homok, amelyet beletöltött, a
jövő, amire vágyik, amelyben ő uralkodik mindenek felett. Minden
szemcse, amely lehull, közelebb hozza ezt a jövőt. Ezen az éjszakán
Takhisis három istent hoz magával, akik a homokórát őrzik majd – a
szürke isteneket, az „új mágia” isteneit. Az a szándéka, hogy ezekkel
helyettesítsen titeket. Új istenei hűségesek lesznek hozzá. Minden
mágia rajta áramlik majd keresztül. Rátok nem lesz többé szüksége.
Az unokatestvérek némán bámultak rá, megdöbbenésükben
elhagyták őket a szavak.
– Ma éjjel – folytatta Raistlin – megtámadhatjátok ezt a három
istent, és eltörhetitek a homokórát. Ma éjjel megmenthetitek
magatokat. Megmenthetitek a mágiát.
– Ha igaz, amit mondasz… – kezdte Solinari.
– Nézz a szívembe! – mondta kurtán Raistlin. – Nézd meg, hogy
az igazat mondom-e!
– Igen – mondta Lunitari, és hangja haragtól remegett.
Solinari összevonta szemöldökét.
– Az istenek elleni harchoz minden erőnkre szükségünk van.
Vissza kell vonnunk a mágiánkat a világból. Mi fog történni a
varázslóinkkal? Hatalom nélkül maradnak.
– A varázslók többsége az Ősmágia tornyában lesz. Majd én
megvédem őket.
– És mi bízzunk meg benned?!
Raistlin halványan elmosolyodott.
– Nincs választásotok.
– Ha ezt teszed, Takhisis tudni fogja, hogy elárultad. Az
ellenséged lesz, nemcsak ebben a világban, hanem a következőben is
– figyelmeztette Lunitari.
– Csatlakozz a varázslók konklávéjához! Hajolj meg a törvény
előtt! – mondta Solinari. – Megvédünk.
– Máskülönben magadra leszel hagyva – mondta Nuitari.
– Fontolóra veszem az ajánlatotokat – válaszolta Raistlin.
Mi mást mondhatott volna a lángkorbács hőjében, a jégostor
hidegében és a fekete csápok csípésétől reszketve? Solinari és Nuitari
elégedetlenek voltak, de munkájuk volt, és nem maradtak vitatkozni
vagy hízelegni. Távoztak, és csak Lunitari maradt.
– Nem áll szándékodban a konklávéhoz csatlakozni, igaz?
Raistlin lenézett a báránybőrre írt szavakra. Fekete tinta a fehér
pergamenen. Ujjával végigsimított rajtuk.
– Én, mágus – mondta halkan.
Meglepetten látta, hogy a szavak vörösre váltanak, mintha vérrel
írta volna őket. Összerázkódott, és összegyűrte a bőrt.
Amikor fölnézett, Lunitari már nem volt sehol.
Raistlin mélyet sóhajtott, behunyta szemét, és tenyerébe temette
arcát. Igazuk volt. Veszélyes, halálos játékot játszott. Nemcsak az
életét, de a lelkét is kockáztatta. Mégis, ahogy Nuitari is megmondta,
nem nagy kockázat.
Az ifjú mágus kimerült, és még volt mit tennie, mielőtt a nap a
sorsfordító éjszakába fordulna. Elhagyta a nerakai Ősmágiatornyot,
hogy sose térjen vissza többet.


Raistlin belépett a belsővárosba, hamis menlevelével jutott át.
Sokáig állt a sorban, mert a kapunál nyüzsögtek a katonák. Eszébe
jutott, hogy Kitiara említette: Ariakas az összes nagyurat Nerakába
hívta. Ő maga is oda tartott, amint a mágia isteneinek dolgát
elintézte.
Raistlin egyenesen a templomhoz ment. Elöl lépett be, és
alázatosan megkérte az egyik sötét zarándokot, hogy legyen a
vezetője.
A pap az apátságba vezette. Raistlin leborult a padlóra az oltár
előtt, és hasra fekve, homlokát a padlóhoz érintve imádkozott
Takhisishoz.
– Királynőm, megtettem, amit kértél. Az áldásodért esedezem.

V.
Az ima.
352. esztendő az Összeomlás után, mishahó 24. napja.

A Szem éjszakáján a mágia isteneit képviselő holdak együttálltak,
rezzenéstelen szemet alkotva az égen, hatalommal ruházva fel
varázslóikat szerte Ansalonon.
Aznap éjjel azonban nem keltek fel a holdak. Solinari fénye nem
ezüstözte be a tavakat. Lunitari vöröse nem lobbantotta lángra az
égboltot. Nuitari fekete fénye, amelyet csak a hozzá hűek láthattak,
most mindenki előtt láthatatlan maradt. A holdak eltűntek. Mint
ahogy a mágia is.
A Szem lecsukódott.
A kontinensen Takhisis királynő halálosztagai felkutatták a
védtelen, hatalmukat vesztett varázslókat, hogy elpusztítsák őket.
Kardokkal és késekkel felfegyverzett sárkányfattyak indultak
kötelességtudóan a nerakai templomból. Az egyik a romos Ősmágia
tornyához ment. Amikor senkit nem találtak benne, felgyújtották.
Egy másik csapat Enyves varázsboltjához masírozott a
Varázslósoron. A boltos azonban megdöbbenésükre eltűnt, pedig
soha senki nem látta még, hogy elhagyja az üzletét.
A sárkányfattyak dühösen és csalódottan feltúrták a boltot,
levették a szépen felcímkézett ládikákat a polcokról, és felgyújtották
az épületet. Más szakaszok a Törött Pajzsba és a Trollbozontba
mentek, hogy megrendezzék a „véletlen” tüzeket, amelyek majd
porig égetik a kocsmákat, és sajnálatos módon a tulajdonosokat is
megölik.
A Törött Pajzsba tartó osztagot Slith parancsnok vezette. Nem volt
jó kedve. Slith egy pikkelynyit sem bánta a varázslókat, és szívesen
látta volna őket hastól állig felvágva. Ügyes Orrent viszont kedvelte.
Nem csupán sok árut köszönhetett a fogadós feketepiacának, de még
jutalékot is kapott a kuncsaftokért, akiket a fogadóshoz küldött. Slith
borúsan gondolt arra, hogy ha jövedelme csak a zsoldjára apad, amit
azonban nem kapott meg, nem éri meg Neraka környékén maradnia.
Nem ide tartozott. Egy dezertőr volt, aki egyszer már megszökött a
seregből, és csak azért állt meg Nerakában, mert úgy hallotta, itt sok
acélt lehet keresni. A sivak végigcsörtetett a sötét utcán, és a fejét
törte, hogyan szeghetné meg a parancsokat anélkül, hogy valóban
ellenkezne velük. Arra eszmélt, hogy egyik beosztottja próbálja
felhívni magára a figyelmét.
– Igen, mi az? – vicsorgott Slith.
– Uram, valami baj van – mondta Horr.
– Ha arra célzol, hogy Takhisis elfelejtett neked agyat adni, azt
már tudjuk – morogta Slith.
– Nem erről van szó, uram – mondta Horr. – Nézd csak a
kocsmát! Olyan… csendes, uram. Túlságosan is az. Hol van a buli?
Slith megtorpant. Ez átkozottul jó kérdés volt. Hol volt a
mulatság? Máglyáknak, embereknek kellett volna lenniük az utcán,
tömegeknek, akiket jól megfizettek, hogy felgyújtsák a fogadót. Slith
fényeket látott a Törött Pajzsban, de nem hallott hahotát, duhaj
ünneplést vagy részeg mulatozást. A Törött Pajzs néma volt, akár egy
sír. Nem volt megnyugtató gondolat. Végignézett az utcán, de nem
látott senkit.
– Mit tegyünk, uram? – kérdezte Horr.
– Kövess! – mondta Slith.
Átvágott az utcán, osztaga mögötte loholt.
A parancsnok megközelítette a Törött Pajzs ajtaját. Egy
nagydarab, Örvény néven ismert ember őrködött előtte, aki Slith
egyik cimborája volt.
– Sárkányfattyak nem léphetnek be – mondta Örvény, a táblára
mutatva. – Csak emberek.
– A Sötét Királynő nevében vagyunk itt – mondta Slith.
– Ó, az mindjárt más – mondta Örvény, elvigyorodott, és kitárta
az ajtót. – Menjetek csak be!
– Ti várjatok! – parancsolta Slith, az utcán hagyva osztagát. A
fogadóba ment, és ott megdöbbenve megtorpant.
Az ivó zsúfolásig tömve volt. Minden asztalnál ültek, és akik nem
találtak maguknak ülőhelyet, szorosan a falak mentén álldogáltak. A
legtöbb vendég katona volt, de sok sötét zarándok is ücsörgött a
legmegbecsültebb, elülső székeken. Slith Ügyes legjobb feketepiaci
vásárlóit ismerte föl bennük. Miközben a sivak száját tátva állt, az
egyik sötét zarándok felállt, és imára szólította fel az egybegyűlteket.
– Bocsáss meg nekünk, Sötét Felség! – kiáltotta a papnő, karját
fölemelve. – Arra kérünk, add vissza a holdakat, amelyeket
leszakítottál az égről! Hallgasd meg könyörgésünk!
Miközben a katonák és zarándokok Takhisis nevét kezdték
kántálni, Ügyes, Slithet észrevéve átvágott a tömegen.
– Az Abyssra, mi folyik itt? – kérdezte Slith ámulva.
– Szívesen látunk, parancsnok – mondta Ügyes komolyan. –
Téged és az embereidet is. Csatlakozzatok hozzánk könyörgésünkben
a Sötét Királynőhöz!
Slith felhorkant. Nyelve előbukkant agyarai közül.
– Ne rizsázz, Ügyes! – hörögte.
– A Sötét Királynő levette a holdakat az égről – folytatta Ügyes
hangosan, tisztelettudóan. – Azért gyűltünk össze, hogy a
bocsánatáért esedezzünk. – Lehalkította hangját. – Valamennyien
összegyűltünk, ha érted, mit mondok.
Slith látta, hogy az öreg Enyves különösen bosszúsnak tűnik.
Feszengéséből ítélve a székéhez kötözték. Egy surranó lány ült
mellette, szélesen vigyorogva. S ott volt Lantos is, hatalmas teste
szinte lelógott a székről, két vérebe a lábánál hevert.
– Kaptál egy fülest – döbbent rá Slith.
– Csatlakozz az imádsághoz! – kiáltotta hangosan Ügyes.
Megragadta Slith vállát, közelebb húzta magához, és a fülébe
súgta:
– Úgy érzem, helyes, ha figyelmeztetlek, barátom, hogy ezek a
jámbor emberek, akik ma este imádságra gyűltek össze, állig fel
vannak fegyverezve, és három az egyhez arányban vannak túlerőben
hozzátok képest. Nagyon rossz néven vennék, ha félbeszakítanád a
fohászaikat, azt pedig még inkább, ha felgyújtanád a kocsmájukat.
Slith látta, hogy a tömegben mindenki őt nézi. A kezek késeken,
bunkósbotokon, kardokon vagy szent medálokon pihentek.
– Gondolom, a Trollbozontban is közös imádságot tartanak –
mondta Slith.
– Úgy van – válaszolta a fogadós.
Slith a fejét rázta.
– Nem úszód meg, Ügyes. Az Éjúr dühös lesz, ha rájön. Maga jön
majd letartóztatni.
– Addigra a madarak kirepülnek a kalitkából – mondta Ügyes. –
Örvény, Bogi, Enyves és jómagam.
Ügyes elkomorodott és egy különösen hangos buzdító beszéd alatt
halkan azt kérdezte:
– Láttad Iolanthét?
– A boszorkányt? Nem.
– Nem tudom, hol van. Itt kellett volna találkoznunk.
Slith a barátját méregette. A sivak nem különösebben értett az
emberek érzelmeinek olvasásához, talán mert fikarcnyit sem
érdekelte, de Ügyes érzései annyira nyilvánvalóak voltak, hogy a
sárkányfattyú sem érthette félre. Mivel nem léteztek nőstény
sárkányfattyak, Slith maga sosem tapasztalta meg ezt az érzelmet, és
bár olykor bánta a veszteséget, ilyenkor, az aggodalom és félelem
fájdalmát látva a férfi arcán, szerencsének tartotta magát ezért.
– Iolanthéval minden rendben lesz – jegyezte meg félvállról. – A
boszorkány tud vigyázni magára. Ha ez megnyugtat, nem volt
otthon, amikor felgyújtották a házát. – Mivel Ügyest ez nem
különösebben vidította fel, Slith témát váltott: – Hova mentek?
– Ahol a Fény erői a Sötétség Királynője ellen harcolnak. A sereg
vadászni fog ránk. Szükségünk van néhány óra előnyre.
Ügyes egy nagy erszényt nyomott a sárkányfattyú kezébe,
amelyben acélpénzek csörögtek. Slith felmérte a súlyát, és gyors
fejszámolást végzett.
– Úgy hallom, a Trollbozont ingyen méri a törpepálinkát – mondta
a fogadós.
Slith elvigyorodott. Nyelve előbukkant szájából.
– Azt hiszem, meg kéne vizsgálnom.
Az övére fűzte az erszényt, majd felsóhajtott.
– Gondolom, ez azt jelenti, hogy a mi kis üzleti vállalkozásunk a
végéhez ért.
– Minden a végéhez ért, Slith – szólt Ügyes halkan. – A hosszú
éjszakának mindjárt vége.
Slith megveregette az erszényt.
– Azt hiszem, hamarosan kitör itt a pokol. Talán megragadom az
alkalmat, hogy visszavonuljak a katonai szolgálatból… megint.
Csatlakozom néhány cimborámhoz.
– Építsd fel azt a várost, amiről mindig beszéltél – mondta Ügyes.
Slith bólintott.
– Sok szerencsét, Ügyes! Öröm volt veled üzletelni.
– Szintúgy. Neked is sok szerencsét!
Kezet, illetve mancsot ráztak. Slith tisztelgett Ügyesnek, majd
katonásan sarkon fordult, és kimasírozott. Vigyorogva pillantott
Örvényre, aki válaszul kacsintott.
Slith katonái csalódottak voltak, amikor meghallották, hogy nem
gyújthatják fel a Törött Pajzsot, de azonnal felderültek, amikor
közölte velük, hogy a Trollbozontba mennek.
– Lehet, hogy rossz törpepálinkát mérnek – mondta Slith. – Meg
kell kóstolnotok, hogy kiderítsétek.
– Te hová mész, uram? – kérdezte Horr.
– Majd megyek én is – mondta Slith. – Vidd a fiúkat, és induljatok
előre! Ott találkozunk. Ne igyátok meg előlem az összes
törpepálinkát!
Horr szalutált, és elrohant. A szakasz lelkesen csörtetett utána.
Slith az utcán állt, és a templomot nézte, mely a távolban
vonaglott. Búcsúzóul fölemelte karmos mancsát, majd megfordult és
az ellenkező irányba indult.
– Sok szerencsét, felség! – kiáltotta hátra a válla fölött. – Van egy
olyan érzésem, hogy szükséged lesz rá.

VI.
A holdtalan éjszaka.
352. esztendő az Összeomlás után, mishahó 24. napja.

Wayreth tornya a legöregebb volt Ansalon Ősmágiatornyai közül,
egyike annak a kettőnek, amely még mindig állt, ám az egyetlen,
amelyet használtak is.
A második sárkányháború után építették. Wayreth tornya egy
katasztrófából született. Azokban az időkben a mágia még vad volt és
nyers. Három nagy hatalmú mágus egy varázslattal akart véget vetni
a háborúnak, ám az elszabadult, és a világ nagy részét elpusztította. A
mágia istenei rájöttek, hogy szükség van valamire, ami kordában
tartja a varázst és annak használóit. Nuitari, Lunitari és Solinari
megtanították három varázslónak a mágia szabályait, és elküldték
őket, hogy alapítsák meg a három varázslórendet, amelyek fölött egy
szervezet uralkodott, a konklávé.
A varázslóknak szükségük volt egy központi helyre, ahol a mágia
diákjai elsajátíthatják művészetük fogásait, és ahol végre lehet
hajtani az újonnan bevezetett Ősmágiapróbát, ahol ereklyéket
készíthetnek és tárolhatnak, varázslatokat tesztelhetnek, könyveket
írhatnak és archiválhatnak. Egyúttal erődnek és menedéknek is
kellett lennie, mert a világban sokan nem bíztak a varázslókban, és az
ártalmukra törekedtek.
A három varázsló összefogott, és megépítették Wayreth tornyát.
Tulajdonképpen két tornya volt, amelyek egy kupolából törtek elő, és
háromszög alakú falak fogták közre. Ezüstös ködből formálták,
amely idővel kővé szilárdult. Ez idő alatt a tornyot barbár támadás
érte; a törzs magának akarta megszerezni. Az épületet és a benne
lévő varázslókat egy fekete köpenyes mágus mentette meg, aki
varázserdőt teremtett köré. Ő meghalt, de Wayreth elvarázsolt
vadonja elburjánzott és elűzte a barbárokat. Attól a naptól fogva az
erdő mágiája rejtette el a tornyot és óvta meg ellenségeitől.
„Nem te találod meg Wayreth tornyát – szólt a mondás. A torony
talál meg téged.”
Wayreth tornya buzgón kereste hát az odautazó mágusokat, akik a
Szem éjszakáját megünnepelendő érkeztek. Általában csak azok
léphettek a toronyba, akik már letették a Próbát, vagy arra készültek.
A Szem éjszakája azonban ritka és különleges esemény volt, és
ilyenkor az ígéretes diákok is beléphetnek mestereik társaságában.
A torony megtelt varázshasználókkal, akik Ansalon minden tájáról
idegyűltek. Minden cellában foglalt volt minden ágy, és sokan a
padlóra terített takarókon aludtak, vagy az udvarban vertek tanyát. A
hangulat vidám volt. A régi barátok meleg öleléssel üdvözölték
egymást, és híreket cseréltek. A diákok ámulva, izgatottan
ténferegtek, eltévedtek a labirintusszerű folyosókon és tévedésből a
tiltott területekre tévedtek. Mindenféle famulusok mászkáltak és
röpködtek, kúsztak és másztak keresztül a termeken. Örökösen az a
veszély fenyegette őket, hogy keresztülgázolnak rajtuk vagy
valakinek a hajába gabalyodnak.
Egyes mágusok a laboratóriumokban dolgoztak, a főzetek és más
keverékek összetevőit készítették elő, hogy amikor a három hold
hatalma a legerősebb, akkor vegyítsék össze. Mások a könyvtárakba
vették be magukat, és azokat a varázsigéket tanulmányozták,
amelyeket aznap éjjel használni akartak. A fekete és vörös
köpenyesek a fehér köpenyesekkel dugták össze a fejüket, és
mindenki félretette nézeteltéréseit, hogy a mágiáról beszéljen, bár
időnként viták alakultak ki, különösen ezekben a zűrzavaros időkben.
Akadt például néhány fehér köpenyes, akik még mindig fájlalták,
hogy a fekete köpenyesek átpártoltak Takhisis királynőhöz. Ők úgy
gondolták, a feketéknek nem kéne megbocsátani, és megragadták az
alkalmat, hogy ezeket a nézeteiket hangoztassák. A fekete
köpenyesek megsértődtek, és veszekedés lett a vége. Ezeket az
összetűzéseket hamar elfojtották a felügyelők, a vörös köpenyes
varázslók, akik a tornyot járták, féket vetettek az elszabaduló
indulatokra, és gondoskodtak róla, hogy ne mocskolják be a fontos
estét kellemetlen incidensek. A három rend varázslói általában
örültek, hogy ismét egyesültek mágia iránti szeretetükben, még ha
semmi egyébben nem is értettek egyet.
Ezen az éjszakán azonban a hagyományoktól eltérően nem volt
találkozó. Az a szóbeszéd járta, hogy a rendek vezetői úgy döntöttek,
eltekintenek a gyűléstől, mert az elvonja az időt a fontos munkától.
Mivel a találkozó nagyrészt Par-Salian hagyományos, Szem
éjszakájának szentelt beszédéről volt ismert, amelyet a fiatal
varázslók unalmasnak tartottak, a hírt taps fogadta.
Csak kevesen tudták az elmaradt gyűlés valódi okát. A rendek
három vezetője nem lesz ezen az éjjelen Wayrethben. Ladonna,
Par-Salian és Justarius veszedelmes küldetésre készültek Nerakába.
Hármukat hat testőr kísérte – erős, fiatal varázslók, akik az elmúlt
napokban harci varázslatokkal készültek, amelyek szinte mindenféle
és -fajta ellenséget képesek voltak távol tartani, legyenek bár
elevenek vagy élőholtak, és védőbűbájokkal is felfegyverkeztek
maguk és mestereik számára.
Ahogy leszállt az éj, a többi varázsló bőséges és pompás vacsorán
vett részt az udvarban. Ladonna, Justarius és Par-Salian a torony
egyik felső szobájába zárkóztak, és a terveikről beszélgettek. Az
árnyékokban ültek, csak a szemük csillogott a tűz fényében.
Par-Salian, látva, hogy a tűz lelohadt, és nem űzi már el az éj
hidegét, fölkelt, és újabb hasábot dobott a tűzre.
Egy órát mérő gyertya állt a kandallópárkányon, a rezzenéstelen
láng lassan falta a perceket, amik hátravoltak még a három hold
együttállásáig, és a veszélyes utazásig az időn és téren keresztül a
Sötét Királynő templomába.
– Az időzítés létfontosságú – mondta Ladonna. Szőrmével szegett
köpenyt viselt, nyakában láncot, ujjain gyűrűket. Egyik ékszert sem
hiúságból viselte. Valamennyi mágikus volt vagy varázslathoz
lehetett fölhasználni. – Jasla lelkét először el kell távolítani az
Alapkőből a nekromanta varázslatommal. – Szigorúan Par-Salianra
pillantva hozzátette: – Ez a logikus eljárás, barátom – folytatta a
vitát, amely napok óta dúlt közöttük. – Ha még a varázslatom előtt
felhúzod a falakat, bebörtönözöd a lány lelkét.
– Én amiatt aggódom, mi lesz Jasla lelkével – mondta Par-Sa-lian.
– A szelleme a te beszámolód szerint jóságos. Bizonyságot akarok
arról, hogy szabadon engeded, és nem tartod fogságban.
– El kell ismerned, hogy rendkívül értékes lenne tudni, hogyan
sikerült a szellemnek elzárnia Takhisis királynő útját – mondta
hidegen Ladonna. – Csak néhány kérdést szeretnék föltenni neki.
Leszavaztunk, Justarius velem ért egyet.
– A nagyobb jót kell nézni – mondta Justarius. Övébe több
tekercset tűzött, és számos, varázskelléket tartalmazó erszény lógott
róla.
Par-Salian megrázta a fejét.
– Jelen lehetsz a vallatásnál – egyezett bele Ladonna, bár
hallhatóan nem örült. – És a magad szemével meggyőződhetsz róla,
hogy szabadon engedem.
– Tessék. Elégedett vagy? Ez a vita csak az értékes időnket rabolja
– mondta Justarius.
– Jól van – mondta Par-Salian. – Ha ott lehetek. Először Ladonna
varázsol, és eltávolítja Jasla lelkét, majd biztonságba helyezi.
Justarius, te a varázslataiddal megváltoztatod az Alapkő
természetét…
– Nem mintha számítana – morogta Ladonna.
Justarius felfortyant.
– Százszor átbeszéltük már…
– És ha kell, még százszor beszélünk róla – mondta Ladonna maró
gúnnyal. – Túl fontos az ügy, hogy félvállról vegyük.
– Igaza van – mondta Par-Salian. – Néhányan azok közül, akik ma
éjjel Nerakába mennek, nem térnek vissza. Elkötelezettnek kell
lennünk. Mondd az érveidet!
– Megint? – kérdezte elkeseredetten Justarius.
– Megint – mondta Par-Salian.
Justarius felsóhajtott.
– Az eredeti követ, amely fehér márványból készült, az istenek
áldották meg. Takhisis maga is „megáldotta”, hogy ezzel rontást
küldjön rá. Par-Salian és én is egyetértünk azonban abban, hogy a kő
a mélyén még mindig tiszta, ezért találhatott benne Jasla menedéket.
Ha a rontást levesszük, és a követ vissza tudjuk állítani eredeti
formájába, és Par-Salian további, erős védővarázslatokkal megóvja,
Takhisis nem lesz képes újra eltorzítani.
– És mivel a temploma az Alapkövön nyugszik, ha az
megváltozik, a templom is leomlik, mindörökre az Abyssba zárva a
királynőt – mondta Par-Salian.
Ladonna némán ült. Mindhárman komoran hallgattak. Mind
tudták, hogy az érvek rendszertelenek, értelmetlenek, s csak azt a célt
szolgálják, hogy a mindenki gondolataiban elöl levő kérdést
elkerüljék. Végül Ladonna megszólalt, és kimondta, ami
mindannyiuk eszében járt.
– Nuitari áldását kértem a tervünkre. A sötét hold istene meg sem
hallgatott. Nem hiszem, hogy megsértettem, de ha igen…
– Nem veled van a gond, Ladonna. Ugyanilyen eredménnyel
kerestem meg én is Solinarit – mondta Par-Salian. – Nem kaptam
választ. És te, barátom?
Justarius megrázta a fejét.
– Lunitari nem beszél velem. Ez különösen aggasztó, mivel az
istennő a legtriviálisabb dolgokról is szívesen cseveg. A tervünk a
legveszedelmesebb vállalkozás, amire csak varázsló vállalkozott
azóta, hogy a Három Szent véget vetett a második sárkányháborúnak,
és az istennőm egy szót sem szól. Valami nincs rendjén.
– Talán lefújhatjuk – mondta Par-Salian.
– Ne légy már ilyen anyámasszony katonája! – szólt rá Ladonna.
– Gyakorlatias vagyok. Ha az istenek nem…
– Csendet! – szólalt meg parancsolóan Justarius, és fölemelte a
kezét.
Az ajtó mögül kiáltozás hallatszott.
– Mi az oka ennek a hangzavarnak?
– A túl sok elf bor – jegyezte meg Par-Salian.
– Ez nem mulatozás – mondta Ladonna rémülten. – Inkább
lázadás!
A kiáltozás egyre erősödött, és a varázslók hallották, amint az
emberek pánikban végigrohannak a folyosón. Valaki dörömbölni
kezdett az ajtajukon, majd mások is csatlakoztak hozzájuk, csapásaik
a fára záporoztak. A varázslók a vezetőik után kiabáltak, egyesek
Par-Saliant, mások Ladonnát és Justarius szólongatták.
Par-Salian a neveletlenségen felháborodva fölkelt, átvágott a
szobán, és kitárta az ajtót. A folyosó meglepetésére sötét volt. A
mágikus fények, amelyek a toronyban minden zugot megvilágítottak,
csődöt mondtak. Látva, hogy a tömegben sokan gyertyákat vagy
lámpásokat szorongatnak, a máguson baljós előérzet lett úrrá.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte szigorúan, dühösen mérve végig a
folyosóra tömörült varázslókat. – Azonnal legyen vége ennek a
tumultusnak!
A sötét folyosón szorongó varázslók elhallgattak, de csak egy
pillanatra.
– Mondjátok el neki! – szólt egyikük.
– Igen, mondjátok el! – sürgette őket egy másik.
– Mit kell elmondanotok?
Egyszerre többen is beszélni kezdtek. Par-Salian türelmetlenül
leintette őket, és a sötétben keresett valakit, aki szóvivő lehetne.
– Antimodes! – mondta Par-Salian, a barátját megpillantva. –
Mondd el, mi történik!
A tömeg szétvált Antimodes előtt, hogy előremehessen. Idősebb
varázsló volt, nagyra becsült és sokak által kedvelt. Tehetős
családból származott, és ő maga is gazdag volt. Elkötelezett
támogatója volt a mágia ügyének a világban, és sok ifjú mágus
hasznot húzott nagylelkűségéből. Az üzletember Antimodest
konoknak és gyakorlatiasnak ismerték, és sápadt, feszült arcát látva
Par-Salian szíve elnehezedett.
– Kinéztél már az ablakon, barátom? – kérdezte Antimodes.
Halkan beszélt, a tömeg a fülét hegyezte, hogy hallja. Azonnal
felkapták szavait, és elismételték.
– Nézz ki! Igen, nézz ki!
– Csendet! – parancsolta Par-Salian, és a tömeg ismét elhallgatott,
bár nem teljesen. Sokan morogtak és halkan, zúgva, félve motyogtak.
– Ki kéne nézned – mondta komolyan Antimodes. – Nézzétek
meg magatok. És lássátok! – Fölemelte kezét és ujját, majd kimondta
a varázsigéket: – Sula vigis dolibix!
– Megőrültél? – kiáltott Par-Salian riadtan, várva, hogy barátja
kezéből lángcsóvák röppennek elő. De semmi nem történt. A
varázslat szavai holt avarként hullottak a padlóra.
Antimodes felsóhajtott.
– Amikor ez a varázslat utoljára cserbenhagyott, barátom, tizenhat
éves voltam, és nem a mágia, hanem egy lány járt a fejemben.
– Par-Salian! – kiáltotta Ladonna remegő hangon. – Ezt látnod
kell!
Az ablakpárkányra hajolt, veszedelmesen közel a kizuhanáshoz,
háta ívbe hajolt, nyakát kitekerte, hogy az égboltra nézzen.
– A csillagok ragyognak. Az ég felhőtlen. De… – Par-Salian felé
fordult, az arca sápadt volt. – A holdak eltűntek!
– És Wayreth erdeje is – jelentette komoran Justarius, átbámulva
Ladonna válla fölött.
– Elvesztettük a mágiát! – jajgatott egy nő a folyosón. Rettegő
kiáltása mindenkit pánikhangulatba taszított.
– Mind ostoba mocsári törpék vagytok, amiért így viselkedtek? –
mennydörögte Par-Salian. – Mindenki menjen a szobájába! Meg kell
őriznünk a nyugalmunkat, ki kell derítenünk, mi történt. Felügyelők,
azonnal teremtsetek rendet a folyosókon!
A kiáltozás abbamaradt, de az emberek továbbra is céltalanul
lődörögtek. Antimodes példát mutatva a szobájába indult, magával
vitte barátait és tanítványait is. Hátranézett Par-Salianra, aki
megrázta a fejét és sóhajtott.
A vörös köpenyes felügyelők átvágtak a tömegen, és sürgették az
embereket, hogy tegyenek úgy, ahogyan a konklávé feje elrendelte.
Par-Salian az ajtóban várt, amíg nem kezdett el tisztulni a folyosó. A
legtöbben nem a szobájukba tartottak. Összegyűltek a közös
helyiségekben, és megszállottan találgattak és dolgoztak.
Par-Salian becsukta az ajtót, és társai felé fordult, akik az ablaknál
álltak, és kutatva néztek az égboltra, abban a kétségbeesett
reményben, hogy tévedtek. Talán egy kósza felhő úszott a holdak elé,
vagy elszámolták az időt, és a holdkelték később következtek be. Az
eltűnt erdő bizonyítéka azonban ijesztő volt, és nem lehetett tagadni.
Ahogy Par-Salian végigtekintett a kopár és csupasz, fátlan
dombokon, megpróbált egy egyszerű bűbájt megidézni. Amint
kimondta a halandzsának tűnő szavakat, tudta, hogy a varázslat nem
fog sikerülni.
– Mit tegyünk? – kérdezte tompa hangon Ladonna.
– Imádkoznunk kell az istenekhez…
– Nem fognak válaszolni – szólalt meg egy hang a sötétben.
Egy fekete köpenyes varázsló állt a szoba közepén.
– Ki vagy? – kérdezte Par-Salian.
A mágus hátralökte csuklyáját. Aranyszínű bőr csillogott a tűz
fényében. Homokóra formájú pupillák meredtek rájuk közönyösen.
– Raistlin Majere – mondta rekedten Justarius.
Az ifjú biccentett.
– Ez a te műved! – mondta Ladonna dühösen.
Raistlin gúnyosan elmosolyodott.
– Bár hízelgőnek találom, hogy olyan hatalmat tulajdonítasz
nekem, asszonyom, amellyel eltüntethettem a három holdat, ki kell
ábrándítsalak. Nem én okoztam a holdak eltűnését. Nem én vettem el
a mágiát. Amitől féltek, igaz. A mágiátok elveszett. A holdak istenei
tehetetlenek.
– Akkor hogyan kerültél ide, ha nem mágiával? – kérdezte
morogva Par-Salian.
Raistlin meghajolt előtte.
– Éles szemű észrevétel, mester. Azt mondtam, a ti mágiátok
elveszett. Az enyém nem.
– És honnan jön a te mágiád?
– Az istennőmtől, a királynőmtől – mondta halkan Raistlin. –
Takhisistól.
– Áruló! – kiáltotta Ladonna.
Megragadta egyik nyakláncát, és letépett gallérjáról egy darab
szőrmét.
– Ast kiranann kair Cardurm… – Elakadt a szava, majd ismét
újrakezdte: – Ast kianann kair…
– Hasztalan – mondta Justarius keserűen.
– Nem én vagyok az áruló – mondta Raistlin. – Nem én árultam el
a terveteket a templomba hatolásról és az Alapkő lezárásáról a Sötét
Királynőnek. Nélkülem mind halottak lennétek. Az Éjúr és a
zarándokai ott vannak és rátok várnak.
– Akkor ki volt? – kérdezte Ladonna dühösen.
– A falaknak is fülük van – mondta halkan Raistlin.
Ladonna keresztbe fonta karját, és nyugtalanul fel-alá járkált a
szobában. Justarius az ablaknál maradt, és kibámult az éjszakába.
– Azért jöttél, hogy kárörvendj? – kérdezte váratlanul Par-Salian.
Raistlin összehúzta szemét.
– A „kardodnak” választottál, mester. Mindenki tudja, hogy a
kardnak két éle van. Ha a kardod véredet fakasztotta, az a te hibád.
De, hogy válaszoljak a kérdésedre, uram, nem, nem azért jöttem,
hogy kárörvendjek.
Az ablakra mutatott.
– Wayreth erdeje eltűnt. Ebben a pillanatban a Soth nevű
halállovag és élőholt harcosai a torony felé vágtatnak. Semmi nem
állhat az útjukba. Amikor pedig ideérnek, semmi nem akadályozza
meg őket abban, hogy lerombolják a falakat és mindenkit
lemészároljanak idebent.
– Solinari, ments meg minket! – mormolta Par-Salian.
– Solinari azért küzd, hogy magát mentse – mondta Raistlin. –
Takhisis új isteneket hozott a világra, ő szürke isteneknek nevezi
őket. Az a terve, hogy eltávolítsa a mieinket, és magához ragadja a
mágiát, amit aztán a kedvenceinek fog kimérni. Mint amilyen én is
vagyok.
– Nem hiszek neked – mondta Justarius rekedten.
– Higgy akkor a szemednek! – mondta Raistlin. – Hogyan
harcolsz majd lord Soth ellen? Az ő mágiája erős, és nem a holdakból
nyeri. Az átokból fakad, amivel az istenek sújtották. Egyetlen
kézmozdulattal lyukakat üthet ezekbe a falakba. Tetemeket idézhet
meg a sírokból. Egyetlen szavára holtan esnek össze az emberek.
Jöttének rettenete akkora, hogy a legbátrabbak sem lesznek képesek
megállni előtte. Itt fogtok reszketni a falak mögött, és várjátok a
halált. Imádkozni fogtok érte.
– Nem mindegyikünk – mondta komoran Justarius.
– Pedig jobban tennéd, uram – torkolta le Raistlin. – Hol vannak a
kardjaitok, pajzsaitok és fejszéitek? Hol vannak az erős harcosok,
akik megvédhetnének? A mágiátok nélkül magatokat sem védhetitek
meg. Igaz, hogy vannak kis késeitek, de még a vajat is alig tudjátok
elvágni velük!
– Te persze tudod a megoldást – mondta Par-Salian. – Különben
nem jöttél volna ide.
– Igen, mester. Tudok segítséget hívni.
– De ha Takhisisnak dolgozol, miért tennéd? És miért bízzunk
benned? – kérdezte Ladonna.
– Mert nincs más választásotok, asszonyom – válaszolta Raistlin.
– Meg tudlak menteni titeket… de ára van.
– Hát persze! – kiáltott fel Justarius keserűen. Par-Salianhoz
fordult. – Akármi is az ár, túl magas. Inkább vállalom a kockázatot a
halállovaggal.
– Ha csak a mi életünkről lenne szó, egyetértenék veled – mondta
szomorúan Par-Salian. – De több százan vannak ránk bízva a
diákoktól kezdve Ansalon legjobb és legtehetségesebb varázslóiig.
Nem ítélhetjük őket halálra sértett büszkeségből. – Raistlinhez
fordult. – Mit kérsz cserébe?
Raistlin egy pillanatig hallgatott, majd halkan így szólt:
– Úgy döntöttem, a saját utamat járom, kötöttségek nélkül. Csak
annyit kérek, mesterek, hagyjátok, hadd folytassam az utamat. A
konklávé sem most, sem a jövőben nem árt nekem. Nem küldtök
varázslókat, hogy megöljenek, csapdába csaljanak vagy
kioktassanak. Hagyjátok, hadd menjek a saját fejem után, és cserébe
segítek nektek életben maradni, hogy ti is mehessetek a saját
utatokra.
Par-Salian összevonta a szemöldökét.
– Ezzel azt sugallod, hogy a mágiánk vissza fog térni, és a mágia
istenei visszatérnek. Hogyan lehetséges ez?
– Az az én dolgom – mondta Raistlin. – Megegyeztünk?
– Nem. Sok mindent nem tudunk még – mondta Ladonna.
– Egyetértek Ladonnával – szólt Justarius is.
Raistlin nyugodtan állt, kezét összekulcsolta fekete köpenye
ujjában.
– Nézzetek ki az ablakon! Megperzselt és megfeketedett, rózsával
díszített páncélt viselő élőholt sereget láttok majd. Lángok emésztik
el a testüket, miközben lovagolnak. Arcuk összeaszott a szent tűzben,
amely véget nem érően égeti őket. Halált hordoznak magukban, és a
Halál vezeti őket. Soth egy érintésével lerombolja a torony falait.
Serege átvágtat a megolvadt köveken, és diákjaitok, barátaitok és
munkatársaitok tehetetlenek lesznek előtte. A vér patakokban fog
folyni a folyosókon.
– Elég! – kiáltotta Par-Salian elborzadva. A többiekre nézett. –
Egyszerűen kérdezem: a mágiánk nélkül fel tudjuk-e venni a harcot
ezzel a halállovaggal?
Ladonna falfehérre sápadt. Ajka vékony vonallá szűkült, és egy
székbe rogyott.
Justarius először dacosnak tűnt, majd elkínzott arccal megrázta a
fejét.
– Palanthasból származom – mondta. – Hallottam történeteket
lord Sothról, és ha csak a tizedük igaz, akkor is veszedelmes lenne
harcolnunk ellene, ha birtokunkban lenne a mágia. Anélkül… nincs
esélyünk.
– Figyeljetek a szavamra, ha alkut kötünk Majerével, mind
megbánjuk még – mondta Ladonna.
– De legalább életben lesztek – mormolta Raistlin.
Egy kis bőrerszényt fűzött le övéről, és tartalmát a padlóra
ürítette. Mindenféle színű üveggolyó gurult a puha szőnyegre.
Ladonna rájuk bámult, majd hitetlenül felnevetett.
– A bolondját járatja velünk.
Par-Salian nem volt ebben olyan biztos. Nézte Raistlin hosszú,
karcsú, érzékeny ujjait, amint a golyók között válogatnak, míg meg
nem találta, amit keresett. Fölemelte a golyóbist, majd tenyerére véve
kántálni kezdett.
A golyó addig növekedett, míg ki nem töltötte Raistlin tenyerét.
Színek kavarogtak és reszkettek a kristálygömbben. Par-Salian
belenézve hüllőszemeket pillantott meg.
– Egy sárkánygömb! – kiáltotta elámulva.
Par-Salian lenyűgözve húzódott közelebb. Olvasott már a hírhedt
sárkánygömbökről. Az álmok korában ötöt készítettek a három rend
mágusai, akik akkor egy helyre gyűltek, ahogyan most is, hogy
fölvegyék a harcot a Sötétség Királynőjével. Két gömböt Losarcum
és Daltigoth balsorsú tornyaiban tartottak, és elpusztultak az
épületeket ledöntő robbanásban.
Az egyik gömb eltűnt, és végül Solamnia lovagjai találták meg a
Főpap tornyában. Az Arany Tábornok, Laurana annak segítségével
védte meg az erődöt a gonosz sárkányok támadása ellen. A
sárkánygömb azonban a csatában elveszett.
Egy másik gömböt Feal-Thas varázslóra bíztak, aki sok
évszázadig a Jégfalnál őrizte elzárva. Az ereklye különös és tragikus
útja a Fehérkő tanácsánál ért véget, ahol egy surranó elpusztította.
A gömb, amelyre Par-Salian nézett, az utolsó létező ereklye volt,
és Raistlin Majere uralta. Hogyan volt ez lehetséges? Par-Salian nagy
hatalmú mágus volt, talán az egyik legnagyobb, aki valaha élt, és ő
sem volt benne biztos, lenne-e bátorsága rátennie kezét a gömbre,
amely képes volt fogságba ejteni egy varázsló elméjét, és örökre
bezárni torz, eleven rémálmai közé, ahogyan azt a szerencsétlen
Lorackal tette. Az ifjú Raistlin Majerének azonban volt mersze, és
sikerült a maga akarata felé hajlítania a gömbét.
Ahogy Par-Salian lenyűgözve, ugyanakkor iszonyodva a
sárkánygömbbe nézett, meglátta a választ. Egy vénséges vén férfi
alakját látta, aki alig volt csont és bőr, inkább holt, mint eleven.
Kezét dühösen ökölbe zárta, és úgy tűnt, haragjában rikoltozik, de
kiáltozása nem volt hallható.
Par-Salian csodálkozva és ámulattal nézett Raistlinre, aki
megerősítésül bólintott.
– Jól látod, mester. A fogoly Fistandantilus. Elmesélném a
történetet, de nincs rá idő. Mind maradjatok csendben! Ne szóljatok!
Ne mozogjatok! Még csak ne is lélegezzetek!
Raistlin a sárkánygömbre tette a kezét. Fájdalmában felkiáltott,
amikor a kezek kinyúltak és megragadták. Behunyta a szemét, és
levegő után kapott.
– Parancsolom, Vipera, hogy szólítsd ide Vérontó Cyant! –
mondta Raistlin. Hangja reszelős suttogás volt csupán. Megremegett,
de erősen fogta a varázstárgyat.
– Vérontó egy zöld sárkány! – mondta Ladonna. – Hazudott! Meg
akar ölni minket!
– Csend! – parancsolt rá Par-Salian.
Raistlin a gömböt nézte, egy nem hallható hangra figyelt, az
ereklye hangjára, és úgy tűnt, nem tetszik neki, amit hall.
– Nem engedhetsz a szorításodon! – mondta dühösen a gömbbe
zárt sárkánynak. – Nem engedheted szabadon!
A gömb kezei megszorították Raistlinét, aki fájdalmában
felkiáltott, vagy azért, mert fájt neki a fogás, vagy mert kínozta a
felajánlott választás.
– Legyen – mondta végül Raistlin. – Hívd a sárkányt!
Par-Salian a gömbbe pillantva látta, hogy a színek vadul
örvényleni kezdenek. Fistandantilus apró alakja eltűnt.
Raistlin arca megrándult, de kezét a gömbön hagyta, és
rákényszerítette akaratát, mit sem törődve környezetével.
– Ladonna, megőrültél? Állj meg! – kiáltott fel Justarius.
Ladonna ügyet sem vetett rá. Par-Salian acél villanását látta, és a
nőre vetette magát. Sikerült megragadnia a kezét és kicsavarni belőle
a kést. Ladonna ellene fordult, megütötte és véres sebet szántott a
mellkasára. Par-Salian hátratántorodott, és lebámult fehér köpenyén a
vörös foltra.
A nő Raistlinre vetette magát, de a mágus nem vette észre. A
gömb azonban fényesen, zölden, párásan felragyogott. Ködcsápok
kavarodtak ki belőle, és Ladonna teste köré fonódtak. A nő
felsikoltott és megvonaglott. Orrfacsaró bűz érződött. Par-Salian
köpenye ujjával takarta el száját és orrát. Justarius levegőért kapott,
és az ablakhoz botladozott.
– Ne bántsd őket, Vipera! – mormolta Raistlin.
A csápok eleresztették Ladonnát, aki visszahanyatlott a székébe.
Justarius megpróbálta visszanyerni lélegzetét, és kibámult az
ablakon.
– Par-Salian! – mutatott ki Justarius.
Par-Salian kinézett.
Egy sárkány körözött az Ősmágia tornya körül, hatalmas teste
beteges szürkészöldben játszott a holdtalan éjszaka halvány
fényében.

VII.
Zöld sárkány. Halállovag.
352. esztendő az Összeomlás után, mishahó 24. napja.

A vén, zöld sárkány, Vérontó Cyan minden lényt megvetett, akivel
csak több évszázados élete során összetalálkozott. Halandókat és
halhatatlanokat, holtakat és élőholtakat, isteneket és más sárkányokat
egyaránt utált. Egyeseket azonban jobban gyűlölt másoknál: például
az elfeket és Solamnia lovagjait. Egy ilyen lovag – bizonyos
Sárkányölő Huma – a második sárkányháborúban tönkretette Cyan,
akkor még ifjú sárkány, szórakozását.
Az utálatos lovag égető, szemet bántó sárkánydárdájával
visszaűzte Cyan Királynőjét, Takhisist az Abyssba, de előbb kicsalt
belőle egy ígéretet, hogy minden sárkányának el kell hagynia a
világot, és fészkeikbe rejtőzve végtelen álomba kell merülniük.
Cyan megpróbálta elkerülni a rettenetes sorsot, de nem
harcolhatott az istenek ellen, és a többiekkel együtt a rájuk
kényszerített álom hatása alá került, amely számlálhatatlan évig
tartott. Előbb azonban megmondta a Királynőjének, mit gondol
felőle.
Több évszázaddal később, amikor felébredt, még mindig munkált
benne a düh. Takhisis azzal engesztelte ki, hogy megígérte: bosszút
állhat a komisz elfeken, akik vették a bátorságot, hogy a második
sárkányháború során lerohanják a fészkét, és megsebesítsék. Ezek a
sérülések még mindig kínozták őt.
Az ostoba elf Lorac, Silvanesti királya ellopott egy
sárkánygömböt, és amikor megpróbált általa egy sárkányt megidézni,
hogy mentse meg szeretett hazáját Salah-Kahn sárkánynagyúr
seregeitől, Cyan válaszolt a hívásra.
A zöld sárkány Silvanestibe érve azt találta, hogy a sárkánygömb
már rettenetes szorításába fogta Loracot. Cyan megölhette volna a
nyomorult elfet, de abban hol lett volna a móka? Ezért olyan sebeket
ejtett, amelyek minden valaha született elfet bántanak majd az idők
végezetéig. Elfoglalta szeretett királyságukat. Fogta Silvanesti
szívszakasztó szépségét, és eltorzította, ledöfte, feldarabolta és
elégette.
Megkínozta a fákat, amelyek vért könnyeztek, és kínjukban
vonaglottak. Befeketítette a gazdag réteket, és a kristálytiszta tavakat
mocskos és mérgező mocsarakká változtatta. S ami még nagyobb
élvezetet jelentett számára, rémálmokat suttogott Lorac fülébe, arra
kényszerítette, hogy végignézze az iszonyatot, és elhitette vele, hogy
mindez az ő műve.
Lorac kínzása egy ideig elszórakoztatta, de Cyan hamarosan
elunta. Silvanesti megkínzott romokban hevert. Lorac megőrült.
Cyan felélénkült, amikor haramiák és tolvajok csapata érkezett
Silvanestibe, akiket Lorac leánya, Csillagszellő Alhana vezetett.
Élvezte, hogy egy ideig gyötörheti őket. Szórakozásának vége
szakadt, amikor egy ifjú varázsló, akinek még fenekén volt a
tojáshéj, ahogy a sárkányok mondták, megtörte a gömb hatalmát – és
így Cyanét is – Lorac fölött.
A zöld sárkányt először felvillanyozta a látvány, ahogy a fiatal
varázsló ostobán megpróbált uralmat szerezni a sárkánygömb fölött.
Alig várta, hogy újabb halandót kínozhasson, de csalatkoznia kellett.
Raistlin nem csupán leigázta a gömböt, de azt is megparancsolta az
ereklyének, hogy hajtsa igába Cyant. A sárkány küzdött és
viaskodott, ám a varázstárgy erősebb volt, és még ő sem állhatott
ellen a hívásának. Ezért volt most Nyugat-Ansalonon, egy istenek
háta mögötti torony fölött, hogy gyűlölt ura parancsát teljesítse.
Cyannak sejtelme sem volt, mit keres itt, mert a gazdája még nem
kegyeskedett fölvilágosítani. A sárkány céltalanul körözött a torony
fölött, és azon morfondírozott, hogy még mindig elszórakozhat azzal,
hogy mérgező gázt lehel a lenti udvarban nyüzsgő varázslókra.
Aztán kürtszót hallott. Ismerte és gyűlölte ezt a hangot. A dombok
felé nézve egy solamniai lovagot látott felé vágtatni.
Cyan semmit nem tudott a halállovagokról. Ha valaki elmondta
volna neki, hogy ez a lovag el van átkozva és gonosz, s hogy ők
ketten ugyanazért a célért harcolnak, a sárkány csak gázfelhőt fújt
volna megvetően. Egy undorító solamniai lovag akár átkozott, akár
nem, halott vagy élőholt, mindig is undorító solamniai lovag marad,
akit el kell pusztítani.
Vérontó Cyan lecsapott az égből. A sárkányiszonnyal megrémíti a
lovagot, aztán mérgező leheletével megöli.
Lord Soth élőhalott harcosait a torony ostromára vezette. A
támadásra figyelt, nem arra, ami az égen történik fölötte. Alig
pillantott a sárkány felé. A sárkányiszony ártalmatlanul söpört el
fölötte.
Cyan csalódott volt. Arra számított, hogy páni rettegést plántál el
a lovag szívében, és így kicsit megkergetheti a mezőn, mielőtt
megölné.
A zöld sárkány agyában derengeni kezdett, hogy ez nem
közönséges lovag, és akkor vette észre, hogy az átkozott ellenség
már halott! Ez persze elrontja a megölésének örömét. Cyan pár
varázslatot hajított a lovagra, megpróbálta mágikus lövedékkel
megsebezni és hálóba fonni, de semmi nem történt. A fogát
csikorgatta dühében. Lehet, hogy nem tudja megölni a lovagot, de
élőholt életét megkeserítheti.
Soth, amikor a mágikus lövedékek felrobbantak körülötte, és az
égből háló hullott alá, először meglepődött azon, hogy valaki mágiát
használ. Nem lehetett varázsló. Az ő holdjaik eltűntek. Még időben
emelte föl a fejét ahhoz, hogy megpillantsa a sólyomként lecsapó
sárkányt, aki kimeresztette karmait. Teljességgel megdöbbent, nem
tudta, honnan jött a sárkány, és miért támad rá. Sothnak nem volt
ideje magyarázkodásra. Másra sem nagyon, csak a kardját húzhatta
ki. Az pedig haszontalannak bizonyult.
Vérontó Cyan karmaiba kapta Sothot, és lerántotta a hátasáról. A
sárkány fölkapta a lovagot, aki kardjával csapkodta, fölszállt vele az
égbe, majd a földhöz vágta. Cyan ezután a rohamozó élőholt
harcosok közé vetette magát. Beléjük rohant, karmaival tépve,
agyaraival marva, marcangolva, és szétszórta csontjaikat vagy erős
állkapcsával elmorzsolta azokat.
Addigra Soth magához tért és visszaült a nyeregbe. Kardja
szentségtelen tűzzel lobbant fel, és a sárkány nyomába eredt, aki
ráérősen megfordult az égen, és ismét támadásba lendült. A
halállovag ádáz csapást mért a szörnyeteg nyakára, amitől Cyan
dühösen felordított és elkanyarodott. A sárkány bosszúsan körözött,
és újabb támadáshoz készülődött.
Lord Soth megfordította fekete lovát, és fölemelte kardját.


– Így fordul a gonosz önmaga ellen – mondta Raistlin.
Par-Salian elfordult az ablaktól, ahonnét a különös csatát figyelte.
Raistlin az időmérő gyertyát nézte, amelyből már csak egy kevés
viasz maradt. Fáradtnak tűnt. Par-Salian el tudta képzelni, micsoda
erőfeszítésre lehet szükség a test és az elme részéről, hogy megőrizze
az uralmat a gömb felett.
– Mennem kell – mondta Raistlin. – Mindjárt itt az idő.
– Minek az ideje? – kérdezte Par-Salian.
– A végé. – Vállat vont. – Vagy a kezdeté.
Kezében tartotta a fénylő sárkánygömböt. A színes, kavargó fény
megvilágította aranyszín bőrét és megcsillant a homokóra formájú
szemekben. Ahogy Par-Salian az ereklyét nézte, egy gondolat ütött
szöget a fejébe. Beszívta a levegőt, de mielőtt bármit mondhatott
volna, Raistlin eltűnt, olyan gyorsan és csendesen, ahogyan érkezett.
– A sárkánygömb! – kiáltotta Par-Salian, és a másik kettő
felhagyott a csata bámulásával, hogy ránézzen. – Az összes mágikus
ereklye közül, amit valaha készítettek, Takhisis ezektől félt a
leginkább. Ha tudná, hogy Majerénél van egy, sosem engedné meg,
hogy megtartsa.
– Ami még fontosabb, sosem hagyná, hogy használja a gömb
erejét – értett egyet Justarius, és fölcsillant szemében a remény.
– Tehát mit jelentsen mindez? – kérdezte Ladonna az egyikről a
másikra pillantva.
– Azt jelenti, hogy a túlélésünk kulcsa Raistlin Majere kezében
van – mondta Par-Salian.
Úgy hallotta, mintha az ifjú mágus szavai keresztülsziszegnének a
sötétségen.
– Emlékezz az alkunkra, mester!

VIII.
Fekete örvény.
352. esztendő az Összeomlás után, mishahó 24. napja.

A mágia istenei beléptek a Dargaard-erődbe. Holdjaik elillantak az
égről. Lord Soth nem volt otthon: ő és harcosai a harag szárnyán
szálltak Wayreth tornya felé. A varázserdő eltűnt. A Szem éjszakáján
a toronyban összegyűlő varázslók elvesztették varázserejüket, és
védtelenek lesznek a halállovag szörnyű támadásával szemben. A
vidám ünnepség könnyen véres halállal és a torony pusztulásával
érhet véget.
Ezen nem lehetett segíteni. Takhisisszal el kellett hitetni, hogy a
holdistenek a terve áldozatául estek, és megküzdöttek a három új
szürke istennel és elestek. Mivel Raistlin Majere figyelmeztette őket,
azért érkeztek az erődbe, hogy találkozzanak az új istenekkel, és
rájuk támadjanak, amikor megpróbálnak a világba lépni.
– A mi világunkba – mondta Lunitari, és a másik kettő
visszhangozta a szavait.
A bansheek az istenek érkezésére rettegve elrejtőztek. Kitiara a
hálószobájában volt, és a Hatalom koronájáról álmodott.
Az istenek rögtön abba a terembe mentek, amelyet Raistlin leírt,
kövön és földön törtek keresztül, hogy elérjék. Beléptek a
helyiségbe, és az egyetlen tárgy, a Csillagok homokórája köré
gyűltek. Nézték, ahogy a felső részében csillognak-villognak a
homokszemek. A másik fél sötét volt és üres.
Nuitari váratlanul odamutatott.
– Egy arc a sötétségben! – mondta. – Az egyik betolakodó
érkezik!
– Én is látok egyet – szólt Solinari.
– Én pedig látom a harmadikat – tette hozzá Lunitari.
Az istenek összegyűjtötték a mágiát, kivonták a világ minden
részéből, megragadták a tüzet, a villámokat, a viharokat, a hurrikánt,
a vaksötétet és a vakító fényt, majd beléptek a homokórába, hogy
szembeszálljanak ellenfeleikkel.
Amikor azonban a sötétségben voltak, ahová a csillagok hullottak,
a mágia istenei nem láttak ellenséget. Csak egymást, és a távolban a
fölöttük pislákoló csillagokat. Miközben figyeltek, a csillagok
először lassan, majd egyre gyorsabban forogni kezdtek egy fekete
mag körül, és egyre távolabb keringtek tőlük.
Körülöttük sötétség és csend, teljes és végtelen. Már nem
hallották a világegyetem dalát. Nem hallották a többi isten hangját.
Sem egymást. Látták, ahogy társaik elsodródnak, beszippantja őket
az üresség. Megpróbáltak egymás felé nyúlni, összekapaszkodni, de
túl gyorsan zuhantak. Kétségbeesetten próbáltak kitörni, csakhogy
nem volt menekvés.
Egy örvénybe hulltak – az idő örvényébe, amely egyre csak
pörgött, és egyenként lehúzta a csillagokat, míg minden véget nem
ér.
A kezük nem ért ugyan össze, de gondolataikkal megérinthették
egymást.
Egy tükör, gondolta Solinari keserűen. Nincsenek más istenek.
Belenéztünk a homokórába, és önmagunkat láttuk.
Csapdába estünk az időben, dühöngött Nuitari. Egy
örökkévalóságra fogságba kerültünk. Raistlin Majere becsapott.
Elárult minket Takhisisnak.
Nem, gondolta Lunitari szomorúan és kétségbeesetten. Raistlint is
becsapták.

IX.
Fivér és nővér. A Csillagok homokórája.
352. esztendő az Összeomlás után, mishahó 24. napja.

Raistlin kilépett a mágia alagútjaiból a Dargaard-erődbe. A
kezében tartott sárkánygömb ragyogó színei gyorsan fakultak. A
golyóbis üveggolyónyivá húzódott össze. A mágus megoldotta az
övén függő erszény száját, és belepottyantotta.
A szoba sötét volt és szerencsére néma. A bansheeknek nem volt
okuk rettenetes dalukat énekelni, mert az erőd gazdája távol volt.
Raistlin úgy vélte, Soth jó darabig el lesz foglalva. Vérontó Cyan
nem az a fajta volt, aki megfutamodik, különösen nem, ha ellensége
már megsebesítette. A sárkány sosem lenne képes legyőzni a
halállovagot. Soth pedig sosem fogja tudni megölni a sárkányt, mert
Cyan túlságosan nagyra tartotta magát ahhoz, semhogy valóban
vásárra vigye a bőrét. Mindaddig, amíg gyötörheti ellenfelét, harcolni
fog. Amint a küzdelem kezd ellene fordulni, a sárkány a hősiességet
feledve elhagyja majd a csatateret.
Raistlin belépett Kitiara hálószobájába. Kit az ágyán feküdt.
Szeme csukva volt; légzése mély és egyenletes. Raistlin érezte a
törpepálinka pocsék szagát, és úgy sejtette, a nővére nem annyira
elaludt, mint inkább elájult, mivel még mindig fel volt öltözve.
Férfiinget viselt, nyakánál kivágottat, hosszú, bő ujjakkal, valamint
szűk bőrnadrágot. Még mindig rajta volt a csizmája.
Jó oka volt ünnepelni. Hamarosan elhagyja a Dargaard-erődöt.
Takhisis királynő néhány nappal korábban Nerakába szólította
nagyurait a haditanácsra.
– Az a hír járja, hogy Takhisis szerint Ariakas túl sokat hibázott a
háborúban – mondta Kitiara az öccsének. – Másvalakit választ a
császárság élére, akiben jobban megbízik. Aki tett is valamit az
ügyünk elősegítése érdekében.
– Mint például te – mondta Raistlin.
Kitiara féloldalasan elmosolyodott.
Raistlin közelebb húzódott alvó nővéréhez. Kitiara a hátán feküdt,
fekete fürtjei összekócolódtak, egyik karjával eltakarta homlokát. A
mágus emlékezett, hogy gyerekként sokszor nézte az alvó nővérét.
Azokon az éjjeleken, amikor beteg volt, a láz égette törékeny testét,
és Caramon buta árnyjátékokkal szórakoztatta őt. Raistlin
emlékezett, hogy Kit fölébredt, és megtörölte a homlokát, vagy inni
adott neki. Azt mondta neki bosszankodva, hogy igazán
megerőltethetné magát, hogy jobban legyen.
Kit mindig türelmetlen volt a gyengeségével szemben. Életében
soha nem volt beteg. Az ő meglátása szerint, ha Raistlin nekidurálná
magát, akarattal meggyógyíthatná magát. Ugyanakkor valamiféle
durva kedvességgel bánt vele. Ő ismerte fel tehetségét a mágiához. Ő
keresett neki mestert, aki tanította. Raistlin sokat köszönhetett neki,
talán még az életét is.
– És csak az időmet vesztegetem – mondta magának. Zsebébe
nyúlt a rózsaszirmokért.
Kit szeme mozgott lehunyt szemhéja alatt. Mélyen alhatott, mert
szája szavakat formált, és nyugtalanul rángatózni kezdett. Váratlanul
szörnyű kiáltást hallatott, és fölült az ágyon. Raistlin káromkodva
húzódott vissza, azt gondolva, hogy felébresztette. Kit szeme tágra
nyílt a félelemtől.
– Tartsd távol, Tanis! – kiáltotta Kitiara. Könyörögve kinyújtotta
kezét. – Mindig is szerettelek!
Raistlin rájött, hogy a nővére még mindig alszik. Megrázta fejét,
és felmordult.
– Még hogy Tanist szeretni? Soha!
Kitiara felnyögött, és visszahanyatlott a párnára.
Összegömbölyödött, fejére húzta a gyűrött takarót, mintha el tudna
rejtőzni a rémség elől, amely üldözte őt.
Raistlin közelebb óvakodott, és ujjait széttárva hagyta, hogy a
rózsaszirmok a nő arcára szállingózzanak.
– Ast tasarak sinuralan ksynawi – mondta.
Feltűnt neki, hogy a szavak nem csengenek megfelelően.
Száraznak, élettelennek tűntek. A fáradtsága számlájára írta. Várt,
ameddig nem győződött meg arról, hogy a nővére a bűbáj hatása alatt
áll, és mélyen alszik, aztán elment.
Épp az ajtón ment volna ki, amikor a hang megállította – az a
hang, amelyet remélte, sosem kell újra hallania.
– A bölcsek azt mondják, két nap nem járhatja be ugyanazt a
pályát. A bebörtönzésem után gyenge vagyok, de amint erőre kapok,
elrendezzük a mi kettőnk dolgát.
Raistlin nem felelt Fistandantilusnak. Nem volt mit mondania.
Tökéletesen egyetértett vele.


Raistlin megjegyezte az utat, amelyet Kitiara követett a titkos
teremig a Dargaard-erőd alatt. Ment a sötét és néma folyosókon a
fejében lévő térképet követve. Magával vitte Magius botját is,
amelyet a várban hagyott, hogy várja a visszatértét.
– Shirak! – mondta, és bár ez a szó is tompán kongott, a bot végén
lévő kristálygömb világítani kezdett.
A mágus örült a fénynek. Az erőd üres volt; gazdája és élőholt
harcosai eltávoztak; a bansheek hallgattak. A félelem, rettegés és
iszonyat azonban állandó lakók voltak. Raistlin köpenyét a halál
csontos ujjai cibálták, azok simították végig hidegen és rémisztően
arcát. A föld megremegett, a kövek kihullottak a falakból, amely
kezdtek összeomlani. Hallotta a haldokló nő kiáltozását, amint
könyörög Sothnak, hogy mentse meg a gyermekét, majd az elevenen
elégő kisgyerek fülhasogató sikolyait.
Az iszonyat csaknem legyűrte. Keze reszketni kezdett; látása
elhomályosult. Nem kapott levegőt, és a falnak dőlve mélyeket
lélegzett, hogy kitisztuljanak gondolatai, és visszanyerje akaratát.
Miután magához tért, továbbment a kőben lefelé kanyargó
lépcsőn. Amikor elérte az acélajtót, eloltotta a bot fényét, mert
anélkül akart látni, hogy őt magát észrevennék. Az áthatolhatatlan
sötétségben tapogatózva az ajtóra helyezte a kezét, és az istennő
vésett képét kereste. Takhisis nevét szólította, és fehér fény izzott fel.
Még négyszer szólt, ahogy Kitiara tette, és tenyere alatt minden
alkalommal más szín lángolt fel. Az ajtó kattanva kinyílt.
Raistlin nem lépett be azonnal a helyiségbe. A sötétségben maradt
némán, mozdulatlanul, és visszafojtotta lélegzetét, hogy ne csapjon
semmi neszt. A terem üresnek tűnt, csak a Csillagok homokórája állt
talapzatán. Miközben nézte, egy aprócska homokszem hullott a felső
és alsó fél közé, és ott maradt.
A mágus megkönnyebbülten sóhajtott. Az éjszaka csaknem véget
ért. A mágia istenei bizonyára megnyerték a csatát. Különös, hogy a
homokórát nem pusztították el…
Gyomra összeszorult. Valami nem volt rendben. Besétált a
terembe, fekete köpenye bokája körül suhogott. Magius botját a
falhoz támasztotta, és odament a homokórához, majd belebámult.
Három hold, az ezüst, a vörös és a fekete csillogott az alján a
sötétségben. Fényük még világított, de fakó volt, nem sokáig izzik
már. Mi történt?
Raistlin nem értette, és kinyújtotta kezét a homokóra felé.
Egy hang állította meg, a szíve pedig majd’ kiugrott a helyéről.
– Tévedsz, kisöcsém – mondta halkan. – Valóban szeretem Tanist.
Kitiara bukkant elő a sötétségből, karddal az oldalán. Raistlin
leengedte kezét, és köpenye redőibe rejtette. Hangját gondosan
uralva, vállat vonva felelt:
– Nem vagy képes szeretni senkit, nővérkém. Ebben te meg én
hasonlítunk.
Kitiara ránézett, sötét szeme csillogott a homokórából áradó
csillagfényben.
– Talán igazad van, kisöcsém. Úgy tűnik, képtelenek vagyunk a
szeretetre. Vagy a hűségre.
– Hűség alatt gondolom, azt érted, ahogyan elárultad Iolanthét –
mondta Raistlin.
– Valójában a te árulásodat értettem alatta a Királynőnkkel
szemben – mondta Kitiara. – Ami Iolanthét illeti, valóban volt némi
lelkifurdalásom, amiért átadtam a halálosztagoknak. Tudod,
megmentette az életemet. Kiszabadított a börtönből, amikor Ariakas
halálra ítélt. De nem lehetett megbízni benne. Ahogy benned sem,
kisöcsém.
Kitiara közelebb lépett. Imbolyogva járt, keze a kardja markolatán
pihent.
Raistlin keze a köpeny ráncainak rejtekében az egyik erszényébe
siklott.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – mondta. – Azt tettem, amit
megígértem.
– Most Wayreth tornyában kéne lenned, hogy átadd a
varázslóbarátaidat lord Sothnak.
Raistlin komoran elmosolyodott.
– Neked pedig aludnod kéne.
Kitiara felnevetett.
– Micsoda pár vagyunk, kisöcsém! Takhisis megajándékozott a
mágiájával, te pedig arra használtad, hogy eláruld őt. Ariakas rám
bízta a parancsnokságot, én pedig ugyanezt tervezem vele.
Sóhajtott és hozzátette:
– Hagytad meghalni szegény Caramont. Most pedig kénytelen
vagyok megölni téged.
Pillantása a homokórára esett. Raistlin látta nővére szemében
visszatükröződni a három fogyó holdat, és megértette, mi az igazság.
Kitiara nem azért nem aludt, mert rá mondott varázslat nem
működött. És nem is azért, mert nem volt többé mágia. Raistlint
becsapták. Nézte, ahogy a homokszemcse lejjebb csúszik a keskeny
résben, kicsivel közelebb a sötétséghez.
– Soha nem is voltak szürke istenek, igaz? – kérdezte Raistlin.
Kitiara megrázta a fejét.
– Takhisisnak valahogyan csapdába kellett csalnia Nuitarit és az
unokatestvéreit. Tudta, hogy a helyükre küldött új istenek gondolatát
nem bírják majd elviselni. – Végigsimított a sima, tiszta kristályon. –
Gondolj erre úgy, mint egy örvényre az időben. Az isteneid
belezuhantak, és nem menekülhetnek.
Raistlin a homokórába bámult.
– Honnan tudtad, hogy figyelmeztetni fogom az isteneket? Hogy
idehozom őket?
– Ha te nem teszed, Iolanthe teszi meg. Igazából nem számított.
Kitiara kivonta kardját a hüvelyből. A penge megcsendült,
miközben kisiklott. A nő szakértelemmel fogta, és könnyedén,
gyakorlottan emelte föl. Engesztelhetetlen volt, könyörtelen. Talán
érez majd némi bűntudatot, amiért meg kell ölnie Raistlint. De a
mágusnak afelől nem volt kétsége, hogy megteszi, mert ő is ezt tette
volna a helyében.
Raistlin nem mozdult. Nem próbált elmenekülni. Mi értelme lett
volna? Látta magát, amint rettegve rohan végig a folyosón, köpenye
csapkod körülötte, és addig szalad, míg a lába fel nem mondja a
szolgálatot, a lélegzete elakad, ő pedig megbotlik, és a nővére
hátulról leszúrja…
– Emlékszem a napra, amikor te meg Caramon megszülettetek –
szólalt meg Kitiara. – Caramon nagy volt és egészséges. Te viszont
gyenge, alig pislákolt benned az élet. Ha én nem vagyok, meghaltál
volna. Én adtam neked az életedet. Gondolom, akkor jogom van
elvenni is. De te az én kisöcsém vagy. Ne küzdj ellenem, és akkor
gyors és tiszta halálod lesz. Egy pillanat alatt vége. Csak add nekem
a sárkánygömböt!
Raistlin bal kezével az erszénybe nyúlt. Ujjai összezárultak a
gömb körül. Tekintetét Kitre szegezte, és fogva tartotta a figyelmét.
– Mi haszna a sárkánygömbnek? – kérdezte. – Halott. A mágia
végül is már eltűnt.
– Belőled talán – mondta Kitiara –, de nem a sárkánygömbből.
Iolanthe elmondta, hogyan működik. Amint egy tárgyat
elvarázsolnak, az úgy is marad.
– Úgy érted, így? – Raistlin kimondta a varázsigét: – Shirak! –
mire Magius botja felragyogott.
Kit egy időre megvakult, és kezével próbálta eltakarni szemét a
bántó ragyogás elől. Fölemelte kardját, és vadul beleszúrt a
sötétségbe. Raistlin könnyedén elhajolt a támadás elől, és kirántva
egy maréknyi üveggolyót, a nővére lába elé szórta azokat.
Kitiara nem látott tisztán, rálépett a golyókra, és megcsúszott.
Lába kiszaladt alóla. A kőpadlóra esett, és beverte a fejét.
Az ifjú fölkapta a botját, és megállt a nővére fölött, készen arra,
hogy bezúzza a koponyáját, ha csak a szemhéja megremeg. A nővére
azonban mozdulatlanul feküdt, szemét becsukta.
Raistlin arra gondolt, talán meghalt, és letérdelt, hogy kitapintsa a
pulzusát a nyakán. Még erősen vert. Szörnyű fejfájás és homályos
látás kínozza majd, ha felébred, de legalább magához tér. Talán
Raistlinnek meg kéne ölnie, de amint Kit is mondta, életet adott neki.
A mágus elfordult. Még egy adósságot megfizetett.
Figyelmét a Csillagok homokórájára fordította. A három hold
fogságba esett szentjánosbogárként csillogott az üvegben.
Hallotta Fistandantilus kiáltását:
– Törd szét!
Raistlin fölvette a homokórát. Azt hitte, nehéz lesz, de meglepően
könnyűnek találta, és majdnem elejtette. Már éppen összetörte volna,
ahogy az öregember mondta. Aztán elgondolkodott. Miért segítene
neki Fistandantilus?
Az ifjú mágus a padló fölött tartotta a homokórát. Először arra
gondolt, hogy széttöri, és kiszabadítja az isteneket. De mi van, ha
nem ez történik? Mi van, ha épp azzal zárná őket örök sötétségbe?
A homokórára meredt. A csillogó homokszemcse megremegett,
mintha le akarna hullani. Aztán felhangzott a bansheek kísérteties
dala, jajongó és undorodó üdvözletként.
Lord Soth visszatért a Dargaard-erődbe.
Raistlin a dal hátterében hallotta, ahogy a halállovag lerohan a
lépcsőn. Átfutott az agyán, hogy elrejtőzik, és éppen visszatette
volna a homokórát, amikor a csillogó homokszemcse hullani kezdett.
A mágus figyelte, és elméjében hirtelen fény ragyogott fel, akár a
botja végén. Remélte, hogy még nem késett el, és gyorsan
megfordította a Csillagok homokóráját.
A homokszem megfordult, visszahullott a felső részbe, amely
most az alsóvá vált.
A három hold eltűnt.
Raistlin nem látta a holdak áldott fényét. Nem tudta, hogy
kétségbeesett tette sikerrel járt-e vagy kudarccal. Kinyújtotta kezét,
tenyerét fölfelé fordította.
– Kair tangus miopiar! – mondta remegő hangon.
Egy pillanatig semmit nem érzett, és szíve összeszorult
félelmében; aztán az ismerős, megnyugtató, izgató és égő melegség
fellobbant vérében, és tűz ragyogott föl a kezében. Nézte, ahogy a
tenyerében lángok csapnak fel, és elgyengült a megkönnyebbüléstől.
Az istenek szabadok voltak.
Raistlin a falhoz vágta a Csillagok homokóráját. A kristály
miriádnyi éles szilánkra hasadt. Kiszóródott homok csillogott a
sötétben, mintha apró csillagok lettek volna.
Az ifjú mágus fölvette a sárkánygömböt az üveggolyók közül, és
tenyerébe zárta. Az ajtó kinyílt, a halállovag keze lökte be. Csak
annyi ereje volt, hogy kimondja a varázsigéket…
…épp időben.

X.
Egy varázsló sosem pihenhet. Bosszú.
352. esztendő az Összeomlás után, mishahó 25. napja.

Raistlin a Törött Pajzsban lévő szobájába lépett ki a mágia
alagútjaiból. Kimerült, és már alig várta, hogy az ágyába fekhessen
és kimerült álomba merülhessen.
Megdöbbenésére az ágya foglalt volt.
– Üdvözöllek itthon! – mondta Iolanthe.
Az ágyon ült. Ahogy fölemelte a fejét, látszott, hogy arcát
véraláfutások borítják. Mindkét szemét monokli karikázta, az egyik
teljesen becsukódott. Ajka fölrepedt. Szép ruhái elszakadtak. Nyakát
is lila foltok borították.
– Köszönöm, kedvesem, hogy ma éjjel megmentetted az életemet
– mondta véres ajkakkal motyogva. – Kár, hogy nem tudom
viszonozni.
Szeme sarkából a férfira pillantott, aki az ablaknál állt és a három
holdat nézte, amelyek épp akkor álltak össze rezzenéstelen szemmé.
Ariakas császár nem fáradt azzal, hogy megforduljon. Csak válla
fölött pillantott hátra. Arca sötét volt és kifejezéstelen.
Raistlin nem érzett semmit. A következő pillanatokban meghal, de
túlságosan elcsigázott volt ahhoz, hogy érdekelje. Talán
megvédhetné magát, használhatna valami halálos varázslatot.
Agyában ide-oda verdestek a mágia szavai, és elillantak, mielőtt
elcsíphette volna őket.
– Ha meg akarsz ölni, tedd meg most! – mondta fáradtan. – Akkor
legalább pihenhetek.
Iolanthe megpróbált mosolyogni, de fájt neki. Megrándult az arca,
és ujját az ajkára szorította.
– Az uram a sárkánygömböt akarja – mondta.
Raistlin letépte övéről az erszényt, és a padlóra dobta. A szütyő
szája kinyílt. Üveggolyók és a sárkánygömb gurultak a padlóra és
állapodtak ott meg, a holdfényben csillogva. A három hold kezdett
szétválni, ellebegni egymás mellett, de nem túl távol egymástól.
Az ezüst és vörös holdfény megcsillant a sárkánygömbön, amely,
mintha csak megfürödne a mágiában, megnövekedett és kitágult.
Színes fényei válaszul kavarogni kezdtek. Ariakas elbűvölve nézett a
gömbre. Elhagyta az ablakot, és leguggolt, hogy szemügyre vegye. A
gömbben lévő kezek kinyúltak felé, Ariakas ujjai megremegtek.
Bizonyára vágyik arra, hogy megérintse, hogy kiderítse, tudja-e
uralni. Már érte is nyúlt. Aztán sötét mosollyal visszahúzódott.
– Szép próbálkozás, Majere – mondta Ariakas, és fölállt. – Én
nem vagyok olyan ostoba, mint Lorac király…
– Dehogynem, drágám – mondta Iolanthe.
Ariakast hideg levegőoszlop találta el hátulról, fagyos, akár a
Jégfal pusztasága. A varázsfelhő kékre dermesztette bőrét és
elakasztotta lélegzetét. Haját, szakállát és páncélját kiverte a dér.
Végtagjai reszkettek, vére megsűrűsödött. A düh és a meglepetés az
arcára fagyott. Nem volt képes mozogni, jégtömbként zuhant a
padlóra.
– Soha ne fordíts hátat egy varázslónak – tanácsolta neki Iolanthe.
– Különösen annak nem, akit nemrég megvertél.
Raistlin fáradtan nézte, ahogy Iolanthe Ariakas mellé lép. A lány
letérdelt, kezét a császár nyakára tette, és káromkodni kezdett.
– Az Abyss bugyraira! Még mindig él a rohadék! Azt hittem,
végleg elintéztem. Takhisis biztosan szereti. – Iolanthe kebelébe
rejtett egy kis kristálykúpot, és kezét nyújtotta Raistlin felé. –
Tudom, hogy fáradt vagy. Majd én viszlek. Siess! El kell tűnnünk,
mielőtt az őrei bejönnek, hogy megnézzék, mi történt vele.
Raistlin a lányra bámult. Túl kimerült volt a gondolkozáshoz.
Munkára kellett szorítania az agyát. Megrázta a fejét, és a lány
kinyújtott kezére fittyet hányva fölvette az izzó sárkánygömböt. Az
összezsugorodott az érintésére, és a mágus keze szorosan köré zárult.
– Menj! – mondta.
– Nem maradhatsz Nerakában! Ariakas nem halt meg. Utánad
küldi a fekete kísértetet…
– Azt ma éjjel is megpróbálta már, nem igaz? – kérdezte Raistlin,
és átható pillantást vetett Iolanthéra.
A lány elvörösödött. Gyönyörű volt és csábító. Nem csoda, hogy a
gyanútlan fekete köpenyesek kinyitották az ajtajukat, amikor az
éjszaka kellős közepén meghallották buja suttogását.
– Honnan tudtad? – kérdezte.
– Számolom a lépcsőket, emlékszel? Milyen régóta dolgozol a
Rejtett Fénynek?
– Azóta, hogy… – Iolanthe elhallgatott, majd megrázta a fejét. –
Téli mese, amit tűz mellett kell elmondani. Most nincs rá időnk. A
barátaim és én elhagyjuk Nerakát. Gyere velünk!
Raistlin a sárkánygömbbe bámult, a színeket figyelte. Fekete és
zöld, vörös és fehér meg kék kavargott és vonaglott benne.
– Azért jöttem, hogy megváltoztassam a sötétséget – mondta. A
lány értetlenül meredt rá. Aztán megszorította a kezét, és gyengéden
arcon csókolta.
– Köszönöm, Raistlin Majere. Megmentetted azokat, akik a
legkedvesebbek a számomra.
A falhoz vágta agyagdarabját. Az átjáró megnyílt, kitágult, és
Iolanthe belelépett.
– Az istenek legyenek veled! – kiáltotta neki. Az átjáró bezárult
mögötte.
– Úgy tervezem – mondta Raistlin.
Kezébe fogta a sárkánygömböt, és kinézett az ablakon a három
holdra.
– Tartoztok nekem – mondta nekik.
A sárkánygömb kezei kinyúltak, megfogták, és elvitték magukkal.

XI.
Az Isten Otthona. Régi barátok.
352. esztendő az Összeomlás után, mishahó 25. napja.

Raistlin felébredve kemény, hideg és sima sziklán találta magát,
hogy úgy tűnt, egy csillogó, fekete és fagyott tó felszínén hever.
Huszonegy alaktalan és elnagyolt kőoszlop vette körül, amelyek
külön-külön álltak, mégis olyan közel egymáshoz, hogy Raistlin nem
látta, mi van mögöttük.
Sejtelme sem volt, mennyi ideje aludt. Fel tudta idézni az álmos
félönkívület szakaszait, amikor arra gondolt, hogy fel kéne ébrednie,
mert homokórájában gyorsan pereg a homok, a világ körbefordul
alatta, események zajlanak, ő pedig nincs ott, hogy alakítsa őket.
Többször is próbált az eszméletbe kapaszkodni és kihúzni magát az
álom sötét kútjából, de nem volt ereje hozzá.
Amint felébredt, nem volt kedve megmozdulni sem, mintha csak
egy szürke reggel lenne, amikor esőcseppek verik lágyan az
ablaktáblát, és marasztalja az ágy. A levegő tiszta volt és
mozdulatlan, és a tavasz illatát sodorta el hozzá halványan, ám az
évszak még távoli volt, mintha a völgyben nem számítana az évek
múlása.
Raistlin felnézett az égre, és a csillagok állásából megállapította,
hogy kora reggel van, bár arról sejtelme sem volt, melyik nap lehet.
Fölötte halálfekete volt az égbolt. Halvány fény csillogott keleten,
rózsás hajnalt ígérve. A csillagok fényesen ragyogtak, de egy sem
olyan erősen, mint a vörös csillag, Reorx kovácstüze. A többi isten
csillagképei is láthatóak voltak, mindegyik együtt, ami képtelenség
volt. Raistlin az előző ősszel fölnézett az égre, és két csillagképet
nem talált: Paladine-ét és Takhisisét. Milyen régen is volt! Az őszi
levelek elégtek és füstté váltak. A tél fehér és tiszta hóval tisztelte
meg a halottakat. Ez most elolvadt, és a halálból és áldozatokból új
élet született és makacsul tört elő a fagyott földből.
– Az Isten Otthona – mondta halkan Raistlin.
Takaró nélkül aludt a kemény kövön, mégsem macskásodtak el a
tagjai, nem sajogtak. Fölállt, kirázta köpenyét, és ellenőrizte, mellette
van-e Magius botja. A csillogó, fekete felszínen tükröződni látta a
csillagképeket.
Csillagok fent és lent, akárcsak egy homokórában. Az oszlopok
egy börtön rácsainak tűntek. Nem látott átjárást közöttük.
Egyesek számára a hit börtön, gondolta. Másoknak a hit
szabadulást hoz.
Elindult az oszlopok felé, és a másik oldalon találta magát
anélkül, hogy tudta volna, hogyan került oda.
– Érdekes – mormolta.
Szomjas és éhes volt. Legjobb időszakaiban is keveset evett, és az
előző nap olyan feszültséget és belső zűrzavart élt meg, hogy teljesen
elfelejtett enni. Mintha csak a gondolataira kapott volna választ, egy
tiszta vizű patakot talált, amely a hegyekből csörgedezett alá. Raistlin
teleitta magát, zsebkendőt mártott a vízbe, és megmosta arcát és
testét. A víznek, úgy látszik, frissítő hatása volt, mert erősnek és
élettelinek érezte magát, és bár nem akadt semmi ennivaló, már nem
volt éhes.
Korábban olvasott az Isten Otthonáról, bár nem sokat, mert nem is
írtak róla sokat. A Nerakába utazó esztéta megpróbálta megtalálni,
mert nagyon közel esett a rettegett városhoz, de nem járt sikerrel. Az
Isten Otthona a világ legszentebb helye volt. Nem lehetett tudni, ki
építette és miért. Az esztéták több elméletet is összegyűjtöttek.
Egyesek szerint, amikor az istenek befejezték a világ teremtését, ezen
a helyen gyűltek össze, hogy ünnepeljenek.
Egy másik teória szerint az Isten Otthonát emberkéz emelte
szentélyként, egy elveszett és elfeledett civilizáció. Mindössze annyi
volt bizonyos, hogy csupán azok léphettek be, akiket az istenek
beengedtek.
Raistlin sürgetést érzett, mintha az istenek a nyakába leheltek
volna.
Minden okkal történik. Csak arról kell tennem, hogy az én okom
legyen.
Leült a köves talajra a patak mellett, és elővette erszényéből a
sárkánygömböt. A földre tette, és a szavakat kántálva megfogta a felé
nyúló kezeket. Sejtelme sem volt, működik-e majd a terve, mert még
csak ismerkedett a gömb képességeivel. Az alapján, amit olvasott, az
ereklyét készítő mágusok a jövőbe néztek vele. Ha erre képes, akkor
miért ne tudná megmutatni a jelent? Jóval könnyebb feladatnak tűnt.
– Keresek valakit – mondta a gömbnek. – Tudni akarom, mit tesz,
hallani, mit mond, és látni, amit most lát. Ez lehetséges, Vipera?
Igen. Gondolj egyedül erre a személyre! Minden mást zárj ki!
Mondd ki a nevét háromszor!
– Caramon – mondta Raistlin, és fölidézte ikertestvérét. Jobban
mondva nem próbálta többé elűzni elméjéből. – Caramon – mondta
ismét, és a színesen örvénylő gömbbe nézett. – Caramon! – kiáltotta
harmadszor is, mint fiatalkorukban, amikor megpróbálta
felébreszteni fivérét. Caramon mindig szeretett lustálkodni.
A gömb színei hajnali ködként illantak el. Raistlin zuhogó esőt
látott, egy sziklafal vizes oldalát. Barátai ázottan álldogáltak: Félelf
Tanis, Tika Waylan, Tasslehoff Fúróláb, Tűzkovács Kova, és az
ikertestvére, Caramon. Egy egérszürke köpenyes, viharvert kalapot
viselő öregember volt velük.
– Fizban – mondta halkan Raistlin. – Hát persze.
Tanis és Caramon a sárkánysereg tisztjeinek fekete páncélját és
jelvényét viselték. Tanis sisakja túl nagy volt rá, de nem annyira a
védelem miatt hordta, mint inkább azért, hogy elrejtse hegyes fülét,
amely elárulta volna elf származását. Caramon nem viselt sisakot.
Valószínűleg nem talált elég nagyot. Mellpáncélja szűk volt; a szíjak
a végletekig megfeszültek széles mellkasán.
Miközben Raistlin figyelt, Tanis haragtól eltorzult arccal
végignézett a kis társaságon. Pillantása Caramonra esett.
– Hol van Berem? – kérdezte számon kérőn.
Raistlin a név hallatán hegyezni kezdte a fülét. A fivére
elvörösödött.
– Én… én nem tudom, Tanis. Én… izé… azt hittem, itt van
mellettem.
Tanis dühöngött.
– Ő az egyetlen, aki elvezethet bennünket Nerakába, miatta tartják
egyedül még életben Lauranát! Ha egyszer elkapják…
– Ne ess kétségbe, pajtás! – Ez Kova volt, Tanis nyugalomra intő
pótapja. – Biztosan megtaláljuk.
– Ne haragudj, Tanis! – motyogta Caramon. – Én… izé… Raistre
gondoltam. Tudom, hogy nem kellett volna…
– Abyss mélységes mélységére, hogyan képes ez a nyavalyás
testvéred még úgy is bajt keverni, hogy nincs is itt?
– Mégis hogyan? – kérdezte Raistlin mosolyogva, és sóhajtott.
Tehát Tanis valóban elfogta Beremet, és a jelek szerint azt
tervezte, hogy kicseréli Lauranára. Csakhogy Caramon elvesztette.
Raistlin eltöprengett, vajon Tanis tudja-e, miért keresi olyan
kétségbeesetten a Sötét Királynő Beremet. Ha tudná, vajon akkor is
ilyen lelkesen átadná? Raistlin nem mert találgatni. Nem ismerte
őket. Megváltoztak; a háború, a megpróbáltatások más személyeket
faragtak belőlük.
A jóságos, vidám és közvetlen Caramon elveszettnek és
magányosnak tűnt, ahogy kereste azt a felét, amelyet elveszített. Tika
Waylan mellette állt, és próbálta támogatni, de nem értette meg.
A pimasz és csinos Tika, göndör, vörös üstökével és szívből jövő
kacagásával. Fürtjei talán eláztak és csöpögtek, de tüzük még a
tavaszi esőben is lángolt. Egy kardot fogott kezében, nem
söröskorsókat, és szedett-vedett páncélt. Raistlint bosszantotta Tika
szerelme a fivére iránt. Vagy csak féltékeny volt. Nem mintha
Raistlin szerelmes lett volna, hanem mert Caramon talált magának
valakit, akit rajta kívül szerethetett.
– Szívességet tettem neked azzal, hogy elhagytalak, testvér –
mondta Raistlin Caramonnak. – Ideje elengedned.
Figyelme Tanisra tévedt, a csoport vezetőjére. Egykor nyugodt
volt és összeszedett, de Raistlin szeme láttára tört meg. A nőt, akit
szeretett, elrabolták, és kétségbeesetten próbálta megmenteni, bár
ezáltal a világot is elpusztította.
Fizban, az ütődött vén varázsló a szürke köpenyben, oldalt állt, és
csendben, türelmesen várt.
Raistlin emlékezett a kérdésre, amelyet Tanis tett föl neki, amikor
az őszi szelek hidegen fújtak.
– Gondolod, hogy kiválasztottak minket, Raistlin? De miért? Nem
vagyunk hősök…
Raistlin emlékezett a válaszára.
– De ki választott ki minket? És mi célból?
Fizbanra tekintett, és megkapta a választ. Legalábbis egy részét.
A nyughatatlan, felelőtlen, bosszantó Tasslehoff Fúróláb. Ha
Berem volt az Örökember, akkor Tas volt az Örök Gyermek. Most a
gyerek felnőtt. Akárcsak Bogi. Kár érte.
Miközben Raistlin figyelt, Tanis mérgesen ráparancsolt a
többiekre, hogy keressék meg Beremet. Fáradtan követték visszafelé
nyomaikat, hátha megtalálják, hol tért le róla Berem. Kova fedezte
föl a lábnyomait a sárban, és utána eredt, hátrahagyva a többieket.
– Kova! Várj meg! – kiáltotta Tanis.
Raistlin meglepetten emelte föl a fejét. A kiáltás nem a gömbből
érkezett, hanem a sziklafal másik oldaláról! Raistlin Tanis hangjának
irányába nézett, és egy keskeny alagutat pillantott meg a sziklában,
ami – meg mert volna esküdni rá – az imént még nem volt ott.
Nem jutott ideje csodálkozni, és a jelek szerint a sárkánygömbre
sem volt szüksége többé. Kitiarának igaza volt. A barátai az Istenek
Otthonát keresték, és meg is találták.
Raistlin visszatette a gömböt az erszénybe. Fölvette botját, és
sietve elsuttogta egy varázslat szavait, remélve, hogy a szent helyen
is működik a mágia.
– Cermin shirak dari mayat, kulit mas ente bentuk.
Raistlin egy varázslattal láthatatlanná vált. Belenézett a patakba.
Nem látta a saját tükörképét, márpedig ha ő nem látja magát, mások
sem fogják. A varázslat működött.
Az egyetlen kivétel talán Fizban. Raistlin nem akart kockáztatni,
ezért besuhant a kőoszlopok közé, és elrejtőzött mögöttük. Ekkor egy
férfi mászott ki a kövek közti résből.
Az öreges arcú, ám fiatal szemű férfi volt, aki Roncsosdban a hajó
fedélzetén volt, és aki az örvénybe kormányozta őket. Ahogy Berem
fölemelkedett, a mellkasába ágyazódott smaragd zölden felragyogott
a reggeli napfényben.
Örökember Berem. A smaragdköves férfi. Jasla bátyja. Aki vagy
szabadon engedi Takhisist, vagy mindörökre az Abyssba börtönzi.
Berem félve tekintett a háta mögé. Űzött arckifejezése a kutyák
elől menekülő rókát idézte. Átrohant a köves völgyön. Kova és a
többiek nem lehettek messze, de egyelőre Berem és Raistlin voltak
egyedül az Istenek Otthonában.
Elég néhány varázsige, és Raistlin foglyul ejtheti Beremet. A
sárkánygömbbel Nerakába vihetné. Takhisist felbecsülhetetlen értékű
ajándékkal lephetné meg. Az istennő hálás lenne. Megadna neki
mindent, amit csak kíván. Talán még Laurana szabadságát is
kialkudhatná. De mindig nyitott szemmel kéne aludnia…
Raistlin nézte, ahogy Berem elrohan mellette. Az Örökember
észrevett valamit, ami újabb nyílásnak tűnt a távolabbi falon. Aztán
megérkezett a nyomában Kova is. A törpe arca kivörösödött az
izgatottságtól és a megerőltetéstől. Berem jócskán megelőzte.
Valószínűtlennek tűnt, hogy Kova megnyerné a versenyfutást.
A mágus egy kiáltást hallott a háta mögül. Megfordult, és
Tasslehoffot látta előbújni a keskeny alagútból. A surranó kilépett a
völgybe, és hangos kiáltásokkal adott hangot ámulatának a
kőoszlopok, a kőpadlat és a többi csoda fölött. Raistlin hallotta
barátai hangját az alagút túlsó oldaláról. Nem értette, mit mondanak.
– Tanis! Siessetek! – kiáltotta Tas.
– Másik nincs? – visszhangzott Caramon hangja elkeseredetten a
szűk járatban.
Tasslehoff végignézett a völgyön, megpróbálta megtalálni Kovát,
de a kőoszlopok közöttük álltak, és eltakarták. Tas visszafutott a
nyíláshoz, lehajolt és bekukucskált.
Valamit bekiabált, mire valaki visszaordított. A hangok alapján
megpróbáltak átmászni. Caramon pedig beszorult.
Kova kezdte beérni Beremet. A reggeli napfény kúszó árnyékokat
vetett a sziklafalra, és a férfi már nem látta a nyílást. Ide-oda rohant,
akár egy kerítés mentén csapdába esett nyúl, kereste a kiutat. Végre
megtalálta, és arra lendült.
Berem már éppen átmászott volna a lyukon. Raistlin azon
gondolkodott, mit tegyen, megállítsa-e, amikor Kova szörnyű kiáltást
hallatott. Mellkasához kapott, és fájdalomtól nyögve térdre rogyott.
– Tudtam: a szíve – mondta Raistlin. – Figyelmeztettem.
Ösztönösen a törpe segítségére sietett, majd megtorpant. Már nem
volt része az életüknek. És ők sem voltak részei az övének. Raistlin
figyelt és várt. Amúgy sem tehetett semmit.
Berem hallotta Kova kiáltását, és félve hátrafordult. Amikor látta,
hogy az öreg törpe elesik, habozott. A sziklafalban lévő nyílásra
pillantott, aztán Kovára, és végül futva a segítségére sietett. Berem az
elszürkült arcú törpe mellé térdelt.
– Mi a baj? Mit tudok tenni? – kérdezte Berem.
– Semmit. – Kova levegő után kapott. Kezét a mellkasára
szorította. – Csak elrontottam a gyomromat. Valami rosszat ettem.
Csak… segíts felállnom. Nem kapok levegőt. Ha egy kicsit
sétálhatnék…
Berem talpra segítette a vén törpét.
Tasslehoff végre észrevette őket a völgy túlsó feléből. Persze
tévedett. Azt hitte, Berem megtámadta Kovát.
– Az ott Berem! – kiáltotta kétségbeesetten a surranó. – És mintha
bántaná Kovát. Tanis, siess!
Kova egy lépést tett, és megtántorodott. Szeme fönnakadt, térde
megrogyott. Berem a karjaiba kapta, és szelíden lefektette a
sziklákra, majd tanácstalanul megállt fölötte.
– Mit tettél? – őrjöngött Tanis. – Megölted őt! – Kirántotta a
kardját, és Berem testébe mártotta.
Az Örökember megremegett és fölkiáltott. Előredőlt, testét
felnyársalva a kardra, és Tanisnak zuhant, súlya csaknem a földre
döntötte mindkettőjüket. Vér öntötte el a félelf kezét. Kiszabadította
fegyverét, és harcra készen megpördült. Caramon megpróbálta
elráncigálni. Berem a földön nyöszörgött, halálos sebéből vér
patakzott. Tika zokogott.
Kova mindebből nem látott semmit. Elhagyta a világot, lelke
hosszú utazásra készült. Tasslehoff megragadta a törpe kezét, és
unszolta, hogy keljen föl.
– Hagyj békén, te tökfej! – morogta Kova erőtlenül. – Nem látod,
hogy haldoklom?
Tasslehoff gyászosan felkiáltott, és térdre rogyott.
– Nem halsz meg, Kova! Ne mondj ilyet!
– Csak tudom, hogy haldoklom-e vagy sem! – mondta Kova
bosszúsan.
– Korábban is hitted már azt, hogy haldokolsz, pedig csak
tengeribeteg voltál – törölgette az orrát Tas. – Talán… te… –
Körülnézett a völgyben. – Talán földibeteg vagy…
– Földibeteg! – horkant fel Kova. A surranó nyomorúságát látva
azonban ellágyult az arca. – Nono, pajtás! Ne bömbölj, mint egy
mocsári törpe! Szaladj el Tanisért!
Tasslehoff szipákolt, és tette, amit mondtak neki.
Berem szemhéja megremegett. Ismét felnyögött, és fölült. Kezét a
mellkasára szorította. A véráztatta smaragd felszikrázott a
napfényben.
A remény él. Mindegy, milyen hibákat követtek el, milyen
félreértések és tévedések történtek, mennyi gyász és bánat és
veszteség érte őket, milyen mélységes a sötétség, a remény akkor is
él tovább.
Raistlin elhagyta az oszlopokat, és láthatatlanul megállt Kova
fölött, aki lehunyt szemmel feküdt. A törpe egy pillanatra egyedül
maradt. Caramon megpróbálta Tanist észre téríteni. Tasslehoff Fizban
köpenyét rángatta, hogy megértessen vele valamit… amit Fizban
nagyon is értett.
Raistlin a törpe mellé térdelt. Kova arca hamuszürke volt,
fájdalom torzította el. Keze ökölbe szorult. Verejték ütközött ki
homlokán.
– Sosem kedveltél – mondta Raistlin. – Sosem bíztál bennem.
Mégis jó voltál hozzám, Kova. Nem tudom megmenteni az életedet.
De enyhíthetem a haldoklást, és időt adhatok neked, hogy búcsút
mondj.
Előhúzott egyik erszényéből egy kis fiolát, amely máktejből
desztillált folyadékot tartalmazott. Néhány cseppet a törpe szájába
csöpögtetett. A fájdalmas ráncok elsimultak. Kova kinyitotta a
szemét.
Ahogy a barátok Kova köré gyűltek, hogy búcsút mondjanak neki,
Raistlin is ott állt velük, bár ezt egyikük sem tudta meg soha.
Többször is azt mondta magának, el kéne mennie, mert dolga van, és
becsvágyó tervei forognak kockán. Mégis a barátaival és a fivérével
maradt.
Addig állt ott, míg Kova fel nem sóhajtott, és szemét behunyva
kilehelte lelkét. Raistlin elsuttogta a varázsszavakat. Az alagút
megnyílt előtte.
Belesétált és nem nézett vissza.

XII.
Kitiara Kése. Par-Salian Kardja.
352. esztendő az Összeomlás után, mishahó 25. napja.

Kitiara huszonötödike hajnalán ért Nerakába. Félt, hogy elkésett a
tanácsról, de kiderült, hogy Ariakas még nincs ott. A találkozó tervei
felborultak, mert a többi nagyúr és seregeik nem léphettek be a
városba a császár előtt. Ariakas nem bízott a többi hadvezérben. Ha
mind belépnének Nerakába, bezárhatnák kapuit, harcosokkal
rakhatnák meg falait, és kívül tartanák.
A nő már alig várta, hogy templomi, pazar lakosztályát
elfoglalhassa. Ehelyett a városfalakon kívül kellett táboroznia, egy
olyan kicsi és zsúfolt sátorban, hogy képtelen volt fel-alá járkálni
benne, ami egyébként szokása volt gondolkodás közben.
Kitiarának kutya rossz kedve volt. Még mindig fájt a feje, mert
beütötte a terem kőpadlójába. Örült annak, hogy elhagyhatja a
Dargaard-erődöt. Bár pocsékul érezte magát, hívta Skie-t, és a
seregéhez repült. Fejfájásán enyhített a gondolat, hogy megszerezheti
Ariakastól a Hatalom koronáját. Megérkezve azonban kiderült, hogy
senki nem tudja, hol van Ariakas, és hogy mikor kegyeskedik
jelenlétével megtisztelni őket. Így aztán Kitiara nem tehetett egyebet,
csak füstölgött és panaszkodott tábori segédjének, egy Gakhan nevű
bozak sárkányfattyúnak.
– Ariakas ezt szándékosan csinálja, hogy nyugtalanítson minket –
mormolta Kitiara. Egy kis asztal fölé hajolt, arcát tenyerébe temette,
és lüktető halántékát masszírozta. – Meg akar minket félemlíteni,
Gakhan, és én ezt nem tűröm.
Gakhan egyfajta horkantást hallatott. A bozak elvigyorodott,
nyelve előbújt szájából. Kitiara fölemelte a fejét, és éles pillantást
vetett rá.
– Csak nem hallottál valamit? Mi folyik itt?
A bozak már a háború előtt is Kitiarát szolgálta. Bár hivatalosan
tábori segéd volt, nem hivatalos címe Kitiara Kése volt. Gakhan
hűséges volt a nőhöz és a Királynőjéhez, méghozzá ebben a
sorrendben. Egyesek szerint szerelmes volt a Sötét Hölgybe, bár ezt
csak a háta mögött merték rebesgetni, a szemébe sosem mondták
volna. A bozak okos volt, diszkrét, leleményes, és rendkívül
veszedelmes. Kiérdemelte a nevét.
Gakhan kilesett a sátorból, majd behúzta a ponyvát, és gondosan
összekötözte. Kitiara fölé hajolt, és halkan azt suttogta:
– Ariakas nagyúr azért késik, mert megsebesült. Majdnem az
életét vesztette.
Kitiara a bozakra meredt.
– Micsoda? Hogyan?
– Halkabban, nagyuram – mondta komolyan a sárkányfattyú. – Az
efféle hírek, ha kiszivárognak, felbátoríthatják a császár ellenségeit.
– Igen, természetesen igazad van – mondta Kit hasonló
komolysággal. – Megbízol ennek a… hm… nyugtalanító hírnek a
forrásában?
– Teljesen – mondta Gakhan.
Kitiara elmosolyodott.
– Részletekre van szükségem. Ariakas rég nem járt csatában, ezért
feltételezem, hogy valaki megpróbálta meggyilkolni.
– És csaknem sikerrel járt.
– Ki volt az?
Gakhan hatásszünetet tartott, majd vigyorogva kibökte:
– A boszorkánya!
– Iolanthe? – kérdezte hangosan Kitiara, megdöbbenésében
feledve az óvatosságot.
Gakhan figyelmeztető pillantást vetett rá, mire Kit lehalkította a
hangját.
– Mikor történt mindez?
– A Szem éjszakáján, uram.
– De hát ez nem lehetséges! Iolanthe azon az éjjelen meghalt! –
Kitiara a jelentésekre mutatott. – Megvannak a beszámolók…
– Hamisak, uram. Úgy tűnik, Ügyes Orren…
Kitiara dühösen nézett rá.
– Orren? Mi köze ehhez? Én Iolanthéról kérdeztelek.
Gakhan meghajolt.
– Kis türelmet kérek, uram! Úgy tűnik, Orren rájött, hogy őt és a
Rejtett Fény többi tagját meg akarják ölni. Elhíresztelte a katonák
között, hogy az egyház megpróbálja „megtisztítani” Nerakát. A
parancs szerint fel kell gyújtani a Törött Pajzsot és a Trollbozontot. A
katonák persze nem örültek. Amikor megérkeztek a halálosztagok,
hogy végrehajtsák a parancsot, fegyveres őröket találtak a
kocsmáknál. Orren és a barátai kereket oldottak.
– És ennek mi köze Iolanthéhoz? – kérdezte Kit türelmetlenül.
– A Rejtett Fény tagja.
Kitiara rábámult.
– Ez lehetetlen. Megmentette az életemet!
– Úgy hiszem, megfordult a fejében, hogy téged szolgáljon, uram.
Miután azonban el akartad tüntetni a mágiát, kiábrándult belőled.
Időről időre Orrennek dolgozott. Szeretők voltak, és végül a fogadós
mellé állt.
– Hogyan illik ebbe Ariakas? – kérdezte Kit zavartan.
– A császár szemet vetett az öcséd sárkánygömbjére. Ariakas
megmentette Iolanthét a halálosztagok elől, bár nem szerelemből
tette. Azt mondta a boszorkánynak, ha kedves az élete, meg kell ölnie
Raistlint. Ariakas vele ment, hogy ellenőrizze: Iolanthe azt teszi, amit
mondott neki, és, hogy megszerezze a sárkánygömböt.
– Iolanthe azonban, ahelyett hogy megölte volna Raistlint, Ariakas
ellen fordult – fejezte be Kitiara.
– Úgy tudom, hogy ha az Éjúr nem lépett volna közbe Ő Sötét
Felsége kérésére, a császár megfagyott volna.
Kitiara hátravetette a fejét, úgy kacagott.
Gakhan megengedett magának egy mosolyt, és csapott egyet a
farkával, de ez volt minden.
– Ariakas kiolvadt már? – kérdezte Kitiara még mindig kuncogva.
– A császár ismét egészséges, uram. Holnap érkezik Nerakába.
– Mi történt Iolanthéval?
– Elmenekült, uram. Orrennel és a Rejtett Fény többi tagjával
együtt elhagyta Nerakát.
– Kár, hogy alábecsültem. – Kitiara megrázta a fejét. – Fel tudtam
volna használni. Mi a helyzet Raistlinnel?
– Eltűnt, uram. Úgy tűnik, ő is elhagyta Nerakát, bár azt senki
nem tudja, hova ment. Nem számít – vont vállat Gakhan. – Vérdíj
van a fején. A császár holtan akarja látni. Az Éjúr szintén. Ha Raistlin
Majere még mindig Nerakában van, akkor kolosszális hülye.
– Akármilyen is az öcsém, nem hülye. Köszönöm az információt,
Gakhan. Ezen el kell gondolkoznom – mondta Kitiara.
A bozak meghajolt, és távozott. Az egyik segéd bejött, hogy
lámpát gyújtson, mert leszállt az éj, és megkérdezte a nagyurat,
óhajt-e vacsorázni. Kit kiparancsolta a sátorból.
– Állíts őrt odakint! Ma éjjel ne zavarjon senki!
Kitiara belebámult a gyertya pislákoló lángjába, és Ariakas durva
arcát látta maga előtt. A császár azt gyanította, hogy Kit ellene
áskálódik.
És valóban.
Senkit nem hibáztathatott, csak magát. Mindig is táplálta a
nagyurak rivalizálását, mert a tudat, hogy valaki lecserélheti őket,
mindegyiküket éberségre szorította. A gond ezzel csak az volt, hogy
egy nagyúr elhatározhatta, hogy elvágja egy társa torkát, és ez a
torok Ariakasé is lehetett. A császár nem bízott a
sárkánynagyurakban, és legkevésbé Kitiarában. A nő népszerűbb volt
a katonái között, mint Ariakas az övéi közt. Gondoskodott róla, hogy
az emberei megkapják a zsoldjukat. S ami még fontosabb, a Sötét
Királynő kegyében állt, aki mostanság nem nézte jó szemmel
Ariakast. Túl sokat hibázott.
Néhány gyors és brutális, könyörtelen csapással meg kellett volna
nyernie a háborút, még mielőtt a jó sárkányok csatába szálltak volna
a Fény oldalán. Be kellett volna vennie a Főpap tornyát, még mielőtt
a lovagok megerősítik. A sárkányokra kellett volna támaszkodnia és
a levegőből támadnia, ahol előnyben voltak, és nem a földi
csapatokra. Azt sem lett volna szabad hagynia, hogy Kitiara a nagy
hatalmú lord Sothtal lépjen szövetségre.
Takhisis alighanem bánta már, hogy Ariakasra bízta a
sárkányseregek vezetését. Kitiara szinte a vállán érezte Ő Sötét
Felsége kezét, amint a trón felé taszítja, sürgeti, hogy vegye el a
Hatalom koronáját. Különös… Kitiara valóban egy kezet érzett a
vállán.
– Mi a…
Kitiara talpra ugrott, és egy mozdulattal kihúzta kardját. Éppen
lesújtott volna, amikor felismerte a másikat.
– Te! – kapott levegő után.
– A kolosszális hülye! – mondta Raistlin.
A testvére nem engedte le a kardját, és összeszűkült szemmel
nézte az öccsét.
– Mit keresel itt? Miért jöttél?
– Nem azért, hogy megöljelek, nővérkém, ha netán ettől tartanál.
Te el akartál tenni láb alól, ez igaz, de hajlandó vagyok a vitánkat
testvéri civakodásnak tekinteni.
Kitiara elmosolyodott, de a kardját nem tette el.
– Kéznél tartom a fegyveremet, arra az esetre, ha úgy éreznéd,
ismét feltámad benned a vágy egy kis testvéri civakodásra. Tehát:
miért jöttél, kisöcsém? Veszélyben vagy. Nagy hatalmú ellenségeket
szereztél. A császár holtan akar látni. Egy istennő is a halálodat
kívánja! – Kit megcsóválta a fejét. – Ha azt várod, hogy
megvédjelek, nem tehetek semmit.
– Nem várok tőled semmit, nővérkém. Azért jöttem, hogy
felajánljak neked valamit.
Raistlin kezét köpenyébe rejtve állt, csuklyáját levette. A lámpás
fénye megcsillant különös, homokóra pupillájú szemében.
– A Hatalom koronáját akarod – mondta Kitiarának. – Segíthetek,
hogy megszerezd.
– Tévedsz – mondta komoran a testvére. – Ariakas a császárom.
Hűséges alattvalója vagyok.
– Én pedig az elfek királya – mondta Raistlin megvetően.
Kitiara ajka megrándult.
– Valójában aggódom a császár egészségéért.
Mutatóujjával végigsimított a kardja vércsatornáján.
– Ariakast már fárasztják az államügyek. Pihennie kéne… hosszú-
hosszú ideig. Tehát mire gondoltál? Hogyan tudsz segíteni nekem?
– Több nyílvesszőt tartok a tegezemben – mondta Raistlin
hűvösen. – Hogy melyiket választom, az a körülményektől függ.
– Úgy hadoválsz, mint az elfek királya – bosszankodott Kit. –
Nem mondod el, mert nem bízol bennem.
– Még jó, hogy nem teszem, nővérkém, különben mostanra már
halott lennék – mondta szárazon Raistlin.
Kitiara rámeredt; majd eltette a kardját, és leült.
– Tegyük fel, hogy elfogadom az ajánlatodat. Segítesz
császárnővé válni. Mit kérsz cserébe?
– A palanthasi Ősmágia tornyát.
A nővére megdöbbent.
– Azt a szörnyűséget!? El van átkozva! Minek az neked?
Raistlin elmosolyodott.
– Ezt mondja az a nő, aki a Dargaard-erődben lakik.
– Már nem sokáig – felelte Kitiara. – Tiéd lehet az átkozott
tornyod. Nem hiszem, hogy bárki másnak kéne. – Az asztalra
könyökölt, és várakozóan nézett rá. – Mi a terved?
– Holnap, amikor a tanács összeült, a templomba kell juttatnod.
Kitiara rábámult.
– Te tényleg egy kolosszális hülye vagy! Ennyi erővel
besétálhatnál egy börtöncellába, és magadra zárhatnád az ajtót.
Minden ellenséged ott lesz, Takhisis királynőt is beleértve! Ha ő
vagy bármelyikük fölfedez, annyi ideig sem élsz, hogy halld a saját
halálhörgésedet.
– Megvan a képességem, hogy a halandó ellenségeim elől
elrejtőzzek. Ami pedig a halhatatlant illeti, meg kell győznöd
Takhisist, hogy többet érek neki élve, mint holtan.
Kitiara felmordult.
– Meghiúsítottad a tervét, hogy elpusztítsa az isteneket. Nem
egyszer árultad el a bizalmát. Mit mondhatnék, ami meggyőzhetné
Takhisist, hogy hagyjon életben?
– Tudom, hol találja Örökember Beremet.
Kitiara lélegzete elakadt. Hitetlenkedve bámult az öccsére, majd
talpra szökkent, és megragadta a karját. Az ifjú csupa csont és bőr
volt, szinte izmok nélküli, és a nőnek eszébe jutott a beteges kisfiú,
akit fölnevelt. Mintha csak Raistlin ismét kölyök lenne, erősen
megrázta.
– Tudod, hol van Berem? Mondd el!
– Áll az alku? – kérdezett vissza Raistlin.
– Igen, igen, áll az alku, hogy az ördög vigyen el! Találok valami
módot, hogy a templomba juttassalak, és beszélek az istennőmmel.
Most pedig áruld el, hol van az Örökember?
– Az anyánk csak egy tökfilkót szült, nővérkém, és az Caramon.
Ha most elárulom, mi tart vissza attól, hogy megölj? Hogy megtaláld
Beremet, életben kell hagynod engem.
Kitiara meglökte, és majdnem feldöntötte.
– Hazudsz! Fogalmad sincs, hol van Berem! Az alkunk semmis!
Raistlin vállat vont, és megfordult, hogy távozzon.
– Várj! Állj meg! – Kitiara az ajkát harapdálva nézte. Végül azt
mondta: – Miért menjek bele az alkuba?
– Mert a Hatalom koronájára vágysz. És azt Ariakas viseli.
Olvastam a koronáról, és tudom, hogyan működik a varázsereje. Aki
a koronát viseli, védett a…
– Tudom! – vágott közbe Kitiara türelmetlenül. – Nincs
szükségem az átkozott könyvedre, hogy tudjam.
– Azt akartam mondani, hogy a korona védett a fizikai
támadásokkal és a legtöbb közönséges, mágikus támadással szemben
– fejezte be fagyosan Raistlin.
Kitiara összevonta a szemöldökét.
– Nem értem.
– Én sosem voltam közönséges – mondta Raistlin.
Kitiara szeme csillogott hosszú, sötét szempillái alatt.
– Áll az alku, kisöcsém. Holnap nagy nap virrad Krynnre.

XIII.
A spiritor. A Sötét Királynő temploma.
352. esztendő az Összeomlás után, mishahó 26. napja.

A nap mogorván kelt föl a káosz éjszakája után. Neraka
csatornáiban vér csordogált a sorsdöntő nap szürkületi óráiban, de
ellenségnek nyoma sem volt sehol.
A sárkánynagyurak seregei egymás között harcoltak.
Mivel a császár későn érkezett, a többi nagyúr katonáinak tilos
volt Neraka városába lépni, vagyis nem részesülhettek Neraka
söréből, törpepálinkájából és egyéb gyönyöreiből. A katonák, akik
közül sokan erőltetett menetben jöttek, hogy időben eljussanak
Nerakába, elviselték az utat és a korbácsot, de csak mert szabadidőt
ígértek nekik a városban. Amikor megmondták nekik, hogy nem
léphetnek be, és ugyanazt a pocsék ennivalót kapják, mint addig, és
csak vizet ihatnak, fellázadtak.
Két nagyúr, takari Lucien, a fekete sárkánysereg félogre vezére, és
Salah-Kahn, a zöldek ura már egy hónapja saját kis háborújukat
vívták; mindketten a másik területéből akartak maguknak birtokot
kihasítani. A khuri emberek, akiket Salah-Kahn vezetett, mindig is
gyűlölték az ogrékat, akik a maguk részéről mindig is utálták az
embereket. A két faj a háború idejére vonakodó szövetséget kötött, de
mivel a hadjárat rosszul haladt, minden nagyúr a saját érdekét nézte.
Amikor katonáik között harcok törtek ki, mindketten a másikat
hibáztatták, de egyikük sem tett semmit, hogy véget vessen a
vérontásnak.
A legrosszabb állapotban a fehér sárkánysereg volt, mert a
hadseregnek nem volt vezére. A hobgoblin Varangyh, aki a rangot
viselte, nem jelent meg a találkozón, és a fáma szerint halott volt. A
sárkányfattyú és ember tisztek egymás között marakodtak a
parancsnokságért, és mindkét fél azon mesterkedett, hogy a császár
kegyébe dolgozza magát, de egyikük sem sietett fegyelmet és rendet
tartani a katonák között.
Egyetlen sárkánynagyúrnak sikerült csak megőriznie hatalmát a
serege fölött, a Sötét Hölgynek, Kitiarának. Tisztjei és katonái
hűségesek voltak hozzá, és fegyelmezettek. Büszkék voltak a
vezérükre és magukra, és bár akadtak, akik morogtak, amiért
kimaradnak a mókából, a táborukban maradtak.
A vörös sárkánysereg katonái már a városban jártak, és parancsba
kapták, hogy tartsák kint a többieket, amíg a császár meg nem
érkezik. Ez nehéz feladatnak bizonyult, mert a sárkányfattyak át
tudták repülni a falakat, betülekedtek a Törött Pajzsba és a
Trollbozontba (amelyek új tulajdonost kaptak).
Amikor a nerakai őrség a vörös sárkánysereg katonáinak
erősítésével együtt megpróbálta az éjszaka folyamán kiebrudalni a
sárkányfattyakat, csetepaté tört ki. Az Éjúr, látva, hogy a nerakai
őrség nem birkózik meg a rendetlen csőcselékkel, és félve, hogy a
harcok a templom területére is átterjednek, kiküldte a templomőröket
is. Az épület így a kritikus időszakban szinte védtelen maradt, épp
amikor az Éjúr a haditanácsra készült.
Az Éjúr dühöngött, és Ariakast hibáztatta, aki a pletykák szerint
olyan ostoba volt, hogy majdnem elintézte a saját lotyója. Az Éjúr a
város és a környék összes sötét zarándokának meghagyta, hogy
gyűljenek össze a templomban, és segítsenek őrködni.


Raistlin már hajnal előtt fent volt. Az éjszakát az alagutakban
töltötte Lantos boltja alatt. Reggel levette festett, fekete köpenyét.
Végigsimította a ruhát. A kelmefestő nem hazudott; a fekete szín nem
fakult ki, nem zöldült el. Jól szolgálta. Összehajtogatta, és takarosan
a székre tette.
A varázskellékeit és a sárkánygömböt tartalmazó erszényeket egy
bőrszíjra fűzte, és a nyakába akasztotta. Csuklójára erősítette az
ezüstkést, és kipróbálta, hogy a markolat egy mozdulatára a
tenyerébe simuljon. Végül fekete bársonyköntöst és aranymedált vett
föl, egy spiritor, a Sötétség isteneinek egy magas rangú papja
öltözékét. Kitiara adta neki az álöltözetet, és elmesélte, hogyan
találkozott a spiritorral, amikor megszökött Ariakas börtönéből.
A puha anyag Raistlin nyakára és vállára omlott. Úgy rendezte el
a bő öltözéket, hogy szütyői ne látszódjanak. A papok az isteneikhez
intézett imákból szerezték szent varázserejüket, nem a
rózsaszirmokból és denevérürülékből.
Ezután az asztalra tette a sárkánygömböt, és ráhelyezte a kezét.
– Mutasd a fivéremet! – parancsolta.
A gömb színei reszkettek és kavarogtak. Kezek jelentek meg a
gömbben, de nem voltak ismerősek. Csontvázkezek voltak, vékony
ujjakkal és egy hulla hosszú, ocsmány körmeivel…
Raistlin felkiáltott és megszakította a varázslatot. Visszarántotta a
kezét. Hallotta a nevetést és a gyűlölt hangot.
– Ha a páncélod hamis, megtalálom rajta a rést.
– Mind ugyanazt akarjuk – mondta Raistlin Fistandantilusnak. –
Nekem megvan az eszközöm, hogy elérjem. Ha közbeavatkozol,
mindketten veszítünk.
Raistlin feszülten várta a választ. Amikor nem kapott, habozott;
majd, amikor nem látta a kezeket, megragadta a gömböt, és az
erszénybe dugta. Nem használta újból, hanem az alagutakban indult
el, amelyek a városfalak alatt Nerakába vitték.


Mire az ifjú mágus megérkezett, sötét papok tömege gyűlt a
templom elé. A sor az utca végéig nyúlt és megkerülte a sarkot.
Raistlin már éppen elfoglalta volna helyét a végén, amikor
ráébredt, hogy egy hozzá hasonló spiritor nem várakozna a sorban
holmi egyszerű zarándokokkal. Ha így tenne, az gyanút keltene.
Raistlin megveregette az előtte állók lábát Magius botjával, és
elparancsolta őket az útból.
Többen dühösen fordultak felé, de rögtön befogták szájukat és
lenyelték mérgüket, amikor meglátták a napfényben csillogó medált.
A sötét zarándokok mogorván félrehúzódtak, hogy az ifjú a sor
elejére furakodhasson.
Raistlin az arcába húzta csuklyáját. Fekete bőrkesztyűt hordott,
hogy elrejtse aranyszínű bőrét és kését. Sántaságot mímelt, hogy
hihető oka legyen annak, hogy botra támaszkodik. Bár Magius botja
néhány kíváncsi pillantást is magára vonzott, képes volt a
körülményeknek megfelelően feltűnésmentesnek tűnni.
A templom bejáratához érve bemutatta menlevelét, amelyet
szintén Kittől kapott, és leplezetlen türelmetlenséggel várt, míg a
sárkányfattyú őr átnézte. Végül a teremtmény intett karmos
mancsával.
– Beléphetsz, spiritor.
Raistlin elindult a díszes, kétszárnyú ajtó felé, amelyet az ötfejű
sárkányként ábrázolt Takhisis képe díszített, amikor egy másik őr,
ezúttal egy ember, feltartóztatta.
– Látni akarom az arcodat. Vedd le a csuklyát!
– Okkal viselem – mondta Raistlin.
– És okkal fogod levenni – mondta az őr, és kinyújtotta a kezét.
– Ám legyen – mondta Raistlin. – De figyelmeztetlek: Morgion
követője vagyok.
Hátralökte csuklyáját.
Az őr arca eltorzult félelmében és undorában. Egyenruhájába
törölte a kezét, hogy minden szennyeződést eltávolítson. A Raistlin
mögött álló papok egymást lökdösve hátráltak el tőle. A sötét panteon
minden istene közül Morgion, a betegségek és a rothadás istene volt
a legiszonyúbb.
– Szeretnéd látni a kezemet is? – kérdezte Raistlin, és kezdte
lehúzni a kesztyűjét.
Az őr motyogott valamit, és az ajtó felé bökött. A mágus
visszahúzta fejére a csuklyáját, és ezután már senki nem állt az
útjába. Amikor belépett a templomba, hallotta a háta mögül a
jelenlévők döbbent pusmogását.
– A húsa lemállott…
– …rothadó ajkak! Látni lehetett az inakat és a csontot…
– …eleven koponya…
Raistlin elégedett volt. Illúzióvarázslata működött. Fontolóra
vette, hogy fenntartsa a varázslatot, de egész nap működtetni
túlságosan kimerítő lett volna. Inkább magán tartja a csuklyáját.
Csatlakozott a bejáratnál tolongó papok sötét tömegéhez.
Megkérdezte, hogyan jut el a tanácsterembe.
– Keletről érkeztem. Most látogatom meg első ízben Ő Sötét
Felsége templomát – magyarázta Raistlin. – Nem ismerem ki
magam.
A sötét zarándok örült, hogy egy ilyen magas rangú pap éppen őt
választotta ki, és felajánlotta, hogy személyesen kíséri el. Ahogy
átkalauzolta a torz folyosókon a tanácsteremhez, elmesélte, mit
terveznek a haditanácsban, vagy más néven a főgyűlésen, ahogy
Ariakas elnevezte.
– A nagyurak tanácskozását a naplemente követi. Egy órával
később – a sötét zarándok hangja elhalkult a tisztelettől – Sötét
Királynőnk, Takhisis, csatlakozik a hadvezérekhez, hogy bejelentse a
győzelmet.
Kissé elhamarkodottan, gondolta Raistlin.
– Mi történik a főgyűlésen? – kérdezte.
– Először a császár katonái elfoglalják helyüket a trónja előtt.
Aztán belépnek a nagyurak emberei, és végül maguk a nagyurak. A
császár utolsóként lép be a terembe. Amikor mindenki összegyűlt, a
sárkánynagyurak hűséget esküdnek a császárnak és Ő Sötét
Felségének. Ezután ajándékokat mutatnak be elkötelezettségük
jeleként. Úgy hallottuk – tette hozzá a sötét zarándok bizalmasan –,
hogy az egyik ajándék az Arany Tábornokként ismert elf nő lesz. Az
éjféli rituálé során áldozzák fel Takhisisnak. Remélem, el tudsz jönni,
spiritor. Megtisztelnél a jelenléteddel.
Raistlin azt felelte, hogy örömmel elmegy.
– Ez itt a tanácsterem – jelentette ki a papnő, és egy nagy ajtóhoz
vezette. – Nem mehetünk be, de beleshetsz. Lenyűgöző!
Mint a templom többi terme, ez is félig az éteri és félig a valódi
síkon létezett, és nyugtalanságot keltett a szemlélődőkben. Semmi
nem volt az, aminek látszott. A fekete gránitpadló egyszerre volt
szilárd és mozgott a talp alatt. A falak is ugyanebből a kőből
készültek, így a szemlélődő úgy érezte, a sötét világot elnyelő árként
emelkedik körülötte.
Raistlin fölnézett a kupolába, és meglepve és bosszúsággal vette
tudomásul, hogy több sárkány is üldögél a gerendák között. A
szörnyetegekre bámult, és azon töprengett, hogyan befolyásolják a
terveit, amikor az a szörnyű érzés tört rá, hogy a mennyezet rázuhan.
Ösztönösen lebukott, és hallotta, hogy a sötét zarándok szárazon
felkuncog.
A mágus addig nézte a mennyezetet, míg a süllyedő érzés a
gyomrában abba nem maradt.
– Azon a négy emelvényen – mutatta a vezetője – állnak a
sárkánynagyurak szent trónusai. A fehér Varangyh nagyúré, a zöld
Salah-Kahné, a fekete takari Luciené és a kék a Sötét Hölgyé, Kitiara
uth Mataré.
– Meglehetősen kicsik az emelvények – jegyezte meg Raistlin.
A vezetője megsértődött.
– Nagyon lenyűgözőek.
– Elnézésedet kérem – mondta Raistlin. – Arra gondoltam, hogy
az emelvények nem elég nagyok, hogy a nagyurak és testőreik is
elférjenek rajtuk. Nem féltek az orgyilkosoktól?
– Á, értem, mire gondolsz – mondta a vezetője karót nyelten. – Az
emelvényre senki nem léphet fel, csak a nagyúr. A testőrök a lépcsőn
és körülötte állnak. Egy orgyilkos sem lenne képes megkerülni őket.
– Jól sejtem, hogy a nagy, díszes trónus a sok drágakővel a terem
elejében a császáré?
– Igen, ott ül majd császár őfelsége. Látod azt a sötét beugrót a
trón mögött?
Raistlinnek nehezére esett elszakítani róla a tekintetét. Pillantása
minduntalan visszavándorolt a homályos zugra, és mielőtt még a
papnő felvilágosította volna, már tudta, mi az alkóv szerepe.
– Ott lép be királynőnk diadalmasan a világba. Szerencsés vagy,
spiritor. Te ott leszel vele.
– Igen? – kérdezte meglepetten Raistlin.
– A császár trónusa alatta áll. Az Éjurunk Ő Sötét Felsége mellett
lesz, és a hozzád hasonló méltóságok pedig őmellette.
A vezetője irigyen sóhajtott.
– Nagyon szerencsés vagy, hogy ilyen közel lehetsz Ő Sötét
Felségéhez.
– Valóban – mondta Raistlin.
Ő és Kit úgy tervezték, hogy a nő emelvényénél találkoznak.
Onnan könnyen varázsolhatna. Ennek is megvolt a maga kockázata.
Mindenki szeme előtt lenne, Ariakast is beleértve. És bár Raistlin
papnak álcázta magát, amint varázsolni kezd, a teremben mindenki
tudni fogja, hogy mágus. Minél többet töprengett rajta, annál
világosabbá vált, hogy az Éjúr emelvénye sokkal jobban megfelelne.
Ariakas fölött állok majd, gondolta. A császár hátat fordít nekem.
Igaz, hogy Takhisishoz is közel leszek, ő azonban nem rám figyel
majd, hanem a nagyurakra.
– Mennünk kell – szólalt meg a vezetője váratlanul. – Mindjárt itt
az ideje a déli rituálénak. Velem tarthatsz.
– Nem akarok terhedre lenni – mondta Raistlin, aki már azon törte
a fejét, hogyan szabadulhatna meg a nőtől, hogy a saját szakállára
körülnézhessen. – Majd elboldogulok.
– A részvétel kötelező – jelentette ki a papnő szigorúan.
Raistlin magában káromkodott, de nem tehetett semmit. Vezetője
a teremtől a templom útvesztőjébe kalauzolta, ahol sötét papok és
katonák zavarodott tömegébe keveredtek, akik mind a tanácsterembe
akartak bejutni. A több száz test melege fojtogató volt. Raistlin izzadt
bársonyköpenyében. Tenyere a fekete bőrkesztyűben viszketett és
nyirkos volt. Zavarta, és legszívesebben letépte volna a kesztyűt. De
nem merte. Aranybőre feltűnést keltett volna; félt, hogy felismerik
még abból az időből, amikor fogoly volt.
Ahogy a tömeg ritkulni kezdett, egy nagydarab baaz sárkányfattyú
tűnt fel a semmiből, és nekik rontott.
– Utat! – ordibálta. – Veszélyes foglyok! Utat! Utat!
Az emberek hátrahúzódtak. Megjelentek a foglyok. Egyikük Tika
volt, közvetlenül az őr mögött. Vörös fürtjei csapzottak voltak, karján
véres karmolások sorakoztak. Valahányszor lelassult, a baaz
sárkányfattyú meglökte.
Caramon érkezett utána, Tasslehoffot a vállára vetve vitte.
Hangosan méltatlankodott, hogy nincs joguk letartóztatni, hiszen a
sárkánysereg tisztje, és nagy hibát követtek el. No és, ha nincsenek
megfelelő papírjai? Ki a felelős, látni akarja.
Tas arca véres volt, és bizonyára eszméletét vesztette, mert
hallgatott. Márpedig Tasslehoff Fúróláb egy ilyen érdekes helyzetben
sosem maradt volna csendben.
Vajon hol van Tanis? – tűnődött Raistlin. A bizonytalan és
önbizalomhiányos Caramon sosem hagyta volna el a vezérét. Talán
Tanis meghalt. Tasslehoff sérülése harcra utalt. A surranók sosem
tudták, mikor kéne befogni a szájukat.
A csoportban volt még egy magas férfi, hosszú, fehér szakállal.
Raistlin először meg sem ismerte, csak amikor Tika megbotlott. A
baaz sárkányfattyú meglökte a lányt, aki a szakállasnak esett. Az
álszakáll félrecsúszott, és a mágus fölismerte: Berem volt az.
Tika megérintette Berem arcát, mintha csak aggódna miatta, de
valójában kijavította a hibát, és gyorsan a helyére ragasztotta a
szakállat.
A csapat olyan közel ment el Raistlinhez, hogy megérinthette
volna Caramon erős karját, amely egykor olyan gyakran támogatta,
ölelte, vigasztalta és védelmezte. Raistlin az álszakállas férfira
fordította figyelmét.
Megígérte Takhisisnak, hogy átadja neki Örökember Beremet, aki
most itt volt karnyújtásnyira.
A mágus halkan sóhajtott. Egy ötlet ragyogott fel robbanó
csillagként a fejében, és elkápráztatta. Szíve nagyot dobbant
izgalmában, keze remegett. Eddig csak arra gondolt, hogy a nővére,
Kitiara viselje a koronát. Eddig terjedt a becsvágya. Sosem álmodta,
hogy képes lesz megdönteni Takhisis királynőt. Gyorsan elnyomta a
gondolatot, mert eszébe jutott a hang a fejében. Fistandantilus is ott
volt, figyelt, és az idejére várt.
Két nap nem keringhet ugyanazon a pályán.
Raistlin arcába húzta csuklyáját, és a falnak vetette a hátát. A
papok és katonák eltolakodtak mellette, és elrejtették. A
sárkányfattyak folytatták útjukat a tömegen keresztül, amíg Raistlin
szem elől nem vesztette őket.
– Hová viszik a foglyokat? – kérdezte a vezetőjét.
– A templom alatti börtönbe – felelte a papnő. Szája
helytelenítően lebiggyedt. – Nem tudom, az ostoba őrök miért hozták
ezt a söpredéket a főszintre. A fattyaknak a megfelelő kapun kellett
volna belépniük. De mit várunk a gyíkagyúaktól? Mindig is
mondtam, hogy a megteremtésük hiba volt.
Igaz, gondolta Raistlin, de nem azon okból, amit a vezető gondolt.
A Sötét Királynő sárkányfattyai, akik azért születtek a világra,
hogy segítsenek meghódítani, éppen oda vitték az egyetlen embert,
aki képes volt vereséget mérni az istennőre, ahol lennie kellett.
Az Alapkőhöz.

XIV.
Viszontlátás. A varázscsapba.
352. esztendő az Összeomlás után, mishahó 26. napja.

A déli szertartásokat a templomban több helyen is megtartották.
Raistlint vezetője fölvezette huszonhat lépcsőfokon az apátságként
ismert helyre.
– Az imádság és meditáció helye – mondta a vezetője –, ahol
semmilyen látvány vagy hang nem zavarja királynőnk imádatát.
Ez a jelek szerint a fényre is vonatkozott. Egy tökéletes és
áthatolhatatlanul sötét járatba léptek. Raistlin tapogatózva haladt
előre, kezével a falnak támaszkodott, és csoszogott, hogy nehogy
valamibe belebotoljon. A papnő szimbolikusnak tartotta a sötétséget.
– Mi, halandók vakok vagyunk, és királynőnkre szorulunk, hogy
vezessen minket. Süketek vagyunk, és csak az ő hangját halljuk –
mondta a zarándok, mielőtt beléptek a szent helyre. – Az apátságban
tiltott a fény. Senki nem szólhat. Szent varázslatok tartják fent a
sötétséget és a csendet.
Raistlin mindezt rettenetesen bosszantónak találta.
Csak akkor jött rá, hogy a járat véget ért, amikor egy falba
ütközött, és beverte a homlokát. Semmit nem látott, semmit nem
hallott. A szaglása és tapintása viszont megmaradt, és ezek az
érzékek azt árulták el neki, hogy a hely tele van emberekkel. A
vezetője lenyomta a vállát, hogy térdeljen le. Raistlin úgy tett, mintha
engedelmeskedne, és amint a nő elengedte, odébb ment. Nem akart
eltévedni, ezért az ajtó közelében maradt, állva, Magius botjára
támaszkodva.
Végre volt ideje gondolkozni, végigvennie a tervét. Éppen kezdte
volna élvezni a csendet, amikor meglepve és ijedten hallotta, hogy
kántálás veszi kezdetét. Borzongás futott végig rajta. A terem néma
volt, mégis hangokat hallott a fülében zúgni.
– Minden okkal történik… mert Takhisis úgy akarja – zengték a
papok.
– Minden, amit teszek, azt Ő Sötét Felsége kegyelméből teszem.
Minden az ő akaratából történik. A szabadság káprázat.
Ahogy Raistlin hallgatta őket, szörnyű gondolat vert fészket a
fejében. Mi van, ha igazuk van? Mi van, ha minden, amit teszek,
azért történik, mert Takhisis így akarja? Mi van, ha ő hozott
Nerakába? Ha ő védelmezett, mentett meg, irányított? A végzetembe
vezet…
Az ajtónál állt, elég lett volna megfordulnia és távoznia. Háta
mögött azonban falat talált. Eloldalazott a fal mentén, hátha jó
irányba megy, de útját hívő papok csoportja állta el. Megpróbálta a
másik irányt, de addigra eltévedt a fojtogató vaksötétben. Nem találta
a kijáratot.
Izzadt. Nyakát kőként húzta az aranymedál. Keresztülcsoszogott a
termen, belebotlott az emberekbe. Egy kéz nyúlt ki és ragadta meg a
bokáját, mire szíve csaknem kiugrott mellkasából.
Ez lesz a jövőm, ha engedek neki, jött rá Raistlin. Eltévedek a
sötétben, testetlenné válok, akár Fistandantilus. Egyedül leszek, és
mindig rettegni fogok.
– Minden, amit teszek, azt Ő Sötét Felsége kegyelméből teszem.
Minden az ő akaratából történik.
Hazugság… mind hazugság, gondolta. Az istennő akarata a
félelem.
Raistlin megtorpant. Belebámult a sötétségbe. Úgy tűnt neki,
mintha az kacsintott volna.
Amikor az imádság és meditáció órája véget ért, a sötét
zarándokok elgémberedve felkászálódtak térdelésükből, és kifelé
indultak. A sötétségvarázslat továbbra is fennállt, és lassan,
tapogatózva haladtak. Raistlin könnyen megtalálta a kijáratot.
Mindvégig mellette állt.
Amikor visszaért a templom közönségesebb részébe,
megkönnyebbülten felsóhajtott. Bár erőtlen volt a fény, mégiscsak
látni lehetett.
– Most már indulnom kell a dolgomra – mondta szabadkozva a
vezetője. – Egyedül is boldogulsz?
Raistlin megnyugtatta, hogy minden rendben lesz vele. A papnő
elmagyarázta, hol van az étkező, és azt mondta, szabadon
megtekintheti a templom csodáit.
– Csak néhány terület tiltott – mondta. – A nagyurak szobái,
amelyek a toronyban vannak, és a tanácsterem.
– És a tömlöc? – kérdezte Raistlin.
A vezetője összevonta szemöldökét.
– Miért mennél oda?
– Morgion szolgája vagyok – mondta Raistlin halkan. – Azt a
parancsot kaptam, hogy szerezzek új híveket az istenemnek. Úgy
találtam, hogy a börtöncellákban rothadó nyomorultak nyitottak az
üzenetre.
A vezetője undorodva elfintorodott. A legtöbb sötét zarándok
utálta Morgiont, a papjait és azt, ahogyan a betegeken élősködtek, az
új egészség hamis ígéretével csalják őket iszonytató alkuba,
amelyből még a halál sem szabadítja meg őket. Raistlin vezetője
maróan annyit mondott, hogy ha meg akarja látogatni a börtönt,
tegye nyugodtan. Csak arra figyelmeztette, ne tévedjen el.
– Az Éjúr és a többi méltóság egy órával a gyűlés előtt találkozik
itt. Ha csatlakozni akarsz hozzájuk, legyél itt!
Raistlin azt felelte, semmi nem okozna neki nagyobb örömet, és
megígérte, hogy két órával előtte már visszatér. A vezetője elvált tőle,
ő pedig a felső szintről az alsókra ereszkedett. Lefelé menet
megszámolta a fokokat, és belső térképét ehhez igazította.
A barátait a fogdában találta. Nem ment közelebb, csak távolról
figyelte őket. A tömlöc járatai keskenyek, kuszák és homályosak
voltak. A közönként vaskosarakba helyezett fáklyák fénytócsákat
vetettek a padlóra. A bűz ijesztő volt, vér, rothadó hús (a tetemeket
gyakran napokra a falhoz láncolva hagyták) és mocsok keveréke.
Egy unott hobgoblin börtönőr ült hátrabillentett székében, és azzal
szórakoztatta magát, hogy késeket hajigált a patkányokra. Kezében
tartotta a fegyvert, és valahányszor egy rágcsáló kirohant az
árnyékok közül, hozzávágta. Ha eltalálta a patkányt, vonalat karcolt a
falra. Ha elvétette, morgolódva másik helyre húzott strigulát. Rosszul
célzott, és a jelekből ítélve a patkányok álltak nyerésre.
A hobgoblin a játékba merülve nem figyelt a foglyaira. De nem is
volt oka rá. Szemmel láthatóan nem mentek sehová, és még ha meg
is tudtak volna szökni, eltévednének a kusza, síkok közt ugrándozó
alagutakban, vagy savgödörbe pottyannának, netán a folyosókon
elhelyezett egyik csapda végezne velük.
A tompa fényben Raistlin látta, hogy Caramon egy padon kuporog
a fogda végében. Úgy tett, mint aki alszik, de nem volt valami jó
színész. Tika a helyiség másik felében Tas fejét dédelgette az ölében.
A surranó még mindig eszméletlen volt, de nyögdécselése alapján
legalább élt. Berem egy padon üldögélt, üres szeme a sötétségbe
bámult. Fejét oldalra hajtotta, mintha egy szeretett lény hangját
hallgatná. Halkan válaszolt.
– Jövök, Jasla! Ne hagyj el!
Raistlin eljátszott a gondolattal, hogy kiszabadítja Beremet, de
rögvest el is vetette. Nem most jött el az ideje. Takhisis figyelte őt.
Jobb megvárni az éjszakát, amikor az istennő figyelme a hatalomért
vívott harcra irányul a nagyurai között.
A terv egyetlen bökkenője az volt, hogy Beremet jóval az éj
leszállta előtt le fogják leplezni. A hamis kecskeszőr szakáll, amellyel
vonásait leplezte, kezdett lecsúszni. Zsinórral összefogott inge
kibomlott, és Raistlin látta a mellkasába ágyazott smaragd halvány
csillogását. Márpedig ha ő észrevette, a hobgoblin börtönőrnek is fel
fog tűnni. Csak annyit kell tennie, hogy elfordítja tekintetét a
patkányos játékról…
– Veszélyben vagy, Caramon – figyelmeztette némán Raistlin a
fivérét. – Nyisd ki a szemed!
Abban a pillanatban Caramon, mintha csak meghallotta volna
fivére hangját, kinyitotta a szemét, és észrevette a zöld csillogást.
Ásított, talpra állt, és nyújtózkodott, mintha csak elgémberedtek
volna a tagjai az alvástól.
A börtönőrre nézett. A hobgoblin egy patkányt figyelt, amelyik
épp azon tűnődött, elég biztonságos lenne-e előbújnia a lyukból a
falon. Caramon közönyösen Beremhez sétált, és fél szemét a
hobgoblinon tartva gyorsan összehúzta a férfi ingének zsinórjait. A
smaragd csillogása eltűnt.
Caramon éppen a helyére illesztette volna az álszakállat, amikor a
hobgoblin elhajította kését, célt tévesztett, és elkáromkodta magát. A
fegyver csörömpölve esett le. A patkány kárörvendően cincogva
kiszaladt. Caramon sietve leült, karját keresztbe fonta, és alvást
színlelt.
Raistlin pillantását és gondolatait Caramonra összpontosította.
– Meg tudod tenni, testvérem. Gyakran mamlasznak neveztelek,
de nem vagy az. Okosabb vagy, mint hiszed. Állj meg a saját
lábadon! Nincs szükséged rám. Nincs szükséged Tanisra. Majd én
elterelem a figyelmét. Te pedig cselekedj!
Caramon felpattant a padról.
– Raist? – kiáltotta. – Raist? Hol vagy?
Tika Tas arcát paskolgatta, hogy megpróbálja fölébreszteni.
Caramon kiáltására összerezzent. Szemrehányóan nézett rá.
– Hagyd abba, Caramon! – mondta fáradtan, és szeme megtelt
könnyekkel. – Raistlin meghalt. Verd ezt a fejedbe végre!
Caramon elvörösödött.
– Bizonyára álmodtam – motyogta.
Tika kimerülten felsóhajtott, és tovább keltegette Tast. A férfi
visszaroskadt a padra, de nem csukta be a szemét.
– Akkor, gondolom, rajtam áll a dolog – sóhajtotta.
– Jasla hív – mondta Berem.
– Igen – felelte Caramon. – Tudom. De még nem mehetsz hozzá.
Várnunk kell. – Megnyugtatóan, védelmezően Berem karjára tette a
kezét.
Raistlin arra gondolt, hányszor bosszantotta ugyanez a védelmező
kéz. Elfordult, visszament a folyosón, el a tömlöc főszakaszától a
sötétség mélyére. Nem volt biztos benne, hová tart, de volt ötlete.
Amikor olyan helyre ért, ahol a folyosó más irányba fordult, a lefelé
lejtő járatot választotta, amely a legsötétebb és legbüdösebb volt. A
levegő nyirkos volt és bűzhödt. A falak nedvesek, a padlót nyálka
borította.
Fáklyák világították meg az utat, de fényük gyenge volt, mintha a
túlélésért küzdöttek volna a fojtó sötétségben. Raistlin kimondta a
varázsigét, amely felragyogtatta botját, és a kristálygömb halványan
felsziporkázott, alig látott mellette. Halkan, óvatosan lépkedett,
minden neszre figyelt. Egy lépcső tetejéhez érve megállt hallgatózni.
Sárkányfattyú őrök torokhangú, sziszegő hangja szivárgott lentről.
Raistlin a sötétben rejtőzve levette a medált a nyakából, és
zsebébe rejtette. Nyakából több erszényt is leoldott, és övére
akasztotta. Aztán botja fényét kioltva lelopakodott a lépcsőn. Egy
sarkon befordulva egy őrszobát pillantott meg, ahol több baaz
sárkányfattyú ült körbe egy asztalt bozak parancsnokukkal, és
csontokkal kockáztak. Két másik baaz állt őrt egy kő boltív két
oldalán. Amögött a halál sötétjénél is nagyobb és mélyebb feketeség
ásított.
Raistlin a lépcsőfordulóban maradt, és a sárkányfattyakat
hallgatta. Amit hallott, az csak megerősítette elméletét. Hangosan
köhintett, és lesétált a lépcsőn, botja kopogott a kövön.
A sárkányfattyak talpra ugrottak, és kivonták kardjukat. Raistlin
felbukkant, és varázslóköpenye láttán a sárkányfattyak
megkönnyebbültek, bár karmos mancsukat kardjuk markolatán
tartották.
– Mit akarsz, fekete köpenyes? – kérdezte a bozak.
– Azt a parancsot kaptam, hogy újítsam meg az Alapkövet őrző
varázslatokat – mondta Raistlin.
Hatalmas kockázatot vállalt az Alapkő megemlítésével. Ha rosszul
tippelt, és a sárkányfattyak valami mást őriztek, hamarosan az
életéért harcolhat.
– Nem a szokásos varázsló vagy – mondta a bozak. – Vajon hol
lehet az a fickó ma éjjel?
Raistlin hallotta a nyomatékot, és felismerte a csapdát, így csak
felhorkant.
– Rendkívül rossz lehet a látásod, parancsnok, ha Iolanthe úrnőt
férfinak nézted.
A baaz sárkányfattyak felröhögtek, és durva élceket kiabáltak
parancsnokuk rovására. A bozak egy mordulással elhallgattatta őket,
és visszatolta a kardját a hüvelybe.
– Akkor gyerünk!
Raistlin a boltívhez ment, amelyet pókhálók szőttek keresztül-
kasul. Fölemelte botját, megvilágította, majd néhány varázsigét
mormolt. A szálak halványan felizzottak, majd ugyanilyen gyorsan ki
is hunytak. A sárkányfattyak folytatták a játékot.
– Jó, hogy jöttem – mondta Raistlin. – A varázslat kezd kihunyni.
– Hol van ma éjjel a boszorkány? – kérdezte a bozak nemtörődöm
módon, ami szinte túlságosan is közömbösnek tűnt.
– Úgy hallottam, halott – mondta Raistlin. – Megpróbálta megölni
a császárt.
Szeme sarkából látta, hogy a bozak és a baaz összenéznek. A
bozak morgott valamit arról, hogy Iolanthe halála „egy pompás
nőstény elvesztegetése” volt.
A mágus elindult befelé.
– Állj meg, fekete köpenyes! – mondta a bozak. – Tovább senki
nem mehet.
– Miért nem? – színlelt meglepetést Raistlin. – Meg kell néznem a
többi csapdát.
– Ez a parancs – mondta a bozak.
– Mi van ott? – kérdezte kíváncsian Raistlin.
A bozak vállat vont.
– Nem tudom. Nem érdekel.
Általában senki nem állított őröket azért, hogy a semmit őrizzék.
Raistlin most már biztos volt benne, hogy a boltív mögött az Alapkő
állt. Megpróbálta megpillantani a híres oszlopot, de ha ott is volt, ő
nem látta.
Fölnézett a boltívre. Különös érzés lett úrrá rajta. Bizsergett a
bőre, mintha valaki a nyakába lehelt volna. Nem tudta kitalálni,
miért, azt leszámítva, hogy mintha már látta volna korábban a
boltívet.
A boltív köve ősi volt, régibb, mint az őrszoba, amelyet nemrég
építhettek. Raistlin faragások halvány körvonalait látta a boltívet
alkotó köveken, és bár azok elkoptak és megsérültek, fölismerte őket.
Minden márványtömböt az istenek szimbólumaival faragtak tele.
Raistlin a zárókőre nézett a boltív közepén, és bár halványak voltak
már a jelek, felismerte Paladine szimbólumát.
Behunyta a szemét, és Istar templomát látta maga előtt, gyönyörű
volt és kecses, fehér márvány szikrázott a napfényben. Kinyitotta a
szemét, és Takhisis templomának torz sötétjébe bámult, s ekkor
tévedhetetlenül tudta, mi lapul mögötte: a múlt és a jövő.
– Mi tart annyi ideig? – kérdezte a bozak.
– Nem tudok rájönni, milyen varázslatot alkalmazott Iolanthe
úrnő – mondta Raistlin, látszólag zavartan. – Áruljátok el, mi
történne, ha valaki átlépne a boltíven?
– Elszabadulna a pokol – mondta a bozak élvezettel. – Kürtszó
riasztana, legalábbis így tudom. Nem mondhatom biztosra. Még
sosem fordult elő. Még senki nem lépett keresztül rajta.
– Ezeket a kürtöket a templom minden részében hallani lehet? –
kérdezte Raistlin. – Még a tanácsteremben is?
A sárkányfattyú felmordult.
– Az alapján, amit tudok, még a holtak is hallják. Olyan hang,
mintha eljönne a világ vége.
Raistlin egyszerű bűbájt mondott a pókhálókra, majd távozáshoz
készülődött. Megállt, és szinte utógondolatként megkérdezte:
– Nem tudjátok véletlenül, hová vitték az Arany Tábornokként
ismert elf nőt? Ki kéne kérdeznem. Azt hittem, a börtönben lesz, de
nem találom.
A sárkányfattyaknak sejtelmük sem volt. Raistlin sóhajtott, és
vállat vont. Legalább megpróbálta. Fölmászott a lépcsőn, és azt
gondolta, a csapdája, amit állított, annyira feltűnő, hogy csak egy
idióta rohanna bele.

XV.
Az Éjúr. Egy tartozás törlesztése.
352. esztendő az Összeomlás után, mishahó 26. napja.

A templom harangjai jelezték az idő múlását. Közelgett a
tanácsgyűlés ideje, és Raistlinnek még vissza kellett érnie a felső
szintre. Amint kikerült az őrök látóteréből, levette erszényeit, és
köpenye alá rejtette őket. Fölvette a szent szimbólumot, és
varázslóból pappá változva elhagyta a tömlöcöt. Lépcsőket
számlálva jutott vissza a felső szintre, ahol az Éjúr kísérete
gyülekezett.
Raistlin csatlakozott egy spiritor csoporthoz egy előszobában a
tanácsterem előtt. Elhúzódott a többiektől, nem akarta magára vonni
a figyelmet. Nem szólt senkihez, hanem az árnyékokban állt, fejét
lehajtva, csuklyáját arcába húzva. Sántaságát kihangsúlyozta, botjára
támaszkodott. Néhány spiritor rápillantott, és egyikük felé indult.
– Morgion követője – mondta egy társa, mire a pap meggondolta
magát.
Ezután mindenki békén hagyta Raistlint.
Az Éjúr egy segítője kíséretében megjelent. Fekete
bársonyköpenyt viselt, fölötte Takhisis, a sárkány öt fejének
színeiben játszó karinget. A szintén díszes öltözéket viselő spiritorok
köré gyűltek. Az Éjúr remek kedvében volt. Minden spiritornak
köszönt, aztán üres szeme Raistlin felé fordult.
– Azt mondják, Morgion követője vagy – mondta az Éjúr. –
Ritkán kerül közénk a hívei közül, különösen ilyen magas rangú
személy. Üdvözöllek, spiritor…
Az Éjúr elhallgatott, összeszűkült szemmel mérte végig Raistlint.
– Találkoztunk már, spiritor? – kérdezte az Éjúr, és bár hangja
kellemesen csengett, tekintete nem volt az. – Ismerősnek tűnsz. Húzd
hátra a csuklyád! Hadd lássam az arcodat!
– Az arcom nem szép látvány, Éjúr – mondta Raistlin rekedten,
minél inkább elváltoztatott hangon.
– Nem egykönnyen borzadok el. Ma reggel levágtam egy férfi
orrát és kivájtam a szemét – mondta az Éjúr negédesen mosolyogva.
– Egy kém volt, és én ezt teszem a fajtájával. Hadd lássam az
arcodat, spiritor!
Raistlin megfeszült, átkozta balszerencséjét. Nem kellett volna
idejönnie. Előre látnia kellett volna a veszélyt, hogy az Éjúr esetleg
felismerheti. Még csak a börtönbe sem hurcolnák le. Itt helyben
végeznének vele.
– Vedd le a csuklyát! Mutasd meg neki az arcodat! – mondta
Fistandantilus.
– Hallgass! – sziszegte Raistlin. Hangosan ennyit mondott: –
Uram, megesküdtem Morgionnak…
– Mutasd az arcod! – Az Éjúr megragadta medálját, és kántálni
kezdett. – Takhisis, hallgasd meg imámat…
– Álló helyedben megöl! Vedd le a csuklyát! Mint ahogy
mondtad, mindketten benne vagyunk nyakig. Pillanatnyilag…
Raistlin lassan, vonakodva megfogta csuklyáját, és lehúzta fejéről.
Az egyik spiritor eltakarta száját és öklendezni kezdett. Mások is
elfordították tekintetüket és elhúzódtak. Az Éjúr azonban nem azért
nézett másfelé, mert undorodott, hanem mert elvesztette
érdeklődését. Nem egy kémet leplezett le, csupán egy undorító isten
beteg követőjét.
– Takard el az arcodat! – intett az Éjúr. – Morgion bocsánatát
kérem, ha megsértettem volna.
Raistlin visszahúzta a csuklyát a fejére.
– Ismét megmentettelek, fiú!
Raistlin halántékára szorította a kezét, szeretett volna a
koponyájába nyúlni és kitépni onnan a hangot. Fistandantilus
kuncogott.
– Tartozol nekem. Márpedig büszke vagy arra, hogy megfizeted a
tartozásaidat.
Egy kéz ragadta meg Raistlin szívét. Megfájdult a mellkasa.
Levegő után kapkodott, mire köhögési roham tört rá és kétrét
görnyesztette. Kezét a szájára szorította. Ujjait vér borította. Az ifjú
mágus magában, tehetetlenül káromkodott. Addig átkozódott és
köhögött, míg el nem szédült, és egy falnak támaszkodott.
A spiritorok ijedten nézték. Mindenkinek nyelve hegyén volt a
„fertőzés” szó, és szinte kezüket-lábukat törték, hogy elkerüljenek a
közeléből. Ekkor érces hang zengett végig a templomon. A spiritorok
izgatottságukban megfeledkeztek Raistlinről.
– A harang minket hív, uram – mondta a segéd, és kitárta a
tanácsterembe vezető kétszárnyú ajtót.
A spiritorok az ajtó köré gyűltek, hogy lássák a nagyurak és a
császár bevonulását.
– Muszáj úgy tátanotok a szátokat, akár a parasztok? – kérdezte
mérgesen az Éjúr.
A spiritorok meghunyászkodva otthagyták az ajtót, és visszatértek
az előszobába.
– A császár katonái a trónja köré gyűlnek – jelentette a segéd az
ajtó mellől.
– Mi Ariakas után lépünk be – mondta az Éjúr. – Sorakozzatok
fel!
A segéd sietve két sorba rendezte a spiritorokat. Az Éjúr a végén
foglalta el helyét. Senki nem figyelt Raistlinre, aki botjára
támaszkodva kapkodott levegő után, és próbálta kitisztítani elméjét.
A dobogó léptek, a dobszóra masírozó lábak és a tisztek kiáltozása
megremegtette a padlót.
– Először a zarándokok felvonulására kerül sor – mondta az Éjúr
spiritorjainak. – Amikor mind elhelyezkedtetek az emelvényen,
belépek és elfoglalom a főhelyet Ő Sötét Felsége mellett.
A teremben éljenezni kezdtek a katonák.
– Nézd meg, mi történik! – utasított az Éjúr a segédjét.
– A császár belépett a terembe – jelentette a segéd.
– Viseli a Hatalom koronáját? – kérdezte feszülten az Éjúr.
– Sárkánynagyúri páncélt visel – jelentette a segéd –, egy
bíborpalástot és a Hatalom koronáját.
Az Éjúr arca eltorzult dühében. Felháborodott hangja élesen
csengett a zúgó ováció mellett.
– A korona szent ereklye. Amikor Takhisis királynő elfoglalja a
világot, meglátjuk, ki viseli a koronát.
A spiritorok izgatottan, a jelet és királynőjük érkezését várva
álltak a sorban. Raistlin a végére állt be. Köhögni kezdett. Az előtte
álló pap megpördült és rámeredt.
Ariakas katonái éljeneztek, és abba sem akarták hagyni. Úgy tűnt
a császár nem siet leinteni őket, mert a hurrázás egyre hangosabb és
rekedtebb lett. A katonák lándzsájukkal döngették a padlót, és
kardjukat pajzsukhoz verve kiáltozták Ariakas nevét. A spiritoroknak
kezdett elege lenni a várakozásból. Morogni és feszengeni kezdtek,
az Éjúr pedig dühösen tudakolta, mi történik.
– Ariakas tiszteletét teszi a Sötét Királynő trónusa előtt – jelentette
a segéd az ajtó mellől. Teli torokból kiabálnia kellett, hogy
meghallják.
– Megérkezett már Ő Sötét Felsége? – kérdezte az Éjúr.
– Nem, uram. A trónja üres.
– Jól van – mondta az Éjúr. – Ott leszünk, hogy fogadjuk őt.
A spiritorok feszengtek. Az Éjúr toporgott. Végül kezdett
elhalkulni az éljenzés. Csend borult a katonákra. Újabb gong zendült.
– Ez a mi jelünk – mondta az Éjúr. – Készüljetek!
A spiritorok megigazították csuklyájukat, lesimították
köpenyüket. Kürtszó harsant, és ismét éljenzés tört ki a teremben,
épp olyan hangos, ha nem hangosabb, mint ami a császárt üdvözölte.
Az Éjúr elégedettnek tűnt. Intett, és a spiritorok az ajtó felé indultak.
Onnan egy keskeny kőhídon mennek majd az előszobából a Sötét
Királynő trónusáig. Az első két pap már az ajtóhoz ért, amikor a
segéd váratlanul megálljt kiáltott.
– Miért? Mi az? – vonta össze szemöldökét az Éjúr bosszúsan.
– A jelzés Kitiara nagyúrnak szólt, uram! – reszketett a segéd. – A
Sötét Hölgy és a katonái most lépnek be a terembe.
Az Éjúr elsápadt dühében. A spiritorok sora felszakadozott, és
felháborodottan, kiabálva vezetőjük köré gyűltek. A császári
testőrség emblémáját viselő sárkányfattyú belépésére azonban
azonnal elhallgattak.
– Mit akarsz? – kérdezte dühösen az Éjúr.
– Őfelsége, Ariakas tiszteletét küldi Takhisis királynő Éjurának –
mondta a sárkányfattyú. – A császár azért küldött, hogy értesítselek a
terv megváltozásáról. Uraságod és a nagytiszteletű, szent emberek a
fehér sárkánysereg nagyura, lord Varangyh után következnek. A
császár…
– Nem – jelentette ki az Éjúr veszedelmes nyugalommal.
– Uraságod elnézését kérem – mondta a sárkányfattyú.
– Hallottál. Nem fogok utolsónak bevonulni. Egyáltalán nem
fogok belépni. Tájékoztathatod Ariakast.
– Tájékoztatom a császárt – mondta a sárkányfattyú, és egy
meghajlás, és gyíkfarka megvető csapkodása kíséretében kivonult.
Az Éjúr komoran körülnézett a papokon.
– Ariakas megsért, és ezzel a királynőnket is. Nem fogom hagyni,
és az istennőnk sem tűri el! Az apátságba megyünk, és imáinkban
ajánljuk fel támogatásunkat.
A spiritorok kivonultak a szobából, köpenyük suhogott jogos
felháborodásukban. Raistlin is velük indult. Egy lépést tett, aztán
szívéhez kapva, fájdalmasan felkiáltott. Botja kiesett elernyedt
kezéből. Megtántorodott, térdre rogyott, és vért köhögött fel. Nyögve
esett hasra, és fájdalmas vonaglással feküdt a padlón.
A spiritorok megálltak, és rémülten nézték. Többen bizonytalanul
tekintettek az Éjúrra.
– Segítsünk neki? – kérdezte egyikük.
– Hagyd! Morgion majd gondoskodik a papjáról! – mondta az
Éjúr, és megvetően intve elviharzott.
A spiritoroknak nem kellett kétszer mondani. Szájukat és orrukat
eltakarva fekete köpenyükkel, olyan sebesen igyekeztek eltűnni
Raistlin közeléből, ahogy csak tudtak.
Amikor Raistlin meggyőződött róla, hogy egyedül maradt, fölállt.
Felvette Magius botját, az ajtóhoz ment, és kinézett a terembe.
Tőle nem messze keskeny, fekete híd vezetett egy homályos
alkóvhoz és a Sötét Királynő trónjához. Az istennő még nem jelent
meg. Talán az apátságban volt, és az Éjúr panaszait hallgatta. A
teremben dobok duhogtak és katonák éljeneztek. Újabb
sárkánynagyúr lépett be. Raistlin kimerészkedett a hídra.
Nem ment messzire. Látni szeretett volna, de ő maga nem akart
feltűnést kelteni. A hídnak nem volt korlátja. Raistlin lenézett a
pereméről a messze alatta álló tömegre. A katonák mocorogtak és
hullámoztak, rothadó húson lakmározó kukacokra emlékeztetve őt. A
sárkánynagyurak emelvényei magasan a padló fölé nyúltak. Az
előszobákból keskeny kőhidak vezettek a trónusokhoz, így a
nagyuraknak nem kellett átvágniuk a tömegen.
Ariakas trónja mindenkié fölé magasodott. A legmegbecsültebb
helyen állt, közvetlenül a Sötét Királynő alkóvja alatt.
A császár trónusa ónixból készült, és dísztelen volt. Takhisisé
azonban iszonytató szépségű. Támláját öt sárkány kecsesen ívelő
nyaka alkotta: kettő jobb, kettő bal oldalon, egy pedig középen. A
karfa sárkánylábat formázott, az ülés egy szörnyeteg mellkasát. A
trónt teljes egészében ékkövekből építették: smaragdokból,
rubinokból, zafírokból, gyöngyökből és fekete gyémántokból.
Raistlin a hídról két másik nagyurat is látott: a Salah-Kahn jóképű és
dölyfös arcát és takari Lucien, a félogre ronda, ravasz pofáját. A
fehér trón üresen állt. Ariakas Varangyh nagyúr után kiáltott, de senki
nem jelentkezett.
Ugyanaz a Varangyh volt, aki egykor altörzsmesterként szolgált
Vigaszban. Akinek keresése a kék kristálypálca után veszélybe
sodorta Raistlint és barátait, és elindította őket a fényes és ragyogó és
sötét és kínokkal teli útjaikon.
Raistlin megfigyelőhelyéről nem látta Kitiarát. Bizonyára Ariakas
jobbján áll a trónusa. Raistlin előrébb merészkedett a hídon. Már
nem aggódott amiatt, hogy bárki meglátja. A terem kupoláját a fenti
beugrókból figyelő sárkányok leheletének és a falakon égő több száz
fáklyának, valamint a parázstartóknak a füstje töltötte meg. Raistlin
fekete köpenyében csak egy árnyék volt egy árnyakkal teli
helyiségben. Takhisis bizonyára látja majd, mint ahogy mindent
élénk érdeklődéssel megfigyel. A levegő füsttől és acéltól, bőrtől és
intrikától bűzlött. Bizonyára Ariakas is érezte a szagot. Mégis a
trónusán ült, elszigetelve, egyedül, magabiztosan és legyőzhetetlenül.
Nem vigyázták fegyveres őrök, csupán a Hatalom koronája. Hadd
vegyék körül alattvalói magukat acéllal! Ariakas nem félt senkitől és
semmitől. Királynője támogatását élvezte.
De valóban így van-e? – töprengett Raistlin.
Egy uralkodónak magabiztosnak kell tűnnie. Még a dölyfnek is
van helye a trónuson. De egy isten sem bocsátja meg a hübriszt. Az
utolsó ember, aki a koronát viselte, ettől szenvedett. Istar papkirálya
azt hitte, olyan hatalmas, mint bármelyik isten. Krynn istenei ezért
megmutatták erejüket; tüzes hegyet hajítottak a fejére. Ariakas is
elkövette azt a hibát, hogy túl sokat gondolt magáról.
Raistlin végre olyan helyzetbe került, hogy megláthatta Kitiarát.
A nővére mellett pedig ott állt Félelf Tanis.

XVI.
A Szerelem koronája. A Hatalom koronája.
352. esztendő az Összeomlás után, mishahó 26. napja.

Raistlin nem számított arra, hogy ott találja Tanist, és csak
bosszúságot érzett. A félelf jelenléte komolyan veszélyeztethette a
terveit. Tanis nem Kit oldalán állt; az emelvényre senki nem mehetett
föl a nagyúr mellé. De olyan közel volt hozzá, amilyen közel csak
lehetett: a trónhoz vezető lépcsőn állt.
A mágus elhúzta a száját. Tanis azért érkezett Nerakába, hogy
megmentse a nőt, akit szeret. De vajon tudta-e, akár ebben a
pillanatban, melyik nő az?
A gyűlés folytatódott. Raistlin, magasan a nagyurak trónusai fölött
hallotta Ariakas mélyen zengő hangját, de mondandója nagyját
elnyelte a terem tágassága. Abból, amit ki tudott hüvelyezni,
megtudta, hogy Varangyh nagyúr azért nincs jelen, mert a surranók
megölték. A hírt követő hangot Raistlin tisztán ki tudta venni: Kitiara
kacagott kárörvendően.
Ariakas tombolt. Felállt, és elindult lefelé. Kitiara nem mozdult.
Katonái fegyvereikhez kaptak. Raistlint mulattatta, hogy Tanis
védelmezően lép Kit felé, aki ülve maradt a trónján, és
kimondhatatlan megvetéssel nézett Ariakasra. A másik két nagyúr is
talpra szökkent, és érdeklődve figyeltek. Egyikük sem ajánlott fel
segítséget, talán mindketten abban bíztak, hogy Ariakas és Kit
megölik egymást.
Raistlin a híd pereméhez lépett, és lenézett Ariakasra, aki
közvetlenül alatta volt. Ez volt az alkalmas pillanat arra, hogy
lecsapjon. Senki nem figyelt rá. Minden szem a nagyurakra
szegeződött.
A mágus előkészítette varázslatát.
Aztán megvakult. Sötétség kendőzte el látását, töltötte meg
elméjét, szívét és tüdejét. Egy rossz lépés, és lezuhan. Használhatná a
botja varázserejét, amelynek segítségével tollpiheként lebeghetne a
levegőben, de a teremben mindenki jól látná, Ariakast is beleértve,
hacsak nem olyan világtalanok ők is, mint ő most. Mintha csak a
gondolataiban olvasna, láthatatlan kéz csavarta ki markából a botját,
és vágta hátba. Szíve nagyot dobbant rémületében, és előredőlt.
Térdre érkezett, és bár csuklója sajgott és lábát lehorzsolta,
megkönnyebbülés rázta meg, mert nem zuhant át a peremen.
Kinyújtotta reszkető kezét, és semmit nem érzett maga előtt.
Akkor ébredt rá, milyen közel állt a zuhanáshoz. Szeretett volna
biztonságba kúszni, de elvesztette irányérzékét, és félt, hogy leesik. A
kéz tovább ütötte, nyomta és préselte a kőhöz. Aztán, amikor már
úgy érezte, szétrobban a szíve, eleresztette, és a sötétség is
fölemelkedett szeméről. Raistlin addig mászott hátrafelé, míg valami
szilárdba nem ütközött: a Sötét Királynő trónjába.
Raistlin szembefordult vele, nem azért, mert így akarta, hanem
mert az istennő kényszerítette. És ez volt Takhisis tévedése.
Csak árnyék volt, és Raistlin számára az árnyak nem jelentettek
rettenetet.
Lenézett, és látta, hogy nővére és a többiek rettegve hajolnak meg.
Kitiara összegörnyedt trónján. Félelf Tanis térdre rogyott. Ariakas is
letérdelt királynője előtt. Nem voltak semmik, míg az istennő minden
volt.
Takhisis lábát a nyakukra tette. Amint meggyőződött alázatukról,
amint biztosra vette, hogy az övéi mind, fölemelte talpát, és hagyta,
hogy fölkeljenek.
Pillantása átsöpört Raistlinen, és az ifjú tudta, hogy az istennő már
megfeledkezett róla. Jelentéktelen volt, egy semmi, egy homokszem,
egy porszemcse, egy vízcsepp, egy pernyepehely. Takhisis figyelme
azokra irányult, akiké a hatalom volt: a nagyuraira és a küzdelemre,
amelynek végén közülük a legerősebb a trónra emelkedik, és
megadja a kegyelemdöfést a Fény seregeinek.
Raistlin a sötétségbe olvadt, és maga is homállyá vált. Figyelt, és
várt a megfelelő pillanatra.
Takhisis szónokolni kezdett. Kitiara elégedettnek tűnt; Ariakas
baljóslatúnak. Raistlin nem hallotta, mit mond a királynő. Azokhoz
beszélt, akik fontosak voltak. A mágus követte az eseményeket,
mintha csak egy színdarabot nézne az utolsó sorból.
Kitiara elhagyta a trónusát, és Tanisnak intve levonult a lépcsőn a
terem padlószintjéig. A katonák hátrahúzódtak, hogy teret
engedjenek neki. Tanis úgy kullogott utána, akár egy lábhoz
parancsolt, megkorbácsolt kutya.
A terem közepén lecsapó kígyóként egy emelvény magasodott.
Kitiara fölhágott a tüskés lépcsőkön, amelyeken nehéz volt a járás,
mert a nyomában lépkedő Tanis a nézők mulatságára minduntalan
megcsúszott. Ha mindez színdarab volt, akkor a félelf volt benne a
beugró, akit az utolsó pillanatban hívtak a színpadra. Nem próbált
eleget és nem tudta a szövegét.
Kitiara fennhéjázón intett, mire lord Soth lépett be, szörnyű
jelenléte lehengerelte a többi színészt. A halállovag egy fehér
lepedőbe csavart testet hozott karjában, amelyet Kitiara lába elé tett;
utána drámaian kivonult.
A nő lenyúlt, és kitekerte a lepedőt. A fény aranyló hajon csillant
meg. Raistlin közelebb kúszott a híd pereméhez, hogy jobban lásson,
miközben Laurana megpróbált kiszabadulni a hosszú vászonból.
Tanis ösztönösen kinyúlt, hogy segítsen neki. Kitiara egy pillantással
megállította. Amikor a félelf engedelmeskedett, a nő féloldalas
mosollyal jutalmazta.
Raistlin érdeklődve figyelt. Végre együtt voltak hárman, akiktől
az egész elindult. Akik a küzdelmet jelképezték: a Sötétség és a Fény,
és a közöttük ingadozó lélek.
Laurana kihúzott derékkel, büszkén állt ezüstpáncéljában, és épp
olyan gyönyörűen, ahogy Raistlin emlékezett rá. A mágus lenézett rá,
halkan felsóhajtott, és komoran összeszorította ajkát. Abban a
pillanatban megérezte a veszteséget, de azt is tudta, hogy a lány
sosem volt az övé, hogy elveszíthesse.
Tanis Lauranára nézett, és Raistlin látta, hogy az ingadozó lélek
végre választott. Vagy talán a félelf lelke rég meghozta már a döntést,
és csak a szíve érte most utol. A szerelem fénye ragyogta be őket,
kizárva Kitiarát, aki egyedül maradt a sötétségben.
Kit is megértette ezt, és a tudat keserű volt. Raistlin látta, hogy
féloldalas mosolya megvonaglik és megkeményedik az arcán.
– Tehát mégis képes vagy szeretni, nővérkém – mondta Raistlin.
Abban a pillanatban tudta, hogy lesz esélye.
Kitiara megparancsolta Tanisnak, hogy kardját fektesse a császár
lába elé, és esküdjön hűséget Ariakasnak. A félelf engedelmeskedett.
Mi mást tehetett volna, ha egyszer a nő, akit szeretett, annak az
asszonynak a foglya volt, akiről egykor azt hitte, hogy szereti?
Különös, hogy Laurana, a fogoly az egyedüli hármójuk közül, aki
valóban szabad volt. Teljes lényével szerette Tanist. A szerelme hozta
erre a sötét helyre, és a fénye ettől csak még erősebben ragyogott. A
szerelme a sajátja volt, és ha Tanis nem viszonozza, az sem számít. A
szerelem megerősítette, megnemesítette. A férfi iránti szeretete pedig
megnyitotta a szívét mindenki előtt.
Kitiara ugyanakkor saját szenvedélyeinek hálójába gabalyodott, s
minduntalan az elérhetetlen jutalom után nyújtózkodott. A szerelem
számára hatalom volt valaki, és így mindenki fölött.
Tanis felhágott az Ariakas trónjához vezető lépcsőn, és Raistlin
látta, hogy a félelf tekintete a koronára téved, majd rászegeződik.
Ajka mozgott, önkéntelenül is elismételte a szavakat: Aki a koronát
viseli, az uralkodik! Arca elkomorodott, keze összeszorult a kard
markolatán.
Raistlin átlátta Tanis tervét, mintha ő és a félelf évekig dolgoztak
volna rajta. Bizonyos értelemben így is volt. Ők ketten valamilyen
módon mindig is közel álltak egymáshoz, amit a barátaik sosem
értettek meg. Talán a sötétség szólította meg a hasonló sötétet.
És mi a helyzet Takhisisszal? Tudta-e a királynő, hogy a félelf, aki
leborotválta az egykor szégyenét elrejtő szakállat, most a végzete
felé lépked a lépcsőn, hogy életét adja másokért? Tudta, hogy
sötétsége mélyén, a tömlöceiben egy surranó, egy pincérlány és egy
harcos ugyanerre készült? Felismerte-e Takhisis, hogy az önző
becsvágyat jelző fekete köpenyt viselő varázsló is hajlandó az életét
feláldozni, hogy szabadon járhasson bármilyen úton, amit választ?
Raistlin fölemelte a kezét. Az előző éjszakán bemagolt varázslat
szavai úgy izzottak az elméjében, akár a vérrel rótt írás a
báránybőrön.
Tanis fölment a lépcsőn, kardja markolatát szorongatta. Raistlin
felismerte a fegyvert. Csillagszellő Alhana adta Tanisnak
Silvanestiben. Féregölőnek hívták, és párja volt annak a kardnak,
amelyet a félelf Pax Tharkasban kapott a halott elf királytól,
Kith-Kanantól. Raistlin úgy emlékezett, a penge mágikus, bár azt
nem tudta felidézni, milyen varázserővel bírt.
Nem számított. A kard varázsereje nem elég erős, hogy áthatoljon
a Hatalom koronájának varázsmezején. Amikor lecsap, a mágia
szétszakítja. Ariakas biztonságban lesz pajzsa mögött; még egy
vércsepp sem csúfítaná el csillogó páncélját.
Tanis elérte a lépcső tetejét, és kezdte kivonni a kardot. Ideges
volt; keze remegett.
Ariakas fölállt a trónról, megvetette erős lábát, és dagadozó izmú
karját összefonta mellkasa előtt. Nem nézett Tanisra. Kitiarára
meredt, aki szintén keresztbe tette karját, és dacosan állta a tekintetét.
A koronából sokszínű fény csapott ki és izzott Ariakas körül, mintha
csak szivárványból készült pajzs védené.
Tanis kivonta kardját a hüvelyből, mire a hangra Ariakas figyelme
visszaugrott a félelfre. Lenézett rá, és vicsorogva próbálta
megfélemlíteni. Tanis észre sem vette. A koronára bámult, szeme
kitágult elkeseredésében. Épp most ébredt rá, hogy terve a császár
megölésére bukásra van ítélve.
Raistlin varázslata égette az ajkát; a mágia a vérében lángolt. Nem
volt ideje Tanis örökös tipródására.
– Sújts le, Tanis! – sürgette Raistlin. – Ne félj a varázslattól! Majd
én segítek!
Tanis meglepettnek látszott, és a hang irányába pillantott, amelyet
inkább a szívével hallhatott, semmint a fülével, mert Raistlin halkan
beszélt.
Ariakas kezdett türelmetlenné válni. A tettek embere volt, untatta
a szertartás. A gyűlést időpocsékolásnak tartotta, amit hasznosabban
tudna eltölteni, mondjuk, háborúskodással. Acsarogva intett, hogy
Tanis esküdjön hűséget és legyen végre túl rajta.
Tanis mégis habozott.
– Sújts le, Tanis! Gyorsan! – unszolta a mágus.
A félelf egyenesen Raistlinre nézett, de hogy látta-e, és cselekedni
készült-e, azt a mágus nem tudhatta. Tanis lehajolt, hogy letegye a
kardot a földre, majd arca eltökéltté vált, megtámasztotta lábát, és
Ariakas felé szúrt.
Raistlin és Caramon gyakran harcoltak együtt, egyesítették a
mágiát és az acélt. Ahogy Tanis fegyverforgató keze fölemelkedett,
az ifjú mágus elmondta varázslatát.
– Bentuk-nir daya sihir, colang semua pesona dalam. Peruhahan
ke sihir-nir! – kiáltotta, és rúnát írva a levegőbe Ariakasra küldte
varázslatát.
A mágia keresztüláramlott Raistlinen, és sisteregve előtört
ujjbegyeiből. A varázslat a szivárványszín pajzsba ütközött és
eloszlatta. Tanis kardja nem találkozott akadállyal. Féregölő Ariakas
fekete sárkánypikkely páncéljába hatolt, húsba és csontba mélyedt,
és besiklott a mellkas kosarába.
Ariakas felordított, inkább meglepetésében, mint fájdalmában. A
haldoklás és a halál tudatának kínja csak a következő és egyben
utolsó lélegzetvétellel érte el. Raistlin nem várta ki a végét. Nem
érdekelte, ki nyeri el a Hatalom koronáját. Ebben a pillanatban a
Sötét Királynő figyelme a küzdelemre irányuk. Neki viszont el kell
tűnnie.
Az erős varázslat azonban kimerítette.
Köpenye ujjába fojtott egy köhögést, és a botot megragadva
végigszaladt a hídon az előszoba irányába. Majdnem elérte, amikor
egy csapat sárkányfattyú állta az útját.
– Az álnok orgyilkos! – zihálta Raistlin, és hátramutatott. – Egy
varázsló. Megpróbáltam megállítani…
A sárkányfattyú nem várta meg, míg befejezi, hanem félresöpörte
Raistlint, és a falnak taszította. Katonák özönlöttek körülötte a hídon.
Hamarosan rájönnek, hogy átverték őket, és akkor visszatérnek.
Raistlin köhögve az erszényébe túrt, és kivette a sárkánygömböt.
Alig volt benne annyi szusz, hogy a varázsigéket el bírja mondani.
A következő pillanatban Caramon cellája előtt állt. Az ajtó tárva-
nyitva, a fogda üres. Egy bozak sárkányfattyúból csak kormos
körvonalai maradtak a falon. Zsíros hamukupac jelezte a baaz
sárkányfattyú halálát. Caramon és Berem, Tika és Tas eltűntek.
Raistlin torokhangú kiáltozást hallott arról, hogy a foglyok
elmenekültek.
De hová?
Raistlin orra alatt elmorzsolt egy káromkodást, és körülnézett
valami támpont után. A folyosó végén a vasajtót letépték zsanérjairól.
Jasla hívta Beremet, aki válaszolt.
A mágus a botjára támaszkodott, és szaggatottan beszívta a
levegőt. Már könnyebben lélegzett; ereje kezdett visszatérni. Éppen
Berem után indult volna, amikor egy kéz kígyózott elő az
árnyékokból. Hideg ujjak markolták meg fájdalmasan a csuklóját.
Hosszú körmök karcolták meg bőrét és mélyedtek a húsába.
– Ne olyan hevesen, ifjú mágus! – mondta Fistandantilus. – Még
van egy elintézetlen ügyünk.
A hang valóságos volt, és egészen közelről csengett, nem a
fejében. Raistlin érezte arcán az öregember meleg leheletét. Egy
eleven testé volt, nem egy élő hulláé.
A kéz szorosan tartotta. A hosszú, sárga körmű, csontos ujjak
megmarkolták. Raistlin nem látta az arcot, mert az a homályban
rejtőzött. Nem is volt rá szüksége. Legalább olyan jól, ha nem jobban
ismerte, mint a sajátját. Bizonyos értelemben a saját arca volt.
– Csak egyikünk lehet az úr – mondta Fistandantilus.
Magius botjának fényében megcsillant a zöld, pirossal csíkozott
vérkő.

XVII.
Az utolsó csata. A vérkő.
352. esztendő az Összeomlás után, misbahó 26. napja.

Raistlint váratlanul érte a fordulat. Egy pillanattal korábban még
győzelmét ünnepelte Ariakas fölött, de egy reszkető lélegzetvétel, és
máris kérlelhetetlen ellensége, egy varázsló markában találta magát,
akit egykor becsapott, elárult és megpróbált elpusztítani.
Az ifjú mágus megbűvölten nézett a csontos kézből fityegő vérkő
nyakláncra. Amikor Fistandantilus még élt, számos fiatal varázslót
gyilkolt meg, és a vérkővel kiszívta életüket, hogy magáévá tegye az
életerejüket.
Raistlin kétségbeesésében az egyetlen varázslathoz fordult, amely
rettegő elméjébe villant – egy alapvarázslat volt, az egyik első, amit
megtanult.
– Kair tangus miopiar!
Kezén láng lobbant. Raistlin abban a pillanatban, hogy kimondta a
varázsigéket, tudta, hogy a varázslat haszontalan lesz Fistandantilus
ellen. A mágikus tűz csak az élőknek árthatott. Kétségbeesett, magát
átkozta, amikor megdöbbenésére Fistandantilus acsarogva
visszarántotta a kezét.
– Hús-vér ember vagy! – zihálta Raistlin, és erő öntötte el. Egy
eleven ellenféllel küzdött, aki talán erős, de meg lehet ölni.
Hátralépve két kézre kapta Magius botját, és pajzsként és
fegyverként maga elé emelte. Eszébe jutott, hányszor unszolta
Caramon, hogy tanulja meg megvédeni magát a bottal, és, hogy
hányszor próbált kibújni alóla.
– Hamarosan a te húsod és véred is az enyém lesz – mondta
Fistandantilus, aszott ajka kísérteties vigyorra húzódott. – Ez lesz a
jutalmam a királynőmtől.
– A te királynődtől! – kacagott fel majdnem Raistlin. – A
királynőtől, akinek a megdöntésére ármányt szőttél!
– Minden megbocsáttatott – mondta Fistandantilus. – Egy
feltétellel… hogy elpusztítalak téged. Őszintén azt hitted, hogy a
tetteid, a terveid elkerülik a figyelmemet? A bukásodért cserébe én
leszek te… pontosabban a te tested lesz a lakhelyem.
Lekicsinylően végignézett Raistlin vékony alakján, és megvetően
szipákolt.
– Nem a legjobb test, amiben laktam, de erős a mágiában. Az én
tudásommal és bölcsességemmel pedig még hatalmasabb lesz.
Remélem, ez vigasz lesz számodra az utolsó pillanataidban.
Raistlin lesújtott Magius botjával a varázsló csuklyás fejére. De
Caramonnal ellentétben nem volt képzett harcos, és csapása esetlen
és lassú volt. Fistandantilus lebukott. Megragadta a botot, és
kirántotta Raistlin kezéből. A pálca varázslata felszikrázott.
Fistandantilus dühében felkiáltott, és elhajította a botot. Raistlin
hallotta, hogy a kristály megreped, ahogy a kőpadlóhoz ütközik. A
varázsfény elhalványult.
Az ifjú átnézett a válla fölött, és megjegyezte, hol fekszik a bot.
Hátralépett, kezével a köpenye alatt rejlő erszények felé tapogatózott,
amelyekben a sárkánygömb és a varázskellékei voltak. Fistandantilus
átlátta szándékát. A szütyőkre mutatott, és kimondta a varázsigéket.
Az erszények, akár a mágneshez vonzódó vas, úgy röppentek ki
Raistlin kezéből az öreg markába.
– Denevérguanó és rózsaszirmok! – Fistandantilus megvetően a
földre szórta az erszényeket. – Ha enyém lesz a tested, nem lesz
szükségem ilyen kellékekre! A múlt és jövő ura csodálatos
varázslatokat hoz majd létre. Kár, hogy te már nem láthatod.
Fistandantilus kinyújtotta a kezét, ujjait széttárta, és kántálni
kezdett:
– Kalith karan, tobanis-kar…
Raistlin felismerte a varázslatot, és a padlóra vetette magát. Az
öregember ujjbegyeiből lángoló nyilak törtek elő, és elsisteregtek az
ifjú feje fölött. A hő megperzselte a haját. Magius botja épp hogy
karnyújtásnyinál messzebb hevert. A kristálygömb megrepedt, de a
varázsfény tovább ragyogott, és fénye megcsillant valamin.
Éppen megragadta volna, amikor lépteket hallott a háta mögül –
Fistandantilus jött, hogy bevégezze, amit elkezdett. Raistlin
felnyögött, és megpróbált fölkelni, de ismét összeesett a padlón.
Fistandantilus fölnevetett, mulattatta a küszködése.
– Ha a te testedben leszek, Majere, felkutatom és megölöm azt a
fajankó testvéredet, aki most épp az Alapkőhöz próbálja magát
átverekedni. Caramon utolsó, kétségbeesett pillanataiban azt
gondolja majd, hogy az ikertestvére öli meg. Persze ez nem új
szegény Caramon számára, ugye? Már látta, ahogy megölöd!
Fistandantilus kántálni kezdett. Raistlin nem ismerte föl a
szavakat; sejtelme sem volt, mire képes a varázslat. Valami
borzalomra, annyi bizonyos. Ismét felnyögött, és lopva a háta mögé
nézett. Amikor Fistandantilus közelebb ért, Raistlin bokán rúgta az
öregembert, és fellökte. A varázslat fojtott kiáltásba és puffanásba
fúlt.
Az ifjú előrevetődött, és felmarkolta a kis, csillogó tárgyat. Marka
összezárult a sárkánygömb körül, és sietve felkászálódott.
Kürtszó visszhangzott végig a folyosón.
Fistandantilus nem vesződött azzal, hogy felkeljen. A földön ült,
térdére csapott és vigyorgott.
– Valami idióta belesétált a varázscsapdádba.
Az öregember összefogta fekete köpenyét, és felállt. Egy lépést
tett Raistlin felé, aki kinyitotta tenyerét. A sárkánygömb színei
kavarogva fénylettek, és megvilágították a folyosót.
– Nos, rajta, ifjú mágus! – szólt Fistandantilus. – Nálad van a
gömb. Használd! Szólítsd a sárkányok erejét, hogy zúzzanak péppé!
Raistlin lenézett a gömbre, a benne kavargó színekre. Szája
megrándult, és elfordította tekintetét.
Fistandantilus komoran mosolygott.
– Nem mered használni. Túl gyenge vagy. Attól félsz, a
sárkánygömb legyőz és olyan nyáladzó roncs leszel, mint a
nyomorult Lorac. – Fölemelte a vérkő nyakláncot. – Megígérem,
Majere, hogy ez nem fog megtörténni. A halálod gyors lesz, bár nem
igazán fájdalommentes. Most pedig, bár élveztem a kis
versengésünket, a királynőmnek máshol van a szolgálataimra
szüksége. – Fistandantilus kántálni kezdett.
Raistlin marka összezárult a gömb körül. A ragyogás kiszivárgott
ujjai között: öt, különböző színű sugár, mind más-más irányba törve.
Az ifjú fölemelte a kezét.
– Hagyd abba a varázslást, öreg, különben ledobom a
sárkánygömböt! Kristályból készült. Törékeny.
Fistandantilus összevonta a szemöldökét. Abbahagyta a kántálást.
Megfogta a vérkő nyakláncot, és megszorította.
Raistlin szíve megremegett és nagyot dobbant. Levegő után
kapott, nem tudott lélegezni. Fistandantilus még jobban
összeszorította markát, mire az ifjú szíve megállt. Nem kapott
levegőt. Fekete pettyek ugráltak szeme előtt, és érezte, hogy zuhan.
Fistandantilus szorítása egy hangyányit enyhült.
Raistlin szíve fájdalmasan megdobbant, és végre sikerült levegőt
vennie. Fistandantilus ismét összeszorította öklét, mire az ifjú
fájdalmasan felkiáltott és összeomlott a padlón. Hátán fekve fölnézett
az öregemberre, aki mellé térdelt, és a szívére szorította a vérkövet.
Nyers és keserű félelem ragadta torkon Raistlint. Szája kiszáradt,
karizmai megfeszültek, undorító, forró folyadék perzselte a torkát.
Félelme kifacsarta, és összezavarodott. Nem a haláltól félt. Mivel
gyenge volt és törékeny, a születése pillanatától fogva az ellen
küzdött. A halál nem rémítette meg, egyszerű lenne behunynia a
szemét és hagyni, hogy az enyhítő sötétség átáramoljon rajta.
Nem félt a haláltól. A feledéstől azonban igen.
Fistandantilus el fogja emészteni. Fölfalja és magáévá teszi a
lelkét. A teste tovább él majd, ám ő nem. És senki nem fogja tudni.
Végül olyan lesz, mintha soha nem is létezett volna…
– Ég veled, Raistlin Majere…
Raistlin a tengerben úszott, megpróbált a felszínen maradni, de az
Örvény fogságába esett, és nem menekülhetett; a vérvörös víz
lehúzta magával.
– Caramon! Hol vagy? – kiáltotta az ifjú mágus. – Caramon,
szükségem van rád!
Érezte, hogy egy kar megragadja, és egy pillanatra
megkönnyebbülés csapott át rajta. Aztán észrevette, hogy nem az
ikerfivére izmos karja az, hanem Fistandantilus csontos keze, amely
megragadta a sárkánygömböt. Feltartotta maga elé, és fölnevetett.
Raistlin elszörnyedve látta, hogy tulajdon arca nevet rá. A szem az
övé volt, a pupilla homokóra formájú. A gömböt tartó kéz az ő keze.
A bot fénye, amely sebesen fakult, aranyló bőrön csillant meg. A
törékeny csontok, a kék erek hálózata az övéi voltak.
Elveszítette önmagát, kezdett a semmibe olvadni. Harag lobbant
Raistlinben. Túl gyenge volt, hogy a mágiáját használja. A
varázslatok úgy vonaglottak az elméjében, akár a kígyók, és
elkúsztak előle. De volt egy másik fegyvere is – amelyet egy mágus
akkor is használhatott, amikor minden más kudarcot vallott.
Elfordította csuklóját, mire az alkarjára szíjazott kis ezüstkés a
tenyerébe simult. Keze görcsösen összezárult a markolaton, és
haldokló ereje maradékával átölelte Fistandantilust, közel húzta
magához, és belemártotta a kést. Raistlin érezte, hogy húsba vág,
aztán a penge szörnyű hanggal megcsikordult a csonton. Egy
bordába ütközött. Kiszabadította a kést. Meleg, ragacsos vér folyt az
ujjaira.
Fistandantilus megrándult, és értetlenül felhördült. Először nem
tudta, mi a baj. Aztán elérte a fájdalom, és rájött, mi történt. Arca,
amely Raistliné volt, eltorzult. A homokóra formájú szempár
elsötétült a fájdalomtól és a haragtól. Az ifjú nem vitt be halálos
döfést, de értékes időt nyert.
Alig maradt jártányi ereje. Egyetlen esélye volt, az utolsó.
Fistandantilus önkéntelenül is segített neki, amikor elfordított testét,
hogy megragadhassa a kést. Raistlin szúrt, és a penge mélyre szaladt.
Fistandantilus felkiáltott, de Raistlin hangján. Az ifjú látta, hogy
saját arca eltorzul a kíntól. Megremegett és behunyta a szemét, majd
még mélyebbre döfött, és megcsavarta a pengét.
Fistandantilus reszketve a padlóra zuhant. Raistlin elengedte a
kést; túl gyenge volt a keze, és túlságosan remegett. A fegyver
markolatig a fekete köpenybe mártva maradt.
Az ifjú levegő után kapott, és nézte, ahogy meghal. Ráébredt,
hogy csak pár pillanat jutott neki, hogy cselekedjen. Felkapta a
vérkövet, amely még mindig a mellkasán pihent, és a haldokló
varázsló szívére szorította.
Kísérteties érzés lett úrrá Raistlinen, hogy mindez már megtörtént
korábban. Erős és nyugtalanító gondolat volt, de elhessegette, és
tovább szorította a követ a szívre. Érezte, hogy saját ereje és lénye
visszatér hozzá, és azzal együtt az ősmágus tudása is, a bölcsessége,
a hatalma.
Fistandantilus kinyitotta száját, hogy varázsoljon. Fuldokolva
felköhögött, és nem mágia, hanem vér áradt az ajkáról. Megremegett.
Teste megdermedt, a vér habot vetett a szája szélén. A homokóra
formájú szemek mozgása megállt, és mozdulatlanul feküdt. Keze
elernyedt; a sárkánygömb a padlóra gurult. A gyűlölettől és haragtól
sötét szemek Raistlinre szegeződtek. Ő lenézett halott önmagára, és
váratlanul rátört a gondolat: hátha ő az, aki meghalt, és Fistandantilus
az, aki lenéz rá.
Megrettent a gondolattól. Felkapta a vérkövet a testről, mire a
tudás áramlásának vége szakadt. Nem tudta, mennyit kapott; feje tele
volt különös varázslatokkal és misztikus ismeretekkel. A szánalmas,
nerakai Ősmágiatorony könyvtárának káosza jutott róla eszébe.
Reszketve fölállt, és hirtelen tudatára ébredt, hogy nincs egyedül.
Magius botjának fényénél, amely ismét szikrázón ragyogott, egy
árnyékot pillantott meg a falon – a Sötét Királynő öt fejét.
Szép munka, Fistandantilus!
Raistlin lélegzete elakadt, és óvatosan fölnézett.
Raistlin Majere halott! Megölted!
Az árnyékfejek sötét szemei a kezében tartott tárgyra szegeződtek.
Lenézve látta, hogy a vérkő nyakláncot szorongatja.
– Igen, királynőm – mondta. – Raistlin Majere halott. Megöltem.
Helyes! Most siess az Alapkőhöz! Te vagy az utolsó őr.
A fejek eltűntek. A Sötét Királynő, más veszedelmek felé fordítva
figyelmét, távozott.
– Még az istenek sem látják a különbséget – mormolta Raistlin.
Lenézett a vérkő nyakláncra. Ahogy a varázsló sötét lelke az
övébe áramlott, Raistlin kimondhatatlan tetteket, számtalan
gyilkosságot és megnevezhetetlen bűnt látott. Kezét összezárta a
nyaklánc körül, majd az egyik savtóba hajította. Nézte, ahogy a sav
elemészti a vérkövet, ahogy annak hatalma emésztette csaknem el őt.
Mintha dühös sziszegést hallott volna.
Raistlin fölemelte a sárkánygömböt. Nézte, ahogy a színek
örvénylenek a fényben, majd a szavakat elkántálva eltűnt az
alagútból, hátrahagyva Raistlin Majere testét.

XVIII.
Két testvér.
352. esztendő az Összeomlás után, mishahó 26. napja.

Raistlin egy törött oszlop előtt állt, amelyet csábítóan csillogó
drágakövek borítottak, hogy az óvatlanokat a halálukba csalogassák.
Az ifjú elmormolta a varázslat igéit, amelyről nem is tudott, és egy
rúnát írt a levegőbe. Egy női alak jelent meg a kőben. Fiatal volt,
kedves, bájos arccal, amely azonban beesett bánatában és gyászában,
és ellágyult a vágyakozástól. A lány tekintete a sötétséget kutatta.
Raistlin látta, hogy ajkai mozognak, és hallotta kísérteties,
elkínzott kiáltását.
– Jön már Berem, Jasla – mondta Raistlin.
Ügyelt, nehogy a föld alatti patakba lépjen, amely tele volt
nyüzsgő, fogaikat csattogtató és vonagló fiókasárkányokkal. A
mocskos víz mellett futó kőpárkányra mászva talált egy
megfigyelőhelyet magának az oszloptól távolabb. Kimondta: –
Dulak! –, mire a botja fénye kialudt.
Raistlin a sötétben várta azt az embert, aki elég ostoba – vagy
vakmerő –, hogy a varázscsapdájába lépjen. Tudta, ki lesz az:
önmaga másik fele. Hallotta, hogy ketten gázolnak át az acsargó
sárkányokkal teli, véres vízen. A sötétség dacára is felismerte őket.
Egyikük Caramon volt, jó ember és jó testvér, jobb, mint amit ő
érdemelt. A másik Örökember Berem. A smaragd csillogott, és az
Alapkő drágakövei válaszul ezer színben felragyogtak.
Caramon védelmezően ment Berem mellett. Kardját kezében
tartotta, pengéje foltos volt a vértől. Fekete páncélja behorpadt; karja
és lába vérzett. Fejbőre felszakadt. Máskor kedélyes arca most
elsápadt, beesett, fájdalom tette feszültté. A bánat rajta hagyta a
nyomát. A sötétség megváltozott; és a sötétség megváltoztatta őt is.
Egy elveszett testvér.
Raistlin a jövőbe nézett, és látta a történet végét. Egy nővér
szeretetét és megbocsátását és a fivér megváltását.
Egy meglelt testvért.
Látta a templom leomlását, a kő meghasadását, miközben a Sötét
Királynő dühében rikoltva próbálja megvetni a lábát ezen a világon.
Látta a zöld sárkányt, amely a parancsára vár, hogy Palanthas
tornyába vigye. A torony kapui végre kinyílnak.
– Shirak! – mondt Raistlin, és Magius botjának varázsfénye elűzte
a sötétséget.

XIX.
Az út vége.
352. esztendő az Összeomlás után, mishahó 26. napja.

A templom sötétjét nappali fénnyel árasztja el a mágiám hatalma.
Caramon, karddal a kezében, csak áll mellettem, és ámulva nézi,
ahogy az ellenségek sorra hullanak a varázslataimtól. Villám sistereg
ujjbegyeimen, láng szökik fel a tenyeremből, fantomalakok
bukkannak elő – olyan rémisztően valóságosak, hogy pusztán a
félelemmel képesek megölni bárkit.
Goblinok halnak meg rikoltva, átüti testüket a lovagok légióinak
lándzsája, akik megtöltik a barlangot harci kiáltásaikkal, és akik
nekem engedelmeskednek, majd parancsomra szertefoszlanak. A
fiókasárkányok rettegve menekülnek a homályos és titkos zugokba,
ahol kikeltek, sárkányfattyakat emészt el a tűz. A királynőjük utolsó
parancsára a lépcsőn leözönlő sötét papokat csillogó dárdák
nyársalják fel, utolsó imáik visító, elkínzott átkokba fulladnak. Végül
jönnek a fekete köpenyesek, a rend legidősebbjei, hogy
elpusztítsanak – engem, a fiatal törtetőt. De hamar és csalódottan
észre kell venniük, hogy akármilyen öregek is, én különös módon
még vénebb vagyok. Hatalmam végtelen. Azonnal tudják, hogy nem
bírnak legyőzni. A levegőt megtölti a kántálás hangja, és egyenként
eltűnnek, olyan sebesen, ahogyan érkeztek, többen mélységes
tisztelettel hajolnak meg előttem, amint távoznak
kívánságvarázslataik szárnyán…
Meghajolnak előttem.
Raistlin Majere, a múlt és jelen ura előtt.
Én, mágus.

Utószó

Az őszi alkony sárkányai, amely 1984-ben jelent meg, 2009-ben
ünnepelte huszonötödik évfordulóját. Azóta a Sárkánydárda-
krónikák újra és újra megjelenik. Több mint harmincmillió
példányban kelt el világszerte, és szinte minden nyelvre lefordították.
Rengeteg, mindenféle nemzetiségű és hitű emberrel kötöttünk
barátságot a világ minden tájáról, akiket az olvasás szeretete kapcsolt
össze. Szeretnénk megköszönni a rajongóinknak a segítségüket,
támogatásukat és bátorításukat. Külön köszönetet szeretnénk
mondani a Dragonlance Nexus fórumain aktív csoportnak, amely
komoly háttérkutatást végzett.
Talán legbüszkébbek akkor voltunk, amikor bevontak minket Az
őszi alkony sárkányai animációs film munkálataiba. Szeretnénk
megköszönni a filmen dolgozók munkáját. A film a Paramount
Pictures stúdió gondozásában jelent meg DVD-n. Köszönjük Arthur
Cohen és Steve Gabler producereknek, Will Meugniot rendezőnek,
George Strayton forgatókönyvírónak, Cindi Rice és John Frank
Rosenblum vezető producereknek és Kari Preusser zeneszerzőnek,
aki csodálatos zenét írt hozzá. Valamennyi színész csodálatos munkát
végzett, de külön köszönetet szeretnénk mondani Jason Marsdennek,
aki Tasslehoffnak kölcsönözte a hangját, és volt olyan kedves, hogy
idejét és tehetségét a rajongók és a mi rendelkezésünkre bocsátotta.
Hálásak vagyunk barátainknak és az első Sárkánydárda-csapat
tagjainak: Jeff Grubbnak, Michael Williamsnek, Doug Nilesnak és
Harold Johnsonnak; legelső szerkesztőnknek, aki sokat kockáztatott
velünk, Jean Blashfield Blacknek; a TSR nagyszerű művészeinek –
Larry Elmore-nak, Jeff Easelynek, Clyde Caldwellnek, Keith
Parkinsonnak; korábbi kiadónknak, Mary Kirchoffnak; és korábbi
szerkesztőinknek, Peter Archernek és Brian Thomsennek. Végül
szeretnénk kifejezni köszönetünket és hálánkat barátunknak és
szerkesztőnknek, aki a hosszú évek során mellettünk állt, Pat
McGilligannek.
Valamint mindenkinek, aki olvasta és szerette ezeket a könyveket.
Sárkányok repüljenek álmaitokban!

Margaret Weis és Tracy Hickman


























Kiadja a Delta Vision Kft.
Felelős kiadó: Terenyei Róbert
Nyomdai előkészítés: Ádám Krisztina
Nyomtatta és kötötte a
Kaposvári Nyomda Kft. 201 l-ben – 111211
Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató
Megjelent 2011-ben, Budapesten,
21 ív terjedelemben.