You are on page 1of 95

Tyler a plafonról lógó villanykörte alá lép, körülveszi a sötét pincemély és a falak

mentén pislákoló ötven éhes szempár. Belekezd a szabályzatba:


– A harci klub első szabálya: senkinek egy szót sem a harci klubról. – Leheletnyi
csend. – A harci klub második szabálya: senkinek egy szót sem a harci klubról.
Én úgy hat évig ismertem az apámat, de már nem emlékszem rá. Hatévente új életet
kezdett egy új városban, egy új feleséggel. Egyetlen saját családja sem volt, mindegyiket
csak lízingelte.
A harci klub olyan férfiakból áll, akiket nők neveltek fel.
Tyler körbenéz a csupasz villanykörte fényénél, és az éjfél-elmúlt
sötétségben fokozatosan testet öltenek a harcosok. Tovább sorolja a pontokat:
a küzdelem párokban zajlik, egyszerre · egy pár harcol, ing és cipő nélkül, amíg
az egyik fél feladja vagy harcképtelenné válik.
– Végül a hetedik szabály – kiáltja Tyler. – Akinek ez az első éjszakája, harcolnia kell.
Chuck Palahniuk
HARCOSOK KLUBJA
InterCom könyvek Budapest 2000
CHUCK PALAHNIUK
FIGHT CLUB
W.W. NORTON & COMPANY INC., NEW YORK, 1996 COPYRIGHT © CHUCK PALAHNIUK, 1996
All Rights Reserved!
FORDÍTOTTA: VARRÓ ATTILA
ISBN 963 8370 29 7
InterCom
Nemzetközi Kulturális Szolgáltató Rt. Felelős kiadó az Rt. ügyvezetője Sorozatszerkesztő: Mentes Endre
Szerkesztette: Pápai Zsolt
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Rt., a 2000. évben
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 8937.49.01
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Carol Meadernek, mert elviselte minden rigolyámat.
Szeretném kifejezni hálámat a következő személyeknek, akik a sok borzalom ellenére
szerettek és támogattak.
Ina Gebert Geoff Pleat Mike Keefe Michael Vern Smith Suzie Vitello Tom Spenbauer Gerald
Howard Edward Hibbert Gordon Growden Dennis Stovall Linni Stovall Ken Foster Monica
Drake Fred Palahniuk
Tyler munkát szerez nekem egy étteremben, nem sokkal később pisztolyt nyom a számba,
és elárulja az örök élet titkát: először meg kell halni. Elég sokáig voltunk barátok. Közeli
barátok. A többiek folyton azt kérdezik, te személyesen ismered Tyler Durdent?
Pisztolya éppen a torkomat kaparja, miközben fülembe suttogja:
– A halál csupán az első lépés.
Nyelvem hegyével érzem a hangtompító lyukakat, amelyeket még együtt fúrtunk a fémbe.
A fegyverdörrenés csupán a kitáguló gázok műve, egy miniatűr hangrobbanás. A
legegyszerűbb zajtalanító néhány furat a pisztolycsövön, ahol a gáz egy része kiszabadul, így
a lövedék nem éri el a hangsebességet.
Ha a lyukak rossz helyre kerülnek, a pisztoly cafatokra tépheti az ember kezét.
– A halál csak a kezdet – ígéri halkan Tyler. – Legendát csinál belőlünk. Örökké fiatalok
maradunk.
A nyelvem a csőhöz szorul; Tyler, motyogom, ne gyere most nekem a vámpírokkal.
Az épület, amelyen állunk, tíz perc múlva kicsúszik a talpunk alól. Elég hozzá egy rész
gőzölgő salétromsav, három rész kénsav, valamint egy jégágy, ahol összekeverhetjük a kettőt.
Azután szemcseppentővel glicerinoldatot adagolunk az egészhez – és máris kész a
nitroglicerin.
Tyler tanított – amit ő tud, én is tudom.
Egy csinos kis plasztikbombához nem kell más, csak nitroglicerin és kevéske fűrészpor.
Van, aki vattát használ és szulfátként sima keserűsót. A végeredmény ugyanaz. Akad, aki
paraffinnal keveri a nitrót. Nálam a paraffin még sohasem vált be, egyetlen egyszer sem.
A Parker-Morris-toronyház tetején várakozunk, Tyler és én; a számban pisztolycső,
fülemben üvegcsörömpölés. Egy pillantás a mélybe. Felhős napunk van – idefent éppen úgy,
mint odalent, pedig ez a világ legmagasabb épülete, a csúcsán állandóan jéghideg a szél.
Teljes a csend, úgy érzem, mintha egy űrbe fellőtt kísérleti majom lennék. Vár még rád egy
kis meló, öreg – csináld szépen végig, amit a kiképzésen tanultál.
Húzz meg egy kart.
Nyomj meg egy gombot.
Halj meg hülyén.
Százkilencvenegy emelet magasból lenézve az utcán nyüzsgő kíváncsi embersereg tarka
plüss-szőnyegre hasonlít. A csörömpölés [az imént egy ablak volt, valahol alattunk. \
Szétrobbanó üvegtáblája utat nyit egy iratszekrénynek, egy fekete, frizsider nagyságú fiókos
szekrénynek, amely lomhán forogva indul utolsó útjára, végig a homlokzat mentén, majd
gombostűfejnyire zsugorodik, mielőtt eltűnne az összezsúfolódott tömegben. Valahol a
százkilencvenegy szintes toronyház bélrendszerében a Nemezis-terv Káosz részlege, egy
csapat űrhajós majom őrjöngve tapossa szét a történelem cserepeit.
Egy régi közhely szerint mindig elpusztítjuk, amit szeretünk – nos, akárhogy nézzük, ez
fordítva is igaz.
Fegyverrel a szájban, fémcsővel a fogsorok közt a szavakból csak mássalhangzók
maradnak.
Még tíz percünk van hátra.
Egy újabb ablak üvegszilánkjai fröccsennek szét a levegőben, akár egy megriadt
galambraj. Dióbarna íróasztal bukkan elő a falból, lassan araszol kifelé, majd a Káosz részleg
utolsó lökésétől átbillen a párkányon, és a rövid életű légicsoda néhány bukfenc után a
nézőtéren végzi.
A Parker-Morris-toronyház kilenc perc múlva megsemmisül. Nincs olyan épület a világon,
amely képes lenne ellenállni fél tucat, tartóoszlopaihoz rögzített robbanóanyag-csomag
erejének. Csak a pillérekhez kell tapasztani a bombákat és körülbástyázni őket
homokzsákokkal, nehogy a detonáció az alapszerkezet helyett a mélygarázsban tegyen kárt.
Ezt sem a történelemkönyvekből tudom.
Három recept napalm előállításához. Egy: keverjünk össze egy rész gázolajat egy rész
fagyasztott narancslé-sűrítménnyel. Kettő: keverjünk össze egy rész gázolajat egy rész diétás
kólával. Három: oldjunk fel porrá tört macskaalmot egy kanna gázolajban.
Ideggázkészítés? Gyerekjáték. Na meg azok az eszelős gyújtóbombák...
Kilenc perc.
Majd a Parker-Morris százkilencvenegy szintje leomlik, szelíden, ahogy az erdei fák. Dől a
fa. Dől a fal. Minden ledől, csak akarni kell. Fura érzés, hogy a hely, ahol most állunk,
nemsokára egy pont lesz a semmiben.
Tyler és én kettesben várakozunk a tető peremén: Tyler egy pisztolyt nyom a torkomhoz,
én meg azon tűnődöm, vajon mikor tisztította utoljára.
Néhány pillanatra jelentőségét veszti az egész öngyilkos bosszúhadjárat. Belefeledkezünk
egy újabb kidobott iratszekrény látványába; zuhanás közben kinyíló fiókjaiból fehér
papírlapok szabadulnak a szélbe.
Nyolc perc.
Füst száll fel a kitört ablakokból. A megsemmisítő osztag alig nyolc perc múlva aktiválja a
gyújtótöltetet; a gyújtótöltet felrobbantja a bombákat, a bombák pedig szétmorzsolják
valamennyi tartóoszlopot: a Parker-Morrisból csupán egy fotósorozat marad a
történelemkönyvek lapjain.
Öt egymást követő pillanatfelvétel. Az elsőn még épségben áll a toronyház. A másodikon
tíz fokkal megdől, a harmadikon újabb tízzel. A negyedik képen, ahogy félúton ég és föld
között a vasbeton váz megroppan, az egész épület ívben meghajlik. Az utolsó fotón
százkilencvenegy emelet omlik a szomszédos Nemzeti Múzeumra, lerombolva Tyler valódi
célpontját.
– Ez a mi világunk, egyedül a miénk – mondogatja Tyler. – A múlt csak egy nagy rakás
halott.
Ha tudnám, mi sül ki ebből az egészből, szívesebben lennék halott a múltban, mint itt
eleven.
Hét perc.
Eleven a Parker-Morris tetején, Tyler pisztolyával a számban. Mert hiába záporoznak
íróasztal- és számítógép-meteoritok az épületet körülvevő tömegbe, hiába dől sötét füst az
ablakokból, hiába figyeli három tömbbel távolabb a megsemmisítő osztag a percmutatót,
pontosan tudom, mi áll az egész felhajtás, a pisztoly, a káosz, a pokolgépek, hátterében: a
Maria Singer-ügy.
Hat perc.
A jó öreg szerelmi háromszög történet. Nekem Tyler kell. Tylernek Maria. Mariának én.
Engem nem érdekel Maria, Tylernek nincs többé szüksége rám.
És szó sincs szerelemről, más néven törődésről·, csak birtoklásról, más néven tulajdonról.
Maria nélkül Tyler senki sem lenne.
Öt perc.
Talán legenda születik belőlünk, talán nem. Várjuk ki a végét.
Hányan ismernék ma Jézust az evangéliumok nélkül?
Négy perc.
Végighúzom a nyelvemet az acélcsövön, és azt motyogom, ha legendára vágysz, Tyler,
tőlem megkaphatod. Kezdettől fogva melletted voltam.
Mindenre emlékszem.
Három perc.
Bob vaskos karjai csapdába ejtenek, ahogy magához ölel; beszorulok vadonatúj, izzadó
mellei közé, amelyek úgy hullámzanak fel-alá, mintha a Mindenható óriás keblei lennének. A
templom alagsori helyisége zsúfolásig tele heti találkozóink állandó résztvevőivel: itt ül Art,
Paul és persze Bob – széles vállai a látóhatárt juttatják eszembe, sűrű, szőke haja hatásosan
reklámozná a haj formáló zselék legújabb generációját: elképesztően sűrű és szőke, a
választék borotvaéles benne.
Bob karjai körém fonódnak, tenyerével hordónyi felsőtestéből kicsírázott mellbimbói közé
préseli arcomat.
– Nem lesz semmi baj – vigasztal. – Sírd csak ki magad.
Homlokomtól térdkalácsomig érzem a szervezetében zajló vegyi folyamatokat, a táplálék
és az oxigén lassú égését.
– Talán még korai stádiumnál tart – suttogja. – Talán jóindulatú, és akkor majdnem száz
százalék a túlélési esélyed.
Bob vállai megemelkednek a beszívott levegőtől, majd a fel-felcsukló zokogás szaggatott
ritmusában visszasüllyednek rám. Belééégzés. Ki-lég-zés.
Két éve járok ide, heti egy alkalommal, és Bob heti egy alkalommal magához ölel, én
pedig sírva fakadok.
– Sírj csak – zihálja a fülembe Bob egy nagy belégzés és sok apró ki-lég-zés között. – Ne
tartsd vissza.
Hatalmas, nedves arca a hajamhoz nyomódik, lágyan beleolvadok ölelésébe. Ilyenkor
szoktam elsírni magam. Könnyeim önkéntelenül törnek fel ebben a koromsötét menedékben,
egy másik ember testébe zárva, ahonnan tisztán látni, hogyan megy tönkre minden
megvalósult életcél.
Minden eredmény, amelyre büszkék lehetnénk, a szemétdombon végzi.
Egy hete nem álltam ilyen közel az elalváshoz.
Egy hete láttam meg először Maria Singért.
Bob azért sír, mert hat hónappal korábban mindkét heréjét eltávolították. A műtétet kiadós
hormonkezelés követte. Bob felfokozott tesztoszteron-termelésének köszönheti újdonsült
melleit. Tornásszuk fel a tesztoszteron-szintet – a szervezet hamarosan extra adag
ösztrogénnel billenti helyre az egyensúlyt.
Ilyenkor szoktam elsírni magam; amikor úgy érzem, az életből semmi sem marad -még a
semminél is kevesebb, csak múló emlék, feledés.
Extra adag ösztrogén, és petyhüdt dudáink nőnek.
Nagyon könnyű sírni, ha egyszer rájöttünk az igazságra: mindenki, aki számít, előbb-utóbb
elhagy vagy meghal. Bizonyos idő után minden ember túlélési esélye eléri a nullát.
Bob kedvel engem, mert azt hiszi, az én heréimet is eltávolították.
Körülöttünk, a Szentháromság Episzkopális Templom alagsorának végkiárusításokon
vásárolt tarka kanapéin úgy húsz férfi és egyetlen nő üldögél, párokba tapadva. Többnyire
sírnak. Néhányuk homloka összeér, egymásnak dőlnek, mint két birkózó a ringben. A vegyes
páros férfitagja könyökét alkalmi partnere vállgödrébe temeti, tenyerei közé szorítja
halántékát, miközben a nyakába zokog. A nő elfordítja arcát, és egy szál cigarettát húz elő.
Bob hóna alól figyelem minden mozdulatát.
– Az egész életem... – zokogja Bob. – Fogalmam sincs, van-e még értelme.
Ő az egyetlen nő a Vállvetve a Rák Ellen csoportterápiáján. Egy nő a helyi hererákosok
között, aki, vállán egy ismeretlen ember terhével, cigarettára gyújt, és egyenesen a szemembe
néz.
Csaló.
Csaló.
Csaló.
Fénytelen, fekete haja rövidre vágva; tágra nyílt szeme hatalmas, mint a japán rajzfilm-
hősöké; teste kefírkarcsú és margarinsápadt sötét rózsamintás nyári ruhájában. Pontosan
emlékszem rá a Tuberkulózis Kör múlt pénteki találkozójáról. Láttam a Melanoma
Kerekasztal szerdai gyűlésén és az Igaz Hit Leukémiásainak hétfői szemléjén. Hajában a
választék hófehér villámként cikázik végig fejbőrén.
A terápiás csoportokat legegyszerűbben homályos értelmű, de könnyen megjegyezhető
elnevezésükről ismeri fel az ember. A csütörtök esti vérparazitás klub például a Tisztán és
Szabadon nevet viseli.
Az agyparazitás csoportomat Túlsó Partnak hívják.
A nő mindegyiken felbukkant – akárcsak a vasárnap délutáni Vállvetve a Rák Ellen
összejövetelén, itt a Szentháromság-templom alagsorában.
Az egyetlen baj az, hogy képtelen vagyok sírni, amíg a közelemben van, és figyel.
Pedig ez a kedvenc részem, a reménytelen zokogás Mázsás Bob karjaiban. Keményen
megdolgozunk érte, hétről hétre. Kizárólag ilyenkor tudom igazán elengedni magam.
Számomra ez az egyetlen kikapcsolódás.
Két évvel ezelőtt ismerkedtem meg első terápiás csoportommal, miután ki tudja, hányadik
alkalommal felkerestem egy specialistát kínzó álmatlanságom miatt.
Három hete le sem hunytam a szemem. Három hét álmatlanság, és az események többé
nem jutnak el az érzékszervekig. A szakorvos szerint „az alvászavar pusztán egy komolyabb
panasz tünete. Találja meg a valódi problémát – figyelje a testét.”
De én csak aludni akartam. Kicsiny, ovális, ibolyaszín Amytal-szódium tablettákra
vágytam, 200 milligrammos kiszerelésben. Piros-kék Tuinal kapszulákra, rúzsvörös Se-
conalokra.
A jó doktor macskagyökeret ajánlott, hozzá rendszeres testmozgást. Majd meglátom, hogy
egykettőre elmúlik az álmatlanság.
Ütődött, ráncos gyümölccsé fonnyadt arcom láttán bárki halottnak hihetett volna.
Az orvos azt javasolta, ha tudni szeretném, milyen az igazi szenvedés, nézzek be egy kedd
este az Eukaristák Templomába.
Esetleg látogassam meg az agyparazitásokat. A csontvelőritkulásos betegeket. A szervi
eredetű agykárosultakat. A haldokló tüdőrákosokat.
Megfogadtam a javaslatát.
Az első terápiás csoportban, ahol megfordultam, állandóan bemutatkozással kezdték:
Alice, Brenda, Dover. Széles mosolyuk mögött láthatatlan fegyverek szegeződtek
tarkójukhoz.
Egyetlen csoportterápián sem használom az igazi nevemet.
Az első alkalommal egy Chloe nevű, aprócska, csontváz-sovány agyparazitás, fenekén
bánatos ráncokat vető nadrágját maga alá gyűrve elárulta nekem, mi a legelviselhetetlenebb a
betegségében: egy ideje senki sem hajlandó lefeküdni vele. Ott kuporgott mellettem, olyan
közel a halálhoz, hogy életbiztosítása egyhavi részletéből lakást vehetett volna, mégis
egyetlen vágya egy utolsó, kiadós orgazmus volt. Nem megértés, emberi melegség. Csak egy
numera.
Mit mondhat erre egy férfi? Mit mondhatnék én?
Chloe haldoklása enyhe fáradtsággal kezdődött, majd néhány hónap alatt unalomba fulladt.
Még a kezelésről is lemondott; csak a pornófilmek érdekelték, üres lakása lassan megtelt
videokazettákkal.
A francia forradalom idején börtönbe zárt hercegnők, márkinők, baronesse-ek minden
férfival lefeküdtek, aki csak rájuk nézett, mesélte Chloe a nyakamba szuszogva. Pattanj rám.
Lovagolj meg, egyre megy. Azzal is telik az idő.
La petite mort, ahogy a francia mondja.
Ha kedvem támadna hozzá, van néhány oltári szexkazettája. Amil-nitrátja. Vazelinje.
Normál esetben biztosan produkáltam volna neki egy merevedést. De megismerkedésünk
idején szegény, kicsi Chloéból már csak egy viaszba mártott csontkollekció maradt.
Akármilyen szánalmasan néz ki, én még nála is kevesebb vagyok. Nullánál is kevesebb.
Chloe mégis minden alkalommal hozzám nyomja hegyes kis vállát, miközben körbeülünk a
rongyszőnyegen. Szemünk lehunyva. Chloén a sor, az irányított meditáción ma ő vezet
minket, egyenesen be a derű és nyugalom virágoskertjébe. Szavai nyomában felsétálunk egy
dombtetőn álló hétajtós kastélyhoz. Egyenként végigjárjuk a zöld ajtót, a sárga ajtót, a vörös
ajtót; követjük Chloe hangját, át a kék ajtón, a narancssárga ajtón, a fehér ajtón, hogy
felfedezzük a mögöttük rejlő csodákat.
Szemünk lehunyva. Fájdalmainkat gyógyító hófehér fénygömbnek képzeljük, amely a
bokánknál lebeg, majd felemelkedik a térdünkig, csípőnkig, mellkasunkig. Csakráink szélesre
nyílnak: a szív-csakra, a fej-csakra. Chloe hangja elkalauzol bennünket a barlangba, ahol
vezérállatunk él. Az enyém egy pingvin.
Barlangom talaját jég borítja; a pingvin korcsolyázni hív. Könnyedén, szélsebesen siklunk
végig a tágas folyosókon és csarnokokon.
Ideje megölelni a másikat.
Nyissuk ki a szemünk.
A fizikai kontaktus gyógyító hatású, hallom Chloe szavait. Válasszunk párt magunknak.
Chloe máris a nyakamba veti magát, és könnyekben tör ki. Fehérneműs fiókja tele van
tangákkal, és rázza a sírás. A nyakamba zokog kétségbeesetten, miközben franciaágyánál
bilincset és ajzószereket tart – én pedig rendületlenül figyelem a másodpercmutatót, ahogy
tizenegyszer körbevánszorog a számlapon.
Két évvel ezelőtt, az első csoportterápián még nem tudtam sírni. Sem a másodikon, sem a
harmadikon. Egy könnycseppet sem ejtettem a vérparazitásoknál, a végbélrákosoknál, a szervi
eredetű agykárosultaknál.
Közönyöm az álmatlanság velejárója. Minden esemény olyan messzinek tűnik, mintha egy
másolatról készült másolat másolata lenne. Az álmatlanság elhatárolt az élettől –
kartávolságon kívül reked a valóság.
Azután megismertem Bobot. Mindjárt az első estémen a hererákosok körében Bob, a nagy
zsírhegy, a gusztustalan hájpacni rám tehénkedett, és elsírta magát. Amint elkezdődött az
össznépi ölelkezés, feltartóztathatatlanul végighömpölygött a szobán, oldalához szorított
karokkal, behúzott vállal. Tokája szétlapult az álla alatt, vaskos szemhéjai könnyektől
duzzadtak. Térdeit összezárva, észrevétlen tyúklépésekkel csoszogott keresztül az alagsori
helyiségen kiszemelt célpontja felé.
Beborított, mint a hajnali hóesés.
Vaskos karjai körém fonódtak.
Mázsás Bob saját bevallása szerint a reformkonyha hívei közé tartozott. Páros napokon
salátatál és Dianából, páratlanokon versenylóerős szteroidok, mint például a Wistol. Saját
edzőterme volt, amely a Bob Edzőterme nevet viselte. Háromszor nősült. Testépítőknek szánt
termékeket reklámozott a televízióban, fogadjunk, nem jöttem rá, honnan olyan ismerős
nekem. Biztosan láttam már, az a híres mellkasfejlesztő program tulajdonképpen az ő
találmánya.
Valahányszor egy vadidegen őszinteségi rohamot kap tőlem, úgy érzem, mindjárt kidobom
a taccsot. Szerintem ezzel nem vagyok egyedül.
Bob semmit sem sejtett. Lehetséges, mondta, hogy az egyik huevója sohasem ereszkedett
le a helyére, márpedig ez növeli a rák kialakulásának lehetőségét. Részletesen beszámolt a
műtétje utáni hormonkezelésről.
Egyes testépítők annyi tesztoszteront injekcióznak magukba, hogy a végén női mellük nő.
Az ilyen melleket köcsögdudáknak hívják az edzőtermek öltözőiben.
Kénytelen voltam rákérdezni Bobtól, hogy mit ért huevo alatt.
A heréket, válaszolt Bob. A golyókat, a mogyorókat, a tökeidet, a himbi-limbit, a családi
ékszereket. Mexikóban, ahová szteroidokért jár az ember, tojásoknak hívják őket. Los huevos.
Válás válást követett, mesélte Bob, majd megmutatta tárcájában őrzött fényképét: jóformán
meztelenül tornyosult egy vörös függöny előtt, valamelyik testépítő verseny kötelező
pózainak egyikébe dermedve. Elég ostoba élet, ismerte be Bob, de megvannak a maga nagy
pillanatai: mikor az ember kigyúrva és simára borotválva áll a színpadon, nincs két százalék
zsírfelesleg az egész testén, a vizelethajtótól hűvös és kemény, akár a vasbeton, elvakítja a
reflektorfény, alig hall valamit a hangszórókból áradó folyamatos dübörgéstől, azután
felhangzik a bírói utasítás: „Nyújtsa ki a jobb karját, majd feszítse meg!”
„Hajlítsa be a bal karját, majd feszítse meg!”
Jobb, mint a valódi világ.
Azután rohamtempóban jött a rák, a kórházak, az anyagi csőd, mesélte Bob. Két felnőtt fia
van, de az utóbbi időben csak az üzenetrögzítőjükkel beszél.
A köcsögdudák orvosi gyógymódja két párhuzamos bemetszés a mellizmok alatt, majd
rövid zsírleszívás.
Első beszélgetésünkből nem emlékszem többre, mivel Bob ezen a ponton magához húzott,
és elborított. Nyomtalanul belevesztem a feledésbe, a sötét, néma, határtalan semmibe, majd
amikor felbukkantam a puha mellek mélyéből, pólóján ott maradt arcom könnyes lenyomata.
Mindez két éve történt, a Vállvetve a Rák Ellen hererákosainál tett első látogatásomon.
Azóta szinte minden alkalommal sikerült kisírnom magam Mázsás Bob ölelésében.
Leszoktam a háziorvosomról. Leszoktam a macskagyökérről.
Életem maga volt a megtestesült szabadság. Reménytelenségem teljesen felszabadított. Ha
egy szót sem szóltam a csoport előtt, a legrosszabbat feltételezték, és még jobban sírtak. Még
jobban sírtam. Elég volt felnéznem a csillagokra, és kész.
Útban hazafelé életerősebbnek éreztem magamat, mint valaha. Szervezetemben nem lapul
rosszindulatú daganat, nincs vérparazitám – kicsiny, ölmeleg centrum vagyok, a világegyetem
hús-vér középpontja.
És úgy alszom, akár a tej.
Minden éjjel meghalok, és minden reggel újjászületek.
Halleluja.
Azután kétévnyi sikersorozat egyetlen este véget ér, mert nem tudok sírva fakadni,
miközben magamon érzem Maria Singer tekintetét. Ha nem jutok el a mélypontig, nem is
üdvözülhetek; a feltámadás elmarad. Négy napja nem aludtam. Sebesre rágcsált számat
mintha bolyhos szövettapéta borítaná belülről.
Maria szemén keresztül hazugnak látom magam. Pedig ő is csaló és hazug.
A bemutatkozás aznap este sem hiányzott: Bob vagyok, Paul vagyok, Terry vagyok, David
vagyok.
Sohasem használom az igazi nevem.
– Ti is rákosok vagytok, ugye? – kérdezte az ismeretlen nő, amikor rákerült a sor.
Aztán bemutatkozott:
– Hát, sziasztok, a nevem Maria Singer.
Senki sem tájékoztatta Mariát, miféle rákról van szó. El voltunk foglalva a bennünk
szorongó gyermek dajkálásával.
A férfi még mindig Maria nyakába zokog, ő pedig mélyet szív cigarettájából.
Bob remegő mellei közül figyelem minden mozdulatát.
Mariának én csak egy kisstílű szélhámos vagyok. Mióta másodjára láttam, elkerül az álom.
Ha nem venné észre, én voltam itt előbb; különben is, lehet, hogy mindenki csaló, a
véraláfutásaikkal, a köhögésükkel, a daganataikkal, talán még Mázsás Bob is csaló, a nagy
hájpacni, a zsírhegy.
Elég egy pillantást vetni belőtt sérójára.
Maria komótosan kifújja a füstöt, majd elhúzza a száját.
Ebben a másodpercben hazugságát saját hazugságom tükörképének látom; bárhová nézek,
képmutatás vesz körül, a valódi szenvedések méhébe ágyazódva. A csoport tagjai hetente
egyszer küszködve, bátortalanul próbálják megosztani egymással rémálmaikat, a
feltartóztathatatlan haláltól való rettegésüket, a torkukba nyomott pisztolycső iszonyatát.
Maria pedig cigarettára gyújt, és a száját húzgálja, miközben én elbújok egy hüppögő
tornaszőnyeg alatt. A halál egyik pillanatról a másikra lesüllyed a műanyag virágok és
temetési videofelvételek szintjére – érdektelenné, hamissá válik.
– Bob – zihálom –, agyonszorítasz. – Suttogni próbálok, de nem kapok levegőt. -Bob! –
Önkéntelenül felkiáltok. – Engedj már el, az ég szerelmére, vécére kell mennem!
A falitükörbe bámulok egy mosdókagylóra támaszkodva. Ha jövő héten is folytatódik az
eddigi tendencia, Maria Singer ott lesz a Túlsó Part összejövetelén, az agyparazitások
csoportjában.
Hát persze, hogy ott lesz, a világért sem hagyná ki – én pedig mellé ülök, majd a
bemutatkozás, az irányított meditáció, a hétajtós kastély, a fehér fény gömb, a megnyílt
csakrák után, amikor a gyógyító fizikai kontaktusra kerül a sor, elkapom a kis kurvát.
Leszorítom a karját, füléhez hajolok, és halkan belesuttogom, Maria, te utolsó szélhámos,
takarodj innen.
Tönkreteszed az egyetlen valódi élményt az életemben.
Te rohadt kis turista.
Ha legközelebb találkozunk, azt mondom neki: éjszakánként nem alszom, mióta
megjelentél. Szükségem van ezekre az estékre, Maria. Takarodj a pokolba.
Ébredés az Air Harbour Nemzetközi Légikikötőben.
Minden egyes felszálláskor és landoláskor, ha a gép a szokásosnál élesebben dől meg,
buzgón imádkozom, hogy lezuhanjunk. Ezek a ritka pillanatok azonnali narkolepsziával
enyhítik álmatlanságomat – elég magam elé képzelnem a robbanást és az égő törzsbe
préselődött emberi dohány füstfelhőjét.
Így ismerkedtem meg Tyler Durdennel.
Ébredés az O'Harán.
Ébredés a LaGuardián.
Ébredés a Loganon.
Tyler részmunkaidőben mozigépészként dolgozott. Természetéből fakadóan csak éjjeli
munkákat vállalt. Ha valamelyik gépész beteget jelentett, a szakszervezet Tylert hívta.
Az emberek egyik része éjjeli típus, a másik nappali. Én az utóbbiak közé tartozom.
Ébredés a Dulleson.
A biztosítótársaságok háromszor annyit fizetnek, ha ügyfelük üzleti úton veszíti életét.
Levált szárnyvégekért imádkoztam. A légcsavarba tévedt pelikánokért, elnyíródott
csavarokért és jeges leszállópályákért imádkoztam. Mialatt a futómű elhagyta az aszfaltcsíkot,
és lezáródtak a fékszárnyak, sóvárogva figyeltem a távolodó kifutót. Minden ülés függőleges
helyzetben, a kisasztalok felhajtva, kézitáskák a poggyásztartó oltalmában, cigaretták eloltva
– én meg egy kiadós légikatasztrófáért könyörgök magamban.
Ébredés a Love Fielden.
Az előadás alatt Tylernek kellett cserélnie a filmtekercseket. A régi mozikban máig két
vetítőt használnak: a gépek felváltva működnek, egyszerre mindig csak az egyik.
Tyler mesélte – amit ő tud, én is tudom.
A másikra közben felkerül a következő tekercs. Egy átlagos hosszúságú mozifilm öthat
tekercsből áll, amelyeket meghatározott sorrend szerint kell lejátszani. A modern
multiplexekben már áttértek az egytekercses rendszerre, így elkerülhető a két gép közti
rohangálás, nincs szükség állandó cserélgetésre: első tekercs elindítva, második tekercs
befűzve, első tekercs leállítva, második tekercs elindítva, harmadik tekercs az első helyére,
második tekercs leállítva...
Csere.
Ébredés a SeaTac reptéren.
Gondosan végigtanulmányozom a háttámlára szerelt műanyag táblácska figuráit. Egy nő
sodródik a nyílt tengeren, barna haja szétterül a vízben, üléspárnáját magához szorítja. Tágra
nyílt szemeitől eltekintve arckifejezése közömbös – mosolynak, gondterhelt ráncnak nyoma
sincs. A másik ábra szereplői egy indiai szent tehén nyugalmával nyúlnak a falból kilógó
oxigénmaszkokért.
Vészhelyzet.
Végre.
Csökken a nyomás az utastérben.
Végre.
Ébredés a Willow Run leszállópályáján.
Akár régi, akár vadonatúj a mozi, amelyben Tyler aznap éjjel vetít, az előadások végeztével
a film mindig több tekercsben hagyja el az épületet. Ezt követeli a szállítási előírás. A
tekercsekre hatszögletű fémdobozok várnak, erős fogantyúval a tetejükön. Nem szabad
kapkodni velük, mert könnyedén kificamodhat az ember válla. Sokkal nehezebbek, mint
amilyennek látszanak.
Tyler nemcsak a mozigépész-szakszervezet tagja – üres estéin szállodai pincér egy
belvárosi hotelben. Fogalmam sincs, milyen régóta dolgozhat éjjelente, mialatt én félálomban
hánykolódom az ágyamon.
A régi filmszínházakban, ahol még két vetítőt használnak, a gépésznek éberen kell lesnie a
megfelelő pillanatot, nehogy a közönség észrevegye a tekercscserét. A vászon jobb felső
sarkában megjelenő fehér pont a figyelmeztető. Kétszer villan fel, és a nézőtérről is észre
lehet venni, ha odafigyel az ember.
A gépészek váltójelnek hívják.
Az első fehér pont a kétperces figyelmeztetés. Ekkor kell elindítani a második gépet, hogy
az orsó idejében elérje a kellő fordulatszámot.
A második fehér pont az öt másodperces jelzés. Fokozódik az izgalom. Ott áll az ember
tettre készen a két vetítő között, fojtogató meleget árasztanak a xenonégők, amelyek köny-
nyedén átégethetik a szivárványhártyát; elég egy hosszabb pillantást vetni vakító fényükbe.
Felvillan az első pont. A nézőteret betölti a vászon mögött elhelyezett hangszórók dübörgése.
A fülke falai hangszigeteltek, hogy benn tartsák a sok-sok apró fogaskerék folyamatos
gépfegyverropogását, ahogy szünet nélkül pergetik a filmkockákat a vetítőlencse előtt:
másodpercenként két méterrel, kockánként három centivel számolva, az hatvan kocka minden
egyes másodpercben. Amikor már mindkét gép egyforma sebességgel forog, jöhet a
lencsefedő kar. Az özönvíz előtti vetítőgépeken ilyenkor megszólal egy riasztócsengő. 33
A filmszalagra festett fehér pontok ott pislognak a tévében is. Vagy a repülőgépek vi-
deoprojektorain.
Mialatt az első tekercs megtelik a lejátszott filmmel, fokozatosan lelassul, a hátsó tekercs
pedig egyre gyorsabban pereg. A szalag végére az orsó már olyan nagy sebességet ér el, hogy
a gépészébresztő megszólal, jelezve a váltást.
A sötétség forró a vetítőgépben izzó villanyégőktől, berreg a riasztócsengő. A gépész
feszült figyelemmel várja a váltójelet a vászon jobb sarkában, markába beleizzad a lencsefedő
kar. Felvillan a második pont. Visszaszámlálás öttől. Első lencse zár. Második lencse nyit. Egy
pillanat eltérés sem lehet.
Csere.
A film megy tovább.
A közönség semmit sem vesz észre az egészből.
A hátsó tekercsre szerelt csengőnek köszönhetően a gépész akár szundimat is két váltás
között. Az alkalmi helyettesítők azonban jobb, ha leszoknak az alvásról – nem minden vetítőt
láttak el gépészébresztővel. Éjjelente gyakran riadnak fel sötét szobájukban, rémülten a
lencsefedő kar után kapva. A csere elmaradt. A közönség átkozódik. Visszakérik a jegy árát,
oda a Technicolor álomvilág, és a mozitulajdonos őrjöngve hívja fel a szakszervezetet.
Ébredés a Krissy Fielden.
Az utazás legnagyobb bája, hogy bármerre járok, ugyanaz a miniatűr világ fogad. A
szállodai szobákban apró szappanok és samponos tubusok várnak, mini vajak, egyszer
használatos fogkefék, kis adag száj öblítők. Alig tudok bepréselődni a repülőgépülésekbe –
óriásnak érzem magam. Nem fér a fejembe, hogy lehet ekkora vállam. Kinyújtott lábam Alice
Csodaországban: hirtelen kilométeresre nő, és bokán rúgja az előttem ülőt. Azután a
stewardessek felszolgálják a vacsorát: a tálcán kicsinyített csináld magad csirkésszendvics-
készlet, egyfogásos Kinder Surprise menü, összerakása kifinomult kézügyességet igényel, de
azzal is telik az idő.
„Öveket bekapcsolni”, tolmácsolják a vörös fényű lámpák pilótánk üzenetét. Kérjük, a
leszállás alatt ne hagyják el a helyüket.
Ébredés a Meigs Fielden.
Néhanapján Tyler felriad a fülledt sötétségben, attól rettegve, hogy elmulasztotta a
tekercscserét, lerobbant a vetítőgép, vagy félrecsúszott a filmszalag, és a fogaskerekek csinos
kis lyukakat ütöttek a hangsávon, amelyeken percek óta át– meg átvilágítanak a keskeny
fénynyalábok, egy elszabadult helikopter-rotor dübörgésévé változtatva a párbeszédeket és a
kísérőzenét.
De nemcsak az alvást tiltja a szakszervezeti tízparancsolat. Tyler saját diagyűjteményt
állított össze a levetített filmek legérdekesebb képkockáiból. Az amerikai filmtörténet első
szemből fényképezett aktfelvétele egy Angié Dickinson-filmben látható. Mire a kópiák
átjutottak Los Angelesből New Yorkba, a rövidke jelenet mindegyikből eltűnt. Minden egyes
gépész elemelt egy kockát. Mindenkinek szüksége volt egy képkockára Angie Dickinson
meztelen testéről. Miután a pornó bekerült a külvárosi mozikba, egyik-másik gépész egész
enciklopédiát gyűjtött össze szexképekből.
Ébredés a Boeing Fielden.
Ébredés a LAX-on.
Ma éjjel szinte teljesen kihalt az utastér, nyugodtan felhajthatom a karfákat, és elnyúlhatok
az üléseken. Testem a folyosótól az ablakig ér – térdem, csípőm, könyököm megannyi kanyar
egy szerpentinúton. Előreállítom a karórámat, két órával, három órával, alig tudom nyomon
követni, melyik időzónában járok éppen. Keleti part – nyugati part. Ma nyerek egy órát,
holnap elvesztek.
Vetődjek bárhová, az életem mindenütt ugyanabban a percben ér majd véget.
Ébredés a Cleveland Hopkinson.
Ébredés a SeaTacon, már megint.
A mozigépészek munkája fárasztó és idegőrlő, de mindenekelőtt unalmas a végtelenségig.
Ezért Tyler elkezdte kiválogatni a legérdekesebb filmkockákat az állandó kollégák évek óta
rejtegetett pornógyűjteményeiből, majd egy dagadozó, vörös pénisz vagy egy ásító, nedves
vagina közelképét beillesztette a frissen érkezett filmbe.
Valamennyien ismerjük azokat a kedves családi mozikat, amelyekben az elveszett kutyus
és cicus útban hazafelé emberi hangon civakodik egymással. Kaland kalandot követ, majd a
harmadik tekercs közepén, mialatt hőseink hatalmas lakomát csapnak egy szemétkukából,
bevillan egy erekció.
Itt járt Tyler.
A moziban egyetlen kocka a másodperc hatvanad részéig látható a vásznon. Egy
másodperc, osztva hatvannal – ennyi ideig tart a merevedés. Négyemeletnyi duzzadt hímtag
tornyosul a popcornfaló nézősereg elé a maga nyálkás és undorító valóságában – de senki sem
veszi észre.
Ébredés a Loganon, már megint.
Nincs ennél embertelenebb módja az utazásnak. Szüntelenül megbeszélésekre járok,
amelyeken a főnököm nem kívánt részt venni.
Jegyzeteket készítek. Hazarepülök.
Bárhová megyek, csak egy nyomtatványt kell kitöltenem. A titok rejtve marad.
Elemi számtan az egész.
Egyszerű szöveges feladat.
Ha egy cégem által gyártott új gépjármű elindul Chicagóból, óránként 110 km/órás
sebességgel, majd a hátsó differenciálmű egyszer csak leblokkol, és a karambolozó jármű
összes utasa szénné ég, visszafizessük-e a szóban forgó gépkocsi teljes vételárát?
Szorozzuk be az utasok számát (A) a szokásos hibaszázalékkal (B), majd a peren kívüli
megegyezés esetén kifizetendő átlagos kártérítési összeggel (C).
AxBxC egyenlő X-szel. Ennyibe kerülne a cégnek, ha nem térítené meg a kocsi árát. Ha X
nagyobb, mint a vételár, a gépkocsit visszavásároljuk, és mindenki jól járt. Ha X kisebb, nincs
üzlet.
Bárhová megyek, kiégett, oltóhabbal telefújt karosszériák várnak. Ösztönösen tudom, hol
bukkanhatok újabb roncsokra. Dicséretes szakmai hozzáértés.
Hotelszobák, éttermi koszt. Apró barátságok ismeretlen emberekkel, akiket repülőjegyük
mellém sorsolt.
Egy autógyár kártérítési ügyintézője vagyok, mutatkozom be a mellettem szorongó egyszer
használatos útitársnak. Ha szorgalmasan végzem a munkám, egy szép nap előléptetnek
kifutófiúvá.
Ébredés az O'Harán, már megint.
Tyler hamar megkedvelte új hobbiját. Felhőkarcoló-péniszeket ragasztott a
gyermekfilmekbe, és tágra nyílt Grand Canyon-vaginákat, amelyekben visszhangot ver a
felgyorsult pulzus, mialatt Hamupipőke körbetáncolja a báltermet daliás hercegével.
Mindenki látja. Senki sem panaszkodik. Békésen tovább rágcsálnak és szürcsölnek, de
valamitől elromlik az estéjük. Egyesek elhányják magukat, mások sírva fakadnak, és
fogalmuk sincs, mitől. Csak egy kolibri érhetné Tylert tetten.
Ébredés a JFK kifutóján.
Reményteljes mámor tölt el, ha a leszállás során oldalra billen gépünk, és néhány pillanatig
bizonytalanul, egy keréken ingadozik a visszanyert egyensúly és a végzetes borulás
határvonalán. Ilyenkor semmi más nem számít. Elég felnéznem a csillagokra, és kész.
Pokolba a poggyászommal. Pokolba a szájszagommal. Nem számít. Az ablakszemek
belebámulnak az éjszakába, fülembe üvöltenek a turbinák. Az utastér meredeken megdől,
felettünk küszködik a hajtómű: nem kell több költségtérítési igénylőlap (huszonöt dollár felett
számla szükségeltetik), nem kell több hajvágás.
Aztán egy tompa puffanás – a másik kerék is szerencsésen földet ért. Felharsan a több tucat
kipattintott biztonsági öv staccatója, és az egyszer használatos útitárs, akivel kis híján
szörnyethaltunk az imént, elköszön:
– Remélem, eléri a csatlakozását.
Én nemkülönben.
Mindössze eddig tartott a kéjes pillanat. Az élet megy tovább.
Aztán egy nap, merő véletlenségből, Tyler és én összetalálkoztunk.
Épp nagyon rám fért a kikapcsolódás.
Ébredés a LAX-on.
Már megint.
Egy nudistastrandon ismerkedtünk meg. Vége felé járt a nyár, mélyen aludtam a homokos
parton. Tyler csupasz testéről csörgött a verejték, a homok apró sárrögökbe tapadt a bőrén,
haja csatakosan lógott homlokába.
Nem tudom megérteni, hogy nem akadtunk össze korábban.
Tyler uszadékfákat vonszolt ki a hullámverésből. Félkörbe rendezte őket, harminccentis
távolságban egyenként a nedves homokba ásva mindet, úgy, hogy a végük szemmagasságban
legyen. Amikor felébredtem, éppen az ötödikkel küszködött: mély lyukat kapart neki, majd
enyhén megdöntve beleállította.
Ébredés a tengerparton.
Sehol egy ember rajtunk kívül.
Egy bottal hosszú egyenes vonalat húzott a földre, néhány méterrel távolabb. Azután
visszasétált a ferdén maradt farönkhöz, és keményre taposta körülötte a talajt.
Egymagámban figyeltem munkáját.
– Nem tudod, hány óra lehet? – kiáltott felém.
Sohasem válok meg a karórámtól.
– Nem tudod, hány óra van? Hol, kérdeztem vissza.
– Mondjuk itt – válaszolta. – És mondjuk most.
Négy óra hat perc volt.
Nem sokkal később Tyler törökülésben elhelyezkedett az uszadékfák árnyékában. Néhány
percig üldögélt, majd felkászálódott, úszott egyet, pólót és rövidnadrágot húzott, indulni
készült. Meg kellett kérdeznem.
Tudni akartam, mit csinált, amíg én aludtam.
Ha váratlanul idegen helyen és időben ébrednék fel, elképzelhető, hogy egy idegen ember
lenne belőlem?
Te művész vagy, kérdeztem tőle.
Vállat vont, és megmutatta az ég felé meredő rönköket: alsó végük vastagabb volt, és a
homokba húzott vonal megegyezett az árnyékok hosszával.
Néha, közvetlenül ébredés után az embernek fogalma sincs arról, hová került.
Tyler egy hatalmas kéz árnyékát alkotta meg a tengerpart homokján. Az ujjak Nosferatu-
hosszúak voltak, a hüvelyk alig látszott, de Tyler azt mondta, pontban fél ötkor műve
tökéletes formát ölt. A hatalmas árny arányai egyetlen percre hibátlanná válnak, és azt a percet
a saját kezével teremtett tökély tenyerén ülve tölti el.
Ébredés a semmi közepén.
Egy percnyi tökély untig elég, mondta Tyler. Igaz, az embernek keményen meg kell
dolgoznia érte, de megéri az erőfeszítést. Egy percnél többet nem szabad elvárni a
tökéletességtől.
Ébredés az idegösszeomlás szélén.
Tyler Durdennek hívták, a mozigépészek szakszervezeténél dolgozott, felszolgált egy
belvárosi szálloda éttermében, és megadta a telefonszámát.
Hát így találkoztunk össze.
Teljes a létszám az agyparazitások ma esti összejövetelén. A Túlsó Part messze a
legnépesebb csoport mind közül. Peter vagyok. Aldo vagyok. Marcy vagyok.
Sziasztok.
A szokásos bemutatkozás, emberek, ismerkedjetek meg Maria Singerrel, ma van először
nálunk.
Szia, Maria.
A találkozók mindig bemelegítő bájcsevelyjel indulnak. Hangsúly az optimizmuson. Nem
véletlenül hívják a csoportot Túlsó Partnak, Pára Zita Agyparazitásai helyett. A kór neve
feketelistán. Mindenki gyógyulófélben. Hála az új terápiának. Mindenki túl a mélyponton. A
szobára mégis rátelepszik az ötnapos migrének hangulata, a nőkön észrevétlenül elkenődik a
szemfesték. Mindenki névtáblát visel; amikor odalépnek a másikhoz kézfogásra készen, az
egyéves ismeretség ellenére szemük az apró betűs keresztnevekre tapad.
Azt hiszem, még nem találkoztunk.
A parazita szó illegalitásban. Fedőneve: ágens.
A kezelés szó száműzetésben. Fedőneve: gyógykúra.
A csevegés során egyikünk elmeséli, hogyan terjedt végig az ágens a gerincoszlopán,
átvéve az irányítást bal keze fölött. Az én ágensem, tromfol rá a mellette ülő, kiszárítja az
agybarázdáimat, napról napra növekszik a nyomás a koponyámban, bármikor megüthet a
guta.
Múlt héten a Chloe névtáblát viselő nő megosztotta velünk az utolsó jó hírt, amellyel még
szolgálhatott. A szék karfájára támaszkodva álló helyzetbe tornászta magát, majd bejelentette,
hogy többé nem fél a haláltól.
Ma este a bemutatkozást és a bájcsevelyt követően egy ismeretlen lány, blúzán a Glenda
névvel, tudatta a csoporttal, hogy nővére, Chloe múlt kedden, hajnali kettőkor eltávozott az
élők sorából.
Istenkém, most milyen boldog és felszabadult lehetnék. Chloe két éven át a karjaimba
bújva sírta ki magát, és lám, meghalt, eltemették a földbe, halott, beletették egy urnába,
befalazták egy mauzóleumba, egy kolombáriumba zárták. íme a bizonyíték: ma még
gondolkodó, szenvedő emberi lények vagyunk, de holnapra szerves trágya lesz belőlünk,
svédasztal a férgeknek. Egyenesen az ölembe hullott a halál káprázatos csodája, szeretném a
tenyerembe zárni, de itt van ő, ez a bosszantó, ismeretlen nő, és figyel.
Maria.
Le sem veszi rólam a szemét, rögtön kiszúrt magának az agyparazitások népes
gyülekezetéből.
Hazug.
Csaló.
Én csalok, te csalsz, ők csalnak. A vonaglás, a rángatózás, a nyüszítés a padlón, a sliccek
körül megjelenő sötét foltok, az egész felhajtás csak üres színjáték.
Ma este csődöt mond a meditáció. A kastély valamennyi ajtaja, a zöld ajtó, a sárga ajtó
Mariára nyílik. A kék ajtó, a vörös ajtó túloldalán Maria áll. Hazug. A barlangomban Maria
fogad. Cigarettára gyújt, és elhúzza a száját az én vezérállatom. Hazug. Fekete haj, párnás,
párizsi száj. Csaló. Sötétbarna, olasz bőrkanapé-ajkak. Nincs menekvés.
Chloe egyedi darab volt.
Chloe úgy nézett ki, mint Joni Mitchell csontváza egy hangulatos garden party
lehengerlőén kedves, szüntelenül mosolygó háziasszonyának bőrében. Ha becsukom a
szemem, magam előtt látom rovar méretűre zsugorodott, folyton népszerű alakját – saját
zsigerei csatornarendszerében rohangál, miközben feje fölött dübörgő pulzusa megkezdi a
visszaszámlálást: távozásra felkészülni, tíz, kilenc, nyolc, utolsó lehelet, hét, hat...
Éjjelente szétporladó vénái labirintusában menekül, gőzölgő nyiroknedveket spriccelő
csővezetékeken gázol keresztül. Idegrostok szögesdrót akadályai bukkannak fel szöveteiből.
Tályogok forró, tej fehér tojásai szorítják sarokba.
A hangszóró utasításokat osztogat: a belek teljes körű evakuálásig még tíz másodperc van
hátra, kilenc, nyolc, hét...
A lélek evakuálásáig még tíz másodperc maradt, kilenc, nyolc...
Bokáig gázol a legyengült veséiből szivárgó vizeletben.
Utolsó lehelet – öt másodperc.
Öt, négy.
Négy.
A paraziták életnedvei befröcskölik megfáradt szívét.
Négy, három.
Három, kettő.
Négykézláb kapaszkodik fel nyelőcsöve alvadt nyálkahártyáján.
Kilégzés – három másodperc.
A holdfény bevilágít tátongó szájüregébe.
Indul az utolsó lehelet.
Kilégzés.
Kész.
Kérjük, hagyja el a testét.
Kész.
A halál beáll.
Kész.
Milyen boldog is lennék most, a halott Chloe karjaimba zárt, meleg zűrzavarának
emlékével.
De nem lehetek, mert Maria egyfolytában figyel.
A csoportos meditáció alatt kinyújtom karomat a bennem rejtőző gyermek után – de a
gyermek ezúttal Maria, gúnyosan arcomba fújja a füstöt. Nem találom a gyógyító, fehér
fénygömböt. Hazug. Csukva minden csakra. Képzeljük azt, hogy csakráink nyíló virágok,
kelyhükben csodaszép, lassított fényrobbanásokkal.
Hazug.
Virágkelyheim szorosra zárva.
A meditáció végeztével nyújtózkodunk, nyakunkat tekergetjük, talpra segítjük egymást,
felkészülve a következő gyakorlatra. Eljött a gyógyító fizikai kontaktus ideje. Az ölelés előtt
három gyors lépéssel Máriánál termek, az arcomba néz, én pedig feszülten várok a végszóra.
És most mindnyájan öleljük meg a mellettünk állót, hangzik a végszó.
Karom Mariára zárul.
Ma este válasszunk egy számunkra különösen fontos személyt.
Cigarettázó kezeit a csípőjéhez szegezem.
Osszuk meg vele legbensőbb érzéseinket.
Maria nem szenved hererákban. Nem szenved tuberkulózisban. Nem haldoklik. Na persze,
mindannyian haldoklunk abban a lila, nyakatekert filozófiai értelemben, de óriási a különbség
Chloe és Maria haláltusája között.
Újabb végszó: tárulkozzunk ki.
Maria, hogy tetszik lelkes kis csapatunk?
Tárulkozzunk ki, őszintén és maradéktalanul.
Nos, Maria, húzz el innen. Takarodj. Tűnés.
Ne szégyelljük a könnyeinket.
Maria felnéz rám. Szemei mélybarnák. Fülcimpáin egy-egy apró lyuk a finom ráncocskák
mélyén; a fülbevalók helye. Cserepes száját elhalt bőrdarabkák jégvirágai borítják.
Sírjunk csak nyugodtan.
– Te sem vagy beteg – suttogja Maria. Körülöttünk zokogó párok támaszkodnak
egymáshoz.
– Ha elárulsz – folytatja –, én is elárullak téged.
Mi lenne, ha felosztanánk a hetet, javaslom. Te kapod a csontritkulásosokat, az
agyparazitásokat és a tébécéseket. Enyémek maradnak a hererákosok, a vérparazitások és a
szervi eredetű agykárosultak.
– És mi lesz az előrehaladott tüdőrákosokkal? – kérdi Maria.
Lenyűgöző felkészültség.
Felezzünk, vágom rá. Tied a hónap első és harmadik vasárnapja.
– Nem. – Maria nem osztozik. Az egész kell neki. Az összes tumor, az összes parazita.
Szemei lőrés-szűkek. Álmában sem képzelte volna, hogy egyszer még ilyen csodálatosan érzi
magát. Megtelt életerővel. Bőre kitisztult. Sohasem látott halottat – az élet megfelelő
összehasonlítások híján felfoghatatlannak tűnt számára. Most viszont igazi exitus,
kínszenvedés, enyészet és bánat veszi körül. Zokogás és iszony, rémület és bűntudat –
bármerre néz. Végre tisztán látja, hová tart minden ember, ezért képes átérezni élete
valamennyi percét.
Az összes csoportra igényt tart.
– Nem térhetek vissza korábbi életmódomhoz – magyarázza halkan. – Régebben egy
temetkezési vállalatnál dolgoztam, kizárólag azért, hogy örülni tudjak minden egyes
lélegzetvételemnek. Nem hiszem, hogy találnék a jelen helyzetemhez illő munkát.
Menj vissza a gyászhuszárokhoz.
– Egy temetést össze sem lehet hasonlítani az itteni élménnyel. Nem több elvont
szertartásnál. Nálatok viszont olyan kézzelfogható a halál.
A körülöttünk álló párok kezdik felszárítgatni könnyeiket, szipogva egymás vállát
paskolják, és szétválnak.
Együtt nem fog menni, mondom Mariának.
– Akkor ne gyere többet. De kénytelen vagyok.
– Próbáld ki a temetéseket.
Mindenki elengedi társát, kézen fogva kört alkotnak a záróima elmondásához. Kettéválunk.
– Mióta jársz ide?
Hálaadás.
Két éve.
A mellettem álló férfi megragadja a kezem. Egy másik férfi Mariáét.
A kör bezárult, az ima kezdetét veszi. Áldj meg, Uram, áldj meg minket dühünkben és
félelmeinkben.
– Két éve? – Maria a fülemhez hajol. Istenem, áldj meg és tarts meg minket.
A két évvel ezelőtti tagok már meghaltak, vagy elhagyták a csoportot – nem bukhatok le.
Segíts rajtunk. Oltalmazz minket.
– Na jó – súgja Maria. – Egye fene, tartsd meg a hererákosokat.
Mázsás Bob, én kedves, zokogó húshegyem. Köszönöm, Maria.
Nyújts nekünk megnyugvást. Nyújts menedéket.
– Váljék egészségedre.
Hát így találkoztam Mariával.
A repülőtéri rendészet biztonsági embere részletesen elmagyarázta a helyzetet.
A poggyászrakodók ügyet sem vetnek a ketyegő bőröndökre. A bombák manapság már
nem ketyegnek. Ugyanakkor a hajigálók, így hívja a reptéri személyzet a pogy-
gyászrakodókat, azonnal értesítik a különleges rendőri osztagot, amint egy vibráló bőröndre
akadnak.
Tylerhez költözésemet a vibráló bőröndökre vonatkozó biztonsági előírásoknak
köszönhetem.
Mielőtt hazaindultam a Dullesról, összes holmimat egyetlen utazóbőröndbe pakoltam.
Soha véget nem érő kanosszám alatt kialakítottam egy praktikus alapfelszerelést magamnak.
Hat fehér ing. Két sötét nadrág. Bőröndöm jól átgondolt túlélőcsomag.
Egy ébresztőóra.
Elemes villanyborotva.
Egy fogkefe.
Hat váltás fehérnemű.
Hat pár zokni.
Ahogy a rendész szavaiból utólag kiderült, bőröndöm vibrálni kezdett valamitől az indulás
előtt, ezért a rendőrség levetette a járatról. Mindenem benne volt. A kontaklencsekészletem.
Egy kékcsíkos vörös és egy vöröscsíkos kék nyakkendő; hosszanti, nem pedig
harántcsíkozással. Egy tiszta vörös nyakkendő.
Az alapfelszerelést tartalmazó listát kitűztem otthon a fürdőszobaajtó belső oldalára.
Az otthont számomra egy panelház tizenötödik emeleti öröklakása jelentette, saját fiók egy
pályakezdő fiatalokat és középkorú özvegyasszonyokat tároló gigászi iratszekrényben.
Reklámbrosúrája harminc centi vastag betonfalat, plafont és padlót ígért a szomszédban
üvöltő sztereó berendezések, bekapcsolva felejtett tévékészülékek ellen. A harminccentis
betonfal és a légkondicionáló azonban megfoszt a nyitható ablakoktól – de mit ér a juharfa
parketta és a sok érintőkapcsoló, ha a hatszáz méternyi légmentes szigetelés miatt képtelenség
megszabadulni a legutóbbi vacsora vagy az iménti vizelés szagától.
De volt viszont beépített tömörfa vágólap és süllyesztett falilámpa.
Azért jól jön a vastag betonréteg, mikor a szomszéd lakó hallókészülékében lemerül a
gombelem, és teljes hangerőn nézi a tévévetélkedőket. Vagy amikor a konyhában berobbanó
gáztól nappalink törmeléke pusztító tűzcsóvává olvadva zúzza szét a mennyezetig érő
üvegablakot, és lakásunkból, csak és kizárólag a miénkből, mindössze egy kiégett üreg marad
a toronyház panelfalában.
Előfordul az ilyesmi.
Minden értékem, beleértve a kristályzöld üveg étkészletet, amelyben a leheletnyi
buborékok és homokszemek, az apró csiszolási hibák megnyugtatóan bizonyítják, hogy
darabjait bizony saját kezűleg készítették egyszerű, dolgos iparosok valahol Nyasszaföldön,
szóval az égvilágon mindenem megsemmisült egy gázrobbanásban. A padlót söprő tarka
függönyeim lángnyelvekre szakadtak a forró szélrohamban.
Tizenöt emelet magasságból záporozó lakásfelszerelési cikkek perzselték fel, lapították
szét, törték darabokra az utcán parkoló kocsikat.
Mialatt, tízezer méterrel a tengerszint felett, 800 km/órás ideális utazósebességgel, hazafelé
tartok, az FBI bombaszakértői szétszedik bőröndömet a Dulles egyik kiürített aszfaltsávján.
Tízből kilencszer a vibrálás villanyborotvától származik. Ezúttal is erről volt szó. Jobb,
mintha egy bekapcsolódott vibrátor lett volna.
Mindezt a rendésztől tudtam meg, mialatt a poggyászomra vártam. Nem sokkal később
hazataxiztam, és a főbejáratnál szembetaláltam magam kedvenc flanellepedőim kerge-tőző
foszlányaival.
Látnia kéne, vigyorgott a rendész, milyen arcot vág a tisztelt utas, amikor megtudja tőlem,
hogy a bőröndje egy vibrátor miatt maradt a keleti parton. Pláne, ha férfi az illető. A
légitársaság szabályzata szerint az ilyen jellegű bejelentés során tartózkodni kell a
birtokviszony megjelölésétől. Legjobb határozatlan névelőt használni.
Egy vibrátor.
Nem az ön vibrátora.
Sohasem szabad azt mondani: a vibrátor magától indult be, uram. Még félreértik.
Az aktiválódott vibrátor sajnálatos módon vészhelyzetet okozott, amely haladéktalan
intézkedéseket követelt.
Zuhogott az eső, mikor a csatlakozásra várva felébredtem a Stapletonon.
Zuhogott az eső utolsó hivatali utam záróaktusán.
A hangszóróból megkérték az utasokat, kiszállás előtt győződjenek meg arról, hogy semmi
holmijuk sem maradt a gépen. Aztán az én nevemet mondták. A légitársaság képviselője
beszélni óhajt velem, fáradjak a kijárathoz.
Három órával visszaállítottam a kismutatót, de még így is elmúlt éjfél.
A légitársaság képviselője a kapunál várt, oldalán egy reptéri rendésszel, aki vállon
veregetett, és közölte velem, hogy villanyborotvám miatt a poggyászrakodók a Dulleson
tartották bőröndömet. A hajigálók. A rámpa-koptatók. De ne szívjam mellre, örüljek neki,
hogy nem egy vibrátor volt a ludas. Azután, talán mert mindketten férfiak vagyunk, és elmúlt
már éjfél, megpróbált felvidítani egy bennfentes viccel. Tudja, hogy hívjuk egymás közt a
stewardesseket? Légpárnáknak. Szárnyas betéteknek. A rendész úgy öltözött, akár egy pilóta –
fehér ing, váll-lapokkal, kék egyen-nyakkendő. A bőröndömet azóta leellenőrizték, közölte
készségesen, mindent rendben találtak, holnap utánam küldik.
Feljegyezte a nevem, címem, telefonszámom, majd megkérdezte, tudom-e, mi a különbség
egy koton és egy stewardess között. Passzoltam.
– A kotonba egyszerre csak egy fasz fér be – árulta el a megoldást.
Az utolsó tíz dolláromat taxira költöttem.
A rendőrség is tartogatott néhány találós kérdést számomra.
Ezalatt villanyborotvám változatlanul három időzónával mögöttem tartózkodott, pedig
egyáltalán nem robbanásveszélyes.
Annál veszélyesebbet robbant valami más, szétforgácsolva helyes Njurunda
dohányzóasztalom citromzöld yinjét és narancssárga yangját, amelyek tökéletes Tao-kört
formáltak nappali szobám közepén. Béke szilánkjaikra.
Narancsszín huzatú Haparanda ülőgarnitúrám – tervezte Erika Pekkari – felismerhetetlen
ronccsá deformálódott.
Környezetemben nem én voltam a megszállott fészekrakó ösztön egyetlen rabszolgája.
Hivatali ismerőseim, akik régebben pornómagazinokat vittek magukkal a mellékhelyiségbe,
most IKEA-katalógusokat bújtak a zárt ajtók mögött.
Mindnyájan megvettük saját Johannesov karosszékünket, egyforma zöld csíkos Strinne
kárpittal. Az enyém éppen egy szökőkútban piheni ki lángoló halálugrása fáradalmait.
Mindnyájan megvettük saját Rislampa Har lámpánkat, amely fehérítetlen, környezetbarát
rizspapír ívekből és hajlított drótvázból készült. Az enyém mára konfetti.
Oda a vécéülőkém.
Oda Alle étkészletem. Rozsdamentes és kopásálló volt.
Oda horganyzott fém Vild faliórám, istenem, első látásra beleszerettem.
Oda Klipak polcrendszerem, mondanom se kell.
Henlig kalaptartóm kipipálva.
A járdát lakberendezési cikkeim maradványai díszítik.
Oda Mommala ágynemű-garnitúrám. Tervezte Tomas Harila, és az alábbi színválasztékban
kapható:
Orchidea.
Fukszia.
Kobalt.
Ében.
Zsett.
Tojáshéj és hanga.
Egy élet munkájába került megszerezni őket.
Oda Kalix kisasztalkám, munkalapján a könnyen tisztítható, mintázott politúrréteggel.
Oda összecsukható Steg asztalom.
Egymás után vásároljuk a bútorokat. Azt mondjuk magunknak, ez a heverő a sírig kitart
majd. Csak meg kell vennünk, és évekig elégedetten dőlhetünk hátra azzal a gondolattal, hogy
adódjon bármilyen probléma, a heverő miatt már nem fáj a fejünk. De kell még egy étkészlet.
Egy eszményi ágy. Függönyök. Hálószobaszőnyeg.
Puha kis fészkünk rabjává válunk, tárgyaink tulajdonból tulajdonosok lesznek.
Aztán egy nap hazatérek a repülőtérről. A főbejárat árnyékából kilépő portás közli velem a
rossz hírt. A rendőrség nemrég ment el, rengeteg kérdést tettek fel.
Valószínűnek tartják, hogy gázrobbanás történt. Kialudt a bojler őrlángja vagy nyitva
maradt a tűzhely egyik rózsája, a gáz szivárogni kezdett, fokozatosan feltöltötte a lakást,
helyiségről helyiségre. Százhatvan négyzetméter, komoly belmagasság – napokig tart, amíg
mindent eláraszt. Miután az egész lakás megtelik gázzal, klikk, bekapcsol a hűtőszekrény
kompresszora.
Detonáció.
A mennyezetig érő ablaktáblák kiszakadnak alumínium-keretükből, a heverők, lámpák,
edények, lepedők lángra lobbannak, akárcsak gimnáziumi évkönyveim, okleveleim,
telefonkészülékem. Szabad szemmel is észlelhető napkitörés a tizenötödik emeleten.
Kár azért a hűtőgépért. Százféle mustárral töltöttem meg, volt dijoni, csípős angol.
Tizennégy fajta könnyű salátaöntet, hét fajta kapribogyó sorakozott a polcain.
Tudom, tudom, csupa fűszer és ízesítő, de sehol egy falat rendes étel.
A portás kifújta hatalmas orrát – mintha egy baseball-labda csapódott volna nagy
lendülettel a zsebkendőjébe. Felmehetek a tizenötödikre, mondta, de a lakást lezárták.
Rendőrségi pecséttel. Többször is rákérdeztek, nem tud-e egy bosszúszomjas ex-barátnőről,
vagy olyan ellenségről, aki hozzáférhet dinamithoz.
– Nem éri meg a fáradtságot – tanácsolta. – Csak a csupasz betonfalak maradtak.
A vizsgálat nem zárta ki az idegenkezűséget. Senki sem panaszkodott gázszagra. A portás
összeráncolta homlokát. Ez a vén hülye egész nap bejárónőknek és nővérkéknek udvarolgat,
akik a tetőlakásokban dolgoznak délelőttönként, munka után pedig az előtérben üldögélve
várják, hogy hazafuvarozzák őket. Három éve lakom a házban, ez meg itt minden éjjel
folytatásos krimikbe mélyed, mialatt én a csomagjaimmal küszködve próbálom kinyitni a
bejárati ajtót.
A portás homlokát ráncolva megjegyzi, hogy hallott már emberekről, akik egy hosz-szú-
hosszú gyertyát állítottak egy nagy tócsa gázolajba, azután többhetes utazásra mentek. Gyors
megoldás az anyagi gondokra. A kölcsönök, hitelek, részletek törlesztésére.
Megkérdeztem, hogy használhatom-e a telefonját.
– A mai fiatalok gazdagabbnak próbálnak látszani a környezetük előtt, és előbb-utóbb
túlköltekeznek – mondta bólogatva.
Felhívtam Tylert.
A telefon hosszasan csengett Paper Street-i bérlakásában.
Tyler, kérlek, szabadíts ki innen.
A telefon csak csengett.
A portás vállamhoz hajolva folytatta:
– A mai fiatalok nem tudják, mihez kezdjenek jó dolgukban.
Tyler, kérlek, ments meg. A telefon csak csengett.
– Azt hiszik, övék a világ.
Szabadíts ki a svéd ülőgarnitúrák szorításából.
Szabadíts ki a formatervezés karmaiból.
A telefon csak csengett és csengett, végül Tyler felvette a kagylót.
– Ha az ember nem tudja, mit akar – mondta a portás –, könnyen úgy végzi, ahogyan soha
sem akarta.
Ne legyek tökéletes.
Ne legyek elégedett.
Ne legyek teljes.
Tyler, ments meg a teljességtől és a tökéletességtől.
Úgy döntöttünk, hogy egy bárban találkozunk.
A portás megkérdezte, milyen számot adjon meg a rendőrségnek. Még mindig zuhogott.
Audim a szokott helyén parkolt, szélvédőjéből egy Dakapo állólámpa állt ki.
Tyler és én leültünk inni, majd néhány sör után Tyler azt mondta, persze, költözzem csak
hozzá, de előtte szeretne kérni tőlem egy szívességet.
Másnap megjön a bőröndöm, benne a túlélőkészlet. Hat ing, hat alsónadrág.
A néptelen bár sarokasztalán áthajolva megkérdeztem, miféle szívességről lenne szó.
– Szeretném, ha megütnél. Tiszta erőből.
Felelte Tyler.
A Microsoft demó második diájánál tartok, amikor váratlanul elered a számban a vér. A
főnök alig ismeri ezt a szoftvert, de biztos nem hagyja, hogy leteszteljem, ha meglátja a fekete
foltot bal szemem körül és a száj sebemtől feldagadt arcom. Nyelvemmel kitapogatom a
meglazult varratokat: összegubancolódott horgászzsinórok a tengerparton, kusza, fekete
öltések egy elgázolt kutyán. Lenyelem az ínyemből szivárgó vért. A főnök lassan a végére ér
elemzéseimből összeollózott beszámolójának, mialatt én az írásvetítőt kezelem, megbújva egy
sötét sarokban, kíváncsi tekintetektől távol.
Ajkam ragad a hemoglobintól. Megpróbálom tisztára nyalni, de mire felgyulladnak a
lámpák, és odalépek Ellenhez, Walterhez, Lindához, Norberthez, a Microsoft
szaktanácsadóihoz, hogy megköszönjem közreműködésüket, szájüregem megtöltik a fogaim
közül csordogáló vörös patakok, bármilyen szorgalmasan nyelem őket.
Fél liter vér után rosszul lesz az ember.
Holnap harci klub van – a világért sem szeretnék lemaradni róla.
A beszámoló előtt Walter Microsoft rám villantja acélkeményre edzett, ropogós
burgonyaszirom-barna marketingmosolyát. Miközben pecsétgyűrűvel ékesített, puha ujjai
kezemre zárulnak, könnyedén megjegyzi:
– Nem szívesen látnám, mi maradt a másik fickóból.
A harci klub első szabálya: senkinek egy szót sem a harci klubról.
Elestem, Walter.
Egyedül magamat okolhatom.
A délelőtti megbeszélésen szemben ülök a főnökkel, és éppen azt magyarázom neki,
melyik szövegrészt illusztrálom majd diákkal, és hol indítom el a videobejátszást, amikor
hirtelen félbeszakít:
– Kíváncsi lennék rá, mit művel maga mostanában hétvégenként.
Csak szeretnék néhány sebet magamnak, amíg nem késő, térek ki a válasz elől. Tudja, a
hibátlan, szépen kidolgozott férfitest lassan kimegy a divatból. Ahogy elnézem azokat a
tükörsima régi járgányokat, amelyek mintha most gördültek volna ki egy békebeli autószalon
ajtaján, csak arra tudok gondolni: micsoda pazarlás.
A harci klub második szabálya: senkinek egy szót sem a harci klubról.
Talán a legközelebbi ebédnél az asztalunkhoz lépő pincér sötét óriáspanda-monoklikat
visel majd, amelyeket előző hétvégén szerzett a harci klubban, mikor szemünk láttára térdelt
az arcába egy százkilós henteslegény, majd fejét a betonpadlóhoz szegezve módszeresen
szilánkokra törte orrnyergét; tompán puffanó ökölcsapásai áthallatszottak a tömeg
üvöltözésén, és addig ismétlődtek, amíg a pincér elég levegőhöz jutott, hogy kipréseljen
magából egy véres „feladom” szócskát.
Mindezt teljesen felesleges lenne megemlíteni neki. A harci klub mindössze heti néhány
órát létezik, befejezése és kezdete között neve is csupán egy értelmetlen szókapcsolat.
Vagy ott az a kölyök a fénymásoló szalonból; néhány hónapja egy rendelést sem tudott
normálisan felvenni, és folyton elfelejtett színes lapot csúsztatni a lemásolt példányok közé –
ugyanez a kölyök a harci klubban tíz percre félistenné válik, amikor a szart is kiveri egy nála
kétszer nagyobb könyvelőből, beletapossa a betonba, és félholtra rugdalja, amíg megálljt nem
parancsol neki a hármas számú szabály. Ha az ellenfél feladja vagy harcképtelenné válik –
még akkor is, ha csak színleli –, a küzdelmet be kell fejezni.
Találkozzunk bár minden nap a kölyökkel, egy szóval sem említjük neki a harci klubban
nyújtott kiváló teljesítményét.
A küzdelem párokban zajlik. Egyszerre egy pár harcol. Ing és cipő nélkül. A küzdelem az
egyik fél vereségével ér véget. Ez is a harci klub alapszabályzatához tartozik.
Az emberek mások a harci klubban, mint a hétköznapi életben. Hiába mondanám a
fénymásoló fiúnak, milyen remekül küzdött a hétvégén – egy teljesen más emberhez
beszélnék.
Én sem vagyok olyan, mint a munkahelyemen. A főnököm rám sem ismerne.
Néhány, a harci klubban eltöltött éjszaka után a mindennapok eseményei eltompulnak,
veszítenek jelentőségükből. Az ingerküszöb alá süllyednek. Minden szavad törvény, és ha a
többiek ezeket megszegik vagy kétségbe vonják, az sem érdekel.
Hét közben öltöny-nyakkendős kártérítési ügyintéző vagyok, nyelem a vért egy sötét
sarokban lapulva, cserélem a táblázatok és kördiagramok fóliáit, miközben a főnök
elmagyarázza a Microsoftnak, miért tartja ideális választásnak a halvány búzavirág
színárnyalatot a programikonok számára.
Az első harci klub csak kettőnkből állt: Tyler és én ütöttük egymást.
Régebben, ha dühös voltam, és úgy éreztem, kezdek lemaradni saját, öt évre előirányzott
ütemtervemtől, egyszerűen kitakarítottam a nappalit vagy elvacakoltam a kocsimmal.
Halálom után egy csinos kis lakás és egy rendszeresen karbantartott autó marad belőlem. Egy
ideig csillognak-villognak, aztán jön a por, a rozsda vagy az új tulajdonos. Semmi sem
állandó. Még a Mona Lisa is kifakul. Mióta a harci klubba járok, meglazult fogaim felét
mozgatni tudom ínyemben.
Talán az önfejlesztés nem megoldás.
Tyler sohasem ismerte az apját.
Talán az önpusztítás a megoldás.
Tyler és én együtt járunk a harci klubba. Egy bár pincehelyiségében van a találkozó,
szombat esténként, zárás után. Hétről hétre többen jönnek el.
Tyler a plafonról lógó villanykörte alá lép, körülveszi a sötét pincemély és a falak
mentén pislákoló ötven éhes szempár. Belekezd a szabályzatba:
– A harci klub első szabálya: senkinek egy szót sem a harci klubról. – Leheletnyi csend. –
A harci klub második szabálya: senkinek egy szót sem a harci klubról.
Én úgy hat évig ismertem az apámat, de már nem emlékszem rá. Hatévente új életet
kezdett egy új városban, egy új feleséggel. Egyetlen saját családja sem volt, mindegyiket csak
lízingelte.
A harci klub olyan férfiakból áll, akiket nők neveltek fel.
Tyler körbenéz a csupasz villanykörte fényénél, és az éjfél-elmúlt sötétségben fokozatosan
testet öltenek a harcosok. Tovább sorolja a pontokat: a küzdelem párokban zajlik, egyszerre
egy pár harcol, ing és cipő nélkül, amíg az egyik fél feladja vagy harcképtelenné válik.
– Végül a hetedik szabály – kiáltja Tyler. – Akinek ez az első éjszakája, harcolnia kell.
A harci klub más, mint a futballközvetítések. Más, mint – műholdon keresztül, kétperces
időeltolódással – egy csapat ismeretlen idióta csatározását figyelni a világ túlsó oldaláról,
tízpercenként sörreklámokkal és műsorajánlatokkal megszakítva. Kérjük, maradjon velünk, a
szünet után folytatjuk közvetítésünket. Néhány éjszaka után a harci klubban olyan érzés
futballmeccset nézni, mint pornófilmre maszturbálni egy oltári numera helyett.
A harci klubtól értelmet nyer a fekvenyomó pad, a kefefrizura és a körömvágás. Az
edzőtermek szerelmesei azt képzelik, az igazi férfiak klasszikus szobrászok és formatervezők
kezei alól kerülnek ki.
Ránézésre egy habcsók is kőkeménynek látszik, ahogy Tyler szokta mondani.
Apám nem járt főiskolára, ezért nekem feltétlenül kellett egy diploma. Kezemben a friss
oklevéllel interurbán felhívtam, és megkérdeztem tőle, most mi legyen?
Apámnak nem volt ötlete.
Amikor munkát szereztem, és betöltöttem a huszonötöt, ment az újabb interurbán hívás,
hogy megtudjam, most mi legyen? Apámnak nem volt ötlete, ezért azt tanácsolta, házasodjam
meg.
Jövőre töltöm be a harmincat, és nem hinném, hogy a kérdéseimre egy feleség lenne a
válasz.
A harci klub élményét nem lehet szavakba foglalni. Néhány tag minden egyes alkalommal
ellenfelet keres magának. Legutóbb Tyler azt mondta, csak az első ötven ember jöhet be, a
többi kint marad. Ennyi a limit.
Múlt héten kiszúrtam egy fickót, és feliratkoztunk a listára. Pocsék egy hete lehetett: dupla
nelzonba szorított, és a betonpadlóba verte az arcom. Több helyen átharaptam a számat, a
szemem megdagadt és vérezni kezdett – amikor feladtam, a padlón ott maradt eltorzult
vonásaim véres lenyomata.
Egy ideig szótlanul álltunk, belebámultunk a vörös, üvöltő Ο betű két oldaláról ránk
meredő, keskeny szemkivágásokba, majd Tyler csak annyit mondott:
– Király.
Kezet ráztam az ellenfelemmel; köszönöm, kemény menet volt. Mire a fickó:
– Visszavágó egy hét múlva.
Az arcomra erőltetett mosoly alig látszott ki zúzódásaim mögül; nézzen rám, mondtam,
visszavágó egy hónap múlva.
Sehol sem érzem olyan elevennek magam, mint a harci klubban, farkasszemet nézve egy
másik fickóval a villanykörtefényben, a többiek gyűrűjében. A harci klub nem győzelemről és
vereségről szól. Ezek csupán szavak. Belép egy friss tag a körbe, és látom löttyedt, hófehér
valagát – fél évvel később mintha tölgyfából faragták volna. Nincsenek többé kétségei, bízik
magában. A harci klubban is összesúgnak az ember háta mögött, akár az edzőtermek
öltözőiben, de itt nem a külső számít. Eksztázisban üvöltözünk vagy nyelveken szólunk,
mintha baptista istentiszteleten lennénk, és vasárnap délutánonként üdvözülten ébredünk
ágyainkban.
Legutóbbi párharcom végeztével ellenfelem éppen a véremet mosta fel a cementpadlóról,
miközben mobiltelefonon felhívtam a biztosítómat kórházi kezelésem várható költségei
ügyében. A baleseti sebészeten Tyler azt mondta az ügyeletes orvosnak, hogy leestem a
lépcsőn.
Néha Tyler beszél helyettem.
Csak magamat okolhatom.
A felkelő nap besüt az ablakon.
Felesleges beszélnünk a harci klubról, mivel léte mindössze heti öt órára korlátozódik –
vasárnap hajnali kettő és reggeli hét közé.
Mielőtt Tylerrel elindítottuk a klubot, még egyikünk sem verekedett. A tapasztalatlanság
kíváncsivá tett minket. Milyen érzés lehet megsérülni, meddig tudnánk elmenni. Én voltam az
első, akit Tyler meg mert kérni – alaposan berúgtunk a bárban, senki sem törődött velünk,
ezért hozzám hajolt és azt mondta:
– Szeretném, ha megütnél. Tiszta erőből.
Eszem ágában sem volt megtenni, amire kért, de Tyler elmagyarázta az egészet; hogy
semmi kedve sebek nélkül leélni az életét, hogy piszkosul unja már a hivatásos ökölvívókat
nézni, hogy szeretne többet megtudni magáról.
És az önpusztításról.
Akkoriban az életem túl tökéletesnek tűnt, úgy éreztem, talán valóban mindent le kell
rombolni, ha ki akarjuk hozni magunkból a maximumot.
Körülnéztem, majd igent mondtam. Igen, megteszem, de menjünk ki a parkolóba.
Odakint megkérdeztem tőle, hova kéri.
– Lepj meg – mondta.
Még sosem ütöttem meg senkit, mondtam.
– Vetkőzz ki magadból – mondta. Előbb csukd be a szemed, mondtam.
– Dehogy csukom – mondta.
Mély levegőt vettem, majd – akárcsak az összes fickó első éjszakáján a harci klubban –
félkörívben meglendítettem a karom egy látványos balhoroghoz, ahogy azokban az ezerszer
látott westernfilmekben szokás, de ütésem lecsúszott a nyakáról.
A francba, szisszentem fel, ez nem számít. Hadd próbáljam meg újra.
– De számít – mondta Tyler, és visszaütött, puff, keményen, akár a rajzfilmkenguru a
szombati matinén, egyenesen a mellkasom közepébe talált, és hanyatt lökött az egyik
motorházra. Azután kifújtuk magunkat: Tyler a nyakát dörzsölgette, én meg bal tenyerem a
tüdőmre szorítva próbáltam visszanyerni a lélegzetemet. Mindketten éreztük, hogy új fejezet
kezdődött életünkben. Egy Tom és Jerry-sorozat főszereplői lettünk, élünk-virulunk, és nem
nyugszunk, amíg fel nem fedezzük, meddig tudunk így életben maradni.
– Király – mondta Tyler. Üss meg újra, kértem.
– Rajtad a sor – mondta.
Úgyhogy megütöttem, erőtlen balegyenesem a fülén landolt, mire Tyler elgáncsolt, és a
gyomromba mélyesztette cipősarkát. A következő eseményeket nehéz lenne szavakba önteni,
de mire a bár bezárt, az összes vendég a parkolóba gyűlt, és hangosan biztatott minket.
Végre én is éreztem, amiről Tyler beszélt, hogy képes vagyok kézben tartani valamennyi
problémámat; a tisztítóból törött gombokkal visszakapott ingeket, a több száz dolláros
hitelkeret-túllépésemet, a főnökömet, aki összebarmolja a DOS parancsmenüt a
számítógépemen. És Maria Singért, aki ellopja tőlem a terápiás csoportjaimat.
A párharc végére sem oldódtak meg problémáim, de nem is számítottak többé.
Az első harci klub-meccset vasárnap éjszaka vívtuk, és Tyler egész hétvégén nem
borotválkozott, hogy kétnapos borostája kidörzsölje az öklöm. Utána hanyatt fekve bámultuk
az egyetlen csillagot, amelynek fénye áthatolt az utcai lámpák ragyogásán, és megkérdeztem
Tylert, mi ellen harcol valójában.
Az apám ellen, válaszolta.
Talán nincs szükségünk apára, hogy tökéletesebbé váljunk. A harci klubban egyébként sem
számítanak a személyes indítékok. A küzdelemért küzdünk. Mélyen hallgatnunk kellett volna,
de nem sikerült: az elkövetkező hetekben egyre több férfi gyűlt össze a parkolóban záróra
után, és mire elmúlt a nyár, találtunk egy másik bárt magunknak, ahol az alagsorban
folytathattuk találkozóinkat.
Minden összejövetel elején Tyler felsorolja a kettőnk által megalkotott törvényeket.
– Legtöbben – harsogja Tyler a zsúfolt pincehelyiség közepén derengő fénytölcsérben
-azért lehetnek ma itt, mert egyesek megszegték a szabályzatunkat. Két pontban is.
– Vagy megpróbál mindenki vigyázni a szájára, vagy szükségetek lesz egy új harci klubra,
mert jövő héttől mindenki nevét felírjuk egy listára, és csak az első ötven jöhet be. Aki
bejutott, azonnal iratkozzon fel – ha nem akar harcolni, jobb, ha otthon marad, mert bőven
akadnak helyette olyanok, akik akarnak.
– Aki most van itt először, annak harcolnia kell – kiáltja Tyler.
Legtöbben azért jönnek el, mert túlságosan félnek attól, hogy megküzdjenek az igazi
ellenfelükkel. Néhány hétvége után már sokkal bátrabbak lesznek.
Számtalan barátság kötődik a harci klubban. Mostanában egyre több ismerős arcot látok
különféle konferenciákon és megbeszéléseken; könyvelők, részlegvezetők, jogi képviselők
üldögélnek a tárgyalóasztaloknál, törött orrnyergük szétlapul a kötések alatt, mint egy túlérett
padlizsán, fekete öltések feszülnek járomcsontjukra vagy drótszálak ágaskodnak
állkapcsukból. Némán hallgatják végig a sok mellébeszélést, és csak akkor szólalnak meg,
amikor döntésre kerül a sor.
Biccentünk egymásnak.
A főnököm később rákérdez, honnan ismerek én mindenkit.
A főnököm szerint egyre kevesebb úriember marad az üzleti életben, mindenütt
elszaporodnak a gengszterek.
A demó folytatódik.
Walter Microsoft elkapja pillantásomat, íme egy sikeres fiatalember: fogsora hibátlan, bőre
makulátlan, munkája büszkeséggel tölti el, amikor könnyed hangnemben beszámol róla az
érettségi találkozóján. Egyetlen háborúban sem kellett részt vennie, szülei elváltak, vagy ha
nem, az apja sohasem volt otthon – most pedig itt ül velem szemben, tekintete ide-oda siklik
arcom simára borotvált jobb fele és a bal oldalt eltorzító gonosz zúzódás között. Vértől
csillogó számat nézi.
Talán éppen a múlt hétvégi koleszterinszegény és fájdalommentes baráti vacsorán tűnődik,
vagy az elvékonyodó ózonrétegen, vagy a kozmetikai cégek kíméletlen állatkísérletein, vagy
talán egyiken sem.
Egyik reggel egy használt óvszer medúzateteme lebeg a vécécsészénkben.
Így ismerkedett meg Tyler Máriával.
Felkelek, kimegyek a fürdőszobába, és ott úszkál egy koton, háttérben a csésze húgy-sárga
vízkő-barlangrajzaival. Óhatatlanul eltűnődöm, vajon mire gondolhatnak az ondósejtek.
Ez itt?
Ez lenne az a híres méhszáj?
Mi történik körülöttem?
Álmomban egész éjjel Marlát dugtam. A láncdohányos Marlát. A száját huzigáló Marlát.
Egyedül ébredtem saját ágyamban, a Tyler szobájába vezető ajtó zárva volt. Tyler sohasem
csukja magára az ajtót. Egész éjjel zuhogott. Az esővíz átszivárgott a megvetemedett
tetőzsindelyeken, tócsákba gyűlt a plafonon, kövér cseppekben potyogott le a csillárokról.
Amint elered az eső, azonnal lecsapjuk a biztosítékokat. Hozzá sem érünk a
villanykapcsolókhoz. A ház, amelyet Tyler bérel, három szintből és egy alagsorból áll.
Gyertyákkal járunk körbe. Van éléskamránk, zsalugáteres verandánk, színes mozaikablakunk
valamennyi lépcsőfordulóban. Ülőzsámolyok várnak ránk a társalgó csupa üveg
ablakfülkéiben. A lambéria lécei simára csiszoltak, fényezettek, tenyérnyi szélesek.
Az esővíz átcsordogál az épületen, az összes faholmi megduzzad és elgörbül; az összes
acélszög a padlóban, a lambériában, az ablakkeretekben egyenként előbújik, és rozsdásodni
kezd.
Tele az egész ház alattomos szögekkel; talpunkba fúródnak, felsértik könyökünket.
Mindössze egyetlen fürdőszoba jut a hét hálószobára, és abban is egy használt óvszer fogad.
Az egész épület csak egy környezetrendezési tervre, egy hivatalos közjegyzői végzésre vár,
ami meghozná végre a hőn áhított bulldózereket. Megkérdeztem Tylert, mióta él itt; azt
felelte, úgy hat hete. Réges-rég, még az emberiség hajnalán a háztulajdonos egy életre elég
National Geographicot és Reader's Digestet halmozott fel magának, amelyek ingatag
papírtornyokat alkotnak a falak mentén, és minden egyes esőzés alkalmával tovább
szaporodnak. Tyler elbeszélése szerint az előző bérlő ügyes kokainos zacskókat hajtogatott a
fényes borítókból. A bejárati ajtóról hiányzik a zár, mióta a rendőrség vagy valaki más lábbal
tört utat magának az előszobába. Kilenc réteg tapéta az ebédlő falán, nefelejcsek alatt
harántcsíkok alatt bazsarózsák alatt vörösbegyek alatt levélminták.
Teljes szomszédságunk egy bezárt műszaki üzletre és az utca túloldalán húzódó
raktárépületre korlátozódik. Házunk csodákat rejt. Két méter széles, falba épített abrosztartó
hengert, amelyen egyetlen ráncot sem vet a kényes damaszt. Cédrusborítású, hűtött
szőrmegardróbot. Nálunk a virágmintás fürdőszobacsempe finomabban díszített, mint
másoknál az esküvői porcelán, de a vécécsészében használt óvszer lebeg.
Alig egy hónapja élek Tylernél.
Aznap reggel lilára szívott nyakkal és vállakkal ül le a reggelihez, én meg ki sem látszom a
Reader's Digest magazinból. Házunk ideális búvóhely lehetne a drogdíle-reknek. Szomszédok
sehol. Az egész Paper Streeten csak néhány raktár és egy papírmalom található, amelynek
kéményéből bélgáz gőzölög, udvarán pedig hörcsögalom szagú forgácshalmok narancsszín
piramisai rohadnak. Egy ideális kábítószer-elosztó bázison lakunk, napközben kismillió
teherkocsi fordul meg az utcában, de éjjelente egy kilométeres körzetben egy lélek sincs
kettőnkön kívül.
Az alagsorban Reader's Digest-tornyok magasodnak, beköltözésem óta lassan ellepik a
hálószobákat is.
Otthonunk az Egyesült Államok.
A nevetés a legjobb gyógyír.
Magazinokból áll szinte az egész berendezés.
Gyermekmellékleteik hemzsegnek az olyan ismeretterjesztő cikkektől, amelyekben a
különböző emberi szervek egyes szám első személyben beszélnek magukról: hello, én vagyok
Anyu Petefészke.
Hello, én vagyok Apu Prosztatája.
Nem tudom, sírjak vagy nevessek rajtuk, miközben Tyler félmeztelenül, kiszívott nyakkal
feszít a konyhaasztalnál, és be nem áll a szája: bla-bla-bla-bla-bla, tegnap este
megismerkedett egy Maria nevű csajjal, és átkefélték az éjszakát.
Szavai belecsorognak a fülembe, és máris én vagyok Apu Epehólyagja. Kizárólag magamat
okolhatom. Ha megcsinálok valamit, biztosan rossz vége lesz. Ha nem csinálok meg valamit,
annak is rossz vége lesz.
Tegnap este felhívtam Marlát. Kidolgoztunk egy rendszert: ha el szeretnék menni
valamelyik csoportterápiára, felhívom előtte a kisasszonyt, hogy megtudjam, mit tervez
estére. Tegnap tartották heti összejövetelüket a tüdőrákosok, én meg épp magam alatt voltam.
Maria a Regent Hotelben él, egy nagy, idomtalan téglarakásban, amit csak az imádság tart
össze, ahol az ágybetéteket műanyag fólia védi, ahová csak halni jár a lélek. Ha az ember
óvatlanul ül rá az ágyra, a lepedővel és takaróval együtt könnyedén a padlón találhatja magát.
Felhívtam Marlát, hogy megkérdezzem, elmegy-e a Melanoma Körbe.
Maria válasza mintha lassított felvételről szólt volna. Nem akart igazából öngyilkos lenni,
mondta, az egész csak olyan segélykérés-féleségnek indult, de úgy látszik, egy kicsit több
altatót vett be a kelleténél.
Vált a kép: Maria takaros szobácskájának padlójára hanyatlik, és azt ismételgeti:
haldoklóm, meghalok, haldoklóm, végem, végem, hal-dok-lom, végem...
Órákig eltarthat.
Ezek szerint ma este otthon maradsz, kérdeztem reménykedve.
Az előadás megkezdődött, mondta Maria. Kapjam össze magam, ha nem akarok lekésni a
fináléról.
Kösz a meghívást, válaszoltam, de már van programom.
Ahogy gondolod, mondta Maria. Nekem mindegy, én akár tévénézés közben is
megdögölhetek. Remélem, nem brazil szappanopera megy az összes csatornán.
Úgyhogy szépen elballagtam a rákosokhoz. Korán hazaértem. Lefeküdtem aludni.
Másnap reggel Tyler kiszívott nyakkal keni a vajas zsömlét, és azt mondja, lökött tyúk ez a
Maria Singer, de bírja érte.
Előző este korán hazaértem a Melanoma Körből, gyorsan elaludtam, és álmomban csak
dugtam és dugtam és dugtam Maria Singért.
Reggel pedig hallgatom Tyler szövegét, mialatt úgy teszek, mintha a Reader's Digestet
böngészném. Lökött tyúk, annyi szent. Lapozok. Humor a seregben.
De közben én vagyok Apu Izzó Epevezetéke.
Eszméletlen, micsoda kifejezéseket sikoltozott Maria egész éjjel a fülébe, újságolja Tyler.
Egyetlen csajtól sem hallott még ilyeneket.
Én vagyok Apu Csikorgó Fogsora.
Én vagyok Apu Tűzokádó Orrlyuka.
A tizedik menet után, folytatja, Maria azt üvöltözte, hogy teherbe akar esni tőle. Azt
kiabálta, akar egy abortuszt Tylertől.
Én vagyok Apu Tenyérbe Vájt Körme.
Szerencsétlen Tyler, hogyan is kerülhette volna el a sorsát. Búvóhelye mélyén egész héten
vaginákat illesztgetett a Hófehérkébe.
Hogyan is nyerhetném vissza az érdeklődését?
Én vagyok Apu Frusztrált, Szorulásos Széklete.
Ráadásul csak magamat hibáztathatom. Miután tegnap álomba merültem, Tyler hazatért az
éttermi munkából, pont, amikor Maria áttelefonált a hotelszobájából. Minden igaz, motyogta a
kagylóba. Saját szemével látta a fényt az alagút végén. Ez a halálközeli élmény, izé, annyira
felemelő; szeretné részletesen elmesélni nekem, milyen érzés, ahogy elhagyja a testét és
elindul a végtelenbe.
Maria nem volt biztos benne, hogy a lelke is folytatni tudja majd a megkezdett
telefonbeszélgetést, de szerette volna, ha valaki hallja utolsó sóhaját.
Nem, ne tedd, kiáltotta Tyler a kagylóba, mert teljesen félreértette a helyzetet. Egyszer sem
találkoztak még, ezért azt hitte, Mariának nem szabad meghalnia.
Óriási tévedés.
Bár semmi köze sem volt hozzá, Tyler értesítette a mentőket, azután átszáguldott a Regent
Hotelhez.
Ettől a pillanattól fogva, ahogy ezt a Kung Fu című tévésorozatból mindnyájan
megtanultuk, az ősi kínai szokások értelmében Tyler örök életére felelős lett Mariáért, mivel
megmentette a haláltól.
Ha rászántam volna azt a nyavalyás tíz percet, és végignézem, ahogy Maria kiszenved,
másképp alakultak volna a dolgok.
Tyler elmondta, hogy Maria a 8G számú szobában lakik, a legfelső emeleten, nyolc
lépcsőfordulónyival a talajszint felett, egy hosszú folyosó végén, amely visszhangzik az
ajtókon átszűrődő televíziós konzervkacagástól. Öt másodpercenként felsikolt egy színésznő
vagy eldördül egy gépfegyversorozat. Tyler végigszaladt a folyosón, és még kopogni sem volt
ideje, mivel egy haj szál vékony, vaj sárga kar kipattant az ajtónyílásból, megragadta a
csuklóját, majd berántotta a 8G-be.
Beletemetkezem a Reader's Digestembe.
Alighogy Maria elkapta, Tyler meghallotta a fékcsikorgásokat és az egymásnak verődő
szirénahangokat odalentről. Tekintete megakadt egy műpéniszen, ami az öltözőasztalkán
hevert: ugyanabból a lágy, rózsaszín műanyagból készítették, mint azt a sok millió Barbie-
babát – néhány pillanatra felrémlett előtte egy tajvani futószalag képe, amelyre hajas babák,
Barbie-görlök és műpéniszek végtelen áradata zúdul a gyári öntőformákból.
Maria követte Tyler tekintetét, elhúzta a száját és így szólt: -Ne aggódj, nem jelent
számodra konkurenciát.
Azzal visszalökte Tylert a folyosóra, és azt lihegte, elnézést, de kár volt értesíteni a
mentősöket, mert már valószínűleg az előcsarnokbanjárnak, a rendőrökkel együtt. Sietősen
bezárta a szobaajtót, majd a lépcsőház felé rángatta Tylert. Két emelet között a falhoz lapulva
engedték el maguk mellett a rendőröket és az oxigénpalackot szorongató mentőorvost, aki
tőlük kérdezte meg, hogy melyik a 8G.
Az utolsó ajtó a folyosó végén, világosította fel Maria.
Aztán még utánakiáltotta, hogy a 8G-ben lakó lány régebben elbűvölően kedves teremtés
volt, de most már csak egy idegbeteg kis kurva. Fertőző emberi hulladék, aki olyan
határozatlan és úgy fél a döntéshelyzetektől, hogy inkább messziről elkerüli őket.
– Az a lány többé nem hisz magában – kiáltotta Maria. – Attól tart, hogy minél öregebb
lesz, annál kevesebb lehetőség közül választhat.
Végül sok sikert kívánt.
A rendőrök felsorakoztak a 8G előtt, Maria és Tyler pedig lerohant az előcsarnokba.
Mögöttük az egyik járőr meggyőző hangon harsogta a bezárt ajtónak:
– Engedje, hogy segítsünk magán, Miss Singer. Ne dobja el az életét. Nyissa ki az ajtót, és
meglátja, találunk megoldást a problémáira.
Ezalatt Maria és Tyler kiértek az utcára, benyomakodtak egy taxiba, és Tyler a szélvédőn át
még látta a nyolcadik emeleti ablak mögött tanácstalanul imbolygó árnyakat.
Az autópályán száguldva a hat sáv szélességben semmibe vesző reflektorfények között
Maria figyelmeztette Tylert, hogy ébren kell tartania őt egész éjjel. Ha egyszer elalszik, soha
többé nem kel fel.
Már sokan kívánták a halálát, mondta Tylernek. Azóta mindnyájan halottak, átkerültek a
túloldalra, és éjjelente gyakran felhívják odaátról. Alvás helyett sorra járja a bárokat, de a
csaposok mindenhol a nevén szólítják, és a készülékhez küldik, aztán a vonalban csak néma
csend fogadja.
Tyler és Maria ébren töltötték az egész éjszakát, a szomszéd szobában. Mire Tyler délelőtt
felébredt, Maria már visszament a szállodába.
Mariának nem szerelem kell, hanem egy kiadós elektrosokk-terápia, mondtam Tylernek. 86
– Ki beszélt itt szerelemről? – vigyorgott Tyler.
Szóval, hogy rövidre fogjam: Maria a legjobb úton jár, hogy tönkretegye életem egy újabb
fejezetét. A középiskola óta barátokat szerzek magamnak, a barátok megnősülnek, azután
magamra hagynak.
Remek.
Ez fasza, mondom Tylernek.
Ugye nem zavar a dolog, kérdezi.
Én vagyok Apu Görcsbe Rándult Gyomra.
Menj már, válaszolom, miért zavarna.
Szegezz csak pisztolyt a homlokomhoz, és fesd vörösre agyammal az ebédlő falát.
Részemről a fáklyásmenet, bólintok. De tényleg.

8
A főnök hazaküld a nadrágomon éktelenkedő alvadt vérfolt miatt. Eláraszt a felszabadult
öröm.
Az arcomon tátongó seb a gyógyulás legapróbb jelét sem mutatja. Naponta bejárok
irodámba, miközben alig látok ki azon a két keskeny vizeletcsíkon, ami összevert, fekete
rozscipóvá dagadt szemüregeimből maradt. Nemrég még vérig sértett, hogy senki sem
hajlandó észrevenni, milyen piszkosul kiegyensúlyozott Zen mester lett belőlem. Pedig ott
vannak azok a FAXok. Apró HAIKUkat írogatok, azután szétFAXolom őket mindenfelé.
Mikor elsétálok a kollégák mellett a folyosón, árad belőlem a ZEN, egyenesen bele
ellenséges, öklömnyi KÉPükbe.
A dolgozó méh,
A here messze szállhat;
Királynőjük rab.
Lemondtam összes földi javamról, a kocsimat is beleértve, és albérletbe költöztem égy
hulladéktemető kellős közepére, hogy éjjelente hallgathassam Tylert és Marlát, ahogy a
szomszéd szobában emberi seggpapírnak nevezik egymást.
Nesze, te emberi seggpapír.
Csináld még, seggtörlő.
Nyomd le a torkodon. Nyeld el, bébi.
Ezalatt én a világegyetem higgadt középpontjává zsugorodom. A kontraszt kedvéért.
Monoklis szemekkel, ruhámon feketére száradt vérfoltokkal és egy nagy, boldog HELLO-
val köszöntök minden kedves munkatársat. HELLO! Nézz csak rám. HELLO! Olyan ZEN
vagyok. Igen, az VÉR. Igen, de SEMMISÉG. Minden semmiség, és annyira fantasztikus érzés
ez a MEGVILÁGOSODÁS. Én aztán tudom.
Sóhaj.
Az ablak előtt galambcsapat.
A főnök kíváncsi rá, vajon saját vérem szárad-e a nadrágomon.
A madarakba belekap a hátszél. Agyamban apró haikuk fogannak.
Az árva madár
Fészke a tág nagyvilág.
Életed: műved.
Ujjaimon számlálgatom a szótagokat. Az ott az én vérem? Aha, mondom. Egy része. Rossz
válasz.
Nem mintha olyan nagy ügy lenne. Két fekete nadrágom van. Hat fehér ingem. Hat
alsónadrágom. A túlélőkészlet. Harci klubba járok. Néhány vérfolt megszokott dolog.
– Menjen haza, és öltözzön át – utasít a főnököm.
Néha felmerül bennem a kérdés, vajon Tyler és Maria nem egyazon személy-e. Eltekintve
az éjjeli dugásoktól, amikor Maria szobájában csinálják.
Csinálják.
És csinálják.
Egyébként Tyler és Maria sohasem tartózkodik ugyanabban a helyiségben. Sohasem látni
kézen fogva őket.
Persze engem és Gábor Zsazsát sem látták még kéz a kézben, mégsem vagyunk ugyanaz a
személy. Tyler egyszerűen csak nem bújik elő, ha Maria nálunk van.
Ahhoz, hogy ki tudjam mosni a nadrágjainkat, Tylernek előbb meg kell mutatnia, hogyan
kell szappant főzni. Valahol az emeleten mászkál, miközben a konyhát megtölti a szegfűszeg
és az égett szőr szaga. Maria a konyhaasztalnál ül, egy szegfűszeges cigarettával pörköli
alkarját, és emberi seggpapírnak szólítja magát.
– Elfogadom gennyes, rothadó züllöttségemet – mondja a parázsló cigarettavég kicsiny
napkorongjának, majd selymes, sápadt könyökhajlatához érinti a csikket. – Égj, banya, égj.
Tyler emeleti hálószobámban motoszkál, a fogsorát vizsgálgatja tükrömben; állítólag
elintézte, hogy felvegyenek kisegítő pincérnek.
– Esti meló a Pressman Hotelben, remélem, megfelel – mondja elégedetten. – Ez a munka
majd felszítja benned az osztályöntudatot.
Persze, bólintok, ahogy gondolod.
– Kötelező fekete csokornyakkendőt viselned – figyelmeztet. – De ezen kívül csak egy
fekete nadrágra és egy fehér ingre lesz szükséged.
Szappan, Tyler. Szappanra lesz szükségem, mondom. Szappant kellene főznünk, hogy ki
tudjam végre mosni a nadrágokat.
Bokáját a padlóhoz szorítom, miközben a napi kétszáz felülését végzi.
– A szappanfőzéshez először is zsírt kell olvasztanunk. – Tyler agya a praktikus
információk tárháza.
Az éjjeli párnacsaták kivételével Tyler és Maria sohasem tartózkodik ugyanabban a
helyiségben. Ha Tyler mégis felbukkan, Maria átnéz rajta. Hazai terepen járunk. Szüleim
éppen ilyen természetességgel nézték levegőnek egymást évekig. Azután apám lelépett, hogy
megkössön egy újabb lízingszerződést.
– Nősülj meg, még mielőtt beleunsz a szexbe, különben sohasem fogsz – tanácsolja
minden beszélgetésünk alkalmával.
Anyám is csak úgy ontja a hasznos tanácsokat:
– Soha ne vegyél műanyag cipzáras holmit.
Szüleim életbölcsességei nem mutatnának túl jól a konyhai falvédőkön.
Tyler százkilencvennyolc felülésénél jár. Százkilencvenkilenc. Kétszáz.
Kinyúlt flanel fúrdőköpenyt és boxeralsót visel. Feláll, rám szól:
– Rúgd ki Marlát. Küld el a boltba egy doboz marólúgért. De ne a szemcsésből, hanem a
pehelyből hozzon. Szabadulj meg tőle.
Na tessék, hatéves lettem megint, üzeneteket közvetítek elidegenedett szüleim között. Már
hatévesen is utáltam ezt csinálni.
Tyler hozzálát a lábemelésekhez, lassan leballagok a lépcsőn, és átadom az üzenetet:
lúgpehely, nem szemcsés, tíz dollár, buszbérlet.
Maria meg sem mozdul, óvatosan kiveszem ujjai közül az illatos cigarettát. Csak finoman,
gyengéden. Egy konyharuhával megtörölgetem karján a mélyvörös égésnyomokat, a sebekből
szivárgó vér vékony hegréteggé száradt rajtuk. Azután mindkét lábfejét bepréselem
körömcipőjébe.
Maria figyeli, ahogy eljátszom vele a Hamupipőkét, majd így szól:
– Ezer bocs, hogy nem kopogtam. Azt hittem, senki sincs itthon. Nyitva volt a bejárati ajtó.
Szótlanul hallgatom.
– Gondoltál már arra, hogy a gumióvszer korunk üvegcipellője? Felhúzod, mielőtt
megkezdődne a bál. Egész éjjel táncolsz egy ismeretlennel, aztán elhajítod a francba. Mármint
az óvszert. Nem az ismeretlent.
Egy szót sem szólok hozzá. Befurakodhat a terápiás csoportjaimba, Tyler házába, de azt ne
várja el tőlem, hogy a barátja leszek.
– Egész éjjel rád vártam.
Tavaszra ősz jön,
Pilléből hópehely lesz:
A kőnek mindegy.
Maria felkel a konyhaasztaltól; ujjatlan, halványkék ruhát visel, amelyet valamilyen fényes
anyagból varrtak. Felhajtja szegélyét, hogy megmutassa a belül sorakozó, apró öltéseket.
Nincs rajta bugyi. Rám kacsint.
– Azért jöttem, hogy megmutassam az új ruhámat – mosolyog. – Nyoszolyólány ruha, az
utolsó öltésig kézzel varrták. Hogy tetszik? A turkálóban vettem egy dolcsiért. Valaki
éjjeleken át kínlódott ezzel a sok csinos kis öltéssel egy ilyen gusztustalan, ocsmány ruhán.
Hát nem hihetetlen?
Ferdén áll rajta a szoknya, a csípővonal enyhén lejtve fut körbe testén.
Maria, mielőtt elindulna lúgért, ujjai közé csippenti ruhaszegélyét, és esetlenül körbetáncol
engem meg az asztalt; halványkék, fényes feneke szárnyra kel a konyhában. Leginkább
olyasmiket kedvel, meséli közben, amikbe az emberek néhány óra, néhány nap rajongás után
beleunnak. Mint például a karácsonyfák: az ünnepek alatt a figyelem középpontjában vannak,
de vízkeresztkor már az autósztrádák mentén hevernek, a rajtuk felejtett angyalhajjal. A halott
karácsonyfákról az embernek eszébe jutnak az elgázolt macskák vagy a megerőszakolt
gyereklányok – fordítva felráncigált kismackós bugyijukat fekete szigetelőszalag tartja
lehorzsolt csípőjükön.
Takarodj már, üvöltöm némán.
– Imádok sintértelepekre járni – folytatja zavartalanul. – Végigsétálok a ketrecekben lapuló
kutyusok és cicusok mellett, akiket szerető gazdijuk kilökött egy mellékútra, és figyelem,
hogyan produkálják magukat a látogatóknak. Még a legöregebbek sem kivételek, mind
pontosan tudják, hogy három nap után jön a nátrium-phenohabital-injekció és a
kisállattemető.
– A Nagy Álom, kutyuskivitelben.
– Még ha meg is tetszenek valakinek, aki megmenti őket a tepsitől, az ivartalanítást nem
kerülhetik el. – Maria oldalról rám sandít, mintha én dugnám éjjelente. – A mi párosunk nem
túl nyerő, igaz?
Azzal kilibeg az ajtón, mint valami nyavalyás Audrey Hepburn.
Némán figyelem távozását.
Egy, két, három szívdobbanásnyi csend, majd Maria teljesen eltűnik a konyhából.
Megfordulok, és szembe találom magam Tylerrel.
– Sikerült lerázni? – kérdi.
Zajtalanul és szagtalanul bukkan fel a semmiből.
– Először is – mondja, miközben felrántja a fagyasztó ajtaját, és kotorászni kezd benne ~
olvasztunk magunknak egy kis zsírt.
Ha zavar a tehetetlen düh, javasolja Tyler, ami a főnökömtől jön rám, menjek el egy
postahivatalba, töltsék ki a nevében egy lakcímváltozási nyomtatványt, és irányítsam át
valamennyi küldeményét Alaszkába.
Egymás után szedi ki a nejlonzacskókat, tele vannak valamiféle fagyott, fehér masszával,
majd a mosogatóba pottyantja őket. Hűen követem utasításait: ráteszem legmélyebb
serpenyőnket a tűzre, és majdnem színültig töltöm csapvízzel. Ha nincs elég folyadék a zsír
alatt, megpörkölődhet az olvasztás során.
– Ez a zsír, amit használunk – magyarázza Tyler –, az átlagosnál több sót tartalmaz, ezért
vízből is több kell.
Tegyük a faggyúdarabot a vízbe, és kezdjük el forralni.
Tyler a zacskókból a serpenyőbe préseli a fehér masszát, a kiürült nejlonokat pedig
gondosan a szemétvödör aljára gyűri.
– Használd az agyadat – noszogat. – Próbálj visszaemlékezni arra a sok baromságra, amit a
kiscserkészeknél tanultál. Idézd fel a gimnáziumi kémiaórákat.
Nehezen tudom elképzelni Tylert cserkészegyenruhában.
Ha viszont igazán ki akarok szúrni a főnökömmel, ajánlja Tyler, látogassam meg egy éjjel,
keressem meg a kertben a vízvezeték kifolyócsapját, és csatlakoztassak rá egy gumicsövet. A
cső végét csavarjam be egy kézipumpába és szivattyúzzak a vezetékbe egy flakon színtartó
festéket. Lehet vörös, sárga, zöld vagy fehér, a lényeg, hogy ott legyek másnap, mikor a főnök
megérkezik az irodába. Vagy egyszerűen pumpáljak levegőt a vízvezetékbe, amíg a belső
nyomás el nem éri a 12 bárt. Ha ezek után valaki odabent lehúzza a vécét, a tartály a képébe
robban. 15 bar felett elég megnyitni a zuhanyt, és a szórófej, a csaptelep, a cső, bumm,
gyilkos gránátrepeszekre szakad.
Tyler csak azért mond ilyeneket, hogy felvidítson. Igazság szerint kedvelem a főnökömet.
Egyébként is megvilágosodtam, nem? Vezérelvem a belenyugvás, egy merő Zen vagyok.
Lótuszülés, Gyémánt Szutra, medi-tációs kazetták. Hare Krishna, Krishna, Krishna, és a
többi, Hare Rama. Nirvána, miegymás.
– Hiába dugsz tollakat a seggedbe – legyint Tyler –, attól még nem fogsz tojásokat tojni.
Az olvasztás során a tiszta zsír finom hártyát alkot a víz felszínén.
Aha, mondom, szóval én csak tollakat dugok a seggembe.
Mintha Tyler, alkarján égésnyomok kígyózó sormintáival, maga lenne Mr. Emelkedett
Szellem. Emberi Seggpapír Úr és Becses Neje. Nyugalmat erőltetek vonásaimra, átalakulok a
repülőjáratok biztonsági ábráiról ismerős hindu jógik egyikévé, higgadt tehénként várom a
hentesbárdom.
Zárjuk el a tűzhelyet.
Megkavarom a forrásban lévő vizet.
Egyre több zsiradék válik ki, a serpenyőt lassan befedi a szivárványszínekben
megmegcsillanó gyöngyházfényű hártya. Egy hosszú merőkanállal lefölözöm a zsírréteget és
félreteszem egy tálba.
Na, és mi a helyzet Máriával, kérdezek rá.
– Maria legalább megpróbálja elérni a mélypontot – feleli Tyler.
Megkavarom a fortyogó vizet.
Ezután folytassuk a lefölözést, ameddig meg nem szűnik a hártyaképződés. A
szappankészítéshez csak a tiszta zsírra lesz szükségünk. A kiváló, tiszta állati zsiradékra.
Tyler szerint én még a közelében sem járok a mélypontnak. Előbb a szakadék legaljáig kell
zuhannom, hogy esélyem legyen a menekülésre. Jézusnak a kereszt volt a mélypont. Nem
elég lemondani a tulajdonról, pénzről, tudásról. Az üdvösség többet igényel egy hétvégi
lelkigyakorlatnál. Ki kell szabadulni az önfejlesztés csapdájából, hogy teljes sebességgel,
vakon rohanhassak a vesztembe. Nincs több biztonsági játék. Ez nem csak egy szeminárium.
– Ha beijedsz, mielőtt elérnéd a mélypontot – mondja Tyler –, kudarcot vallasz.
Kínok és csapások nélkül nincs szabadulás.
– Csak miután mindent elveszítesz – mondja Tyler –, leszel mindenre képes.
Amit jelenleg érzek, csupán korai megvilágosodás.
– Ne hagyd abba a kevergetést – figyelmeztet.
Amikor a faggyúból már nem lehet több zsírt nyerni, öntsük ki a forró oldatot. Mossuk el a
serpenyőt és töltsük meg tiszta vízzel.
És én milyen közel járok a mélyponthoz, tudakolom Tylertől.
– A mostani helyzetedben – mondja – még homályos elképzelésed sem lehet a
mélypontról.
Ismételjük meg az előbbi eljárást a tiszta zsírral. Forraljuk fel a serpenyőben, kevergessük,
és fölözzük le a felszínén képződött hártyát.
– Ebben a zsírban nagyon sok a só – magyarázza Tyler –, ezért a szappan nem tud
kellőképp megszilárdulni.
Forralni és fölözni. Maria visszaért.
Abban a pillanatban, ahogy kinyitja az ajtót, Tyler felszívódik, elpárolog, lelép a
konyhából, nyoma vész.
Felmegy az emeleti szobákba vagy le az alagsorba.
Sutty.
Maria belép a hátsó ajtón, kezében egy doboz lúgpehellyel.
– A boltban árultak százszázalékosan újrafeldolgozott vécépapírt – újságolja lelkesen. –
Szerintem a világ legszarabb melója lehet vécépapírt újrafeldolgozni.
Elveszem a dobozt és az asztalra állítom. Egy szó nélkül.
– Itt maradhatok éjszakára? – kérdezi Maria.
Nem felelek. Gondolatban szótagokat számlálok: öt-hét-öt.
Mosolygó tigris,
Szerelmet valló kígyó.
Hazugság – pokol.
– Mi készül? – érdeklődik.
Én vagyok Apu Forráspontja.
Menj már el, mormolom, takarodj, tűnj el innen. Képtelen vagy felfogni? Nem
kanyarintottál már le magadnak elég nagy szeletet az életemből?
Maria megragadja az ingujjamat, egy másodpercre az asztalhoz szegez, és kurta csókot
nyom az arcomra.
– Hívj fel, kérlek – leheli. – Szépen kérlek. Beszélnünk kell.
Jó, jó, jó, jó, mondom.
Amint Maria kiteszi a lábát, Tyler felbukkan a konyhaajtóban.
A Nagy Illuzionista. Akár az apám, életem első hat évében.
Tovább forralok és fölözök, miközben Tyler helyet csinál a hűtőszekrényben. Gőz száll a
plafonig, majd apró vízcseppek formájában visszahull ránk. A csemege uborkás üvegek és
majonéztubusok sorfala mögött világító negyvenwattos villanykörte fénye finoman
bearanyozza Tyler arcélét.
Forralni és fölözni. Forralni és fölözni. Tegyük a tiszta zsírt levágott tetejű tejesdobozokba.
Tyler a hidegbe húzott sámliról figyeli a kihűlő zsírt. A konyhai hőségben fagyfehér
páragomolyok ömlenek a hűtőrekeszekből, majd tócsákba gyűlnek Tyler talpa körül.
A megtöltött tejesdobozok felsorakoznak a rácsokon.
Tyler mellé térdelek, megragadja a kezem, és tenyérrel felfelé fordítja. Az életvonal. A
szerelemvonal. A Vénusz-domb, a Mars-domb. Hűvös ködpára burkol be, a halvány
villanyfény glóriát fon homlokunk köré.
– Még egy szívességet meg kell tenned nekem – mondja Tyler.
Mariáról van szó, ugye?
– Soha ne beszélj neki rólam. Ne tárgyaljatok ki a hátam mögött. Megígéred? – kérdi.
Megígérem.
– Ha csak egy szóval is említesz előtte, soha többé nem látsz. Bízhatok benned?
Megígérem.
– Megígéred? Megígérem. Tyler hozzám hajol:
– És most vésd az agyadba: háromszor is megígérted.
A hűtőbe tett víztiszta folyadék tetejére sűrű, átlátszó hártya gyűlik.
Kiválik a zsír, figyelmeztetem Tylert.
– Semmi gond – nyugtat meg. – Az már a glicerin. Egyszerűen elkeverjük majd, mielőtt
hozzálátunk a szappanfőzéshez. De akár le is merheted a zsírról.
Tyler megnyalja a szája szélét, tenyeremet nyúlós flanelköpenyéhez húzza.
– A glicerin és a salétromsav keverékéből lesz a nitroglicerin.
Mély lélegzetet veszek a számon keresztül, nitroglicerin, sóhajtom. 102
Tyler nedves ajkait a kézfejemre tapasztja.
– A nitroglicerin, a nátrium-nitrát és egy kis fűrészpor keverékéből lesz a dinamit.
Csókja nedvesen ragyog sápadt bőrömön.
Dinamit, zihálom, és a sarkamra kuporodok.
Tyler felfeszíti a lúgpelyhes doboz fedelét.
– Hidakat robbanthatsz vele – mondja. – Ha pedig a nitroglicerinbe még több
salétromsavat keversz, és paraffint adsz hozzá, máris kész a robbanózselatin. Könnyedén
földig rombol egy felhőkarcolót.
Tyler enyhén megdönti a dobozt, néhány centivel a kézfejemre nyomott csók fölött.
– A kémiai égés jobban fáj bármilyen égési sérülésnél – suttogja. – Jobban, mint száz
cigarettavég.
Csókja csillogó stigma kézfejemen.
– Örökre megmarad a nyoma – súgja. – Ha elég sok szappant főzöl, az egész világot
felrobbanthatod. Ne felejtsd el az ígéreted.
Azzal rám önti a marólúgot.
Tyler nyála dupla munkát végzett. A kézfejemre nyomott csókba beleragadtak az apró
lúgpelyhek, amikor megindult a lassú égés. Ez volt az egyik. A reakcióhoz a lúgnak
nedvességgel kell érintkeznie. Például vízzel. Vagy nyállal. Ez volt a másik.
– A kémiai égés jobban fáj – magyarázza Tyler – bármilyen égési sérülésnél.
A lúg kiválóan alkalmas eldugult lefolyók tisztítására.
Hunyjuk be a szemünk.
A lúg és víz keveréke pillanatok alatt átmarja az alumíniumserpenyőt. A fakanalat.
A vízzel reakcióba lépő lúg kétszáz fokra hevül, és izzani kezd, perzsel, forr a kezem fején,
amelyet Tyler vasmarokkal szorít vérfoltos nadrágomhoz, remegő combomhoz, és azt mondja,
figyeljek jól, mert ez életem legnagyszerűbb perce.
– Eddigi élettörténeted ezennel a végéhez ért – mondja –, és kezdetét veszi egy új történet.
Életünk legnagyszerűbb perce.
Tyler csókja vérvörös, napsárga tűzijáték, izzó billogvas, olvadó atommáglya egy hosz-
szú-hosszú út végén, amelyet lezárt szemhéjam falára vetítek. Tyler próbál visszarángatni a
valóságba. Égő kezem eltávolodik tőlem, egyre kisebb lesz, majd eléri a horizontot.
Képzeljük perzselő sebünket a látóhatáron túlra. Képzeljük messzi naplementének.
– Ne menekülj el a fájdalmad elől – parancsolja Tyler.
Így csináljuk a csoportterápiák irányított meditációin.
Feledkezzünk el a fájdalomról. Maga a szó sem létezik. Ha a meditáció használ a ráknál,
most is beválhat.
– Nézz a kezedre – utasít Tyler.
Ne nézzünk a kezünkre.
Száműzzük szótárunkból a parázs, hús, szövet, izzás szavakat.
Ne figyeljünk a könnyeinkre.
Irányított meditáció.
Írországban járunk. Szemeket behunyni.
Írországban járunk a főiskola utáni első nyarunkon, együtt iszogatunk a helybéliekkel egy
békés kiskocsmában, nem messze a híres Blarney-kőtől, amelyhez minden évben zsúfolt
buszokon érkeznek az angol és amerikai turisták, hogy megcsókolják.
– Add át magad a fájdalmadnak – sürget Tyler. – A szappan és az emberi áldozat ősidők óta
összetartoznak.
Elhagyjuk a kocsmát, csatlakozva a távozó törzsvendégekhez, az utcán a frissen hullott
záportól nedves kocsisorok csendje fogad. Késő éjszaka van. Követjük a kis csoportot, végig
az autók csillogó gyöngyszemei mentén, fel egészen a Blarney-követ őrző kastélyig.
A kegyhely padlója korhadt, óvatosan felkapaszkodunk a sziklafalba vájt lépcsőkön,
minden egyes lépéssel mélyebbre merülve a feneketlen sötétségbe. Mindenki hallgat,
lefoglalja őket a lépcsőmászás és heti rendszeres lázadásuk izgalma.
– Figyelj rám – szólongat Tyler. – Nyisd ki a szemed.
– A történelem előtti időkben – meséli – az emberáldozatokat rendszerint egy folyó melletti
dombon tartották. Emberek ezreiről beszélek, figyelj már rám. A szertartás végeztével a
holttesteket máglyán égették el.
– Kisírhatod magad, a mosdóhoz rohanhatsz leöblíteni a lúgot, de előbb tudomásul kell
venned, hogy milyen szánalmas, ostoba teremtmény vagy, és nem kerülheted el a halált. Nézz
rám.
– Egy napon meghalsz; amíg ezt nem fogod fel, használhatatlan vagy számomra.
Írországban járunk.
– Ne tartsd vissza a könnyeidet. De gondolj arra, hogy minden csepp, ami a lúghoz ér, egy
újabb csinos sebet éget a bőrödbe.
Irányított meditáció. Írországban vagyok, a főiskolát követő nyáron; talán ez volt az első
pillanat, amikor vonzódni kezdtem az anarchiához. Sok évvel Tyler Durden előtt, sok évvel a
vizelettel felhígított vaníliasodókat megelőzően, itt kóstoltam bele először a lázadás ízébe.
Írországban.
Egy sziklapárkányon állok, a lépcsősor tetején, a Blarney-kő kastélyában.
– Egy kanál ecet semlegesíti az égési folyamatot – mondja Tyler. – De előbb fel kell adnod.
Száz meg száz feláldozott, elégetett ember után, meséli tovább, sűrű, fehér massza kezdett
csordogálni az oltárok tövéből, végig a domboldalon, le a folyó vizébe.
Előbb el kell érni a mélypontot.
Egy kőpárkányon állok az ír kastélyban, a peremen túl feneketlen sötétség, az orrom előtt,
alig karnyújtásnyira, a hideg sziklafal.
– Az esőt, amely évről évre áztatta az elszenesedett emberi maradványokat, az üszkös
fadarabokat, beszívta a vastag hamuréteg: a vegyi folyamatukból keletkezett lúg reakcióba
lépett az áldozatokból kiolvadt zsírral, és a szappan hamarosan sűrű, képlékeny patakokban
folydogált le az oltártól a vízpartig.
És az ír őslakók, a rebellis büszke írek a párkány szélére sorakozva belevizelnek a
feneketlen sötétségbe.
Azt mondják, gyerünk, öcsi, ereszd ki azt a jó minőségű, vitaminokban gazdag amerikai
húgyodat. Ki vele. Permetezd szét vitamindús és aranysárga salakanyagodat.
– Ez itt életed legnagyszerűbb perce – mondja Tyler –, és te lemaradsz róla.
Éppen Írországban járok.
Én pedig megteszem, naná, még szép, hogy megteszem. Csatlakozom hozzájuk, orromba
kúszik az ammónia és a napi B-vitamin-adagom csípős szaga.
Évezrednyi emberáldozat és őszi esőzés során, meséli Tyler, a törzs rájött, hogy ahol a
szappan a folyóba jut, tisztábbra mosható a ruha.
Magasról lehugyozom a Blarney-követ.
– Hoppá... – Tylernek egy pillanatra elakad a szava.
Belehugyozok fekete, vérfoltos nadrágomba, amelyet a főnököm látni sem bírt.
Egy albérletben vagyok a Paper Streeten. Ismét.
– Ez lesz az – mered Tyler a sötét foltra. – Az égi jel.
Tyler agya a praktikus információk tárháza. A szappant nem ismerő kultúrák, magyarázza,
saját és kutyáik vizeletében mosták a ruháikat vagy hajukat, a húgysav és az ammónia tisztító
hatása miatt.
Ecetszagot érzek, és a kézfejemen izzó napkorong kialszik a hosszú út végén.
Érzem az ereim folyamhálózatába égett lúg, az ecet és átázott nadrágom kórtermi
hányásszagát.
– Nem volt hiábavaló a sok ezer áldozat -mondja Tyler.
Kezemen vörösen, duzzadtan és csábítóan virít Tyler ajkainak pontos lenyomata. A csók
körül könnycseppeim apró égésnyomai.
– Nyisd ki a szemed – szól Tyler, area könnyektől maszatos. – Gratulálok. Egy nagy
lépéssel közelebb kerültél a mélyponthoz. Most már érted, hogy az első szappant áldozatkész
mártíroknak köszönhetjük.
Gondoljunk csak a gyógyszerkísérletek tengerimalacaira.
Gondoljunk a világűrbe fellőtt majmokra.
– Haláluk és fájdalmuk nélkül, önfeláldozásuk nélkül – bólogat Tyler – sehol sem
tartanánk.

10
Két emelet között megállítom a személyzeti liftet, mialatt Tyler kilazítja a nadrágszíját.
Amint a felvonó leáll, a tálalókon tornyosuló mélytányérok zörgése elhallgat, és a
levesestálról leemelt fedő alól illatos gombafelhő emelkedik a magasba.
Tyler a sliccével bajlódva odaszól nekem:
– Ha nézed közben, nem fog menni.
A tálban édes paradicsomkrém-leves párolog, kagylóval és rákkal. A tenger gyümölcseinek
zamatos illata bármilyen szagot képes elnyomni.
Siess már, sürgetem. Vállam fölött hátrapillantva látom, ahogy Tyler makkja elmerül a
gőzölgő lében. Igazán mókásan fest: mintha egy nyakigláb, csokornyakkendős elefánt
krémlevest szívogatna tömzsi ormányán keresztül.
– Megkértelek rá, hogy ne nézd – figyelmeztet halkan.
A liftajtón, szemmagasságban, egy kis, kerek üvegablak található, amelyen át látni lehet a
konyhai folyosót. A két emelet közt megakasztott fülkéből izgalmas csótánypanoráma tárul
elém: a zöld linóleumpadló néhány centire tőlem, a szállodafolyosó falai valahol a
végtelenben találkoznak, résnyire nyílt szobaajtók sorakoznak két oldalt, mögöttük titánok és
hatalmas asszonyaik vedelik hordószámra a pezsgőt, egymásra bő-dülnek, mázsás
gyémántjaik könnyedén szétlapíthatnának.
A múlt héten, mesélem Tylernek, mikor az Empire State Ügyvédi Kamara a karácsonyi
bankettjét tartotta, felállítottam a farkam, és tövig nyomtam a narancsparféjukba.
A múlt héten, meséli Tyler, a megállított felvonó rejtekében ráfingtam a Junior Liga
teadélutánjára sütött nagy tálca cukrozott habcsókra.
Tyler tudja, mitől döglik a légy: a sült tojáshab nyomtalanul szívja magába a gázokat.
Csótánykilátómból hallom, ahogy a foglyul ejtett hárfásnő halk futamokkal kíséri a titánok
vacsoráját: vasvillákra szúrt mázsás báránybordafalatok tűnnek el a menhir méretű,
vérszomjas fogsorok között.
Ne vacakolj már annyit, szólok hátra.
– Nem megy – panaszkodik Tyler.
Ha kihűl a leves, a vendég visszaküldi.
Persze a titánok ok nélkül is visszaküldhetnek bármit. Szeretik látni, hogy megdolgozol a
pénzedért. Az ilyen csoportos vacsorákon, ünnepi banketteken a számla magába foglalja a
borravalót is, ezzel mindnyájan tisztában vannak, úgyhogy nem veszik emberszámba a
felszolgálót. Ritkán fordul elő, hogy visszaviszünk egy fogást a konyhába: még a folyosón
átrendezzük a pomme parisi-enne-t asperges hollandaises-zé, feltálaljuk egy másik
vendégnek, és, csodák csodája, mindenki meg van elégedve: az étel kitűnő.
Gondolj a Niagarára, javaslom Tylérnek. A Nílus áradására. Kisiskolás korunkban szentül
hittük, hogy ha egy alvó ember kezét meleg vízbe lógatják, bevizel álmában.
– Huh – sóhajt fel mögöttem –, hála az égnek, jön már, ez az. Igen, igen, ez az. Végre.
A bálterembe vezető ajtók mögött fekete, arany, bíborvörös szoknyák suhognak:
szétnyílnak és összezárulnak, az égig érnek, akár a békebeli Broadway Színház csodás brokát-
függönyei. Néha felbukkan egy-egy pár fekete bőrből varrt Cadillac, cipőfűzőkkel a szélvédő
helyén. Az autók fölött élesre vasalt toronyházak metropolisza magasodik.
Ne túl sokat, figyelmeztetem.
Tyler és én a szolgáltató iparág terroristái lettünk. Partiszerviz-szabotőrökké váltunk.
Az elegáns hotelekben szervezett banketteken az étel mellett a bor, a porcelán étkészlet, az
ezüstnemű, a felszolgálók mind egy számlára kerülnek. A vendégnek csak alá kell írnia, és
mivel tisztában van vele, hogy nem zsarolhat minket a borravalóval, csótányként bánik
velünk.
Tyler sokat dolgozott már ilyesféle banketteken. Az elsőn mindjárt azután, hogy
pincérforradalmár lett belőle. Halételeket szolgált fel egy hófehér üveg fellegvárban, amelyet
erős acélsodronyok láncoltak a domboldalhoz, nehogy elszabaduljon és végigsuhanjon a város
fölött. Valahol a márna táján, miközben Tyler a paradicsommártást öblítgette a tányérokról, a
háziasszony berontott a konyhába, remegő kezében egy csatazászlóként lobogtatott cetlivel.
Szeretné megtudni, szűrte a szavakat összeszorított fogsorán át, nem látott-e valamelyik
pincér egy vendéget a hálószobákhoz vezető folyosón. Esetleg az egyik hölgyet? Netalán a
házigazdát?
A konyhában Tyler és Albert és Len és Jerry tányérokat öblít és tornyoz, Leslie kukta
fokhagymás vajat ken a rákkal és éti csigával töltött articsóka-szívecskékre.
– A személyzetnek tilos belépni arra a folyosóra – válaszol Tyler. – Kizárólag a garázs
bejáratát használhatjuk, úgyhogy mindössze a garázst, a konyhát és az ebédlőt illetően
szolgálhatunk felvilágosítással.
Az ajtóban, felesége mögött, felbukkan a házigazda, és gyengéden kihúzza az elfehéredett
ujjak közé szorult cédulát.
– Bízd csak rám, majd én elintézem – mondja.
– Képtelen lennék a szemükbe nézni – sziszegi a madame –, tudnom kell, ki tette ezt.
A férfi nyitott tenyerét a háziasszony hátára simuló fehér selyemestélyihez érinti, amely
pontosan illik a falak színárnyalatához, mire a madame felegyenesedik, vállai megfeszülnek,
és hirtelen csend telepszik a konyhára.
– A te vendégeidről van szó – mondja a házigazda. – És ne feledd, ez az este milyen fontos
neked.
Olyan mókás az egész, mintha egy hasbeszélő irányítaná a bábuját. A madame férjére néz,
aki belekarol, és kivezeti a konyhából, vissza a morajló ebédlőbe. A cédula a földre hullik, és
a becsapódó ajtó szárnyai, huss, egyenesen Tyler bokájához sodorják.
– Mi van rajta? – kérdezi Albert.
Len kimegy, hogy a halfogások után leszedje az asztalt.
Leslie visszalöki az articsóka-szívecskéket a sütőbe.
– Na, olvasd már fel – noszogatják Tylert. Tyler egyenesen Leslie szemébe néz: – Önnek
rengeteg finom parfümje van.
Szeretném, ha tudná, hogy néhányba vizeletet tettem – idézi, anélkül, hogy lehajolna a
papírdarabkáért.
– Te belehugyoztál a parfümös üvegekbe? – kérdezi Albert vigyorogva.
Nem, válaszol Tyler, csak közéjük tettem az üzenetet. Több mint száz üvegcse sorakozik a
fürdőszoba tükrös asztalkáján.
– Egyikbe sem? – Leslie-nek fülig ér a szája. – Becsszóra?
– Egyetlen egybe sem – mondja Tyler. – De a nő erről nem tud.
A felhők közt rendezett vacsoraesten, a kristálykastély ebédlőjében Tyler ezek után
érintetlenül hagyott articsókát, hideg borjúszegyet (hiánytalan pomme duchesse-köret-tel),
kihűlt choufleur a la polonaise-t söpört a konyhai hulladéktárolóba, miközben kitűnő borokat
töltögetett a madame üres poharába. A háziasszony némán figyelte a jóízűen falatozó
hölgyvendégeket, végül a sörbet és az apricot gateau között hirtelen megürült helye az
asztalfőn.
Már végeztek a mosogatással, és éppen a szállodai furgonba pakoltak be, amikor
felbukkant a házigazda, és megkérte Albertet, hogy segítsen neki, mert van odalent valami,
amit egyedül nem tud felemelni.
Leslie azt mondta, Tyler talán túl messzire ment.
Tyler hangosan hadarni kezdett a bálnavadászatokról, meg hogy az ámbrából méregdrága
illatszerek készülnek. Az emberek többsége életében nem lát bálnát. Leslie hét gyereket nevel
egy garzonlakásban az autópálya mellett, miközben a nagyságos asszony parfümkészlete
többe kerül egyévi teljes fizetésénél.
Albert ezalatt visszatér a konyhába, és telefonál a mentőkért. Tenyerével a kagylón
odasúgja Tylernek, ember, jó nagy zűrt okoztál a céduláddal.
– Köpj csak be az igazgatónak – mondja Tyler. – Rúgass ki, mit bánom én. Semmi kedvem
ebben a tyúkszaros melóban megrohadni.
Mindannyian a cipőjük orrát bámulják.
– Az elbocsátás a legjobb, ami itt történhet velünk – folytatja Tyler. – Legalább
abbahagyhatjuk a helybenjárást, és valami értelmeset kezdhetünk az életünkkel.
Albert mentőkocsit kér, és bemondja a címet a telefonba. A háziasszony teljesen kiborult,
súgja a letakart kagyló fölött. A vécékagyló mellett akadtak rá, Albertnek kellett felemelnie a
csempepadlóról, mert nem engedte, hogy a férje hozzáérjen, azt sikoltozta, hogy ő vizelt a
parfümjeibe, és meg akarja őrjíteni, viszonyt folytat az egyik vendéggel, neki pedig elege van
már az összes álszent, hazug barátjából. A házigazda képtelen volt felsegíteni, mivel a
madame behúzódott a sarokba, és hátát a hófehér falnak vetve egy törött illatszeres üveggel
hadonászott. Ha a férje hozzáér, elvágja a torkát, fenyegetőzött zokogva.
– Király – bólint elégedetten Tyler. Albert messziről bűzlik.
– Albert, szívecském, te messziről bűzlesz – panaszkodik Leslie.
Egy vécében óhatatlanul büdös lesz az ember, feleli Albert. Mindegyik üveg szilánkokra
törve hever szerteszét a padlón, a csésze félig tele van a maradványaikkal. Mintha jégdarabok
lennének, meséli Albert, akár azokon az elitpartikon a szállodában, amikor tört jéggel töltik
fel az összes klotyót. A fürdőszoba bűzlik, ropognak a jégszilánkok a talpa alatt, miközben
talpra segíti a háziasszonyt, a nő estélyi ruháján sárgás foltok, hirtelen férjére támad a
markába szorongatott üvegdarabbal, megcsúszik egy parfümtócsában, és beletenyerel az éles
cserepekbe.
Sírva fakad, csorog a vér a tenyeréből, átöleli a vécécsészét. A vágásokba került illatszer
vörösre csípi a sebek szélét.
– Walter, annyira fáj – zokogja. – Nem bírom elviselni.
A lemészárolt cetrajok bosszúja.
A házigazda a könyökénél fogva felrántja, a madame imbolyogva álldogál, mintha
magában imádkozna, csak éppen összekarcolt tenyerei között kétcentis émelyítő semmi
tátong, a vér patakokban csordogál a karján, át a karkötői alatt, le a könyökéig, ahonnan kövér
cseppekben a krémszínű csempére potyog.
Mire a házigazda azt mondja:
– Minden rendbejön, Nina.
– De a kezem, Walter – sírdogál az asszony.
– Rendbe fog jönni.
– De ki tehette? Ki gyűlöl ennyire? A házigazda Alberthez fordul:
– Telefonálna a mentőknek, kérem?
így zajlott le Tyler első gerillaakciója a szolgáltatóiparban. Tyler az Éttermi Terrorista. A
rettegett Minimálbér-gyilkos. Évek teltek el azóta, és Tyler most úgy érzi, meg kell osztani
valakivel az akciók örömét.
Albert beszámolója végén Tyler csak annyit mondott:
– Király.
De térjünk vissza a szállodai liftbe: félúton a konyha és a fogadóterem között rekedt
hangon elmesélem Tylernek, hogyan fújtam az orrom egy tál aszpikos pisztrángra a Der-
matológiai Kongresszus díszvacsoráján. Három vendég túl sósnak találta, de akadt olyan, aki
el volt ragadtatva az ízétől.
Tyler egy utolsót csavart a gyíkján, azután azt mondta, ennyit mára. Sokkal jobban járt
volna egy tál hideg gyümölcslevessel, egres-szósszal vagy egy adag friss gazpachóval. A
hagymalevesbe viszont képtelenség észrevétlenül belevizelni, a tetejére keményedett sajtréteg
miatt. Ha ebben a hotelben kellene vacsoráznom, sohasem rendelnék mást.
Kezdünk kifogyni az ötletekből. Belerondítani az ételekbe egy idő után unalmassá válik,
lassan munkaköri kötelességünknek érezzük. Aztán egy este megüti a fülemet néhány orvos
vagy ügyvéd vagy tudom is én ki beszélgetése, azt mondják, a hepatitisz kórokozója fél évig
is életben marad egy rozsdamentes acéldarabon. Eltűnődöm, vajon meddig bírná egy tál
máglyarakásban.
Vagy lazacfilén.
Megkérdem a doktort, hol szerezhet az ember hepatitiszvírust, szerencsére elég részeg már
ahhoz, hogy tréfára vegye a kérdést.
A kórházi hulladéktelepen bármit megtalálhat, mondja nevetve. Az égvilágon mindent,
ismétli, és nevet.
Egy kórházi hulladéktelep akár a mélypont kapuja is lehet számomra.
Ujjaim a felvonó irányítótábláját babrálják, készen vagy már, sürgetem Tylert. A
kézfejembe égetett seb duzzadt és érzéki, akár egy bíborszínű rúzsnyom.
– Egy pillanat – mondja Tyler.
A paradicsomkrém-leves elég forró lehet, mivel a Tyler nadrágjába visszagyömöszölt
kókadt kis húscafat vörös, mint egy főtt rák.

11
Dél-Amerikában, az ígéret Földjén most isza-)S folyókban gázolnánk, ahol átlátszó ha-
lacskák úsznának be Tyler húgycsövébe. ipró csontkampóikkal a szövetfalhoz rögzítenék
magukat, kényelmesen elhelyezkednének, majd hozzálátnának lerakni az ikráikat. Ehhez
képest fantasztikusan töltjük a vasárnap estét.
Igazán nem nagy ügy – tűnődik Tyler –, amit Maria anyjával műveltünk.
Hallgass már el, szólok rá.
Mennyivel rosszabb lenne mondjuk, folytatja rendületlenül, ha a francia kormány egy
titkos földalatti laboratóriumba hurcolt volna minket, Párizs egyik külvárosába, és épp
gyorstalpaló tanfolyamokon kiképzett technikai asszisztensek metélnék borotvával a
szemhéjainkat, egy aeroszolos napozóspray toxikológiai tesztsorozatának részeként.
– Mindennapos eset – bólogat –, benne van a magazinokban.
Az a legrosszabb az egészben, hogy kezdettől fogva nyomon követhettem Tyler minden
lépését. Tudtam, hogy készül valamire Maria anyjával, de ismeretségünk során először végre
elegendő pénzzel rendelkeztünk. Tyler nagy üzletet csinált. A Nordstorm néhány napja kétszáz
darabot rendelt Barnacukor Pipereszappanunkból. Szállítás még karácsony előtt. Darabját
húsz dolláros ajánlott kiskereskedelmi áron számítva elég pénz jöhet össze néhány vasárnap
esti kiruccanáshoz. Megjavíthatjuk a szivárgó gázvezetéket. Bulizni mehetünk. Talán még a
munkahelyemet is otthagyhatom, ha nem kell többé a számlák miatt aggódnunk.
Tyler nevet is adott a vállalkozásnak: Paper Street Szappantársaság. A vevők szerint első
osztályú az árunk.
– Vagy hogy éreznéd akkor magad – mondja Tyler –, ha véletlenül ettél volna Maria
anyjából?
Államon csorog a Nyolc Kincs mártás, fogd már be a pofád, üvöltöm tele szájjal.
Vasárnap esténkét ezen a héten egy 1969-es Impala vezetőülésében töltjük egy
használtautó-kereskedés udvarán. Édes kettesben beszélgetünk, dobozos sört iszunk, és
kényelmesen hátradőlünk az Impala ülésén, ami szélesebb, mint egy átlagos otthoni kanapé. A
sugárutat teljes hosszában lerobbant autókereskedések szegélyezik; a szakma csak
roncstemetőknek hívja az ilyen helyeket, ahol kétszáz dollár a maximális vételár, és a cigány
tulajdonosok egész munkanapjukat vékony, illatos szivarok társaságában töltik
funérlemezekből összetákolt irodáikban.
A kínálat nagyrészt a középiskolás srácok kedvenc verdáiból áll: Gremlinek és Pacerek,
Maverickek és Hornetek, Pintók, International Harvester furgonok, süllyesztett alvázú
Camarók és Dusterek és Impalák. Nagymenő kocsik, amelyeket hajdan bálványoztak gazdáik,
majd a kamaszkorukkal együtt megszabadultak tőlük. Kutyák egy sintértelepen. Menyegzői
ruhák egy turkálóban. Horpadásaikkal, galambszürke, tűzvörös vagy éj fekete műszerfalukkal
és kormánykerekükkel, kopott ajtókilincseikkel, amelyeket senki sem csiszol többé fényesre.
Csupa fa-utánzat, műbőr és krómborítás. A cigány fickók azzal sem fárasztják magukat, hogy
éjszakára bezárják őket.
Az Impala szélvédő-képernyőjére festett vételár mögött reflektorfények szelik át a sötét
sugárutat. Íme: Amerika. Mindössze 98 dollár. Belülről nézve 98 centet sem ér. Nulla, nulla,
vessző, nyolc, kilenc. Amerikai a hívásodat várja.
A kocsik többsége száz dollárba sem kerül, és valamennyi ablakán ott díszeleg a
GARANCIA NÉLKÜL felirat.
Azért választottuk az Impalát, mert ha már egyszer kocsiban kell töltenünk az éjszakát,
legalább kényelmesen aludjunk.
Azért vacsorázunk dobozos kínai kaját, mert nem mehetünk haza. Vagy itt éjszakázunk
vagy reggelig egy non-stop diszkóban lézengünk. Ki nem állhatjuk a diszkókat. Tyler szerint a
hangos zene, különösen a mély basszus elcseszi a bioritmusát. Legutóbb is székrekedést
kapott. Ráadásul egymás szavát sem érteni: néhány pohár után mindenki a figyelem
középpontjában érzi magát, miközben légmentesen elszigetelődik a többi embertől.
Akár egy hulla valamelyik Agatha Christie-regényben.
Azért alszunk egy autóban ma éjjel, mert Maria váratlanul megjelent nálunk: kihívja a
rendőrséget, és lecsukat emberevésért, fenyegetőzött, fel-alá rohangált a házban, kannibál
szörnyeteg vagyok, sikoltozta, megfőztem az anyját, szétrugdosta a Reader's Digest-
tornyaimat, én pedig inkább magára hagytam. Dióhéjban ennyi.
Kis híján valóban sikeres öngyilkossági kísérlete óta kétlem, hogy Maria szívesen
találkozna a rendőrséggel, de Tyler szerint nem árt házon kívül tölteni az éjszakát. Sose lehet
tudni.
Esetleg Maria felgyújtja a házat. Esetleg Maria szerez magának egy pisztolyt.
Esetleg Maria egész éjjel nálunk marad.
Sose lehet tudni.
Megpróbálom összeszedni magam:
Sápadt hold-arctól
Békés az összes csillag
Bla-bla-bla, vége.
Elüldögélünk, az Impala hideg, kemény bakelit kormánya malomkerék széles, a szétrepedt
üléshuzatra ráizzad a seggem, kezemben párás sörösdoboz, autók suhannak a szélvédőn túl a
semmibe, és Tyler azt mondja:
– Még egyszer menjünk végig az egészen, rendben?
Hetekig tudomást sem vettem Tyler előkészületeiről. Egyszer még a postára is elkísértem,
ahol a szemem láttára adott fel egy táviratot Maria édesanyjának:
RÁNCAIM SZAPORODNAK (stop)
KÉRLEK SEGÍTS (vége)
Maria olvasójegyével igazolta magát, Maria nevét kaparta a táviratkérő lap aljára, és
felháborodva méltatlankodott, igen, a Maria férfinév is lehet, egyébként meg senkinek semmi
köze hozzá, a kisasszony csak törődjön a munkájával. Amikor kiléptünk a posta épületéből,
Tyler hozzám fordult, és azt mondta, ha valóban szeretem, maradéktalanul megbízom benne.
Ez a dolog nem tartozik rám, nyugtatgatott, majd elvitt a Garbonzóba ebédelni.
Az éttermi ebéd ötlete sokkal jobban megrémített, mint a távirat. Tyler soha, soha, életében
egyszer sem fizetett semmit a saját pénzéből. Ha ruhára volt szüksége, felkereste a Talált
Tárgyak osztályát egy szállodában vagy edzőteremben, és választott magának valamit a
készletből. Jobb módszer, mint Mariáé, aki önkiszolgáló mosodákba jár farmert lopni, azután
12 dollárért eladja a turkálókban. Tyler pontosan annyiszor evett étteremben, ahány ráncot
találni Maria arcán.
Számomra rejtélyes okból egy óriási doboz csokoládét küldött Maria anyjának.
Az is rosszabb lenne ennél az esténél, bólogat Tyler, ha beléd csípne egy barna remetepók.
A kis dög nemcsak mérget fecskendez áldozatába, hanem egy savszerű emésztőenzimet is,
ami felolvasztja a húst a seb körül, szétroncsolva az ember karját, lábszárát vagy akár az egész
ábrázatát.
Tyler házon kívül volt, amikor a balhé elkezdődött. Maria megjelent nálunk, kopogtatás
nélkül berontott a bejárati ajtón, és azt kiabálta, kip-kop, szabad?
Éppen Reader's Digestet olvasgattam a konyhában. Szóhoz jutni sem volt időm.
– Tyler, bemehetek? Itthon vagy? – hallatszott az előtérből.
Tyler házon kívül van, kiáltottam vissza.
– Ne légy szemét – válaszolt Maria.
Addigra kiértem a folyosóra, szemben velem Maria, kezében egy expresszcsomag
dobozával.
– Valamit be kell tennem a fagyasztóba – mutatja fel lelkesen.
Kétségbeesetten loholok a sarkában, nem, nem, ki van zárva, lihegem, útban a konyha felé.
Nem.
Nem.
Nem.
Szó sem lehet róla, hogy telehordja a vackaival a házat.
– De szívecském – mosolyog rám –, nálam nincs mélyhűtő, különben is te ajánlottad fel.
Én ugyan nem. Még a gondolattól is rosszul vagyok, hogy Maria apránként hozzánk
költözzön az összes kacatjával.
Maria feltépi a konyhaasztalra ejtett doboz tetejét, és kiemel belőle egy átlátszó
celofánzacskót, amelyet a szokásos sajtkrém vagy sósmogyoró helyett ezúttal valami sűrű,
fehér massza tölt meg.
– Ez nem vacak – rázza meg az orrom előtt –, ez itt az anyám, úgyhogy vigyázz a szádra,
seggfejkém.
A csomagból kivett fehér massza pontosan olyan, mint Tyler faggyúja, amelyből a szappant
szokta főzni.
– Képzeld csak el, mi lett volna – vigasztal Tyler –, ha egyszer véletlenül beleeszel az
egyik szendvicses zacskóba. Felébredsz az éjszaka közepén, félálomban leballagsz a
konyhába, kipasszírozol magadnak egy adag fehér trutyit, elkevered majonézzel vagy
ketchuppel, majd elfogyasztod egy tányér burgonyaszirom mellé. Vagy rákened a párolt
brokkolira.
A világ minden kincséért sem szerettem volna, hogy Maria kinyissa a fagyasztót.
Mire kell neked az a fehér kulimász, kérdeztem tőle.
– A számra – válaszolta. – Ahogy öregszik az ember, ajkai veszítenek feszességükből. Erre
valók a kollagén-injekciók. Több mint 15 kiló kollagént gyűjtöttem már össze magamnak.
Mihez kezdesz majd egy 15 kilós szájjal, érdeklődtem tovább.
Csak a beültetéstől félek egy kicsit, felelte Maria.
Abban az expresszcsomagban ugyanolyan massza úszkált, mesélem Tylernek az Impala
ülésén, mint amilyenből a szappant készítjük. Mióta a szilikonról kiderült, hogy rákot
okozhat, a kollagén vette át a helyét: néhány injekció helyrevarázsol bármilyen vékony ajkat,
petyhüdt tokát vagy ráncos arcbőrt. Maria magyarázata szerint a kozmetikai iparban
rendszerint szarvasmarhákból nyert, sterilizált és előkezelt kollagént használnak, amit
azonban előbb-utóbb kivet magából az emberi szervezet. Hat hónap sem kell hozzá, és az
ajkak ismét papírvékonyak.
A legideálisabb kollagén természetesen a sajátunk, mesélte Maria, általában a comb belső
feléből szívják ki, megtisztítják, előkezelik, majd beinjekciózzák az ajkakba. Vagy máshova.
A lényeg, hogy saját szövet, és évekig kitart.
A konyhai mélyhűtőnkben sorakozó fehér zacskók Maria kollagén aranytartalékát
képezték. Amint újabb zsírpárnák jelennek meg szeretett édesanyja testén, rögtön rohan
leszívatni őket, hogy elküldhesse egyetlen leányának. Maria ezt előtakarékosságnak nevezi.
Az anyjának úgysem kell, neki viszont jól jön majd. Marián egyetlen gramm zsírfelesleget
sem találni, és édesanyja úgy vélte, a családi kollagén még mindig jobb, mint egy
vágómarháé.

A fénycsóvák végigsiklanak az Impala üvegén, GARANCIA NÉLKÜL feliratot vetítve


Tyler homlokára.
– A pókok – dünnyögte Tyler – a bőröd alá tojjak petéiket, és a kibújt lárvák alagutakat
fúrnak a húsodba. Az élet tele van visszataszító élményekkel.
A számat melegítő, lágy mogyorós mártás egy pillanat alatt olyan ízű lesz, mintha
egyenesen Maria anyjának combjaiból került volna a csirkehúsra.
Ahogy ott hallgattam Marlát a hűtőgép ajtajában, hirtelen összeállt a kép.
RÁNCAIM SZAPORODNAK
Megértettem, miért kellett csokoládét küldeni Maria anyjának.
KÉRLEK SEGÍTS
Mélyen a szemébe néztem, és azt mondtam, szerintem jobban tennéd, ha nem néznél be
abba a fagyasztóba.
– Mi bajod van? – kérdezte Maria.
– Mi sohasem eszünk vörös húst – mondja Tyler, aki nem szívesen használna csirkezsírt a
szappanjaihoz, mivel nehezebben keményednek meg tőle. – Ez az anyag egy vagyont hoz a
konyhára. A kollagénből fizetjük a lakbérünket is.
Talán ezt elmondhattad volna Mariának. Most azt hiszi, én csináltam az egészet.
– A szappanosításhoz nem jó a csirkezsír, mert túl sok sót tartalmaz – magyarázza lassan. –
Gátolja a vegyi folyamatokat. Értsd már meg. Tele vagyunk megrendelésekkel. Holnap
küldünk egy újabb doboz bonbont Maria mamájának, sőt kap hozzá fél kiló édes süteményt is.
Szerintem egyáltalán nem ilyen rózsás a helyzet.
Elég az hozzá: Maria végül belenézett a hűtőszekrénybe. Némi dulakodás árán.
Megpróbáltam visszatartani, a zacskó kicsúszott a kezéből, szétcsattant a linóleumpadlón,
és mindketten elvágódtunk a kiömlött fehér kulimászon. Összekapaszkodva hemperegtünk,
hátulról átkaroltam Maria derekát, fekete haja a számba lógott, az oldalához szegeztem
karjait, miközben szüntelenül azt ismételgettem, hogy nem én voltam. Nem én voltam.
Nem én tettem.
– Az anyám, te hülye! Telefröcskölöd vele a konyhát!
A szappanfőzéshez kellett, hörögtem a fülébe, ki kellett mosni a nadrágokat, fizetni kellett
a lakbért, megjavítani a gázvezetéket. Nem én voltam. Tyler tette. 131
– Mi a fenéről beszélsz? – sikoltozta Maria, és kibújt a szoknyájából. Próbáltam
feltápászkodni a síkos padlóról, magamhoz szorítva Maria kockás gyapjúingét, miközben ő
egy szál bugyiban, parasztblúzban és szandálban feltépte a fagyasztó ajtaját.
A kollagén aranytartalék sehol. Csak két kimerült zseblámpaelem árválkodik a polcon.
– Hova tűnt az anyám?
Lassan az ajtó felé hátráltam, tenyerem és talpam folyton kicsúszott alólam, a seggem
széles barázdát húzott a kiömlött, mocskos zsírkupacokban, egyre távolabb Mariától, a
hűtőgéptől. Szoknyáját arcom elé tartottam, hogy ne lássam, amikor mindent bevallók neki.
A teljes igazságot.
Szappant főztünk belőle. Az utolsó cseppig.
– Szappant?
Szappant. Felforraltuk. Kilúgoztuk. Megkeményítettük.
Amint felhangzott az első sikoly, az arcába vágtam a szoknyát, és rohanni kezdtem.
Megcsúsztam. Tovább futottam.
Maria szorosan a sarkamban. Körbekergetett a földszinten, levágtuk a sarkokat, a
lambériának vetődve friss lendületet vettünk, ide-oda csúszkáltunk. Zsíros tenyérnyomokat
hagytunk a virágos tapétán. Felbotlottunk, talpra álltunk, futottunk tovább.
– Te megfőzted az anyámat! – üvöltötte Maria.
Tyler főzte meg.
Körmei utánam kaptak, a fülembe zihált.
Tyler főzte meg az anyját.
– Megfőzted a mamát!
A bejárati ajtó tárva-nyitva.
Egy pillanat alatt átjutottam rajta. Maria a küszöbről sikoltozott utánam. Talpam alatt végre
szilárd betonjárda, újult erővel menekültem tovább. Rohantam, amíg rá nem akadtam Tylerre,
vagy Tyler rám, és elmesélhettem neki, mi történt otthon.
Egy doboz sörrel kezünkben elnyújtózunk az Impalában. Maria feltehetőleg még mindig a
házban van, képes újságokat vagdos a falhoz, és azt üvöltözi, micsoda szemétláda, képmutató,
kapitalista, szarfaszú szörnyeteg vagyok. A köztünk húzódó éj sötét kilométerek rovarok,
daganatok, húsevő baktériumok oltalmát nyújtják. Ahol most vagyunk, nem érhet semmi baj.
– Ha az emberbe belecsap a villám – újságolja Tyler –, a feje összepörkölődik, és akkora
lesz, mint egy teniszlabda, a sliccén meg összeolvad a cipzár.
Elértem már a mélypontot, kérdem tőle.
Tyler hátradől, és visszakérdez:
– Ha Marilyn Monroe élne, tudod, mit csinálna éppen?
Jó éjszakát, válaszolom.
A tetőről cafatokban lóg a kárpit, és Tyler mosolyogva azt mondja:
– A koporsója fedelét kaparászná.
12
A főnök szorosan az íróasztalom mellé áll, ajkán feszes kis mosoly, ágyéka pont a
könyököm magasságában. Felpillantok a levélből, amelyben éppen jóvá hagyok egy
kártérítési igényt. Sima formanyomtatvány – elég kitöltenem az üres helyeket.
A Nemzeti Gépjármű-biztosítási Rendelet előírásaival összhangban cégünk úgy döntött,
hogy az Önt ért kár valóban...
A héten elvégzett fizetési kötelezettség egyenlet végeredménye szerint ez egyszer AxBxC
bizonyult nagyobbnak.
A héten az ablaktörlő gumipárnáját rögzítő apró műanyag pöcök a vétkes. Egy eldobható
vacak. Tucatáru, a postaköltséget sem éri meg.
A múlt heti eset jellemzőbb volt. Az egyik típus bőrkárpitját olyan oldattal kezelték, amely
köztudottan génmutációkat okozhat: szintetikus Nirrettel vagy valami hasonló illegális
anyaggal, amelyet a harmadik világban még mindig előszeretettel használnak a
cserzőlevekhez. Méregerős szer, könnyedén születési rendellenességet okozhat a
magzatokban, elég ha csak ránéz egy várandós nő. A múlt héten mégsem érkezett reklamáció.
Nem indult kártérítési eljárás.
A kárpitok lecseréléséhez szükséges összeg szorozva az előállítási költségekkel szorozva
az adminisztrációs kiadásokkal: a végeredmény jóval meghaladná az első negyedévi
profitunkat. Ha bárhol észreveszik ezt a kis malőrt, a gatyánk is rámehet az összes megtört
szívű család kártalanítására, nem beszélve 6500 üléshuzat teljes cseréjéről.
Ezen a héten bezzeg bánjuk bűneinket.
Ismét gyötör az álmatlanság. Ma csak aludni nem tudok, holnap már az egész világ a
síromra jár szarni.
A főnök a szürke nyakkendőjét viseli, ezek szerint kedd van. Egy papírlapot szorongatva
lép az íróasztalomhoz, és megkérdezi, nem hiányzik-e valami. Ezt a lapot a fénymásolóban
találta, közli velem, majd hangosan olvasni kezd.
A harci klub első szabálya: senkinek egy szót sem a harci klubról.
Tekintete végigfut a következő soron, halkan felcsuklik a nevetéstől.
A harci klub második szabálya: senkinek egy szót sem a harci klubról.
Nézem, ahogy Tyler szavai kipotyognak a szájából, íme a Nagy Fehér Főnök, az
íróasztalán sorakozó családi fényképekkel: korai nyugdíjazásról álmodik, békés téli
reggelekről egy lakókocsiparkban az arizonai sivatag közepén. Kappanháj Főnök, Kemény
Gallér Főnök, Ebéd Után Vár A Fodrász Főnök asztalomra nehezedik, rám szegezi szigorú
tekintetét, és azt sziszegi:
– Remélem, ez nem a magáé.
Apu Vérben Forgó Szempárja vagyok.
Tyler megkért, hogy nyomtassam ki a harci klub szabályzatát, és készítsek tíz másolatot.
Se többet, se kevesebbet. Pontosan tízet, figyelmeztetett Tyler. Csak a három napja tartó
álmatlanságommal nem számolt. Tessék, az eredmény. Pontosan tíz példányt másoltam, aztán
az eredetit a gépben felejtettem. A fénymásoló, akár egy lesifotós vakuja, tízszer az arcomba
villant. Pontosan tízszer. Kartávolságból. A világ csupán egy másolatról készült másolat
másolata. Nem érhetek semmihez, és semmi sem érhet el hozzám.
A főnököm folytatja:
Harmadik szabály: a küzdelem párokban zajlik.
Szemem se rebben.
A főnököm folytatja:
Egyszerre egy pár harcol.
Három napja le sem hunytam a szemem, de mintha álmodnám az egészet: a főnök orrom
alá tolja a papírlapot, mi a nyavalya ez, érdeklődik, valami ostoba játék, amivel munkaidőben
szórakozom a feladatom elvégzése helyett, nem azért kapom a fizetésemet, hogy ostoba
katonásdira pazaroljam az időt. És máskor ne használjam a cég berendezéseit magáncélokra.
Mégis, mi a nyavalya ez, lobogtatja előttem a papírt. Szerintem mihez kezdjen egy olyan
beosztottal, aki a cég munkaidejét valami gyerekes álom világban tölti. Mit tennék én az ő
helyében, kérdi.
Mit tennék?
Az arcomat átlyukasztó seb, a kékesfekete foltok a szemem körül, Tyler csókjának duzzadt,
égő vörös lenyomata a kézfejemen csupán egy másolatról készült másolat másolata.
Eltöprengek.
Vajon mire kellhet Tylernek tíz példány a szabályzatból?
Egy szent tehén vagyok.
Az ön helyében, válaszolom halkan, nagyon-nagyon ügyelnék arra, hogy kinek beszélek
erről a papírlapról.
Ez a szöveg úgy hangzik, folytatom, mintha egy közveszélyes pszichopata írta volna,
márpedig egy ilyen kényszerzubbonyba való, tébolyult vadállat, bármelyik pillanatban eszét
vesztheti, és a munkanap közepén végigjárhatja az irodákat egy Armalite AR-180-as
félautomata gépkarabéllyal.
A főnöknek elakad a szava.
Ez az őrült, mondom tovább változatlan hangerővel, üres estéit valószínűleg otthonában
tölti, és egy pontreszelővel csinos kis kereszteket vés minden egyes töltény hegyébe, így
aztán, ha egy reggel kedve szottyan egy egész tárat beleereszteni kötekedő, hasznavehetetlen,
kicsinyes, seggnyaló, balfasz főnökébe, apró keresztes lövedékei szétnyílnak a vájat mentén,
és akárcsak valami dumdum golyó, széttrancsírozzák a seggfej belsőségeit, egy kosár szaros
bélmaradványt fröcskölve a hátán keresztül a hivatali helyiség falára. Képzelje csak maga elé
a látványt: ahogy gyomor-csakrája feltárul, ujjnyi vastagbéldarabkákat okádva szerteszét a
mozdulatlanná dermedt szobában.
A főnök leereszti a papírt.
Tessék csak, mondom, olvassa nyugodtan tovább.
De komolyan, most kezd érdekes lenni. Erezni rajta, hogy egy háborodott elme
szüleménye.
Szélesen rámosolygok. Az arcomba ütött sebhely pereme kékesfekete, mint a harci kutyák
ínye. A szemem körüli daganatokra szorosan ráfeszül bőröm tükörsima lakkrétege.
A főnök szótlanul bámul rám.
Majd én folytatom, ajánlom fel neki előzékenyen.
A harci klub negyedik szabálya: egyszerre egy pár harcol.
A főnök a papírlapra mered, majd újra rám.
A harci klub ötödik szabálya: a küzdelem cipő és ing nélkül folyik.
A főnök újra a papírlapra mered, majd rám.
Előfordulhat, mosolygok kedélyesen, hogy ez a tébolyult seggfej inkább egy Eagle Apache
gépkarabélyt választ az ámokrutáshoz, mivel az Apache tárába harminc töltény fér, mégis alig
nehezebb négy kilónál. Az Armalite csupán ötlövetű. Harminc golyóval eszelős hősünk
kiirthatja az összes alelnököt, és még a mahagóni folyosó végén székelő igazgatótanács
tagjainak is jut egy-egy tarkólövés.
Tyler szavai szólnak belőlem. Nemrég még egy jóravaló, kedves fickó voltam.
Egyenesen a főnököm szemébe nézek. Bele tiszta, áttetsző, halvány búzavirágkék
szempárjába.
A J&R 68 félautomata gépfegyvernek ugyan csak harminctöltényes a tára, ám
mindössze három és fél kiló.
A főnök szótlanul bámul rám.
Elég ijesztő gondolat, folytatom, hogy egy ilyen fickó mennyi mindent tudhat közvetlen
feletteseiről. Lehet, hogy évek óta ismeri főnöke lakhelyét, az asszony munkahelyét, a
gyerekek iskoláját.
Kimerít ez a játék: hirtelen annyira, de annyira elmegy tőle a kedvem.
Vajon mire kellhet Tylernek tíz példány a szabályzatból?
Talán mondanom sem kell, hogy mindent tudok a születési rendellenességeket okozó
bőrkárpitokról. Mindent tudok a hamisított fékbetétekről, amelyek elég jónak látszanak ahhoz,
hogy átmenjenek a minőség-ellenőrzésen, de háromezer kilométer után egyszerűen
szétporladnak.
Mindent tudok a légkondicionálók reosztátjáról, ami úgy átforrósodhat, hogy az
autótérképek lángra lobbannak a kesztyűtartóban. Tudom, hány ember égett el elevenen az
elromlott üzemanyag-szabályozók miatt. Láttam, mire képes egy felrobbanó kormánymű a
zsúfolt utastérben. Számtalan kiégett roncsot láttam az autópályák szélén, amelyeknél a
baleseti jegyzőkönyvek MEGHIBÁSODÁS OKA rovatába az „ismeretlen” szócska került.
Ugyan már, mondom, ez a papírlap nem az enyém. Két ujjam közé csippentem a szélét, és
apró mozdulattal kirántom markából. A széle megvághatta ujjbegyét, mivel villámgyorsan a
szájához kapja, és hevesen szívogatni kezdi, szemei tágra nyílnak. Galacsinná gyűröm a lapot,
és az íróasztalomnál álló kukába pöccintem.
Talán nem kellene minden egyes útjába kerülő papírszeméttel azonnal hozzám rohannia,
javaslom nyájasan.
Vasárnap este ellátogatok a Vállvetve a Rák Ellen csoportba, és a Szentháromság-templom
alagsorát majdnem üresen találom. Egyedül Mázsás Bob és én vonszoltuk idáig kívül-belül
összetört tagjainkat, a szívem mégis úgy zakatol, mint egy gyorsvonat, gondolataim
szélviharként kavarognak. Az álmatlanság az oka. Egész éjjel adásban van az agyam.
Egész éjjel azt figyelem: alszom már, aludtam már?
Mázsás Bob fényes karizmain szinte szétreped a póló. Fülig ér a szája, oda van az örömtől,
hogy újra lát.
Már azt hitte, meghaltam.
Én nem különben, mondom fáradtan.
– Nos – ragyog Mázsás Bob, mintha kicserélték volna –, remek híreim vannak számodra.
Hol vannak a többiek?
– Éppen ez az egyik: a csoport feloszlott, én is csak azért jöttem el, hogy
tájékoztassam azokat, akik még nem tudnak róla.
Behunyt szemmel lerogyok az egyik agyonhasznált kockás kanapéra.
– Az egészben az a legjobb – újságolja vidáman Bob –, hogy van egy új csoport,
de az első alapszabálya az, hogy nem szabad beszélni róla.
Na ne.
– A második szabálya pedig, hogy nem szabad beszélni róla.
A rohadt életbe. Kipattan a szemem.
Bassza meg.
– A csoportot harci klubnak hívják – meséli Bob. – Péntek esténként tartják egy lezárt
garázsban a külvárosban. De van egy másik is, csütörtökönként, egy sokkal közelebbi
garázsban.
Egyik helyről sem hallottam még.
– A harci klub első szabálya – kezdi Bob –, senkinek egy szót sem a harci klubról.
Szerdától péntekig Tyler minden este vetít. Múlt héten saját szememmel láttam a fizetési
csekkjét.
– A harci klub második szabálya – sorolja Bob –, senkinek egy szót sem a harci klubról.
Szombat éjjel kettesben megyünk a klubba.
– A küzdelem párokban zajlik.
Vasárnap reggel összeverve vánszorgunk haza, és átalusszuk a délutánt.
– Egyszerre egy pár harcol.
Vasárnap és hétfő este Tyler szállodai pincér.
– A küzdelem cipő és ing nélkül folyik.
Kedd esténként Tyler szappant főz, selyempapírba csomagolja és házhoz szállítja az árut. A
Paper Street Szappantársaság.
– A küzdelem addig tart, amíg az egyik fél fel nem adja. Ezeket a szabályokat állította fel a
harci klub alapítója.
Aha.
– Te nem ismered véletlenül? – kérdezi Bob. – Én még nem találkoztam vele, de tudom,
hogy Tyler Durdennek hívják.
A Paper Street Szappantársaság. Hogy ismerem-e. Nem is tudom. Talán.

13
Maria a Regent Hotel előcsarnokában üldögél egy szál fürdőköpenyben. Felhívott a
munkahelyemen, és megkért, hogy felejtsem el az edzőtermet, a könyvtárat, a mosodát vagy
bármilyen egyéb ma estére tervezett programot, és inkább nézzek be hozzá.
Maria azért hívott éppen engem, mert szívből utál.
Egy szóval sem említi a mélyhűtőben őrzött kollagén aranytartalékot.
Ellenben kér tőlem egy szívességet. Maria az egész délutánt az ágyában töltötte. Kizárólag
azt eszi, amit a szociális segélyszolgálat házhoz szállít az időközben elhunyt
szállóvendégeknek: a folyosón várja az ételhordókat, és azt mondja, a néni éppen alszik, majd
ő később beviszi hozzá. Rövidre vágva a történetet: Maria ma délután is hanyatt fekve várta
az ingyenebédet, amikor rábukkant a csomóra. Évek óta nem fizet társadalombiztosítást, ezért
leszokott arról, hogy törődjön az egészségi állapotával, de mivel nem volt jobb dolga
heverészés közben, talált egy duzzadt szövetcsomót magán, egyszerre érezte keménynek és
porhanyósnak, fogalma sem volt, kinek mondhatná el, mert a szeretteit nem akarta
megrémíteni, az orvost pedig nem engedheti meg magának, de mindenképp beszélnie kell
valakivel, aki alaposabban is megvizsgálná, mi lapul a hóna alatt.
Maria szemei olyan barnák, mint egy állatfigura, amit a forró kemencéből egyenesen a
hideg vízbe dobtak. Műszaki kifejezéssel élve: vulkanizált, galvanizált, hőkezelt barna.
Maria felajánlja, hogy hajlandó megfeledkezni a kollagén ügyről, ha megnézem a
csomóját.
Valószínűleg azért nem Tylert hívta, mert nem akarta megijeszteni.
Irántam semmit sem érez, ráadásul az adósa vagyok.
Miközben felkapaszkodunk a nyolcadikra, Maria elmeséli, hogy a természetben azért olyan
ritkák az idős állatok, mert egy bizonyos kor után szinte azonnal elpusztulnak. Amint
megbetegednek vagy lelassulnak, egy erősebb példány végez velük. A vadonban nincsenek
szeretetotthonok.
Maria ledől az ágyra, szorongva szétnyitja köpenyét, miközben arról beszél, hogy a mi
kultúránk irtózik a halál gondolatától. Az Öreg állatok viszont csupán a természet rút fintorai.
Életképtelen korcsok.
Mariáról csorog a hideg verejték, mire elmesélem neki szemölcsöm történetét. A
péniszemen nőtt, de neki pöcsöt mondok. Főiskolás koromban elmentem az orvosi egyetemre,
hogy eltávolíttassam. Mármint a szemölcsöt. Utána elmeséltem apámnak. Évekkel utána.
Apám hosszan nevetett, majd kijelentette, hogy ostobaságot műveltem, mivel a szemölcsös
pöcs az erogén zónák dédelgetett kedvence. A nők megőrülnek érte, isteni adománynak
tartják.
Az ágya mellett térdelek, kihűlt tenyeremet apránként végigcsúsztatom jeges bőrén, ujjaim
között dörzsölgetve minden egyes négyzetcentijét, egy-egy csipetnyi Marlát, ő pedig eközben
felvilágosít arról, hogy az a huncut kis szemölcs, Isten ajándéka a női nemnek méhnyakrákot
okoz.
Szóval ott kuporgok a vizsgálóasztal nejlonborításán, folytatom, mialatt az egyik végzős
hallgató cseppfolyós nitrogént fúj a pöcsömre, nyolc csoporttársa figyelő tekintetétől kísérve.
Így jár, aki nem fizet társadalombiztosítást. Körülállják a farkam, apró megjegyzéseikben
pénisznek nevezik, ügyelnek érzékenységemre, és csak fújják rám a nitrogénpermetet, ami
úgy éget, hogy akár kénsav is lehetne.
Maria önfeledten kacag, aztán hirtelen elhallgat, amint megtorpannak kutató ujjaim. Itt
mintha lenne valami.
Lélegzete elakad, a szíve úgy dörömböl, mint egy üstdobszóló feszes mellhártyáján. De
nem, csak azért álltam meg, hogy összeszedjem gondolataimat; mintha egy pillanatra eltűnt
volna a körülöttünk rothadó hotelszoba. Az orvosi egyetem kopott vizsgálójában vagyunk,
újra a csúszós nejlonra tapadok, farkamat majdnem leégeti a cseppfolyós nitrogén, amikor az
egyik buzgómócsing tekintete véletlenül csupasz lábfejemre téved, megfordul, két lépéssel az
ajtónál terem, és eltűnik mögötte. Három valódi orvossal tér vissza, akik szó nélkül félretolják
a nitrogén-sprayjel ügyködő lelkes medikust.
Az egyik valódi orvos megragadja a jobb bokámat, és egy mozdulattal a másik két valódi
orvos orra alá dugja. Ide-oda forgatják gyanútlan lábfejem, megbökdösik, polaroid fotókat
készítenek róla, mintha csak félmeztelen gazdája félkész mirelit makkjával a nejlonborításon
nem is létezne többé. Főszerepben a lábfejem, a hallgatóság köré tömörül.
– Mióta van ez a szederjes folt magán? – érdeklődik az egyik doktor, és rábök az
anyajegyemre. Jobb lábfejemen születésem óta körömnyi foltocska virít, apám gyakran
tréfálkozott rajta: olyan, mint egy sötétvörös Ausztrália, mondogatta, mellette az aprócska Új-
Zéland-i szigetcsoporttal. Elmesélem nekik, lélegzet-visszafojtva figyelnek. A pöcsöm lassan
felenged. A történet végén szó nélkül távoznak, egyedül a nitrogénsebész marad, aki
érdeklődését vesztve, savanyú arccal ismét szemügyre veszi szemölcsömet, azután ráfújja a
flakon maradékát. Iszonyúan fáj, behunyom a szemem, és azt képzelem, hazáig ér a farkam,
annyira elviselhetetlen, égető érzés.
Maria a kézfejemre pillant, egyenesen Tyler csókjára.
Elég ritka lehet egy ilyen anyajegy, próbálok szóba elegyedni a medikussal, aki lélekben
már régen máshol jár, mintha a többiekkel együtt elhagyta volna a szobát.
Nem erről van szó, válaszolja. Az orvosok azt hitték, rákra bukkantak, egy új fajtájára,
amely elsősorban fiatal férfiakat támad meg. Egy reggel apró, szederjes foltokat találsz a
bokád tájékán. Telnek-múlnak a hetek, egyre több lesz belőlük, lassan teljesen elborítják a
testet, és végeznek veled.
Az orvosok azért gerjedtek rá a lábfejedre, mondja gúnyosan, mert abban reménykedtek,
hogy te is ebben az ismeretlen, ritka rákfajtában szenvedsz. Ma még kevés áldozata akad, de
rohamosan terjed.
Mindez évekkel ezelőtt történt.
Így van ez a rákkal, vigasztalom Marlát. Gyakori a téves diagnózis, csak az a fontos, hogy
ne engedje el magát az ember. Még akkor sem, ha azt hiszi, valóban komoly baja lehet.
Én nem csak hiszem, helyesbít Maria.
A nitrogénspray kiürült, és a hallgató azt mondja, a szemölcs néhány napon belül
magától leválik. Néhány centire csupasz fenekemtől egy polaroid kép ragadt a
nejlonhuzatra, rajta szederjes jobb lábam. Megtarthatom, kérdezem hanyagul.
Máig is őrzöm azt a képet, a furdőszoba-tükör egyik sarkába tűzve. Reggelente, fésül-
ködés közben némán elábrándozom néhány percig tartó, de annál borzasztóbb rákomon.
Elmesélem Mariának, hogy az idei lesz az első hálaadás az életemben, amikor nagyapám
nem visz el korcsolyázni, pedig a tavon legalább tizenöt centis már a jégréteg. Nagyanyám
sebtapaszokat szokott a homlokára meg a karjaira tenni, eltakarva a bőrét elcsúfító ezeréves
máj foltokat. A gézdarabok széle egy idő után kirojtosodik, és a barna naplopók előbújnak
alóluk, sötétkékre vagy feketére érve.
Amikor nagyanyám legutóbb kijött a kórházból, nagyapám alig bírta hazacipelni
ólomnehéz bőröndjeit. Kilóg a belem, panaszkodott egész úton. Nagyanyám, aki Francia-
Kanadából származott, egész életében olyan szégyenlős volt, hogy felöltözve napozott a
nyilvános strandokon, és mindig nyitva hagyta a csapot, miközben a dolgát végezte a vécén.
Most azonban, frissen túlesve a Szeplőtelen Szűz Kórházban elvégzett fájdalmas
aranyérműtétjén, hirtelen nagyapámhoz fordult, és felcsattant:
– Még te beszélsz?
Ez a rövidke történet nagyszüleim egész életét összefoglalja: házasságukat, szenvedéseiket,
harcaikat. Nagyapám könnyesre neveti magát, valahányszor szóba kerül.
Maria nem nevet. Pedig jobb lenne, mert szeretném, ha felengedne egy kicsit. Szeretném
kiengesztelni a kollagén miatt, szeretném azt mondani neki, sehol semmi, csomónak nyoma
sincs, csak egy anyajegy lapul a hóna alatt.
Maria kézfején is ott virít Tyler vérvörös csókja.
Szeretném felvidítani Marlát, ezért inkábbnem mesélem el neki, milyen volt utoljára
átölelni Chloé viaszba mártott csontvázát, érezni színes selyemsállal átkötött, kopasz
fejecskéje súlyát a vállamon. Szorosan átkaroltam, még egyszer, utoljára, mielőtt végleg
eltűnne, és a fülébe suttogtam: úgy nézel ki, mint egy kalózkapitány. Halkan elnevette magát.
Amikor lemegyek a partra, jobb lábam magam alá húzva szoktam üldögélni a homokban.
Ausztrália és Új-Zéland fehér folt, felderítetlen pont testem térképen. Senki sem láthatja őket:
attól tartok, rákos tünetnek vélik, és élve eltemetnek. A ritka kórból mára népbetegség lett. Ezt
sem említem meg Mariának.
Számtalan dolog van, amit nem szeretünk tudni azokról, akik közel állnak a szívünkhöz.
Inkább mesélek neki egy levélről, amelyet az egyik női magazin szexuális tanácsadó
rovatában olvastam. Egy asszony hozzáment egy jóképű, sikeres temetkezési vállalkozóhoz,
majd a nászéjszakán férje kérésére kénytelen volt órákig üldögélni egy kád jéghideg vízben,
azután pedig moccanás nélkül kellett hevernie az ágyon, mialatt a férfi magáévá tette kihűlt,
mozdulatlan testét.
A levél csattanója annyi, hogy miután házasságuk tíz esztendeje alatt kizárólag így
szeretkeztek, az asszony végre szeremé megtudni, nincs-e valami probléma a nemi életükkel.

14
Leginkább azt szerettem a terápiás csoportokban, hogy ha úgy érezték, valakinek már nincs
sok hátra, minden figyelmüket neki szentelték.
Ha úgy érzik, utoljára látnak – csak engem látnak. Minden egyéb, a számlaegyenlegük,
kedvenc slágereik, összekócolódott frizurájuk a lista végére szorul.
Enyém az első hely.
Rám figyelnek, nem arra, mikor kerülnek sorra.
Ha hozzám szólnak, nem beszélnek félre. Létrejön valami köztünk, ami örökre
megváltoztatja mindkettőnk életét.
Maria akkor kezdett el terápiás csoportokba járni, amikor megtalálta magán az első
csomót.
Egy nappal azután, hogy ráakadtunk a másodikra, korán reggel beugrándozott a konyhába,
mindkét lábával ugyanabban a harisnyaszárban, és bejelentette:
– Ide nézz, sellővé változtam.
– Sokkal jobb, mint az a játék, amikor a fiúk fordítva ülnek a klotyóra, és úgy tesznek,
mintha motoroznának – mondta csillogó szemmel. – Ez itt a véletlen műve: egyedi és hiteles.
Néhány héttel a hererákosoknál történt első találkozásunk előtt Maria egy csomót talált a
mellében, tegnap pedig egy újabbat a hóna alatt.
Arról persze nem szabad megfeledkezni, hogy Maria még mindig életben van.
Életfilozófiája, saját bevallása szerint, csupán annyiból áll, hogy a Halál bármelyik nap
lecsaphat rá. Legnagyobb szomorúsága, hogy nincs oka a szomorúságra.
Az első csomót követően Maria elment a városi rendelőintézetbe, ahol a várószoba három
oldalán sorakozó kopár műanyag székeken magukba roskadt madárijesztő-nők kuporognak;
kimerült gyermekeik összegömbölyödve alszanak ölükben vagy a lábaiknál hevernek. Az
apróságok arca beesett, szemeik körül sötét karikák – egy polcnyi fonnyadozó narancs,
amelyekről megfáradt családanyák kapargatják a fejbőrgyulladástól elhalt, korpás
szőrcsomókat. Sorvadt ínyükből kibukkanó fogaik hatalmas, kíméletlen csonteszközöknek
tűnnek, amelyek tépésre, aprításra, őrlésre éhesen lapulnak a száj üregben. 154
Ide jut, aki nem fizeti a társadalombiztosítást.
Mielőtt bárki alaposabban belegondolt volna, egy rakás meleg fickó gyermeket akart
magának, és most itt a sok-sok beteg kisgyerek, haldokló anyák és halott apák utódai, tele van
velük az összes kórház fertőtlenítő és vizelet– és hányásszagú folyosója, a nővérek
körbejárnak köztük, oltások, súlyveszteségek, közeli hozzátartozók után érdeklődve, nem,
nem, Maria inkább a távozás mellett dönt.
Ha úgyis meg kell halnia, jobb, ha nem tud róla.
Alig egy saroknyira a klinikától besétált egy önkiszolgáló mosodába, és kilopta az összes
farmernadrágot a szárítóból, majd felkeresett egy feketézőt, aki 15 dollárt fizetett darabjáért.
Ezután megvette a legjobb minőségű selyemharisnyát, amelyen sohasem szalad fel a szem.
– Sajnos előbb-utóbb a legtartósabb harisnya is megereszkedik – panaszolja.
Semmi sem állandó. Semmi sem tart örökké.
Maria azért vonzódik a terápiás csoportokhoz, mert jobban érzi magát a többi emberi
hulladék társaságában. Mindenkivel van valami komoly probléma. Egy kis időre
megszelídülhet szédült szívgörbéje.
Munkát talált az egyik temetkezési vállalatnál: naphosszat egy keskeny íróasztal mögött
üldögélt az előcsarnokban, szoros kis konttyal, csúszkáló harisnyában, a bal mellében egy
alattomos csomóval a végzetére várva, és elnézte, ahogy a kövér férfiak, de még inkább a
kövér nők átnyomakodnak a bemutatóterem ajtaján, kezükben egy teatojás nagyságú halotti
urnával, azután nyájasan közölte velük, hogy feleslegesen áltatják magukat, még a fejükből
megmaradt hamukupac sem férne el egy ekkorka edényben, jobban tennék, ha
visszamennének, és keresnének helyette egy tekegolyó méretűt.
Maria szíve olyan aszott lett, akár az arcom. Szép pár vagyunk: a világ szennye és mocska.
Két adag elhasznált emberi vécépapír, amit már senkinek sincs gusztusa újrahasznosítani.
A városi klinika és a terápiás csoportok között eltelt hetekben Maria számtalan emberrel
beszélgetett, akik már meghaltak, mesélte nekem. Holt lelkekkel a túloldalról, akik éjjelente
felhívták telefonon. Maria bárokba menekült előlük, ahol a csapos egyszer csak a telefonhoz
intette, de a kagylóban minduntalan halotti csend fogadta.
Akkoriban úgy érezte, ennél már nem juthat mélyebbre.
– Huszonnégy éves korban – mondja nekem – még fogalmad sem lehet arról, milyen a
mélypont. De én gyorsan tanulok.
Amikor először töltött meg egy halotti urnát, fel sem vette a védőmaszkot: utána
valahányszor kifújta az orrát, a papírzsebkendőben ott feketéllett egy csipetnyi a
megboldogultból.
Amikor a Paper Street-i házban mindössze egyet cseng a telefon, és senki sem szól a
kagylóba, tudom, hogy Marlát keresik. Nem is hinné az ember, milyen gyakran előfordul.
A Paper Street-i házban többször is felhívott egy nyomozó a lakásomban történt robbanás
ügyében, és Tyler minden alkalommal ott állt szorosan mögöttem, válaszokat suttogott a
másik fülembe, amikor a rendőr megkérdezte, van-e olyan ismerősöm, aki jártas a
dinamitkészítésben.
– Az engem ért csapásokat személyiségfejlődésem természetes velejárójaként fogom fel –
súgta Tyler –, amelynek végállomása a tragikus és totális megsemmisülés.
Azt motyogtam a nyomozónak, hogy tudtommal a hűtőgép okozta a robbanást.
– Minden kapcsolatot megszakítottam a hatalomvággyal és a birtoklási kényszerrel
-suttogta Tyler –, mivel megértettem, hogy 157
csakis az önpusztítás révén fedezhetem fel lényem spirituális erőforrásait.
A maradványokban, folytatta a nyomozó, szennyező anyagokat találtak, ammónia-oxa-látot
és kálisót, ami házilag gyártott dinamitra utal. A bejárati ajtómat feltörték.
Washingtonban tartózkodtam aznap éjjel, mondtam.
A nyomozó a telefonvonalban elmagyarázta nekem, hogy valaki freont fújt a biztonsági
zárba, majd egy hidegvágóval feltörte a cilindert. Régi trükk biciklizárak hatástalanítására.
– A szabadságharcos, aki elpusztította tulajdonomat, lelkem megmentéséért küzd -súgta
Tyler. – A tanítómester, aki eltakarította vagyontárgyaim akadályát az útból, megszabadít
korlátaimtól.
A nyomozó azt mondta, bárki helyezte el a dinamitrudakat lakásomban, feltehetőleg
napokkal a robbanás előtt megnyitotta az összes gázrózsát, és elfújta az őrlángot. A gáz csak
detonátorként szolgált. Lassan elárasztotta a lakást, megtöltötte valamennyi helyiséget, végül
a hűtőgép-kompresszor és a dinamit segítségével mindenem a levegőbe repült.
– Mondd meg neki, hogy te tetted. Te robbantottad fel az egészet. Ezt akarja hallani.
Nem én tettem, üvöltöm a kagylóba, nem én hagytam nyitva a gázt, mielőtt Washingtonba
repültem volna. Elégedett voltam magammal. Szerettem azt a lakást. Szerettem minden egyes
bútordarabját. Az életemet jelentették. A lámpák, a székek, a rongyszőnyegek mind én voltam.
Én voltam az összes edény a konyhaszekrényben. A televízió volt az én húsom. A
szobapáfrány volt az én vérem. Én robbantam apró darabokra azon a délutánon. Képtelen
felfogni ezt?
A nyomozó csak annyit válaszolt, hogy a közeljövőben lehetőleg ne hagyjam el a várost.

15
Őfelsége a Nemzeti Egyesült Mozigépészszakszervezet és a Független Mozi-üzemvezető
Liga méltóságos elnöke, ura és parancsolója bénultan ült Tylerrel szemben.
Megbízható, unalomig ismert világa mélyén és belsejében és hátterében valami
kimondhatatlan szörnyűség ütötte fel a fejét.
Semmi sem állandó.
Minden elenyészik.
Tylertől tudom.
Tyler három éven át válogatta és tekercselte a filmszalagokat több különböző mozihálózat
számára. Minden kópia öt-hat tekercsben, kis fémkazettákba zárva utazik gépházról gépházra.
Tyler feladata elsősorban abból állt, hogy ezeket a húszperces tekercseket átcsévélte egyetlen,
másfél méter átmérőjű óriástekercsre, amelyet a modern multiplexekben használnak. Három
év, hét filmszínházban, minimum három teremmel és napi öt előadással számolva: száz és
száz kópia fordult meg a kezei alatt.
Nagy kár, hogy az újfajta automata vetítőgépek elterjedésével egyre kisebb szükség van az
emberi munkaerőre. A szakszervezet nem tart igényt többé Tyler szolgálataira. A méltóságos
elnök úr ezért volt kénytelen személyesen behívatni az irodájába.
A munka egyhangú, a fizetés pocsék, ezért a Nemzeti Egyesült Mozigépész-szakszervezet
és a Független Mozi-üzemvezető Liga megbízott vezetője úgy véli, tulajdonképpen
szívességet tesz Tylernek azzal, hogy kiadja az útját.
Ne hívja elbocsátásnak. Nevezzük inkább leépítésnek.
– Nagyra becsüljük értékes hozzájárulását eredményeinkhez – mondja az elnök úr, mintha
maga is komolyan gondolná.
Szóra sem érdemes, vigyorog Tyler. Amíg folyamatosan jönnek a csekkek, tartja a száját.
– Mit szólna hozzá, ha inkább korengedményes nyugdíjnak hívnánk? – javasolja az
elnöknek.
Több száz kópia fordult meg a keze alatt.
Kópiák, amelyeket régen visszaküldték már a forgalmazókhoz. Kópiák, amelyeket azóta
újra bemutattak. Vígjátékok, szerelmi drámák, musicalek, akciófilmek.
Megtűzdelve Tyler egykockás pornópillanataival.
Szodómia. Felláció. Cunnilingus. Szado-mazo.
Tylernek nincs vesztenivalója.
Ő csupán az élet gyalogáldozata, a társadalom selejtje.
A Pressman Hotelben hasonló beszélgetés zajlott le köztem és az igazgató között. Tyler
lépésről-lépésre elpróbálta velem előtte.
Tylert másik munkahelyén, a Pressman Hotelben sem vették emberszámba. Mintha nem is
létezett volna. Senkit sem érdekelt, hogy él-e vagy halott, és ez a közöny kölcsönös volt. Ezt
kellett elmondanom az igazgatói irodában, amelyet biztonsági őrök serege védett minden
irányból.
Tyler és én a tárgyalásokat követő éjszakán hajnalig ébren voltunk, részletesen megosztva
egymással élményeinket.
Alighogy Tyler végzett a mozigépész szakszervezettel, átküldött a szállodába, hogy egy
füst alatt ott is beolvassunk egy nagyfőnöknek.
Egyre inkább úgy nézünk ki, mintha egypetéjű ikrek lennénk. Járomcsontunkat ugyanolyan
zúzódások borítják, bőrünk régen elfelejtette, hogyan regenerálódjon a sorozatosan ismétlődő
sérülések után.
Én a múlt heti harci klubban szereztem legfrissebb sebeimet, Tyler arcát a szakszervezet
elnöke verte dagadtra. Miután Tyler kitántorgott az irodájából, meglátogattam a Pressman
Hotel igazgatóját.
Türelmesen üldögéltem az előtérben, bebocsátásra várva.
Én voltam Apu Vérszomjas Vigyora.
Az igazgató azzal fogadott, hogy pontosan három perce van számomra. Az első harminc
másodpercben tömören összefoglaltam neki, hogyan vizeltem a húslevesekbe, fingtam a
krémpudingokra, tüsszentettem az endíviasalátákba, majd megkértem rá, hogy mától kezdve
postán küldje a heti béremet, a szokásos borravaló összegével kiegészítve. Dolgozni ugyan
nem jövök be többet, de nem keresem fel a sajtót vagy a közegészségügyi hivatalt sem,
kezemben töredelmes beismerő vallomásommal.
Pedig micsoda címlapsztori lenne.
EGY ZAVARODOTT PINCÉR ÉVEKEN ÁT AZ ÉTELBE PISZKÍTOTT!
Természetesen tisztában vagyok vele, közöltem szenvtelenül, hogy börtönbe is kerülhetek.
Tudom, hogy elkaphatnak egy sötét utcasarkon, letéphetik a heréimet, elevenen
megnyúzhatnak vagy lúgot önthetnek az arcomba, de a Pressman Hotel attól még örök időre
úgy marad meg az emberek emlékezetében, mint A Szálloda, Ahol a Felső Tízezer Taknyot és
Húgyot Fogyaszt.
Tyler szavai szólnak belőlem.
Nemrég még olyan j óravaló fickó voltam.
A szakszervezeti irodában Tyler hangosan felnevetett az elnök első ökölcsapása után. Az
ütés kirepítette a székből: egyenesen a falhoz vágódott. Nekitámasztotta a hátát, és nevetni
kezdett.
– Gyerünk csak, mindent bele – kacagott –, úgysem ölhet meg, maga idióta barom. A szart
is kiverheti belőlem, de megölni nincs elég bátorsága.
Túl sok a vesztenivalója.
Nekem semmi.
Magának minden.
Na gyerünk, lépjen a gyomromba. Húzzon be még egyet. Verje ki a fogaimat, csak ne
feledkezzen meg a fizetési csekkjeimről. Törje szét a bordáimat, de elég, ha egy hetet kihagy,
és másnap a címlapoldalra kerül, a nyavalyás szakszervezete pedig belerokkan a
pereskedésbe: az ajtaja előtt tolong majd az összes filmszínház és filmforgalmazó cég, és
minden egyes anyuka, akinek a porontya megesküdne rá, hogy egy hímvesszőt látott a
Bambiban.
– Selejt vagyok – mondta Tyler. – Szenny és mocsok vagyok, dögvészt hozok magára, meg
erre az egész, rohadt világra. – Az igazgató némán hallgatta. – Lehet, hogy nem érdekli, hol
lakom, hogy érzem magam, mennyit eszem, mennyit esznek a gyerekeim, miből fizetem a
tébét, és tudja mit, igaza van, ha ostobának, gyengének és reménytelen esetnek tart, de akkor
is a maga felelőssége maradok.
A Pressman Hotel bőrkanapéján ültem, ezer darabra tört arcom sebláztól égett. A szám
mellett tátongó gomblyukon át a szállodaigazgató egyenesen beláthatott feldagadt ínyemre.
Meggyőző látványt nyújtottam.
Többé-kevésbé ugyanazt mondtam neki, mint Tyler a szakszervezeti igazgatónak.
A szakszervezeti igazgató első balegyenese után rájött, hogy Tyler nem fog visszaütni.
Őfelsége széles Cadillac-testével, amelyet csak úgy feszítenek a kihasználatlan lóerők, fölé
tornyosult, hegyes cipőorrát nagy ívben hátralendítette, majd tiszta erőből mellbe rúgta Tylert.
Tyler csak nevetett. Főméltósága Tyler veséjébe taposott, de Tyler a fájdalomtól
összegömbölyödve is tovább kuncogott.
– Adja ki a dühét — tanácsolta. – A többit bízza rám. Utána jobban érzi majd magát. Újjá
fog születni.
A Pressman Hotel irodájában megkérdeztem az igazgatót, használhatnám-e a telefonját,
majd feltárcsáztam az egyik napilap városi rovatát. Tarkómon érezve az igazgató figyelő
tekintetét azt mondtam a kagylóba:
Hello, szeretném tudatni önökkel, hogy iszonyatos bűntényt követtem el az emberiség
ellen, hogy kifejezzem a szolgáltató iparágban dolgozó alkalmazottak kizsákmányolásával
szembeni tiltakozásomat.
Ha börtönbe zárnának, már nem csak egy levesbe pisáló, szánalmas mitugrász lennék.
Megpróbáltatásaim hőst faragnának belőlem.
Robin Hood, a Felszolgálók Fejedelme, a Hidegtálak Bajnoka.
Már nem csak egy szállodáról és egy nyomorult pincérről lenne szó.
A Pressman Hotel igazgatója óvatosan kivette a kezemből a kagylót. Azt mondta, az utóbbi
hetekben látványosan leromlott külső megjelenésem kizárja további alkalmazásomat.
Az íróasztala szélére támaszkodva azt kérdem tőle, tessék?
Valami baj lenne a megjelenésemmel?
Azzal szemrebbenés nélkül meglendítem az öklömet, és félkörívben saját arcomba csapok,
szétzúzott orrnyergemből egy adag friss vért fröccsentve az igazgató ingére. 166
Fogalmam sincs, miért, de hirtelen eszembe jut az első párharcunk éjszakája. Szeretném,
ha megütnél, kérte Tyler, tiszta erőből.
Nem valami erős ütés. Megismétlem. Elég meggyőzően hat, folyik a vérem, meg minden,
de azért a biztonság kedvéért hanyatt vetem magam az üveges szekrénybe, hogy egy kis zajt
csapjak, és leverjek néhány dolgot.
A törött üveg, a földre pottyant csendéletek, a vér közepén tovább bohóckodom. Hülyét
csinálok magamból. Összekenem a perzsaszőnyeget, tenyerem hatalmas, bíborszínű
lenyomatokat hagy az íróasztal fehér lakkborításán, segítsen rajtam, próbálok könyörögni, de
kitör belőlem a kuncogás.
Segítsen rajtam, kérem.
Ne üssön meg újra.
Visszacsúszok a padlóra, és szétmaszatolom a szőnyegen összegyűlt vértócsákat. Úgy
döntöttem, az első szavam a kérem lesz. Összeszorítom duzzadt ajkaimat. A szörnyeteg
átvonszolja magát a keleti virágmintákon és levélmotívumokon. Mindkét orrlyukamból
szivárog a vér, kívülről és belülről a számba csorog, forrón. A szörnyeteg átmászik a
szőnyegen, lefoszlik róla a gézréteg, a por beletapad sebeibe. Forró, bemocskolódott testét az
igazgató lábaihoz vonszolja, szorosan megragadja hajszálcsíkos bokáját, és kimondja: Kérem.
Kimondja.
Kérem, száll ki egy vérbuborék a száján.
Kimondja.
Kérem.
A buborék kipukkan, vércseppeket repítve szerteszét.
Hát így szabadult meg Tyler. így érte el, hogy a harci klubok minden este megnyithassák
kapuikat. Ezután már hét klub működött, azután tizenöt klub, azután huszonhárom, de Tyler
még többet akart. Pénzben nem szenvedtünk hiányt.
Kérem, mondom a Pressman Hotel igazgatójának, adja ide azt a pénzt. Képtelen vagyok
visszafojtani a nevetést.
Kérem.
Ne üssön tovább.
Önnek mindene megvan, nekem semmim sincs. Egyre feljebb markolom hajszálcsíkos
szövetnadrágját, friss vérnyomokat hagyva mindenütt, az igazgató hátrál, az ablaknak szorul,
erősen megragadja a párkányt, fogai kivillannak undortól eltorzult arcából.
A szörnyeteg karmai már a nadrágszíja magasságában járnak, készülnek összegyűrni
hófehér, keményített ingét; véres markom sima csuklója köré szorul.
Kérem. Széles mosolyom körbeszalad a fejemen.
Dulakodni kezdünk, az igazgató sikoltozva próbálja kitépni magát ujj aim, vérem, törött
orrnyergem szorításából, mocskos foltokat hagyunk mindenen, és ekkor, kétszemélyes
produkciónk tetőpontján a biztonsági őrök ránk törik az ajtót.

16
A mai címlapsztori szerint ismeretlen tettesek behatoltak a Heim-toronyház tizedik és
tizenötödik emelete közötti irodahelyiségekbe és az ablakokon leereszkedve egy vigyorgó,
ötszintes maszkot festettek az épület déli homlokzatára, majd a két üvegtábla-pupilla mögött
felgyújtották a berendezést, hogy a hatalmas, lángoló szempárral életre keltsék a hajnali város
fölé magasodó könyörtelen arcot.
A szalagcímeket kísérő szemcsés fotókon egy vérszomjas töklámpás, egy japán
démonálarc ragyog, a Mohóság Tűzokádó Sárkánya fénylik az éjszakában, fustfelhői
boszorkányszemöldökké, ördögszarvakká gyűlnek sötét homlokán. Lábainál emberek
tolonganak, ki-tekeredett nyakkal, zokogva bámulják.
Vajon mi lehet mögötte?
Vajon ki lehet mögötte. Hiába oltják el a lángnyelveket, az arc ott marad, és százszor
ijesztőbb, mint előtte. Üres tekintete mintha az egész környéket szemmel tartaná, fenyegetően,
némán, élettelenül.

Mostanában egyre több ilyen hírt olvasni a lapokban.


Óhatatlanul felmerül az emberben a gyanú. Talán ez is a Nemezis-terv része.
A cikkek szerint a rendőrség tanácstalan. Lehet, hogy fiatalkorú bűnözők voltak, vagy az
űrlakók, mindenestre az életüket tették kockára, amikor végigaraszoltak a párkányokon, egyik
kézzel a homlokzat repedéseibe kapaszkodva, másik kézzel a fekete festékszórós flakonokat
szorongatva.
Vajon a Káosz részleg vagy a Tűzvész részleg hajtotta végre az akciót? Melyik sejt heti
házi feladata volt a lángoló álarc?
Tyler biztosan tudja a választ, de a Nemezis-terv első szabálya értelmében tilos kérdéseket
feltenni a Nemezis-tervvel kapcsolatban.
A terv Rajtaütés részlegében Tyler ezen a héten minden taggal megértette, mit jelent elsütni
egy pisztolyt. A lőfegyver egyetlen feladata, hogy adott irányba összpontosítsa a robbanás
erejét.
A Rajtaütés részleg legutóbbi gyűlésére Tyler elvitt magával egy pisztolyt és a városi
telefonkönyv Arany Oldal-mellékletét. A megbeszéléseket ugyanabban az alagsorban tartják,
ahol szombat éjszakánként a harci klub zajlik. Minden este más-más csoport találkozik.
Hétfőn a Tűzvész részleg.
Kedden a Rajtaütés részleg.
Szerdán a Káosz részleg.
Csütörtökön a Propaganda részleg.
Szándékos Pánikkeltés. Az Anarchia Hivatali Kara. Összeállt a kép.
Nevezzük őket terápiás csoportoknak.
Szóval kedd esténként a Rajtaütés részleg javaslatokat tesz a következő hétre, Tyler
összegzi a felmerült ötleteket, végül kiosztja a házi feladatokat.
Jövő keddre valamennyi tagnak verekedést kell provokálnia, amelyből nem kerülhet ki
győztesen. Harci klub kizárva. Odakint az utcán nehezebben megy, mint sejtenék. A legtöbb
szembejövő mindenre hajlandó, csak verekednie ne kelljen.
A feladat célja, hogy a tagok kiválasszanak egy átlagembert a tömegből, valakit, aki még
életében nem használta az öklét, és beavassák. Megismertessék vele a győzelem mámorát.
Levezessék a dühét. Megengedjék neki, hogy büntetlenül büntethessen.
A tagoknak vállalniuk kell a kihívást: ha véletlenül nyernek, elszúrják a feladatot.
– Küldetésünk lényege – magyarázza Tyler –, megmutatni ezeknek a fickóknak, mekkora
hatalom van a kezükben.
Így hangzik Tyler rövid lelkesítő beszéde.
Ezután egyenként kinyitja az elé tett kartondobozban összegyűlt cédulákat. Minden
cédulán egy-egy javaslat a következő hétre. A tagok felírják ötletüket a közös pénzből vett
írólapok egyikére, négyrét hajtják a papírt, majd beledobják a dobozba. Tyler valamennyit
átnézi, és kiselejtezi az életképteleneket.
Minden egyes hamvába holt ötlet helyére egy üres cédulát tesz.
Ezt követően a tagok húznak maguknak a dobozból. Ha jól értettem Tyler szavait, akinek
nincs semmi a papírján, csak a csoportos házi feladatot köteles elvégezni a héten.
Akinek viszont javaslat jut, mondjuk ellátogathat a hétvégén megrendezésre kerülő bajor
sörnapokra, ahol hanyatt lökheti a legkeményebb vadmotorost a nyilvános vizeldében. Ha
összeverik érte, sikerrel járt. Esetleg felkeresheti az egyik belvárosi bevásárlóközpont
nyilvános divatbemutatóját, és a félemeletről eperszószt zúdíthat a kifutóra.
Ha elkapják a zsaruk, kiesik a csapatból. Ha elneveti magát, kiesik a csapatból.
Senki sem tudja, ki húzott javaslatot. Egyedül Tyler ismeri az összes ötletet; ő dönti el,
melyik cédula marad és melyik végzi a szemétkosárban. Néhány napra rá a tagok szeme
megakad egy színes kis újsághíren: egy ismeretlen férfi fényes nappal a nyílt utcán bepattant
egy nyitott Jaguárba, kilökte a tulajdonost, majd egyenesen belehajtott a városháza
szökőkútjába.
A Rajtaütés részleg tagjai ilyenkor arra gondolnak: ezt akár én is húzhattam volna.
Következő kedden körülnéznek az alagsor egyetlen villanykörtéjének fénykörében
gyülekező társaikon, és azt találgatják, vajon melyikük kormányozta azt a Jaguárt a márvány-
delfinek közé.
Melyikük ereszkedett le a Szépművészeti Múzeum tetején át a szoborkertbe, hogy
festékbombákat pottyantson a látogatókra?
Melyikük festette a démonmaszkot a Heim-toronyházra?
Maguk elé képzelik, ahogy a Heim-akció éjszakáján egy csapat jogi szakértő,
könyvvizsgáló vagy hivatali futár beoson az unalomig ismert irodákba, ahol munkanapjaikat
töltik. Fűti őket az imént felhajtott whisky, amelyet pedig szigorúan tilt a Nemezis-terv
szabályzata, saját belépőkártyájukat használják, vagy freont fújnak a zárszerkezetekbe, majd
kimásznak az ablakokon, talpukat a betonfalnak vetve ereszkednek lefelé, megbízva a
köteleket tartó társaik erejében, ide-oda lengenek, a homlokzatnak csapódnak, farkasszemet
nézve a halálos veszéllyel abban az irodaházban, ahol nap mint nap érzik, hogyan fogy el
óránként az életük.

Másnap reggel ugyanezek a kishivatalnokok és tisztségviselők ott állnak a tömegben,


hátrafésült hajjal és hátrahajtott fejjel, megviselten, de józanul, frissen vasalt öltönyben:
hallgatják a körülöttük csodálkozó embereket, a találgatásokat, a rendőrségi hangszórókat,
kérjük, menjenek tovább, nincs itt semmi látnivaló, a víz pedig mocskos patakokban
csordogál rájuk az óriási, kiégett szempárból.
Tyler bizalmasan elárulta nekem, hogy tízből legfeljebb négy használható ötlet akad a
gyűléseken, tehát alig negyven százaléknyi esély kínálkozik egy komoly megbízatásra. A
Rajtaütés részleg huszonöt harcosból áll, Tylert is beleszámítva. Mindenkinek kötelező utcai
verekedést provokálni és veszíteni. Mindenkinek kötelező húzni egy cédulát a
kartondobozból.
Ezen a héten Tyler azt mondta:
– Mindenki vegyen egy pisztolyt magának.
Odaadta a telefonkönyvet a mellette állónak, és kitépetett vele egy fegyverbolt-hirdetést.
Azután a könyv körbejárt. Egyetlen üzletbe sem mehetnek ketten.
– Íme, emberek – kiáltotta Tyler, miközben kihúzta kabátzsebéből a pisztolyt –, ez itt egy
lőfegyver, és két héten belül valamennyi harcosnak rendelkeznie kell egy hasonlóval,
különben többé nem jelenhet meg a gyűléseken.
– Tanácsos kézpénzzel fizetni – ajánlotta. – Ha mindenki szerzett fegyvert, a következő
alkalommal kicseréljük őket egymás közt, majd a rendőrségen bejelentjük, hogy ellopták
tőlünk.
Nem volt kérdés. Tilos kérdéseket feltenni, mondja ki a Nemezis-terv első szabálya.
Tyler körbeadta a pisztolyt. Szokatlanul nehéznek tűnt a méretéhez képest, mintha egy
egész ércbánya vagy maga a Nap zsugorodott, olvadt volna maroknyira. A részleg tagjai két
ujjal maguk előtt tartva nyújtották tovább. Ugyanaz a kérdés járt a fejükben, vajon töltve van-
e, de a Nemezis-terv második szabálya szerint tilos kérdéseket feltenni.
Lehet, hogy töltve van – lehet, hogy nem. Lehet, hogy érdemes a legrosszabbat feltételezni.
– Egy lőfegyver – mondta Tyler – pofon-egyszerűen működik. Csak meg kell húzni a
ravaszt.
A Nemezis-terv harmadik szabálya szerint tilos kifogásokat keresni.
– A ravasz – folytatta – kioldja az ütőszeget, az ütőszeg berobbantja a lőport.
A negyedik szabály szerint tilos hazudni.
– A robbanás kilöki a fémlövedéket a hüvely nyitott végén keresztül a csőbe, amely adott
irányba koncentrálja a felszabaduló energiát, a lövedék pedig elhagyja a fegyvert, akár
akrobata a mozsárágyút, rakéta a kilövőállványt, sperma a húgyvezetéket, nyílegyenesen
követve a számára kijelölt pályát.
Amikor Tyler kitalálta a Nemezis-tervet, egyáltalán nem gondolt az emberiség kívülálló
részére. Nem érdekelte, hányan sérülhetnek meg az akciók során. Az elsődleges cél, hogy a
terv részesei megtanulják saját kezűleg befolyásolni a történelem menetét. Mindannyian elég
erősek vagyunk ahhoz, hogy változtassunk a világon.
A Nemezis-terv ötlete a harci klub egyik estéjén fogant meg Tyler agyában.
Éppen egy újoncot avattam be. Egy angyali szépségű fiú bukkant fel közöttünk azon a
szombat éjszakán, én pedig kihívtam egy menetre. Ez a szabály: az első alkalommal harcolni
kell. Boldogan éltem a lehetőséggel, mivel az álmatlanság ismét gyötörni kezdett, és
hirtelenjében kedvem támadt tönkretenni, elpusztítani valami gyönyörű és hibátlan dolgot.
Az arcomnak semmi esélye sem maradt már a gyógyulásra, úgyhogy nem volt mit
féltenem rajta. A szépség múlandó. A főnököm nemrég megkérdezte az irodában, mi a fenét
művelek azzal a véres sebbel a képemen, hogy hetek óta nem javul. Például amikor kávét
iszom, válaszoltam neki, beledugom a mutatóujjamat, nehogy az egész az ingemre folyjon.
Halottam egy alvásgátló készülékről, amelyik éppen annyi levegőt enged át, amennyi az
ébrenléthez szükséges: aznap éjjel a harci klub betonpadlóján egyetlen ütéssel ártalmatlanná
tettem az újoncot, majd kalapálni kezdtem azt a csinos kis angyalarcát érzéketlen öklöm
csontkemény bokszerével, bütykös ujjperceim őrlőfogakként morzsolták szilánkokra az
orrnyergét, bőrömet felhorzsolták az ínyéből kiforduló gyökércsonkok. A kölyök félájultan
dőlt karjaimba.
Tyler később azt mondta, hogy sohasem látott még ilyen módszeres pusztítást tőlem. Azon
az éjszakán döbbent rá, hogy a harci klubot tovább kell fejlesztenie, vagy különben jobb, ha
inkább abbahagyja.
Másnap, a reggelinél azt kérdezte tőlem:
– Merre jártál közben, te pszichopata? Úgy néztél ki, mint egy megszállott.
Egyszerűen szarul éreztem magam, válaszoltam, tele voltam feszültséggel. Nem tudtam
elengedni magam, mintha valami belső gát visszatartott volna. Lehet, hogy az ember egy idő
után belefásul a rutinverekedésekbe, és szeretne továbblépni.
Így találta ki Tyler a Nemezis-tervet.
Megkérdezte tőlem, mi ellen harcoltam előző este.
Tyler gyakran beszél arról, milyen szánalmas és kiszolgáltatott rabszolgákként tengődünk a
történelem szennycsatornájában. Pontosan ezt éreztem én is. Le akartam rombolni minden
szépséget, amitől megfosztott az élet. Szerettem volna porig égetni az amazonasi esőerdőket.
Freongázt fújni az ózonrétegre. Meglékelni a tankhajókat, lecsapolni az olajfúrótornyok
tartályait. Meg akartam mérgezni az összes egzotikus tengeri halat, amelyeket sohasem
kóstolhattam meg, be akartam szennyezni az egész Riviérát, ahová sohasem juthattam el.
Azt akartam, hogy az egész bolygó elérje a mélypontot.
Miközben összevertem azt a szerencsétlen kölyköt, legszívesebben golyót repítettem volna
minden egyes panda szeme közé, amelyik nem hajlandó kefélni a fajfenntartás érdekében.
Megszigonyoztam volna minden egyes bálnát, amelyik feladja a harcot, és önszántából partra
veti magát.
Ne hívjuk kihalásnak. Nevezzük leépítésnek.
Az emberiség évezredeken keresztül mocskolta és rombolta szülőbolygóját, most pedig a
történelem tőlem várja el, hogy rendet teremtsek ebben a felfordulásban. Nekem kell
felmosnom és tisztára sikálnom mindent. Egyetlen fáradtolaj-folt sem maradhat ki.
Nekem kell meglakolnom az összes nukleáris hulladékért és ólomtartalmú benzinért és
mérgező vegyi anyagért, amelyet elástak a Földön, évtizedekkel a születésem előtt.
A hónom alá szorítottam Angyalarc úrfi helyes fejecskéjét, akár egy futball-labdát, és addig
csépeltem, amíg át nem harapta a szája szélét. Könyökömet a pofijába mélyesztettem,
miközben térdre rogyva belém kapaszkodott. Szünet nélkül ütöttem, vonásai felis-
merhetetlenné torzultak, bőre megfeketedett és a koponyájára feszült.
Szmoggal akartam teleszívni a tüdőmet.
A madarak és őzek a természet ostoba luxuscikkei, a halak felesleges melléktermékek.
Fel akartam gyújtani a Louvre üvegpiramisát. Le akartam fejezni a milói Vénuszt, a Mona
Lisával akartam kitörölni a fenekemet. Mostantól ez az én világom.
Csak az enyém, azt csinálok vele, amit akarok: a múlt csupán egy nagy rakás halott.
Így találta ki Tyler a Nemezis-tervet.
Hogy kirobbantsuk a világot a történelem börtönéből.
Csendes Paper Street-i otthonunkban reggeliztünk, és Tyler azt mondta, képzeljem magam
elé, ahogy retket ültetünk és krumplit gyomlálunk egy elvadult golfpálya szélén, valahol a 15.
lyuk közelében.
Ahogy jávorszarvasra vadászunk a Rockefeller Központ romjai közt burjánzó erdőségben,
kagylót gyűjtünk a Szabadság-szobor féloldalra dőlt acélvázának tövében. Óriási
szellemarcokat és mágikus jeleket festünk a felhőkarcolók totemoszlopaira, esténként pedig
az emberiség maroknyi túlélőjével együtt visszavonulunk állatkerti ketreceinkbe, amelyek
rácsai megóvnak minket az éjjeli sötétben portyázó medvéktől, nagymacskáktól és
farkasoktól.
– Az újrahasznosítás meg a sebességkorlátozás értelmetlen baromság – mondta Tyler. –
Annyit ér, mint a halálos ágyon leszokni a dohányzásról.
A Nemezis-terv azonban megmentheti a Földet. Kulturális jégkorszakot teremt,
mesterséges őskorba taszítja a világot, hibernálja az emberiséget, hogy a téli álom évezredei
alatt bolygónk visszanyerhesse egészségét.
– Az anarchia igazán hasznos lehet – bólogatott Tyler. – Gondold csak végig.
A Nemezis-terv végrehajtása során civilizációnk szilánkokra morzsolódik, akárcsak a harci
klubba járó nyomorult kisemberek járomcsontja, és a romokból egy szép új világ épül.
– Képzeld csak el – folytatta lelkesen Tyler – a bevásárlóutcákon legelésző szarvasokat,
amelyekre a kirakatokban rothadó nagyestélyik és szmokingok rejtekéből vadászunk;
irhájukból egy életre szóló meleg ruhát varrhatunk magunknak. Megmászhatjuk a Sears-
tornyot behálózó karvastagságú indákat, akár két Babszem Jankó, és a nedves lombkoronán
túl nagyot szippanthatunk a friss levegőből, ami olyan kristálytiszta lesz, hogy kilométerekről
látszanak majd a kukoricaföldeken dolgozó férfiak és asszonyaik, akik állatbőröket szárítanak
a kihalt parkolók aszfaltján, a végtelen nyolcsávos autósztrádákat perzselő augusztusi
napsütésben.
Erre kell a Nemezis-terv, mondta Tyler. Célja a civilizáció teljes és haladéktalan
lerombolása.
A terv következő lépését egyedül Tyler ismeri. A második szabály értelmében tilos
kérdéseket feltenni.
– Golyókat ne vásároljatok – utasította Tyler a Rajtaütés részleg tagjait. – Ja igen, mielőtt
feleslegesen aggódni kezdenétek, elárulom nektek, hogy bizony előbb-utóbb gyilkolnotok is
kell majd.
Gyújtogatás. Rajtaütés. Káosz és Propaganda.
Kérdés nincs. Sem kérdés, sem kifogás, sem hazugság.
A Nemezis-terv ötödik szabálya szerint feltétel nélkül bízni kell Tyler Durdenben.

17
A főnököm egy újabb papírlapot helyez az íróasztalomra, néhány centire elfoglalt
könyökömtől. Mostanában már nyakkendőt sem hordok. A főnökömé mélykék, nahát, máris
csütörtöknél járunk. Gondosan zárva tartja irodája ajtaját, és két szót sem váltunk egymással,
mióta a fénymásolóban megtalálta a harci klub szabályzatát, én pedig finoman tudtára adtam,
hogy bármikor kibelezhetem egy géppisztolysorozattal. Javíthatatlan vagyok, folyton csak a
bohóckodáson jár az eszem.
Mondjuk, mi lenne, ha ma például átcsörögnék a Fogyasztóvédelmi Hivatal
panaszirodájába, és megemlíteném azt a biztonságiöv-rögzítőt, amelyik egyetlen szakítási
próbán sem vett részt, mielőtt megindult volna a sorozatgyártása.
Mindenhol hullák rejtőznek, csak tudni kell, merrefelé érdemes ásni.
Napot, mormolom.
– Napot – mormolja.
Az íróasztalom sarkán egy újabb szigorúan titkos, kizárólag-saját-kezembe dokumentum,
amelyet Tyler rám bízott, gépelésre és sokszorosításra. Egy héttel ezelőtt lelépte az alagsori
helyiség szélességét és hosszúságát Paper Street-i otthonunkban. Negyven cipőtalp széles és
hatvanöt cipőtalp hosszú volt. Tyler félhangosan számolgatni kezdett:
– Mennyi hatszor hét? – kérdezte. Negyvenkettő.
– És háromszor negyvenkettő? Százhuszonhat.
Tyler a kezembe nyomott egy sűrűn teleírt lapot, és megkért rá, hogy gépeljem be a
komputerbe, nyomtassam ki és készítsek hetvenkét másolatot belőle.
Miért pont hetvenkettőt, kérdeztem.
– Azért – válaszolta –, mert pont ennyi fickó fér el az alagsorban, háromemeletes katonai
priccsekkel számolva.
És hová teszik a cuccaikat, érdeklődtem tovább.
– Kizárólag a listán szereplő holmikat hozhatják magukkal, azok pedig kényelmesen
elférnek a matrac alatt – mondta Tyler.
A lista, amelyet a főnököm a fénymásolóból kivett, miközben a Start gomb felett még ott
villogott a 72-es számjegy, a következő utasítással kezdődik:
„Kizárólag az alábbi felszerelési tárgyak birtokában lévő jelöltek nyerhetnek felvételt a
kiképzésre; aki rendelkezik velük, részt vehet a válogatáson – azonban bármelyik tárgy, illetve
a temetési költségeket fedező 500 dollár hiánya automatikusan kizárja a jelentkezést.”
Legalább háromszáz dollárba kerül egy alultáplált férfitest elhamvasztása, magyarázta
Tyler, és az árok folyton emelkednek. Aki nem őriz magánál négy-ötszáz dollárt, halála után
elkerülhetetlenül a kórboncnoktanulók szikéje alá kerül.
A felvételt nyert jelöltek kötelesek a pénzt állandóan a cipőjükben tartani, hogy ha
bármikor életüket vesztik a kiképzés során, hullájuk ne jelentsen akadályt a Nemezis-terv
megvalósítása során.
A temetési pénz mellett a jelölteknek a következő tárgyakat kell magukkal hozniuk a
válogatásra:
Két fekete ing.
Két fekete szövetnadrág.
Egy pár fekete bakancs.
Két pár fekete zokni és két darab fehér alsónadrág.
Egy fekete nagykabát.
A lista tartalmazza a jelölt ruházatát is.
Ezenkívül kell egy darab fehér törölköző.
Egy darab összehajtható tábori ágybetét.
Egy darab fehér műanyag tál.
Felemelem az íróasztalomra helyezett eredeti példányt, és annyit mondok mellettem
álldogáló hivatali felettesemnek: kösz. Némán visszasétál az irodájába, én pedig folytatom a
számítógépen megkezdett halaszthatatlanul sürgős pasziánszjátszmámat.
Munka után átadom Tylernek a másolatokat, és minden megy tovább.
Telnek a dolgos hétköznapok.
Hazajövök.
Munkába megyek.
Hazajövök, és egy talpig feketébe öltözött fickót találok a tornácunkon. Az első jelentkező
áll a bejáratnál, kezében barna papírzacskó, benne egy fekete ing és egy fekete szövetnadrág,
lábainál egy ágybetétbe csavart fehér törölköző és műanyag tál, a lista kiegészítő tárgyai,
gondosan a fakorlátnak támasztva. Az egyik emeleti ablakból szemügyre vesszük, és Tyler azt
mondja, zavarjam el a francba.
– Túl fiatal – szól az indoklás.
A tornácon várakozó jelölt Angyalarc úrfi, a zöldfülű, akit azon az éjjelen csúfítottam el,
mikor Tyler kiötlötte a Nemezis-tervet. Két szénfekete monoklija és pár milliméteresre
borotvált frizurája ellenére is hibátlannak, már-már bájosnak tűnik komor, mindenre elszánt
képe. Ha ráhúznék egy matrózblúzt és mosolyt csalnék az arcára, akár holdtündérnek is
beillene. Angyalarc úrfi szemben áll az ajtóval, tekintetét a korhadt deszkatáblára szegezi,
karja oldalához szorítva, fekete inge, szövetnadrágja, katonai bakancsa makulátlan.
– Szabadulj meg tőle – utasít Tyler. – Túl fiatal.
Honnantól elég öreg, meddig túl fiatal, kérdem.
– Nem erről van szó – oktat ki. – Ha a jelölt fiatal, azt mondjuk neki, hogy túl fiatal. Ha
kövér, azt mondjuk, túl kövér. Ha sovány, túl sovány. Fehér, túl fehér. Fekete, túl fekete.
Évszázadok óta így teszik próbára a buddhista templomok leendő szerzeteseit. Elzavarják a
jelölteket, és aki elég elszánt ahhoz, hogy ennek ellenére három napig várjon étlen-szomjan a
szabad ég alatt, egyetlen szó bátorítás nélkül, csak az nyerhet bebocsátást a kolostorba.
Így hát tudatom angyalkánkkal, hogy túl fiatal a kiképzéshez, de vacsora után még mindig
az ajtónál strázsál. Kirontok a tornácra, egy seprűnyéllel végigvágok a hátán, és lerugdosom a
felszerelését az utcára. Tyler az emeleti ablakból figyeli, ahogy a fiú orra előtt hadonászok.
Angyalarc meg sem moccan, mire üvöltözve beletaposom ágybetétjét a szennyvízelvezetőbe.
Takarodj innen, kiabálom. Süket vagy, itt nincs szükség kölykökre. Úgysem bírnád soráig.
Próbálkozz meg jövőre. Húzzál haza. Tűnj el a tornácomról.
Másnap reggel még mindig odakint áll, Tyler lesétál hozzá, sajnálom, fiú, mondja mélyen a
szemébe nézve, kár volt szólni neked a kiképzésről, tényleg túl fiatal vagy hozzá, kérlek
szépen, gyere vissza egy év múlva.
Jó zsaru – rossz zsaru.
Legközelebb megint rajtam a sor, üvöltözve elküldöm a pokolba. Hat órával később Tyler
megy ki, és sajnálattal közli, hogy szó sem lehet róla, ha nem távozik önszántából, kénytelen
lesz kihívni a rendőrséget.
A fiú meg sem moccan.
Ruhái a csatornában áznak, a szél cafatokra tépi a barna papírzacskót.
De ő meg sem moccan.
A harmadik reggel egy újabb jelölt áll a tornácon. Angyalarc úrfi még mindig várakozik,
Tyler lemegy hozzá, és annyit mond neki:
– Na, gyere. Szedd össze a cuccaidat az utcáról, és hozd be magaddal.
Az új fickóval közli, hogy félreértés történhetett, túlságosan öreg már ehhez a kiképzéshez,
úgyhogy legyen szíves távozni.
Minden reggel munkába megyek. Minden este hazajövök, és egy-két újabb jelentkezőt
találok az ajtó előtt. Egyik sem néz a szemembe. Bezárom az ajtót, és nem törődöm velük. Ez
így megy hétről hétre, néhányan felhagynak a várakozással, de legtöbbjük ki-böjtöli a
harmadik napot, mígnem szinte valamennyi emeletes ágy megtelik, amelyeket az alagsorban
állítottunk fel a jelöltek számára.
Egy nap Tyler átnyújt nekem öt darab százdollárost, és azt mondja, tartsam a cipőmben. A
temetési összeg. Ez is afféle buddhista szerzetesi szokás.
Hazajövök a munkából, és a házban mindenütt idegenek, akik felvételt nyertek Tyler
kiképzésére. Szorgalmasan dolgoznak. Az egész földszint egyetlen összefüggő és olajozottan
működő szappanüzem. A fürdőszoba egy percre sem üres. Kis csoportok tűnnek el napokra;
amikor visszatérnek, a hűtőszekrény megtelik vörös műanyag tasakokba csomagolt finom,
víztiszta zsírral.
Egy este Tyler feljön első emeleti búvóhelyemre, és azt mondja:
– Ne zavard őket. Mindegyik pontosan tudja, mi a dolga. Ez is a Nemezis-terv része.
Egyikük sem látja át a teljes képet, de a saját feladatát tökéletesen ellátja. Erre vannak
kiképezve.
A Nemezis-terv alapszabálya: bízni kell Tyler Durdenben.
Aztán egy szép nap Tyler eltűnik.
A Nemezis-terv osztagai reggeltől estig szappant főznek. Nem tudok aludni. Még éjjel is
azt hallgatom, hogyan forralnak vizet, adagolják a lúgot, szeletelik és keményítik a rózsaszín
téglácskákat virágmintás asztalkendőiken, hogyan csomagolják selyempapírba és pecsételik
rájuk a Paper Street Szappantársaság címkéjét, összehangolt kis csapatokban. Ebben a házban
rajtam kívül mindenki pontosan tudja, mit csinál.
Tyler napok óta nem jár haza.
A falhoz tapadva közlekedek, akár egy kisegér a némán robotoló harcosok fogaskerekei
között: az idomított majmok könyörtelen elszántságával takarítanak és főznek és alszanak,
hatórás váltásban. Húzz meg egy kart. Nyomj meg egy gombot. Űrhajós majmok csapatai
lapátolják magukba műanyag tálaikból az ételt, amelyet űrhajós majmok csapatai készítettek a
zsúfolásig telt konyhában, így megy egész álló nap.
Egy reggel munkába menet Mázsás Bobba ütközöm a tornácon: fekete bakancsban, fekete
ingben és szövetnadrágban várakozik, vigyázzállásba dermedve. Láttad mostanában Tylert,
kérdem tőle, nem ő küldött ide véletlenül.
– A Nemezis-terv első szabálya szerint – darálja Mázsás Bob összezárt bokával,
szálegyenes hátgerinccel – tilos kérdéseket feltenni a Nemezis-tervről.
Van fogalmad arról, támadok rá, micsoda pitiáner, értelmetlen megtiszteltetés vár odabent
rád. Egész nap rizst párolhatsz, tálakat mosogathatsz vagy a klozetet sikálhatod, akár a többi
szerencsétlen hülye. Egész álló nap. Szerinted ez vezet el a Tyler-féle megvilágosodáshoz?
Pipereszappanok csomagolása látástól vakulásig?
Mázsás Bob egy szót sem szól.
Inkább munkába megyek. Hazajövök, és még mindig az ajtó előtt strázsál. Egész éjjel
félálomban hánykolódom, és reggel Mázsás Bob már a veteményesben gyomlálgat.
Mielőtt elindulok otthonról, kimegyek hozzá, és megkérdezem, ki engedte be. Ki adta neki
a munkát. Találkozott-e Tylerrel. Beszélt-e vele az éjszaka.
– A Nemezis-terv első szabálya... – kezdené, de belefojtom a szót, igen, igen, igen, igen,
igen, igen, tudom.
Mialatt a hivatalban rohadok, Tyler űrhajós majmai fegyelmezett osztagokban felássák a
sáros pázsitot a ház körül, keserűsót szórnak a földbe, hogy csökkentsék a savas kémhatást,
több kiló háztáji marhatrágyát és fodrászüzletekből hozott hajhulladékot lapátolnak a
vakondtúrásokba, hogy távol tartsák a rágcsálókat és proteindússá tegyék a talajt.
Az éjszaka bármelyik percében űrhajós majmok bukkannak fel a kertben, vállukon
vágóhídi tetemek; a véres hús növeli a termőföld vastartalmát, a csontliszt a foszforkészleteit.
Precízen beosztott turnusokban bazsalikomot és kakukkfüvet és salátát és bűbájdiót és
eukaliptuszt és olasz jázmint és illatos mentát ültetnek kaleidoszkóp-szerű elrendezésben.
Kertünk eleven rózsaablak, a zöld valamennyi színárnyalatában. Van, aki éjjelente hernyókat
és csigákat irt gyertyafénynél. Mások kiválogatják a legtökéletesebb zsályaleveleket és
borókabogyókat, hogy természetes alapú hajszínezőt főzzenek belőlük. Fekete nadálytövet
gyűjtenek fertőtlenítésre, ibolyát fejfájás ellen, és szagos mügét, hogy friss szénaillatot adjon
a szappanoknak.
A konyhaszekrényben méregerős vodkák sorakoznak az átlátszó rózsaszappanok,
nádcukorszappanok és pacsuliszappanok mellett, feltűnés nélkül elveszek egyet, temetési
pénzemet cigarettára költőm. Felbukkan Maria. Elcsevegünk a veteményesről. A növények
kaleidoszkóp-mintáit kerülgetve végigsétálunk a gondosan felgereblyézett sóderösvényen,
vodkát iszunk és dohányzunk. A melleiről társalgunk. Megtárgyalunk mindent, egyedül Tyler
Durden nevét nem említjük.
Aztán egy nap újabb cikk a napilapok hasábjain: egy csapat fekete ruhás férfi megszállt
egy autókereskedést valamelyik jómódú környéken, és addig verték baseballütőkkel a
kiállított modellek ütközőit, amíg a légzsákok hatalmas porfelhőket szórva szét nem durrantak
a kocsiriasztóktól hangos délutánban.
Ezalatt a Paper Street-i lakban a többiek rózsák, kökörcsinek, levendulák szirmaival bélelt
dobozkákba zárják a faggyúrudakat, hogy a belőlük főzött szappan finom virágillatot kapjon.
Maria sokat mesél a növényekről.
Azt mondja, a rózsa természetes vérzéscsillapító.
Néhány virág neve gyászjelentéseket idéz: harangláb, mécsvirág, árvácska, nefelejcs.
Másokat mintha Shakespeare-mesék tündéreiről kereszteltek volna el: gyöngyvessző,
gólyahír, csillagfüst, cickafark. Az az apró édes illatú szarvaskerep. Vagy a bűbájdió, egy
másik kitűnő vérzéscsillapító.
Tűzliliom és japán nőszirom.
Éjjelente körbesétálunk a kertben, miközben azt figyelem, mikor bukkan fel Tyler.
Nyomunkban mindig ott lohol egy űrhajós majom, hogy felkapkodja a letépett levendula–,
citromfű– vagy mentamaradványokat, amelyeket Maria az orrom alá dugdos. Vagy faz elejtett
cigarettacsikkeket. Simára gereblyézi mögöttünk a gyöngykavicsot, mintha sohasem jártunk
volna erre.
Egy éjszakával később, valahol a belvárosi zöldövezetben egy másik fekete osztag
gázolajat locsol az akácligetre, fatörzsről fatörzsre jártak, és egész kis erdőtüzet hoztak össze
néhány perc alatt. Benne volt az újságokban, megírták, hogyan olvadtak szét a közeli
városháza ablakai, hogyan fingtak ki a hivatali limuzinok leeresztett, nyúlós
gumiabroncsaikra rogyva.
Tyler bérelt háza a Paper Streeten olyan már, mint egy nagy, meleg élőlény, falai nedvesek
a sok izzadó, szuszogó lakótól. Annyi ember mozgolódik benne, hogy úgy tűnik, mintha maga
a ház mozogna.
Újabb éjszaka Tyler nélkül, mialatt a városban valaki megfúrja a bankautomatákat és
nyilvános telefonkészülékeket, egy gumicsövet csavar a lyukakba, majd egy kézipumpával
gépzsírt vagy vaníliapudingot tölt a gyomrukba.
Tyler nem jár haza többé, viszont egy hónappal eltűnése után néhány űrhajós majom
kézfején megjelenik csókjának égésnyoma. Azután ezeknek a harcosoknak is nyoma vész, és
újabb jelöltek lépnek a helyükbe.
Az osztagok minden nap más kocsit használnak. Sohasem láttam még kétszer ugyanazt a
járművet. Egyik este hallom, amint Maria ingerülten magyaráz a tornácon őrségben álló
űrhajós majomnak:
– Tylerhez jöttem. Tyler Durdenhez. Itt lakik. A barátom.
– Sajnálom, de túl... – a majomharcos egy pillanatra elakad –, túl fiatal a kiképzéshez.
– Baszódj meg – javasolja Maria.
– Egyébként – folytatja az őr rendületlenül – sehol sem látom a szükséges alapfelszerelést.
Két fekete ing és két fekete szövetnadrág...
– Tyler! – sikítja Maria.
– Egy pár fekete katonai bakancs.
– Tyler!
– Két pár fekete zokni és két pár fehér alsónemű.
– Tyleeer!
Aztán egy csattanás, ahogy belerúg a bejárati ajtóba. Maria nem vár három napot a
bebocsátásra.
Munka után rendszerint hazajövök, és kenek magamnak egy mogyoróvajas szendvicset.
Hazajövök, és a társalgó közepén egy űrhajós majom felolvas a körülötte kuporgó népes
majomseregnek.
– Egyikünk sem egyedi és csodálatos hókristály. Ugyanolyan romlandó, szervesanyag-
massza vagyunk, akár a többi emberi lény, ugyanahhoz a komposzthalomhoz tartozunk.
Hatásszünet.
– A kultúra egyformává tett bennünket: senki sem igazán fekete vagy fehér vagy gazdag
többé. Ugyanarra vágyunk. Egyénenként jelentéktelenek vagyunk.
A litánia megszakad, ahogy átsétálok a szendvicsemért, körülöttem halotti csend, mintha
egymagám lennék az egész házban.
Folytassátok csak, mondom kedélyesen. Ezt már olvastam. Én gépeltem.
Talán még a főnököm is olvasta.
Mindannyian egy rakás trágya vagyunk, bólogatok. Ne hagyjátok abba, gyerünk,
szórakozzatok tovább. Mintha itt sem lennék.
A majomlegénység némán vár, amíg elkészülök a szendvicsemmel, kiveszek egy újabb
üveg vodkát, és felvonulok a szobámba. Hátam mögött folytatódik a szózat:
– Egyikünk sem egyedi és csodálatos hókristály.
Apu Megszakadt Szíve vagyok, mert Tyler elhagyott. Mert apám elhagyott. Hadd ne
soroljam a többieket.
Munka után olykor ellátogatok néhány harci klubba, egy-egy garázsba vagy alagsorba, és
megkérdezem az embereket, nem látták-e Tyler Durdent.
Minden egyes harci klubban egy teljesen ismeretlen fickó feszít a csupasz villanykörte
fénykörében, és Tyler szabályait olvassa az összegyűlt harcosoknak.
A harci klub első szabálya: senkinek egy szót sem a harci klubról.
Amikor elkezdődnek a párharcok, félrevonom a vezetőt, és faggatni kezdem Tylerről. Tyler
a lakótársam, magyarázom neki, de hetek óta nem jár haza.
A fickó szemei elkerekednek, és visszakérdez: te személyesen ismered Tyler Durdent?
Minden alkalommal ugyanez ismétlődik. Igen, mondom, Tyler a legjobb haverom. Ilyenkor
mindenki körém gyűlik, és szeretné megszorítani a kezem.
Ezek az új harcosok csodálattal bámulják az arcomat elcsúfító gomblyukat, sárgászöld
széleit, a megfeketedett bőrt. Uramnak szólítanak.
Nem, uram. Távolról sem. Egyetlen ismerősünk sem találkozott még Tyler Durdennel. A
barátaink barátai állítólag látták már egyszer, mielőtt megalapították ezt a helyi klubot. Uram.
Aztán cinkosan rám kacsintanak.
Soha az életben nem találkoztunk még Tyler Durdennel.
Uram.
Igaz a szóbeszéd, kérdezik tőlem. Azt beszélik, Tyler Durden hadsereget szervez. Állítólag
csak egy órát alszik éjjelente. A mendemondák szerint állandóan úton van, harci klubokat
indít az ország minden pontján. Mi lesz a következő lépés, tudakolják.
A Nemezis-terv gyűlései egy tágasabb alagsorba költöztek, mivel a részlegek -Gyújtogatás,
Rajtaütés, Káosz és Propaganda – folyamatosan gyarapodnak a harci klubok végzőseiből.
Minden részleg saját vezetővel rendelkezik, de még ők sem tudják, merre jár Tyler. Hetente
egyszer felhívja őket telefonon.
A Nemezis-terv résztvevői is a következő lépést várják.
Merre tartunk?
Mire számíthatunk?
Éjjelente Maria és én mezítláb sétálgatunk a kiskertben, lépteink nyomán csöppnyi
gombafelhők emelkednek a magasba: zsályaillat, citromfűillat, kankalinillat. Fekete ingek,
fekete nadrágok suhannak körülöttünk, gyertyafényeik még a levelek alá is bevilágítanak,
csigák és férgek után kutatva. Mi a bánat folyik itt, kérdezi Maria.
Hajcsomók bukkannak elő a földből. Haj és ürülék. Húsfoszlányok és csontszilánkok. A
növények féktelenül burjánzanak, már a szorgos majomsereg sem képes kordában tartani
őket.
– Mire készülsz? – kérdezi Maria.
Mi az ábra?
A humuszban kicsiny aranyrög csillan, letérdelek, hogy jobban megnézzem magamnak.
Halvány fogalmam sincs, mondom közben Mariának, mi történik legközelebb.
Földet ránk, bébi.
Szemem sarkából látom az árnyékban ólálkodó majomharcosokat, pislákoló gyertyáik fölé
görnyednek. A csillogó rögöcske egy záp-fogba ékelt aranytömés. Nem messze tőle két másik
fog bújik elő a földből. Mindkettőben amalgámpótlás.
Hiszen ez egy állkapocs.
Nem, nem, mondogatom, gőzöm sincs, mi lesz legközelebb, azzal a nedves talajba és hajba
és szarba és csontba és húsba nyomom a zápfogakat, egy, kettő, három, még mielőtt Maria
észrevenné valamelyiket.

18
Péntek este van, végre álomba merülök irodai íróasztalomnál ülve.
Telefoncsörgésre riadok fel a számítógépklaviatúráról, karom elgémberedve, arcomon
billentyűlenyomatok. A teremben már egy lélek sincs rajtam kívül. A telefon álmomban is
csörgött: képtelen vagyok eldönteni, vajon a valóság lobbant az álmomba, vagy az álmom
loccsant a valóságra.
Garancia és Kárigények, motyogom a kagylóba.
Garancia és Kárigények. Ez lennék én.
A nap hamarosan eltűnik a horizont mögött, viharfelhőtornyok közelednek felénk, akkorák,
mint fél Wyoming vagy Japán. Nyugatra néző ablakom egyetlen, padlótól mennyezetig érő
üvegtábla. Bármerre nézek, minden padlótól mennyezetig érő üvegtábla. Minden csupa
Reluxa. Minden acélszürke padlószőnyeg, számítógépcsatlakozó-aljzatok apró sírhalmaival
tarkítva. Minden kárpitozott furnérlemez – átláthatatlan irodai kockalabirintus.
Valahol felzúg egy porszívó.
A főnököm szabadságra ment. E-mailben értesített róla, és már itt sem volt. Két hét múlva
szakmai beszámolót kell tartanom. Addig foglaltassam le a nagy tárgyalót. Szedjem össze
magam. Frissítsem fel az önéletrajzomat. Tartsam szárazon a puskaport. Fegyelmi eljárás
készül ellenem.
Apu Hidegvére vagyok.
Viselkedésem egy ideje minősíthetetlen.
Felveszem a telefont, a vonal végén Tyler, és azt mondja:
– Menj le a parkolóba, néhány fickó már vár rád.
Kicsodák, kérdezem.
– Türelmetlenül várnak – feleli Tyler. Kezem benzintől bűzlik.
– Irány az országút – noszogat Tyler. -Kint vár a járgány. Vadiúj Cadillac.
Biztosan álmodom.
Hirtelen úgy érzem, Tyler csupán álmomban létezik.
Vagy én létezem csupán az ő álmaiban.
Megszagolom a tenyeremet. Egyedül maradtam. Felállók az íróasztaltól, és leballagok a
parkolóba.
Az egyik harcos a klubból egy szerelőműhelyben dolgozik, onnan szerezhette ezt a
csodaszép Cadillac Corniche sportkocsit, ott parkol a járda mellett, bámulom leesett állal
koromfekete dukkó, szolíd arany díszítés, akár egy négyszemélyes cigarettatárca, csak arra
vár, hogy elrepítsen az éjszakába. A fickó kiszáll belőle, azt mondja, ne aggódjak, rögtön
lecserélte a rendszámtáblát egy repülőtéri parkolóházban.
Gyerekjáték volt beindítani, dicsekszik. Elég összeérinteni két vezetéket a kormány-
rúdban, rövidre zárni az indító áramkörét, és máris kezdődhet a sétakocsikázás.
Vagy ha így nem megy, még mindig le lehet másoltatni a slusszkulcsot.
Három fekete egyenruhás majom sorakozik a hátsó ülésen. Ne Szólj Szám, Ne Láss
Szemem és Ne Hallj Fülem.
De hol van Tyler, kérdezem.
A szerelő kinyitja előttem az ajtót, akár egy jól nevelt sofőr. Magas, szikár fickó, széles
vállairól az elektromos távvezetékek jutnak eszembe.
Mikor találkozunk Tylerrel, kérdezem.
Az első ülésen egy születésnapi torta fogad, színes gyertyácskákkal. Beszállok. Elhajtunk.
Nem kell hozzá egy hét a harci klubban, hogy az ember megtanulja tiszteletben tartani a
sebességhatárokat. Igaz, hogy napokig véreset szarik a belső sérülésektől, de félisteninek érzi
magát. Egymás után előznek le az autók. Ránk dudálnak. Beintenek. Vadidegenek gyűlölnek
tiszta szívből. De fel sem vesszük. A harci klub után mindenki olyan laza és kiegyensúlyozott
lesz, hogy nem törődik többé az apróságokkal. Még a rádiót sem kapcsoljuk be, a fájdalom
minden egyes lélegzetvételnél végigfut bordáinkon, az ökölcsapások hajszálrepedései mentén.
A mögöttünk jövő kocsik dühödten villognak. A nap eltűnik az aranysárga látóhatárról.
A szerelő egykedvűen markolja a kormányt. Kettőnk között vidám születésnapi torta.
Kurvára ijesztő élmény végignézni, hogyan harcolnak az ilyen típusú fickók. Csontosak,
szikárak, sohasem bénulnak le. Addig küzdenek, amíg péppé nem verik őket. Tetovált fehér
fickók, akár a viaszba mártott csontvázak, és kőkemény fekete fickók, akár a szárított hús:
folyton együtt lógnak, mintha a Névtelen Kábítószeresek gyűléseiről szalajtották volna őket.
Sohasem adják fel. Két lábon járó generátorok, olyan sebesen remegnek, hogy körvonalaik
szinte elmosódnak. Túl vannak már a legrosszabbon, egyetlen választás maradt számukra, a
haláluk módja, és ők úgy döntöttek, hogy harc közben akarnak elpusztulni.
Ezek a fickók csak egymással küzdenek.
Senki más nem hajlandó kihívni őket, és ők sem választanak a többiek közül, csak ha
felbukkan egy újabb remegő íncsomó, egy fékezhetetlen csontkollekció, akit befogadhatnak
zárt közösségükbe, amellyel senki nem mer ujjat húzni.
A többi harcos egyetlen pisszenés nélkül figyel, amikor az ilyen fickók egymásnak esnek.
Csak azt hallani, ahogy beszívják a levegőt kicsorbult fogaik között, ahogy tenyerük fogást
keresve egymás oldalához csattan, ahogy az öklük tompa puffanással lecsap egy mellkasra,
hasfalra, pofacsontra. Testük egyetlen izom- és ín- és ütőérköteg, a bőrük fénylik, izzad,
megfeszül a párás lámpafényben.
Múlik az idő: tíz perc, tizenöt perc. Verejtékük szaga megtölti az egész alagsort, mintha
olajos sült csirke illata tapadna pórusainkra.
Rendszerint húsz perc is eltelik a harci klub értékes idejéből, mire az egyikük összeesik.
A párharc után a két kigyógyult drogos összekapaszkodva kivánszorog a körből, egész éjjel
együtt maradnak, szétvert arcuk ragyog az elégedett mosolytól.
Első párharca óta az autószerelő fickó folyton a házunk körül ólálkodik. El akarja énekelni
a dalt, amit írt. Meg akarja mutatni a madáretetőt, amit épített. Fényképeket dugdos az
arcomba, és megkérdezi, elég csinosnak tartom-e a barátnőjét a házassághoz.
A Cadillac kormányánál ülve sem tagadja meg önmagát:
– Látta, milyen tortát sütöttem a születésnapjára? A saját két kezemmel csináltam.
Nem ma van a születésnapom.
– Volt egy kis gond az olajlehúzó-gyűrűvel– magyarázza büszkén –, de kicseréltem, és
újlégszűrőt is tettem a motorba. Leellenőriztem az elosztószelepet és az időzítőt. A
meteorológiai előrejelzés szerint esni fog az éjjel, úgyhogy új ablaktörlőpárnákat tettem fel.
Mit tervez Tyler, kérdeztem.
A szerelő kinyitja a hamutartót és benyomja a szivargyújtót.
– Ez most valami teszt? Próbára tesz minket?
Hol. Van. Tyler.
– A harci klub első szabálya: senkinek egy szót sem a harci klubról – válaszol a szerelő. –
A Nemezis-terv utolsó szabálya: tilos kérdéseket feltenni.
Ezenkívül akad még valami mondanivalója számomra?
– Meg kell értenünk, hogy mindnyájunk számára apánk volt az első Isten.
A visszapillantó-tükörben munkahelyem, megszokott irodám egyre kisebb és kisebb és
kisebb lesz, végül eltűnik a távolban.
Orromat szúrja a kezemre száradt benzin szaga.
– Minden egyes keresztény amerikai férfi az apjáról mintázza istenképét. És hogyan
hihetne egy ember Istenben, ha gyermekkorában az apja börtönben rohadt, elpatkolt, vagy
sosem járt haza?
Szóról szóra Tyler dogmáit hallom. Gyűrött papírfecnikre firkantotta le őket, amíg én
aludtam, majd másnap reggel megkért, hogy gépeljem le és sokszorosítsam kétszáz
példányban. Mindet olvastam. Talán még a főnököm is olvasta mindet.
– A végén azon kapod magad – folytatja a szerelő –, hogy az életed egyetlen véget nem érő
kutatás az apád után, Isten után.
– De jusson eszedbe: Isten talán nem kedvel téged. Talán kifejezetten gyűlöl. De rosz-
szabb is lehetne a helyzet.
Tyler álláspontja szerint jobb, ha Isten gonosztetteinkre figyel fel, mintha egyáltalán nem
figyelne ránk. Talán még a haragja is jobb a közönyénél.
Ha választhatnál Isten legádázabb ellenfele és egy nagy nulla között, melyik lennél
szívesebben?
Mi vagyunk Isten mostohagyermekei, állítja Tyler, számunkra nem jelölt ki helyet a
történelemben, nem érdemeltük ki a figyelmét.
Ha nem keltünk elég nagy feltűnést, nem is reménykedhetünk kárhozatban vagy felol-
dozásban.
Melyik rosszabb: a pokol vagy a semmi?
Ha nem kapnak rajta és nem büntetnek meg, feloldozásra sincs esélyünk.
– Égessük le a Louvre üvegpiramisát – kántál a szerelő –, töröljük ki a Mona Lisával a
fenekünket. Így legalább Isten megjegyzi a nevünket.
Minél mélyebbre zuhan az ember, annál magasabbra szárnyalhat utána. Minél mesz-szebb
menekül, annál jobban fog hiányozni a Mindenhatónak.
– Ha a tékozló fiú otthon maradt volna – mondja a szerelő –, a hízott tinó még mindig élne.
Nem elég, ha megszámláltatunk, mint a homokszemek vagy az égbolt csillagai.
A szerelő kikormányozza a Cadillacet az autópálya peremére, sehol egy leállósáv, és máris
feltorlódik mögöttünk a kamionsor, robogásukat a sebességhatár alá szorítjuk. A 209
luxusautó megtelik reflektorfénnyel, ott ülünk méhébe zárva, kedélyesen eltársalogva
szemben a szélvédőn tükröződő képmásunkkal. Nem lépjük túl a sebességhatárt. Betartjuk az
előírást.
A törvény az törvény, mondaná Tyler. Száguldozni az autópályán ugyanolyan, mint
gyújtogatni, ugyanolyan, mint pokolgépet robbantani, ugyanolyan, mint embert ölni.
A bűnöző az bűnöző.
– A múlt héten akár négy új harci klubot is indíthattunk volna – mondja a szerelő. -Talán
Mázsás Bob vezethetné a következőt, már csak helyet kell találnunk neki.
Szóval a jövő héten Tyler átveszi az egész szabályzatot Mázsás Bobbal, azután rábíz egy
saját harci klubot.
Mostantól fogva, amikor elkezdődnek a párharcok, a vezető kívül marad az egymást
buzdító harcosok gyűrűjén, inkább megállás nélkül sétál körbe-körbe a sötétben, amíg az
összejövetel véget nem ér.
Ki hozta az új szabályokat, kérdezem. Tyler?
– Mindenki pontosan tudja, ki hozza a szabályokat – vigyorog rám a szerelő.
Az új pontok értelmében senki sem állhat a kör közepén, folytatja, senki más, csak a két
harcoló fél. A vezető fennhangon olvassa a tanításokat, mialatt lassan körbejárja a tömeget,
kívül maradva a fénykörön. A harcosok csak egymást láthatják, az üres szorító túloldalán.
Így tesznek majd valamennyi harci klubban.
Nem olyan nehéz ügy új helyszínt, egy garázst vagy egy éjszakai bárt találni: az a kocsma,
amelynek alagsorában a legelső harci klub indult, ma egyetlen szombat estén több bevételt
hoz, mint a havi bérleti díja.
A szerelő folytatja az új szabályokat: minden harci klub ingyenes. Nincs belépődíj. Kiüvölt
a nyitott ablakon, bele a szembejövő forgalomba, a karosszériához simuló éjszakai szélbe:
– Nekünk a lelked kell, nem a pénzed! Amíg a harci klub tagja vagy, nem számít, hány
dollár van a folyószámládon. Több vagy a pénzednél. Több vagy a munkádnál. Több vagy a
családodnál, és több vagy, mint gondolnád.
Hangja széthasítja a sötétséget.
– Több vagy egy névnél – üvölti.
– Több vagy egy évszámnál – csatlakozik a sofőrhöz a hátsó ülésen összezsúfolódott
majomtrió.
– Több vagy egy évszámnál – ismétli a szerelő.
– Több vagy a gondjaidnál – kiáltják a majomharcosok.
– Több vagy a gondjaidnál – kiáltja a szerelő, aztán egy hirtelen mozdulattal átkormányoz
minket a túloldalra, fénysugarak szúrják keresztül a szélvédőnket, hűvösek, akár az
injekciós tűk. Kocsik rontanak ránk fülsértő dudálással, de a szerelő az utolsó pillanatban
kikerüli őket.
Újabb reflektorok bukkannak fel előttünk, egyre közelednek, egyre hangosabbak, és a
szerelő belehajol a ragyogásba, a zajba, a káoszba:
– Több vagy a reményeidnél – üvölti torkaszakadtából.
A többieknek elakad a szava.
Ezúttal csak a másik sofőr reflexein múlt, hogy elkerültük a frontális ütközést.
Megjelenik a következő kocsi, lámpái kétségbeesett vészjeleket morzéznak, ti-tá-ti-tá,
sikolt a fékje, és a szerelő visszasikolt neki:
– Nincs menekvés!
Elengedi a kormányt, szerencsére a szembejövőnek több esze van.
De már itt is a következő, a szerelő tovább üvölt:
– Egy nap úgyis mind meghalunk.
A másik kocsi ezúttal is félrekanyarodik, de a szerelő ismét célba veszi. Makacsul követi
elkerülő manővereit, a két jármű egymás felé rohan.
Egy pillanat alatt szétolvadok a semmiben. Hirtelen minden jelentőségét veszti. Felnézek a
csillagokra, és kész. Pokolba a poggyászaimmal. Nem számít semmi, már itt sem vagyok.
Pokolba a szájszagommal. Az ablakokon túl sötét mélység, a kürtök diadalmasan zengenek
körülöttem. Arcomon érzem a reflektorok ritmusos villogását, soha többé nem kell munkába
mentiem.
Soha többé nem kell fodrászhoz mennem.
– Ha most érne véget az életed... – kezdi a szerelő.
A karambol elkerülhetetlennek látszik.
– ... mi lenne az utolsó kívánságod? Hiába dudál eszeveszetten a szembejövő, sofőrünk
olyan higgadt, hogy elfordítja a fejét, és egyenesen rám néz, amikor így szól:
– Tíz másodperc a becsapódásig.
– Kilenc.
– Még nyolc. -Hét. -Hat.
Bárcsak, suttogom, bárcsak felmondhatnék.
A másik kocsi sikoltó abroncsokkal elsuhan mellettünk. Ezúttal megúszta.
Újabb fényszórók közelednek, a szerelő hátrafordul a három majomhoz:
– Hé, majomlegénység – vigyorog rájuk –, most már ismeritek a szabályokat. Mi az utolsó
kívánságotok? Ki vele, mielőtt mind meghalunk.
Jobbról kikerül bennünket egy szedán, ablakán színes felirat: „Jobban vezetek részegen”. A
napilapok szerint több ezer ehhez hasonló matrica jelent meg egyik napról a másikra a
közutakon. „Hulljon a férgese”, meg ilyenek.
„Ittas vezetéssel a terhes anyák ellen”.
„Engedjétek alám a kisdedeket”.
Azonnal tudtam, hogy a Propaganda részleg keze van a dologban. Netán a Káosz részlegé.
A mellettem ülő színjózan autószerelőharcos megnyugtat, igen, jól sejtem, a Részeges-
matricák valóban a Nemezis-terv részét képezik.
A három űrhajós majom szótlanul figyel a hátsó ülésről.
A Káosz részleg új szemléltető táblácskákat szerelt a légi járatok üléseire, amelyeken
kétségbeesett utasok verekednek az oxigénmaszkokért, mialatt repülőgépük lángolva zuhan a
Sziklás-hegység felé, óránként ezer kilométeres sebességgel.
A Propaganda és a Káosz részleg egymással versengve próbál kifejleszteni egy új
komputervírust, amelytől valamennyi bankautomata gyomorrontást kap, és kiokádja magából
az összes tíz-, húsz-, ötven-, százdollárost.
A szivargyújtó kipattan a műszerfalból, és a szerelő megkér, hogy gyújtsam meg a
gyertyákat a születésnapi tortámon. A cukormázon kicsiny glória fénylik.
– Mi lenne az utolsó kívánságotok? – kérdezi a szerelő, és megcéloz egy szembejövő
kamiont. Felharsan a légkürt, és a közeledő fényszórók napfelkeltéje elhomályosítja sofőrünk
mosolyát.
– Nyomás, kívánjatok valamit – szól hátra a három űrhajós majomhoz. – Még öt
másodpercünk maradt a feledésig.
– Egy. – Kettő.
A kamion kitölti látóterünket, elvakít és a fülünkbe bömböl.
– Három.
– Szeretnék lovagolni.
– Szeretnék házat építeni.
– Kéne egy tetkó – hallatszik szinte egyszerre a hátsó ülésről.
– Higgyetek bennem, és örökké halni fogtok – mondja a szerelő, és keresztet vet.
Nem kellett volna. Túl későn rántja félre a kormányt, és a Cadillac hátulja beleütközik a
kamion orrába.
Erről persze fogalmam sincs, csupán azt tudom, hogy a vontató fényszórói rám vetik
magukat, majd hirtelen eltűnnek. Én pedig nekicsapódom előbb az ajtókárpitnak, aztán a
születésnapi tortával együtt a vezetőülésbe préselődött szerelőnek.
A szerelő teljes testsúlyával ránehezedik a kormánykerékre, hogy egyenesben tartsa az
autót, a színes gyertyácskák ellobbannak. Egyetlen tökéletes másodpercre koromsötét lesz a
meleg bőrborítás ölelésében, halálsikolyaink harmonikusan egymásba olvadnak, összhangjuk
mélyen zeng, akár a kamion légkürtje, és nincs több esély, nincs több szabály, nincs cél és
nincs menekvés, aztán egy csapásra vége mindennek.
Az utolsó kívánságom az, hogy bárcsak meghalnék. Tylerhez képest jelentéktelen senki
vagyok.
Gyámoltalan vagyok.
Ostoba vagyok, csupán tárgyakra, tulajdonra vágyom.
Az én szánalmas életemre. A szaros kis munkámra. A svéd bútoraimra. Még senkinek, egy
léleknek sem meséltem korábban erről, de mielőtt találkoztam volna Tylerrel, úgy terveztem,
hogy veszek magamnak egy dogot, és elnevezem Enteriőrnek.
Hát ilyen mélyre süllyedhet az ember. 216
Halj meg.
Megragadom a kormányt, és visszairányítom kocsinkat a forgalomba.
Most.
Kérjük, hagyja el a testét.
Most.
A szerelő megpróbálja az árokba rántani a Cadillacet, de nem engedem, nagyon kell nekem
az a kurva karambol.
Most. Szükségem van a halál káprázatos csodájára, amely képes egyetlen másodperc alatt
tárggyá varázsolni egy hús-vér embert.
Semmi vagyok, a nullánál is kevesebb. Hideg. Láthatatlan.
Érzem a bőrkárpit szagát. A biztonsági öv kényszerzubbonyként szorul körém, amikor
megpróbálok felülni, beverem a homlokom a kormánykerékbe. Jobban fáj a kelleténél. Fejem
a szerelő ölében, felnézek, és elém tárul szélesvásznú mosolya, nyugodtan vezet tovább, a
szélvédőn át ránk ragyognak a csillagok.
Tenyerem és arcom ragacsos. A vértől?
A rózsaszín cukormáztól. – Boldog születésnapot – néz le a szerelő. Füstszag csapja meg
az orromat, és eszembe jut a tortám.
– Majdnem széttörtem a kormányt azzal a kemény koponyájával – meséli.
Nem kell más, csak a hűvös éjszakai levegő, a füst szaga, a csillagok és ez a mosolygó
sofőr, ölébe hajtott fejemmel, hogy úgy erezzem, semmi kedvem felegyenesedni.
– Hol az a torta?
– Lent a padlón – válaszol. Egyre fojtogatóbb a levegő. Valóra válik a kívánságom?
Valahol odafent, eltakarva az ablakban fénylő csillagokat, az arc elmosolyodik.
– Ez a fajta gyertya – hallom a távolból -sohasem alszik el.
Amint a szemem hozzászokik a félhomályhoz, meglátom a padlóborításon gyulladt apró
örömtüzekből gomolygó füstfelhőket.

19
A szerelő tövig nyomja a gázpedált, magában vigyorogva markolja a kormányt, maradt
még egy kis elintéznivalónk ma éjszakára. Mielőtt elpusztítjuk az emberi civilizációt,
Jó lenne megtanulnom, hogyan lehet tájékozódni a csillagos ég alapján. Minden csendes,
ahogy a Cadilleckel átsuhanunk a világűrön. Rég letértünk az autópályáról. Három utasunk
eszméletlenül vagy álomba merülve hever a hátsó ülésen.
– Halálközeli élményben volt részed – szólal meg hirtelen a szerelő.
Egyik kezével engedi a kormányt, és könnyedén megérinti a homlokomon nőtt hosszúkás
púpot. Alig látok a szemem fölött lüktető daganattól, de érzem, ahogy végigsimítja jéghideg
ujjaival. A Cadillac nagyot ugrik egy bukkanón, és a fájdalom elhomályosítja a tekintetem,
mintha egy kalap karimája borítaná árnyékba. Összenyomódott lökhárítónk vinnyog és
csikorog minden göröngynél, megtörve az elhagyatott mellékút éjjeli csendjét.
A szerelő szerint a hátsó ütközőnket csak az imádság tartja, a belénk rohanó kamion
valószínűleg teljesen kitépte a rögzítőcsavarok szorításából.
A mai este is része a Nemezis-tervnek, kérdezem.
– Részben – feleli készségesen. – Hoznom kell négy emberi áldozatot és szereznem egy
rakomány zsírt.
Zsírt?
– Tudja, a szappanhoz.
Mit forgathat Tyler a fejében?
A szerelő beszélni kezd, mintha máris Tyler Durdent hallanám:
– Látom a történelem legerősebb és legeszesebb embereit – szónokol, arcéle kirajzolódik a
csillagmintás háttér előtt –, és ezek az emberek benzinkutaknál és éttermi konyhákban
robotolnak.
Homlokcsontja, orrnyerge, szempillái és szemhéjának íve, szóvirágokat formáló ajkainak
plasztikprofilja fekete árnyékot vet a csillagos égboltra.
– Bárcsak mindnyájukat kiképzőtáborokba vezényelhetnénk, hogy befejezzük félbemaradt
nevelésüket.
– Egy lőfegyver csupán irányt ad a robbanásnak.
– Adva van egy korosztály életerős férfi és nő, akik egy értelmes célt szeretnének szol-
rálni. A reklámok hatására évek óta felesleges ruhákat és kocsikat hajszolnak. Egész
nemzedékük gyűlölt rutinmunkákat végez, csupán azért, hogy megvehessek maguknak ezeket
a szükségtelen holmikat.
– A mi korosztályunk nem élt át háborúkat és gazdasági válságokat, mégis háború ^pusztít
szívünkben, és egész életünk egyetlen lelki válság. Forradalomra készülünk a kultúra ellen.
Krízisünk spirituális természetű, és végigkíséri életünket.
– Az ilyen emberek csak a rabszolgaság révén ismerhetik meg a szabadságot és a
megfélemlítés révén a bátorságot.
– Napóleon azzal kérkedett, hogy bárkiből képes önfeláldozó katonát képezni, aki egy
darabka szalagért is vállalni fogja a halált.
– Képzeljen el egy sztrájkot, ahol senki sem dolgozna az anyagi javak világméretű
újraelosztásáig.
– Képzelje el, ahogy jávorszarvasra vadászik a Rockefeller Központ romjai közt burjánzó
erdőségben.
– Amikor azt mondta, hogy legszívesebben felmondana – kérdezi a szerelő –, komolyan is
gondolta?
Aha, halál komolyan.
– Nos, ezért kell ez a kis autókirándulás ma éjjel – szögezi le, és elégedetten rám néz.
Kicsiny különítményünk zsírra vadászik ma éjjel.
A kórházi hulladéktelepre tartunk.
A kórházi hulladékégető felé tartunk, ahol a használt sterilkendők és orvosi kötszerek és
tízéves tumorok és fecskendők és injekciós tűk között egy nagy csomó gusztustalan és rémes,
elképzelhetetlenül rémes dolog, fertőzött vérminták és amputált végtagdarabkák között több
pénzt keresünk, mint amennyit magunkkal tudnánk vinni, még akkor is, ha egy egész
szemétszállítóval jövünk.
Annyi pénzt keresünk, hogy bele sem fér a Cadillac medence méretű csomagtartójába.
– Zsír – suttogja a szerelő –, színtiszta emberi zsiradék, egyenesen Amerika leggazdagabb
tájékáról. A világ legkövérebb, legdúsabb combjaiból.
Jövetelünk célja néhány vörös műanyag zsák, megrakva műtétileg eltávolított zsírszövettel,
amelyet hazafuvarozunk a Paper Streetre, megfőzünk, kilúgozunk, rózsaszirmokkal
illatosítunk, végül eladunk ugyanazoknak a családanyáknak, akik nemrég még fizettek azért,
hogy megszabaduljanak tőle. Csak ők engedhetnek meg húsz dollárt egy szappanért.
– A világ legdúsabb, legbársonyosabb zsírja, hazánk aranytartaléka – suttogja a fülembe. –
Tisztára a sherwoodi erdőben érzem magam.
A kicsiny lángocskák sercegve beleégnek a padlókárpitba.
– És ha már itt vagyunk – javasolja a szerelő –, körülnézhetnénk kicsit, hátha találunk
azokból a hepatitiszvírusokból.

20
Most aztán istenigazából eleredtek a könnyei, az egyik kövér csepp végiggördült a pisztoly
csövén, egészen a ravaszra feszülő mutatóujjamig. Raymond Hessel mindkét szemét szorosra
zárta, ezért keményen a homlokához nyomtam a csövet, hogy érezze a rá szegeződő fegyvert,
hogy közvetlenül előtte állok, hogy szánalmas élete bármelyik pillanatban véget érhet.
Egész kis vagyonba került ez a pisztoly, reméltem nem teszi tönkre a só.
Az egész olyan simán ment, tűnődtem. Mindent a szerelő utasításai szerint csináltam. Ezért
kellett a fegyver is. A házi feladatomhoz tartozott.
Fejenként tizenkét jogosítványt kell letennünk Tyler asztalára. Ez bizonyítja, hogy
mindannyian meghoztuk az előírt tizenkét áldozatot.
Leparkoltam egy saroknyira a hipermar-kettől, és vártam, hogy Raymond Hessel esti
műszakja végén éjfél körül lecövekeljen a buszmegállóban az utolsó járatot lesve. Ekkor
odasétáltam hozzá és ráköszöntem, hello.
Raymond fiú, Raymond a Hesselek közül egy szót sem szólt. Biztosan azt hitte, kéregető
vagyok, a minimumbérére fáj a fogam, a tárcájában lapuló tetves tizennégy dollárra.
Raymond, Raymond, hátad mögött 23 életévvel, előtted egy homlokodnak szegezett
automatával, ezúttal alaposan melléfogtál, nem kell a pénzed. Nem mindenki a pénzedet
akarja.
Legalább köszönhettél volna.
Több vagy nyomorult, soványka tárcádnál.
Szép esténk van, mondtam, szinte harapni lehet a levegőt.
Legalább bólinthattál volna.
Ne próbálj elrohanni, folytattam, még véletlenül hátba lőnélek. Előhúztam a vadonatúj
pisztolyt, kezem gumikesztyű óvta a lőpornyomoktól, ha esetleg első számú bizonyíték lenne
a fegyveremből, a szakértők egyetlen ujjlenyomatot sem találnának rajta, csupán a
huszonhárom esztendős, fehér bőrű, átlagos testalkatú Raymond Κ. Hessel száradt könnyeit.
Ezzel végre felhívtam a figyelmedet szerény személyemre. Szemeid olyan hatalmasra
tágultak, hogy még az utcai lámpák fényében is észrevettem fagyállózöld
szivárványhártyádat.
Apró lépésekkel hátrálni kezdtél, valahányszor a cső arcodhoz közelített, mintha tűzforró
vagy jéghideg lett volna, pedig dehogy. Figyelmeztettelek, maradj egy helyben, és akkor
hagytad, hogy hozzád érjen, de a nyakadat tovább tekergetted, minél messzebb próbáltál
kerülni a fegyveremtől.
Az első szóra átadtad a tárcád.
A jogosítvány szerint neved Raymond K. Hessel. Lakcímed Benning sugárút 1320, Η ajtó.
Ugye földszinti lakás, azokat jelzik betűkkel számozás helyett.
Raymond Κ. Κ. Κ. Κ. Κ. Κ. Hessel, hozzád beszélek.
Fejed elfordítottad a fegyver csövétől, igen, motyogtad. Igen, a földszinten laksz.
Fényképeket is találtam a műanyag tokban. Az édesanyád.
Ez aztán keményen próbára tett, rá kellett nézned a fotón mosolygó Apura és Anyura, de a
pisztolyom is belelógott a képbe, mégis helytálltai, végigcsináltad, bólintottal, és újra
behunytad a szemed. Akkor kezdtél el sírni.
Hamarosan túl leszel mindenen, átélheted a Halál Káprázatos Csodáját. Egyik percben még
élő emberi lény vagy, a következőben élettelen tárgy; szegény Anyu kénytelen lesz felhívni a
család öreg doktor bácsiját, hogy elkérje a fogászati leleteidet, mivel az arcodból alig marad
valami, pedig a szüleid olyan sokat vártak tőled, és tessék, micsoda igazságtalanság ez a
sorstól, nem lehet, hogy csak ennyit ér egy fiatal élet.
Tizennégy dollár.
Szóval így néz ki az anyu, kérdeztem.
Igen, ziháltad, szipogtad, ziháltad. Nagyot nyeltél. Igen, így.
Egy könyvtári jegy. Egy videotéka tagságija. Tébé-kártya. Tizennégy dollár készpénzben.
Én beértem volna a buszbérleteddel [is, de az utasítás szerint kizárólag a jogosítvány felel
meg. Egy lejárt diákigazolvány.
Szóval főiskolára is jártál.
Eddig bírtad. Kitört belőled a hangos zokogás, kénytelen voltam keményen a képedbe
nyomni a pisztolyt, megint hátrálni kezdtél, ne mocorogj, szóltam rád, különben golyót
repítek a szemeid közé. Szóval, mit tanultál?
Hol?
A főiskolán, feleltem türelmesen. Ahol a diákigazolványt kaptad.
Hát nem is tudom, hüppögted, ezt-azt, hüpp-hüpp, leginkább biológiát.
Figyelj rám, Raymond Κ. Κ. Κ. Hessel, te ma éjjel meghalsz. Kizárólag rajtad múlik, hogy
egy perced vagy egy órád maradt még hátra. Tarts szóval. Hazudj, mondd ki az első
gondolatot, ami eszedbe jut, engedd szabadjára a képzeleted. Nekem tökmindegy. Nálam van
a stukker.
Végre megértettél, és rám koncentráltál, nem a fejedben zajló kicsinyes tragédiára.
Töltsük ki az üres helyeket. Mit szeretne csinálni Raymond Hessel, ha felnő?
Hazamenni, válaszoltad, csak haza szeretnék menni, kérem.
Még szép, mondtam, de azután hogyan tovább? Mivel szeretnéd eltölteni életed hátralévő
részét, ha szabadon választhatnál?
Találj ki valamit.
Fogalmad sincs.
Erről ennyit, mondtam, hajtsd előre a fejed.
Kilövés indul, tíz, kilenc, nyolc.
Állatorvos, szóltál közbe, állatorvos szeretnék lenni.
Szóval állatokat gyógyítanál. Hát, ahhoz sokat kell tanulni.
Túl sokat, mondtad.
Válassz, Raymond Hessel: vagy félholtra tanulod magad a főiskolán, vagy most rögtön
kinyírlak. Visszagyömöszöltem a tárcádat farmered farzsebébe. Szóval állatgyógyász
szeretnél lenni. Elvettem a sós lében pácolt acélcsövet a homlokodtól, és a szádba nyomtam.
Valóban ez lenne életed álma, Dr. Raymond Κ. Κ. Κ. Hessel, kutyákban turkálni?
Igen, bólintottad.
Nem szívatsz?
Nem, nem, azazhogy igen, nem szívatsz. Szaporán bólogatni kezdtél.
Rendben, mondtam, és az állad alá nyomtam a nedves csőtorkolatot, amerre csak járt,
szabályos könnyköröket hagyott hamuszürke bőrödön.
Menj vissza a főiskolára, sziszegtem az arcodba, holnap reggel az legyen az első dolgod,
hogy kitaláld, milyen módon folytathatod a tanulmányaidat.
Hozzáérintettem a csövet az arcodhoz, jobbról és balról, majd az álladhoz, aztán ismét a
homlokodhoz, és ott hagytam egy kicsit.
Hajszálon múlott az életed, mondtam.
Nálam van a jogosítványod.
Benne a neved és lakcímed. Magamnál tartom, és egy nap meglátogatlak, Raymond K.
Hessel, azután háromhavonta leellenőrzöm, hogy a legjobb úton haladsz-e az állatorvosi
diploma felé. Ha nem, szétlövöm a fejed.
Egy szót sem szóltál.
Na hord el magad, folytasd a tyúkszaros életedet, de ne feledd, figyellek, Raymond Hessel,
és inkább a tulajdon két kezemmel végzek veled, mintsem hogy lássalak éhbérért gályázni
valami ócska bevásárlóközpontban.
Most magadra hagylak, javasoltam, ne fordulj hátra egy ideig.
Ezt várja tőlem Tyler.
Az ő szavai szólnak belőlem.
Tyler szája vagyok.
Tyler karja vagyok.
A Nemezis-terv minden tagja Tyler egy testrésze és fordítva.
Raymond Κ. Hessel, a vacsorád ma jobban fog esni valamennyi falatnál, ami valaha
lecsúszott a torkodon, és a holnap lesz életed legcsodálatosabb napja.

21
Ébredés a Sky Harbor Nemzetközi Légikikötőben.
Állítsuk vissza óráinkat két órával.
A reptéri busz Phoenix szívében tesz le, és akármelyik bárba térek be, szembetalálom
magam néhány monoklis fickóval, duzzadt szemhéjuk körül fekete öltések tartják össze a
könyörtelen ökölcsapásoktól szétrepedt bőrt. Néhányuk orrcsontja szétzúzva, csak
rápillantanak az arcomat átlyukasztó sebre, és máris a családba tartozom.
Tyler hónapok óta nem jár haza. Folytatom megszokott munkámat. Városról városra
repülök, hogy megtekintsem a karambolokban meghalt emberek autóit. Az utazás varázsa.
Apró élet, apró örömökkel: miniszappanok, gyerekülések.
Bármerre járok, Tyler után kérdezősködök.
Zsebemben lapul a tizenkét áldozati jogosítvány, hátha összefutunk valahol.
Minden bár, minden egyes rohadék bár hemzseg az összevert fickóktól. Minden
alkalommal átkarolják a vállamat, és meghívnak egy sörre. Mintha szándékosan harci klub
támaszpontokra vadásznék.
Nem láttak errefelé egy Tyler Durden nevű fickót, érdeklődöm.
Felesleges lenne a harci klubról kérdezni őket.
Az első szabály: egy szót sem a harci klubról.
Nem láttak egy Tyler Durden nevű férfit?
A nevét sem hallottuk még, válaszolják, majd hozzáteszik, uram.
Talán Chicagóban kellene körülnéznie, uram.
Valószínűleg ocsmány arcsérülésemmel vívtam ki tiszteletüket.
Rám kacsintanak.
Ébredés az O'Hare repülőtéren, majd irány Chicago belvárosa.
Állítsuk az óráinkat egy órával előre.
Ha váratlanul idegen helyen ébrednék fel.
Ha váratlanul idegen időben ébrednék fel.
Miért ne ébredhetnék fel idegen bőrben?
Bármelyik bárba térek be, monoklis férfiak vesznek körül, sört rendelnek nekem.
És nem, uram, mondják, sohasem láttuk azt a Tyler Durdent.
Aztán rám kacsintanak.
Még a nevét sem hallottuk. Uram.
Másképp próbálok szerencsét. Ismernek harci klubot a közelben?
Nem, uram.
A harci klub második szabálya: egy szót sem a harci klubról.
A monoklis fickók szinte vezényszóra rázzák meg a fejüket.
Sohasem hallottunk ilyesmiről, uram. Talán Seattle-ben talál egy ilyen, hogyishívják, harci
klubot. Uram.
Ébredés a Meigs Fielden. Felhívom Marlát, hogy megtudjam, mi a helyzet a Paper
Streeten. Maria elmeséli, hogy ma reggelre az összes űrhajós majom kopaszra nyírta a fejét.
Villanyborotváik felmelegítették a házat, minden helyiség égett haj szagától bűzlik. A
majomharcosok jelenleg lúggal roncsolják felismerhetetlenné ujjbegyük mintázatát.
Ébredés a SeaTacen.
Állítsuk vissza az óráinkat két órával.
A reptéri busz Seattle szívében tesz le, és az első utamba akadó bár pultja mögött egy
nyakmerevítős fickó fogad, állat olyan magasra feszíti az acélbetét, hogy kénytelen brokkoli
méretűre dagadt, liláskék orra fölött átsandítani a vendégekre. Rám.
A bár üres. Örülök, hogy újra látom, üdvözöl széles mosollyal. 233
Soha nem jártam még ezen a helyen, soha az életemben.
Hallott már Tyler Durdenről, kérdezem tőle.
A csapos vigyorog, álla felém mered a hófehér nyakmerevítő fölött.
– Most próbára tesz, uram? – kérdezi. Naná, mi mást tennék. Szóval találkozott már Tyler
Durdennel?
– Múlt héten benézett, Mr. Durden -válaszol. – Nem emlékszik?
Szóval itt járt Tyler.
– Beszéltem is Önnel, uram.
Ma este vagyok először ebben a bárban.
– Bizonyára igaza van, uram – bólint a csapos. – Múlt csütörtökön mégis bejött ide, és
megkérdezte, mikor akarja a rendőrség bezáratni a bárunkat.
Múlt hét csütörtökjén álmatlanul hánykolódtam egész éjjel, azon tépelődve, ébren vagyok
éppen vagy alszom. Péntek délben másztam ki az ágyból, holtfáradtan és kialvatlanul.
– Igen, uram – folytatja a csapos –, csütörtök éjjel pontosan ott állt, ahol most, a rendőrségi
rajtaütésről kérdezgetett, és arra volt kíváncsi, hány embert érint majd a szerda esti harci klub
megszűnése.
A csapos kitekeredett derékkal és nyak-234
merevítővel körülnéz az üres helyiségben, majd így szól:
– Senki sem hall minket, uram. Huszonhét harcost kellett elküldenünk múlt éjjel. A harci
klub másnapján sohasem járnak ide, Mr. Durden.
Valamennyi bárban, ahol a héten megfordultam, uramnak szólítottak.
Valamennyi bárban, ahol a héten megfordultam, az összevert fickók egyre jobban
hasonlítottak egymásra. Honnan tudná egy idegen, hogy ki vagyok?
– Van egy anyajegye, Mr. Durden – válaszolja a csapos. – A lábfején. Úgy néz ki, mint egy
sötétvörös Ausztrália, mellette az Új-Zéland-i szigetcsoporttal.
Erről egyedül Maria tud. Maria és az apám. Még Tylernek sem mondtam. Amikor kiülök a
partra, mindig magam alá húzom a jobb lábamat.
A rák, amely elkerült, manapság divatba jött.
– A Nemezis-terv összes résztvevője tud róla, Mr. Durden. – A csapos felemeli kezét,
tenyérrel maga felé, bőrén ott virít az égett csóknyom.
A csókom?
Tyler csókja.
– Mindenki tud az anyajegyről – folytatja, keze a levegőben. – Része a legendájának,
uram. El sem hinné, micsoda kibaszott hős lett magából, ember.
Seattle-i motelszobámból felhívom Marlát, hogy megtudjam, csináltuk-e. Azt.
– Micsodát? – kérdi Maria a világ másik végéből.
Hát az ágyban.
– Micsoda?
Lefeküdtünk valaha, izé, egymással?
– Jézusom! Nos?
– Nos? – ismétli. Lefeküdtünk?
– Te mekkora szarzsák vagy! Lefeküdtünk?
– Meg tudnálak fojtani! Szóval: igen vagy nem?
– Tudtam, hogy ez lesz belőle – üvölti a kagylóba. – Kiszámíthatatlan vagy. Hol imádsz,
hol meg sem ismersz. Előbb megmented az életemet, azután szappant főzöl az anyámból.
A karomba csípek.
Hogy ismerkedtünk meg, kérdezem Marlát.
– Találkoztunk abban a hererák körben – feleli –, azután megmentetted az életemet.
Én a te életedet?
– Te az én életemet. Az Tyler volt.
– Te voltál.
Ujjamat tövig dugom az arcomon tátongó sebbe, és alaposan megforgatom benne. Ha ettől
az elviselhetetlen fájdalomtól sem ébredek fel, akkor biztosan nem alszom.
– Megmentetted az életemet – mondja Maria. – A Regent Hotelben, amikor véletlenül
majdnem megöltem magam. Nem emlékszel?
Vagy úgy.
– Aznap éjjel azt mondtam neked, hogy akarok egy abortuszt tőled. Csökken a nyomás,
uram. Hogy hívnak, kérdezem Máriától. Süllyed a gép, uram.
– Tyler Durden – feleli Maria. – A neved Tyler Húgyagyú Durden. Lakcímed Paper Street
5123, egy bérelt ház, amelyben szorgos kis tanítványaid éppen kopaszra borotválják a hülye
fejüket és lúgot locsolnak a tenyerükre.
Sürgősen aludnom kell néhány órát.
– Sürgősen haza kell húznod a beled -sikítja Maria a telefonba –, még mielőtt a koboldjaid
szappant főznek belőlem.
Meg kell találnom Tylert. Honnan szerezted azt a sebet a kézfejeden, kérdezem Marlát. 237
– Tőled kaptam – válaszol. – A kézcsókod.
Meg kell találnom Tylert.
Aludnom kell néhány órát.
Aludni akarok.
Aludni.
Jó éjt, mondom Mariának, dühös sikítása egyre messzebb és messzebb és messzebb szól,
azután elhallgat, ahogy leteszem a kagylót.

22
Egész éjjel adásban van az agyam. Alszom már? Aludtam már? Ilyen az álmatlanság.
Lélegzetvételről lélegzetvételre próbálok megnyugodni, de egyre hevesebben ver a szívem,
a gondolatok tornádóként kavarognak agyamban.
Semmi sem hat. Csődöt mond az irányított meditáció.
Írország nem fogad.
Hiába számolok bárányokat. Számba veszek minden egyes ébren töltött napot, órát,
percet. Az orvos hülyének néz. Senki sem halt még bele az álmatlanságba. Ütődött, ráncos
gyümölccsé fonnyadt arcom láttán bárki halottnak hihetne.
Hajnali háromkor egy seattle-i motelszoba cellájában nem könnyű terápiás csoportot
találni. Nem könnyű ibolyaszín Amytal-szódium tablettákat, rúzsvörös Seconalokat keríteni,
nem könnyű átkerülni a szivárványon túlra. Hajnali háromkor már minden harci klub zárva.
Találkoznom kell Tylerrel. Aludnom kell néhány órát. Kinyitom a szemem, és ott áll az ágy
lábánál a félhomályban. Ébredés. Alighogy álomba merülök, Tyler felriaszt:
– Ébresztő, ébredj már, megvan a megoldás a seattle-i problémára. Ébredj.
A helyi rendőrfőnök szeretné hivatalosan bezáratni a harci klubokat, amelyek saját
szavaival élve a szervezett bűnözés melegágyaivá válhatnak.
– Cseppet se aggódj – nyugtat meg Tyler –, a méltóságos rendőrfőnök úr nem jelenthet
gondot nekünk. Elkaptuk a tökét.
Követtél, kérdezem tőle.
– Érdekes – feleli –, én is éppen ezt akartam megkérdezni. Beszéltél rólam másoknak, te
kis seggfej. Megszegted a szavad.
Tyler kíváncsi rá, mióta tudok a magánakcióiról.
– Tudod, amint elalszol, már rohanok is, hogy elkövessek valami oltári nagy őrültséget.
Tyler az ágyam mellé térdel.
– Amikor múlt csütörtökön elaludtál suttogja –, azonnal repülőre ültem, és ellátogattam
Seattle-be, hogy körülnézzek a helyi harci klubokban. Létszámellenőrzés, tehetségkutatás,
ahogy szoktam. Tudod, már itt is beindult a Nemezis-terv.
Ujjai gyengéden megérintik a szemöldököm fölött húzódó duzzadást.
– A Nemezis-terv ott van Los Angelesben és Detroitban, minden várakozást felülmúl
Washingtonban, New Yorkban, nem is képzelnéd, milyen hatalmasra nőtt Chicagóban.
Megrázza a fejét:
– Képtelen vagyok elhinni, hogy megszegted a szavadat. A harci klub első szabálya:
senkinek egy szót sem a harci klubról.
Szóval Seattle-ben járt a múlt héten, vele beszélt a nyakmerevítős fickó a készülő hatósági
rajtaütésről. A rendőrfőnök személyesen adott rá parancsot.
– Az a helyzet – meséli büszkén –, hogy számtalan rendőr tagja a harci klubnak, és nagyon
élvezik. Vannak köztünk újságírók, törvényszéki tisztviselők, ügyvédek, ezért mindenről
idejében értesülünk.
Be akarnak tiltani minket.
– Legalábbis Seattle-ben – bólint. És mit léptél?
– Talán inkább: mit léptünk – javít ki. Összehívtuk a helyi Rajtaütés részleget egy
röpgyűlésre.
– Nincs többé te meg én – mondja Tyler, és megcsavarja az orrom. – Azt hittem, rájöttél
már.
Ugyanazt a testet használjuk, csak eltérő időben.
– Különleges házi feladatot adtunk ki – folytatja. – Azt parancsoltuk az összegyűlt
harcosoknak, hogy „szerezzétek meg a mélyen tisztelt Hogyishívják rendőrfőnök úr testmeleg
heréit”.
Nem álmodom.
– Dehogynem.
Szerveztünk egy tizennégy fős akciócsoportot, öten közülük rendőrök voltak, és ma éjjel
minden fa mögött mi lapultunk abban a parkban, ahol a méltóságos úr a kutyáját szokta
sétáltatni.
– Ne aggódj – nyugtat meg Tyler –, a kutyának nem esett bántódása.
Az egész akció három perccel gyorsabban zajlott le, mint a gyakorlatok során mért legjobb
szintidő. Tizenkét percre terveztük, kilenc perc volt a rekord.
Öt űrhajós majom szorította a földhöz.
Mintha előre tudnám, mit fog mondani.
Három űrhajós majom őrt állt.
Egy űrhajós majom kezelte a kloroformot.
Egy űrhajós majom rángatta le a méltóságos alsónadrágját.
A kutya egy fekete spániel, be nem állt a szája.
Ugatott és ugatott és ugatott és ugatott.
Egy űrhajós majom szorította a befőttesgumit a nagyra becsült herezacskóra, háromszor
csavarta köré, hogy pattanásig feszüljön a bőr.
– Egy űrhajós majom a lábai közé térdelt egy vadászkéssel... – Tyler zúzódásokkal
tarkított arca majdnem a fülemhez ér. – Én pedig halkan és tagoltan elmagyaráztam
őméltóságának, hogy ha nem állítja le a harci klubok elleni akciót, az egész világ tudomást
szerez üresen lötyögő zacskójáról.
– Mit gondol, meddig tartana a karrierje? – kérdezte tőle.
A gumi elszorítja az ereket, a rendőrfőnök lassan semmit sem érez a combjai között.
– Mit gondol, hányan szavaznának egy töketlen polgármesterjelöltre?
Az izzadó, fehér combok között a nagy semmi tátong.
Golyói akár a jégkockák.
Ha csupán egyetlen harci klubot is bezárat, másnapra a heréit egy egész kontinens választja
majd el egymástól. Kap egyet a New York Times és egyet a Los Angeles Times. Még lapzárta
előtt.
Az egyik harcos kirángatta a rendőrfőnök szájába gyömöszölt rongyot, ne, szakadt ki
nyomában a sóhaj.
– Nekünk nincs vesztenivalónk – mondta Tyler –, egyedül a klubunk.
A rendőrfőnök annál többet veszíthet.
Nekünk már csak a világ szennye és mocska maradt.
Tyler odabólintott a vaskos, fehér combok közt térdelő űrhajós majomnak.
– Gondoljon bele, milyen érzés lesz a hátralévő életét üres zacskóval leélni.
Ne, zihálta a rendőrfőnök. Kérem. Ne.
Bántson. Jézus. Segíts. Kérem. Ne. Segíts. Rajtam. Állítsd. Meg. Őket. Ne.
Ekkor az űrhajós majom kése lecsapott, de csak a befőttesgumit nyisszantotta át. Hat perc
alatt végeztünk.
– Vésse jól az eszébe – mondta Tyler a szűkölő férfinak –, az emberek, akiken megpróbált
átgázolni, mindenütt jelen vannak. Rajtunk múlik az egész élete. Mi mossuk tisztára a
szennyesét, mi készítünk ételt magának, mi tálaljuk fel a vacsoráját. Mi vetjük meg az ágyát.
Mi vigyázzuk az álmát. Mi vezetjük a mentőautókat, mi kapcsoljuk a segélykérő hívásokat.
Ott vagyunk a konyhájában, a városi taxikban, és mindent tudunk magáról. Mi továbbítjuk a
biztosítási kérelmeit és mi kezeljük a bankszámláját. Mi irányítjuk minden percét.
– A történelem mostohagyermekei vagyunk, a televízió belénk nevelte, hogy egy nap
multimilliomosok és filmcsillagok és rocksztárok leszünk. De nem így történt. Most jöttünk rá
erre a szomorú igazságra, úgyhogy jobban teszi, ha nem szórakozik velünk.
Az egyik űrhajós majom egészen a rendőrfőnök torkáig nyomta a kloroformos kendőt,
hogy belefojtsa a feltörő zokogást. A test néhány pillanat múlva elernyedt.
Egy csapat harcos felöltöztette és hazavitte, a kutyájával együtt. Innentől kezdve megvolt a
saját kis titka, nekünk pedig többé nem kell aggódnunk a harci klubjaink miatt.
Mélyen tisztelt rendőrfőnök úr halálra rémült, de sértetlenül megúszta.
– Végsőkig elszánt harcosaink – magyarázza Tyler – minden egyes házi feladat
végrehajtásával egyre nagyobb részt vállalnak a Nemezis-tervből.
Az ágyamra hajol:
– Hunyd be a szemed – suttogja –, és add a kezed.
Becsukott szemmel, engedelmesen kinyújtom karomat, érzem, ahogy megragadja a
kézfejem. Hűvös csókja rásimul a bőrömbe égett ajkakra.
– Megegyeztünk, hogy ha beszélsz rólam másoknak, sohasem látsz többet. Mostantól
osztoznunk kell a testeden. Amikor ébren vagy, te rendelkezel fölötte, úgy hívod, ahogy
akarod, de abban a másodpercben, amint elalszol, én vagyok az úr, és a neved olyankor Tyler
Durden.
De hiszen verekedtünk egymással. Azon az első éjszakán a parkolóban.
– Valójában nem velem harcoltál – leheli arcomba –, magad mondtad: az életed gyűlölt
felével szálltál szembe.
De hiszen a saját szememmel látlak.
– Álmodban.
De hát házat bérelsz. Munkád van. Egyszerre kettő is.
– Nézz utána a számlaegyenlegednek. A te neveden bérlik a Paper Street-i házat. A
csekkszelvényeken ugyanaz a kézírás olvasható, mint a jegyzeteken, amelyeket legépeltél
nekem.
Szóval Tyler az én pénzemből él. Nem csoda, hogy folyton mínuszban vagyok.
– Ami pedig a munkáimat illeti, mit gondolsz, miért vagy állandóan holtfáradt. Szó sincs
álmatlanságról. Amint elalszol, átveszem a helyedet, dolgozni megyek, harci kubba járok,
kirúgok a hámból. Adj hálát a szerencsédnek, hogy nem egy kígyófarmon helyezkedtem el.
És mi a helyzet Máriával, kérdem.
– Maria szerelmes beléd. Maria beléd szerelmes.
– Fogalma sincs kettőnkről. Amikor megismerkedtetek, álnevet használtál. Nem emlékszel,
kitalált neveket viseltél a terápiás csoportokon, te sunyi kis féreg. Mióta megmentetted az
életét, Maria azt hiszi, Tyler Durdennek hívnak.
Szóval most, hogy már tudok rólad, egyszerűen eltűnsz?
– Ugyan már – feleli Tyler. – Ma éjjel sem találkoztunk volna, ha nem keresel olyan
kétségbeesetten. Élem tovább a magam életét, mialatt te alszol, de ha megpróbálsz kicseszni
velem, ha az ágyhoz bilincseled magad, vagy beveszel egy halom altatót, esküdt ellenségek
leszünk. És lecsapok rád, könyörtelenül.
Süket duma. Hiszen az egész csak egy álom. Tyler nem létezik, csupán egy projekció.
Tudathasadásos személyiségzavar. Életnagyságú skizofrénia. Két lábon járó tévképzet. 247
– Mész a picsába – mondja Tyler. – Mi van, ha te vagy az én skizofrén tévképzetem?
Én voltam az első.
– Ki nem szarja le, az a lényeg, hogy ki lesz az utolsó...
Ez nem lehet igaz. Csak álmodom. Most szépen felébredek, és kész.
– Ébredj csak fel.
Megszólal a telefon, és Tyler már el is tűnt a semmiben.
A napfény átszűrődik a sötétítő-függönyön.
Reggel hét óra van, ekkorra kértem ébresztést, fülemhez szorítom a kagylót, de a vonalban
halotti csend fogad.
k
23
Gyorsított felvétel. Hazarepülök Mariához a Paper Street-i házba.
Minden darabokra hullik.
Otthon már félek benézni a hűtőbe. Magam előtt látom a több tucat csinos műanyag
zacskót, címkéiken Las Vegas és Chicago és Milwaukee és más városok nevével, ahol Tyler
megfordult, hogy a harci klubok védelme érdekében beváltson néhány korábbi fenyegetést.
Attól tartok, a zacskókban néhány keményre fagyott, véres huevo lapul.
A konyha sarkában, a repedezett linóleumon guggolva egy űrhajós majom tanulmányozza
magát egy kézitükörben.
– Az Emberiség Zenés-Táncos Talpbetétje vagyok – ismételgeti képmásának –, a Teremtés
Szennyező Mellékterméke vagyok.
A többi űrhajós majom a kertben téblábol, gyűjtögetnek, gyilkolgatnak.
Megmarkolom a hűtőgép fogantyúját, és mély lélegzetet veszek, próbálok megvilágosodott
spirituális lényemre koncentrálni.
Cseppek egy rózsán:
Vidám Disney-figurák.
Minden tagom fáj.
Már résnyire nyílt az ajtó, amikor Maria hirtelen átkukucskál a vállam felett, és azt kérdi:
– Mi lesz a vacsi?
A sarokban kuporgó majomharcos le sem veszi magáról a szemét:
– A Világ Fertőzött Végbélkúpja vagyok. A kör bezárult.
Alig egy hónapja még nem mertem megengedni Mariának, hogy belenézzen a hűtőbe. Ma
pedig magamnak nem merem.
Istenem. Tyler.
Maria szerelmes belém. Fogalma sincs kettőnkről.
– Örülök, hogy visszajöttél – mosolyog rám. – Beszélnünk kell.
Szerintem is, felelem. De még mennyire.
Képtelen vagyok kinyitni a hűtőgépet.
Apu Borsónyi Heregolyója vagyok.
Ne nyúlj semmihez a hűtőben, kérem Marlát, még az ajtaját se nyisd ki. Ha valami magától
kipottyanna belőle, eszedbe ne jusson megenni vagy odaadni a macskának. Az űrhajós majom
figyelni kezd bennünket kézitükréből, ezért azt javaslom Mariának, sétáljunk egyet.
Folytassuk valahol máshol ezt a ι beszélgetést.
Az alagsor lépcsőin ismeretterjesztő előadás.
– Három recept napalm előállításához – olvassa hangosan az egyik űrhajós majom a
többieknek. – Egy: keverjünk össze egy rész gázolajat egy rész fagyasztott narancslé-
sűrítménnyel. Kettő: keverjünk össze egy rész gázolajat egy rész diétás kólával. Három:
oldjunk fel porrá őrölt macskaalmot egy kanna gázolajban.
Máriával átsugározzuk magunkat a Paper Street Szappantársaság székházából a belvárosi
Planet Hollywood egyik elszigetelt sarokasztalának planétájára.
Tyler gyakran mesélt arról, hogy annak idején Anglia volt a legnagyobb gyarmatosító
birodalom, és élen járt a földrajzi felfedezésekben, ezért hemzsegnek az atlaszok
újrahasznosított angol helységnevektől. Az angoloknak mindent magukról kellett elnevezniük.
Azaz majdnem mindent.
Ott van például Írország.
New London, Ausztrália.
New London, India.
New London, Idaho.
New York, New York.
Gyorsított felvétel a jövőbe. 251
A kozmikus kizsákmányolások korában valószínűleg a mamutcégek fedezik majd fel az új
naprendszereket, és ők térképezik fel először a bolygókat.
IBM Csillagköd.
Philip Morris Galaxis.
Hollywood Planéta.
Minden bolygó annak a cégnek a nevét kapja, amelyik először megerőszakolta.
Budweiser Világ.
A pincérnek hatalmas lila púp duzzad a homlokán, és nyársat nyelve, összezárt sarokkal
feszít az asztalunknál.
– Üdvözlöm, uram! – harsogja – Mivel szolgálhatok, uram? Ön a ház vendége, kérem,
válasszon kedvére! Uram.
Mintha enyhe vizeletszag áradna a feltálalt levesek felől.
Csak két kávét kérünk.
– Nekünk miért van ingyen a kaja? – kérdezi Maria.
Mert a felszolgáló azt hiszi, én vagyok Tyler Durden.
Ha így áll a dolog, Maria rendel magának egy adag rákkoktélt és tőkehalat és rántott
csirkét sült krumplival, majonézzel, desszertnek pedig két szelet csokoládétortát.
Az ételkiadó ablakán keresztül látom, ahogy a három mesterszakács, egyikük felső ajkát
sötét varratok díszítik, megilletődve figyel minket, és néha összesúg egymás közt. Szeretném,
ha tiszta ételt hozna, figyelmeztetem a pincért, ne tegyenek bele olyasmit, amit nem
rendeltünk.
– Ebben az esetben, uram – hajol közelebb bizalmasan –, határozottan lebeszélném a
hölgyet a rákkoktélról.
Köszönjük. Rákkoktél törölve. Maria értetlenül néz, bízz bennem, súgom a fülébe.
A pincér sarkon fordul, és távozik a konyhába.
Csak így tovább, mutatja a három mesterszakács a tálalóablakon át.
– Úgy látom, nem utolsó dolog Tyler Durdennek lenni – mondja Maria.
Mostantól fogva, suttogom Mariának, éjjelente mindenhová követned kell, készíts
feljegyzést minden lépésemről. Kivel találkozom. Hány befolyásos embert hereiek ki. írj le
mindent.
Előveszem a levéltárcámat, és megmutatom a jogosítványomba írt valódi nevemet.
Nem Tyler Durden.
– De hát mindenki Tyler Durdenként ismer – mondja Maria.
Kivéve engem.
A munkahelyemen sem Tylernek hívnak. A főnököm is a rendes nevemen szólít.
A szüleim tudják, ki vagyok valójában.
– Akkor miért vagy mások számára Tyler Durden? – kérdezi Maria.
Amikor megismerkedtem Tylerrel, éppen aludtam.
Kimerült voltam és zavarodott, azt sem tudtam, hol áll a fejem, valahányszor felültem egy
repülőgépre, arra vágytam, bárcsak felrobbanna. Irigyeltem a rákban haldokló betegeket.
Gyűlöltem az életemet. Elegem volt az állásomból, a bútoraimból, és egyetlen kiutat sem
láttam.
Csupán a halált.
Csapdába szorultam.
Úgy éreztem, túl teljes vagyok.
Túl tökéletes.
Szerettem volna kiszabadulni miniatűr mindennapjaimból. A minivajak és másodosztályú
miniülések lidércnyomásából.
Svéd bútorkatalógusomból.
Formatervezett börtönömből.
Szabadságot vettem ki. A tengerparton álomba merültem, és amint kinyitottam a szemem,
ott állt Tyler Durden, meztelen testéről csörgött a verejték, a homok apró sárrögökbe tapadt a
bőrén, haja csatakosan lógott a homlokába.
Uszadékfákat vonszolt ki a vízből, és a földbe ásta őket.
Hatalmas árnyékemlékművet emelt a parton, és a saját kezével teremtett tökély tenyerére
ült.
Egy percnél többet nem lehet elvárni a tökéletességtől.
Talán csak álmodtam az egészet.
Talán az egész akkor kezdődött, amikor levizeltem a Blarney-követ.
Talán amikor álomba merülök, sohasem alszom igazán.
Az étteremben egy, kettő, három, négy, öt fickót számoltam meg, akik feldagadt arcuk és
törött orrnyergük alól vidáman mosolyogtak felém.
– Nem – mondta Maria –, sohasem szoktál aludni.
Tyler Durden egy általam teremtett önálló személyiség, aki most azzal fenyeget, hogy
átveszi a hatalmat fölöttem.
– Akárcsak Tony Perkins anyja a Psychó-ban – bólogat Maria. – Oltári klassz.
Mindenkinek megvan a saját dilije. Egyszer randiztam egy pasival, aki nem tudott betelni a
testékszerekkel.
Az a lényeg, magyarázom türelmesen, hogy amint elalszom, Tyler elszabadul bennem, és
összetört arcom mögé rejtőzve válogatott bűntetteket követ el. Másnap holtfáradtan és
kikészülve ébredek, mint aki egy percet sem aludt.
A következő este korábban bújok ágyba.
A következő este Tyler tovább használhatja ki a testem.
Egyre korábban fekszem le, és Tylernek egyre több ideje jut az akcióira.
– De hiszen te vagy Tyler – mondja Maria.
Nem.
Nem én.
Szeretem Tylert, rajongok bátorságáért és ravaszságáért. Csodálom nyugalmát. Tyler
humoros és elbűvölő és energikus és független, a férfiak felnéznek rá, elvárják tőle, hogy
megváltoztassa a világot. Tyler rátermett és szabad, pont az ellentétem.
Nem vagyok Tyler Durden.
– Dehogynem – erősködik Maria.
Ugyanazon a testen osztozunk, de mostanáig ezt nem is sejtettem. Valahányszor Tyler
lefeküdt Mariával, én mélyen aludtam. Otthonosan mozgott a bőrömben, mialatt én az igazak
álmát aludtam.
A harci klubok, Nemezis-tervek összes tagja Tyler Durdenként ismer.
Ha minden egyes nap korábban fekszem le és később kelek fel, egy idő után örökre eltűnök
a saját életemből.
Egyszerűen elalszom, és soha többé nem ébredek fel.
– Akárcsak a kiskedvencek a sintértelepen– mondja Maria.
Álom kutyuskivitelben. Még ha sikerül is megúsznunk az injekciót, ha akad valaki, akinek
megtetszünk, és hazavisz magával, az ivartalanítást akkor sem kerülhetjük el.
Sohasem ébrednék fel, és Tyler átvenné a hatalmat.
A pincér kihozza a kávét, összecsapja a bokáját, majd távozik.
Beleszagolok a csészékbe, csak a biztonság kedvéért.
– Rendben – mondja Maria –, tegyük fel, I hogy hiszek neked. De mit tehetnék én?
Ha nem akarom, hogy Tyler legyűrjön, szükségem van valakire, aki ébren tart. Éjjel-|
nappal.
A kör bezárult.
Aznap este, amikor Tyler megmentette Maria életét, ébren kellett tartania egészen reggelig.
Abban a másodpercben, ahogy elalszom, felbukkan Tyler, és valami szörnyűséget művel.
Ha mégis elnyomna az álom, valakinek követnie kell Tylert. Bármerre megy. Bármit csinál.
így talán van rá esély, hogy napközben helyrehozzam a károkat, amelyeket éjszaka okoztam.

24
A neve Robert Paulson, és negyvennyolc éves. A neve Robert Paulson, és mostantól örökké
negyvennyolc éves marad.
Bizonyos idő után minden ember túlélési esélye eléri a nullát.
Mázsás Bob.
A nagy zsírhegy, a tohonya hájpacni éppen egy rutinküldetésen járt, hengerzártöréses házi
feladatát végezte. Ezzel a módszerrel jutott be Tyler a lakásomba, hogy aztán a levegőbe
repítse saját készítésű dinamitrúdjaival. Kell hozzá egy flakon hűtőfolyadék, R-12-es spray is
megteszi, ha árulják még, ha meg nem, ott az R-134a, az legalább nem árt az ózonrétegnek,
addig kell fújni a cilinderbe, amíg szét nem fagy a zárszerkezet.
A módszer kiválóan alkalmas utcai telefonkészülékek, parkolóórák és újságautomaták
esetében is. A fagyasztás után jöhet a kalapács, a hidegvágó és néhány gyors mozdulat a
zárfeltöréshez.
Nem mintha a Nemezis-tervnek olyan égető szüksége lenne egy maroknyi aprópénzre.
Paper Street Szappantársaság alig győzi teljesíteni a megrendeléseket. Isten irgalmazzon
nekünk az ünnepek előtt. A házi feladatok higgadtságra nevelnek. Kitanítanak a fortélyokra. A
Nemezis-terv részévé tesznek.
Hidegvágó helyett használhatunk villanyfúrót is: legalább olyan hatásos, és kevesebb zajt
csap.
A rendőrök egy elemes villanyfúrót néztek revolvernek, amikor szétlőtték Mázsás Bobot.
Halála semmilyen módon nem köthető a Nemezis-tervhez, a harci klubokhoz vagy a
szappanokhoz.
A zsebében csupán egy fényképet találtak hatalmas, csupasz testéről, egy húsparádé
valamelyik előírásos pózába dermedve. Elég ostoba élet, mesélte Bob: elvakít a reflektorfény,
alig hallasz valamit a hangszórókból áradó folyamatos dübörgéstől, azután felhangzik a bírói
utasítás, nyújtsa ki a jobb karját, majd feszítse meg.
Emelje fel mindkét kezét, jól láthatóan.
Nyújtsa ki a bal karját, majd feszítse meg.
Ne mozduljon.
Dobja el a fegyvert.
Jobb, mint a valódi világ.
A kézfején ott virított a csókom sebhelye. Tyler csókjának sebhelye. Leborotválta csinos
frizuráját, mind a tíz ujjbegyéről leégette az árulkodó bőrmintákat. És megkockáztatta a
menekülést, mert még mindig jobb megsérülni, mint lebukni: ha letartóztat a rendőrség,
kizárnak a Nemezis-tervből, nem lesz több házi feladat.
Robert Paulson egyik pillanatban még a nyüzsgő világegyetem ölmeleg középpontja volt, a
következőben csupán egy élettelen tárgy. Rövid sortűz, és felragyog a halál káprázatos
csodája.
Ma éjjel a vezető, mialatt lassan körbejárja a tömeget a sötét alagsorok mélyén, kívül a
fénykörön, a harcosok szorítóján, minden harci klubban fennhangon a következőket mondja:
– A neve Robert Paulson.
És a tömeg megismétli szavait:
– A neve Robert Paulson.
– A kora negyvennyolc év.
– A kora negyvennyolc év. Negyvennyolc esztendős, és a harci klub
tagja.
Negyvennyolc esztendős, és a Nemezis-terv része.
Csak halálunkkal szerezhetünk nevet magunknak, onnantól kezdve nem vagyunk többé az
apokalipszis-gépezet névtelen csavarjai. A halál hőssé avat bennünket.
– Robert Paulson – ismétli üvöltve a tömeg.
– Robert Paulson – ismétli üvöltve a tömeg.
– Robert Paulson – ismétli üvöltve a tömeg.
Azért mentem el ma éjjel a harci klubba, hogy felszámoljam. Belépek a csupasz
villanykörte fénykörébe, és a harcosok üdvrivalgásban törnek ki. Számukra Tyler Durden
vagyok. Ravasz. Erélyes. Vakmerő. Felemelt kézzel csendet teremtek, és azt javaslom,
hagyjuk a francba az egészet. Mindenki menjen haza, felejtse el a harci klubot.
Úgy érzem, beteljesítettük a küldetésünk, remélem, egyetértetek velem.
A Nemezis-terv lefújva.
Állítólag jó kis focimeccs megy a tévében...
Száz kifejezéstelen szempár tapad rám.
Meghalt egy ember, mondom. Vége a játéknak. Kezd vérre menni.
Ekkor felharsan a klubvezető arctalan hangja a tömeg háta mögül:
– A harci klub első szabálya: egy szót sem a harci klubról.
Tűnés haza, kiáltom.
– A harci klub második szabálya: egy szót sem a harci klubról.
Harci klub lefújva. Nemezis-terv lefújva.
– A küzdelem párokban zajlik.
Én vagyok Tyler Durden, üvöltöm, és azt parancsolom, hogy azonnal takarodjatok.
De rám se néznek. Társaikat figyelik a kör túlsó oldalán.
A vezető hangja lassan megkerüli az eleven szorítót. Egyszerre két ember. Ing nélkül. Cipő
nélkül.
A küzdelem addig tart, szünet nélkül, megállás nélkül, ameddig tartania kell.
Még belegondolni is szörnyű, hány városban, hány nyelven hangzik el ugyanez a nóta.
A vezető az alapszabályok végére ér, én pedig még mindig ott állok a fénykör közepén.
– Az első számú pár foglalja el a helyét! – harsan a sötétből. – Mindenki hagyja el a
küzdőteret!
Nem mozdulok.
– Hagyja el a küzdőteret! Meg sem moccanok.
A villanykörte fénye visszatükröződik a sötétből rám meredő szempárokban, rezzenéstelen
tekintettel figyelnek. Próbálom Tyler szemével nézni őket. Vajon kik lennének a
legalkalmasabbak a Nemezis-terv számára. Melyiküket hívná meg a Paper Street-i
Szappantársaság soraiba.
– Azonnal hagyja el a küzdőteret! – A vezető pontosan követi az előírt működési
szabályzatot. Három felszólítás után kizárnak a harci klubból.
De hiszen én vagyok Tyler Durden. Én indítottam az egészet. Én írtam a szabályokat. A
harci klub az enyém, nélkülem senki sem lehetne itt. Most pedig azt mondom, vége!
– Tagot eltávolítani, három, kettő, egy.
Az emberkör rám zárul, kétszáz kéz ragadja meg végtagjaim minden egyes pontját, kitárt
karokkal emelkedek egyre feljebb, a fény felé.
Kérjük, hagyja el a testét.
Öt, négy, három, kettő, egy.
Kézről kézre adnak a fejük fölött, végigsiklom a tömegen, egyenesen a kijárat felé.
Lebegek. Szállok.
Üvöltök.
A harci klub az enyém. A Nemezis-terv tőlem ered. Nem dobhattok ki. Én vagyok a főnök.
Menjetek haza.
– Az egyes számú pár haladéktalanul foglalja el a helyét! – harsán a klubvezető parancsa.
Maradnom kell. Nem adhatom fel. Ura vagyok a helyzetnek. Én vagyok a vezér.
– Tagot eltávolítani!
Kérjük, hagyja el a testét.
Zéró.
Lassan átsuhanok a kijáraton, bele a csillagfényes, jéghideg éjszakába, majd hirtelen földet
érek a parkoló betonján. A karok eltűnnek a döngve becsapódó vasajtó mögött, hallom a
retesz csattanását. A világ harci klubjai mostantól nélkülem működnek tovább.

25
Évmilliók óta szeretnék elaludni. Álomtalan, alaktalan öntudatlanságra vágyom a teremtés
első napjától. Most viszont aludni szeretnék a legkevésbé. Maria szobájában ülök a Regent
Hotelben. A haldokló nyugdíjasok és kábszeresek között kimért kétségbeesésem valahogy
normálisnak és magától értetődőnek látszik.
– Tessék – mondja Maria, miközben keskeny ágyán törökülésben ülve kiráz egy féltucatnyi
altatót a gyógyszeres üvegből. – Képzeld, egyszer jártam egy pasival, aki folyton a
rémálmairól panaszkodott. Ő is utált aludni.
És mi történt vele?
– Ja, meghalt. Szívinfarktust kapott a túladagolástól. Megártott neki az amphetamin.
Tizenkilenc múlt néhány héttel.
Kösz a biztatást.
Amikor besétáltunk a szállodába, a recepciós fickó tisztelgett nekem. Bal oldalt az összes
haja hiányzott, gyökerestül téphették ki, csupasz fejbőrén varcsomók dudorodtak. A
társalgóban tévéző vén idióták mind megfordultak, hogy lássák, kit szólít „uram”-nak a
személyzet.
– Jó estét, uram.
Ebben a percben valószínűleg a Nemezis-terv parancsnokságát hívja, hogy jelentse
tartózkodási helyemet. A főhadiszállás falára tűzött hatalmas várostérképen színes
gombostűkkel jelölik minden lépésemet. Úgy érzem, mintha meggyűrűztek volna, akár a
természetfilmekben a vadludakat.
Minden harcos utánam kémkedik, nyomon követ.
– Hat tablettától még nem leszel rosszul – mondja Maria –, de sajnos a fenekedbe kell
nyomnod őket.
Pont erre vágytam.
– Nem hülyéskedek – erősködik –, ha minden jól megy, később kaphatsz valami
húzósabbat is. Valami komoly drogot, speedy gonzalest vagy extasyt, majd meglátjuk.
Én aztán fel nem dugom ezeket a bogyókat.
– Akkor vegyél be kettőt. Hová megyünk?
– Tekézni. Egész éjjel nyitva tart a pálya, és nem hagyják, hogy elaludjon az ember.
Bárhová megyünk, felismernek az utcán, azt hiszik, én vagyok Tyler.
– Szóval ezért nem kellett buszjegyet váltanunk?
Pontosan. És ezért adta át nekünk a helyét az a két sebhelyes fickó.
– Akkor most mi a terved?
Nem hiszem, hogy a bujkálás segítene rajtunk. Tennünk kell valamit, hogy
megszabaduljunk Tylertől.
– Randiztam egyszer egy fickóval, aki imádott a cuccaimban járni – csillan fel Maria
szeme. – Megőrült a női ruhákért. Kalapok, fátylak, satöbbi. Felpróbálhatnál néhányat, talán
ki tudnálak csempészni innen.
Nem vagyok buzi, és nem dugdosok tablettákat a valagamba.
– De volt rosszabb is – mélázik el. – Ismertem egy pasast, aki folyton azt akarta, hogy
feküdjek le a guminőjével, és nyaljam ki.
Látom már, ki lesz Maria legfrissebb szerelmi történetének főhőse.
Jártam egyszer egy pasival, akinek tudathasadása volt.
-Egy másik meg pénisznövelő protézist hordott.
Hány óra, kérdezem.
– Hajnali négy.
Három óra múlva a munkahelyemen kell lennem.
– Kapj be két szemet – javasolja Maria –, ha a tekepályán is felismernek, legalább nem kell
fizetnünk. Apropó, mielőtt leszámolsz Tylerrel, nem vinnél el bevásárolni? Vehetnénk egy
sportkocsit. Néhány ruhát, meg CD-t. Használjuk ki az előnyöket.
Maria.
– Jó, jó, nem szóltam.

26
A régi közhely, miszerint mindig elpusztítjuk, amit szeretünk, nos, akárhogy nézzük,
fordítva is igaz.
De még mennyire igaz.
Ma reggel az irodaház előtt rendőrségi kordon fogadott, a bejárati ajtóknál egyenként
kérdezték ki munkába tartó kollégáimat. Tömegnyomor, fejetlenség.
Le sem szálltam a buszról.
Apu Hideg Verítéke vagyok.
A busz ablakából látni lehet harmadik emeleti irodánk szétrobbant üvegfalát, mögötte egy
mocskos, sárga köpenybe bújt tűzoltó üszkös mennyezetlapokkal küszködik. Két társa
füstölgő íróasztalt taszigál keresztül a kitört ablakon, az asztal megbillen, csúszni kezd, majd
háromemeletnyi magasságból egy másodperc alatt a betonjárdára zuhan. Gyomromban érzem,
ahogy hangtalanul földet ér.
Kettétört farostlemeze felparázslik.
Apu Elszoruló Torka vagyok.
Az én asztalom.
Tudom, hogy a főnököm meghalt.
Három recept napalm előállításához. Tudom, hogy Tyler a főnökömet akarta. Amint
felismertem a tenyeremre száradt benzin szagát, amint kimondtam a Cadillacben, hogy
bárcsak otthagyhatnám a munkámat, felhatalmaztam Tylert a gyilkolásra. Erezd magad otthon
nálam. Mintha itt sem lennék.
Nyírd ki a főnökömet.
Istenem, Tyler.
Még azt is tudom, hogy egy számítógép végzett vele.
Amit Tyler tud, én is tudom.
Bár sejtelmem sem lenne róla, hogyan kell bombát csinálni egy számítógép-monitorból. De
ezt még a legutolsó újonc majom is tudja. Magam gépeltem és sokszorosítottam az útmutatót.
Lényegét tekintve a villanyégő-módszer továbbfejlesztett változata: fúrjunk aprócska lyukat
egy izzóba, töltsük meg benzinnel, zárjuk le a nyílást viasszal vagy szilikonnal, csavarjuk
vissza az égőt a foglalatba, és lehetőleg ne tartózkodjunk a helyiségben, amikor felkapcsolják
a villanyt.
Egy 14-colos monitorba sokkal több benzin fér, mint egy százas égőbe.
Pofonegyszerűen eltávolítható a katódsugárcsövet borító műanyag burkolat, de a
szellőzőréseken keresztül is megoldható a dolog.
Első lépésben áramtalanítsuk a berendezést, és húzzuk ki a számítógép-csatlakozót.
A módszer televízióknál is alkalmazható.
Ne feledjük, elég egy szikra, elég egy lehúzott pulóverből kipattanó statikus
elektromosság, és a levegőbe repülünk. Eleven fáklyaként pusztulunk el.
A katódcső 300 volt passzív feszültséget tárolhat, ezért alaposan figyeljünk oda, milyen
csavarhúzót használunk a főkondenzátor közelében. Ha nem szigetelt a nyele, máris búcsút
mondhatunk az életünknek.
A csőben vákuum uralkodik: amikor átfúrjuk üvegburáját, halk sivítással magába szívja a
levegőt, mintha csak mély lélegzetet venne.
Tágítsuk ki a furatot, majd illesszünk bele egy tölcsért. Válasszunk magunknak tetszés
szerint robbanóanyagot, és töltsük a katódcsőbe. Házilag készült napalm kiválóan megfelel.
Gázolaj vagy fagyasztott narancslé-sűrítménnyel kevert gázolaj vagy macskaalommal sűrített
gázolaj.
Érdekes eredményt kapunk, ha kálium-permanganátot elegyítünk porcukorral. Csak az a
fontos, hogy a keverék egyik összetevője hevesen égjen, a másik pedig elegendő mennyiségű
oxigént biztosítson az égési folyamathoz. A különösen heves égést hívjuk robbanásnak.
Bárium-peroxid és cinkpor.
Ammónium-nitrát és alumínium-reszelék.
Az anarchia mesterkonyhája.
Csipetnyi bárium-nitrát, kénszósszal és kőszén körítéssel, és már tálalhatjuk is a puskaport.
Bon appétit.
Töltsük fel a monitort közülük bármelyikkel, és amint bekapcsolja valaki a számítógépet,
kétkilónyi robbanóanyag tépi cafatokra.
Csak az a baj, hogy alapjában véve kedveltem a főnökömet.
Minden egyes keresztény amerikai férfi az apjáról mintázza istenképét. Egyesek számára
hivatali felettesük helyettesíti az apát.
Tyler gyűlölte a főnökömet.
A rendőrség nyomozni fog utánam. Múlt hét péntekjén én hagytam el utoljára az irodát.
Késő este ébredtem fel az íróasztalomnál, a számítógép monitorja bepárásodott leheletemtől, a
vonal végén Tyler azt mondta, menj le a parkolóba, egy kocsi vár rád.
Egy Cadillac vár.
Kezem benzinszagú.
A szerelő azt kérdezte, mi lenne az utolsó kívánságom.
Fel akartam mondani. Tyler megkapta az engedélyt. Erezd magad otthon. Nyírd ki a
főnökömet.
Szétrobbant irodámat magam mögött hagyva egészen a végállomás kavicsos fordulójáig
buszoztam. A telkeket errefelé már felváltják a szemétlerakó helyek és szántóföldek. A sofőr
előveszi uzsonnás zacskóját és termoszát, miközben folyamatosan szemmel tart a
visszapillantó-tükörből.
Végiggondolom, hol rejtőzhetnék el a rendőrség elől. A leghátsó ülésen kuporgok,
körülbelül húsz utas választ el a vezetőüléstől. Húsz mozdulatlan fejet számolok össze.
Húsz kopaszra borotvált fejet.
A sofőr hátrafordul, és odaszól nekem:
– Mr. Durden, őszintén csodálom az elszántságát, uram.
Életemben nem láttam még.
– Bizonyára megbocsát nekünk – folytatja –, de a részlegvezető szerint az egész az ön
ötlete volt.
A bőrfejek egymás után fordulnak felém. Egyenként felállnak. Az egyikük összegyűrt
rongyot szorongat markában, az orromat megcsapja a kloroform szaga. A legközelebbi fickó
előhúz egy vadászkést, ráismerek az autószerelő klubtagra.
– Ön bátor ember – mondja a buszsofőr –, képes önmagát is feláldozni a Nemezis-terv
érdekében.
– Fogd be a szád – figyelmezteti a szerelő. – Az őrszemnek hallgass a neve.
Meg sem lepődöm, amikor az egyik űrhajós majom kezében észreveszem a befőttes-gumit.
A többiek a busz elejébe tömörülnek.
– Ismeri az előírásokat, Mr. Durden – mondja a szerelő. – Személyesen hirdette ki őket.
Bárki próbálja felszámolni a harci klubokat, le kell vágnunk a golyóit, még akkor is, ha ön az
illető.
Herék.
Mogyorók.
Tojások.
Családi ékszerek.
Elképzelem legdrágább testrészemet csinosan csomagolt mirelitáruként a Paper Street-i ház
mélyhűtőjében.
– Gondolom, tudja, hogy az ellenállás reménytelen.
A buszsofőr nagyot harap a szalámis zsemléből, és a visszapillantóból figyel minket.
A távolban felhangzik egy közeledő rendőrségi sziréna. Piros traktor zötyög keresztül a
felszántott földeken. Madárdal. Ablakom félig nyitva. Felhők suhannak. Gyomok burjánzanak
a kavicsos útpadka szélén, poszméhek és legyek döngik körül apró virágjaikat.
– Biztosítékra van szükségünk – mondja a szerelő. – Ezúttal nem csak fenyegetőzünk, Mr.
Durden. Le kell vágnunk őket.
– Itt vannak a zsaruk – szól hátra a buszsofőr.
A sziréna buszunk elejéhez ér.
Hogyan szállhatnék szembe velük?
Egy rendőrautó fékez le mellettünk, a szélvédőn vörös-kék reflektorfények villognak.
– Senki se mozduljon! – kiáltják kintről. Megmenekültem.
Nagyjából.
Mindent elmondok a rendőrségnek Tyler-ről. Mindent bevallók a harci klubokról, talán
börtönbe kerülök, de attól kezdve hatósági ügy lesz a Nemezis-tervből, és nem kell
vadászkésekkel farkasszemet néznem.
Két egyenruhás rendőr kapaszkodik fel a buszra:
– Nem késtünk el? – kérdezi az egyik. -Ne tököljetek annyit – mondja a társa –, már
kiadták ellene az elfogatóparancsot.
Amaz leveszi tányérsapkáját, és megvakarja a homlokát:
– A körülmények ellenére örülök, hogy végre megismerhetem Önt, Mr. Durden.
Óriási hibát követnek el, suttogom kétségbeesetten.
– Előre megjósolta nekünk, hogy ezt fogja mondani, uram – bólint a szerelő.
Nem én vagyok Tyler Durden.
– Akárcsak ezt a bejelentést. Szabálymódosítás: a harci klubok tovább folytatódnak, de
többé nem herélünk ki senkit.
– Igen, igen – vág közbe türelmetlenül a szerelő, már félúton jár, vadászkését maga előtt
tartja. – Ebben a mondatban pedig tökéletesen biztos volt.
Rendben, én vagyok Tyler Durden. Én bizony. Személyesen én vagyok Tyler Durden, tehát
én diktálom a szabályokat is, úgyhogy azonnal tegye le azt a kést.
– Fiúk, mennyi volt eddig a legjobb időnk hereleszerelésben? – kiált hátra a válla fölött.
– Négy perc – hangzik a válasz.
– Méri valaki a mostanit?
A két rendőr felkapaszkodik az üléstámlákra, egyikük karórájára néz, és azt mondja:
– Várj még, a nagymutató mindjárt a tizenkettesre ér.
Visszaszámlálás.
– Kilenc.
– Nyolc. -Hét.
A nyitott ablak felé vetem magam.
Hasfalamat végighorzsolja a keskeny fémkeret, mögöttem felkiált a szerelő:
– Mr. Durden, így elrontja a rekordkísérletünket!
Félig kilógok az ablakon, próbálom elkapni a hátsó kerék fekete gumiabroncsát. Sikerül
megragadnom a sárhányó szélét, és húzni kezdem magamat kifelé. Valaki belekapaszkodik a
bokámba, és visszatart. Hahóóó, üvöltöm az aprócska traktor felé, héééé, de mindhiába.
Halántékom tűzforrón lüktet, arcomba tódul a vér, fejjel lefelé tapadok a busz oldalához.
Nyerek néhány centit, de máris újabb kezek markolnak meg, és visszahúznak. A számba lóg a
nyakkendőm. Övcsatom beleakad az ablakkeretbe. Alig egy méterre tőlem méhek és legyek és
gyomnövények, erőtlenül feléjük kiáltok, héé.
Mohó ujjak akaszkodnak nadrágszáramba, farzsebemnél fogva vonszolnak befelé, mindjárt
lecibálják rólam a ruhát.
– Egy percnél tartunk! – kiáltja hátra valaki.
Bőrcipőm lecsúszik lábamról.
Övcsatornát leszakítja a fémkeret.
Karok szorítják össze a combomat. Az ablak felforrósodott pereme lyukat éget a
hasfalamba. Hófehér ingem felgyűrődik, a fejemre borul, eltakarja előlem a napfényt,
görcsösen szorítom a sárhányót, és segítségért kiabálok, héééééééé.
Lábaim egyenesre feszítve és egymáshoz szorítva, a nadrágom valahol a bokámnál jár, a
sugarak gyengéden simogatják csupasz kis seggemet.
A vér lüktet fejemben, majd kiugranak a szemeim, semmit sem látok az arcomba lógó
ingtől. A traktor elpöfögött a messzeségbe. A méhek elzümmögtek. Messzire. Minden több
millió kilométerre került tőlem. Valahol a hátam mögött, több millió kilométerrel messzebb
valaki azt kiáltja:
– Két percnél tartunk!
Egy tenyér csúszik a combom közé, és belém markol.
– Nehogy megsérüljön – csattan egy figyelmeztetés.
A bokámra kulcsolódó kezek több millió kilométerre vannak. Képzeljük őket egy
végtelenül hosszú alagút végére. Irányított meditáció.
Ne gondoljunk az ablakkeret hasfalunknak szegeződő tompa és tűzforró késpengéjére.
Ne gondoljunk a combjainkat szétfeszítő könyörtelen harcosokra.
Egymillió, százmillió kilométerrel mögöttem egy érdes, meleg kéz az ágyékomba markol,
lefognak, majd valami rám szorul, szorosabban, még szorosabban.
Egy befőttesgumi.
Írországban vagyok.
A harci klubban vagyok.
Munkában vagyok.
A bőrömben vagyok, itt és most.
– Három percnél tartunk!
Valaki nagyon messziről a fülembe üvölti:
– Ismeri a szokásos szónoklatot, Mr. Durden. Egy mondatban összefoglalva: hagyja békén
a harci klubot, különben ráfázik.
A meleg tenyér alám nyúl. A kés hideg hegye bőrömhöz ér.
Átkarolják a mellkasom.
Gyógyító célú testi kontaktus.
Ideje megölelni egymást.
A kloroformos kendő keményen orromba, számba nyomódik.
Azután semmi, a semminél is kevesebb. Feledés.

27
Kormos lakásom szétroncsolt kagylóhéja világűrfekete és kihalt, körülötte ezernyi
fénypont pislákol a nagyvárosi éjszakában. Az üvegfal helyén tizenöt emeletnyi mélység
tátong, a szél ide-oda lengeti a helyszíni szemle húgysárga műanyag szalagjait.
Csupasz betonpadlón ébredek. Itt valaha juharfa parkett volt, a falakat reprodukciók
díszítették a robbanás előtt. Valaha svéd bútoraim voltak. Tyler előtt.
Fel vagyok öltöztetve. A nadrágzsebembe nyúlok, hogy leellenőrizzem.
Semmi sem hibázik.
Teljes vagyok. Rémült, de sértetlen.
Sétáljunk a tizenöt emeletnyi mélység peremére, nézzünk körül a fényeken, a csillagokon,
és már itt sem vagyunk.
Mindez a múlté.
Idefent, félúton a Föld és a csillagok között, úgy érzem, mintha egyike lennék a világűrbe
fellőtt kísérleti állatoknak.
Kutyáknak.
Majmoknak.
Embereknek.
Vár rád egy kis meló. Húzz meg egy kart. Nyomj meg egy gombot. Halj meg hülyén.
A világ megörült. Főnököm meghalt. Otthonom megsemmisült. Munkám megszűnt.
Mindenről én tehetek.
Semmim sem maradt.
Hitelkeretem túllépve.
A mélység hívogat.
Csak egy rendőrségi műanyag szalag választ el a feledéstől.
A mélység hívogat.
Mi tarthat vissza?
A mélység hívogat.
Ott van még Maria.
Ugrásra csábít.
Ott van Maria, nyakig a szarban, és még csak nem is sejti.
És szerelmes belém.
Tylerbe szerelmes.
Fogalma sincs a különbségről.
Valakinek fel kell világosítania. Gyerünk. Gyerünk. Gyerünk.
Mentsd meg magad.
Berontok a gyorsliftbe, és leszáguldok a földszintre, a portás rég nem utál, szélesen rám
mosolyog, metszőfogai helyén vérző íny sebek:
– Jó estét, Mr. Durden! – üdvözöl. – Parancsol egy taxit? Jól érzi magát, uram? Nem
kívánja használni a telefont?
Felhívom Marlát a Regent Hotelben.
– Máris kapcsolom, Mr. Durden – mondja a recepciós a vonal másik végén.
Aztán meghallom Maria hangját.
A portás a hátam mögött fülel. Valószínűleg a Regentben is hallgatóznak. Maria, hadarom,
beszélnünk kell.
– Nyalj be csontig – sziszegi Maria.
Veszélyben az életed, próbálom meggyőzni, jogod van tudni, mi folyik körülötted.
Találkoznunk kell. Beszélnünk kell.
– Hol?
Ahol legelőször megláttuk egymást. Gondolj vissza. Emlékezz.
A fehér fénygömb. A hétajtós kastély.
– Leesett – mondja. – Húsz percen belül ott vagyok.
Ne verj át.
Leteszem a kagylót, a portás azonnal hozzám fordul:
– Fogok önnek egy taxit, uram. Ingyen elviszi, ahová csak kívánja.
A harcosok nem tévesztenek szem elől. Nem, köszönöm, utasítom vissza a kecsegtető
ajánlatot, olyan szép esténk van, inkább sétálok egyet.
Szombat este végbélrákos gyűlés van a metodista templom alagsorában, Maria már ott ül,
amikor belépek.
Maria Singer az elmaradhatatlan cigarettájával. Maria Singer az elhúzott szájával. Maria
Singer egy óriási sötét monoklival.
Szemben ülök vele a meditációs kör szivárványszínű rongyszőnyegén, és megpróbálok a
vezérállatomra koncentrálni, miközben feldagadt, fekete szemhéja alól figyel. Szorosra zárt
szemmel magam elé képzelem a meditációs kastélyt, a hét ajtó mindegyikét, de képtelen
vagyok szabadulni vádló tekintetétől. Átkarolom a bennem rejtőző gyermeket.
Maria figyel.
Ideje megölelni egymást.
Nyissuk ki a szemünket.
Válasszunk párt magunknak.
Maria három gyors lépéssel átszeli a kört, és keményen pofon vág.
Tárulkozzunk fel a másiknak.
– Te rohadék, szarfaszú, gennyláda görény! – tárul fel Maria.
Az egész csoport ránk mered.
Maria eszeveszetten csépelni kezd, záporoznak az ökölcsapásai.
– Megöltél egy embert – visítja –, már szóltam a zsaruknak, bármelyik percben itt
lehetnek!
Megragadom mindkét csuklóját, talán itt lesznek, üvöltöm az arcába, de sokkal
valószínűbb, hogy nem.
Kicsavarja magát a szorításomból, és azt kiabálja, a rendőrök szirénázva száguldanak ide,
hogy elkapjanak, beszíjazzanak egy villamosszékbe, szétégessék az agyamat vagy legalábbis
a seggembe nyomjanak egy halálos injekciót.
Olyan lesz, mint egy méhcsípés.
Egy fecskendőnyi phenobarbitál, aztán a nagy álom. Kutyuskivitelben.
Maria a saját szemével látta, ahogy ma megöltem egy embert.
Ha a főnökömre gondolsz, bólogatok szaporán, tisztában vagyok vele, a zsaruk is tudják,
mindenki engem keres a kezében egy halálos injekcióval, lejárt lemez, hányszor mondjam,
hogy Tyler követte el a gyilkosságot.
Történetesen megegyeznek az ujjlenyomataink, hát senki sem képes felfogni végre.
– Nyald ki a seggem – feleli Maria, fekete monoklija vádlón mered arcomba. – Lehet, hogy
te meg a hülye tanítványaid imádtok verekedni, de érj hozzám még egyszer, akár csak egy
ujjal, és kitépem a szíved.
– Láttam, ahogy ma este agyonlőttél egy embert.
Nem, nem, ismétlem fáradtan, felrobbantottam, és még reggel. Tyler lyukat fúrt a
számítógép monitorjába, és megtöltötte benzinnel és mélyhűtött narancslé-sűrítménnyel.
A valódi végbélrákosok kíváncsian hallgatják minden szavunkat.
– Tévedés – helyesbít Maria –, követtelek a Pressman Hotelig, ahol felszolgáltál egy olyan
Ki-lehet-a-gyilkos partin.
A Ki-lehet-a-gyilkos partikat unatkozó milliomosoknak szervezik a szállodában, ahol
összegyűlnek egy elegáns vacsorára és megoldnak egy gyilkossági rejtélyt. Valamikor a
füstölt lazac és a vaddisznósült között egy percre kialszanak a kristálycsillárok, és az egyik
vendég úgy tesz, mintha megölték volna. Eljátssza a saját halálát, csupán a buli kedvéért.
A vacsora hátralévő részében a vendégek leisszák magukat, és még a desszert előtt
megpróbálnak rájönni, melyikük a pszichopata gyilkos.
– Hidegvérrel lelőtted a polgármester környezetvédelmi szakreferensét! – sikoltja Maria.
Tyler lőtte le hidegvérrel a polgármester környezetvédelmi hogyishívjákját.
– És ráadásul rákod sincs! – folytatja Maria.
Csak ennyi volt.
Egy szempillantás alatt történt.
Minden tekintet rám szegeződik. Te sem vagy rákos, kiáltom arcába.
– Két éve jár ide – folytatja Maria –, pedig kutya baja!
Az életedet próbálom megmenteni!
– Tessék? Miért kellene megmenteni az életem?
Mert követtél. Mert ma este a szállodáig követtél, és láttad a gyilkosságot, Tyler pedig
könyörtelenül leszámol bárkivel, aki a Ne-mezis-terv útjába áll.
A gyűlés tagjai kizökkennek mindennapi tragédiájukból. Megfeledkeznek a végbélrákról.
Még a fájdalomcsillapítóktól kábult élőhalottak is tágra nyílt szemmel figyelnek.
Bocsássatok meg, kérem a csoportot. Nem akartam rosszat. Most távoznánk. Jobb lenne
odakint folytatni ezt a kis társalgást.
– Ne! Maradjatok! – kiáltja egyszerre a csoport. – Ne zavartassátok magatokat.
Senkit sem öltem meg, mondom. Nem vagyok Tyler Durden, ő csak a másik énem.
Tudjátok, mint a Psychóban.
– Szóval, ki akar megölni engem? – kérdezi Maria.
Tyler. Te?
Tyler, ismétlem, de őt bízd csak rám. Viszont óvakodj a Nemezis-terv harcosaitól. 286
Lehet, hogy megkapták már a parancsot az elrablásodra, likvidálásodra vagy valami még
rosszabbra.
– Miért hinnék neked?
Egy szempillantás alatt történt. Mert azt hiszem, kedvellek téged.
– Csak kedvelsz? – kérdezi Maria.
Elég szirupos így is a helyzet, feszengek, ne erőltessük a témát.
Meleg mosolyok ömlenek ránk.
Mennem kell. Ki kell jutnom innen. Kerüld el a kopaszra borotvált fickókat, vetem még
oda Mariának, ügyelj az összevert arcú fickókra. Monoklik, hiányzó fogak, ilyesmik.
– Most hová rohansz? – kiált utánam Maria.
El kell intéznem Tyler Durdent.

28
A neve Patrick Madden, és a polgármester környezetvédelmi szakreferense volt. A neve
Patrick Madden, és a Nemezis-terv ellensége volt.
Amint kilépek a metodista templom kapuján, hirtelen minden beugrik.
Tyler valamennyi emléke hirtelen feltör bennem.
Patrick Madden egy listát állított össze a harci kluboknak helyet adó bárokról.
Egy csapásra tudok mozigépet kezelni. Tudok zárakat feltörni, és eszembe jut, hogyan
bérelte ki Tyler a Paper Street-i házat, nem sokkal tengerparti felbukkanása előtt.
Megértem, miért kellett Tylernek megszületnie. Tyler szerelmes Marlába. Amikor először
megláttam a terápiás gyűlésen, lényem egy eldugott része azonnal megkívánta, így hát
megteremtettem Tylert, hogy Mariával lehessek.
Nem mintha ez most sokat számítana. Más dolgom van. De az emlékek megállíthatatlanul
áradnak agyamba, miközben a legközelebbi harci klub felé tartok.
Szombat esténként harci klubot tartanak az Armory bár alagsorában. Valószínűleg ez a
kocsma is szerepel Patrick Madden listáján, szegény halott Patrick, jól ráfázott.
Lemegyek az Armory pincéjébe, és a tömeg szétnyílik előttem, akár a Vörös-tenger, akár
egy sliccen a cipzár. Számukra én vagyok a Mindenható, a nagy és hatalmas Tyler Durden.
Isten és apa egy személyben.
– Jó estét, uram – hallatszik mindenfelől.
– Üdvözöljük a harci klubban. -Köszönjük, hogy megtisztel minket,
uram.
Formátlan zombiarcom kezd rendbe jönni. A képemen tátongó lyuk derűsen mosolyog a
harcosokra, valódi szám szigorúan összeszorítva.
Tekintve, hogy én vagyok Tyler Durden, és mindenki megcsókolhatja a seggemet, az
összes tagot kihívom ma éjszakára. Ötven harc. Egyszerre egy ellenfél. Cipő nélkül. Ing
nélkül.
A küzdelem az egyik fél vereségével ér véget.
Talán Tyler szereti Marlát.
Én szeretem Marlát.
Elegem van az üres szavakból. Be akarom szennyezni az egész Riviérát, ha már úgysem
láthatom. Elképzelem, milyen lehet jávorszarvasra vadászni a Rockefeller Központ romjai
közt burjánzó erdőségben.
Az első ellenfelem dupla nelzonba szorít, és beleveri az arcomat, a számat, tátongó
sebemet a kemény betonpadlóba, fogaim egyenként törnek ki ínyemből, és átszúrják feldagadt
nyelvemet.
Eszembe jut Patrick Madden vérző holtteste a szőnyegen, mellette törékeny felesége, egy
finom porcelánszobor, feje búbján feszes kis konttyal. Csilingelve kacagott, miközben
megpróbált leönteni egy pohár pezsgőt a halott férfi torkán.
Túl sötét ez a művér, mondta nevetve, azután Mrs. Patrick Madden két ujjal belenyúlt a
bíborvörös tócsába, majd lenyalta a ráragadt cseppeket.
Érzem az átharapott nyelvemből szivárgó vér ízét.
Mrs. Madden érezte férje vérének ízét.
Mindenre emlékszem; ahogy ott állok a parti szélén, körülöttem majompincérek őrködnek.
Maria, ruháján bíborszín rózsák tapétamintái, a díszterem másik végéből figyel.
A második ellenfelem beletérdel lapockáim közé, hátrafeszíti karjaimat, és teljes súly-
lyával rám nehezedik. Arccal a padlóra zuhanok, hallom, ahogy, reccs, megreped
kulcscsontom.
Legszívesebben lefejezném a milói Vénuszt és a Mona Lisával törölném ki a seggemet.
Mrs. Patrick Madden szemügyre veszi ujjait, a vér fogai közé tapadt, lecsorog csuklójára,
át a gyémántkarkötőn, egészen a könyökéig, ahonnan a szőnyegre csöppen.
Hármas számú küzdelem, felkelek, és máris vár harmadik ellenfelem. A harci klubban
nincsenek nevek.
Több vagy egy névnél.
Több vagy a családodnál.
A hármas számú ellenfél, úgy látszik, tisztában van azzal, mi kell nekem, fejemet mélyen
belenyomja a sötétbe és a bűzbe. Akár egy alvásgátló készülék, csak annyi levegőt enged át,
amennyi az ébrenléthez szükséges. Megragadja koponyámat, mint egy futball-labdát, és
összeszorított öklének pörölyével csépelni kezdi sötét és büdös hónaljába ékelt arcomat.
Aztán fogaim újra átharapják a szám belsejét.
Aztán a pofámon tátongó lyuk és feldagadt ajkaim egyszer csak összetalálkoznak, egyetlen
széles, eltorzult vigyorrá szakadnak, amelyik orromtól egészen bal fülemig ér. 291
A harmadik ellenfelem véresre horzsolja csontszilánkjaimon az öklét.
Aztán a fájdalomtól sírva fakadok.
Mindenki, aki számít nekem, előbb-utóbb elhagy vagy meghal.
Minden, amit teremtünk, nyomtalanul elpusztul.
Minden, amire büszkék lehetnénk, a szemétdombon végzi.
Ozymandias vagyok, a királyok királya.
A következő ütéstől elharapom a nyelvem, véres csücske a padlóra pottyan, rátaposunk a
küzdelem hevében.
Patrick Madden törékeny porcelánasszonykája letérdel férje holtteste mellé, mialatt a
vendégek, a gazdag és befolyásos emberek, akiket a barátaiknak neveznek, részegen röhögve
tornyosulnak fölé.
– Patrick? – szólongatja.
A vértócsa egyre nő, lassan terjed selyemszoknyája felé.
– Patrick, hagyd abba, kérlek, ne csináld tovább...
A vér a szoknya szegélyéhez ér, felszivárog a selyemszálakon, tucatnyi hajszálcsőjelenség,
fokozatosan átitatja a finom kelmét.
A Nemezis-terv harcosai felsikoltanak mellettem.
Mrs. Patrick Madden csatlakozik hozzájuk. 292
Az Armory bár alagsorának mélyén Tyler Durden meleg húshalomként csuklik össze. Tyler
Durden, a legyőzhetetlen, aki azt mondta, beéri egyetlen másodpercnyi tökéletességgel.
De a küzdelmek folytatódnak, mert nem akarok tovább élni. Mert csak a halálommal
szerezhetek nevet magamnak. Csak a halálom szabadíthat meg a Nemezis-tervtől.
29
Ott áll Tyler, elbűvölően jóképű, akár egy földre szállt angyal a maga színes-szélesvállú
módján. Élni akarásom engem is meglep.
Tylerrel szemben én csupán egy véres szövetminta vagyok szobám mocskos ágybetétjére
tapadva a Paper Street Szappantársaság székházában.
A szoba eltűnt körülöttem.
A falitükörben imént még láttam a lábfejem, rajta az apró szuvenírrel egyetemi éveimből,
amikor tíz percre azt hihettem, rákos vagyok. Rosszabb, mint rákos. A tükröm most sehol. A
szekrényajtó tárva-nyitva, hat fehér ingem, fekete nadrágom, alsóneműm, zoknim sehol.
– Kelj fel – utasít Tyler.
Megbízható, ismerős világom mélyén és belsejében és hátterében valami kimondhatatlan
szörnyűség ütötte fel a fejét.
Minden széthullott.
Az űrhajós majmok eltakarodtak. Mindent magukkal vittek, a kollagénkészletet, az
emeletes ágyakat, a pénzt, elsősorban a pénzt. Csak a kert maradt itt és a csupasz falak.
– Már csak a vértanúhalál van hátra – mondja Tyler. – A nagy finálé.
Szó sincs lehangoló, szánalmas végről, inkább egy olyan boldog, magával ragadó
befejezésre gondolt.
Minden tagom fáj, Tyler. Ölj meg itt helyben.
– Felkelni.
Ölj már meg. Ölj meg. Ölj meg. Ölj meg. Ölj meg.
– Kell az a nagyjelenet – bólogat Tyler. -Mit szólnál ahhoz, ha a világ legmagasabb
irodaházának tetején álldogálhatnál, mialatt a Nemezis-terv harcosai megszállják az egész
épületet. Füst gomolyogna az ablakokból, íróasztalok hullanának a felbolydult tömegbe. Kijár
neked egy igazán látványos halálszám.
Nem, tiltakozom, eleget használtál már. -Ha megtagadod az együttműködést, elkapjuk
Marlát.
Mutasd az utat, sóhajtok.
– Először is pattanj ki abból a kurva ágyból – parancsolja –, és vonszold le magad a
kocsihoz.
Hát így kerültem a Parker-Morris-torony-ház tetejére, egy pisztoly csövével a számban. Tíz
percünk maradt még hátra. 295
A Parker-Morris tíz perc múlva megsemmisül. Tylertől tudom.
Pisztolya a torkomat kaparja, Tyler a fülembe suttog:
– A halál csupán a kezdet.
A nyelvem a pisztolycsőhöz szorul arcom épen maradt felében, és azt motyogom, ne gyere
most nekem a vámpírokkal, Tyler.
Nyolc percünk maradt még hátra.
A pisztoly óvintézkedés csupán, ha a rendőrségi helikopterek a vártnál hamarabb
érkeznének.
Istennek odafentről úgy tűnhet, egyetlen ember áll a tetőn, és egy pisztolycsövet nyom
saját szájába, de én tudom, hogy Tyler markolja a fegyvert, és az én életem forog kockán.
Vegyünk egy adag 98 százalékos töménységű salétromsavat és adjuk háromszor annyi
kénsavhoz.
Nitroglicerint kapunk.
Hét perc.
Keverjük el a nitrót fűrészporral, és máris kiváló minőségű robbanóanyag áll
rendelkezésünkre. A majomharcosok többsége vattát használ és sima keserűsót szulfátként. A
végeredmény ugyanaz. Egyesek paraffinnal keverik a nitroglicerint, de a paraffin nálam még
soha, egyetlen esetben sem vált be.
Négy perc.
Tyler és én kettesben várakozunk a tető peremén: Tyler egy pisztolyt nyom a torkomra, én
meg azon tűnődöm, vajon mikor tisztította utoljára.
Három perc.
A hátam mögött valaki felsikolt.
– Várj! – Maria rohan felénk a tetőn keresztül.
Azaz csak felém, mivel Tyler azonnal elpárolog, puff, már itt sincs. Elvégre pusztán az én
hallucinációm. Egy pillanat alatt nyoma vész, mintha elvarázsolták volna. Egyedül maradtam,
egy fegyverrel a számban.
– Követtünk a templomtól – kiáltja Maria. – Eljött az egész terápiás csoport. Ne csinálj
ostobaságot, kérlek. Tedd le azt a pisztolyt.
Háta mögött ott sorakozik az összes végbélrákos, agytumoros, vérparazitás, tébécés, ott
botladoznak, támolyognak, lökdösik tolókocsijuk kerekét a perem felé, felém.
– Várj! -kiáltják.
Hangfoszlányaikat felkapja a hideg szél, és arcomba fújja.
– Állj.
És:
– Segítünk rajtad. És:
– Találunk megoldást.
A távolban feldübörög egy helikopter rotorja.
Tűnés innen, üvöltöm. Takarodjatok. Az egész épület mindjárt felrobban.
– Tudjuk – feleli Maria. Üdvözítő pillanat.
Nem én halok meg, kiáltom, Tyler pusztul el.
Apu Vasakarata vagyok. Mindenre emlékszem.
– Nem állítom, hogy beléd szerettem – harsogja túl Maria a helikoptereket –, de azt
hiszem, megkedveltelek.
Egy perc. Mariának Tyler kell.
– Nem, nekem te kellesz – rázza a fejét. -Pontosan tudom a különbséget.
Aztán semmi.
A robbanás elmarad.
Feldagadt szám ép oldalához szorítom a pisztolyt, Tyler, te idióta, motyogom, mondtam,
hogy ne használj paraffint.
A paraffin sohasem válik be.
Nincs más hátra.
Felbukkan előttem az első helikopter.
Meghúzom a ravaszt.

30
Apám házában számtalan szoba van. Mondanom sem kell, ahogy elsült a fegyver,
szörnyethaltam.
Hazug.
Tyler halott.
Orrom előtt a rendőrségi helikopterrel, hátam mögött Mariával és a terápiás csoportok
tehetetlen tagjaival, akik megpróbáltak segíteni rajtam, ha már magukon nem tudnak,
kénytelen voltam meghúzni a ravaszt.
Jobb, mint a valódi élet.
Másodpercnyi tökélyem nem tarthat örökké.
A mennyországban minden fehér alapon fehér.
Csaló.
A mennyországban minden hangtalan gumitalpakon jár.
Nyugodtan álhatók.
Leveleket kapok a mennyországban, és mindegyik halványkék lapon azt olvasom, sohasem
felejtenek el. Hősként tisztelnek. Hamarosan meggyógyulok.
Az itteni angyalok mintha az Ótestamentumból léptek volna elő, szigorú a hierarchia,
mennyei seregeik műszakokban váltják egymást, éjjel-nappal. Halálpontosan. Tálcán hozzák a
meleg levest, az előírt gyógyszerek papírpohárkái hófehéren fénylenek. Álom ku-
tyuskivitelben.
Találkoztam az Úristennel is, mahagóni íróasztala mögött fogadott, a falakon bekeretezett
diplomák, csupán egyetlen kérdése volt:
– Miért?
Miért okoztam ilyen sok szenvedést?
Hát nem fogtam még fel, hogy szent és különleges hókristály vagyok, egyedi, sajátos,
megismételhetetlen csoda?
Nem értem, hogy valamennyien a szeretet megnyilvánulásai vagyunk?
Nézem, ahogy az Úristen egy bőrnoteszba jegyzetel, és azt mondom, óriási tévedés.
Nem vagyunk különlegesek.
De nem vagyunk a világ szennye és mocska sem.
Egyszerűen vagyunk.
Egyszerűen vagyunk, és minden csak megesik velünk.
– Higgye el, nincs igaza.
Na persze. Jó. Mindegy. Isten mindent jobban tud.
Megkérdi tőlem, mire emlékszem.
Mindenre.
A Tyler pisztolyából kilőtt golyó belülről átlyukasztja arcomat, a szám fültől fülig szakad,
végre megvan a teljes mosoly. Akár dühös töklámpásnak, japán démonálarcnak is beillenék,
vagy a Mohóság Tűzokádó Sárkányának.
Maria a Földön maradt, de rendszeresen ír nekem. Egy szép nap, írja, visszatérhetek hozzá.
Ha lenne nyilvános telefon a mennyország folyosóin, felhívhatnám Marlát a Mennyei
Királyságból, és mikor beleszólna:
– Halló? – nem tenném le a kagylót, azt mondanám:
– Szia, mi van veled? Mesélj el minden részletesen.
De nem kívánkozom vissza a Földre. Még nem.
Hogy miért?
Mert néhanapján valaki behozza a vacsorám, a gyógyszereimet, a szeme körül fekete
monokli virít, homloka csúnyán feldagadt, állkapcsán varratok.
– Hiányoljuk, Mr. Durden – suttog a fülembe.
Vagy valaki törött orrsövénnyel elsétál mellettem, kezében felmosóvödör, és azt súgja:
– Minden a terv szerint halad. Azt súgja:
– Szétzúzzuk az emberi civilizációt, és egy új világot építünk a romjain.
Azt súgja:
– Alig várjuk, hogy újra köztünk legyen.
A fordító utószava

Az első harci klubot egy harmincesztendős oregoni autószerelő találta ki 1996-ban, miután
a portlandi gyorsforgalmi út szélén egy vadidegen fegyvert szegezett a homlokához. Chuck
Palahniuk első regénye néhány hét alatt meghódította a minimalizmus lázában égő
irodalombarátokat, elnyert több helyi és országos könyvdíjat, a műhöz Bret Easton Ellis írt
rajongó ajánlást, miközben a kritika hol az amerikai Ballard-nak, hol az ezredvég
Burroughsának nevezte szerzőjét. A Harcosok Klubja egyéni, öntörvényű alkotás, szinte
lehetetlen egyetlen irányzathoz vagy alkotóhoz kapcsolni: csupán lázálomszerű víziói
emlékeztetnek a Karambolra., a Meztelen ebédre vagy Ellis tavaly kiadott Glamoramájára.
Szenvtelen, dermesztőén precíz képeit szándékos tárgyi tévedések patologizálják; mintha az
Amerikai psychót olvasnánk egy kokainos éjszakán: lehetetlen feladat eldönteni, hogy a
narrátor főhős agyában zajló történet milyen szoros szálakkal fűződik a valódi világhoz.
Palahniuk egyszemélyes univerzumában a vetítőgépek másodpercenként hatvankockás
sebességgel peregnek a szokásos huszonnégy helyett, és a legártalmatlanabb háztartási
anyagokból is pusztító napalm keverhető. Ebben a könyvben semmi sem az, aminek látszik,
és semmit sem szabad komolyan venni. „Nem hiszek a valóságban – vallotta az író egyik
interjújában –, ezért gúnyt űzök a halálból és a szenvedésből, hogy megfosszam attól a
félelmetes hatalomtól, amellyel az emberiség felruházta őket.”