You are on page 1of 313

Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2014

Írta: Sarah Dessen
A mű eredeti címe: Along for the Ride
A művet eredetileg kiadta:
Speak, an imprint of Penguin Book (USA) Inc.
Fordította: Benedek Dorottya
A szöveget gondozta: Leléné Nagy Márta
Copyright © Sarah Dessen, 2009
All rights reserved including the right of reproduction in whole
or in part in any form.
This edition published by arrangement with Viking Children’s Books,
a division of Penguin Young Readers Group a member of Penguin Group
(USA) Inc.
Cover photo © Michael Frost
Cover design: Linda McCarthy and Theresa M. Evangelista
A sorozatterv és annak elemei Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014
ISSN 2060-4769
ISBN 978 963 373 657 9
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-ben
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor
Korrektorok: Széli Katalin, Szécsényi Tibot
Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített
kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak
része semmilyen formában - akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást - nem sokszorosítható.

KÖNYVET ÍRNI SOSEM EGYSZERŰ, és néha az embernek szüksége van
segítségre. Ennél és a többi regényemnél is hihetetlenül szerencsés
voltam, hogy számíthattam Leigh Feldman és Regina Hayes bölcsességére és útmutatására. Barbara Sheldontól, Janet Markstól és a szüleimtől, Alan és Cynthia Dessentől kaptam a lelki támogatást, ami
bármelyik íróra ráfér, főleg szülés után. És, mint mindig, hálával tartozom a férjemnek, Jaynek, amiért megnevettetett, segített emlékezni, és több mint elegendő tudással látott el a biciklikről.
Végül szeretném megemlíteni a saját lánycsapatomat, a bébiszittereimet, akik nélkül soha nem lett volna időm megírni ezt a könyvet:
Aleksandra Marcotte, Claudia Shapiro, Virginia Melvin, Ida Donner,
Krysta Lindley és Lauren Caccese. Köszönöm, hogy gondoskodtatok
rólunk.

AZ E-MAILEK MIND UGYANÚGY KEZDŐDTEK.
Szia, Auden!!
A plusz felkiáltójel volt az, ami kikészített. Anyu túlzásnak, oda
nem illő terjengősségnek nevezte. Engem csak szimplán idegesített,
mint minden más a mostohaanyámban, Heidiben.
Remélem, jól telnek az iskola utolsó hetei. Mi mind jól vagyunk. Az
utolsó simításokat végezzük a húgicád érkezése előtt. Mostanában
egyre nagyobbakat rúg. Mintha karatézna odabent! Már felhalmoztam a (mondhatni) szükséges készleteket, és végeztem a babaszobával
is. Minden csupa rózsaszín és barna; imádnivaló lett. Csatolok róla
egy képet, hogy te is megnézhesd.
Apádat, mint mindig, most is teljesen lefoglalja a könyve, még éjszaka is azon dolgozik. Gondolom, többet látom majd, ha én is fent
leszek a kicsi miatt.
Remélem, el tudsz jönni hozzánk, ha vége a sulinak. Olyan jó lenne,
és mindannyiunk nyarát feldobná. Gyere bármikor! Már alig várjuk,
hogy láthassunk!
Puszi
Heidi (és apu és a kishúgi)
A levelek olvasása mindig kimerített. Részben a túl izgatott hangvétel - mintha valaki a füledbe kiabált volna, de főként Heidi miatt.
Ő csak egyszerűen... túl terjengős és mézesmázos volt. És idegesítő.

És még annál is idegesítőbb, mióta apuval közel kerültek egymáshoz,
összehoztak egy kisbabát és összeházasodtak, mindezt egy év leforgása alatt.
Anyu azt állította, hogy nem rázta meg az eset. A válás óta egyfolytában azt hajtogatta, hogy szerinte már nem kell sok, és apu, ahogy ő
mondta, „összebútorozik valami kis fruskával”. A maga huszonhat
évével, Heidi épp annyi idős volt, mint amikor anyu Hollist, a bátyámat várta, akit két év múlva én követtem, de különbözőbbek már
nem is lehettek volna egymástól. Míg anyu egy éles eszű egyetemi
professzor volt, akit országszerte a reneszánsz irodalom nőalakjainak
szakértőjeként tartottak számon, addig Heidi... nos, ő Heidi volt. Az
a fajta nő, akinek különleges képessége csodálatos testének megőrzésében rejlett (pedikűr, manikűr és melíroztatás által), olyan dolgokat
tudott a szoknyahosszakról és a cipőkről, amik senkit sem érdekeltek,
és giccses frázisokkal teli leveleket küldött azoknak, akiket ez teljesen hidegen hagyott.
Kapcsolatuk rohamtempóban haladt, a beültetés (ahogy anyu elnevezte) mindössze pár hónap alatt megtörtént. És ennyi. Apámnak aki azelőtt dr. Victoria West férje és egy sikeres regény szerzője volt,
ami mostanra inkább a kiváltott vitákról, mintsem a régóta várt folytatásáról híres - új felesége lett, és nemsokára megint apa lesz. Mindezt megfejelte új beosztásával, a Weymar College, egy tengerparti
város kis iskolájának, kreatív írás tanszékvezetőjeként, és máris
olyan, mintha apámnak egy teljesen új élete lenne. És hiába hívtak
állandóan, nem biztos, hogy tudni akartam, ebben az új életben jut-e
hely nekem is.
A másik szobából hirtelen hangos nevetést és üvegcsörömpölést
hallottam. Anyám megint végzősdiák-összejövetelt tartott, ami mindig formális vacsorával kezdődött (A mi kultúránkból teljesen kiveszett a kulturáltság! - szokta mondani), mielőtt elkerülhetetlenül hangos, borgőzös vitába kezdtek volna az irodalomelméletről. Az órára
pillantottam - tíz harminc -, majd a lábujjammal óvatosan kinyitottam a szobám ajtaját, és a hosszú folyosón keresztül a konyha felé
kémleltem. Pont, ahogy képzeltem, anyám a hatalmas asztalunknál
ült, az egyik kezében egy pohár vörösborral. Körülötte, szokás szerint, egy csapat végzős fiú, akik le sem vették róla imádattal teli te-

kintetüket, úgy hallgatták, ha jól értettem, Marlowe-ról és a nőkről
tartott előadását.
Ez egyike volt anyu lenyűgöző ellentmondásainak. Az irodalmi nőalakok szakértőjének számított, de a valóságban nem igazán kedvelte
a nőket. Részben mert féltékenyek voltak az intelligenciájára (ami
pedig Mensa szintű), a tudományos eredményeire (négy könyv, megszámlálhatatlan cikk és egy alapítványi pénzből finanszírozott pozíció) vagy a külsejére. (Anyu magas volt és jó alakú. Hosszú, szurokfekete haját általában kibontva hordta, így ez volt a legzabolázatlanabb elem a megjelenésében). Ezért, és még egyéb okok miatt, lány
tanítványai ritkán jelentek meg ezeken az összejöveteleken, és ha
mégis felbukkantak, szinte soha nem jöttek vissza.
- Dr. West - mondta most az egyik - bozontos, ápolatlan kinézetű,
olcsónak tűnő kabátot és fekete, vastag keretes szemüveget viselő diák -, szerintem ezt a nézetét egy cikkben is ki kéne fejtenie. Igazán
lenyűgöző!
Néztem, ahogy anyám belekortyol a borába, és a másik kezével
hátrasimítja a haját.
- Ó, még csak az kéne - felelte mély, érdes hangján (ami egy dohányoséra emlékeztetett, pedig még egy slukkot sem szívott el egész
életében). - Még a most készülő könyvemre is alig van időm, és azért
legalább fizetnek is. Már ha ezt fizetésnek lehet nevezni.
Még több tenyérbemászó vihogás. Anyám imádott arról panaszkodni, milyen keveset kap a könyvei után - mind tudományos, egyetemi kiadóknál jelentek meg -, pedig, ahogy ő hívta, ezek „a háziaszszonyokról szóló ostoba történetek” hatalmas összegeket hoztak.
Anyu szerint mindenkinél, aki a strandra megy, kell hogy legyen egy
Shakespeare összes, de a legjobb, ha még pár eposzt is betesz melléjük az ember.
- Akkor is - folytatta Kocka Szemüveg -, ez egy fantasztikus feltevés. Talán én, ööö, lehetnék a társírója, ha szeretné.
Anya felemelte a fejét és a poharát, majd összehúzott szemmel
vizslatta a fiút, miközben a szobára csend telepedett.
- Nahát - mondta -, igazán kedves tőled. De a cikkeimet egyedül
írom, azért, amiért az irodámon sem osztozkodom, és randizni sem
járok. Egyszerűen túl önző vagyok.

Még ekkora távolságból is láttam, ahogy Kocka Szemüveg nagyot
nyel, és az arca elvörösödik, miközben a borosüvegért nyúl, hogy
szégyenét palástolja. Idióta, gondoltam, és becsuktam az ajtót. Mintha olyan könnyű lenne anyámhoz közel kerülni, és szorosabb kapcsolatot kialakítani vele. Arról tudnék.
Tíz perc múlva, cipőmmel a kezemben, kisurrantam a hátsó ajtón,
és beszálltam a kocsimba. Végighajtottam a kihalt utcákon, a csöndes
házak és sötét kirakatok mellett, míg Ray Büféjének a fénye fel nem
tűnt a távolban. A Ray kicsi volt, túl sok neonfénnyel és ragacsos
asztallal, de ez volt az egyetlen hely a városban, ami éjjel-nappal
nyitva tartott, az év minden napján. Mivel nem tudtam rendesen
aludni, több éjszakát töltöttem az egyik itteni bokszban, mint otthon.
Olvastam vagy tanultam, és bármit rendeltem, óránként egy dollár
borravalót fizettem, míg a nap fel nem kelt.
Az álmatlanság akkor kezdődött, amikor a szüleim házassága felbomlani látszott három évvel ezelőtt. Nem kellett volna meglepnie:
amióta az eszemet tudom, a kapcsolatuk mindig is viharos volt, bár a
veszekedések témája inkább a munka volt, és nem a másik.
Szinte rögtön azután kerültek az egyetemre, hogy lediplomáztak,
amikor is apunak felajánlották az egyetemi tanársegédi állást. Épp
akkoriban talált egy kiadót első könyvének, A narválok szarvá-nak,
miközben anyu a bátyámat várta, és próbálta befejezni a disszertációját. Négy évvel később, amikor megszülettem, apu már a könyv sikereit élvezte - NYT bestseller, Nemzeti Könyvdíj-jelölés - és a kreatív
írás programot vezette az egyetemen, míg anyu, ahogy ő fogalmazott, „elmerült a pelenkák és az önbizalomhiány tengerében”. Ám
amikor óvodás lettem, anya mindenkit elsöprő erővel tért vissza az
akadémiai életbe, előadásokat tartott, és még a disszertációját is kiadták. Nemsokára ő lett a tanszék egyik legközkedveltebb tanára, felvették teljes állásba, és írt még két könyvet. Mindezt apu a kispadról
figyelte. Mindig mondogatta, milyen büszke rá, és egyfolytában azzal viccelődött, hogy most anyu hozza haza a mamutot, és tartja el a
családot. De aztán anyu megkapta az alapítványi pénzt, ami komoly
elismerésnek számított, míg aput otthagyta a kiadója, ami már nem
volt akkora elismerés, és elmérgesedtek a dolgok otthon.

A veszekedések szinte mindig vacsoránál kezdődtek. Az egyikük
elejtett egy óvatlan megjegyzést, amit a másik sértésnek vett. A feszültség még egy ideig megmaradt - csípős megjegyzések, a kelleténél kicsit nagyobb erővel visszahelyezett edény fedelek -, de utána
mintha megnyugodtak volna... legalábbis tízig vagy tizenegyig, amikor is hallottam, hogy ott folytatják, ahol abbahagyták. Később rájöttem, hogy valószínűleg csak arra vártak, hogy elaludjak, mielőtt rákezdenek. Így egy éjjel úgy döntöttem, hogy ébren maradok. Nyitva
hagytam az ajtómat, felkapcsoltam a lámpát, többször is elmentem
mellettük a fürdőszobába, és olyan hangosan mostam meg a kezem,
amennyire csak tudtam. És egy ideig ez működött is. De csak egy
ideig, a veszekedések ugyanis újrakezdődtek. De addigra már annyira hozzászoktam az éjszakázáshoz, hogy minden egyes szót hallottam.
Sok embert ismertem, akiknek a szülei szétmentek, és úgy tűnt,
hogy ez mindenkit másképp érint: derült égből villámcsapásként,
mindent felemésztő csalódásként, teljes megkönnyebbülésként.
Azonban az eseteknek volt egy közös nevezőjük is: az érzések kibeszélése. Akár mindkét szülővel egyszerre vagy külön-külön, akár
egy lélekbúvárral csoportos vagy egyéni terápia keretein belül. Az én
családom ebben természetesen kivétel volt. Persze a „gyere, ülj le,
valamit el kell mondanunk”- beszélgetésre nálunk is sor került. A hírt
anyu közölte a konyhaasztalnál, miközben apu fáradtan a pultnak
dőlt, és a kezével babrált.
- Apád és én elválunk - jelentette be azon az egyszerű, hivatalos
hangján, amelyen a diákjai munkáját is bírálta. - Gondolom, egyetértesz, hogy mindannyiunknak így lesz a legjobb.
Nem igazán tudtam, hogy mit is érzek. Nem megkönnyebbülést,
nem mindent felemésztő csalódást, és a hír villámcsapásként sem ért.
Ami azonban meglepett, ahogy ott ültünk hárman abban a szobában,
az az volt, hogy milyen kicsinek érzem magam. Olyan kicsinek, mint
egy gyerek. Ami nagyon fura volt. Mintha ez a megkésett kisebbségi
érzés most hatványozottabban tört volna elő.
Természetesen még gyerek voltam. De mire én megszülettem, a bátyám - minden kisbaba leghasfájósabbika, hiperaktív tipegő és élénk
(értsd: elviselhetetlen) kisgyerek - már teljesen kifárasztotta a szüle-

imet. És ezt a képességét a mai napig megőrizte, még ha egy másik
kontinensen volt is. Beutazta Európát, és a leveleiben csak arról írt,
hogy éppen milyen megvilágosodásra jutott a jövőjével kapcsolatban, vagy mennyi pénzre van szüksége. Ez a nomád életmód legalább sokkal művészibb színben tüntette fel: most már a szüleim azt
mondhatták a barátaiknak, hogy Hollis az Eiffel-toronynál tölti a
szabadidejét. Ez mindenképpen jobban hangzott, mintha ugyanezt a
helyi kocsmában tette volna.
Ha Hollis volt a család nagyra nőtt gyereke, akkor én voltam a kis
növésű felnőtt. Az a gyerek, aki már háromévesen odaült az asztalhoz, ahol a felnőttek az irodalomról diskuráltak, és egy pisszenés
nélkül a kifestőjébe temetkezett. Aki már korán megtanulta lefoglalni
magát, és aki már az óvodában alig várta az iskolát és az osztályzást,
mert az oktatás volt az a terület, amire a szüleim mindig is odafigyeltek.
- Ó, ne aggódj! - nyugtatta anyu a vendégeit, ha a jelenlétemben véletlenül kicsúszott a szájukon egy káromkodás vagy egy hasonlóan
felnőttes szó. - Auden nagyon érett a korához képest. - És tényleg az
voltam, legyen ez a kor kettő, négy vagy tizenhét év. Míg Hollis
megkövetelte az állandó felügyeletet, addig én mindenhol ott voltam,
el sem mozdultam a szüleim mellől. Koncertekre, kiállításokra, konferenciákra és bizottsági ülésekre vittek, ahol tudták, hogy csöndben
maradok. Így játékra nem sok idő maradt, de én mindig is többre
értékeltem a könyveket, azokból pedig nem volt hiány.
Mivel ilyen körülmények között nőttem fel, a saját kortársaimmal
nehezen találtam meg a hangot. Nem tudtam mit kezdeni az őrültségeikkel, energiájukkal, a felfordulással, ahogy a kanapé párnáit szétdobálták, vagy azzal a vad tempóval, ahogy a biciklijüket tekerték a
parkolókban. Mindez jó mókának tűnt, ám ugyanakkor annyira különbözött attól, amihez hozzászoktam, hogy elképzelni sem tudtam,
hogyan csatlakozhatnék, még ha lett is volna rá alkalom. Ami nem
volt, mert ezek a párnadobáló, vad bicajosok nem azokba a zseniképző, jegyközpontú magániskolákba jártak, amiket a szüleim kedveltek.
Valójában az elmúlt négy évben háromszor váltottam sulit. A Jackson High-ban mindössze pár hónapot töltöttem, amíg Anyu ki nem
szúrta, hogy az irodalom-tanmenetben van egy elírási és egy nyelv-

tani hiba. Ekkor kerültem a Perkins Daybe, egy helyi magániskolába.
Ez kisebb volt, és nagyobb volt a követelmény, de nem annyira, mint
a Kiffney-Brownban, ahová ezután kerültem. Az iskolát pár helyi
professzor alapította, alaposan megválogatták, hogy kiket vesznek fel
- maximum száz diákot -, az órák kis csoportokban zajlottak, és szoros kapcsolatot ápoltak a helyi egyetemekkel, ahol extra kreditért
pluszórákat lehetett felvenni. Bár voltak barátaim a Kiffney-Brownban, az iskola teljesítmény-központú hangulata és a rengeteg tanulnivaló kissé megnehezítette, hogy közel kerüljek hozzájuk.
Nem mintha számított volna. A suli volt az én mentsváram, a tanulásba menekültem, és azon keresztül mások életét éltem. Minél többet sopánkodtak a szüleim Hollis szorgalmának hiánya és rossz jegyei miatt, én annál jobban igyekeztem. És bár büszkék voltak rám,
az eredményeim sosem érték el azt a hatást, amire számítottam. Amilyen okos voltam, kitalálhattam volna, hogy csak akkor tudom igazán
felkelteni a szüleim figyelmét, ha csalódást okozok nekik vagy megbukom. De mire erre rájöttem, a teljesítménykényszer már teljesen
belém ivódott.
Apu akkor költözött el, amikor a tizedik osztályt kezdtem. A campus közelében bérelt egy bútorozott lakást, egy főleg diákok által
lakott házban. A hétvégéket nála töltöttem, de mindig olyan ideges
volt - még mindig a második könyvével szenvedett, amelynek kiadása kétségessé vált, miközben anyut egyre jobban elismerték -, hogy
ezek az alkalmak nem teltek valami élvezetesen. Ugyanakkor otthon
sem volt jobb a helyzet. Anyut annyira lefoglalta, hogy visszanyert
szingli életét és akadémiai sikereit ünnepelje, hogy állandó volt nálunk a vendégség; diákok jöttek-mentek, és minden hétvégén nagy
ebédeket rendezett. Így maradt Ray Büféje.
Már vagy egy milliószor elhajtottam előtte, de sosem jutott eszembe megállni egészen addig az éjszakáig, amikor hajnali kettőkor
mentem hazafelé. Ahogy anyu, úgy apu sem igazán próbálta követni,
hogy éppen hol járok. Ez az órarendem miatt alakult így - egy-egy
esti óra, kötetlen nappali szemináriumok és számos külön foglalkozás. Úgy jártam-keltem, ahogy jólesett, szinte soha nem kérdezték,
hova megyek, így egyikük sem vette észre, ha nem aludtam otthon.
Akkor éjjel benéztem a Ray ablakán, és valami megfogott benne.

Kellemes, mondhatni biztonságos helynek tűnt tele emberekkel,
akikkel legalább már volt egy közös pontom. Így hát leparkoltam,
bementem, és rendeltem egy kávét és egy almás pitét. Egészen reggelig ott maradtam.
A Rayben az volt a legjobb, hogy hiába lettem törzsvendég, senki
sem zargatott. Nem kérdezősködtek olyan dolgok felől, amikre nem
szívesen válaszoltam, minden beszélgetés rövid, mégis barátságos
volt. Bárcsak minden kapcsolat ilyen egyszerű lenne, amikor pontosan tudom, hogy kinek mit kell mondani!
Még az ősszel az egyik testesebb pincérnő, a névtáblája szerint Julie, miközben kitöltötte a kávét, rápillantott arra a jelentkezési
lapra, amivel épp szöszmötöltem.
- Defriese Egyetem - olvasta hangosan. Majd rám nézett. - Elég jó
iskola.
- Az egyik legjobb - erősítettem meg.
- Szerinted van esélyed?
Bólintottam.
- Igen. Van.
Elmosolyodott, mintha valami aranyos dolgot mondtam volna, és
megveregette a vállamat.
- Á, azok a fiatal, bizakodó évek - jegyezte meg, majd elcsoszogott.
Meg akartam neki mondani, hogy nem bizakodom, hanem sokat
tanulok. De addigra már a szomszédos asztalnál ülő férfival flörtölt,
és tudtam, hogy amúgy se nagyon érdekelné a dolog. Voltak az életnek olyan területei, ahol ezek a dolgok - jegyek, iskola, beadandók,
besorolás, felvételi, egy erős átlag - számítottak, és voltak, ahol nem.
Egész eddigi életemet egyértelműen az előbbin töltöttem, és hiába
tartozott a Ray az utóbbiba, még itt sem tudtam tőle szabadulni.
Ez a beállítottság és a tény, hogy egy nem mindennapi iskolába jártam, azt jelentette, hogy kimaradtam mindenféle végzős eseményből,
amiről a Perkins Day-beli barátaim egyfolytában fecsegtek. Egyedül
a végzős bált vettem fontolóra, és azt is csak azért, mert a legeminensebb tanulói pozícióért vívott verseny másik nagy esélyese, Jason
Talbot elhívott, mintegy békejobbot ajánlva. De végül ebből sem lett
semmi, ugyanis az utolsó percben lemondta, mert meghívták egy
ökológiai konferenciára. Egyfolytában azt hajtogattam magamban,

hogy nem számít, ez is csak egyike azoknak a párnadobáló, vad bicajos, jelentéktelen, felesleges eseményeknek. De azért aznap éjjel, és
még sok másikon, eltűnődtem, hogy vajon mit is veszítettem.
Amikor a Rayben ültem, hajnali kettőkor, háromkor vagy négykor,
sokszor belém nyilallt ez a különös fájdalom. Felnéztem a könyveimből, és a körülöttem lévő emberekre pillantottam - főleg kamionosok, akik egy kávéért letértek az autópályáról, mielőtt folytatták volna az utat; a szokásos társaság. És ilyenkor ugyanaz az érzés fogott
el, mint amikor anyu bejelentette a válást. Mintha nem tartoznék ide,
otthon kéne lennem és aludnom, mint a többieknek, akiket nemrég a
suliban láttam. De az érzés gyorsan elmúlt, én meg visszazökkentem
a valóságba. És amikor Julie ismét megjelent a kávéval, feléje tartottam a csészémet, szavak nélkül jelezve, amit mindketten tudtunk hogy még egy darabig maradok.
***
A féltestvérem, Thisbe Caroline West, az érettségiosztóm előtti nap
született 2700 grammal. Apu másnap kimerült hangon hívott.
- Annyira sajnálom, Auden - szabódott -, szerettem volna ott lenni
a beszédeden.
- Semmi gond - mondtam, miközben anyu köntösben bejött a
konyhába, és a kávéfőzőhöz indult. - Heidi hogy van?
- Jól - felelte. - Fáradt. Hosszú szülés volt, és végül császározni kellett, aminek nem örült túlzottan. De biztos jobban lesz, miután pihent
egy kicsit.
- Mondd meg neki, hogy gratulálok - üzentem.
- Rendben. Te meg mutasd meg nekik, kölyök! - Ez annyira jellemző volt: apunak, aki egy igazi küzdőszellem, minden, ami az oktatáshoz kötődött, egy megvívandó csata volt. - Gondolok rád.
Elmosolyodva megköszöntem neki, majd letettem a kagylót, miközben anyu tejet öntött a csészéjébe. Egy ideig még a kávéját kevergette, a kanál halkan csilingelt, mielőtt megszólalt volna.
- Kitalálom. Nem jön el.
- Megszületett a kisbaba - mondtam. - Thisbének nevezték el.
Anyu felhorkantott.

- Ó, szent ég! - sápítozott. - A rengeteg Shakespeare-karakter közül
apádnak pont ezt kellett választania? Szegény kislány. Egész életében magyarázkodhat a neve miatt.
Igazán nem kellett volna ennyire meglepődnie, tekintve, hogy
hagyta, hogy engem és a bátyámat is apu nevezzen el: Detram Hollis apu egyik nagyra becsült professzora, W. H. Auden pedig a kedvenc költője volt. Gyerekként sokszor kívántam, bár Ashley-nek
vagy Katherine-nek hívnának, mert ez nagyban megkönnyítette volna az életemet, de anyu szerint a nevemmel tesztelhetem az embereket. Auden nem olyan volt, mint Frost, mondogatta vagy Whitman.
Ő homályosabban fogalmazott, és ha valaki ismeri, akkor legalább
biztos lehetek benne, hogy olyan valakivel kerültem össze, aki megéri az időt és a fáradságot, aki velem egy szellemi szinten van. Gondoltam, ez hatványozottan igaz Thisbére, de ahelyett, hogy ezt megemlítettem volna, leültem, hogy átnézzem a beszédem szövegét.
Anyu is kihúzott egy széket, és leült mellém.
- Szóval ezek szerint Heidi túlélte a szülést - közölte, a kávéjába
kortyolva.
- Császározni kellett.
- Szerencsés - mondta anyu. - Hollis majdnem öt kilóval született,
és az érzéstelenítő nem hatott. Majd’ belehaltam.
A papírjaimat rendezgettem, és vártam, hogy folytassa egy hasonló
történettel. Hogy Hollis milyen falánk gyerek volt, és milyen mohón
itta a tejet. Hogy állandóan fájt a hasa, és hosszú sétákra kellett vinni,
de még akkor is órákig üvöltött. Vagy hogy apu hogyan...
- Remélem, tudja, hogy apád nem lesz nagy segítségére - mondta
anyu, miközben elvett pár lapot, és a szemöldökét ráncolva átnézte
őket. - Örülhettem, ha néha kicserélte a pelenkátokat. Arról nem is
beszélve, hogy mindig én éjszakáztam mellettetek. Azt állította, hogy
alvásproblémái vannak, és szüksége van arra a kilenc órára, hogy
tanítani tudjon. Szemtelenül kényelmes így, nem igaz?
Miközben beszélt, továbbra is a jegyzeteimet olvasta, és megint
olyan furán éreztem magam, mint mindig, amikor a teljesítményemet
bírálta. Egy másodperc múlva azonban minden megjegyzés nélkül
letette.

- Hát - mondtam, amikor ismét a kávéjába kortyolt -, ez már régen
volt. Talán azóta megváltozott.
- Az emberek nem változnak. Minél idősebb vagy, annál inkább a
megszokásaid rabjává válsz. - Megcsóválta a fejét. - Emlékszem,
ahogy ott ültem a szobában, Hollis pedig üvöltött a karomban, és
vártam, hogy nyíljon az ajtó, apád bejöjjön, és azt mondja: „Majd én
átveszem, te menj pihenni!” Végül már mindegy volt, hogy ki segít.
Csak jött volna valaki!
Beszéd közben kibámult az ablakon, és ujjaival a bögréjét szorongatta, amit nem tett le, és nem is ivott belőle, hanem félúton megállított a levegőben. Felvettem a jegyzeteimet, és gondosan elrendeztem
őket.
- Készülődnöm kell - szóltam, hátratolva a székem.
Anyu nem mozdult, miközben felálltam, és elsétáltam mellette.
Mintha megfagyott volna, és még mindig abban a régi szobában várakozna. Ám amikor kiléptem a folyosóra, hirtelen megszólalt.
- Szerintem gondold át azt a Faulkner-idézetet - javasolta. - Túl sok
kezdőmondatnak. Még a végén hatásvadásznak tűnnél.
Lenéztem a legelső lapra, ahova ezt írtam: „A múlt nem holt. Még
csak el sem múlt.”
- Rendben - mondtam. Mint mindig, most is igaza volt. - Kösz.
***
Annyira el voltam foglalva a gimi utolsó évével és az egyetemi jelentkezéssel, hogy eszembe sem jutott a nyár megtervezése. Egyszer
csak kitört a szünet, és csak vártam, hogy az életem megint elkezdődjön.
Pár hetet azzal töltöttem, hogy összeszedtem azokat a cuccokat,
amikre majd a Defriese-ban szükségem lesz. A huntsingeri előkészítő
suliba is jelentkeztem óraadónak, de ez nem volt túl izgalmas, tekintve, hogy én voltam az egyetlen, aki törődött a tanulással. Ez egyre
egyértelműbbé vált, amikor sorra kaptam a meghívásokat a perkinses
barátaimtól vacsorákra vagy kiruccanásokra. Szerettem volna találkozni velük, de amikor együtt voltunk, kívülállónak éreztem magam.
Csak két évet jártam a Kiffney-Brownba, de ez az iskola annyira más

volt, annyira elvont, hogy nem igazán tudtam bekapcsolódni a nyári
munkákról és barátokról szóló beszélgetésekbe. Néhány ilyen kellemetlen találkozó után inkább lemondtam a többit, arra hivatkozva,
sok a dolgom, és egy idő után vették az üzenetet.
Otthon sem találtam a helyem, mivel anyu kapott valamennyi ösztöndíjat az egyik kutatására, és egész nap azon dolgozott. Ha mégsem, akkor a tanársegédei ugrottak át egy-egy spontán vacsorára
vagy koktélpartira. Amikor a ház már túl zajos és zsúfolt lett, kiültem
a verandára egy könyvvel, amíg be nem esteledett, és mehettem a
Raybe.
Az egyik nap épp a buddhizmusról olvastam egy könyvet, amikor
észrevettem, hogy egy zöld Mercedes hajt be az utcánkba. Lelassított, ahogy közelebb ért a postaládánkhoz, majd megállt. A következő pillanatban egy nagyon csinos szőke lány szállt ki a kocsiból csípőfarmerben, piros topban és magas talpú szandálban, az egyik kezében egy csomaggal. Végigmérte a házat, mielőtt elindult volna a feljárón. Már majdnem a bejárati lépcsőnél járt, amikor észrevett.
- Szia! - szólt kissé túl barátságosan, ami ijesztő volt. Alig volt
időm válaszolni, mielőtt elém lépett volna, arcán széles mosollyal. Te biztosan Auden vagy.
- Igen - mondtam lassan.
- Én meg Tara vagyok! - Ennek a névnek valószínűleg ismerősnek
kellett volna lennie. De amikor rájött, hogy nem az, hozzátette: Hollis barátnője?
Ó, remek! - gondoltam. De hangosan csak annyit feleltem:
- Jaj, persze, tényleg.
- Olyan jó, hogy végre találkozunk! - folytatta, majd közelebb lépve megölelt. Gardénia és illatosított törlőkendő illata volt. - Hollis
tudta, hogy erre jövök hazafelé, így megkért, hogy ezt hozzam el.
Egyenesen Görögországból!
Átnyújtotta a küldeményt, amit barna papírba csomagoltak, és a bátyám dőlt, hanyag kézírásával állt rajta a nevem és a címem. Beletelt
pár kínos másodpercbe, mire rájöttem, arra vár, hogy kinyissam, amit
meg is tettem. Egy üveg képkeret volt benne, amit színes kövekkel
raktak ki, az aljára pedig ezt karcolták: MINDEN IDŐK LEGJOBB ÉL-

A képen Hollis a Tádzs Mahal előtt állt túranadrágban és
pólóban, vállán hátizsákkal, arcán laza mosolyával.
- Ugye milyen szép? - kérdezte Tara. - Egy bolhapiacon vettük Athénban.
Mivel nem mondhattam ki, amit őszintén gondoltam, azaz hogy
elég nárcisztikus dolog saját magadról fényképet adni valakinek,
csak annyit nyögtem ki:
- Gyönyörű.
- Tudtam, hogy tetszeni fog! - tapsolt örömében. - Mondtam is neki, hogy ilyen képkeretekre mindenkinek szüksége van. Szebbé teszik az emlékeket.
Ismét a keretre pillantottam, a szép kövekre és a bátyám laza kifejezésére. MINDEN IDŐK LEGJOBB ÉLMÉNYE, valóban.
- Igen - mondtam. - Abszolút.
Tara megint rám villantotta bájos mosolyát, és a vállam fölött bekukucskált az ablakon.
- Anyukád itthon van? Szeretnék vele találkozni. Hollis imádja,
egyfolytában róla áradozik.
- Ez kölcsönös - tettem hozzá. Rám nézett, én meg visszamosolyogtam rá. - A konyhában van. Hosszú, fekete haj, zöld ruha. El sem
tévesztheted.
- Remek! - És mielőtt még megelőzhettem volna, megint megölelt.
- Köszönöm.
Bólintottam. Ez a fajta magabiztosság a bátyám minden barátnőjére
jellemző volt, legalábbis amíg együtt voltak. Aztán amikor az emailek és a telefonhívások elmaradtak, és a bátyám halottnak tettette
magát előttük, akkor láttuk meg a lányok másik oldalát: a piros szemeket, a nyafogó üzeneteket a rögzítőn és a dühös dudálásokat a házunk előtt. Tara nem tűnt annak a dühös, dudálós típusnak, de az
ember sosem tudhatja...
Tizenegykor anyám imádói még mindig a házban zajongtak. A
szobámban ültem, és unalmamban a Ume.com profilomat (semmi
üzenet, nem mintha számítottam volna rá) és a leveleimet (csak egy
szokásos Mi újság? üzenet aputól) nézegettem. Eszembe jutott, hogy
felhívom a barátaimat, hátha mennek valahova, de aztán visszaemlékeztem a legutóbbi kínos találkozásra, és inkább leültem az ágyra.
MÉNYE.

Hollis képe az éjjeliszekrényen állt. Felvettem, és az ízléstelen kék
kövekre bámultam. Minden idők legjobb élménye. Volt ezekben a
szavakban és a laza mosolyában valami, ami a barátaim fecsegésére
emlékeztetett. Nem az órákról vagy a jegyekről beszélgettek, hanem
más dolgokról, amik éppoly távolinak tűntek, mint a Tádzs Mahal:
dumcsi a fiúkról és az összetört szívekről. Valószínűleg egy csomó
képük akadt, ami beleillett volna ebbe a keretbe, ám nekem egy sem.
Ismét a bátyámra pillantottam, vállán a hátizsákkal. Az utazás és
más helyek megismerése tele volt lehetőségekkel. Talán Görögországba vagy Indiába nem tudtam elmenni. De valahova elmehetek.
A laptopomhoz mentem, beléptem az e-mail fiókomba, és megnyitottam apu üzenetét. Anélkül, hogy átgondoltam volna, gyorsan válaszoltam, majd egy kérdéssel zártam. Fél órán belül vissza is írt.
Persze hogy jöhetsz!
Addig maradsz, amíg csak akarsz. Örülnénk egy kis társaságnak!
És a nyaram egyszer csak megváltozott.
***
Másnap reggel bepakoltam a kocsimba egy sporttáskányi ruhát, a
laptopomat és egy nagy bőröndöt tele könyvekkel. Még korábban
rákerestem az őszi defriese-os óráim tanmenetére, és levadásztam pár
könyvet az egyetem könyvesboltjában. Gondoltam, nem árthat, ha
megismerkedem a tananyaggal. Kicsit más, mint amit Hollis vitt magával, de apuéknál úgysem lesz mit csinálni. Persze ott van a strand
és Heidi, nem mintha bármelyik is vonzó társaság lett volna.
Előző éjjel elköszöntem anyutól, gondoltam később kel, mint hogy
elindulnék. De amikor beléptem a konyhába, éppen a seregnyi borospoharat és gyűrött szalvétát szedte le az asztalról fáradt tekintettel.
- Hosszú éjszaka? - kérdeztem, bár mivel én is ébren voltam, tudtam, hogy az volt. Az utolsó autó fél kettőkor hajtott el a felhajtóról.
- Nem igazán - válaszolta, miközben vizet engedett a mosogatóba.
Válla fölött a garázsajtóban fölhalmozott táskáimra pillantott. - Korán indulsz. Ennyire várod, hogy megszabadulhass tőlem?

- Nem - feleltem. - Csak el akarom kerülni a forgalmat.
Igazából nem számítottam rá, hogy anyut érdekelni fogja, hol töltöm a nyarat. És talán nem is érdekelte volna, ha valahova máshova
mentem volna. De ha apu is belekerült az egyenletbe, a dolgok megváltoztak. Mint mindig.
- Képzelem, milyen körülmények közé érkezel - mondta mosolyogva. - Apád egy újszülöttel! Az ő korában! Vicces.
- Majd jelentkezem - mondtam.
- Ó, ajánlom is! Rendszeres jelentést kérek.
Figyeltem, ahogy kezét a vízbe mártja, és elmos egy poharat.
- Egyébként - érdeklődtem -, mit gondolsz Hollis barátnőjéről?
Anyu fáradtan sóhajtott.
- Mit is keresett itt?
- Hollis küldte, egy ajándékot hozott nekem.
- Tényleg - mondta, és pár poharat a szárítóra tett. - És mit is?
- Egy képkeretet. Görögországból. Benne egy kép Hollisról.
- Á - elzárta a csapot, és kézfejével hátrasimította egy hajtincsét. Nem ajánlottad fel neki, hogy inkább tartsa meg, mert ezután valószínűleg már csak így láthatja?
Habár ez nekem is megfordult a fejemben, most, anyu szájából
hallva, elkezdtem sajnálni Tarát, nyitott, barátságos arcát, azt a magabiztosságot, amivel belépett a házba, annyira biztos volt abban,
hogy ő Hollis számára az egyetlen.
- Sosem lehet tudni - jegyeztem meg. - Talán Hollis megváltozott,
és nemsokára eljegyzik egymást.
Anyu felém fordult, a homlokát ráncolva.
- Auden - emlékeztetett. - Mit mondtam neked az emberekről és a
változásról?
- Hogy az emberek nem változnak?
- Pontosan.
Visszafordult a mosogatóhoz, és figyelmét egy tányérra irányította.
Eközben észrevettem egy fekete, vastag keretes szemüveget az ajtó
melletti pulton. Hirtelen minden világossá vált: a hangok, amiket
késő éjjel hallottam, hogy ilyen korán kelt, és ennyire igyekezett eltüntetni az előző nap nyomait. Fel akartam venni a szemüveget, úgy,
hogy ő is lássa, csak hogy én is megbizonyosodjak róla. Ehelyett

otthagytam, ahol volt, és elbúcsúztam. Anyu szorosan magához ölelt
- mindig ezt csinálta, mintha soha nem akarna elengedni - majd mégis megtette, én meg elindultam.

APU ÉS HEIDI HÁZA ÉPP OLYAN VOLT, mint amilyennek elképzeltem.
Csinos, fehérre festett, zöld spalettákkal, verandával, amin hintaszékek és cserepes virágok álltak, az ajtó fölött pedig egy vidám, sárga,
kerámiaananász lógott, rajta a felirat: ISTEN HOZOTT! Már csak a fehér kerítés hiányzott.
Megálltam a ház előtt, és észrevettem apám leharcolt Volvóját a
nyitott garázsban, mellette egy új Prius parkolt. Amint leállítottam a
motort, már hallottam is az óceánt. Olyan hangos volt, hogy nem
lehetett igazán messze. És valóban, ahogy a ház mögé néztem, magasra nőtt füvet és a horizontig elnyúló kékséget láttam.
A látványtól eltekintve voltak kétségeim. Soha nem voltam az a
spontán típus, és minél messzebbre jöttem otthonról, annál ijesztőbbé
vált a Heidivel töltött nyár gondolata. Majd csoportos manikűrre megyünk vele és a babával? Vagy majd ragaszkodik hozzá, hogy elkísérjem a szoláriumba, hozzá illő retró SZERETEM AZ UNIKORNISOKAT pólóban? De aztán eszembe jutott Hollis, ahogy ott áll a Tádzs
Mahal előtt, és hogy mennyire untam magam otthon. Plusz alig láttam aput, mióta megnősült, és talán ez - nyolc teljes hét, amikor nem
tanít, és én sem vagyok suliban - lesz az utolsó esély, hogy egy kis
időt együtt töltsünk az egyetem és az új életem előtt.
Mély levegőt vettem, és kiszálltam. Ahogy a verandához közeledtem, azt mantráztam magamban, hogy nem számít, mit mond vagy
tesz Heidi, én majd csak mosolygok, és sodródom az árral. Legalábbis amíg el nem jutok a szobámig, és be nem csukom az ajtót magam
mögött.
Megnyomtam a csengőt, és hátraléptem, miközben próbáltam valami barátságos kifejezést erőltetni az arcomra. Odabentről semmi

sem hallatszott, így megint csöngettem, majd közelebb hajolva, most
már hallottam a siető lépteket és Heidi vidám hangját.
- Egy pillanat! - De aztán megint semmi.
Előrenyúltam, és megpróbálkoztam a kilinccsel: könnyen elfordult,
az ajtó kinyílt, és én bedugtam a fejem.
- Helló? - tapogatóztam, a hangom visszaverődött az üres folyosó
sárga, képekkel díszített falairól. - Van itt valaki?
Csönd. Beléptem, és becsuktam az ajtót. Csak ekkor hallottam meg
megint az óceán moraját, de most másként és közelebbről, mintha a
másik szobából jött volna. Követtem a hangot a folyosón, míg egyre
hangosabb és hangosabb lett; egy nyitott ablakra vagy hátsó ajtóra
számítottam. Ehelyett a nappaliba jutottam, ahol a hang már fülsüketítő volt. Heidi egy fotelben ült, kezében a babával.
Legalábbis, azt hittem, hogy Heidi az. Nehéz lett volna megmondani, mivel egyáltalán nem hasonlított arra a nőre, akit legutóbb láttam.
Haját kócos, féloldalas lófarokba kötötte, de néhány hajszál az arcához tapadt. Egy elnyűtt melegítőnadrág és óriási egyetemi póló volt
rajta, aminek az egyik vállát nedves foltok tarkították.
Szeme csukva volt, fejét kissé hátradöntötte. Azt hittem alszik, de
aztán halkan sziszegni kezdett, anélkül, hogy ajka megmozdult volna:
- Ha felébreszted, kinyírlak.
Ijedtemben megdermedtem, majd óvatosan hátraléptem egyet.
- Bocsánat - szóltam. - Én csak...
Szemhéja felpattant, és résnyire húzott szemmel körbenézett. Amikor azonban észrevett, arckifejezése meglepettségről árulkodott. És
akkor, egyszer csak, sírva fakadt.
- Ó, istenem, Auden - mondta elszorult torokkal -, annyira sajnálom. Elfelejtettem, hogy... és aztán azt hittem... de nincs mentség. .. Elhallgatott, válla rázkódott a sírástól, miközben kezében a baba - aki
olyan apró és törékeny volt még az élethez - háborítatlanul aludt tovább.
Pánikszerűen pillantottam körbe a szobában, és próbáltam rájönni,
hol lehet az apám. Ekkor jöttem rá, hogy a borzasztó hangos óceáni
moraj nem kintről jött, hanem egy kis, fehér készülékből a dohányzóasztalon. Ki az, aki így hallgatja az óceánt, amikor az igazi egy

köpésnyire van? Ez egyike volt azoknak a dolgoknak, amiknek nem
sok értelmét láttam.
- Ööö - szóltam, miközben Heidi még mindig sírt, zokogását csak
pár szipogás és az álhullámok zúgása szakította meg -, tudok esetleg... szükséged van valamire vagy ilyesmi?
Reszketve szívta be a levegőt, majd rám nézett. Szeme alatt sötét
karikák húzódtak, állán pedig egy pattanás piroslott.
- Nem - hüppögte, miközben újabb könnycseppek gyűltek a szemébe. - Minden rendben. Csak... jól vagyok.
Ez elég valószínűtlennek látszott, még az én hozzá nem értő szememnek is. De már nem volt időm vele ellenkezni, ugyanis apu lépett a szobába, kezében egy tálcán kávéval és egy kis, barna papírtasakkal. A szokásos gyűrött khakinadrágja és egy kigombolt nyakú
ing volt rajta, szemüvege kissé csálén állt. Amikor tanított, ezt az
öltözékét még általában egy nyakkendővel és egy tweedzakóval egészítette ki. A tornacipőt azonban nem cserélte le, bármi legyen is az
alkalom.
- Hát itt vagy! - üdvözölt, amikor észrevett, és közelebb lépett,
hogy megölelhessen. A válla fölött Heidire pillantottam, aki az ajkát
harapdálta, és az ablakon keresztül az óceánt bámulta. - Hogy utaztál?
- Jól - mondtam, miközben elengedett, elvett egy kávét a tálcáról,
és felém nyújtotta. Elvettem, majd figyeltem, ahogy magának is vesz
egyet, mielőtt az utolsót letenné Heidi elé az asztalra, aki úgy bámulta a poharat, mintha nem tudná, mit is kezdjen vele.
- Találkoztál már a húgoddal?
- Ó, nem - feleltem. - Még nem.
- Ó, nos akkor! - Letette a papírzacskót, és Heidi felé nyúlt - aki erre összerezzent, nem mintha apu észrevette volna -, és elvette tőle a
babát. - íme, itt van. Ő Thisbe.
Lenéztem a húgomra, aki annyira pici és törékeny volt, mintha nem
is igazi lenne. Csukott szemét apró, hegyes szempillák árnyalták. Az
egyik keze kilógott a takaró alól, kis ujjait enyhén behajlította.
- Gyönyörű - mondtam, mert ilyenkor ezt szokás mondani.

- Ugye? - Apu vigyorgott, és egy hirtelen mozdulattal megemelte a
karjában fekvő Thisbét, akinek a szeme rögtön kipattant. Ránk nézett, pislogott egyet, majd, épp mint az anyja, hirtelen sírva fakadt.
- Hoppá! - lepődött meg apu, majd ide-oda mozgatta. Thisbe ettől
kissé hangosabban folytatta. - Édesem? - fordult vissza Heidihez, aki
még mindig ugyanabban a pózban ült, karja ernyedten lógott mellette. - Szerintem éhes.
Heidi nyelt egyet, és szótlanul nézett a férjére. Apu, miután visszaadta neki Thisbét, szinte automatikusan lépett az ablakhoz, miközben
a sírás egyre hangosabbá vált.
- Menjünk ki egy kicsit! - javasolta, elvette a papírzacskót az asztal
széléről, és intett, hogy kövessem. Egy üveg tolóajtóhoz lépett, kinyitotta, és kivezetett a hátsó verandára. Normális esetben a kilátástól
elállt volna a lélegzetem - a ház pont a parton állt, a strandhoz egy
sétány vezetett, de most inkább hátrafelé pillantottam, viszont addigra Heidi már kiment a szobából, kávéját érintetlenül hagyva az asztalon.
- Jól van? - kérdeztem.
Apu kinyitotta a papírzacskót, kivett egy muffint, és felém nyújtotta. Megráztam a fejem.
- Fáradt - jegyezte meg, majd beleharapott a süteménybe, pár morzsa az ingén landolt. Az egyik kezével lesöpörte, és folytatta az
evést. - A baba sokat van ébren éjszaka, én meg nem igazán tudok
segíteni, mert van ez az alvásproblémám, és muszáj napi kilenc órát
aludnom. Próbálom meggyőzni, hogy fogadjon fel segítséget, de nem
hajlandó rá.
- Miért nem?
- Ó, hiszen ismered Heidit - magyarázta, mintha így lenne. - Mindent egyedül és tökéletesen akar csinálni. De ne aggódj, minden
rendben lesz! Az első pár hónap egyszerűen csak nehezebb. Emlékszem, amikor Hollis ennyi idős volt, anyád szinte beleőrült. Persze a
bátyád iszonyatosan hasfájós volt. Egész éjjel sétálni kellett vele, és
még akkor sem hagyta abba a visítást. És mekkora étvágya volt!
Szent ég! Az összes tejet kiszívta anyádból, és még az sem volt neki
elég...

Tovább beszélt, de ezt már mind hallottam, minden egyes szót fejből tudtam, úgyhogy inkább a kávémat kortyolgattam. Balra még pár
ház látszott, azokon túl pedig egy üzletekkel tarkított sétány és egy
nyilvános strand, ami már most tele volt napernyőkkel és napozókkal.
- Mindenesetre - folytatta apu, miközben összegyűrte a muffin
csomagolását, és visszadobta a zacskóba - vissza kell mennem dolgozni, de előtte még megmutatom a szobádat. Aztán később, vacsoránál majd találkozunk. Rendben?
- Persze - mondtam, ahogy ismét a házba léptünk, ahol az óceángép
tovább morajlott. Apu megcsóválta a fejét, majd lehajolt, és egy kattanással kikapcsolta: a hirtelen beálló csend fülsértő volt. - Szóval
még a könyveden dolgozol?
- Ó, igen. Most nagyon benne vagyok, hamarosan befejezem - válaszolta. - Igazából már csak tervezés kérdése, hogy hogyan rendezem el az utolsó részecskéket a papíron. - Visszamentünk az előszobába, majd fel a lépcsőn. Ahogy végigmentünk a folyosón, elhaladtunk egy nyitott ajtó előtt, amin bepillantva rózsaszín falat és barna
pettyes szegélyt láttam. Odabent minden csendes volt, nem hallatszott sírás.
Apu kinyitotta a szomszédos szoba ajtaját, és intett, hogy lépjek be.
- Bocsi, kicsit szűkös a hely - szabadkozott, miközben átléptem a
küszöböt. - De innen nyílik a legszebb kilátás.
Nem viccelt. Bár a szoba pici volt, épp hogy elfért benne egy ágy
és egy komód, az ablak egy érintetlen területre nézett, semmi más,
csak fű, homok és víz.
- Ez szuper - mondtam.
- Ugye? Eredetileg a dolgozószobám volt. De aztán a babáé lett a
szomszéd szoba, így átköltöztem a ház másik felébe. Nem akartam
felébreszteni az alkotói folyamatom zajaival. - Felnevetett, mintha
olyat mondott volna, amit bizonyára viccesnek találok. - Ha már itt
tartunk, jobb is, ha megyek. Az utóbbi időben reggelente vagyok a
legtermékenyebb. Vacsoránál találkozunk, rendben?
- Ó - mondtam, az órámra pillantva. 11:05 volt. - Persze.

- Remek. - A karomra tette a kezét, majd, magában dudorászva, elindult a folyosón, én meg csak néztem utána. Miután elhaladt a rózsaszín és barna szoba mellett, hallottam, ahogy becsukódik az ajtó.
***
Aznap este fél hétkor a baba sírására ébredtem.
A sírás igazából enyhe kifejezés volt. Thisbe üvöltött, a tüdeje bizonyára hatalmas nyomásnak volt kitéve. És míg a szobámban épphogy csak hallható volt, bár csak egy vékony fal választott el tőle,
amikor kiléptem a folyosóra, hogy a fürdőben megmossam a fogamat, a hang elviselhetetlenné vált.
Egy pillanatra megálltam a sötétben a rózsaszín szoba ajtaja előtt, a
sírást hallgatva, ami egyre erősödött, erősödött és erősödött, majd
hirtelen elhallgatott, hogy aztán még nagyobb erővel törjön elő. Már
épp azon tűnődtem, vajon én vagyok-e az egyetlen, aki felfigyelt a
jelenségre, amikor a pillanatnyi csendben, hallottam, ahogy valaki
azt súgja:
- Csi-csitt - mielőtt az újra feltámadó üvöltés el nem nyomta.
Volt ebben valami ismerős, és egy kép tört elő az emlékeimből.
Amikor a szüleim először vitatkoztak éjszaka, ez volt az a szó, amit
magamban ismételgettem - csi-csitt, minden rendben - újra és újra,
miközben megpróbáltam a hangokat kizárni, és elaludni. Furcsa volt
most hallani, mivel ez a hang eddig csak hozzám tartozott, az én fejemben és a körülöttem lévő sötétségben létezett, így továbbmentem.
- Apu?
Apám egy fal felé fordított íróasztalnál ült a laptopja előtt, és nem
mozdult, miközben megszólalt:
- Hm?
Hátrapillantottam a folyosón a rózsaszín szoba irányába, majd viszsza rá. Nem gépelt, csak bámulta a képernyőt, mellette az asztalon
egy teleírt, sárga jegyzetfüzet hevert. Azon gondolkoztam, vajon
végig itt volt-e, amíg aludtam, hét órán keresztül.
- Segítsek - ajánlkoztam -, ööö, elkezdjem készíteni a vacsorát,
vagy ilyesmi?

- Heidi nem azt csinálja? - kérdezte, még mindig a képernyőt tanulmányozva.
- Azt hiszem, a babával van - feleltem.
- Ó! - Most már elfordította a fejét, és rám nézett. - Nos, ha éhes
vagy, van egy jó gyorsétterem pár tömbnyire. Isteni a hagymakarikájuk.
Elmosolyodtam.
- Remekül hangzik - mondtam. - Megkérdezzem Heidit, hogy kér-e
valamit?
- Persze. Nekem pedig hozz egy sajtburgert és egy adagot azokból
a hagymakarikákból! - A zsebébe nyúlt, kivett pár bankjegyet, és a
kezembe nyomta. - Köszi szépen, Auden! Igazán kedves tőled.
Eltettem a pénzt, miközben totál idiótának éreztem magam. Természetes, hogy ő nem tud velem jönni: új baba van a háznál, és egy feleség, akire vigyáznia kell.
- Nem probléma - mondtam, bár közben visszafordult a laptophoz,
és úgy tűnt, meg sem hallotta. - Nemsokára jövök.
Visszamentem a rózsaszín szobához, ahol Thisbe még mindig teljes
hangerővel tombolt. Gondoltam, legalább ezúttal nem kell amiatt
aggódnom, hogy felébresztem, és bekopogtam. Egy másodperc múlva az ajtó résnyire kinyílt, és Heidi nézett ki rajta.
Elgyötörtebbnek tűnt, mint azelőtt, már ha ez lehetséges volt: a lófarka eltűnt, haja kócosan lógott az arcába.
- Szia! - mondtam, vagy inkább kiáltottam, hogy túlharsogjam az
üvöltést. - Elmegyek vacsoráért. Mit kérsz?
- Vacsoráért? - ismételte ő is emelt hangon. Bólintottam. - Már vacsoraidő van?
Az órámra néztem, mintha szükségem lett volna a megerősítésre.
- Háromnegyed hét.
- Ó, édes istenem! - Lehunyta a szemét. - Szerettem volna neked
egy meglepi vacsorát készíteni. Az egészet megterveztem, csirke
zöldséggel meg minden. De a kicsi annyira nyűgös, és...
- Nem gond - nyugtattam meg. - Hozok hamburgert. Apu szerint
van egy jó hely az utca végén.

- Apád itt van? - kérdezte. Közben megemelte Thisbét a karjában,
és a vállam fölött kinézett a folyosóra. - Azt hittem, elment az egyetemre.
- A szobájában dolgozik - feleltem. Közelebb hajolt, jelezve, hogy
nem hallotta. - Ír - ismételtem hangosabban. - Szóval akkor megyek.
Mit kérsz?
Heidi csak állt egy helyben, miközben a baba kettőnk közt üvöltött,
és a folyosón keresztül az apu dolgozószobájából kiáramló fény felé
pislogott. Szólásra nyitotta a száját, de aztán meggondolta magát, és
mély levegőt vett.
- Mindegy, mit hozol, az jó lesz - mondta egy pillanattal később. Köszönöm.
Bólintottam, majd hátraléptem, ő pedig becsukta az ajtót. Az utolsó
dolog, amit láttam, a baba, aki még mindig bömbölt, arca vöröslött.
Hála az égnek, odakint minden sokkal csendesebb volt. Csak az
óceán moraja és a szomszédok zöreje - gyerekkiáltások, autórádiók,
egy tv - hallatszott, ahogy elsétáltam az utcán a házak végéig, ahol az
üzletközpont kezdődött.
Ez tulajdonképpen egy keskeny, deszkapalánkokból álló sétány
volt, amit különböző üzletek szegélyeztek: egy smoothie italbolt, egy
strandkütyüs bolt, ahol olcsó törülközőket és kagylóból készült órákat árultak, egy pizzéria. Körülbelül félúton jártam, amikor egy kis
butikhoz, a Clementine’shoz értem, aminek rikító narancssárga
ponyvája volt. A bejárati ajtóra celluxszal egy papírt erősítettek,
amin nagy betűkkel ez állt:
KISLÁNY!
THISBE CAROLINE WEST,
SZÜLETETT: JÚNIUS 1. SÚLYA: 2700 GRAMM.
Tehát ez volt Heidi üzlete, gondoltam. Odabent fogasokon pólók és
farmerek sorakoztak, volt külön sminkes és krémes részleg, a pénztár
mögött pedig egy sötét hajú lány állt rózsaszín ruhában, aki a körmeit
vizsgálgatva telefonált.
Kissé távolabb észrevettem azt a helyet, ami minden bizonnyal a
gyorsétterem volt - UTOLSÓ ESÉLY BISZTRÓ, A PART LEGJOBB HAGY-

- állt a táblán. A két üzlet között állt még egy épület,
egy biciklibolt. Előtte, egy ütött-kopott pad körül egy csapat, körülbelül velem egyidős fiú álldogált, miközben beszélgettek, és az elhaladókat figyelték.
- A helyzet az - mondta az egyikük, egy zömök fiú, aki pénztárcáját
egy a sortjára erősített láncon hordta -, hogy a névnek ütősnek kell
lennie. Legyen benne energia, értitek?
- Fontosabb, hogy ötletes legyen - tette hozzá egy másik, egy magasabb, vékonyabb, göndör hajú, kissé bogarasnak tűnő srác. - Ezért
kéne azt választani, amit én javasoltam, a Dobfék. Tökéletes.
- Ez úgy hangzik, mintha egy hangszer-, és nem egy bringabolt
lenne - jegyezte meg az alacsonyabbik.
- A biciklinek is van fékje - mutatott rá a barátja.
- De a dob egy hangszer.
- Vagy mosógépalkatrész - közölte a sovány fiú.
- Most már Mosógépdobnak akarod elnevezni?
- Nem - mondta a barátja, miközben a másik kettő röhögött. - De
szerintem nem baj, ha a szónak több jelentése is van.
- Kit érdekel a jelentése? - Sóhajtott az alacsonyabb. - Olyan név
kell, ami figyelemfelkeltő, és vonzza a vevőket. Mint mondjuk a Zoom Bringa. Vagy a Turbó Bringa.
- Hogy menne már egy bringa turbó sebességgel? - kekeckedett egy
másik fiú, aki nekem háttal állt. - Ez hülyeség.
- Nem az - motyogta a pénztárcás srác. - Különben is, tőled még
egy ötletet sem hallottunk.
Eljöttem a Clementine’s elől, és továbbmentem. Ekkor a harmadik
srác hirtelen megfordult, és a tekintetünk találkozott. Rövid, sötét
haja és napbarnított bőre volt, arca széles, magabiztos mosolyra húzódott, amit felém villantott.
- Mi van - mondta lassan, tekintete még mindig az enyémbe fúródott -, ha azt mondom, hogy most sétált el előttem Colby legdögösebb csaja?
- Ó, Jézus! - képedt el a bogaras, fejcsóválva, miközben a többiek
hangosan röhögtek. - Szánalmas vagy.
MAKARIKÁI!

Éreztem, ahogy elpirulok, még ha nem is szóltam semmit, és folytattam az utam. Tudtam, hogy még mindig engem néz, arcán azzal a
vigyorral, miközben egyre nőtt köztünk a távolság.
- Csak a tényeket közlöm - kiáltotta, hogy még én is meghalljam. Tudod, megköszönhetnéd.
De nem tettem. Nem feleltem semmit, mert fogalmam sem volt,
hogy reagáljak egy ilyen közeledésre. Ha a baráti kapcsolataim gyérek voltak, akkor a fiúkról - azon kívül, hogy ők is a jó jegyekért
küzdöttek - semmit sem tudtam.
Nem mintha még nem lettem volna szerelmes. A Jacksonban volt
egy fiú fizikaórán, aki reménytelenül nem tudott számolni, és ha párba osztottak vele a kísérleteknél, mindig izzadt a tenyerem. A Perkins Dayben a matekon mellettem ülő Nate Cross-szal próbáltam
esetlenül flörtölni, de Nate-be mindenki bele volt zúgva, tehát ettől
nem lettem különleges. Aztán a Kiffney-Brownban megismertem
Jason Talbotot, és tényleg azt hittem, hogy végre nekem is lesz mit
mesélni a fiúkról, amikor találkozom a barátaimmal. Jason okos volt,
jóképű és kiszolgáltatott, miután a jacksonos barátnője dobta egy,
ahogy ő mondta, „tetkós, fiatal bűnöző kinézetű hegesztőért”. A
Kiffney-Brown kis csoportos órái miatt viszonylag sok időt töltöttünk együtt, és közben azért versenyeztünk, hogy ki tartsa az év végi
beszédet. Amikor elhívott a végzős bálba, sokkal izgatottabb voltam,
mint ahogy azt mutattam. Aztán a „nagy lehetőségre”, az ökológiai
konferenciára hivatkozva lemondta az egészet.
- Tudom, hogy ez neked nem gond - magyarázta, mire én csak némán bólogattam. - Te tudod, hogy mi az igazán fontos az életben.
Oké, ez nem egészen olyan, mintha gyönyörűnek nevezett volna.
De a maga módján ez is egy bók volt.
Az Utolsó Esély Bisztró tele volt. Az emberek sorban álltak, hogy
leülhessenek, a kis ablak túloldalán pedig, a konyhában két szakács
fel-alá futkosva dolgozott, miközben a rendelések egyre csak gyűltek
előttük. Leadtam a rendelésem egy csinos, sötét hajú, ajak-piercinges
lánynak, majd leültem az ablak mellé, hogy megvárjam. Odakint az
utcán a fiúk még mindig a pad körül ácsorogtak: amelyikük megszólított, most a padon ült, karját a feje mögé nyújtva nevetett, miközben

az alacsony, zömök haverja ide-oda kerekezett előtte, és biciklijével
kisebb ugrásokat is bemutatott.
Eltartott egy ideig, mire az étel elkészült, de hamar rájöttem, hogy
apunak igaza volt. Megérte a várakozást. Megkóstoltam egy hagymakarikát, még mielőtt kiléptem volna az utcára, ami már tele volt
fagyit nyalogató családokkal, andalgó párokkal és rengeteg futkosó
kisgyerekkel. A távolban egy lélegzetelállító, narancssárga és rózsaszín naplemente látszott, amiről le sem vettem a szemem, ahogy elindultam. Nem is néztem a bicikliboltra, amíg el nem mentem előtte.
A srác még mindig ott volt, de most egy magas, vörös hajú lánnyal
beszélgetett, aki hatalmas napszemüveget viselt.
- Hé - kiáltotta felém -, ha még nincs programod ma estére, lesz
egy kis örömtűz a Partnál. Foglalok neked helyet.
Ránéztem. A vörös hajú lány szúrós tekintettel méregetett, arcán
ideges kifejezéssel, így hát nem feleltem semmit.
- Á, hát nem elbűvölő? - ugratott a srác, majd felnevetett. Továbbmentem, és most a hátamon éreztem a vörös hajú lány pillantását. Ne felejtsd el! Várni fogok rád.
Amikor visszaértem a házba, kerestem evőeszközöket és három tányért, majd megterítettem az asztalt, és kiraktam az ételt. Épp a ketchupös tasakokat pakoltam ki, amikor apu lejött a lépcsőn.
- Mintha hagymakarikákat éreztem volna - mondta, összedörzsölve
a tenyerét. - Nagyszerűen néz ki.
- Heidi is lejön? - kérdeztem, és kiraktam apu hamburgerét egy tányérra.
- Nem biztos - válaszolta, a hagymakarikákba túrva. Tele szájjal
még hozzátette: - A babának nehéz éjszakája van. Valószínűleg
előbb megpróbálja elaltatni.
A lépcsőre pillantva azon tűnődtem, hogy vajon lehetséges-e, hogy
Thisbe még mindig sír, mivel legalább egy órát voltam távol.
- Talán, ööö, megkérdezem, hogy nem akar-e a szobában enni.
- Persze, remek - vetette oda, majd kihúzott egy széket, és leült.
Egy darabig még álltam ott, és figyeltem, ahogy kivesz még egy
hagymakarikát, a másik kezével pedig elővesz egy újságot. Természetesen vele akartam vacsorázni, de nem egészen így képzeltem.

Thisbe tényleg még mindig sírt: rögtön meghallottam, ahogy felértem a lépcső tetejére, kezemben Heidi vacsorájával. Amikor a rózsaszín szobához értem, az ajtót félig nyitva találtam. Odabent Heidi
egy hintaszékben ült, szeme csukva, így dülöngélt előre-hátra, előrehátra. Nem akartam zavarni, de valószínűleg megérezte az étel illatát,
mert hirtelen kinyitotta a szemét.
- Gondoltam, éhes vagy - szóltam. - Szeretnéd... bevigyem neked?
Pislogott, majd Thisbére nézett, aki még mindig üvöltött.
- Tedd csak le! - mondta, egy fehér komód felé intve. - Máris megeszem.
A komódhoz lépve arrébb raktam egy plüsszsiráfot és egy könyvet,
a Kisbabád született: Az alapokat, ami a „Nyűgösség: Mi okozza, és
mit tehetsz ellene” című fejezetnél volt nyitva. Vagy nem volt ideje
elolvasni, vagy a könyv fabatkát sem ért, gondoltam, miközben letettem a tányért.
- Köszönöm - mondta Heidi. Továbbra is hintázott, a mozgás szinte
hipnotikus volt, de nyilván nem Thisbének, aki teljes hangerővel
visított. - Én csak... nem tudom, mit csinálok rosszul. Megetettem,
tisztába tettem, le sem teszem, és olyan, mintha... ki nem állhatna
vagy ilyesmi.
- Talán csak hasfájós - tippeltem.
- De ez pontosan mit jelent? - Nagyot nyelt, és megint a lánya arcára nézett. - Nem értem, pedig mindent megteszek, amit tudok...
Elszorult torokkal elhallgatott, én meg apura gondoltam, aki odalent hagymakarikát eszik, és újságot olvas. Ő miért nincs itt? Én sem
tudtam sokat a kisbabákról. Miközben ezen morfondíroztam, Heidi
rám nézett.
- Jaj, istenem, Auden, ne haragudj! - Megrázta a fejét. - Tudom,
hogy nem vagy kíváncsi a problémáimra. Hiszen fiatal vagy, és szórakoznod kéne. - Szipogva az egyik kezével megtörölte a szemét. Van ez a hely, a Part, itt az utca végén. A boltomból a lányok oda
szoktak eljárni esténként. Menj és nézd meg! Bizonyára jobb, mint
itt.
Megegyeztünk, gondoltam, de ez nem tűnt túl udvarias válasznak.
- Talán megnézem - jegyeztem meg.

Bólintott, mintha ez már el lenne döntve, majd ismét Thisbére pillantott.
- Köszi a vacsorát - szólt. - Igazán... sokat jelent nekem.
- Szívesen - mondtam. De még mindig a babát nézte fáradt szemmel, amiből arra következtettem, hogy lezártnak tekinti a beszélgetést, úgyhogy kimentem, és becsuktam magam mögött az ajtót.
Odalent apu már majdnem végzett az evéssel, és épp a sportrovatot
olvasgatta. Amikor leültem a szemben lévő székre, felnézett, és elmosolyodott.
- Nos, hogy van? Alszik a baba?
- Nem igazán - feleltem, és kicsomagoltam a hamburgeremet. Még mindig sír.
- Jaj! - Hátratolta a székét, és felállt. - Jobb, ha vetek rájuk egy pillantást.
Na, végre! - gondoltam, miközben eltűnt a lépcsőn. Kivettem a
szendvicsem, és beleharaptam: már kihűlt, de finom volt. Még csak a
felével végeztem, amikor apu visszajött, a hűtőhöz ment, és kivett
egy sört. Én csak ültem és rágtam, miközben kinyitotta az üveget,
belekortyolt, és kinézett az óceánra.
- Minden rendben odafent?
- Ó, persze - felelte könnyedén, és a másik kezébe vette az üveget. Csak ugyanolyan hasfájós, mint Hollis volt. Nem tehetünk mást,
mint hogy kivárjuk a végét.
Az a helyzet, hogy szerettem az apámat. Talán kissé szeszélyes és
rendkívül önző, de hozzám mindig jó volt, és én imádtam. Ám ebben
a pillanatban megértettem, hogy egyesek miért nem kedvelik annyira.
- És Heidi... nem jön az anyukája segíteni, vagy valami?
- Az édesanyja pár évvel ezelőtt meghalt - magyarázta, és megint
beleivott a sörébe. - Van egy bátyja, de ő már idősebb, és Cincinnatiben él a saját gyerekeivel.
- És egy dada, vagy valaki más?
Most rám nézett.

- Nem fogad el segítséget - közölte. - Már mondtam, ő akarja végigcsinálni.
Eszembe jutott, hogy nyújtogatta Heidi a nyakát apu szobája felé,
és hálás pillantása, amikor bevittem a vacsoráját.
- Talán - javasoltam - egy kicsit, tudod, erőszakoskodnod kéne.
Elég fáradtnak tűnik.
Egy másodpercig csak bámult rám kifejezéstelen tekintettel.
- Auden - szögezte le végül -, emiatt nem kell aggódnod, rendben?
Majd Heidi és én megoldjuk.
Vagyis maradjak ki belőle. Igaza volt. Ez az ő háza, én itt csak
vendég voltam. Kissé nagyképű dolog volt azt feltételezni, hogy én
ezt jobban tudom mindössze pár óra ittlét után.
- Oké - mondtam, és összegyűrtem a szalvétámat. - Persze.
- Rendben - fejezte be nyugodtabb hangon. - Hát akkor... Megyek
is vissza dolgozni. Még ma be akarom fejezni ezt a fejezetet. Elleszel
egyedül?
Ez nem is igazi kérdés volt, csak úgy hangzott mintha az lenne.
Vicces, hogy a hangsúlyozással mennyi mindent el lehet érni. Akár
egy mondat értelmét is meg lehet változtatni.
- Persze - mondtam. - Menj csak! Jól megleszek.

DE NEM VOLTAM JÓL. Unatkoztam, és Thisbe még mindig üvöltött.
Kipakoltam a ruháimat, belelapoztam a gazdaságtankönyvembe, és
kitöröltem minden üzenetet a telefonomról. Mindez kábé negyven
percig tartott. Ekkor, mivel a baba még mindig sírt - még mindig sírt!
-, felkaptam a kabátom, összefogtam a hajam, és kimentem sétálni.
Először nem akartam kimenni a Parthoz, bármi és bárhol legyen is
az. Csak egy kis levegőre és csendre volt szükségem, és arra hogy
végiggondolhassam, mi is történt ma este köztem és apám között. De
hiába indultam a sétánnyal ellentétes irányba, egy tömb után zsákutcába jutottam, ami tele volt parkoló autókkal. Az egyik irányban egy
ösvény látszott, a távolban fényt láttam. Talán hiba, gondoltam, de
aztán eszembe jutott Hollis a képen, és elindultam az ösvényen.
Az út magasra nőtt füvön és dűnéken vezetett keresztül, mielőtt egy
homokos részhez ért volna. Úgy tűnt, egykoron strand lehetett, amíg
az erózió, egy vihar, vagy mindkettő kisebb félszigetet nem alkotott
belőle, ahol most egy rakás ember lézengett. Néhányan hordalék fából összerakott padokon ültek, mások egy tűzrakó hely körül álldogáltak, ahol már lobogott a tűz. Az egyik oldalon egy hatalmas furgon parkolt, aminek a platóján egy hordó állt, mellette a magas, vékony fiú ült a bicikliboltból. Amikor észrevett, meglepődött, majd a
tűz felé nézett. A srác, aki megszólított, ott állt a tűz mellett piros
széldzsekiben, kezében egy műanyag pohárral. Két lánnyal beszélgetett - a vörös hajúval és egy alacsonyabb, fekete hajú, kétcopfos lánynyal -, és közben a kezével hadonászott.
- Jobbról! - kiáltotta valaki a hátam mögött, amit egy süvítő hang
kísért. Megfordultam, és az alacsony, zömök fiúval találtam magam
szemben, ahogy eszeveszett tempóban közeledett a bringáján. Félre-

ugrottam az útból, miközben elszáguldott mellettem, megkerülte a
dűnét, majd továbbkerekezett a part homokos része felé. Még alig
eszméltem fel, amikor újabb tekerő pedálokat hallottam, és még két
bicikli tűnt fel a sötét ösvény felől, vezetőik - egy szőke fiú és egy
rövid hajú lány - nevetve társalogtak egymással, ahogy továbbrobogtak. Jézus! - gondoltam, miközben ismét hátraléptem, de ekkor meg
egyenesen beleütköztem valamibe. Vagy valakibe.
Amikor megfordultam, egy magas fiú állt előttem, hosszú, sötét haját a nyakánál összefogta, és kék, kapucnis pulóvert, hozzá farmert
viselt. Hirtelen rám pillantott - mélyen ülő, zöld szeme volt -, de alig
vett észre.
- Bocsi - mondtam, bár nem az én hibám volt: ő volt az, aki mögém
lépett. De csak bólintott, mintha tartoznék neki ennyivel, majd zsebre
tett kézzel a part felé indult.
Ennél több jelre már nem is volt szükségem, hogy tudjam, ideje lelépni. Amikor azonban elindultam volna, egy hang szólalt meg a hátam mögött.
- Látjátok? Tudtam, hogy nem tud nekem ellenállni!
Megfordultam. Az a srác állt mögöttem a sétányról, kezében még
mindig a poharat szorongatta. A vörös hajú és a kétcopfos lány most
a hordónál állt, és ellenszenvesen figyelték, ahogy a fiú felém indul.
Hirtelen rám tört az idegesség, nem tudtam, mit mondjak, de aztán
eszembe jutott anyu, amint a konyhaasztalunknál ül, csodálói körében. Talán nem tudtam, mit szóljak. De ismertem anyám összes
technikáját.
- Ellen tudok neked állni - közöltem.
- Nos, természetes, hogy most ezt hiszed. Még neki sem kezdtem
az ostromnak - jelentette ki.
- Az ostromnak? - kérdeztem.
Elvigyorodott. Mosolya - ragyogó, széles, már-már bolondos - volt
a legerősebb fegyvere, és ezt ő is tudta.
- Jake vagyok. Hozhatok neked egy sört?
Nahát! - gondoltam. Ez mégsem volt annyira vészes.
- Majd én hozok magamnak - feleltem. - Csak mutasd az utat!
***

Most meg mi bajod?
De nem tudtam rá a választ. Akkor sem, amikor Jake először megkérdezte, miközben elhúzódtam tőle, felvettem a blúzomat, és a dűnéken keresztül visszabukdácsoltam az ösvényre. És akkor sem,
amikor már az utcánkban jártam, és a homokot ráztam ki a hajamból.
Az ajkam szinte égett, a melltartóm kapcsa, amit sietve kapcsoltam
be, a bőrömbe fúródott, ahogy hátul besurrantam, és becsuktam magam mögött az ajtót.
Felmentem a lépcsőn, majd végig a folyosón, szerencsére a csendet
csak a lépteim zavarták meg. Thisbe végre elaludt. Hosszan álltam a
forró zuhany alatt, majd felvettem egy melegítőnadrágot és egy topot, behúzódtam a szobámba, és megint kinyitottam a gazdaságtankönyvet. De hiába próbáltam a szavakra koncentrálni, fejemben az
éjszaka eseményei kavarogtak: apám éles hangja, Jake könnyed mosolya, esetlen, gyors együttlétünk a dűnék mögött, ami hirtelen olyan
furcsának és rossznak tűnt, mintha nem is én lettem volna. Talán
anyu el tudta játszani a tartózkodó, önző libát. De épp ez volt, amit
én is tettem: egy szerepet játszottam. Egészen addig, amíg a játék
véget nem ért. Eszes lány voltam. Hogy tehettem ekkora marhaságot?
Éreztem, ahogy könny gyűlik a szemembe, és a szavak elmosódtak
a papíron. Az arcomra szorítottam a tenyerem, hogy elfojtsam a sírást. Nem sikerült. Sőt inkább ragályosnak bizonyult: nemsokára
hallottam, ahogy Thisbe megint rákezdi, mire valaki - minden bizonnyal Heidi - végigmegy a folyosón, és kinyitja, majd becsukja az
ajtót.
A visítás még egy óra múlva sem hagyott alább, pedig addigra már
az én könnyeim is rég felszáradtak. Talán a bűntudat hajtott amiatt,
amit az éjszaka tettem. Vagy csak szükségem volt valamire, hogy
elterelje a figyelmemet a saját problémáimról. Bármi volt is az oka,
azon kaptam magam, hogy kilépek a folyosóra, és Thisbe szobájához
megyek. Ezúttal nem kopogtam. Benyitottam, és Heidi nyúzott, saját
könnyeitől maszatos arccal felnézett rám a hintaszékből.
- Add csak ide! - mondtam, és kinyújtottam a karom. - Te menj pihenni!

***
Szinte biztos voltam benne, hogy a Kisbabád született: Az alapok nem a hajnali sétát javasolta a hasfájásra. De sosem lehet tudni.
Eleinte nem voltam benne biztos, hogy Heidi hajlandó lesz rám
bízni a babát. Még a hosszú órák óta tartó üvöltés és jól látható fáradtsága ellenére is hezitálni látszott. Egészen addig, amíg közelebb
léptem, és hozzátettem:
- Gyerünk! - Ekkor nagyot sóhajtott, majd arra eszméltem, hogy a
húgomat tartom a karomban.
Annyira nagyon pici volt. És a kétségbeesett erőlködéstől csak még
törékenyebbnek tűnt, bár az iszonyatos üvöltés nem erre utalt. Bőre
meleg volt, és éreztem, hogy a nyakánál nedves a haja. Szegény kislány! - gondoltam, ezzel magamat is meglepve.
- Nem tudom, mit szeretne - mondta Heidi, és visszaroskadt a hintaszékbe, ami erre nekikoppant a falnak. - Egyszerűen... nem bírom...
nem bírom tovább hallgatni.
- Menj aludni! - szóltam rá.
- Nem is tudom - motyogta. - Talán azt kéne...
- Menj már! - utasítottam, és bár nem akartam ennyire nyers lenni,
bevált. Feltápászkodott a székből, majd szipogva elindult, és visszament a szobájába.
Így egyedül maradtam Thisbével, aki továbbra is sírt. Egy ideig a
sétálgatással próbálkoztam: a szobájában, aztán le, át a konyhán,
körbe a pult körül, vissza a nappaliba, ami egy kicsit lecsendesítette,
de nem teljesen. Aztán észrevettem a babakocsit az ajtó mellett. Már
hajnali öt körül volt, amikor bekötöttem, miközben még mindig visított, és elindultam vele a feljárón. Mire megtettük azt a pár métert a
postaládáig, elhallgatott.
Ilyen nincs! - gondoltam, miközben megálltam, és lenéztem rá. Eltelt egy másodperc, majd láttam, hogy nagy levegőt vesz, és újrakezdi, hangosabban, mint korábban. Gyorsan továbbtoltam a kocsit, és
pár lépés után... újra csend. Most nem lassítottam, hanem kifordultam az utcára.

Mire elértük az üzletközpontot, már aludt, szeme csukva, arca nyugodt. Előttünk a sétány üres volt, csak egy szellő futott végig rajta.
Egyedül az óceán moraja és a kerekek zörgése hallatszott.
Már az Utolsó Esély Bisztrónál jártunk, amikor észrevettem még
valakit, de messze volt, csak egy mozgó pötty a távolban. Már viszszafordultunk, és ismét a Clementine’s narancs ponyvájához értünk,
amikor rájöttem, hogy az a valaki egy biciklin ül. A sétány végénél
járt, ott, ahol a part kezdődött. Figyeltem, ahogy az elülső kerékre
állítja a biciklit, és úgy ugrik vele párat, majd ismét két kerékre
ereszkedik, és megpördíti a kormányt. Ezután hátrafelé kacsázott,
mielőtt hirtelen előrerugaszkodott, az egyik padnál visszafordult,
majd megint előreindult. Mozdulatai folyamatosak, szinte hipnotikusak voltak: eszembe jutott Heidi a hintaszékben és az alvó Thisbe a
babakocsiban; a megnyugtató, finom mozdulatok ereje. Annyira lekötött a bicikli figyelése, hogy csak akkor ismertem fel a kék pulcsis,
sötét, összefogott hajú fiút, amikor már szinte mellette álltam. Ugyanaz a srác volt, akibe pár órával ezelőtt a parton beleütköztem.
Ezúttal azonban én leptem meg őt. Kerékpárja megrándult, és esetlenül megállt, amikor észrevett minket. A pillantásából láttam, hogy
ő is felismert, bár nem volt valami barátságos - semmi helló. De hiszen én sem szóltam egy szót sem. Csak álltunk, és egymást bámultuk. Ez valószínűleg elég kínos lett volna, ha Thisbe nem sír fel.
- Ó! - mondtam, és előre-hátra kezdtem tologatni a babakocsit.
Azonnal elhallgatott, de a szemét nem csukta le, hanem az eget nézte. A fiú Thisbét figyelte, és valamiért szükségét éreztem, hogy
megmagyarázzam: - Ő... elég hosszú éjszakánk volt.
A srác ismét rám nézett, arckifejezése komoly, szinte gyászos volt,
bár nem tudom, miért ez jutott róla eszembe. Megint Thisbére nézett,
majd megszólalt:
- Mindegyik az.
Szólásra nyitottam a számat, hogy válaszoljak - legalább pár egyetértő szót mondjak, de nem hagyott rá lehetőséget, mert máris elindult visszafelé. Se szia, se pá, csak a megpörgetett kormány, és máris
felállt a pedálon, és elkerekezett. Ahelyett, hogy egyenesen ment
volna, ide-oda kanyargott, lassan szlalomozva egészen az utca végéig.

- EZT NEKED CSINÁLTAM.
Lenéztem az asztalra: előttem egy kis, sárga tányéron egy nagy,
ínycsiklandó, fekete áfonyás muffin állt. Mellette, mintegy kiegészítőül, egy falatnyi vaj.
- Apukád szerint ez a kedvenced - tette hozzá Heidi. - Az áfonyát
ma reggel hoztam a piacról, és rögtön meg is sütöttem.
Bár láthatóan még mindig fáradt volt, a mostohaanyám most már
sokkal inkább hasonlított arra a Heidire, akire emlékeztem: haját csinosan feltűzte, farmert, egy tiszta, hozzá illő blúzt és szájfényt viselt.
- Igazán nem kellett volna - mondtam.
- Dehogynem - válaszolta. Hangja komolyan csengett. - Kellett.
Délután két óra volt, előtte hét órát aludtam, és amikor lejöttem, itt
találtam a konyhában, az egyik kezével épp egy tálat öblített el, a
másikban az alvó Thisbét tartotta. Egyenesen a kávéfőzőhöz indultam, hogy elkerüljek mindenféle társalgást, de ekkor, mielőtt felfogtam volna, mi történik, mellettem termett, megölelt, és sütivel kínált.
- Neked köszönhetően - folytatta most, miközben leült a szemközti
székre, kissé megemelve a babát -, a szülés óta először tudtam négy
órát aludni egyhuzamban. Mintha csoda történt volna.
- Tényleg nem nagy ügy - erősködtem, és azt kívántam, bár elfelejtené az egészet. Nekem ez a sok hűhó egy ember miatt csupa kétségbeesésről árulkodott.
- Komolyan mondom - folytatta, láthatóan nem érzékelve közönyömet. - Jelen pillanatban te vagy az én hősöm.
Remek! - gondoltam. Majd, felelet helyett kicsomagoltam a muffint, és beleharaptam. Finom volt és még meleg, amitől még rosszabbul
éreztem magam, amiért annyi mindent képzeltem róla első találkozásunk óta.

- Ez isteni! - ismertem el.
- Annyira örülök! - mondta, amikor megszólalt a telefon. - Ez a
legkevesebb, amit tehettem.
Még egyet haraptam, miközben felállt, a babát a másik kezébe vette, és felvette a kagylót a pultról.
- Halló? Á, Maggie, jó, már aggódtam, hogy megérkeznek-e...
Várj, jól vagy? - Összeráncolta a homlokát. - Mintha sírtál volna.
Sírsz?
Atyám! - gondoltam, miközben felvettem az újságot, és átfutottam a
szalagcímeket. Mi ütött a nőkbe ebben a városban? Mindenki ennyire
érzékeny lenne?
- Rendben - folytatta Heidi lassan. - Csak nem tudtam nem észrevenni... Nem, nem, persze. Mi? Bent kell hogy legyen az irodában, a
bal oldali fiókban. Nincs ott? Ó! Hadd gondolkozzam... - Körülnézett
a szobában, majd szájához kapta a kezét. Egyre magasabb hangon
folytatta: - Jó ég! Itt van, innen látom, ott van az ajtó mellett. Istenem, ez hogy lehet? Nem, mindjárt beviszem. Nem probléma, csak
berakom Thisbét a babakocsiba...
A vonal másik végén Maggie szintén magasabb, szinte visító hangon folytatta. A kávémat kortyolgattam, és közben Thisbe is beszállt
a beszélgetésbe. Lehet, hogy ha a nők összegyűlnek, érzelmeik épp
úgy összehangolódnak, mint a menstruációjuk. Csak idő kérdése, és
mindenki együtt bőg.
- Jaj nekem! - mondta Heidi, az órájára pillantva. - Még meg kell
etetnem, mielőtt bárhova elindulnánk. Csak mondd meg a futárnak...
Van elég készpénz a fiókban? Megnéznéd? - Ekkor volt egy kis szünet, mialatt Thisbe nyöszörgése teljes erőbedobású üvöltéssé fejlődött. Heidi felsóhajtott. - Rendben. Nem, most rögtön megyek. Addig... tartsd a frontot! Oké. Szia!
Letette a telefont, majd, Thisbét csitítgatva, végigment a szobán, és
megállt a lépcső aljánál.
- Robert? - kiáltotta. - Édesem?
- Igen? - hallatszódott apu tompa hangja.
- Meg tudnád etetni Thisbét? El kell vinnem a csekkfüzetet az üzletbe.

Odafentről léptek hallatszódtak, majd apu, most már jól hallhatóan,
megszólalt:
- Hozzám beszélsz?
Thisbe ebben a pillanatban úgy döntött, hogy még hangosabban
kell üvöltenie, így Heidinek már kiabálnia kellett:
- Jó lenne, ha megetetnéd Thisbét az üvegből, nekem el kell mennem az üzletbe, mert itthon hagytam a csekkfüzetemet, és nincs elég
készpénz, hogy kifizessük a futárt...
Túl sok információ, gondoltam, és kiittam a maradék kávét. Miért
kellett mindent túlkomplikálnia?
- Szívem, most nem igazán tudom félbehagyni a munkát - közölte
apu. - Nem várhat húsz percet?
Thisbe erre felvisított, megválaszolva a kérdést.
- Ööö - habozott Heidi, a babára nézve. - Nem tudom...
- Jól van! - mondta apu, és én rögtön felismertem a sértődékeny
hangsúlyt, mintha az ő érzéseit nem vennék figyelembe. Jól van! mondta anyunak, te majd eltartasz minket az állásoddal. Jól van! Te
úgyis többet tudsz a könyvkiadásról. Jól van! Akkor inkább végleg
felhagyok az írással, úgysem jelöltek sose a Nemzeti Könyvdíjra. Csak adj egy percet, és...
- Majd én elviszem - ajánlkoztam, és hátratoltam a székem. Heidi
rám pillantott, de még magamat is sikerült meglepnem. Azt hittem,
már rég elmúlt az önzetlen korszakom. - Úgyis ki akartam menni a
partra.
- Biztos? - kérdezte Heidi. - Mert múlt éjjel annyit segítettél, nem
akarlak még erre is...
- Ő ajánlotta fel, Heidi - szólt közbe apu. Még mindig nem láttam,
csak a hangját hallottam, ami láthatatlan messzeségből zengett, mint
istené. - Ne szenvedj annyit!
Ami egy jó tanács volt, gondoltam tíz perccel később, kint az utcán
a csekkfüzettel - és pár muffinnal a lányoknak! - a kezemben. Még
csak huszonnégy órája vagyok Colbyban, de már nem ismerek magamra. Anyu viszolyogna, morfondíroztam. Ahogy én is.
Amikor beléptem a Clementine’sba, rögtön észrevettem a sötét hajú lányt előző napról, aki most a pult előtt állt, és a UPS-es futárnak
panaszkodott.

- Az a helyzet - mesélte -, tudom, hogy hülyeség, hogy még mindig
miatta sírok. De majdnem két évig jártunk. És nem csak szórakoztunk egymással. Nagyon is komoly volt, olyan komoly, amennyire
csak lehetett. És az ilyen napokon, mint a mai... egyszerűen nehéz.
A UPS-es fickó, akin látszódott, hogy elég kényelmetlenül érzi
magát, megörült, amikor meglátott.
- Úgy tűnik, megérkezett a csekkfüzet - mondta.
- Ó! - A lány felém fordult, és zavarodottan pislogott. - És Heidi...
te vagy a...
- Mostohalánya - magyaráztam.
- Igazán? Ez nagyszerű. Azért jöttél, hogy kisegíts a babánál?
- Nem...
- Alig várom, hogy láthassam! - mondta, mielőtt befejezhettem
volna. - Imádom a nevét! Annyira különleges. Bár azt hittem, Heidi
Isabelnek vagy Caroline-nak nevezi majd. De talán rosszul tudtam...
Átadtam a csekkfüzetet és a szatyrot. Amikor értetlenül rám nézett,
hozzátettem:
- Muffin.
- Tényleg? - mondta izgatottan, és kinyitotta a szatyrot. - Ó, csodás
az illata! Kér egyet, Ramon? - A UPS-es fickó felé nyújtotta a szatyrot, aki kivett belőle egyet, majd felém fordult. Megráztam a fejem,
így a következőt magának vette ki. - Köszönjük szépen! Gyorsan
megírom a csekket, hogy vissza tudd vinni, mert ha jól emlékszem,
Heidinek szüksége van rá a számlákhoz, és nem akarom, hogy emiatt
kétszer fordulj. Bár jobb lenne, ha itt tárolnánk, ugyanakkor...
Bólogattam - megint túl sok az információ -, majd a farmerekhez
mentem, miközben ő tovább fecsegett. A nadrágok mögött, a hátsó
falnál, pár akciós fürdőruha állt, ezek között nézelődtem. Épp egy
piros, franciabugyis bikini volt a kezemben, ami nem is nézett ki
olyan szörnyen, amikor megszólalt az ajtócsengő.
- Hoztam egy kis koffeint - szólt egy női hang. - Dupla mokka, extra tejszínnel. A kedvenced.
- Nálam pedig - tromfolt rá egy másik - itt van a Hollyworld a legfrissebb pletykákkal. Kábé tíz perce hozták az újságoshoz.

- Csajok! - visította Maggie. Hátrasandítottam, de a ruhák eltakarták a kilátást: csak Maggie-t láttam. Ramon már láthatólag elment;
szerencsés fickó. - Mi az alkalom?
Egy ideig csönd volt, én pedig folytattam a nézelődést. Az egyik
lány végül megszólalt:
- Nos... az az igazság, hogy valamit el kell mondanunk.
- Elmondani? - ismételte Maggie.
- Igen - folytatta a másik lány. Megint csend. Majd: - Mielőtt megtennénk, szeretném hangsúlyozni, hogy ezzel csak neked akarunk jót.
Oké?
- Oké - mondta Maggie lassan. - De megijesztetek...
- Jake összejött egy másik lánnyal tegnap - bökte ki az első. - A
Parton.
Ó, a fenébe! - gondoltam.
- Micsoda? - kérdezte Maggie elakadó lélegzettel.
- Leah! - szólt rá a másik lány. - Jézusom! Azt hittem, megegyeztünk, hogy finoman adagoljuk be neki.
- Te akartad finoman beadagolni - felelte Leah. - Én azt mondtam,
hogy csináljuk gyorsan, mint a szemöldökgyantát.
- Komolyan mondjátok? - kérdezte Maggie magas, elkeseredett
hangon, miközben igyekeztem eltűnni a bikinik között, azon tűnődve, van-e hátsó kijárat. - Honnan tudjátok? Ki volt az? Úgy értem,
hogyan...
- Ott voltunk - mesélte Leah egyszerűen. - Láttuk, ahogy megérkezik, beszélgetnek, majd eltűnnek a dűnék mögött.
- És nem tettetek semmit? - fakadt ki Maggie.
- Hé! - kérte a másik lány. - Nyugodj meg, oké?
- Ne mondd nekem, hogy nyugodjak meg, Esther! Ki volt az?
Újabb csend. Hülye Heidi és az ő hülye csekkfüzete! - mérgelődtem,
és közben próbáltam elbújni a fürdőruhák között.
- Nem tudjuk - mondta Leah. - Egy turista lehet.
- Hogy nézett ki? - faggatózott Maggie.
- Tényleg számít ez? - felelte Esther.
- Persze hogy számít! Ez a leglényegesebb.
- Ez nem - sóhajtott fel Leah - lényeges.

- Csinosabb volt nálam? - erősködött Maggie. - Na és magasabb?
Fogadok, hogy szőke. Szőke volt?
Csend. Kikémleltem egy ruhahalom mögül, ekkor már nem lepett
meg, hogy a két másik lány a vörös hajú és a kétcopfos az örömtűzről. Összenéztek, mielőtt a kétcopfos - Esther - megszólalt:
- Fekete haj, világos bőr. Nálad magasabb, de kissé vézna.
- És a bőre sem volt olyan szép - folytatta a vörös hajú, Leah.
Ez egy kicsit fájt. Először is, nem voltam vézna. És oké, volt pár
pattanásom, de azok elmúlnak, nem maradandóak. És különben is,
kik ezek, hogy...
Hirtelen kettényílt az előttem lévő ruhaállvány, mint a Vöröstenger,
és egyszer csak, a zörgő fogasok között, Maggie-vel találtam magam
szemben.
- Úgy nézett ki talán - mondta résnyire húzott szemmel -, mint ő?
- Szent ég! - kiáltott fel Leah. Esther is a szájához kapta a kezét.
- Nem hiszem el! - förmedt rám Maggie, miközben próbáltam ellenállni a kísértésnek, hogy egy toppal védjem meg magam. - Összejöttél Jake-kel tegnap este?
Nyeltem egyet, ami hangosabban szólt, mint egy puskalövés.
- Nem - kezdtem, de a hangom megremegett, majd elhalt, így mély
levegőt vettem. - Nem jelentett semmit.
Maggie beszívta a levegőt, arca besüppedt.
- Semmit - ismételte. Majd elengedte az állványt, karja élettelenül
lógott a teste mellett. - Lefeküdtél életem szerelmével, a fiúval, akihez feleségül akartam menni...
- Jaj, nekem! - mondta Leah. - Megint kezdi.
- És nem jelentett semmit?! Tényleg?
- Maggie - mondta Esther, közelebb lépve -, ugyan már. Ez nem róla szól.
- Akkor egészen pontosan miről szól?
Esther felsóhajtott.
- Tudtad, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik majd.
- Nem - ellenkezett Maggie. - Nem tudtam. Egyáltalán nem tudtam.
- Dehogynem. - Esther a vállára tette a kezét, és megszorította.
- Nézz szembe vele! Ha nem vele, akkor jött volna egy másik lány.

- Egy másik ostoba lány - tette hozzá Leah, miközben felvett egy
magazint, és belelapozott. Majd eszébe jutott valami, és rám nézett.
- Nem bántásként mondom. A srác egy idióta.
- Nem az! - tiltakozott Maggie, és könnyek gyűltek a szemébe.
- Ugyan már, Mag! Tudod, hogy az. - Esther rám pillantott, majd
megsimogatta Maggie karját, és megfogta a kezét. - És most már
igazán túltehetnéd magad rajta. Ha jobban belegondolsz, talán még
jobb is, hogy így történt.
- Bizony - értett egyet Leah, és továbblapozott.
- Hogy értitek? - nyafogta a lány, és engedte, hogy visszakísérjék a
pulthoz, majd bambán elvette a kávéját, amit Leah nyújtott át neki.
- Hiszen - magyarázta Esther kedvesen - nem voltál hajlandó elengedni, csak kínoztad magad, és azt hitted, majd visszajön. És most
ideje továbblépned. Ez a lány végeredményben szívességet tett neked.
Maggie felém sandított, én pedig kissé kihúztam magam. El sem
hittem, hogy tényleg miatta aggódtam: olyan kicsi és törékeny volt,
mint egy palotapincsi. Ezen felbátorodva kiléptem a ruhák mögül, és
az ajtóhoz indultam.
- Várj egy kicsit! - kiáltotta.
Nem kellett volna megállnom, ezt tudtam. Mégis lassítottam, és feléje fordultam. De nem szóltam semmit.
- Tényleg - kezdte aztán megállt, hogy levegőt vegyen. - Tényleg
kedveled? Csak mondd meg! Tudom, hogy szánalmas, de tudnom
kell.
Egy pillanatig csak bámultam a nagy, könyörgő szempárba.
- Nem jelent számomra semmit - jelentettem ki.
Egy darabig még nézett rám, majd felvette a csekkfüzetet, hozzám
lépett, és odaadta.
- Köszönöm - mondta.
Talán a lányok világában ennek kellett volna lennie a fordulópontnak. Amikor túltesszük magunkat a kezdeti nézeteltéréseken, rájövünk, hogy van bennünk valami közös, és igaz barátok leszünk. De
ezt a világot nem igazán ismertem, soha nem éltem benne, és semmi
kedvem nem volt felfedezni, még turistaként sem. Így elvettem a
csekkfüzetet, biccentettem, és kisétáltam az ajtón, otthagyva őket -

mint sok más csoportot -, hogy azt mondjanak rólam, amit csak akarnak.
***
- Szóval - mondta anyu - mondj el mindent!
Késő délután volt, és a telefon hangjára ébredtem. Nem is kellett
megnéznem, tudtam, hogy anyám az. Először is, mivel általában
ilyenkor szokott telefonálni, pont mielőtt meginná az aperitifjét. Nem
mintha más hívott volna, talán csak a bátyám, Hollis, de ő az éjszaka
közepén szeretett telefonálni, mert nem egészen volt tisztában az
időzónák fogalmával.
- Nos - kezdtem, elfojtva egy ásítást -, nagyon szép itt. Látnod kéne
a kilátást.
- Biztos vagyok benne, hogy szép - felelte. - De ne untass a táj leírásával, a részletekre vagyok kíváncsi. Hogy van az apád?
Nyeltem egyet, és a csukott ajtómra pillantottam, mintha átlátnék
rajta egészen a szobájáig. Elképesztő, hogy anyu milyen gyorsan
ráérzett az egyetlen témára, amiről nem akartam beszélni. Mindig
megérezte.
Most már három napja voltam apunál, de ez alatt maximum kábé
három órát töltöttem vele együtt. Vagy a dolgozószobájában írt, vagy
a hálóban aludt, vagy a konyhában kapott be pár falatot útban a másik két szoba egyikébe. Ennyit arról az elképzelésről, hogy majd sokat lógunk együtt, közelebb kerülünk egymáshoz, és közös tányérból
esszük a hagymakarikát, miközben az irodalomról meg a jövőmről
beszélgetünk. Ehelyett általában a lépcsőn váltottunk pár szót. Csak
egy gyors Mi újság? Voltál ma kint a strandon? - és már mentünk is
tovább az ellenkező irányba. Még ez is jobb volt azonban, mint amikor a dolgozószobájában próbálkoztam. Ilyenkor le sem vette a szemét a számítógép képernyőjéről, így a társalgási kísérleteim úgy pattantak vissza a tarkójáról, mint az elhibázott lövések.
Rosszulesett. Bár ennél is rosszabb volt, hogy, ha az apám megszűnt létezni, akkor Heidi viszont ott volt mindenhol. Ha lementem,
hogy igyak egy kávét, ott volt a konyhában, és a babát etette. Ha a
hátsó verandán kerestem menedéket, hirtelen megjelent, Thisbével a

BabyBjörnben, és hívott, hogy menjek el velük sétálni a partra. Még
a szobámban sem voltam biztonságban, mivel olyan közel volt a gyerekszobához, hogy a legkisebb zaj is átcsalogatta. Valószínűleg úgy
képzelte, hogy én is annyira vágyom egy kis társaságra, mint ő.
Láthatóan magányos volt. De én nem. Hozzászoktam az egyedülléthez, és szerettem. Ezért is volt meglepő, hogy valamiért annyira
zavart apu érdektelensége. És Heidi összes muffinja, fecsegése és
nyájassága csak még elkeserítőbbé tette a helyzetet.
Ezt mind elmesélhettem volna anyunak. Végül is, pontosan ez volt
az, amit hallani akart. De az igazság beismerése egyfajta vereség lett
volna. Mármint, mégis mire számítottam? Így másra tereltem a szót.
- Nos - kezdtem -, sokat ír. Egész nap a dolgozószobájában van.
Hallgatott, amíg ezt az információt megemésztette. Azután:
- Igazán?
- Igen - feleltem. - Azt mondja, már majdnem végzett a könyvvel,
már csak szerkesztgetnie kell.
- És erre rámegy az egész napja - foglalta össze. Aú! - És mi van a
babával? Segít Heidinek körülötte?
- Ööm - mondtam, de rögtön meg is bántam, mert tudtam, hogy ez
a fajta hezitálás sokat elárul. - Igen. De Heidi szeretné az egészet
saját maga csinálni...
- Ugyan, kérlek! - szakított félbe anyu. Hallottam hangjában az elégedettséget. - Senki sem akar egyedül gondoskodni egy újszülöttről.
Még ha ezt is állítja, csak azért teszi, mert nincs más választása. Láttad már apádat pelenkát cserélni?
- Biztos szokott pelenkát cserélni.
- Igen, de Auden! - Összeszorítottam a számat. Mintha lépésről lépésre sarokba szorított volna. - Láttad is?
- Hát - böktem ki. - Nem igazán.
- Aha! - kiáltotta, és szinte hallottam, ahogy elmosolyodik. - Nos,
jó tudni, hogy néhány dolog tényleg nem változik.
Szólni akartam, hogy mivel ebben annyira biztos volt, nem kellett
volna annyira meglepődnie. Ehelyett csak annyit mondtam:
- És te hogy vagy?
- Én? - Egy sóhajtás. - Ó, csak a szokásos. Felkértek, hogy legyek
annak a bizottságnak az elnöke, amelyik összeállítja a következő évi

irodalomórákat, az összes drámával együtt, ami ezzel jár. És a különböző szaklapok már várják a cikkeimet, nemsokára el kell mennem
Stratfordba, és persze ott van az a sok disszertáció is, amit a diákok
egyedül nem tudnak megírni.
- Jó kis nyarad lesz - állapítottam meg, és kinyitottam az ablakot.
- Most mondd meg! Ezek a végzősök, esküszöm, soha nem fognak
elfogyni. Annyira gyámoltalanok. - Megint felsóhajtott, én pedig arra
a fekete keretes szemüvegre gondoltam a pulton. - Nem sok kell hozzá, és én is lelépek innen a tengerpartra, mint te, és a nyarat inkább a
strandon töltöm, és tojok a világra.
Kinéztem az ablakon a vízre, a fehér homokra és a Partra, ami innen épphogy csak látszódott. Ja, akartam mondani. Pontosan ezt csinálom.
- És - kérdeztem, miközben ezen tűnődtem -, hallottál valamit Hollisról?
- Tegnapelőtt este beszéltünk - felelte. Majd felnevetett. - Azt mesélte, hogy találkozott egy norvég csapattal, akik épp egy üzleti megbeszélésre igyekeztek Amszterdamba. Van valamilyen internetes
kezdeményezésük, és Hollis rögtön felkeltette az érdeklődésüket,
mondván, hogy ő majd biztos segít nekik elérni az amerikai célközönséget, így velük ment. Azt reméli, hogy majd egy jó állás sül ki
az egészből...
A szememet forgattam. Vicces, hogy anyu mennyire átlát rajtam,
de ha Hollis útnak indul Amszterdam felé olyan emberekkel, akiket
most ismert meg, és ezt karrierlehetőségként tünteti fel, anyám máris
teljesen el van ragadtatva tőle. Most őszintén!
Ekkor valaki kopogott az ajtómon. Amikor kinyitottam, meglepetésemre apu állt ott.
- Szia! - szólt be mosolyogva. - Elmegyünk vacsorázni, gondoltam
jönnél te is.
- Persze - tátogtam, remélve hogy anyu, aki még mindig Hollisról
áradozott, nem hallja meg.
- Auden? - Nem volt szerencsém. Apu arca megrándult a kagylón
keresztül is jól hallható kérdésre. - Ott vagy még?
- Igen - feleltem. - De apu épp most hívott vacsorázni, úgyhogy
jobb, ha megyek.

- Ó - mondta -, ezek szerint mára végzett a szerkesztgetéssel?
- Később hívlak - feleltem gyorsan, összecsuktam a telefont, és szorosan ráfűztem az ujjaimat.
Apu felsóhajtott.
- És hogy van az anyád?
- Jól - mondtam. - Menjünk!
Odalent Heidi már várt ránk, telefonját a füléhez szorította, Thisbe
pedig a kocsiban feküdt. Apu kinyitotta az ajtót, Heidi pedig kitolta a
babakocsit, miközben beszélt.
- De ennek semmi értelme! Én magam számoltam ki a béreket, és
még egy csomó pénz volt a számlán. Ez így... igen, persze. A bank
biztos tudja. Nagyon sajnálom, Esther, ez annyira kínos. Nézd, már
úton vagyunk! Veszek ki pénzt az ATM-ből, és majd hétfőn mindent
lerendezünk, rendben?
Apu mély levegőt vett, miután kiléptünk a házból.
- Imádom ezt a tengeri levegőt! - mondta, és kezével megveregette
a mellkasát. - Jót tesz a léleknek.
- Jó kedved van - jegyeztem meg, miközben Heidi, telefonnal a fülén, leemelte a babakocsit a lépcsőn, és az utca felé indultunk.
- Ilyen jótékony hatása lehet egy kis áttörésnek - felelte apu. Heidi
felé nyúlt, és átvette tőle a babakocsit. Felesége rámosolygott, és
arrébb lépett, miközben apu továbbtolta Thisbét. - Nagyon szenvedtem ezzel a fejezettel, egyszerűen nem jött meg az ihlet. De aztán ma
hirtelen... minden összeállt. - Csettintett az ujjával. - Ilyen egyszerűen. Ezután már a következő fejezetek is könnyebben fognak menni.
Heidire pillantottam, aki aggódó kifejezéssel az arcán épp a banki
kifizetésekről magyarázott valamit.
- Azt hittem, hogy már csak szerkesztgetned kell - fordultam apuhoz.
- Tessék? - mondta, miközben egy férfi felé biccentett, aki iPoddal
a fülében kocogott el mellettünk. - Ó, persze. Nos, már csak össze
kell rakni. Még egy pár olyan nap, mint a mai, és legkésőbb a nyár
közepére már kész is az első változat.
- Azta! - lelkendeztem, miközben Heidi lerakta a telefont, és beletúrt a hajába. Apu közelebb lépett hozzá, átkarolta a derekát, majd,
magához vonva, arcon csókolta.

- Hát nem nagyszerű? - mondta apu mosolyogva. - Mindannyian
együtt megyünk Thisbe első kiruccanására az Utolsó Esélybe.
- Csodálatos - ismerte el Heidi. - De útközben be kéne ugranom az
üzletbe. Akadt egy kis gond a kifizetésekkel...
- Édesem, péntek este van! - mondta apu. - Ne foglalkozz most ezzel! Az üzlet még hétfőn is ott lesz.
- Igen, de... - válaszolta Heidi, miközben megint megszólalt a telefonja. Megnézte a számot, és a füléhez emelte. - Halló? Leah, igen,
mi... ó! Nem, már tudom. Ott vagy az elágazásnál? Oké, akkor csak
menj tovább, és majd ott találkozunk. Már dolgozom az ügyön.
- Ezek a lányok, akik neki dolgoznak - jegyezte meg apu, Heidi felé
intve. - Tipikus tinédzserek. Mindig van valami problémájuk.
Bólintottam, mintha én magam nem lennék tinédzser. Apunak talán
nem voltam az.
- Visszadobták a csekkjüket - magyarázta Heidi. - Ez elég komoly
ügy.
- Akkor hívd fel a könyvelődet, majd ő megoldja - javasolta apu, és
bolondos képet vágott Thisbének, aki már nagyokat pislogott. - Most
családi este van.
- De nem ő csinálja a bérszámfejtést, hanem én - felelte Heidi.
- Akkor mondd meg nekik, hogy várjanak, amíg megvacsorázunk!
- Ezt nem tehetem, Robert. Megérdemlik a fizetést, és...
- Nézd - mondta apu most már idegesebben -, nem te voltál az, aki
szerint nem töltök elég időt veled, a babával és Audennel? Aki ragaszkodott hozzá, hogy hagyjam abba az írást, és menjünk el együtt
vacsorázni?
- De - mondta Heidi, amikor ismét megcsörrent a mobilja. - De...
- Úgyhogy korán abbahagytam az írást. Az eddigi legjobb napomon, hozzáteszem - folytatta, miközben kiértünk a sétányra -, és te
nem vagy hajlandó megtenni ugyanezt.
- Robert, ez a munkám.
- És nekem az írás nem az?
Ó, egek! - gondoltam. Cseréljünk ki pár részletet - az üzletet a professzori állásra, az alkalmazottakat bizottságokra -, és ez máris ugyanaz a vita volt, amin anyuval már egyszer végigmentek sok évvel

ezelőtt. Heidire néztem: arca megfeszült, ahogy a Clementine’s felé
közeledtünk. Esther és Leah a bolt előtt állt.
- Figyelj - javasolta apunak -, miért nem mentek Audennel és a babával előre? Foglaljatok le egy asztalt, és én is mindjárt ott vagyok.
Ez csak pár percet vesz igénybe. Rendben?
- Jól van - mondta apu, de láthatóan nem így volt.
Nem csak ő volt rosszkedvű. Húsz perccel később épp, amikor leültünk volna az Utolsó Esélyben, Thisbe felébredt, és nyugtalankodni
kezdett. Először még csak egy halk nyöszörgés volt, de aztán egyre
hangosabbá vált. Mire a pincérnő kihozta a menüt, már üvöltött.
- Jaj! - mondta apu, és előre-hátra tologatta a babakocsit. De ez
nem segített. - Auden, megtennéd, hogy?
Mivel igét nem rakott a mondatba, nem értettem, mit is kér pontosan. Ahogy azonban Thisbe egyre csak sírt, most már több kíváncsi
pillantást is magunk felé vonzva, apu még egy rémült pillantást vetett
felém. Rájöttem, azt akarja, hogy cselekedjek. Ami elég nevetséges
volt. És ami még rosszabb? Megtettem.
- Kiviszem - adtam be a derekamat. Átvettem tőle a kocsit, és az ajtó felé indultam. - Te addig...
- Foglalom a helyet, és rendelek magunknak - folytatta. - Csak
hozd vissza, amikor már megnyugodott, rendben?
Persze. Mert ez szinte bármelyik pillanatban bekövetkezhet.
Kigurultam az utcára, ahol a hang legalább nem verődött vissza a
falakról, és leültem egy padra. Egy ideig Thisbe ráncos, egyre vörösödő arcát figyeltem, majd visszapillantottam az étteremre. A recepciós pult mögött, az asztalok között láttam aput a négyszemélyes
asztalnál, előtte a menü hevert. Nyeltem egyet, kezemet az arcomra
szorítottam, és becsuktam a szememet.
Az emberek nem változnak, mondta anyu, és természetesen igaza
volt. Apu még mindig önző és tapintatlan volt, én pedig még mindig
nem akartam elhinni, még akkor sem, amikor a saját szememmel
győződhettem meg róla. Talán mindannyian arra vagyunk kárhoztatva, hogy ugyanazokat az idiótaságokat kövessük el újra és újra, soha
nem tanulva belőlük semmit. Mellettem Thisbe üvöltött, és a legszívesebben én is ezt tettem volna: teli torokból kiengedni, a világra
zúdítani a sokéves feszültséget, szomorúságot és minden mást egy-

szer és mindenkorra. Ehelyett csak ültem ott csendesen, amíg hirtelen
valakinek a pillantását nem éreztem magamon.
Kinyitottam a szemem. A babakocsi mellett farmerben, elnyűtt tornacipőben és egy kifakult, KELL EGY LÖKET feliratú pólóban, az a
srác állt, akivel a Parton és a városban is összefutottam. Mintha a
semmiből tűnt volna elő, és most egyszer csak itt volt, és Thisbét
nézte. Eközben én kihasználtam a lehetőséget, hogy megfigyeljem
napbarnított bőrét, zöld szemét, vállig érő, sötét haját, amit sietve
összefogott a nyakánál, és széles sebhelyét, ami az egyik alkarján
húzódott végig egészen a könyökéig, ahol többfelé ágazott, mint egy
folyó a térképen.
Fogalmam sem volt, mit keres itt, főleg azok után, ahogy múltkor,
ugyanezen a helyen, faképnél hagyott. Ám jelenleg nem volt hozzá
energiám, hogy ezt átgondoljam, úgyhogy így szóltam:
- Most kezdett el sírni.
Ezen elmélázott, de nem válaszolt semmit. Ami miatt, isten tudja,
miért, úgy éreztem, tovább kell magyarázkodnom.
- Igazából egyfolytában sír - folytattam. - Valószínűleg a hasa miatt, vagy csak... nem tudom, mit lehetne tenni.
Továbbra sem szólt semmit. Épp, mint a Parton, vagy múltkor az
utcán. A legmegdöbbentőbb az volt, tudtam, hogy nem fog válaszolni, mégis tovább beszéltem. Ami nem vallott rám, mivel általában én
voltam az, aki...
- Hát - mondta hirtelen, ezzel ismét meglepve -, még mindig ott van
a liftezés.
Csak bámultam rá.
- A liftezés?
Válaszként lehajolt, és kicsatolta Thisbét a babakocsiból. Még mielőtt megállíthattam volna - és valószínűleg meg kellett volna állítanom -, kivette, és a karjába emelte. Az első gondolatom az volt, hogy
erre igazán nem számítottam. A második pedig az, milyen természetesen bánik vele, sokkal inkább, mint én, apu és Heidi együttvéve.
- Ez - mondta, miközben úgy fordította Thisbét, hogy arccal kifelé
nézzen (természetesen még mindig üvöltött), és kezével megfogta a
hasánál, így Thisbe lába a levegőben kalimpált - a liftezés. - Lassan
behajlította a lábát, majd kiegyenesedett, és ezt ismételgette egyszer,

kétszer, háromszor. A negyedik liftezésnél Thisbe egyik pillanatról a
másikra elhallgatott, arca különösen nyugodtnak tűnt.
Én csak álltam, és figyeltem. Ki ez srác? Egy morcos idegen? Biciklizsonglőr? Babasuttogó? Vagy...
- Eli! - szólt Heidi, és hirtelen megjelent a fiú mögött. - Gondoltam,
hogy te vagy az.
A fiú ránézett, majd kissé elpirult.
- Szia! - köszönt, és abbahagyta a liftezést. Thisbe pislogott egyet,
majd könnyekben tört ki.
- Ó, drágaságom! - mondta Heidi, és előrenyúlt, hogy átvegye
Thisbét. Közben megkérdezte: - Hol van az apád?
- Szerzett egy asztalt - feleltem. - Már épp leültünk volna, amikor
Thisbe felébredt.
- Lehet, hogy éhes - folytatta Heidi, az órájára pillantva. A kicsi
hangosabban folytatta Heidi vállán, miközben én a srácot - Eli-t néztem, és próbáltam megfejteni, amit az imént láttam. - Micsoda
nap! El sem hinnétek, mekkora felfordulás van az üzletben. A csekkfüzet használhatatlan, valamit kihagyhattam a számításból, hála az
égnek, hogy a lányok megértőek. Mármint, nem mintha olyan nagy
összegről lenne szó, de keményen dolgoztak, és...
A monológ folytatódott, a baba teljes hangerővel visított, és Eli
mindennek a tanúja volt. Egyre kényelmetlenebbül éreztem magam.
Miért kellett Heidinek mindenből ekkora ügyet csinálnia?
- Jobb, ha visszamegyek a boltba - mondta a srác Heidinek. Egyébként, gratulálok.
- Ó, Eli, annyira kedves tőled, köszönöm - válaszolta, a babát nyugtatgatva. - És úgy örülök, hogy találkoztál Audennel! Még új itt, senkit sem ismer, és reméltem, hogy majd talál valakit, aki körbevezeti.
Éreztem, hogy még jobban elpirulok. Naná, hogy úgy kellett feltüntetnie, mintha kétségbeesetten vágynék a társaságra. Alig válaszoltam, mire Eli felém biccentett, mielőtt elindult az utcán, és eltűnt a
biciklibolt ajtaja mögött.
- Thisbe, szívem, nincs semmi baj - mondta Heidi, aki nem vette
észre a zavaromat, és visszarakta a babát a kocsiba. Majd felém fordult: - Olyan jó, hogy te meg Eli összebarátkoztatok.

- Nem vagyunk barátok - helyesbítettem. - Nem is ismerjük egymást igazán.
- Ó! - A biciklibolt felé nézett, mintha az megerősíthetné ezt az állítást, majd vissza, rám. - Nos, igazán kedves fiú. Az öccse, Jake, veled egyidős lehet, azt hiszem. Nem is olyan rég még Maggie-vel járt.
Szörnyű szakítás volt. Maggie még mindig miatta kesereg.
Az öccse? - hüledeztem, az arcom égett. Mégis milyen kicsi ez az
istenverte város? És Heidi még mindig beszélt.
- Visszamenjünk az étterembe? - kérdezte. - Vagy inkább haza kéne vinnem Thisbét, annyira nyugtalan. Mit gondolsz? Úgy értem,
nagyon szeretnék veletek vacsorázni, de lehet...
- Nem tudom - közöltem, bár tudtam, jobb lenne lenyelnem a szavakat -, nem tudom, mit csinálj. Oké? Csak azt tudom, hogy éhes
vagyok, és szeretnék az apámmal vacsorázni. Szóval én ezt fogom
tenni, ha neked is megfelel.
Láttam, ahogy beszívja a levegőt, és arcára megbántott kifejezés ül
ki.
- Ó! - nyögte ki egy pillanattal később. - Értem. Persze.
Tudtam, hogy gonosz voltam. Tudtam, és mégis sarkon fordultam,
elmentem, és otthagytam őt a síró babával. De szinte megesküdtem
volna rá, hogy a hang követett, nem csendesedett, hanem a fülemben
csengett a zsúfolt sétányon, az étteremben, egészen az asztalig elkísért, ahol apu már evett. Rám nézett, majd felém tolta a menüt, miközben leültem vele szemben.
- Lazíts! - mondta. - Péntek este van.
Rendben, gondoltam. Persze. És amikor a hagymakarikákat pár
perccel később kihozták, meg is próbáltam. De valamiért nem volt
ugyanolyan az ízük. Finomak voltak. De nem annyira, mint azelőtt.
***
Tapasztalatból tudtam, milyen az, amikor egy veszekedés véget ér, és
milyen, amikor épphogy csak elkezdődött. Így hát vacsora után a
tengerparton sétáltam, és a lehető leghosszabb úton mentem haza. De
nem elég hosszún: amint két órával később felléptem a verandára,
meghallottam őket.

- ...nem értem, mit vársz tőlem! Azt kérted, hagyjam abba a munkát, és menjünk el vacsorázni. Megtettem. És neked még ez sem
elég!
- Azt akartam, hogy mind együtt vacsorázzunk!
- És így is lett volna, ha nem mentél volna be az üzletbe. Ez a te
döntésed volt.
Lecsúsztattam a kezem a kilincsről, és hátraléptem a sötétbe. A
hangokból ítélve, épp az ajtó másik oldalán álltak, és cseppet sem
volt kedvem belesétálni a közepébe.
- Csak azt szeretném... - mondta Heidi reszkető hangon.
Aztán semmi. A csend szinte elviselhetetlenné vált, amit aztán apu
tört meg:
- Mit szeretnél?
- Nem is tudom - felelte. - Én csak... azt hittem, szeretnél több időt
velünk tölteni.
- Egész nap itt vagyok, Heidi - jelentette ki apu egyszerűen.
- Igen, de a dolgozószobádban. Nem vagy Thisbével, nem foglalkozol vele. Nem ringatod, nem kelsz fel hozzá...
- Ezt már akkor megbeszéltük, amikor terhes lettél - folytatta apu
emeltebb hangon. - Megmondtam, hogy ha kialvatlan vagyok, nem
tudok dolgozni, és hogy szükségem van arra a kilenc órára. Ezt tudtad.
- Oké, de elvihetnéd napközben, vagy reggel, és akkor tudnék az
üzlettel foglalkozni. Vagy akár...
- Hát nem mentünk már egyszer végig ezen - emlékeztette apu-,
hogy milyen fontos, hogy még a nyáron befejezzem a könyvet? Hogy
a tanév alatt nem tudok vele foglalkozni, és csak most tudok nyugodtan írni?
- Igen, persze, de...
- Éppen ezért - folytatta, meg sem hallgatva Heidit - javasoltam,
hogy fogadjunk fel egy dadát. Vagy egy bébiszittert. De te ezt nem
akartad.
- Nincs szükségem dadára. Csak egy-két óra kéne néha.
- Akkor kérd meg Audent! Nem ezért hívtad meg ide?
Mintha szó szerint arcul vágtak volna: szinte éreztem az ütés helyét
az arcomon.

- Nem azért hívtam Audent, hogy a babára vigyázzon - felelte Heidi.
- Akkor meg miért van itt?
Újabb csend. Ezt azonban nem bántam, mert néha a kérdés jobban
tud fájni, mint a válasz. Végül Heidi így szólt:
- Ugyanazért, amiért azt szeretném, hogy több időt tölts a babával.
Mert a lányod, és vele kell lenned.
- Ó, Jézusom! - hőbörgött apu. - Tényleg azt hiszed...
Naná, hogy ezzel nem érte be. Apu soha nem elégedett meg egy
mondattal, ha egy egész bekezdés az övé lehetett. De ezúttal nem
bírtam végighallgatni. Kiszedtem a kulcsot a zsebemből, és beültem
az autóba.
Három órán keresztül furikáztam ide-oda Colby utcáin egészen a
fősuliig, le a mólóig, majd vissza. Túl kicsi volt a város, hogy el lehessen benne tévedni, de én mindent megtettem. És amikor leparkoltam a feljárón, előbb meggyőződtem róla, hogy egy lámpa sem ég
odabent, mielőtt kiszálltam volna.
Minden csendes volt, amikor beléptem az előszobába, és becsuktam az ajtót magam mögött. Komolyabb felfordulásnak nyomát sem
láttam: a babakocsi a lépcső mellett, a korláton egy összehajtott pelenka, Apu kulcsai az ajtó melletti asztalon. Az egyetlen rendetlen
hely a konyhaasztal volt, amin Heidi könyvei, különböző üzleti papírjai és pár notesz hevert. Az egyikükön látszódott, hogy megpróbált
rájönni, mi történhetett a számlákkal. ADÓLEVONÁS?, írta, 6II BEFIZETÉS? és ELLENŐRIZNI MINDEN KIADÁST ÁPRILISTÓL, HIBA? A
látszatból ítélve - már-már kétségbeesett összevisszaság - nem jutott
sokra.
Lenéztem a papírhalmokra, és eszembe jutott sértődött arca, miután
ráförmedtem, és hogy később mit mondott rólam az apámnak. Olyan
váratlanul ért, hogy kiáll mellettem. Még megdöbbentőbb volt,
mennyire hálás voltam érte, még ha csak futólag is.
Az órámra pillantottam: negyed egy volt, ami nekem koránnak
számított, és még előttem állt az egész éjszaka. A kávéfőző pedig épp
ott állt a pulton, már megtöltve a reggeli adaggal, főzésre készen.
Nem olyan volt, mint a Rayben, de a semminél jobb volt. Megfordultam, megnyomtam a gombot, és miközben forrt a víz, leültem Heidi

könyveihez, kinyitottam az egyiket, és megpróbáltam rájönni, mit
nem vett észre.

- SZIA, AUDI ÉN VAGYOK! MI ÚJSÁG?
A bátyám hangosan, vidáman szólt bele a telefonba, a háttérben
lüktető basszus hallatszott. Biztos voltam benne, hogy Hollis néha
máshol is megfordult, nem csak bárokban, de azokról a helyekről
sosem hívott.
- Nem sok - mondtam, az órámra nézve. Este fél nyolc volt, ami azt
jelentette, hogy nála jóval elmúlt éjfél. - Épp most megyek dolgozni.
- Dolgozni? - kérdezte, mintha egy idegen nyelven beszéltem volna. Bár neki ez talán tényleg idegenül hangzott. - Azt hittem, egész
nyáron nem csinálsz semmit, csak a parton heverészel.
Meg voltam róla győződve, nem véletlen, hogy így fogalmazott,
szinte szó szerint idézve anyut a legutóbbi beszélgetésünkből. Ha
Hollis képes volt hatni anyu gondolataira, akkor ez a hatás kölcsönös
volt. Kapcsolatuk hátborzongató volt, egy szinte tapinthatóan erős
szövetség, kölcsönös függés. Anyu szerint ez azoknak az éjszakáknak az eredménye, amiket még Hollis babakorában együtt töltöttek.
De lehet, hogy Hollis csak egyszerűen ilyen hatással van a nőkre,
kezdve a legelsővel, akivel megismerkedett.
- Nos - folytattam most, miközben a zene egyre hangosabb lett a
háttérben, majd megint elhalkult -, nem volt betervezve. Csak így
alakult.
- Az szívás! - mondta. - Az ember nem figyel oda, és máris ilyen
dolgok történnek vele. Éberebbnek kell lenned, tudod?
Tudtam. Bár igazából a helyzet nem kellett volna, hogy meglepetésként érjen. Végül is én sétáltam bele tudatosan. Senki mást nem
hibáztathattam, csakis magamat.
- Ezt nem hiszem el! - mondta Heidi, amikor másnap, hogy a könyveit ellenőriztem, lejöttem. Mint mindig, épp a konyhában volt, már

várt rám, a baba a BabyBjörnben pihent a mellkasán. - Amikor tegnap lefeküdtem, az egész kész káosz volt, és ma reggelre... készen
van. Csodálatos munkaerő vagy! Honnan tudtad egyáltalán, hogy
működik?
- Múlt nyáron egy ideig egy könyvelőnél dolgoztam - feleltem, és
kivettem a kávét a mélyhűtőből. Mire felkeltem, a többiek már elöblítették a kávéfőzőt, így mindig jutott egy teljes adag csak nekem. Nem nagy ügy.
- Tegnap este két órát ültem fölötte - folytatta, és meglengette az
egyik noteszt. - És nem jöttem rá a problémára. Hogyan jutott eszedbe a kétszeres adólevonás?
Elindítottam a kávéfőzőt, azt remélve, hogy legalább egy csészével
megihatok, mielőtt bárkivel is beszélnem kéne. De erre nem sok
esély volt.
- A könyvelés szerint egyszer már megtörtént múlt májusban - válaszoltam. - Így gondoltam, talán most is ez lehet a baj. És aztán
megnéztem az adóbevallást...
- Ami szintén egy káosz, én semmit sem találtam benne! - vallotta
be. - És most minden rendezett. Órákat tölthettél el mindezzel.
Négyet, gondoltam. De hangosan csak annyit mondtam:
- Nem, tényleg nem.
Csak a fejét csóválta, és engem figyelt, miközben a kávéfőző végre
elegendő mennyiséget termelt, amit gyorsan a bögrémbe öntöttem.
- Tudod - folytatta -, már hónapok óta szükségem lenne valakire,
aki segít a könyvelésben, de még nem szántam rá magam, hogy felvegyek valakit, hiszen ez annyira kényes munka. Nem akartam ezzel
akárkit megbízni.
Ó, egek! - gondoltam. Legalább hadd igyam meg a kávémat!
- De ha téged érdekel a dolog - folytatta -, akkor szívesen megfizetném a munkádat. Komolyan.
Még mindig a koffein hatására vártam, amikor így szóltam:
- Ööö, ezen a nyáron nem igazán akartam dolgozni. És nem vagyok
egy korán kelő típus...
- Ó, az nem gond! - mondta. - A lányok mindennap lezárják a kaszszát, és csak ennek kell időre készen lennie. A többit, mint a könyve-

lést, a bérezést és a feljegyzéseket, később is megcsinálhatod. Még
jobb is, ha vársz velük, tényleg.
Hát persze. És máris meg vagyok lőve, úgy tűnik, egy jó tett sem
marad büntetlenül. A nagy kérdés azonban az volt, honnan jött
ez a hirtelen irgalmas szamaritánus hozzáállásom. Hát nem tanultam
már meg, hogy ez sosem áll meg egy dolognál, hanem újabb és újabb
eseményeket idéz elő?
- Ez nagyon kedves ajánlat - mondtam Heidinek -, de...
A mondatot léptek zaja szakította félbe mögöttem: egy pillanattal
később apu fordult be a konyhába, kezében egy üres tányérral, amin
egy diétás kólás dobozt egyensúlyozott. Amikor meglátta Heidit, és ő
visszanézett rá, rögtön tudtam, hogy a tegnap esti vitájukat még nem
zárták le. Szinte megfagyott a levegő kettejük között.
- Nos - szólt apu, miközben a mosogatóhoz lépett, és beletette a tányért -, látom végre felébredtél. Mikor fekszel le mostanában?
- Későn - feleltem. - Vagy korán, attól függ, honnan nézzük.
Bólintott, és elmosta a tányért, majd a szárítóra tette.
- Á, gondtalan fiatalság! Hosszú éjszakák, semmivel sem törődve.
Irigyellek.
Ne tedd! - gondoltam. Heidi pedig így szólt:
- Igazából Auden az éjszakát a könyveim átnézésével töltötte. Megtalálta a hibát, ami kifogott rajtam.
- Igazán? - szólt apu, rám pillantva.
- Próbálom meggyőzni, hogy dolgozzon nekem - tette hozzá. - Pár
órára bejöhetne az üzletbe.
- Heidi - emlékeztette apu, miközben megmosta a kezét -, Auden
nem azért jött, hogy dolgozzon, emlékszel?
Ez csak egyetlen, ám jól célzott megjegyzés volt. És talált: láttam,
ahogy Heidi arca megrándul.
- Persze hogy nem - felelte. - Csak gondoltam, esetleg...
- A családjával kell hogy töltse az időt - folytatta apu. Majd rám
mosolygott. - Mit szólsz, Auden? Mi lenne, ha ma este te meg én
együtt vacsoráznánk?
Nagyon jól csinálta, ezt meg kell hagyni. És mi van akkor, ha mindezt csak azért műveli, hogy visszavágjon Heidinek az előző estéért?
Hiszen éppen ezt akartam, csak ő és én, ez volt a fontos. Vagy nem?

- Remekül hangzik - adott neki igazat Heidi. Amikor ránéztem,
még ha kissé erőltetetten is, de visszamosolygott. - És ne aggódj a
munka miatt! Apádnak igaza van, a nyarat pihenéssel kell töltened.
Apu kiitta a diétás kóláját, és közben Heidit nézte. Eltelt már egy
kis idő, mióta a szüleimet veszekedni láttam, de ez nem számított.
Ugyanaz a feszültség, ugyanazok a megjegyzések. És ugyanaz a tekintet apu szemében, amikor tudta, hogy győzött.
- Igazából - mondtam még mielőtt rájöhettem volna, mit is teszek -,
jól jönne egy kis pénz a sulihoz. De csak ha nem vesz el túl sok időt.
Heidi meglepődve pillantott apura - akinek az arckifejezése jó
szándékkal is bosszúsnak volt mondható mielőtt megszólalt volna:
- Ó, nem venne el sok időt! Csak, mondjuk, tizenöt órát egy héten.
Vagy még kevesebbet.
- Auden - tette hozzá apu. - Nem kell ezt tenned! Vendég vagy itt.
Tudtam, hogy ha nem hallottam volna a veszekedésüket múlt éjjel,
ez az egész párbeszéd másképp zajlott volna. De nem felejthettem el,
még ha akartam volna sem. Tudtam, amit tudtam.
Aznap este apu és én a sétálóutcáról betértünk egy helyre, ami a
mólón állt, füstölt garnélát rendeltünk, és a vizet bámultuk. Nem tudtam, hogy azért-e, mert még mindig Heidi szavai jártak a fejemben,
vagy mert még dühös volt, amiért elfogadtam az állást (és így szerinte a felesége oldalára álltam), ám eleinte az egész helyzet merev és
kínos volt. De miután apu megivott egy sört, és túl voltunk pár semmitmondó témán, mindketten kicsit feloldódtunk. A Defriese-ról és
az óráimról kérdezett, én pedig rávettem, hogy beszéljen a könyvéről
(„zavaros történet egy férfiról, aki családja múltja elől próbál menekülni”) és arról, hogy halad vele (az előző fejezetet ki kellett törölnie,
egyszerűen nem működött, viszont az új ötlete sokkal, de sokkal
jobb). Beletelt egy kis időbe, ám valahol a második adag rák és karaktere belső konfliktusának elemzése közben eszembe jutott, hogy
mit is szeretek az apámban: a munka iránti szenvedélyét és azt,
ahogy erről beszél, mintha a helyiségben, sőt a világon, minden más
megszűnt volna létezni.
- Alig várom, hogy elolvashassam - mondtam, amikor a pincérnő
kihozta a számlát. Kettőnk közt egy nagy halom áttetsző garnélapán-

cél hevert, amit az ablakon beáramló napfény rózsaszínre festett. Nagyon jól hangzik.
- Látod, te megérted, hogy ez mennyire fontos - magyarázta, megtörölve a száját. - Ott voltál, amikor a Narvál megjelent, és láttad,
hogy a sikere mennyire megváltoztatta az életünket. Most ugyanez
megtörténhet velem, a babával és Heidivel. Bárcsak ezt ő is tudná! Miközben beszélt, a sörösüveget tanulmányozta, amit a kezében forgatott.
- Lehet, hogy most csak érzékeny. A kialvatlanságtól meg hasonlóktól.
- Lehet. - Belekortyolt a sörbe. - De az igazat megvallva, ő nem
úgy gondolkodik, mint mi, Auden. Neki az üzlet az élete, ami konkrét eredményekről, számításokról szól. A tanárok és az írók másképp
működnek. Te ezt tudod.
Tényleg tudtam. De azt is, hogy anyu, aki szintén az utóbbi két kategóriába esett, ugyanolyan aggodalommal figyelte a könyv alakulását. Mindenesetre kedves volt aputól, hogy megpróbált a bizalmába
avatni.
Vacsora után különváltunk, és én a Clementine’s felé indultam,
ahol azt beszéltük meg Heidivel, hogy körülnézek az irodában, és
felmérem a helyzetet, mielőtt másnap kezdenék. Nem mondhatnám,
hogy lelkes voltam, különböző okokból kifolyólag, így örültem a
bátyám hívásának.
- Szóval - mondtam most neki, miközben a háttérben tovább dübörgőn a zene -, Tara kedvesnek tűnik.
- Ki?
- Tara - ismételtem. - A barátnőd?
- Ja, persze. - Majd félreérthetetlen csend, ami megválaszolt minden kérdést, ami a témában eszembe jutott. Aztán: - Ezek szerint
megkaptad az ajándékomat, mi?
Rögtön magam előtt láttam a képkeretet, ami a sporttáskámban hevert, laza mosolyát és a feliratot: MINDEN IDŐK LEGJOBB ÉLMÉNYE.
- Igen - mondtam Hollisnak. - Nagyszerű. Imádom.
Felnevetett.
- Ugyan már, Aud! Utálod.
- Nem.

- Dehogynem. Tiszta giccs.
- Hát - mondtam. - Olyan...
- Szörnyű - fejezte be helyettem. - Olcsó és nevetséges. Valószínűleg a valaha volt legpocsékabb érettségi ajándék, és pontosan ezért
adtam. - És felhangzott az a mindent elsöprő kacaja, ami engem is
mindig megnevettetett. - Figyu, arra gondoltam, hogy úgy sem tudnék versenyezni a sok pénzzel, kötvénnyel és új autóval, amit a többiektől kapsz. Így úgy döntöttem, valami emlékezetest adok.
- Ez az - ismertem el.
- Látnod kellett volna a többit! - Újabb röhögés. - Volt mindenféle
felirattal. Például SZEVASZ, HAVER! rikító sárgával. Meg PARTI-KIRÁLYNŐ rózsaszínnel. És volt egy, én nem is értem, ŐRÜLT zölddel
írva. Mintha bárki is bele akarná rakni a képét.
- Csak te - jegyeztem meg.
- Abszolút! - horkantotta. - Szóval arra gondoltam, hogy cserélgetheted benne a képeket. Mert nem tarthatsz benne csak egy MINDEN
IDŐK LEGJOBB ÉLMÉNYÉ-t örökre. Sok hasonló élményed kell hogy
legyen, egyik jobb, mint a másik. Érted?
- Ja - mondtam. És megint ugyanazt csinálta: elsütötte az egyik ötletét, ami épp akkor jutott az eszébe, ki tudja honnan, mindezt úgy,
hogy ne szabadulhassak tőle. Ehhez értett Hollis a legjobban. Soha
nem gondolkodott előre, de én mégis szerettem érte. - Hiányzol mondtam neki.
- Te is nekem - válaszolta. - Hé, majd küldök neked egy
ŐRÜLT keretet. Belerakhatod a képemet, és odarakhatod a MINDEN
IDŐK LEGJOBB ÉLMÉNYE mellé, és akkor olyan, mintha együtt lennénk. Mit szólsz?
Elmosolyodtam.
- Rendben.
- Klassz! - A vonal másik végén tompa, majd erősebb hangok hallatszottak. - Oké, Aud, mennem kell, Ramona és én még beugrunk
egy buliba. De hamarosan beszélünk, oké?
- Persze - mondtam. - És...
De addigra már letette. Még mielőtt megkérdezhettem volna, hogy
ki az a Ramona, vagy mi történt Amszterdamban. Ez volt az én pezs-

gő, „majd innen folytatjuk” bátyám. Cselekedetei befejezetlenek,
pont, mint apu könyve.
Összecsuktam a telefonom, és visszacsúsztattam a zsebembe.
Hollis egy ideig elterelte a figyelmemet, ám amint beléptem a
Clementine’s ajtaján, és megláttam Maggie-t a kasszánál, Leah-t és
Esthert pedig a két oldalán, a munkavállalás miatt érzett aggályaim
rögtön visszatértek. Nincs is annál ijesztőbb dolog, mint egy csapat
lány felé közeledni, akiknek máris megvan rólad a véleményük.
Olyan, mint egy pallón átevickélni; csak lefelé vezet út.
- Helló! - köszöntött Leah, a vörös hajú, ahogy közelebb léptem.
Egyike volt a magas, formás, tejfehér bőrű lányoknak. Most rövid,
nyári ruhát és pántos szandált viselt. Hangja nem volt se kedves, se
barátságtalan, inkább csak közömbös. - Miben segíthetünk?
- Ő segít majd a könyveléssel - világosította fel Maggie, miközben
engem nézett. Amikor azonban viszonoztam a pillantást, elpirult, és a
pulton előtte heverő papírokat kezdte rakosgatni. - Heidi már a baba
születése óta tervezte, hogy felvesz valakit, nem emlékszel?
- Ó, persze - mondta Leah. Felugrott a mögötte lévő pultra, és keresztbe tette hosszú lábait. - Akkor talán most már nem dobják vissza
a csekkünket.
- Ja - tette hozzá Esther. Két copfja eltűnt, haja szabadon lógott,
rajta egy katonai stílusú sapkával, amihez fekete ruhát, farmerkabátot
és flipflopot vett fel. - Mármint, szeretem Heidit. Viszont nem valami
profi dolog az ATM-ből kifizetni a dolgozókat.
- De megkaptad a pénzt. Heidi jó főnök, csak hibázott egyet mondta Maggie. Mindent megtett, hogy ne kelljen rám néznie, miközben leütött egy gombot a kasszán, kivett egy adag blokkot, és
elrendezte őket. Blúza és flipflopja most is rózsaszín volt, és már
azon gondolkoztam, hogy ez nála vajon egyfajta személyiségjegy-e.
Lefogadtam, hogy igen. - Mindegy, valakinek körbe kéne vezetnie.
- Kit? - kérdezte Leah. - Heidit?
- Nem. - Maggie becsukta a fiókot, és rám nézett. Leah és Esther
követte a példáját. Minden bizonnyal most értem a palló végére. Már
csak ugrani lehetett.
- Auden - mondtam.

Szünet. Majd Leah leugrott a pultról, szandálja egy csattanással ért
földet.
- Gyere! - szólt a válla fölött. - Az iroda erre van.
Magamon éreztem a másik két lány pillantását, ahogy követtem a
farmerállványok, cipős polcok és leárazott termékek között egy szűk
folyosóra.
- Ez a mosdó - mutatott egy bal oldali ajtóra. - A vásárlók nem
használhatják, ez szabály. És itt az iroda. Állj hátrébb, nehezen nyílik
az ajtó!
Megfogta a kilincset, és nekirugaszkodott. Az ajtó egy másodperc
múlva engedett a nyomásnak, és kinyílt.
Az első dolog, amit láttam, a rózsaszín volt. A négy fal szinte rágógumi árnyalatú volt, mint Maggie kedvenc színe. Ami nem rózsaszínben (bár első pillantásra ez nem tűnt soknak), az narancssárgában
virított. Ehhez a bizarr képhez még hozzájárult, hogy a kis helyiség
tele volt zsúfolva mindenféle lányos kiegészítővel: rózsaszín tárolókosarak, Hello Kitty-s ceruzatartó, egy tál tele rúzsokkal és szájfénynyel. Még az iratszekrényekre is - az iratszekrényekre! - rózsaszín és
narancssárga címkéket ragasztottak, tetejüket pedig egy rózsaszín
tollboa díszítette.
- Hűha! - csúszott ki a számon, ezzel megtörve hallgatásomat.
- Tudom - ismerte el Leah. - Mint egy Starburst cukorkás doboz.
Tehát, a széf az asztal alatt van, a csekkfüzetet a második fiókban
találod, balra, ha éppen itt van, a számlák pedig a maci alá kerülnek.
- Maci?
Belépett a szobába, és az íróasztalról felemelt egy rózsaszín plüssmackót. Aminek a kalapja természetesen narancssárga volt.
- Itt vannak - mutatott a maci alatti papírokra. - Ne kérdezd, már
így volt, amikor idekerültem. Van kérdésed?
Persze, egy csomó, de egy sem, amit meg tudott volna válaszolni.
- Nincs. Köszi.
- Nincs mit. Csak kiálts, ha szükséged van ránk! - Kijött a szobából
vissza a folyosóra, ahol álltam; még nem szedtem össze a bátorságomat, hogy belépjek. Hallottam, hogy pár lépés után visszafordul: És Auden?
Ránéztem.

- Igen?
Hátrapillantott a válla fölött, és egy lépést tett felém.
- Ne aggódj Maggie miatt! Ő csak... túl érzékeny. Túl lesz rajta.
- Ó! - mondtam azon tűnődve, pontosan mit is kellene erre válaszolnom. Azt még én is tudtam, hogy egy lányt nem beszélünk ki egy
másik lánnyal a háta mögött, főleg, ha barátok. - Rendben.
Bólintott, majd visszasétált a kasszához, ahol Esther és Maggie egy
doboz fölé hajolva árcédulákat ragasztott a napszemüvegekre. Amikor Leah odaért, felnéztek, és úgy helyezkedtek, hogy ő is elférjen.
Visszanéztem a rózsaszín szobára, és valamiért az anyám jutott
eszembe, talán azért, mert ő volt az egyetlen, akit ismertem, akinek
nagyobb gondot okozott volna belépni ide, mint nekem. Elképzeltem
undorodó arckifejezését, és az orron át beszívott, mély levegőt, ami a
szavainál is többet árult volna el.
- Olyan itt, mint egy anyaméhben! - sóhajtotta volna. - Egy teljesen
nemi sztereotípiákkal és elvárásokkal elborított környezet, ami olyan
szánalmas, mint azok, akik használják.
Pontosan, gondoltam. Majd beléptem.
***
Bár Heidi irodájában teljes zűrzavar uralkodott, a könyvei meglepően
jó állapotban voltak. Amikor előző nyáron anyu könyvelőjénél dolgoztam, láttam pár elég érdekes könyvelési módszert. Voltak, akiknek a jegyzékéből teljes hónapok kiadásai hiányoztak, mások gyufásskatulyákat vagy szalvétákat használtak nyugtának. Heidi mindent
feljegyzett, az aktákat rendszerezte, és a számokban csak néhány
eltérés mutatkozott, azok is körülbelül az elmúlt tíz hónapból. Ezen
talán nem kellett volna meglepődnöm azok után, amit apu mondott
Heidi szakmai hátteréről. Azért mégis meglepett.
Eleinte nem nagyon tudtam koncentrálni, annyira zavart az iroda
hangulata. Kissé émelyegtem is, miközben leültem, és ez az érzés
csak fokozódott, amikor felkapcsoltam az asztali lámpát, ami narancssárgán világított, és csak még radioaktívabbá tett mindent. De
pár perc a számológéppel és a könyvekkel elég volt hozzá, hogy
mindez megszűnjön. Eddig fel sem tűnt, mennyire hiányzott a szá-

mok, összeadások és kivonások egyszerű, következetes világa.
Semmi érzelem, semmi dráma. Csak a számjegyek tökéletes sorrendje a kijelzőn.
Annyira belemerültem a számolásba, hogy először meg sem hallottam a hátam mögül, az üzletből behallatszó zenét. Csak amikor feldübörgött, mintha valaki hirtelen maximumra tekerte volna a hangerőt, akkor tört keresztül az adózási formákon, amikkel éppen foglalkoztam.
Az órára pillantottam - 21:01 volt -, majd hátratoltam a széket, és
óvatosan kinyitottam az ajtót. Kint a folyosón a hang fülsiketítővé
vált, valamilyen gyors ütemű diszkózene lehetett, amiben egy nő egy
nyári szerelemről énekelt. Már épp azt hittem, hogy biztos elromlott
a sztereó, amikor Esther hirtelen, karját a feje fölé emelve, táncos
mozdulatokkal ellejtett a farmerek mellett. Egy pillanattal később
Leah követte lassú, csípőtekerő mozdulattal, majd Maggie ugrált el
előttem lábujjhegyen. Mintha egy háromszemélyes kongát jártak
volna.
Előrébb léptem, és kidugtam a fejem az üzletbe. Nem volt egy vásárló sem, bár az utcán sokan elhaladtak a kirakat előtt. Épp elhatároztam, hogy visszamegyek az irodába, és megvárom, amíg megint
csend lesz, amikor Esther előugrott a fürdőruhák mögül, ezúttal
csúsztatott léptekkel haladva, haja ide-oda lengett. Megfogta Leah
kezét, közelebb húzta, majd ki-be pörgette, és közben mindketten
nevettek. Különváltak, és Maggie lépett be közéjük, csípőjét rázva,
miközben a többiek körülötte táncoltak.
Észre sem vettem, hogy még mindig őket bámulom, amíg Leah
meg nem szólított.
- Szia! - kiáltotta. Arca kipirosodott. - Ez a kilencórai tánc. Gyere!
Ösztönszerűen megráztam a fejem.
- Nem, kösz.
- Nem mondhatsz nemet - közölte Leah, miközben ismét megfogta
Maggie kezét, és megpörgette. - Minden dolgozónak kötelező a részvétel.
Akkor felmondok, gondoltam, de már mentek is tovább a kongasorban, amit ezúttal Maggie vezetett fel-le ugrálva, Esther mögötte
csettintgetett. Őket Leah követte, aki még egyszer visszanézett rám.

Amikor nem mondtam vagy csináltam semmit, megvonta a vállát, és
a többiek után eredt a fogasok között az ajtó felé.
Visszamentem az irodába, és leültem az asztalhoz. Biztos maradinak tartottak, nem mintha érdekelt volna. Ez is épp olyan elfoglaltság
volt, mint amikkel az ebédszünetben találkoztam a suliban - imitált
szumóbirkózás, piteevő verseny, csoportos twisterezés az udvaron.
Mindig is érdekelt, hogy képes valaki ilyesmikre. Talán, ha már valaki gyerekként is ilyeneket művel, az egész csak a nosztalgiázásról
szól. De én nem voltam az ilyenekhez hozzászokva. Nekem ez mind
új volt, és épp ezért olyan ijesztő, mint bármi más.
Felvettem a tollam, és visszatértem az adózási nyomtatványokhoz.
A zene nemsokára, olyan hirtelen, ahogy felhangzott, elhallgatott.
Egy, a számok csendjében eltöltött óra után kopogtak az ajtón.
- Záróra - jelezte Esther, amikor kezében a napi bevétellel belépett.
- Odamehetek a széfhez?
Hátratoltam a széket, hogy odaférjen. Leguggolt, és a kezében lévő
kulccsal kinyitotta a széfet. Figyeltem, ahogy beteszi a pénzt, bezárja
az ajtót, majd felegyenesedik.
- Kábé tíz perc múlva megyünk - mondta, miközben leporolta a
térdét. - Jössz velünk, vagy későig maradsz?
Szólni akartam neki, hogy nekem tíz után még nincs késő. De tudtam, hogy nem társalogni jött, így csak annyit feleltem:
- Már majdnem végeztem.
- Szupi. Akkor majd gyere, és együtt bezárunk!
Bólintottam. Nyitva hagyta maga mögött az ajtót, úgyhogy, miközben befejeztem a számítást, hallottam, amint ő, Maggie és Leah a
kasszánál trécsel.
- Honnan van ez a Skittles drazsé? - kérdezte Esther.
- Szerinted? - mondta Leah.
- Csak nem? - Kissé cukkoló hangja úgy hallatszott, mintha mosolyogna. - Újabb cukorka Adamtől, Mags?
Maggie felsóhajtott.
- Már mondtam nektek, lányok, hogy semmit sem jelent. Csak vásárlásmániás, mint a haverjai.
- Lehet - jegyezte meg Leah -, de attól még nem kötelező mindig
hoznia neked valamit.

- Nem is hoz mindig - morogta Maggie.
- Pedig úgy tűnik - mondta Esther. - És egy ilyen vásárlós fiúnál ez
az első jel. Ez egyértelmű.
- Bizony - értett vele egyet Leah.
- Nem az - tiltakozott Maggie. - Ez csak édesség. Nem kéne túldimenzionálni a dolgot. Olyan nevetségesek vagytok.
Ebben egyetértettünk. Elképesztő, hogy miután az egész estét
együtt töltötték, még mindig van miről beszélgetniük. Még ha a témájuk ki is merült a fiúkban és a cukorkákban.
Amikor kijöttem, már mind a bejárati ajtónál álltak, rám várva.
- Megértem, ha nem akarsz tőle semmit - ragozta Leah. - Mármint
ő csak egy gimis fiú.
- Épp úgy végzett, mint mi, Leah - mondta neki Esther.
- Igaz. De még nem fősulis. Sok múlik azon az egy nyáron.
- Ezt meg hogy érted? Senki mással nem akarsz randizni, csak
fősulisokkal?
- És ez miért akkora baj? Úgy értem, a fősulin mindannyian fősulisokkal fogunk randizni. Mit árthat, ha már kicsit korábban elkezdjük?
- Nem arról van szó, hogy ártana - felelte Esther, miközben kiléptünk a boltból, Maggie pedig becsukta az ajtót, és elővette a kulcsait.
- Csak szerintem ezzel elmulasztasz valamit, érted, hogy nem randizol a velünk egyidősekkel.
- Mit mulasztanék ezzel?
- Nem tudom. - Esther megvonta a vállát. - Szerintem aranyos, ha
egy pár egyidős.
- Mondja az, aki már egy éve nem randizott - felelte Leah.
- Válogatós vagyok - közölte Esther.
- Inkább finnyás - jelentette ki Maggie. - Senki sem elég jó neked.
- Magasak az elvárásaim. Még mindig jobb, mint bárkivel összeszűrni a levet.
A csend olyan hirtelen és kínos volt, hogy még nekem is feltűnt.
Maggie, aki a kulcsot a zárba tette, megmerevedett. Esther szólalt
meg:
- Jaj, Mags! Tudod, hogy nem Jake-re gondoltam.

- Oké, oké - mondta Maggie, elhessegetve a témát. - Ne is beszéljünk róla!
Rájöttem, hogy ez nem lesz egyszerű, ugyanis jobbra, a bicikliboltnál megláttam a göndör hajú fiút, aki egy biciklin ült, és két másik
fiúval beszélgetett, akiket nem ismertem fel. Mögötte, vállára vetett
kabátban, Jake állt. Amikor megfordult, egyenesen rám nézett.
Remek! - gondoltam, és gyorsan hátat fordítottam. Esther és Leah
épp azon vitatkozott, hogy innen hová menjen.
- Még mindig ott van a Part - javasolta Esther. - Hallottam, hogy
ma este hoznak egy hordót.
- Már annyira elegem van a homokból és az olcsó sörből - nyöszörögte Leah. - Menjünk egy klubba vagy valahova!
- Te vagy az egyetlen, akinek van személyije, rémlik?
- Bejuttatlak titeket.
- Mindig ezt mondod - felelte Esther. - De sosem sikerül. Mags,
neked mihez van kedved?
Maggie vállat vont, kulcsát visszadobta a táskájába, amit a vállára
akasztott.
- Nekem mindegy - mondta. - Lehet, hogy hazamegyek.
Leah Jake-re, majd rám pillantott.
- Butaság. Legalább...
De ekkor a göndör hajú srác hirtelen felénk indult, és csikorogva
lefékezett.
- Hölgyeim! - kezdte. Leah a szemét forgatta. - Elvihetem valamelyiküket a pályára?
- Ó, istenem, segíts! - mondta Leah. - Nem akarok több biciklis estét. Hány évesek vagytok, tizenkettő?
- Ezek nem csak biciklik - szólt a fiú megsértődve. - Mégis hogy
mondhatsz ilyet?
- Könnyen - felelte. - És különben is, Adam...
- Én megyek - állt rá Maggie, ezzel félbeszakítva. Adam elmosolyodott, majd hátrább csúszott az ülésen, miközben Maggie, táskáját
az ölébe véve, elhelyezkedett a kormányon. - Mi van? - Mondta
Leah-nak, aki felsóhajtott. - Jobb, mint bármelyik klub.
- Nem - dohogta Leah kedvetlenül -, egyáltalán nem az.

- Jaj, ne legyél már ennyire negatív! - vágta rá Adam, ahogy a járdától elrugaszkodva elhajtott. Maggie hátradőlt, becsukta a szemét,
és már ott sem voltak, a fiúk a biciklibolt elől pedig utánuk tekertek.
Leah idegesen csóválta a fejét, de hagyta, hogy Esther belekaroljon,
és a többiek után vezesse. Így ott maradtam Jake-kel.
Sietve megfordultam, és hazafelé vettem az irányt, ám nem volt
szerencsém. Két lépés, és máris mellettem termett.
- Szóval - mondta -, mi volt az az egész akkor éjjel? Borzasztó
gyorsan leléptél.
Egyszerűen túl sok volt belőle: túl magabiztos volt, túl közel állt, és
túl sokat akart.
- Nem volt semmi - mondtam.
- Ó - jegyezte meg halkan -, szerintem meg igen. És még mindig
lehet. Akarsz sétálni vagy ilyesmi?
Igyekeztem megőrizni a hidegvérem. Már azelőtt megbántam, amit
tettünk, mielőtt Maggie exe és Eli öccse lett volna. És mégis hogy
lehet, hogy én, aki minél inkább ki akartam maradni a város életéből,
mindezt tudtam?
- Nézd! - magyaráztam. - Ami történt, az hiba volt, oké?
- Hibának nevezel engem?
- Mennem kell - feleltem, és továbbsétáltam.
- Te nem vagy normális, tudsz róla? - sziszegte, miközben behúztam a nyakamat, és az utca végére koncentráltam. - Átkozott ribanc!
Még több lépés, még nagyobb távolság. Már épp befordultam a
sarkon, és kezdtem megnyugodni, amikor kissé távolabb megpillantottam Eli-t, ahogy felém közeledett. Egy csapat idősebb nő mögött
sétált, akik kicsípték magukat az estére, mind túl barnák voltak, és
rikító színeket viseltek. Igyekeztem láthatatlanná válni, de amikor
elment mellettem, Eli rám nézett. Kérlek, csak menj tovább! - rimánkodtam magamban, és tekintetemet az előttem haladó férfi kockás
ingére szegeztem.
Ám Eli különbözött az öccsétől, ő szó nélkül továbbment. Semmi
kiabálás. Vissza sem pillantott, csak ment egyenesen előre.

- AUDEN? NEM LÁTTAD A...
Megálltam. Füleltem. Vártam. De szokás szerint csend következett.
Sóhajtottam, letettem a gazdaságtankönyvet, felálltam, és kinyitottam a szobám ajtaját. Heidi ott állt, kezében Thisbével, és zavartan
bámult rám.
- Jaj, istenem! - mondta. - Valamilyen konkrét szándékkal jöttem
fel ide! És most fogalmam sincs, mi lehetett az. El tudod ezt hinni?
El. Valójában Heidi emlékezetkiesései már annyira hozzátartoztak
a mindennapjaimhoz, mint a reggeli kávé vagy a hosszú-hosszú éjszakák. Mindent megtettem, hogy kimaradjak az életükből, hogy
kialakítsam a saját, Colbyban töltött rutinomat távol tőle és aputól.
Ám mivel egy fedél alatt éltünk, erre nem sok esély volt. Két hét, és
teljesen belefolytam az életükbe, akár tetszett, akár nem.
Épp ezért most már tudtam, hogy apu hangulata azon múlott, hogy
aznap miként haladt a könyvvel: egy jó reggel, és egész nap vidám
volt, míg egy rossz kezdet után magában morogva kóválygott a házban. Tisztában voltam Heidi szülés utáni depressziójának minden
tünetével is, mint a feledékenység, hirtelen hangulatváltozás, és a
baba miatti különböző aggodalmai az alvástól az evésen át egészen a
kakilásig. Még Thisbe mindennapjait is ismertem a sírástól (ami
mintha örökké tartott volna) addig a szokásáig, hogy csuklott, mielőtt
elaludt volna. Talán ők is ennyire figyelemmel követtek, bár ebben
nem voltam biztos.
Ezért még élveztem is - sőt, néha már alig vártam - a Clementine’sban töltött napi pár órát. Így valami kézzel foghatót is tudtam
csinálni, aminek volt eleje, közepe és vége. Semmi hangulatingadozás, semmi csuklás és egy szó sem valaki más ürítési szokásairól. Az
egyetlen problémát csak Esther, Leah és Maggie közelsége és

az ő nyafogásaik jelentették. De legalább békén hagytak, amikor becsuktam az ajtót.
Továbbra is Heidit néztem, aki még mindig ott állt, és összeráncolt
homlokkal próbált rájönni, hogy miért is jött fel. Thisbe felébredt a
karjában, és a plafont bámulta, minden bizonnyal azt mérlegelve,
mikor kezdjen el újra üvölteni.
- A munkával volt kapcsolatos? - kérdeztem, mivel rájöttem, hogy
néhány kérdés segíthet neki emlékezni.
- Nem - mondta, és átvette Thisbét a másik karjába. - Odalent voltam, és arra gondoltam, hogy a babának nemsokára aludnia kell, de
ez nem lesz egyszerű, mert annyira nyugtalan, így bármit teszek,
nyűgös lesz...
Viszont már nem figyeltem, inkább a periódusos rendszert ismételtem át magamban, ami általában lefoglalt a magánmonológok közben.
- ...és akkor már épp le akartam tenni, de nem tettem, mert... - Csettintett egyet. - Az óceángép! Ez volt az. Nem találom. Nem láttad
valamerre?
Nemet akartam mondani. Két héttel ezelőtt, amikor megérkeztem,
valószínűleg gondolkodás és minden bűntudat nélkül ezt mondtam
volna. De mivel már túlságosan is érdekelt voltam, azt feleltem:
- Azt hiszem, ott lesz az asztalon, a bejárati ajtó mellett.
- Ó! Jaj, de jó! - Felsóhajtva Thisbére nézett, aki már ásítozott. Megyek is érte, és reméljük a legjobbakat. Mert tegnap ugyanekkor
megpróbáltam elaltatni, már láthatóan fáradt volt, de persze abban a
pillanatban, hogy letettem, rákezdett. Esküszöm, olyan...
Óvatosan, lassan-lassan elkezdtem becsukni az ajtót, míg végül
megértette, hátralépett, és a lépcső felé fordult.
- ...úgyhogy kívánj szerencsét! - mondta, amikor végre kattant a kilincs.
Leültem az ágyamra, és a tengerpartot néztem. Sok minden történt
itt, amit nem értettem. És nagy részükkel már megbarátkoztam. De
egy óceángép? Az őrületbe kergetett.
Itt voltunk, méterekre az igazi, eredeti óceántól, Heidi mégis meg
volt róla győződve, hogy Thisbe csak a gépből jövő mesterséges
hangokkal - amiket persze a leghangosabb fokozatra kellett állítani -

tudott elaludni. Ami azt jelentette, hogy egész éjszaka hallgathattam.
Ez talán nem lett volna akkora baj, ha nem nyomta volna el az igazi
víz moraját. Szóval itt voltam egy tengerparti házban, és hallgattam a
gépi hullámzást. Ezzel össze is foglaltam mindent, ami nem stimmelt
ebben az egészben.
Odakint megint lépteket hallottam, majd egy ajtó nyitódott, és csukódott. Kis idő múlva már fel is hangzott a gép morajlása. Mesterséges, hangos és véget nem érő.
Felálltam, megfogtam a táskámat, kiléptem a folyosóra, és olyan
csendben lopóztam el Thisbe kissé nyitott ajtaja előtt, amennyire
csak tudtam. A lépcső tetején megálltam, és apu szobája felé pillantottam, aminek az ajtaját mindig félig nyitva hagyta. Az íróasztalánál
ült, és mint mindig, a fal felé fordult. Mellette egy diétás kóla és egy
érintetlen alma. Ezek szerint jó napja volt.
Mint mondtam, volt időm megismerni apu szokásait. És csodálatos
megfigyelőképességemnek köszönhetően már azt is tudtam, hogy
ebéd után mindennap felvitt magával egy almát. Ha termékeny napja
volt, annyira belemerült a munkába, hogy nem ette meg. Ha viszont
nehezen ment az írás, csutkára rágta, agyoncsócsáltan, néha két darabban végezte. Egy egész almás napon jókedvű és beszédes volt a
vacsoránál. Egy csutkás napon - főleg egy két részre esett csutkáson jobb volt távol maradni tőle, már ha egyáltalán lejött.
Legtöbbször azonban úgysem voltam ott a vacsoránál, mivel már öt
körül elindultam a Clementine’sba, ahol zárásig dolgoztam, és szendvicset ettem. Ezután általában a városban sétáltam egy órát, mielőtt
hazajöttem volna a kocsiért, amivel még három-négy órára eltűntem.
Találtam egy éjjel-nappali helyet, a Vasmacska Étkezdét, körülbelül ötvenhat kilométerre, de ez nem a Ray volt. A bokszok szűkek és
fehérítőszagúak voltak, a kávé pedig vízízű. Ráadásul a pincérek
csúnyán végigmértek, ha azután, hogy megetted, amit rendeltél, még
ott maradtál, még akkor is, ha kevesen voltak. Így inkább a Vegyesbe, a legközelebbi ABC-be jártam, vettem egy nagy adag kávét elvitelre, amit kocsikázás közben megittam. Két hét alatt Colby minden
szegletét megismertem, nem mintha ezzel nagyon ki lettem volna
segítve.

Mire a Clementine’sba értem, majdnem hat óra volt, műszakváltás.
Ami elvileg azt jelentette, hogy Esther végzett, és Maggie váltotta
fel, de általában - az okára képtelen voltam rájönni - aki végzett, még
szabad akaratából, fizetés nélkül ott maradt. Úgy látszik, a céltalan
lézengéshez értett mindenki a legjobban Colbyban. A lányok a
Clementine’sban töltötték a szabadidejüket, a kasszánál ácsorogtak,
pletykáltak, és divatmagazinokat nézegettek, míg a fiúk a biciklibolt
előtti padnál gyülekeztek, pletykáltak és bringás magazinokat nézegettek. Nevetséges volt. És mégis ez történt mindennap.
- Szióka! - köszönt Esther, a lányok közül a legbarátságosabb, amikor beértem. - Hogy vagy?
- Jól - vágtam rá habozás nélkül. Elhatároztam, hogy igyekszem velük kedves lenni, de azért nem túlságosan, nehogy végül elvonón
lévő celebekről vagy a pántos kontra pánt nélküli ruhákról kelljen
beszélgetnem. - Jött ma szállítmány?
- Csak ezek. - Felvett pár kis darab papírt, és átnyújtotta, miközben
elmentem mellette. - Ó, és valamiért kaptunk egy plusz rolni huszonöt centest, a befizetésről az igazolást pedig beraktam a maci alá.
- Remek. Köszi.
- Nincs mit.
Egy perccel később már az irodában voltam egyedül, az ajtó csukva. Pont, ahogy szerettem. Ha a falak fehérek lennének, minden tökéletes lett volna.
Általában annyira koncentráltam a munkára, hogy nem is figyeltem, mi történik az üzletben. De néha, amikor új feladatba kezdtem,
elkaptam pár hangfoszlányt. Leah munka közben többnyire a telefonján lógott. Esther az idő nagy részét dudorászással és énekléssel töltötte. Maggie pedig: nos, ő egyfolytában a vásárlókhoz beszélt.
- Jaj, azok nagyon jól néznek ki - hallottam őt fél nyolc körül, amikor a heti bérezést néztem át. - A Petúniának vannak a legjobb farmerei. Én szinte le sem veszem az enyémet.
- Nem is tudom - felelte egy női hang. - Tetszenek a zsebei, de a
színében nem vagyok biztos.
- Ez egy sötétebb darab. - Szünet. - Ugyanakkor, szerintem kell egy
ilyen farmer, amit bármivel fel lehet dobni. Ez egy sötétebb darabnál

nem akadály. Nem mindegyik farmer néz ki jól magas sarkúval. De
ez igen.
- Tényleg?
- Ó, abszolút. De ha nem tetszik a színe, kereshetünk más márkájúakat is. A Pink Slingback zsebei fantasztikusan néznek ki. És ott
vannak még a Courtney Amanda-termékek is. Azok csodásan kiemelik a feneket.
A lány felnevetett.
- Akkor azokat mindenképp felpróbálom.
- Rendben. Keresek a méretedben...
A szememet forgattam, miközben beütöttem az adatokat a számológépbe. Minden egyes társalgása a hasonló részletekről, a flipflopok közti különbségekről vagy a franciabugyik előnyeiről és hátrányairól, puszta időpocsékolásnak tűnt. Itt volt a lehetőség, hogy
különböző dolgokban jártasságot szerezzen, és ő a cipőket és a ruhákat választotta. Leah legalább értelmesnek látszott, Esther pedig, aki
láthatóan a maga feje után ment, igazi egyéniség volt. De Maggie...
Nos, ő olyan volt, mint Heidi. Egy lányos lány, tetőtől talpig rózsaszín, tündibündi és felületes. És ami még rosszabb, ezzel elégedett
volt.
- Itt is vannak! - hallottam Maggie hangját. - Ó, és hoztam egy párat ebből a Dapper cipőből is. Épp most érkeztek, és így láthatod,
hogy fest a nadrág egy elegánsabb viselettel.
- Köszönöm - mondta a vásárló. - Fantasztikusan néznek ki. Imádom a cipőket.
- Persze! - felelte Maggie. - Ki nem?
Szentséges ég! - gondoltam. Hol volt az óceángép, amikor igazán szükség volt rá?
Kicsivel később hallottam a bejárati ajtó csengőjét. Majd megszólalt a zene, ezúttal egy hangos, dübörgő szám. Nem is kellett az órára
néznem. Mostanra már felismertem a kilenc órás táncot, amikor
meghallottam.
Minden este ugyanúgy felhangzott, egy órával zárás előtt, mindegy,
hogy csak az egyik lány volt bent vagy mind a három, és mindig egy
szám erejéig tartott, nem tovább. Nem tudtam, hogy a vásárlók mit

szóltak hozzá, de arra emlékeztem, hogy én hogy reagáltam, épp
ezért inkább az irodában maradtam.
Körülbelül 9:03 és tíz között még jött pár vevő, a lányok pedig tovább fecsegtek, általában az esti programról vagy annak hiányáról.
Ilyenkor is igyekeztem minél inkább kizárni a hangokat, de ez néha
lehetetlen volt, így megtudtam, hogy Leah mindig klubokba akart
menni (ott nagyobb esély volt rá, hogy idősebb fiúkkal találkozzanak, akiknek nem ismerik életük minden egyes részletét), míg Esther
inkább zenés helyre szeretett volna menni (úgy tűnt, van benne egy
énekes-dalszerző hajlam). Maggie, már amennyire meg tudtam állapítani, állandóan a bringás fiúkkal lógott valószínűleg Jake miatt, bár
mindenre megesküdött, hogy már túl van rajta.
A téma most is ugyanaz volt, tudtam meg, amikor Leah megszólalt:
- Ma Lányok Estéje van a Trófeában.
- Miben is - mondta Esther - állapodtunk meg legutóbb, amikor ott
jártunk?
- Nem is...
- Hogy soha többet - vágott közbe Maggie.
Valaki kuncogott. Majd Leah megszólalt:
- Nem értem, hogy mit utáltok annyira abban a helyben.
- Mondjuk mindent? - felelte Esther.
- Még mindig jobb, mintha a Csontban hallgatnánk, ahogy egy srác
a bevásárlólistáját szavalja dobkísérettel.
- Nem tudom - cukkolta Maggie. - Biztos vagy benne?
Újabb vihogás.
- Nem azt mondom - felelte Esther -, hogy a Csontba kell mennünk.
Csak nem akarom az estét megint részeg turistákkal tölteni.
- Még mindig ott van a bringapálya - javasolta Maggie. Hangos sóhajtások. - Mi van? Ingyenes, és vannak ott fiúk is...
- Fiúk, akiket egész életünkben ismertünk - emlékeztette Leah.
- ...és jó móka - fejezte be Maggie. - Ráadásul azt hallottam, hogy
Eli is ugrik a hétvégén.
Épp többsornyi számot adtam össze, de ebben a pillanatban elvesztettem a fonalat. Kitöröltem a számot, és újrakezdtem.
- Ez a hír minden héten elterjed - mondta Leah.
- Lehet, de most Adamtől hallottam.

- És ki hallotta Eli-tól? - Maggie erre nem válaszolt. - Épp ahogy
gondoltam. Most már olyan ez az egész, mint a jetiészlelések. Városi
legenda.
Egy ideig senki sem szólalt meg. Végül Esther folytatta:
- Már több mint egy éve történt. Az ember azt hinné, hogy mostanra...
- Abe volt a legjobb barátja - mondta Leah. - Tudod, mennyire közel álltak egymáshoz.
- Tudom, de akkor is. Előbb-utóbb újra kell kezdenie.
- Ki szerint?
- Úgy érti - mondta Maggie -, hogy ez volt régen az élete. Most
meg az üzlettel foglalkozik. Mintha minden megszűnt volna.
Újabb csend. Majd Leah szólalt meg:
- Nos, lehet, hogy neki meg is szűnt. Értitek?
Valaki kopogott mögöttem az ajtón, amitől összerezzentem: Esther
valamikor otthagyta a többieket, és hátrahozta a pénzt a kasszából.
- Nemsokára megyünk - jegyezte meg, amikor bejött. Arrébb húzódtam, ahogy mindennap, miközben lehajolt a széfhez. - Hamarosan
végzel?
- Igen - mondtam. Becsukta a széf ajtaját, és kivette belőle a kulcsot. - Ööö, máris megyek.
- Rendben.
Miután kiment, visszafordultam a számológéphez, és újrakezdtem
az összeadást. A számok felénél azonban megálltam, és mozdulatlanul figyeltem, hátha folytatják még a beszélgetést. De nem tették,
úgyhogy a számok fölé hajolva, ezúttal lassan, egyesével ütöttem be
őket, nehogy megint hibázzak.
***
Mire éjfél lett, már sétáltam a városban, és körbefurikáztam egész
Colbyt, mégis maradt még pár órám, mielőtt a hazatérés gondolatát
egyáltalán fontolóra vettem volna. Kávéra volt szükségem, így a Vegyes felé vettem az irányt.
Épp leparkoltam, és a hamutartóban keresgéltem az aprót, amikor egy autó hangját hallottam magam mögött. Amikor felnéztem,

pár hellyel arrébb egy kopott, zöld furgon állt meg. Még mielőtt
megláttam volna hátul a bicikliket, felismertem az alacsony, zömök
fiút a kormány mögött, mellette Adamet, Maggie barátját. Leállították a motort, kiszálltak és bementek. Egy pillanattal később én is
követtem őket.
A Vegyes kicsi, de tiszta hely volt, szépen elrendezett polcokkal és
nem túl erős világítással. Egyenesen a kávéautomatához mentem,
mint mindig, kiválasztottam a legnagyobb poharat, és megtöltöttem.
Adam és a haverja a bolt másik végében volt, a hűtőknél. Kivettek
pár italt, majd az édességekhez indultak.
- Goobers - mondta Adam, miközben öntöttem egy kis tejszínt a
poharamba. - Twizzlers. És... lássuk csak. Egy kis Junior Mints?
- Tudod - mondta a barátja -, nem kell mindegyiknek hangosan is
kimondanod a nevét.
- Én így vásárolok, oké? Így könnyebben döntök.
- Akkor is idegesítő. Legalább csináld halkabban.
Rátettem egy tetőt a poharamra, meggyőződtem róla, hogy nem fog
leesni, majd a kassza felé indultam, ahol egy nagydarab nő épp lottószelvényt vásárolt. Nem sokkal később a fiúk is beálltak mögém a
sorba. Láttam a tükörképüket a fölöttünk lógó cigarettareklámon.
- Egy tizennégy - mondta az eladó.
Odaadtam a pénzt, és a poharamért nyúltam. Amikor megfordultam, Adam így szólt:
- Szia, tudtam, hogy ismerős vagy valahonnan! Te, öm... a Clementine’sban dolgozol, ugye?
Tudtam, hogy mit jelent ez az „öm”. Nyilvánvaló volt, hogy azóta
az elhibázott éjszaka óta én lettem A Lány, Aki Összejött Jakekel, de
kedves volt Adamtől, hogy ezt nem mondta ki, legalábbis nem az
arcomba.
- Igen - feleltem. - Ott.
- Adam - mutatott magára. - Ő pedig Wallace.
- Auden - feleltem.
- Nézzenek oda! - mondta Adam, és megbökte Wallace-t. - Csak
egy pohár kávét vett. Micsoda önmegtartóztatás!
- Úgy ám - mondta Wallace, miközben az árukat a pultra pakolták.
- Ki tud úgy eljönni a Vegyesbe, hogy csak egy dolgot vesz?

- Nos - jegyezte meg Adam, miközben az eladó beütötte az árakat-,
nem idevalósi.
- Igaz. - Wallace rám pillantott. - Nem sértésként, persze. Csak
mi…
- Vásárlásmániások vagytok - fejeztem be helyette gondolkodás
nélkül.
Ezen meglepődött, de aztán Adammel egymásra vigyorogtak.
- Pontosan.
- Tizenöt nyolcvanöt lesz - mondta az eladó. A fiúk a zsebeikben
kotorásztak, és gyűrött bankjegyeket vettek elő, én pedig éltem a
lehetőséggel, és kisurrantam, vissza a kocsimhoz. Hamarosan ők is
megjelentek kezükben egy-egy szatyorral, és beszálltak a furgonba.
Figyeltem, ahogy kitolatnak, fényszóróik megvilágítottak, miközben
elmentek mellettem.
Még egy ideig ott ültem, a kávémat iszogattam, és a lehetőségeimet
vettem sorra. Még mindig ott volt az éjjel-nappali büfé. Vagy még
egy kör Colbyban. Megnéztem az időt: még csak 12:15 volt. Oly sok
üres óra és oly kevés tennivaló. Talán ezért kaptam magam azon,
hogy kitolatok, és abba az irányba fordulok, amerre a fiúk eltűntek.
Nem feltétlenül a jeti érdekelt. Csak kellett valami elfoglaltság.
***
Nem volt nehéz megtalálni a pályát. Csak követni kellett a bicikliket.
Amik mindenütt ott voltak, elárasztva a szűk járdát, vagy kocsik tetejére, hátuljára erősítve. Egy öreg Volkswagen kisbuszt követtem,
aminek a hátulján egy rikító, narancssárga kerékpár lógott, miközben
két-három utcányira a parttól bekanyarodott egy hatalmas parkolóba.
Ahogy leparkoltam, észrevettem egy lelátót, két oldalán egy-egy
fényszóróval, amelyek egy sor ugratót, valamint fából és homokból
eszkábált rámpát világítottak meg. Bizonyos időközönként biciklisek
ugrottak fel szemmagasságba, egy pillanatra megálltak a levegőben,
majd megint eltűntek.
Volt egy kör alakú pálya is különböző szegélyekből kialakítva, páran itt tekertek. Azon túl pedig két lejtős rámpa állt egymással szemben. Megbabonázva néztem az autóból, ahogy valaki fekete sisakban

lemegy az egyik oldalán, és feljön a másikon, ide-oda, mintha egy
órát lengettek volna a szemem előtt.
Ekkor valaki becsapta a Volkswagen ajtaját, és én visszazökkentem
a jelenbe.
Nem tudtam, mit keresek itt. Ez nem igazán az én környezetem
vagy társaságom. A lelátón végig lányok ültek, akik minden bizonynyal különböző szájfényeket hasonlítottak össze, és az alattuk ugráló
fiúkról trécseltek. Erre újabb bizonyíték: ahogy a sorokat pásztáztam,
kissé följebb észrevettem Maggie-t, természetesen rózsaszínben.
Nem figyeltem meg, hogy vajon Jake is az ugratok között van-e, de
talán nem is kellett.
Hátradőltem, a kávémért nyúltam, és belekortyoltam. Sorra jöttek
az autók és parkoltak le, néha páran beszélgetve elhaladtak mellettem. Ilyenkor mindig úgy döntöttem, ideje indulni, és felvettem a
kulcsaimat, hogy beindítsam a motort. Ám aztán továbbmentek, én
pedig megálltam a mozdulat közben. Végül is, nem volt jobb dolgom. És így legalább nem pazarlom a benzint.
- Helló! - köszönt hirtelen valaki tőlem jobbra. - Szép kislány! Merre van a buli?
Rögtön felismertem Jake hangját. És valóban, amikor megfordultam, ott állt egy sorral jobbra, két sorral lejjebb egy ezüst szedánnak
dőlve. Farmer és piros, hosszú ujjú ing volt rajta, aminek a vége lebegett a szélben, miközben a kezében lévő kék pohárból ivott valamit. Beletelt egy percbe, mire rájöttem, hogy nem hozzám beszél,
hanem egy magas szőkéhez, aki pár sorral lejjebb sétált, kezét a kabátja zsebébe rejtve. A lány Jake-re nézett, félénken elmosolyodott,
majd továbbment. Pár pillanattal később Jake utolérte mindössze
néhány autónyira tőlem.
Fenébe! - tűnődtem, miközben Jake a lányra villantotta széles mosolyát. Ha most indulok el az autóval, akkor rögtön kiszúrtak volna,
de nem akartam ott ülni, és végignézni, ahogy életem egyik legnagyobb hibája lejátszódik a szemem előtt. Gyorsan átgondoltam a lehetőségeimet, majd óvatosan kinyitottam az ajtót, és kiléptem a kavicsos parkolóba. Halkan becsuktam az ajtót, kettégörnyedve megkerültem a mellettem lévő autót, majd továbbmentem, egyre távolodva
tőlük.

Cikcakkos menekülésemnek köszönhetően a pályától távolabb, bal
oldalt lyukadtam ki, ahol csak pár biciklitároló és megviselt külsejű
fa állt. Kívül esett a fényszórók fényén, így mindent láthattam anélkül, hogy észrevettek volna. Vagyis tökéletes hely volt.
Egy biciklitárolónak dőltem, és az ugratókat néztem. Első pillantásra mindegyik ugyanúgy nézett ki, de hosszabb megfigyelés után rájöttem, hogy mindenki más sebességgel megy bele az ugrásokba, és
páran elővigyázatosan közel maradtak a talajhoz, míg mások magasra emelkedtek, majd a következő ugrásnál még magasabbra. Elvétve
felhangzott egy rövid taps vagy huhogás a lelátóról, de más zaj nem
hallatszott, eltekintve a kerekek hangjától a kavicsos úton, ami megszűnt, ahogy elugrattak.
Nemsokára megpillantottam Adamet és Wallace-t, ahogy, sisakjukat levéve, a kerékpárjukon ültek az ugrásokra várakozók sorában.
Wallace Pringles chipset majszolt, míg Adam a lelátót nézte, és integetett valakinek, hogy menjen le hozzájuk. Követtem a pillantását, és
megint észrevettem Maggie-t, aki még mindig egyedül ült, és a pályát figyelte. Hiába keresed, akartam neki mondani, valószínűleg
úgyis a lelátó alatt van, nem előtte. Ostoba lány.
Eközben Maggie felállt, mintha meghallott volna. Figyeltem, ahogy
hátrafésüli a haját, és hátul összeköti. A mellette lévő táskába nyúlt,
pántjánál fogva elővett egy sisakot, és a rá várakozó fiúk felé indult.
El kell ismernem, meglepődtem. Ez azonban semmi nem volt ahhoz képest, amit ezután láttam: amikor a fiúk mellé ért, Adam leszállt
a bicajáról, és felkínálta neki. Maggie ráült, és a fejére tette a sisakot.
A fiú mondott neki valamit, mire bólintott, majd lassan hátratolatott,
ujjaival megragadta a kormányt. Körülbelül hat méter után felállt a
pedálra, kiegyenesedett, és az ugratók felé indult.
Az elsőt mérsékelt tempóban, kis port felverve közelítette meg,
majd a következőnél nagyobb sebességre kapcsolt, és azt is átugrotta.
A harmadiknál még magasabbra lendült, vállát előrehúzta, a bicikli
szinte repült alatta. Még az én kevés tapasztalatommal is láttam,
mennyire jól csinálja: pontosan ugrott és simán landolt, nem olyan
szerencsétlenül, mint pár másik bringás, akiket láttam. Úgy tűnt,
mindenfajta erőlködés nélkül csinálja végig az egész pályát, majd

visszakerekezett a fiúkhoz. Wallace megkínálta a chips-ből, Maggie
vett belőle, és feltolta sisakja rostélyát, hogy a szájába tegye.
Annyira el voltam foglalva azzal, hogy őket nézzem, hogy észre
sem vettem a tőlem jobbra megjelenő alakot, és beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, Eli az. Haja szabadon lógott a válla fölött, farmert
és zöld, hosszú ujjú pólót viselt. Sajnos mire mindezt megfigyeltem,
már elég ideje bámultam ahhoz, hogy ő is észrevegyen. Megfordult,
és rám nézett. Feléje biccentettem, remélve, hogy ez elég közömbös
köszönés.
Visszabiccentett, kezét a zsebébe csúsztatta, és nekem eszembe jutott, amit Esther, Leah és Maggie mondott róla pár órával azelőtt
arról, hogy már nem ül biciklire, és hogy ennek az oka egy régi barátja. Nem mintha ez rám tartozott volna. Úgyis menni készültem.
Az autóm felé indultam, ami azt jelentette, hogy el kellett mennem
mellette. Amint közelebb értem, rám pillantott.
- Máris mész? - kérdezte szokásos színtelen hangján. - Nem elég
izgalmas neked?
- De - feleltem. - Csak... mennem kell valahova.
- Elfoglalt lehetsz - mondta.
- Így van.
Nem akartam úgy tenni, mintha ismerném, de nem tudtam nem észrevenni, hogy nehéz kiigazodni rajta. Volt valami abban, ahogy beszélt, amiből nehéz volt megállapítani, hogy viccel, komolyan beszél,
vagy egyik sem. Ez bosszantott. Vagy kíváncsivá tett. Vagy mindkettő.
- Szóval - fordultam hozzá némi hallgatás után, semmit sem veszíthetek, ha megkérdezem -, te nem ugrasz?
- Nem - felelte. - Te?
Majdnem elnevettem magam, de aztán Maggie-re gondoltam, és rájöttem, hogy talán nem viccel.
- Nem - válaszoltam. - Nem is igazán... Úgy értem, már évek óta
nem bicikliztem.
Ezen eltűnődött, majd a pályára nézett.
- Tényleg?

Ezt is annyira közönyösen mondta, bármiféle hangsúly nélkül, így
nem igazán tudtam mit reagálni. Mégis, úgy éreztem, magyarázkodnom kell, miközben azt feleltem:
- Én csak... gyerekként nem nagyon szerettem a kinti elfoglaltságokat.
- Kinti elfoglaltságok - ismételte.
- Mármint kimentem a házból - tettem hozzá. - Nem voltam remete
vagy ilyesmi. Csak nem sokat bicajoztam. Ahogy mostanában sem.
- Értem.
Ez a megjegyzése sem volt feltétlenül kritikus. Valami mégsem hagyott nyugodni benne.
- Mi az - kérdeztem -, ez itt valami bűncselekménynek számít?
Mint egyszerre csak egy dolgot vásárolni a Vegyesben?
Ezt igazából vicces megjegyzésnek szántam, de még nekem is túl
élesnek hangzott, ahogy kimondtam. Vagy csak őrültnek.
- Tessék? - kérdezte Eli.
Éreztem, ahogy elpirulok.
- Semmi. Felejtsd el!
Elfordultam, hogy folytassam az utam, és kivettem a kulcsokat a
zsebemből. Még csak két lépést tettem meg, amikor megszólalt:
- Tudod, ha nem tudsz biciklizni, amiatt nem kell szégyenkezned.
- Tudok biciklizni - mondtam. És ez igaz is volt. Amikor hétéves
voltam, karácsonykor megtanultam a feljárónkon, Hollis régi
Schwinnjén, pótkerékkel. Amennyire emlékszem, élveztem, vagy
legalábbis nem utáltam. Ami még érthetetlenebbé tette, hogy a későbbi időkből nem igazán tudtam biciklis emléket felidézni. Bár akkorról sem sokat. - Nekem... egy ideje nem volt alkalmam gyakorolni.
- Aha! - mondta.
Ennyi. Egy aha. Jézusom!
- Mi az?
Felhúzta a szemöldökét. Talán azért, mert a hangom most is magasan, kissé ingadozva csengett. Annyira furcsa volt, mert általában
nagyon ideges voltam, ha fiúkkal beszéltem. De Eli más volt. Neki
inkább többet akartam mondani, nem kevesebbet. Ami annyira azért
nem volt jó.

- Csak azt mondom - folytatta kis idő múlva -, hogy épp itt állunk a
biciklipályánál.
Csak bámultam rá.
- Nem fogok csak azért biciklizni, hogy bebizonyítsam neked, hogy
tudok.
- Ezt nem is kérem - felelte. - De ha csak az alkalomra vársz... Itt a
lehetőség. Ennyi.
Aminek, persze, volt értelme. Azt mondtam, nem volt meg rá a lehetőségem: ő meg rámutatott, hogy most már van. Akkor mégis miért idegesített annyira?
Levegőt vettem, majd még egyet, hogy a hangom nyugodt maradjon.
- Azt hiszem, most inkább kihagyom.
- Oké - vágta rá alig figyelve.
És már sétáltam is vissza az autóhoz. Ezzel a téma meg a beszélgetés lezárva. De oké? Ez mégis mit jelentsen?
Amikor már a volánnál ültem, és becsuktam az ajtót, visszanéztem
rá, máris egy csomó, jobbnál jobb ötlettel, hogy miként kellett volna
válaszolnom. Beindítottam a motort, és kiálltam a parkolóból. Az
utolsó, amit még láttam, Eli volt, pont ott, ahol hagytam, továbbra is
a pályát nézve. Fejét kissé oldalra döntötte, mintha valamin gondolkozna, miközben a bicajosok előtte ugráltak. Ebből a távolságból
nem lehetett megkülönböztetni őket, a stílusukat és a sebességüket
egymástól. Mindannyian egyformák voltak, egymás után repkedve
fel és le, csak egy másodpercig látszódtak, aztán eltűntek.

HA THISBÉRŐL VOLT SZÓ, Heidi

képes volt mindenen idegeskedni.
Hogy mennyit aludt. Eleget evett-e. Nem evett-e túl sokat. Mi volt az
a piros pötty a lábán. (Sömör? Ekcéma? A sátán jele?) Nem fájt-e
neki annyira a sok sírás, nem hullik-e a haja, megfelelő színűt kakile. Most pedig egyfajta identitászavarba sodorta a gyereket.
- Te jó ég! - Hallottam őt az egyik nap, amikor délután négy körül
lejöttem a kávémért. Ő és Thisbe a nappaliban épp a „pocakon fekvést” gyakorolta - ami már rendszeres szokássá vált, mivel ez elvileg
segít, hogy a babának ne legyen lapos a feje. - Nézzenek oda, milyen
erős vagy!
Először túlságosan lefoglalt, hogy biztosítsam a koffeinadagomat,
és nem figyeltem rájuk. Plusz mostanra már mestere lettem annak,
hogyan zárjam ki Heidi hangját, ha kellett. De miután a fél csészémet
kiittam, észrevettem, hogy valami nem stimmel.
- Caroline - mondta éppen éneklő hangon, jól tagolva a szótagokat.
- Ki az én gyönyörű Caroline-om?
Újratöltöttem a csészémet, majd a nappaliba mentem. Heidi a baba
fölé hajolt, aki a hasán feküdt, és igyekezett a levegőben tartani nagy,
feltehetően lapos fejét.
- Caroline - gügyögte megcsikizve a baba hátát. - Gyönyörűszép
Caroline West.
- Azt hittem Thisbének hívják - mondtam.
Heidi összerezzenve fordult felém.
- Auden - dadogta. - Nem... nem hallottalak bejönni.
Ránéztem, majd a babára, majd vissza rá.
- Csak épp erre jöttem - magyaráztam, és megfordultam, hogy kimenjek. Azt hittem, biztonságban vagyok, de épp amikor elértem a
lépcsőt, megszólalt.

- Nem tetszik a neve! - Amikor visszafordultam, elpirulva a plafont
bámulta, mintha valaki más mondta volna. Majd felsóhajtott, és a
lábára ült. - Nem tetszik - ismételte lassabban, csendesebben. - Isabelnek akartam elnevezni. Így hívják az egyik legjobb barátomat itt,
Colbyban, és mindig is szerettem ezt a nevet.
Ezt hallva, sóvárogva pillantottam fel a lépcsőn, apu szobája felé,
azt kívánva, mint mindig, hogy inkább ő oldja meg ezt a helyzetet, ne
én. Ám mostanában sokkal jobban lefoglalta a könyve, az almák
érintetlenül sorakoztak mellette.
- Akkor - mondtam Heidinek, és visszasétáltam hozzá - miért nem
tetted?
Az ajkába harapott, és a baba hátát simogatta.
- Apád azt akarta, hogy irodalmi neve legyen - felelte. - Szerinte az
Isabel túl hétköznapi, semmilyen, hogy ezzel a névvel esélye sem
lesz valakivé válni. De aggódom, hogy a Thisbe túl szokatlan, túl
különleges. Nehéz lehet egy olyan névvel együtt élni, amit szinte
senki sem ismer, nem gondolod?
- Hát - feleltem -, nem feltétlenül.
Heidi eltátotta a száját.
- Ó! Auden! Nem úgy értettem, hogy a te...
- Tudom, tudom - mondtam, feltartva a kezemet, hogy hárítsam a bocsánatkérését, ami különben soha nem ért volna véget. Csak úgy vélem, hogy tapasztalatom szerint, ez nem akkora hátrány.
Ennyi.
Bólintott, majd Thisbére nézett.
- Nos - mondta. - Ezt jó tudni.
- De ha nem tetszik - javasoltam -, hívd nyugodtan Caroline-nak.
Mármint...
- Kit hívnak Caroline-nak?
Összerezzentem, és amikor megfordultam, megláttam aput a lépcső
aljában. Úgy tűnik, nem én voltam az egyetlen lopakodó.
- Ó! - mondtam. - Úgy értettem, hogy mivel ez a baba középső neve...
- Középső neve - ismételte. - És csak azért, mert az anyja ragaszkodott hozzá. Én Thisbe Andromedának akartam elnevezni.
Szemem sarkából láttam, ahogy Heidi arca megrándul.

- Igazán? - kérdeztem.
- Ez erőt sugároz! - válaszolta, és a hangsúlyozás kedvéért a mellkasára csapott. - Emlékezetes. Nem lehet lerövidíteni vagy becézni,
és egy névnek épp ilyennek kell lennie. Ha te egy Ashley vagy Lisa
lennél és nem Auden, szerinted akkor is ilyen különleges lennél?
Erre nem igazán tudtam, mit válaszoljak. Tényleg azt várta, hogy
értsek vele egyet abban, hogy az ő névválasztása és nem az én szorgalmam miatt jutottam el idáig?
Szerencsére, úgy tűnt, ez egy költői kérdés volt, mivel máris továbbállt a hűtőhöz, hogy kivegyen egy sört.
- Szerintem - jegyezte meg Heidi, rám pillantva -, míg a nevek fontosak, a személyiség az, ami igazán meghatározó. Tehát ha Thisbe
egy Thisbe, az szuper. De ha inkább Caroline szeretne lenni, az az ő
választása.
- Nem - jelentette ki apu, és kinyitotta a sört - lesz belőle Caroline.
Csak bámultam rá, és próbáltam rájönni, pontosan mikor is lett
ennyire nagyképű és lehetetlen. Nem lehetett ilyen egész életemben.
Arra emlékeznék. Vagy nem?
- Auden - mondta gyorsan Heidi, miközben felvette a babát, és a
konyhába lépett -, még nem is tudom, hogy neked mi a középső neved.
Szememet le sem vettem apuról, úgy feleltem:
- Penelope.
- Látod? - mondta apu Heidinek, mintha ez bármit is bizonyított
volna. - Erős. Irodalmi. Különleges.
Kínos, gondoltam. Túl hosszú. Hatásvadász.
- Ez csodaszép! - vágta rá Heidi túl lelkesen. - Fogalmam sem volt.
Nem feleltem semmit, csak kiittam a maradék kávét, és a csészét a
mosogatóba tettem. Magamon éreztem Heidi pillantását még akkor
is, amikor apu sörrel a kezében a veranda felé indult. Hallottam,
ahogy levegőt vesz, hogy mondjon valamit, de szerencsére apu ekkor
megkérdezte tőle, hogy mit akar főzni vacsorára.
- Jaj, nem tudom - mondta Heidi, és rám nézett, miközben berakta
Thisbét a konyhai asztalon álló babaszékbe. Becsatolta, majd bocsánatkérő pillantást vetett felém, mielőtt csatlakozott volna apuhoz. Mit szeretnél enni?

Még egy ideig ott maradtam, és figyeltem, ahogy, egymás mellett
állva, a vizet nézik. Apu a sörét iszogatta, és miközben Heidi beszélt,
átölelte a derekát és közelebb húzta magához, felesége pedig a vállára tette a fejét. Úgy látszik, vannak olyan dolgok, amiket az ember
sosem tud megfejteni, hogyan is működhetnek.
Az asztalon a baba gügyögött, és a kezével hadonászott. Közelebb
léptem hozzá, és ránéztem. Még nem tudott a szememre fókuszálni:
ehelyett a homlokom közepét nézte.
Talán mégis csak egy Thisbe lesz belőle, és esze ágában sem lesz
Caroline-nak lenni. Ám eszembe jutott apu makacs arca, ezért a füléhez hajoltam, és átkereszteltem. Ez részben új, részben a Heidi által
választott név volt, mégis teljesen az enyém.
- Szia, Isby! - suttogtam. - Gyönyörűszép Isby.
***
Van valami különös a tengerparti életben. Az ember annyira hozzászokik a naphoz és a homokhoz, hogy a világ többi részéről és az
évszakok változásáról meg is feledkezik. Amikor pár nappal később
kinyitottam a bejárati ajtót, és szakadó esővel találtam magam szembe, csak álltam ott, és rá kellett jönnöm, hogy már el is felejtettem,
milyen egy esős nap.
Mivel nem volt nálam esőkabát, Heiditől kellett kölcsönkérnem
egyet, akinek három színben is volt: rikító rózsaszínben, világos rózsaszínben és, ahogy ő nevezte, „pasztell rózsaszínben”, bármit jelentsen is ez.
A világosat választottam, de még így is túl feltűnőnek éreztem magam, miközben végigmentem a szürke, nedves járdán, amivel így
erős kontrasztot alkottam.
A Clementine’sban Maggie a pult mögött állt miniszoknyában,
flipflopban és egy viseltes, CLYDE KEREKEI feliratú pólóban, aminek
a D betűje egy biciklikereket formázott. Épp egy magazin fölé hajolt,
valószínűleg az imádott Hollyworld fölé, és amikor a közelébe értem,
álmosan integetett.
- Még mindig esik odakint? - kérdezte, és a kasszába nyúlt, hogy
odaadja az aznapi nyugtákat.

- Ja - feleltem. - Jött új áru?
- Még nem.
Bólintottam, majd visszafordult az újságjához, és lapozott egyet.
Míg Esther és Leah többször kezdeményeztek beszélgetést, addig
Maggie nem fecsegett feleslegesen, amit nagyra értékeltem. Nem
kellett tettetnünk, hogy barátok vagyunk, vagy hogy van bennünk
valami közös, leszámítva a munkaadónkat. És bár még mindig alig
tudtam elhinni, amit a pályán művelt, továbbra is meg volt róla a
véleményem, és tudtam, hogy ezzel valószínűleg ő is így van.
Bementem az irodába, ahol valamiért hideg volt, úgyhogy magamon hagytam Heidi kabátját, miközben leültem, majd elővettem a
könyveket és a számológépet. A következő órában az üzlet elég kihalt volt, eltekintve pár lánycsoporttól, amelyek a leértékelt termékek
és a cipők között nézelődtek. Néha hallottam Maggie telefonját, amikor SMS-e érkezett, de egyébként minden csendes volt. Aztán, hat
körül, megszólalt az ajtócsengő.
- Üdvözlöm! - hallottam Maggie-t. - Segíthetek valamiben? Milyen
ruhát keres?
Ezután szünet, már épp arra gondoltam, hogy a vásárló nem hallotta meg. Ám aztán felcsendült az a hang, amit mindegyiknél jobban
ismertem.
- Ó, szent ég, semmilyet! - csattant fel anyu, és hallatszódott, hogy
ezt a feltételezést mennyire felháborítónak találja. - A lányomhoz
jöttem.
- Maga Auden mamája? - mondta Maggie. - Ez nagyszerű! Hátul
van. Biztos fog...
Kiegyenesedtem, gyorsan hátratoltam a széket, és az ajtóhoz ugrottam. Hiába siettem ki a folyosóra, nem voltam elég gyors. Anyu,
szokásosan feketében - ruha, kardigán, feltűzött haj - a sminkes polcnál állt. Kezében, testétől kissé eltartva, egy üveget tartott, szemét
összehúzta, miközben a feliratot nézte.
- Booty Berry - olvasta fel lassan, jól artikuláltan a szavakat. Majd
a szemüvegén keresztül Maggie-re pillantott. - Ez micsoda?
- Parfüm - felelte Maggie. Majd rám mosolygott. - Vagyis testpermet. Olyan, mint a parfüm, csak könnyebb és tovább tart. Mindennapi használatra való.

- Hát persze - mondta anyu színtelen hangon. Visszatette az üveget,
és körbepillantott az üzleten, elégedetlensége nem is lehetett volna
nyilvánvalóbb. Amikor végül észrevett, arckifejezése változatlan
maradt. - Hát itt vagy!
- Szia! - üdvözöltem. Olyan komolyan mért végig, hogy ideges lettem, hát még amikor eszembe jutott a rózsaszín kabát, ami rajtam
volt. - Én, öm... mikor jutott eszedbe, hogy ide gyere?
Anyu sóhajtott, elfordult Maggie-től - aki valamiért most rámosolygott - a fürdőruhák felé, amiket olyan kifejezéssel vizslatott,
mintha egy tragédiát nézne.
- Ma reggel - felelte, és megcsóválta a fejét, amikor megfogott egy
narancssárga, fodros bikinit. - El kellett otthonról szabadulnom, de
úgy látszik, rossz időt hoztam magammal.
- Ó, emiatt ne aggódjon! - szólt Maggie. - Azt mondják, estére eláll
az eső. Holnap már ragyogó napsütés lesz! Tökéletes strandidő. Lehet menni napozni.
Anyu úgy nézett rá, mintha idegen nyelven beszélt volna.
- Nos - jegyezte meg olyan hangon, amiről tudtam, hogy nem azt
mondja, amit gondol -, az kellemes lesz.
- Ettél már? - kérdeztem túl lelkesen. Levegőt vettem, és nyugodtabban hozzátettem: - Van egy nagyon jó hely kicsivel arrébb az utcában. Talán egy órára el tudok szabadulni.
- Persze hogy el tudsz! - mondta Maggie. - Most a mamáddal kell
lenned. A könyvek várhatnak.
Anyu megint Maggie-re nézett, mintha kételkedne abban, hogy
egyáltalán felismerne-e egy könyvet, nemhogy még el is tudná olvasni.
- Jólesne egy kis ital - mondta, majd még egyszer körülnézett, mielőtt az ajtó felé indult volna. Még a léptei is kelletlenek voltak.
- Mutasd az utat!
Maggie-re pillantottam, aki lenyűgözve bámult anyu után.
- Nemsokára visszajövök.
- Csak nyugodtan - mondta. - Tényleg. Elleszek egyedül.
Anyu ezt hallva halkan felhorkantott, és aztán, hál’ istennek, kiléptünk az ajtón, vissza az esőbe. Amint becsukódott mögöttünk, anyu
megszólalt:

- Jaj, Auden! Ez rosszabb, mint amire számítottam.
Bár nem lepett meg az őszintesége, éreztem, hogy elpirulok.
- Kellett egy esőkabát - mondtam. - Normális esetben nem...
- Mármint - folytatta -, tudtam, hogy bármilyen üzlete legyen is Heidinek, az nem az én ízlésemnek való. De Booty Berry? És azok a
Lolita-stílusú bikinik? Most már a nőket kislányruhákba öltöztetjük?
Vagy a kislányokat még kislányosabbakba, hogy kihasználjuk az
ártatlanságukat? Egy nő, ráadásul egy anya, hogy tehet ilyet?
Ezt hallgatva megnyugodtam, mivel anyu szónoklatait úgy ismertem, mint a mondókákat.
- Nos - magyaráztam -, valójában jól ismeri a piacot. Az áru nagyon fogy.
- Hát persze! De attól ez még nem helyes. - Anyu sóhajtott, kinyitotta az esernyőjét, a feje fölé emelte, majd a karját nyújtotta, amibe
belekaroltam, és az ernyő alá léptem. - És az a sok rózsaszín. Olyan
ott bent, mint egy óriási vaginában.
Elfojtottam egy nevetést, kezemmel takarva el a számat.
- De, gondolom, épp ez a célja - mondta sóhajtva. - Csak annyira
bosszantó, mert ez a női sztereotípiák legsekélyesebb ábrázolása.
Csupa cukormáz és szivárvány, tökéletes csomagolás, ami mögött
nincs semmi.
Elértük az Utolsó Esélyt, ahol kivételesen nem volt sor.
- Ez az a hely - mutattam az ablaka felé intve. - A hagymakarikáikért ölni tudnának.
Anyu belesett az ajtón.
- Ó, nem, nem. Olyan helyen együnk, ahol legalább van terítő és
bormenü. Menjünk tovább!
Végül a szállodájában kötöttünk ki, a Kondorban, egy kicsi, ám
előkelő helyen, a sétánytól nem messze. Az étterme sem volt nagy,
csak pár asztal fért el benne, az ablakokról sötét, nehéz, vörös függönyök lógtak, a szőnyeg ugyanolyan színű. Anyu leült egy asztalhoz,
elismerően bólintott az előtte álló, lobogó gyertyára, és rendelt egy
pohár cabernet-t a pincértől, miközben levette a kardigánját. Egy
félreérthetetlen pillantása után lehántottam magamról Heidi kabátját,
és a táskám alá gyömöszöltem, hogy ne legyen szem előtt.

- Szóval - mondta miután megérkezett a bor, és nagyot kortyolt belőle. - Mesélj el mindent apád könyvéről! Mostanra már biztos végzett, és mehet is az ügynökének. Megengedte, hogy elolvasd?
Lenéztem a poharamra, amit az asztalon forgattam.
- Még nem - feleltem óvatosan, mivel tudtam, hogy nem csak ezekre a kérdésekre várja a választ. - De egész nap dolgozik rajta.
- Ez inkább írásnak, és nem átnézésnek hangzik - mutatott rá, miközben felvette a menüt, átfutotta, majd félretolta. Nem válaszoltam
semmit. - Mondjuk, apádnak mindig is furcsa szokásai voltak. Az
írás soha nem ment neki könnyen, úgy, mint másoknak.
Remek! - gondoltam. Ideje témát váltani.
- A baba nagyon aranyos - meséltem. - Bár még mindig sokat sír.
Heidi szerint a hasa miatt.
- Ha azt hiszed, hogy a hasa fáj, akkor valószínűleg nem így van jegyezte meg anyu, és belekortyolt a borába. - Hollisnál ez nem volt
kérdés. Az első otthon töltött éjszakától kezdve, kiüvöltötte a tüdejét.
Három hónapon keresztül.
Bólintottam.
- Nos, Thisbe is elég nyugtalan...
- Thisbe. - Anyu a fejét csóválta. - Még mindig nem tudom elhinni,
hogy így hívják. Apád és a látszat fontossága! Mi a középső neve?
Persephone? Beatrice?
- Caroline.
- Igazán? - Bólintottam. - Milyen különös! És egyáltalán nem vall
rá.
- Igazából Heidi harcolta ki.
- Keményebben kellett volna harcolnia - mondta anyu. - Végül is ez
csak a középső neve.
Ekkor megjelent a pincér, és megkérdezte, hogy kérünk-e előételt.
Miközben anyu megint a kezébe vette a menüt, és rendelt egy tál
kagylós cevichét1, én Heidi kabátját bámultam, rózsaszínje
alig ütött el a sötétpiros kárpittól. Eszembe jutott az arca, amikor a
nevekről beszélgettünk, és hogy hogy igyekezett megdicsérni az én
középső nevemet csak azért, hogy ne érezzem magam annyira vacakul.
1

Perui, jellegzetes, főzés nélkül készülő halétel, ejtsd: szevicse.

- Másrészről viszont - folytatta anyu, amikor a pincér elment -, kétlem, hogy apád azért választotta Heidit, hogy legyen, aki ellentmondjon neki. Sokkal inkább az ellenkezőjéért. Szerintem csak egy felszínes, ostoba nőre volt szüksége, aki elfogadja a rigolyáit.
Tudtam, hogy valószínűleg igaza van. Végül is, Heidi nem sok ellenállást tanúsított az elmúlt pár hétben. Mégis azt feleltem:
- Heidi azért nem annyira elveszett egyéniség.
- Nem?
Megcsóváltam a fejem.
- Az üzlethez nagyon jól ért.
Felém fordult, és a szemembe nézett.
- Igazán?
- Igen. Mármint a könyvei szerint. - Már el is felejtettem, milyen
átható tud lenni anyu pillantása, így gyorsan elkaptam a tekintetemet,
és figyelmemet a poharamra irányítottam. - A Clementine’s megmaradhatott volna szezonális üzletnek, de valahogy sikerült egész évben, minden hónapban profitot termelnie. És jó érzéke van a divathoz
is. Sok termék, amelyeket tavaly ilyenkor rendelt, nagyon keresett
volt.
- Értem - mondta lassan. - Mint például a Booty Berry?
Elpirultam. Egyáltalán miért védem Heidit?
- Csak azt mondom - folytattam -, hogy nem olyan, mint amilyennek első látásra tűnik.
- Senki sem olyan - jegyezte meg, és ezzel újra övé lett az utolsó
szó, amitől úgy hangzott, mintha végig igaza lett volna. Fogalmam
sincs, hogy volt erre mindig képes. - De eleget fecsegtünk Heidiről.
Mesélj magadról! Hogy haladsz a következő évi olvasmányokkal?
Biztos sokat olvasol.
- Igen - mondtam. - Bár elég lassan megy. A tankönyvek elég szárazak, főleg a közgazdaságtan. De szerintem...
- Auden, nem várhatod el, hogy a tantárgyak majd a te kedvedért
leegyszerűsödnek - mondta. - Nem is akarhatsz ilyet. Egy kis kihívás
segít, hogy megjegyezd az anyagot.
- Tudom - feleltem. - Csak nehéz egyedül haladni az olvasással,
minden támpont nélkül. Gondolom, majd ha elkezdődnek az órák,
könnyebb lesz kiszűrni a lényeget.

Megrázta a fejét.
- De erre nem alapozhatsz. Túl gyakran találkozom olyan diákokkal, akik tőlem várják a magyarázatot a dráma egy sorára vagy színpadi utasítására. Még csak eszükbe sem jut, hogy megpróbáljanak
maguktól rájönni. Ám Shakespeare korában csak a szöveg volt adott.
Neked kell megfejtened annak a jelentését. Kizárólag így lehet rendesen tanulni.
Látszódott, hogy kezd belemelegedni. Ezért talán nem is kellett
volna megszólalnom:
- Viszont ez közgazdaságtan, nem irodalom. A kettő nem ugyanaz.
Most minden figyelmével rám koncentrált, és összehúzta a szemét.
- De, Auden, ugyanaz. Épp erről beszélek. Mikor tanítottam én neked olyat, hogy egy másik ember véleményére hagyatkozz?
Csak ültem ott, és ezúttal tudtam, jobb, ha nem válaszolok. Hál’ istennek, ekkor kihozták az ételt, és megint övé lett az utolsó szó.
Ezután már nem nagyon beszélgettünk, valószínűleg nem tekintett
többé érdekes társaságnak. Ehelyett rendelt még egy pohár bort,
és belekezdett egy hosszú, terjengős történetbe valamilyen tanrendi vitáról, ami úgy tűnik, most minden idejét és energiáját leköti.
Csak félig figyeltem oda, ha szükséges volt, egyetértően hümmögtem, miközben a salátámat és a tésztámat eszegettem. Mire végeztünk, már elmúlt nyolc, amikor pedig kiléptünk a szállodából, az eső
már elállt, az égen rózsaszín csík jelent meg.
- Nézd csak! - mondta anyu, a látványt figyelve. - A kedvenc színed.
Mintha hirtelen arcul vágtak volna, és bizonyára ez is volt a cél.
- Nem szeretem a rózsaszínt - jegyeztem meg hűvösen.
Rám mosolygott, felém nyúlt, és összeborzolta a hajam.
- A hölgy mintha nagyon is fogadkoznék2 - mondta. - És a ruhád
másról tanúskodik.
Lepillantottam Heidi kabátjára.
- Ez nem az enyém. Már mondtam.
- Ó, Auden, nyugi! Csak viccelek. - Mély levegőt vett, majd csukott szemmel kifújta. - Különben is, várható volt, hogy egy kicsit
2

Idézet William Shakespeare Hamletjéből, Arany János fordítása alapján.

megváltozol itt Heidi és a többiek között. Gondolom, úgysem formálhatlak teljesen az én képemre. Előbb-utóbb, hogy úgy mondjam,
ki akarod majd próbálni a Booty Berryt.
- Nem - vágtam rá most már élesebben. Erre ő is felfigyelt, szeme
kissé elkerekedett. - Úgy értem, nem leszek más. Én ott csak dolgozom. Ennyi.
- Édesem, ezzel nincs semmi baj - mondta megint a hajamat borzolva, de ezúttal elhúzódtam tőle. Ki nem állhattam ezt a leereszkedő
stílust, ahogy mosolygott, majd vállat vont. - Mindannyiunknak
megvannak a magunk sötét kis titkai, nemdebár?
Mindössze a véletlennek volt köszönhető, hogy ebben a pillanatban
átnéztem a mögöttünk lévő kerítésen a szálloda medencéjére, ami
üres volt, egyvalakit leszámítva. Ez a valaki fekete, vastag keretes
szemüveget és piros fürdőnadrágot viselt, sápadt bőre szinte áttetsző
volt, és egy kis, kemény borítású könyvet olvasott, amiről első pillantásra lerítt, hogy szépirodalom. Anyura néztem, elkapva a tekintetét,
majd vissza a fiúra, hogy biztos legyek benne, követi a pillantásom.
Amikor így tett, csak annyit mondtam:
- Gondolom, igen.
Próbált nyugodt maradni, ám az arca egyszer magrándult, ahogy a
megjegyzés talált és süllyedt. De ettől nem éreztem jobban magam.
Nem éreztem semmit sem.
- Nos - mondta kis idő múlva. - Gondolom, vár a munkád. - Az
utolsó szót olyan hangsúllyal ejtette ki, ahogy apu könyvéről szokott
beszélni, jelezve, hogy kétségei vannak annak fontosságával vagy
létezésével kapcsolatban.
Közelebb hajolt, és puszira nyújtotta az arcát, de én nem mozdultam. Újból rám mosolygott, majd így szólt:
- Jaj, szívem, ne legyél ilyen rosszkedvű! Az a gyengék sajátossága.
Az ajkamba haraptam, és válasz nélkül megfordultam. Miközben
elindultam, kezemet erősen Heidi kabátjába dugtam, mintha le akarnám róla tépni a rózsaszínt. Valaki más talán utánam kiabált volna,
de tudtam, hogy anyu nem ilyen. Megvolt a végszava, méghozzá egy
hangzatos fajta, és csak ez számított.

Fejemet leszegve mentem a Clementine’s felé, és igyekeztem lenyelni a torkomban nőtt gombócot. Bizonyára az akasztotta ki, hogy
Heidit a védelmembe vettem, még ha csak annyit mondtam is, hogy
„nem annyira elveszett egyéniség”, és aztán még hozzátettem két
elismerő megjegyzést. Ám anyunak ez is elég volt ahhoz, hogy
egyenesen a nagy rózsaszín táborba soroljon. Ha nem értettem vele
teljesen egyet, akkor már rögtön Heidi lettem. A kettő között nem
volt átmenet.
Miközben ezen tanakodtam, éreztem, hogy könnyek gyűlnek a
szemembe, ahogy benyitottam a Clementine’sba. Szerencsére Leah
és Esther a pultnál állt Maggie-vel, és mint mindig, most is az estéjüket beszélték meg. Alig vettek rólam tudomást, ahogy az irodába
mentem, ahol munkára készen leültem az íróasztalhoz. De húsz perc
után, amikor a számok még mindig összefolytak, és a kézfejemmel
törölgettem a szemem, úgy döntöttem, nem erőltetem tovább a dolgot.
Mielőtt kiléptem volna az irodából, összefogtam a hajam, és megpróbáltam higgadt, nyugodt kifejezést erőltetni az arcomra. Két mély
levegő, és az ajtóhoz léptem.
- Az a helyzet - mondta éppen Leah, amikor a folyosóra értem -,
hogy egy kávézóban nem lehet dögös pasikkal találkozni.
- Ki szerint? - kérdezte Esther.
- A logika szerint. Egyszerűen nem oda járnak.
- És mi van a dögös, érzékeny művésztípusokkal? Ők a kávézókban élnek.
- Lehet - jegyezte meg Leah -, de a művészek nekem nem jönnek
be.
- Ja, persze. Te csak a zsíros hajú fősulisokat szereted - felelte
Esther.
- A zsíros haj inkább neked való. A művészek azok, akik nem fürdenek.
Reméltem, hogy ez a beszélgetés leköti őket annyira, hogy ne vegyenek észre. Nem volt szerencsém. Amikor látták, hogy jövök,
mind felém fordultak.

- Hát, akkor én megyek - jelentettem ki, reményeim szerint hétköznapi hangon. - A számlákkal végeztem, és holnap korán bejövök,
hogy befejezzem a bérszámfejtést.
- Oké - mondta Maggie. - És, jól érezted magad a...
- Tudod - szólt be hirtelen Esther Leah-nak -, ez a megjegyzés nem
volt fair. Én soha nem randiztam senkivel, akinek annyira zsíros lett
volna, mint annak a hadipilótának, akivel múlt nyáron találkozgattál.
- Az nem zsír volt - helyesbített Leah, miközben felvette a telefonját, és megnézte a kijelzőt. - Hanem hajzselé.
- Az ugyanaz.
- Dehogyis.
- Biztos vagy benne? Mert...
Szerencsére így úgy tehettem, mintha nem hallottam volna Maggie
félig feltett kérdését, és, minden további magyarázat nélkül, kisurrantam az ajtón. Nem mintha észrevette volna: amikor visszanéztem,
épp Leah megjegyzésén nevetett, míg Esther a szemét forgatta. A
három lány, mint mindig, belefeledkezett biztonságos, rózsaszín kis
világába.
Bementem a pár házzal odébb álló Parti Presszóba egy nagy adag
kávéért, majd kerestem egy homokos helyet, ahol megihattam, a naplementét bámulva. Miután az utolsó kortyot is kiittam, elővettem a
telefonomat, és beütöttem az egyes számot a gyorshívón.
- Dr. Victoria West.
- Szia, anyu! Én vagyok.
Volt egy kis szünet, majd:
- Auden. Reméltem, hogy hívsz.
Nem jó kezdet, de nem gondoltam meg magam.
- Én csak - mondtam - meg akartam kérdezni, nincs-e kedved holnap együtt reggelizni.
Felsóhajtott.
- Ó, szívem! Szeretnék, de korán indulok. Őszintén szólva, attól
tartok, hogy ez az út nem volt jó ötlet. Elfelejtettem, mennyire nem
bírom a tengerpartot. Minden olyan...
Vártam, hogy egy melléknévvel befejezze a mondatot, arra számítva, hogy az rám is vonatkozik majd. De nem folytatta, megkímélve
ezzel a várost és engem is.

- Mindegy - folytatta egy rövid, ám túl nyilvánvaló szünet után -,
jó, hogy láttalak. Majd hívj, hogy telik a nyarad! Mindent tudni akarok.
Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy pontosan ezt mondta
aznap is, amikor eljöttem otthonról. Ám akkor mindketten tudtuk,
hogy szaftos, gúnyolható tényekre gondolt apuról, Heidiről és az ő
nevetséges életükről. Az életről, aminek, a rózsaszín esőkabátnak
köszönhetően, már én is a része voltam.
- Rendben - köszöntem el. - Jó utat!
- Köszi! Szervusz, édesem!
Összecsuktam a telefonom, és csak ültem ott, érezve, hogy megint
növekszik a gombóc a torkomban. Mindig is meg kellett dolgoznom
anyu figyelméért, hogy azt elvonjam a munkájáról, kollégáiról, diákjairól és a bátyámról. Talán butaság volt így gondolkodni. Az ösztöneim viszont helyesnek bizonyultak: a figyelme nemcsak nehezen
megszerezhető, de gyorsan elveszíthető is volt.
Sokáig ültem még ott, és az előttem elhaladókat figyeltem. Családokat fel-alá futkosó gyerekekkel, akik a hullámokat kerülgették.
Párokat, akik egymás kezét fogták. Lányok csoportját, fiúk csoportját, szörfösöket, akik a távoli hullámokat pettyezték még a szürkületben is. Végül azonban a part kiürült, és a lámpák kigyúltak a mögöttem álló házakban meg a távoli mólón. Az éjszaka épphogy csak elkezdődött, és a reggel még sokórányira volt. Ennek már csupán a
gondolatától is súlyos fáradtságot éreztem.
- Auden?
Összerezzentem, majd megfordultam; Maggie állt mögöttem. A
szél a hajába kapott, táskája a vállán lógott. A mögötte lévő házakból
fény szűrődött ki.
- Jól vagy? - kérdezte. Amikor nem válaszoltam, hozzátette: - Kicsit szomorúnak tűntél, amikor elmentél.
Eszembe jutott anyu és elutasító pillantása, ahogy végigmérte
Maggie-t, a bikiniket, a Booty Berryt és aztán engem, mivel mindannyian a NEM AZ ÉN ÍZLÉSEM kategóriájába estünk. De ez a
terület, amit már olyan régóta igyekeztem elkerülni, hatalmas volt,
végtelen, mint a homokos part, ahol ültem. És most, hogy végül viszszavonhatatlanul belekerültem, rájöttem, örülnék a társaságnak.

- Nem igazán - feleltem. - Azt hiszem, nem.
Nem igazán tudtam, mire számítottam, mit fog erre tenni vagy
mondani. Nekem új volt ez a helyzet. De neki láthatóan nem. Ez
nyilvánvalóvá vált abból a könnyedségből, ahogy ledobta a táskáját,
ami egy puffanással ért földet, majd leült mellém. Nem szorított a
karjai közé, és nem próbált meg negédes szavakkal vigasztalni, valószínűleg mindkettőtől hanyatt-homlok menekültem volna. Ehelyett
csak a társaságát ajánlotta fel, felismerve, mielőtt én megfogalmazhattam volna, hogy pontosan ez az, amire szükségem van.

- SZERINTEM - VÉLTE MAGGIE -, ha rágót veszel, kell még mellé valami más is. Mert a rágó nem igazi nasi.
- Ez igaz - értett vele egyet Esther.
- Ha rágót veszek, mindig veszek mellé chipset is, vagy egy kis
kekszet. Így van mit ennem, és utána még a leheletem is friss lesz.
Leah a fejét csóválta.
- Nem tudom - mondta. - És a Tic Tac? Az olyan, mint a rágó, és
már volt, hogy azt ettem, ha megéheztem.
- De a Tic Tacot le is nyeled - mutatott rá Esther. - Meg is emészted. A rágó csak kölcsönbe van.
Maggie mosolyogva fordult felé.
- Lenyűgöző észrevétel!
- Köszönöm - felelte Esther. - Itt a Vegyesben mindig elememben
érzem magam.
Én azonban nem éreztem magam elememben. Vagy lenyűgözve.
Inkább kényelmetlenül, mint egy idegen egy idegen világban. Az
egyik pillanatban még egyedül ücsörögtem a tengerparton, a következőben meg már itt voltam, egy a többi lány között, talán még vásárlásmániás is.
Amikor Maggie leült mellém, nem tudtam, mire számítsak. Voltak
barátaim a különböző iskolákból, ahova jártam, de igazából egyikükkel sem csináltunk együtt lányos dolgokat. Inkább maradtunk az általunk ismert, biztonságos iskolai témáknál. Így csak a tévében hallott
csajos frázisok töredékeiből tudtam kiindulni, de a műsorokban, úgy
tűnt, a nők csak akkor beszélgetnek, ha túl sokat isznak, együtt táncolnak a diszkózenére, vagy mindkettő. Mivel velem ezek közül
egyik sem fordulhatott elő, még a legkétségbeesettebb állapotomban

sem, nem tudtam, mi fog történni. Amikor Maggie végül megszólalt,
sikerült meglepnie. Megint.
- Szóval a mamád zűrös, mi?
Feléje fordultam. Térdét átölelve a vizet bámulta, haja lebegett a
szélben.
- Így is lehet mondani - feleltem.
Elmosolyodott, majd megfogta a táskáját, ami kettőnk között hevert, és egyik kezével belenyúlt, hogy megkeressen valamit. Egy
pillanattal később egy magazint húzott elő, és én már lélekben egy
celebes történetre készültem, istenem, segíts! Ehelyett megdöbbenve
láttam, hogy egy egyetemi prospektus volt az, amit most az ölébe
ejtett, és gyorsan átlapozta, amíg meg nem találta a szamárfüles oldalt. Ekkor felém nyújtotta.
AZ IRODALOM SZAK ÉS TE állt az oldalon. Kissé nehéz volt kibetűzni a szavakat, mivel azokat csak a mögöttünk lévő házakból kiszűrődő fény világította meg. De anyu képét - egy szemináriumi teremben
elöl ült, szemüveggel a kezében, minden bizonnyal óra közben bármilyen megvilágításban, bármekkora távolságból megismertem
volna.
- Ezt hol szerezted? - kérdeztem.
- A jelentkezési csomagommal jött. Az irodalom tanszék volt a fő
ok, hogy jelentkeztem.
- Ide fogsz járni?
Megrázta a fejét, és máris megbántam, hogy megkérdeztem, biztos fájt még neki a visszautasítás.
- De mindenre rákerestem. Tudtam, hogy a mamád ismerős volt valahonnan ma az üzletben. Csak nem tudtam rájönni honnan, amíg
haza nem mentem, és meg nem találtam ezt.
Megint anyu képére pillantottam, majd lassan becsuktam a füzetet.
- Elég... összetett személyiség - magyaráztam. - Nem mindig könynyű a lányának lenni.
- Szerintem - mondta - néha így is, úgy is nehéz, nem számít, kinek
a lánya vagy.
Ezen eltűnődtem, miközben visszaadtam neki a prospektust, amit
visszacsúsztatott a táskájába. Egy ideig csendben ültünk, és a vizet
néztük. Közben egyre csak az járt a fejemben, hogy az összes ember

közül Colbyban ő lett volna az utolsó, akivel hasonló helyzetbe képzeltem volna magam. Amiről eszembe jutott még valami.
- Tudod - mondtam végül -, Jake tényleg nem jelentett nekem
semmit. Kínosan érzem magam, hogy egyáltalán közöm volt hozzá.
Lassan bólintott.
- Másokra is hasonló hatással van.
- De komolyan. Ha visszacsinálhatnám... - Mély levegőt vettem. Nem tenném meg megint.
- És te - mondta, miközben kinyújtotta a lábát - csak egy éjszakát
töltöttél vele. Képzeld, ha két évet pazaroltál volna rá, mint én.
Természetesen nem tudtam elképzelni. Soha nem volt barátom,
még egy idióta sem.
- Nagyon szerethetted - mondtam.
- Igen. - Ezt egyszerűen, könnyedén mondta. Ez volt az igazság. Bár gondolom, ezen mindenki átesik egyszer, nem?
- Min?
- Az első szerelmen. És az első csalódáson. Én már mindkettőt kipipálhatom. Ilyen hatékony vagyok. - A táskájába nyúlt, megint kotorászott benne, majd kivett egy csomag rágót. Ki akart venni egy
szemet, de összeráncolta a szemöldökét. - Üres. Ideje benézni a Vegyesbe.
Néztem, ahogy feláll, leporolja magáról a homokot, és felveszi a
táskáját.
- Hát - mondtam. - Köszi. Amiért utánam jöttél.
- Te nem jössz? - kérdezte.
- A Vegyesbe?
- Vagy bárhova. - Táskáját átvetette a vállán. - Mármint, ülhetsz itt,
ha akarsz. De ez elég magányos elfoglaltságnak tűnik. Főleg, ha már
úgy is vacakul érzed magad.
Egy ideig nem mozdultam, csak bámultam rá. Úgy éreztem, őszintének kéne vele lennem, és el kéne neki mondanom, hogy szeretek
egyedül lenni, még a rossz napokon is. De aztán elképzeltem, hogy
érezném magam, miközben itt ülök, és a naplementét nézem, és az
előbbi állítás érvényét vesztette. Vagy talán mégsem. Ám jelen pillanatban ezt képtelen voltam eldönteni. Így inkább egy másik, örök
érvényű állításból indultam ki.

- Nos - ismertem el -, azt hiszem, rám férne még egy kis kávé.
És már álltam is fel. Az üres poharamat egy közeli szemetesbe dobtam. Majd elindultam Maggie-vel a parton, el az utcáig, átvágva a
turisták csoportján a Vegyesig, ahol Esther és Leah a parkolóban ült
egy kopott Jetta lökhárítóján, és ránk várt.
Most Maggie megragadott egy csomag kekszet is a rágója mellé, majd keze megállt a Twizzlers fölött, de végül elvetette. Mellette Esther egy csomag szotyi fölött tanakodott.
- Egész este ilyet akartam venni - mondta. - De most nem vagyok
benne biztos, hogy elég rágcsaerő van-e benne.
- Rágcsaerő? - kérdeztem.
- Az íz és a tápanyag mennyisége egy adott ropogtatnivalóban magyarázta Maggie, miközben Leah levett a polcról egy doboz Tic
Tacot és megrázta. - Tehát ez a szotyiban elég alacsony. A szárított
marhahúsban viszont nagyon magas.
- Tudjátok, őszintén szólva, ezt egyszerűen nem értem - mondtam.
- Mit? - kérdezte Leah.
- Az egész boltos és ropogtatnivalós megszállottságot, és hogy
minden egyes döntést kielemeztek meg összehasonlítotok - magyaráztam. - Miről szól ez az egész?
Egymásra néztek. Majd Esther válaszolt:
- Nem tudom. Ez olyan, mint amikor elindulsz valahova. Sosem
tudhatod, mi fog történni. Úgyhogy beszerzel mindenfélét.
- Előbb a vásárlás - tette hozzá Maggie -, aztán a szórakozás.
Elindultak a kasszához, én pedig vettem egy tiszta poharat, és megtöltöttem kávéval. A helyzet egyszerű volt: semmi másra nem volt
szükségem. Ám a kassza felé menet hirtelen megragadtam két csokis
muffint. Tudtam, hogy felesleges, egészségtelen és pénzkidobás.
Mégis azon morfondíroztam, vajon igazuk van-e. Ha nem tudod,
hová mész, talán nem is olyan rossz ötlet több mindent magaddal
vinned, mint amennyi szükséges.
***
- Ó, remek! - sóhajtotta Esther. - Mintha itt még nem jártunk volna.

Egy nagy ház felhajtóján álltunk a tengerparton. A ház tele volt
emberekkel, akik a bejárati lépcsőn ültek, árnyékuk elsuhant a kivilágított ablakok mögött, megtöltötték a verandákat és azok homokos
környékét. Ráadásul továbbra is érkeztek az autók, majd leparkoltak
a többi mögött a szűk utcában. Abban a két percben, amíg ott álltunk,
legalább tizenöten mentek el mellettünk, be a házba.
- És mivel már voltunk itt - folytatta Esther, miközben egy autó, rádióját üvöltetve, elment mögöttünk -, arra szavazok, hogy menjünk is
tovább, amíg ezt még méltósággal megtehetjük.
- Nem a méltóságomat akarom elveszíteni - közölte Leah, aki kinyitotta a Tic Tacot, és egy szemet a szájába vett. - Csak jól akarom
magam érezni.
- Az ugyanaz.
- Jaj, dehogy az - mondta Leah. - Megpróbálnál legalább egyszer
ellazulni? Jó buli lesz.
- Ez a fajta szórakozás sosem buli - ellenkezett Esther. - Hacsak
nem arra vágysz, hogy leöntsenek sörrel, vagy hogy egy dagadt srác
a fenekedet fogdossa egy zsúfolt folyosón. Ami, úgy látszik, neked
tetszik.
Leah felsóhajtott, és kifújt egy tincset az arcából.
- Tegnap este elmentem a Karamell Klubba, és végigültem, ahogy
egy lány xilofonon kíséri magát, és tíz dalt énekel a kommunizmusról. Szóltam akár egy szót is?
- Igen - mondta Maggie és Esther egyszerre. Utóbbi még hozzátette: - Ráadásul hangosan.
- De elmentem - folytatta Leah, ezt meg sem hallva. - Cserébe most
én választhatom ki, hogy mit csináljunk ma. És én ezt választom.
Úgyhogy gyerünk!
Válaszra sem várva zsebre tette a Tic Tacot, és hosszú, magabiztos
léptekkel a ház felé indult. Esther, aki csak azért is morcos arcot vágott, követte, míg Maggie rám nézett.
- Nem lesz annyira rossz - biztatott. - Csak olyan, mint egy tipikus
hétvégi házibuli.
Ezzel nem sokat segített. Fogalmam sem volt, miről beszél, de ezt
hangosan nem mondtam ki. Csak követtem Maggie-t a felhajtón,

vigyázva, nehogy rálépjek egy elhajított sörösdobozra, amiből még a
lépcsőre is jutott.
Odabent a folyosón tolongtak a ház két oldaláról érkező emberek.
Az egyetlen átjáró egy szűk ösvény volt, amin egyszerre csak egy
ember fért el, és még úgy is csak nehezen. A levegőben parfüm-,
izzadság- és sörszag terjengett, és ez egyre erősödött minél beljebb
mentünk. Igyekeztem egyenesen előrenézni, de néha a szemem sarkából észrevettem, hogy egy srác, szemöldöke nedves az izzadságtól,
engem néz, vagy hogy valaki odakiáltja:
- Hé, bébi, mi újság? - Talán nekem, talán valaki másnak.
Végre elértük a nappalit, ahol már lehetett levegőt kapni, de sokkal
több volt az ember. Egy sztereóból, amit nem láttam, tombolt a zene,
míg egy páran, főleg lányok, az egyik sarokban táncoltak, egy csapat
fiú pedig őket bámulta. Tőlem jobbra, a konyhában, észrevettem egy
söröshordót és egy adag másik alkoholos üveget, amik a pulton sorakoztak a mosogató mellett. Érthetetlen módon volt ott két tálca sütemény is: az egyiken gyönyörű, láthatóan kézzel, rózsákkal díszített
muffinok, a másikon szögletes alakúak - citromos, csokis, málnás szépen elrendezve a csipkézett papírokon.
Maggie, aki észrevette, hogy a süteményeket nézem, intett, hogy
hajoljak közelebb.
- Belissa szüleié a Cuki Pékség. Ez az ő házuk.
Egy hosszú, fekete, szőke melíros hajú lány felé mutatott, aki fehér
topban és farmerben a nappaliban táncolt. Most éppen hátravetett
fejjel nevetett, rúzsa élénkpiros színű volt, olyan, mint a muffinokon
az apró rózsáké.
- Kéne egy kis sör - jelentette ki Leah, aki Maggie másik oldalán
állt. Valahonnan kerített pár piros poharat, majd felém nyújtotta. Tessék! Te vagy a legközelebb.
Lenéztem a poharakra, majd a mellettem álló söröshordóra. Leah és
Maggie már beszélgetett - Esther addigra eltűnt -, úgyhogy nem vették észre a zavaromat, mielőtt a hordó felé fordultam volna, ahonnan,
gondoltam, a sört kellett szereznem. Elég egyszerű feladatnak tűnt,
úgyhogy megfogtam a rajta lévő csapot, és elfordítottam a tetejét.
Semmi sem történt.

Körbenéztem. Leah és Maggie még mindig beszélgetett, míg a közelben állók - egy egymást faló pár a hűtőnél - nem igazán vettek
rólam vagy bármi másról tudomást. Megint eltekertem a csapot semmi -, és éreztem, ahogy kínomban elpirulok. Soha nem szerettem
másoktól segítséget kérni, főleg, ha olyan dologról volt szó, amit
elvileg már tudnom kellett volna. És sok mindent tudtam, ez az egyszerű, idióta szerkezet mégis teljesen új volt számomra.
Mély levegőt vettem, és már azon voltam, hogy megint megpróbálom, amikor hirtelen valaki rátette a kezét az enyémre, ujjával lenyomta a csapot, és a poharamba máris sör csörgedezett.
- Hadd tippeljek! - mondta Eli szokásos nyugodt hangján. - A hordókból való ivás szintén a kinti elfoglaltságok közé tartozik.
Csak bámultam rá, ahogy ott állt farmerben és ugyanabban a kék,
kapucnis pulóverben, amit első találkozásunkkor viselt. Talán a zavaromnak volt betudható, ami már tanúk nélkül is épp elég nagy volt,
hogy egyszer csak ráförmedtem:
- Kint vagyunk?
Körbenézett, mintha erre szükség lett volna.
- Nem.
- Akkor nem. - Figyelmemet ismét a hordóra fordítottam.
Elvette a kezét a csapról, és figyelte, ahogy megtöltöm a következő
poharat is.
- Tudod - folytatta -, észrevettem, hogy kissé hirtelen haragú vagy.
- Én pedig - feleltem - észrevettem, hogy előszeretettel kritizálsz
másokat.
- Ó! - mondta. - Tehát még mindig dühös vagy a biciklis dolog miatt.
- Tudok biciklizni! - jelentettem ki.
- De egy csapot nem tudsz kinyitni.
Sóhajtottam.
- És ez miért olyan nagy baj?
Vállat vont.
- Ez itt alap. Mint egyszerre több dolgot venni a Vegyesben.
Meglepett, hogy emlékezett arra, amit a pályánál mondtam - jó érzés volt, hogy megjegyezte a szavaimat, még ha ez kínosan sült is el
-, de erre már nem válaszoltam, hanem visszaindultam Maggie-hez

és Leah-hoz, hogy odaadjam nekik a sörüket. Ám amikor feléjük
fordultam, mindketten tágra nyílt szemmel bámultak.
- Mi az? - kérdeztem, de csak elvették a poharukat, majd arrébb
léptek, és összenéztek, miközben belekortyoltak a sörbe.
Visszamentem a hordóhoz, hogy az utolsó poharat is megtöltsem.
Amikor végeztem, még mindig ezzel a furcsa arckifejezéssel méregettek, úgyhogy inkább a sörömre koncentráltam, ami meleg volt és
íztelen. Úgy tűnik, nem sokat veszítettem.
Mellettem Eli most a süteményeket nézte, és rájöttem, hogy talán
egy kicsit goromba voltam vele. Hogy ezt helyrehozzam, így szóltam:
- Az itt lakóknak van egy pékségük. Vagy valami hasonló.
Rám pillantott.
- Igazán?
Még egyet kortyoltam, bár nem tudtam, miért, mivel borzasztó íze
volt.
- Ő az a lány ott, fehér felsőben. A piros rúzsos.
Odanézett, amerre mutattam, és egy pillanatig a táncolókat figyelte.
- Ó, értem. Látom.
A lány most már mindent beleadott, haja ide-oda lengett a hátán,
ahogy a csípőjét tekergette, hátulról meg egy igen hajzselés, felspanolt srác nyomult rá.
- Azta! - mondtam. - Ez aztán nem semmi!
- Hogy érted?
Vállat vontam. A lány felénk pillantott, tekintete találkozott az
enyémmel, mire megint beleittam a sörömbe.
- Csak... a kevesebb néha több. Érted?
Halványan elmosolyodott, mintha valami aranyos dolgot mondtam
volna, ami egy kicsit idegesített. Maggie és Leah felé pillantottam,
akik kiguvadt szemmel figyeltek.
- Ami nem azt jelenti - mondtam Eli-nak -, hogy nem kóstolhatod
meg a sütijét. Nagyon jól néznek ki.
- Hát - szólt. - Inkább kihagyom.
- Tudod - húztam -, ha nem tudod, hogy kell sütit enni, amiatt nem
kell szégyenkezned.
Most már egyértelműen mosolygott.

- Tudom, hogy kell sütit enni.
- Hát persze.
- Tényleg - mondta. - De ezekből nem kérek.
- Igazán? - Letettem a poharamat, majd a táskámba nyúltam a Vegyesben vett, becsomagolt sütikért, és letettem a pultra, kettőnk közé.
- Bizonyítsd be!
- Tényleg ezt akarod? - kérdezte.
- Ez itt alap - mondtam. - Mint a biciklizés.
Egy pillanatig csak bámult rám, majd felvette a csomagos sütit, kinyitotta, és kivett belőle egyet. Én közben őt figyeltem, és épp megint inni akartam a sörből, amikor hirtelen valaki megragadta a karom.
- Gyere! - sziszegte Maggie a fülembe. - Most azonnal lelépünk innen.
- Mi van? - kíváncsiskodtam, de alig mondtam ki a szavakat, elhúzott maga után Eli mellett - aki minket bámulva rágott -, ki a hátsó
verandára, ahol Leah utat tört az emberek között.
- Siessetek! - kiáltotta a válla fölött, mire Maggie bólintott, továbbra is maga után vonszolva. - Szerintem, ha itt megyünk le a lépcsőn,
gyorsabban kijutunk, és még elkerülhetjük.
- Rendben - felelte Maggie -, mindenképpen el kell kerülnünk.
- Ti meg miről beszéltek? - kérdeztem, miközben Maggie lerángatott pár lépcsőfokon egy alacsonyabb verandára, amin már kevesebben álltak. - Mit kell elkerülni?
Megfordult, talán hogy válaszoljon, de már nem volt rá lehetősége.
Mert ebben a pillanatban tőlünk jobbra kinyílt egy üvegajtó, és megjelent a lány a táncparkettről - Miss Vörös Rúzs, süti, a kevesebb
nem több -, majd elállta az utunkat. Két másik lány, akikkel együtt
táncolt, egy vörös hajú fekete ruhában és egy alacsonyabb, pufi, szőke, követte.
- Oké - mondta, és tenyérrel előre feltartotta a két kezét. Vékony,
kissé orrhangon beszélt. - Mi történt odabent? És ki a fene ez?
Rám nézett, csakúgy, mint két barátnője, és éreztem, ahogy egyszer
csak elönt a hideg veríték, amiről már olvastam, ám eddigi életem
során még nem igazán tapasztaltam. Maggie elengedte a karom, majd
így szólt:

- Belissa, igazán semmi sem történt.
- Semmi? - A csaj egy lépést tett felém. Közelről bőre egyenetlennek tűnt, orra kissé hegyes volt, amit valószínűleg nem szerethetett. Hogy hívnak, te, liba?
Először azt hittem, ez kérdés - hogy hívnak? -, és válasz is egyben.
Aztán rájöttem, hogy azt várja, feleljek rá valamit.
- Auden - mondtam.
Szeme résnyire szűkült.
- Auden - ismételte olyan hangon, ahogy mások a herezacskót vagy
az ürüléket ejtenék ki. - Ez meg miféle név?
- Nos... - kezdtem.
- Nem számít - vágott közbe Leah. - Ahogy Maggie is mondta,
semmi sem történt.
- Rámászott Eli-ra vagy sem? - kérdezte Belissa.
- Sem - felelte Leah egyszerűen, magabiztosan. A szőke és a vörös
hajú egymásra nézett. - Nem idevaló, senkit sem ismer.
- És semmit sem tud - tette hozzá Maggie kevésbé határozottan.
Belissa rápillantott. - Tudod, mire célzok.
- Láttam, ahogy beszélgettek - erősködött Belissa. Fura volt, ahogy
bámult rám, és közben mégsem vett rólam tudomást. - Eli még mosolygott is, az ég szerelmére!
- Tilos mosolyognia? - kérdezte Leah. Elkapta Maggie pillantását, és hozzátette: - Nézd, Belissa, az egész egy félreértés volt,
de már megyünk is. Oké?
A csaj ezen eltűnődött, majd még közelebb lépett hozzám.
- Nem tudom, ki vagy - mondta, miközben ujjhegyével a mellkasomra bökött. - És nem is igazán érdekel. De jobban teszed, ha távol
tartod magad a barátomtól, főleg, ha az én házamban vagy. Megértetted?
Maggie-re pillantottam, aki hevesen bólogatott, majd azt feleltem:
- Persze, rendben.
- Rendben - ismételte Belissa. Mögötte Leah felsóhajtott, és az égre
nézett. - És most tűnés innen!
Ezzel Maggie ismét megragadta a karomat, és a közeli lépcső felé
cibált. Nem eresztett el, miközben követtük Leah-t le a tengerpartra,
megkerültünk egy dűnét, kiértünk egy járdára, és végigbaktattunk az

utcán egészen addig, amíg vissza nem értünk a kocsihoz, ahol Esther
már várt ránk.
- Hol a fenében voltál? - mordult rá Leah. - Jól jött volna a segítséged.
- Kitalálom - mondta Esther, miközben Maggie-vel beszálltunk a
hátsó ülésre. - Valami méltatlan dolog történt.
- Ha azt, hogy Auden miatt mindannyiunkat kirúgtak, annak nevezed, akkor igen - válaszolta neki Leah. Becsapta az ajtót, majd megfordult az ülésen, és rám nézett. - Elment az eszed? Eli Stockkal flörtölni Belissa Norwood szeme láttára Belissa Norwood házában, miközben Belissa Norwood sütijét eszitek?
Most már mindhárman engem bámultak.
- Nem ettünk a sütiből - javítottam ki.
Leah a levegőbe bokszolva előrefordult, miközben Esther beindította a motort. Maggie szólalt meg mellettem:
- De hát lányok, semmit sem tudott az egészről.
- Ahogy rólad és Jake-ről sem - jegyezte meg Leah. - De ez nem
tartott vissza attól, hogy nekiess, amikor összejött vele.
- Igaz - mondta Maggie. - De, mint Belissának, nekem sem volt
igazam. Ő meg Eli szakított. Eli azzal beszélget, akivel akar.
- Hát épp ez az - képedt el Leah, felém fordulva. - Eli nem beszél.
Senkivel sem. Soha. Akkor vele miért beszélget?
Erre senki sem válaszolt. Végül megköszörültem a torkom, és azt
mondtam:
- Nem tudom. Egyszerűen csak beszél, azóta, hogy egyik éjszaka
láttam őt biciklizni.
Csend. Mind engem néztek, még Esther is a visszapillantóból.
Maggie csendesen megszólalt:
- Láttad Eli-t biciklizni? Mégis mit csinált?
Vállat vontam.
- Nem tudom. Trükköket? A sétány végében ugrálgatott.
Maggie és Leah összenézett.
- Tudjátok - mondta Leah -, azt hiszem, talán...
- Egyetértek - folytatta Esther, és indexelt, ahogy a Vegyes megjelent a távolban. - Határozottan szükségünk van egy kis rágcsaerőre.

***
- Az a helyzet - kezdte Maggie -, hogy ha Eli-ról akarunk mesélni,
először el kell mondanunk, mi történt Abe-bel.
A móló végében ültünk egy padon, és az óceánt néztük. Idefelé jövet elmentünk pár horgász mellett, akik a korláton áthajolva a vizet figyelték. Itt magunk lehettünk, eltekintve a széltől és a hullámok
morajától.
- Abe és Eli - kezdte Maggie - elválaszthatatlanok voltak. A legjobb barátok már óvodáskoruk óta. Alig lehetett az egyiket a másik
nélkül látni.
- De teljesen különböztek egymástól - tette hozzá Esther. - Eli általában komor és csendes. Abe viszont...
Egy pillanatig mindenki hallgatott. Majd Leah folytatta:
- Totál idióta volt.
- Totál - értett vele egyet Maggie. - A leglököttebb tag, akit valaha
ismertünk. Mindenkit megnevettetett.
- Még Eli-t is.
- Főleg őt. - Leah elmosolyodott. - Istenem, emlékeztek még, milyen volt Eli Abe halála előtt? Igazából... egész vicces volt.
- Abe meghalt? - kérdeztem.
Maggie komolyan bólintott, és kinyitott egy csomag rágót.
- Tavaly májusban történt. Ő és Eli lement Brocktonba arra az eseményre a Beton Dzsungelbe. Már jó pár éve mindkettejüket szponzorálták. Mindketten sima BMX-szel kezdték, de aztán Eli áttért a
félcsövezésre, Abe pedig inkább flatlandezett, legalábbis a versenyeken. Ám városi terepen mindketten nagyon jók voltak, bár ez nem
meglepő, ha azt vesszük, honnan jöttek.
Értetlenül bámultam rá. Leah megszólalt:
- Maggie, rajtad kívül senki sem érti ezt a bringás halandzsát. Beszélj érthetően!
- Ó, bocsi! - Maggie kivett egy rágót, és a szájába tette. - Eli és Abe
mindketten nagyon-nagyon jól bicikliztek. Annyira, hogy pénzt kaptak, hogy részt vehessenek különböző versenyeken, és ezért mentek
Brocktonba.

- És ezután szenvedtek balesetet - mesélte Esther -, amikor egy buliról jöttek hazafelé.
- Baleset - ismételtem.
Leah bólintott.
- Eli vezetett. Abe pedig az életét vesztette.
Elakadt a lélegzetem.
- Ó, istenem!
- Pontosan. - Maggie félbehajtotta a rágó papírját egyszer, majd
kétszer, egészen egy kis téglalapba. - Jake-kel voltam a házukban,
amikor Eli telefonált. Hallottam a hangját a telefonon keresztül. A
kórházban volt, és megpróbált beszélni, de csak azt a szörnyű hangot
tudta kiadni...
Nem fejezte be a mondatot, csak a vizet bámulta, ami sötéten terült
el a két oldalunkon. Esther folytatta:
- Nem ő volt a hibás. Egy négyágú kereszteződésen mentek át,
amikor valaki beléjük ment.
- Egy részeg - tette hozzá Leah.
Esther bólintott.
- Eli teljesen kikészült. Mintha Abe belőle is magával vitt volna
egy darabot, érted? Soha többé nem volt ugyanaz.
- Visszamondta a szponzorokat, a versenyeket, mindent - folytatta
Maggie. - Felvették az egyetemre, és beleegyezett, hogy ott folytassa
a biciklizést, de végül oda sem ment el. Csak átvette a bringabolt
irányítását, és többet nem ült kerékpárra.
Leah rám nézett.
- Legalábbis így hittük.
- Csak egyszer láttam őt biciklizni a sétányon - feleltem. - Késő éjszaka volt. Vagy igazából már hajnal.
- Nos - állapította meg Maggie -, gondolom, ez már jelent valamit.
Azt nem tudom, hogy mit. De valamit.
Hirtelen hangos csobbanás hallatszott mögöttünk: amikor megfordultam, láttam, ahogy az egyik horgász átemel valamit a móló korlátján. A hal ide-oda vergődött, szeme fénylett a sötétben, majd a horgász leengedte maga mellé, és ezzel eltűnt szem elől. A többi horgász
egy ideig figyelte, majd visszafordultak a botjukhoz.

- És Belissa? - mondtam, és ujjaimat rákulcsoltam a meleg poharamra. - Vele mi a helyzet?
- Tizedikben kezdtek el járni - felelte Leah. - A temetésen és utána
pár hónapig még együtt voltak, de végül szétmentek. Belissa szakított vele, én így hallottam. De úgy tűnik, ő másként gondolja.
- Úgy tűnik - mondtam.
Leah elmosolyodott, és megcsóválta a fejét.
- Esküszöm, amikor megkérdezte, hogy ez meg miféle név, te meg
válaszolni akartál neki... Majdnem elmenekültem, hogy egyedül védd
magad.
- Feltett egy kérdést - szabadkoztam.
- De nem várt rá választ.
- Akkor meg minek kérdezte?
- Azért, mert - magyarázta Leah - már készült letépni a fejed. Istenem! Semmit sem tudsz a féltékeny exbarátnőkről?
- Nem - ismertem be. - Nem igazán.
Maggie elmosolyodott.
- Akkor most részt vehettél egy intenzív tanfolyamon.
- Ahol az intenzív a kulcsszó - tette hozzá Leah. - Mármint láttátok,
mennyire kiakadt? És utána azt mondta, hogy maradj tőle távol, mire
te...
- Persze, rendben - idézte fel Maggie.
Esther szeme elkerekedett.
- Nem!
- Pontosan így mondta. És ebben a stílusban. Mintha ezzel szívességet tenne neki.
- Nem is - mondtam. Leah és Maggie rám nézett. - Vagy igen?
- Ja. - Leah megforgatta kezében a poharat, majd a szívószálával
belekortyolt. - Ami vagy nagyon menő, vagy hihetetlenül ostoba dolog volt. Még nem döntöttem el, melyik.
Esther felnevetett, én meg csak ültem ott, a kávémat bámultam, és
eszembe jutott, mennyire hülyén éreztem magam a buliban és utána.
Még soha nem volt ennyire nyilvánvaló, hogy bár az egész életemet
tanulással töltöttem, mennyi dolog van, amiről gőzöm sincs. Ez úgy
látszik, elég nagy bajba sodort volna, ha nincsenek ott a többiek.

- Inkább ostoba - mondtam, ahogy ezt végiggondoltam. Rám néztek. - Mármint amit mondtam. Az az igazság, hogy a gimiben nem
nagyon éltem társasági életet. Vagy előtte, ha már itt tartunk.
Ezután sokáig hallgattak, legalábbis nekem úgy tűnt.
- Tudod - jelentette ki Leah -, ez sok mindent megmagyaráz.
- Úgy van - értett vele egyet Maggie.
- Ezt meg hogy értitek? - kérdeztem.
- Sehogy - mondta gyorsan. Majd Leah-ra pillantva hozzátette: Csak ahogy megérkeztél a városba, rögtön összejöttél Jake-kel, és
aztán meg voltál lepődve, hogy az emberek ez alapján ítéltek meg.
- És az emberek alatt - magyarázta Leah - minket ért.
- Vettem - feleltem. - Köszi.
- Plusz - folytatta Esther - olyan magadnak való vagy.
- Leszámítva a ma estét - mutatott rá Leah.
- Leszámítva a ma estét - ismételte Maggie. - Azt hittük, többre tartod magad nálunk. De talán csak nem tudtad, hogyan illeszkedj be.
El akartam hinni, hogy ez utóbbi volt az oka. Bár ha őszinte akartam lenni, a szívem mélyén tudtam, hogy igenis felsőbbrendűbbnek
éreztem magam. Maggie esetében már az első pillanattól kezdve.
- Mint mondtam - szólalt meg Leah -, csak egy olyan lány képes
válaszolni arra a kérdése, hogy Miféle név ez?, akinek nem voltak
barátnői.
- Azt hittem, tényleg kíváncsi rá! - magyarázkodtam.
- Kétlem, hogy Belissa Norwoodot érdekelné egy modernista költő
élete, aki a politikáról, természetről és a viszonzatlan szerelemről
szóló műveivel vált ismertté - vélte Maggie.
Feléje fordultam.
- Ismered Audent?
- Utolsó évben a verseiben megjelenő veszteségekről írtam esszét felelte. - Ezzel kerültem be a Defriese-ba. Hé, Leah, van még Tic
Tacod?
Megkövülten ültem, miközben Leah elővette a dobozt, és átnyújtotta neki. Elég sok meglepetés ért a mai nap folyamán: az anyám felbukkanása, megsemmisítő megjegyzései és Eli múltja. De ettől az
információtól nem jutottam szóhoz. Maggie a Defriese-ba megy.
Ahogy én is.

- Ajjaj! - mondta Esther, az órájára pillantva. - Elmúlt éjfél. Jobb,
ha hazamegyek. Elvigyek valakit?
- Engem, igen - jelentkezett Leah, majd felállt, és leporolta a farmerét -, úgysem találkoztam egy dögös pasival sem a buliban, aki hazavihetne.
- Bocsi - mondtam.
- Ó, túléli - nyugtatott meg Esther, és átölelte Leah vállát, miközben elindultunk visszafelé a mólón. - Holnap a Bentley’sbe megyünk
az amatőr estre, ott talán találsz majd magadnak egy kedves, zsíros
hajú művészfazont.
- Lehet - felelte Leah -, de csak azért, hogy idegesítselek.
- Veled mi a helyzet, Auden? - kérdezte Maggie, mellém lépve. Hazavigyünk Heidihez?
Végignéztem a mólón a sétányra és a mögötte elterülő utakra, amelyeket az utcalámpák világítottak meg a sötétben.
- Nem - mondtam. - Azt hiszem, szerzek még egy kis kávét, mielőtt
hazamennék.
- Még több kávé? - kérdezte Esther, a poharamra pillantva. - Ennyi
nem tart ébren?
Megráztam a fejem.
- Nem, nem tart.
A móló végén elbúcsúztunk, és ők visszamentek a kocsihoz. Még
egy ideig hallottam, ahogy tovább beszélgetnek, a szél felém sodorta
a hangjukat, miközben elindultam a másik irányba, a Vegyes felé,
ahol én voltam az egyetlen vásárló. Megtöltöttem egy tiszta poharat,
tettem bele tejet, keverőpálcikát és, némi gondolkodás után, egy cukorkát. A pénztáros, egy idősebb, szőke nő, a névtáblája szerint
WANDA, épp rejtvényt fejtett. Letette, és miközben beütötte az öszszeget, elfojtott egy ásítást.
- Hosszú éjszaka - mondta, amikor átnyújtottam a pénzt.
- Mindegyik az - feleltem.
Kint a parkolóban erősen fújt a meleg szél. Egy pillanatra megálltam, becsuktam a szemem, és arra fordítottam az arcomat. Pár órával
korábban egyedül akartam lenni, de aztán - legnagyobb meglepetésemre - rájöttem, hogy társaságra volt szükségem. Mégis, tudtam,
hogy Maggie-nek nem lehetett könnyű utánam jönnie, mivel nem

tudhatta, hogy fogok reagálni, amikor meglátom. Egyszerűbb lett
volna neki, ha magamra hagy. Ő mégsem az egyszerű utat választotta.
Én is olyan lány voltam, aki szereti a kihívásokat. Legalábbis szerettem magamra így gondolni. Úgyhogy Eli keresésére indultam.
Útban a sétány felé, elmentem egy járőröző rendőrautó mellett,
aminek recsegett a rádiója. Két lánnyal is találkoztam, az egyikük
botladozott, a másik a kezét fogva cibálta maga után. A bárok még
körülbelül egy óráig nyitva voltak, ajtóikon emberek és zene áramlott
az utcára. Arrébb az üzletek mind sötétbe burkolóztak. Ám a bicikliboltban égett a villany.
Felemeltem a kezem, hogy kopogjak, de aztán leengedtem, és újra
átgondoltam a dolgot. Szóval egy éjszakát a lányok világában töltöttem, nagy ügy. Megváltozott ettől bármi, beleértve engem is? Ahogy
ott álltam, és ezen tanakodtam, észrevettem, ahogy valaki elhalad a
kivilágított, nyitott hátsó ajtó előtt: sötét haj, kék felső. Még mielőtt
rájöhettem volna, mit is csinálok, hangosan megkocogtattam az üveget.
Eli gyanakodva felkapta a fejét. Amikor közelebb jött, és meglátott,
nem igazán tűnt megkönnyebbültnek. Vagy meglepettnek. Elforgatta
a kulcsot, és kinyitotta az ajtót.
- Hadd tippeljek! - mondta. - Meg akarsz tanulni biciklizni, és nem
várhat reggelig.
- Nem - feleltem. Elengedte az ajtót, csak állt ott, és bámult rám.
Rájöttem, hogy valamiféle magyarázatra vár. - Erre jártam, és megláttam a fényt. - Feltartottam a kávémat, mintha ez lenne a bizonyíték. - Hosszú éjszaka meg minden.
Egy pillanatig az arcomat fürkészte.
- Értem - mondta végül. - Gyere be!
Beléptem az ajtón, majd becsukta és visszaforgatta a kulcsot. Követtem a sötét bolthelyiségen keresztül hátra, ahol mintha egy szerelőműhelyt rendeztek volna be. Biciklialkatrészek az állványokon,
kerekek munkapadoknak támasztva, egy halom fogaskerék az egyik
asztalon és mindenfelé különböző szerszámok. Az egyik sarokban,
egy félig összerakott kerékpár mellett felirat állt: ADAM HELYE - HA

alatta egy koponya és két, egymást keresztező csont.
- Ülj csak le! - biztatott Eli, és egy kis, háromlábú székre mutatott a
felirat mellett.
- Nem tűnik túl biztonságosnak.
A feliratra pillantott, a szemét forgatva.
- De az.
Leültem, kezemben a poharammal, ő pedig egy telezsúfolt asztal
mögött foglalt helyet, amin papírhalmok, különböző alkatrészek és,
nem meglepő módon, egy csomó üres üdítősüveg és mindenféle ropogtatnivaló hevert.
- Tehát - kezdte, miközben felemelt egy borítékot, és megnézte -,
azt állítod, hogy nem kerékpárért jöttél.
- Nem - mondtam.
- Akkor miért? Az éjszaka közepén szoktál sétálni indulni?
Eli nem beszél, mondta Leah. Senkivel sem. Soha. De velem beszélt, és ez talán jelentett valamit, még ha nem is volt világos, hogy
mit.
- Nem is tudom - mondtam. - Csak... gondoltam, talán akarsz beszélgetni, vagy valami.
Eli lassan becsukta a fiókot, bár a kattanása így is fülsiketítő robajnak tűnt, és rám nézett.
- Beszélgetni - jegyezte meg színtelen hangon.
- Igen. - De csak ült ott, és rezzenéstelen arccal bámult. Mintha csak anyut láttam volna magam előtt, kínomban mocorogni kezdtem. - Te is fent vagy, én is fent vagyok. Csak gondoltam...
- Ó, értem már - mondta bólogatva. - Persze. Most már tudod.
- Tudom... - ismertem be.
Megrázta a fejét.
- Már akkor tudnom kellett volna, amikor megláttalak az ajtóban.
Vagy már a buliban. Maggie nem arról ismert, hogy a dolgokat megtartaná magának.
Egy ideig csak ültem, nem tudtam, mit tegyek. Végül megszólaltam:
- Nézd, sajnálom. Azt hittem...
HOZZÁÉRSZ, HALOTT VAGY!,

- Tudom, mit hittél. - Felvett egy stóc papírt, és azokat kezdte rendezgetni. - És nagyra értékelem, hogy segíteni akarsz, vagy mi. De
nincs rá szükségem. Oké?
Bambán bólintottam. A szoba hirtelen túl fényesnek tűnt, és megvilágította teljes kudarcomat. Felálltam a székről.
- Jobb, ha megyek - mondtam. - Későre jár.
Eli rám nézett. Eszembe jutott, hogy már első éjszaka is a gyászos
jelző jutott róla eszembe, pedig akkor még nem sejtettem, hogy ez
mennyire igaz rá.
- Akarod tudni, miért beszélek veled? - kérdezte.
- Igen - feleltem. - Akarom.
- Azért - magyarázta -, mert az első naptól kezdve, amikor az utcán
találkoztunk, tudtam, hogy te más vagy. Soha nem vizslattál, nem
viselkedtél különösen, nem sajnáltál, és nem néztél rám úgy.
- Hogy?
- Ahogy most nézel - válaszolta, az arcomra mutatva. Éreztem,
hogy elpirulok. - Egyszerűen... normális voltál. Egészen ma estig.
Ma estig, gondoltam, és felidéztem, hogy Maggie és Esther is valami hasonlót mondott kicsivel korábban. Eli még mindig a fiókban
kotorászott, feje eltűnt az asztal mögött, és eszembe jutott, milyen
könnyedséggel hajolt Thisbe fölé a mólón, és emelte fel őt. Sokféleképpen lehet valakit vigasztalni. A liftezés egyike volt a szokatlan
módszereknek.
- Tudod - folytattam az ajtófélfának dőlve -, most megkönnyebbültem, hogy ezt hallom. Mert nem akarlak sajnálni.
- Nem? - mondta, de nem nézett fel.
- Nem. Az az igazság, hogy haragszom rád.
- Haragszol? - Bólintottam. Most már felemelte a fejét, és rám figyelt. - És mégis miért?
- Mert miattad szereztem magamnak egy ellenséget.
- Miattam?
Megforgattam a szemem.
- Mintha nem tudtad volna, hogy a barátnődről beszéltem - világosítottam fel. - Ráadásul közben őt néztem.
- Várj! - mondta. - Ő...

- Hagytad, hogy járassam a számat - vágtam közbe -, és amikor
utánam jött...
- Utánad ment?
- Az ujjával bökdösött és libának nevezett - folytattam. Felvonta a
szemöldökét. - És te ez alatt a sütiket tömted magadba valahol.
- Már megbocsáss - mondta, és becsukta a fiókot -, de te vettél rá,
hogy egyek a sütiből.
- Amikor még nem tudtam, hogy veszélyben forog az életem! - sóhajtottam. - Hagytad, hogy én vigyem el a balhét, ami nem volt valami gáláns cselekedet.
- Belissa - jelentette ki - nem a barátnőm.
- Akkor ezt talán közöld vele is! - feleltem. - Már ha tudsz rá időt
szakítani sütizabálás közben.
Eli csak bámult rám kifejezéstelen tekintettel, nekem meg megint
mocorognom kellett. De most nem ugyanazért éreztem magam kényelmetlenül. Egyáltalán nem azért.
- Igazából mit csinálsz itt ilyen későn? - kérdezte.
- Nem alszom éjszaka.
- Miért nem?
- Régebben a szüleim miatt, ilyenkor veszekedtek - mondtam. - De
most... Nem tudom.
Ez a válasz reflexszerűen, gondolkodás nélkül jött. Eli bólintott,
majd azt mondta:
- És mit szoktál csinálni, hogy elüsd az időt? Azon kívül, hogy nem
biciklizel.
Vállat vontam.
- Olvasok. Autókázok. Otthon van egy éjjel-nappali étkezde, amit
szeretek, de itt csak a Vasmacskát találtam, ami egyáltalán nem
mondható ideálisnak.
- A Vasmacskába szoktál járni? - Megcsóválta a fejét. - Szörnyű a
kávéjuk.
- Tudom. A kiszolgálók meg gonoszak.
- Pedig senki sem várakozik az asztalodra. - Felsóhajtott. - Oda kéne járnod, ahova én szoktam. Egész nap nyitva, a hét minden napján,
elsőrendű kávé és pite.
- Tényleg? - hitetlenkedtem. - Ez tripla jól hangzik.

- Tudom.
- Várj egy kicsit! - mondtam. - Rágugliztam minden egyes étteremre nyolcvan kilométeres körzetben, és csak a Vasmacskát adta ki.
- Azért - folytatta -, mert a hely városi titok.
- Ó, értem! - Visszadőltem az ajtófélfának. - Persze. Megint a helyi
szokások.
- Bizony - mondta, majd lehajolt a vászontáskájáért, ami az asztal
mellett hevert, és átvetette a vállán. - De ne aggódj! Azt hiszem, be
tudlak juttatni.
***
- Ez - mondtam - nem egy étterem.
Ez az egy dolog nyilvánvaló volt az érmékkel működő mosógépekből, amik a terem egyik felében sorakoztak, míg a másik részét a
szárítók foglalták el. Nem is beszélve a középen álló, hajtogatásra
fenntartott asztalról, pár műanyag székről és a kis doboz mosószereket, valamint vízlágyítókat adagoló gépről, ami épp NEM ÜZEMEL-t a
felirat szerint.
- Egy szóval sem mondtam, hogy ez egy étterem - közölte Eli, miközben az egyik géphez lépett, és rápottyantotta a táskáját.
- De azt sem mondtad, hogy egy mosoda - mutattam rá.
- Igaz. - Elővett egy tide-os flakont a táskából, majd a maradék tartalmát a gépbe öntötte. Miután bedobott pár negyeddollárost, és a
ruhákra habos víz zúdult, így szólt: - Kövess!
Követtem, bár kissé kétkedve, a mosó- és szárítógépek között egy
kis folyosóra, ami egy egyszerű, fehér ajtóban végződött. Kettőt kopogott rajta, majd kinyitotta, és intett, hogy lépjek be. Először bizonytalan voltam, de aztán, igen, kávé illatát éreztem. És ez elég ok
volt arra, hogy átlépjem a küszöböt.
Mintha egy másik világba csöppentem volna. Eltűnt a linóleum és
vele együtt a csillogó gépek is. Ez a szoba gyengén megvilágított
volt, falait lilára festették. Egy ablaka volt, ami fölé több színű lámpasort szereltek, és pár asztal állt benne. A hátsó ajtó nyitva volt,
amin meleg szellő fújt be, mellette egy kis pult. Mögötte egy idő-

sebb srác, akinek fekete haját fehér csíkok tarkították, egy magazint olvasott. Amikor felnézett, és meglátta Eli-t, elmosolyodott.
- Szevasz! - kiáltotta. - Gondoltam, hogy felbukkansz ma este.
- Kifogytam a pólókból - felelte Eli.
- Hát akkor. - A srác letette a magazint, majd felállt, és összedörzsölte a kezét. - Mit hozhatok nektek?
- Az attól függ - mondta Eli, miközben a pulthoz lépve kihúzott egy
széket. Követni akartam a példáját, amikor a székre mutatott, és rájöttem, hogy nekem húzta ki. - Mid van?
- Nos - kezdte a srác. Ellépett a pulttól, és benézett alá. - Lássuk
csak... van pár rebarbarás. Almás. És egy kis máfonyás.
- Máfonyás?
A srác bólintott.
- Málnás és áfonyás. Lepényszerű, de könnyebb a tésztája. Az íze
kicsit intenzív. De érdemes kipróbálni.
- Jól hangzik. - Eli rám nézett. - Mit kérsz?
- Kávét - mondtam.
- Csak kávét? - kérdezte a srác.
- Nem idevaló - magyarázta Eli. Majd felém fordult: - Hidd el! A
pitét is meg akarod kóstolni.
- Ó! - Mindketten engem néztek. - Öm, akkor legyen egy almás.
- Jó választás - jegyezte meg Eli, miközben a srác megfordult, és
felvett két bögrét a szárítóról, majd megtöltötte őket egy kávéskannából. Ezután, miközben figyeltük, elővett két tányért és két pitét a
pult alól. Levágott belőlük egy-egy szeletet, a tányérokra rakta őket
két villával együtt, és letette elénk.
Először a bögrémhez nyúltam, és belekortyoltam. Eli nem viccelt: a
kávé isteni volt. De nem annyira, mint a pite. Édes istenem!
- Mondtam - szólt Eli. - Fényévekre van a Vasmacskától.
- Vasmacska? Ki eszik ott? - kérdezte a srác. Eli felém biccentett.
- Ó, ember! Ezt meg se hallottam.
- Clyde - magyarázta Eli - nem viccel, ha pitéről van szó.
- Nos - mondta Clyde, akinek hízelgett a megjegyzés -, igyekszem.
De még csak kezdő vagyok a sütésben. Későn kezdtem.
- Clyde-é a kerékpárbolt - világosított fel Eli. - És ez a mosoda is.
És még kábé négy másik üzlet itt Colbyban. Igazi nagymenő.

- Én inkább jobb szeretem a haladó szellemű kifejezést - mondta a
srác, miközben megint felvette a magazint, ami, most már láttam,
az Ínyenc egyik száma volt. - És csak mert jó az üzleti érzékem, még
nem jelenti azt, hogy tökéletes pitéket tudok sütni. Még csak tanulom.
Még egy falatot ettem a pitéből - ami nekem elég közel állt a tökéleteshez - és ismét körbenéztem a helyiségben.
- Valld be - noszogatott Eli, miközben Clyde lapozott egyet, és egy
rakott krumplis receptet tanulmányozott -, hogy ez jobb, mint az autókázás vagy az olvasás!
- Sokkal - értettem vele egyet.
- Ő sem alszik - mesélte Eli Clyde-nak, aki erre bólintott. Felém
fordulva hozzátette: - Clyde azért vette meg ezt a helyet, hogy legyen
mit csinálnia éjszakánként.
- Bizony - erősítette meg a srác. - A kávézós része azonban Eli ötlete volt.
- Nem - tiltakozott Eli, a fejét rázva.
- De igen. - Clyde megint lapozott. - Csak hajtottuk a bringát egy
termosszal és a süteménnyel, amivel éppen kísérleteztem. Aztán
meggyőzött, hogy talán nem mi vagyunk az egyetlenek, akik nem a
bárokban akarják tölteni az estéjüket.
Eli a pitéjébe szúrta a villáját.
- Hajtás - mondta. - Ez nem is rossz.
- Aha! - Clyde elgondolkodott. - Igazad van. Írd fel!
Eli elővette a pénztárcáját, és kivett belőle egy sárga, összehajtott
papírt. Egy listának tűnt, ráadásul egy igen hosszú listának. Clyde
átnyújtott neki egy tollat, és figyelte, ahogy Eli felírja a lista aljára: hajtás.
- Kell egy új név a kerékpárboltnak - magyarázta Clyde. - Már jó
ideje agyalunk rajta.
Eszembe jutott az a beszélgetés, amit az első Colbyban töltött napomon hallottam Jake, Wallace és Adam között, amikor elmentem
mellettük az utcán.
- Most hogy hívják?
- BringaBolt - felelte Eli nem túl lelkesen. Felvontam a szemöldököm. - Jó, mi?

- Eredetileg Clyde Kerekeinek hívták - mondta a tulaj, és elvette a
bögrémet, hogy újratöltse. - De tavaly a Beatrice hurrikán letépte a
táblát, és amikor vissza akartam rakni, gondoltam, talán ideje átnevezni...
- ...és azóta is ezzel próbálkozunk - folytatta Eli. - Clyde nem tud
dönteni.
- Tudni fogom, ha meghallom - mondta Clyde nyugodtan. - Addig
is megteszi a BringaBolt. Végül is az egy bringabolt, nem?
Mögötte megszólalt a telefon, és megfordult, hogy felvegye. Amikor kiment a füléhez szorított készülékkel, Eli felém fordult.
- Na, mit mondtam? - szólt. - Egész jó, mi?
- Az - ismertem el. - És igazad van. Soha nem találtam volna meg
ezt a helyet.
- Az biztos - mondta.
Egy percig csendben ettünk. A fal másik oldaláról a centrifuga dübörgése hallatszott, döm-döm-döm. Az órám szerint negyed három
volt.
- És - kérdeztem -, mi van még a tarsolyodban?
***
Idáig azt hittem, hogy képes vagyok egyszerre ébren lenni, és hasznosan eltölteni az időt. Ám ebben Eli sokkal jobb volt.
A mosoda után beültünk a kocsijába - egy régi Toyotába, aminek a
platóján biciklialkatrészek sorakoztak, amik minden egyes kanyarnál
összeütköztek és csörömpöltek és elindultunk a huszonnégy kilométernyire lévő Park Áruházba. Itt hajnali háromkor nem csak zöldséget, ágyneműt és kis készülékeket lehetett kapni, hanem az autó kerekeit is kicserélték, ha valaki éppen arra vágyott. Ahogy a sorok
között mászkáltunk, közöttünk egy bevásárlókocsival, beszélgettünk.
Nem Abe-ről. Hanem szinte minden másról.
- Szóval a Defriese - hozta fel, miközben a különböző mikrós
popcornok között válogatott. - Nem oda megy Maggie is?
- Azt hiszem - mondtam, ahogy levett egy dobozt, és megvizsgálta.

- Akkor biztos jó iskola. Maggie nagyon okos. - Nem szóltam
semmit, így egy pillanattal később hozzátette: - Ezek szerint te is
nagyon okos lehetsz.
- Igen - mondtam. - Eléggé.
Felvonta a szemöldökét, és bedobta a popcornt a kocsiba.
- De ha ilyen eszes vagy - folytatta -, hogyhogy nem tudtad, hogy
nem jó ötlet egy másik lány barátjával flörtölni a lány konyhájában?
- Könyvekből tanultam - feleltem. - Az utca emberéről nem sokat
tudok.
Eli elfintorodott.
- Belissát nem nevezném az utca emberének. Tisztítóba viszi a
farmereit.
- Tényleg?
Bólintott.
- Azta!
- Tudom.
Továbbsétáltunk a sorok között. Nem volt nála bevásárlólista, mégis pontosan tudta, mire van szüksége.
- De komolyan - mondtam. - Igazad van. Kicsit...
Elhallgattam, de ő nem vágott közbe, hogy befejezze helyettem a
mondatot. És ez tetszett.
- Gondolom - folytattam -, sok mindenből kimaradtam a gimi alatt.
Mármint társaságilag.
- Kétlem - felelte, és megállt, hogy egy tekercs papírtörlőt tegyen a
kocsiba. - Azokat a dolgokat túlértékelik.
- Ezt csak azért mondod, mert népszerű voltál.
Rám pillantott, ahogy befordultunk egy sarkon, a leveses polcokhoz. A sor közepén egy fickó, hosszú kabátban, magában motyogott.
Ez volt az egyik hátránya, ha az ember ilyen későn vagy korán mászkál idekint. Az őrültek is ezt teszik. Eli-ra néztem, és láttam, hogy
neki is ugyanaz a hármas stratégiája ilyenkor, mint nekem: ne bámuld, tartsd a távolságot és viselkedj normálisan.
- Miből gondolod, hogy népszerű voltam?
- Ó, ugyan már! - mondtam. - Profi bringás voltál. Annak kellett
lenned.

- Azok alapján, amit tudsz - felelte -, lehettem volna egy zakkant
profi bringás is.
Továbbra is őt bámultam.
- Oké, rendben. Nem voltam az a sarokban kuksolós fajta. - Levett
egy, majd még egy paradicsomos rizsleveskonzervet a polcról. - De,
nem nagy ügy. Hosszú távon ez úgysem számít.
- Szerintem meg igen. - A kocsi fölé hajoltam, és a tartalmát néztem. - Mármint, mindent megtanultam. De sosem voltak igazi barátaim. Így sok minden van, amit nem tudok.
- Mint például?
- Mint, hogy ne álljak szóba egy másik lány barátjával a lány konyhájában.
Lekanyarodtunk a sorról, el a kabátos fickótól, aki még mindig motyogott, és a tejtermékek felé indultunk, miközben elhaladtunk egy
felvágottakat rendező, álmosnak tűnő dolgozó mellett.
- Nos - magyarázta -, az ilyeneket egy kis mellkason bökdöséssel
lehet a legjobban megtanulni. Most már egy életre megjegyezted.
- Ja - mondtam. - De mi van a többivel?
- Mire gondolsz?
Vállat vontam, és a kocsinak dőltem, miközben a kezébe vett egy
tejesdobozt, és ellenőrizte a szavatosságát. Ahogy őt figyeltem, aznap este már nem először jutott eszembe, hogy talán furának kellene
éreznem, hogy itt vagyok vele. De közben egyáltalán nem tűnt annak. Ez volt az éjszaka egyik varázsa. A dolgok, amik fényes nappal
különösnek látszódtak volna, egy bizonyos óra után, már nem voltak
azok. Mintha a sötét valahogy mindent leegyszerűsített volna. Megszólaltam:
- De gondolom, már úgyis túl késő. Mindaz, amit az elmúlt tizenynyolc évben kellett volna csinálnom, mint pizsamapartira menni,
vagy pénteken megszegni a takarodót, vagy...
- Biciklizni - segített ki.
Megállítottam a kocsit.
- Mi ez az egész - kérdeztem - veled meg a biciklizéssel?
- Hát, ez a szakterületem. Plusz, ez is hozzátartozik a felnőtté váláshoz - felelte, és a sajtokhoz lépett. - És még nincs késő.

Nem feleltem semmit, miközben a kasszákhoz sétáltunk, ahol egy
lány állt az egyetlen nyitva levőnél, és töredezett haját vizsgálta.
- Persze - mondta Eli, ahogy kipakolt a szalagra -, a pizsamapartihoz és a többihez sincs késő. De ami a takarodó megszegését illeti,
szerintem máris kihúzhatod a listádról.
- Miért?
- Mert elmúlt négy, és épp a Park Áruházban állsz - mondta, ahogy
a lány lehúzta a zöldségeket. - Szerintem ez beleszámít.
Ezen eltűnődtem, miközben azt figyeltem, ahogy az almák végiggurulnak a szalagon.
- Nem is tudom - mondtam. - Talán igazad van, és minden, amiről
lemaradtam, csupa túlértékelt dolog. Mégis miért kéne vele törődnöm? Tényleg, mi értelme van?
Egy pillanatig hallgatott.
- Ki mondta, hogy kell, hogy értelme legyen? - kérdezte. - Vagy
oka. Talán ez csak olyasmi, amit meg kell tenned.
Arrébb ment, hogy bepakolja az árukat, de én ott maradtam és az
utolsó mondatát próbáltam értelmezni. Csak olyasmi, amit meg kell
tenned. Semmiféle indok, magyarázat nem szükséges. Ez tetszett.
A Park Áruházból a Fa és Tégla barkácsboltba mentünk, ami,
ahogy Eli felvilágosított, korán nyitott a vállalkozók miatt. Bár mi
nem voltunk vállalkozók, ez senkit sem érdekelt, simán beengedtek
minket. Követtem őt, aki felszerelkezett egy új csavarkulcs-szettel,
egy doboz szöggel és egy csomag villanykörtével. Amíg fizetett,
leültem egy padra a bejárati ajtó mellett, és figyeltem, ahogy a nap a
parkoló fölé emelkedik. Mire végeztünk, majdnem hat óra volt, és a
világ többi része végre ébredezett, hogy csatlakozzon hozzánk.
- Láttam ám - mondta, ahogy elnyomtam egy ásítást, és beültem
mellé az autóba.
- Általában ilyenkor szoktam kidőlni - ismertem be.
- Még egy utolsó megálló - felelte.
Természetesen a Vegyesbe mentünk, ahol ugyanaz az idősebb nő
ült a pult mögött, aki most újságot olvasott, és telefonált.
- Kérsz valamit? - kérdezte Eli. Megráztam a fejem, és lejjebb
csúsztam az ülésen, miközben bement. Épp amikor belépett az ajtón,
egy kis, kék Honda parkolt le pár hellyel arrébb. Megint ásítottam,

amikor láttam, hogy valaki kiszáll, becsukja a vezetőülés ajtaját, és ő
is a kocsiban hagy egy várakozó utast. A fiú magas volt és gyűrött
khakinadrágot, kockás inget és fekete keretes szemüveget viselt.
Közelebb hajoltam, és megnéztem az arcát, ahogy bement a boltba.
Majd lassan a Honda felé fordultam, ahol, igen, semmi kétség, az
anyám ült az anyósülésen. Haját feltűzte, kedvenc fekete kardigánját
a vállára kötötte, és elég fáradtnak tűnt. Odabent a tanítványa épp
kávét töltött magának. Figyeltem, ahogy levesz a polcról egy rágót és
egy almás pitét, majd a pénztárhoz megy, ahol Eli a nővel beszélgetett, aki beütötte az árakat. Mi a fene! - gondoltam. Anyu egy vásárlásmániással randizik.
Amikor Eli kijött, kezében egy palack vízzel és egy csomag Doritos chipsszel, láttam, ahogy anyu összeráncolt szemöldökkel végigméri túl hosszú, sötét haját, kopott pólóját és azt, ahogy megcsörgette a kulcsot a kezében. Tudtam, hogy rögtön besorolja: középiskolai végzettség, nem főiskolás és valószínűleg nem is lesz az, munkásosztály. Ugyanaz, amit, ha őszinte akartam lenni, egykoron én is
gondoltam volna róla. De most már egy éjszakányira és többórányira
voltam anyámtól. Még ha most fizikailag kicsi is volt köztünk a távolság.
Talán még akkor is Eli-t nézte, amikor beszállt az autóba, és becsukta az ajtót maga után. Nem tudhattam, mert addigra már Eli felé
fordultam, háttal anyunak, így nem ismerhetett fel. Csak egy lány
voltam, aki épp bólintott, amikor a fiú megkérdezte, hogy most már
kész-e hazamenni.

- KÉSZEN VAN!
Kinyitottam a szemem, pislogtam, majd megint becsuktam. Talán
csak álmodtam. Egy pillanattal később azonban megint hallottam.
- Készen van! Befejeztem! - Egy ajtó nyitódott, majd becsukódott,
ezt közeledő léptek hangja követte. - Helló! Hol van mindenki?
Felültem, és az órámra pillantottam. Negyed öt volt, és előző reggel
hatig voltam fent. Vagyis aznap reggel. Mostanában nehéz volt a
kettő között különbséget tenni.
Felkeltem az ágyból, az ajtómhoz léptem, és óvatosan kinyitottam,
még időben, hogy lássam, apu Thisbe szobájába készül bemenni,
egyik kezét már a kilincs felé nyújtotta.
- Szia! - szólt nekem. - Képzeld, mi történt! Kész...
Villámgyorsan felé nyúltam, levettem a kezét a kilincsről, és arrébb
húztam.
- Várj! - suttogtam. - Ne!
- Tessék? - kérdezte apu.
Megfogtam a kezét, a szobámba húztam, és óvatosan becsuktam az
ajtót magunk mögött. Ezután intettem neki, hogy álljunk az ablakhoz, ami a legtávolabb esett a babaszoba falától.
- Auden - mondta még mindig hangosan. - Mit csinálsz?
- A babának nagyon fájt a hasa tegnap este - suttogtam. - És ma
reggel is. De most végre elaludt, ahogy, gondolom, Heidi is.
Az órájára nézett, majd a csukott ajtóra.
- Honnan tudod, hogy alszik?
- Ki?
- A baba. Vagy Heidi, ha már itt tartunk - felelte.
- Hallasz sírást? - kérdeztem tőle.

Mindketten füleltünk. Csak az óceángép moraja hallatszott.
- Hát, ezt nem így képzeltem - mondta egy pillanattal később. Végre befejeztem a könyvet, és senkit sem érdekel.
- Befejezted a könyvet? - kérdeztem. - Ez fantasztikus.
Most már elmosolyodott.
- Most írtam meg az utolsó bekezdést. Akarod hallani?
- Viccelsz? - feleltem. - Persze hogy akarom.
- Akkor gyere!
Kinyitotta az ajtót, én pedig követtem - csendben - végig a folyosón, vissza a dolgozószobájába, ahol az elmúlt pár hetet töltötte. Erről árulkodott a sok bögre, üres vizespalack és kettétört almacsutka,
amelyek a bomlás különböző szakaszában tartottak. Mindezt rögtön
észrevettem, amint beléptem.
- Oké - mondta apu, miközben leült a laptopja elé, és lenyomott pár
billentyűt. Megnyitott egy dokumentumot, összedörzsölte a kezét, és
legördült az oldalon, amíg csak pár sor látszott. - Kész vagy?
Bólintottam.
- Kész.
Megköszörülte a torkát.
- „Az ösvény itt már egészen keskeny volt, a vékony faágak összehajoltak, ahogy elsétáltam alattuk. Valahol, a távolban, ott húzódott a
tenger.”
Amikor befejezte, egy ideig egyikünk sem szólalt meg, hagytuk,
hogy a szavak körülöleljenek. Nagy pillanat volt, de ekkor egy távoli
nyöszörgés elterelte a figyelmemet.
- Azta! - mondtam, remélve, hogy rosszul hallottam. - Nagyon jól
hangzik.
- Nem ment könnyen, az biztos - jegyezte meg, és hátradőlt a székében, ami megnyikordult alatta. - Tíz év alatt mindössze huszonhét
szó. Alig hiszem el, hogy végre elkészült.
- Gratulálok - mondtam.
Thisbe most már jól hallhatóan sírt, a hang egyre erősödött a folyosó másik végén. Apu, amint meghallotta, kiegyenesedett, majd így
szólt:
- Úgy hallom, ébren vannak! Menjünk, és osszuk meg velük a jó
hírt!

Ezzel felállt, ruganyos léptekkel Thisbe szobájához ment, és kinyitotta az ajtót. A sírás hirtelen tompából teljes hangerőre kapcsolt.
- Édesem, találd ki, mi történt? - újságolta apu, amikor utolértem. Befejeztem a könyvet!
Csak egy pillantást kellett vetnem Heidire, hogy tudjam, igazából
ez a hír nem is érdekelhetné kevésbé. Az előző esti pizsamája volt
rajta, egy melegítőnadrág és egy gyűrött póló, aminek az elején egy
nedves folt éktelenkedett, haja pedig lelapult és csapzottan lógott.
Kivörösödött szemmel nézett ránk, mintha ismerősek lettünk volna
neki, csak azt nem tudná, honnan.
- Ó, Robert - találta meg végül a szavakat, miközben Thisbe a karjában mocorgott ráncos, piros arccal -, ez csodálatos!
- Azt hiszem, ideje ünnepelni - vetette fel apu, majd, megerősítést
várva, felém fordult. Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy bólintsak vagy sem, amikor, Heidire pillantva, hozzátette: - Gondoltam,
elmehetnénk vacsorázni. Csak mi ketten. Mit szólsz?
Nehéz volt megfeledkezni Thisbéről, főleg mivel még mindig üvöltött. Tudtam, mert már azóta próbálkoztam vele, hogy megérkeztem.
És mégis, apunak valahogy sikerült. Kétségtelenül.
- Nem tudom - kezdte lassan Heidi, és lenézett a babára, aki láthatóan elemében volt. - Nem hiszem, hogy így magammal vihetném...
- Persze hogy nem - legyintett apu. - Keresünk egy bébiszittert.
Nem Isabel mondta, hogy szívesen átjönne valamelyik este segíteni?
Heidi rápislogott. Komolyan, úgy nézett ki, mint a törikönyvekben
lévő, poszttraumatikus depresszióval küzdő, háborús menekültek.
- De - mondta -, de...
- Akkor hívjuk fel! - javasolta apu. - Ideje megdolgoznia a keresztanyai címért. Majd én csinálom. Mi a száma?
- Nincs a városban - közölte Heidi.
- Ó! - Apu ezen elgondolkodott. Majd lassan felém fordult. - Nos...
Auden? Ki tudnál minket segíteni?
Heidi rám nézett, és megrázta a fejét.
- Ó, nem, az nem lenne fair. Nem tehetjük ki ilyen helyzetnek.
- Biztos vagyok benne, hogy Auden nem bánja - mondta apu. Majd
rám nézve hozzátette: - Ugye? Csak egy pár óráról lenne szó.

Talán fel kellett volna háborodnom ezen a megjegyzésen, de,
őszintén, amikor Heidire néztem, a beleegyezés inkább beavatkozásnak, mintsem szívességnek tűnt.
- Persze. Nem probléma.
- De dolgoznod kell - emlékeztetett Heidi, és átvette Thisbét a másik karjába, ami nem szüntette meg, de még csak nem is enyhítette az
üvöltést. - A könyvek... Holnap fizetésnap van.
- Nos - mondta apu rám pillantva. - Talán...
Észrevettem, hogy ezt sokszor csinálja, mármint a „mondatfelénél
elhallgatok”-dolgot, hogy a másik (jelen esetben én) fejezze azt be
helyette. Olyan volt, mint az a játék, amikor sosem tudhatod, hogy az
általad megadott szavakból milyen történet áll össze, csak sokkal
passzív-agresszívabb.
- Elviszem magammal - vetettem fel. - És majd beugrotok érte, ha
végeztetek.
- Nem is tudom - mondta Thisbét nyugtatgatva. - Nem hiszem,
hogy így ki tudna mozdulni.
- Majd a tengeri levegő segít neki! - mondta apu, azután előrenyúlt,
hogy átvegye tőle a babát. Rámosolygott Thisbe bömbölő arcára,
majd leült vele a hintaszékbe, és az egyik karjában ringatta. Heidi
szemével a baba mozgását követte változatlan arckifejezéssel. - És
neked is, édesem. Menj, tusolj le, pihend ki magad! Mi innen átveszszük.
Heidi rám nézett, én pedig bólintottam. Egy pillanattal később az
ajtó felé indult. A folyosóról úgy nézett vissza, a még mindig Thisbét
ringató apura, aki láthatóan nem törődött a baba nyűgösségével,
mintha nem is tudná, hogy kicsoda. Az igazat megvallva, abban a
pillanatban, én sem tudtam.
Ahogy Heidi kiment, már-már arra számítottam, hogy apu majd átpasszolja a babát nekem. De nem tette. Ott ült, hintáztatva a kicsit, és
egyik kezével a hátát simogatta. Nem voltam benne biztos, hogy tudja, ott állok az ajtóban, és őt figyelem. Nem mozdultam, és azon merengtem, vajon Hollisszal és velem ugyanígy üldögélt-e. Ha lehetett
hinni anyunak, akkor valószínűleg nem. És tíz perccel ezelőtt még én
sem gondoltam volna. Talán az emberek mégiscsak változnak, vagy
legalábbis megpróbálnak. Mindenfelé ennek a bizonyítékát láttam, de

eleget tudtam ahhoz, hogy ne lehessen olyan könnyen meggyőzni.
Most még.
***
Körülbelül egy hét telt el azóta a mozgalmas éjszaka óta, és ezalatt a
Colby éjszakai életéről alkotott képem egyre színesedett. Azok a magányos éjszakák a Vasmacskában, a környék utcáin és a Vegyesben
olyan unalmasak voltak, mint az állott víz. Csak most, Eli-jal kezdtem el élvezni az éjszakákat.
A mosodában Clyde pitéjét és kávéját fogyasztottuk, miközben
meghallgattuk legújabb kulináris kalandjait. A Park Áruházban az
őrülteket kerülgettük, és közben fogselymet, szélcsengőt meg ki tudja még mit keresgéltünk, éppen ami Eli listáján volt. A bárok zárása
után a sétálóutcára mentünk, ahol egy Mohammed nevű fickó pizzás
kocsijával leparkolt a szórakozóhelyek előtt, és a legfinomabb sajtos
szeleteket árulta - egy dollár ötvenért darabját -, amiket valaha is
ettem. A mólón horgásztunk, és közben a vízen foszforeszkáló fényeket néztük. Záráskor végeztem a Clementine’sban, egy ideig a
lányokkal beszélgettem, majd kitaláltam egy indokot, és elváltam
tőlük. Tizenöt perc, fél vagy egy óra múlva a Vegyesben vagy a Parti
Presszóban találkoztam Eli-jal, és az éjszaka kezdetét vette.
- Hogy lehet, hogy valaki - mondta előző éjszaka - tizennyolc évesen még sosem bowlingozott?
A Tíz Bábu nevű tekepályán voltunk, ami még későn is nyitva tartott, néhány településnyire Colbytól. A pályák keskenyek voltak, a
padok ragacsosak, a cipőről nem is beszélve, amit bérelni kellett. Eli
viszont ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjünk, amint meghallotta, hogy
ez is kimaradt a gyerekkoromból.
- Én megmondtam - szóltam, ahogy leült a padra a pálya szélénél,
és egy rozsdás gemkapoccsal összefogta a pontozólapjainkat -, a szüleim nem voltak sportorientáltak.
- De a bowling beltéri sport - magyarázta. - Tehát ebben már profinak kéne lenned.
Elfintorodtam.

- Tudod, amikor azt mondtam, hogy sok mindent elhalasztottam,
nem úgy értettem, hogy mindegyiket bánom is.
- Azt bánnád, ha soha nem bowlingoznál - szögezte le, miközben
választott nekem egy golyót. - Tessék. - Elvettem tőle, és ujjaimat a
lyukakba tettem, ahogy mutatta. Majd intett, hogy kövessem a pálya
elejére. - Amikor gyerek voltam - magyarázta -, úgy tanultam meg,
hogy leguggoltam, és két kézzel ellöktem a golyót.
Végignéztem a két oldalunkon húzódó pályákon, amik üresek voltak, tekintve, hogy hajnali két óra volt. Egyedül a mögöttünk lévő
bárnál ültek emberek, de őket alig lehetett látni a gomolygó
cigifüsttől.
- Nem fogok leguggolni - jelentettem ki határozottan.
- Jól van. Akkor meg kell tanulnod rendesen csinálni. - Felemelte a
kezét, mintha egy golyót tartana benne, majd előrelépett, leengedte a
kezét, előrenyújtotta, és szétnyitotta az ujjait. - Így. Oké?
- Oké.
Felemeltem a golyót. Eli nem mozdult, még mindig mellettem állt.
Ránéztem, mire vállat vont, és visszament a ragacsos padhoz.
Az első éjszaka óta, amit együtt töltöttünk, a séma mindig ugyanaz
volt. Folytonos, néha komoly, bár inkább tréfás hangvételű élcelődések a hosszúra nyúlt éjszakában, aközött, hogy az emberek hazamentek, és a nap felkelt. Tudtam, hogy ha ezt az időt nappal vagy kora
este töltöttük volna együtt, valószínűleg jobban megismertem volna.
De nem így. Az éjszaka mindent megváltoztatott, tágította a lehetőségeket. Amiket egymásnak mondtunk, és amiket együtt csináltunk, mind nagyobb értelmet nyert a sötétben. Mintha az idő egyszerre felgyorsult és lelassult volna.
Ezért lehetett, hogy mindig az időről beszélgettünk, ahogy az üzletek sorain sétáltunk a fluoreszkáló fények alatt, ahogy kávét szürcsöltünk egy sötét szobában, miközben a ruhái száradtak, vagy ahogy a
kihalt utcákon furikáztunk útban valahova. A jövőről, mint például a
fősuliról, és a múltról, mint a gyerekkorunkról. Ám legtöbbször azt
vitattuk meg, hogy lehet az elvesztegetett időt bepótolni, már ha ez
lehetséges. Eli szerint ez az én esetemben mindenképpen az volt.

- Tudod, mit szoktak mondani - mondta pár éjszakával azelőtt,
amikor Slurpee jégkását vettünk a Vegyesben hajnali három körül. Soha nem késő, hogy boldog gyerekkorod legyen.
Elvettem egy szívószálat, hogy a poharamban lévő rózsaszín latyakba szúrjam.
- Nem mondanám, hogy boldogtalan gyerekkorom volt. Csak nem
volt...
Eli várt, miközben egy kattanással rátett egy tetőt a poharára.
- ...annyira gyerekes - fejeztem be. Belekóstoltam a Slurpeembe,
majd tettem hozzá egy kis kék ízesítőt; ezt a trükköt Eli mutatta pár
éjszakával azelőtt. - A bátyám eléggé lefárasztotta a szüleimet a viselkedésével. Nem volt elég türelmük hozzá, hogy mindezt újra végigcsinálják.
- De hiszen gyerek voltál - mutatott rá.
- Igen - mondtam. - Ám ők úgy tekintettek erre az egészre, mint valamire, amin túl tudom magam tenni, ha igazán akarom.
Furcsa arckifejezéssel pillantott rám, már ismertem ezt a nézését,
amely a zavarodottság és a tisztelet keveréke volt. Az embernek látnia kellett, hogy megértse. Végül így szólt:
- Nálunk ennek épp az ellenkezője történt. A családunk mindig is
gyerekközpontú volt.
- Tényleg?
- Ja. Tudod, mindig van az a ház a környéken, ahova mindenki átjár
bicajozni, tévézni, ott aludni vagy faházat építeni.
- Igen - mondtam. Majd hozzátettem: - Úgy értem, már hallottam
ilyesmiről.
- Na, ez volt a mi házunk. Mivel négyen vagyunk testvérek, így
máris kitettünk egy fél csapatot bármelyik labdajátékhoz. Plusz anyu
is otthon volt ilyenkor, így jókat lehetett enni. A pizzás szeletei elképesztőek voltak.
- Azta! - mondtam, miközben követtem a kasszához. A pénztáros,
az idősebb nő, akit most már felismertem, felnézett a magazinjából,
és Eli-ra mosolygott, ahogy leütötte a gombokat. - Anyukád biztos jó
fej.
- Az - mondta egyszerűen, tényszerűen, ahogy átnyújtott pár bankjegyet az eladónak. - Annyira, hogy nehéz volt meggyőznie a többie-

ket, hogy ideje elköltözni. Mintha a nővérem és a bátyám sosem
akartak volna elmenni. Jake pedig az igazi csecsemő a háznál, teljesen elkényeztetett, szóval valószínűleg egészen addig marad, amíg
nem talál egy lányt, aki elég hülye lesz hozzámenni.
Ezt hallva éreztem, hogy elpirulok, és eszembe jutott gyors, béna
momentumunk a dűnéknél. Nyeltem egyet, és Wandát néztem, miközben kifizettem a Slurpeemet.
Amikor kifelé indultunk a forró, szeles éjszakába, hirtelen megszólalt:
- Nem sértésnek szántam. Mármint, amit mondtam. Jake-ről. Tudom, hogy ti ketten...
- Nem sértődtem meg - vágtam közbe, még mielőtt jellemezte volna a dolgot. - Csak komplett idiótának érzem magam.
- Nem muszáj erről beszélnünk.
- Jó. - Nagyot kortyoltam a szívószállal. Csendben folytattuk az
utat az autóhoz, de aztán megszólaltam: - Védelmemben szólva, nem
sok tapasztalatom van a, ömm, a fiúkkal. Úgyhogy ez...
- Nem kell magyarázkodnod - nyugtatott meg. - Tényleg. Az öcsém
nem mindennapi eset. Maradjunk ennyiben.
Hálásan elmosolyodtam.
- Ilyenből nekem is kijutott. Egy nem mindennapi testvérből. Leszámítva, hogy a bátyám Európában van, ahonnan már jó pár éve
csapolja a szüleim pénzét.
- Ezt lehet a tengerentúlról is?
- Hollisnak sikerült - feleltem. - Igazából, már egészen művészi
szintre fejlesztette ezt a képességét.
Eli ezen elgondolkodott.
- Elég önző dolognak tűnik - jegyezte meg. - Tekintve, hogy övé
volt a gyerekkor is.
Ez még eszembe sem jutott.
- Nos, ahogy mondtad, talán még nincs túl késő. A boldog gyerekkorhoz meg minden.
- Nincs - erősítette meg Eli.
- Borzasztó magabiztosnak tűnsz - jegyeztem meg. - Annyira, hogy
már-már arra kell gondolnom, ezt az egész „pótoljuk be, ami elveszett”-dolgot már végigcsináltad egyszer.

Megrázta a fejét, és belekortyolt az üdítőbe.
- Nem. Igazából, én ennek pont az ellenkezőjétől szenvedtem.
- Vagyis?
- A túl sok gyerekkortól. - A furgonhoz érve kinyitotta az ajtót. Végigbohóckodtam az egészet. A játékkal még pénzt is tudtam szerezni.
- A biciklizéssel.
Bólintott.
- Aztán egyik nap felébredsz, és nincs semmid, amit értékként felmutathatnál azokból az évekből. Csak egy rakat idióta történet, amik
az idő előrehaladtával egyre idiótábbnak tűnnek.
Az autó teteje fölött átpillantva ránéztem.
- Ha tényleg így érzel - mondtam -, akkor miért akarod, hogy én is
végigcsináljam ezeket?
- Azért - magyarázta -, mert bármikor megszegheted a takarodót
vagy mehetsz pizsamapartira. Sosincs túl késő. Szóval vágj bele,
mert...
Elhallgatott. Mostanra már tudtam, hogy ne próbáljam meg helyette
befejezni.
- ...nem lehet mindent bepótolni - mondta. - Legalábbis én így látom.
Most a bábuk fölött villództak a fények. A fényes és kopott pálya
hosszan terült el előttem, és próbáltam elképzelni, ahogy egy gyereknek még hosszabbnak, szinte végtelennek tűnhet.
- Túl sokat agyalsz - szólalt meg mögöttem Eli. - Csak gurítsd el!
Hátraléptem, igyekeztem felidézni, hogy mutatta, és előrehajítottam a golyót. Felrepült - amiben szinte biztos voltam, hogy nem kellett volna neki - majd hangos puffanással földet ért. A szomszédos
sávban. Azután gurulni kezdett, nagyon-nagyon lassan az oldalsó
csatornában.
- Hé! - kiáltotta valaki a dohányzó részlegről. - Óvatosan!
Éreztem, ahogy teljes zavaromban elpirulok, miközben a golyó a
pálya végére ért, és eltűnt a bábuk mögött. Nemsokára egy kattanás
hallatszott, és Eli mellém lépett, felém tartva a golyót.
- Talán elég volt ennyi - mondtam. - Ez láthatóan nem nekem való.

- Ez még csak az első gurításod volt - felelte. - Azt hitted, hogy
rögtön tarolni fogsz?
Nyeltem egyet. Igazából, pontosan így képzeltem. Vagy legalábbis
reméltem.
- Csak... - tettem hozzá. - Nem vagyok jó az ilyesmikben.
- Mert még sosem csináltad. - Előrenyúlt, megfogta a kezem, és beletette a golyót. - Próbáld újra! És most előbb engedd el!
Visszament a padhoz, én pedig mély levegőt vettem. Ez csak egy
játék, hajtogattam magamban. Nem olyan fontos. Majd, ezt észben
tartva, előreléptem, és elengedtem a golyót. Nem ment valami kecsesen - összevissza imbolygott, és mindezt nagyon lassan -, de sikerült
két bábut leszednem a jobb oldalon. Ami...
- Nem rossz - jelentette ki Eli, ahogy a bábuk újrarendeződtek. Egyáltalán nem rossz.
Két teljes játszmát lejátszottunk, és a srác szinte mindig leszedte az
összes bábut, egy vagy két dobással, én pedig igyekeztem a pályán
tartani a golyót. De néha volt pár sikeres köröm, amitől, és ezzel magamat is megleptem, kifejezetten jól éreztem magam. Annyira, hogy
amikor elindultunk, kivettem a kukából a pontozólapot, ahová Eli
dobta, és kis négyzetbe hajtottam. Amikor felnéztem, észrevettem,
hogy engem figyel.
- Fontos dokumentum - magyaráztam.
- Értem - mondta még mindig engem bámulva, ahogy a zsebembe
csúsztattam a lapot. - Persze.
Odakint az esőáztatta parkolón keresztül a kocsimhoz mentünk,
egyre távolodva a mögöttünk villódzó BOWLING neonfelirattól.
- Szóval, most már megvolt a bowling, a takarodó megszegése, és
kirúgtak egy buliból - sorolta. - Mi van még a listán?
- Nem tudom - feleltem. - Mit csináltál még életed első tizennyolc
évében?
- Mint mondtam - szólt, miközben kinyitottam az ajtót -, nem biztos, hogy az én példámat kéne követned.
- Miért nem?
- Mert van, amit megbántam - ismerte el. - Ráadásul fiú vagyok. És
a fiúk másfajta dolgokat csinálnak.
- Mint például a biciklizés? - kérdeztem.

- Nem - felelte. - Mint például a kajacsata. És különböző dolgok
összetörése. És petárdázás mások verandáján. Vagy...
- A lányok nem petárdázhatnak mások verandáján?
- De - mondta, amikor beindítottam a motort. - De okosabbak,
mintsem hogy ilyet tegyenek. Ez a különbség.
- Nem is tudom - szögeztem le. - Szerintem az egyenlőségi jogok
értelmében bárki kajacsatázhat, és törhet-zúzhat.
- Jól van. Ha petárdázni támadna kedved, annyit mondok, hogy rám
ne számíts.
- Mi az - ugrattam -, félsz?
- Nem. - Hátradőlt az ülésen. - Csak ezen már túl vagyok. És ennek
köszönhetően a rendőrőrsön tett látogatásomat is letudtam. Értékelem a küldetésedet meg minden, ám valahol meg kell húznom a határokat.
- Várj! - vágtam közbe, és felemeltem a kezem. - A küldetésemet?
Felém fordult, és rám nézett. Épp egy piros lámpánál álltunk, sehol
egy autó.
- Igen - mondta. - Tudod, mint A Gyűrűk Urában, vagy a Csillagok
háborújában. A keresésére indulsz valaminek, ami elveszett, vagy
amire szükséged van. Ez egy küldetés.
Csak bámultam rá.
- Talán ez fiús dolog - magyarázta. - Mindegy, akkor ne nevezd
küldetésnek. Hívd csirkesalátának, nem számít. A lényeg, hogy benne vagyok, de csak bizonyos korlátok között. Ennyi.
Idáig azt hittem, hogy csak együtt lógunk, elütjük az időt. De legyen lányos vagy fiús, tetszett ez a gondolat: valaminek a keresése,
ami elveszett, vagy amire szükség van. Vagy egyszerre mindkettő.
A lámpa végre zöldre váltott, de nem léptem a gázra. Helyette így
szóltam:
- Csirkesaláta?
- Miért? Te soha nem mondtad ezt gyerekként?
- Azt, hogy „hívd csirkesalátának”? - kérdeztem. Bólintott. - Ömm,
nem?
- Hűha! - Megcsóválta a fejét. - Mégis mit csináltál egész életedben?

Amint ezt kimondta, egymillió válasz jutott eszembe, mindegyik
igaz és helyénvaló. Tudtam, hogy végtelenféleképpen lehet eltölteni
egy napot, egyik sem jó vagy rossz. De ha adott az esély egy újrakezdésre, hogy a dolgokat más irányba tereljük, ki mondana rá nemet? Én nem. Nem most. Lehet, hogy őrültség, vagy hívjuk inkább
csirkesalátának. De korlátokkal vagy akár anélkül, én is benne voltam.
***
- Hát - mondta Maggie -, ez egy érdekes szerelés.
Mindannyian Thisbére néztünk, aki a kocsijában ült nyitott szemmel, de még mindig kábán az útközbeni alvástól. Rögtön kidőlt,
amint a felhajtóra léptünk.
- Érdekes - ismételtem. - Hogy érted?
- Heidi adta ezt rá? - kérdezte Leah leguggolva, hogy egy vonalban
legyen Thisbével.
- Nem. Én voltam. - Leah Maggie-re pillantott, aki felvonta a szemöldökét. - Mi az? Szerintem nagyon cuki.
- Feketében van - mutatott rá Maggie.
- És?
- És hányszor látsz csecsemőket feketében?
Megint a babára néztem. Amikor apu elment készülődni a vacsorához, elhatároztam, Thisbét is átöltöztetem, így a komódjához mentem, hogy keressek neki egy tiszta kezeslábast. Mivel minden vagy
rózsaszín vagy rózsaszín mintás volt, gondoltam valami mást kéne
felvennie, és átkutattam az alsó fiókot, míg találtam egy fekete rugdalózót és egy világoszöld nadrágocskát. Szerintem egész rock and
rollosan nézett ki, de a lányok furcsa pillantásaiból ítélve - nem is
beszélve Heidi különös arckifejezéséről, amikor elköszöntem tőle -,
lehet, hogy tévedtem.
- Tudjátok - mentegetőztem -, csak azért, mert valaki lány, még
nem kell rózsaszínt viselnie.
- Nem - értett egyet Leah -, de nem is kell úgy kinéznie, mint egy
kamionosnak.
- Nem tűnik kamionosnak - ellenkeztem. - Istenem!

Leah oldalra hajtotta a fejét.
- Igazad van. Inkább egy farmerre hasonlít. Vagy egy építőmunkásra.
- Mert nem rózsaszínben van?
- Ő egy baba - magyarázta Maggie. - És a babák pasztellszíneket
hordanak.
- Ki szerint? - kérdeztem. Esther szólásra nyitotta a száját, de mielőtt megszólalhatott volna, hozzátettem: - A társadalom szerint.
Ugyanaz a társadalom, mellesleg, amely szerint a kislányoknak mindig tündibündinek és cukinak kell lenniük, így fosztva meg őket az
egészséges önértékeléstől. Ez pedig alacsony önbecsülést eredményezhet, ami aztán étkezési zavarhoz, valamint a háztartásbeli, szexuális és tulajdonjogi visszaélések elfogadásához vezethet.
Mindannyian engem néztek.
- Ezt mind - mondta Leah egy pillanatnyi csend után - a rózsaszín
rugdalózó miatt?
Ekkor Thisbe nyöszörögni kezdett, ide-oda forgatva kis fejét.
- Ó-ó! - mondtam, majd előre-hátra tologattam a kocsit. - Ez nem
jelent jót.
- Éhes vagy ilyesmi? - kérdezte Esther.
- Talán csak az alacsony önbecsülése az - csapta le a labdát Leah.
Erre nem válaszoltam, inkább lehajoltam, hogy kicsatoljam a babát,
és a karomba vegyem. Bőre meleg volt, hangja egyre erősödött,
ahogy megfordítottam, átkaroltam a derekát, és behajlítottam a térdem. Fel-le, fel-le. A harmadik kör után elhallgatott.
- Azta! - mondta Maggie. - Értesz hozzá, mi?
- Ez a liftezés - magyaráztam. - Mindig bejön.
Egy másodpercig mindenki engem nézett. Aztán Esther így szólt:
- Tudjátok, szerintem Audennek igaza van. A fekete nem is olyan
rossz. Olyan radikális.
- Természetes, hogy te így gondolod - mondta Leah. - Nézd meg,
mi van rajtad!
Esther lepillantott sötét felsőjére.
- Ez nem fekete. Hanem sötétkék. - A másik két lány felhorkantott.
Majd Leah felém fordult: - Ugyanezt mondta a fekete özvegy kor-

szakában is, amikor semmi mást nem viselt, csak feketét. Fekete ruhák, fekete cipők...
- Fekete szemceruza, fekete rúzs - egészítette ki Maggie.
- Megfeledkezhetnénk már róla? - kérdezte Esther. Felsóhajtott. Már elmúlt, oké? Mintha ti semmit sem bántatok volna meg a gimis
évekből.
- Két szó - felelte Maggie. - Jake Stock.
- Egyetértek - csatlakozott Leah.
- És te - folytatta Esther Leah-ra mutatva - Joe Parker kedvéért szőkére festetted a hajad, ami...
- A vörös hajúaknak szigorúan tilos - fejezte be Leah. - Még mindig szégyellem magam miatta.
Ezalatt én folytattam a liftezést Thisbével a karomban, aki megint
transzba esett és elcsendesedett. Egy ideig mind azt figyeltük, hogyan emelkedik fel és le. Végül Maggie szólalt meg:
- Nem fura belegondolni, hogy egyszer mindannyian ilyen picik
voltunk?
- De, teljesen. - Leah előrenyúlt, és megfogta Thisbe kezét. - Tiszta
lappal indul. Hibák nélkül.
- Szerencsés kislány - mondta Esther. Majd közelebb hajolva hozzátette: - Egy jó tanács: ne legyél fekete özvegy! Különben gondoskodnak róla, hogy sose felejtsd el.
- És soha ne változz meg egy fiú kedvéért! - tette hozzá Leah. - Ha
méltóak hozzád, úgy fognak szeretni, ahogy vagy.
- Mindig viselj sisakot ugratás közben! - javasolta Maggie.
- Ne egyél szárított marhahúst, mielőtt felülnél a hullámvasútra! folytatta Leah.
- Az orrpiercing - szólalt meg Esther - senkin sem mutat jól. Higgy
nekem!
Thisbe mindezt ugyanazzal a komoly tekintettel hallgatta. Megemeltem a karomban, és előrehajoltam, hogy beszívjam az illatát, tej
és babasampon keverékét.
- Gyerünk, Auden! - kapacitált Leah. - Neked is biztos van egy jó
tanácsod.
Egy pillanatig eltűnődtem.

- Ne flörtölj egy másik lány barátjával a lány konyhájában! - mondtam. - És ne válaszolj arra a kérdésre, hogy Miféle név ez?
- És ezt tuti meg fogják tőle kérdezni - szögezte le Leah. - Olyan
névvel, mint a Thisbe, ez garantált.
- És mit szóltok ehhez? - folytatta Maggie. - Maradj távol a cuki,
bringás fiúktól! Csak összetörik a szívedet. - Ránéztem, mire elmosolyodott. - Persze ezt könnyebb mondani, mint betartani, nem?
Csak bámultam rá, azon töprengve, vajon ezt hogy értette. Senkinek sem beszéltem Eli-ról, főleg mivel tudtam, azt hinnék, hogy öszszejöttünk. Mi mást csinálna valaki egész éjjel, minden éjjel, valaki
mással? Mivel erre túl sok válasz lehetett, ezért inkább semmit sem
feleltem Maggie kérdésére, ami talán nem is volt igazi kérdés.
- Istenem, Maggie - mondta Leah -, azt hittem, már annyiban hagytad az egész Jake-ügyet.
- Így is van - adott neki igazat Maggie.
- Akkor meg miért szekálod most ezzel Audent? - Leah megcsóválta a fejét.
- Nem is úgy...
A mondatot a bejárati ajtó felől érkező hirtelen csattanás szakította
félbe. Még épp időben néztünk oda, hogy lássuk, amint Adam viszszapattan az üvegről, és a karját dörzsöli.
- Kifelé nyílik - kiáltotta Maggie. Miközben Leah a szemét forgatta, hozzátette: - Mindig elfelejti. Nagyon fura.
- Nem mondhatjátok, hogy nem volt meg a belépőm - mondta
Adam, miközben, nem törődve a nyilvános megaláztatással, felénk
sétált, kezében egy bevásárlószatyorral. - Szóval, hölgyeim. Egy bejelentést tennék.
Leah gyanakodva nézett a szatyorra.
- Megint cukorkákat árulsz, hogy a pénzből a matekklubot támogasd?
A srác rápillantott.
- Az nyolcadikban volt - emlékeztette. - És a sulinak már vége,
rémlik?
- Ne foglalkozz vele! - mondta Maggie Adamnek, miközben Leah
vállat vont, és visszament a pult mögé. - Mi az a nagy bejelentés?
Adam elvigyorodott, és belenyúlt a szatyorba.

- Hot dog parti - mondta, és elővett egy csomag virslit. - Az első
ezen a nyáron. Munka után, nálam és Wallace-nál. Hozzatok szószokat!
- Rám ne számíts! - jelentette ki Esther, és felült a pultra. - Én vegetáriánus vagyok.
Adam megint a szatyorba nyúlt, és elővett egy másik csomagot.
- Tadamm! - kiáltotta, és megrázta a tasakot. - Tofus hot dog! Csak
neked!
- Kitakarítjátok a fürdőszobát? - kérdezte Leah.
- Nem így teszünk mindig?
- Nem - vágta rá Leah, Maggie és Esther egyszerre.
- Nos, ma este lesz a buli. Addig előkeresem a Clorox tisztítószereimet, meg minden.
Maggie elmosolyodott, miközben Adam visszatette a virsliket a
szatyorba, és jól összecsavarta a száját.
- Már sok idő eltelt a legutóbbi hot dog parti óta - jegyezte meg. Mi az alkalom?
- A házavató buli, amit két hónapja, amikor beköltöztünk, elfelejtettünk - felelte. - Plusz, már egy ideje nem volt. Úgy tűnt, épp itt az
ideje.
- Eli jön? - kérdezte Esther.
- Meghívtuk - mondta Adam. - Majd meglátjuk.
Maggie felém fordulva magyarázni kezdett:
- A hot dog parti Abe hagyománya volt. Minden szombaton megrendezte Eli vagy az ő házában. Hot dog, sült bab...
- ...és köretnek chips - folytatta Leah.
- Desszertnek pedig jégkrém. Tökéletes nyári menünek nevezte. Maggie az egyik tincsét tekergette az ujja körül. - Eli-jal mindent a
Park Áruházban vásároltak meg, így bármikor összedobhattak egy
bulit.
- RHDP - mondta Esther. Amikor felvontam a szemöldököm, hozzátette: - Rögtönzött Hot Dog Parti.
- Értem - mondtam. A térdem megfájdult, így abbahagytam a liftezést, és átvettem Thisbét a jobb karomba. Adam közelebb lépett, és
viccesen rábandzsított.

- Te talán még túl fiatal vagy egy HDP-hez - közölte, megnyomkodva a kicsi pocakját mielőtt az ajtó felé fordult volna. - De ami
titeket illet, számítok rátok a szószokkal együtt, nálunk, zárás után.
Nincs kifogás.
- Tudod - mondta Leah -, jobban kedveltelek, amikor még cukorkákat árultál.
- Nemsokára találkozunk - felelte. Ezúttal elsőre sikerült kinyitnia
az ajtót, és eltűnt az utcán, miközben fölötte megszólalt a csengő.
Leah Maggie-re pillantott.
- Remek! - motyogta. - Most, hogy rád van kattanva, mindannyian
mehetünk virslit enni.
- Nincs rám kattanva - mondta Maggie, majd a fülbevalókhoz ment,
hogy megigazítsa őket.
- Nos, én nem megyek - jelentette ki Leah, megnyomva egy gombot a kasszán. A fiók kinyílt, ő pedig kivett pár bankjegyet, és kisimította őket. - Már majdnem a nyár felénél járunk, és csak olyan pasikkal lógtunk, akiket már alsós korunk óta ismerünk. Ez egyre nevetségesebb.
- Talán lesznek ismeretlen srácok is a hot dog partin - jegyezte meg
Esther.
- Ugyan, kérlek! - mondta Leah.
- Hé, lesz tofus hot dog. Bármi lehetséges.
De engem egyetlen ismeretlen srác sem érdekelt, miközben a következő órában az irodában ültem, az aznapi nyugtákat néztem át, és
lábamat a babakocsi kerekeire raktam, úgy tologatva Thisbét előrehátra. Csak egy fiú volt, ugyanaz a fiú, akire egyre többet gondoltam,
ahogy teltek az órák.
Minden erőfeszítésem ellenére, az idő előrehaladtával egyre nehezebb volt nem azon gondolkoznom, hogy vajon ez az éjszaka mit
tartogat nekem és Eli-nak. Ez is egy olyan dolog volt, amit eddig
nem tapasztaltam: a várakozás, hogy mi történhet két ember között.
Így bár a hot dog parti jó bulinak tűnt - és talán még a küldetésembe
is beleszámított volna ha Eli nem lesz ott, tudtam, hogy én sem akarok menni. Még ha volt is tofus hot dogjuk.
Fél kilenc körül apu és Heidi beugrott a babáért. Felbukkanásukat
hirtelen kitörő sikítás kísérte az üzletben.

- Ó, istenem, nagyon jól nézel ki! - ujjongott Maggie. - Már most
szupervékony vagy!
- Ugyan - felelte Heidi. - Az üzletből semmi sem jönne rám. Még
egy poncsó sem.
- Hagyd ezt abba! - szólt rá Esther. - Fantasztikusan nézel ki.
- És Thisbe is - tette hozzá Leah. - Egyébként imádjuk a nevét.
- Látod? - hallottam aput. - Mondtam. Ez egy erőteljes név! Van jelenléte.
- Bár - folytatta Maggie - Thisbe története elég tragikus. Meghal a
szerelméért, lelke pedig egy szederfában él tovább.
Hiába a köztünk lévő csukott ajtó és bármi képi jel hiánya, szó szerint éreztem, mennyire lenyűgözte ezzel a megjegyzéssel aput, aki
így szólt:
- Ismered Thisbe történetét?
- Vettük a klasszikusokról szóló órán, amikor a mítoszok női alakjait vizsgáltuk - felelte Maggie.
- Azt hittem, ezt Shakespeare írta - szólt közbe Heidi.
- Shakespeare csak kiszínezve feldolgozta - magyarázta neki apu. De ennek a fiatal hölgynek igaza van. Az eredeti történet elég szomorú.
- Ez a mi Maggie-nk - mondta Leah. - Szakértő minden tragédiában.
- Auden hátul van? - kérdezte Heidi. Egy pillanattal később bekopogott az ajtón, és bedugta a fejét. Amikor látta, hogy Thisbe a kocsiban szundikál, elmosolyodott.
- Nézzenek oda! Én pedig azon aggódtam, hogy végig üvölteni fog.
- Nem végig - helyesbítettem. - Milyen volt a vacsora?
- Csodás - felelte. Majd ásított egyet, kezét a szája elé téve. - Jó
volt, hogy el tudtunk menni ünnepelni. Ez nagy dolog apádnak.
Olyan keményen dolgozott az elmúlt hetekben.
Thisbére pillantottam.
- Ahogy te is - emlékeztettem.
- Ó, ugyan már! - Legyintett, majd előrelépett, és óvatosan elindult
a kocsival kifelé. - Tényleg nem tudom eléggé megköszönni, Auden.
Már nem is emlékszem, mikor voltunk utoljára kettesben.
- Nincs mit - mondtam.

- Mégis. Hálás vagyok. - Kinézett az üzletre. - Jobb, ha kiviszem
innen apádat, amíg még jó kedve van. Állítja, hogy ettől a helytől
mindig megfájdul a feje. Túl sok neki a rózsaszín. El tudod ezt hinni?
El tudtam. Nem szóltam semmit, csak bólintottam, ahogy Thisbével kigurult a folyosóra, válla fölött integetve.
A következő két órában a munkára koncentráltam, csak néha vettem tudomást a vevők áradatáról (hirtelen mindenki flipflopot akart
venni), a kilenc órai táncról (ezúttal Elvis a rockabilly korszakából),
és a folytonos vitáról az estével kapcsolatban (Maggie benne volt,
Leah nem akart menni, Esther még nem döntötte el). Pontban tízkor
bezártam a széfet és az ajtót, majd csatlakoztam hozzájuk, miközben
kiléptek az utcára, még mindig vitatkozva. Ez már szinte rutinszerű
volt, ahogy az is, hogy általában ilyenkor szoktam kifogást keresni,
hogy aztán Eli-jal találkozzak.
- Egy időre beugorhatnánk - javasolta Maggie. - Csak beköszönnénk.
Leah felém fordult.
- Veled mi a helyzet, Auden? Benne vagy, vagy sem?
- Ó! - kezdtem. - Igazából, én arra gondoltam...
Az egyik szokásos frázist akartam használni, mint például „hazamegyek” vagy „elintézek még pár dolgot”, de ekkor Maggie válla
fölött, a biciklibolt előtt észrevettem Eli-t, aki a padon ült, mögötte a
bolt már bezárt, odabent sötét volt. A megkeresése nem is lehetett
volna egyszerűbb. Csakhogy nem volt egyedül.
Belissa Norwood állt előtte, haja az arca körül lebegett a szélben,
kezét zsebre tette. Nem volt úgy kicsípve, mint a bulin, most csak
farmert és egy sima ujjatlan, kék felsőt viselt, derekára egy kardigánt
kötött, és meglepődtem, mennyivel csinosabban néz így ki. A kevesebb tényleg több.
Éppen mondott valamit Eli-nak, aki nem nézett rá, hanem előrehajolt a padon, és fejét a kezére támasztotta. Majd Belissa megint beszélni kezdett, mire Eli felnézett, és bólintott. Csak álltam és őket
bámultam, miközben a lány leült mellé, térdük összeért. Egy pillanattal később pedig fejét Eli vállára hajtva, lehunyta a szemét.

- Auden? - szólt Leah. Észrevéve az arckifejezésemet, megfordult
és hátranézett, de egy csapat széles vállú srác épp ekkor lépett ki a
Jumbo Smoothie-ból, és eltakarta a kilátást. - Mi az?
- Semmi - mondtam gyorsan. - Benne vagyok.
***
Wallace és Adam egy zöld ház alsó szintjén lakott a tengerparttól
kétutcányira. Az udvar kopár volt, eltekintve pár fűcsomótól, az oldalsó verandán egy mosógép állt, a garázs fölött pedig egy tábla lógott, rajta az érthetetlen ÉRZÉKENY UTAZÁS szavak.
- Érdekes névválasztás - jegyeztem meg, miközben követtem
Maggie-t és Esthert a felhajtón, kezemben a Vegyesben vásárolt szószokkal - ketchup, mustár, majonéz és csokis szósz. Leah mögöttünk
jött még mindig a telefonját nyomkodva, hátha sikerül egy jobb úti
célt találnia.
- Nem a fiúk találták ki - magyarázta Maggie a válla fölött. -A háziúr választotta. Ez szokás errefelé, elnevezni a házakat. A helyet,
ahol Wallace legutóbb lakott RIKOLTÓ SIRÁLYnak hívták.
- Ami elég borzasztó név volt - mondta Esther. - Hé, Maggie, emlékszel, amikor Eli és Abe azon a nyomorúságos helyen lakott a Negyedik utcában? Mi is volt a...
- NYÁRI KEDVES - fejezte be helyette Maggie, ahogy felmentünk a
bejárati lépcsőn. - És egyébként semmi kedves nem volt benne. Inkább hasonlított egy szemétdombra.
Ahogy ezt kimondta, Adam jelent meg a nyitott ajtóban, egyik kezén egy fogókesztyűvel.
- Hé! - csattant fel kesztyűs kezét sértődötten a szívéhez kapva. Még be sem jöttetek!
- Nem erről a helyről beszéltem - felelte Maggie, és Adam arrébb
lépett, hogy beengedjen minket. - Ez... egész otthonos.
Ami enyhe túlzás volt. A nappali kicsi volt, telezsúfolva használt,
össze nem illő bútorokkal: kockás kanapé, csíkos fotel, kopott dohányzóasztal tele foltokkal. Azonban valaki láthatóan igyekezett kicsinosítani, ez látszódott az asztalon álló tál mogyorón és az újnak
tűnő illatosított gyertyán, ami a konyhába vezető pulton égett.

- Dekoráció - magyarázta Adam, amikor észrevette, hogy a gyertyát nézem. - Teljesen feldobja a helyet, nem?
- Még mindig sörszagtól bűzlik - tájékoztatta Leah, ahogy bejött, és
telefonját a táskájába ejtette.
- Ezek szerint már nem is kérsz? - kiáltotta Wallace a konyhából.
- De - mondta Leah.
- Nem gondoltam volna - felelte a srác, miközben megjelent egy tizenkét darabos csomaggal. Mindenkinek átnyújtott egy dobozzal.
Először nem akartam kérni, de aztán mégis elvettem egyet, már csak
udvariasságból is.
- Tőled balra vannak poháralátétek - mondta Adam Leah-nak, amikor kinyitotta a sörét.
- Poháralátétek? - kérdezte Leah. - Erre az asztalra? Már így is tiszta maszat.
Adam az asztalra, majd rá pillantott.
- Attól még, hogy valami sérült, még nem jelenti azt, hogy tiszteletlenül kell vele bánni.
- Ad - szólt rá Wallace -, ez egy dohányzóasztal, nem egy árva.
Esther felkuncogott. De Maggie eleget tett a kérésnek, és letett egy
poháralátétet az asztalra, mielőtt a sörét ráhelyezte volna. Eközben
Adam a pult felé nyúlt, és felvett róla egy fényképezőgépet.
- Az első hot dog partink - jelentette be, és a szeméhez emelte. - Ezt
meg kell örökíteni.
Erre a többiek hirtelen mind ugyanúgy reagáltak: rajtam kívül mindenki az arcához kapta a kezét, hogy eltakarja. Az ezzel járó felkiáltások azonban különböztek. Hallottam mindenfélét a „Légyszi ne!”től (Maggie) az „Atyaúristen!”-en át (Wallace) a „Tedd le vagy véged!”-ig (gondolom egyértelmű).
Adam felsóhajtott, és leengedte a fényképezőgépet.
- Miért nem engedtek meg néha egy-egy képet?
- Mert így szólt a megállapodás - válaszolta Wallace az ujjain keresztül.
- Megállapodás? - kérdeztem.
Maggie szétnyitotta a hüvelyk- és mutatóujját, úgy válaszolt:
- Adam szerkesztette az évkönyvet az utolsó két évben. Könyörtelenül bánt a fényképezőgéppel.

- Csak egy emberem volt segítségnek! - védekezett a fiú. - Nem
volt más választásom. Valakinek fényképeznie kellett.
- Ezért mondtuk - folytatta Wallace a tenyerén keresztül -, hogy
egészen addig elviseljük, amíg elkészül az évkönyv. De utána...
- Nincs több kép - fejezte be Maggie.
- Soha - tette hozzá Leah.
Adam rosszkedvűen visszatette a fényképezőgépet a pultra.
- Jól van - adta fel, mire mindenki leengedte a kezét. - De évek
múlva, amikor majd nosztalgiával tekintetek vissza erre a nyárra, és
nem tudjátok majd felidézni az emlékeket a dokumentáció hiánya
miatt, ne engem hibáztassatok!
- Megvan a dokumentáció - emlékeztette Maggie. - Az évkönyv
másról sem szólt, csak rólunk.
- És így semmit sem fogtok elfelejteni - felelte Adam. - Ám az már
történelem. Ez meg itt a jelen.
- A jelen, amikor nem leszünk lefényképezve - Leah felvette a sörét, ami alá nem tett alátétet, belekortyolt, majd megszólalt: - Szóval,
kik jönnek még a mulatságra?
- A szokásos emberek - felelte Wallace, és leült a fotelbe; ami
igencsak besüppedt alatta. - A srácok az üzletből, páran a pályáról, az
a helyes lány a Jumbo Smoothie-ból, és...
A mondatot a kinti lépcsőről jövő hangos léptek szakították félbe.
- Helló! - üvöltötte egy hang. - Remélem, srácok, van sörötök, mert
már nagyon...
Jake Stock - egy fekete, feszülős pólóban és napbarnított bőrrel megállt a mondat és a lépés közepén, amint bejött az ajtón, és meglátott engem meg Maggie-t egymás mellett a kanapén. A hangulat észrevehetően alábbhagyott.
- Nagyon mi? - kérdezte tőle Leah, a sörét szürcsölve.
Jake rá, majd Wallace-ra nézett, aki vállat vont.
- Jó téged látni, mint mindig - mondta Leah-nak, majd elment mellettünk ki a konyhába. Maggie-re néztem, de ő kifejezéstelen tekintettel bámulta az előtte álló sörét és alátétét.
- Még nincs késő elindulni egy klubba - javasolta neki Leah. - Új
fiúk, új lehetőségek.

- Bekapcsoltam a grillt! - kiáltotta Adam a hátsó ajtóból. - Ki kéri
az első hot dogot?
Maggie felállt, és felvette a sörét.
- Én - kiáltotta vissza, és elment Jake mellett, aki a pultnak dőlve a
gyertyát szagolgatta. - Én kérem.
Egy órával később, túl egy sörön és két tofus hot dogon, minden
igyekezetem ellenére, hogy kövessem a buli és a beszélgetés tárgyát,
túl sok időm maradt arra, hogy végiggondoljam, mit is láttam az utcán Eli és Belissa között. Az órámra pillantottam: már majdnem éjfél
volt. Előző éjszaka ilyenkor Eli és én épp menni készültünk Clydetól, ahol Eli fehér mosást tartott, miközben tejkaramellás és mandulás
süteményt ettünk. Az érintetlenül hagyott mogyorós tálra néztem az
előttem álló asztalon, és belekortyoltam a sörömbe.
Különben is butaság volt bármire is számítani. Pár hosszú éjszaka
még nem jelent szokást vagy kapcsolatot.
Ekkor megszólalt a telefonom és én, idióta, eszeveszett gyorsasággal nyúltam érte, hátha Eli az. Aki, ugrott be egy pillanattal később,
nem is tudta a számom. Kinyitottam a telefont, és a kijelzőn egy másik fejtörést okozó fiú számát láttam: a bátyámét.
- Aud! - mondta, amint beleszóltam a készülékbe. - Én vagyok az!
Találd ki, hol vagyok!
Mivel ezt sokszor eljátszottuk, és mindig mellétrafáltam, csak anynyit mondtam:
- Hol?
- Otthon!
Először Londonnak hallottam. Csak amikor újra rákérdeztem, és
válaszolt, fogtam fel, hogy mindössze háromszáz kilométernyire volt
innen a több ezer helyett.
- Otthon? - kérdeztem. - Mióta?
- Kábé két órája. - Felnevetett. - Meg kell mondjam, még mindig
nem tértem magamhoz az időeltolódás miatt. Fogalmam sincs, hány
óra lehet. Hol vagy most?
- Egy buliban - feleltem, majd felálltam, a bejárati ajtóhoz mentem,
és kinyitottam.
- Egy buliban? Tényleg?

Annyira megdöbbent, hogy talán meg kellett volna sértődnöm. De
hiszen pár héttel azelőtt még én sem hittem volna el.
- Ja - mondtam, miközben leültem az alsó lépcsőfokra. - És... mi
hozott haza?
Kis szünet. A drámai hatás kedvéért, mint kiderült.
- Nem mi - felelte. - Ki.
- Ki?
- Aud. - Újabb szünet. Majd: - Szerelmes vagyok.
Miközben ezt mondta, a halkan zümmögő, fényes utcalámpát
ügyeltem. Pár bogár keringett körülötte, innen csak apró pöttyöknek
tűntek.
- Tényleg? - kérdeztem.
- Ja. - Nevetett. - Őrület. De teljesen kész vagyok. Annyira, hogy
lerövidítettem az utazást, repülőre ültem, hogy hazáig kövessem.
A jó pár évig tartó utazgatást én nem neveztem volna rövidnek, de
Hollis mindig a kép egészét nézte.
- És - mondtam - ki a lány?
- Laurának hívják - felelte. - Elképesztő lány! Sevillában találkoztunk egy diákszállón. Egy háromnapos észveszejtő fesztiválra mentem...
A szememet forgattam a sötétben.
- ...ő pedig valamilyen genetikai konferenciára érkezett. Tudós,
Aud! Mindenféle egyetemeken tanul. Épp abban a könyvtárban olvasott, ahová aludni tértem be. Azt mondta, a horkolásom zavarja a
kutatásban, úgyhogy keljek fel és menjek ki. Őrület, mi? Ezt a sztorit
elmeséljük majd az unokáinknak is!
- Hollis - mondtam -, most csak ugratsz, ugye? Igazából Párizsban
vagy, vagy valahol máshol, és...
- Mi? - felelte. - Nem! Istenem, dehogy! Ez az igazság. Tessék, bebizonyítom.
Tompa zörej hallatszott. Majd anyu színtelen, cinikus hangon szavalta a háttérben:
- Igen. Igaz. A bátyád szerelmes és itt áll a konyhámban.
- Hallod? - kérdezte Hollis, miközben alig tértem magamhoz a
meglepetéstől. - Nem vicc!
- És... - mondtam még mindig hitetlenkedve - meddig maradsz?

- Addig, amíg Laura elvisel. Már elkezdtünk lakást keresni, én pedig ősztől jelentkezem a fősulira. Ki tudja, talán épp az irodalom
tanszéken kötök ki. - Felnevetett. - De komolyan, előtte még leutaznék hozzád, apuhoz, Heidihez és a pöttömhöz, hogy bemutassam a
barátnőmet. Úgyhogy majd szólj nekik, rendben?
- Rendben - feleltem lassan. - Örülök, hogy visszajöttél, Hollis.
- Én is. Nemsokára találkozunk.
Letettem a telefont, majd a csendes utcát bámultam, mögötte, a sötétben lehetett valahol az óceán. Még korán volt, de azok után, hogy
Eli-t Belissával láttam, és a bátyám bejelentette különös hazatérését,
hosszú idő óta először éreztem úgy, hogy a legszívesebben egy paplan alá kucorodnék. A fejemre húznám, és egész éjszaka aludnék.
Ezen gondolkodva bementem, hogy elköszönjek a többiektől, de a
nappali üres volt. A sztereóból még szólt a zene, a dohányzóasztalon
pedig mindenfelé sörösdobozok hevertek - nagyrészt alátét nélkül.
Felvettem a táskámat, majd a konyhán keresztül a hátsó ajtóhoz mentem.
Láttam, hogy mindenki a hátsó verandán gyűlt össze: Adam és
Maggie a grillnél állt, Leah és Esther pedig egymás mellett ült a korláton. Wallace épp egy sültbab-konzervet nyitott ki, amit Jake egy
kerti székből figyelt.
- Valószínűleg el sem jön - mondta Jake Adamnek, aki a virsliket
forgatta a tűz fölött. - Sehova nem jár el azóta.
- De már több mint egy éve történt - tette hozzá Adam. - Előbbutóbb ki kell mozdulnia.
- Talán kimozdul - jegyezte meg Maggie. - Csak nem veletek.
- Hogy érted? - kérdezte Wallace. A nyitott ajtó mögé léptem, várva, hogy Maggie válaszoljon, de nem tette. - Belissával? Biztosíthatlak, hogy semmi sincs közöttük.
- Bizony. Már hónapokkal ezelőtt szakítottak, okostojás - mondta
Jake.
- Ja, de Eli még utána sem tudta levakarni magáról - felelte Wallace. - De ma este Belissa bejött az üzletbe, hogy elmondja neki, új
barátja van. Valamilyen egyetemista, aki a nyáron a Cadillac bárban
dolgozik felszolgálóként. Azt mondta, személyesen akarta vele közölni, nehogy valaki mástól tudja meg.

Rövid szünet. Majd Leah megkérdezte:
- És te mindezt honnan tudod?
- Lehet, hogy épp az ajtó túloldalán álltam, és a kiállított biciklik
kerekeit ellenőriztem.
Valaki felhorkantott. Majd Adam így szólt:
- Micsoda pletykafészek vagy, Wallace. Rosszabb, mint egy lány.
- Hé! - kiáltotta Esther.
- Bocsi. Ez csak egy kifejezés - mondta Adam. - De most komolyan, lehet, hogy Maggie-nek igaza van. Lehet, hogy máshova szokott eljárni. Amikor ma este meghívtam, azt mondta, megpróbál eljönni, de fontos elintéznivalója van valaki mással.
- Elintéznivalója? - kérdezte Leah. - Ki intézi éjszaka a dolgait?
- Én sem értettem - felelte Adam. - De ezt mondta.
Körbenéztem a konyhában, majd egy közeli fiókhoz léptem, kinyitottam, aztán az alatta levőt is. A harmadikban megtaláltam, amit
kerestem: Colby telefonkönyvét. Olyan kis város volt, hogy csak egy
mosoda szerepelt benne.
- Nagymosás, itt Clyde.
Kinéztem az ajtón, és közelebb léptem a hűtőhöz.
- Szia, Clyde! Auden vagyok. Eli ott van?
- Naná. Tartsd!
Némi zörej és rövid párbeszéd hallatszott, miközben átadta a készüléket. Majd Eli szólt bele a telefonba:
- Épp most maradtál le egy pazar almás pitéről.
- Itt ragadtam egy hot dog partin - magyarázkodtam.
Csend.
- Tényleg?
- Igen. - Megfordultam, és becsuktam a telefonkönyvet. - Mint kiderült, ez itt egy jelentős esemény. Úgyhogy gondoltam, benézek,
már csak a küldetés miatt is.
- Jó - mondta.
Egy ideig egyikünk sem szólalt meg, és rájöttem, hogy hosszú idő
óta ez volt az első alkalom, hogy kényelmetlenül éreztem magam Eli
társaságában. Az a sok őrült éjszaka és az a sok őrültség, amit együtt
csináltunk. És mégis, egy szimpla telefonbeszélgetés problémát okozott.

- Akkor hadd tippeljek! - folytatta. - Ebben a pillanatban Adam valószínűleg még mindig a virsliket süti, bár már senki sem kér többet.
Kinéztem. És tényleg, Adam a grillnél állt, és egy újabb csomagot
nyitott ki.
- Öm - mondtam. - Így van.
- Leah és Esther azon veszekszik, hogy lelépjenek-e.
Még egy pillantás elég volt, hogy lássam, tényleg egy komoly vita
közepén vannak. Leah legalábbis vadul gesztikulált. - Igen. De honnan...
- A tesóm pedig - folytatta -, aki úgy érkezett, hogy sokat fog inni
és csajozni, már minden bizonnyal részeg, és épp horkol valahol.
Egyedül.
Kipillantottam Jake-re. Nagyon úgy tűnt, hogy csukva van a szeme.
- Tudod - ugrattam -, a sok együtt töltött idő alatt igazán megemlíthetted volna, hogy látnok vagy.
- Nem vagyok - mondta. - Kell egy fuvar?
- Igen - feleltem azonnal.
- Tíz perc múlva ott vagyok.
***
Tizenhét perccel később kint voltam a hátsó verandán a többiekkel,
és Leah meg Maggie vitáját hallgattam.
- Abban állapodtunk meg - mondta Leah kissé kapatosan -, hogy
csak akkor jövök, ha egy idő után lelépünk valahová máshová.
- Elmúlt éjfél! - felelte Maggie. - Most már késő bárhová is elindulni.
- És épp ez volt a terved. Elrángatni ide, leitatni...
- Te ittál annyit - mutatott rá Adam.
- ...és itt tartani. Ugyanúgy, mint mindig - fejezte be Leah. - Mi lett
a fősuli előtti nagy nyári kalandunkkal? Aminek új élményekről és
fantasztikus emlékekről kellett volna szólnia, amiket magunkkal vihetünk, amikor elválunk? Ennek kellett volna lennie...
Elhallgatott a megfelelő szavakat keresve.
- Minden idők legjobb élményének - fejeztem be.

- Ez az! - Csettintett egyet. - Minden idők legjobb élményének! Mi
történt a legjobb élményekkel?
Mindenki elhallgatott, gondoltam, a kérdésen morfondíroznak. Aztán rájöttem, hogy Eli miatt, aki felbukkant mögöttem a nyitott
konyhaajtóban.
- Ne engem kérdezz! - mondta. Mindannyian őt bámultuk. - Én
csak a hot dog miatt jöttem.
- Hot dog! - kiáltotta Adam izgatottan. - Van hot dogunk! Egy
csomó hot dogunk! Tessék! Vegyél egyet!
Megragadott egy zsömlét, beletett egy virslit, és feléje nyújtotta. Eli
felvonta a szemöldökét, majd elvette.
- Kösz.
- Szívesen! - mondta Adam. - Rengeteg van még ott, ahonnan ez
jött. És van chips és sült bab és...
- Adam - szólt halkan Wallace. - Higgadj le!
- Persze - felelte Adam ugyanolyan hangosan. Majd kicsivel nyugodtabban hozzátette: - Van jégkrém is.
Megint mindenki Eli-ra nézett. Olyan kínos, feszült csend következett, mintha virrasztáson lettünk volna, nem pedig kerti partin. Talán
részben azon voltunk.
- És Eli - szólalt meg Maggie -, hogy megy a bolt? Van már nevetek?
A fiú rá, majd a hot dogjára pillantott.
- Még nem tudtunk dönteni.
- Személy szerint - jegyezte meg Adam -, nekem a Lánc Brigád tetszik.
- Ez úgy hangzik, mintha zenés banda lennénk - mondta Wallace.
- Egy rossz zenés banda - tette hozzá Leah.
- Még mindig jobb, mint a Biciklus.
- Mi a rossz a Biciklusban? - kérdezte Wallace. - Tök jól hangzik.
- Engem inkább a menstruációra emlékeztet - felelte Adam. Esther
a karjára csapott. - Mi van? Tényleg.
- Szerintem - mondta Jake, ezzel meglepve mindenkit, mivel azt
hittük, hogy elaludt - egy ütős névre van szükségünk. Valami sötétre,
veszélyesre.
- Például? - kérdezte Eli.

- Például - folytatta Jake még mindig csukott szemmel - Szögesdrót Bringa. Vagy Haláli Bringa.
Adam a szemét forgatta.
- Ezzel a névvel nem lehet a turistákat becsalogatni a boltba.
- Miért nem?
- Azért, mert a nyaralni vágyók vidám, megnyugtató dolgokat
akarnak hallani. Amikor biciklit bérelnek, nem gondolhatnak arra,
hogy bármelyik pillanatban meghalhatnak egy balesetben.
Adam arckifejezéséből láttam - ami nyugodt fontoskodóból meglepettbe és szégyenkezőbe ment át -, hogy nem tudta, hogy fog végződni a mondat, amíg túl késő nem lett. És most már az volt.
Újabb csönd állt be. Adam elvörösödött, és láttam, hogy Maggie és
Esther tanácstalan pillantásokat vált egymással. Mellettem Eli csak
álldogált, a levegőben szinte tapintható volt a kétségbeesettség. Csak
arra tudtam gondolni, hogy mindez az én hibám, hogy ide kellett
jönnie, és ennek így kellett történnie. De nem tudtam, mit kezdjek a
helyzettel, amíg észre nem vettem a sült babos tálat a mellettem álló
asztalon.
Hirtelen elhatározás volt, olyasfajta, amit az emberek a legveszélyesebb vagy legkomolyabb helyzetekben tesznek. Ez egyik sem
volt, mégsem gondolkodtam, csak cselekedtem, amikor belenyúltam
a babba, és kivettem belőle egy maroknyit. Aztán, még mielőtt megfontolhattam volna, megfordultam, és Eli-ra dobtam.
A babok egyenesen a homlokán találták el, majd beleragadtak a hajába, egy pár szem pedig a lábánál landolt a verandán. Hallottam a
többiek hüledezését, a teljes megrökönyödést, ahogy ezt végignézték.
De én csak Eli-t figyeltem, aki pislogott egyet, majd letörölt pár babot az orra hegyéről.
- Te! - mondta nekem. - Ezt nem úszod meg szárazon.
Villámgyorsan előrehajolt, és megragadta a babos tálat. Egyetlen
jól célzott mozdulattal - túl gyorsan, hogy fel lehessen fogni, pláne
megállítani - a fejemre borította. Éreztem, ahogy valami meleg és
nyálkás végigfolyik a hajamon egészen a szememig, de közben már
felkaptam egy használt tányért, és feléje hajítottam a rajta lévő, félig
megevett hot dogot.

- Mi a fene... - hallottam Leah hangját, de a mondat többi részét
már nem, mert Eli már zsömlékkel tüzelt, amiket a konyhai pulton
lévő csomagban talált. Elkaptam a fejem - amit még mindig babok
borítottak - és végigfutottam a verandán, útközben felkapva egy
csomag Cheetost muníciónak.
- Várj! - kiáltotta Adam. - Az a jövő heti reggelim!
- Ó, nyugodj már le! - szerelte le Maggie, majd felvett egy adag
káposztasalátát a tányérjáról, és megcélozta vele. Amikor Leah ezt
elakadt lélegzettel figyelte, rá is dobott egy maréknyit.
Leah-nak tátva maradt a szája. Lenézett a pólójára, majd vissza
Maggie-re.
- Te - mondta, megragadott egy sörösdobozt, és jó erősen felrázta,
mielőtt kinyitotta volna -, jobb, ha menekülsz.
Maggie felsikított, és leszaladt a lépcsőn, nyomában Leah-val, akinek a kezéből már spriccelt a sör. Ezalatt Adam és Wallace a maradék mogyoróval támadták egymást, Esther pedig, karjával védve a
fejét, Jake mögé menekült, aki továbbra is durmolt, arcán egy adag
káposztasalátával. Mindezt sikerült megfigyelnem, mielőtt visszarohantam volna a házba, miközben egyszerre próbáltam kitérni Eli felém hajigáit jégkrémjei elől, és ezt viszonozni neki egy kis chipsszel.
Annyira el voltam foglalva a védekezéssel és a támadással, hogy
csak akkor vettem észre, hogy sarokba szorított a konyhában, amikor már túl késő volt.
- Várj! - kértem, levegő után kapkodva, és nekidőltem a hűtőnek.
Feltartottam a kezem. - Időt kérek.
- Kajacsata közben nem lehet időt kérni - mondta Eli, és megdobott egy olvadt jégkrémmel. A vállamat találta el, lesodorva onnan
pár babszemet.
- Akkor hogy ér véget?
- Aki előbb kifogy a kajából, annak hivatalosan meg kell magát adnia - tájékoztatott.
A kezemre néztem, amit bab- és chipsmaradványok borítottak, de
egyébként üres volt.
- Nem vagyok jó a megadásban.
- Senki sem az - felelte. - De néha mindenki veszít. Ilyenkor csak
annyit tehetsz, hogy beismered.

Mindketten tetőtől talpig maszatosak voltunk a hajunkban lévő
babtól és a ruhánkra potyogott ételektől. Az ilyen pillanatok nem
szoktak jelentőségteljesek lenni, ez mégis az volt. Mintha csak ebben
a felfordulásban hangzott volna helyénvalónak az, amit már rég ki
akartam mondani.
- Nagyon sajnálom, ami a barátoddal történt - mondtam.
Eli lassan bólintott. Nem vette le rólam a tekintetét, és hangja nem
remegett meg, amikor azt felelte:
- Köszi.
Odakint valaki még mindig sikoltott, ahogy a harcok tovább folytak. De a világos konyhában csak mi voltunk. Mint más éjszakákon
is, ám ez most hirtelen másnak tűnt. Nem úgy, mintha megváltoztunk
volna. Ami végül is lehetséges volt.
Erre gondolva egyenesen Elir-a néztem, ő pedig rám, és egyszer
csak olyan könnyű volt elképzelni, hogy előrenyúlok, és félresöpröm
a haját az arcából. Szinte éreztem bőre és haja tapintását, és ahogy
keze a derekamra fonódik. Mintha valóság lenne, de ekkor az ajtó
hirtelen kicsapódott mögöttem.
- Hé! - kiáltotta Adam. Amikor megfordultam, a kezében lévő
fényképezőgépét egyenesen ránk szegezte. - Mosolyogjatok!
Ahogy villant a vaku, tudtam, hogy valószínűleg sosem látom viszont ezt a képet. De ha mégis, úgysem fogja tudni visszaadni mindazt, amit abban a pillanatban éreztem. Ha kapok belőle másolatot,
annak már megvolt a tökéletes helye: egy kék képkeret a belevésett
szavakkal. Minden idők legjobb élménye.

- TRAPÉZSZÁRÚ VAGY LEZSER FAZONÚ?
Volt egy kis szünet, majd:
- Szerinted melyik néz ki jobban?
- Ez nem igazán vagy-vagy kérdés. Inkább azt kell eldöntened,
hogy mutasson benne a feneked.
Felsóhajtottam, beraktam a befizetési igazolásokat a széfbe, és a
lábammal becsuktam az ajtót. Újabb nap, és újabb dicshimnusz
Maggie-től a farmerekről. Igazán megkedveltem meg minden - bármennyire meglepő volt is -, de még mindig nem tudtam megemészteni a komoly, lányos témákat. Mint például ezt.
- Látod? - hallottam a hangját kicsivel később, amikor a vásárló kijött a próbafülkéből. - A trapéz szépen aláomlik a combodtól a bokádig. A felhajtás pedig odavonzza a tekintetet, elterelve a figyelmet
más területekről.
- A más területek - morogta a nő - az az én problémám.
- Akárcsak nekem - sóhajtotta Maggie. - De a lezsernek is több
előnye van. Próbáld fel, és majd összehasonlítjuk a kettőt.
A nő erre mondott valamit, de nem hallottam, mit, ugyanis megszólalt a bejárati ajtó fölötti csengő. Egy pillanattal később Esther lépett
az irodába. Katonai mintás nadrágot és fekete topot viselt, arcán pedig komoly kifejezés ült, miközben minden szó nélkül lehuppant a
mögöttem lévő székbe.
- Szia! - mondtam neki. - Jól...
Hirtelen Maggie tűnt fel a nyitott ajtóban kikerekedett szemmel, telefonjával a kezében. Arra, majd Estherre pillantott.
- Most kaptam az SMS-t! Ez igaz? Hildy... meghalt?
Esther még mindig nem szólt semmit, csak bólintott.

- Nem tudom elhinni. - Maggie a fejét csóválta. - Mintha egy lett
volna közülünk. Mármint, a sok év után...
Kinyitottam a számat, hogy részvétemet nyilvánítsam. De még
mielőtt megtehettem volna, Esther végre megszólalt.
- Tudom - mondta elszoruló torokkal. - Nagyszerű autó volt.
- Autó? - kérdeztem.
Mindketten rám néztek.
- A legklasszabb Jetta a világon - világosított fel Maggie. - Hildy
vitt minket suliba a gimis évek alatt. Egyike volt a lányoknak.
- Igazi harcos volt - folytatta Esther. - Háromezerért vettem, amikor
százharmincezer kilométer volt benne, és sosem hagyott minket
cserben.
- Nos - szólt Maggie -, ezt azért nem mondanám. Emlékszel, amikor a World of Wafflesbe mentünk gofrizni, és át kellett utaznunk az
államon?
Esther szúrós pillantást vetett felé.
- Ezt tényleg muszáj volt felhoznod? Most? Ebben a pillanatban?
- Bocsi! - mondta Maggie. Odakint megint kinyílt a próbafülke ajtaja. - Ó, a fenébe! Várjatok!
Ezzel eltűnt a folyosón. Nem sokkal később a vásárló hangját hallottam:
- Nem tudom, hogy tetszik-e. Úgy érzem, ebben óriási a bokám.
- Csak azért, mert a hosszabb szárúhoz szoktál - biztosította
Maggie. - De nézd, milyen jól néz ki benne a combod!
Az ajtó mellett Esther hátrahajtotta a fejét, és a plafonra meredt.
- És most mi lesz? - kérdeztem. - Sétáltok?
- Nem - felelte. - Nemsokára kezdődik a fősuli, és oda is kell egy
kocsi. Van egy kis megtakarított pénzem, de az nem lesz elég.
- Vehetsz fel hitelt.
- És sodorjam magam még nagyobb adósságba? - Felsóhajtott. Így is halálomig fizethetem vissza a tandíjat.
- Nem is tudom - mondta odakint a vásárló. - Eddig egyik sem
nyerte el a tetszésemet.
- A tökéletes farmert megtalálni hosszú folyamat - felelte Maggie.
- Ahogy mondtam, azt kell megtalálnunk, amelyik megszólít.

Megint a szememet forgattam, majd felvettem a tollam, és a kimutatásokra koncentráltam. Kicsivel később a nő visszament a próbafülkébe, és Maggie ismét megjelent az irodában.
- Oké, vegyük sorba a lehetőségeket - mondta Esthernek, aki még
mindig a plafont bámulta. - Hitel?
- Így is halálomig fogom fizetni a tandíjat - ismételte színtelen hangon. - Gondolom, kénytelen leszek pénzre váltani a kötvényeket,
amiket a nagyszüleimtől kaptam.
- Jaj, Esther! Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne.
Tudtam, hogy engem nem érint a dolog, mégis sajnáltam Esthert.
Arra jutottam, hogy valakinek meg kell magyaráznia.
- Nem akar több adósságot felhalmozni - mondtam Maggie-nek.
Bárcsak valahogy párhuzamba tudtam volna ezt állítani a farmerekkel! - Ha több hitelt vesz fel, több pénzzel fog tartozni.
Odakint kivágódott a próbafülke ajtaja.
- Ebben sem vagyok biztos... - szólt a vásárló. - A lábaimnak két
kötözött sonkára kell hasonlítaniuk?
- Nem - kiáltotta neki Maggie a fejét rázva. - Próbáld fel a másik
trapézszárút a díszített zsebekkel!
Az ajtó becsukódott. Esther nagyot sóhajtott. Maggie-hez fordultam.
- Több kölcsön, több adósság. Ez alap.
- Igaz - értett egyet Maggie. - De az autó használati és nem vagyontárgy. A rá költött pénzt Esther nem befekteti, mert annak az értéke
azonnal csökkenni kezd. Így bár hasznosabbnak tűnhet, ha felszámolja a megtakarítását, és beváltja a kötvényeit, talán jobb, ha előnyt
kovácsol a hitel kamatából.
- Gondolod? - kérdezte Esther.
- Persze. Mármint - folytatta -, mennyi lehet most a kamat, 5,99
százalék? Szóval tedd csak ezt, és hagyd meg a kötvényeidet, hogy
visszanyerhessék piaci értéküket. Ez sokkal takarékosabb megoldás.
Én csak bámultam rá. Ki ez a lány?
- És ez hogy néz ki? - kérdezte a vevő.
Maggie hátrapillantott a folyosóra, arcán széles mosoly terült szét.
- Ó, te jó ég! - ujjongott tapsolva. - Mit gondolsz?
- Azt - felelte a nő -, hogy megszólított.

Maggie felnevetett, majd az öltöző felé indult, én pedig csak ültem
ott, és próbáltam megemészteni, amit láttam. Nem volt könnyű.
Aznap este, amikor zárás előtt bejött, még mindig ezen gondolkoztam.
- Azok a pénzügyi dolgok - mondtam, miközben letette az asztalra
a pénzes fiókot. - Honnan tudsz ennyi mindent?
Rám nézett.
- Ó, többnyire a bringás korszakomból. Anyu nem igazán nézte jó
szemmel, hogy ez a hobbim, úgyhogy nekem kellett finanszíroznom
a bicikliket meg a felszereléseket.
- Lenyűgöző.
- Talán - folytatta. - Kár, hogy anyut ez nem nyűgözi le.
- Nem? - Megrázta a fejét. - Akkor mi?
- Ó, nem tudom - felelte. - Talán, ha elsőbálozó lettem volna, ahogy
akarta. Vagy, ha a pénzemet cicomákra költöm ahelyett, hogy egy
csapat mosdatlan sráccal ugratok a pályán. Mindig azt kérdezem tőle,
hogy miért nem csinálhatom a kettőt egyszerre. Ki mondta, hogy
valaki vagy okos, vagy szép, vagy lányos, vagy sportos? Az életnek
nem a vagy-vagyokról kell szólnia. Ennél az ember többre képes,
érted?
Láthatóan ez rá igaz volt. Nem mintha eddig észrevettem volna.
- Igen - mondtam. - Ennek így több értelme van.
Elmosolyodott, majd felvette a kulcsokat az asztalról, és a zsebébe
csúsztatta őket.
- Rendet rakok a farmereknél, amíg végzel. Nem volt könnyű azt a
karcsúsított trapézszárút megtalálni a nőnek. De megérte. Fantasztikusan nézett ki a feneke, amikor elment.
- Biztosan - mondtam, majd eltűnt a folyosón, hogy hajtogasson.
Egy percig mozdulatlanul ültem a rózsaszín és narancssárga szobában azon töprengve, hogy az én anyámat mi nyűgözi le, és a vagyvagy érzésen gondolkozva, amitől már régóta nem tudtam szabadulni.
Talán igaz lehet, és egy lány érdeklődhet egyszerre a kamatlábak és
a szűk farmerek, a biciklik és a rózsaszín ruhák iránt. Nem csak egy
dolog, hanem minden iránt.

***
A következő pár hétben sikerült tökéletes rutint kialakítanom. Reggel
aludtam, este dolgoztam, éjszaka Eli-jal lógtam.
Most már nem kellett tettetnem, hogy véletlenül futok vele össze.
Ehelyett megegyeztünk, hogy munka után minden este a Vegyesben
találkozunk, ahol feltankoltunk kávéval és ropogtatnivalóval (sosem
lehet tudni, mire lesz szükség), majd megterveztük az aznapi programot. Ami legtöbbször bevásárlást, piteevést Clyde-nál és a küldetésem előmenetelét jelentette, amiből egyszerre csak egy dolgot teljesítettünk.
- Komolyan? - mondtam egyik éjjel egy körül, amikor a Trófea,
Leah kedvenc klubja előtt álltunk. Az ablakban egy neontábla világított HOLA MARGARITA! felirattal, az ajtónál pedig egy nagydarab,
unott arcú fickó ült egy széken, és a telefonjával babrált. - Szerinted
erre tényleg szükség van?
- Igen - erősködött Eli. - A klublátogatás is a felnőtté válás folyamatához tartozik. És pluszpont jár a rossz klubok után.
- De még nem vagyok nagykorú - mondtam neki, ahogy közelebb
léptünk, és elhaladtunk egy piros ruhás, botladozó, püffedt szemű
lány mellett.
- Az nem baj.
- Biztos?
Ahelyett, hogy válaszolt volna, előrenyúlt, és megfogta a kezem,
amitől hirtelen bizsergést éreztem. A hot dog parti óta közelebb kerültünk egymáshoz, de ez volt az első fizikai kontaktus közöttünk.
Annyira lefoglalt, hogy azon aggódjak, ez vajon most mit jelenthet,
hogy egy percbe is beletelt, mire felfogtam, milyen természetesnek
és könnyűnek hat tenyere az enyémben. Mintha ez nem is új, hanem
ismerős érzés lett volna, egy mindennapos eset.
- Helló! - szólt Eli a kidobóemberhez, ahogy elé álltunk. - Mennyi a
beugró?
- Előbb hadd lássam a személyiteket!
Eli elővette a pénztárcáját, és átnyújtotta az igazolványát. A fickó
megvizsgálta, majd ránézett, mielőtt visszaadta volna.
- És az övé?

- Otthon hagyta - mondta Eli. - De ne aggódjon, kezeskedem érte.
A fickó morcos pillantást vetett rá.
- Mi nem ilyen rendszer alapján működünk, bocsi.
- Értem - felelte Eli. - De talán tehetne egy kivételt.
Arra számítottam, hogy a fickó kiakad, de csak még unottabb képet
vágott.
- Nincs személyi, nincs kivétel.
- Nem gond - mondtam Eli-nak. - Tényleg.
Feltartotta a kezét, és csendre intett. Majd a fickóhoz fordult.
- Nézze! Nem akarunk inni. Nem is akarunk sokáig maradni. Max
öt perc az egész.
A kidobófiú most már kicsit idegesebben válaszolt:
- A személyi nélkül nincs belépés melyik részét nem értetted?
- Mi van, ha azt mondom - folytatta Eli, miközben én feszengeni
kezdtem, és azon aggódtam, hogy izzad a tenyerem -, hogy egy küldetést teljesítünk?
A fickó rámeredt. Az ajtón keresztül dübörgő zene szűrődött ki.
Végül megszólalt:
- Miféle küldetést?
Ilyen nincs! - gondoltam. Ilyen egyszerűen nincs!
- Ő soha nem járt el sehova - magyarázta Eli felém intve. - Se gimis
bulikba, se az érettségi bálba, se osztálytalálkozóra. Soha, semmilyen
társasági eseményre. - A fickó rám nézett, én pedig igyekeztem egy
társaságilag műveletlen ember látszatát kelteni. - Úgyhogy most
megpróbáljuk bepótolni a kimaradt dolgokat, egyiket a másik után.
És ez is a listán van.
- A Trófea rajta van a listán?
- A bárlátogatás van rajta - felelte Eli. - Nem az ivás egy klubban.
Nem is a klubban időzés. Csak a látogatása.
A fickó megint felém fordult. Majd így szólt:
- Öt percre.
- Talán a négy is elég - mondta Eli.
Én csak álltam, és a heves szívverésemet figyeltem. Aztán a fickó
megfogta a kezemet, és elővett egy pecsétet a belső zsebéből. Rányomta a kezemre, majd intett Eli-nak, hogy ő is nyújtsa a kezét.
- Kerüljétek el a bárt! - figyelmeztetett. - Öt percetek van.

- Remek - mondta Eli, és már húzott is befelé.
- Várj! - kértem, ahogy végigmentünk egy szűk, sötét folyosón, ami
egy villódzó fényekkel teli terembe vezetett -, ezt meg hogy csináltad?
- Megmondtam - kiáltotta a válla fölött, túlharsogva az egyre hangosabb zenét. - Mindenki tudja, milyen komoly dolog egy küldetés.
Nem tudtam, mit is felelhetnék erre. Nem mintha lehetőségem lett
volna rá, ahogy beértünk a klubba, ami annyira hangos volt, hogy
még a saját hangomat se hallottam. A klub egy négyszögű teremből
állt három oldalán asztalokkal, a negyediken egy bárpulttal.
A táncparkett középen terült el, és tele volt: lányok szűk felsőben,
kezükben sörösüveggel, mellettük esetlenül toporgó, napbarnított
fiúk szörfös pólókban.
- Ez őrültség - kiáltottam Eli-nak, aki még mindig a kezemet fogta.
Vagy nem hallotta, vagy csak nem válaszolt, hanem a táncolok közé
húzott.
Próbáltam kerülgetni a lábakat és táskákat, több-kevesebb sikerrel,
miközben a padló a zene ütemére dübörgött alattam. A levegő sűrű
volt, alig lehetett levegőt kapni a parfüm- és füstszagtól, és éreztem,
hogy folyik rólam a víz, pedig csak másodpercekkel ezelőtt érkeztünk. Olyan volt, mint egy vásári bazár, csak lényegesen több hajzselével.
- Utolsó tánc! - kiáltotta egy hang valahonnan fentről, elnyomva a
vibráló zenét. - Válasszatok valakit, és irány a táncparkett, már holnap van!
A dal a közepénél hirtelen elhallgatott, és egy lassabb, halkabb,
szenvedélyesebb ütemre váltott. Elhangzott pár huhogás a táncolók
között, és a tömeg kicserélődött, ahogy páran távoztak, az ott maradók pedig párba álltak, miközben újabb emberek csatlakoztak hozzájuk. Ez annyira lekötött, hogy amikor Eli hirtelen balra fordult a tömeg felé húzva, majdnem elveszítettem az egyensúlyomat, és elestem.
- Várj! - szóltam, ahogy majdnem nekimentünk egy egymást taperoló párnak, majd egy fiúnak és egy lánynak, akik már teljesen egymásra másztak. A lány még mindig fogta a sörét, az üveg két ujja
között fityegett. - Nem tudom, hogy...

Eli megállt. Mellé léptem, a kezem még mindig az övében, és rájöttem, hogy a terem közepén állunk, a villódzó fények alatt. Felnéztem, majd körbe a többiekre, mielőtt Eli-hoz fordultam volna.
- Ugyan már! - mondta. Ezután előrelépett, elengedte a kezem, és
karját a derekamra csúsztatta. - Van még bő két percünk.
Önkéntelenül rámosolyogtam, és én is közelebb léptem hozzá.
Olyan természetesnek tűnt, ahogy karomat a nyaka köré fontam, öszszefűzve az ujjaimat. És egyszer csak azon kaptam magam, hogy
táncolunk.
- Ez őrület - mondtam körbepillantva. - Ez...
- Megérte idejönni - fejezte be helyettem. - De csak egyszer.
Elmosolyodtam, és akkor, a Trófea közepén, az éjszaka közepén és
mindennek a közepén, Eli megcsókolt. Nem úgy történt, ahogy elképzeltem, mégis tökéletes volt.
Amikor pár másodperc múlva elhúzódott, a zene elhalkult. Mégis
mindenki tovább táncolt ugyanúgy, ahogy addig, egészen a szám
legvégéig. A fejemet Eli mellkasára fektettem, elnyújtva a pillanatot,
és tudtam, hogy a DJ-nek igaza volt. Már holnap volt. Én pedig azt
éreztem, hogy ez egy igazán szép holnap lesz.
***
Amikor délben felébredtem, a ház csendes volt. Se óceángép, se sírás. Semmi, kivéve...
- Viccelsz? Persze hogy megyek. Ki nem hagynám!
Pislogtam, az oldalamra fordultam, majd felkeltem, és a fürdőszoba
felé vettem az irányt, ahol fogmosás közben lassan ébredezni kezdtem. A folyosó apu most már emeltebb hangjától zengett.
- Nem, nem, napközben is vannak járatok. - Kulcszörgés hallatszott. - Persze. Nem is jöhetett volna jobbkor. Viszem a kéziratot is.
Igen. Remek! Ott találkozunk.
Mire tíz perc múlva lementem kávéért, már fel-alá sétált a konyhában. Heidi fáradt szemmel ült az asztalnál Isbyvel a kezében.
- ...nagyszerű lehetőség, hogy visszaszerezzem a hírnevemet - magyarázta éppen apu. - Mindenféle szakmából lesznek ott emberek,
akikkel kapcsolatokat tudnék kiépíteni. Tökéletes.

- Ma este? - kérdezte Heidi. - Nem tudtak volna előbb szólni?
- Ez most nem számít. Csak lefoglalok egy jegyet, ott töltöm az éjszakát, és már jövök is vissza.
Elővettem egy bögrét a szekrényből, és közben Heidit figyeltem,
ahogy ezt az információt feldolgozza. Ez eltartott egy ideig, mint
minden, ha előző éjszaka Isby sokat sírt, mint most is. A kialvatlanság letompította Heidi idegeit, főleg a gondolkodásért felelőseket.
- Mikor? - kérdezte végül.
- Mit mikor?
A karjában Isby nyöszörögni kezdett, mire Heidi arca megrándult,
és a babát a vállához emelte.
- Mikor jössz vissza?
- Valamikor holnap. Talán este - felelte apu. Teljesen fel volt pörögve, még mindig körbe-körbe sétált. - Amíg ott vagyok, jó lenne
összehozni pár találkozót. Legalább egy ebédet.
Heidi nyelt egyet, és Isbyre nézett, aki a vállánál szipogott.
- Csak - kezdte, majd megállt. - Nem tudom, hogy jó ötlet-e éppen
most elmenned.
- Tessék? - mondta apu. - Miért?
Ittam egy kortyot a bögrémből, és igyekeztem kimaradni az eseményekből.
- Hát - szólalt meg Heidi -, csak arról van szó, hogy a baba elég
nyűgös volt mostanában. És olyan régóta nem aludtam. Nem tudom,
hogy képes lennék-e...
Apu abbahagyta a sétálgatást.
- Azt akarod, hogy maradjak.
Ez nem kérdés volt. Heidi folytatta:
- Robert, csak jó lenne, ha tudnál várni még pár hetet. Amíg kicsit
rendeződnek a dolgok.
- Ez a parti ma este van - tagolta apu lassan. - Épp erről beszélek.
- Tudom. Csak gondoltam...
- Jól van!
Megfogtam a kannát, és újratöltöttem a bögrém, pedig még csak
két kortyot ittam a kávémból.
- Robert...

- Ne! Felhívom Petert, és megmondom neki, hogy ne haragudjon,
de nem megy. Biztos vagyok benne, hogy a Writers’ Guild pár hét
múlva is rendez jótékonysági eseményt.
Nem akartam ebbe belefolyni. Soha, de legfőképpen azon a napon
nem, ami olyan jól indult a Trófeában Eli-jal. Így igyekeztem elkerülni Heidi és apu tekintetét, miközben kisurrantam a konyhából, fel
a lépcsőn, vissza a szobámba, és hagytam, hogy az óceán moraja
minden más hangot elnyomjon.
Nem lepődtem meg, hogy amikor pár órával később lementem, egy
kis gurulós bőrönd állt az ajtónál. Lehet, hogy apu úgy tett, mintha
kész lenne kompromisszumokat kötni. De ismét keresztülvitte az
akaratát.
Mire elindultam a munkába, már elment, Heidi pedig a rózsaszín
szobában ringatta Isbyt a hintaszékben. Megálltam az ajtónál, hogy
talán jó lenne benézni, de aztán lebeszéltem magam róla. Nem kérte
a segítségemet. És már különben is belefáradtam, hogy mindig felajánljam.
A Clementine’sban a munkába temetkeztem, miközben Eli-ra és az
előttünk álló éjszakára gondoltam. Az üzletben Maggie-nek folyamatosan voltak vásárlói egy szabadtéri koncertnek köszönhetően, amit a
sétány pavilonjában tartottak. Fél tíz körül bekukkantott az iroda ajtaján.
- Tudsz valamit egy különleges Barefoot-rendelésről?
Felnéztem, a fejem még zsongott a számoktól.
- Miről?
- Barefoot flipflopok - mondta. - Jött valaki, aki azt állítja, már jó
ideje megállapodtak Heidivel a rendelésről húsz párra. Sehol sem
találom a feljegyzést.
Megráztam a fejemet.
- Felhívtad?
- Nem akarom zavarni. Lehet, hogy a baba alszik.
- Nem valószínű - mondtam. Majd tárcsáztam, és átadtam neki a telefont.
Visszapillantott az üzletbe, miközben vállával a füléhez szorította a
készüléket, én pedig visszafordultam a számokhoz.
- Heidi? Szia, itt Maggie! Figyu, csak azért... Jól vagy?

Közelebb húztam a számológépet, és kitöröltem a számokat a kijelzőről. Hallottam, ahogy odakint néhány lány a leárazott termékeknél
visítozik.
- Nem, csak úgy hallatszott, mintha... - Maggie elhallgatott. - Tessék? Igen, hallom. Nagyon rákezdett, igaz? Figyelj, ne haragudj,
hogy zavarlak, de van ez a különleges rendelés...
Eli, gondoltam, miközben beütöttem egy számot. Ma este. Összeadás jel. Nem az én problémám, részösszeg, végösszeg. Három különböző műveletbe telt, de Maggie végre letette.
- Azt mondja, a raktárban vannak, az egyik farmerdobozban - jelentette, és visszaadta a telefont. - Legalábbis azt hiszem, ezt mondta.
Nehéz volt megállapítani a sok sírástól.
- Ja - mondtam, megint kitörölve a számokat. - Isby nagyon tud.
- Nem ő - felelte. - Hanem Heidi. Elég szomorúnak hangzott. Jól
van?
Megfordultam, és ránéztem.
- Heidi sírt?
- Úgy tett, mintha nem. De nagyon úgy tűnt. - Megint megszólalt
az ajtócsengő. - Fenébe! Jobb, ha visszamegyek. Megkeresnéd nekem a dobozt?
Bólintottam. Egy pillanatig nem mozdultam, aztán hátratoltam a
székemet, és bementem a raktárba, ahol megtaláltam a flipflopokat
ott, ahol Heidi mondta. Felvettem a dobozt, és kivittem az üzletbe,
ahol Maggie hálásan pillantott rám, amikor letettem a pultra. Ezután
kimentem a bejárati ajtón, és hazafelé indultam.
***
Igazából megkönnyebbültem volna, ha az előszobába lépve Isby ismerős üvöltése fogad, de ehelyett síri csend volt. A sötét folyosón a
konyhába mentem, ahol egyetlen lámpa égett a mosogató fölött. A
nappaliban is sötét volt, annyira, hogy először észre sem vettem Heidit.
A kanapén ült, karjában Isbyvel, és sírt. Nem zihálva, vinnyogva,
mint ahogy megszoktam, hanem csendes, folyamatos zokogással,
amitől a hideg futkosott a hátamon. Annyira érzelmes, intim pillanat

volt, hogy vissza akartam fordulni, békén hagyva őt. De tudtam,
hogy ez nem fog menni.
- Heidi? - szóltam. Nem válaszolt. Közelebb léptem, és leguggoltam mellé. Amikor előrenyúltam, és megérintettem a lábát, erősebben zokogott, a kezemre könnycseppek potyogtak. Isbyre pillantottam, aki ébren volt, és az anyját nézte. - Add ide a babát!
Megrázta a fejét. Még mindig sírt, válla rázkódott.
- Heidi! Kérlek! - Semmi válasz. Megijesztett, úgyhogy előrenyúltam, és kivettem Isbyt a karjából. Amint a baba nálam volt, összekucorodott, térdét a mellkasához húzta, és elfordította a tekintetét.
Rá, majd Isbyre pillantottam. Fogalmam sem volt, mit tegyek. És
bár biztos voltam benne, hogy inkább aput vagy talán anyut kéne
hívnom, ehelyett a konyhába mentem, és azt a számot tárcsáztam,
amin elérhetem azt, aki segíthet.
- Vegyes, Wanda beszél.
Szinte magam előtt láttam a pénztárost, aki mindig ilyenkor dolgozott, fityegő fülbevalójával és szőke fürtjeivel. Megköszörültem a
torkomat.
- Jó estét, Wanda! - Megemeltem Isbyt, aki gügyörészni kezdett. Én, öm... Auden vagyok, gyakran megyek be ilyenkor a boltba kávéért. Eli Stockot keresem. Vészhelyzet van, mármint nem igazi, de
húsz év körüli, sötét hajú, az autója...
- Halló?
Eli hangját hallva egy kicsit megkönnyebbültem.
- Szia! Én vagyok. - Elhallgattam majd hozzátettem: - Auden.
- Sejtettem - felelte. - Nem tudom, ki más keresne a Vegyesben.
- Ja - mondtam Heidire pillantva, akit alig lehetett kivenni a nappali
sötétjében, ahogy a kanapén kuporgott. - Ne haragudj, csak adódott
egy helyzet, és nem tudom, mitévő legyek.
- Egy helyzet - ismételte. - Mi történt?
Az előszobába léptem, és Isbyt a vállamhoz emelve, elmagyaráztam neki. Közben távolról elmosódottan hallottam Heidi zokogását.
- Ne mozdulj! - szólt, amikor végeztem. - Tudom, mit kell tenni.
Húsz perc múlva kopogtattak az ajtón. Amikor kinyitottam, Eli állt
ott, kezében négy pohár kávéval és egy csomag muffinnal.
- Kávé? - szóltam. - Ez lenne a megoldás?

- Nem - felelte. - Ez az.
Félrelépett, és a háta mögött feltűnt egy alacsony, rövid, sötét hajú,
középkorú nő. Olajbarna bőre és zöld szeme ismerősnek tűnt. Egyszerű kardigánt, nadrágot és hófehér teniszcipőt viselt, vállán ridikül
lógott.
- Anya, ő Auden. Auden, az anyukám. Karen Stock.
- Jó estét! - üdvözöltem. - Köszönöm, hogy eljött. Én... nem tudtam, mitévő legyek.
Rám mosolygott, majd közelebb hajolva lenézett Isbyre, aki mocorogni kezdett.
- Mennyi idős a baba?
- Hathetes.
- És hol van anyuci?
- A nappaliban - feleltem, és félreálltam az ajtóból. - Egyfolytában
sír, nem is szól hozzám.
Mrs. Stock belépett a házba. Azután Eli-ra nézett, és így szólt:
- Vigyétek fel a babát, és pólyáljátok be! Nemsokára én is megyek.
Eli bólintott, majd rám nézett.
- Nem kéne... - kérdeztem. - Mármint...
- Minden rendben lesz - mondta Mrs. Stock. - Bízz bennem!
És furcsamód bíztam. Még akkor is, amikor hagytam, hogy ez az
idegen nő elsétáljon mellettem, be a nappaliba. Táskáját letette a
konyhaasztalra, majd Heidihez ment, és leült mellé. Amikor beszélni
kezdett, egy szavát sem értettem. De Heidi figyelt, mivel nem sokkal
később engedte, hogy Mrs. Stock a karjába zárja, és a hátát simogassa. Végre hagyta, hogy megvigasztalják.
***
Mire felértünk a rózsaszín szobába, Isby már nagyon nyugtalan volt,
kis kezét ökölbe szorította. Eli belépett, és felkapcsolta a lámpát,
majd megkérdezte:
- Van itt egy takaró?
- Takaró? - Bólintott. - A komódban. Azt hiszem, a harmadik fiókban.

Miközben Isbyt csitítgattam, figyeltem, ahogy a szekrényhez lép,
kotorászik benne egy ideig, majd előhúz egy rózsaszín, barna pöttyös
takarót. Megnézte, és becsukta a fiókot.
- Kéne egy ágy - közölte. - Egy sima felület. Hol van a szobád?
- A szomszédos szoba az - mondtam. - De nem...
Már ment is kifelé, nekem pedig nem volt más választásom, követtem. Amikor átértünk, kiterítette az ágyra a takarót, és lehajtotta a
felső csücskét.
- Oké - mondta, és kinyújtotta a karját. - Add ide!
Bizonytalan pillantást vetettem rá.
- Mit csinálsz?
- Nem hallottad anyát? - kérdezte. - Bíznod kéne bennem.
- Azt mondta, benne bízzak - mutattam rá.
- Bennem nem bízol?
Rá, a takaróra, majd Isbyre néztem, aki már mindent beleadott az
üvöltésbe, és eszembe jutott, amint alig egy napja Eli a Trófea parkettjének közepére húzott. Átadtam neki a babát.
Isby egyre vörösödő arccal sírt, miközben a fiú a behajtott takaróra
fektette. Majd ahogy Isby ide-oda tekergett, Eli bal karját az oldalához helyezte, és a takaró alsó csücskével betakarta, és betűrte a válla
alá. Isby minden egyes mozdulattól hevesebben jajveszékelt.
- Eli - mondtam felemelve a hangom, hogy meghallja. - Ettől csak
rosszabb lesz.
Nem figyelt rám, hanem behajtotta az utolsó csücsköt is, amit átvetett a derekánál, és körbetekerte vele. Isby egyre kétségbeesettebbnek
tűnt.
- Eli - szóltam megint, gyakorlatilag kiabálva, ahogy szorosabbra
húzta az utolsó csücsköt, és a többi hajtás közé gyömöszölte -, hagyd
abba. Ez nem...
És akkor egyszer csak csend lett. Olyan hirtelen és teljes volt a változás, hogy egy pillanatig biztosra vettem, hogy Isby meghalt. De
amikor ránéztem, nyugodtan feküdt, becsomagolva, mint egy burrito,
és ránk pislogott.
- ...semmi - fejeztem be. Eli lehajolt, felvette és visszaadta. - Ezt
hogy csináltad?

- Nem én - mondta, miközben óvatosan leültem az ágyra. Isby kinyitotta a száját, de csak ásított egyet, majd megint nekem dőlt. Hanem a pólya. Csodákra képes. Anya erre esküszik.
- Elképesztő - mondtam. - Honnan tud ennyi mindent?
- A szülészeten dolgozott ápolónőként - felelte. - Tavaly ment
nyugdíjba. Plusz a bátyámnak és a nővéremnek összesen négy gyereke van. Adj még hozzá minket is, és máris látható, mekkora gyakorlata van.
Halkan kopogtattak, majd Mrs. Stock dugta be a fejét az ajtón.
- Heidi lepihen egy kicsit - mondta. - Menjünk le!
Eli és én követtük őt a folyosón, Heidi szobája mellett, ahol halvány fény pislogott az ajtó alatt. Amikor elindultam le a lépcsőn, a
lámpa kialudt.
A konyhában Mrs. Stock a mosogatóhoz ment, megmosta a kezét,
és egy papírtörlőben megtörölte.
- Rendben - mondta mosolyogva, felém fordulva. - Add csak ide a
babát!
Odaadtam, és ő elvette, leült egy székre, majd figyeltem, ahogy
Isby homlokát simogatja.
- Jó lett a pólya - mondta.
- Eli nagyon profi - feleltem.
- Csak jól képzett - javított ki Eli, és mindketten az anyukáját néztük, aki lassan ringatta Isbyt, a hátát simogatva.
- Köszönöm, hogy átjött - mondtam végül. - Heidi elég nehéz időszakon megy át. De amikor hazajöttem, és így találtam... nem tudtam, mihez kezdjek.
- Most lett anyuka - jelentette ki Mrs. Stock, még mindig Isbyt nézve. - Kimerült.
- Apu próbálta meggyőzni, hogy vegyen fel segítséget. De nem volt
rá hajlandó.
Mrs. Stock megigazította egy kicsit a takarót.
- Amikor Steven, a legidősebb gyerekem megszületett, édesanyám
átjött, és egy hónapig nálunk lakott. Nélküle nem tudtam volna végigcsinálni.
- Heidi édesanyja pár éve meghalt.

- Említette - mondta, és eszembe jutott Heidi elgyötört arca, amikor
a sötétben Mrs. Stock karjába dőlt. Elgondolkoztam, vajon még mit
mondhatott el neki. - Te is jobban tennéd, ha ágyba bújnál - fordult
Eli-hoz. - Nem kell reggel dolgozni menned?
- De - mondta a fiú. - De...
- Akkor irány haza! - felelte. - Hagyd itt a kulcsaidat! Holnap reggel eljöhetsz a furgonért.
- És sétáljak? - kérdezte Eli.
Mrs. Stock szigorúan rápillantott.
- Eli Joseph! Mindössze négy háztömb. Túléled.
A fiú felmordult, de már mosolygott, amikor a kulcsait az asztalra
dobta.
- Köszi, anya! - mondta. Mrs. Stock feléje fordította az arcát, ő pedig megpuszilta, majd az ajtóhoz fordult. Követtem ki a verandára.
- Hát akkor - mondtam, visszapillantva a konyhába, ahol Mrs.
Stock még mindig Isbyt ringatta -, ez egy rövid éjszaka lesz.
- Úgy néz ki - mondta Eli. - Anya nem igazán tud az éjjeli szokásaimról.
- Nem helyeselné?
Megcsóválta a fejét.
- Nem. Szerinte éjfél után már nem sok jó történhet.
Ránéztem, és elmosolyodtam.
- Nos, azt kell mondjam, hogy anyukád lenyűgöző. De ebben nem
értek vele egyet.
- Tényleg lenyűgöző - mondta. - És én sem értek vele egyet. - Majd
lehajolt, hogy megcsókoljon, én pedig átkaroltam a nyakát, és közelebb húztam magamhoz. Helyes vagy sem, egész éjszaka ott tudtam
volna állni, de aztán Eli kiegyenesedett, és a fejem fölött a konyha
felé pillantott. - Jobb, ha megyek.
Bólintottam.
- Holnap találkozunk.
Elmosolyodott, lelépett a verandáról, és elindult a felhajtón. Még
egyszer integettem, majd addig néztem utána, amíg kilépett az utcai
lámpa fényköréből, és eltűnt a sötétben. Fent, a szobámban kihajoltam az ablakon, és az utcát kémleltem, abba az irányba tekintgetve,
amerre elment. Hosszú utca volt, és ahogy teltek a percek, már csak

pár lámpa égett itt-ott. Kiválasztottam egyet, ami körülbelül négy
háztömbnyire lehetett, és úgy néztem, mint egy fényesen égő csillagot egészen reggelig.

EGY HÉTTEL KÉSŐBB DÉLUTÁN ÖTRE VÁRTUK A BÁTYÁMAT. Fél

öt
körül megszólalt a telefonom.
- Csak azért hívlak - mondta anyu -, hogy figyelmeztesselek.
Azóta nem beszéltünk, hogy a Colbyban tett látogatása olyan katasztrofálisan végződött. De ezt a tényt, úgy tűnt, magunk mögött
hagytuk, már ha a hívásával ezt akarta jelezni. Mégis gyanakodva
feleltem:
- Mire kell figyelmeztetni?
Szünetet tartott, amíg belekortyolt valamibe, minden valószínűséggel a kora esti borába. Majd így szólt:
- A Laurára.
A határozott névelő szinte mindent elárult, én mégis rákérdeztem:
- Miért? Nem kedveled?
- Auden - mondta. Szinte hallottam, ahogy remeg. - Ez a lány borzasztó. Bor-zasz-tó. Nem tudom, hogy a bátyád mibe keveredett odaát, de nyilvánvalóan agykárosodást szenvedett. Ez a lány, ő... ő...
Anyunál ritkán fordult elő, hogy nem találta a szavakat. Most már
kezdtem igazán aggódni.
- ...egy tudós - fejezte be. - Egy abból a rideg, mindent rendszerező típusból, akinél minden a hipotézisekről meg a kontrollcsoportokról szól. Ráadásul amekkora egója van, azt hiszi, hogy ez mindenkit érdekel. Na persze! Tegnap este egész vacsora alatt a mielinhüvelyes sejtekkel untatott minket.
- Mivel?
- Hát ez az! - folytatta. - Ennek a lánynak se szíve, se lelke. Csak
pár évvel idősebb a bátyádnál, de úgy viselkedik, mint egy puritán

matróna. Semmi kétség, Hollis összes különleges tulajdonságát ki
fogja szívni belőle. Nagyon ijesztő.
Kinéztem a nyitott ajtómon, a folyosó másik végébe, ahol Heidi
épp apu dolgozószobáját takarította, amit vendégszobává alakítottak.
Thisbe a babaszékben ült, és őt figyelte.
Azóta a nehéz éjszaka óta a helyzet kicsivel jobb lett. Végül Mrs.
Stock itt maradt éjszakára, hogy Isbyre vigyázzon, és amikor másnap
reggel lementem, épp távozott. Heidit a konyhában találtam a bepólyált babával a karjában, és kipihentebbnek tűnt, mint az elmúlt hetekben.
- Ez a nő - szólt köszönés helyett - egy csoda.
- Igazán?
Bólintott.
- Ma reggel három órát maradt, és máris kétszer annyit tudok, mint
tegnap. Tudtad, hogy a pólya segít, hogy a baba biztonságban érezze
magát, és ne legyen annyira nyűgös?
- Nem - mondtam. - De úgy látszik, ez igaz.
- És segített megemelni a baba matracát, hogy kevésbé legyen kólikás, és azt javasolta, vegyek egy babahintát, attól jobban fog aludni.
És azt is pontosan tudta, mit kell tenni a fájó mellbimbóimmal.
Megrándult az arcom.
- Heidi! Kérlek!
- Bocsi, bocsi! - Legyintett a szabad kezével. - De komolyan. Olyan
hálás vagyok, hogy elhoztad őt ide. Még azt is felajánlotta, hogy megint átjön, ha szükségem van segítségre, de nem is tudom. A tegnap
éjszaka olyan furcsa volt. Nem tudom, mi történhetett. Annyira fáradt voltam...
- Nem probléma - mondtam, mivel most is igyekeztem elkerülni
egy nagy, érzelmes jelenetet. - Örülök, hogy jobban érzed magad.
- Igen - adott igazat, és megint Isbyre nézett. - Tényleg jobban vagyok.
Azóta úgy tűnt, jobb kedve van, Isby pedig kicsivel többet aludt,
ami mindenkinek jót tett. Mrs. Stock mégis átugrott néhány alkalommal, amit én valahogy mindig elkerültem. De azt meg tudtam
mondani, ha ott járt, ilyenkor ugyanis Heidi vidámabbnak látszott.

Nem úgy, mint anyu, aki még mindig Lauráról beszélt, és arról,
hogyan szívja el a bátyám életerejét, kezdve a mielinhüvelyes sejtjeivel.
- Nem tudom - vágtam közbe. - Úgy tűnik, hogy Hollis nagyon
kedveli.
- A bátyád mindenkit kedvel! Mindig is ez volt a veszte. - Újabb
fásult sóhajtás. - Majd meglátod, ha találkozol vele, Auden. Ez a
lány...
Kinéztem az ablakomon, még időben, hogy lássam, ahogy egy
ezüst Honda leparkol a felhajtón.
- Itt van - fejeztem be a mondatát. - Jobb, ha megyek.
- Isten segítsen! - motyogta anyu. - Hívj fel utána!
Biztosítottam, hogy így lesz, majd összecsuktam a telefonomat, és
kiléptem a folyosóra, épp amikor apu felkiabált Heidinek, hogy
Hollis megérkezett.
- Készen állsz, hogy találkozz a bátyáddal? - mondta Heidi Thisbének, miközben lehajolt, és kikapcsolta a székből. Együtt léptünk a
lépcsőhöz, pont, amikor apu kinyitotta a bejárati ajtót.
Láttam, ahogy Hollis kiszáll az autóból, és bár már több mint két
éve, hogy elment, nem sokat változott. Kicsit soványabb volt, a haja
pedig bozontosabbnak látszott. Amikor Laura előbukkant az anyósülésről, valamiért ő is szörnyen ismerősnek tűnt, de nem tudtam, miért. Ekkor Heidinek elakadt a lélegzete.
- Ó, uramisten! - mondta. - Laura pont úgy néz ki, mint anyukád!
Igaza volt. Ugyanaz a hosszú, sötét haj, ugyanolyan sötét ruhák,
ugyanaz a világos, sápadt bőr. Laura kicsit alacsonyabb és formásabb
volt, de a hasonlóság így is döbbenetes volt. Minél közelebb jött, ez
annál jobban megrémített.
- Hát itt vagy! - fogadta apu megölelve Hollist, amikor átlépte a küszöböt. - A világutazó visszatért!
- Nézzenek oda, a büszke apuka! Hol van a kis pöttöm? - mondta
Hollis vigyorogva.
- Itt - felelte Heidi, és elindult lefelé a lépcsőn. Követtem, miközben Laura is belépett az ajtón, levette a napszemüvegét, majd összecsukta. A szeme is sötét volt. - Ő itt Thisbe.

Hollis azonnal a babáért nyúlt, és a feje fölé emelte. Thisbe úgy nézett le rá, mintha nem tudná eldönteni, hogy most sírjon-e vagy sem.
- Ó, apám! - mondta. - Lesz majd bajod a fiúkkal, már látom.
Apu és Heidi felnevetett, de én Laurát néztem, aki kicsivel arrébb
állt, kezében a napszemüvegével, és az egész jelenetet mintegy tudományosan figyelte. Miután Hollis már egy sor vicces képet vágott
a babának, a lány halkan - de határozottan - megköszörülte a torkát.
- Jaj, szívem, ne haragudj! - Hollis átadta Thisbét apunak, majd átkarolta Laura vállát, és közelebb húzta. - Mindenki, ő itt Laura, a
menyasszonyom.
- A menyasszonyod? - szólt apu. - Ezt a telefonban nem említetted.
Mikor...
Laura elmosolyodott, kivillantva fogait.
- Nem jegyeztük el egymást - közölte. - Hollis csak...
- Magabiztos - fejezte be helyette a bátyám. - És készen áll. Még ha
ő nem is.
- Állandóan mondogatom Hollisnak, hogy a házasság komoly dolog - folytatta Laura. Hangja kiegyensúlyozottan, tisztán csengett,
mintha hozzá lenne szokva, hogy az egész szoba őt figyeli. - Nem
lehet csak úgy fejest ugrani bele.
Apu és Heidi csak állt ott, és nem tudta, mit reagáljon, de Hollis
felnevetett.
- Ilyen az én csajom! Lehűti a lobbanékony természetem.
- Jaj, azt ne tedd! - kérte apu Hollis vállát veregetve. - Épp ezt
imádjuk ebben a srácban.
- A lobbanékonyság valóban vonzó lehet - értett egyet Laura. - De
a megfontoltságnak ugyanúgy megvan a maga bája.
Apu felvonta a szemöldökét.
- Igazából - kezdte egy kicsivel élesebb hangon -, én...
- Biztosan kimerültetek az utazástól! - szólt Heidi, és átvette
Thisbét aputól. - Menjünk, és igyunk egy kis frissítőt! Van limonádé,
sör, bor...
Megfordult, és a konyhába indult, Hollis és apu pedig azonnal követte, így egyedül maradtam Laurával. Figyeltem, ahogy a napszemüvegét tanulmányozza, majd megfogja sötét felsőjének csücskét, las-

san megtörli az egyik lencsét, és összecsukja. Ezután rám nézett,
mintha meglepné, hogy még mindig ott állok.
- Örülök, hogy megismerhetlek - mondtam, mivel jobb nem jutott
az eszembe. - Hollis... nagyon boldognak tűnik.
Bólintott.
- Nagyon vidám személyiség - jegyezte meg, bár a hangvételéből
nem tudtam megállapítani, hogy ezt bóknak szánta-e.
- Szívecském! - kiáltotta a bátyám. - Gyere ide! Ezt a kilátást látnod kell!
Laura röviden rám mosolygott, majd bement a nappaliba. Vártam
egy-két másodpercet, aztán én is követtem, de a konyhában megálltam, ahol apu és Heidi a mosogató fölé hajolva limonádét töltött a
poharakba.
- ...most találkozott velünk először - suttogta éppen Heidi. - Talán
csak ideges.
- Ideges? Te ezt nevezed idegesnek? - felelte apu.
Heidi mondott még valamit, de már nem hallottam, hogy mit, mert
a bátyámat és Laurát figyeltem. A nyitott üvegajtónál álltak, előttük
az óceán tiszta, messzire nyúló kékje. Hollis átkarolta Laura vállát,
miközben másik kezével körbemutatott, és a horizontról beszélt, de
így hátulról sem volt nehéz megállapítani, hogy ez Laurát nem igazán nyűgözte le. Volt valami a tartásában, ahogy kissé oldalra billentette a fejét. Persze, őt azelőtt nem ismertem. De ezt már láttam valahol.
***
- Ezek szerint nem kedveled.
Eli-ra néztem.
- Nem ezt mondtam.
- Nem is kellett.
Levett egy tejesdobozt a polcról, és a kocsiba tette. Hajnali fél kettő
volt, és épp a Park Áruházban végeztünk egy kis bevásárlást. Mivel
hétfő éjszaka volt, rajtunk kívül szinte senki sem tartózkodott az üzletben, és pont erre a csendre volt szükségem azok után, hogy kibírtam a kétórás családi vacsorát, ami végül egy apu és Laura közötti

vitába torkollott a halálbüntetésről. Erre a koktélok fölött, az egyetemek finanszírozásáról szóló szópárbaj (bölcsészet kontra természettudomány) után tértek rá, amit még egy, a környezetvédelemről folyó
nézeteltérés előzött meg a vacsora alatt. Úgy tűnt, mintha a szüleim
házasságának utolsó pár évének a feldolgozását nézném, csak anyu
szerepét most valaki más játszotta.
- Csak - mondtam Eli-nak, miközben a kocsival követtem a zöldségektől a sportosztályra - annyira más, mint a többi lány, akikkel
Hollis randizott.
- Mert ők milyenek voltak?
Lelki szemeim előtt elragadó, barátságos arcok elmosódott tömege
jelent meg.
- Kedvesek - mondtam végül. - Aranyosak. Olyanok, mint Hollis.
Eli megállt, hogy megnézzen egy tábori tűzhelyet, majd továbbment.
- De őket nem akarta feleségül venni, nem?
Ezen eltöprengtem, miközben elhaladtunk egy adag baseballkesztyű mellett.
- Talán max öt percig.
- De azt mondja, ez a lány az igazi. - Megérkeztünk a biciklikhez,
amik egy sorban voltak elrendezve a gyerekmérettől a felnőttig.
Leemelt egy közepes méretűt a tárolóról, és ellenőrizte az első kerekét. - Tehát nekem úgy tűnik, hogy mindegy, hogy te, az anyukád
vagy az apukád mit gondoltok. A kapcsolatoknak nem mindig
van értelme. Főleg egy külső szemlélőnek.
- De most Hollisról van szó - mutattam rá. - Ő még soha semmit
sem vett komolyan.
Felült a biciklire, ráállt a pedálra, és lassan előretekert.
- Nos - mondta -, talán megtalálta az igazit. Az emberek változnak.
Körülöttem és a kocsi körül körözött, és miközben figyeltem,
eszembe jutott anyu, aki ugyanezeket a szavakat még egy nemmel
egészítette ki ugyanolyan meggyőződéssel.
- Tudod - szólaltam meg végül -, mindenki azt hiszi, hogy már nem
biciklizel.
- Nem is.

A szememet forgattam, mivel, miközben ezt mondta, megint elsuhant mellettem.
- Akkor hogyhogy most is éppen azt nézem, ahogy kerekezel?
- Nem tudom - mondta. - Szerinted?
Az volt az igazság, hogy nem tudtam, mit gondoljak. De akartam
hinni, hogy az emberek képesek a változásra, és ez sokkal könnyebb
úgy, ha közben te is benne vagy. Így elképzeltem magam, amint ott
állok az enyhe fuvallatban, amit Eli mozgása keltett, mint egy hullámzás, a változás szele.
***
Már egy órája ültem a Clementine’sban, és igyekeztem magam utolérni a papírmunkával, amikor olyan érzésem támadt, mintha valaki
figyelne. És ez a valaki Maggie volt.
- Szia! - mondta, amikor felnéztem, és észrevettem a félig nyitott
ajtóban. Fehér, nyári ruha és narancssárga flipflop volt rajta, haját
hátul összefogta, kezében egy árazógépet tartott. - Van egy perced?
Bólintottam, ő meg visszapillantott az üzletbe, mielőtt belépett volna, majd levett egy halom katalógust az egyik székről, és leült.
Egy ideig egyikünk sem szólalt meg. Csak az üzletből beszűrődő
zenét hallottam. Egy szám ment a hullámvasutakról és az édes csókokról.
- Szóval - kezdte. - Te és Eli.
Ez nem kérdés volt. Nem is kijelentés. Inkább valaminek a része,
épp ezért nem válaszoltam. Hogy lehetne rendesen válaszolni egy fél
mondatra?
- Tudom, hogy ti ketten együtt töltitek az egész éjszakát, mindennap - folytatta. - És nem sok közöm van hozzá, de...
- Hogyhogy? - kérdeztem.
Rám pislogott.
- Hogyhogy nincs hozzá közöm?
- Hogyhogy tudod?
- Csak tudom.
- Mi az, most már mindent tudó és mindent látó lettél? - szóltam. Ki vagy te, a Nagy Testvér?

- Ez egy kisváros, Auden. Sok szempontból, egészen apró. A hírek
hamar terjednek. - Felsóhajtott, és az árazógépre nézett. - Arról van
szó, hogy elég régóta ismerem Eli-t. Nem akarom, hogy csalódjon.
Őszintén nem tudtam, mire akar kilyukadni. De tényleg. Ám amikor ezt meghallottam, hülyén éreztem magam, hogy erre nem gondoltam.
- Azt hiszed, hogy megbántanám Eli-t?
Vállat vont.
- Nem tudom. Azok után, ami Jake-kel történt...
- Az egészen más volt - mondtam.
- Lehet, de ezt nem tudhatom. - Hátradőlt, és keresztbe rakta a lábát. - Csak azt tudom, amit láttam. És bár a dolog Jake-kel kikészített, mert féltékeny voltam, az valahogy karmikus volt. Előbb-utóbb
bekövetkezett volna. De Eli-jal nem ez a helyzet.
- Mi csak... - Elhallgattam, nem tudtam, mennyire akarom ezt neki
megmagyarázni. - Barátok vagyunk.
- Lehet. - Megint az árazógépre pillantott, és megforgatta az ölében. - De mindketten tudjuk, hogy miattad jött el múltkor a partira.
Hallottam, hogy felhívod.
Felvontam a szemöldököm.
- Tényleg olyan vagy, mint a Nagy Testvér.
- A fürdőszobában voltam. Olyan vékonyak ott a falak! Néha nem
is tudok pisilni, ha valaki van a konyhában. - Elhessegette a témát. Mindegy, aztán ott van még a bringás dolog, és hogy megdobod babbal, mire ő egyáltalán nem pöccen be...
- Az csak egy kajacsata volt.
- Nem érted - mondta. - Abe halála óta Eli semmit sem csinált. Se
bulik, se elmászkálás, és alig beszélgetett. Pláne nem kajacsatázott.
Mintha egy másik világban élt volna. És akkor hirtelen felbukkansz,
és mindez megváltozik. Ami szuper.
- De - szóltam közbe, mert mindig van egy de.
- De - folytatta -, ha csak kihasználod és játszadozol vele, akkor azt
nem fogja olyan lazán venni, mint Jake. Itt most többről van szó, és
biztosra akartam venni, hogy ezt te is tudod. Úgyhogy el kellett
mondanom. Mert a barátok ezt teszik.

Ezen eltűnődtem, miközben odakint új, lassabb, érzelmesebb szám
kezdődött.
- Nos - mondtam -, szerencsés, hogy itt vagy neki. Mármint barátként.
- Én nem Eli-ról beszéltem.
Felnéztem rá.
- Tessék?
- Mi vagyunk barátok - mutatott a kezével kettőnkre. - És a barátok
őszinték egymással. Még akkor is, ha az igazság fáj. Nem?
Szívesen egyetértettem volna vele, de az volt az igazság, hogy erről
nem sokat tudtam. Mindez új volt számomra. Így helyette azt mondtam:
- Nem kell aggódnod! Senkit sem fognak megbántani. Mi csak...
együtt lógunk. Semmi több.
Lassan bólintott.
- Akkor jó. Csak ennyit akartam tudni.
Az üzletben a csengő jelezte, hogy új vásárló érkezett. Maggie felállt, és kidugta az ajtón a fejét.
- Szia! - kiáltotta. - Egy perc, és ott vagyok!
- Nem gáz - felelte egy ismerős hang. - Csak mond meg Audennek, hogy vonszolja ide a sejhaját!
Maggie rám nézett.
- A bátyám - magyaráztam, és hátratoltam a székemet.
- Van egy bátyád?
- Gyere, és győződj meg róla!
Amikor kiértünk az eladótérbe, Hollis a félárú fürdőruháknál állt,
és egy lila, tangás bikinit tanulmányozott.
- Nem a te méreted - mondtam, ahogy mellé értem. - Sem a színed.
- Kár - felelte. - Szerintem nagyon jól állt volna, nem gondolod?
- Inkább maradj a fürdőnadrágnál! - javasoltam neki.
- Valójában - kezdte Maggie -, Európában a férfiak inkább a bikinihez hasonló fazont kedvelik. Minden nyáron jön legalább egy német turistacsoport, akik abban flangálnak.
- Kizárt - közölte Hollis. - Odaát mindenki nudista strandra jár. Oda
semmilyen fürdőruha sem kell.
- Ő itt Maggie - mondtam. - Maggie, a bátyám, Hollis.

- Voltál nudista strandon? - kérdezte Maggie. - Komolyan?
- Persze, miért ne? Tudod, hogy tartja a mondás. Ha Rómában
vagy. Vagy Spanyolországban... - Visszadobta a tangát a többi közé.
- Aud, ráérsz egy késői ebédre vagy korai vacsorára? Apu szerint van
itt egy hely fantasztikus hagymakarikákkal, amit ki kéne próbálnom.
- Az Utolsó Esély - vágta rá Maggie. - Az utca végén, balra. Én a
tonhalkrémet ajánlom.
Hollis felsóhajtott.
- Imádom a tonhalkrémet. Azt nem kapni Spanyolországban. Még
pucéran sem.
Visszapillantottam az irodára.
- Igazából elég sok dolgom van...
- Ó, ugyan már! Két éve nem láttál. - Hollis Maggie-hez fordult, és
a fejét csóválta. - A húgicám. Egyértelműen neki jutott a legtöbb
energia a családban.
- Menj csak! - biztatott Maggie. - Legfeljebb ma este tovább maradsz vagy ilyesmi.
- Hallgass Maggie-re! - szólt Hollis. Úgy ejtette ki a nevét, mintha
már évek óta ismernék egymást. - Gyerünk! Lógjunk együtt egy kicsit!
A délután abban a szakaszában járt, amikor a legnagyobb hőség
már elmúlt, de még nem hűlt le a levegő. Hollis és én egy csapat babakocsis nő mögé léptünk ki a sétányra, a kerekek kattogtak a deszkákon.
- És, hol van Laura? - kérdeztem. - Nem szereti a hagymakarikát?
- Imádja - felelte, és felvette a napszemüvegét. - De dolgoznia kell.
Jelentkezik valamilyen tavaszi ösztöndíjra, és esszéket kell hozzá
írnia.
- Azta! - jegyeztem meg. - Inkább neki jutott sok energia.
- Ja. Megállíthatatlan.
Hátrahajtotta a fejét, és egy csapat pelikánt nézett, amik elrepültek
felettünk az óceán felé, én pedig egy ideig őt figyeltem. Majd így
szóltam:
- Igazán kedvesnek tűnik, Hollis.
- Az is. - Rám mosolygott. - Egyáltalán nem olyan, mint a többi
lány, akikkel jártam, ugye?

Nem tudtam, mit feleljek erre. De ő kérdezte, úgyhogy azt feleltem:
- Nem, nem igazán.
- Hallanod kellett volna anyut - mondta nevetve. - Évekig azzal
nyüstölt, hogy csak ostoba, üresfejű semmirekellőkkel randizok ezek persze az ő szavai...
- Persze.
- ...és most beállítok egy okos, lenyűgöző lánnyal, és erre teljesen
kikészül. Látnod kellett volna vacsoránál, amikor Laura a munkájáról
beszélt. Annyira féltékeny volt, hogy szinte fröcsögött a nyála.
Hűha! - gondoltam. Hangosan annyit mondtam:
- Féltékeny? Gondolod?
- Ó, ugyan már, Aud! Tudod, hogy idáig Anyu volt a legokosabb a
teremben. Ez az ő asztala. - Felnyúlt, és megigazította a napszemüvegét. - Állandóan félrevont, és azt hajtogatta, hogy hibát követek
el, hogy túl gyorsan túl komolyan vettem ezt a Laura-ügyet. Mintha
tőle akarnék szerelmi tanácsot kérni, miközben a diákja odakint leselkedik, és a kocsijában alszik, mint egy orvvadász.
- Micsoda? - kérdeztem.
Rám pillantott.
- Ó, tudod. Összeszűrte a levet az egyik diákjával, aki komolyan
vette a dolgot, és többet akart tőle, mire anyu jegelte a dolgot, és
most a srác ott őgyeleg, és a sebeit nyalogatja.
Eszembe jutott a sötét keretes szemüvegű fiú, ahogy a medence
mellett ül a könyvével. Még a nevét sem tudtam.
- Szegény flótás! - mondta Hollis. - Bár isten a tudója, erre számíthatott volna. Mintha anyu eddig nem ezt csinálta volna.
Beletelt egy percbe, mire ezt feldolgoztam, és közben a bicikliboltra fókuszáltam, amihez közeledtünk. Wallace és Adam a padon ült,
és egy csomag chipsen osztozott.
- Szerinted ez már sokszor előfordult?
- Ó, istenem, hát persze! Legalábbis a válás óta. - Kezét a zsebébe
csúsztatta, és rám nézett. - De, ugye, ezt már tudtad? Tudnod kellett.
- Persze - vágtam rá gyorsan. - Abszolút!
Egy ideig az arcomat fürkészte. Majd így szólt:
- Nem mintha én bármit is szólhatnék. Végül is épp olyan voltam,
mint ő.

Megint nem találtam a szavakat. Mit teszel, amikor végre kimondva hallod azokat a dolgokat, amiket mindig is sejtettél? Ezúttal azonban nem kellett válaszolnom, ugyanis Adam észrevett minket.
- Szia, Auden! Gyere, segíts eldönteni egy vitát!
Hollis rá és Wallace-ra nézett.
- A barátaid?
- Igen - feleltem, miközben Adam intett, hogy menjünk oda. Hollis
meglepettnek tűnt, amit igyekeztem nem magamra venni.
- Gyere!
Amikor melléjük értünk, bemutattam a bátyámat, miközben Adam
leugrott a padról, és előttünk landolt.
- Oké - mondta feltartva a kezét. - Végre nemsokára meglesz a bolt
neve.
- Ami azt jelenti - szólt Wallace mögüle chipsszel teli szájjal -,
hogy tíz esélyesre szűkítettük a listát.
- Tízre? - kérdeztem.
- De ebből csak öt jó - tette hozzá Adam. - Tehát közvéleménykutatást végzünk, hogy lássuk, kinek melyik tetszik.
Hollis, aki bármiben benne volt, felnézett az üres ponyvára.
- Most hogy hívják?
- BringaBoltnak - felelte Wallace. Hollis felvonta a szemöldökét. Ideiglenesen.
- Az elmúlt három évben - tette hozzá Adam. - Oké, szóval a nevek, bármiféle sorrend nélkül a következők: Turbó Bringa, Lánc Brigád, Colby Kerekek...
Elterelte a figyelmemet, hogy Eli kijött a boltból, maga mellett tolva egy kis, rózsaszín, pótkerekes biciklit. A másik kezében egy sisakot tartott, egy pár és egy kislány szorosan követte.
- ...Dobfék, valamint Pedál-Metál - fejezte be Adam. - Mit szóltok?
Hollis egy pillanatig elgondolkodott.
- A Lánc Brigád vagy a Dobfék - mondta. - A Turbó unalmas, a
Colby Kerekek túl helyhez kötött...
- Én is pontosan ezt mondtam! - felelte Wallace, Hollisra mutatva.
- És a Pedál-Metál... Nem is tudom, mit mondjak.
Adam felsóhajtott.

- Ezt mindenki utálja. Csak azért van még a listán, mert ez a kedvencem. Auden, te mit gondolsz?
De én még mindig Eli-t néztem, ahogy lehajolt a rózsaszín biciklihez, és megigazította a pedálokat. A kislánynak, akinek valószínűleg
a kerékpárt szánták, vörös haja, kék rövidnadrágja és egy zsiráfos
pólója volt, és félénken álldogált, az anyukája kezét fogva.
- Mint mondtam - szólt Eli -, ez egy igazán jó kezdő bicikli.
- Szeretne megtanulni - magyarázta az anyuka, és megsimogatta a
lánya fejét. - De még egy kicsit izgul.
- Nincs miért izgulni. - Eli felegyenesedett, és a kislányra nézett. A pótkerekek megtartanak, amíg gyakorolsz. És aztán egy nap már
nem lesz rájuk szükséged.
- És ez általában meddig tart? - kíváncsiskodott az apuka, aki baseballsapkát és bőrszandált viselt. - Mi a normális?
- Ez mindenkinél más - felelte Eli. - Tudni fogja, ha készen áll.
- Mit szólsz, édesem? - kérdezte az anyuka. - Szeretnéd kipróbálni?
A kislány lassan bólintott, majd előrelépett. Figyeltem, ahogy Eli
kinyújtja a kezét, felsegíti a biciklire, és megköti a sisakot. A kislány
megfogta a kormányt, óvatosan próbálgatva rajta az ujjait.
- Rendben, aranyom - biztatta az apukája. - Csak tekerj, ahogy a
háromkerekűn szoktál.
A kislány a pedálra tette a lábát, finoman lenyomta, és körülbelül
egy centit ment előre. Visszapillantott a szüleire, akik rámosolyogtak, majd újrapróbálkozott. Miközben kicsit megint előrehaladt, figyeltem, ahogy Eli kezét a bicikli hátsó részére teszi, és egy picit
meglöki. A kislány még mindig tekert, és nem vette észre. De amikor
a kerékpár gyorsabban ment, hátranézett, és Eli-ra vigyorgott.
- Auden?
Visszafordultam, és Adam várakozó arcával találtam magam szemben.
- Ö-öm - mondtam -, egyik se tetszik annyira. Őszintén szólva.
Adam csalódott képet vágott.
- Még a Dobfék sem?
Megráztam a fejem.
- Nem igazán.
- Mondtam neked, hogy mindegyik gáz - szólt Wallace.

- Neki kettő tetszett! - vágott vissza Adam.
- Annyira azért nem - mondta Hollis.
Adam sóhajtott, és visszarogyott a padra, én pedig elköszöntem,
majd Hollisszal folytattuk az utunkat az Utolsó Esélybe. Egy pár
lépés után azonban visszanéztem a kislányra. A kezdeti lökés után
már igazán nekiindult, elhajtott két üzlet előtt, és már csaknem a
Clementine’snál járt. Anyukája közelről, de nem túl szorosan, követte, miközben a kislány teljesen egyedül tekert.
Az Utolsó Esély ez egyszer üres volt, és várakozás nélkül kaptunk
egy asztalt az ablaknál. Amíg Hollis átolvasta a menüt, én kinéztem
az utcára, és az embereket figyeltem.
- Szóval, Aud - szólalt meg Hollis nem sokkal később. - Meg kell
mondjam, nagyon örülök, hogy így döntöttél.
Ránéztem.
- Hogy?
- Hát így - tette hozzá körbemutatva az éttermen. - Hogy idejöttél a
nyárra, kimozdulsz, barátokat szerzel. Aggódtam, hogy ezt a nyarat
is úgy fogod tölteni, mint a többit.
- Mint a többit - ismételtem.
- Tudod. - Felemelte a poharát, és belekortyolt. - Anyuval lenni
egész nap a házban, miközben töltögeted a borospoharakat a sznob
partijain, és olyan órákra tanulsz, amik még el sem kezdődtek.
Megdermedtem.
- Soha nem töltögettem a borospoharakat.
- Tudod, hogy értem. - Rám mosolygott, láthatóan eszébe sem jutott, hogy ezzel esetleg megsértett. Vagy legalábbis hogy rosszulesett. - A lényeg, hogy itt más vagy.
- Hollis, még csak egy hónapja vagyok itt.
- Sok minden történhet egy hónap alatt - felelte. - Hiszen én két hét
leforgása alatt találkoztam a jövendőbeli feleségemmel, teljesen új
irányt vett az életem, ráadásul megvettem életem első nyakkendőjét.
- Vettél egy nyakkendőt? - kérdeztem. Mert, őszintén, ez volt a
legmegdöbbentőbb rész.
- Bizony. - Felnevetett. - De komolyan. Itt látni téged a barátaiddal... Nagyon örülök neki.

- Hollis - szóltam rá. Megint kényelmetlenül éreztem magam, de
most más okból. A családomról sok mindent el lehetett mondani ami, úgy tűnt, naponta változhat -, de a szentimentalitás nem volt
köztük. - Ugyan már!
- Komolyan beszélek! - Lenézett a menüre, majd vissza rám. Nézd, Aud! Tudom, hogy a válás megviselt. És azok után Anyuval
élni, még nehezebb lehetett. Nem egészen gyerekbarát.
- Nem voltam gyerek - emlékeztettem. - Tizenhat voltam.
- A szüleid közelében mindig gyerek maradsz - felelte. - Kivéve, ha
ők viselkednek gyerekként. Akkor neked nincs rá esélyed. Érted,
amit mondok?
Hirtelen rájöttem, hogy igen. Ahogy arra is, hogy a bátyám miért
maradt távol olyan sokáig, vigyázva, hogy egy óceán és egy telefonvonal válasszon el minket tőle. Nálunk épp ellenkezőleg működött,
mint a többi családnál: hogy gyerek lehess, el kellett menned. A viszszatérés volt az, ami felnőtté tett egyszer s mindenkorra.
Miközben ezen tűnődtem, Adam és Wallace eltekert az ablak előtt
a bringáikkal, a járókelők között cikázva. Hollis megszólalt:
- Ha már itt tartunk, még nincs túl késő.
- Mihez?
- Hogy megtanulj biciklizni. - Fejével a BringaBolt felé intett. Fogadok, hogy a barátaid meg tudnának tanítani.
- Tudok bicajozni - mondtam.
- Igazán? Mikor tanultál meg?
Ránéztem.
- Hatévesen - feleltem. - A ház előtt.
Ezen eltöprengett.
- Ebben biztos vagy?
- Persze hogy az vagyok.
- Mert én csak arra emlékszem - felelte -, hogy megkapod a bicajt,
azonnal leesel róla, aztán ott áll a garázsban, és lassan berozsdásodik,
míg végül apu el nem ajándékozza.
- Ez - erősködtem - nem így történt. Végigtekertem a felhajtón.
- Igen? - Bandzsított, miközben megpróbált visszaemlékezni. - Hát,
talán igazad van. Isten a tanúm, az elmúlt pár évben elpusztítottam
pár agysejtemet.

Ebben egyetértettünk: nem volt kérdés, hogy kettőnk közül melyikünknek jobb a memóriája. És ki emlékezne jobban a saját történeteimre, ha nem én? Mégis, amíg rendeltünk, egyre csak a szavai jártak
a fejemben. Tovább áradozott Lauráról és Európáról, de csak fél füllel figyeltem oda, mert közben visszagondoltam arra a napra a ház
előtt. Mindenre tisztán emlékeztem: ahogy felülök, lenyomom a pedált és előregurulok. Így kellett történnie. Nem igaz?

- AZT CSIRIPELIK A MADARAK - mondta anyu szokásos, hűvös hangján -, hogy megváltoztál.
Gyanakodva vettem ki a számból a fogkefét.
- Megváltoztam?
Az utóbbi pár napban mindig öt körül hívott, amikor én felébredtem, ő pedig végzett a munkával. Szerettem volna hinni, hogy azért,
mert hiányoztam neki, vagy rájött, mennyire fontos számára a kapcsolatunk. De tudtam, hogy valójában csak szüksége volt valakire,
akinek Hollisról panaszkodhat, aki megint nála lakott, és még mindig
őrülten szerelmes volt Laurába, amivel teljesen az idegeire ment.
- Javadra, ha így értetted a kérdést - mondta most, bár a hangja elárulta, erről nem sikerült őt teljesen meggyőzni. - Ha jól emlékszem,
a bátyád a kivirágzott szót használta.
A tükörképemre pillantottam: a hajam kócosan lógott, a számat
fogkrém borította, és ugyanaz a póló volt rajtam, amit tegnap viseltem a bowlingpályán, és ami így még bűzlött a cigarettafüsttől. Nem
éppen üdítő megjelenés.
- Hát - mondtam -, ez kedves tőle, gondolom.
- Teljesen lenyűgözte - folytatta - az ottani társasági életed. Ezek
szerint sok barátot szereztél, és talán egy fiú is van a képben?
A tény, hogy ezt kérdésként tette fel, elég sokat elárult arról, mit is
gondol erről valójában.
- Nincs semmiféle fiú - feleltem.
- Csak egy illető, akivel az éjszakáidat töltöd. - Ezúttal egy állítás.
Megint a tükörképemre meredtem.
- Igen - mondtam. - Így van.

A bátyám legújabb szokásai közé tartozott, hogy korán kelő lett Hollis, aki azelőtt legalább délig aludt -, és eljárt futni. Ő és Laura
mindennap napkeltekor indult, majd otthon jógával és meditációval
folytatta a testedzést. De úgy tűnt, annyira azért nem kötötték le az
omok és namasték. Amikor reggel meghallotta, hogy hazaértem,
azonnal odajött faggatózni.
- Auden Penelope West - mondta mutatóujjával fenyegetőzve, amikor óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót. - Nézzenek oda,
nem szégyelled magad, reggel így hazaosonni?
- Nem szégyellem magam - feleltem, de azt kívántam, bár beszélne
kicsit halkabban.
- És ki ez a fiatalember, aki hazahozott? - kérdezte, miközben félrehúzta a redőnyt, és Eli-t kémlelte, aki épp kitolatott a felhajtóról. Nem kellett volna bemutatkoznia, és az engedélyemet kérnie, mielőtt
udvarolni kezd neked?
Én csak bámultam rá. A nappaliból Laura kántáló hangja szűrődött
ki.
- Az én húgicám - csóválta a fejét Hollis. - Az egész éjszakát egy
fiúval tölti. Mintha csak tegnap lett volna, hogy barbie-ztál és ugróköteleztél!
- Hollis, kérlek! - förmedtem rá. - Anyu a Barbie-t a sovinizmus
fegyverének tekintette, és senki sem ugrókötelezik 1950 óta.
- Egyszerűen nem tudom elhinni - folytatta, meg sem hallva, amit
mondtam -, olyan gyorsan felnőttél. Mire legközelebb látlak, megházasodsz, és egy gyereket ugráltatsz a térdeden.
Erre nem feleltem semmit, miközben elmentem mellette a lépcső
felé, de ez nem állította meg, sem akkor, sem a többi reggelen, amikor már az ajtóban várt, ahogy a ház felé sétáltam. Egyik nap még a
verandára is kiült, amikor leparkoltunk, így kénytelen voltam neki
bemutatni Eli-t, és hagyni, hogy beszélgessenek.
- Kedves fiú - jegyezte meg, amikor végül sikerült Eli-t megszabadítanom tőle. - De mik azok a sebhelyek a karján?
- Autóbaleset - feleltem.
- Tényleg? Mi történt?
- Valójában nem igazán tudom.

Kétkedő pillantást vetett rám, miközben kinyitotta előttem a bejárati ajtót.
- Ez különös, ha azt nézzük, mennyi időt töltötök együtt.
Vállat vontam.
- Nem annyira. Csak nem került szóba.
Tudtam, hogy nem hisz nekem, nem mintha érdekelt volna. Már
rég letettem arról, hogy kettőnk kapcsolatát megpróbáljam bárkinek
is, köztük magamnak is, megmagyarázni. Úgysem lehetett volna egy
szóban leírni, annyira összetett volt: hosszú éjszakák, kiruccanások a
Park Áruházba és a barkácsboltba, piteevés Clyde-dal, kora reggeli
tekézés, és a küldetésem. Nem beszéltünk a sérüléseinkről, se a láthatóakról, se a láthatatlanokról. Ehelyett éjszakáról éjszakára élveztem
ezt a vidám léhaságot, ami már igazán kijárt egy nyár erejéig.
Anyu most megint belekortyolt a borába, miközben kimentem a
fürdőszobából, és elindultam vissza a folyosón. Thisbe ajtaja résnyire nyitva volt, és hallottam a meg nem szűnő, verdeső hullámokat.
- Őszintén - folytatta anyu -, örömmel hallom, hogy nem habarodtál bele senkibe. Az utolsó dolog, amire szükséged van, mielőtt a
Defriese-ba indulnál, egy fiú, aki azért könyörög, hogy vele maradj.
Egy okos nő megmarad az egyéjszakás kalandoknál.
Volt idő, amikor örültem, hogy anyuval ugyanúgy gondolkodunk.
Még sóvárogtam is utána. De ezt hallva, mintha valami belém nyilallt volna, mintha ez az egész egy félreértés lenne. Ami köztem és
Eli között volt, azt nem lehetett hozzá meg a diákjához (vagy diákjaihoz) hasonlítani.
- És - kérdeztem témát váltva -, Hollis hogy boldogul?
Hangosan és hosszan felsóhajtott.
- Megbolondult. Teljesen elment az esze. Tudod, mi történt, amikor
tegnap hazajöttem?
- Nem.
- Nyakkendőt viselt. - Tartott egy perc drámai szünetet, majd hozzá
tette: - Az a nő rávette, hogy jelentkezzen egy bankba dolgozni. A te
bátyád! Aki tavaly ilyenkor egy sátorban élt egy hegyoldalon valahol
Németországban!

Mostanában olyan könnyű volt anyu figyelmét elterelnem magamról. Csak egyszer kellett szóbahoznom Hollist, és már mondta is a
magáét.
- Egy bankba? - kérdeztem. - Mit fog ott csinálni, tisztviselő lesz
vagy mi?
- Ó, nem tudom - mondta ingerülten. - Meg se kérdeztem, annyira
elborzadtam. De jelentkezett az állásra, mivel Laura szerint a munka
„felelősségteljesebbé” teszi, és „felkészíti a közös jövőjükre”. Mintha
ez jó dolog lenne. Nem is nevezném kapcsolatnak, annyira nem működik ez kettejük között. Nem tudom, milyen névvel illessem.
- Hívd csirkesalátának.
- Tessék?
Túl késő, jöttem rá, kicsúszott, mielőtt végiggondolhattam volna.
- Semmi - feleltem.
Lépteket hallottam, és még időben néztem ki a folyosóra, hogy lássam Heidit és aput feljönni a lépcsőn. Úgy tűnt, ők is épp egy nehéz
beszélgetés közepén vannak: apu ideges arckifejezéssel összevissza
dobálta a kezét, miközben Heidi a fejét ingatta. Óvatosan becsuktam
az ajtót, és a másik fülemhez vettem a telefont.
- ...nevetséges - dohogta épp anyu. - Kétévnyi utazás, kultúra, és
mindezt miért? Hogy egész nap egy pult mögött üljön, és lekötésekkel foglalkozzon? Szívfacsaró gondolat.
Tényleg szomorúnak hallatszott. Mégis, nem mondhattam mást,
csak azt:
- Anyu, a legtöbb embernek Hollis korában már van munkája. Főleg, ha nem járnak fősulira.
- Nem úgy neveltelek titeket, hogy olyanok legyetek, mint a legtöbb ember - felelte. - Erre még nem jöttél rá?
Eszembe jutott az előző éjszaka, amikor Eli-jal a Park Áruház játékrészlegén álltunk. Megállt a gumilabdáknál, egyet a kezébe vett,
és lepattintotta a földre.
- Ez az - mondta. - Hallod?
- Ahogy pattog?
- Ez több annál - felelte. - Ez a közelgő fájdalom hangja.
A labdára néztem, ami még mindig fel-le pattogott nyitott tenyere
alatt.

- A fájdalomé?
- A kidobósban - magyarázta. - Vagy a kickballban, ha úgy játszod, ahogy mi.
- Várj! - mondtam, feltartva a kezemet. - Játszottam már kidobóst.
És kickballt is.
- Tényleg?
Bólintottam.
- Lenyűgöző. És ezek még csak nem is beltéri sportok.
- Ó, igazából azok voltak. A suliban, a tornateremben. - Felvonta a
szemöldökét. - Mi van? Ezek ugyanazok a játékok.
- Valójában nem - jelentette ki.
- Ugyan már!
- Komolyan. Vannak iskolai és utcai szabályok. A kettő teljesen
más.
- Ki szerint?
- Bárki szerint, aki már mindkétféleképpen játszott - felelte, és viszszatette a labdát. - Hidd el!
Anyu most megint a borát kortyolgatta.
- Ó, majd elfelejtettem - mondta. - Jött neked egy csomag. A
Defriese-ból. Beiratkozási információk, gondolom. Szeretnéd, hogy
kinyissam?
- Persze - mondtam. - Köszi.
Papírtépés, majd zörgés hangja. Felsóhajtott.
- Ahogy sejtettem. Étkezési rend, friss tájékoztatói kérvény, szobatársi kérdőív... amit egyébként a hét végéig várnak.
- Tényleg?
- Te jó ég! - sóhajtotta. - Olyan, mint egy összeférhetőségi teszt!
„Mivel foglalkozol szívesen?”, „Inkább munkamániásnak tartod magad, vagy lazábban veszed a tanulást?” Mi ez, felsőoktatás vagy internetes párkeresés?
- Csak tedd a többi levél közé! - mondtam. - Visszaküldöm, amint
tudom.
- De ha elkésel vele, a végén még egy lusta, lógós szobatárs mellett
kötsz ki. Jobb, ha már most kitöltjük - motyogta. - Ó, várj egy kicsit!
Van másik oldala is, ahol igényelhetsz „alternatív szobabeosztást”.
- Ez mit jelent?

Egy ideig nem felelt, lefoglalta az olvasás. Majd:
- Vannak bizonyos speciális érdeklődési körű emeletek és körletek,
mint például idegen nyelvek vagy sport. Nézzük csak... á! Tökéletes.
Hallottam, ahogy valamit felír.
- Mi a tökéletes?
- A Pembleton Program - felelte. - Most írtam fel a neved.
- Tessék?
Megköszörülte a torkát, és felolvasta.
- A campustól kissé távolabbi körletben elhelyezett Pembleton
Program olyan környezetet biztosít az elszánt tanulóknak, hogy képesek legyenek csak a tanulmányaikra koncentrálni. Az egyágyas
szobákkal, helyi kutatási felületekkel és a mindkét könyvtárba érvényes belépőjeggyel a programban részt vevők anélkül tudnak tudományos munkájukra figyelni, hogy a kollégiumi élet megzavarná
őket.
- Vagyis...
- Se szobatárs, se bulik, se a többi marhaság. Épp erre van szükséged.
- Öm - mondtam. - Nem is tudom. Elég korlátoltnak tűnik, nem
gondolod?
- Egyáltalán nem - felelte. - Nem kell majd részeg fiúkkal meg
hormontúltengéses, pletykás lányokkal foglalkoznod. A lehető legjobb. Na, csak aláírom neked, és már...
- Ne! - vágtam rá gyorsan. Hallottam hangjában a megdöbbenést,
szinte láttam, ahogy a vonal másik végén megáll a kezében a toll, és
felvonja a szemöldökét. - Még nem vagyok benne biztos, hogy ott
akarok lakni.
Csend. Azután:
- Auden. Azt hiszem nem érted, mennyire zavaró lehet egy kollégiumban lakni. Vannak, akik csak a társasági élet miatt mennek egyetemre. Tényleg egy ilyennel akarod egy szobában végezni?
- Nem - jelentettem ki. - De nem is akarok minden egyes percet tanulással tölteni.
- Ó! - mondta színtelen hangon. - Gondolom, ez is a virágzó korszakoddal jár. Hirtelen az iskola már nem is fontos, csak a fiúk, a
barátnők meg a ruhák?

- Persze hogy nem. De...
Hangos sóhajtása visszhangzott a készülékben.
- Tudhattam volna, hogy egy nyár Heidivel ezt fogja kiváltani belőled - konstatálta. - Az elmúlt tizennyolc évet azzal töltöttem, hogy
komolyságra neveljelek, és pár hét leforgása alatt már rózsaszín bikinit hordasz, és fiúk után futkosol.
- Anyu - emeltem fel a hangom. - Ez nem Heidiről szól.
- Nem - vágott vissza. - Hanem arról, hogy hirtelen elengedted magad, és nem vagy képes koncentrálni. Hogy indulhattál el ebbe az
irányba?
Ezt hallva, eszembe jutott, amikor apu minden jellemvonásomat az
általa választott névnek tulajdonította. Minden jót nekik köszönhetek,
a rosszat csakis magamnak. Az ajkamba haraptam.
- Nem változtam meg - szögeztem le. - Ez is én vagyok.
Csend. És ebből tudtam, a tény, hogy ez igaz lehet, rosszabb volt,
mint amennyire a fősulis fiúk vagy a rózsaszín bikinik valaha is lehettek volna.
- Nos, akkor beteszem a leveleid közé. - Levegőt vett, majd kimért,
hivatalos hangon hozzátette: - Te hozod a döntéseidet.
Nyeltem egyet.
- Oké.
Egy ideig egyikünk sem szólalt meg, és nem tudtam elképzelni, mi
jöhet ezután. Hogy hozzuk vissza a beszélgetést erről a holtpontról, a
kettőnk közt feszülő ellentétekről. Biztos voltam benne, hogy milliófajta megoldás létezik, de anyu egyiket sem választotta. Hanem lerakta a telefont, otthagyva egy egyszerű kattanással, a végszóval és a
bizonytalansággal, hogy innen hogyan tovább.
***
Úgy tűnt, a konfliktusok ragadósak, legalábbis ott vannak mindenütt.
Amikor húsz perccel később kiléptem a szobámból, hogy dolgozni
induljak, Thisbe hullámai elhallgattak, és egy másik morajlás szűrődött ki a szobájából: a civakodás hangja.

- Persze hogy megérdemelsz egy szabad estét - mondta apu. - Csak
nem vagyok benne biztos, hogy a ma este lenne a legmegfelelőbb,
ennyit mondtam.
- Miért nem? - kérdezte Heidi. Hallottam Thisbe gügyögését a háttérben. - A kilenc órai etetésre hazaérek, a baba akkor fog felébredni...
- Kilenc órára! Még csak fél hat van!
- Robert, lesz koktél is meg vacsora.
- Hol? Isztambulban? - értetlenkedett apu. - Ez nem tarthat három
és fél óráig.
Hosszú szünet. Nem kellett benéznem, hogy elképzeljem Heidi
arckifejezését. Végül apu szólalt meg:
- Édesem, szeretném, hogy kimozdulj. De már rég nem voltam
ilyen sokáig egyedül egy újszülöttel, és csak...
- Ő nem egy újszülött, hanem a lányod. - Thisbe gügyögött valamit,
mintha egyetértését fejezné ki. - Felneveltél két csodálatos gyereket.
Ez is menni fog. Most menj, és vidd magaddal, hogy befejezhessem
a készülődést!
Hallottam, hogy apu válaszolni készül, de ekkor kinyílt az ajtó, én
pedig igyekeztem eltűnni. De nem voltam elég gyors.
- Auden? - szólt apu. - Tudnál...
- Nem, nem tudna - vágott közbe Heidi a válla fölött. Majd maga
előtt tolt. - Csak menj tovább! Ő rendben lesz.
Amikor a lépcsőhöz értünk, hátrafordultam, és Heidire néztem. A
nő helyett, akit megszoktam, akit melegítőben és lófarokkal láttam,
és akinek állandóan sötét karikák húzódtak a szeme alatt, egy teljesen
másik nő állt előttem. Haja fényes volt, kisminkelte magát, és sötét
farmert, magas sarkút, testre simuló fekete felsőt és egy ezüst nyakláncot viselt, amiről egy piros kövekkel kirakott kulcs lógott. Ez
utóbbit felismertem: egy hete érkezett az üzletbe, és vitték, mint a
cukrot.
- Azta! - mondtam. - Nagyon jól nézel ki.
- Tényleg? - Végignézett magán. - Olyan régóta nem viseltem már
ezeket a holmikat, hogy azt se tudtam, rám jönnek-e. Gondolom, a
stressz végeredményben sok kalóriát eléget.

A folyosó másik feléből hallottam, hogy Thisbe nyűgösködni kezd.
Heidi hátrapillantott, majd visszafordult, és a szobája felé indult. Követtem az ajtóig, ahol megálltam, miközben felvette a táskáját az
ágyról.
- Meg kell mondjam - szóltam, ahogy a táskájában keresgélt, és végül előhúzott egy szájfényt -, tényleg megváltoztál. És most nem
csak a ruhákra gondolok.
Thisbe most már jól hallhatóan sírt. Heidi az ajkába harapott, majd
letekerte a szájfény kupakját, és kent magára belőle.
- Igazad van - ismerte el. - Csak... az elmúlt pár héten rájöttem,
hogy szükségem van rá, hogy egy kicsit magammal is foglalkozzam.
Igazából, elég sokat beszélgettünk erről.
- Te és apu?
- Én és Karen.
- Tényleg? - mondtam.
Bólintott, és visszatette a szájfényt a táskájába.
- Mióta a baba megszületett, nem szívesen kértem apádtól segítséget. Annyira megszoktam, hogy mindent egyedül csináljak, és ő sem
igazán ajánlkozott.
- Vagyis egyáltalán nem - tettem hozzá.
- De Karen rámutatott, hogy te és a bátyád is jól megvoltatok, és
nektek is ő volt az apátok. Azt mondta, két ember kell egy baba születéséhez és legalább ugyanennyi a felneveléséhez. Bár inkább több.
- Elmosolyodott. - Megígértette velem, hogy elmegyek arra a lányos
estére, amit már régóta tervezünk a barátaimmal. Egészen idáig halogattam, de aztán jött Laura. Amikor ő is szinte ugyanígy fogalmazott,
gondoltam, igazuk lehet.
Figyeltem, ahogy a tükörben ellenőrzi a haját, és elöl megigazítja.
- Nem is vettem észre, hogy Laurával beszélgettetek, amíg itt volt.
- Ó, először nem is - felelte, és kezébe vette a táskáját. - Őszintén
szólva, eléggé megrémített. Nem igazán a legszívélyesebb személyiség, érted?
Bólintottam.
- Egyetértek.
- De utolsó éjszaka, amikor itt voltak, sokáig fenn maradtam
Thisbével, ő pedig lejött egy pohár vízért. Először csak leült és nézett

minket, végül megkérdeztem, hogy szeretné-e karba venni. Igent
mondott, úgyhogy odaadtam neki a babát, és elkezdtünk beszélgetni.
Sokkal több van benne, mint amennyi elsőre látszik.
- Ezt mondd meg anyunak is - szóltam. - Utálja.
- Persze hogy utálja - adott igazat. - Azért, mert annyira egyformák.
Mind a kettejüknek megvan az a hűvös, rosszindulatú, a többi nőt
lekezelő stílusa. Olyanok, mint két, egymást taszító mágnes.
Eszembe jutott anyu éles, elutasító hangja a telefonban percekkel
azelőtt. Ha nem olyan lettem volna, mint ő, nem is érdekelte volna,
ki vagyok.
- Szóval szerinted anyuban is több van ennél?
- Persze. Így kell lennie.
- Mert...
Rám nézett.
- Mert felnevelt téged. És Hollist. És hosszú évekig szerette az apádat. Az igazán hűvös, érzéketlen némberek ilyet nem tesznek.
- Akkor mit csinálnak?
- Egyedül végzik.
Felvontam a szemöldökömet.
- Borzasztó magabiztosnak tűnsz ebben.
- Az vagyok - mondta. - Mert egykoron én is ilyen voltam.
- Te? - hüledeztem. - Kizárt.
Elmosolyodott.
- Egy nap majd mindent elmesélek. De most futok, megpuszilom a
lányomat, és megpróbálok egy újabb veszekedés nélkül elmenni.
Rendben?
Bólintottam, de még mindig ott álltam, a hallottakon töprengve,
ahogy kifelé indult a szobából. Amikor mellém ért, megállt, lehajolt,
és egy gyors puszit nyomott a homlokomra, mielőtt továbbment volna, hátrahagyva parfümjének illatát. Talán azért tette, hogy az álláspontját igazolja. Vagy csak ösztönösen cselekedett. Akárhogy is,
meglepett. De nem annyira, mint a tény, hogy egyáltalán nem bántam.
***

Később aznap este épp a Vegyes felé sétáltam munka után, amikor
egy autó hangját hallottam magam mögött. Egy pillanattal később
egy újság csapódott a lábamnak.
Ránéztem, majd Eli-t vettem észre, aki most mellém ért.
- Most már újságkihordó is vagy?
- Gyakorlatilag igen - felelte, miközben felvettem a lapot, és észrevettem a furgon hátuljában tornyosuló újságkupacokat. - Ez igazából
Roger barátom munkája. De megbetegedett, úgyhogy most kisegítem. Plusz, gondoltam, jól jön majd a küldetésedhez.
- Az újságkihordás?
- Naná! - Megállította az autót, és intett, hogy nyissam ki az anyósülés ajtaját. Miután így tettem, folytatta: - Ez is egy fontos mérföldkő. Az első munkám során Colby Kivágható Kuponjait szállítottam a
biciklimen.
- Nekem is volt többféle munkám - mondtam.
- Igen? Mik?
- Egyik nyáron az irodalom tanszéken dolgoztam az egyik profeszszornak, a bibliográfiát segítettem neki megírni a könyvéhez - meséltem, miközben becsusszantam mellé az ülésre. - Aztán irodai asszisztens voltam anyu könyvelőjénél. Tavaly pedig előkészítő órákat tartottam a Huntsingerben.
Személy szerint ezt mindig is egy lehengerlő listának tartottam. Eli
azonban közömbös tekintettel pillantott rám.
- Neked - közölte a gázra lépve - határozottan szükséged van egy
kis újságkihordásra. Legalább egy éjszaka erejéig.
És így történt, hogy miután beugrottunk a Nagymosásba és a Park
Áruházba beszerezni pár dolgot, a mólót elhagyva bekanyarodtunk a
házak közé. Lassan haladtunk, kettőnk között egy halom újsággal,
Eli kezében pedig az előfizetők címeivel. Épp akkor múlt hajnali két
óra.
- Ezeregyszáz - mutatott egy házra a jobb oldalon. - Ez a tied.
Felvettem egy újságot, megkerestem rajta a legjobb fogást, és a felhajtó felé hajítottam. A járdaszegélyt találta el, visszapattant, és eltűnt egy lenyírt fűhalomban.
- Hoppá! - mondtam. Eli lefékezett, én pedig kiugrottam, megkerestem és megint eldobtam, ezúttal egy fokkal jobban, a felhajtó jobb

szélét találva el vele. - Nehezebb, mint amilyennek tűnik - ismertem
el, amikor végre visszaszálltam a kocsiba.
- A legtöbb dologgal ez a helyzet - felelte. Majd megragadott egy
újságot, megcélozta az utca túloldalán álló házat, és - természetesen tökéletes ívben elhajította. Pont a bejárati lépcsőn landolt, az újságkihordás tízpontos dobása. Amikor némán rámeredtem, vállat vont. Colby Kivágható Kuponjai, megmondtam. Két éven át.
- Akkor is - hőbörögtem. A következő dobásom kicsivel jobb volt,
de az újság túl messzire repült. A gyepen kötött ki, úgyhogy kénytelen voltam megint kiszállni, és egy kevésbé nedves helyre menekíteni. - Istenem, ez nagyon nem akar sikerülni.
- Ez még csak a második próbálkozásod volt - vigasztalt, mielőtt
megint bemutatott volna egy tökéletes dobást egy ház felé, aminek a
kertjében egy műanyag flamingó állt.
- Akkor is - mondtam megint.
Éreztem, hogy engem figyel, amikor, erősen koncentrálva, elhajítottam a következőt. Az újság a lépcső felé szállt (remek), de aztán a
közeli bokrok felé kanyarodott (kevésbé remek). Amikor néhány
szederrel a hajamban visszaültem az autóba, nyilván látszódott rajtam a csalódottság.
- Tudod - magyarázta Eli, miközben megint eltalált egy bejárati
lépcsőt - paff! -, nem baj, ha nem vagy mindenben jó.
- De ez újságkihordás.
- És?
- És - folytattam, amíg ő egy újabb tökéletes dobást mutatott be, Jézusom! - az nem gond, ha, mondjuk, a kvantumfizika fog ki rajtam.
Vagy a kínai mandarin nyelv. Mert ezek nehéz dolgok, sok munkát
kell beléjük fektetni.
Csendben figyelte, ahogy megint elhibázok egy felhajtót. Legalább
másfél kilométerrel. Amikor visszaértem, így szólt:
- Ebbe pedig nem kell.
- Ez más - jegyeztem meg. - Nézd, az eredményesség az én asztalom, érted? Ez az, amit csinálok. Mindig is ebben voltam a legjobb.
- Abban vagy jó, hogy jól csinálod a dolgokat - igazított ki.

- Jó vagyok - mondtam, kicsivel jobb ívben elhajítva egy újságot a tanulásban. Mert ahhoz nincs szükség még egy emberre. Csak rám
és az adott témára.
- Beltéri magolás - tette hozzá.
Ideges pillantást vetettem rá, de mint általában, ez nem rettentette
el. Még csak nem is zavarta meg. Csak odaadta a következő újságot,
amit a szomszéd ház felé hajítottam. A felhajtót találta el, eléggé a
bal szélen, de azért Eli továbbhajtott.
- Az ember sokszor hibázik élete folyamán - mondta, megcélozva
egy házat, mielőtt befordult volna a sarkon. - A bukás is hozzátartozik az emberi léthez.
- Én megbuktam - árultam el neki.
- Igen? Miben?
Pislogtam egyet, ami nem tett túl jót az érvelésemnek.
- Már mondtam - feleltem társaságilag -, egy bukott ember vagyok.
Megint bekanyarodott, és újabb újságokat szórt szét, miközben végiggurultunk a sötét utcán.
- De nem próbáltál bálkirálynő lenni, így nem veszíthettél.
- Sosem akartam bálkirálynő lenni - mondtam. - Vagy bármi ilyesmi.
- Akkor nem buktál meg. Csak úgy döntöttél, hogy nem veszel
részt benne. Ez nagy különbség.
Ezen eltűnődtem, miközben a következő utcába értünk. Már meg
sem próbálta nekem adni az újságokat, mindet maga hajigálta.
- És veled mi a helyzet? - kérdeztem. - Te miben buktál meg?
- A kérdés inkább az - mondta, lelassítva egy stoptáblánál -, hogy
miben nem.
- Tényleg?
Bólintott, majd felemelte a kezét, és az ujjain kezdte számolgatni.
- Algebra. Foci. Lacey McIntyre. Gördeszkával való ugratás...
- Lacey McIntyre?
- Nyolcadikban. Hónapokig készültem, hogy felkérjem táncolni, de
ridegen elutasított. Az egész menza szeme láttára.
- Aú!
- Bizony. - Megint befordult, és most egy keskeny utcában jártunk,
ahol csak néhány ház állt. Paff. Paff. - Megnyerni Belissa apukáját,

aki még mindig utál. Meggyőzni az öcsémet, hogy ne legyen akkora
tuskó. Megjavítani a kocsimat.
- Hűha! Ez tényleg hosszú lista.
- Megmondtam. Jó vagyok abban, hogy rosszul csináljam a dolgokat.
Megint ránéztem, amikor egy újabb stoptáblához értünk.
- De ezek szerint ez sosem tántorított el.
- Dehogynem - ellenkezett. - Nem jó érzés veszíteni. Viszont még
mindig jobb, mint a másik utat választani.
- Mi lenne az?
- Meg sem próbálni. - Most egyenesen rám nézett. - Tudod, az élet
rövid.
Soha nem találkoztam Abe-bel. És azokon kívül, amit Maggie és
Leah mondott, nem is hallottam róla sokat. De abban a pillanatban
hirtelen olyan volt, mintha ott lett volna. Mintha ott ült volna a helyemen, és elkísért volna minket. Talán egész idő alatt ott volt.
Eli megint bekanyarodott, és észrevettem, hogy apu házának a környékén járunk, az utca egyszer csak ismerős lett. Gyorsan közeledtünk a ház felé, ami az én oldalamon bukkant fel. Ez bizonyára egy
jel volt. Előrenyúltam, és felvettem egy újságot a halomból.
- Oké - mondtam. - Ez az enyém.
Behajlítottam a karom, a könyökömmel próbálva szebb ívet adni a
dobásnak, ahogy Eli is csinálta, és ezúttal nem a felhajtóra, hanem a
verandára céloztam. Egyre közelebb értünk, és a megfelelő pillanatban elhajítottam az újságot, ami magasan ívelt el a gyep fölött... mielőtt egy csattanással Heidi Priusának a szélvédőjén landolt volna.
Eli megállt az autóval.
- Tudom, hogy családtagok - mondta -, de ezt azért illene kijavítani.
Kicsusszantam az autóból - már megint-, és az újságért mentem.
Majd olyan lassan, ahogy tudtam, felmentem a verandára, ahol lehajoltam, és csendesen a lábtörlő közepére raktam. Ekkor azonban
meghallottam apu hangját.
- ...épp ezt mondtam! Szerettem volna, hogy megkapd azt, amire
szükséged van. De mi van azzal, amit én akarok?

Elhúzódtam az ajtótól, és egy lépcsőfokkal lejjebb léptem, miközben az órámra pillantottam. Már majdnem hajnali három volt. Túl
késő ahhoz, hogy bárki is fenn legyen, hacsak nincs vészhelyzet.
- Úgy érted, hogy nem akarod a babát? - kérdezte Heidi. Hangja
magasan csengett, és megremegett. - Mert ha így van...
- Nem a babáról van szó.
- Akkor miről?
- Az életünkről - felelte fáradt hangon. - És hogy mennyire megváltozott.
- Ezt már végigcsináltad, Robert. Kétszer is. Tudtad, hogy milyen,
amikor van egy baba a háznál.
- Akkoriban még szinte én is gyerek voltam! Most már idősebb vagyok. Most más. Én...
Csend. Csak Eli kocsiját hallottam, a motor halkan búgott mögöttem.
- ...nem erre számítottam - fejezte be apu. - Az igazat akarod, hát
tessék, itt van. Nem álltam készen erre az egészre.
Erre az egészre. Egy összetett, mindent felölelő kifejezés, hatalmas, mint az óceán, ami a távolban morajlott - ezúttal az igazi hullámokkal. De ezekből a mérhetetlen szavakból lehetetlen volt megállapítani, hogy mire, kire is gondol valójában. Legegyszerűbb volt azt
feltételezni, hogy mindenre.
- Ez - mondta Heidi - a családod. Készen állsz vagy sem, Robert.
Eszembe jutottak azok az utcabeli játékok, amiket igazából sosem
játszottam, de így is tudtam a szabályaikat. Elbújsz: bárkin is van a
sor, ő számol, és aztán - készen állsz vagy sem! - keresni kezdenek.
Ha a közelben vannak, nincs más esélyed, csak meglapulni, remélve,
hogy nem találnak rád. De ha így van, nem mozdulhatsz. És vége a
játéknak.
Hallottam, hogy apu mondani készül valamit, de ezúttal nem voltam gyerek, és nem kellett ott maradnom, hogy végighallgassam.
Elmehettem, eltűnve az éjszakában, ami szintén mérhetetlen volt,
hatalmas és mindent felölelő, oly sok búvóhellyel. Így hát elbújtam.
***

- Bocs a kupiért - mondta Eli, miközben benyúlt a sötét szobába, és
felkapcsolta a villanyt. - A házimunka sem tartozik az erősségeim
közé.
Valójában a lakása egyszerűen csak sivár volt. Egy nagy szoba,
egyik végében egy ággyal, a másikban egy faszékkel és egy tv-vel. A
kis konyha pultjai üresek voltak, eltekintve a kávéfőzőtől és mellette
egy doboz filtertől. Mégis, értékeltem, hogy megpróbálja másként
feltüntetni, már csak azért is, mert így nem kellett arról beszélnünk,
hogy másodpercekkel ezelőtt mennyire magam alatt voltam.
Azt hittem, rendben leszek, amikor hátat fordítottam apu házának,
és elindultam a már harmatos füvön vissza a furgonhoz. Még akkor
is, amikor beültem, és megragadtam még egy újságot, dobásra készen. De akkor Eli megszólalt:
- Hé, jól vagy? - És már tudtam, hogy nem vagyok.
Mindig kellemetlen mások előtt sírni. De Eli mellett egyenesen
megalázó volt. Talán azért, ahogy ott ült szótlanul, miközben csak a
csuklásszerű zokogásom és hangos szipogásaim hallatszottak. Vagy,
ahogy egy pillanattal később elindult az autóval, és tovább hajigálta
az újságokat, míg én kibámultam az ablakon, és próbáltam megnyugodni. Mire a sétánytól egytömbnyire megállt egy zöld ház sötét felhajtóján, már lehiggadtam annyira, hogy azon gondolkozzam, miként
fogom magam kimagyarázni. Először a hirtelen rám törő menstruációs görcsökre vagy az újságkihordás okozta kudarcokra akartam fogni. De mielőtt még bármit is szólhattam volna, leállította a motort, és
kinyitotta az ajtót.
- Gyere! - mondta. Miután kiszállt, én még egy ideig ott maradtam,
és figyeltem, amint felmegy pár keskeny lépcsőfokon a garázs mellett. Sosem nézett vissza, hogy követem-e. Valószínűleg épp ezért
mentem mindig utána.
Most becsukta mögöttem az ajtót, a konyhába ment, útközben a
pultra dobta a kulcsait, és bekapcsolta a kávéfőzőt. Csak amikor már
főni kezdett, és az illata megcsapta az orromat, akkor léptem mellé.
- Ülj le! - mondta háttal nekem, miközben lehajolt, és a hűtőben keresgélt. - Van ott egy szék.
- És csak egy szék - jegyeztem meg. - Mit csinálsz, ha vendégek
jönnek?

- Nem jönnek. - Kiegyenesedve becsukta a hűtőt. Az egyik kezében
egy kocka vajat tartott. - Mármint, általában.
Nem feleltem semmit, csak néztem, ahogy elővesz a szekrényből
egy serpenyőt, beledobja a vajat, és a tűzhelyre teszi.
- Nézd - kezdtem, ahogy bekapcsolta a platnit -, ami az előbb történt...
- Semmi gond - mondta. - Nem kell beszélnünk róla.
Egy percig hallgattam, és figyeltem, ahogy ide-oda mozgatva megolvasztja a vajat. Ez is egy újabb udvarias gesztus volt a részéről,
hogy a könnyebb utat választhassam, egy esély a továbblépésre, és
én hálásan elfogadtam volna. De aztán mégis megszólaltam:
- Emlékszel, hogy korábban megkérdezted, miben buktam meg?
Bólintott, megmozgatva a serpenyőt a platni felett.
- Igen. A társasági dologban, ugye?
- Abban - feleltem -, és hogy együtt tartsam a szüleimet.
Amíg ki nem mondtam, ez nem is tudatosult bennem. Csak mint
egy kimondatlan válasz, gondolatfoszlány létezett. Legalábbis amíg
meg nem hallottam apu és Heidi veszekedését, amikor is minden
visszajött: azok a kínos vacsorák a jól célzott megjegyzésekkel, a ház
nyugtalan hangulata, ahogy teltek az órák, és egyre közeledett a lefekvés ideje. Ahogy rájöttem, hogyan nyújthatom el az éjszakákat
ébren, résen maradva, hogy elhárítsam mindazt, ami megrémített. De
ez nem működött. Akkor sem. És most sem.
Pislogtam, miközben éreztem, hogy egy könnycsepp legördül az
arcomon. Három év higgadtsága most egy éjszaka alatt odalett.
Mintha a helyzet nem lett volna már így is elég megalázó.
- Hé! Auden.
Felnéztem, Eli engem figyelt. Valamikor elővett egy doboz Rice
Krispies gabonapelyhet, és ahelyett, hogy a szemébe néztem volna, a
dobozon lévő figurákra, Snapre, Crackle-re és Popra fókuszáltam,
akik vidáman vettek körbe egy nagy müzlis tálat.
- Ne haragudj - mondtam, mert valamiért a doboz bámulása sem
segített, és még mindig potyogtak a könnyeim. - Csak... nem is szoktam már erre gondolni, de amikor a helyére tettem az újságot, éppen
veszekedtek, és ez annyira...

A dobozt letéve, átjött a pult másik oldalára. Nem próbált megnyugtatni vagy átölelni. Csak megállt mellettem, úgy kérdezte:
- Kik veszekedtek?
Nyeltem egyet.
- Apu és Heidi. Elég feszült a helyzet, mióta Isby megszületett, és,
gondolom, ma este felszakadtak a sebek, vagy ilyesmi.
Te jó ég! - még mindig bőgtem. A hangom akadozott, és csak elfúló hangon tudtam beszélni. Eli így szólt:
- Csak azért, mert valakik veszekednek, még nem biztos, hogy elválnak.
- Tudom.
- Az én szüleim is rákezdtek néha. De csak kiengedték a gőzt, érted? Utána mindig jobb volt.
- De ismerem az apámat - mondtam. - Láttam, ahogy ezt már egyszer végigcsinálja.
- Az emberek változnak.
- Vagy nem - feleltem. Végül összeszedtem magamat, és ránéztem.
Abba a hosszú szempillájú, zöld szempárba. Gyászos tekintetére, ami
már nem is tűnt annyira gyászosnak. - Van, hogy nem változnak.
Továbbra is csak állt és engem nézett, és hirtelen kívülről láttam
magunkat ebben a garázs fölötti lakásban, az éjszaka közepén. Felülről, egy elsuhanó repülőből csak egy fénypötty voltunk a sötétségben, a történet nélkül, amit éltünk, vagy amit a szomszédos és az
amelletti házban éltek. Olyan sok minden történik a világban, éjjel és
nappal, óráról órára. Nem csoda, hogy aludnunk kellett volna, csak
hogy egy ideig megfeledkezhessünk róla.
A tűzhely felől egy sistergő pukk hallatszott, és Eli hátranézett.
- Hoppá! - mondta, visszafordulva a serpenyőhöz, amit levett a tűzről. - Egy pillanat, csak ezt még befejezem.
A kezemmel megtöröltem az arcomat, és próbáltam magam összeszedni.
- Egyébként mit csinálsz?
- Rice Krispies finomságot.
Ez annyira furcsán és abszurdan hangzott, hogy már szinte fel sem
tűnt. Mindaz után, ami ma este történt. Mégis meg kellett kérdeznem:
- Miért?

- Mert anya mindig ilyet készített, amikor a nővérem rosszkedvű
volt. - Rám nézett. - Nem tudom. Mint már mondtam, nem szoktak
vendégeim lenni. Kiborultál, és úgy tűnt, hogy ez...
Elhallgatott, én pedig körbenéztem a szobában, az egyszerű ágyon
és az egyetlen széken. Az ajtó előtti, fényesen sárga lámpán, ami
egész éjszaka világított.
- ...tökéletes - fejeztem be helyette. - Egyszerűen tökéletes.
***
Persze semmi sem lehet igazán tökéletes. De Eli Rice Krispies finomsága elég közel járt hozzá. Egy fél serpenyővel megettünk, a
kávét kétfelé öntöttük, és a széket használva asztalnak, két oldalán a
földre telepedtünk.
- Szóval hadd tippeljek! - mondtam, és letettem a bögrémet magam
mellé a földre. - Minimalista vagy.
Körbepillantott a szobán, majd rám nézett.
- Gondolod?
- Eli - mondtam. - Mindössze egy széked van.
- Igen. De csak azért, mert az előző helyemen az összes bútor Abeé volt.
Ezt hallva, szerencsére sikerült nem összerezzennem, annyira megrázó volt ennyi idő után hallani, ahogy kimondja a nevét. Inkább megint belekortyoltam a kávémba.
- Igazán?
- Ja. - Kissé hátradőlt, és levett egy ragacsos morzsát a Rice Krispies-es serpenyő oldaláról. - Amint nyert egy kis pénzt a versenyeken, rögtön a lakás dekorálására költötte. És mindig sikerült a legrandább dolgokat összeválogatnia. Hatalmas tv, éneklő hal...
- Éneklő hal?
- Tudod, az a műanyag fajta, amit felakasztasz a falra, és amikor
elmész előtte, elkezd énekelni valamilyen Motown-dalt. - Értetlenül
néztem rá. - Oké, szóval nem tudod. Tekintsd magad szerencsésnek!
Az volt a lakás középpontja. Pont az ajtó mellé rakta, így állandóan
szólt, és mindenkinek azt kellett hallgatnia.
Elmosolyodtam.

- Érdekes lehetett.
- Én nem ezzel a szóval jellemezném. - A fejét ingatta. - Ráadásul
ragaszkodott ezekhez a papasan fotelekhez, tudod, azokhoz a kör
alakúakhoz, puha párnákkal a közepükön. Én egy egyszerű, normális
kanapét szerettem volna. De nem. Nekünk ezeket az idióta székeket
kellett vennünk, amikbe mindenki folyton beszorult. Senki sem tudott belőlük egyedül kimászni. Mindig huzigáltuk ki az embereket,
mint valami nyamvadt mentőakcióban.
- Ugyan már!
- Ez teljesen komoly. Nevetséges volt. - Felsóhajtott. - Nem beszélve a vízágyról! Azt állította, mindig is akart egyet. Még akkor
sem vallotta be, hogy melléfogott, amikor kiszakadt, és megfájdult
tőle a háta. „Biztosan kiöntöttem valamit”, mondogatta, vagy „Jól
meghúztam egy izmomat tekerés közben”. Úgy sántikált fel-alá, panaszkodva, mint egy öregember. Egész éjszaka azt hallgattam, hogyan forgolódik az ágyon kényelmes testhelyzetet keresve. Mintha
egy csobogó patak mellett aludtam volna.
Nevettem, és megint a kezembe vettem a bögrémet.
- És mi történt? Végül feladta?
- Nem - mondta. - Meghalt.
Ezt persze tudtam. De akkor is lesújtó volt így hallani.
- Ne haragudj - szabadkoztam. - Én...
- Tudom, de épp ez az. - Megcsóválta a fejét. - Mindenki szívesen
mesélné ezeket a történeteket, az összes történetet. Mindenki ezt
akarta hallani a temetésen és utána is. Ó, emlékszel erre meg erre és
arra is? De mindegyik történetnek ugyanaz a vége. Ő meghal. Ez már
sosem változik. Akkor meg minek belekezdeni?
Egy ideig mindketten hallgattunk.
- Gondolom - jegyeztem meg végül -, egyesek így próbálnak meg
emlékezni. A történeteken keresztül. Így olyan, mintha még mindig
itt lenne.
- De nálam ez nem így megy - mondta halkan. - így is mindig velem van.
- Tudom.
- Beszéljünk a bukásokról? - A szemembe nézett. - Vegyük például
azt, aki vezetett. Aki életben maradt.

- Eli - szóltam. Próbáltam nyugodtan, csendesen beszélni, mint ő,
amikor vigasztalt. - Nem a te hibád volt. Baleset volt.
Megrázta a fejét.
- Talán. De a végeredmény ugyanaz, én itt vagyok, ő meg nincs. És
ezzel mindenki - a szülei, a barátnője, a barátai - tisztában van. A sok
bizonytalanság közepette, ez az egyetlen dolog, amit biztosra vehetnek. És ez pocsék érzés.
- Biztos vagyok benne, hogy nem téged hibáztatnak - mondtam.
- Nem is kell. - A bögréjére nézett, majd vissza rám. - Azóta újra és
újra leforgattam a fejemben az eseményeket. Mi lett volna, ha korábban vagy később jövünk el a buliról. Ha egy pillanattal korábban
észrevettük volna a felénk jövő autót, és rájöttünk volna, hogy nem
fog fékezni. Ha ő vezetett volna helyettem. Milliónyi részlet, és ha
csak egy is kicsit másként alakult volna... akkor talán az egésznek
más vége lett volna.
Egyikünk sem szólalt meg. Végül azt mondtam:
- De nem szabad így gondolkoznod. Abba beleőrülsz.
Félig elmosolyodott.
- Az nem kifejezés.
Mondani akartam még valamit, de ekkor felkelt, felvette a tálcát, és
a konyhába vitte. Eközben egy puffanást hallottam az ágya melletti
fal irányából, amit még egy követett. Felálltam, közelebb mentem, és
hallgatóztam.
- McConnerék - szólt Eli a konyhából.
- Kik?
Odajött, és megállt mögöttem.
- McConnerék. Övék a ház. A fiuk szobája pont a fal másik oldalán
van.
- Ó! - mondtam.
- Éjszakánként általában egyszer-kétszer felébred. Vizet kér meg
ilyenek. - Eli leült az ágyra, a rugók megnyikordultak alatta. - Ha
csend van, minden szót hallani.
Leültem mellé és füleltem. De csak két motyogó hangot tudtam kivenni: egy magasat és egy mélyebbet. Pont, mint Heidi óceángépe;
távoli morajlás.

- Ezt én is eljátszottam - mesélte Eli. Most már mindketten suttogtunk. - Az egész felkelős, vízkérős dolgot, amikor gyerek voltam.
Emlékszem rá.
- Én nem - mondtam. - A szüleimnek szükségük volt az alvásra.
Megcsóválta a fejét, és hátradőlt az ágyon, karját a mellkasán pihentetve. A fal túloldalán tovább folyt a beszélgetés, a magas hang
erőteljesebben, sürgetőbben szólt, a mély egyenletes maradt.
- Egyfolytában rájuk gondoltál, ugye?
- Igen, elég sokszor. - Elfojtottam egy ásítást, és az órámra néztem.
Fél öt volt, ilyenkor szoktam hazaindulni. A szomszéd szobában a
hangok tovább duruzsoltak, és, még mindig őket hallgatva, Eli mellé
feküdtem, fejemet a mellkasára téve. A pólója puha volt, és éreztem
rajta a Nagymosásban használt mosószer illatát.
- Késő van - mondtam halkan. - A kisfiúnak már aludnia kéne.
- Ez nem mindig megy könnyen. - Ő is lassan, csendesen ejtette ki
a szavakat, és éreztem, ahogy ajkával lágyan megcirógatja a hajamat.
A konyhában még mindig égett a villany, de egyre elhalványult,
ahogy becsuktam a szememet a folytonos motyogásokat hallgatva. Csi-csitt, minden rendben, biztos voltam benne, hogy ezeket a
szavakat hallom. Talán csak a fejemben visszhangzottak, az én mantrám. Csi-csitt.
- Nem a te hibád - mondtam Eli-nak rekedt hangon. - Te semmi
rosszat nem tettél.
- Ahogy te sem - felelte. Csi-csitt. Minden rendben.
Olyan késő volt. Késő a gyerekeknek, késő akárkinek. Tudtam,
hogy fel kéne kelnem, hogy lemenjek a lépcsőn és hazainduljak, de
éreztem, hogy valami történik. Egy súlyos érzés nehezedett rám.
Olyan régóta került már el, hogy egy pillanatra meg is rémültem, le
akartam rázni, hogy éber maradjak. De ehelyett, még mielőtt a hatalmába kerített volna, az oldalamra fordultam, és közelebb húzódtam Eli-hoz. Éreztem, ahogy keze a fejemhez nyúl, de többre már
nem emlékszem.
***

Amikor másnap reggel felébredtem, fél nyolcat mutatott az óra, és
Eli még aludt. Karja a derekamra fonódott, mellkasa lassan emelkedett-ereszkedett, emelkedett-ereszkedett a fejem alatt. Megint lehunytam a szememet, és megpróbáltam visszaaludni, de a napfény
besütött az ablakon. Egy új nap kezdődött.
Óvatosan felemelkedtem, felkeltem az ágyról, de aztán megtorpantam, és pár másodpercig Eli nyugodt, álomba merült arcát figyeltem.
Tudtam, hogy el kéne köszönnöm, de nem akartam felébreszteni.
Egy cetlire sem tudtam volna mindazt leírni, ami kifejezte volna,
mennyire hálás vagyok neki mindazért, amit előző éjszaka értem tett.
Végül a legszemélyesebb üzenetet választottam, ami eszembe jutott:
megtöltöttem a kávéfőzőt vízzel és friss kávéval, majd bekapcsoltam.
Már főtt, amikor kisurrantam és elindultam a lépcsőn lefelé az utcára.
Egyike volt azoknak a csodálatos, tengerparti reggeleknek, amikor
máris ragyogó, napos volt az idő, és mindezt még szebbé tette az
éjszakai alvás. Miközben megtettem a körülbelül négy háztömbnyi
távolságot hazáig, beszívtam a sós levegőt, megcsodáltam a futórózsákat az egyik kerítésen, és barátságosan pillantottam egy elhaladó,
fütyörésző biciklisre, egy idősebb, hosszú, fonott copfos nőre, aki
narancssárga futóruhát viselt. Viszonozta széles mosolyomat, és felém integetett, miközben bekanyarodtam a ház elé.
Mindez annyira lekötött - az éjszaka, az alvás, a reggel -, hogy észre sem vettem aput, amíg majdnem bele nem ütköztem. De itt állt, az
előszobában, ezen a korai órán megfürödve és felöltözve.
- Szia! - mondtam. - Korán keltél. Megszállt az ihlet vagy ilyesmi?
Máris elkezdesz egy új könyvet?
A lépcső felé pillantott.
- Öm - kereste a szavakat. - Nem egészen. Igazából épp... indulni
készültem.
- Ó! - Megtorpantam. - Hová? A campusra?
Szünet. Ekkor, ebben a túl hosszúra nyúlt csendben olyan érzésem
támadt, hogy valami nincs rendben.
- Nem. Pár éjszakát egy hotelben leszek. - Nyelt egyet, majd lenézett a kezére. Arca fáradtnak tűnt. - Heidi és én... van pár dolog, amit
végig kell gondolnunk, és úgy láttuk, ez a legjobb megoldás. Egyelőre.

- Elmész? - Még a szó is hamisan csengett kiejtve.
- Ez csak ideiglenes. - Mély levegőt vett, majd kifújta. - Higgy nekem, így jobb lesz. A babának és mindenkinek. A Kondorban leszek,
úgyhogy mindennap találkozhatunk.
- Elmész? - kérdeztem megint. Még mindig nem tudtam elhinni.
Lehajolt, és a lépcső mellől felvette a táskáját, amit eddig nem vettem észre.
- Bonyolult - mondta. - Adj nekünk egy kis időt! Rendben?
Csak álltam ott szótlanul, miközben elment mellettem, és kinyitotta
az ajtót. Itt volt az alkalom, hogy végre kimondjak mindent, amit két
évvel ezelőtt nem tettem, egy esély a helyrehozásra. Megkérhettem
volna, hogy gondolja át, hogy találjon más megoldást. Hogy maradjon. De nem jöttek a szavak. Egy sem. Csak néztem, ahogy kimegy
az ajtón, újra.
Még hosszú ideig álltam ott, remélve, hogy ez valami vicc. Csak
amikor kiállt a garázsból, lehajtotta a napellenzőt, és elhajtott, akkor
léptem előre, és zártam be az ajtót.
Amikor felmentem, Heidi ajtaja csukva volt, de ahogy elmentem
Isby szobája mellett, meghallottam valamit. Nem meglepő módon,
először azt hittem, sír. De tovább hallgatózva, rájöttem, hogy nem
így van. Óvatosan kinyitottam az ajtót, és bedugtam a fejemet. A
kiságyban feküdt, a forgó játékát nézte, és a kezével hadonászott.
Nem nyöszörgött. Nem visított. Pedig ezek tökéletesen elfogadhatóak és elvárhatóak lettek volna bármelyik nap, különösen a main. Ehelyett csak gügyögött, és különböző babahangokat adott ki.
Közelebb mentem, egészen a kiságy széléig, és bekukucskáltam.
Egy ideig rúgkapált és a plafont figyelte, de aztán egyszer csak rám
nézett. Arca kisimult és egy teljesen új, csodálatos kifejezés jelent
meg rajta. Egy mosoly.

- NEM

IS AKARTALAK HÍVNI - hallottam Heidi hangját. - Tudtam,
úgyis rögtön rávágnád, hogy te megmondtad.
Három órája voltam fent a szobámban, és próbáltam visszaaludni,
de nem sok sikerrel. Ehelyett csak feküdtem és felidéztem az aznapi
eseményeket: a boldog ébredést Eli mellett, a sétát hazafelé, és aztán
apu hirtelen bejelentését, és immáron második távozását. De az öszszes kép közül Isby édes és váratlan mosolya volt az, ami a leginkább
megmaradt. Ha becsuktam a szememet, hogy megpróbáljak aludni,
csak ezt láttam magam előtt.
- Nem, nem igazán - folytatta Heidi. - De nem hibáztatnálak érte.
Minden olyan kusza. Még mindig nem hiszem el, hogy így alakult.
Elmentem az asztal mellett, ahol ült, babával a kezében, és a szekrényhez léptem, hogy elővegyek egy bögrét. Odakint verőfényes nap
volt, ragyogó, mint az összes többi.
- Figyelj - szólt hirtelen Heidi, amikor rám pillantott -, majd viszszahívlak. Nem, majd én. Oké, akkor hívj te! Tíz perc. Rendben.
Szia!
Letette a telefont, és éreztem, hogy engem figyel, miközben töltöttem magamnak a kávéból. Végül így szólt:
- Auden. Leülnél egy percre? Valamit... Valamit meg kell beszélnünk.
Olyan szomorúnak és aggodalmasnak hangzott, hogy alig bírtam
elviselni.
- Minden rendben, már tudom - mondtam, feléje fordulva. - Beszéltem apuval.
- Ó! - Nyelt egyet, és a babára nézett. - Hát, az jó. Mit...

Isby panaszos hangot hallatott, de nem sírt fel, hanem arcát Heidi
mellkasába fúrta, és becsukta a szemét.
- Azt mondta, hogy végig kell gondolnotok pár dolgot - feleltem. És hogy egy ideig a Kondorban lesz.
Szomorúan bólintott.
- És - mondta - te jól vagy?
- Én? - kérdeztem. - Jól. Miért ne lennék jól?
- Nos, gondoltam, biztos felzaklatott a dolog - folytatta. - Csak...
bármikor beszélgethetünk, rendben? Ha vannak kérdéseid vagy kétségeid...
- Jól vagyok - mondtam megint. - Tényleg.
Ekkor valami megzörrent: Heidi telefonja. Ránézett, majd felsóhajtott, és a füléhez emelte.
- Halló? - szólt bele. - Szia, Elaine! Nem, nem, megkaptam az üzenetedet, csak... Hogy vagy? Rendben. Persze. Nos, őszintén szólva,
még nem igazán tudtam a partin gondolkodni...
Felállt, megemelte Isbyt a karjában, és tovább beszélve, az üvegajtóhoz lépett. Én ülve maradtam, és felidéztem apu távozását, ami
olyan volt, mint egy visszajátszás, ugyanazzal az eredménnyel. Talán
vannak dolgok, amiken sosem lehet változtatni vagy javítani, még az
idő segítségével sem.
Nem sokkal később Heidi visszajött a konyhába, és letette a pultra
a telefonját.
- Elaine volt az, Colby Turisztikai Tanácsának az elnöke - közölte
színtelen hangon. - Várja a témát a TengerPartira, és lehetőleg minél
előbb.
- TengerParti? - kérdeztem.
- Minden évben megrendezzük a nyár végén - magyarázta, és ismét
leült. - A nagyteremben a sétányon. Jegyeket árulunk, a város összes
kereskedője részt vesz rajta, ez a nyár utolsó nagy eseménye. És valamiért mindig elvállalom a szervezését.
- Tényleg?
- Tiszta mazochizmus. - Megcsóválta a fejét. - Mindegy, tavalyra
kalózos témát találtunk ki, ami egész jól sikerült. Azelőtt pedig az
egészet reneszánsz stílusban csináltuk meg. De idén... Mégis mihez
fogok kezdeni? Nem igazán vagyok ünnepi hangulatban.

Figyeltem, ahogy megsimogatja Isby arcocskáját, és szorosabbra
húzza rajta a takarót.
- Majd csak kitalálsz valamit.
Ekkor megint megszólalt a telefonja. Felvette, majd a füle és a válla közé szorította.
- Szia, Morgan! Nem, nem gond. Most beszéltem Elaine-nel. - Sóhajtott, és megrázta a fejét. - Tudom. És hálás vagyok érte. De ez...
Nem tudom elhinni, érted? Tavaly ilyenkor alig vártam, hogy gyerekünk legyen, és most...
Elcsuklott a hangja, és kezével eltakarta az arcát, miközben hallottam, hogy a vonal másik végén Morgan halkan, nyugtatóan beszélni
kezd. Felálltam, és a bögrémet a mosogatóba tettem. Kívülállónak
éreztem magam, ahogy olyasvalaminek vagyok a szemtanúja, amit
sosem fogtam fel vagy értettem meg. Leginkább azonban saját elszoruló torkom és a benne keletkező gombóc zavart meg. Hátratoltam a
székemet, és kiosontam a konyhából az előszobába, ahol eszembe
jutott, hogy sétált ki apu azon az ajtón, táskával a kezében. Szörnyű érzés, amikor valaki otthagy. Továbbléphetsz, sok mindent megtehetsz, de, ahogy Eli mondta, egy befejezés, az egy befejezés. Nem
számít, hány mondatban, bekezdésben, oldalban megírt, lenyűgöző
történet vezet odáig, a vége mindig ugyanaz.
***
Mire két órával később kiléptem a bejárati ajtón, Heidi és a baba már
aludt. A ház békésnek tűnt, már ha az ember nem ismerte a részleteket.
Én azonban nem voltam nyugodt, aminek semmi értelme sem volt,
mert először is, Heidi nem volt az anyám, és másodszor, amikor
évekkel ezelőtt ez a szüleimmel történt, elég jól viseltem. Persze csalódott és egy kicsit szomorú voltam, de amennyire emlékeztem, viszonylag hamar alkalmazkodtam az új körülményekhez. Eltekintve
természetesen az egész nemalvás dologtól, de az már előtte is volt.
Arra a különös, pánikszerű érzésre azonban nem emlékeztem, amit
apu távozásakor éreztem, és ami még mindig nem akart elmúlni. Általában ez az érzés fogott el éjfél körül, amikor tudtam, hogy még

sok óra hátravan az éjszakából, amiket valahogy ki kell töltenem, és
amik így bizonyosan lassan fognak telni.
Hál’ istennek, most volt munkám. Ennyire még soha nem örültem
annak, hogy bemehetek a Clementine’sba, ami nyüzsgött a késő délutáni vásárlóktól. Maggie, aki épp egy anyával és lányával konzultált egy farmersortról, integetett, amikor elmentem mellette az iroda
felé, menet közben felvéve a számlákat. Mikor beértem, becsuktam
az ajtót, felkapcsoltam a lámpát, és rákészültem, hogy zárásig a számokba temetkezzek. Épp belefeledkeztem a könyvelésbe, amikor
megszólalt a telefonom.
ANYU, állt a kijelzőn. Néztem a készüléket, miközben az ide-oda
ugrált minden egyes csengésre. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy
felveszem, és mindent elmondok neki. De aztán gyorsan rájöttem,
hogy ez a lehető legrosszabb ötlet. Olyan elégedett lenne, mintha a
karácsonyt és a szülinapját egyszerre tartanánk, és én nem bírnám
elviselni a kárörvendését. Ráadásul előző nap csak úgy letette a telefont, érthetővé téve, hogy nem kíváncsi rám. Most jogomban állt
megtartani a távolságot, egészen addig, amíg akartam.
A következő két órában lekötöttek Heidi könyvei, és most különösen hálás voltam a számok és műveletek állandóságáért, megbízhatóságáért. Amikor végeztem a jegyzékkel és a bérezéssel, figyelmemet
az íróasztalra fordítottam, ami azóta rumlis volt, hogy megérkeztem.
Szinte éreztem, ahogy lassan csökken a vérnyomásom, miközben
elrendeztem Heidi tollait, kidobtam azokat, amik már nem fogtak, a
többire pedig jól rányomtam a kupakot, és heggyel felfelé visszaraktam őket a rózsaszín bögrébe, ahol álltak. Majd a felső fiókkal folytattam, átnéztem a kis cetliket, egymásra raktam a különböző névjegykártyákat, a gemkapcsokat pedig egy üres sebtapaszos dobozba
gyűjtöttem össze. Már épp neki akartam kezdeni a következő fióknak, amikor kopogtattak, és Maggie dugta be fejét az ajtón.
- Szia! - mondta. - Esther átmegy a Parti Presszóba. Kérsz valamit?
A zsebembe nyúltam, és kivettem a pénztárcámat.
- Egy nagy, tripla mokkát.
Szeme elkerekedett.
- Hűha! Éjszakázni készülsz?
- Nem - feleltem. - Csak... fáradt vagyok.

Bólintott, majd kezével a hajába túrt.
- Megértelek. Anyu ma azzal kezdte a napot, hogy rám tört a szobatársi adatlappal. Azt akarja, hogy siessek a választással, különben
nem lesz időnk összehangolni a bútorainkat és a kiegészítőinket.
Mintha ez bárkit is érdekelne.
Eszembe jutott anyu kimért hangja, amikor meg mertem kérdőjelezni az általa választott Pembleton Programot.
- Emiatt aggódik?
- Meg minden más miatt - legyintett Maggie. - Szerinte, ha nem
lesz meg a tökéletes kolis élményem, az felér egy tragédiával.
- Ez azért annyira nem rossz, nem? - mondtam.
Felsóhajtott.
- Nem ismered anyámat. Én soha nem lehetek neki elég.
- Elég?
- Elég lányos - magyarázta -, mert túlságosan érdekelnek a koszos
biciklik. Elég társasági, mert egész gimi alatt csak egy barátom volt,
és nem „keresgéltem a tengerben”. Most meg nem foglalkoztat eléggé a fősuli. És még el sem kezdődött!
- Együtt érzek - mondtam. - Az én anyám is a szobatársi dologgal
nyaggat. Csak ő azt várja el, hogy egy olyan programra jelentkezzek,
ahol a hét minden napján, huszonnégy órában tanulni kell, és a szabadidő semmilyen körülmények között sem megengedett.
- Tényleg?
Bólintottam.
- Erre kéne jelentkeznem. Anyu teljesen kikészülne.
Elmosolyodtam. Aztán megszólalt az ajtócsengő, és ő lenézett a
kezében lévő pénzre.
- Nagy, tripla mokka - ismételte. Bólintottam. - Szólok Esther-nek.
- Köszi.
Az ajtó egy kattanással becsukódott, én pedig kihúztam a második
fiókot. Volt benne egy halom régi üzleti feljegyzés, tetejükön telefirkált, sárga jegyzetfüzetekkel. Ahogy kivettem őket, az írásra pillantottam, ami minden bizonnyal Heidié volt. Voltak köztük leltári feljegyzések, különböző telefonszámok, és egy oldalon pedig ez állt:

Caroline Isabel West
Isabel Caroline West
Emily Caroline West
Ainsley Isabel West
Mindegyik sort nagy gonddal írta le: szinte érezni lehetett, ahogy
minden egyes változatot alaposan megfontolt. Visszagondoltam arra
a napra, amikor bevallotta, hogy nem szereti a Thisbe nevet, és arra,
hogy én - és Anyu - mennyire elítéltük, amikor mégis hozzájárult.
Apu önző volt. Megkapta, amit akart, de ez neki nem volt elég.
Becsuktam a füzetet, félretettem, és mélyebbre ástam a fiókban.
Találtam még többféle számlát, amiket későbbi csoportosításra arrébb tettem, egy tavalyi szórólapot az Éves Colby TengerPartira Ahoj, Cimbik! - és a fiók legalján pár képet. Heidi egy rózsaszín festékes ecsettel, széles mosollyal, egy fehér fal előtt. Heidi megint, a
bejárati ajtó előtt pózolva, feje fölött a CLEMENTINE’S felirattal. És
végül, az utolsón, ő és apu. A sétálóutcán álltak, Heidi egy fehér ruhában, ami alatt nagy pocakja gömbölyödött, apu pedig egyik karjával átölelte. A kép kora májusban készült, néhány héttel azelőtt, hogy
Isby megszületett.
- Auden?
Felugrottam. Esthernek valahogy sikerült mögém lopakodnia.
- Ó! - szóltam, lepillantva a fiókra, aminek tartalma az íróasztalon
hevert -, én csak...
- A koffeined - mondta. Felém nyújtotta a poharat, amikor hirtelen
valami elrepült mögötte. Valami piros, ami aztán egy hangos csattanással a folyosó végének pattant.
- Hé! - kiáltotta Esther kifelé. - Ez meg mi a fene volt?
- Mit gondolsz? - hallottam egy fiúhangot. Adam, gondoltam.
Esther szélesre tárta az ajtót, épp amikor a piros gumilabda lassan
visszagurult a másik irányba, az üzlet felé.
- Ó, te jó ég! Komolyan?
- Bizony - kiáltotta Adam. - Kickball. Ma este. Készüljetek fel,
mert vizesek lesztek.
- Mégis kinek jutott ez az eszébe? - hallottam Maggie-t.
- Szerinted?

Esther kilépett a folyosóra, és felvette a labdát.
- Nem Eli-nak.
- De bizony. - Lépteket hallottam, majd megláttam Adamet, ahogy
kinyújtja a kezét. Esther odaadta neki a labdát, miközben a srác felém biccentett. - Ma későn jött be, ezzel a kezében. Kimondottan
jókedvűnek tűnt.
- Tényleg?
- Ja. Mindannyian teljesen kiakadtunk. - Lepattintotta a labdát. - De
komolyan gondolta. Az idény első meccse, ma este, zárás után. A
második bázis kisorsolása pontban tíz nulla ötkor.
- Jaj, istenem! - sóhajtotta Maggie, aki szintén megjelent a folyosón. - Ha nekem kell a második bázison állnom, akkor nem játszom.
- Ez - közölte Adam rábökve - egy vesztes hozzáállása.
- Legutóbb teljesen átáztam! - ellenkezett Maggie.
- Az már több mint egy éve volt. Ugyan már! Eli végre kezdi öszszeszedni magát. A legkevesebb, amit megtehetsz, hogy egy kicsit
vizes leszel.
- Nem semmi, hogy ő is benne van - tette hozzá Esther. - Kíváncsi
vagyok, mi változott.
Visszafordultam az íróasztalhoz, és a kávémba kortyoltam. De előtte még láttam, hogy Maggie egyenesen rám néz.
- Ki tudja? - mondta Adam. - Csak örüljünk neki és támogassuk!
Tízkor találkozunk!
És ezzel elment, útközben pattogtatva a labdát. Esther felsóhajtott,
majd követte, ám Maggie pillantását továbbra is magamon éreztem,
miközben óvatosan mindent visszatettem a fiókba, a képeket hagyva
utoljára.
- Hé! - szólt. - Jól vagy?
- Igen - mondtam. - Jól.
Ennek igaznak kellett lennie. Végül is én is ott voltam Eli-jal éjszaka, és ő úgy ébredt, mintha teljesen kicserélték volna. Nekem is örülnöm kéne, és majd ki kéne ugranom a bőrömből, hogy kickballozhatok, főleg, hogy ő is ott lesz. Mégis, ahogy véget ért a kilenc órai
tánc, és teltek a következő óra percei, egyre jobban görcsölt a hasam.
Pontban tízkor Maggie megjelent az iroda ajtajában, kulcsaival a
kezében.

- Gyere! - szólt. - Öt perc múlva sorsolják a második bázist, és hidd
el, nem akarsz ott kezdeni. Az tulajdonképpen már a vízben van.
- Ó - mondtam -, igazából úgy terveztem, hogy ma tovább maradok. Meg kell csinálnom a bérszámfejtést, és pár dolgot még össze
kell pakolnom...
Rám nézett, azután a szépen elrendezett tollakkal teli bögrére a könyökömnél.
- Igazán?
- Igen. De majd csatlakozom.
- Majd - ismételte. Bólintottam, és visszafordultam az íróasztalhoz.
Ekkor még tárgyilagosabb hangon hozzátette: - Rendben. Várni fogunk.
Végül kiment, én pedig lefoglaltam magam néhány dosszié felcímkézésével, miközben ő és Esther bezárta a kasszát, és elindult kifelé.
Amint az ajtó becsukódott mögöttük, felegyenesedtem az asztaltól.
Negyed óráig csak ültem egy helyben, majd kimentem a most már
sötét üzletbe, és a kirakathoz léptem.
Mindenki az utca végében gyülekezett, a strand bejáratánál. Láttam
Maggie-t, aki Adam és Esther mellett ült egy padon. Wallace és még
pár srác a bicikliboltból, akiket csak látásból ismertem, körülöttük
lebzselt és viccelődött. Figyeltem, ahogy mondanak valamit Leahnak, amikor megjelent, mire ő a szemét forgatta és feléjük csapott,
majd Maggie arrébb csúszott, hogy helyet adjon neki. Egyre többen
jöttek, volt, akit felismertem, volt, akit nem. De ekkor hirtelen mindenki közelebb lépett, egy körbe tömörülve, és tudtam, hogy Eli
megérkezett.
Ugyanazt a kék pulóvert viselte, mint amikor először láttam, a piros
labdát a hóna alá csapta. Haját kiengedte, így azt a szél a szemébe
fújta, és ahogy közeledett, lepattintotta, majd elkapta, miközben végigpásztázta a társaságot. Amikor megfordult, és maga mögé nézett
egyenesen a Clementine’s irányába, elléptem az ablaktól, nehogy
észrevegyen.
Egy rövid megbeszélés után csapatok szerveződtek, és egyeztették
a szabályokat. Ha jól láttam, Adamé lett a szerencsétlen pozíció, már
ha a gúnyos hurrogások és a mutogatások erre utaltak. Ezután mindannyian megindultak a part felé, majd az egyik csapat a dűnéknél

felsorakozott, a másik pedig szétszóródott a homokban. Láttam,
ahogy Adam egyenesen a hullámokhoz megy, és lehajol, hogy felhajtsa a nadrágját, míg Eli megállt középen, kezében a labdával. Épp
megtette a kezdő dobást, amikor megfordultam, és visszamentem az
irodába.
Egy órával később a hátsó ajtón távoztam, majd átmentem egy parkolón, és le két keresztutcán, mielőtt kilyukadtam volna a Vegyesnél.
Azt terveztem, hogy hazamegyek, hátha Heidinek szüksége van a
társaságra, de ehelyett azon kaptam magam, hogy visszamegyek a
sétányra. Leültem egy padra az Utolsó Esély előtt, ami most is tömve
volt, hogy a távolból figyeljem a játékot. Amikor megérkeztem, Leah
volt soron: messzire rúgta a labdát, ki a vízre, és egy srác, akit nem
ismertem, és aki most a második bázison állt, utánaúszott.
- Auden?
Összerezzentem, majd lassan megfordultam, és felkészültem a vallatásra. Naná, hogy Eli most lopakodik utánam, amikor mindent
megtettem, hogy távol maradjak tőle. De amikor megfordultam, helyette azt a fiút láttam, akire a legkevésbé sem számítottam: korábbi
majdnem végzős báli partneremet, Jason Talbotot. Khakinadrág és
ing volt rajta, kezét a zsebébe mélyesztve mosolygott rám.
- Szia! - mondtam. - Mit keresel itt?
Fejével a mögötte lévő bisztró felé intett.
- Vacsorázok. Az elmúlt tizenöt percben odabent ültem, és azon
gondolkoztam, hogy vajon te vagy-e az, de nem voltam benne biztos.
Úgy emlékszem, nem láttam felírva a neved a konferenciára, de...
- Konferenciára?
- A JFVK-ra. Épp ma kezdődött. Te nem ezért vagy itt?
- Öm - feleltem. - Nem. Az apukám itt lakik a közelben.
- Ó! Értem. Nos... az klassz.
Hirtelen hangos ricsaj hallatszott az utca végéből. Mindketten arra
néztünk, és még láttuk, ahogy Maggie nevetve körbefut a pályán,
míg Adam belegázol a vízbe.
- Azta! - mondta Jason. - Kickball. Harmadikos korom óta nem láttam ilyet.
- És mi ez a JFVK? - kérdeztem.

- Jövendőbeli Felsőoktatási Vezetők Kurzusa - felelte. - Előadások,
szemináriumok és kerekasztal-beszélgetések egy hónapon keresztül,
amire az ország minden tájáról érkeznek gólyák. Azért szervezik,
hogy a hallgatók olyan készségeket sajátítsanak el, amelyek segítségével már első naptól kezdve fontos tagjai lehetnek a campus életének.
- Azta! - mondtam. Újabb örömkiáltások csendültek fel mögötte, de
ezúttal nem néztem oda. - Érdekesen hangzik.
- Ó, biztos az lesz. Máris vagy húsz emberrel találkoztam a Harvardról, akik benne vannak az egyetem vezetőségében - újságolta. Te is eljöhetnél. Tudom, hogy nem nagyon érdekelt a diákönkormányzat, de ez egy nagyszerű lehetőség a kapcsolatépítésre. Még
nincs késő feliratkozni, és a Defriese-ról is egy csomóan vannak itt.
- Nem is tudom - mondtam. - Elég sok a dolgom.
- Ó, nekem mondod? - felelte Jason a fejét ingatva. - Megkaptam az
őszi óráim tanmenetét, és már elkezdtem rájuk olvasni, de elég nehéz. Bár mindenki, akivel találkoztam, ugyanezt csinálja.
Bólintottam, miközben éreztem, hogy a szívem egy fokkal hevesebben ver.
- Képzelem - jegyeztem meg.
- Állandóan azt hallom, hogy már nem sétálhatsz be úgy a szemeszter első napján, hogy semmit sem olvastál.
- Tényleg?
- Ó, bizony. Korán el kell kezdeni a készülést, és komolyan kell
venni.
- Én is belekezdtem a könyveimbe - meséltem. - Mármint a munka
és minden más mellett...
- Munka? - Bólintottam. - Mit csinálsz? Szakmai gyakorlaton
vagy? Őnkénteskedsz?
Eszembe jutottak a Clementine’s irodájának rózsaszín falai.
- Ez inkább üzleti terület. Egy kis vállalkozásnak dolgozom, amelyik még terjeszkedik, és az átállás ideje alatt segítek a könyvelésben
és az értékesítésben. Gondoltam, jó lenne megfigyelni egy működő
céget, és közben tanulmányozni a nagyobb tendenciákat is.

- Azta! - ismerte el bólogatva. - Ez tényleg jól hangzik. Mégis,
azért gondold át a JFVK-t! Mármint, ha már úgyis itt vagy. Nagy
hasznodat vennénk a beszélgetéseknél.
Hangos ujjongás tört fel a parton, amit rövid taps és nevetés követett.
- Talán - feleltem.
- Remek. - Jason elmosolyodott. - Most jobb, ha visszamegyek a
többiekhez. Épp a tanulmányi rangsorolás előnyeit és hátrányait vitatjuk meg, és nem akarok róla lemaradni.
- Értem - mondtam. - Persze.
Tett egy lépést hátrafelé, majd megállt.
- Még ugyanaz a számod? Mert, amíg itt vagyok, esetleg találkozhatnánk valamikor. Megbeszélhetnénk, hol tartunk a tanulásban, öszszehasonlíthatjuk a jegyzeteinket.
Most mindenki elhagyta a partot. Láttam, hogy Maggie és Adam,
mindketten csuromvizesen, mennek elöl, mögöttük Leah és Esther.
- Igen - feleltem. - Persze.
- Szuper! - Megint mosolygott. - Akkor nemsokára találkozunk.
Bólintottam. És aztán, még mielőtt reagálhattam volna, előrelépett
és átölelt. Egy kínos, könyökszorongató, öblítő illatú ölelés volt, de
legalább hamar vége lett.
De nem elég hamar. Mert, amikor elment, Eli állt előttem, hóna
alatt a labdával, és kifürkészhetetlen tekintettel nézett rám. Egy ideig
csak bámultunk egymásra, és nekem eszembe jutott az az első hosszú
éjszaka, innen nem messze. Mindegyik az.
- Szia! - üdvözöltem. - Milyen volt a játék?
- Jó. - Lepattintotta a labdát. - Mi nyertünk.
Két pár, mindannyian kiöltözve, sétált el közöttünk jókedvűen beszélgetve. Egy röpke másodpercig a legszívesebben közéjük vegyültem volna, bárhová mentek is.
- Szóval - mondta közelebb lépve -, mi történt?
- Dolgoznom kellett - feleltem. - Le vagyunk maradva a bérezéssel,
és rendszerezni kellett a dolgokat...
- Nem. - Megint lepattintotta a labdát. - Úgy értem veled.
- Velem?
Bólintott.

- Más vagy. Mi történt?
- Semmi - feleltem. Továbbra sem vette le rólam a tekintetét. - Mi,
rá gondolsz? - kérdeztem az Utolsó Esély felé intve, ahol Jason eltűnt. - Ő csak egy barát otthonról. Igazából együtt mentünk volna a
végzős bálra, de az utolsó pillanatban lemondta. Nem mintha annyira
megrázott volna, soha nem volt köztünk semmi komoly. Mindegy,
most valami konferenciára jött, és meglátott idekint, úgyhogy...
- Auden. - Hangja úgy hatott, mint egy hirtelen behúzott fék. A
mondat közepén megálltam. - Komolyan. Mi a baj?
- Semmi - ismételtem megint. - Miért kérdezgeted ezt?
- Mert tegnap éjszaka még jól voltál - mondta. - Ma este pedig menekülsz, bujkálsz előlem, és még csak nem is nézel a szemembe.
- Jól vagyok - erősködtem. - Az isten szerelmére, csak dolgoznom
kellett! Miért olyan nehéz ezt elhinni?
Ezúttal nem válaszolt. De nem is kellett. Teljes hazugság volt, átlátszó, mint egy buborék. Én mégis ott álltam, és nem tágítottam
mellőle.
- Tudod - mondta végül -, ha ez amiatt van, ami apukád és Heidi
között történt...
- Nem amiatt. - A hangom élesen szólt. Védekezően. Ezt még én is
észrevettem. - Már mondtam, dolgoznom kellett. Most elég sok dolgom van, érted? Nem tölthetem az egész nyarat kickballozással. Fel
kell készülnöm az óráimra, és el kell olvasnom a könyveket, ha az
ősszel kezdeni akarok a Defriese-on. Túl sokáig lebzseltem, és
most...
- Lebzseltél? - ismételte.
- Igen. - Lenéztem a kezemre. - Jó buli volt meg minden. De teljesen lemaradtam. Koncentrálnom kell.
Ahogy kimondtam, az utca végéből meghallottam az ismerős hangokat, ahogy vidáman nevetgélnek. Rögtön tudtam, hogy a hang inkább távolról ismerős, mintsem közelről.
- Rendben - jegyezte meg Eli. - Nos. Sok sikert! A koncentráláshoz
meg minden.
Volt valami a hangjában - végleges, távoli, pont, amiről azt hittem,
hogy arra van szükségem -, ami hirtelen ráébresztett, hogy talán
mégsem erre vágytam.

- Eli - vágtam rá gyorsan. - Nézd! Én csak...
De itt megakadtam. Hagytam a fél mondatot a levegőben lógni, arra várva, hogy befejezze és megkönnyítse a dolgomat. Ez apu jól
bevált trükkje volt, és most már értettem, miért. Annyival könnyebb
így, mint hangosan kimondani azt, amit nem akarsz. De Eli nem szólt
semmit, hogy azzal magára vállalja a terhet. Egyszerűen csak elsétált. Bár ennek nem kellett volna meglepnie. Mit érdekelte, hogy a
mondat be van-e fejezve vagy sem? Részéről az ügy lezárult.

13:05: Most lett vége az egyik programnak, gondoltam esetleg
van kedved ebédelni?
15:30: Van már estére programod? Utolsó Esély, 6 körül?
22:30: Most megyek vissza a szállásra. Holnap beszélünk.
Letettem a telefont az íróasztalra. Leah, aki épp a nyugtákat lapozta
át, a kijelzőre pillantott.
- Nos - mondta -, valaki nagyon népszerű ma este.
- Ez csak egy srác - mondtam neki. - Otthonról.
- Csak egy srác - ismételte. - Létezik egyáltalán ilyen valaki? Zárás
után az irodában maradtunk, ahol mindenki arra várt, hogy végezzek
a legszükségesebb munkáimmal, mielőtt elmennénk.
- Ez esetben - feleltem - igen.
A telefonom megint pittyegett. Sóhajtottam, és magam felé fordítottam.
22:45: Ha van időd ma este beszélgetni, csak hívj fel! Van néhány
ötletem, és kíváncsi vagyok a véleményedre.
- Borzasztó kitartónak tűnik - jelentette ki Esther.
- Szerintem csak próbálja jóvátenni, hogy felültetett az érettségi bálon - magyaráztam. - Vagy valami ilyesmi. Nem tudom.
Igazából ez addig eszembe sem jutott. De most, hogy belegondoltam, még igaz is lehetett.
- Felültettek az érettségi bálon? - kérdezte Maggie. Őszintén feldúltnak látszott. - Ez iszonyú.

- Annyira azért nem volt szörnyű - véltem. - Előtte levő nap telefonált, hogy meghívták egy nagy környezetvédelmi találkozóra Washingtonba. Ez amolyan az életben egyszer adódó lehetőség volt.
- Ahogy a végzős bálod is - mondta Leah. - Jobb is, ha lerázod.
Megérdemli.
- Nem ezért... - sóhajtottam. - Csak nem akarom megismételni életemnek azt a részét. Ennyi.
Újból megszólalt a telefonom. De ezúttal rá sem hederítettem. Otthon azonban elővettem, és átolvastam Jason üzeneteit. Talán ez is
lehetett volna egyfajta helyrehozás, ha válaszolok, találkozom vele,
és megpróbálok megszerezni valamit, ami addig kimaradt. De a
bowlinggal, kajacsatákkal és a takarodó megszegésével ellentétben,
nem éreztem úgy, mintha Jasonnel veszítettem volna valamit. Inkább, ami történt - vagy nem történt - köztünk, az a sors keze volt,
úgy kellett lennie. Mivel nem adatott meg nekünk egy első esély,
ezért egy másodikra sem volt szükségünk.
***
Egy héttel korábban este fél tizenkettőkor már egy órája kint lettem
volna az éjszakában, belevágva az aznapi kalandokba. Az utóbbi
napokban azonban általában otthon maradtam a szobámban a könyveimmel.
Aznap éjjel, amikor Eli elsétált, éjfél körül arra értem haza, hogy az
egész ház csendes. Isby a szobájában aludt, és Heidi is kidőlt, bár az
éjjeliszekrényén égve hagyta a lámpát. Bementem a szobámba, hogy
összeszedjek pár dolgot, mielőtt megint elmennék, de aztán eszembe
jutott, mit mondott Jason az olvasmányokról és a korai kezdésről. A
következő dolog, amire emlékszem, hogy kihúzom a bőröndömet az
ágy alól.
Amikor kinyitottam, először a Hollistól kapott fényképtartóra esett
a pillantásom, amit azonnal félre is tettem. Alatta volt a gazdaságtankönyvem. Tíz perc múlva már az első fejezetet olvastam, és féloldalnyi jegyzetet írtam.
Olyan könnyen ment. A tanulás, mint egy régi barát, türelmesen
várt rám, és ismét beletemetkezni biztonságos, jó érzés volt. Azokkal

a dolgokkal ellentétben, amiket Eli-jal csináltunk, amik új kihívások
voltak, és kívül estek a komfortzónámon, a tanulás az erősségem
volt, az egyetlen dolog, amit jól csináltam, nem számít, hogy közben
mi sikerült félre.
Így ahelyett, hogy kocsikáztam volna, aznap este a szobámban maradtam a nyitott ablak mellett, és fejezetet fejezet után olvastam, miközben odalent csapkodtak a hullámok. Mégis mindig, amikor szünetet tartottam, hogy hozzak még kávét vagy kimenjek a fürdőszobába,
azon kaptam magam, hogy az órámra pillantok, és azon töprengek,
hogy Eli most vajon mit csinálhat. Éjfélkor valószínűleg a Nagymosásban volt. Fél kettőkor már a Park Áruházban. És aztán, ki tudja?
Nélkülem és a hülye küldetésem nélkül bárhol lehetett.
Azonban az, hogy én hol kötöttem ki, lepett meg a legjobban. Reggel hétkor felriadtam, és felemeltem a fejemet a jegyzetfüzetemről,
ahová valamikor az éjszaka folyamán ejtettem, amikor is elaludtam.
A nyakam sajgott, az arcom pedig tintafoltos lett, de ezek közül
egyik sem volt olyan különös, mint az érzés, hogy immár két egymást követő nap aludtam éjszaka. Nem voltam benne biztos, hogy
tudni akartam az okát.
Bármi volt is az, ez a hirtelen változás az alvási szokásaimban ami a következő három éjszaka is folytatódott - teljesen kizökkentett
a ritmusomból. Hosszú idő óta először voltam ébren és éber reggelente. Eleinte megpróbáltam folytatni a tanulást, de a harmadik napon
úgy döntöttem, hogy bemegyek a Clementine’sba.
- Ó, édes istenem! - hallottam Maggie-t, amint beléptem az ajtón. Ez hihetetlen.
A szememet forgattam, majd levettem a napszemüvegemet, és felkészültem az elkerülhetetlen kérdésekre és a várt magyarázatokra,
hogy mit keresek ott olyan korán. Aztán rájöttem, hogy Maggie
egyáltalán nem vett észre. Ehelyett ő, Leah és Adam egy laptopot állt
körbe a pultnál, és a képernyőn nézett valamit.
- Most mondd meg! - szólt Adam. - Fogalmunk sem volt róla. Még
Jake-nek sem. Csak kapott egy üzenetet valakitől, aki látta a neten, és
úgy keresett rá.
- Mi is a dátum? - kérdezte Leah, mire Maggie leütött egy billentyűt, és közelebb hajolt.

- Tegnap. A Hopper Kerékpár-találkozón, Randalltonban.
Megint mindannyian a laptopot bámulták, és nem vették észre,
ahogy közelebb lépek, és felveszem az előző napi nyugtákat. A képernyőre pillantottam: egy bicikli gördült fel egy ugratón, majd landolt a másik oldalon.
- Jó ugrás - mondta Maggie.
- Ez egy fantasztikus ugrás - javította ki Adam. - Mármint több
mint egy éve ez volt az első versenye, és második lett.
- Ezt figyeljétek! - lelkendezett Maggie.
- Az ám! Ez egy nehéz, függőleges ugrás. - Adam a fejét csóválta. El sem hiszem, hogy Eli ennyi idő után csak úgy bringára pattant, és
ilyen jól csinálta. Őrület!
Megint a képernyőre néztem. A biciklin ülő alak kicsi volt, de most
észrevettem, hogy hosszú haj lóg ki a sisak alól.
- Hát - mondta Maggie -, talán nem is így volt.
- Hogy érted?
Egy ideig nem válaszolt. Majd azt mondta:
- Csak azért, mert nem láttuk bringázni, még nem jelenti, hogy nem
biciklizett.
- Igen, de - mondta Adam - ahhoz, hogy ilyen jó legyen, sokat kellett gyakorolnia. Valakinek látnia kellett valamit. Hacsak nem,
mondjuk…
- ...az éjszaka közepén csinálta vagy ilyesmi - fejezte be helyette
Leah.
Felpillantottam. Ő és Maggie egyenesen rám nézett. Adam ezt észrevette, és ő is rám, majd a lányokra pillantott.
- Várjatok! - mondta. - Miről maradtam le?
- Tudtál róla? - kérdezte Leah. - Arról, hogy Eli megint versenyzik?
Megráztam a fejemet.
- Nem.
- Biztos vagy benne? - erősködött Maggie. - Nektek kettőtöknek
mintha elég sok titkotok lenne.
- Igen - feleltem. - Biztos vagyok benne.
Mindannyian engem figyeltek, miközben felvettem a nyugtákat,
majd bementem az irodába, és magamra csuktam az ajtót. Hallgattam, ahogy újra és újra megnézik a videót, és azt ismételgetik, hogy

Eli ugrásai mennyire lenyűgözőek, hogy ezzel mennyire meglepett
mindenkit. Főleg engem. Rájöttem, milyen szerencsés vagyok, hogy
egy időre bepillanthattam a lelkébe, mintha kinyitottam volna egy
ajtót, de csak annyira, hogy épp egy kis fénysugár kiszökjön rajta.
Ugyanakkor egyértelművé vált, hogy lényének mekkora része maradt
még rejtve.
A videótól eltekintve nem akartam látni Eli-t. Olyan kínosan éreztem magam amiatt, ahogy viselkedtem, meg amit mondtam, hogy
hatalmas erőfeszítéseket tettem, és amennyire tőlem telt, elkerültem a
bicikliboltot. Legtöbbször a Clementine’s hátsó ajtaját használtam,
mondván, hogy így hamarabb hazaérek. Nem tudtam, hogy Maggie
és a többiek ezt bevették-e, de nem is nagyon érdekelt. Pár hét múlva
úgyis összepakolok, és haza, onnan meg a Defriese-ba megyek. Életemnek ez a furcsa és átmeneti szakasza a végéhez közeledett. Hál’
istennek.
Aznap este, amikor szünetet tartottam tanulás közben, Heidit az
üveg tolóajtónál találtam a hintaszékben, az egyik kezében a bepólyált, alvó Isbyvel, a másikban a telefonjával.
- Nem tudom - mondta éppen. - Mindig, amikor beszélünk, olyan
levertnek tűnik. Mintha meg lenne róla győződve, hogy bármit teszünk is, úgysem fog működni. Tudom, de...
Egy ideig hallgatott, és csak a hintaszék nyikorgását hallottam, előre-hátra, előre-hátra.
- Attól félek, hogy túl késő - mondta végül. - Talán igaza van, és
ezt már nem lehet rendbe hozni. Tudom, tudom, sosincs túl késő. De
ebben most nem vagyok olyan biztos.
A telefonom, ami a hátsó zsebemben volt, hirtelen pittyegni kezdett. Elővettem, és megnéztem a kijelzőt.
Ráérsz egy kávéra? Most vásárolok.
Átolvastam a szavakat egyszer, kétszer, háromszor. Sosincs túl késő, gondoltam. Majd újabb pittyegés.
Csak mondd meg, hol, még új vagyok itt!
J.

- Ki írogat neked ilyen későn? - kérdezte Heidi, miközben visszajött Isbyvel és a telefonjával a kezében.
- Csak az érettségi bálos partnerem - feleltem. - Hosszú történet.
- Igazán? - mondta. - Mi a... ó, istenem!
Összerezzentem, és hátranéztem arra számítva, hogy valami menten leesik vagy kigyullad.
- Mi az? - kérdeztem. - Mi történt?
- Az érettségi bál! - Heidi a fejét ingatta. - El sem hiszem, hogy ez
eddig nem jutott eszünkbe! A TengerParti témájához! Végzős bál.
Tökéletes! - Kinyitotta a telefonját, és beütött pár számot. Egy pillanattal később hallottam, hogy valaki felveszi. - A végzős bál - jelentette be neki Heidi. Kis szünet majd: - Ez lesz a téma! Hát nem tökéletes? Gondolj csak bele! Az emberek kiöltözhetnének, lenne bálkirály és -királynő, nyálas zenét játszanánk, és...
Tovább áradozott, de én közben visszamentem a szobámba, ahol a
könyveim és jegyzeteim már vártak. Azonban, amint letelepedtem az
ágyra, rájöttem, hogy nem tudok koncentrálni, úgyhogy hátradőltem,
és beszívtam a tengeri levegőt. Aztán észrevettem a laptopomat az
éjjeliszekrényen. Mielőtt még végiggondolhattam volna, bekapcsoltam, és megnyitottam a LiveVid videolejátszót.
HOPPER KERÉKPÁR-TALÁLKOZÓ, gépeltem be. RANDALLTON. Tíz
videó jelent meg a képernyőn. Ahogy átfutottam a címüket, találtam
egy RÁMPÁS UGRATÁS nevűt, amire rákattintottam.
Ugyanaz volt, amit a többiek néztek a Clementine’sban: felismertem a sisakot és a hátteret. Felidéztem, mit láttam a pályánál, és Eli
még az én szakavatatlan szemeimnek is más volt. Volt benne valamiféle kecsesség és könnyedség, ami még jobban hangsúlyozta a sportág nehézségét. Ahogy keresztülrepült a képernyőn, egyre magasabban és magasabban a levegőben, nagyot dobbant a szívem. Annyira
kockázatosnak, ijesztőnek és mégis elegánsnak látszott. Talán az
lehetett a titok nyitja, hogy a könnyű dolgok nem lehetnek ilyen csodálatosak. Mert akkor minden az lenne. Csak azoknak a dolgoknak
van igazi értékük, amikért megküzdesz, mielőtt megszereznéd őket.
Ha valami ilyen nehezen elérhető, akkor mindent meg kell tenned
azért, hogy még annál is nehezebb - vagy inkább lehetetlen - legyen
elveszítened.

***
Másnap reggel, körülbelül egyheti kínos telefonhívás után, végre
meglátogattam aput a Kondorban. A szobájában volt, a redőnyöket
lehúzta, és büszkén viselte az arcát beborító, Robinson Crusoestílusú szakállt. Miután ajtót nyitott, lezuttyant az ágyra, karját a feje
fölé nyújtotta, és lehunyta a szemét.
- Szóval - mondta, miután hosszan és hangosan kifújta a levegőt -,
mesélj! Milyen az életem nélkülem?
Ellenálltam a kísértésnek, hogy a szememet forgassam, és válaszoljak a kérdésre. Helyette így szóltam:
- Te és Heidi nem beszéltetek?
- Hogy beszéltünk-e? - mondta gúnyosan legyintve. - Ó, mi beszélgetünk. De igazából semmit sem mondunk. A lényeg, hogy személyesen nem találkozunk. És attól tartok, már nem is fogunk.
Igazság szerint nem igazán akartam hallani a problémáik minden
egyes kellemetlen részletét. Elég volt annyit tudnom, hogy azok Nagyok és Megoldatlanok. De mivel ott voltam, úgy éreztem, mélyebbre kell ásnom.
- Ez... ez a baba miatt van?
Kissé felemelkedett, és rám nézett.
- Ó, Auden! Ezt Heidi mondja?
- Nem, ő nem mond semmit - feleltem felhúzva a nehéz redőnyöket. - Csak azért kérdezem, mert szeretném, ha minél előbb megoldanátok a helyzetet, ennyi.
A mozdulataimat figyelte, ahogy körbementem a szobában, és felszedtem a kávéscsészéket és a gyorskajás tasakokat.
- Furcsa, hogy ennyire aggódsz - szólalt meg végül. - Azt hittem,
nem kedveled őt.
- Tessék? - Bedobtam pár ragacsos, ketchupös szalvétát a teli szemetesbe. - Persze hogy kedvelem.
- Tehát nem tartod üresfejű, lelketlen Barbie babának?
- Nem - feleltem, elhessegetve a gondolatot, hogy ez régebben így
volt. - Honnan veszed, hogy így van?
- Mert anyád ezt mondja - felelte komoly hangon. - És ti ketten általában ugyanúgy gondolkodtok.

Ekkor már a fürdőszobában voltam, és kezet mostam, de amikor ezt
meghallottam, felnéztem, majd elkaptam a tekintetemet a tükörképemről. Talán egykor ez is így volt.
- Nem mindenben - mondtam.
- Pedig pont ez a nagyszerű anyádban - elmélkedett, miközben körbenéztem, egy tiszta törülközőt keresve, amiben megtörölhettem a
kezemet. - Mindig lehet tudni, hogy éppen mire gondol. Nem kell
találgatni, spekulálgatni, a jelekből olvasgatni. Rögtön tudtam, ha
boldogtalan volt. De Heidinél...
Visszamentem a szobába, és leültem a másik ágyra.
- Heidinél mi van?
Megint felsóhajtott.
- Mindent rejteget. Eltemeti, és azt hiszed, minden rendben van, de
aztán egy nap a semmiből egyszer csak a képedbe vágja. Nincs jól,
boldogtalan. Mégsem tettél meg mindent. Ó, és persze te vagy a legrosszabb apa a világon.
Vártam egy-két másodpercet, mielőtt megkérdeztem volna:
- Ezt ő mondta neked?
- Persze hogy nem! - csattant fel. - De a házasságban minden a
ki nem mondott szavakról szól, Auden. A lényeg, hogy szerinte
megbuktam, mint apa és mint férj. Valószínűleg már az első naptól
kezdve.
- Akkor próbáld újra! - javasoltam. - És csináld jobban!
Szomorúan pillantott rám.
- Ez nem ilyen egyszerű, édesem.
- És akkor mihez kezdesz? Itt maradsz egyedül?
- Hát, nem tudom. - Felkelt az ágyról, az ablakhoz lépett, és zsebre
tette a kezét. - Az biztos, hogy nem akarom tovább rontani a helyzetet. Lehet, hogy jobban meglesznek nélkülem. Sőt, valószínű.
Hirtelen görcsbe rándult a gyomrom.
- Ezt kétlem - jegyeztem meg. - Heidi szeret téged.
- És én is őt - mondta. - De néha a szeretet nem elég.
Az volt a fura, hogy a legjobban az zavart, hogy képes volt ilyen
béna, „nesze semmi, fogd meg jól”-mondattal lezárni az egészet.
Nagyszerű író volt: ennél ő tudott jobbat is.

- Mennem kell dolgozni - mondtam, és felvettem a táskámat az
ágyról. - Csak... látni akartam, hogy vagy.
Odajött, és megölelt. Éreztem, ahogy a szúrós, hozzá nem illő szakálla a homlokomnak dörzsölődik, amikor azt mondja:
- Jól vagyok. Jól leszek.
Kiléptem a folyosóra, a lifthez sétáltam, és megnyomtam a gombot,
ami nem világított. Megint megnyomtam. Semmi. Ekkor közelebb
léptem, és ököllel ráütöttem.
Rájöttem - amint kigyulladt a lámpa -, hogy feszült vagyok. Nem
is: olyan dühöt éreztem, amitől az embernek lüktetnek az erei, és
nem tud tisztán gondolkodni. Amikor beszálltam a liftbe, az ajtó becsukódott, és visszaverte a tükörképemet. Ezúttal nem kerültem a
saját tekintetemet.
Különös volt, hogy hirtelen ennyire ideges lettem. Mintha az, amit
mondott vagy tett, kiengedett volna egy régóta zárt szelepet, és most,
ami odabent volt, előtört, mint egy gejzír. Miközben az előtéren átvágva kiléptem az utcára, csak arra tudtam gondolni, hogy nem számít, milyen színjátékot láttam az előbb, attól egyáltalán nem leszel
nemesebb, ha kilépsz valamiből, ami nem működik, még ha úgy
gondolod is, hogy az miattad nem üzemel. Főleg akkor. Ez olyan,
mintha feladnád. Mert, ha mindez a te hibád, akkor valószínűleg te
vagy az, aki meg tudja oldani a problémát. Csak próbálkozni kell.
Már majdnem beértem a Clementine’sba, amikor észrevettem,
hogy milyen gyorsan megyek, két oldalamon lehagyva az embereket.
Amikor végre kinyitottam az ajtót, olyan gyorsan kapkodtam a levegőt, és annyira kipirultam, hogy Maggie ijedten pattant fel, amikor
meglátott.
- Auden? - szólt. - Mi...
- Kérnék egy szívességet - mondtam neki.
Rám pislogott.
- Oké - mondta. - Miről van szó?
Amikor elmondtam, arra számítottam, hogy nem fogja érteni. Vagy
kinevet. De egyiket sem tette. Csak elgondolkozott rajta egy pillanatig, majd bólintott.
- Igen - mondta. - Ez menni fog.

AZ EGÉSZ OLYAN KÍNOS VOLT.
- Na, pont ez az - mondta Maggie, miközben feltápászkodtam a
földről -, amit el akarunk kerülni.
- Vettem. - Lenéztem, és megvizsgáltam a felhorzsolt térdemet, ami
immár tökéletes párja volt a másiknak. - Csak... annyira furcsa érzés.
- Tudom. - Felsóhajtott. - Mármint, gondolom, ezért jobb, ha még
gyerekként tanulod meg.
- Mert nem félsz az eséstől?
- Mert alacsonyabbról esel.
Lehajolt, felemelte a biciklit, és a két kerekére állította. Újból ráültem, lábamat a talajon pihentetve.
- Oké - mondta. - Próbáld újra!
A bringapályánál lévő tisztáson voltunk másnap kora reggel, és egy
dolog már biztos volt: nem tudtam biciklizni.
Ha tudtam volna, most is ment volna, és magabiztosan tekerek előre, amint a pedálra lépek. Ehelyett minden egyes alkalommal, amikor
elindultam - még ha csak csigatempóban is -, bepánikoltam, ide-oda
rángattam a kormányt, és eldőltem. Egyszer már sikerült kábé negyven métert megtennem, de csak azért, mert Maggie tartotta a nyereg
hátsó részét. Amint elengedte, a bokrokban kötöttem ki, és megint
eltaknyoltam.
Természetesen abba akartam hagyni az egészet. Már az első, egy
órával azelőtti esés óta. Nagyon megalázó volt újra és újra feltápászkodni a földről, kirázni a homokot a hajamból, és lesöpörni a kavicsokat a térdemről, nem is beszélve Maggie vidám biztatásairól és
feltartott hüvelykujjáról még azután is, hogy elterültem a földön.

Olyan egyszerű dolog volt. A kisgyerekek mindennap ezt csinálják.
És én mégis kudarcot vallottam. Újra meg újra.
- Tudod - mondta a következő esés után, amit egy kukával való
frontális ütközés idézett elő, fúj! -, lehet, hogy rosszul közelítettem
meg a dolgot.
- Nem a te hibád - feleltem, újból összeszedve a biciklit. - Hanem
az enyém. Szörnyen megy.
- Nem, dehogy. - Rám mosolygott, amitől még szerencsétlenebbnek éreztem magam. - A biciklizéshez nagy adag hitre van szükség.
Mármint az ember alapból nem képes fennmaradni két vékony gumikeréken. Ez szembe megy minden logikával.
- Oké - mondtam lesöpörve a könyökömről a kavicsokat -, most
már kezdesz leereszkedően viselkedni.
- Nem is. - Tartotta a biciklit, amíg felmásztam, és megmarkoltam a
kormányt. - De szerintem szükségünk lenne egy kis erősítésre.
Ránéztem.
- Jaj, ne! Azt ne!
- Auden. Semmi baj. - Elővette a telefonját a hátsó zsebéből, és kinyitotta.
- Kérlek, ne! - mondtam. - Leah halálra röhögné magát. Esther pedig... csak megsajnálna, ami még rosszabb lenne.
- Egyetértek - felelte lenyomva pár gombot. - De én azt az embert
hívom, aki előtt tuti nem tudod magad leégetni. Ezt garantálom.
- Maggie!
- Komolyan. - Megnyomott még egy gombot. - Bízz bennem!
Fogalmam sem volt, kiről beszélhet. De tíz perc múlva, amikor
meghallottam egy autó ajtajának a csapódását a mögöttünk lévő parkolóból és megfordultam, minden világos lett.
- Ez lenne az a 911-es eset? - szólt Adam, ahogy felénk közeledett.
- Tudod, hogy ilyet csak akkor üzenhetsz, ha valaki meghalt vagy
haldoklik. Halálra rémítettél!
- Ne haragudj - felelte Maggie. - De minél előbb szükségünk volt
rád.
Adam sóhajtott, majd egyik kezével a hajába túrt, ami, mint észrevettem, az egyik oldalon felállt. Arcán pedig nyomot hagyott a gyűrött párnahuzat.

- Jól van. És mi lenne az a vészhelyzet?
- Auden nem tud biciklizni - felelte.
Adam rám nézett, és éreztem, hogy elpirulok.
- Hűha! - mondta komoly hangon. - Ez tényleg komoly.
- Látod? - fordult felém Maggie. - Megmondtam, hogy őt kell hívnunk!
Adam közelebb jött, és végigmért engem meg a biciklit is.
- Rendben - mondta egy másodperccel később. - És milyen tanítási
módszereket alkalmaztál?
Maggie pislogott.
- Tanítási...
- Hagytad őt is kibontakozni, és aztán tértetek rá az irányított tekerésre? Vagy először irányítottad, hogy aztán lassan építsd fel az önálló mozdulatokat?
Maggie-vel egymásra néztünk. Majd ő válaszolt:
- Csak felraktam a biciklire, és elengedtem.
- Ó, egek! Ez a leggyorsabb módja annak, hogy megutáltassuk valakivel a biciklizést. - Intett, hogy szálljak le, és toljam oda a kerékpárt, amit meg is tettem. Majd ő pattant fel rá. - Oké, Auden. Ülj fel a
kormányra!
- Tessék?
- A kormányra. Szállj fel! - Amikor továbbra is csak álltam, láthatóan kétségek között őrlődve, hozzátette: - Nézd, ha meg akarsz tanulni biciklizni, akkor akarnod is kell biciklizni. És erre az egyetlen
mód, ha látod, milyen jó dolog is ez, ha már tudod, mit akarsz elérni.
Pattanj fel!
Maggie-re pillantottam. Amikor bátorítóan bólintott, óvatosan és
lehetőleg minél kecsesebben felültem a kormányra.
- Oké - mondta Adam. - Kapaszkodj erősen! Majd amikor igazán
gyorsan megyünk, elengedheted, de csak egy másodpercre, és csak
akkor, ha készen állsz rá.
- Nem engedem el - feleltem. - Soha.
- Az sem baj.
Ekkor lenyomta a pedált. Először lassan mentünk, majd egy kicsivel gyorsabban, így a szél hátrafújta a hajamat és belekapott a pólómba. Amikor kiértünk a parkolóból, jobbra fordult és továbbtekert.

- Várj! - mondtam, hátrapillantva Maggie-re, aki kezével árnyékolva be a szemét minket nézett. - Mi lesz...
- Ne aggódj miatta! - felelte Adam. - Nemsokára visszajövünk.
Most már a főúton jártunk, sebesen haladva az út szélén, miközben
tőlünk balra néha elszáguldott egy-egy autó. A nap már magasan járt
az égen, a levegő egyszerre volt édes és sós.
- Oké - kiáltotta Adam, amikor megint lehagyott minket egy autó -,
mondd el, mit érzel!
- Reménykedem, hogy nem fogok innen leesni - feleltem.
- És még?
- Én... - folytattam, ahogy az útról a sétányra huppantunk - nem tudom.
- Kell, hogy érezz valamit.
Ezen morfondíroztam, miközben elindultunk az utcán, ami, eltekintve pár korán kelő sétálótól és egy csapat, jöttünkre szétröppenő
sirálytól, üres volt.
- Mintha repülnék - mondtam a sirályok után nézve. - Vagy valami
hasonló.
- Pontosan! - lelkesedett kicsivel növelve a tempót. - A sebesség, a
szél... és a legjobb, hogy mindezt te irányítod. Mármint, most éppen
én. De aztán majd te is. És ugyanilyen érzés lesz. Vagy igazából még
jobb, mivel egyedül te fogod irányítani.
Most már száguldoztunk, a deszkák zörögtek alattunk, én pedig
még jobban hátradőltem, hogy a szél egyenesen az arcomat érje.
Jobbomon a nagy, szikrázó óceán egyetlen homályos kékséggé olvadt, ahogy elsüvítettünk mellette. Az eséstől való félelmem és minden aggodalmam ellenére felszabadultnak éreztem magam, és becsuktam a szememet.
- Látod? - szólt Adam, hangja túlharsogta a szelet. - Ez egy jó dolog.
Kinyitottam a szememet, hogy válaszoljak neki. Hogy megmondjam, igaza van, hogy most már értem, és hogy mennyire hálás vagyok neki, amiért elhozott. De amint a szemem hozzászokott a fényhez, rájöttem, hogy már a bicikliboltnál járunk, és arra fordítottam a
fejemet. A bejárati ajtó nyitva volt, és amint eltekertünk mellette,
láttam, hogy a hátsó szoba lámpái égnek, és valaki áll a pultnál. Va-

laki, egy műanyag kávéspohárral a kezében. Talán olyan gyorsan
mentünk, hogy Eli észre sem vett minket, vagy ha mégis, nem volt
ideje felismerni. De ez nem számított, úgy döntöttem, egy másodpercre elengedem a kerékpárt, és felemelem a kezemet.
***
A következő héten Maggie és én majdnem mindennap gyakoroltunk.
Ez már egyfajta rituálévá vált: a Parti Presszóban vettem két kávét,
majd a pályánál lévő tisztáson találkoztunk. Eleinte, Adam tanácsára,
az úgynevezett „irányított biciklizést” gyakoroltuk, azaz én tekertem, Maggie pedig tartotta a nyereg hátsó részét. Ezután rövid időközökre elengedett, továbbra is mögöttem futva, hogy ne boruljak
fel. Majd lassan egyre növeltük ezt az időtartamot, míg én az egyensúlyozásomat és a tekerésemet fejlesztettem. Még nem ment tökéletesen - többször meginogtam, a térdemet egyre több seb tarkította -,
de már sokkal jobb volt, mint az első nap.
A napi ritmusom egyre inkább változott, mondhatni teljesen felborult. Most az éjszakákat otthon töltöttem tanulással és alvással, reggel
és délután pedig odakint voltam, mint egy normális ember. Ám egy
normális emberrel ellentétben az idő nagy részében továbbra is egyedül voltam. Ha nem dolgoztam vagy nem Maggie-vel gyakoroltam,
akkor otthon maradtam, és kerültem Jason üzeneteit - amik még
mindig érkeztek, de hál’ istennek már nem olyan gyakran - és a szüleim hívását.
Valószínűleg mindketten azon gondolkodhattak, hogy mi történt,
mivel már régóta nem beszéltem egyikükkel sem, a hívásaikról és az
azokat követő üzeneteikről pedig nem vettem tudomást. Tudtam,
hogy gyerekesen viselkedtem, de ez valamiért nem zavart. Mintha ez
is a be nem fejezett küldetésem része lett volna, az elvesztegetett idő
helyrehozása. Lényem egy része azonban azért aggódott, hogy ha
megint beszélnék valamelyikükkel - akár csak egy pillanatra is,
egyetlen szó erejéig -, akkor bármi volt is az, ami a Kondorban a
hatalmába kerített, az hatalmas hullámként törne elő, és mindanynyiunkat elnyelne.

Az egyetlen családtag, akivel tartottam a kapcsolatot, Hollis volt,
de legjobb esetben is csak elvétve tudtunk beszélni, már csak azért is,
mert annyira lefoglalta az új élete Laurával. Míg apu kapcsolata felbomlani látszott, anyué pedig, szokás szerint, el sem kezdődött, addig
Hollis ellentmondott mindenfajta konvenciónak és a saját előéletének. Különös, hogy még mindig őrülten szerelmes volt jóval azután
is, amikor általában elunta magát, és továbblépett. Most újabb sokkoló bejelentést tett.
- Hollis West.
Még ha magam tárcsáztam is a számát, és tudtam, hogy a bátyámmal beszélek, hivatalos hangja meglepett.
- Hollis?
- Aud! Szia! Tartsd egy kicsit, mindjárt kimegyek innen.
Tompa hangok, és egy ajtó csukódása hallatszott. Majd megint beleszólt a telefonba.
- Bocsi - mondta. - Épp most tartunk egy kis szünetet a megbeszélés közben.
- Te és Laura?
- Nem. Én és a többi pénzügyi tanácsadó.
- Kik?
Megköszörülte a torkát.
- A munkatársaim. Most már a Top Tőkénél dolgozom, anyu nem
mesélte?
Mintha anyu említett volna egy bankot.
- De - feleltem. - Mióta vagy ott?
- Kábé három hete - mondta. - De egész gyorsan elment. Nagyon jó
a csapat.
- Ezek szerint - tagoltam lassan - szereted?
- Abszolút! - Egy duda hangját hallottam. - Mint kiderült, egész jó
vagyok az ügyfelekkel való kapcsolattartásban. Gondolom, az a
hosszú európai lébecolás csak megtanított valamire.
- Ügyfelekkel foglalkozol?
- Nagyon úgy néz ki. - Felnevetett. - Tisztviselőnek vettek fel, de
egy hét után átraktak az ügyfélfogadásra. Úgyhogy most én kezelem
az összes számlabeállítást, széfkérelmet meg minden ilyesmit.

Próbáltam elképzelni Hollist egy bank pultja mögött. De csak vigyorgó, hátizsákos alakját láttam a Tádzs Mahal előtt. Ez lett volna
minden idők legjobb élménye?
- Aud - folytatta. - Csak pár percem van, aztán vissza kell mennem.
Mi újság odalent? Hogy van apu, Heidi és a másik húgom?
Egy ideig haboztam. Tudtam, hogy el kéne neki mondanom, hogy
apu elköltözött. Joga volt tudni. De valamiért nem én akartam lenni
az, aki beavatja. Olyan volt, mintha apu megint félbehagyott volna
egy mondatot, hogy én végezzem el helyette a piszkos munkát. Úgyhogy csak annyit mondtam:
- Minden rendben. Anyu hogy van?
Felsóhajtott.
- Ó, hisz tudod! Zsémbes, mint mindig. Úgy néz ki, hatalmas csalódást okoztam neki azzal, hogy felhagytam a szabadszelleműséggel, és beálltam a burzsoák közé.
- Képzelem.
- És hiányzol neki.
Őszintén szólva, ez legalább annyira meglepett, mint az új beosztása.
- Anyu senkit sem hiányol - mondtam. - Teljesen önfenntartó.
- Ez nem igaz. - Egy másodpercig hallgatott. - Nézd, Aud! Tudom,
hogy történt köztetek valami a nyáron, de azért beszélned kéne vele.
Még mindig tart ez a dráma közte meg Finn között, és...
- Finn?
- A diák. A kocsiban alvó. Meséltem róla, ugye?
Eszembe jutott a fekete keretes szemüveg.
- Igen, azt hiszem.
- Tudod, hogy megy. A srác teljesen beleesett, de anyu nem akarja
magát elkötelezni, blablabla. Általában hamar lekopnak, de ez a Finn
elég kitartó. Nem adja fel. Ez az ügy teljesen felborítja anyu életét.
- Hűha! - mondtam. - Komolyan hangzik.
- Minden az, ami róla szól - felelte. - Aud, most vissza kell mennem erre az ötletelő ülésre. De tényleg. Adj neki még egy esélyt!
- Hollis. Nem...
- Legalább gondold át akkor! Az én kedvemért.

Nem mintha tartoztam volna neki ennyivel, úgyhogy a válaszom
inkább a meggyőzőképességének volt köszönhető.
- Rendben. Végiggondolom.
- Köszönöm. És majd hívj még, oké? Kíváncsi vagyok, mi van veled.
Biztosítottam róla, hogy így lesz, majd letette, és visszament a tárgyalásra. Én pedig megtartottam a szavamat, és elgondolkodtam,
hogy felhívjam-e anyut. Úgy döntöttem, nem teszem. De átgondoltam.
Ezután minden visszatért a régi kerékvágásba. Próbáltam távol maradni Heiditől, aki teljes gőzzel a TengerPartira készült. Nem válaszoltam a szüleim üzeneteire. Elolvastam egy újabb fejezetet, öszszeírtam még több kérdést az anyaggal kapcsolatban. Amikor a szemem elnehezült, lekapcsoltam a villanyt, és csak feküdtem a sötétben, de sosem hittem, hogy el is tudok aludni, egészen addig, amíg
így nem lett. Csak egy alkalommal engedtem, hogy a gondolataim
elkalandozzanak a suliról és a munkáról: amikor a biciklin ültem. És
ilyenkor Eli járt a fejemben.
Azóta a nap óta, hogy elrobogtunk mellette az utcán, többször is
láttam. Elsétált a Clementine’s kirakata előtt, amikor kiürítettem a
kasszát, vagy a bolt előtt állt, és egy biciklit mutatott egy leendő vásárlónak. Könnyű volt bebeszélnem magamnak, hogy csak azért nem
beszélünk, mert mással vagyunk elfoglalva, és ezt szinte el is hittem.
De aztán eszembe jutott, mit mondtam neki a lebzselésről, az arca,
mielőtt otthagyott volna, és már tudtam, hogy nem így van. Ez az én
választásom, az én döntésem volt. Végre sikerült közel kerülnöm
valamihez vagy valakihez, aki fontos volt. Ám aztán ez a közelség
nem számított. Vagy teljesen benne voltál, vagy semennyire.
Azonban amin a legtöbbet gondolkoztam, amikor bringáztam, az a
küldetésem volt. Korábban ez csak egy buta kis játéknak tűnt, valaminek, amivel el lehet ütni az időt, de most már tudtam, hogy ez ennél sokkal többről szólt. Éjszakáról éjszakára, feladatról feladatra, Eli
segített, hogy visszamenjek a múltba, és egypár dolgot - ha nem az
összeset - helyrehozzak. Ezeket a második esélyeket, mint egy ajándékot, nyújtotta át. Végül azonban egyet nem sikerült teljesítenem.
Mégis, ahogy körbetekertem a pálya körül, miközben Maggie vagy

az ülést fogta vagy mögöttem rohant, azt kívántam, bárcsak megmutathatnám neki ezt az egyvalamit. Tudtam, hogy ez semmit sem hozna helyre. De valamiért akkor is azt akartam, hogy tudjon róla.
Így reggelente a biciklizést gyakoroltam, és lassan egyre gyorsabban és magabiztosabban tekertem. Éjjelente a laptopom előtt ültem,
és a LiveViden keresgéltem a különböző versenyein készült videókat. Miközben azt néztem, ahogy gyorsan és határozottan átrepül a
képernyőn, úgy éreztem, mintha lenne valami kapcsolat az én kezdő
próbálkozásaim és az ő mesteri képességei között. De lényegében a
kettő ugyanaz volt: csak hajtsd magad előre, egyik pedált lenyomva a
másik után, bármi legyen is előtted.
***
Először a sikítozásra lettem figyelmes. Azután a nevetgélésre. De
csak amikor a zene felhangzott, tettem le a tollamat és keltem fel,
hogy utánajárjak a dolognak.
Negyed tizenegy volt, és azzal voltam elfoglalva, amivel az utóbbi
időben ilyenkor: sulis dolgokkal. Miután végeztem a könyvekkel a
Clementine’sban, vettem egy szendvicset a Parti Presszóban, amit
egyedül ettem meg a konyhában, kiélvezve, hogy enyém az egész
ház. Tíz perccel azután azonban, hogy letelepedtem és belemerültem A világgazdaság elmélete és gyakorlata című könyvbe, társaságom akadt. A hangosabb fajta.
Félig lementem a lépcsőn, és lekukucskáltam a konyhában lévő
tömegre. Heidi, sortban és fekete topban, épp szatyrokat pakolt az
asztalra, míg Isby ezt a kocsijából figyelte. Egy Heidivel egyidős
szőke nő kinyitott egy sört, míg egy másik, egy barna hajú, tortilla
chipset öntött egy tálba. Maggie, Leah és Esther az asztal körül ült,
előttük még több szatyor.
Van egy bizonyos hang, amit csak egy csapat nő tud kiadni. Ez
nem csak csacsogás vagy beszélgetés, hanem a szavak és a sóhajtások egyfajta dallama. Életem nagy részében ezeket az összejöveteleket mindig kellő fenntartással hallgattam, mert tisztában voltam a
köztem és a forrás közt lévő távolsággal. Ugyanakkor szívesebben

maradtam ott, ahol voltam, ezért is érintett kellemetlenül, amikor
Heidi felnézett és észrevett.
- Auden - kiáltotta, mivel valaki felhangosította a zenét, aminek
gyors, kürtös dallama salsára hasonlított. - Szia! Gyere, csatlakozz
hozzánk!
Mielőtt még bármit is reagálhattam volna, mindenki felém fordult,
így a gyors visszavonulás nemcsak nevetségessé, de lehetetlenné is
vált.
- Ö-öm - szóltam. - Én...
- Ő itt Isabel - folytatta a szőke nőre mutatva, aki felém biccentett.
Majd a barna hajú felé intett. - Ő pedig Morgan. A legrégebbi barátaim Colbyban. Lányok, ő Auden, Robert lánya.
- Olyan jó, hogy végre találkozunk! - üdvözölt Morgan. - Heidi
annyit mesél rólad. Szinte áradozik!
- Megkaptad az üzenetet? - kérdezte Heidi, miközben kivette Isbyt
a kocsiból. - Próbáltalak értesíteni, hogy jövünk, de tele volt a hangpostád.
- Azta! - mondta Leah felvonva a szemöldökét. - Valaki nagyon
népszerű.
- Igazából - szabadkoztam, miközben Esther fejjel lefelé fordította
az egyik szatyrot, amiből kis képkeretek ömlöttek az asztalra -, épp
most akartam elintézni pár hívást.
- Ó! Nos, akkor, majd ha végeztél. - Heidi előrenyúlt, és elvette a
sört, amit Isabel kinyitott neki, Morgan pedig letette a chipset az asztalra. - Mi még biztos itt leszünk. Legalább háromszáz ajándékcsomagot kell összeállítanunk.
- Háromszázat? - kérdezte Leah. Összeráncolt szemöldökkel Maggie-re pillantott. - Azt mondtad...
- Azt mondtam, jó móka lesz, és tényleg az lesz - felelte a lány. Különben is, mi mást csinálnál ma este?
- Egy csomó mindent! Lányok Estéje van a Trófeában.
- Soha többet - mondta Esther, és a kezébe vett egy képkeretet.
- Ámen! - értett egyet Isabel. - A hideg ráz ki attól a helytől.
Bent a szobámban megint felvettem a tollamat, és próbáltam elmerülni a globális valutapolitika rejtelmeiben. Néhány, odalentről felhangzó, hirtelen kitörő nevetés után felkeltem, és becsuktam az ajtót.

Ám a zenét továbbra is hallottam a padlón keresztül, üteme nem lassult, hanem elterelte a figyelmemet. Végül a telefonomért nyúltam,
kinyitottam, és a hangpostámat tárcsáztam.
Heidinek igaza volt: már nem maradt rajta szabad hely, és többnyire a szüleim üzenetei töltötték meg, amiket eddig nem hallgattam
meg. Egyesével végigmentem rajtuk, miközben az odakint elterülő,
sötét óceánt néztem.
- Auden, szia, itt az anyád. Később még próbállak hívni.
Törlés.
- Szia, édesem, itt apu. Épp tartok egy kis szünetet a könyvem átolvasása közben, és gondoltam, felhívlak. Egész nap a hotelben leszek,
ha szeretnél hívni vagy átugrani. Várom a jelentkezésed.
Törlés.
- Auden, itt az anyád. A bátyád most egy bankban dolgozik. Remélem, te is kellően elszörnyedtél. Szia!
Törlés.
- Szia, Auden, megint apu vagyok. Gondoltam, hátha van kedved
találkozni az Utolsó Esélyben, kezd elegem lenni a szobaszervizből. Hívj fel, oké?
Törlés.
- Auden. Kezd elegem lenni a hangpostádból. Nem telefonálok addig, amíg nem hallok felőled valamit.
Törlés.
- Édesem, itt megint apu. Legközelebb inkább az otthoni számot
hívom, talán ezt már nem is használod?
Törlés.
És így tovább, véget nem érően, mégsem éreztem semmit, ahogy a
gombot nyomkodtam, hogy megszabaduljak tőlük. Amíg meg nem
hallgattam ezt.
- Ó, Auden! Nyilvánvalóan kerülsz engem. - Majd a jól ismert sóhajtás. De aztán anyu folytatta: - Gondolom, megérdemlem. Mint
mindig, úgy tűnik, most is sikerült megbántanom azt a pár embert,
akivel szeretnék beszélni. Nem tudom, miért van ez. Talán ezt is kiderítetted nyári átváltozásod alatt? Meglehet...
Eltartottam a telefont a fülemtől, és ránéztem. Az üzenet két nappal
azelőtt érkezett, délután öt körül. Hol voltam, amikor hívott? Való-

színűleg egyedül a Clementine’sban, itt a szobámban vagy valahol a
kettő között.
Magam előtt láttam anyut, ahogy a konyhaasztalánál ül, miközben
Hollis egy bankban dolgozik, én pedig, amennyire ő tudja, egy autóban ülök, rózsaszín bikiniben, fiúkkal körülvéve. Mennyire mások
lettünk, mint amire számított, vagy ahogy tervezte azokban a napokban, amikor, mint Heidi a kislányát, minket ringatott a karjában, és
vigyázott ránk. Könnyű volt megtagadni, amit nem ismertél fel, és
elhatárolni magad az idegen, zavarba ejtő dolgoktól Az egyetlen ember, akit irányíthatsz, te magad vagy. Ami nagy bizonyosság, mégsem elegendő.
Ahogy most odalentről megint kuncogás hangzott fel, megnyomtam a gyorstárcsázót, és vártam.
- Halló?
- Anyu, én vagyok.
Szünet. Aztán:
- Auden. Hogy vagy?
- Jól - mondtam. Furcsa volt ennyi idő után beszélni vele. - Te hogy
vagy?
- Hát - felelte. - Azt hiszem, én is jól vagyok.
Anyu sohasem volt az az érzékeny-érzelgős típus. De volt valami a
hangjában, abban az üzenetben, ami felbátorított arra, amit most
mondtam.
- Anyu? Kérdezhetek valamit?
Hallottam, hogy hezitál, mielőtt megszólalt volna:
- Igen. Persze.
- Amikor te és apu úgy döntöttetek, hogy elváltok, szóval... rögtön
megtettétek? Vagy, mondjuk, előtte egy ideig próbáltátok helyrehozni a dolgokat?
Nem tudtam, milyen kérdésre számított. De a hosszú hallgatásból
ítélve, ami következett, nem ez volt az. Végül azt mondta:
- Sokáig igyekeztünk együtt maradni. A válás nem egy, az egyik
pillanatról a másikra meghozott döntés volt, ha ezt kérdezed. Erre
voltál kíváncsi?
- Nem tudom. - Lenéztem a könyvemre, a füzetem mellette hevert.
- Csak... felejtsd el! Ne haragudj!

- Nem, nem, semmi baj. - Hangja most közelebbről hangzott a telefonba, és a fülemben visszhangzott. - Auden, mi történt? Miért rágódsz most ezen?
Hirtelen zavarba jöttem, amikor éreztem, hogy gombóc gyűlik a
torkomba. Istenem, mi ütött belém? Nyeltem egyet, majd folytattam:
- Csak... Apu és Heidi között problémák vannak.
- Problémák? - ismételte. - Miféle problémák?
Odalentről újabb felharsanó nevetést hallottam.
- Apu pár hete elköltözött - feleltem.
Lassan beszívta a levegőt, mint amikor valaki azt figyeli, hogyan
repül át egy baseball-labda a kerítésen és onnan tovább, messzire.
- Jaj, drágám! Ezt sajnálattal hallom.
- Tényleg?
Ezt végig sem gondoltam, úgy kérdeztem, és rögtön meg is bántam,
annyira meglepett volt a hangom. Kicsit élesebb hangon felelte:
- Hát persze. Sosem jó látni egy bajba jutott házasságot, főleg, ha
egy gyerek is érintett.
És ekkor elsírtam magamat. Könnycseppek gyűltek a szemembe,
amik aztán kicsordultak, és én mély levegőt vettem, hogy összeszedjem magam.
- Auden? Minden rendben?
Megint kinéztem az ablakomon a hatalmas, nyugodt óceánra, ami
mintha sosem változna, mégis állandó mozgásban van.
- Csak azt kívánom - feleltem remegő hangon -, bárcsak pár dolgot
másképp csináltam volna.
- Á! - mondta. Mintha ennyiből is teljesen megértené. Valóban, a ki
nem mondott szavak. - Ezzel mind így vagyunk.
Talán a normális anyáknál és lányoknál ez sokkal nyíltabban zajlott. Náluk megvolt az a fajta kérdezz-felelek, ami semmilyen kétséget vagy kérdést nem hagyott maga után, mivel pontosan azt mondták, amit gondoltak, és akkor, amikor gondolták. De anyu és én nem
tartoztunk közéjük, így ez - a közhelyes és homályos kifejezés - volt
a legtöbb, amivel közel kerülhettünk egymáshoz. Olyan, mint amikor
megpróbálod elérni valakinek a kezét, de az ujjaid lecsúsznak a karjáról, sőt a kezéről is, és csak a vállában tudsz megkapaszkodni. De
nem számít. Azt úgyis szorosan fogod.

Egy ideig csak ültünk a vonal két végén, és egyikünk sem szólalt
meg. Végül megtörtem a csendet:
- Mennem kell. Lent várnak a barátaim.
- Persze. - Köhintett egyet. - De holnap majd hívj!
- Rendben.
- Oké. Jó éjszakát, Auden!
- Jó éjt!
Összecsuktam a telefonomat, majd letettem az ágyra, rá a könyvemre, és az ajtóhoz léptem. Ahogy végigmentem a folyosón, majd
le a lépcsőn, még mindig ugyanaz a dallam szólt, csak most hangosabban.
- ...csak nem értem miért teszünk hirtelen mindannyian úgy, mintha
a végzős bál olyan fantasztikus lenne - értetlenkedett Isabel.
- Mert az is - felelte Morgan.
- Egyeseknek.
- Pontosan - mondta Esther. - Néhányan pedig egy részeg partnerrel
végezték, aki még a parkolóból sem tudott kihajtani.
Morgan felhorkantott. Isabel megszólalt:
- Fogd be!
- Személy szerint - mondta Heidi - úgy gondolom, a bál is azok közé a gimis események közé tartozik, amit valaki vagy nagyon szeret,
vagy ki nem állhat. Mint magát a gimit.
- Én imádtam a gimit - vallotta be Maggie.
- Persze hogy imádtad - felelte Leah. - A legdögösebb pasival jártál, neked voltak a legjobb jegyeid, és mindenki szeretett.
- Te sosem vágytál arra, hogy mindenki szeressen - mondta neki
Esther.
- De azt nem bántam volna, ha valaki igen - felelte.
- Ha még rémlik, a gimis barátom összetörte a szívemet - szólt
közbe Maggie.
- Az enyém is! - sóhajtotta Morgan. - Istenem, mennyire fájt!
- Üres fejű báb volt - jelentette ki Isabel. - Rengeteg hajzselével.
Most Esther horkantott fel, és Leah szólalt meg:
- Fogd be!

- Látjátok? - mondta Heidi. - Ez ezért olyan jó téma! Azok, akik élvezték a bált, újra átélhetik. Azok pedig, akik utálták, kapnak még
egy esélyt. Ezzel mindenki nyer.
- Kivéve azok a vesztesek, akiknek össze kell állítaniuk háromszáz
ajándékcsomagot - morogta Leah. Majd felnézett, és meglátott. Szia! Te is úgy döntöttél, hogy csatlakozol a vesztesekhez?
Nyeltem egyet, miközben éreztem, hogy Heidi engem figyel, észreveszi piros szememet, és arca aggodalmas kifejezést ölt.
- Naná! - mondtam.
Maggie arrébb csúszott a székén, helyet szorítva nekem, én pedig
leültem mellé.
- Szóval - fordult hozzám Isabel. - Auden. Bálimádó vagy bálgyűlölő vagy?
- Bálgyűlölő - feleltem. - A partnerem felültetett.
Ezt a kijelentést pár hüledező felkiáltás követte.
- Hogy mi? - kérdezte Morgan. - Ez szörnyű!
- És - tette hozzá Leah - a srác most itt van, és nem hajlandó leszállni róla.
- Tudod, mit csinálj? - mondta Morgan. - Hívd el aTengerPartira, és
aztán te ültesd fel őt!
- Morgan! - Isabel felvonta a szemöldökét. - Nézzenek oda, hogy
átmentél bosszúállóba!
- Szerintem - javasolta Heidi - keresned kéne valakit, akivel tényleg
el szeretnél menni, hogy szebb élmény legyen. Nekem ez a véleményem.
- Nem tudom - feleltem. - Szerintem ehhez már kicsit késő.
- Nem feltétlenül - mondta Leah. - Lányok Estéje van a Trófeában.
Elmosolyodtam.
- Soha többet.
- Ez a beszéd! - vigyorgott Maggie, majd meglökött a vállával.
Mindenki nevetett, és a beszélgetés másra terelődött. Gyors és zaklatott volt nekem ez a csacsogás, az érzelmek, az oda-vissza megjegyzések. Rájöttem, ha túlságosan próbálok koncentrálni, megfájdul
a fejem. Úgyhogy úgy döntöttem, nem erőlködöm, hanem csak sodródom az árral, bármennyire őrült és tajtékos legyen is az.

- AZTA! SZÉP KIS HARCI SÉRÜLÉS.
Felnéztem, és Adamet pillantottam meg Heidi irodájának az ajtajában, kezében egy dobozzal.
- Hát - mondtam, és letettem a Neosporin kenőcsöt, amivel a legújabb horzsolásomat kenegettem, az aznap reggeli esésem eredményét. - Így is lehet mondani.
- Csak így lehet. - Letette a dobozt az iratszekrényre, majd felhúzta
a pólóját, felfedve egy hasán lévő sebhelyet. - Látod? Hetedikes koromban elzakóztam az ugratón. És itt - felhajtotta a pólója ujját, és
megmutatott egy másik fehér bőrfelületet - egy mountain bike pályán
estem le, miutan nekimentem egy farönknek.
- Au!
- De ez semmi ahhoz képest - folytatta a mellkasát ütögetve -, ami
itt van. Csupa titán.
Csak bámultam rá.
- Micsoda?
- A lemez, amivel összeforrasztották a szegycsontomat - felelte vidáman. - Két évvel ezelőtt. Akkor tört el, amikor a sisakom lerepült
az egyik ugratás közben.
- Tudod - mondtam, miután megint megvizsgáltam a horzsolásomat
-, most olyan, mintha én egy anyámasszony katonája lennék.
- Egyáltalán nem! - Elmosolyodott. - Minden sérülés számít. Ha
nem szerzel sebeket, akkor nem is próbálkozol eléggé.
- Akkor - állapítottam meg - én nagyon szorgalmas vagyok.
- Én is így hallom - mondta, és megint felvette a dobozt. - Maggie
szerint állat vagy a pályán.
Elszörnyedtem.

- Hogy mi?
- Kicsit átfogalmaztam - felelte könnyedén, legyintve egyet. - Azt
mondja, nagyon igyekszel, és jól haladsz.
Vállat vontam, és rátekertem a kupakot a kenőcsre.
- Nem tudom. Ha jól menne, nem lenne ennyi lila foltom.
- Ez nem igaz.
Ránéztem.
- Nem?
Megrázta a fejét.
- Persze hogy nem. Nézz csak rám! Király bringás vagyok és többször taknyoltam el, mint hogy meg tudnám számolni. És a profik?
Már szinte egy épp testrészük sem maradt, annyiszor kötöttek ki a
földön. Mint például Eli. Eltörte a könyökét, a kulcscsontját is többször, meg ott van a karja is...
- Várj! - szóltam közbe. - A karja? A sebhelyre gondolsz?
- Igen.
- Azt hittem, azt a balesetben szerezte.
Adam megrázta a fejét.
- Nem. A mólón mutatott be pár trükköt, és rosszul landolt. Egy
pad széle felhasította. Minden csupa vér lett.
Lenéztem a térdemen lévő kis, majdnem tökéletes kör alakú sebre,
ami most csillogott a kenőcstől.
- Minden sérülés számít - ismételte Adam megint. - De a lényeg,
hogy nem az határoz meg, hányszor esel le, hanem hogy hányszor
szállsz vissza a biciklire. Amíg ez utóbbi eggyel több, minden rendben.
Elmosolyodva felnéztem rá.
- Tudod - javasoltam -, motivációs tréningeket is tarthatnál vagy
ilyesmit.
- Nem. Azok nekem túl hangyás dolgok - felelte egyszerűen. - Heidi nincs bent?
- Nincs. Elment ebédelni. - Azt már nem tettem hozzá, hogy az
apámmal, az első hivatalos találkozójuk a kiköltözése óta. Heidi anynyira ideges volt reggel, hogy fel-alá sétált az üzletben, a polcokat
rendezgette, és körülöttem keringett az irodában, így megkönynyebbültem, amikor végül bekötötte Isbyt a BabyBjörnbe, és elin-

dult. Amint azonban az ajtó becsukódott mögötte, én is nyugtalan
lettem, hogy vajon mit fog mesélni, amikor visszajön. - Kábé egy óra
múlva már valószínűleg itt lesz.
- Ó! Akkor ezeket itt hagyom. - Letette a dobozt tőlem balra, az
asztalra. Amikor rápillantottam, hozzátette: - Képek a végzős bálról,
az évkönyvszerkesztő korszakomból. Azt mondta, szeretné dekorációként felhasználni a TengerPartira, vagy mi.
- Tényleg? - mondtam. - Megnézhetem?
- Persze.
Felnyitottam a doboz tetejét, amiben egy nagy halom fénykép hevert, többnyire tizenháromszor tizenhét centisek, mindegyik feketefehér. A legfelső Maggie-ről készült, aki Jake-kel állt egy autó hátuljánál. Egy rövid, sötét, A vonalú ruha volt rajta egy pántos magas
sarkúval, haja a vállára omlott. Csuklóján apró virágcsokrot viselt, és
nevetett, miközben egy csomag Doritos chipset nyújtott Jake felé,
akin szmoking, ing meg nadrág volt és mezítláb állt a homokban.
Továbblapoztam a következőre: ismét Maggie, ezúttal egyedül,
ugyanazon a napon, lábujjhegyen ellenőrizve a tükörképét egy CocaCola feliratú tükörben. Az azutáni képen Leah pózolt egy katonai
egyenruhás fiúval, és mindketten a kamerába néztek. Majd Wallace a
táncparketten, csokornyakkendője kikötődött, és épp egy táncmozdulatot mutatott be. Ezután megint Maggie, egy másik évben, ezúttal
fehér, hosszabb ruhában. Az egyik képen az utcán sétált valakinek a
kezét fogva, akinek csak a válla látszódott. Az alatta lévőn a fényképezőgép felé nyúlt, ujjai elmosódtak, és nevetett.
- Azta! - mondtam, ahogy a képeket nézegettem. Volt még egy
Leah-ról. Esther. Maggie. Wallace és Leah. Jake és Esther. Maggie.
Wallace és Esther. Maggie. Maggie. Maggie. Adamre néztem. - Te
egyiken sem vagy rajta.
- Nem. Én mindig a gép másik oldalán álltam.
Már a következő képet néztem Maggie-ről, aki most egy biciklin
ült, egyik kezében fehér ruhája végét fogta, másikban a sisakját.
- Róla sokat csináltál.
Adam a képet nézte, és közömbös hangon felelte:
- Lehet.
- Ti meg mit néztek?

Adam és én összerezzentünk, ahogy Maggie - az igazi, flipflopban
és farmerben - megjelent mögöttünk az ajtóban.
- Báli képeket - mondtam visszalapozva a Leah-ról és Wallace-ról
készült képre. - Heidinek szüksége van rájuk a TengerPartira.
- Jaj, ne! - Felsóhajtott, majd közelebb lépett, és a vállam fölött föléjük hajolt. - Nem bírom... Nézzétek! Tizenegyedik. Leah azzal a
tengerésszel randizott, emlékszel?
Adam bólintott.
- Igen.
- Rajtam pedig a fehér ruhám volt. Imádtam azt a ruhát. - Megint
felsóhajtott, ezúttal nosztalgikusan, és átnyúlt a vállam fölött, hogy
megnézze a következőt is. - Itt is van! Istenem, hogy mennyit aggodalmaskodtam miatta! Hogy be ne piszkolódjon az este, amikor csak
azért is biciklivel mentem. Erre Jake hazafele menet lehányta. A
folt...
- Sosem jött ki - fejezte be helyette Adam. - Van róla valahol egy
képem.
- Remélem, nem ebben a dobozban. - Kivette a kezemből azt, amin
a biciklin ül. - De azért szép este volt. Mármint a végéig. Mik vannak
még? Van még rólam?
Magamon éreztem Adam pillantását, ahogy becsuktam a dobozt, és
kijelentettem:
- Nem igazán.
- Ó! - mondta. - Nos, gondolom, még jobb is. Úgysem akarom,
hogy az egész város az én báli képeimet nézegesse.
- Nem? - kérdeztem. - Pedig úgy tűnt, jól érezted magad.
Vállat vont.
- Lehet. De akkor még Jake-kel jártam. Az utolsó dolog, amire
most szükségem van, hogy emlékeztessenek, mennyi időt pazaroltam
rá az életemből.
- Viszont akkor boldog voltál - emlékeztettem. - Ez is számít valamit.
- Nem tudom - mondta Maggie. - Mostanában inkább úgy gondolom, jobb lett volna egyedül. Akkor a gimis éveimet legalább nem
pacsmagolná be az ő emléke.

- Nem pacsmagolná be? - ismételte Adam. - Létezik egyáltalán
ilyen szó?
- Tudod, hogy értem - felelte megbökve a fiú karját. - Mindegy, a
lényeg, hogy ha előbb rájöttem volna, milyen ember, az összes emlékem másmilyen lenne.
- Ja - mondtam. - Maradhattál volna egyedül egész gimi alatt, és
tölthetted volna otthon a végzős bál estéjét.
- Pontosan - felelte. - És az is jó lett volna. Vagy még jobb.
Lenéztem a dobozra, felidézve a benne lévő képeket, és megpróbáltam magam elképzelni akárcsak az egyiken is. Mi lett volna, ha lett
volna barátom? Ha elmentem volna a bálra? Milyen pacsmagos emlékeim lennének, ha lett volna egy másik esélyem?
- Talán - mondtam Maggie-nek. - De lehet, hogy nem.
Értetlenkedve rám nézett, majd szólásra nyitotta a száját, de ekkor
megszólalt az ajtócsengő.
- Hív a kötelesség - jelentette ki. Sarkon fordult, és elindult vissza a
folyosón, hangja vidáman csengett, ahogy üdvözölte a vásárlókat.
Adam nézte, ahogy kimegy, majd nekidőlt az ajtófélfának.
- Tudod - mondta -, ha szeretnéd, ezen még változtathatsz.
Ránéztem.
- Min?
- Az egész „otthon töltöttem a bál estéjét”-dolgon - magyarázta. Eli épp a boltban van, a leltárt csinálja.
- Miről beszélsz? - kérdeztem.
- Csak átmész, be az irodába, és azt mondod: „Szia, kísérj el a bálba!” Ilyen egyszerű.
Meg akartam neki mondani, hogy köztem és Eli között semmi sem
olyan egyszerű, főleg az utóbbi időben. Ehelyett így szóltam:
- Miből gondolod, hogy vele akarok menni?
- Abból - felelte -, ahogy itt ülsz, és arról dumálsz, hogy egyedül
voltál a gimi alatt, és nem mentél el a végzős bálba... Elég egyértelmű volt, hogy magadról beszélsz.
- Maggie-ről. Maggie-ről beszéltem.
Keresztbe tette a karját a mellkasa előtt.
- Hát persze.
Egy másodpercig csak bámultam rá. Majd rákérdeztem:

- És mi van veled?
- Velem?
Bólintottam.
- Te mikor szándékozod őt elhívni?
- Hová?
A szememet forgattam.
- Ó, nem. Mi csak barátok vagyunk.
- Aha. - Megint kinyitottam a dobozt, átlapoztam a képeket, kivettem azokat, amin a biciklin van, amin sétál, amin nevet, amin a tükör
előtt áll, és kiterítettem őket az asztalra egymás mellé. - Mert természetesen ezt a sok képet mind a barátodról csináltad.
A képekre nézett, és nyelt egyet.
- Igazából - mondta kimérten -, sok képem van Wallace-ról is.
- Adam. Ugyan már!
Figyeltem, ahogy megtörten leroskad a székbe, és a nyakán összekulcsolja a kezét. Egy ideig mindketten csendben ültünk. Odakintről
hallottam, ahogy Maggie az egyrészes fürdőruhák előnyeit és hátrányait ecseteli.
- Az a helyzet - nyögte ki végül -, hogy eddig már kibírtam, érted?
Pár hét múlva kezdjük a fősulit.
- És?
- És - folytatta - nem tudom, hogy el akarom-e ezzel rontani a nyarat. Nem is beszélve a barátságunkról. Egy kínos szitu mindent tönkretenne.
- Szerinted nemet mondana?
- Nem - felelte -, szerintem igent mondana, mert úgy gondolná, jó
móka lesz. Én pedig túl komolyan venném, mert azt hinném, hogy ez
egy igazi randi, de ő nem így fogja látni, amit lesújtóan egyértelművé
tesz majd a partin, amikor nem akar velem táncolni, azután faképnél
hagy, és végül hozzámegy egy másik sráchoz.
Odakint Maggie könnyedén, vidáman, csilingelve felnevetett.
- Hát - mondtam. - Legalább nem gondoltad túl a dolgot.
Félig elmosolyodott.
- Ahogy te sem gondoltál arra, hogy elhívd Eli-t, ugye?
- Nem gondoltam rá.
A szemét forgatta.

- Nem, tényleg. Összevesztünk... Mostanában nem is beszélünk.
- Hát akkor. Tudod, mit kell tenned.
- Tudom? - kérdeztem.
- Bizony. - Felkelt a székből. - Szállj vissza a biciklire!
Csak bámultam rá.
- Ez nem ilyen egyszerű.
- Miért ne lenne az? - erősködött. - Csak eggyel többször kell viszszaszállnod, emlékszel?
Ezen töprengtem, ahogy elindult az ajtó felé, kezét a zsebébe csúsztatva.
- Ha már itt tartunk - jegyeztem meg -, van rosszabb, mint egy kínos szitu.
- Igen?
Bólintottam.
- Micsoda?
- Egyfolytában azon tépelődni, mi lett volna, ha másként történik. A báli képekre mutattam, amik még mindig előttem hevertek. - Tudod, ez sok kép.
Rájuk pillantott, majd vissza rám.
- Ja - mondta. - Lehet.
Ekkor megszólalt a telefonom, és én ránéztem. Jason.
Ráérsz egy ebédre?
Úton vagyok az Utolsó Esélybe,
van egy óra szünetem.
- Mennem kell - mondta Adam. A térdemen lévő sebre mutatott. El ne felejtsd! Vissza a biciklire!
- Oké - feleltem. - Felfogtam.
Felemelte a hüvelykujját, majd kiment, és fütyörészve - hogy lehet
mindig ennyire fene jó kedve? - elindult az üzlet felé. Egyesével végignéztem Maggie képein, majd vissza a telefonomra, aminek a kijelzőjén továbbra is Jason üzenete látszott. Tudtam, hogy csúnyán
elszúrtam a dolgot Eli-jal azok után, ahogy viselkedtem vele, de talán
még nem volt késő helyrehozni ezt a nyarat. Akár jól, akár rosszul

sül el, de legalább történne valami. Úgyhogy a kezembe vettem a
telefont, és válaszoltam Jasonnek.
Oké. Indulok.
***
Amikor aznap este hazaértem, Heidi a hátsó verandán állt, és a vizet
nézte. Még ebből a távolságból, az üveg tolóajtón keresztül is észrevettem merev vállát, és ahogy fejét kissé szomorúan oldalra billentette. Ezért nem lepődtem meg, hogy amikor meghallott és megfordult,
a szeme piros és püffedt volt.
- Auden - mondta. Kezével hátrasöpörte a haját, és mély levegőt
vett. - Azt hittem, csak később jössz.
- Korán végeztem. - A kulcsaimat a táskámba tettem. - Jól vagy?
- Igen. - Bejött, és becsukta maga mögött az ajtót. - Csak gondolkoztam.
Egy pillanatig szótlanul álldogáltunk. Odafentről Thisbe csapkodó
hullámai hallatszottak.
- És... hogy ment?
- Jól. - Nyelt egyet, és az ajkába harapott. - Sokat beszélgettünk.
- És?
- És - folytatta - úgy döntöttünk, egy ideig jobb, ha minden úgy marad, ahogy van.
- Azaz apu a Kondorban marad - mondtam. Bólintott. - Ezek szerint nem akar visszajönni.
Heidi elém lépett, kezét a váltamra téve.
- Apád... úgy véli, hogy most inkább akadályozna minket, mint segítene. Hogy talán a TengerParti-ig és a nyár végéig jobb, ha csak
magammal és Thisbével foglalkozom.
- Hogy lenne ez jobb? - kérdeztem. - Ti vagytok a családja.
Megint az ajkába harapott, majd lenézett a kezére.
- Tudom, hogy ez úgy hangzik, mintha nem sok értelme lenne.
- Mert nincs is.
- De én megértem őt - folytatta. - Apád és én... túl hamar házasodtunk össze, aztán jött a baba is. Egy kicsit most lassítanunk kell.

Letettem a táskámat az asztalra.
- Akkor most csak lassítotok. Nem szakítotok.
Heidi bólintott.
- Így van.
Őszintén szólva, nem sikerült teljesen meggyőznie. Ismertem aput:
ha a dolgok túl komplikálttá váltak, menekülőre fogta, de mindezt a
legnemesebb, és nem a legönzőbb gesztusnak állította be. Nem hanyagolta el Heidit és Thisbét: egyszerűbbé tette az életüket. Nem
irigységből hagyta ott anyut: visszalépett, hogy anyu megkaphassa a
megérdemelt elismeréseket. És legfőképp, a sok év alatt nem feledkezett meg róla, hogy a gyereke vagyok: csak megtanította, hogyan
legyek független és érett egy infantilis világban. Apu soha nem ült
vissza a biciklire. Még az esést sem engedte meg magának. Egy kis
megingás vagy annak gyanúja után rögtön lehúzódott az útról, és
feladta az egészet.
- De - mondta Heidi, miközben kihúzott egy széket, és leült az asztalhoz - eleget beszéltünk rólam. Veled mi újság?
Leültem vele szemben, és összekulcsoltam a kezemet a táskámon.
- Nos - feleltem -, úgy néz ki, lesz partnerem a bálra.
- Tényleg? - Összecsapta a kezét. - Ez nagyszerű!
- Igen. Jason most hívott el.
Pislogott egyet.
- Jason...
- A barátom otthonról - magyaráztam. Továbbra is értetlenül nézett
rám, úgyhogy felemeltem a telefonomat, és meglengettem előtte. Az SMS-betyár.
- Ó! Az, aki felültetett!
Bólintottam.
- Nos. Ez így...
- Béna? - kérdeztem.
- Igazából kereket akartam mondani, vagy valami hasonlót - felelte
lassan. - Miért, nem akarsz elmenni?
- De igen. - Megint lenéztem a kezemre. - Mármint kaptunk még
egy esélyt. Hülyeség lenne nem élni vele.
- Igaz. - Hátradőlt, és beletúrt a hajába. - A második esélyek nem
túl gyakoriak.

Bólintottam, és Jasonre gondoltam az Utolsó Esélyben, ahogy várt
rám az egyik asztalnál, és elmosolyodott, amikor beléptem az ajtón.
A hamburgerek és hagymakarikák felett végig a vezetői konferenciáról beszélt, és arról, hogy az milyen fantasztikus. Őt hallgatni olyan
egyszerű volt, és nem rossz értelemben. Mint egy időutazás vissza
arra a tavaszra, amikor együtt ebédeltünk, az iskoláról meg az órákról beszélgettünk. És amikor megköszörülte a torkát, és kijelentette,
hogy szeretne kérdezni valamit, az is olyan ismerős volt, könnyen
beleegyeztem. Ilyen simán ment.
Most Heidire néztem, aki a mosogató fölött kibámult az ablakon, és
eszembe jutott, milyennek láttam régebben túlbuzgó e-mailjei és lányos ruhái miatt. Mindezt csupa lelketlen csillogásnak találtam. Azt
hittem, olyan sok mindent tudok, amikor megérkeztem, én, a legokosabb lány a házban. De tévedtem.
- Hé - mondtam -, kérdezhetek valamit?
Rám nézett.
- Persze.
- Néhány héttel ezelőtt - kezdtem - valami olyasmit mondtál, hogy
anyu nem lehet igazi érzéketlen némber. Különben egyedül végezte
volna. Emlékszel?
Heidi a szemöldökét ráncolta, úgy gondolkozott.
- Halványan.
- És aztán azt is elmesélted, azért vagy ebben biztos, mert egykor te
is ilyen voltál.
- Igen - mondta. - És mi a kérdésed?
- Csak... - Megálltam, és levegőt vettem. - Tényleg ilyen voltál?
- Érzéketlen némber? - kérdezte.
Bólintottam.
- Ó, igen. Nagyon is.
- Nem tudom elképzelni - mondtam. - Mármint téged, olyannak.
Heidi elmosolyodott.
- Nos, nem ismertél, mielőtt idejöttem, és találkoztam apáddal.
Amikor elvégeztem az üzleti iskolát, teljesen túlhajtottam magam.
Igazából elég kegyetlen voltam. Azért güriztem, hogy megszerezzem
a tőkét, és nyithassak egy boltot New Yorkban. Megvolt az üzleti

tervem, a megfelelő kapcsolataim, a kölcsön, minden. Semmi más
nem számított.
- Nem tudtam, hogy éltél New Yorkban.
- Ez volt a terv, miután végeztem - folytatta. - Ám akkor anyukám
megbetegedett, és haza kellett jönnöm Colbyba a nyárra, hogy gondját viseljem. Isabelt és Morgant még a gimiből ismertem, és velük
vállaltam állást felszolgálóként, hogy gyűjtsek még egy kis pénzt a
költözésre.
- Az Utolsó Esélyben dolgoztál?
- Így találkoztam apukáddal - mondta. - Épp aznap ment állásinterjúra a Weymarba, és bejött ebédelni. Nem voltak sokan, úgyhogy
elkezdtünk beszélgetni. És így kezdődött. A nyár végére anyukám
még egy ideig jól volt, így elbúcsúztam apádtól, és elmentem. De
amint New Yorkban voltam, az egész nem tűnt annyira vonzónak.
Elvesztettem a lelkesedésemet.
- Tényleg?
Mély levegőt vett.
- Úgy jöttem haza, hogy amint lehet, elmegyek. Rövid kitérő lett
volna, nem a végállomás. Az egész életemet előre elterveztem.
- És mi történt?
- Gondolom, az élet, amit elterveztem, mégsem az enyém volt - válaszolta. - Úgyhogy otthagytam New Yorkot, hozzámentem apádhoz,
és a pénzből megnyitottam a Clementine’st. És bármilyen furán
hangzik is, ezzel tökéletesen elégedett voltam. Teljesen más volt így,
mégis tökéletes.
Felidéztem az arcát, amikor hazajöttem azon az éjszakán, szomorú
hangját, amikor elmesélte, mi történt közte és apu között.
- Még mindig elégedett vagy vele?
Egy pillanatig engem nézett. Majd így szólt:
- Igazából igen. Persze, jó lenne, ha apukád és köztem most máshogy lennének a dolgok. De itt van Thisbe és a munkám... Megvan,
amit akartam, még ha az most nem is tökéletes. Ha New Yorkban
maradok, végig azon töprengenék, hogy ez így lehetséges-e.
- Semmi pacsmag - mondtam.
- Tessék?
Megráztam a fejemet.

- Semmi.
Heidi, hátratolva a székét, felállt.
- Végül elutaztam a nyárra, szerelmes lettem, és minden megváltozott. A világ legklasszikusabb története.
Attól, ahogy rám nézett, miközben ezt mondta, hirtelen kényelmetlenül éreztem magam, és figyelmemet ismét az ölemben lévő táskámra irányítottam.
- Igen - feleltem, és kivettem a telefonomat. - Ezt már azt hiszem,
hallottam.
Nem válaszolt semmit, csak végigsimított a fejemen, amikor elment mellettem.
- Jó éjt, Auden! - mondta, elnyomva egy ásítást. - Aludj jól!
- Te is!
És a dolog úgy állt, hogy tudtam, menni fog. Mármint az alvás, és
még talán jól is. Ez egyike volt azoknak a dolgoknak, amik megváltoztak, mióta ott voltam. De a szerelemről szóló rész meg minden
más... az rám nem vonatkozott. De sosem lehet tudni. Volt partnerem
a végzős bálra, és ezzel új irányt adhattam az életemnek. A nyár még
nem ért véget, és talán a történet sem.
***
- Oké - szólt Leah, és felemelte a ruháját, hogy megvizsgálja a szegését. - Hirtelen megrohantak az emlékek. Nem most csináltuk ezt
végig?
- De igen - felelte Esther. - Májusban.
- És miért csináljuk végig megint?
- Mert ez most a TengerParti! - emlékeztette Maggie.
- Ez egy tény, nem magyarázat - felelte Leah. - És legfőképp, nem
elég ok arra, hogy megismételjük.
Heidi hálószobájában voltunk, ahová ő küldött minket, miután
mindannyian amiatt panaszkodtunk neki, hogy semmit sem találunk,
amit felvehetnénk a TengerParti végzős bálra. Mostohaanyámnak
sikerült ismét meglepnie. Nemcsak hogy régebben egy érzéketlen
némber volt, de vásárlásmániás is. Többtonnányi ruhája volt különböző méretekben, amiket az évek során vásárolt. Bő szoknyás, klasz-

szikus szabású, nyolcvanas évek stílusú, csak nevezd meg, és ott
volt.
- Még partnerre is szükségünk van - nyavalygott Leah. - Hacsak
Heidi nem rejteget pár dögös pasit a cipősdobozok mögött.
- Sosem lehet tudni - mondtam, és bekukucskáltam a szekrény mélyébe. - Ezek után már ezen sem lepődnék meg.
- Ezúttal nem kötelező partnerrel menni - dobta fel Maggie. Menjünk így együtt! Amúgy is könnyebb, ha közben nem kell fiúkkal foglalkozni.
Leah rápillantott.
- Azt már nem. Ha már így kicsípem magam és szép ruhát veszek
fel, akkor ahhoz jár egy cuki fiú is. Ha nincs, én kiszállok.
- Nos - mondtam, miközben kinyitottam a szekrény másik ajtaját ma Lányok Estéje van a Trófeában.
- Végre! - Leah rám mutatott. - Valaki megért.
- Ő könnyen szövegel - szólt Esther. - Közülünk csak neki van
partnere.
- De ruhám még nincs - feleltem, és kivettem egy rövid, szűk, fekete ruhát, amit rögtön vissza is raktam. Tudtam, hogy ez nem olyan
fontos. És ez nem az igazi érettségi bál volt. Ám valószínűleg ez lesz
az egyetlen, amin részt veszek, úgyhogy elhatároztam, hogy a legjobbat hozom ki belőle. Addig azonban minden, amit találtam túl
valamilyen volt: túl rikító, túl rövid, túl hosszú, túl sok.
- Ó, te jó ég! - Esther megpördült, maga előtt tartva egy rózsaszín,
ötvenes évek stílusát idéző ruhát nagy krinolinnal. - Miben fogadunk,
hogy minden irónia nélkül képes lennék ezt viselni?
- Muszáj lesz - felelte Maggie, és megfogta a szoknyarészét. - Istenem! Ez tökéletes lenne neked.
- Csak akkor, ha te azt a feketét veszed fel, amit már próbáltál, az
Audrey Hepburn-stílusút - felelte Esther.
- Gondolod? Az túl elegáns.
- Akkor vegyél fel hozzá flipflopot! Úgyis az a védjegyed.
Maggie az ágyhoz lépett, és felvette róla a fekete ruhát.
- Lehet, hogy igazad van. Mit gondolsz, Leah?

- Azt - mondta Leah, aki egy élénkpiros darabot húzott rá éppen a
topjára -, hogy ha partner nélkül megyek, akár szemeteszsákot is viselhetnék, úgysem számítana.
- Miért kell egy fiú ahhoz, hogy kiöltözz? - kérdezte Maggie. -Mi, a
legrégebbi és legkedvesebb barátaid, nem vagyunk elég társaság?
- Maggie! - Leah tovább rángatta a ruhát. - Ez egy bál. Nem egy
lelkigyakorlat apácáknak.
- De talán ez lesz az utolsó nagy dolog, amit együtt csinálunk a
fősuli előtt. Mindjárt augusztus van, és a nyárnak gyakorlatilag vége.
- Ezt ne! - Esther az ujjával fenyegette. - Emlékezz a szabályokra!
Húszadikáig nem nosztalgiázunk. Megállapodtunk.
- Tudom, tudom - mondta Maggie, meglengetve a kezét az arca
előtt. Az ágyhoz ment, és a fekete ruhával az ölében leült. - Csak...
nem tudom elhinni, hogy nemsokára tényleg vége. Jövő ilyenkor
minden más lesz.
- Istenem, remélem is!
- Leah!
A lány hátrapillantott a tükörből, ahol a ruhát nézegette.
- Mi van? Remélem, hogy jövő nyáron lesz egy klassz pasim, és totál elégedett leszek az életemmel. Álmodozni már csak szabad, nem?
- De azért ez nem olyan rossz - jegyezte meg Maggie. - Amink van
és volt. Nem az.
- Nem - adtam neki igazat, félretolva pár ruhát. - Nem az.
Ezt csak úgy mondtam, végig sem gondoltam. De aztán csend lett a
szobában, és észrevettem, hogy mindannyian engem néznek.
- Látjátok? - mondta Maggie, felém intve. - Auden megérti.
- A Trófeát is megértette - morogta Leah. - Nem mintha az bárkit is
érdekelt volna.
- De komolyan. - Maggie rám nézett. - Ő nem lehetett ott az érettségi bálon. Ha kell egy ok, amiért érdemes kiöltöznöd, és újra végigcsinálnod, akkor tedd meg Audenért! Ő kihagyta az elsőt.
Leah rám pillantott, majd vissza a tükörképére.
- Nem tudom - tanakodott. - Ez nagy kérés.
- És akkor mi van? - mondta Esther fel-le ugrálva, krinolinját suhogtatva. - Egy okkal több, hogy elmehess a Trófeába.
- Igaz - értett vele egyet Leah.

- Miattam nem kell - mondtam Maggie-nek, aki figyelte, ahogy felveszem a következő ruhát. - Ott lesz nekem Jason. Jól megleszek.
- Kizárt - felelte. - Az igazi végzősbál-élményhez szükséged van a
barátaidra.
- Mert ki más, mint a barátaid - folytatta Esther - segítenének újraélni a múltat, hogy helyrehozz valamit, ami nem hagyott nyugodni?
- Senki - mondta Leah.
- Senki - ismételte Maggie.
Mind rám néztek.
- Senki - csatlakoztam, bár egy másik válasz is eszembe jutott, még
ha azt nem is tudtam hangosan kimondani.
Az egyetértésem ellenére még mindig engem bámultak, olyan sokáig, hogy már azt hittem, tintás az arcom, vagy kilátszik az alsóneműm. Már épp ellenőrizni akartam a tükörben, amikor Maggie megszólalt:
- Azta, Auden! Ez lesz az igazi.
- Igazi mi? - kérdeztem.
- Ruha - mondta Esther felém biccentve. - Elképesztően néz ki.
Lenéztem a lila ruhára, amit az előbb vettem fel, és amit eddig nem
néztem meg közelebbről, csak azért vettem ki a szekrényből, mert
nem piros, fekete vagy fehér volt, mint az eddigiek, amiket próbáltam. Most azonban, ahogy a tükörhöz léptem, láttam, hogy egész jól
áll. A kivágása előnyös volt, a szoknyája bő, és tetszett, ahogy kiemelte a szememet. Ezzel a ruhával talán nem okoztam volna forgalmi dugót, erre viszont nem is volt szükség.
- Tényleg? - kérdeztem.
- Abszolút. - Maggie odajött, megállt mellettem, és megérintette a
ruha anyagát. - Nem tetszik?
A tükörképemet vizsgáltam. Nem voltam odáig a ruhákért vagy a
feltűnő színekért, és még soha nem volt lila ruhadarabom. Mintha
egy másik lány lettem volna. Talán pont ez volt a lényeg. És mint a
megfelelő ropogtatnivaló egy kaland előtt, a jó ruha létfontosságú
volt.
- De - feleltem, ujjaimmal oldalra húzva a szoknyát. Amikor elengedtem, suhogva visszahullott eredeti helyzetébe, mintha tudta volna,
hol a helye. - Tökéletes.

A TENGERPARTI REGGELÉN nyolckor az Isbyvel közös falunkon átszűrődő babasírásra ébredtem. Az oldalamra fordultam, a párnát a
fejemre húztam, és vártam, hogy Heidi átmenjen és lecsendesítse.
Pár perccel később a sírás zokogássá erősödött, és azon kezdtem
gondolkodni, vajon mi történhetett. Amikor Isby már üvöltött, felkeltem, hogy utánajárjak a dolognak.
A hátán feküdt a kiságyban, arca kivörösödött, haja izzadtan tapadt
a fejéhez. Amikor látta, hogy lehajolok érte, hangosabban folytatta,
és karjaival vadul hadonászott az arca előtt. Miután kivettem, és ringatni kezdtem, megnyugodott, csak a levegővétele volt zaklatott,
mintha csuklott volna.
- Minden rendben - mondtam neki, tovább ringatva, miközben kidugtam a fejemet a folyosóra. Heidinek nyoma sem volt, ami kissé
aggasztott, úgyhogy visszamentem, és kicseréltem a baba pelenkáját,
amitől láthatóan jobb kedve lett. Ezután bepólyáltam, és elindultam
lefelé, ahol Heidit a konyhaasztalnál találtam, körülötte mindenfelé a
bálra készült ajándékcsomagokkal teli dobozok, a fülénél telefon.
- Igen, Robert, ezt megértem - mondta, miközben az előtte lévő kávésbögrét forgatta a kezében. - De az az igazság, hogy számítottam
rád, és nem tudom, hogy tudok-e még valakit találni ilyen rövid idő
alatt.
A készüléken keresztül hallottam apu távoli hangját, ahogy válaszol valamit. Rájöttem, milyen rég nem beszéltem már vele: egy,
talán két hete. Végül vette a lapot, hogy nem reagálok az üzeneteire.
A hangpostám egy ideje üres volt.

- Tudod, mit? - mondta hirtelen Heidi - Jól van! Majd találok valakit. Nem, emiatt ne aggódj! Tényleg. De most mennem kell. Még egy
csomó dolgot el kell ma intéznem, és...
Elhallgatott, és én megint meghallottam apu hangját. Bármit mondott is, az Heidiből semmi mást nem váltott ki, csak egy sóhajt és egy
fejcsóválást.
Elgondolkodtam, hogy talán jobb lenne visszamennem, de ekkor
Isby nyöszörögni kezdett, mire Heidi megfordult, és észrevett minket.
- ...mennem kell - ismételte, majd köszönés nélkül letette a telefont.
Hátratolta a székét. - Ó, Auden, sajnálom, hogy felébresztett! Mintha
hallottam volna a hangját, de épp telefonáltam, és...
- Nem gond - mondtam, miközben a babáért nyúlt, és rámosolygott, ahogy kivette a kezemből. - Már úgyis fent voltam.
- Ahogy én is. - A vállához emelte Isbyt, és megpaskolta a hátát.
Ezután a kávéfőzőhöz ment, és töltött magának, majd nekem is egy
csészével. Amikor odaadta, így szólt: - Négykor felriadtam és elkezdtem azon gondolkodni, mennyi mindent kell csinálnom a következő tizenöt órában. És persze, amikor már egy kicsit a helyzet magaslatán éreztem magam, apukád telefonált, hogy ma este mégsem
tud vigyázni a babára, mert New Yorkba kell repülnie, hogy hétfő
reggel találkozhasson az ügynökével, a könyvével kapcsolatban.
Miközben ismét leült az asztalhoz, és az ölébe fektette Thisbét, végiggondoltam a hallottakat.
- Hát - javasoltam. - Ha akarod, itthon maradhatok vele.
- Te? - Megrázta a fejét. - Azt már nem! Te elmész a TengerPartira.
- Nem kötelező.
- De igen, az! Van egy randid is meg minden.
Vállat vontam, és lenéztem a kávémra.
- Mi a baj? Azt hittem, már alig várod.
Nem tudtam, hogy magyarázzam meg a bizonytalanságot, ami azután tört rám, hogy megtaláltam a ruhámat. Olyan furcsa, szomorú
érzés volt, mintha a bál még azelőtt rosszul sült volna el, hogy elkezdődött.

- Nem is tudom - vallottam be. - Talán csak arról van szó, hogy ez
nem az igazi érettségi bál. Mármint biztos jó lesz meg minden. De
nem helyettesítheti az elsőt, az igazit.
Heidi ezen eltöprengett, még mindig Isby hátát simogatva.
- Nos, azért benézhetsz - javasolta. - Vagy felfoghatod úgy is, hogy
szerencsés vagy, amiért van még egy esélyed, és csak rajtad múlik,
hogy emlékezetessé teszed-e.
- Igen - mondtam. - Lehet.
- Nézd! - folytatta, letéve a csészéjét. - Az igaz, hogy ez így nem a
legideálisabb. De csak kevés dolog olyan. Néha neked kell alakítanod a történeteden. Megadni a kezdőlökést a sorsnak, hogy úgy
mondjam. Érted?
Ekkor eszembe jutott, Eli-jal hogy dolgoztunk a küldetésemen.
Mindazok a dolgok - a bowling, a kajacsata, az újságkihordás - későn
és nem a megfelelő módon történtek, nem pont úgy, ahogy valószínűleg kellett volna. Ám ettől még az emlékek és az élmények nem
lettek kevésbé valóságosak. Sőt, inkább különlegesebbek lettek, mert
nem velem, hanem miattam történtek. És miatta.
- Tudod, mit? - mondtam Heidinek. - Teljesen igazad van.
- Tényleg? - Elmosolyodott. - Nos, ezt jó hallani. Főleg, ha belegondolok, milyen nap áll előttem.
- Minden rendben lesz - nyugtattam, majd felhörpintettem a maradék kávémat, és elindultam, hogy újratöltsem. Útközben felvettem
Heidi csészéjét is. - Majd én segítek. Mit csináljak?
Felsóhajtott, előhúzott egy sárga jegyzetfüzetet az egyik ajándékcsomagos dobozból, és felütötte.
- Hát, az ajándékcsomagokat el kell vinni a nagyterembe. El kell
menni a puncsostálért. Tízre van megbeszélve a találkozó a DJ-vel,
hogy ellenőrizzük a hangbeállításokat. Ó, és a lufis emberek előre
kérik a pénzt, valamint most már egy bébiszittert is kell keresnem...
Letettem elé a most már teli csészét, majd visszaültem a székbe.
Isby rám nézett Heidi karjából, én pedig előrenyúltam, hogy megsimogassam a fejét. Bőre meleg és puha volt, és még egy ideig rajtam
tartotta a tekintetét, mielőtt közelebb bújt az anyjához, becsukta a
szemét, és mindennek a kellős közepén elszundított.

***
Délre már lerendeztem a lufis embereket, kétszer is jártam a nagyteremben, ahol a bált tartották, és meghúzódott egy izom a vállamban,
miközben segítettem Heidinek helyére tenni a fényképezéshez szükséges hátteret - egy hatalmas, fából készült hullám pár hallal, a helyi
haladó művészeti csoport remekműve. Épp hazafelé tartottam, kimelegedve és sajgó tagokkal, hogy elhozzak egy doboz puncsospoharat,
amikor megláttam Jasont.
Kiszállt az autójából, amivel a sétány végében parkolt le. Amikor
megfordult és észrevett, megkövült, és egyik kezével integetett.
- Auden - kiáltotta, miközben közelebb sietett. - Próbáltalak hívni.
Eszembe jutott a telefonom, amit minden valószínűség szerint a
konyhaasztalon hagytam.
- Ó! - mondtam. - Egész délelőtt fel-alá rohangáltam.
- A mostohaanyád említette - felelte. - Végül megkerestem apukád
otthoni számát. Szerencsére csak néhány West lakik errefelé.
Mögötte észrevettem Adamet, ahogy kijön a bicikliboltból maga
mellett tolva egy piros kerékpárt, aminek a kormányáról az INDULHATUNK! felirat lógott. Leparkolta a pad mellé, majd visszament, az
ajtó becsapódott mögötte.
- Szóval az a helyzet - kezdte Jason -, hogy beszélnünk kell a ma
estéről.
- Oké.
- Én nem... - Megállt, majd mély levegőt vett. - Nem tudok elmenni.
Meglepett az, ahogy erre reagáltam. Elpirultam, a szívverésem felgyorsult. Mint amikor felszálltam a biciklire; ez az elkerülhetetlentől
való félelem volt.
- Most lemondod? - kérdeztem. - Komolyan? Megint?
- Tudom. - Megrándult az arca. - Nagyon bunkó dolog. Nem hibáztatnálak, ha többé nem akarnál velem szóba állni.
Ekkor kellett volna jól beolvasnom neki. De nem tettem. Csak vártam a kifogást, mert az mindig volt.
- Csak, jön ma ez az előadó a konferenciára - folytatta gyorsan. - Ő
a diákaktivisták vezetője, és több, nagy változtatást is elért a Har-

vardon, ahol az első diplomáját szerezte, és a Yale-en is, ahol most
jogot tanul. Úgy értem, hihetetlen változtatásokat az egyetem működésében. Nagyszerű kapcsolat lenne számomra.
Nem feleltem semmit, miközben Adam megint megjelent, ezúttal
egy kisebb, zöld biciklivel. Ez egy vastagabb kerekű volt, fényes,
fekete ülésű, és olyan tiszta, hogy szinte csillogott a napsütésben.
JÓUTAT! állt rajta a felirat, amit a szél ide-oda lengetett.
- Mindegy - folytatta Jason -, ma délután tartja az előadást, ami
után együtt vacsorázik pár kiválasztott jelentkezővel, hogy négyszemközt megvitassa velük a tapasztalatait. Eredetileg elsőéveseket
nem hívhatott volna meg, de úgy tűnik, hallott arról az újrahasznosítási kezdeményezésemről, amit tizenegyedikben csináltam, és...
Hallgattam, de közben Adamet néztem, aki újabb, ezúttal kétszemélyes kerékpárt tolt ki. CSODÁSAN FESTESZ! - hirdette a felirat, körülötte egy szívecskével.
- Ez - fejezte be végül Jason - egy olyan alkalom, amin muszáj ott
lennem. Sajnálom.
Ekkor rájöttem valamire. Nem haragudtam, amiért Jason lerázott.
A gyors szívverés, a pirulás, amit éreztem: igaz, ez történik akkor, ha
megbántanak, viszont akkor is, amikor összeszeded magad, és továbblépsz. Talán Jason amúgy sem lett volna része a második esélyemnek, és ez csak az a löket volt, amire nekem és a sorsnak szükségünk volt.
- Tudod, mit? - mondtam neki. - Nem gond.
Rám pislogott.
- Tényleg?
- Tényleg. - Mély levegőt vettem, hogy ennek az igazáról megbizonyosodjak. Furcsa, de tényleg így gondoltam. - Nem haragszom.
- Nem? - Megráztam a fejemet. - Ó, istenem, Auden, köszönöm,
hogy megérted! Azt hittem, borzasztó dühös leszel! De te megérted
ezeket a fontos dolgokat, ugye? Mármint az életben csak egyszer
adódik ilyen lehetőség, és...
Még mindig beszélt, amikor megkerültem, és a biciklibolt felé indultam. Elmosódva még hallottam, ahogy a megértést, a kötelességet, a feladatot és az erőfeszítést emlegeti, azokat a hangzatos szavakat és fogalmakat, amiket értettem, és oly jól ismertem. Nem úgy,

mint azt, amire most készültem. Mégis, ezen a nyáron elsősorban azt
tanultam meg, hogy nem az számít, merre mész, hanem, hogy milyen
utat választasz odáig. Ezért levettem azt a feliratot a zöld bicikliről JÓ UTAT! -, és bementem a boltba, hogy megtegyem efelé az első
lépést.
***
- Találd ki, mi történt! - újságolta Maggie, amint beléptem a Clementine’sba.
- Mi?
Összecsapta a két tenyerét.
- Van partnerem a bálra!
- Találd ki, velem mi történt! - feleltem.
- Mi?
- Nekem nincs. - Maggie-nek tátva maradt a szája. - Ja, és - tettem
hozzá - vettem egy biciklit.
- Mit? - kérdezte, de én már elmentem mellette. Hallottam, ahogy
utánam jön, és szól pár vásárlónak a farmereknél, hogy egy perc és
jön. Amikor kinyitottam az iroda ajtaját, már mögöttem volt.
- Oké, lassíts! - Feltartotta a kezét, tenyerével előre. - Egyszerre
csak egy dolgot. Hogy érted, hogy nincs partnered?
- Így - mondtam, és leültem az íróasztalhoz. - Jason dobott.
- Megint?
Bólintottam.
- Mikor?
- Kábé húsz perce.
- Ó, istenem! - A szájához emelte a kezét: annyira elszörnyedt,
mintha valaki meghalt volna. - Ez a legrosszabb hír, amit valaha hallottam.
- Nem - ellenkeztem vele nagyot nyelve. - Igazából nem az.
- Nem?
Megráztam a fejemet.
- A legrosszabb még csak ezután jött, amikor egyenesen átmentem
a bicikliboltba, és megkértem Eli-t, hogy jöjjön el velem, mire ő nemet mondott.

A másik kezét is a szájához kapta, ráütve arra, ami már eddig is ott
volt.
- Szentséges ég! - sipákolt tompa hangon. - Hogy jön a képbe a bicikli?
- Nem tudom - mondtam legyintve. - Az a rész elég homályos.
Szeme elkerekedett, leengedte a kezét, és kikukucskált a folyosóra.
Miután ellenőrizte a vásárlókat, előrántotta a telefonját.
- Ne mozdulj! - jelentette ki, a gombokat nyomkodva. - Hívok erősítést.
- Maggie - sóhajtottam. - Légyszi, ne!
- Késő. - Megnyomott még egy gombot. - Már elküldtem.
És így találtam magam húsz perccel később ugyanazon a helyen,
ezúttal nemcsak Maggie, hanem Leah és Esther társaságában is, az
asztalon egy nagy pohár kávéval és két csomag csokis muffinnal.
- Muffin? - mondta Maggie Esthernek. - Komolyan?
- Bepánikoltam - felelte Esther. - Mégis milyen rágcsa illik egy
ilyen helyzethez?
Leah egy pillanatig elgondolkozott.
- A gyógyászati.
- Nos, a Vegyesben olyan nincs. Viszont muffinjuk volt. - Esther
rám nézett. - Oké. Most már mindenki itt van. Mi történt?
Felvettem a kávémat, belekortyoltam, és a legszívesebben az egészet felhajtottam volna. Helyette mesélni kezdtem.
***
Nem mintha lett volna bármiféle tervem, amikor benyitottam a bicikliboltba. Csak arra tudtam gondolni, hogy van még egy esélyem, és
ezúttal nem fogom elszúrni.
A lehető legjobb, sőt ideális jel volt, hogy amint beléptem, észrevettem Eli-t. A pult mögött állt, nekem háttal, és épp belegyömöszölt
valamit egy sporttáskába. Amint megláttam, ugyanazt éreztem, amit
már több hete: hirtelen szégyent amiatt, ahogy viselkedtem, majd a
késztetést, hogy minél gyorsabban elfussak a másik irányba. Ehelyett
szorosabbra fűztem az ujjamat a kezemben lévő táblán, és közelebb
léptem.

- Szia! - köszöntem, amint a pulthoz értem. Hangom hangosan,
durván, kapkodóan szólt, így mély levegőt vettem. Amit nehezített,
hogy megfordult, és rám nézett.
- Szia! - Tekintete gyanakvó volt. - Mi újság?
Egy tökéletes világban fokozatosan tértem volna rá a mondandómra. Jól felépítettem volna, szépen de lényegretörően fogalmaztam
volna meg a megfelelő melléknevekkel. Most viszont egyszerűen
csak kinyögtem:
- Emlékszel, amikor először mentünk bowlingozni?
Eli felvonta a szemöldökét. Majd hátrapillantott a javítóműhelybe,
ahol messziről láttam Adamet és Wallace-t, ahogy nekünk háttal a
hátsó mellékutcára nyíló ajtóban állnak.
- Igen - felelte egy pillanattal később. - Miért?
Nyeltem egyet, ami borzasztó hangosnak tűnt.
- Ideges voltam, mert nem ment. És azt mondtad, hogy ezt nem is
várhatom el, mert azelőtt még nem csináltam, és csak az számít,
hogy tovább próbálkozzam.
- Igen - mondta lassan. - Emlékszem.
Tudtam, hogy kezd fogyni a bátorságom. Szinte éreztem, ahogy
pillanatról pillanatra apad, mint egy hullám, ami lassan visszahúzódik a tengerbe. Azért folytattam.
- Ez történt kettőnkkel is - mondtam. - Velem. Amit csináltunk...
ami köztünk volt... nekem ez volt az első alkalom. Tudod, amikor
számított. És nem voltam jó benne. Valójában elég rosszul alakult.
Összehúzta a szemét. Ó, Jézusom! - gondoltam. Ez nem jött ki valami jól.
- Mármint az én hibámból - tettem hozzá gyorsan. - Nem tudtam,
mit kezdjek kettőnkkel. Annyira új volt nekem az egész. Elszúrtam,
mert nem tudtam, mit csinálok, és ez megijesztett, ezért nem akartam
próbálkozni. Mint a biciklizésnél. Amiben egyébként szintén igazad
volt.
Körülöttünk a boltban síri csend volt, amitől a hangom mintha hangosabban szólt volna. Valószínűleg eléggé megalázottan éreztem
volna magam, ha végiggondolom, amit mondok. Még egy okkal
több, hogy folytassam.

- Csak annyit akarok kinyögni - szóltam, mert isten tudja, miért,
úgy éreztem, tovább kell magyarázkodnom -, hogy sajnálom. Hívhatod őrültségnek, csirkesalátának vagy bárminek. De azt szeretném,
amit mondtál, még egyszer megpróbálni. Ezért jöttem be, és kérlek
arra, hogy kísérj el ma este a végzős bálra.
- Hé, Eli! - kiáltotta Wallace hirtelen mögüle. - Indul a vonat. Menned kell!
De ő nem válaszolt. Csak komoly arckifejezéssel engem nézett.
Miközben álltam a tekintetét, próbáltam felidézni az együtt töltött
órákat, amik ugyanezen a helyen kezdődtek, és értek véget. Ezért is
tűnt helyénvalónak, hogy most itt voltam, amikor kiderül, hogy újrakezdjük-e, vagy örökre elválunk. Tudtam, hogy csak ez a két lehetőség létezik. Valamiért mégis úgy éreztem, hogy a másodikat fogja
választani.
- Sajnálom - mondta. És ez igaznak is tűnt, ahogy felvette a táskáját, és a vállára vetette. - De nem megy.
Éreztem, ahogy idiótán bólintok. Majd egy utolsó, komoly, szinte
szomorú pillantással elment, hátat fordítva elindult a hátsó ajtó felé,
elhaladt Adam és Wallace mellett, majd eltűnt. Egy pillanattal később az ajtó becsapódott mögötte. Vége.
- Auden! - Még mindig kábán, elfordítottam a fejemet, és megláttam Adamet, ahogy felém tart. - Eli-t keresed? Mert ő épp most...
- Nem - vágtam rá gyorsan. - Nem őt.
- Ó! Oké. - Wallace-ra pillantott, aki vállat vont. - És segíthetünk
valamiben?
Már csak az érdekelt, hogy ez az egész ne legyen még kínosabb, és
méltóságteljesen távozhassak. De ekkor megint lenéztem a kezemben
lévő táblára - JÓ UTAT! -, és ezt hirtelen egy jelnek vettem.
- Igazából - mondtam. - Lenne itt valami.
***
- Hívd csirkesalátának? - nevetett Esther, összeütve két tenyerét. - Ez
annyira retró! Általános óta nem hallottam.
- Én - mondta Leah - sosem értettem, mit jelent.
- Szóval így vetted meg a biciklit - szólt Maggie.

- Biciklit? - kérdezte Leah. - Hogy jön ide egy bicikli?
- Épp most vettem egyet - feleltem.
- Mert csak most tanulta meg hajtani - magyarázta Maggie. - Én tanítottam őt titokban minden reggel. Még nem tudott biciklizni.
- Komolyan? - Esther rám nézett. - Azta! Ez elképesztő.
- Az, hogy nem tudtam, vagy az, hogy megtanultam? - kérdeztem.
Esther eltűnődött.
- Mindkettő - felelte végül.
- Lányok! Maradjunk a tárgynál! - Leah felém fordult. - Oké, szóval Eli lerázott. Ez még nem a világ vége.
- Nem - szögeztem le -, csak hihetetlenül megalázó, és most már
soha nem tudok majd a szemébe nézni.
- Kíváncsi vagyok, miért mondott nemet - töprengett Maggie.
- Azért, mert ő Eli - mondtam neki.
Leah a szemét forgatta.
- Ez tény, nem magyarázat.
- Úgy értem - fejtettem ki -, tudom, milyen. Megvolt vele az esélyem, és elszúrtam. Neki ennyi elég.
- Várj! - Esther feltartotta a kezét. - Lassíts! Mikor voltatok ti Elijal együtt?
Megint mindenki engem nézett, úgy válaszoltam:
- Ö-öm, pár hete elég sok időt töltöttünk együtt.
- És mit csináltatok? - kérdezte Leah.
Eszembe jutott, ahogy Eli-jal az autóban ültünk, és Colby utcáin
csavarogtunk azokon az éjszakákon külön-külön és együtt is. Vásároltunk, ettünk, beszélgettünk, küldetést teljesítettünk. Olyan sok
mindent csináltunk, hogy képtelenségnek tűnt ezt egyetlen szóra leszűkíteni. Úgyhogy e helyett úgy döntöttem, azt mondom, mit nem
csináltunk, legalábbis a legvégéig.
- Nem tudtunk aludni - feleltem. - így együtt voltunk ébren.
- Amíg el nem szúrtad - tette hozzá Esther pontosítva.
Bólintottam.
- Mit tettél?
Lenéztem a kihűlt kávémra.
- Nem tudom - vallottam be. - Történt valami, mire én megijedtem,
és elzárkóztam.

- Oké, na így már világos - mondta Leah.
- Leah! - szólt rá Esther.
- Mi van? Történt valami? Ez mégis mit jelent?
Megint mindannyian rám néztek, és tekintetük kereszttüzében rájöttem, hogy ez is egy olyan pont, ahol általában bezárkóztam. Magamba fordultam, és elbújtam. De azok után, amin aznap keresztülmentem, már csak a változás tűnt helyénvalónak.
- Apu és Heidi különköltözött - folytattam. - Ez... sok mindent felkavart bennem. És úgy dolgoztam fel, ahogy a szüleim válását.
- Azaz? - kérdezte Esther.
Vállat vontam.
- Könyvekbe és iskolai dolgokba temetkeztem, és mindenkit kizártam. Főleg azokat, akik felelősségre vonhattak volna.
- Mint Eli - szólt közbe Maggie.
- Főleg Eli - feleltem. - Volt egy éjszaka, amikor igazán közel kerültünk egymáshoz... mire én másnap leráztam. Olyan hülye voltam.
- De ezt elmondtad neki? - kérdezte Maggie. - Ma?
- Igen - feleltem. - De mint említettem, túl késő volt. Ő ezt már lezárta.
Volt egy kis szünet, amíg ezt mindenki megemésztette és végiggondolta. Felvettem, majd újra letettem az egyik muffint.
- Hát - jelentette ki végül Leah -, én azt mondom, a fenébe vele.
- Leah - sóhajtotta Esther. - Komolyan.
- Nem, tényleg. Szóval volt egy megalázó jeleneted. Előfordul. És
különben is, kinek kellenek a fiúk? Szépen elmegyünk együtt ma este
a bálba, és jól érezzük magunkat.
- Azt hittem - emlékeztette Esther -, elhatároztad, hogy partner nélkül nem mész.
- Ez még azelőtt volt, hogy kifogytam volna a lehetőségekből magyarázta Leah. - Most örülök annak, hogy szingli vagyok, és
együtt lóghatok a barátnőimmel. Mint mindannyian. Nem igaz?
- De - mondta Esther.
Rám pillantottak. Így szóltam:
- Tudjátok, azok után, hogy kétszer is visszautasítottak, lehet, hogy
inkább otthon maradok.
- Mi? - Leah a fejét csóválta. - Ez teljesen vesztes hozzáállás.

- Kétszer - ismételtem, feltartva két ujjamat. - Negyed órán belül,
egymástól harmincméternyire. Mi jöhet még? Egy fejemre zuhanó
üllő?
- Ez - hangsúlyozta Esther - pontosan az a helyzet, amikor ki kell
mozdulnod a csajokkal. Tankönyvi eset. Eljössz velünk, táncolunk,
és jobban érzed magad. Ugye, Mags?
Eddig nem vettem észre, hogy Maggie szinte kihátrált az ajtó felé,
az egyik lábával már kilépett a folyosóra. Amikor mindannyian feléje
fordultunk, elpirult.
- Nos - kezdte. - Igazából...
Csend. Majd Leah szólalt meg:
- Igazából mi?
- Nekem van partnerem.
- Tessék? - kapta fel a vizet Esther. - Mi lett a testvériségünkkel?
- Eddig a pillanatig ti is annyira felfújtátok ezt az egészet! - ellenkezett Maggie. - Honnan sejthettem volna, hogy meggondoljátok
magatokat?
- Ha azt mondod, Jake Stockkal mész - figyelmeztette Leah -, akkor felrobban a fejem.
- Nem. - Maggie megint elpirult, és lenézett a kezére. - Adam elhívott.
Leah és Esther egymásra nézett. Majd Maggie-re. Majd megint
egymásra.
- Szentséges ég! - kiáltotta Esther. - Végre!
- Bizony - mondta Leah. - Végre összeszedte a bátorságát!
Maggie megnyugodott, és visszalépett az irodába.
- Akkor nem haragszotok?
- Dehogynem - mondta Leah.
- De - tette hozzá Esther - örülünk, hogy ez a szexuális feszültség,
ami már évek óta tart...
- Évek óta - erősítette meg Leah.
- ...végre így vagy úgy, de feloldódik - fejezte be Esther.
- Ó, nem erről van szó - legyintett Maggie. - Csak barátokként megyünk.
- Nem - szóltam közbe. - Nem úgy.
Rám nézett.

- Tessék?
- Kedvel téged - magyaráztam neki. - Bevallotta. És csak azért
mondom el, mert ha elszalasztod ezt a lehetőséget, azt később még
megbánod. Higgy nekem!
- Elnézést? - kiáltotta valaki az üzletből. - Dolgozik itt valaki?
- Hoppá! - mondta Maggie, és megfordult.
- Majd én - szólt Esther, és elment mellette, ki a folyosóra. Leah
követte, és útközben a szemetesbe dobta a poharát. Egy pillanat múlva már hallottam is őket, ahogy hangosan csacsogni kezdenek a vásárlóval, mintha kárpótolni akarnák a csendért.
Maggie az ajtófélfának támaszkodva engem nézett, miközben hátradőltem a székben.
- Remélem, még meggondolod magad a ma estével kapcsolatban mondta egy másodperccel később. - Jó emlék lenne, még ha nem is
úgy alakult, ahogy elképzelted.
- Tudom - feleltem. - De őszintén, nem tudom, hogy most menne-e.
- Hát, ha meggondolod magad, mi ott leszünk. Oké?
- Oké. - Bólintott, majd kinyitotta az ajtót, hogy visszamenjen dolgozni.
- Ó, és még el akartam mondani - szólt. - A biciklid. Nagyon szuper.
- Gondolod?
- Egy Gossie, Whiplash hajtókarral, Tweedle villával és azokkal a
nagy Russel gumikkal? Nem járhatsz vele rosszul.
Felsóhajtottam.
- Nos. Legalább egyvalamit már magammal viszek a nyár végén.
- Szerintem - mondta - ez már eddig is így volt.
Ezután kétszer ráütött az ajtófélfára, és kiment. A muffinjaimra pillantottam és rájöttem, hogy Esther valahogy emlékezett rá, hogy sok
héttel ezelőtt, hirtelen ötlettől vezérelve, ezeket vettem le a polcról.
Kinyitottam a csomagot, kivettem egyet, és beleharaptam. Tömény
volt, a szám összeragadt a cukormáztól. Ám különös módon tökéletesen passzolt a kávéhoz.

- BIZTOS

VAGY BENNE? - kérdezte Heidi már legalább századszor,
ahogy a nyitott ajtóban állt. - Mert talán még...
- Heidi. - Átemeltem Isbyt a másik oldalamra. - Menj!
- De ez így olyan rossz! Ha valakinek, hát nekem kéne ezt kihagynom. Nem mintha én nem mentem volna...
- Menj! - ismételtem.
- Nézd, ha találok valakit, aki felválthatna, ideküldöm...
Összehúztam a szememet, és a tőlem telhető leghűvösebb némberpillantást vetettem rá. Ettől kissé megijedt, és kilépett a verandára.
- Oké, jól van - mondta. - Megyek.
Álltam ott, és figyeltem, ahogy lemegy a lépcsőn. Hosszas mérlegelés után egy hosszú, korallszínű ruhát választott spagettipántokkal.
A fogason különösen festett - túl egyszerű, fura színű -, de amint
felvette, a ruha tarolt. Eggyel több ok, hogy ne vegye rá a BabyBjörnt, ahogy azt eredetileg tervezte, mivel nem talált bébiszittert.
- Jól vagyok - biztosítottam őt órákkal azelőtt, amikor önként jelentkeztem a feladatra. - Mondtam már, hogy nem akarok elmenni.
- De ez a te nagy lehetőséged! - Felsóhajtott, és lenézett Isbyre, aki
közöttünk feküdt a hálószoba padlóján, a babaszőnyegen, és a fölötte
lógó katicabogarat rugdosta. - Utálom, hogy így alakultak a dolgok.
- Tényleg jól vagyok - győzködtem. Kétkedő pillantással tanulmányozta az arcomat. - Tényleg.
Különös módon ez még igaz is volt. Még a délelőtti dupla viszszautasítás után is. Még akkor is, ha hazáig toltam a biciklimet ahelyett, hogy felültem volna rá, mivel nem akartam több horzsolást
szerezni a lábszáramra, térdemre vagy egómra. Még azután is, hogy
kivittem a lila ruhát a szobámból, lefektettem Heidi ágyára, és levet-

kőztem: belebújtam egy melegítőbe és egy topba, miközben mindenki más kiöltözött. Bizonyos értelemben májusban, az első alkalommal is ezt csináltam. De ez most valahogy mégis más volt.
Rájöttem, mit értett Maggie azon, hogy nem csak a biciklivel térek
majd innen haza a nyár végén. Mert most már én is láttam magamban
ezt a változást: élményeket, történeteket nyertem, jobban megismerve ezt az életet. Szóval talán nem úgy alakult, mint egy tündérmese.
De azok úgysem léteztek. Az én történetem viszont valóságos volt.
Amint Heidi elment, kivittem Isbyt a hátsó verandára, és felemeltem, hogy lássa a vizet. A parton még páran üldögéltek, kiélvezve a
nap utolsó sugarait, míg mások esti sétára indultak, és párokban, csoportokban, előreszaladó vagy lemaradó kutyákkal, gyerekekkel andalogtak. Egy ideig ezt néztük, majd amikor bementünk, hallottam,
hogy valaki kopog az ajtón.
Ahogy elmentem a konyhaasztal mellett, észrevettem Heidi telefonját a sószóró mellett. Két nem fogadott hívása is volt - hoppá!
mielőtt eszébe jutott, és visszajött érte. Amikor kezemben a telefonnal ajtót nyitottam, mégsem Heidi állt ott. Hanem az anyám.
- Szia, Auden! - üdvözölt. - Bejöhetek?
Feleletként Isby nyivákolni kezdett. Anyu a babára, majd rám nézett.
- Persze - mondtam, majd rájöttem, hogy ehhez először félre kell
állnom az útból. - Gyere!
Hátraléptem, ő pedig előre, majd becsuktam az ajtót és Heidi telefonját a hátsó zsebembe csúsztattam, mielőtt követtem volna lassú
lépteit az előszobán keresztül, be a konyhába. Nem tudtam biztosan,
mi volt benne olyan nyugtalanító, főleg mivel ugyanúgy nézett ki:
sötét, feltűzött haj, fekete szoknya és top, az ónix nyaklánc, ami pont
a kulcscsontjánál lógott hangsúlyozva keménységét. De valami mégis más volt.
- Szóval - mondtam, lassan a másik kezembe véve Isbyt. - Mit csinálsz itt?
Anyu megfordult és rám nézett. A konyhai lámpák erősebb fényében észrevettem fáradt, talán kicsit szomorú tekintetét.
- Aggódtam miattad. A legutóbbi beszélgetésünk óta. Hajtogattam
magamban, hogy ez butaság, de aztán...

Elhallgatott, és rájöttem, hogy ez milyen ritka volt; ő, ahogy apu
trükkjével él. Anyu sosem szerette másra bízni a szavait.
- De aztán - ismételtem.
- Mégis eljöttem - fejezte be. - Tekintsd ezt az anyák előjogának!
Gondolod, hogy apád és Heidi nélkülözni tud egy csésze kávét?
- Persze - mondtam, odasétáltam a szekrényhez, hogy elővegyek
egy bögrét. Próbáltam elérni a felső polcot és közben Isbyt is egyensúlyozni, aki hirtelen úgy döntött, hogy mozgolódni kezd. Hátranéztem anyura, aki ezt kíváncsian figyelte. - Tudnál esetleg...
- Ó! - szólt. Majd kihúzta magát, mintha számonkérés előtt állna, és
kinyújtotta a karját. - Természetesen.
Átadtam neki Isbyt, a csere közben ujjaink összeértek. Mielőtt viszszafordultam volna a kávéért, meglepett, hogy anyut egy kisbabával
látom. Kicsit félszegen ült ott, karját behajlítva, tudományos arckifejezéssel tanulmányozva Isby arcát, mintha egy rejtvényt oldana meg.
A kicsi tágra nyílt szemmel bámult vissza rá, és kis kezével újabb
meg újabb köröket írt le a levegőben. Amikor pár pillanattal később
letettem elé a kávét, megálltam mellette, készen, hogy átvegyem. De
ő szemét a babán tartotta, úgyhogy inkább leültem.
- Nagyon aranyos - jegyezte meg végül. - Kicsit olyan, mint te enynyi idősen.
- Tényleg?
Anyu bólintott.
- A szeme. Éppolyan, mint az apádé.
Isbyre néztem, akit egyáltalán nem zavart, hogy egy idegen kezében van, és az sem, hogy ez a valaki kényelmetlenül érzi magát. Az ő
kis világában mindenki a legjobb szándékkal közeledett felé.
- Nem akartam, hogy aggódj - mondtam most anyunak. - Csak...
sok minden történt.
- Gondoltam. - Isbyt ülő pozícióba helyezte, másik kezével a kávéjáért nyúlt. - De akkor is aggódtam, amikor a legutóbbi hívásodkor a
válásról kérdezősködtél. Olyan másnak tűntél.
- Hogy érted? - kérdeztem.
Ezen egy ideig elgondolkozott. Majd így szólt:
- Igazából a fiatalabb szó jut az eszembe. De ha megölnek, se tudnám megmondani, miért.

Én értettem, mire gondol, de ezt nem osztottam meg vele. Ehelyett
megfogtam Isby pufi ujjait, és megszorítottam őket. Rám nézett,
majd vissza anyura.
- Az az igazság, hogy azt hittem, elveszítelek - mondta inkább
Isbynek, mint nekem. - Amiért idejöttél apádhoz meg Heidihez, és
barátokat szereztél. Aztán a vitánk miatt a kollégiumról... Gondolom,
túlságosan magától értetődőnek vettem, hogy ugyanúgy gondolkodunk. Aztán hirtelen már nem így volt. Nagyon furcsa volt. Szinte
magányos érzés.
Szinte, gondoltam. Hangosan azt mondtam:
- Csak azért, mert nem értünk mindenben egyet, még nem jelenti
azt, hogy eltávolodtunk egymástól.
- Igaz - értett egyet. - De valószínűleg csak nagyon ijesztő volt nekem. Látni, hogy ilyen gyorsan megváltozol. Olyan volt, mintha teljesen más nyelvet beszélnél, és új szokásaid lennének, amiket én nem
értek, és ebben az új világban nekem már nem maradna hely.
Miközben ezt fejtegette, továbbra is Isbyt figyelte - arcuk egymás
felé nézett, kezével átölelte a baba derekát -, mintha ezeket a szavakat csak neki szánta volna.
- Ismerős érzés - vallottam be.
- Igen?
Bólintottam.
- Igen.
Most megfordult, és rám nézett.
- Nem tudnám elviselni a gondolatot - mondta lassan, tisztán ejtve
ki a szavakat -, hogy életem egyik döntése tönkretegye a tiedet. Bele
sem merek gondolni.
Eszembe jutott a telefonbeszélgetésünk estéje, hogyan lágyult el
hirtelen a hangja, amikor előhozakodtam a válással. Anyunak mindig
is megvolt ez a hideg, kemény páncélja, ez a vastagnak tűnő, ám törékeny fal, amit önmaga és mások közé húzott. De ő ezt talán végig
máshogy látta. Számára én nem odakint voltam, dörömbölve, hogy
engedjen be, hanem odabent, vele biztonságban, még több okot biztosítva neki, hogy ezen ne változtasson.
- Nem tetted tönkre az életemet - mondtam. - Csak jó lett volna, ha
többet beszélgetünk.

- A válásról?
- Mindenről.
Bólintott, és egy ideig csak ültünk ott, Isbyt néztük, aki a lábát tanulmányozta. Majd anyu megszólalt.
- Ez sosem volt az erősségem. Az érzelmes beszélgetések.
- Tudom - feleltem. Rám nézett. - Az enyém sem. De a nyáron
gyors továbbképzést kaptam belőle.
- Tényleg? - kérdezte.
- Igen. - Beszívtam a levegőt. - Igazából nem olyan nehéz.
- Nos. - Nyelt egyet. - Talán valamikor megtaníthatnál rá.
Rámosolyogtam. Épp előrenyúltam, hogy kezem rátegyem az övére, és érezzem melegét az enyém alatt, amikor Heidi telefonja megcsörrent a hátsó zsebemben.
- Fenébe! - mondtam, és elővettem. - Jobb, ha felveszem.
- Csak nyugodtan - felelte, majd hátradőlve Isbyt az ölébe fektette.
- Mi megvagyunk.
Felálltam és anélkül, hogy megnézném, ki az, beleszóltam.
- Halló?
- Heidi?
A tény, hogy apu nem ismerte fel a hangomat, sokat elárult, de nem
akartam azon rágódni, hogy pontosan mit. Először le akartam tenni, a
gyávábbik utat választva. De ehelyett azt mondtam:
- Nem. Auden.
- Ó! - Szünet. - Szia!
- Szia! - mondtam. Anyura pillantottam, aki engem figyelt, majd
megfordultam és az előszoba felé indultam. De még ez sem tűnt elég
messzinek, ezért felmentem a lépcsőn. - Öm, Heidi nincs itt. Véletlenül itthon hagyta a telefonját, amikor elment a TengerPartira.
Túl nagy volt a csend a vonalban, annyira, hogy már azon gondolkoztam, miért akkor akadozik a vonal, amikor hallani akarod, mit
mond a másik.
- És - folytatta végül. - Hogy vagy?
- Jól - mondtam. - Sok a dolgom.
- Gondoltam. Hagytam neked pár üzenetet. - Megköszörülte a torkát. - Feltételezem, mérges vagy rám.

- Nem - mondtam, miközben bementem a hálószobába, ahol a lila
ruhám kiterítve hevert az ágyon. Felvettem, és a szekrényhez vittem.
- Csak végig kellett gondolnom pár dolgot.
- Ahogy nekem is. - Megint köhögött. - Nézd, tudom, hogy ott vagy
Heidivel, és az ő változatát hallod...
- Heidi szeretné, ha hazajönnél.
- Én is ezt szeretném - mondta. - De ez nem ilyen egyszerű.
Arrébb toltam a ruhákat a szekrényben, a vállfák csattogva ütköztek egymásnak, és begyömöszöltem a lila ruhát. De ahelyett, hogy
becsuktam volna, továbbmentem a soron és a többi ruhát is megnéztem.
- Akkor mi az? - kérdeztem.
- Tessék?
Kivettem egy fekete, rakott szoknyás ruhát, majd visszatettem.
- Állandóan azt hajtogatod, hogy ez mennyire nem egyszerű. Akkor
mondd meg, hogy mi az!
Szinte éreztem, ahogy meglepődött, ami önmagában még nem kellett volna, hogy sokkoljon. Megszokhatta, hogy a döntéseit mind az ő
sajátos gondolkodásmódjának tudom be. Ez olyan jó kibúvó volt:
minden alól felmentette. Szeszélyes, önző író volt. Szüksége volt az
alvásra, a térre, az időre. Ha távol tartotta volna magát a világ többi
részétől, ezek a dolgok csupán furcsa bosszúságot okoztak volna. De
épp ez volt a lényeg. Mások is részesei voltak az életének. Kinyúlt,
és magához húzta őket. Gyerekeket nevelt velük, akik szintén hozzá
tartoztak, legyenek csecsemők vagy felnőttek. Nem te választod meg,
hogy kinek mikor van rád szüksége, vagy mikor szeret. Ez nem egy
kapcsoló volt, amit könnyen lehetett állítgatni. Ha belementél, benne
voltál. Ha kiszálltál, kint maradtál. Nekem ez egyáltalán nem tűnt
komplikáltnak. Valójában ez volt a világ legegyszerűbb dolga.
- Látod - folytatta most Apu -, erre utaltam, amikor azt mondtam,
mérges vagy. Meghallgattad Heidit, és csak a történet egyik felét
ismered.
- Nem ezért haragszom - mondtam még egy adag ruhát arrébb tolva. Valahogy örömömet leltem a vállfák zörgésében, a színek kavalkádjában. Rózsaszín, kék, piros, narancs, sárga. Mindegyik egy
másfajta burok, bőr, személyiség, még ha az csak egy napra szól is.

- Akkor miért? - kérdezte.
Fekete, zöld, fekete, pöttyös.
- Csak - mondtam - kaptál egy második esélyt.
- Egy második esélyt? - ismételte.
- Igen - feleltem. Rövid ujjú, hosszú ujjú, szűk szoknyás, bő szoknyás. - De nem élsz vele. Inkább otthagyod az egészet.
Nem válaszolt, csak a fogasok hangja hallatszott. Lassan a sor végére értem, egyre kisebb maradt a választék.
- Így gondolod? - tagolta lassan. - Hogy otthagytalak?
- Nem engem - mondtam.
- Akkor kit?
És akkor hirtelen ott volt. Egy egyszerű, fekete ruha, szoknyáján és
nyakkivágásán apró gyöngyökkel. Egy táncos, flapper ruha. A tökéletes ruha, amit végig kerestem. És ahogy ránéztem, valami mást is
megtaláltam. A választ apu kérdésére, és hirtelen rájöttem, miért is
hozott ez a nyár olyan sok mindent a felszínre.
- Isbyt - feleltem.
Miközben kimondtam a nevét, magam előtt láttam az arcát. Ahogy
visít, gügyög, üvölt, folyik a nyála. Alszik, ébren van, nyöszörög,
jókedvű. Az első nap, amikor láttam, ahogy Heidi karjában alszik, és
pár másodperccel azelőtt, ahogy szemével követte a mozgásomat.
Lényének mindez az apró részlete, épp csak a kezdete mindannak,
aki lesz és lehet. Még nem volt késő. Még minden előtte állt, és elsősorban azt reméltem, hogy nem sok második esélyre lesz szüksége.
Hogy talán, nem úgy, mint sokan mások, megtalálja a módját, hogy
már elsőre is jól csinálja.
- Isby? - ismételte apu. - A babára gondolsz?
- Így hívom - mondtam. - Számomra ő mindig Isby marad.
Egy ideig hallgatott. Majd kijelentette:
- Auden, én szeretem Thisbét. A világon bármit megtennék érte
vagy érted. Ezt tudnod kell.
Anyu is ugyanezt mondta, mindössze percekkel ezelőtt, és neki elhittem. Akkor ez miért volt annyival nehezebb? Azért, mert anyu
ideutazott hozzám. Megtette ezt a hosszú utat, kockáztatott, visszament egészen a kezdetekhez, oda, ahonnan remélhetőleg közösen egy
új utat tudunk kikövezni. Apu még mindig egy helyben ácsorgott, és

mint mindig, azt akarta, hogy én menjek oda hozzá. Mint ahogy ezt
meg is tettem a nyár elején a házában és otthon is. Mindig átszelve a
távolságot, városokat, így alkalmazkodva, kifogásokat keresve.
- Ha ez igaz - vetettem fel neki -, akkor bizonyítsd!
Egy ideig hallgatott. Aztán azt mondta:
- Mégis hogyan?
Néha sikerül a dolgokat már első alkalommal jól csinálni. Másoknak ez csak második próbálkozásra megy. Ám azt mondják, a hármas
a szerencseszám. Ahogy ott álltam, szintén egy menekülőként, rájöttem, ezt sosem tudom meg, ha nem szállok vissza a biciklire, még
egyszer, utoljára. Így ahelyett, hogy válaszoltam volna, kivettem a
fekete, gyöngyös ruhát a szekrényből, és az ágyra fektettem.
- Találd ki! - javasoltam. - Nekem most dolgom van.
***
Úgy terveztem, autóval megyek. Már a kezemben volt a kulcs, ahogy
kifutottam az ajtón, a fekete ruha a térdemet verdeste. De ekkor észrevettem a biciklit a lépcső mellett, ahol hagytam, és a következő
dolog, amire emlékszem, hogy felülök rá. Felálltam a pedálra, próbáltam felidézni mindent, amit Maggie az elmúlt hetekben tanított, és
aztán elindultam, még mielőtt meggondolhattam volna magamat.
Furcsa érzés volt, de ahogy az utca felé tekertem - kissé inogva, de
legalább még a nyeregben -, csak anyura tudtam gondolni. Amikor
nem sokkal azelőtt letettem a telefont, felvettem a ruhát, megkerestem a flipflopomat és a táskámat, úgy terveztem, Isbyt majd berakom
a kocsiba, és magammal viszem. De amint elkezdtem becsatolni, és
sietve magyarázkodtam anyunak, a baba nyöszörögni kezdett. Aztán
sírni. Végül üvölteni.
- Jaj, ne! - rimánkodtam, miközben egyre vörösödött az arca. Felismertem a teljes hangerős bömbölés jeleit, amikor láttam őket. - Ez
így nem jó.
- Nem szereti a babakocsit? - kérdezte anyu, aki mögöttem állt.
- Általában imádja. Nem tudom, mi lehet a baj. - Lehajoltam, megigazítottam a szíjakat, de Isby erre csak hangosabban folytatta, most

már rúgkapálva is a nyomaték kedvéért. Anyura pillantottam. - Jobb,
ha itthon maradok. Nagyon nincs kedve hozzá.
- Butaság. - Intett, hogy menjek arrébb, majd föléje hajolva kikapcsolta Isbyt a kocsiból, és felvette. - Majd én vigyázok rá. Te menj,
érezd jól magad!
Nem akartam kétkedő vagy meglepett képet vágni. De úgy látszik,
mégis sikerült, mert anyu megszólalt:
- Auden. Felneveltem két gyereket. Pár órára nyugodtan rám lehet
bízni egy újszülöttet.
- Persze hogy rád lehet - tettem hozzá gyorsan. - Csak... nem akarom itt hagyni, amikor ilyen.
- Nincs semmi baja - jelentette ki anyu, miközben magához szorította a babát, és a hátát simogatta. Különös módon, korábban, amikor
Isby jókedvű volt, láthatóan kényelmetlenül érezte magát, de most, a
visítás közepette teljesen nyugodtnak tűnt. - Csak megosztja velem a
véleményét.
- Biztos ezt akarod? - kérdeztem még egyszer, felemelve a hangomat, hogy lehessen hallani a lármától.
- Teljesen. Menj csak! - A vállához emelte a babát, még mindig a
hátát paskolva. - Jól van, jól van - csitította a rikoltozáson keresztül. Mondj el mindent, amit kell!
Csak álltam ott, és figyeltem, ahogy a konyhába indulva Isbyt ringatja. Sétálás közben sikerült egyfajta ritmust kialakítania: lépés,
paskolás, lépés, paskolás. A baba anyu válla fölött rám nézett, arca
kivörösödött, szája nyitva. De ahogy nőtt köztünk a távolság, egyre
csendesebb lett. És csendesebb. És csendesebb, amíg már csak anyu
lépteit hallottam. És még valamit.
- Csi-csitt - duruzsolta. - Minden rendben.
Lassan beszélt. Lágy hangon. És utolsó szavai hirtelen olyan ismerősek voltak, mint soha azelőtt. A hang, amiről azt hittem, képzeltem
vagy megidéztem: végig ő volt. Nem egy álom, nem is egy mantra,
hanem egy emlék. Egy igazi.
Minden rendben, gondoltam most, ahogy lezuttyantam a járdáról az
utcára. Nem volt forgalom, és én a közös reggelekre gondoltam
Maggie-vel, éreztem a kezét az ülés hátulján, hallottam lépteit az

aszfalton, miközben igyekezett tartani az iramot, mielőtt még egyet
lökött rajtam - Gyerünk! -, és én magamra maradtam.
Csak tekertem tovább, elrobogva az utcai lámpák alatt, a postaládák mellett, a bicikli suhant az úttesten. Ahogy elhagytam a házakat,
csak én léteztem és az út, egészen a stoplámpáig, ahol a part kezdődött.
Figyelmemet a lámpára fordítottam, ami zölden világított előttem,
ahogy egyre gyorsabban és gyorsabban mentem, a szél hátrafújta a
hajamat, a kerekek zümmögtek. Ilyen gyorsan még nem mentem, és
eszembe jutott, hogy talán félnem kéne, de nem tettem. A lámpa mögött felderengett a sötét, végtelen óceán, és elképzeltem, ahogy kiérek a homokra, és csak tekerek tovább keresztül a dűnéken, bele a
hullámokba és csak az áramlat lenne elég erős, hogy megállítson.
Annyira belefeledkeztem ebbe a képbe, ami hihetetlenül tisztán jelent
meg előttem, hogy két dolgot észre sem vettem, amíg túl közel nem
ért: a kopott Toyota furgont a lámpánál és a járdaszegélyt pont vele
szemben.
Először a furgont pillantottam meg. Egyszer csak ott termett, pedig
biztos voltam benne, hogy egy autót sem láttam a közelben, amikor
másodpercekkel azelőtt körbenéztem. És talán jól jött, hogy alig volt
időm tudatosítani, hogy ez igazából Eli kocsija. Mert a következő
pillanatban a járdaszegély is megjelent, és arra kellett koncentrálnom.
Már elszáguldottam Eli mellett, mire rájöttem, döntenem kell: vagy
fékezek és elkanyarodom, remélve, hogy nem ütközöm olyan nagyot,
vagy továbbtekerek, és megpróbálok felugratni a járdára. Ha bárki
más lett volna a furgonban, valószínűleg az elsőt választom. De nem
akárki volt az, és tudtam - még azokban a sorsfordító másodpercekben is, amikor éreztem, ahogy a vér a fülemben dobol -, hogy talán
így tudom a legjobban megmagyarázni neki, amit azon a reggelen is
próbáltam a boltban. Úgyhogy ugrattam.
Nem hasonlított Maggie éjszakai ugrására a pályán. Sem a rengeteg
bringás videóra, amit az utóbbi hetekben néztem. De ez nem számított. Nekem az érzés, hogy hirtelen felemelkedem, és a levegőben
vagyok - a kerekek a semmiben forogtak tovább - így is elképesztő
volt. Mint egy álom. Vagy inkább, mint felébredni belőle.

Csak pár másodpercig tartott, és utána hirtelen leérkeztem, a bicikli
egy erős huppanással ért földet alattam, de még nem állt meg. Az
ujjam hegyétől egészen a könyökömig minden porcikám megfeszült,
ahogy próbáltam irányítani a kormányt, belekapaszkodva, miközben
a gumik ide-oda csúszkáltak és dülöngéltek. Általában ez volt az a
pont, ahol beletörődtem az ütközésbe, és összeszorítottam a szememet, ahogy a szemetes vagy a bokrok egyre csak közeledtek. De
most nyitva tartottam őket és kitartottam, és miután nyeltem egy
adag felcsapódó homokot, valahogy sikerült kiegyenesednem és továbbmennem.
A kezem reszketett, ahogy óvatosan behúztam a féket, a vér a halántékomban dübörgött. Mindenre tisztán emlékeztem - a gyors rajtra, ahogy észrevettem a járdát, és ahogy egyre feljebb és feljebb
emelkedtem -, mégis alig tudtam elhinni, hogy tényleg megcsináltam. Nem is tűnt valóságosnak, amíg, még mindig reszketve, meg
nem fordultam és meg nem láttam Eli-t, aki valamikor félrehúzódhatott, és kiszállt a kocsiból, és most ott állt, engem bámulva.
- Szentséges ég! - mondta végül. - Ez király volt.
- Tényleg?
Bólintott.
- Én meg azt hittem, nem tudsz biciklizni.
Elmosolyodtam, és visszatekertem hozzá. Csak amikor már közelebb értem, vettem észre, hogy nem a szokásos farmer és póló vagy
pulóver van rajta, hanem egy elegáns, fekete nadrág, egy ünnepi,
fényes lakkcipő és egy hosszú ujjú, fehér ing, amit kívül viselt.
- Nem tudtam - ismertem be, és megálltam mellette. - Maggie tanított meg.
- Azt is, hogyan kell ugratni?
- Ö-öm, nem - mondtam elpirulva. - Azt a részt valójában inkább
improvizáltam.
- Tényleg?
- Nem látszott?
Egy ideig csak bámult rám.
- Igazából, de.
- Mi árult el? A teljes rémület az arcomon?

- Nem. - Sarkára helyezte a súlypontját. - Valójában egyáltalán nem
tűntél ijedtnek.
- Hát milyennek?
- Felkészültnek - felelte.
Ezen elgondolkoztam, és lenéztem a biciklire.
- Igen - mondtam. - Azt hiszem, az voltam.
Talán ennek az egész helyzetnek furcsának kellett volna lennie, főleg azok után, ami történt. De nem volt az. Lehet, hogy azért, mert
éjszaka volt, amikor a dolgok, amik nappal különösnek tűntek, teljesen normálisak voltak. Mint például egy estélyiben biciklizni, és
közben összaakadni az egyetlen emberrel, akit el akartál kerülni.
Ha világosabb lett volna, többet kérdezek, és mindent jobban átgondolok. De most természetesnek tűnt, ahogy Eli-hoz fordulok, és
azt mondom:
- Igazad volt.
- Miről?
- Rólam - feleltem. - Hogy mindig feladom, ha valami nem sikerül
elsőre. Nagy hiba volt.
- Ezek szerint most már hiszel a második esélyben - összegezte.
- Annyiban hiszek, amennyire csak szükség van, hogy helyrehozz
valamit - feleltem.
Eli a zsebébe mélyesztette a kezét.
- Igazából én is ebben hiszek. Főleg ma.
- Tényleg?
Bólintott, majd a furgon felé intett.
- És... emlékszel, hogy korábban nemet mondtam? Amikor elhívtál
a bálba.
Éreztem, ahogy elpirulok.
- Igen, azt hiszem, rémlik.
- Volt ez a verseny Roardale-ben. Valójában egypár hete ismét versenyzek.
- Tudom.
Meglepettnek látszott, ami, be kellett valljam, tetszett, mivel ez ritkán történt meg.
- Honnan?

- Követtem az eredményeket - mondtam. - Online. Szóval hogy
ment?
- Nyertem.
Elmosolyodtam.
- Ez fantasztikus. Akkor, gondolom, teljes gőzzel visszatértél.
- Nem. Befejeztem.
- Megint feladod?
- Nyugdíjba vonulok - javított ki. - A mai naptól.
- Miért?
Megint előregördült a talpán, és végignézett a sötét utcán.
- Már tavaly is így terveztem. Mivel felvettek az egyetemre, és
folytatni akartam a tanulást. De aztán...
Kivártam. Mert Eli soha nem utazott arra, hogy más fejezze be helyette. Mindig tudta, merre tart, még ha időbe telt is, hogy odaérjen.
- ...Abe meghalt - folytatta. - És minden megállt. De nem így akartam abbahagyni, úgy, hogy egyszer csak eltűnök a térképről.
- A csúcson akartad befejezni - mondtam.
- Vagy legalábbis megpróbálni. - Kezével beletúrt a hajába. - Szóval ne haragudj a mai nap miatt. Meg kellett volna magyaráznom,
miért mondok nemet.
- Megértem - feleltem. - Ez olyan dolog volt, amit meg kellett tenned.
Rám nézett, szeme sötéten csillogott.
- Igen - mondta. - Pontosan.
Egy autó közeledett a lámpához, fényszórói megvilágítottak minket. A kocsi megállt és indexelt, mielőtt továbbhajtott volna. Majd
Eli végigmérte a ruhámat és a flipflopomat.
- Egyébként - kérdezte - hová mész?
- A bálba - feleltem. - És te?
- Szintén. Jobb későn, mint soha, nem igaz? - mondta. - Elvigyelek?
Megráztam a fejemet. Felvonta a szemöldökét és válaszolni akart
valamit, de még mielőtt megtehette volna, előrenyúltam, megfogtam
a kezét, és közelebb húztam. Majd lábujjhegyre állva ajkamat az
övéhez érintettem. Lassú, édes csók volt, és közben megint arra gondoltam, milyen kicsik vagyunk, ahogy itt állunk Colby közepén a

lámpa alatt, miközben az egész város és a világ forog körülöttünk. És
akkor, még ha csak arra a pillanatra is, pontosan ott voltunk, ahol
lennünk kellett.
Rámosolyogtam, ahogy hátraléptem, és megint a pedálra álltam.
Lassan körbefordult, és figyelte, ahogy megkerülöm egyszer, kétszer,
háromszor, mintha egy bűbájt idéznék meg.
- Akkor nem akarod, hogy elvigyelek? - kérdezte.
- Nem - feleltem. - De ott találkozunk.

A DEFRIESE BÜFÉJÉBEN JÓ VOLT A KÁVÉ,

bár közel sem tökéletes.
Ám hozzátartozott a mindennapi étkezéshez, és extra nagy poharakban adták. Úgyhogy lassan megszerettem.
Rátettem egy fedőt az óriáspohárra, majd szabad kezemmel a hátizsákot a vállamra vetve, kiléptem az udvarra. Így októberben már
hűvös volt az idő, ami még kívánatosabbá tett egy forró italt. Felültem a biciklimre, és a poharat a kezemben egyensúlyozva óvatosan
visszatekertem az üres campuson a kollégiumig. Ahogy megálltam a
biciklitárolónál, az eső szemerkélni kezdett. Mire a szobámba értem,
hallottam az esőcseppek kopogását az ablakon.
- Szia! - szólt Maggie, és lepillantott a galériáról, amikor beléptem
és leráztam magamról a széldzsekit. - Azt hittem, már elindultál.
- Még nem - feleltem. - Pár dolgot még el kellett intéznem.
Ásítva visszadőlt az ágyára.
- Szólt a telefonod - mondta. - Többször is.
Leültem az ágyamra, a kávémat pedig letettem a fejjel lefelé fordított műanyag kosárra, amit éjjeliszekrénynek használtam. Az ébresztőórán kívül itt álltak még a könyveim és Heidi legutóbb küldött túlélőcsomagjának tartalma: két fürdőgolyó, egy szájfény és egy vadonatúj Pink Slingback farmer. Eddig még egyikre sem volt szükségem, de azért értékeltem a gesztust.
Itt tartottam még a MINDEN IDŐK LEGJOBB ÉLMÉNYE képkeretemet
is, amit Hollistól kaptam hónapokkal ezelőtt. El is feledkeztem róla
addig a napig, amíg elkezdtem összepakolni a sulira, amikor is rájöttem, hogy végre volt valamim, amit beletehetek. De nem tudtam eldönteni, hogy egy báli képet válasszak-e, vagy egy másikat azok közül, amiket Maggie-vel, Estherrel és Leah-val csináltunk az utolsó

napokban Colbyban. Talán, tűnődtem, mégis csak azt kéne kirakni,
amin Hollisszal és Laurával vagyok azon a napon, amikor hivatalosan is bejelentették az eljegyzésüket. Olyan sok képem volt, hogy a
végén inkább üresen hagytam, amíg nem leszek száz százalékig biztos. Mert talán minden idők legjobb élménye még várat magára. Sosem lehet tudni.
Volt egy kép, amit szerettem a közelemben tartani, de ez nem rólam készült. Isby arca volt az első, amit reggelente megláttam, amikor az oldalamra fordultam. Meglepett, milyen nehezen tudtam otthagyni őt a nyár végén. Az utolsó napomon több mint egy órát üldögéltünk a szobájában, a hintaszékben, miközben ő a vállamon aludt.
Meleg bőrének tapintását, tej- és babaillatát még mindig könnyen fel
tudtam idézni, ahogy azokat a szavakat is, amiket a fülébe suttogtam
róla, rólam és erről a fiúk és lányok lakta világról, aminek mi csak
parányi részei vagyunk. Egy nap majd ő is elmeséli a saját tapasztalatait. Már alig várom.
Addig is volt még valami, ami emlékeztetett rá. A helyi Park Áruházban láttam az egyik első ottani látogatásom alkalmával sulikezdés
után, és minden teketória nélkül a kocsiba raktam. Több okból is
szerencsém volt, hogy Maggie a szobatársam. De a tény, hogy olykor
elviselte a hullámok hangját - főleg, hogy azok nem igaziak voltak -,
mindenképpen a lista élén szerepelt.
Most felvettem a telefonomat, és megnéztem a nem fogadott hívásokat. Tényleg volt kettő is. Először anyu hívott, amit rendszeresen
megtett, elvileg azért, hogy a tanulmányaimról beszéljünk, de mostanában elég gyorsan más témáknál kötöttünk ki. Mint például Laura
és Hollis esküvője, ami az őrületbe kergette - bár megesküdött, hogy
megpróbál nyitott maradni -, vagy lassan kibontakozó kapcsolata
Finnel, a fekete keretes szemüvegű diákkal. Finn aranyos volt és vicces, és imádta anyámat. Azt, hogy ő hogy érzett iránta, már nehezebb
volt megmondani. De már dolgoztunk az érzelmesebb beszélgetéseken, úgyhogy ha készen áll rá, meg tudja majd fogalmazni.
A második üzenet aputól jött, aki megint otthon lakott Heidi-vel. A
bál estéjén határozta el, hogy ad még egy esélyt a dolognak, amikor
is úgy döntött, hogy nem száll fel a gépre, hanem átmegy, és vigyáz
Isbyre. Az, hogy anyut ott találta fel-alá sétálgatva, a babát nyugtat-

va, még nagyobb hatással volt rá, egy sokatmondó kép, ami elérte
mindazt, amit én telefonon keresztül nem tudtam. Visszaküldte anyut
a hotelbe, és késő estig üldögélt Isbyvel, amikor Heidi, cipőjével a
kezében, a TengerPartitól felvillanyozva hazaért. Amíg a baba aludt,
ők beszélgettek. És beszélgettek.
Apu nem költözött rögtön vissza. Mindez lassan történt, többszöri
megbeszélésekkel és változtatásokkal. Heidi részmunkaidőben viszszament az üzletbe, apu pedig csak egy kurzust indított, így mindketten dolgozhattak, és a babára is volt idejük. Azokon a napokon, amikor egyikük sem tudott otthon maradni, Isby vagy Karennel, Eli mamájával volt - akinek mindig volt egy kis ideje egy babára vagy az
egyik weymari diáklánnyal, akinek pedig mindig jól jött egy ingyenruha a Clementine’sból. Apu továbbra is kopogtatott a regényével, de
közben egy új könyvet is elkezdett, ami „a szülői lét viszontagságairól és a külvárosi életről” szólt. Csak késő este tudott írni, de a kevesebb mint kilencórás alvás ellenére úgy tűnt, ez teljesen megfelel
neki. Plusz mindig ráért egy kis éjszakai trécselésre, ha én is sokáig
fent maradtam.
A zsebembe csúsztattam a telefonomat, majd felvettem a táskámat
és a kávémat.
- Elmentem - jeleztem Maggie-nek.
- Holnap találkozunk - felelte. - Jaj, várj, mégsem! Colbyba megyek.
- Tényleg?
- Igen. Most lesz a nagy újramegnyitó, emlékszel? Ó, és akartam
mondani, Adam küldött neked egy pólót. Ott van a komódodon.
Nem hittem el, hogy kiment a fejemből. Főleg, mivel bármikor jött
látogatóba - úgy minden második hétvégén -, Adam másról sem tudott beszélni. Ősszel ő vette át a bolt vezetését, összeegyeztetve azzal
a pár órával, amit felvett a Weymaron. Teljesen odavolt meg vissza,
hogy Clyde megengedte neki, hogy változásokat vezessen be, új árut
rendeljen és kipofozza a helyet. Új feliratok, új kedvezmények, minden új. Egyvalami volt azonban, amit az előző vezetéstől örökölt.
Egy utolsó dolog, amit mindenképpen meg kellett tennie, és amit
rögtön észrevettem, amint felemeltem és széthajtottam a pólót.
- Abe Cangái - olvastam fel a feliratot. - Jól hangzik.

- Ugye? - felelte, és áthajolt a korláton, hogy megint lenézzen. Istenem, Adam annyira ideges! Elvárja, hogy minden tökéletesen
menjen, és persze több probléma is adódott. Félek, hogy idegösszeroppanást kap, ha még valami rosszul sül el.
- Nem hiszem - mondtam. - De ha mégis így lenne, mondd meg
neki, azt üzenem, hogy szálljon vissza a biciklire.
- Hogy mi?
- Érteni fogja.
Integettem, majd vállamra vetve a táskámat elindultam végig a folyosón és le a lépcsőn a kocsimhoz. Épp elmúlt öt, a nap lenyugodni
készült. Amikor két órával később letértem az autópályáról, és bekanyarodtam a Ray parkolójába, már egy ideje sötét volt.
Leállítottam a motort, majd egy ideig még ültem ott, és benéztem a
világos helyiségbe, a fényes asztalokra. A Ray nem a Nagymosás
volt, de a kiszolgálók kedvesek voltak, és addig maradhattál, amíg
kedved tartotta. Ami jól jött, amikor késő volt, és nem maradt más
hely, ahová mehettél volna, mint nekem, amikor először rátaláltam.
Most több lehetőségem is volt, de maradt egy ok, amiért megérte
betérni.
A négyes asztalnál ült, a kedvencünknél, ami az ablaknál állt, a sarokban. Kezében egy bögre, könyökénél egy félig elfogyasztott piteszelet, és teljesen elmerült az előtte heverő tankönyvben. Ebben a
félévben rengeteg órát vett fel az egyetemen, hogy bepótolja azt az
évet, amit kihagyott. Először nehezen ment neki, megint ott lenni a
suliban. Még kicsit újszerű volt, és határozottan ijesztő. De szerencsére én már sok mindent tudtam ezekről a dolgokról, és szívesen
segítettem neki a küldetésében, egyik beadandót és dolgozatot teljesítve a másik után.
Lehajoltam, megpusziltam a homlokát, mire ő felnézett, és elmosolyodott. Leültem vele szemben, miközben a pincérnő odajött, és
megtöltötte a mellettem lévő bögrét. Ahogy felvettem, felmelegítette
a kezemet, és éreztem, hogy kezét a térdemre teszi. Mielőtt észrevennénk, itt lesz a reggel. Mint mindig. De még előttünk az éjszaka,
és egyelőre együtt vagyunk, úgyhogy becsuktam a szememet, és
hagytam, hogy ez az érzés magával sodorjon.

MINDIG IS IMÁDTAM A NYARAT. Az első könyvemtől a mostaniig, a
kilencedikig, ez az a téma és évszak, amihez újra és újra visszatérek.
Számomra a nyár mindig is a lehetőségekről szólt. Ez különösen igaz
volt a gimnáziumi éveim alatt. Az a három hónap két tanév között a
változást jelentette. Az emberek magasabbak, szélesebbek vagy kisebbek lettek. Szakítottak vagy összejöttek, barátokat veszítettek
vagy nyertek, és olyan élményekben volt részük, amik láthatóan
megváltoztatták őket, még ha nem is lehetett tudni, hogy hogyan.
Nyáron a napok hosszúak, egymásba nyúlnak. Az iskolán kívül egyszerre állt meg az élet, és zajlottak az események, ebben a pár hétben,
amikor bármi megtörténhetett. Tinédzserként mindig is vágytam a
változásra, hogy valaki olyan lehessek, aki nem voltam. Minden nyáron ennek a lehetőségét éreztem. Csak annyit kellett tennem, hogy
várok, és meglátom, mi történik.
A nyár tengerparti nyaralásokat is jelentett. A családomnak volt
egy háza Cape Codban, Massachusettsben, ahol életem majdnem
minden nyarának egy részét töltöttem. A szomszédos házak mind
rokonoké voltak, így úgy nőttem fel, hogy mezítláb szaladgáltam a
homokos úton az unokatestvéreimmel, az öbölben vitorlázni tanultam, és korán keltem, hogy a házunk mögötti folyóban rákra vadászszak, amikor a víz nyugodt volt. A házat a dédnagyapám építette
hetven évvel korábban, és mi esténként a körülötte elterülő erdőben
bújócskáztunk, és egymást szólongattuk a sötétben, mint annak idején a szüleink.
Az otthonunkhoz közelebb volt az észak-karolinai tengerpart. A
családom gyakran utazott Emerald Isle-ra, ahol a barátainkkal közösen béreltünk egy házat, sós vizes tejkaramellát ettünk, társasoztunk,
és órákig pancsoltunk a tengerben. Míg a Cape Cod-i öböl inkább

hűvös volt, és mindig össze kellett szedni a bátorságunkat, mielőtt
beleugrottunk, addig lent, délen a víz kellemesebb volt, a hosszú tengerpart több kilométernyire nyúlt. A város tele volt giccses szörfboltokkal, ahol mindenféle dolgot lehetett kapni kagylódíszítéssel - hamutartókat, sminkdobozokat, mágneseket -, és éttermekkel búzakorpa golyókkal és sült garnélával, ami szinte elolvadt a szájban. Napközben a szabadban voltunk, esténként pedig körbeültük az asztalt,
nagy lakomákat csaptunk, beszélgettünk és nevettünk. Miközben
aludni mentem, még hallottam a felnőttek duruzsolását a verandáról,
hangjuk egybeolvadt a csapkodó hullámokéval. Amikor becsuktam a
szememet, éreztem, ahogy a hullámok ritmusa álomba ringat.
***
Ahogy azonban idősebb lettem, egyre ritkábban utaztunk el az északkarolinai tengerpartra. Cape Codba még eljártunk, hogy meglátogassuk a családtagokat, de odahaza mindenki túl elfoglaltnak tűnt, hogy
összepakoljunk, és pár órányi autókázás után meglássuk az óceánt.
Minden évben volt valami, ami lefoglalt: a főiskola, a tanítás, az írás.
Olyan közel volt, mégis, azok az önfeledt, nyugodt idők, amelyeket
Emerald Isle-on töltöttem, mintha fényévekre lettek volna felnőtt
életemtől. Egyre több dolgom lett, és ez aztán így maradt. Gondolom, ebből látszik, hogy felnőttem.
Most ugorjunk előre 2009 nyarára, amikor is arra vártam, hogy
az Álom két keréken megjelenjen. A könyv június 16-ára volt kiírva
tíz nappal a születésnapom és hat nappal a házassági évfordulóm
utánra. (Mint mondtam, imádom a nyarat. Minél több ok jut az ünneplésre, annál jobb.) A lányom, Sasha majdnem kétéves volt, és
valahogy - még mindig nem tudom, pontosan hogy - sikerült a könyv
írását és szerkesztését összeegyeztetni az újdonsült anyasággal. Viszszatekintve őrült dolognak tűnik, de az írással és az anyasággal mindig ez a helyzet. Csak sodródsz az árral, és reméled, hogy minden jól
fog elsülni.
Miután az Álom két keréken megjelent, hatalmas írói körútra indultam. Jártam Kaliforniában, ahol három nap alatt négy városba látogattam el, aztán New Yorkban és Miamiban. Részt vettem két konfe-

rencián, ahol rengeteg rajongóval találkoztam, és több ezer könyvet
dedikáltam. Ami a legjobb, hogy beszélhettem az olvasóimmal. Huntington Beachen, Kaliforniában volt egy lány, aki egy sort tetováltatott a nyakára a Figyelj rám! című könyvemből. La Jollában a tíz év
körüli Nicole-nak tele volt a keze a könyvekkel, és szó szerint ugrált
örömében, hogy találkozhat velem. Fénykép-albumokat, CD-ket és
süteményeket kaptam az olvasóktól. Egyikük kötött a lányomnak egy
aranyos kis sapkát, amit rendszeresen használunk; mások szójátékokkal szórakoztattak, amikor a reptéren ragadtam és unatkoztam.
Aztán érkeztek még levelek és megjegyzések, tucatnyi kép, amiket a
Facebook-oldalamra tettek ki, és rengeteg szamárfüles, kávépecsétes
könyv, amiket aláírtam, hogy aztán újra és újra elolvassanak.
Nem számít, merre jártam, megérintett és lenyűgözött, hogy az emberek mennyire szerették a történeteimet és a karaktereimet. Az írás
magányos elfoglaltság. Valószínűleg túl sok időt töltök egyedül a
laptopommal, ahogy most is, miközben itt gépelek egy üres szobában. De erre van szükségem ahhoz, hogy dolgozhassak. Csak úgy
tudok írni, ha magam vagyok. De a könyvek népszerűsítése és az
utazások lehetővé teszik, hogy járjam a világot, és találkozzak azokkal az emberekkel, akiknek dolgozom, hogy kezet rázzak velük, belemosolyogjak a fényképezőgépükbe, és meghallgassam az ő történeteiket. Ezt nagyon élvezem, és mindig előre várom. És amikor vége,
hazajövök, vissza, ebbe a szobába, és felkészülök, hogy mindezt újrakezdjem.
Ugyanezt terveztem júliusban is, miután végeztünk az Álom két keréken kőrútjával. A dolgok igazán jól alakultak. A könyv a The New
York Times bestseller listájának első helyén debütált (számomra ez
volt az első ilyen alkalom), és a nevemet az Entertainment Weeklyben és a Today Show-ban is megemlítették. Valahogy sikerült még
egy Cape Cod-i kiruccanást is beszorítanom, ahol a szüleimmel és az
unokatestvéreimmel hallgattuk, ahogy a könyv felbukkan a Good
Morning Americában. Amikor a bejátszás véget ért, mindannyian
tapsoltak; ez volt életem egyik legszebb pillanata.
Minden olyan nagyszerűen alakult, hogy, természetesen, az
Audenéhez hasonló ambíciómmal úgy képzeltem, lehet ez még jobb
is. Mármint, miért ne? Csak egy kicsit keményebben kell dolgoznom,

be kell iktatnom pár extra utazást, és többet kell beleadnom. Elkezdtem azon gondolkozni, hogy adhatnék el több könyvet, hogy még
nagyobbá, szebbé tegyem ezt az élményt. Éjszakánként ez a gondolat
tartott ébren, valami olyasminek a hajszolása, amit nem tudtam elérni. Megvoltak a terveim, hogy valósítsam meg mindezt - amint túlesem ezen az egy apróságon, amit előbb még el kellett intéznem.
Azon a napon, amikor az Álom két keréken megjelent, kiderült,
hogy át kell esnem egy műtéten egy pozitív Pap-teszt kenet miatt,
amit még tavasszal vettek tőlem. Megrémültem, és ezt valószínűleg
nem a legmegfelelőbb módon dolgoztam fel: még jobban belevetettem magam a könyv reklámozásába. A műtétet pontosan egy hónappal a könyv megjelenése utánra írták ki, és abban a négy hétben
olyan keményen dolgoztam, ahogy csak tudtam. Nem is agyaltam
rajta. Számomra ez csak egy apróság volt, némi zavar, ami után mehetek is vissza dolgozni.
Egy egyszerű, negyvenöt perces, ambuláns beavatkozás lett volna,
csak benyúlnak és kiveszik. Amikor felébredtem, épp beraktak egy
mentőautóba. Valami félresikerült a műtét alatt, és ezért bevittek a
kórházba, ahol négy napot töltöttem. Ijesztő volt, idegölő, de valószínűleg pont erre volt szükségem. Hiszen nem álltam volna le. Még
egy nyaralás erejéig sem, egy pillanatra sem. Így az univerzum állított le.
Sok időm volt gondolkodni, ahogy ott ültem a kórházi ágyamon.
Például azon, hogy már nem is emlékeztem, mikor pihentem ennyit
utoljára, nem ellenőrizve az e-mailjeimet, a Facebook- és Twitteroldalamat (és, legyünk őszinték, az Amazon-értékeléseket). Akkor
sem tudtam volna felkelni, ha akarok. Mintha olyan sokáig ültem
volna egy gyorsvonaton, hogy már hozzászoktam a sebességéhez,
aztán hirtelen kitettek volna egy csendes állomáson. Annyira... csendes volt. És rájöttem, hogy ez mennyire hiányzott.
Amikor kiengedtek, még egy ideig nem volt szabad megerőltetnem
magam. Öt kilónál nehezebbet nem emelhettem, ami azt jelentette,
hogy még a lányomat sem tudtam felvenni. Ráadásul borzasztó fáradt voltam. Úgyhogy sokat aludtam, és azon kezdtem gondolkozni,
hogy nyerhetném vissza az erőmet. De hiába kezdtem magam jobban
érezni, valami nem stimmelt.

Felidéztem az addigi nyarat, hogy milyen fejetlenségben telt. Az
összes utazás és felolvasás egyetlen őrült katyvasz volt. Amikor viszszanéztem a képeket, nehezen tudtam felidézni, hol is voltam, amikor
készültek. Olyan gyorsan rohantam végig a napokon, hogy nem tudtam azokat kiélvezni. Még általában az év fénypontjának számító
Cape Cod-i nyaralás alatt sem tudtam elszakadni az e-mailjeim-től és
a telefonomtól, hívásokat intéztem, és a különféle események, valamint a további reklámlehetőségek miatt aggódtam. Leültem a lányommal, aki imádja nézegetni a képeket, és visszanéztem a körutat.
Bár a képek ismerősek voltak, olyan volt, mintha igazából nem is
lettem volna ott. Egyszer csak arra vágytam, hogy visszamehessek,
és újraéljem.
De tudtam, hogy ezt nem tehetem meg. Azon töprengtem, hogy talán, mint Audennek, nekem sem volt még túl késő helyrehozni a dolgokat. Egyik délután megnyitottam a keresőmet, és hirtelen ötlettől
vezérelve, beírtam az „Emerald Isle, Észak-Karolina” szavakat. Az
egyik első találat egy helyi házakat kiadó ügynökség volt. Négy nappal később, a lányommal és egy bébiszitterrel felszerelkezve, elindultunk a tengerpartra.
Teljesen spontán elhatározás volt, ami nem jellemző rám. Én szeretem az utazásokat hónapokkal előre megtervezni, és ehhez több listát
is írok. Még napközben sem indulok el otthonról útiterv nélkül. És
mégis azon kaptam magamat, hogy kelet felé hajtok azzal a tervvel,
hogy... nos, semmiféle tervvel. Hónapokon keresztül azt hajtogattam
magamnak és mindenki másnak, hogy túl elfoglalt vagyok, hogy
rengeteg a dolgom. Ez nem változott. De voltak más, ugyanolyan
fontos dolgok is. Audenre gondoltam, miközben átkeltünk a hídon a
kék víz fölött, és arra, ő hogyan hozott ilyen hirtelen döntést. Amikor
nem sokkal később észrevettem egy bicikliző lányt a tengerparton,
azt jó jelnek tekintettem.
Az a hét fantasztikus volt. A lányommal együtt keltem - aki a korán
kelők között is korán kelőnek számít -, kimentünk a partra, hogy
megnézzük a napfelkeltét, és közben kagylókat gyűjtsünk. Homokvárakat építettünk, a víz mentén sétáltunk, és közben delfineket és halászhajókat kerestünk a messzeségben. Megmutattam a lányomnak
mindent, amit én is szerettem a tengerpartban, amikor még gyerek

voltam. Elvittem az üzletekbe, és klasszikus észak-karolinai garnélaburgert enni. Mindketten lebarnultunk, egyszer sem tettem fel sminket, és megint jól aludtam, hosszú idő után először. Esténként, miután a lányom elaludt, a bébiszittereimmel filmeket néztünk, popcornt
ettünk vagy kiültünk a verandára beszélgetni, miközben a tenger alattunk hullámzott.
Minden éjjel, mielőtt aludni mentem, egyedül üldögéltem a verandámon, és felnéztem a csillagokra. A nappalok hosszúak és forróak,
az éjszakák hűvösek és gyönyörűek voltak, én pedig éreztem, hogy
valami feloldódik bennem és eltűnik, miután olyan sokáig feszített.
Audennel ellentétben szerencsém volt, hogy teljes, gazdag gyerekkorom lehetett, de erről valahogy megfeledkeztem. Azon a héten,
ahogy a lányommal jártuk végig a régi családi nyaralásokat, újra felidéztem őket, és olyan békével töltött el, amiről észre sem vettem,
hogy hiányzott.
Egy hét után hazamentünk. Pár kagylóhéjat kitettem az asztalomra,
eltettem a napolajat, és lassan visszatértem a valódi életemhez. De
előre elterveztem, hogy beiktatok még pár tengerparti utazást.
Rájöttem, hogy van valami a tengerben, amire szükségem van, nem
csak most, hanem mindig. Ugyanúgy, ahogy Auden is mindig magával visz valamit a Colbyban töltött nyárból, úgy ragaszkodom én is
Emerald Isle-hoz. Amikor a lányommal visszanézzük a kettőnkről
készült képeket arról a hétről a tengerparton, minden részletére emlékszem: a hűvös homokra a talpam alatt, a vízpermetet szóró hullámokra, meleg kezére az enyémben. Ezek az emlékek és a képek emlékeztetnek arra, hogy a jelenben éljek, és élvezzek ki minden pillanatot. Hogy éljek a lehetőségekkel, mert azok talán jobban sülnek el,
mint képzelném.
Miközben ezt írom, ősz van, majdnem november. Az ablakomon
kívül a fák csodálatos vörös és aranyszínekben pompáznak, a levegő
hűvös, és makkok potyognak a bádogtetőre. Az a szakasza az évnek,
amikor esténként tüzet rakunk, én pedig leülök a földre, és előásom a
pulóvereimet és a bélelt csizmámat. De a legbarátságtalanabb napokon, amikor kevés a fény és rossz a kedvem, leülök a konyhaasztalhoz, ahol van egy kis poharam tele kagylóhéjakkal, amit a lányommal gyűjtöttünk a napfelkeltékben. Ahogy egyesével kiveszem őket,

azt mondogatom magamban, hogy megint eljön a nyár, tele lehetőségekkel. Addig is, itt van ez a sok történet. Remélem ez is tetszett.
Chapel Hill, Észak-Karolina
2009 ősze

ÍRÁS KÖZBEN NEM SZOKTAM ZENÉT HALLGATNI, mivel könnyen eltereli a figyelmemet. Igazából az a legjobb, ha egy fallal szemben ülök.
A dolgozószobámon kívül azonban sok motivációt nyerek a zenéből,
főleg a nehezebb napokon. Mire befejezek egy könyvet, mindig van
egy listám azokról a zenékről, amik az írás alatt inspiráltak, segítettek közelebb kerülnöm a karaktereimhez, és általában, túljutni a rossz
napokon, amikből, őszintén szólva, elég sok szokott lenni. Itt vannak
azok a dalok, amik segítettek, amikor egy álmatlan nyarat Audennel
töltöttem.
1. Ben Lee: Love Me Like the World Is Ending. Ez a dal a himnuszommá vált a könyv írása közben. Valójában Ben Lee Ripe című
albuma lehetne a történet zenéje, annyiszor hallgattam meg. De
különösen ez a szám hozta vissza számomra a nyár ígéretét, a végtelen lehetőségeket. Mindig, amikor meghallom, újra érzem. Ez egy jó szám.
2. Dar Williams: As Cool as I Am. Sok szó esik a könyvben a kirekesztettség érzéséről, majd a többiekhez vezető út megtalálásáról.
Ez a dal számomra erről szól, főleg az a sor, hogy „És akkor kimegyek, és csatlakozom a többiekhez, egy leszek velük.” Jó megfogalmazás.
3. Dashboard Confessional: Stolen. Egy szám az elmúló nyárról és az
árról, amit ilyenkor fizetünk. Szomorú és nyomasztó, tökéletes

azokra a rossz írói napokra, amikor teljesen emónak érzem magam.
4. Ryan Adams: I See Monsters. Tényleg nem sokat aludtam, amikor
ezt a könyvet írtam (kit akarok átverni, most sem alszom sokat,
így szoktam meg), így megszerettem azokat a dalokat, amik az alvásról vagy annak hiányáról szólnak. Plusz imádom Ryan
Adamst. Még azelőttről, hogy elvette Mandy Moore-t. Amitől
csak még klasszabb lett.
5. Tracy Chapman: Let It Rain. Azt hiszem, minden könyvnél eljön
az a pillanat, amikor rád tör a teljes kimerültség, és úgy érzed,
megakadtál. Ez körülbelül a 200. oldalnál szokott megtörténni.
Más fontos dolgokkal is kellett foglalkoznom, amik teljesen maguk alá gyűrtek. És ekkor meghallottam ezt a számot a rádióban.
Az a sor, hogy „Adj reményt, hogy a segítség a legszükségesebb
időben érkezik”, egyszerűen tökéletes. Mintha az univerzum üzent
volna, hogy a dolgok jóra fordulnak.
6. Ingrid Michaelson: Breakable. A férjem sosem emlékszik, ki az az
Ingrid Michaelson, amikor lejátszok tőle egy számot: azt mondja,
ugyanolyan hangja van, mint a többi énekesnő-dalszövegírónak,
akiknek a dalát lejátsszák A Grace klinikában. De én szeretem a
zenéjét, és ez a szám különösen megérintett.
7. Alicia Keyes: No One. Ismét egy dal, ami segít átvészelni a nehezebb időszakokat. Az összes olyan dalt szeretem, amelyikben azt
ismételgetik, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, főleg, amikor erre tényleg szükséged van. Ráadásul ez a szám a lányomra
emlékeztet. „Te és én együtt nappalokon és éjszakákon át...” Valóban.
8. Jim Carroll Band: People Who Died. Néha egy dal és egy karakter
egybeolvad a fejemben. Ez történt az Angel from Montgomery című számmal és Ruby anyukájával a Lakat és kulcsból: magam
előtt láttam, amint meghallottam. Ez a dal pedig Eli-ra emlékeztet.

9. Death Cab for Cutie: No Sunlight. Még egy dal az éjszakáról vagy
legalábbis a nappal hiányáról. Plusz szerintem a Death Cab mindig eltalálja.
10. Ben Lee: Whatever It Is. Ezt a listát Ben Leevel kezdtem, és vele
is fejezem be. Ezt a dalt igazából pár hete hallottam, és olyan jól
összefoglalja, hogy számomra miről is szól ez a könyv. „Az ébrenlét az új alvás.” Bizony. Ennél jobban én sem tudtam volna
megfogalmazni.