You are on page 1of 304

A GRÁCIA

CSÁBÍTÁSA
JENNIFER BLAKE

1. FEJEZET
1497 júniusa
Anglia

A

lovag feléjük lovagolt a naplementében. Tejfehér ménen ült,
páncélja szemkápráztatóan ragyogott a narancsosarany
napsugarakban, sisakja tetején fehér tollak lengedeztek. A páncélja
felett hordott lovagi köntös aranyhímzése minden mozdulatára
megcsillant. Az alakját körülragyogó fényben hihetetlenül magasnak,
daliásnak látszott, mint a legendák lovagjai.
Lelassította a lovát, és oldalra fordult, így elállta az utat.
Könnyedén ült hatalmas harci paripáján, melyet úgy szerszámoztak
és páncéloztak fel, mintha háború dúlna. Parancsoló mozdulattal
felemelte egyik kesztyős kezét.
A lovas menet, mellyel Lady Marguerite Milton az esküvıjére
tartott, csörömpölve megállt. A katonák parancsnoka, aki közvetlenül
a lány elıtt haladt, érdeklıdı pillantást váltott Sir John Dennisonnal,
a jövendı férj megbízottjával. Az úriember széles arcára gıgös
kifejezés ült ki, összeszorított ajkakkal meredt az elıttük feltőnt
jelenésre.
Mintha a kora este neszei is elhalkultak volna a csöndben, ahogy
lélegzet-visszafojtva várakoztak. Se madár, se béka, se tücsök hangja
nem hallatszott az utat szegélyezı tölgyes-égerfás csalitosból. Egy
pillanatra könnyed szellı fodrozta a szemben álló lovas sápadtkék
lándzsazászlóját, melyen egy zöld levelekbıl font korona volt

látható. A néma csendben szinte hallani lehetett, ahogy leülepszik a
menet által felvert por.
– Az Aranylovag…
A suttogás valahonnan Marguerite háta mögül hallatszott. A
lányon borzongás futott végig, amikor meghallotta az elragadtatással
teli, fojtott hangot. Szíve a torkában dobogott.
Ezt a nevet mindenki ismerte; egy nagyszabású lovagi torna után
adományozta neki a francia király, és mellé arannyal és ezüsttel
futtatott, felbecsülhetetlen értékő páncélzatot is kapott tıle. A
bajnokok bajnoka, bátrak közt a legbátrabb, a legvakmerıbb
vakmerı; aki ezt a címet birtokolta, azt megénekelték, történeteket
meséltek róla, ismerték szerte Európában és közel-távol Angliában.
Legyızhetetlennek nevezték, akit még nem igáztak le, és nem is
lehet, ám mégsem fennhéjázó. Azt mondták, úgy harcolt, akár az
ördög, éles eszét és kifinomult ösztöneit használta izomerı helyett,
bár utóbbinak is birtokában volt. Tanult fınek ismerték, aki
bármilyen témához képes hozzászólni. Olyan jóképő, mint a
mennyek egyik harcos arkangyala, a francia királyné kedvence,
gyengéd gavallér. Sokra tartották az udvari hölgyek és eladósorban
lévı lányaik. Maga a tisztesség, akire egy rossz szót sem lehet
mondani.
Olyan eszményinek festették le, olyan erıvel és erényekkel
telinek, hogy sokan kételkedtek a létezésében. Köztük Marguerite is.
Egészen eddig.
Nagyon is valóságosnak látszott, ahogy oly rendíthetetlenül állt
keresztben az útjukban, mint az északi vidék hegyláncai, ahonnan
Marguerite útra kelt az esküvıjére. A lány gerincén borzongás futott
végig, bizsergett, mintha egérlábak futottak volna végig a hátán.
Összerezzent, ettıl kancája néhány lépést oldalra táncolt,
megfeszítette a nyakát, de aztán a lány megzabolázta. Rövid
küzdelmük alatt a lovagon tartotta a szemét, elméjében kétség és
egészséges mértékő bizalmatlanság kavargott.

– Jó napot, uram! – kiáltott oda a férfinak Sir John hővösen,
miközben hangos bırcsikorgás közepette eligazgatta tetemes
testsúlyát a nyeregben. – Tudja meg, hogy a király ügyében járunk!
Azonnal álljon félre!
– Nem tehetem. Nem, még akkor sem tenném, ha ön Henrik
sárkányos lobogója alatt lovagolna, pedig nem azt teszi – hangzott az
udvarias, de határozott válasz.
Sir John felháborodottan fújta fel az arcát.
– Milyen jogon állítja meg a menetünket?
– A fegyverek jogán.
A választ azonnal a fémnek csattanó fém csikorgása követte. A
lovag kezében ezüstszikrákat hányva tőnt fel hatalmas kardja,
pengéjét a markolat közelében ugyanolyan aranyminta díszítette,
mint a férfi páncélját.
Ezután hosszú másodpercekig tartó lökdösıdés tört ki. Marguerite
katonái kiabálva nyúltak a fegyvereikért. Komornája felsikoltott, a
lovak ijedten felnyerítettek.
– Állj, vagy meghaltok!
Az Aranylovag parancsoló hangjából olyan fenyegetı
felsıbbrendőség csendült ki, hogy a katonák félig kivont kardokkal
megálltak Marguerite körül. Abban a pillanatban gyors mozgást
vettek észre a fák szegélyezte út szélén. A katonák elkerekedett
szemekkel, haragtól és a hirtelen rémülettıl elvörösödött arccal
néztek körül.
Bekerítették ıket. Árnyékos, lombos rejtekhelyük felıl csapatnyi
lovag közeledett lassan ügetve. Nagyjából ötvenen lehettek, szemben
Marguerite alig húszfıs ırségével. Kezükben felemelt lándzsákat
tartottak, nehéz páncélzatuk fénylett, és látszott, hogy igencsak
harcedzettek. Olyan erıt látszottak képviselni, mellyel nem tanácsos
összeakadni, ha az embert csak gyapjúzubbonyra húzott láncvért
védi.
– Állj! – visszhangozta Marguerite kiáltása a lovag parancsát.

Hangját elvékonyította a félelem, hogy a vele tartó férfiak a
halálba mennek, miközben ıt próbálják védeni. Hozzájuk hasonló,
kevésbé felfegyverzett ellenséggel szemben talán lett volna esélyük a
menekülésre, de itt és most nem. Nem akarta, hogy a semmiért
essenek el. Fél tucatjukat a jegyese küldte, a többiek sógora
Braesford Hall-i várából jöttek, hogy vigyázzák útja során. Ismerte
ıket, mióta egy évtizeddel korábban Braesfordba érkezett.
– Állj! Az isten szerelmére, állj!
A kiáltás a holtsápadt arcú Sir John Dennisontól érkezett, aki
villámló tekintettel nézett körül. İt leginkább az Aranylovag
fegyverének éles, csillogó hegye aggasztotta, ami éppen az ı
hordómellkasának szegezıdött, és csak egy pillanatnyi erıfeszítés
kellett ahhoz, hogy átdöfje.
A káromkodások, a visszavont kardok csattanása, a kantárok és
zablák csörömpölése, a patadobogás elhalt. Sir John fellélegezve újra
a lovaghoz fordult, és felháborodva azt kérdezte:
– Mi célja itt? Ha rablás…
– Nem – érkezett a válasz mély hangon az Aranylovag sisakja
mögül. – A lovas kíséretet keresem, mely Lady Marguerite Miltont
ahhoz a lordhoz vezeti, aki feleségül kérte.
Marguerite mellett idısödı komornája, Gwynne vészjósló
szavakat suttogott. Velejéig cinikus lélek volt, aki végig támogatta
Marguerite két nıvérét házasságuk alatt, és végignézte a tragédiákat,
amiket végig kellett szenvedniük, mielıtt megesküdhettek. Hasonló
szörnyőségeket jósolt Marguerite-nek is, a három Graydon grácia
átkára emlékeztetve ıt. A lányt és két nıvérét ezen a néven ismerték
meg, amikor elıször megjelentek Henrik udvarában. A szörnyőséges
prófécia halált jövendölt azoknak a férfiaknak, akik szerelem nélkül
próbálták feleségül venni ıket.
– Ostobaság! – felelte Marguerite az asszonynak feddın, bár a
kellemetlen érzés a gyomrában mást sugallt neki. A kemény tekintet
az Aranylovag sisakjának orrvédıje fölött most feléje fordult. Szinte
átégette a lány sötétkék, a forróságban nyitva hagyott köpenyét, mely

láttatni engedte rozsdavörös nyári gyapjúból készült lovaglóruháját;
mintha megszabadította volna a haját fedı krémszínő, vörös
szegélyes vászonfátylától. Pillantása nıies formáira összpontosított,
keble hullámzására, dereka ívére és csípıje hajlatára, amin
ékszerekkel díszített öv futott körbe. Csak ezután emelte fel szemét
az arcára.
Szemei fémeskéken csillogtak aranyfuttatásos sisakjának
arcvédıje mögött. Könyörtelenül méregette Marguerite-et,
becsülgette, vizsgálgatta. Semmi sem kerülte el a figyelmét, tudta,
kicsoda-micsoda. Ismerte bánatait és örömeit, félelmeit és rossz
szokásait, megértette természete elvarázsolt, visszahúzódó oldalát és
színlelt harciasságát is, mellyel pajzsként védte magát. Ismerte a
múltját, a jelenét, és biztosra vette, hogy megváltoztathatja a jövıjét.
Marguerite szíve kalapált. Kesztyős keze a kantárra kulcsolódott,
szörnyen sebezhetınek érezte magát. Addig imádkozott azért, hogy
megmeneküljön a király gyámleányaként neki rendelt házasság elıl,
míg berekedt, és térde elgémberedett a kápolna kıpadlójától; de nem
így akarta, így sosem.
A házassági parancs kellemetlen meglepetésként érte. Oly sok év
telt el azóta, hogy VII. Henrik kiházasíttatta legidısebb nıvérét,
Isabelt és középsı testvérét, Cate-et, hogy azt hitte, neve áldásos
feledésbe merült Braesford Hallban. Senki nem tudta, miért jutott
hirtelen a király eszébe. Az is rejtély, hogy miért Alfredot, Lord
Halliwellt választotta jövendı férjéül. A nagyképő, pipaszár lábú
hencegınek a fia is idısebb volt Marguerite-nél. Gwynne
megesküdött rá, hogy Marguerite feleslegesen tart a frigytıl, a
gráciák átka megvédi ıt. Ha ez az összetőzés az úton az átok mőve
is, a lány nem örült neki túlságosan.
Lehetséges volna? Itt és most sújt le?
Ó, és ha ez egyáltalán nem a menekvés, hanem valami sokkal
veszélyesebb? Az üzeneteket, melyeket szétküldött Angliában és
Skóciában, Franciaországba, Európa négy sarkába és azon is túl, nem
olyan lenyőgözıen félelmetes férfinak szánta, mint az Aranylovag.

Egyáltalán
nem.
Hanem
Davidnek,
sógora
egykori
fegyverhordozójának, az édes, alázatos Davidnek, aki neki ígérte a
szívét, amikor még csak fiatal lány volt. A drága Davidnek, akit
lovaggá ütöttek, miután megmentette a király életét a stoke-i
csatában, és akit azóta sem láttak, és nem is hallottak felıle.
– Meg is találta a lány kíséretét, meg ám – közölte Sir John az
ıket sakkban tartó lovas csapat vezérének. – Most mihez kezd?
– Mi mást tennék? – kérdezett vissza a lovag sisakja álarca mögül.
– A hölgy az enyém lesz!
Süvítve meglendítette a kardját, és elindította a paripáját
Marguerite a gyeplıt szorongatva figyelte, ahogy a férfi átcsörtetett a
kíséreten arra, ahol ı ült Gwynne mellett. Remegés cikázott át rajta.
A lovag minél közelebb ért, annál nagyobbnak látszott, míg már
mitikus alaknak tetszett, akár az ókori Camelot egyik lovagja, aki
erısebb, bátrabb és vakmerıbb bármely halandó férfiúnál.
Marguerite gyorsan körbepillantott, a menekülés lehetıségét
kereste. Esélytelen volt. Bekerítették, kancájával sem tehetett többet
néhány lépésnél, nemhogy menekülni tudna.
– Milady… – próbálta idegesen figyelmeztetni Gwynne.
A lovag kesztyős kezével a lány kék bırdíszítéses kantárszára
után nyúlt. Marguerite megrántotta a gyeplıt, hátrálásra kényszerítve
a lovát a háta mögött álló katonák közé. Visszavonulása egymásnak
lökte a férfiakat, kénytelenek voltak közeledni a minden irányból
rájuk szegezıdı lándzsákhoz. Káromkodásukat hallva a lány
megbánta ezt a kényszerő lépést, de nem akarta könnyen megadni
magát.
– Mi a célja, uram? – kérdezte elfulladva. – Miért jött ide? Ki
küldte?
– Nem küldött senki. Én vágytam erre, mely vágy végigkísért ezer
mérföldnél is hosszabb utam során. Ami a célomat illeti, nem most
mondtam, hogy önt akarom?
– Nem, az nem lehet!
– Én mégis ragaszkodom hozzá.

Ezekkel a szavakkal a lovag a lány után nyúlt, és egyik, páncélos
karjával átkarolta a derekát. A mozdulatban rejlı erı olyan gyorsan
ragadta ki Marguerite-et a kancája nyergébıl, ahogy a héja kapja el a
verebet. A lány szoknyáit suhogtatva szinte repült, a fák és az ég
forogtak körülötte.
A levegı kiszökött a tüdejébıl, amikor háta nekiütıdött a
páncélos mellkasnak. Nem kapott levegıt, amikor az edzett acél
összeszorította a mellkasát, nem is látott semmit, mert a fátyla az
arcába repült. A hatalmas mén felágaskodott a lovag alatt, így a lány
nekinyomódott a mögötte ülı, termetes férfinek. Tetıtıl-talpig
remegés futott át rajta. Bıre bizsergett, égett, mintha lángoló
máglyára érkezett volna. Amikor a ló mellsı lába újra a földnek
csapódott, a lovag szorosan tartotta, mintha különös módon
védelmezni akarná.
Alatta a férfi acélháló borította combja hullámzani látszott, ahogy
erıs izmai dolgoztak. A paripa azonnal eliramodott. Az elsı
szökkenésétıl a lány fogai olyan erıvel koccantak össze, hogy
megharapta szája belsı oldalát. Elveszítve egyensúlyát,
kétségbeesetten kapaszkodott a páncélos karba, mely szinte
kettétörte.
A feje felett parancs harsant. A fehér mén félelmetes sebességgel
nyargalt alatta, miközben valahol mögöttük Gwynne felsikoltott, Sir
John pedig átkozódott. Mindössze másodpercekkel késıbb lovasok
patadobogása mennydörgött a hátuk mögött. Egyre közelebb és
közelebb értek, de tovább nem, mert a lovag emberei mindkét
oldalon közéjük furakodtak. Összezárták soraikat vezetıjük körül,
lándzsájukkal félelmetes védıgyőrőt vonva köré.
Marguerite-et olyan erıvel rohanta meg a hitetlenkedés, ahogy az
elrablója karja szorította. Ez nem történhet meg! Nyugodt, sıt
unalmas életet élt. Semmi nem történt benne azonkívül, hogy
unokahúgai és unokaöccsei átestek gyermekbetegségeiken, és
alkalmanként nemesi vendég érkezett sógora várába. Nem ígért nagy
változást, hogy ezentúl vılegénye tulajdonát képezi, leszámítva,

hogy egy kéjsóvár vénember kezei közé kerül. Lehet, hogy
álmodozott arról, hogy megmentik ettıl, de arról nem fantáziált,
hogy a nagyhírő Aranylovag rabolja el.
Rettegés és zavaró, lázas izgalom ébredt benne. Arra gondolni
sem mert, hogy a férfi mit akarhat tıle. De attól tartott, úgyis hamar
rájön majd.
Rettegett.
***
A lány az övé. Elvégeztetett.
Vad elégedettség lüktetett a vérében, égette a feje búbját a sisakja
alatt. A karjában tartott nı nem lesz más férfié, sem most, sem
máskor.
A csapdaállítás a tervek szerint sikerült; meglepték ıket. Igazság
szerint nagyobb ellenállásra számított, de örült, hogy elmaradt.
Rémisztı híre, mely megelızte, bárhol is járt, némi elınyt jelentett
számára.
A vérontás sosem állt szándékában, mindazonáltal nagyon is
felkészült rá. Van, ami megéri a kockázatot.
A Braesford Hall-i katonák nem próbálják meg utolérni ıt és az
embereit. Ahhoz túl kevesen voltak; bár többen, mint az a
jelentéktelen csapat, melyet a vılegény küldött erre a fontos útra. A
nemes lord, akihez a hölgy hozzá készült menni, láthatóan nem
értékelte annyira a jegyesét, mint az megérdemelte volna. Ha a
braesfordiak harcolni akartak volna, csatába bocsátkoztak volna
velük, de Lady Marguerite parancsa váratlan áldásként segített ezt
megakadályozni. Most az a legésszerőbb, ha visszafordulnak, és
jelentik a hölgy elvesztését.
Hisz mi mást tehetnének? Bolondság lenne folytatni útjukat délre,
és szembenézni a csalódott leendı férj haragjával. Az is elég, hogy
jelenteniük kell a hírt az ara rokonainak, Braesford bárójának és
bárónéjának.

Nem valószínő, hogy ezután bárki is a nyomukba eredne. Bıven
lesz rá ideje, hogy felfedje kilétét a hölgy elıtt, és kiderítse, mihez
kezd ezzel.
Jó ég, öröm volt ránézni, még ha haját fátyol fedte is. Néhány
aranybarna tincs elszabadult és begöndörödött a nyirkos levegıben,
kihangsúlyozva arcának halványságát. Szeme sötét tavaiban, melyek
mélybarnák voltak, mint a legfinomabb sör, ott rejlett a nıi lélek
minden titka. Elegáns ruhájában, melynek színe a naplementét idézte,
egy másik világ teremtményének tőnt, akit ı sosem ismerhet meg.
Érzéki teremtés volt, karcsú domborulatokkal. Már szinte elfelejtette,
milyen puha lehet egy nıi test, milyen édes az illata, mennyire
simulékony…
Vagy talán mégsem olyan simulékony. A lány a karját markolta,
tekergızött, forgolódott a szorításában, és közben zihált, akár egy
kifulladt öszvér. Biztos rájött, hogy képtelen fájdalmat okozni neki,
vagy elmenekülni elıle, de ez nem akadályozta meg abban, hogy…
A férfi elkáromkodta magát. A derekánál fogta meg a lányt,
amikor forgolódott a szorításában, és zihálva kapkodta a levegıt,
még szorosabban. Csak annyi teret engedett neki, hogy lélegzetet
vegyen, és ostorozta magát, amiért képtelen volt felmérni a saját
erejét. Vagy csak magával ragadta a gyızedelmes érzés, hogy a lányt
végre a karjában tartja?
– Mit mővel, maga ökör? – sziszegte Marguerite. – Megpróbál
megölni?
– Soha – válaszolta a lovag a lehetı legtömörebben.
A lány küszködve kiegyenesedett, de nem lazította el a testét.
– Nekem… nem úgy tőnik!
Erre a férfi nem felelt.
Marguerite akkorát nyelt, hogy a lovag a patadobogás zaján túl is
meghallotta.
– Hova visz engem?
– El. – A férfi újra határozottan magához húzta, és nem eresztette.
Egy pillanattal késıbb Marguerite ráeszmélt, hogy a szorítása és

eltökéltsége is megtörhetetlen. Nem küzdött tovább, bár továbbra is
mereven kihúzta magát.
– El mitıl? El… el, hova?
Hangja dühösnek hangzott. Ennyit a háláról!
– El attól az öntelt bolondtól, akit a vılegényének választottak.
Mit számít, hogy hová?
– Számít, mert nem ismerem magát! – A lány megpróbálta
elfordítani a fejét, hogy láthassa a férfi arcát, de csapkodó fátyla és a
férfi sisakja lehetetlenné tette ezt.
– Majd megismer! – felelte a férfi. Élvezte, ahogy a lány feneke a
combjainak ütıdik, hogy érzi lapos hasát ott, ahol átkarolja, és igen,
még az alhasánál az érintésére átcikázó reszketését is élvezte, ott,
ahol valószínőleg senki sem járt még azelıtt.
Marguerite fenyegetésnek vette a szavait. Lehetséges, hogy a férfi
annak is szánta.
– És azt a férfit, akihez útban volt az esküvıre – folytatta a lovag,
hangja basszusa dörgött a mellkasában – mennyire ismeri?
– Mi köze van annak bármihez? Lord Halliwell nyerte el végül a
király kegyét.
– Tehát Henrik úgy döntött, ideje férjhez mennie.
– Az biztos, hogy nem én döntöttem így.
– Vénlány akart maradni élete végéig?
A lány megpróbált újra kiegyenesedni.
– Annak látszom? Mit tud rólam, uram, hogy ilyesmit kérdez?
Vág az esze, gondolta a lovag, miközben határozottan újra
magához húzta.
– Látom, amit látok.
– Ebben az esetben el sem tudom képzelni, miért veszıdött azzal,
hogy elraboljon.
– Rosszul ítél meg.
– Akkor mi…
A férfi folytatta, hangja édesen csengett a lány fülének.

– Egyáltalán nem jelentett veszıdséget elrabolni önt, Lady
Marguerite. Ami a miértet illeti, talán gondolkodjon el rajta hosszan
és alaposan.
Ha a lány válaszolt is, nem hallotta. Többet nem is szólalt meg,
miközben paripája patái a mérföldeket rótták. A lovag azonban nem
esett abba a hiába, hogy azt higgye, Marguerite feladta a harcot.
Szinte hallotta az agyában cikázó gondolatokat, a félig kész terveit
azzal kapcsolatban, hogy hogyan szabadulhatna, amikor kénytelenek
lesznek megállni; vagy legalább hogyan torolhatná meg
vakmerıségét. Abban nem kételkedett, hogy amint a legkisebb
esélye adódik rá, megpróbálja. Azt azonban nem hagyhatta, hogy
sikerrel járjon. Nem, bármennyire is megértette ezt az ösztönt.
Vele a lány viszonylag biztonságban volt. Ha kiszabadul a kezei
közül, akkor nyáladzó vadászkutyák elé vetett gyenge, fiatal nyúllá
változik.
A lány valószínőleg érzı lélek. Megparancsolta a vele tartó
katonáknak, hogy álljanak meg, ne szálljanak szembe vele,
megakadályozva ezzel erıfeszítésüket, hogy megmentsék. Bármely
másik hölgy, akit csak ismert, megbújt volna kardjaik mögött, bár a
kiontott vérük beszennyezte volna a szoknyájukat. A legárulkodóbb
azonban az volt, hogy ezek a harcedzett katonák engedelmeskedtek
neki. Nem követte el azt a hibát, hogy azt higgye, azért tették, mert
féltek lánytól vagy Braesford bárójától, aki fizette ıket. Nem, így
fejezték ki tiszteletüket. Ezt a lány azzal vívta ki, hogy igazságosan,
kedvesen és nagylelkően viselkedett mindenkivel, akivel sógora
várában találkozott. Ezt ı maga is látta, sok évvel ezelıtt.
Abban a pillanatban közeledı paták dobogását hallva
körbepillantott. Oliver of Sienna jelent meg mellette, bajtársa a
lovagi tornákon, aki úgy három éve volt a fegyverhordozója. Olasz
barátja nem szólalt meg, a hölgyre sem nézett, csak fejével a fıútról
épp elıttük leágazó, félhomályos ösvény felé intet. Ezen
kétségtelenül eljuthattak arra a menedékhelyre, amit a
fegyverhordozó talált számukra. Az Aranylovag Oliverrel és

embereivel belépett a gazos ösvény mellett álló fák összeérı ágai
alkotta homályos, zöld alagútba.
A nap eltőnt a látóhatár mögött. Bár leszállt az alkony, napfény
addig is alig hatolt át ezen az erdın, ami sosem látott fejszét, nem
hallotta a morgolódó emberek kiabálását, akik faanyagot győjtöttek
ıfelsége hajói vagy a nemesek udvarházai számára. A hatalmas ágak
alól hővösség áramlott feléjük zuzmó, korhadt levelek, állati tetemek
fehéredı csontjainak nyirkos szagával együtt. Egyre mélyebbre
merészkedtek, haladásuk zaja elıttük és mögöttük is visszhangot
vert, úgy hangzott mintha követnék ıket. Azonban egyetlen lovas
sem mutatkozott.
Idıvel füst szagát hozta feléjük az egyre hővösebb levegı, és apró
tüzek tőntek fel elıttük, pislákolva a félhomályban. Ragyogásukban
egy favágó házának körvonalai rajzolódtak ki, mely alig volt
nagyobb egy kunyhónál. Durván faragott zsalugáterei mögött lámpás
fénye csillámlott, a szalmatetı fölött füst gomolygott. Mögötte
lóistálló húzódott, melyhez alacsony fészer dılt a malacok számára.
A lovag megállt a ház elıtt. Oliver és a többi katona
továbbgaloppozott a tőz felé, ahonnan a sülı malachús illata
szállingózott. A combjain lovagoló hölgy továbbra sem szólalt meg,
bár miközben primitív szálláshelyükre meredt, teste megmerevedett,
akár az apácák keményített fátyla.
A férfi bosszús lett. A házikó nem volt udvarház, árokkal
körülvett kastély vagy régi nemesi vár, de tiszta volt, száraz és
biztonságos. Neki már sokkal rosszabban is volt része, minden
bizonnyal lesz is még. Lady Marguerite is csak el tudja viselni egy
éjszakára.
– Miért állunk meg itt? – kérdezte végül a lány akadozó hangon.
Mégis mit várt? Hogy gyorsan és kéjesen meghágja, majd
átengedi az embereinek? Vagy csak egy szalmazsákra számított, ahol
a férfival közös takaró alatt melegedhet, cserébe meg kell engednie,
hogy kiderítsék, mi rejlik a szoknyája alatt? Azt elég hamar
kiderítheti, ha úgy tartja kedve.

A fájdalom az ágyékában eltanácsolta ettıl az ötlettıl. Könnyen
lehet, hogy képtelen lenne megállni, hogy ne vegye el az értékes
kincset, mely ott hever elıtte.
Ennek ellenére és a józan ész dacára bántotta, hogy a lány
lehetségesnek tartja mindezt.
– Ez az éjszakai szállásunk, milady – közölte rezzenéstelen arccal.
– A miénk? – A hangsúly palástolni kívánt nemtetszésrıl
árulkodott.
– Mit szeretne? Valahol aludnunk kell.
Amikor megálltak, a lovag érezte a lány szapora, egyenetlen
légzését.
– Külön szobát szeretnék.
– Védelem nélkül, miközben katonák közt alszik? Nem bölcs
döntés, milady.
– Maga védene meg tılük? Bocsásson meg, ha ez… nem tőnik
épp kielégítınek.
A válaszban, a válla tartásában és abban, ahogy felszegte a fejét,
dac tükrözıdött. A férfi magában mosolygott. Nem akarta
megfélemlíteni vagy megijeszteni a lányt.
– Márpedig így lesz.
Marguerite oldalra vonta a fátylát, elfordította a fejét, és a
sőrősödı félhomályban felnézett a lovagra. Összevont szemöldöke
addig rosszalló arckifejezését haragossá változtatta.
Ez az ismerıs tekintet tırdöfésként hatolt a férfi szívébe, és
hirtelen örült sisakja arc- és orrvédıjének, ami elrejtette az arcát a
lány elıl.
– Ki maga? – követelt választ Marguerite. – Miért teszi ezt?
A férfi véget vethetett volna a lány nyugtalankodásának, ha nem
érzett volna valamilyen mélyrıl jövı vágyat, hogy így is fogadják el.
Lehet, hogy igazságtalan, de ez volt a helyzet.
– Azt hiszem, tudja, hogy hívnak.
– Ó, igen, az Aranylovag. Sok mindent regélnek, de arról nem
hallottam, hogy szokása nıket rabolni.

– Nem is. Megválogatom, kiket hozok el a táboromba – felelte a
lovag, miközben élvezte, hogy a lány keble minden lélegzetvételénél
hullámzik a köpenye alatt, a karjához dörzsölıdve.
– Ha váltságdíjat akar értem, tudnia kell, hogy a király
gyámleánya vagyok. İ majd fizet, ha sértetlenül visszatérek.
Ez a javaslat bátor próbálkozás volt. Nagy kár, hogy hiábavaló.
– Biztos ebben? – kérdezte elgondolkodó fejbiccentéssel. – Úgy
hallottam, hogy Henrik a fogához veri a garast.
– Kedveli a nıvéreimet, és bizonyos kötelezettsége is van a
családunk felé a számára hasznos múltbéli tettek miatt. Ezért lehet
nagylelkő.
– Vagy nem, hisz már kifizette az ön hozományát. Vagy Lord
Halliwell fizetett neki azért a kegyért, hogy önre és atyja birtokának
önre esı részére is ráteheti a kezét?
Marguerite egy hosszú pillanatig nem felelt.
– Meglepıen sokat tud az ügyeimrıl ahhoz képest, hogy legutóbb
Franciaországban hallottak önrıl.
– Valamelyest érdekel a téma. – A férfi hangjából kihallatszott az
irónia, hiába próbálta palástolni.
– Mégis miért? Megkapott mindent, amire vágyott, kivéve…
kivéve a gazdag, jó családból való feleséget? – Marguerite-en
remegés futott végig, bár azonnal megálljt parancsolt neki. – Ki
akarja kényszeríteni a házasságunkat?
– Érdekes ötlet – ismerte be a lovag, miközben a lány hasára
szorított keze lesiklott az alhasára, épp combjai találkozása fölé. –
Mit szólna hozzá?
Marguerite a csuklójára ütött, így megakadályozta, hogy a férfi
keze benyomuljon a puha, meleg mélyedésbe, melyre rátalált.
– Maga szerint mit szólnék hozzá?
– Hálás lenne?
– Megvetettem a gondolatot, hogy olyan nemes hitvese legyek,
akit egyszer-kétszer láttam életemben. Azt hiszi, jobban a szám íze
szerint való lenne, ha egy különös lovaghoz kötnének?

– Lehet, hogy így érzi majd – suttogta a férfi a fülébe. A fejét
elöntötte a forróság, égette sisakja fémje alatt, miközben a duzzadó
érzés az ágyékában lüktetı fájdalmat okozott, rosszabbat egy harci
sérülésnél. Keze alatt a lány hasizmainak hullámzása annyira
lenyőgözte, hogy átkozta a kesztyőjét, amiért gátolja a még teljesebb
érzékelésben.
– Soha!
– Nos, ettıl nem kell tartania, mert nem célom a házasság.
Marguerite nyelt egyet, amit a lovag a fülében lüktetı szívverésén
túl is meghallott.
– Akkor…
Ideje volt ennek véget vetni, mert nem csak a karjában tartott
hölgy szenvedett. Nem felelt, hanem elırébb tolta a lányt, hogy
helyhez jusson. Lepattant a nyeregbıl, leemelte Marguerite-et, és
talpra állította. Nem engedte el, hanem magával húzta a ház bejárata
felé.
Ahogy közeledtek, az ajtó kinyílt, és fény ömlött az avar borította
ösvényre a lábuk alatt. Alacsony alak jelent meg az ajtóban. A
lámpás fénye a háta mögött apró fátylat világított meg szinte földet
seprı, szıke haján, kicsiny ruhája szoknyarésze alig volt hosszabb
egy gyermekénél, a karja és a keze rövid, formás, arca és felsıteste
azonban felnıtt nıé.
– Lady Marguerite, végre! – kiáltotta a feléjük sietı, törpe növéső
hölgy. – Micsoda boldogság, hogy épségben idehozták! És hogy a
hıs lovagnak sem esett bántódása, aki megmentésére lovagolt.
– Astrid…!
A lovag mellett a hölgy suttogta a nevet. Hirtelen megállt, és
nekidılt a férfinak. Arcából kifutott a szín, aztán elvörösödött.
Lassan a férfi felé fordult, és döbbenten szólalt meg.
– Astrid itt van? Itt, magával?
– Amint látja. – Örülnie kellett volna a lány elképedésének, de
ehelyett szinte elviselhetetlennek érezte.
– Kicsoda ön, uram? Kicsoda valójában?

A férfi lehunyta a szemét. Különös módon vonakodott
megválaszolni a kérdést. Mégsem halogathatta tovább. Elengedte
Lady Marguerite-et, lecsatolta a sisakját és hálós sodronycsuklyáját,
és lassan lehúzta a fejérıl. Mindkettıt a hóna alá csapta, kihúzta
magát, és szembefordult a lánnyal.

2. FEJEZET

M

arguerite a lovag napszítta aranyhajára meredt, szeme gazdag
kékjére, szabályos vonásaira, melyek pontosan követték a
férfiszépség görög arányait. Egyik szemöldökén sebhely húzódott,
amitıl kissé ironikusan felemelkedett. Orra valamikor a múltban
eltörött, így középen kissé kidudorodott. Ezek az apró
tökéletlenségek csak zord, szinte veszélyes vonzerıt kölcsönöztek
neki. Magasabb volt, mint mögöttük az ajtó nyílása, látszott, hogy
izmos vállait mesteri kardforgatóként edzette, a határozottság légköre
lengte körül. A lányra nézett, és komoly arccal várt.
Marguerite szíve zakatolt, fullasztó sebességre gyorsult. Képtelen
volt megmoccanni, megszólalni, alig tudott gondolkodni.
– Milady! – szólalt meg Astrid dühös értetlenséggel, apró kezét a
csípıre téve. – Megismered ıt?
A lány megmozdult, felrázta magát különös ábrándozásából. Igen,
persze hogy megismerte. Hogyne ismerné?
– David! – suttogta.
– Az én Lady Marguerite-em. – A férfi tekintete az ünnepélyes
beismerés közben elkapta az övét.
Mennyire különbözött attól a fiútól, akit Marguerite egykor
ismert! Nemcsak idısebb, magasabb, szélesebb vállú és erısebb lett,
de mintha maga a lénye változott volna meg. Mintha egy alkimista
elégetett volna belıle minden melegséget és gyengédséget,
keményebbé és fényesebbé kovácsolta volna, mint azelıtt volt.
Az Aranylovag.
Egy idegen.
De mégsem. Mégsem teljesen.

A férfi hosszú pillanatokig mozdulatlanul állt. Aztán térdre
ereszkedett Marguerite elıtt, páncélja fémesen nyikorgott az
illesztéseknél, köpenye redıkben terült el körülötte. Egyik kesztyős
öklét a szíve fölött a mellvértjéhez csapta, és fejet hajtott, felfedve
nyaka erıs oszlopát, ahol aranyfürtjei sőrőn nıttek a nyakszirtjénél.
– Jaj, David! – Marguerite elviselhetetlennek érezte ezt a
hódolatot. Leereszkedett hozzá, és megérintette a behajlított térdét
fedı láncingét. – Megkaptad hát az üzeneteimet.
– Astrid talált rám körülbelül egy hónappal ezelıtt, jó messzire
innen, majdnem az Égei-tengernél.
– Feladtam a reményt, azt hittem, meghaltál vagy
megfeledkeztél…
A lovag felemelte a fejét, de arckifejezése tartózkodó maradt.
– Megfeledkeztem rólad? Soha, hölgyem!
David nem felejtette el! Marguerite mellkasát annyira
összeszorította az elképedés és a boldogság, hogy alig tudott
megszólalni.
– Régen történt, nagyon rég!
– Idıtlen idıkkel ezelıtt – értett egyet a férfi egyszerően –,
minden év egy emberöltınek tőnt.
Amikor Marguerite tekintete végigsiklott a lovag a vállán,
mellkasán, mely fölött az ingre furcsa, töviskoszorúra hasonlító
mintát hímeztek, újra ráébredt méreteire és erejére. Benedvesítette az
ajkát.
– Te… úgy látom, jól ment sorod. Hallottuk, hogy követed a
lovagi tornákat, nevet szereztél, de az álmunkban sem jutott
eszünkbe, hogy ekkora hírnévre tettél szert.
– Nem. Miért is gondoltatok volna ilyesmit? – szakította félbe
David érdemei felsorolását.
– Üzenhettél volna Braesfordba, hogy te lettél az Aranylovag.
A férfi sodronyinge halk zörgésével felhúzta a vállát.

– Nem sok dicsekednivaló akad a címen, amit a francia király
szeszélyébıl és egy szép páncél miatt kaptam. Csak azért tartottam
meg, mert nem volt sajátom.
– Ó, de…
– Egy David nevő fattyú voltam az apácák jóakaratából, akik
felneveltek, hölgyem – jelentette ki a lovag merev arccal. – Bár
David of Braesfordnak hívattam magam, amikor Sir Rand
fegyverhordozója lettem, akkor nem volt nevem, most már van.
Születése körülményeirıl igazat beszélt, de míg Braesford
Hallban élt, újra és újra bizonyított. Bár néhány évvel idısebb volt
Marguerite-nél, barátja, társa és önkéntes védelmezıje lett, amikor a
hatalmas birtokon csatangolt. Sir Randall Braesford jobbkezeként
lovagi címet nyert, amiért megvédte VII. Henriket és a királyi
lobogót a csatában. Marguerite-nek annyira keveset jelentett, hogy a
fiú nem ismerte az édesapját, hogy szinte alig gondolt erre.
De Davidnek számított. Még mindig.
Az ajtóban álló Astrid tett feléjük két lépést.
– Milady? Uram?
Marguerite nem törıdött a pöttöm szolgálóval, az elıtte álló férfi
arcát tanulmányozta.
– A hírnevedet használtad arra, hogy megfélemlítsd a kíséretemet
– jött rá hirtelen. – Szép munka volt! De eljöhettél volna egyszerően
Braesfordba is, miután Angliába értél. Sir Rand és a nıvérem, Isabel,
valamint Cate és skót férje örömmel üdvözöltek volna téged, és
bemutatták volna fészekaljnyi gyermeküket.
– Braesfordba menni? – David arcán árnyék suhant át. – Mi
maradt ott nekem? Míg béke honol, Sir Rand, Braesford bárója nem
veszi hasznát a kardomnak.
– Többet jelentesz neki – mindannyiunknak – egy kardnál! –
tiltakozott a lány.
– Ráadásul – folytatta a férfi –, ha Braesfordba sietek a
megmentésedre, abba Sir Rand is biztosan belekeveredett volna.
Nem érte volna meg viszályt szítani közte és a király között.

– Igaz – ismerte be elgondolkodva Marguerite –, az nem lett volna
jó.
– Sıt, lustának gondolhattál volna, mivel késın érkeztem, és még
az esküvıvel kapcsolatban is meggondolhattad volna magad.
– Azt aligha!
David a lányt nézte, sötétkék szemébıl semmit nem lehetett
kiolvasni.
– Miért ne? Sok nı ment férjhez ahhoz, akihez parancsolták, mert
azt remélte, hogy gyermek lesz a jutalma.
Ezt Marguerite apró fejrázással utasította el.
– Boldogan maradtam volna a nıvérem háztartásában csöppségei
szeretı nagynénjeként. Még most is ott lennék, ha nem érkezik meg
Henrik parancsa. De neked is máshol vannak kötelezettségeid,
földjeid, váraid, embereid és fegyvereseid, akik tıled függnek.
Hibáztam, amikor elszólítottalak mellılük.
A férfi komoran elmosolyodott.
– Minden jogod megvolt hozzá, Lady Marguerite. Fogadalmat
tettünk.
– Arra is emlékszel.
– Igen – felelte David mély, magabiztos hangon. – Megfogadtam,
hogy utolsó csepp véremig védelmezlek, szolgállak mindenben,
amiben lovag szolgálhatja a hölgyét, megvédelek, szőzi tiszteletben
tartalak, mindig tisztán a szívemben. Azon a napon, amikor csatába
lovagoltam. Hogy is felejthetném el?
– Én is így emlékszem – felelt Marguerite nem épp nyugodt
hangon. Elakadt a szava a férfi ünnepélyes esküjét hallva, ahogy ott
térdelt elıtte. Ezernyi álomban élte át újra, emlékezett rá, ahogy keze
a kezéhez ért, az öröm ragyogására a szemében, érzelmei
nemességére. Nappal is errıl álmodozott, mindez valahol olyan
mélyen érintette meg, hogy bele sem mert gondolni, bár azt sem
tudta biztosan, méltó-e ekkora megtiszteltetésre. Közben féligmeddig gyanította, hogy az érzelmek feleennyire sem voltak
fennköltek.

– Óh! – suttogta David.
Marguerite szája megremegett.
– Mi… fiatalok voltunk, te pedig messzire kerültél attól az idıtıl,
messze Braesford nagytermétıl, ahol azt az esküdt tetted.
– Mégis kötelez, és ez mindig is így marad.
Ez minden? Csak azért válaszolt a hívására, mert kötötte az
esküje? Marguerite-nek nem volt joga mást hinni vagy várni. De
mégis ezt tette, mégis.
– Milady? – szólalt meg újra Astrid.
Marguerite az apró szolgálónıre pillantott, aztán vissza Davidre.
– Mindezek ellenére sosem jöttél vissza. – A lány lesütötte a
szemét, és tudta, hogy hangja vádlón cseng, bár ez nem állt
szándékában.
– Miután lovaggá ütöttek, nem lehettem többé Sir Rand
fegyverhordozója, és nem is volt rá szükség, egyedül kellett
boldogulnom. – David oldalra döntötte a fejét. – És te? Sosem estél
kísértésbe, hogy más férfit válassz férjedül?
– Az ajánlatok, melyekkel találkoztam, nem feleltek meg.
– Valóban?
Marguerite azt kívánta, bár közönyös tudna lenni, de képtelen volt
rá.
– Nem mintha a gráciák híre miatt olyan sokan lettek volna.
Henrik békén hagyott, talán hálából a családomtól kapott segítségért,
vagy valószínőbb, hogy megfeledkezett rólam, hisz nagyon ritkán
látott, kivéve, amikor alkalmanként az udvarba látogattam. Egészen
tavaly télig. Házassági parancsa teljesen váratlanul ért.
– Elıször akkor küldettél értem.
– Viszonylag hamar, amikor úgy tőnt, Lord Halliwell, hajdani
vılegényem az átok ellenére ép és egészséges. – A lány hátradobta a
fátylát. – Közel s távol mindenhová üzenetet küldtem, tucatnyit,
kéttucatnyit, többet is, de mindhiába. Astrid felajánlotta, kideríti,
merre jársz.

– Egy kocsmában találtam rá – fonta össze a karját a mellkasán
Astrid.
– Látnod kellett volna, ahogy aprócska úriemberként jött felém, a
haját akkora kalap alá rejtette, ami alatt akár aludhatott is volna,
olyan zekében és nadrágban botladozott, amit jóval magasabb férfira
szabtak. Azt hittem, bolond, amikor az ölembe vetette magát, és nem
is akart leszállni onnan.
Astrid felvisított.
– Mégis mit hittél?
– Ismerd be, hogy furcsán festettél férfigúnyában! – mosolygott rá
kényszeredetten David. – De figyeltem rád, amikor a fülembe
suttogtál.
– Elıreküldött, hogy gyere el értem. – Marguerite nem hagyta,
hogy eltereljék a figyelmét. – És itt vagy, bár nagyon megijesztettél.
– Tekintete elsötétült, amikor eszébe jutott, mit tett még a férfi, mit
engedett meg még magának, míg a karjában tartotta.
– Bocsáss meg, de szükség volt erre. Jobban szerettem volna, ha
nem ismersz meg, míg hallótávolságon kívülre nem kerülünk a
kíséretedtıl, ha nem ismersz fel túl hamar.
Marguerite értette, mire gondol, de véleménye szerint ez nem
magyarázott meg mindent.
– Nem venném a lelkemre, hogy törvényen kívülivé válj miattam.
A férfi válla lassan megmozdult, sodronyinge nyakán megcsillant
az aranydíszítés.
– Az nem számít.
– Számíthat, ha Henrik megtudja, mit mőveltél. Vagy ha felfedezi
ezt a táborhelyet. Most mihez kezdünk?
Marguerite könnyen belátta, hogy hasztalan térnének vissza
Braesfordba, Henrik valószínőleg csak még több fegyverest küldetne
utána nászkíséretként. Az efféle osztagtól nem lehet megtagadni a
belépést, mert Henrik példát statuálva megostromolhatná az
udvarházat és az ırtornyot. Ez veszélybe sodorná Rand és Isabel

családját, a gyermekeiket, embereiket és tulajdonukat. Rand talán
vállalná a kockázatot, de David eltökélten el akarta kerülni mindezt.
Mégis mi mást várt, miután hírnökként utána küldte Astridot?
Igazság szerint nem igazán tudta. Ösztönösen cselekedett, mert
David mellett mindig biztonságban érezte magát. Tudat alatt hitt az
esküjében, hogy szolgálja ıt. Vagy talán mégis tudta mit várt, de
még magának sem nem ismerte be. Remélte, hogy David titokban tér
vissza, majd titokban megesküdhetnek, így örökre megakadályozva a
Lord Halliwell-lel kötendı házasságát. A köztük lévı barátság
mindenképp elviselhetıbbé tette volna a másik alternatívánál.
Biztosan csak álmodozott.
– Eszünk – szólt közbe Astrid, és az arcán tükrözıdı harag miatt
nem mertek ellenkezni. – Forró a leves, és győlölöm, ha kihől.
Ráadásul nyirkos a föld, és nevetségesen festetek, ahogy ott
térdeltek, amikor bent is lehetnétek a melegben.
Neki volt joga így beszélni, mert az apró ember kilenc hosszú évet
töltött Marguerite mellett. Amikor kinevezték Yorki Erzsébet mellé a
királyné bolondjának, egy kirándulóhajón utazott, mely felborult egy
hirtelen viharban a Henrik uralkodása második évének tiszteletére
rendezett ünnepségeken. Marguerite ugyanazon a hajón tartózkodott,
és a többiekkel együtt a vízbe esett. Elküzdötte magát egy lebegı
söröshordóig, aztán, miután látta a babaszerő alakot elmerülni a
hullámok között, utánanyúlt, és biztonságba húzta. Henrik
megtapsolta a mentıakciót, és közölte, hogy mivel Marguerite
megmentette Astrid életét, innentıl kezdve az ı felelıssége.
Astrid hálás volt, hogy otthagyhatja az udvari életet, nem kell a
nap minden pillanatában produkálnia magát, vigyáznia minden
szavára, és örökké visszavágnia a kegyetlen tréfálkozóknak. Viharos
természető, de túl apró lény volt ahhoz, hogy megbüntessék ezekért.
Hamarosan átvette Gwynne feladatait, mint Marguerite komornája,
magára vállalta azokat. İ szolgálta ki Marguerite-et az asztalnál,
elıkóstolt minden falatot. Szórakoztatta lanton, miközben a lány a
szobában varrogatott, és közeli bizalmasává vált vakmerıbb

tréfáiban és kirándulásain. Olyan eltökélten védelmezte, mintha azt
hitte volna, Marguerite tartozik hozzá, és nem fordítva.
Most levest kanalazott a faragott fatányérokba, lerakta Marguerite
és David elé, majd a sarokban álló tálalóasztalra kerek, sötét színő
vekni kenyeret tett, mellé vízzel teli bögréket, és ezután csatlakozott
hozzájuk. Hosszú percekig csendben ettek. Marguerite éhes volt,
mert csak száraz kenyeret és egy szelet hideg marhahúst evett, aznap
kora reggel. Miközben élvezte a gazdag levesbe mártogatott
kenyérdarabok ízét, érezte, hogy visszatér az ereje és életkedve.
Aztán felpillantott, készen arra, hogy tovább kérdezgesse Davidet a
jövıjérıl.
A férfi nem evett. İt nézte, arcán tartózkodó kifejezés ült. Egy
pillanatra elkapta a lány tekintetét, majd lesütötte a szemét.
Motyogott valamit arról, hogy utánanéz, az emberei kaptak-e enni,
felkapta a fatányérját, és eltőnt az éjszakában.
Marguerite homlokráncolva nézett utána. Astridhoz fordult.
– Azóta így viselkedik, mióta ráakadtál?
– Rosszabbul – válaszolta Astrid, miközben egy kenyérhéjdarabbal üldözıbe vett egy marhahúsfalatot a tányérja alján. – Olyan
keményen hajtotta az embereit, hogy csodálkoztam, miért nem
lázadnak fel. Igazság szerint a negyedük elmaradozott, mire elértük
Calais-t.
– Nehéz utazás lehetett ez neked – mondta együtt érzın
Marguerite.
– Nem volt olyan vészes – Az asszony megvonta a vállát. – Sir
David talált nekem egy kis pónit, amin jobb ülés esett a pici
lábaimmal a braesfordi hátaslovamnál. Aztán, mivel nadrágot és
zekét viseltem, nem kellett oldalnyeregben ülnöm.
Marguerite lenézett a tányérjára, majd félretolta. Tenyere élével
lesöpörte a kenyérmorzsákat az asztalról, és nézte, ahogy a döngölt
padlóra hullanak. Megköszörülte a torkát, és óvatosan, közönyt
színlelve megkérdezte:
– David nem mondta véletlenül, mit tervez velem, miután elrabol?

– Nekem nem. Gondolom azt, amit te akarsz.
Marguerite ebben nem volt olyan biztos. Ennek az új Davidnek
saját gondolatai voltak, és nagyon szerette, ha szigorúan a parancsai
szerint végre is hajtják azokat.
– Nem mehetek Braesfordba, mert Henrik biztosan ott keresne, és
ugyanez igaz, ha a nıvéremnél, Cate-nél és a férjénél keresnék
menedéket a birtokukon. David lehet, hogy magánál tart, amikor
visszatér oda, ahonnan jött, de ha vele és a katonáival maradok,
akkor hamarosan tábori szajhának neveznek majd. Mi más
választásom marad?
– Henrik királynéja kedvel téged. İ nem járhat közben az
érdekedben?
– Nos, lehet, de mekkora az esélye, hogy Henrik hallgat rá?
Astrid lemondóan legyintett.
– Hejjhó, akkor tábori szajhák leszünk!
– Leszünk?
– Bárhová is mész, követnem kell téged.
Marguerite szemrehányón nézett rá.
– Ne ess bibliai túlzásokba, kérlek! Most nem biztos, hogy el
tudom viselni. – Egy pillanattal késıbb folytatta. – Bárhogy lesz is,
David elég pontosan tisztában van a helyzetemmel.
– A helyzeteddel?
– Lady Marguerite-ként, egy lord lányaként. İ mindig is sokkal
jobban tudatában volt a köztünk lévı rangbéli különbségnek, mint
én.
– Útközben nem tőnt különösen alázatosnak.
– Nem?
A szolgáló felvonta parányi szemöldökét.
– Láttad azt az embert, milady? Megnézted alaposan? Nem ifjú
már, hanem harcedzett katona. Tucatnyi hadjáratban harcolt, több
elismerést és kitüntetést szerzett bárkinél. Miért érezné kevesebbnek
magát bármilyen nınél vagy férfinál?

– Semmi oka nincs rá – felelte Marguerite felforrósodó arccal.
Persze hogy megnézte ezt a megváltozott Davidet. Hogyne, amikor
olyan jó ránézni. Érezte szigorúan kordában tartott erejét, hogy úgy
ér hozzá, ahogy azelıtt sosem mert volna. De mégis letérdelt elıtte,
vonakodott egy asztalnál ülni vele, akit régebben sógora
fegyverhordozójaként kiszolgált az étkezéseknél. – De úgy tőnik, a
különbség megmaradt.
– Túlbonyolítod a dolgot.
Marguerite hosszú percekig a szemközti falat bámulta, majd
határozott fejrázással rántotta vissza magát töprengésébıl.
– Mégis tudni szeretném, mik a szándékai.
– Kérdezd meg tıle! Nekem nem mondott semmit.
Ez várható volt. Amennyire Marguerite megfigyelte, míg
Braesfordban élt, a férfiak szerették titokban tartani a terveiket.
Sosem tudta biztosan, hogy azért, mert nem bíztak a nıi
diszkrécióban, vagy csak jobb szerettek menet közben dönteni,
fárasztó magyarázkodás nélkül.
– Nem maradhat Angliában – mondta aggódó arccal.
– Nem?
– Mindenfélével megvádolhatják. Sosem akartam, hogy ekkora
kockázatot vállaljon, álmodni sem mertem volna, hogy útközben
elrabol.
– Mit hittél, mit tesz? Az éj leple alatt jön el érted?
– Valami ilyesmi – nézett félre a lány. – Találkozhattam volna
vele, ha üzen nekem.
– És aztán?
Marguerite inkább hallgatott. Egy nem kívánt házasságot csak úgy
lehet biztosan megakadályozni, ha más vılegény veszi át a kijelölt
helyét.
– Nem tudom. Olyan halvány reménynek tőnt, hogy eljön, hogy
nem igazán gondoltam tovább.
Astrid nem zavartatta magát, evett tovább.
– Biztosra veszem, hogy Sir David tudni fogja, mit tegyen.

– Lovagoljon a tengerpartra, és szálljon hajóra, amint meg tudja
szervezni.
– Veled vagy nélküled?
Ettıl a kérdéstıl különös módon elakadt a lány lélegzete. Ha
Daviddel tartana, biztonságban lenne. Legalábbis nem fenyegetné a
Lord Halliwell-lel kötendı házasság.
A benne uralkodó zőrzavarból hirtelen harag fakadt.
– Hogy tudsz ilyen nyugodt maradni?! – förmedt rá Astridra. –
Csak gondolj bele, mi történik, ha Henrik csapatokat küld utánunk,
kétszer-háromszor nagyobbat, mint Davidé.
– Elıször ránk kell akadnia. Ne aggódj, milady! Sir David
gondoskodni fog róla, hogy ne menj férjhez akaratod ellenére, még
ha ehhez neki magának is kell elvennie.
– Ez mind szép és jó, de nem voltál ott, amikor közölte, hogy
eszébe sem jut megnısülni.
– Ezt mondta?
Marguerite kurtán bólintott. Akkor az Aranylovaggal beszélt,
mégis hitt neki.
Nem mintha bárkihez is hozzáment volna, ha nem muszáj.
Szívesebben maradt volna hajadon, még akkor is, ha így nıvéreitıl
és férjeiktıl függene. Nem különösebben bánta volna, ha oda-vissza
járkál a két ház között, játssza unokahúgai és unokaöccsei szeretı
nagynénjét, segít, ha megbetegednek, vagy ha egyik testvére újra
gyermeket szül. Mégis, amikor nézte Isabelt és Cate-et a férjeikkel,
gyakran érzett kínzó vágyat hasonló közelség, szeretıbb viszony
után, mint amilyenekben eddig része volt.
David nem tért vissza.
Marguerite egy óráig vagy még annál is tovább bámulta a
lángokat, miután Astrid teljesen felöltözve összegömbölyödött az
egyik fal mellé fektetett, vékony szalmazsák közepén, és szokása
szerint mély álomba merült. Meg akarta kérdezni
Davidet a terveirıl, ki akarta deríteni, hogy neki akad-e jobb
ötlete, hogy hová mehetnek, mit tehetnek. Végül a tızeg a

kandallóban már csak láng rágta hamuként parázslott. Marguerite
felsóhajtott, beleburkolózott a köpenyébe, azután lefeküdt Astrid
mellé, és mindkettıjükre ráborította a gyapjútakarót.
De nem jött álom a szemére. Feküdt, bámulta a maradék tőz
fényében a mennyezeten táncoló, sötét árnyakat. Nem tudott
szabadulni a félelemtıl, hogy Davidet felköthetik, amiért fényes
nappal merészelte elrabolni. Sokkal jobb lett volna, ha éjjel jön el
érte. Találkozott volna vele Braesford hátsó kapujánál, csak üzennie
kellett volna, hogy mikor. Kérdés nélkül követte volna. Nála egy
férfiban sem bízott jobban.
Legalábbis egy fiúban sem bízott jobban.
Mit mővelt, amikor a segítségét kérte? Képtelen lenne elviselni,
ha David az életével fizetne azért, mert válaszolt. Már a puszta
gondolat is tırdöfésként hatolt a szívébe. Miért nem gondolta végig a
dolgot? Az igaz, hogy kétségbeesetten el akarta kerülni, hogy Lady
Halliwell legyen, de sosem küldte volna el Astridot, hogy találja meg
Davidet, ha sejtette volna, hogy ez lesz a vége.
Milyen különös volt látni ıt, és felfedezni a férfit, akivé vált.
Elképesztı volt arcának és hatalmas termetének férfias tökéletessége.
Nagyon magabiztos volt, elkötelezte magát a dicsıség és a hısiesség
mellett. Valahol mélyen, legbelül kicsit félt is tıle, de inkább belehalt
volna, mint hogy ezt beismerje. Mennyi viszontagságon, munkán,
veszélyen és szörnyőségen kellett keresztülmennie ahhoz, hogy ilyen
félelmetes lovaggá változzon. Marguerite már a gondolatát sem tudta
elviselni.
A férfi ettıl függetlenül kifejezte hódolatát elıtte, mint oly sok
évvel ezelıtt, mielıtt hadba vonult, hogy harcoljon Henrikért a
Stoke-on-Trent-i csatában. Esküje oly sokat jelentett neki most is,
mint akkor, ugyanolyan sokra tartotta, mint lovagi esküjét. Az
Aranylovag valószínőleg volt olyan erıs, bátor, igaz és tiszta, mint
ahogy a balladák állították. Talán nem hazudtak a trubadúrok.
Marguerite legalábbis szerette volna ezt hinni.

Az évekkel ezelıtti David jóképő fiú volt, erıs, markos legény,
udvarias, de hajlamos a kedves humorra. Milyen büszkén volt Sir
Rand fegyverhordozója, miután a sógora megmentette attól, hogy
agyonverjék egy utcai csetepatéban. Ez azután történt, hogy elfutott a
cserzımőhelybıl, ahová azok az apácák küldték inaskodni, akik
kiskora óta nevelték az árvát. Az igazat megvallva Marguerite siratta
azt a gyengéd, önmagát kínzóan háttérbe szorító fiút, aki nem akart
többet az élettıl, csak Sir Rand hő szolgája és az ı barátja és
védelmezıje lenni.
Miért tőnt el a stoke-i mészárlás és hısiessége után? Marguerite
sosem tudta meg.
Ó, mennyit nevettek, mielıtt háború tört az országra! Futottak a
széllel, a konyháról lopott ételt majszolták, miközben egy tiszta, hős
viző patak mellett heverésztek, beszélgettek. Ültek a főben, és
lóherébıl koszorút fontak. David egyszer megcsókolta a kezét, szája
puhán, selymesen és melegen érintette a bırét. Máskor ı a hajolt fiú
fölé, aki a fejét az ölébe hajtva aludt, és nagy merészen a
homlokához érintette az ajkát. Ezektıl az édes emlékektıl majdnem
sírva fakadt. Megırizte ıket, oly élénken éltek benne, mégis szinte
álomnak tőntek…
Hirtelen felriadt az ajtózsanérok halk nyikorgására. Merev testtel
feküdt a takaró alatt, és figyelte a belépı árnyat, ami nyújtózott,
mozgott mellette a falon. Alakja, magassága, válla szélessége alapján
csak Davidé lehetett. Marguerite néma megkönnyebbüléssel
felsóhajtott, és egy pillanatra hálásan lehunyta a szemét.
David olyan halk léptekkel közeledett, hogy a lány észre sem vette
volna, ha nincs ébren. Megállt a keskeny szalmazsák mellett. Hosszú
percekig csak bámult lefelé, ahol a lány feküdt. Marguerite libabırös
lett a ruhája alatt. A szíve úgy kalapált, hogy biztosra vette, David is
hallja. Szempillái megrebbentek kissé, mielıtt megálljt parancsolt
nekik. Azon tőnıdött, mit nézhet a férfi, miért nem fordult el
azonnal.

David halk ruhasusogással letérdelt mellé. A lánynak hirtelen az
jutott eszébe, hogy éjszakára biztosan levette a páncélját. Várt, azon
tőnıdött, vajon mire készül, be akar-e csusszanni mellé. Borzongató
várakozás volt, azon töprengett, hogy vajon ragadtatja-e magát még
olyan szabadosságra, mint amilyet lovaglás közben megengedett
magának.
David kinyújtotta a kezét, szinte a lány arcához ért, Marguerite
érezte a melegséget. De a férfi nem tett semmi mást, csak a vállára
húzta a takaró lecsúszott szélét. A levegıben a lány feje felett
érthetetlenül halk suttogás hallatszott. Aztán egy termetes férfihoz
képest elképesztıen hangtalan mozdulatokkal hátrahúzódott.
Kinyitotta az ajtót, mire hővös levegı suhant be. Halk puffanással
csukta be maga mögött.
Idıvel a tőz elhalt a sötétségben. Marguerite csak akkor aludt el
végre.
***
– Veszélyben vagy, ha itt maradsz! Menned kell!
– Majd ha itt az ideje – felelte nyugodtan David Lady Marguerite
sürgetı parancsára. Sejthette volna, hogy a hajnal csak újabb vitákat
hoz. A lánynak szokása volt azt hinni, hogy parancsolhat neki,
legalábbis apróságokban. A múltban kiváltságnak és örömnek
tartotta, hogy engedelmeskedjen, de az régen volt, és sokkal
jelentéktelenebb ügyekben. – Elıször gondoskodnom kell róla, hogy
biztonságban légy.
A ház mögötti ösvényen sétált a hölgyével, távol a kíváncsi
szemektıl és fülektıl. A reggeli köd fehér baldachinként lógott a fák
teteje felett, a felkelı nap ezüstös sugarai rézsút vágtak át rajta.
Emberei mormogó hangján és alkalmankénti nevetésén túl csupán a
madarak dallamos trillája hallatszott. A friss, édes levegıt
valamilyen virágzó kúszónövény illata ülte meg, melybe füst, lovak

és a tábortőz fölé tartott nyárson piruló kenyér illata keveredett. Jó
ilyen napon élni.
– Hiba volt érted küldetni – közölte a lány, és összefőzte ujjait az
ölében. – Gondolhattam volna, hogy ez lesz. Menj vissza oda,
ahonnan jöttél. Ha gyorsan lovagolsz, az embereiddel a parton
lehettek jóval azelıtt, hogy Lord Halliwell vagy… vagy Henrik
utolérne titeket.
A lány aggódott a biztonságáért, és ez olyan helyen érintette meg
Davidet, mely oly kérges lett az egymást követı csapásoktól, hogy
azt hitte, már nem is létezik. A lányra összpontosítva rendezte a
légzését, így próbálta megfékezni teste forrongását. Elırenyúlt, és
elvett egy szalmaszálat, ami beleakadt a Marguerite haját rejtı
fátyolba, aztán hagyta, hogy ujjai végigkövessék a lány állának ívét
az arccsontjáig, majd ökölbe szorította a kezét, és leengedte az oldala
mellé.
– Hagyjalak itt ırizetlenül? – kérdezte halkan. – Bolondság lenne
azok után, hogy elragadtalak kíséreted biztonságából.
– Nem alhatsz az ajtóm elıtt életed végéig!
David tarkóját elöntötte a forróság.
– Nem akartalak megsérteni. Így biztosra vehettem, hogy senki
nem megy be, és…
– És mindenki tudja, hogy nem aludtál mellettem az éjjel, igen,
tudom! – szakította félbe a lány élesen. – Hálás vagyok az ötletért,
ahogy Astrid is, aki átesett rajtad, amikor vízért indult ma reggel, de
így csak még több a gond ezzel a nırablással. Ha a társaságodban
maradok, az ugyanúgy veszélyezteti a jövımet, mint a nekem rendelt
házasság.
– Ha védelem nélkül itt maradnál, az valóban veszélyes lenne –
közölte David keményen. – Nem mehetek el, nem hagyhatlak
ırizetlenül.
– Ha volnál olyan kedves hírnököt küldeni Braesfordba, Sir Rand
majd eljön értem.

– Visszatérnél Braesford várába, tudván, hogy Henrik ott újra rád
talál? – Azokról a szörnyőségekrıl nem is beszélve, amik
megtörténhetnek, ha két magányos nı magára marad bármilyen
kóbor erdıkerülı, erdei haramia vagy bármelyik, erre gyülekezı
zsoldoscsapat kegyére bízva. Már a puszta gondolatra kirázta a hideg
és émelygett.
– Abban is bolondság volt reménykednem, hogy elkerülhetem a
nekem rendelt házasságot, az biztos. – A lány szájának sarka egy
pillanatra felhúzódott. – A nıknek alázatosan el kell fogadniuk az
ilyesmit.
– Nem hagyhatom – felelte David acélkemény hangon –, most
nem!
– Mit szeretnél, mit csináljak inkább? Nincs szándékodban
feleségül venni.
– Nem. Azt nem tehetem!
Marguerite mélybarna szemében rosszalló kifejezéssel lendült
felé.
– Miért? Feleség vár Franciaországban?
– Nem, nincs feleségem. Jól tudod, hogy miért.
A lány arcán barackvirág színő pír terjedt szét.
– A szent fogadalom, a keresztre tett eskü miatt, hogy történjék
bármi, tisztán, lovagi módon szolgálsz engem, vágy nélkül,
korlátozás nélkül?
– Inkább a kardom markolatára esküdtem, de ez nem változtat
rajta.
– Régen volt. Gyerekek voltunk.
– Nem teljesen. – A férfi röviden, hamiskásan elmosolyodott.
Marguerite olyan szorosan összekulcsolta az ujjait, hogy
elfehéredtek, mint a gyertyaviasz.
– Persze, ott a gráciák átka, de azt hittem, egyszer azt mondtad…
– Ó, igen, rám nincs hatása, mert attól a pillanattól fontos vagy
nekem, amióta megláttalak, és mindig az is leszel – válaszolta David,

és szavai megújítottak egy másik, réges-rég tett esküt. Valahogy
elégedettséggel töltötte el, hogy mindennek dacára kimondta ezt.
Marguerite pupillája kitágult.
– De ha nem félsz az átoktól… – kezdte, csak hogy rögtön
elhallgasson.
– Milady?
– Ha elveszel… azzal a szolgálattal a javamra teszel.
Marguerite javaslata lángra lobbantotta David szívét, izzó
parázsként égette a mellkasát. Meghatotta a benne rejlı bizalom, és
hogy a lány ennyire jól ismeri. Mégis, vannak dolgok, melyekre
egyértelmő a válasz.
– Ó, Lady Marguerite, nagyobb megtiszteltetést jelentene ez
számomra bárminél, mint amiben eddig részem volt, de lehetetlen.
Marguerite egy röpke pillanatig a férfi arcát fürkészte, majd
félrenézett.
– Nem kell történnie köztünk semmi fizikai természetőnek.
– Akkor sem! – David hangja olyan volt, mint amikor szánkót
húznak a sziklán. Kezét kardja markolatára tette, hogy emlékeztesse
mindarra, amire esküdött és fogadalmat tett; addig markolta, míg
belefájdult az ujja. Egyszerően úgy állt a helyzet, hogy soha nem
vehette feleségül a lányt úgy, hogy megtartja tisztasági esküjét.
Természetesen ezt neki nem árulhatta el. Egy férfi nem ad fegyvert
olyan kezébe, aki biztosan felhasználja ellene.
A szín Marguerite arcán elmélyült, ahogy a csalódott düh is a
szemében.
– Nem kívánsz feleségül venni. Jó, legyen. De sosem akarsz
megnısülni?
A lány nıi kíváncsiskodását hallva David elrejtette kényszeredett
mosolyát, bár közben azon tőnıdött, nem lehetne-e ebbıl fegyvert
kovácsolni.
– Ilyet sosem mondtam.
Marguerite zavartan nézett rá.
– Ezt hogy érted?

– Csak neked tettem fogadalmat, hölgyem. Senki másra nem
vonatkozik.
– Tehát mást szabadon szerethetsz.
– Szabad is voltam ebben a tíz évben – felelte David határozott
arcátlansággal.
A lány kurtán felnevetett.
– Szóval a dalok, melyek bámulatos, szinte kielégíthetetlen
szerelmi étvágyadról szólnak, nem túloztak.
– Azt nem mondanám.
– Azokat a történeteket sem tagadod, melyeket a szerelmes francia
hölgyek és leányaik közötti vitézkedésedrıl mesélnek.
David dacosan megvonta a vállát, mert nem mondhatott nemet.
Nem volt köteles ellenállni az efféle hölgyek bájainak. Távol járt
Braesfordtól, és azt hitte, sosem látja újra a falait, Marguerite-et sem
pillanthatja meg többé. A testi kielégülésnek semmi köze nem volt a
gyengédséghez vagy ahhoz, amit a lány iránt érzett, amikor fiatalok
és gondtalanok voltak. Az elméjében Marguerite mindig fölötte állt
az efféle, állatias vágyaknak.
Ha testi étvágya ellene fordítja a lányt, akkor így lesz a legjobb.
Marguerite tovább sétált, ı lépkedett mellette, és figyelte, ahogy a
lány – mint mindig, ha zaklatott volt vagy elgondolkodott – megfogja
fátyla egyik sarkát, és rágcsálni kezdi.
– Akkor mit akarsz, mit tegyek, ha nem akarsz magad mellett
tartani? – kérdezte a lány bosszúsan. – Hova menjek? Bármelyik
nemeshez fordulok, abban a pillanatban átad Henriknek, amint
megjelennek az emberei. Vagy esetleg papot hívat, és magát teszi
férjemmé a hozományom kedvéért.
– Nem csak azért – morogta David. Tekintete Marguerite arcáról
nyaka finom hajlatára siklott, majd lefelé, keble édes halmára a
ruhája alatt. Lelki békéje érdekében talán jobb lett volna, ha nem
hozzák szóba a testi dolgokat.
– Akkor sem, ha York fehér rózsáját követi. Elrejthetnek, hogy
így hányjanak fittyet egy Lancaster-királynak.

– Vagy úgy dönthetnek, hogy kiváló bosszú, ha megerıszakolják
Henrik egyik gyámleányát – vágott vissza a férfi.
– Hát akkor? Kövessem az embereidet, mint valami egyszerő
tábori szajha?
– Nem! – tiltakozott David élesen.
– Akkor mi marad? Én nem… Ó! – Marguerite megállt, miközben
felismerés villant a tekintetében.
– Így van! – értett egyet a férfi.
– A zárda. Azt akarod, hogy apáca legyek. – A szavak olyan
tompán csengtek, amilyen fénytelenné vált a lány tekintete.
– Nem tetszik?
Nem szokatlan megoldás. A zárda menedéket jelentett egy
hölgynek, aki mint Marguerite, menekülni akart a házasságtól.
Békés, imával töltött élet lenne, távol a férfiak kapzsiságától és
kéjvágyától. Ha Davidnek ez utóbbi jobban tetszik, ám legyen.
Esküje vaskötelékei ellenére sem volt szent.
Marguerite lesütötte a pilláit, és elengedte a fátylát. A kezét
csípıre tette.
– Attól félek, hiányzik belılem az elhivatottság.
– Mint a nık felébıl, akik egy zárda fala közé lépnek.
A lány azonnal összeszorította az ajkát, majd felsóhajtott.
– De a partra lovagolsz, ha már a jó nıvérekkel leszek?
– Ha biztonságban vagy – bólintott egyetértıen David. – Elıbb
nem.
– Nos, uram… – kezdte a lány a boldogtalanság hangján.
Ebben a pillanatban trombita harsant a reggeli levegıben, a
madarak riadtan felreppentek. Rögtön ezután patadobogás és
lószerszámok csörömpölése hallatszott. A zaj erısödött, közeledett,
míg már a földet remegtette, és megrezegtette a fák leveleit.
Lovasok tőntek fel. Két oszlopban lovagoltak a keskeny erdei
ösvényen, ameddig a szem ellátott. Felettük hatalmas lobogó
lengedezett, rajta sárga alapon vicsorgó, vörös sárkány, annak a
férfinak a jelképe, aki alatta lovagolt.

David halkan, de három nyelven szitkozódott. Mellette Marguerite
szaporán vette a levegıt, majd teljesen mozdulatlanná dermedt.
A sárga lobogón Tudor Henrik jelképe díszelgett.
Henriké, Anglia – e néven hetedik – királyáé.

3. FEJEZET

M

orgások, kiáltások és páncélzörgés zaja verte fel az erdıt.
David fegyveresei egy szempillantás alatt – Marguerite
legalábbis úgy érezte – alakzatba rendezıdtek; dárdák és alabárdok,
íjak és kardok erdeje meredezett kifelé. Felsorakoztak a göcsörtös
ösvény mellett, erıs bástyát képezve közte és a király emberei
között. Parancs harsant, teli torokból. Nem mozdultak, nem
támadtak, de nem adtak fel egy talpalatnyi földet sem.
A király felemelte kesztyős kezét. A menet a háta mögött
csörömpölve megállt. İfelsége egyedül léptetett elıre a lovával.
Összetéveszthetetlenül királyi alak volt a legfinomabb kelmébıl
készült, élénk színő vadászöltözékében. Kihúzta magát, mocorgott
ültében, mintha elzsibbadt volna a lovaglástól. Megfontolt tekintettel
nézett le Davidre és Marguerite-re.
A lány szíve dörömbölt, a térdéig reszketés cikázott végig rajta.
Pukedlizett, közben érzékelte David fél térdre ereszkedve tett,
tiszteletteljes fıhajtását. A király kurta, szigorú szavát hallva David
felegyenesedett, megfogta a lány kezét, és felhúzta maga mellé.
Marguerite egyik kezét a karjára tette, majd arra a sajátját, hogy
támogassa. Várták, hogy VII. Henrik kifejezze nemtetszését, és hogy
mit vár tılük mindezért.
Amikor Marguerite az éles, könyörtelen reggeli fényben felnézett
a királyra, észrevette, hogy megöregedett, mióta trónra lépett. Válla
görnyedtebb volt, hosszúkás, nemes arcát vékony orrnyerge mindkét
oldalán a gond ráncai barázdálták. Homokszıke hajában ezüstös
tincsek csillogtak a kalapja alatt, mely felfordított, recés karimájával
egy gyermek rajzolta koronára hasonlított. Tíz év telt el azóta, hogy

Marguerite elıször megjelent az udvarban, akkor a király ereje
teljében lévı férfinak tőnt. Most, nem sokkal negyvenen túl jóval
idısebbnek látszott, és hihetetlenül fáradtnak. Mintha egész Anglia
minden gondjának súlya az ı vállán nyugodott volna. És ki állíthatta
az ellenkezıjét?
– Ismét együtt vagyunk hát, David of Braesford – szólalt meg
Henrik. – Végre.
– Felség – válaszolta komoran a férfi, a behódolás legkisebb jele
nélkül.
Marguerite figyelte ıket, és észlelte a vibrálást kettejük között.
Ezt a király egy-két udvaronca is észrevette, mert felvont
szemöldökkel néztek egymásra. Ennek ahhoz a véres naphoz lehetett
köze, amikor Stoke-nál David megmentette a király életét, és
gyızedelmesen a magasba emelte a lehullott Lancaster-lobogót?
Marguerite nem tudott más okot elképzelni.
– Bizonyára meglep, hogy látsz minket – folytatta Henrik,
könnyedén használva a királyi többest.
David fejet hajtott.
– Ahogy mondja, uram.
– Bemegyünk oda, ahol magunk lehetünk – intett Henrik kurta
kézmozdulattal a nem messze álló ház felé. – Ott megvitatjuk, minek
köszönhetı ez a véletlen.
Marguerite nem igazán volt meglepve. Valaki bizonyára sietve a
királyhoz lovagolt az emberrablás hírével. Egy másik kétségtelenül
követte Davidet, hogy elvezethesse Henriket ehhez a rejtett táborhoz.
De csak akkor hozhatták ide a királyt ilyen gyorsan, ha a közelben
vadászott, vagy országjáráson járt. Ez vajon milyen ördögi
szerencsével történhetett meg?
Marguerite, mivel nem tudta biztosan, hogy a parancs rá is
vonatkozik-e, hátramaradt, amikor az alacsony ajtónyíláshoz
közeledtek. De David nem engedte el, hanem magával húzta, amikor
belépett a házba.

Astridot az ablaknál találták, ahol egy sámlin állva figyelte Henrik
érkezését. Onnan pukedlizett magabiztosan, némi kérkedéssel.
Henrik intett, hogy ugorjon le, és hozza elıre a sámlit. Aztán
megfogta az ülıalkalmatosságot, és elbocsájtó mozdulatot tett. Astrid
arcára aggodalom ült ki, de kihátrált a házból, és becsukta maga
mögött az ajtót.
Marguerite és David egyedül maradt VII. Henrikkel.
A király rideg mozdulattal jelezte, hogy Marguerite foglalja el a
zsámolyt. Ez nem udvarias gesztus, gondolta a lány, hanem a király
így akarta elkerülni az alacsony ülıhelyet, ami egy szintre vinné a
térdét a vállával, arról nem is beszélve, hogy akkor nekik Daviddel a
földpadlóra kellene ülniük, hogy a fejük ne legyen a királyé fölött.
Vagy talán Henrik csak jobban szeretett volna állva maradni.
Nyugtalan volt, és feszültsége megfosztotta mozdulatait szokásos
megfontoltságuktól. Ugyanez a feszültség érzıdött a levegıben,
szikrázott, akár az alacsonyan lobogó lángok a kandallóban.
– Bizonyára rájöttél, hogy minden lépésedrıl tájékoztattak minket,
amióta csak elhagytad Franciaországot – vetette oda Davidnek a
válla felett, miközben az egyetlen ablak felé sétált, aztán
visszafordult. – Ahogy Lady Marguerite-érıl is, attól a pillanattól
kezdve, hogy kilépett Braesford kapuján.
– Igen, uram, valószínőnek tartottam – vallotta be David lesütött
szemmel.
– Az talán nem volt olyan egyértelmő, hogy az eljegyzés, amitıl
oly könnyedén megmentetted a hölgyet, csupán csel volt.
– Csel? – ismételte Marguerite döbbent hitetlenkedéssel.
A király arcán szemernyi megbánás sem látszott. Tárgyilagosan
folytatta:
– Sajnálatos, de szükséges lépés.
– Biztosra veszem, hogy szándékosan történt. – Bár a szavak
udvariasnak hangzottak, David hangja metszı volt, akár az edzettacél
penge.

– A lány csupán csalétek volt, se több, se kevesebb. – Henrik irigy
tekintetet vetett rá.
– Vissza kellett vonzania engem Angliába.
– Ha válaszoltál volna számtalan levelünkre, üzenetünkre,
amelyekben kértük, hogy jelenj meg a színünk elıtt, ha találkoztál
volna a követtel, akit azért küldtünk, hogy kérje a megjelenésedet,
akkor Lady Marguerite-et sosem kellett volna megrémíteni.
Valójában erre az egész színjátékra nem lett volna szükség.
– Megrémíteni? Azt állítja, hogy semmit sem tudott az ön
trükkjérıl?
Marguerite látta, hogy bár David a királyhoz beszélt, hideg
tekintete az ı arcára szegezıdik. A lélegzetét is visszafojtva várt
Henrik válaszára.
– Lady Marguerite intelligensebb, mint a legtöbb ember, de nem
szokásunk nıket államügyekbe beavatni.
Marguerite felszegte az állát, miközben a kétélő bókon töprengett.
Ugyanolyan nehezen fogadta el, hogy államérdekbıl rendezték úgy,
hogy menekülni akarjon a nem kívánt házasságtól, mint azt, hogy
nem is terveztek ilyen frigyet.
– És Halliwell embereit? Vagy Braesfordéit?
– Gondoltunk rá, hogy így elkerüljük a vérontást, de úgy
döntöttünk, az a legjobb, ha rád bízzuk. Botorság lett volna bátorítani
Halliwellt. Nemrég annak a jeleit mutatta, hogy túlontúl lelkesedik
ezért a házasságért.
– Igazán? – kérdezte David halkan. – Eléggé ahhoz, hogy
megakadályozza a mentıakciót?
Henrik arcvonásai megkeményedtek.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Calais-ban észrevettem egy férfit, aki szokatlanul nagy
érdeklıdést tanúsított az útvonalam iránt.
– Kétségtelenül a mi emberünk volt – vont vállat a király. – Ha
magára vonta a figyelmedet, akkor rossz szolgákat alkalmaztunk, és
utánpótlás után kell néznünk.

– Kémeket akart mondani, uram – pontosította David.
– Mit tennél a helyünkben? Ha Európa összes koronás fıjének
kémhálózata van, akkor nekünk is kell legyen, vagy hírek nélkül
maradunk.
– A saját alattvalóit is szemmel tartja, uram? – kérdezte
Marguerite, határozottan bekapcsolódva a beszélgetésbe.
A király sötét mosollyal jutalmazta csipkelıdését.
– İk követhetnek el lese majesty-t,1 Lady Marguerite, és
hozhatják rám a zendülés veszélyét.
David töprengı tekintettel nézett rájuk.
– Halliwell nem volt az ön cselének részese.
– Ahogy mondod.
– Nem akarta elnyerni a lány kezét.
Ez megmagyarázta Marguerite-nek, miért ırizte meg a nemes
továbbra is az épségét. Ha nem próbált szembeszegülni a gráciák
átkával, akkor az soha nem is veszélyeztette.
– Az eljegyzés csupán trükk – mondta, hogy tisztázza a helyzetét.
– Ez a házasság sosem jött volna létre.
– Lord Halliwell nem tiltakozott, amikor felajánlottuk neki, és
természetesen kárpótoljuk, bármilyen sérelem érte arája elvesztése
miatt. Persze ha az Aranylovag nem tőnt volna fel…
Marguerite szája összeszorult, amikor megértette, mire céloz
Henrik. A legkisebb lelkiismeret-furdalás nélkül kiházasították
volna, olyan könnyedén odadobták volna Lord Halliwell-nek, mint
ahogy megszabadulnak a csalitól, ami nem kell a vadászsólyomnak.
– Nem értem, mibıl gondolta, hogy Sir David veszıdne ezzel.
– A múltban már bebizonyosodott, hogy a három grácia magához
tudja vonzani a férfiakat. Számítottunk erre.
– De honnan tudta, hogy – akkor vagy most – volt közöttünk
valami, ami miatt oka lett volna erre?

1

Felségsértés

A király csak a lányra pillantott. Marguerite-ben feltámadt a
harag, amikor ráébredt, hogy ı is olyan alattvaló, mint a többi, akiket
figyelni kell.
David a király felé fordította a tekintetét.
– Tehát miután megmentettem a hölgyet, a kémei mindvégig
követtek bennünket, arra használta ıket, hogy elvezessék hozzánk a
táborba. Miért ment ennyire messzire? Mit akar tılem?
– Ez jó kérdés. – Henrik az alsó ajkát harapdálta, mintha azon
töprengene, mennyit mondjon el, vagy hogyan.
A feszültség a házban nıtt, szinte megfojtotta ıket. Marguerite
hirtelen félni kezdett. Kissé összerezzent, amikor a király leeresztette
a kezét, és Davidre nézett, mintha hirtelen döntött volna.
– Hallottál egy bizonyos Perkin Warbeckrıl, miközben a
kontinensen utazgattál?
– A yorkista imposztorról? Láttam ıt egyszer-kétszer Bretagneban.
– Milyen benyomást tett rád? Mit gondolsz róla?
Marguerite tudta, hogy Henrik uralkodása e pillanatban nem
különösebben békés. Alig szokott hozzá uralkodói szerepéhez,
amikor megjelent az elsı trónkövetelı. Az ifjú, akkor alig húszéves
Lambert Simnelt IV. Edward kisebbik fiaként mutatták be, aki
csodálatos módon megmenekült a haláltól a Towerben. Követıit
legyızték Stoke-nál, azután bebizonyosodott, hogy a fiút egy ír
asztalos nemzette. Az azóta eltelt évek alatt gondok akadtak a francia
VIII. Károllyal és más lázadásokkal a kontinensen, most pedig itt ez
a Perkin Warbeck nevő kihívó.
Warbeck már legalább hat éve zavargott, lassan haladt egyik
udvarból a másikba, hogy támogatókat szerezzen, és feltöltse hadi
kincstárát. Veszélyesebb ellenfél volt Simnelnél, lévén idısebb és
magabiztosabb. Ráadásul a Plantagenetekre jellemzı szıke haja és
kék szeme volt, valamint arroganciába hajló, fensıbbséges
viselkedése. Azt is beszélték, hogy sokkal többet tudott a nagy, öreg

zsarnok Geoffrey of Anjoutól2 származó családról, mint amennyit
bárki, aki nem bíborban született.
A származását illetı magabiztosságból, vagy csupán politikai
célzattal, de IV. skót Jakab támogatta Warbeck ügyét, olyannyira,
hogy egyik nırokonát hozzá is adta feleségül. Bretagne hercegnıje –
Warbeck állítólagos nagynénje, hisz IV. Edward testvére – áldását
adta rájuk, és zsoldos hadsereget ígért. VIII. Károly francia király is
királyi sarjként látta vendégül Warbecket, mivel bármi, ami megrázta
az angol trónt, a hatalma számára elınyös lehetett.
– Amennyit láttam belıle, az tetszett – felelte David erıltetett
nyugalommal.
Henrik grimaszolt.
– Attól, hogy kedvelhetı, még nem Plantagenet-herceg. Beszéltél
vele? Szerinted az, akinek mondja magát?
Sokatmondó, ha Henrik lehetségesnek tartja mindezt. Egyesek
szerették azt állítani, hogy ı parancsolta meg a hercegek, IV. Henrik
fiainak a meggyilkolását a Towerben, mielıtt megostromolta volna
Angliát, hogy harcba szálljon a koronáért. Ez elsı pillantásra
esztelenségnek tőnt. Ha egyértelmő bizonyítéka lett volna arra, hogy
Warbeck és Simnet hamis trónkövetelık, akkor már eddig is
bemutatta volna azt, nem?
– Bármi lehetséges, uram. Jól beszélt, és uralkodói légkör vette
körül. A kétkedıket meggyızte a tudásával.
– Lehetséges, igen. – Henrik behajlított ujjával dörzsölgette az
állát. – Minket sem uralkodásra neveltek, de hamar ráéreztünk az
ízére. Ami a kinézetét illeti…
David cinikusan elmosolyodott.
– Közismert, hogy Edwardot számtalan olyan fiúval áldotta meg a
sors, akinek nemzését nem kísérte papi áldás.
– Az Elizabeth Woodville-lel kötött házassága elıtt és után is –
értett egyet Henrik. – A nıkkel nem bánt épp kedvesen, különösen
2

A Plantagenet-család őse

azzal a szegény hölggyel, akinek ígérték, mielıtt elfoglalta a trónt.
Néhány vadhajtást elismert…
– Néhányat nem – fejezte be helyette David hővösen. – Azt
állítják, anyám is túlságosan jól ismerte.
– Magunk is így halottuk – felelte Henrik bármiféle meglepetés
nélkül.
Marguerite ezt hallva különös szúrást érzett a mellcsontja alatt.
Idısebb nıvére, Isabel egyszer említette, hogy David emlékezteti
valakire. Aztán tovább töprengett a felmenıirıl, és hogy vajon miért
az apácák nevelték, de ı alig figyelt oda rá. David az David, önálló
személyiség, és ıt a többi nem érdekelte. Furcsa volt hallani, hogy
most errıl beszél, mert fiatalabb éveiben sosem említette, hogy
érdekelné, ki nemzette.
– Bocsásson meg, felség – szólt közbe Marguerite erıltetett
türelemmel –, de nem értem, hová akar kilyukadni.
– Mindjárt odaérünk, Lady Marguerite. Valójában a születésed
körülményei a legérdekesebbek számunkra, Sir David.
– Hasonlatosságom Warbeckhez – húzta össze a szemét
elgondolkodva David. – Arról van szó?
Fagyos mosoly tőnt fel Henrik egykor érzékien telt, mostanra
azonban már petyhüdt ajkán.
– Vagy inkább ahhoz a férfihoz, aki az apja lehetett.
– IV. Edwardhoz.
– Rájöttél hát. Alattomos idıket élünk, mely alattomos eszközöket
kíván. A csel mellett, melyet Lady Marguerite részvételével
terveztünk, van más is.
– Uram… – A lányt émelyítı rémület fogta el. Kezdte sejteni
Henrik szándékát.
– Mi lenne az? – kérdezte David halk, merengı hangon.
– Alkotunk egy másik yorkista trónkövetelıt.
A csend úgy sújtott le, akár a hóhér pallosa. A kandalló tüze
suttogott a kandallóban, szél száguldott a fák között, a háztetı fölött.

A falakon túlról a fegyveresek halk moraja, a lovak dobogása és
fújtatása hallatszott.
David megmoccant, kihúzta magát. Mély, nyugodt hangon szólalt
meg.
– Még egy bitorló, uram? Warbecken kívül?
– Warbeck komoly fenyegetést jelent, sokkal veszélyesebb, mint
az ifjú Simnel egy évtizeddel ezelıtt – válaszolta Henrik kurta,
egyetértı mozdulattal. – Elég idıs ahhoz, hogy egyedül uralkodjon,
szép számban győjtött maga köré támogatókat itt és Európában is.
Hívei száma napról napra nı, az ország legfelsıbb köreiben is.
Gyengítenünk kell az erejét, megosztanunk a támogatóit, egy
részüket más lobogó alá kell vonzanunk, közben a többieket meg kell
akadályoznunk, nehogy csatlakozzanak az általa szított felkeléshez.
– Azt hiszi, valóban támadni fog?
– Ó, igen! A skótok múlt évben betörtek ıt támogatva, abban a
reményben, hogy készületlenül érnek minket. Akik mögötte állnak,
nem hagyják ki az alkalmat, és idén nyáron újra próbálkoznak.
– Zavart akar kelteni egy második trónkövetelıvel, aki szintén azt
állítja magáról, hogy a Towerben eltőnt egyik herceg.
– Pontosan – mosolygott fagyosan Henrik.
– És én vagyok a kiválasztott.
– Ne! – suttogta Marguerite, bár nem lepıdött meg, amikor egyik
férfi sem méltatta egy pillantásra sem.
– Megfelelı a megjelenésed és a neveltetésed. Közel s távol
elterjedt a bajvívásokon és csatákban elért hıstetteid híre. Kevesen
lepıdnek majd meg, ha azt állítjuk, királyi vér csörgedezik az
ereidben. A hírnevedben ennek bizonyítékát látják majd.
David kurtán felnevetett.
– Tehát törvényessé tesznek.
– Warbeck azt állítja, ı Richárd, Edward kisebbik fia. Te is azt
szeretnéd? Vagy inkább az idısebb nevét mondanád a magadénak?
– Ne! – Marguerite talpra szökkent. – David, uram!… Ez
ırültség!

– Edward tökéletesen megfelel – közölte David –, feltéve, ha
rábólintok a tervre.
– Nem teheted! – jelentette ki Marguerite sürgetın, és feléje
fordult. – Csak gondolj bele, mit jelent ez!
– Tisztában vagyok vele! – közölte a férfi egy röpke pillanatig a
szemébe nézve.
– Igazán? Valóban? A Warbecket követı yorkisták nem fognak
tétlenül ülni, míg tönkreteszed a terveiket. Eltüntetnek a föld
színérıl, lelkiismeret-furdalás nélkül megölnek. A Henrikhez hő
Lancaster-pártiak is fenyegetésnek látnak majd, mert azt aligha lehet
nyilvánosságra hozni, hogy királyi parancsra cselekszel. Mindenki
ellened fordul majd! Ha elkapnak, árulónak neveznek.
Felnégyeltetnek, és a fejedet kitőzik a madarak eledeléül!
– Természetesen igaza van – közölte Henrik kifejezéstelenül.
– Akkor az a kérdés – válaszolta David –, miért vállalnék ekkora
kockázatot?
– Jutalmat kapsz. – A király szeme szürke réssé szőkült. – Mit
akarsz? Lady Marguerite-et és a hozománynak szánt földjeit?
– Uram! – A javaslattól majdnem elakadt a lány lélegzete, így
tiltakozása nyögésnek hatott.
David ajka fanyar mosolyra húzódott.
– Ha alig lesz esélyem, hogy bármelyiket is élvezzem? Nem,
annál nagyobb kegyet kérek.
Henrik arca elkomorult, de nem visszakozott.
– Micsodát?
– Ígérje meg, hogy Lady Marguerite-et soha többé nem adja
senkihez! Adja írásba, hogy békében élhet, ahol csak akar, megkapja
azokat a birtokokat, melyeket az édesapjától és a mostohaapjától
örökölt, bármiféle kötelezettség és akadályoztatás nélkül élvezheti a
jövedelmüket.
– David! – suttogta a lány. Amikor a férfi kérése teljesen
világossá vált elıtte, elkerekedı szemmel nézett rá. Csak az ı
biztonságáért alkudozott, semmi másért, magának semmit sem akart

cserébe a veszélyekért, melyekkel szembenézne. Gondoskodni akart
róla, hogy ne fenyegesse a házasság, soha.
– Annyit kérek – fejezte be David, miközben elfordította a fejét,
és sötétkéken ragyogó szemével a lány szemébe nézett –, hogy vegye
ıt a védelmébe, óvja meg azoktól, akik megpróbálnának belépni a
birtokra, és erıszakot követnének el rajta, hogy birtokolhassák ıt és a
földjeit.
– Ez minden? – kérdezte Henrik értetlen csodálkozással.
– Ennyi elég.
– Rendben – közölte a király, és kezét nyújtotta.
– Rendben – értett egyet David, és elfogadta a király ígéretét.
– Rendben – ismételte Marguerite suttogva, de szó olyan tompán
kondult, akár a gyászharang.

4. FEJEZET

D

avid megparancsolta, hogy készítsenek bıséges tízórait a király
embereinek. Astridot is visszahívta a házba, hogy szolgálja ki
Henriket. A király kísérete fárasztó lovaglás után érhette el a tábort
ezen a napon, és gyorsan újra lóra kívántak szállni, hogy
visszatérjenek a várba, mely éppen elszállásolta a király kíséretét.
Félszáz fegyveresével ı is velük tart majd, ahogy Lady Marguerite és
pöttöm szolgálója is. Mindeközben Henriknek további tervei voltak a
második trónkövetelıvel kapcsolatban. VII. Henrik aprólékos ember
volt, sokat adott a részletekre. Kétségtelenül nagyrészt ennek
köszönhette a sikerét.
Davidnek megvoltak a saját tervei, de örömmel végighallgatta a
királyt, mielıtt vitába bocsátkozott volna. Hacsak nem feltétlenül
szükséges, bolondság összerúgni a port egy koronás fıvel.
A legfontosabb pontokat megbeszélték, miközben Henrikkel az
erdei ösvényen sétáltak, messze hallótávolságon kívül a többiektıl.
Marguerite figyelte, ahogy elsétálnak, de nem próbált csatlakozni
hozzájuk. Igaz, Henrik nem hívta, de David gyanította, hogy a lány
vissza is utasította volna. Tudta, hogy mindkettıjükre haragszik, mert
ebben a vállalkozásban csak katasztrófát látott.
Emlékezett rá, hogy Marguerite mindig is jó ítélıképességgel
rendelkezett. Ebben nem változott.
Sok másban igen. Kevesebbet mosolygott. İszintébben beszélt,
gondolatait és véleményét érthetıbben fejezte ki. Domborulatai
puhábbak, határozottabbak voltak, szeme okosabban csillogott. Igaz,
hogy amikor elhagyta, még szinte kislány volt, kiforratlan
személyiséggel, lágyabb vonásokkal és viselkedéssel, alacsonyabb

termettel – nem mintha most különösebben magas lett volna. Még
mindig olyan törékenynek tőnt, hogy rá akarta borítani a köpenyét, és
védelmezın magához húzni.
Amikor eljött Lady Marguerite-hez, sok mindenre vágyott.
Ezekbıl valószínőleg nem sok mindent kaphatott volna meg. Már rég
lemondott róluk, most sem számíthatott rájuk, nem vonná vissza
fogadalmát, hogy megkaphassa mindezt. Nem, azt nem teheti, nem
számít, mekkora a kísértés.
Pedig bıven lesz része kísértésben. Amint elhelyezkednek Henrik
mostani várában, a lány segíteni fog az oktatásában. İ oktatja majd a
különbözı ismeretekre, melyek hasznosak lesznek, ha Edwardként, a
York-ház hercegeként, az egykori V. Edward felnıtt alteregójaként
kell megjelennie. Az ilyen közelség fájdalmas próbatétele lehet a
fogadalmának, isten segítse!
Elızı éjszaka majdnem hozzáért. A lány haja fedetlen volt, mivel
alváshoz levette a fátylát. Vastag hajfonata egymásba font
ezüstszalagokként csillámlott, az elszabadult, finom tincsek megmegvillantak, ahogy lélegzett. Gondolatban visszatért ahhoz a nyári
naphoz, amikor végigszaladtak a dús mezın, Braesford alatt. A lány
megbotlott, elesett, ı a földre hanyatlott vele együtt. Mind a ketten
ifjú bolondokként nevettek. A lány fátyla fogócska közben kilazult,
haja kiszabadult fogságából. Aztán Marguerite felült, föléje hajolt,
miközben ı a hátán feküdt a lóherék, százszorszépek és vadvirágok
közt. A lány ragyogó hajtincsei köréje hulltak, selymes függönyként
zárva körül. A fénylı tincsek között átsütı napsugarak tucatnyi,
ragyogó színben játszottak, a barnán túl arany, rozsdabarna,
vörösesbarna és halvány korallbarna árnyalatokban, akár a bükk
levelei ısszel. Elakadt a szava a varázslatos pillanattól, valahol
mélyen legbelül némult el áhítatában. Nem is tudta biztosan, valaha
magához tért-e abból a bővöletbıl.
– Figyelsz, Sir David?
– Igen, uram!
– Akkor hát?

David a torkát köszörülte, mielıtt válaszolt.
– Csatlakozom az ön állítólagos vadásztársaságához, és
bezárkózom a jelenleg fıhadiszállásul szolgáló várba. Az
elkövetkezı hetekben megtanítanak a viselkedési szabályokra, a
megszólítás módjaira és formáira, amit egy leendı királynak
születése óta ismernie kell. Ehhez a szerephez illıen felöltöztetnek,
valamint ellátnak egy kisebb katonai egységgel is.
– A saját fegyvereseiddel együtt ez az erı fogja alkotni a magad
köré győjtött sereg elsı csatasorát – helyeselt Henrik. – Mire
kiképezzük ıket, hogy kövessék a parancsaidat, szép erıt
demonstrálnak majd, amikor megjelensz a vidéken. Ily módon úgy
fog tőnni, hogy az emberek győlnek a lobogód alá. Errıl jut
eszembe, azt hiszem, a fınix megfelelne. Azt jelképezi, hogy
feltámadsz, a halálodról szóló régi mendemondák ellenére.
– Bocsásson meg, uram, de már van jelképem.
– Tisztában vagyunk vele. Töviskoszorú vagy valamilyen más
növény, azt hisszük. Aligha megfelelı ehhez a vállalkozáshoz.
– A korona az korona – makacskodott kérlelhetetlenül David. –
Ezt én választottam és terveztem meg. Jó szolgálatot tett nekem.
Nem válok meg tıle.
– Ha elismernek Edward hercegként, IV. Edward fiaként, akkor
valami harciasabbat kellene felmutatnod. Talán még a Plantagenetaranyoroszlánokat is.
David csípıre tett kézzel szembefordult a királlyal.
– Ha külföldön szereztem minden elismerést, és felnıttként fogok
bele ebbe az ügybe, akkor miért? Miért ne választhattam volna
magamnak, még akkor is, ha Edward vagyok?
Henrik hosszú pillanatokig rosszallóan nézett rá.
– Ennyire sokat jelent neked?
– Igen – közölte a férfi higgadtan.
A jelkép mintájául egy neki font korona szolgált. A forró nyári
napon, amikor a feje Marguerite ölében nyugodott, figyelte a lányt,
amíg az a lóherekoszorút készítette, szemöldökét összevonva

összpontosítás közben. Barna szemében ott rejlett a világ minden
gyöngédsége, az ı szíve pedig belesajdult a reménytelen
vágyakozásba, melynek, úgy tőnt, nincs kezdete, se vége. Marguerite
ferdén a fejére helyezte a koronát, és ı igazi királynak érezte magát.
A lóherekoszorú zörgı maradványa még mindig a poggyászában
lapult. Pergamenbe és selyembe bugyolálta, beledugta egy
erszénybe, azt pedig az egyik használaton kívüli csizmájában tartotta,
hogy biztonságban legyen.
Olyan messzinek tőnt mindez, annyira régi emléknek!
A király fejet hajtott.
– Harcolhatsz a jelképed alatt, ha muszáj, de kapsz egy másikat is,
ami a Plantagenet-oroszlánokat ábrázolja. Mind a kettıt bemutatod,
amikor kilovagolsz embereket győjteni az ügyed mellé.
– Ahogy parancsolja!
Henrik túl bölcs ember volt ahhoz, hogy kimutassa elégedettségét.
Folytatta a sétát, és tovább sorolta a vállalkozásuk sikeréhez
elengedhetetlennek vélt utasításait.
David újra megállt.
– Megjegyezném, uram, hogy bıven akad mentségem, ha
viselkedésemben vagy emlékeimben hibát vétenék. Ha azt állítjuk,
hogy Edward sok éven keresztül Angliától távol élt, akkor
egyértelmő, hogy sok mindent elfelejtett, beleértve a részleteket is a
Plantagenet-családról. Ráadásul találkoztam már néhány herceggel.
A legtöbben nem épp a királyi viselkedés mintaképei.
– Biztosra veszem, hogy egyikük sem adja ki magát leendı
királynak – felelte Henrik. – Megítélnek majd, bárhová mész. Nem
lehet másképp. Sokkal jobb egyedül rájönni, min bukhatsz el, mint
amikor a nyilvánosság elé lépsz.
David úgy vélte, hogy sokkal többet tud az udvari etikettrıl, mint
azt Henrik, vagy ha már itt tartunk, Lady Marguerite feltételezte. Egy
király mellett harcolt, akit a barátjának tarthatott, királyokkal és
hercegekkel vacsorázott, járt náluk audiencián, és ott állt mellettük,
amikor másokkal beszéltek.

De ennyiben hagyta. Nem akart a részleteken elbukni. Ráadásul az
sem megvetendı, hogy hosszú napokat tölthet Lady
Marguerite-tel, amikor a lány segít neki a királyi viselkedés
finomságainak elsajátításban.
Azzal kapcsolatban nem aggódott, hogy megszemélyesít egy
herceget, bár valóban vékony jégen táncol majd. A veszély számára
is olyan könnyen felismerhetı volt, akárcsak Lady Marguerite
számára. Vigyáznia kell, hogy miközben ı felépíti támogatói bázisát,
és ezzel kihívást jelent Perkin Warbecknek, nehogy akár a yorkista,
akár a Lancaster-oldal elfogja. Rengeteget kell lovagolnia,
megjelenni közel s távol, beszélni a piacokon a tömegnek és
összegyőlt nemeseknek. Egy helyen ritkán maradhat néhány óránál
tovább, mindig azok elıtt kell járnia, akik elpusztítanák, amit elért.
Ahogy ıt is.
Nem rettent meg a veszélytıl, de nem is becsülte alá.
Lady Marguerite egy másik veszélyt nem említett.
Diplomatikusságból, vagy csak egyszerően nem vette észre?
Mindkettı lehetséges, de az is lehet, hogy túl kicsinek ítélte a sikere
esélyét ahhoz, hogy elgondolkodjon ezen.
Egyszerően szólva, az lehet számára a legnagyobb fenyegetés, ha
túl sok követıt győjt. Mit tenne Henrik, ha az új Plantagenet-lobogó
alá győlt támogatók elég erısnek bizonyulnának ahhoz, hogy
megingassák trónján?
Hőséget esküdött VII. Henriknek, de a király nem esküdött neki
semmire.
– Egy kérdés, uram – szólalt meg.
– Igen?
– Mi lesz azután, ha leverték ezt a felkelést, és Warbecket elfogták
vagy megölték? Nyilvánosságra hozza a stratégiánkat, vagy elítéli a
benne játszott szerepemet, és számőz a csatornán túlra?
A király arcán töprengı kifejezés suhant át.
– Annyira nem tekintünk elıre. Tény, hogy ez hiba.

– Lehetséges, hogy mielıtt eljutunk odáig, kiderül, hogy mégsem
vagyok törvényes gyermek, és visszalépek a küzdelemtıl. – Ahogy
ezt kimondta, David akaratlanul is eltőnıdött azon, hogy vajon
Henrik azért nem vette-e számításba ezt a nyilvánvaló eshetıséget,
mert arra számít, hogy új, hamis trónkövetelıje akkor már nem lesz
életben?
– Ez is elıfordulhat – ismerte be Henrik.
– Egyesek gyávaságnak tarthatják, ha túl sokáig halogatom. –
David a fejét rázta. – Jobban szeretnék ön mellett harcolni, ha eljön
az ideje.
– Én pedig megtiszteltetésnek venném, ha újra ott lennél –
veregette vállon Henrik. – Bejelentem hát, ha a dolgok rendbe
jönnek, és az imposztort legyıztük. Mindenkinek beszámolunk a
nekünk tett szolgálatodról.
David szerette volna megkérni rá a királyt, hogy tegyen erre esküt.
Meg is tette volna, de mihez kezdene akkor, ha Henrik
visszautasítja?
***
A király érkezése után egy órán belül David és ıfelsége
fegyvereseinek egyesített menete elhagyta az erdei menedékhelyet.
Marguerite nem tudta biztosan, hogy merre tartanak. A kancáját és
Astrid póniját egy sötét hajú férfi hozta oda a ház ajtajához, aki
David
fegyverhordozójának
nevezte
magát.
Tolmácsolta
parancsnoka jókívánságait és kérését, hogy szálljanak nyeregbe.
Percekkel késıbb ott ügettek a sokaságban.
Marguerite azt hitte, hogy David idıvel hátramarad, és mellette
lovagol, esetleg azt is elmondja, mi történt közte és a király között a
magánkihallgatáson. Aggasztotta a király ötlete, gyötörte a félelem,
és ezernyi kérdést tett volna fel Davidnek ezzel kapcsolatban. Persze
a férfinak voltak kötelezettségei, és nem akarta, hogy hanyagolja

azokat miatta, de csak lett volna kis ideje arra, hogy tudassa, hová
tartanak, és mit tesznek majd, ha odaérnek.
De David nem tőnt fel. Fegyverhordozóját jelölte ki
helyettesének.
A férfi Orlando of Sienna néven mutatkozott be, bár az angolok
Olivernek hívták. Megnyerı férfi volt, sötét fürtjei vadul repkedtek a
feje körül, szemei sötéten fénylettek, a mosolya csibészes. Köpcös
volt, nem túl magas, mégis magabiztos fellépéső. Miután David egy
lovagi tornán foglyul ejtette, az elmúlt több mint hat évben vele
lovagolt, legalábbis ezt állította. Mivel nem volt pénze váltságdíjra,
sem rokonai, akik kiválthatták, úgy döntött, mindenét odaadja neki:
lovát és lószerszámait, páncélját, pajzsát és kardját. Amikor
felajánlották neki, hogy inkább legyen David fegyverhordozója,
összehajtogatta ısi családja lobogóját, levette lovagi tolldíszét, és
hálásan elfogadta az ajánlatot. Mivel David nem törıdött a
formaságokkal, bajtársak lettek a lovagi tornákon és a csatatereken.
Ennél is több, barátok.
Astridot nem érdekelte az olasz. Olyasmit dörmögött, hogy a férfi
túlontúl sármos, és nem tudja, mi az a tisztelet. Vetett rá egy
pillantást, és kissé kelletlenül fogadta a neki szánt
udvariaskodásokat, majd minden tıle telhetıt megtett, hogy pónija a
férfi paripája és úrnıje kancája között lovagoljon. Kicsit olyan volt
ez, mintha egy kiskutya védelmezné egy bulldogtól. Csak még
jobban felmérgesítette, hogy megvetı arckifejezése láttán a
fegyverhordozó vékony bajsza alatt halványan elmosolyodott.
Marguerite helyteleníthette volna apró szolgálója viselkedését, ha
nem tudta volna, hogy Astrid már hetek óta Daviddel és az
embereivel élt. Lehetséges, hogy okkal nem kedveli ezt az embert.
– Tud valamit az úti célunkról, uram? – Ha Davidnek nem is
tehette fel a kérdést, a fegyverhordozója talán elárul valamit.
Könnyed hangon beszélt, mintha a válasz fikarcnyit sem számítana.
Oliver of Sienna hanyagul vállat vont.

– A király emberei csak egy bizonyos vadászatról beszélnek. Azt
mondják, az ön Henrikje dühöng. A legtöbbjük úgy hiszi, a
kirándulás célja, hogy szarvast és vaddisznót találjanak, és az
osztagunkra csak véletlenül akadtak rá. Mivel nem találtak nagy
zsákmányt, most visszatérnek oda, ahonnan jöttek.
Tehát ez Henrik meséje. El kell ismerni, hogy hihetıen hangzik.
– Említették, hogy az merre van?
– Valami jelentéktelen nemes várában, aki fárasztó történetekkel
traktálja a vendégeit. Egy hideg kıhalom, átkozottul sőrő erdıbe
zárva, egy napi kemény lovaglásra bármilyen várostól. A szakács
nagy dicséretet érdemel, de a vendéglátó felesége szigorú várúrnı, a
szolgálólányai pedig hajlamosak sikoltozni, ha sarokba szorítják
ıket.
– Képzelem – felelte a lány szárazon.
– Igazán? – A férfi csillogó szeme mintha azt méregette volna,
mennyire tapasztalt a lány az ilyesmiben.
– A katonák természetét ismerve nem nehéz elképzelnem. –
Marguerite rezzenéstelen arccal fordult el, és végignézett az elıttük
haladó menetoszlopon, hogy vethessen egy pillantást David széles
vállára. A férfinak semmi köze ahhoz, hogy teljesen tapasztalatlan,
azonkívül, hogy a szolgálólányok könnyeit szárogatta, akikkel
erıszakoskodtak.
– Szánja meg szegény bolondokat, akik olyanok, amilyennek isten
teremtette ıket – felelte a férfi. – Vagy amilyennek minket teremtett,
mert nem tartom magamat többre egy átlagos férfinál. Kétségtelen,
hogy ez az Úr tréfája.
Annak hallatán, hogy az olasz önmagát is belevette az eléggé
becsmérlı értékelésbe, a lány feléje fordította a fejét.
– Vagy talán İ így teszi próbára a férfiúi önuralmat?
– Ó, jaj, kevesen felelnek meg a kihívásnak! Kivéve Davidet.
A lány szeme összeszőkült, miközben azon töprengett, menynyit
tudhat a férfi David esküjérıl.
– Davidet?

– Persze kapóra jön, hogy az egész nıi nemtıl nem kell
megtartóztatnia magát.
Világos, hogy Oliver mindent tud. Mit jelentsen ez? Azt, hogy
David ártatlan szolgálatról tett esküje nevetség tárgya, olyan,
furcsaság, mely csak rá vonatkozik?
A gondolat érthetetlen módon fájdalmat okozott neki, de egyben
dühítette is. Amekkora bolond volt, azt hitte, hogy a férfi az övé,
mindig is az lesz, nem számít, hogy nincs közöttük testi kapcsolat.
Azt hitte, a férfi a nıkben a hasonló gondolkodásmódot keresi.
Rosszul hitte. Ez sosem volt elég Davidnek. Más nık ismerhetik a
csókjait, az érintését, erıteljes birtoklását az ágyfüggönyök mögött,
de ı nem. O soha.
– Nos, önnel mi a helyzet? – folytatta Oliver. – Tudja, a hölgyek
tényleg a lábai elé vetik magukat, hisz ı a bajnok, az ünnepelt
Aranylovag. Nem lenne szép, ha rájuk lépne. Ha átlép egyen, mindig
ott egy másik és még egy. Fárasztó az efféle hódolat.
Astrid horkantva kapcsolódott be a beszélgetésbe.
– Szóval azon fáradozol, hogy felszedje a legszépségesebbet.
Kétségkívül a te segítségeddel.
Oliver felnevetett, és megpaskolta Astrid állát.
– Hát mire valók a barátok?
Marguerite csendben igyekezett így gondolni Davidre. Nem ment
könnyen, hisz azokban a braesfordi, régmúlt napokban rendkívül
tiszteletteljesen, szinte áhítatosan viselkedett. Milyen messzire jutott
azóta, milyen bámulatos tetteket hajtott végre, hogy ilyen magasra
törjön. Olyan nagy dolgokat ért el, hogy tetteit, megjelenését, gáláns
viselkedését és a hölgyekkel való gáláns bánásmódját ezernyi
vándorénekes adta elı vitézi énekeiben.
Nagyon megváltozott! Micsoda veszteség!
Astrid rácsapott az olasz kesztyős kezére, arcára kiült a
gyanakvás.
– Nagyon igyekszel, hogy úrnım tudomást szerezzen az összes
hódításról. Vajon miért? A saját szerepedet akarod kidomborítani

benne? Vagy biztosra akarsz menni, hogy ne kerülhessék el az úrnım
figyelmét?
– Milyen fondorlatos elméd van neked, cara,3 mindig tele
gondolatokkal! – A fegyverhordozó hangjának fájdalmas csengése
elárulta, hogy a kicsiny nı szavai elevenébe találtak.
– Inkább az legyen tele, mint a te latrinád, ökör! De úrnımet nem
fogod eltántorítani Sir Davidtól, mert tudja, mit kezdjen a szavaiddal.
– Kár, mert valószínőleg ı fogja megöletni.
– Uram! – kezdte Astrid.
– Ilyesmi sosem állt szándékomban – szólt közbe Marguerite.
Szerette volna tagadni a vádat, de túl sok igazság rejlett benne. Ha
magát sem tudja meggyızni, hogy nem történik ilyesmi, akkor
Olivert hogyan tudná?
– A szándék keveset számít, ha az ember a hurokba dugja a
nyakát. Milady, nem tudom, mi zajlott David és angliai Henrik
között önnel kapcsolatban. De nem jó a közembernek a királyok
ügyeibe keveredni.
– Igaz – értett egyet a lány tömören.
– Ön szokatlanul erıs hatalommal bír felette. Sosem láttam ıt még
annyira nyugtalannak, mint most, útban önhöz. Mégis világos, hogy
ez a mentıakció kelepce. Attól tartok, addig tart fogva minket, míg
már reményünk sem marad a menekülésre.
– Tiszteletre méltó, hogy aggódik – közölte Marguerite erıltetett
nyugalommal.
– David túl jó ember ahhoz, hogy ok nélkül haljon meg. De ne
essen tévedésbe, milady! Mivel az ı parancsnoksága alatt állok, a
saját bırömet féltem.
A lány Oliver felé fordult, az arcát fürkészte, tanulmányozta szája
vonalát a bajsza alatt, álla ívét, fekete szeme komor pillantását.
Számított a cinizmusra. A mögötte rejtızı töprengı idegesség
azonban elárulta, hogy valóban aggódik a barátjáért, ezért akaratlanul
is jobban kedvelte.
3

Drága (olasz).

– Mit akar, mit tegyen? – kérdezte csendesen. – Azonnal forduljon
meg, és nyargaljon a legközelebbi kikötıbe?
– Ha elhinném, hogy megtenné.
– Bizonyára tudja, hogy ahhoz már túl késı.
A férfi odafordult, rámeredt, arcára düh ült ki.
– Nem tudom! Vidáman sétálok végig az úton, melynek a végén
lehet, hogy lemészárolnak. Amennyire én látom, mindez az ön
kedvéért történik, Lady Marguerite. Ön szerint mit tegyek?
Csatlakozzam az ön nemes ügyéhez, vagy üssem le a mi jó
Davidünket, és szabadítsam ki a király markából? És az önébıl?
Marguerite összerezzent az esztelen ötlet hallatára. Kancája tett
egy-két táncoló lépést. Miközben újra irányítása alá vonta az állatot,
a válla felett így szólt:
– Ez az ön döntése, uram.
– Így van! – morogta a férfi, miközben elhúzta mellıle a lovát. –
Így van!
Marguerite gondterhelten figyelte, ahogy az olasz elıreüget.
Vajon David emberei is így állnak az elıttük álló vállalkozáshoz?
Nem szívesen gondolt erre, mert ez gondot okozhatott a csapatban.
Parancsnokukként ez persze David problémája, de ı is felelısnek
érezte magát. Csak miatta vannak itt.
Warbeck ügye csak újabb összetőzéshez vezet a Yorkok és
Lancasterek között. Egyesek állították, a viszály a Yorkok fehér
rózsája és a Lancasterek vörös rózsája alá győlök között – melyet
néhányan a rózsák háborújának hívtak – véget ért a bosworthi csata
után, mely trónra juttatta Tudor Henriket. Persze azóta a király
megerısödött. Ettıl függetlenül a pozíciókért és a legfıbb hatalomért
folytatott harc sosem szőnt meg igazán. Úgy tőnt, nem is fog, míg ki
nem ontják az utolsó csepp Plantagenet-vért, el nem őzik, vagy meg
nem ölik az utolsó Plantagenet-trónkövetelıt.
És most David készen állt arra, hogy Henrik parancsára harcba
szálljon a koronáért. Tetemes számú követıt kell győjtenie ahhoz,
hogy sikeresen megosszák a yorkista oldal erejét. És aztán? A király

jelenlétében nem merte említeni, de leginkább attól félt, hogy túl jól
sikerülhet David szervezkedése rivális yorkista vezetıként. Akkora
veszéllyé válhat Henrik Lancaster-uralmára, hogy meg kell tıle
szabadulni. Képtelen lenne elviselni, ha ez megtörténne.
David túl jó ember ahhoz, hogy ok nélkül meghaljon. Ha másban
nem is, de ebben egyetértettek Oliverrel.
Tompa patadobogás ébresztette fel hátborzongató gondolataiból.
David lovagolt felé a menet mellett, a nap megcsillant az itt, a barátai
közt páncél és sisak nélkül viselt láncingén, fel-felragyogott paripája
díszes lószerszámán. Mosolyogva közeledett, kivillantva fehér
fogsorát napbarnított arcából. A lány szíve oly hevesen dobogott,
hogy a lélegzete is elakadt.
– Miért oly rosszkedvőek, hölgyeim? Oliver szépen bókol, de nem
hiányolhatják máris.
Astrid undorodó hangot hallatott.
– Azt a sárkánykígyót? Soha!
– Nem? – A férfi lassított, melléjük léptetett a lovával. – Biztosra
vettem, hogy a jelenlétében gyorsabban telik az utazás.
Astridhoz beszélt, de Marguerite az arcán érezte a tekintetét.
– Szépen tud beszélni – jegyezte meg a lány óvatosan.
– Ugye? Sok éjen át szórakoztatta az embereket Rolandról vagy
Oroszlánszívő Richárdról szóló énekekkel.
– Véletlenül nem rólad írta azokat?
David félrenézett, miközben pír futotta el az arcát.
– Talán egyet-kettıt, de csak tréfából.
– Amiket én hallottam, azokban kevés volt a komédia és sok a
vakmerıség.
– Mind nagyban túloz. Mindenetek megvan? – váltott témát
David. – Rendben visz a lovad? Nincs szükséged másikra, pár perc
pihenésre?
– Nagyon jól megvagyunk. – Úgy tőnt, jobb, ha nem beszélnek
többet David hírnevérıl, ha ennyire zavarba hozza.
David Astridra pillantott, aztán vissza Marguerite-re.

– Oliver nem kellemetlenkedett? Úgy értem, nık társaságában
ragyog, de néha túl tolakodó.
– Egyáltalán nem – felelte Marguerite. Oliver David barátja volt.
Bármit is mondott volna, az nem okozhatott problémát közöttük.
– Piperkıc majom! – dohogta ugyanakkor Astrid.
– Ha túlságosan tolakodott…
Marguerite nem tudott elfojtani egy mosolyt.
– Biztosíthatlak, hogy tudtam volna, mi a teendım.
David biccentett.
– Nem kell tartanod a bókjaitól. Egyáltalán nem gondolja
komolyan.
– Bizonyára. – Biztosra vette, hogy Oliver máshogy viselkedett
volna, ha szolgálólány vagy fogadóslány, de ez most más helyzet.
Érdekes módon az a gyanúja támadt, hogy óva intenék a férfitól. Erre
semmi szükség, de Davidnek ezt nem kell tudnia.
David még egy percig ıt fürkészte, majd elmondta, hogy mikor és
hol fognak legközelebb megállni, és mit ebédelhetnek. Ezután arról
beszélgettek, mi változott Braesfordban, mióta elment onnan.
Madeleine, a kislány egészségérıl, akit Isabel és Rand a király
parancsára örökbe fogadtak, valamint másik gyermekükrıl, és arról a
várról, ahol Cate és Ross élt négy gyermekükkel.
Marguerite válaszolt a kérdésekre, mosolyogva beszámolt családja
életének apró-cseprı történéseirıl, de a figyelme elkalandozott.
Tekintete újra és újra megpihent Davidén. Jóképő, szép arcú és
termető ifjú volt. Az évek alatt magasabb, testesebb lett. Széles válla
izmait tökéletesen kiemelte páncélinge acélhálója, szeretett volna
végigsimítani rajtuk a kezével. Az alsó ajka érzéki, egyben rendkívül
férfias formája forróságot ébresztett az altestében. David szeme
mélykéken csillámlott, de semmit nem árult el a gondolatairól.
Rendkívül erıs alak volt hatalmas paripáján, intelligenciája és
edzettsége, elszántsága páncélként védte. Olyan önuralma volt,
mintha semmi sem érinthetné meg.

Hihetetlen, hogy azt hitte, ismeri. Az is, hogy csak a múltbéli
barátság miatt válaszolt a hívására.
De ha nem ezért jött el hozzá, akkor miért? Miért?
Ebben a légkörben teltek az utazás órái. Késı este, amikor az ég
ibolyakékké változott, bástyák tőntek fel a környezı erdı
félhomályában. Végre elérték a várat, ahol Henrik szándékai szerint
Davidnek fel kellett készülnie arra, hogy királyi herceggé változzon.

5. FEJEZET

D

avid hosszan és szívbıl jövı dühvel átkozódott. Annyi mindent
meg tudott tenni könnyedén. A legtöbb férfit legyızte
kardpárbajban, a lovagi tornákon tízbıl kilencszer kiütötte ellenfelét
a nyeregbıl, és bárkit képes lett volna asztal alá inni. Magánügyeiben
tartotta magát az elveihez, és észrevette ellenségei mögöttes
szándékait. Viszont képtelen volt emlékezni arra, hogy fogadnia kell
mások fıhajtását, a körmenetek élén kell lovagolnia, és beszélgetést
kell kezdeményeznie másokkal. Állandóan elfelejtett lassan enni,
hogy senki ne maradjon éhen, mert attól a pillanattól kezdve nem
tömhetik tovább a bendıjüket, hogy ı eltolta maga elıl a tányérját.
Hogy lassan sétáljon, különben a neki szánt fıhajtások és az
udvariaskodások úgy néznek ki, mint rosszul összeszerelt
marionettbábuk szaggatott mozdulatai.
İrjítı volt.
Mindazonáltal éjjel-nappal folytatódott okítása a királyi
viselkedést és a protokollt illetıen. Eddig a királyhoz közel álló
udvaroncok tanították titokban. Aztán elérkeztek a táncig. Úgy tőnt,
egy hercegnek tudnia kell könnyedén szökellni.
Úgy gondolta, ha végig kell szenvednie az efféle okítás
megaláztatásait, akkor ne valami öregedı, pipaszár lábú, fogatlan
zenész irányításával tegye, legyen az bármennyire diszkrét. Lady
Marguerite-et kérte oktatójának.
– Hol voltál? – kérdezte csípıre tett kézzel, amikor a lány a
hosszú galérián mint egy tündéri jelenés közeledett felé halványzöld
selyemruhájában, melyre zöld indák hálózatát hímezték. Kihívó és

mégis ártatlan jelenség volt, akár egy erdei nimfa. – Az étkezéseket
kivéve alig láttalak, mióta ideértünk.
– Mivel a várat elfoglalta a király vadásztársasága, vendéglátónk
jó hitvese és várúrnıje, Lady Joan bölcsebbnek tartotta, ha a
szobájában marad. Lányai és én vagyunk a szolgálatára, mert nyers
beszédő, és úgy üt, mint a katonáid parancsnoka.
Marguerite barna szeme jókedvően csillogott. – El sem hinnéd,
mennyit hímeztünk egy falikárpitra. A hölgy tervezte, és a
nagyterembe szánják. A király látogatását kellene megörökítenie, de
a szarvasok úgy festenek, mintha fagyökerek nınének ki a fejükbıl,
a nyulak pedig egerekre hasonlítanak.
David akaratlanul elmosolyodott. A lány humora mindig
szórakoztatta, még akkor is, ha néha kissé csípıs volt. Ráadásul a
látványa megörvendeztette a szívét. Nem emlékezett rá, hogy ezelıtt
ennyire formás lett volna, ilyen kecsesen, ilyen ösztönös vonzerıvel
mozgott volna, de most nagyra értékelte. Ha már teste fájdalmasan
fejezte ki lelkesedését, legalább zekéje nem a nevetségesen rövid
szabás szerint készült, ami egyértelmővé tette volna az állapotát.
– Szegény Lady Marguerite, a varrás sosem volt a kedvenc
idıtöltésed. Úgy emlékszem, az öltéseid felét segítettem kibontani.
– Igazán kedves volt tıled, hogy segítettél! – válaszolta a lány,
amikor megállt elıtte. – Manapság már kissé jobban bánok a tővel,
de merem remélni, hogy most nem erre a képességemre van
szükséged.
David elárulta, mit szeretne, és várt, vajon a lány mit szól hozzá.
– Tanítsalak meg táncolni? – kérdezte zavartan összevont
szemöldökkel. – Ez Henrik parancsa?
– Természetesen.
– Értem, hogy táncolnod kell valamilyen mulatságon, de
bizonyára…
– Értesz hozzá? – szakította félbe a férfi, mert nem volt hangulata
végighallgatni az ellenkezést. – Ismered a legújabb stílus lépéseit és
fordulóit?

– Igen, de…
– Kitőnı! Azonnal kezdjük!
Marguerite pillái alól kérdı pillantást vetett rá, ezért David azon
tőnıdött, nem tőnt-e akaratlanul is zsarnokoskodónak. De a lány nem
akadékoskodott. David megkönnyebbülve megfordult, és intett egy,
az egyébként üres galéria távolabbi végében felállított spanyolfal
mellett ácsorgó inasnak. Pár pillanattal késıbb zene csendült fel
mögötte, vidám melódiát játszottak violán, lanton, sípon és dudán.
– Pont megfelel! – szólalt meg Marguerite, elfogadta a férfi feléje
nyújtott kezét, és a parkett közepére sétált vele. – De mi okból
rejtıznek el ezek a zenészek?
– Az elıkészületek idejére inkognitóban kell maradnom.
A lány mélybarna szemeiben hitetlenkedés villant.
– Bizonyára kíváncsiak.
– Azt hiszem, fizettek nekik, hogy ne legyenek azok.
– Á!
A férfi hosszú percekig lépkedett, forgott és állt lábujjhegyen a
lány példáját követve, sétált, mintha más táncosok között lépkedne.
Marguerite keze karcsú volt, hosszú ujjakkal és szépen formált
körmökkel, amikor megfogta, hevesebben vert a szíve. Amikor a
lány szoknyája hozzáért a vádlijához, mintha ezernyi méh csípte
volna meg. Nehezen állt ellen a kísértésnek, hogy tekintete ne
pihenjen meg a lány kebleinek puha halmain a ruhája alatt.
Marguerite közelebb jött, a mezei virágok és a meleg nıi test illata
lengedezett körülötte, amitıl megrészegült, akár egy erjedt
bogyókból lakmározó vörösbegy.
Éretlen és könnyen lenyőgözhetı ifjúként úgy gondolta, hogy
Marguerite nem közönséges hölgy. A véleménye nem változott: a
lány maga volt a szépség és elegancia, ráadásul melegszívő is.
Egykor azt is hitte – lévén idealista –, hogy számára az egyetlen
tisztes út, ha nem ér a lányhoz. Miért nem jött rá, hogy mások is
láthatják olyannak, mint ı, de nekik kevesebb a fenntartásuk?

Amikor egymáshoz léptek, és kezükkel hidat formáztak, mintha
hagynák, hogy más táncosok átvonuljanak alatta, a lány grimaszolt.
– Könnyebb lenne több táncossal. A király nem szervezhetné
meg?
– Talán, de nem herceghez illı bemutatni ügyetlen
próbálkozásaimat, ahogy a jobbakat utánzóm.
A lány rosszalló pillantást vetett rá, valószínőleg túlságosan
szerénykedı megjegyzéséért.
– Nem tudnák, hogy te vagy az állítólagos Edward. Csak az
Aranylovag lennél.
– Igaz, de egyeseknek késıbb eszébe juthat sutaságom.
Marguerite oly figyelmesen fürkészte David arcát, hogy a férfi
tarkója égni kezdett, ahogy teste más tájékai is. Látta a tükörképét a
lány fahéjbarna szemében. Azon tőnıdött, milyen lenne a lány a
szenvedély tetıfokán: megosztaná-e gyönyörét, vagy lehunyt pillái
mögé rejtené.
– David, biztosan ezt akarod? Tudod, hogy nem kell megtenned;
akkor nem, ha csak miattam teszed.
David órákig tudta volna hallgatni nevét a lány ajkáról. Ez annyira
megzavarta, hogy kényszerítenie kellett az elméjét, hogy felfogja a
lány kérdését.
– Biztosan – felelte határozottan és semmit nem változtatnék a
megállapodáson.
Marguerite-et nem gyızte meg.
– Ma éjjel elhagyhatnád a várat. Ha senki nem tudja, miért vagy
itt, akkor a kapuırnek sem oka, sem parancsa nincs arra, hogy
megállítson.
– A szavamat adtam, hölgyem!
A lány nyílt tekintete végtelen pillanatokra az övébe kapcsolódott,
majd felsóhajtott.
– Így igaz.
– Megtisztel, hogy törıdsz a biztonságommal – suttogta a férfi
halkan Marguerite fátyla mellé, miközben a zene ütemére lépdelt

mellette. Jobbjába fogta a lány jobb kezét, bal karját lazán
Marguerite háta mögött tartotta. A ruha anyagán keresztül érezte a
lány bırének melegét, selymes puhaságát.
– Nemcsak törıdöm vele – közölte a lány, miközben megvillant a
szeme, és hátradobta a fátylát –, rettegek miattad! Érzem, hogy ez
így nem jó! Nem sülhet el jól!
– Balsejtelem gyötör? – A három nıvér közül mindig Marguerite
volt a legintuitívabb, fıleg, mivel mindig kereste a jeleket, ómeneket.
David szerette volna figyelmen kívül hagyni mindezt, de túl sokszor
látta beteljesülni a jóslatait ahhoz, hogy kételkedjen. Ráadásul azzal
csak bosszantaná a lányt, ha hitetlenkedne.
– Így is mondhatjuk, mert mindenhol problémát látok. Warbeck
éveket töltött azzal, hogy kiépítse a bázisát, így sokkal elırébb jár
abban, hogy híveket győjtsön az ügyének. Hogyan versenyezhetnél
ezzel? És mit teszel azután? Hisz lesznek, akik szembeszállnak
veled. Mindenütt kémek leselkednek, minden függöny mögött áruló,
minden bokorban besúgó lapul. Isteni csoda lesz, ha nem ölnek meg
az elsı héten, amikor kilovagolsz.
David szíve zakatolt, de minél erısebben kalapált, hangja annál
lágyabb lett.
– Vadásztak már rám, Lady Marguerite.
– Így még nem, az biztos!
David karizmai megkeményedtek a lány háta mögött, akár a vas,
alteste a nadrágjának feszült, míg már nem maradt benne hely.
Elképesztette, hogy a lány egyáltalán nincs tudatában, milyen
hatással van rá. De aztán eszébe jutott, hogy akár ugyanolyan ártatlan
is lehet, mint amikor évekkel ezelıtt elhagyta.
– Sokféle ellenség létezik – közölte ravaszul. – Erre magad is
rájöhettél már.
– Ezt hogy érted? – Marguerite fátyolos tekintettel elvált a férfitól,
körbeszökkent egy képzeletbeli sarokpárt, majd visszatért.
– Amikor az udvarban jártál, udvaroltak neked, nem? A férfiak
vakok, ha nem vonzódnak hozzád.

– Ne feledd a részemet apám birtokából! – jegyezte meg a lány
csípısen. – Az sokkal nagyobb vonzerı.
– Mégsem mentél férjhez. Nem tetszett egyetlen férfi sem, senki,
aki arra csábított, hogy elhagyd a nıvéreidet, vagy legalábbis
belekóstolj a tiltott örömökbe egy sötét sarokban?
Marguerite pillantása gyanakvóvá vált.
– Megfeledkezel a gráciák átkáról, nem is beszélve azoknak a
félelmetes férfiaknak a védelmérıl, akikhez a nıvéreim
hozzámentek.
– Akkor semmi merész kacérkodás? Sem éjféli találka? Nincs
semmi megbánnivalód?
A lány megvonta a vállát.
– Aki eléggé elszánt volt ahhoz, hogy komolyan udvaroljon,
kockáztatva a rövidebb életet a tömött erszényért cserébe,
himlıhelyes, bibircsókos vagy ısz szakállú volt. A többit nem
akartam csak kíváncsiságból megtenni.
– Igazságtalan vagy magaddal – vágta rá a férfi azonnal. – Sokkal
többrıl szól az.
– De ahhoz nem elég, hogy kísértésbe essek! – vágott vissza
Marguerite nyíltan.
A lány érintetlen, biztosan az. Ettıl a csodától elakadt David
lélegzete. Vad öröm cikázott át rajta. Ostobaság, aljasság, önzıség,
de nem tehetett róla. A lány érintetlen, és az is marad, ha rajta múlik.
Ha az övé nem lehet, akkor más férfi sem kaphatja meg.
– Nem most csinálsz ilyet elıször – jelentette ki Marguerite a
pillái alól nézve rá. – Úgy értem, táncoltál már. Azt hiszem, nem
vagy olyan felkészületlen, mint amilyennek látszani szeretnél.
– Igazán? – Míg a lány tapasztalanságával volt elfoglalva, David
megfeledkezett róla, hogy az újonc szerepét játssza. Tettethetné,
hogy megbotlik a lány uszályában, de nem volt benne biztos, hogy a
lányt bolonddá tehetné-e.
– Érthetı, ha belegondolok. Különben nem tettél volna nagy
hatást a francia udvarra.

– Feltéve, ha az volt a célom. – David megpörgette a lányt a terem
végében, majd elindult visszafelé.
– Miért ne – kérdezte a lány enyhe rosszallással –, ha számtalan
francia hölgy társaságát élvezhetted?
A férfi majdnem felnevetett, de idejében visszafojtotta, amikor
rájött, hogy a lány nem úgy értette, ahogy hangzott. Marguerite
sosem féltékenykedett. Mindazonáltal szorosabban tartotta a lányt,
tekintete szépen telt ajkára szegezıdött. Feszítette a vágy, hogy
megkóstolhassa édességét, megkeresse a forrását.
A lányon remegés cikázott át a karjaiban, David érezte, hogy rá is
átragad. Lenézett Marguerite-re, és alámerült szeme barna
mélységébe. Olyan csábító keverékét látta ott a kétségnek és a
tudatosságnak, nyíltságnak és ösztönös hívásnak, hogy közeledett a
fejével. Megállt. Újra közeledett.
Marguerite nyelt egyet, majd nedves, rózsaszínő nyelve hegyével
benedvesítette alsó ajkát. David hirtelen ádáz forróságot és lüktetı
fájdalmat érzett az ágyékában. A lány ártatlan, de tud a férfiak állati
vágyairól. Látnia kell, hogy az izmai megfeszülnek, és felforrósodik
az arca. De az isten szerelmére, miért hagyta, hogy észrevegye?
David megszokta, hogy feleljen a nık bájaira, hogy lelkesen
üdvözlik tomboló vágyát. Ez más helyzet, és errıl nem feledkezhet
meg. Vasakarattal kell uralkodnia magán.
Megállt, így a lány is kénytelen volt. Kiegyenesedett, elvette
karját a lány derekáról, és eléje lépett. Olyan könnyed hangon szólalt
meg, amennyire csak tudott.
– Lehet, hogy gyorsan tanulok. Ez eszedbe sem jutott, Lady
Marguerite?
– Az is lehet, hogy a megtévesztés mestere vagy, vagy azóta
figyelted a táncolókat, amióta csak megérkeztünk. – Felnézett
Davidre, az arcát fürkészte, kutatta a tekintetét, mintha nem lenne
meggyızıdve arról, hogy a férfi ártatlan.
– Ó, igen! – mondta David hirtelen. – Tudod, figyeltelek,
méghozzá a lehetı legnagyobb igyekezettel.

A lány arcán feltőnı pírt nem csak a kimerítı tánc okozta.
– Ezért kérted Henriket, hogy én legyek a tanárod?
– Ki mást választhattam volna? – mosolygott rá David, miközben
a szíve sajgott. A lánynak igaza volt. – A hölgyek közül téged
ismerlek a legjobban, ifjú szívem úrnıje, és bizalmas barátom vagy.
Senki másban nem bíznék ennyire.
– Te egy gazember vagy – közölte a lány megjátszott
komolysággal és egyben a legigazabb barátom. Táncolunk tovább?
A lány viszonzott bizalma olyan meleg boldogsággal töltötte el
Davidet, hogy legszívesebben hangosan felnevetett volna, magához
szorította volna a lányt, és addig körözött volna, míg bele nem
szédül, vagy mind a ketten el nem esnek. Csinált már ilyet egyszerkétszer, hosszú évekkel ezelıtt, a braesfordi szép napokban. Teljes
világossággal vissza tudta idézni, milyen volt a karjában tartani
Marguerite-et, ahogy ifjú teste, feszes mellei a mellkasához
préselıdtek, és a lány teste tökéletesen illeszkedett hozzá, mintha
arra teremtették volna, hogy a karjában tartsa.
Lehetetlen.
Lehetetlen volt akkor is, most is. Bolond volt, mert hagyta, hogy
akár egy pillanatra is az eszébe jusson.
***
David a barátja. Persze hogy az.
Ezért törıdik vele. Tudhatta volna.
Tudta is, vallotta be magának Marguerite késıbb azon a
délutánon. A vár ablakából figyelte, ahogy a király és férfi vendégei
alkonyi vadászatra lovagolnak. David visszautasította, és azt akarta,
hogy így is maradjon. Mindig tisztelettudó volt, még akkor is, amikor
húgaként ugratta, vagy amikor bevezette ıt nıvére, Isabel és Rand
braesfordi családjába. Csak abban a néhány nappal ezelıtti, röpke
pillanatban hitte azt, hogy a férfi talán máshogy érez iránta.

Több esze is lehetett volna. Most már tudta, és ez különös módon
reményvesztetté tette.
Miért hangsúlyozta annyira David, hogy plátói a kapcsolatuk?
Talán mert reszketett, amikor a karjában tartotta? Nem akarta, csak
megtörtént, amikor látta, hogy néz rá a férfi, ragadozó pillantással,
akár a következı vacsoráját vizslató, éhes farkas. Így akarta
megnyugtatni, hogy tıle nem kell tartania, mert még mindig
hölgyeként tekint rá, akihez nem érhet hozzá?
De ez azt jelenti, hogy David attól fél, aggasztják a férfiúi
reakciói? Téved. Tagadhatatlan, hogy villámcsapásszerő izgalmat
érzett, forróság rázta meg.
Daviddel mindig megértették egymást ezelıtt, hisz mindketten
árvák voltak. Davidre egy zárda elıtt találtak rá, az ı apja meghalt
kiskorában. Anyja újraházasodott, de aztán ı is elhunyt, ıt és
testvéreit mostohaapjuk kegyelmére hagyva. Hamarosan elfelejtette
régi életének kínjait, miután találkozott Daviddel, de az élmény
megmaradt. Ott voltak a nıvérei, de mégis úgy érezte, nincs igazi
családja. Mivel David még nála is magányosabb volt, elsı pillanattól
megkedvelte.
A homlokát ráncolta, ahogy eszébe jutott mindez. Sok mindent
érzett David iránt a múltban, de ahhoz hasonlót sosem, mint amikor
tánc közben szinte kínzóan tudatára ébredt a méretének és erejének.
Érezte az illatát, melyben nap szárította vászon, bır és férfiasság
illata keveredett. Amikor fiatalabbak voltak, David a szolgálója,
testıre, szinte féltestvére volt.
Rand, Braesford bárója védelmezıjének nevezte ki, ha elhagyta a
várat. Ez egy fegyverhordozónak alantas feladat volt, David mégsem
panaszkodott, mindig úgy viselkedett, mintha ı akarná így.
Elválaszthatatlanok lettek.
Furcsa bajtársiasság volt ez, mert társadalmi helyzetük között
széles szakadék húzódott. İ több várat és falut örökölt hozományul.
David névtelen fattyúként csak eszét és erejét használva juthatott
elıbbre. Annyira háttérbe szorította saját magát, hogy Marguerite

ritkán gondolt rá majdnem felnıtt férfiként, sosem tekintett rá leendı
férjként. Arra nevelték, hogy férfi gondviselıje vagy késıbb a király
utasítja majd a
férjválasztásra, hozzáadják egy hatalommal és pozícióval
rendelkezı, valószínőleg nála sokkal idısebb lordhoz. Hasztalan volt
bármi mást tervezni.
Furcsa volt figyelni az ellovagló Davidet, és más fényben látni.
– Mondj meg nekem valamit, Astrid! – szólt át a válla fölött.
– Igen, milady?
Marguerite feléje fordult.
– Mit akarnak a férfiak valójában a nıktıl?
– Hát, milady, azt te is olyan jól tudod, mint én. – Apró
szolgálólánya a frissen mosott ruhavásznat simította le a kezével, és
az utazóládájukba rakta. Kérdın nézett fel rá.
– Nem, komolyan gondoltam.
– Jó urunk Ádámot tette meg a világ urának és mindennek, ami
benne van, de ı csak ült és sóhajtozott – idézte Astrid könnyed,
éneklı hangon. – Ekkor teremtett egy mezítelen nıt, és Ádám
elmosolyodott.
– Tehát a férfiak meztelen nıket akarnak?
– A legtöbben. Az az Oliver, a kurafi kétségtelenül kettıt.
Marguerite kényszeredetten elmosolyodott.
– Nem kedveled ıt, igaz?
– Amennyire a férfiúi részeit szereti, saját magát is meghágná, ha
tehetné.
– Jaj, Astrid!
– Hát, talán nem, de abban biztos lehetsz, hogy evés helyett
inkább mártogatná a kanócát.
– Mártogatná a…?
– Testileg megismerne egy nıt.
– Tudom, mit jelent! – Marguerite elvörösödött; lelki szeme elıtt
látta, ahogy a gyertya kanócát forró viaszba vagy faggyúba
mártogatják. Vagy valami más csinál így. Újra és újra.

– Jó – értett egyet Astrid.
– De nem lehet olyan rossz ember, ha David kedveli.
A pöttöm szolgálólány a fejét csóválta, nyilvánvalóan nem értett
egyet, de inkább hallgatott.
– Egyébként nem ilyen egyértelmő dolgokra céloztam. Mi mást
szeretnek a férfiak a nıkben?
– Egy szép pár…
– Mellet?
– Lábakat akartam mondani, és ami fölöttük van, de azt is.
– Biztosan gondolnak valami másra is – makacskodott
Marguerite.
– Nem fogod észrevenni. Ó, néhányan talán, mint a mi Davidünk.
De attól még férfi, és mindenki más lesi a kívánságát, mintha a
valaha született legnagyobb óriás és egy frissen koronázott király
keveréke lenne.
Marguerite kíváncsian nézett Astridra, és azon tőnıdött, mit
hallhatott. A szolgálók pletykái általában frissek és kérlelhetetlenül
pontosak voltak, Astrid mindent megtudhatott, amit csak beszéltek.
İ azonban csak nyugodt arccal tette a dolgát.
– Nem hinném, hogy óriás lenne.
– Én sem. De vezér, az biztos.
– Igen – felelte Marguerite elgondolkodva. Elegendı ez, hogy
átsegítse a Henriktıl kapott feladaton? Ereje és az Aranylovagként
szerzett bátorsága majd megóvja?
Amikor David elıször eltőnt, Marguerite arról álmodozott, hogy
gyızedelmesen tér vissza. Azokban a hónapokban, mielıtt hadba
vonult, a fiú gyakran beszélt arról, hogy megszerzi lovagi
sarkantyúját, aztán lovagi tornákon győjt vagyont. Egy pénztelen,
névtelen fegyverhordozó számára ez volt a kevés járható utak egyike.
Mások is csináltak ilyet a múltban, akkor ı miért ne? A lovagi
címet megkapta Stoke-nál. A többi is jön majd, legalábbis a lány így
okoskodott.

Most visszatért, diadalmasabban, mint bárki képzelte volna.
Visszatért, és semmi sem volt rendben.
Minden ébren töltött pillanatában attól rettegett, hogy David vajon
mire készül Henrik parancsára. Képtelen volt elviselni, hogy mindezt
az ı kedvéért teszi. Szünet nélkül kínozta az iszonyatos gondolat,
hogy elfogják, megkínozzák vagy megölik.
– Ha egy nı meg akarna állítani egy férfit, hogy ne tegyen meg
valamit, hogyan fogjon hozzá?
– Az a nıtıl függ. Meg attól, hogy mi az a valami.
– Csak úgy általában – felelte fesztelenül legyintve a lány. –
Szerinted egy férfi hallgatna egy rangban felette álló nıre vagy
olyanra, aki… közel áll hozzá?
Astrid abbahagyta a ruhák hajtogatását.
– Mennyire közel?
– Talán a szeretıje?
– Megesik, bár általában csak apróságokban.
– Es ha teherbe ejtette a nıt?
– Mielıtt elvette feleségül, vagy utána? – A parányi szolgáló
csípıre tette az öklét.
– Egyik sem – Marguerite elhallgatott. – Vagy mindkettı, ha a
férfit rá lehet beszélni a házasságra.
– Néhány férfi úgy gondolja, egyáltalán semmi jelentısége,
mások szerint ég és föld a különbség. Mire gondolsz, milady? Nem
tennél semmi ostobaságot, igaz?
Nem? Marguerite oda sem nézve kereste vászonfátyla sarkát, és
gondolkodás közben ráharapott. Javasolta a házasságot, David
visszautasította. Tényleg lovagi elvei miatt tette, mert még mindig
fölötte állónak tartja? Vagy nem vágyik rá, hogy feleségül vegye?
Meggondolná magát, ha meggyızné, hogy csak így óvhatja meg?
İ félre tudná tenni büszkeségét, és újra elmenne a férfihoz egy
ilyen ajánlattal? Beválna, ha így tenne? Vagy több kell ennél? Talán
ha kompromittálnák, ahogy az imént célzott rá, az számítana. Az
ötlettıl azonban csak még több kétsége támadt. Mi kell ahhoz, hogy

David félretegye az elveit, és az ágyába vigye? Hagyná magát
elcsábítani valaha is?
Bár Marguerite erényes lány volt, elégszer látta, mi zajlik titokban
a katonák és a cselédlányok között, hogy tudja, mi az a szeretkezés.
Ilyesmit sosem tudott elképzelni Lord Halliwell-lel, a gondolattól is
elborzadt.
De ez most más. Ha elképzelte, hogy David az ajkához érinti az
ajkát, levetkızteti, simogatja, melle megduzzadt a ruhája alatt,
mellbimbója bizsergett. Alhasa belesajdult a gondolatba, hogy a férfi
a karjában tartja, feszes melle David kemény mellkasához
préselıdik, a férfi súlya lenyomja ıt a matracra, miközben egyikük
kemény és a másikuk puha teste összeér, majd eggyé válik. A
kíváncsiság perzselte, mint a Samhain tüze.4
Hosszan és alaposan át kell gondolnia egy ilyen, sorsdöntı
vállalkozást. De nem most. Nem, nem most.
– Máshogy nem lehet rávenni egy férfit, hogy akarata ellenére
cselekedjék?
Astrid összeszorította az ajkát.
– Sörrel és borral, ha van belıle elég. Ha nincs, akkor néhány erıs
férfi kell, bunkósbottal.
– Komolyan beszélsz?
– Dehogy, milady! Csak rossz vicc volt! Ne gondolkodj ilyesmin!
Nincs semmi haszna, és minden csak ront a dolgon.
– Igen, biztosan igazad van. De szó nélkül félre kellene állnom,
amikor olyan nagy a tét?
– A lovagok hozzászoktak a veszélyhez – közölte csípısen a
szolgáló.
– Akkor is! – Marguerite visszafordult az ablakhoz, és a lóháton
távolodó alakon töprengett.

4

Kelta ünnep október 31-én éjjel, amikor örömtüzeket gyújtanak.

Sokáig magán érezte Astrid gondterhelt pillantását. Aztán a
pöttöm komorna a fejét csóválta, és dohogva visszatért a
hajtogatáshoz.

6. FEJEZET

K

ívülállók vagy olyanok számára, akik sosem parancsoltak
másoknak, kétségtelenül úgy tőnhetett, hogy VII. Henriknek
csak a vidék nyújtotta örömökön jár az esze. Davidet azonban nem
tévesztette meg. Tudta, hogy a király késı éjszakáig dolgozik,
udvaroncokat fogad, számolatlanul olvassa a pergameneket, és precíz
kézírásával válaszokat ír. Látogatókat fogad, akik bejelentés nélkül
érkeznek a hátsó kapun át, és úgy is távoznak. Mindezt onnan tudta,
hogy gyakran várakoztatták az elıtérben, míg Henrik ráért
meghallgatni a jelentését, hogy aznap mit tanult az államvezetésrıl,
mit tudott meg állítólagos yorkista rokonai címeirıl, szokásairól,
megjelenésérıl és ıseirıl. Tudta, mert ugyanakkor volt ébren, mint a
király.
Mindez nem csak munkát jelentett. Esténként táncolnia kellett
Lady Marguerite-tel a király szobájában, és bemutatni egyre nagyobb
jártasságát a kifinomult lépések terén. Mivel okításának az a része
gyors léptekkel haladt, Henrik elbocsájtotta addigi tanítóit. David
kérése szerint kiragadta a hölgyet a várúrnı felügyelete alól, és
megbízta, hogy finomítsa a férfi udvari viselkedését. Ennek
megfelelıen David bemutatta, hogy fel tud emelni egy hölgyet mély
pukedlijébıl, fogadni tudja a hölgy nemes édesapjának, bátyjának
vagy nagybátyjának fıhajtását, és társalogni úgy, hogy nem mond
semmi érdemlegeset.
Marguerite tökéletesen játszotta ezt a játékot. David kitett magért,
megtett minden tıle telhetıt, hogy felérjen hozzá. Az fikarcnyit sem
számított, hogy Henrik mit gondol, viszont nagyra értékelte tanára
mosolyát, ha az úgy gondolta, derekasan viselkedett.

David azt gyaníthatta volna, hogy a király össze akarja boronálni
ıket, de több esze volt ennél, így másfajta próbatételt feltételezett. Ki
akarják deríteni, milyen erıs, ha csábítással kerül szembe. Az a férfi,
aki ellen tud állni a lehengerlı Lady Marguerite-nek, amikor kipirul
és piheg a tánctól, vagy amikor arra biztatja, hogy két birkát úgy
szólítson meg, mintha herceg lenne és hercegnéje, biztosan attól is
tartózkodni tud, hogy elorozza a koronát.
– Szánalmas! – suttogta Oliver, amikor mellé lépett a nagyterem
egyik oszlopánál, ahol már összecsukták az esti asztalokat. – Ugye
tudod, hogy az este felében a hölgyet figyelted, méghozzá rendkívül
visszataszító arckifejezéssel?
– Csak nem? – David nem vette le tekintetét Lady Marguerite-rıl,
aki egy kupával és egy labdával játszott Lady Joan és a leányai
társaságában. Az ártatlan foglalatosság láttán a férfinak eszébe
jutottak a Braesford Hall-i esték, amikor a sarokban ülve figyelte,
ahogy Marguerite és a nıvérei ugratták és szórakoztatták egymást.
– Ne hidd, hogy ı nem tudja! Micsoda kacér teremtés, erre pillant,
hogy biztosan itt vagy-e még. Csodálkozom, miért nem adták már
rég férjhez.
– A gráciák átka – válaszolta David, de csak félig figyelt oda.
Marguerite tényleg figyelte volna ıt?
– Aki szerelem nélkül kéri meg, az meghal? – Oliver horkantva
felnevetett. – Mesebeszéd!
– Láttam, hogy a nıvéreinél mőködött.
– Akkor miért nem szerette eddig egyetlen férfi sem a te Lady
Marguerite-edet? Elég csinos, hogy felkorbácsolja a szenvedélyeket.
– Ki mondja, hogy senki nem szerette? Partiképes férjnek is kell
lennie, ez bonyolítja a dolgot.
Oliver közelebb hajolt.
– Á, igen, de akkor hadd kérdezzek valamit! Ha védi az átok,
akkor neked mitıl kellett megmentened?
– Talán én voltam az eszköze. – David egyenesen a barátjára
nézett.

– Az eszköz, melyet kiválasztottak, hogy végrehajtsa a tettet?
Légy óvatos, barátom! Ha efféle eretnekséget rossz ember elıtt
ismersz el, megvádolhatnak, hogy hiszel a fekete mágiában.
David fanyar mosollyal ellökte magát a faltól, és elindult Lady
Marguerite felé.
– Ki mondja, hogy nincs így?
Amikor Marguerite-re került a sor, a labda kipattant a kupából, és
a férfi felé gurult. David lehajolt, felvette, és odasétált a lányhoz.
Amikor átadta neki a falabdát, ujjhegye végigsimított a tenyerén.
A lány összerezzent, elkerekedett szemmel nézett a férfi szemébe,
írisze annyira elsötétült, hogy feketének látszott. Karját a ruhaujj alatt
libabır pettyezte.
David visszanyelt egy szitkot, amikor teste erre válaszul
megfeszült. Képtelen volt levenni a szemét a lány ruhájának elülsı
részérıl, ahol mellbimbói bizonyára gyönggyé keményedtek a
hímzett selyem alatt. Nem akart bajt keverni, a teremben mégis
mintha minden tekintet feléjük fordult volna. Csak képzelıdött, vagy
tényleg elhalkult a beszélgetés moraja, az ıket figyelık tekintete
pedig fürkészıbb lett? Lehetséges, hogy az általa elkövetett
emberrablás és a királyi jóvátétel hírének hála, most mindenki látni
akarja, hogy ér véget az ügy?
Krisztus vérére, hát persze! Hisz oly sokan voltak tanúi a
kezdetének. Lehet, hogy a férfiak becsmérlik a pletykás asszonyokat,
de ugyanolyan könnyen adnak tovább egy szép mesét, különösen, ha
csipetnyi botrány is van benne.
Jelen pillanatban a legtöbb, amit tehetett, hogy a nyilvánosság
elıtt békén hagyja Lady Marguerite-et. Fejet hajtott, hátralépett, és
újra csatlakozott Oliverhez, aki néhány katonájával együtt lerogyott
egy padra.
Marguerite figyelte, ahogy elmegy. Aranyfuttatásos páncélját adta
volna azért, hogy megtudja, a lány örül-e, vagy sajnálja.
A hatalmas bejárati ajtóban támadt felfordulás szerencsésen
elterelte a gondolatait. Megfordult, és épp látta, hogy egy vékony

alkatú, ezüsthajú férfi lép a terembe. Köpenye díszítésébıl és a háta
mögött álló katonák számából látszott, hogy jelentıs személyiség.
Fiatalabb férfiú sétált mellette, pengeéles metszéső orra és büszkén
felvetett feje alapján közeli rokona lehetett, valószínőleg a fia.
Egyikük sem volt különösebben magas, bár fennhéjázó járásuk ezt a
látszatott keltette.
Mielıtt a király elé vezették ıket, letették a kardjukat, de kezüket
az üres kardhüvelyeken nyugtatták.
A férfiak feléjük fordultak, és rájuk meredtek. Valahol egy nı
idegesen kuncogott. Jobbra, David háta mögött, egy lord izgatottan
suttogta:
– Az ott nem…
– De igen – kacsintott a társa.
– Mit keres itt? Azt hinné az ember, hogy nem szívesen
mutatkozik.
– Az elveszett örökösnıt keresi – nevetett a férfi. – Vagy
kárpótlást akar. Lord Halliwell a fogához veri a garast.
– Akkor a mi Henrikünkben emberére akadt – felelte az elsı férfi,
és oldalba bökte a másikat.
Tehát Marguerite-nek ehhez a férfihoz kellett volna hozzámennie.
David homlokát ráncolva figyelte, ahogy átsétál a tömegen. A lord a
lábujjától a feje búbjáig arisztokrata volt, minden mozdulatából
sütött, hogy tudja, hol a helye a világban. Majd' hetvenévesnek
látszott, ebben a korban csak egy önzı, ostoba férfi akarna olyan
menyasszonyt, aki az unokája lehetne. A gondolatra, hogy valaha is
rátehetné csontos, májfoltos kezét Marguerite-re, David úgy
összeszorította a fogát, hogy belefájdult az állkapcsa.
Mégsem hibáztatta a férfit, amiért dühös, hogy megfosztották
jutalmától. Ritkán számíthatott egy férfi szépségre és vagyonra
egyazon nıben.
Halliwell a padhoz lépett, ahol Marguerite ült. David látta, amikor
a szétváló tömegben a lány észrevette a jövevényt. A szín kifutott az

arcából, viaszfehérre sápadt. Kissé megingott, de aztán kihúzta
magát, kezét szorosan összefonta az ölében.
Volt jegyese megállt elıtte. A férfi csontos arcán gúnyos kifejezés
suhant át. Olyan kurtán hajtott fejet, ami felért egy sértéssel. Halkan
mondott valamit. A mellette álló férfi figyelte ıket. Egy pillanattal
késıbb Lord Halliwell továbbsétált a terem másik végében lévı
emelvény felé.
David sietve lépett egyet Marguerite felé, de aztán halkan
átkozódva megállt. Ha most odamenne hozzá, csak még inkább a
lányra terelné a figyelmet. Nem igazán védhetné meg. Ráadásul,
mivel Henrik gyámleánya volt, ez a király kötelessége és elıjoga.
Halliwell VII. Henrikkel kívánt beszélni, ezért halkan megszólított
egy udvaroncot. Az fellépett az emelvényre, és a király fülébe súgott
valamit. Hanyag beleegyezı mozdulat után Halliwellt elıre vezették.
Fia megpróbálta követni, de elzárták elıtte az utat. Lord Halliwell
térdet hajtott, majd küszködve újra felállt, amikor engedélyt kapott.
Amikor a király kötelességtudóan feltette a kérdést, mely
engedélyezte a nemesnek, hogy szóljon, arcán kimerültség és
erıltetett türelem tükrözıdött. Lesütötte a szempilláját, hogy elrejtse
tekintetét, miközben a dagályos szónoklatot hallgatta.
Henriknek volt érzéke a diplomáciához, megtanulta azokban az
években, amikor Bretagne és Franciaország vezetıinek jóakaratától
függött, akik menedéket nyújtottak neki. IV. Edward és utána fivére,
III. Richárd hatalmas összegeket ígért, ha az utolsó Lancastertrónörököst átadják neki. Ha kiadták volna, Henrik egy szempillantás
alatt fejét vesztette volna. Ha az életéért kell alkudoznia, igen ravasz
tudott lenni.
Igaz, kissé zsugori is volt. David úgy hallotta, azért, mert az
évtizedekig tartó, pusztító háborúskodás és Edward királynéjának
pazarlása miatt, aki a korona költségén gazdagította a családját,
csıdbe ment királyságot örökölt. Bármit is ígért Henrik Halliwellnek
az ügyben játszott szerepért cserébe, valószínőtlen volt, hogy most
többet adna.

David nem tudta, ez mit jelent Lady Marguerite számára. Henrik a
szavát adta, hogy a lányt soha többé nem kényszeríti házasságra, de
bízhat-e benne, hogy meg is tartja azt? És ha Halliwell úgy döntött,
akarja a lányt? Visszautasíthatja-e Henrik, különösen, ha így
elveszítheti Halliwell támogatását, sıt a férfi a yorkistákhoz is
átállhat?
Megrángatták a zekéje alját. Lenézett. Astrid állt mellette, bájos
vonásai haragossá változtak. Éles fejbiccentéssel jelezte a férfinak,
hajoljon le, hogy hallhassa. Amikor David engedelmeskedett,
megragadta az ingujját, lejjebb húzta, és a fülébe súgott.
– Úrnım kéri, hogy azonnal siessen hozzá. Lord Halliwell
beszélni akar vele, és talán többet is. Épp most mondta, hogy azután
foglalkozik vele, miután beszél a királlyal. Talán hallani szeretné a
vén keselyő mondandóját.
David semmit sem akart ennél jobban, de nem törıdhetett csak a
saját vágyaival.
– A jelenlétem nem fog csak rontani a dolgon?
– Hogyan? – Astrid széttárta rövid karjait. – Legalább nem viheti
magával, ha ön mellette van.
David kiegyenesedett, hogy jobban szemmel tartsa az idıs nemes
és a király találkozóját.
– Lady Marguerite azt hiszi, hogy megpróbálná?
– Ön nem látta az arckifejezését – közölte az apró asszony
elborzadva. – És nem hallotta beszélni. Közölte, hogy az eljegyzés
él, és így is marad, míg nem végez vele.
– Igazán? – kérdezte halkan David, és egyre nıtt eltökéltsége.
Astrid elkerekedett szemmel hátrált. A férfi mosolyt erıltetetett
magára, és feléje nyújtotta a kezét. – Vezess, pöttöm! Senki sem
viszi el innen az úrnıdet, azt megígérhetem!
Szerencsére nem voltak messze. Henrik bizonyára gyors munkát
végzett a rögtönzött audiencián, mert Lord Halliwell a visszafojtott
dühtıl parázsló tekintettel máris elhagyta az emelvényt. Fia
odalépett, hogy feltartóztassa, és egy pillanatig bizalmasan

beszélgettek. Aztán mindketten megfordultak, és elindultak arra, ahol
Lady Marguerite ült.
David megnyújtotta a lépteit. İ ért elıször a lányhoz, aki
felpattant, és feléje nyújtotta a kezét.
– Köszönöm! – súgta oda izgatottan. – Nem kevernélek ebbe újra
bele, de…
– Nem tennék másképp. – A lány fagyos ujjai reszkettek. David
meleg kezébe vette a kezét, lenézett rá, félelmének nagyságát
méregette. A lányt feldúlta az események ilyetén fordulata, nem a
félelem bénította meg. – Bátorság! Halliwell nem árthat neked itt, a
király emberei között.
Többre nem maradt idı. A nemes és fia odaért hozzájuk.
Halliwell sárga fogai elıtőntek, ahogy ádázul vigyorgott.
– Ez az ön Aranylovagja, gondolom – szólt oda Marguerite-nek.
Minden elnyújtott szótag vészjóslóan hangzott. – Gáláns
megmentıje.
A lány arcát pír futotta el, de összeszedett maradt.
– Hadd mutassam be Lord Halliwellt, David! Uram, ı itt David,
akit mindenki azon a néven ismer, ahogy ön szólította.
– Máson nem is, azt hiszem, még családnéven sem. – Halliwell
úgy mérte végig tetıtıl talpig Davidet, amit a férfi már évek óta nem
tőrt el, majd újra Marguerite-hez fordult. – Ez kétségtelenül
megmagyarázza, miért nem ment hozzá feleségül. A kérdés
természetesen az, milyen jutalmat kért azért, hogy megakadályozza a
házasságunkat.
A lány megdermedt.
– Biztosíthatom, hogy nem kért semmit, és nem is kapott.
– Megbocsájtja nekem, ha ebben inkább kételkedem?
– Nem bocsájtja meg! – közölte David lángoló szívvel, rekedtes
hangon – Én sem! Lady Marguerite igazat beszél.
Lord Halliwell sovány arca és feje egy lecsapó kígyó
gyorsaságával fordult a férfi felé.
– És mennyit ér egy névtelen lovag szava?

David szája lassan baljós mosolyra húzódott.
– Azt állítja, hazudok, Lord Halliwell?
Marguerite még jobban elsápadt.
– Sir David megóvta az erényemet, uram. A küszöbön aludt a… a
szobám elıtt azon az éjszakán, amikor elrabolt. Ezt emberei is
megerısítik majd.
David arca felforrósodott az emlék hatására. De mielıtt
megszólalhatott volna, mozgolódás támadt mögötte.
– Rossz volt nézni, mert tudják, milyen jól bánik a nıkkel. –
Oliver David mellé lépett. – Ráadásul egész Európában ismert
bajnok, aki veszélyesen jól bánik a karddal, lándzsával, íjjal és
minden ismert fegyverrel.
Az olasz hangjának szívélyessége mögött fenyegetés rejlett. David
csak remélni tudta, hogy a dühös nemesnek van annyi esze, hogy
megértse ıt.
Astrid kétségtelenül megértette, mert döbbent helyesléssel nézett
fel Oliverre, majd határozottan bólintott.
– Jó ember!
Lady Marguerite halványan elmosolyodott, de egyébként meg
sem rezzent.
– Azóta az éjszaka óta – közölte egyszerő nyíltsággal –
természetesen a király védelme alatt állok.
– Aki, úgy hallottam, láthatóan minden adandó alkalommal
összehozta önt a lovagjával. Az ember azon tőnıdik, talán mégis
valamiféle jutalomnak szánják.
– Maga gazember! – förmedt rá Astrid.
David lassan elırelépett. Néha szívesen használta az erejét
megfélemlítésre.
– Ön megsért, uram!
Halliwell hátrált, meglökte a fiát. A korántsem ifjú, majd
ötvenéves úriember üres kardhüvelyére csapott. Apja éles
mozdulattal megállította.

– Csak van jogom némileg haragudni, miután megfosztottak az
arámtól – mondta komoran. – De nem csak errıl van szó. Nekem
ígérték Lady Marguerite-et és földjeit. Nem érem be kevesebbel!
– A halálát kapja meg! – közölte Lady Marguerite felszegett állal.
– Emlékezzen a gráciák átkára!
– Ugyan! Ha a feleségem lesz, megtanítom, hogy ne fecsegjen
ostobaságokat!
– Úgy tudom – közölte David olyan halkan, hogy mások ne
hallják meg körülöttük –, a jegyesség hamis volt, és ön ezt jól tudta.
Ennyi idı elteltével miért állít mást?
– Alig ismertem a hölgyet, így nem sejthettem, milyen értékes
kincstıl fosztanak meg. Azóta már mindent tudok. Becsaptak, mert
alamizsnáért mondtam le róla.
Astrid türelmetlen fejmozdulatot tett.
– Az nem lehetett nehéz!
Halliwell gyors pillantást vetett rá, majd újra Marguerite-re nézett.
– Fogja be a száját ez a varangy, vagy én fogom be neki!
– Nem! – közölte Oliver. Zekéje redıi közül sebesen bırrel
bevont nyelő tırt húzott elı, úgy, hogy csak a körülötte állók lássák.
– Megköszönném, ha nem hívná varangynak alacsony emberünket!
Astrid tátott szájjal, csillogó szemmel nézett fel rá. Most az
egyszer elakadt a szava.
– Oliver! – figyelmeztette David, miközben Halliwell fia
átkozódva az övérıl lógó evıkése után nyúlt.
– Elég!
A kemény parancs az emelvényrıl érkezett. Henrik felállt, és a
széléhez lépett.
Fojtogató csend borult rájuk. A teremben minden szem a királyra
szegezıdött. İ szürkéskék szemével lassan, haragosan végignézett
mindannyiukon.
– Lord Halliwell – szólalt meg végül megfontoltan –, te és
embereid bizonyára kimerültetek az utazástól. Távozhattok, hogy
lepihenhessetek!

Ez udvariasan megfogalmazott parancs volt. A nagytermen
végigsöprı moraj világossá tette, hogy ezt minden jelenlévı
észrevette.
Az idıs nemes a harag merevségével fejet hajtott. Oliverre,
Marguerite-re és Davidre meredt, egy biccentéssel maga mögé
győjtötte a fiát, és hátrálni kezdett a király elıl.
– Lady Marguerite – folytatta Henrik –, téged is elbocsájtunk.
A lány elpirult, de beleegyezı pukedlibe ereszkedett.
– Köszönöm, felség! Astrid és én jó éjszakát kívánunk!
David nem hagyhatta, hogy a lány egyedül sétáljon végig a vár
félhomályos folyosóin, melyeket csak fáklyák világítanak meg.
– Ha nem bánja, felség – szólalt meg –, elkísérem a hölgyet a
szobájáig.
– Én is – csatlakozott hozzá Oliver mindenféle szégyenérzet
nélkül.
Az uralkodó arcán bosszúság és jókedv keveréke suhant át.
Ujjával elbocsájtóan legyintett.
– Ahogy tetszik!
Lady Marguerite David felajánlott karjára helyezte a kezét,
megfordult és elsétált. A férfi alkarjának izmai megfeszültek, amikor
ingén keresztül megérezte a lány hővös ujjait. Másik kezét néma
támogatásként rájuk tette. Amikor kiléptek a terembıl, érezte a
hátába fúródó pillantásokat. Csak Astrid szólalt meg, aki szoknyáját
apró kezével felemelve kacsázott Oliver mellett.
– Mindenre, ami szent – kiáltott fel kifulladva, miközben három
lépést tett, mialatt a többiek egyet jó lenne, ha az átok végezne a vén
ördöggel!
David nem tudott nem egyetérteni, de nem bízott ebben. Szemmel
kell tartani Lord Halliwellt. Gondoskodni fog errıl.
Az ajtóban Lady Marguerite maga elé engedte Astridot. Remegı
szájszéllel, de mosolyogva fordult David felé.
– Örök hálám, hogy az imént a segítségemre siettél! Bár győlölöm
beismerni, de valami megijeszt Lord Halliwellben.

– Nem kell tıle tartanod! – közölte David halkan, de
magabiztosan.
– Szerintem bármire képes, az égvilágon bármire! A sértett
büszkesége bosszúért kiált.
A hátuk mögött Oliver felhorkant.
– Inkább a sértett erszénye!
David odafordította a fejét, és elbocsájtóan az olaszra nézett.
Miután fegyverhordozója vállat vont, és hallótávolságon kívülre
vonult, visszafordult.
– Elkerülöd ıt, amennyire csak tudod?
– Az biztos! – felelte a lány hevesen.
– Értem küldetsz, ha bármilyen módon zaklat téged?
A lány lassan mosolyodott el, de melegség csillogott a szemében,
amikor megszólalt.
– Úgy lesz!
A bizalom ebben a néhány szóban, a lány keblének a
négyszögletes, csipkeszegélyő kivágásból kiemelkedı domborulatai
és a finom arc, melyen megcsillant a fáklyafény, elgyengítette a
férfit. Felemelte a lány ujjait a karjáról, és az ajkához érintette.
Hallotta, hogy Marguerite-nek torkán akad a lélegzete. A halk
hang mélyen megérintette, összeszorult a szíve. Félt, hogy mit láthat
a lány az arcán, ezért fejet hajtott, és udvariasan ennyit mondott:
– Aludj jól!
– Te is! – válaszolta Marguerite.
Szoknyáit suhogtatva ellépett a férfi mellıl, és visszavonult a
szobájába. De David addig nem mozdult, míg a csukódó ajtó teljesen
el nem takarta.
– Nos – szólalt meg Oliver, amint David csatlakozott hozzá.
Most mihez kezdünk? Szerinted Henrik enged a csalódott
vılegénynek?
– Azt nem teheti, csak ha megszegné a megállapodásunkat.
Ebben a pillanatban én hasznosabb vagyok a számára.
– És ha már nem leszel az?

– Nem tudom – felelt David. – Senki sem tudja. Ez a baj a
királyokkal.
A mellette sétáló Oliver oldalvást vetett egy pillantást merev
arcára.
– Nem értem, miért nem fogadtad el a hölgyet, amikor
felajánlották neked, és vele együtt a földjeit is.
– Tudom, hogy nem érted – David gyorsabban lépkedett, mintha
el akarna futni a csábító lehetıség elıl.
– Azt sem, hogy most miért nem teszed.
– Henrikkel megállapodtunk. Ráadásul van fontosabb ok is.
– Esküt tettél. Fiatal voltál, máshogy álltak a dolgok. Többé már
nem érvényes.
David sötét pillantást lövellt a barátjára. Hiba volt bizalmába
avatni az olaszt a Marguerite-nek tett esküjével kapcsolatban egy
magányos éjszakán, amikor azt hitte, soha többé nem látja viszont
Anglia partjait.
– De érvényes!
– Csak mert tartod magad hozzá! Ha be kell tartanod a
lovagiasság szigorú szabályait, akkor kérj feloldozást, bármire is
esküdtél! Azt csak lehet.
– Legyen eszed!
Oliver átkozódott, és ujjával végigszántott zabolátlan, sötét
tincsein, mintha ki akarná tépni ıket.
– Makacsabb vagy egy csuhás öszvérénél! Közben meg elemészt
téged! Talán meg kellene kérdeznem Lady Marguerite-et. Vagy a
törpét.
David megállt, mintha kıfalba ütközött volna. Oliver felé perdült,
megragadta a zekéjét, és lábujjhegyre emelte.
– Nem kérdezel Lady Marguerite-tıl semmit! Csak akkor beszélsz
hozzá, ha hozzád szól, mintha királyi hercegnı lenne. Talpig
lovagként, tisztelettudóan és visszafogottan viselkedsz, vagy velem
győlik meg a bajod!
– Krisztus vérére, David! İ csak egy nı!

– Nem! Ebben tévedsz! – Durván ellökte magától az olaszt,
megfordult és elindult.
– Si,5 az! Neked pedig hálát kellene adnod neki ezért, te tökfilkó!
– kiáltott utána Oliver. – Azzal nem teszel neki szívességet, ha szent,
érintetlen angyalt csinálsz belıle! Az rendben, ha neked valamit
bálványoznod kell, de a lánnyal mi lesz? Azzal, amit ı akar, amire
vágyik?
David válasz nélkül továbbsétált. Kiment a várból, felmászott a
külsı várfalra, és onnan nézte a környezı erdı fáinak hullámzó
csúcsait. Oliver faragatlan tuskó, dohogta magában, keresztbe fonva
a karjait a mellkasa elıtt. Ha egy szemernyit is vonzó nıszemély
sétál el elıtte, bıdülve utána veti magát. A szenvedélyei irányítják.
Halvány fogalma sincs az önmegtartóztatásról, soha nem értené egy
elveszett ifjú szenvedélyek nélküli odaadását egy ilyen finom és szép
lány iránt. Sosem ismerné azt a rajongást, amit egy férfi az iránt a nı
iránt érez, aki oka mindannak, amivé vált, mert hozzá akart méltó
lenni.
Oliver nem érthette, hogy az elmúlt tíz, hosszú évben majdnem
istenítette ıt. Ezt sem.
Lady Marguerite most idısebb, majdnem huszonhat éves, elég
idıs ahhoz, hogy vénlánynak gondolják. De akkor mi van?
Tulajdonképpen semmi sem változott.
Vagy mégis?
David mélyet lélegzett, és felnyögött. Leengedte a karját,
megfogta a mellvédet, és lehajtotta a fejét.
Jó, van, megváltozott. Képtelen volt szenvedély nélkül a lányra
nézni, tudatára ébredt az illatának, érintése édes kínzásának, mosolya
ösztönös csábításának.
Nem számít. A lány sosem tudja meg.
Oliver azt mondta, kérjen feloldozást az esküje alól. Mintha csak
bocsánatot kérne. Az olasz semmit sem ért, ezért javasol ilyesmit.
5

Igen / de (olasz)

Mégis mit mondana? „Bocsáss meg hölgyem, de meggondoltam
magam, és visszavonnám az ünnepélyes esküt, melyet oly sok éve
tettem neked. Átkozottul kényelmetlenné vált ártatlanul szolgálni
édes személyedet, ahogy az udvari szerelem szabályai szerint a lovag
szolgálja a hölgyét. Arra gondoltam, hogy ágyamba viszlek, jó
keményen megháglak, majd azonmód feleségül veszlek. Csak oldozz
fel esküm alól, és nekikezdek.”
David gúnyosan felhorkant. Marguerite az arcába nevetne. Ha azt
nem, akkor azzal a gıgös pillantással nézne rá, ahogy akkor szokott,
ha megsértették, aztán szóba sem állna vele többé. Nem is hibáztatná
érte. Halálos sértés lenne visszavonni az esküjét. Mintha sosem
gondolta volna komolyan.
Teljes szívébıl komolyan gondolta. Még mindig.
Igen, de mi történne, ha a lány saját akaratából oldozná fel az ı
unszolása vagy akár kérése nélkül. Akkor mi lenne?
Felemelte a fejét, és vakon belebámult a sötétbe. Szíve zakatolt, az
agya mintha parázslott volna a koponyájában. Igen, mi van akkor?
Az elsı tánclecke közben majdnem megcsókolta. A szája annyira
közel került Marguerite-éhez, hogy magába szívta édes lélegzetét,
áldásnak érezte melegét az ajkán, pontosan tudta, hogyan simulna a
teste a testéhez. Olyan vad, ırjítı vággyal kívánta, hogy annak
legyızése hosszabb idıre megvakította és megsüketítette, mint azt
beismerte volna. Meddig tudja elviselni, hogy ott van a lány
közelében, hozzáér, de nem engedelmeskedhet ırjítı vágyának?
Ha megkapná a lány beleegyezését, közeledhetne hozzá úgy, mint
bármelyik más nıhöz? Megízlelhetné, hozzászoríthatná sajgó
testéhez, kérges keze bejárhatná finom domborulatait? Meg merné
tenni?
Marguerite volt az egyetlen ember, az egyetlen dolog az életben,
amitıl félt. Nem mintha a lány veszélyt jelentett volna rá, de csak
neki állt hatalmában megsemmisíteni ıt. Elpusztíthatná az egyetlen
gyengéd porcikáját, amit csak neki tartogatott.

Igen, de ha ı sosem teljesítheti Marguerite nıi vágyait, akkor ki?
Ha arra gondolt, hogy Halliwell vagy bármelyik másik férfi vezeti be
ıt a szerelem titkaiba, olyan düh ébredt benne, hogy összeugrott a
gyomra. Durva, önzı birtoklásuk fájdalmat okozna neki, és
összetörné, megundorodna a férfiaktól.
Istenem, ne!
Gyengéden kellene közeledni hozzá, lassan, óvatosan és ügyesen,
hogy a lány megnyíljon, akár egy szép, egzotikus virág, végül kérje,
hogy leszakajtsák.
Ki tehetné ezt meg rajta kívül?
Senki. Úgy nem, ahogy ı tehetné, és meg is tenné, ha a menny
megengedné.
David egyetlen pillanatig attól tartott, hogy ez a vágya nem egyéb,
csak ürügy, hogy szabadon engedje kordában tartott, ádáz
szenvedélyét. Talán ez a sátán kísértése, hogy megszegje adott
szavát, és megadja magát a vágyainak ahelyett, hogy Marguerite
érdekére gondolna.
De ha a lány az övé akarna lenni, akkor elvehetné feleségül.
Akkor Marguerite egyszer s mindenkorra megszabadulna Halliwell
fenyegetésétıl. Egyetlen férfi sem kényszeríthetné többé oltár elé,
hogy így megszerezze a földjeit és várait, vagy csak bájos arca és
alakja kedvéért. Mindig az ı joga és kiváltsága lenne óvni és
védelmezni.
Övé lenne a megtiszteltetés. Mindörökre.
Feloldozást kell nyernie esküje alól. A lánynak meg kell értenie,
hogy így helyes, és ezért sugalmazás és könyörgés nélkül kell
kimondania azokat a szavakat. Csak így történhet.
Igen, de meg lehet gyızni? Ha igen, hogyan?

7. FEJEZET

M

arguerite hallotta az éles kiáltást, mielıtt még elérte volna a
szárítóudvarra nyíló kaput a kıfalban. Kalapált a szíve.
Felkapta a szoknyáját, és futásnak eredt. Rémületet és dühöt hallott
Astrid hangjában.
Már egy ideje kereste apró komornáját, átkutatta érte a várat,
mielıtt a szárítóudvar felé vette az irányt, ahová a vásznakat tették ki
a napra. Még az istállókba is benézett, hátha Astridot meggyızték,
hogy lovagoljon ki Oliverrel. Az elmúlt néhány napban egyre jobban
kijöttek egymással. Nem volt más választásuk, mert ı és David
utasítást kaptak, hogy az ebédet a király társaságában fogyasszák el.
Henrik ezeknél az étkezéseknél demonstrálta uralkodói
nagyvonalúságát, és bemutatta Davidnek, hogyan porciózza ki
helyesen az ételt az ezüsttányérjáról a kegyeltjeinek. Marguerite
feladata az volt, hogy elfogadja a felesleget David részébıl, aki a
király példáját követte, mosolyogjon, és hálás legyen. Így is mindig
teleette magát.
Marguerite kiért a szárítóudvarra, és hirtelen megállt. Astrid
Oliverrel volt. A férfi arccal lefelé átvetette a karján, eszelısen
nevetett a nı sikoltozó küszködésén, közben felemelte ruhája és
kombinéja szoknyarészét.
– Hagyja abba! Azonnal hagyja abba! – Marguerite az olaszhoz
sietett, minden lépését düh tüzelte. – Hogy merészel kezet emelni rá?
– Milady!
Oliver mediterrán barna bıre borvörösre pirult. Ijedtségtıl
elkerekedett szemmel sietve az alkarjára ültette Astridot, mint egy

kisgyereket. Az egy pillanatig ingadozott, majd kicsi karjával
átkarolta a férfi nyakát, hogy biztosabban üljön.
– Mit mővelt? Azonnal magyarázza el!
– Ez nem az, aminek látszik, milady, esküszöm! – Az olasz hangja
kétségbeesetté vált, miközben Astrid feszült, aprócska arcába nézett.
– Mondd el neki, könyörgöm, mielıtt elvitet az ırökkel!
– Maga az ördög! – sziszegte Astrid a fogai között. – Megérdemli,
hogy bezárják!
Marguerite lassított. Ahhoz képest, hogy komornája menynyire fel
volt háborodva, sértetlennek látszott.
– Mi folyik itt? Az igazat akarom hallani!
– Az úgy volt… – kezdte Oliver.
– Ne hallgass ennek az embernek a mézes-mázas szavaira!
– Néztem, ahogy az a szegény kis Astrid vásznat terít a kötélre, és
felemeltem, hogy könnyebben elérje…
– Majd adok én neked szegény kis Astridot! – kiabálta a nı a
karjában, és a fejét ütögette. – Tegyél le! Tegyél le azonnal!
– Hé, gombóckám! – Oliver nevetett, mert könnyedén elkapta és
tartotta a pöttöm kezeket. Erre a nı kirántotta magát, lebukott, és
megpróbált kiszabadulni, miközben sértéseket zúdított a férfi fejére.
– Astrid! – szólt rá komolyan Marguerite.
A komorna bájos arcán bosszús kifejezés futott át, de nem küzdött
tovább. Alig egy pillanatra nézett Marguerite szemébe, majd
lesütötte tekintetét.
– Várok! – Marguerite összefonta a karját.
– Hát, teregettem, így igaz, ez a hatalmas hülye pedig azt
mondta… azt mondta…
– Csak annyit, hogy a bugyogója nem lehet nagyobb egy kisbaba
pelenkájánál – magyarázta Oliver ártatlan hangon. – Igaz, nem?
Astrid megsemmisítı pillantást vetett rá.
– Mire rávágtam, hogy sosem fogja megtudni, ı meg…
– Ezt ellenállhatatlan kihívásnak tartotta – sóhajtott Marguerite. –
Drága Astrid, nem sejtetted, hogy ez lesz?

A komorna még jobban elvörösödött. Aprócska ujjával
végigsimított a vörös folton, ahol megütötte a férfi arcát.
– Hát, honnan sejthettem volna, hogy annyira érdekli, hogy meg is
nézi?
Hirtelen metszı csend ülte meg a szárítóudvart. Hallani lehetett a
lepedık halk lebegését a könnyed szélben, a falakon átlógó ágak
zizegését, a belsı várudvaron botokkal gyakorlatozó férfiak kiáltásait
és a madarak csivitelését a nyílt tér végében álló raktárépület eresze
alatt.
Oliver halk káromkodása törte meg a csendet.
– Astrid, cara mia,6 olyan tökéletes és csinos vagy, mint az
indiánökörszem. Bánja az az apróság, hogy nem olyan esetlen és
nagy, mint a lúd? Ki ne akarná látni a különbséget? Si, és többet is
megvizsgálnék a fehérnemődnél, ha megengednéd!
Astrid rámeredt, szemei olyanok voltak, mint két áfonya egy
fényes ezüsttányéron. Ajka hangtalanul mozgott, mielıtt kinyögte:
– Tegyél le!
Oliver engedelmeskedett, olyan óvatosan állította talpra, akár egy
értékes üveget. Astrid kirázta a szoknyáit, kiegyenesítette
zsebkendınyi fátylát. Hátradöntötte a fejét, és komolyan méregette
Oliver arcát, mintha lelke legmélyére akarna látni.
Aztán hirtelen felnevetett, hátralendítette pöttöm csizmás lábát, és
sípcsonton rúgta az olaszt. Majd megpördült, és olyan gyorsan sietett
el a szárítóudvarról, amennyire csak bírt.
– Au, au, au! – óbégatott Oliver fél lábon ugrálva, a sérülését
dörzsölgetve.
Legalábbis addig, míg Astrid el nem tőnt szem elıl. Akkor
kiegyenesedett, és megrázta a fejét. Szemeiben pajkosság és annál
valami sokkal lágyabb villant, ahogy lehajtotta a fejét.
– Nagyon sajnálom, milady! Nem akartam semmi rosszat,
esküszöm! Csak…
– Csak tréfált. Tudom.
6

Drágám (olasz)

A férfi szája széle megremegett.
– És kicsúszott a kezeim közül.
– Így van. De nem nekem tartozik bocsánatkéréssel ezért.
– Tudom. – A férfi nagyot sóhajtott. – És ha belegondolok, hogy
én adtam tanácsot Davidnek arról, miként bánjon az érinthetetlen
nıkkel…
Marguerite egy döbbent pillanatig pislogott rá, közben
gyanakodni kezdett.
– Hogy mit csinált?
– Semmit, semmit! – Az olasz legbehízelgıbb mosolyával fejet
hajtott, és hátrálni kezdett. – Vagy ha igazán tudni akarja, kérdezze
meg tıle!
Kérdezze meg Davidet. Igen, persze, gondolta a lány, miközben
szoborrá dermedve állt a szárítóudvar közepén. Nem biztos, hogy
annyira hallani akarná a választ.
Astridot a lépcsıfordulóban érte utol, ott, ahol a nagyterembıl
elvezetı lépcsıtıl a terem négy oldalán nyíló szobákhoz lehetett
eljutni. A parányi nı hallotta a lépteit, és mosolyogva hátrafordult.
Hozzáigazította a tempóját.
– Nos – szólalt meg vékony hangján –, elküldted azt a fajankót
melegebb éghajlatra?
– Te is szép munkát végeztél – válaszolta Marguerite, miközben a
feléje fordított, apró arcot fürkészte.
– Az igaz! – érkezett az önelégült válasz.
– Egészen biztos vagy benne, hogy neked van igazad? –
Marguerite Astrid arcát figyelte, félt, hogy a nı feldúltabb, mint
amilyennek mutatja magát.
– Soha jobban! – Astrid kifejezı arcán elgondolkodó kifejezés
suhant át. – Mit mondott rólam, miután elmentem? Tudom, hogy
mondott valamit!
– Csak bocsánatot akar kérni.
– Hiszem, ha hallom!
– Nekem is adott gondolkodnivalót.

– Ilyesmit most csinált elıször, azt lefogadom! – zsémbelt
automatikusan Astrid. – Mi lenne az?
Marguerite homlokát ráncolva azon töprengett, mit válaszoljon.
Nem tehetett mást, ıszintén felelt.
– Arra célzott, hogy David érinthetetlennek tart.
– Tényleg ezt mondta? – Astrid felszaladó szemöldökkel
rámeredt.
– Persze hogy nem, de így értette.
– Nem így kell ennek lennie? Hisz más a helyzetetek az életben.
Nem ez a lényege a neked tett esküjének?
Marguerite sóhajtva félrenézett.
– De, azt hiszem.
– Mégsem örülsz ennek.
– Néha azt kívánom, bár máshogy állnának a dolgok!
– Szeretnéd, ha úgy nézne rád, ahogy más nıkre, akinek örömet
okoz, és akik örömet okoznak neki. Nem akarod, hogy páratlannak
lásson, nem akarsz fölötte állni, mint valami szőzi madonna.
Astrid fájdalmas hangja elárulta, hogy nagyon is megérti, milyen
az, ha másnak látják, mint a többi nıt. Kisbaba korában elhagyták, és
a cigányok vették magukhoz. Késıbb csatlakozott egy
vándortársulathoz, mely néha nemesi házaknál lépett fel. Attól a
pillanattól kezdve, hogy beszélni tudott, elvárták tıle, hogy állandóan
szórakoztató legyen, kicsi, nıi bohóc. Bár húszéves korára a királyné
bolondja lett, megtanulta, hogy ne várjon mást az élettıl. A férfiak
tán kíváncsiak voltak arra, hogy milyen fából faragták, de inkább
kinevették, nem szerették. Az udvarnál élık voltak a legrosszabbak;
romlottak, cinikusak voltak, és folyvást az újdonságot keresték. Sírni
tudott volna örömében, hogy Marguerite-nek adták, és kivirult
Braesford békéjében.
– Igen – szólalt meg Marguerite halkan.
– Nem ezt érzed? – firtatta Astrid.
– Nagy baj lenne, ha mégis?
– Nem, milady. Attól csak olyan nı lennél, mint bárki más.

– Egyébként ez nevetséges! Közel sem vagyok tökéletes, és ezt
David is tudja. Rettenetesen indulatos vagyok, olyan a hajam színe,
mint a mezei egéré, a csípımnek olyan a formája, mint egy lantnak.
– Látom, az ártatlanságot nem tagadod – közölte Astrid csibészes
mosollyal.
– Az nem az én hibám, igaz? Tennék ellene, ha tudnék.
– Halliwellhez bármikor hozzámehetsz.
– Inkább hajadonként halok meg, köszönöm!
Astrid megvonta a vállát.
– Valószínőleg így lesz, ha minden Henrik és David terve szerint
alakul. Hacsak nem találkozol egy jóképő, diszkrét, bátor és
szolgálatkész katonával.
Marguerite hitetlenkedve fordult felé.
– Tessék?
– Jóképő a gyönyörőségedre, diszkrét a jó híred kedvéért, olyan
bátor, hogy vállalja a következményeket, és szolgálatkész, mert csak
arra vágyik, hogy örömet okozzon.
– Értettem, köszönöm!
– Csak egy ötlet, talán amikor már a saját várad úrnıjeként élsz.
– Szégyelld magad, hogy ilyesmivel viccelsz! – Marguerite lelki
szemei elıtt az Astrid lefestette férfi David képében jelent meg. Mit
árul el ez róla? Mekkora eséllyel gyızheti meg a férfit arról, hogy a
gondolatai nem olyan ártatlanok, mint ı feltételezi? Rá lehet
egyáltalán venni, hogy vonja vissza plátói esküjét?
– Miféle „ilyesmivel”?
A kérdés a hátuk mögül érkezett. Marguerite tarkóján ijedtében
felállt a szır, amikor felismerte a reszelıs, vontatott hangot.
Szoknyáit suhogtatva megpördült, és szembefordult Lord Halliwelllel. Ezelıtt azt hitte, a férfi hosszú, keskeny feje olyan, akár a
viperáé. Hirtelen, hangtalan megjelenése ezt megerısítette.
Mióta állt mögöttük? Mennyit hallott?
– Megijesztett, uram! – üdvözölte nem túl udvariasan.

– Bocsánatért esedezem, Lady Marguerite! Attól tartok, ön ós a
komornája rendkívül lebilincselı beszélgetést folytattak. Távozzam,
hogy folytathassák?
Marguerite semmit sem szeretett volna jobban, de ezt közölni
udvariatlanság lett volna.
– Miért keres?
– Amiért már korábban is. – A férfi feszült mosollyal közeledett. –
Mivel itt magunk vagyunk, amennyire ennyi ember közt lehetünk,
most talán meghallgat.
A lépcsıforduló üres volt. Semmi nem hallatszott a szobák felıl.
Astrid kitőnı gardedám volt, de mérete miatt aligha segíthetett
szükség esetén. Marguerite úgy érezte, jobb, ha vita nélkül
végighallgatja korábbi vılegényét, így nem fenyegeti veszély.
– Ahogy tetszik – közölte közönyösen de nem maradhatok soká.
– Rövid leszek. Ellentétben azzal, amit hallott, nagyon szeretném,
ha a házasságunk megköttetne. Ezért jelentıs befolyásomat is latba
vetem, kivéve, ha ön valahogy megindokolja, miért engedélyezte
Henrik, hogy az úgynevezett Aranylovag megszakítsa az ön utazását.
Magyarázza meg, miért olyan víg cimborája ıfelségének!
Marguerite gondolatai szélsebesen cikáztak. Halliwell kérdése
természetes volt, de mohó pillantását látva nem bízott meg benne.
Egyesek jól megfizették volna, ha megtudják, mi zajlott Henrik és
David között.
Amikor elıször szóba került az eljegyzés Halliwell-lel, Braesford
azt mondta, a lord arról ismert, hogy hol a Yorkok, hol a Lancasterek
mellé áll, attól függıen, hogy ki markolja erısebben a koronát.
Képes lenne elhagyni Henrik táborát, és Perkin Warbecket
támogatni, mert megrövidítették egy menyasszonnyal?
– Igazán hízelgı, hogy azt hiszi, ismerem a király gondolatait,
uram. Mindazonáltal nem mondhatok önnek az ügyrıl semmit.
– Ön meglep, Lady Marguerite. Nekem azt mondták, ön és a
nıvérei Henrik bizalmát élvezik, mert rendkívüli szolgálatot tettek a
koronának.

A lány lesütötte a pilláit.
– Túl nagy becsben tart minket, uram. Ha hasznosak is voltunk, az
puszta véletlen.
A férfi tekintetében cinizmus jelent meg.
– Vajon miért nem hiszem el ezt?
A Henriknek tett, rendkívül személyes szolgálatokra célzott. Ez
már túlment minden határon!
– Nem tudom, uram. Megbocsájtana? Éppen eleget hallottam.
Marguerite elfordult, és Astrid felé indult, aki néhány lépéssel
arrébb húzódott.
Halliwell elırelendült, elkapta a felkarját, és maga felé
penderítette, ujjai a húsába vájtak.
– Még nincs vége, Lady Marguerite! Tiltakozhat, ahogy csak akar,
de tudom, hogy valami készül! Megakadályozom, és visszaszerzem
önt, még ha ez lesz az utolsó tettem is. Ha összeházasodtunk, és
meztelenül fekszik az ágyamban, megbánja majd a napot, amikor
feleselni mert velem!
Marguerite kezdett dühbe jönni.
– Vigyázzon magára, Lord Halliwell! Talán feltőnt önnek, hogy
az Aranylovag védelme alatt állok!
– Úgy érti, Edward egyik fattyának védelme alatt. Hamar elfelejti
önt, ha csak egy kicsit is hasonlít az apjára. A mi Edwardunk ingatag
volt, sosem elégedett meg egyetlen nıvel, benyúlt minden szoknya
alá, amit csak meglátott. Bár sose halt volna meg! Minden
kicsapongása ellenére jobb király volt a szent élető Tudor Henriknél!
– Ön csodálja az erkölcstelenséget? – érdeklıdött undorodva a
lány. – Ez valahogy nem teszi kívánatos férjjé. – Leginkább azért
dühöngött, mert Davidet sértegették. De azt is észrevette, hogy
Henriket is.
– Nem számít, és önnek ebbe nem lesz beleszólása – válaszolt a
férfi leplezetlen gúnnyal.
Marguerite kirántotta a karját a férfi markából, és újra hátralépett.
– Majd meglátjuk, uram!

– Meg bizony! – kiáltott Marguerite után a férfi halálos
magabiztossággal, miközben Astriddal elsétáltak. – Meg ám!
A nap eltelt valahogy. Monotóniáját még David oktatása sem törte
meg, mert Henrik szünetet rendelt el. A délutánt versengéssel tették
színesebbé az összegyőlt katonák közt, azaz a Daviddel
Franciaországból érkezı, valamint a Halliwellt szolgáló katonák, a
vár védıi és Henrik emberei között. Nem volt jelentıs esemény, nem
adott alkalmat pompára, pavilonok emelésére vagy a hölgyeknek,
hogy zálogokat ajánljanak fel. Csak egy gyakorlatsor volt, hogy a
katonákban fenntartsák a harci kedvet.
Legalábbis Astrid ezt a hírt hozta a vár ırségétıl.
Nyugtalanító volt a hír. Az efféle versengés veszélyesebb volt,
mint amilyennek tőnt. Ádáz küzdelem éles fegyverekkel, melyek
megnyomoríthatták vagy megölhették az embert.
David természetesen a sőrőjében lesz majd.
Marguerite egyik megfigyelıponttól a másikig bejárta a várat.
Egyikbıl sem lehetett tisztán rálátni arra a területre, ahol a verseny
zajlott. Ez kimondhatatlanul bosszantotta. Ráadásul David sem jött
el, hogy elmagyarázza, mi történt. Üzenetet küldött neki, de Astrid
azzal a kezében tért vissza, és közölte, hogy a férfi szobájában nem
talált senkit, aki átvehette volna. A város minden férfiúja a falakon
kívül tartózkodott, összegyőltek a nyílt mezın, a kapukon túl.
Efféle, eljátszott csaták a lány sógorának házában is zajlottak.
Marguerite hátborzongató pontossággal emlékezett vissza arra,
amikor azt figyelte, ahogy David és Rand gyakorlatozik. A fiú
ugrándozott a füvön, védekezett a hatalmas, ragyogó kard ellen, vagy
félelem nélkül elıretört. Marguerite szíve a torkában dobogott
azokban a napokban.
Ahogy most is. Rossz elıérzete támadt.
Jóságos ég, a férfiak miért érezték szükségét, hogy belevessék
magukat a verejték és erıfeszítés efféle förgetegébe? Mi vonzotta
ıket, miféle tőz borította el az elméjüket, hogy vagdalják,
kaszabolják egymást, mintha az élet semmit sem érne? Miért

tekintettek az okozott sérülésekre úgy, mintha jelentéktelen
karcolások lennének, és hitték azt, hogy a gyıztes szegényes díja
megéri az árát?
A távoli kiáltások hangjai követték Marguerite-et, amerre ment.
Semmilyen elfoglaltság nem kötötte le. Kinyitott egy könyvet,
melyet a várúrnıtıl kapott kölcsön, de hamarosan újra becsukta.
Öltött néhányat a magával hozott hímzésbe – egy csuklyába nıvére,
Cate télre várt kisbabája számára de ki kellett bontania. Elküldte
Astridot főszerekkel és mézzel ízesített, forró italért, de hagyta
érintetlenül kihőlni. Ráripakodott a csöpp komornára, amikor
szürcsölve maga itta meg, aztán bocsánatot kért, amiért megbántotta.
Mintha hangyák nyüzsögtek volna a bırén, vagy vihar felhıi
gyülekeztek volna a vár körül fenyegetıen.
Dobok, üdvrivalgás és hangosan pajzsoknak csapódó kardok zaja
jelezte az aznapi küzdelmek befejezését.
Amikor meghallotta a lármát, Marguerite lerogyott a nagyterem
egyik padjára, és a falnak döntötte a fejét.
Végre vége! Sóhajtva lehunyta a szemét, és hálaimát suttogott.
Egy pillanattal késıbb lelkesen talpra szökkent. Meg kell keresnie
Lady Joant, hogy felajánlja a segítségét. Biztosan vannak ápolást
igénylı sebesültek, a szolgák pedig lejárják a lábukat, sört és bort
szolgálva fel a nagyterembe visszatérı, szomjas hordának.
Amikor elérte a nagy, nyílt teret, meghallotta a kiabálást.
– Lesújtottak rá!
– Az Aranylovagot… leszúrták!
– Krisztus szakállára… micsoda gyáva támadás!
Ezután sietıs léptek, kiabálás, üvöltés, lökdösıdés és tolakodás
összevisszasága közepette a férfiak valamit becipeltek a terembe.
Davidet hozták, egy hosszú pajzson, melyet négy férfi tartott.
Holtsápadtan, csukott szemmel feküdt ott, feje lelógott a pajzs
szélérıl, menet közben himbálódzott, kócos, aranyszínő tincseit vér
borította. Irdatlan ereje és akaratereje tovatőnt.

Marguerite-et a rémület jeges hulláma öntötte el, tetıtıl talpig
megborzongott. Összeszorult a szíve, és nem kapott levegıt.
Az egyik pajzsvivı megcsúszott a padlót borító gyékényen, és
hirtelen mozdulatot tett. David felnyögött, megpróbálta felemelni a
fejét.
Nem halt meg. Élt. Még élt.
Ettıl a tudattól felszabadulva Marguerite elıreszaladt. Elméje
hirtelen megnyugodott, kitisztult, összpontosított. A kecskelábú
asztalhoz fordult, melyet felállítva hagytak a legutóbbi étkezés után,
és lesöpörte róla a kupákat és tányérokat. Hangos, fémes
csörömpöléssel, a sört kiloccsantva értek földet körülötte, de alig
vette észre. Tekintete Davidre szegezıdött, mellkasa gyenge
hullámzására, a nagy, vérzı púpra, mely a halántékán dagadozott, és
az ingét áztató vérre, mely a karja alól szivárgott.
– Ide! – kiáltotta a lány. – Tegyék le ide!
A férfiak feléje óvakodtak, és utasítása szerint az .asztalra emelték
Davidet. Durva kezekkel lecsúsztatták a pajzsról, míg az asztallapon
feküdt. Az átrakás közben a férfi nem adott ki hangot, szemhéját
lecsukva pihent, nyitott tenyere és ujjai elernyedtek.
Erısen vérzett, egyre nagyobb tócsa győlt alatta az asztalon.
Azonnal tenni kellett valamit.
– Kötszert! – kiáltott Marguerite Astrid után. – Gyorsan, az isten
szerelmére!
Egy pillanattal késıbb – legalábbis úgy érezte ott termettek a
hosszú, tiszta vászoncsíkok. Az apró komorna ugyanakkor kést tett
Marguerite kezébe, aztán pöttöm öklébe fogta David ingét.
Kifeszítette épp a férfi szíve felett, és biccentett úrnıjének.
Marguerite nem habozott, hanem elkezdte levágni a véráztatta ruhát.
Lady Joan, a sápadt, de határozott várúrnı jelent meg mellette.
– Van némi tapasztalatom a sebekkel, kedvesem. Szabad…?
– Nem, köszönöm! – felelte Marguerite a válla felett. – İ az
enyém!

Nem volt zavarba ejtı vagy kétértelmő kijelentés, nem rejlett
benne semmi más, csak ıszinteség. Szerencsére nem is ellenkezett
senki. Marguerite nem vállalt volna felelısséget a tetteiért, ha
próbára teszik a hidegvérét.
A legnagyobb sérülést kard vagy kés okozta, mely furcsa szögben
hatolt be David hónalja alatt. Ha egyenesen a…
De nem így történt. David biztosan meghallott, megérzett valamit,
ezért elmozdult a csapás elıl. Megváltoztatta a penge irányát, így az
eltérült egy bordánál, mielıtt kiszabadult. De sok vért veszített,
minden másodperccel egyre többet.
Oliver a közelben ácsorgott. Üres tekintettel ráncolta a homlokát.
Marguerite-nek felderengett, hogy egyike volt azoknak, akik
behozták Davidet a terembe. Most kétségbeesetten álldogált,
segítségre készen.
– Mi történt? – kérdezte a lány a fegyverhordozótól, miközben
vastag vászondarabot szorított a kés okozta sebre, és ott tartotta,
várva, hogy Astrid még egyet készítsen. – Ki tette ezt vele?
– Elhagyta a küzdıteret – tett tehetetlen kézmozdulatot Oliver. –
Egy sátorban le lehetett venni a páncélt, bár ı csak láncinget viselt.
Besétált, felemelte a karját, hogy a fején keresztül levegye a
láncingét, az elvakította, amikor leszúrták. Elfordult a csapás elıl, és
beverte a fejét egy sátorpóznába. Vagy késıbb, dulakodás közben,
nem tudom.
– Nem? Nem volt ott?
– Nem azonnal. Mire meghallottam a dulakodást, vége lett. A
támadó meghalt, David pedig olyan tırt tartott a kezében, amit eddig
nem láttam. A saját fegyverével vágta el a fickó torkát.
Marguerite lehunyta a szemét, amikor elöntötte a rosszullét, de
aztán azonnal újra kinyitotta.
– Jó – mondta erıltetett bátorsággal – Az jó! – Szinte azonnal
folytatta. – Tartsa ezt a rongyot!
Oliver engedelmeskedett. Pillanatokkal késıbb David felsıtestét
átkötötték vászoncsíkokkal, elég szorosan ahhoz, hogy leszorítsák a

sebre helyezett lapocskákat. Kissé átitatódtak, de semmi több, a
vérzés csillapult, ha nem is állt el teljesen. David mégis
mozdulatlanul, hangtalanul feküdt. Körülöttük morajlott a tömeg.
Majd elhallgattak az emberek, mintha lesújtott volna rájuk a hóhér
pallosa.
VII. Henrik érkezett. Kisugárzása utat vágott neki a tömegben. Az
emberek arrébb léptek, fejet hajtottak, majd visszahúzódtak, hogy
helyet adjanak neki. A király megállt az asztal mellett, és lenézett a
némán fekvı alakra.
Marguerite illıen pukedlizett, aztán várt, hogy megszólítsák.
Hosszú pillanatok teltek el, Henrik arca komor, kifejezéstelen
maradt. Amikor végül felnézett, úgy kapta el a lány tekintetét, mintha
a teremben nem lenne senki más rajta kívül.
– Életben marad? – kérdezte, szürkéskék szemével a lányra nézve.
A lány olyan határozottan bólintott, amennyire csak tudott.
Henrik összeszorította az ajkát.
– Ha a seb nem fertızıdik el.
Ez nem hagyhatták ki a számításból.
– Igen, felség.
– Belázasodik?
– Valószínő. – Valóban, a láz megszokott volt ilyen sérüléseknél.
Veszélyesen magasra szökhetett, ha seb lassan gyógyult.
– Delírium?
– Elıfordulhat.
– Tenni kell róla, hogy ne legyen rosszabbul! Te gondoskodsz
róla, Lady Marguerite, ápolni fogod sebesült lovagunkat.
Aki ezt hallotta, azt hihette, hogy a király a sebre céloz.
Marguerite-et nem tévesztette meg, talán azért, mert ı látta a király
tekintetét. Henrik terveit vagy uralkodását nem érheti kár amiatt,
amit David mondhat a sebláz kábulatában. Megértését és egyetértését
kifejezve pukedlizett.
– Ahogy parancsolja, uram!

– Vigyék a szobájába! – folytatta a király megfontoltan. – Ott úgy
rendelkezik, ahogy jónak látja, de vannak feltételeink. Nem mozdul
el mellıle. Az ön engedélye nélkül senki nem léphet be oda, és nem
is távozhat. A szoba elıtt folyamatosan megbízható ırség áll, a
katonákat ön választja ki. Nem tőrünk el több sérülést!
A király kemény tekintettel körbepillantott, mintha biztosra
akarná venni, hogy mindenki hallotta a figyelmeztetést. Senki sem
szólalt meg. Senki nem köhögött, tüsszögött vagy nyelt. Még a
sarokban bolhászkodó kutya is abbahagyta, és felnézett.
Marguerite követte a király pillantását, mely megállapodott egy
oszlop mögött félig megbújó két nemesen. Halliwell és a fia
összerezzent Henrik tekintetétıl, majd egymásra néztek.
Henrik gyanította, hogy ık állnak a támadás mögött? Ez a
legvalószínőbb. Gyenge ember bosszúja akkor lecsapni az ellenségre,
amikor védtelen, különösen, hogy nem is ı maga szennyezi be a
kezét a bőntettel. Csak az a kérdés, hogy Halliwell elég ostoba-e
ahhoz, hogy olyat támadjon meg, akit a király ilyen nagyra tart.
Henrik szemhéja megrezzent, félrenézett. Merev arccal újra
Davidre pillantott. Ajka megfeszült, majd hirtelen elfordult. Se
jobbra, se balra nem nézve elhagyta a termet, miközben a tömeg
hullámozva fejet hajtott, nyomában felerısödött a zsivaj.
David szobája egyszerő cella volt, alig nagyobb egy szerzetesénél.
Az egyik kıfal mellett alacsony, keskeny, láthatóan néhány
fadarabból összeeszkábált ágy állt, amire szalmazsákot tettek.
Mellette a durva asztalon egy bronz mosdótál és egy olajosfazék állt,
mely egy tölcsérrel együtt lámpásként szolgált. Az ágy lábánál álló
ládában a ruhanemőket és a páncélzatot tartották. A keskeny ablak
mély beugrójában volt egy pad, a helyiség egyetlen
ülıalkalmatossága.
Persze csoda, hogy David kapott külön szobát, és nem a többi
katona mellett aludt a nagyteremben. Kétségtelen, hogy ezt a
kiváltságot a Henrik terveiben játszott szerepével érdemelte ki.
Marguerite áldotta a helyzetet, bármi legyen is az oka. Nem volt

kedve hozzá, hogy folyamatosan bámulják és megjegyzéseket
tegyenek.
Olivert bízta meg vele, hogy vitesse fel Davidet a nagyterem
lépcsıjén. Maga elırement Astriddal, hogy mindent elıkészítsenek.
Kinyitották a zsalugátert, fényt és levegıt engedtek be, kisimították a
szalmazsákon a lepedıt, megtöltötték vízzel a mosdótálat, és ruhát
kerítettek a mosdatáshoz. Miután a férfit lefektették az ágyra, finom
kezekkel levetkıztették, levették összekaszabolt, rongyos inge
maradványait, és lehúzták térdig érı láncinge alatt viselt, durva
szövéső nadrágját, csak alsó térdnadrágja maradt rajta.
Marguerite térdre ereszkedett az ágy mellett. Átvette a vízzel teli
tálat Astridtól, és belemártotta a tiszta rongyot. Nagy gonddal
elkezdte lemosni a David arcát borító verejtéket és vért. Csakis oda
próbált nézni, és nem törıdni a férfi széles mellkasával és a kötés
alól kikandikáló, aranyos szırzettel.
Mégis látta a kemény izmok halmait a bordái felett és csillogó
mellszırzetét, mely aranycsipkeként borította lapos hasát, egészen a
nadrágja széléig. A ruhája ujján és felsı részén keresztül érezte a
férfi testének melegét. Akaratlanul is bizsergı ujjhegyeivel simított
végig David bırén, nem a ronggyal.
Tudta, hogy a férfi magas és erıs, de hogy mennyire, arra akkor
döbbent rá, amikor ennyire közel került hozzá, föléje hajolt, és
átnyúlt felette, hogy lemossa a megszáradt vért. Szíve kalapált, alig
kapott levegıt. Amikor David fölé hajolt, hogy lemosson egy
vérfoltot a nyakáról, melle hozzápréselıdött a férfi felkarjának
izmaihoz. Az érintés nyomásától és forróságától mellbimbója
megkeményedett.
Hátraült a sarkára, és zavartan meredt a férfi mozdulatlan alakjára.
Mi ütött belé? David megsebesült, alig van magánál, rá mégis olyan
hatással van, mintha hozzáért volna. Ennyire romlott lenne?
David felkarjára még több vér száradt, egészen a lapockájáig, bıre
kényelmetlenül ráncosodott a vörös sávok körül. Ha az oldalára
fordíthatná, megszabadíthatná ettıl.

Oliver odakint ırizte az ajtót. A lány szóra nyitotta a száját, hogy
hívja, de aztán meggondolta magát. Astrid felé pillantott.
– Segítenél egy kicsit?
Astrid letette a régi vásznat, amit éppen csíkokra tépdesett.
Amikor felismerte Marguerite szándékát, elırenyúlt, minden erejével
nyomta és tolta férfit, nyögött, miközben a fal felé fordították,
szabaddá téve a hátát. Marguerite egyik kezével kicsavarta a rongyot,
és letörölte a vörös patakokat az oldaláról. A ronggyal végigsimított
a vállán, ahol rozsdavörösen sötétlett a mediterrán napsütésben,
gyakorlás közben bronzosra sült bıre.
Az alvadt vér alól egy jel tőnt elı. Marguerite oldalra billentette a
fejét, és óvatosan körbetörölgette. Apránként különös ábra
rajzolódott ki, ami mintha beleégett volna a bırébe. Nem volt
nagyobb egy nyolccentis négyzetnél. A kicsi ábra semmire sem
hasonlított, amit eddig látott: apró győrők szorosan körbevettek egy
kisebb, belsı győrőt, melybıl egy vonal mutatott lefelé. A győrők
selymes körvonala alig dudorodott ki, mintha évek óta ott lenne.
Olyan, mint egy billog, morfondírozott a lány. Ha az, akkor
nagyon régen készülhetett, talán még David gyermekkorában.
Mégsem látta eddig soha a Braesford Hall-i, hosszú évek alatt. Arra
emlékezett volna.
Emlékezett volna rá, ha ilyen közelrıl láthatta volna Davidet,
méghozzá az inge nélkül. Abba sosem egyezett volna bele.
A sötét aranyszínő szırrel borított combja és vádlija izmait fedı
nadrág nélkül sem látta soha. Mostanáig. Igaz, hogy a holmik,
melyeket a férfiak hordtak, keveset hagytak a képzeletnek, mégis
más volt, amikor semmi nem állta útját a férfiúi formák tökéletessége
szemlélésének. Milyen kár, hogy David vászonalsót viselt az
ágyékán, nem úgy, mint azok, akik hosszú nadrágot hordtak rövid
zekék alatt. Védett valamennyit a csaták és viadalok során, mint ez
is, de mégis akadályt jelentett.
– Milady! – szólalt meg visszafojtott lélegzettel Astrid, amikor a
régi sebre nézett.

Marguerite, még mindig a homlokát ráncolva, fölnézett.
– Igen?
Az apró komorna egy pillanatra a szemébe nézett, aztán egy
fejrándítással félrefordult.
– Azt hittem… de nem tudom.
– Mit hittél?
– Bolondság! Biztosan. Te… végeztél?
Marguerite bólintott, és sóhajtva visszaejtette a rongyot a
mosdótálba. Együtt visszaengedték Davidet a hátára. A lány egy
pillanatra eltőnıdött, nem lenne-e jobb a férfinak hason, de a
szalmazsák túlságosan besüppedt ahhoz, hogy kényelmes legyen.
Bárhogy is, le kell mosnia a férfi fejsebérıl a halántékán a hajába
száradt vért.
Egyik kezével kicsavarta a vizet a vászondarabból. Visszafordult,
és kisimított egy szıke tincset a férfi hajvonalán túlfutó, sötét
zúzódásból.
David karja hirtelen megmozdult. Csonttörı erısséggel
megmarkolta a lány csuklóját. Marguerite lélegzete elakadt, amikor a
szemébe nézett. Szíve zakatolt a fémeskék tekintet mélyén rejlı düh
és vád láttán.
A rongy kihullott zsibbadt markából. Nedves placcsanással a férfi
mellkasára esett.
– Most nézd meg, mit mőveltem miattad! – kiáltotta Marguerite
bosszúsan, amiért nedvesség szivárgott a férfi kötésébe.
A férfi szorítása egy pillanatra enyhült. Arcára zavar ült ki,
eltörölve a vádat és vad dühöt:
– Milady?
Marguerite kiszabadította a csuklóját, és újra felvette a rongyot.
Aztán megállt, minden izmát összerándította a megkönnyebbülés
hulláma. David magához tért és élt. Rettegett, hogy ez soha nem
történik meg. Csak most jött rá, mennyire, amikor elmúlt a veszély.
– Hölgyem – szólalt meg suttogva újra David –, mit mővelsz?
– Mit gondolsz? – kérdezte a lány kurtán.

Válasz helyett a férfi körbepillantott, szeme elkerekedett
meglepetésében.
– A szobámban vagy.
– Henrik parancsára ápollak. Megszúrtak, ha emlékszel rá.
Inkább nem árulta el, mennyire kétségbeesett, mennyire rettegett,
hogy feladata a halotti virrasztás lesz.
David ránézett, és szemében kigyúlt a megértés. Tekintete
sötétebb, fényesebb, egyre riadtabb lett.
– Te? Egyedül? – kérdezte végül.
A lány mereven bólintott.
– Nagy változás, hogy másra vagy utalva.
– Nem nagy változás – válaszolta David kutató pillantással , ha te
vagy az.
A lány önkéntelenül elmosolyodott.
– Zavar?
– El tudnék képzelni rosszabb sorsot is. – A férfi benedvesítette az
ajkát, mintha kiszáradt volna.
– Én is! – válaszolta Marguerite, de mosolya eltőnt a gondolatra,
hogy David meg is halhatott volna. Nem eresztette a férfi pillantását,
észrevette az ezüstös csillogást – mint ezernyi apró kés pengéje – a
pupillája körül, a benne lebegı árnyakat, a leheletnyi
bizonytalanságot a mélyén. – Szükséged van… valamire?
– Sörre? – kérdezte a férfi reménykedı rekedtséggel. – Pokolian
szomjas vagyok, és a fejem…
– El tudom képzelni, mennyire fáj – fejezte be a lány, amikor
David szava elakadt. Intett Astridnak, aki azonnal kisietett a
szobából, hogy italt hozzon. Okos lány, biztosan hoz vizet is.
– Lüktet mindenem a fejem búbjától a lábam ujjáig. – David
lehunyta a szemét, arcizmai megfeszültek. – És kettıt látok belıled.
Két Marguerite-et, mindkettı szép. De eggyel több, mint amennyivel
most meg tudok birkózni.
– Kettıvel több – javította ki a lány, leginkább azért, hogy
elhallgattassa.

– Gondolod? – David nem nyitotta ki a szemét, de a szája sarka
mosolyra húzódott.
– Igen.
– Szép fogadalom. Emlékezz rá, ha itt az ideje.
Mintha furcsán össze-vissza csapongnának a gondolatai. Nem
lehet delíriumos, még nem. Vagy mégis?
– Ahogy a dolgok állnak, sosem lesz itt, már ha egyáltalán
emlékezni fogsz erre.
– Hogy felejthetném el?
A lány erre nem tudott mit mondani, különösen, mivel a szavak
keserően csengtek. Hol késik Astrid? Mintha réges-rég kiment volna
a szobából.
– Meztelen vagyok?
A kérdéstıl figyelme hirtelen visszatért a betegéhez.
– Nem… nem teljesen – válaszolta Marguerite bizonytalanul.
David lehunyta a szemét, a lány pillantása mégsem kalandozott újra
férfiassága felé, mint már annyiszor. Ellenállt a késztetésnek.
A férfi kinyitotta a szemét, de lassan, mintha nagy erıfeszítésébe
kerülne.
– Nagy kár!
– David! – Biztosan azt sem tudja, mit beszél.
– Ki vetkıztetett le?
A lány hangosan nyelt.
– Astrid és én – válaszolta, nyúlszívően a komornát mondva
elıször.
David újra lehunyta a szemét. Hallgatott, mintha a megszerzett
információt dolgozná fel.
– Sajnálom, hogy lemaradtam róla!
A lányt forróság fullasztó hulláma öntötte el, mely a dereka alá is
átterjedt.
– Muszáj volt – biztosította sietve, elfúló hangon. – Nem akarom,
hogy azt hidd…
– Túl késı. – David szája mosolyra húzódott.

– Úgy érted…
– Már gondoltam rá.
– David…
– Vagy százszor elképzeltem – mondta, mintha kótyagosan
fecsegne. – Elképzeltelek itt velem, és mind a ketten meztelenek
voltunk. Velem voltál sátrakban és palotákban, száz forrás és ezer
tábortőz mellett. Lehunyom a szemem, te eljössz hozzám, nincs
rajtad semmi, a hajad ragyog, lebeg…
A lány ösztönösen David ajkára tette az ujját, így szabva gátat a
zavarba ejtı vallomásnak. Amikor megborzongott, David
mosolygott.
– Marguerite?
– Igen? – A hang rekedten érkezett a lány torkából. A férfi nem
szólította ladynek. Csapongó gondolataiban vagy talán az álmaiban
nem kellett így magasztalnia.
– Ruhában vagy?
– Természetesen! – Marguerite elkapta a kezét a férfi szájától,
elviselhetetlenül felkavarta ajka mozgása érzékeny ujjhegyei alatt,
ahogy meleg lélegzete csiklandozva átáramlott közöttük.
– Megtennéd, hogy…?
– Nem! – vágta rá a lány, mielıtt befejezte volna a halk kérdést.
– Ettıl féltem. – A férfi hosszan, legyızötten felsóhajtott.
Nyugtalanul elfordította a fejét, mintha megırjítené a fájdalom. –
Akkor csókolj meg!
– Csókoljalak meg? – A szavakat csak suttogták.
– Csókolj, és őzd el a fájdalmat! Csókolj és gyógyíts meg! Azt
csak szabad.

8. FEJEZET

C

sak… csókoljalak meg… – ismételte Marguerite. Hiába próbálta
palástolni, a hangja elárulta, hogy már gondolt erre.
David szíve már a puszta gondolatra is kétszer gyorsabban vert,
míg már úgy érezte, mintha agya minden szívdobbanásnál a
koponyájának ütközne.
Meg is érdemelte! Eszement bolond, amiért incselkedik a lánnyal.
De képtelen volt ellenállni, hiszen Marguerite azt hitte, hogy elment
az esze a fejét ért ütéstıl. Talán kicsit tényleg megırült, ezért ment
olyan messzire a tréfával. Mindenre, ami szent, akarta azt a csókot,
jobban vágyott arra, hogy érezze a lány ajkát az ajkán, mint évek óta
bármire, talán jobban, mint bármire életében.
De többrıl volt itt szó. Megérinteni ıt, megízlelni, megtanítani
neki valamit abból, ami férfi és nı között zajlik. Ez lehet az elsı
lépés a hadjáratban, hogy meggyızze a lányt, helyesen teszi, ha
feloldozza az esküje alól. Bármi segíthet, amitıl Marguerite
szeretınek tekinti, és nem barátnak. Ha el akar csábítani egy nıt, a
leghatásosabb, ha felébreszti a vágyát. Legalábbis elég sokszor
hallotta ezt Olivertıl és másoktól.
Eddig sosem csábított ott, ahol nem találkozott elızetes
szándékkal, bár elfogadta a felajánlott kegyet, ha a hölgy csinos volt.
Az igazat megvallva sokkal könnyebben megadta magát a
begyakorolt praktikáknak, ha a hölgy valamennyire, bármennyire
kevéssé, de hasonlított Lady Marguerite-re. Reménytelen eset. Vagy
volt, eddig a pillanatig, amikor a lány ilyen közel van hozzá, ennyire
nagyon közel!

– A fejem – suttogta összerezzenve, amit nem teljesen játszott
meg –, biztosan segítene rajta.
A lány tekintetét aggodalom és kíváncsiság homályosította el,
majd lesütötte a szemét.
– Biztosan?
– Igen!
Marguerite a férfi felé mozdult, ruhája selyme halkan suhogott.
Keble finomam hozzápréselıdött David karjához, aki majdnem
felnyögött az édes, észveszejtı nyomástól. A lány felé fordította a
fejét, de akkor sem tudott volna újra megszólalni, ha az élete múlt
volna rajta. Bıre minden centimétere megfeszült a várakozástól, ajka
bizsergett, égett a vágytól.
– Hát, ha biztos vagy benne… – suttogta a lány.
Fátyla széle súrolta a férfi meztelen bırét, ami annyira hasonlított
a simogatásra, hogy David összerezzent. Ahogy Marguerite
közeledett, térdelı helyzetbıl fölé hajolt, érezte összetéveszthetetlen,
friss, üde illatát. A lány megérintette az arcát, ujjhegyei gyengéd
tüzet gyújtottak állának kanyarulatánál, csendes súrlódással haladtak
az egynapos borostán. Lélegzete ott susogott az álla felett.
Marguerite arca nagyon közel volt, szemei szinte feketévé
sötétültek. David látása szétesett, két homlokot látott, két orrot, két
puha, ám határozott állat, négy gyengéd szemet. Lehunyta a szemét,
amikor megszédült.
Ebben a pillanatban a lány ajka az ajkához ért. Leheletnyi érintés
volt, semmi több. De aztán a lány rászorította a száját, mely
tökéletesen illett az övéhez, és megszőnt a világ. David elfojtott egy
nyögést, mert attól félt, Marguerite megmozdul, vagy mert rettegett,
hogy nem. Nem vett levegıt, nem gondolkodott, teljesen
mozdulatlanná dermedt, amikor a lány apró nyelvének hegye forró,
nedves ösvényt hagyott ajka puha felszínén, olyan, ártatlan éhség ízét
hagyva hátra, hogy felforrt a vére.
Érezte, hogy Marguerite-en reszketés fut végig, és ujjai hirtelen a
hajába markolnak a nyakszirtje alatt, amikor nyelve az ajkai közé

csusszant. A lány megriadt, de nem húzódott hátra, mint arra David
félig-meddig számított, hanem elidızött ajka nedves forrósága felett,
mintha jobban fel akarná fedezni. David mélyebben magába akarta
vonni, de nyugalomra kényszerítette magát.
A lány finoman megérintette foga zománcos szélét, rálelt nyelve
szemcsés puhaságára, és gyengéden játszadozott a szélével.
Davidén döbbenet lett úrrá, erısebb, mint amikor a tır az oldalába
fúródott. A szájak és lélegzetek találkozásának mennyei ízétıl
megfeledkezett minden eddig kapott csókról. Így akart maradni az
örökkévalóságig, hagyni, hogy a lány felfedezzen mindent, és övé
legyen mindaz, ami ı, vagy ami valaha lenni akar. A vágytól eszét
vesztve felemelte a kezét, és a lány fátyla alá nyúlt, széttárta ujjait a
tarkóján, mintha örökre így akarná tartani.
Magasságos ég, akarta a lányt, nem érdekelte semmi más, csak
hogy az övé legyen!
İ volt lelke egyetlen gyengéje, ezzel teljesen tisztában volt,
miközben vére forró, lüktetı hullámokban száguldott az ereiben.
Sokkal veszélyesebb bármely ellenségnél. A lány mindig is hozzá
tartozott. Bárcsak ı is tudná ezt!
– David…
Neve abban a rekedtes kérésben elbizonytalanította. Nem akarta
kihasználni, hogy a lány ajkai szétnyíltak, ahogy megszólalt, de
mielıtt felfogta volna, már behatolt közéjük. A lány édes íze olyan
volt a nyelvén, akár a mámorító bor, részegítıbb, mint egy álom.
Ízlelgette ıt, kortyolta, felfedezte titkait, miközben visszatartotta az
elégedett sóhajt.
Marguerite nyelvének sikamlós bársonya, foga sima, mégis éles
széle és meleg, nedves puhasága végtelen csábítást jelentett.
Eltompította az érzékeit, kavargó, tébolyult gondolatait csak ı
töltötte ki és a vágy, amit ébresztett benne. Abba kellene hagynia,
mielıtt megijeszti a lányt, mielıtt feje lüktetése mindent újra
sötétségbe borít, vagy vére átüt a kötésen a sebnél az oldalán. De
nem tudta megtenni, nem volt akaratereje elengedni a lányt.

Marguerite reszketését még a csontjaiban is érezte. Ahogy
zaklatottan, kétségbeesetten kinyögte a nevét, az annyira hasonlított a
benne tomboló vágyhoz, hogy végre felfogta. Lassan, vonakodva, de
kényszerítette magát, hogy lazítson a szorításán, és hagyta, hogy a
lány elhúzza száját a szájáról.
– Köszönöm! – A szó olyan halkan tört fel David torkából, hogy
inkább morgásnak hangzott.
A lány nagy levegıt vett, mintha hirtelen magához tért volna.
– Ez… – kezdte. Elakadt. Újra próbálkozott. – Semmiség!
– Számomra sokkal több volt a semminél. – Amikor Marguerite
eléggé hátrahúzódott ahhoz, hogy újra lenézhessen rá, David az arcát
fürkészte. Milyen fekete a szeme, és hogy el lehet benne merülni!
Úgy érezte, a lány az ı része, ı pedig az övé. Elválasztotta ıket a
ruha, a társadalmi különbség és a tér, de szellemük és testük egy.
– Nem úgy értettem… – Marguerite lepillantott a kezére, ahol
ujjai még mindig a férfi hajában kutattak, a halántéka alatt. Gyorsan
elvette onnan, és ijedt, zavart tekintettel újra a férfira nézett. –
Semmiség, hisz te kérted.
– Ha újra kérnélek?
Nem derült ki, mit válaszolt volna a lány. A zsanérok hangos
nyikorgásával kitárult az ajtó. Astrid igyekezett a szobába egy kupa
sörrel, ami kilöttyent a tálcára, mellette vizet hozott.
Bár elıtte iszonyatos szomjúság kínozta, David örökre lemondott
volna az ivásról, ha még egyszer érezheti Marguerite ajkának ízét. Be
kellett érnie azzal, hogy a lány megemelte a vállát, hogy ihasson.
Segítség nélkül is boldogult volna – legalábbis azt hitte –, de sokkal
kellemesebb volt, ahogy Lady Marguerite karja a háta mögé
csusszant, és az ajkához emelte vizet. Amikor eleget ivott, a lány az
erıs, élénkítı sör után nyúlt, és azt is ledöntötte száraz torkán.
Ezután David visszafeküdt, és nézte, ahogy a lány apró
szolgálójával kitakarítja a szobát. Tompán érzékelte a véres
rongyokat és a pirosra színezett vizet a fém mosdótálban, amit

kiadtak Olivernek, hogy öntse ki. Összehúzott szemmel nézett
hölgye kezére és csuklójára, észrevette ruhája ujjának véres szélét.
Valahol agya távoli szegletében rémlett neki, hogy élvezte a lány
enyhet adó érintését, simogatása elvonta a figyelmét a fájdalomról.
Ez hozta vissza lebegve a sötétségbıl a fényre, melegbe, a lány
puhasága mellé. Hatalmas erıfeszítésébe került, de megérte. Valóban
meg. Félig lehunyt szemmel éber álomba merült.
Kivágódott az ajtó. David azonnal éberen abba az irányba meredt.
Csak Oliver állt ott, és érdeklıdın nézte fekete szemével. Arcán
mosoly jelent meg, kétségtelenül azért, mert látta, hogy a férfi él és
magához tért. Elégedetten bólintott, majd Marguerite-re pillantott.
– Bocsásson meg, milady, de úgy gondoltam, újra szüksége lehet
a mosdótálra. – Meglengette a tárgyat, az ablakból beáramló fény
bronzosan megvillant rajta. – A vizet leöntöttem a latrinán, és a
rongyot is utánahajítottam, mert jobb, ha senki sem látja.
– Jól tette – válaszolta a lány, és vetett egy pillantást Astridra, aki
döcögve elırejött, hogy elvegye a tálat az olasztól. – Az a legjobb, ha
senki nem jön rá, mennyire súlyosak a sérülései.
– Magam is így gondoltam – Oliver komor arccal újra David felé
nézett. – Nagyon nem akarnám, hogy valami bolond azt higgye,
könnyen végezhet vele.
Lady Marguerite homloka ráncba szaladt.
– A maga dolga, hogy ez ne történhessen meg. Ha már itt
tartunk…
– Bene,7 visszatérek az ırhelyemre. A király valószínőleg
hamarosan tudni akarja, hogy van az Aranylovagunk. Mondjam azt
az udvarmesterének, hogy senki ne zavarja se az ön, se Sir David
nyugalmát?
Lady Marguerite-et senki nem fogja zavarni, mert a saját
szobájában
lesz
– közölte
David.
Bosszantotta
Oliver
bizalmaskodása, és hogy úgy beszélgetnek, mintha ı ott sem lenne. –
7

Rendben (olasz).

Ami Henriket illeti, üzenhetsz neki, hogy engem átkozottul nehéz
megölni. Bárki tette, újra meg kell próbálnia.
Ne mondd ezt! – kiáltott fel Marguerite.
Gondolom, akkor rám nem lesz szükség – mondta ugyan-akkor
Oliver. – Jobb is, mert jólesne egy puha ágy és egy még puhább…
Ne! – figyelmeztette feszülten David.
– …párna! – fejezte be Oliver, és féloldalas vigyort villantott.
Ne legyetek nevetségesek! – Lady Marguerite felháborodott
pillantást lövellt David, majd Oliver felé. – Maga a király parancsára
ırködik, ne merészelje elhagyni a posztját! Bár Sir Davidnek fáj
beismerni, biztosra veszem, hogy hálás, amiért gyors
közbeavatkozása megakadályozta, hogy elvérezzen.
Te találtál meg? – szakította félbe David sajnálkozás nél-kül. – Te
hoztál ide?
Oliver rezzenéstelen arccal vállat vont.
Még idıben, bár már úgy véreztél, mint egy vadkan, miu-tán
elvágták a torkát.
Miért nem te vetkıztettél le?
İrködtem, míg a hölgyek maguk végezték a rendkívül fá-rasztó és
hálátlan feladatot.
– Ördögfajzat! – sziszegte Astrid, és fenyegetın nézett a férfira.
Az olasz lemosolygott rá, mintha szép bókot hallott volna, aztán
folytatta:
– Tényleg, nem tudtam lebeszélni ıket!
– Nem volt hálátlan feladat. – David szája sarka mosolyra
húzódott. Legalábbis az ı részérıl nem. Tényleg hálás volt érte.
– Arra sem tudtam rábeszélni ıket, hogy hagyják rám a
mosdatásodat.
– Az öszvér farát, azt! – kiáltott fel Astrid. – Valójában egy szót
sem szólt, úgy remegett a térde a vér látványától.
David csak félig figyelt oda a pörlekedésre. Tehát, ahogy sejtette,
Lady Marguerite hős, puha kezét érezte. Ha nem lett volna a halvány
emlék, a lány arcát és nyakát elöntı mélyvörös pír akkor is elárulta

volna. Sajnálta, hogy akkor nem volt teljesen tudatánál. De ha
szerencséje lesz, módot találhat az ismétlésre.
– Astridnak igaza van – közölte Lady Marguerite Oliverrel kissé
mogorván. – Maga, uram, a sátán ivadéka!
– De nélkülözhetetlen, igaz? Legalábbis amikor olyan ırre van
szükség, aki nem változik ellenséggé, amikor a legkevésbé várják. És
ha ki kell deríteni, hogy a király emberei közül tudja-e valaki, ki
támadta meg Sir Davidet.
David tudta, hogy igaza van. Nem ismerte fel a támadóját. A férfi
zsoldos volt, harcolt bárkiért, aki kifizette a bérét. Szinte biztos, hogy
a váron túlról jött, mivel nehéz csatlakozni a katonasághoz, míg a
király itt tartózkodik. Kár, hogy meg kellett ölnie, rávehette volna,
hogy elárulja, ki fizetett ezért a munkáért.
Ha szerencséjük van, még kideríthetik, hogy láttak-e valakit
beszélgetni a zsoldossal. Ezt nem vehették félvállról, mert valószínő,
hogy a támadásnak köze van a király tervéhez.
Vagy mégsem?
Nem láttál semmit? Senki sem volt a közelben, amikor rám
találtál?
Oliver megfordult, és bezárta az ajtót. Hátával nekidılt, és
keresztbe fonta a karját a mellkasa elıtt.
Halliwellre gondolsz?
Nem bánná, ha holtan látna. – Ha Halliwell nem gerjedt volna
haragra jegyese elrablása miatt, a megalázó összetőzés a
nagyteremben biztosan felszította volna a dühét. A férfiak rosszabbat
is tettek, hogy begyógyítsák sértett büszkeségüket.
Marguerite halvány tiltakozó mozdulatot tett. David ránézett, látta
elgyötört arcát, mintha magát tartaná felelısnek. Mielıtt kiverhette
volna fejébıl a gondolatot, Oliver újra megszólalt.
Vagy a fia, amilyen hévvel védi. De mindketten a tömeg elıtt
küzdöttek a versengés alatt.
– Igen – felelte David lassan. Emlékezett rá, hogy az elején látta,
de késıbb szem elıl tévesztette ıket.

– Ez még nem jelenti azt, hogy nincs benne a kezük.
– Ahogy mondod. Bárki fogadhatott zsoldost. Mi sem egyszerőbb
annál.
David hirtelen örült, hogy rávette Marguerite-et a csókra. Minél
elıbb védi meg attól, hogy Halliwell házasságra kényszeríthesse,
annál jobb. Ki tudja, meddig tart, míg Henrik úgy dönt, hogy
elindítja a második trónbitorlóval kapcsolatos cselszövését. Lehet,
hogy csak az a néhány napjuk maradt, míg ı felépül a támadásból.
Most már látta, hogy hibázott, amikor azt javasolta, hogy a lány a
saját szobájában aludjon. Minél több idıt töltenek együtt, annál több
lehetıséget találhat, hogy elcsábítsa. Akárhány apró kis közeledést
megtehet, az ilyen finom örömök pedig annyira felkorbácsolhatják a
lány vágyait, hogy a világ legtermészetesebb dolgának tartja majd
feloldozni az esküje alól.
Terve egyetlen hátulütıje, hogy lázas várakozást ébresztett benne.
Tényleg a lány javáról szólt ez, vagy csak ürügy az ı
zabolátlan vágyainak kiélésére? Képes lesz megállni az apró
érintéseknél és gyengéd simogatásnál, amit elképzelt? Úgy gondolta,
megbízhat az önuralmában, de hogy lehet biztos benne, ha a lány
még sosem tette próbára?
***
Marguerite alig fogta fel, mit beszélnek körülötte. Örült, hogy Oliver
bejött, még ha engedély nélkül is. Lefoglalta Davidet, így legalább
volt ideje összeszedni magát.
Egy egyszerő csók miért kavarta fel ennyire? Ereiben még mindig
lüktetett a vére, ajka szinte fájdalmasan sajgott. Hasa középpontját
üresnek érezte, a végtagjaiban furcsa gyengeséget. Szeretett volna
lefeküdni, lehunyni a szemét és emlékezni.
A férfi szája selymes és forró, nagyon forró. Nem erre számított.
Érdesnek képzelte, szúrósnak a szakálla miatt, inkább követelızınek,
mint csábítónak. A nyelve a férfi szájába csusszant, aki várta, sıt

élvezte ezt. Különös! Folytatni akarta felfedezéseit, mélyebbre akart
merészkedni, kikutatni minden rést, többet ízlelni a férfiból, egyre
többet.
Ilyen a csábítás? Vágyni a másik közelségére, arra, hogy testük
eggyé váljon? Az erıs párzási ösztön lehet annyira magától értetıdı
vágyakozás, mint az évszakok változása?
Nem kerülhet a történtek hatása alá. A mai támadás bizonyította,
hogy David milyen veszélyes egyezséget kötött Henrikkel. Nem kell
teljesítenie a király óhaját, csak hogy ıt megvédhesse. Egyáltalán
nem! Sokkal nagyobb biztonságban lenne, ha David feleségül venné,
ahogy az elején javasolta ne-ki, tisztelné és becsülné. Rá nem hat az
utolsó Graydon grácia feje felett lebegı átok.
Az eskük, a fogadalmak és a férfibecsület elképesztı
bonyodalmakat okoznak. Nélkülük azonban még gonoszabb és
romlottabb lenne a világ.
De hogyan zúzhatná szét David fogadalmát, hogy sosem teszi a
magáévá? Újabb csókokkal? De tehetne többet is? Mondjuk,
végigsimíthatna az ujjaival a mellkasán, lecsúsztathatná a kezét hasa
lapos, kemény felszínén, egészen domborodó férfiasságáig. A
gondolatra bizseregni kezdett a tenyere, hasizmai megremegtek. Az
tetszene Davidnek? Engedné?
Meg kellett volna tennie, amíg volt rá lehetısége, amíg
kiszolgáltatottan feküdt. Oliver épp betakarta Davidet egy szıtt
takaróval a mellkasától a lábujjáig. Legközelebb még nehezebb lesz.
Legközelebb. Milyen ledér, hogy most is erre vár!
– Lady Marguerite, figyelsz rám?
Olyan gyorsan perdült meg, hogy szoknyája repkedett a bokája
körül. David várakozó pillantását látva megkérdezte:
– Nekem szóltál?
– Ami azt illeti, hogy hol alszol… – kezdte a férfi.
– Itt akarok maradni.
Davidnek a szeme sem rebbent.
– Csorbát szenved a jó híred.

– Az már úgyis menthetetlen – válaszolt Marguerite felszegett
állal. – Henrik a nagyteremben adta ki a parancsot, hogy maradjak
melletted, míg felépülsz. Ha a jelenlévık, azok után, hogy elraboltál,
és sokszor vonultunk félre, gyanakodtak, hogy van közöttünk valami,
most megerısítést kaptak.
– Mi járhat a fejében? – kérdezte David komor arccal, értetlenül,
és szeme fájdalmasan csillogott. – Annyira biztos abban, hogy
hajadon maradsz, hogy már nem is érdekli, mit mondanak rólad?
Vagy többrıl van szó?
A lány a szemébe nézett, aztán elkapta a tekintetét.
– Nem biztos, hogy értem, mire célzol.
– Én sem, hacsak… de annak semmi értelme. – Elhallgatott. –
Csak az a biztos, hogy okkal tette.
– Ne gyötrıdj most ezen! – kérte Marguerite. – Próbálj meg
aludni!
– Ha megparancsolod, hogy hozzanak egy szalmazsákot, én
elnyújtózom azon, te pedig ide fekszel – mutatott a férfi a keskeny
ágyra.
– Kettıt hozatok, egyet magamnak, egyet Astridnak.
– Nem, Lady Marguerite. Legjobb lesz, ha én…
– Nem hívnál Marguerite-nek? – kérdezte a lány bosszúsan. –
Bolondság hivatalosodni, miközben arról beszélünk, pontosan
hogyan is alszunk együtt.
David arca elvörösödött a füle hegyéig, ami akkor tőnt elı, amikor
a lány félresöpörte a nedves tincseket, miután lemosta róluk a vért.
– Nem alszunk együtt.
– Olyan közel, hogy nincs különbség.
– A király parancsára.
A lány gúnyosan elmosolyodott.
– Vigyáznom kell, nehogy delíriumodban kifecsegj valamit.
– Vagy tegyek valamit.
Marguerite arcát perzselı pír öntötte el.
– Pontosan.

– Az isten szerelmére! – dohogta a férfi, aztán fájdalmas arccal
lehunyta a szemét. – Akkor tedd, amit tenned kell, milady!
A lány szemöldöke felszaladt.
– Milady?
– Marguerite – ismételte David halvány mosollyal, bár a szemét
nem nyitotta ki.
A lány a szaván fogta, és kiadta a feladatot Astridnak, hogy
találjon kettıjüknek valamilyen fekhelyet, Olivernek pedig, hogy
hozza ide.
Az olasz felmordult, ami undortól beleegyezésig bármit
jelenthetett.
– Ez mind szép, de velem mi lesz?
– Tökfej! – közölte Astrid, mielıtt Marguerite válaszolhatott
volna. – Most te alszol a küszöbön!
A férfi sóhajtott, és olyan bánatos képet vágott, mint egy elveszett
gyerek.
– Si,8 de hosszú lesz az éjszaka.
– Jó, legyen – enyhült meg az apró komorna –, te is kaphatsz
szalmazsákot. Elégedett vagy?
– Bene, bár örülnék egy lábmelegítınek. Amilyen rövidke vagy,
könnyedén keresztbe fekhetnél az ágyam végében.
– Beképzelt majom! – köpött felé Astrid csípıre tett kézzel. –
Mintha bármelyik részén veled aludnék – bár te sem vagy túl
hosszú.
– Elég hosszú! – válaszolta szemöldökét felhúzva a férfi.
– Dicsekedj csak! – kiáltott a nı. – Most kereshetsz magadnak
ágyat egyedül, mert én nem segítek!
A férfi nevetve utánaeredt, hogy teljesítse a feladatát.
Marguerite homlokráncolva nézett az olasz után. Miért hecceli
Astridot? Nagyon félt, hogy pöttöm barátjának fájdalmat okoznak.
Lehet, hogy véget kellene vetni ennek, még mielıtt kicsúszik a kezük
8

Igen (olasz).

közül az irányítás. Megtette volna, de úgy tőnt, mindketten nagyon
élvezik.
Úgy alakult, hogy egyiküknek sem maradt ideje aludni. David
sebe éjszakára begyulladt, és ahogy telt az idı, az állapota egyre
romlott. Oliver vizet hordott a nagyterem hordócsapjáról, ahová a
tetın lévı ciszternából folyt le a víz. Segített lefogni Davidet, amikor
az megpróbált felkelni, és felcsatolni a kardját, hogy harcolni
induljon, és beleerıltette a gyógyfüvekbıl és sörbıl készült keserő
fızetet, amit Astrid készített. Marguerite egyik rongyot facsarta ki a
másik után, és végtelen gyengédséggel törölgette David bırét.
Simogatása egyszerre gyógyított és hősített.
Már elképzelte, ahogy ujjai bejárják a férfi testét. De nem így.
Hajnal felé a láz csillapodott, és a beteg görcsös álomba merült.
Oliver visszatért az ırhelyére, az ajtó elé, Astrid pedig elnyújtózott a
szalmazsákján a távolabbi fal mellett, és hamarosan szinte az
eszméletlenségig mélyen aludt. Marguerite lerogyott a sajátjára, mely
David ágyának fejénél feküdt. A hátát nekitámasztotta az
ágykeretnek, közel a férfi párnájához, és lehunyta a szemét, hogy
pihenjen egy kicsit.
Hideg, friss légáramlat ébresztette fel. VII. Henrik sétált a
szobába, nyomában az udvarmesterével és Oliverrel. Meg sem állt
David alacsony ágyáig.
– Bocsánat, hogy megzavarunk, Lady Marguerite – küldött a
király futó pillantást a lány felé –, bár örömmel látjuk, hogy ilyen
gondosan ápolod Sir Davidet. Ne kelj fel! Úgy tekintjük, hogy
szokásos kecsességeddel pukedliztél.
– Felség! – suttogta beleegyezıen a lány. Feje még kótyagos volt
az alvástól, mégis olyan elégedettséget hallott ki a király hangjából,
amit nem indokolhatott az, hogyan hajtották végre a parancsát.
Átvillant rajta a lehetséges oka, de Henrik folytatta, mielıtt teljesen
felfoghatta volna.
– Jelentették nekünk, hogy az éjjel belázasodott.
A lány megerısítette, és elmagyarázta a körülményeket.

A király barátságtalan arccal nézett le Davidre.
– Imádkozzunk, hogy gyorsan felépüljön, mert sok függ ettıl.
– Igen, uram.
İfelsége egy pillanatig hallgatott. Elmélázó hangon szólalt meg.
– Az Aranylovag. Tényleg úgy néz ki, mint egy Plantagenet.
– Mindenki ezt mondja.
– Te nem emlékszel Edwardra vagy Richárdra, hisz annyira fiatal
vagy.
– Nem, uram.
– Más-más módon, de félelmetes emberek voltak, ez végigfutott a
vérvonalon.
Ezzel emlékeztetett arra, hogy bár apja, Owen Tudor walesi volt,
anyai ágon a Plantagenetektıl származott. İ és a közvetlen elıtte
uralkodó királyok, a két fivér, IV. Edward és III. Richárd mind III.
Edwardtól származtak. A sors fintora, hogy az unokatestvérek
háborúskodása után Henrik került trónra, mert mások születési
elıjoguknál fogva sokkal közelebb álltak a koronához. Elıtte
harmincévnyi vérontás tette szabaddá az utat. Mégis fegyveres
támadás, egy csata és még több haláleset kellett ahhoz, hogy végre
megszerezze a koronát. Csoda hát, hogy olyan szorosan markolta, és
bármit megtett volna, hogy megtartsa?
Marguerite benedvesítette az ajkát.
– Az igaz, hogy keveset tudok a Plantagenetekrıl, de David sem
mindennapi ember.
– Tisztában vagyunk vele, ezért is aggódunk érte. Igaz, hogy
gondjai voltak a látásával?
Az ágynemő megmoccant a lány háta mögött, megfeszült a válla
alatt, amikor David feltámaszkodott a könyökére.
– A panasz ma reggelre javult, felség.
– Örömmel halljuk – felelte a király, és szavai meggyızıbbek
voltak fürkészı tekinteténél.

– A fejére mért ütés okozta, ahogy az erıs fejfájást is –
tájékoztatta Marguerite az uralkodóját rezzenéstelen hangon. –
Astrid agyrázkódásnak nevezi a betegséget.
– Az ilyesmi nem szokatlan – közölte David.
A hangja feleannyira erıs, mint általában, gondolta a lány. A
király is homlokráncolva fogadta ezt a tényt. Marguerite nem örült,
hogy észrevette, mert ı akarta volna felhívni rá a figyelmet.
– Elhisszük – felelte Henrik –, de nem erıltetheted meg magad, és
nem hőlhetsz meg. Egészséged túl értékes a számunkra ahhoz, hogy
kockáztassunk. – Marguerite-re fordította a tekintetét. – Megvan
minden, amire szükségetek van?
– Igen, uram.
– Ideküldetnénk személyes orvosunkat, de nélküle jöttünk el
Westminsterbıl, mivel gyors vadászatot és korai visszatérést
terveztünk.
A lány meglepıdött, hogy Henrik vette a fáradságot a
magyarázatra, de nem bánta, hogy a férfi nincs itt. Túlságosan
szerette a szikéjét, és azt állította, hogy egy jó érvágás minden kórra
gyógyír. Még csak az hiányozna!
– Kedves gondolat, uram, de Astrid praktikáival megoldjuk.
– A cigányokkal élt, ha jól emlékszem. Tılük szerezte a
gyógyítással kapcsolatos ismereteit?
– Velük utazott, mielıtt felséged udvarába érkezett, de sosem
tartozott közéjük. Bár egészségesen született, a családja lemondott
róla.
Henrik bólintott.
– Á, igen, emlékszünk a történetre abból az idıbıl, amikor
királynénk mellett élt. Isten útjai kifürkészhetetlenek. – Elhallgatott.
– Egyelıre megbízunk a tudásában, de lehet, hogy elküldetünk az
orvosunkért. Üzenj nekünk, ha bármilyen változás állna be!
Ez inkább parancs volt, mint kérés, és kétségtelenül a
rosszabbodásra célzott. Marguerite lesütötte a pilláit, és illıen
egyetértését fejezte ki.

– Kitőnı! – Henrik elfordult, David szemébe nézett. –
Imádkozunk, hogy hamar felépülj, és újra készen állj a feladatodra.
– Uram! – Az ágynemő zizegett David szárnyaszegett fejbiccentésétıl, mellyel a meghajlást próbálta helyettesíteni.
– Amint az egészséged megengedi, folytatod a terv kivitelezését,
utasításainknak megfelelıen.
– Ahogy kívánja!
– Újból eljövünk, hogy lássuk, mennyire épültél fel.
A király paszományokkal díszített gyapjúruháját suhogtatva
megfordult, és távozott. İfelsége és udvarmestere léptei döngtek a
kıpadlón, majd elhaltak a folyosón. Oliver követte a párost, és
határozottan becsukta mögöttük az ajtót.
Marguerite lehunyta a szemét, és hátradılt a szalmazsákon.
Minden különösebb ok nélkül könnyek törtek elı a szemébıl, és
megálltak a pilláin. Kicsit szipogott, megpróbálta lenyelni. Vakon
fátyla jól megrágott sarka után kutatott, hogy letörölje vele.
Ekkor David megérintette az arcát, és gyengéden végigsimított
rajta az egyik szeme alatt. Ujjával összegyőjtötte és eltüntette a sós
nedvességet. Amikor a lány hátrahúzódott, és arrafelé fordította a
fejét, látta, hogy az ajkához érinti.
– Mit mővelsz? – kérdezte rekedten, meglepıdve.
– Angyalkönnyeket reggelizem.
A lány torkából nevetés tört fel.
– Attól félek, azzal nem laksz jól.
– Attól függ, mire gondolsz.
– Enned kellene valamit. – A lány nem volt benne biztos, hogy
örülne, ha visszatérnének a korábbi imádathoz.
– Tudnék enni – értett egyet a férfi szárazon.
Ez olyan jó jel volt, hogy Marguerite szemét újra könnyek
ostromolták.
– Rendben – felelte. Felállt, és lesöpörte a többi ostoba könnyet. –
Én is.

A következı nap úgy telt, mint a hét további része. David evett,
aludt, és óvatosan mozgatta sérült oldalát. Közben a lányt figyelte,
idınként óvatosan megérintette, és csak ritkán engedte el maga
mellıl. A láza délutánonként felszökött, és estére egyre magasabb
lett, csak akkor ment le, amikor már éjfél is elmúlt. De lassan-lassan
erısödött, és egyre inkább régi önmaga lett.
Marguerite, észben tartva a király parancsát, amikor David már
kevesebbet aludt, csiszolni kezdte beszédét. Könnyen ment, mert a
férfi Braesfordról vett példát sok évvel azelıtt. Csak némi, a katonai
táborokra jellemzı durvaságtól és az északias hanghordozástól kellett
megszabadítani. Tovább oktatta a címek és az etikett terén, ennek a
hercegnek vagy annak a grófnak, hercegnınek, egyszerő hölgynek,
alacsonyabb vagy magasabb rangú egyházfinak adta ki magát, fejet
hajtott és pukedlizett, David pedig homlokát ráncolva koncentrált,
Figyelte, hogyan bánik a férfi a borral és a húsokkal, de nem talált
benne hibát. Sıt, mértékletességérıl véleménye szerint sok angol
nemes példát vehetett volna.
Teltek-múltak a napok. Nevettek, heccelték és etették egymást. A
lány felolvasott Davidnek a Morte dArthur9-ból és más kötetekbıl.
Nagy odafigyeléssel cserélte a kötését, több vörös húst adott neki,
mint amennyit kért, és Oliverrel együtt támogatta, amikor óvatosan
le-föl sétált. De sosem tudta, hogy mit gondol vagy akar.
Egy szép reggelen, egy héttel a támadás után, amikor Astrid
elment kenyérért, marhahúsért és sörért, és Oliver sem volt velük,
megváltozott a helyzet. David egy pillanattal sem volt hajlandó
tovább ágyban maradni. Felkelt, és maga borotválkozott, Oliver
segítsége nélkül. Csizmáját nem húzta fel, de felvette nadrágját, ingét
és egyszerő, kék bársonyzekéjét. Felcsatolta elefántcsont nyelő,
aranyfuttatásos evıkését, amit VIII. Károly francia királytól kapott
ajándékba.

9

Thomas Malory Artúr-mondakörön alapuló mőve (15. század vége).

A keskeny ablaknál állt, melynek zsaluját reggel kitárták,
nadrágba bújtatott lábát feltette a padmagasságban lévı párkányra, és
átkarolta a térdét. Tekintete a lenti gyakorlatozásra szegezıdött,
ahonnan kiabálások, káromkodások és parancsszavak hallatszottak
fel hozzá. Borús nap volt, sárgás árnyalatú, komor szürkeséggel. A
sápadt fény kiemelte a férfi vonásait, kihangsúlyozta arca
beesettségét és bıre fakóságát. Ennek ellenére a felszín alatt
életerıtıl duzzadt. Ezt egy puszta késszúrás soha nem pusztíthatta el,
mert a lélekbıl fakadt, nem az izmokból és inakból.
– Nem – szólalt meg a lány –, nem hinném, hogy készen állsz
arra, ami odalent zajlik.
David bánatosan elmosolyodott.
– Már megint a gondolataimban olvasol?
– Nem nehéz, ha úgy festesz, mint egy kisfiú, akit nem engednek
játszani.
– Nem vagyok kisfiú. – A férfi figyelme visszatért az ablakra.
Egyáltalán nem volt az. Az egykori fiú örökre elveszett.
Marguerite furcsamód gyászolta azt a gyengéd, mókás fiút, akit az
emlékezetében ırzött.
– Soha nem állítottam ilyesmit. – Odasétált David mellé.
– Nem – a férfi elhallgatott. – Gondolom, komikusnak tartod,
hogy be vagyok ide zárva.
– Miért gondolnék ilyesmit?
A férfi ironikus pillantást vetett rá.
– Te többé-kevésbé mindig be vagy zárva, hisz egy hölgy csak
oda mehet, ahová engedik.
Marguerite hálát és melegséget érzett, hogy a férfi megértette ezt,
de igyekezett fesztelenül válaszolni.
– Ez a nık sorsa. Fiatalabb koromban szörnyőségesnek éreztem,
de most már ritkán gondolok rá.
– Ha ennek vége lesz, nem kell többé egy férfi engedélyét kérned.
A lány tőnıdve kinézett az ablakon a távoli mezık zöldje a
mögötte magasodó, kék hegyek felett gyülekezı, szürke fellegekre.

Egy mezei pacsirta trillázva szárnyalt a nyílt ég szabadsága felé.
Figyelte a röptét, miközben ajka gúnyos mosolyra húzódott.
– Erre így még nem gondoltam.
– Persze csak ha nem térsz vissza Braesfordba. Ott nıvéred, Isabel
társaságában élhetnél, de így Braesford védelme és irányítása alá
kerülnél.
– Jó ember – válaszolt a lány könnyedén –, és mértékletes.
Ugyanezt elmondhatom Cate férjérıl, Dunbarról is. De függetlenül
szeretnék élni.
– Sejtettem.
Marguerite odafordította a fejét, és a komoran töprengı férfit
fürkészte.
– Ezért kötöttél alkut Henrikkel?
– Tiszteletben fogja tartani. Ha eljön az ideje, csak kérned kell, és
a védelme alatt elmehetsz bármelyik birtokra, melyet atyádtól
örököltél.
David jól tudta, hogy a lány és nıvérei tetemes vagyont örököltek
atyjuktól, akit még Marguerite kisbaba korában öltek meg. Édesanyja
újra férjhez ment, de csak néhány évig élt ezután. Majd második férje
és annak egyetlen örököse is elhunyt, így Marguerite és nıvérei az ı
birtokait is megörökölték. Bıven választhatott a birtokok közül.
– Élvezni fogom a szabadságot.
A férfi egyetértıen bólintott.
– De megéri felcserélni a Braesford melletti családot és
biztonságot a saját házad szabadságáért és magányáért?
– Ki mondta, hogy magányos leszek, és nem lesz családom? –
kérdezte Marguerite olyan könnyedén, amennyire csak tudta.
– Férjhez akarsz menni? – David elfordította a tekintetét.
– Hogy magának mondasson mindent, ami az enyém,
elıkelısködjön az udvarnál, vagy szerencsejátékra, finom ruhákra és
más nıkre szórja el a birtok jövedelmét? Nem vonz a gondolat. –
Szeme sarkából Marguerite futó pillantást vetett a férfira. – Astrid
azt javasolta, válasszak szeretıt.

– Szeretıt – ismételte David kimérten.
– Katonára gondolt, aki nem akar feleségül venni.
– Ne légy bolond! – förmedt rá. – Ha egy férfit az ágyadba
engedsz, azon töri majd a fejét, mit kaphat még.
– Azt hiszed? – A lány hangja hővösen csengett. – Csak azzal,
hogy odaadom magam, nem tarthatom meg.
– Nem, Marguerite. Odaadod magad neki, és elkezdi tervezgetni,
hogy maradhat örökké az övé ez a kiváltság.
David halk szavai különös hatást gyakoroltak Marguerite
altestére, ahogy a gondolat is, hogy egy férfi ennyire szeretne vele
lenni. Nehezen tudott nyugodt hangon válaszolni.
– Veszélyesen hangzik. Talán ezért próbálod elvenni tıle a
kedvem.
– És ha igen?
– Mint már mondtam, az lenne a legegyszerőbb, ha te magad
veszel el. Akkor nem kellene azért aggódnod, hogy egy férfi többet
vesz el tılem, mint amennyit adni akarok.
– Vigyázz! – felelte a férfi a távolodó pacsirta után nézve. – Sokan
ezt ajánlatnak vennék.
– De te nem.
– Tudod…
– Tudom, hogy nem akarsz feleségül venni. De a testi szerelemrıl
szó sem volt, akár tartózkodó, akár nem.
– Marguerite…
– Azt hiszem, Henriknek tetszene, hisz ragaszkodik hozzá, hogy
együtt legyünk. Talán házasságszerzınek hiszi magát, a nıvéreimnél
nagyon jó munkát végzett.
– Vagy talán mindez csak ajándék a gladiátornak.
A lány elpirult a gondolatra, hogy mielıtt David az életét
kockáztatná a király parancsára, ıt felajánlják neki, mint a régmúlt
idıkben.
– Nem valószínő.
– Nem.

Marguerite-be belemart a férfi tekintetében rejlı fájdalom, bár
nem tudta biztosan, mi okozta.
– Felejtsd el, hogy szóba hoztam – mondta elutasítóan. –
Egyébként sem tudom, hogy kötöttünk ki ennél a témánál.
David feléje fordult, hüvelykujját beleakasztotta az övébe,
miközben hátát nekitámasztotta az ablakkeretnek.
– A jövıbeli terveidrıl kérdeztelek.
– Nem értem, miért érdekel, hisz nem teszel semmit, hogy
változtass rajtuk.
– Megtehetem, ha akarod, más oldalról is megmutathatom egy férj
céljait.
– Hogy érted? – Marguerite a férfi komor arcát fürkészte. –Javíts
ki, ha tévednék, de megesküdtem volna rá, hogy sok mérföldet
lovagoltál, és a király haragját kockáztattad azért, hogy megments a
férjhezmeneteltıl.
– Inkább attól, hogy Henrik parancsára, akaratod ellenére menj
férjhez – pontosított makacsul David. – Ha nem állsz apácának,
férjhez kell menned. Leginkább egy erıs férj védhet meg, aki távol
tartja a többi férfit.
– Tıle ki véd meg?
– Arra nem lesz szükség, ha magad választasz, olyat, akit
kedvelsz, és nem csupán egy szeretıt. Az ölelését is élvezheted
ahelyett, hogy csak alávetnéd magad neki a nászéjszakádon.
– David… – Marguerite torka hirtelen összeszorult, képtelen volt
folytatni.
– Nem gondolnád rólam, de mutathatok belıle egy keveset, ha
megengeded. Sokáig idıztem távol Braesfordtól és tıled. Ritka az
olyan férfi, aki nem használ ki bizonyos, útjába akadó lehetıségeket.
Fiúként mentem el, férfiként tértem vissza, és közben…
– Tudom – szólt közbe a lány kurtán.
A férfi kétkedve pillantott rá.
– Tudod?
– Oliver volt kedves felvilágosítani.

David arca azonnal elsötétült.
– Mit mondott?
– A nık vonzódnak hozzád, neked pedig nincs okod ellenállni
nekik – válaszolta Marguerite váratlan bosszúsággal. Nem akarta,
hogy a férfi más nıkre gondoljon. Mindez megsértett benne
valamilyen szőzi ideát, fájt, mintha megütötték volna.
– Ahogy mondod.
– És? Megbeszéltük, hogy nem köt eskü… más nıkkel
kapcsolatban.
– Vagyis többet tudok arról, mi történik férfi és nı között, mint
annak idején Braesfordban.
– Biztosra veszem, hogy ez hasznos lesz a jövıbeli
hódításaidnál…
– Hallgass végig, Marguerite!
A lány még sosem hallotta ezt a vaskemény, parancsoló hangot,
legalábbis David vele még sosem beszélt így. Felszegte az állát, és
határozottan elfordult, annyira eltávolodott, amennyire csak tudott.
David halkan átkozódott. Elkapta Marguerite csuklóját, és maga
felé fordította. Ugyanazzal a mozdulattal szabad kezével derékon
kapta, és magához rántotta. Elengedte a karját, végigsimított a hátán,
keze a fátyol finom anyaga alá siklott, ujjai belevesztek a sőrő, laza
hajfonatba. Fátyolos tekintettel a lány arcát fürkészte, az ajkait,
ahogy szétnyíltak, hogy határozottan megparancsolja, engedje el.
Szemét, mely most szürkéskék volt, mint a kitörni készülı vihar
színe, le sem vette a lányról.
– Marguerite, egy férfi sokféleképpen okozhat gyönyört egy
nınek, anélkül, hogy magáévá tenné. Ismerem a legtöbb módját,
napokon és hosszú éjszakákon át élveztem a tanulást. Meg akarom
mutatni neked, hogy könnyebben eldönthesd, akarsz-e férjet
magadnak.

9. FEJEZET

A

z ütéstıl megzápult David agya? Vagy talán ez az eredménye
korábbi, apró csábítgatásainak? A férfi emlékezett rá, és most
többet akar?
Marguerite-nek nem maradt ideje megérteni a dolgot. David
forróságától és keménységétıl elakadt a lélegzete, elkábult az elméje,
ölelésétıl reszketés cikázott végig rajta. Kalapáló szívvel figyelte,
ahogy a férfi tekintete megállapodik az ajkán, aztán lehajtja a fejét.
Képtelen volt megmozdulni. Nem az ereje hiányzott hozzá, hanem
az akarata. David lassan, mintha a világ minden ideje az övé lenne,
lecsapott a szájára, nyelve lassan, simogatva végigjárta formás külsı
élét, megízlelte a puha felületet, a rovátkázott sarkokat, úgy győjtötte
össze az ízét, akár a legértékesebb nektárt. A lány derekán átnyúló
keze lejjebb csúszott, és még határozottabban magához húzta.
Hozzásimult, és lassú, magabiztos mozdulatokkal ingerelte az
alhasát.
Marguerite hirtelen támadt, döbbenetes éhséggel vette a levegıt,
éhezett az érintésre, a közelségre és mindazokra a hihetetlen
dolgokra, melyeket a férfi ígért. Ajka akaratlanul szétnyílt. David
nyitott szájára igazította, és finoman kereste a lélegzetek és a nyelvek
ismerıs keveredését. A férfin finom remegés futott végig. Marguerite
torka mélyébıl a vágy és az átélés halk nyögése tört fel. Tenyere alatt
érezte a férfi zekéjének meleg bársonyát. Felcsúsztatta a kezét,
megragadta a vállát, ujjai beleakadtak a puha anyag redıibe. Odabent
olvadt, lágyult a vágytól, hogy magába fogadja a férfi kemény
forróságát. Elernyedve, szinte eszét vesztve préselıdött hozzá.

David gyengéd hangon a nevét suttogta, miközben úgy
masszírozta derekának mélyedését, mintha minden centijét egyszerre
akarná érinteni, ha tehetné. Keze a bordáira siklott, majd még
följebb. Átfogta puha kebleit, teltségét méregette. Hüvelykujja
kardforgatástól szerzett bırkeményedései átdörzsöltek ruhája vékony
gyapjúján és alsóinge vásznán. Újra és újra. Amikor a lány
mellbimbója feszes ponttá keményedett, ujjai közé fogta, és oly
finoman görgetgette, mint valami érett, finom bogyós gyümölcsöt.
Marguerite torkából halk hang tört fel. Riadtan elhúzódott.
– Mi…? – kezdte szinte összefüggéstelenül.
– Csss! – suttogta a férfi. – Semmi baj! Bárcsak… ha meztelen
lennél, én… és egyébként én…
David sem teljesen ura önmagának. Ettıl Marguerite
megnyugodott. Megpihent a férfi egyre jobban megfeszülı karjai
között, és lehunyta a szemét, miközben David megcsókolta az állát, a
nyaka mélyedését, válla ívét. Amikor leeresztette fejét a melléhez,
Marguerite megborzongott, azt sem tudta, mi után vágyakozik. Aztán
megérezte a testén a férfi szájának nedves forróságát.
Amikor David óvatosan a fogai közé zárta a ruha alatt gyönggyé
keményedı mellbimbót, Marguerite alhasában ádáz vágy fakadt. A
döbbenetes érzéstıl képtelen volt megmoccanni, csak lángolt. David
tovább gyötörte, megborzongott. Aztán a férfi újra szája perzselı
forróságába vette a ruhaanyagot.
A lány reszketett, David vállába kapaszkodott, míg agya távoli
szegletében utat tört magának egy gondolat. A férfi nem akarja a
magáévá tenni, csak megmutatni, mi történik elıtte. Mi történne,
ha… ha legyızhetné a férfi vasfegyelmét, hogy mégis az övé
lehessen? Ha az egyszer megtörténik, David a becsülete miatt
kénytelen lenne feleségül venni. Itt az alkalom, lehet, hogy az
egyetlen esélye.
David kívánja ıt, ehhez kétség sem férhet. Ezt bizonyította a
hasánál érzett, kidudorodás. Óvatosan hozzápréselıdött, miközben
egyik kezével végigsimított a férfi mellkasán, zekéje finom anyaga

alatt a lapos mellbimbót kutatva. Rálelt a sajátjához hasonlóan feszes
csomóra. Azt sem tudta, mit csinál, óvatosan a hüvelyk- és
mutatóujja közé fogva megszorította.
A férfi nem nyögött vagy mordult fel, valahol a kettı közötti
hangot hallatott. Hirtelen hátrahúzódott, elkapta Marguerite karját, és
eltolta magától. Homloka fényesen verejtékezett, szétnyílt ajkai
között szaporán és nehezen lélegzett.
Marguerite-et elfogta a bőntudat és a gyötrı rémület.
– Fájdalmat okoztam? Ezért hagytad abba?
David gyorsan, határozottan megrázta a fejét.
– Nem, én… Te…
– Az a baj, hogy hozzád értem?
– Igen! Ez rólad szólt, nem rólam. Nem teheted ezt, miközben
elvárod…
– Mit? – követelt választ a lány, hangjában csalódással és
értetlenséggel.
– Hogy megtartsam az eskümet.
Jó tudni, hogy ezt gondolja, mondta magában Marguerite, sıt,
nagyszerő! Ujjhegyével végigsimított a férfi arcán, aki csak ennyit
engedett, és figyelte a hatást. David pupillái elsötétültek, kitágultak.
Lazábban fogta a karját.
David arcára kiült a gyanakvás.
– Marguerite… – kezdte, aztán már rázta a nevetés. – Ezt
megérdemeltem!
Az ágyhoz penderítette a lányt, és lenyomta rá. Egyetlen
rémületes, mégis gyönyörőséges pillanatig a lány azt hitte, David
hamarosan mellette lesz. De ı ehelyett hátralépett, ujjával a hajába
szántott. Tekintete végigsiklott rajta, megpihent nedves, szétnyílt
ajkain, a nedves folton a ruháján, meredezı mellbimbója felett,
hullámzó keblén. Aztán halk káromkodást hallatva sarkon fordult, és
kicsörtetett az apró szobából.

Nem húzott csizmát. Marguerite még akkor is azon töprengett,
vajon mikor veszi észre, amikor hátrahanyatlott a zörgı
szalmazsákon, és lehunyta a szemét.
***
– David, várj!
Oliver kiáltott utána. David tompán hallotta, akár egy döngicsélı
szúnyogot, de nem állt meg. Nem tudott elég gyorsan lépkedni, sem
elég messzire jutni a szobától, ahol Marguerite-et hagyta. Ha lelassít
vagy megáll, esetleg még visszafordul. Ha visszamegy, akkor lehet,
hogy megszabadítja a lányt a fátylától, kioldja szoros hajfonatait, és
szétteríti körülötte. Lehet, hogy kioldja ruhájának öltéseit, végigsimít
a testén, míg már elkábul a gyönyörtıl. Nem biztos, hogy meg tudná
állni, hogy ne keresse a lány meleg, nedves középpontját, és ne
csusszanjon bele perzselıen, keményen birtokba véve.
Az isten szerelmére, hányszor álmodozott már errıl! Csak egy
apró lépés, és az álom valósággá válhatna.
– A pokol összes ördögére, ember, tőz ég a nadrágodban? Vagy
megtudtad, ki késelt meg, és mész kiegyenlíteni a számlát?
Oliver utolérte és vállon ragadta. A mozdulattól David elveszítette
az egyensúlyát, megingott, és a közeli falnak esett. Hirtelen úgy
érezte magát, mintha egy harctéren felhasadt gyakorlóbábu lenne,
amibıl kihullott a homok. Megfordult, vállát a kınek vetette.
Lehunyta a szemét, és erılködve kapkodta a levegıt.
– Sajnálom! – Oliver nem akart ennyire durva lenni. – Jól vagy?
David bólintott.
– Mi történt? Merre indultál?
– El.
– El mitıl? Vagy kitalálhatom?
David egy pillanatra kinyitotta a szemét, és olasz barátjára meredt.
– Nem találod ki, soha az életben.

– Nem? Csak egyvalami képes téged így felzaklatni. Mit mondott
a lány?
– Semmit!
Nem azzal volt gond, hogy Marguerite mit mondott, hanem hogy
mit tett. Egy hölgynek, egy gróf lányának nem lett volna szabad
ennyire szenvedélyesen válaszolnia. Tiltakoznia kellett volna, amiért
hozzáérnek, el kellett volna kerülnie, hogy ajkát bemocskolja egy
csók kéretlen bizalmaskodása. Marguerite-nek nem lett volna szabad
felizgatnia.
Talán tényleg tőz van a nadrágjában. Bizonyos testrészei eléggé
felforrósodtak, az biztos.
– Mit mővelt a lány? – kérdezte Oliver. Hüvelyk- és mutatóujjával
elgondolkodva dörzsölgette a bajuszát.
David haragosan nézett barátjára és fegyverhordozójára,
miközben tudta, hogy az igazság az arcára van írva. Hangja ridegen
csengett a vágytól, hogy megvédje Marguerite-et, és azt sem akarta
bemocskolni, ami az imént köztük történt.
– Semmit. Semmit az égvilágon.
– Valaminek történnie kellett. – Az olasz érdeklıdve oldalra
billentette a fejét. – Akkor te csináltál valamit?
Nem az a lényeg, mit csinált, hanem hogy ez éles ellentétben állt a
szándékaival. Terve annyira egyszerő volt, hogy hibátlannak tőnt.
Lassú hadjárattal akarta legyızni a lány ellenállását. Azzal kezdte
volna, hogy rábeszéli egy újabb, ártatlan csókra, mint amilyet kicsalt
tıle azon az estén, amikor megsebesült. Biztosra vette, hogy napokba
telik, mire nyelve becsusszanhat a lány szájába, és még tovább tart,
mire bárhol máshol megérinthetné. Marguerite-nek nem lett volna
szabad olyan édesen reagálnia, hogy ı beleszédül a vágyba, mely
olyan erıs, hogy ripityára töri az önuralmát. Meg akarta gyızni a
lányt, hogy oldja fel esküje alól, nem pedig annyira tőzbe jönni, hogy
már az elsı csapásnál összetörik, akár egy rossz kard.
Meg akarta szegni az esküt. Leginkább azt kívánta, bár ne is
létezne. Szörnyő aljasság!

– Nos?
– Tessék?
– David
zavartan
nézett
barátjára
és
fegyverhordozójára.
– Csináltál valamit, igaz? – húzta össze a szemét Oliver. – Ugye
nem… Ó, dehogynem! Igaz?
David hirtelen ráébredt, hogy Marguerite úgy reagált az
érintésére, mintha egész életében ezt tette volna. Megdöbbent. De
miért? Miért? Szégyenlısen, szőziesen kellett volna viselkednie, aki
fél annak a következményeitıl, ha intim közelségbe kerül egy
férfival. Ehelyett mintha azt akarta volna, hogy csábítsák el.
Tényleg ez történt? Ez volt a célja?
Vagy Marguerite akarta elcsábítani ıt? Ezt látta az arcán, érezte az
érintésében?
– Címeres ökörnek nézek ki? – kérdezte, amikor lassan
megértette, mit mond Oliver. Persze hogy az volt. Majdnem.
– Úgy festesz, mint aki azt sem tudja, hol van. Mi történt hát?
Megint megkért, hogy vedd feleségül? Igent mondtál? Így történt?
– Ne légy ostoba! Lady Marguerite nem a magamfajtának való.
A lány már javasolta, hogy vegye feleségül, de csak azért, hogy
senki más ne próbálhassa meg. És talán mert nem akarta, hogy
belekeveredjen Henrik politikai manıvereibe. Bár nem hinné, hogy
személyes okokból aggódik érte. Nem. Azt sem akarná, hogy bárki
más miatta sérüljön meg vagy haljon meg.
– Henrik nem így gondolta. Neked adta volna a lányt, ha nem
vagy oly nemes és önfeláldozó.
David megmerevedett, arcát mintha kıbıl faragták volna.
– Ki mondta ezt neked?
– Te, barátom – Oliver fekete szeme sajnálkozva nézett rá. –
Kifecsegted, amikor lázas voltál. A pöttöm nem említette?
Kifecsegte. David már a puszta gondolatra is szíve mélyéig
megborzongott.
– Nem, ha Astridra célzol. Lady Marguerite hallotta?

– Aludt, mivel akkor már három napon és éjszakán át ápolt téged.
Astrid és én figyeltünk helyette, mert attól féltünk, legyız a láz.
Tévedtünk.
– Hálás vagyok a törıdésedért. – David a színtiszta igazat mondta,
bár azért még inkább hálás volt, hogy Marguerite nem hallotta a
motyogását. Vagy mégis? – Csak egyszer történt ilyesmi?
– Amennyire én tudom.
David kurtán biccentett. Rendben, így senki nem árulhatja el, mit
mondott. Már attól is kiverte a verejték, ha visszaemlékezett néhány
álmára, melyben a lány megjelent.
– Csak felesleges alázatból nem teszed magadévá a lányt –
folytatta Oliver –, és mert éveken át azt hitted, hogy jóval feletted
áll, akár a csillagok. Fogd a lányt, és ess túl rajta, hogy
visszamehessünk Franciaországba!
– Csak az alázat és az esküm tart vissza? – David nem akarta
beismerni, hogy lassan ı is ezt gondolja. A sors istennıi lesújtanak
azokra, akik túl messzire merészkednek.
– Még zöldfülőként adtad a szavad, és azt hitted, hogy a világ
egyszerő hely, ahol a nık tiszták, a férfiak bátrak, a tisztesség szent.
És akkor?
– Lehet, hogy én megváltoztam, de az esküm nem veszítette
érvényét. A hölgy jobbat érdemel annál, hogy használják és eldobják,
mintha csak annyit érne, mint egy jó vacsora, különlegesen édes
borral.
– Már mondtam, hogy mit tegyél.
– Mit? – nézett rá David haragosan.
– Kérd meg, hogy oldozzon fel!
– Lehetetlen! A lovagiasság nem engedi.
– David, David! – csóválta a fejét gyászosan Oliver. –
Valószínőleg te vagy az utolsó jó ember a földön.
– Ha így van, akkor Marguerite az utolsó tiszta hölgy.
– Akkor mekkora az esélye – vont vállat Oliver –, hogy
megrontjátok egymást?

David is attól félt, hogy ilyesmi történik, ha folytatja a tervét. De
miért ne tenné, különösen azok után, ami az imént történt? Képtelen
volt elviselni a gondolatot, hogy más férfi ízlelje meg a tiszta mézet
és napfényt, ami Marguerite maga. Valahogy, valamilyen módon
meg kell találni magában az erıt, hogy ne lépjen át egy határt.
Muszáj. Ez az egyetlen járható út.
Feszülten Oliverre mosolygott. Ereje visszatért, ellökte magát a
faltól, és a nagyterem felé fordult.
– A helyedben nem fogadnék rá. Iszunk egy kis sört?
– Ó, igen! – felelte az olasz. – De tudod, hogy nincs csizma a
lábadon?
David lepillantott. Kurtán káromkodott. Nem mehetett vissza a
szobájába. Most nem. Még nem.
– Hozd ide nekem! Elıször kopogj!
– Nem kopogok mindig?
David rámeredt.
– Csak jusson eszedbe!
Oliver nem szólt semmit, csak ördögien gúnyos mosollyal
megfordult, hogy teljesítse a kérést.
Egy órán belül kitört az addig csak fenyegetı vihar. A szél úgy
süvített a vár körül, akár egy démon, akitıl megtagadták a belépést,
lekapta a tetırıl és csattanva a belsı várudvarra hajította a
palalemezeket, a zárt zsalugátereknek csapkodta a szakadó esıt, és
eláztatta a várfalakat.
A nagyteremben éjféli sötétség uralkodott. A lámpások lángjai a
nyitott tálakban lenyugodtak, majd újra feléledtek, és kavargó füstöt
küldtek a mennyezet félhomályába. Az emelvény felett lógó lobogók
fodrozódtak, mintha láthatatlan kezek lökdösnék, a hátsó fal
tapétáján a hímzett lovasok ügetni látszottak a mozgástól. A
félhomályban összegyőlt férfiak és nık túlharsogták a mennydörgést
és az esı dübörgı sziszegését, arcukat kísértetiesen sápadttá tette a
villámlás fénye, mely átszőrıdött a zsalugáterek deszkái és repedései
között.

David egy kupa vizezett bort dédelgetett a kezében, és percrılpercre nyugtalanabb lett. A vihar nem igazán zavarta, de annak nem
örült, hogy Marguerite és Astrid egyedül maradt a szobában, fent a
kastélyban. Bármi megtörténhet ebben a félsötétben, amikor a vihar
moraja elnyom minden más zajt.
A király nem ment vadászni aznap reggel, a vele tartó nemesek,
udvaroncok és katonák pedig nyugtalankodtak, nem is beszélve
Halliwell embereirıl vagy azokról, akik a várhoz tartoztak. Az ı
emberei általában nem rendetlenkedtek, mert féltek vezetıjük
megtorlásától, de most a sérülése miatt kevésbé voltak
megbízhatóak. A sok unatkozó, kéjsóvár ember szabadon
járkálhatott, és bár a legtöbben illendıen viselkedtek a király
jelenlétében, mások kiváltságosnak képzelték magukat, akik a
szabályok felett állnak, azok csak másokra vonatkoznak.
Egyikük egészen biztosan azt gondolta, hogy következmények
nélkül megtehet bármit. Hisz fizetett azért, hogy megölessen valakit,
és nem kapták el. Legalábbis még nem.
David épp nyitotta a száját, hogy szóljon Olivernek, hozza le
Marguerite-et és Astridot a nagyterembe, amikor megpillantotta ıket.
Mintha ragyogtak, titokzatos és éteri fényben lépkedtek volna, bár
csak kékes-fehéren villant mögöttük egy villám. Marguerite szeme
csillogott.
A férfi megborzongott. Tarkóján felállt a szır, a szíve kalapált,
majd még hevesebben vert. Minden viharnál tombolóbb vágyat
érzett, hogy a karjába vegye a lányt, és messze vigye a feléje forduló,
ıt megbámuló férfiaktól. Le akarta vetkıztetni, letépni magáról a
saját ruháját, és ágyba zuhanni vele, miközben tombol az ég, az esı
pedig a tetıt veri. Ha a karjában tarthatná a lányt, az sem érdekelné,
ha odakint eljönne a paradicsom, vagy elsüllyedne körülöttük a világ.
– A, sí – szólalt meg Oliver –, valóban szép és kifinomult a te
hölgyed!

Isteni csoda, gondolta David magára erıltetett nyugalommal, hogy
nem tépi ki a fegyverhordozója nyelvét. Inkább a bokájuk körül
kavargó huzatnál is fagyosabb tekintettel nézett rá.
– Bort! – szólat meg pengeéles hangon. – Keress egy
szolgálólányt, hozasd ide vele, és gyümölcsöt is, ha lehet! Aztán
próbálj visszaemlékezni, hogy kell viselkedni hölgyek jelenlétében!
Természetesen hiba volt odahívni az olaszt. Oliver kitett magáért,
amikor Marguerite és Astrid csatlakoztak hozzájuk. Gálánsán azt
mondta, amit a nık hallani akartak, úgy szolgált fel, mintha ez
okozná számára a legnagyobb örömet az életben. Szünet nélkül
fecsegett, szaftos pletykákkal szolgált. Becsmérelte a többi hölgy
ruháit, fátylát, övét és ékszereit, valamint az urak kalapját, zekéjét és
nadrágját. Felhívta a figyelmet saját öltözékére, turbánjára, melyet át
lehetett alakítani csuklyává, csíkos zekévé és egyik lábán piros, a
másikon sárga, tarka nadrággá.
– Az ördögbe is! – mormogta Astrid egy megjegyzés után arról,
mennyire nehéz egy férfinak ilyen zabolátlan, sötét hajfürtökkel
bánni, melyeket sodrony alá kell rejteni a hadjáratok alatt.
David saját, verejtékcsíkos bozontjára gondolt, amit azelıtt mosott
meg utoljára, mielıtt megkéselték, és csak egyetérteni tudott.
De legalább a két hölgy nem törıdött a viharral.
– Milady, cara mia – szólt az olasz, és megfogta Marguerite
asztalon fekvı kezét, játszadozott az ujjaival –, legyen olyan kedves,
mondja el nekünk újra, miért hajadon még! Nem a gráciák átka miatt,
mert az nagy butaság. Szeretnénk tudni, megveti-e, hogy feleség, egy
férfi fiának anyja legyen. Si, a szíve fél a férfiak vágyaitól, vagy
csupa félkegyelmővel találkozott, aki nem érdemli meg önt?
David jól tudta, hogy Oliver érdeklıdése túlságosan
bizalmaskodó. Véget kellene vetnie ennek, egyetlen szóval meg is
tehetné. Ám mégis csendben maradt, hátha fontos választ hall.
– Kissé pimasz, uram! – közölte Marguerite hővösen Oliverrel.
– Igaz, de mit tenne a helyemben? Aki semmit sem kérdez, annak
semmit sem válaszolnak.

– Nem félek.
Ennyit David is elmondhatott volna a barátjának. Marguerite nem
fél semmitıl, nem is félt soha.
– És nem is bízik meg senkiben, legalábbis úgy tőnik – felelte az
olasz lustán.
A lány összehúzta a szemét.
– Abban bízom, aki kiérdemli.
– Mint a mi jó Davidünk – tőnıdött Oliver. – De kiben még? A
sógoraiban talán, Braesfordban és abban a skótban?
– Dunbarban, a nıvérem, Cate férjében. Igen, bennük megbízom.
– És jó királyunkban, Henrikben?
– Természetesen.
David összeszoruló szívvel remélte, hogy csak ı vette észre
Marguerite leheletnyi tétovázását.
– Természetesen – ismételte Oliver, és biccentett. – Nincsenek
sokan. Észreveheti, hogy magamat nem számolom közéjük.
A férfi várt, hogy Marguerite megcáfolhassa, de a lány nem élt a
lehetıséggel.
– Vajon miért, kérdem én? – szólalt meg inkább.
– Érzem. – A férfi a zekéjére helyezte a kezét a szíve fölött. –
Gyanítom, az ön ítéletét megrontotta az apró hárpia, aki szolgálja, de
hogy az ı ellenszenvét mivel érdemeltem ki, arról sejtelmem sincs.
Astrid összefonta a karját a mellkasa elıtt, és rúgott egyet föld
fölött lógó, kis lábával.
– Azonkívül, hogy sértegetsz, bántasz és szórakozol rajtam?
– De nem nézlek levegınek – válaszolta Oliver nagy
gyengédséggel –, és nem is nézek el a fejed felett.
Astrid elvörösödött, aztán hátat fordított a padon a férfinak.
– Tehát nincsenek sokan – folytatta Oliver újra Marguerite-hez
fordulva. – És egyik sem jöhet szóba mint férj. Ha férjhez akar
menni, akkor nagyobb hálóval kell merítenie.
– Ki mondta, hogy akarok férjet?

– Hát ez a kérdés, igaz? De a legtöbb nı gyereket akar, és ha a
helyzet így áll, akkor egy hölgynek nincs igazán más választása, mint
hogy hozzámenjen a számára választott férfihoz. Ha nem lenne
nemes…
– Akkor? Annyi gyermeket szülhetnék, amennyit akarok, annak,
akinek akarok?
David feszülten figyelte a lány arcát. Tiszteletben tartotta
Marguerite választáshoz való jogát, a gondolatra mégis
felborzolódott a szıre, mint egy vadászkutyának.
– Nos, azért nem – bújt ki a válasz alól Oliver.
– Sejtettem – támadt vissza a lány azonnal. – De mi a különbség
aközött, hogy az ember a király gyámleánya és aközött, hogy egy
földmővesé, aki elcserélné ıt egy juhlegelıért? Ha összehúzzák az
ágyfüggönyöket, nem sok.
Oliver meghökkent a lány válaszát hallva. David inkább
Marguerite hangjának keserőségére figyelt fel. Nyilvánvalóan igaza
volt, csak eddig nem jött rá, hogy a lány ennyire hevesen érez ezzel
kapcsolatban.
– Most megfogott – pillantott mosolyra húzódó szájjal a
fegyverhordozójára. Észrevette, hogy az olasz mosolyának látszólag
nincs hatása Marguerite-re, a lány arra sem figyelt, ahogy a kezét
dédelgeti. Ez a közöny jókedvvel és örömmel töltötte el.
Teljesen más lapra tartozott, hogy legszívesebben tıbıl levágta
volna a barátja kezét.
Elırenyúlt, és most ı vette birtokba Marguerite ujjait. Hővösek,
karcsúak, szinte törékenyek voltak keze melegében.
– Az lehet – sóhajtott Oliver, de ugyanabban a pillanatban máris a
régi lett. – De így még több oka van rá, hogy olyan férjet keressen,
akit ön akar, milady. Elınyös, ha ön választ elıször, és aztán annyira
megbabonázza az illetıt, hogy másra se tudjon gondolni, csak arra,
hogy feleségül vegye.
Astrid megfordult a padon.

– Gondolom, te pontosan tudod, hogy vigye véghez ezt az
elbővölést!
– Így van! – közölte az olasz egyszerően.
– Tökfilkó!
– Ó, apró kedvesem – bazsalygott Oliver –, magadat ismétled
ezekkel a sértésekkel. Még van számomra remény!
Astrid az úrnıjéhez fordult.
– Meghallgatnád? Meg?
Marguerite felvonta a szemöldökét.
– Szerinted hallgassam meg? Vagy éppen hogy ne?
– Hah! Látom, kíváncsi vagy! – Az aprócska komorna bıszen
gesztikulálva fordult Oliverhez. – Jó, legyen, halljuk a
bölcsességedet, ó, csábítás ura!
A férfi suttogássá halkult hangon válaszolt:
– A férfiak számára nincs nagyobb csáberı egy csodás alakú,
ruhátlan nıszemélynél.
– Úgy érted, pucér nınél! – visította Astrid. – Tudtam, hogy ezt
mondod! Tudtam!
Oliver széttárta a kezeit, arca csupán ıszinteséget tükrözött, bár
bajsza egyik sarka mosolyra húzódott.
– Mi mást?
Az istenért, már az elején le kellett volna állítania!
De ehhez már túl késı. David ujjai Marguerite-ére kulcsolódtak,
agyában felvillant a csupán csillogó aranyhajának fátylába öltözött
lány képe. Maga a megtestesült csábítás, aki csak elıtte jelenik meg,
finoman lépked a viharos sötétségben, leírhatatlanul szép, csodásan,
kínzóan meztelen, titokzatosan mosolyog, szeme sötétjében ígéret
rejlik.
Átok vigye az olaszt, milyen érzékletesen beszél!
Átok rá ezerszer, mert igaza van!

10. FEJEZET

M

eztelen… Ha a férfiak legkevésbé a meztelen nıknek tudnak
ellenállni, gondolta Marguerite, akkor érdemes lenne
megpróbálni. Már ha elhinné, hogy Davidet ilyen könnyen
megingatná a meztelen nıi test látványa.
Ha úgy állna elıtte, ahogy a jóisten teremtette, akkor is ellökné
magától, és otthagyná, mint ma reggel? Ellenállhatatlan vágyat
érzett, hogy kiderítse.
Davidnek félelmetes önuralma van. Kiállna efféle próbatételt?
Oliver szerint a férfiaknak bármilyen meztelen nı megteszi, csak
a készséges test számít, és hogy mit tehet vele. Hát az arc, az ész, a
belsı értékek? Mindez semmit nem jelent? Az egész csak arról szól,
hogy egyik testrészt betolják a másikba, míg egyikük – tudomása
szerint általában a férfi –, kielégül? Vagy a férfiban a szeretkezés
ébreszt szerelmet, ahogy azt szintén hallotta? Milyen furcsán és
kegyetlenül rendezte a teremtı, hogy a nıknek szerelem kell a teljes
intimitáshoz, a férfiaknak az intimitásra van szükségük, hogy aztán
érezzenek valamit.
– Szerintem ez a meztelen nı jó úton haladna afelé, hogy
kisbabája legyen, férje viszont ne – szakította félbe Astrid dohogása
Marguerite töprengését –, mert melyik férfi akarná magát örökre
olyan nıhöz kötni, aki anélkül is odaadja magát?
– Si – válaszolta Oliver ördögi csillogással a szemében –, de a
dolgok mostani állása szerint egy férfinak anélkül kell egy nıhöz
kötnie magát, hogy tudná, hogyan fest meztelenül, vagy hogy élvezni
fogja-e, ha együtt hálnak.

– Ó, igen – értett egyet az apró komorna. – De azt elfelejted, hogy
a férfiak akarják így, mivel ık hozzák a szabályokat.
– A papság – David hangjában nevetés bujkált.
– Férfiak, akik sosem házasodnak – értett egyet Oliver bánatos
képpel.
Marguerite csatlakozott a nevetéshez, de elraktározta a hallottakat,
hátha egyszer a hasznára lesz.
A dörgés és a villámlás elvonult észak felé, de az esı tovább
szakadt. Nyirkos hővössége mindent áthatott, így a hatalmas
kandallóban fényesen lobogó tőz áldást jelentett. Astrid, aki közelebb
volt a padlóhoz és a kavargó légáramlatokhoz, panaszkodott, hogy
fázik. Oliver felajánlotta, hogy elkíséri a szobájába a köpenyéért, így
útnak indultak. Távollétükben David javasolta, tegyenek egy sétát a
helyiség körül, hogy felmelegedjenek. Mivel bármi jobb, mint
csendben ülni, a lány felállt, és elfogadta a feléje nyújtott kart.
Nem csak ık érezték szükségét a sétának. David fejet hajtott
egyszer, kétszer, Marguerite is. Váltottak néhány szót itt-ott, hírekrıl,
pletykákról és arról, hogy a király nincs a nagyteremben. Henrik
bezárkózott a Londonból érkezı futár hozta küldeményekkel.
Valamikor az elmúlt néhány napban érkezett, valamilyen
nagykövettel. Kísérete, csatlósok és úgy tucatnyi zsoldos szerte
Európából, teljesen megtöltötték a termet.
A tömeg csak akkor ritkult, amikor Marguerite és David már
majdnem körüljárták a termet, ekkor maradtak annyira magukra,
hogy beszélgethessenek. Marguerite kutatott téma után, de nem
igazán talált olyasmit, amirıl ne beszélgettek volna már a lábadozás
alatt. Beszámolt Braesford Haliról, a nıvéreirıl, a férjeikrıl, az
unokahúgairól és unokaöccseirıl, legzavarbaejtıbb és legérdekesebb
történeteikrıl. Már csak a betegével kapcsolatos apró-cseprı
aggodalmak maradtak. A férfi sebe eléggé begyógyult ahhoz, hogy a
kötésre ne legyen szükség, fejfájása és kettıs látása elmúlt, de még
nem nyerte vissza teljesen az erejét.

– Visszamennél inkább a szobába? – kérdezte Marguerite, és
vetett egy pillantást a férfi feszült arcára. – Már jó ideje, hogy
felkeltél.
– Nem fáj annyira, ha mozgok egy keveset. Ráadásul nem akarok
máris újra félrevonulni veled.
Mintha ide sem figyelne, gondolta a lány, mintha nemcsak neki
járnának máshol a gondolatai.
– Nem számít, nincs más dolgom.
– Biztosan van, amit szívesebben csinálnál.
– Mit? Hímezgessek? Ahhoz túl kevés a fény. Különben is, már
megbeszéltük, mi a véleményem a varrásról.
David arcán mosoly suhant át.
– Igaz. – Megfogta a lány bal kezét, széttárta az ujjait, ide-oda
forgatta.
– Mit mővelsz?
– Keresem a tőszúrásokat – válaszolta, pillái elfedték a tekintetét.
– Á, megtaláltam!
A középsı ujjhegyén lelt rájuk. A lány akkor szerezte, amikor azt
az új inget öltögette, amit most viselt, így pótolva azt, ami a
támadáskor tönkrement. Ajkához emelte az ujjat, csókot nyomott az
apró pöttyre, aztán a nyelvével végigsimított rajta.
Marguerite karja megrándult, mintha angolna csípte volna meg.
Erre a férfi bekapta az ujjat, és gyengéden megszívta.
Ahogy David nyelvének puha, de szemcsés felülete mozgott az
érzékeny ujjhegyen, a lány karján lebegı gyönyör cikázott végig.
Úgy terjedt szét benne, mint az erıs bor mámora, amitıl kótyagos
lesz a feje. Gépiesen sétált tovább, alig fogta fel, merre lép, vagy ki
van körülötte. A terem üres is lehetett volna rajta és a férfin kívül,
akinek meleg keze csapdába ejtette.
Egészen addig, míg trillázó kiáltás nem harsant néhány méterre
elıttük.
– Sir David! Hallottam, hogy itt van, de nem reméltem, hogy ma
este láthatom!

A könnyed, örömtıl elfúló, gyerekes hang egy törékeny, szıke
nıhöz tartozott. Halvány tengerkék ruhája illett a szeme színéhez,
rajta csillogó, aranyba foglalt drágaköveket viselt, fıleg karcsú
csípıjén. Elırelibegett, legfinomabb selyembıl készült fátyla szállt
mögötte. A karját kitárta, mintha elrepülne, ha valaki nem kapja el.
David épp idıben engedte el Marguerite-et, hogy elkaphassa a
hölgy két kezét. Szélesre tárta a karjait, de azt nem lehetett tudni,
hogy így akarta elejét venni, hogy az belécsimpaszkodjon, vagy csak
meg akarta csodálni a bájait.
– Comtesse10 – szólította meg –, micsoda meglepetés! Azt hittem,
Károly udvarában ragadt.
A szıke nı grimaszt vágott.
– Drága férjemet, a comte-ot11 meggyızték, hogy járjon el egy
ügyben a mi Károlyunk és az önök Henrikje között. Természetesen
nem engedhettem, hogy egyedül tegye meg az utat.
– Természetesen.
Irónia rejlett David hangjában? Marguerite nem tudta biztosan. A
comtesse mögé pillantott, látta a kerek arcú, piperkıc, ritkuló hajú
férfit. Gömbölyded hasán megfeszült rövid zekéje, melyet a francia
divat szerint gazdagon díszítettek aranycsipkével. A comte távolról
fejet hajtott, de nem kívánt csatlakozni hozzájuk.
– Arra érkeztünk Londonba, hogy az ön Henrikje távol jár ezen az
igen fontos vadászaton. Mivel a comte és én nagyon szeretjük az
efféle foglalatosságot, voilá,12 itt vagyunk! De ön, cher!13 Azt hittem,
eltökélte, hogy többé nem teszi angol földre a lábát. – A francia nı
magához húzta David kezét, és a mellére szorította, melyek rózsás
halmokként emelkedtek ki szők ruhájából.

10

Grófnő (francia).
Gróf (francia).
12
Íme (francia).
13
Kedvesem (francia).
11

Marguerite figyelte a közjátékot, és hirtelen irtózni kezdett az
izgatott, felékszerezett comtesse-tıl. Milyen különös! Általában
megfontoltabban ítélte meg az embereket.
– Máshogy alakult – válaszolta David. Kiszabadította magát, és
megfordult, hogy bemutassa a hölgyet. – Lady Marguerite, hadd
mutassak be valakit, akit évek óta ismerek. Celestine, comtesse de
Neve. Párizsban találkoztam vele és a comte-tal, az ifjú VIII. Károly
udvarában.
Marguerite is elmondott magáról mindent, mit az illendıség
megkívánt, de nem lepte meg, amikor a comtesse alig vett tudomást a
bemutatásról. Akaratlanul is eltőnıdött, vajon a comtesse egyike-e
azoknak a francia hölgyeknek, akik megtanították Davidnek, hogy
kell szeretni egy nıt azon a sokféle módon, amit említett. A huncut
pillantások, melyeket a nı a pillái alól a férfi felé küldött, ezt nagyon
valószínővé tették.
– La, milyen boldog napokat töltöttünk együtt! – Celestine
megérintette David karját, majd rákulcsolta az ujjait. – Mosolyog a
szívem az emlékektıl. A tánc, a mulatság, az ünnepségek, a viadalok
izgalma! Mondja, hogy emlékszik!
– Természetesen emlékszem.
David udvarias volt, de semmi több. Marguerite mégis akaratlanul
elképzelte ezt a mulatságot a fényőzı, gazdag francia udvarban.
David látta ott a gyönyörő comtesse-t meztelenül?
– Aztán, quelle horreur,14 amikor a comte-tal megérkeztünk erre a
vad helyre, azt hallom elıször, hogy az Aranylovag szörnyő sebet
kapott. Megnyugtat, hogy mindez csak túlzás volt, de mostanáig
mégsem találkoztunk. Rendbejött? Kilovagol majd a holnapra
tervezett vadászaton?
Marguerite kihívó kifejezést látott a nı szív alakú arcán. El sem
tudta képzelni, mit akarhat, de gyors, vidám kérdéseire szeretett
volna nemleges választ hallani.
14

Micsoda borzalom (francia).

– Mint látja, jól vagyok – biztosította komoran David –, és
természetesen csatlakozom a királyhoz, amilyen minıségben
ıfelsége parancsolja.
– Kitőnı! Szeretnék újra az ön oldalán részt venni a hajtásban,
mert ebben a nagy kıhalomban alig akad más szórakozás. – A
comtesse Marguerite-hez fordult. – Ön, chére? Csatlakozik hozzánk?
Marguerite erre vágyott a legkevésbé, különösen, ha az esı tovább
dobog a nagyterem magas mennyezete felett, az ereszcsatornán át a
belsı udvarra folyva. Ha így megy tovább, a vadászat hideg, nedves,
sáros és kínkeserves lesz.
– Miért ne? – kérdezett vissza legszívélyesebb mosolyával.
– Marguerite, nem hinném… – kezdte David.
– Biztos vagyok benne, hogy vagyok olyan jó erıben, mint te.
Rejtély, hogy erre a férfi mit válaszolt volna, mert ekkor Oliver
visszatért. Mogorva arccal lépett oda hozzájuk, sötét szemében
óvatos távolságtartás tükrözıdött, ahogy a comtesse-re nézett. A
hölgy a maga részérıl olyan rövid biccentéssel fogadta a férfi
fıhajtását, ami egy szolgálónak jár.
– Lady Marguerite – fordult a lányhoz Oliver –, Astrid azt üzeni,
hogy még mindig fázik, és az este további részét a szalmazsákján
tölti. Sir David szobájában várja önt, de arra kéri, ne mondjon le az
estérıl túl korán azért, hogy hozzá csatlakozzon.
A comtesse szemöldöke szinte a hajvonaláig szaladt alacsony
homlokán. Halványkék szemében töprengı kifejezéssel nézett
Marguerite-rıl Davidre, majd vissza.
– Ezer bocsánat, ha félreértettem – szabadkozott riadt mosollyal. –
Nem hallottam házasságról.
– Nem – szólt közbe David, mielıtt folytathatta volna.
– Nem – mondta ugyanakkor Marguerite. – Átmeneti állapot a
király parancsára.
– Rendkívül érdekes!

– A sebét ápolta – szólt közbe Oliver halkan, de olyan
hangsúllyal, hogy akár ki is jelenthette volna, hogy Marguerite David
ágyasa. – Hallott róla?
– Épp errıl beszélgetünk – közölte a comtesse csípısen.
– Szörnyő szúrás volt – folytatta Oliver. – Valóságos csoda, hogy
túlélte. Más belehalt volna.
– Oliver! – figyelmeztette David.
– Ami igaz, az igaz. – Oliver visszafordult a comtesse-hez. – Mit
is mondott, mikor érkezett?
– Ó, néhány napja! Nem sokkal a viadal után, ahol ön, Sir David,
megsebesült. Bár biztosra veszem, hogy ez a versengés unalmasabb
volt, mint a franciaországi lovagi tornák, sajnálom, hogy lemaradtam
az izgalmakról.
Marguerite nem tartotta sokra az olyan nıket, akik puszta
szórakozásnak tekintik az efféle viadalokat. Ezek a brutális ügyek
gyakrabban zajlottak a kontinensen, mint Angliában. A rózsák
háborúja harminc éve annyira megtizedelte Anglia nemesi családjait,
hogy az embereknek elment a kedve a felesleges harcoktól,
szükségtelen vérontástól.
– Meglep, hogy nem láttam önt – fordult Oliver a comtesse-hez.
– Ó, Londonból idefelé elkapott a láz, így amint megérkeztünk,
azonnal ágyba bújtam. – Celestine könnyedén felnevetett. – Képzelje
el, reszkettem kínomban, annyira beteg voltam, mint Sir David. A
comte az életemért aggódott. De a várúrnı, Lady Joan maga volt az
erı bástyája, szó szerint. Hát nem nagyszerő asszony? Már egészen
rendbe jöttem, mint látják.
– Ennek igazán örülök! – közölte Marguerite kurtán. – Most
bocsássanak meg, de meg kell néznem a komornámat. Attól tartok,
Astrid túlbecsülte az erejét, fel-alá rohangált az elmúlt napokban. Az
is lehet, hogy a láz, amit magával hozott, most minket is elért.
Félig-meddig arra számított, hogy David csatlakozik hozzá, de a
férfi maradt. Ha Marguerite ıszinte akart lenni, nem lett volna túl
udvarias, ha otthagyta volna a hölgyet, aki csak most talált rá. Oliver

újra David testırévé változott, éberen és harciasan állt mellette, és
tapodtat sem mozdult, hogy elkísérje. Marguerite elindult, csak a
gondolatai jelentettek számára társaságot.
Megkönnyebbülés, hogy elmehet, bizonygatta magának. Nincs rá
szükség, hogy bármelyikük elkísérje. A szobája nincs messze, csak át
kell sétálnia a nagytermen, fel a nagy kılépcsın és végig egy-két
folyosón. Ritka fényőzés, ha egyedül lehet, és nem kell ébernek
lennie. Azt is készséggel beismerte, hogy halálosan kimerült, és
nagyon vágyik a szalmazsákjára.
Már majdnem elérte a lépcsıt, amikor a szeme sarkából
megpillantotta Lord Halliwellt. Néhány lépés, és eltőnik, még mielıtt
a férfi észrevenné. Nem biztos, hogy megelızheti, és arra vágyott
legkevésbé, hogy a lord valami homályos lépcsıházban érje utol,
vagy olyan folyosón, amit csak egy füstölgı fáklya világít meg.
Sietıs léptekkel haladt tovább.
– Drága Lady Marguerite-em! – kiáltott oda a nemes. – Micsoda
öröm újra látni önt az elmúlt, hosszú napok után. Hová repül ily
sietve? Az Aranylovagja várja jöttét?
Hangjában burkolt célzás rejlett, és mohó tekintettel nézett végig
rajta. Marguerite hasizmai összerándultak, ökölbe szorította a kezét.
Ha Lord Halliwell nem tudja, hogy valahol hátrahagyta Davidet,
akkor az a legjobb, ha nem világosítja fel.
– A komornám – mondta határozottan, és próbálta megkerülni a
lordot – lehet, hogy beteg, hozzá kell sietnem.
Halliwell az alkarjára kulcsolta az ujjait.
– Még nem. Beszélni szerettem volna önnel.
– Mi célból, uram? Sajnálom, hogy csalódott jegyességünk
ügyében, de lássa be, meddı erıfeszítés ragaszkodnia hozzá!
– Kivéve, ha Henrik meggondolja magát.
– Azt valószínőtlennek tartom.
– Ugyan miért? Mit tud, amit én nem?

A lány a fejét rázta. A fátyla az arcához dörzsölıdött, megfogta,
hogy visszategye, és leküzdötte a késztetését, hogy idegességében
fogai közé vegye a sarkát.
– Semmit az égvilágon, arról biztosíthatom.
– En pedig esküdni mernék rá, hogy többrıl van itt szó, és
kiderítem, mi az. Engem nem tesz bolonddá!
Marguerite bizonyos fokig együtt érzett a férfival. Mindketten
sakkfigurák voltak Henrik játszmájában. De azt is tudta, hogy
Halliwell beleegyezett a maga szerepének eljátszásába, és ezért
kellıen megfizették. Nem várhatta, hogy megváltoznak a dolgok,
csak mert ı elégedetlen.
– Senki sem teszi önt bolonddá, uram.
– En ezt másképpen látom, különösen, ha a fehérnép többet tud a
nagy jelentıségő ügyekrıl, mint én. Ezt a David of Braesfordot miért
keverték bele? Mirıl szól ez az egész? Én miért nem kaphatom meg
azt, amit ı, bármi is az?
Nevetséges gondolat volt, hogy ez a töpörödött, öntelt, indulatos
aggastyán – akinek felnıtt fia van – játssza el a Plantagenet-herceget.
Marguerite szája sarka mosolyra húzódott, még mielıtt megálljt
parancsolhatott volna magának.
– Hogy merészel kinevetni engem? – kiáltotta a férfi dühödten, és
ujjai úgy mélyedtek Marguerite karjába, akár a sólyom karmai. –
Már mondtam, mi történik, ha végre az enyém lesz!
– És mit tesz ennek érdekében? – kérdezte a lány. A harag
legyızte óvatosságát. – Lemond minden tisztességrıl sértett
büszkesége kedvéért? Zsoldost fogad, hogy rám is orvul támadjon,
ahogy Sir Davidre? Megpróbál megöletni, ha máshogy nem teljesül
az akarata?
A férfi szorítása lazult, arcizmai elernyedtek.
– Nem tudom, mirıl fecseg itt.
– Az ön érdekében remélem, hogy igazat beszél! – Marguerite
kiszabadult a férfi markából, és sietve a lépcsı felé lépett. – David

szinte teljesen rendbe jött. Szánom magát, ha valaha rájön, hogy
hazudott!
***
David visszafojtott lélegzettel figyelte, ahogy Marguerite
kiszabadítja a karját Lord Halliwell markából, faképnél hagyja a
tátott szájjal álldogáló férfit, majd eltőnik a lépcsı tetején. Majdnem
a lány segítségére sietett. Harag és büszkeség egyszerre töltötte el,
hogy erre nem volt szükség. Büszkeséget érzett, amiért a lány
szembeszállt a férfival, és dühöt, hogy nem kérte az ı
közbeavatkozását.
Azt akarta, hogy Marguerite-nek szüksége legyen rá. Ez szerfelett
ironikus, hisz amit tesz, azzal épp azt érheti el, hogy sose legyen.
Nagy kockázatot vállal, ha felszítja a lány vágyát, felébreszti a
kíváncsiságát a nászágy iránt. Mi garantálja, hogy a lány feloldozza
ıt az esküje alól? És ha megjelenik egy férfi, és learatja a
gyümölcsöt?
Egyre fogyott az idı a csábításra. Henrik bármelyik nap kiadhatja
a parancsot, hogy térjenek vissza Londonba, és életbe léptetheti a
hamis trónkövetelıvel kapcsolatos tervet. David azt nem tudhatta,
hogy Marguerite Westminsterbe lovagol-e a királlyal, vagy máshová
küldik, de szinte biztos, hogy elválasztják ıket.
Tovább kell lépni, közelebb kell kerülniük egymáshoz. De az elég
és a túl sok között vékony a határ. Nem akarta átlépni, de hogyan
álljon ellent a szenvedélynek, mely a vesztét okozhatja? Marguerite
hihetetlenül bájos, természetes, érzékien ártatlan. Az övé lehetne.
Csak a tisztességnek kellene hátat fordítania.
Krisztus a mennyekben, a magasztos elvek átokká válhatnak!
Nehezen szabadult Celestine-tıl, comtesse de Neve-tıl és régi
párizsi emlékeitıl. A nı a szeretıje volt, vagy ı volt az asszonyé. A
viszony egy hétig tartott. A comtesse élvezte, hogy titokban,
szolgálólánynak öltözve látogatta meg, és ügyesen vette le a

páncélját. Határozottan felkavarta a lószag és a kemény, edzett
izmokon csillogó izzadtság, ezért addig dörzsölte meztelen testét
Davidéhez, míg mindkettıjüknek ugyanolyan szaga nem lett.
Ugyanannyira vagy még jobban szerette meglovagolni a férfit, mint
alatta lenni. Keményen és gyorsan szerette, durvábban, mint arra
David hajlandó volt. Amikor másik férfit választott, David egyáltalán
nem bánta.
Világos, hogy a nınek nem lett volna ellenére ott folytatni, ahol
abbahagyták. David rendkívül diplomatikusan, de megértette vele,
hogy ıt Lady Marguerite érdekli. A comtesse szíve nem igazán tört
össze, vállat vont, és diszkrét flörtbe kezdett egy izmos katonával.
Az esı még akkor is kopogott szobája keskeny ablakának
zsalugáterén, amikor David odaért. Odabent minden sötétségbe
borult, különösen, miután becsukta maga mögött az ajtót. Óvatosan
lépkedett, és nagyon remélte, hogy Astrid és Marguerite
szalmazsákja ugyanott van, ahol eddig. Így is volt, inert akadály
nélkül eljutott alacsony ágyához.
Amikor a sípcsontjával kitapogatta az ágykeretet, néhány
határozott mozdulattal levetkızött és leereszkedett rá. A szalma
hangosan zizegett, a kötél hangosan nyikorgott a némaságban.
Összerezzent és várt, hogy felébresztett-e valakit, különösen
Marguerite-et, akinek szalmazsákja a közeli falnál feküdt, úgy, hogy
a feje pont az övénél legyen. De a lány meg sem moccant, a férfi
kicsit megnyugodott.
Teltek a percek. David feküdt és hallgatta Astrid halk, szuszogó
horkolását és az esıt. Örült, hogy nincs odakint a zsalukon túl, a
hideg özönvízben. Sok éjszakát töltött efféle kényelmetlenségek
között, és valószínőleg még sokkal többet fog. Henrik színjátéka csak
akkor sikerülhet, ha éjszakákat lovagol át nagy távolságokra lévı
találkozóhelyek között, földmővesek és fiaik elıtt szónokol, és
meggyızi ıket, hogy a trónigénye törvényes.
A trónigénye. Az ég szerelmére, mit mővel?

Bıre bizsergett a gondolatra, a billog a vállán viszketett. Odanyúlt
és megvakarta, mint már ezerszer azelıtt. Sima volt, de kissé
kiemelkedett, így könnyen megtalálta az ujjhegyével, gépiesen
követte az egymásba kapcsolódó köröket. Marguerite kérdezte róla,
de nem volt sok mondanivalója. Nem emlékezett rá, hol szerezte,
sem olyan idıszakra, amikor nem volt meg. Egyszerően hozzá
tartozott, ahogy másokhoz az anyajegyei. Nem természetes
bırkinövés volt, hanem tüzes vas billogja. Olyan régen szerezte,
hogy már csupán egy halvány sebhely maradt nap barnította vállán.
Persze ı még sosem látta. Mások igen; a nık, akik eljöttek hozzá,
a férfiak, akikkel a gyakorlótéren harcolt, még Oliver is. Egyikük
sem hívta fel rá úgy a figyelmét, ahogy Marguerite. Még mindig
érezte, ahogy a lány ujja végigsimít rajta, érezte rajta az ajkát.
Persze lehet, hogy utóbbit csak álmodta. Az a legvalószínőbb.
Az oldalára fordult, karja lelógott az ágy szélén, ujjai a kıpadlót
súrolták. Valami könnyő és puha ért a kezéhez. Összerezzent, majd
rájött, hogy biztosan Marguerite haja. A lány alváshoz általában
befonta. Ezen az éjszakán kiengedte, talán mert Astrid nagyon
mélyen aludt, így nem tudta rendesen befonni. Hajzuhataga szétterült
körülötte, ahogy álmában forgolódott.
Olyan puha és selymes volt, mint az angyalok szárnya. David nem
tudott ellenállni a vágynak, hogy ujjával mélyebben beleszántson,
elidızött a hajfürtök között. Mintha önálló életre keltek volna, finom,
magányos hajszálak tekeredtek az ujjperceire, bırkeményedéseire,
régi sérülései durva széleire. Ha fantáziálni akart volna, azt
képzelhette volna, hogy magukhoz húzzák, a föld felé vonzzák,
közelebb tulajdonosukhoz. Engedelmeskedni akart nekik, a perzselı
vágy dübörgött a vérében, összeszorította a mellkasát, és edzett
acéllá változtatta a testét.
El akart nyújtózni Marguerite mellett a szalmazsákján, magához
húzni, domborulathoz illeszteni domborulatot, lélegzethez lélegzetet.
A
leggyengédebb
csókokkal
akarta
felébreszteni,
a
legkörmönfontabb simogatásokkal, ezernyi érzést akart ébreszteni

benne, melyektıl reszketve megadja magát. Hányszor lett az övé
lázas álmaiban? Hány éven át aludt el úgy, hogy ez a kép égett az
agyában?
Ennél közelebb még sosem került hozzá, lehet, hogy nem is fog.
A lány haját a karja melegítette fel, ami a selymes takaró alatt
feküdt. David érezte az ívét, óvatosan végigsimított rajta a
csuklójáig. Biztosan csak félig fekszik a szalmazsákon, karja a
kıpadlón pihent, mintha az ágya felé nyúlna.
Aggódott, vajon a lány nem fázik-e meg, teste többi része be vane takarva, és mit tehetne a kényelméért. Nem fordulhat meg és alhat
el csak úgy, míg az jár a fejében, hogy a lány elgémberedve, átfázva,
sıt betegen ébredhet.
Astrid úgy aludt, mintha leütötték volna. Felébreszthetné, hogy
törıdjön az úrnıjével, de azzal felzavarná Marguerite-et. Azt nem
akarta, részben azért, mert így is eléggé zaklatottan teltek
mostanában a lány éjszakái, másrészt nem szívesen vallotta volna be,
hogy becézgeti a sötétben.
Csak egyetlen dolgot tehetett.
David tucatnyi nyelven halkan magát átkozva lecsusszant az
ágyról, és fél térdre ereszkedett Marguerite szalmazsákja mellett.
Csak érzékeny ujjhegyeit használva, mereven a lány feletti
sötétségbe bámulva, végigsimított alakján a vékony nyári takaró
alatt, megkeresve csípıje kanyarulatát és térdhajlatát. Ahogy sejtette,
inkább a földön, nem a szalmazsákján feküdt, álmában valahogy
átfordult, és most a hasán feküdt.
Feljebb csúsztatta a kezét, végigsimított puha hajfürtjeivel
fátyolozott vállán. Elakadt a lélegzete.
Marguerite válla fedetlen volt.
Egyáltalán nem fedte semmi.
David agya hosszú pillanatokra ledermedt. Amikor újra mőködni
kezdett, száguldoztak benne a gondolatok. Sokan aludtak meztelenül,
különösen nyáron. Hát persze!

Marguerite soha nem tett ilyet, mióta egy szobán osztoztak.
Ruhában, takaróba burkolózva aludt, akár egy páncélban.
Most miért meztelen? Tekintse ezt kihívásnak? Sokkal hamarabb
kellett volna visszatérnie és lefülelnie? Ruhátlanul várt rá?
Jelent ez bármit is? Vagy egyszerően belefáradt, hogy ruhában
aludjon?
Bárhogy is történt, nem hagyhatja a hideg, nyirkos padlón
feküdni. Még megfázik.
Megérintette a lány haját, követte a tincseket a tövükig, hogy
megtalálja a homlokát. Eléggé hővös volt, bıre puha, finoman
szemcsés, szatén puhaságú durva tenyere alatt.
Jobb, ha befejezi, amit elkezdett, mielıtt még olyat tenne, amit
megbánna.
Lehajolt, a lány alá csúsztatta a kezét, hogy kitapogassa a takaró
szélét. Nem találta sehol. Ujjai végigsiklottak a válla alatt, hogy
fogást találjon a meleg, meztelen bırön. Egyik tenyere
tévedhetetlenül átfogta melle édes, kerek glóbuszát, a másik
szétterült alhasa puha, lapos felületén.
A gerincén verejték gyöngyözött, összegyőlt a lapockái között.
Tenyerei lángoltak, ajkai nedvesek lettek a kétségbeesett vágytól,
hogy megízlelje a puha, meleg testet. Alhasa megfeszült, nadrágja
dudorodott teste hirtelen izgalmától.
Isten és minden szentjei segítsenek!
Összeszorította a fogát, és megemelte a lányt, majd gyengéden
feltette a szalmazsákra. Marguerite mocorgott, motyogva feléje
fordult. Hirtelen élesen, zihálva vette a levegıt, és megfeszült David
karjában.
– Ne sikíts! – suttogta a férfi, és föléje hajolt, miközben
megpróbált nem arra gondolni, hol a keze. – Ez nem az, amire
gondolsz!
A lány újra levegıt vett, egyik kezével a férfi karjára
támaszkodott, aztán felült. A mozdulattól érzéki domborulatai

kicsúsztak a férfi kezébıl. David felsóhajtott, mielıtt még megálljt
parancsolhatott volna magának.
Marguerite ujjai szorosabban fogták a karját.
– Biztos vagy benne, hogy nem az, amire gondolok? – kérdezte,
olyan halkan, akár egy sóhaj.

11. FEJEZET

E

laludt! Hogy tehette? Marguerite szilárdan elhatározta, hogy
megvárja Davidet.
Amikor a férfi belép a szobába, felül, és felfedi, hogy meztelen.
Astrid és Oliver szerint a férfiak ennek nehezen állnak ellent. David
miért lenne más?
Egy idı után az esı moraja elálmosította. Az apró lámpás kanóca
végigégett, sötétbe borult a szoba. Veszélytelennek tőnt egy
pillanatra lehunyni a szemét.
Ha ébren lett volna, amikor a férfi elıször hozzáért, lehet, hogy
alvást színlelt volna, és megvárta volna a férfi következı lépését.
Mivel elhúzódott tıle, most már sosem tudja meg. Sírni szeretett
volna. Ez nemcsak megoldotta volna a dilemmát, hogy hogyan
kezdjen a férfi elcsábításához, de a férfi kezei olyan kéjes érzést
hagytak maguk után, hogy biztosan csodás élmény lett volna.
Célzott rá, hogy örömmel folytatná. Davidtól függ, hogy mi
történik ezután. Kalapáló szívvel várt.
– Félig a padlón feküdtél, és… úgy gondoltam, megfázol –
közölte David. – Csak azt akartam, hogy kényelmesebb legyen.
– Hozzám értél.
– Véletlenül. Nem tudtam…
– Nem tudtad, hogy levettem a ruháimat. Értem. – A lány
elhallgatott, hogy megacélozza a hangját. – Azt hiszem, hiba volt,
mert az éjszaka nyirkos, hővös, és… és a takaró nem eléggé melegít
fel.
– Nem tudod, miket beszélsz – suttogta David.
– Nem? Vagy csak nem akarod hallani?

– Ó, akarom, de…
– Sokat hallottam arról, hogy vitézkedsz a hölgyek között, de
keveset láttam belıle. – Fogalma sem volt róla, hogy volt bátorsága
így beszélni. Mintha alvás közben vakmerıbb szellem szállta volna
meg.
– Hallottad… Oliver. Ezért kitekerem a nyakát!
– De miért?
– Olyasmibe avatkozik, amibe nem kellene.
Marguerite is így gondolta egyszer-kétszer.
– Miért tenne ilyet?
– Mert tolakodó fráter, mert azt hiszi, ı jobban tudja, jobban
ismer, mint én magamat. Azt hiszi, tudja, hogy mit… Istenem,
Marguerite, férfi vagyok, és annyira vágyom…
– Mire? – A lány csak lehelte a szavakat.
– Még többször hozzád érni. – David a lány derekára tette a kezét
a sötétben, átkarolta, és térdelı helyzetbe húzta. Mivel a férfi
határozottan tartotta, Marguerite nekidılt. – Nem foglak a magamévá
tenni, nem tehetem – suttogta a lány hajába –, de vannak édes
gyönyörök, melyet megmutathatok, ha megengeded.
A férfi arca olyan közel volt hozzá, hogy Marguerite érezte meleg
lélegzetét a halántékán. Úgy fordult vakon a forróság felé, akár az
élet felé. Hatalmas vágy gyülemlett benne.
– Képtelen lennék nemet mondani!
David lehajtotta a fejét, szája a lány szájához ért. Határozottan
kutakodott, sima felületei, gyengédsége mégis hihetetlenül érzéki
élményt keltett. Végigsimított a lány ajkának finom rovátkáin, nyelve
szélének lassú simogatásával ízlelgette, és magához húzta.
Marguerite szája bizsergett, megduzzadt a nagyobb nyomás, mélyebb
egyesülés utáni vágytól. Amikor hővös testén megérezte David
forróságát, megborzongott, és közelebb bújt. Teste fagyos merevsége
lassan megszőnt, mintha elolvadt volna. A vágy és öröm
artikulálatlan suttogásával pihent meg a férfin.

David tenyere a hátán körözött, lefelé haladt, míg elérte csípıje
ívét. Marguerite kéjesen összerezzent meglepetésében, puha
alsótestét nekidöntötte a férfinak. Annyira elképesztı érzés kerítette
hatalmába, hogy hozzásimult a kemény férfitesthez, apránként
fedezve fel a perzselı, kavargó érzéseket. David erıs és
rendíthetetlen volt, ereje tőzben edzıdött, mégis tiszta és
leírhatatlanul gyengéd volt. A bıre alatt húzódó izmok és inak
gyönyörőek voltak. Marguerite végigcsúsztatta rajtuk a kezét,
markolta, simogatta, tanulta teste vaskeménységét és határozott
vonalait. Számára felért egy csodával, hogy miközben David átöleli,
ilyen határtalan erıt tart szigorúan kordában. Gyötörte a vágy, hogy
magába fogadhassa, magában érezze.
A lány halk vággyal teli nyögését hallva David még mélyebben
csókolta, benyomakodott, végigsimított az érzékeny belsı
felületeken, végigsiklott a fogain. Beszívta nyelve széleit, a szájába
vonta, alsó oldalát simogatta.
Marguerite merészen csatlakozott a férfi mozdulataihoz, perzselı
vággyal szívta be a nyelvét a szájába. Részegítı vágy söpört végig
rajta, tengernyi érzést keltett benne a férfi keze, mely a mellére
záródott, ritmusos lüktetést keltve a mellbimbójában.
Elernyedt, olyan mély éhségtıl reszketett, hogy megriadt. Vére
dübörgött az ereiben. Azt hitte, zuhan, félájulatba esik, de aztán
rájött, hogy David lefekteti a szalmazsákjára a földön. Aztán
leereszkedett mellé, kezét birtoklóan szétterítette az alhasán.
Behajlította az ujjait, masszírozta a puha felületet, közben haladt
egyre lejjebb. Amikor becsúsztatta a kezét a lábai közé, ujjai eltőntek
a selymes fürtök között, és megérintette a dombocskát, Marguerite
megfeszült, összeszorította a combjait.
– Mit… – dadogta.
– Cssss! – suttogta David, lélegzete a lány mellét súrolta. – Nem
foglak bántani!
Marguerite tudta jól. De emlékei szerint ott még soha senki nem
érintette meg. Az ösztön, hogy megvédje lénye kincsként óvott

részét, megnehezítette, hogy megnyíljon a férfi elıtt. Tovább
tarthatott volna, de elterelte a figyelmét, ahogy a férfi nyelvével
benedvesítette feszes mellbimbóját, szopogatta, mire az még
keményebb csomóvá változott. Körözött rajta, gyengéd tőzzel
játszadozott vele.
Marguerite-en sürgetı vágy lett úrrá. Közelebb akarta érezni
Davidet, a testén, ahogy ránehezedik, fölébe kerül. Olyan módon
vágyott az erejére, amit maga sem értett.
Megérintette a férfit, keze végigsimított nadrágja durva szövetén,
megbabonázta az anyagnak feszülı kemény domborulat. Amikor
ujjai rákulcsolódtak a méretes hímtagra, perzselı forróságot érzett.
David utánuk kapott, bal keze kemény ujjaival elhúzta a csuklóját.
– Ne, édesem! Ne, ez most a te leckéd!
David nem merült el a vágyban és dızsölésben, mint a lány.
Zárkózott maradt, csak azzal törıdött, hogy a lánynak gyönyört
okozzon. Hosszú ujjai céltudatos gyengédséggel ingerelték,
széthúzták az érzékeny redıket, belé óvakodtak, közben hüvelykujja
olyan érzékeny helyen körözött, hogy a lány gyönyör és fájdalom
között vergıdött.
Azért nem maradt teljesen érzéketlen. Amikor testük egymáshoz
simult, Marguerite érezte a verítékét, kalapáló szívverését.
A férfi most megmozdult, Marguerite térdeit a combja alá
szorította, keresztbe fektette rajtuk, és széttárta a lány combjait.
Marguerite tiltakozni akart, szabadulni. De aztán a férfi lehajtotta a
fejét, és a szájába vette melle meredezı csúcsát.
Amikor David kitartóan szopogatta, Marguerite képtelen volt
tovább gondolkodni. Melle dombocskáján érezte a férfi nyelvének
nedves siklását, le a völgybe. David meleg csókokat nyomott a
hasára és lejjebb is, majd orrával megsimogatta a puha fürtöket
combjai találkozásánál. Megmozdult, majd simogató hüvelykujja
helyét átvette szája forrósága és szenvedélyes ragaszkodása.
A lány darabjaira hullott, mint amikor értékes üveg csapódik a
kıpadlónak, lénye megsemmisült a férfi eltökéltségének ereje alatt.

Lenyelt egy ırjöngı sóhajt, mely félig hálás gyönyörrıl, félig
bánatról árulkodott, amiért egyedül éli át. Reszketve nekifeszült a
férfinak, hogy az megtartsa, nehogy a lelke kirepüljön a testébıl.
David a karjába zárta, ringatta, a hajába suttogott. Simogatta,
csitítgatta, kioltotta a tüzet. Marguerite védve érezte magát,
biztonságban, mintha ott lenne, ahová tartozik, ahová mindig is
tartozott. Elöntötte a kimerültség, az alvás szélére sodorta.
David még mindig hihetetlenül erıs és kemény volt. Tudta, hogy
helytelen, de nem tehetett semmit. Önuralma megtörhetetlen, teljesen
ellenállt a csábításnak. Tisztessége sértetlen maradt.
Ez valahogy megnyugtatta, és hálás is volt érte. De dühös is. Fájt,
hogy David ellent tudott állni annak, hogy osztozzon vele ezen a
teljességen, de ezt még magának sem vallotta be.
***
David Marguerite-hez simult, miközben kényszerítette a szívverését,
hogy lassítson, testét, hogy megnyugodjon. Nem ment könnyen,
addig nem, míg ott forrt az ereiben az elképesztı boldogság, hogy
magához szoríthatja a lány meleg, meztelen testét. Marguerite haja
ezernyi ponton csiklandozta, a napfény és százszorszép illata
lenyőgözte érzékeit. A lány meleg lélegzete a mellkasán, érezni ıt a
keze alatt, kielégített valamilyen vágyakozást, melyrıl nem is tudott.
Nem akart megmoccanni, sem most, sem máskor. Több mint egy
évtizede most elıször teljesnek érezte magát, mintha elveszett, és
most megtalálták volna.
Bátor lány, amiért hagyta, hogy így közeledjen hozzá. Bátorsága
és bizalma alázattal töltötte el. Gyönyört ébreszteni benne olyan
ajándék volt, melyben nem is reménykedett. Gyötörte a vágy, hogy
többet kapjon, vágya tetıfokán mélyen beléhatoljon, érezze, ahogy
körülveszi, eljusson puha, nedves mélységeibe, míg már érzi a
szívverését, de azzal is megelégedett, hogy egyszerően mellette

fekszik, emlékszik és boldog. Nem tudta, mi történik reggel, a jövı
héten, a jövı hónapban, de legalább ez az éjszaka az övé volt.
Astrid halk, szuszogó hangot hallatott a sötét sarokban. Hála
istennek, még mindig mélyen aludt. Az esı csendesült, bár még
mindig folyt a tetırıl az udvarra. Nyirkos hidege beszivárgott a
zsalukon át, libabırt varázsolt felhevült bırére. Mégsem moccant.
Hamarosan elengedi majd Marguerite-et, elhúzódik, és gondosan
betakarja. Visszatér a saját hideg, üres ágyába, és megpróbál
elaludni. Nem valószínő, hogy sikerülni fog, míg érzi a lány ízét a
szájában, bıre selymességét a kezén, és az emlékek ott kavarognak a
fejében. Az sem biztos, hogy aludni akar, ha helyette emlékezhet is.
Lehet, hogy soha többé nem alszik.
Végül a saját ágyában szundított el, amikor a reggel fénye lassan a
zsaluk szélére kulcsolta rózsás ujjait, és kakas üdvözölte az esı
mosta hajnalt. Alig egy órával késıbb Oliver becsörtetett a szobába,
és felébresztette.
– Felkelni, uram! – morogta, és a kezébe nyomott egy kupa sört. –
A király a nagyterembe vár. Az a megtiszteltetés ér, hogy a
fıasztalnál fogyaszthatod el a reggelidet.
Oliver arca szigorú kifejezést öltött e bejelentés közben. David
biztosra vette, ez az érzelem ült ki az ı arcára is. Mindketten tudták,
hogy a királynak a szobájában kellene fogyasztania a sört, marhahúst
és kenyeret, miközben a beígért vadászatra készülıdik. Nem
hangzott jól, hogy ehelyett ünnepélyes meghívásnak álcázott
parancsokat osztogatott.
– Lady Marguerite?
David egy gyors pillantással felmérte, hogy a lány szalmazsákját
szépen eltették. Nem volt a szobában, és Astrid sem. Tudhatta volna.
Különben Oliver nem lépett volna be.
– Megreggelizett a nagyteremben, most Lady Joannal készül a
nyeregben töltendı napra.
David szerette volna látni a lányt, mielıtt felöltözik, reggeli
kuszaságában, csodás meztelenségét a bimbózó fényben, ahogy haja

a hátára omlik. Lophatott volna egy csókot, sıt megízlelhette volna a
keblét, miközben kezébe veszi, simogatja, megcsodálja édes
körvonalait, ahelyett, hogy a sötétben ismerkedne velük.
Ha a férfiak és a nık egyenlınek születtek volna, és az élet
igazságos lett volna, sok mindent megtett volna.
– És Astrid? – kérdezte meg tisztelettudóan. – Jól volt, amikor
láttad?
– Mint mindig, és mart, akár az ecet. – A fegyverhordozó arcán
gúnyos mosoly suhant át. – A szegény kis apróság csak nagyon
kimerült tegnap este.
– Adna ı neked a „szegény kis apróságért”, ha hallana!
– Ó, igen. – Oliver összehúzott szemmel nézett rá. – És te? Elég
jól vagy ahhoz, hogy ma kilovagolj?
David felhorkant.
– Kénytelen vagyok, nem?
– Kimenthetnélek, mondjuk, mert újra rád tört a sebláz. A többiek
dacolhatnak a vízzel és a sárral, te pedig ágyban maradsz, és Lady
Marguerite ápol téged.
David beleszédült a rendkívüli csábításba. Nem mintha nem lett
volna elég ereje és kitartása, hogy lépést tartson a királlyal. Mégis
csodás lenne feküdni az ágyban Marguerite-tel, a takarójába
burkolózva, míg mindenki más távol jár, és esik az esı. Egy ilyen,
idın túli napon könnyen megfeledkezne kötelességérıl a király felé,
a koronákról, összeesküvésekrıl és a tisztességrıl.
Mindenekfelett a tisztességrıl.
David halkan átkozódva gyorsan megdörzsölte az arcát, majd a
hajába túrt. Felkelt az ágyról, felkapta a ruháit, felhúzta a csizmáját,
és elindult, hogy kiderítse, mit akar tıle Henrik.
A király töprengı, ám udvarias hangulatban fogadta David
fıhajtását, majd a közvetlenül mellette lévı hely felé intett, és
rengeteg marhahúst adott a férfi kenyeréhez a királyi tányérról.
Megvárta, míg a szolgáló sört töltött, és hátralépett, csak azután
szólalt meg.

– Értesítettek minket, hogy tegnap este a nagyteremben idıztél.
Nagy örömmel látjuk, hogy újból jól vagy.
David úgy felelt, ahogy elvárták, aztán várt, hogy mi jön még. Az
elmúlt, vadászattal telt napok kisimították kissé a király arcát,
gondolta, de ezen a reggelen hideg eltökéltség ült szürkéskék
szemében.
– Lady Marguerite tehetséges gyógyító. Elég erısnek érzed magad
a lovagláshoz?
David tudta, hogy magának köszönheti, ha kételkednek az
erejében. Szándékosan elnyújtotta a felépülését. Egyrészt élvezte
Marguerite közelségét, másrészt meg akarta védeni ıt. Ameddig a
szobájukba zárkózott, nem jelentettek rá veszélyt
Halliwell szándékai, sem a többiek aljas pillantásai és kicsinyes
megjegyzései. Ezenkívül egyszerően csak szeretett feküdni, és nézni
a lányt, miközben felolvas neki vagy varrogat.
– Ahogy mondja, uram – válaszolta.
– Jól kijöttök egymással?
A férfi beleegyezıen bólintott. Nagyon is jól, különösen elızı
éjjel, bár ahhoz a királynak semmi köze.
Vagy mégis van?
Henrik valahogy megsejtette, hogy állnak közöttük a dolgok, ezért
kérdezett ilyesmit? Egy röpke pillanatig élt a gyanúperrel, hogy
Henrik azért jelölte ki Marguerite-et az ápolására, mert azt akarta,
hogy ık ketten házasodjanak össze így vagy úgy. Könnyen lehet,
hogy részben azért, mert a közös szobában eltöltött idı tönkretette
Marguerite jó hírét. Lehet, hogy a király bőntudatból akarja oltárhoz
kényszeríteni. Arra mégsem tudott rájönni, hogy az államnak ez
miféle célját szolgálhatná.
David abban nem kételkedett, hogy létezik ilyen cél. Kedvelte
Henriket, helyeselte uralkodását, melyben egyesült a szigorúság és a
béketőrés, de olyannak ismerte, aki nem épp nyílt az ügyeivel
kapcsolatban. Egy férfi nem tölt el másfél évtizedet, hatástalanítva
királyi unokatestvérei, IV. Edward és III. Richárd ármánykodását és

gyilkos szándékait anélkül, hogy közben maga is körmönfonttá ne
válna.
– Szeretnéd, ha a lány velünk lovagolna, amikor indulunk?
Keríthetünk neki másik szállást, de elıször tudni kívánjuk, te mit
akarsz.
– Más szálláshelyet? – David a kezében tartott kenyérre és
marhahúsra szegezte a tekintetét, miközben harapott.
– Itt maradhat Lady Joannal. Vagy útba ejthetünk egy-két zárdát.
Nem volt új kelető gondolat, hogy Marguerite apáca legyen, a
férfiban mégis minden lázadt ellene. Lassan rágott, miközben azon
gondolkodott, hogyan vethetnék el ezt a lehetıséget anélkül, hogy
olyasmi mellett kötelezıdne el, amit esküje tilt.
Henrik türelmetlen mozdulatot tett.
– Vagy választhatunk neki másik férjet, ha meggondoltad magad a
korona szolgálatáért ígért jutalmaddal kapcsolatban.
– Nem – felelte a férfi, és csak úgy mellékesen tette hozzá –,
uram.
– Gondoltuk. Akkor hát?
David Henrik szigorú vonásait fürkészte, ahogy olyan tények és
következmények sorjáztak az agyában, melyeknek Marguerite-hez
semmi közük nem volt.
– Kész a tervek szerint szembeszállni a yorkista fenyegetéssel?
– Telik a nyár, Warbeck tábora egyre erısödik. Jelentések szerint
támogatói a skót határon gyülekeznek. Ha azt akarjuk, hogy a csel
eredményes legyen, azonnal bele kell vágnunk. Az itt lehetetlen.
Nem maradhatok önnel, uram. Van terve arra nézve, hogy mikor és
hol hagyjam el önt?
– Nyílt összetőzésre lesz szükség. Meg kell teremteni a
körülményeket.
David beleegyezıen bólintott, bár szíve összeszorult. A Henrikkel
való összetőzés lényegében árulás a korona ellen. Halálbüntetés jár
érte.

– Azután mit tegyek? Úgy értem, merre menjek, kivel lépjek
kapcsolatba, hogyan haladjak?
– Neked nincsenek ötleteid?
– Bocsásson meg, uram, de keveset gondolkodtam azon, hogyan
szervezzek ön ellen lázadást.
– Ezzel te vagy az egyetlen – Henrik ajka komor mosolyra
húzódott. – Ami az álfelkelés megszervezését illeti, hozzájuk fordulj.
A király megfordult, és intett a háta mögött álló udvarmesternek.
A férfi elırelépett, és bırerszényt vett le az övérıl. Henrik elfogadta,
kibontotta, és megmutatta a benne található, összetekert
pergamentekercseket, majd átadta Davidnek.
– Ezek… – kezdte David.
– Utasítások a fıhadiszállásodat illetıen, támogatóid listája,
kijelölt találkozóhelyek és így tovább. Tanulmányozd át alaposan! A
részleteket majd szükség szerint megvitatjuk.
David jelezte, hogy megértette és tudomásul vette. Egy pillanattal
késıbb hasznos gondolat jutott eszébe.
– Ha Lady Marguerite velem tartana, uram, akkor tovább
finomíthatja királyi viselkedésemet, vagyis annak tettetését.
Henrik töprengı tekintettel harapdálta az alsó ajkát. Majd
legyintett az ujjaival.
– Véleményünk szerint eléggé királyinak tőnsz, annyit tudsz a
protokollról, mint mi, amikor trónra léptünk. Nem abban a tudatban
neveltek fel, hogy miénk lesz a korona, akkor jutottunk hozzá,
amikor azok, akiknek több joguk lett volna hozzá, eltőntek.
– Kedves, hogy ezt mondja. – Eltőntek, igen, gondolta David,
miközben ilyen udvariasan felelt. Kard vagy pallos által haltak meg a
Yorkok és a Lancasterek közötti, végeérhetetlen háborúskodás
szerencsétlen áldozataként. Egyesek azt állították, a rózsák háborúja
véget ért a Bosworth mezején vívott csatával, ami trónra juttatta
Henriket, de Warbeck mostani felkelése nagyon hasonlított rá.
– Mindazonáltal úgy tőnik, jobb szeretnéd, ha Lady Marguerite
melletted maradna. Ez a kívánságod?

– Ez – David várt, visszafojtott lélegzettel.
A király hátradılt a székén, elégedett mosoly lágyította meg arca
komolyságát.
– Kitőnı! Egy órán belül indulunk.
Davidnek annyira fontos volt, hogy megkapja az engedélyt, és
magával vigye a lányt, hogy beletelt egy kis idıbe, mire felfogta
Henrik szavainak értelmét.
– Indulunk a vadászatra?
– Szó sincs róla, Sir David – válaszolt VII. Henrik egy
félmosollyal. – A vadászat ideje lejárt. Londonba tartunk,
westminsteri palotánkba.
Inkább két órába telt, mire a Henrik parancsát követı káosz
lecsendesült, és a lovasok, megrakott szekerek menetoszlopa
kialakult. A vár ura és a jó Lady Joan integetve állt a vár oromzatán a
szakadó esıben, amikor a menet kivonult a kapukon. Ha búcsúzásuk
kissé sietısnek tőnt, akkor kétségtelenül azért, mert örültek, hogy a
király elment, mielıtt még teljesen kifosztotta volna az éléskamrákat.
David a délelıtt hátralévı részében fel-le lovagolt a menetoszlop
mellett, problémákat rendezett el, a lassabb kordékat és szekereket
hátra irányította, nógatta az elmaradozókat, és megszüntette a réseket
a sorok közt. Örömmel látta, hogy emberei gond nélkül elvegyültek a
király katonáival, sıt túltettek rajtuk fegyelem és a páncéljuk
csillogása terén.
Lord Halliwell fegyveresei nem viselkedtek ilyen lenyőgözıen.
Nem szervezıdtek alakzatba, nem ismerték a katonai precizitást.
Dülöngéltek a nyeregben, mintha másnaposak lennének az elızı este
után, átkozták a sarat és az esıt, ínpókos lovaikat és a parancsokat,
melyek kiragadták ıket szunyókálásukból. Dicsekedtek hódításaikról
a vár szolgálólányai között, durva vicceikbe még a matrózok is
belevörösödtek volna. Halliwell és a fia nem zárta rövidre a dolgot,
hanem csatlakozott az élcelıdéshez.
David azt kívánta, bár egyetlen napig ı fegyelmezhetné azt a
társaságot. Mivel ez sem elıjoga, sem feladata nem volt, nagy ívben

elkerülte ıket. Annyira szokásává vált azonban az éberség, hogy
mindig rajtuk tartotta a szemét.
David állandóan figyelte Marguerite-et és Astridot is. Részben,
mert Halliwell is a menetben lovagolt, de saját lelki békéje érdekében
is. Ott lovagoltak, ahova helyezte ıket, a hosszú menet biztonságos
közepén. A köpenyébe burkolózó, csuklyáját szorosan az arcába
húzó Astridról sütött a szenvedés, Marguerite viszont egyenes háttal
ült a nyeregben, arcát köpenye csuklyájának selyemszéle keretezte,
bıre harmatos volt a nedves levegıtıl.
David mellkasára hatalmas sziklaként nehezedett a vágy, hogy
nyeregkápájára vonja a lányt, köpenye alatt sajgó testéhez szorítsa,
miközben lecsókolja a szempilláján ülı esıcseppeket. Ez a késztetés
annyira megzavarta a fejét, hogy megtagadta magától azt az örömöt,
hogy a lány mellett lovagoljon, kivéve néha pár perc erejéig. Az a
rövid idı úgy halott, mint egy korty erıs bor, egyszerre volt nyugtató
és élénkítı.
Figyelmessége nem maradt észrevétlen. Vigyorgás, nevetés és
halk megjegyzések követték, bár abban a pillanatban elhallgattak,
amint rájött, ki merészelt ilyesmit. Idırıl idıre a lovasok a kelleténél
közelebbrıl vették körül Marguerite-et, de csak addig, míg nem
utasított két katonát a saját emberei közül, hogy lovagoljanak a lány
elıtt és után.
Az történt, amitıl félt. Henrik parancsa, hogy Marguerite ápolja,
megfosztotta a lányt a neki kijáró tisztelettıl. Államérdekbıl
feláldozták. Ezért neheztelt a királyra, és tudta, hogy nem felejti el
egykönnyen.
Oliver legtöbbször Daviddel lovagolt, bár néha-néha ı is
hátramaradt, és csatlakozott a hölgyekhez. Amikor egyik alkalommal
visszatért, David szúrós szemmel nézett rá. Hangja halk morgásnak
hangzott, amikor megszólalt.
– Ha ennyire tele vagy energiával, csatlakozz az elıırshöz, és
jelentsd, mi vár ránk!

– Lefogadom, hogy még több sáros úton lovaglás – válaszolta
Oliver nagy vidáman –, és nem sok más.
– Ha csak birkanyomok, azt is tudni akarom!
Az olasz felvonta a szemöldökét.
– Bene, de mitıl vagy ilyen zabos? Fáj a sebed?
– Egyáltalán nem.
– Akkor kimerültél, és nem tetszik, hogy a kényelmes szobádat a
nyeregre cserélted.
– Nem.
– Talán egy bizonyos comte és comtesse jelenléte miatt, akik
hirtelen nagyon élvezik Lord Halliwell becses társaságát?
– Ne légy nevetséges! – David észrevette a barátságot Halliwell és
a francia pár között, de nem igazán tudta, ki kezdeményezte. Az öreg
fıurat elbővölte a comtesse, de könnyen lehet, hogy Celestine csak
unatkozott. Ha nem vehet részt véres vadászaton, más mulatságot
keres. De ha az asszony azt hitte, hogy azt majd tıle vagy a comte-tól
kapja meg, csalódni fog. A férje már túlontúl hozzászokott
féltékenységet ébresztı trükkjeihez, Davidet meg egyáltalán nem
érdekelte, hogy kit cipel az ágyába, és miért.
– Non, bene! Akkor mert távol vagy az ápolódtól. Megesküdnék
rá, hogy tegnap éjjel hallottam néhány kéjes sóhajt. Kérlek, azt ne
mondd, hogy semmi közöd nem volt hozzá!
David tarkója égett a lánccsuklya alatt.
– Semmi közöd hozzá, hogy mit tettem, és mit nem!
– Jó, jó, de egy esıs éjszakán, amikor a hölgy karnyújtásnyira van
tıled, miután napokat töltöttetek egymás társaságában? Ugye nem
voltál akkora ökör, hogy veszni hagyj egy ilyen lehetıséget? A
helyedben megragadtam volna, méghozzá két kézzel!
– De nem vagy a helyemben – közölte vészjósló hővösséggel
David –, bár úgy tőnik, szeretnél.
– Természetesen, mivel forróvérő vagyok, és nem szégyenlıs. A
hölgy érdekfeszítı jelenség, és sokkal jobban megragad az ember

fejében, mint akinek csak az arca szép. Maga a jóság, és intelligens
is. A szenvedélyei…
– Nem neked valók! – közölte David, acélosan megnyomva
minden szót.
– De neked igen, barátom? Ebben a koszlott menetoszlopban
mindenki azt hiszi, hogy így áll a helyzet, még a király is. A híre már
a tiéd, akkor a gyönyör miért nem?
David kurtán felnevetett.
– Nem is olyan rég még óvtál a hölgytıl.
– Még mielıtt láttam, hogy vágja le rólad a véres ingedet, és
akadályozza meg puszta kézzel, hogy elvérezz. Ha hagyod, hogy egy
ilyen bátor szépség és erıs szív sose legyen senkié, akkor két embert
teszel bolonddá: magadat és ıt.
Ezekkel a szavakkal Oliver megfordította heréltjét, és elvágtatott a
menet elejére. David utána bámult, olyan erıvel szorítva össze a
fogát, hogy belefájdult a füle.
Aznap éjjel egy kolostorban pihentek meg, nyirkos és komor,
szent épületben, ahol a kenyér száraz, a bor savanyú volt, az étel
pedig mindössze néhány, a híg levesben lebegı, kis húsdarabot
jelentett. Hajnalhasadáskor már indultak is tovább. A második
éjszaka valamilyen alacsony rangú nemes újonnan épült udvarháza
közelében érte ıket, aki sosem tarthatta volna meg a címét, ha a
legutóbbi háborúban nem érték volna veszteségek. Zavarba ejtıen
boldog volt, hogy vendégül láthatja ıket, még úgy is, hogy csak
néhány órával korábban kapott hírt az elıırstıl. Miközben kipakolta
a pincéjét, vörös hajú, gömbölyded és csinos hitvese varázslatos
teljesítményre sarkallta a szakácsukat. Meg kell hagyni, bıven
kárpótolták ıket az elızı esti sovány étkezésért.
Végre derős nap volt, de a perzselı nap és a szél kiszárította a
sarat, és szemcsés porrá változtatta a lábuk alatt. A férfiak
szomjaztak az erıs borra. Minél gyorsabban folyt az ital, a társaság
annál hangosabb lett. Mire megérkezett a sajt és a gyümölcs, a gróf
szép termében a zaj zsivajjá erısödött.

A holtfáradt David érezte, hogy visszatér a fejsebe okozta fejfájás.
Úgy látta, Marguerite is kókadozik. Astrid egyszerően elnyújtózott a
háta mögötti padon, és elaludt.
A kis szolgáló feje Marguerite ölében nyugodott. David szíve a
bordáinak ütközött a gondolatra, hogy az ı feje pihenhetne ott. İ
bizony nem aludna, ha az arca és a szája annyira közel lenne ilyen
kincshez.
Az efféle gondolatok hatása nem maradhatott el. Nem elég, hogy
férfiassága olyan gyorsan megkeményedett, hogy elakadt a lélegzete,
de hirtelen Marguerite szájának ízére szomjazott. Felállt, és a padhoz
lépett, ahol a lány ült.
– Bocsáss meg, hölgyem – szólította meg rekedtes hangon.
– Szeretnél levegızni, mielıtt nyugovóra térsz?
A várakozás röpke villanása tőnt fel a lány mélybarna szemének
mélységében, majd lesütötte pilláit.
– Semmit sem szeretnék jobban, de akad egy kis gond, nem?
– Astrid felé intett.
– Oliver majd elviszi a kijelölt szálláshelyükre. – A férfi
körbepillantott, hogy hívassa a fegyverhordozóját. – Így megfelel?
– Tökéletes, bár egy szobán osztozunk vendéglátónk ifjú
leányaival. A szolgálólányuk majd mutatja az utat.
Pillanatok alatt elrendezték az ügyet. David karon fogta
Marguerite-et, hogy felsegítse a padról, aztán a csuklójára helyezte a
lány kezét. Az asztalok között keringve utat tört a tömegben, míg ki
nem értek a külsı ajtón.
A házat a legfrissebb divat szerint építették, vörös téglából, sok
ablakkal, szép kıfaragással az ajtó fölött, és korántsem védekezésre
berendezve. Széles, kövezett és fallal körülvett udvar feküdt elıtte, a
bejáratot ırbódé védte, de nem volt igazi várudvar, hiányzott a
kapurostély és a híddal átívelt várárok.
A külsı fal mentén fáklyák lobogtak a tartóikban, ugráló, táncoló
árnyékot vetettek a felette emelkedı kılépcsıre. Egy szürke cirmos
macska, az éléskamra egerésze, a lépcsın ült, majd utánuk eredt, és

Marguerite bokája körül sündörgött. Amikor elérték az ırbódét, a
szolgálatban lévı katonák – a király emberei – tisztelegtek és
átengedték ıket.
A ház mögött poros út futott, mint egy sápatag fonal a holdsarló
fényében. Sötét árnyékok húzódtak rajta, finoman mozogtak a faágak
között kavargó szellıben. David abba az irányba indult, olyan
céltudatossággal, mely egyszerre volt parancsoló és helytelen. Szinte
találomra megszólalt, hogy eltitkolja nem épp ildomos szándékait.
– Fáradt lehetsz a mai hosszú lovaglás után. Nem tartalak fel soká.
– Egyáltalán nem! – válaszolta a lány.
Néhány lépés után David megtalálta a hangját.
– Lovaglás közben minden rendben volt? Senki nem sértegetett
vagy…
– Nem.
A férfi nem törıdött a kurta válasszal, és nem is hitte el teljesen.
– Sajnálom, hogy a tréfák és pletykák céltáblájává tettelek. Ez
sosem állt szándékomban.
– Tudom.
– Megváltoztathatnám, ha tudnám.
– Ne okold magad! – válaszolta a lány határozott fejrázással. –
Nem lennél Angliában, ha nem küldetek érted. Nem üzentem volna,
ha Henrik nem szerez nekem házasságot. Nem lennénk itt, ha Henrik
nem játszik ki minket. Henrik nem találja ki ezt a cselt, ha nincs
Perkin Warbeck. Warbeck nem követelhette volna a trónt, ha IV.
Edward fiai nem tőnnek el a Tower-ben. Meddig soroljam?
– Igen, de…
Marguerite megállt, és megragadta David karját, így az
félbehagyta a mondatot. A lány félig megfordult, és hátranézett a
válla felett.
– Mi az? – kérdezte a férfi.
– Nem tudom biztosan. Azt hittem, hallottam valamit.
– Valószínőleg a macska.
– A cicalány itt van mellettem.

– Lány?
– Ha hím, akkor szörnyen kövér. – A lány hangjában nevetés
bujkált.
– Te csak tudod.
David viccelıdött, miközben a sötétséget fürkészte a hátuk
mögött. Nem látott semmit, ami riadalomra adhatna okot, de nem
kételkedett Marguerite ösztöneiben. A zaj forrása bármi lehetett,
madár, szemetet kidobó szolga, kóbor kutya, mely részesülni remél
az adományból, vagy férfi, aki könnyít magán, miután szép
mennyiséget benyakalt vendéglátójuk jó borából.
Egy pillanattal késıbb David továbbsétált. Marguerite újra
hátrapillantott, majd felvette vele a lépést.
Kimondhatatlan örömöt jelentett távol lenni útitársaik folyamatos
zajától. A levegı friss volt, az éjszakai szél kellemesen hős. Lépteik
alig keltettek zajt a homokos talajon. Harmattól nedves fő között
jártak, az utat szegélyezı tölgyfák levelei üvegesen csillogtak a
holdfényben, árnyékuk sötét, szürke takaróként borult rájuk.
David szándékosan egyre mélyebbre hatolt a sötétségben, míg egy
hatalmas tölgy törzséhez értek. Ekkor megállt, derékon kapta
Marguerite-et, és durva kérgének döntötte.
– David… – suttogta a lány.
– Sajnálom, hogy kicseleztelek, de muszáj…
Megcsókolta Marguerite-et, mert vonzotta, akár darazsat a nektár.
Megcsókolta, mert már két végtelen napja nem ízlelte az ajkát.
Megcsókolta, mert Oliver erre ösztökélte, mert akaraterı nélküli
bolond volt, és mert olyan vak kínnal kívánta, hogy belepusztult
volna, ha nem érhet hozzá. Megcsókolta, mert csupán annyit tehetett,
hogy becsúsztatta a nyelvét a lány szájának nedves forróságába.
Azért csókolta meg, mert muszáj volt.
Jó ég, édes csábítás volt, és minden, amirıl álmodott. De nem
elég, sosem lesz az.
Reszketett, miközben a lány szétterítette a kezeit a zekéjén,
felcsúsztatta és a nyakára kulcsolta. Magára erıltetett önuralommal

közelebb húzódott, gyötrı, forró domborulatát Marguerite-hez
préselte, miközben kezével keble halma után kutatott. A mellbimbó
feszes, édes csomója bökte a tenyerét, eszetlen elragadtatással
körözött rajta újra és újra. Mindeközben egyre mélyebbre hatolt a
lány szájának mélységeiben, a nyelve körül tekergızött, és néma
pantomimmal mutatta meg neki, mit tenne vele, ha nem lenne tilos.
A macska figyelmeztette.
Az állat fújt, és ijedten David vádlijának ugrott. A férfi a
gondolatnál is sebesebben elszakadt Marguerite-tıl, és megpördült,
hogy pajzsként védje. Ugyanazzal a mozdulattal elıhúzta egyetlen
fegyverét, az evıkését.
A sötétségbıl két férfi tört rá; kezükben csillámló kardot tartottak.
Finomkodásra nem maradt idı. David meglendítette a kését, és
kemény, halálos elszántsággal eldobta. Mielıtt hallatszott volna a
becsapódás zaja, lebukott a másik férfi süvítı csapása elıl, amivel a
fejét akarták levágni. Ugyanabban a pillanatban csizmás lábával
térden rúgta támadóját. Amikor az felüvöltött fájdalmában, David két
kézzel, irtóztatós erıvel megragadta a csuklóját, és megcsavarta. Egy
másodperccel késıbb támadója teste felett állt, keze ökölbe szorult az
elernyedt kezébıl kicsavart kard markolatán. Zihálva nézte, ahogy a
másik karját lógatva, sántikálva eltőnik az éjszakában. Azt is látta,
hogy egy harmadik sötét alak emelkedik ki a fák közül, és a sebesült
támadó után siet.
Utánuk eredhetne, és válaszokat követelhetne, de akkor
Marguerite védtelen maradna. Sejtette, ki akarta megölni, és
számított rá, hogy újra megpróbálják.
Marguerite felsóhajtott mögötte, mintha visszafojtott lélegzetét
fújná ki. Mintha rémálomból ébredne, lassan a férfihoz lépett. Nem
szólt semmit, csak átkarolta, miközben remegés rázta, mintha lázas
lenne. Karját David köré fonta, aki olyan erıvel hunyta le a szemét,
hogy pillái dörzsölték a bırét. Próbált nem arra gondolni, mi történt
volna a lánnyal, ha ı meghal a támadás során.
Marguerite a mellkasára hajtotta a fejét, és szorosan ölelte.

David nem ellenkezett.

12. FEJEZET

G

yilkosság! Gyilkosság!
A kiáltás akkor harsant fel, amikor a halott férfi testét
behozták a nagyterembe, és a földre fektették. Szisszenések, ijedt
moraj és a találgatások, suttogás töltötte meg a helyiséget egészen a
kazettás mennyezetig. A férfiak a holttest köré győltek, és
rámeredtek. Mellkasába még mindig tövig merült a kés, David
aranyfuttatásos, elefántcsont nyelő evıkése.
Marguerite a többiekkel együtt közeledett a halott férfihoz.
Daviddel együtt tért vissza a nagyterembe, aztán a férfi a ház vörös
hajú úrnıjének gondjaira bízta, ı pedig embereket győjtött, hogy
hozzák be a halott merénylıt. A bámészkodók szétváltak, és a lány
elıször látta meg a férfi élettelen vonásait: szürkeségét és
csodálkozó, üres tekintetét a pislákoló lámpafényben.
A döbbenettıl megtántorodott.
Halliwell.
Az a férfi próbálta megölni Davidet, akihez majdnem hozzáment.
Kihívta az átkot maga ellen azzal, hogy az oltárhoz akarta
kényszeríteni. Most lesújtott rá.
Halliwell fia máshogy gondolta.
– Atyámat rendkívül aljas módon meggyilkolták – kiáltotta –, és a
tettes ott áll! Mindenki felismeri díszes kését!
Davidre mutatott a holttest mellett. David végignézett a tömegen.
Higgadt volt, haja aranytincsenként csillogott a táncoló
lámpafényben. Nem próbált védekezni.
Marguerite hátán végigfutott a jeges rémület.

– Nem! – kiáltotta, és elırelendült. – Lord Halliwell a társával
együtt ránk támadt. Davidnek védekeznie kellett a kardokkal
felfegyverzett férfiakkal szemben. Csak nagy erejének és ügyes
késdobásának köszönhetı, hogy nem ı fekszik itt holtan.
Halliwell a lányhoz fordult.
– Ön bemocskolja atyám nevét. Sosem alacsonyodott volna le
ilyen aljassághoz!
– A halála másról árulkodik – válaszolta a lány felszegett állal.
– Állítja ön, egy ledér nıszemély, aki nem méltó rá, hogy
hölgynek nevezzék? Mit mővelt odakint a sötétben az
Aranylovaggal? Erre feleljen! Miféle varázserıvel bír, hogy a férfiak
kutyaként szaglásznak ön után?
– Uram!
– Halliwell! – recsegte figyelmeztetıen David.
Halliwell ugyanolyan hévvel folytatta.
– Apám is a megszállottja lett. Neki ígérték, de elhappolták elıle,
ı viszont mindenáron meg akarta szerezni a jussát, önt. Ön bizonyára
a sátán ivadéka, hogy ennyire megbabonázta!
A vádakat hallva Marguerite-en úrrá lett a rémület, forrt benne a
düh és a megalázottság. Egy nı ellen súlyos vád, hogy fekete
mágiával babonázott meg egy férfit. Hallotta az elítélı mormogást,
érezte, hogy a körülállók elhúzódnak tıle. A tömegben ott állt
comtesse Celestine, sápadt arcában mohón csillogott a szeme.
Férjéhez hajolt, és a fülébe suttogott, ám comte de Neve undorodva
húzódott félre.
Marguerite tudta, hogy a gráciák átkának mindig megvolt az a
veszélye, hogy ıt vagy a testvéreit vádolják meg a halálesetek miatt.
De oly sok év telt el – majd tizenöt vagy még több mióta Isabel
elıször segítségül hívta a védelmét, hogy azt hitte, hogy a
legrosszabb sosem történhet meg.
Tévedett.

Davidre pillantott. A férfi szemében kék lánggal égett a harag,
miközben utat tört magának felé. Védelmének ígérete bátrabbá tette a
lányt.
– Atyja hibát követett el – fordult vissza Halliwell fiához. – Nem
volt joga magának követelni engem.
A férfi keskeny arca elvörösödött.
– Mindenki füle hallatára kijelentette, hogy atyám meg fog halni,
és most itt fekszik. Maga boszorkány, maga miatt halt meg! Ezért
égnie kell!
Sikolyok, félırült kiáltások és üvöltések töltötték meg a termet a
boszorkányégetés említésére. Kezek nyúltak a lány felé, tapogatták a
karját, a ruháját markolászták, csipkedték, ütögették, ide-oda
rángatták.
Marguerite megbotlott a ruhája szegélyében. Astrid hirtelen
mellette termett. Az apró komorna sikoltozva, kiabálva lökte félre
azokat, akik kezet emeltek az úrnıjére. Apró öklével püfölte ıket.
– Állj!
A kiáltás Davidtıl érkezett. Ezután penge siklása hallatszott,
ahogy kikapott egy kést a legközelebb álló férfi övébıl. Mögötte
Oliver állt saját tırével a kezében.
A lárma hangosabb lett, átkok és fenyegetések harsantak.
Marguerite úgy érezte, tıbıl kitépik a karját. Egy férfi a fenekébe
markolt, magához húzta, hozzádörgölte kemény testét. A lány a köré
győlı tömegen át látta, hogy Halliwell katonái az elhunyt nemes fia
mögé győltek, aki most Lord Halliwell lett.
– Csendet! A király nevében hagyják abba, és álljanak félre!
Az elharsogott parancs, mely Henrik udvarmesterétıl érkezett,
halálos fuvallatként csendesítette le a termet. Férfiak és nık
perdültek a hang felé, majd halkan felhördültek. A csendet
ruhasuhogás és a térdízületek recsegése törte meg, amikor a társaság
izgatottan fejet hajtott és pukedlizett uralkodójuk gyors közeledtére.
– Engedjék el Lady Marguerite-et! – parancsolta VII. Henrik,
hangja visszhangzott a teremben.

– De felség… – fogott tiltakozásba az új Lord Halliwell.
– A hölgy a gyámleányunk, tehát a védelmünk alatt áll. Sorsáról
mi döntünk. – Henrik rezzenéstelen arccal várt, míg minden kéz
elengedte Marguerite-et, és egyedül állt. Ekkor David felé fordult; az
út azonnal szabaddá vált kettıjük között.
– Nos, uram, kívánsz valamit mondani a védelmedben?
– Úgy történt, ahogy Lady Marguerite elmondta, felség.
– A sötétben rátok támadtak az eljegyzés körüli vita miatt.
– Lopva két karddal felfegyverkezett férfi támadt ránk, amikor
kimentünk levegızni. Egyikünknek kicsavartam a kezét, és elvettem
a fegyverét. A másik elfutott. Egy harmadik figyelte ıket, aztán
utánuk eredt.
– Nem, uram! – kiáltott fel zaklatottan Halliwell. – A nı volt az!
İ vonzotta oda az apámat gonosz eszközökkel, hogy a halálát
okozza. ı és a társa.
– A társa? – Henrik kétkedve vonta fel a szemöldökét.
– A macskája. Közismert, hogy a sátán macskafélék alakjában
szegıdik a boszorkányok mellé. Fekete volt, ott állt a lány mellett.
Moraj futott végig a termen. A Marguerite-hez legközelebb állók
keresztet vetettek. Amikor a rémület hidegen végigfutott a lány
hátán, majdnem ı is ugyanazt tette. Volt ott egy macska. Tényleg ott
volt…
– Maga ott volt – jött rá hirtelen, és Halliwellhez fordult. – Látta a
macskát a sötétben, és feketének hitte. Maga a harmadik ember,
különben honnan tudna errıl?
– A macska szürke, és itt van! – visította Astrid diadalmasan.
Felvette a macskát, ami követte ıket a kertbıl, és most rövidke lábai
körül sündörgött. Nyögve maga elé tartotta az igencsak hasas
egerészt.
Halliwell fia elsápadt.
– Esküszöm… – kezdte.
– Távozzon! – parancsolta Henrik zordan.
– De uram!

– Fogja az apja holttestét, és menjen! Térjen vissza a birtokra, ami
most önre szállt, és maradjon ott, míg újra magunkhoz hívatjuk.
Figyelembe vesszük atyja elvesztését, és igazságos büntetést
óhajtunk, de meggondolhatjuk magunkat, ha még vadabb vádakat
hallunk. Most menjen, amíg még teheti!
Halliwell elsápadt, ajka remegett. Belıle hiányzott apja arrogáns
magabiztossága, mert egy szót sem szólt. Fejet hajtott, egy
fejrándítással maga mögé győjtötte az embereit, és elhátrált. Meg
sem állt, míg kiért az ajtón, és elnyelte a sötétség.
A király szúrós szemmel nézett végig a Marguerite körül állókon.
Arrébb léptek – a comte és a comtesse is – utat nyitva Davidnek, aki
védelmezıen a lány mellé sétált. Marguerite érezte a belıle áradó
erıt és megkönnyebbülését, hogy elmúlt a veszély. Ez utóbbiban ı
nem osztozott, mert egyáltalán nem volt benne biztos, hogy az
összetőzésnek vége.
Nem is tévedett.
Henrik áthatóan nézett Davidre. A két férfi farkasszemet nézett,
közben a megjegyzések halk moraja újra elhalt a nagyteremben.
Egyre sőrősödött a feszültség a levegıben.
– Újra megkérdezem – kezdte a király enyhe dorgálással –, a
támadás csak Lady Marguerite visszavont eljegyzése miatt történt?
– Elképzelni sem tudok más okot – felelte David.
Henrik arckifejezése nem változott.
– Semmit?
David egy pillanatig uralkodóját nézte, aztán kihúzta a vállát.
– Semmit, uram.
– Uram – kezdte Marguerite, aztán újra becsukta a száját.
Majdnem engedély nélkül szólalt meg, és olyasmi ellen tiltakozott,
amit nem tehetett közhírré. A rémület méregként cikázott végig az
erein, hogy a király mit tud.
Henrik figyelmeztetı pillantást küldött felé, bár továbbra is
Davidhez beszélt.

– Hiszünk neked. Ettıl függetlenül Halliwell eddig hő alattvalónk
volt. Halála nem maradhat felelısségre vonás nélkül.
A tömeg találgatni kezdett. A férfiak most elıretolakodtak, hogy
jobban halljanak. David felszegett fejjel állt, komor arcában szeme
kéken lángoló tőzzel égett.
– Meg kellett volna öletnem magam, uram?
– Cselekedhettél
volna
kevesebb
erıvel,
kevésbé
visszavonhatatlanul.
Valami történt, és minden szóval egyre ijesztıbb irányt vett.
Marguerite
mellkasa
belefájdult
minden
egyes,
nehéz
lélegzetvételbe. Parázsló tekintettel nézett egyik férfiról a másikra.
– Ha lett volna rá idım – felelte David. – És biztosítékom, hogy a
velem lévı hölgy nem szenvedi meg, ha én elbukom.
– Elég! – mennydörögte Henrik. – Tanú van a védelmedre, így
felmentünk a gyilkosság vádja alól. Mindazonáltal nem tőrhetünk
széthúzást a követıink közt, és nem nézzük el az ebbıl fakadó
viszályokat sem. Mivel annak az embernek, akit megöltél, számőztük
a fiát, ezért téged is, David of Braesford.
– Azt hiszi, én okoztam a viszályt?
David szétterpesztett lábbal, kihívóan nézett szembe a királlyal.
Miért mond ilyesmit? Henrik tudja, hogy ez lehetetlen, hacsak…
Marguerite gyomra összeszorult, szörnyő balsejtelme támadt.
Henrik gúnyosan mosolygott.
– Szerintünk túlságosan szeretsz harcolni, így talán kiprovokáltad
a támadást.
– Hogy így a halálba csábítsam Halliwellt? Lehet, ha biztosan
tudtam volna, hogy ı akart megöletni.
– Forrásaink szerint ı tette, biztosan a tieid is ezt mondják.
Mindazonáltal nem hagyhatjuk, hogy megsértsd az ítélkezéshez való
királyi jogunkat. Sıt, arra jutottunk, hogy nyugtalanítóan hasonlítasz
a Plantagenetekre.
David a királyra meredt.
– Árulással vádol, uram?

Magasságos isten a mennyekben! Eljött hát a pillanat, amiért az
összes lecke, elıkészület történt. Hamarabb a vártnál. Mégis volt
értelme: Halliwell halálát ürügyként használják arra, hogy
megtörténjen.
Marguerite megborzongott, amikor megértette, mi folyik a szeme
elıtt. Eljutott a tudatáig, hogy valahol a háta mögött a comtesse
felszisszen, és feldúltan suttog valamit a férjének.
– Egy Plantagenet a felszín alatt mindig yorkista – jelentette ki
Henrik. – Csak a megfelelı körülmények kellenek, hogy ez
bebizonyosodjék.
– Ez tévedés.
– Az idı majd eldönti. Menj! Menj most, mielıtt még vasra
veretünk az út további részére, aztán a Towerbe vetünk.
– És Lady Marguerite?
A lány próbált nyugodt maradni, miközben a teremben minden
szem újra rá szegezıdött. Szíve a torkában dobogott. Oly sok minden
függött ettıl a választól, oly nagyon sok.
Henrik elutasító pillantással válaszolt.
– Az elmúlt néhány napban a lány döntött, ahogy ma este is. Vidd
ıt! Talán te meg tudod szelídíteni a boszorkányt, ha kiderül, hogy
tényleg az.
David perzselı tekintete a lányéba kapcsolódott, hátborzongató
figyelmeztetés és kérés rejlett benne. Lassan, mintha kételkedne
Marguerite válaszában, elırenyújtotta a kezét.
Elmehet vagy maradhat. Bárhogy is, az élete sosem lesz ugyanaz.
Henrik azt mondta, már választott, de ez nem igaz. Most kell
választania, ebben a pillanatban.
Marguerite, mintha álmodna, David erıs, meleg tenyerébe tette a
kezét. Az magabiztos erıvel zárult az ujjaira. A férfi maga mellé
húzta, szabad karja hajlata alá. Együtt indultak az ajtó felé.
– Várj, milady! Várj meg!
Astrid lökdösıdött, csúszkált, mászott azok lába között, akik
elállták az útját. Elveszítette a fátylát, kivörösödött, könnyes arcán

kétségbeesett düh és valami bánathoz hasonlatos tükrözıdött.
Kifulladtan trappolt oda hozzájuk, megállt Marguerite mellett, és
lebiggyesztett alsó ajakkal, ökölbe szorított kezekkel nézett szembe a
többiekkel.
Marguerite Astrid vállára tette a kezét. Hirtelen kevésbé érezte
egyedül magát, kevésbé kétségbeesettnek. Miközben az ajtók felé
tartottak, az ıket figyelı arcokat pásztázta, Olivert kereste. Csak nem
hagyná, hogy David nélküle menjen el?
A férfi eltőnt. Karakán csibészarcát nem látta a tömegben.
Elérték az ajtót. David megállt. Megfordult, a lámpafénnyel és éji
árnyakkal teli, félhomályos teremben tekintete találkozott VII.
Henrikével.
– Meg fogja bánni ezt a döntést, uram! – Hangja zengett a feszült
csendben. – Életem végéig szolgáltam volna önt. Most, hogy
számőzetésbe kényszerít, élni fogok elsıszülötti jogommal.
– Elsıszülötti jogod? – ismételte Henrik fenyegetıen és
megvetıen. – Köztudomású, hogy fattyú vagy.
– Nem igaz! Én vagyok V. Edward, az egykori gyermekkirály, de
elvették tılem a koronát, és a Tower foglya lettem. Edward vagyok,
és ön bitorolja, ami az enyém! Sem ön, sem a bitorló, aki a
bátyámnak mondja magát, nem tarthat vissza attól, hogy elfoglaljam
a helyem! Én vagyok Edward, a trón jogos örököse, Anglia
törvényes királya!
Astrid levegı után kapkodott, és motyogott valamit, ami
beleveszett a megrökönyödés zsivajába, ami egyre hangosabb lett,
betöltötte a hatalmas, boltozatos teret, miközben a férfiak vad
tekintettel meredtek egymásra. Marguerite megfordult, és nézte a
férfit, aki oly közel tartotta magához. Szíve a torkában dobogott,
szemét könnyek égették.
Edward Plantagenet, Anglia trónjának örököse, vagy David?
A magas férfi aranyhaján megcsillant a tőz fénye, mintha a
hatalmas helyiség minden fénysugarát magához vonzotta volna.
Felszegte a fejét, kihúzta magát, szeme tiszta kékjében ösztönös

büszkeség csillogott. Legyızhetetlennek látszott, akit nem állít meg
sem a halál, sem az attól való félelem.
Minden ízében hercegnek tőnt, akinek istenadta joga, hogy
uralkodjon.
Marguerite-re sosem ismert rémület sújtott le, mintha lándzsát
döftek volna a szívébe. David V. Edwardként benyújtotta
trónigényét, így minden kéz ellene fordul majd. Henrik és a
Lancaster-pártiak, akik uralkodásával jutottak hatalomhoz, nem
hagyhatták életben. Warbeck biztosan a halálát akarja majd, és a
támogatói is. Davidet Anglia egyik szegletébıl a másikba őzik majd.
Sehol sem lesz biztonságban. Ezer mérföldes körzetben minden
zsoldos verseng majd a fejére kitőzött vérdíjért. Senki nem lehet
fenntartás nélkül a barátja.
Hogyan maradjon életben?
Inkább érezte, mint látta, hogy a férfi mély levegıt vesz.
Elengedte a kezét, de még mindig maga mellett tartotta. Tisztelegve
és kihívóan felemelte a jobb karját, majd így szólt az
egybegyőltekhez:
– Edward vagyok, Anglia törvényes uralkodója! Ki tart velem?
Edward vagyok, Anglia királya! Kövessetek!
Mintha átok alól szabadultak volna fel, emberei, úgy ötvenen,
elıretörtek. Sokan velük tartottak a király emberei közül is.
Kiabálva, nevetve körülvették Davidet és a lányt, és kiragadták ıket
az éjszakába. Nagy tömegben özönlöttek le a ház kılépcsıjén az
udvarra.
Miközben futottak, egy férfi ügetett elı a homályba veszı istállók
felıl. Három lovat vezetett maga mögött.
Oliver! Oliver volt az.
Az olasz hirtelen megállt és leugrott, majd a hóna alá kapta
Astridot, és egy határozott mozdulattal a pónijára dobta. Ugyanabban
a pillanatban David lóra segítette Marguerite-et, aztán fellendült a
saját nyergébe. A hátuk mögött káosz uralkodott, ahogy újdonsült

hívei elözönlötték az istállót. Oliver bizonyára figyelmeztette az
istállófiúkat, mert több felnyergelt jószág várakozott.
Pillanatokon belül mindenki lóra szállt, és kiözönlött a kapun,
egyenetlen vonalban végig az ösvényen. Menetoszlopuk sokkal
messzebbre nyúlt hátra, mint arra Marguerite számított.
Belelovagoltak az éjszakába, bár hogy hova, azt Marguerite nem
tudta, és hogy meddig tart útjuk, arról sejtelme sem volt. De nem is
érdekelte. Semmi sem érdekelte, míg David mellette van.
Vadság és szabadság érzése sarjadt benne mélyen legbelül;
zakatolt a szívében, lángolt az agyában. Bár könnyek égették a
szemét, amelyek hátrafolyva benedvesítették a haját és fátylát, nem
gondolt a holnapra, a következı, majd az azt követı napra. Szabad
volt, felette állt bármely férfi akaratának.
Választott, és kitart mellette, történjék bármi. Nem tudta, mi vár
rá, ha véget ér. De övé a most, ez a pillanat, és senki nem veheti el
tıle.

13. FEJEZET

A

z eufória nem tartott soká.
Egyik fárasztó mérföld követte a másikat, a sötétség nappali
világossággá változott, és Marguerite gondolatai újra és újra
visszatértek a nagyteremben történtekhez. Teljesen biztosra vette,
hogy a David és Henrik közötti összetőzést megrendezték, jóllehet a
pillanat hatására, annak a tervnek a részeként, mely Warbeck
legyızésére irányult. Mi más magyarázat lenne erre?
Megnyugtató lett volna a megerısítés, de nem kaphatott. Ezt a
kérdést nem kiálthatta oda Davidnek lovaglás közben, és mivel a
rövid pihenık alatt a férfi katonai ügyekkel foglalatoskodott, nem
mehetett oda hozzá. Egyszer-kétszer látta, hogy tüzet csihol a
tőzszerszámmal, és az oldalán lógó erszénybıl elıvett pergamenek
fölé tartja. A rá vetett pillantásból jegyzetekkel és számokkal teleírt
térképeknek tőntek. Akár igaz, akár nem, David mindig elégedetten
csavarta össze az iratokat.
Feltéve, hogy David mostantól a második trónkövetelıt játssza,
szükségük van fıhadiszállásra, olyan erıdítményre, ahová kellı
biztonságba vonulhatnak vissza. Ha van ırtornya, és kıfalak veszik
körül, akkor David emberei a legeltökéltebb támadáson kívül
mindentıl meg tudják védeni. Talán most oda tartanak.
Nem valószínő, hogy David gondoskodni tudna ilyen helyrıl.
Vagyis bizonyára a király biztosította számukra. A kérdés az, hogy
akkor mennyire biztonságos.
Marguerite minél tovább lovagolt, annál többet gondolkodott, és
minél többet gondolkodott, annál mélyebben gyökerezett benne a
rémület. İrültség belekeveredni a Lancasterek és a Yorkok

csatározásába. Davidnek hihetetlenül vékony kötélen kell táncolnia a
jövıben, elég sikeresnek kell lennie ahhoz, hogy megakadályozza a
yorkista trónkövetelı céljait, de nem fenyegetheti Henrik
uralkodásának stabilitását. Megfelelı jelöltnek kell látszania, igazi
Plantagenetnek, de a közemberek nem ismerhetik el annak, hogy
késıbb visszavonhassa a trónigényét.
Astrid, miután pónija engedelmeskedett a természet hívásának,
melléje kormányozta az állatot.
– Milady – kiáltott oda magas, elfúló hangon –, láttad, ki lovagol
velünk?
Marguerite észrevette a felháborodás pírját az aprócska komorna
arcán, és érezte, hogy minden idegszála pattanásig feszül.
– Kicsoda?
– A francia grófod és grófnıd. Hitted volna?
– Az ördögbe is! – dohogta a lány. Comte és comtesse de Neve?
Ez már több a soknál!
– Mi a ménkő ütött beléjük, hogy a mi Davidünk mellé állnak? –
dohogott Astrid. – Az a tüzelı nısténymacska ennyire akarja ıt,
vagy másról van szó?
Marguerite megfordult a nyeregben, és hátranézett. Nyomát sem
látta a párnak, vagyis távol voltak tıle. David vajon tudta, hogy ott
vannak?
Biztosan. Kezdettıl fogva fel-le lovagolt a menetoszlop mellett.
Astrid közelebb tessékelte a lovát, és halkabban szólalt meg:
– Szerinted elhiszik, amit Sir David mondott?
– Mirıl?
Az apró komorna szúrósan nézett rá.
– Tudod te azt!
Persze hogy tudta, ahogy Astrid is, aki eleget látott az elmúlt
hetek leckéibıl ahhoz, hogy megértse. Marguerite szerette volna
kerülni a témát, de gyávaság lett volna.
– Biztosan, különben Henrikkel maradtak volna. Te mit gondolsz?

– Nem tetszik, hogy itt vannak, az elejétıl fogva nem tetszik az
egész. – Astrid erısen ráncolta a homlokát. – Akik királyok akarnak
lenni, gyakrabban halnak meg, mint maradnak életben, fıleg, ha nem
áll mögöttük jelentıs hadsereg.
– Néha akkor is, ha áll – értett egyet Marguerite feszülten.
– Igen. Az nem elég, ha valaki királynak néz ki. Talán a királyi
vér sem elég.
Ezzel nem lehetett vitázni. A jog hatalom nélkül mit sem ért.
Mivel tanúja volt David bejelentésének, Marguerite akaratlanul is
eltőnıdött, mi van, ha David valóban V. Edward. A kinézete és
modora megvan hozzá, az biztos.
Elveszítette volna az emlékeit, hogy kimenekítették a Towerbıl,
és egy zárdában lelt menedékre? A mese, hogy apácák nevelték, csak
a védelmét szolgálta?
– Jó lenne Davidet és ezt a Warbecket együtt látni – töprengett
Astrid.
– Igen, bár csak azt bizonyítaná, hogy mindketten IV. Edward
vadhajtásai.
A csöpp komorna oldalra billentette a fejét, akár egy kíváncsi
veréb.
– Úgy beszélsz, mintha örülnél ennek. Nem akarod, hogy a mi
Davidünk király legyen?
Nem, nem akarta. Gondolni ilyesmire egy dolog, elfogadni a
lehetıséget egészen más. Nem akarta elhinni, mert az még
kockázatosabbá tenné a férfi jövıjét. Sokan haltak erıszakos halált,
akik erre a kiváltságra vágytak, nagyon sokan.
Ráadásul, ha Davidet királynak kiáltanák ki, belekeveredne a
királyi feladatok és kötelezettségek forgatagába, és számára örökké
elérhetetlenné válna. Övé lenne az ország legmagasabb, legnemesebb
rangja, jóval felette állna. Csak királyi hercegnı lenne megfelelı
hitves a számára.
Magának akarta a férfit. Azért, mert szerette; szerette, amióta csak
fiúként és lányként ott ültek a lóherék között. Amióta David ott

térdelt a lábainál, és igaz lovagjaként esküt tett, mielıtt harcba indult.
Szerette ıt, nem azért, mert hasonlított egy halott királyra, hanem
mert erıs volt a lelke, és szerette tisztességét és gyengéd törıdését,
amit csak neki tartogatott. Szerette, mert minden veszély dacára eljött
érte anélkül, hogy magára gondolt volna, mert kiérdemelte a király
tiszteletét és bizalmát. Szerette ıt, bár nem tudta, hogy Daviddel
érdemei szerint bánnak-e, vagy csak kihasználják, majd félredobják.
A drága Szőzanyára, meg kell állítania ezt az ırültséget! Le tudná
gyızni egy király kérését? Ha meg tudná gyızni
Davidet, hogy szegje meg az esküjét, még most, elvinné ıt
Franciaországba, ahol a Yorkok és a Lancasterek nem érhetik el
ıket? Mennyire vágyott a veszély és félelem nélkül együtt töltött
régi, szép napokra!
Féltette Davidet, rettenetesen aggódott érte. El kell térítenie ıt
errıl az ösvényrıl, még ha a becsületét is kell elveszítenie ezért.
Valahogy le kell gyıznie David önuralmát, megtörni acélos
elhatározását, és elérni, hogy a magáévá tegye. Csak meg kell
találnia a módját. Muszáj, mielıtt még túl késı lesz.
Telt a nap, a fényes és tiszta égen felhınek nyoma sem látszott.
Madarak daloltak a nyári hıségben, a fák levei susogtak az út felett.
Vadrózsák virágoztak az árkokban, a harangvirág, ibolya és
vadmuskátli mellett. A rekettye mélyzöldje benıtt mindent,
aranysárga virágai úgy ragyogtak, akár a legtisztább
napfénycseppecskék.
Marguerite a virágokat nézte, miközben sétára fogta a lovát, hogy
pihentesse, és hirtelen bevillant neki valami, amit nem egészen értett.
A virágok furcsamód ismerısnek tőntek. Ó, hisz ez természetes, hisz
egész életében ezeket látja, nem? Mégis, valahogy különös
jelentıséggel bírtak, valamit az eszébe juttattak. Mielıtt megérthette
volna, hogy mit, Astrid odakiáltott neki, egy fölöttük szárnyaló
sólyomra mutatott, és elfelejtette az egészet.
Másnap késı délután értek el a várhoz, ami réges-rég épült egy
dombon, durván vágott, szürke kıbıl. Marguerite normannak

gondolta. Négyszögletes volt és masszív, kevés kényelmet és még
kevesebb kellemet ígért, de rendíthetetlennek és szívósnak tőnt, akár
egy hegy.
Ha valaki üzent is az érkezésükrıl, az nem látszott. A belsı
udvaron halomban állt a hulladék, a nagyterem nedves hamutól,
rothadó gyékénytıl, állott zsírtól bőzlıtt, a szobában lévı ágytakarót
már idıtlen idık óta nem mosták ki. Az a néhány szolgáló, aki
üdvözölte ıket, vén volt, ápolatlan, vagy mindkettı.
Marguerite Astridra nézett. Az aprócska nı összeszorította az
ajkait, szemében harcias fény gyúlt. Sarkon fordult, hogy megkeresse
Olivert. Határozott biccentéssel magukhoz hívta a fegyverhordozót,
és mindhárman feltőrték az ingujjukat.
Mire rájuk esteledett, hatalmas tőz égett a nagyterem
kandallójában, a kıpadlóról eltőnt a régi gyékény, a kutyák csontjai
és maradékai, és a savanykás szagokat piruló hús és sülı kenyér
illata vette át.
– Hitemre – szólalt meg megkönnyebbülten David, amikor
Marguerite mellé lépett, miután gondoskodott a lovakról, és
elszállásolta a követıit –, tudtam, hogy nem hiába hoztalak
magammal!
A lány alig nézett rá, épp egy szurtos cselédlányt felügyelt, aki
úgy viselkedett, mintha még sosem súrolt volna kıvel kecskelábú
asztalt.
– Melegítettünk vizet a fürdéshez. Használhatod most, vagy
késıbb, miután ettél.
– Nem kétlem, hogy bőzlök, mint egy vadkan, de elıbb ennék, ha
nem bánod.
David mindig rendkívül udvariasan viselkedett. Nos, talán nem
mindig, gondolta a lány, amikor eszébe jutott, mit mővelt, miközben
ı a szalmazsákján feküdt a sötétben. Rejtély, hogy miért gondol
ennyire felkavaró dolgokra, hacsak nem a mellette álló férfi
lenyőgözı alakja és férfias illata miatt. Vagy talán azért, mert David
hamarosan rájön, hogy a nagyterem mögötti szobát jelölte ki a

számára, és osztozni akar vele rajta, míg Astrid a többi szolgálóval
alszik majd.
– Ahogy szeretnéd! – felelte pirulva.
– Azt szeretném… – kezdte, aztán elhallgatott, amikor elnézett a
lány válla felett.
Marguerite odafordította a fejét, és követte a pillantását. Comte és
comtesse de Neve telepedtek le egy padra a háta mögött. A comtesse
visítva elégedetlenkedett.
– Könyörgöm, mit keresnek itt? – kérdezte a lány halkan, amikor
visszafordult. – A comtesse azt állította, a férje azért érkezett
Angliába, hogy közvetítsen a francia király és Henrik között. Ha
téged követ, azzal aligha teljesíti a küldetését.
David arcára gúnyos kifejezés ült ki.
– Hacsak a comte nem hiszi vagy reméli, hogy átveszem Henrik
helyét.
– Nagy bók ez, az biztos. – Marguerite és Astrid ugyanerre a
következtetésre jutottak, de attól még nem biztos, hogy így igaz.
– Nem, csak annak jele, hogy a yorkista uralkodók mindig is
könnyebben boldogultak a franciákkal. Ráadásul bármi, amitıl
Henrik markából könnyebben csúszhat ki a korona, elınyére válhat
VIII. Károlynak.
– Azt hittem ı és Henrik jóban vannak egymással.
– Közös megegyezéssel fegyverszünetet kötöttek, ami egyik
pillanatról a másikra véget érhet. Károly ambiciózus ember, és
rendkívül vakmerı. Bár most Európa gyengébb államaira
összpontosítja a figyelmét, nem bánná, ha egyesíthetné Angliát és
Franciaországot.
Marguerite meglepetten nézett Davidre. Különös, hogy a francia
király bizalmasa egyúttal pontosan tisztában van az Anglia partjain
túli eseményekkel is. Ideje máshogy gondolni rá.
– Tehát tényleg jobban szeretne a trónon látni. – Próbálta
megérteni.
– Vagy Warbecket. Neki bármelyikünk megteszi.

A lány megfogta fátyla sarkát, és gondolkodás közben rágcsálta.
– A comte és a comtesse ezek szerint jelenteni fogja az
elırehaladásodat francia uruknak.
– Afelıl nincs kétségem. – David kivette a fátylat a lány ujjai
közül, és a helyére igazította, a válla mögé, végigsimítva a nyakán,
miközben elengedte.
– Te ezt hagyod? – kérdezte a lány nyugtalanul. Bıre bizsergett,
ahol a férfi megérintette, és elgyengült a térde.
– Nagy elınyt jelentene segítséget és jóváhagyást kapni Károlytól.
– A comtesse…
– Igen?
– Csinos, csábító, vonzódik hozzád.
David elgondolkodó arckifejezéssel nézett le rá.
– Azt akarod mondani, hogy szerinted csak miattam van itt?
– Talán. – Amikor a férfi szeme vidáman felcsillant, Marguerite
biztatásnak vette, és folytatta. – Nem vagyok féltékeny. Csupán
óvatos.
– Ahogy én is. Küldjem el?
– Megtennéd?
– Csak szólj, hogy látni sem akarod, és már itt sincs. A comtessere nincs szükségem. Rád igen.
David arcát fürkészve Marguerite látta, hogy komolyan gondolja,
de aztán nem bírta tovább elviselni a perzselı tekintetet.
– Maradjanak, ha hasznunkra lehetnek – mondta nagylelkően.
– Ahogy akarod.
A lány halványan elmosolyodott, mielıtt megszólalt.
– David, azt akartam mondani…
– Késıbb! – szakította félbe a férfi. – Még sok a tennivaló, mielıtt
pihenhetünk.
Késıbb bizony, gondolta a lány, mert ezen az éjszakán komolyan
bele akart fogni a csábításba. Persze csak azután, miután mindketten
eleget tettek kötelességeiknek, ettek, és lemosták magukról a hosszú

lovaglás porát és fáradtságát. A gondolatra belül megremegett, vére
felforrósodott.
De már éjfél is elmúlt, mire David csatlakozott hozzá közös
szobájukban. Marguerite már régen megfürdött, és újratöltette a
vászonnal bélelt dézsát. Biztosra vette, hogy a víz kihőlt már, mert a
nappal melege, mely áthatolt a kıfalakon, már rég tovatőnt. A
parázstartóban égı szén már hamuvá porladt. Az olaj az alacsony
lámpában, a dézsa közelében már biztosan majdnem teljesen
elfogyott, mert a kanócán pislákoló fény reszketeg árnyakat vetett a
falakra, a bezárt zsalugáteres ablak alatt álló padra és a lány
ottfelejtett varrására.
David megállt az ajtóban, tekintete az ágyra siklott, melynek
félrehúzták a függönyeit. Az alakomat nézi a takaró alatt, gondolta a
lány, miközben résnyire nyitott szemmel figyelte. David suttogva
káromkodott. Azután óvatosan, hangtalanul becsukta az ajtót a háta
mögött, és a dézsa felé fordult.
A közelébe zsámolyt állítottak. Leereszkedett rá, hogy levegye a
csizmáját. Újra felállt, kioldotta a zekéjét, és félredobta.
Milyen szélesek a vállai, gondolta Marguerite elakadó lélegzettel.
Neki nincs szüksége a többi férfi által használt válltömésre. Amikor
egyik lábát feltette a zsámolyra, aztán lehajolt, hogy kioldja nadrágja
kapcsait, inge vászna megfeszült a hátizmain, kiemelte az alakját.
Csípıje és lába karcsú kanyarulatait sokkal hangsúlyosabban látta a
zeke aljának takarása nélkül. A lámpa fénye a háta mögött jobban
kiemelt mindent, mint azt a lány valaha megfigyelte.
Ahogy nézte, amint David egyetlen mozdulattal lehúzta az ingét,
aztán lefejtette magáról a nadrágot, kiszáradt a szája. Behunyta a
szemét, görcsösen nyelt. Mire újra kinyitotta, a férfi épp a dézsába
lépett.
Mennyei Szőzanya, gyönyörő férfi volt, sokkal fenségesebb a
templomok beugróiban kínlódva vonagló, meztelen szenteknél. De
ha gondolt is rá, hogy alaposan megnézi férfiúi részeit, csalódnia
kellett, David neki háttal ereszkedett a dézsába.

Mindenhol beszappanozta magát, beleértve a haját is, majd
csendes loccsantásokkal leöblítette a habot. Aztán nekidılt a fadézsa
oldalának, amit vászonnal béleltek ki, hogy védjen a szálkáktól, és a
felsı peremén kinyújtotta a karjait. Sóhajtott, lejjebb ereszkedett,
csak a feje és válla legteteje látszott.
A lámpa fellobbant, fénye megvilágította a sebhelyet hátul a jobb
vállán, és aranysárgára színezte az egymásba fonódó köröket.
Marguerite hirtelen elkerekedett szemmel meredt a láng fényébe
vonódott sebhelyre.
Felült az ágyban, és kalapáló szívvel félredobta a takarót. Olyan
gyorsan csusszant le a tollal bélelt matracról, hogy lába koppant a
padlón, majd elindult David felé.
– Azt hittem, alszol – fordította felé a nyakát a férfi, és ránézett.
Pupillája kitágult, amikor látta, hogy a lány megint ruhátlanul bújt
ágyba, még alsóruhát sem húzott a hővösség ellen. Elsötétülı arccal
félrenézett, és az ölébe győlt vízhez beszélt.
– Valami baj van?
– Igen… nem. Nem tudom – motyogta a lány összefüggéstelenül.
Elérte a dézsát, letérdelt mellé, és finom ujjhegyeivel megérintette a
férfi vállát. – Láttad ezt a jelet itt? Úgy értem, fogtál valaha fényezett
acélt vagy kézitükröt, hogy megnézd?
– Egyszer-kétszer legénykoromban – vont vállat a férfi. – Nem
sokat láttam belıle.
– Gondolom. – Marguerite végigsimított a rajz apró körein.
– Soha nem gondolkoztál el rajta, hogy néz ki, és mi lehet ez?
David válla megrándult a lány érintésétıl, izmai ugráltak a bıre alatt.
Rekedt hangon felelt:
– Azt hittem, hogy valamilyen gonosz lélek így jelölte meg a
zárdában hagyott gyermekeket, vagy talán egy furcsa rítus
maradványa, amire – mivel túl fiatal voltam – nem emlékszem.
A lány úgy hajolt, hogy az arcába nézhessen.
– Az sosem jutott eszedbe, hogy egy virág?

– Virág? – David hangjában ösztönös férfiúi ellenkezés érzıdött
az ötlet hallatán.
– Amit billogozásra terveztek.
– Billogozásra? Ahogy a tolvajokat jelölik meg a bőneikért?
– Nem egészen. Ez fémbe mártott rekettyevirág, amit valószínőleg
azonosításra használtak.
A férfi a homlokát ráncolta, bár szemében töprengı kifejezés
jelent meg.
– Rekettyevirág?
– Pontosan. Közönséges rekettye, ahogy vidéken nevezik, mert
mindenütt megterem, vagy latinul planta genista. Goeffrey of Anjou,
VI. Henrik, III. Edward, IV. Edward, III. Richárd és mások ıse
rekettyeágat viselt a kalapján, így ezen a néven ismerték. Így lett
mára…
– A Plantagenetek jelképe és névadója – fejezte be David
izgatottan, már-már dühösen, a lány helyett. – Nem, Marguerite!
– Tényleg annyira lehetetlen? Hasonlítasz rájuk, David. Még
Henrik is ezt mondta, ı jobban tudja bárkinél.
– Nem számít, mit állítottam ott mindenki elıtt, nem vagyok V.
Edward. Sosem voltam az a szegény fiú, nem számít, hogy te vagy
mások mit akarnak csinálni belılem.
– Biztos vagy ebben?
– Nem várban születtem, és nem zártak a Towerbe – felelte a férfi
a fejét rázva. – A legkorábbi napjaimból emlékszem a zárdára.
Túlságosan jól emlékszem az apácákra, a szőkös fejadagokra, a
büntetı nyírfavesszıre és az imára hívó harangok folyamatos
kongására.
– De ez a sebhely? Ki tenne ilyesmit egy gyerekkel? Biztosan nem
szeszélybıl tette, annak a jele, hogy…
– Minek, Marguerite? És kinek? Miért?
– Nem tudom, de…

– Ez csak egy régi jel, talán egy sérülésbıl, amikor tőzbe vagy
forró fémnek estem kisded koromban. Csupán véletlen, hogy hasonlít
valamire.
A lány ezt nem hitte el. David nem látta úgy a sebhelyet, ahogy ı,
sosem látta közelrıl a részleteit.
Az efféle jelek nem születnek véletlenül. Egyáltalán nem.
Szándékosan nyomták a férfi bırébe, ez minden vonalán látszott.
Olyan fényes és halvány volt a válla nap barnította izomzatán, hogy
biztosan kisbaba korában kapta.
Ez a szörnyőség könnyeket csalt a szemébe, melyek égették az
orrnyergét, és összegyőltek a szempillája hegyén. Mennyire sírhatott
fájdalmában szegény, elhagyott gyermek, apa és anya nélkül, akik
megvédhették volna. Lehajtotta a fejét, és az apró virágmintára
szorította az ajkát.
Szája bizsergett David bırének hihetetlen forróságától, a vágy
bénító remegése feltámadt benne mélyen legbelül. David
összerezzent, és libabır futott végig a vállain, amit a lány érzett az
ajka alatt. Vakon végigcsúsztatta rajta a tenyerét, mintha el akarná
simítani.
– Marguerite…
– Igen?
– Te… nem kellene…
– Nem? – kérdezte a lány halk, elfúló hangon. – Gyere az ágyba,
és mutasd meg, mit ne csináljak még! Gyere az ágyba, és pihenj!

14. FEJEZET

H

a az ágynak a közelébe megyek veled – morogta David
fenyegetıen –, akkor nem igazán fogok pihenni.
– Ó! – A lány csak ennyit tudott kinyögni, mert a szavak mélyén
rejlı, szédítı, féktelen gyönyör ígéretétıl elakadt a lélegzete.
– Nem tudok melletted feküdni, miközben rajtad nincs semmi,
csak méz és kévézett széna, sör és zsenge mogyoró árnyalatiban
játszó hajad, és nem érinthetlek meg. Ha megérintelek…
– Igen? – kérdezte Marguerite, amikor a férfi elakadt.
– Akkor még kevésbé tudok majd aludni.
– Azt akarod, hogy egyedül aludjak itt? – suttogta, és még egyszer
végigsimított David ép válla kanyarulatán, kábán követve a kemény
izomkötegeket.
– Majd elnyúlok a földön. Az elég penitencia lesz, hogy elvonja a
figyelmemet.
– Hideg. És kemény.
– Jó.
A férfi vizet és csúszós szappanhabot fröcskölve felállt.
Marguerite ujjhegyei végigsiklottak testén. Perzselı lassúsággal
végighaladtak a hátizmain egészen hátsója feszes kanyarulatáig.
David sziszegı suttogással fújta ki a levegıt. Hirtelen megpördült,
és karon ragadta Marguerite-et, olyan gyorsan rántva magához, hogy
az nekiesett. Arca egy pillanatra hozzápréselıdött lapos, nedves
hasához, miközben vaskeménységő férfiassága a mellei közé
fúródott. A lány levegı után kapkodott, fulladozott, amikor
megérezte a kemény, nedves testrészt. David magát elátkozva feljebb
húzta, egyik karját a csípıje mögé tette, majd a mellkasához emelte.

Néhány csöpögı lépés után az ágyra dobta a lányt, és félig mászva,
félig ráesve követte.
Marguerite diadalmámorban úszott. Ez alkalommal nem fogja
megzavarni ıket senki, és a férfi sem torpan meg. Megismeri majd,
hogy simogat egy nıt, a gyönyört, amit a francia hölgyekre pazarolt.
Nyugodtan feküdt, haja szétterült körülötte, gyorsan, aprókat
lélegzett, szívverése megrezegtette a kebleit.
David a könyökére támaszkodott, hosszú lába foglyul ejtette a
lány térdeit. Tekintete lassan a hajáról keble kerek dombocskáira
siklott, majd lejjebb, ahol a hasa reszketett. Sietség nélkül
megragadta a csuklóit, a feje fölé emelte, és a kezébe zárta.
Marguerite védtelen volt vele szemben. A kegyelmére volt bízva,
és nem tudta biztosan, hogy kedves lesz-e. Bár provokálta mindezt,
akarta, tudta, hogy szükséges, félelem kavargott benne. Nézte a
férfit, szempillája megrebbent, amikor közelebb hajolt hozzá.
David azúrkék íriszét majdnem eltüntette egyre táguló
pupillájának fekete köre. A vörös-arany lámpafényben Marguerite
látta benne a tükörképét. Kéjesnek és magabiztosnak látszott, a benne
dúló viharnak nyoma sem volt.
David megérintette a haját, félrevont egy selymes tincset, mely
félig elfedte az ajkát, és lecsúsztatta az ujjait, míg belevesztek az
egyik mellét aranyhálóként fedı hajtömegbe. Tekintetét rá- és a
feszes bimbóra szegezte. Még lejjebb hajtotta a fejét, míg meleg
lélegzete ott susogott az érzékeny testrész felett. Aztán a lány ívben
megfeszítette a hátát, és felajánlkozott.
David elfogadta az ajándékot, szája körülzárta a bogyós
keménységet, a lány hajára támaszkodott, miközben nyelvével
csábítóan végigsimított rajta és körülötte. Türelmesen és ravaszul
várt a lány válaszára. Hosszú, kardforgatástól megkeményedett
ujjaival átfogta dereka mélyedését, megemelte, és maga felé
fordította.
Marguerite testében mintha minden idegszál ott futott volna össze,
ahol a férfi nyalogatta és szívogatta. Felajzotta, akár egy íjat, amit a

férfi ereje és hihetetlen férfiassága tart kordában. David óvatosan
markolta, visszafogta magát. Nem kényszerítette volna a lányt
semmire. Ez azonban nem volt teljesen igaz, mert megvolt hozzá az
ügyessége és a türelme, hogy bármire rávegye.
Marguerite-et körülvette a férfias erı, kérlelhetetlen nyomás alatt
tartotta. Erezte David izmainak siklását a testén, hasa feszes
felszínét, duzzadt férfiasságát. David önuralma határtalan volt, de ha
akarta, szabadon engedhette volna az erejét, elvehetett volna tıle
mindent, úgy, ahogy csak akarja.
Ez egyszerre volt lenyőgözı és félelmetes. A lány torkából halk
nyögés tört fel, miközben hasizmai hullámoztak a lábujjáig végigfutó
remegéstıl. David habozott. Felemelte a fejét, hogy újra a szemébe
nézhessen.
– Mit szeretnél, hölgyem? – kérdezte feszülten. – Nem kérsz
tılem semmit?
A lánynak fogalma sem volt, mire céloz, az érzéki köd fogságában
képtelen volt gondolkodni.
– Mindent! – Csak ennyit tudott válaszolni.
– Mindent? – A férfi lehajtotta a fejét, mintha az ajkára vágyna, de
aztán újra elhúzódott.
Marguerite rebegı szempilláin át nézett rá.
– Téged akarlak… annyit kérek tıled, mint amennyit te tılem.
– Nem kérhetek semmit – nevetett fel David rekedten –, amíg te…
Királyságokra, címekre, anyagi javakra gondol?
– Nem kérek semmit, soha.
Úgy tőnt, a férfi nem örül a válasznak. Szorítása erısödött, mintha
szabadjára engedte volna az erejét.
Szája lecsapott a lány ajkára, betört a mélységeibe, torkára
forrasztotta a lélegzetét. Elorozta a gondolatait, a válaszait, elsodorta
örvénylı vágya. Marguerite elfogadta, halk nyöszörgéssel kortyolta,
míg legbelsıbb lényében a vágy egyre áradt, melegen és súlyosan
áramlott, örvénye nekiütközött a férfi akaratereje sziklájának, egyre
feljebb és feljebb csapott.

David keze megmarkolta, masszírozta és széttárta a combjait,
miközben lába a térdei közé nyomult. Nedves forróságát kutatta,
átfogta, a kéztövével körözött rajta. Széthúzta a rendkívül érzékeny
redıket, egyik ujját a lányba csúsztatta, majd még egyet, egyre
mélyebbre hatolt, majd visszahúzódott, aztán még mélyebbre jutott.
Marguerite perzselı, éles szúrást érzett, amikor David
megérintette a szőzhártyáját, és tiltakozva felnyögött. David
csitította, de nem húzta el a kezét. Csak kijjebb simogatta, figyelmét
egyetlen, különlegesen érzékeny pontra összpontosította a combok
találkozásánál. A lányt egyre vadabb hullámokkal öntötte el a kéj.
Meg akarta érinteni Davidet, átölelni, magához húzni, de ı
megakadályozta. Tiltakozni akart, de nem talált szavakat, nem kapott
levegıt a magával ragadó, érzéki feszültségtıl. Többre vágyott a férfi
forróságából, ez erejébıl, minden hatalmából, de furcsán egyedül és
reményvesztetten érezte magát vágyakozásában.
A vihar hirtelen áradattal tört ki benne. A férfi elnyelte magányos
kiáltását, magába szívta a hangot. Marguerite összerándult, érezni
akarta a férfi bırét a bırén, ahogy csak lehet, gyötörte a vágy a súlya
után, hogy magában érezze kemény testét. De miközben ritmusos
lüktetéssel összerándult, elárasztotta a forróság és a boldogság,
megrohanták a könnyek.
David akaratereje nem tört meg.
Elbukott.
Nem tudja megmenteni a férfit, még önmagát sem.
Légzése heve csillapodott. Megborzongott és megfeszítette a
karját, mire a férfi elengedte. Perzselı súlyát még mindig magán
érezte. Elhúzódott, az oldalára fordult, magára húzta a takarót, és
összekuporodott.
A férfi kihúzta a hajtincseit a válla alól, és lesimította a hátán a
csípıjéig. Marguerite nem moccant, nem adta jelét, hogy érezte
volna. Hallotta, hogy David sóhajtva a hátára fordul. Nem sokkal
késıbb a lámpa elhasználta az utolsó csepp olajat, és ellobbant. Talán

egy órával, talán kettıvel késıbb, David lélegzete lelassult, és
elaludt.
Marguerite feküdt, és a sötétbe bámult. Végül, amikor a hajnal
betörni készült a zsalu szélein, lecsukódott a szeme.
***
– Hozzám kell jönnöd feleségül! – közölte David.
Ezt abban a pillanatban közölte, amint Astrid újra távozott, miután
úrnıje ölébe tette a tálcát. Csak ezért követte az aprócska szolgálót.
İ már megreggelizett, megmutatta magát a nagyteremben azoknak,
akik most a seregét, hadjárata magját alkották. Most ezt a feladatot
kellett elvégeznie, mielıtt kilovagolna. Marguerite rövid köpenyt
terített a vállára a kora reggeli hővösség ellen. David jobban örült
volna, ha csak a haja borítja, de nincs hozzá joga, hogy ragaszkodjon
ehhez, még nincs. Hamarosan azonban lesz, ha más jogát nem is
gyakorolja.
Elméjébe villant az elızı éjszaka, élénken látta maga elıtt, hogy
festett a lány, amikor hozzáért, ahogy darabjaira hullott a karjaiban,
az ı nyakába rejtette az arcát. Ajka és a keblei rózsavörösek és
duzzadtak voltak a csókjaitól. Bár nem tette magáévá a lányt, arra a
néhány röpke pillanatra mégis az övé lett.
Ez majdnem elég volt. Majdnem.
– Mirıl beszélsz? – kérdezte a lány óvatosan rásandítva. – Azt
hittem, lehetetlen összeházasodnunk.
– A valódi frigy az. Ez jogi frigy lenne a védelmed érdekében. Én
nem vagyok Henrik, aki bármilyen túlkapást kivédhet királyi
paranccsal, a gyámságra hivatkozva. Bármelyik férfi inzultálhat,
vagy még rosszabbat tehet, míg a király ügyében távol járok. Ezt
megakadályozhatom.
– Ha feleségül veszel, az még mindig vajmi keveset ér, ha
ugyanúgy egyedül maradok. – Marguerite fogta a boroskupát, és
belekortyolt, a kenyérre ügyet sem vetett.

– Jogot ad nekem, hogy elfogjak és megöljek bárkit, aki árt neked.
A lány elhúzta a száját.
– Ez elrettentı hatással bír, gondolom.
– És életbevágóan fontos.
– De nem lenne valódi házasság. – Marguerite feszült hangja
furcsán kétségbeesettnek hangzott.
– A templomajtók elıtt esküszünk. Ne félj, nem lesz csalás.
Marguerite visszatette a kupát a tálcára.
– Akkor nem lesz valódi?
Ez volt a bökkenı, amirıl David nem akart nyíltan beszélni. Ha
egyszer kimondja, nem gondolhatja meg magát.
– Jól tudod. A múlttal kapcsolatban semmi sem változott.
Marguerite elveszetten nézett rá. Ujjhegyei elfehéredtek, amikor
kezét összefonta az ölében. Benedvesítette és összeszorította az ajkát,
majd megszólalt.
– Vagyis értsem úgy, hogy semmi sem fog változni. Felajánlod a
házasságot, hogy kisebb terhet jelentsek a lelkiismeretednek,
miközben folytatod, amiben Henrikkel megegyeztetek.
– Inkább hogy biztonságban légy, míg távol vagyok – A férfi
hangja élesen csengett a lány nyugtalansága miatt érzett
aggodalomtól.
– Így nem válik semmissé a királynak szabott feltételed? És az ı
fogadalma, hogy hajadon maradhatok?
Ez a lánynak fontos, gondolta David. Nem tudott rájönni, hogy
miért, mert fájdalmas haragot keltett benne a lány visszautasítása.
– Önhibádon kívül ledérnek és boszorkánynak neveztek – mondta
dühösen. – A híred veszélybe sodor, bármelyik férfi rád támadhat.
Kockáztatnád az inzultust vagy még rosszabbat, ahelyett, hogy
elfogadnád annak a biztonságát, hogy a feleségem légy?
– Jobban kedvelem az élı férjet a halottnál! – vágott vissza a lány
perzselı tekintettel. Elıredılt, így az ıt fedı takaró felfedte keble
krémszínő domborulatait. – Ha elveszel, akkor Henrik a semmiért

kapja a szolgálataidat. Nincs okod eljátszani a hamis trónkövetelı
szerepét. Nem lesz értelme folytatni.
– A szavamat adtam – ellenkezett csendesen a férfi. – És akkor
már a feleségem leszel.
– Mi hasznod lesz neked abból, ha ugyanúgy érintetlen maradok?
David agyába tolultak az emlékek, de szigorú tekintettel nézett a
lányra.
– Nem egészen érintetlen.
Marguerite arcát sötét pír öntötte el, beborította a nyakát és a
vállát, akár a vágy közeledtét jelzı lobogó. Szemében lángolt, hogy ı
is emlékszik, de tekintete valamiféle zavart is tükrözött, amit
Davidnek fájt látni. Mindemellett vádat is.
– De olyan feleség, akinek nem volt része beteljesülésben –
jelentette ki közönyösen.
David nem sejtette, hogy a lány ismeri ezt a szót. Égett a füle
hegye, ahogy azon tőnıdött, mi mindent tudhat még. Jó ég, olyan
puha, meleg és formálható, oly könnyen feltüzelhetı. Szerette, ahogy
a csókjaira és portyázva kutató kezeire reagált. Keble halvány volt és
szép, édesen kerekded, élvezetesen rózsás bimbójú. Mézédes ízt
hagyott a szájában, és oly puha volt, hogy legszívesebben lerántotta
volna róla a takarót, és ebben a pillanatban újra birtokba vette volna.
Erre lesz elég idı késıbb, és másra is. Ha összeházasodtak,
megtanítja a lányt, hogy csak örömet érezzen, ha reagál az érintésére,
vagy bármire, amit együtt tesznek. Megmutatja neki, pontosan mit
akar tıle, és mennyire akarja. Ha Marguerite kimondta a szavakat,
melyeket hallania kell, szabadon megmutathat neki ezernyi kincset,
és elvehet tıle mindent, amit csak adni tud. Ehhez vita és késlekedés
nélkül szüksége lenne a beleegyezésére.
– Halálosan komolyan beszélek, Marguerite. Ezt sürgısen meg
kell oldanunk.
– Igazán?
– Egykor te akartad ezt, felajánlottad. Most miért habozol?

– Nem akarsz nekem gyermeket adni – jelentette ki a lány, és
feljebb húzta a takarót, határozottabban beszorította a karja alá.
Amikor a férfi látta ezt a védekezı gesztust, úrrá lett rajta a
csüggedés. Mégsem mondhatta el neki, hogy arra vár, hogy annyira
hozzászokjon a pillantásához, az érintéséhez, a birtoklásához, hogy
megfeledkezzen minden szemérmérıl. Azt sem árulhatta el, hogy
annyi gyermeke lehet, amennyit csak szeretne, csak fel kell oldania
az esküje alól. Ez jobb esetben vesztegetés, rosszabb esetben elvtelen
zsarolás.
Egy pillanatra összeszorított állkapoccsal félrenézett, majd így
szólt:
– Kettınk között mindig így állt a helyzet.
– A te döntésed. Nem emlékszem, hogy engem megkérdeztek.
A férfi keményen megrázta a fejét.
– Apácaként is megtagadták volna tıled az anyaságot.
– Már réges-rég elvetettem az apácalét ötletét. Teljesen más
terveim vannak.
– Mégpedig? – kérdezte David, türelmet erıltetve magára.
Emberei lent vártak rá az udvaron. Mérföldeket kellett még
lovagolnia, találkozókra sietni.
– Semmi különös, csak szerelem, saját család, otthon és tőzhely.
Davidnek sosem volt ilyesmije, leszámítva a boldog braesfordi
idıket. A reményt is rég feladta.
– Nem mindig kapjuk meg, amit akarunk.
– Nem – válaszolta a lány, és most ı kapta el a tekintetét.
– Megadok neked bármit, amit a hatalmamban áll – mondta David
olyan ıszintén, amennyire csak tudta. – Tudom, hogy máshogy
szeretted volna, de nem fogod megbánni.
– Nem érted! – suttogta Marguerite.
Értette, de Davidnek most nem volt ideje ezt elmagyarázni.
– Legalább gondold végig, amit mondtam. Újra beszélünk róla,
miután visszatértem.
A lány odafordította a fejét, és ránézett.

– Hová mész?
– A bárók győlésére, akik esetleg csatlakozhatnak hozzám, vagy
legalábbis úgy tesznek, mintha átállnának, hogy mások is ezt tegyék.
– Úgy tesznek?
– Henrik utasítására, hogy hihetıvé tegyék állítólagos
követelésemet V. Edwardként.
– Veszélyes játéknak hangzik – suttogta a lány. – Honnan tudod,
hogy nem fognak el, ölnek meg, hogy megszabaduljanak az általad
képviselt yorkista fenyegetéstıl?
A férfi vállat vont.
– Sehonnan. Bíznom kell VII. Henrik szavában.
Marguerite ettıl nem tőnt boldogabbnak.
– Úgy látszik, nem vesztegeti az idejét.
– Ahogy mondod.
– Ki tart veled?
– A katonáim. Oliver, Comte de Neve.
– A comtesse nem?
– Nem nıknek való vállalkozás ez.
– Igaz. Azért vigyázol magadra?
David egy pillanatig a lányt nézte, ajkain mosoly játszott. Agya
annyira tele volt, hogy elıbb beszélt, aztán gondolkodott.
– Te… lehetséges, hogy mégis féltékeny vagy?
– Ne butáskodj! – válaszolta Marguerite elutasító pillantással.
A lány mégis féltékeny, bárhogy tagadja. Ez a hölgy, akit sok
éven át angyali lénynek tekintett, nagyon is emberi. Ráadásul rá
féltékeny, aki erre eddig sosem volt méltó, nem hitte, hogy
valaha az lesz.
– Nem – mondta halkan. – Csak aggaszt, hogy mi történhet.
– Igen. – A hangja majdnem elcsuklott, amikor felfogta, hogy a
lány aggódik érte.
Ezért le kellett csapnia rá, és meg kellett csókolnia, olyan gyorsan,
hogy ne tiltakozhasson. Ezután otthagyta a csók ízével a száján.

Otthagyta, még mielıtt úgy döntött volna, hogy Henrik koronája el is
veszhet, ha cserébe egy napot ágyban tölthet Marguerite-tel.
A bárók találkozója kínos ügy volt, az arrogancia, gyanakvás és
fellengzısség légkörében telt. Ha Henrik jelen lehetett volna, többet
tettek és kevesebbet tiltakoztak volna, de mégis kielégítı
eredménnyel zárult. Mire David visszatért a normann várba,
halálosan elfáradt, undorodott a rábízott feladattól, idegei olyan
megtépázottak voltak, akár a nagyterem dobogója felett lebegı,
molyrágta zászlók.
Nem javított a hangulatán, hogy Marguerite-et nem találta a közös
szobájukban. Nem mintha arra számított volna, hogy meztelenül
találja, mint ahogy hagyta, de folyamatosan errıl fantáziált. A lányt
nem látta a nagyteremben, a konyhákban, az éléskamrákban és az
istállóban sem. Nem lovagolt ki a kapun, de az ırök nem tudták, nem
surrant-e ki gyalog. Senki nem látta az elmúlt órában, talán még
régebben, és azt sem tudták, mivel foglalatoskodott legutóbb.
David utolsó ötletként felmászott az oromzatra, hogy onnan
pásztázza a környezı erdıt. Kettesével szedte a lépcsıfokokat, úrrá
lett rajta a félelem. Sok minden jutott eszébe, hogy mi történhetett a
lánnyal, és egyik lehetıség rosszabb volt, mint a másik.
Egyértelmővé kellett volna tennie az ırségnek, hogy Marguerite
semmilyen körülmények között nem hagyhatja el a várat, embereket
kellett volna állítania a védelmére, mint az úton idáig is, magával
kellett volna vinnie, elmondania, mennyire bánná, ha baja esne. El
kellett volna mondania, hogy szereti, és gondoskodni akar róla, úgy,
hogy ezúttal el is higgye.
Mire a lépcsı tetejére ért, a szíve kalapált, a gyomra összeszorult,
marta a megbánás. Kétségbeesetten vágyott lenézni, de rettegett attól,
mit találhat. Lassított, egy pillanatra megállt a lépcsı tetején, és a
begyógyult sebet fogta az oldalán, ami még mindig fájt egy kimerítı
nap után, próbált levegıhöz jutni.
Elıször csak hallotta a lányt, hangja dallamos melódiaként szállt
az oromzat körül fújdogáló enyhe szélben. A másik oldalról ért el

hozzá, a fı tetı mögül. Megkönnyebbülés cikázott le a gerincén,
összeszorult a mellkasa. Gyorsan abba az irányba indult, de aztán
megállt, amikor meghallotta, hogy egy másik hang felel Marguerite
szavaira.
Celestine, comtesse de Neve összetéveszthetetlenül sóvárgó,
mégis csicsergıs hangja. Itt, az oromzaton, Marguerite-tel.
Celestine az elmúlt néhány napban tudomást sem vett Marguerite
létezésérıl, eltekintve a kicsinyes megvetéssel teli pillantásoktól,
melyeket Marguerite viszonzott. Akkor mit keresnek itt ık ketten?
Celestine könnyelmő modora ellenére bolondult az intrikáért.
Abban a néhány, együtt töltött napban feltőnt Davidnek, mennyire
élvezte férje felszarvazását, milyen lelkesen fizetett meg a férfi
számtalan afférjáért. A hölgy igen bizalmas viszonyt ápolt VIII.
Károllyal, és lelkesen támogatott mindent, ami kedvezett királyi
szeretıjének. Lehet, hogy a comte kapott diplomatakinevezést a
francia királytól, de leggyakrabban a comtesse-szel zárkózott be.
Mindennek lehet, hogy semmi köze Celestine és Marguerite
beszélgetéséhez. De lehet, hogy nagyon is sok. Bárhogy legyen is,
David nem hagyhatta ki a lehetıséget, hogy kiderítse, mit forgat a
fejében a comtesse.
Némán végigóvakodott a tetın, követve a nık hangját. A
bástyákon állnak, a vár végében, gondolta, a környezı erdıség
legsőrőbb részére látnak rá. Amikor egyre tisztábban hallotta a
szavakat, megállt, és hátát nekivetette a falnak.
– Az ön Henrikje mulatságainak egykori rendezıje? Nem, ma
chére. Mibıl gondolja, hogy ismerném ezt a Leon de Araboise-t?
– Mindig többnek tőnt egyszerő zenésznél vagy a mulatságok
rendezıjénél – felelte Marguerite elgondolkodva. – A nıvéreimmel
biztosra vettük, hogy VIII. Károly szolgálatában állt. Ez
természetesen évekkel ezelıtt történt.
– C'est vrai?15 – A francia nı érdektelensége nem is lehetett volna
ennél szembetőnıbb. – Sosem hallottam a nevét.
15

Igazán (francia).

– Jóképő volt, ezért gondoltam, hogy ön észrevette.
David is emlékezett Leonra, bár ı nem tartotta különösebben
jóképőnek. A húga Henrik szeretıje volt a király házassága elıtt,
szült neki egy gyereket, a kis Madeleine-t, akit Isabel és Braesford
magához vett, amikor a gyermek anyját megölték. Leonnak nem
sokkal késıbb nyoma veszett.
Sosem bizonyosodott be, hogy Leon a francia király ügynöke
volt-e. David sem találkozott vele soha, amikor a kontinensen
kalandozott. Marguerite mégis okkal feltételezhette, hogy Celestine
ismeri, ha mindkettıjüket Franciaország fizette.
Celestine csilingelve felnevetett.
– Aranyhajú, mint David?
– Inkább sötét hajú. Kiváló férfiú.
– Az ágyban? Á, nem hinném, hogy fölérne vele.
Kellett egy perc, mire Marguerite fojtott hangon megszólalt.
– Úgy erti…
– Hát persze, a mi Davidünk bámulatos szeretı, kielégíthetetlen, a
szavamat adom. És hatalmas! Mindenhogy, érti! Nos, látta, hogy a
comte kihívásokkal küzd, ami teste férfiasságát illeti, ezért megérti
csodálatomat, igaz?
David lapockái között verejték gyöngyözött. Szent Szőzanya! A
nı természetes nyíltsága elfeledett emlékeket hozott vissza. A
gátlástalan és követelızı comtesse, akár egy tüzelı macska,
számtalan utat megismertetett vele, hogyan okozhat gyönyört a
nıknek. Annyira elmerült abban, hogy eltőnıdjön, vajon Margueritenek tetszenének-e, hogy majdnem lemaradt a válaszáról.
– El tudom képzelni.
Bizony hogy el! Ahogy erre gondolt, David feje búbja
felforrósodott, mintha égetné a nap.
– Igazi ıstehetség, rendkívül biztos kezekkel – folytatta a
comtesse. – Még sosem ismertem férfit, akit így hódolt volna a nıi
testnek. İ nem egyszerően megragad és benyomul, mint a legtöbben,
akik azt hiszik, a nıt úgy kell kielégíteni, hogy gyorsan robognak a

saját gyönyörük felé. Tökfilkók! Nem, ı örömét lelte benne, hogy
partnere gyönyörével törıdött. –
Felsóhajtott. – Nem találtam még egy ilyen törıdı, önzetlen férfit!
– İ… befejezte, amit elkezdett? – kérdezte Marguerite, bár a
hangjában kíváncsiság mellett undor is érzıdött.
– Hát persze, ma chére! Mondtam, hogy bámulatos volt! Micsoda
erı, micsoda kitartás, micsoda önuralom az utolsó pillanatig! Még
most is beleremeg a lelkem, ha rá gondolok!
– Én… biztosra veszem.
– Bocsásson meg! – tettetett ravaszul megbánást Celestine. – Most
legszívesebben kikaparná a szemem, igaz? Nem akartam túl soká
elidızni azoknál a gyönyöröknél. Ne legyen féltékeny!
– Féltékeny? Miért hiszi mindenki… Úgy értem, miért gondol
ilyesmit?
Unottnak hangzik, gondolta David, reggel egyáltalán nem így
beszélt. Az ég szerelmére, mi folyik itt?
– Most valljam be, hogy szeretném, ha az lenne? – kérdezte
Celestine. – Lesújtott, amikor önnel láttam ıt. Tudja, elhagyott
engem, elsétált, mintha semmit sem jelentettem volna neki, mintha
mindaz a tudás, amit szeretıként átadtam, az égvilágon semmit nem
jelentett volna.
– David elhagyta?
A férfi tarkója égett, miközben a beszélgetést hallgatta. Annyira
szeretett volna véget vetni neki, hogy majdnem a közepébe vetette
magát. Csak a rettegés tartotta vissza, hogy már túl késı.
– Megunt engem, és továbblépett – közölte Celestine. – Férfi
engem így még nem sértett meg.
– Értem. Kínos lehetett találkozni vele újra itt, Henriknél.
Vajon együttérzést hall-e Marguerite hangjában, töprengett
homlokráncolva David.
– Valóban. Egy nınek legyen büszkesége.
– Bár Franciaországban bizonyára gyakran látta, nem? Végül is
Károly kedvence volt.

Celestine élesen felnevetett.
– Gondoskodtam róla, hogy az útjaink ritkán keresztezzék
egymást.
– De csatlakozott hozzá, hozzánk, amikor elhagytuk Henriket.
Miért teszi ki magát ennek a fájdalomnak? Vagy még reménykedik?
– Hogy újra felkelthetem az érdeklıdését? Nem vagyok olyan
bolond! Láttam, hogyan néz önre.
– Biztosra veszem, hogy téved.
Egy pillanatra Marguerite hangja megváltozott, mintha szerette
volna, hogy meggyızzék errıl. David élvezettel teljesítette volna ezt
a feladatot, ha másképp állnak a dolgok.
– Ilyesmiben nem, chére. Mesélték, hogy elrabolta önt útban az
esküvıjére, és a nyeregkápáján vitte magával. Igaz ez?
– Valóban így történt.
– Quelle horreur! Rémisztı lehetett a kezei közt lenni!
Kétségbeejtı lehetett a tudat, hogy e tett az ön romlását okozza. Az
ember nem épül fel egyhamar ilyen tragédia után.
– Tragédia?
Celestine hővösen felkacagott.
– Ezek szerint nem volt olyan rossz a fogságában lenni?
Bevallom, én sem harcoltam volna túlságosan a csábítása ellen. De
aztán, amikor megsérült a támadásban, Henrik elrendelte, hogy ön
ápolja. Nem elég, hogy elıtte ki volt szolgáltatva neki, de mindenki
számára világos lett, hogy az ön jó híre nem jelent semmit sem neki,
sem az ön királyának.
David torkában fojtogató érzés támadt, míg Marguerite válaszára
várt. Nem segített a helyzeten, hogy sejtette, mire megy ki a játék.
– Az ilyesmi megesik – válaszolta Marguerite közönyösen. – A
király gyámleányaként azt kell tennem, amit parancsolnak.
A férfire sötétség telepedett. Készségesnek hitte Marguerite-et,
biztosra vette, hogy gondoskodása, mosolyai és társasága a
felépülése alatt azt jelentette, hogy viszonozza az érzéseit. Örült a
csókjainak, lenyőgözte, amit a gyönyörrıl mutatott neki. Lehet, hogy

mindezt pusztán belenyugvásból tette, vagy még rosszabb,
megjátszotta?
– Szeretne megszabadulni tıle, nem igaz? Hogy többé ne tarthassa
önt maga mellett.
Marguerite nem felelt.
– Azt hiszem, meg lehet oldani – folytatta Celestine könnyed
hangon, ami éles ellentétben állt mondandójával. – Ha meg tudná ıt
gyızni, hogy egy kisebb csapattal lovagoljon ki, elvezetné egy
javasolt irányba?
Davidnek kihagyott a szívverése. A comtesse cselszövése nem
érdekelte, meg sem lepıdött, hogy ı és a comte megpróbálják
megakadályozni, hogy beleavatkozzon Warbeck trónharcába. A
királyok és koronák világában a hőség reménytelenül kusza ügy, az
arany bárkit át tudott állítani egyik oldalról a másikra. Nem,
Marguerite reakciója számított.
A lány biztosan rájön, hogy ez a látszólag mellékesen megemlített
lovaglás orvtámadással végzıdhet. Látnia kell, hogy számára nincs
menekvés – ahogy Celestine nevezte –, hacsak ıt börtönbe nem vetik
vagy meg nem ölik.
Tudnia kell, hogy ha szabadulni akar tıle, csak a szemébe kell
mondania, hogy ez a kívánsága.
David visszatartotta a lélegzetét, hogy jobban hallja, mit felel
Marguerite.
Hosszú percek teltek el, míg arra vágyott, hogy láthassa a lány
arcát, megtudja, mit gondol és érez. Végre Marguerite megszólalt:
– Davidnek komoly ügyek járnak a fejében. Kétlem, hogy
félretenné ıket egy kellemes kirándulás kedvéért.
– Biztosra veszem – közölte Celestine bizalmaskodó hangon hogy
ön meggyızheti ıt.
– Feltéve, ha sikerülne…
– Igen, chére?
– Melyik irányra gondolt?

David lehunyta a szemét, nagyokat nyelt, fejét nekidöntötte a
kıfalnak a háta mögött. Marguerite beleegyezett, ráadásul most
Celestine-t hallgatja, hogy mit tegyen és mikor. Képtelen volt
elhinni. Minden, amit a lányról tudott, eddigi tapasztalatai azt súgták
neki, Marguerite sosem alacsonyodna le ilyesmihez. Azt hitte, hogy
már a puszta gondolatra tüzet okádna.
Miért tette ezt? Miért?
Ennyire megváltozott volna a braesfordi évek óta? Vagy csak
azóta más, mióta ı visszatért? Csak azt akarja elkerülni, hogy a
felesége legyen, de nem akarja elárulni?
Kibúvókat keres a számára.
Marguerite nem csinálná ezt végig. Nem teheti. Az életét tette
volna erre.
Valóban az élete lenne a tét, mert követi a lányt, vezesse bárhová.
Elmenne vele erre a lovaglásra. Igen, elmenne, és meglátná, mi sül ki
belıle.
De erre egyáltalán nincs szükség. Véget vethet ennek itt és most,
vagy ma éjjel kényszerítheti, hogy árulja el, mit terveznek. Ez utóbbi
rendkívül kecsegtetı gondolat volt. İrjítı élvezetet jelentene
kikérdezni ıt, miközben meztelenül fekszik az ágyában.
Jó ég, nem, ezt nem teheti! Elıször meg kell várnia, hogy a lány
árulónak bizonyuljon. Akkor majd elháríthatja a veszélyt,
elkerülhetik az orvtámadást.
Megtenné? Ha a lánynak ennyire fontos, hogy megszabaduljon
tıle?
Ellépett a faltól, eltávolodott a nıi hangok halk, halálos morajától,
és lesétált az oromzatról. A nagyteremben bort kért. Morózusan,
indulatosan elküldött mindenkit, aki csatlakozni akart hozzá,
miközben megpróbálta asztal alá inni magát, és feledni a hangok
emlékét.

15. FEJEZET

E

l kell mondanod neki! – közölte Astrid egy zsámoly tetején
egyensúlyozva, miközben hozzáértı mozdulatokkal, fürgén
befonta Marguerite haját a lovagláshoz. – Ez túl veszélyes!
– Hogy tehetném? Celestine a szeretıje volt. Sosem hinné el,
hogy a nı ellene szövetkezne. Azt hiszi majd, hogy féltékenységbıl
hamisan vádolom a nıt.
– És nem ezt teszed? – Astrid leugrott a zsámolyról, hogy elérje az
ágyon heverı, barna szalagot, hogy megkösse vele a hosszú fonatot.
– Tudod te jól!
– Ha a comtesse David vitézkedésérıl sokat…
– Féltékennyé akart tenni, de az teljesen más lapra tartozik – zárta
le az ügyet Marguerite.
Astrid hosszan nézett rá, de nem szólt egy szót sem.
– Természetesen elmondom neki, ha muszáj lesz – közölte
Marguerite, válaszul Astrid helytelenítı arckifejezésére.
– De nem adsz neki idıt, hogy felkészüljön rá.
A lány röviden megrázta a fejét, de mardosta a kétség.
– Akkor sem tenné, nem hinne nekem.
– Megölhetik, milady!
– Tudom! – csattant fel Marguerite. – Különben nem egyeztem
volna bele ebbe a nyavalyás lovaglásba. Vigyáznia kell ezzel a
comtesse-szel. Nem engedhetjük meg, hogy másokat keressen meg,
akik hajlandóak elárulni Davidet.
– Jobb, ha imádkozunk, hogy sose jöjjön rá, mit tettél! Eddig csak
a gyengéd oldalát mutatta neked, de ez nem jelenti azt, hogy nincs
másik.

Marguerite idegein remegés cikázott végig. Igaz, hogy David soha
nem fordította ellene a haragját, de látott erıs férfiakat reszketı,
nyafogó roncsokká változni miatta. Nem akart vele szembekerülni.
Amikor a férfi elızı este visszatért, nem volt önmaga.
Keménynek látszott, félelmetesnek, fagyosan pillantott rá. Nem
voltak mosolyok, se csókok, és a házasságot sem említette újra. Késı
esti vacsoráját Oliverrel fogyasztotta el. Beleegyezett, hogy reggel
kilovagol vele, de aztán nem jött lefeküdni.
Vajon hol aludt? Marguerite gyanította, hogy a nagyteremben, az
embereivel, de nem kérdezett rá. Ha a férfi máshol volt, mással, nem
akarta tudni.
Talán túl sokat akadékoskodott azon, hogy feleségül menjen
hozzá, különösen, mert nem is olyan rég ı maga kérte erre. Tudta,
hogy David nem örült a habozásának. De csoda, hogy kétségei
támadnak, ha a férfi az egyik nap közli, hogy soha nem
házasodhatnak össze, máskor pedig már ı kéri, de kijelenti, hogy
csak plátóian szeretheti, aztán ledér nıt csinál belıle?
Mivel a férfi vele nem csillapíthatta a vágyait, talán talált olyan
nıt, akivel megtehette. Valakit, aki a közelben van, és a
rendelkezésére áll. Marguerite-et ezért is dühítette annyira, hogy
David nem mellette aludt. A comtesse még a tervérıl is
megfeledkezne, csak hogy újra David karjaiban lehessen. A
személyes bosszú legalább annyira mozgatta, mint a politikai
elınyszerzés.
Nem. Erre nem is gondol. Nem!
David a belsı várudvaron várt rá, amikor Astriddal az oldalán
lesietett a lépcsın. Oliver ott volt mellette. Az olaszt nyeregben,
indulásra készen látni némi megnyugvást adott. Bárki is vár rájuk,
kétszer is meggondolja, mit tegyen, ha ı is velük tart.
Alig ült fel a kancájára és Astrid a pónijára, amikor a comte és a
comtesse csatlakoztak hozzájuk. A comte ingerlékeny hangulatban
volt, és félig még aludt, de Celestine bıven ellensúlyozta ezt.
Lombzöld lovaglóruhát és hozzá illı kalapot viselt, melynek lila

tolldísze ráhajolt fürtjeire. A francia nı öltözéke olyan színpompás
volt, hogy Marguerite unalmasnak érezte a magáét, a kiránduláshoz
illı, barna gyapjúruhát. A hölgy ragyogó mosollyal köszöntött
mindenkit, boldogan fecserészett a szép reggelrıl, a lováról, hogy
szolgálólánya nem ébresztette fel idıben, és a reggelijéhez kapott,
kitőnı borról. Még akkor is beszélt, amikor kibaktattak a kapun, bele
a harmatos reggelbe.
A comte javaslatára lefordultak az útról egy félhomályos
ösvényre, mely alig volt több egy ızcsapásnál, és a vár mögött
húzódó erdın át kanyargott. İ vezette a menetet, Oliver csatlakozott
hozzá. Szorosan a nyomában haladt David Celestine-nel, végül
Astrid és Marguerite zárta a sort. Marguerite nem tudta, ki határozta
meg a sorrendet, de nem törıdött a különös párokkal. Hacsak nem
furakszik elıre, és küldi el a comtesse-t, kizárt, hogy négyszemközt
beszélhessen Daviddel.
Nem hitte, hogy a kirándulás elején gondjuk támadna. Bármilyen
támadást valószínőleg a várttól távolabbra terveztek. Valamikor
úgyis meg fognak állni pihentetni a lovakat, és felfrissíteni magukat
az Astrid nyergére erısített borral, sajttal és kenyérrel. Akkor majd
szerét ejti, hogy figyelmeztesse Davidet.
Egy pillanattal késıbb észrevette, hogy Oliver egy pár hosszú íjat
tart a nyerge mögött, és jó néhány nyilat. Elmondhatatlanul hálás volt
ezért, de akaratlanul is csodálkozott rajta.
– Vadászni is fogunk? – kiáltotta az elıtte haladóknak. –
Figyeljem a vadat?
– Mindig jó, ha húst viszünk az éléskamrába – szólt vissza David
a válla felett. – Ébernek lenni is az.
Volt jelentısége a szavainak? Marguerite nem tudta, bıre mégis
bizsergett, mintha pók mászna a ruhája alatt.
– Akár még egy yorkista csoporttal is összefuthatunk – válaszolta
ironikusan. – Jó móka lenne!

– Mon Dieu,16 ne mondjon ilyet! – kiáltott fel Celestine
színpadiasan reszketve, és gyorsan Marguerite-re pillantott a válla
felett.
– Nem tudjuk, merre járnak – helyeselt Astrid.
– Biztosra vettem, hogy Warbeck Skóciában idızik. –A francia nı
David karjára tette kesztyős kezét. – Könyörgöm, mondja, hogy nem
kapott más hírt!
– Semmit – felelte David.
A férfi hangjának udvariatlansága örömmel töltötte el Margueriteet. Legalább nem csak vele viselkedik így.
Amikor Marguerite jobban megnézte, látta, hogy David ajkai
komoran összepréselıdnek, a szeme vörös. Mégis könnyedén ült a
nyeregben, rendíthetetlennek, erısnek és felháborítóan jóképőnek
látszott, ahogy a kora reggeli fény ezüstösen visszaverıdött
zöldeskék zakója gombjairól. Éber tekintete a tájat pásztázta, és
minden részletet megjegyzett, merre jártak, mi van elıttük.
A szorítás Marguerite mellkasában egy kissé enyhült, de ı is éber
maradt.
Néhány perccel azután, hogy a nap a fák csúcsa fölé ért,
megpillantottak egy szarvast. Oliver, mivel ı volt legelöl, a nyomába
eredt. Hallották, ahogy átcsörtet a fák között az aljnövényzeten, és
halk diadalkiáltását, amikor leterítette az állatot. Megjelölték a
helyet, hogy a szolgák késıbb elvihessék a vadat. Mivel úgyis
megálltak, elıhozták a frissítıket. Leültek egy terebélyes tölgy alá, a
bırtömlıbıl bort töltöttek a fémkupákba, sajtot és kenyeret
majszoltak.
Marguerite egy szajkónak dobta a kenyérhéját, és felállt. Kis
boroskupájával a kezében, unalmat tettetve Davidhez sétált, aki hátát
a tölgy vastag törzsének vetve guggolt.
– Nem fordulunk vissza? – kérdezte.
– Visszafordulni? Hiszen még épp csak elindultunk! – tiltakozott
Celestine homlokráncolva.
16

Istenem (francia).

– Nem akarhatjuk, hogy Oliver prédája megromoljon. –
Marguerite apró mosolyt küldött az olasz felé. – Azt hiszem, Astrid
sem érzi túl jól magát, bár sosem panaszkodna. – Összeszorult
szívvel várta David döntését.
A férfi teljesen felegyenesedett, lassan a lány fölé magasodott, és
átható tekintettel fürkészte az arcát.
– Sápadt vagy, Lady Marguerite. Biztos, hogy nem te érzed
rosszul magad?
Visszatértek hát a formális megszólításhoz és az udvariassághoz.
Valami nyilvánvalóan megváltozott közöttük.
– Nem úgy, ahogy gondolod. De… emlékszel, hogy néha rossz
elıérzetem támad, igaz?
– Ne butáskodjon! – Celestine gyors pillantást vetett Margueritere. Tekintetébıl sütött a gyanú és a düh. – Mi ütött önbe?
David nem törıdött a comtesse-szel, egy pillanatra sem vette le a
tekintetét Marguerite arcáról. Mintha mélyebb lélegzetet vett volna.
– Most is ezt érzed?
– Azt hiszem. Komolyan!
A comte felállt. Pirospozsgás arca a hővös reggelen is
verejtékezett, húsos ajka megvetı grimaszra húzódott.
– Visszatérni, most? C'est ridicule!17 Olyan kis távolságot tettünk
meg, hogy ezért felkelni sem volt érdemes!
– Azt hiszem, romlott marhahúst ettem – tette Astrid apró kezét a
hasára.
Oliver csak gubbasztott, komor arccal simogatva a bajuszát.
– Kilovagolhatunk egy másik napon – közölte David nagy sokára.
– Igen – Marguerite felsóhajtott megkönnyebbülésében. – Máskor.
– Nem! – A comtesse toppantott csizmás lábával. – Ragaszkodom
hozzá, hogy menjünk tovább!
David tekintete még mindig Marguerite-ébe kapcsolódott.
– A comte-tal folytathatják az utat, ha úgy tetszik. Mi Lady
Marguerite-tel visszakísérjük Astridot.
17

Ez nevetséges (francia)

– Bene! – mondta lassan Oliver. – Én is megyek.
Nem azonnal, de végül comtesse Celestine égnek emelte a kezét.
– Jó, legyen! Borzasztóan nagy kár, de mind visszafordulunk.
Lóra szálltak, és visszatértek az erdei ösvényre. Ez alkalommal
David és Marguerite lovagolt legelöl. İket a comte és a comtesse
követte, Astrid és Oliver zárta a sort.
Marguerite-ben tombolt a boldogság. Minden megtett mérfölddel
egyre csökkent a félelme. Legszívesebben vágtába rúgta volna a
lovát, és végigszáguldott volna az erdei ösvényen a vár biztonsága
felé. Oldalnyerge kengyelvasán állva meredt elıre, szemével a fák
fölé magasodó kıfalat keresve, és David lobogóját, a stilizált, zöld
koronát halványkék alapon, mely felette lengedezett a szélben.
A komor éberséggel mellette lovagló férfira pillantott. Nem tudta
megállni – meg sem próbálta –, óvatosan elmosolyodott. Régesrégen még nyaktörı sebességgel vágtattak át földeken és mezıkön,
patakokon keresztül, erdıkön át, ahol több száz éve lehullott
falevelek tompították a lovak patáinak zaját. Milyen vakmerıek
voltak, és boldogok, hogy élnek. Szép emlék volt.
David odafordította a fejét, és óvatos, de kíváncsi tekintettel
Marguerite szemébe nézett.
– Versenyezzünk a várig! – A lány hangjában kihívás bujkált.
A férfi csak röviden kacagott fel, de mosolya melegsége a régi
volt.
– Rendben! – Elırehajolt, és megsarkantyúzta a lovát.
Paripája vágtatni kezdett. Marguerite, felkészületlenül a gyors
beleegyezésre, lemaradt.
Ekkor egy nyílvesszı süvített el a levegıben, ahol az imént David
állt. Hegye átdöfte Marguerite köpenyét, és a lány mellkasát érintve a
karjába mart.
Marguerite megingott, a metszı ütés kibillentette az
egyensúlyából. A fájdalomtól elakadt a lélegzete. A rémület és a
bénító hitetlenség, hogy egy nyílvesszı fúródott a ruhájába, torkára
forrasztotta a sikolyt.

Újabb nyílvesszı repült el a feje felett, és hangosan pengve
belefúródott mellette a fába. Majd még több száguldott elıtte és
mögötte, átvágva leveleken, ágakon, puhább és kevésbé tömör
tereptárgyakon. Egy férfi felkiáltott, de lehet, hogy egy ló nyerített;
Marguerite nem tudta volna megmondani. Kancája rémülten
felágaskodva a hátsó lábain táncolt.
Parancsoló kiáltás harsant. David megfordult, és visszafelé
nyargalt. A lány figyelmeztetni akarta, de nem jött ki hang a torkán.
Valahol a háta mögött Oliver íja megpendült, és a férfi ugyanolyan
gyızedelmesen üvöltött fel, mint amikor leterítette a szarvast.
Sötét alak tőnt fel elıtte. A lány megrezzent, megpróbált
elhúzódni, de karjának nem volt ereje. Eldobta a gyeplıt, és
megingott a nyeregben.
Hirtelen derékon ragadták, és kiemelték a nyeregbıl. Amennyi
levegıje még maradt, egy nyögésben szakadt ki belıle, amikor
kemény izmok falának csapódott. Perzselı kín áramlott felfelé a
karjából a vállába és a fejébe.
Még elhomályosuló tudattal is felismerte David illatát. Körülvette
a férfi forrósága és ereje, de nem látott mást, csak vörös ködöt a
szeme elıtt. Sötétség borult rá, amikor David paripája vágtázni
kezdett. Más lovak patái is mennydörögtek körülötte, de hogy barát
vagy ellenség ül a hátukon, arról sejtelme sem volt.
Davidbe kapaszkodott, ép karjával belemarkolt zekéje vastag
gyapjújába. Úgy markolta, mintha soha nem akarná elengedni.
***
David fél tucat nyelven vadul átkozódva hajolt Marguerite-re, hogy a
testével védje. İ páncélinget viselt a zekéje alatt, a lány viszont nem.
İ megmenekült a neki szánt nyílvesszıtıl, a lány nem.
Azt hitte, csak ıt fenyegeti veszély, de tévedett. Nem tudta,
hányan rejtıznek a fák között, ki küldte ıket, és épp mire készülnek.

Gondolkodni, tervezni, megtorolni nem tudott, míg Marguerite nem
volt biztonságban.
Gyanította, hogy a nyílvesszı a lány vállába vagy karjába
fúródott, de nem tudta biztosan, és nem volt ideje megnézni. Lehet,
hogy a mellkasába, akkor elvérezhet. Érezte a meleg nedvességet az
oldalánál, és soha semmi nem keltett még ilyen kétségbeesést a
lelkében.
Oliver ott lovagolt a nyomában. Az olasz a karjára hurkolta Astrid
pónijának gyeplıjét, közben nyílvesszıt húzott elı a nyeregbıl.
Comte de Neve-t eltalálták, David látta, hogy elesik. Fogalma sem
volt róla, hogy a comtesse-szel mi történt, de fikarcnyit sem
érdekelte.
A nı, a nemes férje, vagy ık ketten tervelték ki ezt a kelepcét. És
ha Celestine csatlakozott a támadókhoz? Ha ı is meghalt, az még
kevésbé érdekelte. Akkor nem kell megvádolnia ıt, sem a comte-ot,
megmagyarázni, honnan jött rá, hogy ık állnak a támadás mögött.
Azt sem kell megemlítenie, milyen szerepet játszott Marguerite az
ügyben.
A lány megpróbálta figyelmeztetni. Ez azt jelenti, hogy
meggondolta magát, vagy ennél többet, olyan tervei, célja van, amit
ı nem ért? Bárhogy legyen is, megfizetett érte. Csak azért
imádkozott, hogy ne elviselhetetlenül magas árat kelljen fizetnie.
A vár ott magasodott elıtte. Átsüvített a kapun jóval Astrid és
Oliver elıtt. Olyan pusztító erıvel állította meg a lovát, hogy a
hatalmas állatnak a hátsó lábára kellett állnia. Gyorsan leugrott róla,
óvatosan a karjába vette Marguerite-et, aztán felbotorkált a széles
bejárati lépcsın. Nem állt meg a nagyteremben, nem válaszolt az
embereinek, akik kiabálva, aggódva, dühösen hangoskodva győltek
köré. A vér vadul lüktetett az ereiben, óriási léptekkel ment a szobája
felé, nem lassított, nem állt meg, csak miután már letette a lányt az
ágy matracára.
Marguerite szörnyen sápadt volt, és egy hosszú pillanatig meg
sem moccant. Aztán lassan felemelte a pilláit. Sötétbarna szemében

fájdalommal és bánattal nézett fel a férfira. David nem tudta állni a
tekintetét, mert félt, mit láthat még, vagy hogy a lány mit fedezne fel
az ı szemében.
A lány teste mellett meredezı nyílvesszı ocsmányul festett;
átszúrta a köpeny barna gyapjúját. David lehúzta a kesztyőjét,
elıvette a kését, és gyors metszést ejtett az anyagon. A nyakrésznél
kioldotta, majd széttárta a nehéz ruhadarabot.
A nyílvesszı a lány karjába fúródott, a szakállas nyílhegy alul
kiállt belıle. Vér bugyogott körülötte, ami beleivódott a ruhaujjába,
elsötétítve ruhája derékrészét. David egy röpke pillanatra lehunyta a
szemét, olyan rosszullétet győrt le, amit száz harci seb látványától
sem érzett.
Astrid ott állt mellette, és a combját lökdöste, mintha mozgásra
akarná bírni, beszélt, utasított, kérdezett. David rá se hederített. Újra
Marguerite-re emelte a tekintetét.
– Ki kell húzni! – Hangja óvatosan, szigorúan nyugodt volt. –
Most azonnal. Megengeded?
A lány az arcát fürkészte. Tekintetében megjelent a bizalom,
lassan bólintott.
David megcsókolta volna, ha a nyíl nincs az útjában. Ehelyett
megérintette puha arcbırét, letörölt egy finom, sápadt bırén
legördülı könnycseppet. Szigorúan összeszorított szájjal utat vágott a
lány ruhaujjában, majd gyors mozdulatokkal, mielıtt a lány teljesen
felfoghatta volna, mire készül, két kezével megfogta a nyílvesszıt, és
eltörte a lány karja felett. Hallotta Marguerite fojtott nyögését, de
nem hagyta, hogy ez eltántorítsa. Hosszú ujjaival átfogta a lány
könyökét,
megemelte,
aztán
megragadta
a
nyílhegyet.
Összeszorította a fogát, lehunyta a szemét, és kihúzta, ami a
nyílvesszıbıl bent maradt.
Marguerite sóhajtott, és lecsukódott a szeme. Egy pillanatig David
azt hitte, elájult. Nem lepıdött meg, látott már edzett katonákat
kidılni sokkal kevesebbtıl.
Egy pillanattal késıbb a lány szája reszketeg mosolyra húzódott.

– Köszönöm! – suttogta.
Soha még jutalom nem jelentett ilyen sokat a férfi számára.
Perzselı fájdalom támadt Davidben, elárasztották a könnyek, míg
már égett a szeme, a tudat, hogy fájdalmat okozott, kıként
nehezedett rá. Hátralépett, mint akit megbabonáztak, a nyílhegyet a
markában szorongatta, a keze Marguerite vérétıl volt iszamos.
– Mozduljon! – tolta meg Astrid két gyerekkezével. – El az útból,
tökfej, hacsak nem akarja, hogy elvérezzen!
– Astrid, drágám! – tiltakozott a hátuk mögött csendesen a
szobába lépı Oliver.
– Hallgass, te bolond! Tedd magad hasznossá, szólj, hogy
forraljanak vizet, és tegyenek bele egy marék sót!
Míg Oliver távol járt, Astrid vastag vászonlapokat hajtogatott, és
határozottan a sebre szorította ıket mindkét oldalon, hogy lassítsa a
vérzést. Ezután a sebet lemosdatta a sós vízzel, míg biztos nem volt
benne, hogy nem maradt ott anyagdarab vagy más egyéb. Miután
tiszta vászonnal bekötötték a sebet, a komorna nyugtató növényi
fızetet diktált Marguerite-be. Hosszú pillanatokig csak állt, fogta
úrnıje kezét, és kisimította a hajtincseket az arcából. Amikor
Marguerite végre elaludt, leült a háromlábú zsámolyra, és várt.
Davidnek tucatnyi dolgot kellett volna elintéznie, de inkább
hagyta ıket. Az ablakhoz lépett, ahol kitárták a zsalukat, és
szétterpesztett lábbal, mellkasa alatt összefont karral kinézett rajta.
Egy pillanattal késıbb a válla felett halkan megkérdezte:
– Mit gondolsz?
– Rendbe jön, ha a seb nem fertızıdik el.
– Ha. – A férfi nem volt túl optimista. Túl sok kisebb sérülést
látott elmérgesedni, viadalokon és csatákban szerzett, egyszerő
karcolásokat. Több harcedzett katonával végeztek, mint bármilyen
éles fegyver.
Astrid rosszalló pillantást vetett rá.
– Mi ketten ápoltuk önt, és gyorsan meggyógyult.
A férfi ajkán feszült mosoly suhant át.

– Igaz.
– Elmehet. – Astrid összefőzte rövidke ujjait, és összefonta a
kezét az ölében. – Én itt maradok.
– Nem mehetek.
– Ahogy tetszik, uram.
Rövid csend állt be, David hallotta az odalent morajló hangokat,
madárdalt és a méhek lusta zümmögését. Eltőnıdött, nincs-e túl
hővös Marguerite-nek, de a lány úgy aludt, mintha nem érezné. Vagy
legalábbis azt hitte, hogy alszik. Annyira nyugodt volt, hogy
megfordult, visszasétált az ágyhoz, és lenézett rá.
Igen. A lány mellkasa emelkedett és visszasüllyedt. Még mindig.
– Nem fog meghalni – közölte Astrid könnyed, együtt érzı
hangon.
– Majdnem meghalt. A nyíl közel járt, nagyon közel. Egy nyíl,
amit…
– Önnek szántak? Istennek hála, ön is megmenekült. És hála
Olivernek.
A görcsös fájdalom olyan gyorsan és erısen szorította össze
David mellkasát, hogy alig kapott levegıt. Visszasétált az ablakhoz,
és csípıjével féloldalt az alacsony padot formáló ablakmélyedés
kövének támaszkodott.
– Gondolom, jobban szerette volna, ha önt találja el – szólalt meg
Astrid élesen. – De a lány nem hagyta volna.
– Az isten szerelmére, miért ez az egész? Miért egyezett bele?
Tudta, hogy terveznek valamit. Hallottad, hogy próbált
figyelmeztetni. Vagy nem ez volt a szándéka?
– De igen. Ami a miértet illeti, azt gondolta, ön nem hinné, ha
rosszakat mond a comtesse-rıl, hanem saját szemével kell látnia. Ha
nem látná, akkor a hölgy és a férje újra megpróbálhatták volna,
amikor senki nem figyelmezteti.
David nem szokott hozzá, hogy aggódnak érte. A teste és az
elméje olyan szívós volt, hogy eszébe sem jutott, hogy Marguerite

féltheti. Azt is nehezen fogta fel, hogy a lány azt hitte, nem hallgatná
meg, vagy nem hinné el, amit mond. Belesajdult a szíve.
Celestine nem sokkal azután jött oda hozzá, hogy Károly király
befogadta. Mint oly sok hölgyet az udvarnál, ıt is vonzotta
vitézkedése a csatamezın, az ereje, a kitüntetései. Hamarosan rájött,
hogy a nıt csak ezek a dolgok érdeklik belıle. Az ágyban követelızı
és leereszkedı volt, szemérmetlenebb a legrosszabb ringyónál. A
viszony – ha lehetett annak nevezni – tanulságos volt, de túlságosan
hideg ahhoz, hogy sokáig érdekelje Davidet. Celestine sikoltozott és
dobálta magát, amikor elhagyta.
Meglepte, amikor széles mosollyal jelent meg Henrik udvarában.
Tudhatta volna, hogy okkal teszi.
Celestine belecsepegtette a mérgét Marguerite fülébe, de a lány
nem dılt be neki, hanem arra használta, hogy a francia nı vesztét
okozza. Bátor, okos, Marguerite, aki nem értette – talán soha nem is
fogja –, mennyire az övé, és mennyire vágyik arra, hogy ı hozzá
tartozzon.
De az isten szerelmére, mit mővel? Hogy keveredett bele Henrik
játszmáiba? Miért folytassa, ha így elveszítheti az egyetlen dolgot,
amit valaha akart, az egyetlen embert, aki valaha jelentett neki bármit
is?
De mit tehetne most? Belekeveredett a Yorkok és a Lancasterek
viszályába, és nincs más kiút, csak ha Henrik feloldozza.
Feloldozás vagy halál.

16. FEJEZET

A

comtesse-rıl nem érkezett hír?
Marguerite tette fel ezt a kérdést Davidnek az erdei incidens
utáni harmadik reggelen. Egy ideje már gyötörte a kérdés, de Astrid
nem tudta a választ, amikor pedig David a szobában volt, ı aludt, ha
véletlenül felébredt, akkor a férfi aludt mellette a padlón, és nem
akarta zavarni.
– Nyomát sem láttuk az erdıben, ahol a támadás történt –
válaszolta a férfi nyugodt, kissé távolságtartó hangon. – Ahol a
comte elesett, vért találtunk, de ez minden. Elmenekülhettek azokkal,
akiket ránk küldtek. Vagy elvitték ıket. Mindenesetre nyomuk
veszett.
– Téged nem aggaszt túlságosan – jegyezte meg a lány.
– Nem. A comte és a comtesse majdnem megölettek téged. Nem
érdekel, milyen sorsra jutottak.
A páros elmehetett Henrikhez, aki mostanra bizonyosan
Londonba ért, vagy hajóra szálltak Franciaország felé, hogy jelentsék
az eseményeket VIII. Károlynak. A megtorlástól való félelem most
jó messze tartja ıket Davidtól. Ez végtelen megkönnyebbülést
jelentett Marguerite számára.
Az ablaknál ülı férfit nézte. Miközben álom és ébrenlét között
lebegett, ahogy gyakran látta ott, tökéletesen odaillınek tőnt. A
reggeli fény rézsút esett az arcára, amitıl az feszültnek, szinte
kísértetiesnek látszott. Marguerite csak néhány pillanatig tudta
elviselni átható tekintetét. Lesütötte a pilláit, az ujjait nézte,
miközben a takarót győrögette.

– Astrid mesélte, hogy elmondta neked… Már tudod, mit akartam
tenni.
A férfi oldalra billentette a fejét.
– Ne gondolj rá többet! Csak azt sajnálom, hogy így ért véget.
– Mire volt jó ez az egész? A francia király áll mögötte? Károly
valahogy tudomást szerzett a célodról, és attól félt, hagyta kicsúszni
a kezei közül Anglia trónjának valódi örökösét?
– Tessék? Azt hiszed, hogy a comtesse vissza akart csábítani
Franciaországba, vagy ha az nem sikerül, megkötöz és elcipel?
– Valami ilyesmi.
– Nem, hölgyem. Azok az emberek az erdıben azért lıtték ki a
nyilaikat, hogy öljenek. Mi hasznomat látta volna Károly az Anglia
elleni játszmájában, ha hullaként visznek elé?
– Ne! – szólt rá a lány élesen.
– Bocsáss meg, de a tények azok tények.
– Sajnos – dohogta Marguerite, de nem nézett rá. – Szinte jobban
szeretném, ha a francia király vendége lennél, még ha lakat alatt is,
minthogy V. Edwardnak tettesd magad.
A férfi haragos tekintettel nézett rá.
– Azt hiszed, nem lenne baj, ha elfognának, mert az is jobb Henrik
tervénél? Semmi értelme nem lett volna. Mint elıttem Henrik,
amikor XI. Lajos vendége volt, túszként akkor lettem volna a
leghasznosabb, ha bizonyos engedményekért cserébe átadnak az
angol koronának.
– Károly ezt tette volna?
– Gondolkodás nélkül.
– De a barátja voltál! – A lány mellkasa belesajdult, ahogy látta a
férfi nyugodt, szinte fatalista belenyugvását az árulásba. David
egyedül volt, annyira egyedül!
– Igaz, de a koronája ragyogása sokkal kedvesebb a számára.
Szívesen egyesítené Angliát és Franciaországot, nem számít, hogyan
éri ezt el.
– De nem tudjuk, hogy a comtesse Károlynak dolgozott-e.

A férfi felhúzta a lábát, lábfejét az ablakba tette, majd összefont
karjával átfogta a térdét. Egyszerre kétkedı és érdeklıdı pillantással
nézett a lányra.
– Ki másnak?
Mivel nem tudta szokása szerint a fátylát marcangolni, Marguerite
felemelte a takaró csücskét, és azt rágcsálta.
– Büszke asszony. Magának, bosszúból?
– Hiú asszony – javította ki David. – De ha meg akarta bosszulni a
múltbéli visszautasítást, miért várt ilyen sokáig? Évekkel ezelıtt volt
köztünk valami.
Az, hogy a férfi kész válasszal állt elı, elárulta, hogy
gondolkodott ezen. A hangja azt nem árulta el, hogy zavarta-e ennek
leleplezıdése.
– Lehet, hogy mások céljait támogatta.
– A yorkistákra célzol? Vagy valamilyen megállapodásra
Halliwell örökösével? Ha igen, akkor el tudom képzelni, hogy
arannyal gyızték meg. Nem olcsó vállalkozás fenntartani egy
pozíciót a francia udvarban.
Marguerite úgy érezte, David alábecsüli a nı féltékeny
ragaszkodását és ebbıl fakadó haragját. De errıl hallgatott.
– Talán Henrik volt az. Úgy döntött, tényleg te vagy a
Plantagenet-trónörökös?
– Szóval neki is van oka holtan látni engem? Látom, csak erre
tudsz gondolni – válaszolta David ironikus csillogással a szemében.
– Az megmagyarázná, hogy ennyi év után hirtelen miért döntött
úgy, kiházasít. – A lány a vászoncsücsköt tépkedte, szinte a levegıbe
beszélve, és maga sem hitt abban, amit mondott. – Nagyon sokáig
nem tudott téged elérni, miután Franciaországban maradtál. Azt
mondtad, hogy üzeneteket küldött, melyekben megkért, hogy térj
vissza Angliába, de nem törıdtél velük. Lehet, hogy rájött, hogy a
segítségedet kérem, ha házassággal fenyeget.
– És hogy olyan biztos, hogy válaszolni fogok, mint hogy tél
követi az ıszt. – A férfi elgondolkodó arckifejezéssel fordult vissza

az ablak felé. – Nem. Ebben az esetben Henrik sosem kockáztatta
volna meg, hogy alternatív trónkövetelıvé tegyen. Sıt, köztudomású,
hogy VIII. Károly támogatja Warbeck követelését, és gyanítom,
hogy a comte úgy érezte, a bukásom hozná a legnagyobb hasznot a
francia koronának. Mivel Celestine számára elınyös támogatni a
férjét, ı is bekapcsolódott az intrikába; vagy talán épp ı javasolta.
Biztosan tudta, hogy úgy tud a legkönnyebben megállítani, ha téged
is belekever.
– Úgy tőnik. – A lány elhallgatott, majd suttogva fejezte be. –
Sajnálom, borzasztóan sajnálom!
– Ne tedd! – A férfi feléje fordította a fejét, és ránézett. –
Kihasználtak téged, de most már vége.
Marguerite szája sarka legörbült.
– Hagytam, hogy kihasználjanak.
– Aggodalomból, félelembıl és ezernyi más okból, melyek többé
nem számítanak.
– Túl kedves vagy!
– Kiabáljak, átkozódjak, fenyegesselek fenyítéssel? Ostobaság
lenne, mert tudtam, mi készül, de nem tettem semmit, hogy
megakadályozzam.
A lány émelyegni kezdett.
– Tudtad? Mégis honnan?
– Hallottam, ahogy Celestine-nel beszéltetek errıl, fent a
bástyákon.
– De akkor… – Marguerite-nek majdnem elakadt a szava – miért
lovagoltál ki velünk?
– Nem hittem el, hogy ártanál nekem. – A férfi vállat vont. – Ha
megtetted volna, nem számított volna, mi történik azután.
– Bíztál bennem. – A lány a többire gondolni sem akart. A férfi
arra célzott, ha elárulta volna, nem számított volna, hogy él-e vagy
meghal.
David felegyenesedett, és elindult felé. Letérdelt az ágy mellé, és
óvatosan, nehogy megrántsa a bekötözött karját, megfogta a kezét.

– Igen, bíztam benned, ahogy te is mindig bíztál bennem. Mi, édes
Marguerite-em, sosem bántjuk egymást.
Ez nem igaz, gondolta a lány, miközben lesütötte a szemét.
Legalábbis nem teljesen. A férfi fájdalmat okozott azzal, hogy olyan
házasságot ajánlott, mely csak a védelmét és a nevét ígérte.
Fájdalmat okozott minden egyes alkalommal, amikor elhúzódott tıle,
és hagyta, hogy valami többre vágyjon mellette, a teljességre, amit a
férfi nem ad meg neki, és nem fogadja el tıle. Nem szándékosan
teszi, így nem róhatja fel neki. A férfi azt hiszi, hogy a kedvére tesz.
– Marguerite?
– Nem, nem bántottuk egymást. Nem szándékosan. – Egy
pillanatra a férfi szemébe nézett, aztán újra lesütötte a szemét.
– Mindazonáltal te kaptad a nekem szánt nyilat. A fájdalomért a
bocsánatodért esedezem.
– Az én hibám volt.
A férfi a hüvelykujjával végigsimított a lány kézfején; a mozdulat
megnyugtató, mégis különös módon csábító, finoman izgató volt.
– Nem lett volna szabad beleegyeznem a versenybe, és nem is
tettem volna, csak jó ürügynek tőnt sokkal gyorsabban elérni a várat.
A lány hamiskásan elmosolyodott.
– Én is erre gondoltam.
David megkereste Marguerite pulzusát a csuklója alatt, és
gyengéden megnyomta. A lány egy pillanatra arra gondolt, hogy
máshol érinti meg ugyanezzel a magabiztos gondossággal. A
vágyódás az altestében arra késztette, hogy kicsit megmozduljon a
matracon.
– Azt is sajnálom, hogy belerángattalak ebbe az ügybe – folytatta
a férfi. Hangja halkan morajlott. – Nagyobb biztonságban lettél volna
Henrik mellett, mégis azt hittem…
– Igen? Mit gondoltál? – érdeklıdött a lány, amikor David
elhallgatott.
A férfi mélykék szemével a szemébe nézett.

– Attól féltem, hogy a megtorlás céltáblája leszel a tetteim miatt,
és tússzá válsz.
– Tússzá?
– Meg lett volna kötve a kezem, ha a yorkisták kezére kerülsz. És
ha az életemet kérik a tiedért cserébe? – David belenyugvó-an vállat
vont.
– Megtetted volna? – kérdezte a lány, bár a szavak késként döftek
belé. – Életedet adtad volna az enyémért?
David nem válaszolt azonnal, hanem lehajtotta a fejét, és ajka
végigsimított Marguerite ujjpercein.
– Azt hittem, jobban védhetlek, ha mellettem vagy. Tévedtem.
– Vagy nem. Ki tudja, mi történt volna, ha Henrikkel maradok.
– Westminsterben biztonságban lettél volna, és nem itt feküdnél
gyötrıdve.
– Annyira nem fáj.
– Hazudsz – közölte a férfi higgadtan.
Marguerite szabad kezével megérintette az arcát, ahol aranyló
borosta pelyhedzett. Puha, aranyvörös hajtincs hullott elıre a
halántékánál, visszasimította, és betőrte a füle mögé. Mélyrıl fakadó
vágyat elégített ki benne, hogy így érintheti a férfit, közben teste
felforrósodott és mintha olvadni kezdett volna. David szemöldöke és
szempillája sötétebb volt a hajánál, de a végeknél aranyszínővé
szıkült, pupillája körül világosabb és sötétebb kék vonalkák
húzódtak, melyeket csak közelrıl lehetett látni.
Vele nagyon gyengéden bánt, de látta azt a kemény, kérlelhetetlen
oldalát is, amit másoknak mutatott. Az ereje nem kiabálásból és
tombolásból fakadt, hanem belülrıl, alapvetı magabiztosságból.
Harcos volt, akivel veszélyes szembekerülni. Mégis úgy viselkedett,
mint egy herceg, akinek királlyá kellene válnia.
Úgy nézett ki és úgy viselkedett, mint egy Plantagenet, és a
jelképüket is magán viselte. Tényleg egy közülük, valóban IV.
Edward fia, és nem röpke viszonyból született vadhajtás? Valóban az

egyik eltőnt ifjú? Micsoda szörnyő igazságtalanság lenne, ha Henrik
arra használná, hogy megtartsa azt a trónt, mely jog szerint az övé.
Ha az imposztor Warbeck állítólag Richárd, IV. Edward kisebbik
fia, akkor David Edward, akit atyja halála után V. Edwardnak
kiáltottak ki, amikor még csak kisfiú volt. Csak így történhetett.
Ez a gondolat attól a pillanattól kezdve üldözte, motoszkált az
agyában, mióta David erıtıl duzzadva, büszkén Henrik arcába vágta,
hogy Plantagenet. Tudni akarta, hogy közelebb állt-e ez az
igazsághoz, mint gondolta volna. Valakinek valahol tudnia kell az
igazat. Valahogy ki kell deríteni.
Ha bebizonyosodna, lojalitásból el kellene mondania Henriknek.
Mindazok után, amit érte és a nıvéreiért tett, nem hagyhatná
tudatlanságban.
Mit tenne Henrik, ha minden kétséget kizáróan bebizonyosodna,
hogy David a trón jogos örököse? Lehetetlen volt megjósolni.
Bizonyára az lenne a legkevesebb, hogy elvenné Davidtıl a feladatot,
hogy ossza meg a yorkista erıket.
Muszáj így történnie. David máskülönben sosem térne le a
számára kijelölt útról. Szavát adta Henrik királynak, és nem szegné
meg, ezt már a legelején tudhatta volna.
Ha a király elbocsátaná Davidet, akkor elegánsan, a becsülete
csorbulása nélkül fogadhatná ezt a fordulatot. Élhetne tovább, mint
eddig. Visszatérne Franciaországba, vagy Angliában maradna, de
örökké végezhetnének a hercegekkel és királyokkal.
De elıször fényt kellene deríteni a születése körülményeire.
A zárdában kezdhetné, ahol David nevelkedett. Az ottani
apácarend bizonyára vezetett nyilvántartást a gondjaikra bízott
gyermekekrıl. Ha nem, akkor a zárdafınöknı emlékezhet a
körülményekre. Nem ártana megkérdezni.
Szerte Európába küldött üzeneteket, hogy Davidet magához hívja.
Anglián belül könnyebb lenne hasonlót véghezvinni. Nem kell
elhagynia a várat, sem nagydobra verni. Csak papírra vetni az
üzeneteket, és türelmesen várni a válaszokat.

Holnap nekikezd. Nem lenne különös, ha bizonyíthatná, hogy
David, Anglia legkevésbé hamis trónkövetelıje inkább király, mint
az, aki éppen a trónon ül?
***
David tudta jól, hogy Marguerite készül valamire. Elgondolkodó
kifejezés ült az arcán, állát elszántan felszegte. Mindig is az volt az
egyik vonzereje, hogy amit gondolt és érzett, tükrözıdött kifejezı
arcán.
Azt kívánta, bárcsak tudná, pontosan mi jár a lány fejében, hogy
megakadályozhassa. Nem tudott volna elviselni még egy
orvtámadást.
A gond az, hogy nem maradhat itt, hogy kiderítse. Most, hogy a
lány jobban lett, vissza kell térnie a tervéhez. Létfontosságú
találkozókat halasztott el olyanokkal, akik úgy tettek, mintha
támogatnák, pénzzel, emberrel és fegyverekkel látták el, hogy ügye
erısnek és terve kivitelezhetınek tőnjön. Tartania kell az
idıpontokat, ha meg akarja ırizni a lendületét.
Maga is győjtött néhány támogatót. Változásra kész
fiatalembereket, akik belefáradtak a régi rezsim ügyeibe, abba, hogy
a hatalom egyik kézbıl a másikba kerül, ami nemestıl, kereskedıtıl,
gazdagtól és szegénytıl egyaránt elrabolta a békés jövıt. Senki sem
gyarapodhatott, míg a válla fölött a következı megszálló érkezését
lesi, hogy mikor kerekednek fölébe a yorkisták a Lancasterpártiaknak, vagy a Lancaster-pártiak a yorkistáknak. A közemberek
annyira belefáradtak a háborúba, hogy készek voltak megéljenezni
bárkit, aki megígéri, hogy többé nem vonulnak át seregek a
földjeiken és mezıiken, nem viszik el az egész termést, és nem
erıszakolják meg hitveseiket és lányaikat.
David úgy gondolta, kész véget vetni ennek, pedig gyerek volt
még, amikor kezdıdött. Henrik mennyire áll készen a békére?

Ha túléli a yorkista felkelést, ha Henrik gyızedelmeskedik, és
tartja a szavát, akkor Marguerite hajadon maradhat. Elkíséri a lányt
az egyik, apjától örökölt birtokra. Ha Marguerite beleegyezik, ott
névleg feleségül veszi. Ha nem, akkor intézıje és ırsége parancsnoka
lesz. Vigyázni fog rá, amíg él. Ha esetleg a lány saját akaratából úgy
döntene, hogy más férfihoz megy hozzá, akkor elhagyja, és visszatér
Franciaországba. Elhagyná, mert képtelen lenne más férfivel látni ıt,
nem tudná elviselni, hogy másnak szül gyermekeket.
Visszatérne a lovagi tornákra és háborúkba, ahol hírnevet szerzett.
Egyáltalán nem számít, hogy azután mi történik.
– Mikor indulsz?
Marguerite kérdése annyira egybevágott a gondolataival, hogy
kellett egy pillanat, mire rájött, hogy azt kérdezte, mikor hagyja el a
várat. Ránézett, azon tőnıdött, vajon a lány miért akarja tudni,
közben összeszoruló szívvel vette észre a fájdalom és az aggodalom
szeme alatt húzódó árnyait.
– Reggel – felelte.
– Olyan hamar? Nem várhatnál még néhány napot?
– Már úton kellene lennem. Azt mondják, Warbeck készen áll a
támadásra, részben azért, mert fél, hogy átállnak az emberei. – A
lány ujjainak gyengéd érintésére David ereiben felforrt a vér,
forróbbra, mint abban a meztelen, táncoló lányokkal teli teremben,
ahol egykor Itáliában megfordult. Szinte bőnös örömöt érzett.
– Úgy érted, átállnak hozzád.
– Azt mondják.
A lány szája sarka halvány mosolyra húzódott.
– Jó érzés lehet, hogy hajlandóak ezt megkockáztatni.
– Az lenne, ha nem lenne ennyire hiábavaló. – David elkapta a
lány ujjait, melyek a hajába túrtak, és haladtak tovább a tarkóján,
végig a gerincén. Kezében a kezével folytatta. – Maradnék, de a
lázad elmúlt, és a sebed is egész szépen gyógyul.
– Tudom – motyogta a lány. – Mikor jössz vissza?
David a vállát vonogatta.

– Ki tudja? Attól függ, hányan győlnek a zászlóm alá, és mi hírt
hoznak azokról, akik még csatlakoznának.
– Csalódottak lesznek – ez a rengeteg ember –, ha lemondasz a
trónigényedrıl. Remélem, Henrik nem lesz túl kemény velük, mert
téged követnek.
A férfi halványan elmosolyodott, mert annyira jellemzı volt a
lányra, hogy mások sorsára gondol, ha ennek vége lesz.
– Lesz elég gondja azokkal, akik Warbeckkel lovagolnak.
– Reméljük – grimaszolt a lány a gyızelmet követı,
elkerülhetetlen vérontás gondolatára.
A nıi gyöngédség tökéletes ellenszer a halál gondolatára. Davidet
elöntötte a vágy, hogy a karjába vegye, nyaktól térdig magához
szorítsa. Bele akart temetkezni, mindennél erısebben akart abban
hinni, hogy a lány érintése szebbé teszi azt, amire készül, és abban is,
hogy neki nem esik bántódása. Mellette feküdni a keskeny ágyban,
meztelenül egymáshoz simulni földi paradicsomnak tőnt a számára,
amiért a lelkét is odaadta volna.
Micsoda édes kárhozat! Csak az esküjét kell elárulnia érte.
Ez minden.
– A lovaglásról jut eszembe – szólalt meg elszorult torokkal,
miközben elengedte a lányt, és felállt. – Jobb, ha megyek és
ellenırzöm, hogy minden készen áll-e.
– Igen, azt hiszem – Marguerite az arcát fürkészte. – Ugye nem
felejtesz el elbúcsúzni?
– Nem. Nem felejtem el.
Valójában azt felejtené el utoljára. A búcsúzás jelentette számára
a legtökéletesebb ürügyet, hogy átölelje, megcsókolja a lányt. Sosem
mulasztaná el felkeresni ıt. Még akkor sem, ha belehalna.
Amikor leért a nagyterembe, Olivert kereste az egybegyőltek
között. Néhány férfival kockázott. Apró biccentéssel magához hívta.
– Olyan gondterhelt az arcod, mint a rendfınöknınek, aki csak
egyetlenegy apácának parancsolgathat – közölte Oliver, amint
hallótávolságon belülre ért. – Valami baj van?

– Pont ugyanezt akartam kérdezni tıled. Astrid mondott valamit
arról, hogy mi foglalkoztathatja Marguerite-et?
– Leszámítva a két lyukat karján, és hogy majdnem megöletett
téged? Semmi az égvilágon!
– Egyáltalán nem öletett meg majdnem. Az a saját ostobaságom
volt.
Oliver égnek emelte a kezét.
– Te mondtad, nem én!
David nem törıdött a csípıs megjegyzéssel.
– Astrid nem említett semmit arról, mi az úrnıje szándéka, miután
rendbe jön?
– Kérdezzem meg? Akarod?
– Ha meg tudod tenni anélkül, hogy túl nagy feneket kerítenél a
dolognak – egyezett bele a férfi. – De késedelem nélkül, mert
holnapra tudni akarom a választ.
– Mielıtt indulunk – tisztázta Oliver.
David bólintott, de aztán megérintette a férfi karját, amikor az
elfordult.
– Várj! Azt hiszem…
Oliver lépés közben megállt, kérdın felvonva egyik szemöldökét.
– Te itt maradsz. Bármit teszel is, ne engedd, hogy Marguerite
nélküled lépjen ki a kapun, ne veszítsd szem elıl, és ne engedj senkit
a közelébe!
Oliver összehúzta a szemét.
– Azt hiszed, veszélyben van? Vagy…
– Nem tudom. De képtelen vagyok megtenni, amit meg kell
tennem, ha amiatt aggódnom, hogy inzultálják ıt, vagy történik vele
valami, amíg távol vagyok.
– Értem.
– Magyarázd el neki! Értesd meg vele, hogy a vár közelében kell
maradnia.
– Nyugodj meg, vigyázok rá!
David összehúzott szemmel nézett rá.

– Bizonyos távolságból.
Oliver felnevetett.
– Ó, az világos!
– Jó! – morogta David, de valójában képtelen volt szabadulni az
aggodalomtól. – Jó.

17. FEJEZET

M

arguerite az elsı üzenetet a David távozását követı napon
küldte el. Nem volt egyszerő feladat. Bal kezével le kellett
nyomnia a pergament, hogy egy helyben tartsa, ettıl lüktetett a
felkarja. Csak néhány sort tudott leírni, majd szünetet kellett tartania.
Az erıfeszítés elterelte valamennyire a figyelmét a sérülés okozta
fájdalomról, és ösztönzıleg hatott. Hamarosan újra használhatja majd
a karját.
A levelet megszórta homokkal, majd visszaöntötte a maradék
finom homokszemeket a dobozba, és Oliverre nézett, aki az ablakban
ült, és lantot pengetett. Magához hívatta a keskeny asztalhoz, amit a
levelezéséhez hozatott a szobába, és elmagyarázta a tervét.
– Fogadja legalázatosabb bocsánatkérésem, milady – kezdte a
férfi, miközben úgy nézett a kezében tartott lantra, mintha még soha
életében nem látta volna –, de az ön közelében kell maradnom. Sir
David parancsa.
A lány megdöbbent.
– De miért? – Hirtelen eszébe jutott valami, és a homlokát
ráncolta. – Ön nem fogoly.
– Még nem, milady, de az leszek, ha csıdöt mondok.
– Csıdöt mond? – kérdezte Marguerite gyanakodva.
– Ha nem vigyázok önre, milady. Vigyáznom kell önre, nem
veszíthetem szem elıl.
– Tehát én vagyok fogoly.
– Nem, milady, dehogy! – rémült meg a férfi. – Oda mehet, ahová
akar, de nem egyedül.
– Ön a testıröm.

– Részben, ahogy azóta az voltam, amióta elraboltuk önt
útközben. Nem változott semmi.
A lány elgondolkodott a hallottakon. Ez ıszinte beszéd volt.
– Lássuk, jól értem-e. Ha el kellene mennem Londonba,
Westminsterbe, ön köteles lenne elkísérni.
Oliver szomorúnak látszott.
– Milady…
– Válaszolj, tökfilkó! – nézett fel rá Astrid, aki éppen Marguerite
fátylának szakadt sarkát stoppolta.
– Nem biztonságos! – A férfi legyızött pillantást küldött az
aprócska szolgáló felé, és nehezen lehetett eldönteni, hogy hozzá
vagy Marguerite-hez beszél-e.
– Nem biztonságos válaszolni?
– Nem biztonságos odamenni! – felelte a férfi bıszen, miután
visszafordult. – Mindenáron meg kell védenem önt!
– Be vagyok zárva egy várba jó néhány katonával, nem igaz?
– David embereinek felével – értett egyet a férfi, határozottan
bólintva.
– Ennél hogyan lehetnék nagyobb biztonságban?
– Nem számít. Önnel kell maradnom.
– Mert David azt mondta. Értem. – Marguerite az ujjaival dobolt
az asztallapon. – Ám legyen! Megbízható emberre van szükségem,
hogy elvigye ezt az üzenetet. Még két katonára, akik vele
lovagolnak, ha esetleg gond adódna. Gondoskodik róla?
– Három? Három ember kell ahhoz a feladathoz, amit egyedül
kellett volna elvégeznem? – A férfi felháborodása komikus volt,
legfıképp mert egyértelmően a megkönnyebbülésbıl fakadt.
– Nem érzi megtiszteltetésnek? – Oliverre rábízhatja a feladatot,
gondolta Marguerite. Ami a többieket illeti, remélhetıleg a három
ember mindegyike emlékezteti a másik kettıt, hogy gyorsan
teljesítsék a megbízatásukat.
– Hatalmasnak – A férfi akkora lélegzetet vett, hogy kidülledt a
mellkasa. – Azt hiszem, tudom, kiket küldjünk, milady.

– Ebben biztos voltam. Jegyezze meg: várják meg a választ, és
lovagoljanak vissza!
– Bene, így lesz!
– Gondoskodjon róla, vagy legközelebb Astridot küldöm!
Az olasz ferde pillantást vetett arrafelé, ahol a komorna varrásával
az ölében figyelte ıket.
– Nem küldhetné most, katonákkal vagy anélkül?
Marguerite önkéntelenül felnevetett.
– İt nem nélkülözhetem. Szükségem van a segítségére az
öltözködésnél a merev karom miatt. – Kissé megemelte. – Ráadásul
tudja, hogy ha nem lenne itt, úgy hiányolná, mint a reggeli sörét.
– Hozzá lehet szokni a hiányához – közölte Oliver makacsul, és
újra az ablak felé pillantott.
– Csirkefogó! – közölte Astrid minden indulat nélkül, miközben
csomót kötött, és éles fogával elharapta a fonalat. –Tudod, hogy
szeretsz!
– Szó sincs róla! – tiltakozott Oliver.
– Ha! De igen, szeretsz! Akarod a testem. Tudni akarod,
milyennek alkottak a szoknyák alatt.
A férfi könyörgı szemekkel nézett Marguerite-re.
– Milady, hallja ezt?
– Tudja, hogy ön kezdte – közölte a lány részvétlenül. Hátralökte
a zsámolyát, felállt és otthagyta ıket.
Majd két hétbe telt, míg megkapta a választ. Nemleges volt. A
Westminsterhez közeli zárda fınökasszonya, ahonnan David inasnak
állt egy bırcserzıhöz, mielıtt Braesford megmentette, sajnálkozott,
hogy nem tud segíteni. İ személy szerint nem tudott szıke hajú, kék
szemő gyermekrıl, aki a zárdában született több mint húsz évvel
ezelıtt, majd megbélyegezték a vállát. Bár abban egyetértett, hogy
emlékezetes esetnek kellett lennie. Azonban ı csupán öt esztendeje
foglalta el a pozícióját, azután vette át, hogy az elızı fınöknı
meghalt az izzadásos kórban. Számos idısebb apácával beszélt
azonban, akik ott laktak a kérdéses idıpontban. Jól emlékeztek egy

David nevő fiatalemberre, aki olyan bélyeget viselt, mint amilyet
Lady Marguerite leírt, de ı fiúként került hozzájuk, nem
csecsemıként. Valamilyen különös gondatlanság folytán nem
találtak semmilyen iratot az érkezésérıl, így a tisztelendı anya nem
tudta pontosan megmondani, mikor került a Szent Teréz zárdába.
Sajnálkozott, hogy nem tudott többet segíteni.
Marguerite csalódott volt, de nem kedvetlenedett el. Gyanította,
hogy nem lesz könnyő feladat. Újra asztalhoz ült, négy új levelet írt,
és elküldte azokba a kolostorokba, melyek egy-napnyi távolságra
voltak Londontól.
Újabb két hét és még néhány nap vánszorgott el, mire a három
küldönc – bruges-i férfiak, akik évek óta szolgáltak David és Oliver
mellett – visszatért. Porosak, izzadtak, kimerültek voltak, és nem
azon a lovon ültek, mint amin elindultak. Marguerite alig adott idıt,
hogy szószólójuk megigyon egy kupa sört, máris érte küldetett.
– Hozott számomra választ? – kérdezte abban a pillanatban, amint
a férfi megjelent.
– Igen, milady. – A férfi az övén lógó erszényben kotorászott, és
egy összegyőrt tekercset húzott elı, viaszpecséttel a szélén.
– Ez mi? – kérdezte Marguerite, miközben átvette az üzenetet a
férfitól. A mellette álló Oliver elırelépett, amikor a küldönc makacs
pillantást vetett a lányra.
– Az elsı három zárdában a szipirtyók értésünkre adták, hogy
jobb dolguk is akad, mint nyomon követni minden egyes küszöbön
hagyott, névtelen kisbabát. A negyediknél szintén. Onnan épp indulni
akartunk, amikor utánunk szaladt egy hályogos szemő apáca. Azt
mondta, egyik zárdából a másikba járt a hír, hogy valaki egy
bizonyos, sok éve született gyermek után tudakozódik.
Marguerite nem számított erre a fejleményre. Persze sejthette
volna. A szokatlan, határozott kérdések egy talált gyermekrıl
felkeltik a kíváncsiságot. Bár a zárdafalak mögött csendes és
visszafogott élet folyt, a rend különbözı zárdáinak lakói
rendszeresen beszéltek egymással.

Csak abban reménykedett, hogy a pletyka a szők vallási
közösségen belül marad. Nem szívesen gondolt arra, mi történik, ha
külföldön is elterjed.
– Mondott valamit önnek az asszony? – érdeklıdött.
A hírnök hajából por szállt fel, amikor megrázta a fejét.
– Ennél többet nem mondott, csak átadta a levelet, aztán elfutott,
mintha ördögfattyak kergetnék.
Marguerite remegı ujjakkal törte fel a pecsétet, és bontotta ki. Az
írás egy vallási tárgyú kéziratból kitépett, győrött pergamennek
látszott. Valamilyen furcsa tintával írtak rá, olyan halványan, hogy
alig lehetett elolvasni. Az ablakhoz lépett, és a fény felé tartotta.
A szavakat rosszul formálták, pontatlan helyesírással, de értelmük
világos volt. Egy idıs apáca, Beatrice nıvér, aki összebarátkozott a
szöveg írójával, amikor az még csak novícia volt, különös történetet
mesélt egy kisbabáról, aki az lehet, akit keresnek. Beatrice nıvér
szabadabban beszélhet most, mert a történet már régóta terheli a
lelkiismeretét. Ha hallani szeretnék, akkor késlekedés nélkül oda kell
menniük, mert a jó nıvér hajlott korú, és hamarosan elhagyja ezt a
világot.
Marguerite bıséges jutalommal elbocsájtotta a hírnököt és társait.
Miután a férfi távozott, a lány a hüvelykujjával ütögette a pergament.
Nem maradt sok gondolkodnivalója. El kell mennie. Egy hónapnyi
pihenés után a karja szinte teljesen rendbe jött. Néha fájt éjszaka, de
úgy gondolta, tudja kezelni a gyeplıt. A vár tud nélkülözni egy
osztagnyi katonát, hogy elkísérjék.
Oliver természetesen vele tart, ahogy Astrid is, mivel egyikük sem
tőrné el, hogy itt maradjanak. Holnap hajnalban indulhatnak.
David nem örülne.
De David nincs itt. Ha itt lenne, és nem a király ügyében járna
távol, akkor az utazásra sem lenne szükség.
– Oliver – fordult az olaszhoz határozottan.
– Nem, milady. Tudom, hogy szeretne beszélni a levél írójával, de
lehetetlen.

– Nem vele, hanem mással, aki többet tudhat. – Néhány szóban
összefoglalta a levél tartalmát.
– Túl veszélyes elmenni, milady. A fél vidék fegyverben van az
imposztor miatt, és önnek sejtése sincs, kivel akadhat össze
útközben. Az életemmel játszom, ha a vár falain kívülre engedem
önt. David meg fog ölni, az biztos.
– Engedi? – kérdezte a lány a legelıkelıbb hanghordozásával.
– Bocsásson meg, milady, de…
– Nem állíthat meg! A magam ura vagyok, nincs atyám, bátyám,
férjem, sem más férfi, aki uralkodna rajtam. – De jólesett kimondani
ezeket a szavakat! Mintha nagy súly gördült volna le a válláról, az
elvárások, tilalmak és annak súlya, hogy mások diktáljanak neki.
Nem számít, mi történik ezután, soha többé nem veti alá magát egy
férfi akaratának sem.
– De Lady Marguerite, csak gondolja végig a helyzetemet! –
nyögte Oliver.
Astrid megállt Marguerite mellett. Úrnıje arcába nézett, a szeme
ragyogott. Aztán Oliverre pillantott, majd csicsergı hangon így szólt:
– Lady Marguerite átérzi a helyzetedet, te agyalágyult, de a célja
fontosabb! A saját ügyében jár el, nem férfidolog!
– A király nem fog örülni.
– Mi sem örülünk ıneki, ha már itt tartunk! – tiltakozott Astrid. –
Mit tesz ı azonkívül, hogy a saját céljaira használ minket? Lódulj és
készülıdj, vagy az úrnımmel nélküled indulunk el!
Oliver hízelgett, fenyegetızött, göndör haját tépte, de hasztalanul.
A végeredmény nem lehetett kétséges.
Hajnalban indultak fárasztó utazásukra. Mivel a katonák diktálták
az iramot, nem poroszkáló királyi séta volt a vidéken, hanem
versenyfutás, hogy minél gyorsabban eljussanak az északnyugatangliai, yorkista vidékrıl Délkelet-Londonba. Útjuk temérdek
pénzbe és rengeteg átkozódásba került. Friss lovakra volt szükség,
hideg élelemre, kemény vánkoson kellett aludniuk. A harmadik nap
végére Marguerite kénytelen volt felkötni a karját, a következı két

napon mégis minden patakoppanásra fájdalom nyilallt az
ujjhegyeibıl a gerincébe. Már majdnem beismerte, hogy ez a
vállalkozás meghaladja az erejét, amikor végre elérték a zárdát, ahol
Beatrice nıvér élt.
Csendes épületegyüttes volt, körülötte juhok legeltek, tehenek
bıgtek, a falak – melyeket a vikingek elleni védelmül építettek
évszázadokkal ezelıtt – különösebb kényelem és szépség nélküli
épületeket zártak körül. Állt ott egy normann templom, négyszöglető
toronnyal, a hálótermek fala pedig hosszúkás, zárt, kerengıs belsı
udvart fogott körbe, melyben egy főszerkert kapott helyet. Ezenkívül
a századok során melléképületek sorát toldották hozzá gyakorlatias
megfontolásokból. Mivel egy mocsár szélén helyezkedett el, bıven
jutott nád a tetıfedéshez, és megtermett ezernyi más növény, hogy a
test élénk és munkabíró maradjon.
A fınökasszony gyakorlatias hölgy volt. Amikor meghallotta,
hogy egy bizonyos, idısebb apácával akarnak beszélni, gyorsan,
különösebb kíváncsiskodás nélkül intézkedett. Ezt talán Marguerite
bejelentésének köszönhették, miszerint a király ügyében járnak. De
az is lehet, hogy túlontúl elfoglalt volt ahhoz, hogy érdekeljék egy
haldokló visszaemlékezései.
Marguerite-et Oliverrel és Astriddal szorosan a nyomában egy
négyszöglető szobába vezették. Tágasabb volt a legtöbb ilyen
helyiségnél, és a kertre nézett az ablaka, de a kényelemmel nem
sokat törıdtek, mindössze egy sarokban álló térdeplı alkotta a
berendezést. Odakint méhek döngicséltek a virágzó gyógynövények
között, melyek édes, átható illata beáramlott a szobába, ahol a
keresett hölgy haldoklott. Az öregkor és a betegség
összetéveszthetetlen szagából, melyet a növények friss illata sem
nyomott el egészen, biztosnak tőnt, hogy közeli halál vár rá.
Az ágyon fekvı asszony rózsafüzért pergetett bütykös ujjai között,
mintha megállás nélkül imádkozna. Kedves arcán a vékony bır sima
volt, kivéve a fájdalom barázdáit szája két oldalán. Mélyen ülı

szemeit elhomályosította a kor. Elıször izgatott és rémült lett, aztán
megnyugodott, amint megtudta látogatásuk okát.
– Dicsértessék a mi Urunk, hogy eljöttek! – suttogta alig
hallhatóan. – A fájdalom az oldalamban egyre kínzóbb, és hamarosan
végez velem. Most, hogy eljöttek, nyugalomra lelhetek, tudván, hogy
igazságot tesznek.
– Igazságot? – kérdezte Marguerite, közelebb lépve az ágyhoz.
Oliver és Astrid követte.
– Sokáig vártam, oly sokáig, hogy már feladtam a reményt. Annyi
halál, oly sok, s mind a semmiért. Szünet nélkül imádkoztam…
– Igazságot? Miért? – Marguerite mellkasát izzó parázsként égette
a félelem, hogy az asszony elkalandozik, nem tud mondani nekik
semmi lényegeset, mert azt sem tudja, mit beszél.
– Úgy érti, kiért. Szegény Lady Eleanorért, aki nem érdemelte
meg, hogy így kihasználják és elárulják. Joseph atya azt mondta, a
paráználkodás bőnébe esett, ezért feküdt itt gyermekágyba. Voltam
olyan vakmerı, és megkérdeztem, hogyan lehetséges ez, amikor
megvolt a papír, mely szerint frigye elnyerte az egyház áldását.
Ráadásul az a férfi ejtette teherbe, akit királyként egy nı sem mert
visszautasítani.
– Királyként? Úgy érti…
– IV. Edward király, bár most már halott, sok éven át uralkodott.
Ó, igen, és az édes Lady Eleanor! Utána elküldték ıt. Azt hallottam,
hogy a norwichi kolostorba. Ott halt bele a szégyenbe és a
szívfájdalomba. – Az idıs asszony vaksi tekintete az ablakra
vándorolt, miközben sápadt, vértelen ujjai tovább forgatták a fekete
gyöngyöket a kezében. A halk kattogás zenének tőnt az álmosító
csöndben. – Néha eltőnıdöm, nem segítették-e a halálba.
– Úgy érti, a házasság miatt? – Marguerite mély lélegzetet vett, és
szinte érezte, hogy Oliver és Astrid komor pillantást vált a háta
mögött.
– Igen, a szerzıdés miatt. Szegény bárányka, a vılegénye, akit
mindenki a férjének tekintett, helytelen viselkedésre csábította, csak

hogy aztán félrelökje, amikor a Woodville nı után vágyakozott.
Titokban kötött házasságot azzal a boszorkánnyal, mert félt, hogy
Lady Eleanor szót emelne ellene. Mintha valaha is tett volna ilyet.
Ahhoz túl büszke volt, még akkor is, ha a családja nem kapott királyi
kegyet, hogy félreállítsák.
Astrid tágra nyílt szemmel nézett az asszonyra. Emlékezett rá,
amikor annak idején, amikor III. Richárd király lett, a történet nagy
része kitudódott. Richárd arra használta ezt a mesét, hogy a
parlament Edward Elizabeth Woodville-tıl született gyermekeit
törvénytelenné nyilvánítsa, ez volt az elsı lépése, hogy
megkaparintsa a bátyja trónját. Nem sokkal késıbb két ifjú
unokaöccsét, Edward fiait látták játszani Tower-béli szobájuk elıtt,
aztán soha többet.
Kapóra jött, hogy Lady Eleanor Butler elhunyt a kolostorban. De
ennek nem sok köze volt ahhoz, amiért Marguerite idejött.
– Mi történt a babával? – kérdezte, és kissé felemelte a hangját,
hogy az apáca gondolatai visszatérjenek a múltból. – Fiú volt? Ha
igen, mi lett vele?
– Fiúgyermek, igen, csodaszép, puha, rekettyesárga fürtökkel és
kék szemekkel. Ott voltam, amikor megszületett. Én segítettem a
világra, segítettem, hogy felsírjon, de kétlem, hogy jól tettem.
Marguerite a homlokát ráncolta.
– Miért mondja ezt?
– Tessék? Ó, az apja is ott volt, hogy lássa a születését.
Edwardnak nevezte el, maga után. Aztán elvitette, és rátetette a jelét.
Hogy sírt az a szegény kis apróság, kész gyötrelem volt hallgatni!
Hogyne sírt volna, ha fájdalommal köszöntötték abban a pillanatban,
amikor a világra jött. A saját apja parancsolta rá azt a nagy, rusnya
billogot, a saját dicsıítésére.
Oliver suttogva átkozódott. Astrid a szájára szorította a kezét,
mintha el akarna fojtani egy kiáltást, vagy hogy legyızze
rosszullétét.

Marguerite szíve belesajdult a történetbe, mintha összefacsarta
volna a David bırébe égetett bélyeg kínja. Ugyanakkor lázas izgalom
lett úrrá rajta. Egy jel, egy billog, egy Plantagenet-király parancsára.
Jól tette, hogy követte ezt a nyomot. Igaza volt, hogy idejött.
– Edward tette? – Bénult nyelve alig tudta megformálni a
szavakat. – De miért? Miért?
A rózsafüzér szemei gyorsabban peregtek, jelezve az idıs asszony
zavarát.
– Kisfiú volt. Edward addigra már elvette a Woodville nıt, de
még nem ejtette teherbe. Azért jelölte meg a babát, hogy felismerje,
ha nem születne több fia. Pökhendi, önzı ember, aki így használ egy
gyermeket. Megérdemelte, hogy Elizabeth Woodville-tıl született
fiai nem soká élték túl.
– Úgy érti… A hercegekre gondol a Towerben?
– Hát nem gondol rájuk mindenki, aki tanúja volt azoknak a
szörnyőséges idıknek? Sajnálták azokat a fiatal fiúkat, akiknek az
élete oly hamar és ok nélkül ért véget. – Az apáca szép, öreg
szemeibe könnyek győltek. – Mit törıdnek a gyermekek a
koronával? Engedni kellett volna ıket gondtalanul nevetni és
játszani. De nem, azzal, hogy megszülettek, puszta sakkfigurává
váltak, és egy másik király nagyravágyása miatt haltak meg.
– A megégetett gyermekkel mi lett? – Marguerite visszafojtott
lélegzettel várt a válaszra. Oly sok minden függött ettıl.
Az idıs arcon düh jelent meg. Ide-oda forgatta a fejét a vékony
párnán.
– Jaj, szegény kicsike! Néhány évvel késıbb elküldték, de nem
tudom, hová. Azt mondták, valahová a király közelébe, ahonnan
szükség esetén elı lehet hozni.
A zárda, ahol Braesford rátalált Davidre, csupán kıhajításnyira
volt a Westminster palota hátsó kapujától. Tényleg közel volt,
kényelmes távolságban.
Miközben Marguerite erre ráébredt, Astrid megrángatta a ruhája
ujját. Lehúzta magához, és valamit a fülébe súgott.

Marguerite csak bólintott, majd újra felegyenesedett, ujjait
szorosan összefőzte a derekánál.
– Esetleg ön ápolta az említett égést, miközben gyógyult? Látta
hol volt, hogy nézett ki, a méretét és az alakját?
Beatrice nıvér még mérgesebb lett.
– Akkora volt, mint a tenyerem, hatalmas azon a parányi vállon,
szörnyőséges komiszság a gyenge bırén. Hogy nézett ki? Mint
valami eretnek szimbólum, néhány kör, alattuk egyenes jel, mint
amikor egy gyermek fatörzset rajzol. Alig bírtam ránézni arra az
ördögi jelképre. Ráadásul a gyermek csak akkor hagyta abba a sírást,
ha felvették és sétáltak vele.
– Dio!18 – suttogta Oliver. – Ó, Dio!
Marguerite is megborzongott. Az apáca a David vállán lévı
billogot írta le. Egykor lehetett nagy, de a csecsemı azóta felnıtt, így
most sokkal kisebbnek látszott. De ugyanaz, pontosan ugyanaz.
Ez azt jelentette, hogy nem ı V. Edward, akirıl mindenki azt
állította, hogy meghalt a Towerben. Sosem volt az eltőnt
gyermekkirály.
Nem, több annál. Ha IV. Edward Elizabeth Woodville-tıl született
gyermekei törvénytelenek voltak, ahogy bátyja, III. Richárd állította,
akkor a Lady Eleanor Talbot Butlerrel kötött házassága érvényes és
kötelezı erejő. Az abból a frigybıl született gyermek az egyetlen
törvényes utód. Vagyis David Anglia trónjának valódi és jogos
örököse.
Marguerite megköszörülte hirtelen összeszoruló torkát.
– Nagyon örülök, hogy volt, aki a karjába vette Edward fiát,
amikor sírt.
Az idıs asszony szemében könnyek csillogtak.
– Annyira édes csöppség volt, annyira édes! – Akadozva mondta
ki a szavakat, miközben ujjai sebesen pergették a gyöngyszemeket. –
Gyakran eltőnıdtem rajta, mi lett vele, hogy él-e, ha igen, hol lehet.
Felnıtt férfi, akinek uralkodnia kellene. Gyakran gyötör a
18

Isten (olasz)

lelkiismeretem, mert nem tettem semmit, amikor az apja meghalt.
Lépnem kellett volna, elmondani az igazságot.
– Ha III. Richárd tudott volna róla, tıle is megszabadult volna,
ahogy a többiektıl – érvelt vigasztalóan Marguerite.
Az idıs asszony ide-oda forgatta a fejét.
– Én is ezt mondom magamnak, de valóban ezt tette volna? Azért
foglalta el a trónt, mert ezt akarta, vagy mert így tartotta helyesnek?
Most már túl késı megtudni, túl késı. Hagytam, hogy azt a drága
gyermeket elzárják és elfeledjék. IV. Edward meghalt, azután a fiai
is. A kisfiútól elrabolták születési elıjogát, mert én nem szóltam.
– Ha beszélt volna, könnyen elhallgattathatták volna.
– Hagytam, hogy a félelem gyávává tegyen. Most így is, úgy is
meghalok. Nem lenne szabad a haláltól való félelemben élnünk az
életünk, mert vannak sokkal rosszabb dolgok is.
Mit lehet ilyenkor mondani? Marguerite csak az igazsággal tudta
vigasztalni.
– Talán nem is számít. – Elırenyúlt, hogy finom szorítással
megnyugtassa a rózsafüzér gyöngyeit pergetı ujjakat. – Lehet, hogy
nem szeretne király lenni.
Az asszony ajka aprót rándult, mielıtt elmosolyodott.
– Milyen férfi fordulna el ettıl? Ki ne fogadná el a koronát, ha
csak ki kell nyújtania érte a kezét? Nem, hibáztam. A kisbaba szép,
erıs fiú volt, de talán túl gyenge lett volna, hogy viselje. Mégis,
kapnia kellett volna egy esélyt. Igen, így van. – Szeme lecsukódott,
mintha hirtelen túl fáradt lett volna, hogy nyitva tartsa. – Bevallottam
a bőnömet, és vezekeltem érte. Még mindig nyomja a szívem, de
készen állok, hogy a megtérjek a teremtımhöz. A többit önökre
bízom.
Marguerite hirtelen ráébredt, milyen szörnyő felelısséggel jár az,
amit most megtudott. Emberek haltak meg efféle tudás birtokában,
megölték a csatában, kivégezték, vagy csendben gyilkolták meg ıket,
az éj leple alatt. Ha az igazság kiderült volna Edward halála után,

David is könnyen az áldozatok közt lehetett volna, épp ahogy az
asszony mondta.
Még mindig az lehet.
Mit tenne, ha megtudná, ami most kiderült? Lerázná magáról, és
élne tovább, bető szerint betartva a Henrikkel kötött megállapodást?
Vagy arra használná a most köré győlı erıket, hogy lesújtson arra,
akinél az a korona van, ami jog szerint az övé?
A legtöbb férfi az utóbbit választaná. Ki hibáztatná ıket, ha egy
királyság hatalma és gazdagsága a tét?
Tudor Henrik a bosworthi csatában nyerte el a koronát. Mindent
kockára tett érte, beleértve az életét is, és nem adná fel harc nélkül.
Számára, Lancaster-királyként, IV. Edward bitorló volt, aki elorozta
a koronát nagybátyjától, VI. Henriktıl. Nem számított, hogy ki
Edward fia, és ki nem, mert Henrik szemében neki nem volt joga
királynak lenni. Ez az okoskodás állt a rózsák háborújának ádáz
csatái mögött.
Mit tenne Henrik, ha David hirtelen megjelenne törvényes
Plantagenet-királyként? Megszüntetné a köztük lévı megállapodást,
visszahívná Davidet a hamis trónkövetelı szerepébıl, aztán
megengedné, hogy elhagyja az országot? Vagy egyszerően
megöletné, így szüntetné meg a fenyegetést?
Mit mővelt? Jóságos ég, mit mővelt?
Nemcsak Henriknek kell életrıl és halálról döntenie. Neki is el
kell döntenie valahogy, mihez kezd most.
Mondja el Davidnek, aztán válasszon ı, mihez kezd ezzel? Vagy
felejtse el, hogy valaha is megtette ezt az utat, és örökre titkolja el
elıle, amit a születésrıl megtudott?
Maradjon hő VII. Henrikhez, aki oly sokat tett érte és a
testvéreiért, ismertesse vele a tényeket, hogy aztán cselekedjen,
ahogy jónak látja? Vagy inkább Davidhez legyen hő, tudva, hogy el
kell veszítenie ıt, ha király lesz, mert elvonnák a királyi
kötelezettségek, köztük egy dinasztikus házasság valamelyik idegen
hercegnıvel?

Micsoda döntések, egyik szörnyőbb, mint a másik!
Marguerite ott, akkor, abban a szők apácacellában jött rá, hogy
mindennél jobban szereti Davidet. Tudta, mert az volt szíve leghıbb
kívánsága, hogy továbbadja ezt a keserő poharat anélkül, hogy
döntéseket kelljen hoznia. Azt akarta, hogy minden úgy legyen, mint
rég. A férfi közelében akart lenni bármilyen módon, amit a tisztesség
megenged. Ha David király volta azt jelenti, hogy sosem érezheti
újra a csókja ízét, ahogy átöleli, nem nézheti, ahogy mosolyog, akkor
azt akarta, hogy maradjon csak férfi.
– Milady? Lady Marguerite?
Borzongva riadt fel szíve zord, szürke tájainak fürkészésébıl.
Oliver felé fordulva kérdın vonta fel a szemöldökét.
– Az asszony elaludt. Mit tesz most?
– Menjünk vissza – válaszolta a lány –, vissza a várba!
– És ha odaérünk?
– Félkegyelmő! – ripakodott rá Astrid, aki könnyezett. – Honnan
tudná erre a választ? És ha tudná, hogy mondhatná el?
Tényleg, hogyan, kérdezte magától Marguerite. De ott az egész,
hosszú lovaglás, hogy eldöntse.

18. FEJEZET

M

arguerite nem volt a várban. Már hosszú napokkal korábban
elment.
David, miután hallotta a hírt a vár ırségének parancsnokától,
érezte, hogy megfagy az ereiben a vér.
Elmondása szerint Lady Marguerite nem egészen két héttel azelıtt
kilovagolt egy osztagnyi katonával. Senki sem ismerte az úti célját,
azt sem tudták, mikor tér vissza.
Senki sem tudta, hogy egyáltalán vissza kíván-e térni.
David a nagyteremben állt, ırsége sápadt, de mindig higgadt
parancsnokával szemben. Óvatosan lehúzta a kesztyőjét, és a
mellette álló asztalra tette, miközben igyekezett megırizni a
hidegvérét. Abbahagyta a fogcsikorgatást, és megkérdezte, ami a
leginkább aggasztotta.
– Ki kísérte el?
– Apró szolgálója, az ön fegyverhordozója és egy hat emberbıl
álló osztag.
– Csak hatan?
– Igen, uram.
A parancsnok aggodalmas arccal nézett rá, és magában tartott
minden mást, amit hozzátett volna. Jól is tette, máskülönben David a
fejét vétette volna. Attól, hogy Oliver
Marguerite-tel
volt,
fellélegezhetett
volna,
de
olasz
fegyverhordozójának gyengéje volt a hölgy és pöttöm szolgálója is.
Szükség esetén életét adta volna a lányért, de Marguerite bármilyen
más ırült tervében is örömmel részt venne.

– Más nem? – kérdezte David. – Senkit nem küldetett a király,
hogy elhozza? Senki sem érkezett Braesfordból?
– Senki, Sir David.
– Nem érkezett nemes látogatója? – kérdezte hirtelen rémülettel. –
Lord Halliwell fia nem járt itt?
– Nem, uram.
David halkan átkozódva tett néhány lépést, aztán megállt,
megpördült, és visszament.
– Mi történt a távollétemben?
– Uram…?
– Mit csinált a hölgyem, Lady Marguerite azokban a napokban,
mielıtt elment? Rosszabbul lett? Hímzett, sétált a vidéken, lovagolt?
Mivel foglalatoskodott?
– Leginkább leveleket írt, uram, és közel s távol küldözgette ıket.
A férfinak bajsejtelmei támadtak.
– Kapott választ ezekre az üzenetekre?
– Igen, uram, egyet vagy kettıt.
Nógatására a kapitány bıvebben beszámolt arról, ki volt a lány
küldönce, és hogy mit mondott a nagyteremben arról, merre járt, kit
látott. David szívverése lelassult, ahogy kezdte érteni, miben
mesterkedhet Marguerite, és lassan forró düh öntötte el.
Túl sokáig maradt távol. Ha tud errıl, megakadályozhatta volna.
Nem sikerült.
Oliverrel azt üzente Lady Marguerite-nek, hogy maradjon a vár
közelében, ha nem is éppen bent a várban. A lány fittyet hányt a
parancsára. Szándékosan ellenszegült a biztonsága érdekében tett
lépéseinek, és veszélybe sodorta magát.
Az isten szerelmére, mi lelte a lányt, hogy kilovagolt? Amikor
elment, még egyáltalán nem volt elég jól az ilyesmihez. A
távollétében begyógyult a sebe? H még mindig nem, akkor az út
porától elfertızıdhet. Mi van, ha elveszítette a karját? Ha meghalt?
Magasságos ég!

Útközben bármi történhet vele, különösen, hogy katonai osztagok
vonulnak mindenfelé, néhányan Yorkért, mások Lancasterért, megint
mások senkiért és semmiért, csak önnön hasznukért, saját örömükért.
Már meg is történhetett a baj anélkül, hogy tudna róla. A lány ott
feküdhet valahol összeverve, megbecstelenítve. Lehet, hogy halott,
és a hollók vájják ki szép, barna szemét.
David gyomra felfordult. Megrázta a fejét, hogy agya
megszabaduljon az elviselhetetlen képektıl. A vágy, hogy lássa,
megérintse, a karjában tartsa, olyan kétségbeejtı fájdalmat okozott,
hogy elméje épségét fenyegette.
– Adja ki a parancsot a nyeregbe szállásra – közölte rekedt
torokhangon.
– Uram?
A kapitány hangja hitetlenkedésrıl árulkodott. Az embereivel
napok óta nyeregben ültek, hetek óta alig tettek mást, miközben
követıket győjtöttek V. Edward ügyének – vagy inkább Henrikének.
Fáradtak voltak, éhesek, rajtuk az út pora, bőzlöttek a verejték, a
lovak, a tábortőzfüst, a rossz sör, rossz étel, a levegızés nélkül túl
sokáig hordott csizma és páncéling szagától. Közülük minden
teremtett lélek egy fürdıre vágyott, forró ételre, és hogy valahol
napnyugtától napkeltéig alhassanak.
David is erre vágyott, és hogy Marguerite mellette legyen.
De ez nem számított.
– Hallottad – felkapta a kesztyőjét, és visszahúzta a kezére. –
Indulunk!
Alig kétórányira jártak a vártól, amikor észrevették a porfelhıt.
Egy domb tetejére érve, ahonnan kilátás nyílt hegyre-völgyre,
mozgást láttak a kanyargó úton. Gyorsan lovagló alakok látszottak,
és egy kétszer akkora osztag üldözte ıket vágtázva. A lovasok
második csoportja páncélosokból állt, felemelt lándzsáik az égnek
meredtek.
David embereivel a háta mögött megállt. Összehúzta a szemét, és
próbálta kivenni az üldözık elıl menekülı alakokat. Túlságosan

ráhajoltak lovaik nyakára ahhoz, hogy biztosan beazonosítsa ıket, de
legalább az egyikük oldalnyeregben ült.
Mellette az egyik férfi megérintette a karját, miközben a menet
elejére meredt.
– A lobogója, uram.
A lobogója?
David természetesen az alatt lovagolt, a kék zászló alatt a stilizált
körrel, mely egy levélkoronát jelképez. İ és az emberei használták,
de más nem.
Más nem, kivéve, ha…
David parancsot harsogott, de hogy mit, azt maga sem tudta.
Vágtázni kezdett, ledübörgött a dombon, amihez ménje minden
erejére szüksége volt. Emberei kiabálva, káromkodva dobogtak
utána.
A férfi szíve kalapált, bıre égett a páncélja alatt. Hallotta minden,
a torkát kiszárító lélegzetvétele ziháló hangját, a menetszélben szeme
könnybe lábadt, míg már alig látott. Bár tudta, hogy egyre fogy a
távolság az elıtte lévı csapat és a sajátja közt, a világ lelassult, a fák,
sziklás kiugrók és a páfrányos lejtı egy öregember vánszorgásával
haladt el mellette.
Minden falevelet, sziklát és vadvirágot döbbenetes élességgel
látott. Minden veszélyt észrevett, de könnyedén, gondolkodás nélkül
elkerülte. Csak a hölgyre összpontosított, az ı hölgyére, Lady
Marguerite-re, aki lobogó fátyollal, arcán komor elszántsággal
lovagolt feléje. Hölgyére, aki a zászlaja alatt lovagolt.
Újabb parancs harsant, és menetoszlopa középen szétnyílt. A
férfiak két sorban szélesen széthúzódtak, egyik jobb oldalon
dübörgött, a másik a balon. A közeledı, kilenc lovasból álló csapat –
közöttük két nı – nem lassított. Kivörösödött arccal, összeszorított
szájjal száguldottak tovább, a lovak kidülledt szemmel, tajtékozva
erılködtek alattuk. Egyre közeledtek.
Fel-felcsapódó könyökkel, hatalmas porfelhıt kavarva átvágtattak
David csapatának közepén. David megpillantotta Marguerite sápadt

arcát, ahogy a fátyla szárnyai ott csapkodnak mögötte, Oliver
vigyorát, Astrid rémült, dühtıl eltorzult arcát. Aztán eltőntek.
Az emberei zárták mögöttük az ösvényt. Marguerite csapata
lassítás nélkül vágtatott tovább, úgy haladtak a vár felé, mintha maga
az ördög járt volna a nyomukban.
Majd követi ıket, méghozzá hamarosan. David erre megesküdött.
Személyesen lesz a nyomukban.
– Állj! – kiáltotta, és felemelte a kezét.
Emberei morogtak, káromkodtak, ahogy megrántották a gyeplıt,
és csörömpölve megálltak mögötte. David keresztbefordította a
paripáját az úton, és elıvonta a kardját. Áthelyezte a testsúlyát a
nyeregben, és komoran várakozott. Egy jó pengeváltás, egy véres
csetepaté pont megfelelt a hangulatának. Szüksége volt rá, akarta,
imádkozott érte.
Nem így volt megírva.
Elıtte a lovasok poroszkálásig lassítottak. Távoli parancs harsant.
Aztán a menetoszlop visszalovagolt arra, ahonnan jött.
David szerette volna üldözıbe venni ıket. Égett a vágytól, hogy
megtudja, ki vezette ıket, ki parancsolt nekik, és mit akartak Lady
Marguerite-tıl. Meg akart szabadulni az agyában lüktetı haragtól,
olyan ellenség ellen akarta fordítani, aki a csapásra csapással felel.
De nem lovagolhatott utánuk. Akkora volt a csapatuk, mint az
övé. Ha legyıznék, megölnék vagy elfognák ıt, és elrabolhatnák
Marguerite-et. Túl nagy volt a kockázat.
David összeszorított foggal megfordította a lovát, és embereivel a
nyomában a vár felé indult.
Marguerite a nagyteremben várt rá. David értékelte a lány
bátorságát, de úgy vélte, elment a józan esze. Sokkal jobb lett volna,
ha visszavonul a szobájába, ledobja a ruháit, és meztelenül várja az
ágyában. Az legalább más irányt adhatott volna a haragjának. Látni
az utazástól kimerülten és koszosan, fél tucat katonával a háta
mögött, mintha fegyveres ırsége lenne, csak még jobban feltüzelte.

– Hölgyem! – üdvözölte. Miközben felé sétált, levette a köpenyét
és a sisakját, és egy szolga kezébe dobta. – Milyen kedves, hogy
csatlakozol hozzánk! Persze majdnem a nyakunkra hoztad Warbeck
fél seregét, de kit érdekel? Egy gyors csörte vacsora elıtt csak még
jobb étvágyat csinált volna.
A lány ajka örömteli üdvözlı mosolyra húzódott, de a férfi nyers
hangjától elkomorult. Felszegte az állát. A melegség a szemében
döbbenetnek és megbánásnak adta át a helyét.
– Warbeck serege? İk voltak azok?
David egy pillanatra megsajnálta a lányt, és hogy eltőnt a mosoly
az arcáról. De meg kellett értenie, mi forog kockán.
– Nem vártad meg, míg bemutatkoznak? Bölcs döntést hoztál,
mert kétlem, hogy tetszett volna, ahogy üdvözölnek. Túl durvák egy
magadfajta hölgynek, de csak akkor kell rájuk számítani, ha nem azt
teszed, amire utasítanak!
A lány még feljebb vetette a fejét, barna szemében mintha tőz
lobogott volna.
– Ki utasít, uram? Nekem nem parancsolsz! De nem számít…
Hálámat akartam kifejezni, amiért idıben érkeztél, és örömömet,
hogy miután megmentettél minket, nem kellett harcolnod azért, hogy
elszabadulj.
– Nem lett volna szükség hálára, ha a helyeden maradsz? –
jelentette ki a férfi nyersen. – Ez nem majális, Lady Marguerite! Ez
véres háború, ahol nem kérnek és nem is ismernek kegyelmet! Akik
üldözıbe vettek, nem az ujjhegyeidet akarták megcsókolni! Amint
utolérnek, az árokban kötöttél volna ki, otthagytak volna véresen,
összetörve. Ha nincs annyi eszed, hogy ezt magadtól tudd, akkor
szükséged van valakire, aki parancsol neked.
A félig úrnıje köpenyébe rejtızı Astrid haragosan nézett a férfira,
és elırelépett.
– Megfeledkezik magáról, Sir David! A milady kimerült, mert
messzire lovagolt az ön érdekében…
Oliver felszisszent, elırelépett, és combjához húzta a komornát.

– Astrid, édes kis drágám, elég! Nem látod, hogy csak rontasz a
helyzeten, mert magánkívül van attól, milyen borzalmak történhettek
volna a hölggyel?
David tudta, hogy barátja és fegyverhordozója szavai neki is
szólnak, de nem törıdött vele. Csak az olasz ellen fordították.
– Hogy engedhetted el? – kérdezte parázsló dühvel. – Ha nem
tudtad megakadályozni ezt az önfejő utazását, miért nem üzented
meg, hogy mire készül, merre jár, hogy én megtegyem?!
Oliver szárazon felnevetett.
– Megpróbálhattad volna!
– Oliver elmondott mindent, amire figyelmeztettél volna –
jelentette ki Marguerite véget vetve a vitájuknak. – Nem mintha
szükség lett volna rá, mert nem vagyok ostoba. De vannak fontosabb
dolgok.
– Igen? – David hangja kissé ellágyult. – Mégis mi?
A lány farkasszemet nézett vele, olyan büszkén és hővösen, akár
egy hercegnı.
– Majd ha értelmesebben lehet veled beszélni, elmondom –
közölte kemény hangon. – Most jó éjszakát kívánok!
Azzal Marguerite elfordult. Úgy bocsátotta el és akarta otthagyni,
mint egy „majdnem szolgát”, aki mindig is volt a sógora házában.
Nem látta be, hogy az már a múlté, nem tudta elismerni, milyen
messzire jutott azóta, mióta együtt csintalankodtak.
De David a gondolatnál is sebesebben megragadta a karját, és
visszaperdítette magához.
Marguerite-bıl fájdalmas kiáltás szakadt ki, ahogy, mint egy
rongybaba, a férfi felé lendült. David lendületét megtörte a döbbenet,
hogy mit tett, és a felismerés, hogy kemény, bırkeményedéses
ujjaival a lány sérült karját ragadta meg. Úgy engedte el, mintha
tőzbe nyúlt volna. Aztán, mielıtt újra elkaphatta volna, Marguerite
komikus pukedliben terült el a lábainál, a köpenye és szoknyái
alkotta tavacskában térdepelve.
– Istenem, Marguerite, ne! – suttogta.

Astrid felsikoltott, és apró öklével püfölni kezdte a csípıjét. David
alig érezte, ahogy a hirtelen beállt csendben rá szegezıdı, dühös
pillantásokat sem. Agya csendes, sötét szegletében szégyen öntötte
el, de azzal sem törıdött, ahogy mással sem.
Elkeseredetten lehajolt, egyik karját Marguerite háta mögé
csúsztatta, a másikat a térde alá és magához emelte. A lány feje
elıreesett, a homlokánál nyugodott, mire ı egy röpke pillanatig a
homlokához szorította borostás arcát. Aztán megperdült, és a
szobához vezetı lépcsıhöz sietett.
Valahol a háta mögött egy férfi halkan pikáns megjegyzést tett.
Egy másik felröhögött. David megfordult, és megparancsolt valamit
ırsége parancsnokának, amitıl vagy húsz arcról lehervadt a gúnyos
mosoly.
A csend megváltozott, félelemmel terhes lett. David újra
megfordult, és határozott léptekkel felsietett a kılépcsın. Addig meg
sem állt, míg a szobába nem ért, és be nem csukódott mögöttük az
ajtó.
Elbizonytalanodva megállt a szők szoba közepén. Csak egy dolgot
tehetett, csak egy helyre tehette le a lányt.
Nem akarta megtenni. Olyan jólesett a karjában tartani, olyan
puha volt, mégis sütött belıle valamiféle belsı erı. Ez mutatta, hogy
méltó hozzá mindenben, ami számít. A lány már akkor is illett hozzá,
amikor felnıtt a kislánykorból, most még inkább. A barátja volt, a
lelki társa, és most lehet, hogy elveszítette.
Viharos vágy öntötte el. Annyira megkeményítette a testét, hogy
izmai edzett acélként rándultak össze, ágyéka feszülésétıl elakadt a
lélegzete. Lénye minden porcikájával kívánta a lányt, gyötrıdı szíve
minden dobbanásával.
– Tegyél le! – szólt rá Marguerite.
Fesztelen hangon szólalt meg, de David érezte a reszketését.
Kellett egy pillanat, mire rájött, hogy nem az elfojtott vágytól,
félelemtıl vagy gyengeségtıl, hanem az övével felérı haragtól.

Csak egy pillanatig habozott, majd az ágyhoz lépett. Óvatosan
letette rá Marguerite-et, aztán hátralépett. Fatalizmus és makacsság
bujkált a hangjában, amikor megszólalt:
– Nem akartalak bántani.
– De megtetted! – A lány felült, és addig hátrált a matracon, míg
válla az ágytámlához ért. – Meg is aláztál, úgy beszéltél velem,
mintha egy csepp eszem alig lenne, és használni se tudnám. İszintén
azt hiszed, hogy nem tudom, mi történhetett volna az úton? Nem
érted, hogy nemcsak neked van olyan célod, ami elszólít innen, de
nekem is lehet olyan, ami megérte az utazást?
Marguerite nyugodt hangja felkavarta Davidet. Jobb szerette
volna, ha a lány kiabál, szidalmazza. Ugyanakkor a szavaiból
megvetést is kihallott. Összehúzott szemmel nézett rá.
– Mi lenne az?
– Megtaláltam az asszonyt, aki jelen volt, amikor születtél, és
ismerte az anyádat és az édesapádat is.
David tarkóján felállt a szır. Rossz elıérzete volt. Hogy elterelje a
témát, kimondta az elsı dolgot, ami az eszébe jutott.
– Ezért küldted azokat az üzeneteket.
– Mi másért? Azt hitted, árulást szövögettem? Vagy talán a
varrónınek és a selyemkereskedınek írtam, hogy felfrissítsem a
ruhatáramat, mint valami udvari fruska? Az istenért, David,
egyáltalán nem ismersz?!
Káromkodást az ajkáról hallani máskor talán szórakoztató lett
volna. De a férfinak most nem volt hozzá hangulata.
– Honnan tudtam volna, mit tervezel, ha nem mondtad el? Az nem
jutott eszedbe, miközben fél Angliában ide-oda küldözgetted az
embereket, hogy nekem is üzenj?
A lány szemében harag szikrázott.
– Hogy aztán parancsokat küldözgess, hogy a kéréseimnek nem
kell engedelmeskedniük? Hogy nem mehetek el innen? Nem
hinném! Nincs szükségem a férfiak jóváhagyására a tetteimhez! Sem
az engedélyükre.

– Az eszedbe sem jutott, hogy én felelek a biztonságodért? Hogy
Henrik magyarázatot követelne, ha megölnek téged, míg a védelmem
alatt állsz?
– A védelmed? Miféle védelem ez, itt sem voltál, és fogalmam
sem volt, mikor jössz vissza! Akár halott is lehetnél, megölhettek
volna az úton, elfoghattak és kivégezhettek volna, megkínozhattak,
megcsonkíthattak volna, hagyhattak volna éhen halni egy várbörtön
cellájában!
David pislogott, amikor ráébredt a lány szavainak igazságára, és
arra is, hogy a lány talán ugyanúgy féltette ıt, ahogy ı a lányt.
Mégsem tudta ennyiben hagyni.
– Nem kellett volna annyira sietned oda, ahol megtaláltad azt a
nıt. Várhattál volna, míg visszatérek.
– De megtetted volna az utat? Vagy félretetted volna a dolgot, míg
Warbeck felkelése véget ér? Úgy éreztem, fontos, hogy
meghallgassam azt az apácát. Igazam volt, David. Tényleg fontos
volt.
– Miért? Már mondtam, és most újra elmondom: nem vagyok V.
Edward. Nem számít, mit mondtam, amikor otthagytam Henriket,
egy csepp királyi vér sincs bennem.
– Ó, dehogy nincs! – válaszolta a lány halkan, de határozottan. –
Van.
A férfi rámeredt, a vállán lévı bélyeg bizseregni kezdett, a
szívverése felgyorsult. Elviselhetetlen fájdalom ébredt benne.
Legyen igaz, legyen törvényes Plantagenet-örökös, ne elhagyott
vadhajtás, a királyi kéj pillanatának véletlen eredménye. Ennek
semmi köze nem volt a koronához és a trónhoz, csak az
elfogadáshoz, és hogy tudja, hová tartozik.
– Lehetetlen! – válaszolta, amennyire összeszorult torka hagyta.
– Nem az!
Ezután Marguerite mindent elmesélt. Leírta a zárdát, a cellát, az
idıs asszonyt, és elmesélte zavaros történetét. Elmondott mindent a

védtelen kisbaba iszonyú megbélyegzésérıl, és arról, hogyan
rejtették el, majd végül hogyan veszítették el.
– Te nem… – kezdte David, de egy pillanatra elakadt a szava. –
…Hogy lehet olyasvalamirıl, olyan fontos valakirıl, mint egy fiú és
egy örökös, megfeledkezni? Hogy történhetett ez meg?
– Nem felejtettek el – mondta a lány, és komoly arccal elindult a
férfi felé. – Inkább nem vettek tudomást a születésedrıl. Anyád
törvényes frigyét és a házasság beteljesedését egyszerően figyelmen
kívül hagyták, mert Edward – lévén fiatal és ingatag – úgy döntött,
Elizabeth Woodville-t akarja, aki nem adta oda magát neki házasság
nélkül. A király mindig is könnyen adta át magát a vágyainak. De a
közelben tartott téged, egy Westminsterhez közeli kolostorban, arra
az esetre, ha jogtalanul elvett királynéja csalódást okozna neki. Ha
emlékszel, az elsı három, tıle született gyermeke lány volt. Apád
elrejtett téged, arra az esetre, ha nem lennének fiai. Elrejtett, de
megjelölt, hogy biztos legyen a kilétedben. De aztán a Woodville nı
megszülte Edwardot és Richárdot, így…
– Így rólam megfeledkeztek – közölte David tompán.
– Lady Eleanor, az édesanyád addigra meghalt. Kapóra jött, nem
igaz? Az apácát, aki mellette volt, amikor születtél, vidéki zárdába
küldték, hogy eltőnjön mindenki emlékezetébıl, mint sok nı azok
között a falak között. Csak arról feledkeztek meg, hogy a nık
beszélnek egymással, még a zárdákban is, hogy megırzik egymást és
történeteiket az emlékezetükben.
– Nem! – David makacsul nem akart hinni. – Biztos tévedés, egy
zavart öregasszony meséje. Anyám biztosan csak egy volt Edward
nıi közül, akit zárdába küldtek, hogy elrejtsék szégyenét.
Marguerite megragadta a mellén a férfi láncingét, és megrázta.
– És a billog? Miért tett volna Edward ilyet egy fattyúval? Semmi
értelme, hacsak nem akart megismerni téged, az apja után
Edwardnak nevezett gyermeket, ha eljönne az ideje.

– Nem tudhatod, mert csak egy öregasszony állítja ezt. Mint már
mondtam, a jelet balesetben szereztem, és az égvilágon semmi köze
nincs IV. Edwardhoz.
– Úgy nézel ki, mint ı, David! – A lány eltökélten nézett a
szemébe, mintha azt akarná, hogy higgyen neki.
David hinni akart. Ó, igen! Soha, semmit nem akart jobban. De ha
megteszi, az olyan ijesztı döntésekre kényszeríti, hogy a gondolatba
is beleszédült.
Leginkább az a kérdés foglalkoztatta, hogy más is ismeri-e ezt a
történetet, és hogy elfogadták-e igaznak. Ez rejlett az ıt érı
támadások mögött? Ha igen, ki áll mögöttük? A yorkista felkelés
vezére, Perkin Warbeck? Vagy lehetséges, hogy mégis Henrik?
– Istenemre mondom, hölgyem – suttogta harciasan –, bárcsak
annyiban hagytad volna!
A lány feszülten elmosolyodott.
– Tényleg azt hiszed, hogy attól máshogy állnának a dolgok?
Kiváló kérdés. Segítene, ha tudná a választ.
– David, David – rázta meg újra a lány –, te vagy a király. Fogadd
el! Aztán döntsd el, mihez kezdesz.
– Henrik a király, Marguerite. A fegyverek jogán nyerte el a
koronáját Bosworth mezején.
– İ trónbitorló.
– Ezért a koronáért évtizedeken át harcoltak, annyiszor lökdösték
ide-oda, hogy nincs élı ember, aki meg tudná mondani, kinek van a
legtöbb joga viselni. Még ha az is vagyok, akinek mondasz, mire jó
az? Nem tehetünk semmit, ha nincs bizonyítékunk.
A lány csodálkozó pillantást vetett rá.
– De van bizonyíték. Nem mondtam? Elhoztam magammal.
– Lehetetlen! – mondta a férfi elhalóan, de inkább tiltakozásul a
sorsa ellen, nem tagadásból.
Marguerite nem törıdött vele, csak hátralépett, és kioldotta a
köpenyét. Félredobta, és levett egy bársonyerszényt a derekára

erısített övrıl. Kinyitotta, és szalaggal átkötött, lepecsételt,
összetekert pergament vett elı. A férfi felé nyújtotta.
– Ezek Lady Eleanor Talbot Butler házassági iratai, aki életet
adott a gyermeknek, akire születésekor ráégették a Plantagenetek
jelét – magyarázta halkan. – Ez itt anyád eljegyzési szerzıdése,
egyben IV. Edward angol királlyal kötött házassági szerzıdése is.

19. FEJEZET

M

arguerite figyelte, ahogy David habozik, majd elveszi a
felajánlott pergament. Kitekerte, és feszült figyelemmel futotta
át a latinul írt sorokat. A lány látta a pillanatot, amikor végre hinni
kezdett, ahogy szeme elkerekedett, arcát elöntötte a pír, majd újra
elsápadt. Bár a diadal, a büszkeség, a mohó várakozás jeleit kutatta
rajta, ezek nem jelentek meg. A férfi egyik, ökölbe szorított kezében
a házassági dokumentummal az ablakhoz lépett, és kibámult rajta.
– Mi a szándékod ezzel a bizonyítékkal? – kérdezte anélkül, hogy
megfordult volna.
– Azonkívül, hogy átadom neked? Mit akarsz, mit tegyek? –
Marguerite zakatoló szívvel várt a válaszra.
A férfi kényszeredetten felnevetett.
– Ha csak rajtam múlik, semmisítsd meg!
A lány értette, miért mondja. Eddig veszélyben volt az élete, de ha
elılép, mint jog szerinti király, a helyzete tízszer rosszabb lesz.
– És ha nem?
– Egyértelmőnek tőnik, hogy Henrik kezébe kell juttatni.
– Henrikébe? – ismételte a lány értetlenkedve.
David lehajtotta a fejét.
– Semmissé teszi Warbeck trónigényét, mivel bizonyítja, hogy III.
Richárdnak igaza volt, és Elizabeth Woodville inkább Edward
ágyasa volt, mint a királynéja.
A férfi természetesen arra célzott, hogy Warbecknek, aki Edward
kisebbik fiának, Richárdnak mondta magát, semmilyen joga nincs a
trónhoz.

– De Henrik felhasználná, ha így az ı királynéja sem törvényes
királyné többé?
– Normális körülmények között nem. De ha ezzel megmentheti a
koronáját…
– Igen – felelte a lány erıltetett nyugalommal. – De… nem csak
errıl van szó, igaz?
– Nem teljesen.
Marguerite David arcát fürkészte, melyrıl eltőnt minden érzelem,
legfeljebb közöny és zavar tükrözıdött rajta.
– Becsületbeli ügy. Errıl van szó?
– Nem titkolhatok el elıle olyasmit, ami ennyire életbevágó a
boldogulása szempontjából.
– És a te boldogulásod? – kérdezte a lány, és ökölbe szorított
kezét a csípıjére tette. – Mi lesz, ha Henrik annyira megharagszik,
vagy annyira fenyegetve érzi magát attól, hogy királyi vér lettél,
hogy elfogat és azonnal lefejeztet?
– Vállalnom kell a kockázatot – válaszolta David komor arccal. –
Holnap ellovagolok hozzá, és átadom a bizonyítékot.
– Ha muszáj ezt tenni, akkor ketten megyünk.
A férfi a fejét rázta.
– Egyedül kell elintéznem.
A lány érezte a hangjából, hogy a döntése végleges. David még
akkor sem enged abból, amit helyesnek vél, ha az a halálát jelentheti.
Nem engedi meg, hogy vele tartson, mert nem akarja, hogy meghalni
lássa.
Azt hitte, választania kell David iránt érzett szerelme és Henrik
iránti hősége között. Több esze lehetett volna; David választott
helyette. Csak el kell fogadni az elkerülhetetlent, mint ahogy annyi
minden mást is az életben.
Miért ne? Ahogy David mondta, ez a helyes döntés. Attól, hogy a
legkönnyebb is, még igaz. Ha megtörténne a legrosszabb, és Davidre
lesújt a királyi igazságszolgáltatás, ez lehet a vigasza.
– Nem!

Az ellenszegülés akaratlanul csúszott ki a száján. Azonnal
cselekedett, David mellé lépett, és gyengéden a karjára tette a kezét.
– Küldd el a házassági szerzıdést Henriknek, ha muszáj. Amikor
úton lesz, lovagoljunk Franciaországba. Ha nem leszel király, akkor
ehhez az eljövendı csatához Henrik és Warbeck csapatai között
neked semmi közöd. Öljék csak meg egymást egy drágakövekkel
kirakott fémdarab miatt. De tegyék akkor, amikor mi már messze
leszünk.
David lassan szembefordult vele.
– Velem jönnél?
– Igen, ha szeretnéd.
A férfi szája sarka felhúzódott.
– Ó, szeretném, ha lehetne. De tudod, hogy nem tehetem.
Hiányoznának neked a nıvéreid, Braesford és a skót, akihez Cate
feleségül ment, az unokaöccseid és unokahúgaid, akik eddig
születtek, és akik még fognak. Hiányoznának Anglia partjai, ahová a
szíved húz, és ahol az otthonod van.
– Azért… azért mondod ezt, mert hiányoztak neked, míg a
kontinensen jártál? – A lányba fájdalmasan hasított a gondolat.
– Ó, igen, de feleannyit sem hagytam hátra, mint te hagynál. De
mégis, az volt minden, amit valaha ismertem.
– Mi… alapíthatnánk saját családot.
David szomorúan elmosolyodott.
– Igen. Károlytól kaptam földeket, szép, krémszínő kövekbıl
épült várral, és jó néhány falu is jár hozzá. Otthont teremthetnénk ott,
nevelhetnénk a gyermekeinket, együtt öregedhetnénk meg.
Megtehetnénk, de akad egy bökkenı.
– Károly elfogathat és felhasználhat, átadhat Henriknek bizonyos
engedményekért cserébe.
– Ez is egy lehetıség, de nem minden.
Mi más történhetne még? Kutatva az elméjében, rájött a válaszra.
– Az esküd.
David lehajtotta a fejét.

– Amit akkor tettem, amikor azt hittem, felettem állsz, mint a
csillagok, és így sosem érhetek fel hozzád. Fiatal voltam, ártatlan,
tele magasztos eszmékkel.
– Attól féltél, hogy meghalsz a VII. Henrikért vívott csatában.
– Ez is igaz.
– De nem haltál meg – emlékeztette Marguerite összeszoruló
torokkal. – Helyette elhagytál, ahogy most is el akarsz.
– Nem volt más választásom.
– Az eredmény ugyanaz.
David lenézett rá, és a lány látta vágytól elsötétülı szemeit. A férfi
tekintete az arcára siklott, és megállapodott az ajkán.
Marguerite érezte, hogy mellbimbói megfeszülnek a lovaglást
kényelmesebbé tevı kötés alatt. A férfi forrósága elért hozzá,
körülvette, a ló- és férfiszaggal együtt. Marguerite feje elnehezült,
nem tudta levenni a szemét David szépen formált ajkairól.
A férfi kívánta, ahogy ı is a férfit. Mekkora az esélye, hogy
elcsábítsa választott kötelessége szigorú ösvényérıl, és találhatnak
egy helyet széles e világon, ahol biztonságban együtt lehetnek?
Ez volt az egyetlen reménye.
Közelebb lépett, újra megragadta David láncingét, és magához
húzta. A férfi kemény teste gyors mozdulattal az övéhez préselıdött,
az ablakmélyedés kövéhez szorította, Marguerite érezte combjai
feszes izmait, a kebléhez simuló láncing forró fémjét, az erıs karok
szorítását. David lesöpörte a fejérıl a fátylát, ujjai a vastag hajfonat
alá siklottak. Aztán lehajtotta a fejét, és megcsókolta.
Nem ajkak óvatos találkozása volt ez, hanem birtokbavétel.
Nyelve teljes megadást követelt, s a lány hagyta, nyelve együtt
táncolt a férfiéval. Halkan felnyögött, akaraterejük érzéki próbatétele
ırjítı volt. El akarta csábítani a férfit, rávenni a teljes birtoklásra, de
amint izgalma fellángolt, már semmin sem tudott gondolkodni.
David karja még szorosabban ölelte. Marguerite ébersége
tovatőnt, ahogy felbolydultak az érzékei. A férfihoz simult, karjával
átölelte a nyakát, ujjai a hajába túrtak, megragadták, hogy száját még

erısebben a szájára tapassza. Többet akart édességébıl, a
forróságából, mélyebben akarta magában érezni. Sajgó ürességet és
hullámzó vágyat érzett. Kétségbeesetten vágyott rá, hogy érezze
David meztelen bırét, ahogy súlya ránehezedik.
A férfi keze végigsiklott a csípıjén, közelebb emelte magához.
Marguerite érezte felforrósodó férfiasságát a hasához préselıdni,
ahogy vágyakozva nekifeszül. David csókjában vágy és kétségbeesés
rejlett, miközben beszívta az alsó ajkát és finoman ráharapott. A lány
agyát vörös köd öntötte el. Vakon követte a férfit, felajánlott és elvett
mindent.
A háta mögött kı, elöl fém préselıdött hozzá, zihálva kapkodta a
levegıt, torkából halk, elkínzott hang szakadt fel.
David mély levegıt vett, izmai acéllá keményedve dacoltak az
akaraterejével. Egy pillanattal késıbb ellökte magát Marguerite-tıl.
A levegı olyan hirtelen tért vissza a lány tüdejébe, hogy
beleszédült. Mielıtt magához tért volna, David felkapta, az ágyhoz
vitte, és leejtette rá. Aztán hátralépett, türelmetlen mozdulatokkal
kioldotta láncingét, ami lerepülve róla, az ágy oszlopának csapódott.
Miközben levette az alatta viselt páncélt és inget, tekintete visszatért
Marguerite-hez. Tüzes pillantása végigsiklott rajta, mintha minden
részletet az emlékezetébe akarna vésni; mellei lágyságát, dereka
völgyét, csípıje ívét, minden domborulatot és mélyedést. Feltépte az
ingét a nadrágjához erısítı kapcsokat, lehúzta a csizmáját és a
nadrágját, és végre vadul, csodásan meztelen volt.
Marguerite mohó tekintettel figyelte mozdulatai férfias
eleganciáját, széles mellkasát, a bıre alatt hullámzó izmokat, erıs
combjait, a mellkasát borító és merev férfiasságáig lefutó fürtökön
megcsillanó fényt. Félre kellett volna néznie, szemérmet mímelni, de
látni akarta ıt, emlékezni bıre minden centijére, erejére és
szépségére, ha csak most lehet az övé.
David hangtalan, erıteljes mozdulattal közeledett felé, a matracra
szökkent, és rugózva leért mellé. Mielıtt Marguerite
megmozdulhatott volna, a férfi maga felé fordította, ujjai a ruhája

hátán kezdtek ügyködni. A lány engedte, hogy hozzáférjen,
miközben tenyerét szétterpesztette a férfi mellkasán, magába szívta a
forróságát, fémes illatát, férfias energiáját.
Tudta, hogy David kívánja ıt. Mennyit akar belıle? Menynyit
venne el, ha felajánlana neki mindent, amit csak adhat? Az önuralma
van olyan erıs, mint a teste, akaratereje felér a vágyával? Mit
tehetne, hogy maga felé döntse a mérleg nyelvét?
A férfi lesimította a ruhát a válláról, majd lejjebb lehúzta a
ruhaujjakat a karjáról. Ezután a főzı következett, mely átrepült az
ágyon. A melleket leszorító kötés láttán türelmetlenül felkiáltott, de
óvatosan kioldotta, üdvözölte a feltőnı domborulatokat, megcsókolta
az anyag hagyta, vörös foltokat, megízlelte a kötés rétegei közt
elıbukkanó mellbimbót. Miután kiszabadultak, átfogta, simogatta a
halmokat. Amikor lehajtotta a fejét, és forró szájába szívta a
gyönggyé keményedı csúcsot, az olyan érzékeny volt, hogy a lány
beleremegett, és hangos nyögés szakadt fel a torkából.
A hang felajzotta Davidet. Összerezzent, megborzongott.
Kemény, gyakorlott kezekkel szabadult meg a ruhától, miközben
vigyázott a sérült karra. Letolta az anyagot Marguerite csípıjén,
kirángatta alóla és elhajította. Ezután a nyereg okozta sérülésektıl
védı alsónemőt húzta le. Miután az is eltőnt, szétterítette tenyerét a
lány lapos hasán, csúsztatta egyre lejjebb, majd hosszú, kemény ujjai
belemerültek a puha redıkbe, széttárva azokat, miközben
hüvelykujja az érzékeny rügyet simogatta.
Marguerite David unszolására széttárta a lábait. Felszabadította az
érzés, amikor egy ujj belécsusszant, egyre széjjelebb és széjjelebb
tárta combjait. Mélyebben akarta érezni a férfit, többre vágyott
belıle. A férfi teljesítette a kívánságát, egy második ujj óvatosan,
elszántan és mesteri precizitással beléhatolt. A lány mellébıl tőz
cikázott odáig, ahol a férfi kalandozott, és vissza. A légzése
akadozott, majd teljesen mellkasába szorult a levegı. Lénye némán
ragyogott, szemhéja mögött hullócsillagok táncoltak. Vonaglott,

lehunyt szemmel ívben a férfinak feszült, miközben belsı izmai vad
ritmusban lüktettek.
– Kérlek! – suttogta a férfi vállába. – Kérlek, hatolj belém!
Kérlek, szeress…
David a hátát, a csípıjét simogatta, tenyere végigsimított a
gerincén, ujjai a hajába túrtak. Marguerite érezte szíve zakatolását,
hallotta saját, egyenetlen légzését.
– Tudod, mit beszélsz, édes Marguerite? – kérdezte David
rekedten. – Feloldasz az esküm alól?
– Igen, igen! – lehelte a lány, miközben épp csak átsuhant az
agyán, mit kérdezett a férfi.
És megfeledkezett róla, amikor David feljebb csúszott, és
ráfeküdt. Aztán felemelkedett, kezei a matracba süllyedtek a lány
arcának két oldalán.
– A te akaratod, nem az enyém?
Karja remegett, ahogy uralkodott magán, izmai kıvé
keményedtek. Combjai megfeszültek a lány lábai között, bár nem
annyira, mint a lánnyal ingerkedı dorong. Marguerite David
mellkasára szorította a tenyerét, élvezte szırzete selymes dörzsölését,
majd végigsimított a hasán és még lejjebb, azután két kezébe fogta a
férfi lüktetı erejét.
– Igen, az enyém! – lehelte. – Most, David! Most!
– Ahogy akarod, hölgyem! – visszhangozta David a szavakat,
melyeket oly gyakran mondott ki réges-rég. – Amikor akarod!
A lány a szemébe nézett, látta a diadal azúrkék villanását, és
valami mást, amitıl egy pillanatra megállt a szívverése, majd
gyorsabb iramban zakatolt tovább. Nem engedte el a férfi pillantását,
kissé megemelkedett, és a hímtag hegyét nedves középpontjához
igazította. Merészen megemelte a csípıjét, hogy magába fogadja
Davidet, és a könnyebb behatolás érdekében egyik kezével széthúzta
a redıket, miközben a férfi hintázott felette, majd megragadta a
derekát, és magába húzta.

A férfi fojtottan felnyögött, miközben mélyebbre csusszant,
visszavonult, majd még mélyebbre tört. Marguerite megremegett a
különleges gyönyörtıl, ahogy eltelt vele. David szétfeszítette,
hullámzó gyönyört árasztott szét benne, ezernyi érzéki villámcsapást.
A lány szélesebbre tárta a combját, mélyebben magába húzta
Davidet, apró csípımozdulatokkal hozzápréselıdve.
A mélyrıl jövı, perzselı érzés fájdalmat ígért. Elfojtott egy halk
nyögést, de a kín nem enyhült. Újra és újra Davidhez préselte magát,
de az ártatlanságát védı utolsó erıdöt nem tudta áttörni.
– Bocsáss meg, édesem! – suttogta a férfi. Erıteljes lökéssel,
csípıjét megcsavarva mélyre tört. Majd tökéletesen mozdulatlanná
dermedt, az ágyhoz szegezve a lányt.
Marguerite felkiáltott, de gyönyörre lelt, mielıtt a hang elhalt
volna. Zihálva átkarolta Davidet, magához húzta, miközben könnyek
szivárogtak a pillája alól. Teljesen eltelt vele, körülzárta, tartotta,
miközben fokról-fokra hozzászokott a férfi hosszához és
vastagságához, mintha csak Davidnek teremtették volna. David
ebben a pillanatban az övé volt, ha máskor nem is.
– Jól vagy? – suttogta a férfi a hajába.
– Tökéletesen!
David megcsókolta a halántékát, a szemét, ajkával felszárította sós
könnyeit, végigsimított az orrán. Aztán megcsókolta, és lassan,
kérlelhetetlenül lüktetı izmokkal elemelkedett, majd visszacsusszant
újra és újra.
Az érzékek lassú tobzódása volt ez, fosztogatás, mintha a férfi a
teste minden porcikájához el akarna jutni. Csúszkált, magához
emelte, forgatta a csípıjét, hogy többet adjon magából, mindent
odaadjon. Véget nem érı csábítás volt, ahogy körözött a lány elıtt,
majd újra beléhatolt.
Marguerite-et lenyőgözte David izmainak puha rugalmassága és
feszítése, a bırét borító izzadság, a forrósága, könnyed ereje és
végtelen önuralma. Kezével megragadta a csípıjét, végigsimított a
hátán, a vállába kapaszkodott, együtt mozgott vele, ellene, aztán

megint vele. Lénye legmélye feltárult. Libabırös lett, miközben
hosszú évek feszültsége és gyötrelme hagyta el.
David rendíthetetlenül mozgott tovább. Tekintete vad
gyengédséget sugárzott, arcizmai megfeszültek, ahogy visszafogta
magát. Figyelme minden cseppjével a lányra összpontosított, a
reakcióira figyelt, míg önmagával nem törıdött, hajtotta egy
különleges pillanat felé.
Marguerite-en tomboló vihar söpört végig, mennydörgı
kataklizma, mely mélyen, legbelülrıl fakadt, elementáris erıvel
cikázott végig rajta, és David volt a középpontja. Esztelen
csodálkozással egyesült a férfival, lénye legmélyébe vonta, vad belsı
hullámokkal simogatta. Magába fogadta, ahogy a férfi ıt, és még
gyızedelmeskedve is megadta magát. Abban a pillanatban megérezte
David teljes erejét, ahogy még egyszer utoljára beléhatolt, úgy
kutatva, mintha egyesíteni akarná ıket.
Meg is tette, miközben a vér lüktetett az ereikben, szívverésük
egymáshoz igazodott és egyesült, lélegzetük összekeveredett.
Lecsapott a szájára, belesuttogta a nevét, nem törıdött a jövıvel,
megvédte minden holnaptól, ezt az estét, ezt a pillanatot olyanná
tette, hogy egy életre kitartson.
***
David egyik könyökére támaszkodva nézte a mellette alvó
Marguerite-et. A nyitott ablakban szürke fény hirdette a hajnal
eljövetelét. A betörı fuvallat fafüst, lótrágya és zöld növények szagát
hozta magával. Fel kellene kelnie és indulnia, de nem bírta rávenni
magát, hogy megmozduljon.
Nem akarta itt hagyni ıt, sem most, sem máskor.
Miasszonyunkra, a lány bátor volt és törıdı, szenvedélyesen
intelligens és intelligensen szenvedélyes. Semmit sem csinált azért,
mert így tanulta, vagy hogy csábítson, mégis hurrikánként vonzotta

magához. Ismert nála szebb nıket, de egyik sem nyőgözte le ennyire.
Senki mást nem tudna örökké szeretni.
Olyan gyengéden bánt vele, amennyire csak tudott, mégis attól
félt, hogy fájdalmat okozott. Képtelen volt betelni vele.
Együtt fürödtek, ettek, aztán másodszor is a magáévá tette,
harmadszor, negyedszer. A hajnal óráiban annyira elveszett benne,
annyira félt, hogy soha többé nem tarthatja a karjában, hogy minden
önuralma odalett. Most összerezzent a gondolatra, mennyire
követelızı volt, mennyire eluralkodott rajta a vágy. Durvább volt,
mint akarta, durvább, mint amit esetleg a lány meg tudna bocsátani.
Jó ég, a lefejezés túl enyhe büntetés lenne a számára!
Mégis, újra megtenné. Lehet, hogy csupán az elmúlt éjszaka jutott
neki a legédesebb Graydon gráciából, ebbıl a bıkező hölgybıl,
akinek az életét ajánlotta oly sok évvel ezelıtt. Egykor azt hitte, elég,
ha meggyızi a lányt, oldozza fel fogadalma alól, aztán úgy intézheti
a dolgokat, hogy megfeleljen legsürgetıbb vágyának.
Tévedett. Marguerite hírei félresöpörték ezeket a terveket,
szétzúzták régóta dédelgetett álmát.
Könnyen lehet, hogy Henrik a fejét akarja majd, és ki hibáztatná
ezért? A király azt hitte, hogy megsemmisíti a trónkövetelı esélyeit,
ha alkot egy másikat, aki egyértelmően hamis. Nem sejtette, hogy
ezzel csak nagyobb veszélyt hoz a birodalmára. Érthetı, ha lesújt,
hogy megszabaduljon tıle. Henrik gyakorlatias ember volt, aki
sosem becsülte alá az ellenségeit.
Marguerite egykor, fiatalkorukban lóherekoszorúval koronázta
meg. Talán a lány mégiscsak valamiféle boszorkány, ha ezt akkor
helyesnek érezte. Most gyakorlatilag újra megkoronázta azzal, hogy
kutakodott, és bizonyítékot szerzett a születésérıl. Megtette, de ı
kész lett volna elcserélni ezt a bizonyítékot azért, hogy újraélhesse
ezt az éjszakát.
Nem akarok király lenni, gondolta. Sosem voltak ilyesféle
ambíciói, és ebben a tekintetben semmi sem változott. Elég volt a

tudat, hogy nem fattyú, hanem anyja tudomása szerint törvényes
nászágyban fogant.
Edward, tehát Edwardnak keresztelték. Mennyire jellemzı királyi
atyjára, hogy mindkét elsıszülött fiát – bár más anyáktól születtek –
saját, öntelt személye után nevezte el.
IV. Edward kisbabaként a közelében tartotta, sokáig még azután
is; míg megvolt az esélye, hogy hasznos lehet. Amikor megérkeztek
a fiai, róla megfeledkezett. Milyen kapcsolata van, vagy szeretné,
hogy legyen azzal a nıfaló IV. Edwarddal, aki hıs volt a háborúban,
de azonkívül csak a perzselı vágyával törıdött, mely nem ismert
ellenállást? Nem akarta, hogy bármi köze legyen apja yorkista
koronájához, yorkista törekvéséhez, hogy halhatatlan, királyi
vérvonalból származó legyen.
Nem várhatja el Henriktıl, hogy ezt elhiggye. Ahhoz rendkívül
magabiztos királynak kellene lennie, még ha el is tudná fogadni.
Amennyire meg tudta ítélni, az a legnagyobb veszély, hogy
Henrik árulásnak tekintheti Marguerite tetteit. Az igyekezet, hogy
megmentsék a lányt egy nem kívánt házasságtól, nem végzıdhet úgy,
hogy bebörtönzik vagy zárdába számőzik. Azt nem engedheti meg.
Amikor ellovagol, hogy szembenézzen Henrikkel, a lányt itt kell
hagynia. Méghozzá most, míg alszik. Ez elég baj, ráadásul búcsúzás
nélkül kell távoznia. Nem csókolhatja meg, mert félı, hogy
felébreszti, nem ízlelheti meg még egyszer, nem lehet még utoljára
az övé.
Magas ár ez a becsületért.
Mégis, örült, hogy a lány tovább alszik; kimerítették ıt az utóbbi
napok lovaglással töltött hosszú órái és szeretkezésük is. Nem volt
benne biztos, hogy meg tudná ırizni sokat emlegetett becsületét, ha
búcsút kellene mondania neki.
Felkelt az ágyból, és a sötétben gyorsan felöltözött. Felébresztette
Olivert, és kiadta a parancsot, hogy mire megmosdik, és királyi
audienciához illı öltözéket vesz fel, emberei szálljanak nyeregbe, és

álljanak készen. Mire a hajnal rózsás és arany árnyalatúra színezte a
keleti égboltot, útra keltek.
David nem tudta, mi vár rá. Csak azt, hogy Marguerite-et
melegben és biztonságban hagyta.

20. FEJEZET

M

arguerite riadtan ébredt szörnyő rémálmából. Zakatoló szívvel
a kazettás famennyezetre meredt. Az álom tovatőnt, mégis
érezte, hogy valami baj van.
Egy pillanat alatt megértette, mi az. Egyedül volt az ágyban. A
matrac mellette hővös volt. David elment.
Hirtelen felült, és körülnézett a szobában. Hiányzott a férfi ruhája,
páncélzata és a csizmája is. Az ablak mögött a meleg, aranyló fény
arról árulkodott, már benne jártak a reggelben, legalább két óra
telhetett el hajnal óta. Odalentrıl fojtott, kivehetetlen hangok
szőrıdtek fel, jelezve, hogy David katonáinak nagyobb része vagy
nem kelt még fel, vagy elment a férfival együtt.
David eltőnt, ahogy a házassági szerzıdés is. Elment, hogy
szembenézzen a királlyal, ıt pedig itt hagyta.
– Astrid! – kiáltotta Marguerite dühösen. Hirtelen szörnyen
elhagyatottnak érezte magát. A hangja majdnem elfulladt. Félredobta
a takarót, kiugrott az ágyból, és összeszedegette szétszórt ruháit. –
Astrid, hol vagy?
– Itt, milady! – Az aprócska komorna kitárta az ajtót, aztán sietve
becsukta maga mögött, amikor látta úrnıje fedetlenségét. – Mi az?
Beteg vagy? Fáj valamid?
– Mikor ment el Sir David? Láttad? Miért nem ébresztettél fel?
Astrid lehajolt, felvette Marguerite övét, és az ágy végébe tette.
– Korán elment, milady – válaszolta anélkül, hogy a lány szemébe
nézett volna –, legalábbis a konyhán így mondták. A legtöbb embere
elkísérte, akiknek nem kell itt ırködniük. Én még aludtam.

Marguerite a háromlábú zsámolyhoz lépett, lerogyott rá, a ruháját
markolta, és hirtelen könnyek lepték el a szemét.
– Elment nélkülem, Astrid. Miért? Miért hagyott itt?
Astrid sóhajtva állt meg mellette. Szorosan átkarolta a lány vállát.
– Oliver is elment.
– Hát persze – nyugtázta Marguerite keserően. David a barátját
magával viszi, de ıt, az egyetlen embert, akit a leginkább érint, hogy,
mi történik vele, nem.
Azt hitte, hogy a szerelmeskedés megváltoztatja közöttük a
dolgokat, és David kész lesz elhagyni Angliát, a királyok és koronák
veszélyes ügyét. Ó, persze, mondta, hogy Henrikhez kell mennie, de
remélte, hogy le tudja beszélni errıl.
A jelek szerint közelségük semmin sem változtatott. Ami számára
az érzékek lelke mélyéig hatoló kavalkádja volt, az a férfira
egyáltalán nem volt hatással. Elment, hogy kövesse a becsületét, és
eszébe sem jutott, ı mit érezhet, vagy mi lesz vele, ha megölik.
Magasságos ég, hogy dızsölt a férfi érintésében, a birtoklásában!
David nagyon gyengéden, nagyon óvatosan bánt vele, pedig biztosan
lehetett volna sokkal durvább is. Meghághatta volna, könyörtelenül
hatolhatott volna érintetlen testébe. Elképesztı önuralma mögött ott
rejtızött az erı és a vágy mindehhez. Szinte azt kívánta, bárcsak
megismerhette volna teljes erejét, ha úgy tette volna magáévá, mint
egy olyan nıt, aki ismeri a szerelem mővészetét, és nem mint egy
érintetlen szüzet. Marguerite tudta, hogy amikor legutoljára
felébresztette, közel járt ehhez, megérezte a fájdalom lehetıségét a
mesés kéj mögött. De végül a férfi megálljt parancsolt magának.
Marguerite nem tudta, hogy viselte volna el. Kibírhatatlan
fájdalmat jelentett, hogy lehet, hogy sosem tudja meg.
Lehet, hogy soha többé nem látja Davidet, nem érezheti a csókját,
az érintését, az örömöt, hogy mellette fekhet, úgy aludhat, hogy teste
óvón körülveszi. Lehet, hogy ellovagol királyi audienciára
Westminsterbe, és egyszerően nyoma veszik. Történt már ilyen. Egy

királynak nincs szüksége indokra, nem kell szabályokat követnie.
Egy szó, egy gesztus, és elvégeztetett.
David is király lehetett volna, ha a világ igazságos, és a férfiak
tisztességesek. Talán azért lovagol most oda, hogy félreállítsa
Henriket, és elfoglalja a neki járó helyet a trónon? A férfiak
veszélyesebb dolgokat is elkövettek már hataloméhségüktıl vezetve.
És ha David azért nem vitte magával, mert nem volt elég jó neki?
Kielégítette a kéjvágyát, most pedig félredobta?
Ha úgy döntött, csak hercegnı felel meg királynıjének?
Gyaníthatta, hogy ez a helyzet.
De az is lehet, hogy tudja, mi a kötelessége a korona felé, mit vár
el a parlament és a nép az uralkodójától. Nem írtak alá házassági
szerzıdést, David pedig annak a fia, akié.
IV. Edward fia, aki hagyta, hogy törvényes hitvese titokban szülje
meg fiukat, bélyeget égetett belé, majd a hölgyet és a gyermeket is
elhagyta Elizabeth Woodville szép mosolyáért és számító
behódolásáért.
A gyötrelem kiszorította a levegıt Marguerite mellkasából. Ha
megfogant volna az elmúlt éjszakán, David hagyná, hogy egy
zárdában szüljön? Megégetné az együttlétükbıl származó gyermeket,
arra az esetre, ha királyi családból való hölgye nem szülne örököst a
trónra?
Marguerite átkarolta a felsıtestét, és elıre-hátra hintázott, ahogy
lesújtott rá a fájdalom, a kín, hogy nem tudja, mik David szándékai,
sem azt, hogy mi lesz velük.
Astrid szorosan magához ölelte, arca Marguerite haján pihent.
Mivel fogalma sem volt róla, mi járhat úrnıje fejében, így szólt:
– Azok a bolondok azt hiszik, úgy férfias, ha nem visznek minket
magukkal. Szerintük szívességet tesznek nekünk azzal, hogy itthon
varrogathatunk, megfızhetjük az ételt, és türelmesen várhatjuk a hírt,
hogy mi történt velük.
– Nem ismerik Henriket, nem igazán – szólalt meg Marguerite
könnyezve. – Csak összezavarnak mindent.

– Nagyon valószínő. De mit tehetnél? – Astrid elırehajolt, és az
arcába nézett. – Nagy az elınyük. Aligha érné meg utánuk menni.
Ráadásul…
– Igen?
– Tudod, mit akarok mondani, milady. Tudnád, ha félelem nélkül
végiggondolnád, miért akkor ment el Sir David, amikor aludtál.
Igazán? Tényleg tudja?
Azt tudta, mit akart hinni, de az nem ugyanaz. Vagy mégis? David
csupán meg akarta védeni? Azért vállalta magára ezt a szörnyő
döntést, hogy ıt sose terhelje érte felelısség?
Ha tényleg ez az ok, mit árul el róla, ha csak itt ül, és ennyiben
hagyja?
Lehet, hogy már túl késı megakadályozni, ami történhet. Lehet,
hogy David meghal, mire ı odaér, kivégzik, míg úton van. Az álom,
ami felriasztotta, lehet, hogy erre figyelmeztetett.
Lehet, lehet, lehet. Bármi megtörténhetett. Nem tudhatta biztosan,
de nem is derítheti ki, ha itt ül egy sámlin, és nyöszörög.
Bármilyen sors is vár rá, azt így nem tudhatja meg.
– Astrid?
– Igen, milady!
– Westminsterbe megyünk, audienciára a királyhoz. Szólj az
embereknek, hogy készüljenek!
– Már elintéztem, milady. Abban a pillanatban nekiláttam, amint
meghallottam, hogy Sir David nélküled indult el.
Marguerite ajkán mosoly suhant át.
– Igazi kincs vagy, bár gyanítom, hogy azért történt így, mert
Oliver nyomába akarsz eredni.
– Ó, igen, csakis arra a hencegıre vágyom! – jelentette ki az apró
komorna egy fejrándítással, de magában mosolygott.
***

Westminster zsúfolt, zajos és büdös volt a túl kis helyen
összezsúfolódó túl sok embertıl. A királyi palota falaival, tornyaival,
kapuival, ormaival, templomaival, kolostoraival és zsúfolt
nagytermével uralkodott minden felett. Bárki haladt el Marguerite
menete mellett, az vitt valamit az udvarba; szánon húzta, hordóban
görgette vagy kordén hozta. A juhokat, disznókat és teheneket négy
lábon terelték.
Mindenki utat nyitott az Aranylovag lobogójának, mely a köréjük
győlı sötétség ellen a kezükben tartott fáklyák felett lengedezett.
Egyesek káromkodtak, mások kiabálva hıbörögtek, de sokan
elragadtatottan suttogtak a második, valódi trónkövetelırıl.
A király kegyébıl David erıdjeként szolgáló normann vár
egyszerősége után a palota fényőzı volt, minden képzeletet
felülmúlóan gazdag a selyemdrapériákkal, faburkolatú falakkal és
fényes márványpadlókkal. Marguerite-et egy apró, egyszerő szobába
vezették, de még ez is nagyobb volt a várbelinél.
A lány elıre üzent Henriknek a jövetelérıl, és kérte, legyen olyan
kegyes, hogy négyszemközt beszélhessenek. Amikor átlépett a
kapun, a hírt megvitték Henriknek. Mire megmosdott, csillapította
éhségét, és felvette kelengyéje leglenyőgözıbb ruháját, egy
skarlátvörös selyembıl varrt, sujtásos ruhát brokát-ujjal, máris érte
jöttek, hogy a király lakosztályához kísérjék.
Nem bánta volna, ha többet pihenhet. Elmondhatatlanul kimerült
volt, teste és lelke még mindig sajgott a Daviddel töltött éjszakától.
Álmában sem gondolta volna, hogy az ágy ennyire fárasztó hely
lehet, és sosem használt izmai és mélységei fájhatnak a fáradtságtól.
Felforrósodott arccal gondolt arra, hogy még több bizonyos fajta
belsı masszás talán segíthetne ezen. Valószínőtlennek látszott, hogy
valaha bizonyítani tudná az igazát.
Amikor a kíséretére rendelt két katonával végighaladt a padlón
álló, széles gyertyatartókba helyezett vastag gyertyák fényével
megvilágított folyosón, megpillantotta Davidet. A férfi felhıszürke,
aranyszegélyes zekéjében jött feléje, és olyan fenségesen jóképő volt,

hogy a lány szívverése elakadt. David világosabb szürke árnyalatú
nadrágot viselt és fekete köpenyt, amit hátravetett széles válláról, így
a vörösesbarna selyem kiemelte az alakját. Mögötte is a király
embereinek kísérete lépkedett, bár érte Henrik négy fıt küldetett.
Marguerite csak ekkor vette észre, hogy elhagyatott folyosókon
járnak. A palota hátsó traktusában haladtak, jó messzire onnan, ahol
az udvar többi tagja esti szórakozását élvezte. David látogatását
államérdekbıl, és mivel ı volt a második trónkövetelı
megszemélyesítıje, természetesen titokban tartották. De akkor az övé
is az. Az megint más kérdés, hogy ez jót vagy rosszat jelent a
számukra.
David megállt, amikor megpillantotta. Arca elkomorult. Vetett
egy gyors pillantást a sarkában járó ırökre, majd sétált tovább.
– Lady Marguerite – üdvözölte a lányt olyan metszı hangon, akár
egy kardcsapás –, mi szél hozta erre? Azt hittem, más foglalatosság
közben hagytam ott önt.
– Valóban, de ilyen kellemes elfoglaltság csak rövid idıre köti le
az embert. – Marguerite hangja fesztelen maradt, mert nagyon is
tisztában volt vele, hogy hat néma, szigorú kísérıjüknek tizenkét füle
van. Beszéd közben sétált, David hozzá igazította a lépteit. A két
kíséret egybeolvadt, amikor a közös folyosóra fordultak.
David keményen nézett rá.
– Mirıl beszélsz? Mit keresel itt?
Azt hiszi, el akarja árulni ıt Henriknek? A fájdalmas kérdéstıl
egy pillanatra elakadt Marguerite lélegzete.
– Ugyanazért jöttem, mint te, Sir David – válaszolta, amikor újra
meg tudott szólalni. – Mi másért?
– Ha azért, hogy beszélj Henrikkel…
– Csak ezért tennék meg egy ilyen hosszú utat, és tenném be a
lábam nyáron ebbe a sötét palotába – mosolygott a lány hidegen. –
Ráadásul hosszú, közös múltra tekintünk vissza, a családom és
Henrik. Nem kétlem, hogy meghallgatja, mit szeretnék.
– Mit kérsz, hölgyem, cserébe a tudásért, ami a birtokodban van?

– Csak azt, ami elhozza a boldogságomat. Másra nincs
szükségem.
– Szabadságot? Mentességet még egy nem kívánatos férjtıl?
– Az a legkevesebb.
Ahogy közeledtek a király lakosztályához, David közel hajolt
hozzá. Gyorsan beszélt.
– Ha ezt dühbıl teszed, mert otthagytalak…
– Túl nagyra tartja magát, uram – válaszolta Marguerite a
leghővösebb mosolyával. – Miért számítottam volna arra, hogy
magával hoz? Hisz végül is nem vagyok önnek senkije.
Az arcát narancs- és aranyszínő ragyogással megvilágító, több
száz gyertya fényében is látszott, hogy a férfi elsápadt. Nyelt egyet,
tekintete elsötétült, ajkai összepréselıdtek. Kihúzta magát, míg vállai
hihetetlenül szélesnek nem tőntek, melyek bármekkora súlyt képesek
megtartani.
– Ám legyen! – közölte, és biccentett kísérete vezetıjének, hogy
kész szembenézni a királlyal.
David alig ismerte fel a skarlátvörös selyemruhát, szinte áttetszı,
skarlátvörös fátylat és ritka gyöngyökbıl főzött nyakláncot viselı,
elegáns hölgyet. Vagy inkább mégis, csak vonakodott elfogadni a
tényt. Ez itt Lady Marguerite Milton, egy lord leánya, a királyság
egyik leghatalmasabb örökösnıje, akit éveken át maga fölött állónak
tartott. Hihetetlen, hogy a karjában tartotta, szája nyelte el kéjes
kiáltását, mielıtt elmerült puha mélységeiben. Alig hasonlított arra a
szenvedélyes szirénre, aki elızı este eljött hozzá, és vágytól remegve
hagyta, hogy csókolja.
Az hitte, ismeri azt a Marguerite-et, akit hátrahagyott; az életét
tette volna arra, hogy tudja, mit tesz, és mit nem. Ezt a tekintélyes
hölgyet egyáltalán nem ismerte. Az sem számított, hogy kiderült,
most születése jogán ı áll felette. Túlságosan új, túl hihetetlen volt a
számára, hogy ilyen magas rangra emelkedett. Megtört, kétkedı
szívében újra annak az árva fiúnak érezte magát, aki még a hölgy
ruhájának szegélyét sem méltó megérinteni, nemhogy ıt magát.

Kinyílt elıttük a király lakosztályának ajtaja. Üres
elıcsarnokokon haladtak át, merev arccal strázsáló ırök mellett.
Aztán egy félhomályba borult szobában várakoztak idegesen,
melynek állott viasz- és porszaga volt, és keveset beszéltek. Miután a
király udvarmestere bejelentette ıket, a férfit és Marguerite-et VII.
Henrik elé kísérték.
A hosszúkás és keskeny fogadótermet egy sor magas, íves ablak
szegélyezte, melyekbe vastag, osztott üvegeket helyeztek. A falakat
vászonborítás fedte, drágakıszínő festmények ékesítették a nyílt teret
és a mennyezetet. Az ablakok elıtt emelvény magasodott, melyet
úgy állítottak fel, hogy az eléje járulók erısen meg legyenek
világítva, miközben a király árnyékban marad. Bár ez a fortély ebben
a pillanatban nem mőködött, az ablakok mögött éjfeketén sötétlett az
ég, az apró ablaktáblákon esı kopogott.
– Bevalljuk, meglep minket, hogy itt látunk – szólalt meg VII.
Henrik Davidre nézve, miután a férfi felemelkedett a meghajlásból,
Marguerite pedig a pukedlibıl. – Azt hittük, északon tevékenykedsz,
a mi szolgálatunkban.
– Én is úgy hittem, azt fogom tenni, felség – válaszolta David
magabiztosan. – Csakhogy napvilágra került valami, ami…
Henrik felemelt kezével belefojtotta a szót.
– Minden jól alakul a tervünkkel kapcsolatban?
– Jobban a vártnál, uram.
– Mi is hallottuk, hogy nagy az érdeklıdés az Aranylovag iránt. Jó
munkát végeztél!
– Hálás vagyok, hogy ezt mondja – felelte David –, bár kevésbé
örül majd, ha meghallja, mirıl szereztem tudomást.
Henrik egyik behajlított könyökét az ebben a nem hivatalos
fogadóteremben trónként szolgáló szék karjára tette, és megtapogatta
az állát. Szürkéskék szemében gyanakvó tekintet jelent meg. Ezen a
napon aranykoronát viselt, ami lecsúszott a homlokán, és hátrafogta
vállig érı, ıszbe hajló, homokszıke haját. Ruházata egyszerő volt,
hímzett gyapjúzekét, sötét nadrágot és térdig érı csizmát viselt.

– Mi lenne az? – kérdezte egy pillanat múltán.
David komor arccal, torkában dobogó szívvel vette elı a köpenye
alá rejtett selyemzsákot. Elıhúzta a házassági iratot, mely
hivatalosan is házasfelekké nyilvánította IV. Edward angol királyt és
Lady Eleanor Talbot Butiért, és a tenyerére téve bemutatta.
Az udvarmester elırelépett, elvette a pergament, és a király
kezébe adta. Henrik csendben átfutotta az írást, egyre jobban
ráncolva a homlokát.
– Igazán különös! – nézett fel végül. – Hogyan jutottál ehhez az
irathoz?
Marguerite megmozdult a férfi mellett. David fıhajtással jelezte,
hogy ezt a lány tudja elmesélni. Marguerite ezt röviden meg is tette,
beszámolt mindenrıl, ami igazolta a levél eredetét.
Henrik hátradılt a székében.
– Tisztában vagy vele, hogy ezáltal királynénk törvénytelenné
válik?
– Igen, uram – felelte Marguerite. – Sajnálom, de fontosnak
tartottam, hogy lássa ezt a bizonyítékot.
Henrik egyetértın csettintett.
– Mi lett a csecsemıvel, a fiúval, akirıl azt állítod, hogy Lady
Eleanor szülte, és Edward sajátjaként jelölte meg? A gyermek
trónigénye erısebb a többi yorkista jelölténél, beleértve a mi
Erzsébetünk fivéreiét is. Errıl mit tudsz?
David mély lélegzetet vett, és kihúzta magát.
– Bocsásson meg, uram, én vagyok az a gyermek.
Henrik összehúzta a szemét.
– Te?
– Zárdában nevelkedtem, ahol árvákat fogadtak be, és viselem a
Plantagenetek jelét.
– Látni szeretnénk.
Henrik intésére az udvarmester az elıszoba ajtajához sétált, és a
kint várakozó ırséggel tért vissza. A katonák elıremasíroztak és

körbevették Davidet. Egy pillanattal késıbb térdre lökték, lehúzták a
köpenyét és a zekéjét, és feltépték az ingét, hogy felfedjék a jelet.
– Uram! – kiáltott fel Marguerite döbbenten. – Sir David eljött
önhöz a hírrel. Tovább győjthette volna az erıit az ön égisze alatt.
Áltathatta volna önt, míg elég erıs ellenféllé nem válik.
Ha a lány segíteni akart, akkor rosszul fogott hozzá, gondolta
David kétségbeesetten. Az hiányzik a legkevésbé, hogy Henrik
potenciális ellenséget lásson benne.
– Csak úgy higgyünk ennek a jelnek, Lady Marguerite? – kérdezte
a király. – Nem gyızıdhetünk meg róla, hogy régi-e vagy új, igazi
vagy hamis, valódi bélyeg vagy valami, ami egy egyszerő seb volt
valamikor?
– Miért hazudna? – kérdezett vissza a lány. – Eltitkolhatta volna,
míg meg nem koronázzák. Már elismerték trónkövetelıként, a
visszatért Edwardként.
A király nem felelt, de egy intéssel elbocsájtotta az ırséget. David
kissé fellélegzett, amint elhagyták a termet. Legalább nem vitték
azonnal a Towerbe. Elrendezte a ruházatát, de fél térden maradt.
Jobb, ha nem tesz semmit, legalábbis egyelıre.
– Az én felbujtásomra és segítségemmel ismerték el – válaszolt
végül a király Marguerite-nek. – Megértheted, ha azt gyanítjuk, hogy
rászedtek minket.
– Soha,
uram!
– válaszolta
David
olyan
határozott
meggyızıdéssel, amilyen csak kitelt tıle.
– Hogyan? – kérdezte Marguerite. Kihúzta magát, és büszkén
nézett szembe Henrikkel, bár összekulcsolt kezei láthatóan remegtek.
– Ön személyesen küldetett érte kezdetben. Amikor nem jött, ön
olyan cselt eszelt ki, ami biztos sikerrel kecsegtette. Igaza volt, mert
amikor nemkívánatos eljegyzéssel kerültem szembe, érte küldettem,
és ı el is jött. Ezután éppen ön állt elı a javaslattal, hogy David
váljon trónkövetelıvé. Neki kellene megbocsátani, amiért úgy
érezheti, rászedték, idecsalták, hogy ön végezhessen vele.
– Marguerite… – suttogta David.

– Túl messzire mész, Lady Marguerite! – figyelmeztette
keményen Henrik. – Nem vagyunk annyira ostobák, hogy egy valódi
örökössel szervezzünk magunk ellen felkelést.
– David sem annyira arcátlan, hogy szembeszálljon önnel. Csak
azért egyezett bele, mert ön a szavát adta, hogy sosem kell férjhez
mennem. Ha az ön várakozásainál vagy kívánságánál nagyobb sikert
ért el, az nem az ı hibája, hanem talán azért történt, mert a nép
észrevett valami felségest az arcán és viselkedésében. Mindebben hol
leli nyomát árulásnak vagy rosszakaratnak? Hol van szó bármi
másról, mint az ı adott szava?
Mintha érte szólna ez a litánia. David elképedve és egyben
reménykedve hallgatta, miközben a szavak igazságát kutatta. A lány
arca elsápadt, tekintetét kétségbeesés felhızte. Nem nézett rá.
Henrik áthelyezte testsúlyát a székében, egy pillanatra megragadta
a karfát, majd dobolni kezdett rajta az ujjaival.
– Engedjük, hogy továbbra is erıket győjtsön ellenünk, míg a
serege nagyobbá válna, mint Warbecké?
– İ nem…
– Nem, uram – szakította félbe emeltebb hangon David
Marguerite tiltakozását. – Egyáltalán nem vágyom arra, hogy az ön
koronáját viseljem. Ön Bosworth mezején érdemelte ki az ezzel járó
aggodalmakat és bánatot. Ha tízszer is bebizonyosodna rólam, hogy
Edward fia vagyok, akkor sem venném el öntıl.
Henrik felhorkant.
– Könnyen beszélsz, de beszéltek már rá férfit a királyi ambícióra
olyanok, akik a saját céljaik érdekében kihasználták.
– De egyiküknek sem volt akaratereje, és nem vágyott ily kevéssé
a koronára – makacskodott Marguerite.
– Nem, uram – szólalt meg David is, a legıszintébben. – Ha
kívánja, elpusztíthatja születési elıjogom bizonyítékát. Nem úgy
neveltek, hogy méltónak érezzem magam egy várhoz, nemhogy egy
királysághoz. Sosem vágytam nagy kiváltságokra és ezzel járó, nehéz
kötelességekre. Mindent a saját kezemmel, erımmel és az ég

kegyébıl nyertem el. A magam ura vagyok, és ezt sosem cserélném
el azért, hogy egész Anglia ura legyek, valójában mindenki
alattvalója.
– Szép és igaz szavak – Henrik elhúzta a száját de miért
alapozzunk rájuk mindent; nemcsak a trónunkat, de királynénkat,
örököseinket és a jövınket is? Ha tévedünk, ezt mind elveszik, mert
te sem hagyhatsz minket életben, mint ahogy mi se adhatjuk meg
neked ezt a kegyet.
A megfontolt érvelés dacára ez egyenlı volt a halálos ítélettel. Ezt
David még zakatoló szívverésén túl is meghallotta.
Egyre inkább tartott attól, hogy nem egyedül vonul majd bitófa
alá.
– De uram – lépett elı Marguerite szorongva, hangja rekedten
szólt. – Ha most kioltja David életét, ezzel csak hitelt ad a
születésérıl kitalált mesének. Szinte legendás hírnévre tett szert az
Aranylovag lobogója alatt. A nép elfordulhat öntıl, ha kitudódna,
hogy ön egyszerően kivégeztette. Biztosan emlékszik, hogy Warbeck
még odakint jár, és Daviddel ellentétben ı tényleg az ön koronáját
akarja.
David érezte a gyapjúszınyeg szúrását nadrágba bújtatott térde
alatt, a forró lámpaolaj, a por és a Henrik ruhájából áradó szantálfa
szagát. Ezekre összpontosított, nem a döntésre, melyet Henrik a
következı röpke pillanatokban hoz meg. A király ujjainak dobolása a
trónszerő szék karfáján szinte harsogott a csendben. Majd hirtelen
elhallgatott.
– Ki ismeri még ezt a mesét, Lady Marguerite – kérdezte Henrik
komoran, elgondolkodva –, rajtad és Sir Davidén kívül?
David velejéig megborzongva vette észre, hogy a kérdés micsoda
csapdát rejt.
– Marguerite… – kezdte.
– Az idıs apáca a zárdában, és azok, akik velem voltak, amikor
elmesélte – válaszolta a lány nyugodtan. – Nem tudom, hogy ki más,
mivel nem sejthetem, még hányan hallották a fecsegését.

David újra fellélegzett. Ha csak ık tudtak volna születése
körülményeirıl, azonnal a Towerben végezhették volna. A lány
elkerülte ezt a kelepcét. Emiatt nem fogják vele együtt letartóztatni.
– Ráadásul – folytatta Marguerite higgadtan, de feszültségrıl
árulkodó arccal – ön bölcsen megsemmisítette a Titulus Regiust,
mellyel a parlament Richárd idejében törvénytelennek nyilvánította
Edward Elizabeth Woodville-lel kötött házasságából született
gyermekeit. Ahogy az imént említette, nem lenne ildomos felhozni a
királyné legitimitásának kérdését.
Henrik arca kıvé dermedt.
– Királynénkat nagyon kedvelik, de uralkodásunknak nincs
szüksége tıle vagy az édesapjától származó támogatásra.
– Nem, én csak arra gondoltam…
– Tudjuk, mire gondoltál! – vágott közbe Henrik metszın.
Újra csend ereszkedett rájuk. Holtpontra jutottak, méregették a két
fenyegetést. Abban a pillanatban David hirtelen tudta, mit kell
tennie. Bár abban nem lehetett biztos, Marguerite mit akar, vagy mit
felelne, ha elfogadják, amit mond. Megköszörülte a torkát, és minden
meggyızıerejét latba vetve megszólalt:
– Születésem története sok éven át rejtve maradt. Nincs rá okunk,
hogy napvilágra
kerüljön.
Elláttam
feladatomat
hamis
trónkövetelıként, mert Warbeck erıi meggyengültek. Táborából az a
hír érkezett, hogy napokon belül támad, jóval azelıtt, hogy a
támogatóim odaérnének hozzá. Elbocsájtom a csapataimat, és
visszavonom minden trónigényemet, ahogy az elejétıl kezdve
terveztük. Azután imposztornak kiáltom ki magam, aki egyáltalán
nem IV. Edward fia, és boldogan élem tovább így az életemet.
Henrik azonban ravaszabb volt ennél.
– Nagylelkő ajánlat, Sir David. Mit kérsz cserébe?
– Bár nem kívánom az ön koronáját, valamiért megéri lemondani
róla. Egy, csak egyvalamit kérek cserébe.

David hallotta, hogy Marguerite halkan felhördül, és magán érezte
a lány pillantását. Egy hosszú pillanatig a szemébe nézett, látta
sötétbarna mélységében a félelmet, a kétséget és a fájdalmat.
– Mégpedig? – érdeklıdött gúnyosan Henrik.
David nagy levegıt vett. Hirtelen biztosra vette, hogy helyesen
cselekszik. Erıs, magabiztos hangon válaszolt.
– Gyámleánya kezét, Lady Marguerite Miltont hölgyemül és
hitvesemül.

21. FEJEZET

M

arguerite-ben a döbbenet vad boldogsággal keveredett.
David olyasmire kért engedélyt Henriktıl, ami eloszlat
minden gyanút, és ıszinteségét bizonyítja. Lemondott minden
trónigényérıl a kezéért cserébe.
Együtt töltött éjszakájuk mégiscsak jelentett a férfinak valamit?
Feleslegesen aggódott, hogy otthagyta? Vagy ez megint annak
bizonyítéka, hogy törıdik vele, és tényleg nem kíván király lenni,
ahogy állította?
Nem tudhatta a választ. De azért reménykedett.
– Azt hittük – szólalt meg a király még mindig gúnnyal a
hangjában hogy neked tilos megnısülnöd. Határozottan emlékszünk,
hogy lemondtál errıl az örömrıl, amikor korábban felajánlottuk
neked a hölgyet.
– Csak Lady Marguerite-nek tettem esküt, senki másnak, uram.
Idealista ifjúként tettem, de attól még kötelezı erejő volt.
– Gondolom, lovagi eskü a tiszta szerelemrıl.
– Pontosan, uram, amelyet bármi áron megtartottam volna.
– Valóban idealista gondolat.
– Vagy bolond. – Marguerite látta, hogy David ajka kényszeredett
mosolyra húzódik, ahogy Henrik szemébe néz.
A király elvette kezét az álláról.
– És most?
– Többé már nem kötelez. A hölgy saját akaratából feloldozott.
Marguerite lassan ráébredt, hogy valóban ezt tette. David
gondoskodott errıl a kérdéssel, amire ı eksztázisban felelt, miközben
David forróságával és merevségével a kéj kapujában idızött, és

annyira elöntötte a lüktetı vágy, hogy a nevét se tudta volna
megmondani. Akkor muszáj volt beleegyezését adnia, bár abban nem
volt biztos, hogy most mit jelent mindez.
– Igaz ez, Lady Marguerite?
Henrik ránézett és válaszra várt. Beleegyezın bólintott, miközben
úgy lüktetett a vér az ereiben, hogy beleszédült.
– Ez a házasság Sir Daviddel megfelel neked?
Marguerite a király szigorú szemébe nézett, alig hitte, hogy ıt is
megkérdezik. Rémület cikázott rajta a hivatalos kérdést hallva. Ha
egyszer beleegyezik, nincs visszaút. De csakis Davidhez menne
hozzá, ha ez a rettenetes zőrzavar megoldódna.
– Igen, uram – felelte erıltetett nyugalommal.
Henrik újra Davidhez fordult.
– Ha elfogadjuk a leánykérésedet, mi a biztosíték rá, hogy késıbb
nem bánod meg? Milyen garanciát tudsz nekünk adni, hogy soha
nem akarod megmásítani ezt az alkut?
– A szavamat, uram – közölte David, kihúzva magát.
Ez elég kellene, hogy legyen, de az is? Lehet az valaha, amikor
ilyen sok forog kockán?
– És én a szívem esküjét, uram – szegte fel az állát Marguerite. –
Ön elıször egy fogva tartott csecsemı, az ön kisleánya, Madeleine
miatt figyelt fel rám és nıvéreimre. Most egy másik kisbaba miatt
vagyok itt, aki megszületett, majd Edward parancsára elhagyták.
Illınek tőnik, hogy egy hasonló, ifjú élet legyen az imént hallott
ígéret biztosítéka. Engedje meg, hogy felajánljam, hogy a Sir
Daviddel kötendı házasságomból született elsı gyermek az ön
háztartásában nevelkedjen, így biztosítva hőségünket és
szolgálatunkat önnek és utódainak.
– Marguerite – suttogta David.
A lány tiszta tekintettel, de könnyes szemmel nézett rá.
– Gyermekünk nem lesz veszélyben, mert sosem fogod megszegni
a szavad. Ezt jól tudom.

– Így van, de megszakadna a szíved, ha elengeded azt a babát. Az
enyém is.
– Igen. – A lány mosolygott, bár remegett a szája széle. – De
képtelen lennék elviselni, ha elveszíteném az apját, még mielıtt
megszületne.
Csend áramlott feléjük a hosszú terem sarkaiból. Egy gyertya
lángja megrebbent, ugráltak az árnyak. Enyhe fuvallat lebegtette meg
Marguerite szoknyáját a bokája körül.
Henrik hirtelen egy intéssel elhallgattatta.
– Illı áldozat ez, Lady Marguerite, ám túl fájó ahhoz, hogy
elfogadjuk.
– De, uram…
– Egyelıre függıben hagyjuk a kérdést, de észben tartjuk az
ígéretet egy veszélyesebb jövıre.
Henrik kedves ember volt, de nem bízott senkiben. Nem veszi el a
gyermekét, de fenntartotta a lehetıséget, hogy az árulás legkisebb
jelére megparancsolhassa. Ez volt a lehetı legjobb alku, amit
elérhetett, és jobb, mint amit remélt. Marguerite alázatosan
pukedlizett.
– Köszönöm, uram!
A király összehúzott szemmel Davidre nézett.
– Hol fog ez a baba megszületni? Erre gondoltál?
– Ha azt kérdezi, innen hová megyünk, akkor oda, ahová
parancsolja – felelte a férfi felocsúdva. – Van egy kisebb birtokom
Franciaországban. Ha oda nem, akkor Lady Marguerite atyjától
örökölt birtokai megfelelı lakhelyül szolgálhatnak.
Henrik töprengı tekintete hosszú pillanatokig megpihent rajta.
Aztán intett a kezével.
– Véleményünk szerint elegendı és talán biztonságosabb is, ha
Észak-Angliában telepednétek le. Van egy birtokom nem messze
azoktól, melyeket Lady Marguerite két nıvére férjének
adományoztam. Ha kész vagy átadni azokat a francia birtokokat
ezekért…

– Rendben, uram.
Marguerite gyors, figyelmeztetı pillantást vetett Davidre. A férfi
még nem is látta Henrik birtokait. Mivel a király ravasz ember, nem
valószínő, hogy egyenlı cserét ajánlana.
David elkapta a tekintetét, és belenyugvása jeleként megvonta a
vállát. A lány ugyanabban a pillanatban belátta, hogy Davidnek igaza
van. Nincs választásuk. Ez még mind csak feltevés. A király még
nem hozta meg a végsı döntést, hanem tovább beszélt.
– Értésetekre adjuk, hogy engedélyünk nélkül nem utazhattok
messzebbre azoknál az északi földeknél és környéküknél. Az
udvarban szigorúan meghívásra jelenhettek meg.
David beleegyezıen fejet hajtott.
– És a katonáim?
Henrik felszegte erıteljes állát.
– A javaslat szerint elbocsájtjuk ıket, kivéve azokat, akik mint a
fegyverhordozód, barátságból vagy személyes kötıdésbıl maradnak
melletted.
Marguerite nagyon figyelt a kimondatlan szavakra és az
utasításokra, és lassan remény ébredt benne. Henrik úgy akarja
elzárni Davidet, hogy soha többé ne jelenthessen fenyegetést, de
Anglia határain belül, hogy szemmel tarthassa. Bár szigorú feltételek
voltak ezek, sokkal jobbak a halálos ítéletnél.
– Tehát szerepem második trónkövetelıként itt véget ér – szólalt
meg David.
A király fagyosan elmosolyodott.
– Az kétségtelen. Elismerjük, hogy a mi fortélyunk volt, és ezzel
vége.
David arca elkomorult.
– És ha Warbeck támad?
A beálló csendben Henrik hátradılt a székében. Csak az újra a
szék karfáján doboló ujjai csaptak zajt és a fejük felett az ablaknak
repülı rovarok.

A király ökölbe szorította a kezét, aztán ellazította ujjait, és
hosszan felsóhajtott.
– Egykor, Stoke mezején megmentetted az életemet, Sir David,
kockáztatva a sajátodat, és a lobogómat is megmentetted. Nem
feledkezem meg arról a hıstettrıl, sem arról, hogy mivel tartozom
ezért.
– A kötelességemet teljesítettem, uram.
– Többet tettél annál – helyesbített Henrik. – Inkább rendkívüli
hőségrıl tettél tanúbizonyságot, mellyel a csata a Lancaster-oldal
gyızelme felé fordult. Nem vagyunk babonásak, mégis régóta úgy
érezzük, hogy azon a napon érkezésed isten áldását jelezte
uralkodásunkon. Ezen a nyáron magunkhoz hívattunk téged, ravaszul
megszerveztük, hogy megjelenj, abból a meggyızıdésbıl, hogy
támogatnod kell minket ebben Warbeck-ügyben.
– Tényleg nem ismerte akkor születésem történetét, fogalma sem
volt róla, ki vagyok?
Henrik horkantásszerő nevetést hallatott.
– Azt hiszed, azért szervezkedtünk, hogy kígyót melengessünk a
keblünkön? Nem úgy, mint a sas, aki ilyesmivel eteti a fiókáit, mi
nem hordjuk ennyire fenn az orrunk, és nem bízunk ennyire a
hatalmunkban. Ugyanakkor büszkék vagyunk magunkra, hogy
felismertük véred és fogantatásod értékét.
Ez volt az emlékeztetı – ha szükség lett volna rá –, hogy David,
Edward fiaként, Henrik unokatestvére, bár sokadik fokon. Ki tudja,
talán a Stoke mezején vívott csata fergetegében a vér szólította a
vért. Különösebb dolgok is megtörténtek már.
Henrik elnézett David feje felett, a ráncok elmélyültek az arcán,
mintha az, amit látott, a lelkére nehezedett volna.
– Hadd mondjuk el azt is, hogy halálosan belefáradtunk az
értelmetlen vérontásba, és végtelenül hálátlan lenne tılünk, ha nem
vennénk figyelembe múltbéli szolgálataidat. Mindezért, és mert
olyan lemondást ajánlottál, mely ritkaság a korona történetében, nem
tehetünk mást, mint hogy felérünk hozzád tisztességben. Emelkedj

fel, Sir David, és tudd, hogy büszkén látunk az oldalunkon, ha még
egyszer rákényszerülünk, hogy megvédjük a koronánkat.
Marguerite látta, hogy miközben könnyedén felemelkedik, David
arca elpirul.
– Úgy érti, uram…?
– Szükség esetén érted küldetünk, erre megesküszöm! Most
távozhatsz. Menj el a hölggyel, aki oly ékesen szólt védelmedben, és
oly sokat ígért a nevedben. Lady Marguerite-tel, akinek a kezéért az
életedet kockáztattad. Menjetek az engedélyünkkel, és esküdjetek
meg az áldásunkkal! – A király szája hővös mosolyra húzódott. –
Úgy tőnik, jól játszottuk a kerítıt harmadszor is a Graydon
gráciákkal. Már egyikük sem elátkozott, már ha valaha is azok
voltak. És bár mindkettıtöket szívesen látunk, bízunk benne, hogy
megértitek, ha az a leghıbb kívánságunk, hogy hosszú hónapok
teljenek el, mire újra találkozunk.
– Minden jót, uram! – búcsúzott David mély meghajlással, ami
csak rövid idıre rejtette el egyre szélesebb mosolyát.
Marguerite pukedlizett és hátrált.
– Valóban minden jót önnek! – szólalt meg. Hangja izgatott volt.
– Legyen uralkodása hosszú és virágzó, és gyermekeié is ön után!
VII. Henrik arcára gyengéd kifejezés ült ki.
– Köszönjük, Lady Marguerite! Emlékezz meg rólunk és
királynénkról nıvéreiddel.
Néhány lépés után a fogadóterem ajtaja kitárult, majd becsukódott
mögöttük. Kíséretük újra csatlakozott hozzájuk az elıcsarnokban, és
velük tartott a lakószobákhoz vezetı folyosókig. Ott magukra
maradtak.
David megfogta Marguerite kezét, és a karjára tette, együtt
sétáltak a nekik rendelt szoba felé. Léptük hosszan visszhangzott
körülöttük a márványpadlós folyosón. Csak addig volt ildomos
hallgatniuk, míg kíséret járt a nyomukban, de most, hogy egyedül
hagyták ıket, Marguerite nem tudta, mit mondhatna. Sok mindent
akart, de nem találta a megfelelı szavakat.

David feléje fordult, az arcát fürkészte, azután végignézett az üres
folyosón, majd vissza a lányra. Rekedt hangon így szólt:
– Haragszol?
Haragszom-e? – kérdezte magától Marguerite. Talán kellene, hisz
nem kérdezték meg az esküvıjével kapcsolatban. De mégsem ez volt
a legerısebb érzése.
– Megkönnyebbültem. – Továbbra is a férfi szemébe nézett. – És
te?
– Hogy én?
– Haragszol-e, hogy így alakultak a dolgok?
– Haragszom-e, hogy élek? Aligha.
– Úgy értem, amiért elveszítetted a születési elıjogodat.
– Mindig is csak arra vágytam, hogy ismerjem apám nevét és a
származásomat, ez több, mint amire számítottam. Ennyi elég, még
akkor is, ha soha senki más nem tud majd róla. Ami a koronát illeti,
az nem az enyém, és soha nem is volt az, édesem, nem számít,
mennyire volt törvényes a szüleim frigye. Edward elorozta a
nagybátyjától, VI. Henriktıl, aztán meggyilkoltatta, hogy
megtarthassa. Most VII. Henrik visszakapta. Jól van ez így.
A lány a szemébe nézett.
– Teljesen biztos vagy ebben? Most a királynál van édesanyád
házassági dokumentuma. Henrik biztosan elégeti, ahogy a Titulus
Regiust is, ami fattyúnak nyilvánította a királynéját.
– Ez biztos.
– Mivel születésed egyetlen bizonyítéka a kezében van, nem
kellett elmondanom, hogy csak Astrid és Oliver hallotta az idıs
apáca gyónását, csak ık tanúsíthatják.
– Késıbb majd elmondhatjuk neki, hogy megnyugodjon, miután
berendezkedtünk a földeken, melyeket ígért. De ne próbálj meg
eltéríteni! Azt kérdeztem, mit érzel azzal kapcsolatban, hogy férjhez
mész.
A lány összeszorította az ajkait, szíve vadul zakatolt.

– Ha a cél az, hogy a neveddel védj meg, most, hogy már
megkaptad, amit akartál tılem, nem biztos, hogy érdekel.
David megállt és szembefordult vele.
– Ezt nem gondolhatod komolyan!
– Miért ne, ha senki nem mondott mást. Mindent megbeszéltetek,
anélkül, hogy engem bármirıl megkérdeztetek volna. Elvisznek
északra a beleegyezésem nélkül…
– Biztosan boldog leszel ott, ahol gyakran meglátogathatjátok
egymást a nıvéreiddel, együtt ünnepelhetitek a karácsonyt és a
húsvétot, ott lesznek a közelben szükség esetén.
– Igen, persze, és Astrid és Oliver is mellettünk lesz, a
kicsinyeikkel, akik biztosan születnek majd, de nem ez a lényeg.
– Akkor mi? – kérdezte a férfi bosszúsan.
– Az a furcsa igazság, hogy nem udvaroltak nekem, vagy gyıztek
meg jobban, mint mielıtt Halliwellnek adtak.
– Nem volt rá idı, nem történhetett másképp. Alkut kellett
ajánlanom Henriknek, hogy elhiggye…
A lányt olyan düh öntötte el, mint még soha életében.
– És épp kéznél voltam?
– Istenem, dehogy, Marguerite! – Elkapta a lány csuklóját, kezét a
mellkasára szorította, ujjait szétterítette zakatoló szíve felett. –
Ajánlottam neki valamit, ami számomra értéktelen, olyasmiért, ami
nélkül nem tudnék élni. Feladtam egy koronát egy feleségért, és
nagyon is elégedett vagyok a cserével.
– Hát akkor hozsanna neked! De én mit kapok?
– Semmi értékeset, csak a szívemet, a szerelmemet, az életemet,
bár mindez már a tiéd volt az elmúlt tíz évben és még régebben is.
Azt hitted, nem akarlak téged, hogy az elızı éjszaka elıtt nem
akartalak? Istenem, mennyire győlöltem azt az ördögi esküt, ezerszer
is elátkoztam ostobaságomat, amiért megtettem. Fogalmad sincs,
mekkora árat fizettem érte. Megérinteni téged lett volna a
kárhozatom, mert muszáj lett volna kóstolni, ízlelni téged, és
dızsölni, míg már felforr az agyam, és a vágy görcsbe rántja a

bensımet. A magamévá tettelek volna, búcsút mondtam volna az
üdvösségnek és a mennybe jutás minden reményének.
A lány David szemének perzselı kékjét fürkészte, melyet
kétségbeesés felhızött.
– El akartalak csábítani, de nem hagytad. Te… hozzám értél, míg
már beleırültem a vágyba, a szenvedély számtalan módjára tanítottál
meg, de nem akartál tılem semmit.
– Ez kétélő kard, hölgyem, mert nem okozhattam neked fájdalmat
anélkül, hogy magamat ne sebeztem volna meg.
– Végig engem akartál?
– Nem mondtam volna? Annyira vágytam rád, hogy a tetteken
kívül mindennel el akartalak csábítani, hogy kierıszakoljam belıled
a szavakat, amiket hallani akartam, hallanom kellett ahhoz, hogy az
enyém lehess.
– A feloldozást az esküd alól.
– Csak ennyit, semmi mást.
A lány fejét rázva utasította el a kifogást.
– Kérhetted volna. Önként feloldoztalak volna. Önként.
– Ha kérem, az semmissé tette volna, értéktelenné Isten szemében.
A feloldozást neked kellett megadni. Kegyedként, a vágyad jeleként.
Sıt… sıt a szerelmed jeleként.
– Az volt! Ó, az volt! – suttogta a lány.
David magához húzta, néhányszor szédítın megpörgette.
– Mondd ki! – kérte, amikor megállt. – Mondd, hogy szeretsz!
– Igen! – Marguerite szemét könnyek futották el, látva David
arcán a hatalmas boldogságot, a szikrázó reményt és szerelmet. –
Szeretlek, szerettelek azóta, mióta fiúként és lányként ott ültünk a
mezın. Emlékszel?
– Emlékszem – felelte a férfi olyan rekedten, hogy alig lehetett
érteni. Elengedte Marguerite-et, és a még mindig az övén lógó
erszénybe nyúlt. Elıhúzott egy selyembe csomagolt pergament.
Kissé remegı kézzel kicsomagolta, és kivette a száraz, töredezett,
lóherébıl font koszorút.

– Ó, David! – Marguerite hangjában szerelem sajgott. Egy
lóherekorona. Az a korona, melyet ı készített réges-rég. Hirtelen
világossá vált számára, hogy ez David sápadtkék, levélkoronás
lobogójának alapja, annak jelképe, hogy ki és mi volt ı, és mivé vált
saját erejébıl. – Mindvégig megtartottad!
– Csak ez a korona jelentett számomra valamit, csak ezt akartam,
erre vágytam. – Olyan óvatosan tartva, mintha értékes relikvia lenne,
megfogta a lány kezét, és a tenyerére tette. – Koronázz meg még
egyszer, szívem hitvese, titkos királyném. Légy a feleségem!
– Ahogy parancsolja, felség! – Marguerite gyengéden a férfi
lehajtott fejére tette a lóherekoronát. Aztán felajánlotta neki a száját,
a szívét, az életét. – Ahogy akarod!