H. P.

BLAVATSKY

TITKOS TANÍTÁS
THE SECRET DOCTRINE

ANTROPOGENÉZIS
A TUDOMÁNY, A VALLÁS ÉS A FILOZÓFIA SZINTÉZISE

Satyât Nâsti Paro Dharmah

„Nincs magasztosabb vallás az igazságnál”

Fordította: Dr. Harry Györgyné, 1957 Számítógépes változat: Szabari János, 2003

Magyar Teozófiai Társulat

EZT A MUNKÁT MINDEN FAJOK ÉS MINDEN ORSZÁGOK IGAZ TEOZÓFUSÁNAK AJÁNLOM, MERT ŐK AKARTÁK, ÉS SZÁMUKRA KÉSZÜLT.

2

A modern tudomány a fejlődéstan alapján áll. Ugyanezt vallja a józan ész és a Titkos Tan is, s ezt az eszmét támogatják az ősi legendák és mítoszok is, sőt maga a Biblia is, ha tudunk a sorok között olvasni. Látjuk, hogyan fejlődik ki lassan a virág a bimbóból, ez pedig a magból. De honnan van ez a mag, mely magában foglalja a fizikai átalakulás előre megszabott programját, s azokat a láthatatlan, tehát spirituális erőket, amelyek arra késztetik, hogy lassanként fejtse ki formáját, színét és illatát? Maga a szó, fejlődés önmagát magyarázza. A jelenlegi emberi faj csírájának meg kellett lennie már e fajt megelőző ősökben; a mag is, amely a következő nyár virágát rejti magában, az anya-növényben érlelődött meg. A kettő alig különbözik egymástól, de valami különbség mégis van. A mi elefántjaink és gyíkjaink özönvíz előtti ősei talán a mamut és a plesiosaurus voltak, - a Védák, a Völuspa és a Genezis Könyve „óriásai” miért ne lehettek volna a mi emberi fajunk ősei? Míg ténylegesen abszurdum azt hinni, hogy a „fajok átalakulása” az evolucionisták legmaterialisztikusabb elképzelései szerint ment végbe, igen természetes viszont az a gondolat, hogy minden faj, kezdve a puhányoktól fel egészen a majom-emberig, a saját elsődleges megkülönböztetett formájából alakult ki. (Isis Unveiled, I. köt. 152-3.)

3

Bevezető jegyeztek az ősi stanzákról és a négy történelem előtti kontinensről
Facies totius universi, quamvis infinitis modis vareet, manet tamen semper eadem.

Spinoza1 Az ebben a kötetben tárgyalt stanzákat és a róluk írt kommentárokat ugyanazon ősi feljegyzésekből vettük, mint az 1. és 2. kötetben tárgyalt Kozmogóniáról szóló stanzákat. Amennyire lehetséges volt, szószerinti fordítást adtunk. De egyes stanzák túlságosan homályosak ahhoz, hogy magyarázat nélkül meg lehessen őket érteni, s ezért - miként az előző kötetekben is - előbb teljes terjedelmükben leközöljük, s azután - amint sorról sorra, a kommentárokkal együtt tárgyaljuk őket - igyekszünk megvilágítani értelmüket, lábjegyzetekkel is kiegészítve, hogy a kommentárban foglalt magyarázat még világosabb legyen. Az emberiség fejlődésére vonatkozólag a Titkos Tanítás három új tételt állít fel, amelyek teljesen ellentmondanak úgy a modern tudomány, mint az ismert vallásos dogmák állításainak. Ezek a tételek a következők: a) hét embercsoport egyidejű fejlődése földünk hét különböző részén; b) az asztrális test korábban megvolt, mint a fizikai test, mivel az asztrális test volt a minta, ami szerint a fizikai test kifejlődött; és c) az ember ebben a körben megelőzte fejlődésében az állatvilágot, beleértve az emberszabású majmokat is2. A Titkos Tanítás nem áll egyedül akkor, amikor a hét ősi Emberről beszél, akik egyidejűleg születtek a Föld hét különböző részén. Hermes Trismegistos „Isteni Pymander”ében ugyanerről a hét ősi Emberről3 olvasunk, akik a Természetből és az Égi Emberből fejlődtek ki, - az Égi Embert kollektív értelemben véve, mint Teremtő Szellemeket. A George Smith által összegyűjtött kaldeai táblák töredékeiben, ahol a babiloni Teremtés Legenda van feljegyezve, a Cutha tábla első oszlopában hét „holló-arcú” emberi lény - vagyis barna
„Az egész világegyetem arca (megjelenése), jóllehet végtelen sokféle módon változik, mégis mindig ugyanaz marad”. Spinoza Levelei, XXIV, lásd A. Wolf: The Correspondence of Spinoza, 308. o. 2 Lásd Genezis II. 19. Ádám teremtéséről a 7. vers szól, a 19. versben pedig ez áll: „Az Úr Isten a földből teremtette a mező minden állatát, a levegő minden madarát; és elvitte vala Ádámhoz, hogy nevezné el őket”. Az ember tehát korábban lett megteremtve, mint az állatok, mert az 1. fejezetben említett állatok a Zodiákus jelei, míg az ember, a „férfi és nő”, nem az embert jelentik, hanem a Sephiroth Seregét, Erőket vagy Angyalokat, akiket (az Isten) „saját képére és hasonlatosságára teremtett”. Ádámot, az embert nem erre a hasonlatosságra teremtette az Úr, ezt a Biblia nem is állítja. Azonfelül a Második Ádám ezoterikusan egy hetesség, amely hét embert jelent, helyesebben az emberek hét csoportját. Az Első Ádám, a Kadmon, a tíz Sephiroth szintézise. E tíz közül a felső Hármas az Őstípusok világában marad, mint jövendő „Háromság”, míg a hét alsó Sephiroth megteremti az anyagi világot; s ez a hetesség a Második Ádám. A Genezis, s azok a misztériumok, amelyen a Genezis alapul, Egyiptomból erednek. A Genezis 1. fejezetének „Istene” a Logosz, a 2. fejezetben szereplő „Úr Isten” pedig a Teremtő Elohim, a kisebb Hatalmak. 3 Így szólt Pymander: „Ez az a titok, amely mai napig rejtve volt. A Természet összekeveredve az Égi Emberrel (Elohim vagy Dhyanik) létrehozta a csodát... a hét Embert, mindegyik férfi és nő (hermafrodita)... a hét Kormányzó természetének megfelelően” (II. 29.), - vagyis a Pitrik vagy Elohim hét Seregének megfelelően, akik kilövellték vagy teremtették őt (az Égi Embert). Ez egészen világos, de lássuk, mit mondanak erről még a modern teológusok is, akiket értelmeseknek és tanultaknak tartanak. John David Chambers (Oriel College, Oxford) által összegyűjtött és lefordított kiadványban, a „Theological and Philosophical Works of Hermes Trismegistos, Christian (?) Neoplatonist”-ban a fordító azon csodálkozik, hogy „mit jelent itt ez a hét ember”? A problémát pedig azzal oldja meg, hogy „minthogy az ember eredeti mintája (Ádám Kadmon a Genezis 1. részében) férfi-nő volt... ez a hét a Genezisben említett soronkövetkező pátriárkákat jelentheti” (9. 1.). E kijelentés valóban teológiai módon vágja el a gordiuszi csomót! 4
1

arcbőrű ember - van megemlítve, akiket „a (hét) Nagy Isten teremtett”. S amint a 16. 17. és 18. sorban ez részletesen ki van fejtve:
A Föld közepén nőttek fel és lettek nagyok, És sokasodtak számban, Hét király, testvérek ugyanazon családból.4

Ez az az Edom-i hét király, akikről a Kabbala is beszél; az Első Faj amely tökéletlen volt, vagyis még az egyensúly (a nemek egyensúlyának) létrejötte előtt teremtődött, s ezért meg kellett semmisíteni5. Hét király, mind fivérek, megjelent s gyermekeket nemzett, népeik száma 6000 volt. Negras (a halál) Istene elpusztította őket. „Hogyan pusztította el őket?” Egyensúlyba hozta azokat, akik még nem léteztek.6 Mint Fajt, úgy „pusztították” el őket, hogy átolvasztották saját (kiizzadás által keletkezett) utódaikba. Ez annyit jelent, hogy a nem-nélküli Faj a (potenciálisan) kétnemű Fajba reinkarnálódott, ez utóbbi a hermafroditákba, s végül ezek a különvált nemiségű, a későbbi Harmadik Fajba. Ha ezek a táblák nem lennének ilyen töredékesek, bizonyára szóról szóra ugyanazt a beszámolót tartalmaznák, mint az Ősi Feljegyzések és Hermes írása, - ha nem is az apróbb részletek, de legalábbis az alapvető tények tekintetében. Hermes feljegyzéseit ugyanis a rossz fordítások erősen eltorzították. Nyilvánvaló, hogy ezen tanítások látszólagos természetfölöttisége, - jóllehet e tanítások allegorikusak - szenvedélyes tagadást fog kiváltani, tekintve, hogy éles ellentétben állnak a Biblia7 betűszerinti megállapításaival, valamint a tudomány legújabb feltevéseivel. Az okkultista azonban tudja azt, hogy az ezoterikus filozófia hagyományai a helyesek, egyszerűen azért, mert ezek sokkal logikusabbak, s mert a nehézségeket jobban megoldják. De itt vannak még az egyiptomi Toth Könyvek, a Halottak Könyve, azután a hindu Puranák a hét Manuval, valamint a kaldeo-asszír feljegyzések, amelyeknek cseréptábláin szerepel a hét primitív Ember, vagy Ádám. Ez utóbbi név valódi értelmét a Kabbala segítségével lehet megtudni. Azok, akik hallottak valamit a Samothracia-i Misztériumokról, emlékezni fognak, hogy a Kabiri-k neve a „Szent Tüzek”-ből származott. Ezek a „Szent Tüzek” teremtették Electria vagy Samothrace – Vulkánnak szentelt – szigetének hét helységében a „Szent Lemnos-ban született Kabir-t”. Pindaros szerint ez a Kabir, akinek neve Adamas8 volt, a Lemnos-i hagyományok szerint a Föld méhéből született primitív ember típusa volt. Ez az Adamas volt a nemzési rendszerben az első hímnemű emberek őstípusa, s egyike volt az emberiség ősének vagy nemzőjének.9 Ha mellé állítjuk ehhez még azt a tényt, hogy Samothrace-t a föníciaiak gyarmatosították, ő előttük azonban a titokzatos pelazguszuk uralkodtak a szigeten, akik keletről jöttek, s ha ugyanakkor emlékezetünkbe idézzük azt is, hogy a föníciaiak, kaldeusok
George Smith: Chaldean Account of Genesis, 103. o. Vesd össze: Zohar, Siphra Dzenioutha, Idra Suta, 2928, Franck: La Kabbale, 205. o. 6 Siphra Dzenioutha. 7 Minthogy ma már azt állítják, hogy a kaldeai táblákat, amelyek allegorikusan leírják a Teremtést, a Bűnbeesést, a Vízözönt, sőt még a Bábel tornyának legendáját is, még „Mózes ideje előtt írták” (Smith: Chaldean Account of Genezis), miért nevezik akkor a Mózes könyvét „kinyilatkoztatás”-nak? Hiszen az nem más, mint ugyanazon történetnek egy másik verziója. 8 Philosophumena, V. 7; Miller kiadása, 98. o. 9 Ugyanott, 108. o.
5 4

5

és az izraeliták misztériumbeli Istenei azonosak voltak, akkor könnyen visszavezethetjük a Noé-féle vízözön zavaros leírásának eredetét is. Az utóbbi időkben bebizonyosodott, hogy a zsidók, akik a teremtésről szóló kezdetleges elképzeléseiket Mózestól, Mózes viszont az egyiptomiaktól szerezte, Genézisüket és első kozmogóniai hagyományaikat a kaldeo-akkád beszámolókból gyűjtötték össze úgy, hogy azokat Ezra és a többiek újraírták. Elegendő tehát, ha megvizsgáljuk a babiloni és asszír ékírásos és egyéb feljegyzéseket, s ott megtaláljuk, különböző helyeken elszórva, nemcsak az Adam, Admi vagy Adami név eredeti jelentését, hanem a hét Ádám vagy emberi ős teremtését is, akik fizikailag a Föld Anyától lettek, spirituálisan vagy asztrálisan pedig a Nemzők Isteni Tüzéből keletkeztek. Az asszirológusoktól, akik mit sem tudnak az ezoterikus tanításokról, nemigen várhatjuk azt, hogy nagyobb figyelmet szenteljenek a babiloni hengereken minduntalan visszatérő, titokzatos hetes számnak, sem azt nem várhatjuk, hogy feltűnjön nekik e számok kiemelése a Genezisben és a Biblia többi részében. Mindenesetre tény az, hogy e hengereken – töredékességük és hiányos voltuk mellett is – éppen olyan világosan megtalálható az Ősszellemek száma és az azoktól származó hét embercsoport, mint amilyen félreérthetetlenül le van ez írva a Pymander-ben és a Kabbala „Rejtett misztériumok könyvében”. Ez utóbbiban Adam Kadmon a Sephiroth-i Fa, s ugyanakkor „a Jó és Rossz tudásának Fája”. A 32. vers azt mondja, hogy ezen Fa körül „hét oszlop van”, vagy másként: azon teremtő Angyalok hét palotája van, akik a Földünkön a hét bolygó hatáskörében működnek. Minthogy Adam Kadmon kollektív név, ugyanúgy kollektív név az ember Adam neve. George Smith ezt írja a „Chaldean Account of Genesis” c. könyvében: Az Ádám név, amelyet ezekben a legendákban az első emberi lényre alkalmaznak, nyilvánvalóan nem személynév, hanem az emberi faj meghatározására szolgáló név. A genezisben Adam mint személynév szerepel, de bizonyos helyeken nyilvánvalóan ugyanolyan értelemben használatos, mint az asszír kifejezés.10 Továbbá sem a kaldeai, sem a bibliai vízözön-történetek – az egyikben Xisuthrus, a másikban Noé alakjával – nem az egyetemes vízözönről, sem pedig a Vaivasvata Manu indiai allegóriájában szereplő atlantiszi vízözönökről szólnak. Ezek (mármint a kaldeai és bibliai) vízözön történetek a Samothrace-i ezoterikus misztériumokon alapuló exoterikus allegóriák. Még ha a régi kaldeaiak tudtak is a Puranák-beli legendákban elrejtett ezoterikus igazságokról, a későbbi népek már csak a Samothrace-i misztériumokat ismerték, és azokat allegorizálták. Éspedig úgy, hogy saját asztronómiai és antropológiai vagy inkább fallikus elképzeléseikhez alkalmazták őket. Samothrace-ről történelmileg ismert az, hogy az ókorban híres volt a rajta lejátszódott vízözönről, amely elborított az egész szigetet, elérte a legmagasabb hegyek csúcsait. Ez az esemény még az argonauták kora előtt történt. A szigetet hirtelen gyorsasággal az Euxine vizei borították el, amelyről addig azt hitték, hogy tó.11 De az izraeliták ezenfelül még egy másik legendán is alapíthatták szimbólumukat, éspedig azon a vízözön-legendán, amely a jelenlegi Góbi-sivatagot a legutolsó alkalommal tengerré változtatta át, kb., 10.000 vagy 12.000 évvel ezelőtt, amelynek következtében sok Noé és családja a környező hegyvidékbe volt kénytelen menekülni. Minthogy a babiloni beszámolókat csak nemrégiben restaurálták a több százezer törött cserépből, - csupán a Kouyunjik domb mélyéből Layard ásatásai folytán eddig húszezer töredéket szedtek ki – a
10 11

86. oldal Lásd Plinius, IV, C. 12; Strabo, 10, Herodotos, VII, C. 109; Pausanias, VII, C. 3; stb. 6

fenti bizonyítékok aránylag hiányosak. De még ilyen töredékes állapotukban is megerősítik csaknem valamennyi tanításunkat, de hármat legalábbis feltétlenül. Ez a három tanítás a következő:
1. 2. 3. Az első faj, amely a nemzésig eljutott, egy sötét faj volt (zalmat-qaqadi), s ezt ők Adamu-nak, vagy Sötét Fajnak nevezték, míg Sarku, vagy Világos Faj ezután még hosszú ideig tiszta maradt. A babiloniak a Bűnbeesés idején két főfajt ismertek, s e kettőt az Istenek Faja, a Pitrik éterikus mása még megelőzte. Sir H. Rawlinson-nak ez a véleménye. Ez a két faj az, amit mi Második és Harmadik Fajnak nevezünk. A hét Isten, akiknek mindegyike teremtett egy Embert vagy embercsoportot, „bebörtönzött vagy testetöltött Istenek” voltak. Ez az Istenek a következők: Zi Isten, Zi-ku Isten (Nemes Élet, a Tisztaság Igazgatója), Mir-ku Isten (Nemes Korona), „az Istenek haláltól való (később) bebörtönzött Megváltója” és a „saját kezével teremtett sötét fajok” teremtője, Lbzu Isten, „a bölcs az Istenek között”, Nissi Isten, Suhhab Isten. Végül Hea vagy Sa, az előbbiek szintézise, a Bölcsesség és Mélység Istene, akit a bűnbeesés idején Oannes-Dagon-nal azonosították, és kollektíve Demiurge vagy Teremtő néven nevezték.12

A babiloni töredékekben két un. „Teremtés” van, minthogy a Genezis is ezekhez ragaszkodott, két első fejezetében olvashatjuk az Elohim-i és a Jehova-i teremtést. E teremtések megfelelő sorrendjét sem ez a leírás, sem más exoterikus beszámoló nem rögzítette le. Az Okkult Tanítások szerint azonban ez a két „teremtés” egyrészt a Nemzők, Pitrik vagy Elohimek által teremtett elsődleges hét Emberre, másrészt a Bűnbeesés után kialakult Embercsoportokra vonatkozik. Mindezeket a későbbiek folyamán a tudomány fényében fogjuk megvizsgálni, összehasonlítva valamennyi régi nép írásait, köztük a Bibliát is. Addig is, mielőtt a történelem előtti Fajok antropogenezisét ismertetnénk, meg kellene egyeznünk abban, hogy milyen nevet adjunk azoknak a földrészeknek, amelyeken a mi ádámi fajunkat megelőző négy nagy faj született, élt és meghalt. E kontinenseknek sokféle ősi és ezoterikus nevet adtak, s ezek is változtak azon nemzetek nyelve szerint, amelyek feljegyzéseikben vagy szentírásaikban megemlítették azokat. Pl. a Vendidad-ban Airyana Vaejo-t13, ahol az eredeti Zoroaszter14 született, a puranai irodalomban Shveta Dvipa-nak, Meru Hegyének, Vishnu Hajlékának, stb. nevezik; a Titkos Tanításban pedig egyszerűen az „Istenek Országának” nevezik, akiknek főnökei „e Bolygó Szellemei”. Ezért, hogy elkerüljük a lehetséges és igen valószínű zavart, ami a különböző nevek használatából keletkezhet, a következőkben állandóan előforduló négy kontinensnek a kulturált olvasó számára megfelelőbb elvezéseket fogunk adni. Azt ajánljuk tehát, hogy az első kontinensnek, helyesebben az első terra firma-nak, amelyen az isteni Nemzők az Első Fajt kifejlesztették, a következő elnevezést adjuk:
1.

Az elpusztíthatatlan Szent Föld. Azért adjuk ezt a nevet, mert a megállapítás szerint ez az „elpusztíthatatlan Szent Föld” nem osztja a többi kontinens sorsát, mert ez lesz az egyedüli, amelynek fenn kell maradnia valamennyi Körön át a Manvantara kezdetétől a végéig. Ez a kontinens a bölcsője az

Chaldean Account of Genesis, 82. o. Lásd: Bundadish, 79. 12. 14 „eredeti” szerintünk Amshaspend, akit „Zarathustra, a Vara uralkodója, melyet amaz országban Yima teremtett” néven neveznek. Több Zarathustra vagy Zertust volt, maga a Dabistan 13-at sorol fel; de ezek mind az első Zarathustra reinkarnációi voltak. Az utolsó Zoroaszter az Azareksh-i Tűztemplom alapítója volt, akinek az ősi szent mágikus vallásról írt műveit Nagy Sándor megsemmisítette.
13

12

7

első embernek, és lesz lakhelye az utolsó isteni halandónak, akit mint Shishta-t kiválasztanak az emberiség jövendő magvának. Erről a titokzatos szent földről csak keveset lehet mondani, legfeljebb csak annyit, hogy – amint azt az egyik kommentár poétikusan kifejezi – „A sarkcsillag szeme vigyáz reá a Nagy Lehelet egy napjának hajnalától napnyugtáig.”15
2.

A Hiperboreai Föld. A második kontinens ezt a nevet kapta. Hegynyúlványai az Északi Sarktól délre és nyugatra húzódtak, hogy befogadják a Második fajt, s magába foglalta mindazt, amit most Észak-Ázsiaként ismerünk. Ezt a nevet adták a régi görögök annak a távoli és titokzatos tájnak, ahová – a hagyomány szerint – Apolló, a Hiperboreai, minden évben elutazott. Asztronómiai szempontból természetesen a Nap, aki elhagyva hellén szentélyét évente egyszer szerette meglátogatni távoli országát, ahol a nap tudomás szerint egy félévig nem nyugszik le. Ahogy az Odüsszeia egyik verse mondja:

Mint egymáshoz a nap meg az éj ösvénye közel van.16

De történelmileg, helyesebben talán etnológiailag és geológiailag ennek más az értelme. A Hiperboreaiak földje, vagyis az az ország, amely a hó és szélviharok fagyottszívű Istenének, Boreas-nak földjén túl terül el (ez az Isten különben a Rhipaeus hegylánc ormain szeretett mély szendergésben pihenni), - nem egy elképzelt ország volt, amint azt a mitológusok feltételezik, s nem is Scythia és a Duna szomszédságában terült el. 17 A Hyperboreai Föld egy tényleges kontinens volt, egy bona fide ország, amely azokban a korai időkben nem ismerte a telet, s szomorú maradványainak még ma is csak egy éjszakájuk és egy nappaluk van egész éven át. A görögök azt mondták, hogy az éjszaka árnyai sohasem borulnak rá, mert az „Istenek Országa”, Apolló, a Világosság Istenének kedvenc lakhelye, lakosai pedig az ő szeretett papjai és szolgái. Ezt manapság csak poétikus meséknek tekintik, de akkoriban ez a poétikus igazság volt.
3.

Lemúria. A harmadik kontinenst Lemúriának ajánljuk elnevezni. Ez az elnevezés P. L. Sclater-nek a kitalálása vagy elgondolása, aki 19850 és 1860 között zoológiai alapon bizonyította egy olyan kontinens létezését a történelem előtti időkben, amely szerinte Madagaszkártól Ceylonig és Szumátráig terjedt. Ez a kontinens magába foglalta a jelenlegi Afrika egyes részeit, de különben ez a gigantikus földrész, amely az Indiaióceántól Ausztráliáig terjedt, ma már teljesen elsüllyedt a Csendesóceánban, s csak itt-ott maradtak fenn legmagasabb hegycsúcsai, amelyek ma szigeteket képeznek. A természettudós A. R. Wallace így ír Charles Gould-nak:

A harmadkor-béli Ausztrália Új-Guinea-ig és a Salamon-szigetekig, talán a Fidzsi-szigetekig terjed, s erszényes állatai alapján feltételezni lehet, hogy összeköttetése volt az északon levő kontinenssel a Másodkor folyamán.18

Ezt a témát másutt hosszabban fogjuk tárgyalni.19
Indiában Brahma egy napjának hívják. X. 86. Devecseri Gábor fordítása. 17 Lásd Volcker: Mythological Geography, 145-170. o. 18 Mythical Monsters c. mű, 47. o. 19 Mindazonáltal meg kell jegyezni, hogy Mr. Wallace nem fogadja el Mr. Sclater elképzelését, sőt támadja azt. Mr. Sclater szerint egy szárazföld vagy kontinens régebben egyesítette Afrikát, Madagaszkárt és
16 15

8

4.

Atlantisz. A negyedik kontinens az Atlantisz nevet kapja. Ez lenne az első történelmi kontinens, ha a régiek hagyományainak több figyelmet szentelnének. Platón ugyanilyen nevű híres szigete csak egy töredéke volt ennek a nagy kontinensnek.20 Európa. Az ötödik kontinens Amerika volt, de mivel a földgömb túlsó felén van, az indo-árja okkultisták rendszerint a vele csaknem egyidős Európát és Kisázsiát emlegetik, mint ötödik kontinenst. Ha az okkultisták tanításai a kontinensek megjelenését azok geológiai és földrajzi sorrendjében vennék figyelembe, akkor a besorolást meg kellene változtatni. De a kontinensek egymásutániságát a fajok fejlődési sorrendje szerint állapították meg, éspedig az elsőtől az ötödikig, a mi jelenlegi árja gyökérfajunkig, s így Európa az, amelyet az ötödik nagy kontinensnek kell neveznünk. A Titkos Tanítás nem veszi figyelembe a szigeteket és félszigeteket, s nem követi a föld és tenger modern földrajzi megoszlását. Legkorábbi tanításai és a nagy Atlantisz elpusztulása óta a Föld felszíne többször megváltozott. Volt idő, amikor Egyiptom deltája és ÉszakAfrika Európához tartozott, még mielőtt a Gibraltári szoros kialakult volna, és azután a kontinens újabb megrázkódtatása teljesen megváltoztatta Európa földrajzi arculatát. Az utolsó komoly változás kb. 12.000 évvel ezelőtt történt21, s ezt követte Platón kis Atlantisz szigetének elmerülése, mely szigetet Platón az anya-kontinens után nevezett el. A régi időkben a földrajz a misztériumok része volt. A Zohar ezt mondja:

5.

A (földrészek és tenger) titkait feltárták a titkos tudomány emberei előtt, de a földrajztudósok előtt nem.22

Az az állítás, hogy a fizikai ember eredetileg egy kolosszális, harmadkor előtti óriás volt, s hogy már 18 millió évvel ezelőtt létezett, természetesen abszurdnak tűnhet fel a modern tudomány csodálói és hívei szemében. A biológusok egész posse comitatus-a elképzelhetetlennek fogja tartani a másodkor ezen harmadik fajbeli titánját, amely alkalmas volt arra, hogy sikeresen felvegye a harcot az akkori, a levegőt, vizet és földet benépesítő gigantikus szörnyetegekkel, míg elődeiknek – az Atlantiszbeliek éterikus őstípusainak – nem volt okuk félni a nekik ártani nem tudó őslényektől. A modern antropológus csak hadd nevessen a mi titánjainkon, mint ahogy nevet a bibliai Ádámon is, míg a teológus őket neveti a majomősökkel együtt. Az okkultisták és azok szigorú bírálói ma már úgy érzik, hogy meglehetősen jól összeegyeztették beszámolóikat. Az okkult tudományok mindenesetre
Indiát, de Ausztrália és India nem volt összefüggő egymással. A. R. Wallace Geographical Distributionof Animals and Island Life c. könyvében kimutatja, hogy egy ilyen földrész feltételezése állítólagos zoológiai alapon teljesen felesleges. De beismeri, hogy India és Ausztrália valószínűleg közelebb voltak egymáshoz egy olyan igen távoli időben, amelyet „harmadkor előtti”-nek lehet nevezni. Egy magánlevélben pedig hozzáteszi, hogy „e feltételezett földrésznek nem adtak nevet”. De egy ilyen földrész létezett, s természetesen „harmadkor előtti” volt, mivel Lemúria – ha elfogadjuk ezt a nevet a harmadik kontinens számára – már elsüllyedt, mielőtt Atlantisz teljesen kifejlődött volna, Atlantisz pedig lesüllyedt, s főbb részei eltűntek még a Miocén korszak vége előtt. 20 Lásd: Esoteric Buddhism, (Sinnet) 66-67 o. 1918-as kiadás 21 Még egy „megegyezés”: „Bebizonyosodott, hogy a geológiai múltban Észak-Afrika egy része ténylegesen Spanyolország egy félszigetét képezte, s a (jelenlegi) Afrikával való egyesülése úgy történt, hogy északon Gibraltár leszakadt, délen pedig a tengerfenék – amiből a Szahara lett – felemelkedett. A Szahara-béli tenger partjait még most is jelzik ugyanazon Gastopoda-kagylók, amelyek a Földközi-tenger partjain is megtalálhatók. (Prof. Oscar Schmidt: Doctrine of Descent and Darwinism, 244. o.) 22 III. fol. 10a. 9

igénytelenebbül lépnek fel, és többet nyújtanak, mint akár a darwini antropológia, akár pedig a bibliai teológia. Nem kell, hogy az ezoterikus kronológia akárkit is meghökkentsen, mert a kor legnagyobb tekintélyei, ami a számokat illeti, éppen olyan állhatatlanok és bizonytalanok, mint a Földközi-tenger hullámai. Csak a geológiai korszakok tartamát illetően is a Royal Society tudós tagja reménytelenül összezavarodtak, s a legnagyobb könnyedséggel ugornak át egy millió évről öt millióra, amint azt az összehasonlítás folyamán nem is egyszer látni fogjuk. Vegyünk csak erre egy példát, - Dr. James Croll, F.R.S. számításait. E szaktekintély szerint – ahogyan egy amerikai geológus23 idézi őt – „2.500.000 év telt el a Harmadkor kezdetétől”, vagyis az eocén kortól, viszont egy angol geológus24 azt írja, hogy Dr. Croll „szerint 15 millió év telt el az eocén korszak kezdetétől”. A Titkos Tanítás adataiba mindkét számadat beilleszthető,25 mivel ha négy-öt millió évet veszünk, amint azt a Titkos Tanítás tartja, a negyedik gyökérfaj kezdeti és végső kifejlődésének korszakára a Lemuro-Atlantiszi kontinensen, azután egy millió évet az ötödik, vagy árja fajra a jelen időkig, és kb. 850 ezer évet a nagy Atlantisz utolsó szigetországának elsüllyedésére – mindez könnyen lebonyolódhatott a Dr. Croll által a harmadkor tartamára engedélyezett 15 millió év alatt. De kronologikusan szólva a korszak tartama másodlagos fontosságú, hiszen végül is hivatkozhatunk egynéhány amerikai tudósra, akik mit sem törődve azzal, hogy megállapításaik nemcsak létes értékűek, hanem egyenesen abszurdnak tartják, amellett törnek lándzsát, hogy az ember megjelenése a Földön más a másodkorban történt. Ők ugyanis emberi lábnyomokat találtak ilyen képződményű sziklákon. Sőt M. de Quatrefages sem talál komoly tudományos ellenérvet arra nézve, miért ne élhetett volna már a másodkorban. A geológiai korok és időszakok – ez a józan igazság – tisztára konvencionális kifejezések, eddig még csak puszta körvonalak. A Számadatokra vonatkozólag pedig ráadásul nincs két geológus vagy természettudós, akik megegyeznének egymással. Így tehát az okkultistának bőséges választék áll rendelkezésére, ha a tudomány embereihez fordul. Támaszkodjunk például T. Mellard Reade megállapításaira? Ez az úriember egyik
23 24

A. Winchell, World-Life, 399. o. Charles Gould, Tazmánia volt földmérő-geológus mérnöke, a Mythological Monsters c. könyvében,

84. o. Sir Charles Lyell-nek tulajdonították a Harmadkor hármas felosztását jelentő eocén, miocén és pliocén kifejezések „szerencsés kitalálását”. Lyell jól tette volna, ha „elmeszülöttének” hozzávetőleges időtartamát valamiképpen meghatározta volna. De minthogy ezen korszakok időtartamát a szakemberek feltevésére bízta, jelenleg a legnagyobb zavar és összevisszaság uralkodik e szerencsés elképzelés következtében. Szinte reménytelen vállalkozásnak látszik az, akárcsak egy számadatot is idézni valamely műből, anélkül, hogy ugyanaz a szerző egy korábbi vagy későbbi kötetében maga meg ne cáfolja. Sir William Thomson, aki egyike a legkiválóbb modern szaktekintélyeinknek, legalább fél tucatszor változtatta véleményét a Nap korára és a Föld kérgének megszilárdulási időpontjára vonatkozólag. Thomson és Tait Natural Philisophy c. könyvében csak tíz millió év leforgása van engedélyezve attól az időponttól kezdődően, amikor a Földön uralkodó hőmérséklet lehetővé tette a növényi élet megjelenését. (D. függelék és továbbiak; valamint Trans. Roy. Soc. Edin. XXIII. 1. pont, 157, 1862, ahol 847 törölve van.) Darwin szerint Sir William Thomson becslése „a földkéreg megszilárdulása óta alsó határként kilencvennyolc, felső határként kétszáz millió év”. (Lásd Ch. Gould, idézett mű, 83. o.) Ugyanebben a műben (Nat. Phil.) nyolcvan millió évet adnak a kezdeti megszilárdulástól a Föld jelenlegi állapotáig. Legutolsó előadásában pedig, Sir William Thomsom kijelenti (1887), hogy a Nap kora mindössze tizenöt millió év! Közben pedig Dr. Croll, aki feltevéseit Sir William Thomson korábban kifejtett, s a Nap hősugárzásának korára vonatkozó adataira alapítja, hatvan millió évet mond a kambriumi korszak kezdetétől. Az egzakt tudás kedvelői tehát letehetnek minden reményről. Így bármilyen adatot is közöl az okkult tudomány, biztos lehet benne, hogy a modern tudományos szaktekintélyek közül egynéhány bizonyára megerősíti! 10
25

előadásában, amit a Royal Society-ben 1878-ban „Limestone as an Index of Geological Time” (A mészkő, mint a geológiai korszak egyik mutatója) címen tartott, azt állítja, hogy minimálisan 600 millió év kell ahhoz, hogy az üledékes rétegek kialakuljanak és a meszes anyagok kiküszöbölődjenek.26 Avagy forduljunk Darwinhoz kronológiánk alátámasztására, aki műveiben kifejti, hogy felfogása szerint a szerves átalakulásokhoz 300-500 millió év szükséges? Sir Charles Lyell és Prof. Houghton megelégednek azzal, hogy a kambriumi kor kezdetét 200-240 millió évvel ezelőttre helyezték. Geológusok és zoológusok elméleteikben a maximális időkhöz ragaszkodnak, bár Mr. Huxley egy időben a földkéreg megszilárdulásának kezdetét 1.000 millió évvel ezelőttre helyezte, s ebből egy ezer évet sem akart engedni. A mi szempontunkból azonban nem az a fontos, hogy a természettudósok a geológiai korszakok tartamára nézve megegyeznek-e vagy sem, hanem inkább az, hogy egyetlen egy pontban csodálatosképpen megegyeznek, éspedig egy igen lényeges dologban. Egyetértenek abban, hogy a miocén kor alatt – akár egy, akár 10 millió évvel ezelőtt is volt az – Grönland, sőt még a Spitzbergák földjén is, az általunk másodiknak vagy Hyperboreai kontinensnek mondott földrész maradványain „csaknem tropikus klíma volt”. Nos, a Homérosz előtti görögök megőrizték az élő hagyományt az „Örök Nap ezen országáról”, ahova Apolló évente egyszer elutazott. A modern tudomány pedig ezt mondja: … a miocén korszak alatt Grönlandon (70° északi szélesség) a fákból óriási választék tenyészett, mint pl. tiszafa, a kaliforniai fajtákhoz hasonló szikvójafenyő, bükkfák, platánok, fűzfák, tölgyek, nyárfák, diófák, és magnólia és zamia fák.27 Tehát röviden, Grönlandon olyan déli növények voltak, amelyek az északi földrészen ismeretlenek. S most természetszerűen adódik a kérdés: Ha a görögök Homérosz idejében tudtak a Hyperboreai országról, vagyis egy olyan áldott földrészről, amely a tél és a forgószél istenének, Boreas-nak uralmán kívül esett, erről az ideális földről, amelyet a későbbi görögök és íróik eredménytelenül próbálkoztak Scythia-n túl elhelyezni, ahol a napok hosszúak és az éjszakák rövidek voltak. Azon túl pedig volt egy ország, ahol a Nap sohasem nyugodott le, és a pélma szabadon nőtt, - ha mondom, mindezt tudták a görögök, vajon ki mondta el nekik? Az ő idejükben, és korszakokkal azelőtt is, Grönland bizonyára már örök hóval és soha el nem olvadó jégpáncéllal volt befedve, mint ahogy van ma is. Minden jel arra mutat, hogy a hosszú nappalok és a rövid éjszakák földje Norvégia vagy Skandinávia volt, s azon túl terült el az örök fény és nyár áldott hona. Ha a görögök tudtak erről, akkor a hagyomány egy náluk sokkal régibb néptől származhatott, akik tisztában voltak azokkal a klímabeli különbségekkel, amelyekről maguk a görögök mit sem tudhattak. Még napjainkban is, a tudomány azt gyanítja, hogy a sarki tengereken túl, az Északi Sark közepén van egy tenger, amely sohasem fagy be, és van egy örökzöld kontinens. Az Ősi Tanítások, úgyszintén a Purana-k is – ha az ember megérti a bennük rejlő allegóriákat – ugyanezen állításokat tartalmazzák. Elégedjünk meg tehát azzal az igen erős valószínűséggel, hogy a modern tudomány szerinti miocén korban, abban az időben, amikor Grönland csaknem trópusi ország volt, élt ott egy nép, amelynek történelmét nem ismerjük. Megjegyzés Kérjük az olvasót, jegyezze meg, hogy e könyv következő részei nincsenek szoros időrendiségbe foglalva. E kötet 1. részében ismertetjük a Stanzákat, amelyes a tanítások vázát
26 27

Lásd Proceedings, Royal Society, London, XXVIII, 281. Gould, Mythical Monsters, 91. o. 11

képezik, valamint a fontosabb részeiről szóló kommentárjainkat és magyarázatainkat. A 4. kötetben, a 2. és 3. részekben különböző kiegészítő részleteket gyűjtöttünk össze, s megpróbáljuk a tárgyat alaposabban megmagyarázni.

12

ANTROPOGENÉZIS
Negyvenkilenc slokát magába foglaló tizenkét stanza, kommentárokkal, a titkos DZYAN KÖNYVÉBŐL fordítva
Vala íme egy szűz, ég leánya, Kave szép teremtő tündér, Nagy szentségben élt az égben, Mind szüntelen szüzességben. …………………………………….. Hordja méhe magzatterhét Hordja hétszáz álló évig Nem lesz meg a létlen magzat. Kacsa jön, kecses madárka, Kóvályogva, karingálva, Földet néz, hol fészkelhetne. …………………………………….. Észreveszi kék víz tükrén Vízasszonya térét tüstént. ……………………………………. A térdfőre lassan leszáll, Fészkét rajta meg is rakja, Tojásokat tojik abba. ……………………………………. Arany tojást, hat darabot, Hetediket vasból valót.

(Kalevala, 1. rúna)

13

ANTROPOGENÉZIS a DZYAN STANZÁI szerint1
I. STANZA
1. Lha, amely a Negyediket forgatja, azon hét Lha szolgája, akik keringenek, Szekereiket hajtván Uruk, az Egy Szem körül. Lehelete Életet adott a Hétnek. Életet adott az Elsőnek. 2. Szólt a Föld: „Ragyogó Arc Ura, Hátam üres … Küldd el Fiaidat, hogy benépesítsék ezt a Kereket. Elküldted Hét Fiadat a Bölcsesség Urához. Hétszer közelebb lát Téged, hétszeresen érez Téged. Megtiltottad Szolgáidnak, a kis Köröknek, hogy elfoglalják Világosságodat és Melegedet, hogy feltartóztassák útjában nagy Adományodat. Küldd el most ezt Szolgádhoz”. 3. Szólt a Ragyogó Arc Ura: „Küldök neked egy Tüzet, amikor munkád megkezdődik. Emeld fel szavadat más Loká-khoz: fordulj Atyádhoz, a Lótusz Urához, Fiaiért … Néped az Atyák uralma alatt lesz. Embereid halandók lesznek. A Bölcsesség Urának Emberei halhatatlanok, de a Soma Fiai nem. Szüntesd be panaszaidat. A hét Bőr még rajtad van… Még nem vagy kész. Embereid még nincsenek készen”. 4. Nagy vajúdások után a Föld levetette a régi Hármat és felvette Hét új Bőrét, s íme, ott állt az Elsőben.

II. STANZA
5. A Kerék még forgott harmincszor tízmillióig. Rupa-kat teremtett; lágy Köveket, melyek megkeményedtek, kemény Növényeket, melyek megpuhultak. Láthatót teremtett a láthatatlanból, Rovarokat és kis Életeket. Az Anya lerázta őket hátáról, valahányszor azokkal elborították. … Harmincszor tízmillió után megfordult. Hátára feküdt, oldalára feküdt. … Nem kiáltott az Ég Fiaiért, nem kérte a Bölcsesség Fiait. Saját kebeléből teremtett. Kifejlesztette a Víz-embereket, a retteneteseket és rosszakat. 6. A rettenetes és rossz Víz-embereket ő maga teremtette a többiek maradványaiból. Megalkotta az Első, a Második és a Harmadik salakjából és iszapjából. A Dhyani-k jöttek és megnézték… jöttek a Dhyani-k a ragyogó Atya-Anyától, a Fehér Tájakról, a Halhatatlan Halandó Hajlékaiból. 7. Nem tetszett nekik. „Nem a mi Testünk. Nem alkalmas Rupa-k az Ötödikhez tartozó Fivéreinknek. Nem jó lakhely az Életeknek. Tiszta Vizet kell inniuk, nem zavarosat. Szárítsuk ki a vizeiket”. 8. Jöttek a Lángok. A Tüzek a Szikrákkal, az Éjszaka Tüzei és Nappal Tüzei. Kiszárították a zavaros, sötét Vizeket. Saját hőjüket felitatták. A Magasság Lha-i, a Mélység Lhamayin-ja jöttek. Megölték a két- és négyarcú Formákat. Legyőzték a Kecske-embereket, a Kutyafejű Embereket, a Haltestű Embereket. 9. A Víz-anya, a Nagy Tenger sírt. Felemelkedett, eltűnt a Holdban, amely őt felhúzta és megszülte. 10. Amikor ezek elpusztultak, a Föld Anya csupaszon maradt. Kérte, hogy szárítsák ki.
A több száz slokából itt csak negyvenkilencet közlünk, s egynéhányat nem is szószerinti fordításban, mert olykor a világosság és érthetőség kedvéért a slokát át kellett fogalmazni ott, ahol a szószerinti fordítás teljesen érthetetlen lett volna. 14
1

III. STANZA
11. Jött az Uraknak Ura. A Föld Testéből elválasztotta a Vizeket, s ez lett az Égbolt odafenn, az első Ég. 12. A nagy Chohan-ok hívták a Hold Urait, a Levegő-testűeket: „Teremtsetek Embereket, olyan természetű Embereket, mint ti vagytok. Adjátok meg Formáikat belülről. A Föld megalkotja majd a külső Burkokat. Hím-nők lesznek. A Láng Urai is…” 13. Mindegyik a neki kijelölt Országba ment; Heten, mindegyik a saját részére. A Láng Urai visszamaradtak. Ők nem akartak menni, nem akartak teremteni.

IV. STANZA
14. A Hét Seregnek az „Akarat-szülte Urak”, az Élet-adás Szellemétől hajtva, kiválasztották magukból az Embereket, mindegyik a saját Földövén. 15. Megszületett a Jövő Embereinek hétszer hét Árnyéka, mindegyik saját Színében és Fajtájában. Mindegyik alacsonyabbrendű Atyjánál. Az Atyák, a Csontnélküliek, nem adhattak életet Csonttal bíró Lényeknek. Az ő szülötteik Bhûta voltak, Forma és Elme nélküliek. Ezért ezeket Chhâyâ Fajnak nevezik. 16. Hogyan születtek a Mânushya-k? Hogyan teremtették az elmével bíró Manukat? Az Atyák segítségül hívták saját Tüzüket, azt a Tüzet, amely a Földben ég. A Föld Szelleme segítségül hívta a Nap Tüzét. Ez a Három közös erőfeszítéssel egy jó Rûpa-t teremtett. Ez tudott állni, járni, szaladni, feküdni vagy repülni. De még csak egy Chhâyâ volt, Értelem nélküli Árnyék… 17. A Leheletnek szüksége volt egy Formára; az Atyák megadták. A Leheletnek szüksége volt egy Sűrű Testre; a Föld megformálta. A Leheletnek szüksége volt az Élet Szellemére; a Napból való Lha-k belehelték a Formába. A Leheletnek szüksége volt a Test Tükörképére; „Odaadtuk a magunkét!” – mondták a Dhyân-ik. A Leheletnek szüksége volt a Vágyak Eszközére; „Megkapta!” – mondta a Vizek Lecsapolója. De a Leheletnek szüksége van az Elmére is, hogy átfogja az Univerzumot; „Ezt nem tudjuk adni!” – mondták az Atyák. „Magamnak sem volt soha!” – mondta a Föld Szelleme. „A Forma kiégne, ha odaadnám az enyémet!” – mondta a Nagy Tűz. … Az Ember üres, értelemnélküli Bhuta maradt… Így adtak Életet a Csont Nélküliek azoknak, akik a Harmadikban Csonttal bíró Emberek lettek.

V. STANZA
18.
19.

Az Elsők a Jóga Fiai voltak. Fiaik a Sárga Atya és a Fehér Anya gyermekei. A Második Faj sarjadással és kiterjeszkedéssel jött létre, a Nem-nélküliből lett Egy-nemű2 . A Második faj, óh Lanoo, így teremtődött. 20. Atyáik az Ön-szülték voltak Ön-szülték, Chhâyâ-juk az Urak, az Atyák, a Szürkület Fiai ragyogó Testéből keletkezett. 21. Amikor a Faj megöregedett, a régi Vizek újabb Vizekkel keveredtek. Mikor a régi Cseppek zavarossá váltak, eltűntek és beolvadtak az új Áramba, az Élet forró

A mondatnak csak szellemét és lényegét adtuk vissza, mert a szó szerinti fordítás igen keveset mondana az olvasónak. 15

2

Áramába. Ez Elsőnek Külseje a Második Belsejévé lett. A régi Szárny az új Árnyék lett, és a Szárny Árnyéka.

VI. STANZA
22. Ekkor a Második kifejlesztette a Harmadikat, a Tojásból-keltet. A Verejték nőtt, Csöppjei nőttek, és a Csöppek megkeményedtek és kikerekedtek. A Nap felmelegítette; a Hold lehűtötte és megformálta; a Szél táplálta, míg meg nem ért. A Fehér Hattyú a Csillagos Égboltról beárnyékolta a nagy Cseppet. A Jövendő Faj Tojását, a késő Harmadik Hattyú Emberét. Először hím-nő, majd Férfi és Nő. 23. Az Ön-szülték voltak a Chhâyâ-k, a Szürkület Fiainak Testéből képződött Árnyak. Sem tűz, sem víz nem pusztíthatta el őket. (A fiaikat igen.)

VII. STANZA
24. A Bölcsesség Fiai, az Éjszaka Fiai, készen az újraszületésre, lejöttek. Látták az Első Harmadik rút formáit. „Mi választhatunk”, - mondották az Urak, - „mi bölcsek vagyunk”. Egyesek beléptek a Chhâyâ-kba. Egyesek Szikrát lövelltek. Egyesek késlekedtek a Negyedikig. Saját Rûpa-jukból töltötték a Kâma-t. Azok, akik beléptek, Arhatok lettek. Azok, akik csak egy Szikrát kaptak, tudás nélkül maradtak; a Szikra pislákolt. Egy harmad elme-nélküli maradt. Jiva-ik nem voltak készen. Ezeket félretették a Hét közé. Ezek szűk-fejűek lettek. Egy harmad készen volt. „Ezekben fogunk lakozni” – mondták a Láng Urai (és a Sötét Bölcsesség Urai). 25. Miként cselekedtek a Bölcsesség Fiai, a Mânasa-k? Visszautasították az Önszültéket. Azok nincsenek készen. Megvetették a Verejték-szültéket. Azok nincsenek egészen készen. Nem akartak az első Tojásból-keltekbe belépni. 26. Amikor a Verejték-szülték létrehozták a Tojásból-kelteket, a kettősöket, a hatalmasokat, az erőteljesen csontosakat, a Bölcsesség Urai szóltak: „Most fogunk teremteni”. 27. A Harmadik faj a Bölcsesség Urainak Vâhan-ja lett. „Akarat és Jóga Fiai”-t teremtett, Kriyâshakti által teremtett, a Szent Atyákat, az Arhatok Őseit…

VIII. STANZA
28. Az első állatokat a verejtékcseppekből, az anyag maradványaiból, az előző Kerék embereinek és állatainak holttesteiből és felkavart porból teremtették. 29. A csúszó-mászókon kívül teremtettek csontos állatokat, tengeri sárkányokat és repülő sharpa-kat. A földön csúszók szárnyakat kaptak. A hosszúnyakú vízlakók lettek a nemzői a levegő madarainak. 30. A Harmadik alatt a csontnélküli állatok fejlődtek és megváltoztak; csontos állatokká váltak, Chhâyâ-juk megszilárdult. 31. Először az állatok váltak ketté. Nemzeni kezdtek. A kettős ember szintén kettévált. Azt mondta: „legyünk mi is olyanok, mint ők, egyesüljünk és teremtsünk”. És úgy tettek… 32. Azok, akikben nem volt Szikra, hatalmas nőstényállatokat vettek magukhoz. Ezekkel néma fajokat nemzettek. Ők maguk is némák voltak. De nyelvük feloldódott. Ivadékaik nyelve néma maradt. Szörnyetegeket nemzettek. Hajlott hátú, négylábon járó,
16

vörös hajjal borított szörnyeteg-fajtákat nemzettek. Néma fajt, hogy szégyenüket nem mondhassák el.

IX. STANZA
33. Ezt látva, a Lha-k, akik nem teremtettek embereket, sírtak, mondván: 34. „Az Amânasa-k meggyalázták jövendő lakhelyeinket. Ez Karma. Lakjunk másokban. Tanítsuk jobbra őket, nehogy még rosszabb legyen.” Ezt tették… 35. Azután minden ember kapott Mans-t. Látták az értelem-nélküliek bűnét. 36. A negyedik Faj kifejlesztette a beszédet. 37. Az Egy-ből Kettő lett; ugyanis minden élő és csúszó-mászó, mely még egy volt: óriás halak, madarak és kagylófejű kígyók.

X. STANZA
38. Így, kettesével, a Hét Földövön, a Harmadik Faj létrehozta a Negyediket; a Sura-ból A-sura lett. 39. Az Első, minden Földövön, holdszínű volt; a Második sárga, mint az arany; a Harmadik vörös; a Negyedik barna, amely bűntől fekete lett. Az első hét emberi sarj mind egyszínű volt. A következő hét keveredni kezdett. 40. Azután a Harmadik és a Negyedik gőgjükben felfuvalkodtak. „Mi vagyunk a királyok, mi vagyunk az istenek.” 41. Gyönyörű nőket vettek magukhoz. Az értelem-nélküliek, a szűk fejűek fajtájából vettek feleségeket. Szörnyetegeket nemzettek, gonosz démonokat, hímneműeket és nőneműeket, valamint Khado-kat (dâkinî) kis értelemmel. 42. Templomokat építettek az emberi test imádására, a hím és a nő imádására. Ettől kezdve a Harmadik Szem nem működött többé.

XI. STANZA
43. Hatalmas városokat építettek. Különleges földanyagból és fémekből építettek. A kiokádott tüzekből, a hegyek fehér köveiből és fekete kövekből kifaragták saját képeiket, saját méretükre és hasonlóságukra, és azokat imádták. 44. Óriási képmásokat faragtak, kilenc yati magasat, amekkora testük volt. Atyáik földjét a belső tüzek pusztították el. A Negyediket a víz fenyegette. 45. Jöttek az első Vízözönök. Elborították a Hét Nagy Szigetet. 46. A Szentek mind megmenekültek, a Gonoszok elpusztultak. Velük együtt a legtöbb óriás állat, amelyek a Föld veretékéből születtek.

XII. STANZA
47. Kevés ember maradt meg. Kevés sárga, kevés barna és fekete, és kevés vörös maradt meg. A Hold-színűek örökre kipusztultak. 48. A Szent nemzetségből származó Ötödik megmaradt; felettük uralkodtak az első Isteni Királyok.

17

49. …(A Kígyók), akik újra lejöttek, kibékültek az Ötödikkel, tanították és vezették őt…

18

I.

STANZA1

AZ ÉRZÉKELŐ ÉLET KEZDETEI
(1) Lha, vagy a Föld Szelleme (2) A Föld invokációja a Naphoz (3) A Nap válasza (4) A Föld átalakulása 1. Lha (a), amely a Negyediket (bolygó, vagyis a mi Földünk) forgatja, a Hét (a planetáris szellemek) Lha-Úrnak szolgája (b). Ők azok, akik uruk körül hajtván szekereiket, a mi világunk egyik szemét (Loka-Chakshub) forgatják. Lehelete életet adott a Hétnek (a bolygók). Életet adott az Elsőnek (c). „Ők mind a Bölcsesség Sárkányai” – teszi hozzá a kommentár (d).
(a) A „Lha” a transzhimalájai vidékek ősi kifejezése a „szellem”-re, tehát minden égi vagy emberfeletti lényre. Ez a kifejezés érvényes az égi hierarchiák legkülönbözőbb csoportjaira, kezdve az Arkangyaltól vagy Dhyani-tól egészen a sötétség angyaláig, vagy földi szellemig.

(b) Ezen egyszerű szavakba foglalt kifejezés azt jelenti, Földünk, amely negyedik a Láncban, Szellem-őrzője a Hét Planetáris Géniusz vagy Szellem fő Szellemének (vagy Istenének) alá van rendelve. Amint már magyaráztuk, a régiek isteneik sorában hét fő misztérium-istenséget tartottak számon, akiknek feje exoterikusan a látható Nap volt, vagyis a nyolcadik Isten, ezoterikusan azonban a Második Logosz, a Demiurgos. A Hét – akiket a keresztény vallásban az „Úr Hét Szemének” neveztek el – a hét fő bolygó uralkodói voltak. De ezeket nem úgy tekintették, mint azok a népek, amelyek elfelejtették vagy helytelenül ismerték az igazi Misztériumokat, s a felsorolásukban nem vették fel sem a Napot, sem a Holdat, sem pedig a Földet. Exoterikusan a Nap volt a tizenkét Nagy Isten vagy zodiákus konstellációk feje. Ezoterikusan pedig a Nap volt a Messiás, Chrestos – a Nagy Lehelet vagy az EGY által felkent alany – akit tizenkét alája rendelt hatalom vesz körül, s ezek viszont alája vannak rendelve a bolygók a hét „Misztérium-istenének”. „A Hét Magasabb megparancsolta a Hét Lha-nak, hogy teremtsék meg a világot” – állapítja meg a kommentár. Ez azt jelenti, hogy Földünk – a többiről nem beszélve – teremtését vagy megformálását a Földi Szellemek végzik, a „Régensek” csupán ellenőrzik. Ez az a kezdeti mag, amiből később az asztrológia és az asztrolátria fája kifejlődött. A Magasabb Lények a Kozmokrátorok voltak, Naprendszerünk megformálói. Ezt valamennyi ősi kozmogónia igazolja, pl. a Hermészé, a kaldeusoké, az árjáké, az egyiptomiaké, vagy akár a zsidóké is. A zodiákus jelei – a „Szent állatok” vagy az „Égi Öv” – éppen úgy B’ne Alhim – az Istenfiak vagy Elohim – mint a Föld Szellemei; de a zodiákus jelek ezeknél korábbiak. Soma és Sin, Isis és Diana mind holdbeli Istenek vagy Istennők úgynevezett Atyái és Anyái Földünknek, amely alájuk van rendelve. De a holdbeli istenek is saját „Atyáik” és „Anyáik”
1 A Stanzák és a kommentárok lefordított szövegére vonatkozó jegyzeteket a szerző írta. Egyes helyeken a hindu szempontból nézve talán hiányosak vagy elégtelenek lesznek, de értelemszerűen helyesek, ha a transzhimalájai ezotéria hozzájuk fűzött magyarázatait tekintjük. De minden esetben a szerző vállalja a felelősséget. Minthogy sohasem hirdette magát személyében csalhatatlannak, megállapításaiban bizonyára sok kívánnivaló forog fenn, különösen azokban az igen homályos esetekben, ahol mély metafizikáról van szó. A tanítást a szerző úgy adja át, ahogy megértette. Aminthogy minden szimbólumhoz és allegóriához magyarázatul hét kulcs szolgál, tehát valamely dolog jelentése helytelen lehet pszichológia vagy asztronómiai szempontból, de ugyanakkor teljesen helyesnek bizonyulhat a fizikai vagy metafizikai értelemben.

19

alá tartoztak, ezek a különböző nemzetek szerint váltakoznak és felcserélődnek, alárendelve az Isteneknek és Bolygóiknak, mint Jupiter, Szaturnusz, Bel, Brihaspati, stb. (c) „Lehelete Életet adott a Hétnek”, ez éppen úgy vonatkozik a Napra, amely életet ad a bolygóknak, mint a „Magasságos Egyre”, a Spirituális Napra, amely életet ad az egész Kozmosznak. A teogónia misztériumaihoz vezető kapu asztronómiai és asztrológiai kulcsait csak a Stanzákat kísérő későbbi jegyzetekben lehet megtalálni. Az Ősi Feljegyzések homályos slokáiban a nyelvezet épp annyira szimbolikus, bár kevésbé misztikus, mint a Purâna-kban. A későbbi jegyzetek segítsége nélkül, amelyeket az Adeptusok generációi gyűjtöttek össze, lehetetlen lenne pontosan megérteni a slokák jelentését. Az ősi kozmogóniákban a látható és láthatatlan világok ugyanazon lánc kettős összeköttetését jelentik. Amint a Láthatatlan Logosz, Hét Hierarchiájával – melyeket fő Angyaluk vagy Rektoruk képvisel vagy személyesít meg – egyetlen HATALMAT, a belsőt és láthatatlant képezik, ugyanúgy a Formák világában a Nap és a hét fő bolygó alkotják a látható és tevékeny erőket. Ez utóbbi „Hierarchia” úgyszólván láthatatlan – alacsonyabb fokozatok kivételével – (a mindig szubjektív) Angyalok látható és objektív Logoszát képezi. Ezek szerint – kissé elébe vágva a későbbi kifejtéseknek – azt tartják, hogy minden Faj valamelyik bolygó közvetlen befolyása alatt születik. Az Első Faj – amint később kifejtjük – a Naptól kapta az élet-leheletet, míg a Harmadik Emberiség – azok, akik nemzeni kezdtek, vagy az androgün állapotból kettéváltak férfira és nőre – a Vénusz közvetlen befolyása alatt áll, amelyről azt tartják, hogy az „a kis nap, amelybe a nap gömbje felhalmozza fényét.” A Stanzák összefoglalásánál az I. kötetben láttuk, hogy az Istenek és emberek genezise2 ugyanabból az egy pontból ered, ami nem más, mint az Egy Egyetemes, Változatlan, Örök és Abszolút EGYSÉG. Elsődleges, megnyilvánult aspektusában ebből az egységből lesz: (1) az objektivitás és a fizika síkján az ELSŐDLEGES SZUBSZTANCIA és ERŐ, - vagyis a centripetális és centrifugális, a pozitív és negatív, a férfi és női, stb. erő; (2) a metafizika világában pedig az UNIVERZUM SZELLEME, a Kozmikus Szellemiség, amelyet egyesek LOGOSZ-nak neveznek. A Pithagoraszi Háromszög csúcsán a Logosz van. Ha a Háromszög teljes, akkor Tetraktisz lesz belőle, vagyis a Négyzetben levő Háromszög, lévén ez kettős szimbólum: a négy lényegű Tetragrammaton a megnyilvánult Kozmoszban, a megnyilvánulatlan Kozmoszban pedig az alapvető hármas Sugár, a noumenon. A metafizikai szempontból azonban a Kozmikus Végokok fenti osztályozása nem tart igényt az abszolút filozófiai pontosságra, inkább csak alkalmassága miatt használtuk. Egy nagy Manvantara kezdetén, Parabrahman előbb mint Mulaprakriti nyilvánul meg, azután mint Logosz. Ez a Logosz megfelel a nyugati panteisták „Öntudatlan Egyetemes Elmé”-jének, vagy ezzel egyenértékű hasonló kifejezésének. Ez a Logosz a Bázisa a megnyilvánult Létezés ALANYI oldalának, s ez a forrása minden egyéni tudat-megnyilvánulásnak. Mulaprakriti, vagy az Elsődleges Kozmikus Szubsztancia képezi a dolgok TÁRGYI alapját, tehát a Kozmogenezis és minden objektív fejlődés bázisát. Az Erő tehát nem parabrahmani látensségből bukkan elő az Elsődleges Szubsztanciával együtt. Az erő a Logosz tudat-feletti gondolatának energiává való átalakítása, amelyet ez a gondolat úgyszólván a potenciális látensségből az Egy Valósággá objektivizál. Innen erednek az Anyag csodálatos törvényei; innen az „első impresszum”, melyet oly hiábavalóan fejteget Temple püspök. Az erő tehát nem egyidejű Mulaprakriti első objektivizálódásával. Mindazonáltal minthogy erő nélkül ez
Dr. A. Wilder tudományos meghatározása szerint a Genezis, γένεσις, nem nemzés, hanem „kilépés az örökkévalóból a Kozmoszba, és az Időbe”; a teozófus azt mondaná: „az esse-ből az existere-be való átlépés”, vagy a LÉT-ből a „létezés”-be való kijövetel. 20
2

utóbbi szükségszerűen és abszolút élettelen – puszta absztrakció – nincs sok értelme annak, hogy a Kozmikus Végokok egymásutániságára nézve a túlzott finomságok pókhálóját szőjük. Az Erő követi időben Mulaprakritit, de Erő nélkül Mulaprakriti minden gyakorlati célra nem létező3. Az „Égi Ember” vagy tetragrammaton, aki a Protogonos, a Tikkoun, a passzív Istenség Elsőszülöttje, és aki az Istenség Árnyékának első megnyilvánulása, olyan univerzális Forma vagy Eszme, amelyből a Megnyilvánult Logosz, Adam Kadmon ered, vagy pedig – a Kabbalában – magának az Univerzumnak, másként nevezve a Második Logosznak négy lényegű szimbóluma. A Második az Elsőből jön elő, s kifejleszti a Harmadik Háromszöget (lásd a Sephirot-i Fát). Ennek utolsójából (az Angyalok alacsonyabb rendjéből) jön létre az EMBER. Mi itt most ezzel a harmadik aspektussal fogunk foglalkozni. Az olvasó ne felejtse el, hogy igen nagy különbség a Logosz és a Demiurgos között, mert az első Szellem, a második pedig Lélek; vagy ahogy Dr. Wilder mondja:
Dianoia és Logosz egy értelműek. Az Ész magasabbrendű, és szoros affinitásban lévén a Τò άγαθον-nal, az egyik a magasabbrendű megragadó, a másik a megértő, – az egyik a noetikus, a másik a frenikus.

De ezen felül, különböző rendszerekben az Embert úgy tekintették, mint a Harmadik Logoszt. A Logosz szó ezoterikus értelmezése – Logosz = beszéd, vagy szó, verbum – a rejtett gondolat objektív, mintegy lefényképezett kifejezésén alapul. A Logosz az ISTENI ELMÉ-t visszatükröző tükör, az Univerzum pedig a Logosz tükre, jóllehet ez az utóbbi az Univerzum esse-je (léte). Amint a Logosz mindent visszatükröz a Pleroma Univerzumban, ugyanígy az ember is önmagában visszatükröz mindent, amit a saját Univerzumában, a Földön lát és felfedet. Az a Kabbala Három Feje – „unum intra alterum, et alterum super alterum4 ”. (Zohar, Idra Suta, VII. rész) „Minden Univerzumnak (világnak, bolygónak) megvan a maga Logosza” – mondja a Tanítás. Az egyiptomiak a Napot „Ozirisz Szemé”-nek hívták, s ő volt a Logosz, az Elsőszülött, vagy a Világ Világossága, „az Elrejtőzött isteni Intellektusa és Elméje”. Mi csak ezen Világosság hétszeres Sugarán keresztül ismerhetjük meg a Logoszt a Demiurgos-on keresztül, lévén ez utóbbi a bolygónk és minden rajta levő „Teremtője”, az előbbi pedig ezen „Teremtő” irányító Ereje, mely ugyanakkor jó és rossz, a rossznak és a jónak az eredete. Ez a „Teremtő” per se (önmagában) sem jó, sem rossz, csak a Természetben differenciálódó aspektusai vesznek magukra ilyen vagy olyan jellegzetességet. A Térben szétszórt láthatatlan és ismeretlen Univerzumokkal a Nap-isteneknek semmi dolguk sem volt. Ez a gondolat igen világosan van kifejezve a Hermész Könyvében, s valamennyi ősi népeposzban. Szimbolikája rendszerint a Sárkány és a Kígyó, - az Isteni Sárkány és a Gonosz Kígyó, amelyet a Földön a jobb kézről és a balkézről való Mágia képvisel. A finn eposzban, a Kalevalában5 le van írva a Gonosz Kígyó eredete: a Gonosz Kígyó Suoyatar nyálából születik, s élő Lelket a Gonosz Princípiuma, Hisi lehel belé. Le van írva a küzdelem a „gonosz”, a Kígyó vagy Varázsló, és Ahti, a Sárkány vagy Lemminkainen, a fehér mágus között. Ez utóbbi egyike Ilmatar hét fiának. Ilmatar, a szűz, a „levegő leánya”, aki a Teremtés előtt „az égből a tengerbe esett”, vagyis a Szellem átalakult érző élettel bíró anyaggá. A következő néhány sorban egész tárháza van a belső értelemnek és okkult tényeknek. A hős Lemminkainen, a jó varázsló:
Töri falat mágiával, A kezdetek pontosabb magyarázatára nézve, amint az a Bhagavad Gita ezotrizmusában található, lásd a The Theosophist 1887. februári, márciusi, áprilisi és júliusi számaiban ez utóbbiról szóló jegyzetet. 4 Egyik a másikban, és mindegyik a másik fölött. 5 II. kötet, 26. rúna 21
3

Darabokra a kerítést, Szilánkokra a hét karót, Pozdorjává kígyó fészkét. …………… Támad a szörny mit se nézve ……………. Tűzokádó állkapcsával Lemminkainen fejéhez vág. Hősünk gyorsan emlékezve Mondja ki a tudás szavát, Mit ősei tanítottak, Régi korok tárházából.

(d) Kínában a Fohi emberek, másként az „Égi Ember” elnevezést kap a tizenkét Tien-Hoang, a Dhyanik vagy Angyalok tizenkét hierarchiája, akiknek emberi arcuk, és sárkány testük van. A Sárkány az Isteni Bölcsességet vagy Szellemet6 jelenti. Ezek úgy teremtik az embereket, hogy hét agyagfigurába (víz és föld) inkarnálódnak, amelyeket e TienHoang-ok alakjára formálnak, s ez a harmadik allegória. (Vesd össze a Bonzok Szimbólumaival.) A skandináv Eddák tizenkét Aeser-je ugyanezt teszi. Szíria drúzainak Titkos Katekizmusában van egy legenda, amelyet az Eufrátesz partjain lakó legősibb törzsek szóról szóra azonosan mondanak el, s amely szerint az embereket az „Istenfiak” teremtették, akik leszálltak a Földre, s összeszedtek hét Mandragórát, majd életet leheltek a gyökerekbe, s azok egyszerre emberek lettek7. Mindezek az allegóriák egy és ugyanazon eredetre utalnak: az ember kettős és hármas természetére. Kettős, amennyiben férfi és nő, és hármas, mert belülről spirituális és pszichikai esszenciából, kívülről pedig anyagi szövedékből áll.
Már többször megállapítottuk, hogy a kígyó az okkult tudás és bölcsesség szimbóluma. „A kígyót a bölcsesség isteneivel hozták kapcsolatba a történelmi feljegyzések legkoraibb idejétől kezdve” – írja C. Staniland Wake. „Ez az állat volt Toth vagy Taut speciális szimbóluma… s mindazon isteneké, mint Hermész és Seth, akiket vele összefüggésbe lehetett hozni. Ez áll a primitív kaldeai hármasság harmadik, Héa vagy Hoa nevű tagjára is.” Sir Henry Rawlinson szerint „ezen istenség legjelentősebb címei közé tartoznak azok, amelyek őt, mint a „mindentudás forrását” emlegetik. Nemcsak ő „az értelmes hal”, de nevét úgy is ki lehet olvasni, hogy az „életet” és „kígyót” (beavatott adeptust) jelentsen, továbbá ezt az istenséget úgy is lehet tekinteni, „mint óriás kígyót, amely oly feltűnő helyet foglal el az istenek szimbólumai között a babiloni jótéteményeket megörökítő fekete köveken”. Esculapius, Serapis, Plútó, Esmun és Kneph mind a kígyó-jelzővel ellátott istenségek – mondja Dupuis. Ezek mind gyógyítók, egészséget – spirituális és fizikai – és megvilágosodást adók. Az áspisból font korona, a Thermutis, Isisé, az Élet és Gyógyítás Istennőjéé. Az Upanishadokban van egy tanulmány a Kígyók Tudományáról, más szóval az Okkult Ismeretek Tudományáról. És az exoterikus buddhista Naga-i nem „meseszerű lények, kígyóalakban… kik magasabbrendűek az embernél, s a Buddha törvényének őrzőiként tekintetnek”, amint azt Schlagintweit hiszi, hanem valódi élő emberek. Egyesek okkult tudásuknál folytán magasabbrendűek, s Buddha törvényének őrzői, amennyiben helyesen interpretálják a metafizikai tanokat, mások morálisan alacsonyabbrendűek, lévén „fekete mágusok”. Ezért helyes az a megállapítás, hogy Gautama Buddha „nekik filozofikusabb vallási rendszert tanított, mint a többi embernek, akik az ő megjelenése idején még nem voltak eléggé haladottak az ő megértésére”, (The Great Pyramid, 72-75 o.) 7 A Mandragóra a bibliai, Ráchel és Lea történetében szereplő nadragulya. E növény gyökerei húsosak, szőrösek és szétágazók, körvonalaiban hasonlít az ember végtagjaihoz, törzséhez, sőt fejéhez is. Mágikus és titokzatos tulajdonságai szerepelnek a mesében, s szerepet játszanak a legősibb koroktól kezdve. Kezdve Ráchellel és Leával, akik boszorkányságot űztek vele, egészen Shakespeare-ig (Rómeó és Júlia, IV. felvonás, 3. jelenet), aki szerint úgy sikoltanak „Mint földből kitépett mandragórák, Mit hallva élő halandók megőrülnek”. A mandragóra mindig par exellence mágikus növény volt. Ezeknek a gyökereknek semmi látható száruk nincsen, széles leveleik egyenesen a gyökér fejéből nőnek ki, mint egy hatalmas üstök. A Spanyolországban, Olaszországban, Kisázsiában vagy Szíriában található példányaik kevéssé hasonlítanak az emberhez, de Candia szigetén és Karamania-ban (régebben Kisázsiához tartozó terület) Adan város mellett csodálatos emberi formájuk van, s mint amuletteket nagyra becsülik. Különösen alkalmas a fekete mágiára. 22
6

2. Szólt a Föld: „Ragyogó Arc Ura, (a Nap) Hátam üres… Küldd el Fiaidat, hogy benépesítsék ezt a Kereket (a Föld). Elküldted Hét Fiadat a Bölcsesség Urához (a). Hétszer közelebb lát Téged, hétszeresen érez Téged (b). Megtiltottad Szolgáidnak, a kis Köröknek, hogy megkapják a Te Világosságodat és a Te Melegedet, hogy feltartóztassák útjában a Te nagy Adományodat. Küldd el most ezt Szolgádhoz” (c). (a) A „Bölcsesség Ura” Merkúr, vagy Budha.

(b) A modern Kommentár szerint ezek a szavak arra a jól ismert asztronómiai tényre vonatkoznak, hogy a Merkúr hétszer annyi világosságot és meleget kap a Naptól, mint a Föld, vagy akár a gyönyörű Vénusz, amely csak kétszeresét kapja annak, ami a mi jelentéktelen bolygónkra esik. Hogy mindez tudott dolog volt a régieknél, kitűnik a „Földszellemnek” a Naphoz intézett kéréséből, amint azt a szövegből láthatjuk8. A Nap azonban nem teljesíti a bolygó kérését, hogy benépesítse, mert az még nem kész az élet befogadására.

A Merkúr, mint asztrológiai bolygó még a Vénusznál is sokkal több titokzatos és okkult vonást mutat. Merkúr azonos a Mazdean Mithra-val, a Geniusz-szal vagy Istennek, „a Nap és Hold között helyezkedik el, a Bölcsesség Istenének örökös társa lévén”. Pausanias (V. könyv) úgy mutatja be, mint Jupiterrel közös oltárra helyezett istent. Merkúrt szárnyai azt fejezték ki, hogy szolgálatot teljesít a Nap útján; Nuntis-nak és Nap-farkasnak nevezték, „solaris luminis particeps”-nek (a Nap fényében részesülőnek). Ő volt a lelkek vezetője és felidézője, a nagy Mágus, a Főpap. Vergilius pálcával a kezében írja le, hogy azzal felidézze az Orcus-ba süllyedt lelkeket – tum virgam capit, hac animas ille evocat Orco. (Akkor fogja pálcáját, és kihívja vele a lelkeket az Orcusból – Lásd még a Vendidad 21. Fargard-ját az égi milíciáról.) Ő az aranyszínű Merkúr, az χρυσοφαής Ερμής (Aranyarcú Hermész), akit a főpapoknak nem volt szabad megnevezniük. A görög mitológiában az egyik „kutyával” szimbolizálták (éberség), amely az égi nyáj (okkult bölcsesség) fölött őrködik, nevezték Hermes Anubisnak, más helyen Agathodaemon-nak. Argus ő, amint a Földet őrzi, s amit (mármint Merkúrt) a Föld tévesen a Napnak vélt. Julianus császár a Merkúr közbenjárásával imádkozott az Okkult Naphoz minden éjszaka, mert amiként Vossius mondja: A teológusok mind azt állítják, hogy Merkúr és a Nap egyek… Ő volt valamennyi Isten közül a legékesszólóbb és legbölcsebb, amin nem is lehet csodálkozni, hiszen Merkúr oly szoros közelségben van a Bölcsességgel és az Isten Igéjével (a Nappal), hogy mindkettővel összetévesztették. (Idolatry, II. köt. 373. old.) Vossius nem is sejtette, milyen nagy okkult igazságot mondott itt. A görögök Hermésze szoros összefüggésben van a hindu Sarama és Sarameya-val*, az isteni pásztorral, „aki a napsugarak és csillagok arany nyáját őrzi”. A Kommentár világosabb megszövegezésében pedig:

Kopernikusz a XVI. Században írta meg elméleteit „Az égitestek körforgásáról”, a Zohar pedig jóllehet azt Moses de Leon a XIII. században foglalta egybe – a következőket állapítja meg: „Hammannunah, az Öreg (vagy az Ős) Könyvéből tudjuk, hogy a Föld önmaga körül forog; hogy egyesek fent vannak, mások lent; hogy… a föld bizonyos országai meg vannak világítva, míg mások sötétségben vannak; ezeknél akkor van nappal, mikor az előzőknél éjszaka van. És hogy vannak olyan vidékek, ahol állandóan nappal van, vagy ahol az éj legfeljebb csak néhány percig tart”. (Zohar, III. fol. 10a, idézi Myer: Qabbalah c. művében a 139. oldalon) * Sarama és Sarameya egyaránt „vad kutyát” jelentenek. 23

8

A Gömb, amelyet a Föld-szellem és hat segítőtársa hajt, a Nap-szellemtől kapja az életet, az életerőket és képességeket a hét planetáris Dhyani közvetítésével. Ők a Nap fény- és életvivői. Miként a Föld hét tájának mindegyike, úgy a hét9 Elsőszülött (az elsődleges emberi csoportok) mindegyike is spirituálisan a saját speciális Dhyanijától kapja a fényt és életet, fizikailag pedig ezen Dhyani Palotájától (Házától vagy Bolygójától); ugyanez a helyzet a Földön megszületendő hét nagy fajjal is. Az Első Faj a Nap jegyében születik; a Második Brihaspati (Jupiter) jegyében; a Harmadik Lohitanga (Mars, a „tüzes testű”, úgyszintén Vénusz vagy Shukra) jegyében. A Negyedik a Soma (a Hold jegyében, a mi Gömbünk, a Negyedik szintén a Hold jegyében és a Holdtól született), továbbá Shani, Szaturnusz10, a Krura-lochana (a Gonosz-szemű) és Asita (a Sötét) jegyében; az Ötödik a Budha (Merkúr) jegyében. Ugyanígy van ez az emberrel és az emberben levő minden „emberrel” (minden princípiummal). Mindegyik a saját Elsőjétől (a Planetáris Szellemétől) kapja sajátos tulajdonságát, s ezért minden ember egy hétség (vagy olyan princípiumok kombinációja, amelyek azon a speciális Dhyani egyik tulajdonságából erednek). A Föld valamennyi aktív erejét vagy hatalmát a hét Úr valamelyikétől kapja. A Világosság Shukra-tól (Vénusztól) jön, amely háromszoros adagot kap belőle, s annak egyharmadát átadja a Földnek. Ezért a kettőt „Iker-nővéreknek” nevezik, de a Föld Szelleme alatta áll a Shukra „Urának”. A mi bölcseink a két Gömböt úgy ábrázolják, hogy az egyik felette, a másik alatta van a kettős Jel-nek (az ősi Szvasztikának, amelyről hiányzik a négy kar, vagyis a ✚ keresztnek)11. A „kettős jel”, amint azt az okkultizmus minden tanulmányozója tudja, a Természet férfi és női princípiumainak, a pozitívnak és a negatívnak a szimbóluma, mert a Szvasztika vagy mindez, és még sokkal több. Az ősi időkben mindig, az asztronómia – amelyre az isteni dinasztiából származó egyik király tanította meg a Negyedik Fajt – és az asztrológia születésétől kezdve a Vénuszt úgy ábrázolták az asztronómiai táblázatokban min egy kereszten álló Gömböt, a Földet pedig úgy, mint egy kereszt alatt álló Gömböt. Ennek ezoterikus értelme az, hogy a Föld nemzésbe merült, vagyis fajainak szaporodását a szexuális egyesülésen keresztül éri el. De a későbbi nyugati nemzetek ezt a szimbólumot egészen másként értelmezték. Misztikusaikon keresztül – akik a római Egyháztól kapták a vezetést – e jelet úgy magyarázták, hogy Földünket és minden rajtalevőt a kereszt váltotta meg, míg a Vénusz – másként Lucifer vagy Sátán – rátapos a keresztre. A Vénusz a legokkultabb a leghatalmasabb és a legtitokzatosabb valamennyi bolygó között; befolyása a Földünkre és hozzánk való kapcsolata a legerősebb. Az ezoterikus brahmanizmusban Vénusz vagy Shukra – különben férfi istenség12 – Bhrigu fia, a Prajapati-k egyike, védikus bölcs, s ő a DaityaA tudomány azt tanítja, hogy a Vénusz kétszer annyi fényt és hőt kap a Naptól, mint a Föld. Ez a bolygó tehát, amely a hajnal és az est előfutára, s a legragyogóbb planéta, a hagyomány szerint átadja a Földnek egyharmad részét annak, amit kap, s így magának két rész marad. Ez éppen úgy okkult, mint asztronómiai jelentőséggel bír. 10 Az okkult filozófia alapvető igazsága: „Amint fent, úgy alant”. Minthogy a Logosz is hétszeres, vagyis az egész Kozmoszban hét különböző formában, mint hét Logoi mutatkozik. Vagy amiként a tudós brahmanok tanítják: „ezek mindegyike az ősi bölcsesség-vallás hét fő ágának egy-egy központi alakja”. Továbbá amint a hét princípium, amelyek a Tudat vagy Prajna hét külön állapotának felelnek meg, az Anyag hét állapotához és az Erő hét formájához kapcsolódnak – tehát ugyanilyen felosztása van mindennek, ami Földünkre vonatkozik. 11 Így a Vénusz jele: ♀, a Föld jele pedig: ♁ 12 Az ezoterikus filozófiában hím- és nőnemű, vagyis hermafrodita, ezért a mitológiában Vénusznak szakálla van. 24
9

Guru, vagy pap-tanítója az ősi óriásoknak. A Purana-kban levő Shukra-ról szóló teljes történet a Harmadik és a Negyedik Fajra vonatkozik. Amint a Kommentár mondja:
Shukra-n át származtak le az első „Izzadság-szülöttekből” a Harmadik (gyökérfaj) „kettős egyedei” (a hermafroditák). Ezért a Harmadik (Faj) alatt a ⊖(kör és átmérő) szimbólummal ábrázolták, míg a Negyedik alatt a jellel.

Ez magyarázatra szorul. Az átmérő, ha a körbe zárva találjuk, a női Természetet jelenti, vagyis az első eszmei világot, mely önmagát nemzette és önmagából itatódott át az egyetemesen szétszórt Élet-szellem által, - így tehát ez vonatkozik a primitív gyökérfajra is. Androgün lesz akkor, amint a fajok, s minden, ami a földön volt, kifejlesztették fizikai formáikat, s így a szimbólum átalakul a körbe zárt átmérővé, amelyből egy függőleges vonal ereszkedik le, kifejezvén vele a még el nem vált férfi és női nemet. Ez az első és legkorábbi egyiptomi tau: Τ, majd ebből lesz a ✚, vagyis a szétvált férfi és nő, nemzésbe merülve13. (Lásd I. kötet.) Vénusz (a bolygó) szimbóluma egy gömb a kereszten, amely azt mutatja, hogy e bolygó uralkodik a természetes emberi nemzésen. Az egyiptomiak Ankh-ot, az „életet” a gömbfejű kereszttel: ☥ábrázolták, amely csupán módosított formája Vénusznak (Isisnek): ♀, s ezoterikusan azt jelentette, hogy az emberiség és minden állati élet kilépett az isteni spirituális körből, és belemerült a fizikai férfi és női nemzésbe. Ez a jel a Harmadik Faj végétől kezdődően ugyanolyan fallikus jelentőséggel bír, mint az édenkert „Életfája”. Anouki, Isis egyik formája, az Élet Istennője; Ankh-ot pedig a héberek az egyiptomiaktól vették át. E szót Mózes vezette be, akit az egyiptomi papok tanítottak a bölcsességre, s aki még több más misztikus szót átvett tőlük. Héber nyelven Ankh, a személyes raggal „életem” – lényem – jelentéssel bír, s ez az „Anouchi személyes névmás” az egyiptomi Anouki Istennő nevéből14. Dél-India (Madras tartomány) egyik legrégibb katekizmusában (Lásd Edward Moor: Hindu panteon) a hermafrodita Ardhanari Istennő középső testrészén gömbfejű kereszttel, a szvasztikával, a „hím és női jellel” van ábrázolva, jelezvén ezzel a Harmadik Faj pre-szexuális állapotát. Vishnu, akit most a köldökéből kinövő lótusszal ábrázolnak – vagyis jelezvén Brahma univerzumát, amint az a központból, Nara-ból kifejlődik – az egyik legrégibb faragványon kétneműnek (Vishnu és Lakshmi) van ábrázolva, amint egy vízen úszó lótuszlevélen áll, a víz félkörben felemelkedve körülötte, s a szvasztikán, „a nemzés (vagyis az ember származásának) eredetén” át árad beléje. Pythagoras Shukra-Vénuszt Sol alter-nek, azaz a „másik Nap”-nak nevezi. A „Nap hét Palotája” közül a keresztény és zsidó Kabbalában a Lucifer-Vénuszé a harmadik, a Zohar Samael hajlékának nevezi. Az okkult tanítás szerint ez a bolygó a Föld őse, valamint spirituális prototípusa. Ezért mondják, hogy Shukra (Vénusz-Lucifer) kocsiját „földszülötte lovak” Ogdoad-ja húzza, míg a többi bolygó szekereinek paripái másfélék. A Földön minden elkövetett bűnt megéreznek az Ushanák, a Shukrák. A Daityák Guruja a Föld és az emberek Védőszelleme. A Föld a Shukrán levő minden változást megérez és visszatükröz. Shukra, vagy Vénusz, tehát mint a Daitya-k, a Negyedik Faj óriásainak tanítójaként van ábrázolva, akik a hindu mitológiában egy időben az egész Föld felett uralkodtak, s legyőzték a kisebb isteneket. A nyugati allegória titánjai is szorosan Vénusz-Luciferhez
Tehát a vallásos-metafizikai aspektust mellőzve, a keresztények keresztje szimbolikusan sokkal fallikusabb, mint a pogány szvasztika. 14 A körfejű kereszt Vénusz asztronómiai jele, „jelezvén a nemi érzékben levő vajúdó energia létezését, egyik attribútuma lévén Isisnek, az Anyának, Évának, Hauvah-nak vagy Föld-anyának, s ennek tartotta valamennyi régi nép ilyen vagy amolyan módon kifejezve”. (Egy modern kabbalista kéziratból.) 25
13

kapcsolódnak, akit a későbbi keresztények a Sátánnal azonosítottak. S minthogy Vénuszt, úgyszintén Isist is fején tehénszarvval ábrázolják, a misztikus Természet szimbólumával – ami jellemző és átváltoztatható a Holdra, hiszen ezek holdbeli istennők voltak – e bolygót a teológusok jelenleg a misztikus Lucifer szarvai közé helyezik.15 Az ősi hagyományt, mely szerint Vénusz (geológiai) változásai egyidejűek a Földével, s hogy az, ami az egyiken történik, az a másikon is végbemegy, s hogy többrendbeli nagyszabású közös változásokon mentek keresztül, később fantasztikus módon interpretálták. Szent Ágoston pl. a két bolygó konfigurációs, színbeli, sőt pályabeli változásait Vénusz-Lucifer teológiailag kieszelt jellemére vonatkoztatja. Annyira megy kegyes elképzelésében, hogy a bolygón végbement legutóbbi változásokat a Noé-féle és mitikus vízözönnel hozza kapcsolatba, amelyekről azt tartja, hogy Kr. E. 1796-ban mentek végbe. (Lásd: De Civitate Dei, LXXXI. VIII. fej.) Minthogy Vénusznak nincs holdja, allegorikus értelemben azt szokták mondani, hogy Asphujit (ez a „bolygó”) adoptálta a Földet, a Hold sarjadékát, s hogy a Föld „nagyobb lett szülőjénél, s sok gondot okozott” – ez utalás a kettő közötti kapcsolatra. A Shukra16 (bolygó) uralkodója annyira megszerette adoptált gyermekét, hogy mint Ushanas reinkarnálódott nála, s tökéletes törvényeket alkotott számára, amiket a későbbi korok semmibe vettek és elvetettek. Egy másik allegória a Harivamsha-ban arról szól, hogy Shukra elment Shivához, s kérte őt, védelmezné meg tanítványát a Daitya-któl és az Asura-któl, a harcos Istenektől. Shukra céljának elősegítésére egy jóga-rítust hajtott végre: „fejjel lefelé ezer éven át szívta eb a pelyvának a füstjét”. Ez a Vénusz tengelyének nagy elhajlására vonatkozik – amely 50 fokot tesz ki – s arra, hogy örök felhőkbe van burkolva. Mindez azonban csak a bolygó fizikai alkatára vonatkozik. Az okkult miszticizmus a bolygó Uralkodójával, a vezető Dhyan Chohan-nal foglalkozik. Az allegória, mely szerint Shukra megátkozta Vishnut, hogy büntetésből hétszer megszülessen a Földön, mert megölte (Shukra) anyját, telve van filozófiai értelemmel. Ez nem a Vishnu-Avatárok-ra vonatkozik, minthogy ezek eddig kilencen voltak – s a tizedik még eljövendő – hanem a Föld emberfajaira. Vénusz vagy Lucifer – másként Shukra és Ushanas – mint bolygó, a mi Földünk fényhordozója, úgy fizikai, mint misztikus értelemben. A keresztények a korai időkben mindezt jól tudták, hiszen egyik legkorábbi római pápájukat főpapi néven Lucifernek hívták.

Athenaeus kimutatja, hogy a régi időkben a Sátán nevének első betűjét egy körívvel és félholddal ábrázolták; s voltak olyan római katolikusok – különben derék és jó emberek –, akik arról akarták meggyőzni a közvéleményt, hogy Lucifer holdsarló alakú szarvai tiszteletére választották a mohamedánok a félholdat nemzeti lejvényként. A római katolikus dogmatizmus meghonosodása óta a Vénuszt a Sátánnal és Luciferrel, vagy a Nagy Sárkánnyal azonosították, minden józanész és logika mellőzésével. Ahogy a szimbológia tanulmányozói és az asztronómusok mondják: „A kígyó és a sötétség eszméje közötti kapcsolatnak asztronómiai alapja volt. Egy időben a Draco konstelláció olyan helyet foglalt el, ami arra vall, hogy a Nagy Kígyó akkoriban az éjszaka uralkodója volt. Ez a konstelláció korábban az ég központján volt, s nagy kiterjedése miatt nevezték el a Nagy Sárkánynak. Teste a zodiákus hét jelét fedte be, s Dupuis, aki az Apokalipszis Sárkányában az égi kígyóra való utalást lát, azt mondja: ≪Nem csoda, Ha egy ilyen kiterjedt konstellációt e könyv szerzője, mint egy nagy hétfejű sárkányt ábrázol, aki az égből levonta a csillagok harmad részét, s azt a földre dobta≫.” (Staniland Wake, The Great Pyramid, 79. o; Dupuis, III. 255. o.) Csakhogy Dupuis nem tudta, hogy az utókor miért degradálta így le Draco-t, a régi sarkcsillagot, a Vezető, a Guru, az Irányító szimbólumát. „Apáink istenei a mi ördögeink”, mondja egy ázsiai közmondás. Amikor Draco megszűnt a „vezércsillag” lenni, vagyis a vezető égi istenség, osztozott a bukott istenek sorsában. Seth vagy Typhon valamikor – mondja Bunsen – „egy általánosan imádott nagy Isten volt egész Egyiptomban, aki a 18. és a 19. dinasztia uralkodóira ruházta az élet és a hatalom szimbólumait. De azután, a 20. dinasztia korában, hirtelen gonosz démonként kezelik, annyira, hogy képmásait és nevét kitörölték minden hozzáférhető emlékműről és feliratról”. Ennek okkult indokát a későbbiekben megadjuk. 16 Shukra a nagy Rishi, Bhrigu fia volt (egyike a hét Prajapati-nak), a Bhargava faj alapítója, amelybe Parashurama megszületett. 26

15

Minden világnak megvan a szülő csillaga és a testvér bolygója. Ezek szerint a Föld a Vénusz adoptált gyermeke és fiatalabb testvére, de lakói a saját fajtája béliek… Minden érző, tökéletes lény (teljes hetességű ember vagy magasabb lény) kezdettől fogva olyan formákkal és szervezettel van ellátva, amelyek teljesen összhangban vannak az általuk lakott bolygó természetével és állapotával.17 A Lét Bolygói, vagy Élet-központok, amelyeken elkülönülten fejlődnek emberek és állatok, száma megszámlálhatatlan. Egyik sem hasonlít semmiben sem testvérbolygójára vagy bármely más bolygóra saját speciális ivadékaiban.18 Mindegyiknek kettős fizikai és spirituális természete van. A nucleolák örökkévalók és örökké tartók; a nucleusok időszakosak és végesek. A nucleolák az Abszolút részét képezik. A nucleolák azon sötét és áthatolhatatlan erőd lőrései, amely örökké rejtve marad az emberi, sőt Dhyani látástól. A nucleusok viszont a belőle kiszabaduló örökkévaló fény. Ez a FÉNY az, amely a „Lét Urainak” formáivá sűrűsödik. Az elsők és legmagasabbrendűek ezek közül kollektíve a JIVATMA vagy Pratyagatma. (Jelképesen szólva a Paramatma-ból származó. Ez a görög filozófusok Logosza, az egyes új Manvantarák elején megjelenő Logosz.) Ezektől lefelé – ezen Fénynek mindinkább állandósuló, az objektív síkon durva anyaggá váló rezgéseiből kialakulva – jönnek elő a Teremtő Erők megszámlálhatatlan hierarchiái. Közöttük vannak forma nélküliek, mások határozott formával bírnak, megint mások pedig, a legalacsonyabbak (az elementálok), felvesznek bármely formát a környező körülményeknek megfelelően. Spirituális értelemben csak egyetlen Abszolút Upadhi (bázis) létezik, amelyből, amelyen, és amelyben a Manvantára céljára felépülnek azok a megszámlálhatatlan alapvető központok, amelyekből az aktív periódus alatt az egyetemes, a ciklikus és az egyéni evolúciók kiindulnak.
A Lét ezen központjait átható és éltető intelligenciákat a Nagy Hegyláncon túl19 válogatás nélkül Manuknak, Rishiknek, Pitriknek20, Prajapatiknak, stb. nevezik; az innenső oldalon pedig Dhyani-Buddháknak, Chohánoknak, Melháknak (Tűz-istenek), Bodhiszattváknak, és így tovább.21 Az igazán tudatlanok Isteneknek hívják őket, a művelt világiak az Egy Istennek, a Ez teljesen ellentmond Swedenborgnak, aki „az asztrális világ első földjén” az európai parasztokhoz hasonlóan öltözött lakókat látott, a negyedik földön pedig a jelmezbálok pásztorlánykáihoz hasonlóan kiöltözött nőket. Még Huygens is, a híres csillagász azon a téves elképzelésen volt, hogy más csillagokon és bolygókon ugyanolyan fajtájú lények élnek, mint a Földön, akiknek ugyanolyan alakjuk, érzékeik, észbeli képességeik, művészetük, tudományaik, lakóhelyeik, sőt ugyanolyan anyagból készült ruházatuk van! (Thèorie du Monde) Azon megállapítás, hogy a Föld „a Hold ivadéka”, világosabb magyarázatára nézve lásd az I. kötetben a 6. Stanzát. 18 Ez már egy modern magyarázat. A régi Magyarázatokhoz azért fűzték hozzá, hogy azok a tanítványok, akik az ezoterikus kozmogónia tanulmányozása előtt nyugati műveltséget szereztek, könnyebben megérthessék a témát. A korábbi magyarázatok túlságosan bővelkednek jelzőkben és képletes kifejezésekben, s ennélfogva nehezebben asszimilálhatók. 19 „Túl” a Nagy Hegyláncon ebben az esetben Indiát jelenti, miután a „Cis-Himalája”-i (tibeti) számára ez jelenti a Transz-Himaláját. 20 A Pitri kifejezést ezekben a slokákban a könnyebb megértés kedvéért használtuk, de az eredeti Stanzákban saját külön elnevezéseik vannak, azonkívül, hogy „Atyáknak” és „Ősöknek” hívják őket. 21 Tévedés az, ha az emberi Bodhiszattvák vagy Manjushrik imádását szó szerint értelmezik. Igaz az, hogy exoterikusan a Mahayana iskola ezen lények megkülönböztetés nélküli imádatát tanítja, s hogy Huien Tsang megemlíti Buddha néhány tanítványát, akiket imádtak. De ezoterikusan nem a tanítvány vagy a tudós 27
17

bölcsek pedig, a beavatottak, bennük csupán a Megnevezhetetlennek manvantárai megnyilvánulásait látják és tisztelik, akit sem a mi Teremtőink (a Dhyan Chohanok), sem azok teremtményei sohasem ismerhetnek meg, sem meg nem magyarázhatnak. Az ABSZOLÚT meg nem határozható, sem halandó sem halhatatlan sohasem látta, sem meg nem érthette a Létezés korszaka alatt. A változó nem ismerheti a Változatlant, sem az élő nem foghatja fel az Abszolút Életet.

„Ezért az ember nem ismerhet magasabb lényeket, mint saját Őseit”. „Ne is imádja őket”, hanem tanulja meg, hogy miként jött ebbe a világba. (c) A hetes számnak, amely minden vallásos rendszerben a kozmogóniától kezdve az emberig alapvető szám a többi között, meg kell, hogy legyen a raison d’être-je. Az ősi amerikaiaknál éppen olyan vezető szerepet játszik, mint az archaikus árjáknál és egyiptomiaknál. E kérdéssel bővebben fogunk foglalkozni a 4. kötet 2. részében, de addig is néhány adatot megemlíthetünk. A Sacred Mysteries among the Mayas and the Quiches szerzője22azt mondja, hogy 11,500 évvel ezelőtt: A hetes szám valamennyi civilizált ősi népnél úgy látszik par exellence szent szám volt. Hogy miért? Erre soha kielégítő választ nem kaptunk. E népek mindegyike más magyarázatot ad erre, saját (exoterikus) vallásának megfelelően. Kétségen kívül áll azonban, hogy a szent misztériumokba beavatottak számára ez volt a számok száma. Pythagoras… az „élet tartályának” nevezi, amely magába foglalja a testet és a lelket, minthogy egyrészt egy négyességből áll, vagyis Bölcsességből és Intellektusból, másrészt egy hármasságból, vagyis cselekvésből és anyagból. Julianus császár a Matrem-ben és az Oratio-ban (pontosabban in Matrem Deorum, Oratio V.) így fejezi ki magát:
„Ha hivatkoznánk a mi szent misztériumainkba való beavatásra, mely misztériumokat a kaldeaiak bacchizáltak a hétsugarú istennel kapcsolatban, általa világosítván meg az emberi lelket, akkor olyan dolgokat mondanék, amelyek teljesen ismeretlenek a csőcselék előtt, de nagyon jól ismertek az áldott teurgisták előtt.” (141. old.)

Aki ismeri a Puranakat, a Holtak Könyvét, a Zendavestát, az asszír Cserepeket és végül a Bibliát, s aki megfigyelte a hetes szám folytonos visszatérését a legrégibb időkből származó, s egymástól távol eső és kapcsolatban nem lévő népek feljegyzéseiben, nem tekintheti véletlen összetalálkozásnak a következő tényt, amelyet az ősi misztériumok ugyanez a kutatója közöl velünk. A hetes számnak, mint misztikus számnak Amerika „Nyugati kontinensén” élő bennszülöttek közötti vezető szerepéről szólva, nem kevésbé érdekes megállapítást tesz. Szerinte a hetes szám:
Gyakran előfordul a Popul-Vuh-ban. Megtaláljuk a hét család esetében is, akik Sahagun és Clavigero szerint azon misztikus személyiség kíséretében voltak, akit Votan-nak neveztek. Ő volt Nachan nagy városának híres alapítója, mely várost egyesek Palanque-vel azonosítják. Megtaláljuk a hét barlangban23, ahonnan – úgy mondják – Nahutls ősei eredtek; Cibola hét városában, amelyeket Coronado és Niza írtak le… a hét Antillákban; a hét hősben, akikről azt mondják, hogy megmenekültek a Vízözönből. Manjushri az, akinek a tiszteletadás személyében szól, hanem azon isteni Bodhiszattvák és Dhyani-Buddhák, akik az emberi formákat éltetik (amilakha = élteti, animálja, ahogy a mongolok mondják). 22 A munka szerzője Augustus Le Plongeon. Ő és felesége az USA-ban jól ismertek Közép-Amerikában kifejtett fáradhatatlan munkájukért. Ők fedezték fel Cichen-Itza-ban a Kan Coh királyi sírját. A szerző abban a meggyőződésben van, és azt igyekszik bebizonyítani, hogy az árják és még az egyiptomiak ezoterikus tudásukat a mayáktól vették. Viszont, jóllehet a mayák egyidősek Platón Atlantiszával, mégis az Ötödik Kontinenshez tartoznak, amely későbbi, mint Atlantisz és Lemuria. 23 A hét barlang, a hét város, stb. minden esetben azon hét központra vagy övezetre vonatkozik, amelyeken az első gyökér faj hét primitív csoportja megszületett. 28

A „hősök” minden vízözön-történetben heten vannak, kezdve a hét Rishi-től, akiket a Vaivasvata Manu mentett meg, egészen Noé bárkájáig, amelybe „hetesével” vitték be az állatokat, madarakat és egyéb élőlényeket. Ezek szerint az 1, 3, 5, 7 számok, mint tökéletes – mert velejükben misztikus – számok elsőrendű szerepet játszanak minden kozmogóniában, és az élőlények fejlődésében. Kínában az 1, 3, 5 és 7 számokat „égi számoknak” nevezik úgy az egyházi „Változások Könyvében” (Yi King vagy transzformáció), mint az „evolúcióban”. A magyarázat nyilvánvaló, ha az ősi szimbólumokat megvizsgáljuk. Ezek az I. kötet előszavában említett Ősi Kéziratban megadott számokból veszik eredetüket. A fejlődés és a nemzésbe, illetve anyagba merülés szimbóluma a , amely megtalálható a régi mexikói szobrokon és festményeken éppen úgy, mint a kabbalisztikus Sephiroth-ban és az egyiptomi Tauban. Vizsgáljuk meg a mexikói kéziratot (Add. MSS. Brit. Mus. 9789)24; egy fát látunk, amelynek törzsét tíz gyümölcs van. A fa egyik oldalán egy férfi, a másik oldalán egy nő áll, hogy leszedje a gyümölcsöket, a fatörzs tetején pedig két ág nyúlik ki vízszintes irányban, kialakítva ekként a tökéletes Τ-t (tau). Az ágak végén ezenkívül egy-egy hármas nyaláb van, közöttük pedig egy madár ül – a halhatatlanság madara, Atma vagy az Isteni Szellem – ez lévén a hetedik. Ez ugyanazt az eszmét fejezi ki, mint a Sephiroth-i Fa, amelynek összege tíz, de ha elválasztjuk a felső hármastól, akkor hét marad. Ezek az égi gyümölcsök, a tíz vagy Ⓘ, 10, amelyek a láthatatlan férfi és női csírából születtek, kitéve velük együtt a 12-t, vagyis az Univerzum Dodekaéderét. A misztikus rendszer magában foglalja a •-ot, a középpontot; a 3at, vagy Δ-et; az 5-öt, vagy ✯-ot; és a 7-et, vagy ⍍-t; vagy ✡-t; tehát a háromszöget, a négyzetben és a két egymásba fonódó háromszögben lévő egybefogó pontot. Ez vonatkozik az őstípusok világára. A jelenségek világa az EMBER-ben éri el legfelsőbb szintjét (kulminációját), és mindennek visszatükröződését. Ezért az ember – metafizikai aspektusában – a misztikus négyzet, a Tetraktisz, a teremtő síkon pedig a Kocka. Az ember szimbóluma a kiterített kocka25, a 6, amelyből 7 lesz, vagyis a , 3 keresztirányú (a női) és a 4 függőleges (a férfi); ez tehát az ember, az istenség kulminációja a földön, akinek a teste a hús keresztje, amelyen keresztül, és amelyben állandóan keresztre feszíti és megöli az isteni Logoszt, vagyis saját MAGASABB ÉN-jét. Minden bölcselet és kozmogónia ezt mondja: „A világegyetem fölött áll az Uralkodó (kollektíve uralkodók), amelynek neve az IGE (Logosz); Királynéja a működő Szellem; s a kettő együtt az Első Hatalom, az EGY után.” E kettő a Szellem és a Természet, amelyek ketten képezik a mi illuzórikus világegyetemünket. E két elválaszthatatlan az Eszmék Univerzumában marad mindaddig, amíg az tart, s azután visszamerül a Parabrahman-ba, az Egy örökké változatlanba. „A Szellem, melynek lényege örök, egy és önmagában létező”, egy tiszta éterikus Fényt áraszt ki – egy kettős fényt, melyet az egyszerű érzékek nem tudnak felfogni – mondja a Purâna-k, a Biblia, a Sepher Yetzireh, a görög és latin himnuszok, a Hermész Könyve, a kaldeai Számok Könyve, Lao-tze ezoterikus tanításai és egyéb írások. A Kabbala, amely a Genezis titkos értelmét magyarázza, azt mondja, hogy ez a Fény a KETTŐS EMBER, másként az androgün (jobban mondva: nem-nélküli) Angyalok, akiknek generikus nevük: ADAM KADMON. Ők azok, akik befejezik az embert, míg az ember éterikus formáját már isteni, de alacsonyabb lények árasztják ki, s a testet agyaggal szilárdítják, vagy másként „a föld porával” – amely
24

Ez a metszet a Sacred Mysteries of the Mayas and the Quichés c. könyv 134. oldalán reprodukcióban Lásd: Source of Measures, 50-53. oldalak. 29

látható.
25

valóban allegória, de éppen annyira tudományos, mint bármely darwini fejlődéstan, s amellett sokkal igazabb. A Source of Measures szerzője azt mondja, hogy a Kabbala, s annak valamennyi misztikus könyve tíz Sephiroth-on alapul, ami egy sarkalatos igazság26. A szerző a Tíz Sephirot-ot vagy a 10 számot a következőképpen mutatja be:

ahol a kör a nulla; a függőleges átmérője az első vagy elsődleges EGY (az Ige vagy Logosz), amelyből jön a 2, a 3, fel egészen 9-ig, a számjegyek határáig. A 10 az első Isteni Megnyilvánulás27, amely az arányok pontos kifejezésének minden lehetőségét magában foglalja, - a szent Jod. A Kabbala azt tanítja, hogy ezek a Sephiroth-ok az Égi Fény (20612 – 6561 számai vagy kiáradásai), ők a 10 „Szó”, a DBRIM, 41224, s a fény, melynek ők az egybeáradását képezik, jelenti az Adam KDM-et (a 144 – 144); és a Fény, az Új Testamentum vagy Frigyszövetség (41224) teremtette Istent; éppen úgy, mint az Ótestamentum szerint Isten (Alhim, 31415) teremti a Fényt (a Világosságot), (20612, 6561). Nos, az okkultizmus szerint – ugyanúgy, mint a Kabbala szerint is – három féle Fény vagy Világosság van. (1) Az absztrakt és abszolút Világosság, amely Sötétség; (2) a Megnyilvánult-megnyilvánulatlannak a Világossága, amelyet egyesek Logosznak neveznek, és (3) egy későbbi világosság, amely a Dhyan Chohanokban, a kisebb Logoszokban – kollektív néven Elohim – tükröződik vissza, akik azután kiárasztják azt az objektív univerzumra. De a Kabbalában, amelyet a XIII. századi kabbalisták újra kiadtak, és gondosan úgy forgattak, hogy az megfeleljen a keresztény hitelveknek, e három Világosságot Így határozzák meg: (1) a Jehova-i világos és átható világosság; (2) a visszatükröződött világosság; és (3) az absztrakt világosság. „Ez a Világosság, absztrakt szempontból (metafizikai vagy szimbolikus értelemben) Alhim (Elohim, Isten), míg a tiszta átható Világosság a Jehova. Alhim világossága általában a világhoz tartozik, annak egészében és általános teljességében, de a Jehova világossága a világ legfőbb teremtményéhez, az emberhez tartozik, akibe a világosság behatolt, és akit ez a világosság teremtett.” A Source of Measures szerzője helyesen idézi az olvasónak Inman Faiths Embodied in Ancient Names című művének II. 648. oldalát, ahol egy metszetről van szó, „amelyet Velencében, 1542-ben nyomtattak ki, s a Boldogságos Szűz egyik rózsafüzérjéről való vesica piscis, Mária, és a női szimbólum ábrázolását mutatja”. Következésképp, amint Inman „az inkvizíció, tehát ortodox engedélyezéssel” megjegyzi, ez az ábrázolás világossá teszi az olvasó előtt, hogy mit értett a Római Egyház ezen „világosság átható erejéről és annak hatásairól”. Milyen sajnálatosan eltorzultak a keleti filozófiának legmagasztosabb, legnemesebb és legemelkedettebb istenfogalmai, amikor a keresztény interpretáció azokat szinte a legdurvább antropomorfikus fogalmakra alkalmazta! Keleten az okkultisták ezt a Világosságot Daiviprakriti-nek hívják, nyugaton pedig Christos Világosságának. Ez a LOGOSZ Világossága, az örökké Megismerhetetlennek
Lásd: Masonic Review, Cincinatti, 1886. júniusi számában a Quabbalah – No. VI. cikk, 10. oldal Lásd: Isis Unveiled, II. 300. és következő oldalak, a tízes számrendszer ősrégiségére vonatkozó bizonyítékokat.
27 26

30

közvetlen visszfénye az egyetemes megnyilvánulás síkján. A modern keresztények a Kabbala alapján pedig az előbb idézett szerző szerint ezt így magyarázzák:
A világ teljességére általában, annak legfőbb tartalmával, az emberrel együtt az ElohimJehova kifejezés alkalmazható. A Zohar-ból vett kivonataiban Rev. Dr. Cassel (egy kabbalista) annak bizonyítására, hogy a Kabbala a Háromság dogmáját adja elő, többek között a következőket mondja: „Jehova ugyanaz, mint Elohim/Alhim”… Három fokozatban Isten (Alhim) és Jehova ugyanazzá váltak, s jóllehet különállók, külön és együtt ugyanazt az Egyet alkotják.

Hasonlóképpen, Vishnu lesz a Nap, a Személytelen Istenség látható szimbóluma. Vishnut úgy írják le, amint „áthalad három lépéssel az Univerzum hét régióján”. De a hinduk ezt mint exoterikus beszámolót, mint felszínes tantételt és allegóriát tekintik, míg a kabbalistáknál ez az ezoterikus és végleges magyarázat. De folytassuk:
A Világosság tehát, amint mondottuk, 20612 aránya a 6561-hez, amely a kör átmérőjének a kerülethez való integrális és számbeli arányának pontos megjelölése. Isten (Alhim, tehát 31415 aránya az Egyhez, a fentinek egy módosított formája) ennek a redukálása azért, hogy megkapjuk a szabvány egységet, az Egyet, mint minden számítás és mérés általános alapját. De az állati élet létrehozásához, és a speciális időmértékhez vagy holdévhez, melynek hatásaként a fogantatás és az embrionális fejlődés létrejön, s Jehova mértékszámai (tehát az „ember egyenlő Jehova” mérték) vagyis a 113 aránya a 355-höz külön tanulmányozandó.27 Ez az arány a Világosságnak, azaz a 20612:6561-nek egy módosított formája, lévén egy πérték, s csupán ugyanannak egy variációja (vagyis 20612:6561 = 3.1415:1, és 355:113 = 3.1415, vagyis Alhim, vagyis Isten), éspedig oly módon, hogy az egyiket át lehet olvasztani a másikba, és le lehet vezetni egymásból. Ez az a három lépés, amelyekkel az isteni nevek egységét és azonosságát ki lehet mutatni. Vagyis a kettő ne más, mint ugyanazon aránynak, a π-nek változatai. E fejtegetés célja az, hogy bemutassuk, mennyire azonos a Kabbalában tanított szimbolikus mérési rendszer a bibliai Három Frigykötéssel és a szabadkőművesség fent említett tételével. Először is, a Sephiroth úgy szerepel, mint Világosság, vagyis az Ain Soph-nak ők képezik egyik működését, helyesebben ők maguk annak megnyilvánulása. Ez abból a tényből következik, hogy a „Világosság” a 20612-nek a 6561-hez való arányát jelenti, része lévén e DBRIM, 41224 „szavaknak”, vagy a Dabar, 206 (= 10 rőf) szónak. A „Világosság” annyira velejét képezi a Kabbalának a Sephiroth magyarázatával kapcsolatban, hogy a Kabbaláról írt leghíresebb könyvet Zohar-nak, azaz „Világosság”-nak nevezik. Ebben a könyvben a következő kifejezéseket találjuk: „A végtelen teljesen ismeretlen volt, s nem árasztott világosságot mindaddig, amíg a fénylő pont erőszakkal át nem tört, és láthatóvá nem vált”. „Amikor Ő először vett formát magára (a korona, vagy ez első Sephira formáját), abból 9 ragyogó fényt sugároztatott ki, amelyek azon keresztül kiragyogva minden irányba fénylő világosságot terjesztettek” – vagyis ez a 9 az 1-gyel (amely az eredete volt a fentiek szerint a 9-nek) együtt összesen 10-et tesz ki. Vagyis a Ⓘ -t, vagy ⊗-t, vagy a szent Tíz-et (szám vagy Sephiroth), vagy Jod-ot – s ezek a számok voltak „a Világosság”. Éppen úgy, mint a János evangéliumában Isten (Alhim, 31415 az egyhez) volt az a Világosság (20612 a 6561-hez), amely által minden dolog teremtetett.

A Sepher Yetzireh-ben, másként a „Teremtés számá”-ban a fejlődés folyamatát számokban adják meg. E mű szerint „a Bölcsesség harminckét Ösvényén” a 3-as szám négyszer ismétlődik, a 4-es szám pedig ötször (3*4+4*5=32). Ezért az Isten Bölcsessége számokban fejezhető ki (Sephrim vagy Sephiroth), mert Sepher (vagy S-ph-r magánhangzók nélkül) annyit jelent, mint „számolni”. Hasonlóképpen Platón is megállapította, hogy az Istenség geometrizál, amikor a világegyetemet megteremti.

27

Lásd: Source of Measures, 276. old. és köv. App. VII. 31

A kabbalista könyv, a Sepher Yetzireh annak megállapításával kezdi, hogy Alhim rejtett bölcsessége Sephrim-ben van, vagyis Elohim bölcsessége a Sephiroth-ban.
A harminckét ösvény, a rejtett bölcsesség Három Sephrim-ben állapította meg a következőket: Jah, JHVH, Tzabaoth, Izrael Elohi-ja, az Élet Alhim-ja, a Kegyelem és Könyörület El-je – magasztos magasságbéli Lakó, Örökkévaló Király, akinek neve – Szent! A három Sephrim a következő: B – S’ph-r, V – S’ph-r, V – Siph-o-r.

Mr. Ralston Skinner így folytatja:
Ez a magyarázat az eredeti szöveg „rejtett bölcsességét” rejtett bölcsességgel mutatja be, vagyis olyan szavak használatával, amelyek speciális számsorokat és speciális frazeológiát tartalmaznak. Ezek ugyanazt a magyarázati rendszert képviselik, mint amit a héber Bibliában is pontosan megtalálhatunk… A szerző, amikor magyarázatait kifejti, tételének elfogadtatása és a részletes kifejtés végeredményének összefoglalása végett azt az egy szót: „Sephrim” (Sephiroth) – a Jezirah Számából – úgy magyarázza, hogy szétválasztja három alárendelt egységre, a s-ph-r vagy szám jelentésű közismert szó felett mintegy szójátékként. Al-Chazari28 herceg azt mondja a rabbinak: „Azt szeretném, ha közölnéd velem a Természetes Filozófia néhány fontos vagy legfőbb elvét, amelyeket – mint mondod – ők (az ősi bölcsek) a régmúlt időkben kidolgoztak”. Erre a rabbi így felelt: „Egyik ilyen alapelv fajunk atyjának, Abrahamnak Teremtés Száma”. (Vagyis Abram és Abraham, másként a 41224 és 41252 szám.) Azután azt mondja, hogy ezen számok könyve azt tanítja, hogy az „Alhim-ság és Egy-ség a DBRIM-ben”, vagyis a „szavak” jelentésű szó számaiban van meg. Ezek szerint tehát tanítja a 31415 arányát az Egy-hez a 41224 számon keresztül, mely utóbbi a Frigyláda leírásában két részre volt választva, két kőtáblán, s erre vésték vagy írták ezeket a számokat, azaz DBRIM-et, másként 41224-t, tehát 20612*2-t. Azután magyarázza ezt a három másodlagosan használt szót, s az egyikkel kapcsolatban megjegyzésként kiemeli: „és Alhim (31415 az Egy-hez) szólt, legyen Világosság (20612 a 6561-hez)”. A szöveg szerinti három szó a következő: ‫ ,רומים רמם רמם‬s a rabbi így magyarázza őket: „Tanítja az Alhim-ságot (31415) és az Egy-séget (az Alhim átmérője) a Szavakon át (DBRIM=41224), amely annyit jelent, hogy egyrészről a teremtés különbözőségében a kifejeződés végtelensége rejlik, másrészről van egy harmonikus végcél az Egy-ség felé”. (Mindenki tudja, hogy az iskolák π-jének ez a matematikai funkciója, mely megmérvén, megszámlálván és meghatározván az ég csillagait, végén mégis az Univerzum végső egységébe foglalja össze.) „S mindez a Szavak segítségével. Végső összhangjuk tökéletessé válik abban az Egy-ségben, amely elrendelte őket, s amely megvan a ‫-רומם רמם רמם‬ban”. Vagyis a rabbi első magyarázatában kihagyja a szavakból a jod- vagy i-betűt, majd utána megint beleveszi. Ha most megnézzük ezen másodlagos (alárendelt) szavakat, akkor ezek értékét 340, 340 és 346-ban állapíthatjuk meg, összesen tehát 1026, s az általános szó felosztását azért végezték, hogy ezeket a számokat elnyerjék, - melyeket Temurah által különböző módokon, különböző célokra lehet átváltoztatni. (Kabbala)

Kérjük az olvasót, lapozza fel az I. kötet 4. Stanzájának 3. slokáját és a kommentárt, ahol megtalálhatja, hogy a 3, 4, (7) és a háromszor hét, vagy 1065, Jehova száma, a Mahábháratá-ban említett 21 Prajapati száma, azaz a három Sephrim száma (betűkkel vagy ábrákkal kifejezett szavak). Ha a tanulmányozó összehasonlítja az Ősi Filozófia Teremtő Hatalmait és az exoterikus júdaizmus (minthogy a zsidók ezoteriája azonos a Titkos Tanítással) antropomorfikus Teremtőjével, ki fog tűnni az, hogy valójában Jehova csak „holdbeli” és „nemzedékbeli” Isten. Jól ismert tény a Kabbala minden lelkiismeretes tanulmányozója előtt az, hogy minél mélyebbre merül a Kabbala – illetve ami belőle megmaradt - tanulmányozásába, annál bizonyosabbá válik afelől, hogy – az exoterikus júdaizmus és kereszténység által lefektetett elvek szerint – e kettő monoteizmusa nem más,
28

Az Al-Chazari könyvben, szerzője Jehuda-ha-Levi, fordította: Dr. D. Cassel. 32

mint asztrolatria, amelyet a modern asztronómia ma már magáénak tart. A kabbalisták mindig is hangoztatták, hogy az Elsődleges Intelligenciát megérteni nem lehet. Minthogy sem megérteni, sem térben elhelyezni nem lehet, névtelen és negatív. Innen ered az Ain Soph – „Megismerhetetlen” és „Megnevezhetetlen” – kifejezés, s minthogy megnyilvánulásra bírni lehetetlen, tehát úgy képzelték el, mint amely kiárasztja magából a Megnyilvánuló Erőket. Következésképpen az emberi intellektus csak kiáradásaiban foglalkozik és foglalkozhat vele. A keresztény teogónia, miután elvetette a kiáradások tantételét, s ezt az Angyalok közvetlen tudatos teremtésével és a világ többi dolgainak a semmiből való létrehozásával helyettesítette, ma már reménytelenül zátonyra futott egyfelől a Természetfölötti vagy Csoda, másfelől pedig a materializmus között. Egy extra-kozmikus Isten végzetes a filozófia szempontjából, egy intra-kozmikus Istenség – vagyis az egymástól elválaszthatatlan szellem és anyag – filozófiai szükségesség. Ha e kettőt el akarjuk választani egymástól, akkor nem marad más, mint durva babona az érzelgősség álarca alatt. De miért kell a „geometrizálás”, ahogy Platón mondja, és miért kell ezeket a kiáradásokat egy hatalmas számtábla formájában bemutatni? Az előbb idézett szerző jól megválaszolja a kérdést, amikor ezt mondja:
Mentális érzékelésből csak úgy válhat fizikai érzékelés, ha az előbbi a Világosság kozmikus princípiumával bír, s így a mi mentális körünk a világosság által válik láthatóvá, vagy ja teljes megnyilvánulásról van szó, akkor a körnek fizikailag láthatóvá, vagyis Világossággá kell válnia. Az így megfogalmazott elképzeléseken alapult az univerzumban megnyilvánuló Istenséget taglaló filozófia.

Ez tehát a Filozófia. Másként beszél azonban az Al-Chazari című műben a rabbi, amikor ezeket mondja:
Az s’ph-r alatt a teremtett testek kiszámítása és megmérése értendő. Mert a kiszámítás, vagyis amivel egy testet egybevágóan és szimmetrikusan fel lehet építeni, szerkezetileg jól elrendezve és megfelelve az eltervezett célnak, végre is számokból, terjedelemből, tömegből, súlyból tevődik össze; a mozgások koordinációs kapcsolata, továbbá a zenei összhang teljesen a számokon alapszik, vagyis s’ph-r-en… Sippor (s’phor) kifejezésen értsük Alhim (206 az 1-hez, vagy 31415 az 1-hez), s ehhez kapcsolódik a szerkezeti forma vagy keret szándéka; például így szól a mondás: „Legyen Világosság”. A mű létrejött, amint a szavakat kimondták, vagyis amikor a mű számai előjöttek.

Ez annyi, mint minden lelkiismeret-furdalás nélkül elanyagiasítani a szellemit. De a Kabbala nem mindig volt ennyire alkalmas az antropo-monoteisztikus elképzelésekre. Hasonlítsuk össze ezt India hat filozófiai iskolájával. Például Kapila-nak Sankhya filozófiájában az áll, hogy hacsak Purusha nem mászik fel Prakriti vállára, – szimbolikus értelemben – akkor az utóbbi értelmetlen marad, míg az előbbi az utóbbi nélkül cselekvésre képtelen. Ezért a Természet (az emberben) a Szellem és az Anyag összetételévé kell váljon, mielőtt tényleg azzá lesz, ami; s az Anyagban lévő Szellemet fokozatosan kell életre és tudatosságra ébreszteni. A monádnak először át kell mennie az ásványi, növényi és állati formákon, mielőtt a Logosz Világossága felébredhetne az állatemberben. Éppen ezért, ez utóbbit mindaddig nem nevezhetjük „EMBER”-nek, hanem csak úgy kell tekinteni, mint a mindig változó formába börtönzött monádot. A keletei filozófiában a SZAVAK által történő Fejlődést és nem Teremtést ismerik el, még az exoterikus feljegyzések szerint is. Ex orinete lux (A világosság keletről jön). A mózesi Bibliában még az első ember neve is Indiából származik, bármennyire is tagadja ezt prof. Max Müller. A zsidók az Ádám nevet Kaldeából vették át; az Adam-Adami pedig egy összetett szó, következésképp egy több jelentésű szimbólum, s az okkult tételeket bizonyítja.

33

Itt nincs hely a filozófiai boncolgatásokra. De azért emlékeztetnünk kell az olvasót arra, hogy az Âdi szó szanszkrit nyelven annyit jelent, mint az „első”; arámi nyelven annyit jelent, mint „egy” (Ad-ad, az „egyetlen egy”); asszír nyelven annyi, mint „Atya”, s innen származik az Ak-ad, vagy „teremtő atya”.29 S ha már egyszer a fentiek bebizonyosodtak, akkor kissé nehéz az Adam szót a mózesi Biblia eredeti kifejezésének tekinteni, s benne egyszerűen egy zsidó személynevet látni. Lásd ezen kötet II. részében az Adam-Adami-ról szóló fejtegetéseket. Gyakran találjuk összekeveredve a különböző teogóniákban szereplő Istenek genealógiáját és jellemzőit, ahogy e szimbolikus tudomány alapvető tételeit a félig beavatott brahmanikus és biblikus írók a világgal közölték. De a legkorábbi nemzetek megállapításaiban nincs ilyen eltérés, minthogy ezek az Isteni Tanítók tanítványai és leszármazottjai voltak. Náluk ugyanis az istenek genealógiája és jellemzői elválaszthatatlanul kozmikus szimbólumokhoz kapcsolódtak, minthogy ezek az „istenek” képezték a világegyetem különböző régióinak életét és életadó „lélek-princípiumait”. Soha sehol semmiféle népnek nem volt megengedve, hogy ezen megnyilvánult isteneken túl spekulációkba bocsátkozzanak. A határtalan és végtelen Egység minden nemzetnél tiltott szűzi talaj volt, amelyen emberi gondolat nem járhatott, s melyet nem érinthetett a terméketlen elmefuttatás. Mindössze annyit tanítottak róla, hogy egyik sajátsága az összehúzódás és elernyedés, hogy időnként kitágul vagy összehúzódik. A világegyetem, mely telve van a naprendszerek és világok miriádjaival, felbukkanva, majd eltűnve az örökkévalóságban, az antropomorfikus hatalmak vagy azok lelkei, az istenek nem maradhattak meg testeikkel együtt. Amint a mi katekizmusunk mondja: „A Lehelet visszatér az Örök Kebelbe, amely kileheli és beleheli azt.” Az ideális Természet, az absztrakt Tér, amelyben az egész Univerzum titokzatosan és láthatatlanul gyökerezik, úgy a védák, mint minden más kozmogónia szerint a Természetben lévő teremtő erőnek női oldalát jelenti. Aditi ugyanaz, mint Sephira és a gnosztikusok Sophiaja, valamint Isis, Hórusz szűz anyja. Minden kozmogóniában a teremtő istenség mögött és felett van egy felsőbb istenség, a Tervező, az Építész, akinek a Teremtő csak végrehajtó közege. És még ennél is magasabban, mindenen túl köröskörül, belül és kívül ott van a Megismerhetetlen és az Ismeretlen, mindezen Kiáradások Forrása és Oka. Ezek szerint könnyű megtalálni az okát annak, hogy miért szerepel Adam-Adami a kaldeai szentírásokban, amelyek kétségkívül korábbiak, mint a mózesi könyvek. Asszír nyelven Ad annyi, mint „atya”, arámii nyelven Ad „egy”-et jelent, míg Ad-ad az „egyetlen egy”, Ak pedig asszír nyelven „teremtő”. Így lett az Ad-am-ak-ad-mon-ból a Kabbalában (Zohar) Adam-Kadmon, amely azt jelentette, hogy „Egy (Fiú) az isteni Atyától vagy Teremtőtől”, az am vagy om szavak ugyanis időben úgyszólván isteni-t vagy istenség-et jelentettek. Tehát Adam-Kadmon és Adam-Adami jelentése az lett, hogy „az Atya-Anya vagy Isteni Természet első Kiáradása”, szó szerint pedig az „első Isteni Egy”. Könnyen belátható, hogy ezek szerint Ad-Argat (vagy Aster’t, a szíriai istennő, Ad-on, a szíriai Úristen felesége, Ad-on, a zsidó Adonai), továbbá Vénusz, Isis, Istar, Mylitty, Éva, stb. azonosak a hinduk Aditi és Vach istennőjével. Ezek mind „minden élők anyja” és „istenanyák”. Másrészről viszont – kozmikusan és asztronómiailag – a férfi istenek először mind „Napistenek” voltak, s
Az Ak-ad (vagy akkád) elnevezés ugyanabba az osztályba tartozik, mint Ad-m, Ha-va (Éva), Æd-en (Éden); Ak-ad azt jelenti: „Ad fia”, mint az ősi Arábiában az Ad fiai. Ad-ad, az „egyetlen egy” és az „első” volt a szíriai Ad-on, vagy Úr, Ad-ar-gat vagy Aster’t, a szíriai istennő férje. Gan-Æden (éden) vagy Gandunia pedig Babilon és Mezopotámia volt. Asszír nyelven Ak annyit jelentett, mint Teremtő, a K betűt gutturálisan Kh (ah)nak ejtették. Swedenborg miszticizmusa szerint Adam nem ember volt, hanem az elsődleges fény temploma (?). A Védákban Ad-iti az elsődleges fény, a jelenségek világának Akâsha-ja. 34
29

azután – teológiailag – lett belőlük az „Igazság napja” és egyéb logoszok, melyeket mind a Nap szimbolizált30. Ezek mind Protogonos-ok (Elsőszülöttek) és Microprosopus-ok. A zsidóknál Adam-Kadmon ugyanaz volt, mint Athamaz, Tamaz vagy a görögök Adonis-a – „aki egy az Atyával, és aki az Atyától van” – az Atya pedig a későbbi fajokban Helios, a Nap, például Apollo Karneios31, a „Nap-szülötte” volt. Osirist, Ormazd-ot és a többit később sokkal földibb típusok követték, sőt jóformán maguk is azzá változtak, mint például Prometheus, a Kajbee hegy keresztrefeszítettje, Hercules és még sokan mások, Nap-istenek és hősök, míg végül is valamennyi elvesztette eredeti jelentőségét, s alig jelentenek többet, mint fallikus szimbólumokat. A Zohar-ban ez áll: „Az embert a Sephiroth (Elohim-Javeh másként) teremtette, s közös erővel létrehozták a földi Ádámot”. Ezért mondja a Genezis-ben Elohim: „Lám az Ember olyan lett, mint egy közülünk”. De a hindu kozmogóniában vagy „Teremtés”-ben Brahmâ-Prajâpati Viraj-t és a Rishi-ket szellemi úton teremti; éppen ezért az utóbbiakat világosan „Brahma Elme-szülte Fiai”-nak nevezik; a nemzésnek ez a specifikus módja teljesen kizárja a fallicizmus gondolatát is, legalábbis a korai nemzeteknél. Ez a példa jól illusztrálja a két nemzet egymáshoz viszonyított spiritualitását. 3. Szólt a Ragyogó Arc Ura: „Küldök neked egy tüzet, amikor a munkád megkezdődik. Emeld fel szavadat más lokákhoz, folyamodj Atyádhoz, a Lótusz Urához (Kumuda Pati) (a) az ő fiaiért… A te néped az Atyák (Pitri-Pati) uralma alatt lesz. A te embereid halandók lesznek. A Bölcsesség Urának (Budha, Merkur) emberei halhatatlanok, de Szóma (a Hold) fiai nem. Szüntesd be panaszaidat. (b) A hét bőr még rajtad van… te még nem vagy kész. A te embereid még nincsenek készen. (c) (a) Kumuda-Pati a Hold, a Föld szülője, Soma-loka körzetében. Jóllehet a Pitrik vagy Atyák, az Istenek Fiai, másutt Brahmâ Fiai vagy éppen Rishi-k, általában úgy ismerik őket, mint holdbeli ősöket.
(b) Pitri-Pati a Pitrik Ura vagy Királya, Yama, a Halál Istene és a halandók Bírája. Budha (Merkur) emberei képletes értelemben bölcsességük révén halhatatlanok. Ezt általánosan úgy tartják azok, akik szerint minden bolygó vagy csillag lakott hely – sőt a tudomány emberei között vannak olyanok, mint pl. C. Flammarion többek között, akik erősen hisznek ebben, részben logikai, részben pedig asztronómiai alapokból kiindulva. Minthogy a Hold egy alsóbbrendű test, – még a Föld is fölötte áll, nem is szólva a többi bolygóról – azok a földi emberek, akik a Hold fiaitól származnak, vagyis a Hold burkából vagy testéből való Adam-Jehova, Brahmâ és Mars egy bizonyos értelemben azonosak; ugyanis szimbolizálják a primitív vagy elsődleges nemző erőt az emberi fajfenntartás céljaira. Ádám vörös, s ugyanúgy vörös Brahma-Virâj és Mars – az isten és a bolygó. A víz a Föld „vére”, ezért ezek a nevek mind kapcsolatban vannak a földdel és a vízzel. „Földet és vizet vesz az emberi lélek megteremtéséhez”, mondja Mózes. Mars azonos Kârttikeya (vagy Kârtikeya) a háború istenével (egy bizonyos értelemben), – ez utóbbi isten Shiva izzadságából, Shiva-gharmajaból és a Földből született. A Mahâbhârata-ban Kârttikeya-ról azt mondják, hogy férfi közbejötte nélkül született egy nőtől. Lohita-nak, vörösnek is hívják, mint Ádámot, és mint a másik „első embereket”. A The Source of Measures szerzője helyesen gondolja azt, hogy a Mars (és minden hasonló jellegű isten) „csak másodlagosan vált a háború és a vérontás istenévé, mert az elsődleges gondolat a szűznek az elsőízben történő közösülésénél kifolyó vérhez kapcsolódott”. Így lett később Jehova harcos istenné, a „Seregek urává”, aki elrendeli a harcot. Ő a támadó Zodh, – vagy Cain felcserélés folytán, aki megöli (leány) testvérét, akinek „vére a földről kiált”, a Föld pedig kinyitja száját, hogy befogadja a vért. (Genezis, III.) 31 Apollo Karneios bizonyára a hindu Krishna-Kirina görög fordítása. Kirana ragyogót jelent, Karneios pedig Apollo címe úgy a keltáknál, mint a görögöknél, „Nap-szülött”-et jelent. 35
30

holdbéli emberektől vagy ősöktől, nem lehetnek halhatatlanok. A földi ember nem remélheti azt, hogy valóságos, öntudatos és intelligens lénnyé válik, hacsak máshonnan való teremtők úgyszólván be nem fejezik őt. Így a Purana-i legendában a Hold (Soma) fia Budha (Merkur), az intelligens és bölcs, minthogy Soma-tól, a láthatatlan Hold uralkodójától származik, és nem Indu-tól, a fizikai Holdtól. Ezek szerint Merkur a Föld idősebb fivére, képletesen szólva féltestvére, lévén ő a Szellem ivadéka, míg a Föld a Test sarja, Ezeknek az allegóriáknak sokkal mélyebb és tudományosabb értelme van – asztronómiailag és geológiailag egyaránt – mint ahogy azt a modern fizikusok hajlandók lennének elismerni. Az első „háborúskodás az Egekben”, a Târaka-maya, teljes egészében telve van úgy filozófiai, mint kozmogóniai és asztronómiai igazságokkal. Ebből a leírásból le lehet vezetni valamennyi bolygó élettörténetét, aszerint, hogy mi történt e bolygók isteneivel és uralkodóival. Ushanas (Shukra, másként Vénusz), aki Soma-nak legjobb barátja, és Brihaspati (Jupiter) ellensége volt, cselekvőleg vett részt az „Istenek” elleni harcban. Brihaspati, az „Istenek nevelőjének” feleségét, Târâ-t vagy Târakâ-t, elrabolta a Hold, Soma, „s vele nemzette Budha-t”, minthogy pedig Ushanas ebben segítségükre volt, nyomban Demon (Asura) istenséggé degradálták, s az is maradt, mind a mai napig.32 Itt az „emberek” kifejezés azon égi emberekre vonatkozik, akiket Indiában Pitara-knak vagy Pitri-knek, az Atyáknak, az ember nemzőinek neveznek. Ezzel ugyan még nem tüntettük el a tanítás azon látszólagos nehézségét, – legalábbis a modern hipotézisek szempontjából – hogy ezek a Nemzők vagy Ősök az első emberi Ádámokat, mint asztrális árnyékokat, saját magukból teremtették, Jóllehet ez a tanítás haladást jelent az Ádám bordájáról szóló bibliai hagyománnyal szemben, mégis geológiai és klimatikus kifogásokat fognak ellene felhozni. Az okkult tanítás azonban megmarad állítása mellett. (c) Az ember szervezete minden fajban alkalmazkodott a környezetéhez. Az első gyökérfaj oly mértékben volt éterikus, mint amennyire a mi fajunk fizikai. A Hét Teremtő ivadékának, a Hét Elsődleges Ádámnak33 bizonyára nem volt szüksége az élet folytatásához és a lélegzéshez tisztult gázokra. Ezért, bármennyire is lehetetlennek tartják ezt a tanítást a modern tudomány hívei, az okkultizmus állítja, hogy ez volt a helyzet aeonokkal korábban, mintsem az első fizikai ember, a lemúriai emberfaj fejlődése elkezdődött volna 18 millió évvel ezelőtt.

Ushanas-Shukra, másként Vénusz, természetesen a mi Luciferünk, a Hajnal-csillag. Ez az allegória sokrétű jelentésében rendkívül leleményesen van megszerkesztve. Mert Brihaspati (a Jupiter bolygó) vagy Brahmanaspati a Rig Véda szerint egy olyan istenség, aki az ezoterikus vagy rituális istentisztelet prototípusa. Ő a pap, az áldozó, a közbenjáró, akinek közvetítésével a halandók imái elérik az Isteneket. Ő a hindu Olympos Purohita-ja (udvari káplánja vagy családi papja), ő az Istenek szellemi tanítója. Soma a misztériumok istene, ő uralkodik az ember és az univerzum misztikus és okkult természetén. Târâ, a pap felesége, a hívót szimbolizálja, aki az ezoterikus igazságokat többre becsüli, mint az üres burkot, az exoteriát, ezért írják róla, hogy Soma megszökteti. Soma jelenti az ugyanilyen nevű szent italt, amely misztikus víziókat és transzban szerzett revelációkat idéz elő, s ezek egyesüléséből származik Budha (a Bölcsesség), Merkur, Hermes, stb. – röviden az a tudomány, amelyet mind a mai napig a Brihaspati-k, a teológia papjai, mint ördögi vagy sátáni tudományt elítélnek. Nem csoda tehát, ha ezen allegória körét kitágítva a keresztény teológia is magáévá tette a hindu istenek harcának tanulságait, s Ushanas-t (Lucifer) – aki Soma-t segítette a rituális istentisztelet ősi megszemélyesítőjével szemben (tehát Brahmanaspati, a Brâmanak Urával szemben, akit most Jupiter-Jehova néven neveznek) – elnevezte Sátánnak, az „Isten ellenségé”-nek. 33 Amint már másutt kimutattuk, csak az „égi ember”, az Adam-Kadmon a Genezis első fejezetében, teremtődött az Isten képére és hasonlatosságára. („és Isten szólt, teremtsünk embert saját képünkre és hasonlatosságunkra”, 1. fej. 26.) A második fejezetben levő Ádámról, még a bűnbeesés előtt sem mondják, hogy az Isten képére és hasonlatosságára teremtetett. Az első Ádám a Sephirothi Seregek; a második Ádám az értelem nélküli első emberi gyökérfaj, a harmadik Ádám a nemek szétválása utáni faj, amelynek szeme kinyílt. 36

32

Az ősi írások azt tanítják, hogy minden helyi Kalpa vagy Kör megkezdésekor a Föld újra születik, előzetes fejlődését pedig így írják le a DZYAN KÖNYVEI-nek egyikében és a reá vonatkozó kommentárban: „Miként az emberi Jîva (monád), amikor új anyaméhbe költözik, új testet vesz magára, úgy van ez a Föld Jîva-jával is. Minden Körben tökéletesebb és szilárdabb takarót ölt magára, amint újra kiemelkedik a tér méhéből az objektivitás mezejére.” Ezt a folyamatot természetesen az újraszületés vajúdásai, vagyis geológiai megrázkódtatások kísérik. Az erre vonatkozó egyetlen utalást az előttünk levő DZYAN KÖNYV-ének csupán egyetlen versében találjuk, amely így szól: 4. Nagy vajúdások után (a Föld) levetette a régi hármat, és felvett hét új bőrt, s ez ott állt az elsőben. (a) (a) Ez a Föld növekedésére vonatkozik, míg a Kommentárok szerint az Első Körről szóló Stanzában ez áll:
Miután a változatlan (avikâra) maradandó Természet (Lényeg, sadaikarûpa) felébredt és átváltozott (differenciálódott) az esetlegesség (avayakta) egyik állapotába, s az okból (Karana) saját különálló okozatává (vyakta) vált, láthatatlanból látható lett. A parányinak a legparányibbja (az atomok legatomibbja, másként aniyânsam aniyasâm) eggyé és a sokká vált (ekaneka-rûpa), és létrehozván a világegyetemet, megteremtette a negyedik Loka-t (Földünket) a hét lótusz koszorújában. Az Achyuta ekkor a Chyuta lett.34

A Földről azt halljuk, hogy levetette a „régi hármat”, ami arra vonatkozik, hogy már előzőleg három Körön ment át, s a jelenlegi a negyedik a hét közül. Minden új Kör kezdetén, egy „elsötétülési” korszak után, a Föld – ugyanúgy, mint a többi hat „Föld” – leveti, vagy legalábbis feltételezhető, hogy leveti régi bőreit, mint a kígyó szokta. Ezért nevezik a Földet az Aitareya-Brâhmana-ban Sarpa Rajni-nak, a „Kígyók Királynőjének”, és „minden mozgó lény anyjának”. A „hét bőr”, amelynek elsejében most ott áll, arra a hét geológiai változásra vonatkozik, amely az emberiség hét gyökérfajának fejlődését kíséri, s amely a fejlődésnek megfelel. A 2. Stanza, amely erről a Körről szól, azzal kezdődik, hogy a Föld életkorára vonatkozóan pár szóban felvilágosításokat ad. A kronológiát a megfelelő helyen közölni fogjuk. A Stanzához tartozó Kommentárban két személyiséget említenek: Narada-t, és Asura Maya-t, különösen az utolsót. Az összes számításokat ennek az ősi hírességnek tulajdonítják. A következőkben az olvasó nagy vonalakban meg fog ismerkedni néhány adattal.

Két özönvíz előtti asztronómus
A keleti okkultizmus tanulójának tudatában két személy van elválaszthatatlanul egybekötve a misztikus asztronómiával, kronológiával és azok ciklusaival. Valahányszor Yuga-król, Kalpá-król kell beszélnie, két hatalmas misztikus alak tornyosul elébe, mint két óriás az ősi múltból. Hogy mikor, a történelem előtti kor melyik szakaszában éltek, azt csak igen kevesen tudják és tudhatják azzal a pontossággal, amely az egzakt kronológiához
Achyuta csaknem lefordíthatatlan kifejezés. Azt jelenti, ami nem bukhat el, vagyis ami nem válhat rosszabbá, az elbukhatatlant, szemben Chyuta-val, a Bukottal. Azokat a Dhyâni-kat, akik a harmadik gyökérfaj emberi formáiba inkarnálódtak, s megadták nekik az intellektust (a manaszt), Chyuta-knak hívják, mivel nemzésbe merültek. 37
34

szükséges. Lehet, hogy 100 ezer évvel ezelőtt éltek, lehet, hogy 1 millió évvel ezelőtt, – a világ ennél többet nem fog tudni róluk. A misztikus nyugat és a szabadkőművesség fennen hangoztatja Énoch és Hermes nevét. A misztikus kelet Nârada-t, az ősi védabeli Rishit, és Asuramaya-t, az atlantiszit emlegeti. Már utaltunk arra, hogy a Mahâbhârata és a Purâna-k érthetetlen szereplői közül a legtitokzatosabb Nârada, aki a Matsya Purâna szerint Brahmâ fia, míg a Vishnu Purâna-ban mint Kashyapa és Daksha leányának sarja szerepel. A Deva-Rishi (isteni rishi, jobb kifejezés, mint a félisten) megtisztelő címet adta neki Parâshara, mégis Nârada az, akit Daksha, sőt Brahmâ is megátkoz. Nârada tudatja Kansa-val, hogy Bhagavân, vagy az exoteria szerint Vishnu újra fog születni Devaki nyolcadik gyermekében, s ezzel az indiai Heródes haragját rázúdítja Krishna anyjára. Azután a felhőkből, ahol – mint egy igazi Mânasaputra láthatatlanul trónol, dicséri Krishnát afeletti örömében, hogy az Avatâra hősiesen legyőzte Keshin-t, a szörnyeteget. Nârada itt is, ott is, mindenütt található. És mégis, a Purâna-k egyike sem ad igazi jellemzést a fizikai nemzés eme nagy ellenségéről. Bármiként is jellemzik a hindu ezoteriában, Nârada – akit a cis-himalájai okkultizmusban Pesh-Hun-nak, a „Küldött”-nek, vagy görögül Angelos-nak neveznek – az egyedüli megbízottja és végrehajtója a Karma és Adi-Budha egyetemes végzéseinek. Nârada olyan, mint egy cselevő, mindig újra inkarnálódó Logosz, aki az emberek ügyeit a Kalpa kezdetétől annak végeztéig vezeti és irányítja. Pesh-Hun egy általános és nem speciálisan hindu személyiség. Ő az a misztikus vezető intelligens hatalom, amely megindítja a ciklusokat, Kalpákat és egyetemes eseményeket, s azután szabályozza azok leforgását.35 Ő a Karma látható irányítója az általános vonatkozásokban. Ő ezen Manvantara legnagyobb hőseinek inspirálója és vezetője. Az ezoterikus munkákban bizonyos kevéssé hízelgő néven emlegetik, pl. Kali-kâraka, Bajkeverő, Kapi-vaktra, Majomarcú, sőt Pishuna, Kém, míg másutt ennek dacára Deva-Brahmâ-nak hívják. Maga Sir William Jones is erősen elcsodálkozott a titokzatos jellemen szanszkrit tanulmányai során. Hermeshez és Merkurhoz hasonlítja, „az Istenek ékes-szavú küldöttének” nevezi. (Lásd: Asiatic Researches, I. 264. oldal.) Mindezek a dolgok, nem is szólva arról a tényről, hogy a hinduk Narâda-t nagy Rishi-nek tartják, „aki örökké a Földön él, jó tanácsokat osztva”, arra bírták Dr. Kenealy-t, (Book of God) hogy benne az általa felsorolt tizenkét Messiás egyikét lássa. Talán nem is járt olyan messze a helyes nyomtól, mint egyesek képzelik. Hogy valójában kicsoda Nârada, azt nyomtatásban nem lehet megmagyarázni; a világi emberek modern generációja sokat úgysem tudna felfogni a magyarázatból. De annyit megjegyezhetünk, hogy ha a hindu Pantheonban lenne egy olyan istenség, aki Jehovához hasonlítana abban, hogy kísértésbe hozhat bizonyos gondolatok „szuggerálásával”, s azzal, hogy „megkeményíti” azok szívét, akiket eszközül és áldozatul fel akar használni, akkor Nârada lenne az. Csakhogy ez utóbbi nem keresi az ürügyet arra, hogy „pestist bocsásson a népre”, ezzel mutatván ki, hogy „Én vagyok az Úristen”. Benne nincs semmi becsvágy vagy önző indíték, mert valóban csak azért cselekszik, hogy vezesse és szolgálja az egyetemes fejlődést és haladást. A Purâna-kban Nârada egyike azon kevés kiemelkedő személyiségnek, – néhány istent számításon kívül hagyva – akik meglátogathatják Pâtâla-t, az úgynevezett alvilágot vagy
Talán ez az oka annak, hogy a Bhagavad Gitâ-ban azt olvassuk, hogy Brahmâ kezdetben közölte Nârada-val, miszerint minden embernek, még Mlechchha-knak, kiközösítetteknek és barbároknak is ismerniük kellene Vâsudeva igazi mivoltát, s meg kellene tanulniuk a hitet ezen istenségben. 38
35

poklot. Nem tudjuk, hogy az ezerfejű Shesha, a Hét Pâtâla-t tartó Kígyó – aki az egész világot, mint diadémot viseli a fején, s aki az asztronómia nagy tanítója36 – adta-e át Nâradaval való érintkezése során tudását. Annyi azonban bizonyos, hogy Nârada többet tud a ciklusok bonyolult titkairól, mint Garga Guru-ja. Ő az, aki gondoskodik haladásunkról és nemzeti jó- vagy balsorsunkról. Ő az, aki háborúkat hoz, és végüket veti. A régi Stanzákban Pesh-Hun az, aki kiszámította és lejegyezte az eljövendő összes asztronómiai és kozmikus ciklusokat, s megtanította a csillagos égbolt első kutatóinak ezt a tudományt. És Asuramaya az, akiről azt tartják, hogy ezen feljegyzések alapján írta meg összes asztronómiai munkáit, meghatározta az elmúlt geológiai és kozmikus korszakok tartamát, úgyszintén az eljövendő ciklusok hosszát is, egészen ezen élet-ciklus végéig, vagyis a hetedik faj végéig. A Titkos Könyvek között van egy mű, az un. A Jövő Tükre, amelybe a Kalpákon belüli valamennyi Kalpa, s a Shesha – vagy végtelen idő – kebelében levő valamennyi ciklus fel van jegyezve. Azt tartják, hogy e munkát Pesh-Hun-Nârada írta. Ezenkívül van még egy ősi munka, amelyet különböző Atlantisz-bélieknek tulajdonítanak. E két könyvből vesszük a ciklusok adatait és azt a lehetőséget, hogy kiszámítsuk az eljövendő ciklusok idejét. A következőkben megadandó kronológiai számítások azonban – amint azt a későbbiekben kifejtjük – a brâhmanak szerint vannak összeállítva, de legnagyobb részük ugyancsak a Titkos Tanításból származik. A brâhman beavatottak kronológiája és számításai az indiai zodiákus feljegyzéseken és a fent említett asztronómus és mágus – mármint Asuramaya – munkáin alapulnak. Az atlantiszi zodiákus feljegyzései tévedhetetlenek, minthogy ezeket azok vezetése alatt gyűjtötték össze, akik első ízben tanították asztronómiára – más egyebek között – az emberiséget. De itt megint új nehézséggel vagyunk kénytelenek megbirkózni. Azt halljuk, hogy megállapításunkat megtámadja a tudomány, éspedig egy olyan férfiú személyében, akit (nyugaton) nagy tekintélynek tartanak, s ez a férfi prof. Albrecht Weber, Berlinből. Ezen a legnagyobb sajnálatunkra nem tudunk segíteni, de fenntartjuk vele szemben is állításainkat. Az elbeszélő hagyomány, az Aryâvarta-ban kiemeli Asuramaya-ról azt, hogy ő a legkorábbi asztronómus, akivel „a Napisten közölte a csillagokra vonatkozó tudást”. Nos, prof. Weber állítása szerint Asuramaya in propria persona valami titokzatos módon azonos a görögök Ptolemaios-ával. Erre az azonosításra nem tus érvényesebb indító okot felhozni, mint azt:
Ez utóbbi név (Ptolemaios), amint azt a Piíadasi feliratain láthatjuk, a „Puramaya” névre változott Indiában, s ebből a névből könnyen „Asuramya” válhatott.

A lehetőség nem kérdéses, de a döntő kérdés az: Van-e arra megfelelő bizonyíték, hogy tényleg átváltozott? Az egyedüli bizonyíték, amit prof. Weber erre felhoz, az, hogy így kell lennie, „mivel… ezt a Maya-t határozottan a nyugati Romaka-pura-hoz kapcsolják” 37. A Maya evidens, minthogy az európai szanszkrit kutatók közül senki nem tudja megmondani, hogy volt ez a Romaka-pura, legfeljebb csak azt tudják, hogy valahol „nyugaton” lehetett. S mivel sem az Asiatic Society tagjai, sem más nyugati orientalisták sohasem fogják tekintetbe venni a brahmani tanításokat, felesleges tehát az európai orientalisták ellenvetéseivel foglalkozni. Romaka-pura tényleg „nyugaton” volt, lévén az a letűnt Atlantisz földrész egy része. Az is hasonlóképpen biztos, hogy a hindu Purana-kban Atlantiszt jelölték meg
Shesha, másként Ananta, a végtelen, az ezoteria szerint az „Örökkévalóság Ciklusa”, adta át asztronómiai tudását India legrégibb asztronómusának, Garga-nak, aki addig járt a kedvébe, míg mindent megtudott a bolygókról, s megtanulta értelmezni az előjeleket. 37 Lásd: Prof. A. Weber: Lectures on the Indian Literature, 253. old. Trübner, Asiatic Series. 39
36

Asuramaya születési helyéül, aki „mágusnak éppen olyan nagy volt, mint asztrológusnak és asztronómusnak”. Prof. Weber még az indiai zodiákusnak sem hajlandó semmiféle antikvitást engedélyezni, s úgy tartja, hogy a hinduk semmit sem tudtak a zodiákusról mindaddig, amíg azt „a görögöktől át nem vették”38. Ez a megállapítás teljesen ellentétben van India legősibb hagyományaival, s ezért vissza kell utasítani. Ez a visszautasítás annál is inkább jogosult, mivel maga a német professzor mondja el könyvének előszavában, hogy: „a természetes akadályokon kívül, amelyek (Indiában) megakadályozzák a kutatást, ráadásul még az előítéleteknek és a téveszméknek sűrű köde lebeg az ország fölött, mintegy hálóként borítva be azt.” Fennakadva ebben a hálóban, nem csoda, ha prof. Weber akaratlan tévedéseket követett el. Reméljük, most már többet tud. Nos, akár modern mítosznak minősítjük is Asuramaya-t, s elhisszük, hogy a macedóniai görögök idejéből való személyiség volt, akár annak tartjuk, aminek őt az okkultisták mondják, egy bizonyos, az, hogy számításai teljesen megegyeznek a titkos feljegyzések számításaival. 1884 és 1885 években két igen képzett brahmana39 összeállította a könyvünk más helyén tárgyalt „kalendáriumot” ezen atlantiszi asztronómusnak tulajdonított roppant ősi munkák Dél-Indiában feltalált töredékeiből. Ezt a művet – brahmanikus szempontból – a legkiválóbb pandit-ok kifogástalannak jelentették ki, így az megegyezik az ortodox tanításokban foglalt kronológiával. Ha összehasonlítjuk a fenti mű megállapításait a néhány évvel korábban megjelent Isis Unveiled megállapításaival, valamint egynéhány teozófus által nyilvánosságra hozott töredékes tanítással, végül pedig e könyvben levő, s az okkultizmus titkos könyveiből vett adatokkal, akkor azt találjuk, hogy mindezek tökéletesen megfelelnek egymásnak, kivéve néhány részletkérdést, amelyek megmagyarázhatatlanok. Magasabb beavatások titkait – amelyek épp olyan ismeretlenek a szerző előtt, mint az olvasó előtt – kellene ugyanis feltárni, s erre nincsen mód.

Még a maya indiánok is, Guatemalában, a beláthatatlan őskorból hozták magukkal zodiákusukat. Amint egy francia író megjegyzi: „a primitív emberek minden korban egyformán cselekedtek, függetlenül az időponttól, és a földrajzi helytől”. 39 Ez a „kalendárium” a Tirukkanda Panchanga a Kali Yuga 4986. évére. Szerzői: Chintamany Raghanaracharya, a híres madraszi állami asztronómus fia, és Tartakamala Venkata Krishna Rao.

38

40

2. STANZA A TERMÉSZET SEGÍTSÉG NÉLKÜL KUDARCOT VALL
5. Hatalmas korszakok után a Föld szörnyetegeket teremt. 6. A Teremtőknek nem tetszik. 7. Kiszárítják a Földet. 8. Elpusztítják a formákat. 9. Az első nagy vízözönök. 10. A kéregalakulás kezdete. 5. A kerék még forgott harmincszor tízmillióig (évig, vagy 300.000.000-ig1). Rupa-kat (formák) teremtett; lágy köveket, melyek megmerevedtek (ásványok), kemény növényeket, melyek megpuhultak (növények). Láthatót teremtett a láthatatlanból, rovarokat és kis életeket (Sarisripa, svapada). Az Anya (a Föld) lerázta őket hátáról, valahányszor azok elborították (a)… Harmincszor tízmillió után megfordult. Hátára feküdt, oldalára feküdt… Nem kiáltott az Ég Fiaiért, nem kérte a Bölcsesség Fiait. Saját kebeléből teremtett. Kifejlesztette a víz-embereket, a retteneteseket és rosszakat (b). (a) Ez a földtengely elfordulására vonatkozik – ami többször megtörtént – ami vízözönt és káoszt vont maga után (jóllehet ez a káosz egész más volt, mint az elsődleges káosz). Ekkor szörnyetegek, félig emberi, félig állati lények keletkeztek. Találunk erre utalást a Halottak Könyvében, úgyszintén az igen erősen megcsonkított Cutha táblácskákon, amelyeken a kaldeaiak a teremtés történetét leírták. Ezek a dolgok nem allegóriák. Itt tényekről van szó, amelyeket éppen úgy megtalálunk Pymander beszámolóiban, mint a kaldeai teremtés-történetet közlő táblácskákban. E versek csaknem pontosan ellenőrizhetők a Berosus-szerkesztette kozmogóniával, amelyet a felismerhetetlenségig eltorzított Eusebius, de amelynek egyes részeit mégis meg lehet találni ősi görög írók – mint Apollodorus, Alexander Poyhistor, stb. – után fennmaradt töredékekben. Stanzáinkban kudarcnak nevezik a „rettenetes és rossz víz-embereket”, akiket a fizikai Természet egyedül hozott létre a „fejlődési impulzus” eredményeként. Ez volt az első kísérlet az ember teremtésére, amely a Földön levő minden állati élet törekvése, célja és koronája. Ugyanerről olvasunk a Berosus-féle kozmogóniában, amelyet, mint a pogány képtelenségek csúcspontját, oly hevesen visszautasítottak. De vajon mivel bizonyíthatnák az evolucionisták, hogy a dolgok nem úgy folytak le a kezdet kezdetén, mint azok az ősi könyvekben le vannak írva? Mivel cáfolhatnák meg azt, hogy – amint az a Purana-kban, az egyiptomi és kaldeai töredékekben, sőt még a Genezis-ben is le van írva – két, sőt több „teremtés” is volt bolygónk utolsó kialakulása előtt, s hogy bolygónk változó geológiai és klimatikus viszonyai között megváltozott a Föld növény- és állatvilága, sőt megváltoztak az emberek is? De ezt az állításunkat nemcsak minden ősi kozmogónia igazolja, hanem megegyezik az a modern tudomány feltevéseivel is, sőt egy bizonyos fokig még a fejlődés-elmélettel sem áll ellentétben, mint azt pár szóval mindjárt be is mutatjuk. A legkorábbi világ-kozmogóniákban nincs „sötét teremtés”, nincs „gonosz sárkány”, akit a Napisten legyőz. Még az akkádoknál is a Nagy Mélység – a Vizes Szakadék vagy Tér – Ea-nak, a Bölcsességnek, a megismerhetetlen végtelen Istenségnek volt a szülőföldje és lakhelye. De a semitáknál és a későbbi kaldeusoknál a Bölcsesség mérhetetlen Mélye durva
Ez években 300 millió évet, másként Három Okkult Korszakot jelent. A Rig Véda ugyanezt a felosztást adja. A „Orvos Himnuszában” (X. 97. old.) az van, hogy „a növények az Isteneknél Három Korszakkal (Triyugam) hamarabb jelentek meg” Földünkön. (Lásd e Stanza végén a „Brahmanák kronológiáját”.) 41
1

Anyaggá válik, bűnös szubsztanciává. Ea átváltozik Tiamat-tá, a Merodach vagy Sátán által az asztrális hullámokkal leölt Sárkánnyá. A hindu Purâna-kban Brahmâ, a Teremtő, többször, minden egyes kudarc után, de novo nekikezd a „teremtés”-nek. A mű két nagy Teremtést említ2, a Padma-t és a Varâha-féle teremtést, amikor a Földet Brahma, vaddisznó formájában, mint Varâha Avatâra, kiemeli a vizekből. A teremtés itt, mint a Teremtő Isten sportja, szórakozása (Lîlâ) szerepel. A Zohar elsődleges világokról beszél, amelyek alighogy létrejöttek, mindjárt el is pusztultak. Ugyanezt mondja a Midraish is, ahol Abahu rabbi világosan megmagyarázza (Lásd: Bereschith Rabba, Parscha IX.), hogy a „Szent Egy” különböző világokat teremtett és rombolt szét, mielőtt a jelenlegit sikerült létrehozni. Ez nemcsak a Tér egyéb világaira vonatkozik, hanem saját bolygónk egyik misztériumára, amelyet az „Edomi Királyok”-ról szóló allegóriában lehet megtalálni. A szavakat: „Ez tetszik nekem” – elismétli a Genezis is (I. 31.), jóllehet eltorzított módon, mint rendesen. A kaldeai kozmogóniai töredék, az ékírásos feljegyzésekben és másutt is, az emberek és állatok két különálló teremtéséről számol be. Az első teremtést el kellett pusztítani, mert nem sikerült. A kozmogóniáról szóló táblácskák azt bizonyítják, hogy jelenlegi teremtésünket több teremtés előzte meg (Lásd Hibbert Lectures, 390. oldal). S amint a The Quabbalah szerzője kimutatja, a Zohar-ban, a Siphra Dzenioutha-ban, a Jovah Rabbaban, 128a, stb. a Kabbala ugyanezt állapítja meg. (b) Oannes vagy Dagon, a kaldeai „ember-hal”, két részre osztja kozmogóniáját és genezisét. Először beszél a sötétségről és a vizek mélyéről, ahol a legfertelmesebb lények laktak – szárnyas emberek négy- és két szárnnyal, kétfejű emberi lények kecskeszarvakkal és lábakkal – lásd a mi „bakkecske-embereinket”3 – hippocentaurok, emberfejű bikák, halfarkú kutyák. Egyszóval különböző állatok és emberek, halak, csúszómászók és egyéb szörnyállatok kombinációiról beszél, amelyek egymás formáját és fejét öltik magukra. Az a női elem, amelyben ezek éltek, a Tenger vagy „Víz”, megszemélyesítője pedig Thalatth, akit végül is Belus, a férfi princípium győz le. Alexander Polyhistor ezt mondja:
Belus jött és kettévágta a nőt; egyik feléből megformálta a földet, a másik feléből pedig az eget; ugyanakkor pedig elpusztította a benne lévő állatokat.

Amint Isaac Myer igen helyesen megjegyzi:
Az akkádoknál minden természeti erőnek vagy tárgynak megvolt a Zi-je vagy Szelleme. Az akkádok isteneiket háromságokra osztották, többnyire férfi háromságokra (talán inkább nem nélküliekre?); a semitáknak szintén hármas isteneik voltak, de ők már bevezették a nemeket, vagyis a fallicizmust. Az árjáknál és a korai akkádoknál minden dolog a Teremtőből vagy a Logoszból közvetített emanáció. A semitáknál minden dolog nemzés által keletkezik.

Ezeket nem kell összetéveszteni a Kalpák alatti hét teremtéssel vagy osztállyal. Itt az Elsődleges és Másodlagos Teremtésről van szó; lásd: I. köt. A hét teremtés. 3 Miért találjuk meg mindenütt ezeket az elképzeléseket? A kínaiaknak hasonló hagyományaik vannak. A Shan-Hai-King a „Tengeri és szárazföldi csodák” c. műben, amelyet Chung Ku történész írt le Yü császár (Kr. e. 2255) által készített kilenc urnán levő felirati szöveg után, Kwoh P’oh kommentátor szerint le van írva egy találkozás kétarcú emberekkel, akiknek fején elől és hátul arc volt, továbbá kecske testű és emberi arcú szörnyalakokkal, stb. Gould Mythical Monster c. művében a 27. oldalon a természettörténettel foglalkozó szerzők neve között megemlíti Shan-Hai-King nevet. „Kwoh P’oh (Kr. u. 276-324) kommentátor szerint ezt a művet háromezer évvel korábban, vagyis hat dinasztia távolságban gyűjtötték össze. A Ming dinasztiabeli Yang Sun (ez a dinasztia Kr. u. 1368-ban kezdődött) megállapítja, hogy a művet Kung Chia és Chung Ku állította össze” – amint ezt már fent is megállapítottuk. „Chung Ka… a Hia dinasztia utolsó császárának korában (Kr. e. 1818), attól való féltében, nehogy a császár elpusztítsa a múltra és az akkori időkre vonatkozó könyveket, elvittem őket magával Yin-ba való menekülésekor.” 42

2

6. A retteneteseket és rossz víz-embereket ő maga teremtette a többiek maradványaiból. (Az ásványi, növényi és állati maradványokból.) Megalkotta őket az első, a második és a harmadik (Körök) salakjából és iszapjából. A Dhyanik jöttek és megnézték… Jöttek a Dhyanik4 a ragyogó Atya-Anyától, a fehér (Nap-Hold - szoláris-lunáris) tájakról, a halhatatlan halandók hajlékaiból. (a) (a) A mi magyarázataink, a Stanzák szerint, sokkal világosabbak, mint a Cutha táblácskán adott teremtés-legenda lenne, ha az teljes egészében megmaradt volna. Mindazonáltal az, ami fennmaradt, egybehangzó a mi állításainkkal. A táblácskán pl. az „Angyalok Ura” elpusztítja a mélyben levő embereket, s a leöldösés után „nem maradtak hullák és roncsok”. Ezek után a Nagy Istenek embereket teremtenek a pusztaság madarainak testével, emberi lényeket, „hét királyt, testvéreket ugyanabból a családból”, stb.; ez utalás akar lenni az elsődleges éterikus testre, amellyel az emberek menni éppen úgy tudtak, mint repülni5, de azután ezeket is „elpusztították”, mert nem voltak „tökéletesek”, vagyis „nem nélküliek voltak, mint Edom Királyai”. A metaforákat és allegóriákat félretéve, vajon mit szólna a tudomány a fajok elsődleges teremtésének ehhez az elképzeléséhez? Természetesen tiltakozni fog az ellen, hogy „Angyalok” és „Szellemek” is kivették volna részüket a teremtésből. De ha szerintük csak a Természet és a fejlődés fizikai törvényei hoztak létre mindent, ami a Földön jelenleg van, akkor miért ne lehetne elképzelni azt, hogy akkor, amikor a bolygónk vízzel volt borítva, létezhettek olyan „mélységek”, amelyekben szörny-lények sokasága élt? Vajon azt kifogásolnák, hogy léteztek „emberi lények” és állatok emberi fejjel és kettős arccal? De ha az ember csak magasabbrendű állat, s az átalakulások hosszú sorozatain át fejlődött ki az állatból, akkor miért ne lehetett volna a hiányzó láncszemnek, a Természet korai erőfeszítései idején állati testhez tartozó emberi feje, vagy fordítva, emberi testhez állati feje? Hát nincsenek-e bizonyítékaink arra nézve, hogy a geológiai korszakok alatt a csúszómászók és emlősök periódusában léteztek gyíkok madárszárnyakkal, s kígyófejű emlősök?6 Sőt tovább érvelve a tudomány szemszögéből, a mai modern emberi faj nem produkál-e olykor szörny példányokat: kétfejű gyermekeket, emberfejű állati testeket, kutyafejű csecsemőket, stb.? Mindez azt bizonyítja, hogyha a Természet még manapság is képes ilyen csínytevésekre, jóllehet már korszakok óta megállapodott a fejlődés rendes menetében, akkor – kezdeti próbálkozásai idején – a Berosus leírásához hasonló szörnyek előfordulásának megvolt a lehetősége; sőt ez a lehetőség valamikor törvény volt, még mielőtt a Természet a különféle adottságokból kiválasztotta, és módszeresen kidolgozta volna a megfelelő típust. Mindezeknek tényleges bizonyítéka a tudomány által is elismert „reverzió” (az eredeti alakhoz való visszatérés) puszta ténye. Tantételeink tehát ezt tanítják, s számtalan bizonyítékkal igazolják is. Mi azonban nem várunk arra, hogy akár a dogmatikus teológia, akár pedig a materialista tudomány elismerje igazunkat, hanem folytatjuk Stanzáinkat. Hadd beszéljenek e Stanzák magukért, amint megvilágítjuk őket a kommentárokkal és azok magyarázataival. E kérdések tudományos vonatkozásait pedig később fogjuk tárgyalni. Bemutattuk tehát, hogy a fizikai természet, ha magától kell állati és emberi fajt teremtenie, kudarcot vall. A természet létre tudja hozni a két első birodalmát, valamint az
Istenek és Planetáris szellemek, különösen Ribhu-k. „A három Ribhu”, akikből „háromszor hét” lesz. Ajándékaik ugyanis ennyit tesznek ki. 5 Emlékezzünk vissza Platón „szárnyas faj”-ára, és a Popol-Vuh beszámolójára az első emberi fajról, amely járt, repült, s távol levő dolgokat látott. 6 Lásd Mythical Monsters, Charles Gould könyve. 43
4

alacsonyabbrendű állatok birodalmát is, de amikor az ember következik sorra, akkor már intelligens, független és spirituális erőkre van szükség megteremtéséhez, a „bőrtakarón” és az „állati élet leheletén” kívül. Az előző körök monádjainak személyiségük felépítéséhez valamivel többre is szükségük van, mint tisztán fizikai anyagra, különben a „Frankensteinszörnynél” is alacsonyabbra süllyednek7. 7. Nem tetszett nekik. Nem a mi testünk. (Mondták ők.) Nem alkalmas Rúpák az Ötödikhez tartozó Fivéreknek. Nem jó darabjai az életeknek8. Tiszta vizet kell inniuk, nem zavarosat. (a) Szárítsuk ki a vizeket.
(a)

A Kommentárokhoz tartozó Katekizmus ezt mondja:

Anyagi világokból szállnak le azok, akik az új Manvantara-kban megalkotják a fizikai embert. Ezek alsóbbrendű Lha-k (Szellemek), akiknek kettős testük van (asztrális test, éterikus formában). Ők alakítják és teremtik a mi illúzió-testünket… A Lha (Pitrik) által kilövellt formákban a Várakozás Szféráiból9 leszáll a Két Betű (a Monád, más néven Kettős Sárkány)10 E két betű azonban olyan, mint a tető, s nincsenek falai vagy oszlopai, amelyekre támaszkodhatna… Az embernek négy Lángra és három Tűzre van szüksége, hogy eggyé váljon a Földön, s a tökéletességhez pedig meg kell szereznie a negyvenkilenc Tűz lényegét. 11 Azok, akik A nemrégiben megjelent Introduction a l’Etude des Races Humaines c. mű első kötetében a szerző, M. de Quatrefages bebizonyította, hogy a harmadkor utáni korszak óta, sőt még korábbi időktől kezdve is – mivel e korokban Földünkön már többféle emberfaj létezett szétszórtan – fizikai felépítésében az emberfaj létezett szétszórtan – fizikai felépítésében az ember semmit nem változott. S minthogy az embert korszakokon át a korszakok szerint változó fauna vette körül, amely periódusonként vagy ciklusonként módosult, kihalt, majd más formában újraszületett, úgyhogy ma már nincs a földön egyetlen olyan, akár kicsiny, akár nagy állat, amely azon korszakokban, vagyis a harmadkorban együtt élt volna az emberrel. Ha tehát minden állat átváltozott, kivéve magát az embert, ez a tény nemcsak az ember ősrégiségét bizonyítja, hanem azt is, hogy az ember egy különálló birodalmat képez. Bajon miért csak egyedül ő nem változott meg? Azért – mondja de Quatrefages – mert az a fegyver, amelyet az ember a Természettel, a folyamatosan változó geológiai körülményekkel és az elemekkel szemben használt, nem a puszta fizikai erő vagy test, hanem a pszichikai erő volt, szemben az állatokkal, melyek csak az előzővel bírnak. Ha az embernek csupán annyi intelligenciája vagy esze lenne, mint amennyi a többi emlősnek van, akkor jelenlegi testi felépítésével a föld legtehetetlenebb teremtménye lenne. S minthogy minden bizonyíték arra mutat, hogy az emberi organizmus összes jellegzetességeivel, különlegességeivel és ideoszinkráziáival oly távoli geológiai korszakokban létezett már földgömbünkön, amikor a jelenleg létező emlős-formáknak egyik fajtája nem volt még meg, mire lehet ebből elkerülhetetlenül következtetni? Nos arra, hogy mivel az összes emberfajok végeredményben egyetlen emberi nemhez tartoznak, világos, hogy ez az emberi nem a legrégibb az összes jelenleg élő emlős között. Az ember a legállandóbb és legmaradandóbb az emlősök között, mert hiszen amikor a jelenleg ismert emlősök még kezdetleges formáikban sem jelentek meg Földünkön, az ember már éppoly teljesen ki volt fejlődve, mint most. Ez tehát a nagy francia természettudós véleménye, amellyel döntő csapást mér a darwinizmusra. 8 A Harmadik Kör „látszat”-embereinek, a hatalmas majomszerű formáknak a monádjai. 9 A közbeeső szférák, ahol a Nirvánába el nem jutott Monádok – mint mondják – öntudatlan tétlenségben szunnyadnak a Manvantarák között. 10 Az ezoterikus rendszerben az emberben levő hét princípiumot hét betűvel jelképezik. Az első kettő sokkal szentebb, mint a Tetragrammaton négy betűje. 11 Más helyeken megmagyarázva. A Három Tűz Pavaka, Pavamana és Shuchi, akiknek 45 fiuk volt, ez a 45 Fiú, három Atyjukkal, és ezek Atyjával, Agni-val képezik a 49 tüzet. Pavamana, a dörzsölés által keletkező tűz, az Asurák Tüzének szülője; Shuchi, a szoláris tűz, az Istenek tüzének a szülője; Pavaka pedig az elektromos tűz, a Pitrik Tüzének a szülője. (lásd Vayu Purana.) Se ez a magyarázat az anyagi, földi síkra vonatkozik. A Lángok tovatűnők és csak periodikusak; a Tüzek örökkévalók hármas egységükben. Ezek a négy alsó és a három felső emberi princípiumnak felelnek meg. 44
7

elhagyták a Felső Szférákat, az Akarat Istenei12, fogják befejezni az illúzió Manuját. Mert a „Kettős Sárkány” nem tudja megragadni a puszta formát. Olyan ő, mint a szellő, ha nincs fa vagy ág, amely befogadja és megtartja. Nem tudja ott a formát befolyásolni, ahol nincs átadó közeg (Manasz, „elme”), s a forma nem ismeri őt. A legmagasabb világokban három egy13 a Földön (eleinte) az egyből kettő lesz. Olyanok, mint egy háromszög két oldala, s az alap hiányzik – s ez a harmadik tűz. (Cathechism, Book III. Sec. 9.)

Mielőtt tovább mennénk, ez bizonyos magyarázatra szorul. Árja hindu testvéreink kedvéért – akiknek ezoterikus interpretációik esetleg különböznek a miénktől – az előbb mondottak magyarázatát saját exoterikus könyveik, éspedig a Purana-k bizonyos részleteivel fogjuk megvilágítani. A Purana-k allegóriáiban Brahma, aki kollektíve a világegyetem teremtő erejét jelenti, így van jellemezve:
A Yuga-k (ciklusok) kezdetén… eltelve a teremtés iránti vággyal és erővel, a teremtendő dolgok befolyásától késztetve, újra és újra, minden Kalpa kezdetén útjára bocsát egy újabb teremtést. (lásd: Vishnu Purana, I. kötet, 1. fejezet, 5. záró sloka, valamint Manava Dharma Shastra, I. 30.)

Ajánlatos tehát megvizsgálni a Vishnu Purana exoterikus beszámolóját, s megnézni, mennyiben egyezik vagy nem egyezik a mi okkult verziónkkal.

Az Isteni Lények teremtése az exoterikus beszámolókban
A Vishnu Purana-ban, amely bizonyára a legősibb az ilyen nevű írások között, azt találjuk – mint a többiben is – hogy Brahma, mint férfi Isten, a teremtés céljából „három tulajdonsággal felruházott négy testet vesz magára”14. Az írás így szól: „Ily módon, Maitreya, Jyotsna (hajnal), Râtri (éjszaka), Ahan (nappal) és Sandhyâ (este vagy szürkület) Brahmâ négy teste”. (Wilson fordítása, I. kötet, 81. oldal). Parasâra úgy magyarázza, hogy amikor Brahmâ újra akarja teremteni a világot, s akaratával megalkotni a négyféle állapotú nemzetséget, vagyis a lények négy rendjét, – akik az Istenek (Dhyan Chohan-ok), a Démonok15 (vagyis ezeknél anyagiasabb Dévák), az Ősök (Pitrik) és az Emberek elnevezést kaptak, – akkor „elméjét önmagában vonja össze”. Különösen hangzik, de Brahma először a DÉMON-okat teremti meg, akik ezek szerint megelőzik az Angyalokat vagy Isteneket. Ez nem összeegyeztethetetlen a dolgok rendjével, s nem is következetlenség, hanem – akárcsak a többi – mély ezoterikus jelentéssel bír, ami teljesen világos azok előtt, akik mentesek a keresztény teológiai előítélettől. Hogy miért előzi meg a Démonok teremtése a többi rend teremtését, ennek okát csak az fogja felfogni, aki szem előtt tartja azt, hogy az Ön-tudatosság gyökere a Mahat princípium, másként Intellektus vagy „Egyetemes Elme” (Mahat szó szerint annyi, mint „Nagy”). A Mahat princípiumot az ezoterikus filozófia a „megnyilvánult mindentudásnak” tartja, – a Vishnu Purana szerint Mahat a Pradhana, az Elsődleges Anyag „első teremtménye”, az okkultizmus tanítása szerint
A Sura-k, akikből később A-Sura-k lettek. Atma, Buddhi és Manasz. A Devachan-ban szükség van a Manasz magasabb elemére, hogy a testnélküli Monád észlelőképes és tudatos állapotba kerülhessen. 14 Az ezoteriában ez egyenesen a megnyilvánult Brahma vagy az Univerzum hét princípiumára vonatkozik, ugyanolyan sorrendben, mint az embernél. Exoterikusan ez csak négy princípium. 15 A démon szó itt igen tág értelmű, minthogy ez a kifejezés nagyszámú alacsonyabbrendű – azaz anyagibb – Szellemre vagy Istenre vonatkozik, akiket azért neveznek így, mert „harcban” állnak a magasabbrendűekkel; de ezek nem ördögök.
13 12

45

azonban Mahat a Parabrahman vagy ezoterikus SAT, vagyis az Egyetemes Lélek első kozmikus aspektusa16. Az un. Démonok – ezoterikusan az önérvényesítő és intellektuálisan aktív princípium – voltaképpen a teremtés pozitív pólusát jelentik, – tehát először jönnek létre. A Purana-kban az allegorikusan elbeszélt folyamat röviden így hangzik:
Miután elméjét önmagában vonta össze, s a Sötétség tulajdonsága árasztotta el Brahma magára vett testét, legelőször is, combjából kiáradva, létrejöttek az Asura-k; minek utána elhagyván ezt a testet, az átváltozott az Éjszakává. (Lásd 4. köt. 2. rész, 4. szakasz: A bukott angyalok mítosza.)

Ebben két fontos dolog foglaltatik: (a) A Rig Véda-ban eredetileg az „Asura-k” mint spirituális isteni Lények szerepelnek. A szó etimológiája az Asu, lehelet, „Isten Lehelete”, kifejezésből vezethető le, ami ugyanannyit jelent, mint a „Legfőbb Szellem”, vagy a zoroaszteri „Ahura”. Csak később, teológiai és dogmatikus célokra mutatták be őket úgy, mint akik Brahma combjából áradtak ki, s nevüket is úgy magyarázták, hogy azaz a fosztóképzőből és a Sura, Isten szóból származik, tehát jelentése „nem-Isten”, s így lettek ők az Istenek ellenségei. (b) Kivétel nélkül valamennyi ősi teogónia – kezdve az árja és egyiptomitól egészen Hesiodod-ig – a kozmikus fejlődés rendjében az Éjszakát a Nappal elé helyezi. Még a Genezisben is „sötétség volt a mélység színén” (I. 2.) az „első nap” előtt (I. 5.) Ez onnan van, hogy valamennyi kozmogónia – kivéve a Titkos Tanítást – az un. „Második Teremtés”-sel kezdődik, vagyis a Megnyilvánult Világegyetemmel, amelynek származásánál határozott különbséget kell tenni az Elsődleges Teremtés örök világossága között, – melynek titka örökre „Sötétség” marad a profán ember kutató véges felfogása és értelme számára – és a megnyilvánult látható természet másodlagos fejlődése között. A Véda ezen megosztás teljes filozófiáját tartalmazza, s így a mi orientalistáik soha pontosan nem tudták megmagyarázni, minthogy egyáltalán nem értették meg. A teremtést folytatva, Brahmâ egy másik formát vesz magára, a Nappal képét, s leheletéből megteremti az isteneket, akik a jóság (passzivitás)17 tulajdonságával bírnak. Ezen új testében a nagy passzivitás tulajdonsága uralkodott, amely egyben (negatív) jóság is, s ezen személyiség oldalából áradtak ki a Pitri-k, az emberek nemzői, minthogy – a szöveg szerint – Brahmâ „úgy gondolt magára (a folyamat alatt), mint a világ atyjára”.18 Ez a Kriya-sakti, a titokzatos Jóga-képesség, amit másutt már elmagyaráztunk. Brahmâ ezen teste, ha leveti, Sandhya lesz, az Esti Szürkület a Nappal és az Éjjel közötti idő. Végül Brahmâ felvette legutolsó formáját, amelyet az ocsmányság tulajdonsága árasztott el. S ebből a testből, amelyet az ocsmányság (szenvedély) van túlsúlyban, jöttek létre az emberek. Ezen testből, ha leveti, keletkezik a hajnal, vagy reggeli szürkület – az Emberiség hajnala. Itt Brahmâ ezoterikusan a Pitrik helyett szerepel. Ő kollektíve Pitar, az „Atya”. Most pedig megmagyarázzuk ezen allegórai igazi, ezoterikus jelentését. Az allegóriában Brahmâ személyesen szimbolizálja a világ és az emberek kollektív teremtőit, vagyis magát az univerzumot, annak számtalan mozgó és (látszólag) mozdulatlan
Az emberben a princípiumoknak ugyanez a rendje: Atma (Szellem), Buddhi (Lélek), az előbbinek a hordozója, minthogy az Anyag a Szellem Vahan-ja, és Manas (Elme), a harmadik, vagy mikrokozmikusan az ötödik. A személyiség síkján Manas az első. 17 Ezek szerint – mondja a Kommentár – az a mondás, hogy „nappal az Istenek, éjjel pedig a Démonok a leghatalmasabbak”, tisztán csak allegorikus. 18 Ez az önmagára gondolás ilyen, olyan vagy amolyan formában mindenféle pszichikai, sőt fizikai jelenség létrehozásában az egyik fő tényezőt jelenti. Azon szavak: „bárki mondja e hegynek, hogy mozdulj el helyedről, s omolj a tengerbe, s nem kételkedik…ezen dolog meg fog történni”, nem üres szavak. Csak a „hit” szót kell AKARAT-nak értelmezni. A hit akarat nélkül olyan, mint a szélmalom szél nélkül – eredményt nem tud létrehozni. 46
16

teremtményével együtt19. Ő kollektíven a Prajâpati-k, a Teremtés Urai; a négy test pedig a teremtő erők vagy Dhyan Chohan-ok négy osztályát jelenti, amint az az I. kötet 7. Stanzájában, az 1. sloka kommentárjában le van írva. Brahmâ ezen Négy Testének helyes értelmezésén alapszik a világon levő jó és rossz un. „Teremtés”-ének, valamint az ebből keletkező teljes Manvantara-i Ciklusnak a teljes filozófiája. Az olvasó már eléggé elő van készítve a most következő fejtegetések igazi, ezoterikus jelentésére. De még egy fontos dolgot is tisztázni kell. A keresztény teológia önkényesen felállította a tételt, hogy a Sátán a Bukott Angyalokkal együtt a legkorábbi teremtéshez tartozott, mivel Sátán volt Isten arkangyalai között a legelőbb teremtett, a legbölcsebb, a legszebb. A keresztény teológia ezzel megütötte az alaphangot, kiadta a jelszót. Ettől kezdve valamennyi pogány szentírásban ugyanezt a magyarázatot keresték, kimutatták, hogy e szentírások démonikusak, s azt hirdették és hirdetik ma is, hogy az igazság és a tények a kereszténységgel kezdődnek, s csak ott találhatók. Még az orientalisták és mitológusok maguk is, közöttük sok nem is keresztény, hanem „hitetlen”, továbbá a tudomány emberei, öntudatlanul, pusztán a gondolattársítás és a szokás hatalmánál fogva belezökkentek a teológus kerékvágásba. A hatalomvágyon és ambíción alapuló tisztán brahmanikus meggondolások a tömegeket tudatlanságban hagyták a nagy igazságokra vonatkozólag. Ugyanezek az okok a korai keresztények közötti beavatottakat arra késztették, hogy hallgassanak, azok pedig, akik mit sem tudtak az igazságról, eltorzították a dolgok rendjét, s az „Angyalok” Hierarchiáját az exoterikus forma után ítélték meg. Így történt, hogy a népszerű hitvallásokban az Asura-k mint pártütő kisebb istenek szerepelnek, akik a Nagyokkal harcoltak, a legmagasztosabb Arkangyal pedig, valójában az Agathodaemon, a legősibb kegyes Logosz, a teológiában mint az „Ellenség” vagy a Sátán van feltüntetve. De vajon jogosult-e ez a beállítás, ha az ősi írásokat helyesen interpretáljuk? A választ ez: semmi esetre sem. A mazdeani írások, a Zend Avesta, a Vendidad és egyéb írások helyesbítik és kimutatják a hindu Pantheon Isteneinek későbbi korban történt cseles pozíció-eltolódásait, és visszahelyezik Ahura segítségével az Asura-kat a teogóniában őket megillető helyre. Hasonlóképpen a nemrég felfedezett kaldeai táblácskák is helyreállítják az első inteni emanációk jó hírnevét. Mindez könnyen bizonyítható. A keresztény angyaltan közvetlenül és kizárólag a farizeusoktól származik, akik dogmáikat Babilonból hozták magukkal. Mózes törvényeinek igazi őrzői, a szadduceusok, semmit sem tudtak az angyalokról, még az emberi lélek (de nem a személytelen Szellem) halhatatlanságát is tagadták. A Bibliában más angyalokról nem beszélnek, csupán „az Isten Fiairól”, akiket a Genezis VI. fejezetében említenek – ezeket most Nephilim-nek, Bukott Angyaloknak tekintik – továbbá néhány emberi formájú angyalról van szó, a Zsidó Isten „küldötteiről”. A Zsidó Isten rangja különben az eddiginél alaposabb analízisre szorul. Amint már előbb bemutattuk, a korai akkádok az Asura-kat Ea-nak, Bölcsességnek hívták. Ezt a későbbi akkádok és semiták eltorzították, s lett belőle Tismat, Tisalat és Berosus Thallath-ja, a női Tengeri Sárkány, ma pedig Satan. Valóban: „Mily mélyre buktál (az emberek kezétől) ó ragyogó Csillag, s a Hajnal Fia!” Nos, mit mondanak el a babiloni „Teremtés”-legendák, amelyeket asszír cseréptöredékeken találtak, s amely legendákon a farizeusok megszerkesztették a saját angyaltanukat? Nézzük meg, mit találunk Mr. George Smith: Assyrian Discoveries (398. oldal) és Chaldean Account of Genesis (107. oldal) c. műveiben. A Hét Gonosz Isten vagy Szellem
Ugyanezt a gondolat található a Genezis első négy fejezetében, ahol az „Úr” és az „Isten” egyfelől Elohim-ot, másfelől az androgün Eloha-t jelenti. 47
19

történetét tartalmazó táblán a következő beszámolót találjuk; a fontosabb részeket dőlt betűvel szedtük:
1. 2. 3. 4. 5. Az első napokban a gonosz Istenek, az angyalok, kik fellázadtak, kik az ég alsó részén lettek teremtve, gonosz munkájukat végezték gonosz elmével tervezve… stb.

6. Itt tehát egy folyamatos szövegű töredékből, ahol nem lehet kétség az értelmezésben, a lehető legvilágosabban kitűnik, hogy a „pártütő angyalokat” az ég alsó részén teremtették, vagyis ők a fejlődés materiális síkjához tartoztak és tartoznak, s mivel ezt a síkot érzékeinkkel nem ismerhetjük fel, az számunkra általában láthatatlan marad, s így szubjektívnek tekinthető. Nem volt-e igazuk mégis a gnosztikusoknak, akik azt állították, hogy a látható világ, s különösen a Föld teremtését az alacsonyabb angyalok, a kisebb Elohim, kiknek egyike – szerintük – Izrael Istene volt, végezték? Ezek a gnosztikusok időben közelebb voltak az ősi Titkos Tanítás feljegyzéseihez, s így feltételezhetjük, hogy jobban tudták annak tartalmát, mint a be nem avatott keresztények, akik több száz évvel később elhatározták, hogy újrafogalmazzák és helyesbítik az elmondott dolgokat. De lássuk, mit mond még később ugyanaz a tábla:
7. Heten voltak (a gonosz istenek)… (Ezután leírja ezeket, a negyedik közülük a „kígyó” volt, az emberi fejlődés negyedik fajának fallikus szimbóluma.) 15. Mind a hét küldöttje Anu Istennek, királyuknak.

Nos, Anu a kaldeai Szentháromság egyik tagja, s egyik aspektusában azonos Sin-nel, a Holddal. A héber Kabbalában a Hold minden materiális élet csírájának, az Argha-ja, és még szorosabban kapcsolódik kabbalisztikusan Jehová-hoz, aki kettős nemű, mint Anu is az. Az ezoteriában mindkettő képviselve van, s e kettős aspektusból szemlélik: hímnemű vagy spirituális, és nőnemű vagy materiális, másként Szellem és Anyag, a két ellentétes princípium. Ennek következtében „Anu küldöttei” – aki különben Sin, a Hold, a 28 – 41 sorokban végül is legyőzetnek ugyanezen Sin által Bel, a Nap, és Istar, a Vésnusz segítségével. Az asszirológusok ezt ellentmondásnak tartják, pedig semmi más, mint az ezoterikus tanítás metafizikája. Minthogy a „Bűnbeesés” misztériumának hét kulcsa van, ennek több tolmácsolását ismerjük. A teológiában ráadásul két „Bűnbeesés” van: az arkangyalok fellázadása és az ő „Bukásuk”, valamint Ádám és Éva „Bűnbeesése”. Ezek szerint úgy az alacsonyabb, mint a magasabb hierarchiák egy feltételezett bűnnel vannak terhelve. A „feltételezett” kifejezés az igazi és helyes jelző, mert mindkét esetben helytelen az értelmezés. Az okkultizmusban mindkettőt karmikus következménynek tekintik, s mindkettő a Fejlődés törvényének tartozéka – amely egyrészt intellektuális és spirituális, másrészt pedig fizikai és pszichikus. A „bűnbeesés” vagy „bukás” egy univerzális allegória. Ez az allegória a fejlődés létrájának egyik végén egy „lázadást” mutat be, vagyis a megkülönböztető intellektus vagy tudat cselekvését a különböző síkokon, hogy egyesülni tudjon az Anyaggal. A másik, az alsó végén pedig az Anyag fellázadását a Szellem ellen, vagyis cselekvést a spirituális inercia ellen. Ebben rejlik a tévedés csírája, amely oly szerencsétlen hatással volt a civilizált társadalom intellektusára több, mint 1800 éven át. Az eredeti allegóriában az Anyagot – tehát az anyagiasabb angyalokat – tekintették a Szellem legyőzőjének, vagyis az erre a síkra „bukott” Arkangyalok legyőzőjének.
Ők, a lángpallosúak (az állati szenvedélyűek) üldözőbe vették a Sötétség Szellemeit.

48

Mégis ez utóbbiak voltak azok, akik a tudatos és isteni spiritualitás győzelméért harcoltak a Földön, s elbuktak, mert az Anyag hatalma legyőzte őket. A teológiai dogma azonban éppen az ellenkezőjét állítja. Jehova képviselője Mihály, „aki hasonlatos Istenhez”, vezeti az Égi Seregeket – amint Milton elképzelése szerint Lucifer a pokolbeliek seregének vezére – és legyőzi a Sátánt. Igaz az, hogy Mihály természete függ Teremtőjétől és Mesterétől. Azt, hogy ki ez utóbbi, csak akkor tudhatjuk meg, ha az „Égiek Háborújának” allegóriáját az asztronómia kulcsának segítségével gondosan tanulmányozzuk. Amint Bentley kimutatta, Hesiodos „Titánok harca az Istenek ellen”, valamint a Purâna-i legenda az Asura-k (vagy Târakâmaya-k) háborúja a dévák ellen teljesen azonos egymással, kivéve a neveket. A csillagok aspektusaiból kiderül (Bentley a Kr. E. 945 évet vette, amint az ilyen együttállás legközelebbi dátumát), hogy:
Valamennyi bolygó, a Szaturnusz kivételével, az égnek Ugyanazon oldalán volt, amint a Nap és a Hold.

Vagyis Szaturnusz ellenfelei voltak. És mégis Szaturnusz, vagyis a zsidó „Hold-isten” győz, úgy Hesiodos, mint Mózes szerint, s egyiket sem értették meg. Így történt, hogy az igazi értelem eltorzult.
8.

Jöttek a lángok. A tüzek szikrákkal; az éjszaka tüzei és a nappal tüzei. (a) Kiszárították a zavaros sötét vizeket. Saját hőjükkel felitatták. A Magasság Lha-i (Szellemek), a Mélység Lhamayin-ja (szintén Szellemek) eljöttek. (b) Megölték a két- és négyarcú formákat. Legyőzték a kecske-embereket, a kutyafejű embereket, a haltestű embereket.

(a) A „Lángok” a Szellemek egy Hierarchiája, párhuzamos, sőt talán azonos az Izsaiás (VI. fej. 2 – 6.) által említett „égő” tüzes Saraph-al (Seraphim), akik a héber teogónia szerint a „Mindenható trónjánál” szolgálnak. A „Lángok” ura Melha. Egy népszerű legenda szerint, amikor a Földön megjelenik, egy Buddha személyiségét veszi magára. Ő egyike a legrégibb és legtiszteltebb Lha-knak, egy buddhista Szent Mihály. (b) A „Mélység” szót ne csak úgy értelmezzük, hogy az pokolbeli régiókat jelent. Itt csupán egy spirituális vagy inkább éterikus, alacsonyabbrendű lényről van szó, aki Földünk közelében van, vagy egy fokkal magasabban, mint a mi földi szféránk. A Lha-k pedig a magasabb szférák szellemei, - innen ered Tibet fővárosának, Lha-ssa-nak a neve. A fenti slokahoz – a tisztán fizikai természetű, s Földünkön levő élet fejlődéséhez tartozó magyarázaton kívül – még egy allegorikus értelmet is lehet fűzni, vagy helyesebben, amint tanítják, többet is. A LÁNGOK, vagy „Tüzek” a Szellemet vagy férfi elemet jelentik, míg a „Víz”, az anyag vagy az ellenkező elem. S itt megint megtalálhatjuk a Szellem azon cselekedetében, hogy megöli a tisztán anyagi formát, azon örök harcra való utalást, amely a fizikai és a pszichikus síkon a Szellem és az Anyag között végbemegy. Ez ráadásul egy tudományos kozmikus tény. Mert a következő versben ezt halljuk: 9. A Víz-anya, a nagy tenger, sírt. Felemelkedett, eltűnt a Holdban, amely őt felhúzta és megszülte. (a) (a) Nos, mit jelenthet ez? Nem nyilvánvaló utalás ez azon kiáradásszerű jelenségre, amely Földünkön a Negyedik körben, történetének korai szakaszában végbement? A modern
49

kutatás az utóbbi időkben sokat töri a fejét a paleozoikus nagy árvizekkel kapcsolatban. G. H. Darwin elmélete úgy szólt, hogy legalább 52 millió évvel ezelőtt – de valószínűleg sokkal régebben – a Hold a Föld plasztikus anyagából jött létre. Darwin, folytatva a kutatásokat ott, ahol Helmholtz, Ferrel, Sir William Thomson és mások abbahagyták, kinyomozta a Föld forgó mozgásainak áradás-késleltető folyamatát, messze visszamenve az idők méhébe, s megállapította, hogy bolygónk gyermekkorában a Hold „a jelenlegihez képest csupán töredéknyi távolságban” volt Földünktől. Röviden, elmélete szerint a Hold vált el a Földtől. Amikor a kiáradási felemelkedés összeesett a gömbölyű tömeg lendületével – lévén akkor a centrifugális tendencia csaknem ugyanakkora, mint a gravitáció – ez utóbbi legyőzetett, s így a kiáradás által kiemelt tömeg el tudott válni a Földtől.20 Az okkult tanítás ennek éppen az ellenkezője. A Hold sokkal régibb, mint a Föld, s amint az I. kötetben megmagyaráztuk, a Föld köszönheti létét a Holdnak, bármiként is magyarázza az asztronómia és a geológia ezt a tényt. Innen ered a Holdhoz való vonzódás és kiáradások, amely bolygónk folyékony részében megmutatkozik, amint örökké fel akar emelkedni szülőjéhez. Ez az értelme azon megállapításnak, hogy a Víz-anya „felemelkedett, eltűnt a Holdban, amely őt felhúzta és megszülte”. 10. Amikor ezek (a Rupa-k) elpusztultak, Föld-anya csupaszon maradt.21 Kérte, hogy szárítsák ki.22 (a) (a) A földkéreg megkeményedésének ideje elérkezett. A vizek elváltak egymástól, s a folyamat megindult. Ez egy új élet kezdete volt. Az egyik kulcs ezt árulja el a szövegről. Egy másik kulcs a Víz eredetét tanítja, annak vegyületét a Tűzzel – amit „Folyékony Tűz”-nek nevez23 – s alkímiai úton levezeti e kettőből származott dolgokat – vagyis szilárd anyagokat, mint pl. az ásványok és a föld. A „Tér Vizeiből” – a hímnemű Szellem-tűz és a nőnemű (gáznemű) Víz sarjadékából – keletkezett Földünkön a tengerek nagy felülete. Varuna-t lehúzzák a végtelen Térből, hogy mint Neptun uralkodjék a véges tengereken. Mint mindig, a népies képzelet szigorúan tudományos alapokból merít. A víz, mindenütt a női elem szimbóluma, mater, kezdőbetűje az M szerint, képszerűen a víz hieroglifából ered. Ez az univerzális Mátrix vagy a „Nagy Mélység”. Vénusz, a nagy Anya-szűz, a tenger hullámaiból születik, s Cupido vagy Erosz a fia. De Vénusz egy későbbi mitológiai variánsa Gaea-nak, Gaia-nak, a Földnek, amely magasabb aspektusában Prakriti, Természet, metafizikailag pedig Aditi, sőt éppen Mulaprakriti, Prakriti gyökere vagy annak noumenonja. Ebből következik, hogy Cupido vagy Szerelem, primitív értelmezésében Erosz, az Isteni Akarat vagy a látható teremtésben az önmagát megnyilvánítani akaró Vágy. Következésképpen Fohat, Erosz prototípusa, a Földön mint az „élet-elektromosság” vagy az „élet-adó” Szellem mutatkozik meg. Emlékezzünk csak vissza a görög istentanra, s próbáljuk
Ezen elmélet ellen később sok kifogást hoztak fel különböző geológusok munkáikban. V.ö. Sir R. S. Bull cikkét a Nature c. folyóirat 1881. dec. 1. számában, és azzal is, amit amerikai geológusok állítanak. 21 Az az Istennő, aki ezeknek az elsődleges monstrumoknak életet adott – Berosus beszámolója szerint – Thallath volt, a görögben Thalassa, a „Tenger”. 22 Összehasonlításként v.ö. Berosus teremtés történetével, amint azt Alexander Polyhistor az utókor számára megőrizte. Valamint a kettős princípiumból – a földből és vízből – az Elsődleges Teremtés végtelen mélységeiben született szörnylényekre nézve v.ö. a Brahmâ által a Kalpa kezdetén teremtett Nera-kat (kentaurok, ló végtagokkal és emberi testtel bíró lények) és a Kimnara-kat (lófejű emberek). 23 Lásd a 18. slokát követő magyarázatot. 50
20

felfogni annak filozófiai szellemét. A görögök azt tanítják (lásd Iliad, IV. 201, 246), hogy minden dolog, köztük az istenek is létüket az Óceánnak és feleségének, Tethys-nek köszönhetik. Ez utóbbi Gaea, a Föld, vagy a Természet. De ki az Óceán? Az Óceán a mérhetetlen TÉR – a Káoszban levő Szellem – vagyis az Istenség (lásd I. kötet), s Tethys sem a Föld, hanem az alakulás folyamatában levő Elsődleges Anyag. A mi esetünkben tehát nem Aditi-Gaea hozza létre Ouranos-t vagy Varuna-t, a fő Aditya-t a hét Planetáris Isten közül, hanem Prakriti, amely materializálódott és helyhez kötődött. A Hold – amely teogóniai (istentani) természete szerint hímnemű – csak kozmikus aspektusában képviseli a női termékenység princípiumát, amint a Nap ugyanannak hímnemű jelképe. A víz a Hold ivadéka, amely minden nemzetnél androgün istenség. A fejlődés az analógia törvényei szerint ugyanúgy megy végbe a Kozmoszban, mint a legkisebb bolygó kiformálódásánál. Tehát a fent lejátszódó dolgok – a modus operandi az Univerzum megjelenésének idején – alkalmazhatók Földünk kialakulásának esetére is. A most ismertetett stanza azzal kezdődik, hogy harminc „crore”-ról, azaz 300 millió évről beszél. Meg lehet kérdezni: Mit tudhattak a régiek a geológiai korszakok tartamáról, mikor még a modern tudósok és matematikusok sem tudják e korszakok tartamát, legfeljebb megközelítő pontossággal kiszámítani? Akár rendelkeztek ehhez eszközökkel, akár nem – a zodiákusuk arra mutat, hogy igen –, a régi brahmanák kronológiáját az alábbiakban, amennyire csak lehet, az eredetihez híven, be fogjuk mutatni.

A brahmanák kronológiája
Nincs nagyobb rejtvénye a tudománynak, nincs reménytelenebbül megoldhatatlan problémája, mint a kérdés: Milyen idős – csak megközelítőleg is – a Nap és a Hold, a Föld és az ember? Mit tud a modern tudomány a világkorszakok időtartamáról, vagy akárcsak a geológiai periódusok hosszáról? Semmit, egyáltalán semmit. Ha kronológiai információért a tudományhoz fordulunk, akkor azok, akik szókimondók és igazak, mint pl. Mr. Pengelly, a kiváló geológus, azt felelik: „Ezt nem tudjuk.”24 Tudomásunkra hozzák, hogy eddig még nem lehetett megbízható számadatokkal megbecsülni a világ és az ember korát, és hogy úgy a geológia, mint az antropológia zavarban van, ha erre felelnie kell. De ha az ezoterikus filozófia egyik tanulmányozója megpróbálja ismertetni ebben a kérdésben az okkult tudomány tanításait, azonnal a körmére koppintnak. De vajon miért, hiszen a nagy tudósok, saját fizikai módszereik alapján még csak megközelítőleg sem tudtak megegyezni ebben a kérdésben? Igaz az, hogy a tudományt alig lehet hibáztatni érte. Valóban, a történelem előtti idők kimériai sötétségében a kutatók utat vesztenek abban a labirintusban, amelynek folyosói sehová sem nyílnak, s lehetetlenné teszik a kijutást az archaikus múltba. Beleveszve saját ellentmondó spekulációjuk útvesztőjébe, elvetve – szokásuk szerint – a keleti tradíció tanúbizonyságát, iránytű vagy egyetlen mérföldkő segítsége nélkül, vajon mi mást tehetnének a geológusok vagy antropológusok, minthogy felvegyék Ariadné vékony fonalát ott, ahol először találják, s azután vaktában nekivágjanak az útnak? Így tehát azt halljuk, hogy a legtávolabbi időpontot, amelyre nézve dokumentációs feljegyzéssel bírunk, az antropológia általában úgy tekinti, mint „a történelem előtti korszak legtávolabbi ténylegesen rögzíthető pontját”, - hogy az Encyclopedia Britannica cikkírójának szavait idézzük. De ugyanakkor
24

Hasonló kijelentést tett Prof. Lefevre Philisophy c. munkájának 481. oldalán. 51

bevallja, hogy „e korszak mögött a történelem előtti korok hatalmas meghatározhatatlan sorozata húzódik meg.” Először is ezekkel az u.n. „korokkal” fogjuk kezdeni. Ezek csak az anyag puszta szemével „történelem előttiek”. Minden faj látnoka vagy prófétája spirituális sas-szemével megszakítás vagy elhomályosulás nélkül követni tudja Ariadné fonalát túl a „történelem előtti korszakok” mögé, biztosan és folyamatosan, egészen az idők éjszakájáig. S a fonalat tartó kéz sokkal erősebb, semhogy elejthesse, vagy elszakítani engedje. Vannak feljegyzések, jóllehet a világi ember elutasítaná, mint képzeletbelieket. Pedig az igazság az, hogy ezeket hallgatólagosan elfogadják a filozófusok és nagy tudású emberek, míg változatlan visszautasításban csak az ortodox tudomány hivatalos és kollektív testülete részesíti őket. Minthogy tehát ez utóbbi még csak megközelítő elképzelést sem hajlandó adni a geológiai korszakok időtartamáról – kivéve néhány egymással ütköző és ellentmondó hipotézist – lássuk most, mire tanít az árja filozófia. Azok a számítások, amelyek a Manu-ban és a Purâna-kban szerepelnek – kivéve néhány csekély és igen nyilvánvalóan szándékos túlzást – csaknem azonosak, amint már korábban is megállapítottuk az ezoterikus filozófiában tanított számításokkal. Ez kitűnik, ha a kettőt összehasonlítjuk bármely elismert ortodoxiájú kalendáriumban. A legjobb és legteljesebb ilyen kalendárium jelenleg – Dél-India művelt brahmanjai megállapítása szerint a már említett tamil kalendárium, az u.n. Tirukkanda Panchanga, amelyet – mint mondják – Asuramâya titkos töredékeiből, s azoknak megfelelően állítottal össze. Amint Asuramâya-ról azt tartják, hogy ő volt a legnagyobb asztronómus, még azt is suttogják róla, hogy ő volt a leghatalmasabb „varázsló” a Fehér Szigeten, melyet „a bűn befeketített”, vagyis Atlantisz szigetén. A „Fehér sziget” szimbolikus név. Asuramâya a Jhána-bhaskara hagyományai szerint nyugaton Romaka-pura-ban élt, e név pedig célzás a Harmadik Faj „Izzadság-szülöttei”-nek országára és bölcsőjére. Ez az ország vagy kontinens már korokkal azelőtt letűnt, mert Asuramâya Atlantiszbeli volt. Viszont közvetlen leszármazója volt a Bölcs Fajnak, a halhatatlan fajnak. Sok legenda kering erről a hősről, Surya tanítványáról. Az indiai beszámolók szerint Surya maga a Nap-isten volt. Hogy Asuramâya melyik szigeten élt, az ma már nem olyan fontos, a lényeges azonban az, hogy bebizonyítsuk, hogy alakja nem mítosz, amint azt Dr. Weber és mások állítják. Érdekes azonban az a tény, hogy ezen archaikuskorabeli hős szülőföldjét mint egy nyugaton levő Romaka-pura-t emlegetik, mert ez a név a Titkos Tanításban szereplő „izzadság-szülte fajok”-ra, a „szülők pórusaiból keletkezett” emberekre enged következtetni. Szanszkrit nyelven a „ROMA-KUPA” „haj-pórust” jelent. A Mahâbhârata-ban (XII. 10,308) egy Raumya-nak nevezett népről azt olvassuk, hogy őket Virabhadra, egy szörnyű óriás pórusaiból teremtették. Virabhadra volt az, aki tönkretette Daksha áldozatát. Más törzsekről és népekről is állítják, hogy így keletkeztek. Mindezek a dolgok a kései Második és a korai Harmadik Fajra vonatkoznak. A következő számokat az előbb említett kalendáriumból vettük. Lábjegyzetben emeljük ki az eltéréseket az Arya Samaj iskola számadataival szemben: I. A kozmikus fejlődés25 kezdetétől a hindu Tarana évig (vagyis 1887-ig)
25

1,955,884,687 év

Az Ezoterikus tanítás azt tartja, hogy ez a „kozmikus fejlődés” a mi naprendszerünkre vonatkozik, az exoterikus hinduizmus azonban – ha nem tévedünk – ezt a számot az egész univerzum rendszerére vonatkoztatja. 52

II.

Az (asztrális), ásványi, növényi és állati birodalmak fejlődési ideje az ember megjelenéséig26 300,000,000 év III. Az „emberiség” első megjelenése óta (a mi Planetáris Láncunkon) eltelt idő27 1,664,500,987 év IV. A „Vaivasvata Manvantara”28 – vagy Emberi Korszak – beköszönte óta 1887-ig eltelt idő 18,618,728 év V. Egy Manvantara teljes ideje 308,448,000 év VI. Tizennégy Manvantara és egy Satya Yuga korszak összesen jelenti Brahmâ egy napját, vagyis egy teljes Manvantarát, azaz 4,320,000,000 évet. Ezért egy Maha Yuga-ban van 4,320,000 év összesen:29 4989 év. A Kali Yuga kezdetétől 1887-ig eltelt: Hogy ezt még világosabbá tegyük, közöljük Rao Bahadur P. Sreenivas Row számításait a Theosophist 1885. novemberi számából. Földi év
Itt is van eltérés. Az okkultizmus azt tartja, hogy az ásványi, növényi és állati birodalmaknak asztrális prototípusai fejlődtek ki ennyi idő alatt az ember megjelenéséig (300 millió év), éspedig a megelőző Kör levetett anyagaiból, amelyek jóllehet igen sűrűk és fizikaiak voltak a maguk ciklusában, relatívan azonban igen éteriek a mi jelenlegi középső körünk anyagiságához viszonyítva. E 300 millió év lejártával a Természet a lefelé tartó íven, a fizikai és materiális felé vezető úton az emberiséggel kezdi, s mélyebbre merülve dolgozik, megkeményítve vagy materializálva a formákat munka közben. Tehát azok a kövületek, amelyeket az őskori rétegekben találtak – melyeknek korát nem 18 millióra, hanem több százmillió évre kell becsülni – valójában az előző kör formáit őrzik, amely formák – amíg éltek – az általunk ismert fizikainál sokkal éterikusabbak voltak. Hogy mi most megtaláljuk és kiássuk e formákat, az az említett materializációs vagy kristályosodási folyamatnak köszönhető, amely később, a Negyedik Kör elején kezdődött, s csúcspontját az ember megjelenésekor érte el, párhuzamosan folytatódva az ember fizikai fejlődésével. Ez már magában illusztrálja azt a tényt, hogy a Föld materiális voltának foka pari passu változik a Föld lakóinak materiális fokával. Így találja meg az ember látható kövületek formájában azt, ami valamikor (jelenlegi érzékei számára) az alacsonyabb birodalmak éterikus formái voltak. A fenti bráhmanai számadatok az A gömbön kezdődő fejlődésre vonatkoznak, éspedig az Első Körben. Mi ezen kötetben csupán a Negyedik Körről beszélünk. 27 A szerző nem vállalkozik arra, hogy megmagyarázza a változást és differenciát, amely a három utolsó számcsoportban tapasztalható. Normális számítás szerint, ha a 300 milliót levonjuk, 1,655,884,687-nek kell maradnia. A fent említett Tamil kalendáriumban azonban így van megadva, s így lett lefordítva. Dayanand Sarasvati pandit, az Arya Samaj alapítójának iskolája ezt az évszámot 1,960,852,987-ben adja meg. Lásd: Arya Magazine, Lahore, ahol a címlapon ez áll: „Arya kor, 1,960,852,987”. 28 Vaivasvata Manu az az Emberi Lény – más verziók szerint még hét Rishi is volt vele –, aki a Matsya Avarara allegóriában egy csónakban menekül meg a Vízözönből, mint Noé a bárkában. Ezért ez a Vaivasvata Manvantara lenne a „vízözön utáni” korszak. Ez azonban nem a későbbi „atlantiszi” vagy Noé-féle Vízözönre vonatkozik, sem pedig a kozmikus Vízözönre vagy Pralaya-ra (elsötétülésre), amely Körünket megelőzte, hanem az emberiség megjelenésére az utolsó Körben. Különben is nagy különbség van a különböző Pralaya-k között: így Naimittika, alkalomszerű vagy esetleges, Prakritika, elementális, Atyantika, abszolút és Nitya örök Pralaya között. Ez utóbbiról azt tartják, hogy „Brahma által az univerzum esetleges összegyűjtése Brahma egy napja végeztével”. Egy művelt brahman teozófus megkérdezte: „Lehetséges-e egyáltalán egy kozmikus Pralaya? Hiszen akkor a Logosznak (Krishnának) újra kellene születnie, jóllehet Ő Adja (születetlen).” Mi itt nem látunk akadályt. A Logosz csak metaforikusan születik, tekintve, hogy a Nap minden nap újraszületik, helyesebben a Nap egy sugaráról mondják, hogy reggel megszületik, s meghal, amikor letűnik, pedig csak egyszerűen felszívódik az ősi esszenciába. A kozmikus Pralaya a látható dolgokra vonatkozik, s nem az Arupa, a formanélküli világra. A kozmikus vagy univerzális Pralaya csak Brahma száz évének végével következik be, amikor – mint mondják – univerzálisan felbomlik minden. Akkor Avyaya, a Vishnu által szimbolizált Örök Élet – amint az ezoterikus írások mondják – magára veszi Rudra-nak, a Pusztítónak természetét, belép a Nap hét sugarába, s fölissza az Univerzum valamennyi vizét. „Ekképpen táplálva, a hét szoláris sugár hét nappá tágul, s felgyújtja az egész Kozmoszt.” 29 Egy Maha Yuga Brahmâ egy napjának ezredrésze. 53
26

A földi halandó 360 napja 1 évet tesz ki. 1 A Krita Yuga tartama 1,728,000 A Treta Yuga tartama 1,296,000 A Dwapara Yuga tartama 864,000 A Kali Yuga tartama 432,000 A fenti négy Yuga egy Maha Yuga-t tesz ki 4,320,000 71 ilyen Mahâ Yuga alkotja egy Manu uralkodásának 306,720,000 korszakát 14 Manu uralkodásának tartama 994 Maha Yuga, amely összesen 4,294,080,000 Vegyük hozzá a Sandhi-kat, vagyis az egyes Manuk uralkodása közötti időközöket, amelyek összesen hat Maha Yugat-t tesznek ki 25,920,000 A 14 Manu uralkodásának és az interregnumoknak összege: 1000 Maha Yuga, amely egy Kalpa-t jelent, másként Brahmâ egy napját 4,320,000,000 Minthogy Brahmâ egy éjjele ugyanolyan hosszú, így Brahmâ egy napja és egy éjjele 8,640,000,000 360 ilyen nap és éj alkotja Brahmâ egy évét 3,110,400,000,000 100 ilyen év alkotja a teljes tartamát Brahmâ egy korszakának, vagyis egy Maha Kalpa-t 311,040,000,000,000 Ezek az Indiában általánosan elfogadott exoterikus számítások, s lehet mondani, hogy meglehetősen egyeznek a Titkos Munkák számadataival. Ez utóbbiak viszont még ki vannak bővítve néhány ezoterikus ciklusra való felosztással, amelyeket brahmanikus népszerű írások sohasem említenek, így pl. ezek egyike a Yugak felosztása a fajok ciklusaira, amiről másutt már szóltunk. Az egyéb felosztásokat, azok részleteiben természetesen sohasem hozták nyilvánosságra. Mindazonáltal ezek ismeretesek minden „kétszer-született” (Dwija vagy beavatott) brahmin előtt, és a Purâna-k is tartalmaznak néhány rájuk vonatkozó burkolt utalást, amelyeket a fantázia nélküli orientalistáink eddig még nem próbáltak kibogozni, de ha akarnák, se tudnák. Ezek a szent asztronómiai ciklusok hallatlan ősiek, legnagyobb részüknél a számításokat – amint már megállapítottuk – Nârada és Asuramaya végezték. Ez utóbbiról azt tartották, hogy óriás és varázsló volt. De a vízözön előtti óriások – a Biblia szerinti Gibborim – nem voltak mind rosszak vagy varázslók, amint azt a keresztény teológia feltételezi, azt tartván, hogy minden okkultista a Gonosz szolgája. Rosszabbak sem voltak, mint az „egyház sok hűséges szolgája”. Egy Torquemada vagy egy Medici Katalin saját korukban bizonyára sokkal több rosszat tettek, s hozzá Mesterük nevében, mint bármely atlantiszi óriás vagy félisten az ősi időkben, nevezték légyen őket küklopszoknak, medúzáknak, vagy akár az Orphic Titan, a kígyószerű szörny, akit Ephialtes-nek ismertek. Ezek mind jó „óriások” voltak a maguk idejében, amint ma is vannak rossz „pigmeusok”. A Lankâ-i Râkshasa-k és Yaksha-k sem rosszabbak, mint a mi modern dinamitos merénylőink és a modern háborúk bizonyos keresztény és civilizált generálisa. És nem is tartoznak a mítosz világába. Ahogy egy modern író valahol megjegyzi:
Az, aki nevetni akar Briareus-on és Orionon, az sohase menjen el, de még csak ne is beszéljen Karnakról, vagy Stonehenge-ről.

54

Minthogy a fenti brahmanikus számadatok eléggé megközelítik a mi ezoterikus rendszerünk számításait, kérjük az olvasót, jegyezze meg jól azokat. Az Enciclopaedia Britannica-ban azt olvassuk, mint a tudomány végső és fellebbezhetetlen kijelentését, hogy az ember létezése csak „néhány tízezer évre” nyúlik vissza.30 Minthogy ez a meghatározás 10.000 és 100.000 közötti bármely időpontra érvényes, végeredményben igen keveset mond, s csak sűrűbbé teszi a kérdést övező sötétséget. Ráadásul a tudomány mit sem mond azzal, amikor az ember keletkezését a „jégkor előtti vagy utáni időszakra teszi, ha ugyanakkor kijelenti, hogy az u.n. „jégkorszak” semmi más, mint a korszakok hosszú egymásutánja, amely
… hirtelen változás nélkül ment át az u.n. emberi vagy legújabb korba … minthogy a geológiai korszakok az idők kezdetétől fogva átlapolták egymást.

Ezután még sokkal meghökkentőbb, jóllehet szigorúan tudományos és pontos közlés következik, mely szerint:
A mai ember pedig egykorú azon jégkorszakkal, amely az alpesi völgyekben és Finnországban honol.31

Ha tehát a Titkos Tanítás, sőt még az exoterikus hinduizmus és tradíciói nem adtak volna tanításokat erre nézve, akkor még ma is teljes bizonytalanságban lebegnénk az egyik tudományág meghatározatlan „korszakai”, a másik „néhány tízezer éve” és a bibliai magyarázók 6000 éve között. Ezért tehát ez is egyike az okoknak, amiért a modern idők tudományos embereinek – jóllehet tiszteletreméltó – következtetéseit kénytelenek vagyunk ignorálni minden olyan kérdésben, ami a történelem előtti őskorra vonatkozik. A modern geológia és antropológia természetesen nem fogadhatja el a mi nézeteinket. E két tudománnyal szemben az okkultizmusnak legalább annyi fegyvere van, mint az asztronómiai és fizikai elméletekkel szemben. Hiába állítja Mr. Laing azt, hogy:
Az ilyen (kronológiai) számítások (a régebbi és az újabb képződményekre vonatkozólag) nem elméleten, hanem pozitív tényeken alapulnak, s az eredményt mindkét irányban csak bizonyos tévedési lehetőség (?) korlátozza.32

Az okkultizmus be fogja bizonyítani, a tudományos beismerések alapján, hogy a geológia nagyon is sokat téved, gyakran még többet, mint az asztronómia. Mr. Laing ugyanezen passzusában, amelyben pontosság tekintetében az asztronómiával szemben a geológiának nyújtja a pálmát, találunk egy olyan részt, amely éles ellentmondásban van a legjobb geológusok beismeréseivel szemben. A szerző ezt mondja:
Röviden, a geológia következtetései, legalábbis a Szilur korig33, – amikor a dolgok jelenlegi rendje már meglehetősen be volt iktatva – megközelítőleg (valóban) tények és nem elméletek, míg az asztronómiai következtetések adatokon alapuló elméletek, amelyek oly bizonytalanok, hogy míg egyes esetekben az eredmények hihetetlen rövid időt adnak, … addig más esetekben csaknem hihetetlen hosszú időre vonatkoznak.

Ezek után biztosítja az olvasót, hogy a legbiztosabb módszer:
Lásd a Geológia szócikket az Enciclopaedia Britannica-ban. Ugyanott. Ez még a bibliai 6000 éves „Ádám-kronológiát” is lehetővé teszi! 32 Lásd: Modern Science and Modern Thought, 48. o. 33 A Szilur-kori puhatestűek és egyéb állati életre vonatkozólag érvényesek lehetnek, de mit tudnak az emberről?
31 30

55

Ha feltételezzük, hogy a geológia valóban bebizonyítja a dolgok jelenlegi rendjének tartamát, amely valamivel többet ad, mint 100 millió év, az asztronómia pedig mérhetetlen hosszúságú, de ismeretlen időt számít a múltban, valamint a jövőben is a Naprendszer növekedésére, teljes kifejlődésére, hanyatlására és pusztulására, mely Naprendszernek Földünk jelenleg lakható fázisban levő kis bolygója. (49. old.)

A múl tapasztalatokból ítélve semmi kétségünk nincs az iránt, hogyha egyszer válaszolni kellene „az exoterikus (és ezoterikus) árja kronológia abszurd, tudománytalan és természetellenes állításaira, akkor úgy a „hihetetlenül rövid eredményeket”, azaz csak 15 millió évet felmutató tudósok, valamint a „600 millió évvel számoló” tudósok, úgyszintén azok, akik elfogadják Mr. Huxley 1 milliárd évét, „amikor a szedimentáció megkezdődött Európában” (World Life) egytől egyig a legdogmatikusabb álláspontot fogják elfoglalni. S nem fogják elmulasztani arra emlékeztetni az okkultistát és a brâhmanát, hogy az egzakt tudományt csakis a tudomány emberei képviselik, akiknek kötelességük, hogy harcoljanak a pontatlanság és a babonaság ellen. Földünk „lakhatósági korszaka” csak a dolgok jelenlegi rendjére vonatkozik, és a jelenlegi emberiségre, annak tényleges bőrruhájára” és foszfortartalmú csontjaira és agyára. Hajlandók vagyunk elfogadni a geológia által ajánlott 100 millió évet, minthogy azt tanultuk, hogy a jelenlegi fizikai emberiség – másként a Vaivasvata emberiség – csak 18 millió évvel ezelőtt kezdődött. De a geológia, amint bemutattuk, nem szolgál adatokkal a geológiai korszakok tartamára nézve, még annyira sem, mint az asztronómia. Mr. W. Pengelly hiteles levelében – amelyből már másutt idéztünk – ezt mondja:
Jelenleg lehetetlen, s talán soha nem is lesz lehetséges a geológiai korokat – még megközelítőleg sem – évekbe vagy akár évmilliókba összefoglalni.

S minthogy eddig még a geológusok más emberi maradványokat nem találtak, csak olyat, amilyen az ember jelenlegi formája, – végeredményben mit tudhatnak róla? A geológusok kinyomozták a zónákat és rétegeket, s velük együtt az elsődleges állati életet, le egészen a szilur korig. Amikor majd ugyanilyen módon visszavezetik az embert annak elsődleges protoplazmikus formájáig, akkor hajlandók leszünk elismerni, hogy tud valamit az elsődleges emberről. Lehet, hogy nem túlságosan fontos a mai ember gondolkodásának szempontjából a modern tudományos felfedezésnek az a megállapítása, hogy
…az ember egy 15 millió évig tartó korszak utolsó 50 ezer évében állandó lassú fejlődésen ment keresztül, vagypedig egy 150 millió évig tartó korszak utolsó 500 ezer évében ment ugyanez végbe… (idézett mű, 49. oldal)

amint ezt Mr. S. Laing közli olvasóival, de az okkultisták számításainak szempontjából nagyon is fontos. Ha ez utóbbiak nem tudják elfogadni azt, hogy megvan a lehetősége annak, esetleg teljes bizonyossága annak, hogy az ember 18 millió évvel ezelőtt élt, akkor a Titkos Tanítást fölösleges volt megírni. Ebben az irányban kell tehát erőfeszítéseket tennünk, s éppen a modern tudomány emberei és a geológusok állításai fognak bizonyságul szolgálni errenézve majd a 4. kötet 3. részében. Addig is fel kell hívni a figyelmet arra a tényre, hogy jóllehet az orientalisták a hindu kronológiát mint légből kapott „gyermekes dicsekvést” emlegetik, amelynek semmi tényleges alapja nincs,34 ugyanakkor gyakran kiforgatják és eltorzítják azért, hogy azt a nyugati elméletekkel összeegyeztethessék. Soha számokkal annyit nem operáltak,
34

Wilson: Vishnu Purâna fordítása, I. kötet, 50, 51. oldalak 56

próbálkoztak, mint a Jugák és a Maha Jugák híres, 4, 3, 2 (más számjegyekkel követett) számaival. Minthogy a történelem előtti események ciklusa, benne a fajok keletkezése és átalakulása, valamint az ember hallatlan ősisége a fenti kronológia szerint áll, rendkívül fontos, hogy azt más irányból jövő számításokkal ellenőrizzük. Ha a keleti kronológiát el kell vetni, akkor legalább meglesz az a vigasztalásunk, hogy más kronológia – akár a tudomány, akár az egyházak állították is össze – sem lesz egy jottányival sem megbízhatóbb. Amint prof. Müller mondja, gyakran éppen olyan fontos bebizonyítani valamely dolog valótlanságát, mint rámutatni arra, mi a valóság. S ha nekünk egyszer sikerül rámutatnunk úgy a keresztény, mint a tudományos feltevések tévedéseire – megadva ugyanakkor azt a lehetőséget, hogy saját kronológiánkkal összehasonlítást lehessen tenni, – akkor ezek egyike sem állhat elő azzal, hogy az ezoterikus számadatok kevésbé megbízhatók, mint az övék. Itt emlékeztetnünk kell az olvasót egy korábbi munkánkban, az Isis Unveiled-ben (I. kötet, 32. oldal) szereplő néhány megjegyzésre, amely a néhány oldallal korábban felvetett számokra vonatkoznak. Ma már az akkori közléseket néhány újabb adattal is ki lehet egészíteni, melyek minden orientalista számára ismertekké váltak. A 4.320-as, s további számjegyekkel megtoldott ciklus szentsége abban áll, hogy a ciklust alkotó számjegyek úgy külön, mint együttesen, különböző variációkban, a Természet legnagyobb misztériumait szimbolizálják. Valóban, akár külön vesszük a 4-et, vagy a 3-at, vagy a kettőt együtt, hogy 7 legyen, akár pedig mind a hármat, 4, 3, 2, összeadva, hogy 9 legyen, – mindezek a számok a legszentebb okkult dolgokban szerepelnek, s a Természet működéseit jegyzik fel annak örök, periodikus jelenségeiben. Ezek soha nem tévedő, minduntalan visszatérő számok, s felfedik az előtt, aki a Természet titkait tanulmányozza, az igazi, isteni Rendszer létezését, a kozmogónia intelligens tervét, amely természetesen kozmikus felosztásban rendezi el az időt, a korszakokat, a láthatatlan befolyásokat, az asztronómiai jelenségeket, azok hatását a földi, sőt erkölcsi természetre, a születésre, halálra és növekedésre, az egészségre és betegségre. Mindezek a természetes események magában a kozmoszban végbemenő ciklikus folyamatokon alapulnak, és azoktól függnek. Ezek a ciklusok időleges hatóerőket hoznak létre, amelyek kívülről hatnak, s befolyásolják a Földet, s mindent, ami rajta él és lélegzik a Manvantarák kezdetétől a végéig. Az okok és okozatok lehetnek ezoterikusak, exoterikusak, és – mondjuk – endexoterikusak. Az Isis Unveiled-ben írtuk azt, amint most megismételünk: Mi egy ciklus végén vagyunk, s nyilvánvalóan egy átmeneti állapotban. Platón az Univerzum intellektuális fejlődését minden ciklus alatt termékeny és terméketlen periódusokra osztja. A Hold-alatti régiókban a különböző elemek szférái örökre tökéletes harmóniában maradnak az Isteni Természettel – mondja Platón – „de részei”, minthogy túlságosan közel vannak a földhöz, s minthogy földi dolgokkal (vagyis Anyaggal, tehát a gonosz birodalmával) keverednek, „olykor ellentétesek az (Isteni) Természettel”. Amikor az egyetemes éterben, amely minden elemet magában foglal, ezek a keringések – melyeket Eliphas Lévi „asztrál-fénybeli áramok”nak nevezett – az Isteni Szellemmel harmóniában mennek végbe, akkor Földünk, s mindaz, ami hozzá tartozik, termékeny szakaszba kerül. A növények, állatok és ásványok okkult erői mágikusan szimpatizálnak a „magasabbrendű természetekkel”, s az ember Isteni Lelke tökéletes egyetértésben van ezekkel az „alsóbbrendű természetekkel”. De a terméketlen korszakokban ez utóbbiak elvesztik mágikus szimpátiájukat, s az emberiség többségének spirituális meglátása annyira meggyengül, hogy teljesen megfeledkezik saját Isteni

57

Szellemének magasabbrendű képességeiről. Jelenleg ilyen terméketlen periódusban vagyunk. A XVIII. század, amelyben a szkepticizmus bajtokozó láza oly visszatarthatatlanul kitört, a hitetlenséget, mint öröklődő bajt hagyta a XIX. századra. Az emberben az isteni intellektus el van fátyolozva, csak állati elméje „filozofálgat”. S filozofálgatással hogyan érthetné meg a „Lélek Tanát”? Minthogy nem akarjuk megszakítani beszámolónk fonalát, a ciklikus törvényekre vonatkozó néhány érdekes bizonyítékot a 2. kötet 4. részében fogunk bemutatni, s addig folytatjuk a geológiai és faji ciklusokra vonatkozó magyarázatainkat.

58

3. STANZA KÍSÉRLETEK AZ EMBER MEGTEREMTÉSÉRE
11. A Demiurgos leszállása. 12. A lunáris istenek parancsot kapnak a teremtésre. 13. A magasabb istenek visszautasítják. 11. Jött az Uraknak Ura. A Föld testétől elválasztotta a vizeket, s lett az égbolt odafenn, az első égbolt. (az atmoszféra, vagy légkör) (a) (a) Itt a hagyomány egybeesik az Egyetemessel. Ugyanígy hangzik a legkorábbi verzióban, amelyeket a Purânakban ismételnek el, mint a legkésőbbiben, a mózesi beszámolóban. Az előbbiben ez áll:
Ő, az Úr (az Isten, Brahma formájában), amikor a világ egyetlen óceán volt, tudva, hogy a vizekben fekszik a föld, s törekedve, hogy azt kiemelje (elválassza), önmagát más formában teremtette meg. Miként az előző Kalpában (Manvantarában) a teknősbéka formáját vette fel, úgy ebben a vadkan formáját vette fel, stb. (Harivamsha, I. 36.)

Az Elohimi „teremtésben” (Genezis, 6-9. versek) „Isten elválasztotta a vizektől az égboltozatot, s megjelent a szárazföld”. S ekkor jön az a hagyományos szög, amelyre a kabbalisztikus magyarázat ezoterikus részét akasztják. 12. A Nagy Chohan-ok (az Urak) Hívták a Hold Urait, a levegőtestűeket. (a) „Teremtsetek embereket, (mondták nekik), olyan természetű embereket, mint ti vagytok. Adjátok meg (a Jiva-knak vagy Monádoknak) formáikat belülről. Ő (a Földanya vagy a Természet) megalkotja majd a külső burkokat (a külső testek számára). Hím-nők lesznek. A Láng Urai is.” Kik a „Hold Urai”? Indiában Pitri-knek vagy „holdbeli ősöknek” hívják őket, de a héber kézirat-tekercseknek a „Hold Ura” maga Jehova, kollektív értelemben mint Seregek, de úgy is, mint az Elohim-ek egyike. A héberek asztronómiáját, valamint „időelőírásaikat” a Hold szabályozta. Egy kabbalista, miután megállapítja, hogy „Dániel… az Isteni Gondviselést az előre megállapított időkben látja”, és hogy János Jelenései „egy gondosan kimért négyszögben fekvő városról beszélnek, mely a mennyből ereszkedett alá”, így folytatja:
(a) De az élet éltető ereje főként a Holdban gyökerezett… A Hold volt a héber ‫(הןהי‬Jehova). Szt. Pál pedig ezt ajánlja: „Senki meg ne ítéljen benneteket azért, mert betartjátok a hetedik napot és az újhold napját, – ezek a jövendő dolgok árnyéka; de a test (vagy lényeg) Krisztusban van”, vagyis Jehovában. Ez az a hatalom, amely „a terméketlen nőt gyermekek boldog anyjává tett”, „mert azok Jehova ajándékai”. Ez a magyarázata annak, hogy miért kifogásolta a Shunamita férje azt, hogy felesége elmenjen az Isten emberéhez: „mert nincs ma hetedik nap, sem újhold napja”. (Lásd 2. Királyok, IV. 23.) A konstellációk hatalmas spirituáliserői nagy háborúkat okoztak a csillagok és a bolygók mozgásai és helyzete folytán, s különösképpen a Hold, a Föld és a Nap együttállásának következtében. Bentley foglalkozik a hinduk „háborújával az istenek és az óriások között”, mely Kr.e. 945-ben (!) a Hold felszálló csomópontjában történő napfogyatkozáskor ment végbe. Ekkor született1 vagy teremtetett a Legalábbis Bentley csodálatos kronológiája szerint, aki azokban az időkben írt, amikor még a bibliai kronológiát nem vonták kétségbe, továbbá azon modern orientalisták szerint, akik a hindu dátumokat amennyire csak lehet, eltorzítják. 59
1

tengerből SRI (Sarai, S-r-i, a héber Ábrahám felesége2), aki a nyugatiak szerint VénuszAfrodité volt, a „luni-solar év, vagy a hold jelképe (minthogy Sri a Hold felesége – lásd a lábjegyzetet), a növekedés istennője3”. (Ezért) „a lunáris év és hónap pontos tartamának határköve és emlékműve, amelynek segítségével ezt a ciklust (a nap 19 tropikus évét és a hold 235 fordulatát) ki lehet számítani, a Sínai hegy, amelyre az Úr Jehova leszállt”. Pál azután misztériumokba beavató tanítóként beszél, amikor Ábrahám szabad asszonyáról és rab asszonyáról szól: „Mert ez a Hágár (Ábrahám rab asszonya) a Sínai hegy Arábiában”. Hogyan lehet egy asszony hegy? És ilyen hegy! Mégis, egy bizonyos értelemben… az volt, s igen csodálatosan igaz értelemben. Hágár neve héberül ‫ ,רגה‬melynek számösszege 235, vagyis pontos számítással éppen 19 trópusi évvel egyenlő holdhónap, amellyel ez a ciklus teljessé válik, s így a hasonlat megállja a helyét. A Sínai hegy ugyanis e tudomány ezoterikus nyelvén a holdév és holdhónap pontos időpontjának emléke, segítségével ki lehet számítani e spirituálisan életadó ciklust. S valóban, ezt a hegyet a „Hold hegyének (Sin)” nevezték (lásd: Fuerst). Így Ábrahám felesége is Sarai (Sri) nem szülhetett addig gyermeket, amíg nevét Sarah-ra, ‫ ,הרש‬nem változtatták, amely megadta neki ezen holdbeli hatás sajátosságát.4

Mindez úgy tűnhet fel, hogy a főtémától való eltérés, de a keresztény olvasókra való tekintettel ez nagyon szükséges volt. Mert ha valaki elfogulatlanul olvassa egymás mellett Abram vagy Ábrahám, Sarai vagy Sarah – aki „szemrevaló” volt – történetét, valamint Brahmâ és Sarasvati vagy Shri, Lakshmi-Vénusz legendáit, s ezeknek vonatkozásait a Holddal és a vízzel. Különösen ha az a valaki megérti a Jehova név kabbalisztikus jelentését, s annak vonatkozását és kapcsolatát a Holddal, vajon kételkedhet-e abban, hogy Abram története Brahmâ történetén alapul, s hogy a Genezis ugyanabból a forrásból származik, ahonnan valamennyi régi nemzet merített? Az ősi szentírásokban minden allegorikus, s minden elválaszthatatlanul egybefügg az asztronómiával és a kozmolátriával, s ezeken alapul. 13. Mindegyik (a Hold-istenek) a neki kijelölt országba ment; heten, mindegyik a saját részére. A Láng Urai visszamaradtak. Ők nem akartak menni, nem akartak teremteni. (a)
(a) A titkos tanítások szerint az isteni nemzők a földgömb hét részén teremtettek embereket, „mindegyik a saját részén”, azaz külsőleg és belsőleg különböző emberfajt, különböző zónákon. A poligenetikus teremtést másutt, a 7. Stanzában találjuk. De kik „Azok”, akik teremtenek, és kik a „Láng Urai”, akik „nem akartak teremteni”? Az okkultizmus a „Teremtőket” tizenkét osztályba sorolja. Ezek közül négy elérte a felszabadulást a „nagy korszak” vége felé, az ötödik készen áll rá, de még aktívan működik az intellektuális síkon, hét alosztály viszont még a karmikus törvény alá tartozik közvetlenül. Ez utóbbiak azok, akik a mi Körünk embert hordozó glóbuszán tevékenykednek.

Az exoterikus hindu könyvek a Pitrik hét osztályáról tesznek említést, s ezek között a Nemzők vagy Ősök két megkülönböztetett fajtáját jelölik meg: a Barhishad-ok és az Agnishwatta-k, vagyis azok, akikben megvolt a „szent tűz”, és azok, akikből hiányzott. A hindu ritualizmus úgy látszik, az áldozati tűzzel hozza őket összefüggésbe, valamint a
Nos, Sri leánya Bhrigu-nak, a Prajâpatik és Rishik egyikének, aki a Bhriguk – „Fogyasztók”, az istenek légies osztályából – vezetője. Lakshmi ő, Vishnu felesége, de ő Gauri is, „Shiva menyasszonya”, valamint Sarasvati, a „vizes”, Brahmâ felesége, mert a három Isten és Istennő egyet jelent a három aspektus alatt. Ha elolvassuk Parashâra magyarázatát a Vishnu Purâna-ban, (Wilson, I. köt. 118-120, old.) akkor megértjük. „Shri ura a Hold – mondja, és – Shri pedig Narâyâna-nak, az Istenek Istenének a felesége”. Shri vagy Lakshmi (Vénusz) ugyanúgy Indrâni, mint ahogy Sarasvati is, mert ahogy Parashâra mondja: „Hari (vagy Ishvara, az Úr) mindaz, amit hímnek nevezünk (az Univerzumban); Lakshmi pedig mindaz, ami nő. Más nincs is, mint ők.” Ezért Lakshmi a női, és „Isten” a férfi Természet. 3 Shri a „szerencse és a boldogulás” istennője, s maga is az. 4 Masonic Review (Cincinnati), 1886. június, „The Cabbalah” c. cikk, 15-17. old. 60
2

Grihastha (családapa) bráhminokkal korábbi inkarnációkban, azokkal, akik korábbi életeikben megfelelően ápolták a házi szent tüzeket, és azokkal, akik ezt nem cselekedték. A megkülönbözetés – amint mondják – a Védák-ból származik. Az exoterikus allegóriában az (ezoterikusan) első és legmagasabb osztályt, az Agnishwatta-t mint Grihastha- vagy Brahman-családapákat tüntetik fel, akik – minthogy más Manvantarákban töltött régebbi inkarnációikban elmulasztották az égetett áldozatok felajánlását és a házi tüzek ébrentartását – eljátszották azt a jogukat, hogy nekik tűzzel történő áldozatokat mutassanak be. Ezzel szemben a Barishad osztálynak, akik olyan brahmanák lévén, akik fenntartják a családi szentelt tüzeket, mai napig is ekként adják meg a tiszteletet. Ennek következtében az Agnishwatta-kat úgy tüntetik fel, mint akikből hiányzik a tűz, míg a Barishad-ok ennek birtokában vannak. Az ezoterikus filozófia azonban az eredeti megkülönböztetést a két osztály természete közötti különbséggel magyarázza. Az Agnishwatta Pitrikből hiányzik a „tűz”, vagyis a teremtő szenvedély, mert ők túlságosan isteniek és tiszták. Viszont a Barishad-ok, a földünkkel sokkal szorosabb kapcsolatban levő Hold-szellemek, a forma, vagyis a porból teremtett Ádám teremtő Elohim-jává lettek. Az allegória azt mondja, hogy Sanandana és a többi Vedha-k, Brahmâ fiai s első teremtményei: „Kívánság és szenvedély nélküliek voltak, szent bölcsességtől inspiráltak, akik idegenkedtek az univerzumtól, s nem kívántak utódokat.” (Vishnu Purâna, I. köt. VII.) Ez tehát a slokában levő következő szavak: „Nem akartak teremteni” értelme, amit a kommentár így magyaráz:
A Teremtő Szellem elsődleges kiáradásai túl közel vannak az Abszolút Okokhoz. Átmeneti és látens erők lévén, hatásukat csak a következő, s az azután következő fokokon fejtik ki.

Ez világos magyarázat. Ennélfogva Brahmâ-ról azt mondják, hogy haragos lett, amikor látta, hogy a „tagjaiból (gâtra) teremtett szellemek nem akarják önmagukat megsokszorozni”. Ezek után az allegória szerint, Brahmâ további hét elme-szülte fiat teremt (lásd Moksha-Darma és Mahabhârata) név szerint a következőket: Marichi, Atri, Angiras, Pulastya, Pulaha, Kratu és Vasishta – az utolsót gyakran Daksha-val helyettesítik – a legtermékenyebbel a Teremtők között. A szövegek legnagyobb részében Vasishtha-Daksha ezen hét fiát a harmadik Manvantara hét Rishi-jének nevezik. (A „harmadik Manvantara” kifejezés egyaránt vonatkozik a harmadik Körre s a negyedik Kör harmadik gyökérfajára és alfajaira.) Ezek mind a Föld különféle lényeinek teremtői, a Prajapati-k, s ugyanakkor a korai Manvantarákban vagy Fajokban mint isteni reinkarnációk jelennek meg. Így világossá lesz az, hogy az Agnishwatta-kat – akikben nem volt meg a durvább teremtő tűz, s ennélfogva nem teremthették meg a fizikai embert, tekintve, hogy nem volt formájuk, amelynek mását vagy az asztrális testet kilövellhették volna – az exoterikus allegóriákban miért mutatják úgy be, mint jógikat, Kumara-kat (szűz ifjakat), akik „lázadók” lettek, Asurák, akik harcban álltak és ellenkeztek az Istenekkel.5 Mégis egyedül ők azok, akik
Harcban álltak az Istenekkel azért, mert – amint az allegória mutatja – az Isteneknek nem volt saját személyes érdemük, s így féltek azon inkarnálódó, ön-tökéletesítő lények szentségétől, akik aszkéták és jógik lettek, s így veszélyeztették az előbbiek hatalmát, ezek viszont bevádolták őket. Mindezen dolgoknak mély filozófiai jelentése van, s arra utal, hogy ön-erő kifejtése által miként lehet isteni erőre szert tenni, és azokat kifejleszteni. A Purâna-kban néhány Rishi-jógi úgy szerepel, mint akik sokkal hatalmasabbak az Isteneknél. A Másodlagos Istenek, vagy a természet ideiglenes erői arra vannak ítélve, hogy letűnjenek, csak a spirituális 61
5

teljessé tudják tenni az embert, vagyis akik tudatos, csaknem isteni lénnyé tudják tenni, Istenné a földön. A Barhishad-ok, jóllehet megvolt bennük a „teremtő tűz”, híjával voltak a magasabb MAHAT-i elemnek. Minthogy egy síkon vannak az alacsonyabb „princípiumokkal” – vagyis azokkal, amelyek megelőzik a sűrű objektív anyagot – így csak a külső embert teremthették meg, helyesebben a fizikai ember modelljét, az asztrális embert. S így mivel Brahmâ – a kollektív Mahat, az Univerzális Isteni Elme – őket bízta meg a feladattal, a „teremtés misztériuma” megismétlődik a Földön, csakhogy fordított módon, mintegy tükörkép gyanánt. Azok, akik képtelenek a spirituális halhatatlan ember megteremtésére, ők voltak azok, akik a fizikai lény értelem nélküli modelljét (az asztrálisat) kivetítették. S amint látni fogjuk, akik nem akartak szaporodni, azok voltak, akik feláldozták magukat a spirituális emberiség javára és üdvözítésére. Azért, hogy a hetes ember teljes legyen, vagyis hogy a három alacsonyabb princípium kiegészüljön, és a spirituális monád összefogja őket – minthogy ez a monád csak abszolút látens állapotban lehet meg az ilyen formában – két összekötő „princípiumra” van szükség: s e kettő a manasz és a káma. Ehhez a pleroma ötödik és harmadik állapotának középső princípiumából való élő Spirituális Tűzre van szükség. De ez a Tűz a Háromszögek birtokában van, s nem a (tökéletes) Kockák-hoz tartozik, melyek az angyali lényeket szimbolizálják.6 Az előbbiek az Első Teremtés óta ugyanis birtokába jutottak ennek, s feldolgozták maguk számára, amint az a Prométheusz-allegóriában be van mutatva. Ezek az aktív, s ezért – égi szempontból – többé már nem „tiszta” lények, független és szabad intelligenciákká lettek, akik minden teogóniában úgy szerepelnek, mint a függetlenség és szabadság harcosai, vagyis – a szokványos értelemben – „fellázadtak az isteni passzív törvény ellen”. Ezek azután azok a „Tüzek” – az Agnishwatta-k, – akik amint a 13. slokában le van írva, „visszamaradtak”, ahelyett, hogy a többiekkel együtt mentek volna megteremteni az embert a Földön. De az igazi ezoterikus értelme a szövegnek az, hogy ezek legtöbbje arra volt kirendelve, hogy mint Egó-k az emberiség egy későbbi termésében öltsenek testet. Az emberi Egó nem az Atman, sem a Buddhi, hanem a magasabb Manasz, azaz az intellektuálisan öntudatos – magasabb értelemben vett – Egoizmus kivirágzása és intellektuális gyümölcsbe érése. A régi munkákban ezt Karana Sharira-nak nevezik a Sutratma síkján. Ez utóbbi az az „arany szál”, amelyre mint gyöngyszemek sorakoznak fel ezen magasabb Egó különböző személyiségei. Az olvasó aligha értené meg a szövegeket helyesen, ha közölnék vele, miként ez a fél-ezoterikus allegóriákban adva van, hogy ezek a lények visszatérő Nirvánik, akik az előző Maha-manvantarákból jöttek, azaz kiszámíthatatlan tartamú korszakokból, melyek az örökkévalóságban már lezajlottak, még kiszámíthatatlanabb időkkel ezelőtt. A vedantisták pedig talán azt mondanák: „Ez nem így van, a Nirváni nem térhet vissza”. S ez igaz is, ha az adott Manvantarát nézzük, amelyhez tartozik, de téves, ha az Örökkévalóság szempontjából tekintjük. Meg van mondva a szent slokában:
A Ragyogó Fonal, mely elpusztíthatatlan, és csak a Nirvánában oldódik fel, újra kilép belőle teljességében azon a napon, amikor a Nagy Törvény minden dolgot visszahív a cselekvésbe.

Éppen ezért, mivel a magasabb Pitrik vagy Dhyánik nem folytak bele az ember fizikai teremtésébe, az ősi ember a spirituálisan „tűznélküli” Teremtők testeiből áradt ki, s úgy írják le, mint légnemű, tömörség nélküli és értelem nélküli formát. Az ősi emberben nem volt meg a középső princípium, hogy közvetítő legyen a magasabb és az alacsonyabb között (vagyis a spirituális ember és a fizikai agy között), miután hiányzott belőle a Manasz. Azok a monádok, amelyek ezekbe az üres burkokba inkarnálódtak, oly öntudatlanok maradtak, mint amilyenek
potencialitás az, amely az embert elvezetheti a VÉGTELEN és ABSZOLÚT egységbe. 6 A háromszög a Földön ötszöggé válik. Lásd: I. kötet, 3-5. stanzák. 62

akkor voltak, amikor elváltak előző tökéletlen formáiktól és eszközeiktől. Nincs meg a tiszta Szellemben ezen a mi síkunkon az ön-tudat vagy a teremtésre való potencialitás, csak akkor van erre lehetőség, ha a Szellem túl homogén, tökéletes – minthogy isteni – természete egy más, differenciáltabb lényeggel mintegy keveredik, s ennek folytán megerősödik. A Háromszögnek csak az alsó vonala – amely az Univerzális MONÁD-ból kiáradó első hármasságot szimbolizálja – adhatja meg a szükséges öntudatosságot a differenciálódott Természet síkján. De hogyan tudnák ezek a tiszta Emanációk, amelyek a fenti elv alapján (a mi értelmünkben) öntudatlanok eredetileg maguk is, hozzásegíteni az embert a kívánt princípiumhoz, hiszen maguknak is aligha volt ez meg? A választ nehéz lesz megérteni, hacsak valaki megfelelően nem jártas a kozmikus újraszületések kezdet- és vég nélküli sorozatának filozófiai metafizikájában, s nem ismeri a Természet változhatatlan törvényét, amely ÖRÖK MOZGÁS, ciklikus és spirális – tehát progresszív még a látszólag retrográd mozgásban is. Az egy Isteni Princípium, a Védák névtelen „AZ”-a, egy Univerzális Összesség, amely sem spirituális aspektusaiban és emanációiban, sem pedig fizikai atomjaiban sohasem lehet „abszolút nyugalomban”, kivéve Brahmâ Éjszakái alatt. Így van tehát az, hogy az „Első szülöttek” azok, akiket egy Manvantara elején először hoznak mozgásba, s így először buknak le az anyagi világ alacsonyabb szféráiba. Azok, akiket a teológiában „Trónusoknak” neveznek, s akik „Isten székei”, kell, hogy a Földön emberként elsőnek inkarnálódjanak. S így érthetővé válik, hogy ha az elmúlt Manvantarák végtelen sorozataira gondolunk, miért kell az utolsóknak elsőnek jönniük, az elsőknek utoljára. Röviden azt látjuk, hogy a magasabb angyalok számtalan aeonnal ezelőtt áttörték a „Hét Kört”, s kirabolták azokból a Szent Tüzet. Egyszerű szavakkal ez azt jelenti, hogy elmúlt inkarnációkban úgy az alsóbb, mint a magasabb világokban azok minden bölcsességét asszimilálták magukban, azaz MAHAT visszatükröződését az intenzitás különböző fokaiban. Semmiféle lény, legyen az angyali vagy emberi, nem érheti el a nirvána, vagyis az abszolút tisztaság állapotát, csak ha korszakokon át szenvedett, és megismerte a ROSSZAT éppen úgy, mint a jót, hiszen máskülönben az utóbbit nem érthetné meg. Az ember és az állat között – melynek monádjai vagy Jivá-i alapjában véve azonosak – a mentalitásnak és az ön-tudatosságnak áthághatatlan szakadéka húzódik. Honnan jön, és mi más lehet az emberi elme magasabb aspektusában, ha nem egy magasabb lény esszenciájának egy része, sőt bizonyos ritka inkarnációkban e magasabb és isteni síkról való lény tényleges esszenciája? Vajon az ember – az állati formában lakozó Isten – éppen úgy csak a materiális természet fejlődésének eredménye lenne, mint az állat, amely külső formájában ugyan különbözik az embertől, de semmiképpen nem különbözik fizikai testének anyagában? Sőt ugyanaz a – bár kevésbé fejlett – monád lelkesíti, hiszen e kettő intellektuális képességei éppen annyira különböznek egymástól, mint a Nap fénye a szentjánosbogárétól. S mi az, ami ily hatalmas különbséget hoz létre, ha nem az a tény, hogy az ember egy állati test, plusz egy élő isten e fizikai burkon belül? Álljunk meg tehát, és tegyük fel magunknak komolyan a kérdést, félretéve úgy a materialista, mint a pszichológiai modern tudomány hóbortjait és szofizmáit. Bizonyos fokig – elismerjük – még az ezoterikus tanítás is allegorikus. Hogy e tanítást az átlagos intelligencia számára érthetővé tegyék, szükséges a szimbólumok használata intelligens formába öntve. Innen vannak az exoterikus beszámolókban az allegorikus és félmitikus elbeszélések, az ezoterikus tanításokban pedig csupán félig metafizikai és objektív ábrázolások. Mert a tisztán és transzcendentálisan spirituális megfogalmazások csak azok felfogó képességéhez vannak szabva, akik:

63

Szem nélkül látnak, fül nélkül hallanak, és érzékszervek nélkül érzékelnek,

A Kommentár szemléletes kifejezése szerint. A túlságosan puritán idealistának szabadságában áll a tant spiritualizálni, míg a modern pszichológus egyszerűen meg fogja kísérelni, hogy eltüntesse a mi „bukott”, de még mindig isteni ember-lelkünket, melynek istenisége a buddhihoz kapcsolódik. A földi emberben lévő isteni ember magasrendű spirituális őseihez kapcsolódó misztérium igen mély. Az ember kettős teremtésére utalnak a Purânakban, jóllehet annak ezoterikus jelentését csak úgy lehet megközelíteni, ha összehasonlítjuk a sok egymástól eltérő beszámolót, s úgy olvassuk, hogy szem előtt tartjuk e szövegek szimbolikus és allegorikus jellegét. Ugyanez a helyzet a Bibliával, úgy a Genezisben mint Szt. Pál Leveleiben is. Mert az a „Teremtő”, akit a Genezis második fejezetében az „Úr Isten”-nek neveznek, az eredeti szövegben Elohim, vagy az Istenek (az Urak), tehát többen vannak. S míg ezek egyike megteremti a porból való földi Ádámot, addig egy másik beléje leheli az Élet Leheletét, egy harmadik pedig Élő Lelket (II. 7.) teremt belőle, – s mindez az értelmezés benne foglaltatik az Elohim szó többes értelmében7. Pál pedig ezt mondja:
Az első ember földből való, földi; a második ember (az utolsó, vagy legmagasabb), az Úr, mennyből való. (I. Koritnh. XV. 47.)

Az árja allegóriában Brahmâ ellenszegülő fiait mint szent aszkétákat és jógikat mutatják be. Amint minden Kalpában újraszületnek, rendszerint meg akarják akadályozni az emberi nemzés művét. Amikor Seksha, a Prajâpatik vagy Teremtők feje megteremti 10.000 fiát azért, hogy velük benépesítse a Földet, Narada – Brahmâ egyik fia, a nagy Rishi, s lényegében egy Kumara, ha nem is hívják annak, – közbelép, s kétszer meghiusítja Daksha szándékát azzal, hogy rábírja ezeket a fiakat, hogy maradjanak szent aszkéták, és kerüljék a házasságot. Ezért azután Daksha megátkozza Naradát, hogy mint ember szülessen újra, minthogy Brahmâ már előbb megátkozza őt azért, mert nem akart megnősülni, és utódokat nemzeni. Az átok így hangzott: „Pusztulj el (jelenlegi – déva vagy angyali – formádban), s lakozzál a méhben” – vagyis légy emberré. (Vayu Purâna, Harivamsa, 170.) Ugyanezen történet egymásnak ellentmondó verziói dacára is világosan kitűnik, hogy Narada Brahmâ azon „elsőszülötteinek” osztályába tartozik, akik mind ellenszegültek az állati nemzés törvényének, amiért is mint embereknek kellett inkarnálódniuk. A Véda-beli összes Rishik közül Narada, amint már bemutattuk, a legérthetetlenebb, éppen azért, mert a legszorosabban kapcsolódik az okkult tanításokhoz, s különösen a titkos ciklusokhoz és Kalpákhoz. E bölcsről szóló bizonyos ellentmondó megállapítások igen megzavarták az orientalistákat. Például az egyik helyen határozottan visszautasítja azt, hogy „teremtsen”, vagy utódai legyenek, sőt atyját, Brahmâ-t „hamis tanítónak” nevezi, mert azt tanácsolja neki, hogy házasodjon meg – így írják azt a Narada-Pancha-Râtra-ban. S mégis úgy beszélnek róla, mint a Prajapatik vagy Nemzők egyikéről! A Naradiya Purâna-ban Narada leírja a nőtlen Adeptusok törvényeit és kötelességeit. S minthogy ezek az okkult kötelességek
Seth, amint azt Bunsen és mások is bebizonyították, nemcsak a semiták – beleértve a korai zsidókat is – „primitív Istene”, hanem az ő „fél-isteni teremtőjük” is. Mert – mondja Bunsen (God in History, I. 233-4.) – a Genezisben levő Seth, Enoch (az ember) atyja, úgy tekintendő, mint aki eredetileg párhuzamosan fut az Elohimból, Ádám atyjából eredőkkel. „Bunsen szerint ez az Istenség (Seth isten) Észak-Egyiptom és Palesztina primitív istene volt” – állapítja meg Stanilad Wake a The Great Pyramid (61. oldal) című művében. Sethről az egyiptomiak későbbi teológiájában azt tartották, hogy ő egy „gonosz démon”, mondja ugyanez a Bunsen, mert Seth ugyanaz, mint Typhon, és ugyanaz, mint a hindu Démonok, mint logikus fejlemény. 64
7

véletlenül nem szerepelnek az európai múzeumok birtokában levő kb. 3000 stanza töredékeiben, a brahmanokat hazugoknak kiáltották ki. Az orientalisták elfelejtik, hogy a Naradiya-ról azt tartják, hogy 25 ezer stanzát tartalmaz, s hogy nyilvánvalóan nem valószínű az, hogy ilyen kézirat profán hinduk birtokában legyen, akik bármilyen értékes ollat hajlandók lennének egy vörös levesért eladni. Legyen itt elég annyi, hogy Narada a par excellence a Déva-rishi okkult megítélés szerint, s hogy az az okkultista, aki Naradát nem mérlegeli, analizálja és tanulmányozza az ő hétszeresen ezoterikus megjelenésében, s az sohasem lesz képes kifürkészni bizonyos antropológikus, kronologikus vagy éppen kozmikus misztériumokat. Narada a már említett Tüzek egyike, s szerepet játszik ezen Kalpa fejlődésében annak kezdetétől végéig. Narada a jelenlegi manvantarikus dráma minden soron következő felvonásában, vagyis gyökérfajában megjelenik, amint ezt róla azok az ezoteriát súroló allegóriák állítják, amelyekkel az olvasó az eddigiek során jobban megismerkedett. Vagy forduljunk más ősi írásokhoz és dokumentumokhoz, hogy a „Tüzek, Szikrák, Lángok” kérdésében megerősítést nyerjünk? Ilyen írásokat bőségesen találunk, csak jó helyen kell keresni. A Book of the Concealed Mystery kabbalisztikus írásban világosan tárgyalják ezt a kérdést, s úgyszintén a Ha Idra Zuta Quadisha, másként a „Kisebb szent együttes” című műben is. A nyelvezet igen misztikus és burkolt, de azért érthető. Ez utóbbiban a korábbi világok szikrái között, melyek az isteni kovakőből kipattanó „rezgő Lángok és Szikrák”, a „Dolgozó” nekifog az ember, a férfi és a nő teremtéséhet. (427.) Ezek a „Lángok és Szikrák” – vagyis angyalok és világaik, csillagok és bolygók – a jelképes megállapítás szerint kialszanak és elenyésznek, vagyis megnyilvánulatlanok maradnak mindaddig, amíg a természetben egy bizonyos folyamata befejezést nem nyer. Hogy mennyire sűrűn elfátyolozzák a köztudat elől az antropogenezis legfontosabb tényeit, arra nézve két idézetet közlünk két kabbalista könyvből. Az első a Ha Idra Zuta Quadisha-ból való:
(429.) Egy elviselhetetlen fényességű Fény-hordozóból (a hét szent bolygó egyikéből) sugárzó láng tört elő, magával ragadva mint egy óriási és hatalmas pörölyt, azokat a szikrákat, amelyek az Előző Világot alkották. (430.) S ezek a legfinomabb éterrel voltak összekeveredve és összekötve, de csak akkor, amikor egymással egyesültek, a Nagy Atya és a Nagy Anya. (431.) Hoa-ból Magából van AB, az Atya, és Hoa-ból Magából van RUACH, a Szellem, akik rejtve vannak a Napok Ősében, s benne van az éter elrejtve. (432.) És Amaz össze volt kötve egy fény-hordozóval (egy bolygóval és annak angyalával vagy uralkodójával), amely kilépett azon elviselhetetlen ragyogású Fény-hordozóból, mely a Nagy Anya, az Aima, keblében van elrejtve.8

A Zohar9 a következő, „a Pre-adamita Királyok” című idézete ugyancsak ezzel a misztériummal foglalkozik:
A Siphrah D’Tzniootha-ban ezt tanultuk: At-tee’kah D’At-tee’keen, az Ősöknek Őse, mielőtt elkészítette volna formáját, királyokat teremtett, és királyokat vésett, és királyokat tervezett (embereket, az állatok „királyát”), s ezek nem tudtak létezni. Míg végül tönkretette őket, és egy időre elrejtette őket. S ezért írják azt, hogy „És ezek azok a királyok, akik Edom országában uralkodtak”. S addig nem volt létük, amíg Resha’Hiv’rah, a Fehér Fej, az At’tee’-kah D’At’-tee’keen, az Ősök Őse, önmagát el nem rendezte. Amikor önmagát elrendezte, megformált minden formát fent és lent… Mikor még nem rendezte el önmagát saját formájában, nem voltak megformálva mindazok, amelyeket ö megformálni kívánt, és valamennyi világ
8 9

Lásd Mather: Kabbalah Unveiled [A leleplezett Kabbala], 302. old. Fordította: Isaac Myer: Qabbalah c. művében, 386-7. old. 65

megsemmisült… E világok azért nem maradtak helyükön, mert a királyok formája sem olyan volt, amilyennek lennie kellett volna, és a Szent Város még nem volt előkészítve. (Zohar, III. 135a, 292s Indra Zootah. Brody)

A két allegorikus és metafizikai értekezésnek a nyilvánvaló értelmezése egyszerűen a következő: A fejlődés törvénye szerint már előzőleg meglevő anyagból világok és emberek lettek teremtve, majd el lettek pusztítva, s e folyamat megismétlődött mindaddig, amíg Földünk, s a rajta levő állati és emberi fajok olyanokká nem váltak, mint amilyenek most, a jelenlegi ciklusban. Azaz ellentétes poláris erők, a Szellem és az Anyag, a pozitív és a negatív, a férfi és a nő egyensúlyba hozott összetétele. Mielőtt az ember fizikailag férfivá és nővé válhatott volna, a teremtő Elohim-nak asztrálisan kellett elrendezni formáját ezen a szexuális síkon. Vagyis az atomoknak és az organikus erőknek, amelyek leszálltak erre az adott differenciálódási síkra, a Természet által megkívánt rendbe kellett felsorakozniuk azért, hogy – szeplőtelen módon – állandóan végrehajtsa azt a törvényt, amelyet a Kabbala „Egyensúly”-nak nevez, s mely törvény szerint az anyagiasság jelenlegi fokán minden, ami létezik, végső tökéletességében a férfi és a nő jellegzetessége szerint jelenik meg. Chokman, a Bölcsesség, a férfi Sephirot, ki kellett áradjon Binah-ba és Binah-on keresztül, amely az intelligens Természet, másként a Megértés. Ezért az emberek első gyökérfaja, amely nem nélküli és értelmetlen volt, el kellett pusztuljon, s egy időre el kellett rejtőzzön. Vagyis az első faj nem halt meg, hanem eltűnt a második fajban, miként bizonyos alacsonyabb életek és növények ma is így tesznek. Ez egy általános átalakulás volt. Az elsőből lett a második gyökérfaj anélkül, hogy azt nemzette volna, s anélkül, hogy elpusztult volna. „Ők együtt mentek tovább”, s amint írva van: „Ő meghalt, s egy másik uralkodott helyette”. (Genezis, XXVI, 31. és köv. Zohar III. 292a) Miért? Azért, mert „a Szent Város még nem volt előkészítve”. És mi a „Szent Város”? A Maquom – szent hely, vagy szentély – a Földön, más szavakkal a női méh, amely mikroszkopikus másolata és tükröződése az Égi Anyaméhnek, a női Térnek, vagy ősi Káosznak, amelybe a férfi Szellem megtermékenyíti a Fiú, vagyis a látható világegyetem petéjét.10 Ez annyira így van, hogy a Zoharban, „A férfi és a női princípium kiáradásáról” szóló részben az van, hogy e Földön, a „Szent Őstől” jövő BÖLCSESSÉG „nem ragyog csak a férfiben és nőben”.
Hohmah, a Bölcsesség az Atya, BINAH pedig, a Megértés az Anya… És amikor ők egymással kapcsolódnak, Igazságot hoznak létre, terjeszkednek és kiárasztanak. Rabbi Je-yeva Sabah, vagyis az Öreg mondásaiból tudjuk: Mi Binah, a Megértés? De amikor egymásba kapcsolódnak, a ‫(י‬Yod) a ‫(ח‬Heh)-be, akkor megtermékenyülnek, és egy Fiút hoznak létre. Ezért azt Binah-nak, Megértésnek nevezik. Ez annyit jelent: BeN YaH, azaz YaH Fia. Ez az Egésznek a Teljessége.11

Ez a magyarázat – hozzátehetjük még – a rabbik fallicizmusának „teljessége” is, a fallicizmus apoteózisa, ahol az istenit lerántják az állati síkra, a magasztost a földi durvaságba. A keleti okkultizmusban nincs semmi, ami ilyen szemléletesen durva lenne, sem a primitív Kabbalában, a kaldeai Számok Könyvében. Ezt már leírtuk az Isis Unveiled-ben:
Nem találjuk bölcs dolognak a katolikus írók részéről, hogy méregzacskójukat ilyen megállapításokba ürítik: „Számtalan pagodában látjuk a fallikus követ, melynek formája – akárcsak a görög batylos – újra meg újra a lingam… a Maha Déva durván illetlen formáját idézi”. Mielőtt sárral dobálnák meg azt a szimbólumok, amelynek mélységes metafizikai értelme túlságosan magas a római katolicizmus, a par excellence érzéki vallás modern bajnokai számára, e hitvitázóknak előbb le kellene romboltatniuk legrégibb templomaikat, meg
10 11

Lásd: „A Szentek Szentjének ezoterikus jelentése” V. rész. Zohar III. 290a, idézi Isaac Myer Qabbalah-ja, 387. old. 66

kellene változtatniuk székesegyházaik kupoláinak formáit. Az Elephanta-i Mahadeo, a Bhagulpore-i Kerek Torony, az iszlám minaretjei – akár lekerekítettek vagy hegyesek – mindezekre, mint eredeti ősökre vezethetők vissza a velencei Szent Márk tér Campanile-je, a Rochester-i katedrális és a milánói dóm. Mindezek a templomtornyok, oszlopok, kupolák és keresztény templomok a lithos, a felálló fallosz primitív elképzelésének alakba öntése. (II. köt. 5. old.)

Mindazonáltal akárhogy is van, de tény az, hogy mindezek a héber Elohimok, Szikrák és Kerubok azonosak az ősi árják Déváival, a Rishikkel, a Tüzekkel és Lángokkal, a Rudrákkal és a negyvenkilenc Agnival, a mindezt kielégítő módon bizonyítja maga a Kabbala.

67

4. STANZA AZ ELSŐ FAJOK TEREMTÉSE
14. Az emberek teremtése. 15. Ezek üres árnyékok. 16. A Teremtők tanácstalansága: miként teremtsenek GONDOLKODÓ embert. 17. Mi szükséges egy tökéletes ember megformálásához? 14. A Hét Seregek, az „Akarat- (vagy Elme-) szülte Urak”, az Élet-adás (Fohat) Szellemétől hajtva, kiválasztották magukból az embereket, mindegyik a saját földövén. (a) (a) Az „Urak” ledobták „árnyékukat”. Vagyis asztrális testüket, ha ugyan feltételezhető, hogy egy olyan éterikus lény, mint a „Lunáris Szellem” az alig kézzelfogható testén kívül egy asztrális testtel is bír. Egy másik kommentárban az áll, hogy az „Ősök” kilehelték az első embert, amint Brahmâról is azt tartják, hogy kilehelte a Sura-kat, vagy Isteneket, s ekkor azok Asurákká (Asu = lehelet) lettek. Egy harmadik kommentárban pedig azt mondják, hogy az újonnan teremtett emberek „az Árnyékok árnyékai” voltak. Ezzel a megállapítással kapcsolatban: „Az Árnyékok árnyékai voltak” – még néhány szót kell szólnunk, megkísérelvén a teljesebb magyarázatot. Az emberiség fejlődésének ezt az első állomását sokkal könnyebb elfogadni, mint az ezt követőt, bár minden ilyen állomást kétségbe vonnak vagy elutasítanak majd egyes, különösen nyugati kabbalisták, akik jelen hatásokat tanulmányozzák ugyan, de elhanyagolják az eredeti okok tanulmányozását. A szerző nem is érzi magát kompetensnek arra, hogy megmagyarázzon egy olyan teremtési módot, amelynek megértése mindenki számára – kivéve egy keleti okkultistát – oly rendkívül nehéz. Itt tehát hiábavaló lenne e folyamatra vonatkozólag részletes leírással szolgálni, bár mindez pontosan le van írva a Titkos Könyvekben; ez annyit jelentene, mint eddig ismeretlen tényekről beszélni a profán világnak, ami csak félreértéshez vezetne. A tanulmányozók bizonyos osztálya mindig elfogadhatóbbnak fogja találni a Föld porából vett „Ádám”-ot, mint egy olyan embert, amelyet teremtője éterikus testéből lövellt ki, – jóllehet az előző eljárásra egyáltalában nincsen példa, míg az utóbbi jól ismert az európai és amerikai spiritiszták körében, akik mindenkinél jobban meg kellene értsék ezt a procedúrát. Hiszen mindazok, akik egyszer tanúi voltak annak, miként szivárog ki a médium pórusaiból – vagy más alkalommal a médium bal oldalából – egy materializált forma, nem tagadhatják legalábbis a lehetőségét egy ilyen születésnek. Miért is volna olyan lehetetlen ez a mi tanításunk, amikor a Földön milliók hiszik azt, hogy egyrészt az Univerzumban léteznek olyan lények, mint angyalok vagy szellemek, akiknek testetlen esszenciája egy intelligens lényt alkot, jóllehet nincs (számunkra legalábbis) szilárd szervezetük. Másrészt ugyancsak milliók hiszik azt, hogy Isten az első embert porból alkotta, és élő lelket lehelt belé. Igen hamar el fog következni az az idő, amikor a világnak választania kell, hogy elfogadja-e az ember (és a kozmosz) csoda általi teremtését a semmiből, a Genezis holt betűi értelmében, vagy pedig a másik hipotézist, hogy az első ember egy fantasztikus, ma még teljesen „hiányzó” láncszemből született, az ember és az emberszabású majom közös ősétől.1 Az okkult filozófia e két téveszme között emeli fel
„Huxley, az összehasonlító anatómia legnyilvánvalóbb felfedezései által támogatva, kimondhatta azt a fontos megállapítást, hogy az ember és a legmagasabbrendű majom között az anatómiai eltérések kisebbek, mint a legmagasabbrendű és a legalacsonyabbrendű majom között. Az általunk felállított genealógiai fa szerint szükségképpen az a következtetés vonható le, hogy az emberi faj fokozatosan fejlődött ki az emberszabású 68
1

hangját.2 Azt tanítja, hogy az első emberi nemzetségeket magasabb és félisteni lények saját esszenciájukból árasztották ki. Ha ez az eljárás most abnormálisnak vagy éppen elképzelhetetlennek tűnik is fel – tekintve, hogy a természetben ez az eljárás a fejlődés jelenlegi fokán már elavult – bebizonyíthatóan lehetséges, éspedig bizonyos „spiritiszta” tények alapján. Most pedig azt kérdezzük, hogy a fenti három hipotézis vagy elmélet közül melyik a legésszerűbb, melyik a legkevésbé abszurd? Az okkult tanítást bizonyára csak a lelkileg vak materialisták fogják kifogásolni. Nos, ahogy az okkult tanításból kivesszük, az embert nem olyan komplett lénynek „teremtették”, amilyennek ma ismerjük, bármennyire is tökéletlen teremtmény még mindig. Az ember esetében volt egy spirituális, egy pszichikus, egy intellektuális és egy állati fejlődés, vagyis a magasabb rendűtől kezdve le a legalacsonyabb rendűig. Ugyanakkor volt egy fizikai kifejlődés – ez egyszerűtől és homogéntől fel az összetett és heterogén kifejlődésig. S mindez nem egészen azokon az utakon folyt le, ahogy azt a modern evolucionisták számunkra előírják. Ez a két ellentétes irányú fejlődés sok korszakon át a spiritualitásnak és intellektusnak különböző jellegét és fokait tette szükségessé, hogy kimunkálhassa azt a lényt, akit ma úgy ismerünk, mint embert. Továbbá, az az abszolút, örökké működő és soha nem tévedő törvény, amely ugyanazon az úton halad az egyik örökkévalóságtól (vagy Manvantarától) a másikig, s amely megnyilvánult dolgoknak (amint mi a nagy Illúziónak, Maha-Maya-nak nevezünk) mindig növekvő tömegét szolgáltatja. Másfelől pedig a Szellemet mindig mélyebbre meríti az anyagiasságba, majd a testen keresztül felszabadítja azt. Ez a törvény – mondjuk mi – mindezen célokra más és magasabb síkon levő lényeket, embereket vagy elméket (Manukat) használ fel, ezen lények saját karmikus követelményeinek megfelelően. Ennél a pontnál megint arra kell kérni az olvasót, hogy fordítsa figyelmét az indiai filozófiára és vallásra. Mindkettő ezoteriája azonos a mi Titkos Tanításunkkal, bármennyire is változó a mondanivaló formája.

A testetöltő erők azonosságáról és különbözőségeiről
Az ember ősei, akiket Indiában Atyáknak, Pitaráknak vagy Pitriknek neveznek, a mi testeink és alacsonyabb princípiumaink „teremtői”. Ők mi vagyunk. Mint az első személyiségek, és mi ők vagyunk. Az ősi ember tehát „csont a csontjukból és hús a húsukból”, ha ugyan volt csontjuk és húsuk. Amint már megállapítottuk, a Teremtők „Holdbéli (lunáris) lények” voltak. Az ember tudatos és halhatatlan Egóját a „Napbéli (szoláris) angyaloktól” kapta, akár képletesen, akár szó szerinti értelemben. A tudatos Egó vagy emberi lélek igen nagy misztérium. Ezen Szoláris angyalok ezoterikus neve, szó szerint a „kitartó és szüntelen
majomból. (Enrst Haeckel: The Pedigree of Man, fordította: Ed. B. Aveling, 49. old.) Kérdezzük: mik lehetnének a fenti megállapítás tudományos és logikai ellenvetései? Az ember és az emberszabású majom anatómiai hasonlóságai – melyeket a darwinisták M. de Quatrefages szerint is alaposan eltúloznak – elég egyszerűen megindokolhatók, ha tekintetbe vesszük az emberszabású majmok eredetét. „A legősibb üledékekben sem található sehol egy olyan majom, amely közelebb áll az emberhez, sem pedig egy olyan ember, amely közelebb áll a majomhoz.” 2 „A manapság meglevő ugyanaz a szakadék a szakadék választja el változatlan mélységben és szélességben az embert és a majmot, ha visszamegyünk az időben, egészen a harmadkorig. Ez a tény maga is elegendő, hogy a hipotézis tarthatatlanságát bizonyítsa.” (Dr. F. Pfaff, az Erlangen-i Természettudományi Egyetemről) 69

odaadás (pranidhâna) urai (Nath)”. Tehát ők, az ötödik princípium (Manasz) angyalai, úgy látszik, kapcsolatban vannak, vagy ők kezdeményezték azt a jógi-rendszert, amelyben a pranidhâna mint az ötödik előírás szerepel (Lásd: Yoga Shastra, II. 32.). Már korábban megmagyaráztuk, hogy miért tekintik ezen angyalokat a transz-himalájai okkultisták ugyanazon lényeknek, akiket Indiában Kumâráknak, Agnishwattáknak és Barishadoknak neveznek. Mennyire pontos és milyen igaz Platón kifejezése, milyen mély és filozófiai az (emberi) lélekről vagy Egóról szóló megjegyzése, amikor megállapítja, hogy a lélek „ugyanannak és másnak az összetétele”. És mégis, mily kevéssé értették meg ezt a célzást, amikor azt gondolták, hogy ez a megállapítás arra vonatkozik, hogy a lélek Istennek, Jehovának a lehelete. Pedig a lélek „ugyanaz és a másik”, ahogy a nagy beavatott filozófus mondotta. Mert az Egó – a magasabb Én, amikor egyesül és belemerül az Isteni Monádba – az ember, és mégis ugyanaz, mint a „másik”, a benne testetöltött angyal ugyanaz, mint az Egyetemes Mahat. A nagy klasszikus író és filozófus érezte ezt az igazságot, amikor ezt mondta:
Kell bennünk lenni valaminek, ami a gondolatainkat létrehozza, – valami nagyon finomat: egy lehelet, egy tűz, éter, egy esszencia, egy halvány hasonlóság, értelmi szikra, egy szám, egy harmónia. (Voltaire)

Mindez a Manaszákra és Radzsaszákra, a Kumârákra, Asurákra, más uralkodókra és Pitrikre vonatkozik, akik a harmadik fajban inkarnálódtak, s ezen a módon és még más módokon megtagadták az emberiség számára az Elmét. A Pitriknek – amint később látni fogjuk – hét osztálya van: három testetlen és négy testtel bíró, valamint két fajtájuk van: az Agnishwatták és a Barishadok. Hozzátehetjük még, hogy amint a Pitriknek két fajtája van, ugyanúgy maguknak a Barishadoknak és Agnishwattáknak is van egy kettős és hármas sorozatuk. A Barishadok – miután megteremtették asztrális másukat – újraszülettek, mint Atri fiai, s ők – a Manu megállapítása szerint (Manava-Dharma Shastra, III. 196.) – „a Démonok Pitrijei”, vagyis a testi lények. Míg az Agnishwatták mint Marichi (Brahmâ egyik fia) fiaiként születtek újra, s ők az „Istenek Pitrijei” (ismét Manu, Matsya és Padma Purânák, továbbá Kolluka a Manavas törvényeiben, III. 195.).3 A Vayu Purâna kijelenti, hogy a Pitrik hét rendjét mint a kezdeti első isteneket, a Virâjákat kell tekintenünk, akiket Brahmâ – a jóga szemével – az örök szférákban tekintett meg, s akik az istenek istenei. A Matsya pedig hozzáteszi, hogy az istenek imádták őket. A Harivamsa a Virâjákat úgy tekinti, mint csupán a Pitriknek egyik osztályát (S. I. 935.), ezt a megállapítást a titkos tanítások is igazolják. Mindazonáltal ez utóbbiban a Virâjákat azonosnak tartják az idősebb Agnishwattákkal4 és a Radzsaszákkal vagy Abhutaradzsaszákkal, akik testetlenek, és még asztrális másuk sincs. A legtöbb kézirat szerint Vishnu ezekben és rajtuk keresztül inkarnálódott. „A Raivata Manvantarában (korszakban) Hari, az istenek legjobbja újra megszületett Sambhuti-tól, mint isteni Manasza – a Radzsaszáknak nevezett istenektől eredve.” Sambhuti Daksha lánya és Marichi felesége volt. Marichi viszont az Agnishwatták atyja, az Agnishwatták pedig a Radzsaszákkal együtt mindig kapcsolódnak a Manaszákkal. Amint Fitzerward Hall – aki sokkal jobb szanszkritológus volt, mint Wilson –
Jól tudjuk, hogy a Vayu és a Matsya Purânák az Agnishwattákat (a nyugati értelmezésnek megfelelően) az évszakokkal azonosítják, míg a Barishad Pitriket a hónapokkal. Hozzáadnak még egy negyedik osztályt – a Kavyákat – mint a ciklikus éveket. De vajon a keresztény római katolikusok nem azonosítják-e angyalaikat a bolygókkal, s a hét Rishiből nem alkották-e meg a Saptarshiket, a csillag-konstellációt? Ezek a ciklikus felosztásokon uralkodó istenségek. 4 A Vayu Purâna szerint a Virâja-loka-nak nevezett régióban az Agnishwatták laknak. 70
3

megjegyzi: „Manasza igen megfelelő név egy olyan istenség számára, aki a Radzsaszákhoz kapcsolódik. A névben benne van a Manaszam – ugyanaz, mint manasz – egy végződésváltozással, ami a férfi megszemélyesítéséhez szükséges.” (Vishnu Purâna, III. köt. I. fej. 17. old.) Virâja minden fia Manasza, mondja Nilakantha. Virâja pedig Brahmâ, s ezért a testetlen Pitriket Vairâják-nak nevezik, mivel Virâja fiai – mondja a Vayu Purâna. Bizonyítékainkat a végtelenségig sorolhatnánk tovább, de felesleges. A bölcs meg fogja érteni, mit akarunk bizonyítani, a többiekre pedig nem számítunk. Indiában 330 millió isten van. Ezek lehetnek mind dévák, de semmi esetre sem mind „istenek”, a kifejezés legmagasabb szellemi értelmezésében. Ahogy a Bhagavad Gîtâ egyik tudós tanulmányozója megjegyzi:
Az európaiak általában elkövetik ezt a szerencsétlen baklövést. A Déva egyfajta spirituális lény, és bár a mindennapi beszédben ugyanezt a szót használják az isten megjelölésére, ebből nem következik az, hogy 330 millió istent kell tisztelnünk. Ezek a lények – amint természetszerűleg következik – bizonyos affinitásban vannak azon három upadhi (alapvető princípium) egyikéhez, amelyekre mi az embert felosztottuk. (Lásd: The Theosophist, 1887. márc. 360. old)

Egy bizonyos misztikus osztályhoz tartozó istenségek neve minden Manvantarában változik. Így a Kalpa legkezdetén a Brahmâ által teremtett 12 Nagy Isten, akiknek segíteniük kellett volna a teremtés munkájában, és akik beleveszvén a Samadhi-ába elmulasztották a teremtést (aminek következtében arra ítéltettek, hogy minden egyes Manvantarában, egészen a hetedikig, újraszülessenek). Ennek megfelelően a következő neveket kapják: Ajiták, Tushiták, Satyák, Harik, Vaikunthák, Sadhyák és Adityák; ők a Tushiták (a második Kalpában), ebben a Vaivasvata-korszakban pedig Adityák (lásd: Vayu Purâna), nem beszélve a különböző korszakokhoz illő más neveikről. De mindenesetre azonosak a Manaszákkal vagy Rajasákkal, ezek pedig a mi testetöltő Dhyan Chohanjainkkal. Ezek a Gnana-dévák valamennyi osztálya. Igen, azon lényeken kívül, mint pl. a Jakshák, Gandharvák, Kinnarák, akik mint individualitások lakoznak az asztrális síkon, vannak igazi Devagnanamák, és ezen osztályához tartoznak az Adytyák, a Vairâják, a Kumarák, az Asurák, és mindazon magasrendű égi lények, akiket az okkult tanítás Manaswin-nek, mindenek fölött Bölcseknek nevez. S akik az emberekből tudatos spirituálisan fejlett lényeket teremtettek volna, ha nem lettek volna arra „átkozva”, hogy nemzésbe merülve, maguk is mint halandók újraszülessenek kötelességük elmulasztása miatt. 15. Megszületett (így) a jövő embereinek (vagy Amanasáknak) hétszer hét árnyéka (chhaya-ja) (a), mindegyik saját színében (arcszínében) és fajtájában. (b) Mindegyik (pedig) alacsonyabb rendű atyjánál (teremtőjénél). Az Atyák, a csontnélküliek, nem adhattak életet csonttal bíró lényeknek. Szülötteik Bhuták (árnyékok) voltak, forma és elme nélküliek. Ezért ezeket Chhaya (kép vagy árnyék) fajnak nevezik. (c) (a) Manu – amint már megjegyeztük – a man tőből származik, aminek jelentése: gondolkodni, e szó tehát a „gondolkodót” jelenti. Nagyon valószínű, hogy ebből a szanszkrit szóból származik a latin mens, (elme), az egyiptomi menes („mester-elme”), a pythagoraszi monas (tudatos „gondolkodó egység”, úgyszintén elme), sőt innen származik a mi manasz, vagyis elme fogalmunk, ami az emberben levő ötödik princípiumot jelenti. Ezen árnyéklényeket tehát amanasáknak, azaz „elmenélkülieknek” hívják.

71

A bráhminok a Pitriket igen szenteknek tartják, mivel ők az emberek „nemzői” – a Földön megjelenő első Manushyák – s ezért a bráhmin, amikor fia születik, nekik mutat be áldozatot. A Pitriket tisztelik a legjobban, és a nekik bemutatott szertartás fontosabb, mint az Istenek tisztelete. (Lásd a Manu Törvényeit, Manava-Dharma Shatra, III. köt. 203. old.) Talán helyes lenne, ha megkeresnénk a Nemzők ezen kettős csoportjának filozófiai jelentését? Minthogy a Pitrik hét osztályba vannak sorolva, itt megint a misztikus számot látjuk. Csaknem valamennyi Purâna megegyezik abban, hogy három osztály arupa, forma nélküli, míg négy osztályuk testi. Az előzők intellektuálisak és spirituálisak, míg az utóbbiak anyagiak és nincs intellektusuk. Ezoterikusan az Asurák formálják a Pitrik első három osztályát – „akik az éjszaka testéből születtek” – míg a másik négy a „szürkület testéből” lett teremtve. Atyáik, az Istenek arra lettek kárhoztatva – a Vayu Purâna szerint – hogy mint bolondok szülessenek meg a Földön. A legendákat céltudatosan keverték össze és tették homályossá. Az egyikben a Pitrik az Istenek fiai, egy másikban Brahmâ fiai, míg egy harmadik azt mondja, hogy saját Atyáik tanítói lettek. A négy anyagi osztály seregei azok, akik az embereket a négy zónában egyidejűleg megteremtették. Nos, a Pitrik hét osztályával kapcsolatban, amelyek mindegyike további hétre osztódik, egy szót szeretnénk szólni a tanulmányozóhoz, és egy kérdést feltenni a kívülállónak. A „Tűz-Dhyánik” osztálya, amelyeket mi kétségbevonhatatlan alapon az Aginshwattákal azonosítunk, a mi iskolánkban a Dhyán-Chohán-i test „szíve” elnevezést kapta, s azt mondják, hogy ez az osztály inkarnálódott az emberek harmadik fajában, tökéletessé téve őket. Az ezoterikus misztagógia (beavatás a misztériumokba) beszél arról a misztikus kapcsolatról, amely ezen angyali szív és az ember hetes esszenciája vagy szubsztanciája között fennáll. Az embernek ugyanis minden fizikai szerve, pszichikus és spirituális működése úgyszólván visszatükröződése, a földi síkon való másolata a fenti mintának vagy prototípusnak. Kérdezzük, miért van a hetes számnak ez a különös megismétlődése az ember anatómiai felépítésében? Miért van a szívnek négy alsó kamrája és három magasabb felosztása, ily különös módon megfelelvén az emberi princípiumok hetes felosztásának, amelyek két csoportra, a felső és az alsó csoportra oszlanak? Miért található meg ugyanez a felosztás a Pitrik különböző osztályainál, s különösen pedig a „TűzDhyániknál”? Mert – amint már megállapítottuk – ezek a lények négy testi, vagy durvább anyagú, és három testetlen, vagy finomabb princípiumra – de nevezhetjük bármilyen tetszőleges néven is – oszlanak. Miért áraszt ki a test hét ideggóca hét sugarat? Miért van éppen hét ideggóc, és miért hét rétegű az emberi bőr? A Kommentár ezt mondja:
A Nemzők, miután kivetítették árnyékukat és egy elemből (az éterből) megteremtették az embert, újra felemelkedtek a Maha-Lokába, ahonnan időnként leszállnak, valahányszor a világ megújul, és új embereknek adnak létet. A finomtestek értelem (Manasz) nélkül maradnak, míg el nem jönnek a Surák (istenek), akiket most Asuráknak (nem-istenek) neveznek.

„Nem-istenek” a brahminok számára talán, de a legmagasabb „Leheletek” az okkultista számára. Minthogy ezek a Nemzők (Pitrik), a forma nélküliek és az intellektuálisak nem hajlandók megteremteni az embert, de megadják számára az Elmét, a négy testi osztály csak az ember testét teremti meg.

72

Ez igen világosan meg van írva a Rig Véda (a hinduk legirányadóbb szentírása valamennyi szekta számára) különböző szövegeiben. E helyeken az Asura „spirituálist, istenit” jelent, s e szót a Legfelsőbb Szellem szinonimájaként használják, magát az Asura kifejezést pedig – „Isten” értelemben – Varunára és Indrára, de legelsősorban Agnira alkalmazzák, minthogy a régi időkben ők hárman jelentették a három legmagasabb istent, még mielőtt a brahmani toe-mitológia eltorzított volna csaknem mindent az archaikus szövegek igazi jelentéséből. De most már, hogy a kulcs elveszett, az Asurákat alig említik. A Zend-Avesta-ban ugyanezt találjuk. A Mazdean vagy Magian vallásban Asura az Úr Asura Visvavendas, a „mindent tudó” Úr, Asura Mazdhâ pedig, a későbbi Ahura Mazdhâ – amint Benfey is bebizonyította – „az Intelligenciát adó Úr”, másképp Asura Medhâ és Ahura Mazdâo. E műben más helyen, szintén igen hitelt érdemlő tekintély alapján bemutattuk, hogy az indo-iráni Asurát mindig hetes osztásúnak tekintették. Ez a tény – ha hozzávesszük még a fent említett Mazdhâ nevet, amely a hetes Asurát „Úrnak”, vagy kolletívan „Uraknak” nevezi, akik „Intelligenciát adnak” – kapcsolatba hozza az Amshaspendeket az Asurákkal, és a mi testet öltött Dhyán Chohánjainkkal, továbbá Elohimmal, Egyiptom, Kaldea és minden más ország vezető isteneivel. Hogy miért utasították vissza ezek az „istenek” az ember teremtését, az nem azért volt, – ahogy az exoterikus beszámolók mondják – mert túlságos büszkeségükben nem akarták megosztani égi erőiket a Föld gyermekeivel, hanem a már felhozott indokok alapján. Az allegória azonban vég nélküli elképzelésekbe bonyolódott, a teológia pedig minden országban kihasználta ezt arra, hogy fellépjen ezen Elsőszülöttek vagy Logoszok ellen, s hogy álláspontját mint igazságot oltsa be a tudatlanok és hiszékenyek elméjébe. (Hasonlítsuk össze, amit a zodiákussal kapcsolatban a Makarákról és a Kumârákról mondottunk.) A kereszténység nem áll egyedül abban, hogy ezeket az Isteneket démonokká degradálta. A zoroaszteri vallás, sőt még a bráhminizmus is arra használta ezt a beállítást, hogy uralmat gyakoroljanak az emberek elméjén. Még a kaldeai exoterikus vallásban is azok a lények, akik visszautasítják a teremtést, s akik ezáltal szembekerülnek a Demiurgosszal, mint a Sötétség Szellemei vannak kikiáltva. Azok a Surák, akiknek megvan az intellektuális függetlenségük, harcolnak azokkal a Surákkal, akik ebben szűkölködnek, s akik – a leírás szerint – egész életüket a vak hiten alapuló haszontalan szertartásos cselekedetekkel töltik ki. (Ezt a célzást a jelenlegi ortodox brahminok nem veszik tudomásul.) Ennek következtében az előbbieket A-Suráknak jelentik ki. Az Istenség első- és elmeszülte Fiai visszautasítják, hogy embert teremtsenek, s ezért Brahmâ megátkozza őket, hogy mint emberek szülessenek meg. Ezért letaszítják őket a Földre, amely később a teológiai dogmában átváltozik az infernális régióvá. Ahriman megöli az Ormazd által teremtett bikát – amely a földi, illuzórikus élet szimbóluma, a „bánat csírája” – s ekkor, feledve azt, hogy a romlékony, véges magnak meg kell halnia azért, hogy a halhatatlanság, a spirituális élet örök növénye kihajthasson és élhessen, Ahrimanról kijelentik, hogy ő az ellenség, a dacoló hatalom, az Ördög. Typhon 14 darabra vágja Oziriszt, hogy ezzel megakadályozza őt a világ benépesítésében, s így a nyomorúság felidézésében, – erre Typhon az exoterikus teológiai tanításokban a Sötét Hatalom lesz. De mindez csak exoterikus burok. Ezen exoterikus burok imádói engedetlenségnek és lázadásnak minősítik azok erőfeszítéseit és önfeláldozását, akik az embereket hozzá akarják segíteni az eredeti isteni állapot eléréséhez saját tudatos erőfeszítéseiken keresztül. Igen, ezek a forma imádói azok, akik a Fény Angyalaiból démonokat teremtettek.

73

Az ezoterikus filozófia azonban azt tanítja, hogy a Dhyánik egyharmada5 – vagyis az Arupa Pitrik intelligenciával megáldott három osztálya, mely intelligencia „egy forma nélküli lehelet, intellektuális és nem elementális szubsztanciából összetéve” – egyszerűen a karma és a fejlődés törvényének folytán született újra vagy inkarnálódott a Földön6. Egyesek közülük más Manvantarákból jövő Nirmanakayák voltak. Ezért valamennyi Purâna szerint látjuk megjelenni őket a Földön a harmadik Manvantarában – értsd: a harmadik gyökérfajban – mint királyokat, rishiket és hősöket. Minthogy ez a tanítás túlságosan filozófiai és metafizikai volt a tömegek felfogása számára, ezért a papság – mint már említettük – eltorzította azt, hogy a tömegeket vele babonás félelemben tartsa. Az u. n. „lázadók” tehát egyszerűen azok voltak, akik – a karmikus törvény által kényszerítve a keserű pohár utolsó cseppjének kiivására – újra testet kellett öltsenek, s így felelős, gondolkodó lényeket kellett teremteniük az alsóbbrendű testvéreik által kivetített asztrális szobrokból. Egyesekről azt mondják, hogy visszautasították ezt, mert nem volt meg bennük a szükséges anyag – vagyis egy asztrális test – minthogy arupák voltak. Mások visszautasítása azzal kapcsolatos, hogy ezek rég elmúlt Manvantarákban adeptusok és jógik voltak, – egy újabb misztérium. De később, ugyanezek mint Nirmanakayák feláldozták magukat azon Monádok javára és megváltására, akik sorsukra várakoztak, s akik különben megszámlálhatatlan korszakon át felelőtlen, állatszerű – bár látszólag emberi – formában lézenghettek volna. Lehet, hogy ez példabeszéd és allegória egy másik allegóriában. Megfejtése a tanulmányozó intuíciójától függ, amennyiben az alábbiakat spirituális látással olvassa. Ami ezen monádok formálóit, vagy „őseit” illeti – itt azon angyalokra gondolunk, akik az exoterikus legendák szerint engedelmeskedtek a törvénynek – ezek valószínűleg azonosak a Barishad Pitrikkel vagy Pitri-Devatákkal, tehát azokkal, akikben megvolt a fizikai teremtő tűz. Ezek megteremtették, illetve csak felöltöztették az emberi monádokat saját asztrális Énjükbe, de ők nem teremthették az embert saját képükre és hasonlatosságukra. „Az ember ne legyen olyan, mint mi vagyunk” – mondják a Teremtő Istenek, akikre az alsóbb állat megteremtése volt bízva, hanem legyen különb. (Lásd: Genezis és Platón Tameusa.) Amikor megteremtik az emberhez hasonló lényeket saját isteni esszenciájukból, ez ezoterikusan azt jelenti, hogy ő maguk lettek az első faj, s így osztoztak annak sorsában és fejlődésében. Ők nem akarták, egyszerűen azért, mert nem tudták megadni az embernek azt a szent szikrát, amely lobogva az emberi értelem és öntudatosság virágává teljesedik – ez ugyanis nem volt meg bennük. Ez a művelet azon Déva-osztályokra maradt, akiket Görögországban
5 Innen János látomásában, az Apokalipszisben említett későbbi megállapítások arról, hogy „íme vala egy nagy veres sárkány, akinek hét feje vala és tíz szarva, és az ő fejében hét korona. És a farka után vonszá az ég csillagainak harmadrészét, és a földre veté azokat”. János Jel. 12. 3.4. 6 Az idézet: „és a földre veté azokat” világosan megmutatja a forrást az árja misztikus legnagyszerűbb és legrégibb időkre vonatkozó allegóriájában. János, miután leírja az atlantiszi óriások és boszorkányok elpusztítását, különböző allegóriákba rejti az asztronómiai, fizikai és isteni igazságot, minthogy ez a lap még a prekozmikus teogóniához tartozik. E lap ezoterikus interpretációja valóságos teodíciuma (isteni igazság igazolása) az u. n. „Bukott angyaloknak”, azok angyaloknak, akik hajlandók voltak, és akik nem voltak hajlandók, a teremtőknek, és akik visszautasították a teremtést. Mindezt ma már a keresztény katolikusok teljesen összekuszálták. Elfelejtik azt, hogy a legnagyszerűbb arkangyaluk, Mihály, aki legyőzi (mesterévé válik és elsajátítja) a bölcsesség és az isteni önfeláldozás sárkányát – akit most rágalmazón és félrevezetőn Sátánnak tartanak – első volt, aki visszautasította a teremtést. Mindez vég nélküli összekuszáltsághoz vezetett. A keresztény teológia oly kevéssé érti meg a Kelet paradox kifejezésmódját és szimbolizmusát, hogy holtbetű szerinti értelemben magyarázza a kínai buddhisták és a hindu exoterikus rítust, amikor bizonyos nap- vagy holdfogyatkozáskor zajt csapnak, hogy elriasszák a „nagy vörös sárkányt”, aki csellel el akarja orozni a „világosságot”! De itt a „világosság” az ezoterikus bölcsességet jelenti, s már éppen eléggé megmagyaráztuk a Sárkány, a Kígyó, stb. titkos jelentését, mely kifejezések mind adeptusokra és beavatottakra vonatkoznak.

74

Prometheus névvel szimbolizáltak. Ezek voltak azok, akiknek semmi dolguk nem volt a fizikai testtel, viszont a tisztán spirituális emberrel annál több. A Teremtők mindegyik osztálya azzal ajándékozta meg az embert, amit neki kell adnia: az egyik megteremti a külső formát, a másik megadja a lényegét, amelyből később az egyén személyes erőfeszítése folytán az emberi magasabb Én lesz. De ezen utóbbi Teremtők nem tehették tökéletessé az embert, amilyenek ők maguk voltak, azaz tökéletesek és bűntelenek. Ők bűntelenek voltak, mert tulajdonságuknak csak az első, halvány körvonalaival bírtak, s ezek a körvonalak – az emberi szempontból – mind tökéletesek voltak, fehérek, tiszták és hidegek, mint a szűz hó. Ahol nincs küzdelem, ott nincs érdem sem. Az emberiséget, „a földből való földit” nem teremthették meg az első isteni lehelet angyalai. Ezért mondják róluk azt, hogy visszautasították a teremtést, és az embert náluk sokkal anyagiasabb Teremtők7 alkották, akik viszont csak azt adhatták, ami saját természetükben volt, semmi többet. Az örök törvénynek alárendelve a tiszta Istenek csak árnyék-embereket tudtak magukból kivetíteni, maguknál valamivel kevésbé éterit és spirituálist, kevésbé istenit és tökéleteset, de mégis csak árnyékokat. Az első emberiség tehát a Nemzők halvány másolata volt, túlságosan materiális – még éteri voltában is – ahhoz, hogy belőlük az Istenek egy hierarchiája lehetett volna, és túlságosan spirituális és tiszta ahhoz, hogy EMBEREK lehettek volna, vagyis olyan emberiség, amelyben az összes negatív (nirguna) tökéletesség is megvan. Egy igazán teljes tökéletesség a tökéletlenségből kell, hogy megszülessen, a romolhatatlannak a romlandóból kell kinőnie, mert ez utóbbi annak hordozója, bázisa és ellentéte. Az abszolút Világosság abszolút Sötétség, és vice versa. Ténylegesen pedig az Igazság birodalmaiban nincs Világosság, sem Sötétség. A Jó és a Rossz ikertestvérek, a Maya uralmához tartozó Tér és Idő szülöttei. Ha elválasztják őket, mindkettő meghal. Per se egyik sem létezik, mivel mindegyik a másikból születik és teremtődik, csak így jöhet létre. Mindegyiket meg kell ismerni és értékelni, mielőtt érzékelhető tárgyak lehetnének, s ennélfogva a halandó elmében a jót és rosszat el kell különíteni. Mindazonáltal minthogy ez a képzelt különbség létezik, a teremtő angyalok egy alacsonyabb rendje szükséges ahhoz, hogy a lakott bolygókat – különösen a miénket – „megteremtsék”, vagy hogy az anyaggal dolgozzanak ezen a földi síkon. A filozófus gnosztikusok voltak a történelmi korban az elsők, akik ezt meglátták, s akik különböző elméleteket találtak ki erre nézve. Ezért az ő teremtési rendszerükben a Teremtők a spirituális lények létrájának legalsó fokán állnak. A gnosztikusok egészen a maya-i anyag határán levőnek tartották azokat a lényeket, akik Földünket és annak halandóit teremtették, s követőiknek azt tanították – az egyházatyák nagy felháborodására – hogy azon nyomorult fajok megteremtéséért, akik bolygónkat benépesítik, spirituális és morális értelemben

Akármennyire igyekezzen is a keresztény teológia – miután vállára vette a szó szerint értelmezett héber ezoterikus beszámoló terhét az ember teremtéséről – mégsem tud értelmes mentséget találni „Isten, a Teremtő” számára, aki egy értelem nélküli embert teremtett, s igazolást sem tud találni arra, hogy büntet egy olyan cselekedetet, amelyre vonatkozólag Ádám és Éva non compos-szal védekezhetne. Mert ha az első emberpár úgy van beállítva, hogy a tiltott gyümölcs megevése előtt nem tudott különbséget tenni jó és rossz között, akkor hogyan tudhatta volna azt, hogy az engedetlenség rossz? Ha az volt a szándék, hogy a kezdetleges ember egy féleszű vagy még inkább esztelen teremtmény legyen, akkor megteremtése céltalan, sőt egyenesen kegyetlen dolog, amennyiben őt egy mindentudó és tökéletes Isten teremti. De Ádámot és Évát – mint ahogy a Genezis is mutatja – az Elohim, vagyis az isteni lények egy alacsonyabb osztálya teremtették, akik oly féltékenyek a saját személyes előjogaikra, hogy nem akarják megengedni azt, hogy az ember is olyan értelmes és intelligens teremtmény legyen, mint „egy miközülünk”. Ez világos, még a Biblia holt betűiből is kitűnik. A gnosztikusoknak tehát igazuk volt, amikor a zsidó Istenről azt tartották, hogy az a láthatatlan világ egyik alacsonyabb, materiális és nem nagyon szent lakóinak osztályához tartozik. 75

7

semmiféle magasabb Istenség nem vonható felelősségre, csupán az angyaloknak egy alacsonyabb hierarchiája8, s a zsidó Isten, Jehova szerintük ehhez az osztályhoz tartozik. Az ősi kozmogóniákban a jelenlegitől eltérő emberiségről beszélnek. Platón a Phaedrus-ban az emberek „szárnyas” fajáról beszél. Aristophanes, Platón Banquet-jében androgün és kerek testű fajról beszél. A Pymander-ben még az egész állati világ is kettős nemű. Ezt olvassuk:
Miután a körút befejeződött, a csomót megoldották… s valamennyi állat, melyek eddig szintén androgünek voltak, ki lett oldva (elválasztva) az emberrel együtt… (mivel) az okoknak okozatokat kellett létrehozniuk a földön.9

A Popol Vuh-ban, az ősi Quiché kéziratban – melyet Abbé Brasseur de Bourbourg adott ki – az első emberek úgy szerepelnek, mint egy olyan faj, „melynek látása határtalan volt, s amely minden dolgot egyszerre tudott”, így tehát nem a halandók, hanem az Istenek tudásával bírtak. A Titkos Tanítás kijavítva a népszerű képzelet elkerülhetetlen túlzásait, közli a tényeket, amint azok az archaikus szimbólumokban fel lettek jegyezve. (b) Ezek az „Árnyékok” megszülettek, „mindegyik saját színében és fajtájában”, de azért „mindegyik alacsonyabb rendű Atyjánál”, vagyis teremtőjénél, mivel a teremtő saját fajtájában tökéletes lény volt. A Kommentárok az első mondatot az így kifejlesztett emberi faj színére, vagyis bőrszínére vonatkoztatják. A Pymander-ben az „Égi ember”-ből a természet által teremtett hét primitív ember részesül a hét „kormányzó” vagy uralkodó természetéből, akik szerették az embert – saját maguk tükröződését és szintézisét. A skandináv legendákban Asgard felismerhetően az Istenek lakóhelye, az Ase-k pedig ők maguk, tehát ugyanazok a misztikus helyek és személyiségek, amelyek a mi Titkos Tanításunkban is szerepelnek, vannak beleszőve a népszerű „mítoszokba”. Ugyanezeket megtalálhatjuk a Védákban, a Purânakban, a Mazdaikus Írásokban és a Kabbalában. A skandináv Ase-k, a mi világunkat megelőző világ uralkodói, akiknek neve szó szerint a „világ oszlopai, támaszai”, így tehát nem mások, mint a görög Cosmocrator-ok, a Pymanderben említett hét „Munkás” vagy „Igazgató”, az indiai hét Rishi vagy Pitri, a kaldeai hét Isten és hét Gonosz Szellem, a hét kabbalisztikus Sephirot, akiknek szintézise egy felső Hármasság, és végül a keresztény misztikusok hét planetáris szelleme. Az Ase-k a földet, a tengereket, az eget és a felhőket, az egész látható világot Ymir, a leölt óriás maradványaiból teremtik meg. EMBERT azonban nem teremtenek, csupán annak formáját az Ask vagy Ash fából. Odin az, aki életet és lelket lehel belé, miután Lodur megadta az embernek a csontrendszerét és a vért, legvégül pedig Hönir az, aki értelemmel (manasz) és tudatos érzékekkel látja el. (Asgard and the Gods, 4. old.) A skandináv Ask, a hésziodoszi Ash-fa, ahonnan a bronzszínű emberek generációja kiáradt – vagyis a harmadik gyökérfaj – ugyanaz, mint a Popol-Vuh Tzite-fája, amelyből a mexikói harmadik fajú embereket megteremtték.10 Ezt minden figyelmes olvasó megállapíthatja. De ki tudná megmondani a nyugati tudósok közül, mi az okkult indítéka annak, hogy a skandináv Yggdrasil, a hindu Ashwattha, a Gogard, a hellén életfa, a tibeti Zampun ugyanaz, mint a kabbalisztikus Sephiroth-i fa, az Ahura Mazda által teremtett szent
8 Az Isis Unveiled-ben (II. köt. 131-2. old.) bemutattam a gnosztikus rendszerek közül néhányat. Az egyik a Codex Nazaraeus-ból, a nazarénusok szentírásából való, akik – jóllehet jóval Krisztus előtt éltek, sőt még a mózesi törvények előtt – gnosztikusok voltak, s közöttük több beavatott volt. „Az élet misztériumainak” nevezett szertartásaikat Nazara-ban (az ősi és modern Názáret) tartották, tanításaik hűséges visszhangjai a Titkos Tanítás tanainak, amelynek egy részét most próbálunk megmagyarázni. 9 18. §. Lásd: Francois, Monsieur de Foix, Evesque d’Ayre görögből való fordítását. A munkát a szerző Marguerite de France, Reine de Navarre-nak ajánlotta. Kiadási idő és hely: 1579, Bordeaux. 10 Lásd Max Müller összefoglalóját a Popol-Vuh-ról.

76

fa, és az Édenkert fája?11 Mégis, ezen „fák” gyümölcsei, akár Pippala vagy Haoma, vagy akár a sokkal prózaibb alma, ténylegesen és valóságosan „az élet gyümölcsei”. Az emberi fajok prototípusai mind benne voltak a mikrokozmikus Fában, amely a nagy űrbeli makrokozmikus Fa12 alatt és benne növekedtek és fejlődtek ki. Ez a misztérium félig fel van fedve a Dirghotamas-ban, ahol ezt olvassuk: „Pippala, azon fa édes gyümölcse, amelyre leszállnak a tudományt szerető szellemek, és ahol az istenek csodákat művelnek”. Amint Gogard-ban is, úgy mindezen űrbéli fák buján tenyésző ágai között is ott lakozik a „kígyó”. De míg a makrokozmikus fa maga az Örökkévaló és Abszolút Bölcsesség Kígyója, a mikrokozmikus fában lakó kígyók a Kinyilvánított Bölcsesség Kígyói. Az előbbi az Egy és a Minden, a többiek csak annak visszatükröződő részei. A „fa” természetesen maga az ember, s a benne lakozó kígyó pedig a tudatos manasz, az összekötő kapocs Szellem és Anyag, Föld és Ég között. Mindenütt ugyanerről van szó. A teremtő erők létrehozzák az embert, de végső céljukban kudarcot vallottak. Ezek a Logoszok mind tudatos, halhatatlan szellemmel akarják megáldani az embert, olyan szellemmel, amely csak az értelemben (manaszban) tud visszatükröződni, kudarcot vallanak, s ezért úgy ábrázolják őket, mint akiket megbüntetnek a kudarcért, vagy éppen a próbálkozásért. Milyen természetű ez a büntetés? Bebörtönzésre ítéltetnek az alsóbb régióban, amely a mi Földünk, ebben a Láncban a legalsó sík. Egy „örökkévalóságra” – amely egy élet-ciklus tartamát jelenti – az anyag sötétségében, vagyis az állati emberben. A félig tudatlan és félig fondorlatos egyházatyáknak kedvére való volt, hogy ezt a szemléletes szimbólumot eltorzítsák. A régi vallásokban szereplő hasonlatokat és allegóriákat kihasználták az új vallás javára. Az embert átalakították egy anyagi pokol sötétségévé, isteni tudatát pedig, amelyet a benne lakozó princípiumtól, a manasztól – azaz egy inkarnálódott Dévától – kapott, elnevezték a pokoli régió lángoló tüzének, bolygónk pedig maga a pokol lett. Pippala, Haoma, a Tudás Fájának gyümölcse tiltott gyümölcsnek lett kinyilvánítva, a s „Bölcsesség Kígyója” pedig, az értelem és tudatosság hangja, korszakokon át azonosult a Bukott Angyallal, amely az ősi Sárkány, maga az Ördög! Ugyanez a helyzet a többi magasztos szimbólummal is. A szvasztika, India legszentebb és legősibb szimbóluma, a „Jaina-kereszt” – ahogy ma a szabadkőművesek hívják – ugyanilyen módon lett csúffá téve, jóllehet közvetlenül kapcsolódik, sőt éppen azonos a keresztény kereszttel. Az indiai misszionáriusok azt mondják a szvasztikáról, hogy „az ördög jele”. Hát nem ragyog Vishnu nagy kígyójának fején, az ezerfejű Sesha-Ananta-n, a Pâtâla (a hindu Naraka vagy pokol) mélységeiben? Valóban így van. De mi Anata? Mint Sesha a csaknem végtelen manvantarai időciklust jelenti, s ha mint Ananta szerepel, a Végtelen Idővé válik, s nagy, hétfejű kígyóvá, amelyen Vishnu, az Örök Istenség a pralajai tétlenség ideje alatt megpihen. Mi köze van ehhez a magasrendű metafizikai szimbólumhoz a Sátánnak? A szvasztika valamennyi szimbólum között a leginkább filozofikusan tudományos, s amellett a legátfogóbb. Néhány vonallal összegzi a „teremtés” vagy inkább a fejlődés egész munkáját, a kozmoteogóniától le az antropológiáig, az oszthatatlan ismeretlen Parabrahmantól le az anyagias tudomány monérájáig, amelynek genezise épp olyan ismeretlen ezen tudomány előtt, mint maga az Abszolút genezise. A szvasztika minden régi nemzet vallásos szimbólumainak legelején állt. A kaldeai Számok Könyvében mint a „Munkás kalapácsa”, a fent említett Book of Concealed Mystery-ben a „Kalapács”, amely „szikrát csihol a kovából” (térből), s amely szikrákból világok lesznek. Ez Thor kalapácsa is, a törpék által kovácsolt mágikus fegyver, amelyet az óriások, vagyis a prekozmikus titáni természeti erők ellen
A Vendidad fordítója, James Darmteter erre vonatkozólag ezt mondja: „A fa, vagy akármi legyen is az…” – Sacred Book of the East, 209. old. 12 Platón Timaeus-a. 77
11

kovácsoltak, amelyek fellázadtak, és amelyeket – amíg az anyagi régiókban működnek – az Istenek, az Univerzális Harmónia küldöttei, nem tudnak legyőzni, s ezért előbb el kell pusztítani őket. Innen van az, hogy a világot a legyilkolt Imir maradványaiból kell kiformálni. A szvasztika e helyen Miölnir, a „Viharpöröly”, s ezért halljuk azt, hogy az Ase-k, a szent Istenek, miután tűz által megtisztultak – előbbi inkarnációik szenvedéseinek tüzében – alkalmassá lettek arra, hogy örök békében az Ida-ban lakozzanak, amikor már Miölnir-re szükség többet nem lesz. Ez akkor lesz majd, amikor Hel (a halottak régiójának királynőistene) kötelékeitől felszabadulnak, mert a gonosz uralma már megszűnt. „Surtur lángjai nem pusztították el őket, sem a tomboló vizek (vízözönök)… Ott voltak… Thor fiai. Magukkal hozták Miölnirt, nem mint harci fegyvert, hanem mint eszközt (kalapácsot) az új egek és az új föld megszentelésére.13 Valóban sok jelentése van a szvasztikának! A makrokozmoszi munkában derékszögben begörbülő négy karja a láthatatlan erőkkel bíró kozmosz folytonos mozgására, keringésére utal. A megnyilvánult kozmosz és Földünk művében pedig az időciklusokban lezajló világ-tengelyek és egyenlítői övek forgására céloz. A szvasztikát alkotó két vonal a Szellemet és az Anyagot jelenti, a négy horog pedig a keringő ciklusok mozgására utal. A mikrokozmoszra, az emberre vonatkoztatva a szvasztika azt mutatja, hogy az ember kapocs az Ég és a Föld között, a vízszintes vonal végén a jobb kéz felemelkedik, a bal pedig a Föld felé mutat. Hermesz Smaragdtábláján a felemelt jobb kézhez a „Solve” szó van beírva, a bal kézhez pedig „Coagula”. A szvasztika ugyanakkor egy alkímiai, kozmogóniai, antropológiai és mágikus jel, melynek belső jelentéséhez hét kulcs szolgál. Nem mondunk sokat, ha kijelentjük, hogy ezen univerzális és mindenek fölött szuggesztív jel összetett szimbolizmusa tartalmazza azt a kulcsot, amely megnyitja a kozmosz hét nagy misztériumát. A korai árják misztikus elképzeléseiből született, ők helyezték az örökkévalóság küszöbére: Ananta kígyó fejére, de spirituális halálát nyerte a középkori antropomorfikus skolasztikus elképzelésekben. Ez a jel ama univerzális Teremtő Erő alfája és omegája, amely a tiszta Szellemből fejlődve a durva anyagban végződik. Aki megérti teljes jelentését, az örökre megszabadul a nagy Illúzió és Csaló, a Mahayama béklyóitól. Az a Fény, amely az Isteni Pöröly (ma a szabadkőművesek nagymestereinek kalapácsává degradálva) alól sugárzik, elegendő lenne arra, hogy bármely emberi kitalálás vagy elgondolás sötétségét eloszlassa. Milyen látnoki a három skandináv istennő éneke, akiknek Odin hollói a múltról és a jövőről suttognak a folyó alatti kristály palotájuk fölött keringve! Ezek az énekek mind le voltak írva a „Bölcsesség kézirat tekercseiben”, melyekből sok elveszett, de valamennyi még mindig megmaradt; ezek költői allegória formájában elismétlik az archaikus korok tanításait. Foglaljuk össze Dr. Wagnem Asgard and the Gods című művéből azt a részt, amely a „világ megújulására” vonatkozik, s amely egy múlt időben elmondott jövendölés a mi körünk hetedik fajáról:
A Miölnir megtette kötelességét ebben a körben, és Ida Mezején, a feltámadás mezején (az ötödik kör számára) összegyűltek a legmagasabb istenek fiai, s az atyák feltámadtak bennük (az elmúlt inkarnációk Egói). Beszélgettek a múltról és a jelenről, s megemlékeztek őseik bölcsességéről és jövendöléseiről, amelyek mind bekövetkeztek. Mellettük, de számukra láthatatlanul volt az erős és hatalmas Egy, aki mindenek fölött uralkodik, békét teremt az indulatosak között, s előírja az örök törvényeket, amelyek a világot kormányozzák. Mindenki tudta, hogy ő ott van, érezték jelenlétét és hatalmát, de nem ismerték az ő nevét. Parancsára egy új föld emelkedett ki a vizekből (a térből). Ida Mezeje fölött délre egy új mennyboltot teremtett, az Audlang-ot, s még messzebb egy harmadikat, a Widblain-t. Gimil barlangja fölött egy csodálatos palota épült, arannyal fedve, s ragyogása elhomályosította a napot. (Ezek a mi
13

Lásd: Asgard and the Gods: „A világ megújulása”, 305. old. 78

láncunk három egymásután létrejövő bolygói.) Ott az isteneket megkoronázták, ahogy az szokásos, s mind örvendeztek a restauráció és a jobb idők fölött. Gimil magaslatairól (a hetedik bolygó, a legmagasabb, a legtisztább) letekintettek Lif és Lifthrasir (a jövendő Ádám és Éva, a megtisztult emberiség) boldog leszármazottjaira, és intettek nekik, hogy kapaszkodjanak feljebb, felemelkedve tudásban és bölcsességben, kegyességben és szerető cselekedetekben, lépésről lépésre, egyik mennyből a másikba, míg végül alkalmasakká lesznek arra, hogy egyesüljenek az istenségekkel a Mindenható Atya házában. (305. old.)

Aki ismeri az ezoterikus budhizmus vagy bölcsesség tanait, – bár eddig még csak hézagosan lettek felvázolva – a fentiekben foglalt allegóriát világosan felismerheti. Filozófiai jelentését azonban még jobban meg fogja érteni az olvasó, ha gondosan latolgatja Prométheusz mítoszát. A későbbiekben a hindu Pramanthâ (köpű) fényében fogjuk megvizsgálni. Néhány orientalista ezt a mítoszt pusztán fiziológiai szimbólummá degradálta, s csak a földi tűzzel hozta kapcsolatba. Értelmezésük így sértés minden vallással szemben, beleértve a kereszténységet is, melynek egyik legnagyobb misztériumát az anyagba lerántották. Az isteni Pramanthâ és Arani „összedörzsölése” ebben a formában csupán csak a német materialisták felülmúlhatatlanul brutális felfogása számára alakulhatott fogalommá. Igaz, hogy az Isteni Gyermek – a szanszkrit nyelvet beszélő fajnál Agni, ebből Ignis a latinoknál – Pramanthâ és Arani – a szvasztika – egyesüléséből született egy áldozati szertartás alatt. Na és aztán? Twashtri (Vishvakarman) az „isteni művész és ács”14, de ugyanakkor ő az istenek és a teremtő tűz atyja is a Védákban. A szimbólum oly ősi és oly szent, hogy úgyszólván minden ősi város ásatásai közben rábukkanhatunk. Az ősi Trója romjai alatt Dr. Schliemann talált számos égetett agyagtáblát, úgynevezett fusaiolát. Mind a , mind pedig a formák nagy mennyiségben fellelhetők voltak, jelenlétük újabb bizonyíték arra, hogy az ősi trójaiak és azok ősei is tiszta árják voltak. (c) Chhaya – amint már megmagyaráztuk – az asztrális képmás. A szanszkrit művekben ez a jelentése. Például Sanjna, a Spirituális Tudat, Surya, a Nap felesége, amikor visszavonul a dzsungelbe, hogy aszkétai életet éljen, férje számára visszahagyja Chhaya-ját, árnyékát vagy képmását. 16. Hogyan születtek a (valódi) Manushyák? Hogyan teremtették az elmével bíró Manukat? (a) Az Atyák (Barishad (?)) segítségül hívták saját tüzüket (Kavyavâhana, elektromos tűz), azt a tüzet, amely a Földben ég. A Föld szelleme segítségül hívta a Nap tüzét (Suchi, a Nap szelleme). Ez a három (a Pitrik és a két tűz) közös erőfeszítéssel egy jó

„A szent tűz atyja – írja prof. Jolly – Twashtri nevet viselte… anyja Maya volt. Őt magát Akta-nak (χριστός – felkent) nevezték, miután a papok fejére öntötték az alkoholos (?) SZÓMÁT, testére pedig az áldozat által megtisztított vajat.” (Man before Metals 190. oldal.) A francia darwinista nem adja meg, honnan merítette információját. Csupán azért idézzük őt, hogy megmutassuk, világosság kezd derengeni még a materialisták számára is. Adalbert Kühn a „Die Herabkunst des Feuers” című művében a és a jeleket Arani-val azonosítja, s ezen a néven jelöli. Hozzáteszi: „A tűz lángralobbantásának ez a módja természetszerűen elvezette az embert a szexuális szaporodás fogalmáig”. Miért is nem vezethette volna az embert aspektusainak egyikében a szaporodás gondolatára egy sokkal magasztosabb és okkultabb eszmét kifejező szimbólum egyik aspektusában, amennyiben az ezzel kapcsolatos? A jel fő szimbolizmusa azonban a kozmogóniára vonatkozik. „Agni, Akta vagyis felkent állapotában emlékeztet Krisztusra – jegyzi meg prof. Jolly. Maya, Mária az édesanyja, Twashtri, Szent József a bibliai ács.” A Rig Védában Viswakarman a legmagasztosabb és legöregebb az istenek között, ő az istenek atyja. Ő az „ács vagy építő”, mert Istent még a monoteisták is „az univerzum építészének” nevezik. De az eredeti elképzelés tisztán metafizikai, és semmi köze nem volt a későbbi fallosztisztelethez. 79

14

rupát teremtett. Ez (a forma) tudott állni, járni, szaladni, feküdni vagy repülni. De még csak egy chhaya volt, értelem nélküli árnyék (b)… (a) Itt újra szükséges a magyarázat az ezoterikus írásokhoz mellékelt exoterikus írások fényében és segítségével. A Manushyak (emberek) és a Manuk itt egyenlő értékűek a kaldeai Ádámmal. Ez a kifejezés egyáltalán nem az első embert jelenti, mint a zsidóknál, sem pedig egy egyedülálló személyt, hanem az emberiséget kollektíven, úgy, ahogy a kaldeusoknál és asszíroknál is szerepel. A Kommentár azt mondja, hogy a hét Dhyan Chohan-i osztályból vagy rendből négy rend volt a „rejtett ember nemzője”, vagyis a belső, finomabb ember nemzője. A holdbeli Lha-k, a lunáris szellemek – amint már megállapítottuk – csupán a forma ősei voltak, azaz minták, amelyek szerint a természet megkezdte külső munkáját rajtuk. Így tehát a primitív ember, amikor a Földön megjelent, csak értelmetlen Bhûta15 vagy „fantom” volt. Ez a „teremtés” kudarc volt, ennek okát a 20. sloka kommentárjában fogjuk elmagyarázni. (b) Ez a kísérlet megint kudarcot vallott. Azt allegorizálja, hogy a fizikai természet saját erejére utalt kísérletei hiábavalóak még egy tökéletes állat létrehozásához is, nem beszélve az emberről. Mert az „Atyák”, az alacsonyabb angyalok, a természet-szellemek, sőt még a magasabb elementáloknak is van saját intelligenciájuk, mindez azonban nem elég a gondolkodó ember megteremtéséhez. „Élő tűzre” volt szükség, arra a Tűzre, amely megadja az emberi elmének az ön-érzékelést, az ön-tudatot, vagy manaszt. Párvaka és Suchi leszármazottjai pedig az állati-elektromos és szoláris tüzek, amelyek állatokat teremtenek, s így az ember első asztrális modelljéhez csak a fizikai élő szervezettel járulhattak hozzá. Az első Teremtők tehát az ősi ember Pygmalion-jai voltak, akiknek nem sikerült intellektuálisan életre kelteni a szobrot. Ez a stanza – amint látni fogjuk – igen sokatmondó. Megmagyarázza az embert alkotó princípium – a magasabb Én vagy az emberi monád – és az állati monád misztériumát, és a kettő közötti szakadékot. Bár mindkettő ugyanaz, mégis az emberi monád isteni intelligenciával bír, míg az állati monádnak csak ösztönös képességei vannak. Miként lehet a különbséget megmagyarázni, és mire vezethető vissza az emberben a MAGASABB ÉN jelenléte? A Kommentár ezt mondja: „MAHAT Fiai az emberi Palánta serkentői. Ők a Vizek, amelyek elárasztják a szunnyadó élet kiszikkadt talaját, és a Szikra, amely életre kelti az emberi állatot. Ők az Örök Spirituális Élet Urai… Kezdetben (a második fajban) egyesek (az Urak közül) csak esszenciájukat lehelték a Manushya-ba (az emberekbe), egyesek pedig lakóhelyül választották az embert. Ebből kitűnik, hogy az „Isteni Lázadók” nem minden emberben inkarnálódtak, hanem csak néhányban. A többieknek egyszerűen csak meggyorsították az ötödik princípiumát, a beléjük lövellt Szikrával. S ez megmagyarázza az emberek és az állati fajok intellektuális képességei közötti nagy különbséget. Ha „Mahat Fiai” – allegorikusan szólva – nem ugrották volna át a közbeeső világokat intellektuális szabadságuk megszerzéséért, az állati ember soha nem lett volna képes arra, hogy földhöz tapadásából felemelkedjen, és hogy saját
Nem világos, miért tartják az orientalisták a Purânákban szereplő Bhûtákat „gonosz szellemeknek”. A Vishnu Purânában (Wilson fordítása, Fitzedward Hall jegyzete, I. kötet, 83. oldal) a sloka egyszerűen így szól: „Démonok, ijesztő majom-színükben, vérengzők”. Márpedig e szó Indiában ma pusztán kísértetet jelent, éterikus vagy asztrális fantomot, míg az ezoterikus tanítás szerint elementáris szubsztanciát. Ez olyan valami, amely erőtlenné vált, nem összetett esszenciából való, specifikusan pedig bármely ember vagy állat asztrális mása. Ez esetben tehát ezek a primitív emberek az első éterikus Dhyánik vagy Pitrik másai voltak. 80
15

erőkifejtésből elérje végső célját. A ciklikus vándorlást a lét valamennyi síkján át félöntudatlanul vagy teljesen öntudatlanul – mint az állatok – élte volna át. A tiszta szellem ezen kóros tétlensége ellen fellázadó intelligens életnek köszönhetjük azt, amik vagyunk, – öntudatos, gondolkodó emberek, az istenek jóra és rosszra való képességeivel és sajátságaival. Ezért a LÁZADÓK a mi Megváltóink. A filozófus elmék elgondolkozhatnak ezen, s nem egy misztérium fog megvilágosodni előttük. A két ellentétpár – a Szellem és az Anyag – csak a kontraszt vonzerejénél fogva cementálódhat össze itt a Földön, és miután összeolvadtak az öntudatos tapasztalat és szenvedés tüzében, válnak elválaszthatatlanokká egy örökkévalóságra. Ez a magyarázata oly sok, eddig érthetetlen allegóriának, melyeket tévesen regéknek tartottak. (Lásd: a 10. stanza 39. slokájáról szóló Kommentárt.) Először is megmagyarázza a Pymanderben foglalt ama megállapítást, hogy az „Égi Ember”, az „Atyának Fia”, aki részesült az anyagi világ hét kormányzójának vagy teremtőjének és uralkodójának lényében és esszenciájában, „bekukucskált az Összhangba, s miután áttörte magát a Tűz hét körén, bemutatta és megnyilvánította a lefelé tartó természetet”.16 Így kapunk magyarázatot a hermetikus leírás minden versére, és a Prométheuszról szóló görög allegóriára. De mindenek előtt magyarázatot ad az „Égi háborúkról” szóló allegorikus beszámolókra, beleértve a Jelenések könyvét, tekintettel a bukott angyalokról szóló keresztény dogmára. Megmagyarázza a legidősebb és legnagyobb angyalok „lázadását”, s annak jelentését, hogy miért vetették ki őket a Mennyekből a Pokol mélységeibe, vagyis az Anyagba. Megoldja az asszirológusok nehézségeit, akik közül George Smith ily módon fejezi ki tanácstalanságát: „Első gondolatom erről a részről (a lázadásról) az volt, hogy a gonosz erőivel folytatott háború megelőzte a Teremtést, most azonban úgy vélem, hogy a Bűnbeesés leírása után következett.” (Chaldean Account of Genesis, 92. oldal) Ugyanebben a munkában George Smith egy korai babiloni hengerről származó metszetet közöl, amelyen a Szent Fa, a Kígyó, egy férfi és egy nő látható. A fának hét ága van, három a férfi oldalán, és négy a nő oldalán. Ezek az ágak jellemzik a hét gyökérfajt, amely gyökérfajok harmadikában – közvetlenül a végén – megtörtént a nemek szétválása és a nemzés folytán előálló u. n. Bűnbeesés. A három korai faj előbb nem nélküli, majd hermafrodita volt, a további négyben különböznek egymástól a férfi és a nő. Ahogy a fenti szerző írja:
A Teremtésről szóló kaleai beszámolóban a sárkány, amely bűnre csábítja az embert, Tiamat teremtménye, Tiamat pedig a tenger és a káosz élő princípiuma… a Föld teremtésekor szembefordult az istenekkel.

Ez tévedés. A Sárkány a hím princípium, vagy Fallosz, személyesítve, vagyis inkább állativá alakítva, Tiamat pedig „a káosz szellemének megtestesítése” (káosz = mélység, szakadék) a női princípium, a női méh. A „káosz és zavar szelleme” arra utal, hogy ez milyen mentális felkavarodást keltett. Az érzéki, vonzó, magnetikus princípium elbűvöl és elcsábít, ez az örökké élő aktív elem, amely az egész világot zűrzavarba, káoszba és bűnbe dönti. A Kígyó elcsábítja a nőt, ez utóbbi csábítja el a férfit, s mindkettejükre rászáll a karmikus átok, bár mindez csak természetes következménye egy teremtett oknak. George Smith ezt mondja:
Világos, hogy a sárkányra is reászáll az átok a bűnbeesés miatt, és hogy az istenek (az Elohim, akik féltékennyé válnak, látva, hogy a porból teremtett ember maga is teremtővé válik, akárcsak az állatok) felidézik az emberi faj fejére mindazt a rosszat, amely az emberiséget meglátogatja. A bölcsesség és a tudás kárt okoz neki, családi bajok gyötrik, zsarnokságok kell eltűrnie, megharagítja az isteneket… vágyaiban csalódik, hasztalanul imádkozik… jövendő bűnöket fog elkövetni. Kétségtelen, hogy erről a témáról még további sorok szólnak, de az
16

Lásd: Pymander, Everard fordítása, II. 17-29. vers. 81

elbeszélés folyamata itt újra megszakad, s csak ott folytatódik, ahol az istenek háborúra készülődnek a gonosz hatalmak ellen, akiket Tiamat (az asszony) vezet. (Babylonian Legend of Creation, 92. oldal)

Ezt a beszámolót kihagyták a Genezisből, monoteisztikus meggondolásból. Az azonban elhibázott dolog – kétségtelenül a dogmatikus vallás és annak babonái, okozta félelemből folyik – ha a kaldeai töredékeket a Genezis részleteivel akarják kiegészíteni, mikor ez utóbbi jóval későbbi, mint a töredékek. A Genezist éppen e töredékekkel kellene megmagyarázni. 17. A leheletnek (emberi Monád) szüksége volt egy formára, az Atyák megadták. A leheletnek szüksége volt egy sűrű testre, a Föld megformálta. A leheletnek szüksége volt az élet szellemére, a Nap-béli Lha-k belehelték a formába. A leheletnek szüksége volt a test tükörképére (asztrális árnyék), „Odaadtuk a magunkét!” – mondták a Dhyánik. A leheletnek szüksége volt a vágyak eszközére (Káma Rupa), „Megkapta!” – mondta a vizek lecsapolója (Suchi, a szenvedély és az állati ösztön tüze). De a leheletnek szüksége van elmére is, hogy átfogja az Univerzumot, „Ezt nem tudjuk adni!” – mondták az Atyák. „Magamnak sem volt soha!” – mondta a Föld szelleme. „A forma kiégne, ha odaadnám az enyémet” – mondta a Nagy (szoláris) Tűz… A (kialakuló) ember üres, értelem nélküli bhuta maradt… Így adtak életet a csont nélküliek azoknak, akik (később) a harmadikban (fajban) csonttal bíró emberek lettek. (a) (a) Minthogy majd az 5. stanza kommentálásánál teljes magyarázat következik, itt csak néhány megjegyzésre szorítkozunk. A primitív fizikai ember, vagyis a fizikai ember testének „Atyja” az a vitális elektromos princípium, amely a Napban lakozik. A Hold az „anya” azon titokzatos erőnél fogva, amely nemcsak a növények és állatok növekedésére hat, hanem igen határozott befolyást gyakorol a női terhességre és a nemzedékekre is. A „Szél” vagy éter ez esetben az a közvetítő erő, amely ezeket a befolyásokat lehozza a két égitestről, és szétárasztja a Földön – erről úgy tesznek említést, mint a „Dajkákról”. De az emberből tökéletes isteni lényt csak a „Szellemi Tűz” tud alkotni. Nos, mi ez a „Szellemi Tűz”? Az alkímiában általában a hidrogén, míg az ezoterikus realitásban a noumenon-jából jövő kiáradás vagy sugár, az „Első Elem Dhyánja”. A hidrogén csak a mi földi síkunkon számít gáznak. De még a kémiában is a hidrogén „lehetne az egyedül létező anyagfajta, a mi felfogásunk szerint”17, amely mindig szorosan kapcsolódik a protyle-hez, ez pedig a mi layam-unk. A hidrogén az atyja és úgyszólván nemzője vagy inkább Upadhi-ja (bázisa) a Levegőnek és a Víznek, valóban „tűz, levegő és víz”, a három aspektusában egy, ezért kémiailag és alkímiailag is hármasság. A megnyilvánulás vagy Anyag világában a hidrogén az objektív szimbóluma és materiális kiáradása a Noumena régiójából a tisztán spirituális entitatív Létezésnek. Godfrey Higgins a hidrogént összehasonlította, sőt azonosnak találta a TO ON-nal, a görögök „Egy”-ével. Mert – mint mondotta – a hidrogén nem víz, bár belőle lesz a víz; a hidrogén nem tűz, bár megnyilvánítja vagy teremti a tüzet; de nem is levegő, bár a levegőt úgy tekinthetjük, mint a tűz és a víz egyesülésének termékét, – mivel a hidrogén megtalálható a légkör összes vizes összetevőjében. A hidrogén az egyben levő hármasság. Ha valaki tanulmányozza az összehasonlító teogóniát, hamarosan rátalál arra, hogy ezen „Tüzek” titkát minden ősi nép misztériumában tanították, főleg azonban Samothraciában. Kételkedni sem lehet abban, hogy a Kabeirik – minden ősi istenség közül a legmisztikusabbak – istenek és emberek, istenségek és titánok, azonosak a Kumârákkal és
17

Lásd: Genesis of the Elements, W. Crookes, 21. oldal. 82

Rudrákkal, akiknek feje Kartikeya – önmaga is egy Kumâra. Ez még exoterikusan véve is szembeszökő, és mindezek a hindu istenségek – ugyanúgy, mint a Kabeirik – a Természet legokkultabb erőinek megszemélyesített szent Tüzei voltak. Az árja faj különböző ágai, az ázsiaiak és európaiak, a hinduk és a görögök, mindenképpen azon voltak, hogy igazi természetüket elrejtsék, ha már jelentőségüket nem tudták letagadni. Mint a Kumârák esetében is, a Kabeirik száma bizonytalan. Egyesek azt tartják, hogy csak három vagy négy volt, mások hétről beszélnek. Aschieros (az idősebb), Achiosersa (feminin), Achiochersus (a fiatalabb) és Camillus (vagy Kadmilos, a fiú-isten) valószínűleg alteregói a négy Kumârának, úgy mint Sanat-Kumâra, Sananda, Sanaka és Sanâtana. A görög istenségeket, akiknek állítólagos apjuk Vulkán volt, gyakran összetévesztik a Dioscurikkal, Corybantekkel, Anacekkel (öregek, ősök), stb. Ugyanígy összetévesztik a Kumârákat, akiknek állítólagos apjuk Brahmâ volt – vagy jobban mondva „haragjának lángja”, amely arra késztette, hogy végrehajtsa a kilencedik, azaz Kumâra-teremtést, eredményezvén Rudrát vagy Nilalohitát (Shivát) és a Kumârákat – az Asurákkal, a Rudrákkal és a Pitrikkel. Azon egyszerű oknál fogva, mert mindnyájan lényegükben egyek, vagyis egymáshoz kapcsolódó erők és tüzek. Itt nincs helyünk arra, hogy leírjuk ezeket a „Tüzeket” és valódi értelmüket, bár lehetséges, hogy meg fogjuk kísérelni, ha e mű hátralevő része valaha is kiadásra kerül. Addig is még néhány magyarázatot hozzáfűzünk. Az előbb elmondottak mind misztériumok, amelyeket nem lehet taglalni, hanem megfejtésüket a tanuló személyes intuíciójára kell bízni. Ha meg akar valamit tudni a TÜZEK titkáról, forduljon az alkimisták műveihez, akik igen helyesen minden elemet a tűzhöz kapcsolnak, akárcsak az okkultisták. Ne felejtse el az olvasó, hogy a régiek szemében a vallás a tudománnyal valamint a filozófiával szoros és elválaszthatatlan kapcsolatban állott. Aesculapius Apollo – a Nap vagy az Élet TÜZE – fia volt, ő volt Helios, Pythios és ugyanakkor a rejtett bölcsesség istene. Az exoterikus vallásokban – éppúgy, mint az ezoterikus filozófiában – az elemeket – különösen a tűz, a víz és a levegő elemét – úgy tekintik, mint az ember öt fizikai érzékének őseit, s ezért ezek az érzékek okkult módon közvetlenül kapcsolatban vannak velük. E fizikai érzékek a Purânakban említett Pratisarga vagy „második teremtés”-nél még alacsonyabb teremtéshez tartoznak. „A folyékony tűz az összefüggő tűzből származik” – mondja egy okkult axióma. „A Kör maga a GONDOLAT, az átmérő (vagy a vonal) az IGE, és kettejük egyesülése az ÉLET.” A Kabbalában Bath-Kol az Isteni Hang, vagy elsődleges fény, Shekinah lánya. A Purânákban és a hindu exoteriában Vâch, a Hang – Brahmâ női logosza, Aditi, az elsődleges Fény permutációja. És ha a zsidó miszticizmusban Bath-Kol egy égből jövő kifejezetten természetfeletti hang, amely a „választott népnek” szent tradíciókat és törvényeket tár fel, ez onnan ered, hogy még a júdaizmus előtt Vach-ot a „Védák anyjának” hívták, aki a Rishikbe lépve kinyilatkoztatásaival inspirálja őket. Ugyanígy mondják Bath-Kol-ról, hogy inspirálja Izrael prófétáit és főpapjait. Mindkettő fennmaradt mind a mai napig szent szimbológiáikban, mert a régiek a hangot vagy beszédet a Tér éterével hozták kapcsolatba, amelynek egyik jellegzetessége a Hang. Innen van, hogy a Tűz, a Víz és a Levegő az elsődleges kozmikus Háromság.
Én vagyok a te gondolatod, a te Istened, ősibb, mint a nedv-princípium, a Sötétben (Káoszban) sugárzó Fény, és Isten sugárzó Igéje (hangja) az Istenség Fia.18 Pymander, 6. §. A hinduizmus ellenségei nevezhetik e megállapításokat panteizmusnak, politeizmusnak vagy akárminek, ami éppen tetszik. Ha a tudományt nem vakítja el teljesen az előítélet, akkor e beszámolóban nemcsak a természettudományok és fizika, de a metafizika és a pszichológia mélységes tudását ismerheti fel. De hogy felismeréséhez valaki eljuthasson, ahhoz tanulmányoznia kellene a megszemélyesítéseket, hogy azután átválthassa azokat kémiai atomokká. Ekkor ki fog tűnni az, hogy a fenti megállapítások nemcsak 83
18

Ezért alaposan kell tanulmányoznunk az „Elsődleges Teremtést”, mielőtt megérthetnénk a másodlagost. Az első fajban három alap-elem volt, de még hiányzott a Tűz. Az ősieknél az ember fejlődése, spirituális és fizikai érzékeinek növekedése és kialakulása Földünk kozmikus síkján levő elemek fejlődésétől függött. Minden Prabhavâpyaya-ból származik: az istenek teremtő és érzékelő princípiumainak, sőt magának az u. n. Teremtő Istenségnek a fejlődése is. Ez kivehető az exoterikus írásokban Vishnunak adott nevekből és elnevezésekből. Mint orfikus Protologoszt Pûrvaja-nak, „pregenetikusnak” hívják, s egyéb elnevezései csökkenő sorrendben mindinkább összeköti őt az Anyaggal. Az elemek és érzékek fejlődésében a következő párhuzamos sorrendet lehet megállapítani, de vonatkozik ez a kozmikus földi „ember” vagy „szellem” és a halandó fizikai emberre is: 1. Éter 2. Levegő 3. Tűz v. fény 4. Víz 5. Föld Hallás Tapintás Látás Ízlelés Szaglás Hang Hang és érintés Hang és érintés és szín Hang és érintés, szín és íz Hang és érintés, szín, íz és szag

Amint láthatjuk, minden elem hozzáadja saját jellegzetességeit a megelőző elem jellegzetességeihez ugyanúgy, amint minden gyökérfaj magához veszi az előző faj jellemző érzékét. Ugyanez áll az ember hetes „teremtésére”, minthogy az ember hét fokozatban fejlődik, ugyanilyen alapelvek szerint, amint ezt később látni fogjuk. Így tehát amíg az Istenek vagy Dhyan Chohan-ok (Dévák) az Első Okból fejlődnek – de ez nem Parabrahman, mert Parabrahman a MINDEN OK, s ezért nem nevezhető „Első Ok”-nak – s ezt az Első Okot a brahmani könyvekben Jagad-Yoni-nak, a „Világ Méhének” nevezik, addig az emberiség a Kozmosz ezen aktív erőiből árad ki. De az első és második fajban az emberek nem voltak fizikai lények rudimentumai a későbbi embereknek, bhûták voltak, s e szó a Bhûtadi-ból származik, amelynek értelme „eredet”, vagy „az elemek származási helye”. Az emberek tehát minden egyébbel együtt Prabjavâpyaya-ból erednek, ami „minden dolgok eredetének feloldódásának (szó szerint lerombolásának) helye”, amint azt a Vishnu Purâna kommentátora megállapítja. Innen erednem fizikai érzékeink, s innen ered a legmagasabb „teremtett” Istenség is, ahogy azt filozófiánk kifejti. Ez az Istenség egy az Univerzummal, nevezzük Brahmâ-nak, Ishvarának vagy Purushának, ő a megnyilvánult Istenség, s ezért „teremtett”, azaz korlátozott és kondicionált. Mindezt könnyű bebizonyítani, még az exoterikus tanításokból is. Miután az örökkévaló Brahmát (a semlegest vagy absztraktot) a Punda-Rikaksha-t, (lótusz-szemű, szívet betöltő, de magyarázzák úgy is, hogy Pundarika = magasztos dicsőség, és aksha = elmúlhatatlan. Az első a szokásos etimológia.) a „magasztos és halhatatlan dicsőséget” megismerhetetlennek nevezték. Majd amikor már nem Sadaika-rupa, azaz változatlan és állandó természetűnek mondják, hanem Ekanaka-rupa „egyedüli és többszörös” az elnevezés, akkor ő, az Ok, belemerül saját okozataiba. Nevei ekkor – ha ezoterikus sorrendbe helyezzük – a következő leereszkedő skálán vannak: Mahapurusha vagy Paramatman …. Legfelső Szellem
fizikai, sőt teljesen materialista tudományt is kielégítik, de kielégítik mindazon elméket, akik az evolúció jelenségszerű és csalékony aspektusaiban a „Nagy Ismeretlen Ok” működését látják. 84

Atman vagy Pûrvaja (Protologos) .. a Természet Élő Szelleme Indriyâtman vagy Hrishikesha …… Spirituális vagy Intellektuális Lélek (érzékekkel) Bhutâtman ……………………….. az Elő- vagy Élet-lélek Kshetrajna ………………………… Testetöltött Lélek vagy a Szellem és Anyag Univerzuma Bhrântidarsanatah ………………… Téves érzékelés – Anyagi Univerzum Ez utóbbi olyan valamit jelent, amit – hamis és téves felfogás alapján – mint anyagi formát észlelünk és képzelünk, de amely a valóságban csak Maya, illúzió, mint minden a mi fizikai világunkban. Szoros analógiában van Brahma ezen jellegzetességeivel a spirituális és anyagi világokban egyaránt a Dhyan-Chohan-i Esszencia fejlődése, a Dhyan Chohan-i Esszencia ezen jellegzetességei pedig ugyancsak visszatükröződnek az emberben, együttesen, éspedig az ember minden princípiumában. Minden emberi princípium ugyanabban a fokozatos rendben magában rejti a hozzátartozó különböző „tüzek” és elemek egy töredékét.

85

5. STANZA A MÁSODIK FAJ FEJLŐDÉSE
18. A Jóga Fiai. 19. A nem nélküli második faj. 20. A „Szürkület Fiainak” fiai. 21. Az „Árnyék”, vagyis az asztrális ember belülre húzódik, és az ember kifejleszti a fizikai testet. 18. Az Elsők (gyökérfaj) a Jóga fiai voltak. Fiaik a Sárga Atya és a Fehér Anya gyermekei. A későbbi Kommentárban ez a mondat így van lefordítva: „A Nap és a Hold Fiai, az éter (vagy a szél) dajkálta (a) … Ezek az Urak árnyékainak árnyékai voltak (b). Ezek (az árnyékok) kitágultak. A Föld szellemei felöltöztették őket, a szoláris Lha-k melengették (azaz megőrizték a vitális tüzet az életre kelő fizikai formákban). A Leheletnek volt élete, de nem volt értelme. Nem volt sem saját tüzük, sem vizük. (c) (a) Ezzel kapcsolatban emlékezzünk vissza Hermes Tabula Smaragdinájára, amelynek ezoterikus jelentéséhez hét kulcs szolgál. Az asztrokémiait a tanulók jól ismerik, most megadhatjuk az antropológiai kulcsot. A táblán említett „Egy dolog” az Ember. Az írás így szól:
Ennek az Egyedüli Egy dolognak az Atyja a Nap, Anyja a Hold, a Szél keblében hordozza, és dajkája a Szellemi Föld.

Ugyanennek az okkult magyarázatához még hozzáteszik: „és a Spirituális Tűz a tanítója (guruja)”. Ez a tűz a magasabb Én, a spirituális Egó, vagyis az, amely minduntalan testet ölt az alsó személyes én befolyására, amely minden újraszületésnél megváltozik, telve van Tanhaval, azaz az élet utáni vággyal. Különös törvénye a Természetnek, hogy ezen a síkon a felsőbb (spirituális) Természet úgyszólván az alsóbb rabságában van. Az Egónak az Atman-ban kell menedéket találnia, a MINDEN-SZELLEM-ben, és teljesen belemerülnie annak esszenciájába, mert ellenkező esetben a személyes egó egy keserves végkifejlet felé ösztökéli. Ezt a tanuló csak akkor értheti meg, ha ismereteket szerzett a fejlődés misztériumában, amely hármas vonalon fut: a spirituális, pszichikai és fizikai vonalon. Két dolog van, ami a fejlődés felé hajt, és azt kierőszakolja, azaz a tökéletesedés felé kényszeríti az ember növekedését és kibontakozását: a.) elsősorban a Monád, vagyis az, ami abban öntudatlanul tevékenykedik a benne rejlő erő következtében, b.) másodsorban az alacsonyabb asztrális test, vagyis a személyes én. Az első – legyen az valamely növényi vagy állati testbe bebörtönözve – fel van ruházva ezzel az erővel, voltaképpen önmaga ez az erő. Minthogy azonos a MINDEN-ERŐ-vel, amely – amint közölték – benne lakozik, a Monád mindent megtehet az Arupa, vagyis forma nélküli síkon. A mi síkunkon – minthogy esszenciája túlságosan tiszta – potenciálisan minden benne van, de egyénileg tétlenségre van kárhoztatva. Hogy hasonlattal éljünk, a Nap sugarai, amelyek a növényzetet fejlődésre késztetik, nem választják ki, hogy melyik növényre ontsák fényüket. Ha kiássuk a növényt és

86

elvisszük egy olyan talajba, ahol a napsugarak nem érhetik el, akkor azok nem fogják oda is követni. Ugyanez a helyzet az Atman-nal: ha a magasabb Én, vagyis az Egó nem gravitál saját napja, a Monád felé, az alacsonyabb én, vagyis a személyes én minden esetben fölébe fog kerekedni. Mert ez az én vad önzéssel és állati vágyával, hogy öntudatlan életet éljen (Tanha), képezi a „tabernákulum készítőjét”, ahogy Buddha a Dhammapada-ban (153. és 154. sloka) nevezi az alsóbb ént. Innen származik az a kifejezés, hogy a Föld Szellemei felöltöztették az árnyékokat és kitágították őket. Ezekhez a „szellemekhez” tartozik időlegesen az emberi asztrális én, ezek az asztrális én-ek adják meg, vagy építik fel az ember fizikai tabernákulumát, a Monád, és annak tudatos princípiuma, a manasz számára, hogy benne lakozzák. De azt is hallottuk, hogy a „Szoláris” Lha-k vagy Szellemek melengették az Árnyékokat. Ez fizikailag és szó szerint igaz, metafizikailag, vagyis a pszichikus és spirituális síkon ugyancsak igaz ez, mert egyedül Atman az, amely melengeti a belső embert, azaz megvilágosítja őt az Isteni Élet sugarával, s csak ő tudja megadni a belső embernek vagy reinkarnálódó Én-nek a halhatatlanságot. Így azután azt tapasztalhatjuk, hogy az első három és fél gyökérfajon át egészen a középső vagy fordulópontig a Lunáris Pitrik, azaz a „Nemzők” Asztrális Árnyékai képezik a fajok formálódó hajtóerejét. Ezek építik, és fokozatosan kikényszerítik a tökéletesedés felé a fizikai forma fejlődését, s mindezt a spiritualitásnak ezzel arányban álló veszteségére. Azután, a fordulóponttól kezdve, a magasabb Én vagy inkarnálódó princípium, a nous vagy Elme kezd uralkodni az állati én-en, s ő kormányozza azt, hacsak alul nem marad. Röviden, a spiritualitás a pálya felmenő ívén van már, és az állati vagy fizikai élet csak akkor tudja megakadályozni folyamatos előrejutását a fejlődés ösvényén, ha a személyiség önzése oly erősen beoltotta gyilkos vírusával az igazi belső embert, hogy a magasból jövő vonzás már minden hatalmát elvesztette a gondolkodó, értelmes ember felett. A józan igazság az, hogy a bűn és erkölcstelenség abnormális, természetellenes megnyilvánulás az emberi fejlődés mai periódusában – vagy legalábbis így kellene lennie. A tény az, hogy az emberiség sohasem volt annyira önző és erkölcstelen, mint manapság, tekintve, hogy a civilizált nemzeteknek sikerült az önzésből erkölcsöt, az erkölcstelenségből pedig művészetet kialakítani. Mindez csak újabb bizonyíték ezen jelenség különleges természetére. A fejlődés egész sémája benne van a kaldeai Számok Könyvében, sőt a Zohar-ban is, ha valaki meg tudja érteni az apokaliptikus célzások jelentését. Ain Soph az első, a „Rejtettnek Rejtettje”. Azután jön a Pont, Sephira és a későbbi Sephiroth, azután az Atzilati Világ, az Emanációk Világa, amely újabb három világot teremt. Az első a Briati Világ, amelyet Trónnak neveznek, a tiszta szellemek hajléka. A második a Kialakulás világa vagy Jetzirati Világ, az angyalok lakhelye, akik kiárasztják a harmadikat, a Cselekvés Világát, az Asiati Világot, amely a Föld, vagyis a mi világunk. És erről a világról – amelynek neve Kliphoth, és magában tart (hat más) szférát ‫ ,םילכלכ‬és anyagot – mégis azt mondják, hogy az a „Sötétség Fejedelmének” a székhelye. Ez a megállapítás teljesen félreérthetetlen, mert Metatron, a második Briati Világ, az első lakható Világ Angyala, s neve Küldött άγγελος, Angyalt jelent. Őt nevezik a nagy Tanítónak, s alatta vannak a harmadik világ, azaz a Jetzirai Világ angyalai, amelyeknek tíz és hét osztályát Sephiroth-nak1 nevezik, s akikről azt mondják:
Ők lakják vagy elevenítik meg mint lényegi entitások és intelligenciák ezt a világot, s az őhozzájuk kapcsolódó és az ő logikai ellentéteik lakják a harmadik és lakható világot, amelyet Asiatinak neveznek.

Ezek az „ellentétek” az u. n. „Burkok”, ‫ ,הדםילכ‬vagy démonok2, akik a Sheba Hachaloth-nak nevezett hét helyen laknak, s ez a hét hely egyszerűen a mi földünk hét zónája.
A pithagoraszi háromszögben szimbolizálva belül 10 pont, és a négyzet és háromszög hét pontja. Lásd I. kötet, 3. rész, „Istenek, Monádok és Atomok”. 87
1

Fejedelmüket a Kabbalában Samael-nek, a Halál Angyalának nevezik, de ugyanakkor ő a csábító Sátán-kígyó is. De ez a Sátán egyben Lucifer is, a Világosság ragyogó angyala, a Fény- és Élethozó, a „Lélek”, aki egy időre eltávolodott a Szent Lényektől, a többi angyaltól, megelőzve az ő idejüket, amikor ők is leszállnak majd a Földre, hogy maguk is inkarnálódjanak. „Minden Lélek (Monád) már előbb létező az Emanációk világában” (Bölcsességek könyve, VIII. 20.), a Zohar pedig azt tanítja, hogy ebben a „Lélekben” van „az igazi ember, vagyis az Egó és a tudatos ÉN VAGYOK, a Manasz”. Josephus az esszénusok meggyőződését ismételve ezt mondja: „(A lelkek) leszállnak a tiszta levegőből, hogy testekhez láncoltassanak.” (De Bello Judaeo, II. 12.) Philo megállapítja: „A levegő tele van Lelkekkel, s azok, amelyek legközelebb voltak a földhöz, leszállóban lévén, hogy halandó testekhez köttessenek, visszatértek testetöltésbe, mert abban kívántak élni”. (De Gignat, 222 c; De Somniis, 455. oldal)3 Éspedig azért, mert az emberi formában és azon keresztül e lelkekből progresszív lények válnak, míg az angyalok természete teljesen nem átható, ennélfogva az emberben megvan a potencia, hogy az angyalok képességein felülemelkedjen. Ezért mondják az indiai beavatottak, hogy a brahmin, a kétszer-született uralkodik az isteneken és dévákon. Pál ugyanezt mondja a korinthusiakhoz írt levelében (I. VI, 3.): „Nem tudjátok-e, hogy (mi, beavatottak) angyalok fölött fogunk ítélkezni?” Végül minden ősi írásban és kozmogóniában benne van, hogy az ember elsődlegesen mint fénylő testetlen forma fejlődött ki, amelyre – mint a szobrász modelljébe öntött olvasztott fém – az ember fizikai testének a formáját ráépítették a földi állati élet alacsonyabb formái és típusai. A Zohar ezt mondja: „A Lélek és a Forma, amikor a Földre száll, földi öltözéket ölt magára”. Az ember őstípusú testét nem olyan anyagból formálták, mint amilyenből a mi halandó vázunk épült. „Amikor Ádám az Édenkertben tartózkodott, égi köntösbe volt öltöztetve, az égi fény köntösébe… Ennek az égi fénynek a fényét használták fel az Édenkertben”. (Zohar, II. 229b.) „Az embert (az égi Ádámot) a Jetzirati Világ tíz Sephiroth-ja teremtette, egy alacsonyabb világ hét angyala pedig közös erővel megformálta a földi Ádámot… Először Samael bukott el, és megcsalva (?) az embert, az ő bukásának is okozója lett”. (b) Az a megállapítás, hogy „ezek az Urak Árnyékainak árnyékai voltak” – vagyis hogy a Nemzők az embert saját asztrális testükből teremtették – egy általános hiedelmet magyaráz meg. Keleten azt tartják, hogy a Déváknak nincs saját „árnyékuk”. „A Dévák nem vetnek árnyékot”, s ez a biztos jele minden jó és szent szellemnek. Miért nem volt „saját Tüzük vagy Vizük”?4
Innen származik az asztrális formának, a Kama Rupa-nak nevezett testnek kabbalisztikus neve, a „burkok”. Ezt a burkot a felső Manasz formájában tartózkodó magasabb angyalok hagyják hátra, amikor a Devachanba mennek át, visszahagyva hulladékukat. 3 Ebből kitűnik, hogy az esszénusok hittek az újraszületésben és a többszöri testetöltésben, amint Jézus is hitt. Ezt a tényt az Újszövetség maga is igazolja. 4 Megerősíti ezt – amint már kimutattuk – a Genézis ezoteriája is. Az állatok teremtését nemcsak hogy megelőzi benne a „porból való Ádám” teremtése, hanem a földön már növényzet létezik, mielőtt „az egek és a föld teremtése” megtörtént volna. „A mezők minden növénye már előtte (azon nap előtt, amikor az Egek és a Föld teremtése megtörtént V. 4.), megvolt a Földön”. (V. 5.) Nos, hacsak nem fogadjuk el az okkult magyarázatot – amely szerint ebben a negyedik körben Földünk már növényzettel volt borítva, és az első (asztrális) emberiség már a helyszínen volt, mielőtt a Földön bármi is növekedésnek indult volna – mit jelenthet e holtbetű értelme? Talán azt, hogy a Földet mezők borították, mielőtt maga a Föld létrejött volna? A 6. vers 88
2

(c) Azért, mert ami az objektív síkon a gázok és elemek szempontjából a hidrogént jelenti, annak noumenonja (magánvalója) a mentális vagy szubjektív jelenségek világába tartozik. S ennek hármas rejtett természete az emberben lévő három magasabb princípiumból – azaz Szellem, Lélek és Elme, vagy másként Atma, Buddhi és Manasz – jövő három aktív emanációban tükröződik vissza. A hidrogén noumenonja a spirituális és egyben a materiális emberi bázis. A kezdetleges ember, akit a „levegő” vagy a „szél” dajkált, csak később válik tökéletesebb emberré, akkor, amikor a „Spirituális tűz”, az Én-jében levő „Egy a Háromban” noumenon kifejlődésével megkapja Belső Én-jétől vagy Tanítójától az Ön-tudatosság bölcsességét, amivel kezdetben még nem bírt. Itt újra a Nappal vagy a Tűzzel szimbolizálják az Isteni Szellemet; az Isteni Lelket pedig a Holddal és a Vízzel, amely két utóbbi a Pneuma – az emberi lélek vagy elme – Atyja és Anyja szerepét tölti be. A Pneumát pedig, amely „leheletet” jelent, a Szél vagy a levegő szimbolizálja. Ezért mondja a Smaragd Tábla (amit a keresztények eltorzítottak):
A magasabb rendű egyezik az alacsonyabb rendűvel, az alacsonyabb rendű pedig a magasabb rendűvel; így hozzák létre az egy igazi csodálatos művet – vagyis az EMBERT.

Mert Chiram – vagy a Kabbalában Hiram király – aki egy lényegében, de három aspektusában, titkos műve az Egyetemes Cselekvő, vagy Lapis Philisophorum. A Titkos Mű csúcspontja a Spirituális Tökéletes Ember a vonal egyik végén. A másik végén a három Elem egyesítése az Okkult Oldatban, ami a „Világlélek”, a Kozmikus Lélek, vagy Asztrális Fény; és végül a Titkos Mű az anyagi síkon a hidrogén, a többi gázokkal való kapcsolatában. A TO ON valóban, az EGY, „akit a Fiún kívül senki nem látott”; ez a megállapítás egyaránt vonatkozik a metafizikai és fizikai Kozmoszra, és a spirituális és anyagi Emberre. Mert hogyan érthetné meg ez utóbbi a TO ON-t, az „Egy Atyát”, ha Manasza, a „Fiú” nem válik „eggyé az Atyával”, s ezen feloldódás által nem kapna megvilágosodást az isteni „Tanítótól” vagy Gurutól – Atma-Buddhi-tól?
Ha meg akarod érteni a MÁSODLAGOSAT (az u. n. Teremtést), óh Lanoo, akkor előbb tanulmányoznod kellene az ELSŐDLEGESHEZ való kapcsolatában. (Kommentárok, Dzyan könyve, III. 19.)

Az első fajban három elem volt, de nem volt élő Tüze. Miért? Mert: „Négy elemről beszélünk, Fiam, de csak hármat kellene mondanunk” – jelenti ki Hermes Trismegistos. Háromról van szó az „Elsődleges Körben”, vagy Teremtésben, amelynek jele , és amely „gyökeret” jelent éppen úgy, mint a Másodlagosban.

Ezért találjuk az alkímiában vagy a nyugati hermetikában – amely a keleti ezotéria egyik változata – a következőt:

értelme azonban elég világos, mert kimondja, hogy „pára szállott vala fel a földről, és megnedvesíté a föld egész színét”, vagyis mielőtt esni kezdett, s ezáltal a fák, stb. növekedésnek indulhattak volna Ez a rész azt is megmutatja, hogy milyen geológiai korban történt ez, továbbá az is világos, hogy mit kell érteni „ég” és „föld” elnevezéseken. Ez az égboltot és a száraz, megszilárdult földkérget jelent, amely megszabadult és elvált a páráktól és kigőzölgésektől. Továbbá azt se felejtse el a tanulmányozó, hogy – amint Adam Kadmon – a Genézis I-ben szereplő „Férfiú és asszony” nem emberi lény, hanem az Elohim serege, akik közé maga Jehova tartozik – éppen úgy az ebben a fejezetben említett állatok, amiknek „teremtése” a holtbetű-értelmezés szerint még az ember előtt történt, nem állatok, hanem zodiákus jelek és egyéb égitestek voltak. 89

X. Sulphur (kén) Hydrargyum (higany) Sal (só)

Flamma (láng) Natura (természet) Mater (anya)

X. Spiritus (szellem) Aqua (víz) Sanguis (vér)

És ezek a hármak mind négyességek, amelyeket a Gyökerük, a Tűz egészít ki. A megnyilvánult természeten túli Szellem a maga abszolút Egységében a tüzes Lehelet. A megnyilvánult univerzumban a Tűz a központi szellemi Nap, a minden életben levő elektromos Tűz. És a Föld tüzes szelleme, amely benne, rajta és körülötte van: a levegő, áramló tűz, a víz, folyékony tűz, a föld, szilárd tűz. Mindegyik tűz – ignis a maga végső összetételében, vagyis a mi felfogásunkban: I, amelynek gyökere a 0 (nulla), a Természetben és a Természet Elméjében levő Minden. „Pro-Mater” – az Isteni Tűz. Ő a Teremtő, a Pusztító, a Megtartó. Az istenek primitív nevei mind a tűzzel vannak kapcsolatban, kezdve az árja Agni-tól, a zsidó Istenig, ami „emésztő tűz”. Indiában a különböző nyelvjárások szerint Isten neve: Eashoor, Esur, Iswur és Is’wara. Szanszkrit nyelven az Úr az Isa tőből ered, de ez a név elsősorban Shiva, a Pusztító neve. A három fő védikus isten: Agni (ignis), Vayu és Sûrya – Tűz, Levegő és a Nap, a Tűz három okkult fokozata. A héberben ‫( אזא‬aza) annyit jelent, mint „megvilágítani, és ‫( אשא‬asha) annyi, mint „tűz”. Az okkultizmusban a „tüzet gyújtani” azonos értelmű a három nagy tűz-erő felidézésével, vagy annyi, mint „hívni Istent”. A szanszkritban az Osch vagy Asch szótő tüzet vagy hőséget jelent. Az egyiptomi Osiris szó pedig – amint azt Schelling kimutatta – két alapszó – az aish és az asr – összetétele, ami „tűzvarázslót” jelent. A régi etruszk Aesar jelentése Isten, valószínűleg a Védák Asura-jából származik. Aeswar és Eswara azonos értelmű kifejezés, amint azt Dr. Kenaely gondolta. A Bhagavad Gîtâ-ban ezt olvashatjuk:
Iswara minden halandóban benne van, és természetfölötti erejével mozgásba hoz minden dolgot, amely az idő kerekére hág.

Valóban, Ő a Teremtő és a Pusztító egyben.
A kezdetleges (primitív) Tűzről az volt a feltételezés, hogy kielégíthetetlen étvággyal mindent felfal. Tirusi Maximus elmondja, hogy az ősi perzsák éghető anyagokat dobtak a tűzbe, és azt kiáltották: „Fald fel, óh Isten!” Az ír nyelvben az Easam vagy Asam annyit jelent, mint készíteni, teremteni. Aesar továbbá egyike volt az ősi ír isteneknek, a szó betű szerinti értelme: „tüzet gyújtani”. (Kenealy, The Book of God, 114-115. old.)

A keresztény kabbalisták és szimbológusok, akik a Pymandert kiforgatták – kivált közülük Ayr püspöke, Francois de Tours, a XVI. Században – a következő módon osztályozzák az elemeket: Az isteni Lényegből teremtett négy Elem és a Természeti Sók Szellemi és képviselőik:

A–ω E–Y I–O
5

Szt. Máté Szt. Márk Szt. Lukács Szt János

Angyal-ember Oroszlán Bika Sas

Víz (Jézus Krisztus, Angyal-ember, Mihály) Tűz Föld Levegő5

Egyesek azt kérdezhetik: Mi köze van a hidrogénnek a levegőhöz vagy az oxidációhoz? A felelet ez: tanulmányozzák az okkult alkímia abc-jét. A keresztény szimbológisták azon törekvésük mellett, hogy Pymander, a „misztérium száját” profetikusan Keresztelő Szent Jánossal azonosították, azonosították a hét Kabeirit és az asszír bikákat a zsidók kerubjaival és az apostolokkal. De miután demarkációs vonalat kellett 90

H, A KVINTESSZENCIA, H ΦΛΟΞ, FLAMMA-VIRGO (szűz olaj), FLAMMA DURISSIMA, VIRGO, LUCIS AETERNA MATER. Az első faj tehát egyszerűen az Atyák Képeiből, az Asztrális Másból állott, ezek az Atyák az úttörők vagy fejlettebb Lények voltak egy előző, bár alacsonyabb szférából, amelynek burka a mi jelenlegi Holdunk. De még ez a burok is teljes potenciával bír, mert a Hold, miután létrehozta a Földet, saját fantomját, a magnetikus hasonlóság vonzásánál fogva, megpróbálta kiformálni első lakóit, az ember előtti szörnyeket (lásd: II. Stanza). Ha a tanulmányozó erről bizonyosságot akar szerezni, forduljon újra a kaldeai Töredékekhez, s olvassa el, mit mond Berosus, aki információit – állítása szerint – Ea-tól, a Bölcsesség hím-nő Istenségétől nyerte. Azalatt, míg az istenek ezen Bölcsesség androgün kebelében (Svâbhâvat, Anya-tér) létrejöttek, tükröződéseikből létrejött a Földön az asszony, Omoroka, aki a kaldeai Thavatth (vagy Thalatth), a görög Thalassa, a Mélység vagy a Tenger, ami ezoterikusan, sőt exoterikusan is a Hold. A Hold (Omoroka) volt az, aki a leírhatatlan lények szörnyű teremtésénél elnökölt, akiket később a Dhyanik elpusztítottak. (Lásd: Hibbert Lectures, 1887, 370. oldal és köv.) A Holdbeli Atyákat a fejlődési törvény kényszerített, hogy monádikus állapotban átmenjenek ezen a bolygón az élet és a lét minden formáján. A harmadik kör végére azonban emberivé váltak isteni természetükben, és ezért reájuk bízták azon formák teremtését, amelyek a kevésbé fejlett, de az inkarnációra kész monádok tabernákulumai lettek. E „formákat” a „Jóga Fiai”-nak hívták. Azért Jóga – ami exoterikusan Brahmâval való egységet jelent – mert a Jóga a passzív végtelen Istenség legmagasabb rendű állapota. Ez az állapot az összes isteni energiát tartalmazza, ez Brahmâ esszenciája, akiről azt mondják, hogy mint Brahmâ mindent Jóga-erővel teremte. Brahmâ, Vishnu és Shiva az Isten, Brahma (a semleges) leghatékonyabb energiái – mondja a purânai szöveg. A jóga itt ugyanaz, mint Dhyâna, s ez utóbbi megint csak szinonim a tibeti szövegekben a Jógával, ahol a „Jóga Fiai”, „Dhyâna Fiai”, s a Dhyâna itt azt az absztrakt meditációt jelenti, amelynek folytán a Dhyani-Buddhák létrehozták mennyei fiaikat, a Dhyani-Boddhiszattvákat. A földön minden teremtett lénynek van fent egy felettese. „Ez a felettes, akinek belső örömet okoz, ha beléjük emanálódik, nem adhatja át a kiáradást, csak ha azok imádnak” – értsd: meditálnak, mint a jógában. (Sepher M’bo Sha-arim, fordította Isaac Myer, Qabbalah, 109-111. oldalak.) 19. A második faj sarjadzással és kiterjeszkedéssel jött létre, a nem-nélküliből (árnyékból) lett az ivartalan (forma). A második faj, óh Lanoo, így teremtődött. (a)

(a) A tudományos tekintélyek talán leginkább ezt az ivartalan fajt, a másodikat, az u. n. „Verejték-szülöttek” nemzőit, s talán még inkább a harmadik fajt, a „Tojásból kelt”
húzniuk a négy és a három között – ez utóbbiak a Bukott Angyalok – továbbá, hogy elkerüljék ezek összekapcsolódását az Arkangyalokkal, az „Úr színe előtti Hét Szellemmel”, egyszerűen félretettek mindent, amiről nem akartak tudni. El van ferdítve az elemek sorrendje, csak azért, hogy megfeleljen az evangéliumok sorrendjének, és hogy azonosítsák az Angyal-embert Krisztussal. A kaldeaiaknál, az egyiptomiaknál – akiktől Mózes a Chroub (kerubok állati formájukban) kifejezést átvette – és az ophitáknál, egyszóval ezen népeknél az Angyalokat, bolygókat és elemeket misztikusan és alkímiailag a következőkkel szimbolizálták: Oroszlán (Mihály), Bika (Uriel), Sárkány (Rafael), Sas (Gábriel), Medve (Toth-Sabaoth), Kutya (Erataoth), Öszvér (Uriel vagy Thantabaoth). Mindezen elnevezéseknek minőségbeli jelentésük van. 91

androgün embereket vonják kétségbe. E nemzés ezen két módját a legnehezebb megérteni, különösen a nyugati embernek. Nyilvánvaló, hogy magyarázatot csak az okkult metafizika tanulmányozói számára próbálhatunk megfogalmazni. Az európai nyelveknek nincs szavuk olyan dolgok kifejezésére, amelyeket a Természet a fejlődés jelenlegi fokán nem alkalmaz többé, s amelyeknek ennél fogva a materialista számára semmiféle jelentése nem lehet. Vannak viszont analógiák. Tagadhatatlan, hogy a fizikai fejlődés kezdetén léteztek a természetben olyan folyamatok – például a már megszűnt ön-nemzés – amelyek más formákban megismétlődnek. Hallottunk arról, hogy a mikroszkopikus kutatások szerint a szaporodásra nincs semmi állandó mód. E kutatások szerint:
ugyanaz a szervezet különböző átalakulásokon mehet keresztül életciklusának folyamán, s ezalatt külső megjelenése lehet szexuális vagy aszexuális, vagyis szaporodása hol két ellenkező nemű egyed közreműködésével, hol pedig egynemű, nem nélküli egyedből való hasadással vagy sarjadással mehet végbe.6

A Stanza a „sarjadás” kifejezést használja. De hogyan is szaporodhattak volna ezek a Chhaya-k másként, vagyis hogyan hozták volna létre a második fajt, hiszen éterikusak, aszexuálisak voltak, sőt a vágyeszközzel, a Kama Rupával sem bírtak, mely utóbbi csak a harmadik fajban fejlődött ki. Az első faj a másodikat öntudatlanul fejlesztette ki, mint ahogy ezt bizonyos növények teszik. Vagy talán úgy, mint az amőba, csak egy sokkal éterikusabb, hatásosabb és nagyobb méretekben. Ha a sejtelmélet egyformán alkalmazható a növénytanra és az állattanra, és a mikroszkopikus nagyságú sejteket a fizikai tudomány független lényeknek tekinti – az okkultizmus a „Tüzes életeket”7 tartja annak – akkor a szaporodás egyszerű folyamatának elképzelése nem ütközik különösebb nehézségbe. Vegyük szemügyre egy csírasejt fejlődésének első fokozatát. A belső mag növekedni kezd, megváltozik, s a sejten belül egy kettős kúpot vagy orsót képez ki: Ez az orsó kifelé nyomul, s végül kilép a sejtfalon az u. n. „poláris sejtek” formájában. Ezek a poláris sejtek azután elhalnak, az embrió pedig a belső mag megmaradó részének növekedéséből és sejtekre osztódásából jön létre, amelyet a sejt szubsztanciája táplál. Ha ez így van, miért ne lehetne az, hogy az emberi és emlősi fejlődés legkezdetén az élőlények ily módon éltek és szaporodtak? Talán a fenti analógia megvilágítja bizonyos mértékig azt a folyamatot, amely szerint az első faj kifejlesztette a másodikat. A Monádot beburkoló asztrális formát akkor is, és most is egy tojás formájú aura vette körül, s ez az aura megfelel a csírasejt vagy ovum szubsztanciájának. Az asztrális forma maga a belső mag (nucleus), amely akkor is, és most is az Élet-princípium hordozója. Amikor a szaporodás időszaka elérkezik, a szub-asztrális „kitaszítja” önmagának egy miniatűr mását a környező aura tojásából. Ez a csíra az aurából táplálkozva növekszik a teljes kifejlődésig, amikor is fokozatosan elválik szülőjétől, és magával viszi a saját aurikus szféráját. Éppen olyan módon, amiként az elő sejtek önmaguk mását létrehozzák előbb növekedéssel, majd a kettéválással. A „poláris sejtek” analógiája itt megfelelően látszik, mivel azok elmúlása most megfelelne annak a változásnak, amit a nemek szétválása hozott létre, vagyis amikor a
6 7

S. Laing: Modern Science and Modern Thought. 90. oldal Lásd: I. kötet, 1. rész, 7. Stanza, 306. oldal 92

terhesség a méhben (in utero), tehát magában a sejtben megy végbe. Amint a Kommentár mondja:
A korai második (gyökér) faj a „Verejték-szülöttek” nemzői voltak, a késői második (gyökér) faj maguk a „Verejték-szülöttek” voltak.

A Kommentárnak ez a megállapítása arra a fejlődésre utal, amely a faj kezdetétől annak végéig végbement. A „Jóga fiai”, vagyis a primitív asztrális faj kollektíven vagy fajilag a fejlődés hét fokozatán ment át, éppen úgy, amint a hozzátartozó minden egyes individuális lény akkor is átment, és most is átmegy ezeken a fokozatokon. Nemcsak Shakespeare volt az, aki az emberi kort egy hetes sorozatra osztotta fel, hanem maga a természet. A második faj első alfajai a fent leírt, s az analógiával megvilágított folyamat szerint jöttek létre, míg a későbbi alfajok fokozatosan kezdtek – az emberi test fejlődésével pari passu – egy másfajta szaporodási módra áttérni. A szaporodás módja továbbá minden fajban hét fokozat szerint történt, s ezek mindegyike korszakokat vett igénybe. A fiziológusok és biológusok vajon biztonsággal állíthatják-e, hogy a nemzés jelenlegi módja a terhesség különböző fázisaival együtt fél millió évnél messzebbre vagy legfeljebb egy millió évre nyúlik vissza? Hiszen erre vonatkozó megfigyeléseik sorozatát mindössze csak egy fél évszázada rendszerezik. A régiek jól ismerték azt a természeti tényt, hogy léteztek ősi hermafrodita emberek, s ez a tény Darwin megoldatlan kérdései közé tartozik. Pedig nincs abban semmi lehetetlenség, sőt éppen igen valószínű, hogy a hermafroditizmus a korai fajok fejlődésében szerepet játszott. Az analógia alapján pedig, továbbá a fizikai fejlődésben jelentkező egy univerzális törvény alapján – mely egyaránt vonatkozik növényre, állatra és emberre – ez nem is lehetett másként. A monogenizmus8 félreértett elméletei, továbbá az az elképzelés, hogy az ember származott az emlősöktől, és nem fordítva, megcsonkítják a fejlődési törvény teljességét, amint azt jelenleg a modern iskolákban Darwin után tanítják, s idővel kénytelenek lesznek ezeket az elméleteket – a legyőzhetetlen nehézségek miatt – feladni. Csakis az okkult tradíció – már amennyiben a tudomány és a tudás elismerését megvonják az antik világtól – tudja összeegyeztetni az ellentmondásokat és kiegészíteni a hiányzó láncszemet. Egy talmudi axióma szerint: „ha meg akarod ismerni a láthatatlant, nézd meg jól a láthatót”. Darwin: „Az ember származása” című könyvében találjuk a következő sorokat, amelyekből kitűnik, hogy Darwin milyen közel járt ezen ősi tanítás elfogadásához:
Már régen is tudták, hogy a gerincesek világában az egyik nem rendelkezik a másik nemhez tartozó nemzőszerv kiegészítő részeinek rudimentumaival. A gerincesek valamely távoli őse úgy látszik, hermafrodita, vagy androgün volt. 9 De itt egy különös nehézséggel állunk szemben. Az emlősök rendjében a hímeknél megvannak az uterus csökevényei a csatlakozó csövekkel a vesiculae prostaticae-ben, megvannak továbbá az emlők csökevényei, s az erszényes állatok hímjeinél megvan az erszény nyoma. Több hasonló tényt is felsorolhatnánk. Feltehetjük tehát azt, hogy valamely ősi emlős továbbra is angrogün maradt, miután már megszerezte az emlősi fő tulajdonságokat, vagyis miután már kiemelkedett a gerincesek birodalmának alacsonyabb osztályaiból. Ez nagyon lehetségesnek látszik,10 mert egészen a halakig kell visszamennünk, a gerincesek legalacsonyabb rendjéig, hogy jelenleg is létező androgün formát találjunk.

Több, azonos felépítésű élő szervezetnek egy közös őstől való eredeztetése, szűkebb értelemben az emberi fajoknak közös törzsből való eredeztetése, leszármaztatása. (A ford. megj.) 9 És miért nem valamennyi nemzőképes első faj, emberi és állati egyaránt, miért csak valamely „távoli ős”? 10 Nyilvánvalóan a fejlődéselmélet szerint, amely az emlősöket valamely kétéltű ősre vezeti vissza. 93

8

Darwin nyilvánvalóan erősen vonakodik attól, hogy elfogadja azt a hipotézist, amit a tények szinte kényszerítően sugallnak, vagyis azt, hogy létezett egy ősi androgün törzs, amelyből az emlősök leszármaztak. Darwin magyarázata különben így hangzik:
Az a tény, hogy különböző, csak az egyik nemhez tartozó kiegészítő szervek csökevényes formában a másik nemnél is megtalálhatók, azzal magyarázható, hogy ezeket a szerveket az egyik nem fokozatosan kifejlesztette, s azután egy többé-kevésbé tökéletlen formában átadta a másik nemnek.

Felhozza azt a példát, hogy „a sarkantyúk, tollak, ragyogó tollazat, amelyet a hím madarak a harchoz vagy díszként magukra öltenek, csak részben örökítődnek át a nőstény leszármazottakra. Ennél a problémánál azonban nyilvánvalóan sokkal kielégítőbb magyarázatra van szükség, tekintettel a tények fontos és szembetűnő jellegére, melyekkel szemben Darwin csupán felületes részletekre utal. Miért nem ismerné be őszintén, hogy az érvek a hermafroditaság oldalán sorakoznak fel, amely különben is jellemző volt a régi állatvilágra? Az okkultizmus olyan megoldást ajánl, amely a tényeket sokkal átfogóbban és egyszerűbben öleli fel. Az ősi angrogün törzs maradványait ugyanebbe a kategóriába kellene sorolni, mint a tobozmirigyet és egyéb titokzatos szervet, melyek némán tanúskodnak az állati és emberi fejlődés során már régen elcsökevényesedett szervek valóságos funkciójáról. Ezek a funkciók valamikor, az ősi életrendben jelentős szerepet játszottak. Az okkult tanítás mindenesetre előnyére hasonlítható össze a legliberálisabb tudósok állításaival, akik az ember eredetét kutatták. Jóval Darwin előtt Naudin, aki a darwinisták protoplazmájának a blastema nevet adta, a következő félig okkult, félig tudományos materialista elméletet dolgozta ki. Szerinte Adam, az a-szexuális teremtmény, hirtelen jött elő a Biblia szerint agyagból, azaz a tudomány szerinti blastema-ból. Ezt Naudin így magyarázza:
Az emberiségnek ebből a lárvaszerű formájából hozta létre a fejlődés ereje a fajták beteljesedését. Hogy ez az óriási eredmény létrejöhessen, Ádámnak a mozdulatlanság és a tudatnélküliség állapotán kellett keresztül mennie, ami igen hasonlatos folyamat a bábszerű állapot alatt más formát öltő állatok esetéhez.11

Naudin, a kiváló botanikus szerint Ádám nem egy ember, hanem az egész emberiség, amely „egy időleges szervezetben rejtőzött, amely minden mástól különbözött, és amely nem tudott semmi más szervezettel kapcsolatba kerülni”. Naudin szerint a nemek szétválása „csírázásos folyamatban történt, hasonlóan a medúzák és tengeri zsákállatok nemek szerinti szétválásához”. A fiziológiailag így kialakuló emberiség így „megfelelő fejlődési erőt tudott fenntartani a nagy emberi fajták gyors kibontakozására”. De Quatrefages ezt az állásfoglalást a The Human Species-ben kritizálja, és kifejti, hogy szerinte ez nem tudományos, vagyis az igazat megvallva Naudin elképzelései „nem képeznek tudományos elméletet”, minthogy Naudin elméletében az elsődleges blastema az Első Okhoz kapcsolódik, amelyről pedig azt tartják, hogy minden múlt, jelen és jövőbeli lényt potenciálisan a blastemából teremtett, vagyis mindezeket a lényeket en masse [tömegesen] teremtett. Naudin még csak figyelemre sem méltatja a másodlagos okokat, vagyis ezen okok szerepét a szerves világ fejlődésében. Minthogy a tudomány csak a „másodlagos okokkal” foglalkozik, „M. Naudin elméletéhez nincs mit szólnia”. (125. oldal)

11

De Quatrefages: The Human Species, 124. oldal, Internationak Scientific Series, XXVI. Kötet. 94

Ugyanúgy nem lesz mit szólnia az okkult tanításokhoz sem, amelyet Naudin bizonyos mértékig megközelített. Ha ugyanis Naudin „elsődleges blastema-jában” a Dhyan Chohan-i esszenciát, a chhaya-t vagy a Pitrik mását látjuk, amely minden forma potencialitását magába zárja, akkor a két nézet egyezik. Van azonban két igazi és igen lényeges különbség a két tanításban. M. Naudin szerint a fejlődés nem hosszú millió évekre terjed ki, hanem hirtelen ugrásokkal halad előre. Másrészt pedig Naudin elsődleges blastema-ja csak vak ösztönösséggel bír – valamiféle öntudatlan Első Ok a megnyilvánult Kozmoszban – ami abszurd elképzelés. Ezzel szemben a mi Dhyan Chohan-i esszenciánk – az Elsődleges Ok kauzalitása, amely megteremtette a fizikai embert – egy elő, aktív és potenciális anyag (per se egy magasabb rendű állati tudattal átitatva, mint amilyen például a hangyák és a hódok tudata) hozza létre végül a fiziológiai differenciálódás hosszú sorozatait. Ettől eltekintve M. Naudin „teremtésének ősi és általános folyamata”, mely a proto-szervezetekből indul ki, legalább olyan okkult, mint akár Paracelsus vagy Khunrath elmélete. Másfelől, a kabbalista munkák mind ezt az elméletet igazolják. A Zohar például azt állítja, hogy minden látható dolognak megvan a prototípusa a láthatatlan Univerzumban. „Mindaz, ami az Alsó Világban van, megtalálható a Felsőben. Alsó és Felső kölcsönösen hat egymásra”. (186. fol.) 20. Atyáik az Ön-szülték voltak. Az Ön-szülték, a Chhaya az Urak, az Atyák, a Szürkület Fiai ragyogó testéből keletkeztek. (a) (a) Az „Árnyékok” vagy Chhaya-k voltak a fiai az „Ön-szülték”-nek, ez utóbbi névvel illetnek minden olyan Istent vagy lényt, akik az Akarat – akár isteni, akár adeptusi akarat – folytán születnek. Paracelsus homunkuluszának talán szintén ezt a nevet kellene adni, bár ez az utóbbi folyamat sokkal anyagibb síkon megy végbe. A „Szürkület Fiai” kifejezés arra mutat, hogy a mi tanításunk „ön-szülte” őse azonosak a brahmani rendszerben szereplő Pitrikkel, mivel ez az elnevezés utalás születésük módjára, e Pitrikről ugyanis a Purânakban állapítják meg, hogy Brahmâ „Szürkület-testéből” keletkeztek. 21. Amikor a faj megöregedett, a régi vizek az újabb vizekkel keveredtek. (a) Mikor a régi cseppek zavarossá váltak, eltűntek és beleolvadtak az új áramba, az élet forró áramába. Az elsőnek külseje a második belsejévé lett. (b) A régi szárnya az új árnyék lett, és a szárny árnyéka. (c) (a) A régi vagy primitív faj beleolvadt a második fajba, és azzal eggyé vált. (b) Az emberiség fejlődése és átváltozása ilyen rejtélyes módon megy végbe. Az első formák anyaga – amely árnyékszerű, éterikus és negatív volt – felszívódott a második fajba, és kiegészítette annak formáit. A Kommentár ezzel azt magyarázza, hogy miután az első faj a teremtő – és természetesen sem fizikai, sem asztrális testtel nem rendelkező – Ősök Asztrális Árnyékából képződött, ezért ez a faj nem halt meg, hanem „emberei” fokozatosan beolvadtak, abszorbeálódtak a saját „Izzadság-szülte” utódaik testébe, amely test sokkal szilárdabb volt, mint a sajátjuk. A régi forma eltűnt, felszívódott az új formába, amely sokkal emberibb és anyagibb volt. Azokban az időkben nem volt halál, ez a korszak sokkal boldogabb volt, mint az Aranykor. Halál helyett az történt, hogy az első vagy szülő anyag felhasználódott az új lény, az új test megalkotására, sőt még a belső vagy alacsonyabb princípiumok vagy másként testek kiformálására.

95

(c) Amikor az „Árnyék” visszavonul, vagyis amikor az asztrális testet szilárdabb burok takarja, akkor fejlődik ki az ember fizikai teste. A „Szárny”, vagyis az éterikus forma, amely létrehozza saját árnyékát, saját képét, így vált az asztrális test árnyékává és saját utódjává. A kifejezés különös és eredeti. Minthogy valószínűleg nem lesz rá alkalom, hogy erről a misztériumról később is szóljunk, itt kell rámutatnunk a fejlődésnek ezen különleges szakaszára vonatkozó görög mítosz kettős értelmére. Megtalálható ez Léda és két fia, Castor és Pollux allegóriájának különböző változataiban, melyeknek mindegyike speciális jelentéssel bír. Így például az Odüsszeia XI. könyvében Léda Tyndarus hitvese, aki férjétől „két bátor szívű fiat” szült, Castort és Polluxot. Jupiter csodálatos ajándékkal és előjoggal látja el őket: megkapják a félhalhatatlanságot, azaz egymást váltva minden második nap újra élnek és halnak. (έτερήμεροι)12. Mint Tyndaridae-k, az ikrek asztronómiai szimbólumot jelentenek, a nappal és az éjszaka szimbólumát. A feleségek, Phoebe és Hilaeira, Apolló, vagyis a Nap leányai az alkonyt és a hajnalt személyesítik meg13. Abban az allegóriában viszont, amelyben Zeusz a két hős atyja – akik a Léda által lerakott tojásból születtek – a mítosz teljesen teogóniai jellegű, s a kozmikus allegóriák azon csoportjához tartozik, amelyben az szerepel, hogy a világ egy tojásból kelt ki. Ebben a mítoszban ugyanis Léda egy fehér hattyú formáját ölti magára, amikor az Isteni Hattyúval egyesül.14 Léda tehát az a mitikus madár, amelyet az árja faj különböző népeinek tradíciói más-más madár képében írtak le, melyek min arany tojásokat raktak le.15 A finnek epikus költeményében, a Kalevala-ban az Éter, a „Víz-anya” gyönyörű leánya teremti meg a világot egy „Kacsa” – a hattyú vagy liba, Kalahamsa egy másik formája – közreműködésével, s ez a kacsa hat arany tojást és egy hetedik „vastojást” rak le ölébe. De a Léda-allegóriának az a változata, amely közvetlenül utal a misztikus emberre, csak Pindarosnál16 található, amire a homéroszi himnuszokban is17 kapunk némi utalást. Castor és Pollux itt már nem Apollodorus ikrei, (Apollodorus, III. 10.7) hanem a kettős embert, a halandót és a halhatatlant szimbolizálják. De nemcsak azt jelentik, hanem – amint mindjárt látni fogjuk – ők szimbolizálják a harmadik fajt, és annak átalakulását az állati-emberből az Isten-emberbe, melynek csak teste állati. Pindaros szerint a Léda ugyanazon az éjszakán nemcsak férjével, hanem az Istenek Atyjával, Zeusszal is közösül. Így lesz Castor-ból a Halandó fia, Polluxból pedig a Halhatatlan ivadéka. Ebben a különleges célra alkotott allegóriában azt halljuk, hogy az Apharidák18 elleni bosszuló hadjáratban Pollux megöli Lynceust – „azt, aki minden halandó között a legélesebb tekintetű”, – Castort azonban megsebzi Idas, „aki lát és tud”. Zeus villámaival véget vet a küzdelemnek, és megöli a két utolsó küzdőt. Pollux látja, hogy fivére haldoklik.19 Kétségbeesésében arra kéri Zeuszt, hogy ölje meg őt is. „Te nem tudsz meghalni – feleli az istenek ura – te isteni fajból származol”. De felajánlja, hogy választhat: vagy örökre, mint halhatatlan élő az Olümposzon marad, vagy pedig – ha mindenben osztozni akar
Odüsszeia, XI. 298 – 305; Iliász, III. 243. Chants Cypriaques, Hyg. Tal, 80. Ovidius: „Fasti”, stb. Lásd: Decharme: „Mythologie de la Grece Antique”, 658. oldal 14 Lásd: Brahma Kalahamsa. I. kötet, 3. Stanza. 15 Lásd: Decharme: „Mythologie”, 652. oldal 16 Nem. X. 80. és továbbiak. Theocras, XXIV. 131. 17 XXXIV. V. 5. Theocritus, XXII. I. 18 Apollodorus. III. ii. 1. 19 Pausanias (III. 13. 1.) azt mondja, hogy az ősi időkben Castor sírját mutogatták Spártában; Plutarchos pedig azt mondja, hogy Castort fél-halandónak vagy félistennek μιξαρχαγέτας tartották Argosban. (Quaestiones Graecae 23.)
13 12

96

fivére sorsában – életének egyik felét a föld alatt, másik felét pedig az arany égi mezőkön töltheti. Ezt a fél-halhatatlanságot, amelyben Castor is osztozik, Pollux elfogadta20. És így az ikerfivérek felváltva élnek, az egyik nappal, a másik éjszaka21. Vajon ez csak a költői képzelet játéka? Allegória csupán, egyike azon „szoláris mítosznak”, amelyeken túl a modern orientalista képtelen bármiféle magasabbrendű interpretációra? Nem, ez a történet sokkal több ezeknél. Itt a harmadik faj „tojásból kelt” emberére történik utalás; a harmadik faj első felében halandók az emberek, azaz személyiségük öntudatlan, és hiányzik belőlük az, ami a továbbéléshez szükséges22. A faj második fele halhatatlanná válik az emberek egyéniségében, miután az ötödik princípiumot a serkentő istenek életre szólították, összekötvén ezáltal a Monádot a Földdel. Ezeket az embereket jelenti Pollux, míg Castor a személyes, halandó embert képviseli, egy nem is valami magasabbrendű állatot, ha isteni egyéniségétől el van választva. „Ikrek” ők valóban, a halál örökre elválasztaná őket, hacsak Polluxot ikertestvére iránti szeretete arra nem indítaná, hogy isteni természetét megossza kevesebb előjoggal bíró halandó testvérével, részt adva így neki saját halhatatlanságából. Az allegória metafizikai aspektusának ez az okkult magyarázata. A széltében elterjedt modern interpretáció pedig – Plutarchos szerint23 a testvéri szeretet szimbólumaként dicsőítették az ókorban – vagy ez a magyarázat, hogy a legenda a természetből vett kép a Napról és a Holdról, igen keveset mond, és a titkos jelentés magyarázatára nem felel meg. Nem is szólva arról, hogy a görögöknél a Hold az ezoterikus mitológia szerint feminin volt, s ezért aligha lehetett Castor-nak tekinteni, hiszen a Holdat ugyanakkor Dianával azonosították. Az ősi szimbológusok pedig, akik a Napot, a minden égitestek királyát, a legmagasabb Istenség látható képének tekintették, aligha személyesíthették meg azt Pollux alakjával, aki csak egy félisten volt24. Ha a görög mitológiáról áttérünk a mózesi allegóriákra és szimbolizmusra, akkor ugyanennek a tételnek egy még sokkal szembeszökőbb igazolását találjuk más forma alatt. Jóllehet nem tudjuk kimutatni bennük a „Tojásból született” embereket, mégis félreérthetetlenül megtaláljuk a Genezis négy első fejezetében a Titkos Tanítás androgünjeit és az első három fajt, a legeredetibb szimbológiába burkolva.

Az isteni hermafrodita
Az atlantiszi faj utolsó maradványának elsüllyedése után, ami mintegy 12.000 évvel ezelőtt történt, az okkult és vallásos misztériumokat sűrű és mindent eltakaró fátyollal
Pindaros, Nem. X. 60. és köv. Dissen. Schol. Eurip. Orestes, 463, Dindorf. ld. Decharme, i.m. 654.o. 22 A Monád személytelen és per se isten, jóllehet öntudatlan ezen a síkon. Mert ha elválik harmadik (gyakran ötödiknek nevezett) princípiumától, a Manasztól, (amely az első megnyilvánult háromszög vagy hármasság vízszintes vonala), nem szerezhet tudomást e földi sík dolgairól, nem észlelheti őket. „A legmagasabb a legalacsonyabb szemén keresztül lát” a megnyilvánult világban. Purusha (a Szellem) vak marad Prakriti (az Anyag) segítsége nélkül az anyagi világokban; ugyanígy van ezzel Atma-Buddhi, ha nincs mellettük Manasz. 23 Morals, 484. old. 24 Ezt a különös elgondolást és interpretációt Decharme is elfogadja a Mythologie de la Grece Antique (655. o.) című művében. „Castor és Pollux – mondja – semmi más, mint a Nap és a Hold, ikertestvérek alakjában... A Nap, a halhatatlan és hatalmas lény, amely minden este letűnik a szemhatáron, és a föld alá száll, mintha csak helyet akarna csinálni a testvérbolygónak éjszaka, – ez Pollux, aki feláldozza magát Castor kedvéért. Castor pedig, aki alacsonyabbrendű testvérénél, neki köszönheti halhatatlanságát, mert, amint Theophrastus mondja, a Hold csak egy másik, bár gyengébb Nap.” (De Ventis, 17.)
21 20

97

borították be, nehogy azokban méltatlanok is részt vehessenek, és így megszentségtelenítsék. Ezeknek a tudományoknak egynémelyike azóta exoterikussá vált – például az asztronómia, e tudománykör tisztán matematikai és fizikai aspektusában. Az okkult tudományok dogmáit és tantételeit azonban elfelejtették, minthogy ezek mind szimbolizálva voltak, s csak a példabeszédek és allegóriák őrizetében maradtak fenn, ez utóbbiak értelme így ki lett forgatva. Mindazonáltal a hermafrodita úgyszólván minden nemzet írásaiban és tradícióiban szerepel; honnan ez az egyértelműség, ha a dolog csak egy elképzelés? Ezen titoktartás kötelezettsége mellett vezették el az ötödik fajt a vallásos misztériumok létesítéséhez vagy jobban mondva újraalapításához azért, hogy ezekben az ősi igazságokat az allegória és a szimbolizmus nyelvén a jövendő generációk számára megtanítsák. Íme, a korszakok rejtélye, az egyiptomi Szfinx, mint az Istenitől származó emberfajok és különösen az androgün faj elpusztíthatatlan tanúja! Tanúbizonysága annak, hogy az Isteni Bölcsesség testet öltött a Földön, s kénytelen volt megízlelni a fájdalom és a szenvedés személyes tapasztalatának keserű gyümölcsét, amelyet a Földön csupán a Jó és a Rossz Tudásának Fája alatt lehet megszerezni, – ez az a titok, amelyet először csupán az Elohim, az Ön-beavatott, „Magasabb Istenek”25 ismertek. A Book of Enoch-ben (Enoch könyve) szerepel Ádám26, az első Isteni Androgün, aki szétválik férfivá és nővé, s lesz belőle JAH-HEVA az egyik fajban vagy formában, majd Káin és Ábel27 – hím és nő – a második fajban vagy formában, a kettős nemű Jehovah28, az árja prototípus: Barmâ-Vach megismétlődése. Mindezek után jön az emberiség harmadik és negyedik gyökérfaja29, melyekben férfiak és nők, tehát ellenkező nemű egyének élnek, nem pedig nem-nélküli fél-szellemek és androgünok, mint a két előző fajban. Erre a tényre minden antropogóniában találunk utalásokat. Megtalálható a mesékben és allegóriákban, a mítoszokban és kinyilatkoztatott Szentírásokban, a legendákban és hagyományokban. Mert minden nagy misztérium között, melyeket az ősrégi múltból a Beavatottakon keresztül örököltünk, ez egyike a legnagyobbaknak. Magyarázatul szolgál ez arra a bi-szexuális elemre, amely minden teremtő Istenségnél megtalálható, – példa erre Brahmâ-Virâj-Vâch, továbbá Ádám-JehovaÉva, valamint Káin-Jehova-Ábel. Mert az „Ádám nemzetségének könyve” még csak meg sem említi Káint és Ábelt, hanem csak annyit mond: „Férfiúvá és asszonnyá teremté őket... és nevezé az ő nevüket Ádámnak. (Gen. V. 2.) Azután így folytatja: „Ádám... nemze fiat az ő képére és hasonlatosságára és nevezé annak nevét Séthnek”. (V. 3.) Azután még más fiakat és leányokat nemze, bizonyítékául annak, hogy Káin és Ábel csupán saját magának allegorikus változatai. Ádám a primitív emberi fajt jelenti, különösen annak kozmikuscsillagászati értelmében. Teo-antropológiai értelmében azonban nem. Jehova vagy JahHovah mint összetett név, melynek értelme: hímnemű és nőnemű élet, (először androgün, majd nemekre szétvált élet) a Genezis V. fejezetétől kezdve ilyen értelemben szerepel. Amint a Source of Measures szerzője mondja (159. old.): „A Jehovah-t alkotó két szó a hím-nő, mint születést eredményező elsődleges fogalomból indul ki”. Mert a Jod héber betű a membrum
Lásd: Book of Enoch, ford. Laurence püspök, 1883. Ádám (Kadmon) – akárcsak Brahmâ és Mars – a nemző és teremtő erő szimbóluma, melyet a Víz és a Föld jelképez – ez alkimista titok. „Az emberi lélek teremtéséhez Föld és Víz kell” – mondja Mózes. Mars a hindu Mangala (a Mars bolygó), s ez azonos Kartikeya-val, a „Háború istenével”; ő Gharma-ja, aki Shiva izzadságából és a Földből jön létre. Ő Lohita is, a vörös, miként Brahmâ és Ádám is vörös volt. A hindu Mars – akárcsak Ádám – nem asszonytól született. Az egyiptomiaknál Mars volt az őseredeti nemző princípium, akárcsak Brahmâ az exoterikus tanításban, és Ádám a Kabbalában. 27 Ábel annyi, mint Chebel, jelentése „szülési fájdalmak”, fogantatás. 28 Ld. Isis Unveiled, II. 398. old, ahol kimutattam, hogy Jehova Ádám és Éva egybevéve, Hevah és Ábel pedig a női kígyó. 29 Ld. Isis Uveiled, I. 305. old.: „E két faj egyesülése egy harmadik fajt hozott létre”.
26 25

98

virile volt, a Hovah pedig Éva, a minden élő anyja vagy létrehozója, a Föld és a Természet. A fenti szerző ebből arra következtet, hogy: „Látható tehát, hogy a tökéletes egy (a tökéletes női kör vagy Jóni, szám szerint 20612), mint a mértékek alkotója, magára veszi a születés-eredet formáját is, mint az egy hermafrodita; innen a fallikus forma és használata”. Pontosan, csakhogy a „fallikus forma és használata” korszakokkal később jött; Seth fia, Enos eredeti és első jelentésében az első olyan faj, amely a jelenlegi szokásos módon, nő és férfi közreműködésével jött létre. Seth ugyanis nem embert jelent, hanem egy fajt. Előtte az emberiség hermafrodita volt. Seth az első (fiziológiai) eredmény a „Bukás” után, s egyszersmind ő az első ember; ezért szokták fiáról, Enos-ról azt mondani, hogy ő az „Ember Fia”. Seth a késői harmadik fajt jelenti. A kabbalisták, hogy elrejtsék az Ain Soph-nak (a Határtalan és Végtelen Valaminek) igazi misztikus nevét, az egyik személyes Teremtő-Elohim összetett tulajdonságjelző nevét állították előtérbe. Ezen Elohim neve Yah vagy Jah volt – az i vagy j betűk egymással felcserélhetők – vagy másként Jah-Hovah, azaz hím és női30; Jah-Eve tehát egy hermafrodita, vagyis az emberiség első formája, az eredeti Földi Ádám, tehát nem Adam Kadmon, akinek „elme-szülte fia” a földi Jah-Hovah, misztikus értelmezésben. Tudva ezt, a furfangos rabbikabbalista egy olyan titkos nevet szerkesztett belőle, amelyet később nem árulhatott volna el az egész rendszer ismertetése nélkül, ezért kénytelen volt azt szent névként kezelni. Hogy milyen szoros az azonosság Brahmâ-Prajâpati és Jehovah-Sephiroth, BrahmâVirâj és Jehovah-Ádám között, azt csak a Biblia és a Purânák összehasonlítása tudná kimutatni. A kettő analízise és egyforma szempontból való megvilágítása meggyőző bizonyítékul fog szolgálni arra, hogy a két mű ugyanazon eredeti iratnak két másolata, melyeket két különböző, egymástól időben távol eső korszakokban készítettek. Ezzel kapcsolatban érdemes összehasonlítani a Genezis IV. 1. és 26. valamint a Manu I. 32 szövegeit, s akkor mindkettő értelme világos lesz. A Manu-ban Brahmâ – aki hasonlatosan a Jehovához vagy Ádámhoz a Genezis-ben egyszemélyben ember és Isten, és testét férfivá és nővé osztja, – az ezoterikus értelmezés szerint a teremtő és nemző erőnek szimbolikus megszemélyesítése mind isteni, mind emberi fokon. A Zohar még nyomósabb érvelést nyújt az azonosság szempontjából, sőt egyes rabbik szóról szóra ismételnek bizonyos eredeti purânai kifejezéseket. Így például a világ „teremtését” a brahmani könyvekben Lilâ-nak, a sportban való örömnek, a Legfelső Teremtő szórakozásának tekintik. „Vishnu, aki ezek szerint különálló és egybefüggő szubsztancia, szellem és idő, úgy sportol, mint egy játékos fiú, amint látni fogjátok, ha megfigyelitek dévajkodásait. (Vishnu Purâna, I. köt. II. fej.) Most hasonlítsuk így össze azzal, amit a Nobeleth' Hokhman Könyv-ben mondanak: „A kabbalista azt mondja, hogy a világok létrejötte gyönyörűségből történt, mivel Ain Soph (?!) gyönyörködött Önmagában, Önmagától Önmagáig sugárzott és lángolt... amit gyönyörnek neveznek. (Idézve Myer: Qabbalah c. művében a 110. oldalon.) A fenti tehát nem „a kabbalisták különös elképzelése”, amint az idézett szerző megjegyzi, hanem egy tisztán purânai, árja elképzelés. Csak azt kérdezzük, miért tették meg Ain Soph-ot Teremtőnek? Az „Isteni Hermafrodita” tehát Brahmâ-Vâch-Virâj; a sémitáknál, helyesebben a zsidóknál pedig Jehovah-Káin-Ábel. Csakhogy a „pogányok” sokkal őszintébbek és egyenesebbek voltak, mint az izraeliták és a rabbik, akik tagadhatatlanul tudták exoterikus istenségük igazi jelentését. A zsidók a nekik adott nevet – a yahoudit – sértésnek tekintik. Pedig éppen olyan joguk van, vagy lenne, ha akarnák, önmagukat az ősi Yah-oudi-nak, „JahA Jod a Kabbalában a kezet, a mutatóujjat és a lingamot (indiai fallosz-jelkép) szimbolizálja, míg szám szerint a Jod a tökéletes egy; de jelenti a 10-et is, amely megosztva hím és női. 99
30

hoviáknak” nevezni, mint ahogy a brahmanok ősi nemzeti istenségük szerint brahminoknak nevezik magukat. Mert Jah-hovah azon teremtő planetáris angyalok hierarchiájának vagy csoportjának energikus neve, amely csillagzat alatt a zsidó nemzet kifejlődött. Jehovah egyike a Szaturnuszi uralkodó csoport planetáris Elohim-jének. A Genezis IV. fej. 28. verse – ha helyesen olvassák – feljogosítja őket erre, mert az emberek új faját – akik Seth-től és Enos-tól származnak – Jehovah-nak nevezi; a Biblia elfogadott fordítása tehát helytelen, mert ezt a szöveget így kellett volna fordítani: „Seth-nek is született fia: Enos; akkor kezdték az emberek magukat Jah-nak, vagy Yah-hovah-nak nevezni”. Értsd, férfiaknak és nőknek, a „teremtés urainak”. Elég, ha ezt a verset az eredeti héber szövegben és a Kabbala megvilágítása mellett olvassa valaki, hogy rájöjjön arra, a jelenlegi fordítás helyett a helyes szöveg a következő kellene, hogy legyen: „Akkor kezdték az emberek magukat Jehovának nevezni”. Nem pedig: „Akkor kezdték segítségül hívni az Úrnak nevét”, mert az utóbbi helytelen fordítás, akár szándékosan történt, akár akaratlanul. Azután a jól ismert kitétel: „Nyertem férfiat az Úrtól” így kellene, hogy hangozzék: „Nyertem férfiat, éspedig Jehovaht”31. Luther ezt a kitételt egészen másképp fordította, mint a római katolikusok. Wordsworth püspök így fordítja: „Cain-t nyertem, – Káint Kânithitől nyertem”. Luther így fordítja: „Nyertem egy férfiút – éspedig az Urat” (Jehovát). A „The Source of Measures” szerzője pedig: „Mértem egy férfiút, éspedig Jehovah-t”. Ez utóbbi a helyes fordítás, mert: a.) Egy híres rabbi, egy kabbalista ezt a kitételt a szerzőnek pontosan így fordította le, és b.) ez a fordítás azonos a Keleti Titkos Tanítás Brahmâ-ra vonatkozó megállapításával. Az Isis Unveiled-ben a szerző megmagyarázza32, hogy: „Cain... az ’Úr’ fia, nem pedig Ádám fia”. (Ld. Genezis, IV. 1.) Az „Úr” – Adam Kadmon, Yodcheva, „Ádám-Éva” vagy Jehovah „Atyja”, s a fiú nem testből és vérből származik, hanem a bűnös gondolatból. Seth más oldalról viszont a földi emberfajok vezetője és ősapja; exoterikusan Ádám fia, de ezoterikusan Káin és Ábel utódja, mivel Ábel vagy Hebel nőnemű lény, a hímnemű Káin női fele és mása, Ádám pedig egy gyűjtőnév a férfira és a nőre: „férfiúvá és asszonnyá (Zachar va Nakobeh) teremté őket... és nevezé őket Ádámnak”. A Genezisben az I. – V. fejezetek szándékosan, kabbalisztikus okokból össze vannak keverve. A Genezis (I. 26.) helyén szereplő EMBER és Enos után jön a (IV. 26.) helyén szereplő Ember Fia, Ádám után jön az első androgün; a nem-nélküli (első) Logosz, Adam Kadmon után jön a szétvált Ádám és Éva, végül pedig Jehova-Éva és Káin-Jehova. Ezek mind különálló gyökérfajokat jelentenek, melyek között több millió év telt el. Így tehát mind az árja, mind a sémita teo-antropográfia ugyanazon gallyról való két levél; megszemélyesítéseik és szimbolikus alakjaik megfelelnek egymásnak, éspedig a következő összefüggésben: 1. A Megismerhetetlen, akire a Rig Véda-i szöveg különbözőképpen utal, mint például „Semmi nem volt”, s akit később Parabrahman-nak neveztek, ugyanazt jelenti, mint ‫( ויא‬Ain, semmi, vagy Ain Soph a kabbalistáknál), vagy pedig a Genezisben a „Szellem” (Isten Szelleme), aki a Vizek fölött lebegett. Ezek azonosak egymással. Egyébként a titkos kabbalista szövegekben a Genezis I. V. 2. verse az 1. vers helyén szerepel, s ezt követi az, amikor Elohim „megteremti az eget és a földet”. A versek sorrendjének ez a szándékos felcserélése monoteisztikus és kabbalisztikus okokból volt szükséges. Jeremiás átka azon Elohim (Istenek)-re, akik nem teremtették meg az egeket és a földet (X. fej. V. 11.) azt mutatja, hogy voltak olyan Elohimek, akik teremtettek.
31 32

Lásd Source of Measures, 277. old. II. köt. 264. és köv. old. 100

2. Ugyancsak azonos az Égi Manu-Swâyambhuva, aki Swâyambhu-Narayana, az „Önmagától Létező”-től eredt, a kabbalisták Adam Kadmoná-val, és a Genezis-i androgün EMBER-ével. 3. Manu-Swâyambhuva pedig Brahmâ, vagy a Logosz; a sémita megszemélyesítésben ő Adam Kadmon, aki a Genezis (IV. 5.) szerint két részre osztja magát, férfiúvá és asszonnyá, s így lesz belőle Jah-Hovah vagy Jahovah-Éva; az árja megszemélyesítésben ManuSwâyambhûva vagy Brahmâ elválasztja magát, s lesz belőle „Brahmâ-Virâj és Vâch-Virâj”, férfi és nő. A szövegek és a változatok többi része szándékos mellébeszélés. 4. Vâch ezek szerint Brahmâ leánya, neve Sata-Rupa, „a száz formájú”, továbbá Savitri, „generatix”, az Istenek és minden élők anyja. Vâch azonos Évával (az összes Urak vagy Istenek, másként) „A minden élők Anyjával”. De ezen felül itt még sok okkult jelentés is rejtve van. Ami erről a tárgyról az Isis Unveiled-ben – jóllehet elszórva és nagyon óvatos kifejezésekbe burkolva található, teljesen helytálló. Fenti műben az Ezékiel Kerekének33 ezoterikus jelentését magyarázza, Jodhevah-ról vagy Jehovah-ról a következők találhatók:
Ha a Tetragram elejének három első betűjét vesszük, akkor az az Isteni Teremtést fejezi ki spirituálisan, azaz eredendő bűn nélkül. Ha a Tetragram három utolsó betűjét vesszük, akkor az az eredendő bűnt fejezi ki, és ez feminin. Az Éva szó három betűből áll, de a primitív vagy égi Ádámot csak egy betűvel írják, a Jod- vagy Yodh-dal; tehát nem Jehovah-nak hanem Ievah-nak vagy Évá-nak kell olvasni. Az első fejezet (a Genezis első fejezete) Ádámja spirituális, tehát tiszta androgün Adam Kadmon. Amikor a második (a porból teremtett) Ádám oldalbordájából asszony lesz, a tiszta Virgo (szűz) szétválik, „nemzésbe” merül, vagyis a lefelé hajló ívre kerül, s lesz belőle Skorpió, a bűnnek és az anyagnak a szimbóluma. S míg a felfelé tartó ív a tisztán spirituális fajok helye, azaz a tíz özönvíz előtti pátriárka, a Prajâpatik és Sephiroth helye, akiket a teremtő Istenség vezérel, aki Adam Kadmon vagy Yod-cheva (spirituális értelemben), – addig a lefelé tartó ív (Jehovah) a földi fajfoké, akiket Enoch vagy Libra, a hetedik vezérel. Ez utóbbiról – miután félig isteni és félig földi – azt mondják, hogy Isten élve vette el. Enoch, Hermes, Libra – mind ugyanaz.

A sokféle értelmezés közül a fentiekben csak egyet mondtunk el. Nem szükséges arra figyelmeztetni a tanulmányozót, hogy a Skorpió a nemzőszervek asztrológiai jele. Miként az Indiai Rishi-k, úgy a pátriárkák is átváltoztathatók számaikká, és egymást helyettesíthetik. Aszerint, hogy milyen témával kapcsolatban említik őket, lehetnek tízen, tizenketten, de lehet hét vagy öt, vagy éppen tizennégy pátriárka, minthogy ugyanolyan ezoterikus értelmük van, mint a Manuknak vagy Rishiknek. A mondottakhoz még hozzá kell tenni azt is, hogy Jehova – amint kimutattuk – számtalan etimológiai variációval bír, de csak azok a variációk igazak, amelyeket a Kabbalában találunk. ‫( הוהי‬Ieve) az Ó-testamentumból vett kifejezés, kiejtése: Ya-va. Inman szerint ez két szóból: ‫ היוהי‬Yaho-Iah, Jaho-Jah, van összevonva, a Jaho lehet Jah is. Pontozott formában ‫ ,הוהי‬de ez csak egy rabbinisztikus szeszély, hogy összekapcsolhassák azt az Adoni névvel, vagy ‫-ינדא‬val, mely utóbbi ugyanígy van pontozva. Különös és alig hihető, hogy a zsidók régen ezt a nevet ‫( הוהי‬Adoni) -nak olvasták, mikor oly sok művük volt, Jeho, Jah és Iah összetétellel. De így volt. Philo Byblus, akinek az u. n. Sanchuniathon-töredéket kö33

Isis Unveiled, II. köt. 462. old. 101

szönhetjük, görög betűkkel IEΓΩ, Javo vagy Jevo-nak írta. Theodoret azt mondja, hogy a szamaritánusok Yahva-nak, a zsidók pedig Yaho-nak ejtették. Gibbs professzor szerint azonban a pontozás ilyen volt: ‫( הוהי‬Ye-hou-vih), és ezzel elvágja a szó igazi okkult értelmezésének gordiuszi csomóját. Mert ebben az utolsó formában, mint héber ige annyit jelent: „ő lesz”34. Ez pedig egy kaldeai igéből származott: ‫ אוה‬vagy ‫ הוה‬eue (eva) vagy eua (Eva), ami annyit jelent, hogy „lenni”. És ez helytálló, mert csak Enosh-tól, az „Ember Fiától” kezdődhettek el „lenni” az igazán emberi fajok, a férfiakból és nőkből álló emberi fajok. Ezt a megállapítást támogatja még Parkhurst is, aki a ‫ הוה‬ige jelentését a következőkben adja meg: 1. „leesni” (azaz nemzésbe vagy anyagba merülni), és 2. „lenni, folytatni” – mármint a fajt. Az eua (Eva), ‫„ הו‬lenni” szó hehezetes hangja Heve (Eve), ami a ‫ הוהי‬szó feminin formája; s ugyanez a szó, mint Hebe, a görögök ifjúság-istentője, Héraklész olümposzi mennyasszonya. Mindez újabb fényt vet a Jehova szó eredeti kettős-nemű formájára. Miután a szanszkritban is találunk olyan szótagokat, mint Jah és Yah, pl. Jah-navi (Gangesz) és Jagan-nâtha (a „Világ Ura”), világos, hogy Mr. Rawlinson miért tulajdonít műveiben oly erős árja vagy védikus hatást a korai babilóniai mitológiára. Azon sincs mit csodálkozni, hogy az állítólagos tíz izraeli törzs nyomtalanul eltűnt a babilóniai fogság ideje alatt, amikor is azt halljuk, hogy a zsidóknak de facto csak két törzsük van: a Juda és a Lévi törzs. A leviták ráadásul nem is képeztek törzset, hanem csak a papi kasztot jelentették. Mindössze annyi történt, hogy a törzsek leszármazottai követték ősapáikat, a különböző pátriárkákat a ritka, sziderikus légbe. A régi időkben valóban voltak Brahm-ok és A-brahm-ok, még mielőtt az első zsidó megszületett volna. Minden nemzetnél az első Istent vagy Isteneket androgünnek tartották. Nem is lehetett ez másként, hiszen a távoli ősködbe vesző elődöket, a kettős-nemű ősapákat isteni lényeknek, Isteneknek tartották mindenütt, úgy ahogy azt a mai napig a kínaiak teszik. S bizonyos értelemben isteniek voltak, mint ahogy az volt az első emberi leszármazott, az „elme-szülte” primitív emberiség, amely a leghatározottabban biszexuális volt, amint azt a legrégibb szimbólumok és tradíciók bizonyítják. Az ősi papság képletes mesterfogásaiban és különös frazeológiájában oly tudományokra találunk utalásokat, amelyeket a jelenkor még nem fedezett fel. Bármennyire is jól ismeri a ma tudósa az egyiptomiak papi írását és hieroglifikus rendszerét, értenie kellene még a feljegyzések átrostálásához is. Körzővel és vonalzóval kezében kell meggyőződnie arról, hogy az általa vizsgált képírás beleillik-e bizonyos előre megadott mértani alakok körvonalába, mert a feljegyzéseknek ez a rejtett kulcsa, csak akkor vállalkozzék a megfejtésre. „Vannak azonban önmagukért beszélő mítoszok. Ebbe az osztályba sorolhatnánk minden kozmogónia kettős-nemű első teremtőit. A görög Zeus-Zên (Aether) és feleségei: Chthonia (a kaotikus föld) és Metis (a víz), Ozirisz és Izisz-Latona, – Ozirisz szintén az Étert szimbolizálja, Amun, a Legfelsőbb Istenség, a Világosság ősforrásának első emanációját, míg az istennők itt is a Földet és a Vizet jelentik. Mithras, a sziklából született Isten, a hímnemű Világ-Tűz vagy a megszemélyesített Ős-Világosság szimbóluma és Mithra, a Tűz-Istennő, aki egyben anyja és felesége, itt a Tűz (az aktív vagy hím-princípium) tiszta elemét világosságnak és hőnek tekintik, párosulva a Földdel és a Vízzel, vagyis az Anyaggal (ami a kozmikus nemzés női vagy passzív eleme)”35. És mindezek a feljegyzések az ősi isteni Hermafroditáról szólnak.

34 35

Ld.: összehasonlításként: Hozseás, XII. 6, ahol ez így van pontozva. Isis Unveiled, I. 156. old. 102

6. STANZA A „VEREJTÉK-SZÜLÖTTEK” FEJLŐDÉSE
(22) A három faj fejlődésének folytatása. (23) A Második faj megteremti a harmadikat, és elpusztul. 22. Ekkor a második kifejlesztette a harmadikat (fajt), a tojásból-keltet. A verejték nőtt, csöppjei nőttek, és a csöppek megkeményedtek és kirekedtek; a nap felmelegítette, a hold lehűtötte és kiformálta, a szél táplálta, míg meg nem ért. A fehér hattyú a csillagos égboltról (a Hold) beárnyékolta a nagy cseppet, a jövendő faj tojását, a késő harmadik hattyú-emberét (Hamsa) (a). Először hím-nő, majd férfi és nő (b). A Stanza szövege világosan kifejezi, hogy az emberi embriót Kozmikus erők ab extra táplálták, és hogy az „Atya-Anya” kétségtelenül a csírát szolgáltatta, amely kiérlelődött. Ez valószínűleg egy „verejték-szülte tojás” volt, amit a „kettős” szülőtől elválasztva kellett kikölteni valamilyen titokzatos módon. Nem is olyan nehéz egy tojásról szaporodó emberiséget elképzelni, hiszen még ma is – egy bizonyos értelemben – „tojásból” születik az ember. Magendie, a Précis Elementaire de Physiologie c. munkájában idéz „... egy esetet, ahol a köldökzsinór (még a méhben) elszakadt, és helye teljesen begyógyult”, s a gyermek mégis élve született. Magendie találóan azt kérdezi: hogyan mehetett végbe a cirkuláció ebben a szervezetben? A követező oldalon pedig azt mondja: „Semmit sem tudunk jelenleg a foetus-ban végbemenő emésztésről”. A táplálkozására vonatkozóan pedig felteszi a kérdést: „Ezek után pedig mit mondhatunk a foetus táplálkozásáról? Ebben a tárgyban a fiziológiai művek csak bizonytalan feltevéseket tartalmaznak.
(a)

A szkeptikus erre azt mondaná: „Igenám, de Magendie könyve még az elmúlt generációhoz tartozik, a tudomány azóta olyan nagy lépésekkel haladt előre, hogy a tudatlanság bélyegzőjét már nem lehet rásütni”. Valóban, de akkor forduljunk a fiziológia egyik kiváló tekintélyéhez, Sir Michael Foster-hez, s akkor – a modern tudományra egyáltalán nem hízelgően – azt halljuk tőle: „Az embrió funkcionális tevékenységeinek keletkezésére és fejlődésére vonatkozólag tudásunk úgyszólván üres lap. Alig tudunk valamit azokról a különböző lépcsőfokokról, amelyeken keresztül az evum protoplazmájának elsődleges alaptulajdonságaiból az a komplex jelenség fog differenciálódni, amelynek magyarázatára e könyvben kísérletet tettem”. (Text-Book of Physiology, Third Edition, 1879, 623. old.) A Cambridge-i Trinity College tanulói jól tennék, ha letakarnák Hygieia szobrát, Galenus és Hippokratész mellszobrán pedig bekötnék a szemeket, nehogy azok szemrehányóan tekintsenek elfajzott utódaikra. Még egy további tényt azonban meg kell említenünk. Sir Michael Foster diszkréten hallgat nagynevű francia kollegája által felhozott esetről: a méhben elszakadt köldökzsinórról. (b) Ez egy igen különös megállapítás, ahogy azt a Kommentárok magyarázzák. Tisztázzuk a dolgokat: Miután az első faj „sarjadással” megteremtette a másodikat – amint ezt előzőleg megmagyaráztuk – a második faj életre hozza a harmadikat, s ez a faj maga is három elkülönült csoportból áll, s a csoportokhoz tartozó emberek különbözőképpen szaporodnak. Ezek közül a két első csoport emberei tojásból szaporodó módszerrel jönnek létre, – s ezt a módszert a modern természettudományok valószínűleg nem ismerik. A harmadik emberiség korai alfajai fajtáikat egy bizonyos nedv vagy vitális fluidum kiizzadásával szaporították, amelynek egybeolvadó csöppjei egy tojásszerű gömböt képeztek, s ez az u. n. tojás mintegy
103

kívülálló eszköz volt a benne kiformálódó foetus-nak és gyermeknek. A későbbi alfajok szaporodási módja azonban megváltozott, legalább is eredményeiben. A korai alfajok gyermekei teljesen nem nélküliek voltak – szinte forma nélküliek, már amennyit róluk egyáltalán tudhatunk1, de a későbbi alfajok gyermekei androgünnek születtek. A fajok szétválása a harmadik fajban történt meg. Az emberiség ugyanis legelőször a-szexuális, nem nélküli volt, majd kifejezetten hermafrodita, bi-szexuális lett, végül pedig az embert-teremtő tojásokból fokozatosan, szinte észrevétlen fejlődéssel előbb olyan lények születtek, akiknél az egyik nemi jellegzetesség erősebb volt, mint a másik, végül pedig egymástól eltérő férfiak és nők születtek. Most pedig nézzük, mennyiben hitelesítik ezeket a megállapításokat a Kelet és a Nyugat vallásos legendái. Vegyük először a „Tojásból-kelt fajt”. Gondoljunk Kasyapa-ra, a védikus bölcsre, a minden teremtők legtermékenyebbjére. Ő Brahmâ Elme-szülte fiának, Marichi-nek volt a fia. Azt halljuk róla, hogy egyéb teremtett lények mellett ő volt az apja a nágáknak vagy kígyóknak. Exoterikusan a nágák félisteni lények, akiknek ember-arcuk és kígyó-farkuk van. De volt a nágáknak egy olyan fajuk is, – mint mondják mindössze csak ezren voltak, – akik Kasyapa feleségétől, Kadru-tól születtek, vagy inkább belőle ugrottak ki azért, hogy benépesítsék Pâtâla-t, amely kétségen kívül Amerika, amint azt később bebizonyítjuk. Azután volt egy Naga-Dwipa, Bhârata-Varsha hét osztálya közül egy, éspedig India, melyet az ugyanezen nevű népek laktak. Ezekről azt tartják, – ezt még néhány orientalista is elismeri, – hogy történelmi népek voltak, akik több emléket hagytak maguk után, melyek mind a mai napig fennmaradtak. Jelenleg most elsősorban azzal szeretnénk foglalkozni, hogy – függetlenül attól, hogy milyen eredetet tulajdonítanak neki – az ember fizikai fejlődése a következő sorrendben ment végbe: 1. Nem nélküli, mint ahogyan minden ősi forma nem nélküli volt; 2. Azután – természetes átmenettel – „Magányos hermafrodita”, bi-szexuális lény lett; és 3. Végül szétváltak a nemek, és létrejött az ember jelenlegi formája. A tudomány arra tanít bennünket, hogy az összes primitív formák, jóllehet nem nélküliek voltak, „mégis képesek voltak arra, hogy átmenjenek az a-szexuális szaporodás különböző folyamatain”. Nos, miért lenne éppen az ember kizárva a természet ezen törvényéből? A bi-szexuális szaporodás a fejlődés menetében van, s az osztódással szaporodó anyagi világ történetében bizonyos specializált és tökéletesebb módszert jelent. Az okkult tanítások rendkívül mérlegelő természetűek, s így az emberiség korai történetét csak „a mindennapi halandók elől” rejtik el. A primitív fajok története nincs elrejtve az idők sírjában nyugvó Beavatottakkal együtt, bár el van rejtve a profán tudományok számára. Ezért most megkíséreljük ezt a tantételt világosan megállapítani, segítségül hívva egyrészt a tudományt, amely természeti törvénynek tartja a progresszív fejlődést, és minden külső módosulásnál feltételez egy belső okot, másrészt fenntartás nélkül támaszkodhatunk arra a bölcsességre, – azt is mondhatnánk pansophia-ra – amely a Beavatottak által összegyűjtött és megőrzött univerzális tradíciók összessége, s amelyet ők egy csaknem hibátlan rendszerben foglaltak össze. Tízegynéhány évvel ezelőtt tudós és tisztelt barátunk, Prof. Alexander Wilder, New York, egy érdekes cikkben foglalkozott azzal, hogy teljesen logikus és szükségszerű elfogadni azt, miszerint „az ősi faj kettős-nemű volt”, s ezt a tételét számos tudományos indokkal támogatja2. Először is azzal érvel, hogy a növényvilág jó része tanúskodik a kétneműség jelenségéről. Linné osztályozása majdnem minden növényt így sorol fel. A növényi birodalom magasabbrendű családjainál éppen úgy, mint az alacsonyabb formáknál ugyanez a helyzet, kezdve a kendertől a jegenyefáig és a bálványfáig. Ugyanez áll az állati birodalomra
Lásd a „Timaeus”. Lásd a The Theosophist, 1883. febr. száma, 112-4. old, a fenti tanulmányból vett idézeteket, melyekből az atlantiakat összefoglaltuk.
2 1

104

is. A rovarok életében például a pille életet ad a hernyónak, s a hernyóból pille lesz. Ahogy a nagy titkot a Misztériumokban szavakba öltötték: „Taurus Draconem genuit, et Taurum Draco” (A bika sárkányt nemz, és a sárkány bikát). A korall család, amely Agassiz szerint a jelenlegi geológiai korban sok százezer év alatt hozta létre a Florida-félszigetet, leszármazottait saját magából hozza létre, mint a fa a gallyakat és rügyeket. A méhek is nagyjából egy ilyesféle rendszerhez tartoznak. A levéltetvek úgy élnek, mint valaha az amazonok, s szűz szülők tartják fenn a fajt tíz generáción keresztül. Mit is mondanak a régi bölcsek, az ókor filozófus tanítói? Aristophanes erről a tárgyról így beszél Platón Lakomájában: „A mi régi természetünk nem olyan volt, mint amilyen most. Androgün volt, a férfi és a női jellegzetességek közösek voltak... Testük... kerek volt, futásuk forogva történt3. Szörnyű erővel és hatalommal rendelkeztek, ambíciójuk óriási volt. Ezért Zeusz kettéválasztotta őket, hogy gyengébbek legyenek. Utasítása szerint Apolló zárta le a bőrt. A régi perzsáknál Meshia és Meshiane csak egyetlen egyén volt. „Azt is tanították, hogy az Élet Fája az Ember volt, hogy androgün párokban éltek, amíg szét nem váltak az emberi forma egy későbbi módosulása következtében”4. Ádám Nemzetségének Könyvében (Toleduth) a következő vers: „Amely napon Isten teremté (bara = világra hozta) az embert, Isten hasonlatosságára teremté azt. Férfiúvá és asszonnyá teremté őket”. Ha ezoterikusan olvassuk, elárulja igazi jelentését, azaz: „Az Elohim (Istenek) magukból hozták létre (módosítással) az embert saját hasonlatosságukra, megteremtették őt (a kollektív emberiséget vagy Ádámot), férfiúvá és asszonnyá teremté ő (a kollektív Istenség) őket”5. Ez a verzió már az ezoterikus felfogást adja. A nem-nélküli faj volt az Istenek első teremtése, saját magukból – a tiszta spirituális létezőkből – alkotott, s általuk módosított teremtmény; ez volt az egyedüli Ádám. Innen származott a második faj: ÁdámÉva, vagy Jod-Heva, a tétlen androgünek. És végül a harmadik faj, a „szétváló hermafroditák”, Káin és Ábel, akik létrehozzák a negyediket, Seth-Enos-t, stb. Ez a harmadik, az utolsó félszellemi faj volt az utolsó hordozója az isteni és eredeti Bölcsességnek, amely az Enoch-okba, az emberiség látnokaiba ment át. A negyedik faj, amely már megízlelte a Jó és a Rossz Tudásának Fájáról szedett gyümölcsöt – mivel a Bölcsesség ekkor már a földi, tehát tisztátalan intelligenciával egyesült6 – ugyanez a Bölcsességet már csak nagy küzdelmekkel és beavatással tudja megszerezni. És amikor a Bölcsesség és az Intelligencia egyesül, s az előbbi uralkodik az utóbbin, arra mondják a hermetikus könyvek: „Isten bírja a két nem kettős termékenységét”. Misztikus értelemben Jézust férfi-nőnek tartották. Ugyanígy a misztériumokban énekelt orfikus himnuszok szövege az egyik helyen így szól: „Zeusz férfi, Zeusz egy halhatatlan leányzó”. Az egyiptomi Ammon másik fele Neîth istennő. Jupitert női
Lásd Ezékiel látomását (I. fej.) a négy Isteni Lényről, akiknek „emberi formájuk vala”, és mégis keréknek látszottak, jártukban négy oldaluk felé mentek vala ... mert a lelkes állatok lelke vala a kerekekben”. 4 Lásd Wilder professzor tanulmányát, a „The Primeval Race Double-Sexed”-et 5 A keresztény Eugibinus és a zsidó Samuel, Manasseh ben Izrael, valamint Maimonides rabbik azt tanították, hogy „Ádámnak két arca és egy személye volt, s kezdetben egyaránt volt férfi és nő, – férfi az egyik oldalán és nő a másikon (mint a Manu Brahmâ-ja), de azután a részeket szétválasztották”. Dávid 139. zsoltárát, (V. 5.) idézi Jeremiah ben Eliazar rabbi ennek bizonyságául: „Elől és hátul kiformáltál engem”, nem pedig körülzártál, ahogy a Bibliában van, ami képtelen és értelmetlen. Prof. Wilder szerint az idézet azt bizonyítja, hogy az „emberiség ősi formája androgün volt”. 6 Lásd Salamon Példabeszédeiben (VIII. 5.) Chokmah (Bölcsesség) és Binah (Intelligencia) egyesülését, azaz Jehovát, a Demiurgost, akit a példabeszéd Értelemnek nevezett. A Bölcsesség (az isteni Okkult Bölcsesség) így kiált az emberekhez: „Értsétek meg ti együgyűek az eszességet (bölcsességet), és ti balgatagok vegyétek eszetekbe az értelmet”. Itt már szellem és anyag van, nous és psyche; ez utóbbiról mondja Jakab apostol, hogy az „földi, testi és ördögi”. (III. 15.) 105
3

mellekkel, Vénuszt pedig szakálasan látjuk némely szobron. Ila, az indiai istennő pedig ugyanakkor Su-dyumna (ragyogás, dicsőség) az Isten, mint Vaivasvata ivadéka. Prof. Wilder azt mondja: „Maga az Ádám vagy ember név is a létnek ezt a kettős formáját fejezi ki. Az Ádám név azonos az Athamas vagy Thomas (tamil Tam) szóval, amit a görögök Didumos-nak, ikernek fordítottak; ha tehát az első nő utólag lett kiformálva az első férfi mellé, akkor logikusan következik, hogy őt a ’férfiből vették ki’. Következéskép ezt olvassuk: ’... és az oldal, amit az Úristen (Elohim) kivett a férfiból, lett az asszony’. Az itt használt héber szó a Tzala, s ez megfelel a mi fenti fordításunknak. Könnyű a legendát visszavezetni Berosus-hoz, aki azt mondja, hogy Thalatth (az Omoroca, vagy Urka hölgye) volt a teremtés kezdete. Ugyancsak ő volt Melita, a Hold királynője... A Genezis két emlékezetes ikerpárja, Káin és Ábel, valamint Ézsau és Jákob, ugyanezt az eszmét tükrözik. A ’Hebel’ szó ugyanaz, mint Éva, jellegzetessége is nőinek látszik. ’... Reád van vágyódása – mondja az Úr Káinnak – de te uralkodjál rajta’. Ugyanezekkel a szavakkal szól Évához: ’és epekedel a te férjed után, ő pedig uralkodik te rajtad’. ” Kimondható tehát, hogy az emberek harmadik törzsfajának eredeti bi-szexuális egysége a Titkos Tanítás egyik alapigazsága. A faj szűzi egyéneit „isteni” rangra emelték, mert ők képviselték a faj „isteni dinasztiáját”. A modern ember megelégszik a negyedik faj férfi hőseinek felmagasztalásával, akik isteneiket saját szexuális képükre teremtették; azonban az ősi emberiség istenei „férfi és nő” voltak. Amint az I. és II. kötetben megállapítottuk, a különböző emberiségek egymás mellett fejlődtek, parallel vonalon a négy Elemmel, s minden új faj fiziológiailag alkalmazkodott az újonnan belépő Elemhez. A mi ötödik fajunk sebesen közeledik az ötödik Elemhez – ha úgy tetszik, nevezhetjük intersztelláris (csillagközi) éternek –, ennek az elemnek azonban nem annyira a fizikához, mint a pszichológiához van köze. Mi emberek megtanultuk, hogy különböző – hideg vagy trópusi – klímában éljünk, de az első két fajnak semmi köze sem volt a klímához, – semmiféle hőmérséklet vagy hőmérsékleti változás nem hatott reájuk. Ilyen körülmények között éltek – amint nekünk tanítják – a harmadik gyökérfaj végéig az emberek, amikor az egész bolygón örök tavasz uralkodott, olyan tavasz, amelyet most a Jupiter lakói élveznek. Ez a világ M. Camille Flammarion szavai szerint: „Nincs alávetve, mint a miénk, a forgó évszakoknak, a hirtelen hőmérsékleti változásoknak, hanem az örök tavasz gazdag ajándékait élvezi”. (Pluralité des Mondes, 69. old.) Azok a csillagászok, akik a Jupiterről azt tartják, hogy olvadásos állapotban van (saját terminológiánk értelmében), ellenvetéseiket próbálják meg e neves francia asztronómussal tisztázni.7 Nem szabad azonban elfelejteni,
Mr. W. Mattisu Williams 1881-ben egy hipotézist dolgozott ki, melyre a csillagászok nem sok figyelmet fordítottak. A „The Fuel of the Sun” (A Nap üzemanyaga) szerzője ezeket mondja (Knowledge, 1881. dec. 23.): „Figyelembe véve Dr. Andrews kutatásait a Napban található feltételekre vonatkozólag... úgy vélem, hogy a Napban nincs sem szilárd, sem folyékony, sem pedig gáznemű nucleus, hanem a kritikus állapotban levő szétbomlott anyagból van, amelyet egy lángoló burok vesz körül. Ez újraegyesült szétbomlott anyag, ezen kívül egy másik, az egyesülés folytán képződött gőzökből álló burok van”. Ez egy újabb elmélet a különböző tudományos és ortodox hipotézisek sorában. A „kritikus állapot” értelmét Mr. W. Mattieu Williams ugyanezen újságban (1881. dec. 9.) a „Szilárd, folyékony és gáznemű anyagok” című cikkében magyarázza meg. M. Williams ezeket mondja Dr. Andrewsnak széndioxiddal folytatott kísérletére vonatkozólag: „88°-nál a folyékony és a gáznemű közötti határvonal eltűnik, a folyadék és a gáz egy titokzatos közbeeső fluidummá egyesül, meghatározhatatlan fluktuáció tölti el az egész kísérleti csövet, nevezhetjük éterizált folyadéknak vagy látható gáznak. Ha egy vörösen izzó piszkavasat a fény felé fordítunk, akkor egy fölfelé törő hullámzó mozgást látunk, amely folyékony levegőhöz hasonló. A kísérleti csőben lévő hibrid fluidum is ilyen, de észrevehetően sűrűbb. Nyilvánvalóan a folyékony és a gáznemű halmazállapot között van, épen úgy, mint a szurok és a melasz halmazállapota a szilárd és a folyékony között van.” 106
7

hogy az u. n. „örök tavasz” nem más, mint egy olyan állapot, amelyet csak a Jupiter lakói ismernek annak. Ez nem a mi értelmezésünk szerinti „tavasz”. Ezzel a fenntartással a fent idézett két elméletet össze lehet egymással egyeztetni. Mindkét elmélet részleges igazságot tartalmaz. Univerzális hagyománynak tekinthetjük tehát azt, hogy az emberiség fokozatosan fejlődött ki jelenlegi formájába egy csaknem áttetsző anyagállapotból, s ez a kifejlődés nem csodaképpen, sem pedig szexuális közreműködéssel történt. Mindez teljesen megegyezik az ősi filozófiákkal, kezdve Egyiptom és India filozófiáival és ezen országok Isteni Dinasztiáival, le egészen Platón filozófiájáig. S ezeket az egyetemesen elfogadott nézeteket egy osztályba sorolhatjuk a népi hitek „megérzéseivel”, „makacs elképzeléseivel”, melyeknek jórészét nem lehet a népek emlékezetéből kitörölni. Amint Louis Figuer megjegyzi, az ilyen népi hitek „gyakran megszámlálhatatlan generációk bölcsességének és megfigyeléseinek kicsengése... (Mert) az olyan hagyomány, amely egyetemesen és azonos jellegű, a tudományos bizonyíték súlyával bír8. Ilyenfajta hagyományokkal a Purânai allegóriákban nem egyszer találkozunk, amint már erről szóltunk. Azt a tételt pedig, hogy az emberiség első faja a chhaya-kból, vagyis a Pitrik asztrális képéből alakult ki, még a Zohar is megerősíti: „A Tzalam-ban, az Elohim (a Pitrik) árnyékképében, megteremti Ádámot (az embert). (Cremona kiad. III. 76a. Brody kiad. III. 159a, Qabbalah, Isaac Myer, 420. old.) Ismételten fel szokták hozni azt a kifogást, hogy jóllehet az ősi Indiában rendkívül magas fokon állt a metafizikai gondolat, a régi Egyiptomban azonban csak durva bálvány – illetve állatimádás folyt, Hermész pedig – amint mondják – az Egyiptomban tartózkodó görög
A hőfokot, amelynél ez megtörténik Dr. Andrews „kritikus hőmérsékletnek” nevezi, itt a gáznemű és a folyékony állapotok „folyamatosak”, s valószínű, hogy mindkét állapotban létezhető szubsztanciáknak megvan a saját kritikus hőmérsékletük. A „kritikus” állapoton tovább spekulálva, M. W. Mattieu Williams néhány határozottan okkult elméletet ad elő a Jupiterről és más bolygókról. Ezeket mondja: „Fogalmainkat a szilárd, cseppfolyós és gáznemű halmazállapotról a Földünkön tapasztalható anyagállapotokból kiindulva szereztük. Ha más bolygóra kerülnénk, ezek a fogalmak furcsa módon megváltozhatnának. A Merkúron a víz e besűrűsödött gázok közé tartozna, a Marson az olvadékony szilárd testek közé, és vajon mi lenne a víz a Jupiteren?” „Újabb megfigyelések feljogosítanak arra, hogy a Jupitert mint egy kis Napot tekintsük, melynek külső burka felhős anyagból áll – valószínűleg félig besűrűsödött vízből – de ez a burok vörösen izzó, s belül valószínűleg még melegebb. Párás atmoszférája rendkívül vastag, s mivel a gravitációs erő a látható külső felületen két és félszer nagyobb, mint a Földünk felületén, az atmoszférikus nyomás a látható felület alá ereszkedve hamarosan eléri azt a fokot, amelynél a vízgőzök kritikus helyzetbe jutnak. Ezért feltételezhetjük, hogy a Jupiteren az óceánok vize nem fagyott, sem nem cseppfolyós, sem nem gáznemű, hanem ezek az óceánok – vagy atmoszférák – kritikus állapotban lévő vízből vannak. Ha bennük bármilyen halak vagy madarak úszkálnak, illetve repülnek, ezeknek szervezete is kritikus felépítésű kell, hogy legyen.” Minthogy a Jupiter egész tömege 300-szor nagyobb, mint a Földé, és összenyomó energiája a központ irányában ezzel a tömeggel arányos, – a bolygó anyagai, amennyiben hasonlatosak Földünk anyagaihoz, és hőmérsékletük sem melegebb, valószínűleg sokkal sűrűbbek, az egész bolygónak pedig sokkal nagyobb specifikus gravitációjának kellene lennie. Holdjainak mozgásából azonban tudjuk, hogy éppen ellenkezőleg, specifikus gravitációja még negyedannyi sincs, mint Földünké. Ez arra a következtetésre jogosít fel, hogy a bolygó rendkívül forró hőmérsékletű. Mert ilyen nyomás alatt még a hidrogén is – hideg állapotban – sűrűbb lenne, mint a Jupiter. „Minthogy minden alapanyag létezhetik szilárd cseppfolyós, gáznemű vagy kritikus állapotban a hőmérsékleti és légnyomási feltételeknek megfelelően, jogosan állíthatom fel a hipotézist, hogy a Jupiter nem szilárd, nem cseppfolyós, nem is gáznemű bolygó, hanem kritikus állapotban van, vagyis gömbje belül kritikus állapotban lévő társított elemekből áll, melyeknek gőzei, s e gőzök egyes vegyületei, mint pl. a víz alkotják a környező sűrű atmoszférát. Ugyanez az okoskodás vonatkozik a Szaturnuszra és más nagy, ritkított tömegű bolygóra is.” Jóleső érzést kelt azt látni, miként közeledik a „tudományos képzelet” az Okkult Tanítások határmezsgyéjéhez. 8 The Day After Death, 23. old. 107

misztikusok munkája volt. Erre azt válaszoljuk: Közvetlen bizonyíték arra nézve, hogy az egyiptomiak hittek a TITKOS TANÍTÁS-ban az, hogy ezt a tanítást a Beavatáskor tanították meg nekik. Akik ezt nem hiszik, nyissák ki Stobaeus „Eclogae Physicae et Ethicae”-ját. Az ősi töredékeknek ez a görög kompilátora Kr. u. az V. században élt. Az ő átiratában idézzük egy régi hermetikus töredék szövegét, amelyből megtudhatjuk az egyiptomiak elméletét a Lélekről. Lefordítva a szöveg szóról-szóra így hangzik:
Egy lélekből, a Minden-lélekből jönnek elő a lelkek, akik szétszóródnak az egész világon, mintha szándékosan elrendezték volna. Ezek a lelkek sok átalakuláson mennek keresztül, amelyek már csúszó-mászók lettek, átváltoznak vízi állatokká, ezekből a vízi állatokból lesznek a szárazföldi állatok, s ez utóbbiakból pedig a madarak. Azokból a lényekből, akik fent a levegőben (a mennyben) élnek, megszülettek az emberek. Amikor az emberi állapotot elérik, a lelkek megkapják a (tudatos) halhatatlanság princípiumát, szellemekké lesznek, majd átmennek az Istennek kórusába.

23. Az Ön-szültek voltak a Chhaya-k, a Szürkület fiainak testéből képződött árnyak, sem tűz, sem víz nem pusztíthatta el őket. Fiaikat igen. (a) (a) Ezt a verset csak a Kommentárok segítségével lehet megérteni. Azt jelenti, hogy az első gyökérfajt, a Nemzők „Árnyékait” nem lehetett megsebezni, sem elpusztítani. Minthogy olyan éterikusak, és felépítésükben annyira kevéssé voltak emberek, semmiféle földi elem nem árthatott nekik, – sem víz, sem tűz. De „fiaikat”, azaz a második gyökérfajt már el lehetett pusztítani és el is pusztultak. Ahogyan a Nemzők teljesen beleolvadtak saját asztrális testükbe, utódaikba, ugyanígy ezek az utódok is belemerültek leszármazottaikba, az „Izzadság-szülöttekbe”. Ez volt a második emberiség, melynek tagjai a legkülönbözőbb gigantikus, fél-emberi szörnyetegek voltak, – az anyagi természet első próbálkozásai emberi testek felépítésére. A mindig virágzó országok (Grönland, többek között) fokozatosan átváltoztak virágzó édenkertekből hyperboreai hadeszekig. Az átváltozást a bolygó vizeinek átcsoportosítása okozta, az óceánok megváltoztatták medreiket, és a második faj zöme elpusztult bolygónk fejlődésének és konszolidációjának hatalmas vajúdásaiban, már az emberi korszakban. Eddig négy ilyen nagy kataklizma volt.9 A magunk részéről még egy ötödiket várhatunk idővel.

„Vízözönök” és „Noék”
A különböző Purâna-kban az emberiség Nemzőiről szóló beszámolók – részleteikben – rendkívül eltérnek egymástól. Például a Rig Véda szerint Ida vagy Ila a Vaivasvata Manu tanítónője, a Sayana szerint viszont a Föld istennője, a Shatapatha Brâhmana pedig azt mondja, hogy Ida vagy Ila a Manu leánya, az ő áldozatából született, később viszont azt halljuk, hogy Ida az ő felesége, akitől a Manuk faját nevezi. A Purânak-ban Ida megint csak Vaivasvata leánya, de felesége Budha-nak (a Bölcsesség-nek), aki viszont a Hold (Szóma) és a Jupiter bolygó (Brihaspati) feleségének, Tara-nak házasságtörésből született fia. Mindez az avatatlan előtt dzsungelnek látszik, az okkultista számára azonban telve van filozófiai értelemmel. Az elbeszélés nagy körvonalaiból valami titok és szent jelentés érezhető ki, – a részletek azonban szándékosan annyira össze vannak keverve, hogy csak a beavatott tapasztalt szeme követheti az elbeszélés fonalát, helyükre állítva az eseményeket.

9

Az első akkor történt, amikor a jelenlegi Északi Pólus levált a későbbi kontinensekről. 108

A Mahabhârata-ban elmondott özönvíz-történet megadja az alaphangot, de magyarázatához a Bhagavad Gîtâ-ban rejlő titkos értelem szükséges. Ez a történet prológus a mi (ötödik) emberiségünk drámájához. Megtudjuk, hogy mialatt Vaivasvata a folyó partján ájtatosságba merült, egy hal esedezett hozzá, hogy mentse meg egy nála nagyobb haltól. Vaivasvata megmenti a kis halat, s beteszi egy korsóba. Itt mind nagyobbra nő, végül pedig közli megmentőjével az eljövendő vízözön hírét. Ez a hal a jól ismert Matsya Avatara, Vishnu első Avatarája, a kaldeus Xisuthrus Dagon-ja10, és még sok más egyéb. A történet túlságosan is ismert ahhoz, hogy elismételjük. Vishnu megparancsolja egy hajó építését, amiben a Manu megmenekül, – a Mahabhârata szerint a hét Rishivel együtt, ez utóbbi körülmény azonban más szövegekben nem szerepel. A hét Rishi itt a hét fajt, a hét princípiumot és még sok mást jelent, mert ebben a változatos allegóriában újra kettős misztériumra bukkanunk. Már másutt mondottuk, hogy a Nagy Vízözönnek – akárcsak a bűnbeesésnek – sokféle jelentése volt. A Vízözön kozmikus és földi vonatkozásban egyaránt spirituális és fizikai eseményekre utal, mert hiszen amint fönt, úgy alant. A hajónak vagy bárkának – navis – mint a női generatív princípium szimbólumának égi típusa a Hold, földi típusa pedig a női méh, mindkettő az életmagok, a létezés tartályai és hordozói, ezeket a magokat a Nap vagy Vishnu, a hím princípium kelti életre és termékenyíti meg.11 Az Első Kozmikus Vízözön az elsődleges Teremtésre, vagyis az Ég és a Föld kiformálására utal. Ez esetben a Káosz és a nagy Mélység jelenti az Áradást, a Hold pedig az „Anyát”, akiből az életcsírák kiindulnak.12 De a földi Vízözön és története szintén kettős jelentéssel bír. Az egyik jelentés arra a titokra utal, amikor az emberiséget – a harmadik faj vége felé13 – a földi asszony, az emberi csíra hordozója mentette meg a tökéletes elpusztulástól, másik jelentése Atlantisz tényleges és valóságos elmerülése a vizekben. Mindkét esetben a „Gazda” – vagyis a csírát megmentő Manu – neve Vaivasvata Manu. Íme a különbség a Purânai és egyéb verziók között: a Sathapatha Brâhmana szerint Vaivasvata egy leányt hoz létre, és vele nemzi a Manuk faját. Ez utalás az első emberi Manushyak-ra, akik Akarattal (Kriyasakti-val) teremtették a nőt, mielőtt azok természetes úton – mint független nem – kiváltak volna a hermafroditákból. Ezért tekintették őket létrehozóik leányainak. A Purânai beszámolóban pedig Ida vagy Ila a Budha (Bölcsesség) felesége. Ez a verzió már az atlantiszi vízözön eseményeire utal, amikor Vaivasvata, a nagy Bölcs megmentette az ötödik gyökérfajt, nehogy a negyedik faj maradványaival együtt elpusztuljon. Igen világosan kitűnik ez a Bhagavad Gitá-ból, ahol Krishna e szavakat mondja: „A hét nagy Rishi, a négy előző Manu, kik részesei természetemnek, elmémből születtek; belőlük ugrott elő (született) az emberi faj és a világ. (X. fej. 6. vers)
Emlékezzünk rá, hogy a babilóniai istenek élén Ea, Anu és az ősi Bel álltak, ezek között első Ea, a Bölcsesség Istene, a Világosság és a Mélység istene. Őt pedig Oannes-szel, vagy a bibliai Dagon-nal – az emberhallal – azonosították, aki a Perzsa Öböl vizéből emelkedett ki. 11 Lásd: II. rész, „A Szentek Szentje” 12 Sokkal későbbi dolog, hogy a Holdból férfi-istenség lett; a hinduknál Szóma a kaldeaiaknál Nannak vagy Nannar a Hold neve, továbbá Sin, aki Mulil-nak, az ősibb Bel-nek a fia. Az akkádok a Holdat a „Szellemek Urának” hívták, Észak-Babilonban ő volt Nippur (Niffer) istene. Mulil volt az, aki elrendelte, hogy a vízözön az Égből elárassza a földet, s ezért Xisuthrus nem akarta megengedni neki, hogy oltárához közeledjék. Amint a modern asszirológusok kiderítették, az északi Nippur volt az a központ, ahonnan a kaldeai (fekete) mágia elterjedt; a déli Eridu pedig az isteni imádatnak volt kezdeti székhelye, ahol az Isteni Bölcsességet állították a központi helyre. A Napisten ugyanis mindenütt a legfelső istenségként szerepelt. A zsidóknál a Hold Izrael Jehovájával és nemzetségével van összefüggésben, mert Ur városa a Hold-isten imádásának központja volt. Ábrahámról pedig azt tartották, hogy Ur-ból jött. Így lett az Á-bra (h) m-ból Ábrahám. 13 Amikor Narada, a szűz-aszkéta azzal fenyegetőzött, hogy véget vet az emberi nemnek, megtiltván Daksha fiainak a nemzést. 109
10

Itt a négy előző Manu (a hétből) a négy fajt14 jelenti, amelyek már letűntek, míg Krishna az ötödik fajhoz tartozik. Az ő halálával kezdődött meg a Káli Yuga. Így tehát a Vaivasvata Manu a Nap (Sûrya) fia, fajunk megmentője fizikailag és spirituálisan összekapcsolódik az „élet-csírával”. Egyelőre azonban csak a két elsővel foglalkozunk, bár mindről beszélünk. A „vízözön” kétségtelenül univerzális hagyomány. Több „jégkorszak” volt, s ugyanígy – különböző okokból – több „özönvízről” is beszélünk. Stockwell és Croll vagy fél tucat jégkorszakot sorol fel az őket követő vízözönökkel együtt; a legkorábbi 850.000 évvel ezelőtt zajlott le, a legutolsó pedig kb. 100.000 évvel ezelőtt.15 De melyik volt a mi vízözönünk? Bizonyára a legkorábbi, amelynek emlékezete mind a mai napig fennmaradt a legősibb korokból származó népek hagyományaiban. Ez volt az a vízözön, amely véglegesen elsodorta Atlantisz utolsó félszigeteit, kezdve a Ruta és Daitya félszigetekkel, s végezve a Platón által említett aránylag kis szigettel. Ez kimutatható az összes legendákban szereplő bizonyos részletek egyezéséből. Ez volt az utolsó gigantikus méretű özönvíz. Az a kisebb özönvíz, amelynek nyomait Bunsen báró Közép-Ázsiában felfedezte, s amelyet kb. Kr. e. 10.000 évre tesz, egészen más, mint a fél-univerzális vagy Noé-féle vízözön (mely végeredményben semmi más, mint a régi tradíciók mitikus bemutatása), vagy az atlantiszi földrész elsüllyedése; ezekkel legfeljebb morális kapcsolatban van. Az ötödik fajban az emberiség – be nem avatott része – annyi vízözönről hallott, hogy egybeolvasztotta ezeket, és ma már csak egyről tud. Ez utóbbi megváltoztatta a földgömb egész képét, a szárazföldek és vizek ugyanis elmozdultak helyükről. Nézzük, mit mond a perui tradíció: „Az Inkák – akik heten voltak – újra benépesítették a földet a vízözön után”. (Coste, I, IV. 19. old.) Humboldt ugyanennek a legendának mexikói változatát említi, de kissé összezavarja az amerikai Noéról szóló, máig is élő legenda részleteit. A kitűnő természettudós azonban kétszer hét társról beszél, valamint az isteni madárról, amely az aztékok bárkája előtt szállt, s így összesen tizenöt választottról van szó, nem pedig hétről és tizennégyről. Ez a beszámoló valószínűleg akaratlanul a mózesi hatás alatt íródott. Mózes ugyanis Noé tizenöt unokájáról beszél, akik nagyapjukkal együtt túlélték a vízözönt. Xisuthrus viszont, a kaldeai Noé, a vízözönből megmenekülve élve vitetik a mennybe – mint Enoch – a hét Istennel, a Kabirim-mel vagy másként a hét Titánnal együtt. Vagy lássuk a kínai Yao-t, aki hét alakot visz hajóján, melyeket – a szárazföldre lépve – életre
Ezt megerősíti egy képzett Brahmana is. A Bhagavad Gita-ról szóló kitűnő tanulmányban (The Theosophist, 1887. ápr. 444. old.) a szerző a következőket mondja: „Fel kell hívnom a figyelmet egy különös tényre. Krishna itt négy Manuról beszél. Miért négyről? Most a hetedik Manvantara-ban vagyunk, a Vaivasvata Manvantárájában. Ha az elmúlt Manukról beszél, akkor hatot kellene említenie, de ő csak négyről szól. Egyes kommentárok ezt különös módon próbálják magyarázni. A ’Chatvaraha’ szót elválasztják a ’Manavaha’ szótól, s így az értelmet Sanaka-ra, Sanandana-ra Sanatkumâra-ra és Sanatsujata-ra vonatkoztatják, akiket a Prajâpati elmeszülte fiai közé soroltak. Ez a magyarázat azonban egész abszurd következményre vezetne, s a mondást önmagában ellentmondóvá tenné. Az említett személyek közismert értelmezése ugyanis az, hogy Sanaka és három társa visszautasította a teremtést, míg a többiek elfogadták. Ha tehát azokról a személyekről beszélünk, akiktől az emberiség eredt, abszurd dolog lenne a felsorolásba ezt a négyet is belefoglalni. A szöveget tehát a fenti két szó összetételének felbontása nélkül kell magyarázni. A Manuk száma akkor négy lesz, s ez jóllehet ellentmond a purânai interpretációnak, viszont egyezik az okkult elmélettel. Emlékezzenek rá, hogy... most az ötödik gyökérfajban vagyunk. Mindegyik gyökérfaj Santhathi-ája (származéka) egy bizonyos Manunak. Ma már a negyedik faj letűnt, vagy más szavakkal eddig már négy Manu volt.” 15 Stockwell: Smithsonian Contributions to Knowledge, XVIII. American Journal of Science, III. XI. 456, és Croll: Climate and Time. Lemúriát nem vízözön pusztította el, hanem vulkáni kitörések folytán süllyedt el. 110
14

kelt, és „emberi csíraként” használ. Ozírisz, amikor belép a bárkába, vagy Napcsónakba, hét Sugarat visz magával, stb. Sanchoniathon egykorúnak tartja az Aletae-kat vagy Titánokat (a Kabirim-t) Agruerus-szal, a nagy föníciai istennel, akit viszont Faber Noéval akart azonosítani,16 továbbá feltételezni lehet, hogy a „titán” név a Tit-Ain-ból, a „kaotikus mélység forrásaiból”17 ered (Tit-Theus vagy Tityus az „isteni vízözönt” jelenti). S így a titánok, akik heten vannak, nyilvánvalóan összekapcsolhatók a Vízözönnel, és a Vaivasvata Manu által megmentett hét Rishivel.18 Ezek a Titánok Kronosz (az Idő) és Rhea (a Föld) fiai. Minthogy pedig Agruerus, Szaturnusz és Sydyk egy és ugyanazon személyiség, s minthogy a hét Kabiri-ről is azt mondják, hogy ők Sydyk (vagyis Kronosz-Szaturnusz) fiai, tehát a Kabirik és Titánok azonos személyek. Ez esetben a jámbor Faber helyesen következtet, amikor ezt írta: „Kétségtelennek tartom, hogy a hét Titán vagy Kabiri ugyanaz, mint a hindu mitológia (?) hét Rishi-je, akikről azt tanítják, hogy egy bárkában menekültek meg a család fejével, a Manuval (?)”. De kevésbé szerencsés következtetéseiben, amikor még hozzáteszi: „A hinduk szertelen legendáikban különböző módon elferdítették a Noachidák (?!) történetét, megjegyzésre méltó azonban, hogy vallásosan ragaszkodtak a hetes számhoz”. 19 Ezért Wilford kapitány igen jogosan jegyzi meg, hogy „talán a hét Manu, hét Brahmadica, valamint a hét Rishi ugyanazt jelenti, s ez esetben csupán hét egyéni személyről van szó.20 A hét Brahmadica volt a hét Prajâpati, – a praja-k, vagyis a teremtmények urai. Tőlük született az emberiség, s ők valószínűleg ugyanazok, mint a hét Manu... Az emberi fajnak ez a hét nagy őse azt a célt szolgálta, hogy a földet emberekkel népesítse be”. (Asiatic Researches, V. 246. old.) „A Kabiri, a Titánok a Rishik és a Noé-család kölcsönös hasonlóságai oly feltűnőek, hogy nem lehet puszta véletlennek tulajdonítani”.21 Faber tévedését – amire majd a Kabirire vonatkozó egész elméletét is alapozza – az okozta, hogy a bibliai Japhet név az orfeuszi himnuszok egyik versében a hét Titán neve között szerepel. Orfeusz szerint a hét „Arkite” Titán – akiket Faber nem akar azonosítani a hitetlen Titánokkal, (leszármazottaikkal) – a következő: Koeus, Kroeus, Phorcys, Kronos, Oceanus, Hyperion és Iapetus. Κοϊόν, τε Κροϊόν τε μέλαν, Φορκύν τε κραταιόν, Καί Κρόνον, ’Ωκεανόν δ’, ’Γπερίοα τε, ’Ιαπετόντε. (Orpheus apud Proclum. In Timaeum, V. 295. old.)

Agruerus pedig Kronosz vagy Szaturnusz, az izraeliták Jehovájának prototípusa. Amikor Noét Arghaval, a Holddal vagy a megváltó Bárkával hozzák kapcsolatba, akkor mitológiailag Noé egy Szaturnusszal. Ekkor azonban ez már nem kapcsolható a vízözönhöz. (Ld. Faber: „Kabiri”, I. köt. 35, 43-45. old.) 17 U. o. II. köt. 240. old. 18 Sanchoniathon szerint a Titánok Kronosz fiai voltak, s számuk hét volt, tűzimádóknak, Alatae-nek (Agni fiainak?) hívja őket, diuvialisoknak. Al-ait ugyanis a tűz istene. 19 E hetes számnak – jegyezzük meg – nem a semiták voltak a kezdeményezői, hanem az árják. A zsidók ezt a számot a kaldeaiaktól kapták. 20 Hét egyéni Isten-fiúról vagy Pitarákról, Pitrikről. Ez esetben is Kronosz vagy Szaturnusz (Kâla = „idő”) és Arkites fiairól van szó, amilyenek a Kabiri és a Titánok. Nevük ugyanis: „holdbeli ősök” – erre vall. A Hold ugyanis a Bárka vagy Argha, a tér vizes örvényében. 21 Lásd: „Kabiri”, I. köt. 131. oldal. 111

16

De miért ne adhatta volna a babiloni Ezra az Iapetos nevet Noé egyik fiának? Araobius szerint (Adversum Gentes, Lib. III. 124. old.) a Kabirit, a Titánokat, Manes-nek is hívták, anyjuk pedig Mania volt. A hinduk sokkal több jogcímmel állíthatják, hogy a Manesek az ő Manuik voltak, és hogy Mania a női Manu, amint az a Ramayana-ban írva van. Mania ugyanis Ila vagy Ida, Vaivasvata Manu felesége és leánya, akivel „a Manuk faját nemzette”. Mania mint Rhea – a Titánok anyja – egyben a Föld is (Sayana őt a föld Istennőjének mondja), s így voltaképpen Vâch második kiadása és ismétlése. Mind Ida, mind Vâch átváltoztatható férfivá és nővé; Idá-ból lesz Sudyumna, Vâch pedig a „női Virâj”, aki azért változott nővé, hogy megbüntesse a Gandharva-kat; a két verzió közül az egyik a kozmikus és isteni teogóniára, a másik pedig a későbbi korszakra vonatkozik. Az Arnobius által használt Manes és Mania nevek indiai eredetűek, amelyeket a görögök és latinok kisajátítottak és kiforgattak. Tehát nem véletlen, hanem minden népek közös archaikus tanításának eredménye az, amit az izraeliták Ezrán – a modern mózesi könyvek szerzőjén – keresztül, mint legkésőbbi feldolgozók közre adtak. Annyira nem teketóriáztak más népek tulajdonaival, hogy a Berosus (Antiquitates Libyae, I. fol. 8.) szerint Titea - akit Diodorus Siculus (lásd: Bibl. Lib. III. 170. old.) a Titánok vagy a diluviálisok anyjának tart – Noé felesége volt. Faber Ezrát „PszeudoBerosus”-nak hívja, de elfogadja közléseit azért, hogy újabb bizonyítékot kovácsoljon arra nézve, miszerint a pogányok összes isteneiket a zsidóktól vették, átalakítva a pátriárkák anyagát. Szerény véleményünk szerint a fentiek éppen az ellenkezőre adnak nagyszerű példát. Világosan kitűnik, hogy a bibliai pszeudo-személyeket pogány mítoszokból (amennyiben ezek mítoszok) kölcsönözték ki. Mindenesetre azt mutatja, hogy Berosus jól ismerte a Genezis forrását, s azt is tudta, hogy annak ugyanolyan kozmikus asztronómiai jellege van, mint az Izisz-Ozirisz legendáknak, a Bárkának és más „Arkite” (bárka) szimbólumnak. Berosus ugyanis azt mondja, hogy a „Titaea Magna”-t később Aretia-nak22 nevezték, s hogy a Földdel együtt imádták. Így Noé felesége, Titaea azonos Rhea-val, a Titánok anyjával és Idaval, minthogy mindkettő a Földet kormányzó istennő volt, s mindkettő a Manuk vagy Manesek (vagy Titan-Kabiri) anyja volt. Ugyanezen Berosus szerint Titea-Aretia-t mint Horchia-t tisztelték, ez pedig a Vesta, a Föld-istennő egyik címe. „Sicanus deificavit Aretiam, et nominavit eam linguâ Janigenâ Horchiam”. (U. o. V. 64.) [Sicanus istenné tette Aretia-t, és a Janus családból való Horchia-nak nevezte el.] A történelmi vagy történelem előtti korok jóformán minden régi poétája megemlíti valamilyen formában a két – sok helyen szigetként szereplő – kontinens elmerülését. Atlantisz mellett így emlegetik a Phlegyan sziget pusztulását is. Peusanias és Nonnus elmondják, hogyan történt:
Mélyen lenyúló gyökereit a Phlegyan szigetnek Zord Neptunus kitépte s hullámokba meríté Istentelen lakóit. Aretia az Artes (az egyiptomi Mars) női formája. Innen a kaldeai (most héber) ‫ עדא‬szó (Aretz) = „Föld”. Seyffarth a Beiträge zur Kenntniss szerzője az „Artes”, Mars címszó alatt így idéz: „Addit Cedrenus (Salem, I. 3.): Stella Martis ab Egyptiis vocatur Ertosi (plantare, generare). Significat autem hoc omnis generis procreationem et vivificationem, omnisque substantiae et materiae naturam et vim ordinantem atque procreantem”. [Cedrenus azt mondja (Salem, I. 3.), hogy Marsot az egyiptomiak Ertosisnak (növeszteni vagy nemzeni) nevezték. Ez annyi, mint mindent teremteni és éltetni, az anyag és mindenféle szubsztancia természetét és erejét megteremteni és determinálni]. Artes tehát a Föld, mint a „létezés forrása”, vagy amint azt a The Source of Measures (186. old.) szerzője magyarázza, Artes ugyanaz a hébereknél és az egyiptomiaknál, mivel mindkettő a földnek, mint forrásnak az őseszméjét foglalja magában. Ugyanúgy, mint a hébereknél, de más formában, az Ádám és Madim (Mars) ugyanaz, s egybefoglalja a földet Ádámmal, a H-adam-H formában. 112
22

– Dionysius lib. XVIII. 319. old. Faber meggyőződése szerint „a Phlegyan sziget Atlantisz volt. De mindezek az allegóriák többé-kevésbé eltorzult visszhangjai a hindu tradícióknak azon nagy kataklizmáról, amely az árjákat megelőző negyedik - ténylegesen emberi, bár gigantikus nagyságú – fajt utolérte. De, amint már előbb is említettük, a Vízözön legendájának – hasonlóan minden más legendához – több jelentése van. Vonatkozik ez a legenda a teogóniában a prekozmikus átalakulásokra, a spirituális korrelációkra – bármilyen abszurdnak tűnik fel ez a kifejezés a tudományos szemlélet számára –, továbbá az ezt követő kozmogóniára, vonatkozik ez a legenda a VIZEK-re (Anyagra) a KÁOSZ-ban, a Szellem-sugarak által felébresztett és megtermékenyített anyagra, amelyben a titokzatos differenciálódás elsodorta és elpusztította az életre ébresztőket, – ez valóban pre-kozmikus misztérium, a létezés drámájának prológusa. Anu, Bel és Noé megelőzték Adam Kadmont, a Vörös Ádámot és Noét, éppen úgy, amint Brahmâ, Vishnu és Shiva megelőzték Vaivasvatát, és a többieket”. (Lásd Isis Unveiled, II. 420. és köv. oldalak, ahol a hét jelentés egynémelyikére célzás történik.) Mindez arra mutat, hogy a fél-univerzális, a geológia által ismert vízözön – az első jégkorszak – azon időben történhetett, amit a Titkos Tanítás megjelölt: azaz kereken 200.000 évvel a mi ötödik fajunk kezdete után, azon időben, amit Croll és Stockwell az első jégkorszak idejének tartanak, azaz kb. 850.000 évvel ezelőtt. Minthogy pedig ezt a jégkorszakot a geológusok és asztronómusok a „földpálya túlzott excentricitásának” tulajdonítják, s a Titkos Tanítás szintén ugyanezen oknak, de egy másik tényező, a földtengely elfordulásának bevonásával – erre nézve bizonyítékot találhatunk az Enoch könyvében23, ha már a Purânák leplezett előadásmódja nem talál megértésre, – akkor tehát mindez arra mutat, hogy a régiek is tudtak valamit a tudomány „modern felfedezéséiről”. Enoch, amikor a „vajúdó Föld nagy elhajlásáról” beszél, igen pontos és világos jelentést ad. Hát nem nyilvánvaló ez? Nuah, amint bárkájában lebeg a vizeken, Noét jelenti, a bárka pedig az Argha vagy Hold jelképe, a női princípiumé, Noé a „Szellem”, amely leszáll az Anyagba. S amint leszállt a földre, azt látjuk, hogy szőlőt telepít, bort iszik, s ettől megrészegszik, azaz a tiszta Szellem megmérgeződik, amint az anyag végső rabságába kerül. A Genezis hetedik fejezete csupán az elsőnek egy másik verziója. S amint az elsőben azt olvassuk: „És sötétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek fölött”, ugyanígy olvashatjuk a hetedikben: „A vizek pedig áradának... és a bárka (Noéval, a Szellemmel) jár vala a vizek színén”. Így tehát Noé, ha azonos a kaldeai Nuah-val, az anyagot éltető szellem, az anyag pedig a Káosz, amelyet a Mélység, vagy a vizek áradása jelenít meg. A babiloni legendában (ahol a pre-kozmikus összevegyül a földi eseménnyel) Istar (Ashtaroth vagy Vénusz, a Hold-istennő) van bezárva a bárkába, s ő küldi ki „a galambot a szárazföld keresésére”. (Isis Unveiled, II. 423 - 424. old.) George Smith a „táblácskákból” előbb a Hold teremtését s utána pedig a Nap teremtését olvassa ki. „Szépségét és tökéletességét magasztalták, és pályáinak szabályosságát, amely arra vezette az embereket, hogy őt a bíró típusának, a világ szabályozójának tartsák”. Ha ez a történet egyszerűen csak egy kozmogóniai kataklizmát mutatna be – még akkor is, ha az univerzális természetű volt – miért beszél Istar vagy Astoreth Istennő, a Hold, a Nap teremtéséről a vízözön után? A vizek a kaldeai verzió szerint oly magasra emelkedhettek, mint a Nizir hegye, vagy az arábiai legendában a Jebel Djudi, vagy a bibliai történetben az Ararát hegye, vagy éppen a Himalája a hindu tradícióban, és mégsem érték el a Napot. Még maga a Biblia is félbeszakad e csoda láttán. Nyilvánvaló, hogy a vízözön azon népek számára,
23

LXIV. fejezet, XI. rész 113

akik először feljegyezték, egész más jelentéssel bírt, kevésbé problematikus és sokkal inkább filozofikus jelentéssel, s nem egy univerzális vízözönre vonatkozott, amelyről semmiféle geológiai nyomokat nem lehet felfedezni. Minden ilyenféle kataklizma periodikus és ciklikus jellegű, és amint a Vaivasvata Manu a különböző eseményekben és körülményekben általános személyként szerepel, ugyanígy jogosult az a feltevés, hogy az első „nagy vízözön” allegorikus és kozmikus jelentéssel bírt, s hogy a Satya Yuga – „az Igazság Korszaka” utolsó szakaszában történt, amikor a második gyökérfaj, „a csonttal bíró Manu” legelőször megjelent, mint „Izzadságszülött”. A második vízözön – az u. n. „univerzális” vízözön – a negyedik gyökérfajt, a mai teológia által kényelmesen „óriások átkozott fajának” tekintett fajt, a kainitákat, és „Ham fiait” érintette. A geológia, erről a második „vízözönről” vesz tudomást. Ha gondosan összehasonlítjuk a különböző kaldeai legendák beszámolóit és más népek ezoterikus írásait, az fog kiderülni, hogy mind megegyeznek a brahmani könyvekben adott ortodox elbeszélésekkel. Az is ki fog tűnni, hogy amíg a vízözönről szóló első beszámolóban, amikor Vaivasvata Manu kiszáll a Himavan-ra. (Himalájára), „a Földön még nincs sem Isten, sem halandó”, a második beszámolóban már hét Rishi csatlakozik hozzá. Mindez arra mutat, hogy ami egyes beszámolók az u. n. „teremtést” megelőző csillagközi és kozmikus vízözönt tárgyalják, a többiek részben a földi anyag nagy özönére, részben pedig egy valódi vízözönre vonatkoznak. A Shatapatha Brâhmana-ban a Manu azt látja, hogy „a vízözön minden élő teremtményt elsodort, s egyedül ő maradt meg”, vagyis csak az élet magja mentődött át az Univerzum egy korábbi feloszlásából, a Mahapralaya-ból „Brahmâ egy napja” után. A Mahabhârata viszont egyszerűen arra a nagy geológiai kataklizmára utal, amely csaknem az egész negyedik fajt elsodorta, hogy helyet teremtsen az ötödiknek. Az ezoterikus kozmogóniában tehát Vaivasvata Manu három különálló sajátosságban jelentkezik:24 (a) Mint „Gyökér-Manu” az Első Kör A bolygóján, (b) mint az „élet-mag” a D bolygón a negyedik körben, és (c) mint az „ember-mag” minden új gyökérfaj kezdetén – különösen pedig a mi ötödik fajunkban. E faj legkezdetén, a Dvapara Yuga-ban25 ment végbe a sötét mágusok elpusztítása, vagyis „azon szigeté, (Platón csak az utolsó szigetről beszél) amely az Atlantióceánban, Herkules Oszlopai mögött volt, s amelyről könnyen át lehetett hajózni egy másik
+/ Nem szabad elfelejteni, hogy a hindu filozófiában minden differenciálódott egység csak a Maya ciklusai folytán tekinthető különállónak, mert lényegében egy a Legfelső vagy Egyetlen Szellemmel. Innen ered a különböző Purânákban, sőt olykor ugyanabban a Purânában a látszólagos zavar és ellentmondás ugyanazon személlyel kapcsolatban. Vishnu – akárcsak a sok-formájú Brahmâ és a (semleges) Brahma – egy, és mégis azt tartják, hogy ő a huszonnyolc Vyasa. (Vishnu Purâna) „Minden Dvapara (vagy harmadik) korban Vishnu Vyasa személyében sok részre választja el a Védát, amely (valójában csak) egy. A Vaivasvata Manvantaraban a Dvapara korban huszonnyolcszor rendezték el a Védákat a nagy Rishik, következésképp huszonnyolc Vyasa volt eddig. Azok, akik mind a Véda-Vyasa formájában voltak, akik a megfelelő korok Vyasa-i voltak”. (III. kötet, III. fejezet) „Ez a világ Brahmâ, Brahmâ-ban és Brahmâ-tól van... többet nem lehet megtudni”. Majd a Harivamaha-ban megint ezt olvassuk: „Az első Manvantarában volt ama hét híres Vasishta-fiú, akik a harmadik Manvantará-ban Brahmâ fiai voltak (azaz Rishik), Urja nevezetes ivadékai”. Ez világos: az első Manvantara emberisége ugyanaz, mint a hetediké, és a közbeesőké. Az első gyökérfaj emberei lesznek a második, harmadik, negyedik, ötödik, stb. embereivé. Véges-végig ciklikusan és állandóan reinkarnálódnak azok a Monádok, akik a mi Planetáris Láncunk Dhyan Chohánjaihoz tartoznak. 25 A Dvapara Yuga minden faj számára változik. Minden fajnak megvannak a saját ciklusai, s ez a tény igen nagy különbségeket hoz. Például az atlantiszi negyedik alfaj a Káli Yugában volt, amikor elpusztították őket, ugyanakkor pedig az ötödik alfaj a Satya vagy Krita Yugában volt. Az árja faj jelenleg a Káli Yugában van, s abban marad még 427.000 évig, míg különböző „faj-családok”, például a semita, hamita, stb. fajok saját speciális ciklusukat élik. Az elkövetkező hatodik alfaj – amely igen hamarosan megindul – saját Satya (arany-) korában lesz, mialatt mi a Káli Yugában aratjuk saját gonoszságaink gyümölcsét. 114
24

hatalmas kontinens (Amerika) közelében fekvő szigeteire”. Az „atlantiszi” szárazföld kapcsolatban volt a „Fehér Szigettel”, s ez a Fehér Sziget volt Ruta, de ez nem volt Atala, sem pedig Wilford ezredes „Fehér Ördöge” (Lásd: Asiatic Researches, VIII. köt. 280. old.), amint erre már rámutattunk. Meg kell itt még azt is jegyezni, hogy a Dvapara Yuga, a szanszkrit szövegek szerint, 864.000 évig tart, továbbá, ha a Káli Yuga csak kb. 5.000 évvel ezelőtt kezdődött, akkor éppen 869.000 éve annak, hogy a sziget pusztulása megtörtént. Itt a számadatok újra igen közel járnak a geológusok által adott korhoz, akik szerint a Jégkorszak 850.000 évvel ezelőtt volt. A Shatapatha ezután elmondja, hogy „egy nő jött a Manu-hoz, aki magát a Manu leányának mondotta, s akivel a Manu együtt nemzette a Manuk ivadékát”. Ez a nemek fiziológiai átváltozására utal a harmadik gyökérfaj végén. Az allegória túlságosan is világos ahhoz, hogy sok magyarázatra szoruljon. Természetesen, amint már megjegyeztük, a nemek szétválásánál egy androgün lényt tételeznek fel, aki két részre osztja a testét – akárcsak Brahmâ és Vâch, sőt Ádám és Éva esetében is – s ezek szerint a női lény egy bizonyos értelemben a másik lény leánya, éppen úgy, mint ahogy a férfi is egy bizonyos értelemben a női lény fia, „csontjából való csont és testéből való test”. Arról sem szabad elfelejtkezni, hogy tudós orientalistáink még nem fedezték fel az „ellentmondásokban és elképesztő értelmetlenségekben” – ahogy egyes tudósok a Purânákat jellemzik – azt, hogy a Yuga kifejezés vonatkozhat egy Körre, egy gyökérfajra, gyakran egy alfajra, sőt jelentheti a pre-kozmikus teogóniának egyik kitépett lapját is. Ezt a kettős és hármas jelentést bizonyítja az, amikor látszólag ugyanazon személyre ugyanazon név alatt utalnak különböző eseményekkel kapcsolatban, jóllehet ezeket az eseményeket teljes Kalpák választják el egymástól. Jó példa erre Ila ábrázolása. Ila egyszer ilyen alakban, egyszer pedig amolyan alakban szerepel. Az exoterikus legendákban azt halljuk, hogy Vaivasvata Manu Mitrának és Varunának áldozatot mutatott be, mert fiakat akart teremteni. Az áldozatot bemutató brahmána tévedése folytán azonban csak lánya született – Ila vagy Ida. Azután, „a két istenség kegyéből” Ila neme megváltozott, férfivá lett, s nevezték vala Su-dyumna-nak. Azután megint átváltozik nővé, és így tovább, a mese hozzáteszi, hogy Shiva és férje örültek annak, hogy gyermekük „egy hónapig férfi, egy hónapig pedig nő”. Ez világos utalás a harmadik fajra, ahol az emberek androgünök voltak. De néhány „igen képzett” orientalista (Lásd Dowson: Hindu Classical Dictionary, "Ida" címszó alatt.) elgondolása a következő: „Ida elsősorban élelem, táplálék vagy tej-áldozat; innen lett belőle dicsőítő áradat, a beszéd istennőjének megszemélyesítésében”. A „laikusoknak” azonban már nem mondják el, miként lehet a „tej-áldozat” vagy a „dicsőítő áradat” váltakozva férfi és nő, vagy talán valami „belső nyilvánvalóság” van mögötte, amit az okkultisták nem képesek észrevenni. Legmisztikusabb értelmében Swâyambhûva Manu egyesülése Vâch-Shata-Rupa-val, saját lányával – s ez az első „euhemerizmus” [euhemerizmus = a mitológiát tényleges történések átalakult ismertetésének tekintő tan. (Ford. megjegyz.)] azon kettős princípiumra vonatkozólag, amelynek Vaivasvata Manu és Ila a másodlagos és harmadik formája – a kozmikus szimbolizmusban az Élet-gyökeret jelenti, a Csírát, amelyből minden naprendszer, minden világ, angyal és isten származik. Mert, amint Vishnu mondja:
A Manuból kell eljönnie minden teremtésnek, istennek, Asurának, embernek. Általa teremtődik a világ, mely mozog és mozdulatlan.

De a nyugati tudósoknál és orientalistáknál még sokkal keményebb ellenfeleket is találhatunk. Ha a számadatokban a brahmanák meg is egyeznek talán a mi tanításainkkal, feltételezhető, hogy egyes ortodox konzervatívok kifogást emelnek azon szaporodási mód

115

ellen, amit Pitri Devatáiknak tulajdonítunk. Kénytelenek leszünk bemutatni azokat a munkákat, amelyekből idéztünk, s felszólítani őket arra, hogy valamivel gondosabban olvassák saját Purânáikat, tekintetbe véve az ezoterikus jelentést is. És akkor, újra csak azt mondjuk, ki fog derülni, hogy a többé-kevésbé átlátszó allegóriák fátyla mögött az általunk közölt állításokat saját könyveik fogják megerősíteni. Egy-két példát már bemutattunk, a második faj, az u. n. „Izzadság-szülték” megjelenésére vonatkozóan. Ezt az allegóriát tündérmesének tartják, pedig titkos jelentése egy pszicho-fiziológiai jelenség, a Természet egyik legnagyobb misztériuma. Az itt közölt kronológiai megállapításokra vonatkozólag természetesnek tartjuk a kérdést:

Lehettek-e a földön emberek 18 millió évvel ezelőtt?
Erre a kérdésre az okkultizmus igenlően válaszol, nem törődve semmiféle tudományos ellenvetéssel. Ez a 18 millió év ráadásul csak a Vaivasvata-Manu emberére vonatkozik, vagyis a már különálló férfi és női egyedekre. Az ezt megelőző két és fél faj 300 millió évre tekint vissza, bármit is mondjon a tudomány. Azok a geológiai és fizikai nehézségek ugyanis, amelyek ennek az elméletnek útjában állnak, egyszerűen nem létezhettek az okkult tanításokban szereplő ősi, éterikus ember számára. A világi és az ezoterikus tudomány közötti vita sorsa teljesen azon múlik, hogy a vitázók hisznek-e, illetve be tudják-e bizonyítani a fizikai testen belüli asztrális test létezését, mely utóbbi független az előbbitől. Paul d'Assier, a pozitivista, azt a tényt látszólag elég világosan bebizonyította,26 nem is szólva a régmúlt korok összegyűjtött tanúságairól, valamint a modern „spiritiszták” és misztikusok bizonyítékairól. Ezt a tényt elég nehéz lenne visszautasítani a mi korunkban, amely oly sokat ad a bizonyításokra, kísérletekre és bemutatásokra. A Titkos Tanítás fenntartja azt az állítást, hogy a fizikai emberiség 18.000.000 éve él a Földön, s ebben nem akadályozták meg glóbuszunk negyedik körének általános kataklizmái és háborgásai.27 Ez a negyedik kör ugyanis a legnagyobb fizikai fejlődés korszaka, mert az élet-ciklus középpontja a negyedik kör, s a kataklizmák sokkal intenzívebbek és pusztítóbbak ebben a körben, mint a megelőző három kör alatt – a Föld korábbi pszichikus és spirituális életének és fél-éterikus körülményeinek ciklusai során – lejátszódott bármelyik kataklizma. A 18.000.000 évet egy 300.000.000 évet magában foglaló ásványi és növényi fejlődés periódusa előzte meg. Ezt természetesen mindazok, akik nem akarják elismerni a „csontnélküli”, tisztán éterikus ember elméletét, tagadni fogják. A tudomány, amely csak a fizikai szervezetet ismeri, fel lesz háborodva, és még inkább a materialista teológia. A tudomány logikai és okszerű alapokból kiindulva fog ellenkezni, azon elképzelés szerint, hogy minden élő szervezet minden időkben az anyagi lét ugyanazon síkján létezett, – a teológia pedig a legabszurdabb elképzelések alapján. A teológusok nevetséges felfogása, melyet rendszerint elő szoktak hozni, azon az eszmei feltételezésen alapul, hogy csak a bolygónkon élő emberiséget (értsd a

Lásd „Posthumous Humanity”, fordította: H. S. Olcott, London, 1887. Prof. Newcomb szerint „a végtelen messzeségből érkező s az összehúzódás által kifejlesztett hő legfeljebb csak 18.000.000 évig tarthat”. (Popular Astronomy, 500.) „Földünkön a víz létezésére alkalmas hőmérséklet 10.000.000 éve alakulhatott ki”. (Winchell, World-Life, 356. old.) Sir William Thomson viszont azt mondja, hogy a Föld kérgesedésének teljes korszaka 18.000.000 évet tesz ki, viszont ő újabban megváltoztatta véleményét, és a Napkorszakra csak 15.000.000 évet engedélyez. Ám mint a 4. kötetben levő Összefoglalásban látni fogjuk, a tudományos vélemények oly nagy eltérést mutatnak, hogy semmiféle bizalmat nem előlegezhetünk a tudományos spekulációknak.
27

26

116

kereszténységet) érte az a megtiszteltetés, hogy az egész Kozmoszban ők az egyedüli emberek, s hogy következésképp saját nemében páratlan.28 Az okkultisták, akik biztosan hisznek az Ősi Filozófia tanításaiban, egyaránt elvetik a teológusok és tudósok ellenvetéseit. Saját részükről azt tartják, hogy már azokban a korszakokban, amikor a földön még a pólusoknál is elviselhetetlen hőség uralkodott, egymást követő özönvizekkel, hegyek kitüremkedésével, s a föld vizeinek és tengereinek folytonos helyváltoztatásával, a körülmények nem akadályozhatták meg azt a fajta életet és szervezetet, amelyet az okkultisták a korai emberiségnek tulajdonítanak. Sem a környező, mérges gázokkal terhes levegő vegyes összetétele, sem az éppen csak megszilárduló földkéreg veszélyei nem képezhettek akadályt az első és második faj számára, amelyek már a szén vagy szilur korban megjelentek. A jövendő emberfajokat alkotó Monádok már készen voltak egy újabb átalakulásra. Befejezték az ásványi, a növényi és az állati élet különböző fázisait, alulról kezdve a legmagasabb szintig, s várták emberi, sokkal intelligensebb formájukat. De mit tehettek vajon a Formálók, mint azt, hogy kövessék a fejlődő Természet törvényeit? Vajon megtehették-e azt, amit a bibliai holt-betű állít, hogy „Úristen”-szerű Ádámot formáljanak, vagy mint a görög mitológia Pygmalionja Galateát keltsenek életre a vulkáni porból, és „élő lelket” leheljenek az emberbe? Nem. A lélek már megvolt, látensen a Monádban, s ennek a léleknek csak burkolatra volt szüksége. Pygmalion, aki nem tudja életre kelteni szobrát, és a nazarénus gnosztikusok Bahak Zivo-ja, aki képtelen „emberi lelket helyezni teremtményébe”, mint elgondolások sokkal filozofikusabbak és tudományosabbak, mint a holt-betű szerinti Ádám, vagy a bibliai Elohim-Teremtők. Az ezoterikus filozófia szerint, amely a spontán teremtést tanítja, – miután előzőleg Shishta és Prajâpati elvetették az életmagot a Földön – az alacsonyabb angyalok csak a fizikai embert tudják kiformálni a Természet segítségével, éspedig úgy, hogy előbb saját magukból egy éterikus formát bocsátanak ki, amelyből – mint u. n. protoplazmikus modellből – fokozatosan kifejlődik a fizikai forma. Erre újabb ellenvetést kapunk: a „spontán teremtés – mondják – egy felrobbantott elmélet. Ezt az elméletet Pasteur kísérletei már húsz évvel ezelőtt elintézték, és Tyndall professzor is ellene van. Nos, tegyük fel, hogy ellene van. A professzornak tudnia kellene, hogy ha a jelenlegi világperiódusban, a tényleges körülmények között a spontán teremtés valóban lehetetlennek bizonyul – amit az okkultisták különben is tagadnak – arra nézve viszont nem tudna bizonyítékot találni, hogy más kozmikus feltételek mellett nem történt-e spontán teremtés nemcsak a Laurenciai korszak tengereiben, hanem az akkor még vonagló szárazföldön is. Érdekes volna tudni, hogyan ad valamikor is számot a tudomány az életről és a fajok megjelenéséről a Földön, de különösen az ember keletkezéséről, ha egyszer visszautasítja mind a bibliai tanításokat, mind pedig a spontán teremtést. Pasteur
A The Plurality of Worlds (1853), melynek szerzője nem nevezte meg magát, jóllehet köztudomású, hogy a művet Dr. Whewell írta – jó példája ennek a felfogásnak. A szerző azzal érvel, hogy a jó keresztény nem hihet más világok létezésében, sem pedig a Föld geológiai korában. Mert ha elfogadja, hogy ez a világ csak egy a sok közül, melyeket Isten teremtett, és hogy más világokban is van élet és lakhely akarattal bíró intelligens lények számára, akik törvényszerűségeknek vannak alávetve, s szabad akaratuk gyakorlására képesek, akkor túlzás lenne azt gondolni, hogy a mi világunk lett volna kiválasztva az isteni kegyelemre, az Isten speciális beavatkozásának, közléseinek és személyes látogatásának színhelyére. Feltételezhető-e az, hogy Földünk lenne az erkölcsi és vallási univerzum központja, – kérdezi a szerző – ha semmiben sem különbözne más helyektől a fizikai univerzumban? Hiszen ez az állítás (más lakott világok feltételezése) éppen olyan képtelenség, mintha elfogadnánk Ptolemaios régi hipotézisét, mely szerint a Föld rendszerünk központja. Mindezeket emlékezetből idézzük, de csaknem szó szerint. A fenti szerző nem veszi észre, hogy ezzel az érveléssel szétpattantja saját szappanbuborékát. 117
28

megfigyelései azonban távol állnak attól, hogy tökéletesek vagy bizonyítottak legyenek. Blanchard és Dr. Lutaud nem tulajdonítanak nekik jelentőséget, és ténylegesen bebizonyítják, hogy e megállapításoknak nincs alapjuk. Ez a kérdés egyelőre tehát sub-judice marad, úgyszintén az a másik kérdés, hogy vajon mikor és milyen korszakban jelent meg az élet a Földön? Ami azt az elképzelést illeti, hogy Haeckel moneron-ja – egy csipetnyi só – megoldotta volna az élet eredetének problémáját, ez egyszerűen abszurd állítás. Azok a materialisták, akik lefitymálják az éterikus, asztrális emberként elképzelt „önmagától-létező”, „ön-szülte égi ember” elméletét, ne csodálják, ha majd egy kezdő okkultista is nevetni fog a modern gondolkodás bizonyos elképzelésein. Például a legtudományosabban bebizonyítva azt halljuk, hogy a primitív protoplazma-szemcse (moneron) se nem állati, se nem növényi, hanem jellegében mindkettő, és hogy nincs őse sem az állatok, sem a növények között, minthogy éppen ez a moneron a minden szerves létezés kiindulópontja; és végül azt magyarázzák be nekünk, hogy ugyanezek a moneronok saját maguk ősei. Ez lehet nagyon tudományos elmélet, de túlságosan is metafizikai, – még az okkultista számára is túlságosan az. Ha a spontán teremtés ma már – talán a rendelkezésre álló anyag felszaporodása folytán – más rendszerekkel is dolgozik, s ezeket szinte lehetetlen felismerni, a földi élet keletkezése idején azonban óriási lendülettel működött. A Természet működési módját különben még a legegyszerűbb fizikai forma, valamint a fajok fejlődése is mutatja. A hatalmas őskori pikkelyes gyík, a szárnyas gyík (pterodactylus), az óriásgyík (megalosaurus) és a későbbi korok száz láb hosszú iguanodon-ja átalakult utódai a primerkor üledékes kőzeteiben található legrégibb állati lényeknek. Volt idő, amikor a fenti „özönvíz-előtti” szörnyek még csak fonalas ázalékok voltak, burok és páncél nélküli véglények, izomnak, szerveknek nyoma sem volt, s nem-nélküliek lévén utódaikat sarjadzással szaporították csakúgy, mint a jelenleg élő mikroszkopikus állatkák, melyek – a tudomány tanításai szerint – hegyláncaink építészei és kőművesei. S miért ne lehetett volna ugyanez a helyzet az emberrel is? Miért ne követte volna az ember is ugyanazt a növekedési törvényt, azaz a fokozatos sűrűsödés törvényét? Egy előítéletek nélküli ember könnyebben elhiszi, hogy az ősi emberiségnek először éterikus – vagy ha úgy tetszik – óriási rostos, kocsonyás formája volt, melyet az Istenek vagy természeti „Erők” formáltak ki. S azután korszakok millióin keresztül megsűrűsödött, gigantikus erőre tett szert fizikai ösztöneiben és hajlamaiban, míg végül megállapodott a negyedik faj emberének hatalmas fizikai formájában, – mintsem elhiggye azt, hogy az ember a szó szoros értelmében a Föld porából alkottatott, vagy valami ismeretlen emberszabású majomtól származott. A mi ezoterikus elméletünk nem ütközik a tudományos adatokkal sem, legfeljebb első látásra, amint azt Dr. A. Wilson (a Royal Society tagja) mondja a Knowledge-ben (1881. dec. 23.) írt levelében: „A fejlődést – helyesebben a természetet a fejlődés fényében – mindössze csak valami huszonöt éve tanulmányozzák. Ez természetesen csak töredéknyi idő az emberi gondolkodás történetében”. Éppen ezért nem mondunk le minden reményről arra nézve, hogy a materialista tudomány javítani fog módszerein, és fokozatosan elfogadja az ezoterikus tanításokat, – még ha eleinte lehántja is róluk a számára túlságosan metafizikai jellegű elemeket. Vajon kimondták-e már az utolsó szót az emberi fejlődés tárgyában? Amint Huxley professzor mondja: „Erre a nagy kérdésre (az ember igazi helyére a természetben) adott minden egyes válasz, amelyet a követők – esetleg maga az elmélet megteremtője is – teljesnek és véglegesnek hirdetnek, száz évig, esetleg kétezer évig örvend tekintélynek és megbecsülésnek. De az idő mindig bebizonyítja, hogy minden egyes ilyen válasz legfeljebb

118

csak megközelítése lehet az igazságnak, s a követők csak tudatlanságuk folytán tartják elfogadhatónak, de teljességgel elfogadhatatlanná válik, ha a későbbi korok nagyobb tudásával megvizsgálják”. Vajon ez a kiváló darwinista elfogadja-e a lehetőségét annak, hogy az ő „majmoktól való leszármazási” elmélete az okkultisták „nagyobb tudása” számára a „teljességgel elfogadhatatlan” elméletek listájára tartozik? De honnan jöttek a primitív népek? A „civilizált állapotba való felemelkedés” puszta ténye nem magyarázza meg a forma fejlődését. A fent már hivatkozott levélben („Az ember fejlődése” címen) Dr. Wilson még más különös beismeréseket is tesz. Így például válaszként „G. M.” által a Knowledge-nek beküldött kérdésekre, a következőket jegyzi meg: „Változtatott-e a fejlődés az emberen? Ha igen, miben áll ez? Ha nem, miért nem?... Ha nem vagyunk hajlandók (mármint a tudomány) elismerni, hogy az ember előbb tökéletes lényként teremtetett, s csak azután alacsonyodott le, akkor csak egy másik lehetőség maradt, – a fejlődés lehetősége. Ha az ember a vademberi státusból a civilizált státusba emelkedett, akkor ez bizonyára fejlődés. Még nem tudjuk, mivel az arra vonatkozó tudást igen nehéz megszerezni, vajon az emberi forma is ugyanolyan befolyásoknak van-e alávetve, mint a fejletlenebb állatok teste. De kétséges, hogy a vademberi állapotból a civilizált életbe való felemelkedés „fejlődést” jelent és foglal magában, éspedig jelentős fejlődést. A mentális emberi fejlődést nem lehet kétségbe vonni, a mindig szélesebb körű gondolkodás ugyanolyan kicsiny és nyers kezdetekből indult el, mint maga a beszéd. De az ember életmódja, a környezethez való alkalmazkodási képessége és egyéb számtalan tényező igen nehézzé teszi hogy a „fejlődésnek” tényeit és folyamatát kövessük. Éppen ez a nehézség bírhatná arra az evolucionistákat, hogy sokkal óvatosabbak legyenek állításaikban. De miért lehetetlen a fejlődés, ha „az embert tökéletes lényként teremtették, s csak azután alacsonyodott le”? A fejlődést legjobb esetben csak a külső, fizikai emberre lehet alkalmazni. Amint az Isis Unveiled-ben megjegyeztük, Darwin fejlődési elmélete egy középső pontnál kezdődik, ahelyett, hogy az ember kezdeteinél – mint minden másnál is – az univerzálisból indulna ki. Az Arisztotelész-Bacon-féle módszernek meglehetnek az előnyei, de kétségtelenül már bebizonyultak a hibái is. Pythagorasz és Platón, akik az univerzáliákból jöttek lefelé, a modern tudomány fényében mindinkább nagyobb tudásúaknak tűnnek fel, mint amilyen Arisztotelész volt. Ez utóbbi például elvetette a Föld forgásának eszméjét, sőt a Föld gömb alakját sem fogadta el, amikor így ír: „Csaknem mindenki, aki az eget egységességében tanulmányozza, azt tartja, hogy a föld a középpontban van; az itáliai iskola filozófusai azonban, akiket másként Pythagorasz követőinek neveznek, éppen az ellenkezőjét tanítják”. Éspedig azért, mert (a) a pythagoraeusok beavatottak voltak és (b) a deduktív módszert követték. Ezzel szemben Arisztotelész, az induktív módszer atyja, kifogásolja azokat, akiknek tanításai szerint: „rendszerünk központját a Nap foglalta el, a Föld pedig csak egy csillag, amely e központ körüli körforgásával hozza létre az éjjelt és a nappalt. (De Caelo, II. Cap. 13.) Ugyanez a helyzet az emberrel is. A Titkos Tanításban kapott és most bemutatott elmélet az egyetlen, amely számot tud adni az ember megjelenéséről a földön anélkül, hogy olyan abszurditásokba esne, hogy az ember teremtését „csoda” által a föld porából képzelné el, vagy azt a még nagyobb téveszmét követné, amely szerint az ember egy csipetnyi mész-sóból, az ex-protoplazmikus moneron-ból keletkezett. A Természetben vezetésként az analógia törvényét kell elfogadnunk, ez az egyedüli igazi Ariadné fonala, amely elvezethet bennünket a Természet birodalmának útvesztőin a kezdeti és végső misztériumok felé. A Természet, mint teremtő potencia végtelen, s a fizikusok egyik generációja sem fog tudni soha eldicsekedni, hogy kimerítette útjainak és módjainak összességét, bármilyen egységesek is a Természet törvényei. Ha el tudunk képzelni a csillagközi térben egy hosszú aeon-ok alatt forgó „tűzköd-golyót”, amint fokozatosan

119

bolygóvá, saját fénnyel bíró gömbbé formálódik, s végül embert hordozó világ vagy föld válik belőle, vagyis a puha, plasztikus anyagból sziklákkal borított bolygó lesz. Ha azt látjuk, hogy e bolygón minden egy magtalan, kocsonya-szerű foltból fejlődik ki (a moneron Sarcodéja29 ugyanis ilyenné válik), s a protista állapotból30 kialakul egy állati forma, létrejön a mezozoikus idők gigantikus csúszómászó szörnyetege, majd elsorvad, a lesz belőle a trópusok alatt élő (hozzá képest) törpe krokodil, és az általánosan jól ismert gyík.31 Nos, ha mindezt könnyen el tudjuk képzelni, akkor miért gondoljuk azt, hogy csak az ember kerüli el az általános törvényt? „Az óriások valának a földön abban az időben” – mondja a Genezis elismételve az összes keleti szentírások megállapítását. A titánok antropológiai és fiziológiai tényen alapulnak. És, amint a kemény páncélú rákféle valamikor egy kocsonyaszerű petty volt, „teljesen homogén albumin részecske erősen adhéziós állapotban”, ugyanilyen volt a primitív ember külső burka is, korai „bőr-ruhája”, plusz egy halhatatlan spirituális monád, valamint a burkon belül egy pszichikus időleges forma és test. A modern kemény felépítésű, úgyszólván minden éghajlathoz alkalmazkodó izmos ember 25 millió évvel ezelőtt talán éppen olyan volt, mint a Haeckel-féle moneron, pontosan meghatározva egy „szervek nélküli szervezet”, egy teljesen homogén szubsztancia, alaktalan testtel belülről, s csak kívülről mutatva emberi formát. E században semmiféle tudományos embernek nincs joga esztelennek tartani a brahmanák számadatait a kronológiai kérdésekben, mert saját számításaik sokszor még az ezoterikus tudomány adatait is túlszárnyalják. Ezt könnyen bemutathatjuk. Hemholtz a Föld 2.000 °C-ról 200 °C-ra történő lehűlési idejére 350.000.000 évet számol. A nyugati tudomány (beleértve a geológiát is) általánosan kb. 500 millió évesnek gondolja bolygónkat (azóta 3-4 milliárd évesnek). Sir Williams Thomson viszont a legkorábbi növényi élet jelentkezését 100.000.000 évvel ezelőttre teszi, – e megállapítását különben az ősi feljegyzések tisztelettudóan cáfolják. Ráadásul a tudomány területén az elképzelések szinte naponként változnak. Néhány geológus viszont ellene van az ilyen időbeli elhatárolásoknak. „Volger számításai szerint az általunk ismert kőzet-rétegek kialakulásához szükséges idő legalábbis 648 millió évre rúg”. Mind az idő, mind pedig a tér végtelen és örök. „A föld, mint anyagi létezés valóban végtelen, csak a rajta végbement változásokat lehet véges időszakaszokkal meghatározni.” (Burmeister) „Ezért azt kell feltételeznünk, hogy a csillagos ég nemcsak térbelileg – amiben különben egy asztronómus sem kételkedik – hanem időbelileg is kezdet és vég nélküli; vagyis nem teremtés által jött létre, s így elmúlhatatlan.” (Czolbe) Czolbe pontosan azt ismétli, amit az okkultisták mondanak. De az árja okkultisták – mondanák egyesek – semmit sem tudtak ezekről a későbbi elméletekről. Coleman ugyanis ezt mondja: „Még a Föld gömb-alakjáról sem tudtak”. Erre a Vishnu Purâna olyan választ tartalmaz, amely bizonyos orientalistákat rendkívüli módon elképesztett.
Vagy egy másik, jobban ismert nevén a protoplazma. Ezt a szubsztanciát prof. Dujardin Beaumetz „sarcode”-nak nevezte el, jóval korábban, mielőtt jelen elnevezési módját megkapta volna. 30 A moneronok valóban protisták. Se nem állatok, se nem növények, ahogy Haeckel írja: „a moneron egész teste semmi más, mint egyetlen teljesen homogén albumen (fehérje) részecske erősen adhéziós állapotban”. (Journal of Microscopical Science, 1869. január, 28. oldal.) 31 Nézzük a mezozoikus korok Iguanodon-ját – egy 100 láb hosszú szörnyeteget –, amely a jelen korra átváltozott a Dél-Amerikában élő kis Iguana gyíkká. A régi korok „óriásairól” szóló népszerű hagyományok, melyek minden mitológiában, köztük a Bibliában is szerepelnek, valamikor majd mint tények nyernek bebizonyítást. A természetben az analógia logikája már maga is elfogadtathatná velünk e tradíciókat mint tudományos tényeket. 120
29

A Nap, Maitreya, valamennyi dwipa-ban (kontinensen) egyidőben állomásozik, délidőben éppúgy, mint éjfélkor. De mivel a napfelkelte és a napnyugta mindig egymással szemben van – s ugyanúgy szemben vannak a világtájak és a keresztező pontok is – az emberek azt mondják, Maitreya, hogy a nap felkel, ahol ők felkelni látják, és lenyugszik ott, ahol az ő számukra lebukik a láthatáron. A Nap, amely mindig egy és ugyanazon a helyen áll, nem kel fel és nem nyugszik le, mert az, amit mi napfelkeltének és napnyugtának nevezünk, semmi más, mint az, hogy látjuk, és később nem látjuk a napot (Vishnu Purâna, II. köt. VIII. fej.)

Erre jegyzi meg Fitzedward Hall: „Figyelemre méltó e szakasz heliocentrikus világnézete. Valamivel később azonban erre cáfolat következik”. Szándékos cáfolat, mert ez titkos templomi tanítás volt. Martin Haug ugyanezt a tanítást egy másik szakaszban fedezte fel. Tehát felesleges az árjákat rágalmazni. De térjünk vissza a geológusok és antropológusok kronológiájához. Úgy véljük, hogy a tudomány nem tudja elfogadhatóan cáfolni az okkultisták felfogását ezen a téren. Egyelőre a tudomány csak azzal érvelhet, hogy „az emberről, a teremtés legmagasabb rendű lényéről, az elsődleges sztrátumban semmi nyom sem található, csupán az u. n. alluviális, legfelső rétegben”. A tudomány azonban egy napon kénytelen lesz elismerni, hogy ebben a Körben az emlősök családjában az ember nem az utolsó, hanem az első jelentkező. Hasonló felfogást vitattak meg Franciaországban igen illetékes körökben. A tudomány nem tudja megcáfolni azt a megállapítást, hogy az ember a KözépHarmadkorban élt, egy olyan geológiai korban, amikor a most ismert emlősöknek egyetlen példánya sem létezhetett. Ezt a megállapítást Quatrefages most bebizonyította.32 De tegyük fel, hogy az ember létezése az eocén korszak alatt még nincs bebizonyítva, – vajon a kréta kor óta mennyi idő telt el? Jól tudjuk, hogy csak a legmerészebb biológus veszi magának a bátorságot, hogy az ember megjelenését a miocén kornál korábbi időszakra tegye. De – kérdezzük – milyen hosszúságú korok és korszakok teltek el a mezozoikus kor óta? Erre vonatkozólag – hosszas spekulációk és viták után – a tudomány hallgat, s e tárgyban a legnagyobb tekintélyek is csak azt felelhetik: „Nem tudjuk”. Ez annyit jelent, hogy ebben a tárgyban a tudomány emberei sem jelentenek nagyobb tekintélyt, mint a laikusok. Ha prof. Huxley szerint „a szén-képződés maga hat millió évig tartott”, 33 hány millió évnek kellett eltelnie a Jura-kortól, vagy az u. n. mezozoikum közepétől – a harmadik faj megjelenésétől – a miocén korig, amikor a negyedik faj elsüllyedése már bekövetkezett?34 A szerző jól tudja, hogy azok a specialisták, akik a Föld és az ember korára vonatkozólag a legliberálisabban számoltak, mindig kihívták maguk ellen az óvatosabb többséget. Ez azonban nem sokat bizonyít, mert hiszen a többség véleménye – idők múltán – igen ritkán vagy talán sohasem bizonyul helyesnek. Harvey véleményével egyedül állt hosszú évekig. A gőzhajó szószólói annak a veszélynek voltak kitéve, hogy életüket a bolondokházában végzik. Mesmert mind a mai napig – Cagliostro-val és St. Germain-nel együtt – a lexikonok mint sarlatánt és szálhámost emlegetik. És most, hogy Charcot és Richet beigazolták Mesmer elképzeléseit, s a mesmerizmust új néven, mint hipnotizmust – hamis orral az ősi arcon – elismerik, mindez nem növeli tiszteletüket a többséggel szemben, amikor látjuk, hogy ebbe a többségbe tartozók milyen könnyen és természetesen tárgyalják a „hipnotizmust”, a „telepatikus észleléseket” és egyéb jelenségeket. Röviden úgy beszélnek

32 33

„Introduction a l'Etude des Races Humaines.” S. Laing: „Modern Science and Modern Thought”, 32. old. 34 Esoteric Buddhism, 70. old. 121

róla, mintha Salamon király óta hittek volna benne, elfelejtve, hogy csak néhány éve eszelősöknek és szélhámosoknak tartották az ügy szószólóit.35 Ugyanígy várható a gondolkodásmód hirtelen megváltozása azon hosszú korszak megítélésében is, amelyet az ezoterikus filozófia a szexuális és fiziológiai emberiség kialakulási korának tart. A jövő tudósainál talán még a következő Stanza is elfogadására talál: „Az elme-szülöttek, a csontnélküliek létrehozták az akarat-szülötteket, a csontosokat”, hozzátéve, hogy ez a harmadik faj közepén történt, 18.000.000 évvel ezelőtt. Ami a XIX. századi gondolkodást illeti, azt a választ fogjuk kapni – még személyes barátainktól is, akik túlságos tisztelettel viseltetnek a tudomány változékony következtetései iránt –, hogy ez a megállapítás képtelenség. Még sokkal kevésbé hihetőnek fogják találni azt a további állítást, hogy az első faj keletkezésének ideje még sok millió évvel ennél is korábbra tehető. Mert jóllehet a pontos számadatok nincsenek megadva – nyilvánvaló, hogy a kezdeti Isteni fajok színrelépését nem lelet bizonyítottan a geológia szerint korai szekunder vagy akár primer korban helyezni – egy dolog mégis világos: a 18.000.000 évnyi időtartamot, amely a szexuális, fizikai ember korszaka, meg kell sokszorozni, ha azt akarjuk, hogy az ember spirituális, asztrális és fizikai teljes fejlődési folyamatát magába foglalja. És valóban számos geológus úgy véli, hogy a negyedkori és harmadkori korszakok tartama megkívánja az ilyen becslés elfogadását. Az is egészen bizonyos, hogy egy eocénkori ember létezése ellen semmiféle földi feltételeket nem lehet felhozni, ha egyszer bizonyság merül fel e hipotézis realitásáról. Azok az okkultisták, akik azt tartják, hogy a fenti adatok messze a szekunder vagy „mezozoikus” korba visznek bennünket, forduljanak M. de Quatrefages-hoz, aki bebizonyította, hogy ebben a messze őskorban létezhetett az ember. A legkorábbi gyökérfajokra vonatkozólag azonban más a helyzet. Minthogy a szedimentáció elején a földből feltörő, és az atmoszférában lebegő sűrű szénsavval telített gőzök jelenleg ismert emberi szervezet fennmaradását lehetetlenné tették, hogyan létezhettek tehát – kérdeznék egyesek – az ősi emberek? Ez az ellenvetés valójában szóba sem jöhet. Az akkori földi körülmények nem érintették azt a síkot, amelyen az éterikus asztrális fajok fejlődése végbement. A ciklikus törvény spirituális árama csak a viszonylagosan közeli geológiai korokban sodorta az emberiséget a fizikai fejlődés legalacsonyabb síkjára – a durva anyagi kauzalitás síkjára. Azon ősi korban az embernek csak az asztrális fejlődés volt folyamatban, és a két sík, az asztrális és a fizikai36 – jóllehet párhuzamosan fejlődött – nem érintkezett közvetlenül egymással. Nyilvánvaló, hogy egy árnyékszerű éterikus ember szervezete folytán – ha ugyan szervezetnek nevezhetjük – csak ahhoz a síkhoz kapcsolódik, ahonnan Upadhi-jának szubsztanciája származik.

Ugyanez a sors várja a spiritiszta jelenségeket és minden más, a belső emberre vonatkozó pszichológiai megnyilvánulásokat. Hume óta, akinek kutatásai egy nihilista idealizmusban kulmináltak, a pszichológia fokozatosan a teljes materializmus álláspontjára helyezkedett. Hume-et pszichológusnak tartották, jóllehet a priori tagadta olyan jelenségek létezését, amelyekben ma már milliók – köztük tudósok is – hisznek. A hylo-idealisták (anyagias idealisták) napjainkban egyszerűen annihilationisták. Spencer pozitivista és Bain materialista iskolájának semmi közük a metafizikához. Ez pszichizmus, és nem pszichológia. Éppoly kevéssé hasonlít a vedantai tanításokra amint Schopenhauer és von Hartman pesszimizmusa sem emlékeztet az ezoterikus filozófiára, az igazi buddhizmus szívére és lelkére. 36 Meg kell jegyezni, hogy jóllehet az Anyag fizikai és asztrális síkjai még a legkorábbi geológiai korokban is párhuzamosan futottak egymás mellett, de megnyilvánulási fázisaik nem olyanok voltak, mint ma. A Föld jelenlegi sűrűségi fokát csak 18.000.000 évvel ezelőtt érte el. Azóta mind a fizikai, mind az asztrális síkok sűrűbbek lettek. 122

35

Vannak dolgok, amelyek talán még a széles látókörű – de nem mindent látó – modern természettudósok figyelmét is elkerülhette. És mégis, maga a Természet vállalja magára a hiányzó láncszem bemutatását. A szabadon gondolkodó, spekulatív kutatóknak választaniuk kell az ember eredetére vonatkozólag a keleti Titkos Tanítás által adott verzió, a reménytelenül materialista darwini tan és a bibliai beszámoló között. Választaniuk kell, hogy elfogadják-e a lelket és a spirituális fejlődést tagadó elméletet, vagy magukévá teszik az okkult tanítást, amely egyaránt elveti a „speciális teremtést” és az „evolucionisták” antropogenezisét. De foglalkozzunk újra a „spontán teremtés” kérdésével; volt idő, amikor az élet – ahogy a tudomány tanítja – még nem mutatkozott ezen a földi síkon. Volt idő, amikor még a Haeckel-féle moneron – a protoplazma egyszerű gömböcskéje – sem jelentkezett a tengerek mélyén. Honnan jött az impulzus, amely a szén, nitrogén, oxigén, stb. molekulákat arra indította, hogy az Oken által Urschleimnek nevezett, manapság protoplazmának keresztelt, organikus „nyálkában” rendeződjenek el? Milyenek voltak a moneronok prototípusai? Ezek legalábbis nem jöhettek földünkre más – már fejlettebb – bolygókról a meteorkövekben, bármit is mond Sir William Thomson erre vonatkozó valószínűtlen elmélete. De még ha ez történt volna, ha Földünk csakugyan más bolygókról kapta életcsíra-ellátását, ki vagy mi vitte ezeket az életcsírákat a többi bolygóra? Ennél a pontnál, ha csak el nem fogadjuk az okkult tanítást, megint csak egy csodával állunk szemben, vagyis el kell foganunk a személyes, antropomorf Teremtő elméletét, akinek a monoteisták által megfogalmazott sajátosságai és lénye éppen úgy ellenkezik a filozófiával és logikával, mint amennyire degradáló magára a végtelen és univerzális Istenségre, melynek felfoghatatlan nagysága előtt még a legóriásibb emberi intellektus is törpének érzi magát. Ne legyen tehát a modern filozófus, aki magát önkényesen az eddig elért emberi intellektualitás legmagasabb fokára állítja, spirituálisan és intuíció dolgában oly mélyen alatta még az ősi görögök elképzeléseinek is, akik ebben a vonatkozásban maguk is sokkal alacsonyabb fokon álltak, mint az őskor keleti árja filozófusai. A hylozoizmus, filozófusan értékelve a panteizmus legmagasabb aspektusa. Ez az egyedül lehetséges kiút a gyilkos materializmuson alapuló bárgyú ateizmusból és a monoteisták még együgyűbb antropomorf elképzeléseiből. A hylozoizmus e kettő között áll a saját teljesen semleges talaján. A hylozoizmus alaptétele, hogy létezik egy abszolút Isteni Gondolat, amely áthatja azon számtalan aktív és teremtő Erőt vagy „Alkotót”, amely Entitásokat ezen Isteni Gondolat bírja mozgásra, és amely létüket minden vonatkozásban az Isteni Gondolatnak köszönhetik, bár ez utóbbi személyesen éppoly kevéssé van érdekelve az Entitásokban vagy azok teremtményeiben, mint a Nap a napraforgóban, s általában az egész vegetációban. Ilyen „Alkotókról” tudnak az okkultisták, és hisznek bennük, mert a belső ember felfogja és érzékeli őket. Ezért azt tartják, hogy miután az Abszolút Istenség feltétel és vonatkozás nélkül kell hogy legyen, az eszme teljes lefokozását jelentené, ha reá mint aktív, teremtő, egyetlen élő Istenre gondolnánk.37 Az olyan Istenség, amely Térben és Időben nyilvánul meg – miután e kettő csupán formája ANNAK, ami az Abszolút MINDEN – az egésznek csupán töredék része lehet. És mivel a „Minden” abszolút voltát tekintve nem osztható fel, ezért az érzékelt Alkotó (szerintünk Alkotók) legjobb esetben is csak annak aspektusa lehet. Hogy ugyanazt a hasonlatot használjuk – mely jóllehet alkalmatlan a teljes eszme kifejezésére, de a jelen esetre megfelel – ezek az Alkotók olyanok, mint sugarak egy napkorongban, mely természetesen nem tud a sugarak munkájáról, s nincs is érdekelve benne, jóllehet ezek a sugarak minden tavasszal – a Föld manvantarai hajnalán – közvetítő eszközök
Az Abszolútnak Cusa bíboros által történt megfogalmazása és elképzelése csak a nyugati elmét elégítheti ki, amely saját börtönéről nem tud, és teljesen degenerálódott a skolasztikus és teológus szofisztika hosszú századai alatt. De „az Abszolútról szóló legújabb filozófia”, amelyet Sir William Hamilton Cusa számára megfogalmazott, sohasem fogja kielégíteni a hindu vedantin sokkal inkább metafizikai beállítottságú elméjét. 123
37

lesznek, hogy felébresszék, és megtermékenyítsék a Természet alvó vitalitását és annak differenciált anyagát. Ezt olyan jól megértették az ősi korokban, hogy még a mérsékelten vallásos Arisztotelész is azt jegyezte meg, hogy olyanféle munka, mint a közvetlen teremtés teljességgel nem illő Istenhez – άπρεπέρ τώ Θεώ. Platón és más filozófusok ugyanezt tanították: az istenség nem teremthet saját kezével – αύτουρνείν άπαντα. Ezt nevezi Cudworth „hylozoizmusnak”. Mint ahogy Laertius szerint az öreg Zeno is ezt mondja:
A Természet a fejlődési elvek szerinti önmagától mozgó szokás; tökéletesíti és magába zárja azokat a dolgokat, melyeket meghatározott időben, kitermel, s működése megfelel annak, amelyből kiválasztódott.38

Térjünk most vissza tárgyunkhoz, újra átgondolva azt. Valóban, ha azokban a korokban olyan növényzet volt, amely fennmaradhatott az akkori ártalmas környezetben, és ha még állatok is éltek, melyeknek vizes szervezete kifejlődhetett az akkori állítólag oxigénszegény klímában, – miért ne lehetett volna emberi élet is egy kezdeti fizikai formában, vagyis egy olyan faj, melynek tagjai alkalmazkodtak azon geológiai korszakhoz és környezetükhöz? De különben is, a tudomány maga is bevallja, hogy semmit sem tud a geológiai korszakok igazi tartamáról. A fő kérdés azonban az, hogy az azoikus kornak nevezett időtől kezdve vajon igazán olyan atmoszféra volt-e a földön, mint amilyent a természettudósok feltételeznek. Nem minden fizikus osztja ezt a nézetet. Ha a szerző a Titkos Tanítás adatait éppen az egzakt tudománnyal akarná alátámasztani, mi sem lenne könnyebb, mint néhány fizikus felfogása alapján bemutatni, hogy az atmoszféra alig változott az óceánok első kondenzációja óta, vagyis a laurenti periódus, a pyrolithikus kor óta. Mindenesetre ezt a nézetet vallják Blanchar, S. Meunier, sőt maga Bischof is, amint ez utóbbiak a bazaltokkal végzett kísérleteivel bizonyítja. Mert ha hinnénk a tudósok többségének az elemi szénnel és nitrogénnel teljesen telített mérges gázok és elemek mennyiségére vonatkozólag, amelyeken szerintük a növényi és állati világ akkoriban élt, gyarapodott és fejlődött, akkor arra a különös következtetésre kellene jutnunk, hogy azon időkben az óceánok nem vízből, hanem folyékony széndioxidból álltak. Ilyen természeti elem feltételezésével pedig kétséges, – amint azt Blanchard bebizonyította – hogy a vérteshalak, vagy akár maguk a primitív trilobiták létezhettek volna a primer kor óceánjaiban, nem is szólva a sziluri kor tengereiről. Az emberiség legkorábbi fajának létezéséhez szükséges feltételek azonban nem kívántak meg semmiféle egyszerű vagy összetett természeti elemet. Amit már a kezdetben is leszögeztünk, most is fenntartjuk. Annak a spirituális éterikus lénynek, aki a Földtől távoli Tereken élt, még mielőtt az első csillagközi „kocsonyaszerű folt” kifejlődött volna a nyers kozmikus anyag óceánjában – billió és trillió évekkel azelőtt, hogy a Földnek nevezett petty a végtelenben létrejött volna, és kifejlesztette volna saját cseppjeiben (mondjuk óceánjaiban) a moneronokat – nem volt szüksége semmiféle „elemre”. A „puha csonttal bíró Manu” könnyen ellehetett kalcium foszfát nélkül, hiszen nem voltak csontjai, legfeljebb csak képletes értelemben. És amíg maguknak a moneronoknak is homogén összetételük ellenére is – szükségük volt fizikai életkörülményekre, hogy tovább fejlődhessenek, az a Lény, akiből a primitív ember és az „Ember Atyja” lett, miután előzőleg a tudomány által elképzelhetetlen létezési síkokon fejlődött, nyugodtan érzéketlen maradhatott bármilyen atmoszférikus körülmények között. Az a primitív ős, akit Brasseur de Bourbourg a Popul Vuh-ban leír, s aki a mexikói legenda szerint ugyanolyan könnyedséggel élt és mozgott a föld alatt, vízben és a föld felett, a mi szövegeink szerint csak a második és a korai harmadik fajnak felel meg. És ha
38

Cudworth: „Intellectual System”, I. 328. 124

a Természet három birodalma az özönvíz előtti korokban annyira más volt, miért ne állhatott volna az ember olyan atomkombinációkból és anyagokból, amelyek a mai fizikai tudomány számára teljesen ismeretlenek? A ma ismert és jóformán megszámlálhatatlan változatosságú és fajtájú növények és állatok a tudományos feltevés szerint primitív és kisszámú organikus formákból fejlődtek ki. Miért ne történhetett volna ugyanez az emberek, az elemek és más egyebek esetében is? Amint a Kommentár mondja:
Az univerzális Genezis elindult az Egyből, feloszlik Háromra, majd Ötre, s végül a Hétben kulminál, hogy visszatérjen a Négybe, a Háromba és az Egybe.

125

7. STANZA A FÉL-ISTENI FAJOKTÓL KEZDVE AZ ELSŐ EMBERI FAJOKIG
24. A magasabb Teremtők gőgjükben visszautasítják a „Jóga Fiai” által kiformált formákat. 25. Nem akarnak a korai „Tojásból szülöttek”-be inkarnálódni. 26. A későbbi androgünöket választják. 27. Az első, elmével bíró ember. 24. A Bölcsesség Fiai, az Éjszaka Fiai, (Akik akkor származtak Brahma testéből, amikor az Éjszaka lett) készen az újraszületésre, lejöttek. Látták az egyharmad (még értelem nélküli faj) rút (intellektuálisan) formát. (a) „Mi választhatunk”, mondták az Urak, „mi bölcsek vagyunk”. Egyesek beléptek a chhayak-ba. Egyesek szikrát lövelltek. Egyesek késlekedtek a negyedikig (fajig). Saját esszenciájukból töltötték (erősítették) Kámát (a vágy eszközét). Akik csak egy szikrát kaptak, (magasabb) tudás nélkül maradtak. A szikra csak pislákolt (b). Egyharmad részük elme nélküli maradt. Jiváik (monádjaik) nem voltak készen. Ezeket félretették a hét (primitív emberfaj) közé. Ezek szűk-fejűek lettek. Egyharmad rész készen volt. „Ezekben fogunk lakozni” – mondták a Láng Urai és a Sötét Bölcsesség Urai (c). Ebben a Stanzában benne van a rossz misztériumainak teljes kulcsa, az Angyalok u. n. Bukása és még sok más probléma magyarázata, amelyeken emberemlékezet óta tépelődtek a filozófusok. Megoldja az intellektuális képességek újra meg újra jelentkező egyenlőtlenségének, a születési vagy társadalmi helyzetből folyó különbözőségeknek titkát és logikus magyarázattal szolgál az utána következő aeonok érthetetlen karmikus lefolyására nézve. Most megpróbáljuk e nehézségekben bővelkedő tárgyra vonatkozólag a lehető legjobb magyarázatot adni. (a) Egészen a negyedik körig, sőt ebben a körben is egészen a harmadik faj későbbi idejéig, az ember – ha ugyan ezt a félrevezető nevet adhatjuk azoknak a folytonosan változó formáknak, amelyekbe a monádok az elmúlt három körben és a jelenlegi kör kezdeti két és fél fajában beleöltöztek – intellektuális szempontból mindössze csak egy állat. Az ember csak a jelenlegi középső körben fejleszti ki magában teljesen a negyedik princípiumot, mint az ötödik princípium megfelelő eszközét. De a manasz viszonylag teljes kifejlődése csak a következő körben várható, amikor alkalma lesz tökéletesen istenivé válni, a körök végéig. Amint Christian Schoettgen mondja a Horae Hebraicae művében, az első földi Ádám „csak az élet leheletét” kapta meg, - a Nephesh-t, de nem az élő lelket. (b) Itt az alsóbbrendű fajokról van szó, melyekhez hasonlók még mindig vannak, mint pl. a hamarosan kihaló ausztráliaiak, egyes afrikai és csendes-óceáni törzsek. „Nem voltak készen” – annyit jelent, hogy e monádok karmikus fejlődése még nem tette alkalmassá őket arra, hogy olyan emberi formákat foglaljanak el, amelyek magasabb intellektuális fajok inkarnációjára voltak szánva. Ezt azonban később megmagyarázzuk. (c) A Zohar „Fekete Tűz”-ről beszél, amely az Abszolút Világosság, Bölcsesség. Egyesek az ősi teológiai előítéletből kiindulva azt mondhatnák: „Az Asurák a pártütő Dévák, az Istenek ellenfelei, tehát ördögök és gonosz szellemek”. Válaszunk erre: az ezoterikus filozófia nem

126

ismeri el a természetben sem a jót, sem a rosszat per se, mint egymástól függetlenül létezőket. A kozmoszra vonatkoztatva mindkettő az ellentétek vagy kontrasztok szükségességéből ered, az emberre vonatkoztatva pedig a jó és a rossz az emberi természetben, az ember tudatlanságában és szenvedélyeiben gyökerezik. Nincsenek ördögök, vagyis tökéletesen elfajult lények, mint ahogy nincsenek teljesen tökéletes angyalok sem, bár léteznek lények, akiket a Világosság és a Sötétség Szellemeinek nevezhetnénk. Így pl. LUCIFER – a spirituális megvilágosodás és a szabad gondolkodás szelleme – átvitt értelemben egy világítótorony, amely az embert az Élet szirtjei és homokzátonyai között útba igazítja. Lucifer legmagasabb aspektusában a Logosz, legalacsonyabb aspektusában pedig a „Sátán”, s mindezek az aspektusok visszatükröződnek saját Egónkban. Lactantius, amikor Krisztus természetéről szólott, a Logosz – az Ige - jelentését is magyarázza: „Sátán elsőszülött testvére, és minden teremtmények elseje”. (Inst. Div. II. köt. VIII. idézi: Myer: Qabbalah, 116.) A Vishnu Purâna leírásában a legkorábbi teremtmények az Arvaksroták voltak, kanyargós emésztőcsatornákkal: (Ezeknek) „belső megnyilvánulásaik voltak, de saját fajtájukról és természetükről kölcsönösen nem tudtak”. A huszonnyolc féle Badha vagy „tökéletlenség” nem vonatkozik – mint Wilson gondolta – a jelenleg ismert és általa felsorolt állatokra,1 mert ezek nem léteztek azokban a geológiai korokban. A Vishnu Purânából világosan kitűnik ez, ebben az első teremtmények „Az ötszörösen mozdulatlan alkotás”, vagyis az ásványok és a növények, azután jönnek a mesés állatok, a Tiryaksroták, a mélység szörnyei, akiket az „Urak” legyilkoltak, amint ez a 2. és 3. Stanzában olvasható. Azután következtek az Urdhwasroták, a boldog égi lények, akik ambrózián éltek. Utoljára pedig az Arvaksroták, emberi lények, – Brahmâ u. n. hetedik teremtése. De ezek a „teremtések” – az utolsót is beleértve – nem ezen a bolygón történtek, jóllehet másutt megtörténhettek. Ezen a Földön nem Brahmâ teremt dolgokat és embereket, hanem a Prajâpatik – a létezés és földi teremtés urainak vezetője és ura.2 Brahmâ parancsárnak engedelmeskedve Daksha – a földi teremtők és nemzők, köztük a Pitrik szintézise vagy összessége - megteremtette a felsőbbrendű és alsóbbrendű (vara és avara) dolgokat – az a „putra leszármazottakra” vonatkozik - továbbá a „kétlábúakat és négylábúakat, majd ezt követően akaratából (az Akarat és Jóga Fiaira utalva) létrehozta a női nemhez tartozókat” – vagyis szétválasztotta az androgüneket. Itt – újra – azt halljuk, hogy a „kétlábúak” vagyis az emberek korábban léptek a színre, mint a „négylábúak”, – ahogy ezt az ezoterikus tanítások is állítják. (Lásd a XII. Stanzát, ahol ezt elmagyarázzuk.) Minthogy az exoterikus beszámolókban az Asurák az első lények, akik az „éjszaka testéből” keletkeztek, míg a Pitrik a Szürkületből származtak, az „isteneket” pedig Parâshara – a Vishnu Purânaban – a kettő közé helyez, mutatván, hogy azok a „nappal-testből” jöttek elő, – könnyen fel lehet ismerni azt a határozott törekvést, hogy a teremtés sorrendjét eltitkolják. Az ember – az Arvaksrota – a „Hajnal-testből” származik, de más helyen is utalnak az emberre, amikor Brahmâ, a Világ Teremtője, „vad lényeket teremt, akik kifejezett Bhûták és húsevők voltak”, vagy ahogy a szövegben áll: „félelmes szörnyek, majom-színűek és vérengzők”.3 Ezzel szemben a Rakshasákat rendszerint „gonosz szellemeknek” és az „istenek ellenségeinek” fordítják, s így azonosíthatók az Asurákkal. A Ramâyanában, amikor Hanuman felfedezi az ellenséget Lankában, Rakshasákat talál ott, kiknek némelyike förtelmes, „míg másokra gyönyörűséggel lehetett tekinteni”, végül pedig a Vishnu Purânában közvetlen utalás van arra, hogy ők lettek az „Emberiség” vagy Brahmâ Megváltói.
1 2

Lásd I. kötet, V. fejezet, 71. oldal. „Vishnu Purâna”, I. kötet, XV. fejezet. 3 Ugyanott, I. kötet, V. fejezet. 127

Az allegória igen leleményes. A nagy intellektus és a túl sok tudás kétélű fegyver, jóra és rosszra egyformán használható eszköz. Ha ezek a tulajdonságok önzéssel párosulnak, tulajdonosuk az egész emberiséget arra fogja felhasználni, hogy önmagát felmagasztalja, és céljait elérje; ha pedig önzetlen, emberbaráti célokra irányulnak, akkor a tömegek megváltásának eszközévé lesznek. Az azonban bizonyos, hogy ha az öntudatosság és az intellektus hiányzik ez emberből, akkor abból idióta, embertestű állat lesz. Brahmâ annyi, mint Mahat, az Egyetemes Elme, s ezért a Rakshasák közül a túlságosan önzők teljesen birtokolni szeretnék, másként „fölfalni” szeretnék Mahat-ot. Az allegória félreérthetetlen. Az ezoterikus filozófia mindenesetre azonosítja a pre-brahmani Asurákat, Rudrákat, 4 Rakshasákat és az allegóriákban szereplő valamennyi, az istenek ellen támadó „ellenséget” az Egókkal, akik a harmadik faj még értelmetlen emberében inkarnálódva ezt tudatosan halhatatlanná tették. Ezek az Egók tehát inkarnációik folyamata alatt az igazi kettős Logoszt, – az emberben megnyilvánuló, konfliktus-teremtő, két-arcú isteni princípiumot jelentik. Az alábbi Kommentár és a következő Stanzák kétségtelenül jobban megvilágítják ezt a nehéz tant, – a szerző azonban nem érzi feljogosítva magát arra, hogy azt teljes egészében közreadja. A fajok sorrendjéről különben a Kommentár azt mondja:
E Földön először az ÖNMAGUKTÓL LÉTEZŐK jelennek meg, a „Spirituális életek”, az abszolút AKARAT és a TÖRVÉNY által kiárasztva a világok újraszületéseinek hajnalán. Ezek az ÉLETEK az isteni „SHISTA” (a Mag-Manuk, vagyis Prajâpatik és a Pitrik).

Ezekből jönnek elő: 1. Az első faj, az „Önszülték”, akik nemzőiknek (asztrális) árnyékai. A test semmiféle értelemmel (elme, intelligencia és akarat) nem bírt. A Belső Lény (a magasabb Én, vagy a monád) jóllehet benne volt a földi testben, nem kapcsolódott hozzá. Az összekötő kapocs, a Manasz még nem volt jelen.

Akiket a Manu „atyai nagyatyáknak” (III. 284.) hív. A Rudrák Rudra-Shivának, a „pusztító istennek”, s egyben a nagy Jóginak és aszkétának hét megnyilvánulását jelenti. 128

4

2. Az elsőből (fajból) áradt ki a második, az u. n. „Izzadság-szülték”5 és a „Csontnélküliek”. Ez a második gyökérfaj, amelyet a Megtartók (Râkshasák)6 és ez inkarnálódó Istenek (Asurák és Kumârák) elláttak az első primitív és gyenge szikrával (az intelligencia csírájával)... Azután ezekből következett: 3. A harmadik gyökér faj, a „kettős” (Androgünök). Ennek első fajai puszta burkok voltak, míg az utolsó fajt a Dhyanik „lakták” (vagyis lelkesítették). Amint már fent megállapítottuk, a második faj – nem-nélküli lévén – saját magából keletkezett; a harmadik, az androgün faj kezdetben ugyanígy, ehhez hasonló, de már sokkal bonyolultabb módszerrel jött létre. Amint a Kommentárok leírják, ezen faj legkorábbi egyedei:
Az élet és az emberi faj keletkezését ilyen lehetetlenül tudományellenesen leírni – szemben a modern embertannal – annyi, mint vállalni az azonnali lebunkózást. Az ezoterikus tan azonban szembenéz ezzel a veszéllyel, sőt felszólítja a pártatlan olvasót, hasonlítsa össze a fenti hipotézist (ha ugyan az) a tudomány világában hamarosan sarkigazsággá váló Haeckel-féle elmélettel, amelyet szó szerint idézünk: „Hogyan keletkezett az élet, a szervezetek élő világa? És speciálisan: Hogyan keletkezett az emberi faj? E két kérdés közül az elsőt – az élőlények első megjelenésére vonatkozót – csak empirikusan (!!) lehet eldönteni, vagyis az u. n. archibiózis, az ősnemzés vagy az elképzelhető legegyszerűbb organizmusok spontán teremtésének bizonyítékával. Ilyen egyszerű organizmusok a moneronok (protogének, protamőbák, protomísák, vampírellák), a protoplazma rendkívül egyszerű mikroszkopikus tömegei, struktúra és szervezet nélkül, amelyek osztódással reprodukálják önmagukat és táplálkoznak. Ilyen kezdetleges szervezetű moneront fedezett fel a hírneves angol zoológus, Huxley, s elnevezte azt Bathybius Haeckelii-nek. Ez a moneron olyan, mint egy sűrű protoplazma burok, s az óceánok 1000 – 10.000 méternyim igen nagy mélységeiben található. Igaz, hogy mindeddig nem sikerült az ilyen moneronok keletkezését ténylegesen megfigyelni, de nincs semmi ténylegesen lehetetlen egy ilyen fejlődés feltételezésében.” (The Pedigree of Man, Aveling ford. 33. old.) Minthogy a Bathybius protoplazmáról újabban az derült ki, hogy egyáltalán nem szerves szubsztancia, ehhez tehát nincs sok hozzáfűzni valónk. A következő megállapításra érdemes több időt szentelni. „Így tehát az ember is kétségtelenül (Haeckel és a hozzá hasonlók elképzelése szerint) a progresszív átalakulás útján az alsóbbrendű emlősökből, a korai majomszerű állatokból, az emberszabású majmokból, a még korábbi erszényesekből, kétéltűekből, halakból eredt”, s mindezt „a természeti erők sorozata irányítás nélkül hozta létre … céltalanul és terv nélkül működve” (36. oldal) A fent idézett megállapítások saját magukban hordják kritikájukat. Tudományos igénnyel olyat akarnak tanítani, amit mindeddig „nem sikerült ténylegesen megfigyelni”. A tudománnyal megtagadtatják az intelligens jellegű jelenséget, a formától és anyagtól független vitális erő létezését és tudományosabbnak tartják „a természeti erők vak, céltalan és tervszerűtlen munkájából” létrejövő csodával határos eredményről szóló tanítást. Ha ez így áll, akkor kénytelenek leszünk azt hinni, hogy bizonyos kimagasló tudósokat vakon vezetik az elméjükben működő pszicho-mechanikus erők, egymás iránti kölcsönös csodálatuk oltárán feláldozva a logikát és a józan észt. Miért tartják oly nagyon tudományos hipotézisnek azt, hogy a protoplazmikus moneron hozza létre önosztódással az első élőlényt, és miért bélyegzik tudományellenes babonának azt a tant, hogy az éterikus pre-humán faj az ősi embereket ugyanezen a módon hozta létre? Vagy csak a materializmus kapott kizárólagos jogosítványt a tudományra? 6 A Himaláján túl a Râkshasákat, akiket az indiai népszerű teológiában démonoknak tekintenek, „megtartók”-nak nevezik. Ez a kettős értelem egy filozófiai allegóriából ered, amelyet a Purânákban különbözőképpen mondanak el. A Vishnu Purânában azt halljuk, hogy amikor Brahmâ megteremtette a démonokat, a yakshákat (yaksh = enni) és a Râkshasákat, e két démonfajta megszületvén fel akarta falni Teremtőjét, közülük azokat, akik így kiáltottak fel „Nem úgy: oh, váltsátok (tartsátok) meg őt!” - Râkshasáknak nevezték. (Wilson I. köt. 82. old.) A Bhagavata Purâna (III. 20. 19-21; Wilson, u.ott) másként mondja el az allegóriát. Brahmâ átalakította magát éjszakává, (vagy tudatlansággá), melynek teste volt. Ezt a Yakshák és Râkshasák megragadták, s így kiáltottak fel: „Ne kíméljük, faljuk fel!” Brahmâ erre felkiáltott: „Ne faljatok fel, kíméljetek engem.” Ennek természetesen belső értelme van. Az „Éjszaka-test” a tudatlanság sötétsége, valamint a hallgatás és a titoktartásé. A Râkshasák pedig majdnem minden esetben mint jógik, ájtatos saddhuk és beavatottak szerepelnek, ami kissé szokatlan elfoglaltság egy démon számára. Az allegória értelme tehát az, hogy jóllehet megvan reá a hatalmunk, hogy eloszlassuk, „felfaljuk” a tudatlanság sötétségét, de ugyanakkor meg kell őriznünk a szent Igazságot a profanizálástól. „Brahmâ csak a brahmanák számára van” – mondta ez a büszke kaszt. A mese erkölcsi jelentése nyilvánvaló. 129
5

A „Passzív Jóga Fiai”7 voltak. A Második Manushyákból (emberi fajból) keletkeztek, és tojásról szaporodtak. Testükből a szaporodási időben tojásformájú emanációk áradtak ki, s a kis, gömbszerű magvak nagy, puha, tojásszerű eszközzé fejlődtek, fokozatosan megkeményedtek, s végül – egy vemhességi periódus után - meghasadtak, és a fiatal emberi állat segítség nélkül jött elő belőle, akárcsak jelenlegi fajunkban a madarak. Az olvasó számára ez bizonyára nevetségesen abszurdnak fog feltűnni. Mindazonáltal, ez pontosan követi a fejlődési analógia vonalát, amelyet a tudomány az élő állatfajok fejlődésénél észlelt. Először a moneron-szerű szaporodás „önosztódás” formájában, majd néhány közbeeső fokozat után jön a tojásról való szaporodás, mint a csúszómászóknál vagy madaraknál. És végül az emlősök, amelyek fiaikat eleventojó módszerrel hozzák létre. Ha az „eleventojó” kifejezést alkalmazzuk néhány halra és csúszómászóra, amelyek tojásaikat testükben törik fel, miért ne alkalmazhatnánk ugyanezt a kifejezést a nőstény emlősök – köztük a nők – esetére is? A pete, amelyben a megtermékenyítés után a foetus kifejlődik, tulajdonképpen egy tojás. Mindenesetre, ez az elképzelés sokkal filozofikusabb, mint az, hogy Éva egy előzmények nélkül teremtett placentával szüli meg Káint, csak azért, mert evett az „almából”. Hiszen a legkorábbi emlősök, az erszényes állatok még nem is méhhel szaporodtak. Végül pedig a szaporodás módjainak progresszív rendje, úgy ahogy azt a tudomány feltárta, a legragyogóbb igazolása az ezoterikus etnológiának. (Lásd különösen Schmidt: Doctrine of Descent of Darwinism, 39. és köv. old; továbbá Laing: A Modern Zoroastrian, 102-11. old.) Most pedig csoportosítsuk az adatokat, az általunk mondottak bizonyítására. 1. Osztódással való szaporodás a.) Pl. a protoplazma homogén szemcséjének két részre osztódása a moneron vagy amőba esetében. b.) Pl. a magszerű sejt osztódása, amelyben a sejtmag két újabb maggá hasad, s ezek vagy az eredeti sejtfalon belül fejlődnek ki, vagy pedig azt feltépve azon kívül szaporodnak, mint független egyedek. (Lásd az első gyökérfajt.) 2. Sarjadzás A szülő-szervezet egy kis része kidudorodik a felületen, és végül elválik tőle, s felnövekszik az eredeti szervezet nagyságára. Pl. sok növény, tengeri anemóna, stb. (Lásd a második gyökérfajt.)8 3. Spórák A szülő-szervezet kivet magából egyetlen sejtet, amelyből a szülő-szervezethez hasonló soksejtű szervezet keletkezik. Lásd a baktériumokat és mohaféléket. 4. Közbeeső hermafroditaság
A Titkos Tanítás szerint az ember fokozatos kifejlődése úgy történt, hogy valamennyi későbbi (a beavatatlanok számára a legkorábbi) fajok fizikailag a korai negyedik fajból származtak. Jelen generációink – különösen pedig a keleti árja fajok – spirituális őseit azonban abban az al-fajban kell keresni, amely a szexuálisan szétvált fajt megelőzte. Weber elképzelése, hogy az indogermán faj megelőzte az árja védikus fajt, az okkultista számára hallatlanul groteszk. 8 A magasabbrendű állatoknál minden gyógyulási folyamat és forradás – a kétéltűeknél még a csonkult végtagok kinövése is – osztódással és az alapvető morfológiai elemek sarjadzásával megy végbe. 130
7

A hím- és női szervek ugyanabban az egyénben megtalálhatók. Pl. a növények és férgek legnagyobb része, kígyók, stb.; a sarjadzáshoz kapcsolódik. (Lásd a második és a korai harmadik gyökérfajt.) 5. Valódi szexuális egyesülés (Lásd a késői harmadik gyökérfajt.) Most az emberi faj kettős fejlődésének egy igen fontos pontját fogjuk megvizsgálni. A Bölcsesség Fiai, vagy a spirituális Dhyanik az anyaggal való kapcsolatuk révén „intellektuálisakká” váltak, minthogy már korábbi inkarnációs ciklusok alatt elérték az intellektus azon fokát, amelyen független és öntudatos entitásokká válhattak az anyagnak ezen a síkján. Újraszületésük kizárólag karmikus okok folytán történt. Beléptek azokba, akik „készen” voltak, s amint már fent említettük, arhátokká, vagy bölcsekké váltak. Itt további magyarázatra van szükség. Ez nem azt jelenti, hogy a monádok beléptek olyan formákba, amelyekben már más monádok voltak. A belépő monádok „esszenciák”, „intelligenciák” és tudatos szellemek voltak, entitások, amelyek még tudatosabbakká akartak válni azáltal, hogy egyesülnek a fejlettebb anyaggal. Esszenciájuk túlságosan tiszta volt ahhoz, hogy az univerzális esszenciától függetlenül létezzen; de „Egójuk”, vagyis manaszuk (minthogy Manasaputrának, Mahatból vagy Brahmâtól születettnek hívták őket) át kellett, hogy menjen a korai emberi tapasztalatokon, hogy ezáltal tökéletesen bölcs legyen, s hogy elindulhasson a visszatérés felfelé tartó ciklusán. A monádok nem különálló elhatárolt vagy kondicionált princípiumok, hanem az egyetlen univerzális abszolút Princípium sugarai csupán. Ha egy sötét szobába valamilyen hasadékon bejut egy napsugár pászma, amelyet azon a helyen egy másik pászma követ, akkor abból nem két sugár lesz, hanem egyetlen felerősített sugár. A természeti törvény folyamata azt hozza magával, hogy az ember csak a hetedik kör hetedik fajában válhat tökéletes hetes lénnyé. De születésétől kezdve mindezek a princípiumok látensen benne vannak. A fejlődési törvény szerint az ember ötödik princípiumának (a manasznak) teljes kifejlődését csak az ötödik körben érheti el. Saját fajunkban rendellenesnek tekinthetők az időnap előtt (spirituális síkon) kifejlődött intellektusok; ők azok, akiket „ötödik körbelieknek” neveztünk. Még az eljövendő hetedik fajban is, a negyedik kör vége felé, jóllehet négy alsó princípiumunk teljesen kifejlődik, a manasz viszont csak aránylagosan fejlett. Ez a korlátozás azonban csak a spirituális fejlődésre vonatkozik. Az intellektuális fejlettség a fizikai síkon a negyedik gyökérfaj folyamán már bekövetkezett. Azok, akik „félig voltak készen”, akik „csak egy szikrát” kaptak, képezik az átlag emberiséget. Ezeknek a jelenlegi manvantárai fejlődés alatt kell megszerezniük az intellektualitást, s ha ez megtörténik, akkor a következő Manvantárában készen lesznek arra, hogy teljesen befogadják a „Bölcsesség Fiait”. Akik pedig „egyáltalában nem voltak készen”, a legkésőbbi monádok, akik éppen hogy csak kifejlődtek legutolsó és átmeneti alacsonyrendű állati formáikból a harmadik kör vége felé, ezekből lettek a „szűk-fejűek”, ahogy a Stanza mondja. Ez a magyarázata annak a különben megokolhatatlan intellektuális különbségeknek az emberi fajokban még ma is, - lásd pl. a busman vademberek és az európai fajok közötti különbséget. Azok a vad törzsek, amelyeknek észbeli képességei igen kevéssé hagyják el az állati színvonalat, nem tekinthetők kitagadottaknak vagy mostohagyerekeknek, mint egyesek gondolnák. Ezek egyszerűen csak a legkésőbb érkezettek az emberi monádok között, akik „nem voltak készen”. Ezeknek a monádoknak a jelen körben, valamint a három hátralévő bolygón – tehát a létezés négy különböző síkján – annyira kell kifejlődniük, hogy elérjék az átlagos emberi szintet, mire az ötödik körbe érkeznek. Még egy megjegyzés talán hasznos lesz, mint gondolkodási anyag ezzel kapcsolatban a kutató számára. Az emberiség legalsóbbrendű fajtáinak monádjai –

131

vagyis a „szűk agyvelejű”9 vadak a Csendes-óceán déli szigetvilágában, egyes afrikai és ausztrálisi törzsek – amikor mint emberek először megszülettek, nem hoztak magukkal kidolgozni való karmát, mint az intelligencia dolgában kedvezőbb testvéreik már karmikus adósságokkal születtek. Az előbbiek most szövik csak karmájukat, míg az utóbbiak a múlt, a jelen és a jövő karmája terheli. Ebből a szempontból a szegény vadember sokkal szerencsésebb, mint a civilizált országok legnagyobb géniusza. Mielőtt további különös tanításokat adnánk, álljunk meg egy pillanatra. Nézzük meg, vajon a mi antropogenézisünkben található hihetetlen elképzelések lehetőségét mennyiben engedik meg, vagy éppen támasztják alá a régi írások, vagy a tudomány maga. Összefoglalva az eddig mondottakat, úgy találjuk, hogy a Titkos Tanítás szerint az ember: 1. poligenetikus eredetű. 2. Átment a szaporodás legkülönbözőbb módjain, s csak azután tért át az emberiségnél jelenleg általános szaporodási módra. 3. Az állatok fejlődése – elsősorban az emlősöké – nem előzte meg, hanem követte az ember fejlődését. Mindez homlokegyenest ellenkezik a manapság általánosan elfogadott fejlődési elméletekkel, és az embernek állati ősből való származtatásával. Először is adjuk meg a császárnak, ami a császáré, s ezért vizsgáljuk meg, milyen elfogadásra találna a tudósok között a poligenetikus származás. A darwini fejlődéstan híveinek többsége hajlamos a fajok eredetének kérdésében a poligenetikus magyarázat elfogadására. De ebben is, mint sok más kérdésben, a tudósok között teljes összevisszaság van: csak abban egyeznek meg, hogy nem értenek egyet egymással. „Vajon az ember egyetlen emberpárból vagy több csoportból ered, – monogenézisről vagy poligenézisről van szó? Amennyiben egyáltalán véleményt lehet nyilvánítani olyan dologról, amely a tanúk (?) hiányában örökre ismeretlen marad (?), a második feltevés sokkal valószínűbbnek látszik.”10 Abel Hovelacque „Science of Language” című művében hasonló következtetésre jut, a nyelvész által hozzáférhető bizonyítékokra támaszkodva. A British Association összejövetelén tartott előadásában W. H. Flower professzor e kérdéssel kapcsolatban a következőket jegyezte meg: „A leginkább összhangban lévő elmélet az emberi fajok megoszlására és jelenleg ismert jellegzetességeire vonatkozólag... a monogenetikus hipotézis módosítása (!). Mielőtt hozzáfognánk azon nehéz kérdés tárgyalásához, hogy milyen módon jelent meg az ember legelőször a földön, először is mérhetetlen hosszú múltat kell számára feltételeznünk, olyat, amelyet semmiképpen sem lehet történelmileg megmérni. Ha hozzá tudnánk jutni egy teljes őslénytani feljegyzéshez, akkor az ember történetét rekonstruálni lehetne, de ilyesféle feljegyzésre nem számíthatunk.”
9 Ez a kifejezés nem a hosszúfejű vagy rövidfejű vagy kisebb űrtartalmú koponyára vonatkozik. Egyszerűen csak általános intelligencia-hiányt jelent. Az elmélet különben, amely az intellektuális képességet a koponya térfogatával akarja meghatározni, képtelenül illogikus mindazok számára, akik e kérdést tanulmányozták. A kőkorszakbeli koponyák térfogata inkább fölötte, mint alatta áll a modern emberének, az afrikai fajok – köztük a busmanok – koponyája pedig nagyjában egy köbhüvelykkel nagyobb, mint az átlagos francia férfiaké. De az utóbbiak között is van különbség pl. a párizsiak koponyatérfogata jelenleg átlagban 1437 köbhüvelyk, az Auvergne-vidékieké pedig 1523. 10 A. Lefevre, „Philosophy”, 498. oldal

132

Egy ilyen nyilatkozat mindenesetre alapjaiban támadja meg a fizikai evolucionisták dogmatizmusát, és széles teret nyit az okkult spekulációknak. A darwini elmélet ellenfelei most is és a múltban is a poligenézis támogatói voltak. Olyan „intellektuális óriások”, mint John Crawford és James Hunt megtárgyalták ezt a problémát, és a poligenézis mellett nyilatkoztak. Az ő idejükben a közhangulat általában inkább támogatta, mint ellenezte ezt az elméletet. Csak 1864-ben kezdtek a darwinisták az egységes származás elméletéhez ragaszkodni, amelynek azután Huxley és Lubbock lettek a fő támogatói. Ami a másik kérdést illeti, vagyis az ember prioritását a fejlődésben az állatokkal szemben, erre vonatkozólag a választ gyorsan meg lehet adni. Ha az ember valóban a makrokozmosz kicsinyített mása, akkor ez a tanítás egyáltalán nem lehetetlen, hanem egyenesen logikus. Az ember eszerint a három alacsonyabb világ makrokozmoszává lesz. Fizikai szempontból érvelve, az összes alacsonyabb birodalmak – az ásványi birodalmat kivéve, amely kikristályosodott és fémmé átalakult világosság – vagyis kezdve a növényektől az első emlősöket megelőző teremtményekig, fizikai szerkezetük konszolidációját az ásványok „kivetett porának”, valamint emberi anyagból (élő vagy holt testből) származó hulladékoknak segítségével vitték végbe, vagyis ezekből táplálkoztak, és külső testüket ezekből alkották meg. Az ember pedig hasonlóképpen sokkal fizikaibb lett azáltal, hogy újra felvette szervezetébe azt, amit már kiadott belőle, miután ez az anyag sorjában átalakult az élő állati olvasztótégelyekben a Természet alkímiai transzmutációi következtében. Azokban az időkben olyan állatok éltek, amilyenekről a mai modern természettudósok nem is álmodnak. És minél erősebb lett a fizikai materiális ember – azon idők óriása –, annál erősebbek lettek emanációi. Amikor már az androgün „emberiség” kétneművé lett, s a Természet átalakította az embert gyermeket létrehozó géppé, attól kezdve megszűnt a szaporodásnak az a módja, hogy az ember a testéből kiáradó vitális-energia cseppek segítségével teremtse meg hasonmását. De mindaddig, amíg az ember még nem volt tudatában az emberi síkon teremtő képességének – a Bűnbeesés előtt, ahogy az Ádámban hívők mondanák –, mindezt a vitális-energiát, amelyet messzire kisugárzott magából, a Természet arra használta fel, hogy megteremtse vele az első emlős-állati formákat. Az evolúció – amint nekünk tanítják – egy örökös valamivé válási folyamat, és a Természet egyetlen atomot sem hagy felhasználatlanul. Azonkívül e kör kezdetétől fogva a Természetben minden az emberré válás felé igyekszik. A kettős, centripetális és centrifugális erő minden impulzusa egyetlen pontra irányul – az EMBERRE. Agassiz szerint a lények egymásutániságában a fejlődés abban áll, hogy az élő fauna mindinkább hasonlóvá lesz egymáshoz, s a gerincesek pedig mindinkább hasonlóvá lesznek az emberhez. Az ember az a cél, amely felé az egész állati teremtés a legkorábbi paleozoikus halaktól kezdve igyekszik.11 Valóban így van. De a „palaeozoikus halak” a formák fejlődésének alsó görbéjén vannak, a jelenlegi kör pedig az asztrális emberrel kezdődött, a Dhyan Chohanok tükörképével, akiket az „Építőknek” hívnak. Az ember az objektív teremtés alfája és omegája. Amint az Isis Unveiled-ben olvasható: „Minden dolgok a Szellemből erednek, – mert a fejlődés felülről kezdődött, és lefelé tart, nem pedig fordítva, ahogy a darwini elmélet tanítja”.12 Ezért, ahogy Agessiz is mondja, ez a tendencia benne van minden atomban. De ha ezt a fejlődés mindkét oldalán alkalmaznánk, akkor a megfigyelések erősen ellentétbe kerülnének a modern elmélettel, amely ma már csaknem törvénnyé (darwini törvénnyé) vált. De abból, hogy Agassiz művéből helyeslőleg idéztünk, még nem következik az, hogy az okkultisták bármiféle engedményt tennének azon elmélet javára, mely az embert az állati
11 12

„Princpiles of Zoology”, 206. old. I. köt. 154. old. 133

birodalomból származtatja. Az a tény, hogy ebben a körben az ember megelőzte az emlősöket, nyilvánvalóan csak megerősíti azt a felfogást, hogy az utóbbiak az ember nyomdokait követik. 25. Miként cselekedtek a Bölcsesség Fiai, a Manaszák? Visszautasították az Önszültéket (a csont-nélkülieket). Azok nincsenek készem. Megvetették az (első) Verejtékszültéket.13 Azok nincsenek egészen készen. Nem akartak az (első) Tojásból-keltekbe belépni.14 Ez a vers egy teistában vagy egy keresztényben szinte teológiai gondolatot kelt: Az angyalok bukását büszkeségük miatt. A Titkos Tanítás szerint azonban az inkarnálódás megtagadása a félig-kész fizikai testekben inkább fiziológiai, mint metafizikai okokkal kapcsolható össze. Az emberi testalkatok nem voltak kellően bevégezve. Az inkarnálódó erők a legérettebb gyümölcsöket választották, s a többieket elvetették. Különös véletlen folytán, amikor e könyv szerzője egy ismerős nevet keresett azon kontinens számára, amelyen ez első androgünök, a harmadik gyökérfaj kettévált, földrajzi meggondolásból kifolyólag a P. L. Sclater által kitalált „Lemuria” nevet választotta. Csak később, Haeckel „Pedigree of Man” című könyvét olvasva derült ki, hogy a német „animalista” is ezt a nevet választotta az egykori kontinens számára. Haeckel – helyesen – az emberi fejlődés középpontját Lemuriába helyezi, azonban némi tudományos módosítással. Lemuria szerinte az „emberiség bölcsője”, ahol az emberszabású emlős fokozatosan átalakult az ősi vademberré! Vogt viszont azt tartja, hogy Amerikában az ember egy laposorrú majomfajtából alakult ki, függetlenül azon afrikai és ázsiai embertörzsek eredetétől, akik az óvilági keskenyorrú majmoktól származtak. Ebben a kérdésben – mint sok másban is – az antropológusok megint nem tudnak megegyezni. Vogt állítását az ezoterikus filozófia fényében fogjuk majd a 8. Stanza tárgyalásánál megvizsgálni. Addig is szenteljünk némi figyelmet a szaporodási módok egymást követő különböző fajtáinak, ahogy ezeket a fejlődés törvényei megszabják. Kezdjük a harmadik emberi faj késői alfajainak szaporodási módjával. Ezek a fajok megkapták a szent tüzet azon magasabb, és akkor még független lények szikrájából, akik az ember pszichikus és spirituális szülői voltak ugyanúgy, mint ahogy az alsó Pitar Devaták (a Pitrik) az ember fizikai testének voltak nemzői. Ez a harmadik és szent faj olyan emberekből állott, akik – a leírás szerint – fejlődésük csúcspontjának idején „az isteni erő és szépség kimagasló óriásai, az Ég és a Föld valamennyi misztériumának letéteményesei” voltak. Vajon ők is elbuktak, ha – akkoriban – az inkarnálódás jelentette a Bukást? Erről majd később. Most csak annyit jegyzünk meg, hogy a negyedik és ötödik faj, valamint a hozzánk legközelebb álló antik világ fő istenei és hősei a harmadik faj ezen embereinek istenített képmásai voltak. Leszármazottaik emlékezete és szíve egyaránt megőrizte ezen emberek fiziológiai tisztaságának napjait, és u. n. Bukásukat. Ezért ezek az istenek kettős természetűek: erény és bűn a legmagasabb fokon egyaránt megvan bennük, ahogy az utókor által összeállított életleírásokban szerepel. Ők képezték a pre-adamita és
A következő Stanzával foglalkozó részben megadjuk a magyarázatot a Purânákból vett allegória segítségével, amelyben Kandu a szent bölcs szerepel, akit Pramlochâ, a nimfa hipnotizál. Az allegória igen szuggesztív: a nimfa által kiizzadt verejtékcsöppek jelképezik a spórákat. 14 A későbbiekben ezt megmagyarázzuk. A Purânákban ez a vonakodás az ember kiformálására vagy teremtésére szimbólum alakjában szerepel, ott, ahol Daksha és ellenfele Narada, a „veszélyt keltő aszkéta”, egymással hadakoznak. 134
13

isteni fajokat, amelyekkel még a teológia is kezd foglalkozni, jóllehet „átkozott Káini fajnak” tekinti őket. De először is meg kell magyaráznunk e faj „spirituális nemzőinek” cselekedetét. A 26. és 27. slokával kapcsolatban egy igen bonyolult és rejtett értelmet kell megvilágítani. 26. Amikor a verejték-szülték létrehozták a tojásból kelteket, a kettősöket (az androgün harmadik faj15), a hatalmasokat, az erőteljes csontosokat, a bölcsesség urai szóltak: „Most fogunk teremteni”. (a) Miért „most” – és nem korábban? – erre a következő sloka felel: 27. A harmadik (faj) a Bölcsesség Urainak vahanja (eszköze) lett. Megteremtette az „Akarat és Jóga Fiait” Kriyasaktival (b), a Szent Atyákat, az Arhatok Őseit... (a) Hogyan teremtettek, ha egyszer a „Bölcsesség Urai” azonosnak a hindu Dévákkal, akik visszautasították a „teremtést”? Nyilvánvalóan ők a hindu Panteon és a Purânák Kumârái, Brahmâ idősebb fiai. Sanandana és a Vedhák egyéb fiai (akiket ő) előzőleg megteremtett, „vágy és szenvedély nélküliek, szüzek maradtak a szent bölcsességtől inspirálva, nem kívánva a nemzést”.16 Éppen az az erő, amellyel először teremtettek, a későbbiek szemében degradálta őket, s így magas méltóságukból lesüllyedtek a gonosz szellemek, a Sátán és seregei közé, – akiket viszont az exoterikus hittételek tisztátalan képzelete teremtett. Ez az erő a Kriyasakti volt, ama titokzatos és isteni erő, amely minden ember akaratában megvan, de millió emberből 999.999-nél szunnyad, és így elsorvad, hacsak fel nem keltik, és ki nem fejlesztik bizonyos jóga-gyakorlatokkal. Ez az erő a „Zodiákus tizenkét jelé”-ben17 a következőképpen van megmagyarázva: (b) „Kriyasakti: A gondolatnak ama titokzatos ereje, ami lehetővé teszi, hogy a gondolat külső, észlelhető, megnyilvánuló eredményeket hozzon létre sajátos energiája folytán. A régiek azt tartották, hogy bármely eszme külsőleg is megnyilvánul, ha valaki figyelmét (és akaratát) erősen reá koncentrálja. Hasonlóképpen követi a mélységes akarást a kívánt eredmény. A jógi csodáit rendszerint az Itchasakti (akarat-erő) és a Kriyasakti segítségével hajtja végre”. A harmadik faj így hozta létre – valóban szeplőtlen módon – az u. n. AKARAT ÉS JÓGA FIAIT, vagyis az „őseit” – a spirituális ősatyáit – az utánuk következő valamennyi Arhatnak és jelenlegi Mahatmának. Ők valóban teremtés és nem nemzés útján léptek színre,
Az evolucionista Schmidt professzor céloz „a nemek szétválásának tényére, mint az egykor hermafrodita fajtákból való származásra, amiben mindenki (a bibliai teremtésben hívőket természetesen kivéve) bizonyára megegyezik”. („Doctrine of Descent Darwinism”, 159. old.) Kétségtelen bizonyíték erre a rudimentáris szervek létezése. Az ősi hermafroditaságnak e kézzelfogható nyomaitól eltekintve, meg lehet említeni azt is, hogy – amint Laing írja – „az embriológia tanulmányozása... arra mutat, hogy az emberi és a magasabbrendű állati fajoknál a nemi különbség csak akkor mutatkozik, amikor az embrió már jelentős haladást tett a növekedésben”. („A Modern Zoroastrian”, 106. old.) A retardáció törvénye – amely a magasabb típus kialakulása után egyaránt működik az emberfajok, állatfajták, stb. esetében – most is fenntartja a hermafroditaságot, mint a növények nagy részének és néhány alacsonyabbrendű állatfajtának a szaporodási módját. 16 Vishnu Purâna, Wilson, I. köt. 100-2. old. 17 Lásd „Five Years of Theosophy”, 111. old. 135
15

mint negyedik faj-béli testvéreik, akik a nemek szétválása – a „Bűnbeesés” után – szexuális egyesülésből születtek. Mert minden teremtés mögött az akarat áll, az hat az érzékelhető anyagra, az hívja ki belőle az elsődleges isteni Világosságot és az örök Életet. E spirituális ősapák az emberiség jövendő Megváltóinak „szent vetőmagjai” voltak. Itt most újra meg kell állnunk, hogy megvilágítsunk bizonyos nehezen érthető pontokat, amelyek bőven vannak. Csaknem lehetetlen elkerülni az ilyen félbeszakításokat. Ha az olvasó többet akar megtudni a Kriyasaktival teremtőkről, akikről ma úgy beszélnek, mint „gonosz” és lázadó szellemekről, a magyarázatot és a filozófiai beszámolót a 4. kötet. 2. rész, 4. szakaszában, „A Bukott Angyal mítosza” c. fejezetben fogja megtalálni. Az emberi fajok fejlődési rendje a következőképpen szerepel a Kommentárok ötödik könyvében: Az első emberek a Chhayák voltak (1), a második faj a „Verejték-szülték” (2), a harmadik a „Tojásból-keltek” és a Kriyasakti erejéből megszülető szent Atyák (3), a negyedik Padmapani (Chenresi) gyermekei voltak (4). Természetesen a szaporodásnak ezen ősi módjai – a saját képmás kivetítésével, verejtékcseppekből, majd jógával és végül Kriyasaktival (amit az emberek mágiának fognak tartani) – már eleve arra vannak kárhoztatva, hogy tündérmeséknek tartsák. Mindazonáltal, kezdve az elsővel és végezve az utolsóval, nincs bennük semmi csodaszerű, semmi, amit ne lehetne természetesnek találni. Lássuk tehát a bizonyítást. 1. A Chhaya-születésre, vagyis a nem-nélküli szaporodás ősi módjára – az első faj a Pitrik testéből ugyanis mintegy kiszivárgott – a Puranákban18 egy kozmikus allegória utal. A gyönyörű allegória Visvakarman leányáról Sanjnâról szól, aki hozzáment a Naphoz, de „nem bírván Urának nevét elviselni” hátrahagyja neki chhaya-ját (árnyékát, képét vagy asztrális testét), önmaga pedig elmenekül a dzsungelbe, hogy vallásos gyakorlatokat, vagyis Tapas-t folytasson. A Nap pedig – úgy vélvén, hogy a chhaya az ő hitvese – gyermekeket nemzett vele, akárcsak Ádám Lilithtel, aki a legenda szerint ugyancsak egy éterikus árnyék volt, a valóságban azonban egy ténylegesen élő nőnemű szörnyeteg sok millió évvel ezelőtt. Lehet, hogy a fenti példa keveset bizonyít, legfeljebb csak azt, hogy a purânai szerzőknek fantáziájuk volt. Íme egy másik bizonyíték. Ha azok a materializált formák, amelyeket gyakran látnak bizonyos médiumok testéből kiszivárogni, eltűnés helyett megmaradnának és megszilárdulnának, akkor az első faj teremtése könnyen érthetővé válnék. A szaporodásnak ez a módja feltétlenül megragadja a tanulmányozó képzeletét. Egy ilyen módszer titokzatossága vagy lehetetlensége nem múlja felül a foetus fogantatásának, fejlődésének és gyermekként való megszüntetésének mai, általánosan ismert misztériumát – az igazán metafizikai gondolkodás számára pedig sokkal érthetőbb. Most pedig térjünk át a Purânákban olvasható különös, és csak kevesek által értett történetre, mely a „Verejték-szülöttekre” vonatkozik. 2. A szent bölcsességéről és ájtatos önmegtartóztatásáról nevezetes jógi, Kandu, végül is felkelti az Istenek féltékenységét, akik a hindu szentírásokban véget nem érő viszályt folytatnak az aszkétákkal. Indra, az „Istenek királya”19 végül elküldi egyik női Asparas-át a bölcs megkísértésére. Olyasféle ez, mint amikor Jehova elküldi Sárát, Ábrahám feleségét
18

Vishnu Purâna, III. köt. II. fej. 136

Gérár királyának megkísértésére. Tulajdonképpen ezeket az isteneket (és istent) – akik mindig háborgatják az aszkétákat, hogy kiragadhassák kezükből megtartóztatásuk gyümölcsét – inkább lehetne kísértő démonoknak tekinteni, mint a Rudrákat, Kumârákat és Asurákat (bár e kifejezésekkel őket szokták illetni), akik éppen nagy szentségük és szüzességük folytán szinte állandó szemrehányást jelentettek a Pantheon érzéki élvezeteket hajhászó isteneinek. De éppen az ellenkezőjét halljuk róluk az összes purânai allegóriákban, éspedig alapos ezoterikus megfontolásból. Tehát az Istenek Királya, vagy Indra, elküldi Pramlochâ-t, a gyönyörű Apsaras-t (nimfát) Kandu elcsábítására és vezeklése megzavarására. Pramlochâ eléri gonosz célját, és az a „kilencszázhét év, hat hónap és három nap”20, melyet Kanduval eltölt, egy napnak tűnik a bölcs szemében. Amikor ez a pszichológiai vagy hipnotikus állapot elmúlt, a Muni keserűen megátkozta azt, aki őt elcsábította, s így megzavarta ájtatosságában. „Menj, takarodj! – kiált fel – káprázat hitvány batyuja!” És Pramlochâ rémülten elrepül, s a fák leveleivel törli le izzadságát testéről, amint fölöttük elsuhan. A nimfa fáról-fára szállt, s amint a fák csúcsán levő sötét hajtásokkal leszárította tagjait, a gyermek, akit a Rishitől fogant, kiáradt bőrének pórusain izzadságcseppek formájában. A fák befogadták az élő harmatot, a szelek pedig összegyűjtötték egy tömegbe. „Ezt sugaraimmal megérleltem – mondta Szóma (a Hold) –, és fokozatosan gyarapodott, míg végül a fák csúcsain fennakadt párából létrejött e kedves leányzó, akit Mârishâ-nak neveztek el.”21 Nos, Kandu az első fajt jelenti. Ő a Pitrik fia, tehát nincs elméje, s erre vonatkozik az a célzás, hogy egy csaknem ezeréves időszakot egyetlen napnak vélt. Ezért is lehetett oly könnyen elcsábítani és megtéveszteni. E történet egy variánsa a Genezisben elmondott Ádámallegóriának. Ádám az anyagból teremett képmás, amelyet az „Úristen” az „élet leheletével” töltött meg, de nem kapott intellektust és ítélőképességet. Ezek csak akkor fejlődtek ki, amikor már megkóstolta a Tudás Fájának gyümölcsét. Más szavakkal, amikor az Elme első csíráját megkapta, és beléje plántálták a manaszt, melynek földből vett aspektusa földi, de legmagasabb képességeivel a Szellemhez és az Isteni Lélekhez kapcsolódik. Pramlochâ az árja Ádám hindu Lilith-je. Mârishâ pedig, aki pórusaiból kipárolgott, a „verejték-szülött”, aki az emberiség második faját szimbolizálja. A Purânákban ugyan Indra szerepel, de tulajdonképpen nem ő, hanem Kamadeva, a szerelem és vágy istene küldi le Pramlochât a Földre. A logika éppen úgy erre enged következtetni, mint az ezoterikus tanítás. Pramlochâ egyike az Asparasáknak, akiknek ura és királya Kama. Ezért, amikor a Pramlochât megátkozó Kandu felkiált: „Elvégezted, amit az Istenek uralkodója rád bízott, menj!” – akkor az uralkodón csakis Kámát értheti, nem pedig Indrát, akinek nincs hatalma az Asparasák fölött: A Rig Védában (X. 129.) ugyancsak Kama személyesíti meg azt az érzést, ami a teremtésre ösztökél. Kama volt az első mozgás, amely teremtésre késztette az EGY-et; miután az a puszta Absztrakt Princípiumból a megnyilvánulás mezejére lépett. „Elsőnek a vágy ébredt fel ABBAN, s ez volt az elme ős-csírája, az intellektussal kutató Bölcsek rájöttek arra, hogy ez a vágy az a kötelék, amely az entitást a nem-entitással összeköti”. Az Atharva Védában az egyik himnusz Kamát mint a legfőbb Istent és Teremtőt dicsőíti, mondván: „Kama az elsőszülött. Nincs hozzá hasonló sem az
A Vishnu Purâna legrégibb kéziratában, amely Dél-India egyik beavatottjának birtokában van, az isten nem Indra, hanem Kama, a szerelem és vágy istene. 20 Ezek exoterikus számjegyek, készakarva ki vannak forgatva, az eredeti szám ugyanis az első és a második emberi faj között eltelt ciklus időtartamát jelenti. Bármit is mondanak az orientalisták, nincs egyetlen egy szó sem bármelyik Purânában, aminek ne lenne speciális ezoterikus jelentése. 21 Vishnu Purâna, Wilson, II. köt. 5. old. Lásd még az ír legendát, amikor Vivien megkísérti Merlint (Tennyson). 137
19

istenek, sem az Atyák (Pitrik), sem az emberek között”. Az Atharva Véda Kamát Agnival azonosítja, de többre tartja, mint ezt az istent. A Taittarîya Brahmana szerint Kama allegorikusan fia Dharmának (erkölcsi-vallási kötelesség, kegyesség és igazságosság) és Shraddának (hit). Kama máshelyen Brahmâ szívéből születik, s ezért ő Atma-Bhu „Önmagától-való” és Aja, a „nem-született”. Az, hogy ő küldi Pramlochât, mély filozófiai értelemmel bír. Ha Indra küldené, a történetnek nem volna értelme. A korai görög mitológiában Erosz a világ teremtéséhez kapcsolódott, s csak később lett belőle a szexuális Cupido, ugyanígy volt Kama is eredeti védikus jellegében. A Harivansa Lakshmi – Vénusz – fiának mondja. Mint mondtuk, az allegória azt mutatja be, hogy a pszichikus elem fejleszti ki a fizikait, még Daksha – az igazi fizikai ember nemzője – születése előtt, Daksha pedig Mârishâtól születik. Mârishâ előtt az élőlényeket és embereket „akarattal, látással, érintéssel és jógával” teremtették, amint majd látni fogjuk. Mârishâ allegóriája tehát a második faj, vagyis a „Verejték-szüllöttek” szaporodási módjára vonatkozik. Ugyanez érvényes a harmadik fajra is egészen végső kialakulásáig. Mârishât – Szóma, a Hold biztatására – feleségül adják a Prachetas-okhoz, akik Brahmâ „Elme-szülte” fiai közé22 tartoznak, s akik vele nemzik Dakshát, a pátriárkát. Daksha egy korábbi Kalpában vagy életben szintén Brahmâ fia volt, teszi hozzá és magyarázza a Purânák szövege félrevezetésként, s mégis az igazat mondva. 3. A korai harmadik faj tehát az „izzadság” cseppjeiből alakult, majd sok-sok átváltozás után emberi testet fejlesztett ki. Ezt semmivel sem nehezebb elképzelni, mint azt, hogy a végtelen parányi csírából foetus fejlődik, majd tovább növekedve gyermekként megszületik, s végül felnő erős emberré. A kommentárok szerint azonban a harmadik fajban egy újabb szaporodási mód is jelentkezett. Azt halljuk, hogy egy vis formativa (formáló erő) áradt ki, ami átalakította az izzadságcseppeket nagyobb cseppekké, ezek pedig nőttek, és ovális alakú testekké, hatalmas tojásokká lettek. Ezekben a tojásokban hosszú évekig érlelődött az emberi foetus. A Purânákban Mârishâ – Kandu, a bölcs leánya – feleségül megy a Prachetas-okhoz, és Daksha anyjává lesz. Nos, Daksha az első, emberhez hasonló nemzők atyja, szintén ezen a módon született. Erről később említés történik. Az ember, a mikrokozmosz fejlődése hasonló a világegyetem, a makrokozmosz fejlődéséhez. Fejlődésében középen van a makrokozmosz és az állat között, mely utóbbihoz képest most már ő a makrokozmosz. A harmadik faj ezután: 4. Androgün vagy hermafrodita lesz. Az emberi szaporodásnak talán erre a módjára vonatkozik az, amikor Aristophanes Platón lakomájában a régi fajt mint androgünt írja le,
A szöveg így szól: „A folytonosan meditáló Brahmâtól születtek az elme-alkotta utódok, formáik és képességeik az ő testi természetéből eredtek, testetöltött szellemek voltak, s a tökéletesen bölcs (Dhimat) istenség személyéből (tagjaiból, gâtra) jöttek elő. Ezek a lények e deva-sarga vagy isteni teremtés három tulajdonságának hajlékai voltak, de ez a teremtés, akárcsak az ötszörös teremtés, híjával volt a világos észlelésnek, tükröződés nélküli, tompa természetű volt. Minthogy e lények nem sokszorozták meg önmagukat, Brahmâ más, magához hasonló elme-szülte fiakat is teremtett, éspedig a Brahmâ-rishiket vagy Prajâpatikat, akiknek száma tíz és hét volt”. Sanandana és a Vedhák (Brahmâ) más fiai már korábban létrejöttek, de amint már mondtuk, ők „vágy és szenvedély nélküliek voltak, szent bölcsességtől inspirálva, elvonultan a világtól, utódokat nem kívánva”. (Vishnu Purâna, Wilson I. köt, 100-1.) Sanandana és a többi Kumâra voltak tehát azok az istenek, akik – miután visszautasították „az utódok teremtését” - az értelem nélküli emberekben kényszerültek inkarnálódni. Minthogy oly sok adatot kell közölni, az olvasó meg fogja bocsátani az elkerülhetetlen ismétléseket. 138
22

ahol minden egyén kör alakú volt: „Hátuk és oldaluk kört képezett”... „forogva szaladtak”, akik „szörnyű erősek és hatalmasak voltak, telve rendkívüli becsvággyal”. Ezért, hogy kevésbé legyenek erősek, „Zeusz kettéosztotta őket (a harmadik fajban), Apolló (a Nap) pedig Zeusz irányítása alatt bezárta a bőrt”. A valaha Lemuriához tartozó Madagaszkár szigetén őriznek egy legendát az első emberről. E hagyomány szerint az első ember eleinte evés nélkül élt, majd átadta magát az evés szenvedélyének, s ekkor lábán egy daganat képződött. Ez a daganat falfakadt, s egy nő jött elő belőle, aki azután a faj anyja lett. Valóban helyes az a megállapítás, hogy „a heterogenézisről és a partenogenézisről szóló tudomány megmutatja, merre lehet az út. A polipok... magukból fejtik ki leszármazottakat, mint a fa az ágakat és virágokat...” Miért lett volna ez lehetetlen a primitív emberi polip számára? A Stauridium nevű igen érdekes polip váltakozva használja a sarjadzást és a nemi módszert a szaporodásnál. Igen érdekes, hogy amikor mint polip száron növekszik, gemmulákat (csírarügyeket) növeszt, amelyek végül medúzává lesznek. A medúza egyáltalán nem hasonlít a szülőjéhez, a Stauridiumhoz. Nem is úgy szaporodik, hanem szexuális módon, s az ennek következtében létrejövő tojásokból megint csak Staudiriák jönnek elő. Ez a meglepő jelenség könnyebbé fogja tenni sokak számára annak megértését, hogy lehet olyan formát kifejleszteni, amely egyáltalában nem hasonlít nemzőihez, mint például a hermafrodita szülőktől származó szexuális lemuriaiak. Kétségbevonhatatlan az is, hogy az emberi inkarnációk esetében a Karma törvénye, legyen az faji vagy egyéni törvény, hatálytalanítja szolgájának, az átöröklésnek alárendelt tendenciáit. A korábban idézett kommentárban a 27. slokára vonatkozó utolsó mondat jelentését, vagyis azt, hogy a negyedik faj Padmapani gyermekei voltak, talán magyarázza az „Esoteric Buddhism” sugalmazójának egyik, a 68. oldalról idézett levele:
Az emberiség nagyobbik része a negyedik gyökérfaj hetedik alfajához tartozik, – tehát idetartoznak a fent említett kínaiak és elágazásaik (malájok, mongolok, tibetiek, magyarok, finnek, sőt még az eszkimók is mindnyájan ez utolsó sarj maradványai).

Padmapani, vagy szanszkrit néven Avalôkitêswara a tibetieknél Chenresi. Nos, Avalôkitêswara legmagasabb aspektusában és az isteni régiókban a nagy Logosz. De a megnyilvánult síkon ő is, akárcsak Daksha az emberek (spirituális értelemben vett) nemzője. Padmapani-Avalôkitêswara ezoterikus elnevezéssel a Bodhisattva (vagy Dhyan Chohan) Chenresi Vanchug, „a hatalmas és mindentudó”. Mai felfogás szerint ő Ázsiának általában és Tibetnek speciálisan a legnagyobb pártfogója. Azt tartják, hogy ez az égi lény időről-időre emberi formában nyilvánítja ki magát, hogy szent életre vezesse a tibetieket és lámákat, és hogy megóvja a világban a nagy arhátokat. Egy népszerű legenda szerint, valahányszor kihalóban van az emberek hite, Padnapani Chenresi, a „Lótusz-vivő” ragyogó fénysugarat bocsát ki, s azonnal inkarnálódik a két nagy láma közül (a dalai és a teshu láma) valamelyikbe. Azt is tartják, hogy Tibetben fog inkarnálódni mint a „Legtökéletesebb Buddha”, tehát nem Indiában, mint elődei, a nagy Rishik és Manuk, akik fajunk kezdetén ott jelentek meg, de már többet nem jelennek meg. Még az exoterikus megjelenítési formában is Dhyani Chenresi az ezoterikus tanokra enged következtetni. Akárcsak Daksha, ő is az összes előző fajok szintézise és a harmadik - az első teljes - faj utáni valamennyi emberi faj nemzője. Ezért úgy ábrázolják, mint a négy ősi faj kulminációját tizenegy-arcú formában. Ábrázolása a követkelő: egy vízszintesen négy sorba tagolt oszlopon minden sorban három-három különböző színű arc vagy fej látható, három arc jellemző ugyanis minden fajra, a faj három alapvető fiziológiai változásának megfelelően. Az első sorozat fehér (hold-színű), a második sárga, a harmadik vörösesbarna. A negyedik sorban csak két arc van, a harmadik helye üresen maradt, utalásként az atlantisziak korai végére, e két arc barnás fekete. Padmapani (Daksha) az oszlop tetején ül, ő képezi a csúcsot. Erre vonatkozólag lásd a 39. slokát. A Dhyan Chohan
139

négy karral van ábrázolva, ez újabb utalás a négy fajra. Két karja keresztbe van fonva, a harmadik egy lótuszt tart kezében (Padmapani, a „lótusz-vivő”), a virág a nemzést szimbolizálja, míg a negyedik karja egy kígyót tart kezében, a hatalmában lévő Bölcsesség szimbólumát. Nyakában egy rózsakoszorú van, fején a víz jele:  – anyag, vízözön – homlokán a harmadik szem (Shiva szeme, ami spirituális belátást, intuíciót jelent). Neve a „Védő” (Tibet védője), az „Emberiség Megváltója”. Más ábrázolásokon, ahol csak két karja van, ott ő Chenresi a Dhyani, valamint Boddhiszattva, Chakna-padma-karpo, „a fehér lótusz tartó”. Egy másik neve Chantong, „az ezerszemű”, s ekkor ezer karja és ezer keze van, minden tenyerében ott a Bölcsességszem, a karjai a sugarak erdejeként áradnak ki testéből. Egy másik szanszkrit neve Lokapati vagy Lokanâtha, „a Világ Ura”, tibeti neve pedig Jingtengonpo, „Védő és Megváltó” a gonosz minden fajtájától. Padmapani azonban csak a profánok számára jelenti szimbolikusan a „lótusz-vivőt”. Ezoterikusan Padmapani a Kalpák fenntartóját jelenti. Az utolsó Kalpa neve Padma, s ez Brahmâ életének felét jelképezi. Jóllehet ez egy kisebb Kalpa, mégis Maha-nak, „nagynak” nevezik, mert magába zárja azt a kort, amikor Brahma kiugrott a lótuszból. Elméletileg a Kalpák végtelenek, de gyakorlatilag többszörösen felosztódnak térben és időben, s mindegyik felosztásnál – még a legkisebbnél is – külön Dhyani van, mint védnök vagy uralkodó. Padmapani (Avalôkitêshvara) Kínában női aspektusában Kwan-Yin, „aki tetszése szerint bármilyen formát ölt magára, hogy megmentse az emberiséget”. Az okkultista, ha tudja ezen Dhyanik – köztük Amitabha (a kínai O-mi-to Fo) – megfelelő „születésnapjain”, pl. a második hónap 19. napján, a tizenegyedik hónap 17. napján, a harmadik hónap 6. napján, stb. – az asztrológiai konstellációkat, könnyebben végrehajthatja az u. n. „mágikus” cselekedeteket. Ha ugyanis bizonyos konstellációk sugarába beállít egy tükröt, akkor abban megláthatja bárkinek a jövőjét a sorban következő eseményekkel együtt. De vigyázzunk, az érem másik oldala: BOSZORKÁNYSÁG.

140

8. STANZA AZ ÁLLATI EMLŐSÖK FEJLŐDÉSE: AZ ELSŐ BUKÁS
28. Hogyan jöttek létre az első emlősök. 29. Ez a fejlődés szinte darwini. 30. Az állatok teste megszilárdul. 31. Szétválásuk nemekre. 32. Az elme-nélküli emberek első bűne. 28. Az első állatokat (ebben a körben) a verejtékcseppekből, (a) az anyag maradványaiból, az előző kerék (az előző harmadik kör) embereinek és állatainak holttesteiből és a felkavart porból teremtették. (a) Az okkult tanítás azt tartja, hogy ebben a körben a fejlődés később hozta létre az emlősöket, mint az embereket. A fejlődés ciklusokban történik. A hét kör nagy manvantarai ciklusa, amely az első körben az ásványi, növényi és állati fejlődéssel kezdi, a negyedik kör első felének végeztével, a negyedik faj közepén a lefelé hajló íven holtpontra jut fejlődési művében. Ezt a középső pontot földünkön – a negyedik és legalsó bolygón – a jelenlegi körben értük el. Minthogy pedig a monád az A bolygón történt első „immetalizációja” után keresztülment az ásványi, növényi és állati világon, kipróbálva a három anyagállapot minden fokozatát – kivéve a harmadik, vagyis szilárd anyagállapot legutolsó fokát, amelyet csak „a fejlődés felezőpontján” ért el –, nyilvánvalóan logikus és természetes, hogy a negyedik kör kezdetén, a D bolygón elsőnek az embernek kell megjelennie. Az is világos, hogy ez az emberi forma az objektivitással összeegyeztethető legfinomabb anyagból kell, hogy legyen. Még világosabb megfogalmazásban: ha a monád inkarnációs ciklusait a lefelé hajló íven a három objektív birodalomban kezdi el, akkor egy gömb fölfelé hajló ívét már mint ember kell, hogy elkezdje. A lefelé hajló íven a spirituális az, ami fokozatosan átváltozik anyagivá. A mélypont középső vonalán a Szellem és az Anyag az emberben kiegyensúlyozódik. A fölfelé tartó íven a Szellem azután lassanként érvényesülni kezd a fizikum, vagyis az Anyag fölött úgy, hogy a hetedik kör hetedik fajának végeztével a monád olyan független lesz az anyagtól és annak tulajdonságaitól, mint kezdetben volt; de megszerezte a személyes életek gyümölcseként a tapasztalatot és bölcsességet, mentesen az anyag kísértéseitől és gonosz voltától. Ugyanezt a fejlődési rendet találjuk a Genezis első és második fejezetében, ha azt helyes ezoterikus megértéssel olvassuk. Az I. fejezet ugyanis az első három kör történetét tartalmazza, valamint a negyedik kör első három fajának történetét egészen addig az időpontig, amikor a Bölcsesség Elohimje tudatos életre nem hívja az embert. Az I. fejezetben az állatok, „vízi állatok” és „szárnyas repdesők” teremtése hamarább történik, mint az androgün Ádám teremtése.1 A II. fejezetben a (nem nélküli) Ádám jelenik meg először, s az állatok csak utána jönnek. A Genezis II. fejezetében azonkívül az első két fajra és a harmadik faj első felére oly jellemző öntudatlanság és mentális tompaság is szimbolikusan kifejezést kap Ádám mély álmában. Ez a mentális tétlenség álomtalan alvását, a Lélek és az Elme szendergését jelenti, nem pedig – ahogy a nagy tudású francia elméleti szakember, M. Naudin képzeli – a nemek szétválásának fiziológiai folyamatát. A fejlődés lefolyására és rendjére vonatkozólag mind a Purânák, mind a kaldeai és egyiptomi töredékek, valamint a kínai tradíciók is egyezést mutatnak a TITKOS TANÍTÁS
Ez allegorikusan utalás a Zodiákus „Szent Állataira” és egyéb égitestekre. Egyes kabbalisták az állatok prototípusait látják bennük. 141
1

állításaival. A fent felsorolt csaknem valamennyi tanításunkat megerősítik. Többek között, pl. a harmadik faj tojásról szaporodó módját, sőt utalás történik az első emlős formák egy kevésbé ártatlan nemzési módjára is. A Kommentár azt mondja: „Gigantikusak, átlátszók, némák és iszonyatosak voltak.” Ezzel kapcsolatban tanulmányozásra ajánljuk egyes Rishik és különböző utódaik történetét. Pulastya az összes Kígyók és Nágák atyja – íme a tojásról szaporodó nemzetség; Kashyapa pedig feleségével Tamrával a madarak királyának, Garudárak őse, míg másik feleségével Surabhival (vagy Kamadhenuval, az Isteni Tehénnel) a teheneket, bivalyokat, stb. nemzette. A Titkos Tanításban az első Nágák – a kígyóknál bölcsebb lények – „az Akarat és Jóga Fiai”, akik még a nemek teljes szétválása előtt születtek, és a korai harmadik fajban2 élő „Szent Bölcsek erejéből (Kriyasakti) létrehozott embert hordozó tojásokban3 fejlődtek”. „Ezekben inkarnálódtak a három (felső) világ Urai” –, a Rudrák különböző osztályai; ők voltak a Tushiták, ők voltak a Jayák, és ők az Adityák. Mert – amint Parâsara magyarázza: „Száz elnevezést is kaptak a mérhetetlenül hatalmas Rudrák”. A Bölcsesség Kígyóinak, a primitív Nágáknak néhány leszármazottja benépesítette Amerikát, amidőn ez a kontinens a hatalmas Atlantisz fénykorában kiemelkedett. Amerika ugyanis a Jambu-Dwipa, nem pedig a Bharata-Varsha pâtâlája vagy antipodusa (ellenlábasa). Különben honnan erednének azok a Mexikóban még ma is élő tradíciók és legendák – s ezek, ahogy Augustin Thierry mondja, sokkal igazabbak, mint a történelem –, sőt bizonyos „varázslók” és papok neveinek azonossága is. Majd szólunk még a Nargálokról és Nagálokról, úgyszintén a nagalizmusról, amelyet a misszionáriusok „ördögimádásnak” neveznek. Majdnem valamennyi Purânában elmondják „Daksha áldozatának” történetét. Ezek közül a legrégibb beszámolót a Vayu Purânában találjuk. Jóllehet allegorikus, mégis sokkal több jelentést és biológiai revelációt találhat benne a természettudós, mint azokban az áltudományos elképzelésekben, melyeket tudományos teóriáknak és hipotéziseknek tartanak. Daksha, akit a Fő Ősnek tartanak, a „mese” szerint egyben az első fizikai ember teremtője is, aki az istenek és a raumák közötti általános harcban elveszti fejét testéről. Minthogy ezt a fejet tűzben elégetik, helyébe egy kos-fejet tesznek, amint azt a Skanda Purânában a Kasi-Khanda elmondja. A kos-fej a szarvakkal régi szimbóluma a nemző erőnek és a szaporodási képességnek, s ez fallikus szimbólum. Amint már a korábbiakban bemutattuk, Daksha vezeti be azt a korszakot, amelyben az emberek szexuális módon szaporodnak. A szaporodásnak ez a módja nem hirtelen történt, mint ahogy gondolnánk, hanem hosszú
Ezoterikusan jelentős különbség van a Sarpa és a Naga szavak között, jóllehet egyforma értelemben szokták használni. A sarpa szó (serpent) a strip = csúszni gyökből származik, ld. a latin serpo. A sarpakat Ahinak is hívták a Ha gyökből, ami annyit jelent, mint elhagyni. „A Sarpák Brahmâ hajából keletkeztek, éspedig úgy, hogy amikor Brahmâ meglátta a Yakshákat, akiket ő teremtett szörnyű alakra, ijedtében a haja leesett a fejéről, s minden hajszála kígyóvá változott. E kígyókat elnevezték Sarpának, mert csúsztak és Ahi-nak, mert lehulltak a fejről. (Wilson I. köt. 83. old.) A Nagák viszont az allegóriákban, jóllehet kígyófarkúak, nem tekergőznek, hanem járni, szaladni és harcolni is tudnak. 3 Hesiodos könyvében, „Az istenek eredetében” Zeusz ezt a harmadik fajt kőrisfából teremti. A Popol Vuh-ban az emberek harmadik faját a Tzita fából, és a Sibac-nak nevezett nád beléből teremti. De az Artufák (beavatási barlangok) misztikus nyelvezetében a Sibac jelentése: „tojás”. 1812-bent Don Baptista Pino ezt írta a spanyol képviselőháznak címzett jelentésében: „Minden pueblónak (indián falunak) vannak Artufái – így hívják a bennszülöttek azokat a földalatti szobákat, melyekhez csak egy ajtó vezet, s ahol (titokban) összeülnek... Ezek kifürkészhetetlen templomok... ajtajuk mindig zárva a spanyolok előtt ... A Napot imádják és a Holdat... a tüzet és a nagy KÍGYÓT (a teremtő erőt), melynek tojásait Sibac-nak hívják. 142
2

korszakokba telt, amíg ez lett az egyedüli „természetes” mód. Erre vonatkozik a történetnek az a része, amikor az Istenekek áldozó Dakshát megzavarja Shiva, a Pusztító Istenség, a megszemélyesített Fejlődés és Haladás, aki egyben az Újjáalkotó is. Ő az, aki elpusztítja a dolgokat régi formájukban csak azért, hogy újra életre keltse őket egy sokkal tökéletesebb típusban. Shiva-Rudra megteremti a rettenetes Virabhadrát, aki lélegzetéből születik, megbízza ezt az „ezerfejű, ezerkarú” szörnyet, hogy rombolja szét Daksha bemutatott áldozatát. Ekkor Virabhadra „a szellemek (az éterikus emberek) régiójában lakozva... bőrének pórusaiból (Romakupák) megteremti a hatalmas Raumákat”.4 Nos, bármenynyire is mitikus ez az allegória, a Mahabhâratában5 – amely éppen annyira történelem, mint az Iliász – azt olvassuk, hogy a raumák és egyéb fajok ugyanilyen módon keletkeztek a Romakupákból, a haj- vagy bőrpórusokból. Daksha „áldozatának” ez az allegorikus leírása telve van jelentőséggel a TITKOS TUDOMÁNY tanulmányozói számára, akik tudnak a „verejtékszülöttekről”. A Vaju Purâna szerinti beszámolóban Daksha áldozatának leírásánál még hozzáteszik, hogy mindez olyan teremtmények jelenlétében történt, akik tojásból születtek, gőzből, sarjadzásból, bőrpórusokból jöttek elő, s csak a legutolsók születtek méhből. Daksha a korai harmadik fajt jelképezi, amely szent és tiszta volt, de hiányzott belőle az egyéni Egó, és csupán passzív képességei voltak. Brahmâ ezért (az ezoterikus szövegekben) megparancsolja, hogy teremtsen. Ekkor Daksha a parancsnak engedelmeskedve megteremti az „alsó és a felső” (avara és vara) utódokat (putrákat), a kétlábúakat és négylábúakat, majd akaratával létrehozza a nőnemű lényeket, az isteneket, a Daityákat (a negyedik faj óriásait), a kígyó-isteneket, állatokat, a szarvasmarhákat és Danavákat (Titánok és Démon-mágusok) és még egyéb lényeket. Ezen időtől kezdve az élő lények szexuális érintkezésből szaporodtak, Daksha ideje előtt a szaporodás más módon történt: akarattal, látással és a jámbor bölcsek, az ájtatos szentek vallásos vezeklésének következtében.6 Ami ezután következik, az egyszerű zoológiai tanítás. 29. A csúszó-mászókon kívül teremtettek csontos állatokat, tengeri sárkányokat és repülő sarpákat (kígyókat). A földön csúszók szárnyakat kaptak. A hosszúnyakú vízlakók lettek a nemzői a levegő madarainak. (a) (a) Ebben a pontban tanításaink és a modern biológiai spekulációk tökéletesen egyeznek. Még a legbigottabb felfogás sem tagadhatja, hogy hiányzó láncszemek alkották az átmenetet a csúszómászók és a madarak között; különösen kitűnik ez a Vogt által ismertetett ornithoscelidae, hesperornis és archaeopteryx fajoknál. 30. A harmadik (faj) alatt a csontnélküli állatok fejlődtek és megváltoztak: csontos állatokká váltak, (a) chháyájuk (is) megszilárdult. 31. Először az állatok váltak ketté (hímre és nőstényre) (b)...

Wilson e szót „félisteneknek” fordította (Vishnu Purâna, I. köt. 130. old.); de a Raumák nem félistenek, hanem csak egy faj, egy törzs. 5 Parva XII, Adhyaya 10, 308. Sloka 6 Vishnu Purâna 143

4

(a) Gerincesek, majd emlősök következtek. E korszakot megelőzően az állatok - az emberekhez hasonlóan - éterikus ős-szervezetűek voltak. (b) A korábbi hermafrodita emlősök és a később bekövetkező nemekre való szétválás ténye ma már vitán felül áll, még a biológia szempontjából is. Amint Oscar Schmidt professzor, a köztudomásúan darwinista tudós mondja: „A használat és a nem-használat, kombinálva a kiválasztással megvilágítja (?) a nemek szétválását, valamint a csökevényes nemi szervek különben teljesen érthetetlen létezését. Különösen a gerinceseknél mindkét nem oly világos nyomait mutatja a másik nemre jellemző nemi szerveknek, hogy még az antik világ is feltételezte a hermafroditaságot, mint az emberiség természetes ősi állapotát... Figyelemre méltó, milyen csökönyösen öröklődnek a nemi szerveknek ezek a rudimentumai. Az emlősök rendjében a tényleges hermafroditaság ismeretlen, jóllehet fejlődésük egész periódusa alatt ki tudja mióta magukkal hurcolják ezeket az ismeretlen őseiktől eredő maradványokat.”7 31. …(Az állatok) nemzeni kezdtek. A kettős ember (azután) szintén kettévált. Azt mondta: „Legyünk mi is olyanok, mint ők, egyesüljünk és teremtsünk”. És úgy tettek... 32. Azok, akikben nem volt szikra (a „szűk-fejűek”8), hatalmas nőstény állatokat vettek magukhoz. (a) Ezekkel néma fajokat nemzettek. Ők maguk (a „szűk-fejűek”) is némák voltak. De nyelvük feloldódott (b). Ivadékaik nyelve néma maradt. Szörnyetegeket nemzettek. Hajlott hátú, négy lábon járó, vörös szőrrel fedett szörnyeteg-fajtát nemzettek.9 Néma fajt, hogy szégyenüket ne mondhassák el.10 (a) „Először az állatok váltak ketté” – mondja a 31. Stanza. Ne felejtsük el, hogy abban a korban az emberek még fiziológiailag is különböztek a mai embertől, amely már túljutott az ötödik faj felező pontján. Nem közölték velünk, hogy milyenek voltak ezek a nőstényállatok, de bizonyára annyira különböztek a ma általunk ismert állatoktól, mint amennyire az akkori „emberek” a mai emberektől. Ez volt az első fizikai „anyagba bukása” néhány akkor létező és alacsonyabb rendű fajnak. Emlékezzünk a 24. Slokára. A „Bölcsesség Fiai” elvetették a korai harmadik fajt, azaz a még fejletleneket, és csak a késői harmadik fajban inkarnálódtak, megadva ezáltal nekik az intellektust. Így tehát az ostoba vagy „elme-nélküli” fajok bűne – mely fajok nem kaptak „szikrát”, s felelőtlenek voltak – azokra hullt, akik nem akartak velük szemben megfelelni karmikus kötelességüknek. (b) Az emberi beszéd kialakulásával kapcsolatban lásd a további részeket.

Milyen ellenvetésekkel találkozhatunk?
Az okkultizmus tehát elveti azt az elképzelést, hogy az ember a majomtól, vagy akár egy közös őstől származna. Sőt éppen ellenkezőleg az emberszabású majmok legnagyobb részéről azt tartja, hogy azok a korai atlantiszi korszakban élt harmadik fajhoz tartozó emberektől származnak. Minthogy ezt az állítást könyvünk más részében is hangoztatni és
„Doctrine of Descent and Darwinism”, 186-7. Az „ismeretlen ősök” az ősi asztrális prototípusok. Lásd: 24. sloka (7. Stanza 1. sloka.) 9 Ezek az állatok vagy szörnyek nem az emberszabású vagy másfajta majmok, hanem éppen az, amit az antropológusok „missing link”-nek, „hiányzó láncszemnek” neveznek, a primitív alsó ember. 10 A szégyent, ami állati eredetükhöz kapcsolódik, bár ezt a modern tudósok bizonyára kiemelnék, ha tudnák.
8 7

144

védelmezni fogjuk, e helyen csupán röviden foglalkozunk vele. A nagyobb világosság kedvéért azonban néhány szóban elismételjük azt, amit az I. kötetben a 6. Stanzára vonatkozólag mondtunk. Tanításaink úgy szólnak, hogy jóllehet a Természet egy távoli korban az emberi asztrális forma köré egy majomszerű külső burkot formált, ez a forma azonban éppoly kevéssé volt a „hiányzó láncszem”, mint amennyire azon számos egyéb – az asztrális formát eltakaró – burkok sem voltak azok, melyeket ezen asztrális formák a Természet valamennyi birodalmában történő természetes fejlődésük folyamán felöltöttek. Ez a hosszas fejlődés pedig – mint ahogy rámutattunk – nem is ezen negyedik körhöz tartozó bolygón ment végbe, hanem az első, második és a harmadik kör folyamán, amikor az EMBER előbb „kő, majd növény, végül állat” volt, hogy végül is elérje a jelenlegi emberiség első gyökérfaját. A fejlődés tényleges folyamata eltér a darwini rendszertől, s a kettőt csak akkor lehetne egymással összeegyeztetni, ha az evolucionisták félretennék a „természetes kiválasztódás” és más hasonló dogmákat. Valóban, Haeckel moneronja és a Manu Sarisripa-ja11 között áthidalhatatlan szakadék tátong, amelynek neve Jiva; mert az „emberi” monád, akár immetallizálódva a kő atomjában, akár ivegetalizálódva a növényben vagy inanimalizálódva az állatban, mindvégig isteni, s ennélfogva EMBERI monád. S csak akkor szűnik meg emberi lenni, amikor abszolút istenivé válik. Az „ásványi”, „növényi” és „állati” monád elnevezés pusztán felszínes megkülönböztetés; a monád (Jiva) mindenképpen csakis isteni, akár emberi volt a múltban, vagy azzá válik a jövőben. A kettő közötti különbséget jól meg kell értenünk, ha az „emberi monád”-ról beszélünk. A monád egy csepp azon partnélküli óceánból, amely az elsődleges differenciálódás síkján túl, vagy pontosabban e síkon belül létezik. A monád magasabb állapotában isteni, alacsonyabb állapotában emberi – a „magasabb” és az „alacsonyabb” kifejezést jobb meghatározás híján használtuk, – de mindvégig monád marad, bármilyen feltételek vagy külső formák közé kerül – a nirvánai állapotot kivéve. Amint a Logosz visszatükrözi az Univerzumot az Isteni Elmében, s a megnyilvánult Univerzum visszatükröződik minden egyes monádban, – ahogy Leibnitz mondja egy keleti tanítást ismételve – úgy kell a monádnak inkarnációi körforgásában az élet-birodalmak minden egyes alapformájában visszatükröződnie. Ezért mondják helyesen a kabbalisták, hogy az „ember előbb kő, majd növény, majd állat, majd ember, majd szellem, és végül is Isten lesz”, így fejezvén be körforgását, visszatérve ahhoz a ponthoz, ahonnan mint égi ember elindult. De az „Ember” kifejezésen az Isteni Monádot kell érteni, nem pedig a Gondolkodó entitást, s még kevésbé annak fizikai testét. A tudomány emberei úgy próbálják az eredethez visszavezetni a halhatatlan Lelket – amelynek létezésében különben nem hisznek –, hogy végigvezetik a legalacsonyabb állati formáktól kezdve a legmagasabb rendű formákig, pedig valójában a jelenlegi állatok azon ősi szörnyek leszármazottai, amelyekről a Stanzák szólnak. A csúszómászók és vízi állatok, amelyek ebben a negyedik körben megelőzték az embert, úgyszintén a harmadik fajjal egyidős hasonló jellegű állatok, továbbá a harmadik és negyedik fajnál későbbi emlősök, – mindezek az állatok akár közvetlenül, akár közvetve az emberi kölcsönhatásból keletkező fizikai produktumok. Helyes az a megállapítás, hogy ezen Manvantara embere, éspedig a három megelőző körben, átment a Természet valamennyi birodalmán. Volt már „kő, növény, állat”. Igen ám, de (a) ezek a kövek, növények és állatok, amelyek a negyedik körben később jelentkeztek, prototípusai, fátyolszerű bemutatásai voltak azoknak, és (b) még a negyedik kör elején is a jelenlegi kövek, növények és állatot pusztán asztrális árnyékok voltak, – okkultista kifejezéssel élve. Végül pedig sem embernek, sem állatnak, sem növénynek nem olyan volt a formája és fajtája, mint amilyenné később vált. Így tehát a negyedik kör állati birodalmához tartozó alsóbbrendű lények asztrális prototípusai, amelyek megelőzték az emberek chháyáit, voltaképpen csupán konszolidált, de még mindig
11

Szó szerinti jelentése: kígyó. 145

nagyon éteri burkai voltak azon még sokkal éterikusabb formáknak vagy modelleknek, melyek a harmadik kör vége felé a D bolygón léteztek, ahogy ezt az Esoteric Buddhism (III. fej.) mondja. Ezeket az alsóbbrendű állati lényeket „az anyag maradványaiból, az előző kerék – vagyis a harmadik kör - embereinek és (egyéb kihalt) állatainak holttesteiből teremtették” – amint azt a 28. Slokában olvassuk. Így tehát, Földünk ezen életciklusának kezdetén e leírhatatlan, s az asztrális embert megelőző „állatok” voltaképpen a harmadik kör emberének következményei voltak, a jelenlegi kör emlősei viszont nagyrészt megint csak az embernek köszönhetik létüket. Sőt, mi több, a jelenlegi emberszabású majom „őse” közvetlen teremtménye az akkor még értelem nélküli embernek, aki emberi méltóságát meggyalázva fizikailag leereszkedett az állat szintjére. A fent elmondottak érthetővé teszik az antropológusok azon állítólagos bizonyítékait, amelyek az ember állati eredetének bemutatására szolgálnak. Az evolucionisták által legjobban hangsúlyozott tétel az, hogy „az embrió története a faj összegezése”. Továbbá, hogy „a tojásból kifejlődő minden szervezet sorjában átmegy mindazokon a formákon, amelyeken ősei átmentek a Föld történetének hosszú folyamán.12 Az embrió története... kicsiben tükrözi a faj történetét. Ez az elképzelés alapvető, biogenetikus törvényünk lényegét jelenti, s az organikus fejlődés alapvető törvényének tanulmányozásánál ezt kell a fő helyre állítanunk.”13 Ezt a modem elméletet mint tényt ismerték, és sokkal filozofikusabb módon fejezték ki a legősibb idők bölcsei és okkultistái. Összehasonlításként hadd idézzünk egy részt az Isis Unveiled című munkámból. Azzal a kérdéssel foglalkozva, hogy a fiziológusok nagy tudásuk mellett miért nem tudnak magyarázatot találni a torzszülött jelenségekre, a fenti könyv ezeket mondja: Az anatómus, aki „speciális tárgyként” az embrió fejlődését és növekedését választotta... minden különösebb agymunka nélkül, pusztán a mindennapi tapasztalat és saját szemének tanúbizonysága alapján beszámolhat arról, hogy egy bizonyos időszakig az embrió pontos másolata egy fiatal békafélének, a petéből kikelő ebihalnak. De még eddig egyetlen fiziológusnak vagy anatómusnak sem jutott eszébe, hogy az emberi lény fejlődésére – fizikai megjelenésének első percétől kezdve egészén addig, amíg végső formájában megszületik – a lélekvándorlás (metempszichózis) pithagoraszi ezoterikus tantételét alkalmazza, melyet oly helytelenül értelmeznek bírálói. A kabbalista axióma: „A kőből növény, a növényből állat, az állatból ember, stb.” jelentését már említettük más helyen az ember spirituális és fizikai fejlődésével kapcsolatban itt a Földön. Most még néhány újabb megjegyzéssel próbáljuk világosabbá tenni ezt a kérdést. Mi az első, primitív formája a leendő embernek? Egy mag, egy testecske, mondják egyes fiziológusok; egy molekula, pete a petében, mondják mások. Ha analizálnánk – mikroszkóppal vagy másként – milyen összetételre számíthatunk? Analógiát használva mond„Az embriológia tudománya igen erős érvet hoz fel a variabilitás mellett. Az uterusban lévő ember... egyszerű sejt, majd növény három vagy négy levélkével, ebihal kopoltyúkkal, farokkal bíró emlős, és csak végül válik kétlábú főemlőssé (?). Az embrió fejlődésében lehetetlen észre nem vennünk az egész organikus sorozat gyors felvázolását, pontos összegezését.” (Lefevre: Philosophy, 484. old.) Ez az összegezés azonban semmi más, mint az emberben – a mikrokozmoszban – felhalmozott típuskészlet ténye. Ezzel az egyszerű magyarázattal felelhetünk minden olyan ellenvetésre, pl. a foetusnál tapasztalható csökevényes fark, amelyet Haeckel és Darwin oly diadalmasan vonultatnak fel a majom-ősapa elmélet támogatására. Arra is rámutathatunk még, hogy az evolúciós elméletek szerint nincs megmagyarázva, miért találunk az embriói fokozaton növényformát levélkékkel. A darwinisták nem viszik vissza az embert a növényhez, amint azt az okkultisták teszik. Honnan ered az embriónak ez a vonása, és mivel magyarázzák ezt a darwinisták? 13 „The Proofs of Evolution” című Haeckel-féle előadás. 146
12

hatnánk azt, hogy az összetevők a következők: a vérkeringés által a csíráztató helyen lerakott szervetlen anyagrészecske, és a vele egyesülő organikus anyagrészecske. Más szóval, a jövendő embernek ez a mérhetetlen kicsiny magja ugyanolyan elemekből áll, mint a kő – tehát ugyanolyan elemekből, mint a Föld, amely az ember lakóhelyéül van kijelölve. A kabbalisták Mózest mint tekintélyt idézik azon megjegyzéssel kapcsolatban, hogy egy élőlény teremtéséhez föld és víz szükséges, tehát jogosult a mondás, hogy az ember először mint kő jelenik meg. Az emberi pete három vagy négy hét után növényszerű formát ölt: egyik vége gömbszerű lesz, a másik pedig elvékonyodó, mint egy répa. Részeire bontva kiderül, hogy igen finom hagymához hasonló lemezekből vagy burkokból áll, belül pedig folyadékot tartalmaz. A lemezek az alsó végén összefutnak, s az embrió ezen a gyökércsúcson függ, csaknem úgy, mint egy gyümölcs a szárán. A kő „metempszichózis” (lélekvándorlás) útján megváltozott, növénnyé vált. Ekkor az embriószerű teremtmény ágakat hajt belülről kifelé, ezek a végtagok, s kifejlődnek az arcvonások. Két fekete pont a szem, a fül, az orr, a száj előbb csak horpadások, mint az ananász pontjai, mielőtt kidomborodnának. Az embrió egy állatszerű foetus – egy ebihal – lett, olyan, mint egy kétéltű csúszómászó, mely vízben él, és abból táplálkozik. Még nincs emberi, azaz halhatatlan monádja, mert ez – ahogy a kabbalisták mondják – csak a „negyedik órában” éri el a halhatatlanságot. Fokról fokra a foetus kifejleszti az emberi jellegzetességeket, az örök lehelet első rebbenése átmegy rajta, a foetus megmozdul... és az isteni esszencia letelepszik a gyermeki alkatba, amelyben annak fizikai haláláig – az ember szellemmé válásáig – tartózkodni fog. A kabbalisták szerint a kilenchónapos kiformálódás ezen misztikus folyamata a „fejlődés egyéni ciklusának” teljessé tétele. Amint a foetus fejlődik a női méh magzatvizében, ugyanúgy csíráznak ki a bolygók az univerzum méhében, az univerzális éterben vagy asztrális fluidumban. Ezek a kozmikus gyermekek, akárcsak apró lakóik, eleinte csak magvak, azután petévé lesznek, majd lassan megérnek, most már ők lesznek anyává és kifejlesztik az ásványi, növényi, állati és emberi formákat. A központból a kerülethez a szemmel láthatatlan vízhólyagtól a kozmosz egyáltalán elképzelhetetlen, illetve elképzelhető határáig vezetnek végig az okkultisták, ezek a ragyogó gondolkodók az egymást átható ciklusokon, melyek vég nélküli szériákban tartalmazzák egymást. Az embrió fejlődése prenatális állapotában az egyén családjában, a család az államban, az állam az emberiségben, a Föld naprendszerünkben, e rendszer a központi univerzumban (Tejútrendszerben), az univerzum a kozmoszban, és a Kozmosz pedig az EGY OK-ban, amely határtalan és végtelen. Ezek a fő vonásai az Ő fejlődési filozófiájuknak, s amint látjuk, ez nem egyezik Haeckel tanával:
„Csak részei vagyunk a csodás egésznek, aminek testét a Természet, lelkét Parabrahm képezi.”

Ezek az okkultizmus bizonyítékai, s ezeket utasítja el a tudomány. De hogyan lehetne másként áthidalni az emberi lélek és az állati lélek közötti szakadékot? Ha az emberszabású majomnak és a homo primigeniusnak – argumenti gratia – közös őse volt – úgy, ahogy azt a modern spekulációk kifejtik – miért van olyan óriási eltérés a két csoport között észbeli képesség dolgában? Igaz, azt válaszolhatnák, hogy az okkultizmus is csak azt teszi, amit a tudomány állít: közös őst ad majomnak és embernek, mert hiszen a majmot az ősi embertől származtatja. Ez igaz, de ez az „ősi ember” csak külső formájára nézve volt ember. Értelem és lélek nélküli lény volt akkor, amikor egy nőstény állati szörnnyel a majomfajták ősapját nemzette. Ez a spekuláció – ha ugyan az – legalább is logikus, és áthidalja azt a szakadékot, amely az emberi és az állati elme között van. Magyarázatot ad arra, ami eddig érthetetlen és felfoghatatlan volt. Azt a tényt pedig – amit a tudomány csaknem biztosra vesz – hogy t.i. a

147

fejlődés jelenlegi szakaszában az ember és az állat egyesüléséből nem jönnek létre utódok, majd másutt fogjuk tárgyalni és megvilágítani. Nos, miben áll az alapvető különbség a „The Pedigree of Man” alapján ma már (majdnem) elfogadott következtetés – vagyis az ember és a majom közös ősének hirdetése – valamint az okkultizmus tanításai között, mely utóbbi fenti állítást tagadva azt a tényt fogadja el, hogy minden élő lény és minden dolog ugyanabból a közös forrásból származik? A materialista tudomány fokozatosan fejleszti ki az embert azzá, ami az ember ma. Kezdi az első protoplazmikus, moneronnak nevezett szemcsével, – amely állítása szerint, akárcsak a többi, „mérhetetlen korszakok folyamán kezdődött el egy vagy több egyszerű, spontán módon keletkező, a fejlődés törvényének engedelmeskedő eredeti formából – és folytatja az „ismeretlen és megismerhetetlen” típusokon át a majomig, s onnan tovább az emberi lényig. De nem mondja el, hogy hol találhatók az átmeneti formák, – azon egyszerű oknál fogva, mivel eddig még semmiféle „hiányzó láncszemet” nem fedeztek fel, jóllehet mindez nem akadályozza meg a Haeckelhez hasonló embereket abban, hogy tetszésük szerint kitaláljanak ilyeneket. De nem is fognak ilyen hiányzó láncszemet találni. Egyszerűen azért, mert az objektív síkon és a formák materiális világában keresik ezt a láncszemet, amely biztonságosan el van rejtve a mikroszkóp és a bonckés elől az embert hordozó állati tabernákulumon belül. Elismételjük azt, amit az Isis Unveiled-ben mondottunk: „...Minden dolog a Szellemből ered, mert a fejlődés felülről indul el, és lefelé száll, nem pedig fordítva, ahogy a darwini elmélet tanítja. Más szavakkal, a formák fokozatosan materializálódtak, amíg a lealacsonyodásnak egy végső pontját el nem érték. Ez az a pont, ahol a modern fejlődés-elmélet belép a spekulatív feltevések arénájába. Ha elérkeztünk eddig a korszakig, akkor könnyebben megértjük Haeckel Anthropogeny-jét, amely az ember származását „azon tengeri iszapban ázó protoplazmikus gumóig” vezeti vissza, amely „már akkor is létezett, amikor a legrégibb kövületeket tartalmazó sziklák még le sem ülepedtek” –, hogy Mr. Huxley szavait használjuk. De még ennél is könnyebben elképzelhetjük azt, hogy a (harmadik körhöz tartozó) ember „egy majomszerű (asztrális) emlősből fokozatos átalakulással” fejlődött ki. Hiszen ugyanezt az elméletet – ámbár tömörebb és kevésbé elegáns, de éppen úgy érthető megfogalmazásban - Berosus szerint sok ezer évvel ő előtte tanította Oannesz vagy Dagon, az ember-hal, a babiloniak fél-démonja14 (bár kissé másként körvonalazva). „De milyen érvek támogatják a darwini leszármazási vonalat? Ami magát Darwint illeti, semmi más, mint „bizonyíthatatlan hipotézis”. Saját szavai szerint, Darwin minden lényt úgy tekint, mint „egyenes leszármazottait azon kevés számú lényeknek, melyek már akkor is régen éltek, amikor a szilur rendszer első rétegei még le sem rakódtak”.15 Darwin nem tesz kísérletet arra, hogy bemutassa, mifélék voltak ezek a „kevésszámú élőlények”. De célunknak annyi is elegendő, mert azzal, hogy megengedi létezésüket, tudományosan megengedhető, hogy a régiekhez forduljunk a tétel megerősítése és részletes kidolgozása céljából.”16 Valóban, amint már előző munkánkban is mondtuk, ha elfogadjuk Darwinnak a fajok fejlődéséről szóló elméletét, ez egy kiinduló pontot képez egy nyitott ajtó küszöbén. Szabadságunkban áll megmaradni Darwinnal együtt a küszöbön belül, vagy átléphetjük ezt a
14 15

Cory: Ancient Fragments, 31. és köv. (új és bővített kiadásban az 51-58. oldalak) Origin of Species, 448-449. old. 1. kiad. 16 Isis Unveiled, I. köt. 154. old. 148

küszöböt, amely mögött a határtalan és érthetetlen, vagy inkább a Kimondhatatlan áll. Ha halandó nyelvünk nem is tudja kifejezni azt, amit szellemünk – még itt a földön – homályosan felfog a nagy „Túloldalról”, az időtlen Örökkévalóság valamely pontján csak fel kell, hogy ismerje a valóságot. De mi van Haeckel elméletén „túl”? Úgy látszik csak a Bathybius Haeckelii, és semmi más!

149

9. STANZA

AZ EMBER VÉGSŐ KIFEJLŐDÉSE
33. A teremtők bánják tettüket. 34. Jóváteszik mulasztásukat. 35. Az emberek megkapják az elmét. 36. A negyedik faj kifejleszti a tökéletes beszédet. 37. Minden androgün egység szétválik és kétnemű lesz. 33. Ezt (az állatokkal elkövetett bűnt) látva a Lha-k, (a Szellemek, a „Bölcsesség Fiai”) akik nem alkottak embereket (akik visszautasították a „teremtést”), sírtak, mondván: 34. „Az amanaszák (az „elme-nélküliek”) meggyalázták jövendő lakhelyeinket. (a) Ez karma. Lakjunk másokban. Tanítsuk jobbra őket, nehogy még rosszabb legyen.” Ezt tették... 35. Azután minden ember kapott manaszt (elmét). Látták az értelem-nélküliek bűnét. De a szétválás korábban történt, még mielőtt az isteni értelem sugara megvilágította volna szunnyadó elméjük sötétségét, s ezért estek bűnbe. Vagyis öntudatlanul követtek el rosszat, amikor természetellenes következményt hoztak létre. És mégis, akárcsak a többi hat primitív testvérfaj, ez a hetedik, immár degenerált faj, jóllehet az elkövetett bűn miatt hosszú időt kell várnia végső kifejlődéséhez, az utolsó napon szintén rálép a hét ösvény egyikére. Mert: „a bölcsek1 őrzik a természet rendjének otthonát, titokban öltenek magukra tökéletes formát”.2 De most lássuk, hogy vajon a bűntársul vett „állatok” olyanok voltak-e, amilyeneket a mai zoológia ismer. (a) A „Bűnbeesés” az ősi Bölcsesség és a régi feljegyzések tanúsága szerint akkor történt, amikor Daksha – a korai harmadik faj embereinek és dolgainak testet öltött teremtője – eltávozott, hogy helyet adjon az emberiség azon részének, amely „szétvált”. Az egyik Kommentár a következőképpen magyarázza a „Bűnbeesést” megelőző körülményeket:
Az emberi negyedik fejlődés kezdeti időszakában az emberiség számos különböző irányba ágazódott el. Az első emberi példányok külső formája nem volt egységes, mert az eszközöket (a tojás-szerű, külső burkokat, amelyben a későbbi teljesen fizikai ember kifejlődött) még megszilárdulásuk előtt hatalmas – ma már ismeretlen és a Természet kezdeti próbálkozásai közé tartozó - állatok hatalmukba kerítették. Az eredmény az lett, hogy a közbeeső szörnyfajok, félig állat – félig emberszerű lények keletkeztek. De minthogy ezek kudarcok voltak, nem élhettek sokáig, jóllehet a „Tojásból-szülött” Fiak – akinél igen gyenge volt még az elsődleges pszichikus erő ahhoz, hogy a fizikai természeten uralkodjék – ezen lények nőstényeit párként magukhoz vették, s velük újabb emberi szörnyeket nemzettek. Később az állati fajták és az emberi fajok fokozatos kiegyensúlyozódásuk következtében eltávolodtak egymástól, s többet nem párosodtak. Az ember nem teremtett többé, hanem nemzéssel szaporodott. De az ősi időkben nemcsak embereket, hanem állatokat is nemzettek. Igazat szóltak tehát azok a Bölcsek, akiknek elbeszélése szerint voltak olyan emberi hímek, akik A Rig Véda következő verse (X. 5. 6.): „A hét bölcs lény (a bölcsesség sugarai, a Dhyánik) hét ösvényt (vagy vonalat, más értelemben pedig fajt) formál. Ezeknek egyikéhez jöhetnek a meggyötört halandók” – telve van okkult értelemmel, jóllehet csak asztronómiai és kozmikus értelemben szokták magyarázni. A hét „ösvény” jelenthet hét vonalat (maryadah), de ezek elsődlegesen fény-nyalábok, amelyek a bölcsességre vezető ösvényre világítanak. (Lásd Rig Véda IV. 5-13.). Jelentésük: „utak” vagy ösvények. Összefoglalva: a makrokozmikus központból jövő hét sugár metafizikai értelemben a hét princípium, fizikai értelemben pedig a hét faj. Attól függ, milyen kulcsot használunk. 2 Rig Véda, X. 10. 5. 2. 150
1

utódaikat nem akaratukból teremtették, hanem más fajták nőstényeivel különböző állatokat és Danavákat (óriásokat) nemzettek, s ezek az állatok mintegy fiai voltak az emberi hímeknek, akik később nem akarták elismerni, hogy e néma fajokat ők nemzették. Látván a dolgok ilyen állását, az utolsó fajok (a harmadik és a negyedik) királyai és urai megtiltották e bűnös közösülést. Ez beavatkozás volt a karmába, s új karmát teremtett.3 Ők (az Isteni Királyok) sterilitással sújtották a bűnösöket. Elpusztították a vörös és kék fajokat.4

Más helyen ezt olvassuk:
A későbbi időkben kék- és vörös arcú állat-emberek éltek, ezek már nem a tényleges (emberi és állati fajták) közösüléséből jöttek létre, hanem leszármazottak voltak.

Egy másik hely pedig említést tesz: Vörös hajú, sötétbőrű, négy lábon járó emberekről, akik lehajoltak és kiegyenesedtek (álltak, majd újra kezükre támaszkodtak), akik úgy beszéltek, mint ősapáik, és úgy szaladtak a kezükön, mint óriástermetű ősanyáik. Lehet, hogy ezekben a fajtákban a Haeckel-követők ráismernek – ha nem is éppen a Homo primigeniusra, hanem – néhány alacsonyabb rendű fajra, mint például az ausztráliai vademberek néhány törzsére. De még ezek sem származtak az emberszabású majmoktól, hanem emberi apáktól és fél-emberi anyáktól, pontosabban szólva emberi szörnyektől –, ezek azon „kudarcok” leszármazottai, amelyeket az első Kommentár említ. Az igazi emberszabású majmok, Haeckel Catarrhini-ja és Platyrrhini-je, később jöttek, éspedig Atlantisz végső korszakából. Az orángután, a gorilla, a csimpánz és a kutyafejű majom legkésőbb és teljesen fizikai úton fejlődtek ki az alsórendű emberszabású emlősökből. Van bennük a tiszta emberi esszenciából egy szikra, de az ember ereiben viszont a majmok véréből egy csepp sem folyik.5 Így szól az ősi Bölcsesség és az egyetemes tradíció. Most azt kérdezhetnék: Hogyan történt a nemek szétválása? Higgyünk a régi zsidó mesében, az Ádám oldalbordájából teremtett Évában? Még ez a hit is sokkal logikusabb és ésszerűbb, mintha az ember származását feltétel nélkül a négykezű állathoz vezetjük vissza, mert az előbbi meseszerű formában egy ezoterikus igazságot rejt magában, míg az utóbbi csak
Csaknem lehetetlen szó szerint visszaadni ezen ősi Kommentárok szövegét. Gyakran kénytelenek vagyunk csak az értelmet közölni, vagyis a szó szerinti fordítást újra lefordítani. 4 Rudra, mint az egyik Kumâra, Lilalohita, – vörös és kék. 5 Ezt állítjuk, dacára a modern materialista fejlődéselméletnek, amely így spekulál: „A primitív emberi forma, amelyből – elgondolásunk szerint – valamennyi emberi faj származott, már réges-régen elpusztult”. (Ezt mi tagadtuk, csupán méreteiben lett kisebb, és szöveteiben változott meg.) „Számos tény arra enged következtetni, hogy ez az emberi forma szőrös és hosszúfejű volt”. (Az afrikai fajok még ma is nagyjában hosszúfejűek, míg az általunk ismert legrégibb, kőkorszakbeli neandervölgyi koponya nagyméretű, és semmivel sincs közelebb a gorilla agybeli kapacitásához, mint bármelyik jelenleg élő ember koponyája.) „Nevezzük el egyelőre ezt a feltételezett fajtát homo primigeniusnak... Az első fajták, vagyis a majom-ember, a többieknek az őse valószínűleg a régi világ trópusi égövein keletkezett az emberszabású majmokból”. Ha az evolucionistától bizonyítékokat kérünk, erre magabiztosan azt feleli: „Egyelőre semmiféle őskori leletről nem tudunk, ezek a fajták valószínűleg a jelenkori gorilláknak és orángutánoknak voltak a rokonai”. Megemlítik még, hogy a pápua négerek valószínűleg a legközelebbi leszármazottak. (Pedigree of Man, 80. old.) Haeckel a legnagyobb határozottsággal Lemuriába helyezi – hozzávéve Kelet-Afrikát és Dél-Ázsiát – a primitív majom-emberek bölcsőjét. Ugyanez a felfogása sok geológusnak is. A. R. Wallace: Geographical Distribution of Animals című művében némi módosítással ugyancsak ez a feltevést tartja valószínűnek. Kifogásoljuk azonban azt, hogy az evolucionisták oly könnyedén átsiklanak az ember és a majom agyának egymáshoz viszonyított nagyságán. Ez rendkívül tudományellenes, különösen amikor úgy tesznek, mintha a kettő között semmi, vagy csak igen kis különbség lenne. Maga Vogt mutatta ki, hogy míg a legmagasabb rendű majomnak, a gorillának az agya mindössze 30-51 köbhüvelyk méretű, addig a legalsóbb rendű ausztráliai bennszülött agya 99.33 köbhüvelyk. Így tehát az előbbi – ahogy Pfaff mondja – „a ma-született csecsemő agyának még a fele nagyságát sem éri el”. 151
3

azt a kívánságot leplezi, hogy az emberiségre ráerőltessen egy materialista fikciót. A borda csontot jelent, s ha azt olvassuk a Genezisben, hogy Évát Ádám bordájából teremtették, ez csak annyit jelent, hogy a csontos fajt egy korábbi fajból és fajokból teremtették, amelyek „csont nélküliek” voltak. Ez általánosan ismert ezoterikus tanítás, s csaknem egyetemesnek nevezhető különböző formái mögött. Egy Tahitiból való tradíció arról szól, hogy az embert az Araea-ból, „a vörös földből” teremtették. Taaroa, a teremtő erő, a fő isten, „hosszú évekre, több életre elaltatta az embert”. Itt faji periódusokról van szó, s utalás egyben az ember mentális álmára is, amint más helyen már bemutattuk. Ez idő alatt az istenség kivett egy Ivit (csontot) az emberből, s ebből lett az asszony.6 Mindazonáltal, bármit is akarjon jelenteni az allegória, még ezoterikus jelentésében is feltételez egy isteni Alkotót – az ember „Nemzőjét”. Ha azt kérdezik tőlünk, hogy hiszünk-e ilyen „természetfölötti” lényekben, akkor azt feleljük: Nem. Az okkultizmus semmiféle olyan élő vagy élettelen dologban nem hisz, ami kívül áll a Természeten. Nem vagyunk kozmolátorok vagy politeisták, hogy higgyünk az „Égi Emberben” és isteni emberekben, mert ismerjük a korok összegyűjtött tanúságtételét, mely minden lényeges pontban változatlan bizonyítékkal szolgál, és támogatja megállapításainkat, ez az Ősök Bölcsessége és az EGYETEMES tradíció. Elvetjük viszont az olyan alaptalan és megokolatlan tradíciókat, amelyek kinőttek a szigorúan vett allegóriákból és szimbolizmusból, még akkor is, ha ezek elfogadásra találtak az exoterikus hittételekben. De azt, amit az egybehangzó tradíció megőrzött, csak az akarattal vakok tagadhatják. Ezért tehát hiszünk a mieinktől eltérő fajtájú lényekben, akik régmúlt geológiai korokban éltek, hiszünk éterikus fajokban, tehát test nélküli (Arupa) emberekben, akiknek formája nem volt szilárd halmazállapotú, hiszünk óriásokban, akik megelőztek minket, törpéket. Hiszünk isteni lények dinasztiáiban, akik mint a harmadik faj királyai olyan művészetekre és tudományokra tanították ezt a fajt, melyekhez képest a mi kis modern tudományunk még annyira sem állná meg a helyét, mint az alapfokú számtani műveletek a trigonometria mellett. Nem, semmiképpen sem hiszünk természetfölötti, hanem csak emberfölötti vagy inkább emberek közötti intelligenciákban. Érthető, amikor a művelt ember idegenkedik attól, hogy egy osztályba sorolják a babonás és tudatlan emberrel, sőt nagy igazságot fejezett ki Renan, amikor azt mondja: A természetfölötti olyan lett, mint az eredendő bűn, szégyenfolt, melyet úgy látszik, mindenki szégyell, még azon mélységesen vallásos személyek is, akik azon törekvésükben, hogy ezeket minimálisra lecsökkentsék, a természetfölöttit inkább elrejtik a múlt legtávolabbi zugaiban.7 De Renan „természetfölöttije” a dogmához és annak holt betűjéhez tartozik, és semmi köze sincs a mögötte lévő szellemhez és a Természetben fellelhető tények realitásához. Ha a teológia szerint abban kellene hinnünk, hogy az emberek négy vagy ötezer évvel ezelőtt 900 évig éltek vagy még tovább, hogy az emberiség egy része, Izrael népeinek ellenségeit kivéve, óriásokból és szörnyekből állt –, nos, akkor elvetjük azt az elképzelést, hogy mindezek a dolgok a Természetben csupán ötezer évvel ezelőtt történtek. Mert a Természet nem fejlődik ugrásszerűen, a logika és a józanész pedig – nem is szólva a geológiáról, az antropológiáról és az etnológiáról – jogosan tiltakozik az ilyen megállapítások ellen. De ha ugyanez a teológia,
Ellis: Polynesian Researches II. köt. 38. old. A misszionáriusok fennakadtak az Ivi néven és Évát csináltak belőle. De – amint Max Müller professzor kimutatja – Éva nem héber név, hanem csak európai átalakítása a ‫-הוח‬nak (chavah-nak), ami életet vagy minden élők anyját jelenti; „míg a tahitiek Ivi-je és a maoriak Wheva-ja csontot, és pusztán csak csontot jelent”. (Introduction to the Science of Religion, 304. old.) 7 Chaire d’Hébreu au College de France, 20. old. 152
6

félretéve fantasztikus kronológiáját, azt állítaná, hogy ötmillió évvel ezelőtt az emberek 969 évig (Matuzsálem koráig) éltek, akkor ez ellen egy szavunk sincs. Mert azokban az időkben az ember fizikai formája olyan volt a jelenlegi emberi testhez képest, mint egy Megalossaurus a közönséges gyíkhoz képest. A természettudós még egy nehézségre is felhívja a figyelmet. Az emberi nem az egyetlen, amely egyedeiben a nemem belüli különböző fajtákkal párosulni tud. „Az emberi fajok között nincs szó kiválasztódásról” – mondja az anti-darwinista, s ezt a megállapítást az evolucionisták sem tagadják. Ez az érv diadalmasan bizonyítja a faj specifikus egységét. Hogyan állíthatja akkor az okkultizmus azt, hogy a negyedik fajhoz tartozó emberiség egy része egy másik – csak fél-emberi vagy éppen teljesen állati – faj nőstényeivel utódokat nemzett, s ezen egyesülésből keletkező félvérek nemcsak szabadon szaporodtak, hanem őseivé is váltak a modern emberszabású majmoknak? Az ezoterikus tudomány erre azt feleli, hogy mindez a fizikai ember kialakulásának legelején történt. Azóta a Természet megváltoztatta módszereit, és az emberi bestialitás bűnének egyedüli eredménye a magtalanság. S erre még a mi időnkben is van bizonyíték. A Titkos Tanítás szerint az emberiség specifikus egységében még ma is léteznek kivételek. Vannak még, illetve néhány évvel ezelőtt még voltak leszármazottaik azoknak a fél-állati törzseknek vagy fajoknak, amelyek a távoli Lemuriából vagy Lemur-Atlantiszból származtak. Ezek a tazmánok (ma már kihaltak), ausztrálok, Ardaman-sziget béliek, stb. A tazmánok leszármazását csaknem bizonyítottnak vehetjük azon tény alapján, amely Darwint rendkívül meglepte, anélkül azonban, hogy magyarázatot tudott volna reá találni. Vizsgáljuk meg ezt a tényt. De Quatrefages és más természettudósok, akik a monogenézist (az emberi fajoknak közös törzsből való leszármaztatása, ford.) azzal a ténnyel próbálják magyarázni, hogy az emberiség minden faja tud kereszteződni egymással, kihagyták számításaikból a kivételeket, amelyek ebben az esetben egyáltalán nem erősítik meg a szabályt. Az emberi kereszteződés lehet, hogy általános gyakorlat volt a nemek szétválásának megtörténte után, de ugyanakkor érvényesül egy másik törvény, éppen olyan hatásosan, mint a különböző állatfajok közötti kereszteződésnél, az ugyanis, hogy a két különböző emberfaj egyesülése magtalan marad, mint például azokban a ritka esetekben, amikor egy európai férfi valamely vademberi törzs nőstényéhez leereszkedve, társul választ magának egy ilyen keveréktörzsből származó egyedet.8 Darwin feljegyzett egy ilyen esetet egy tazmán törzsről, amelynek asszonyai – en masse – egyszerre meddők lettek sokkal azután, hogy európai gyarmatosítók telepedtek le közöttük. A nagy természettudós ezt a tényt az életkörülmények, a táplálkozás stb. megváltozásával próbálta magyarázni, de végül is lemondott a titok megfejtéséről. Az okkultista számára a megfejtés igen egyszerű. A meddőséget az európaiak és a tazmán nők közötti u. n. „kereszteződés” okozta, amelyet az európaiak egy olyan faj képviselőivel végeztek, amelynek ősanyja egy „lélektelen”9 és elme nélküli szörny, ősapja pedig egy
Utolsó maradványaik az ilyen fél-állati teremtményeknek – itt azokról beszélünk, akikről az etnológusok tudnak – a tazmánok, az ausztrálok egy része és Kínában egy hegyi törzs, melynél a férfiak és a nők testét egyaránt teljesen szőr borítja. Ezek voltak egyenes vonalon a már említett fél-állati későbbi Lemúriaiak utolsó leszármazottai. Vannak azonban szép számmal kevert lemuro-atlantiszi népek is, amelyek az ilyen félemberi törzsekkel való kereszteződésből származnak, mint pl. a borneói vademberek, a Ceylon szigetén élő veddhák, akiket prof. Flower az árják (!) közé sorolt, a megmaradt ausztrálok legnagyobb része, a busmanok, negritók, Adaman szigetbeliek, stb. A St. Vincent-öböl és Adelaide környékén élő ausztráloknál az öt-hat éves fiúk bőrén a barna pihe olyan benyomást kelt, mint valami sűrű szőrzet. Ez a faj azonban emberi, jóllehet lealacsonyodott, s egyáltalán nem a legjobb megközelítése a „pithecoid embernek”, amint ezt Haeckel oly merészen állítja. Ezen embereknek csupán egy része lemuriai maradvány. (Ld. Esoteric Buddhism, 55. old) 9 Amikor „lélektelennek” nevezünk egy állatot, ezzel nem azt akarjuk állítani, hogy az állatoknak – kezdve a legalsótól a legmagasabb rendű fajtákig – nincsen lelkük, csupán annyit értünk, hogy nincs tudatos, 153
8

valóban emberi, de ugyancsak elme nélküli ember volt. S ez nemcsak a fiziológiai törvény következménye, hanem a karmikus fejlődés parancsa is, amely tiltja az abnormális faj további fennmaradását. A fenti megállapításokat a tudomány még nem hajlandó elhinni, de idővel kénytelen lesz elfogadni őket. Az ezoterikus filozófia – ne felejtsük el – csak kitölti a tudomány által hagyott hézagokat, és helyesbíti annak téves premisszáit. Viszont éppen ebben a kérdésben a geológia, sőt a botanika és a zoológia is támogatja az ezoterikus tanításokat. Számos geológus mutatott rá arra, hogy az archaikus faunával és flórával együtt élő ausztráliai bennszülöttek mérhetetlen ősiségből kell, hogy származzanak. Ennek a titokzatos fajnak az eredetéről hallgat az etnológia, márpedig környezete mindenestül bizonyíték az ezoterikus álláspont igazságára. Amint Jukes mondja:
Igen érdekes tény, hogy nemcsak ezek az erszényes állatok (az Oxfordshire Stone-field Slates-ben talált emlősök maradványai) hanem különböző kagylók – pl. a trigóniák, sőt az ikraköves sziklákban talált növényi kövületek egynémelyike – sokkal inkább hasonlítanak az Ausztráliában jelenleg élő példányokhoz, mint a Föld bármely más táján lévő élő formákhoz. Ezt azzal a feltevéssel lehetne magyarázni, hogy az ikraköves (jura) korszak óta Ausztráliában kevesebb változás történt, mint másutt, és hogy az ausztrál flóra és fauna ennek folytán megőrzött valamit az ikraköves típusból, míg ugyanakkor a föld más részein ezt a típust csaknem kiszorította és helyettesítette egy más forma. (!!)10

Nos, miért történt kevesebb változás Ausztráliában, mint másutt? Mi okozta ezt a „retardációs átkot”? Egyszerűen az, hogy a környező természet pari passu fejlődik a szóban forgó emberfajjal. A megfelelések minden vonalon érvényesülnek. A jelenlegi bennszülött törzsek egy részének az ősei azon késő lemúriai népek maradékai voltak, akik a fő kontinens elmerülésekor megmenekültek a társaikat érő pusztulástól. Ennek az igen alsórendű alfajnak az ősei olyan állatok és szörnyek méhében fogantak, melyeknek már a kövületei is több ezer méterrel a tengerfenék alatt pihennek. A fennmaradó törzs pedig azóta is olyan környezetben él, mely erősen alá van vetve a retardáció törvényének. Ausztrália egyike a vizek fölött lévő legrégibb szárazföldeknek, és az elöregedés szenilis jegyeit hordja magán „szűz talaja” ellenére. Új formákat már nem tud teremteni, ha csak új és friss fajok, a mesterséges megművelés és állattenyésztés segítségére nem jönnek. De térjünk vissza még egyszer a harmadik faj, az „Izzadság-szülték”, a „Tojásbólkeltek” és az androgünök történetére. Ez a faj korai kezdeteiben csaknem nem-nélküli volt, majd kétneművé, azaz androgünné vált, – mindez természetesen igen fokozatosan. Az átmenet a kezdettől az utolsó átalakulásig számtalan generációt vett igénybe. Az egyszerű sejt, amely a legkorábbi szülőtől (a kettő az egyben) származott, először egy kétnemű lényt fejlesztett ki. Később ez a sejt szabályos tojássá vált, melyből egy egynemű lényt kelt ki. A harmadik fajhoz tartozó emberiség a legtitokzatosabb az eddig megjelent öt faj között. A két különálló nem kifejlesztésének „mikéntje” itt természetesen csak homályos körvonalakban szerepelhet, mert ennek magyarázata embriológust és specialistát kíván, s a jelenlegi munka folyamatokról csak nagy általánosságban szólhat. Annyi mindenesetre nyilvánvaló, hogy a harmadik fajhoz tartozó emberiség egyedei még a pre-natális burkokban vagy tojásokban11
halhatatlan Ego-lelkük, vagyis hiányzik az a princípium, amely az ember halála után fennmarad, és egy hasonló emberi lényben reinkarnálódik. Az állatnak van asztrális teste, amely fennmarad a fizikai forma halála után egy rövid ideig, de (állati) monádja nem ugyanabban, hanem egy magasabb típusú állatban reinkarnálódik, és természetesen nincs „Devacsánja”. Az állatban megvan valamennyi emberi princípium magva, ezek azonban látensek. 10 Manual of Geology, 302. old. 11 A Lédáról és Jupiterről szóló „mesék” és „mítoszok”, valamint az ehhez hasonlók soha meg nem születhettek volna az emberek fantáziájában, ha az allegória alapját nem természeti tény képezi. A fejlődés, 154

kezdtek szétválni, s abból mint kifejezett hímnemű vagy nőnemű gyermekek kibújni, – korszakokkal természetesen az ős-szülők megjelenése után. És amint az idő lepergette geológiai korszakait, az újszülött alfajok kezdték elveszíteni a születéskor magukkal hozott képességeiket. A harmadik faj negyedik alfajának vége felé, az újszülött gyermek már nem tudott azonnal járni, amint kiszabadult a burokból, az ötödik alfaj vége felé pedig az emberiség már ugyanolyan körülmények között született, azonos folyamatok mellett, mint a mi történelmi generációink. Ez természetesen millió éveket vett igénybe. Az olvasóval már korábban megismertettük a hozzávetőleges számokat, legalább is az exoterikus számítások szerint a 2. stanzában. Most közeledünk a fajok fejlődésének fordulópontjához. Lássuk, mit mond az okkult filozófia a beszéd eredetéről. 36. A negyedik faj kifejlesztette a beszédet. A Kommentárok azt mondják, hogy az első faj – az éterikus vagy asztrális Jóga Fiai, akiket „ön-szültéknek” is neveznek – a mi értelmezésünk szerint néma volt, mert a földi síkon nem volt birtokában az elmének. A második faj egy „hang-nyelvet” beszélt, azaz énekszerű, csak magánhangzókból álló hangokat adott ki. A harmadik faj, kezdeti időszakában, kifejlesztett egy bizonyos beszédfélét, amely a természet különböző hangjainak kissé kiművelt változata volt. Ez a beszéd többek között az óriás rovarok valamint az első állatok hangját utánozta, jóllehet ez utóbbiak jóformán még alig születtek meg az „Izzadság-szülték” napjaiban, vagyis a korai harmadik faj idején. Ennek másik félidejében az „Izzadság-szülték” helyet adtak a „Tojásból-kelteknek”, a középső harmadik faj korában pedig már nem androgün lények „keltek ki a tojásból” (az olvasó bizonyára megbocsát a nevetséges kifejezésért, amelyet a mai kar elképzelhetetlennek tart emberi lényekre vonatkoztatva), hanem külön férfi és női jellegzetességekkel bíró lények, akiket a fejlődés törvénye vezetett oda, hogy leszármazottaikat szexuális módon szaporítsák. A fejlődésnek ezen a pontján a karmikus törvény arra kényszerítette a teremtő isteneket, hogy az elme nélküli emberben inkarnálódjanak. Csak akkor jött el az ideje annak, hogy az emberek beszélni kezdjenek. De a beszéd akkor még alig volt több mint próbálkozás. Abban az időben az egész emberi faj „egy nyelvet beszélt”. A harmadik faj12 két utolsó alfaja már városokat épített, és messze földön elvetette a civilizáció első magvait Isteni Tanítói13 és saját már felébredt elmebeli képességeik segítségével. Ne felejtse még el az olvasó, hogy amint a hét faj mindegyike négy korszakra oszlik – az arany-, az ezüst-, a bronz- és a vaskorszakra –, ugyanígy megtalálhatók ezek a korszakok a fajok legkisebb osztályainál is. A beszéd tehát – az okkult tanítás szerint – a következő módon fejlődött ki: 1. Egytagú beszéd: így beszéltek a harmadik gyökérfaj vége felé az első, megközelítően teljesen kifejlődött emberi lények, az „aranyszínűek”, sárga-arcbőrűek, miután már szétváltak nemekre, és elméjük teljesen felébredt. Ezt megelőzően az emberek a mai értelemben vett „gondolat-átvitellel” közlekedtek egymással, jóllehet a kialakulóban lévő fizikai emberben a gondolat csak igen kevéssé volt kifejlődve, és nem is szárnyalt az alacsony földi sík fölé – kivéve az „Akarat és Jóga Fiai”-nak nevezett fajt, az elsőt azon fajok közül,
amely fokozatosan fejlesztette ki az embert emlőssé, ugyanezt tette vele, mint a többi állat esetében. De az állati világ és egyéb organikus lények élén mégis mindig az ember állott, és megelőzte őket. 12 Tévedések elkerülése végett emlékeztetjük az olvasót arra, hogy a gyökérfaj kifejezés a hét nagy faj egyikére vonatkozik, az alfaj a nagy ágak egyikére, a családfaj pedig az alosztályok egyikére, melyek nemzeteket és nagy törzseket tartalmaznak. 13 „Az ötödik faj és annak Isteni Tanítói” című részben a 12. Stanzáról szóló kommentárban megkapjuk a felvilágosítást ezen „Tanítók” természetéről. 155

amelyben a „Bölcsesség Fiai” inkarnálódtak. Az emberek fizikai teste a Földhöz tartozott, monádjuk pedig megmaradt a felső síkon. A beszédet nem is tudták jól kifejleszteni mindaddig, amíg el nem jutottak értelmi képességeik teljes birtokába. Ez az egytagú beszéd volt az u. n. magánhangzós őse azoknak a kemény mássalhangzókkal kevert egy szótagú nyelveknek, melyeken még ma is beszélnek bizonyos – csak az antropológusok által ismert sárga fajok.14 2. Agglutináló beszéd (ragozó beszéd): Az előzőekben bemutatott nyelvi jellegzetességekből fejlődtek ki az agglutináló nyelvek, amelyeken egyes atlantiszi fajok beszéltek, míg a negyedik fajhoz tartozó más ősi csoportok megőrizték anyanyelvüket. És mint ahogy a nyelveknek is megvan a maguk ciklikus fejlődése: gyermekkor (tisztaság), serdülőkor (anyagba bukás), keveredés más nyelvekkel (érett kor), hanyatlás és végül halál, 15 ugyanígy a legcivilizáltabb atlantiszi fajok ősi nyelve – amelyet a régi szanszkrit művekben Râkshasi Bhasa-nak neveznek – is pusztulni kezdett, és csaknem kihalt. Míg a negyedik faj „színe-java” mind erőteljesebben tört a fizikai és intellektuális fejlődés csúcsai felé, örökül hagyva a megszülető ötödik (árja) faj számára a hajtogató, magasan fejlett nyelveket, addig az agglutináló nyelvek elsorvadtak, s csak töredékes, elavult idiómák maradtak fenn, elszórva és jóformán kizárólag Amerika őslakos törzseire korlátozódva. 3. Affektáló-hajtogató beszéd. Az ötödik faj első nyelve, jelenleg pedig a beavatottak misztérium nyelve, az őseredeti szanszkrit volt, amelyet tévesen a görög nyelv „nénjének” hívnak, pedig inkább anyjának tekinthető. A „sémi” nyelvek pedig fattyú hajtásai azon első fonetikus eltorzulásoknak, amelyen a korai szanszkrit idősebb gyermekei beszéltek. Az árjákra és sémitákra való felosztást az okkult tanítás helyteleníti, sőt még a turániakat is befogadja bizonyos fenntartással. A sémiták, de különösen az arabok voltaképpen késői árják, akik spiritualitásban degenerálódtak, anyagiasságban pedig tökéletesedtek. Ezekhez a késői árjákhoz tartoznak valamennyien a zsidók és az arabok. Az előbbiek az indiai Chandalak-tól (kiközösítettek, nem egy közülük ex-Brahmana volt) származó törzs, amely Kaldeában, majd Scinde-ben (Sind) és végül Arábiában (Irán) keresett menedéket. A zsidók valóban atyjuktól, A-Bram-tól (Nem-Brahmana) származtak valami 8.000 évvel i. e. Az arabok viszont azon árják leszármazottai, akik nem akartak Indiába menni a nemzetek szétszóródása idején, hanem annak határvidékén, Afganisztánban és Kabulban16 valamint az Oxus mentén maradtak, míg
A jelenlegi sárga fajok azonban a negyedik faj korai alfajainak leszármazottai. A harmadik fajból eredő sárga fajok egyedüli valódi és egyenes leszármazottai – amint már fent is mondtuk – degenerált és megfogyatkozott ausztrálok egy része, akiknek távoli őseit a harmadik faj hetedik alfajának egyik osztályában kell keresni. Az ausztrálok többi része már keverve van, ezek lemuró-atlantiszi fajból származnak, s fizikai és szellemi képességek dolgában már teljesen elütnek őseiktől. 15 A nyelv nyilvánvalóan egykorú az értelemmel, s csak akkor fejlődhetett ki, amikor az ember eggyé vált a benne lévő serkentő princípiummal, amely az emberben lévő szunnyadó manaszikus elemet felébreszti, és megtermékenyíti. Amint prof. Max Müller mondja Science of Thought című munkában: „A gondolat és a nyelv azonos”. Kockázatos dolog azonban ehhez hozzátenni azt a megjegyzést, hogy azok a gondolatok, amelyek túl mélyek a szavakba öltöztetésre, valójában nem is léteznek – az asztrális ernyőkre rávetített gondolatok ugyanis letörülhetetlenek, akár kifejezik őket, akár sem. A Logosz szó jelentése egyaránt értelem és ige. De a nyelv, amely ciklikusan fejlődik, nem mindig alkalmas spirituális gondolatok kifejezésére. Sőt – bizonyos értelemben – a görög Logos a szanszkrit Vâch ekvivalense, ez utóbbi értelme pedig: „Halhatatlan (intellektuális) szellemi sugár”. Az a tény, hogy Vâch (mint Devasena, Saraswatinak, a Rejtett Bölcsesség Istennőjének egyik aspektusaként az örök-szűz Kumâra hitvese, igen sokatmondó, bár rejtett utalás azon Kumârákra vonatkozólag, akik „visszautasították a teremtést", de később kénytelenek voltak befejezni az isteni embert azáltal, hogy inkarnálódtak benne. Mindezt részletesen is megmagyarázzuk a következő fejezetekben. 16 Ptolemaios kilencedik táblájában beszél a kabolitákról vagy kabul törzsekről, és Αριστόφυλοι Aristophyli-nek, azaz arisztokratikus vagy nemes törzseknek nevezte őket. Az afgánok saját magukat BenIssrael-nek (Is(sa)rael gyermekeinek, ahol Issa „asszony és föld is”) azaz Földanya gyerekeinek nevezik. De ha egy afgánt Yahoudinak (zsidónak) neveznél, megölne érte. A zsidók állítólagos tizenkét törzsének a neve 156
14

más társaik behatoltak Arábiába és elárasztották ezt a földrészt. És mindez akkor történt, amikor Afrika már felmerült mint szárazföld. Kísérjük azonban tovább – amennyire a hely korlátozott volta megengedi – a mai, valóban emberi fajok fokozatos kifejlődését. Az emberszabású majmok eredetére vonatkozólag pedig utalnunk kell bizonyos alfajok hirtelen megakadt fejlődésére, ezek erőszakos kitérésére a tisztán állati vonal irányába a természetellenes kereszteződés folytán. A mai korban hibridizációnak (korcs-alakok tenyésztésének) nevezett és a növényeknél és állatoknál alkalmazott eljárásnak ősrégi és valóban analóg esetéről volt szó. Ezekben a vörös hajú, szőrrel borított korcs-alakokban, az ember és az állat közötti természetellenes kapcsolat gyümölcsében, a „Bölcsesség Urai” – amint látjuk – nem inkarnálódtak. A természetellenes keresztbe közösülés – mondjuk a természetellenes „szexuális kiválasztódás” – azután az átalakulások hosszú sorozatán keresztül idővel az emberiség legalsóbb rendű fajtájának kialakulásához vezetett. Majd további elállatiasodás, végül az első állati törekvés a szaporodásra egy olyan fajt eredményezett, amely korszakokkal később átalakult a mai majmokká.17 Ami pedig a nemek szétválását illeti, ez nem egyszerre történt, mint ahogy gondolnánk. A Természet minden vonalon lassú folyamatokkal dolgozik. 37. Az egyből (androgün) kettő lett; ugyanígy minden élő és csúszómászó, mely még egy volt: óriási halak, madarak, kagylófejű kígyók. (a) Ez nyilvánvalóan az u. n. kétéltűek korára vonatkozik, amely korban a tudomány lehetetlennek tartja az ember létezését. De honnan tudhattak az ősiek az antediluviális, történelemelőtti állatokról és szörnyekről? A Kommentárok VI. Könyvében van egy rész, amely szabadon fordítva így hangzik:
Amikor a harmadik szétvált és bűnbe esett azzal, hogy ember-állatokat nemzett, akkor ezek (az állatok) vérszomjasak lettek, s az emberek és állatok egymást kezdték pusztítani. Addig nem volt bűn, nem volt gyilkolás. Azután (a szétválás után) a Satya (Yuga) végéhez ért. Az örök tavaszból folytonos változás lett, és az évszakok egymást követték. A hideg arra késztette az embereket, hogy menedéket építsenek maguknak, és ruházatról gondoskodjanak. Ekkor az emberek a felsőbb Atyákhoz (a magasabb istenekhez vagy angyalokhoz) folyamodtak. A Nâgák Nirmânakaya-i, a bölcs Kígyók és a Fénysárkányok, a Megvilágosultak (a Buddhák) előfutárai jöttek. Isteni királyok szálltak alá, és tanították az embereket ugyanaz, mint az afgánok tényleges tizenkét törzsének a neve. Minthogy az afgánok régibb nép (legalábbis arab törzsük), mint az izraeliták, nincs mit csodálkozni, ha ilyen törzsi nevekkel találkozunk, mint Youssoufzic, József fiai Punjcaure-ben és Boonere-ben, Zablistanee (Zebulon), Ben-manasseh, Manasszé fiai, a Khojar tatárok között, Isaguri vagy Issachar, (jelenleg Ashnagor Afganisztánban) stb. A zsidók u. n. tizenkét törzsének a nevei csupán a Zodiákus jeleinek a nevei, amint azt ma már kétségbevonhatatlanul bebizonyították. Mindenesetre, ha a legrégibb arab törzsek neveit egy más ABC betűivel újra átírjuk, a Zodiákus jeleit, s egyben Jákob mitikus fiainak neveit kapjuk. De hol is találunk nyomot a tizenkét zsidó törzsre? Sehol. De arra van nyom, éspedig igen erős, hogy a zsidók ezen nevek segítségével akarták félrevezetni az idegen népeket. Mert lássuk, mi történt akkor, amikor a tíz törzs már korszakokkal előbb teljesen eltűnt Babilonból. Ptolemaios Philadelphus, amikor a héber törvénykönyvet le akarta fordíttatni magának görögre (híres Septuagint-ja számára) írt Eleazarnak, a zsidók főpapjának, hogy küldjön neki hat embert minden egyes zsidó törzsből, s ekkor hetvenkét képviselő, (közülük hatvan nyilvánvalóan néger helyettes volt) érkezett Egyiptom királyához, és lefordította számára csodák és ámulás közepette a Törvényt. Lásd Butler: Horae Biblicae, Josephus, and Philo Judaeus. 17 A Kommentár rámutat arra, hogy a majmok az egyedüliek az állatok között, amelyek fokozatosan minden generációban és minden változatban mindinkább visszatérő tendenciát mutatnak a hím ősapa eredeti típusához: a sötét, gigantikus lemuriaiakhoz és Atlantisz-beliekhez. 157

tudományra és mesterségre, mert az ember már nem élhetett tovább az első földön (AdiVarsha, az első faj Édene), amely átváltozott egy fehér fagyott holttestté.

Ez a szöveg rendkívül sokatmondó. Majd látni fogjuk, mi minden következik ebből a rövid megállapításból. Sokan úgy vélik, hogy a szöveg többet tartalmaz, mint amennyi első pillantásra érthető.

Édenek, kígyók és sárkányok
„Éden” – honnan ered e kifejezés gondolata és igazi értelme? A keresztények azt fogják mondani, hogy az Édenkert az a szent Paradicsom, amelyet Ádám és Éva bűnükkel meggyaláztak. Az okkultista tagadja ezt a holtbetűs magyarázatot, és bemutatja a fonákját. De nem szükséges hinni a Bibliában, és abban isteni kinyilatkoztatást látni, hogy elmondhassuk, ez az ősi könyv – ezoterikusan olvasva – ugyanolyan egyetemes tradíciókon alapul, mint bármely más ősi szentírás. Hogy Éden mi volt, azt az Isis Unveiled-ben már részben bemutattuk, ahol a következőket írtuk: „Éden kertje mint hely, egyáltalán nem mítosz, egyike azon történelmi határköveknek, amelyek időnként feltárják a tanulmányozó előtt, hogy a Biblia nem pusztán allegória. Eden, vagy a héber ‫ ןדעןג‬Gan-Eden jelentése: Éden kert, ősrégi neve annak az országnak, amelyet az Eufrátesz és mellékfolyói öntöznek Ázsiától és Örményországtól kezdve a Vörös-tengerig.” (Dr. A. Wilder azt mondja, hogy Gan-duniyas Babilon egyik neve.) A kaldeai „Számok Könyvében” Éden helyét számjegyek határozzák meg, a Comte de St. Germain által ránk hagyott sifrírozott kéziratban pedig Éden részletesen le van írva. Az asszír Táblácskákban Éden neve Gan-duniyas. A Genezisben ‫( םיהלא‬Elohim) ezt mondja: „íme az ember olyan lett, mint egy közülünk”. Az Elohim szót egyrészt isteneknek vagy erőknek lehet fordítani, másik értelme Aleim, vagyis olyan papok, akiket beavattak a világ jó és rossz dolgaiba. Volt ugyanis egy Aleimnek nevezett papi egyesület, amelynek fejét Java-Aleimnek nevezték. Ha ebben a pai egyesületben valamelyik Ádám vagy Ember – ahelyett, hogy mint neofita (újonc) fokozatosan szerzett volna ezoterikus tudást szabályos beavatással – használva intuíciós képességeit, és a Kígyó (Asszony és Anyag) ösztönzésére megkóstolta a Tudás fájának gyümölcsét, vagyis a titkos tant, akkor ez a törvény megszegése volt. Herkules papjai, vagy Mel-karth, az „Éden Ura”, mind „bőr ruhát” viseltek. A szöveg így szól: „És Java-Aleim ‫„ דוצתונתב‬Chitonuth our”-t készített Ádám és felesége számára”. A héber szó első fele „chiton”, a görög χιτών, Khiton. A szlávok átvették a Bibliából ezt a szót, s náluk kabátot, felsőruhát jelent. „Jóllehet lényegében ugyanazt az ezoterikus igazságot tartalmazza, mint bármely más korai kozmogónia, a héber szentírás mégis magán hordja a kettős eredet jeleit. A Genezis a babiloni fogságból származó visszaemlékezés. Az eredeti szövegben lévő helyneveket, embereket, sőt tárgyakat is vissza lehet vezetni a kaldeusokhoz, továbbá az akkádokhoz, akik az előzőek ősei és árja tanítói voltak. Sokan vitatják, hogy Kaldea, Babilónia és Asszíria akkád törzsei bármiként is rokonságban lettek volna Hindusztán brahmanáival, de több bizonyíték szól mellette, mint ellene. A sémitákat vagy asszírokat talán turániaknak kellett volna hívni, a mongolokat pedig szkítáknak kellett volna elnevezni. De ha az akkádok ténylegesen léteztek, s nemcsak néhány filológus és etnológus fantáziájában éltek, akkor ez a nép semmiképpen sem lehetett egy turáni törzs, amint egyes asszírólógusok velünk elhitetni szeretnék. Az akkádok egész egyszerűen az emberiség bölcsőjéből, Indiából jött emigránsok voltak, akik Kis-Ázsia felé igyekeztek, papi vezetőik azonban megálltak útjukban, hogy civilizáljanak és beavassanak egy barbár népet. Halévy bebizonyította, hogy a turáni

158

rögeszme tarthatatlan az akkád néppel kapcsolatban, más tudósok pedig megállapították, hogy a babiloni civilizáció nem a helyszínen született, és nem is ott bontakozott ki. Ezt a civilizációt Indiából importálták, és akik hozták Brahmána-hinduk voltak.” És most, tíz évvel azután, hogy ezeket leírtuk, igazol bennünket Prof. Sayce, aki első Hibbert előadásában azt mondja, hogy Eridu babiloni város kultúráját „idegen földről hozták be”. Ez a kultúra Indiából jött. „A sémiták teológiájuk jelentős részét a nem-sémita akkádoktól vagy protokaldeusoktól kölcsönözték, kiket leigáztak, s akiknek helyi vallásgyakorlatait nem akarták és nem is tudták kiirtani. Így tehát, hosszú korszakok folyamán a két faj: a sémita és az akkád egymás mellet élt, felfogásuk és istentiszteletük észrevétlenül egymásba olvadt.” Prof. Sayce a fentiekben az akkádokat „nem-sémitáknak” nevezi, mint ahogy mi is ezt hangsúlyoztuk az Isis Unveiled-ben. Ezzel állításaink újabb megerősítést nyertek. Igazunk van abban is, amit mindig hangoztattunk, hogy a zsidó bibliai elbeszélés történeti tények kompilációja, melyet más népek történetéből kölcsönözve zsidó köntösbe öltöztettek, – a Genezist kivéve, ami tiszta és egyszerű ezoteria. A tudománynak pedig az Euxine-től Kasmírig és még azon túl kellene keresnie az emberiség és Ad-ah fiainak bölcsőjét – vagy legalábbis egyikét a fő bölcsőknek – annál is inkább, minthogy a későbbi időkben az Eufrátesz mentén lévő Ed-en Kertje az asztrológusok és mágusok, azaz Aleim iskolája lett. De ez az „iskola” és ez az Éden az ötödik fajhoz tartozik, s csak halvány visszaemlékezés az Adi-varshára, az ősi harmadik fajra. Etimológiailag mit jelent az Eden szó? Görögül ez ήδονή azaz „érzékiség”. Az Eden ebben az aspektusban nem több, mint a görögök Olimpusza, Indra Mennyországa, Svarga a Meru hegyén, vagy akár a hurikkal telt paradicsom, amelyet Mohamed ígért az igazhitűeknek. Éden Kertje sohasem volt zsidó tulajdon, mert Kínában – amelyről nehezen tételezhető fel, hogy 2000 évvel i.e. valamit is tudott a zsidókról – szintén volt egy ilyen ősi kert Ázsia közepén, amelyben a „Bölcsesség Sárkányai”, vagyis a Beavatottak éltek. Klaproth szerint pedig a Foe-kone-ky könyvben van egy képírásos térkép – amelyet egy japán enciklopédiából másoltak ki – s ez a „Bölcsesség Kertjét” a Pamír-fennsíkra helyezi, a Himalája hegyláncainak legmagasabb csúcsai közé; a leírás szerint ez Közép-Ázsia csúcspontja, a négy folyó pedig az Oxus, az Indus, a Gangesz és a Silo – egy közös forrásból, a „Sárkányok Tavából” ered. Itt azonban nem a származás Édenkertjéről és nem is a kabbalista Édenről van szó. Mert az előző – Eden Illa-ah – egyik értelmezésben Bölcsességet jelent, a Nirvánához hasonló állapotot, az üdvösség Paradicsomát; a másik értelmezésben pedig az intellektuális emberre utal, azon Éden hordozójára, amelyben a jó és a rossz Tudásának fája áll; az ember pedig ennek Ismerője. Renan és Barthélemy St. Hilaire „a legalaposabb indukciókból” kiindulva teljes határozottsággal állítják, hogy az emberiség bölcsője „a Timaus térségében” volt. Végül a Journal Asiatique18 kimondja, hogy: „Az emberi faj valamennyi hagyománya, amelyek az ősi családokat a közös szülőföldre vezetik vissza, azt mutatja, hogy ezek a törzsek azon országok körül csoportosultak, ahová a zsidó hagyomány az Édenkertet helyezi, s ahol az árják (zoroaszterek) az Airyana-vaêgô-t vagy Merut (?) helyezték. Ezeket a helyeket északon az Aral-tó országai, délen pedig a Baltistan vagy Kis-Tibet fogják körül. Minden arra mutat, hogy a primitív emberiség lakhelyét itt kell keresnünk”.
18

Journal Asiatique, seventh year, 1855. 159

Ez a „primitív emberiség” már az ötödik fajában élt, amikor a „Négytorkú Sárkány” – a ma már csak nyomaiban található tó – a „Bölcsesség Fiainak” lakhelye volt, s ők voltak a harmadik faj első Elme-szülte Fiai. Az emberiségnek nem ez az egyetlen és nem is az első bölcsője, jóllehet másolata volt valóban az első gondolkodó isteni ember bölcsőjének. Ez a hely a Paradesha volt az első szanszkritül beszélő nép hegyvidéke, a görögök Hedone-je – a gyönyör országa, de már a kaldeusok „érzékiség lakhelye” elnevezés erre vonatkozott, hanem csak utánérzése volt; ugyancsak nem itt történt az ember bűnbeesése a „szétválás” után. A zsidók Édenje a kaldeus másolatból lett lemásolva. Az, hogy az ember bűnbeesése (a nemzés elkezdése) a tudomány által mezozoikus kornak nevezett időszak legelején történt, vagyis a hüllők korában, kitűnik a kígyóra vonatkozó frazeológiából. A kígyó természetét a Zohar megmagyarázza. Nem az az érdekes tehát, hogy Éva esete a kísértő kígyóval allegorikus vagy szó szerinti – mert hiszen abban senki sem kételkedhet, – hogy itt allegóriáról van szó – hanem az, hogy világossá lesz, mennyire ősi ez a szimbólum, s az is, hogy ez nem zsidó, hanem egyetemes szimbólum volt. Nos, a Zoharban van egy igen különös állítás, amelynek nevetséges abszurditása szándékoltan harsány kacajra készteti az olvasót. A Zohar azt mondja, hogy Shamael, a „Sátán” által Éva elcsábítására küldött kígyó egyfajta repülő teve (καμηλόμορφον) volt. Egy „repülő tevét” valóban még a legszabadelvűbb Royal Society tag sem tud elfogadni. A Zohar azonban, – amelytől végre is nem lehet elvárni, hogy egy Cuvier szakkifejezéseit használja – helyes leírást használ;19 egy régi zoroasztriánus kéziratban ugyanis az Aschmogh kifejezést találjuk, amelyről az Avesta azt tartja, hogy a Bűnbeesés után elvesztette „természetét és nevét”; ez az állat a leírás szerint egy hatalmas kígyó volt, amelyhez egy teve nyaka társult. Salverte azt bizonygatja: „Nincsenek szárnyas kígyók, sem valóságos sárkányok... A sáskákat a görögök még ma is szárnyas kígyóknak nevezik, s ez a szókép hozta létre valószínűleg a szárnyas kígyók létezéséről szóló különböző elbeszéléseket”.20 Jelenleg valóban nincsenek, de ez nem zárja ki létezésüket a mezozoikus korban. Cuvier pedig, aki összeállította csontvázukat, tanú reá, hogy voltak „repülő tevék”. A nagy természettudós – miután megtalálta bizonyos gyíkok egyszerű kövületeit – ma már ezt írja: „ha a hidrák és egyéb szörnyek létezését – melyekről annyit írtak a középkori történészek – bizonyítani akarnánk, erre kétségtelenül a legjobb példa a Plesiosaurus.21 Nem tudunk róla, hogy Cuvier további mea culpaként mondott-e még valamit, mindenesetre jól elképzelhető megdöbbenése saját rágalmai miatt, amelyekkel a régiek igazmondását illette, amikor Németországban megtalálták a 78 láb hosszú Pterodactilust – a repülő gyíkot, melynek csúszómászó testéhez hatalmas szárnyak tartoztak. Ezen őskori hüllő első végtagjainak kisujja olyannyira meghosszabbodott, hogy azon hosszú hártyás szárnyak voltak. Így tehát a Zohar „repülő tevéje” igazolást nyert. A hosszúnyakú Plesiosaurus, továbbá a hártyás szárnyú Pterodactilus, vagy még inkább a Mosasaurus tudományosan lehetővé teszi a „repülő teve” vagy egy hosszúnyakú sárkány létezését a múltban. Prof. Cope (Philadelphia) bebizonyította, hogy a Mosasaurusnak egy mészkőben talált kövülete egy ilyesféle szárnyas kígyó volt. A hátgerincben olyan jellegzetességei vannak, amelyek inkább a kígyófélékkel, mint a gyíkfélékkel mutatnak rokonságot.
19 20

Lásd Moses Maimonides: More Nevochim. Science Occulte, 646. old. 21 Révolution du Globe, V. kötet, 464. old. 160

És most lássuk a fő kérdést. Tudott dolog, hogy az ókor tudományai között nem szerepelt sem a paleográfia, sem pedig az őslénytan; nem is voltak akkoriban Cuvier-k. És mégis a babiloni téglákon, de különösen régi kínai és japán rajzokon, a legrégibb pagodákon és emlékeken, továbbá a pekingi Császári Könyvtárban számos utazó felismerte a változatos formájú kínai sárkányokban az őslények és a szárnyas gyíkok tökéletes ábrázolásait.22 Ezenfelül a Bibliában is beszélnek a próféták a szárnyas tüzes kígyókról,23 Jób pedig megemlíti a leviatánt.24 Ezzel kapcsolatban természetszerűleg felmerülnek a következő kérdések: 1. Honnan tudhattak a régi nemzetek egyáltalán valamit is a karbon- és mezozoikus korok kihalt szörnyeiről, hogyan írhatták le őket szájhagyomány útján, hogyan tudták ábrázolni képekben, hacsak saját maguk nem látták őket, vagy meg nem őrizték volna hagyományaikban a róluk szóló leírásokat? Az ilyen leírásoknak pedig előfeltétele az élő és intelligens szemtanú. 2. És ha megengedjük ilyen szemtanúk létezését (amennyiben nem fogadjuk el a múltba néző tisztánlátást), akkor miért teszik az ember – az első őskori ember – legkorábbi megjelenését a harmadkor közepére? Ne feledjük el, hogy a tudósok nagy része tagadja az ember megjelenését a negyedkor előtti időkben, s így teljesen kizárja az emberiséget a kainozoikus korból. Márpedig itt olyan kihalt állatfajtákról van szó, amelyek millió évekkel ezelőtt eltűntek a Föld színéről, és ezekről mégis tudtak, és le is írták őket olyan népek, amelyeknek civilizációja – állítólag – alig néhány ezer éves. Hogyan lehetséges ez? Nyilvánvalóan vagy a mezozoikus kort kellene átcsúsztatni a negyedkorba, vagy pedig az embert kell az őskori szárnyas gyík és a plesiosaurus kortársává tenni. Abból, hogy az okkultisták az Ősi Bölcsességben és Tudományban hisznek, és kiállnak mellette még akkor is, ha a Zohar nyelvezetében a szárnyas gyík „repülő teveként” szerepel, még nem következik az, hogy éppen ilyen készségesen elfogadjuk mindazokat a történeteket, amelyeket a középkorban terjesztettek az ilyen sárkányokról. A szárnyas gyíkok és egyéb őslények kihaltak a harmadik faj nagy részével együtt. Ha tehát a római katolikus írók nagy komolyan arra kérnek, hogy mi is fogadjuk el azt, amit Christopher Scherer és Kircher atya összehordtak, a saját szemükkel 1619-ben, illetve 1669-ben látott élő tüzes repülő sárkányokról, akkor engedjék meg nekünk, hogy állításaikat vagy álmoknak vagy pedig füllentésnek tekintsük.25 Petrarca történetét sem tekinthetjük másnak, mint „költői
De Mirville: Des Esprits (II. köt. 431. old.) című munkájában olvasunk „Geoffrey St. Hilaire naiv elcsodálkozásáról, amikor M. de Paravey mutatott neki bizonyos régi kínai munkákban és babiloni cserepeken sárkányokat, csőrös emlősöket (vízi állatok, melyek csak Ausztráliában találhatók) és gyíkféléket stb. tehát olyan kihalt állatfajtákat, amelyekről azt gondolta, hogy... az ő koráig ismeretlenek voltak az emberek előtt”. 23 Lásd Ézsaiás XXX. 6. „bazilikus és tüzes szárnyas kígyó”, s ilyenek voltak a Mózes rézkígyójával legyőzött tüzes kígyók is. 24 A tudósok által rekonstruált jól ismert kövületek elé kezességet nyújthatnak még egy Leviatán létezésre vonatkozólag is, nem is beszélve Ézsaiás repülő kígyóiról vagy a saraph mehophep-ről, mely szavaknak fordítása minden héber szótár szerint: „saraph” = lángoló, vagy tüzes méreg, és „mehophep” = repülő. Bár a keresztény teológia mind a Leviatánt, mind pedig a saraph mehophet-et következetesen az ördöggel kapcsolja össze, ezek a kifejezések azonban képletesek, és semmi közük sincs a „gonoszhoz”. Mégis a „Sárkány” (angolul Dragon) szó ma már szinonimája az ördögnek. Bretagne-ban a Drouk szó ma „ördögöt” jelent, minek következtében – amint ezt Cambry (Monuments celtiques, 299. old.) elmondja – Angliában az ördög sírját Draghedanum sepulcrum-nak nevezik. Languedoc-ban a meteortüzeket és a lidércfényt Dragg-nek, Bretagne-ban Dreag-nek, Wraie-nek (wraith) nevezik. Írországban a Drogheda kastély annyit jelent, mint az ördög kastélya. 25 Az ultramontán (túlzottan klerikális) írók egész komolyan elfogadják Kircher atya sárkánytörténeteinek egész sorát, amelyet ő Oedipus Aegyptiacus című művében a „De Genere Draconum”-ból közread. 161
22

szabadságnak”, amikor azt meséli, hogy amikor egy napon Laurával sétált az erdőben, egy barlangnál hatalmas sárkányra bukkant, amelyet kardjával halálra sebzett, s így megmentette a szíve hölgyét attól, hogy a szörnyeteg felfalja.26 Készségesen elhinnénk Petrarca történetét, ha ő Atlantisz korában élt volna, amikor ilyen vízözön előtti szörnyek még léteztek. Jelen korunkban azonban tagadjuk ezek létezését. A tengeri kígyó és a sárkány azonban két különböző dolog. Az előbbi létezését a többség tagadja, mert az óceánok nagy mélységeiben él, rendkívül ritka, s a felszínre csak akkor jön, ha valami – talán az éhség – erre kényszeríti. Így láthatatlan maradván, bár létezhet, mégis tagadják. De ha a fent leírt sárkányhoz hasonló valami élne Földünkön, hogyan kerülhette volna el a felfedezést? Ez a teremtmény a legkorábbi ötödik faj kortársa volt, s ma már nem létezik. Az olvasó azt kérdezhetné, miért beszélünk egyáltalán sárkányokról? Azt feleljük: először, mert az ilyen állatokról való tudás az emberi faj mérhetetlen ősiségének egyik bizonysága, másodszor pedig azért, hogy megmutassuk a különbséget, ami a „sárkány”, „Nâga” és „Kígyó” valóságos zoológiai értelme és fenti szavak szimbolikusan használt képletes értelme között van. A beavatatlan olvasó, aki semmit nem tud a misztérium-nyelvről, hajlandó – valahányszor a fenti szavakra bukkan – azokat szó szerint értelmezni. Innen a quiproquos és az igazságtalan rágalmak. Néhány példa elegendő lesz. Sed et serpens? Helyes, de mi is volt a kígyó természete? A misztikusok a Genezis kígyójában intuitíve állati jelképet és magasrendű spirituális esszenciát látnak: egy kozmikus, szuper intelligens erőt, „hulló csillagot”, egy szellemet, mely egyaránt mennyei, légi és földi és melynek „befolyása körüljárja a Földet” (qui circumambulat terram), ahogy De Mirville, a holtbetűs magyarázat keresztény fanatikusa mondja, s amely „olyan fizikai jelképben nyilvánul meg, amely legjobban megfelelt morális és intellektuális tekercseinek” – vagyis kígyószerű formában. De mire magyarázzák a keresztények a Rézkígyót, az „Isteni Gyógyítót”, ha a kígyót a ravaszság és a gonoszság jelképének, magának a „Gonosznak” kell tekinteni? Hogyan lehet egyáltalán demarkációs vonalat húzni, ha azt önkényesen, szektáns teológiai szellemben állapítják meg? Mert ha a római egyház azt tanítja híveinek, hogy Merkur és Aesculapius, vagy Asclepios – akik végeredményben egyet jelentenek – „ördögök és az ördög fiai”, és ha ez utóbbinak pálcája és a kígyó az „ördög pálcája”, minek tekintsük akkor Mózes
Ez a jezsuita atya saját leírása szerint maga látta azt a sárkányt, amelyet egy római paraszt 1669-ben megölt, – a Museo Barberini igazgatója ugyanis elküldte neki a tetemet, hogy arról leírást készítsen, amikor Kircher atya meg is tette, s azután nyilvánosságra hozta egyik in-foliojában. Ezek után levelet kapott a svájci Soleure kanton elöljárójától, Christopher Scherertől, amelyben ez utóbbi azt állítja, hogy 1619-ben egy szép nyári éjszakán saját szemével látott egy élő sárkányt. Lakásának erkélyén állt – írja – „a tiszta égboltot szemlélve, amikor a Pilátus hegy egyik barlangjából egy ragyogó tüzes sárkányt láttam kijönni, és nagy sebességgel a tó másik végén lévő Fluelen felé tartani. Hatalmas teste volt, a farka még ennél is hosszabb, s nyújtott nyaka volt. Feje és állkapcsa olyan volt, mint egy kígyónak. Repülés közben útjára számtalan szikrát (?) szórt... Előbb azt hittem, hogy egy meteort látok, de amint figyelmesebben szemügyre vettem, repülésének irányából és testének felépítéséből rájöttem, hogy valóságos sárkányt látok. Igen örülök, hogy tájékoztathattam Tisztelendőségedet ezen állatok igen valóságos létezéséről” – fejezi be a levél írója, de azt is hozzá kellett volna tennie, hogy visszaálmodta magát régmúlt korokba. 26 Mint meggyőző bizonyságot az esemény megtörténtéről, egy római katolikus író, a költő egyik barátjának, Simon de Sienne-nek festményét ajánlja az olvasó figyelmébe, amely az Avignon-i Notre Dame du Don templomának bejáratát díszíti, a pápa tilalma ellenére, aki „nem akarta, hogy ezen szent helyen a szerelem diadala szerepeljen”. Az író még hozzáteszi: „Az idő megrongálta a műremeket, de nem tudta kiirtani a hagyományt. (U. o. 425. old.) De Mirville „sárkány-ördögeinek” úgy látszik nincs szerencséjük, mert titokzatos módon eltűnnek azokból a múzeumokból, ahol állítólag őrizték őket. Így p1. az Ulysses Aldovrandus által bebalzsamozott és a szenátus nápolyi vagy bolognai múzeumának átadott sárkány „még 1700-ban ott volt”, de ma már nincs meg. (u. o. 427. old.) 162

Rézkígyóját? A tudós előtt nyilvánvaló, hogy a pogány „pálca” és a zsidó „kígyó” ugyanaz, vagyis a kaduceus (Apollo-Python fiának, Merkúrnak kígyós botja). Érthető, miért választottak a zsidók kígyó formát a „kísértő” számára. Pusztán fiziológiai és fallikus szempontokból, bármennyire is erőlködik kazuisztikus okoskodással a római egyház, hogy más értelmet adjon annak, ami nyilvánvaló mindazok számára, akik ismerik a misztérium nyelvet, s akik számjelentésük alapján olvassák a héber tekercseket. Az okkultisták tudják, hogy a kígyó, a Nága és a sárkány szavak mindegyike hét jelentéssel bír, és hogy a Nap – például – asztronómiai és kozmikus jelképe volt a gnosztikusok két ellentétes fényének és a két kígyónak, azaz a jónak és a rossznak. Az is nyilvánvaló, hogy – amikor általánosítanak – a tudomány és a teológia egyaránt igen nevetséges szélsőséget képviselnek, és végkövetkeztetésre jutnak. Mert amikor a tudomány azt mondja, hogy megkaphatjuk valamennyi későbbi vallásos dogmának a kulcsát, ha a kígyók legendáját visszavezetjük eredeti forrásához, vagyis az asztronómiai legendához, elgondolkozva azon, hogy a Nap a Python (az óriáskígyó) legyőzője, és hogy az égi szűz a Zodiákuson visszaveri a pusztító sárkányt –, akkor nyilvánvaló, hogy a tudós nem az általánosból indul ki, hanem félszemmel a keresztény vallásra és a Jelenések Könyvére sandít. Ezt nevezzük az egyik végletnek. A másikat abban látjuk, amikor a teológia a Tridenti Zsinat híres határozatát ismételve, arról akarja meggyőzni a tömegeket, hogy „az emberen – bűnbeesésétől kezdve egészen megkeresztelése órájáig – az ördögnek teljes hatalma van, s joggal birtokolja őt (diabolum dominationem et potestatem super homimes habere et jure eos possidere).” Erre az okkult filozófia azt feleli: Bizonyítsák be először az Ördögnek, mint entitásnak, a létezését, akkor talán majd hiszünk ilyen jogos birtoklásban. Az emberi természetnek igen csekély mértékű megfigyelése és ismerete elegendő ahhoz, hogy a teológiai dogma tévességét bizonyítsa. Ha a Sátán valóság lenne az objektív vagy akár a szubjektív világban (klerikális értelemben), akkor éppen a szegény ördög lenne az, akit a gonoszok – tehát az emberiség nagy része – szüntelenül kínoznának és gyötörnének. A Gonoszt az emberiség, s különösen a papság – akiket a gőgös, lelkiismeretlen és türelmetlen Római Egyház vezetett – talált ki, hozta világra és gondosan felnevelte. De ezzel már eltértünk a tárgytól. „Az egész gondolkodó világnak azt veti szemére az Egyház, hogy imádta a kígyót. Az egész emberiség tömjénezte vagy megkövezte a kígyót. A Zendek éppúgy beszélnek róla, mint a Királyok és a Védák vagy az Edda és a Biblia... A szent kígyónak (nágának) mindenütt megvoltak a szentélyei és papjai; Rómában a veszta szűz készíti el táplálékát ugyanolyan gonddal, mint ahogy a szent tüzet táplálja. Görögországban Aesculapius nem tud gyógyítani segítsége nélkül, s erőit általa küldi. Mindenki hallott a római szenátus híres követségéről az orvoslás istenéhez, s a küldöttek hazatéréséről a nem kevésbé híres kígyóval, amely önként elindult mestere temploma felé a Tiberisz egyik szigetén. A kígyót nem egy bacchánsnő fonta a hajába, nem egy augur kérdezte ki óvatosan, nem egy varázsló sírján látható a képe! A kainiták és az ophiták Teremtőnek nevezik, jóllehet elismerik – mint Schelling is tette – hogy a kígyó lényegében és személyében gonosz”.27 Jól mondja a szerző. És ha valaki alaposan tudni szeretné, hogy milyen hírnévnek örvend a kígyó még napjainkban is, az tanulmányozza a témát Indiában, és lássa meg, mi mindent hisznek ebben az országban a Nágákról (kobrákról), és még ma is mi mindent tulajdonítanak nekik. Látogassa meg Whydah-ban élő afrikaiakat, a Port-au-Prince-ben és Jamaicában lévő voodoo-kat, Mexikó nagaljait, Kína Pa- vagy ember-kígyóit stb. De miért is csodálkozunk azon, hogy a kígyót „imádják”, s ugyanakkor átkozzák, hiszen tudvalevő, hogy

27

de Mirville: „Memoire”, A „Szent kígyók” a 432. oldalon. 163

kezdettől fogva szimbólum volt?28 Minden régi nyelvben a sárkány szó azt jelentette, amit ma is jelent Kínában: (lang), vagy „az intelligenciában kiváló lény”, és a görög nyelvben pedig δράκων, vagy „aki lát és vigyáz”. Vajon e díszítő jelzők bármelyike is alkalmazható-e a kígyóra? Nem nyilvánvaló-e, hogy – bárhová is juttatta a vadembereket a kezdeti jelentés elfelejtése és a babona – a fenti jelzőket emberi ősökre alkalmazták, akiket kígyók és sárkányok szimbolizáltak? Ezek az ősök – akiket Kínában a mai napig is „a Bölcsesség Kígyóinak” hívnak – a Dhyánik első tanítványai voltak, röviden a harmadik faj első adeptusai, majd később a negyedik és az ötödik faj adeptusai. Ez a név egyetemessé lett, s a keresztény éra előtt értelmes ember össze nem keverte volna az embert és a szimbólumot. Champollion a Chnouphis szimbólumról, vagyis a Világlélek szimbólumáról ezt írja: „ez többek között egy hatalmas kígyó, amely emberi lábon áll, e hüllő a jó géniusz jelképe, valóságos Agathodaemon. Gyakran szakállal ábrázolják... Ezt a szent állatot, amely azonos az ophiták kígyójával, számtalan gnosztikus vagy bazilidiánus kőoszlopra rávésték... A kígyó feje többféle, de mindig a következő betűkkel jelölik: ΧΝΟΓΒΙΣ”.29 Agathodaemon birtokában volt „a jó és a rossz tudásnak”, vagyis az isteni Bölcsességnek, mert ez utóbbi nélkül az előbbi lehetetlen.30 Iamblichust idézve, Champollion bemutatja, hogy „Agathodaemon az Ειχτών-nak nevezett istenség volt (másként az égi istenek tüze – a Nagy Toth-Hermes31), akinek Hermes Trismegistos a mágia feltalálását tulajdonítja”.32 A „mágia feltalálása”! Különös kifejezést használ, mintha a Természet örök és jelenkori misztériumainak leleplezése feltalálás lenne! Olyan ez, mintha több ezer év múlva Prof. Crookesnak tulajdonítanák a sugárzó anyag feltalálását, annak felfedezése helyett. Amint utolsó előtti jegyzetünkben mondtuk, Hermes nem feltalálója, sőt még csak nem is felfedezője volt a mágiának, mert hiszen a Toth-Hermes név általános jelölés, mint ahogy Enoch (Enöichion, a „belső, spirituális szem”), Nebo – a próféta és a látnok –, stb. is csak általános nevek voltak. Hermes nem élő ember személyes neve, hanem sok adeptus generikus elnevezése. Kapcsolatuk a kígyóval a szimbolikus allegóriákban onnan ered, hogy őket e legkorábbi intellektuális emberiség, a harmadik faj idejében, szoláris és planetáris istenek világosították fel. Valamennyien a Titkos Bölcsesség reprezentáns képviselői. Asclepios a Napisten-Apolló fia, és ő Merkúr. Nebo a Bel-Merodach fia. Vaivasvata Manu, a nagy Rishi, Vivasvat – a Nap vagy Surya – fia, stb. És míg asztronómiailag a Nâgák, továbbá a Rishik, a Gandharvák, Apszaraszok, Grâmanîk (vagy Yakshák, kisebb istenek), Yatudhanák és Dévák a tizenkét szoláris hónap folyamán a Nap kíséretében vannak, – a teogónia és az antropológiai
Ez a megállapítás éppen olyan méltányos mintha pár ezer év múlva valamelyik új vallás fanatikusa saját vallását dicsőítve az ősi kereszténység rovására azt állítaná: „Mindenütt a négylábú bárányt imádták. Az apáca Agnusnak hívta és keblére tette, a pap az oltárra helyezte. Minden húsvéti ebéden szerepelt, és a templomokban hangosan dicsőítették. Ugyanakkor féltek tőle és gyűlölték, mert hiszen levágták és felfalták”. A pogányok – mindenesetre – nem eszik meg szent szimbólumaikat. Nem tudunk kígyó- vagy hüllő-evőkről, legfeljebb keresztény országokban, ahol már eszik a békát és az angolnát, s bizonyára igazi kígyóval folytatják, mint ahogy kezdték a báránnyal és végezték a lóhús-evéssel. 29 Pantheon, 3. 30 A szoláris Chnouphis vagy Agathodaemon – amint minden kutató tudja – a gnosztikusok Christos-a volt. Belső kapcsolatban van a Sophia (Bölcsesség) hét fiával, az Aditi (egyetemes Bölcsesség) hét fiával, akinek nyolcadik fia Mârttânda, a Nap, a többi hét pedig a hét planetáris uralkodó vagy géniusz. Chnouphis, a Megvilágosodásnak, a Bölcsességnek volt spirituális Napja, s ennélfogva az egyiptomi beavatottak pártfogója, ugyanúgy, amint Bel-Merodach, (vagy Bel-Belitanus) később a kaldeusoknál. 31 Hermes, vagy még inkább Thot általános név. Abul Teda: „Historia Anti-Islamitica”-jában öt Hermest mutat ki, a Hermes, Nebo, Thot neveket különböző országokban a nagy beavatottaknak adták. Így Nebo – Merodach és Zarpanitu fia –, akit Herodotos Zeus-Belosnak hív, továbbadta nevét az összes nagy prófétáknak, látnokoknak és beavatottaknak. Ezek mind a „Bölcsesség kígyói” voltak, asztronómiailag a Naphoz, spirituálisan pedig a Bölcsességhez kapcsolódtak. 32 Pantheon, 15. szöveg 164
28

fejlődés szerint ők egyaránt istenek és emberek –, amikor az Alvilágban inkarnálódnak. Ezzel kapcsolatban emlékeztetni kell az olvasót arra, hogy Apollonius buddhista Nâgákkal találkozott Kasmírban. Ezek pedig nem állattanilag értelmezett kígyók voltak, sem pedig etnológiai Nâgák, hanem „bölcs emberek”. A Biblia, kezdve a Genezistől a Jelenések Könyvéig, nem más, mint történelmi visszaemlékezések hosszú sorozata arra a nagy küzdelemre, amely a fehér és a fekete mágia, a jobboldali ösvény Adeptusai (a Próféták) és a durva tömegeket vezető papság, a baloldali ösvény Adeptusai (a Leviták) között dúlt. De rendkívül nehéz – még az okkultizmus tanulóinak is, bár egyesek számos ősi kéziratot őriznek, és közvetlen tanításokra támaszkodnak – határvonalat húzni a jobb és baloldali ösvény Sodales-ei (papság) között. Az a nagy szakadás, amely a negyedik faj fiai között támadt, amikor az „Isten-fiak” vezetése alatt az első beavatási templomok és csarnokok megépültek, Jákob fiainak történetében kap allegorikus formát. A haldokló Jákob szavaiból kiderül, hogy a mágiának két iskolája volt, s hogy az ortodox léviták nem a szent iskolához tartoztak. Idézzünk most néhány mondatot az Isis Unveiled-ből: (I. köt. 555.) A haldokló Jákob így írja le fiait: „Lészen Dan – mondja – olyan, mint a mérges kígyó az úton, és az áspis az ösvényen, mely megmarja a lónak sarkát, hogy a rajta ülő ember hátra essék (vagyis fekete mágiát fog tanítani a jelölteknek). A te szabadításodra várom az Úrnak segítségét”. Simeonról és Léviről a pátriárka azt jegyzi meg, hogy ők „atyafiak, álnokságának fegyvere volt az ő szerződések a Sékhemitákkal. Az ő titkukban, tanácsokban részes ne légy, én lelkem”.33 Az eredetiben „az ő titkukban” úgy olvasandó: „az ő Sodjukban”.34 Sod pedig a Baal, Adonis és Bacchus nagy misztériumainak neve volt, ők mind Napistenek voltak, és szimbólumuk a kígyó volt. A kabbalisták azzal magyarázzák a tüzes kígyók szimbólumát, hogy így hívták a Lévi törzset, és minden lévitát, és hogy Mózes volt a Sodales-ek (a papi testülethez tartozók) feje.35 A „sárkányölő” kifejezés eredeti értelmét a misztériumokhoz kell visszavezetni, s erről a tárgyról később bővebben szólunk. Ha Mózes volt a feje a misztériumoknak, akkor ebből természetesen következik, hogy ő volt a Főpap; ha pedig azt halljuk, hogy a próféták Izrael népének „irtózatosságai” ellen mennydörögnek, akkor ebből két iskolára lehet következtetni. A „tüzes kígyók” tehát egyrészt a papi kaszthoz tartozó léviták megjelölése volt, amikor már eltértek a jó törvénytől, vagyis Mózes hagyományos tanításaitól, másrészt mindazokra vonatkoztak, akik fekete mágiát űztek. Ézsaiás, amikor az „engedetlen fiak”-ról beszél, akik el kell vigyék gazdaságukat azokba az országokba, ahonnan „a baziliszkusz és tüzes szárnyas kígyó” (III. fej. 6.) kijön, – vagyis Kaldeába és Egyiptomba, mely országok beavatottjai az ő idejében (i.e. 700) már erősen megromlottak, – voltaképpen ezen országok mágusait értette.36 De ezeket a mágusokat gondosan meg kell különböztetni a „Bölcsesség Tüzes Sárkányaitól” és a „Tűzköd Fiaitól”.
Genezis, XLIX. 17, 18. és 5, 6. Dunlap a „Sod, the Mysteries of Adonis” bevezetésében a Sod szót az arcanum, vallásos misztérium jelentésében magyarázza, Schindler: Penteglott, művére támaszkodva. „Az Úrnak titka azoknak adatik, kik őt félik” – mondja a Zsoltár Könyve XXV. 14. Ezt a keresztények rosszul fordították, ehelyett: „Sod Ihoh (Ihoh misztériumai) azoké, akik félnek tőle”. „Az erős Isten igen rettenetes a szenteknek gyülekezetiben” (pontosabb fordításban: „Al (El) rettenetes a Kadeshim nagy Sod-jában”, Kadeshim = a papok, a szentek a beavatottak). – Zsoltár Könyve, LXXXIX. 7. A Kadeshim igen távol álltak attól, hogy szentek legyenek. Lásd: 4. köt. 2. rész. 3. fej. A Szentek Szentjéről. 35 „A papi kollégiumok tagjait Sodales-nek nevezték” – mondja Freund Latin Lexicon-ja (IV. 448.) „A Hatalmas Anya Idai Misztériumaiban sodalitások alakultak” – mondja Cicero a de Senectute-ban. 36 Baal papjai, akik tüzeket ugrottak át. De ez a kifejezés helyi és héber jellegű. Saraph annyit jelent, mint „tüzes vagy lángoló kígyó”.
34 33

165

A Misztériumok Nagy Könyvében ezt olvassuk: „Hét Úr megteremtette a Hét Embert, három Úr (Dhyan Chohan vagy Pitri) jó és szent volt, négy kevésbé égi, telve szenvedéllyel... Az Atyák chhayái (fantomjai) olyanok lettek, mint ők”. Ez magyarázza az emberi természet különbözőségeit, hét különböző – jó és rossz – fokozatba sorolva azt. Elkészült tehát hét tabernákulum, hogy azokban különböző karmikus körülmények között lakozzanak a monádok. Ezen az alapon magyarázzák a Kommentárok azt, hogy miért terjedt el oly gyorsan a gonosz, mihelyt ezek az emberi formák valóságos emberek lettek. Egyes régi filozófusok azonban az ember származásáról szóló beszámolójukban nem veszik tudomásul a hetet, hanem csak négyről beszélnek. Így például a mexikói helyi Genezis „négy jó emberről” szól, mint az emberi faj négy igaz őséről, „akiket nem istenek nemzettek, és nem is nőtől születtek”; teremtésüket csodálatos módon a Teremtő erők végezték el, s csak azután sikerült, miután „az ember teremtésére irányuló három kísérlet már kudarcba fulladt”. Az egyiptomi teológiában csak „négy Istenfiú” van, (jóllehet a Pymanderben hét szerepel) – ezzel kerülve el az emberi természet rossz voltának megemlítését. Amikor pedig Seth az isten-státusból Seth-Typhonná süllyedt, elkezdték őt „hetedik fiúnak” nevezni. Valószínűleg innen származik az a hit, hogy a „hetedik fiú hetedik fia” mindig született mágus, – jóllehet eredetileg varázslóra gondoltak. A gonoszt szimbolizáló kígyót, APAP-ot, Seth kígyója, Aker öli meg,37 tehát Seth-Typhon maga nem lehetett gonosz. A Halottak Könyve elrendeli, hogy a CLXIII. fejezetet így olvassák: „egy kétlábú kígyó jelenlétében”, ami magas Beavatottat, egy Főpapot jelent, minthogy az említett fejezet címének hieroglifájában ezen „kígyó” fejét ékesítő diadém és a kos-szarvak38 erre mutatnak. A „kígyó” felett Ammon,39 a rejtett „misztérium-isten” misztikus szempárja látható. A fent említett helyek megerősítik állításunkat, és megmutatják, mit is jelentett valójában a „kígyó” szó az antik világban. De lássuk a Nâgalokat és a Nargalokat, honnan van a hasonlóság az indiai Nâgák és az amerikai Nâgalok között? „Nargal volt a mágia (Rab-Mag) kaldeai és asszír főnöke, Nâgal pedig a mexikói indiánok fő varázslója. Mindkét név az asszír isten, Nergal-Serezer-ből és a hindu Nâgákból ered. A Nargaloknak és Nâgáknak hasonló képességeik voltak, hatalmukban állt magukhoz kapcsolni egy démon-segítőt, akivel ezután teljesen azonosították magukat. A kaldeai és asszír Nargal ezt a démont bizonyos szentnek tartott állat képében a templomon belül helyezte el. Az indiai Nâgal viszont ott tartja, ahol tudja, – valamely közeli tóban, erdőben vagy saját házában, háziállat képében”.40 Az ilyen mérvű egyezést nem lehet véletlenek összejátszásának tulajdonítani. Felfedezzük az Újvilágot, és kiderül, hogy már negyedik fajbeli őseink is mint régi világot ismerték, hiszen Arjuna, Krishna társa és chelája leszállt a Pâtâlába, az „antipódusokba”, s

Halottak Könyve, XXXIX. fejezet. Régi palesztinai érméken ugyanilyen kos-szarvak vannak Mózes fején; egy ilyen érme ma is a szerző birtokában van. Michelangelo Rómában lévő szobrán a dicsfény részét képező szarvak függőlegesek, ahelyett, hogy a fülre hajlanának, de a jelkép ugyanaz. A Rézkígyó motívuma tehát ide vezethető vissza. 39 De lásd még Harris: Magic Papyrus, No. V; valamint a kos-fejű Ammont, amint embereket formál a fazekas korongon. 40 Brasseur de Bourbourg: Mexique, 135. és 574. old.
38

37

166

ott vette feleségül Ulûpit41 – egy Nâgát, helyesebben Nâginit –, aki Kauravya-nak, a Nâgák királyának a lánya volt.42 Reméljük, sikerült bebizonyítanunk a kígyó jelkép teljes értelmét. Nem a gonosz, még kevésbé az ördög jelképe ez, hanem – valóban – a KEMEK EIΛAM ABPAΣΑΞ, az „Örök Abrasax Nap”, minden kabbalista központi spirituális napjának a szimbóluma ez, amelyet bizonyos diagramokban a Tiphereth körével ábrázolnak. S itt megint szeretnénk idézni egy korábbi munkánkból, további magyarázatokkal kiegészítve. „A mérhetetlen mélység (Bythos, Aditi, Shekinah, az ismeretlen fátyla) ezen tájáról kiszakadt egy spirálokból alkotott kör. Ez a Tiphereth, szimbolikus nyelven a nagy ciklus, amely kisebb ciklusokból van összetéve. Belsejében feltekeredve, a spirálisok mentén nyugszik a kígyó – a Bölcsesség és Örökkévalóság jelképe – a kettős Androgün. A ciklus jelentése: Ennoia vagy az isteni elme (nem teremtő erő, hanem olyan, amelynek hasonulnia kell) – a kígyó jelentése pedig: Agathodaemon, az Ophis, a Fény (amely nem örök, de a mi síkunkon mégis a legnagyobb isteni fény) Árnyéka. Mindkettő az ophiták Logosza volt; másként a Logosz mint Egység a Jó és a Rossz kettős princípiumában megnyilvánulva. Ha csak magában lett volna a fény – mint abszolút és inaktív tényező –, az emberi elme nem tudta volna értékelni, de még fölfogni sem. Az árnyék az, amely lehetővé teszi a fény megnyilvánulását, és annak objektív realitást kölcsönöz. Ezért tehát az árnyék nem rossz, hanem egy szükséges és nélkülözhetetlen függelék, amely teljessé teszi a Fényt vagyis a Jót. Mert a Földön az Árnyék teremti a Fényt. A gnosztikusok felfogása szerint a két alap princípium változatlanul a Fény és az Árnyék; a Jó és a Rossz valójában egy lévén, az örökkévalóság kezdete óta megvolt, amint ezután is meglesz, amíg csak megnyilvánult világok léteznek. E szimbólumokból kifolyólag imádta a gnosztikus szekta a Kígyót, mint Megváltót, s ábrázolta azt a szakrális cipó, vagy pedig a Tau (a fallikus jelkép) köré tekerőzve. Egységként: Ennoia és Ophis képezik a Logoszt. Egymástól elválva: az egyik a Spirituális Életfa, a másik pedig a Jó és a Rossz Tudásának Fája. Ezért biztatja Ophis az első emberpárt – akik az anyagból való létet Ilda-Baoth-nak, a spirituális princípiumot pedig SophiaAchamothnak köszönhetik –, hogy egyenek a tiltott gyümölcsből, jóllehet Ophis az isteni Bölcsességet képviseli. A kígyó, a Jó és a Rossz Tudásának Fája és az Életfa India földjéről átültetett szimbólumok. A hinduk számára annyira szent banyanfa, az Arasa-Maram43 kapta – mióta Vishnu egyik inkarnációjában annak hatalmas árnyékában pihent, tanítva az embereket filozófiára és egyéb tudományokra – a Tudás és Életfa elnevezést. Az erdők eme királyának védő lombozata alatt tanítja a Guru tanítványait a halhatatlanság első leckéire, és avatja be őket az élet és a halál rejtelmeibe. A kaldeai hagyományok azt mondják a szent kollégium JavaUlûpi teljesen atlantiszi hangzású név. Nem görög és nem is szanszkrit, hanem – akárcsak az Atlantisz szó – mexikói nevekre emlékeztet. 42 Mahabhârata, Adiparva, 7788. és 7789. sloka. A Bhagavâta Purâna (ix., xx. 31.) – a kommentárok Sridhera szerint – Manipura király leányának mondja Ulûpit (ld. Vishnu Purâna, Wilson, IV. köt. 160. old.); Dayanand Saraswati Pundit viszont, aki az ilyen kérdésekben kétségkívül a legnagyobb tekintély Indiában a szanszkrit tudomány és a Purânák terén, a maga részéről úgy nyilatkozott, hogy 5.000 évvel ezelőtt a Pâtâlában, vagyis Amerikában lévő Nâgák királyának leánya volt, s hogy a Nâgák beavatottak voltak. 43 A szent bódhifa vagy banyanfa tamil neve, míg az indiai fügefa neve Ara-Maram. 167
41

Aleimjéről, hogy megtanították az emberek fiait, miként válhatnak hozzájuk hasonlókká. Mind a mai napig Foh-tchou,44 aki Foh-Maeyuban vagyis Buddha templomában él, a KouinLong-San,45 a nagy hegy tetején, rendkívüli vallásos csodáit egy fa alatt hajtja végre, amit kínai nyelven Sung-Ming-Shú-nak vagyis a Tudás- és Életfának neveznek, mert hiszen a tudatlanság halál, s csak a tudás ad halhatatlanságot. Ez a csodálatos demonstráció minden harmadik évben megy végbe, amikor is a szent helyre a kínai buddhisták mérhetetlen sokasága zarándokol el. Így válik érthetővé, hogy a legkorábbi beavatottak és adeptusok, másként „Bölcs Emberek” – akikről úgy tudják, hogy az EGYETEMES ELME reprezentánsai, a legmagasabb Angyalok által nyertek beavatást a természet misztériumaiba, – miért kapták a „Bölcsesség Kígyói” és a „Sárkány” elnevezést. Továbbá az is világos lesz, hogy az első fiziológiailag teljes emberpárt – miután Ophis, a megnyilvánult Logosz és androgün által beavatást nyertek az emberi teremtés misztériumába megízlelve a tudás gyümölcsét – miért kezdték mindinkább azzal vádolni az utókor anyagias szellemében, hogy bűnt követtek el, hogy nem engedelmeskedtek az „Úr Istennek”, s hogy engedtek a Kígyó kísértésének. Az első keresztények – akik megfosztották a zsidókat Bibliájuktól – oly keveset értettek a Genezis első négy fejezetének ezoterikus jelentéséből, hogy sem azt nem fogták föl, miszerint ebben az engedetlenségben semmi bűn nem volt, de még kevésbé értették, hogy a „Kígyó” voltaképpen maga az „Úr Isten” volt, aki mint Ophis, a Logosz, másként az isteni teremtő bölcsesség hordozója, megtanította az emberiséget arra, hogy most már ő maga is teremtsen.46 A keresztények azt sem tudatosították magukban, hogy a Kereszt a Fa és a Sárkány szimbólumából fejlődött ki, s így lett az emberiség megváltásának szimbólumává. Ezzel az átalakulással válhatott a Kereszt a Teremtő Ok elsődleges alapvető szimbólumává, amelyet egyaránt lehetett alkalmazni a geometriában, a számok tudományában, az asztronómiában, továbbá a mértékegységek és az animális szaporodás terén. A Kabbala szerint az emberre akkor sújtott le az átok, amikor az asszony teremtése megtörtént.47 A kör kettévált az átmérő vonalán. A kettős princípiumnak egy lény által való birtoklásából, vagyis az androgün állapotból kiindulva történt meg a két princípium elválása, két ellenlábast hozva létre, kiknek sorsa attól kezdve mindig az egyesülés keresése, a visszatérés az eredeti egy állapotba. Az átok abban állt, hogy az egyesülésre ösztönző természet kijátszotta a kívánt eredmény elérését azzal, hogy új lényt teremtett, mely kivált a kívánt egységből vagy újraegyesülésből. S így azóta – és azután is – az elvesztett állapot helyreállítására irányuló természetes törekvés ebben a csapdába jut. A folytatólagos átok ezen tantaluszi módszerével tartja fenn magát a Természet.48
Foh-tchou kínai nyelven szó szerint Buddha urát jelenti, vagyis Buddha (Foh) tanainak tanítóját. Ez a hegy Kínától délnyugatra fekszik, úgyszólván Kína és Tibet között. 46 Emlékeztetni kell az olvasót arra, hogy a Zoharban, úgyszintén minden kabbalista munkában azt találjuk, hogy „Metatron egyesült Shekinah-hal”. Shekinah, mint a Logoszt képviselő Ain Soph Fátyla (kegyelem) maga a Tudás Fája, míg Shamael – a Logosz sötét aspektusa – e fának csupán a kérgét foglalja el, és csak a rossz tudásával bír. Lacour mondja, aki a Bűnbeesés jelenetében (Genezis, III.) az egyiptomi Beavatás egyik mozzanatát látta. „A Divináció fája, vagy a Jó és a Rossz Tudásának Fája jelenti... Tzyphon, a Kétkedés Géniuszának tudományát (tzy = tanítani, és phon = kételkedni). Tzyphon az egyik Aleim, akivel később Nach, a kísértő neve alatt fogunk találkozni”. (Les Oeloim, II. köt. 218. old.) Nach-ot a szimbólógusok jelenleg Jehova néven ismerik. 47 Ezt a nézetet átvették és vallják az összes egyházatyák, de az ezoterikus tanítás mást mond. Az átok nem az ember vagy az asszony megteremtésével kezdődött, mert hiszen a fejlődés természetes következménye volt a nemek szétválása, hanem akkor, amikor a törvényt áthágták. 48 Ezzel a módszerrel tartja fenn magát az emberi természet, még csak nem is az állati, hanem az ember és nem a Természet által kialakított félrecsúszott, érzéki és bűnös természet.
45 44

168

Ádám allegóriája, különválasztva az Élet Fájától ezoterikusan azt jelenti, hogy az újonnan kettévált faj visszaélt az Élet misztériumával, lerántva azt az animalizmus és bestialitás szintjére. Mert, amint a Zohar bemutatja, Matronethah – Shekinah, szimbolikusan Metatron felesége – „az út a nagy Életfához, a Hatalmas Fához”, Shekinah pedig az isteni kegyelem. A Zohar magyarázata szerint ez a Fa eléri az égi völgyet és elrejtőzik három hegy (az emberi princípiumok felső Hármassága) között. Erről a három hegyről a Fa tovább emelkedik (az Adeptus tudása az ég felé tör), majd újra leereszkedik (az Adeptus Egójába a Földön). Ez a Fa látható nappal, de rejtve van éjszaka, vagyis megmutatkozik a megvilágosult elme számára, és rejtve van a tudatlanság, az éjszaka számára. (Ld. Zohar, I. köt. 172. a. és b. old.) Amint a Kommentár mondja: „A Jó és a Rossz Tudásának fája az Életfa gyökereiből nő.” Viszont, ahogy a Source of Measures szerzője írja: „A Kabbalában nyíltan kimondják, hogy az „Életfa” a füles kereszt volt, annak szexuális értelmében, és hogy a „Tudás Fája” az elválást, majd az újraegyesülést jelentette, amellyel a sorsdöntő állapot bekövetkezhetett. Hogy ez számértékben is megmutatkozzék a fa Otz (‫ )צע‬értéke 7 és 9, ugyanis hét a szent női szám, míg a kilenc a fallikus vagy férfi energia száma. A füles kereszt egyiptomi – Isis-Osiris – női-férfi szimbólum, a minden formában lévő csírázási princípium szimbóluma, amely a kezdeti megnyilvánuláson alapszik, s minden irányban és minden értelemben használható”. Ez a nyugati okkultisták kabbalisztikus nézete, amely ebben a tárgyban eltér a sokkal filozofikusabb keleti vagy árja szemlélettől. +/ A nemek szétválása benne volt a Természet és a természetes fejlődés programjában, a férfiúi és női teremtőképesség pedig az Isteni Bölcsesség ajándéka volt. Az egész antik világ, kezdve a patrícius filozófustól a spirituális hajlandóságú plebejusig, hitt ezeknek a hagyományoknak az igazságában. Munkánk további folyamán talán sikerül bebizonyítanunk azt is, hogy az ilyen legendák relatív igazsága, vagy talán abszolút pontos volta, s amelyeknek helyességéért olyan intellektuális óriások kezeskedtek, mint Solon, Pythagoras, Platón és mások, jó néhány modern tudós előtt derengeni kezd. Meghökkenti ez a modern kutatót; megtorpan, és zavarba jön a napról napra halmozódó bizonyítékok láttán, s végül úgy érzi, hogy a szembeszökő történelmi problémákat csak az ősi tradíciók elfogadásával tudja megoldani. Ezért tehát, ha azt mondjuk, hogy teljességgel hiszünk az ősi feljegyzésekben és az univerzális jellegű legendákban, akkor aligha kell felmentést kérnünk a pártatlan szemlélőtől, mert hiszen más, sokkal tanultabb szerzők, sőt a modern iskolához tartozó tudósok is, nyilvánvalóan sok mindent elfogadnak, amiben az okkultisták hisznek, például a „sárkányokat”, és nemcsak szimbolikusan, hanem tényeges létezésüket is feltételezve a messzi múltban. „Nagy merészség lett volna harminc évvel ezelőtt a közönséget általában mesésnek vélt történetekkel traktálni, és azt kívánni, hogy azokat tényleges valóságoknak tekintse, vagy pedig időtlen idők óta kitalálásnak tartott eseményeket mint megtörtént tényeket hirdetni, továbbá a gyermekmesékről azt mondani, hogy többnyire csak elferdített legendák, amelyek valóságos tényeket (lényeket) vagy eseményeket mutatnak be. Manapság már kevésbé kockázatos az ilyen vállalkozás”. Így kezdődik a bevezetése egy igen érdekes, újabban (1886) megjelent munkának, Charles Gould: „Mythical Monsters” című könyvének. A szerző merészen hitet tesz amellett, hogy az ilyenféle szörnyek nagy része valóban élt. Előadja, hogy: „Igen sok u. n. mitikus állat, melyek réges-rég óta minden népnél a mesék és a legendák termékeny tárgyai voltak, ma már joggal a gyakorlati természettudomány területére léptek át. Így e szörnyeket nem a túlburjánzó képzelet teremtményeinek tekinthetjük, hanem egykor ténylegesen élő lényeknek, amelyekről sajnos csak tökéletlen és pontatlan leírások szivárogtak el hozzánk, – valószínűleg
169

erősen eltorzulva az idők ködén át... Hagyományok ezek olyan teremtményekről, amelyek egykor együtt éltek az emberrel, s amelyeknek némelyike oly hátborzongató és szörnyű, hogy első pillanatra szinte hihetetlennek tűnik... Számomra ezen teremtmények nagy része nem mesebeli szörny, hanem józan tanulmányozás tárgya. A sárkány élt valamikor, vonszolta összecsavarodott farkát maga után, sőt talán repült is, nem pedig az árja ember képzeletének szülötte, amint a barlangját megvilágító, villámlásból ez vélte kivenni, – ahogy azt egyes mitológusok feltételezik... Számomra az egyszarvú tényleges létezése nem látszik hihetetlennek, sőt sokkal valószínűbbnek tartom, mint azt az elméletet, amely egy lunáris mítoszra vezeti vissza eredetét.49... Részemről kételkedem abban hogy a mítoszok általában ’A külső természet látható működésének szemléléséből’ születtek. Szerintem sokkal könnyebb azt feltételezni, hogy idők múltával e történetek a sok ismétlés közben csaknem a felismerhetetlenségig kivetkőztek eredeti formájukból, mintsem azt elfogadni, hogy a kultúra nélküli vademberek oly képzelőerővel és költői invencióval bírtak volna, amely messze túlhaladja napjaink legfejlettebb népeinek képzeletét. Sokkal könnyebb azt gondolni, hogy ezek a csodálatos történetek – istenekről és félistenekről, óriásokról és törpékről, a legfurcsább sárkányokról és szörnyekről – csupán átalakítások, és nem kitalálások”.50 S ugyanez a geológus mutat rá arra, hogy: „... a paleontológusok az ember létezését – különböző becslések szerint – sikeresen visszavezették a harmincezer évtől egy millió évig terjedő messzeségbe – vagyis olyan korokba, amikor együtt élhetett azóta már régen kihalt állatfajokkal”. (20. oldal) Ilyen „hátborzongató és szörnyű” állatok voltak például: (1) „A Cidastes nemből valók, melyeknek hatalmas csontváza és hátgerince csaknem kétszáz lábnyi (kb. 60 méter – ford.) hosszú volt. E szörnyek közül tíznek a maradványait látta Prof. Marsh, a coloradói Mauvaises Terres-en, elszórva a síkságon. (2) A Titanosaurus montanus, amelynek hossza 50 vagy 60 láb. (3) A Dinosaurus a Rocky Mountains jura-rétegeiben, melynek méretei még nagyobbak. (4) Az Atlantosaurus immanis, amelynek csak a combcsontja hat lábnál hosszabb, s így az állat maga több mint száz láb hosszú lehetett. De még ezzel sem értük el a határmezsgyét, hiszen olyan gigantikus méretű leletek feltárásáról hallunk, ahol tizenkét lábnál hosszabb combcsontok szerepelnek”. (37. old.) Olvashatunk még a Himalájában lévő óriási Sivartheriumról, a négyszarvú szarvasbikáról, amely akkora, mint egy elefánt, de még magasabb. Itt van a gigantikus Megatherium, azután az óriási repülőgyík, a Pterodactilus, krokodil állkapoccsal kacsaszerű fején, stb. Mindezek egy időben éltek az emberrel, valószínűleg támadólag viselkedtek, s az ember is harcolt ellenük. S még azt akarják velünk elhitetni, hogy azon időkben az ember nem volt nagyobb, mint ma! Hát elképzelhető az, hogy mialatt összes ellenségei elpusztultak, az ember – hacsak maga is nem ilyen óriás – fennmaradhatott volna ilyen roppant teremtményekkel népes világban? Talán a kőbaltájával kerekedett felül egy Sivatheriumon vagy egy óriás repülőgyíkon? De most ne feledkezzünk meg arról, hogy legalább egy nagy tudós, de Quatrefages, nem lát tudományosan megalapozott okokat arra nézve, hogy miért ne lehetett volna „az ember egykorú a legkorábbi emlősökkel, s létezése miért ne nyúlhatna vissza a Másodkorig”.51 A rendkívül konzervatív Jukes professzor írja: „Úgy látszik, hogy a mesék repülő sárkányának valamiféle tényleges létet kell tulajdonítanunk az előző korokban”.52 Majd így folytatja: „Vajon elmondhatjuk-e a mindössze csupán néhány ezer évet tartalmazó feljegyzett történelemről, hogy az felöleli az emberiség intelligens létezésének teljes korát? Vagy tekintsük a hosszú, több százezer évre nyúló mitikus korszakokat, amelyeket Kaldea és Kína kronológiái őriznek, a történelemelőtti emberre vonatkozó homályos emlékezésnek,
49 50

„The Unicorn: a Mythological Investigation”, Robert Brown jun. F.S.A. Bevezetés a „Mythical Monsters”-hez, 3-4. old. 51 De Quatrefages: The Human Species, 52. old. 52 Manual of Geology, 301. old. 170

hagyományként tovább adva talán azon néhány, s nagy katasztrófát átélő ember által, akik a ma meglévő világrészekre menekültek olyan földrészekről, amelyek elsüllyedtek vagy valami más nagy katasztrófa színhelyévé lettek úgy, hogy teljes civilizációjukkal együtt elpusztultak, – mint például Platón mesés Atlantisza”? (U. o. 17. old.) „Néhány fennmaradt óriásállat, mint az elefánt – mely maga is kisebb, mint őse, a masztodon – valamint a víziló e korszakok egyedül fennmaradó emlékei, de napról napra ezek is mindinkább kihalnak. Van azonban közöttük is olyan, a jövő fajra mutató néhány úttörő példány, amely éppen olyan mértékben vesztett nagyságából, mint az ember. A máltai barlang-rétegekben megtalálták az u. n. Falconeri-féle törpe elefánt maradványait. Ugyanez a Falconeri azt állítja, hogy e maradványok mellett törpe vízilovak nyomaira is bukkant, amelyeknek magassága csupán két láb hat hüvelyk volt. De van egy "ma is létező Hippopotamus (Chaeropsis) Liberiensis, amely M. Milne-Edward szerint nem sokkal magasabb, mint két láb”.53 A szkeptikusok mosolyoghatnak, és elítélhetik művünket, mint az értelmetlenségek és dajkamesék tárházát. Ezt téve csak igazolják a kínai filozófus, Chuang bölcsességét, aki azt mondta: „Azok a dolgok, amelyekről tudnak az emberek, számbelileg össze sem hasonlíthatók azokkal, amelyekről nem tudnak”.54 S így a szkeptikusok csak saját tudatlanságukon nevetnek.

Az „Isten-fiak” és a „Szent sziget”
Az Isis Unveiled-ben a Föld azon részével kapcsolatban mondottunk el egy „legendát”, amely a tudomány jelenlegi feltételezése szerint az emberiség bölcsője volt, – de csak egyike a hét bölcsőnek. A „legenda” így hangzik: A hagyomány elmondja és a Nagy Könyv (Dzyan Könyve) megmagyarázza, hogy jóval korábban Ad-am és tudni vágyó felesége, He-va idejénél hatalmas beltenger volt azon a helyen, ahol most csak sós tavak és sivár, terméketlen pusztaságok terülnek el. Ez a beltenger Közép-Ázsiában volt, északra a büszke Himalája-hegylánctól és annak nyugati folytatásától. E tenger közepén pedig oly csodálatosan szép sziget virult, melyhez fogható sehol a világon nem létezett, s amelyen a jelenlegi fajunkat megelőző emberfaj utolsó maradékai éltek. „Az utolsó maradékok” az „Akarat és a Jóga fiai” voltak, akik néhány csekélyszámú törzzsel túlélték a nagy kataklizmát. A nagy Lemúriai Kontinensen ugyanis a harmadik faj élt, amely megelőzte a valódi és teljes emberi fajokat, azaz a negyedik és az ötödik fajt. Ezért mondjuk az Isis Unveiled-ben: Ez a faj egyforma könnyen élt a vízben, a levegőben vagy a tűzben, mert határtalan hatalma volt az elemek fölött. Ezek voltak az „Isten-fiak”, de ne azokra gondoljunk, akik meglátogatták az emberek leányait, hanem az Elohim-ra – bár a keleti Kabbala más néven ismeri őket. Az „Isten-fiak” voltak azok, akik a Természet legrejtettebb titkait közölték az emberekkel, és megtanították nekik a kimondhatatlan, és ma már elveszett „szót”. A „Sziget” egyesek hite szerint ma is létezik, mint oázis a nagy Góbi-sivatagban, e félelmes pusztaságban, melynek homokján „emberemlékezet óta nem kelt át senki”.
53 54

Gould: Mythical Monsters, 16. old. Ld. még Recherches sur les Mammiferes, I. tábl. Párizs, 1868. Előszó a Shan Hai King-hez, azaz „Wonders by Land and Sea”. (Lásd Gould, id. mű, 384. old.) 171

A szó, amely nem is szó, valamikor bejárta az egész földet, és még most is ott időzik, mint elhaló visszhang néhány kiváltságos ember szívében. A szakrális kollégiumok főpapjainak tudomásuk volt e sziget létezéséről. A „Szót” azonban csak a Java Aleim (más nyelven Maha Chohan) vagy főúr tudta minden kollégiumban, és csak halála óráján adta tovább utódjának. Sok ilyen kollégium létezett, a régi klasszikus szerzők beszélnek is róluk. A tengeren át nem volt közlekedés a gyönyörű szigettel, hanem csak földalatti folyosókon, amelyeket a vezetőkön kívül senki sem ismert, s amelyek különböző irányokból vezettek a szigetre.55

A hagyomány fenntartotta azt a legendát, amit az archeológia is elfogad, hogy Indiában nem egy virágzó város van, amely több más régi városra épült, úgyhogy a föld alatt több emelet mélységben földalatti városok terülnek el. Ilyen Delhi és ilyen Allahabad is. De Európában is van erre példa. Így Firenze több régi etruszk és más város romjain épült. És miért ne épülhetett volna Ellora, Elephanta, Karli és Ajunta földalatti labirintusokon és folyosókon, ahogy azt mi állítjuk? Természetesen nem azokra a barlangokra utalunk, amelyekről minden európai tud – vagy de visu vagy hallomásból – jóllehet ezek is mérhetetlenül ősiek (bár a modern archeológia azt is elvitatja), hanem arra a tényre, amiről sokat tudnak az indiai beavatott Brahmanák és különösen a jógik, miszerint abban az országban minden egyes barlangtemplomnak megvannak a minden irányban elágazó földalatti folyosói és ezek a földalatti barlangok és vég nélküli átjárók újabb barlangokban és folyosókban folytatódnak.
Ki mondhatná meg, vajon az elveszett Atlantisz – amelyet a Titkos Könyv ugyancsak megemlít, de természetesen más, a szent nyelvezetre jellemző néven – nem létezett-e még azokban az időkben?

– tettük fel azután a kérdést. Minden bizonnyal létezett, mert akkoriban közeledett dicsőségének és civilizációjának csúcspontjához, amikor a Lemúriai kontinensek közül az utolsó is elsüllyedt. A nagy letűnt kontinens talán Ázsiától délre, India és Tazmánia között terült el.56 Ha a tudós szerzők által annyira kétségbevont és tagadott, s csupán Platón tréfájának tartott hipotézis valaha is beigazolódik, akkor a tudomány talán azt is elfogadja majd, hogy az istenek lakta kontinens sem volt telesen mese.57 És akkor talán felfogják azt is, hogy Platón óvatos célzásai s az, hogy az elbeszélést Szolónnak és az egyiptomi papoknak tulajdonította, csupán okosan óvatos módja volt a közlésnek, s egyben ügyes kombinálása igazságnak és mesének, hogy kikapcsolja magát egy olyan történet elmondásából, amelynek nyilvánosságra hozását beavatáskor tett fogadalma megtiltotta. A hagyományt folytatva még azt is hozzá kell tennünk, hogy a főpapi osztály két külön csoportra tagozódott,58 az egyik csoporthoz tartozókat a sziget „Isten-fiai” tanították és avatták be a tiszta reveláció isteni tanába. A másik csoporthoz tartozók pedig a letűnt (használjuk ezt
Vannak archeológusok, mint pl. Mr. James Fergusson, akik nem hajlandók India építészeti emlékeinek semmiféle ősi eredetet tulajdonítani. Az említett szerző például „Illustrations of the Rock-Cut Temples of India” című művében annak a rendkívüli véleményének próbál kifejezést adni, hogy „Egyiptom már megszűnt nemzetként létezni, amikor India legkorábbi barlangtemplomát kivájták”. Röviden, Mr. Fergusson tagadja bármiféle barlangtemplom létezését Asoka uralkodása előtt, és minden igyekezetével azt próbálja bizonyítani, hogy a barlangtemplomok legnagyobb részét abban a korszakban vájták ki, ami a derék buddhista király uralkodásával kezdődött és a Magadha-i Andhra-dinasztia kihalásáig (V. sz.) tartott. Ez az állítás szerintünk teljesen önkényes. További feltárások be fogják bizonyítani, hogy mennyire téves és alap nélküli. 56 Amerikát – felfedezése idején – néhány bennszülött törzs Atlanta-nak hívta. 57 Azóta megjelent Donelly: Atlantis című könyve, úgyhogy e földrész tényleges létezése nemsokára a tudományos tények sorába kerül. 172
55

az elnevezést) Atlantiszon éltek de más fajból származtak (szexuális kapcsolatból születtek, de isteni szülőktől), s ezek a rejtett dolgok tudásával bírtak, s függetlenek voltak minden akadálytól, amelyet a távolság és az anyag állíthatott eléjük. Röviden ezek képezték azt a Popul Vuh-ban említett negyedik fajú embercsoportot, akiknek látását semmi sem korlátozta, s akik minden dolgot egyszerre tudtak. Más szóval, az első Lemuro-Atlantisz-beliek fölött Szellem-királyok dinasztiája uralkodott. E királyok nem Maneszok, vagyis „kísértetek” voltak, mint egyesek gondolják,59 hanem tényleges fizikai életet élő Dévák vagy félistenek, vagy angyalok, akik testet öltöttek, hogy e faj fölött uralkodhassanak, s az embereket mesterségekre és tudományokra taníthassák. Csakhogy, mivel ezek a Dhyanik rupa – azaz anyagi Szellemek voltak, akadtak köztük kevésbé jók is. Ez utóbbiak közé tartozott az egyik király, Thevetata, s az atlantiszi faj ez utóbbi király-démon bűnös befolyása következtében vált a gonosz „mágusok” nemzetévé.
Ennek következtében kitört a háború, amelynek történetét túl hosszú lenne elmesélni. Lényegét megtalálhatjuk azokban az eltorzult allegóriákban, amelyek a Káini fajról, továbbá Noéról és erényes családjáról szólnak. A viszálynak Atlantisz elmerülése vetett véget, amely katasztrófának a vízözönről szóló babiloni és mózesi történetek csupán utánzatai. Az óriások és mágusok... „minden élő... és minden ember elpusztult”. Mindenki, kivéve Xisuthrust és Noét, akik lényegében azonosak a Thlinkithiánok hatalmas atyjával,60... akiről szintén azt tartják, hogy egy nagy hajóban menekült meg, akárcsak a hindu Noé – Vaivasvata. Ha egyáltalán hiszünk a hagyományoknak, akkor hinnünk kell a történet folytatásában is, amely szerint a sziget főpapjainak és az atlantiszi Noénak leszármazottai egymással összeházasodtak, létrehozván egy kevert fajt, amelyben egyaránt voltak igazak és gonoszak. E fajtól kapta a világ az Enochok, Mózesek, különböző Buddhák, a „Megváltók” és főpapok hosszú sorát, de ugyanakkor „született mágusokat” is, akik képességeiket gonosz célokra használták fel,... mert hiányzott belőlük a korlátokat állító helyes spirituális megvilágosodás.

Ezt még kiegészíthetnénk néhány máshonnan való feljegyzéssel és tradícióval. Louis Jacolliot: Histoire des Vierges: Les Peuples et les Continents Disparus című művében ezt írja: India egyik legrégibb legendája – amely a templomokban részben szájhagyományként, részben pedig írásban fennmaradt – elmondja, hogy több százezer évvel ezelőtt a Csendesóceánban létezett egy óriási földrész, amelyet földrengés pusztított el, s amelynek maradványai: Madagaszkár, Ceylon Szumátra, Jáva, Borneó és a főbb polnéziai szigetek lehetnek.
E feltevés szerint azokban a távoli korokban Ázsia és Hindusztán fennsíkján csupán nagy szigetek voltak a szomszédos fő kontinens mellett... A brahmanák azt tartják, hogy ez a földrész a civilizáció igen magas fokára hágott, s a Hindusztán-félsziget, amely a nagy kataklizma után a vizek új elhelyezkedése folytán megnagyobbodott, csupán folytatta e földrészen meghonosodott ősi hagyományokat. A hagyományok szerint e hatalmas egyenlítői földrész lakóit Rutáknak nevezték, s az ő nyelvükből származott a szanszkrit nyelv. Az indohellén tradíció, amelyet az Indiából kivándorolt legintelligensebb nép tartott fenn, szintén beszél egy földrészről és népfajról, amelyet Atlantisznak illetve Atlantidáknak nevez, s e földrész helyét az Atlanti-óceán azon részére teszi, amely a trópusoktól északra esik. De a hagyományoktól függetlenül földrajzi valószínűsége is van annak, hogy ezen a tájon a messzi múltban egy kontinens lehetett, amelynek maradványai megtalálhatók az Azori, a Kanári és a Cape de Verge szigetek vulkánikus és hegyes földdarabjain. A görögök Ez a megosztás ma is létezik. Jól tudják ezt a teozófusok és okkultisták, akik saját veszélyeztetésükkel valamelyest ismeretségbe kerültek a Dugpák okkult, de letagadhatatlan erőivel. 59 Lásd de Mirville: Des Espirtis, III. köt. 57. és köv. old. 60 Lásd Max Müller: Chipa, I. 339. old; „Popol Vuh”. V. ö. még Holmberg: Ethnographische Skizzen über die Völker des Russischen Amerika. Helsingfors, 1855. 173
58

túlságosan is későn jelentek meg az ókorban ahhoz, hogy a Platón által megőrzött hagyományt másnak is lehessen tekinteni, mint az indiai legenda visszhangjának, annál is inkább, mivel ők sohasem merészkedtek Herkules oszlopain túl a titokzatos Óceántól való félelmükben. Ha pedig pillantást vetünk a planiszférára a Maláji-félszigettől kezdve Polinéziáig, a Szunda-szorostól a Húsvét-szigetig, akkor önkéntelenül is ide helyezzük a jelenlegi kontinenseket megelőző földrészek legnagyobbikát. Az óceáni világ két szélső pontján, a Maláj-félszigeten és Polinéziában egyaránt megtalálható az a vallásos tradíció, hogy „mindezek a szigetek valamikor két hatalmas országot alkottak, amelyekben egymással folytonosan harcban álló sárga és fekete emberek laktak. Az istenek végül is belefáradtak a sok viszályba, és megbízták Okeánt, csendesítené le őket. Okeán elnyelte a két kontinenst, s foglyait azóta sem lehetett tőle visszaszerezni. Az özönvizet csak a hegycsúcsok és fennsíkok kerülték el, mert az istenek közbeléptek, túl későn ébredve arra, hogy milyen hibát cselekedtek”. Bármit is mondjanak ezek a hagyományok, és bárhol is volt az a hely, ahol Rómát, Görögországot, Egyiptomot és Indiát megelőzően kibontakozott egy civilizáció, – mindenesetre bizonyos, hogy ez a civilizáció létezett, a tudomány számára pedig rendkívül fontos lenne, hogy felkutassa nyomait, bármennyire is tűnő félben vannak. (13-15. old.)

Ez az óceáni hagyomány megerősíti azt a legendát, amit a „Titkos Tanítás Feljegyzései” közölnek. A sárga és a fekete emberek közötti háborúság arra a küzdelemre utal, amely az „Isten-fiak” és az „óriások fiai” vagy Atlantisz lakói és mágusai között dúlt. A szerző végső konklúziója, miután személyesen végigjárta Polinézia összes szigeteit, s éveket áldozott arra, hogy csaknem valamennyi népének vallását, nyelvét és hagyományait megismerje, a következő: Ami a Polinéziai kontinenst illeti, amely a végső geológiai kataklizma során semmisült meg, létezését olyan bizonyítékok támasztják alá, hogy logikailag semmi ellenvetésünk nem lehet. E kontinens három csúcsa, vagyis a Sandwich-szigetek, Új-Zéland és a Húsvét-sziget 1500-1800 mérföldre vannak egymástól, s a közbeeső szigetek is, mint Viti (Fiji), Samoa, Tonga, Foutouna, Oueeha, a Marquesas-szigetek, Tahiti, Poumoutou, a Gambierek, 700-8001000 mérföldre vannak a fenti pontoktól. A hajósok egyöntetűen állítják, hogy a legszélső és a központi csoportok jelenlegi földrajzi alakjukban kezdetleges csónakjaikon semmiképpen sem közlekedhettek egymással. Fizikailag lehetetlen egy fatörzsből vájt csónakon ilyen távolságokat átszelni... hónapokig tartó útnak nekiindulni iránytű és élelmiszerek nélkül.
Másrészről viszont a Sandwich-szigetek, Viti, Új-Zéland, a központi szigetcsoportok, Samoa, Tahiti, stb. lakói sohasem ismerték egymást, nem is hallottak egymásról az európaiak megérkezése előtt. És mégis, mindezek a népek azt tartják, hogy szigetük valamikor részét képezte egy hatalmas területű szárazföldnek, amely Nyugat felé húzódva Ázsia oldalához tapadt. És e népek, ha összehozzák őket egymással, ugyanazt a nyelvet beszélik, szokásaik, vallásos képzeteik azonosak. Arra a kérdésre pedig, hogy „Honnan jöttek?” egyetlen válaszként a lenyugvó Nap felé mutatnak. (U. o. 308. old.)

Földrajzi szempontból ez a leírás kissé eltér a Titkos Feljegyzések tényeitől. De mindenesetre beszámol az ilyen hagyományok létezéséről és végeredményben ez a fontos. Mert nincsen füst tűz nélkül, s minden hagyomány valamely közelálló igazságon alapul.

174

A megfelelő helyen rá fogunk mutatni arra, hogy a modern tudomány teljesen megerősíti a két letűnt kontinensre vonatkozólag, a Titkos Tanítás fent említett és egyéb hagyományait. A Húsvét-szigeten lévő szobrok például meghökkentő és ékesen szóló emlékek az ősidők óriásairól. Ezek a szobrok hatalmasak és titokzatosak, s ha jól szemügyre vesszük a kolosszális szobrok épségben maradt fejét, felismerhetjük a negyedik fajhoz tartozó óriások típusbeli vonásait és jellegzetességeit. Mind ugyanarra a mintára készültek, de arcvonásaik eltérők. Kifejezetten érzéki típust árulnak el, ilyeneknek írták le az ezoterikus hindu könyvek az Atlanteánokat (a Daityákat és „Atlantiánokat”). Hasonlítsuk őket össze más, Közép-Ázsiában található óriás szobrokkal – pl. a Bamián közelében lévőkkel –, amelyek a hagyomány szerint elmúlt Manvantarák Buddháinak portré-szobrai. A buddhista és hindu könyvek azt írják ezekről a BUDDHÁKRÓL és hősökről, hogy óriás emberek voltak,61 jó és szent testvérei a többnyire közös méhből eredő gonosz testvéreiknek – mint pl. Ravana, Lanka óriás királya, testvére volt Kumbhakarnának –, mindnyájan isteni leszármazottak a Rishiken keresztül, s így az „Ég elsőszülöttei”, akárcsak „Titán és óriás ivadékai”. Ezek a Buddhák – bár képmásait sokszor elcsúfítják a szimbolikusan nagy, lecsüngő fülek – arckifejezésükben első pillantásra is jelentősen eltérnek a Húsvét-szigeti szobroktól. Valószínűleg ugyanabból a fajból valók, de az előbbiek az „Isten-fiak”, míg az utóbbiak hatalmas varázslók ivadékai. Mindnyájan azonban reinkarnációk, s eltekintve a népszerű képzelet és hagyomány elkerülhetetlen túlzásaitól, valóságos történelmi személyek.62 Mikor éltek vajon? Mikor élt az a két faj, a harmadik és a negyedik, és mennyi idő múlva kezdték el az ötödik faj törzsei az egymással való háborúskodást, mikor tört ki a harc a Jó és a Rossz között? Az orientalisták szerint a Purânákban és egyéb hindu szentírásokban a kronológiák reménytelenül össze vannak keverve és felismerhetetlenségig eltorzulva. Ezzel a váddal hajlandók vagyunk egyetérteni. De ha az árja írók időnként igen messzire kilendítik kronológiai ingájukat a tények törvényes határán túl, ez az eltérés az orientalisták ellenkező irányú elmaradásához képest a brahmanai oldalon mutatja a nagyobb mértéktartást. Végső soron a pundit jobban megközelíti a tényeket és az igazságot, mint a szanszkritológus. Ha egy szanszkritológus megnyirbálja a számadatokat – és sokszor csak azért, hogy személyes elképzeléseit igazolja –, arra a nyugati közvélemény azt mondja, hogy „óvatos a tények elfogadásában”, ugyanakkor a punditra nyomtatásban durván kimondják, hogy hazug. Ez természeteses senkit sem kötelez arra, hogy a dolgokat ugyanabban a megvilágításban lássa. A pártatlan néző esetleg másként ítél. Vagy mindkét félről azt tartja, hogy gátlástalan történészek, vagy mindkettőt igazolja saját területén, mondván: A hindu árják nem a tömegek, hanem a sorok között olvasni tudó Beavatottak számára írtak. Ha készakarva felcserélték az eseményeket és összekuszálták a korokat, ezzel nem akartak senkit sem félrevezetni, csupán tudásunkat megőrizni a kívülállók fürkésző szeme elől. De aki számolni tudja a Manuktól kezdve a generációkat, továbbá az inkarnációs szériákat, amelyeket a Purânák bizonyos hősök63 esetében megadnak, az világosan látja az értelmet és a kronológiai rendszert. Ami
A Bamián-ban lévő szobrokhoz hasonló, ugyancsak 200 láb magas Buddhát Dél-Indiában egy Jain településen fedeztek fel, s jelenleg valószínűleg csak ez maradt fenn. 62 Még Wilson is elismeri, hogy Rama és Ravana történelmi tényeken alapuló személyiségek. „DélIndia hagyományai egyértelműen Rámát tartják Lanka meghódítójának (Lanka Ceylon szanszkrit neve, ford.)... ő alapozta meg e terület civilizációját, és telepítette le a civilizált hindukat (az ötödik fajt)”. (Vishnu Purâna, Wilson, III. köt. 318. old.) – vagyis ő hozta meg az „Isten-fiak” győzelmét az atlantiszi varázslók fölött, mondja az igaz hagyomány. 63 Bemutatunk egy hőst példaként, aki először mint Hiranyakasipu a Daityák „bűnös, de bátor uralkodója” (Purusha) született a Földre, s akit Nara-Sinha (az Ember-oroszlán) Avatára ölt meg. Azután mint Ravana, Lanka óriás királya tért vissza a Földre, s ebben az inkarnációjában Ráma győzte le. Azután újraszületik mint Sisupala – Damaghosha, a Rajarishi (Király-Rishi) fiaként, s most Krishna öli meg, Vishnu utolsó inkarnációja. Ez a párhuzamos fejlődés Vishnu (a Szellem) és egy Daitya, mint ember között, értelmetlennek látszhat, de mégis megadja nemcsak Ráma és Krishna megfelelő adatait, hanem egy bizonyos pszichológiai rejtélyt is feltár. 175
61

pedig a nyugati orientalistát illeti, őt sem lehet hibáztatni, mert hiszen nyilvánvalóan fogalma sincs az archaikus ezotéria által használt módszerekről. De az ilyen előítéletek hamarosan el fognak tűnni az új felfedezések fényében. Prof. Weber és Prof. Max Müller kedvenc eszméi, vagyis hogy Indiában még Pânini idejében sem ismerték az írást, hogy a hinduk valamennyi mesterségüket és tudományukat – sőt még a zodiákust és építőművészetüket is (mondja Fergusson) – a macedóniai görögöktől vették, és hasonló képtelen feltevések, rövidesen összeomlással fenyegetnek. Az igazság felderítésére az ősi Kaldea szelleme jön segítségül. Sayce oxfordi professzor harmadik Hibbert lecture-jében (1887) az újonnan fezfedezett asszír és babiloni hengerekről szólva, hosszasan foglalkozik Ea-val, a Bölcsesség Istenével, aki a babiloniakat megtanította a kultúrára és az írás művészetére, és akit ma már Berosus Oannes-ével, a félember - félhallal azonosítottak. Erről az Ea-ról, akinek kultuszát eddig – a bibliai vízözön alapján – mindössze i. e. 1500 évre vezették vissza, Prof. Sayce szavait összegezve ma már ezt tartják:
Ea városa Eridu volt, amely 6.000 évvel ezelőtt a Perzsa öböl partján terült el. A név annyit jelent: „a jó város”, különösen szent hely, e város volt ugyanis az a központ, ahonnan a legkorábbi kaldeai civilizáció észak felé áramlott. Minthogy e kultúra istenét úgy ábrázolták, mint aki a tengerből jött, valószínű, hogy ez az Eridu székhellyel bíró műveltség idegen országból származott. Ma már tudjuk, hogy Kaldea, a Sínai-félsziget és India már egy igen korai időben közlekedtek egymással. A franciák Tel-Loh-ban olyan szobrokat találtak, melyeknek korát legalábbis az i. e. 4.000 évre teszik, s amelyek dioritból, egy rendkívül kemény kőből készültek. A szobrokon lévő felírások pedig megállapítják, hogy ezt a követ Magan-ból – vagyis a Sínai-félszigetről hozták, ahol abban az időben a fáraók uralkodtak. Ezek a szobrok általános stílusukban Kephren, a második piramis építőjének diorit szobrához hasonlítanak, sőt Mr. Petrie szerint az egyik Tel-Loh-i szoboralak ölében lévő városterven ugyanolyan mértékegység szerepel, mint amilyent a piramis-építők használtak. Tektónia faanyagot találtak Mugheirben, vagyis a kaldeaiak Ur városában, jóllehet ez a fa speciális indiai készítmény. Tegyük még hozzá, hogy egy ősi babiloni ruházati lajstromon szerepel a sindhu, vagy muszlin, azzal a megjegyzéssel, hogy az növényi eredetű ruhadarab.

Tehát a muszlin, amit ma Dacca muszlinnak neveznek, Kaldeában mint hindu (sindhu) muszlint ismerték, s ugyancsak ismerték i. e. 4.000 évvel a tektónia fát is. És a hinduk, akiknek a kaldeusok civilizációjukat köszönhetik (Colonel Vans Kennedy alapos bizonyítása szerint), csak akkor ismerkedtek meg az írás művészetével, amikor a görögök megtanították őket ábécéjükre, – ha ugyan hinni akarunk az orientalistáknak!

176

10. STANZA

A NEGYEDIK FAJ TÖRTÉNETE
38. A negyedik, Atlanteán faj születése. 39. A negyedik emberiség alfajai szétválnak és keverednek; létrejönnek a különböző színű kevert fajok. 40. Az Atlanteánok kiválnak a többi faj közül. 41. Bűnbe esnek, gyermekeket és szörnyeket festenek. 42. Az antropomorfizmus és a szexuális vallás első csírái. Elvesztik „harmadik szemüket”. 38. Így kettesével a hét földövön a harmadik (faj) létrehozta a negyediket (faj emberiségét). Az Istenek Nem-Istenné váltak. (A Surából A-sura lett.) (a) 39. Az első (faj) minden földövön holdszínű volt (sárgás-fehér); a második sárga, mint az arany, a harmadik vörös, a negyedik barna, amely a bűntől fekete lett.1 Az első hét (emberi) sarj kezdetben mind egyszínű volt. A következő (hét, az alfajok) színben keveredni kezdett. (b) (a) A 38. Slokát csak úgy lehet megérteni, ha hozzáolvassuk a 9. Stanza slokáit. A fejlődésnek eddig a pontjáig az ember inkább a metafizikai, mint a fizikai Természethez tartozik. Csak az u. n. BUKÁS után kezdtek a fajok gyors ütemben teljesen emberi formát ölteni. Hogy a Bukás teljes értelme – amely oly misztikus és transzcendentális igazi jelentésében – teljesen világos legyen a tanuló előtt, el kell mondanunk részletesen az előzményeket, tekintettel arra, hogy a modern teológia ebből az eseményből a legkárosabb és legképtelenebb dogmák sarkalatos pontját dolgozta ki. Az ősi kommentárok – amint arra az olvasó bizonyára emlékszik – megmagyarázzák, hogy azon Dhyánik közül, akiknek mint Egóknak inkarnálódniuk kellett a halhatatlan, de ezen a síkon érzéketlen Monádokban, egyesek azonnal „engedelmeskedtek” (a fejlődési törvénynek), mihelyt a harmadik faj emberei fiziológiailag és fizikailag készen voltak, vagyis, amikor a nemekre szétváltak. Ők voltak azok a korai tudatos lények, akik a velük született isteni tisztasághoz most már tudatos értelmet is párosítottak, s Kriyashaktival megteremtették a fél-isteni embert, a későbbi Adeptusok csíráját a Földön. Azok számára viszont, akik féltékenyen őrizték az Anyag bilincseitől mentes intellektuális szabadságukat, mondván: „Mi választhatunk... mi bölcsek vagyunk”, (7. Stanza, 24. sloka) s így sokkal később inkarnálódtak, időközben elkészült az első karmikus büntetés. Ezek a Dhyanik asztrális mintáikhoz képest (fiziológiailag) sokkal alacsonyabbrendű testeket kaptak, mert chhayáik a hét osztályba sorolt nemzőknek egy alacsonyabb rendjébe tartoztak. Azok a „Bölcsesség Fiak” pedig, akik a testet öltést egészen a negyedik fajig halasztották el, vagyis egy olyan fajig, amely (fiziológiailag) már bűnnel és tisztátalansággal volt beszennyezve, oly szörnyű
Szorosan véve csak az Atlanteánok – a barna és sárga óriásfajok – idejétől kezdve beszélhetünk emberről, mert csak a negyedik fajban jelentek meg az első teljesen emberi fajták, jóllehet méreteikben nagyobbak voltak, mint mi vagyunk mostan. A „Man: Fragments of History” (írta két chela) című műben mindaz, ami az Atlanteánokról szól, teljesen korrekt. Főként az a faj vált „feketévé a bűntől”, s az isteni nevek: az Asurák, a Râkshasák és a Daityák rossz hírbe kerültek, az utókor számára gonosz szellemek lettek. Amint már mondtuk, miután a Surák (istenek) vagy Dévák mint bölcs emberek reinkarnálódtak Atlantiszban, az Asurák és Râkshasák nevét a közönséges Atlanteánoknak adták. Minthogy ez utóbbiak folytonos harcban álltak a harmadik faj utolsó maradványaival és a „Jóga és Akarat Fiaival”, a Purânák-ban lévő allegóriákban már ilyen neveken szerepeltek. „Minden Atlanteánt közös néven Asurának nevezek, s ők voltak az Árják (istenek) spirituális hőseinek az ellenségei”. („Man”, 97. old.) 177
1

okot indítottak el, amelynek karmikus okozatát még ma is szenvedik. A következményt önmagukban hozták létre, s a romlottság csíráját hordozták magukkal korszakokon át, mivel az általuk éltetett testek saját késlekedésük folytán bemocskolódtak. (Lásd 32, 36. sloka) Ez volt az „Angyalok Bukása”, amit a Karmikus Törvény elleni lázadásukkal vontak magukra. Az „ember bukása” egyáltalán nem volt bukás, mert hiszen ő felelőtlen volt. De mivel a teológia egy dualisztikus rendszerből kiindulva a „teremtést” „csak Isten előjogának” tekintette – a teológusok által elképzelt végtelen Istenséghez ugyanis – szerintük – törvényesen hozzátartozik a teremtés – a Kriyashakti képességet „sátáni” erőnek, s az isteni jogok bitorlásának tekintették. Ilyen korlátolt szempontokból kiindulva a fent elmondottak természetesen úgy tűnnek fel, mint „az Isten képére alkotott ember” meggyalázása, sőt a holt betűs dogmák szerint valóságos Istenkáromlás. „Ti azt tanítjátok – mondták már ezt az okkultistáknak –, hogy az embert kezdettől fogva az Ördög munkálta ki, s nem Isten képmására készült a föld porából”. „Miért csináltatok az Istenből Ördögöt – feleljük nekik – s ráadásul mindkettőt saját képmásotokra?” A Bibliát ezoterikusan értelmezve azonban elegendő cáfolatot találunk a teológiának erre a koholmányára. Az egyházak pedig valamikor majd elnyerik kiérdemelt karmájukat a Titkos Tanítástól, amely keresztényellenességben túlszárnyalja a legbőszebb materialistákból és ateistákból álló képviseleti testületeket is. A „Bukott Angyalok” ősi doktrínájának igazi jelentését – antropológiai és fejlődéstani értelemben – a Kabbala őrzi, és a Biblia magyarázza. Elsősorban a Genezis, amennyiben azt az igazság-kutatás szellemében olvassuk, elfordulva a dogmától és lerázva az előítéletet. Mindez könnyen bizonyítható. A Genezisben (VI.) az „Isten Fiak” – B'ne Aleim – beleszeretnek az emberek leányaiba, feleségül veszik őket, és feltárják előttük törvényellenesen azokat a misztériumokat, amelyeket az Égben tanultak – amint Énok írja –, és ez az „Angyalok Bukása”.2 De valójában mi is az Énok Könyve, amelyből a Jelenések szerzője, sőt maga Szt. János, a Negyedik Evangélium (V. ö. X. 8, ahol azokról van szó, akik Jézus előtt jöttek, s akik „rablók és tolvajok” voltak.) írója is oly bőségesen idéz? Énok Könyve egyszerűen egy Beavatási könyv, amely a belső templomokban végzett bizonyos ősi misztériumok menetét írja le óvatos kifejezésekkel, allegóriába öltöztetve. A „Sacred
Általában az u. n. ortodox keresztény elképzelések a „bukott” angyalokról vagy Sátánról éppoly különösek, mint amilyen képtelenek. Egy tucatnyi, részleteikben különböző jellegűt lehetne idézni művelt világi szerzőktől, „egyetemi diplomásoktól” jelen századunk utolsó évtizedeiből. Így pl. J. H. Pember, M. A. az „Earth's Earliest Ages” szerzője egy vastag kötetben foglalkozik azzal, hogy bebizonyítsa, miszerint teozófusok, spiritiszták, agnosztikusok, misztikusok, metafizikusok, költők és a keleti elméletekkel foglalkozó valamennyi jelenkori szerző a „Levegő Fejedelmének” szolgálnak, s ezért végérvényesen kárhozottak. G.H. Pember így írja le a Sátánt és az Antikrisztust: „Sátán a régi idők 'felkent Kerubja'... Isten megteremtette Sátánt, az Univerzum ezen részének legszebb és legbölcsebb teremtményét, a Világ Fejedelmévé és a Levegő Urává tette... Oda helyezte az Édenbe, amely sokkal régibb és teljesen más jellegű volt, mint a Genezis Édene, lényében az Új Jeruzsálemhez hasonló. Így hát a Sátán, mivel tökéletes volt bölcsességben és szépségben, birodalmul kapta a Földet vagy talán az egész Naprendszert... Tény, hogy nála nagyobb angyali hatalmat, sőt még vele egyenrangút sem nyilatkoztattak ki előttünk. Maga Mihály Arkangyal is – amint Júdás apostol idézi – megadja a Sötétség Fejedelmének a felettes iránti tiszteletet, bármily gonosz is légyen, mindaddig, amíg Isten hivatalosan el nem mozdítja helyéről”. Azután arról beszél, hogy „Sátánt már teremése percétől kezdve a királyság jelvényei vették körül” (!!), hogy „mikor tudata felébredt, a levegő telve volt azoknak gyönyörű zenéjével, akiket isten erre kijelölt”. Majd ezután az Ördög „áttér a királyi méltóságról a papi méltóságra” (!!!) „Sátán papja is volt a Legmagasabbnak”, stb. stb. A jelenkorban pedig – „A testet öltött Sátán lesz az Antikrisztus”. (III. fej. és 56-9. old.) Az eljövendő Apollyon úttörői már megjelentek, s ezek a teozófusok, az okkultisták, a Perfect Way, az Isis Unveiled, a Mystery of the Ages, sőt még az Ázsia Világossága szerzői! A szerző megemlíti, hogy a teozófia „bevallottan is a földre szállott Angyaloktól”, a „Nephilim”-től, vagyis a Genezis (VI.) Angyalaitól és az Óriásoktól származik. A szerző a saját leszármazását is tőlük vehetné, amint azt mi a Titkos Tanításban bebizonyítani törekszünk, – ha egyáltalán a jelenlegi emberiséghez akar tartozni. 178
2

Mysteries among the Mayas and Quichés” szerzője helyesen gyanítja, hogy Énok u. n. „víziói” a beavatáskor nyert tapasztalatokra és a misztériumokban tanultakra vonatkoznak. Helytelen viszont az a véleménye, hogy mindezekről Énok a kereszténységre való áttérése előtt (!!) szerzett tudomást, továbbá ez a feltevése is, hogy ez a könyv „a keresztény korszak kezdetén íródott”, amikor... az egyiptomiak szokásai és vallása hanyatlóban voltak”. Ez aligha valószínű, hiszen Júdás levelében (14. vers) idéz Énok Könyvéből, s ezért – amint Lőrinc érsek, az Énok Könyve etiópiai verziójának fordítója megjegyzi, „e könyvet nem írhatta olyan valaki, aki később élt... vagy akárcsak egykorú volt” az Új Szövetség íróival, hacsak azt nem tarjuk, hogy Júdás levele, az Evangéliumok és minden, ami hozzájuk tartozik, már egy bevezetett és elfogadott egyház művei, – ami egyes kritikusok szerint nem lehetetlen. Jelenleg azonban nem magával Énokkal, hanem „bukott angyalaival” akarunk foglalkozni. Az indiai exotériában ezek az angyalok (Asurák) szintén „Isten ellenségeinek” vannak kikiáltva. Ők azok, akik, ellenzik a Védáknak bemutatott szent áldozatot. A keresztény teológiában általában mint „Bukott Szellemeket” említik, mint egymásnak ellentmondó legendák hőseit, akiket pogány forrásokból, gyűjtöttek össze. A colluber tortuosus, a „tekergőző kígyó” (a jelző állítólag a zsidóktól szármázik) azonban egészen más értelemmel bírt addig, amíg a Római Egyház ki nem forgatta, többek között volt egy tisztán asztronómiai jelentése is. A magasból lehulló (deorsum fluens) Kígyó állítólag bírta a Halottak Birodalmának Kulcsait, τού Θανάτου άρχή mindaddig, amíg Jézus meglátta bukását mint villámlást az égből, (Lukács, X. 17, 18. ) jóllehet a római katolikus verzió szerint cadebat ut fulgur. Valóban azt jelenti, hogy még „az ördögök is engednek” a Logosznak, – aki a Bölcsesség, és aki – mint a tudatlanság ellenfele, ugyanakkor a Sátán vagy Lucifer. Ez a megjegyzés azt akarja jelenteni, hogy az isteni Bölcsesség mint villám csap le azoknak elméjébe, azt működésre serkentve, akik a tudatlanság és a babonaság ördögeivel küzdenek. Mindaddig, amíg a Bölcsesség – MAHAT testet öltött Szellemeinek képében – le nem szállt a magasból, hogy felélessze, s tudatos életre hívja a harmadik fajt, - az Emberiség, ha ugyan így lehet nevezni állati, érzéketlen állapotában, morálisan – és fizikailag egyaránt – nyilvánvalóan halálra volt ítélve. A nemzésbe merült Angyalokról jelképesen mint Kígyókról és a Bölcsesség Sárkányairól szoktak szólni. Másrészről viszont – a LOGOSZ fényében szemlélve – a keresztény megváltó, Krishnához hasonlóan, akár mint ember, akár mint Logosz, voltaképpen az „örök halától” váltotta meg a Titkos Tanításokban hivőket, legyőzvén a Sötétség Birodalmát, vagyis a Poklot, amint azt minden Beavatott teszi. Ez az emberi, földi formája a Beavatottaknak, továbbá – mivel a Logosz a Krisztus – saját belső természetünk princípiuma fejlődik ki bennünk a Spirituális Egóvá – a Magasabb Énné –, amely a hatodik princípium, a Buddhi, és a spirituálisan kivirágzott ötödik princípium, a Manasz felbonthatatlan egyesüléséből származik.3 Nekünk azt tanították, hogy „a Logosz az egekben a passzív Bölcsesség, a Földön pedig a tudatos, öntevékeny Bölcsesség”. Amint az a Pymander-ben írva van: egyesülés az „Égi ember” és a „Földi Szűz”, vagyis a Természet között, kapcsolatuknak gyümölcse pedig a halhatatlan ember. Ez az, amit Szent János a Jelenésekben (XIX. 7.) a bárány menyegzőjének nevez. A „feleséget” manapság – híveinek önkényes értelmezése szerint – a római egyházzal azonosítják. De úgy látszik, elfelejtik, hogy bár a gyolcs, amibe öltözött, „ragyogó és fehér” kívülről, mint a „meszelt sír”, de belülről rothadással van töltve, ami nem „a szentek igazságos cselekedetei” (U. o. V. 8.), hanem inkább a
Vannak teozófusok, akik helytelenül úgy jelölik meg Krisztust, mint az emberben lévő Buddhit, a hatodik princípiumot. A Buddhi per se egy passzív és látens princípium, az Atma spirituális eszköze, s elválaszthatatlan a megnyilvánult Univerzális Lélektől. A Buddhi csak akkor válhat a Magasabb Énné és isteni, diszkrimináló Lélekké, ha egységben és kapcsolatban van az Ön-tudatossággal. Krisztus pedig a hetedik princípium, ha egyáltalában meg kell nevezni. 179
3

szentek vére, akik „megölettek a földön”. (XVIII. 24.) Így tehát Lukács Evangéliumában (X. 18.) a nagy Beavatott megjegyzését – amely allegorikusan az értelem és a megvilágosodás sugarára vonatkozik, mely mint „villámlás hull az égből” a bölcs galileai Adeptus4 által új formába öltöztetett Ősi Bölcsesség-vallás híveinek szívében és elméjébe – a felismerhetetlenségig eltorzították, akárcsak az Adeptust magát, átalakítva őt, hogy a legártalmasabb és legkegyetlenebb teológiai dogmáknak megfeleljen. De ha a nyugti teológia magáénak vallhatja is a Sátán kizárólagos szabadalmát – e fikció minden dogmatikus borzalmával együtt – más népek és vallások is követtek el hasonló tévedéseket, félremagyarázva egy olyan tételt, amely az ősi gondolkodás mélységesen filozófus és eszmei koncepcióinak egyike. E népek számtalan erre vonatkozó allegóriában egyrészt eltorzították a helyes értelmet, másrészt burkoltan céloztak reá. A purânai hinduizmus fél-ezoterikus dogmái ugyancsak igen sokatmondó szimbólumokat és allegóriákat dolgoztak ki a lázadó és bukott istenekről. A Purânák telve vannak ilyenekkel, a Vishnu Purânában közvetlen utalást találunk az igazságra Parâsara gyakori célzásaiban mindazokról a Rudrákról, Rishikről, Asurákról, Kumârákról és Munikról, akiknek minden korban meg kellett születniük, minden Manvantárában testet kell ölteniük. Ez ezoterikusan annyit jelent, mintha azt mondanánk, hogy az Univerzális Elméből vagy Mahatból jövő „Lángoknak” a Karmikus Akarat és a Fejlődési Törvény impulzusának titokzatos működése folytán – minden átmenet nélkül – le kell szállniuk a Földre, miután előzőleg (ahogy a Pymanderben áll) áttörték a Hét Tűz-kört, vagy röviden, a hét közbeeső világot. Van egy örök ciklikus reinkarnációs törvény, s minden új Manvantara hajnalán a sorozatot azok kezdik meg, akik számlálhatatlan eonok folyamán már kipihenték a korábbi Kalpákban eltöltött inkarnációkat, - ők a legmagasabb, legkorábbi Nirvánik. A jelenlegi Manvantárában ezeknek az „isteneknek” kellett reinkarnálódniuk, így kerültek ők a Földre, s reájuk vonatkoznak az eredeti jelentésükből kiforgatott allegóriák.5 Azokat az Isteneket, akik
Világosabban mondva, aki elolvasta ezt a részt a Lukács evangéliumából, látni fogja, hogy a megjegyzés a (tanítvány) beszámolóját követi, akik azon örvendeznek, hogy „még az ördögök (a vitatkozás vagy ellentmondás szelleme, mivel Sátán egyszerűen „ellenfelet” vagy opponenst jelent) maguk is engednek nekünk a te neved által”. (Lukács X. 17.) Nos, „a te neved” a Krisztus vagy Logosz nevét jelenti, vagyis az igazi isteni bölcsesség szellemét, szemben az intellektuális vagy pusztán materialista okoskodás szellemével, – egyszóval a Magasabb Ént jelenti. S amikor Jézus erre megjegyzi, hogy „látám a Sátánt, mint a villámlást lehullani az égből”, ez puszta utalás tisztánlátó képességeire, jelezvén, hogy már tudott róla, s ugyanakkor utalás az isteni sugár testet öltésére (mint istenek vagy angyalok), a nemzésbe merülésbe. Mert nem minden ember fordítja szükségképpen javára ezt a testet öltést, egyeseknél az erő egész életükben látens, meddő marad. Valóban, „senki sem tudja, kicsoda a Fiú, hanem csak az Atya, és kicsoda az Atya, hanem csak a Fiú”, amint azt Jézus akkor még hozzátette (V. 22.), – s legkevésbé pedig „Krisztus Egyháza”. Csak a Beavatottak értették meg az „Atya és a Fiú” rejtett jelentését, s tudták, hogy az a Szellemre és a Lélekre vonatkozott itt a Földön. Mert Krisztus tanításai okkult tanítások voltak, amelyeket csak a Beavatáskor volt szabad megmagyarázni. Egyáltalán nem a tömegekhez szóltak, hiszen Jézus megtiltotta a tizenkettőnek, hogy a pogányokhoz és a szamaritánusokhoz menjenek (Máté, X. 8.), s azt hangoztatta tanítványainak, hogy „az Isten Országának titkát” egyedül nekik, s nem a sokaságnak szánta. (Márk, IV. 11.) 5 Így pl. a Purânákban Pulastyának, a Râkshasák ősapjának (a Ramayanában szereplő Ravana, Lanka nagy királyának nagyapja), aki egy Prajâpati vagyis Brahmâ fia, egy korábbi inkarnációjában volt egy Dattoli nevű fia, „aki ma a bölcs Agastya néven” ismernek, mondja a Vishnu Purâna. Ennek a Dattoli névnek magának még hat más variánsa, vagyis összesen hét jelentése van. Ez a hét név: Dattoi, Dattâli, Dattotti, Dattotri, Dattobhri, Dambhobhi és Dambholi. E hét változat ugyanannyi titkos értelemmel bír, s az ezoterikus kommentárokban különböző etnológiai osztályozásra vonatkoznak, továbbá a primitív fajok fiziológiai és antropológiai misztériumaira. Mert nyilvánvaló, hogy a Râkshasák nem démonok voltak, hanem egész egyszerűen a primitív és vad óriások, az Atlanteánok, akik a Földgömbön elszórtan éltek, akárcsak ma az ötödik faj. Tanúság erre Vasishta, ha ugyan van valamiféle értelme Parâsarához intézett szavainak, aki egy kis „áldozatnak” nevezett Jadoo-t (boszorkányságot) akar végrehajtani a Râkshasák elpusztítására. Vasishtha ugyanis ezt mondja: „Ne pusztíts el többet ezekből az ártalmatlan Sötét Szellemekből”. (Lásd a részleteket: 180
4

nemzésbe estek, s akiknek az volt a küldetésük, hogy teljessé tegyék az isteni embert, később az Istenekkel viszálykodó démonoknak, gonosz szellemeknek, ördögöknek, vagy az Örök törvény engedetlen ügynökeinek ábrázolták. De az ezekre rúgó árja allegóriáknak nem az volt a céljuk, hogy azokból olyasféle teremtmények elképzelése bontakozzék ki, mint a keresztény, zsidó és mohamedán vallások ördögei és Sátánja.6 A „Sátánról” szóló igazi ezoterikus felfogás, az egész antik világ filozófiájának erről a tárgyról alkotott véleménye nagyszerűen bontakozik ki Dr. Anna Kingsford: „Perfect Way” című könyve második kiadásában közölt „A Sátán titka” címet viselő függelékben. Az intelligens olvasónak nem nyújthatnánk ennél jobb és világosabb utalást az igazságra, s ezért itt meglehetős részletesen idézünk belőle:
1. És a hetedik napon (a Hinduk hetedik teremtése)7 egy hatalmas Angyal távozott Isten jelenlétéből, haragvón és pusztítón, Isten pedig uralma alá adta a legkülső szférát.8 2. Az Örökkévalóság létrehozta az Időt, e Határtalan megszülte a Határt, a Létezés leszállt a nemzésbe.9 4. Nincs az Istenek között hozzá hasonló, kezébe vannak a világok királyságai, hatalma és dicsősége: 5. Trónusok és birodalmak, a királyok dinasztiái10 a népek bukása, az egyházak születése és az Idő győzelmei.

Mert, amint a Hermészben halljuk: „Sátán a Király Templomának ajtónállója, ő áll Salamon oszlopcsarnokában, ő tartja a Szentély Kulcsait, hogy senki be ne léphessen, csak a Felkent, Hermész titkának beavatottja. (20. és 21. vers) Ezek az inspiráló és méltóságos versek az ősi egyiptomiaknál és az antik világ minden más civilizált népénél a Logosz teremtő és alkotó Világosságára vonatkoztak (az örökmegnyilvánulatlan Princípium – Ain Soph, Parabrahman, Zeruana Akerne vagy Határtalan Idő, másként Kâla – elsődleges, Hórusz, Brahmâ, Ahura-Mazda, stb. néven ismert megnyilatkozására), de a Kabbalában ez az értelem ma már eltorzult. A „Felkent”, aki ismeri Hermész vagy Buddha (Bölcsesség) titkait és misztériumait, s aki egyedül bírja a „Szentély
Mahabhârata, Adiparvan, 176. valamint Linga Purâna, „Purvârdha”, 64.) 6 Van egy bekezdés az egyik Mester-levélben, amely egyenesen ezekre ez inkarnálódó angyalokra vonatkozik: „Nos, vannak és kell, hogy legyenek sikertelenségek a Dhyan Chohánok vagy Dévák (egy korábbi planetáris korszak haladottabb entitásai) éterikus fajaiban éppen úgy, mint az emberek között. Éspedig azért, mert ezek a rosszul sikerült lények már túlságosan is fejlettek és spirituálisak ahhoz, hogy a Dhyan-Chohán állapotból erőszakkal vissza lehetne dobni őket egy újonnan elinduló evolúció örvénylésébe az alacsonyabb birodalmakon át. Amikor egy új Naprendszert kell kialakítani, a Dhyan Chohánok tömegesen megszületnek, „megelőzve” az Elementálokat (oly entitások... amelyek egy későbbi időben emberiséggé fognak kialakulni), és ott maradnak, mint látens vagy tétlen spirituális erő a megszülető világ aurájában mindaddig, amíg az emberi fejlődés foka el nem érkezik... Ekkor e Dhyan Chohánok aktív erővé válnak, belevegyülnek az Elementálok közé, és lassanként kifejlesztik az emberiség teljes típusát”. (Lásd: The Mahatma Letters to A. P. Sinnet, 87. old.) Vagyis emberré fejlődnek, és megadják neki az Öntudatos elmét, másként a Manaszt. 7 Amikor a Föld planetáris Láncával és az ember megjelenés előtt állott. 8 Földünket és a tudat fizikai síkját. 9 Amikor a tiszta égi Lények vagy Dhyan Chohánok és a különböző osztályú nagy Pitrik megbízást kaptak, – utóbbiak, hogy kifejlesszék képeiket vagy Chhaya-ikat, megalkotva belőlük a fizikai embert, az előbbiek pedig, hogy éltessék őt, megadva neki az isteni intelligenciát és a Teremtés Misztériumainak megértését. 10 A „királyok dinasztiája”, akik „felkentnek” tartják magukat, és „Isten kegyelméből” uralkodnak, jóllehet a valóságban uralkodásukat az anyagnak, a nagy Illúziónak, a Csalónak köszönhetik. 181

Kulcsait” (a Szentély a Természet Méhe, amelyet meg kell termékenyíteni, és az egész Kozmoszt tevékeny létre és életre ébreszteni), a zsidóknál Jehova, a „Nemzés Istene” lett a lunáris hegyen, vagyis a Sínai-hegyen (Hold = Sin). A „Szentélyből” a „Szentek Szentje” lett, a titkot antropomorfizálták és fallicizálták, lerántva azt az anyagba. Ezért kellett a „Bölcsesség Sárkányából” a Genezisben Kígyót formálni, s a tudatos Istenből, akinek azért volt szüksége a testre, hogy túlságosan szubjektív istenségét abba öltöztesse, Sátánt alkotni. Viszont a „Szellem számlálhatatlan testet öltései” és a „vágy áramának szüntelen lüktetése” már a karmikus és ciklikus újraszületési tanunkra vonatkozik és az Eroszra, de nem a fiziológiai szerelem későbbi istenére, hanem arra az isteni vágyra, amely az istenekben és általában az egész természetben teremteni, és lényeknek életet adni törekszik. Ezt pedig az egyetlen „sötét” (mert láthatatlan és felfoghatatlan) LÁNG sugarai csak az anyagba való leszállásukkal hozhatják létre. Ezért, amint a XV. Függelékben olvasható: 12. Isten sok nevet adott neki (a Sátánnak), a titkos és rettenetes misztérium neveket. 13. Az Ellenfél (nevet), mivel az anyag szemben áll a Szellemmel, és az Idő még az Úr szentjeit is bevádolja.
28, 29, 30. Féljetek tőle, és ne vétkezzetek; remegve mondjátok nevét… Mert Sátán az Isteni Igazság (Karma) kiosztója; a mérleg és a kard hordozója… Súly, Mérték és Szám az ő gondjaira vannak bízva.

Hasonlítsuk össze ezt az utolsó mondatot Al Chazari Könyvében a rabbi szavaival, amikor a Kabbalát magyarázza a Hercegnek, s akkor látni fogjuk, hogy a Sepher Jezirah-ban a Súly és Mérték és Szám a Sephiroth (a három Sephrim vagy szám, sifre) sajátossága, magában foglalván a teljes 10-es gyűjtőszámot; a Sephiroth pedig a kollektív Adam Kadmon, az „Égi Ember” vagy a Logosz. Az ősi gondolkodásban tehát a Sátán és a Felkent azonos volt. 33. Ezért Sátán az Isten minisztere, a Hádész hét lakának ura, a Megnyilvánult Világok Angyala. A hét lak a hinduk hét Lokája a Földön, vagyis a Saptaloka. Mert Hádész vagyis az Illúzió Limbója, amely a teológia szerint a Pokollal határos terület, egyszerűen a mi glóbuszunk, a Föld, s ezért hívják a Sátánt a „megnyilvánult Világok Angyalának”. „A Sátán a mi planétánk Istene és az egyedüli Isten”, természetesen az aljasság és gonoszság fogalmának teljes kizárásával. Mert ő egy a Logosszal. A mikrokozmikus (isteni) fejlődés rendjében az első és a „legöregebb isten” Szaturnusz (Sátán) a makrokozmikus emanáció rendjében (asztronómiailag) a hetedik és az utolsó, lévén ő a kerülete annak a birodalomnak, amelynek Phoebus (bölcsesség, vagy másként a Bölcsesség Fénye, a Nap) a középpontja”. A gnosztikusoknak igazuk volt, amikor a zsidó Istent „az anyag angyalának” nevezték, aki (tudatos) életet lehelt Ádámba, s akinek a bolygója a Szaturnusz. 34. És Isten övet kötött derekára (a Szaturnusz gyűrűit), és az öv neve Halál. Az antropogóniában ez az „öv” az emberi test és két alacsonyabb princípiuma. Ez a három meghal, de a belső ember halhatatlan. Most pedig közeledünk a „Sátán Titkához”.
37, 38, 39. ... Csak reá (Sátánra) hárul a nemzés szégyene. Elvesztette szűzi állapotát (miként a Kumâra az inkarnálódás következtében): feltárva égi titkokat, rabságba esett. Kötelékkel és korláttal zár be minden dolgot...

182

42, 43, 44. Istennek iker hadserege van: az égben Mihály seregei, s a mélységben (a megnyilvánult világban) a Sátán légiói. Mindketten az Atya miniszterei, betöltvén az isteni Igét. Ezért: 55. Szent és tisztelendő az Isten Sabbath-ja, áldott és megszentelt a Hádész Angyalának (Sátánnak) neve. Mert:

41. A Sátán dicsősége az Úr árnyéka (Isten a megnyilvánult világban), a Sátán trónusa Adonai (az egész Kozmosz) zsámolya. Amikor tehát az egyház kiátkozza a Sátánt, Isten kozmikus tükörképét átkozza. Átkozza az anyagban, vagyis az objektíven megnyilvánult Istent. Istent átkozza, vagyis a soha fel nem fogható Bölcsességet, amely a Fényben és Árnyékban, a Természetben mutatkozó Jó és Rossz aspektusban, vagyis az Ember korlátozott értelmének egyedül érthető módján tárja fel magát. Ilyen tehát az igazi filozófus és metafizikus interpretációja Samaelnek vagy Sátánnak, a Kabbalában szereplő ellenfélnek. S ugyanezek a tanok, ugyanez a szellem megtalálható minden régi vallás allegorikus ábrázolásaiban. Ez a filozófus szemlélet nem áll ellentétben a vele kapcsolatos történelmi feljegyzésekkel. Azt mondjuk „történelmi”, mert a tradíció magját díszítő allegóriák és mítoszok nem fedhetik el, hogy ez a mag valóságos eseményeket rejt magában. Így például a Kabbala, amikor elismétli bolygónk és a fajok fejlődésének időtlen időkből származó egyetemes történetét, ezt a Bibliát képező feljegyzések legendás formájában mutatja be. Magát a történelmi alapot – jóllehet tökéletlen formában – most könyvünk lapjain kínáljuk föl úgy, ahogy azt a keleti Titkos Tanításból kaptuk. Kitűnt tehát, hogy a Genezis Kígyójának allegóriai és szimbolikus jelentése: a „Bölcsesség Fiai” – vagyis a magasabb szférák angyalai, jóllehet ők is mind a Sátán, vagyis az Anyag birodalmához tartoznak – akik az Ég misztériumait tárják fel az emberek előtt. Az is kitűnt, hogy a hindu, görög, kaldeus és zsidó Panteonok u. n. mítoszai mind tényeken és igazságokon alapulnak. A Genezis óriásai pedig Lanka történelmi Atlanteánjai és a görög Titánok. Még emlékszünk reá, hogy Tróját valamikor mítosznak, Homéroszt nem létező személynek tartották, azt is tagadták, hogy Herculaneum és Pompei tényleges városok lettek volna, mindezeket a dolgokat mesés legendáknak tartván. Schillemann azonban bebizonyította, hogy Trója valóban létezett, Herculaneumot és Pompeit pedig századokon át takarta a Vezúv lávája, míg kiásva felszínre nem kerültek. Hogy mennyi sok mesének tartott város és hely várja a feltárást, mennyi mitikusnak11 vélt személyiségről fog egy napon bebizonyosodni, hogy valóságos történelmi szereplő volt, azt csak azok tudnák megmondani, akik az asztrális fényben olvassák a Sors végzéseit. Minthogy pedig a Keleti tan tételei mindig titkosak voltak, és minthogy az olvasó aligha remélheti, hogy az eredeti szövegeket megmutassák neki, hacsak elfogadott tanítvány nem lesz, a görög és a latin irodalomban jártas olvasók a hermetikus irodalom eredeti szövegeihez fordulhatnak. Olvassa el például gondosan Hermész Triszmegistosz Pymanderének első oldalait, s azokban megerősítve láthatja tanainkat, jóllehet burkolt formában. Megtalálja benne az Univerzum fejlődését, Földünkét, amelyet a Pymanderben „Természetnek” neveznek, de minden mást is, kezdve a „Nedves Princípiumtól” vagyis a nagy Mélységtől – ATYA-ANYA –, a megnyilvánult Kozmosz első differenciálódásától. Előbb jön az „Egyetemes Elme”, amelyet a keresztény fordító a legkorábbi szövegékben „Isten, az Atyává”

11

Lásd 10. Stanza: Az emberiség ősi Manui c. alfejezetét. 183

változtatott. Azután jön az „Égi Ember”,12 az Angyalok Seregének nagy összessége, aki túl tiszta volt ahhoz, hogy megteremtse az alsóbb világokat, vagy bolygónk embereit, de végül mégis lebukott az anyagba a fejlődés erejétől késztetve, mint az „Atya”13 második Logosza. Összegezve a mondottakat, minden Teremtő Logosz, vagyis „a Fiú, aki egy az Atyával” valójában a Rectores Mundi Seregét jelenti. A „Jelenlét Hét Angyalában” még a keresztény teológia is az Isten erényeit vagy személyes sajátságait látja, s ezek – miután ő megteremtette őket, akárcsak Brahmâ a Manukat – Arkangyalok lettek. A római katolikus theodice maga is – felismervén a teremtő Verbum Princeps-ben a nagy Tanács Angyalát (magni consilii Angelus) – Krisztus velük való azonosságát ismeri el. „A Surából A-Sura lett, az Istenekből Nem-Istenek lettek” – mondja a szöveg. Vagyis az istenekből démonok lettek, – Sátán, ha szó szerint vesszük. De a Titkos Tanítás szerint – amint azt látni fogjuk – a Sátánt különböző nevek alatt úgy allegorizálják, mint a Jót és az áldozatot, a Bölcsesség Istenét. A Kabbala azt tanítja, hogy a gőg és az önteltség – az önzés és az egoizmus legfőbb okozói – folytán az Ég isteni lakóinak egyharmada lebukott (misztikusan), s a csillagok egyharmada lehullt (asztronómiailag). Más szavakkal, az első megállapítás allegória, a második pedig tény. Az előbbi azonban, amint kimutattuk, szorosan összefügg az emberiséggel. A Rózsakeresztesek az általuk jól ismert hagyomány titkos értelmét megtartották maguknak, s mindössze annyit tanítottak, hogy az egész teremtés a legendás „Égi Háború” következménye és eredménye volt, s az „Égi Háborút” pedig a Teremtő Törvény – vagyis a Demiurgos – ellen fellázadó Angyalok okozták. A megállapítás helyes, de a belső értelem mind a mai napig titok maradt. Ha a további magyarázat elkerülése végett az isteni misztériumra hivatkoznánk, amit nem szabad bűnös kíváncsisággal illetni, – akkor más semmit sem mondtunk. A pápa csalhatatlanságában hívőket talán kielégítené ez a válasz, de a filozófus elme aligha fogadná el. Az igazságot pedig – jóllehet ismert volt a magasabb képzettségű kabbalisták többségénél – közülük sem mondta el senki. Kabbalisták és szimbológusok, egyenként és összességükben rendkívüli vonakodást mutattak arra nézve, hogy az Angyalok bukásának eredeti jelentését feltárják. A keresztények hallgatása természetes. A Középkorban semmiféle alkimista vagy filozófus nem szólhatott volna erről14, mert hiszen az ortodox
Az „Égi Ember” – ezt ismételten hangsúlyozzuk - ezoterikusan a „Logosz”, vagy a „Fiú”. Amikor tehát a keresztény teológiában ezt a címet adták a Krisztusnak, s kijelentették, hogy ő maga az Isten, a teológusok zsákutcába kerültek. A személyes Háromság dogmájának támogatására kénytelenek voltak kijelenteni és még ma is fenntartani azt, hogy egyedül Krisztus az igazi Logosz, a többi vallás Logoszai mind hamis Istenek, s nem mások, mint a gonosz Princípium, a Sátán maskarái. Lám, mire vezeti ez a tan a nyugati teológiát! 13 „Mert az Elme, a mindkét nemben bővelkedő istenség, lévén Fény és Élet, Igéjével egy másik Elmét vagy Munkást hozott létre, s ez pedig lévén a Tűz és a Szellem Istene, kiformált hét Kormányzót, akik saját köreikben tartalmazzák a Jelenségek Világát, s akiknek rendelkezéseit Sorsnak vagy Fátumnak hívják”. (IX. rész. 1. fej. az 1579 évi kiadás szerint.) Ebből kitűnik, hogy az „Elme”, az ősi egyetemes Isteni Gondolat egyáltalán nem az Ismeretlen, Megnyilvánulatlan Egy, minthogy mindkét nemben bővelkedik – férfi és nő egyaránt – és nem is a keresztény „Atya”, minthogy ez utóbbi kifejezetten férfi, nem pedig androgün. Tény az, hogy az Atya, Fiú és az Ember kifejezések a Pymander fordításaiban kibogozhatatlanul összekeveredtek. 14 De például miért vonakodott a bátor és szókimondó kabbalista Eliphas Lévi, attól, hogy az u. n. Bukott Angyalok titkát feltárja? Hogy tudott a tényről, és az allegória igazi értelméről mind vallási és misztikus, mind pedig fiziológiai vonatkozásában, erre bizonyítékul szolgálnak terjedelmes írásai és a bennük található gyakori utalások és célzások. Mégis, bár korábbi műveiben számtalanszor utal erre, későbbi művében, a „Historie de la Magie” (220-1. old.) Eliphas ezeket írja: „Minden erőnkkel tiltakozunk a Sátán uralma és mindenütt jelenvalósága ellen. Nem kívánjuk sem tagadni, sem megerősíteni az Angyalok Bukásáról szóló 184
12

teológia szerint ez a legszörnyűbb istenkáromlás, mely a „Szent” Inkvizíció hivatalán keresztül egyenesen a kínpadra és a máglyára vezetett volna. Az utóbbiakat – attól tartunk – tisztán emberi hiúság és gőg vezérli, amikor nagyhangon elutasítják a kitörölhetetlen babonát. Mióta az Egyház a manicheeizmussal való harcában kitalálta az ördögöt, reányomva oltókupakját teológiailag a ragyogó Lucifer csillag-istenre, a „Hajnal Fiára”, s megteremtvén ezzel egyik legkolosszálisabb paradoxonját – a sötét és homályos világosságot –, a mítosz túlságosan mélyen megkapaszkodott gyökereivel a vakhit talajában. S megakadályozza még azokat is, akik elvetik az egyházi dogmákat, és csak nevetnek a szarvakkal ékeskedő, patáslábú Sátánon, hogy bátran előálljanak, és beismerjék ezen legrégibb hagyomány ősiségét. Néhány szóban összefoglalva: fél-exoterikusan tekintve a Mindenható – a Fiat Lux – „Elsőszülötte” vagyis az elsődleges világosság angyalai parancsot kaptak a teremtésre. Egyharmaduk fellázadt, és visszautasította, akik pedig „engedelmeskedtek, mint Fetahil is – kudarcot vallottak”. A visszautasítás és a kudarc helyes fizikai jelentésének lényegét csak akkor lehet felfogni, ha valaki tanulmányozza és megérti a Keleti filozófiát. Ismerni kell a Vedanta alapvetően misztikus tanait arra vonatkozólag, hogy teljesen téves a végtelen és abszolút istenségnek funkcionális tevékenységet tulajdonítani. Az ezoterikus filozófia azt tartja, hogy a Sandhyák folyamán a „Központi Nap” teremtő fényt bocsát ki, – éspedig passzívan. Az Okozatiság látens. A létezésnek csak aktív periódusa alatt keletkezik egy szakadatlan energiaáram, melynek rezgései mind több aktivitással és képességgel telnek meg, amint a Létezés hetes létrájának fokain leereszkednek. Így tehát érthető lesz, hogy a teremtés vagy inkább az alkotás folyamatában, amikor a szerves Világegyetem és benne a hét birodalom valamennyi egysége létrejön, intelligens lényekre volt szükség, akik egy kollektív Létezést vagy teremtő Istenséget képeztek, vagyis már különváltak az egy abszolút Egységtől, amely semmi kapcsolatban nincs a feltételekhez kötött teremtéssel.15 A Vatikánban őrzött Kabbala kézirata, (amelynek egy másolata – éspedig Európában az egyetlen másolata – állítólag St. Germain gróf birtokában volt) a fenti tan legteljesebb
hagyományt… Ha így is volna… az Angyali Lázadók fejedelme legjobb esetben is csak az utolsó lehetne a kárhozottak között, – elszakítva az istenségtől – amin végeredményben minden hatalom alapul”. Ez bizony elég homályos és kitérő nyilatkozat. De lássuk, mit ír Hargrave Jennings sajátos, szaggatott stílusában: „Szent Mihály és Szent György típusok. Szent személyek vagy méltóságteljes hősök vagy felmagasztalt erők. Mindegyiküket megfelelő képességeikkel és jelképeikkel ábrázolták. Képeik és ábrázolásaik – különböző neveken – valamennyi mitológiában (a keresztényt is beleértve) megtalálhatók. A hozzájuk kapcsolódó eszme azonban általános. Az elképzelés és az ábrázolni kívánt gondolat a mindenható bajnok eszméje – ’szűzi ártatlanságában’ szinte gyermeki –, aki oly hatalmas, hogy ez az Istennek teljes ártatlanság (Seraphim a ’legtöbbet tudó’, Cherubim a ’legjobban szerető’) szétzúzhatja a világot (amely Lucifer mágiájában mintegy tagolódik, bár kárhozott). Szembehelyezkedve a Legfelső Lény engedélyével alkotott mesterséges szerkezetekkel, – a nagyszerű pártütő mesterséges szerkezeteivel (a másodrendű élettel). E hatalmas lázadó pedig ugyanakkor a ’Fényhozó’, a Lucifer, a ’Hajnali Csillag’, a ’Hajnal Fia’ – e legmagasabb cím az ’égen kívülálló’ számára, mivel az égen belül nem lehet, – az égen kívül ő minden. E Szent Mihály arkangyal szinte hihetetlen jellemzője, – s jegyezzük meg, hogy a képességeknek nincs nemük, – a győzhetetlen, nem nélküli égi ’Energia’ – s hogy felmagasztaljuk nagyszerű tulajdonságaiban, ő a győzhetetlen ’Szűz-harcos’ beöltözve… s ugyanakkor felfegyverezve a gnosztikusok elutasító páncéljába, ’a teremtés megtagadásába”. Ez egy újabb mítosz, ’mítosz a mítoszban’… felfoghatatlan ’misztérium a misztériumokban’, mert oly lehetetlen és ellentmondó. Megmagyarázhatatlan, mint az Apokalipszis. Fel nem fedhető, mint a ’Jelenések’.” (Phallicism, 212, 213. old.) És mégis ezt a megmagyarázhatatlan, s fel nem fedhető misztériumot most a Kelet tanaival fogjuk megmagyarázni és felfedni. Bár, amint a „Phallicism” képzett és rejtélyekben szóló szerzője is mondja, az avatatlan halandó az igazi értelmet természetesen sohasem fogja megérteni. 15 A „teremtés” természetesen az örök, pre-egzisztenciális szubsztanciából vagy anyagból történik, mely – tanításaink szerint – a határtalan, örök-létezésű tér. 185

kifejtését tartalmazza, beleértve azt a különleges verziót, melyet a luciferiánusok16 és más gnosztikusok vallottak. E pergamenben az Élet Hét Napja ugyanolyan sorrendben van említve, mint a Saptasuryában. A nyilvános könyvtárakban fellelhető kiadásokban azonban csak négy van megemlítve, s ezek is csak burkolt kifejezésekkel. De még ez a négy is elegendő ahhoz, hogy kimutassa az azonos eredetet, mivel ez a Dhyan Chohánok négyes csoportjára vonatkozik, s bizonyítékul szolgál arra a feltevésre, hogy a Kabbala az árják Titkos Tanításaiból származik. Tudott dolog, hogy a Kabbala nem zsidó tanításokon alapul, mert ez utóbbiak a kaldeusoktól és az egyiptomiaktól vették elképzeléseiket. Így tehát még az exoterikus kabbalista tanítások is egy Központi Napról és három másodlagos Napról beszélnek minden Naprendszerben, – köztük a mienkben is. Amint a „New Aspects of Life and Religion” (Hanry Pratt, M. C. London, Williams and Norgate, 1886) című igen hasznavehető, bár túlságosan materialista műben, a kabbalista nézetek gondosan feldolgozott és asszimilált szinopszisában olvasható:
A központi Nap… számukra (akárcsak az árják számára) a nyugalom központja volt, ahová minden mozgás végső fokon visszatér. E központi nap körül a rendszerhez tartozó három nap közül az első egy poláris síkon… a második egy egyenlítői síkon forgott… (és csak a harmadik volt a mi látható napunk). E négy szoláris égitest szervezeti működésétől függött az, amit az ember teremtésnek hív, vagyis a földi bolygón levő élet fejlődése. A kabbalisták azt tartották, hogy ezen égitestek befolyása a földre villamosság útján jutott el… A központi napból17 kiáradó sugárzó energia létrehozta a földet, mint vizes bolygót… és ez, mint planetáris test a (központi nap) felé igyekszik… melynek vonzási szférájában keletkezett… De a mindkettőt villamossággal ellátó sugárzó energia visszatartja őket egymástól, átalakítva a központ felé tartó mozgást a központ körüli forgássá. A szerves sejtben a látható nap megtalálta saját méhét, s ezen keresztül megalkotta az állati birodalmat (miközben a növényi birodalmat érlelte), s végül az embert helyezte fölébe, akiben – az állati élet serkentő hatására – létrehozta a fizikai sejtet. De az ember, aki így az állati birodalom élére mint a teremtés koronája került, csak egy állati, lélektelen múlandó ember volt… Ezért az ember, jóllehet koronája a teremtésnek, megjelenésével a teremtés befejezését jelzi, minthogy a teremtés – benne kulminálódva – az ember halálával hanyatlásnak indult. (289. oldal)

Azért idéztük itt a kabbalista nézetet, hogy bemutassuk, mennyire azonos a keleti tanítások szellemével. Magyarázzuk vagy egészítsük ki a hét Napról szóló tanítást a létezési sík hét rendszerével, amelyeknek központi égitestei a „Napok”. Így megkapjuk a hét angyali síkot, amelyeknek „Seregei” összességükben alkotják e hét sík isteneit. (Lásd a 7. Stanza Kommentárját, I. kötet.) Ez a fő csoport, amelyből négy osztály alakult, kezdve a testnélküli osztálytól le a fél-testi osztályig. Ezek az osztályok közvetlenül kapcsolódnak a mi emberiségünkhöz, bár egymástól eltérő más-más módokon, ami az akarati kapcsolódást és a
A luciferiánusok – egy IV. századi szekta – állítólag azt tanították, hogy a lélek a testhez tartozik, s az apáról száll a gyermekre, valamint egy másik, még korábbi szekta a III. századból, a luciánusok mindezeket tanították, – azt is, hogy az állati lélek halandó. Ez a két szekta igazi kabbalista és okkult tanításokból kiindulva állította össze filozófiáját. 17 Az okkultistáknak ezt a „központi napját” még a tudomány is kénytelen asztronómiailag elfogadni, minthogy a csillagközi térben tagadhatatlanul létezik a Tejúton belül egy központi égitest, egy láthatatlan és titokzatos pont, Napunk és Naprendszerünk láthatatlan vonzási központja. De erről a „napról” a keleti okkultistáknak más véleményük van. Amíg a nyugati és a zsidó kabbalisták – sőt néhány jámbor modern asztronómus is – azt tartják, hogy ez a Nap az Istenség speciális székhelye, ahonnan az Isten akarati ténykedései kiindulnak, addig a keleti beavatottak szerint a „központi nap” csupán az egyetemes Élet-elektromosság központja, mert hiszen az ismeretlen Abszolút isten-feletti esszenciája ugyanis mindenütt jelen van. A központi nap egy tartály, amelyben minden teremtés kezdetén már differenciálódott isteni sugárzás összpontosult. És jóllehet még csak laya, azaz semleges állapotú, ez az egyetlen vonzerőt és örök kiáradást jelentő Élet-központ. 186
16

funkciókat illeti. A három osztályt egy negyedik – az első és legmagasabb – szintetizálja, s ezt hívják a „Központi Napnak” az előbb említett kabbalista tanításban. A semita és az árja kozmogónia között a nagy különbség az, hogy az előbbi materializálja, humanizálja a Természet misztériumait, az utóbbi pedig spiritualizálja az Anyagot, fiziológiája pedig a metafizikából indul ki. És így, jóllehet a hetedik princípium tisztán mint szétválaszthatatlan elem és mint személytelen egység a Létezés minden fázisán át eléri az embert, mégis a Központi Spirituális Napon át jön – a Kabbala azt tanítja, hogy belőle – átjárva még a második csoportot, a poláris Napot is, és e kettő árasztja le az emberre az Atmát. A harmadik csoport, az egyenlítői Nap beleötvözi az Atmába a Buddhit, valamint a Manasz magasabb képességeit. Végül a negyedik csoport, a mi látható Napunk szelleme, a Manasszal és eszközeivel ajándékozza meg az embert, és a Káma rupával, vagyis a szenvedély és vágytesttel, az Ahamkara e két elemével, amelyek kifejlesztik az individualizált tudatot, a személyes egót. Végül a Föld szelleme, hármas egységben, megteremti a fizikai testet, hozzávonja az Élet Szellemét, és kiformálja a Linga Sharirát. De minden ciklikusan halad előre, s így az ember fejlődése is, mint minden más fejlődés. A keleti tanítások teljes egészében leírják teremtésének módját, míg a Kabbala csak céloz reá. A Dzyan Könyve ezt mondja az ősi emberről, amikor a „Csontnélküli”, a testetlen Teremtő első ízben kilövellte: Először a Lehelet, azután Buddhi, és végül megtörtént a Nap-árnyék (a Test) „teremtése”. De hol maradt a Tengely (a középső princípium, a Manasz)? Az ember pusztulásra volt szánva. A Differenciálatlan (Elem) és a Vahan (Buddhi) – az ok-nélküli oka – egymagukban elszakadnak a megnyilvánult élettől. Hacsak - magyarázza a Kommentár össze nem ötvözi őket a középső princípium, a Jiva személyes tudatának eszköze. Más szavakkal, a két magasabb princípium nem kap egyéniséget a Földön, nem lehet ember, ha (a) az Elme, a Manasz-Egó nincs jelen, hogy felismerje önmagát, és (b) ha nincs egy földi hamis személyiség, vagyis az önös vágyak és a személyes Akarat teste, hogy az egészet az ember fizikai formájához – mint egy tartóoszlop körül – hozzákösse. Az ötödik és a negyedik princípium18 – a Manasz és a Kama rupa – tartalmazza a kettős személyiséget: az igazi halhatatlan Egót, amikor a két felső princípiumhoz hasonul, és a hamis vagy múlandó személyiséget, az un. mayavikus vagy asztrális testet, másként az állat-emberi lelket. E kettőnek szorosan egybe kell olvadnia a teljes földi lét céljaira. Tegyük fel, hogy egy Newton spirituális Monádja, amibe valamely kiváló földi szent Monádját oltották bele, a legtökéletesebb fizikai testben – azaz egy két vagy éppen három princípiummal bíró testben (meglévén benne a Sthula Sharira, a Prâna – Életprincípium – és a Linga Sharira) – kap elhelyezést, de hiányozna a középső, az ötödik princípium. Akkor egy idiótát kapunk – legjobb esetben egy gyönyörű, lélek nélküli, üres és öntudatlan jelenséget. Egy ilyen teremtmény agyában nem merül fel a „Cogito, ergo sum”, legalábbis nem ezen a síkon. De azért vannak olyan tanulmányozok, akik előtt régen nem titok a Bukott Angyalok allegóriájának filozófiai jelentése, bármennyire is elferdítette azt a Római Egyház. „A szellemek birodalma és a szellemi akaratból kiinduló és abból következő szellemi cselekvés kívül áll az (isteni) lelkek birodalmától és az isteni cselekvéstől, mellyel ellenkezik és mellyel ellentétes irányú.19 Amint a XIV. Kommentár szövege mondja:

Ha lentről, a fizikai testtel kezdve számolunk, akkor a negyedik és az ötödik, de ha az Atmából indulunk ki, akkor a harmadik és a negyedik. 19 „New Aspects of Life.” 187

18

A Létezés genezisében a hasonló mindössze csak hasonlót teremt, és a fejlődés – korlátolt és kondicionált törvényeivel – csak később jön. Az Önmaguktól-létezők20 neve: a „Teremtések”, mert a Szellem-sugárban jelennek meg. A Szellem-sugár saját, időn és (korlátolt vagy kondicionált) Téren túli, Születetlen Természetének eredendő potenciája folytán nyilvánul meg. Helytelenül nevezik a földi teremtményeket, élőket vagy életteleneket, beleértve az emberiséget is, teremtésnek és teremtményeknek. Ők csupán a differenciálatlan elemek származékai.

Más helyen pedig:
Az Égi rupa (Dhyan Chohan) saját formájára teremt (embert), ő az univerzális (megnyilvánult) Szubsztancia felébredésének és első differenciálódásának spirituális ideációja, a forma pedig a Rupa ideális árnyéka: ez az első fajhoz tartozó Ember.

Hogy még világosabban fejezzük ki magunkat, s a magyarázatot csupán a Földre vonatkoztassuk: ezen első, az Egyház által Arkangyaloknak nevezett „differenciált Egók” kötelessége volt, hogy az elsődleges anyagot áthassák az evolucionáris impulzussal, és annak formáló erejét a dolgok megmintázására fordítsák. Ez az, amire a keleti és nyugati hagyomány egybehangzó mondata utal: „Az Angyalok parancsot kaptak a teremtésre”. Amikor a Föld az alsóbb és anyagibb erők által elő lett készítve, és a három Birodalom már berendezkedett arra, hogy „gyümölcsöt hozzon és szaporodjék”, a magasabb erők, az Arkangyalok vagy Dhyánik, a fejlődési Törvény kényszerének engedve leszálltak a Földre, hogy létrehozzák a fejlődés koronáját: az Embert. Így tehát az „Ön-teremtők” és „Önmaguktól létezők” kilövellték halvány árnyékukat. De a harmadik csoport, a Tűz-angyalok, fellázadtak és nem akartak csatlakozni Déva-társaikhoz. A hindu exoterizmus mint jógikat mutatja be őket, akiket szentségük inspirált, hogy megtagadják a teremtést, minthogy örök Kumârák, „Szűz Ifjak” akartak maradni, hogy ezáltal lehetőleg megelőzzék társaikat a Nirvána – a végső felszabadulás – felé vezető úton. Az ezoterikus magyarázat azonban azt tartja, hogy ez az emberiség jó-voltáért történő önfeláldozás volt. A „Lázadók” nem akartak akarat-nélküli, felelőtlen embereket teremteni, miként az „engedelmes” Angyalok tették. Nem is tudták volna megadni az emberi lényeknek saját tulajdonságaiknak még halvány visszfényét sem. Ezek a tulajdonságok – mivel egy más és sokkal magasabb tudatállapothoz tartoznak – semmit sem változtattak volna az ember felelőtlenségén, s így semmiféle magasabb fejlődéshez nem vezethettek. Semmiféle spirituális és pszichikus fejlődés nem lehetséges a Földön – a legalacsonyabb és leganyagiasabb síkon – olyan valaki számára, aki – legalábbis ezen a síkon – már önmagában tökéletes, s így érdemeket nem szerezhet, sem bűnöket nem követhet el. Ha az Ember megmaradt volna a tökéletesség mozdulatlan, változatlan és tehetetlen halvány árnyékának, az igazi „én vagyok az én” negatív és passzív képének, akkor a földi életen súlyos, álomtalan alvásban kellett volna átmennie, vagyis ezen a síkon egy elhibázott lény lett volna. Az a Valaki, vagy a kollektíven Elohimnak nevezett Lény, aki először mondta ki (ha ugyan egyáltalán elhangzottak e szavak) e kegyetlen mondatot: „Íme az ember olyanná lett, mint mi közülünk egy, jót és gonoszat tudván. Most tehát, hogy ki ne nyújtsa kezét, hogy szakasszon az élet fájáról is, hogy egyék, s örökké éljen…” – valóban az Ilda-baoth, a nazarénusok Demiurgosza lehetett, akit düh és irigység töltött el saját teremtménye iránt. Ennek visszatükröződéseként jött létre az Ophiomorphos (kígyóforma). Ha így állnak a dolgok, akkor valóban csak természetes – még a holtbetűs magyarázat szempontjából is – ha a Sátánt, a Genezis Kígyóját igazi teremtőnek és jótevőnek, az emberiség Spirituális Atyjának tekintjük. Hiszen ő volt a „Világosság Előfutára”, a ragyogó Lucifer, aki kinyitotta a Jehova által (állítólag) teremtett akaratnélküli báb szemét. Az pedig, aki először suttogta: „Mely napon esztek abból,
Az Angyali, Spirituális Esszenciák. Ők létezésükben halhatatlanok, mert nincsenek kondicionálva az Örökkévalóban. Viszont periodikusak és kondicionáltak Manvantarai megnyilvánulásukban. 188
20

megnyílnak a ti szemeitek, és olyanok lesztek, mint az Isten: jónak és rossznak tudói”, – valóban csak Megváltónak tekinthető. Ellenfele ugyan Jehovának, a „személyesítő szellemnek”, de az ezoterikus igazság szerint mindig ő lesz a híven szerető „Küldött”, az Angyal, a mindent tudó, a mindent szerető Szerafim és Kerubim, aki a fizikai halhatatlanság helyett – mely csak egy statikus, az embert örökké élő „Bolygó Zsidóvá” változtató halhatatlanság lett volna – reánk ruházta a spirituális halhatatlanságot. Amint King: „Gnostics and their Remains” című munkájában írja:
Ilda-Baoth, akit néhány szekta Mózes Istenének tartott, egyáltalán nem volt tiszta szellem, jellemében az ambíció és a gőg dominált. Ezért elhatározta, hogy minden kapcsolatot megszakít anyjával, Sophia-Achamoth-tal, és hogy csak saját magának teremt világot. Hat szellemének segítségével megteremtette az embert, hogy hatalmának képmása legyen. De műve nem sikerült, mert az Ember egy hatalmas, lélektelen, a földön csúszó-mászó szörny lett. A hat szellem kénytelen volt újra az Atya elé vinni a művet, hogy lelket kapjon. Ida-Baoth lelket lehelt belé azzal, hogy reá árasztotta azt az Isteni Világosságot, amelyet Achamoth-tól örökölt. Achamoth pedig e veszteségen való haragjában megbüntette őt gőgjéért és önelégültségért. Az Ember pedig, aki így Achamoth által – saját fia rovására – kedvezésben részesült, követte a kisugárzott Fényt, s a teremtésből – amelyben ez a Fény elvegyült – további utánpótlást vett fel. Így lassanként már nem teremtőjére, Ilda-Baothra, hanem inkább azon Felsőbb Lényre, az "Elsődleges Emberre" kezdett hasonlítani. Ezt látva, a Demiurgosz haraggal és irigységgel telt el, mert hiszen teremtménye magasabbrendű lett nála. Szenvedélytől eltelt képe az Alvilágból visszaverődött, életre kelt, s megjelent e „kígyóformájú Sátán” az Ophiomorphos, az irigység és gonoszság megtestesülése.

Így hangzik a gnosztikus exoterikus interpretációja, s az allegória – jóllehet szektáns változat – igen sokatmondó, s igaznak látszik. A Genezis III. fejezetének holtbetűs szövegéből ezt a természetes következtetést lehet levonni. Innen ered Prométheusz allegóriája, aki ellopja az isteni tüzet, hogy lehetővé tegye az emberek számára a spirituális fejlődés ösvényének tudatos követését, átformálva ezzel a Föld legtökéletesebb állatát egy potenciális istenné, s szabaddá téve őt, hogy „erőszakkal hódítsa meg az egek birodalmát”. Innen ered ugyancsak az is, hogy Zeusz kiátkozta Prométheuszt, akárcsak Jehova-Ilda-Baoth saját „pártütő fiát”, a Sátánt. A kaukázusi hegyek hideg, tiszta hava és a kiolthatatlan Pokol perzselő tüze és lángja, bár két pólust képvisel, mégis ugyanaz az eszme, vagyis egy kifinomult kínzás kettős aspektusa. A tűz-teremtő – az anima mundi-ban lévő asztrális tűz és fény, Φωσφόρος, a phosphoros megszemélyesített jelképe (s a foszfor az az elem, amire Moloschott, a német materialista filozófus azt mondta: „ohne phosphor kein gedanke” – „Foszfor nélkül nincs gondolat.”) –, aki saját földi szenvedélyeinek vad lángjaiban ég, mert a tüzet saját Gondolata táplálja. Ez már különbséget tud tenni a jó és a rossz között, ám mégis rabja a földi Ádám szenvedélyeinek, teljes öntudattal érezvén, amint a kétkedés keselyűje szívét tépi, – ez valóban Prométheusz, a tudatos, s éppen ezért felelős entitás.21 Az élet mint átok nehezedik az emberre, s mégis – néhány hindu és szufi misztikust kivéve – igen kevesen vannak, akik elcserélnék a tudatos élet minden kínját, a felelős létezés összes bajait egy passzív és (objektíve) testetlen létezés öntudatlan tökéletességéért, vagy akárcsak azért az univerzális statikus inerciáért, amit Brahmâ „éjszakájának” nyugalma jelent.

21

Prométheusz története, Karma és az emberi tudat témaköre megtalálható a 4. kötet 2. rész 5. alcíme

alatt. 189

Idézzünk egy jól felépített cikkből, melynek írója,22 összezavarva a létezés és tudat különböző síkjait, tévedésének áldozatául esett:
Sátán (vagy Lucifer) képviseli (kozmikus értelemben) az Univerzum aktív vagy – amint M. Jules Baissac nevezi – „Centrifugális Energiáját”. Ő a Tűz, a Világosság, az Élet, a Küzdelem, az Erőfeszítés, a Gondolat, a Tudat, a Haladás, a Civilizáció, a Szabadság, a Függetlenség. S ugyanakkor ő a kín – a cselekvés gyönyörének reakciója, és ő a halál – az élet másik oldala. Sátán a saját poklában ég, amelyet impulzusának dühe teremtett, az expanzív felbomlása a csillagködnek, amelyből új világok állnak össze. Sátán újra és újra szembekerül a Kozmosz passzív energiájának örök mozdulatlanságával, a kérlelhetetlen „Én vagyok”-kal, a kovakővel, amelyből szikrákat kell kicsiholni. És ennek megfelelően Sátán és seregeit helyesen hívják „tűz-tengernek”, mert (a kozmikus allegória szerint egy bizonyos értelemben) a Nap az élet forrása a rendszerünkben, ahol ők (Sátán és seregei) megtisztulnak (azaz felbomlanak), és felverődnek, hogy újra rendeződjenek egy másik életre (a Feltámadásra). Mert a Nap – mint Földünk eredete és aktív princípiuma – ugyanakkor a Horizont Sátánjának Forrása és Otthona is… Továbbá – mintegy Baissac általános elméletének (a Le Diable et Satan című művében) helyességét igazolva – tudnivaló, hogy a hidegnek centripetális hatása van. A hidegre minden összehúzódik… Hatására az élet téli álomba merül, vagy kihal, a gondolat megdermed, és a tűz kialszik. A Sátán saját Tűz-tengerében halhatatlan, és csupán a „Vagyok”-ban, a „Niflheim”-ben (a skandináv Eddák hideg Poklában) szűnik meg létezése. De ennek ellenére a Nifl-heim-ben van bizonyos Halhatatlan Létezés, s ez a létezés a fájdalom nélküli, és békés kell, hogy legyen, mivel öntudatlan és inaktív. Jehova Birodalmában (ha ugyan ez az Isten mindezt jelenti, amit a zsidók és a keresztények képzelnek) nincs nyomor, nincs háború, nincs nősülés és férjhez menés, nincs változás, nincs Egyéni Tudat.23 Mindez felszívódik a Leghatalmasabb szellemében. Ez elsősorban a Béke és a lojális Meghódolás Birodalma, amiként az „Ős-lázadók” birodalma a Háború és Forradalom… Az előbbi az, amit a Teozófia Nirvánának nevez. De a Teozófia azt is tanítja, hogy ha már egyszer az Ősi Forrástól elszakadtunk, az újra egyesülést csak ERŐFESZÍTÉS kifejtésével lehet elérni. Ez pedig – e tanulmány szellemében – nyilvánvalóan sátáni jellegű.24

Az ortodox Római Egyház szempontjából valóban „sátáni” ez az erőfeszítés, mert az emberek csak úgy tudják elérni a Nirvánát és az Isteni Béke Kikötőjét, ha arra a prototípusra támaszkodnak, akiből később a keresztény Ördög lett, – vagyis a ragyogó Arkangyalokra, a Dhyan Chohánokra, akik nem akartak teremteni, mert azt akarták, hogy az Emberből halhatatlan Isten és önmaga teremtője legyen. E meglehetős hosszú magyarázat befejezéseként megemlítendő még, hogy a Tirkos Tanítás szerint a Tűz-Dévák, a Rudrák és a Kumârák – a „Szűz Angyalok” (akikhez Michael és Gábriel Arkangyal is tartozik), az Isteni „lázadók”, akiket a pozitív és mindent materializáló zsidók Nahash-nak, azaz „Megfosztott”-nak hívtak – inkább a testet öltés átkát választották, az újraszületéseknek a földi létben eltöltendő hosszú ciklusaival. Mert látták a túl-spirituális Teremtők – saját testvéreik – fél-passzív energiájából kifejlesztett árnyékszerű
Egy angol szerző, akit bizarr géniusza ölt meg. Egy protestáns pap fia, akiből mohamedán lett, majd szélsőséges ateista. Találkozván egy mesterrel, Guruval, misztikus lett. Később teozófus, de kétkedő és elkeseredett, s otthagyja a fehér mágiát a fekete kedvéért. Lelki egyensúlyát elveszti és csatlakozik a Római Egyházhoz. Majd hátat fordítva az Egyháznak, újra ateista lesz. Halála előtt átkozza az emberiséget, a tudást és Istent, akiben nem tudott többet hinni. Megkapta az összes ezoterikus adatokat, hogy megírja az „Égi Háborút”, de ebből félig politikai iratot formált, összevegyítve Malthust a Sátánnal, Darwint az asztrális fénnyel. Béke legyen Burkával. Intő példa az elbukó tanítványok számára. Elfelejtett sírja Joonagad (Kathiawar, India) mohamedán temetőjében látható. (Álneve: Mirza Murad Ali Beg volt.) 23 A szerző itt aktív küzdelemről beszél, s úgy ítéli meg Jehovát, mint Parabrahman szinonimáját! Ezért idéztünk e cikkből, hogy megmutassuk, hol tér el a teozófiai tanításoktól. Máskülönben majd ellenünk idéznének belőle, mint ahogy általában szokták a The Theosophist-ban megjelent cikkekből. 24 The Theosophist, 1881. decemberi szám, 68. old. 190
22

lények – jóllehet – öntudatlan nyomorúságát. Ha „az ember az általa használt életet nem animalizálásra és nem is spiritualizálásra, hanem az Én humanizálására akarja fordítani”,25 akkor születésének emberinek, s nem angyalinak kell lennie. S ezért a tradíció bemutatja a mennyei Jógikat, akik önkéntes áldozatban felajánlották magukat, hogy az emberiséget – amely kezdetben istenszerű és tökéletes volt – megváltsák, s átadják neki az emberi érzelmeket és aspirációkat. E szent Jógiknak ehhez fel kellett adniuk természetes állapotukat, s leszállva bolygónkra, itt kellett maradniuk a Mahayuga egész ciklusára, átváltva személytelen egyéniségüket egyéni személyiséggé, feladva a csillagközi lét üdvét a földi élet kárhozatáért. Az exoterikus teológiák ezt az önkéntes áldozatot, amelyet a Tüzes Angyalok hoztak – kiknek természete a Tudás és a Szeretet – így fogalmazták meg: a „pártütő angyalok lezúdultak az égből a Pokol sötétségébe” –, azaz Földünkre. A hindu filozófia az igazságra mutat rá, amikor azt tanítja, hogy Shiva által letaszított Asurák egy közbeeső állapotban vannak, amelyben a tisztulás magasabb fokaira és nyomorúságos helyzetükből való kiemelkedésre készíthetik elő magukat. De a keresztény teológia – bár azt állítja magáról, hogy megváltóján, vagyis az isteni szeretet, irgalom és igazság kőszikláján alapul – állításának paradox megerősítéseként kitalálta a pokolról szóló sivár dogmát, a római katolikus filozófia ezen archimédeszi pontját. A rabbinisztikus bölcselet pedig – amely mindenekelőtt pozitív, materialista, vagyis durván földi jellegű, mert mindent a fiziológiai misztériumokra vezet vissza – ezeket a Lényeket a „Gonoszok”-nak hívja. Míg a kabbaliaták Nahash-nak, vagyis „Megfosztott”-nak – mint föntebb már említettük – és olyan Lelkeknek tartja, akik miután eltávolodtak az Égben a Szent Egytől, létezésük hajnalán levetették magukat a mélybe, s ezzel előrehozták azt az időt, amikor a Földre kell szállniuk. (Zohar, III. 61. C.) Tisztázzuk azonban azt, hogy ellenvetéseink nem a Zohar vagy a Kabbala bármely másik könyvének helyes értelmezését támadják – mert ez azonos a miénkkel –, hanem csak ez utóbbi durva pszeudo-ezoterikus magyarázatát, s különösen a keresztény kabbalistákét. A Kommentár ezt mondja: „Földünk és az ember a három Tűz teremtménye”. A három Tűz szanszkrit neve megfelel az „elektromos tűznek, a Szoláris tűznek és a dörzsölés által keletkezett tűznek”. Kozmikus és emberi síkon kifejezve ez a három tűz: a Szellem, Lélek és a Test, a három nagy fő Csoport, négyes kiegészítő felosztásukkal. E felosztások az Iskolák szerint változnak és – alkalmazásuknak megfelelően – ezekből lesznek az upadhik és az eszközök, vagy ezek noumenonjai. Az ezoterikus beszámolókban a három tüzet Agni Abhimânin „ragyogásban és pompában felülmúlhatatlan három fia” személyesíti meg. Agni Abhimânin a Kozmikus Logosz, Brahmâ legidősebb fia, aki Swâha-val, Daksha26 egyik leányával nemzette a három fiút. Metafizikai értelemben a „Dörzsölés-tűz” a Buddhi, a
Dr. Henry Pratt a Kabbalát magyarázva mondja: „A szellem az ember számára (talán inkább a zsidó rabbi számára?) egy testetlen, megfosztott és lefokozott lény volt, ezért kapta a Nahash képírás jelet, ami ’Megfosztott’-at jelent. Az ábrázolás szerint így jelenik meg az emberi faj előtt, megkísérelvén azt, a férfit a nőn keresztül… Ez a Nahash, ez a szellem, kép alakban mint kígyó szerepelt, minthogy a kígyónak nincsenek végtagjai, s mert lealjasult, megfosztott és lefokozott teremtménynek tekintették”. (New Aspects of Life, 235. old.) Ha már szimbólumról van szó, vannak olyanok, akiknek jobban tetszik a végtagok nélküli kígyó – a bölcsesség és örökkévalóság szimbóluma – mint a Jód, (‫ ,) ר‬Jehova költői képírásjele, amely a nemzés férfi szimbóluma. 26 Daksha, az „intelligens, a képzett”. „Ez a név általában a teremtőképesség gondolatát idézi”. Daksha Brahmâ és Aditi fia, más verziók szerint pedig egy ön-szülte hatalmasság, aki – mint Minerva – atyja testéből ugrott elő. Ő a Prajâpatik, a Lények Urainak vagy Teremtőinek a vezére. A Vishnu Purâna-ban Parâshara ezt mondja róla: „Minden Kalpában (vagy manvantarában) Daksha és a többiek megszületnek, majd elpusztulnak”. A Rig Veda pedig ezt mondja: „Daksha Aditiból ugrott elő, Aditi pedig Dakshából”, ami utalás az azonos isteni Esszencia vég nélküli ciklikus újraszületésére. 191
25

hatodik és a Manasz, az ötödik „princípium” egyesülését jelenti, s ezen egyesülés vagy egybeolvadás következményeként az ötödik princípium mintegy felszívódik a monádba, és ennek részévé válik. Fizikai értelemben a „Dörzsölés-tűz” a teremtő szikrát, vagyis a csírát jelenti, amely az emberi lényt megtermékenyíti és létrehozza. A három Tűz neve: Pâvaka, Pavamâna és Suchi, akiket – amint mondják – Vasishta, a nagy bölcs arra átkozott, hogy „újra és újra megszülessenek”. (Bhagavata Purâna, IV. 24.4) Mindez egészen világos. A hagyomány szerint a LÁNGOK, akiknek funkcióját az ezoterikus könyvek összezavarják, s akik váltakozva a Prajâpatik, Pitrik, Manuk, Asurák, Rishik, Kumârák, stb.27 elnevezések alatt szerepelnek, a harmadik törzsfajban személyesen inkarnálódnak, s azóta „újra és újra megszületnek”. Az ezoterikus tanban szereplő neveik: Asurák vagy Asu-ra Devaták vagy Pitar devaták (Istenek), mert – mint mondják – először Istenek, éspedig magas fokú istenek voltak, majd „nem-istenek” lettek, – az Égi Szellemek lezuhantak, hogy Földi Szellemek legyenek,28 de jegyezzük meg, exoterikus szempontból az ortodox dogma szerint. A teológusok vagy orientalisták csak akkor fogják megérteni a Prajâpatik, a Manuk és a Rishik genealógiáját, s közvetlen kapcsolatukat (inkább kölcsönösségi viszonyukat) az Istenekkel, ha megkapják annak az őseredeti kozmogóniának és teogóniának a kulcsát, amely eredetileg minden népnél közös volt. Láthatjuk, hogy ezek az istenek és fél-istenek különböző Kalpákban és különböző személyek képében újraszületnek a Földön, ahogy mindegyiküknek pontosan levezethető karmája van, amelyben az okozatok megfelelnek az okoknak. A további Stanza magyarázatához, amint azt majd látni fogjuk, mindenképpen szükséges volt annak bemutatása, hogy a „Sötét Bölcsesség” fiai, jóllehet azonosak a teológia által „Bukott”-nak nevezett Arkangyalokkal, éppen olyan isteniek és tiszták, ha nem még tisztábbak, mint az egyházak által oly nagyon felmagasztalt Michaelek és Gábrielek. Az „Ősi Könyv” részletesen foglalkozik az asztrális élettel is, ez azonban jelenleg teljesen érthetetlen lenne az olvasó számára. Így ezt egy későbbi magyarázatra fenntartva, az első és második fajt most csak megemlítjük. Figyelmet szentelünk viszont a harmadik fajnak, a nemekre szétváló törzsfajnak, amely elsőként kapott értelmet. Az embernek ugyanis egyidejűleg pari passu fejlődtek a bolygóval, s Földünk „kérgesedése” több százmillió évvel megelőzte az emberi alfaj először elkezdődött materializációs vagy sűrűsödési folyamatát. Amint a Stanza mondja: „A belső ember (a tudatos Entitás) nem volt”. Ez a „tudatos Entitás” az okkultizmus szerint a magasabb Intelligenciák lényegéből, létéből és esse-jéből származik, sőt igen sok esetben az maga, a karmikus fejlődés kikerülhetetlen törvényével arra kárhoztatva, hogy ebben a manvantarában reinkarnálódjon. (b) A 39. Sloka kizárólag a faji megoszlásra vonatkozik. Az ezoterikus filozófia tulajdonképpen egy módosított poligenézist tanít. Bár az emberiség eredetének egységét hirdeti azon az alapon, hogy az ősapák vagy „Teremtők” mind isteni lények voltak (akik hierarciájukban azonban a tökéletesség különböző fokait vagy osztályait képviselték) –, mégis azt tanítja, hogy az emberek az akkori idők egyetlen kontinensének hét különböző központjában születtek. Jóllehet eredetük közös volt, adott okok következtében az emberek
Ezek a rendek megfelelnek a Pitriknek vagy Nemzőknek. Amint a Manu (Adyaya III. 284. sloka) mondja: „A bölcsek atyáinkat, Vasuknak, atyai nagyatyáinkat Rudráknak, atyai ősapáinkat Adityáknak nevezik, a Védák egyik szövege nyomán”. „Ez egy örökre érvényes védikus szöveg” – mondja egy másik fordítás. 28 Amint G. Smith nemrégiben felfedezte a babiloni hengerek irodalmában kutatva, ugyanez áll a kaldeai teogóniában is. Ishtár „a legöregebb Égen és Földön”. Alatta Igaga, vagyis az Égi Angyalok és Anunaki, vagyis a földi angyalok helyezkednek el. Ezek alatt megint különböző osztályai vannak a Szellemeknek és „Géniuszoknak” Sadu, Vadukku, Ekimu, Gallu néven, köztük jók és rosszak vegyesen. (Ld. Smith: Babylonian Mythology, továbbá Sayce: Hibbert Lectures, 141. old.) 192
27

potencialitása, mentális lehetőségei, külső, vagyis fizikai formája és jövendő jellegzetességei nagyon eltértek egymástól.29 Ami pedig bőrük színét illeti, erről egy sokatmondó allegóriát olvashatnak a Linga Purâna-ban. A Kumârák – az un. Rudra Istenek – mint Shiva, a Pusztító (a külső formák pusztítója), más néven a Vamadeva inkarnációi szerepelnek. Vamadeva, egyike a Kumâráknak, az „Örök Szűz”, a tiszta Ifjú, minden Manvantarában kiugrik Brahmâból, és „újra néggyé válik”. Ez célzás az emberi fajok négy nagy osztályára a bőrszínre és típusra vonatkozólag, s ezek három fő variációjára. Így azután a huszonkilencedik Kalpában – ez utalás az emberi forma fejlődésére és átalakulására, amely formát Shiva időnként elpusztítja, és újra alkotja, míg csak el nem érkezik a nagy manvantárai fordulópont, s ez kb. a negyedik (atlantiszi) faj közepe tája – tehát a huszonkilencedik Kalpában Shiva, mint Shvetalohita, az eredetileg holdszínű Gyökér-Kumâra fehér lesz. Egy következő átalakulásban vörös (ebben az exoterikus változat különbözik az ezoterikus tanítástól), a harmadikban sárga, míg a negyedikben fekete lesz. Az ezotéria az emberiség ezen hét alapvető változatát négy nagy osztályával együtt, mindössze három különálló ősi fajba sorolja, minthogy nem veszi tekintetbe az első fajt, amely típus és szín nélküli volt, s formája – jóllehet óriási – alig nevezhető objektívnek. E fajok fejlődése, kiformálódása és kialakulása párhuzamosan haladt a három nagy geológiai sztrátum fejlődésével, kiformálódásával és kialakulásával, s az emberi bőr színét ezek éppen úgy meghatározták, akárcsak e zónák klímája. Az ezoterikus tanítás három nagy osztályt nevez meg, éspedig a VÖRÖS-SÁRGA, a FEKETE és a BARNA-FEHÉR osztályt. 30 Az árja faj például, amely színárnyalataiban jelenleg a sötétbarna, csaknem fekete színtől a vörös – barna – sárga színárnyalaton át le egészen a legfehérebb krémszínig változik, mégiscsak egy és ugyanazon törzsből ered, az ötödik gyökérfajból, s egyetlen ősre vezethető vissza, akit a hindu exoteriában a Vaivasvata Manu gyűjtőnéven ismernek. Ne felejtsük, ez utóbbi általános személyiség volt, a Bölcs, akiről azt hallottuk, hogy 18 millió évvel ezelőtt élt, de élt 850.000 évvel ezelőtt is, a nagy Atlantisz kontinens31 utolsó maradványainak elsüllyedésekor, s akiről azt is hallottuk, hogy jelenleg is közöttünk él. (Lásd a Gyökér- és a Mag-Manukról szóló megjegyzéseket a későbbiekben, valamint a Stanza Kommentárjainak végén „Az emberiség Ős-Manui” című fejezetet). A halványsárga szín az első szilárd emberfaj bőrszíne. Ez a faj a harmadik törzsfaj közepe után jelent meg, amikor a faj, az elmondottak szerint, már nemzésbe merült, s ekkor történtek meg az utolsó változások. Ez a kor hozta magával az utolsó átalakulásokat, amiknek folytán az ember olyan lett, amilyen ma, – bár akkor méreteiben sokkal nagyobb volt. Ez a faj lett a bölcsője a negyedik fajnak: „Shiva” az emberiségnek azt a részét, amely „a bűntől fekete lett”, fokozatosan átformálta vörös-sárgára, ezeknek leszármazottaiból lettek a vörös indiánok és a mongolok, majd végül kihozta a barna-fehér fajokat, amelyek jelenleg a sárga fajokkal együtt, az emberiség többségét képezik. A LingaPurâna-ban lévő allegória érdekes, mert megmutatja a régiek óriási etnológiai tudását.
Egyesek magasabb rendűek, mások alsóbbrendűek voltak, hogy karmikusan megfeleljenek a különböző reinkarnálódó Monádoknak, amelyek nem lehettek egyforma tisztasági szinten más világokban való utolsó megszületésükben. Ez megmagyarázza a fajok különbözőségeit, a vademberek és egyéb emberi csoportok alacsonyabb rendűségét. 30 Topinards „Anthropology” című munkájának angol kiadásában, melyhez Broca professzor írt előszót, ezt olvassuk: „Az emberi szervezetben három alapvető szín-elem van, éspedig a vörös, a sárga és a fekete, amelyek különböző arányok szerint a szövetek fehér színével elvegyülve okozzák az emberi faj különböző bőrszíneit”. Ebben a tudomány önkéntelenül itt is megerősíti az okkultizmust. 31 Ne felejtsük el, hogy a szóban forgó „utolsó maradványok” a „nagy kontinens” azon részeire vonatkoznak, amelyek még megmaradtak, s nem azokra a nagyszámú szigetekre, amelyek a kontinenssel egy időben léteztek. Platón „szigete” pl. egy ilyen maradvány volt, míg egyéb maradványok korábbi időpontokban süllyedtek el. Egy okkult „tradíció” szerint az ilyen elsüllyedések mindig olyankor történnek, amikor „spirituális napfogyatkozás” van. 193
29

Amikor arról beszélünk, hogy a hagyomány szerint az „utolsó átalakulás” 18 millió évvel ezelőtt történt, felhívjuk az olvasót, próbálja meg elképzelni, mennyivel több millió évnek kellett eltelnie eddig az utolsó szakaszig. Ha ugyanis az ember fokozatos konszolidációja közben pari passu fejlődött a Földdel, akkor hány millió évet lehet számítani arra az időre, amíg az első, a második faj, valamint a harmadik faj első fele lepergett! A Föld ugyanis viszonylagosan éterikus állapotban volt, mielőtt elérte volna utolsó konszolidált helyzetét. Az Ősi Tanítások azonfelül azt is mondják, hogy a Lemuro-atlantiszi faj középső szakaszában, három és fél fajjal az ember eredete után, Földünk, rajta az ember és minden más a mainál sokkal sűrűbb és anyagibb természetű volt, míg az olyanfélék, mint a korallok és bizonyos kagylók még csak fél-kocsonyás, asztrális állapotban voltak. A közben lepergett ciklusok már tovább vittek bennünket, s eljutottunk az ív másik, felfelé vezető részére, megközelítvén a dematerializációt, ahogy azt a spiritiszták mondanák. A Föld és rajta minden megpuhult – még az emberi agyvelő is. Egyes teozófusok azt az ellenvetést teszik, hogy a 15 vagy 20 millió évvel ezelőtti éterikus Föld létezése ellentétben áll a geológiával, amely szerint a geológiai korok legkorábbi szakaszaiban, sőt a legősibb paleozoikus sziklák korában éppen úgy fújt a szél, esett az eső, s a hullámok éppen úgy megtörtek a partokon, kisodorva és felhalmozva a homokot, stb., vagyis röviden, a jelenlegi természeti jelenségek akkor is éppen úgy megvoltak. Erre így válaszolhatunk: Először is, milyen kort jelöl meg a geológia „a legősibb paleozoikus sziklák” korában? Másodszor, miért is ne fújhatott volna a szél, eshetett az eső és törhettek meg a hullámok – amelyek a tudomány állítása szerint szénsavgázzal voltak telítve – a partokon egy fél-asztrális, azaz viszkózus (nyúlós) Földbolygón? Az „asztrális” kifejezés az okkult frazeológiában nem szükségképpen füstszerű halmazállapotot jelöl, hanem inkább „ragyogó”, világos és áttetsző állapotot, változatos és sokféle fokozatot, kezdve a teljesen hártyaszerűtől egészen a viszkózus halmazállapotig, amint azt már előbb is mondtuk. Van egy újabb kifogás is: „Egy asztrális halmazállapotú Föld milyen kihatással volt a Rendszer többi bolygójára? Nem borulna-e fel az egyensúly mindenestől ma is, ha a Rendszer egyik bolygóját hirtelen kiemelnék?” A kifogás nyilvánvalóan érvénytelen, mert hiszen Naprendszerünkben vannak régibb és újabb bolygók, sőt holt bolygók is – mint a Hold –, azonkívül kialakulóban lévők, még ha az asztronómia az ellenkezőjét állítja is. De soha nem is állította – legalábbis tudomásunk szerint –, hogy a Naprendszer összes égitestei egy időben születtek és fejlődtek. Ebben a tárgyban a Himaláján túli Titkos Tanok eltérnek az indiai tanításoktól. A hindu okkultizmus azt tanítja, hogy a Vaivasvata Manu emberiségének kora jelenleg 18 millió és néhány év. Mi azt mondjuk, helyes, de csak annyiban, amennyiben az ember fizikai vagy megközelítően fizikai létéről van szó, amelyet a harmadik gyökérfaj befejezéséig lehet visszavezetni. Az ennél korábbi időkben az ember, vagyis inkább hártyaszerű képe, tudomásunk szerint valami 300 millió éven át létezett; a számadatokat ugyanis nem közölték velünk, mert ezek titkosak, és azok is maradnak az Okkult Tudomány Mestereinek őrizetében, amint azt az Esoteric Buddhism helyeses állítja. De ezen túlmenően is, a hindu Purânák csak egy Vaivasvata Manuról beszélnek, mi pedig azt állítjuk, hogy több volt, minthogy ez a név gyűjtő-fogalom. Most pedig néhány szót kell szólnunk az ember fizikai fejlődéséről.

Ősi tanítások a Purânákban és a Genezisben
Fizikai fejlődés
A szerzőnek a bőséges választékból túl sok bizonyíték áll rendelkenésre annak bizonyítására, hogy az előzőekben leírt kozmogóniai és antropogóniai rendszer valóban
194

létezett, hogy a reája vonatkozó feljegyzések fennmaradtak, sőt, hogy az ősi szentírások modern változataiban is e rendszer nyomára lehet bukkanni. Ugyanazon fejlődési rendszerről számolnak be egyrészt a Purânák, másrészt a zsidó írások, s ha ezt a rendszert ezoterikusan értelmezzük, és modern nyelven tolmácsoljuk, éppen olyan tudományosnak fog bizonyulni, mint sok általánosan elfogadott, s a legújabb kutatások döntő bizonyítékain alapuló elmélet. A két előadásmód között csupán az a különbség, hogy míg a Purânák – az okoknak szinte nagyobb figyelmet szentelve, mint az okozatoknak – az un. „teremtés” helyett főleg a prekozmikus és pregenetikus időszakokkal foglalkozik, addig a Biblia - néhány szóval említve a korábbi korszakokat – azonnal a fizikai genezisbe kezd, és folytatja a beszámolót, a pre-ádámi fajokat úgyszólván átugorva, az ötödik fajra vonatkozó allegóriáival. Nos, függetlenül a Genezis teremtési rendje ellen indított kirohanástól – amelynek holtbetűs beszámolója válóban jó alkalmat nyújt a kritikára 32 – a hindu Purânák az allegorikus túlzásokat félretéve, teljes egyezést mutat a fizikai tudománnyal. Még az is, ami első pillantásra egészen zagyva allegóriának látszik, vagyis amikor Brahmâ vadkan képében emeli ki a Földet a vizek alól, tökéletesen tudományos magyarázatot kap a Titkos Kommentárokban, ahol ezt a szárazföld és a víz folytonos, glóbuszunk történetében a legkorábbi geológiai korszaktól a legújabb korokig végbemenő cseréjére, földrészek elmerülésére és kiemelésére vonatkoztatják. A tudomány szerint a földkéreg rétegeződése kilenctized részben a víz alatt, a tengerek mélyén jött létre. A régi árjákról azt hiszik, hogy semmit sem tudtak a természettudományokról, a geológiáról, stb. Ezzel szemben a zsidó fajról azt kiáltották ki – köztük a legszigorúbb bíráló, a Biblia kérlelhetetlen ellensége is –, hogy nekik köszönhető a monoteizmus eszméje, amelyre „korábban rájöttek, és amelyhez sokkal következetesebben ragaszkodtak, mint az ókor bármelyik kevésbé filozófus és sokkal erkölcstelenebb vallása (!!)”. (Lásd: „Modern Science and Modern Thought”, 337. old.) Csakhogy, amíg a bibliai ezotériában fiziológiai-szexuális misztériumokat találunk szimbolizálva, s alig valamivel többet, vagyis olyasmit, amihez igen kevés igazi filozófia szükséges, addig a Purânákban rendkívül tudományos és filozófiai képet kapunk a „teremtés hajnaláról”. Ha ezt a képet a tudomány pártatlanul analizálná és a tündérmese jellegű allegóriákat mindennapi nyelvre lefordítaná, kitűnne, hogy a jelenkori zoológia, geológia, asztronómia és a modern tudomány majdnem valamennyi ága már létezett az ősi tudományban, hogy a régi filozófusok nagy vonásokban tudtak ezekről, ha nem is olyan részletességgel, mint a jelenlegiek.
Mr. Gladstone balszerencsés próbálkozása, hogy a Genezis beszámolóját összeegyeztesse a tudománnyal (lásd Nineteenth Centaury 1886: „Dawn of Creation” és „Proem to Genesis”) magára vonta Mr. Huxley jupiteri villámait. A holtbetűs beszámoló nem alkalmas ilyen próbálkozásra, s Mr. Gladstone az élőlények négyes rendjével vagy felosztásával olyan helyzetbe került, mint amikor valaki a barátja homlokán levő szúnyogot egy kővel akarja agyoncsapni, s a szúnyog helyett az embert öli meg. Mr. Gladstone mindörökre agyoncsapta a Genezist. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a Genezisben nincs ezotéria. A tény, hogy zsidók és keresztények egyaránt, korai szekták és modernek, kétezer éven át szóról-szóra elfogadták a bibliai beszámolót csak tudatlanságukat bizonyítják, s egyben feltárja a beavatott rabbik rendkívüli találékonyságát és alkotóerejét, akik ezoterikusan szerkesztették meg a kétféle (elohimi és jehovai) beszámolót, s az eredeti szövegben levő magánhangzó nélküli jelekkel vagy szóképekkel pedig az értelmet szándékosan összezavarták. A teremtés hat napja (Yom) a fejlődés hat korszakát jelenti, a hetedik nap pedig a kulminációt, a tökéletességet, nem pedig a pihenést jelzi. Ezek a napok a hét körre és a hét fajra vonatkoznak, melyeknek mindegyike önmagában is külön „teremtést” jelent; habár a boker szó, melynek jelentése: hajnal vagy reggel, és az crib szó, mely esthajnalt jelent (utóbbinak ezoterikusan ugyanaz a jelentése, mint a szanszkrit sandhya-nak, alkonynak) alkalmat adott arra a vádra, hogy a szerzőknek fogalmuk sem volt a teremtés rendjéről. 195
32

A Purânákban levő asztronómiáról – az avatatlanok félrevezetésére szolgáló szándékos leplezés és összekavarás ellenére is – maga Bentley állapította meg, hogy ez valóságos tudomány. És mindazok, akik ismerősek a hindu asztronómiai értekezések misztériumaiban, bizonyíthatják, hogy Indiában tökéletesen tisztában voltak - kronológiai és egyéb célok miatt – a csillagködök, ködfoltos csillagok és napok progresszív sűrűsödésével, a csillagképek ciklikus fejlődésének legfontosabb részleteivel, melyeket még a jelenkori európai tudósoknál is sokkal pontosabban kiszámítottak. A geológiát és a zoológiát tekintve a helyzet ugyanaz. Mert mi volna más a hét Prajâpati mítosza és vég nélküli geneológiája, valamint fiaik, a hét Rishi vagy Manu, ezek feleségéi, fiai és leszármazottainak mítoszai, mint hatalmas, részletes beszámoló az állati élet teremtéséről és folyamatos fejlődéséről egyik fajtán át a másikra? Vajon a transzcendentális pszichológiának, az etikai szabályoknak, a Pânini-féle nyelvtannak, a Sankhya és Vedanta bölcseletnek, a Max Müller által a világ leghibátlanabb erkölcsi törvénykönyvének (a buddhizmusnak) nevezett legtökéletesebb filozófiai rendszereket megalkotó, páratlan filozófus és metafizikus beállítottságú árják olyan együgyűek, oly gyermekesek lettek volna, hogy idejüket tündérmesék írására pazarolták, – mert a Purânák jelenleg ennek látszanak azok szemében, akiknek a leghalványabb fogalmuk sincs e történetek rejtett jelentéséről. Vajon mi más lehet a Kashyapa eredetéről és geneológiájáról szóló mese, a tizenkét feleséggel, akikkel Kashyapa a kígyók (nágák), csúszómászók, madarak és mindenféle más élőlények számos és különböző ivadékait nemzették, úgyhogy valamennyi állatfajnak ő volt az apja, mint burkolt beszámoló a fejlődés rendjéről ebben a Körben? Eddig még nem tapasztaltuk azt, hogy akármelyik orientalistának a leghalványabb sejtelme is lett volna az allegóriákban és megszemélyesítésekben rejlő igazságokról. Egy orientalista mondja, hogy a Shatapatha Brâhmana „nem túlságosan érthető beszámolót” ad Kahsyapa eredetéről. A Mahâbharata, Ramayana és a Purânák szerint (Kashyapa) Marîchi és Brahmâ fia volt, Vivasvat apja, Manu apja, aki az emberiség nemzője volt. A Shatapatha Brâhmana szerint pedig: „Miután felvette egy teknősbéka formáját, Prajâpati utódokat teremtett. Amit teremtett, azt megtette (akarot); innen a kûrma (teknős) szó. Kashyapa teknőst jelent. ’Minden teremtmény Kashyapa leszármazottja’ – mondják az emberek. (Dowson: Hindu Classical Dictionary, sub voce.) Mindez ő volt valóban, és ő volt az apja a Garuda madárnak, a „tollas törzs királyának”, aki a csúszómászókkal, a nágákkal, közös törzsből ered, s aki később halálos ellenségükké lesz. Mert Garuda egyúttal egy ciklust is jelent, egy olyan korszakot, amikor a fejlődés folyamán a csúszómászóktól származó madarak a „létért való küzdelemben” és az „alkalmasabb fennmaradása” stb. érdekében őseik ellen fordulnak, hogy felfalják őket – valószínűleg a természet törvényétől késztetve, hogy helyet csináljanak más, tökéletesebb fajoknak. A „Modern Science and Modern Thought” (S. Ising műve) c. kiváló összegező munkában Mr. Gladstone leckét kap a természettudományból, hogy lássa, mennyire nem vág vele össze a Biblia. A szerző megjegyzi, hogy a geológia a „teremtés hajnalát” a tudományos kutatás vonalán keresi:
Kezdve a legkorábbi ismert őskori lelettel, a Laurentián kor paleozoós képződményével, folytatva egy olyan lánccal, amelynek minden szeme szilárdan áll, a Szilur korszakon keresztül, mely bővelkedett a puhány, héjas testű és féreg alakú lényekben, de már megjelent az első, halhoz hasonló állat is. Majd jött a Devon kor, amelyben a halak voltak túlsúlyban, és először mutatkoznak a csúszómászók. A Mezozoikus kor következett ezután a békafélékkel. A Másodkor képződményeiben túlsúlyban voltak a vízben, földön és a levegőben élő csúszómászók, és már mutatkoztak a gerinces, szárazföldi állatok első kezdetleges formái. Végül a Harmadkor jött, amelyben elszaporodtak az emlősök, új és új típusok és fajták

196

jelentkeztek, fokozatosan differenciálódtak és specializálódtak az Eocén, Miocén és a Pliocén korokban, míg végül elérkezünk a Jégkorba és a történelem előtti korokba, amelyekben már pozitív bizonyságot kapunk az ember létezéséről.

Ugyanez a sorrend plusz a modern tudomány előtt ismeretlen állatok leírása található a Purânák-ról szóló Kommentárokban általában, de különösen a Dzyan Könyvében. Az egyedüli különbség pedig – és kétségtelenül igen alapvető különbség, mert hiszen az ember spirituális és isteni természetét a fizikai testtől függetlenül mutatja be ebben az illuzórikus világban, amelyben csak a hamis személyiség és annak agyi bázisa ismeretes az ortodox pszichológia számára – a következő. Az EMBER kezdettől fogva jelen volt Földünkön ebben a körben, éspedig olymódon, hogy mind a „hét teremésben” részt vett, amelyet allegorikusan a hét evolúciós változást vagy az emberiség első gyökérfajának u. n. alfajait jelenti. Miután az előző három körben33 átment a Természet valamennyi birodalmán, fizikai alkata – amely a korábbi korszakok termikus feltételeihez alkalmazkodott – készen állt arra, hogy befogadja az isteni zarándokot az emberi élet első hajnalán, vagyis 18 millió évvel ezelőtt. Az ember csak a harmadik gyökérfaj közepén kapott Manaszt. Amint egyesült vele, a kettő és azután a három létrehozta az egyet. Bár az alsóbbrendű állatok – az amőbától az emberig – megkapták saját Monádjukat, amelyben a magasabb képességek potenciálisak, de ezeknek mindaddig szunnyadniuk kell, amíg az állat el nem éri emberi formáját, mert a manasz (az elme) csak ezen a fokozaton fejlődhet ki bennük.34 Az állatokban a princípiumok dermedt, főtusszerű állapotban vannak, csak a második, a vitális princípium, a harmadik, az asztrális (éterikus) princípium, valamint a negyediknek, a Kámának – amely vágy, ösztön – csírái tevékenyek; mindezek intenzitása és fejlődése a fajták szerint változik. A darwini elmélethez ragaszkodó materialisták szemében ez bizonyára elködösítés, dajkamese. De aki hisz a belső, spirituális emberben, az semmi természetellenest nem talál a fenti beszámolóban. A szerző tudja, hogy u. n. kivédhetetlen ellenvetésekkel fog találkozni. El fogják mondani, hogy az embriológia irányvonala, az egyéni élet fokozatos fejlődése és a specializálódás progresszív szakaszaiban mutatkozó folyamat ellen szó annak az elképzelésnek, hogy az ember megelőzte az emlősöket. Az ember kezdete ugyanaz, mint a legalsó és legprimitívebb féreg-alakú teremtményé: „(a kiindulás) a protoplazma kezdetleges foltja és az életet elindító mag-alakú sejt, majd a fejlődés egymástól alig eltérő szakaszokban, a hal, a csúszómászó és az emlős fokozatain keresztül történik, azután a magsejt eléri a négykezű állat magasan specializált fejlődési fokát, s legvégül pedig elérkezik az emberi típushoz”. (Laing, op. cit. 335. old.) Ez teljeses tudományos álláspont, s ezt nem is akarjuk cáfolni, mert mindez csak az ember burkára, vagyis testére vonatkozik, amely növekedése során természetesen alá van vetve – mint minden más u. n. morfológiai egység – az ilyenféle változásoknak. Nem mi
33 „Kövesd az analógia törvényét” – mondják a Mesterek. Atma-Buddhi kettős, Manasz pedig hármas, ugyanis az előzőnek két aspektusa van, az utóbbinak pedig három, olymódon, hogy van egy per se princípiuma, amely magasabb aspektusában az Atma-Buddhi felé törekszik, alacsonyabb természetében pedig a földi, állati vágyak és szenvedélyek központját, a Kámát keresi. Most hasonlítsuk össze az első és második fajok fejlődését, amelyek az Atma-Buddhi természetével bírtak, vagyis az Atma-Buddhi passzív spirituális származékai voltak, a harmadik faj fejlődésével, amely fiziológiailag és pszichológiailag világosan három felosztásra vagy aspektusra tagozódik: a legkorábbi bűntelen, a középsőben kezd felébredni az intelligencia, míg a harmadik és utolsó rész kifejezetten állati jellegű, vagyis Manasz enged a Káma csábításainak. 34 Amint a IX. Kommentár mondja: „A harmadik folyamán lett csak teljes az ember a negyedik ciklus (faj) táján. ’Isteneket’ teremtettek belőlük, akik felelősek a jóért és a rosszért, de csak akkor, amikor a két ív találkozik (három és fél kör után, az ötödik faj idején). Ilyeneknek teremtette őket a Nirmânakaya, a RudraKumârák spirituális vagy asztrális maradványai, azon Rudra-Kumâráké, akiket a ’földön való újraszületésre kárhoztattak’ (ennek értelme: természetes sorsuk szerint kellett újraszületniük a földi ciklus magasabb, felfelé tartó ívén.)”

197

fogjuk visszautasítani ezt az elméletet, akik az ásványi atom kristályosodással történő átalakulását tanítjuk, – s ebben a folyamatban az ásvány u. n. szervetlen upadhijának vagy bázisának ugyanolyan szerepe van, mint az organikus sejtmagnak a sejtek kiformálásában, a növényi, rovari és állatvilágon keresztül egészen az emberig –, mert hiszen ez az elmélet végső fokon el kell, hogy vezessen a Természetben lévő Univerzális Istenség felismeréséhez, a mindenütt jelenvalóhoz, aki éppen úgy láthatatlan és megismerhetetlen, mint azok a Kozmoszon túli Istenek, akik valamikor emberek voltak.35 S most azt szeretnénk kérdezni, hogy a tudomány egzakt felfedezéseivel és ma már axiomatikus elméleteivel milyen bizonyítékokat tudna a mi okkult elméletünk ellen felhozni? Azok, akik hisznek a fejlődés törvényében és abban, hogy a fejlődés fokozatosan történik egy olyan sejtből, amely kezdetben vitális, majd formát öltve végül is mint valóságos protoplazma ébred életre, nyilvánvalóan nem korlátozhatják elképzeléseiket egyetlen fejlődési vonallal! Az életnek megszámlálhatatlan típusa van, a fejlődés haladásának tempója pedig a fajták szerint változó. A Szilur korban az elsődleges anyag összetétele – s itt a tudomány „elsődleges” anyagára gondolunk – minden lényeges részletében ugyanaz volt, mint a mai kor elsődleges élő anyaga, csupán jelenlegi sűrűségi foka más. De nem tapasztaljuk azt sem, amit tapasztalnunk kellene, ha a mai ortodox fejlődési elmélet teljesen helytálló lenne, azt ugyanis, hogy a lények minden fajtája állandó, növekvő fejlődést mutat. Helyette mit látunk? Míg az állati lények középső csoportja mind egy magasabbrendű típus felé törekszik, és még hol az egyik típus, hol a másik specializálódik, geológiai korokon át fejlődik, formát változtat, új alakot ölt, kaleidoszkóp-szerűen egyik korszakról a másikra megjelenik, majd eltűnik, addig az általános szabály alól mindössze két kivételt találunk, éspedig az élet és a típus két ellentétes pólusán, és ez a két kivétel az EMBER és a legalsóbb rendű élőlények!
Az élőlényeknek bizonyos jól kialakult formái mérhetetlen korszakokon át léteztek, s nemcsak túlélték a fizikai körülmények változásait, hanem aránylag változatlanul fennmaradtak, míg az élet más formái egymásután megjelentek majd letűntek. Az ilyen formákat az élet „kitartó típusainak” lehetne nevezni, s bőségesen vannak reá példák mind az állati, mind a növényi világban. (Huxley: Proceedings of the Royal Istitution, III. köt. 151. old.)

Mindazonáltal nem kapunk kielégítő magyarázatot arra, hogy miért köti egybe Darwin a csúszómászókat, madarakat, kétéltűeket, halakat, puhányokat, stb., mint amelynek közös őse a monera volt. Arról sem hallunk, vajon a csúszómászók pl. közvetlen leszármazói a kétéltűeknek, ez utóbbiak pedig a halaknak, a halak pedig az alacsonyabb formáknak, – amint ez minden bizonnyal így is van. Mert a Monádok végigjárták mindezeket a létformákat egészen az emberig éspedig minden bolygón a három megelőző körben. Ugyanis minden kör, sőt minden bolygó, az A-tól a G-ig ugyanazon fejlődés színtere volt, és ma is az, csupán azzal a különbséggel, hogy az ismétlés minden alkalommal sokkal szilárdabb anyagi bázison történik. S éppen ezért arra a kérdésre: „Mi köze van a harmadik körbeli asztrális prototípusoknak a rendes fizikai fejlődéshez, amelynek során az emlősöket megelőző organikus fajták létrejöttek?” – igen könnyen felelhetünk. Az asztrális az utána következőnek árnyékszerű prototípusa, a festő vásznán egy előzetes, alig körvonalazott, tünékeny vázlat olyan tárgyakról, amelyek végső és életszerű formájukat az ecset és olaj segítségével fogják megkapni. A hal kifejlődött kétéltűvé – mondjuk békává – a tavak mélyén, az ember pedig valamennyi átalakulást végigjárt ezen a bolygón a harmadik körben éppen úgy, mint most a negyedik körben tette. A harmadik körbeli típusok segítették kibontakozáshoz a jelenlegi kör típusait. Egész pontos analógiát használva, a hét kör ciklusa, amelyben az ember a Természet
A fő baj az, hogy sem a fiziológusok, sem a patológusok nem akarják elismerni, hogy a sejtérlelő szubsztancia, a cytoplastema és a kristályokat létrehozó anya-lúg ugyanaz az esszencia, csak bizonyos célokból differenciálódott. 198
35

minden birodalmán keresztül fokozatosan kifejlődik, mikroszkopikus skálán megismétlődik a leendő emberi lény méhen belüli fejlődésének hét hónapja alatt. A tanuló gondolja át jól és dolgozza ki ezt az analógiát. Amint a hétköznapi magzatnak, jóllehet már kész gyermek, szüksége van további két hónapra, hogy azalatt megerősödjék és megállapodjon, úgy az ember is, miután betöltötte fejlődését a hét kör folyamán, még további két periódust tölt el az Anya-természet méhében, mielőtt mint Dhyani megszületne, illetve újraszületne, de most már sokkal tökéletesebben, mint amikor mint Monád kikötött az újonnan létesült bolygóláncon. Elmélkedjen a tanuló e misztérium fölött, s akkor könnyen megbizonyosodik arról, hogy amint sok fejlődési osztály fizikailag kapcsolódik egymáshoz, ugyanúgy vannak bizonyos területek, ahol az asztrális fejlődés átlép a fizikai fejlődésbe. Minderről a tudomány mit sem tud, csak azt állítja, hogy az ember a majommal együtt fejlődött, és tőle származik. Most pedig jöjjön a cáfolat. Huxley bemutat bizonyos növényeket, páfrányokat, korpafüveket, amelyeknek némelyikét már a karbonkorszakban is megtaláljuk:
A mészkőrétegben lévő Araucaris toboza csaknem teljesen olyan, mint a jelenleg létező fajtáké… Az állati fajták alosztályaiban is ugyanezt tapasztaljuk. Az Atlanti-óceán mélységeiben élő globigerina azonos ugyanezen faj krétakori példányaival… a Szilur-kor réteges koralljai rendkívül hasonlítanak jelenkori tengereink milepóráihoz… A pókfélék legmagasabb rendű csoportjában lévő skorpiókat is képviseli a szénrétegben egy olyan faj, amely élő társaitól csupán a szem formájában különbözik. (stb.)

S fejezzük be mindezt Dr. Carpenter mérvadó megállapításával a Foraminifera-ra vonatkozóan:
A paleozoikus kortól egész a jelenlegi időkig semmiféle alapvető változás és fejlődés nem tapasztalható a Foraminiferák típusában… A jelenkori Foraminifera rendbe tartozó véglények ugyan változatosabbak, mint a korábbi korszakokba tartozók, de semmi faji jel nem mutat arra, hogy valamiféle tendencia lenne. (Introduction to the Study of the Foraminifera, XI. old.)

Nos, amint a Foraminiferában, ebben a szem és száj nélküli legalacsonyabb típusú véglényben nincs semmiféle tendencia az átalakulásra, s jelenleg csupán változatosabb formában létezik, ugyanúgy a létezés létrájának legfelsőbb fokán álló ember még kevesebb változást mutat fel, amint azt már láttuk. A Paleolit-korból való ősünk csontváza bizonyos szempontból még magasabb rendűnek mondható a miénknél. Hol van tehát a törvénynek a darwinisták által emlegetett egységes megnyilvánulása, hol van az abszolút szabály arra nézve, hogy az egyik fajta átváltozik egy másikká, vagyis észrevétlen fokozatokon keresztül elérkezik egy magasabb típushoz? Sir William Thomson 400 millió évet szánt arra az időre, amióta Földünk felülete eléggé lehűlt ahhoz, hogy az élőlények megmaradhassanak rajta.36 És e mérhetetlen idő leforgása közben csupán a „csúszómászók korának” nevezett mészkőperiódusban a gyíkszerű formák óriási változatosságával és bőségével találkozunk, mert a kétéltűek típusa ekkor érte el fejlődésének csúcspontját. Hallunk a tavakban és folyókban tanyázó Ichthyosaurusokról és Plesiosaurusokról, a levegőben röpködő krokodilokról és gyíkokról. Majd később, a harmadkorban: „az emlősök rendje a meglévő, korábbi formáktól jelentősen eltérő típusokat mutat fel… mint pl. a masztodonok, a megatheriumok, valamint az őserdők és síkságok egyéb ormótlan lakói”. A későbbiekben pedig arról hallunk, hogy: „fokozatosan módosult a négykezűek rendjének egyik ága, és olyan lények jöttek létre, akiknek az ősi ember származását vissza lehet vezetni”. (Bastian: The Beginnings of Life, II. 622. old.)
„Transactions of the Geological Society of Glasgow”, III. kötet. Mindazonáltal különös, hogy álláspontját azóta megváltoztatta. Szerinte a Nap mindössze 15 millió éves. 199
36

Lehet, de a materialistán kívül senki más be nem látja, hogy miért innen kellene levezetni. Ez a következtetés egyáltalán nem szükségszerű, sőt a tények sem igazolják ezt a fejlődési módot. A kérdésben legérdekeltebbek ugyanis kénytelenek bevallani, hogy egyetlenegy tényt sem tudnak elméletük támogatására felhozni. Nem szükséges az élet számtalan típusát úgy bemutatni, mint egyetlen fejlődő széria tagjait. Ezek a típusok „változó és különböző, hol ebbe, hol abba az irányba történő fejlődési elágazások eredményei”. Ezért tehát sokkal jogosultabb azt mondani, hogy a majom fejlődött bele a négykezűek rendjébe, semmint azt állítani, hogy az ősi ember – aki megmaradt változatlan emberi specializálódásában a legkorábbi rétegben talált csontváza óta, s típusbeli változást csak a színben és a fejformában mutat fel – a majommal együtt közös őstől származott. Több ezer éves okkult axióma az, hogy az ember, mint minden más állat, egy sejtből ered és a magzat kifejlődése „fokozataiban éppen olyan, mint a hal, a csúszómászó, az emlős fejlődése, míg eléri a négykezűek magasan specializált típusát, s legvégül az emberi formát”. A Kabbalában ez az axióma szerepel: „A kő növénnyé lesz, a növény állattá, az állat emberré, az ember Istenné”, s ez korszakok óta igaz. Haeckel Schöpfungsgeschichte című művében két embrió rajzot mutat be: az egyik egy hathetes kutyáé, a másik egy nyolchetes emberé. A kettőt alig lehet megkülönböztetni egymástól, csupán a fejnél van egy kis különbség, amelynek agyi része az ember esetében nagyobb.
Azt mondhatjuk valóban, hogy az emberi lény átmegy a hal, a csúszómászó fokozatán, egészen az emlősi fokig, s legvégül elérkezik az emberig. Ha az embriónál azt a fejlettebb stádiumot figyeljük, amikor már elhagyta a csúszómászó formát, azt látjuk, hogy hosszabb időn át ugyanazt a fejlődési vonalat mutatja, mint más emlős. A kezdetleges tagok hasonlóak, a kéz- és lábujjak ugyanúgy fejlődnek, s az első négy hét után az emberi és kutya-embrió annyira hasonlít egymáshoz, hogy alig lehet különbséget tenni. Nyolchetes korában az emberi magzat olyan, mint egy állat, amelynek farka van, s rendkívül hasonlít egy kutya embrióhoz. („Modern Science and Modern Thought”. 171. old.)

Nos, akkor miért nem származtatják az embert és a kutyát egy közös őstől, vagy akár egy csúszómászótól – egy Naga-tól – ahelyett, hogy a négykezűek rendjéhez kapcsolnák? Ez éppen olyan logikus lenne, mint ez utóbbi, sőt még logikusabb. Az emberi magzat formája és fejlődési szakaszai a történelmi idők óta nem változtak, s ezeket az átalakulásokat Aesculapius és Hippokrates éppen olyan jól ismerték, mint Mr. Huxley. Éppen ezért, mivel a kabbalisták fent idézett mondásukat még a történelem előtti időkből hozták magukkal, új felfedezésről itt valóban nem lehet szó. Az Isis Unveiled I. köt. 389. oldalán erre felhívjuk a figyelmet és részben meg is magyarázzuk. Minthogy az ember embriója csak annyira hasonlít a majom embriójához, mint bármely más emlőséhez, ellenben a természet birodalmainak teljességét foglalja magában, és minthogy „állandó típusú”, még a Foraminiferánál is sokkal maradandóbb élőlényt mutat, ezért éppen annyira illogikusnak látszik az embert a majomtól származtatni, mint mondjuk például a békától vagy a kutyától. Éppen ezért az okkult és keleti filozófia egyaránt azt a fejlődést hiszi, amelyet Manu és Kapila37 sokkal világosabban kifejtett, mint jelen korunk bármely tudósa. Feleslegesnek tartjuk itt elismételni azt, amit az Isis Unveiled-ben részletesen
Innen a 7, 10 és végül a 21 Prajâpati, Rishi, Manu stb. allegóriájában foglalt filozófia. E személyiségek mint a különböző lények és dolgok atyái szerepelnek. A Purânákban összevissza megadott hét osztály rendje: növények, állatok, sőt élettelen lények is, a különböző kommentárokban a helyes sorrendben megtalálhatók. Így Prithu a Föld atyja, aki megfeji a Földet, s arra bírja, hogy a felsorolásokban szereplő mindenféle magok és növények fajtáit megszülje. Kashyapa pedig az összes csúszómászók, kígyók, démonok, stb. atyja. 200
37

megtárgyaltunk, mert hiszen az olvasó a korábbi művünkben megtalálhatja mindazokat az érveket és alapvető leírásokat, amelyeken a fejlődés valamennyi keleti doktrínája alapul.38 De nincs olyan okkultista, aki elfogadná azt a képtelen állítást, hogy a jelenleg létező formák „kezdve az alaktalan amőbától az emberig” egyenes vonalon azon organizmusokból származtak, amelyek sok-sok millió évvel az ember megszületése előtt a pre-sziluri korban tengerek mélyén és mocsarakban éltek. Az okkultisták a progresszív fejlődés belső törvényében hisznek.39 Darwin abban sohasem hitt, amint maga is mondja. Az „Origin of Species” 145. oldalán megállapítja azt, hogy miután „az ázalékállatka vagy a bélféreg magasrendű szerveződéséből” semmiféle előny nem származhat, ezért a „természetes kiválasztódás”, amely nem jelent feltétlenül progresszív fejlődést, az ázalékállatkát és a férget meghagyja „állandó típusként”. A Természet ilyen viselkedése nem sok egységes törvényre vall. Ez a viselkedés inkább egy szuper fizikai kiválasztás megfontoltságára enged következtetni. Lehetséges, hogy a karmának az az aspektusa, amit a keleti okkultisták „Késleltetési törvénynek” neveznek, jelentkezik itt. De megvan rá az okunk, hogy kételkedjünk abban, miszerint Darwin is olyan fontosságot tulajdonított volna az általa megfogalmazott törvénynek, mint jelenlegi ateista követői teszik. Az elmúlt geológiai periódusokban élt különböző formákról igen keveset tudunk. Ennek okát Dr. Bastian igen szemléletesen tárja elénk: (1) Először is, a korszakhoz tartozó rétegekben igen tökéletlen módon maradtak fenn a különböző formák. (2) Másodszor, a feltárások, amelyeket ezekben a tökéletlenül mutató rétegekben végeztek, igen szűk korlátok között történtek. (3) És harmadszor, a maradványok legnagyobb része számunkra hozzáférhetetlen, mert az idő csaknem mindent kitörölt a Szilur-rendszer alatt, míg a Föld felszínének azt a kétharmadát, ahol a megmaradó rétegek fellelhetők lennének, ma már tengerek borítják. Ezért mondja Darwin:
Részemről – Lyell hasonlatát használva – úgy tekintem Földünk geológiai beszámolóját, mint egy különböző dialektusban hiányosan megírt világtörténetet, amelyből csak az utolsó kötet maradt meg, csupán két-három területre vonatkozóan. Ebben a kötetben csak itt-ott maradt rövid fejezet, s a sorokat csak itt-ott lehet elolvasni.

Nyilvánvaló, hogy ilyen sovány adatokra támaszkodva a Tudomány nem mondhatja ki az utolsó szót. Az okkultizmus pedig nem emberi büszkeségből állítja, hogy a korábbi emberi formák egyáltalán nem voltak alsóbbrendűek, mint a jelenlegi típusok, sem pedig abból az oktalan hitből kiindulva, hogy az ember itt a Földön az élet legmagasabb típusát képviseli – a jelenlegi korban talán –, hanem egyszerűen azért, mert a „hiányzó láncszemet”, amely a jelenlegi darwini elméletet bebizonyíthatná, a paleontológusok sohasem fogják megtalálni. Mi nem találnánk semmi lealacsonyítót abban, ha fizikai formánk ősét az orángutánban kellene keresnünk, mert hiszen azt valljuk, hogy az ember a korábbi körökben itt a Földön az élet legalacsonyabb növényi és állati formáin keresztül fejlődött. Sőt ellenkezőleg, a majomtól való származás elmélete csak előmozdítja azt az okkult tanítást, hogy a földi Természetben a végső fejlődés csúcspontja az ember. De kedvünk volna megkérdezni a biológusoktól és antropológusoktól, hogy ha olyan határozottan elfogadták az embernek a majomtól való származását, akkor miért nem érintik a jelenlegi majmok emberré válásának kérdését? A teóriának ez lenne a logikus folytatása, – hacsak a tudomány arra az álláspontra nem
Lásd I. köt. 151. old. és köv. a fejlődés fájára és a „Világfára” vonatkozóan. Amit viszont a Késleltetés Törvénye módosít és korlátoz. Ez ugyanis visszatartja az összes fajták fejlődését akkor, amikor egy magasabbrendű típus megjelenik.
39 38

201

helyezkedik, hogy az ember egy privilegizált, lény, fejlődése pedig precedens nélküli a természetben, egy teljesen speciális és egyedülálló eset. Mert a fizikai tudomány végül kénytelen lesz erre a következtetésre jutni. Az okkultisták pedig azért utasítják vissza a darwini, de különösen a haeckeli hipotézist, mert éppen a majom a speciális és egyedülálló példa, nem pedig az ember. Ez a kendőzetlen igazság. A pithecoid a véletlen teremtés műve, mert erőszakolt módon, természetellenes folyamat következtében jött létre. Az okkult tanítás – úgy véljük – sokkal logikusabb magyarázatot ad. A Természetben ciklikus, változatlan törvényt fedez fel. A Természetnek nincs semmiféle személyes „speciális elgondolása”, hanem egységes terv szerint működik az egész manvantárai korszakon át, s éppen úgy nem tesz kivételt a földi gilisztával, mint az emberrel. Egyik sem kereste a létezést, s ezért ugyanazon fejlődési törvény alatt áll, s a karmikus törvény szerint kell fejlődnie. A féreg és az ember egyaránt ugyanabból a Neutrális Életcentrumból indult el, és ugyanoda kell majd a ciklus betöltése után visszatérnie. Nem tagadjuk, hogy a korábbi körben az ember egy óriási majomszerű teremtmény volt. S ha „embert” mondunk, akkor azt is hozzá kell tennünk, hogy itt tulajdonképpen a durva formáról van szó, amelyet azért kellett kifejleszteni, hogy az ember majd ebben a körben használja, amely körnek középső vagy átmenő pontját éppen csak, hogy elértük. Az első két és fél törzsfajban pedig egyáltalán nem az volt az ember, ami ma. Jelenlegi emberi formáját, amint már korábban leszögeztük, csak 18 millió évvel ezelőtt, a Másodkorban érte el. Ez a mi megállapításunk. Eddig a korig az ember a tradíció és az okkult tanítás szerint „egy földön járó isten volt, aki anyagba merült”, azaz teremteni kezdett. Ez tetszés szerint elfogadható vagy elvethető, mert a Titkos Tanítás nem tolja fel magát csalhatatlan dogmaként, s különben is – függetlenül attól, hogy prehistorikus beszámolója elfogadásra talál vagy sem – ennek a kérdésnek semmi köze sincs a jelenlegi emberhez és annak belső természetéhez. A fent említett anyagba merülés (az u. n. Bűnbeesés) folytán ugyanis semmiféle eredendő bűn nem hárult az emberiségre. De mindezt már kielégítően letárgyaltuk. Továbbá azt is tanultuk, hogy azok az átalakulások, amelyeken az ember a lefelé tartó íven átment – s ez az ív centrifugális volt a Szellem számára és centripetális az anyag szempontjából – továbbá azon átalakulások, amelyeken majd ezentúl fog átmenni a felfelé tartó ösvényen, ahol a két erő iránya megfordul és így az Anyag lesz centrifugális és a Szellem centripetális –, tehát mindezek a változások fenn vannak tartva a majmok számára is, vagy legalább is azok számára, amelyek ebben a körben az emberhez legközelebb eső osztályba értek. Ők emberek lesznek az ötödik körben, éppen úgy, amint a jelenlegi emberek is majomszerű formákban lakoztak a harmadik, azaz megelőző körben. Tekintsük hát a szumátrai őserdőkben élő jelenlegi példányokat úgy, mint sajátmagunk degradált és eltörpült mintáit – Huxley kifejezése szerint mint „zavaros másolatokat” –, amilyenek mi (az emberiség nagyobbik része) voltunk a negyedik törzsfaj korai alfajaiban azon időben, amelyet a „Nemzésbe merülés korának” nevezünk. A majom, mi úgy tudjuk, nem természetes fejlődés eredménye, hanem véletlen műve, faji kereszteződés egy állati lény vagy forma és az ember között. Amint ebben a kötetben már kimutattuk, először a néma állatok kezdték el a szexuális párosodást, mert ők előbb váltak szét hímre és nőstényre. A Természet nem akarta, hogy az ember is kövesse az állati példát, erre vall az, hogy amíg az állatok aránylag fájdalom nélkül hozzák létre utódaikat, addig az emberfaj asszonyainál a szülés sok szenvedéssel és veszéllyel jár. Amint az Isis Unveiled-ben megjegyeztük, a majom „az emberi családdal legközvetlenebbül összekapcsolt faji átalakulás
202

eredménye, fattyúhajtás az emberi törzsön, mielőtt a végső tökéletességet elérte volna”. (II. köt. 278. old.) A majmok több millió évvel későbbiek, mint a beszélő ember, mert csak a mi ötödik fajunk késői kortársai. Igen fontos megjegyezni azt, hogy a majmok Egói olyan egyedek, akiket karmájuk arra kényszerített, hogy állati formákban inkarnálódjanak, s ennek oka a késői harmadik és a korai negyedik fajhoz tartozó emberek bestialitása. Ezek az Egók olyan egyedek, akik még e jelenlegi kör előtt elérték az „emberi fokozatot”. Következésképp kivételt képeznek az általános szabály alól. A szatírokról szóló tradíciók egyáltalán nem mesék, hanem arra a ma már kihalt állati emberfajra vonatkoznak, amelynek állati „Évák” voltak az ősanyáik és emberi „Ádámok” az ősapáik. Innen a kabbalista allegória Lilithről vagy Lilaturól, Ádám első feleségéről, akit a Talmud mint varázslatos nőt ír le, hosszú hullámos hajjal, vagyis egy ma már ismeretlen jellegű szőrös nőstény állat lehetett, akit a kabbalista és talmudi allegóriák Samael női képmásának, Samael-Lilith-nek neveznek, egy ember-állat keverék volt, akit a Zohar-ban Hayo Bischat, másként a Bestia vagy Gonosz Bestia néven emlegetnek. Ebből a természetellenes egyesülésből származtak a jelenlegi majmok. Ez utóbbiak valóban „beszédtől megfosztott emberek”, akik az ötödik körben beszélő állatok lesznek, vagyis alacsonyabbrendű emberek, míg bizonyos Iskolák Adeptusai azt remélik, hogy a fejlettebb intelligenciájú majmok Egói már a hatodik törzsfaj végén újra megjelennek. Hogy milyen lesz leendő formájuk, ez másodrendű kérdés. A forma semmit nem jelent. A flóra, a fauna – a magasabbrendű állatokkal együtt – valamint azok koronája az ember nemben és fajtában változik és átalakul a környezeti és klimatikus viszonyok szerint, éspedig nemcsak minden körben, hanem minden törzsfajban is, sőt minden geológiai kataklizma után is, amely valamely törzsfajnak véget vet, vagy fordulópontot képez azon belül. A hatodik törzsfajban az orángután, a gorilla és a csimpánz mint őskori leletek már a kihalt négykezű emlősök közé fognak tartozni, és – korszakok múlásával, amint a Manvantara vége mindjobban közeledik – új, bár kisebb számú, egymástól mindjobban eltérő formák fognak keletkezni az emberi fajok „levetett” típusaiból, amikor már az emberiség újra az asztrális síkon fog élni, miután kiemelkedett a fizikai lét mocsarából. A majmok nem léteztek az ember előtt, és ki fognak halni, még mielőtt a hetedik faj kifejlődik. Fajunk elmaradott embereinek monádját a karma tovább viszi egy lépéssel, és a fiziológiailag megújított babuinok (majomfélék) újonnan kifejlesztett emberi testébe helyezi el őket. Ez természetesen több millió év múlva fog bekövetkezni. De ez a kép a ciklikus haladásról – amely Földünk minden élőlényére érvényes, s amely egymás után keríti sorra a fajokat – megfelel a valóságnak, és nincs szükség ember, állat és növény „speciális teremtésére”, azaz csodaszerű kiformálására ex nihilo – a semmiből. Az Okkult Tudomány tehát így magyarázza azt, hogy miért nincs láncszem a majom és az ember között, és bemutatja, hogy a majmok származnak az embertől és nem fordítva.

Vázlatos körkép a korai fajokról
Néhány millió éves időtartam választja el az első „értelem nélküli” fajt a későbbi, magas intelligenciájú és intellektuális lemuriaiaktól. És ugyancsak több millió év távolság választja el az atlanteánok legkorábbi civilizációját a történelem előtti időktől. A lemuriaiakról mindössze egy-két néma emlék tanúskodik: néhány törött oszlop és ősi küklopszfal-romok. Meghallgatásra nem találnak, mert hiszen csak a „vak természeti erők alkotásai”, amint egyesek mondják, míg mások szerint „kimondottan újkoriak”. A szkeptikusok és materialisták megvetően félreteszik a hagyományt, a túlbuzgó egyházi

203

emberek viszont mindenáron a Bibliához akarják igazítani. Ha valamely legenda semmiképpen nem illeszkedik bele a Noé féle Vízözön elméletbe, akkor arra a keresztény papság kijelenti, hogy az nem más, mint az „ősi babonaság hagymázas félrebeszélése”. Atlantisz létezését általában tagadják, vagy esetleg összetévesztik Lemuriával és más letűnt földrésszel, s itt talán az is közrejátszik, hogy Lemuria félig-meddig a modern tudomány alkotása, tehát hinni kell benne, míg Platón Atlantisza a legtöbb tudós szerint csak álom. Atlantiszt Platón követői gyakran úgy írják le, mint Afrika toldalékát. Sőt a keleti part mentén is gyanakszanak egy ősi kontinens létezésére. Afrika azonban, mint kontinens, sohasem volt része sem Lemuriának, sem Atlantisznak, – amint a harmadik és a negyedik kontinens nevében már megegyeztünk. Az ősi neveket sem a Purânákban, sem másutt nem említik. De elég csak egy ezoterikus kulcs birtokában lenni ahhoz, hogy ezeket a letűnt világrészeket a különböző Dévák, Munik és „Istenek Földjével”, a Purânákban leírt Varshákkal, Dwipákkal és a zónákkal azonosítsuk. A Shveta-Dwipa például Lemuria korai napjaiban mint óriás hegycsúcs emelkedett ki a tenger mélyéből, minthogy a Madagaszkár és az Atlaszhegység közötti térséget vizek fedték egészen Atlantisz korai korszakáig, amikor azután Lemuria letűnt, és Afrika emelkedett ki a tenger mélyéből, az Atlasz-hegység pedig részben alámerült. Még több kötetes mű keretében is nyilvánvalóan lehetetlen vállalkozás lenne az első három faj fejlődéséről részletes és folyamatos beszámolót adni, a következő oldalakon tehát csak általános képet rajzolhatunk. Az első fajnak nem volt saját története. A második fajról ugyanezt lehetne mondani. Ezért csak a lemuriaiaknak és az atlanteánoknak szentelünk gondos figyelmet, mielőtt saját ötödik fajunk történetéhez hozzáfognánk. Mit tudunk – Európát kivéve – a többi kontinensről, és mit tud a történelem, vagy mit fogad el a korai fajokról? „Babona” mindaz, ami kívül áll a materialista tudomány minden mást elutasító spekulációin. A mai kor bölcsei semmiben sem akarnak hinni. Platón „szárnyas” és hermafrodita fajait, a Szaturnusz és az istenek uralma alatti aranykort egy kézlegyintéssel elintézik, Haeckel mindent nyugodtan visszahelyez új helyére a természetben, az isteni fajainkról azt tartják, hogy az óvilági majmoktól származtak, végső ősünk pedig a „tengeri váladék” egy paránya! Márpedig helyesen mondja Faber: „Ki fog derülni az, hogy az ősi költészet meséiben a történeti igazság egy darabkája rejlik”. Bármennyire is egyoldalú erőfeszítéseket tesz Faber, az „A Dissertation on the Mysteries of the Kabiri” tudós szerzője kétkötetes munkájában abban az irányban, hogy a klasszikus mítoszokat és az ősi pogányság szimbólumait a „Szentírás igazságának tanúbizonyságára” kényszerítse, ezt az „igazságot” az idő és az újabb kutatások – legalábbis részben – leleplezték. Ellenkezőleg, éppen a Szentírás ügyes adaptációja vall az ősi pogányság mély bölcsességéről, még annak ellenére is, hogy a Kabiriról – az antik világ legtitokzatosabb isteneiről – szóló igazságot oly sokan, köztük Cumberland püspök, Dr. Shuckford, Cudworth, Vallancey, stb., s végül maga Faber is, vad és ellentmondó elméletekkel kibogozhatatlanul összekeverték. Mindazonáltal ezek a tudósok egytől egyig bizonyos következtetésre jutottak, amit Faber a következőképpen fogalmaz meg:
Nincs okunk úgy vélekedni, hogy a nem-zsidó világ bálványimádása puszta önkényes kitalálás volt. Ellenkezőleg, ez a bálványimádás szinte egyetemesen bizonyos tényleges események hagyományos emlékezetén alapult. Úgy vélem, ezek az események az emberiség első fajának (az ezoterikus tanítások szerint a negyedik fajnak) a Vízözön által történt elpusztítására vonatkoztak. (I. fejezet, 9. old.)

Ehhez még Faber hozzáteszi:

204

Meggyőződésem szerint a Phlegyan-sziget elsüllyedéséről szóló tradíció azonos az Atlantiszsziget elsüllyedésével. Mindkettő arra a nagy eseményre utal, amikor az egész világ elmerült az özönvíz hullámaiban, vagy – feltételezve, hogy a Föld felületének íve eredeti helyzetében maradt – a központi tenger emelkedett fölébe. M. Bailly Platón Atlantiszáról szóló művében, amelynek nyilvánvaló célja a szentírási kronológia megdöntése, arra törekszik, hogy bebizonyítsa, miszerint az atlanteánok igen ősi északi nép volt, akik jóval korábban éltek, mint a hinduk, a föníciaiak és az egyiptomiak. (U. o. II. 283-4. old.)

Ebben Faber felfogása egyezik Bailly-ével, aki sokkal tudományosabb, s több intuícióval bír, mint azok, akik a bibliai kronológiát átveszik. Bailly-nek abban is igaza van, amikor az atlanteánokat azonosítja a titánokkal és óriásokkal. (Lásd Lettres sur l'Atlantide című cikkét.) Faber azért is hajlamos elfogadni francia kollégájának véleményét, mivel Bailly említést tesz Cosmas Indico-Pleustes-ről, aki egy régi hagyományra hivatkozik, mely szerint Noé „régebben az Atlantisz szigeten lakott”. Mármost, akár „Poseidonis” volt ez a sziget – amint azt az Esoteric Buddhism írja –, akár pedig az Atlantisz kontinens, ez itt nem lényeges. A tradíció megvan, éspedig keresztény író által feljegyezve. Egyetlen okkultista sem gondolna arra, hogy Noét megfossza előjogaitól, ha elismerik róla, hogy egy atlanteán volt. Így egyszerűen csak arról van szó, hogy az izraeliták elismételték Vaivasvata Manu, Xisuthrus és még sok más személy történetét más név alatt, amihez éppen olyan joguk volt, mint bármely más nemzetnek vagy törzsnek. Kifogásoljuk azonban a bibliai kronológia szószerinti elfogadását, amely képtelen és nem felel meg sem a geológiai adatoknak, sem pedig a józanésznek. További kifogásunk: ha Noé egy atlanteán volt, akkor ő – amint Faber is mondja – titán, óriás kellett, hogy legyen, s ha pedig óriás volt, miért nem óriásnak mutatja be őt a Genezis?40 Bailly ott téved, amikor elveti Atlantisz elmerülését, s az atlanteánokat egyszerűen csak egy északi és vízözön utáni népnek tartja, bár megjegyzi: „virágzásuk megelőzte a hindu, egyiptomi és föníciai birodalmak létrejöttét”. Ebben is igaza lenne, ha tudott volna arról a földrészről, amit megegyezés szerint Lemuriának neveztünk el. Mert az atlanteánok a lemuriakkal összehasonlítva valóban vízözön utáni nép volt, csakhogy Lemuriát nem a vizek árasztották el, mint Atlantiszt, hanem földrengések és földalatti tüzek következtében elmerült a hullámokban, amelyhez hasonló sors vár egy napon Nagy-Britanniára és Európára. Hogy mindezek a dolgok ennyire összekuszálódtak, az elsősorban a tudósok tudatlanságára vezethető vissza, akik nem akarják elismerni egyrészt azt a tradíciót, hogy addig már több kontinens elsüllyedt, másrészt pedig nem akarnak tudomást venni arról a periodikus törvényről, amely az egész manvantarai cikluson át érvényesül. Abban is igaza van Baillynak, hogy a hinduk, az egyiptomiak és a föníciaiak az atlanteánok után jöttek, mert ez utóbbiak a negyedik fajhoz tartoztak, míg az árják és a sémita ág már az ötödik fajhoz. Platón, amikor elismétli az egyiptomi papok által Szolónnak elmondott történetet, készakarva összekeveri a két kontinenst – amint azt minden beavatott tenné –, s az utolsónak elsüllyedt kis szigethez fűzi mindazokat az eseményeket, amelyek a két hatalmas, történelem előtti, hagyomány által feljegyzett kontinensen történtek. Ezért ír a Földből teremtett első emberpárról, akik által az egész sziget benépesült. És itt nem Ádámot és Évát érti, sem pedig saját hellén őseit. Egyszerűen allegóriában beszél, s a „Földet” említve az „anyagra” gondol,
Faber, a hívő keresztény is mondja: „A Noé-család… az atlanteán vagy titán elnevezést is viselte, főleg a nagy pátriárkát mintegy tiszteletadásként Atlasznak vagy Titánnak nevezték”. (U. o. II. 285. old). Ha így volt, akkor a Biblia szerint Noé leszármazottja kellett, hogy legyen az Istenfiak – a bukott angyalok – és az „emberek leányainak, akik szépek voltak”. (Ld. Genezis, 6. fejezet) Miért is ne, hiszen Noé apja, Lamech, megölt egy embert, s ugyanolyan gonosz volt fiával és leányaival együtt, mint az egész emberiség, amely elmerült a Vízözönben.
40

205

mert hiszen az atlanteánok voltak valójában az első tisztán emberi és földi faj, – az őket megelőző fajok ugyanis nem annyira emberi és szilárd, mint inkább isteni és éterikusak voltak. De Platón bizonyára tudott – mint minden más beavatott adeptus – a harmadik faj történetéről a „Bukás” után, jóllehet ezt a tudását – hallgatásra és titoktartásra tett fogadalma következtében – félreérthetetlenül soha ki nem mondta. De most már, miután megismerkedtünk a keleti népek hozzávetőleges kronológiájával – mely kronológia mindenben a korai árja számításokon alapszik, s azt követi – könnyebben fogjuk tudni elképzelni azokat a mérhetetlen időszakokat, amelyek – az első és a második fajról nem is beszélve – a nemek szétválása óta elteltek. A két első faj megértése meghaladja a nyugati gondolkodáshoz szokott elmét, s éppen ezért úgy véljük, fölösleges részletesen szólni róluk, sőt a harmadik fajt sem tárgyaljuk korábbi fokozatában.41 Kiindulásként csak ez utóbbi, teljes emberi periódusát vehetjük, különben az avatatlan olvasót menthetetlenül összezavarnánk. A HARMADIK FAJ ELBUKOTT - többé nem teremtett, utódait ezentúl nemzette. Ráadásul – mivel a szétválás időszakában még értelem nélküli volt – abnormális leszármazottakat nemzett mindaddig, amíg a fiziológiai természet a helyes irányba nem terelte ösztöneit. Amint a Bibliában az „Úristen”, azonképp a „Bölcsesség Fiai”, a Dhyan Chohánok is intették a fajt, hogy ne nyúljon a Természet által tiltott gyümölcshöz, de figyelmeztetésüknek nem volt foganatja. Az emberek csak akkor vették észre cselekedeteiknek helytelenségét – bűnnek nem nevezhetjük –, amikor már túl késő volt, vagyis akkor, amikor az angyali monádok a magasabb szférákból inkarnálódtak bennük, s megadták nekik az értelmet. Mindaddig ugyanis az emberek tisztán fizikaiak voltak, akárcsak a tőlük származó állatok. Akkor végeredményben mi a különbség közöttük? A Titkos Tanítás azt tartja, hogy a Földön lévő élő és élettelen tárgyak, az állati és az emberi formák között az egyedüli különbség az, hogy egyesekben az un. „tüzek” látensek, míg másokban tevékenyek. A vitális tüzek mindenben megvannak, egyetlen atomból sem hiányoznak. De semmiféle állatban nincs felébresztve a három magasabb princípium, ezek bennük potenciálisak, látensek, s így nem létezők. S ilyen lenne az emberek állati formája még ma is, ha kibontakozásukat csak az Anyag immanens erői és képességei irányították volna attól kezdve, amikor a Nemzők testéből mint árnyékok kiváltak, és fejlődni kezdtek. De amint a Pymander-ben olvassuk:
Ez olyan titok, amely mind a mai napig hétpecsétes és rejtett. A Természet42 elkeveredvén az Emberrel43 bámulatos csodát alkotott: a hét (Pitri vagy Kormányzó) esszenciájának a sajátjával való harmonikus összevegyítését, a Tűz, a Szellem és a Természet (az Anyag noumenonja) így (egymással elvegyülve) azonnal létrehozott hét embert mindkét (negatív és pozitív) nemben a hét Kormányzó esszenciájának megfelelően. (Divine Pymander, I. 16.)

Donelly az „Atlantis, the Antediluvian World” című csodálatos könyvében leírja Atlantisz árja gyarmatait, a virágzó művészeteket és tudományokat – a negyedik fajtól kapott örökséget –, s bátran kimondja, hogy a „jelenlegi létesítmények gyökerei visszanyúlnak a Miocén-korba”. Ez óriási engedmény egy mai tudóstól. De a civilizáció még sokkal messzebb nyúlik vissza, mint a Miocén-kori atlanteánok. Felfedezésre vár még a másodkorból való ember, s vele együtt annak rég elfelejtett civilizációja. 42 A Természet itt a természetes test, a Nemzők árnyéka. 43 Az EMBER itt az „Égi ember”, amint már megállapítottuk. 206

41

Így szól Hermész, a háromszorosan nagy beavatott44 az „Isteni Gondolat hatalmasságá”-ban. Egy másik beavatott, Szent Pál, „a tiszta igazság rejtélyes tükrének” nevezi világunkat, a nazianzi Szent Gergely pedig Hermészt igazolja következő megállapításával: „A látható dolgok csak árnyékai és vázlatai olyan dolgoknak, amelyeket mi nem láthatunk”. Örök társulásról van itt szó, s a képmások megismétlődnek a létezés legmagasabb fokától le egészen a legalsóig. Az „Angyalok Bukása” és az „Égi Háborúskodás” minden síkon megismétlődik, s felső „tükör” képét eltorzítja az alsó „tükör”, s az eseményeket minden sík a maga módján ismétli el. A keresztény dogmák visszaemlékezések Platón paradigmáira, aki ezekről a dolgokról csak óvatosan beszélt, ahogy azt a beavatottak teszik. A Desatir néhány mondata ezt pontosan kifejezi:
Minden, ami a Földön van – mondja az Úr (Ormazd) – árnyéka valaminek, ami a felső szférákban van. A fénylő dolog (fény, tűz, stb.) árnyéka annak, ami még fénylőbb, és így tovább, míg el nem ér Engem, aki a fények fénye vagyok.

A kabbalista könyvekben, de különösen a Zohar-ban, igen erősen kifejezésre jut az a gondolat, hogy a Földön vagy az Univerzumban minden objektív tárgy „árnyéka” (Dyooknah) az örök Fénynek vagy Istenségnek. A harmadik faj különösen ragyogó árnyéka volt eleinte az isteneknek, akiket a tradíció az allegorikus Égi háborúskodás után a Földre száműz. Itt a Földön ez a háború még szimbolikusabb lesz, mint a szellem és az anyag háborúja. S ez a háború tartani is fog mindaddig, amíg a belső, isteni ember a saját külső, földi lényét hozzá nem hangolja eredendően szellemi természetéhez. Mindaddig a földi lény sötét és vad szenvedélyei örök harcban lesznek mesterükkel, az Isteni Emberrel. De az állat egy napon meg fog szelídülni, természete megváltozik, s újra összhang lesz a kettő között, mint a „Bukás” előtt, amikor még a halandó ember is az Elemek segítségével teremtés, s nem születés útján jött létre. A fentiek világosan kitűnnek minden nagy teogóniából, de különösen a görög mondavilágból és Hésziodosz Teogonia című művéből. A modern mítosz-kutatók egyáltalán nem értették meg, miért kellett Kronosznak, a fiúnak megcsonkítania, s ezzel impotenciára kárhoztatnia apját, Uránuszt. Pedig egészen világos, s minthogy a történet általánosan ismert volt,45 nyilvánvalóan mélyen filozofikus és absztrakt jelentést hordozhatott, amely a mai kor
A jelenlegi múzeumokban és könyvtárakban található Pymander, Thoth egyik könyvének egy alexandriai platonista által lerövidített szövege. Ezt a harmadik században régi héber föníciai kéziratok alapján egy zsidó kabbalista újra fogalmazta és elnevezte „Enoch Genezisének”. De még eltorzult maradványaiból is kitűnik, mily pontosan követi a szöveg az Ősi Bölcsességet például ott, ahol a Hét Teremtőről és a hét primitív emberről beszél. Ha pedig az Enoch, Thoth vagy Hermész, Orfeusz és Kadmus elnevezéseket halljuk, ezek voltaképpen generikus nevek, leágazásait és késői sarjait jelölik a hét elsődleges Bölcsnek – a Dhyan Chohanoknak vagy Déváknak –, akik illuzórikus, tehát nem halandó testben inkarnálódtak, ők tanították az emberiséget, s akiknek legkorábbi tanítványai felvették Mesterük nevét. Ez a szokás átment a negyedik fajból az ötödikbe. Ezért azonosak a különböző hagyományok Hermészről – az egyiptológusok ötöt tartanak számon – Enochról, stb. Mindegyikük feltalálja az írást, egyik sem hal meg, ma is él, s ők az első Beavatók a Misztériumokban, amelyeket ők alapítottak. Csak az utóbbi időkben tűnt el a kabbalisták birtokából az Enoch Genezise, amelyet Guillaume Postel még látott. Minden valószínűség szerint nagyrészt Hermész könyveiből egy átirat lehetett, és sokkal korábban keletkezett, mint Mózes Könyvei, ahogy azt Eliphas Lévi közli olvasóival. Uránusz egy változata Varunának, az „Egyetemes befogadónak”, a mindent átölelőnek. Varuna egyike a legrégibb védikus istenségeknek, ő a Tér – vagyis az Ég és a Föld teremtője, mivel mindkét megnyilvánulás az ő magjából származott. Csak a későbbi időkben lett Varuna az Adityák főnöke, egy Neptunszerű lény, aki a Leviatánon lovagol. Ez utóbbi a Makara, a zodiákus jelei között jelenleg a legszentebb és a legtitkosabb. Varuna, „aki nélkül még pislantani sem tudna semmilyen teremtmény”, később Uránuszhoz hasonlóan ugyanúgy lealjasult, s mint Uránusz, ő is nemzésbe merült. Az exoterikus antropomorfizmus Varuna 207
45 44

bölcsei számára elveszett. Az allegóriában szereplő büntetés valóban egy „új korszakot, a teremtés folyamatának második fázisát” jelzi, amint azt Decharme (Mythologie de la Grece Antique, 7. old.) helyesen mondja, jóllehet magyarázatára nem tesz kísérletet. Uránusz a természetes fejlődés elé akart akadályt gördíteni azzal, hogy gyermekeit azonnal elpusztította, amint megszülettek. Mivel Uránusz a Káosz – a Tér vagy a Megnyilvánulatlan Istenség – valamennyi teremtő erőit személyesíti meg, neki kell meglakolnia. Hiszen éppen ezek az erők teszik képessé a Pitriket arra, hogy kifejlesszék magukból az elsődleges embereket – minthogy maguktól nem kívánnák a teremtést - később az általuk teremtett emberek ugyanezekkel az erőkkel szintén magukból fejlesztik ki a saját utódaikat. Az utódok létrehozásának műve, amelyet Uránusznál egy időre felfüggesztettek, most Kronosz, az idő46 kezébe kerül. Kronosz egyesül Rheával (a Földdel ezoterikus értelemben, általános értelemben az anyaggal), s így égi és földi Titánokat hoz létre. Ez az egész szimbolikus történet a fejlődés misztériumaira vonatkozik. A fenti allegória exoterikus verziója a korai fajokról szóló ezoterikus tanításnak. Kronosznál megismétlődik ugyanez a történet. Amint Urárusz elpusztította Gaea-tól (aki a megnyilvánulás világában azonos Aditivel, vagyis a Nagy Kozmikus Mélységgel) született gyermekeit azzal, hogy bezárta őket Tythea, azaz a Föld mélyébe, ugyanígy Kronosz – a teremtés ezen második fázisában – szintén elpusztította Rheától született gyermekeit, éspedig úgy, hogy felfalta őket. Ez célzás a Föld, vagyis a Természet eredménytelen kísérleteire, amikor egyedül akart teremteni valóban emberi embereket. (Lásd a 3-10. Stanzát és folytatását, továbbá Berosus beszámolóját az elsődleges teremtésről.) Az idő felfalja saját sikertelen művét. Akkor jön Zeusz, Jupiter, aki ugyancsak letaszítja atyját trónjáról.47 Jupiter a titán, bizonyos értelemben Prométeusz,48 s ebben különbözik Zeusztól, a nagy „Istenek Atyjától”. Hesziodosznál Jupiter a „tiszteletlen fiú”. Hermész a Pymanderben „Égi Embernek” nevezi; újra találkozunk vele még a Bibliában is, ahol előbb Ádámnak hívják, majd később – transzmutációval – Ham a neve. Végeredményben mindezek az alakok a „Bölcsesség Fiainak” megszemélyesítői. Annak megerősítésére, hogy Jupiter a kifejezetten emberi atlanteán ciklushoz tartozik – ha nem elég az a bizonyság, hogy Uránusz és Kronosz megelőzték őt – hallgassuk meg, mit mond Hesziodosz: A Halhatatlanok megteremtették az Arany és az Ezüst Kort (az első és a második fajt), Jupiter megteremtette a Bronz Kor (két elem keverékének) nemzedékét, a Hősöket, azután a
funkcióit – Muir szerint – „a legfenségesebb kozmikus funkciókat” az Égből lerántotta a Földre. Amint az előbb említett orientalista mondja: „(A Védákban) a Varunának tulajdonított tulajdonságok és funkciók folytán ez az Istenség morális emelkedettségben és szentségben magasan a többi Védikus Istenség fölött áll”. De hogy pontosan megértsük bukásának s ugyanígy Uránusz bukásának az okát, ahhoz az kell, hogy minden exoterikus vallásban az emberi képzelet tökéletlen és bűnös művét lássuk, továbbá tanulmányozni kellene azokat a misztériumokat, amelyeket Varuna – a hagyomány szerint – közölt Vasishtával. Csakhogy „titkait, akárcsak Mitra titkait, nem szabad a balga tömeggel közölni”. 46 Kronosz nemcsak Κρόνος, az Idő, hanem – amint Bréal kimutatta Hercule et Cacus című művében (57. old.) – a szótövet (kar) tekintve „teremteni, kreálni” jelentéssel is bír. Kétségbe vonjuk viszont Bréal és az őt idéző Décharme kijelentését, miszerint a Védák-ban Kronan – az, aki tesz – egyike a teremtő isteneknek. Bréal valószínűleg a Karmára gondolt, vagy még inkább Vishva-karman-ra, a teremtő istenre, a „mindent alkotóra és a világ nagy építészére”. 47 A Titánok harca, legalábbis a teogóniában, az a harc volt, amelyet Uránusz és Gaea (vagyis az absztrakt értelemben vett Ég és Föld) gyermekei folytattak Kronosz gyermekeivel – utóbbiak vezére Zeusz volt – a főhatalomért. Bizonyos értelemben mind a mai napig tartó küzdelem ez a spirituális belső ember és a test embere között. 48 Éppen úgy, amint az „Úristen” vagy Jehova ezoterikusan Káin, vagy éppen a „kísértő kígyó”, de úgy is lehet tekinteni, mint az androgün Éva hímnemű felét, mielőtt ez az Éva, az Adam Kadmon nőnemű fele „elbukott” volna. Az első Sephirothi Hármasságban pedig ő Chokmah, a jobboldal, míg Binah – a nőnemű rész – a baloldal. 208

Vas Kor nemzedékét. Jupiter ezek után elküldi végzetes ajándékát, Pandorát Epimetheusnak.49 Hesiodos az első asszony leküldését „baljós adománynak” nevezi. Szerinte ez büntetés volt azért, mert az ember „ellopta az (isteni teremtő) tüzet”. Amint Pandora megjelenik a Földön, egyszerre felüti a fejét minden baj. Ő előtte az emberi fajok boldogan éltek, fájdalomtól, betegségtől mentesen, s ugyanezt halljuk a Mazdeai Vendidad-ban a Yima uralma alatt élő első fajokról. A két Vízözönt is ki lehet mutatni az egyetemes hagyományokban, ha gondosan olvassuk Hesiodost, a Rig Védát, a Zend Avestát, stb., de sehol sem hallunk ezekben a teogóniákban az első emberről, mert erről csak a Biblia beszél. 50 A mi fajunk embere az egyetemes hagyomány szerint egy vízi kataklizma után jelenik meg. A Vízözön elbeszélése után a hagyomány csak megemlíti azoknak a kontinenseknek és szigeteknek a nevét, amelyek annak idején elmerültek az óceán hullámaiban.51 Hesiodos szerint (Opera et Dies, V. 108.) „az istenek és a halandók közös eredettel bírnak”, Pindaros pedig megismétli ezt az állítást. (Nemezis. VI. I.) Deucalion és Pyrrha, akik Noéhoz hasonlóan bárkát építettek és megmenekültek a vízözöntől, arra kérik Jupitert, hogy keltse újra életre az emberi fajt, amelyet az Özönvízzel kipusztított. A szláv mitológiában minden ember elpusztul, csak két öreg ember, egy férj és a felesége éli túl a katasztrófát. Akkor Pram-gimas, a „Fő Mester” azt tanácsolja nekik, hogy a Föld szikláin ugorjanak hetet, s ebből hét új faj (párosan) születik, tőlük származnak a litván törzsek, szám szerint kilencen.52 A Mythologie de la Grece Antique szerzője, Decharme, helyesen mondja, hogy a négy kor nemcsak korszakokat jelöl, hanem egyben allegorikus célzás is a fajokra. Amint írja:
Görögországban az egymást követő fajokat, amelyek elpusztultak és helyettük átmenet nélkül jött az új, a fémek nevével jellemezték, kifejezvén ezzel e fajok csökkenő értékét. A legértékesebb és legragyogóbb fém, az arany… jellemzi az első fajt. A második faj, az Ezüst kor emberei már alsóbbrendűek. Tehetetlen és gyenge teremtmények, egész életük nem más, mint hosszú és ostoba gyermekkor… Ezek eltűnnek… A Bronz kor emberei hatalmasak és erőszakosak (a harmadik faj)… rendívül erősek. Bronz fegyvereik voltak lakóhelyük is bronzból épült, más fémet nem használlak. A vas, a fekete fém, még ismeretlen volt. (Hesiodos, Opera et Dies, 143-155.)

Hesiodos szerint a negyedik faj a hősök faja volt, akik Théba (Lásd Aeschylus: The Seven Againts Thebes) vagy Trója falai alatt estek el. Tehát a legrégibb görög költőknél is megtalálható a négy faj leírása, jóllehet anakronisztikusan és összekeverve, a mi tanainkat ezek szerint a klasszikus írók is megerősítik. Ellenvetésként azt halljuk, hogy mindez csak „mitológia” és költészet. Mit fog szólni a modern tudomány az ilyen ósdi mesék tényleges eseményekké való átalakításához? A szentenciát könnyű kitalálni. Ezért kénytelenek vagyunk előre megválaszolni, s egyben azt is bizonyítani, hogy éppen a tudomány területén vesznek alapul meséket és empirikus spekulációkat, ezért a tudomány képviselőinek nincs joguk – súlyos gerendával a szemükben – az okkultista szemében lévő szálkára rámutatni, ami esetleg csak az ő képzeletük szerint van ott.
Pandora eredeti történetét „A két fivér” című egyiptomi legendában olvashatjuk (fordította M. Maspero, a Bulaq-i Múzeum igazgatója). Noum, a híres égi művész egy csodálatos szépségű leányt teremt, s elküldi őt Batoo-hoz, s ezzel feldúlja annak boldogságát; Batoo természetesen az ember, a lány pedig Éva. (lásd Revue Archéologique 1870. márc. szám, valamint Decharme, id. mű, 285. old.) 50 A Vendidad-ban Yima nem az „első ember”, csak az orientalisták felfogása szerint az. 51 Boeotia elmerült, s utána az ősi Athén és Eleusis. 52 Deutsche Mythol. I. 545. old. 3. kiad. és Hanusch Slawische Myth. 235. old. Ld. Decharme, id. mű 281. old. Szerinte kilencszer kellett ugraniuk. 209
49

40. Azután a harmadik és a negyedik (faj) gőgjükben felfuvalkodtak. „Mi vagyunk a királyok, mi vagyunk az istenek”. (a) 41. Gyönyörű nőket vettek magukhoz. Az értelem nélküliek, a szűk-fejűek fajtájából vettek feleségeket. Szörnyetegeket nemzettek, gonosz démonokat, hímneműeket és nőneműeket, valamint Khado-kat (Dakini) kis értelemmel. (b) 42. Templomokat építettek az emberi test imádására, a hím és a nő imádására. (c) Ettől kezdve a harmadik szem nem működött többé. (d) (a) Ilyenek voltak az első igazán fizikai emberek, akiknek legfőbb jellegzetességük a gőg volt! Ezeknek, vagyis a harmadik faj embereinek és az óriási atlanteánoknak emlékezete maradt fenn egyik generációról a másikra egészen Mózes idejéig, objektív formát öltve azokban a vízözön előtti óriásokban és félelmetes mágusokban, akikről a Római Egyház oly élénk, s ugyanakkor elferdített legendákat őriz. Az archaikus bölcsesség kommentárjainak olvasója és tanulmányozója könnyen fel fogja ismerni az atlanteánok némelyikében a Nimródok, a Bábel Tornyának építői, a Hamiták prototípusait és a többi – a teológiai irodalom kifejezésit használva – „átkos emlékű” legendás alakot, akik végeredményben a Sátán ortodox típusaival látták el az utókort. Itt most természetszerűleg felmerül annak szükségessége, hogy ezen korai, jóllehet mitikus fajok vallási erkölcstanát megvizsgáljuk. Milyen volt a harmadik és a negyedik faj vallása? A szokott értelmezés szerint sem a lemuriaiaknak, sem utódaiknak a lemuro-atlanteánoknak nem volt semmiféle vallásuk. Nem voltak dogmáik, nem kellett hinniük. Amint a harmadik fajhoz tartozó ember mentális felfogása megnyílt, azonnal egynek érezte magát a mindig jelenlévő, jóllehet ismeretlen és láthatatlan Eggyel, az Egy Univerzális Istenséggel. Miután mindenki megkapta az isteni erőket és érezte magában saját belső Istenét, ettől kezdve azt is felfogta, hogy természete szerint ember-isten, bár fizikai énje állati. A kettő közötti küzdelem azon a napon kezdődött, amikor megízlelte a Tudás Fájának gyümölcsét; életre-halálra szóló harc indult meg a spirituális és a pszichikus, valamint a pszichikus és a fizikai között. Azok, akik uralmat szerezvén a test fölött legyőzték az alsó princípiumokat, csatlakoztak a „Világosság Fiaihoz”. Akik fölött pedig az alacsonyabb természet győzött, az Anyag rabszolgái lettek. A „Világosság és a Bölcsesség Fiaiból” végül is a „Sötétség Fiai” lettek. Elestek a halandó élet és a halhatatlan élet közötti csatában, s az elesettekből formálódott ki az atlanteánok későbbi generációinak a magja.53 Tudatának hajnalán a harmadik gyökérfaj emberének tehát nem volt olyan hite, amit vallásnak lehetne nevezni. Vagyis éppen úgy fogalma sem volt a „ragyogással és arannyal ékes vallásokról”, mint ahogy nem ismert semmiféle hitrendszert vagy kultikus hitet sem. De ha a vallás fogalmát úgy határozzuk meg, hogy az a tömegek hódolata olyanokkal szemben, akiket magasabbrendű lényeknek tart, – mint pl. ahogy a gyermek érez szeretett szülője iránt – akkor még a legkoraibb lemuriaiaknak is volt – intellektuális életük kezdettől fogva – vallásuk, éspedig gyönyörű vallásuk. Vajon nem voltak-e körülöttük, sőt saját magukban is az elemek ragyogó istenei?54 Gyermeki létüket vajon nem azokkal töltötték-e, akik nevelték,
Az atlanteán szót itt egy bizonyos értelemen, mint a „varázsló” szinonimáját használjuk. Igen sokféle atlanteán faj létezett, s fejlődésük több millió évig tartott. Nem voltak mind gonoszok, csupán a fejlődési ciklusuk végére lettek azzá, amint mi is, az ötödik faj, hamarosan azzá leszünk. 54 Az „Elemek Istenei” nem az Elementálok. Ez utóbbiakat az Elemek Istenei legfeljebb csak mint eszközöket használják, mint anyagot, amelybe beöltöznek. 210
53

ápolták, létüket megalapozták, s intelligens, tudatos életre ébresztették őket? Mi azt hallottuk, hogy így volt, és hisszük is. Mert a Szellem leszállása az anyagba sohasem történhetett volna meg, s az anyag sohasem kaphatta volna meg az első impulzust, ha bizonyos ragyogó Szellemlények fel nem áldozták volna saját szuper-éterikus esszenciájukat, hogy ezen esszencia bizonyos részével, vagy jobban mondva visszatükröződésével átlelkesítvén az anyag-embert, megadják mindegyiknek belső princípiumait. A Hét Égből – a Létezés hét síkjáról – jövő Dhyanik alkotják a jelenlegi és jövőbeli Elemek noumenonját, éppen úgy, amint a természet Hét Erőinek Angyalai (mely Erőknek durvább hatásait láthatjuk abban, amit a tudomány „mozgási módoknak”, lemérhetetlen erőknek, stb. szeret nevezni) ennél is magasabb noumenonjai a náluk is magasabb Hierarchiáknak. Azon régi időkben „Aranykor” volt ez, az a kor, amikor „az Istenek a földön jártak, s szabadon érintkeztek a halandókkal”. Amikor vége lett, az Istenek visszahúzódtak – vagyis láthatatlanok lettek –, s a későbbi generációk azután már csak ezen Istenek birodalmait, azaz az Elemeket imádták. Az Atlanteánok – a nemekre már szétvált fél-isteni ember első ivadékai, vagyis azok a halandók, akik már nemzésből származtak, és emberi módon születtek – „áldoztak” elsőnek az anyag istenének. A homályba vezető messzi múltban, a prehistorikus kornál is korábban ezek az atlanteánok mintegy prototípusai annak, amire a Káin nagy szimbóluma épült,55 ők az antropomorfizmus első megalkotói, akik a formát és az anyagot imádták. S ez később önimádattá fajult, majd elvezetett a fallicizmusig, amely a mai napig is első helyen áll minden exoterikus vallás szimbolizmusában a rituálé, a dogma és a forma terén. Ádám és Éva anyaggá váltak, vagyis a talajt hozták, Káint és Ábelt, utóbbi az életet teremtő talaj, az előbbi pedig „e talaj vagy mező művelője”. Így tehát az első atlanteán fajok, amelyek a Lemuriai kontinensen születtek, legkorábbi törzseikben is már szétváltak erényesekre és bűnösökre, vagyis olyanokra, akik egy láthatatlan Természeti Szellemet imádtak, melynek sugarát önmagában érzi az ember, vagyis panteistákra és azokra, akik fanatikus imádattal fordultak a Föld Szellemeihez, a sötét, Kozmikus, antropomorfikus Erőkhöz, akikkel szövetséget kötöttek. A legősibb Gibborim voltak ők, abban az időben „ama hatalmasok… híres-neves emberek”, (Genezis, VI. 4.) akik az ötödik fajban mint Kabirim jelentkeztek; nevük az egyiptomiaknál és föníciaiaknál Kabiri, a görögöknél Titánok, az indiai fajoknál pedig a Râkshasák és Daityák. Ilyen titkos és misztikus eredete volt minden azután következő és jelenlegi vallásnak, de különösen a késői héberek vallásgyakorlatának törzsi istenük tiszteletében. De ez a szexuális vallás ugyanakkor szorosan kapcsolódott, sőt úgyszólván egybevegyült különböző asztronómiai jelenségekkel, amelyeken alapult. A lemuriaiak az északi pólus felé törekedtek, a hiperboreai kontinens felé, őseik mennyországa felé. Az atlanteánok a déli pólus, a kozmikus és földi értelemben vett gödör felé igyekeztek, ahonnan a tüzes szenvedélyek jönnek, melyeket annak lakói, a kozmikus Elementálok forgószelekbe tömörítenek. A két pólust az ősi emberek Sárkányoknak és Kígyóknak nevezték el, innen erednek a jó és a gonosz Sárkányok és Kígyók, valamint az „Isten Fiaknak” – a Szellem és az Anyag Fiainak – adott nevek: a jó és a gonosz Mágusok. Ez az eredete az ember kettős és hármas természetének. A „Bukott Angyalok” legendája ezoterikus jelentésében az emberi jellem sokféle
Amint a Genezis IV. fejezetéből látjuk, Káin a „föld gyümölcséből” visz áldozatot, lévén ő az első földművelő, míg Ábel „az ő juhainak első fajzásából” visz az Úrnak. Az emberiség első hímjének Káin, az első nőjének pedig Ábel a szimbóluma, mert Ádám és Éva a harmadik faj típusait mutatja. A „gyilkolás” itt vérrontás, de nem az élet kioltása. 211
55

ellentmondásának kulcsát tartalmazza. Rámutat az ember ön-tudatosságának titkára; ez az a sarokvas, amelyen az ember teljes életciklusa – fejlődésének és növekedésének története – megfordul. A fenti tanítás helyes elsajátításától függ az ezoterikus antropogenezis pontos megértése. Ez adja meg a kulcsot a gonosz eredetének sokat vitatott kérdéséhez, és megmutatja, hogy az ember miként választja szét az Egyet sokféle ellentmondó aspektusára. Az olvasó tehát nem lesz meglepve, ha azt látja, hogy milyen sok teret szentelünk annak a kísérletnek, hogy ezt a nehéz és homályos tárgyat megvilágítsuk, ahányszor csak felmerül. Főleg annak szimbolikus aspektusával kell foglalkoznunk, mert ezáltal a gondolkodni tudó tanuló jelzéseket kap kutatásaihoz, s így több fénysugár vetődik e tárgyra, mintha csak a pusztán formális filozófiai előadásmód technikai szakkifejezéseit használnánk. Az un. „Bukott Angyalok” maga az Emberiség. A gőg, a kéjvágy, a lázadás és a gyűlölet démona nem létezett a fizikai, tudatos ember megjelenése előtt. Az ember volt az, aki nemzette és táplálta a gonoszt, megengedvén azt, hogy szívében növekedjék. S megint csak ő volt, aki megfertőzte a benne lakozó Istent azáltal, hogy a tiszta szellemet az anyag tisztátalan démonához kapcsolta. És ha a kabbalista mondás: „Demon est Deus inversus” metafizikai és elméleti igazolását a kettős megnyilvánult Természetben találja meg, gyakorlati alkalmazását viszont csak az emberiségben találjuk. Ezek után világos, hogy miután mi azt állítjuk, hogy (a) az ember megelőzte megjelenésével a többi emlőst, sőt a nagy csúszómászók koránál is hamarabb jelent meg, (b) periodikus vízözönök és jégkorszakok pusztítottak a múltban a Föld tengelyének karmikus okokból történt megzavarása következtében, és főleg (c) az ember egy Magasabbrendű Lénytől, vagy ahogy a materialista mondaná, egy természetfölötti (jóllehet csak ember-fölötti) lénytől származik, nos, mindazon tanításoknak igen kevés reményük van pártatlan megítélésre. Tegyük még hozzá ehhez, hogy a harmadik fajhoz tartozó emberiség egy része – vagyis azok az emberi monádok, akik a korábbi Manvantarában elérték az Érdem és a Karma legmagasabb fokát –, pszichikus és értelmi természetüket úgy nyerték el, hogy ötödik princípiumukat isteni lények foglalták el, akkor a Titkos Tanítás nemcsak a materializmus szemében veszti el hitelét, hanem a dogmatikus kereszténység megítélése szerint is. Mert amint ez utóbbinak tudomására jut, hogy ezek az angyalok azonosak a keresztények „Bukott Angyalaival”, akkor ez a tanítás a legszörnyűbb és legártalmasabb eretnekségnek lesz kikiáltva.56 Az állatban az isteni ember lakozott, s ezért, amikor a fejlődés természetes folyamán a fiziológiai szétválás megtörtént, vagyis akkor, amikor „az egész állati teremtés kibomlott”, s a hímeket a nőtények magukhoz vonzották, a faj elbukott. Nem azért, mert ettek a Tudás Fájának gyümölcséből, és megismerték a jót és a rosszat, hanem mert jobbat nem tehettek. A korai alfajok nem nélküli teremtő ösztönüktől hajtva egy közbeeső fajt fejlesztettek ki, amelyben – amint a Stanzák erre utalnak – a magasabb Dhyan Chohánok inkarnálódnak.57 „Amikor majd megállapítottuk már az univerzum kiterjedését (és sikerült
A legmagasabb és legtisztább Szellemeknek, akik áttörték az alacsonyabb közbeeső tudatsíkokat, a Pymander-féle „Hét Tűzkörnek” talán erre a degradációjára vonatkozik Szt. Jakab mondása: „A bölcsesség (psüche) nem felülről jön, hanem földi, érzéki, ördögi”. Nos, ez a bölcsesség a Manasz, az „emberi lélek”, hiszen a Spirituális Bölcsesség vagy Lélek a Buddhi, amely – minthogy oly közel van az Abszolúthoz – per se csak látens tudat, és a Manasztól függ, ha saját síkján túl meg akar nyilvánulni. 57 Ez a „halhatatlan faj”, ahogy az ezoteriában nevezik, míg exoterikusan Daksha eső ivadékának meddő generációjaként szerepel. Ez a Daksha átkozta meg Naradát, az isteni Rishit azért, mert lebeszélte (Daksha) fiait – a Haryaswákat és a Shabalashvákat – saját fajuk szaporításáról. Daksha átka így hangzott: „Szüless meg a méhben, ezekben a régiókban nincs számodra pihenő hely”. Az átok után – a hagyomány szerint – Narada, a meddő aszkéták fajának képviselője meghalván egyik testében, azonnal újraszületik egy másikban. 212
56

tudomást szereznünk mindenről, ami benne van), akkor fogjuk fajtánkat szaporítani” – mondták az Akarat és a Jóga Fiai ugyanazon fajbeli testvéreiknek, amikor azok felhívták őket, hogy kövessék példájukat. Ez azt jelenti, hogy a nagy Adeptusok és Beavatottak, valamint az aszkéták majd a hetedik törzsfajban fognak szaporodni, azaz újra elme-szülte szeplőtlen fiakat létrehozni. Ez áll a Purânákban, az Adi Parvan-ban, (115. old.) és a Brahmâ Purâna-ban. A Pushkara Mahatmya egyik részében pedig a nemek szétválása van allegorizálva azzal, hogy Daksha, amikor látja, hogy akarat-szülte utódai, a „passzív Jóga Fiai” nem akarnak embereket teremteni, „önmaga felét átváltoztatja nővé, akivel leányokat nemz”, a harmadik faj leendő asszonyait, mely harmadik faj hozta létre Atlantisz óriásait, az un. negyedik fajt. A Vishnu Purâná-ban egyszerűen csak az áll, hogy Daksha, az emberiség atyja, bevezette a szexuális kapcsolatot, hogy ezáltal benépesítse a világot. Az emberi faj szerencséjére a „Választott Faj” már a legmagasabb Dhyánik (intellektuális és spirituális) inkarnációs eszköze lett, mielőtt az emberiség teljesen leszállt volna az anyagba. Amikor a harmadik faj utolsó alfajai – a legalsóbb alfajokat kivéve – pusztulásukat lelték a nagy lemuriai kontinenssel együtt, a „Bölcsesség Hármasságának ivadékai” már megszerezték a halhatatlanság titkát itt a Földön. Ezzel a képességével a fenti Nagy Személyiség ad libitum át tud lépni az egyik elhasznált testből a másikba. (b) Az első háború a Földön, az első vérontás annak következtében történt, hogy az ember szeme és érzékei megnyíltak, s látta, hogy testvéreinek leányai, sőt feleségei is szebbek, mint a saját asszonyai. A szabin nők elrablása előtt már voltak nőrablások, és nem egy Menelaost fosztottak meg Helénájától, még mielőtt az ötödik faj megszületett volna. A Titánok vagy óriások erősebbek voltak, ellenfeleik viszont bölcsebbek. Mindez a negyedik faj, az óriások idejében történt. Mert valóban „voltak óriások” a régmúltban.58 Az állatvilág fejlődési szériája biztosíték arra, hogy ugyanez történt az emberi fajjal is. A teremtés rendjében eggyel lejjebb is találunk tanúkat arra, hogy a növényvilág méretei pari passu jártak az állatvilág méreteinek változásával. A finomrajzú páfrány, amelyet megszárítva könyvjelzőnek használunk, azon gigantikus páfrányok leszármazottja, amelyek a Szén-korban nőttek. Írások, filozófiai és tudományos munkák töredékei – röviden csaknem minden feljegyzés, amely az antik világból reánk maradt – tartalmaz utalásokat az óriásokra. A Titkos Tanítás atlanteánjait könnyű felismerni a Lanka-beli Râkshasákban, a Rama által legyőzött ellenségben. Vajon ezek a beszámolók csak az üres képzelet termékei? Vizsgáljuk meg hát röviden ezt a tárgyat.

A mesék világába tartoznak-e az óriások?
Itt megint ellentmondásba kerülünk a tudománnyal, amely tagadja azt, mintha az ember valaha is nagyobb lett volna a mai átlagos magasságú embertípusnál. Dr. Henry Gregor
Minden ország, minden nép hagyománya erre a tényre mutat. Donnelly idéz Duran atya Historia Antigua de la Nueva España (1885) című könyvéből, amelyben Cholula egyik százéves bennszülötte így számol be a cholulai nagy piramis építéséről: „Kezdetben, még a Nap megteremtése előtt, ez az ország (Cholula) sötétségben és homályban volt… de amint a nap sugarai keleten kisütöttek, óriási emberek jelentek meg… ők építették a piramist, s azután szétszóródtak a világ minden részében”. „Közép-Amerika történetének nagy részét a quinanák-nak nevezett ősi óriásfaj cselekedetei töltik ki” – mondja az „Atlantis” szerzője (204. old.). 213
58

cáfolja az óriásokról szóló hagyományt, mert szerinte az a tények helytelen ismeretén alapul, s példákat hoz fel némely téves magyarázatra, mint e hagyományok eleven cáfolatára. Egyik példája az, hogy Franciaországban 1613-ban az alsó Dauphiné vidékén egy időtlen idők óta „Óriások mezejének” nevezett területen, négy mérföldnyire St. Romanstól, hatalmas csontokat találtak, mélyen elásva a homokos talajban. Emberi maradványoknak nézték, s Teutobochus, a Marius által megölt teuton főnök csontjainak vélték. Cuvier későbbi kutatásai azonban kiderítették, hogy a csontok a 18 láb hosszú Dinotherium giganteum maradványai. Arra is rámutattak már, hogy régi építkezések bizonysága szerint legkorábbi őseink nem voltak sokkal magasabbak, mint mi, mert a jelenlegi méreteknek megfelelő bejárati ajtókat építettek. Az antik világ általunk ismert legmagasabb embere, a hír szerint, a hét és fél láb magas Maximus római császár volt. Nála magasabb embereket azonban napjainkban gyakran látunk. A London Pavilonban mutogatta magát egy magyar ember, aki közel 9 láb magas volt. Amerikában volt látható egy 9 láb 6 hüvelyk magas óriás. A montenegrói Danilo pedig 8 láb 7 hüvelyk volt. Oroszországban és Németországban az alsóbb néposztály körében gyakran találkozunk 7 lábnál magasabb emberekkel. Nos, ha Darwin felfogása szerint a keresztezett fajták tenyésztéséből származó állatok mindig elárulnak bizonyos, „az eredeti típushoz való visszatérésre irányuló tendenciát”, akkor követőinek, a darwinistáknak ugyanezt a törvényt kellene alkalmazniuk az emberre is. Ha az ősi időkben nem léteztek volna óriások, mint bizonyos típus, akkor ma sem látnánk ilyeneket. A fentiek azonban csak a történelmi korra vonatkoznak. És ha a történelem előtti korokból származó csontvázakról egyelőre nem tudunk, hogy velük kétségbevonhatatlanul bizonyítsuk állításunkat a tudomány felfogása szerint, a bizonyíték megtalálása csak idő kérdése. Szerintünk különben is vannak bizonyítékok. Amint már megállapítottuk, az emberi alkat az utolsó faji ciklus óta keveset változott. A régi idők óriásait mind elnyelte az óceánok mélye, s a több százezer év során a víz nyomása és súrlódása még a bronzot is porrá zúzta volna, nemhogy egy emberi csontvázat. Honnan ered vajon a jól ismert klasszikus írók, filozófusok tanúsága, olyan embereké, akiknek igazmondásában kortársaik sohasem kételkedtek? Ne felejtsük el azt sem, hogy csak 1847-ben sikerült végre felkeltenie Boucher de Perthes-nek a tudomány figyelmét az addig jóformán ismeretlen özönvíz előtti emberre, mert az archeológia önelégült módon nem akart róla tudomást venni. Az óriásokról, akik „abban az időben a földön valának” csak a Biblia beszámolójából értesültek a nyugati bölcsek, s egyedüli tanúként a Zodiákus támogatja ezt a megállapítást Orion vagy Atlasz személyében, aki hatalmas vállain tartotta – mint mondják – a világot. De még az óriások sem múltak el tanúk nélkül, s a kérdést több oldalról is meg lehet vizsgálni. A szükséges bizonyítékokkal három tudomány – a geológia, a csillagászat, s a szentírások tanulmányozása, ez utóbbi egyetemes vonásaiban – jön segítségünkre. Kezdjük a geológiával. A geológusok annyit már elismertek, hogy minél régebbi időből való a kiásott csontváz, annál nagyobb, szerkezetileg annál erőteljesebb. Ez a bizonyíték egyik fajtája. Frederic de Rougemont, bár túlságosan is hisz a Bibliában és Noé bárkájában, mégis tudományos tanúnak számít, amikor ezeket írja: „A Gard départementben, Ausztriában, Liege-ben, stb. találhatók csontvázak, melyeknek koponyái mind néger típusra emlékeztetnek… s amelyekei jellegük alapján állati csontokkal lehetne összetéveszteni, mind nagynövésű emberek maradványai. (Historie de la Terre, 154. old.) Lartet, aki tekintély a maga szakmájában, ugyanezt állítja: nagynövésűeknek mondja az Özönvízben – nem okvetlenül Noé özönvizében – elpusztult embereket, s kisebb növésűeknek a később jött fajokat.

214

Ami pedig a régi írók tanúságát illeti, nem is szükséges Tertullianus kijelentésével foglalkoznunk, aki szerint az ő korában Karthágóban egész sereg óriás élt, mert mielőtt Tertullianus tanúbizonyságit elfogadnánk, előbb be kellene bizonyítani személyazonosságát,59 vagy egyáltalán tényleges létezését. De elolvashatjuk az 1858-ban megjelent újságokat, amelyek arról adnak hírt, hogy Karthágó területén egy óriásokat tartalmazó szarkofágot találtak. Ami pedig a pogány írókat illeti, Philostratus tanúságára hivatkozunk, aki megemlít egy hatalmas, huszonkét könyök (egy könyök = kb. 45 cm. Ford.) csontvázat, s arról is beszél, hogy Sigaeum hegyfokán saját szemével látott egy tizenkét könyök hosszú csontvázat. Bár ez valószínűleg nem azé az óriásé volt, akit Apolló Trója ostrománál megölt, amint azt Protesilaus hitte, de mindenesetre egy óriás csontváza volt, éppen úgy, mint a stíriai Messecrates által Lemnosban felfedezett másik csontváz, amely Philostratus szerint (Heroica, 35. old.) „rettenetes látványt” nyújtott. Lehetséges-e, hogy az előítélet annyira elvakítaná a tudományt, hogy ezeket az embereket a bolondok vagy a hazugok közé sorolná? Plinius beszél egy óriásról, akiben Oriont vagy Otust, Ephialtes testvérét véli felfedezni. (Hist. Nat. VII. kötet, XVI. fejezet) Plutarchos kijelenti, hogy Sertorius látta Antaeusnak, az óriásnak sírját. Pausanias kezeskedik különböző óriások sírjának tényleges létezéséről, beszél Asterius és Geryon, Hillus – Hercules fiának – temetkezési helyéről, ezek mind óriások, titánok és hatalmas erejű emberek voltak. Végül Pégues abbé Les volcans de la Gréce című érdekes művében azt állítja, hogy:
Thera szigetének vulkánjaitól nem messze hatalmas koponyájú óriások maradványait találták meg óriási kövek alatt. Az ilyen kövek összehordását itt és más helyeken is csak titáni erők végezhették. A hagyomány az ilyen kősírokhoz szerte a világon az óriások, tűzhányók és a mágia fogalmait kapcsolja. (De Mirville: Des esprits, III. köt. 47-8.)

A fent idézett műben a szerző azon csodálkozik, hogy a Bibliában és a hagyományban a Gibborim, az óriások vagy „ama hatalmasok”, a Rephaim azaz a kísértetek vagy fantomok, továbbá a Nephilim vagyis a bukottak (irruentes) egyformáknak vannak feltüntetve, és mégis „mind emberek”, hiszen a Biblia az ősöknek és a hatalmasoknak hívja őket, – példa reá Nimród. A Titkos Tanítás megmagyarázza a titkot. Az említett nevek, amelyek jogosan csak a négy megelőző fajt és az ötödik legkorábbi kezdeteit jelöli, igen világosan utalnak az első két fantom (asztrális) fajra, a bukott fajra, vagyis a harmadikra, és az atlanteán faj óriásaira, vagyis a negyedik fajra, amelyek letűnte után „az emberek alakja kisebbedni kezdett”. Bossuet az általánosan bekövetkezett bálványimádás okát az „eredendő bűnben” látja. „Olyanok lesztek, mint az Isten” – mondja a Genezis kígyója Évának, elhintvén ezzel a hamis istenségek imádatának első csíráját. Bossuet szerint ebből lett a bálványimádás, vagyis a képeknek, az emberi vagy antropomorf formáknak kultusza és imádása. De ha a bálványimádás ezen alapul, akkor a két keresztény egyház – a görög, de különösen a latin – éppen olyan bálványimádó és pogány, mint bármely más vallás.60 De csak a negyedik faj korában térnek át az isteni voltukat eljátszott emberek a test imádására, más szóval a fallicizmusra. Mindaddig valóban istenek voltak, oly tiszták és isteniek, mint nemzőik, s az allegorikus kígyó mondása pedig – amint azt korábban már kellőképpen bemutattuk – egyáltalában nem az emberek
59 Vannak olyan kritikusok, akik Tertullianus létezésére nem látnak más bizonyságot, csak Eusebius, az „igazmondó” írásait, s ezért létezését kétségbe vonják. 60 Éspedig a határozott tilalom ellenére, mert hiszen az Elyrusban 303-ban tartott nagy zsinaton kimondták, hogy „Isten formája, amely anyagtalan és láthatatlan, nem határolható el alakba vagy formába”. 692ben, a konstantinápolyi zsinat hasonlóképpen megtiltotta a hívőknek, hogy „Jézust mint bárányt fessék le vagy ábrázolják”, továbbá hogy „térdet hajtsanak imádság közben, mivel ez a bálványimádás cselekedete”. A nicaea-i zsinat (787-ben) visszaállította a bálványimádást, a római zsinat pedig 883-ban kiközösítette János konstantinápolyi pátriárkát azért, mert nyíltan ellenezte a képek tiszteletét.

215

fiziológiai bukására vonatkozik, hanem csak a jó és a rossz tudásának megszerzésére, s ezt a tudást már bukásuk előtt megszerezték. Ne felejtsük, hogy csak az Édenkertből való kényszerű kiűzetésük után „ismeré Ádám az ő feleségét, Évát”. Mi természetesen nem akarjuk a Titkos Tanítás tételeit a héber Biblia holt betűivel igazolni, hanem csak rámutatunk ezoterikus értelmezésben a kettő közötti feltűnő egyezésekre. Alexandriai Kelemen csak a neoplatonistáktól való elfordulása után kezdte a gigantes (óriások) szót a serpentes (kígyók) szóval fordítani, azt a magyarázatot adva, hogy a „kígyók és az óriások démonokat jelentenek”.61 Szemünkre vethetnék, hogy mielőtt párhuzamot akarnánk vonni saját tantételeink és a Biblia szövege között, jobb bizonyságot kell felhoznunk a negyedik faj óriásai mellett, mint a Genezisben erre található utalásokat. Feleletünk az, hogy az általunk adandó bizonyítékok sokkal kielégítőbbek, s mindenesetre több irodalmi és tudományos bizonyító erővel bírnak, mint amilyeneket valaha is fel tudnának hozni a Noé-féle Vízözönre. Kínában még a történelmi művek is telve vannak a negyedik fajra vonatkozó visszaemlékezésekkel. A Shoo-King (IV. rész, XXVII. Fejezet, 291. old.) francia fordításában ezt olvassuk:
Amikor a Mao-tse (a Vízözön előtti romlott faj – jegyzi meg a kommentátor –, amelyik az ősi időkben sziklabarlangokba vonult vissza, s amelyiknek leszármazottai állítólag még ma is élnek Kanton közelében)62 régi írásaink bizonysága szerint Tchy-Yeoo által félrevezetve az egész világot felforgatta, az telve lett gonosztevőkkel… Az Úr Chang-ty, (az isteni dinasztiának egyik királya) rátekintett a népre, s nyomát sem látta bennük az erénynek. Ekkor megparancsolta Tehong-nak és Lhy-nek (két kisebb-rangú Dhyan Chohan), hogy vágjanak el minden kapcsolatot az ég és föld között. Azóta nincs többé felszállás és leszállás!63

Genezis, V. fejezet. Charles Gould: „Mythical Monsters” című művében a kínai sárkányokról és Kína irodalmáról szólva (212. old.) megállapítja: „Kína mitológiáiban, történeteiben, vallásaiban, népszerű meséiben és közmondásaiban számos célzás található egy titokzatos lényre, akinek természete fizikai, képességei pedig spirituálisak. Ez a lény bizonyos formát ölt magára, amelyet természetfölötti képességével egy másikra tud átcserélni; hatalma van az időjárás fölött, tetszés szerint hoz létre aszályt vagy termékenyítő esőket, zivatarokat támaszt és csendesít le. Köteteket lehetne összeírni azokról az elszórt legendákról, amelyek mind e tárgykörből valók”. Ez a „titokzatos lény” a mitikus Sárkány, vagyis az ősi idők történelmi személyiségének, a tényleges Adeptusnak a szimbóluma, aki azon idők okkult tudományainak professzora és mestere volt. Más helyen már említettük, hogy a negyedik és az ötödik faj nagy „mágusait” – őseik után – általában „Kígyóknak” és „Sárkányoknak” nevezték. Mindnyájan az u. n. „Bölcsesség Tüzes Sárkányai” hierarchiához tartoznak, a Dhyan Chohanok-hoz, akiket Agnishwatta Pitriknek hívnak, vagy általában Marutoknak és Rudráknak, akik atyjuk, a Tűzistennel azonosított Rudra leszármazottai. Az említett helyen ezt már bővebben tárgyaltuk. Nos, Kelemen, a beavatott neoplatonista természetesen tudott a „Sárkány” szó eredetéről, azt is tudta, hogy miért hívták így a beavatott adeptusokat, s ugyanígy tudott az Agathodaemon, a Krisztus titkáról, a gnosztikusok hét-magánhangzós Kígyójáról. Tudta, hogy az új vallási dogma szerint át kell alakítani Jehova riválisait, vagyis azokat az Angyalokat, akikről azt tartották, hogy fellázadtak az Elohim ellen, amiként a Titán Prométheusz is fellázadt Zeusz ellen, aki viszont atyjának trónját bitorolta. Kelemen azt is tudta, hogy a „Sárkány” elnevezés a „Bölcsesség Fiainak” volt misztikus neve, s mindezeket tudva állapította meg önkényesen és brutálisan, hogy a „kígyók és óriások démonokat jelentenek”, tehát nem „Szellemeket”, hanem „Ördögöket”, az egyházi szóhasználat szerint. 62 „Hogyan fogadná a világ azt az állításukat, hogy a kínaiak – a szárazföldi, az igazi kínaiakra gondolok, nem pedig a negyedik és az ötödik faj félvér keveredésére, amely most uralmon van (1888-ban) – az őslakók, akik különleges nemzetségük szerint teljesen a negyedik faj legkiválóbb és legutolsó ágához tartoznak, civilizációjuk legmagasabb fokát már akkor elérték, amikor az ötödik faj éppen csak hogy megjelent Ázsiában”. (Esoteric Buddhism, 69. old.) S ez a maroknyi, belföldi kínai mind igen magas termetű. Ha a Lolo nyelven (Kína őslakóinak nyelvén) írt legrégibb kéziratokat meg lehetne szerezni, és pontosan lefordítani, sok érdekes bizonyítékkal találkozhatnánk. De ezek a kéziratok rendkívül ritkák, nyelvük pedig csaknem érthetetlen. Mindez ideig csak egy-két európai archeológusnak sikerült ilyen becses írásokhoz hozzájutnia. 216

61

A „felszállás és leszállás” akadálytalan közlekedést és összeköttetést jelent a két világ között. Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy teljes és részletes beszámolót adjunk a harmadik és a negyedik faj történetéről. Csak néhány elszigetelt tényt szabad most róluk összevetni, főleg azokat, amelyeket az ősi irodalom és történelem közvetlen és deduktív bizonyítékai támogatnak. Amint az emberek „bőrruhája” megvastagodott, és amint mindjobban elmerültek a fizikai bűnbe, megszakadt a fizikai ember és az éterikus isteni ember közötti kapcsolat. Az anyag fátyla a két sík között túlságosan sűrű lett ahhoz, hogy a belső ember áttörhesse. Abban az időben, amikor a harmadik faj még tisztán élt, az égi tanítók feltárták előtte az Ég és a Föld misztériumait. Ennek a fényközpontnak a sugarai később szükségképpen elhalványultak, amint kiáradva egy kedvezőtlen – túlságosan anyagi – talajra hullottak. A sokaság számára lett belőlük boszorkányság, majd később az exoterikus vallások formáját felöltve babonás bálványimádás, az ember- és a hős-imádás kultusza. Csak néhány ősi emberben égett ragyogva az Isteni Bölcsesség szikrája, s oly mértékben lett intenzívebb, amint a korok folyamán ez a szikra mind jobban elhalványult azokban, akik azt rosszra fordították. E maroknyi ember lett kiválasztott őrzője a misztériumoknak, amelyeket az Isteni Tanítók az emberiség számára feltártak. Közöttük voltak azok, akik kezdettől fogva mint Kumârák tevékenykedtek. A hagyomány azt suttogja, a Titkos Tanítások pedig megerősítik, hogy ezek a kiválasztottak csíráját képezik egy olyan Hierarchiának, amelynek létezése az ősi időktől kezdve soha meg nem szakadt. Amint a Belső Iskola Katekizmusa mondja:
Az első + + + -nak belső embere csak testet cserél időről időre; ő mindig ugyanaz, nem ismeri a pihenést, sem a Nirvánát, visszautasítja a Devachant, s állandóan a Földön marad az emberiség megváltásáért… hét szűz-férfi (Kumâra)64 közül négy meghozta azt az áldozatot, hogy a világ bűneiért és a tudatlanok tanítása kedvéért itt marad a jelenlegi Manvantára végéig. Bár nem látatók, mégis mindig jelen vannak. Ha az emberek azt mondják valamelyikről: „Ő meghalt”, íme, ő él, de más formában. Ők a halhatatlan Tudás (Jnana) Feje, Szíve, Lelke és Magja. A tömegnek sohase beszélj, ó Lanoo, e nagyokról (Maha…) nevüket mondva. Csak a bölcsek fogják ezt megérteni.65

A Linga Purânában e szent „Négy” allegóriáját és szimbólumát találjuk, mely szerint Vamadeva (Shiva) mint Kumâra minden Kalpában (fajban, ez esetben) újraszületik, mint négy ifjú, négy fehér, négy vörös, négy sárga és négy sötét, vagy barna. Ne felejtsük, hogy Shiva elsősorban és főként aszkéta, minden jógi és adeptus patrónusa, s akkor az allegória azonnal érthetővé válik. Ezekben a választottakban az Isteni Bölcsesség és a szűzi aszkézis szelleme inkarnálódik. Mert csak az után, hogy Rudra házasságot kötött, az Istenek kihurcolván őt dermesztő aszkézisából, lett belőle a Hindu Panteon Shivája, vagyis isten, és nem is valami erényes vagy könyörületes isten. A „Négy” fölött csak EGY van Földön és Égen, az a még titokzatosabb és egyedüli Lény, akiről az I. kötetben írtunk. Most pedig vizsgáljuk meg a „Láng Fiai” és a „Sötét Bölcsesség” Fiainak természetét, valamint azokat az érveket, amelyek a Sátán hipotézise mellett vagy ellene szólnak. Az asszír agyagtáblácskákon talált néhány töredékes mondat, amely George Smith szerint „a Bukás utáni Átkot” tartalmazza (Lásd: The Chaldean Account of Genesis, 81. old.), természetesen allegorikus; ez a töredék mégis megerősíti azt, amit könyveinkben az angyalok bukásának igazi természetéről tanítanak. A töredék azt mondja, hogy „a Föld Ura, akinek a
Ugyanez a megállapítás szerepel az Enoch Könyvében, s erre vonatkozik az a lajtorja, amit Jákob látott álmában. A „két világ” természetesen a tudat és a létezés két síkját jelenti. A látnok kapcsolatot teremthet egy magasabb síkról való lénnyel anélkül, hogy felállna székéből. 64 Lásd a Kommentárt a négy fajról, valamint az „Akarat és a Jóga Fiairól”, az androgün harmadik faj szeplőtelen leszármazottairól. 65 A Kabbalában a négybetűs kimondhatatlan név kiejtése „a legtitkosabb arkánum”, a „tikok titka”. 217
63

neve Elu (Elohim) Atya” kimondta „átkát”, amelyet „Hea Isten meghallott, epéje felforrt, mert az ő embere (az Angyali ember) megrontotta tisztaságát”, s ezért Hea azt a kívánságát fejezi ki, hogy „bölcsesség és tudás gonoszul ártsanak neki (az embernek)”. (Ugyanott, 84. old. 12, 14. és 15. sor.) Az utóbbi mondat közvetlen kapcsolatra mutat a kaldeai és a bibliai beszámoló között. A kaldeai beszámolóban Hea megpróbálja semmivé tenni az ember által úgy szerzett bölcsességet és tudást, hogy immár ő is teremteni kezdett új intellektuális és tudatos képességeivel, kiragadván ezzel a teremtés monopóliumát az Isten (Istenek) kezéből. Hasonlóképpen cselekszik Elohim a Genezis harmadik fejezetében: kiűzi az embert az Édenkertből. Ez azonban mit sem használt. Mert az isteni bölcsesség szikrája, miután leszállt az emberre és benne lakozott, – s ez a szikra valóban az Örökkévalóság és a Mindentudás Kígyója, a Manaszi szellem, amely által az ember megtanulta a teremtés titkát a Kriyashakti szinten és a nemzést a Földi szinteken – természetszerűleg elvezette őt a halhatatlanság útjára, akármennyire is féltékenyek lettek rá az Istenek. A korai atlanto-lemurokat azzal vádolják, hogy ők (az isteni inkarnációk) alacsonyabb fajú asszonyokat vettek magukhoz, éspedig az addig még értelem nélküli fajok asszonyait. Minden ősi szentírás ugyanezt a legendát mondja el, többé-kevésbé elferdítve. Az angyalok Bukása, amelynek következtében Isten „elsőszülöttei” Asurákká váltak, a „pogányoknál” pedig Ahriman vagy Typhon lett belőlük – ha ugyanis az Enoch Könyvében 66, a Hermészben, a Purânákban és a Bibliában közölt beszámolókat szó szerint értelmezzük – ezoterikusan olvasva elsősorban a következő egyszerű jelentéssel bír: Az ilyen mondatokat, mint: (Sátán) „uralomvágyában kezét az Égi Isten Szentélye ellen emelte”, stb., így kellene értelmezni: Az örök fejlődés és a Karma törvényétől indítatva az angyal a földön az emberben inkarnálódott, és mivel bölcsessége és tudása megmaradt isteninek, bár teste földi lett, (allegorikusan) azzal vádolják, hogy elárulta az égi misztériumokat. Emberfölötti célok helyett mindkettőt emberi teremtésre alkalmazza és használja. Ettől kezdve „az ember nemzeni fog, nem teremteni”.67 De mivel a szaporodás
Újra visszatérve az archaikus kozmogóniának erre a rendkívül fontos témájára, azt találjuk, hogy még a norvég legendákban is – t. i. Saga Istennő szent tekercseiben – Odin vérszerinti testvére Loki – jegyezzük meg, hogy Typhon, Ahriman és a többiek is éppen úgy testvérei Osirisnek, Ormazdnak és a többinek – csak később lett rossz, amikor már túl sokáig élt együtt az emberiséggel. Mint minden más tűz- vagy világosság-isten (a tűz éppen úgy éget és pusztít, mint ahogy életet ad és melegít) végül Loki is pusztító értelemben vált tűz-istenné. Maga a név, Loki, amint azt az Asgard and the Gods (250. old.) című könyv írja, az ősi liechan szóból eredt, amely megvilágosodást jelent. Eredete tehát ugyanaz, mint a latin lux (világosság) szónak. Ezek szerint Loki azonos Luciferrel, vagy a fényhozóval. Ez a név, mivel éppen a Sötétség Fejedelme kapja, rendkívül sokat mond, s már önmagában is igazolást jelent szemben a teológiai rágalommal. De Loki még inkább Prométheuszra emlékeztet, mert őt is egy hegyes sziklára láncolták, Lucifert pedig, akit a Sátánnal azonosítottak, a Pokolban láncolták le. Ez a körülmény azonban – ha ugyan teljes értelmében elfogadjuk a teológiai paradoxont – egyiket sem akadályozta meg abban, hogy a Földön teljes szabadságot élvezzenek. Az idők kezdetén Loki egy jóindulatú, nagylelkű és hatalmas isten volt, a jónak a princípiuma a korai skandináv teogóniában, s nem a rossznak. 67 Néhány oldallal előbb említettük azt a görög mítoszt, amely szerint Kronosz, a fiú megcsonkítja Uránuszt, az apát. Ez a mítosz utalás arra, hogy a Fiú – aki földi és égi egyben – „ellopta” az isteni teremtő tüzet, Uránusz, az Égi Erők megszemélyesítője kénytelen abbahagyni a teremtést, hiszen Kronosz, az idő istene, impotenssé tette. Ugyanígy az egyiptomi kozmogóniában Thot, a Bölcsesség istene az, aki Hórusz és Seth között úgy intézi el a harcot, hogy Hórusz ugyanazt tegye Seth-tel, amit Kronosz tett Uránusszal. (Ld. Book of the Dead, XVII. fej. 26. sor.) A babiloni beszámolóban Zu isten az, aki megfosztja „az Istenek Atyját” az umsimitől, ami tulajdonképpen az eszmei teremtő szerv, és nem korona (!), amint azt G. Smith gondolta (Chaldean 218
66

eszközeként gyarló testét kell használnia, ezért ez a test fogja megfizetni a bírságot azért a bölcsességért, amely az égből jött a földre; következésképp a fizikai tisztaság megromlásából egy időleges átok lesz. A középkori kabbalisták jól tudták ezt, s egyikük nem félt leírni a következőket: „A Kabbalát először Isten maga tanította az Angyalok választott csoportjának, akik a Paradicsomban teozófus iskolát képeztek. A Bukás után az Angyalok kegyesen közölték ezt az égi tanítást a Föld engedetlen gyermekeivel, hogy az őstípusokat ellássák azokkal az eszközökkel, amelyekkel eredeti nemes és boldog természetükbe visszatérhetnek”. (Christian Ginsburg idézi a Kabbalából.) Ez az idézet jól mutatja, hogyan magyarázták a keresztény kabbalisták az Enoch által és a Genezis hatodik fejezetében is elmondott eseményt, azt ugyanis, hogy az Isten-fiak nőül vették az emberek leányait és feltárták előttük az Ég Isteni Titkait. Ezt az egész korszakot úgy tekinthetjük, mint pre-humán kort, az isteni ember korát, vagy ahogy a plasztikus protestáns teológia napjainkban mondja: a pre-ádámi kort. De az igazi történeti kort még a Genezis is (6. fejezet) „azon idők” óriásaival és az „Isten-fiakkal” kezdi, akik az emberek leányait nőül vették, és tanították. Ezt a korszakot a Purânák is leírják. S minthogy az belevész az archaikus, vagyis a történelem előtti időkben semmiféle antropológus nem mondhatja biztosra, hogy milyen volt ama kor embere, hasonlított-e vagy sem a ma emberéhez. A Brâhmanák-ban és a Purânákban szereplő valamennyi személy – a Rishik, Prajapatik, Manuk, azok feleségei és ivadékai – a pre-humán korszakba tartoznak. Ők képezik, hogy úgy mondjuk, az Emberiség Magvát. Ezen „Isten-fiaknak”, Brahmâ „elme-szülte” asztrális gyermekeinek körvonalaira épült a mi fizikai vázunk, s fejlődött azzá, ami ma. Mert a Puránâkban szereplő emberek történetei a mi Monádjainkról szólnak különböző és számlálatlan inkarnációkkal ebben és más szférákban. Ezeket az eseményeket az ősi Látnokok „Shiva Szeme” – Stanzáinkban a „harmadik szem” – látta meg, és írta le allegorikusan. A történeteket később szektáns célokra átalakították, de még csonkán is jelentős alapigazságokat tartalmaznak. Ezek az allegóriák nem kevésbé filozofikusak azért, mert túltengő fantáziával ily sűrű fátyolba burkolták őket. De a negyedik fajjal már elérjük a tisztán emberi korszakot. Azok, akik eddig fél-isteni lények voltak, akik önmagukat zárták be csak látszatra emberi testekbe, fiziológiailag megváltoztak, és olyan asszonyokat vettek magukhoz, akik teljesen emberiek voltak, pillantásra szépek, s akikben alsóbbrendű, sokkal anyagibb, bár a csillagvilágból származó lények inkarnálódtak. Ezek a női formájú lények – a zsidó tradíciókban Lilith a prototípusuk – az ezoterikus beszámolóban Khado (szanszkrit nyelven Dâkini) nevet viselik. Az allegorikus legendák e Lilithek főnökét Sangye Khado-nak (szanszkrit nyelven Buddha Dâkini-nek) nevezik. Azt tartották róluk, hogy értették „a levegőben járás” művészetét, és hogy rendkívül jóindulattal viseltettek a halandókkal szemben, de elméjük nem volt, csak állati ösztöneik.68 (c) Ekkor kezdődött egy olyan vallásgyakorlat, amely korszakokkal később szükségképpen elfajult, s lett belőle fallicizmus és szex-imádat. Kezdődött az emberi test
Account, 115-6. old.) A British Múzeumban lévő K 3454 jelű töredéken világosan olvasható, hogy Zu miután megfosztotta „az ég tiszteletreméltóját” vágyától, elvitte az istenek umsimi-jét, felégetve ezzel valamennyi isten teroti-jét (hatalmát), s így „az összes angyalok valamennyi nemzedékén uralkodott”. Minthogy az umsimi Bel ülőhelyén volt, aligha lehetett az korona. A Bibliában egy negyedik verzió szerepel. Ham hasonló a kaldeai Zuhoz, mindkettőjüket ugyanazért a szimbolikus bűnért átkozzák ki. 68 Schlagintveit, Buddhism in Tibet, 248. old. Ezek voltak azok a lények, akiknek legendás létezéséből alakították ki a rabbik Lilith alakját. A Biblia követői e lényeket vízözönelőtti asszonyoknak nevezné bizonyára, míg a kabbalisták pre-ádámi fajoknak. Az bizonyos, hogy létezésük nem a mese világába tartozik, bármennyire is fantasztikus a később elburjánzott kifejezés (kifejtés). 219

tiszteletével – az angol író szavaival „e csodák csodája” tiszteletével – és végződött a két különböző nem imádatával. A hívők méretükre nézve óriások voltak, de nem voltak óriások tudásukat és tanultságukat tekintve, jóllehet ők mindezt könnyebben megszerezhették volna, mint a ma embere. Tudásuk ugyanis velük született. A lemuro-atlanteánoknak nem volt arra szükségük, hogy kikutassák, és emlékezetükbe rögzítsék azt, amit a bennük lévő PRINCÍPIUM születésüktől kezdve tudott. De egyrészt az idő homályosította el a születés előtti tudás emlékét, másrészt az anyag, amelybe a princípiumok öltözködtek, tompult el mindinkább, eltakarva vagy éppen kioltva a spirituális és isteni minden szikráját. Ezért volna az, hogy ők kezdettől fogva állati természetük áldozataivá lettek, és „szörnyeket” nemzettek, azaz a sajátjuktól eltérő típusú embereket. Az óriásokról szólva, Creuzer jól írja le őket, amikor ezeket mondja:
Az Ég és a Föld ezen gyermekei születésüktől kezdve különleges morális és fizikai képességeket kapta a Felső Hatalmaktól, akiktől származtak. Parancsoltak az Elemeknek, ismerték az ég és a föld, a tenger és a szárazföld titkait, kiolvasták a jövőt a csillagokból… Valóban úgy tűnik fel – róluk olvasva –, mintha nem olyan emberekkel lenne dolgunk, mint mi vagyunk, hanem az Elemek Szellemeivel, akik a Természet kebeléből szökkentek elő, mely fölött teljes uralmat gyakoroltak… Mindezen lények jellemző tulajdonsága a mágia és a boszorkányság…

Valóban ilyenek voltak ezeknek a történelem előtti, de valamikor valóban létező fajoknak ma már legendás hősei. Creuzer bölcsen járt el, amikor leírásában nem vádolta tudatos csalással, ostobasággal vagy babonasággal az elismert filozófusok hosszú sorát, akik ezekről a fajokról írtak, s akik azt állították, hogy saját korukban még láttak róluk tanúskodó maradványokat. Az ősi időkben is sokan voltak szkeptikusok a vezető elmék között, akárcsak manapság. De még egy Lucianusz, egy Demokritosz és egy Epikurosz is kénytelen volt meghajolni a tények bizonysága előtt, gyakorolva ezzel az igazán nagy intellektusok megkülönböztető képességét, amellyel el tudták választani a mesét a tényektől, az igazságot a túlzástól és a szemfényvesztéstől. Az ősi írókat éppen úgy nem vádolhatjuk ostobasággal, mint a mai modern tudósokat. Mert, amint a „Notes on Aristotle's Psychology in Relation to Modern Thought” szerzője a Mind-ban megjegyzi:
A történelemnek szokásos felosztása régi és modern történelemre… félrevezető. Mert az i. e. IV. században élt görög történetírók sok szempontból modernek voltak, s tegyük hozzá elsősorban szkepticizmusukban. Nem valószínű, hogy könnyen elfogadták volna a meséket…

De azért ama „Ég és Föld gyermekeinek”, vagyis a lemurokrnak és atlanteánoknak valóban jellemző vonásuk volt a boszorkányság. Az ezoterikus tanításnak ez a vádja – ha elfogadásra találna – egyszerre megoldaná a tudománynak az ember eredetére vonatkozó nehézségeit, helyesebben fényt vetne az emberszabású majommal való anatómiai hasonlóságok eredetére. Az ezoterikus tan szerint e faj elkövette azt a (számunkra) utálatos bűnt, hogy u. n. „állatokkal” közösült, s így létrehozott egy valóban majomszerű fajt, amely azonban ma már kihalt. Természetesen a tudomány tagadni fogja azt a lehetőséget, hogy ilyen fajkereszteződés ember és bármiféle állat között megtörténhetett volna, amint ugyancsak tagadó álláspontot foglal el – az ezoterikus tudomány által elfogadott – spontán teremtés kérdésében is. De eltekintve attól, hogy azokban az ősi időkben – amint azt már megjegyeztük – sem az atlanteán emberóriások, sem az „állatok” nem voltak fiziológiailag olyan tökéletes emberek és emlősök, mint a maiak, e tárgyban a modern felfogás, a fiziológusoké is, egyelőre még túl bizonytalan és ingadozó ahhoz, hogy a fenti tényt abszolút aprioritással tagadja.

220

A kommentárok figyelmes átolvasása után az ember hajlamos azt gondolni, hogy azt a Lényt, amellyel az újonnan inkarnálódott fajok közösültek, nem azért nevezték „állatnak”, mintha nem lett volna emberi lény, hanem inkább azért, mert fizikailag és mentálisan is teljesen elütött a tökéletesebb fajoktól, amelyek fiziológiailag egy korábbi időben fejlődtek ki. Emlékezzünk vissza a 7. Stanzában a 24. slokában mondottakra, amely szerint amikor a „Bölcsesség Fiak” először inkarnálódtak, közülük egyesek teljesen testet öltöttek, mások csak egy szikrát lövelltek a formákba, míg az árnyékok egy részének várnia kellett egészen a negyedik fajig arra, hogy töltésüket megkapják, s ezzel lényük teljessé váljon. Azok a fajok tehát, amelyek „tudás nélkül maradtak”, úgyszintén azok is, amelyek „értelem nélküliek” voltak, megmaradtak ebben az állapotban még a nemek szétválása után is. Ők voltak tehát az elsők, akik – hogy úgy mondjuk – keresztbe közösültek, s szörnyeket nemzettek. És ezek származottai közül választották ki maguknak az atlanteánok asszonyaikat. A Biblia szerint Ádám és Éva, valamint Káin és Ábel az egyedüli emberi családot képezték a Földön. Azután azt halljuk, hogy Káin elment Nod földjére, és onnan hozott feleséget. Nyilvánvalóan csak egy fajt tartottak elég tökéletesnek ahhoz, hogy emberinek nevezzék. De még napjainkban is a szingalézek csupán beszélő állatoknak tartják a dzsungeleikben élő veddhákat, a brit birodalomban pedig egyesek gőgjükben szilárdan hiszik, hogy minden más emberfaj, de különösen a sötétbőrű, alsóbbrendű faj. Sőt természettudósok is vannak, akik komolyan foglalkoznak azzal a problémával, vajon egyes vad törzsek, pl. a busmanok, egyáltalán embernek tekinthetők-e. A „pillantásra szép” állatfajtákat (vagy fajokat) a Kommentár kétlábúnak írja le, s ezt mondja: „Emberi formájuk van, de alsó felük, a csípőtől kezdve lefelé, szőrrel van borítva”. Talán innen a szatírok faja. Ha kétmillió évvel ezelőtt már emberek éltek, akkor azok – éppen úgy, mint az állatok – fizikailag és anatómiailag egészen mások lehettek, mint a mai emberek, s bizonyára közelebb álltak a tiszta emlősállat típusához. Mindenesetre úgy tudjuk, hogy az állatvilág párosodása csak az atlanteán faj e Földön történt megjelenése óta történik szigorúan a nemen és a fajon belül. A „Modern Science and Modern Thought” című kitűnő mű szerzője bemutatja, hogy még ma is „inkább egy prima facie következtetés, mint abszolút törvény” az az elgondolás, hogy az állatok nem hajlandók más fajtával közösülni, vagy ha igen, akkor ebből terméketlenség következik. A szerző kimutatja, hogy „különböző fajták gyakran közösülnek egymással, amint azt a ló és a szamár jól ismert példáján is láthatjuk. Igaz, hogy ebben az esetben az öszvér terméketlen lesz… De ez a szabály nem általános, mert hiszen nem is olyan régen egy új kevert fajt, a leporine-t vagy mezei nyulat tenyésztettek ki, amely megfelelően termékeny”. Felhozza még példaként a farkas és a kutya példáját, valamint több más háziállatét. „Újabb példák vannak a róka és a kutya kereszteződésére, továbbá Rutimeyer szerint a modern svájci szarvasmarha három egymástól eltérő, ma már kihalt szarvasmarha: a Bos primigenius, a Bos longifrons és a Bos frontosus származéka. (101. oldal) Sőt azt halljuk, hogy bizonyos fajták, mint a majom-család, mely annyira hasonlít fizikai alkatában az emberhez, „számtalan ágra oszlik, s ezek fokozatosan alakultak át egymásba, a legtávolabb eső példányok pedig sokkal jobban eltérnek egymástól, mint az ember a majom-család legmagasabb rendű tagjától”. Vagyis jobban, mint amennyire az ember különbözik a gorillától vagy a csimpánztól. Így tehát Darwin – vagy mondjuk azt, hogy Linnaeus? – megjegyzését, mely szerint natura non facit saltum (a természet nem tesz ugrásokat), az ezoterikus tudomány nemcsak hogy megerősíti, hanem – ha esélye volna arra, hogy valóságos tantételeit közvetlen hívein kívül mások is elfogadják – a modern evolúciós elméletet több oldalról, esetleg teljes mértékben össze tudná egyeztetni a tényekkel, és ki tudná mutatni, miért nem tudják az ant-

221

ropológusok a „hiányzó láncszemet” megtalálni Földünk negyedik körének geológiai képződményeiben. Más helyen be fogjuk mutatni, hogy a modern tudomány saját elfogadott tételei szerint a mi ügyünket szolgálja akaratlanul, továbbá, hogy de Quatrefages legutolsó művében helyesen utal arra, miszerint sokkal valószínűbb az, hogy az emberszabású majomról fog kiderülni az emberi leszármazás, mintsem az, hogy e két típusnak egy közös, fantasztikus, s ma már fel nem lelhető őse volt. Így tehát az ősi Stanzák kompilátorainak bölcsességét a tudománynak legalább egy kiváló embere támogatja, az okkultista pedig jónak tartja azt hinni, amit eddig is hitt, hogy ugyanis, a Kommentár szavaival:
Az ember volt az első és legmagasabb rendű (emlős) állat, amely ebben a (negyedik körbeli) teremtésben megjelent. Azután jöttek még hatalmasabb állatok, s legvégül a néma ember, négy lábon járva. (Mert) a Fehér Dwipán (kontinensen) lévő Râkshasák (Óriás-démonok) és Daitya-k (Titánok) elrontották (a néma ember) őseit.

De úgy látjuk, hogy vannak antropológusok is, akik igen messzi korokig vezetik vissza az ember megjelenését, s ezzel áttörik a modern tudomány és az archaikus tanok kronológiái közötti látszólagos korlátot. Igaz, hogy az angol tudósok általában nem hajlandók elfogadni azt a hipotézist, hogy az ember akárcsak a harmadkorban is élhetett. E tudósok egytől egyig saját meglátásaik és előítéleteik szerint mérik a homo primigenius ősiségét. Huxley ugyan már találgatásokba bocsátkozik egy Pliocén- vagy Miocén-kori emberre vonatkozólag. Prof. Seeman és Mr. Grant Allen távolabbra, az Eocén-korba helyezik az ember megjelenését, de általában az angol tudósok azt tartják, hogy biztonságos számítások alapján nem lehet a Negyedkornál messzebb menni. Sajnálatra méltó módon a tények nem alkalmazkodnak ez utóbbiak túl óvatos fenntartásaihoz. A francia antropológiai iskola, amely szemléletét l’Abbé Bourgeois, Capellini és mások felfedezéseire alapítja, csaknem teljes egészében elfogadta azt a tételt, hogy őseinknek nyomai teljes biztonsággal megtalálhatók a Miocén-korban, míg M. de Quatrefages ma már hajlandó egy Másodkorba tartozó embert is feltételezni. A későbbiek során össze fogjuk hasonlítani ezeket a becsléseket a brahmanai exoterikus könyvekben közölt számadatokkal, amelyek megközelítik az exoterikus tanítást. (d) „Ettől kezdve a harmadik szem nem működött többé” – mondja a sloka, éspedig azért, mert az EMBER túl mélyen süllyedt az anyag iszapjába. Mi az értelme a 10. Stanza 42. slokában lévő különös és rejtelmes megállapításnak, amely a harmadik fajban még létezett harmadik szemről azt állítják, hogy elsorvadt és többet nem működött? Itt most néhány újabb okkult tanítást kell közölni mind erre, mind pedig más dolgokra vonatkozóan. A harmadik és negyedik faj történetét ki kell egészíteni, hogy némi újabb fényt vessünk a jelenlegi emberiség kialakulására, és hogy bemutassuk: az okkult tréning által működésre bírt képességekkel az ember visszakerülhet abba a korábbi helyzetbe, amelyet spirituális észlelés és tudatosság tekintetében annak idején elfoglalt. De először is magyarázzuk meg a harmadik szem jelenségét.

A „harmadik szem” birtokában lévő fajok
Ez a téma olyan szokatlan, s a hozzá vezető út olyan tekervényes, telve az ellenséges elméletek és kritikák által készített veszélyes buktatókkal, hogy minden egyes lépést csak alapos indokolással tehetünk. Amikor az ezoteriának nevezett jelzőlámpa fényét a feltárandó

222

okkult terepnek úgyszólván minden négyzetére rávetítjük, lencséjével szigorú objektivitásba kell helyeznünk a modern egzakt tudomány által már kikutatott területeket is. S mindezt nemcsak a két felfogás erősebb kontrasztja kedvéért, hanem saját álláspontunk védelmében is.69 Egyesek szemünkre vethetik, hogy túl keveset mondunk a kihalt fajok fizikai, emberi megjelenéséről, kibontakozásuk és fejlődésük történetével foglalkozva. Bizonyára sokkal többet mondhatnánk, ha az egyszerű óvatosság nem késztetne habozásra minden új reveláció küszöbén. Közlünk tehát mindent, ami a modern tudomány felfedezéseiben lehetőséget és fix pontot kaphat. De visszatartjuk mindazt, amiről az egzakt tudomány semmit sem tud, s amiről még találgatásokba sem bocsátkozik, és nem is bocsátkozhat, s ezért tagadja, hogy természeti lény lehetne. De még az olyan állításokat is egytől-egyig kétségbe fogják vonni, mint pl. hogy valamennyi emlős közül az ember volt a legkoraibb, hogy a majom közvetlenül az embertől származott, és hogy az ősi időkben az ember egy küklopsz-szerű lény volt, ámbár a tudósok sohasem lesznek képesek bebizonyítani – legfeljebb csak saját maguknak – azt, hogy nem így volt. A tudósok azt sem fogadhatják el, hogy az embereknek első két faja túlságosan éterikus és fantomszerű volt felépítésében, szervezetében, sőt még formájában is ahhoz, hogy fizikai embernek lehessen nevezni. Ha ezt elismernék, akkor nyilvánvalóvá lesz, hogy ez is egyike azon okoknak, amiért az emberi leleteket sohasem tárhatják fel az egyéb fossziliák között. Mi azonban kitartunk álláspontunk mellett. Ebben a körben az ember úgyszólván tárháza volt az élet valamennyi csírájának, beleértve a növényi és az állati életet. 70 Amint Ain Soph „Egy, jóllehet számtalan forma van benne” (Zohar, I. 21a.), azonképpen az ember képezi itt a Földön a makrokozmosz mikrokozmoszát. „Amint az ember megjelent, minden teljessé vált… mert az emberben minden benne van. Az ember minden formát egyesít önmagában. (U. o. III. 48a) A földi ember misztériuma hasonló az Égi Ember misztériumához”. (U. o. II. 76 a.) Amint az „Ezoteric Studies” szerzője mély intuícióval megjegyezte: az emberi forma – éspedig azért emberi forma, mert az isteni ember eszköze, bármilyen alakba is öltözik – az új típust jelenti minden új kör kezdetén. Az ember megnyilvánulási formájában nem lehet, mint
Sokatmondó, rövid cikket ajánlhatnánk elolvasásra: Visconde de Finagiere, F.T.S. „Esoteric Studies” című a Theosophist-ban megjelent tanulmányát. A szerző nyilvánvalóan okkult, bár a világ számára új elméletet fejt ki benne, éspedig azt, hogy „a Monád fejlődése egybeesik a Forma satnyulásával, vagyis a vis formativa hanyatlásával”. (1887. aug. szám, 666-71.) A szerző ezt írja: „Ki tudja, milyen formákba öltözött az Ego elmúlt gyűrűkben (körökben vagy fajokban?)… Hátha az ember típusa majomra emlékeztető változat volt? S vajon a Ramayanaból ismert híres majom-birodalom nem valami ősrégi tradíción nyugszik, egy olyan korszakra utalva, amikor ez volt az ember közös sorsa, illetve megjelenése?” A szerző ezt az elméletét egy igen ügyes, bár túl rövid előadásban fejti ki, megállapítván azt, amit minden igazi okkultista helyben hagy: „A fizikai-éterikus embernél szükségszerű a szex visszafejlődése. Amiként a fizikai-asztrális ember testet öltése az ember-alatti osztály egyedeitől függött, (amelyek állati prototípusokból fejlődtek ki), úgy a fizikai-éterikus ember ki fog fejleszteni egy olyan folyamatot a levegő-síkból származó kecses, szépformájú rendekből. Ezek némelyike úgy fog kifejlődni, hogy alkalmazkodjon az ember későbbi testi formáihoz, amikor a nemzés által létrejött formák már megszűnnek, amely folyamat csak nagyon fokozatosan fog kiterjedni az egész emberiségre. A (pre-?) ádámi és a poszt-ádámi fajok óriások voltak. Az éterikus képmások valószínűleg liliputi méretűek lesznek – gyönyörűek, ragyogóak, áttetszők – de a lélek szempontjából bizonyára óriások”. 70 Itt felmerülhet az a kifogás, hogy ez ellentmondás, mert hiszen ha az első gyökérfaj 300.000.000 évvel a növényvilág kialakulása után jelent meg, akkor a növényi élet csíráját nem tartalmazhatta az első faj. Mi azt mondjuk, hogy igen is a növényi élet csírája is benne volt az első fajban, éspedig úgy és azért, mert ebben a körben az ember megjelenéséig a növényzet egészen másféle volt, mint amilyen most. Akkoriban a növényi világ egészen éterikus volt, éspedig azon egyszerű oknál fogva, mivel semmiféle fű vagy növény nem kaphatott fizikai formát, amíg az állati és egyéb organizmusok még nem jelentek meg, kibocsátva magukból a növények fejlődéséhez, növekedéséhez és táplálékául szükséges széndioxidot. Növény- és állatvilág kölcsönösen függ egymástól fizikai és végleges formáikban. 223
69

ahogy soha nem is volt, in esse az állatvilághoz tartozó lény, vagyis sohasem képezte részét az állati birodalomnak. Ez utóbbi legtökéletesebb osztályából származva, de csak származva, az új emberi forma a ciklusnak mindig az új típusát kellett, hogy jelentse. Úgy képzelem, hogy az egyik gyűrűnek (?) emberi alakja a következőben már levetett öltözék lesz, amelyet az alatta lévő, s őt szolgáló birodalom legmagasabb rendjei maguknak sajátítanak ki. (Op. cit. 676. old.) Ha az író elképzelése az, amire mi gondolunk – mert az általa használt „gyűrű” kifejezés kissé összezavarja a dolgot –, akkor ebben áll a helyes ezoterikus tanítás. Az érző és tudatos élet legkezdetén és annak fejeként megjelenve, az Ember – az Asztrális Lény vagy „Lélek”, mert hiszen a Zohar az Ősi Tanítás ismétléseként világosan kimondja, hogy „az igazi ember a lélek, s anyagi formája nem képezi alkotórészét” –, tehát az Ember lett az élő és állati Egység, amely „levetett öltözékével” minden élet és állati lény formáját ebben a körben meghatározta.71 Így tehát az ember „természete” korszakokon át, maga számára is öntudatlanul, a rovarokat, csúszómászókat, madarakat és állatokat a harmadik és a negyedik körből származó maradványaiból és hamvaiból. Ugyanez az elgondolás és tanítás világosan benne van mind a mazdeánok Vendidad-jában, mind pedig a Bárkára vonatkozó kaldeai és mózesi allegóriákban, ezek viszont csak népi változatai a hindu írásokban foglalt eredeti legendáknak. Ez a Vaivasvata Manuról szóló allegória, melyben az ő bárkája szerepel, benne a hét Rishivel, akik valamennyien atyjuk és nemzőjük a különböző állatoknak, csúszómászóknak, sőt szörnyeknek is, úgy ahogy azt a Vishnu- és egyéb Purânák mondják. Nyissuk ki a mazdeán Vendidad-ot, és olvassuk el, mit parancsol Ormazd Yimának, a három fajt szimbolizáló Föld Szellemének, miután előzőleg már megmondta, hogy egy vara-t – „zárt helyet” – argua-t vagy eszközt kell építeni. „Oda (a vara-ba) beviszed a férfiak ivadékait, valamint az asszonyok ivadékait, azokét, akik e földön a legnagyobbak, legjobbak és legszebbek; odaviszed mindenféle barom ivadékait, stb.… Mindezeket az ivadékokat beviszed, minden fajtából kettőt, s mindaddig ott tartod, amíg amaz emberek a vara-ban lesznek. (The Sacred Books of the East, vol. IV. The Vendidad, J. Darmsteter; Fargard, 17. o.) Amaz „emberek” a „vara-ban” pedig a „Nemzők”, az égi emberek vagy Dhyanik, a jövendő Egók, akik az emberiség átlelkesítésével voltak megbízva. Mert a Vara vagy Bárka, vagy másként Eszköz, egyszerűen az Embert jelenti. 72 A 30. vers azt mondja: „Ezt a vara-t le fogod pecsételni (miután megtöltötted az ivadékokkal), azután egy ajtót készítesz és belül egy magától világító ablakot” (amely a lélek). És amikor Yima azt kérdezi Ahura Mazdatól, hogyan készítse el ezt a vara-t, a felelet a következő: „Áss ki földet… gyúrd össze kezeddel, mint ahogy a fazekas teszi, amikor korsót formál az agyagból”. Az egyiptomi kos-fejű isten agyag-embert formál a fazekas korongján, s ugyanez történik a Genezisben is, amikor Elohim ugyanebből az agyagból alkotja meg az embert.
A Zohar megállapítja, hogy „az elsődleges világok” (szikrák) nem folytathatták a dolgukat, mert az ember még nem volt meg. „Az emberi forma mindent tartalmaz, s mivel még nem létezett, a világok elpusztultak”. 72 Ez az értelem, ha az allegóriát és szimbólumot feloldva azt az emberi kulcs, vagyis a földi atropozófia kulcsával értelmezzük. A „bárka” szimbolizmusnak ez a magyarázata a legcsekélyebb mértékben sem befolyásolja az asztronómiai vagy éppen teogóniai kulcsot, sem a többi hatféle értelem közül bármelyiket. Nem is látszik kevésbé tudományosnak, mint a jelenlegi modern származás-elméletek. Amint mondtuk, hét kulcsa szerepel itt is, mint mindenütt másutt. 224
71

Amikor Ahura Mazdát, az „anyagi világ Teremtőjét” később megkérdezik, hogy mi fogja megvilágítani „a Yima által épített vara-t”, ő ezt feleli: „Vannak magától létező fények és vannak teremtett fények. Ott, (az Airyana Vaêgô-ban, ahol a vara-t építették) csak egyszer (egy évben) lehet látni a csillagokat, a holdat és a Napot fölkélni és lenyugodni, és egy év csak annyinak látszik, mint egy nap” (és éjszaka). Ez világos utalás az „Istennek országára”, vagyis a (mai) Sarkvidékekre. Még egy célzást is tartalmaz ez a vers: világos utalás van benne a „magától létező fényekre”, amelyek belülről világítják meg az embert, vagyis az ember princípiumaira. Különben semmi értelme vagy oka nem lehetne Ahura Mazda válaszának, amelyet rögtön utána e szavak követnek: „Minden negyvenedik évben minden párból (hermafroditából) kettő születik, egy hím és egy nőstény”. Ez utóbbi megállapítás világos visszhangja a Titkos Tanításnak, melynek egyik Stanzája így hangzik:
Minden negyvenedik Nap (napév) végeztével, minden negyvenedik nap lenyugtával, a kettősből négy lesz; hím és nőstény egyben, az elsőben és a másodikban és a harmadikban…

Ez világos, hiszen „minden Nap” egy teljes évet jelentett, miután az év csak egy nappalból állott akkoriban, mint ahogy a Sarkkörön ma is hat hónapból áll a nappal. A régi tanítás szerint a Föld tengelye fokozatosan változtatja hajlásszögét a földpályához képest, s a fenti időszakban ez a hajlásszög olyan volt, hogy a poláris nappal addig tartott, amíg a Föld teljesen megkerülte a Napot, s ezután egy igen rövid ideig tartó szürkületféle következett. Utána a poláris szárazföld megint közvetlenül a Nap sugarai alá került. Lehet, hogy ez nem egyezik a ma tanított és értelmezett asztronómiával, de ki annak a megmondhatója, hogy a Föld mozgásában ma már nem észlelhető változások több millió évvel ezelőtt meg ne történhettek volna? Visszatérve még egyszer arra a megállapításra, hogy vara a negyedik körbeli EMBER-t jelenti, de jelenti azon időkben magát a Földet, a Holdat, sőt Noé bárkáját is (ha így akarjuk magyarázni), e megállapításra újabb bizonyíték az Ahura Mazda és Zarathustra közötti párbeszéd. Mert ez utóbbi azt kérdezi:
Ó Szent Lény, az anyagi világ teremtője! Ki az, aki elhozta Mazda törvényét a Yima által készített vara-ba? (V. 42.) Ahura Mazda felelt: „A Karshipta madár volt az, Ó szent Zarathushtra!”

A jegyzet pedig megmagyarázza:
A Karshipta madár az egekben lakozik; ha a földön élne, ő lenne a madarak királya. Ő hozta Yima vara-jába a törvényt, s ő szavalja el a madarak nyelvén az Avesta-t. (Bund. XIX és

XXIV.) Ez megint egy allegória és szimbólum, amit az orientalisták félreértenek, akik ebben a madárban „a villámlás inkarnációját” látják, s azt mondják, hogy énekét „gyakran valamely isten hangjának és kinyilatkoztatásának vélték”, és még miegyébnek. Nos, Karshipta az emberi elme-lélek, s annak istensége; szimbóluma az ősi mágiában egy madár, a görögöknél pedig egy pillangó. Amint Karshipta belépett a Vara-ba, vagyis az emberbe, az azonnal megértette a Mazda törvényét, vagyis az Isteni bölcsességet. A „Book of Concealed Mystery” című könyvben ez áll a fáról, a jó és a rossz tudásának fájáról: „Ágai között a madarak tanyáznak és építik fészkeiket (a lelkek és az angyalok helye ez)”.73 Így aztán a kabbalisták is hasonló szimbólumot használtak. A „Madár” eredetileg kaldeai, később héber szinonimája és szimbóluma lett az Angyalnak, a Léleknek, a Szellemnek vagy a Dévának, a „Madár Fészke”
73

Lásd: S. McGregor Mathers: Kabbalah Unveiled, 104. old. 225

pedig mindkét népnél az Eget jelentette, míg a Zohar-ban Isten kebelét. A tökéletes Messiás belép az Édenbe, „arra a helyre, amelyet a Madár Fészkének neveznek”. (Zohar II. 8b.) „Mint a fészkéből kirepült madár, olyan ez a Lélek, amelytől a Shekeenah (isteni bölcsesség és kegyelem) soha el nem távozik”. (Zohar III. 278a, Myer's Qabbalah, 217. old.) A Kommentár ezt mondja, s a Hansát érti, a Bölcsesség madarát: „Az örök Madár szárnyapása létrehozza az Életet, Fészke pedig a határtalan Tér”. Adam Kadmont nevezik a Sephiroth fájának, s ezoterikusan ő az, akiből a „jó és a rossz tudásának fája” lesz. És ezen „fa körül áll a világ hét oszlopa (pillére) vagy Rektora (megint ugyanazok a Nemzők vagy Sephiroth), akik a hét bolygó szféráiban a megfelelő angyalrendeken keresztül működnek”, stb., amely rendek egyike megteremtette az óriásokat (Nephilim) itt a Földön. Az antik világban pogányok és keresztények egyaránt hitték, hogy a legkorábbi emberiség egy óriásfaj volt. Amerikában bizonyos ásatások alkalmával barlangokból és földvárakból elszórtan a felszínre hoztak kilenc-tizenkét láb magasságú csontvázak maradványait.74 Ezek a korai ötödik faj törzseihez tartoztak, amely törzsek ma már degenerálódtak az átlagos öt-hat láb méretre. De könnyen elhihető, hogy az ősi Titánok és Küklopszok valóban a negyedik (atlanteán) fajhoz tartoztak, és hogy a későbbi legendák és allegóriák, amelyeket a hindu Purânák-ban, Hesiodos és Homérosz görög költeményeiben találhatunk, az igazi titánok és a tényleges küklopszok, a „háromszemű” halandók halvány emlékezetén alapultak. A titánok óriási, emberfölötti erővel bírtak, s így sikerrel tudták megvédeni magukat a mezozoikus és a korai kainozoikus idők gigantikus szörnyeivel szemben. Jó megfigyelésű írók gyakran hangoztatják, hogy „csaknem minden népszerű mítosznak és legendának eredetét valamely természeti tényre lehet visszavezetni”. A túltengő szubjektivitásnak ezekben a fantasztikus alkotásaiban mindig van egy objektív és valóságos elem. A tömegek képzelete, legyen az bármennyire is rendezetlen és szabályozatlan, sohasem tudta volna ex nihilo kigondolni és megalkotni azt a sok szörnyalakot, a rendkívüli meséknek ilyen gazdagságát, ha nem lettek volna központi magként létező homályos visszaemlékezések, amelyek összekötve az idő elszakadt láncszemeit a mai ember kollektív tudatosságának titokzatos, álomszerű alapjait képezik.75 A küklopszok – az óriások egy fajának – létezését a későbbi fejezetekben a küklopszleletekkel fogjuk bizonyítani, amelyeket ma is e néven emlegetnek. Tudományos evidenciák azt is bizonyítják, hogy a korai negyedik faj – fejlődése során, éspedig az emberi szervezet végső kialakulása előtt, amely csak az ötödik fajban lett tökéletes és szimmetrikus – valóban három szemmel bírhatott, bár ez a harmadik szem nem szükségképpen a homlok közepén volt, mint a legendás küklopszoknál.

A darwini fejlődéstan hívei, akik szeretik a visszatérés jelenségét emlegetni – amelynek teljes értelmét emberi szörnyszülöttek esetében az embriológiai probléma ezoterikus magyarázata tárja fel – saját érvelésük bizonyságaként jól tennék, ha kivizsgálnák a modern óriások jelenségét, akik között gyakran találunk 8, 9, sőt 11 láb magas embereket. Ezek a tökéletlen, de tagadhatatlan másolatai az ősi idők eredeti, óriási méretű embereinek. 75 Lásd Ch. Gould: „Mythical Monsters”. Ebből az érdekes és tudományos könyvből később idézünk néhány bekezdést. Lásd még A. P. Sinnet: „Occult World”, amelyben leír egy himalájai barlangot, melyben óriás emberi és állati csontok maradványai találhatók. 226

74

Az okkultista számára, aki hiszi azt, hogy a spirituális és pszichikai involúció párhuzamosan folyik a fizikai evolúcióval – vagyis hogy az első emberi fajoknál meglévő belső érzékek elsorvadtak a faji fejlődés és a külső érzékszervek fizikai kialakulása során –, nos az ezoterikus szimbológia tanulmányozója számára a fenti megállapítás nem találgatás vagy lehetőség, hanem egész egyszerűen a fejlődés törvényének egy fázisa, más szóval bizonyított tény. Számunkra érthető az, amit a Kommentárok egyik bekezdése mond:
Voltak négykarú emberi lények a hím-nőstények (hermafroditák) azon korai korszakában, egy fejűek voltak, három szemmel. Előre és hátra is tudtak látni. 76 Egy kalpával később (a nemek szétválása után) – minthogy az emberek anyagba merültek – spirituális látásuk elhomályosult, és ugyanakkor a harmadik szem kezdte elveszteni képességét… Amikor a negyedik (faj) elérte középkorát, a belső látást mesterséges ösztönzéssel kellett felébreszteni és megszerezni, ezt az eljárást ismerték a régi Bölcsek…77 Így aztán a harmadik szem fokozatosan megkövesedett,78 és hamarosan eltűnt. A kétarcúakból egyarcúak lettet, a szem mélyen behúzódott a fejbe, s ma már haj takarja. A belső ember tevékenysége közben (transz és spirituális víziók alatt) a szem megduzzad és kitágul. Az Arhat látja és érzi ezt, cselekvését tehát ennek megfelelően szabályozza… A makulátlan Lanoo (tanítvány, chela) ne tartson semmiféle veszélytől, de aki nem tartja magát tisztaságban (aki nem szűzies), az nem fog segítséget kapni az „angyalszemtől”.

Ez sajnos így van. Az „angyalszem” ma már nem létezik az emberiség többségénél. A harmadik szem halott, nem működik többé. De tanút hagyott hátra létezéséről. Ez a tanú a tobozmirigy. Ami pedig a „négykarú” embereket illeti, ők lettek a prototípusai a négykarú hindu isteneknek, amint előző lábjegyzetünkben már megjegyeztük. Az emberi szem oly titokzatos, hogy egyes tudósok kénytelenek az okkult magyarázatra hajlani, mert különben nem tudnának magyarázatot és okot találni a szemmel kapcsolatos számtalan nehézségre. Az emberi szem fejlődése jobban alátámasztja az okkult antropológiát, mint a materialista filozófusok tételei. Az „emberi embriónál a szemek belülről nőnek kifelé”, az agyból indulnak ki, nem pedig a bőr részeként fejlődnek, mint a rovaroknál és a tintahalnál. Prof. Lankester – azt gondolván, hogy az egy furcsa hely a szem számára, s e jelenséget darwini vonalon akarván megmagyarázni – azt az érdekes nézetet vallja, hogy az „ember” legkorábbi gerinces őse egy átlátszó teremtmény volt, s ezért mit sem jelentett az, hogy hol volt a szeme! Nekünk pedig azt tanítják, hogy az ember valamikor egy „átlátszó teremtmény” volt, elméletünk tehát megállja helyét. De hogyan egyezik a Lankester-féle hipotézis a Haeckel-féle nézettel, mely szerint a gerincesek szeme az epidermisben lévő változások folytán keletkezett? Ha a szem belülről indul el, akkor ez utóbbi elmélet mehet a papírkosárba. Az embriológia is ezt bizonyítja. Továbbá Prof. Lankester rendkívüli feltételezését – vagy mondjuk inkább: tételét? – talán evolúciós szükségszerűségek is megkívánják. Az okkultizmus, amely azt tanítja, hogy az asztrális prototípusokból az érzékek
Vagyis a harmadik szem a fej hátsó részén volt. Az a megállapítás, hogy a késői hermafrodita emberiség „négykarú” volt, valószínűleg megfejti az indiai exoterikus istenek valamennyi bálványképének titkát. Az argoszi Akropoliszon volt egy ξόανον, egy Daidalosznak tulajdonított durván kifaragott faszobor. Ez a szobor egy háromszemű kolosszust ábrázolt és Zeusz Triopasnak, a „háromszemű” Zeusznak volt szentelve. Az isten fején két szem volt, egy az arcon és egy a homlokon, annak legtetején. Az ősi szobrok között ezt tartják a legrégibbnek. (Schol. Vatic. ad Eurip. Troad. 14.) 77 A belső látást ettől kezdve csak tréninggel és beavatással lehetett megszerezni, kivéve a „született és természetes mágusokat”, ma ugyanezeket szenzitíveknek és médiumoknak neveznénk. 78 A „megkövesedett” kifejezés az „elcsontosodás” helyett igen érdekes. A „hátsó szem”, amely természetesen az un. tobozmirigy, vagyis az a kicsiny borsószemszerű szürke ideganyag, amely az agy harmadik kamrájának hátához tapad – mint mondják – csaknem kizárólag ásványi konkréciót, valamint homokot tartalmaz és „semmi mást”. 227
76

fokozatosan fejlődtek ki „belülről kifelé”, sokkal kielégítőbb. A harmadik szem – amikor életfolyamata lejárt – belülre húzódott, – egy újabb bizonyíték az okkultizmus javára. A hindu misztikusok allegorikus kifejezése, akik „Shiva szeméről”, a Tri-bochana-ról, vagy „háromszeműről” beszélnek, így nyer igazolást és raison d'être-t, a tobozmirigynek (a régi harmadik szemnek) áthelyezése a homlokra csupán egy exoterikus koncesszió. Mindez megvilágítja azt az egyesek számára érthetetlen misztériumot, hogy milyen kapcsolat van az abnormális vagy spirituális látnokság és a látnok fiziológiai tisztasága között. Gyakran felteszik a kérdést: „Miért sine qua non feltétel a nőtlenség és a szüzesség a szabályos tanítványság vagy a pszichikus és okkult erők kiművelése folyamán?” A választ megtaláljuk a Kommentárban. Amikor ugyanis azt halljuk, hogy a harmadik szem valamikor egy fiziológiai szerv volt, később pedig – amikor a spiritualitás fokozatos eltűnése és az anyagiasság növekedése folytán a fizikai természet kiirtotta a spiritualitást – éppen olyan elsorvadt, s a fiziológusok által meg nem értett szerv lett belőle, mint a lép –, nos, akkor az összefüggés világossá válik. Az emberi élet folyamán a spirituális fejlődés, de különösen a jóga-erők megszerzésének legnagyobb akadálya a fiziológiai érzékek aktivitása. Minthogy a szexuális aktus a kölcsönhatás folytán szoros összeköttetésben van a gerincoszloppal és az agy szürke állományával, további hosszadalmas magyarázatra nincs is szükség. Természetesen az agy normális és abnormális állapota, valamint a medulla oblongata-ban (nyúltagy) folyó tevékenység foka erőteljesen hat a tobozmirigyre. Ebben a térben ugyanis, ahol számtalan „központ” van, melyek a test állati berendezkedésének legtöbb fiziológiai jelenségeit irányítják, a medulla rendkívül erős „induktív” tevékenységet fejt ki a tobozmirigyre, annál is inkább, mivel igen szoros és belső kapcsolat áll fenn közöttük. Mindez teljesen világos az okkultista számára, de igen homályos az általános olvasó szemében. Ez utóbbi kedvéért be kell mutatnunk, hogy a Természet megadta a lehetőséget egy háromszemű ember létezésére még azokban a korokban, amikor az ember kiformálódása viszonylag kaotikus állapotban volt. Ezt a lehetőséget anatómiai és zoológiai ismeretekből lehet elsősorban kikövetkeztetni, s akkor ez a tétel magának a materialista tudománynak feltevésein alapulhat. A tudomány tekintélyére támaszkodva, továbbá olyan nyilvánvaló bizonyosságokra hivatkozva, melyek ez alkalommal nemcsak elméleti spekulációk termékei, állíthatjuk, hogy igen sok állatban – különösen a gerincesek alsóbb rendjeiben tartozékként – van egy ma már elsorvadt harmadik szem, amely eredetileg nyilvánvalón aktív volt.79 A Hatteria faj, a Lacertilia rendbe tartozó gyík, melyet nemrégiben fedeztek fel Új-Zélandban – ne felejtsük, hogy ez a hely az ősi Lemuria egy része volt – ilyen meglepő különbségekkel bír. A Hatteria punctata nem egyedüli példa erre, ugyanezt tapasztalhatjuk a kaméleonnál és bizonyos csúszómászóknál, sőt halaknál is. A kutatók először arra gondoltak, hogy ez a mindegyiknél tapasztalható csökevény az agy meghosszabbodása, amely egy kis kinövésben, az un. epiphysis-ben végződik; ez egy kis csontdarab, amelyet a fő csonttól egy porcogó választ el. De hamarosan kiderült, hogy ennél sokkal többet jelent. Fejlődésének módja és anatómiai struktúrája alapján olyan analógiát mutatott a szemmel, hogy egyszerűen nem lehetett másként magyarázni. Vannak olyan paleontológusok, akik mind a mai napig meg vannak
„Mélyen a fejbe ágyazva, vastag bőrrel és izmokkal fedve, láthatatlan, de valódi szemeket találunk bizonyos állatoknál – mondja Haeckel. – A gerincesek között vannak szemnélküli vakondokok és mezei egerek, vak kígyók és gyíkok… Ezek kerülik a napvilágot… s a föld alatt élnek. Eredetileg nem voltak vakok, hanem olyan ősöktől származtak, amelyek világosban éltek, és szemük jól ki volt fejlődve. Az elsorvadt szemet az átlátszatlan bőr alatt meg lehet találni ezeknél a vak lényeknél az utódlás bármely fokán”. (Haeckel, Pedigree of Man, „Érzékszervek”, 343. old.) Ha két szem így el tud sorvadni az alsóbbrendű állatoknál, miért ne tudna egy szem – a tobozmirigy – az embernél, aki fizikai aspektusában csak egy magasabbrendű állat? 228
79

arról győződve, hogy a harmadik szem eredetileg működött; s ebben bizonyára igazuk van. Quain: Anatomy című művében ezt írja a tobozmirigyről:
(Az embriónál) az optikai hólyagok a legkorábbi időben fejlődnek ki ezen a részen, amely előbb az egész, majd folytatólagosan a hátsó részét képezi az elülső primer agyhólyagnak, az előrészből pedig az agyféltekék és a hozzájuk tartozó részek alakulnak ki. Mindkét oldalon a thalamus opticus a csontvelőfal oldalt fekvő vastagodásából jön létre, míg a köztük lévő, s az alap felé lejtő távolság a harmadik kamra üregét képezi meghosszabbodva az infundibulumba. A szürke csontvarrat azután áthúzódik a kamra üregén… A tető hátsó része egy később észlelt különös folyamat során fejlődik ki a tobozmiriggyé, amely kocsányaival mindkét oldalon összeköttetésben marad a thalamus-szal, mögöttük pedig kialakul egy átlós szalag, mint utólagos csontvarrat. A lamina terminalis (lamina cinerea) befejezi a harmadik kamra elülső lezárását, alatta pedig az optikai csontvarrat kiformálja az üreg padlóját, hátrább az infundibulus ereszkedik le, hogy egyesüljön a sella turcica-ban az agyfüggelék hátsó lebenyével. A két thalamus opticus, melyeket az elülső hólyag későbbi és külső része alakít ki, eleinte egyetlen ideganyagból álló üreges zacskót képez, amelynek ürege elől mindkét oldalon közlekedik a kialakuló agyféltekék üregével, hátul pedig a középső fejhólyaggal (corpora quadrigemina). Hamarosan azonban minthogy ezeknek belsejében hátul, alant és mindkét oldalon fokozott lerakódás történik, a két thalamus megszilárdul, s ugyanakkor egy repedés vagy hasadás jelenik meg fent közöttük, amely lehatol a belső üregbe, s továbbra is nyitva marad a hátsó részben, szemben a Sylvius-vezeték bejáratával. Ez a repedés vagy hasadás a harmadik kamra. Hátul, a két thalamus folytatódik egyesülve a hátsó csontvarrattal, amelyet a harmadik hónap végén már meg lehet különböztetni, úgyszintén a tobozmirigy kocsonyáit is… Már korán fel lehet ismerni a látó utakat, mint üreges meghosszabbodásokat a két thalamus falának külső részén, amikor ezek még hólyagszerűek. A negyedik hónapban ezek az utak észrevehetően kiformálódnak. Fokozatosan meghosszabbodnak hátrafelé, és kapcsolatba kerülnek a quadrigemina corpora-val. A tobozmirigy és az agyfüggelék a Thalamencophalon kifejlődése során fellépő rendkívül érdekes jelenségek közé sorolhatók.

A fenti leírás különösen érdekes, ha meggondoljuk, hogy ha az agyféltekék hátsó része nem fejlődött volna ki, akkor a tobozmirigy teljesen látható lenne a koponyafalcsont eltávolítása esetén. Érdekes még megfigyelni azt a nyilvánvaló összeköttetést, amely az eredetileg üreges optikus út, továbbá az elől lévő szemek és a hátul lévő tobozmirigy, valamint lebenyei között fennáll, úgyszintén ezeknek a két opticus thalamus-szal való kapcsolatára. A Hatteria punctata harmadik szemére vonatkozó újabb felfedezések igen fontosak, és kihatást gyakorolnak az emberi érzékek fejlődésének megítélésére, valamint a már közölt okkult állításokra. Ismeretes dolog, hogy Descartes a tobozmirigyben látta a Lélek Székhelyét, jóllehet manapság ezt képzelődésnek tartják azok, akik nem hisznek az emberben lévő halhatatlan princípium létezésében. Descartes azt mondta, hogy jóllehet a Lélek a test minden részéhez kapcsolódik, mégis van a testben egy speciális rész, ahol a Lélek még sajátosabban fejti ki funkcióit, mint másutt. És minthogy ez a „speciális” hely sem a szív, sem pedig az agy nem lehet, arra következtetett, hogy ez a kis mirigy lesz az, amely ugyan az agyhoz kapcsolódik,

229

de mégis szabad mozgással bír, mivel könnyen egyfajta lengő mozgásba hozható „az állati lelkek80 által, amelyek a koponya üregeit minden irányban átjárják”. Bármennyire is tudománytalannak látszik ez a megállapítás a mai kor egzakt tudósai szemében, Descartes mégis sokkal közelebb volt az okkult igazsághoz, mint bármiféle Haeckel. A tobozmirigy, amint azt már kimutattuk, sokkal közelebbi kapcsolatban van a Lélekkel és Szellemmel, mint az ember fiziológiai szerveivel. Ha a vezető tudósoknak volna valami sejtelmük az Evolúciós Impulzus igazi folyamatairól, valamint a Nagy Törvény kígyózó ciklikus menetéről, akkor találgatásaik helyébe a tudás lépne, és biztosan tudnák, hogy milyen fizikai átalakulások várnak az emberi nemre, mivel ismerik annak elavult formáit. S akkor belátnák, hogy mennyire téves és abszurd az a modern feltevés, hogy a Természet mechanikus folyamatait „a vak erő” irányítja. Ennek a tudásnak folytán azt is felfognák, hogy pl. az említett tobozmirigy – ciklusunk jelenlegi fokán – fizikai használatra alkalmatlan. Ha ez a különös „szem” ma már elsorvadt az emberben, az annak a jele, hogy – akárcsak az alsóbbrendű állatnál – valamikor használatban volt. A Természet ugyanis sohasem teremt – még a legcsekélyebb és legjelentéktelenebb formát sem – anélkül, hogy ne lenne vele valami határozott célja és használata. A tobozmirigy aktív szerv volt a fejlődésnek azon a fokán, amikor az emberben a spirituális elem uralkodott a még alig megszülető intellektuális és pszichikus elemek fölött. És amikor a Ciklus elérkezett arra a pontra, ahol a fiziológiai érzéket a fizikai ember konszolidációja és kifejlődése következtében és azzal pari passu ki kellett fejleszteni – a zoológiai fejlődés komplex és szüntelenül fellépő viszontagságai és megpróbáltatásai során –, akkor ez a középső szem végül is elsorvadt az emberben lévő korai spirituális és tisztán pszichikus jellegzetességekkel együtt. A szem a Lélek tükre és annak ablaka, mondja a népszerű bölcsesség,81 és: Vox populi, vox Dei. Kezdetben az élő fajták minden osztálya és családja hermafrodita volt, és ténylegesen egyszemű. Az állatnál – amelynek formája éppen olyan éterikus (asztrális) volt, mint az emberé, mielőtt még mindkettő kifejlesztette volna „bőr ruháját”, vagyis még mielőtt belülről kifelé kezdték volna kiformálni a fizikai szubsztancia vagy anyag sűrű burkát s vele együtt a belső mechanizmust –, tehát az állatnál kezdetben a harmadik szem volt az egyedüli látószerv, akárcsak az embernél. A két fizikai frontális szem csak később fejlődött ki,82 embernél és állatnál egyaránt. Az embernél a fizikai látás szerve a harmadik faj kezdetén körülbelül olyasféle volt, mint a jelen idők egyes vak gerinces állatánál, vagyis a szemet átlátszó bőr fedte.83 A különbség csak abban áll, hogy a páratlan vagy ősi szem állapota az embernél és az állatnál fordított, mivel az ember már túlhaladta a harmadik faj állati, értelem nélküli állapoAz „ideges éter”, ahogy Dr. B. W. Richardson F.R.S. nevezi, az okkultisták pedig ideg-aurának hívják. Az „állati lelkek” (?) ugyanazt jelenthetik, mint az összetett keringés ideg-aurikus hullámai. 81 Emlékezzünk vissza, hogy az első faj az okkult bölcsesség szerint belülről spirituális és kívülről éterikus, a második faj mentálisan pszicho-spirituális és testileg étero-fizikai volt. A harmadik kezdetben még intellektus nélküli faj, testileg asztro-fizikai volt, és olyan belső életet élt, amelyben a pszicho-spirituális elemét még egyelőre nem befolyásolták az alig megszülető fizikai érzékek. E fajnál elől van két szem, s előre néz, anélkül, hogy akár a múltat, akár a jövőt látná. De a harmadik szem „átfogja az ÖRÖKKÉVALÓSÁGOT”. 82 De egészen más módon, mint ahogy azt Haeckel leírta (a „Pedigree of Man”, „Sense Organs” című fejezetében, 335. old.), aki szerint a látószervek „a létért való küzdelem során a természetes kiválasztódás következtében fejlődtek ki”. A „bőr termális érzékenysége” a feltételezett fényhullámokkal szemben egymagában még semmiképpen sem magyarázza meg a szem struktúrájában lévő csodálatos adaptációs kombinációkat. Már bemutattuk, hogy „a természetes kiválasztódás” puszta mítosznak tekinthető, ha reá akarjuk visszavezetni a variációk eredetét, mert a „legerősebb fennmaradásáról” csak azután beszélhetünk, amikor a megfelelő variációk és a tökéletesebb organizmusok már létrejöttek. Hogyan keletkeztek a „megfelelő variációk”, amelyek kifejlesztették a szemet? Csak a „vak… s céltalan és terv nélküli erők” összejátszásából? Ez az okoskodás együgyű. A rejtély igazi megoldása a személytelen Isteni Bölcsességben keresendő, az anyagban visszatükröződő IDEÁCIÓban. 230
80

tát, s így a puszta állati teremtést egy teljes tudatszinttel elhagyta. Ennek folytán, amíg az embernél a küklopsz-szem a spirituális látás szerve volt és ma is az, addig az állatnál ez a szerv az objektív látás szerve volt. És e szem helyébe, miután betöltötte funkcióját, két szem lépett az egyszerűből a komplex felé irányuló fizikai fejlődés során. Az egy szemet azután a természet félretette és tartalékolta későbbi használatra, ezután eljövendő eonokban. Ez magyarázat arra is, hogy a tobozmirigy miért érte el legteljesebb fejlődését akkor, amikor a fizikai fejlődés a legalacsonyabb szinten állott. A gerinces állatoknál a tobozmirigy feltűnő és objektív jelenség, míg az embernél gondosan el van rejtve, és csak boncolásnál hozzáférhető. De fénysugár vetődik ezzel az emberiség jövőbeli fizikai, spirituális és intellektuális állapotára olyan korszakokban, amelyek párhuzamos fejlődést mutatnak más elmúlt korokkal a ciklikus fejlődés fel- és leszálló vonalán. Néhány évszázaddal a Kali Yuga előtt – amely korszak közel 5.000 évvel ezelőtt kezdődött – a huszadik Kommentárban ezt írták (amennyiben e közlést érthető mondatokba átírjuk):
Mi (az ötödik faj) az első félben (az időtartam első felében) felfelé (a ciklus jelenleg felfelé tartó ívén) az első és a második faj közötti ponton vagyunk, amikor azok lefelé tartottak (vagyis a fajok a ciklus leszálló ívén voltak)… Számítsd ki magadnak Lanoo, és értsd meg.

Ha megfogadjuk a tanácsot, és kalkulálni kezdünk, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy az átmeneti korszakban – vagyis a spirituális étero-asztrális első faj második felében – a kialakuló emberiségben nem volt intellektuális agyi alkotórész, mert a faj a leszálló íven volt. Mivel pedig mi, velük párhuzamosan a felszálló vonalon vagyunk, hiányzik belőlünk a spirituális alkotórész, amelyet jelenleg az intellektus helyettesít. Mert ne felejtsük el, jelenleg a faji ciklus manaszi periódusában vagyunk, vagyis az ötödik periódusban, tehát már átléptük a Szellem és az anyag tökéletes egyensúlyának meridián pontját, más szóval az agy-intellektus és a spirituális észlelés közötti egyensúlyt. A következő fontos dolgot azonban szem előtt kell tartanunk. Mi még csak a negyedik körben vagyunk. A Manasznak, az Univerzális MAHAT e közvetlen, anyagtól független sugarának teljes kibontakozása csak az ötödik körben fog végérvényesen megtörténni. Minthogy pedig egy rövidebb skálán megismétlődő saját ciklusa és fejlődési foka van minden nemzetnek és alfajnak, még inkább áll ez valamely gyökérfaj esetében. Fajunk, mint gyökérfaj már átlépte az egyenlítő vonalát, és felfelé tart a spirituális oldalon, de az alfajok közül egyesek még csak a leszálló ív árnyékos oldalán tartanak nemzeti ciklusukon belül, mások viszont – a régibb alfajok – átlépve a kritikus pontot, amely eldönti, hogy egy faj, egy nemzet, vagy egy törzs megmarad-e vagy pusztulni fog – a spirituális fejlődés csúcsára jutottak, mint alfajok. Így tehát érthetővé válik, miért alakult át fokozatosan a harmadik szem egy egyszerű miriggyé, amikor a lemuriaiaknak nevezett faj fizikailag elbukott. Igen különös tény az, hogy az embernél az agyféltekék és az oldalkamrák fejlődtek ki erőteljesebben, míg más emlősök agyában elsősorban a látó tengelyek, optic thalami, a corpora quadrigemina és a corpora striata lettek a fontosabb részek. Sokan azt tartják, hogy
Az őslénytan bizonyítja, hogy a mezozoikus korban élt állatoknál – különösen a gyíkoknál, mint amilyen pl. az özönvíz előtti Labyrinthodon, amelynek koponyáján egy máskülönben megmagyarázhatatlan lyuk látható – a harmadik szem igen ki lehetett fejlődve. A természettudósok közül többen, pl. E. Korscheldt is, bizonyosnak tartják, hogy jóllehet a jelenlegi kor csúszómászóinál ez az áttetsző bőrrel fedett szem csak a világosságot tudja a sötétségtől megkülönböztetni (akárcsak az emberi szem, ha kendővel bekötik, vagy szorosan le van hunyva), – a ma már kiveszett állatoknál viszont ez a szem működött, és a látás normális szerve volt. 231
83

az ember észbeli képességét bizonyos mértékig fel lehet mérni a központi agytekervények és az agyféltekék elülső felének fejlettsége alapján. Természetesen következnék az, hogy a tobozmirigy fejlettsége jelezné az ember asztrális és spirituális tendenciáit, úgyhogy a koponya ezen részén ennek megfelelő fejlettséget – vagyis a tobozmirigy méretének megnövekedését –tapasztalnánk az agyféltekék hátsó részének rovására. Ez érdekes feltevés, s a jelen esetben bizonyítottnak tarthatjuk. Ezek szerint alul és hátul van a kisagy, amelyet az embernél mutatkozó állati tendenciák székhelyének tartottak, s amelyről a tudomány azt mondja, hogy a test valamennyi fiziológiai, koordinált működését (pl. járás, evés, stb.) központilag irányítja. Elől van az agy elülső része, az agyféltekék, amelyek elsősorban az emberben lévő intellektuális képességekkel vannak kapcsolatban, középen pedig – mindkettőn, de különösen az állati funkciókon uralkodva, ha magas fejlettségű vagy spirituális emberről van szó – foglal helyet a jól fejlett tobozmirigy. Ne felejtsük, hogy ezek csak fizikai megfelelések, éppen úgy, mint ahogy a közönséges emberi agy is csak feljegyző szerve az emlékezetnek, de nem maga az emlékezet. Ilyen ez a szerv tehát, amely oly sok legendának és hagyománynak a forrása, többek között pl. a harmadik szemre vezethető vissza az egy fejű, de kétarcú emberek mítosza. Ezek a legendák különböző kínai munkákban találhatók, továbbá a kaldeai töredékek néhány hivatkozásában. Már idéztük a King Chia által összegyűjtött művet, a Shan Hai King-et, amelyet a Yü császár által i.e. 2.255 évben csináltatott kilenc urnán található vésetekből állítottak össze a szerzők (szerző), de egy másik, a „Bamboo Books” nevű munkában is, sőt egy harmadikban a „Rh Ya” nevűben is találhatók ilyen legendák. Ez utóbbi szerzője „a hagyomány szerint a Chow dinasztia első császárának, Wu Wang-nak nagybátyja, Chow Kung kezéből nyerte beavatását i.e. 1122-ben”. (Gould: Mythical Monsters, 27. old.) A „Bamboo Books” Kína régi évkönyveit tartalmazza, amelyeket állítólag i.sz. 279-ben találtak meg Seang Wei király sírjának kibontásakor, aki i. e. 295-ben halt meg. Mindezek a művek említést tesznek olyan emberekről, akiknek egy fejen két arcuk van, vagyis egy elől és egy hátul. Nos, az okkultizmus tanulmányozójának tudnia kell, hogy a „harmadik szem” elválaszthatatlanul kapcsolódik a Karmához. Ez a tanítás oly titokzatos, hogy eddig csak kevesen hallottak róla. „Shiva szeme” nem sorvadt el teljesen a negyedik faj lezárása előtt. Amikor a fizikai ember újonnan felébredt fiziológiai és pszichológiai szenvedélyei rabszolgaságába hajtották a spiritualitást és a harmadik faj Deva-emberének isteni erőit és képességeit – bár ennek fordítva kellett volna történni –, akkor ez a szem elvesztette képességeit. De ez volt a fejlődés törvénye, és szigorúan véve ez nem volt BUKÁS. A bűn nem az újonnan kifejlesztett képességek használatában, hanem azok rossz célra való alkalmazásában állott, abban, hogy egy isteni lény befogadására szánt tabernákulumot mindenféle spirituális romlottság templomává tették. Ha pedig a „bűn” kifejezést használják, ez csak azért van, hogy mindenki megérthesse, mire gondolunk, mert a Karma kifejezés84 ebben az esetben sokkal pontosabb lenne. Végül emlékeztetjük az olvasót – akit megzavar az, hogy „fizikai” romlottság helyett „spirituális” romlottságról beszélünk –, hogy fizikai romlottság ténylegesen nincs. A test egyszerűen csak a felelőtlen szerv, a pszichikus vagy éppen a spirituális ember eszköze. Az
A karma sokértelmű szó, amelynek jóformán minden aspektusára van speciális kifejezés. A bűn szinonimájaként olyan cselekedet végrehajtását jelenti, amelynek célja egy világi, tehát önző vágy megvalósítása, amely nyilvánvalóan sérelmes lesz valaki másra. A karma cselekvést is jelent, okot; karma még az „etikai okozatiság törvénye” is; de jelent hatást is, amelyet egy önző módon végzett cselekvés vált ki, szemben a harmónia nagy törvényével, amely az altruizmuson alapul. 232
84

atlanteánok esetében éppen a spirituális lény volt a vétkes, minthogy azokban az időkben még a spirituális elem volt az ember „vezér” princípiuma. Így tehát az ötödik faj legsúlyosabb karmáját azokban az időkben a mi monádjaink indították el. Minthogy ez a megállapítás talányosan hangozhat, meg kell magyaráznunk azok kedvéért, akik nem ismerik a teozófiai tanításokat. A karmára és az újraszületésre állandóan újra felteszik a kérdéseket, e tárgyban úgy látszik nagy a fogalomzavar. E tanítás különösen meghökkentő azok számára, akik keresztény hitben születtek és nevelkedtek, s akik hozzászoktak ahhoz a gondolathoz, hogy Isten minden újszülöttnek új lelket ad. Fel szokták tenni a kérdést, hogy vajon a Földön inkarnálódó monádok száma korlátozva van-e, s erre igenlő választ kapnak. Mert bármennyire is mérhetetlenül sok a mi fogalmaink szerint az inkarnálódó monádok száma, egy határnak mégis lennie kell. Ez így van, jóllehet tény az, hogy már a második faj idejétől kezdve, amikor a monádok hét csoportja emberi testekbe inkarnálódott, másodpercenként nem egy születés és halálozás történt azon rég elmúlt korszakokban. Már megemlítettük, hogy a Karma-nemezis, amelynek csak szolgálója a Természet, mindent a legharmonikusabb módon rendezett el, ennek folytán az új monádok friss beáramlása vagy megérkezése azonnal véget ért, amint az emberiség elérte a teljes fizikai fejlettséget. Új monádok nem érkeztek többet az atlanteánok középkorától kezdve. Azt se felejtsük el, hogy kivéve a kora gyermekkorban és a balesetek folytán történt haláleseteket, a spirituális entitások csak bizonyos évszázadok elteltével reinkarnálódhatnak, s így már ezek a kiesések is arra vallanak, hogy a monádok száma szükségszerűen véges és korlátolt. Azonkívül biztosítani kell a szükséges időt az állatoknak is saját fejlődési menetük érdekében. Innen ered tehát az az állítás, hogy sokan közülünk most dolgozzák fel az atlanteán testben létrehozott rossz karmikus hatásokat. A karma törvénye elválaszthatatlanul egybe van szőve a reinkarnáció törvényével. A Jó és a Rossz titokzatos problémáját csak azzal lehet megmagyarázni, ha tudjuk, hogy ugyanaz az Egyéniség születik meg újra az Élet-ciklus folyamán. Az élet látszólagos szörnyű igazságtalanságaival csak úgy békülhet ki az ember, ha biztos abban, hogy ugyanazok a monádok – akik között igen sok Dhyan Chohan vagy „Isten” van – át kell, hogy menjenek a „Kényszerűség körén”, jutalomban vagy büntetésben részesülve minden újraszületésnél a korábbi életben eltűrt szenvedésekért vagy elkövetett bűnökért. Mert ugyanazok a monádok, akik beléptek a Pitrik által kilehelt, s az első fajt képező üres, érzéketlen burkokba vagy Asztrális Formákba, ma is közöttünk vannak, sőt talán mi magunk vagyunk azok. Csak ez a bizonyosság nyugtathatja meg felháborodott igazságérzetünket. Mert aki nem ismeri ezt a nemes tanítást, s maga körül nézve megfigyeli a szerencse, az intellektus és a képességek egyenlőtlenségét, látva mennyi kiváltságban részesülnek ostoba és züllött egyének, akik puszta születésükkel a szerencse minden kedvezésében részesülnek, míg mások, akik kiváló értelmi képességeikkel és nemes erényeikkel sokkal inkább megérdemelnék a jó sorsot, éhen pusztulnak, mert senki sem törődik velük. Nos, amikor mindezt látjuk és tehetetlenül állunk, mert nem tudunk enyhíteni az érdemtelenül kirótt szenvedésen, amikor fülünkben visszhangzik és szívünkbe hasít a körülöttünk felhangzó jajkiáltás, akkor csak a karma áldott tudása akadályozza meg az embert abban, hogy meg ne átkozza az életet és az embereket, valamint azok állítólagos Teremtőjét.85
A karma tanának ellenzői vegyék figyelembe azt a tényt, hogy egy pesszimistának más adatok alapján meg sem lehet kísérelni a válaszadást. A Schopenhauer és Von Hartman követők által kidolgozott hatásos építmény alapjait csak a karmikus törvény elveinek biztos tudása tudja szétzúzni. 233
85

A monoteisták dogmáikkal valójában vádolják, és szörnyen meggyalázzák Istenüket, ám a dogmák közül egy sem olyan megbocsáthatatlan, mint az a (csaknem mindig) hamis alázat, amellyel az un. „jámbor” keresztény minden bajjal és érdemetlen csapással szemben kijelenti: „Ez Isten akarata”. Fajankók és képmutatók! Istenkáromló és szentségtörő farizeusok, akik egy időben beszélnek Istenük és teremtőjük mérhetetlen kegyes szeretetéről és a gyámoltalan ember iránti gondoskodásáról, valamint arról az Istenről, aki teremtményei legjavát, a jókat sanyargatja, hogy elvérezzenek, ahogy egy telhetetlen Moloch tenné! Vagy talán elégedjünk meg Congreve szavaival: „Ki merészelné váddal illetni az Örök Igazságot?” Válaszunk ez: a logika és az egyszerű józanész. Ha azt várják tőlünk, hogy higgyünk az „eredendő bűnben”, minden lélek számára csak egyetlen életben itt a Földön; hogy higgyünk egy ember-formájú Istenségben, aki úgy látszik, csak azért a gyönyörűségért teremtett bizonyos embereket, hogy az örök kárhozatra vesse őket, (a predesztináció tana86 szerint függetlenül attól, hogy jók vagy rosszak-e az emberek). Nos, mindezek tudatában miért ne ítélné el a logikus érveléssel megáldott ember az ilyen gonosz Istenséget? Az élet elviselhetetlen volna, ha hinnünk kellene a mocskos emberi képzelettel alkotott Istenben. Szerencsére ez az Isten csak az emberi dogmákban létezik, és néhány költő egészségtelen fantáziájában, akik azt hiszik, hogy megoldották a problémát, ha így fohászkodnak hozzá: Titkos Hatalom, ki megzavartad Az ember gőgjét, hogy meghiusítsd Merész kutatását és kipróbáld Öntelt teremtményed hitét! Valóban rendületlen „hitre” van szükség ahhoz, hogy valaki elhiggye, miszerint „önteltséget” jelent kétségbe vonni annak a lénynek az igazságosságát, aki csak azért teremti a védtelen emberkét, hogy „megzavarja”, és hogy kipróbálja „hitét”, amelyet különben is ez a „Hatalom” olykor elfelejt, vagy talán elmulaszt megadni neki. Hasonlítsuk össze ezt a vakhitet a Karma-nemezis, vagyis a Megtorlás Törvényébe vetett filozófiai meggyőződéssel, amelynek alapja az élettapasztalat és az ésszerű nyilvánvalóság. Ez a Törvény – akár tudatosan, akár tudattalanul – semmit és senkit nem predesztinál. Az Örökkévalóságtól kezdve és valóban abban létezik, mert ez maga az öröklét, s mint ilyen – mivel semmiféle cselekvés nem lehet egyenrangú az örökléttel – e törvényre sem lehet azt mondani, hogy cselekszik, mert maga a CSELEKVÉS. Nem a tenger hulláma fullasztja vízbe az embert, hanem a halandó személyes és saját akaratától függő cselekvése, amikor az óceán mozgását irányító törvények személytelen hatásának kiteszi magát. A karma semmit sem teremt és nem is tervez. Az ember az, aki tervez, és aki okokat teremt, a karmikus törvény pedig elrendezi a hatásokat, s ez az elrendezés nem cselekvés, hanem univerzális harmónia. Ez a harmónia arra törekszik, hogy mindent az eredeti helyzetbe térítsen viasza, mint ahogy egy erőszakkal földre húzott ág is hasonló erővel igyekszik visszapattanni eredeti helyzetébe. És ha véletlenül kimarjul a kar, amely eredeti helyzetéből kimozdította, akkor vajon mit mondunk: az ág sértette meg karunkat, vagy saját ostobaságunk okozta, hogy pórul
A kálvinisták teológiájában szereplő tan: „Minden eseményre vonatkozólag Isten szándéka az örökkévalóságon át” – s ebből fatalizmus lesz, ami megöli a szabad akaratot s elnyom minden kísérletet annak jóra való felhasználására. „A predesztináció az emberek kiválasztása vagy kijelölése az örökké tartó üdvösségre vagy kárhozatra”. (Katekizmus.) Ez aztán valóban fennkölt és jóra buzdító tantétel! 234
86

jártunk? A karma sohasem törekszik arra, hogy korlátozza az intellektuális vagy egyéni szabadságot, mint a monoteisták által kitalált Isten. Törvényeit nem burkolja szándékosan homályba, hogy zavarba ejtse az embert. Nem is fogja megbüntetni azt, aki arra merészkedik, hogy titkait kifürkéssze. Ellenkezőleg, embertársai javára munkálkodik az az ember, aki tanulmányozással és meditációval leleplezi bonyolult ösvényeit, és megvilágítja azokat a sötét utakat, amelyeknek kanyarulataiban annyian pusztulást lelnek, mert eltévednek az élet labirintusaiban. A karma a Megnyilvánulás világában abszolút és örök törvény, és mivel csak egyetlen Abszolút létezhet, az Egyetlen, mindig jelenlévő OK, a karmában hívőket nem lehet sem ateistáknak, sem materialistáknak, még kevésbé fatalistáknak87 nevezni, mivel a karma egyet jelent a Megismerhetetlennel. Ennek a Megismerhetetlennek egy aspektusa a karma, s hatásai a jelenségek világában mutatkoznak meg. Szorosan, illetve inkább felbonthatatlanul kapcsolódik a karmához az újraszületés törvénye, vagyis ugyanannak a spirituális egyéniségnek reinkarnációja a személyiségeknek egy hosszú, csaknem végeláthatatlan sorozatában. E személyiségek olyanok, mint különböző szerepek, amelyekkel a színész és vele együtt a publikum is néhány órára azonosítja magát. A belső, vagyis az igazi ember, aki ezeket a jellemeket alakítja, egész idő alatt tudja, hogy csak néhány felvonásnyi időre jelenti Hamletet, jóllehet ez az idő az emberi illúzió síkján Hamlet egész életét fogja át. Azt is tudja, hogy az előző estén Lear király volt, azelőtt pedig Otelló. És jóllehet a külső, látható személy erről látszólag nem tud, s a valóságos világban az embereknek ez a tudatlansága nagyon is nyilvánvaló, az állandó egyéniség azonban ennek teljesen tudatában van, s ezt a tudást csak azért nem hozhatja le a változó személyiség tudatába, mert a „spirituális” szem a fizikai testben elsorvadt. A fizikai harmadik szem birtokában voltak – így hallottuk – a harmadik gyökérfajhoz tartozó emberek, s ez az állapot tartott egészen a negyedik gyökérfaj harmadik alfajának közepe tájáig, amikor is az emberi szervezet konszolidálódása és tökéletesedése folytán a harmadik szem eltűnt az emberi test külső részéről. Pszichikus és spirituális tekintetben azonban a vele kapcsolatos mentális és vizuális percepció a negyedik fajnak csaknem a végéig tartott, mindaddig, amíg ezek a funkciók az emberiség materializmusa és megromlása miatt végleg
Egyes teozófusok abból a célból, hogy a karmát érthetőbbé tegyék a nyugatiak számára, akik jobban ismerik a görög, mint az árja filozófiát, a karma kifejezést a nemezis szóval próbálták tolmácsolni. Ha a nemezist az antik világban az átlagemberek úgy ismerték volna, mint ahogy azt a beavatottak értelmezték, akkor ez a tolmácsolás megállná helyét. De a helyzet az, hogy a nemezist a görög képzelet túlságosan is antropomorfizálta, s ezért csak alapos magyarázat kíséretében használhatjuk. A korai görögöknél a nemezis „Homérosztól kezdve Hérodotoszig nem istennő volt, hanem inkább bizonyos morális érzés” – mondja Decharme, sorompó volt a gonosz és az erkölcstelenség előtt. Aki átlépi, szentségtörést követ el az Istenek szemében, s akit ezért a nemezis üldözni fog. Idővel azonban ebből az „érzésből” istent képeztek, megszemélyesítője pedig a fatális, büntető istennő lett. Ezért ha a karma fogalmát a nemezissel akarjuk összekapcsolni, akkor a nemezist hármas aspektusában kell szemlélnünk, azaz Nemezishez még két istennőt, éspedig Adreszteiát és Themiszt kell társítanunk. Themisz az egyetemes rend és harmónia istennője, akinek, a nemezishez hasonlóan, az a feladata, hogy minden túlkapást megtoroljon, és hogy az embert, szigorú büntetés terhe mellett az igazságosság és a természet keretei közé szorítsa, míg Adreszteia a „kikerülhetetlen”, az ember által teremtett okok változhatatlan hatásaiban jelenti a nemezist. Nemezis, mint Diké leánya, olyan méltányos istennő, aki haragjával csak azokat sújtja, akikben gőg, önzés és kegyetlenség dúl. (Lásd Mesomed. Hymn, Nemes. V. 2. Brunck, Analecta, II. 292. old. idézve a Mythologie de la Grece Antique, 304. oldalán.) Röviden, Nemezis egy mitológiai, exoterikus istennő vagy Erő, amelyet megszemélyesítettek vagy különböző aspektusaiban antropomorfizáltak, a karma pedig egy mély filozófiai igazság az embernek az Istenségre vonatkozó primitív intuíciójának rendkívül magasrendű és emelkedett összefoglalása. A karma tanítása megmagyarázza a Gonosz eredetét, és megnemesíti felfogásunkat arra nézve, hogy milyennek kellene lennie az isteni változhatatlan igazságosságnak. A karma nem alacsonyítja le az ismeretlen és megismerhetetlen Istenséget azzal, hogy belőle egy szeszélyes és kegyetlen zsarnokot formál, s azután elnevezi Gondviselésnek. 235
87

megszűntek. Ez még az atlantiszi kontinens nagy tömegének elsüllyedése előtt történt. Most pedig visszatérhetünk a vízözönök és a különféle „Noék” kérdéséhez. A tanuló ne felejtse, hogy több olyan vízözön volt, mint amilyenről a Genezisben hallunk, sőt ezeken kívül még három, sokkal jelentősebb, amelyekről majd egy későbbi részben fogunk beszámolni, a történelem előtti „elmerült kontinensek” témájával kapcsolatban. De még most új beszámolót kell adnunk egy bizonyos témáról, nehogy az olvasó téves következtetésekre jusson, ha azt hallja, hogy az ezoterikus tanítás és a hindu szentírások között sok közös vonás van, hogy ez utóbbi kronológiája csaknem azonos az ezoterikus kronológiával (csakhogy meg van magyarázva és áttekinthetőbb). Továbbá hogy a Vaivasvata Manu (ami tulajdonképpen általános elnevezés!) az árják Noéja, a bibliai pátriárka prototípusa volt, mert mindezek ugyanis az okkultisták által elfogadott tételek.

Az emberiség ősi manui
Azok, akik tudják, hogy a „nagy Vízözön”, amely (néhány sziget kivételével) egy teljes kontinens elmerülését okozta, nem történhetett 18 millió évvel ezelőtt, továbbá hogy Vaivasvata Manu volt az indiai Noé, akit Vishnunak Matsya (vagyis hal) Avatárájával hoznak összefüggésbe, bizonyos meghökkenéssel veszik tudomásul a közölt tények és a már korábban megadott kronológia közötti nyilvánvaló ellentmondásokat. De valójában ez az ellentét feloldható. Kérjük az olvasót, lapozza fel a Theosophist 1883. júliusi számát, s tanulmányozza benne „Az ezoterizmus hetes princípiuma” című cikket, amely ezt a kérdést teljesen megmagyarázza. Úgy vélem, éppen ebben a magyarázatban különböznek az okkultisták a brahmanáktól. Azok kedvéért, akik esetleg nem jutnak hozzá az említett tanulmányhoz, néhány bekezdést hadd idézzünk e helyen:
Ki volt a Manu, Svayambhûva fia? A Titkos Tanítás azt mondja, hogy ez a Manu nem ember volt, hanem azon első emberi fajok ábrázolása, amelyek a Dhyan Chohánok (Dévák) segítségével az első kör kezdetén fejlődtek ki. Ám a Manu törvényeiben (I. 80.) azt olvassuk, hogy minden Kalpához tizennégy Manu tartozik (a Kalpa „az egyik teremtésből a másikig tartó időköz”, vagy inkább az egyik kisebb Pralayától a másikig tartó intervallum),88 és hogy a „jelenlegi isteni korban eddig már hét Manu jelent meg”. Ha valaki tud arról, hogy hét kör van, Pralaya – e szó értelmét már korábban megmagyaráztuk – nem olyan kifejezés, amely csakis kizárólag a „Brahma Éjszakáját” jelenti, vagyis a 71 Maha-yugát tartalmazó Manvantarára következő világfelbomlást. Pralayának nevezünk minden „elsötétedést” éppen úgy, mint minden olyan kataklizmát, amely tűzzel vagy vízzel elpusztítja az egymást követő törzsfajokat. A Pralaya éppen olyan általános kifejezés, mint a „Manu”, amely a Shishták gyűjtőneve. A Purânákban a Shishtákról „király” elnevezés alatt azt halljuk, hogy „minden dolgok magjával együtt egy bárkában menekülnek meg a Vízözön hullámaitól” (vagy egy általános vulkánikus kitörés tüzeitől, amelyek kezdetei ötödik fajunk számára már jelentkeztek az utóbbi évek földrengéseiben és tűzhányói tevékenységeiben, különösen pedig a folyó [1888.] évben), amely minden Pralaya, idején elborítja a világot (Földünket)”. (Vishnu Purâna, Wilson ford. I. köt. 81. old.) Az idő csupán egy formája Vishnunak – amint Parasâra mondja a Vishnu Purâna-ban. A hindu Yugákban és Kalpákban szabályosan 4, 3, 2 csökkenő szériákat találunk, ezekhez – amint a helyzet kívánja – számok és szorzások járulnak ezoterikus célból, nem pedig – mint Wilson és más orientalisták gondolják – „szektárius díszítés” céljából. Valamely Kalpa lehet egy Korszak, lehet Brahmâ egy napja, de lehet egy csillagközi, asztronómiai és földi Kalpa. Ezek a számítások valamennyi Purânában megtalálhatók, bár egyes esetekben vannak eltérések, mint pl. a Linga Purâna-ban a „Hét Rishi éve” 3.030 földi év, és a „Dhruva éve” 9.090 földi év, ezek viszont ezoterikus számítások, jelentésük pedig tényleges (és titkos) kronológia. Amint a Vaivarta-ban írják: „A kronológusok Brahmâ életével számolnak ki egy Kalpát. De vannak szépszámmal kisebb Kalpák, mint pl. Samvarta és a többiek”. A „kisebb Kalpák” bármiféle pusztulási periódust jelentenek, amint ezt maga Wilson is jól értette, akinek magyarázata szerint ez utóbbiak olyan periódusok, „amelyekben a Samvarta szél vagy más pusztító jelenség működik”. (Uo. 54. old.) 236
88

amelyekből már három eltelt, és mi most a negyedikben vagyunk, aki tanult arról, hogy hét hajnal és hét alkonyat, vagyis összesen tizennégy Manvantara van. Továbbá hogy minden kör kezdetén és végén, valamint a bolygókon és a bolygók között van egy felébredés az illuzórikus életre, és egy másik felébredés a valóságos életre. Továbbá, ha hallott arról hogy vannak gyökér-Manuk és vannak – ügyetlen fordításban – mag-Manuk, vagyis az eljövendő kör emberi fajainak magjai (másként Shishtái, legalkalmasabb túlélői,89 s ez olyan titok, amelyet csak a harmadik beavatást elért embernek magyaráznak meg), egyszóval aki mindezekről tud, az bizonyára jobban megérti a következőket. A hindu szentírásokban azt halljuk, hogy az első Manu hat további Manut alkotott, (összesen tehát hét elsődleges Manu van) s ezek mindegyike hét újabb Manut alkotott.90 (Bhrigu i. 61-3.) – ez utóbbiak alkotását az okkult tanulmányokban mint 7x7-et tartják nyilván. Így nyilvánvaló, hogy a negyedik körhöz tartozó emberiség nemzője, a jelenlegi utolsó Manu a hetedik kell, hogy legyen, mivel mi a negyedik körben vagyunk,91 ahol az A glóbuszon van egy gyökér-Manu, a G glóbuszon pedig egy mag-Manu. Ahogy minden planetáris kör egy gyökér-Manu (Dhyan Chohan) megjelenésével kezdődik, és egy mag-Manuval zárul, úgy jelenik meg minden bolygón az emberi periódus kezdetén és végén92 egy gyökér- és egy mag-Manu. Az előbbi megállapításból könnyen kitűnik, hogy egy Manvantara periódus (Manu-antara) jelentése – ahogy a kifejezés is mutatja – az az idő, ami a két Manu vagy Dhyan Chohan megjelenése között eltelik. Ezért tehát a kisebb Manvantara egy bizonyos bolygó hét fajának tartamát, a nagyobb Manvantára pedig egy emberi kör periódusát jelenti a planetáris láncon belül. Továbbá, mivel a hét Manu mindegyike 7x7 Manut teremt, s így 49 gyökérfaj van összesen a hét bolygón minden kör tartama alatt, így tehát minden gyökérfajnak megvan a maga Manuja. A jelenlegi hetedik Manut „Vaivasvata” néven nevezik, s az exoterikus szövegekben ő az a Manu Indiában, aki a babiloni szövegekben Xisuthrus, a zsidóknál pedig Noé volt. De az ezoterikus könyvek megmondják, hogy az a Vaivasvata Manru, ötödik fajunk nemzője – aki megmentette ezt a fajt abból a vízözönből, amely csaknem teljesen kiirtotta a negyedik vagy Atlanteán fajt – nem a fent említett gyökér- vagy primitív Manui kategóriájába tartozó hetedik Manu, hanem az ezen Gyökér-Manutól kiárasztott 49 Manuk egyike. A világosabb megértés kedvéért közöljük a 14 Manu nevét megfelelő sorrendben az egyes körökhöz való kapcsolataikban:

2. kör 2. Gyökér-Manu az A
89

"

- Uttama

A.P. Sinnet: „Esoteric Buddhism” című könyvében jó intuícióval és megérzéssel beszél a Shishtákról. Lásd az „Annotations”-ben a „Noé bárkája elméletét”, 146-7. old. 5. kiadás. 90 Az a tény hogy a szöveg szerint maga a Manu jelenti ki, miszerint őt Virâj teremtette, ő pedig azután tíz Prajâpatit teremtett, akik viszont hét Manut hoztak létre, utóbbiak pedig újabb hét-hét Manunak adtak életet, (Manu, I. 33-6) még korábbi misztériumokra utal, de egyben megtévesztés is, tekintettel a hetes lánc tanára, valamint a hét emberiség vagy hét ember egyidejű fejlődésére. Jelen munka azonban a Himaláján túli Titkos Tanítások feljegyzésein alapul, a brahmanai ezoterikus filozófia pedig – akárcsak a Kabbala – ma már talán formailag eltér ettől. A legősibb korokban azonban azonosak voltak. 91 Azonkívül ennek ezoterikus oka is van. Egy Vaivasvata a hetedik Manu, mert jelenlegi körünk – jóllehet a negyedik – az első-hetes (preseptenarius) Manvantarában van, de a kör maga a matéria vagy fizikai lét szempontjából a hetedik fokon van. Faji középső pontjának vége a negyedik gyökérfajban volt, amikor mind az ember, mind a természet a sűrű anyag legmélyebb pontjára érkezett. Ez időtől, vagyis a három és fél faj végétől kezdve az emberiség és a természet a faji ciklus emelkedő ívére lépett át. 92 Az egyes Yugákat megelőző időszakot Sandhya-nak nevezik, amely annyi száz évből áll, amennyi ezer évet a Yuga tartalmaz. A Yugát követő időszakot Sandhyamsha-nak hívják, s ez, amint a Vishnu Purâna mondja, hasonló időtartamú. „A Sandhya és a Sandhyamsha közötti idő a Krita, Treta, stb. nevű Yuga. A (négy) Krita, Treta, Dwapara és a Kali egy nagy korszakot képez, vagyis négy kor összegét, ezer ilyen korszak jelenti Brahma egy Napját, s ez alatt tizennégy Manu uralkodik”. Ha mi ezt szó szerint értelmeznénk, akkor összesen csak egy Manu jöhetne minden 4.320.000.000 évben. Minthogy azt hallottuk, hogy 300 millió évig tartott a két alsóbb természeti birodalom kifejlődése, továbbá hogy emberiségünk kereken 18 millió éves, hol voltak a többi Manuk, akikről beszéltek, hacsak az allegória értelmét egybe nem vetjük az ezoterikus tanítással, amely szerint a 14-et még egyenként meg kell szorozni 49-cel. 237

2. Mag-Manu a G 3. kör 3. Gyökér-Manu az A 3. Mag-Manu a G 4. kör 4. Gyökér-Manu az A 4. Mag-Manu a G 5. kör 5. Gyökér-Manu az A 5. Mag-Manu a G 6. kör 6. Gyökér-Manu az A 6. Mag-Manu a G 7. kör 7. Gyökér-Manu az A 7. Mag-Manu aG

" " " " " " " " " " "

- Thamasa - Raivata - Chackchuska - Vaivasvata (nemzőnk) - Savarna - Daksha-Savarna - Brahmâ-Savarna - Dharma-Savarna - Rudra-savarna - Rouchya - Bhoutya.

Vaivasvata tehát, az adott sorrend szerint a hetedik, a mi negyedik emberi hullámunk elsődleges Gyökér-Manuja (az olvasó ne feledje, hogy Manu nem egy embert jelent, hanem a kollektív emberiséget), ezzel szemben a mi Vaivasvatánk csak egyike a hét kisebb Manunak, akik a mi bolygónk egy-egy faját vezetik. E Manuk mindegyike jelen kell, hogy legyen azon periodikus és újra visszatérő kataklizmáknál, (tűz- vagy víz-kataklizmáknál), amelyek minden gyökérfaj ciklusát lezárják. Ez a Vaivasvata – az ideális hindu testetöltés, akit másutt Xisuthrus, Deukalion, Noé és egyéb néven neveztek – az az allegorikus ember, aki megmentette fajunkat, amikor Földünk egyik felének jóformán egész népessége víz által pusztult el, és amikor Földünk másik féltekéje éppen csak hogy ébredezőben volt időleges elsötétüléséből.93

Ezek szerint világos, hogy nincs valóságos ellentmondás, amikor a Vaivasvata Manvantáráról (Manu-antara, szó szerint „két Manu között”) beszélünk, amely valami 18 millió évvel ezelőtt kezdődött, amikor a fizikai, vagyis valóban emberi ember először jelent meg ezen a Földön a negyedik körben. Amikor más Vaivasvatákról is beszélünk, például a Nagy Kozmikus vagy Csillagközi Vízözön Manujáról – s ez egy misztérium – vagy például elsüllyedt Atlantisz Vaivasvata Manujáról, amikor ez a faji Vaivasvata megmentette az emberiség kiválasztottait, az ötödik fajt, a teljes pusztulástól. Minthogy ezek a különböző és egymástól időben és térben teljesen eltérő események szándékosan vannak egy elbeszélésbe keverve a Vishnu és egyéb Purânákban, a laikus olvasó elméjében még sok megoldatlan probléma merülhet fel. Ezért állandóan újabb magyarázatokat kell adnunk, elnézést kérve az elkerülhetetlen ismétlésekért. A szándékos megtévesztések, amelyek az ezoterikus filozófia valóságos misztériumait elrejtik, jelentősek és zavarba ejtők, az utolsó szót pedig még ma sem mondták ki. A fátylat azonban egy kissé megemelhetjük, s néhány, eddig visszatartott magyarázatot most a komoly tanuló elé tárhatunk. Amint tudomásunk szerint Vans Kennedy ezredes megjegyezte: „A hindu vallási filozófiának első tétele a változatosságban lévő egység”. Ha mindezek a Manuk és Rishik egyetlen nemzetségi nevet kaptak, ez abból a tényből ered, hogy ők egytől egyig az egyetlen Logosz megnyilvánult Energiái, annak a Princípiumnak égi és földi küldöttei és permutációi, amely állandóan a tevékenység állapotában van, éspedig tudatosan a Kozmikus fejlődés
A Manvantara vagy Pralaya helyes értelmét sem a „teremtés” sem a „feloszlás” stb. kifejezések nem adják pontosan vissza. A Vishnu Purâna többet is felsorol: A minden dolgok feloszlása négyféle – mondja benne Parasâra – Naimittika (esetleges), amikor Brahmâ szunnyad (értsd Brahma éjszakája, amikor „nappalja végén az Univerzum újra egybeforr, ezt hívják Brahmâ esetleges újraegyesülésének”, mert Brahma az Univerzum maga). Prakritika (elementális), amikor az Univerzum visszatérése eredeti állapotába csak részleges és fizikai. Atyantika (abszolút), amikor a megtestesült azonosul a testetlen Legfelső Szellemmel – ez egy mahatmikus állapot, legyen az időleges vagyis csak a következő Maha Kalpáig tartó, vagy abszolút elsötétülés, pl. egy teljes Planetáris Láncé, stb. És végül van Nitya (örökös) Mahapralaya az egész Univerzum számára, az ember számára ez a halál. Nitya az élet kioltása, mint pl. „egy lámpa kioltása”, „éjszakai álom”. Nitya Sarga a „folyamatos vagy örökös teremtés”, Nitya Pralaya pedig a „folyamatos vagy örökös pusztulása mindannak, ami létrejött”. „Azt, ami egy kisebb felbomlás után következik, múlandó teremtésnek nevezzük”. (Visshnu Purana, Wilson, I. köt. 113-4. old.) A téma oly bonyolult, hogy kénytelenek vagyunk megállapításainkat ismételni. 238
93

periódusai alatt, de tudattalanul (legalábbis számunkra) a Kozmikus pihenés ideje alatt, mert a Logosz ANNAK kebelén nyugszik, amely „nem alszik” és nem is éber, mert az SAT, vagyis Létezés, nem pedig Lény. E „Létezés”-ből lép ki a nagy Láthatatlan Logosz, aki a többi Logoszt kifejleszti, az Ősi Manu, aki létrehozza a többi Manut, s ezek kollektíven árasztják ki az univerzumot és mindent, ami benne van; ők képviselik együttesen a megnyilvánult Logoszt.94 Ezért halljuk azt a Kommentárokban, hogy jóllehet még a legkiválóbb Dhyan Chohan sem foghatja fel teljesen „a megelőző Kozmikus fejlődés körülményeit”, „a Manuk az egész Örökkévalóságon át rendelkeznek valamennyi Kozmikus fejlődésben nyert tapasztalataik tudásával”. S ez világosan kitűnik abból is, hogy az első Manu neve Swayambhûva, az „Önmegnyilvánító”, a megnyilvánulatlan Atya Fia. A Manuk a mi első fajunknak – az emberiség Szellemének – Teremtői, s ugyanakkor hét Manu képezte a Földön az első „pre-ádámi” embereket. A Manu kijelenti, hogy őt Virâj95 vagy Vaishwanara, az Emberiség Szelleme96 teremtette, ami annyit jelent, hogy monádja minden új kozmikus tevékenység kezdetén a soha nem nyugvó princípiumból árad ki. Vagyis abból a Logoszból vagy UNIVERZÁLIS MONÁD-ból (kollektív Elohim), amely saját belsejéből árasztja ki mindazokat a Kozmikus Monádokat, amelyek a tevékenység központjaivá lesznek, vagyis ők lesznek a nemzői a számtalan Naprendszernek éppen úgy, mint a Planetáris láncok még differenciálatlan emberi monádjainak és minden ott lévő lénynek. Swayambhûva vagy ÖNSZÜLTE a neve mindazon Kozmikus Monádnak, amelyből Erőközpont lesz, majd belsejéből egy planetáris lánc lép ki (Naprendszerünkben hét ilyen lánc van). És e Központ sugárzásaiból megint ugyanannyi Swayambhûva Manu keletkezik (e név titokzatos gyűjtőnév, jelentése több mint gondolnánk), s e Manuk mindegyike, mint Gazda, teremti meg a saját Emberiségét. Ami pedig a mi ötödik fajunkat megelőző négy különböző emberi fajt illeti, e tárgyban nincs semmi misztikus, kivéve az első fajok éterikus testét. Ez pedig egy legendás, de teljesen korrekt történelmi igazság. A legenda univerzális. Ha ebben a nyugati tudós csak mítoszt akar látni, az magán a tényen mit sem változtat. Mexikóban ma is él a világ négyszeres – tűz és víz által történt – elpusztításának tradíciója, s ugyanez a hagyomány él Egyiptomban és Indiában mind a mai napig. A „Mythical Monsters” szerzője a következő megjegyzést teszi, amikor alapot keres a legősibb kínai, kaldeai, egyiptomi, indiai és görög legendák közös voltára, s amikor magyarázatot keres arra, hogy miért hiányoznak az 5.000 évnél régebbi civilizációk biztos nyomai:
…ne legyünk meglepve, ha nem tudjuk azonnal felfedezni a tíz-, tizenöt- vagy húszezer évvel ezelőtti népek nyomait. A nem tartós jellegű építkezés… (pl. Kínában) következtében néhány ezer év alatt még a leghatalmasabb városok települési helyei is teljesen eltűnhetnek a természetes pusztulás folytán, de még inkább akkor… ha kisebb kataklizmák jönnek közbe, mint pl. helyi árvizek, földrengések, tűzhányók kitörése… a homokos sivatag térhódítása, vagy az élet elpusztulása rendkívüli járványok, miazma vagy kéngőzök folytán. (134. old.)

Lásd T. Subba Row „Előadások a Bhagavad Gîtâról” a Theosophist 1887. évfolyamában, ahol a szerző nagyszerűen meghatározza a Parabrahmant és a Logoszt. 95 Lásd az előző lábjegyzetet. 96 Lásd Manusmriti Adyaya, I. sloka 32, 33. Vaishwanara egy bizonyos értelemben az az élő magnetikus tűz, amely áthatja a megnyilvánult Naprendszert. Vaishwanara az Egy Élet mindig jelenlévő és legobjektívebb (bár számunkra az ellenkező értelmű) aspektusa, mert Vaishwanara a vitális Princípium. (Ld. Theosophyst, 1883. júl. sz. 249. old. „Prakriti and Purusha”). Vaishwanara csak egyik neve Agninak. 239

94

Hogy mennyi ilyesféle kataklizma változtatta már meg a föld felszínét, arra a XXII. Kommentár alatti Stanzája ad felvilágosítást:
A Kalpa első 70 millió évében a Föld és két Birodalma (az ásványi és a növényi) – melyek közül az első már befejezte a hetedik körét, a második pedig éppen csak születőben van – sugárzóak és fél-éterikusak, hidegek, élettelenek és átlátszók. 110 millió év után97 az Anya (a Föld) átlátszatlan lesz, 140 millió év után pedig98 megindulnak a serdülő kor forrongásai. A Természetnek ezek a vonaglásai (geológiai változások) folyamatosan eltartanak addig, amíg 200 millió éves lesz, ettől kezdve e vonaglások periodikussá válnak, hosszabb időközökkel. Az utolsó változás közel 120 millió évvel ezelőtt történt. De a Föld és rajta minden más, korszakokkal korábban megállapodott, hideg és kemény lett.

Így tehát, ha elfogadjuk az Ezoterikus Tanítást, az elmúlt 120 millió év folyamán univerzális geológiai háborgások és változások nem történtek, de a Föld még e 120 millió év előtt már készen állt az emberi faj befogadására. Az emberi faj azonban, teljes fizikai fejlettségében – amint már említettük – csak kb. 18 millió évvel ezelőtt jelent meg, miután előzőleg a Természet első önálló – vagyis az isteni „Formálók” közbejötte nélküli – próbálkozásai az ember teremtésére kudarcot vallottak, majd ezt követően sorjában kifejlődött a három első faj. (V. ö. 3. és köv. Stanza) Az első két és fél faj tényleges időtartamát csak a magasabb Beavatottak ismerhetik. A fajok története a nemek szétválásával kezdődik, amikor az előző, tojást rakó androgün faj gyorsan elpusztult, és a harmadik faj ezt követő alfajai – fiziológiai szempontból – már mint teljesen új fajok jelentek meg. Ezt az „elpusztulást” nevezik allegorikusan a nagy „Vaivasvata Manu Vízözönének”, s az elbeszélés szerint Vaivasvata Manu és „vele együtt” a hét Rishi, vagyis az emberiség, egy bárkában maradt fönn a Földön, a Megváltás Bárkájában, melyet Vishnu vontat egy hatalmas hal formájában. Az allegória teljesen világos. A népek szimbolizmusában az „Özönvíz” a kaotikus, rendezetlen anyagot, a Káoszt jelenti, míg a Víz a női princípiumot, a „Nagy Mélységet”. Parkhurst Görög Lexikonjában ez áll: „Αρχή (ark) megfelel a héber rasit, azaz Bölcsesség szónak… továbbá a női teremtőerő jelképének, az Arg vagy Arca-nak, amelyben a természet (és az emberiség) csírája a vizek nagy mélysége fölött lebeg minden nagy földi (vagy faji) ciklust követő intervallum alatt”. Ark egyúttal misztikus neve is az élet isteni szellemének, amely a káosz fölött lebeg. Vishnu pedig – mint absztrakt princípium – az isteni Szellem, s egyben a Megtartó és a Létrehozó, másként az Életadó – a Trimurti harmadik Személye; ez a Trimurti vagyis Szentháromság a következőkből áll: Brahmâ, a Teremtő; Shiva, a Pusztító; és Vishnu, a Megtartó. Az allegóriában Vishnu a hal képében szerepel, ő vezeti Vaivashvata Manu Bárkáját a Vízözön
Az un. Másodlagos teremtés kora: A Primer teremtésről, amikor a Földet a három elementálbirodalom birtokolja, különböző okok miatt nem beszélhetünk, s ezek egyike az, hogy csak egy nagy látnok vagy más ösztönösen megérző ember foghatja fel azt, amit semmiféle jelenleg létező szakkifejezéssel nem lehet szavakba önteni. 98 Hippokratész mondta, hogy a hetes szám „okkult erényeinél fogva elősegíti minden dolog tökéletesítését, s rajta alapul az élet kiosztása és annak minden változása”. Hippokratész, éppen úgy, mint Shakespeare, hét korra osztotta az ember életét, sőt tudomásunk szerint a Föld életét is. A gyermek fogai a hetedik hónapban mutatkoznak, hetedik évében hullanak ki; kétszer hét év múlva kezdődik a pubertás. Háromszor hét év múlva fejlődnek ki az észbeli és élet-erők; négyszer hét év múlva az ember teljes erejében van; ötször hét év múlva lesznek szenvedélyei a legerősebbek, stb. Ugyanígy van a Föld is. Földünk jelenleg középkorú, de azért nem lett sokkal bölcsebb. A Tetragrammaton, az Istenség négybetűs szent neve, csak akkor fejthető meg a Földön, ha az hétséggé válik azáltal, hogy a rejtett Tetraktisból előlép a leplezetlen háromszög. Ezért a hetes számot kell alkalmazni síkunkra. Amint a Kabbala „A nagy szent gyülekezet”-e mondja (V. 1161): „Mert nyilvánvalóan nincs semmi stabilitás ama hatban, csak abban van, amit a hetedikből nyernek. Mert minden dolog a hetediktől függ”. (S. L. Mac-Gregor: Mathers' Kabbalah, 255. old.) 240
97

hullámain át. Fölösleges most terjengősen elmagyarázni a hal szó ezoterikus jelentését, megtették azt már Payne Knight, Inman, Gerald Massey és mások. A hal szó teológiai jelentése fallikus, de a metafizikai jelentése isteni. Jézust a Halnak nevezték, akárcsak Vishnut és Bacchust, IHΣ-t, az emberiség „Megváltóját” – ami Bacchus isten monogramja – másként ІХΘΓΣ-nek, a halnak nevezték99. A bárkában lévő hét Rishi azonkívül még a hét princípiumot is szimbolizálta, amelyek csak akkor lettek teljessé az emberben, amikor a nemek szétváltak, s a faj ténylegesen emberré lett, s már nem volt többé isteni teremtmény. De visszatérve a fajokhoz: a második faj által lakott kontinens elmerülésére vonatkozó adatok igen gyérek. A harmadik, a Lemuriai kontinens, továbbá Atlantisz története is ismeretes, de a többi kontinensre csak utalások vannak. Lemuriáról azt halljuk, hogy az un. Harmadkor (eocén) előtt kb. 700.000 évvel pusztult el.100 E Vízözön során – amely tényleges geológiai vízözön volt – Vaivasvata Manu allegorikusan úgy van bemutatva, mint aki megmenti az emberiséget – valójában annak csak egy részét, a negyedik fajt –, mint ahogy az ötödik fajt is megmenti az utolsó atlanteánok pusztulásakor, vagyis 850.000 évvel ezelőtt, amikor e faj maradékai pusztultak el.101 Ezután már nem volt nagyobb elsüllyedés egészen Platón Atlantiszáig, vagyis Poseidonisig, amelyről csak azért tudtak az egyiptomiak, mert aránylag nem olyan régen történt. A nagy Atlantisz elsüllyedése rendkívül érdekes. Ez az a nagy kataklizma, amelyről a régi feljegyzések, mint pl. Énok Könyve, azt mondja: „a Föld végei felszakadtak”, ezen alapulnak mindazok a legendák és allegóriák, amelyekben Vaivasvata, Xisuthrus, Noé, Deukalion és valamennyi kiválasztott, mint túlélők szerepelnek. A hagyomány, amely nem veszi figyelembe a csillagközi és geológiai jelenségeket, mindkét kontinens elmerülését „vízözönnek” nevezi. Pedig igen nagy különbség van a kettő között. Az a kataklizma, amely a harmadik kontinenst elpusztította, s amelyből, mint legnagyobb szárazföld, Ausztrália maradt fenn, az óceán medrét áttörő földalatti rengések egymásutánja folytán keletkezett. Az ezt követő, s a negyedik kontinenst elpusztító kataklizmát a Föld tengelyforgásában bekövetkező sorozatos zavarok okozták. Ezek a korai harmadkorban kezdődtek, hosszú korszakokon át folytatódtak, s egymás után sodorták el Atlantisz utolsó maradványait, kitéve talán Ceylont és a jelenlegi Afrikának egy kis részét. A Föld felszíne megváltozott, de a történelem évkönyveiben semmiféle emléke nem maradt fenn a valamikor virágzó kontinenseknek, azok civilizációjának és tudományának, csak a Kelet szent feljegyzései tanúskodnak erről. Ennélfogva a modern tudomány tagadja Atlantisz létezését. Azt sem fogadja el, hogy a Föld tengelye hirtelen elfordulhatott volna, s a klíma megváltozásait más okokra vezeti vissza. De mindez egyelőre még nyitott kérdés. Ma Dr. Croll szerint az ilyen változások a földtengely elhajlására, az ősz- és tavaszpontok precessziójára vezethetők vissza, úgy megint mások, pl. Sir Henry James és Sir John Lubbock (Lásd: Atheneum, 1860. aug. 25. sz.) inkább azt az elgondolást támogatják, hogy e kataklizmák a földtengely forgási helyzetében bekövetkezett változásra vezethetők vissza. Az asztronómusok többsége azonban tiltakozik az ellen. De végre is, mennyi mindent tagadtak korábban, mennyi mindent kifogásoltak, amit később el kellett fogadni, valahányszor a hipotézisek letagadhatatlan tényeknek bizonyultak.
Szt. Ágoston ezt mondja Jézusról: „Ő a hal, amely a vizekben él”. A keresztények kis halaknak – pisciculi-nak – nevezték magukat szent misztériumaikban. „A vízben élő valamennyi halat mentette meg”, mondja Tertullianus a keresztényekről, Krisztusról és az Egyházról. 100 „Esoteric Buddhism”, 55. old. 101 Ez az esemény, vagyis a híres Ruta szigetnek és a kisebb Daitya szigeteknek pusztulása, mely 850.000 évvel ezelőtt történt, a késői pliocén időkben, nem keverendő össze a fő Atlantisz kontinens elmerülésével a miocén korban. A geológusok nem hozhatják 850.000 év közelségbe a miocén kort, akárhogy is próbálkoznak. A valóságban a fő Atlantisz kontinens több millió évvel ezelőtt pusztult el. 241
99

Hogy mennyire egyeznek meg számadataink, illetve térnek el a modern tudomány adataitól, azt a 4. kötet Addenda-jában fogjuk tárgyalni, ahol összehasonlítjuk a modern geológiát és antropológiát az ősi Tudomány tanításaival. Mindenesetre, a Titkos Tanítás által kijelölt kor Atlantisz elmerülésére, nem nagyon tér el a modern tudomány számadataitól, jóllehet ez utóbbi „Lemuriának” nevezi Atlantiszt, valahányszor egy ilyen elsüllyedt kontinensről beszél. A pre-humán korszakra nézve jelenleg csak annyit mondhatunk, hogy már az „értelem nélküli” első faj megjelenése előtt is voltak a Földön lakók. De hozzátehetjük még, hogy a tudomány – amely csak a fizikai embert ismeri el – pre-humán periódusnak tekinti azt a kort, amelyről mi azt tartjuk, hogy az első fajtól egészen az Atlanteán faj első feléig tartott, ugyanis csak ekkor vált az ember azzá a „teljes organikus lénnyé, amilyen ma is”. S ennek alapján mondhatjuk azt, hogy az Ádámi ember csak néhány millió éves.102 A Qabbalah szerzője helyesen jegyei meg: „A ma embere, mint egyéniség, csak egy további láncszeme annak a kámzsa-szerű lénynek, amilyenbe a megelőző emberi élet burkolózott”, s itt élet helyett inkább életeket kellene írni. „A Qabbalah szerint az Ádámban lévő életszikrák három fő osztályba mentek át, amelyek Ádám három fiának felelnek meg, éspedig: Hesed, Habel; Ge-boor-ah, Qai-yin és Ra'hmin Seth. E három azután további 70 fajtára oszlott, az emberi faj fő gyökereinek hívták őket”. (Isaac Myer, 422. old.)
Mondta Rabbi Yehudah: „(A testnélküli embernek) mennyi köntösét koronázták meg (az ember teremtésének napjától kezdve)”? Mondta Rabbi El'azar: „A világ hegyei (a nemzetség nagy emberei) vitatkoznak ezen, de mégis három van: az egyik köntösbe kell burkolni a Rua'h szellemet, amely a földi kertben (Éden kertjében) van. Egy másik, a legértékesebb, amelybe a Neshamah van burkolva, ama Élet-nyalábba a Királyok angyalai között…; és egy külső köntös, amely létezik, és nem létezik, amely látható és nem látható. Ebbe a köntösbe a Nephesh van öltöztetve, s ő ebben megy és repül ide-oda a világban. (Zohar, I. 119b.)

Ez a rész a fajokra vonatkozik, a „köntösök” e fajok anyagi sűrűségét jelzi, továbbá az ember három princípiumát, amelyeknek mindegyike egy-egy hordozó közeggel, eszközzel bír.

Mr. Huxley a fajokat ötös csoportra, osztja, amelybe a következők tartoznak: ausztráloidok, negroidok, mongoloidok, xanthochroikok és melanochroikok, melyek mind az elképzelt emberszabású majmoktól származnának. S jóllehet e nagy anatómus tiltakozik az ellen, ha azt mondják, hogy „az ember és a majom között csak csekély és jelentéktelen strukturális különbségek vannak”, megjegyezvén, hogy „a gorilla minden egyes csontja jellegzetesen elüt a megfelelő emberi csonttól, s a teremtés jelenlegi állapotában semmiféle közbeeső lény nem tölti ki azt a hézagot, amely az embert a trogloditától elválasztja”, de azért mégsem mond le arról, hogy továbbra is az emberben lévő majomszerű jellegzetességeket emlegesse! (Lásd de Quatrefages: „The Human Species”, 113. old.) 242

102

11. STANZA

A NEGYEDIK ÉS AZ ÖTÖDIK FAJ CIVILIZÁCIÓJA ÉS PUSZTULÁSA
43. A Lemuro-atlenteánok városokat építettek és kiterjesztették a civilizációt. Az antropomorfizmus kezdeti foka. 44. A Lemuro-atlanteánok méreteiről szobrok tanúskodnak. 45. Lemuriát tűz, Atlantiszt víz pusztította el. A Vízözön. 46. A negyedik faj és az utolsó vízözön-előtti szörnyállatok elpusztítása. 43. (A Lemuriaiak) hatalmas városokat építettek. Különleges földanyagból és fémekből építettek. A kiokádott tüzekből (lávából), a hegyek fehér köveiből (márványból) és fekete köveiből (a földalatti tüzekből származó kövekből) kifaragták saját képeiket, saját méretükre és hasonlóságukra, és azokat imádták. (a) (a) Amikor az első két emberi faj történetét – vagyis a lemuriai faj utolsó és az atlanteán faj első alfajának történetét – elmondjuk, e két fajt össze kell vonnunk, s egyelőre együtt tárgyalnunk. Itt említjük meg azokat az isteni dinasztiákat is, akikről az egyiptomiak, kaldeaiak, görögök, stb. azt állítják, hogy saját emberi királyaiknak elődei voltak. A modern hinduk ma is ezt vallják, s felsorolják őket szent könyveikben. Ez utóbbiakat a megfelelő helyen tárgyalni fogjuk. Csak azt mutatjuk be, hogy modern geológusaink ma már kénytelenek elfogadni az elsüllyedt kontinensek létezését. De más dolog elismerni azt, hogy léteztek ilyen kontinensek, és megint más feltételezni azt a lehetőséget, hogy rajta azon korai geológiai korszakokban1 emberek éltek, éspedig nemcsak őskori vademberek, hanem civilizált népek, akik isteni uralkodóik vezetése alatt hatalmas városokat építettek, a művészetek és tudományok fellegvárait, s akik tökéletesen ismerték az asztronómiát, az architektúrát és a matematikát. A lemuriaiak ősi civilizációja nem azonnal a fiziológiai átalakulás után fejlődött ki. A végső fiziológiai kialakulás és az első város építése között több százezer év telt el. Úgy találjuk azonban, hogy a lemuriaiak hatodik alfajában az első sziklavárosokat kőből és lávából építették fel.2 E primitív jellegű nagy városok egyike teljesen lávából épült kb. harminc mérTalán erre vezethető vissza az a tartózkodás, amivel a mai modern lexikonok jóformán említést sem tesznek a Húsvét-szigetről, melynek csodálatos óriás-szobrai beszédesen tanúskodnak egy olyan elmerült kontinensről, ahol civilizált emberiség élt. Tulajdonképpen csak az útleírásokban olvasunk róluk, másutt gondosan elkerülik említésüket. A modern tudomány nyilvánvaló előszeretettel bebizonyított tényként erőlteti rá a kulturált olvasóra az egyes tudósok vesszőparipáiból kialakult hipotéziseket. Találgatásaikat „tudományos következtetésekként” ajánlják fel a tudás helyett. A tudomány specialistái inkább ezer és egy ellentmondó spekulációt dolgoznak ki, mintsem hogy bevalljanak egyetlen kínosan nyilvánvaló tényt. Ilyen specialisták pl. Haeckel és angol csodálói valamint követői. De ők „tekintélyek” intenek le bennünket szigorúan. Nos, és aztán? A római pápa is tekintély méghozzá – legalábbis követői számára – csalhatatlan. De a tudományos spekulációkban rejlő feltűnő tévedéseket úgyszólván minden holdfényváltozáskor újra és újra bebizonyítják. 2 Modern regényíróink – jóllehet se nem teozófusok, se nem spiritiszták – könyveikben igen különös okkult és pszichológiai témákat pendítenek meg. Példa erre Robert Louis Stephenson: „Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete” című könyve, amelynél nagyszerűbb pszichológiai tanulmányt okkult vonalon eddig még nem írtak. A most feltűnt Rider Haggard szintén leír egy prófétai, helyesebben visszapillantó tisztánlátó látomást a „She” című regényében. A halottak nagy városa, a császári kor, melynek fennmaradó lakosai északra menekültek az úgyszólván mindenkit kipusztító hatalmas pestis járvány elől, nagy körvonalaiban azt a benyomást kelti, mintha egyenesen az ősi feljegyzések múlhatatlan lapjairól lépett volna elő. A főhősnő, Ayesha szerint „azok az emberek, akik északra hajóztak, az első egyiptomiak apái lehettek”. Azután, mintha összefoglalná az „Esoteric Buddhism”-ban megjelent Mester-levelek némelyikét, azt mondja: „Korszakról 243
1

földnyire nyugat felé a terméketlen talajú Húsvét-sziget keskeny földsávjától. Ezt a várost a vulkánikus kitörések sorozata teljesen elpusztította. A küklopsz-építmények legrégibb maradványai mind a lemuriaiak utolsó alfajának keze munkája. S ezért az okkultista nem csodálkozik azon, amikor azt hallja, hogy Cook kapitány által a Húsvét-szigetnek nevezett kis szárazföldön talált kőmaradványok „igen hasonlóak voltak a permi Pachacamas templom falaihoz, vagy a perui Tia-Huanaco romjaihoz” (Robert Brown: The Countries of the World, IV. kötet, 43. oldal), minthogy azok is Küklopsz-stílusban épültek. Az első nagy városokat azonban a kontinensnek azon a részén építették, amelyet jelenleg Madagaszkár-szigetnek hívunk. Azokban az időkben – akárcsak ma is – egyaránt voltak civilizált népek és vademberek. Az előbbieken az evolúció a tökéletesítés munkáját végezte, míg az utóbbiakon a karma a pusztítás művét fejezte be. Az ausztráliaiak és a hozzájuk hasonló vademberek olyanoknak a leszármazottai, akik ahelyett, hogy felélesztették volna magukban a „Lángok” által beléjük lövellt szikrát, generációk hosszú során át kioltották azt állatiasságukkal. 3 Ezzel szemben az árja nemzetek leszármazottai az atlanteán fajon keresztül a lemuriaiak spirituálisabb fajaihoz kapcsolódnak, azokhoz, akikben a „Bölcsesség-fiak” személyesen inkarnálódtak.4

korszakra voltak népek, sőt igen gazdag és erős, művészetekben jártas népek, de ezek azután letűntek, s elfeledték őket, úgyhogy semmi emlék nem maradt utánuk. Ez (Kor nemzeté) csak egy a sok közül. Mert az idő felfalja az emberek művét, hacsak barlangokba nem ássa azt, mint Kor népe, s végül pedig talán a tenger falja fel, vagy a földrengés emészti meg. De szerintem nem is pusztult el teljesen ez a nép. Egyesek megmaradtak más városokban, mert hiszen sok városuk volt. De a barbárok… reájuk törtek, elvitték asszonyaikat feleségül, úgyhogy a fennmaradt Amahagger faj csak fattyúhajtása Kor hatalmas fiainak. S íme ez a faj a sírokban lakott őseik csontjaival együtt”. (180, 181. old.) A zseniális regényíró itt mintegy megismétli az emberiség valamennyi, ma már degenerált és letűnt fajának történetét. A geológusok és antropológusok az emberiség őseként – mint a Homo primigenius leszármazottjait – a majomembert szeretnék bemutatni, amelyről „semmiféle maradvány nem található”, bár ez a majomember „valószínűleg hasonló volt a jelenkor gorillájához és orángutánjához” (Haeckel). Az okkult válasz a fent idézett „valószínűleg” kifejezésre egy másik, sokkal nagyobb valószínűség, éspedig az, ami a mi szövegünkben áll. 3 Lásd 2. Stanza. Ez megmagyarázza, honnan vannak a nagy eltérések és változatok a fajok, nemzetek és egyének intellektuális képességei között. Amikor az inkarnálódó Hatalmak és Princípiumok az első oktalan (manasz nélküli) fajból kifejlődött emberi eszközökben inkarnálódtak, vagy csak beárnyékolták őket, akkor nekik számításba kellett venniük e monádok múlt karmáját és jelenlegi testét, mert e kettő összekapcsolását nekik kellett saját belátásuk szerint végrehajtani. Továbbá, amint az Esoteric Buddhism (30. old.) helyesen megállapítja: „az ötödik princípium vagy emberi (intellektuális) lélek az emberiség többségénél még ma sincs teljesen kifejlődve”. 4 A Bhagavad Gîtâ szerint az inkarnálódott Logosz, Krishna volt ez. „A hét nagy Rishi, az Ősi Négy, valamint a Manuk természetemből és elmémből születtek. Ez a faj az ő ivadékuk”. (X. fej. 6.) Itt a hét nagy Rishi jelentése: a hét nagy rupa hierarchia, vagyis a Dhyan Chohánok rendje. Jegyezzük meg jól, hogy a hét Rishi, azaz Saptarshi, a Nagy Medve hét csillagának az uralkodói, s ezért természetük azonos a bolygók angyalainak, másként a hét nagy Planetáris Szellemnek a természetével. Ők mindnyájan mint emberek születtek meg a Földön különböző Kalpákban és fajokban. Továbbá az „ősi négy Manu” az eredetileg arupa istenek négy osztályát jelenti, a Kumârákat, a Rudrákát, az Asurákat, stb., akikről szintén azt halljuk, hogy voltak inkarnációik. Ők nem Prajâpatik, mint az elsők, hanem csak azok beárnyékoló princípiumai, melyeknek némelyike inkarnálódott az emberekben, míg mások „tükröződéseikkel” eszközként használtak fel más embereket. Krishna jól mondja – s ugyanezeket a szavakat később a Logosz egy másik eszköze is elismétli – „Én vagyok… a mindenek szívében lakozó… minek mi a magva, az vagyok én” (a hatodik princípium vagy az isteni intellektuális Lélek, Buddhi, mely a Manasz magasabb képességeivel tudatossá válik). (Ugyanott, X. fej. 29.) A Logosz nem személyiség, hanem univerzális princípium, s őt képviselik azok az isteni Erők, amelyek a Logosz elméjéből születtek, a tiszta Lángok, vagy „Intellektuális Leheletek” – ahogy az okkultisták mondják – azok az angyalok, akik függetlenné tették magukat, azaz elhagyták a passzív és nyugvó állapotot az Ön-tudatosság aktív állapotáért. Ha ezt figyelembe vesszük, akkor Krishna szavai megvilágosodnak. E tárgyban lásd még Subba Row nagyszerű előadását a Bhagavad Gîtâról. (Theosophist, 1887. ápr. szám, 444. old.) 244

Az isteni dinasztiák megjelenése után kezdődtek el az első civilizációk. És amíg a Föld bizonyos részein az emberiség egy hányada nomád és patriarkális életmódot folytatott, másutt pedig a vademberek jóformán tüzet sem tudtak gyújtani, sem a természeti elemekkel szemben magukat megvédeni, addig testvéreik, akik erre karmájukkal rászolgáltak, és akiket isteni intelligenciák segítettek és tanítottak, városokat építettek, művészeteket és tudományokat űztek. Mégis, hiába voltak civilizáltak, ezek az építők csak nehezen tudták megszerezni azokat a csodálatos képességeket, amelyeket a pásztoréletet élő testvéreik mint születési kiváltságokat élveztek. A civilizációban ezeket a képességeket csak a fizikai természet fölötti uralomra és önző, tisztátalan célokra használták. A civilizáció mindig a fizikai és intellektuális oldalt erősíti a pszichikus és a spirituális rovására. A pszichikus természet fölötti uralom és irányítás, amit ma a balgák természetfölötti dolognak tartanak, a korai emberiség született előjoga volt, s oly természetes képesség, mint a járás és gondolkodás. „Mágia nincs – mondja Ayesha a „She”-ben (de itt a szerző elfelejti, hogy az ősi időkben a „mágia” a nagy BÖL- CSESSÉG-TUDOMÁNYT jelentette, s hogy Ayesha nem tudhatta azt, mennyire kiforgatta ezt a szót a modern felfogás eredeti értelméből) – hanem létezik a tudás, a Természet Titkainak tudása”. (152. oldal) De e „titkok” csak a mi fajunkban lettek azzá, míg a harmadik fajban minden ember tulajdonát képezték. Az emberiség fokozatosan kisebb lett méretben, mert a többség már a negyedik vagy atlanteán faj voltaképpeni megjelenése előtt megromlott és bűnbe esett, kivéve a „kiválasztottak” hierarchiáját, az „Akarat és Jóga Fiainak” (a Tűz-köd fiainak, a későbbi elnevezés szerint) követőit. Azután jöttek az atlanteán óriások, akik a fizikai erő és szépség csúcspontjára jutottak a negyedik faj negyedik alfajának közepe táján, a fejlődés törvényének megfelelően. De, amint a Kommentárban olvassuk:
A Fehér Sziget (vagy a primitív Sveta-dwipa) szép gyermekének hátramaradottai már korszakokkal előbb elpusztultak. Kiválasztottaik (Lemuria kiválasztottai) menedéket találtak a Szent Szigeten (jelenleg a „mesebeli” Shamballa, a Góbi-sivatagban), míg átokkal sújtott fajukból egynéhányan elszakadtak a fő törzsből, dzsungelekben és föld alatt éltek („barlanglakók”) abban az időben, amikor az arany-sárga faj (a negyedik) ugyancsak „fekete lett a bűntől”. Egyik pólustól a másikig a Föld immár harmadszor változtatta meg arculatát, s már nem laktak rajta a Sveta-dwipa fiai, az áldottak, Adbhitanya5 pedig keleten és nyugaton, az első, az egyetlen és a tiszta megromlott… A harmadik faj félistenei helyet adtak a negyedik fél-démonainak. A friss vizű tenger, másként Toyambudhi északi részein a Sveta-dwipában, ahol – az exoterikus hagyománynak megfelelően – a hét Kumâra: Sanaka, Sananda, Sanatana, Sanatkumâra, Jâta Vodhu és Panchasikha többször megfordult. (Ld. az Uttara Khandát a Padma Purânában, Asiatic Researches XI. köt. 99, 100. old.) A Fehér-sziget elfátyolozta arcát. Gyermekei már a Fekete földön éltek. Később e helyen a Daityák a hetedik Dwipából (Pushkara) és a Râkshasák a hetedik klímából azoknak a harmadik korból való Saddhuknak és aszkétáknak helyére léptek, akik „más és magasabb régiókból szálltak alá”…

A Purânákat olvasva – ha csak a szavakat tekintjük – az egész úgy hangzik, mint fantáziadús mesék abszurd szövevénye, és semmi más. Ha valaki elolvassa a Vishnu Purâna II. könyvének első három fejezetét, és verbatim fogadja el azt a földrajzi, geodéziai és etnológiai beszámolót, amelyben Priyavrata kiosztja hét fia között a hét Dwipát (szigetet vagy kontinenst), majd azt hallja, hogy a legidősebb fiú, Agnidhra, a Jambu-dwipa királya kilenc fia között osztja szét királyságát, majd újólag fia, Nabhi száz fia között osztja fel birodalmát, nos, akkor az olvasó valószínűleg eldobja e könyvet azzal a kijelentéssel, hogy az mindenestől értelmetlen zagyvalék. De az ezotéria tanulmányozója tudni fogja, hogy amikor a Purânákat
5

E szó valószínű jelentése: „Amely vízből teremtődött”. 245

írták, igazi értelmét csak a beavatott brahmanáknak szánták, s így a kompilátorok allegorikus formában írták meg e műveket, nem akarván kiadni a teljes igazságot a tömegeknek. Az ezotéria tanulmányozója meg tudná magyarázni az orientalistáknak – akik, kezdve Colonel Wi