You are on page 1of 341

H. P.

BLAVATSKY

TITKOS TANÍTÁS
THE SECRET DOCTRINE

ANTROPOGENÉZIS
A TUDOMÁNY, A VALLÁS ÉS A FILOZÓFIA SZINTÉZISE

Satyât Nâsti Paro Dharmah

„Nincs magasztosabb vallás az igazságnál”

Fordította: Dr. Harry Györgyné, 1957

Számítógépes változat: Szabari János, 2003


Magyar Teozófiai Társulat

EZT A MUNKÁT
MINDEN FAJOK ÉS MINDEN ORSZÁGOK
IGAZ TEOZÓFUSÁNAK
AJÁNLOM,

MERT ŐK AKARTÁK, ÉS SZÁMUKRA


KÉSZÜLT.

2
A modern tudomány a fejlődéstan alapján áll. Ugyanezt vallja a józan ész és a Titkos
Tan is, s ezt az eszmét támogatják az ősi legendák és mítoszok is, sőt maga a Biblia is, ha
tudunk a sorok között olvasni. Látjuk, hogyan fejlődik ki lassan a virág a bimbóból, ez pedig
a magból. De honnan van ez a mag, mely magában foglalja a fizikai átalakulás előre
megszabott programját, s azokat a láthatatlan, tehát spirituális erőket, amelyek arra késztetik,
hogy lassanként fejtse ki formáját, színét és illatát? Maga a szó, fejlődés önmagát magyarázza.
A jelenlegi emberi faj csírájának meg kellett lennie már e fajt megelőző ősökben; a mag is,
amely a következő nyár virágát rejti magában, az anya-növényben érlelődött meg. A kettő alig
különbözik egymástól, de valami különbség mégis van. A mi elefántjaink és gyíkjaink
özönvíz előtti ősei talán a mamut és a plesiosaurus voltak, - a Védák, a Völuspa és a Genezis
Könyve „óriásai” miért ne lehettek volna a mi emberi fajunk ősei? Míg ténylegesen
abszurdum azt hinni, hogy a „fajok átalakulása” az evolucionisták legmaterialisztikusabb
elképzelései szerint ment végbe, igen természetes viszont az a gondolat, hogy minden faj,
kezdve a puhányoktól fel egészen a majom-emberig, a saját elsődleges megkülönböztetett
formájából alakult ki.

(Isis Unveiled, I. köt. 152-3.)

3
Bevezető jegyeztek
az ősi stanzákról és a négy történelem előtti kontinensről
Facies totius universi, quamvis
infinitis modis vareet,
manet tamen semper eadem.
Spinoza1

Az ebben a kötetben tárgyalt stanzákat és a róluk írt kommentárokat ugyanazon ősi


feljegyzésekből vettük, mint az 1. és 2. kötetben tárgyalt Kozmogóniáról szóló stanzákat.
Amennyire lehetséges volt, szószerinti fordítást adtunk. De egyes stanzák túlságosan homá-
lyosak ahhoz, hogy magyarázat nélkül meg lehessen őket érteni, s ezért - miként az előző
kötetekben is - előbb teljes terjedelmükben leközöljük, s azután - amint sorról sorra, a
kommentárokkal együtt tárgyaljuk őket - igyekszünk megvilágítani értelmüket,
lábjegyzetekkel is kiegészítve, hogy a kommentárban foglalt magyarázat még világosabb
legyen.

Az emberiség fejlődésére vonatkozólag a Titkos Tanítás három új tételt állít fel,


amelyek teljesen ellentmondanak úgy a modern tudomány, mint az ismert vallásos dogmák
állításainak. Ezek a tételek a következők: a) hét embercsoport egyidejű fejlődése földünk hét
különböző részén; b) az asztrális test korábban megvolt, mint a fizikai test, mivel az asztrális
test volt a minta, ami szerint a fizikai test kifejlődött; és c) az ember ebben a körben
megelőzte fejlődésében az állatvilágot, beleértve az emberszabású majmokat is2.

A Titkos Tanítás nem áll egyedül akkor, amikor a hét ősi Emberről beszél, akik
egyidejűleg születtek a Föld hét különböző részén. Hermes Trismegistos „Isteni Pymander”-
ében ugyanerről a hét ősi Emberről3 olvasunk, akik a Természetből és az Égi Emberből
fejlődtek ki, - az Égi Embert kollektív értelemben véve, mint Teremtő Szellemeket. A George
Smith által összegyűjtött kaldeai táblák töredékeiben, ahol a babiloni Teremtés Legenda van
feljegyezve, a Cutha tábla első oszlopában hét „holló-arcú” emberi lény - vagyis barna
1
„Az egész világegyetem arca (megjelenése), jóllehet végtelen sokféle módon változik, mégis mindig
ugyanaz marad”. Spinoza Levelei, XXIV, lásd A. Wolf: The Correspondence of Spinoza, 308. o.
2
Lásd Genezis II. 19. Ádám teremtéséről a 7. vers szól, a 19. versben pedig ez áll: „Az Úr Isten a
földből teremtette a mező minden állatát, a levegő minden madarát; és elvitte vala Ádámhoz, hogy nevezné el
őket”. Az ember tehát korábban lett megteremtve, mint az állatok, mert az 1. fejezetben említett állatok a
Zodiákus jelei, míg az ember, a „férfi és nő”, nem az embert jelentik, hanem a Sephiroth Seregét, Erőket vagy
Angyalokat, akiket (az Isten) „saját képére és hasonlatosságára teremtett”. Ádámot, az embert nem erre a
hasonlatosságra teremtette az Úr, ezt a Biblia nem is állítja. Azonfelül a Második Ádám ezoterikusan egy
hetesség, amely hét embert jelent, helyesebben az emberek hét csoportját. Az Első Ádám, a Kadmon, a tíz
Sephiroth szintézise. E tíz közül a felső Hármas az Őstípusok világában marad, mint jövendő „Háromság”, míg a
hét alsó Sephiroth megteremti az anyagi világot; s ez a hetesség a Második Ádám. A Genezis, s azok a
misztériumok, amelyen a Genezis alapul, Egyiptomból erednek. A Genezis 1. fejezetének „Istene” a Logosz, a 2.
fejezetben szereplő „Úr Isten” pedig a Teremtő Elohim, a kisebb Hatalmak.
3
Így szólt Pymander: „Ez az a titok, amely mai napig rejtve volt. A Természet összekeveredve az Égi
Emberrel (Elohim vagy Dhyanik) létrehozta a csodát... a hét Embert, mindegyik férfi és nő (hermafrodita)... a hét
Kormányzó természetének megfelelően” (II. 29.), - vagyis a Pitrik vagy Elohim hét Seregének megfelelően, akik
kilövellték vagy teremtették őt (az Égi Embert). Ez egészen világos, de lássuk, mit mondanak erről még a
modern teológusok is, akiket értelmeseknek és tanultaknak tartanak. John David Chambers (Oriel College,
Oxford) által összegyűjtött és lefordított kiadványban, a „Theological and Philosophical Works of Hermes
Trismegistos, Christian (?) Neoplatonist”-ban a fordító azon csodálkozik, hogy „mit jelent itt ez a hét ember”? A
problémát pedig azzal oldja meg, hogy „minthogy az ember eredeti mintája (Ádám Kadmon a Genezis 1.
részében) férfi-nő volt... ez a hét a Genezisben említett soronkövetkező pátriárkákat jelentheti” (9. 1.). E
kijelentés valóban teológiai módon vágja el a gordiuszi csomót!

4
arcbőrű ember - van megemlítve, akiket „a (hét) Nagy Isten teremtett”. S amint a 16. 17. és
18. sorban ez részletesen ki van fejtve:

A Föld közepén nőttek fel és lettek nagyok,


És sokasodtak számban,
Hét király, testvérek ugyanazon családból.4

Ez az az Edom-i hét király, akikről a Kabbala is beszél; az Első Faj amely tökéletlen
volt, vagyis még az egyensúly (a nemek egyensúlyának) létrejötte előtt teremtődött, s ezért
meg kellett semmisíteni5.

Hét király, mind fivérek, megjelent s gyermekeket nemzett, népeik száma 6000 volt.
Negras (a halál) Istene elpusztította őket. „Hogyan pusztította el őket?” Egyensúlyba hozta
azokat, akik még nem léteztek.6

Mint Fajt, úgy „pusztították” el őket, hogy átolvasztották saját (kiizzadás által
keletkezett) utódaikba. Ez annyit jelent, hogy a nem-nélküli Faj a (potenciálisan) kétnemű
Fajba reinkarnálódott, ez utóbbi a hermafroditákba, s végül ezek a különvált nemiségű, a
későbbi Harmadik Fajba. Ha ezek a táblák nem lennének ilyen töredékesek, bizonyára szóról
szóra ugyanazt a beszámolót tartalmaznák, mint az Ősi Feljegyzések és Hermes írása, - ha
nem is az apróbb részletek, de legalábbis az alapvető tények tekintetében. Hermes
feljegyzéseit ugyanis a rossz fordítások erősen eltorzították.

Nyilvánvaló, hogy ezen tanítások látszólagos természetfölöttisége, - jóllehet e


tanítások allegorikusak - szenvedélyes tagadást fog kiváltani, tekintve, hogy éles ellentétben
állnak a Biblia7 betűszerinti megállapításaival, valamint a tudomány legújabb feltevéseivel.
Az okkultista azonban tudja azt, hogy az ezoterikus filozófia hagyományai a helyesek,
egyszerűen azért, mert ezek sokkal logikusabbak, s mert a nehézségeket jobban megoldják.
De itt vannak még az egyiptomi Toth Könyvek, a Halottak Könyve, azután a hindu Puranák a
hét Manuval, valamint a kaldeo-asszír feljegyzések, amelyeknek cseréptábláin szerepel a hét
primitív Ember, vagy Ádám. Ez utóbbi név valódi értelmét a Kabbala segítségével lehet
megtudni. Azok, akik hallottak valamit a Samothracia-i Misztériumokról, emlékezni fognak,
hogy a Kabiri-k neve a „Szent Tüzek”-ből származott. Ezek a „Szent Tüzek” teremtették
Electria vagy Samothrace – Vulkánnak szentelt – szigetének hét helységében a „Szent
Lemnos-ban született Kabir-t”.

Pindaros szerint ez a Kabir, akinek neve Adamas8 volt, a Lemnos-i hagyományok


szerint a Föld méhéből született primitív ember típusa volt. Ez az Adamas volt a nemzési
rendszerben az első hímnemű emberek őstípusa, s egyike volt az emberiség ősének vagy
nemzőjének.9 Ha mellé állítjuk ehhez még azt a tényt, hogy Samothrace-t a föníciaiak
gyarmatosították, ő előttük azonban a titokzatos pelazguszuk uralkodtak a szigeten, akik
keletről jöttek, s ha ugyanakkor emlékezetünkbe idézzük azt is, hogy a föníciaiak, kaldeusok

4
George Smith: Chaldean Account of Genesis, 103. o.
5
Vesd össze: Zohar, Siphra Dzenioutha, Idra Suta, 2928, Franck: La Kabbale, 205. o.
6
Siphra Dzenioutha.
7
Minthogy ma már azt állítják, hogy a kaldeai táblákat, amelyek allegorikusan leírják a Teremtést, a
Bűnbeesést, a Vízözönt, sőt még a Bábel tornyának legendáját is, még „Mózes ideje előtt írták” (Smith:
Chaldean Account of Genezis), miért nevezik akkor a Mózes könyvét „kinyilatkoztatás”-nak? Hiszen az nem
más, mint ugyanazon történetnek egy másik verziója.
8
Philosophumena, V. 7; Miller kiadása, 98. o.
9
Ugyanott, 108. o.

5
és az izraeliták misztériumbeli Istenei azonosak voltak, akkor könnyen visszavezethetjük a
Noé-féle vízözön zavaros leírásának eredetét is.

Az utóbbi időkben bebizonyosodott, hogy a zsidók, akik a teremtésről szóló


kezdetleges elképzeléseiket Mózestól, Mózes viszont az egyiptomiaktól szerezte, Genézisüket
és első kozmogóniai hagyományaikat a kaldeo-akkád beszámolókból gyűjtötték össze úgy,
hogy azokat Ezra és a többiek újraírták. Elegendő tehát, ha megvizsgáljuk a babiloni és asszír
ékírásos és egyéb feljegyzéseket, s ott megtaláljuk, különböző helyeken elszórva, nemcsak az
Adam, Admi vagy Adami név eredeti jelentését, hanem a hét Ádám vagy emberi ős
teremtését is, akik fizikailag a Föld Anyától lettek, spirituálisan vagy asztrálisan pedig a
Nemzők Isteni Tüzéből keletkeztek. Az asszirológusoktól, akik mit sem tudnak az ezoterikus
tanításokról, nemigen várhatjuk azt, hogy nagyobb figyelmet szenteljenek a babiloni
hengereken minduntalan visszatérő, titokzatos hetes számnak, sem azt nem várhatjuk, hogy
feltűnjön nekik e számok kiemelése a Genezisben és a Biblia többi részében. Mindenesetre
tény az, hogy e hengereken – töredékességük és hiányos voltuk mellett is – éppen olyan
világosan megtalálható az Ősszellemek száma és az azoktól származó hét embercsoport, mint
amilyen félreérthetetlenül le van ez írva a Pymander-ben és a Kabbala „Rejtett misztériumok
könyvében”. Ez utóbbiban Adam Kadmon a Sephiroth-i Fa, s ugyanakkor „a Jó és Rossz
tudásának Fája”. A 32. vers azt mondja, hogy ezen Fa körül „hét oszlop van”, vagy másként:
azon teremtő Angyalok hét palotája van, akik a Földünkön a hét bolygó hatáskörében
működnek. Minthogy Adam Kadmon kollektív név, ugyanúgy kollektív név az ember Adam
neve. George Smith ezt írja a „Chaldean Account of Genesis” c. könyvében:

Az Ádám név, amelyet ezekben a legendákban az első emberi lényre alkalmaznak,


nyilvánvalóan nem személynév, hanem az emberi faj meghatározására szolgáló név. A
genezisben Adam mint személynév szerepel, de bizonyos helyeken nyilvánvalóan ugyanolyan
értelemben használatos, mint az asszír kifejezés.10

Továbbá sem a kaldeai, sem a bibliai vízözön-történetek – az egyikben Xisuthrus, a


másikban Noé alakjával – nem az egyetemes vízözönről, sem pedig a Vaivasvata Manu indiai
allegóriájában szereplő atlantiszi vízözönökről szólnak. Ezek (mármint a kaldeai és bibliai)
vízözön történetek a Samothrace-i ezoterikus misztériumokon alapuló exoterikus allegóriák.
Még ha a régi kaldeaiak tudtak is a Puranák-beli legendákban elrejtett ezoterikus
igazságokról, a későbbi népek már csak a Samothrace-i misztériumokat ismerték, és azokat
allegorizálták. Éspedig úgy, hogy saját asztronómiai és antropológiai vagy inkább fallikus
elképzeléseikhez alkalmazták őket.

Samothrace-ről történelmileg ismert az, hogy az ókorban híres volt a rajta lejátszódott
vízözönről, amely elborított az egész szigetet, elérte a legmagasabb hegyek csúcsait. Ez az
esemény még az argonauták kora előtt történt. A szigetet hirtelen gyorsasággal az Euxine
vizei borították el, amelyről addig azt hitték, hogy tó.11

De az izraeliták ezenfelül még egy másik legendán is alapíthatták szimbólumukat,


éspedig azon a vízözön-legendán, amely a jelenlegi Góbi-sivatagot a legutolsó alkalommal
tengerré változtatta át, kb., 10.000 vagy 12.000 évvel ezelőtt, amelynek következtében sok
Noé és családja a környező hegyvidékbe volt kénytelen menekülni. Minthogy a babiloni
beszámolókat csak nemrégiben restaurálták a több százezer törött cserépből, - csupán a
Kouyunjik domb mélyéből Layard ásatásai folytán eddig húszezer töredéket szedtek ki – a
10
86. oldal
11
Lásd Plinius, IV, C. 12; Strabo, 10, Herodotos, VII, C. 109; Pausanias, VII, C. 3; stb.

6
fenti bizonyítékok aránylag hiányosak. De még ilyen töredékes állapotukban is megerősítik
csaknem valamennyi tanításunkat, de hármat legalábbis feltétlenül. Ez a három tanítás a
következő:

1. Az első faj, amely a nemzésig eljutott, egy sötét faj volt (zalmat-qaqadi), s ezt ők
Adamu-nak, vagy Sötét Fajnak nevezték, míg Sarku, vagy Világos Faj ezután
még hosszú ideig tiszta maradt.
2. A babiloniak a Bűnbeesés idején két főfajt ismertek, s e kettőt az Istenek Faja, a
Pitrik éterikus mása még megelőzte. Sir H. Rawlinson-nak ez a véleménye. Ez
a két faj az, amit mi Második és Harmadik Fajnak nevezünk.
3. A hét Isten, akiknek mindegyike teremtett egy Embert vagy embercsoportot,
„bebörtönzött vagy testetöltött Istenek” voltak. Ez az Istenek a következők: Zi
Isten, Zi-ku Isten (Nemes Élet, a Tisztaság Igazgatója), Mir-ku Isten (Nemes
Korona), „az Istenek haláltól való (később) bebörtönzött Megváltója” és a „saját
kezével teremtett sötét fajok” teremtője, Lbzu Isten, „a bölcs az Istenek között”,
Nissi Isten, Suhhab Isten. Végül Hea vagy Sa, az előbbiek szintézise, a
Bölcsesség és Mélység Istene, akit a bűnbeesés idején Oannes-Dagon-nal
azonosították, és kollektíve Demiurge vagy Teremtő néven nevezték.12

A babiloni töredékekben két un. „Teremtés” van, minthogy a Genezis is ezekhez


ragaszkodott, két első fejezetében olvashatjuk az Elohim-i és a Jehova-i teremtést. E
teremtések megfelelő sorrendjét sem ez a leírás, sem más exoterikus beszámoló nem
rögzítette le. Az Okkult Tanítások szerint azonban ez a két „teremtés” egyrészt a Nemzők,
Pitrik vagy Elohimek által teremtett elsődleges hét Emberre, másrészt a Bűnbeesés után
kialakult Embercsoportokra vonatkozik.

Mindezeket a későbbiek folyamán a tudomány fényében fogjuk megvizsgálni,


összehasonlítva valamennyi régi nép írásait, köztük a Bibliát is. Addig is, mielőtt a történelem
előtti Fajok antropogenezisét ismertetnénk, meg kellene egyeznünk abban, hogy milyen nevet
adjunk azoknak a földrészeknek, amelyeken a mi ádámi fajunkat megelőző négy nagy faj
született, élt és meghalt. E kontinenseknek sokféle ősi és ezoterikus nevet adtak, s ezek is
változtak azon nemzetek nyelve szerint, amelyek feljegyzéseikben vagy szentírásaikban
megemlítették azokat. Pl. a Vendidad-ban Airyana Vaejo-t13, ahol az eredeti Zoroaszter14
született, a puranai irodalomban Shveta Dvipa-nak, Meru Hegyének, Vishnu Hajlékának, stb.
nevezik; a Titkos Tanításban pedig egyszerűen az „Istenek Országának” nevezik, akiknek
főnökei „e Bolygó Szellemei”.

Ezért, hogy elkerüljük a lehetséges és igen valószínű zavart, ami a különböző nevek
használatából keletkezhet, a következőkben állandóan előforduló négy kontinensnek a
kulturált olvasó számára megfelelőbb elvezéseket fogunk adni. Azt ajánljuk tehát, hogy az
első kontinensnek, helyesebben az első terra firma-nak, amelyen az isteni Nemzők az Első
Fajt kifejlesztették, a következő elnevezést adjuk:

1. Az elpusztíthatatlan Szent Föld. Azért adjuk ezt a nevet, mert a megállapítás


szerint ez az „elpusztíthatatlan Szent Föld” nem osztja a többi kontinens
sorsát, mert ez lesz az egyedüli, amelynek fenn kell maradnia valamennyi
Körön át a Manvantara kezdetétől a végéig. Ez a kontinens a bölcsője az
12
Chaldean Account of Genesis, 82. o.
13
Lásd: Bundadish, 79. 12.
14
„eredeti” szerintünk Amshaspend, akit „Zarathustra, a Vara uralkodója, melyet amaz országban Yima
teremtett” néven neveznek. Több Zarathustra vagy Zertust volt, maga a Dabistan 13-at sorol fel; de ezek mind az
első Zarathustra reinkarnációi voltak. Az utolsó Zoroaszter az Azareksh-i Tűztemplom alapítója volt, akinek az
ősi szent mágikus vallásról írt műveit Nagy Sándor megsemmisítette.

7
első embernek, és lesz lakhelye az utolsó isteni halandónak, akit mint
Shishta-t kiválasztanak az emberiség jövendő magvának. Erről a
titokzatos szent földről csak keveset lehet mondani, legfeljebb csak
annyit, hogy – amint azt az egyik kommentár poétikusan kifejezi – „A
sarkcsillag szeme vigyáz reá a Nagy Lehelet egy napjának hajnalától
napnyugtáig.”15

2. A Hiperboreai Föld. A második kontinens ezt a nevet kapta. Hegynyúlványai


az Északi Sarktól délre és nyugatra húzódtak, hogy befogadják a Második
fajt, s magába foglalta mindazt, amit most Észak-Ázsiaként ismerünk. Ezt
a nevet adták a régi görögök annak a távoli és titokzatos tájnak, ahová – a
hagyomány szerint – Apolló, a Hiperboreai, minden évben elutazott.
Asztronómiai szempontból természetesen a Nap, aki elhagyva hellén
szentélyét évente egyszer szerette meglátogatni távoli országát, ahol a nap
tudomás szerint egy félévig nem nyugszik le. Ahogy az Odüsszeia egyik
verse mondja:

Mint egymáshoz a nap meg az éj ösvénye közel van.16


De történelmileg, helyesebben talán etnológiailag és geológiailag ennek más az
értelme. A Hiperboreaiak földje, vagyis az az ország, amely a hó és szélviharok fagyottszívű
Istenének, Boreas-nak földjén túl terül el (ez az Isten különben a Rhipaeus hegylánc ormain
szeretett mély szendergésben pihenni), - nem egy elképzelt ország volt, amint azt a
mitológusok feltételezik, s nem is Scythia és a Duna szomszédságában terült el. 17 A
Hyperboreai Föld egy tényleges kontinens volt, egy bona fide ország, amely azokban a korai
időkben nem ismerte a telet, s szomorú maradványainak még ma is csak egy éjszakájuk és
egy nappaluk van egész éven át. A görögök azt mondták, hogy az éjszaka árnyai sohasem
borulnak rá, mert az „Istenek Országa”, Apolló, a Világosság Istenének kedvenc lakhelye,
lakosai pedig az ő szeretett papjai és szolgái. Ezt manapság csak poétikus meséknek tekintik,
de akkoriban ez a poétikus igazság volt.

3. Lemúria. A harmadik kontinenst Lemúriának ajánljuk elnevezni. Ez az


elnevezés P. L. Sclater-nek a kitalálása vagy elgondolása, aki 19850 és
1860 között zoológiai alapon bizonyította egy olyan kontinens létezését a
történelem előtti időkben, amely szerinte Madagaszkártól Ceylonig és
Szumátráig terjedt. Ez a kontinens magába foglalta a jelenlegi Afrika
egyes részeit, de különben ez a gigantikus földrész, amely az Indiai-
óceántól Ausztráliáig terjedt, ma már teljesen elsüllyedt a Csendes-
óceánban, s csak itt-ott maradtak fenn legmagasabb hegycsúcsai, amelyek
ma szigeteket képeznek. A természettudós A. R. Wallace így ír Charles
Gould-nak:

A harmadkor-béli Ausztrália Új-Guinea-ig és a Salamon-szigetekig, talán a Fidzsi-szigetekig


terjed, s erszényes állatai alapján feltételezni lehet, hogy összeköttetése volt az északon levő
kontinenssel a Másodkor folyamán.18
Ezt a témát másutt hosszabban fogjuk tárgyalni.19
15
Indiában Brahma egy napjának hívják.
16
X. 86. Devecseri Gábor fordítása.
17
Lásd Volcker: Mythological Geography, 145-170. o.
18
Mythical Monsters c. mű, 47. o.
19
Mindazonáltal meg kell jegyezni, hogy Mr. Wallace nem fogadja el Mr. Sclater elképzelését, sőt
támadja azt. Mr. Sclater szerint egy szárazföld vagy kontinens régebben egyesítette Afrikát, Madagaszkárt és

8
4. Atlantisz. A negyedik kontinens az Atlantisz nevet kapja. Ez lenne az első
történelmi kontinens, ha a régiek hagyományainak több figyelmet
szentelnének. Platón ugyanilyen nevű híres szigete csak egy töredéke volt
ennek a nagy kontinensnek.20

5. Európa. Az ötödik kontinens Amerika volt, de mivel a földgömb túlsó felén


van, az indo-árja okkultisták rendszerint a vele csaknem egyidős Európát
és Kisázsiát emlegetik, mint ötödik kontinenst. Ha az okkultisták tanításai
a kontinensek megjelenését azok geológiai és földrajzi sorrendjében
vennék figyelembe, akkor a besorolást meg kellene változtatni. De a
kontinensek egymásutániságát a fajok fejlődési sorrendje szerint
állapították meg, éspedig az elsőtől az ötödikig, a mi jelenlegi árja
gyökérfajunkig, s így Európa az, amelyet az ötödik nagy kontinensnek
kell neveznünk. A Titkos Tanítás nem veszi figyelembe a szigeteket és
félszigeteket, s nem követi a föld és tenger modern földrajzi megoszlását.
Legkorábbi tanításai és a nagy Atlantisz elpusztulása óta a Föld felszíne
többször megváltozott. Volt idő, amikor Egyiptom deltája és Észak-
Afrika Európához tartozott, még mielőtt a Gibraltári szoros kialakult
volna, és azután a kontinens újabb megrázkódtatása teljesen
megváltoztatta Európa földrajzi arculatát. Az utolsó komoly változás kb.
12.000 évvel ezelőtt történt21, s ezt követte Platón kis Atlantisz szigetének
elmerülése, mely szigetet Platón az anya-kontinens után nevezett el. A
régi időkben a földrajz a misztériumok része volt. A Zohar ezt mondja:

A (földrészek és tenger) titkait feltárták a titkos tudomány emberei előtt, de a földrajztudósok


előtt nem.22
Az az állítás, hogy a fizikai ember eredetileg egy kolosszális, harmadkor előtti óriás
volt, s hogy már 18 millió évvel ezelőtt létezett, természetesen abszurdnak tűnhet fel a
modern tudomány csodálói és hívei szemében. A biológusok egész posse comitatus-a
elképzelhetetlennek fogja tartani a másodkor ezen harmadik fajbeli titánját, amely alkalmas
volt arra, hogy sikeresen felvegye a harcot az akkori, a levegőt, vizet és földet benépesítő
gigantikus szörnyetegekkel, míg elődeiknek – az Atlantiszbeliek éterikus őstípusainak – nem
volt okuk félni a nekik ártani nem tudó őslényektől. A modern antropológus csak hadd
nevessen a mi titánjainkon, mint ahogy nevet a bibliai Ádámon is, míg a teológus őket neveti
a majomősökkel együtt. Az okkultisták és azok szigorú bírálói ma már úgy érzik, hogy
meglehetősen jól összeegyeztették beszámolóikat. Az okkult tudományok mindenesetre

Indiát, de Ausztrália és India nem volt összefüggő egymással. A. R. Wallace Geographical Distributionof
Animals and Island Life c. könyvében kimutatja, hogy egy ilyen földrész feltételezése állítólagos zoológiai
alapon teljesen felesleges. De beismeri, hogy India és Ausztrália valószínűleg közelebb voltak egymáshoz egy
olyan igen távoli időben, amelyet „harmadkor előtti”-nek lehet nevezni. Egy magánlevélben pedig hozzáteszi,
hogy „e feltételezett földrésznek nem adtak nevet”. De egy ilyen földrész létezett, s természetesen „harmadkor
előtti” volt, mivel Lemúria – ha elfogadjuk ezt a nevet a harmadik kontinens számára – már elsüllyedt, mielőtt
Atlantisz teljesen kifejlődött volna, Atlantisz pedig lesüllyedt, s főbb részei eltűntek még a Miocén korszak vége
előtt.
20
Lásd: Esoteric Buddhism, (Sinnet) 66-67 o. 1918-as kiadás
21
Még egy „megegyezés”: „Bebizonyosodott, hogy a geológiai múltban Észak-Afrika egy része
ténylegesen Spanyolország egy félszigetét képezte, s a (jelenlegi) Afrikával való egyesülése úgy történt, hogy
északon Gibraltár leszakadt, délen pedig a tengerfenék – amiből a Szahara lett – felemelkedett. A Szahara-béli
tenger partjait még most is jelzik ugyanazon Gastopoda-kagylók, amelyek a Földközi-tenger partjain is
megtalálhatók. (Prof. Oscar Schmidt: Doctrine of Descent and Darwinism, 244. o.)
22
III. fol. 10a.

9
igénytelenebbül lépnek fel, és többet nyújtanak, mint akár a darwini antropológia, akár pedig
a bibliai teológia.

Nem kell, hogy az ezoterikus kronológia akárkit is meghökkentsen, mert a kor


legnagyobb tekintélyei, ami a számokat illeti, éppen olyan állhatatlanok és bizonytalanok,
mint a Földközi-tenger hullámai. Csak a geológiai korszakok tartamát illetően is a Royal
Society tudós tagja reménytelenül összezavarodtak, s a legnagyobb könnyedséggel ugornak át
egy millió évről öt millióra, amint azt az összehasonlítás folyamán nem is egyszer látni
fogjuk.

Vegyünk csak erre egy példát, - Dr. James Croll, F.R.S. számításait. E szaktekintély
szerint – ahogyan egy amerikai geológus23 idézi őt – „2.500.000 év telt el a Harmadkor
kezdetétől”, vagyis az eocén kortól, viszont egy angol geológus24 azt írja, hogy Dr. Croll
„szerint 15 millió év telt el az eocén korszak kezdetétől”. A Titkos Tanítás adataiba mindkét
számadat beilleszthető,25 mivel ha négy-öt millió évet veszünk, amint azt a Titkos Tanítás
tartja, a negyedik gyökérfaj kezdeti és végső kifejlődésének korszakára a Lemuro-Atlantiszi
kontinensen, azután egy millió évet az ötödik, vagy árja fajra a jelen időkig, és kb. 850 ezer
évet a nagy Atlantisz utolsó szigetországának elsüllyedésére – mindez könnyen
lebonyolódhatott a Dr. Croll által a harmadkor tartamára engedélyezett 15 millió év alatt. De
kronologikusan szólva a korszak tartama másodlagos fontosságú, hiszen végül is
hivatkozhatunk egynéhány amerikai tudósra, akik mit sem törődve azzal, hogy
megállapításaik nemcsak létes értékűek, hanem egyenesen abszurdnak tartják, amellett törnek
lándzsát, hogy az ember megjelenése a Földön más a másodkorban történt. Ők ugyanis
emberi lábnyomokat találtak ilyen képződményű sziklákon. Sőt M. de Quatrefages sem talál
komoly tudományos ellenérvet arra nézve, miért ne élhetett volna már a másodkorban.

A geológiai korok és időszakok – ez a józan igazság – tisztára konvencionális


kifejezések, eddig még csak puszta körvonalak. A Számadatokra vonatkozólag pedig ráadásul
nincs két geológus vagy természettudós, akik megegyeznének egymással. Így tehát az
okkultistának bőséges választék áll rendelkezésére, ha a tudomány embereihez fordul.
Támaszkodjunk például T. Mellard Reade megállapításaira? Ez az úriember egyik

23
A. Winchell, World-Life, 399. o.
24
Charles Gould, Tazmánia volt földmérő-geológus mérnöke, a Mythological Monsters c. könyvében,
84. o.
25
Sir Charles Lyell-nek tulajdonították a Harmadkor hármas felosztását jelentő eocén, miocén és
pliocén kifejezések „szerencsés kitalálását”. Lyell jól tette volna, ha „elmeszülöttének” hozzávetőleges
időtartamát valamiképpen meghatározta volna. De minthogy ezen korszakok időtartamát a szakemberek
feltevésére bízta, jelenleg a legnagyobb zavar és összevisszaság uralkodik e szerencsés elképzelés
következtében. Szinte reménytelen vállalkozásnak látszik az, akárcsak egy számadatot is idézni valamely műből,
anélkül, hogy ugyanaz a szerző egy korábbi vagy későbbi kötetében maga meg ne cáfolja. Sir William Thomson,
aki egyike a legkiválóbb modern szaktekintélyeinknek, legalább fél tucatszor változtatta véleményét a Nap
korára és a Föld kérgének megszilárdulási időpontjára vonatkozólag. Thomson és Tait Natural Philisophy c.
könyvében csak tíz millió év leforgása van engedélyezve attól az időponttól kezdődően, amikor a Földön
uralkodó hőmérséklet lehetővé tette a növényi élet megjelenését. (D. függelék és továbbiak; valamint Trans.
Roy. Soc. Edin. XXIII. 1. pont, 157, 1862, ahol 847 törölve van.) Darwin szerint Sir William Thomson becslése
„a földkéreg megszilárdulása óta alsó határként kilencvennyolc, felső határként kétszáz millió év”. (Lásd Ch.
Gould, idézett mű, 83. o.) Ugyanebben a műben (Nat. Phil.) nyolcvan millió évet adnak a kezdeti
megszilárdulástól a Föld jelenlegi állapotáig. Legutolsó előadásában pedig, Sir William Thomsom kijelenti
(1887), hogy a Nap kora mindössze tizenöt millió év! Közben pedig Dr. Croll, aki feltevéseit Sir William
Thomson korábban kifejtett, s a Nap hősugárzásának korára vonatkozó adataira alapítja, hatvan millió évet mond
a kambriumi korszak kezdetétől. Az egzakt tudás kedvelői tehát letehetnek minden reményről. Így bármilyen
adatot is közöl az okkult tudomány, biztos lehet benne, hogy a modern tudományos szaktekintélyek közül
egynéhány bizonyára megerősíti!

10
előadásában, amit a Royal Society-ben 1878-ban „Limestone as an Index of Geological Time”
(A mészkő, mint a geológiai korszak egyik mutatója) címen tartott, azt állítja, hogy
minimálisan 600 millió év kell ahhoz, hogy az üledékes rétegek kialakuljanak és a meszes
anyagok kiküszöbölődjenek.26 Avagy forduljunk Darwinhoz kronológiánk alátámasztására,
aki műveiben kifejti, hogy felfogása szerint a szerves átalakulásokhoz 300-500 millió év
szükséges? Sir Charles Lyell és Prof. Houghton megelégednek azzal, hogy a kambriumi kor
kezdetét 200-240 millió évvel ezelőttre helyezték. Geológusok és zoológusok elméleteikben a
maximális időkhöz ragaszkodnak, bár Mr. Huxley egy időben a földkéreg megszilárdulásának
kezdetét 1.000 millió évvel ezelőttre helyezte, s ebből egy ezer évet sem akart engedni.

A mi szempontunkból azonban nem az a fontos, hogy a természettudósok a geológiai


korszakok tartamára nézve megegyeznek-e vagy sem, hanem inkább az, hogy egyetlen egy
pontban csodálatosképpen megegyeznek, éspedig egy igen lényeges dologban. Egyetértenek
abban, hogy a miocén kor alatt – akár egy, akár 10 millió évvel ezelőtt is volt az – Grönland,
sőt még a Spitzbergák földjén is, az általunk másodiknak vagy Hyperboreai kontinensnek
mondott földrész maradványain „csaknem tropikus klíma volt”. Nos, a Homérosz előtti
görögök megőrizték az élő hagyományt az „Örök Nap ezen országáról”, ahova Apolló évente
egyszer elutazott. A modern tudomány pedig ezt mondja:

… a miocén korszak alatt Grönlandon (70° északi szélesség) a fákból óriási választék
tenyészett, mint pl. tiszafa, a kaliforniai fajtákhoz hasonló szikvójafenyő, bükkfák, platánok,
fűzfák, tölgyek, nyárfák, diófák, és magnólia és zamia fák.27

Tehát röviden, Grönlandon olyan déli növények voltak, amelyek az északi földrészen
ismeretlenek.

S most természetszerűen adódik a kérdés: Ha a görögök Homérosz idejében tudtak a


Hyperboreai országról, vagyis egy olyan áldott földrészről, amely a tél és a forgószél
istenének, Boreas-nak uralmán kívül esett, erről az ideális földről, amelyet a későbbi görögök
és íróik eredménytelenül próbálkoztak Scythia-n túl elhelyezni, ahol a napok hosszúak és az
éjszakák rövidek voltak. Azon túl pedig volt egy ország, ahol a Nap sohasem nyugodott le, és
a pélma szabadon nőtt, - ha mondom, mindezt tudták a görögök, vajon ki mondta el nekik?
Az ő idejükben, és korszakokkal azelőtt is, Grönland bizonyára már örök hóval és soha el
nem olvadó jégpáncéllal volt befedve, mint ahogy van ma is. Minden jel arra mutat, hogy a
hosszú nappalok és a rövid éjszakák földje Norvégia vagy Skandinávia volt, s azon túl terült
el az örök fény és nyár áldott hona. Ha a görögök tudtak erről, akkor a hagyomány egy náluk
sokkal régibb néptől származhatott, akik tisztában voltak azokkal a klímabeli különbségekkel,
amelyekről maguk a görögök mit sem tudhattak. Még napjainkban is, a tudomány azt
gyanítja, hogy a sarki tengereken túl, az Északi Sark közepén van egy tenger, amely sohasem
fagy be, és van egy örökzöld kontinens. Az Ősi Tanítások, úgyszintén a Purana-k is – ha az
ember megérti a bennük rejlő allegóriákat – ugyanezen állításokat tartalmazzák. Elégedjünk
meg tehát azzal az igen erős valószínűséggel, hogy a modern tudomány szerinti miocén
korban, abban az időben, amikor Grönland csaknem trópusi ország volt, élt ott egy nép,
amelynek történelmét nem ismerjük.

Megjegyzés
Kérjük az olvasót, jegyezze meg, hogy e könyv következő részei nincsenek szoros
időrendiségbe foglalva. E kötet 1. részében ismertetjük a Stanzákat, amelyes a tanítások vázát
26
Lásd Proceedings, Royal Society, London, XXVIII, 281.
27
Gould, Mythical Monsters, 91. o.

11
képezik, valamint a fontosabb részeiről szóló kommentárjainkat és magyarázatainkat. A 4.
kötetben, a 2. és 3. részekben különböző kiegészítő részleteket gyűjtöttünk össze, s
megpróbáljuk a tárgyat alaposabban megmagyarázni.

12
ANTROPOGENÉZIS

Negyvenkilenc slokát magába foglaló tizenkét stanza,


kommentárokkal, a titkos DZYAN KÖNYVÉBŐL
fordítva
Vala íme egy szűz, ég leánya,
Kave szép teremtő tündér,
Nagy szentségben élt az égben,
Mind szüntelen szüzességben.
……………………………………..

Hordja méhe magzatterhét


Hordja hétszáz álló évig
Nem lesz meg a létlen magzat.

Kacsa jön, kecses madárka,


Kóvályogva, karingálva,
Földet néz, hol fészkelhetne.
……………………………………..

Észreveszi kék víz tükrén


Vízasszonya térét tüstént.
…………………………………….

A térdfőre lassan leszáll,


Fészkét rajta meg is rakja,
Tojásokat tojik abba.
…………………………………….

Arany tojást, hat darabot,


Hetediket vasból valót.

(Kalevala, 1. rúna)

13
ANTROPOGENÉZIS a DZYAN STANZÁI szerint1

I. STANZA

1. Lha, amely a Negyediket forgatja, azon hét Lha szolgája, akik keringenek,
Szekereiket hajtván Uruk, az Egy Szem körül. Lehelete Életet adott a Hétnek. Életet
adott az Elsőnek.
2. Szólt a Föld: „Ragyogó Arc Ura, Hátam üres … Küldd el Fiaidat, hogy
benépesítsék ezt a Kereket. Elküldted Hét Fiadat a Bölcsesség Urához. Hétszer
közelebb lát Téged, hétszeresen érez Téged. Megtiltottad Szolgáidnak, a kis Köröknek,
hogy elfoglalják Világosságodat és Melegedet, hogy feltartóztassák útjában nagy
Adományodat. Küldd el most ezt Szolgádhoz”.
3. Szólt a Ragyogó Arc Ura: „Küldök neked egy Tüzet, amikor munkád
megkezdődik. Emeld fel szavadat más Loká-khoz: fordulj Atyádhoz, a Lótusz Urához,
Fiaiért … Néped az Atyák uralma alatt lesz. Embereid halandók lesznek. A Bölcsesség
Urának Emberei halhatatlanok, de a Soma Fiai nem. Szüntesd be panaszaidat. A hét Bőr
még rajtad van… Még nem vagy kész. Embereid még nincsenek készen”.
4. Nagy vajúdások után a Föld levetette a régi Hármat és felvette Hét új Bőrét, s
íme, ott állt az Elsőben.

II. STANZA

5. A Kerék még forgott harmincszor tízmillióig. Rupa-kat teremtett; lágy


Köveket, melyek megkeményedtek, kemény Növényeket, melyek megpuhultak.
Láthatót teremtett a láthatatlanból, Rovarokat és kis Életeket. Az Anya lerázta őket
hátáról, valahányszor azokkal elborították. … Harmincszor tízmillió után megfordult.
Hátára feküdt, oldalára feküdt. … Nem kiáltott az Ég Fiaiért, nem kérte a Bölcsesség
Fiait. Saját kebeléből teremtett. Kifejlesztette a Víz-embereket, a retteneteseket és
rosszakat.
6. A rettenetes és rossz Víz-embereket ő maga teremtette a többiek
maradványaiból. Megalkotta az Első, a Második és a Harmadik salakjából és iszapjából.
A Dhyani-k jöttek és megnézték… jöttek a Dhyani-k a ragyogó Atya-Anyától, a Fehér
Tájakról, a Halhatatlan Halandó Hajlékaiból.
7. Nem tetszett nekik. „Nem a mi Testünk. Nem alkalmas Rupa-k az Ötödikhez
tartozó Fivéreinknek. Nem jó lakhely az Életeknek. Tiszta Vizet kell inniuk, nem
zavarosat. Szárítsuk ki a vizeiket”.
8. Jöttek a Lángok. A Tüzek a Szikrákkal, az Éjszaka Tüzei és Nappal Tüzei.
Kiszárították a zavaros, sötét Vizeket. Saját hőjüket felitatták. A Magasság Lha-i, a
Mélység Lhamayin-ja jöttek. Megölték a két- és négyarcú Formákat. Legyőzték a
Kecske-embereket, a Kutyafejű Embereket, a Haltestű Embereket.
9. A Víz-anya, a Nagy Tenger sírt. Felemelkedett, eltűnt a Holdban, amely őt
felhúzta és megszülte.
10. Amikor ezek elpusztultak, a Föld Anya csupaszon maradt. Kérte, hogy
szárítsák ki.

1
A több száz slokából itt csak negyvenkilencet közlünk, s egynéhányat nem is szószerinti fordításban,
mert olykor a világosság és érthetőség kedvéért a slokát át kellett fogalmazni ott, ahol a szószerinti fordítás
teljesen érthetetlen lett volna.

14
III. STANZA

11. Jött az Uraknak Ura. A Föld Testéből elválasztotta a Vizeket, s ez lett az


Égbolt odafenn, az első Ég.
12. A nagy Chohan-ok hívták a Hold Urait, a Levegő-testűeket: „Teremtsetek
Embereket, olyan természetű Embereket, mint ti vagytok. Adjátok meg Formáikat
belülről. A Föld megalkotja majd a külső Burkokat. Hím-nők lesznek. A Láng Urai
is…”
13. Mindegyik a neki kijelölt Országba ment; Heten, mindegyik a saját részére.
A Láng Urai visszamaradtak. Ők nem akartak menni, nem akartak teremteni.

IV. STANZA

14. A Hét Seregnek az „Akarat-szülte Urak”, az Élet-adás Szellemétől hajtva,


kiválasztották magukból az Embereket, mindegyik a saját Földövén.
15. Megszületett a Jövő Embereinek hétszer hét Árnyéka, mindegyik saját
Színében és Fajtájában. Mindegyik alacsonyabbrendű Atyjánál. Az Atyák, a
Csontnélküliek, nem adhattak életet Csonttal bíró Lényeknek. Az ő szülötteik Bhûta
voltak, Forma és Elme nélküliek. Ezért ezeket Chhâyâ Fajnak nevezik.
16. Hogyan születtek a Mânushya-k? Hogyan teremtették az elmével bíró Manu-
kat? Az Atyák segítségül hívták saját Tüzüket, azt a Tüzet, amely a Földben ég. A Föld
Szelleme segítségül hívta a Nap Tüzét. Ez a Három közös erőfeszítéssel egy jó Rûpa-t
teremtett. Ez tudott állni, járni, szaladni, feküdni vagy repülni. De még csak egy Chhâyâ
volt, Értelem nélküli Árnyék…
17. A Leheletnek szüksége volt egy Formára; az Atyák megadták. A Leheletnek
szüksége volt egy Sűrű Testre; a Föld megformálta. A Leheletnek szüksége volt az Élet
Szellemére; a Napból való Lha-k belehelték a Formába. A Leheletnek szüksége volt a
Test Tükörképére; „Odaadtuk a magunkét!” – mondták a Dhyân-ik. A Leheletnek
szüksége volt a Vágyak Eszközére; „Megkapta!” – mondta a Vizek Lecsapolója. De a
Leheletnek szüksége van az Elmére is, hogy átfogja az Univerzumot; „Ezt nem tudjuk
adni!” – mondták az Atyák. „Magamnak sem volt soha!” – mondta a Föld Szelleme. „A
Forma kiégne, ha odaadnám az enyémet!” – mondta a Nagy Tűz. … Az Ember üres,
értelemnélküli Bhuta maradt… Így adtak Életet a Csont Nélküliek azoknak, akik a
Harmadikban Csonttal bíró Emberek lettek.

V. STANZA

18. Az Elsők a Jóga Fiai voltak. Fiaik a Sárga Atya és a Fehér Anya gyermekei.
19. A Második Faj sarjadással és kiterjeszkedéssel jött létre, a Nem-nélküliből
lett Egy-nemű2 . A Második faj, óh Lanoo, így teremtődött.
20. Atyáik az Ön-szülték voltak Ön-szülték, Chhâyâ-juk az Urak, az Atyák, a
Szürkület Fiai ragyogó Testéből keletkezett.
21. Amikor a Faj megöregedett, a régi Vizek újabb Vizekkel keveredtek. Mikor
a régi Cseppek zavarossá váltak, eltűntek és beolvadtak az új Áramba, az Élet forró

2
A mondatnak csak szellemét és lényegét adtuk vissza, mert a szó szerinti fordítás igen keveset
mondana az olvasónak.

15
Áramába. Ez Elsőnek Külseje a Második Belsejévé lett. A régi Szárny az új Árnyék lett,
és a Szárny Árnyéka.

VI. STANZA

22. Ekkor a Második kifejlesztette a Harmadikat, a Tojásból-keltet. A Verejték


nőtt, Csöppjei nőttek, és a Csöppek megkeményedtek és kikerekedtek. A Nap
felmelegítette; a Hold lehűtötte és megformálta; a Szél táplálta, míg meg nem ért. A
Fehér Hattyú a Csillagos Égboltról beárnyékolta a nagy Cseppet. A Jövendő Faj
Tojását, a késő Harmadik Hattyú Emberét. Először hím-nő, majd Férfi és Nő.
23. Az Ön-szülték voltak a Chhâyâ-k, a Szürkület Fiainak Testéből képződött
Árnyak. Sem tűz, sem víz nem pusztíthatta el őket. (A fiaikat igen.)

VII. STANZA

24. A Bölcsesség Fiai, az Éjszaka Fiai, készen az újraszületésre, lejöttek. Látták


az Első Harmadik rút formáit. „Mi választhatunk”, - mondották az Urak, - „mi bölcsek
vagyunk”. Egyesek beléptek a Chhâyâ-kba. Egyesek Szikrát lövelltek. Egyesek
késlekedtek a Negyedikig. Saját Rûpa-jukból töltötték a Kâma-t. Azok, akik beléptek,
Arhatok lettek. Azok, akik csak egy Szikrát kaptak, tudás nélkül maradtak; a Szikra
pislákolt. Egy harmad elme-nélküli maradt. Jiva-ik nem voltak készen. Ezeket
félretették a Hét közé. Ezek szűk-fejűek lettek. Egy harmad készen volt. „Ezekben
fogunk lakozni” – mondták a Láng Urai (és a Sötét Bölcsesség Urai).
25. Miként cselekedtek a Bölcsesség Fiai, a Mânasa-k? Visszautasították az Ön-
szültéket. Azok nincsenek készen. Megvetették a Verejték-szültéket. Azok nincsenek
egészen készen. Nem akartak az első Tojásból-keltekbe belépni.
26. Amikor a Verejték-szülték létrehozták a Tojásból-kelteket, a kettősöket, a
hatalmasokat, az erőteljesen csontosakat, a Bölcsesség Urai szóltak: „Most fogunk
teremteni”.
27. A Harmadik faj a Bölcsesség Urainak Vâhan-ja lett. „Akarat és Jóga Fiai”-t
teremtett, Kriyâshakti által teremtett, a Szent Atyákat, az Arhatok Őseit…

VIII. STANZA

28. Az első állatokat a verejtékcseppekből, az anyag maradványaiból, az előző


Kerék embereinek és állatainak holttesteiből és felkavart porból teremtették.
29. A csúszó-mászókon kívül teremtettek csontos állatokat, tengeri sárkányokat
és repülő sharpa-kat. A földön csúszók szárnyakat kaptak. A hosszúnyakú vízlakók
lettek a nemzői a levegő madarainak.
30. A Harmadik alatt a csontnélküli állatok fejlődtek és megváltoztak; csontos
állatokká váltak, Chhâyâ-juk megszilárdult.
31. Először az állatok váltak ketté. Nemzeni kezdtek. A kettős ember szintén
kettévált. Azt mondta: „legyünk mi is olyanok, mint ők, egyesüljünk és teremtsünk”. És
úgy tettek…
32. Azok, akikben nem volt Szikra, hatalmas nőstényállatokat vettek magukhoz.
Ezekkel néma fajokat nemzettek. Ők maguk is némák voltak. De nyelvük feloldódott.
Ivadékaik nyelve néma maradt. Szörnyetegeket nemzettek. Hajlott hátú, négylábon járó,

16
vörös hajjal borított szörnyeteg-fajtákat nemzettek. Néma fajt, hogy szégyenüket nem
mondhassák el.

IX. STANZA

33. Ezt látva, a Lha-k, akik nem teremtettek embereket, sírtak, mondván:
34. „Az Amânasa-k meggyalázták jövendő lakhelyeinket. Ez Karma. Lakjunk
másokban. Tanítsuk jobbra őket, nehogy még rosszabb legyen.” Ezt tették…
35. Azután minden ember kapott Mans-t. Látták az értelem-nélküliek bűnét.
36. A negyedik Faj kifejlesztette a beszédet.
37. Az Egy-ből Kettő lett; ugyanis minden élő és csúszó-mászó, mely még egy
volt: óriás halak, madarak és kagylófejű kígyók.

X. STANZA

38. Így, kettesével, a Hét Földövön, a Harmadik Faj létrehozta a Negyediket; a


Sura-ból A-sura lett.
39. Az Első, minden Földövön, holdszínű volt; a Második sárga, mint az arany;
a Harmadik vörös; a Negyedik barna, amely bűntől fekete lett. Az első hét emberi sarj
mind egyszínű volt. A következő hét keveredni kezdett.
40. Azután a Harmadik és a Negyedik gőgjükben felfuvalkodtak. „Mi vagyunk a
királyok, mi vagyunk az istenek.”
41. Gyönyörű nőket vettek magukhoz. Az értelem-nélküliek, a szűk fejűek
fajtájából vettek feleségeket. Szörnyetegeket nemzettek, gonosz démonokat,
hímneműeket és nőneműeket, valamint Khado-kat (dâkinî) kis értelemmel.
42. Templomokat építettek az emberi test imádására, a hím és a nő imádására.
Ettől kezdve a Harmadik Szem nem működött többé.

XI. STANZA

43. Hatalmas városokat építettek. Különleges földanyagból és fémekből


építettek. A kiokádott tüzekből, a hegyek fehér köveiből és fekete kövekből kifaragták
saját képeiket, saját méretükre és hasonlóságukra, és azokat imádták.
44. Óriási képmásokat faragtak, kilenc yati magasat, amekkora testük volt.
Atyáik földjét a belső tüzek pusztították el. A Negyediket a víz fenyegette.
45. Jöttek az első Vízözönök. Elborították a Hét Nagy Szigetet.
46. A Szentek mind megmenekültek, a Gonoszok elpusztultak. Velük együtt a
legtöbb óriás állat, amelyek a Föld veretékéből születtek.

XII. STANZA

47. Kevés ember maradt meg. Kevés sárga, kevés barna és fekete, és kevés
vörös maradt meg. A Hold-színűek örökre kipusztultak.
48. A Szent nemzetségből származó Ötödik megmaradt; felettük uralkodtak az
első Isteni Királyok.

17
49. …(A Kígyók), akik újra lejöttek, kibékültek az Ötödikkel, tanították és
vezették őt…

18
I. STANZA1

AZ ÉRZÉKELŐ ÉLET KEZDETEI


(1) Lha, vagy a Föld Szelleme (2) A Föld invokációja a Naphoz
(3) A Nap válasza (4) A Föld átalakulása

1. Lha (a), amely a Negyediket (bolygó, vagyis a mi Földünk) forgatja, a Hét (a


planetáris szellemek) Lha-Úrnak szolgája (b). Ők azok, akik uruk körül hajtván
szekereiket, a mi világunk egyik szemét (Loka-Chakshub) forgatják. Lehelete életet adott
a Hétnek (a bolygók). Életet adott az Elsőnek (c). „Ők mind a Bölcsesség Sárkányai” –
teszi hozzá a kommentár (d).

(a) A „Lha” a transzhimalájai vidékek ősi kifejezése a „szellem”-re, tehát


minden égi vagy emberfeletti lényre. Ez a kifejezés érvényes az égi hierarchiák
legkülönbözőbb csoportjaira, kezdve az Arkangyaltól vagy Dhyani-tól egészen a sötétség
angyaláig, vagy földi szellemig.

(b) Ezen egyszerű szavakba foglalt kifejezés azt jelenti, Földünk, amely negyedik
a Láncban, Szellem-őrzője a Hét Planetáris Géniusz vagy Szellem fő Szellemének (vagy
Istenének) alá van rendelve. Amint már magyaráztuk, a régiek isteneik sorában hét fő
misztérium-istenséget tartottak számon, akiknek feje exoterikusan a látható Nap volt, vagyis a
nyolcadik Isten, ezoterikusan azonban a Második Logosz, a Demiurgos. A Hét – akiket a
keresztény vallásban az „Úr Hét Szemének” neveztek el – a hét fő bolygó uralkodói voltak.
De ezeket nem úgy tekintették, mint azok a népek, amelyek elfelejtették vagy helytelenül
ismerték az igazi Misztériumokat, s a felsorolásukban nem vették fel sem a Napot, sem a
Holdat, sem pedig a Földet. Exoterikusan a Nap volt a tizenkét Nagy Isten vagy zodiákus
konstellációk feje. Ezoterikusan pedig a Nap volt a Messiás, Chrestos – a Nagy Lehelet vagy
az EGY által felkent alany – akit tizenkét alája rendelt hatalom vesz körül, s ezek viszont alája
vannak rendelve a bolygók a hét „Misztérium-istenének”.

„A Hét Magasabb megparancsolta a Hét Lha-nak, hogy teremtsék meg a világot” –


állapítja meg a kommentár. Ez azt jelenti, hogy Földünk – a többiről nem beszélve –
teremtését vagy megformálását a Földi Szellemek végzik, a „Régensek” csupán ellenőrzik. Ez
az a kezdeti mag, amiből később az asztrológia és az asztrolátria fája kifejlődött. A Magasabb
Lények a Kozmokrátorok voltak, Naprendszerünk megformálói. Ezt valamennyi ősi
kozmogónia igazolja, pl. a Hermészé, a kaldeusoké, az árjáké, az egyiptomiaké, vagy akár a
zsidóké is. A zodiákus jelei – a „Szent állatok” vagy az „Égi Öv” – éppen úgy B’ne Alhim –
az Istenfiak vagy Elohim – mint a Föld Szellemei; de a zodiákus jelek ezeknél korábbiak.
Soma és Sin, Isis és Diana mind holdbeli Istenek vagy Istennők úgynevezett Atyái és Anyái
Földünknek, amely alájuk van rendelve. De a holdbeli istenek is saját „Atyáik” és „Anyáik”
1
A Stanzák és a kommentárok lefordított szövegére vonatkozó jegyzeteket a szerző írta. Egyes
helyeken a hindu szempontból nézve talán hiányosak vagy elégtelenek lesznek, de értelemszerűen helyesek, ha a
transzhimalájai ezotéria hozzájuk fűzött magyarázatait tekintjük. De minden esetben a szerző vállalja a
felelősséget. Minthogy sohasem hirdette magát személyében csalhatatlannak, megállapításaiban bizonyára sok
kívánnivaló forog fenn, különösen azokban az igen homályos esetekben, ahol mély metafizikáról van szó. A
tanítást a szerző úgy adja át, ahogy megértette. Aminthogy minden szimbólumhoz és allegóriához magyarázatul
hét kulcs szolgál, tehát valamely dolog jelentése helytelen lehet pszichológia vagy asztronómiai szempontból, de
ugyanakkor teljesen helyesnek bizonyulhat a fizikai vagy metafizikai értelemben.

19
alá tartoztak, ezek a különböző nemzetek szerint váltakoznak és felcserélődnek, alárendelve
az Isteneknek és Bolygóiknak, mint Jupiter, Szaturnusz, Bel, Brihaspati, stb.
(c) „Lehelete Életet adott a Hétnek”, ez éppen úgy vonatkozik a Napra, amely
életet ad a bolygóknak, mint a „Magasságos Egyre”, a Spirituális Napra, amely életet ad az
egész Kozmosznak. A teogónia misztériumaihoz vezető kapu asztronómiai és asztrológiai
kulcsait csak a Stanzákat kísérő későbbi jegyzetekben lehet megtalálni.

Az Ősi Feljegyzések homályos slokáiban a nyelvezet épp annyira szimbolikus, bár


kevésbé misztikus, mint a Purâna-kban. A későbbi jegyzetek segítsége nélkül, amelyeket az
Adeptusok generációi gyűjtöttek össze, lehetetlen lenne pontosan megérteni a slokák
jelentését. Az ősi kozmogóniákban a látható és láthatatlan világok ugyanazon lánc kettős
összeköttetését jelentik. Amint a Láthatatlan Logosz, Hét Hierarchiájával – melyeket fő
Angyaluk vagy Rektoruk képvisel vagy személyesít meg – egyetlen HATALMAT, a belsőt és
láthatatlant képezik, ugyanúgy a Formák világában a Nap és a hét fő bolygó alkotják a látható
és tevékeny erőket. Ez utóbbi „Hierarchia” úgyszólván láthatatlan – alacsonyabb fokozatok
kivételével – (a mindig szubjektív) Angyalok látható és objektív Logoszát képezi.
Ezek szerint – kissé elébe vágva a későbbi kifejtéseknek – azt tartják, hogy minden Faj
valamelyik bolygó közvetlen befolyása alatt születik. Az Első Faj – amint később kifejtjük – a
Naptól kapta az élet-leheletet, míg a Harmadik Emberiség – azok, akik nemzeni kezdtek, vagy
az androgün állapotból kettéváltak férfira és nőre – a Vénusz közvetlen befolyása alatt áll,
amelyről azt tartják, hogy az „a kis nap, amelybe a nap gömbje felhalmozza fényét.”
A Stanzák összefoglalásánál az I. kötetben láttuk, hogy az Istenek és emberek
genezise2 ugyanabból az egy pontból ered, ami nem más, mint az Egy Egyetemes,
Változatlan, Örök és Abszolút EGYSÉG. Elsődleges, megnyilvánult aspektusában ebből az
egységből lesz: (1) az objektivitás és a fizika síkján az ELSŐDLEGES SZUBSZTANCIA és
ERŐ, - vagyis a centripetális és centrifugális, a pozitív és negatív, a férfi és női, stb. erő; (2) a
metafizika világában pedig az UNIVERZUM SZELLEME, a Kozmikus Szellemiség, amelyet
egyesek LOGOSZ-nak neveznek.
A Pithagoraszi Háromszög csúcsán a Logosz van. Ha a Háromszög teljes, akkor
Tetraktisz lesz belőle, vagyis a Négyzetben levő Háromszög, lévén ez kettős szimbólum: a
négy lényegű Tetragrammaton a megnyilvánult Kozmoszban, a megnyilvánulatlan
Kozmoszban pedig az alapvető hármas Sugár, a noumenon.
A metafizikai szempontból azonban a Kozmikus Végokok fenti osztályozása nem tart
igényt az abszolút filozófiai pontosságra, inkább csak alkalmassága miatt használtuk. Egy
nagy Manvantara kezdetén, Parabrahman előbb mint Mulaprakriti nyilvánul meg, azután mint
Logosz. Ez a Logosz megfelel a nyugati panteisták „Öntudatlan Egyetemes Elmé”-jének,
vagy ezzel egyenértékű hasonló kifejezésének. Ez a Logosz a Bázisa a megnyilvánult Létezés
ALANYI oldalának, s ez a forrása minden egyéni tudat-megnyilvánulásnak. Mulaprakriti,
vagy az Elsődleges Kozmikus Szubsztancia képezi a dolgok TÁRGYI alapját, tehát a
Kozmogenezis és minden objektív fejlődés bázisát. Az Erő tehát nem parabrahmani
látensségből bukkan elő az Elsődleges Szubsztanciával együtt. Az erő a Logosz tudat-feletti
gondolatának energiává való átalakítása, amelyet ez a gondolat úgyszólván a potenciális
látensségből az Egy Valósággá objektivizál. Innen erednek az Anyag csodálatos törvényei;
innen az „első impresszum”, melyet oly hiábavalóan fejteget Temple püspök. Az erő tehát
nem egyidejű Mulaprakriti első objektivizálódásával. Mindazonáltal minthogy erő nélkül ez
2
Dr. A. Wilder tudományos meghatározása szerint a Genezis, γένεσις, nem nemzés, hanem „kilépés az
örökkévalóból a Kozmoszba, és az Időbe”; a teozófus azt mondaná: „az esse-ből az existere-be való átlépés”,
vagy a LÉT-ből a „létezés”-be való kijövetel.

20
utóbbi szükségszerűen és abszolút élettelen – puszta absztrakció – nincs sok értelme annak,
hogy a Kozmikus Végokok egymásutániságára nézve a túlzott finomságok pókhálóját szőjük.
Az Erő követi időben Mulaprakritit, de Erő nélkül Mulaprakriti minden gyakorlati célra nem
létező3.

Az „Égi Ember” vagy tetragrammaton, aki a Protogonos, a Tikkoun, a passzív


Istenség Elsőszülöttje, és aki az Istenség Árnyékának első megnyilvánulása, olyan univerzális
Forma vagy Eszme, amelyből a Megnyilvánult Logosz, Adam Kadmon ered, vagy pedig – a
Kabbalában – magának az Univerzumnak, másként nevezve a Második Logosznak négy
lényegű szimbóluma. A Második az Elsőből jön elő, s kifejleszti a Harmadik Háromszöget
(lásd a Sephirot-i Fát). Ennek utolsójából (az Angyalok alacsonyabb rendjéből) jön létre az
EMBER. Mi itt most ezzel a harmadik aspektussal fogunk foglalkozni.

Az olvasó ne felejtse el, hogy igen nagy különbség a Logosz és a Demiurgos között,
mert az első Szellem, a második pedig Lélek; vagy ahogy Dr. Wilder mondja:

Dianoia és Logosz egy értelműek. Az Ész magasabbrendű, és szoros affinitásban lévén a Τò


άγαθον-nal, az egyik a magasabbrendű megragadó, a másik a megértő, – az egyik a noetikus, a
másik a frenikus.

De ezen felül, különböző rendszerekben az Embert úgy tekintették, mint a Harmadik


Logoszt. A Logosz szó ezoterikus értelmezése – Logosz = beszéd, vagy szó, verbum – a
rejtett gondolat objektív, mintegy lefényképezett kifejezésén alapul. A Logosz az ISTENI
ELMÉ-t visszatükröző tükör, az Univerzum pedig a Logosz tükre, jóllehet ez az utóbbi az
Univerzum esse-je (léte). Amint a Logosz mindent visszatükröz a Pleroma Univerzumban,
ugyanígy az ember is önmagában visszatükröz mindent, amit a saját Univerzumában, a
Földön lát és felfedet. Az a Kabbala Három Feje – „unum intra alterum, et alterum super
alterum4 ”. (Zohar, Idra Suta, VII. rész) „Minden Univerzumnak (világnak, bolygónak)
megvan a maga Logosza” – mondja a Tanítás. Az egyiptomiak a Napot „Ozirisz Szemé”-nek
hívták, s ő volt a Logosz, az Elsőszülött, vagy a Világ Világossága, „az Elrejtőzött isteni
Intellektusa és Elméje”. Mi csak ezen Világosság hétszeres Sugarán keresztül ismerhetjük
meg a Logoszt a Demiurgos-on keresztül, lévén ez utóbbi a bolygónk és minden rajta levő
„Teremtője”, az előbbi pedig ezen „Teremtő” irányító Ereje, mely ugyanakkor jó és rossz, a
rossznak és a jónak az eredete. Ez a „Teremtő” per se (önmagában) sem jó, sem rossz, csak a
Természetben differenciálódó aspektusai vesznek magukra ilyen vagy olyan jellegzetességet.
A Térben szétszórt láthatatlan és ismeretlen Univerzumokkal a Nap-isteneknek semmi dolguk
sem volt. Ez a gondolat igen világosan van kifejezve a Hermész Könyvében, s valamennyi ősi
népeposzban. Szimbolikája rendszerint a Sárkány és a Kígyó, - az Isteni Sárkány és a Gonosz
Kígyó, amelyet a Földön a jobb kézről és a balkézről való Mágia képvisel. A finn eposzban, a
Kalevalában5 le van írva a Gonosz Kígyó eredete: a Gonosz Kígyó Suoyatar nyálából
születik, s élő Lelket a Gonosz Princípiuma, Hisi lehel belé. Le van írva a küzdelem a
„gonosz”, a Kígyó vagy Varázsló, és Ahti, a Sárkány vagy Lemminkainen, a fehér mágus
között. Ez utóbbi egyike Ilmatar hét fiának. Ilmatar, a szűz, a „levegő leánya”, aki a Teremtés
előtt „az égből a tengerbe esett”, vagyis a Szellem átalakult érző élettel bíró anyaggá. A
következő néhány sorban egész tárháza van a belső értelemnek és okkult tényeknek. A hős
Lemminkainen, a jó varázsló:
Töri falat mágiával,
3
A kezdetek pontosabb magyarázatára nézve, amint az a Bhagavad Gita ezotrizmusában található, lásd
a The Theosophist 1887. februári, márciusi, áprilisi és júliusi számaiban ez utóbbiról szóló jegyzetet.
4
Egyik a másikban, és mindegyik a másik fölött.
5
II. kötet, 26. rúna

21
Darabokra a kerítést,
Szilánkokra a hét karót,
Pozdorjává kígyó fészkét.
……………
Támad a szörny mit se nézve
…………….
Tűzokádó állkapcsával
Lemminkainen fejéhez vág.
Hősünk gyorsan emlékezve
Mondja ki a tudás szavát,
Mit ősei tanítottak,
Régi korok tárházából.

(d) Kínában a Fohi emberek, másként az „Égi Ember” elnevezést kap a tizenkét
Tien-Hoang, a Dhyanik vagy Angyalok tizenkét hierarchiája, akiknek emberi arcuk, és
sárkány testük van. A Sárkány az Isteni Bölcsességet vagy Szellemet6 jelenti. Ezek úgy
teremtik az embereket, hogy hét agyagfigurába (víz és föld) inkarnálódnak, amelyeket e Tien-
Hoang-ok alakjára formálnak, s ez a harmadik allegória. (Vesd össze a Bonzok
Szimbólumaival.) A skandináv Eddák tizenkét Aeser-je ugyanezt teszi. Szíria drúzainak
Titkos Katekizmusában van egy legenda, amelyet az Eufrátesz partjain lakó legősibb törzsek
szóról szóra azonosan mondanak el, s amely szerint az embereket az „Istenfiak” teremtették,
akik leszálltak a Földre, s összeszedtek hét Mandragórát, majd életet leheltek a gyökerekbe, s
azok egyszerre emberek lettek7.
Mindezek az allegóriák egy és ugyanazon eredetre utalnak: az ember kettős és hármas
természetére. Kettős, amennyiben férfi és nő, és hármas, mert belülről spirituális és pszichikai
esszenciából, kívülről pedig anyagi szövedékből áll.
6
Már többször megállapítottuk, hogy a kígyó az okkult tudás és bölcsesség szimbóluma. „A kígyót a
bölcsesség isteneivel hozták kapcsolatba a történelmi feljegyzések legkoraibb idejétől kezdve” – írja C.
Staniland Wake. „Ez az állat volt Toth vagy Taut speciális szimbóluma… s mindazon isteneké, mint Hermész és
Seth, akiket vele összefüggésbe lehetett hozni. Ez áll a primitív kaldeai hármasság harmadik, Héa vagy Hoa nevű
tagjára is.” Sir Henry Rawlinson szerint „ezen istenség legjelentősebb címei közé tartoznak azok, amelyek őt,
mint a „mindentudás forrását” emlegetik. Nemcsak ő „az értelmes hal”, de nevét úgy is ki lehet olvasni, hogy az
„életet” és „kígyót” (beavatott adeptust) jelentsen, továbbá ezt az istenséget úgy is lehet tekinteni, „mint óriás
kígyót, amely oly feltűnő helyet foglal el az istenek szimbólumai között a babiloni jótéteményeket megörökítő
fekete köveken”. Esculapius, Serapis, Plútó, Esmun és Kneph mind a kígyó-jelzővel ellátott istenségek – mondja
Dupuis. Ezek mind gyógyítók, egészséget – spirituális és fizikai – és megvilágosodást adók. Az áspisból font
korona, a Thermutis, Isisé, az Élet és Gyógyítás Istennőjéé. Az Upanishadokban van egy tanulmány a Kígyók
Tudományáról, más szóval az Okkult Ismeretek Tudományáról. És az exoterikus buddhista Naga-i nem
„meseszerű lények, kígyóalakban… kik magasabbrendűek az embernél, s a Buddha törvényének őrzőiként
tekintetnek”, amint azt Schlagintweit hiszi, hanem valódi élő emberek. Egyesek okkult tudásuknál folytán
magasabbrendűek, s Buddha törvényének őrzői, amennyiben helyesen interpretálják a metafizikai tanokat,
mások morálisan alacsonyabbrendűek, lévén „fekete mágusok”. Ezért helyes az a megállapítás, hogy Gautama
Buddha „nekik filozofikusabb vallási rendszert tanított, mint a többi embernek, akik az ő megjelenése idején
még nem voltak eléggé haladottak az ő megértésére”, (The Great Pyramid, 72-75 o.)
7
A Mandragóra a bibliai, Ráchel és Lea történetében szereplő nadragulya. E növény gyökerei húsosak,
szőrösek és szétágazók, körvonalaiban hasonlít az ember végtagjaihoz, törzséhez, sőt fejéhez is. Mágikus és
titokzatos tulajdonságai szerepelnek a mesében, s szerepet játszanak a legősibb koroktól kezdve. Kezdve
Ráchellel és Leával, akik boszorkányságot űztek vele, egészen Shakespeare-ig (Rómeó és Júlia, IV. felvonás, 3.
jelenet), aki szerint úgy sikoltanak
„Mint földből kitépett mandragórák,
Mit hallva élő halandók megőrülnek”.
A mandragóra mindig par exellence mágikus növény volt.
Ezeknek a gyökereknek semmi látható száruk nincsen, széles leveleik egyenesen a gyökér fejéből nőnek
ki, mint egy hatalmas üstök. A Spanyolországban, Olaszországban, Kisázsiában vagy Szíriában található
példányaik kevéssé hasonlítanak az emberhez, de Candia szigetén és Karamania-ban (régebben Kisázsiához
tartozó terület) Adan város mellett csodálatos emberi formájuk van, s mint amuletteket nagyra becsülik.
Különösen alkalmas a fekete mágiára.

22
2. Szólt a Föld: „Ragyogó Arc Ura, (a Nap) Hátam üres… Küldd el Fiaidat, hogy
benépesítsék ezt a Kereket (a Föld). Elküldted Hét Fiadat a Bölcsesség Urához (a).
Hétszer közelebb lát Téged, hétszeresen érez Téged (b). Megtiltottad Szolgáidnak, a kis
Köröknek, hogy megkapják a Te Világosságodat és a Te Melegedet, hogy feltartóztassák
útjában a Te nagy Adományodat. Küldd el most ezt Szolgádhoz” (c).

(a) A „Bölcsesség Ura” Merkúr, vagy Budha.

(b) A modern Kommentár szerint ezek a szavak arra a jól ismert


asztronómiai tényre vonatkoznak, hogy a Merkúr hétszer annyi világosságot és meleget kap a
Naptól, mint a Föld, vagy akár a gyönyörű Vénusz, amely csak kétszeresét kapja annak, ami a
mi jelentéktelen bolygónkra esik. Hogy mindez tudott dolog volt a régieknél, kitűnik a „Föld-
szellemnek” a Naphoz intézett kéréséből, amint azt a szövegből láthatjuk8. A Nap azonban
nem teljesíti a bolygó kérését, hogy benépesítse, mert az még nem kész az élet befogadására.

A Merkúr, mint asztrológiai bolygó még a Vénusznál is sokkal több titokzatos és


okkult vonást mutat. Merkúr azonos a Mazdean Mithra-val, a Geniusz-szal vagy Istennek, „a
Nap és Hold között helyezkedik el, a Bölcsesség Istenének örökös társa lévén”. Pausanias (V.
könyv) úgy mutatja be, mint Jupiterrel közös oltárra helyezett istent. Merkúrt szárnyai azt
fejezték ki, hogy szolgálatot teljesít a Nap útján; Nuntis-nak és Nap-farkasnak nevezték,
„solaris luminis particeps”-nek (a Nap fényében részesülőnek). Ő volt a lelkek vezetője és
felidézője, a nagy Mágus, a Főpap. Vergilius pálcával a kezében írja le, hogy azzal felidézze
az Orcus-ba süllyedt lelkeket – tum virgam capit, hac animas ille evocat Orco. (Akkor fogja
pálcáját, és kihívja vele a lelkeket az Orcusból – Lásd még a Vendidad 21. Fargard-ját az égi
milíciáról.) Ő az aranyszínű Merkúr, az χρυσοφαής Ερμής (Aranyarcú Hermész), akit a
főpapoknak nem volt szabad megnevezniük. A görög mitológiában az egyik „kutyával”
szimbolizálták (éberség), amely az égi nyáj (okkult bölcsesség) fölött őrködik, nevezték
Hermes Anubisnak, más helyen Agathodaemon-nak. Argus ő, amint a Földet őrzi, s amit
(mármint Merkúrt) a Föld tévesen a Napnak vélt. Julianus császár a Merkúr közbenjárásával
imádkozott az Okkult Naphoz minden éjszaka, mert amiként Vossius mondja:

A teológusok mind azt állítják, hogy Merkúr és a Nap egyek… Ő volt valamennyi
Isten közül a legékesszólóbb és legbölcsebb, amin nem is lehet csodálkozni, hiszen Merkúr
oly szoros közelségben van a Bölcsességgel és az Isten Igéjével (a Nappal), hogy mindkettővel
összetévesztették. (Idolatry, II. köt. 373. old.)

Vossius nem is sejtette, milyen nagy okkult igazságot mondott itt. A görögök
Hermésze szoros összefüggésben van a hindu Sarama és Sarameya-val*, az isteni pásztorral,
„aki a napsugarak és csillagok arany nyáját őrzi”.
A Kommentár világosabb megszövegezésében pedig:

8
Kopernikusz a XVI. Században írta meg elméleteit „Az égitestek körforgásáról”, a Zohar pedig -
jóllehet azt Moses de Leon a XIII. században foglalta egybe – a következőket állapítja meg: „Hammannunah, az
Öreg (vagy az Ős) Könyvéből tudjuk, hogy a Föld önmaga körül forog; hogy egyesek fent vannak, mások lent;
hogy… a föld bizonyos országai meg vannak világítva, míg mások sötétségben vannak; ezeknél akkor van
nappal, mikor az előzőknél éjszaka van. És hogy vannak olyan vidékek, ahol állandóan nappal van, vagy ahol az
éj legfeljebb csak néhány percig tart”. (Zohar, III. fol. 10a, idézi Myer: Qabbalah c. művében a 139. oldalon)
*
Sarama és Sarameya egyaránt „vad kutyát” jelentenek.

23
A Gömb, amelyet a Föld-szellem és hat segítőtársa hajt, a Nap-szellemtől kapja az
életet, az életerőket és képességeket a hét planetáris Dhyani közvetítésével. Ők a Nap fény- és
életvivői.

Miként a Föld hét tájának mindegyike, úgy a hét9 Elsőszülött (az elsődleges emberi
csoportok) mindegyike is spirituálisan a saját speciális Dhyanijától kapja a fényt és életet,
fizikailag pedig ezen Dhyani Palotájától (Házától vagy Bolygójától); ugyanez a helyzet a
Földön megszületendő hét nagy fajjal is. Az Első Faj a Nap jegyében születik; a Második
Brihaspati (Jupiter) jegyében; a Harmadik Lohitanga (Mars, a „tüzes testű”, úgyszintén
Vénusz vagy Shukra) jegyében. A Negyedik a Soma (a Hold jegyében, a mi Gömbünk, a
Negyedik szintén a Hold jegyében és a Holdtól született), továbbá Shani, Szaturnusz10, a
Krura-lochana (a Gonosz-szemű) és Asita (a Sötét) jegyében; az Ötödik a Budha (Merkúr)
jegyében.

Ugyanígy van ez az emberrel és az emberben levő minden „emberrel” (minden


princípiummal). Mindegyik a saját Elsőjétől (a Planetáris Szellemétől) kapja sajátos
tulajdonságát, s ezért minden ember egy hétség (vagy olyan princípiumok kombinációja,
amelyek azon a speciális Dhyani egyik tulajdonságából erednek). A Föld valamennyi aktív
erejét vagy hatalmát a hét Úr valamelyikétől kapja. A Világosság Shukra-tól (Vénusztól) jön,
amely háromszoros adagot kap belőle, s annak egyharmadát átadja a Földnek. Ezért a kettőt
„Iker-nővéreknek” nevezik, de a Föld Szelleme alatta áll a Shukra „Urának”. A mi bölcseink
a két Gömböt úgy ábrázolják, hogy az egyik felette, a másik alatta van a kettős Jel-nek (az ősi
Szvasztikának, amelyről hiányzik a négy kar, vagyis a ✚ keresztnek)11.

A „kettős jel”, amint azt az okkultizmus minden tanulmányozója tudja, a Természet


férfi és női princípiumainak, a pozitívnak és a negatívnak a szimbóluma, mert a Szvasztika
vagy mindez, és még sokkal több. Az ősi időkben mindig, az asztronómia – amelyre az
isteni dinasztiából származó egyik király tanította meg a Negyedik Fajt – és az asztrológia
születésétől kezdve a Vénuszt úgy ábrázolták az asztronómiai táblázatokban min egy
kereszten álló Gömböt, a Földet pedig úgy, mint egy kereszt alatt álló Gömböt. Ennek
ezoterikus értelme az, hogy a Föld nemzésbe merült, vagyis fajainak szaporodását a szexuális
egyesülésen keresztül éri el. De a későbbi nyugati nemzetek ezt a szimbólumot egészen
másként értelmezték. Misztikusaikon keresztül – akik a római Egyháztól kapták a vezetést – e
jelet úgy magyarázták, hogy Földünket és minden rajtalevőt a kereszt váltotta meg, míg a
Vénusz – másként Lucifer vagy Sátán – rátapos a keresztre. A Vénusz a legokkultabb a
leghatalmasabb és a legtitokzatosabb valamennyi bolygó között; befolyása a Földünkre és
hozzánk való kapcsolata a legerősebb. Az ezoterikus brahmanizmusban Vénusz vagy Shukra
– különben férfi istenség12 – Bhrigu fia, a Prajapati-k egyike, védikus bölcs, s ő a Daitya-

9
A tudomány azt tanítja, hogy a Vénusz kétszer annyi fényt és hőt kap a Naptól, mint a Föld. Ez a
bolygó tehát, amely a hajnal és az est előfutára, s a legragyogóbb planéta, a hagyomány szerint átadja a Földnek
egyharmad részét annak, amit kap, s így magának két rész marad. Ez éppen úgy okkult, mint asztronómiai
jelentőséggel bír.
10
Az okkult filozófia alapvető igazsága: „Amint fent, úgy alant”. Minthogy a Logosz is hétszeres,
vagyis az egész Kozmoszban hét különböző formában, mint hét Logoi mutatkozik. Vagy amiként a tudós
brahmanok tanítják: „ezek mindegyike az ősi bölcsesség-vallás hét fő ágának egy-egy központi alakja”. Továbbá
amint a hét princípium, amelyek a Tudat vagy Prajna hét külön állapotának felelnek meg, az Anyag hét
állapotához és az Erő hét formájához kapcsolódnak – tehát ugyanilyen felosztása van mindennek, ami Földünkre
vonatkozik.
11
Így a Vénusz jele: ♀, a Föld jele pedig: ♁
12
Az ezoterikus filozófiában hím- és nőnemű, vagyis hermafrodita, ezért a mitológiában Vénusznak
szakálla van.

24
Guru, vagy pap-tanítója az ősi óriásoknak. A Purana-kban levő Shukra-ról szóló teljes történet
a Harmadik és a Negyedik Fajra vonatkozik. Amint a Kommentár mondja:

Shukra-n át származtak le az első „Izzadság-szülöttekből” a Harmadik (gyökérfaj) „kettős


egyedei” (a hermafroditák). Ezért a Harmadik (Faj) alatt a ⊖(kör és átmérő) szimbólummal ábrázolták,
míg a Negyedik alatt a jellel.

Ez magyarázatra szorul. Az átmérő, ha a körbe zárva találjuk, a női Természetet


jelenti, vagyis az első eszmei világot, mely önmagát nemzette és önmagából itatódott át az
egyetemesen szétszórt Élet-szellem által, - így tehát ez vonatkozik a primitív gyökérfajra is.
Androgün lesz akkor, amint a fajok, s minden, ami a földön volt, kifejlesztették fizikai
formáikat, s így a szimbólum átalakul a körbe zárt átmérővé, amelyből egy függőleges vonal
ereszkedik le, kifejezvén vele a még el nem vált férfi és női nemet. Ez az első és legkorábbi
egyiptomi tau: Τ, majd ebből lesz a ✚, vagyis a szétvált férfi és nő, nemzésbe merülve13.
(Lásd I. kötet.) Vénusz (a bolygó) szimbóluma egy gömb a kereszten, amely azt mutatja,
hogy e bolygó uralkodik a természetes emberi nemzésen. Az egyiptomiak Ankh-ot, az
„életet” a gömbfejű kereszttel: ☥ábrázolták, amely csupán módosított formája Vénusznak
(Isisnek): ♀, s ezoterikusan azt jelentette, hogy az emberiség és minden állati élet kilépett az
isteni spirituális körből, és belemerült a fizikai férfi és női nemzésbe. Ez a jel a Harmadik Faj
végétől kezdődően ugyanolyan fallikus jelentőséggel bír, mint az édenkert „Életfája”. Anouki,
Isis egyik formája, az Élet Istennője; Ankh-ot pedig a héberek az egyiptomiaktól vették át. E
szót Mózes vezette be, akit az egyiptomi papok tanítottak a bölcsességre, s aki még több más
misztikus szót átvett tőlük. Héber nyelven Ankh, a személyes raggal „életem” – lényem –
jelentéssel bír, s ez az „Anouchi személyes névmás” az egyiptomi Anouki Istennő nevéből14.
Dél-India (Madras tartomány) egyik legrégibb katekizmusában (Lásd Edward Moor: Hindu
panteon) a hermafrodita Ardhanari Istennő középső testrészén gömbfejű kereszttel, a
szvasztikával, a „hím és női jellel” van ábrázolva, jelezvén ezzel a Harmadik Faj pre-szexuális
állapotát. Vishnu, akit most a köldökéből kinövő lótusszal ábrázolnak – vagyis jelezvén
Brahma univerzumát, amint az a központból, Nara-ból kifejlődik – az egyik legrégibb
faragványon kétneműnek (Vishnu és Lakshmi) van ábrázolva, amint egy vízen úszó
lótuszlevélen áll, a víz félkörben felemelkedve körülötte, s a szvasztikán, „a nemzés (vagyis
az ember származásának) eredetén” át árad beléje.

Pythagoras Shukra-Vénuszt Sol alter-nek, azaz a „másik Nap”-nak nevezi. A „Nap hét
Palotája” közül a keresztény és zsidó Kabbalában a Lucifer-Vénuszé a harmadik, a Zohar
Samael hajlékának nevezi. Az okkult tanítás szerint ez a bolygó a Föld őse, valamint
spirituális prototípusa. Ezért mondják, hogy Shukra (Vénusz-Lucifer) kocsiját „földszülötte
lovak” Ogdoad-ja húzza, míg a többi bolygó szekereinek paripái másfélék.

A Földön minden elkövetett bűnt megéreznek az Ushanák, a Shukrák. A Daityák


Guruja a Föld és az emberek Védőszelleme. A Föld a Shukrán levő minden változást megérez
és visszatükröz.

Shukra, vagy Vénusz, tehát mint a Daitya-k, a Negyedik Faj óriásainak tanítójaként
van ábrázolva, akik a hindu mitológiában egy időben az egész Föld felett uralkodtak, s
legyőzték a kisebb isteneket. A nyugati allegória titánjai is szorosan Vénusz-Luciferhez
13
Tehát a vallásos-metafizikai aspektust mellőzve, a keresztények keresztje szimbolikusan sokkal
fallikusabb, mint a pogány szvasztika.
14
A körfejű kereszt Vénusz asztronómiai jele, „jelezvén a nemi érzékben levő vajúdó energia létezését,
egyik attribútuma lévén Isisnek, az Anyának, Évának, Hauvah-nak vagy Föld-anyának, s ennek tartotta
valamennyi régi nép ilyen vagy amolyan módon kifejezve”. (Egy modern kabbalista kéziratból.)

25
kapcsolódnak, akit a későbbi keresztények a Sátánnal azonosítottak. S minthogy Vénuszt,
úgyszintén Isist is fején tehénszarvval ábrázolják, a misztikus Természet szimbólumával –
ami jellemző és átváltoztatható a Holdra, hiszen ezek holdbeli istennők voltak – e bolygót a
teológusok jelenleg a misztikus Lucifer szarvai közé helyezik.15 Az ősi hagyományt, mely
szerint Vénusz (geológiai) változásai egyidejűek a Földével, s hogy az, ami az egyiken
történik, az a másikon is végbemegy, s hogy többrendbeli nagyszabású közös változásokon
mentek keresztül, később fantasztikus módon interpretálták. Szent Ágoston pl. a két bolygó
konfigurációs, színbeli, sőt pályabeli változásait Vénusz-Lucifer teológiailag kieszelt
jellemére vonatkoztatja. Annyira megy kegyes elképzelésében, hogy a bolygón végbement
legutóbbi változásokat a Noé-féle és mitikus vízözönnel hozza kapcsolatba, amelyekről azt
tartja, hogy Kr. E. 1796-ban mentek végbe. (Lásd: De Civitate Dei, LXXXI. VIII. fej.)

Minthogy Vénusznak nincs holdja, allegorikus értelemben azt szokták mondani, hogy
Asphujit (ez a „bolygó”) adoptálta a Földet, a Hold sarjadékát, s hogy a Föld „nagyobb lett
szülőjénél, s sok gondot okozott” – ez utalás a kettő közötti kapcsolatra. A Shukra16 (bolygó)
uralkodója annyira megszerette adoptált gyermekét, hogy mint Ushanas reinkarnálódott nála,
s tökéletes törvényeket alkotott számára, amiket a későbbi korok semmibe vettek és
elvetettek. Egy másik allegória a Harivamsha-ban arról szól, hogy Shukra elment Shivához, s
kérte őt, védelmezné meg tanítványát a Daitya-któl és az Asura-któl, a harcos Istenektől.
Shukra céljának elősegítésére egy jóga-rítust hajtott végre: „fejjel lefelé ezer éven át szívta eb
a pelyvának a füstjét”. Ez a Vénusz tengelyének nagy elhajlására vonatkozik – amely 50 fokot
tesz ki – s arra, hogy örök felhőkbe van burkolva. Mindez azonban csak a bolygó fizikai
alkatára vonatkozik. Az okkult miszticizmus a bolygó Uralkodójával, a vezető Dhyan
Chohan-nal foglalkozik. Az allegória, mely szerint Shukra megátkozta Vishnut, hogy
büntetésből hétszer megszülessen a Földön, mert megölte (Shukra) anyját, telve van filozófiai
értelemmel. Ez nem a Vishnu-Avatárok-ra vonatkozik, minthogy ezek eddig kilencen voltak –
s a tizedik még eljövendő – hanem a Föld emberfajaira. Vénusz vagy Lucifer – másként
Shukra és Ushanas – mint bolygó, a mi Földünk fényhordozója, úgy fizikai, mint misztikus
értelemben. A keresztények a korai időkben mindezt jól tudták, hiszen egyik legkorábbi római
pápájukat főpapi néven Lucifernek hívták.

15
Athenaeus kimutatja, hogy a régi időkben a Sátán nevének első betűjét egy körívvel és félholddal
ábrázolták; s voltak olyan római katolikusok – különben derék és jó emberek –, akik arról akarták meggyőzni a
közvéleményt, hogy Lucifer holdsarló alakú szarvai tiszteletére választották a mohamedánok a félholdat nemzeti
lejvényként. A római katolikus dogmatizmus meghonosodása óta a Vénuszt a Sátánnal és Luciferrel, vagy a
Nagy Sárkánnyal azonosították, minden józanész és logika mellőzésével. Ahogy a szimbológia tanulmányozói és
az asztronómusok mondják: „A kígyó és a sötétség eszméje közötti kapcsolatnak asztronómiai alapja volt. Egy
időben a Draco konstelláció olyan helyet foglalt el, ami arra vall, hogy a Nagy Kígyó akkoriban az éjszaka
uralkodója volt. Ez a konstelláció korábban az ég központján volt, s nagy kiterjedése miatt nevezték el a Nagy
Sárkánynak. Teste a zodiákus hét jelét fedte be, s Dupuis, aki az Apokalipszis Sárkányában az égi kígyóra való
utalást lát, azt mondja: ≪Nem csoda, Ha egy ilyen kiterjedt konstellációt e könyv szerzője, mint egy nagy
hétfejű sárkányt ábrázol, aki az égből levonta a csillagok harmad részét, s azt a földre dobta≫.” (Staniland
Wake, The Great Pyramid, 79. o; Dupuis, III. 255. o.) Csakhogy Dupuis nem tudta, hogy az utókor miért
degradálta így le Draco-t, a régi sarkcsillagot, a Vezető, a Guru, az Irányító szimbólumát. „Apáink istenei a mi
ördögeink”, mondja egy ázsiai közmondás. Amikor Draco megszűnt a „vezércsillag” lenni, vagyis a vezető égi
istenség, osztozott a bukott istenek sorsában. Seth vagy Typhon valamikor – mondja Bunsen – „egy általánosan
imádott nagy Isten volt egész Egyiptomban, aki a 18. és a 19. dinasztia uralkodóira ruházta az élet és a hatalom
szimbólumait. De azután, a 20. dinasztia korában, hirtelen gonosz démonként kezelik, annyira, hogy képmásait
és nevét kitörölték minden hozzáférhető emlékműről és feliratról”. Ennek okkult indokát a későbbiekben
megadjuk.
16
Shukra a nagy Rishi, Bhrigu fia volt (egyike a hét Prajapati-nak), a Bhargava faj alapítója, amelybe
Parashurama megszületett.

26
Minden világnak megvan a szülő csillaga és a testvér bolygója. Ezek szerint a Föld a
Vénusz adoptált gyermeke és fiatalabb testvére, de lakói a saját fajtája béliek… Minden érző,
tökéletes lény (teljes hetességű ember vagy magasabb lény) kezdettől fogva olyan formákkal
és szervezettel van ellátva, amelyek teljesen összhangban vannak az általuk lakott bolygó
természetével és állapotával.17

A Lét Bolygói, vagy Élet-központok, amelyeken elkülönülten fejlődnek emberek és


állatok, száma megszámlálhatatlan. Egyik sem hasonlít semmiben sem testvérbolygójára vagy
bármely más bolygóra saját speciális ivadékaiban.18

Mindegyiknek kettős fizikai és spirituális természete van.

A nucleolák örökkévalók és örökké tartók; a nucleusok időszakosak és végesek. A


nucleolák az Abszolút részét képezik. A nucleolák azon sötét és áthatolhatatlan erőd lőrései,
amely örökké rejtve marad az emberi, sőt Dhyani látástól. A nucleusok viszont a belőle
kiszabaduló örökkévaló fény.

Ez a FÉNY az, amely a „Lét Urainak” formáivá sűrűsödik. Az elsők és


legmagasabbrendűek ezek közül kollektíve a JIVATMA vagy Pratyagatma. (Jelképesen
szólva a Paramatma-ból származó. Ez a görög filozófusok Logosza, az egyes új Manvantarák
elején megjelenő Logosz.) Ezektől lefelé – ezen Fénynek mindinkább állandósuló, az objektív
síkon durva anyaggá váló rezgéseiből kialakulva – jönnek elő a Teremtő Erők
megszámlálhatatlan hierarchiái. Közöttük vannak forma nélküliek, mások határozott formával
bírnak, megint mások pedig, a legalacsonyabbak (az elementálok), felvesznek bármely formát
a környező körülményeknek megfelelően.

Spirituális értelemben csak egyetlen Abszolút Upadhi (bázis) létezik, amelyből,


amelyen, és amelyben a Manvantára céljára felépülnek azok a megszámlálhatatlan alapvető
központok, amelyekből az aktív periódus alatt az egyetemes, a ciklikus és az egyéni evolúciók
kiindulnak.

A Lét ezen központjait átható és éltető intelligenciákat a Nagy Hegyláncon túl19 válogatás
nélkül Manuknak, Rishiknek, Pitriknek20, Prajapatiknak, stb. nevezik; az innenső oldalon pedig
Dhyani-Buddháknak, Chohánoknak, Melháknak (Tűz-istenek), Bodhiszattváknak, és így
tovább.21 Az igazán tudatlanok Isteneknek hívják őket, a művelt világiak az Egy Istennek, a

17
Ez teljesen ellentmond Swedenborgnak, aki „az asztrális világ első földjén” az európai parasztokhoz
hasonlóan öltözött lakókat látott, a negyedik földön pedig a jelmezbálok pásztorlánykáihoz hasonlóan kiöltözött
nőket. Még Huygens is, a híres csillagász azon a téves elképzelésen volt, hogy más csillagokon és bolygókon
ugyanolyan fajtájú lények élnek, mint a Földön, akiknek ugyanolyan alakjuk, érzékeik, észbeli képességeik,
művészetük, tudományaik, lakóhelyeik, sőt ugyanolyan anyagból készült ruházatuk van! (Thèorie du Monde)
Azon megállapítás, hogy a Föld „a Hold ivadéka”, világosabb magyarázatára nézve lásd az I. kötetben a 6.
Stanzát.
18
Ez már egy modern magyarázat. A régi Magyarázatokhoz azért fűzték hozzá, hogy azok a
tanítványok, akik az ezoterikus kozmogónia tanulmányozása előtt nyugati műveltséget szereztek, könnyebben
megérthessék a témát. A korábbi magyarázatok túlságosan bővelkednek jelzőkben és képletes kifejezésekben, s
ennélfogva nehezebben asszimilálhatók.
19
„Túl” a Nagy Hegyláncon ebben az esetben Indiát jelenti, miután a „Cis-Himalája”-i (tibeti) számára
ez jelenti a Transz-Himaláját.
20
A Pitri kifejezést ezekben a slokákban a könnyebb megértés kedvéért használtuk, de az eredeti
Stanzákban saját külön elnevezéseik vannak, azonkívül, hogy „Atyáknak” és „Ősöknek” hívják őket.
21
Tévedés az, ha az emberi Bodhiszattvák vagy Manjushrik imádását szó szerint értelmezik. Igaz az,
hogy exoterikusan a Mahayana iskola ezen lények megkülönböztetés nélküli imádatát tanítja, s hogy Huien
Tsang megemlíti Buddha néhány tanítványát, akiket imádtak. De ezoterikusan nem a tanítvány vagy a tudós

27
bölcsek pedig, a beavatottak, bennük csupán a Megnevezhetetlennek manvantárai
megnyilvánulásait látják és tisztelik, akit sem a mi Teremtőink (a Dhyan Chohanok), sem azok
teremtményei sohasem ismerhetnek meg, sem meg nem magyarázhatnak. Az ABSZOLÚT
meg nem határozható, sem halandó sem halhatatlan sohasem látta, sem meg nem érthette a
Létezés korszaka alatt. A változó nem ismerheti a Változatlant, sem az élő nem foghatja fel az
Abszolút Életet.

„Ezért az ember nem ismerhet magasabb lényeket, mint saját Őseit”. „Ne is imádja
őket”, hanem tanulja meg, hogy miként jött ebbe a világba.

(c) A hetes számnak, amely minden vallásos rendszerben a kozmogóniától kezdve az


emberig alapvető szám a többi között, meg kell, hogy legyen a raison d’être-je. Az ősi
amerikaiaknál éppen olyan vezető szerepet játszik, mint az archaikus árjáknál és
egyiptomiaknál. E kérdéssel bővebben fogunk foglalkozni a 4. kötet 2. részében, de addig is
néhány adatot megemlíthetünk. A Sacred Mysteries among the Mayas and the Quiches
szerzője22azt mondja, hogy 11,500 évvel ezelőtt:

A hetes szám valamennyi civilizált ősi népnél úgy látszik par exellence szent szám
volt. Hogy miért? Erre soha kielégítő választ nem kaptunk. E népek mindegyike más
magyarázatot ad erre, saját (exoterikus) vallásának megfelelően. Kétségen kívül áll azonban,
hogy a szent misztériumokba beavatottak számára ez volt a számok száma. Pythagoras… az
„élet tartályának” nevezi, amely magába foglalja a testet és a lelket, minthogy egyrészt egy
négyességből áll, vagyis Bölcsességből és Intellektusból, másrészt egy hármasságból, vagyis
cselekvésből és anyagból. Julianus császár a Matrem-ben és az Oratio-ban (pontosabban in
Matrem Deorum, Oratio V.) így fejezi ki magát:

„Ha hivatkoznánk a mi szent misztériumainkba való beavatásra, mely misztériumokat a


kaldeaiak bacchizáltak a hétsugarú istennel kapcsolatban, általa világosítván meg az emberi
lelket, akkor olyan dolgokat mondanék, amelyek teljesen ismeretlenek a csőcselék előtt, de
nagyon jól ismertek az áldott teurgisták előtt.” (141. old.)

Aki ismeri a Puranakat, a Holtak Könyvét, a Zendavestát, az asszír Cserepeket és


végül a Bibliát, s aki megfigyelte a hetes szám folytonos visszatérését a legrégibb időkből
származó, s egymástól távol eső és kapcsolatban nem lévő népek feljegyzéseiben, nem
tekintheti véletlen összetalálkozásnak a következő tényt, amelyet az ősi misztériumok
ugyanez a kutatója közöl velünk. A hetes számnak, mint misztikus számnak Amerika
„Nyugati kontinensén” élő bennszülöttek közötti vezető szerepéről szólva, nem kevésbé
érdekes megállapítást tesz. Szerinte a hetes szám:

Gyakran előfordul a Popul-Vuh-ban. Megtaláljuk a hét család esetében is, akik Sahagun és
Clavigero szerint azon misztikus személyiség kíséretében voltak, akit Votan-nak neveztek. Ő
volt Nachan nagy városának híres alapítója, mely várost egyesek Palanque-vel azonosítják.
Megtaláljuk a hét barlangban23, ahonnan – úgy mondják – Nahutls ősei eredtek; Cibola hét
városában, amelyeket Coronado és Niza írtak le… a hét Antillákban; a hét hősben, akikről azt
mondják, hogy megmenekültek a Vízözönből.

Manjushri az, akinek a tiszteletadás személyében szól, hanem azon isteni Bodhiszattvák és Dhyani-Buddhák,
akik az emberi formákat éltetik (amilakha = élteti, animálja, ahogy a mongolok mondják).
22
A munka szerzője Augustus Le Plongeon. Ő és felesége az USA-ban jól ismertek Közép-Amerikában
kifejtett fáradhatatlan munkájukért. Ők fedezték fel Cichen-Itza-ban a Kan Coh királyi sírját. A szerző abban a
meggyőződésben van, és azt igyekszik bebizonyítani, hogy az árják és még az egyiptomiak ezoterikus tudásukat
a mayáktól vették. Viszont, jóllehet a mayák egyidősek Platón Atlantiszával, mégis az Ötödik Kontinenshez
tartoznak, amely későbbi, mint Atlantisz és Lemuria.
23
A hét barlang, a hét város, stb. minden esetben azon hét központra vagy övezetre vonatkozik,
amelyeken az első gyökér faj hét primitív csoportja megszületett.

28
A „hősök” minden vízözön-történetben heten vannak, kezdve a hét Rishi-től, akiket a
Vaivasvata Manu mentett meg, egészen Noé bárkájáig, amelybe „hetesével” vitték be az
állatokat, madarakat és egyéb élőlényeket. Ezek szerint az 1, 3, 5, 7 számok, mint tökéletes –
mert velejükben misztikus – számok elsőrendű szerepet játszanak minden kozmogóniában, és
az élőlények fejlődésében. Kínában az 1, 3, 5 és 7 számokat „égi számoknak” nevezik úgy az
egyházi „Változások Könyvében” (Yi King vagy transzformáció), mint az „evolúcióban”.

A magyarázat nyilvánvaló, ha az ősi szimbólumokat megvizsgáljuk. Ezek az I. kötet


előszavában említett Ősi Kéziratban megadott számokból veszik eredetüket. A fejlődés és a
nemzésbe, illetve anyagba merülés szimbóluma a , amely megtalálható a régi mexikói
szobrokon és festményeken éppen úgy, mint a kabbalisztikus Sephiroth-ban és az egyiptomi
Tauban. Vizsgáljuk meg a mexikói kéziratot (Add. MSS. Brit. Mus. 9789)24; egy fát látunk,
amelynek törzsét tíz gyümölcs van. A fa egyik oldalán egy férfi, a másik oldalán egy nő áll,
hogy leszedje a gyümölcsöket, a fatörzs tetején pedig két ág nyúlik ki vízszintes irányban,
kialakítva ekként a tökéletes Τ-t (tau). Az ágak végén ezenkívül egy-egy hármas nyaláb van,
közöttük pedig egy madár ül – a halhatatlanság madara, Atma vagy az Isteni Szellem – ez
lévén a hetedik. Ez ugyanazt az eszmét fejezi ki, mint a Sephiroth-i Fa, amelynek összege tíz,
de ha elválasztjuk a felső hármastól, akkor hét marad. Ezek az égi gyümölcsök, a tíz vagy Ⓘ,
10, amelyek a láthatatlan férfi és női csírából születtek, kitéve velük együtt a 12-t, vagyis az
Univerzum Dodekaéderét. A misztikus rendszer magában foglalja a •-ot, a középpontot; a 3-
at, vagy Δ-et; az 5-öt, vagy ✯-ot; és a 7-et, vagy ⍍-t; vagy ✡-t; tehát a háromszöget, a
négyzetben és a két egymásba fonódó háromszögben lévő egybefogó pontot. Ez vonatkozik
az őstípusok világára. A jelenségek világa az EMBER-ben éri el legfelsőbb szintjét
(kulminációját), és mindennek visszatükröződését. Ezért az ember – metafizikai aspektusában
– a misztikus négyzet, a Tetraktisz, a teremtő síkon pedig a Kocka. Az ember szimbóluma a
kiterített kocka25, a 6, amelyből 7 lesz, vagyis a , 3 keresztirányú (a női) és a 4
függőleges (a férfi); ez tehát az ember, az istenség kulminációja a földön, akinek a teste a hús
keresztje, amelyen keresztül, és amelyben állandóan keresztre feszíti és megöli az isteni
Logoszt, vagyis saját MAGASABB ÉN-jét.

Minden bölcselet és kozmogónia ezt mondja: „A világegyetem fölött áll az Uralkodó


(kollektíve uralkodók), amelynek neve az IGE (Logosz); Királynéja a működő Szellem; s a
kettő együtt az Első Hatalom, az EGY után.”

E kettő a Szellem és a Természet, amelyek ketten képezik a mi illuzórikus


világegyetemünket. E két elválaszthatatlan az Eszmék Univerzumában marad mindaddig,
amíg az tart, s azután visszamerül a Parabrahman-ba, az Egy örökké változatlanba. „A
Szellem, melynek lényege örök, egy és önmagában létező”, egy tiszta éterikus Fényt áraszt ki
– egy kettős fényt, melyet az egyszerű érzékek nem tudnak felfogni – mondja a Purâna-k, a
Biblia, a Sepher Yetzireh, a görög és latin himnuszok, a Hermész Könyve, a kaldeai Számok
Könyve, Lao-tze ezoterikus tanításai és egyéb írások. A Kabbala, amely a Genezis titkos
értelmét magyarázza, azt mondja, hogy ez a Fény a KETTŐS EMBER, másként az androgün
(jobban mondva: nem-nélküli) Angyalok, akiknek generikus nevük: ADAM KADMON. Ők
azok, akik befejezik az embert, míg az ember éterikus formáját már isteni, de alacsonyabb
lények árasztják ki, s a testet agyaggal szilárdítják, vagy másként „a föld porával” – amely

24
Ez a metszet a Sacred Mysteries of the Mayas and the Quichés c. könyv 134. oldalán reprodukcióban
látható.
25
Lásd: Source of Measures, 50-53. oldalak.

29
valóban allegória, de éppen annyira tudományos, mint bármely darwini fejlődéstan, s amellett
sokkal igazabb.

A Source of Measures szerzője azt mondja, hogy a Kabbala, s annak valamennyi


misztikus könyve tíz Sephiroth-on alapul, ami egy sarkalatos igazság26. A szerző a Tíz
Sephirot-ot vagy a 10 számot a következőképpen mutatja be:

ahol a kör a nulla; a függőleges átmérője az első vagy elsődleges EGY (az Ige vagy Logosz),
amelyből jön a 2, a 3, fel egészen 9-ig, a számjegyek határáig. A 10 az első Isteni
Megnyilvánulás27, amely az arányok pontos kifejezésének minden lehetőségét magában
foglalja, - a szent Jod. A Kabbala azt tanítja, hogy ezek a Sephiroth-ok az Égi Fény (20612 –
6561 számai vagy kiáradásai), ők a 10 „Szó”, a DBRIM, 41224, s a fény, melynek ők az
egybeáradását képezik, jelenti az Adam KDM-et (a 144 – 144); és a Fény, az Új Testamentum
vagy Frigyszövetség (41224) teremtette Istent; éppen úgy, mint az Ótestamentum szerint Isten
(Alhim, 31415) teremti a Fényt (a Világosságot), (20612, 6561).

Nos, az okkultizmus szerint – ugyanúgy, mint a Kabbala szerint is – három féle Fény
vagy Világosság van. (1) Az absztrakt és abszolút Világosság, amely Sötétség; (2) a
Megnyilvánult-megnyilvánulatlannak a Világossága, amelyet egyesek Logosznak neveznek,
és (3) egy későbbi világosság, amely a Dhyan Chohanokban, a kisebb Logoszokban –
kollektív néven Elohim – tükröződik vissza, akik azután kiárasztják azt az objektív
univerzumra. De a Kabbalában, amelyet a XIII. századi kabbalisták újra kiadtak, és gondosan
úgy forgattak, hogy az megfeleljen a keresztény hitelveknek, e három Világosságot Így
határozzák meg: (1) a Jehova-i világos és átható világosság; (2) a visszatükröződött
világosság; és (3) az absztrakt világosság. „Ez a Világosság, absztrakt szempontból
(metafizikai vagy szimbolikus értelemben) Alhim (Elohim, Isten), míg a tiszta átható
Világosság a Jehova. Alhim világossága általában a világhoz tartozik, annak egészében és
általános teljességében, de a Jehova világossága a világ legfőbb teremtményéhez, az
emberhez tartozik, akibe a világosság behatolt, és akit ez a világosság teremtett.” A Source of
Measures szerzője helyesen idézi az olvasónak Inman Faiths Embodied in Ancient Names
című művének II. 648. oldalát, ahol egy metszetről van szó, „amelyet Velencében, 1542-ben
nyomtattak ki, s a Boldogságos Szűz egyik rózsafüzérjéről való vesica piscis, Mária, és a női
szimbólum ábrázolását mutatja”. Következésképp, amint Inman „az inkvizíció, tehát ortodox
engedélyezéssel” megjegyzi, ez az ábrázolás világossá teszi az olvasó előtt, hogy mit értett a
Római Egyház ezen „világosság átható erejéről és annak hatásairól”. Milyen sajnálatosan
eltorzultak a keleti filozófiának legmagasztosabb, legnemesebb és legemelkedettebb
istenfogalmai, amikor a keresztény interpretáció azokat szinte a legdurvább antropomorfikus
fogalmakra alkalmazta!

Keleten az okkultisták ezt a Világosságot Daiviprakriti-nek hívják, nyugaton pedig


Christos Világosságának. Ez a LOGOSZ Világossága, az örökké Megismerhetetlennek
26
Lásd: Masonic Review, Cincinatti, 1886. júniusi számában a Quabbalah – No. VI. cikk, 10. oldal
27
Lásd: Isis Unveiled, II. 300. és következő oldalak, a tízes számrendszer ősrégiségére vonatkozó
bizonyítékokat.

30
közvetlen visszfénye az egyetemes megnyilvánulás síkján. A modern keresztények a Kabbala
alapján pedig az előbb idézett szerző szerint ezt így magyarázzák:

A világ teljességére általában, annak legfőbb tartalmával, az emberrel együtt az Elohim-


Jehova kifejezés alkalmazható. A Zohar-ból vett kivonataiban Rev. Dr. Cassel (egy kabbalista)
annak bizonyítására, hogy a Kabbala a Háromság dogmáját adja elő, többek között a
következőket mondja: „Jehova ugyanaz, mint Elohim/Alhim”… Három fokozatban Isten (Alhim)
és Jehova ugyanazzá váltak, s jóllehet különállók, külön és együtt ugyanazt az Egyet alkotják.

Hasonlóképpen, Vishnu lesz a Nap, a Személytelen Istenség látható szimbóluma.


Vishnut úgy írják le, amint „áthalad három lépéssel az Univerzum hét régióján”. De a hinduk
ezt mint exoterikus beszámolót, mint felszínes tantételt és allegóriát tekintik, míg a
kabbalistáknál ez az ezoterikus és végleges magyarázat. De folytassuk:

A Világosság tehát, amint mondottuk, 20612 aránya a 6561-hez, amely a kör átmérőjének a
kerülethez való integrális és számbeli arányának pontos megjelölése. Isten (Alhim, tehát
31415 aránya az Egyhez, a fentinek egy módosított formája) ennek a redukálása azért, hogy
megkapjuk a szabvány egységet, az Egyet, mint minden számítás és mérés általános alapját.
De az állati élet létrehozásához, és a speciális időmértékhez vagy holdévhez, melynek
hatásaként a fogantatás és az embrionális fejlődés létrejön, s Jehova mértékszámai (tehát az
„ember egyenlő Jehova” mérték) vagyis a 113 aránya a 355-höz külön tanulmányozandó.27 Ez
az arány a Világosságnak, azaz a 20612:6561-nek egy módosított formája, lévén egy πérték,
s csupán ugyanannak egy variációja (vagyis 20612:6561 = 3.1415:1, és 355:113 = 3.1415,
vagyis Alhim, vagyis Isten), éspedig oly módon, hogy az egyiket át lehet olvasztani a másikba,
és le lehet vezetni egymásból. Ez az a három lépés, amelyekkel az isteni nevek egységét és
azonosságát ki lehet mutatni. Vagyis a kettő ne más, mint ugyanazon aránynak, a π-nek
változatai. E fejtegetés célja az, hogy bemutassuk, mennyire azonos a Kabbalában tanított
szimbolikus mérési rendszer a bibliai Három Frigykötéssel és a szabadkőművesség fent
említett tételével.

Először is, a Sephiroth úgy szerepel, mint Világosság, vagyis az Ain Soph-nak ők képezik
egyik működését, helyesebben ők maguk annak megnyilvánulása. Ez abból a tényből
következik, hogy a „Világosság” a 20612-nek a 6561-hez való arányát jelenti, része lévén e
DBRIM, 41224 „szavaknak”, vagy a Dabar, 206 (= 10 rőf) szónak. A „Világosság” annyira
velejét képezi a Kabbalának a Sephiroth magyarázatával kapcsolatban, hogy a Kabbaláról írt
leghíresebb könyvet Zohar-nak, azaz „Világosság”-nak nevezik. Ebben a könyvben a
következő kifejezéseket találjuk: „A végtelen teljesen ismeretlen volt, s nem árasztott
világosságot mindaddig, amíg a fénylő pont erőszakkal át nem tört, és láthatóvá nem vált”.
„Amikor Ő először vett formát magára (a korona, vagy ez első Sephira formáját), abból 9
ragyogó fényt sugároztatott ki, amelyek azon keresztül kiragyogva minden irányba fénylő
világosságot terjesztettek” – vagyis ez a 9 az 1-gyel (amely az eredete volt a fentiek szerint a
9-nek) együtt összesen 10-et tesz ki. Vagyis a Ⓘ -t, vagy ⊗-t, vagy a szent Tíz-et (szám vagy
Sephiroth), vagy Jod-ot – s ezek a számok voltak „a Világosság”. Éppen úgy, mint a János
evangéliumában Isten (Alhim, 31415 az egyhez) volt az a Világosság (20612 a 6561-hez),
amely által minden dolog teremtetett.

A Sepher Yetzireh-ben, másként a „Teremtés számá”-ban a fejlődés folyamatát


számokban adják meg. E mű szerint „a Bölcsesség harminckét Ösvényén” a 3-as szám
négyszer ismétlődik, a 4-es szám pedig ötször (3*4+4*5=32). Ezért az Isten Bölcsessége
számokban fejezhető ki (Sephrim vagy Sephiroth), mert Sepher (vagy S-ph-r magánhangzók
nélkül) annyit jelent, mint „számolni”. Hasonlóképpen Platón is megállapította, hogy az
Istenség geometrizál, amikor a világegyetemet megteremti.

27
Lásd: Source of Measures, 276. old. és köv. App. VII.

31
A kabbalista könyv, a Sepher Yetzireh annak megállapításával kezdi, hogy Alhim
rejtett bölcsessége Sephrim-ben van, vagyis Elohim bölcsessége a Sephiroth-ban.

A harminckét ösvény, a rejtett bölcsesség Három Sephrim-ben állapította meg a következőket:


Jah, JHVH, Tzabaoth, Izrael Elohi-ja, az Élet Alhim-ja, a Kegyelem és Könyörület El-je –
magasztos magasságbéli Lakó, Örökkévaló Király, akinek neve – Szent! A három Sephrim a
következő: B – S’ph-r, V – S’ph-r, V – Siph-o-r.

Mr. Ralston Skinner így folytatja:

Ez a magyarázat az eredeti szöveg „rejtett bölcsességét” rejtett bölcsességgel mutatja be,


vagyis olyan szavak használatával, amelyek speciális számsorokat és speciális frazeológiát
tartalmaznak. Ezek ugyanazt a magyarázati rendszert képviselik, mint amit a héber Bibliában
is pontosan megtalálhatunk… A szerző, amikor magyarázatait kifejti, tételének elfogadtatása
és a részletes kifejtés végeredményének összefoglalása végett azt az egy szót: „Sephrim”
(Sephiroth) – a Jezirah Számából – úgy magyarázza, hogy szétválasztja három alárendelt
egységre, a s-ph-r vagy szám jelentésű közismert szó felett mintegy szójátékként.

Al-Chazari28 herceg azt mondja a rabbinak: „Azt szeretném, ha közölnéd velem a


Természetes Filozófia néhány fontos vagy legfőbb elvét, amelyeket – mint mondod – ők (az
ősi bölcsek) a régmúlt időkben kidolgoztak”. Erre a rabbi így felelt: „Egyik ilyen alapelv fajunk
atyjának, Abrahamnak Teremtés Száma”. (Vagyis Abram és Abraham, másként a 41224 és
41252 szám.) Azután azt mondja, hogy ezen számok könyve azt tanítja, hogy az „Alhim-ság
és Egy-ség a DBRIM-ben”, vagyis a „szavak” jelentésű szó számaiban van meg. Ezek szerint
tehát tanítja a 31415 arányát az Egy-hez a 41224 számon keresztül, mely utóbbi a Frigyláda
leírásában két részre volt választva, két kőtáblán, s erre vésték vagy írták ezeket a számokat,
azaz DBRIM-et, másként 41224-t, tehát 20612*2-t. Azután magyarázza ezt a három
másodlagosan használt szót, s az egyikkel kapcsolatban megjegyzésként kiemeli: „és Alhim
(31415 az Egy-hez) szólt, legyen Világosság (20612 a 6561-hez)”.

A szöveg szerinti három szó a következő: ‫רומים רמם רמם‬, s a rabbi így magyarázza őket:
„Tanítja az Alhim-ságot (31415) és az Egy-séget (az Alhim átmérője) a Szavakon át
(DBRIM=41224), amely annyit jelent, hogy egyrészről a teremtés különbözőségében a
kifejeződés végtelensége rejlik, másrészről van egy harmonikus végcél az Egy-ség felé”.
(Mindenki tudja, hogy az iskolák π-jének ez a matematikai funkciója, mely megmérvén,
megszámlálván és meghatározván az ég csillagait, végén mégis az Univerzum végső
egységébe foglalja össze.) „S mindez a Szavak segítségével. Végső összhangjuk tökéletessé
válik abban az Egy-ségben, amely elrendelte őket, s amely megvan a ‫רומם רמם רמם‬-ban”.
Vagyis a rabbi első magyarázatában kihagyja a szavakból a jod- vagy i-betűt, majd utána
megint beleveszi. Ha most megnézzük ezen másodlagos (alárendelt) szavakat, akkor ezek
értékét 340, 340 és 346-ban állapíthatjuk meg, összesen tehát 1026, s az általános szó
felosztását azért végezték, hogy ezeket a számokat elnyerjék, - melyeket Temurah által
különböző módokon, különböző célokra lehet átváltoztatni. (Kabbala)

Kérjük az olvasót, lapozza fel az I. kötet 4. Stanzájának 3. slokáját és a kommentárt,


ahol megtalálhatja, hogy a 3, 4, (7) és a háromszor hét, vagy 1065, Jehova száma, a
Mahábháratá-ban említett 21 Prajapati száma, azaz a három Sephrim száma (betűkkel vagy
ábrákkal kifejezett szavak). Ha a tanulmányozó összehasonlítja az Ősi Filozófia Teremtő
Hatalmait és az exoterikus júdaizmus (minthogy a zsidók ezoteriája azonos a Titkos
Tanítással) antropomorfikus Teremtőjével, ki fog tűnni az, hogy valójában Jehova csak
„holdbeli” és „nemzedékbeli” Isten. Jól ismert tény a Kabbala minden lelkiismeretes
tanulmányozója előtt az, hogy minél mélyebbre merül a Kabbala – illetve ami belőle
megmaradt - tanulmányozásába, annál bizonyosabbá válik afelől, hogy – az exoterikus
júdaizmus és kereszténység által lefektetett elvek szerint – e kettő monoteizmusa nem más,
28
Az Al-Chazari könyvben, szerzője Jehuda-ha-Levi, fordította: Dr. D. Cassel.

32
mint asztrolatria, amelyet a modern asztronómia ma már magáénak tart. A kabbalisták mindig
is hangoztatták, hogy az Elsődleges Intelligenciát megérteni nem lehet. Minthogy sem
megérteni, sem térben elhelyezni nem lehet, névtelen és negatív. Innen ered az Ain Soph –
„Megismerhetetlen” és „Megnevezhetetlen” – kifejezés, s minthogy megnyilvánulásra bírni
lehetetlen, tehát úgy képzelték el, mint amely kiárasztja magából a Megnyilvánuló Erőket.
Következésképpen az emberi intellektus csak kiáradásaiban foglalkozik és foglalkozhat vele.
A keresztény teogónia, miután elvetette a kiáradások tantételét, s ezt az Angyalok közvetlen
tudatos teremtésével és a világ többi dolgainak a semmiből való létrehozásával helyettesítette,
ma már reménytelenül zátonyra futott egyfelől a Természetfölötti vagy Csoda, másfelől pedig
a materializmus között. Egy extra-kozmikus Isten végzetes a filozófia szempontjából, egy
intra-kozmikus Istenség – vagyis az egymástól elválaszthatatlan szellem és anyag – filozófiai
szükségesség. Ha e kettőt el akarjuk választani egymástól, akkor nem marad más, mint durva
babona az érzelgősség álarca alatt. De miért kell a „geometrizálás”, ahogy Platón mondja, és
miért kell ezeket a kiáradásokat egy hatalmas számtábla formájában bemutatni? Az előbb
idézett szerző jól megválaszolja a kérdést, amikor ezt mondja:

Mentális érzékelésből csak úgy válhat fizikai érzékelés, ha az előbbi a Világosság kozmikus
princípiumával bír, s így a mi mentális körünk a világosság által válik láthatóvá, vagy ja teljes
megnyilvánulásról van szó, akkor a körnek fizikailag láthatóvá, vagyis Világossággá kell
válnia. Az így megfogalmazott elképzeléseken alapult az univerzumban megnyilvánuló
Istenséget taglaló filozófia.

Ez tehát a Filozófia. Másként beszél azonban az Al-Chazari című műben a rabbi,


amikor ezeket mondja:

Az s’ph-r alatt a teremtett testek kiszámítása és megmérése értendő. Mert a kiszámítás,


vagyis amivel egy testet egybevágóan és szimmetrikusan fel lehet építeni, szerkezetileg jól
elrendezve és megfelelve az eltervezett célnak, végre is számokból, terjedelemből, tömegből,
súlyból tevődik össze; a mozgások koordinációs kapcsolata, továbbá a zenei összhang
teljesen a számokon alapszik, vagyis s’ph-r-en… Sippor (s’phor) kifejezésen értsük Alhim (206
az 1-hez, vagy 31415 az 1-hez), s ehhez kapcsolódik a szerkezeti forma vagy keret szándéka;
például így szól a mondás: „Legyen Világosság”. A mű létrejött, amint a szavakat kimondták,
vagyis amikor a mű számai előjöttek.

Ez annyi, mint minden lelkiismeret-furdalás nélkül elanyagiasítani a szellemit. De a


Kabbala nem mindig volt ennyire alkalmas az antropo-monoteisztikus elképzelésekre.
Hasonlítsuk össze ezt India hat filozófiai iskolájával. Például Kapila-nak Sankhya
filozófiájában az áll, hogy hacsak Purusha nem mászik fel Prakriti vállára, – szimbolikus
értelemben – akkor az utóbbi értelmetlen marad, míg az előbbi az utóbbi nélkül cselekvésre
képtelen. Ezért a Természet (az emberben) a Szellem és az Anyag összetételévé kell váljon,
mielőtt tényleg azzá lesz, ami; s az Anyagban lévő Szellemet fokozatosan kell életre és
tudatosságra ébreszteni. A monádnak először át kell mennie az ásványi, növényi és állati
formákon, mielőtt a Logosz Világossága felébredhetne az állatemberben. Éppen ezért, ez
utóbbit mindaddig nem nevezhetjük „EMBER”-nek, hanem csak úgy kell tekinteni, mint a
mindig változó formába börtönzött monádot. A keletei filozófiában a SZAVAK által történő
Fejlődést és nem Teremtést ismerik el, még az exoterikus feljegyzések szerint is. Ex orinete
lux (A világosság keletről jön). A mózesi Bibliában még az első ember neve is Indiából
származik, bármennyire is tagadja ezt prof. Max Müller. A zsidók az Ádám nevet Kaldeából
vették át; az Adam-Adami pedig egy összetett szó, következésképp egy több jelentésű
szimbólum, s az okkult tételeket bizonyítja.

33
Itt nincs hely a filozófiai boncolgatásokra. De azért emlékeztetnünk kell az olvasót
arra, hogy az Âdi szó szanszkrit nyelven annyit jelent, mint az „első”; arámi nyelven annyit
jelent, mint „egy” (Ad-ad, az „egyetlen egy”); asszír nyelven annyi, mint „Atya”, s innen
származik az Ak-ad, vagy „teremtő atya”.29 S ha már egyszer a fentiek bebizonyosodtak,
akkor kissé nehéz az Adam szót a mózesi Biblia eredeti kifejezésének tekinteni, s benne
egyszerűen egy zsidó személynevet látni. Lásd ezen kötet II. részében az Adam-Adami-ról
szóló fejtegetéseket.

Gyakran találjuk összekeveredve a különböző teogóniákban szereplő Istenek


genealógiáját és jellemzőit, ahogy e szimbolikus tudomány alapvető tételeit a félig beavatott
brahmanikus és biblikus írók a világgal közölték. De a legkorábbi nemzetek
megállapításaiban nincs ilyen eltérés, minthogy ezek az Isteni Tanítók tanítványai és
leszármazottjai voltak. Náluk ugyanis az istenek genealógiája és jellemzői elválaszthatatlanul
kozmikus szimbólumokhoz kapcsolódtak, minthogy ezek az „istenek” képezték a
világegyetem különböző régióinak életét és életadó „lélek-princípiumait”. Soha sehol
semmiféle népnek nem volt megengedve, hogy ezen megnyilvánult isteneken túl
spekulációkba bocsátkozzanak. A határtalan és végtelen Egység minden nemzetnél tiltott
szűzi talaj volt, amelyen emberi gondolat nem járhatott, s melyet nem érinthetett a
terméketlen elmefuttatás. Mindössze annyit tanítottak róla, hogy egyik sajátsága az
összehúzódás és elernyedés, hogy időnként kitágul vagy összehúzódik. A világegyetem, mely
telve van a naprendszerek és világok miriádjaival, felbukkanva, majd eltűnve az
örökkévalóságban, az antropomorfikus hatalmak vagy azok lelkei, az istenek nem
maradhattak meg testeikkel együtt. Amint a mi katekizmusunk mondja: „A Lehelet visszatér
az Örök Kebelbe, amely kileheli és beleheli azt.”

Az ideális Természet, az absztrakt Tér, amelyben az egész Univerzum titokzatosan és


láthatatlanul gyökerezik, úgy a védák, mint minden más kozmogónia szerint a Természetben
lévő teremtő erőnek női oldalát jelenti. Aditi ugyanaz, mint Sephira és a gnosztikusok Sophia-
ja, valamint Isis, Hórusz szűz anyja. Minden kozmogóniában a teremtő istenség mögött és
felett van egy felsőbb istenség, a Tervező, az Építész, akinek a Teremtő csak végrehajtó
közege. És még ennél is magasabban, mindenen túl köröskörül, belül és kívül ott van a
Megismerhetetlen és az Ismeretlen, mindezen Kiáradások Forrása és Oka.

Ezek szerint könnyű megtalálni az okát annak, hogy miért szerepel Adam-Adami a
kaldeai szentírásokban, amelyek kétségkívül korábbiak, mint a mózesi könyvek. Asszír
nyelven Ad annyi, mint „atya”, arámii nyelven Ad „egy”-et jelent, míg Ad-ad az „egyetlen
egy”, Ak pedig asszír nyelven „teremtő”. Így lett az Ad-am-ak-ad-mon-ból a Kabbalában
(Zohar) Adam-Kadmon, amely azt jelentette, hogy „Egy (Fiú) az isteni Atyától vagy
Teremtőtől”, az am vagy om szavak ugyanis időben úgyszólván isteni-t vagy istenség-et
jelentettek. Tehát Adam-Kadmon és Adam-Adami jelentése az lett, hogy „az Atya-Anya vagy
Isteni Természet első Kiáradása”, szó szerint pedig az „első Isteni Egy”. Könnyen belátható,
hogy ezek szerint Ad-Argat (vagy Aster’t, a szíriai istennő, Ad-on, a szíriai Úristen felesége,
Ad-on, a zsidó Adonai), továbbá Vénusz, Isis, Istar, Mylitty, Éva, stb. azonosak a hinduk
Aditi és Vach istennőjével. Ezek mind „minden élők anyja” és „istenanyák”. Másrészről
viszont – kozmikusan és asztronómiailag – a férfi istenek először mind „Napistenek” voltak, s
29
Az Ak-ad (vagy akkád) elnevezés ugyanabba az osztályba tartozik, mint Ad-m, Ha-va (Éva), Æd-en
(Éden); Ak-ad azt jelenti: „Ad fia”, mint az ősi Arábiában az Ad fiai. Ad-ad, az „egyetlen egy” és az „első” volt a
szíriai Ad-on, vagy Úr, Ad-ar-gat vagy Aster’t, a szíriai istennő férje. Gan-Æden (éden) vagy Gandunia pedig
Babilon és Mezopotámia volt. Asszír nyelven Ak annyit jelentett, mint Teremtő, a K betűt gutturálisan Kh (ah)-
nak ejtették. Swedenborg miszticizmusa szerint Adam nem ember volt, hanem az elsődleges fény temploma (?).
A Védákban Ad-iti az elsődleges fény, a jelenségek világának Akâsha-ja.

34
azután – teológiailag – lett belőlük az „Igazság napja” és egyéb logoszok, melyeket mind a
Nap szimbolizált30. Ezek mind Protogonos-ok (Elsőszülöttek) és Microprosopus-ok. A
zsidóknál Adam-Kadmon ugyanaz volt, mint Athamaz, Tamaz vagy a görögök Adonis-a –
„aki egy az Atyával, és aki az Atyától van” – az Atya pedig a későbbi fajokban Helios, a Nap,
például Apollo Karneios31, a „Nap-szülötte” volt. Osirist, Ormazd-ot és a többit később sokkal
földibb típusok követték, sőt jóformán maguk is azzá változtak, mint például Prometheus, a
Kajbee hegy keresztrefeszítettje, Hercules és még sokan mások, Nap-istenek és hősök, míg
végül is valamennyi elvesztette eredeti jelentőségét, s alig jelentenek többet, mint fallikus
szimbólumokat.

A Zohar-ban ez áll: „Az embert a Sephiroth (Elohim-Javeh másként) teremtette, s


közös erővel létrehozták a földi Ádámot”. Ezért mondja a Genezis-ben Elohim: „Lám az
Ember olyan lett, mint egy közülünk”. De a hindu kozmogóniában vagy „Teremtés”-ben
Brahmâ-Prajâpati Viraj-t és a Rishi-ket szellemi úton teremti; éppen ezért az utóbbiakat
világosan „Brahma Elme-szülte Fiai”-nak nevezik; a nemzésnek ez a specifikus módja teljesen
kizárja a fallicizmus gondolatát is, legalábbis a korai nemzeteknél. Ez a példa jól illusztrálja a
két nemzet egymáshoz viszonyított spiritualitását.

3. Szólt a Ragyogó Arc Ura: „Küldök neked egy tüzet, amikor a munkád megkezdődik.
Emeld fel szavadat más lokákhoz, folyamodj Atyádhoz, a Lótusz Urához (Kumuda Pati)
(a) az ő fiaiért… A te néped az Atyák (Pitri-Pati) uralma alatt lesz. A te embereid
halandók lesznek. A Bölcsesség Urának (Budha, Merkur) emberei halhatatlanok, de
Szóma (a Hold) fiai nem. Szüntesd be panaszaidat. (b) A hét bőr még rajtad van… te
még nem vagy kész. A te embereid még nincsenek készen. (c)

(a) Kumuda-Pati a Hold, a Föld szülője, Soma-loka körzetében. Jóllehet a Pitrik


vagy Atyák, az Istenek Fiai, másutt Brahmâ Fiai vagy éppen Rishi-k, általában úgy ismerik
őket, mint holdbeli ősöket.

(b) Pitri-Pati a Pitrik Ura vagy Királya, Yama, a Halál Istene és a halandók Bírája.
Budha (Merkur) emberei képletes értelemben bölcsességük révén halhatatlanok. Ezt
általánosan úgy tartják azok, akik szerint minden bolygó vagy csillag lakott hely – sőt a
tudomány emberei között vannak olyanok, mint pl. C. Flammarion többek között, akik erősen
hisznek ebben, részben logikai, részben pedig asztronómiai alapokból kiindulva. Minthogy a
Hold egy alsóbbrendű test, – még a Föld is fölötte áll, nem is szólva a többi bolygóról – azok
a földi emberek, akik a Hold fiaitól származnak, vagyis a Hold burkából vagy testéből való
30
Adam-Jehova, Brahmâ és Mars egy bizonyos értelemben azonosak; ugyanis szimbolizálják a primitív
vagy elsődleges nemző erőt az emberi fajfenntartás céljaira. Ádám vörös, s ugyanúgy vörös Brahma-Virâj és
Mars – az isten és a bolygó. A víz a Föld „vére”, ezért ezek a nevek mind kapcsolatban vannak a földdel és a
vízzel. „Földet és vizet vesz az emberi lélek megteremtéséhez”, mondja Mózes. Mars azonos Kârttikeya (vagy
Kârtikeya) a háború istenével (egy bizonyos értelemben), – ez utóbbi isten Shiva izzadságából, Shiva-gharmaja-
ból és a Földből született. A Mahâbhârata-ban Kârttikeya-ról azt mondják, hogy férfi közbejötte nélkül született
egy nőtől. Lohita-nak, vörösnek is hívják, mint Ádámot, és mint a másik „első embereket”. A The Source of
Measures szerzője helyesen gondolja azt, hogy a Mars (és minden hasonló jellegű isten) „csak másodlagosan
vált a háború és a vérontás istenévé, mert az elsődleges gondolat a szűznek az elsőízben történő közösülésénél
kifolyó vérhez kapcsolódott”. Így lett később Jehova harcos istenné, a „Seregek urává”, aki elrendeli a harcot. Ő
a támadó Zodh, – vagy Cain felcserélés folytán, aki megöli (leány) testvérét, akinek „vére a földről kiált”, a Föld
pedig kinyitja száját, hogy befogadja a vért. (Genezis, III.)
31
Apollo Karneios bizonyára a hindu Krishna-Kirina görög fordítása. Kirana ragyogót jelent, Karneios
pedig Apollo címe úgy a keltáknál, mint a görögöknél, „Nap-szülött”-et jelent.

35
holdbéli emberektől vagy ősöktől, nem lehetnek halhatatlanok. A földi ember nem remélheti
azt, hogy valóságos, öntudatos és intelligens lénnyé válik, hacsak máshonnan való teremtők
úgyszólván be nem fejezik őt. Így a Purana-i legendában a Hold (Soma) fia Budha (Merkur),
az intelligens és bölcs, minthogy Soma-tól, a láthatatlan Hold uralkodójától származik, és
nem Indu-tól, a fizikai Holdtól. Ezek szerint Merkur a Föld idősebb fivére, képletesen szólva
féltestvére, lévén ő a Szellem ivadéka, míg a Föld a Test sarja, Ezeknek az allegóriáknak
sokkal mélyebb és tudományosabb értelme van – asztronómiailag és geológiailag egyaránt –
mint ahogy azt a modern fizikusok hajlandók lennének elismerni. Az első „háborúskodás az
Egekben”, a Târaka-maya, teljes egészében telve van úgy filozófiai, mint kozmogóniai és
asztronómiai igazságokkal. Ebből a leírásból le lehet vezetni valamennyi bolygó
élettörténetét, aszerint, hogy mi történt e bolygók isteneivel és uralkodóival. Ushanas (Shukra,
másként Vénusz), aki Soma-nak legjobb barátja, és Brihaspati (Jupiter) ellensége volt,
cselekvőleg vett részt az „Istenek” elleni harcban. Brihaspati, az „Istenek nevelőjének”
feleségét, Târâ-t vagy Târakâ-t, elrabolta a Hold, Soma, „s vele nemzette Budha-t”, minthogy
pedig Ushanas ebben segítségükre volt, nyomban Demon (Asura) istenséggé degradálták, s az
is maradt, mind a mai napig.32

Itt az „emberek” kifejezés azon égi emberekre vonatkozik, akiket Indiában Pitara-knak
vagy Pitri-knek, az Atyáknak, az ember nemzőinek neveznek. Ezzel ugyan még nem tüntettük
el a tanítás azon látszólagos nehézségét, – legalábbis a modern hipotézisek szempontjából –
hogy ezek a Nemzők vagy Ősök az első emberi Ádámokat, mint asztrális árnyékokat, saját
magukból teremtették, Jóllehet ez a tanítás haladást jelent az Ádám bordájáról szóló bibliai
hagyománnyal szemben, mégis geológiai és klimatikus kifogásokat fognak ellene felhozni.
Az okkult tanítás azonban megmarad állítása mellett.

(c) Az ember szervezete minden fajban alkalmazkodott a környezetéhez. Az első


gyökérfaj oly mértékben volt éterikus, mint amennyire a mi fajunk fizikai. A Hét Teremtő
ivadékának, a Hét Elsődleges Ádámnak33 bizonyára nem volt szüksége az élet folytatásához
és a lélegzéshez tisztult gázokra. Ezért, bármennyire is lehetetlennek tartják ezt a tanítást a
modern tudomány hívei, az okkultizmus állítja, hogy ez volt a helyzet aeonokkal korábban,
mintsem az első fizikai ember, a lemúriai emberfaj fejlődése elkezdődött volna 18 millió
évvel ezelőtt.

32
Ushanas-Shukra, másként Vénusz, természetesen a mi Luciferünk, a Hajnal-csillag. Ez az allegória
sokrétű jelentésében rendkívül leleményesen van megszerkesztve. Mert Brihaspati (a Jupiter bolygó) vagy
Brahmanaspati a Rig Véda szerint egy olyan istenség, aki az ezoterikus vagy rituális istentisztelet prototípusa. Ő
a pap, az áldozó, a közbenjáró, akinek közvetítésével a halandók imái elérik az Isteneket. Ő a hindu Olympos
Purohita-ja (udvari káplánja vagy családi papja), ő az Istenek szellemi tanítója. Soma a misztériumok istene, ő
uralkodik az ember és az univerzum misztikus és okkult természetén. Târâ, a pap felesége, a hívót szimbolizálja,
aki az ezoterikus igazságokat többre becsüli, mint az üres burkot, az exoteriát, ezért írják róla, hogy Soma
megszökteti. Soma jelenti az ugyanilyen nevű szent italt, amely misztikus víziókat és transzban szerzett
revelációkat idéz elő, s ezek egyesüléséből származik Budha (a Bölcsesség), Merkur, Hermes, stb. – röviden az a
tudomány, amelyet mind a mai napig a Brihaspati-k, a teológia papjai, mint ördögi vagy sátáni tudományt
elítélnek. Nem csoda tehát, ha ezen allegória körét kitágítva a keresztény teológia is magáévá tette a hindu
istenek harcának tanulságait, s Ushanas-t (Lucifer) – aki Soma-t segítette a rituális istentisztelet ősi
megszemélyesítőjével szemben (tehát Brahmanaspati, a Brâmanak Urával szemben, akit most Jupiter-Jehova
néven neveznek) – elnevezte Sátánnak, az „Isten ellenségé”-nek.
33
Amint már másutt kimutattuk, csak az „égi ember”, az Adam-Kadmon a Genezis első fejezetében,
teremtődött az Isten képére és hasonlatosságára. („és Isten szólt, teremtsünk embert saját képünkre és
hasonlatosságunkra”, 1. fej. 26.) A második fejezetben levő Ádámról, még a bűnbeesés előtt sem mondják, hogy
az Isten képére és hasonlatosságára teremtetett. Az első Ádám a Sephirothi Seregek; a második Ádám az értelem
nélküli első emberi gyökérfaj, a harmadik Ádám a nemek szétválása utáni faj, amelynek szeme kinyílt.

36
Az ősi írások azt tanítják, hogy minden helyi Kalpa vagy Kör megkezdésekor a Föld
újra születik, előzetes fejlődését pedig így írják le a DZYAN KÖNYVEI-nek egyikében és a
reá vonatkozó kommentárban: „Miként az emberi Jîva (monád), amikor új anyaméhbe
költözik, új testet vesz magára, úgy van ez a Föld Jîva-jával is. Minden Körben tökéletesebb
és szilárdabb takarót ölt magára, amint újra kiemelkedik a tér méhéből az objektivitás
mezejére.” Ezt a folyamatot természetesen az újraszületés vajúdásai, vagyis geológiai
megrázkódtatások kísérik.

Az erre vonatkozó egyetlen utalást az előttünk levő DZYAN KÖNYV-ének csupán


egyetlen versében találjuk, amely így szól:

4. Nagy vajúdások után (a Föld) levetette a régi hármat, és felvett hét új bőrt, s ez ott állt
az elsőben. (a)

(a) Ez a Föld növekedésére vonatkozik, míg a Kommentárok szerint az Első Körről


szóló Stanzában ez áll:

Miután a változatlan (avikâra) maradandó Természet (Lényeg, sadaikarûpa) felébredt és


átváltozott (differenciálódott) az esetlegesség (avayakta) egyik állapotába, s az okból (Karana)
saját különálló okozatává (vyakta) vált, láthatatlanból látható lett. A parányinak a
legparányibbja (az atomok legatomibbja, másként aniyânsam aniyasâm) eggyé és a sokká
vált (ekaneka-rûpa), és létrehozván a világegyetemet, megteremtette a negyedik Loka-t
(Földünket) a hét lótusz koszorújában. Az Achyuta ekkor a Chyuta lett.34

A Földről azt halljuk, hogy levetette a „régi hármat”, ami arra vonatkozik, hogy már
előzőleg három Körön ment át, s a jelenlegi a negyedik a hét közül. Minden új Kör kezdetén,
egy „elsötétülési” korszak után, a Föld – ugyanúgy, mint a többi hat „Föld” – leveti, vagy
legalábbis feltételezhető, hogy leveti régi bőreit, mint a kígyó szokta. Ezért nevezik a Földet
az Aitareya-Brâhmana-ban Sarpa Rajni-nak, a „Kígyók Királynőjének”, és „minden mozgó
lény anyjának”. A „hét bőr”, amelynek elsejében most ott áll, arra a hét geológiai változásra
vonatkozik, amely az emberiség hét gyökérfajának fejlődését kíséri, s amely a fejlődésnek
megfelel.

A 2. Stanza, amely erről a Körről szól, azzal kezdődik, hogy a Föld életkorára
vonatkozóan pár szóban felvilágosításokat ad. A kronológiát a megfelelő helyen közölni
fogjuk. A Stanzához tartozó Kommentárban két személyiséget említenek: Narada-t, és Asura
Maya-t, különösen az utolsót. Az összes számításokat ennek az ősi hírességnek tulajdonítják.
A következőkben az olvasó nagy vonalakban meg fog ismerkedni néhány adattal.

Két özönvíz előtti asztronómus


A keleti okkultizmus tanulójának tudatában két személy van elválaszthatatlanul
egybekötve a misztikus asztronómiával, kronológiával és azok ciklusaival. Valahányszor
Yuga-król, Kalpá-król kell beszélnie, két hatalmas misztikus alak tornyosul elébe, mint két
óriás az ősi múltból. Hogy mikor, a történelem előtti kor melyik szakaszában éltek, azt csak
igen kevesen tudják és tudhatják azzal a pontossággal, amely az egzakt kronológiához
34
Achyuta csaknem lefordíthatatlan kifejezés. Azt jelenti, ami nem bukhat el, vagyis ami nem válhat
rosszabbá, az elbukhatatlant, szemben Chyuta-val, a Bukottal. Azokat a Dhyâni-kat, akik a harmadik gyökérfaj
emberi formáiba inkarnálódtak, s megadták nekik az intellektust (a manaszt), Chyuta-knak hívják, mivel
nemzésbe merültek.

37
szükséges. Lehet, hogy 100 ezer évvel ezelőtt éltek, lehet, hogy 1 millió évvel ezelőtt, – a
világ ennél többet nem fog tudni róluk. A misztikus nyugat és a szabadkőművesség fennen
hangoztatja Énoch és Hermes nevét. A misztikus kelet Nârada-t, az ősi védabeli Rishit, és
Asuramaya-t, az atlantiszit emlegeti.

Már utaltunk arra, hogy a Mahâbhârata és a Purâna-k érthetetlen szereplői közül a


legtitokzatosabb Nârada, aki a Matsya Purâna szerint Brahmâ fia, míg a Vishnu Purâna-ban
mint Kashyapa és Daksha leányának sarja szerepel. A Deva-Rishi (isteni rishi, jobb kifejezés,
mint a félisten) megtisztelő címet adta neki Parâshara, mégis Nârada az, akit Daksha, sőt
Brahmâ is megátkoz. Nârada tudatja Kansa-val, hogy Bhagavân, vagy az exoteria szerint
Vishnu újra fog születni Devaki nyolcadik gyermekében, s ezzel az indiai Heródes haragját
rázúdítja Krishna anyjára. Azután a felhőkből, ahol – mint egy igazi Mânasaputra -
láthatatlanul trónol, dicséri Krishnát afeletti örömében, hogy az Avatâra hősiesen legyőzte
Keshin-t, a szörnyeteget. Nârada itt is, ott is, mindenütt található. És mégis, a Purâna-k
egyike sem ad igazi jellemzést a fizikai nemzés eme nagy ellenségéről. Bármiként is jellemzik
a hindu ezoteriában, Nârada – akit a cis-himalájai okkultizmusban Pesh-Hun-nak, a
„Küldött”-nek, vagy görögül Angelos-nak neveznek – az egyedüli megbízottja és végrehajtója
a Karma és Adi-Budha egyetemes végzéseinek. Nârada olyan, mint egy cselevő, mindig újra
inkarnálódó Logosz, aki az emberek ügyeit a Kalpa kezdetétől annak végeztéig vezeti és
irányítja.

Pesh-Hun egy általános és nem speciálisan hindu személyiség. Ő az a misztikus vezető


intelligens hatalom, amely megindítja a ciklusokat, Kalpákat és egyetemes eseményeket, s
azután szabályozza azok leforgását.35 Ő a Karma látható irányítója az általános
vonatkozásokban. Ő ezen Manvantara legnagyobb hőseinek inspirálója és vezetője. Az
ezoterikus munkákban bizonyos kevéssé hízelgő néven emlegetik, pl. Kali-kâraka, Bajkeverő,
Kapi-vaktra, Majomarcú, sőt Pishuna, Kém, míg másutt ennek dacára Deva-Brahmâ-nak
hívják. Maga Sir William Jones is erősen elcsodálkozott a titokzatos jellemen szanszkrit
tanulmányai során. Hermeshez és Merkurhoz hasonlítja, „az Istenek ékes-szavú küldöttének”
nevezi. (Lásd: Asiatic Researches, I. 264. oldal.) Mindezek a dolgok, nem is szólva arról a
tényről, hogy a hinduk Narâda-t nagy Rishi-nek tartják, „aki örökké a Földön él, jó tanácsokat
osztva”, arra bírták Dr. Kenealy-t, (Book of God) hogy benne az általa felsorolt tizenkét
Messiás egyikét lássa. Talán nem is járt olyan messze a helyes nyomtól, mint egyesek
képzelik.

Hogy valójában kicsoda Nârada, azt nyomtatásban nem lehet megmagyarázni; a világi
emberek modern generációja sokat úgysem tudna felfogni a magyarázatból. De annyit
megjegyezhetünk, hogy ha a hindu Pantheonban lenne egy olyan istenség, aki Jehovához
hasonlítana abban, hogy kísértésbe hozhat bizonyos gondolatok „szuggerálásával”, s azzal,
hogy „megkeményíti” azok szívét, akiket eszközül és áldozatul fel akar használni, akkor
Nârada lenne az. Csakhogy ez utóbbi nem keresi az ürügyet arra, hogy „pestist bocsásson a
népre”, ezzel mutatván ki, hogy „Én vagyok az Úristen”. Benne nincs semmi becsvágy vagy
önző indíték, mert valóban csak azért cselekszik, hogy vezesse és szolgálja az egyetemes
fejlődést és haladást.

A Purâna-kban Nârada egyike azon kevés kiemelkedő személyiségnek, – néhány istent


számításon kívül hagyva – akik meglátogathatják Pâtâla-t, az úgynevezett alvilágot vagy

35
Talán ez az oka annak, hogy a Bhagavad Gitâ-ban azt olvassuk, hogy Brahmâ kezdetben közölte
Nârada-val, miszerint minden embernek, még Mlechchha-knak, kiközösítetteknek és barbároknak is ismerniük
kellene Vâsudeva igazi mivoltát, s meg kellene tanulniuk a hitet ezen istenségben.

38
poklot. Nem tudjuk, hogy az ezerfejű Shesha, a Hét Pâtâla-t tartó Kígyó – aki az egész
világot, mint diadémot viseli a fején, s aki az asztronómia nagy tanítója36 – adta-e át Nârada-
val való érintkezése során tudását. Annyi azonban bizonyos, hogy Nârada többet tud a
ciklusok bonyolult titkairól, mint Garga Guru-ja. Ő az, aki gondoskodik haladásunkról és
nemzeti jó- vagy balsorsunkról. Ő az, aki háborúkat hoz, és végüket veti. A régi Stanzákban
Pesh-Hun az, aki kiszámította és lejegyezte az eljövendő összes asztronómiai és kozmikus
ciklusokat, s megtanította a csillagos égbolt első kutatóinak ezt a tudományt. És Asuramaya
az, akiről azt tartják, hogy ezen feljegyzések alapján írta meg összes asztronómiai munkáit,
meghatározta az elmúlt geológiai és kozmikus korszakok tartamát, úgyszintén az eljövendő
ciklusok hosszát is, egészen ezen élet-ciklus végéig, vagyis a hetedik faj végéig.

A Titkos Könyvek között van egy mű, az un. A Jövő Tükre, amelybe a Kalpákon belüli
valamennyi Kalpa, s a Shesha – vagy végtelen idő – kebelében levő valamennyi ciklus fel van
jegyezve. Azt tartják, hogy e munkát Pesh-Hun-Nârada írta. Ezenkívül van még egy ősi
munka, amelyet különböző Atlantisz-bélieknek tulajdonítanak. E két könyvből vesszük a
ciklusok adatait és azt a lehetőséget, hogy kiszámítsuk az eljövendő ciklusok idejét. A
következőkben megadandó kronológiai számítások azonban – amint azt a későbbiekben
kifejtjük – a brâhmanak szerint vannak összeállítva, de legnagyobb részük ugyancsak a Titkos
Tanításból származik.

A brâhman beavatottak kronológiája és számításai az indiai zodiákus feljegyzéseken


és a fent említett asztronómus és mágus – mármint Asuramaya – munkáin alapulnak. Az
atlantiszi zodiákus feljegyzései tévedhetetlenek, minthogy ezeket azok vezetése alatt
gyűjtötték össze, akik első ízben tanították asztronómiára – más egyebek között – az
emberiséget.

De itt megint új nehézséggel vagyunk kénytelenek megbirkózni. Azt halljuk, hogy


megállapításunkat megtámadja a tudomány, éspedig egy olyan férfiú személyében, akit
(nyugaton) nagy tekintélynek tartanak, s ez a férfi prof. Albrecht Weber, Berlinből. Ezen a
legnagyobb sajnálatunkra nem tudunk segíteni, de fenntartjuk vele szemben is állításainkat.
Az elbeszélő hagyomány, az Aryâvarta-ban kiemeli Asuramaya-ról azt, hogy ő a legkorábbi
asztronómus, akivel „a Napisten közölte a csillagokra vonatkozó tudást”. Nos, prof. Weber
állítása szerint Asuramaya in propria persona valami titokzatos módon azonos a görögök
Ptolemaios-ával. Erre az azonosításra nem tus érvényesebb indító okot felhozni, mint azt:
Ez utóbbi név (Ptolemaios), amint azt a Piíadasi feliratain láthatjuk, a „Puramaya” névre
változott Indiában, s ebből a névből könnyen „Asuramya” válhatott.

A lehetőség nem kérdéses, de a döntő kérdés az: Van-e arra megfelelő bizonyíték,
hogy tényleg átváltozott? Az egyedüli bizonyíték, amit prof. Weber erre felhoz, az, hogy így
kell lennie, „mivel… ezt a Maya-t határozottan a nyugati Romaka-pura-hoz kapcsolják” 37. A
Maya evidens, minthogy az európai szanszkrit kutatók közül senki nem tudja megmondani,
hogy volt ez a Romaka-pura, legfeljebb csak azt tudják, hogy valahol „nyugaton” lehetett. S
mivel sem az Asiatic Society tagjai, sem más nyugati orientalisták sohasem fogják tekintetbe
venni a brahmani tanításokat, felesleges tehát az európai orientalisták ellenvetéseivel
foglalkozni. Romaka-pura tényleg „nyugaton” volt, lévén az a letűnt Atlantisz földrész egy
része. Az is hasonlóképpen biztos, hogy a hindu Purana-kban Atlantiszt jelölték meg
36
Shesha, másként Ananta, a végtelen, az ezoteria szerint az „Örökkévalóság Ciklusa”, adta át
asztronómiai tudását India legrégibb asztronómusának, Garga-nak, aki addig járt a kedvébe, míg mindent
megtudott a bolygókról, s megtanulta értelmezni az előjeleket.
37
Lásd: Prof. A. Weber: Lectures on the Indian Literature, 253. old. Trübner, Asiatic Series.

39
Asuramaya születési helyéül, aki „mágusnak éppen olyan nagy volt, mint asztrológusnak és
asztronómusnak”. Prof. Weber még az indiai zodiákusnak sem hajlandó semmiféle antikvitást
engedélyezni, s úgy tartja, hogy a hinduk semmit sem tudtak a zodiákusról mindaddig, amíg
azt „a görögöktől át nem vették”38. Ez a megállapítás teljesen ellentétben van India legősibb
hagyományaival, s ezért vissza kell utasítani. Ez a visszautasítás annál is inkább jogosult,
mivel maga a német professzor mondja el könyvének előszavában, hogy: „a természetes
akadályokon kívül, amelyek (Indiában) megakadályozzák a kutatást, ráadásul még az
előítéleteknek és a téveszméknek sűrű köde lebeg az ország fölött, mintegy hálóként borítva
be azt.”

Fennakadva ebben a hálóban, nem csoda, ha prof. Weber akaratlan tévedéseket


követett el. Reméljük, most már többet tud.

Nos, akár modern mítosznak minősítjük is Asuramaya-t, s elhisszük, hogy a


macedóniai görögök idejéből való személyiség volt, akár annak tartjuk, aminek őt az
okkultisták mondják, egy bizonyos, az, hogy számításai teljesen megegyeznek a titkos
feljegyzések számításaival.

1884 és 1885 években két igen képzett brahmana39 összeállította a könyvünk más
helyén tárgyalt „kalendáriumot” ezen atlantiszi asztronómusnak tulajdonított roppant ősi
munkák Dél-Indiában feltalált töredékeiből. Ezt a művet – brahmanikus szempontból – a
legkiválóbb pandit-ok kifogástalannak jelentették ki, így az megegyezik az ortodox
tanításokban foglalt kronológiával. Ha összehasonlítjuk a fenti mű megállapításait a néhány
évvel korábban megjelent Isis Unveiled megállapításaival, valamint egynéhány teozófus által
nyilvánosságra hozott töredékes tanítással, végül pedig e könyvben levő, s az okkultizmus
titkos könyveiből vett adatokkal, akkor azt találjuk, hogy mindezek tökéletesen megfelelnek
egymásnak, kivéve néhány részletkérdést, amelyek megmagyarázhatatlanok. Magasabb
beavatások titkait – amelyek épp olyan ismeretlenek a szerző előtt, mint az olvasó előtt –
kellene ugyanis feltárni, s erre nincsen mód.

38
Még a maya indiánok is, Guatemalában, a beláthatatlan őskorból hozták magukkal zodiákusukat.
Amint egy francia író megjegyzi: „a primitív emberek minden korban egyformán cselekedtek, függetlenül az
időponttól, és a földrajzi helytől”.
39
Ez a „kalendárium” a Tirukkanda Panchanga a Kali Yuga 4986. évére. Szerzői: Chintamany
Raghanaracharya, a híres madraszi állami asztronómus fia, és Tartakamala Venkata Krishna Rao.

40
2. STANZA

A TERMÉSZET SEGÍTSÉG NÉLKÜL KUDARCOT VALL

5. Hatalmas korszakok után a Föld szörnyetegeket teremt. 6. A Teremtőknek


nem tetszik. 7. Kiszárítják a Földet. 8. Elpusztítják a formákat. 9. Az első nagy
vízözönök. 10. A kéregalakulás kezdete.

5. A kerék még forgott harmincszor tízmillióig (évig, vagy 300.000.000-ig1). Rupa-kat


(formák) teremtett; lágy köveket, melyek megmerevedtek (ásványok), kemény
növényeket, melyek megpuhultak (növények). Láthatót teremtett a láthatatlanból,
rovarokat és kis életeket (Sarisripa, svapada). Az Anya (a Föld) lerázta őket hátáról,
valahányszor azok elborították (a)… Harmincszor tízmillió után megfordult. Hátára
feküdt, oldalára feküdt… Nem kiáltott az Ég Fiaiért, nem kérte a Bölcsesség Fiait. Saját
kebeléből teremtett. Kifejlesztette a víz-embereket, a retteneteseket és rosszakat (b).

(a) Ez a földtengely elfordulására vonatkozik – ami többször megtörtént – ami


vízözönt és káoszt vont maga után (jóllehet ez a káosz egész más volt, mint az elsődleges
káosz). Ekkor szörnyetegek, félig emberi, félig állati lények keletkeztek. Találunk erre utalást
a Halottak Könyvében, úgyszintén az igen erősen megcsonkított Cutha táblácskákon,
amelyeken a kaldeaiak a teremtés történetét leírták.

Ezek a dolgok nem allegóriák. Itt tényekről van szó, amelyeket éppen úgy megtalálunk
Pymander beszámolóiban, mint a kaldeai teremtés-történetet közlő táblácskákban. E versek
csaknem pontosan ellenőrizhetők a Berosus-szerkesztette kozmogóniával, amelyet a
felismerhetetlenségig eltorzított Eusebius, de amelynek egyes részeit mégis meg lehet találni
ősi görög írók – mint Apollodorus, Alexander Poyhistor, stb. – után fennmaradt töredékekben.
Stanzáinkban kudarcnak nevezik a „rettenetes és rossz víz-embereket”, akiket a fizikai
Természet egyedül hozott létre a „fejlődési impulzus” eredményeként. Ez volt az első kísérlet
az ember teremtésére, amely a Földön levő minden állati élet törekvése, célja és koronája.
Ugyanerről olvasunk a Berosus-féle kozmogóniában, amelyet, mint a pogány képtelenségek
csúcspontját, oly hevesen visszautasítottak. De vajon mivel bizonyíthatnák az evolucionisták,
hogy a dolgok nem úgy folytak le a kezdet kezdetén, mint azok az ősi könyvekben le vannak
írva? Mivel cáfolhatnák meg azt, hogy – amint az a Purana-kban, az egyiptomi és kaldeai
töredékekben, sőt még a Genezis-ben is le van írva – két, sőt több „teremtés” is volt bolygónk
utolsó kialakulása előtt, s hogy bolygónk változó geológiai és klimatikus viszonyai között
megváltozott a Föld növény- és állatvilága, sőt megváltoztak az emberek is? De ezt az
állításunkat nemcsak minden ősi kozmogónia igazolja, hanem megegyezik az a modern
tudomány feltevéseivel is, sőt egy bizonyos fokig még a fejlődés-elmélettel sem áll
ellentétben, mint azt pár szóval mindjárt be is mutatjuk.

A legkorábbi világ-kozmogóniákban nincs „sötét teremtés”, nincs „gonosz sárkány”,


akit a Napisten legyőz. Még az akkádoknál is a Nagy Mélység – a Vizes Szakadék vagy Tér –
Ea-nak, a Bölcsességnek, a megismerhetetlen végtelen Istenségnek volt a szülőföldje és
lakhelye. De a semitáknál és a későbbi kaldeusoknál a Bölcsesség mérhetetlen Mélye durva
1
Ez években 300 millió évet, másként Három Okkult Korszakot jelent. A Rig Véda ugyanezt a
felosztást adja. A „Orvos Himnuszában” (X. 97. old.) az van, hogy „a növények az Isteneknél Három
Korszakkal (Triyugam) hamarabb jelentek meg” Földünkön. (Lásd e Stanza végén a „Brahmanák
kronológiáját”.)

41
Anyaggá válik, bűnös szubsztanciává. Ea átváltozik Tiamat-tá, a Merodach vagy Sátán által
az asztrális hullámokkal leölt Sárkánnyá.

A hindu Purâna-kban Brahmâ, a Teremtő, többször, minden egyes kudarc után, de


novo nekikezd a „teremtés”-nek. A mű két nagy Teremtést említ2, a Padma-t és a Varâha-féle
teremtést, amikor a Földet Brahma, vaddisznó formájában, mint Varâha Avatâra, kiemeli a
vizekből. A teremtés itt, mint a Teremtő Isten sportja, szórakozása (Lîlâ) szerepel. A Zohar
elsődleges világokról beszél, amelyek alighogy létrejöttek, mindjárt el is pusztultak. Ugyanezt
mondja a Midraish is, ahol Abahu rabbi világosan megmagyarázza (Lásd: Bereschith Rabba,
Parscha IX.), hogy a „Szent Egy” különböző világokat teremtett és rombolt szét, mielőtt a
jelenlegit sikerült létrehozni. Ez nemcsak a Tér egyéb világaira vonatkozik, hanem saját
bolygónk egyik misztériumára, amelyet az „Edomi Királyok”-ról szóló allegóriában lehet
megtalálni. A szavakat: „Ez tetszik nekem” – elismétli a Genezis is (I. 31.), jóllehet eltorzított
módon, mint rendesen. A kaldeai kozmogóniai töredék, az ékírásos feljegyzésekben és másutt
is, az emberek és állatok két különálló teremtéséről számol be. Az első teremtést el kellett
pusztítani, mert nem sikerült. A kozmogóniáról szóló táblácskák azt bizonyítják, hogy
jelenlegi teremtésünket több teremtés előzte meg (Lásd Hibbert Lectures, 390. oldal). S amint
a The Quabbalah szerzője kimutatja, a Zohar-ban, a Siphra Dzenioutha-ban, a Jovah Rabba-
ban, 128a, stb. a Kabbala ugyanezt állapítja meg.

(b) Oannes vagy Dagon, a kaldeai „ember-hal”, két részre osztja kozmogóniáját és
genezisét. Először beszél a sötétségről és a vizek mélyéről, ahol a legfertelmesebb lények
laktak – szárnyas emberek négy- és két szárnnyal, kétfejű emberi lények kecskeszarvakkal és
lábakkal – lásd a mi „bakkecske-embereinket”3 – hippocentaurok, emberfejű bikák, halfarkú
kutyák. Egyszóval különböző állatok és emberek, halak, csúszómászók és egyéb
szörnyállatok kombinációiról beszél, amelyek egymás formáját és fejét öltik magukra. Az a
női elem, amelyben ezek éltek, a Tenger vagy „Víz”, megszemélyesítője pedig Thalatth, akit
végül is Belus, a férfi princípium győz le. Alexander Polyhistor ezt mondja:

Belus jött és kettévágta a nőt; egyik feléből megformálta a földet, a másik feléből pedig az
eget; ugyanakkor pedig elpusztította a benne lévő állatokat.

Amint Isaac Myer igen helyesen megjegyzi:

Az akkádoknál minden természeti erőnek vagy tárgynak megvolt a Zi-je vagy Szelleme. Az
akkádok isteneiket háromságokra osztották, többnyire férfi háromságokra (talán inkább nem
nélküliekre?); a semitáknak szintén hármas isteneik voltak, de ők már bevezették a nemeket,
vagyis a fallicizmust. Az árjáknál és a korai akkádoknál minden dolog a Teremtőből vagy a
Logoszból közvetített emanáció. A semitáknál minden dolog nemzés által keletkezik.

2
Ezeket nem kell összetéveszteni a Kalpák alatti hét teremtéssel vagy osztállyal. Itt az Elsődleges és
Másodlagos Teremtésről van szó; lásd: I. köt. A hét teremtés.
3
Miért találjuk meg mindenütt ezeket az elképzeléseket? A kínaiaknak hasonló hagyományaik vannak.
A Shan-Hai-King a „Tengeri és szárazföldi csodák” c. műben, amelyet Chung Ku történész írt le Yü császár (Kr.
e. 2255) által készített kilenc urnán levő felirati szöveg után, Kwoh P’oh kommentátor szerint le van írva egy
találkozás kétarcú emberekkel, akiknek fején elől és hátul arc volt, továbbá kecske testű és emberi arcú
szörnyalakokkal, stb. Gould Mythical Monster c. művében a 27. oldalon a természettörténettel foglalkozó
szerzők neve között megemlíti Shan-Hai-King nevet. „Kwoh P’oh (Kr. u. 276-324) kommentátor szerint ezt a
művet háromezer évvel korábban, vagyis hat dinasztia távolságban gyűjtötték össze. A Ming dinasztiabeli Yang
Sun (ez a dinasztia Kr. u. 1368-ban kezdődött) megállapítja, hogy a művet Kung Chia és Chung Ku állította
össze” – amint ezt már fent is megállapítottuk. „Chung Ka… a Hia dinasztia utolsó császárának korában (Kr. e.
1818), attól való féltében, nehogy a császár elpusztítsa a múltra és az akkori időkre vonatkozó könyveket,
elvittem őket magával Yin-ba való menekülésekor.”

42
6. A retteneteseket és rossz víz-embereket ő maga teremtette a többiek maradványaiból.
(Az ásványi, növényi és állati maradványokból.) Megalkotta őket az első, a második és a
harmadik (Körök) salakjából és iszapjából. A Dhyanik jöttek és megnézték… Jöttek a
Dhyanik4 a ragyogó Atya-Anyától, a fehér (Nap-Hold - szoláris-lunáris) tájakról, a
halhatatlan halandók hajlékaiból. (a)

(a) A mi magyarázataink, a Stanzák szerint, sokkal világosabbak, mint a Cutha


táblácskán adott teremtés-legenda lenne, ha az teljes egészében megmaradt volna.
Mindazonáltal az, ami fennmaradt, egybehangzó a mi állításainkkal. A táblácskán pl. az
„Angyalok Ura” elpusztítja a mélyben levő embereket, s a leöldösés után „nem maradtak
hullák és roncsok”. Ezek után a Nagy Istenek embereket teremtenek a pusztaság madarainak
testével, emberi lényeket, „hét királyt, testvéreket ugyanabból a családból”, stb.; ez utalás akar
lenni az elsődleges éterikus testre, amellyel az emberek menni éppen úgy tudtak, mint
repülni5, de azután ezeket is „elpusztították”, mert nem voltak „tökéletesek”, vagyis „nem
nélküliek voltak, mint Edom Királyai”.

A metaforákat és allegóriákat félretéve, vajon mit szólna a tudomány a fajok


elsődleges teremtésének ehhez az elképzeléséhez? Természetesen tiltakozni fog az ellen, hogy
„Angyalok” és „Szellemek” is kivették volna részüket a teremtésből. De ha szerintük csak a
Természet és a fejlődés fizikai törvényei hoztak létre mindent, ami a Földön jelenleg van,
akkor miért ne lehetne elképzelni azt, hogy akkor, amikor a bolygónk vízzel volt borítva,
létezhettek olyan „mélységek”, amelyekben szörny-lények sokasága élt? Vajon azt
kifogásolnák, hogy léteztek „emberi lények” és állatok emberi fejjel és kettős arccal? De ha az
ember csak magasabbrendű állat, s az átalakulások hosszú sorozatain át fejlődött ki az
állatból, akkor miért ne lehetett volna a hiányzó láncszemnek, a Természet korai erőfeszítései
idején állati testhez tartozó emberi feje, vagy fordítva, emberi testhez állati feje? Hát
nincsenek-e bizonyítékaink arra nézve, hogy a geológiai korszakok alatt a csúszómászók és
emlősök periódusában léteztek gyíkok madárszárnyakkal, s kígyófejű emlősök?6 Sőt tovább
érvelve a tudomány szemszögéből, a mai modern emberi faj nem produkál-e olykor szörny
példányokat: kétfejű gyermekeket, emberfejű állati testeket, kutyafejű csecsemőket, stb.?
Mindez azt bizonyítja, hogyha a Természet még manapság is képes ilyen csínytevésekre,
jóllehet már korszakok óta megállapodott a fejlődés rendes menetében, akkor – kezdeti
próbálkozásai idején – a Berosus leírásához hasonló szörnyek előfordulásának megvolt a
lehetősége; sőt ez a lehetőség valamikor törvény volt, még mielőtt a Természet a különféle
adottságokból kiválasztotta, és módszeresen kidolgozta volna a megfelelő típust.
Mindezeknek tényleges bizonyítéka a tudomány által is elismert „reverzió” (az eredeti
alakhoz való visszatérés) puszta ténye.

Tantételeink tehát ezt tanítják, s számtalan bizonyítékkal igazolják is. Mi azonban nem
várunk arra, hogy akár a dogmatikus teológia, akár pedig a materialista tudomány elismerje
igazunkat, hanem folytatjuk Stanzáinkat. Hadd beszéljenek e Stanzák magukért, amint
megvilágítjuk őket a kommentárokkal és azok magyarázataival. E kérdések tudományos
vonatkozásait pedig később fogjuk tárgyalni.

Bemutattuk tehát, hogy a fizikai természet, ha magától kell állati és emberi fajt
teremtenie, kudarcot vall. A természet létre tudja hozni a két első birodalmát, valamint az
4
Istenek és Planetáris szellemek, különösen Ribhu-k. „A három Ribhu”, akikből „háromszor hét” lesz.
Ajándékaik ugyanis ennyit tesznek ki.
5
Emlékezzünk vissza Platón „szárnyas faj”-ára, és a Popol-Vuh beszámolójára az első emberi fajról,
amely járt, repült, s távol levő dolgokat látott.
6
Lásd Mythical Monsters, Charles Gould könyve.

43
alacsonyabbrendű állatok birodalmát is, de amikor az ember következik sorra, akkor már
intelligens, független és spirituális erőkre van szükség megteremtéséhez, a „bőrtakarón” és az
„állati élet leheletén” kívül. Az előző körök monádjainak személyiségük felépítéséhez
valamivel többre is szükségük van, mint tisztán fizikai anyagra, különben a „Frankenstein-
szörnynél” is alacsonyabbra süllyednek7.

7. Nem tetszett nekik. Nem a mi testünk. (Mondták ők.) Nem alkalmas Rúpák az
Ötödikhez tartozó Fivéreknek. Nem jó darabjai az életeknek8. Tiszta vizet kell inniuk,
nem zavarosat. (a) Szárítsuk ki a vizeket.

(a) A Kommentárokhoz tartozó Katekizmus ezt mondja:

Anyagi világokból szállnak le azok, akik az új Manvantara-kban megalkotják a fizikai embert.


Ezek alsóbbrendű Lha-k (Szellemek), akiknek kettős testük van (asztrális test, éterikus
formában). Ők alakítják és teremtik a mi illúzió-testünket…

A Lha (Pitrik) által kilövellt formákban a Várakozás Szféráiból9 leszáll a Két Betű (a Monád,
más néven Kettős Sárkány)10 E két betű azonban olyan, mint a tető, s nincsenek falai vagy
oszlopai, amelyekre támaszkodhatna…

Az embernek négy Lángra és három Tűzre van szüksége, hogy eggyé váljon a Földön, s a
tökéletességhez pedig meg kell szereznie a negyvenkilenc Tűz lényegét. 11 Azok, akik

7
A nemrégiben megjelent Introduction a l’Etude des Races Humaines c. mű első kötetében a szerző, M.
de Quatrefages bebizonyította, hogy a harmadkor utáni korszak óta, sőt még korábbi időktől kezdve is – mivel e
korokban Földünkön már többféle emberfaj létezett szétszórtan – fizikai felépítésében az emberfaj létezett
szétszórtan – fizikai felépítésében az ember semmit nem változott. S minthogy az embert korszakokon át a
korszakok szerint változó fauna vette körül, amely periódusonként vagy ciklusonként módosult, kihalt, majd más
formában újraszületett, úgyhogy ma már nincs a földön egyetlen olyan, akár kicsiny, akár nagy állat, amely azon
korszakokban, vagyis a harmadkorban együtt élt volna az emberrel. Ha tehát minden állat átváltozott, kivéve
magát az embert, ez a tény nemcsak az ember ősrégiségét bizonyítja, hanem azt is, hogy az ember egy különálló
birodalmat képez. Bajon miért csak egyedül ő nem változott meg? Azért – mondja de Quatrefages – mert az a
fegyver, amelyet az ember a Természettel, a folyamatosan változó geológiai körülményekkel és az elemekkel
szemben használt, nem a puszta fizikai erő vagy test, hanem a pszichikai erő volt, szemben az állatokkal, melyek
csak az előzővel bírnak. Ha az embernek csupán annyi intelligenciája vagy esze lenne, mint amennyi a többi
emlősnek van, akkor jelenlegi testi felépítésével a föld legtehetetlenebb teremtménye lenne. S minthogy minden
bizonyíték arra mutat, hogy az emberi organizmus összes jellegzetességeivel, különlegességeivel és
ideoszinkráziáival oly távoli geológiai korszakokban létezett már földgömbünkön, amikor a jelenleg létező
emlős-formáknak egyik fajtája nem volt még meg, mire lehet ebből elkerülhetetlenül következtetni? Nos arra,
hogy mivel az összes emberfajok végeredményben egyetlen emberi nemhez tartoznak, világos, hogy ez az
emberi nem a legrégibb az összes jelenleg élő emlős között. Az ember a legállandóbb és legmaradandóbb az
emlősök között, mert hiszen amikor a jelenleg ismert emlősök még kezdetleges formáikban sem jelentek meg
Földünkön, az ember már éppoly teljesen ki volt fejlődve, mint most. Ez tehát a nagy francia természettudós
véleménye, amellyel döntő csapást mér a darwinizmusra.
8
A Harmadik Kör „látszat”-embereinek, a hatalmas majomszerű formáknak a monádjai.
9
A közbeeső szférák, ahol a Nirvánába el nem jutott Monádok – mint mondják – öntudatlan
tétlenségben szunnyadnak a Manvantarák között.
10
Az ezoterikus rendszerben az emberben levő hét princípiumot hét betűvel jelképezik. Az első kettő
sokkal szentebb, mint a Tetragrammaton négy betűje.
11
Más helyeken megmagyarázva. A Három Tűz Pavaka, Pavamana és Shuchi, akiknek 45 fiuk volt, ez a
45 Fiú, három Atyjukkal, és ezek Atyjával, Agni-val képezik a 49 tüzet. Pavamana, a dörzsölés által keletkező
tűz, az Asurák Tüzének szülője; Shuchi, a szoláris tűz, az Istenek tüzének a szülője; Pavaka pedig az elektromos
tűz, a Pitrik Tüzének a szülője. (lásd Vayu Purana.) Se ez a magyarázat az anyagi, földi síkra vonatkozik. A
Lángok tovatűnők és csak periodikusak; a Tüzek örökkévalók hármas egységükben. Ezek a négy alsó és a
három felső emberi princípiumnak felelnek meg.

44
elhagyták a Felső Szférákat, az Akarat Istenei12, fogják befejezni az illúzió Manuját. Mert a
„Kettős Sárkány” nem tudja megragadni a puszta formát. Olyan ő, mint a szellő, ha nincs fa
vagy ág, amely befogadja és megtartja. Nem tudja ott a formát befolyásolni, ahol nincs átadó
közeg (Manasz, „elme”), s a forma nem ismeri őt.

A legmagasabb világokban három egy13 a Földön (eleinte) az egyből kettő lesz. Olyanok, mint
egy háromszög két oldala, s az alap hiányzik – s ez a harmadik tűz. (Cathechism, Book III.
Sec. 9.)

Mielőtt tovább mennénk, ez bizonyos magyarázatra szorul. Árja hindu testvéreink


kedvéért – akiknek ezoterikus interpretációik esetleg különböznek a miénktől – az előbb
mondottak magyarázatát saját exoterikus könyveik, éspedig a Purana-k bizonyos részleteivel
fogjuk megvilágítani. A Purana-k allegóriáiban Brahma, aki kollektíve a világegyetem
teremtő erejét jelenti, így van jellemezve:

A Yuga-k (ciklusok) kezdetén… eltelve a teremtés iránti vággyal és erővel, a teremtendő


dolgok befolyásától késztetve, újra és újra, minden Kalpa kezdetén útjára bocsát egy újabb teremtést.
(lásd: Vishnu Purana, I. kötet, 1. fejezet, 5. záró sloka, valamint Manava Dharma Shastra, I. 30.)

Ajánlatos tehát megvizsgálni a Vishnu Purana exoterikus beszámolóját, s megnézni,


mennyiben egyezik vagy nem egyezik a mi okkult verziónkkal.

Az Isteni Lények teremtése az exoterikus beszámolókban

A Vishnu Purana-ban, amely bizonyára a legősibb az ilyen nevű írások között, azt
találjuk – mint a többiben is – hogy Brahma, mint férfi Isten, a teremtés céljából „három
tulajdonsággal felruházott négy testet vesz magára”14. Az írás így szól: „Ily módon, Maitreya,
Jyotsna (hajnal), Râtri (éjszaka), Ahan (nappal) és Sandhyâ (este vagy szürkület) Brahmâ
négy teste”. (Wilson fordítása, I. kötet, 81. oldal). Parasâra úgy magyarázza, hogy amikor
Brahmâ újra akarja teremteni a világot, s akaratával megalkotni a négyféle állapotú
nemzetséget, vagyis a lények négy rendjét, – akik az Istenek (Dhyan Chohan-ok), a
Démonok15 (vagyis ezeknél anyagiasabb Dévák), az Ősök (Pitrik) és az Emberek elnevezést
kaptak, – akkor „elméjét önmagában vonja össze”.

Különösen hangzik, de Brahma először a DÉMON-okat teremti meg, akik ezek szerint
megelőzik az Angyalokat vagy Isteneket. Ez nem összeegyeztethetetlen a dolgok rendjével, s
nem is következetlenség, hanem – akárcsak a többi – mély ezoterikus jelentéssel bír, ami
teljesen világos azok előtt, akik mentesek a keresztény teológiai előítélettől. Hogy miért előzi
meg a Démonok teremtése a többi rend teremtését, ennek okát csak az fogja felfogni, aki
szem előtt tartja azt, hogy az Ön-tudatosság gyökere a Mahat princípium, másként Intellektus
vagy „Egyetemes Elme” (Mahat szó szerint annyi, mint „Nagy”). A Mahat princípiumot az
ezoterikus filozófia a „megnyilvánult mindentudásnak” tartja, – a Vishnu Purana szerint
Mahat a Pradhana, az Elsődleges Anyag „első teremtménye”, az okkultizmus tanítása szerint
12
A Sura-k, akikből később A-Sura-k lettek.
13
Atma, Buddhi és Manasz. A Devachan-ban szükség van a Manasz magasabb elemére, hogy a
testnélküli Monád észlelőképes és tudatos állapotba kerülhessen.
14
Az ezoteriában ez egyenesen a megnyilvánult Brahma vagy az Univerzum hét princípiumára
vonatkozik, ugyanolyan sorrendben, mint az embernél. Exoterikusan ez csak négy princípium.
15
A démon szó itt igen tág értelmű, minthogy ez a kifejezés nagyszámú alacsonyabbrendű – azaz
anyagibb – Szellemre vagy Istenre vonatkozik, akiket azért neveznek így, mert „harcban” állnak a
magasabbrendűekkel; de ezek nem ördögök.

45
azonban Mahat a Parabrahman vagy ezoterikus SAT, vagyis az Egyetemes Lélek első
kozmikus aspektusa16. Az un. Démonok – ezoterikusan az önérvényesítő és intellektuálisan
aktív princípium – voltaképpen a teremtés pozitív pólusát jelentik, – tehát először jönnek létre.
A Purana-kban az allegorikusan elbeszélt folyamat röviden így hangzik:

Miután elméjét önmagában vonta össze, s a Sötétség tulajdonsága árasztotta el Brahma


magára vett testét, legelőször is, combjából kiáradva, létrejöttek az Asura-k; minek utána elhagyván
ezt a testet, az átváltozott az Éjszakává. (Lásd 4. köt. 2. rész, 4. szakasz: A bukott angyalok mítosza.)

Ebben két fontos dolog foglaltatik: (a) A Rig Véda-ban eredetileg az „Asura-k” mint
spirituális isteni Lények szerepelnek. A szó etimológiája az Asu, lehelet, „Isten Lehelete”,
kifejezésből vezethető le, ami ugyanannyit jelent, mint a „Legfőbb Szellem”, vagy a
zoroaszteri „Ahura”. Csak később, teológiai és dogmatikus célokra mutatták be őket úgy,
mint akik Brahma combjából áradtak ki, s nevüket is úgy magyarázták, hogy azaz a
fosztóképzőből és a Sura, Isten szóból származik, tehát jelentése „nem-Isten”, s így lettek ők
az Istenek ellenségei. (b) Kivétel nélkül valamennyi ősi teogónia – kezdve az árja és
egyiptomitól egészen Hesiodod-ig – a kozmikus fejlődés rendjében az Éjszakát a Nappal elé
helyezi. Még a Genezisben is „sötétség volt a mélység színén” (I. 2.) az „első nap” előtt (I. 5.)
Ez onnan van, hogy valamennyi kozmogónia – kivéve a Titkos Tanítást – az un. „Második
Teremtés”-sel kezdődik, vagyis a Megnyilvánult Világegyetemmel, amelynek származásánál
határozott különbséget kell tenni az Elsődleges Teremtés örök világossága között, – melynek
titka örökre „Sötétség” marad a profán ember kutató véges felfogása és értelme számára – és a
megnyilvánult látható természet másodlagos fejlődése között. A Véda ezen megosztás teljes
filozófiáját tartalmazza, s így a mi orientalistáik soha pontosan nem tudták megmagyarázni,
minthogy egyáltalán nem értették meg.

A teremtést folytatva, Brahmâ egy másik formát vesz magára, a Nappal képét, s
leheletéből megteremti az isteneket, akik a jóság (passzivitás)17 tulajdonságával bírnak. Ezen
új testében a nagy passzivitás tulajdonsága uralkodott, amely egyben (negatív) jóság is, s ezen
személyiség oldalából áradtak ki a Pitri-k, az emberek nemzői, minthogy – a szöveg szerint –
Brahmâ „úgy gondolt magára (a folyamat alatt), mint a világ atyjára”.18 Ez a Kriya-sakti, a
titokzatos Jóga-képesség, amit másutt már elmagyaráztunk. Brahmâ ezen teste, ha leveti,
Sandhya lesz, az Esti Szürkület a Nappal és az Éjjel közötti idő.

Végül Brahmâ felvette legutolsó formáját, amelyet az ocsmányság tulajdonsága


árasztott el. S ebből a testből, amelyet az ocsmányság (szenvedély) van túlsúlyban, jöttek létre
az emberek. Ezen testből, ha leveti, keletkezik a hajnal, vagy reggeli szürkület – az Emberiség
hajnala. Itt Brahmâ ezoterikusan a Pitrik helyett szerepel. Ő kollektíve Pitar, az „Atya”.

Most pedig megmagyarázzuk ezen allegórai igazi, ezoterikus jelentését. Az


allegóriában Brahmâ személyesen szimbolizálja a világ és az emberek kollektív teremtőit,
vagyis magát az univerzumot, annak számtalan mozgó és (látszólag) mozdulatlan
16
Az emberben a princípiumoknak ugyanez a rendje: Atma (Szellem), Buddhi (Lélek), az előbbinek a
hordozója, minthogy az Anyag a Szellem Vahan-ja, és Manas (Elme), a harmadik, vagy mikrokozmikusan az
ötödik. A személyiség síkján Manas az első.
17
Ezek szerint – mondja a Kommentár – az a mondás, hogy „nappal az Istenek, éjjel pedig a Démonok
a leghatalmasabbak”, tisztán csak allegorikus.
18
Ez az önmagára gondolás ilyen, olyan vagy amolyan formában mindenféle pszichikai, sőt fizikai
jelenség létrehozásában az egyik fő tényezőt jelenti. Azon szavak: „bárki mondja e hegynek, hogy mozdulj el
helyedről, s omolj a tengerbe, s nem kételkedik…ezen dolog meg fog történni”, nem üres szavak. Csak a „hit”
szót kell AKARAT-nak értelmezni. A hit akarat nélkül olyan, mint a szélmalom szél nélkül – eredményt nem tud
létrehozni.

46
teremtményével együtt19. Ő kollektíven a Prajâpati-k, a Teremtés Urai; a négy test pedig a
teremtő erők vagy Dhyan Chohan-ok négy osztályát jelenti, amint az az I. kötet 7.
Stanzájában, az 1. sloka kommentárjában le van írva. Brahmâ ezen Négy Testének helyes
értelmezésén alapszik a világon levő jó és rossz un. „Teremtés”-ének, valamint az ebből
keletkező teljes Manvantara-i Ciklusnak a teljes filozófiája.

Az olvasó már eléggé elő van készítve a most következő fejtegetések igazi, ezoterikus
jelentésére. De még egy fontos dolgot is tisztázni kell. A keresztény teológia önkényesen
felállította a tételt, hogy a Sátán a Bukott Angyalokkal együtt a legkorábbi teremtéshez
tartozott, mivel Sátán volt Isten arkangyalai között a legelőbb teremtett, a legbölcsebb, a
legszebb. A keresztény teológia ezzel megütötte az alaphangot, kiadta a jelszót. Ettől kezdve
valamennyi pogány szentírásban ugyanezt a magyarázatot keresték, kimutatták, hogy e
szentírások démonikusak, s azt hirdették és hirdetik ma is, hogy az igazság és a tények a
kereszténységgel kezdődnek, s csak ott találhatók. Még az orientalisták és mitológusok maguk
is, közöttük sok nem is keresztény, hanem „hitetlen”, továbbá a tudomány emberei,
öntudatlanul, pusztán a gondolattársítás és a szokás hatalmánál fogva belezökkentek a
teológus kerékvágásba.

A hatalomvágyon és ambíción alapuló tisztán brahmanikus meggondolások a


tömegeket tudatlanságban hagyták a nagy igazságokra vonatkozólag. Ugyanezek az okok a
korai keresztények közötti beavatottakat arra késztették, hogy hallgassanak, azok pedig, akik
mit sem tudtak az igazságról, eltorzították a dolgok rendjét, s az „Angyalok” Hierarchiáját az
exoterikus forma után ítélték meg. Így történt, hogy a népszerű hitvallásokban az Asura-k
mint pártütő kisebb istenek szerepelnek, akik a Nagyokkal harcoltak, a legmagasztosabb
Arkangyal pedig, valójában az Agathodaemon, a legősibb kegyes Logosz, a teológiában mint
az „Ellenség” vagy a Sátán van feltüntetve. De vajon jogosult-e ez a beállítás, ha az ősi
írásokat helyesen interpretáljuk? A választ ez: semmi esetre sem. A mazdeani írások, a Zend
Avesta, a Vendidad és egyéb írások helyesbítik és kimutatják a hindu Pantheon Isteneinek
későbbi korban történt cseles pozíció-eltolódásait, és visszahelyezik Ahura segítségével az
Asura-kat a teogóniában őket megillető helyre. Hasonlóképpen a nemrég felfedezett kaldeai
táblácskák is helyreállítják az első inteni emanációk jó hírnevét. Mindez könnyen
bizonyítható. A keresztény angyaltan közvetlenül és kizárólag a farizeusoktól származik, akik
dogmáikat Babilonból hozták magukkal. Mózes törvényeinek igazi őrzői, a szadduceusok,
semmit sem tudtak az angyalokról, még az emberi lélek (de nem a személytelen Szellem)
halhatatlanságát is tagadták. A Bibliában más angyalokról nem beszélnek, csupán „az Isten
Fiairól”, akiket a Genezis VI. fejezetében említenek – ezeket most Nephilim-nek, Bukott
Angyaloknak tekintik – továbbá néhány emberi formájú angyalról van szó, a Zsidó Isten
„küldötteiről”. A Zsidó Isten rangja különben az eddiginél alaposabb analízisre szorul. Amint
már előbb bemutattuk, a korai akkádok az Asura-kat Ea-nak, Bölcsességnek hívták. Ezt a
későbbi akkádok és semiták eltorzították, s lett belőle Tismat, Tisalat és Berosus Thallath-ja, a
női Tengeri Sárkány, ma pedig Satan. Valóban: „Mily mélyre buktál (az emberek kezétől) ó
ragyogó Csillag, s a Hajnal Fia!”

Nos, mit mondanak el a babiloni „Teremtés”-legendák, amelyeket asszír cserép-


töredékeken találtak, s amely legendákon a farizeusok megszerkesztették a saját angyal-
tanukat? Nézzük meg, mit találunk Mr. George Smith: Assyrian Discoveries (398. oldal) és
Chaldean Account of Genesis (107. oldal) c. műveiben. A Hét Gonosz Isten vagy Szellem

19
Ugyanezt a gondolat található a Genezis első négy fejezetében, ahol az „Úr” és az „Isten” egyfelől
Elohim-ot, másfelől az androgün Eloha-t jelenti.

47
történetét tartalmazó táblán a következő beszámolót találjuk; a fontosabb részeket dőlt
betűvel szedtük:

1. Az első napokban a gonosz Istenek,


2. az angyalok, kik fellázadtak, kik az ég alsó részén
3. lettek teremtve,
4. gonosz munkájukat végezték
5. gonosz elmével tervezve… stb.
6.
Itt tehát egy folyamatos szövegű töredékből, ahol nem lehet kétség az értelmezésben, a
lehető legvilágosabban kitűnik, hogy a „pártütő angyalokat” az ég alsó részén teremtették,
vagyis ők a fejlődés materiális síkjához tartoztak és tartoznak, s mivel ezt a síkot érzékeinkkel
nem ismerhetjük fel, az számunkra általában láthatatlan marad, s így szubjektívnek tekinthető.
Nem volt-e igazuk mégis a gnosztikusoknak, akik azt állították, hogy a látható világ, s
különösen a Föld teremtését az alacsonyabb angyalok, a kisebb Elohim, kiknek egyike –
szerintük – Izrael Istene volt, végezték? Ezek a gnosztikusok időben közelebb voltak az ősi
Titkos Tanítás feljegyzéseihez, s így feltételezhetjük, hogy jobban tudták annak tartalmát,
mint a be nem avatott keresztények, akik több száz évvel később elhatározták, hogy
újrafogalmazzák és helyesbítik az elmondott dolgokat. De lássuk, mit mond még később
ugyanaz a tábla:

7. Heten voltak (a gonosz istenek)… (Ezután leírja ezeket, a negyedik közülük a „kígyó” volt,
az emberi fejlődés negyedik fajának fallikus szimbóluma.)
15. Mind a hét küldöttje Anu Istennek, királyuknak.

Nos, Anu a kaldeai Szentháromság egyik tagja, s egyik aspektusában azonos Sin-nel, a
Holddal. A héber Kabbalában a Hold minden materiális élet csírájának, az Argha-ja, és még
szorosabban kapcsolódik kabbalisztikusan Jehová-hoz, aki kettős nemű, mint Anu is az. Az
ezoteriában mindkettő képviselve van, s e kettős aspektusból szemlélik: hímnemű vagy
spirituális, és nőnemű vagy materiális, másként Szellem és Anyag, a két ellentétes princípium.
Ennek következtében „Anu küldöttei” – aki különben Sin, a Hold, a 28 – 41 sorokban végül is
legyőzetnek ugyanezen Sin által Bel, a Nap, és Istar, a Vésnusz segítségével. Az
asszirológusok ezt ellentmondásnak tartják, pedig semmi más, mint az ezoterikus tanítás
metafizikája.

Minthogy a „Bűnbeesés” misztériumának hét kulcsa van, ennek több tolmácsolását


ismerjük. A teológiában ráadásul két „Bűnbeesés” van: az arkangyalok fellázadása és az ő
„Bukásuk”, valamint Ádám és Éva „Bűnbeesése”. Ezek szerint úgy az alacsonyabb, mint a
magasabb hierarchiák egy feltételezett bűnnel vannak terhelve. A „feltételezett” kifejezés az
igazi és helyes jelző, mert mindkét esetben helytelen az értelmezés. Az okkultizmusban
mindkettőt karmikus következménynek tekintik, s mindkettő a Fejlődés törvényének tartozéka
– amely egyrészt intellektuális és spirituális, másrészt pedig fizikai és pszichikus. A
„bűnbeesés” vagy „bukás” egy univerzális allegória. Ez az allegória a fejlődés létrájának
egyik végén egy „lázadást” mutat be, vagyis a megkülönböztető intellektus vagy tudat
cselekvését a különböző síkokon, hogy egyesülni tudjon az Anyaggal. A másik, az alsó végén
pedig az Anyag fellázadását a Szellem ellen, vagyis cselekvést a spirituális inercia ellen.
Ebben rejlik a tévedés csírája, amely oly szerencsétlen hatással volt a civilizált társadalom
intellektusára több, mint 1800 éven át. Az eredeti allegóriában az Anyagot – tehát az
anyagiasabb angyalokat – tekintették a Szellem legyőzőjének, vagyis az erre a síkra „bukott”
Arkangyalok legyőzőjének.

Ők, a lángpallosúak (az állati szenvedélyűek) üldözőbe vették a Sötétség Szellemeit.

48
Mégis ez utóbbiak voltak azok, akik a tudatos és isteni spiritualitás győzelméért
harcoltak a Földön, s elbuktak, mert az Anyag hatalma legyőzte őket. A teológiai dogma
azonban éppen az ellenkezőjét állítja. Jehova képviselője Mihály, „aki hasonlatos Istenhez”,
vezeti az Égi Seregeket – amint Milton elképzelése szerint Lucifer a pokolbeliek seregének
vezére – és legyőzi a Sátánt. Igaz az, hogy Mihály természete függ Teremtőjétől és
Mesterétől. Azt, hogy ki ez utóbbi, csak akkor tudhatjuk meg, ha az „Égiek Háborújának”
allegóriáját az asztronómia kulcsának segítségével gondosan tanulmányozzuk. Amint Bentley
kimutatta, Hesiodos „Titánok harca az Istenek ellen”, valamint a Purâna-i legenda az Asura-k
(vagy Târakâmaya-k) háborúja a dévák ellen teljesen azonos egymással, kivéve a neveket. A
csillagok aspektusaiból kiderül (Bentley a Kr. E. 945 évet vette, amint az ilyen együttállás
legközelebbi dátumát), hogy:

Valamennyi bolygó, a Szaturnusz kivételével, az égnek


Ugyanazon oldalán volt, amint a Nap és a Hold.

Vagyis Szaturnusz ellenfelei voltak. És mégis Szaturnusz, vagyis a zsidó „Hold-isten”


győz, úgy Hesiodos, mint Mózes szerint, s egyiket sem értették meg. Így történt, hogy az igazi
értelem eltorzult.

8. Jöttek a lángok. A tüzek szikrákkal; az éjszaka tüzei és a nappal tüzei. (a)


Kiszárították a zavaros sötét vizeket. Saját hőjükkel felitatták. A Magasság Lha-i
(Szellemek), a Mélység Lhamayin-ja (szintén Szellemek) eljöttek. (b) Megölték a
két- és négyarcú formákat. Legyőzték a kecske-embereket, a kutyafejű
embereket, a haltestű embereket.

(a) A „Lángok” a Szellemek egy Hierarchiája, párhuzamos, sőt talán azonos az Izsaiás
(VI. fej. 2 – 6.) által említett „égő” tüzes Saraph-al (Seraphim), akik a héber teogónia szerint
a „Mindenható trónjánál” szolgálnak. A „Lángok” ura Melha. Egy népszerű legenda szerint,
amikor a Földön megjelenik, egy Buddha személyiségét veszi magára. Ő egyike a legrégibb
és legtiszteltebb Lha-knak, egy buddhista Szent Mihály.

(b) A „Mélység” szót ne csak úgy értelmezzük, hogy az pokolbeli régiókat jelent. Itt
csupán egy spirituális vagy inkább éterikus, alacsonyabbrendű lényről van szó, aki Földünk
közelében van, vagy egy fokkal magasabban, mint a mi földi szféránk. A Lha-k pedig a
magasabb szférák szellemei, - innen ered Tibet fővárosának, Lha-ssa-nak a neve.

A fenti slokahoz – a tisztán fizikai természetű, s Földünkön levő élet fejlődéséhez


tartozó magyarázaton kívül – még egy allegorikus értelmet is lehet fűzni, vagy helyesebben,
amint tanítják, többet is. A LÁNGOK, vagy „Tüzek” a Szellemet vagy férfi elemet jelentik,
míg a „Víz”, az anyag vagy az ellenkező elem. S itt megint megtalálhatjuk a Szellem azon
cselekedetében, hogy megöli a tisztán anyagi formát, azon örök harcra való utalást, amely a
fizikai és a pszichikus síkon a Szellem és az Anyag között végbemegy. Ez ráadásul egy
tudományos kozmikus tény. Mert a következő versben ezt halljuk:

9. A Víz-anya, a nagy tenger, sírt. Felemelkedett, eltűnt a Holdban, amely őt felhúzta és


megszülte. (a)

(a) Nos, mit jelenthet ez? Nem nyilvánvaló utalás ez azon kiáradásszerű jelenségre,
amely Földünkön a Negyedik körben, történetének korai szakaszában végbement? A modern

49
kutatás az utóbbi időkben sokat töri a fejét a paleozoikus nagy árvizekkel kapcsolatban. G. H.
Darwin elmélete úgy szólt, hogy legalább 52 millió évvel ezelőtt – de valószínűleg sokkal
régebben – a Hold a Föld plasztikus anyagából jött létre. Darwin, folytatva a kutatásokat ott,
ahol Helmholtz, Ferrel, Sir William Thomson és mások abbahagyták, kinyomozta a Föld
forgó mozgásainak áradás-késleltető folyamatát, messze visszamenve az idők méhébe, s
megállapította, hogy bolygónk gyermekkorában a Hold „a jelenlegihez képest csupán
töredéknyi távolságban” volt Földünktől. Röviden, elmélete szerint a Hold vált el a Földtől.
Amikor a kiáradási felemelkedés összeesett a gömbölyű tömeg lendületével – lévén akkor a
centrifugális tendencia csaknem ugyanakkora, mint a gravitáció – ez utóbbi legyőzetett, s így
a kiáradás által kiemelt tömeg el tudott válni a Földtől.20

Az okkult tanítás ennek éppen az ellenkezője. A Hold sokkal régibb, mint a Föld, s
amint az I. kötetben megmagyaráztuk, a Föld köszönheti létét a Holdnak, bármiként is
magyarázza az asztronómia és a geológia ezt a tényt. Innen ered a Holdhoz való vonzódás és
kiáradások, amely bolygónk folyékony részében megmutatkozik, amint örökké fel akar
emelkedni szülőjéhez. Ez az értelme azon megállapításnak, hogy a Víz-anya „felemelkedett,
eltűnt a Holdban, amely őt felhúzta és megszülte”.

10. Amikor ezek (a Rupa-k) elpusztultak, Föld-anya csupaszon maradt.21 Kérte, hogy
szárítsák ki.22 (a)

(a) A földkéreg megkeményedésének ideje elérkezett. A vizek elváltak egymástól, s a


folyamat megindult. Ez egy új élet kezdete volt. Az egyik kulcs ezt árulja el a szövegről. Egy
másik kulcs a Víz eredetét tanítja, annak vegyületét a Tűzzel – amit „Folyékony Tűz”-nek
nevez23 – s alkímiai úton levezeti e kettőből származott dolgokat – vagyis szilárd anyagokat,
mint pl. az ásványok és a föld. A „Tér Vizeiből” – a hímnemű Szellem-tűz és a nőnemű
(gáznemű) Víz sarjadékából – keletkezett Földünkön a tengerek nagy felülete. Varuna-t
lehúzzák a végtelen Térből, hogy mint Neptun uralkodjék a véges tengereken. Mint mindig, a
népies képzelet szigorúan tudományos alapokból merít.

A víz, mindenütt a női elem szimbóluma, mater, kezdőbetűje az M szerint, képszerűen


a víz hieroglifából ered. Ez az univerzális Mátrix vagy a „Nagy Mélység”. Vénusz, a
nagy Anya-szűz, a tenger hullámaiból születik, s Cupido vagy Erosz a fia. De Vénusz egy
későbbi mitológiai variánsa Gaea-nak, Gaia-nak, a Földnek, amely magasabb aspektusában
Prakriti, Természet, metafizikailag pedig Aditi, sőt éppen Mulaprakriti, Prakriti gyökere vagy
annak noumenonja.

Ebből következik, hogy Cupido vagy Szerelem, primitív értelmezésében Erosz, az


Isteni Akarat vagy a látható teremtésben az önmagát megnyilvánítani akaró Vágy.
Következésképpen Fohat, Erosz prototípusa, a Földön mint az „élet-elektromosság” vagy az
„élet-adó” Szellem mutatkozik meg. Emlékezzünk csak vissza a görög istentanra, s próbáljuk
20
Ezen elmélet ellen később sok kifogást hoztak fel különböző geológusok munkáikban. V.ö. Sir R. S.
Bull cikkét a Nature c. folyóirat 1881. dec. 1. számában, és azzal is, amit amerikai geológusok állítanak.
21
Az az Istennő, aki ezeknek az elsődleges monstrumoknak életet adott – Berosus beszámolója szerint –
Thallath volt, a görögben Thalassa, a „Tenger”.
22
Összehasonlításként v.ö. Berosus teremtés történetével, amint azt Alexander Polyhistor az utókor
számára megőrizte. Valamint a kettős princípiumból – a földből és vízből – az Elsődleges Teremtés végtelen
mélységeiben született szörnylényekre nézve v.ö. a Brahmâ által a Kalpa kezdetén teremtett Nera-kat
(kentaurok, ló végtagokkal és emberi testtel bíró lények) és a Kimnara-kat (lófejű emberek).
23
Lásd a 18. slokát követő magyarázatot.

50
felfogni annak filozófiai szellemét. A görögök azt tanítják (lásd Iliad, IV. 201, 246), hogy
minden dolog, köztük az istenek is létüket az Óceánnak és feleségének, Tethys-nek
köszönhetik. Ez utóbbi Gaea, a Föld, vagy a Természet. De ki az Óceán? Az Óceán a
mérhetetlen TÉR – a Káoszban levő Szellem – vagyis az Istenség (lásd I. kötet), s Tethys sem
a Föld, hanem az alakulás folyamatában levő Elsődleges Anyag. A mi esetünkben tehát nem
Aditi-Gaea hozza létre Ouranos-t vagy Varuna-t, a fő Aditya-t a hét Planetáris Isten közül,
hanem Prakriti, amely materializálódott és helyhez kötődött. A Hold – amely teogóniai
(istentani) természete szerint hímnemű – csak kozmikus aspektusában képviseli a női
termékenység princípiumát, amint a Nap ugyanannak hímnemű jelképe. A víz a Hold ivadéka,
amely minden nemzetnél androgün istenség.

A fejlődés az analógia törvényei szerint ugyanúgy megy végbe a Kozmoszban, mint a


legkisebb bolygó kiformálódásánál. Tehát a fent lejátszódó dolgok – a modus operandi az
Univerzum megjelenésének idején – alkalmazhatók Földünk kialakulásának esetére is.

A most ismertetett stanza azzal kezdődik, hogy harminc „crore”-ról, azaz 300 millió
évről beszél. Meg lehet kérdezni: Mit tudhattak a régiek a geológiai korszakok tartamáról,
mikor még a modern tudósok és matematikusok sem tudják e korszakok tartamát, legfeljebb
megközelítő pontossággal kiszámítani? Akár rendelkeztek ehhez eszközökkel, akár nem – a
zodiákusuk arra mutat, hogy igen –, a régi brahmanák kronológiáját az alábbiakban,
amennyire csak lehet, az eredetihez híven, be fogjuk mutatni.

A brahmanák kronológiája

Nincs nagyobb rejtvénye a tudománynak, nincs reménytelenebbül megoldhatatlan


problémája, mint a kérdés: Milyen idős – csak megközelítőleg is – a Nap és a Hold, a Föld és
az ember? Mit tud a modern tudomány a világkorszakok időtartamáról, vagy akárcsak a
geológiai periódusok hosszáról? Semmit, egyáltalán semmit.

Ha kronológiai információért a tudományhoz fordulunk, akkor azok, akik


szókimondók és igazak, mint pl. Mr. Pengelly, a kiváló geológus, azt felelik: „Ezt nem
tudjuk.”24 Tudomásunkra hozzák, hogy eddig még nem lehetett megbízható számadatokkal
megbecsülni a világ és az ember korát, és hogy úgy a geológia, mint az antropológia zavarban
van, ha erre felelnie kell. De ha az ezoterikus filozófia egyik tanulmányozója megpróbálja
ismertetni ebben a kérdésben az okkult tudomány tanításait, azonnal a körmére koppintnak.
De vajon miért, hiszen a nagy tudósok, saját fizikai módszereik alapján még csak
megközelítőleg sem tudtak megegyezni ebben a kérdésben?

Igaz az, hogy a tudományt alig lehet hibáztatni érte. Valóban, a történelem előtti idők
kimériai sötétségében a kutatók utat vesztenek abban a labirintusban, amelynek folyosói
sehová sem nyílnak, s lehetetlenné teszik a kijutást az archaikus múltba. Beleveszve saját
ellentmondó spekulációjuk útvesztőjébe, elvetve – szokásuk szerint – a keleti tradíció
tanúbizonyságát, iránytű vagy egyetlen mérföldkő segítsége nélkül, vajon mi mást tehetnének
a geológusok vagy antropológusok, minthogy felvegyék Ariadné vékony fonalát ott, ahol
először találják, s azután vaktában nekivágjanak az útnak? Így tehát azt halljuk, hogy a
legtávolabbi időpontot, amelyre nézve dokumentációs feljegyzéssel bírunk, az antropológia
általában úgy tekinti, mint „a történelem előtti korszak legtávolabbi ténylegesen rögzíthető
pontját”, - hogy az Encyclopedia Britannica cikkírójának szavait idézzük. De ugyanakkor
24
Hasonló kijelentést tett Prof. Lefevre Philisophy c. munkájának 481. oldalán.

51
bevallja, hogy „e korszak mögött a történelem előtti korok hatalmas meghatározhatatlan
sorozata húzódik meg.”

Először is ezekkel az u.n. „korokkal” fogjuk kezdeni. Ezek csak az anyag puszta
szemével „történelem előttiek”. Minden faj látnoka vagy prófétája spirituális sas-szemével
megszakítás vagy elhomályosulás nélkül követni tudja Ariadné fonalát túl a „történelem előtti
korszakok” mögé, biztosan és folyamatosan, egészen az idők éjszakájáig. S a fonalat tartó kéz
sokkal erősebb, semhogy elejthesse, vagy elszakítani engedje. Vannak feljegyzések, jóllehet a
világi ember elutasítaná, mint képzeletbelieket. Pedig az igazság az, hogy ezeket
hallgatólagosan elfogadják a filozófusok és nagy tudású emberek, míg változatlan
visszautasításban csak az ortodox tudomány hivatalos és kollektív testülete részesíti őket.
Minthogy tehát ez utóbbi még csak megközelítő elképzelést sem hajlandó adni a geológiai
korszakok időtartamáról – kivéve néhány egymással ütköző és ellentmondó hipotézist –
lássuk most, mire tanít az árja filozófia.

Azok a számítások, amelyek a Manu-ban és a Purâna-kban szerepelnek – kivéve


néhány csekély és igen nyilvánvalóan szándékos túlzást – csaknem azonosak, amint már
korábban is megállapítottuk az ezoterikus filozófiában tanított számításokkal. Ez kitűnik, ha a
kettőt összehasonlítjuk bármely elismert ortodoxiájú kalendáriumban.

A legjobb és legteljesebb ilyen kalendárium jelenleg – Dél-India művelt brahmanjai


megállapítása szerint a már említett tamil kalendárium, az u.n. Tirukkanda Panchanga,
amelyet – mint mondják – Asuramâya titkos töredékeiből, s azoknak megfelelően állítottal
össze. Amint Asuramâya-ról azt tartják, hogy ő volt a legnagyobb asztronómus, még azt is
suttogják róla, hogy ő volt a leghatalmasabb „varázsló” a Fehér Szigeten, melyet „a bűn
befeketített”, vagyis Atlantisz szigetén.

A „Fehér sziget” szimbolikus név. Asuramâya a Jhána-bhaskara hagyományai szerint


nyugaton Romaka-pura-ban élt, e név pedig célzás a Harmadik Faj „Izzadság-szülöttei”-nek
országára és bölcsőjére. Ez az ország vagy kontinens már korokkal azelőtt letűnt, mert
Asuramâya Atlantiszbeli volt. Viszont közvetlen leszármazója volt a Bölcs Fajnak, a
halhatatlan fajnak. Sok legenda kering erről a hősről, Surya tanítványáról. Az indiai
beszámolók szerint Surya maga a Nap-isten volt. Hogy Asuramâya melyik szigeten élt, az ma
már nem olyan fontos, a lényeges azonban az, hogy bebizonyítsuk, hogy alakja nem mítosz,
amint azt Dr. Weber és mások állítják. Érdekes azonban az a tény, hogy ezen archaikus-
korabeli hős szülőföldjét mint egy nyugaton levő Romaka-pura-t emlegetik, mert ez a név a
Titkos Tanításban szereplő „izzadság-szülte fajok”-ra, a „szülők pórusaiból keletkezett”
emberekre enged következtetni. Szanszkrit nyelven a „ROMA-KUPA” „haj-pórust” jelent. A
Mahâbhârata-ban (XII. 10,308) egy Raumya-nak nevezett népről azt olvassuk, hogy őket
Virabhadra, egy szörnyű óriás pórusaiból teremtették. Virabhadra volt az, aki tönkretette
Daksha áldozatát. Más törzsekről és népekről is állítják, hogy így keletkeztek. Mindezek a
dolgok a kései Második és a korai Harmadik Fajra vonatkoznak.

A következő számokat az előbb említett kalendáriumból vettük. Lábjegyzetben


emeljük ki az eltéréseket az Arya Samaj iskola számadataival szemben:

I. A kozmikus fejlődés25 kezdetétől a hindu Tarana évig (vagyis


1887-ig) 1,955,884,687 év
25
Az Ezoterikus tanítás azt tartja, hogy ez a „kozmikus fejlődés” a mi naprendszerünkre vonatkozik, az
exoterikus hinduizmus azonban – ha nem tévedünk – ezt a számot az egész univerzum rendszerére vonatkoztatja.

52
II. Az (asztrális), ásványi, növényi és állati birodalmak fejlődési ideje
az ember megjelenéséig26 300,000,000 év
III. Az „emberiség” első megjelenése óta (a mi Planetáris Láncunkon)
eltelt idő27 1,664,500,987 év
IV. A „Vaivasvata Manvantara”28 – vagy Emberi Korszak – beköszönte
óta 1887-ig eltelt idő 18,618,728 év
V. Egy Manvantara teljes ideje 308,448,000 év
VI. Tizennégy Manvantara és egy Satya Yuga korszak összesen jelenti
Brahmâ egy napját, vagyis egy teljes Manvantarát, azaz 4,320,000,000 évet.
- Ezért egy Maha Yuga-ban van 4,320,000 év
összesen:29 4989 év.
- A Kali Yuga kezdetétől 1887-ig
eltelt:

Hogy ezt még világosabbá tegyük, közöljük Rao Bahadur P. Sreenivas Row
számításait a Theosophist 1885. novemberi számából.

Földi év
26
Itt is van eltérés. Az okkultizmus azt tartja, hogy az ásványi, növényi és állati birodalmaknak asztrális
prototípusai fejlődtek ki ennyi idő alatt az ember megjelenéséig (300 millió év), éspedig a megelőző Kör levetett
anyagaiból, amelyek jóllehet igen sűrűk és fizikaiak voltak a maguk ciklusában, relatívan azonban igen éteriek a
mi jelenlegi középső körünk anyagiságához viszonyítva. E 300 millió év lejártával a Természet a lefelé tartó
íven, a fizikai és materiális felé vezető úton az emberiséggel kezdi, s mélyebbre merülve dolgozik,
megkeményítve vagy materializálva a formákat munka közben. Tehát azok a kövületek, amelyeket az őskori
rétegekben találtak – melyeknek korát nem 18 millióra, hanem több százmillió évre kell becsülni – valójában az
előző kör formáit őrzik, amely formák – amíg éltek – az általunk ismert fizikainál sokkal éterikusabbak voltak.
Hogy mi most megtaláljuk és kiássuk e formákat, az az említett materializációs vagy kristályosodási
folyamatnak köszönhető, amely később, a Negyedik Kör elején kezdődött, s csúcspontját az ember
megjelenésekor érte el, párhuzamosan folytatódva az ember fizikai fejlődésével. Ez már magában illusztrálja azt
a tényt, hogy a Föld materiális voltának foka pari passu változik a Föld lakóinak materiális fokával. Így találja
meg az ember látható kövületek formájában azt, ami valamikor (jelenlegi érzékei számára) az alacsonyabb
birodalmak éterikus formái voltak. A fenti bráhmanai számadatok az A gömbön kezdődő fejlődésre
vonatkoznak, éspedig az Első Körben. Mi ezen kötetben csupán a Negyedik Körről beszélünk.
27
A szerző nem vállalkozik arra, hogy megmagyarázza a változást és differenciát, amely a három utolsó
számcsoportban tapasztalható. Normális számítás szerint, ha a 300 milliót levonjuk, 1,655,884,687-nek kell
maradnia. A fent említett Tamil kalendáriumban azonban így van megadva, s így lett lefordítva. Dayanand
Sarasvati pandit, az Arya Samaj alapítójának iskolája ezt az évszámot 1,960,852,987-ben adja meg. Lásd: Arya
Magazine, Lahore, ahol a címlapon ez áll: „Arya kor, 1,960,852,987”.
28
Vaivasvata Manu az az Emberi Lény – más verziók szerint még hét Rishi is volt vele –, aki a Matsya
Avarara allegóriában egy csónakban menekül meg a Vízözönből, mint Noé a bárkában. Ezért ez a Vaivasvata
Manvantara lenne a „vízözön utáni” korszak. Ez azonban nem a későbbi „atlantiszi” vagy Noé-féle Vízözönre
vonatkozik, sem pedig a kozmikus Vízözönre vagy Pralaya-ra (elsötétülésre), amely Körünket megelőzte, hanem
az emberiség megjelenésére az utolsó Körben. Különben is nagy különbség van a különböző Pralaya-k között:
így Naimittika, alkalomszerű vagy esetleges, Prakritika, elementális, Atyantika, abszolút és Nitya örök Pralaya
között. Ez utóbbiról azt tartják, hogy „Brahma által az univerzum esetleges összegyűjtése Brahma egy napja
végeztével”. Egy művelt brahman teozófus megkérdezte: „Lehetséges-e egyáltalán egy kozmikus Pralaya?
Hiszen akkor a Logosznak (Krishnának) újra kellene születnie, jóllehet Ő Adja (születetlen).” Mi itt nem látunk
akadályt. A Logosz csak metaforikusan születik, tekintve, hogy a Nap minden nap újraszületik, helyesebben a
Nap egy sugaráról mondják, hogy reggel megszületik, s meghal, amikor letűnik, pedig csak egyszerűen
felszívódik az ősi esszenciába. A kozmikus Pralaya a látható dolgokra vonatkozik, s nem az Arupa, a forma-
nélküli világra. A kozmikus vagy univerzális Pralaya csak Brahma száz évének végével következik be, amikor –
mint mondják – univerzálisan felbomlik minden. Akkor Avyaya, a Vishnu által szimbolizált Örök Élet – amint az
ezoterikus írások mondják – magára veszi Rudra-nak, a Pusztítónak természetét, belép a Nap hét sugarába, s
fölissza az Univerzum valamennyi vizét. „Ekképpen táplálva, a hét szoláris sugár hét nappá tágul, s felgyújtja az
egész Kozmoszt.”
29
Egy Maha Yuga Brahmâ egy napjának ezredrésze.

53
A földi halandó 360 napja 1 évet tesz ki. 1
A Krita Yuga tartama 1,728,000
A Treta Yuga tartama 1,296,000
A Dwapara Yuga tartama 864,000
A Kali Yuga tartama 432,000
A fenti négy Yuga egy Maha Yuga-t tesz ki 4,320,000
71 ilyen Mahâ Yuga alkotja egy Manu uralkodásának 306,720,000
korszakát
14 Manu uralkodásának tartama 994 Maha Yuga, amely
összesen 4,294,080,000
Vegyük hozzá a Sandhi-kat, vagyis az egyes Manuk uralkodása
közötti időközöket, amelyek összesen hat Maha Yugat-t
tesznek ki 25,920,000
A 14 Manu uralkodásának és az interregnumoknak összege:
1000 Maha Yuga, amely egy Kalpa-t jelent, másként Brahmâ
egy napját 4,320,000,000
Minthogy Brahmâ egy éjjele ugyanolyan hosszú, így Brahmâ
egy napja és egy éjjele 8,640,000,000
360 ilyen nap és éj alkotja Brahmâ egy évét 3,110,400,000,000
100 ilyen év alkotja a teljes tartamát Brahmâ egy korszakának,
vagyis egy Maha Kalpa-t 311,040,000,000,000

Ezek az Indiában általánosan elfogadott exoterikus számítások, s lehet mondani, hogy


meglehetősen egyeznek a Titkos Munkák számadataival. Ez utóbbiak viszont még ki vannak
bővítve néhány ezoterikus ciklusra való felosztással, amelyeket brahmanikus népszerű írások
sohasem említenek, így pl. ezek egyike a Yugak felosztása a fajok ciklusaira, amiről másutt
már szóltunk. Az egyéb felosztásokat, azok részleteiben természetesen sohasem hozták
nyilvánosságra. Mindazonáltal ezek ismeretesek minden „kétszer-született” (Dwija vagy
beavatott) brahmin előtt, és a Purâna-k is tartalmaznak néhány rájuk vonatkozó burkolt
utalást, amelyeket a fantázia nélküli orientalistáink eddig még nem próbáltak kibogozni, de ha
akarnák, se tudnák.

Ezek a szent asztronómiai ciklusok hallatlan ősiek, legnagyobb részüknél a


számításokat – amint már megállapítottuk – Nârada és Asuramaya végezték. Ez utóbbiról azt
tartották, hogy óriás és varázsló volt. De a vízözön előtti óriások – a Biblia szerinti Gibborim
– nem voltak mind rosszak vagy varázslók, amint azt a keresztény teológia feltételezi, azt
tartván, hogy minden okkultista a Gonosz szolgája. Rosszabbak sem voltak, mint az „egyház
sok hűséges szolgája”. Egy Torquemada vagy egy Medici Katalin saját korukban bizonyára
sokkal több rosszat tettek, s hozzá Mesterük nevében, mint bármely atlantiszi óriás vagy
félisten az ősi időkben, nevezték légyen őket küklopszoknak, medúzáknak, vagy akár az
Orphic Titan, a kígyószerű szörny, akit Ephialtes-nek ismertek. Ezek mind jó „óriások” voltak
a maguk idejében, amint ma is vannak rossz „pigmeusok”. A Lankâ-i Râkshasa-k és Yaksha-k
sem rosszabbak, mint a mi modern dinamitos merénylőink és a modern háborúk bizonyos
keresztény és civilizált generálisa. És nem is tartoznak a mítosz világába. Ahogy egy modern
író valahol megjegyzi:

Az, aki nevetni akar Briareus-on és Orionon, az sohase menjen el, de még csak ne is
beszéljen Karnakról, vagy Stonehenge-ről.

54
Minthogy a fenti brahmanikus számadatok eléggé megközelítik a mi ezoterikus
rendszerünk számításait, kérjük az olvasót, jegyezze meg jól azokat.

Az Enciclopaedia Britannica-ban azt olvassuk, mint a tudomány végső és


fellebbezhetetlen kijelentését, hogy az ember létezése csak „néhány tízezer évre” nyúlik
vissza.30 Minthogy ez a meghatározás 10.000 és 100.000 közötti bármely időpontra érvényes,
végeredményben igen keveset mond, s csak sűrűbbé teszi a kérdést övező sötétséget.
Ráadásul a tudomány mit sem mond azzal, amikor az ember keletkezését a „jégkor előtti vagy
utáni időszakra teszi, ha ugyanakkor kijelenti, hogy az u.n. „jégkorszak” semmi más, mint a
korszakok hosszú egymásutánja, amely

… hirtelen változás nélkül ment át az u.n. emberi vagy legújabb korba … minthogy a geológiai
korszakok az idők kezdetétől fogva átlapolták egymást.

Ezután még sokkal meghökkentőbb, jóllehet szigorúan tudományos és pontos közlés


következik, mely szerint:

A mai ember pedig egykorú azon jégkorszakkal, amely az alpesi völgyekben és


Finnországban honol.31

Ha tehát a Titkos Tanítás, sőt még az exoterikus hinduizmus és tradíciói nem adtak
volna tanításokat erre nézve, akkor még ma is teljes bizonytalanságban lebegnénk az egyik
tudományág meghatározatlan „korszakai”, a másik „néhány tízezer éve” és a bibliai
magyarázók 6000 éve között. Ezért tehát ez is egyike az okoknak, amiért a modern idők
tudományos embereinek – jóllehet tiszteletreméltó – következtetéseit kénytelenek vagyunk
ignorálni minden olyan kérdésben, ami a történelem előtti őskorra vonatkozik.

A modern geológia és antropológia természetesen nem fogadhatja el a mi nézeteinket.


E két tudománnyal szemben az okkultizmusnak legalább annyi fegyvere van, mint az
asztronómiai és fizikai elméletekkel szemben. Hiába állítja Mr. Laing azt, hogy:

Az ilyen (kronológiai) számítások (a régebbi és az újabb képződményekre vonatkozólag) nem


elméleten, hanem pozitív tényeken alapulnak, s az eredményt mindkét irányban csak
bizonyos tévedési lehetőség (?) korlátozza.32

Az okkultizmus be fogja bizonyítani, a tudományos beismerések alapján, hogy a


geológia nagyon is sokat téved, gyakran még többet, mint az asztronómia. Mr. Laing
ugyanezen passzusában, amelyben pontosság tekintetében az asztronómiával szemben a
geológiának nyújtja a pálmát, találunk egy olyan részt, amely éles ellentmondásban van a
legjobb geológusok beismeréseivel szemben. A szerző ezt mondja:

Röviden, a geológia következtetései, legalábbis a Szilur korig33, – amikor a dolgok jelenlegi


rendje már meglehetősen be volt iktatva – megközelítőleg (valóban) tények és nem elméletek,
míg az asztronómiai következtetések adatokon alapuló elméletek, amelyek oly bizonytalanok,
hogy míg egyes esetekben az eredmények hihetetlen rövid időt adnak, … addig más
esetekben csaknem hihetetlen hosszú időre vonatkoznak.

Ezek után biztosítja az olvasót, hogy a legbiztosabb módszer:

30
Lásd a Geológia szócikket az Enciclopaedia Britannica-ban.
31
Ugyanott. Ez még a bibliai 6000 éves „Ádám-kronológiát” is lehetővé teszi!
32
Lásd: Modern Science and Modern Thought, 48. o.
33
A Szilur-kori puhatestűek és egyéb állati életre vonatkozólag érvényesek lehetnek, de mit tudnak az
emberről?

55
Ha feltételezzük, hogy a geológia valóban bebizonyítja a dolgok jelenlegi rendjének tartamát,
amely valamivel többet ad, mint 100 millió év, az asztronómia pedig mérhetetlen hosszúságú,
de ismeretlen időt számít a múltban, valamint a jövőben is a Naprendszer növekedésére,
teljes kifejlődésére, hanyatlására és pusztulására, mely Naprendszernek Földünk jelenleg
lakható fázisban levő kis bolygója. (49. old.)

A múl tapasztalatokból ítélve semmi kétségünk nincs az iránt, hogyha egyszer


válaszolni kellene „az exoterikus (és ezoterikus) árja kronológia abszurd, tudománytalan és
természetellenes állításaira, akkor úgy a „hihetetlenül rövid eredményeket”, azaz csak 15
millió évet felmutató tudósok, valamint a „600 millió évvel számoló” tudósok, úgyszintén
azok, akik elfogadják Mr. Huxley 1 milliárd évét, „amikor a szedimentáció megkezdődött
Európában” (World Life) egytől egyig a legdogmatikusabb álláspontot fogják elfoglalni. S
nem fogják elmulasztani arra emlékeztetni az okkultistát és a brâhmanát, hogy az egzakt
tudományt csakis a tudomány emberei képviselik, akiknek kötelességük, hogy harcoljanak a
pontatlanság és a babonaság ellen.

Földünk „lakhatósági korszaka” csak a dolgok jelenlegi rendjére vonatkozik, és a


jelenlegi emberiségre, annak tényleges bőrruhájára” és foszfortartalmú csontjaira és agyára.

Hajlandók vagyunk elfogadni a geológia által ajánlott 100 millió évet, minthogy azt
tanultuk, hogy a jelenlegi fizikai emberiség – másként a Vaivasvata emberiség – csak 18
millió évvel ezelőtt kezdődött. De a geológia, amint bemutattuk, nem szolgál adatokkal a
geológiai korszakok tartamára nézve, még annyira sem, mint az asztronómia. Mr. W. Pengelly
hiteles levelében – amelyből már másutt idéztünk – ezt mondja:

Jelenleg lehetetlen, s talán soha nem is lesz lehetséges a geológiai korokat – még
megközelítőleg sem – évekbe vagy akár évmilliókba összefoglalni.

S minthogy eddig még a geológusok más emberi maradványokat nem találtak, csak
olyat, amilyen az ember jelenlegi formája, – végeredményben mit tudhatnak róla? A
geológusok kinyomozták a zónákat és rétegeket, s velük együtt az elsődleges állati életet, le
egészen a szilur korig. Amikor majd ugyanilyen módon visszavezetik az embert annak
elsődleges protoplazmikus formájáig, akkor hajlandók leszünk elismerni, hogy tud valamit az
elsődleges emberről. Lehet, hogy nem túlságosan fontos a mai ember gondolkodásának
szempontjából a modern tudományos felfedezésnek az a megállapítása, hogy

…az ember egy 15 millió évig tartó korszak utolsó 50 ezer évében állandó lassú fejlődésen
ment keresztül, vagypedig egy 150 millió évig tartó korszak utolsó 500 ezer évében ment
ugyanez végbe… (idézett mű, 49. oldal)

amint ezt Mr. S. Laing közli olvasóival, de az okkultisták számításainak szempontjából


nagyon is fontos. Ha ez utóbbiak nem tudják elfogadni azt, hogy megvan a lehetősége annak,
esetleg teljes bizonyossága annak, hogy az ember 18 millió évvel ezelőtt élt, akkor a Titkos
Tanítást fölösleges volt megírni. Ebben az irányban kell tehát erőfeszítéseket tennünk, s éppen
a modern tudomány emberei és a geológusok állításai fognak bizonyságul szolgálni errenézve
majd a 4. kötet 3. részében. Addig is fel kell hívni a figyelmet arra a tényre, hogy jóllehet az
orientalisták a hindu kronológiát mint légből kapott „gyermekes dicsekvést” emlegetik,
amelynek semmi tényleges alapja nincs,34 ugyanakkor gyakran kiforgatják és eltorzítják azért,
hogy azt a nyugati elméletekkel összeegyeztethessék. Soha számokkal annyit nem operáltak,

34
Wilson: Vishnu Purâna fordítása, I. kötet, 50, 51. oldalak

56
próbálkoztak, mint a Jugák és a Maha Jugák híres, 4, 3, 2 (más számjegyekkel követett)
számaival.

Minthogy a történelem előtti események ciklusa, benne a fajok keletkezése és


átalakulása, valamint az ember hallatlan ősisége a fenti kronológia szerint áll, rendkívül
fontos, hogy azt más irányból jövő számításokkal ellenőrizzük. Ha a keleti kronológiát el kell
vetni, akkor legalább meglesz az a vigasztalásunk, hogy más kronológia – akár a tudomány,
akár az egyházak állították is össze – sem lesz egy jottányival sem megbízhatóbb. Amint prof.
Müller mondja, gyakran éppen olyan fontos bebizonyítani valamely dolog valótlanságát, mint
rámutatni arra, mi a valóság. S ha nekünk egyszer sikerül rámutatnunk úgy a keresztény, mint
a tudományos feltevések tévedéseire – megadva ugyanakkor azt a lehetőséget, hogy saját
kronológiánkkal összehasonlítást lehessen tenni, – akkor ezek egyike sem állhat elő azzal,
hogy az ezoterikus számadatok kevésbé megbízhatók, mint az övék.

Itt emlékeztetnünk kell az olvasót egy korábbi munkánkban, az Isis Unveiled-ben (I.
kötet, 32. oldal) szereplő néhány megjegyzésre, amely a néhány oldallal korábban felvetett
számokra vonatkoznak.

Ma már az akkori közléseket néhány újabb adattal is ki lehet egészíteni, melyek


minden orientalista számára ismertekké váltak. A 4.320-as, s további számjegyekkel
megtoldott ciklus szentsége abban áll, hogy a ciklust alkotó számjegyek úgy külön, mint
együttesen, különböző variációkban, a Természet legnagyobb misztériumait szimbolizálják.
Valóban, akár külön vesszük a 4-et, vagy a 3-at, vagy a kettőt együtt, hogy 7 legyen, akár
pedig mind a hármat, 4, 3, 2, összeadva, hogy 9 legyen, – mindezek a számok a legszentebb
okkult dolgokban szerepelnek, s a Természet működéseit jegyzik fel annak örök, periodikus
jelenségeiben. Ezek soha nem tévedő, minduntalan visszatérő számok, s felfedik az előtt, aki a
Természet titkait tanulmányozza, az igazi, isteni Rendszer létezését, a kozmogónia intelligens
tervét, amely természetesen kozmikus felosztásban rendezi el az időt, a korszakokat, a
láthatatlan befolyásokat, az asztronómiai jelenségeket, azok hatását a földi, sőt erkölcsi
természetre, a születésre, halálra és növekedésre, az egészségre és betegségre. Mindezek a
természetes események magában a kozmoszban végbemenő ciklikus folyamatokon alapulnak,
és azoktól függnek. Ezek a ciklusok időleges hatóerőket hoznak létre, amelyek kívülről
hatnak, s befolyásolják a Földet, s mindent, ami rajta él és lélegzik a Manvantarák kezdetétől
a végéig. Az okok és okozatok lehetnek ezoterikusak, exoterikusak, és – mondjuk –
endexoterikusak.

Az Isis Unveiled-ben írtuk azt, amint most megismételünk: Mi egy ciklus végén
vagyunk, s nyilvánvalóan egy átmeneti állapotban. Platón az Univerzum intellektuális
fejlődését minden ciklus alatt termékeny és terméketlen periódusokra osztja. A Hold-alatti
régiókban a különböző elemek szférái örökre tökéletes harmóniában maradnak az Isteni
Természettel – mondja Platón – „de részei”, minthogy túlságosan közel vannak a földhöz, s
minthogy földi dolgokkal (vagyis Anyaggal, tehát a gonosz birodalmával) keverednek,
„olykor ellentétesek az (Isteni) Természettel”. Amikor az egyetemes éterben, amely minden
elemet magában foglal, ezek a keringések – melyeket Eliphas Lévi „asztrál-fénybeli áramok”-
nak nevezett – az Isteni Szellemmel harmóniában mennek végbe, akkor Földünk, s mindaz,
ami hozzá tartozik, termékeny szakaszba kerül. A növények, állatok és ásványok okkult erői
mágikusan szimpatizálnak a „magasabbrendű természetekkel”, s az ember Isteni Lelke
tökéletes egyetértésben van ezekkel az „alsóbbrendű természetekkel”. De a terméketlen
korszakokban ez utóbbiak elvesztik mágikus szimpátiájukat, s az emberiség többségének
spirituális meglátása annyira meggyengül, hogy teljesen megfeledkezik saját Isteni

57
Szellemének magasabbrendű képességeiről. Jelenleg ilyen terméketlen periódusban vagyunk.
A XVIII. század, amelyben a szkepticizmus bajtokozó láza oly visszatarthatatlanul kitört, a
hitetlenséget, mint öröklődő bajt hagyta a XIX. századra. Az emberben az isteni intellektus el
van fátyolozva, csak állati elméje „filozofálgat”. S filozofálgatással hogyan érthetné meg a
„Lélek Tanát”?

Minthogy nem akarjuk megszakítani beszámolónk fonalát, a ciklikus törvényekre


vonatkozó néhány érdekes bizonyítékot a 2. kötet 4. részében fogunk bemutatni, s addig
folytatjuk a geológiai és faji ciklusokra vonatkozó magyarázatainkat.

58
3. STANZA

KÍSÉRLETEK AZ EMBER MEGTEREMTÉSÉRE

11. A Demiurgos leszállása. 12. A lunáris istenek parancsot kapnak a teremtésre.


13. A magasabb istenek visszautasítják.

11. Jött az Uraknak Ura. A Föld testétől elválasztotta a vizeket, s lett az égbolt odafenn,
az első égbolt. (az atmoszféra, vagy légkör) (a)

(a) Itt a hagyomány egybeesik az Egyetemessel. Ugyanígy hangzik a


legkorábbi verzióban, amelyeket a Purânakban ismételnek el, mint a legkésőbbiben, a mózesi
beszámolóban. Az előbbiben ez áll:

Ő, az Úr (az Isten, Brahma formájában), amikor a világ egyetlen óceán volt, tudva, hogy a
vizekben fekszik a föld, s törekedve, hogy azt kiemelje (elválassza), önmagát más formában
teremtette meg. Miként az előző Kalpában (Manvantarában) a teknősbéka formáját vette fel,
úgy ebben a vadkan formáját vette fel, stb. (Harivamsha, I. 36.)

Az Elohimi „teremtésben” (Genezis, 6-9. versek) „Isten elválasztotta a vizektől az


égboltozatot, s megjelent a szárazföld”. S ekkor jön az a hagyományos szög, amelyre a
kabbalisztikus magyarázat ezoterikus részét akasztják.

12. A Nagy Chohan-ok (az Urak) Hívták a Hold Urait, a levegőtestűeket. (a)
„Teremtsetek embereket, (mondták nekik), olyan természetű embereket, mint ti vagytok.
Adjátok meg (a Jiva-knak vagy Monádoknak) formáikat belülről. Ő (a Földanya vagy a
Természet) megalkotja majd a külső burkokat (a külső testek számára). Hím-nők lesznek.
A Láng Urai is.”

(a) Kik a „Hold Urai”? Indiában Pitri-knek vagy „holdbeli ősöknek” hívják
őket, de a héber kézirat-tekercseknek a „Hold Ura” maga Jehova, kollektív értelemben mint
Seregek, de úgy is, mint az Elohim-ek egyike. A héberek asztronómiáját, valamint „idő-
előírásaikat” a Hold szabályozta. Egy kabbalista, miután megállapítja, hogy „Dániel… az
Isteni Gondviselést az előre megállapított időkben látja”, és hogy János Jelenései „egy
gondosan kimért négyszögben fekvő városról beszélnek, mely a mennyből ereszkedett alá”,
így folytatja:

De az élet éltető ereje főként a Holdban gyökerezett… A Hold volt a héber ‫(הןהי‬Jehova). Szt.
Pál pedig ezt ajánlja: „Senki meg ne ítéljen benneteket azért, mert betartjátok a hetedik napot
és az újhold napját, – ezek a jövendő dolgok árnyéka; de a test (vagy lényeg) Krisztusban
van”, vagyis Jehovában. Ez az a hatalom, amely „a terméketlen nőt gyermekek boldog
anyjává tett”, „mert azok Jehova ajándékai”. Ez a magyarázata annak, hogy miért kifogásolta
a Shunamita férje azt, hogy felesége elmenjen az Isten emberéhez: „mert nincs ma hetedik
nap, sem újhold napja”. (Lásd 2. Királyok, IV. 23.) A konstellációk hatalmas spirituáliserői nagy
háborúkat okoztak a csillagok és a bolygók mozgásai és helyzete folytán, s különösképpen a
Hold, a Föld és a Nap együttállásának következtében. Bentley foglalkozik a hinduk
„háborújával az istenek és az óriások között”, mely Kr.e. 945-ben (!) a Hold felszálló
csomópontjában történő napfogyatkozáskor ment végbe. Ekkor született1 vagy teremtetett a
1
Legalábbis Bentley csodálatos kronológiája szerint, aki azokban az időkben írt, amikor még a bibliai
kronológiát nem vonták kétségbe, továbbá azon modern orientalisták szerint, akik a hindu dátumokat amennyire
csak lehet, eltorzítják.

59
tengerből SRI (Sarai, S-r-i, a héber Ábrahám felesége2), aki a nyugatiak szerint Vénusz-
Afrodité volt, a „luni-solar év, vagy a hold jelképe (minthogy Sri a Hold felesége – lásd a
lábjegyzetet), a növekedés istennője3”. (Ezért) „a lunáris év és hónap pontos tartamának
határköve és emlékműve, amelynek segítségével ezt a ciklust (a nap 19 tropikus évét és a
hold 235 fordulatát) ki lehet számítani, a Sínai hegy, amelyre az Úr Jehova leszállt”. Pál
azután misztériumokba beavató tanítóként beszél, amikor Ábrahám szabad asszonyáról és
rab asszonyáról szól: „Mert ez a Hágár (Ábrahám rab asszonya) a Sínai hegy Arábiában”.
Hogyan lehet egy asszony hegy? És ilyen hegy! Mégis, egy bizonyos értelemben… az volt, s
igen csodálatosan igaz értelemben. Hágár neve héberül ‫רגה‬, melynek számösszege 235,
vagyis pontos számítással éppen 19 trópusi évvel egyenlő holdhónap, amellyel ez a ciklus
teljessé válik, s így a hasonlat megállja a helyét. A Sínai hegy ugyanis e tudomány ezoterikus
nyelvén a holdév és holdhónap pontos időpontjának emléke, segítségével ki lehet számítani e
spirituálisan életadó ciklust. S valóban, ezt a hegyet a „Hold hegyének (Sin)” nevezték (lásd:
Fuerst). Így Ábrahám felesége is Sarai (Sri) nem szülhetett addig gyermeket, amíg nevét
Sarah-ra, ‫הרש‬, nem változtatták, amely megadta neki ezen holdbeli hatás sajátosságát.4

Mindez úgy tűnhet fel, hogy a főtémától való eltérés, de a keresztény olvasókra való
tekintettel ez nagyon szükséges volt. Mert ha valaki elfogulatlanul olvassa egymás mellett
Abram vagy Ábrahám, Sarai vagy Sarah – aki „szemrevaló” volt – történetét, valamint
Brahmâ és Sarasvati vagy Shri, Lakshmi-Vénusz legendáit, s ezeknek vonatkozásait a
Holddal és a vízzel. Különösen ha az a valaki megérti a Jehova név kabbalisztikus jelentését, s
annak vonatkozását és kapcsolatát a Holddal, vajon kételkedhet-e abban, hogy Abram
története Brahmâ történetén alapul, s hogy a Genezis ugyanabból a forrásból származik,
ahonnan valamennyi régi nemzet merített? Az ősi szentírásokban minden allegorikus, s
minden elválaszthatatlanul egybefügg az asztronómiával és a kozmolátriával, s ezeken alapul.

13. Mindegyik (a Hold-istenek) a neki kijelölt országba ment; heten, mindegyik a saját
részére. A Láng Urai visszamaradtak. Ők nem akartak menni, nem akartak teremteni.
(a)

(a) A titkos tanítások szerint az isteni nemzők a földgömb hét részén


teremtettek embereket, „mindegyik a saját részén”, azaz külsőleg és belsőleg különböző
emberfajt, különböző zónákon. A poligenetikus teremtést másutt, a 7. Stanzában találjuk. De
kik „Azok”, akik teremtenek, és kik a „Láng Urai”, akik „nem akartak teremteni”? Az
okkultizmus a „Teremtőket” tizenkét osztályba sorolja. Ezek közül négy elérte a
felszabadulást a „nagy korszak” vége felé, az ötödik készen áll rá, de még aktívan működik az
intellektuális síkon, hét alosztály viszont még a karmikus törvény alá tartozik közvetlenül. Ez
utóbbiak azok, akik a mi Körünk embert hordozó glóbuszán tevékenykednek.

Az exoterikus hindu könyvek a Pitrik hét osztályáról tesznek említést, s ezek között a
Nemzők vagy Ősök két megkülönböztetett fajtáját jelölik meg: a Barhishad-ok és az
Agnishwatta-k, vagyis azok, akikben megvolt a „szent tűz”, és azok, akikből hiányzott. A
hindu ritualizmus úgy látszik, az áldozati tűzzel hozza őket összefüggésbe, valamint a
2
Nos, Sri leánya Bhrigu-nak, a Prajâpatik és Rishik egyikének, aki a Bhriguk – „Fogyasztók”, az
istenek légies osztályából – vezetője. Lakshmi ő, Vishnu felesége, de ő Gauri is, „Shiva menyasszonya”,
valamint Sarasvati, a „vizes”, Brahmâ felesége, mert a három Isten és Istennő egyet jelent a három aspektus alatt.
Ha elolvassuk Parashâra magyarázatát a Vishnu Purâna-ban, (Wilson, I. köt. 118-120, old.) akkor megértjük.
„Shri ura a Hold – mondja, és – Shri pedig Narâyâna-nak, az Istenek Istenének a felesége”. Shri vagy Lakshmi
(Vénusz) ugyanúgy Indrâni, mint ahogy Sarasvati is, mert ahogy Parashâra mondja: „Hari (vagy Ishvara, az Úr)
mindaz, amit hímnek nevezünk (az Univerzumban); Lakshmi pedig mindaz, ami nő. Más nincs is, mint ők.”
Ezért Lakshmi a női, és „Isten” a férfi Természet.
3
Shri a „szerencse és a boldogulás” istennője, s maga is az.
4
Masonic Review (Cincinnati), 1886. június, „The Cabbalah” c. cikk, 15-17. old.

60
Grihastha (családapa) bráhminokkal korábbi inkarnációkban, azokkal, akik korábbi
életeikben megfelelően ápolták a házi szent tüzeket, és azokkal, akik ezt nem cselekedték. A
megkülönbözetés – amint mondják – a Védák-ból származik. Az exoterikus allegóriában az
(ezoterikusan) első és legmagasabb osztályt, az Agnishwatta-t mint Grihastha- vagy
Brahman-családapákat tüntetik fel, akik – minthogy más Manvantarákban töltött régebbi
inkarnációikban elmulasztották az égetett áldozatok felajánlását és a házi tüzek ébrentartását –
eljátszották azt a jogukat, hogy nekik tűzzel történő áldozatokat mutassanak be. Ezzel
szemben a Barishad osztálynak, akik olyan brahmanák lévén, akik fenntartják a családi
szentelt tüzeket, mai napig is ekként adják meg a tiszteletet. Ennek következtében az
Agnishwatta-kat úgy tüntetik fel, mint akikből hiányzik a tűz, míg a Barishad-ok ennek
birtokában vannak.

Az ezoterikus filozófia azonban az eredeti megkülönböztetést a két osztály természete


közötti különbséggel magyarázza. Az Agnishwatta Pitrikből hiányzik a „tűz”, vagyis a
teremtő szenvedély, mert ők túlságosan isteniek és tiszták. Viszont a Barishad-ok, a
földünkkel sokkal szorosabb kapcsolatban levő Hold-szellemek, a forma, vagyis a porból
teremtett Ádám teremtő Elohim-jává lettek.

Az allegória azt mondja, hogy Sanandana és a többi Vedha-k, Brahmâ fiai s első
teremtményei: „Kívánság és szenvedély nélküliek voltak, szent bölcsességtől inspiráltak, akik
idegenkedtek az univerzumtól, s nem kívántak utódokat.” (Vishnu Purâna, I. köt. VII.) Ez
tehát a slokában levő következő szavak: „Nem akartak teremteni” értelme, amit a kommentár
így magyaráz:

A Teremtő Szellem elsődleges kiáradásai túl közel vannak az Abszolút Okokhoz. Átmeneti és
látens erők lévén, hatásukat csak a következő, s az azután következő fokokon fejtik ki.

Ez világos magyarázat. Ennélfogva Brahmâ-ról azt mondják, hogy haragos lett,


amikor látta, hogy a „tagjaiból (gâtra) teremtett szellemek nem akarják önmagukat
megsokszorozni”.

Ezek után az allegória szerint, Brahmâ további hét elme-szülte fiat teremt (lásd
Moksha-Darma és Mahabhârata) név szerint a következőket: Marichi, Atri, Angiras,
Pulastya, Pulaha, Kratu és Vasishta – az utolsót gyakran Daksha-val helyettesítik – a
legtermékenyebbel a Teremtők között. A szövegek legnagyobb részében Vasishtha-Daksha
ezen hét fiát a harmadik Manvantara hét Rishi-jének nevezik. (A „harmadik Manvantara”
kifejezés egyaránt vonatkozik a harmadik Körre s a negyedik Kör harmadik gyökérfajára és
alfajaira.) Ezek mind a Föld különféle lényeinek teremtői, a Prajapati-k, s ugyanakkor a korai
Manvantarákban vagy Fajokban mint isteni reinkarnációk jelennek meg.

Így világossá lesz az, hogy az Agnishwatta-kat – akikben nem volt meg a durvább
teremtő tűz, s ennélfogva nem teremthették meg a fizikai embert, tekintve, hogy nem volt
formájuk, amelynek mását vagy az asztrális testet kilövellhették volna – az exoterikus
allegóriákban miért mutatják úgy be, mint jógikat, Kumara-kat (szűz ifjakat), akik „lázadók”
lettek, Asurák, akik harcban álltak és ellenkeztek az Istenekkel.5 Mégis egyedül ők azok, akik

5
Harcban álltak az Istenekkel azért, mert – amint az allegória mutatja – az Isteneknek nem volt saját
személyes érdemük, s így féltek azon inkarnálódó, ön-tökéletesítő lények szentségétől, akik aszkéták és jógik
lettek, s így veszélyeztették az előbbiek hatalmát, ezek viszont bevádolták őket. Mindezen dolgoknak mély
filozófiai jelentése van, s arra utal, hogy ön-erő kifejtése által miként lehet isteni erőre szert tenni, és azokat
kifejleszteni. A Purâna-kban néhány Rishi-jógi úgy szerepel, mint akik sokkal hatalmasabbak az Isteneknél. A
Másodlagos Istenek, vagy a természet ideiglenes erői arra vannak ítélve, hogy letűnjenek, csak a spirituális

61
teljessé tudják tenni az embert, vagyis akik tudatos, csaknem isteni lénnyé tudják tenni,
Istenné a földön. A Barhishad-ok, jóllehet megvolt bennük a „teremtő tűz”, híjával voltak a
magasabb MAHAT-i elemnek. Minthogy egy síkon vannak az alacsonyabb
„princípiumokkal” – vagyis azokkal, amelyek megelőzik a sűrű objektív anyagot – így csak a
külső embert teremthették meg, helyesebben a fizikai ember modelljét, az asztrális embert. S
így mivel Brahmâ – a kollektív Mahat, az Univerzális Isteni Elme – őket bízta meg a
feladattal, a „teremtés misztériuma” megismétlődik a Földön, csakhogy fordított módon,
mintegy tükörkép gyanánt.

Azok, akik képtelenek a spirituális halhatatlan ember megteremtésére, ők voltak azok,


akik a fizikai lény értelem nélküli modelljét (az asztrálisat) kivetítették. S amint látni fogjuk,
akik nem akartak szaporodni, azok voltak, akik feláldozták magukat a spirituális emberiség
javára és üdvözítésére. Azért, hogy a hetes ember teljes legyen, vagyis hogy a három
alacsonyabb princípium kiegészüljön, és a spirituális monád összefogja őket – minthogy ez a
monád csak abszolút látens állapotban lehet meg az ilyen formában – két összekötő
„princípiumra” van szükség: s e kettő a manasz és a káma. Ehhez a pleroma ötödik és
harmadik állapotának középső princípiumából való élő Spirituális Tűzre van szükség. De ez a
Tűz a Háromszögek birtokában van, s nem a (tökéletes) Kockák-hoz tartozik, melyek az
angyali lényeket szimbolizálják.6 Az előbbiek az Első Teremtés óta ugyanis birtokába jutottak
ennek, s feldolgozták maguk számára, amint az a Prométheusz-allegóriában be van mutatva.
Ezek az aktív, s ezért – égi szempontból – többé már nem „tiszta” lények, független és szabad
intelligenciákká lettek, akik minden teogóniában úgy szerepelnek, mint a függetlenség és
szabadság harcosai, vagyis – a szokványos értelemben – „fellázadtak az isteni passzív törvény
ellen”. Ezek azután azok a „Tüzek” – az Agnishwatta-k, – akik amint a 13. slokában le van
írva, „visszamaradtak”, ahelyett, hogy a többiekkel együtt mentek volna megteremteni az
embert a Földön. De az igazi ezoterikus értelme a szövegnek az, hogy ezek legtöbbje arra volt
kirendelve, hogy mint Egó-k az emberiség egy későbbi termésében öltsenek testet.

Az emberi Egó nem az Atman, sem a Buddhi, hanem a magasabb Manasz, azaz az
intellektuálisan öntudatos – magasabb értelemben vett – Egoizmus kivirágzása és
intellektuális gyümölcsbe érése. A régi munkákban ezt Karana Sharira-nak nevezik a
Sutratma síkján. Ez utóbbi az az „arany szál”, amelyre mint gyöngyszemek sorakoznak fel
ezen magasabb Egó különböző személyiségei. Az olvasó aligha értené meg a szövegeket
helyesen, ha közölnék vele, miként ez a fél-ezoterikus allegóriákban adva van, hogy ezek a
lények visszatérő Nirvánik, akik az előző Maha-manvantarákból jöttek, azaz kiszámíthatatlan
tartamú korszakokból, melyek az örökkévalóságban már lezajlottak, még kiszámíthatatlanabb
időkkel ezelőtt. A vedantisták pedig talán azt mondanák: „Ez nem így van, a Nirváni nem
térhet vissza”. S ez igaz is, ha az adott Manvantarát nézzük, amelyhez tartozik, de téves, ha az
Örökkévalóság szempontjából tekintjük. Meg van mondva a szent slokában:

A Ragyogó Fonal, mely elpusztíthatatlan, és csak a Nirvánában oldódik fel, újra kilép belőle
teljességében azon a napon, amikor a Nagy Törvény minden dolgot visszahív a cselekvésbe.
Éppen ezért, mivel a magasabb Pitrik vagy Dhyánik nem folytak bele az ember fizikai
teremtésébe, az ősi ember a spirituálisan „tűznélküli” Teremtők testeiből áradt ki, s úgy írják
le, mint légnemű, tömörség nélküli és értelem nélküli formát. Az ősi emberben nem volt meg
a középső princípium, hogy közvetítő legyen a magasabb és az alacsonyabb között (vagyis a
spirituális ember és a fizikai agy között), miután hiányzott belőle a Manasz. Azok a monádok,
amelyek ezekbe az üres burkokba inkarnálódtak, oly öntudatlanok maradtak, mint amilyenek

potencialitás az, amely az embert elvezetheti a VÉGTELEN és ABSZOLÚT egységbe.


6
A háromszög a Földön ötszöggé válik. Lásd: I. kötet, 3-5. stanzák.

62
akkor voltak, amikor elváltak előző tökéletlen formáiktól és eszközeiktől. Nincs meg a tiszta
Szellemben ezen a mi síkunkon az ön-tudat vagy a teremtésre való potencialitás, csak akkor
van erre lehetőség, ha a Szellem túl homogén, tökéletes – minthogy isteni – természete egy
más, differenciáltabb lényeggel mintegy keveredik, s ennek folytán megerősödik. A
Háromszögnek csak az alsó vonala – amely az Univerzális MONÁD-ból kiáradó első
hármasságot szimbolizálja – adhatja meg a szükséges öntudatosságot a differenciálódott
Természet síkján. De hogyan tudnák ezek a tiszta Emanációk, amelyek a fenti elv alapján (a
mi értelmünkben) öntudatlanok eredetileg maguk is, hozzásegíteni az embert a kívánt
princípiumhoz, hiszen maguknak is aligha volt ez meg?

A választ nehéz lesz megérteni, hacsak valaki megfelelően nem jártas a kozmikus
újraszületések kezdet- és vég nélküli sorozatának filozófiai metafizikájában, s nem ismeri a
Természet változhatatlan törvényét, amely ÖRÖK MOZGÁS, ciklikus és spirális – tehát
progresszív még a látszólag retrográd mozgásban is. Az egy Isteni Princípium, a Védák
névtelen „AZ”-a, egy Univerzális Összesség, amely sem spirituális aspektusaiban és
emanációiban, sem pedig fizikai atomjaiban sohasem lehet „abszolút nyugalomban”, kivéve
Brahmâ Éjszakái alatt. Így van tehát az, hogy az „Első szülöttek” azok, akiket egy
Manvantara elején először hoznak mozgásba, s így először buknak le az anyagi világ
alacsonyabb szféráiba. Azok, akiket a teológiában „Trónusoknak” neveznek, s akik „Isten
székei”, kell, hogy a Földön emberként elsőnek inkarnálódjanak. S így érthetővé válik, hogy
ha az elmúlt Manvantarák végtelen sorozataira gondolunk, miért kell az utolsóknak elsőnek
jönniük, az elsőknek utoljára. Röviden azt látjuk, hogy a magasabb angyalok számtalan
aeonnal ezelőtt áttörték a „Hét Kört”, s kirabolták azokból a Szent Tüzet. Egyszerű szavakkal
ez azt jelenti, hogy elmúlt inkarnációkban úgy az alsóbb, mint a magasabb világokban azok
minden bölcsességét asszimilálták magukban, azaz MAHAT visszatükröződését az intenzitás
különböző fokaiban. Semmiféle lény, legyen az angyali vagy emberi, nem érheti el a nirvána,
vagyis az abszolút tisztaság állapotát, csak ha korszakokon át szenvedett, és megismerte a
ROSSZAT éppen úgy, mint a jót, hiszen máskülönben az utóbbit nem érthetné meg.

Az ember és az állat között – melynek monádjai vagy Jivá-i alapjában véve azonosak
– a mentalitásnak és az ön-tudatosságnak áthághatatlan szakadéka húzódik. Honnan jön, és mi
más lehet az emberi elme magasabb aspektusában, ha nem egy magasabb lény esszenciájának
egy része, sőt bizonyos ritka inkarnációkban e magasabb és isteni síkról való lény tényleges
esszenciája? Vajon az ember – az állati formában lakozó Isten – éppen úgy csak a materiális
természet fejlődésének eredménye lenne, mint az állat, amely külső formájában ugyan
különbözik az embertől, de semmiképpen nem különbözik fizikai testének anyagában? Sőt
ugyanaz a – bár kevésbé fejlett – monád lelkesíti, hiszen e kettő intellektuális képességei
éppen annyira különböznek egymástól, mint a Nap fénye a szentjánosbogárétól. S mi az, ami
ily hatalmas különbséget hoz létre, ha nem az a tény, hogy az ember egy állati test, plusz egy
élő isten e fizikai burkon belül? Álljunk meg tehát, és tegyük fel magunknak komolyan a
kérdést, félretéve úgy a materialista, mint a pszichológiai modern tudomány hóbortjait és
szofizmáit.

Bizonyos fokig – elismerjük – még az ezoterikus tanítás is allegorikus. Hogy e tanítást


az átlagos intelligencia számára érthetővé tegyék, szükséges a szimbólumok használata
intelligens formába öntve. Innen vannak az exoterikus beszámolókban az allegorikus és fél-
mitikus elbeszélések, az ezoterikus tanításokban pedig csupán félig metafizikai és objektív
ábrázolások. Mert a tisztán és transzcendentálisan spirituális megfogalmazások csak azok
felfogó képességéhez vannak szabva, akik:

63
Szem nélkül látnak, fül nélkül hallanak, és érzékszervek nélkül érzékelnek,

A Kommentár szemléletes kifejezése szerint. A túlságosan puritán idealistának szabadságában


áll a tant spiritualizálni, míg a modern pszichológus egyszerűen meg fogja kísérelni, hogy
eltüntesse a mi „bukott”, de még mindig isteni ember-lelkünket, melynek istenisége a
buddhihoz kapcsolódik.

A földi emberben lévő isteni ember magasrendű spirituális őseihez kapcsolódó


misztérium igen mély. Az ember kettős teremtésére utalnak a Purânakban, jóllehet annak
ezoterikus jelentését csak úgy lehet megközelíteni, ha összehasonlítjuk a sok egymástól eltérő
beszámolót, s úgy olvassuk, hogy szem előtt tartjuk e szövegek szimbolikus és allegorikus
jellegét. Ugyanez a helyzet a Bibliával, úgy a Genezisben mint Szt. Pál Leveleiben is. Mert az
a „Teremtő”, akit a Genezis második fejezetében az „Úr Isten”-nek neveznek, az eredeti
szövegben Elohim, vagy az Istenek (az Urak), tehát többen vannak. S míg ezek egyike
megteremti a porból való földi Ádámot, addig egy másik beléje leheli az Élet Leheletét, egy
harmadik pedig Élő Lelket (II. 7.) teremt belőle, – s mindez az értelmezés benne foglaltatik az
Elohim szó többes értelmében7. Pál pedig ezt mondja:

Az első ember földből való, földi; a második ember (az utolsó, vagy legmagasabb), az Úr,
mennyből való. (I. Koritnh. XV. 47.)

Az árja allegóriában Brahmâ ellenszegülő fiait mint szent aszkétákat és jógikat


mutatják be. Amint minden Kalpában újraszületnek, rendszerint meg akarják akadályozni az
emberi nemzés művét. Amikor Seksha, a Prajâpatik vagy Teremtők feje megteremti 10.000
fiát azért, hogy velük benépesítse a Földet, Narada – Brahmâ egyik fia, a nagy Rishi, s
lényegében egy Kumara, ha nem is hívják annak, – közbelép, s kétszer meghiusítja Daksha
szándékát azzal, hogy rábírja ezeket a fiakat, hogy maradjanak szent aszkéták, és kerüljék a
házasságot. Ezért azután Daksha megátkozza Naradát, hogy mint ember szülessen újra,
minthogy Brahmâ már előbb megátkozza őt azért, mert nem akart megnősülni, és utódokat
nemzeni. Az átok így hangzott: „Pusztulj el (jelenlegi – déva vagy angyali – formádban), s
lakozzál a méhben” – vagyis légy emberré. (Vayu Purâna, Harivamsa, 170.)

Ugyanezen történet egymásnak ellentmondó verziói dacára is világosan kitűnik, hogy


Narada Brahmâ azon „elsőszülötteinek” osztályába tartozik, akik mind ellenszegültek az állati
nemzés törvényének, amiért is mint embereknek kellett inkarnálódniuk. A Véda-beli összes
Rishik közül Narada, amint már bemutattuk, a legérthetetlenebb, éppen azért, mert a
legszorosabban kapcsolódik az okkult tanításokhoz, s különösen a titkos ciklusokhoz és
Kalpákhoz.

E bölcsről szóló bizonyos ellentmondó megállapítások igen megzavarták az


orientalistákat. Például az egyik helyen határozottan visszautasítja azt, hogy „teremtsen”,
vagy utódai legyenek, sőt atyját, Brahmâ-t „hamis tanítónak” nevezi, mert azt tanácsolja neki,
hogy házasodjon meg – így írják azt a Narada-Pancha-Râtra-ban. S mégis úgy beszélnek
róla, mint a Prajapatik vagy Nemzők egyikéről! A Naradiya Purâna-ban Narada leírja a
nőtlen Adeptusok törvényeit és kötelességeit. S minthogy ezek az okkult kötelességek
7
Seth, amint azt Bunsen és mások is bebizonyították, nemcsak a semiták – beleértve a korai zsidókat is
– „primitív Istene”, hanem az ő „fél-isteni teremtőjük” is. Mert – mondja Bunsen (God in History, I. 233-4.) – a
Genezisben levő Seth, Enoch (az ember) atyja, úgy tekintendő, mint aki eredetileg párhuzamosan fut az
Elohimból, Ádám atyjából eredőkkel. „Bunsen szerint ez az Istenség (Seth isten) Észak-Egyiptom és Palesztina
primitív istene volt” – állapítja meg Stanilad Wake a The Great Pyramid (61. oldal) című művében. Sethről az
egyiptomiak későbbi teológiájában azt tartották, hogy ő egy „gonosz démon”, mondja ugyanez a Bunsen, mert
Seth ugyanaz, mint Typhon, és ugyanaz, mint a hindu Démonok, mint logikus fejlemény.

64
véletlenül nem szerepelnek az európai múzeumok birtokában levő kb. 3000 stanza
töredékeiben, a brahmanokat hazugoknak kiáltották ki. Az orientalisták elfelejtik, hogy a
Naradiya-ról azt tartják, hogy 25 ezer stanzát tartalmaz, s hogy nyilvánvalóan nem valószínű
az, hogy ilyen kézirat profán hinduk birtokában legyen, akik bármilyen értékes ollat
hajlandók lennének egy vörös levesért eladni. Legyen itt elég annyi, hogy Narada a par
excellence a Déva-rishi okkult megítélés szerint, s hogy az az okkultista, aki Naradát nem
mérlegeli, analizálja és tanulmányozza az ő hétszeresen ezoterikus megjelenésében, s az
sohasem lesz képes kifürkészni bizonyos antropológikus, kronologikus vagy éppen kozmikus
misztériumokat. Narada a már említett Tüzek egyike, s szerepet játszik ezen Kalpa
fejlődésében annak kezdetétől végéig. Narada a jelenlegi manvantarikus dráma minden soron
következő felvonásában, vagyis gyökérfajában megjelenik, amint ezt róla azok az ezoteriát
súroló allegóriák állítják, amelyekkel az olvasó az eddigiek során jobban megismerkedett.
Vagy forduljunk más ősi írásokhoz és dokumentumokhoz, hogy a „Tüzek, Szikrák, Lángok”
kérdésében megerősítést nyerjünk? Ilyen írásokat bőségesen találunk, csak jó helyen kell
keresni.

A Book of the Concealed Mystery kabbalisztikus írásban világosan tárgyalják ezt a


kérdést, s úgyszintén a Ha Idra Zuta Quadisha, másként a „Kisebb szent együttes” című
műben is. A nyelvezet igen misztikus és burkolt, de azért érthető. Ez utóbbiban a korábbi
világok szikrái között, melyek az isteni kovakőből kipattanó „rezgő Lángok és Szikrák”, a
„Dolgozó” nekifog az ember, a férfi és a nő teremtéséhet. (427.) Ezek a „Lángok és Szikrák”
– vagyis angyalok és világaik, csillagok és bolygók – a jelképes megállapítás szerint
kialszanak és elenyésznek, vagyis megnyilvánulatlanok maradnak mindaddig, amíg a
természetben egy bizonyos folyamata befejezést nem nyer. Hogy mennyire sűrűn
elfátyolozzák a köztudat elől az antropogenezis legfontosabb tényeit, arra nézve két idézetet
közlünk két kabbalista könyvből. Az első a Ha Idra Zuta Quadisha-ból való:

(429.) Egy elviselhetetlen fényességű Fény-hordozóból (a hét szent bolygó egyikéből) sugárzó
láng tört elő, magával ragadva mint egy óriási és hatalmas pörölyt, azokat a szikrákat,
amelyek az Előző Világot alkották.

(430.) S ezek a legfinomabb éterrel voltak összekeveredve és összekötve, de csak akkor,


amikor egymással egyesültek, a Nagy Atya és a Nagy Anya.

(431.) Hoa-ból Magából van AB, az Atya, és Hoa-ból Magából van RUACH, a Szellem, akik
rejtve vannak a Napok Ősében, s benne van az éter elrejtve.

(432.) És Amaz össze volt kötve egy fény-hordozóval (egy bolygóval és annak angyalával
vagy uralkodójával), amely kilépett azon elviselhetetlen ragyogású Fény-hordozóból, mely a
Nagy Anya, az Aima, keblében van elrejtve.8

A Zohar9 a következő, „a Pre-adamita Királyok” című idézete ugyancsak ezzel a


misztériummal foglalkozik:

A Siphrah D’Tzniootha-ban ezt tanultuk: At-tee’kah D’At-tee’keen, az Ősöknek Őse, mielőtt


elkészítette volna formáját, királyokat teremtett, és királyokat vésett, és királyokat tervezett
(embereket, az állatok „királyát”), s ezek nem tudtak létezni. Míg végül tönkretette őket, és egy
időre elrejtette őket. S ezért írják azt, hogy „És ezek azok a királyok, akik Edom országában
uralkodtak”. S addig nem volt létük, amíg Resha’Hiv’rah, a Fehér Fej, az At’tee’-kah D’At’-tee’-
keen, az Ősök Őse, önmagát el nem rendezte. Amikor önmagát elrendezte, megformált
minden formát fent és lent… Mikor még nem rendezte el önmagát saját formájában, nem
voltak megformálva mindazok, amelyeket ö megformálni kívánt, és valamennyi világ
8
Lásd Mather: Kabbalah Unveiled [A leleplezett Kabbala], 302. old.
9
Fordította: Isaac Myer: Qabbalah c. művében, 386-7. old.

65
megsemmisült… E világok azért nem maradtak helyükön, mert a királyok formája sem olyan
volt, amilyennek lennie kellett volna, és a Szent Város még nem volt előkészítve. (Zohar, III.
135a, 292s Indra Zootah. Brody)

A két allegorikus és metafizikai értekezésnek a nyilvánvaló értelmezése egyszerűen a


következő: A fejlődés törvénye szerint már előzőleg meglevő anyagból világok és emberek
lettek teremtve, majd el lettek pusztítva, s e folyamat megismétlődött mindaddig, amíg
Földünk, s a rajta levő állati és emberi fajok olyanokká nem váltak, mint amilyenek most, a
jelenlegi ciklusban. Azaz ellentétes poláris erők, a Szellem és az Anyag, a pozitív és a
negatív, a férfi és a nő egyensúlyba hozott összetétele. Mielőtt az ember fizikailag férfivá és
nővé válhatott volna, a teremtő Elohim-nak asztrálisan kellett elrendezni formáját ezen a
szexuális síkon. Vagyis az atomoknak és az organikus erőknek, amelyek leszálltak erre az
adott differenciálódási síkra, a Természet által megkívánt rendbe kellett felsorakozniuk azért,
hogy – szeplőtelen módon – állandóan végrehajtsa azt a törvényt, amelyet a Kabbala
„Egyensúly”-nak nevez, s mely törvény szerint az anyagiasság jelenlegi fokán minden, ami
létezik, végső tökéletességében a férfi és a nő jellegzetessége szerint jelenik meg. Chokman, a
Bölcsesség, a férfi Sephirot, ki kellett áradjon Binah-ba és Binah-on keresztül, amely az
intelligens Természet, másként a Megértés. Ezért az emberek első gyökérfaja, amely nem
nélküli és értelmetlen volt, el kellett pusztuljon, s egy időre el kellett rejtőzzön. Vagyis az első
faj nem halt meg, hanem eltűnt a második fajban, miként bizonyos alacsonyabb életek és
növények ma is így tesznek. Ez egy általános átalakulás volt. Az elsőből lett a második
gyökérfaj anélkül, hogy azt nemzette volna, s anélkül, hogy elpusztult volna. „Ők együtt
mentek tovább”, s amint írva van: „Ő meghalt, s egy másik uralkodott helyette”. (Genezis,
XXVI, 31. és köv. Zohar III. 292a)

Miért? Azért, mert „a Szent Város még nem volt előkészítve”. És mi a „Szent Város”?
A Maquom – szent hely, vagy szentély – a Földön, más szavakkal a női méh, amely
mikroszkopikus másolata és tükröződése az Égi Anyaméhnek, a női Térnek, vagy ősi
Káosznak, amelybe a férfi Szellem megtermékenyíti a Fiú, vagyis a látható világegyetem
petéjét.10 Ez annyira így van, hogy a Zoharban, „A férfi és a női princípium kiáradásáról”
szóló részben az van, hogy e Földön, a „Szent Őstől” jövő BÖLCSESSÉG „nem ragyog csak
a férfiben és nőben”.

Hohmah, a Bölcsesség az Atya, BINAH pedig, a Megértés az Anya… És amikor ők egymással


kapcsolódnak, Igazságot hoznak létre, terjeszkednek és kiárasztanak. Rabbi Je-yeva Sabah,
vagyis az Öreg mondásaiból tudjuk: Mi Binah, a Megértés? De amikor egymásba
kapcsolódnak, a ‫(י‬Yod) a ‫(ח‬Heh)-be, akkor megtermékenyülnek, és egy Fiút hoznak létre.
Ezért azt Binah-nak, Megértésnek nevezik. Ez annyit jelent: BeN YaH, azaz YaH Fia. Ez az
Egésznek a Teljessége.11

Ez a magyarázat – hozzátehetjük még – a rabbik fallicizmusának „teljessége” is, a


fallicizmus apoteózisa, ahol az istenit lerántják az állati síkra, a magasztost a földi
durvaságba. A keleti okkultizmusban nincs semmi, ami ilyen szemléletesen durva lenne, sem
a primitív Kabbalában, a kaldeai Számok Könyvében. Ezt már leírtuk az Isis Unveiled-ben:

Nem találjuk bölcs dolognak a katolikus írók részéről, hogy méregzacskójukat ilyen
megállapításokba ürítik: „Számtalan pagodában látjuk a fallikus követ, melynek formája –
akárcsak a görög batylos – újra meg újra a lingam… a Maha Déva durván illetlen formáját
idézi”. Mielőtt sárral dobálnák meg azt a szimbólumok, amelynek mélységes metafizikai
értelme túlságosan magas a római katolicizmus, a par excellence érzéki vallás modern
bajnokai számára, e hitvitázóknak előbb le kellene romboltatniuk legrégibb templomaikat, meg
10
Lásd: „A Szentek Szentjének ezoterikus jelentése” V. rész.
11
Zohar III. 290a, idézi Isaac Myer Qabbalah-ja, 387. old.

66
kellene változtatniuk székesegyházaik kupoláinak formáit. Az Elephanta-i Mahadeo, a
Bhagulpore-i Kerek Torony, az iszlám minaretjei – akár lekerekítettek vagy hegyesek –
mindezekre, mint eredeti ősökre vezethetők vissza a velencei Szent Márk tér Campanile-je, a
Rochester-i katedrális és a milánói dóm. Mindezek a templomtornyok, oszlopok, kupolák és
keresztény templomok a lithos, a felálló fallosz primitív elképzelésének alakba öntése. (II. köt.
5. old.)

Mindazonáltal akárhogy is van, de tény az, hogy mindezek a héber Elohimok, Szikrák
és Kerubok azonosak az ősi árják Déváival, a Rishikkel, a Tüzekkel és Lángokkal, a
Rudrákkal és a negyvenkilenc Agnival, a mindezt kielégítő módon bizonyítja maga a
Kabbala.

67
4. STANZA

AZ ELSŐ FAJOK TEREMTÉSE

14. Az emberek teremtése. 15. Ezek üres árnyékok. 16. A Teremtők


tanácstalansága: miként teremtsenek GONDOLKODÓ embert. 17. Mi szükséges
egy tökéletes ember megformálásához?

14. A Hét Seregek, az „Akarat- (vagy Elme-) szülte Urak”, az Élet-adás (Fohat)
Szellemétől hajtva, kiválasztották magukból az embereket, mindegyik a saját földövén.
(a)

(a) Az „Urak” ledobták „árnyékukat”. Vagyis asztrális testüket, ha ugyan


feltételezhető, hogy egy olyan éterikus lény, mint a „Lunáris Szellem” az alig kézzelfogható
testén kívül egy asztrális testtel is bír. Egy másik kommentárban az áll, hogy az „Ősök”
kilehelték az első embert, amint Brahmâról is azt tartják, hogy kilehelte a Sura-kat, vagy
Isteneket, s ekkor azok Asurákká (Asu = lehelet) lettek. Egy harmadik kommentárban pedig
azt mondják, hogy az újonnan teremtett emberek „az Árnyékok árnyékai” voltak.

Ezzel a megállapítással kapcsolatban: „Az Árnyékok árnyékai voltak” – még néhány


szót kell szólnunk, megkísérelvén a teljesebb magyarázatot. Az emberiség fejlődésének ezt az
első állomását sokkal könnyebb elfogadni, mint az ezt követőt, bár minden ilyen állomást
kétségbe vonnak vagy elutasítanak majd egyes, különösen nyugati kabbalisták, akik jelen
hatásokat tanulmányozzák ugyan, de elhanyagolják az eredeti okok tanulmányozását. A
szerző nem is érzi magát kompetensnek arra, hogy megmagyarázzon egy olyan teremtési
módot, amelynek megértése mindenki számára – kivéve egy keleti okkultistát – oly rendkívül
nehéz. Itt tehát hiábavaló lenne e folyamatra vonatkozólag részletes leírással szolgálni, bár
mindez pontosan le van írva a Titkos Könyvekben; ez annyit jelentene, mint eddig ismeretlen
tényekről beszélni a profán világnak, ami csak félreértéshez vezetne. A tanulmányozók
bizonyos osztálya mindig elfogadhatóbbnak fogja találni a Föld porából vett „Ádám”-ot, mint
egy olyan embert, amelyet teremtője éterikus testéből lövellt ki, – jóllehet az előző eljárásra
egyáltalában nincsen példa, míg az utóbbi jól ismert az európai és amerikai spiritiszták
körében, akik mindenkinél jobban meg kellene értsék ezt a procedúrát. Hiszen mindazok, akik
egyszer tanúi voltak annak, miként szivárog ki a médium pórusaiból – vagy más alkalommal
a médium bal oldalából – egy materializált forma, nem tagadhatják legalábbis a lehetőségét
egy ilyen születésnek. Miért is volna olyan lehetetlen ez a mi tanításunk, amikor a Földön
milliók hiszik azt, hogy egyrészt az Univerzumban léteznek olyan lények, mint angyalok vagy
szellemek, akiknek testetlen esszenciája egy intelligens lényt alkot, jóllehet nincs (számunkra
legalábbis) szilárd szervezetük. Másrészt ugyancsak milliók hiszik azt, hogy Isten az első
embert porból alkotta, és élő lelket lehelt belé. Igen hamar el fog következni az az idő, amikor
a világnak választania kell, hogy elfogadja-e az ember (és a kozmosz) csoda általi teremtését a
semmiből, a Genezis holt betűi értelmében, vagy pedig a másik hipotézist, hogy az első ember
egy fantasztikus, ma még teljesen „hiányzó” láncszemből született, az ember és az
emberszabású majom közös ősétől.1 Az okkult filozófia e két téveszme között emeli fel
1
„Huxley, az összehasonlító anatómia legnyilvánvalóbb felfedezései által támogatva, kimondhatta azt a
fontos megállapítást, hogy az ember és a legmagasabbrendű majom között az anatómiai eltérések kisebbek, mint
a legmagasabbrendű és a legalacsonyabbrendű majom között. Az általunk felállított genealógiai fa szerint
szükségképpen az a következtetés vonható le, hogy az emberi faj fokozatosan fejlődött ki az emberszabású

68
hangját.2 Azt tanítja, hogy az első emberi nemzetségeket magasabb és félisteni lények saját
esszenciájukból árasztották ki. Ha ez az eljárás most abnormálisnak vagy éppen
elképzelhetetlennek tűnik is fel – tekintve, hogy a természetben ez az eljárás a fejlődés
jelenlegi fokán már elavult – bebizonyíthatóan lehetséges, éspedig bizonyos „spiritiszta”
tények alapján. Most pedig azt kérdezzük, hogy a fenti három hipotézis vagy elmélet közül
melyik a legésszerűbb, melyik a legkevésbé abszurd? Az okkult tanítást bizonyára csak a
lelkileg vak materialisták fogják kifogásolni.

Nos, ahogy az okkult tanításból kivesszük, az embert nem olyan komplett lénynek
„teremtették”, amilyennek ma ismerjük, bármennyire is tökéletlen teremtmény még mindig.
Az ember esetében volt egy spirituális, egy pszichikus, egy intellektuális és egy állati fejlődés,
vagyis a magasabb rendűtől kezdve le a legalacsonyabb rendűig. Ugyanakkor volt egy fizikai
kifejlődés – ez egyszerűtől és homogéntől fel az összetett és heterogén kifejlődésig. S mindez
nem egészen azokon az utakon folyt le, ahogy azt a modern evolucionisták számunkra
előírják. Ez a két ellentétes irányú fejlődés sok korszakon át a spiritualitásnak és
intellektusnak különböző jellegét és fokait tette szükségessé, hogy kimunkálhassa azt a lényt,
akit ma úgy ismerünk, mint embert. Továbbá, az az abszolút, örökké működő és soha nem
tévedő törvény, amely ugyanazon az úton halad az egyik örökkévalóságtól (vagy
Manvantarától) a másikig, s amely megnyilvánult dolgoknak (amint mi a nagy Illúziónak,
Maha-Maya-nak nevezünk) mindig növekvő tömegét szolgáltatja. Másfelől pedig a Szellemet
mindig mélyebbre meríti az anyagiasságba, majd a testen keresztül felszabadítja azt. Ez a
törvény – mondjuk mi – mindezen célokra más és magasabb síkon levő lényeket, embereket
vagy elméket (Manukat) használ fel, ezen lények saját karmikus követelményeinek
megfelelően.

Ennél a pontnál megint arra kell kérni az olvasót, hogy fordítsa figyelmét az indiai
filozófiára és vallásra. Mindkettő ezoteriája azonos a mi Titkos Tanításunkkal, bármennyire is
változó a mondanivaló formája.

A testetöltő erők azonosságáról és különbözőségeiről

Az ember ősei, akiket Indiában Atyáknak, Pitaráknak vagy Pitriknek neveznek, a mi


testeink és alacsonyabb princípiumaink „teremtői”. Ők mi vagyunk. Mint az első
személyiségek, és mi ők vagyunk. Az ősi ember tehát „csont a csontjukból és hús a húsukból”,
ha ugyan volt csontjuk és húsuk. Amint már megállapítottuk, a Teremtők „Holdbéli (lunáris)
lények” voltak.

Az ember tudatos és halhatatlan Egóját a „Napbéli (szoláris) angyaloktól” kapta, akár


képletesen, akár szó szerinti értelemben. A tudatos Egó vagy emberi lélek igen nagy
misztérium. Ezen Szoláris angyalok ezoterikus neve, szó szerint a „kitartó és szüntelen

majomból. (Enrst Haeckel: The Pedigree of Man, fordította: Ed. B. Aveling, 49. old.)
Kérdezzük: mik lehetnének a fenti megállapítás tudományos és logikai ellenvetései? Az ember és az
emberszabású majom anatómiai hasonlóságai – melyeket a darwinisták M. de Quatrefages szerint is alaposan
eltúloznak – elég egyszerűen megindokolhatók, ha tekintetbe vesszük az emberszabású majmok eredetét.
„A legősibb üledékekben sem található sehol egy olyan majom, amely közelebb áll az emberhez, sem
pedig egy olyan ember, amely közelebb áll a majomhoz.”
2
„A manapság meglevő ugyanaz a szakadék a szakadék választja el változatlan mélységben és
szélességben az embert és a majmot, ha visszamegyünk az időben, egészen a harmadkorig. Ez a tény maga is
elegendő, hogy a hipotézis tarthatatlanságát bizonyítsa.” (Dr. F. Pfaff, az Erlangen-i Természettudományi
Egyetemről)

69
odaadás (pranidhâna) urai (Nath)”. Tehát ők, az ötödik princípium (Manasz) angyalai, úgy
látszik, kapcsolatban vannak, vagy ők kezdeményezték azt a jógi-rendszert, amelyben a
pranidhâna mint az ötödik előírás szerepel (Lásd: Yoga Shastra, II. 32.). Már korábban
megmagyaráztuk, hogy miért tekintik ezen angyalokat a transz-himalájai okkultisták
ugyanazon lényeknek, akiket Indiában Kumâráknak, Agnishwattáknak és Barishadoknak
neveznek.

Mennyire pontos és milyen igaz Platón kifejezése, milyen mély és filozófiai az


(emberi) lélekről vagy Egóról szóló megjegyzése, amikor megállapítja, hogy a lélek
„ugyanannak és másnak az összetétele”. És mégis, mily kevéssé értették meg ezt a célzást,
amikor azt gondolták, hogy ez a megállapítás arra vonatkozik, hogy a lélek Istennek,
Jehovának a lehelete. Pedig a lélek „ugyanaz és a másik”, ahogy a nagy beavatott filozófus
mondotta. Mert az Egó – a magasabb Én, amikor egyesül és belemerül az Isteni Monádba – az
ember, és mégis ugyanaz, mint a „másik”, a benne testetöltött angyal ugyanaz, mint az
Egyetemes Mahat. A nagy klasszikus író és filozófus érezte ezt az igazságot, amikor ezt
mondta:

Kell bennünk lenni valaminek, ami a gondolatainkat létrehozza, – valami nagyon finomat: egy
lehelet, egy tűz, éter, egy esszencia, egy halvány hasonlóság, értelmi szikra, egy szám, egy
harmónia. (Voltaire)

Mindez a Manaszákra és Radzsaszákra, a Kumârákra, Asurákra, más uralkodókra és


Pitrikre vonatkozik, akik a harmadik fajban inkarnálódtak, s ezen a módon és még más
módokon megtagadták az emberiség számára az Elmét.

A Pitriknek – amint később látni fogjuk – hét osztálya van: három testetlen és négy
testtel bíró, valamint két fajtájuk van: az Agnishwatták és a Barishadok. Hozzátehetjük még,
hogy amint a Pitriknek két fajtája van, ugyanúgy maguknak a Barishadoknak és
Agnishwattáknak is van egy kettős és hármas sorozatuk. A Barishadok – miután
megteremtették asztrális másukat – újraszülettek, mint Atri fiai, s ők – a Manu megállapítása
szerint (Manava-Dharma Shastra, III. 196.) – „a Démonok Pitrijei”, vagyis a testi lények.
Míg az Agnishwatták mint Marichi (Brahmâ egyik fia) fiaiként születtek újra, s ők az „Istenek
Pitrijei” (ismét Manu, Matsya és Padma Purânák, továbbá Kolluka a Manavas törvényeiben,
III. 195.).3 A Vayu Purâna kijelenti, hogy a Pitrik hét rendjét mint a kezdeti első isteneket, a
Virâjákat kell tekintenünk, akiket Brahmâ – a jóga szemével – az örök szférákban tekintett
meg, s akik az istenek istenei. A Matsya pedig hozzáteszi, hogy az istenek imádták őket. A
Harivamsa a Virâjákat úgy tekinti, mint csupán a Pitriknek egyik osztályát (S. I. 935.), ezt a
megállapítást a titkos tanítások is igazolják. Mindazonáltal ez utóbbiban a Virâjákat
azonosnak tartják az idősebb Agnishwattákkal4 és a Radzsaszákkal vagy Abhutaradzsaszákkal,
akik testetlenek, és még asztrális másuk sincs. A legtöbb kézirat szerint Vishnu ezekben és
rajtuk keresztül inkarnálódott. „A Raivata Manvantarában (korszakban) Hari, az istenek
legjobbja újra megszületett Sambhuti-tól, mint isteni Manasza – a Radzsaszáknak nevezett
istenektől eredve.” Sambhuti Daksha lánya és Marichi felesége volt. Marichi viszont az
Agnishwatták atyja, az Agnishwatták pedig a Radzsaszákkal együtt mindig kapcsolódnak a
Manaszákkal. Amint Fitzerward Hall – aki sokkal jobb szanszkritológus volt, mint Wilson –

3
Jól tudjuk, hogy a Vayu és a Matsya Purânák az Agnishwattákat (a nyugati értelmezésnek
megfelelően) az évszakokkal azonosítják, míg a Barishad Pitriket a hónapokkal. Hozzáadnak még egy negyedik
osztályt – a Kavyákat – mint a ciklikus éveket. De vajon a keresztény római katolikusok nem azonosítják-e
angyalaikat a bolygókkal, s a hét Rishiből nem alkották-e meg a Saptarshiket, a csillag-konstellációt? Ezek a
ciklikus felosztásokon uralkodó istenségek.
4
A Vayu Purâna szerint a Virâja-loka-nak nevezett régióban az Agnishwatták laknak.

70
megjegyzi: „Manasza igen megfelelő név egy olyan istenség számára, aki a Radzsaszákhoz
kapcsolódik. A névben benne van a Manaszam – ugyanaz, mint manasz – egy végződés-
változással, ami a férfi megszemélyesítéséhez szükséges.” (Vishnu Purâna, III. köt. I. fej. 17.
old.) Virâja minden fia Manasza, mondja Nilakantha. Virâja pedig Brahmâ, s ezért a testetlen
Pitriket Vairâják-nak nevezik, mivel Virâja fiai – mondja a Vayu Purâna.

Bizonyítékainkat a végtelenségig sorolhatnánk tovább, de felesleges. A bölcs meg


fogja érteni, mit akarunk bizonyítani, a többiekre pedig nem számítunk. Indiában 330 millió
isten van. Ezek lehetnek mind dévák, de semmi esetre sem mind „istenek”, a kifejezés
legmagasabb szellemi értelmezésében. Ahogy a Bhagavad Gîtâ egyik tudós tanulmányozója
megjegyzi:

Az európaiak általában elkövetik ezt a szerencsétlen baklövést. A Déva egyfajta spirituális


lény, és bár a mindennapi beszédben ugyanezt a szót használják az isten megjelölésére,
ebből nem következik az, hogy 330 millió istent kell tisztelnünk. Ezek a lények – amint
természetszerűleg következik – bizonyos affinitásban vannak azon három upadhi (alapvető
princípium) egyikéhez, amelyekre mi az embert felosztottuk. (Lásd: The Theosophist, 1887.
márc. 360. old)

Egy bizonyos misztikus osztályhoz tartozó istenségek neve minden Manvantarában


változik. Így a Kalpa legkezdetén a Brahmâ által teremtett 12 Nagy Isten, akiknek segíteniük
kellett volna a teremtés munkájában, és akik beleveszvén a Samadhi-ába elmulasztották a
teremtést (aminek következtében arra ítéltettek, hogy minden egyes Manvantarában, egészen
a hetedikig, újraszülessenek). Ennek megfelelően a következő neveket kapják: Ajiták,
Tushiták, Satyák, Harik, Vaikunthák, Sadhyák és Adityák; ők a Tushiták (a második
Kalpában), ebben a Vaivasvata-korszakban pedig Adityák (lásd: Vayu Purâna), nem beszélve
a különböző korszakokhoz illő más neveikről. De mindenesetre azonosak a Manaszákkal
vagy Rajasákkal, ezek pedig a mi testetöltő Dhyan Chohanjainkkal. Ezek a Gnana-dévák
valamennyi osztálya.

Igen, azon lényeken kívül, mint pl. a Jakshák, Gandharvák, Kinnarák, akik mint
individualitások lakoznak az asztrális síkon, vannak igazi Devagnanamák, és ezen
osztályához tartoznak az Adytyák, a Vairâják, a Kumarák, az Asurák, és mindazon
magasrendű égi lények, akiket az okkult tanítás Manaswin-nek, mindenek fölött Bölcseknek
nevez. S akik az emberekből tudatos spirituálisan fejlett lényeket teremtettek volna, ha nem
lettek volna arra „átkozva”, hogy nemzésbe merülve, maguk is mint halandók újraszülessenek
kötelességük elmulasztása miatt.

15. Megszületett (így) a jövő embereinek (vagy Amanasáknak) hétszer hét árnyéka
(chhaya-ja) (a), mindegyik saját színében (arcszínében) és fajtájában. (b) Mindegyik
(pedig) alacsonyabb rendű atyjánál (teremtőjénél). Az Atyák, a csontnélküliek, nem
adhattak életet csonttal bíró lényeknek. Szülötteik Bhuták (árnyékok) voltak, forma és
elme nélküliek. Ezért ezeket Chhaya (kép vagy árnyék) fajnak nevezik. (c)

(a) Manu – amint már megjegyeztük – a man tőből származik, aminek


jelentése: gondolkodni, e szó tehát a „gondolkodót” jelenti. Nagyon valószínű, hogy ebből a
szanszkrit szóból származik a latin mens, (elme), az egyiptomi menes („mester-elme”), a
pythagoraszi monas (tudatos „gondolkodó egység”, úgyszintén elme), sőt innen származik a
mi manasz, vagyis elme fogalmunk, ami az emberben levő ötödik princípiumot jelenti. Ezen
árnyéklényeket tehát amanasáknak, azaz „elmenélkülieknek” hívják.

71
A bráhminok a Pitriket igen szenteknek tartják, mivel ők az emberek „nemzői” – a
Földön megjelenő első Manushyák – s ezért a bráhmin, amikor fia születik, nekik mutat be
áldozatot. A Pitriket tisztelik a legjobban, és a nekik bemutatott szertartás fontosabb, mint az
Istenek tisztelete. (Lásd a Manu Törvényeit, Manava-Dharma Shatra, III. köt. 203. old.)

Talán helyes lenne, ha megkeresnénk a Nemzők ezen kettős csoportjának filozófiai


jelentését?

Minthogy a Pitrik hét osztályba vannak sorolva, itt megint a misztikus számot látjuk.
Csaknem valamennyi Purâna megegyezik abban, hogy három osztály arupa, forma nélküli,
míg négy osztályuk testi. Az előzők intellektuálisak és spirituálisak, míg az utóbbiak anyagiak
és nincs intellektusuk. Ezoterikusan az Asurák formálják a Pitrik első három osztályát – „akik
az éjszaka testéből születtek” – míg a másik négy a „szürkület testéből” lett teremtve. Atyáik,
az Istenek arra lettek kárhoztatva – a Vayu Purâna szerint – hogy mint bolondok szülessenek
meg a Földön. A legendákat céltudatosan keverték össze és tették homályossá. Az egyikben a
Pitrik az Istenek fiai, egy másikban Brahmâ fiai, míg egy harmadik azt mondja, hogy saját
Atyáik tanítói lettek. A négy anyagi osztály seregei azok, akik az embereket a négy zónában
egyidejűleg megteremtették.

Nos, a Pitrik hét osztályával kapcsolatban, amelyek mindegyike további hétre


osztódik, egy szót szeretnénk szólni a tanulmányozóhoz, és egy kérdést feltenni a
kívülállónak. A „Tűz-Dhyánik” osztálya, amelyeket mi kétségbevonhatatlan alapon az
Aginshwattákal azonosítunk, a mi iskolánkban a Dhyán-Chohán-i test „szíve” elnevezést
kapta, s azt mondják, hogy ez az osztály inkarnálódott az emberek harmadik fajában,
tökéletessé téve őket. Az ezoterikus misztagógia (beavatás a misztériumokba) beszél arról a
misztikus kapcsolatról, amely ezen angyali szív és az ember hetes esszenciája vagy
szubsztanciája között fennáll. Az embernek ugyanis minden fizikai szerve, pszichikus és
spirituális működése úgyszólván visszatükröződése, a földi síkon való másolata a fenti
mintának vagy prototípusnak. Kérdezzük, miért van a hetes számnak ez a különös
megismétlődése az ember anatómiai felépítésében? Miért van a szívnek négy alsó kamrája és
három magasabb felosztása, ily különös módon megfelelvén az emberi princípiumok hetes
felosztásának, amelyek két csoportra, a felső és az alsó csoportra oszlanak? Miért található
meg ugyanez a felosztás a Pitrik különböző osztályainál, s különösen pedig a „Tűz-
Dhyániknál”? Mert – amint már megállapítottuk – ezek a lények négy testi, vagy durvább
anyagú, és három testetlen, vagy finomabb princípiumra – de nevezhetjük bármilyen
tetszőleges néven is – oszlanak. Miért áraszt ki a test hét ideggóca hét sugarat? Miért van
éppen hét ideggóc, és miért hét rétegű az emberi bőr?

A Kommentár ezt mondja:


A Nemzők, miután kivetítették árnyékukat és egy elemből (az éterből) megteremtették az
embert, újra felemelkedtek a Maha-Lokába, ahonnan időnként leszállnak, valahányszor a világ
megújul, és új embereknek adnak létet.

A finomtestek értelem (Manasz) nélkül maradnak, míg el nem jönnek a Surák (istenek), akiket
most Asuráknak (nem-istenek) neveznek.

„Nem-istenek” a brahminok számára talán, de a legmagasabb „Leheletek” az okkultista


számára. Minthogy ezek a Nemzők (Pitrik), a forma nélküliek és az intellektuálisak nem
hajlandók megteremteni az embert, de megadják számára az Elmét, a négy testi osztály csak
az ember testét teremti meg.

72
Ez igen világosan meg van írva a Rig Véda (a hinduk legirányadóbb szentírása
valamennyi szekta számára) különböző szövegeiben. E helyeken az Asura „spirituálist,
istenit” jelent, s e szót a Legfelsőbb Szellem szinonimájaként használják, magát az Asura
kifejezést pedig – „Isten” értelemben – Varunára és Indrára, de legelsősorban Agnira
alkalmazzák, minthogy a régi időkben ők hárman jelentették a három legmagasabb istent,
még mielőtt a brahmani toe-mitológia eltorzított volna csaknem mindent az archaikus
szövegek igazi jelentéséből. De most már, hogy a kulcs elveszett, az Asurákat alig említik.

A Zend-Avesta-ban ugyanezt találjuk. A Mazdean vagy Magian vallásban Asura az Úr


Asura Visvavendas, a „mindent tudó” Úr, Asura Mazdhâ pedig, a későbbi Ahura Mazdhâ –
amint Benfey is bebizonyította – „az Intelligenciát adó Úr”, másképp Asura Medhâ és Ahura
Mazdâo. E műben más helyen, szintén igen hitelt érdemlő tekintély alapján bemutattuk, hogy
az indo-iráni Asurát mindig hetes osztásúnak tekintették. Ez a tény – ha hozzávesszük még a
fent említett Mazdhâ nevet, amely a hetes Asurát „Úrnak”, vagy kolletívan „Uraknak” nevezi,
akik „Intelligenciát adnak” – kapcsolatba hozza az Amshaspendeket az Asurákkal, és a mi
testet öltött Dhyán Chohánjainkkal, továbbá Elohimmal, Egyiptom, Kaldea és minden más
ország vezető isteneivel.

Hogy miért utasították vissza ezek az „istenek” az ember teremtését, az nem azért volt,
– ahogy az exoterikus beszámolók mondják – mert túlságos büszkeségükben nem akarták
megosztani égi erőiket a Föld gyermekeivel, hanem a már felhozott indokok alapján. Az
allegória azonban vég nélküli elképzelésekbe bonyolódott, a teológia pedig minden országban
kihasználta ezt arra, hogy fellépjen ezen Elsőszülöttek vagy Logoszok ellen, s hogy
álláspontját mint igazságot oltsa be a tudatlanok és hiszékenyek elméjébe. (Hasonlítsuk össze,
amit a zodiákussal kapcsolatban a Makarákról és a Kumârákról mondottunk.)

A kereszténység nem áll egyedül abban, hogy ezeket az Isteneket démonokká


degradálta. A zoroaszteri vallás, sőt még a bráhminizmus is arra használta ezt a beállítást,
hogy uralmat gyakoroljanak az emberek elméjén. Még a kaldeai exoterikus vallásban is azok
a lények, akik visszautasítják a teremtést, s akik ezáltal szembekerülnek a Demiurgosszal,
mint a Sötétség Szellemei vannak kikiáltva. Azok a Surák, akiknek megvan az intellektuális
függetlenségük, harcolnak azokkal a Surákkal, akik ebben szűkölködnek, s akik – a leírás
szerint – egész életüket a vak hiten alapuló haszontalan szertartásos cselekedetekkel töltik ki.
(Ezt a célzást a jelenlegi ortodox brahminok nem veszik tudomásul.) Ennek következtében az
előbbieket A-Suráknak jelentik ki. Az Istenség első- és elmeszülte Fiai visszautasítják, hogy
embert teremtsenek, s ezért Brahmâ megátkozza őket, hogy mint emberek szülessenek meg.
Ezért letaszítják őket a Földre, amely később a teológiai dogmában átváltozik az infernális
régióvá. Ahriman megöli az Ormazd által teremtett bikát – amely a földi, illuzórikus élet
szimbóluma, a „bánat csírája” – s ekkor, feledve azt, hogy a romlékony, véges magnak meg
kell halnia azért, hogy a halhatatlanság, a spirituális élet örök növénye kihajthasson és
élhessen, Ahrimanról kijelentik, hogy ő az ellenség, a dacoló hatalom, az Ördög. Typhon 14
darabra vágja Oziriszt, hogy ezzel megakadályozza őt a világ benépesítésében, s így a
nyomorúság felidézésében, – erre Typhon az exoterikus teológiai tanításokban a Sötét
Hatalom lesz. De mindez csak exoterikus burok. Ezen exoterikus burok imádói
engedetlenségnek és lázadásnak minősítik azok erőfeszítéseit és önfeláldozását, akik az
embereket hozzá akarják segíteni az eredeti isteni állapot eléréséhez saját tudatos
erőfeszítéseiken keresztül. Igen, ezek a forma imádói azok, akik a Fény Angyalaiból
démonokat teremtettek.

73
Az ezoterikus filozófia azonban azt tanítja, hogy a Dhyánik egyharmada5 – vagyis az
Arupa Pitrik intelligenciával megáldott három osztálya, mely intelligencia „egy forma nélküli
lehelet, intellektuális és nem elementális szubsztanciából összetéve” – egyszerűen a karma és
a fejlődés törvényének folytán született újra vagy inkarnálódott a Földön6. Egyesek közülük
más Manvantarákból jövő Nirmanakayák voltak. Ezért valamennyi Purâna szerint látjuk
megjelenni őket a Földön a harmadik Manvantarában – értsd: a harmadik gyökérfajban –
mint királyokat, rishiket és hősöket. Minthogy ez a tanítás túlságosan filozófiai és metafizikai
volt a tömegek felfogása számára, ezért a papság – mint már említettük – eltorzította azt, hogy
a tömegeket vele babonás félelemben tartsa.

Az u. n. „lázadók” tehát egyszerűen azok voltak, akik – a karmikus törvény által


kényszerítve a keserű pohár utolsó cseppjének kiivására – újra testet kellett öltsenek, s így
felelős, gondolkodó lényeket kellett teremteniük az alsóbbrendű testvéreik által kivetített
asztrális szobrokból. Egyesekről azt mondják, hogy visszautasították ezt, mert nem volt meg
bennük a szükséges anyag – vagyis egy asztrális test – minthogy arupák voltak. Mások
visszautasítása azzal kapcsolatos, hogy ezek rég elmúlt Manvantarákban adeptusok és jógik
voltak, – egy újabb misztérium. De később, ugyanezek mint Nirmanakayák feláldozták
magukat azon Monádok javára és megváltására, akik sorsukra várakoztak, s akik különben
megszámlálhatatlan korszakon át felelőtlen, állatszerű – bár látszólag emberi – formában
lézenghettek volna. Lehet, hogy ez példabeszéd és allegória egy másik allegóriában.
Megfejtése a tanulmányozó intuíciójától függ, amennyiben az alábbiakat spirituális látással
olvassa.

Ami ezen monádok formálóit, vagy „őseit” illeti – itt azon angyalokra gondolunk, akik
az exoterikus legendák szerint engedelmeskedtek a törvénynek – ezek valószínűleg azonosak
a Barishad Pitrikkel vagy Pitri-Devatákkal, tehát azokkal, akikben megvolt a fizikai teremtő
tűz. Ezek megteremtették, illetve csak felöltöztették az emberi monádokat saját asztrális
Énjükbe, de ők nem teremthették az embert saját képükre és hasonlatosságukra. „Az ember ne
legyen olyan, mint mi vagyunk” – mondják a Teremtő Istenek, akikre az alsóbb állat
megteremtése volt bízva, hanem legyen különb. (Lásd: Genezis és Platón Tameusa.) Amikor
megteremtik az emberhez hasonló lényeket saját isteni esszenciájukból, ez ezoterikusan azt
jelenti, hogy ő maguk lettek az első faj, s így osztoztak annak sorsában és fejlődésében. Ők
nem akarták, egyszerűen azért, mert nem tudták megadni az embernek azt a szent szikrát,
amely lobogva az emberi értelem és öntudatosság virágává teljesedik – ez ugyanis nem volt
meg bennük. Ez a művelet azon Déva-osztályokra maradt, akiket Görögországban

5
Innen János látomásában, az Apokalipszisben említett későbbi megállapítások arról, hogy „íme vala
egy nagy veres sárkány, akinek hét feje vala és tíz szarva, és az ő fejében hét korona. És a farka után vonszá az
ég csillagainak harmadrészét, és a földre veté azokat”. János Jel. 12. 3.4.
6
Az idézet: „és a földre veté azokat” világosan megmutatja a forrást az árja misztikus legnagyszerűbb
és legrégibb időkre vonatkozó allegóriájában. János, miután leírja az atlantiszi óriások és boszorkányok
elpusztítását, különböző allegóriákba rejti az asztronómiai, fizikai és isteni igazságot, minthogy ez a lap még a
prekozmikus teogóniához tartozik. E lap ezoterikus interpretációja valóságos teodíciuma (isteni igazság
igazolása) az u. n. „Bukott angyaloknak”, azok angyaloknak, akik hajlandók voltak, és akik nem voltak
hajlandók, a teremtőknek, és akik visszautasították a teremtést. Mindezt ma már a keresztény katolikusok
teljesen összekuszálták. Elfelejtik azt, hogy a legnagyszerűbb arkangyaluk, Mihály, aki legyőzi (mesterévé válik
és elsajátítja) a bölcsesség és az isteni önfeláldozás sárkányát – akit most rágalmazón és félrevezetőn Sátánnak
tartanak – első volt, aki visszautasította a teremtést. Mindez vég nélküli összekuszáltsághoz vezetett. A
keresztény teológia oly kevéssé érti meg a Kelet paradox kifejezésmódját és szimbolizmusát, hogy holtbetű
szerinti értelemben magyarázza a kínai buddhisták és a hindu exoterikus rítust, amikor bizonyos nap- vagy
holdfogyatkozáskor zajt csapnak, hogy elriasszák a „nagy vörös sárkányt”, aki csellel el akarja orozni a
„világosságot”! De itt a „világosság” az ezoterikus bölcsességet jelenti, s már éppen eléggé megmagyaráztuk a
Sárkány, a Kígyó, stb. titkos jelentését, mely kifejezések mind adeptusokra és beavatottakra vonatkoznak.

74
Prometheus névvel szimbolizáltak. Ezek voltak azok, akiknek semmi dolguk nem volt a
fizikai testtel, viszont a tisztán spirituális emberrel annál több.

A Teremtők mindegyik osztálya azzal ajándékozta meg az embert, amit neki kell
adnia: az egyik megteremti a külső formát, a másik megadja a lényegét, amelyből később az
egyén személyes erőfeszítése folytán az emberi magasabb Én lesz. De ezen utóbbi Teremtők
nem tehették tökéletessé az embert, amilyenek ők maguk voltak, azaz tökéletesek és
bűntelenek. Ők bűntelenek voltak, mert tulajdonságuknak csak az első, halvány körvonalaival
bírtak, s ezek a körvonalak – az emberi szempontból – mind tökéletesek voltak, fehérek,
tiszták és hidegek, mint a szűz hó. Ahol nincs küzdelem, ott nincs érdem sem. Az
emberiséget, „a földből való földit” nem teremthették meg az első isteni lehelet angyalai.
Ezért mondják róluk azt, hogy visszautasították a teremtést, és az embert náluk sokkal
anyagiasabb Teremtők7 alkották, akik viszont csak azt adhatták, ami saját természetükben
volt, semmi többet. Az örök törvénynek alárendelve a tiszta Istenek csak árnyék-embereket
tudtak magukból kivetíteni, maguknál valamivel kevésbé éterit és spirituálist, kevésbé istenit
és tökéleteset, de mégis csak árnyékokat. Az első emberiség tehát a Nemzők halvány másolata
volt, túlságosan materiális – még éteri voltában is – ahhoz, hogy belőlük az Istenek egy
hierarchiája lehetett volna, és túlságosan spirituális és tiszta ahhoz, hogy EMBEREK lehettek
volna, vagyis olyan emberiség, amelyben az összes negatív (nirguna) tökéletesség is megvan.
Egy igazán teljes tökéletesség a tökéletlenségből kell, hogy megszülessen, a
romolhatatlannak a romlandóból kell kinőnie, mert ez utóbbi annak hordozója, bázisa és
ellentéte. Az abszolút Világosság abszolút Sötétség, és vice versa. Ténylegesen pedig az
Igazság birodalmaiban nincs Világosság, sem Sötétség. A Jó és a Rossz ikertestvérek, a Maya
uralmához tartozó Tér és Idő szülöttei. Ha elválasztják őket, mindkettő meghal. Per se egyik
sem létezik, mivel mindegyik a másikból születik és teremtődik, csak így jöhet létre.
Mindegyiket meg kell ismerni és értékelni, mielőtt érzékelhető tárgyak lehetnének, s
ennélfogva a halandó elmében a jót és rosszat el kell különíteni.

Mindazonáltal minthogy ez a képzelt különbség létezik, a teremtő angyalok egy


alacsonyabb rendje szükséges ahhoz, hogy a lakott bolygókat – különösen a miénket –
„megteremtsék”, vagy hogy az anyaggal dolgozzanak ezen a földi síkon. A filozófus
gnosztikusok voltak a történelmi korban az elsők, akik ezt meglátták, s akik különböző
elméleteket találtak ki erre nézve. Ezért az ő teremtési rendszerükben a Teremtők a spirituális
lények létrájának legalsó fokán állnak. A gnosztikusok egészen a maya-i anyag határán
levőnek tartották azokat a lényeket, akik Földünket és annak halandóit teremtették, s
követőiknek azt tanították – az egyházatyák nagy felháborodására – hogy azon nyomorult
fajok megteremtéséért, akik bolygónkat benépesítik, spirituális és morális értelemben

7
Akármennyire igyekezzen is a keresztény teológia – miután vállára vette a szó szerint értelmezett
héber ezoterikus beszámoló terhét az ember teremtéséről – mégsem tud értelmes mentséget találni „Isten, a
Teremtő” számára, aki egy értelem nélküli embert teremtett, s igazolást sem tud találni arra, hogy büntet egy
olyan cselekedetet, amelyre vonatkozólag Ádám és Éva non compos-szal védekezhetne. Mert ha az első
emberpár úgy van beállítva, hogy a tiltott gyümölcs megevése előtt nem tudott különbséget tenni jó és rossz
között, akkor hogyan tudhatta volna azt, hogy az engedetlenség rossz? Ha az volt a szándék, hogy a kezdetleges
ember egy féleszű vagy még inkább esztelen teremtmény legyen, akkor megteremtése céltalan, sőt egyenesen
kegyetlen dolog, amennyiben őt egy mindentudó és tökéletes Isten teremti. De Ádámot és Évát – mint ahogy a
Genezis is mutatja – az Elohim, vagyis az isteni lények egy alacsonyabb osztálya teremtették, akik oly
féltékenyek a saját személyes előjogaikra, hogy nem akarják megengedni azt, hogy az ember is olyan értelmes és
intelligens teremtmény legyen, mint „egy miközülünk”. Ez világos, még a Biblia holt betűiből is kitűnik. A
gnosztikusoknak tehát igazuk volt, amikor a zsidó Istenről azt tartották, hogy az a láthatatlan világ egyik
alacsonyabb, materiális és nem nagyon szent lakóinak osztályához tartozik.

75
semmiféle magasabb Istenség nem vonható felelősségre, csupán az angyaloknak egy
alacsonyabb hierarchiája8, s a zsidó Isten, Jehova szerintük ehhez az osztályhoz tartozik.

Az ősi kozmogóniákban a jelenlegitől eltérő emberiségről beszélnek. Platón a


Phaedrus-ban az emberek „szárnyas” fajáról beszél. Aristophanes, Platón Banquet-jében
androgün és kerek testű fajról beszél. A Pymander-ben még az egész állati világ is kettős
nemű. Ezt olvassuk:

Miután a körút befejeződött, a csomót megoldották… s valamennyi állat, melyek eddig szintén
androgünek voltak, ki lett oldva (elválasztva) az emberrel együtt… (mivel) az okoknak
okozatokat kellett létrehozniuk a földön.9

A Popol Vuh-ban, az ősi Quiché kéziratban – melyet Abbé Brasseur de Bourbourg


adott ki – az első emberek úgy szerepelnek, mint egy olyan faj, „melynek látása határtalan
volt, s amely minden dolgot egyszerre tudott”, így tehát nem a halandók, hanem az Istenek
tudásával bírtak. A Titkos Tanítás kijavítva a népszerű képzelet elkerülhetetlen túlzásait, közli
a tényeket, amint azok az archaikus szimbólumokban fel lettek jegyezve.

(b) Ezek az „Árnyékok” megszülettek, „mindegyik saját színében és fajtájában”, de


azért „mindegyik alacsonyabb rendű Atyjánál”, vagyis teremtőjénél, mivel a teremtő saját
fajtájában tökéletes lény volt. A Kommentárok az első mondatot az így kifejlesztett emberi faj
színére, vagyis bőrszínére vonatkoztatják. A Pymander-ben az „Égi ember”-ből a természet
által teremtett hét primitív ember részesül a hét „kormányzó” vagy uralkodó természetéből,
akik szerették az embert – saját maguk tükröződését és szintézisét.

A skandináv legendákban Asgard felismerhetően az Istenek lakóhelye, az Ase-k pedig


ők maguk, tehát ugyanazok a misztikus helyek és személyiségek, amelyek a mi Titkos
Tanításunkban is szerepelnek, vannak beleszőve a népszerű „mítoszokba”. Ugyanezeket
megtalálhatjuk a Védákban, a Purânakban, a Mazdaikus Írásokban és a Kabbalában. A
skandináv Ase-k, a mi világunkat megelőző világ uralkodói, akiknek neve szó szerint a „világ
oszlopai, támaszai”, így tehát nem mások, mint a görög Cosmocrator-ok, a Pymanderben
említett hét „Munkás” vagy „Igazgató”, az indiai hét Rishi vagy Pitri, a kaldeai hét Isten és
hét Gonosz Szellem, a hét kabbalisztikus Sephirot, akiknek szintézise egy felső Hármasság, és
végül a keresztény misztikusok hét planetáris szelleme. Az Ase-k a földet, a tengereket, az
eget és a felhőket, az egész látható világot Ymir, a leölt óriás maradványaiból teremtik meg.
EMBERT azonban nem teremtenek, csupán annak formáját az Ask vagy Ash fából. Odin az,
aki életet és lelket lehel belé, miután Lodur megadta az embernek a csontrendszerét és a vért,
legvégül pedig Hönir az, aki értelemmel (manasz) és tudatos érzékekkel látja el. (Asgard and
the Gods, 4. old.) A skandináv Ask, a hésziodoszi Ash-fa, ahonnan a bronzszínű emberek
generációja kiáradt – vagyis a harmadik gyökérfaj – ugyanaz, mint a Popol-Vuh Tzite-fája,
amelyből a mexikói harmadik fajú embereket megteremtték.10 Ezt minden figyelmes olvasó
megállapíthatja. De ki tudná megmondani a nyugati tudósok közül, mi az okkult indítéka
annak, hogy a skandináv Yggdrasil, a hindu Ashwattha, a Gogard, a hellén életfa, a tibeti
Zampun ugyanaz, mint a kabbalisztikus Sephiroth-i fa, az Ahura Mazda által teremtett szent
8
Az Isis Unveiled-ben (II. köt. 131-2. old.) bemutattam a gnosztikus rendszerek közül néhányat. Az
egyik a Codex Nazaraeus-ból, a nazarénusok szentírásából való, akik – jóllehet jóval Krisztus előtt éltek, sőt
még a mózesi törvények előtt – gnosztikusok voltak, s közöttük több beavatott volt. „Az élet misztériumainak”
nevezett szertartásaikat Nazara-ban (az ősi és modern Názáret) tartották, tanításaik hűséges visszhangjai a Titkos
Tanítás tanainak, amelynek egy részét most próbálunk megmagyarázni.
9
18. §. Lásd: Francois, Monsieur de Foix, Evesque d’Ayre görögből való fordítását. A munkát a szerző
Marguerite de France, Reine de Navarre-nak ajánlotta. Kiadási idő és hely: 1579, Bordeaux.
10
Lásd Max Müller összefoglalóját a Popol-Vuh-ról.

76
fa, és az Édenkert fája?11 Mégis, ezen „fák” gyümölcsei, akár Pippala vagy Haoma, vagy akár
a sokkal prózaibb alma, ténylegesen és valóságosan „az élet gyümölcsei”. Az emberi fajok
prototípusai mind benne voltak a mikrokozmikus Fában, amely a nagy űrbeli makrokozmikus
Fa12 alatt és benne növekedtek és fejlődtek ki. Ez a misztérium félig fel van fedve a
Dirghotamas-ban, ahol ezt olvassuk: „Pippala, azon fa édes gyümölcse, amelyre leszállnak a
tudományt szerető szellemek, és ahol az istenek csodákat művelnek”. Amint Gogard-ban is,
úgy mindezen űrbéli fák buján tenyésző ágai között is ott lakozik a „kígyó”. De míg a
makrokozmikus fa maga az Örökkévaló és Abszolút Bölcsesség Kígyója, a mikrokozmikus
fában lakó kígyók a Kinyilvánított Bölcsesség Kígyói. Az előbbi az Egy és a Minden, a
többiek csak annak visszatükröződő részei. A „fa” természetesen maga az ember, s a benne
lakozó kígyó pedig a tudatos manasz, az összekötő kapocs Szellem és Anyag, Föld és Ég
között.

Mindenütt ugyanerről van szó. A teremtő erők létrehozzák az embert, de végső


céljukban kudarcot vallottak. Ezek a Logoszok mind tudatos, halhatatlan szellemmel akarják
megáldani az embert, olyan szellemmel, amely csak az értelemben (manaszban) tud
visszatükröződni, kudarcot vallanak, s ezért úgy ábrázolják őket, mint akiket megbüntetnek a
kudarcért, vagy éppen a próbálkozásért. Milyen természetű ez a büntetés? Bebörtönzésre
ítéltetnek az alsóbb régióban, amely a mi Földünk, ebben a Láncban a legalsó sík. Egy
„örökkévalóságra” – amely egy élet-ciklus tartamát jelenti – az anyag sötétségében, vagyis az
állati emberben. A félig tudatlan és félig fondorlatos egyházatyáknak kedvére való volt, hogy
ezt a szemléletes szimbólumot eltorzítsák. A régi vallásokban szereplő hasonlatokat és
allegóriákat kihasználták az új vallás javára. Az embert átalakították egy anyagi pokol
sötétségévé, isteni tudatát pedig, amelyet a benne lakozó princípiumtól, a manasztól – azaz
egy inkarnálódott Dévától – kapott, elnevezték a pokoli régió lángoló tüzének, bolygónk
pedig maga a pokol lett. Pippala, Haoma, a Tudás Fájának gyümölcse tiltott gyümölcsnek lett
kinyilvánítva, a s „Bölcsesség Kígyója” pedig, az értelem és tudatosság hangja, korszakokon
át azonosult a Bukott Angyallal, amely az ősi Sárkány, maga az Ördög!

Ugyanez a helyzet a többi magasztos szimbólummal is. A szvasztika, India


legszentebb és legősibb szimbóluma, a „Jaina-kereszt” – ahogy ma a szabadkőművesek hívják
– ugyanilyen módon lett csúffá téve, jóllehet közvetlenül kapcsolódik, sőt éppen azonos a
keresztény kereszttel. Az indiai misszionáriusok azt mondják a szvasztikáról, hogy „az ördög
jele”. Hát nem ragyog Vishnu nagy kígyójának fején, az ezerfejű Sesha-Ananta-n, a Pâtâla (a
hindu Naraka vagy pokol) mélységeiben? Valóban így van. De mi Anata? Mint Sesha a
csaknem végtelen manvantarai időciklust jelenti, s ha mint Ananta szerepel, a Végtelen Idővé
válik, s nagy, hétfejű kígyóvá, amelyen Vishnu, az Örök Istenség a pralajai tétlenség ideje
alatt megpihen. Mi köze van ehhez a magasrendű metafizikai szimbólumhoz a Sátánnak? A
szvasztika valamennyi szimbólum között a leginkább filozofikusan tudományos, s amellett a
legátfogóbb. Néhány vonallal összegzi a „teremtés” vagy inkább a fejlődés egész munkáját, a
kozmoteogóniától le az antropológiáig, az oszthatatlan ismeretlen Parabrahmantól le az
anyagias tudomány monérájáig, amelynek genezise épp olyan ismeretlen ezen tudomány
előtt, mint maga az Abszolút genezise. A szvasztika minden régi nemzet vallásos
szimbólumainak legelején állt. A kaldeai Számok Könyvében mint a „Munkás kalapácsa”, a
fent említett Book of Concealed Mystery-ben a „Kalapács”, amely „szikrát csihol a kovából”
(térből), s amely szikrákból világok lesznek. Ez Thor kalapácsa is, a törpék által kovácsolt
mágikus fegyver, amelyet az óriások, vagyis a prekozmikus titáni természeti erők ellen

11
A Vendidad fordítója, James Darmteter erre vonatkozólag ezt mondja: „A fa, vagy akármi legyen is
az…” – Sacred Book of the East, 209. old.
12
Platón Timaeus-a.

77
kovácsoltak, amelyek fellázadtak, és amelyeket – amíg az anyagi régiókban működnek – az
Istenek, az Univerzális Harmónia küldöttei, nem tudnak legyőzni, s ezért előbb el kell
pusztítani őket. Innen van az, hogy a világot a legyilkolt Imir maradványaiból kell kiformálni.
A szvasztika e helyen Miölnir, a „Viharpöröly”, s ezért halljuk azt, hogy az Ase-k, a szent
Istenek, miután tűz által megtisztultak – előbbi inkarnációik szenvedéseinek tüzében –
alkalmassá lettek arra, hogy örök békében az Ida-ban lakozzanak, amikor már Miölnir-re
szükség többet nem lesz. Ez akkor lesz majd, amikor Hel (a halottak régiójának királynő-
istene) kötelékeitől felszabadulnak, mert a gonosz uralma már megszűnt. „Surtur lángjai nem
pusztították el őket, sem a tomboló vizek (vízözönök)… Ott voltak… Thor fiai. Magukkal
hozták Miölnirt, nem mint harci fegyvert, hanem mint eszközt (kalapácsot) az új egek és az új
föld megszentelésére.13

Valóban sok jelentése van a szvasztikának! A makrokozmoszi munkában


derékszögben begörbülő négy karja a láthatatlan erőkkel bíró kozmosz folytonos mozgására,
keringésére utal. A megnyilvánult kozmosz és Földünk művében pedig az időciklusokban
lezajló világ-tengelyek és egyenlítői övek forgására céloz. A szvasztikát alkotó két vonal a
Szellemet és az Anyagot jelenti, a négy horog pedig a keringő ciklusok mozgására utal.
A mikrokozmoszra, az emberre vonatkoztatva a szvasztika azt mutatja, hogy az ember kapocs
az Ég és a Föld között, a vízszintes vonal végén a jobb kéz felemelkedik, a bal pedig a Föld
felé mutat. Hermesz Smaragdtábláján a felemelt jobb kézhez a „Solve” szó van beírva, a bal
kézhez pedig „Coagula”. A szvasztika ugyanakkor egy alkímiai, kozmogóniai, antropológiai
és mágikus jel, melynek belső jelentéséhez hét kulcs szolgál. Nem mondunk sokat, ha
kijelentjük, hogy ezen univerzális és mindenek fölött szuggesztív jel összetett szimbolizmusa
tartalmazza azt a kulcsot, amely megnyitja a kozmosz hét nagy misztériumát. A korai árják
misztikus elképzeléseiből született, ők helyezték az örökkévalóság küszöbére: Ananta kígyó
fejére, de spirituális halálát nyerte a középkori antropomorfikus skolasztikus elképzelésekben.
Ez a jel ama univerzális Teremtő Erő alfája és omegája, amely a tiszta Szellemből fejlődve a
durva anyagban végződik. Aki megérti teljes jelentését, az örökre megszabadul a nagy Illúzió
és Csaló, a Mahayama béklyóitól. Az a Fény, amely az Isteni Pöröly (ma a szabadkőművesek
nagymestereinek kalapácsává degradálva) alól sugárzik, elegendő lenne arra, hogy bármely
emberi kitalálás vagy elgondolás sötétségét eloszlassa.

Milyen látnoki a három skandináv istennő éneke, akiknek Odin hollói a múltról és a
jövőről suttognak a folyó alatti kristály palotájuk fölött keringve! Ezek az énekek mind le
voltak írva a „Bölcsesség kézirat tekercseiben”, melyekből sok elveszett, de valamennyi még
mindig megmaradt; ezek költői allegória formájában elismétlik az archaikus korok tanításait.
Foglaljuk össze Dr. Wagnem Asgard and the Gods című művéből azt a részt, amely a „világ
megújulására” vonatkozik, s amely egy múlt időben elmondott jövendölés a mi körünk
hetedik fajáról:

A Miölnir megtette kötelességét ebben a körben, és Ida Mezején, a feltámadás mezején (az
ötödik kör számára) összegyűltek a legmagasabb istenek fiai, s az atyák feltámadtak bennük
(az elmúlt inkarnációk Egói). Beszélgettek a múltról és a jelenről, s megemlékeztek őseik
bölcsességéről és jövendöléseiről, amelyek mind bekövetkeztek. Mellettük, de számukra
láthatatlanul volt az erős és hatalmas Egy, aki mindenek fölött uralkodik, békét teremt az
indulatosak között, s előírja az örök törvényeket, amelyek a világot kormányozzák. Mindenki
tudta, hogy ő ott van, érezték jelenlétét és hatalmát, de nem ismerték az ő nevét. Parancsára
egy új föld emelkedett ki a vizekből (a térből). Ida Mezeje fölött délre egy új mennyboltot
teremtett, az Audlang-ot, s még messzebb egy harmadikat, a Widblain-t. Gimil barlangja fölött
egy csodálatos palota épült, arannyal fedve, s ragyogása elhomályosította a napot. (Ezek a mi

13
Lásd: Asgard and the Gods: „A világ megújulása”, 305. old.

78
láncunk három egymásután létrejövő bolygói.) Ott az isteneket megkoronázták, ahogy az
szokásos, s mind örvendeztek a restauráció és a jobb idők fölött. Gimil magaslatairól (a
hetedik bolygó, a legmagasabb, a legtisztább) letekintettek Lif és Lifthrasir (a jövendő Ádám
és Éva, a megtisztult emberiség) boldog leszármazottjaira, és intettek nekik, hogy
kapaszkodjanak feljebb, felemelkedve tudásban és bölcsességben, kegyességben és szerető
cselekedetekben, lépésről lépésre, egyik mennyből a másikba, míg végül alkalmasakká
lesznek arra, hogy egyesüljenek az istenségekkel a Mindenható Atya házában. (305. old.)

Aki ismeri az ezoterikus budhizmus vagy bölcsesség tanait, – bár eddig még csak
hézagosan lettek felvázolva – a fentiekben foglalt allegóriát világosan felismerheti.

Filozófiai jelentését azonban még jobban meg fogja érteni az olvasó, ha gondosan
latolgatja Prométheusz mítoszát. A későbbiekben a hindu Pramanthâ (köpű) fényében fogjuk
megvizsgálni. Néhány orientalista ezt a mítoszt pusztán fiziológiai szimbólummá degradálta, s
csak a földi tűzzel hozta kapcsolatba. Értelmezésük így sértés minden vallással szemben,
beleértve a kereszténységet is, melynek egyik legnagyobb misztériumát az anyagba
lerántották. Az isteni Pramanthâ és Arani „összedörzsölése” ebben a formában csupán csak a
német materialisták felülmúlhatatlanul brutális felfogása számára alakulhatott fogalommá.
Igaz, hogy az Isteni Gyermek – a szanszkrit nyelvet beszélő fajnál Agni, ebből Ignis a
latinoknál – Pramanthâ és Arani – a szvasztika – egyesüléséből született egy áldozati
szertartás alatt. Na és aztán? Twashtri (Vishvakarman) az „isteni művész és ács”14, de
ugyanakkor ő az istenek és a teremtő tűz atyja is a Védákban. A szimbólum oly ősi és oly
szent, hogy úgyszólván minden ősi város ásatásai közben rábukkanhatunk. Az ősi Trója
romjai alatt Dr. Schliemann talált számos égetett agyagtáblát, úgynevezett fusaiolát. Mind a
, mind pedig a formák nagy mennyiségben fellelhetők voltak, jelenlétük újabb
bizonyíték arra, hogy az ősi trójaiak és azok ősei is tiszta árják voltak.

(c) Chhaya – amint már megmagyaráztuk – az asztrális képmás. A szanszkrit


művekben ez a jelentése. Például Sanjna, a Spirituális Tudat, Surya, a Nap felesége, amikor
visszavonul a dzsungelbe, hogy aszkétai életet éljen, férje számára visszahagyja Chhaya-ját,
árnyékát vagy képmását.

16. Hogyan születtek a (valódi) Manushyák? Hogyan teremtették az elmével bíró


Manukat? (a) Az Atyák (Barishad (?)) segítségül hívták saját tüzüket (Kavyavâhana,
elektromos tűz), azt a tüzet, amely a Földben ég. A Föld szelleme segítségül hívta a Nap
tüzét (Suchi, a Nap szelleme). Ez a három (a Pitrik és a két tűz) közös erőfeszítéssel egy jó

14
„A szent tűz atyja – írja prof. Jolly – Twashtri nevet viselte… anyja Maya volt. Őt magát Akta-nak
(χριστός – felkent) nevezték, miután a papok fejére öntötték az alkoholos (?) SZÓMÁT, testére pedig az áldozat
által megtisztított vajat.” (Man before Metals 190. oldal.) A francia darwinista nem adja meg, honnan merítette
információját. Csupán azért idézzük őt, hogy megmutassuk, világosság kezd derengeni még a materialisták
számára is. Adalbert Kühn a „Die Herabkunst des Feuers” című művében a és a jeleket Arani-val
azonosítja, s ezen a néven jelöli. Hozzáteszi: „A tűz lángralobbantásának ez a módja természetszerűen elvezette
az embert a szexuális szaporodás fogalmáig”. Miért is nem vezethette volna az embert aspektusainak egyikében
a szaporodás gondolatára egy sokkal magasztosabb és okkultabb eszmét kifejező szimbólum egyik
aspektusában, amennyiben az ezzel kapcsolatos? A jel fő szimbolizmusa azonban a kozmogóniára vonatkozik.
„Agni, Akta vagyis felkent állapotában emlékeztet Krisztusra – jegyzi meg prof. Jolly. Maya, Mária az
édesanyja, Twashtri, Szent József a bibliai ács.” A Rig Védában Viswakarman a legmagasztosabb és legöregebb
az istenek között, ő az istenek atyja. Ő az „ács vagy építő”, mert Istent még a monoteisták is „az univerzum
építészének” nevezik. De az eredeti elképzelés tisztán metafizikai, és semmi köze nem volt a későbbi fallosz-
tisztelethez.

79
rupát teremtett. Ez (a forma) tudott állni, járni, szaladni, feküdni vagy repülni. De még
csak egy chhaya volt, értelem nélküli árnyék (b)…

(a) Itt újra szükséges a magyarázat az ezoterikus írásokhoz mellékelt exoterikus írások
fényében és segítségével. A Manushyak (emberek) és a Manuk itt egyenlő értékűek a kaldeai
Ádámmal. Ez a kifejezés egyáltalán nem az első embert jelenti, mint a zsidóknál, sem pedig
egy egyedülálló személyt, hanem az emberiséget kollektíven, úgy, ahogy a kaldeusoknál és
asszíroknál is szerepel. A Kommentár azt mondja, hogy a hét Dhyan Chohan-i osztályból
vagy rendből négy rend volt a „rejtett ember nemzője”, vagyis a belső, finomabb ember
nemzője. A holdbeli Lha-k, a lunáris szellemek – amint már megállapítottuk – csupán a forma
ősei voltak, azaz minták, amelyek szerint a természet megkezdte külső munkáját rajtuk. Így
tehát a primitív ember, amikor a Földön megjelent, csak értelmetlen Bhûta15 vagy „fantom”
volt. Ez a „teremtés” kudarc volt, ennek okát a 20. sloka kommentárjában fogjuk
elmagyarázni.

(b) Ez a kísérlet megint kudarcot vallott. Azt allegorizálja, hogy a fizikai természet
saját erejére utalt kísérletei hiábavalóak még egy tökéletes állat létrehozásához is, nem
beszélve az emberről. Mert az „Atyák”, az alacsonyabb angyalok, a természet-szellemek, sőt
még a magasabb elementáloknak is van saját intelligenciájuk, mindez azonban nem elég a
gondolkodó ember megteremtéséhez. „Élő tűzre” volt szükség, arra a Tűzre, amely megadja
az emberi elmének az ön-érzékelést, az ön-tudatot, vagy manaszt. Párvaka és Suchi
leszármazottjai pedig az állati-elektromos és szoláris tüzek, amelyek állatokat teremtenek, s
így az ember első asztrális modelljéhez csak a fizikai élő szervezettel járulhattak hozzá. Az
első Teremtők tehát az ősi ember Pygmalion-jai voltak, akiknek nem sikerült intellektuálisan
életre kelteni a szobrot.

Ez a stanza – amint látni fogjuk – igen sokatmondó. Megmagyarázza az embert alkotó


princípium – a magasabb Én vagy az emberi monád – és az állati monád misztériumát, és a
kettő közötti szakadékot. Bár mindkettő ugyanaz, mégis az emberi monád isteni
intelligenciával bír, míg az állati monádnak csak ösztönös képességei vannak. Miként lehet a
különbséget megmagyarázni, és mire vezethető vissza az emberben a MAGASABB ÉN
jelenléte?

A Kommentár ezt mondja: „MAHAT Fiai az emberi Palánta serkentői. Ők a Vizek,


amelyek elárasztják a szunnyadó élet kiszikkadt talaját, és a Szikra, amely életre kelti az
emberi állatot. Ők az Örök Spirituális Élet Urai… Kezdetben (a második fajban) egyesek (az
Urak közül) csak esszenciájukat lehelték a Manushya-ba (az emberekbe), egyesek pedig
lakóhelyül választották az embert.

Ebből kitűnik, hogy az „Isteni Lázadók” nem minden emberben inkarnálódtak, hanem
csak néhányban. A többieknek egyszerűen csak meggyorsították az ötödik princípiumát, a
beléjük lövellt Szikrával. S ez megmagyarázza az emberek és az állati fajok intellektuális
képességei közötti nagy különbséget. Ha „Mahat Fiai” – allegorikusan szólva – nem ugrották
volna át a közbeeső világokat intellektuális szabadságuk megszerzéséért, az állati ember soha
nem lett volna képes arra, hogy földhöz tapadásából felemelkedjen, és hogy saját
15
Nem világos, miért tartják az orientalisták a Purânákban szereplő Bhûtákat „gonosz szellemeknek”.
A Vishnu Purânában (Wilson fordítása, Fitzedward Hall jegyzete, I. kötet, 83. oldal) a sloka egyszerűen így
szól: „Démonok, ijesztő majom-színükben, vérengzők”. Márpedig e szó Indiában ma pusztán kísértetet jelent,
éterikus vagy asztrális fantomot, míg az ezoterikus tanítás szerint elementáris szubsztanciát. Ez olyan valami,
amely erőtlenné vált, nem összetett esszenciából való, specifikusan pedig bármely ember vagy állat asztrális
mása. Ez esetben tehát ezek a primitív emberek az első éterikus Dhyánik vagy Pitrik másai voltak.

80
erőkifejtésből elérje végső célját. A ciklikus vándorlást a lét valamennyi síkján át fél-
öntudatlanul vagy teljesen öntudatlanul – mint az állatok – élte volna át. A tiszta szellem ezen
kóros tétlensége ellen fellázadó intelligens életnek köszönhetjük azt, amik vagyunk, –
öntudatos, gondolkodó emberek, az istenek jóra és rosszra való képességeivel és sajátságaival.
Ezért a LÁZADÓK a mi Megváltóink. A filozófus elmék elgondolkozhatnak ezen, s nem egy
misztérium fog megvilágosodni előttük. A két ellentétpár – a Szellem és az Anyag – csak a
kontraszt vonzerejénél fogva cementálódhat össze itt a Földön, és miután összeolvadtak az
öntudatos tapasztalat és szenvedés tüzében, válnak elválaszthatatlanokká egy
örökkévalóságra. Ez a magyarázata oly sok, eddig érthetetlen allegóriának, melyeket tévesen
regéknek tartottak. (Lásd: a 10. stanza 39. slokájáról szóló Kommentárt.)

Először is megmagyarázza a Pymanderben foglalt ama megállapítást, hogy az „Égi


Ember”, az „Atyának Fia”, aki részesült az anyagi világ hét kormányzójának vagy
teremtőjének és uralkodójának lényében és esszenciájában, „bekukucskált az Összhangba, s
miután áttörte magát a Tűz hét körén, bemutatta és megnyilvánította a lefelé tartó
természetet”.16 Így kapunk magyarázatot a hermetikus leírás minden versére, és a
Prométheuszról szóló görög allegóriára. De mindenek előtt magyarázatot ad az „Égi
háborúkról” szóló allegorikus beszámolókra, beleértve a Jelenések könyvét, tekintettel a
bukott angyalokról szóló keresztény dogmára. Megmagyarázza a legidősebb és legnagyobb
angyalok „lázadását”, s annak jelentését, hogy miért vetették ki őket a Mennyekből a Pokol
mélységeibe, vagyis az Anyagba. Megoldja az asszirológusok nehézségeit, akik közül George
Smith ily módon fejezi ki tanácstalanságát:

„Első gondolatom erről a részről (a lázadásról) az volt, hogy a gonosz erőivel


folytatott háború megelőzte a Teremtést, most azonban úgy vélem, hogy a Bűnbeesés leírása
után következett.” (Chaldean Account of Genesis, 92. oldal) Ugyanebben a munkában George
Smith egy korai babiloni hengerről származó metszetet közöl, amelyen a Szent Fa, a Kígyó,
egy férfi és egy nő látható. A fának hét ága van, három a férfi oldalán, és négy a nő oldalán.
Ezek az ágak jellemzik a hét gyökérfajt, amely gyökérfajok harmadikában – közvetlenül a
végén – megtörtént a nemek szétválása és a nemzés folytán előálló u. n. Bűnbeesés. A három
korai faj előbb nem nélküli, majd hermafrodita volt, a további négyben különböznek
egymástól a férfi és a nő. Ahogy a fenti szerző írja:

A Teremtésről szóló kaleai beszámolóban a sárkány, amely bűnre csábítja az embert, Tiamat
teremtménye, Tiamat pedig a tenger és a káosz élő princípiuma… a Föld teremtésekor
szembefordult az istenekkel.

Ez tévedés. A Sárkány a hím princípium, vagy Fallosz, személyesítve, vagyis inkább


állativá alakítva, Tiamat pedig „a káosz szellemének megtestesítése” (káosz = mélység,
szakadék) a női princípium, a női méh. A „káosz és zavar szelleme” arra utal, hogy ez milyen
mentális felkavarodást keltett. Az érzéki, vonzó, magnetikus princípium elbűvöl és elcsábít,
ez az örökké élő aktív elem, amely az egész világot zűrzavarba, káoszba és bűnbe dönti. A
Kígyó elcsábítja a nőt, ez utóbbi csábítja el a férfit, s mindkettejükre rászáll a karmikus átok,
bár mindez csak természetes következménye egy teremtett oknak. George Smith ezt mondja:

Világos, hogy a sárkányra is reászáll az átok a bűnbeesés miatt, és hogy az istenek (az
Elohim, akik féltékennyé válnak, látva, hogy a porból teremtett ember maga is teremtővé válik,
akárcsak az állatok) felidézik az emberi faj fejére mindazt a rosszat, amely az emberiséget
meglátogatja. A bölcsesség és a tudás kárt okoz neki, családi bajok gyötrik, zsarnokságok kell
eltűrnie, megharagítja az isteneket… vágyaiban csalódik, hasztalanul imádkozik… jövendő
bűnöket fog elkövetni. Kétségtelen, hogy erről a témáról még további sorok szólnak, de az
16
Lásd: Pymander, Everard fordítása, II. 17-29. vers.

81
elbeszélés folyamata itt újra megszakad, s csak ott folytatódik, ahol az istenek háborúra
készülődnek a gonosz hatalmak ellen, akiket Tiamat (az asszony) vezet. (Babylonian Legend
of Creation, 92. oldal)

Ezt a beszámolót kihagyták a Genezisből, monoteisztikus meggondolásból. Az


azonban elhibázott dolog – kétségtelenül a dogmatikus vallás és annak babonái, okozta
félelemből folyik – ha a kaldeai töredékeket a Genezis részleteivel akarják kiegészíteni, mikor
ez utóbbi jóval későbbi, mint a töredékek. A Genezist éppen e töredékekkel kellene
megmagyarázni.

17. A leheletnek (emberi Monád) szüksége volt egy formára, az Atyák megadták. A
leheletnek szüksége volt egy sűrű testre, a Föld megformálta. A leheletnek szüksége volt
az élet szellemére, a Nap-béli Lha-k belehelték a formába. A leheletnek szüksége volt a
test tükörképére (asztrális árnyék), „Odaadtuk a magunkét!” – mondták a Dhyánik. A
leheletnek szüksége volt a vágyak eszközére (Káma Rupa), „Megkapta!” – mondta a
vizek lecsapolója (Suchi, a szenvedély és az állati ösztön tüze). De a leheletnek szüksége
van elmére is, hogy átfogja az Univerzumot, „Ezt nem tudjuk adni!” – mondták az
Atyák. „Magamnak sem volt soha!” – mondta a Föld szelleme. „A forma kiégne, ha
odaadnám az enyémet” – mondta a Nagy (szoláris) Tűz… A (kialakuló) ember üres,
értelem nélküli bhuta maradt… Így adtak életet a csont nélküliek azoknak, akik
(később) a harmadikban (fajban) csonttal bíró emberek lettek. (a)

(a) Minthogy majd az 5. stanza kommentálásánál teljes magyarázat következik, itt


csak néhány megjegyzésre szorítkozunk. A primitív fizikai ember, vagyis a fizikai ember
testének „Atyja” az a vitális elektromos princípium, amely a Napban lakozik. A Hold az
„anya” azon titokzatos erőnél fogva, amely nemcsak a növények és állatok növekedésére hat,
hanem igen határozott befolyást gyakorol a női terhességre és a nemzedékekre is. A „Szél”
vagy éter ez esetben az a közvetítő erő, amely ezeket a befolyásokat lehozza a két égitestről,
és szétárasztja a Földön – erről úgy tesznek említést, mint a „Dajkákról”. De az emberből
tökéletes isteni lényt csak a „Szellemi Tűz” tud alkotni.

Nos, mi ez a „Szellemi Tűz”? Az alkímiában általában a hidrogén, míg az ezoterikus


realitásban a noumenon-jából jövő kiáradás vagy sugár, az „Első Elem Dhyánja”. A hidrogén
csak a mi földi síkunkon számít gáznak. De még a kémiában is a hidrogén „lehetne az
egyedül létező anyagfajta, a mi felfogásunk szerint”17, amely mindig szorosan kapcsolódik a
protyle-hez, ez pedig a mi layam-unk. A hidrogén az atyja és úgyszólván nemzője vagy
inkább Upadhi-ja (bázisa) a Levegőnek és a Víznek, valóban „tűz, levegő és víz”, a három
aspektusában egy, ezért kémiailag és alkímiailag is hármasság. A megnyilvánulás vagy Anyag
világában a hidrogén az objektív szimbóluma és materiális kiáradása a Noumena régiójából a
tisztán spirituális entitatív Létezésnek. Godfrey Higgins a hidrogént összehasonlította, sőt
azonosnak találta a TO ON-nal, a görögök „Egy”-ével. Mert – mint mondotta – a hidrogén
nem víz, bár belőle lesz a víz; a hidrogén nem tűz, bár megnyilvánítja vagy teremti a tüzet; de
nem is levegő, bár a levegőt úgy tekinthetjük, mint a tűz és a víz egyesülésének termékét, –
mivel a hidrogén megtalálható a légkör összes vizes összetevőjében. A hidrogén az egyben
levő hármasság.

Ha valaki tanulmányozza az összehasonlító teogóniát, hamarosan rátalál arra, hogy


ezen „Tüzek” titkát minden ősi nép misztériumában tanították, főleg azonban
Samothraciában. Kételkedni sem lehet abban, hogy a Kabeirik – minden ősi istenség közül a
legmisztikusabbak – istenek és emberek, istenségek és titánok, azonosak a Kumârákkal és
17
Lásd: Genesis of the Elements, W. Crookes, 21. oldal.

82
Rudrákkal, akiknek feje Kartikeya – önmaga is egy Kumâra. Ez még exoterikusan véve is
szembeszökő, és mindezek a hindu istenségek – ugyanúgy, mint a Kabeirik – a Természet
legokkultabb erőinek megszemélyesített szent Tüzei voltak. Az árja faj különböző ágai, az
ázsiaiak és európaiak, a hinduk és a görögök, mindenképpen azon voltak, hogy igazi
természetüket elrejtsék, ha már jelentőségüket nem tudták letagadni. Mint a Kumârák
esetében is, a Kabeirik száma bizonytalan. Egyesek azt tartják, hogy csak három vagy négy
volt, mások hétről beszélnek. Aschieros (az idősebb), Achiosersa (feminin), Achiochersus (a
fiatalabb) és Camillus (vagy Kadmilos, a fiú-isten) valószínűleg alteregói a négy Kumârának,
úgy mint Sanat-Kumâra, Sananda, Sanaka és Sanâtana. A görög istenségeket, akiknek
állítólagos apjuk Vulkán volt, gyakran összetévesztik a Dioscurikkal, Corybantekkel,
Anacekkel (öregek, ősök), stb. Ugyanígy összetévesztik a Kumârákat, akiknek állítólagos
apjuk Brahmâ volt – vagy jobban mondva „haragjának lángja”, amely arra késztette, hogy
végrehajtsa a kilencedik, azaz Kumâra-teremtést, eredményezvén Rudrát vagy Nilalohitát
(Shivát) és a Kumârákat – az Asurákkal, a Rudrákkal és a Pitrikkel. Azon egyszerű oknál
fogva, mert mindnyájan lényegükben egyek, vagyis egymáshoz kapcsolódó erők és tüzek. Itt
nincs helyünk arra, hogy leírjuk ezeket a „Tüzeket” és valódi értelmüket, bár lehetséges, hogy
meg fogjuk kísérelni, ha e mű hátralevő része valaha is kiadásra kerül. Addig is még néhány
magyarázatot hozzáfűzünk.

Az előbb elmondottak mind misztériumok, amelyeket nem lehet taglalni, hanem


megfejtésüket a tanuló személyes intuíciójára kell bízni. Ha meg akar valamit tudni a TÜZEK
titkáról, forduljon az alkimisták műveihez, akik igen helyesen minden elemet a tűzhöz
kapcsolnak, akárcsak az okkultisták. Ne felejtse el az olvasó, hogy a régiek szemében a vallás
a tudománnyal valamint a filozófiával szoros és elválaszthatatlan kapcsolatban állott.
Aesculapius Apollo – a Nap vagy az Élet TÜZE – fia volt, ő volt Helios, Pythios és
ugyanakkor a rejtett bölcsesség istene. Az exoterikus vallásokban – éppúgy, mint az
ezoterikus filozófiában – az elemeket – különösen a tűz, a víz és a levegő elemét – úgy
tekintik, mint az ember öt fizikai érzékének őseit, s ezért ezek az érzékek okkult módon
közvetlenül kapcsolatban vannak velük. E fizikai érzékek a Purânakban említett Pratisarga
vagy „második teremtés”-nél még alacsonyabb teremtéshez tartoznak. „A folyékony tűz az
összefüggő tűzből származik” – mondja egy okkult axióma.

„A Kör maga a GONDOLAT, az átmérő (vagy a vonal) az IGE, és kettejük egyesülése


az ÉLET.” A Kabbalában Bath-Kol az Isteni Hang, vagy elsődleges fény, Shekinah lánya. A
Purânákban és a hindu exoteriában Vâch, a Hang – Brahmâ női logosza, Aditi, az elsődleges
Fény permutációja. És ha a zsidó miszticizmusban Bath-Kol egy égből jövő kifejezetten
természetfeletti hang, amely a „választott népnek” szent tradíciókat és törvényeket tár fel, ez
onnan ered, hogy még a júdaizmus előtt Vach-ot a „Védák anyjának” hívták, aki a Rishikbe
lépve kinyilatkoztatásaival inspirálja őket. Ugyanígy mondják Bath-Kol-ról, hogy inspirálja
Izrael prófétáit és főpapjait. Mindkettő fennmaradt mind a mai napig szent szimbológiáikban,
mert a régiek a hangot vagy beszédet a Tér éterével hozták kapcsolatba, amelynek egyik
jellegzetessége a Hang. Innen van, hogy a Tűz, a Víz és a Levegő az elsődleges kozmikus
Háromság.

Én vagyok a te gondolatod, a te Istened, ősibb, mint a nedv-princípium, a Sötétben


(Káoszban) sugárzó Fény, és Isten sugárzó Igéje (hangja) az Istenség Fia.18
18
Pymander, 6. §. A hinduizmus ellenségei nevezhetik e megállapításokat panteizmusnak,
politeizmusnak vagy akárminek, ami éppen tetszik. Ha a tudományt nem vakítja el teljesen az előítélet, akkor e
beszámolóban nemcsak a természettudományok és fizika, de a metafizika és a pszichológia mélységes tudását
ismerheti fel. De hogy felismeréséhez valaki eljuthasson, ahhoz tanulmányoznia kellene a megszemélyesítéseket,
hogy azután átválthassa azokat kémiai atomokká. Ekkor ki fog tűnni az, hogy a fenti megállapítások nemcsak

83
Ezért alaposan kell tanulmányoznunk az „Elsődleges Teremtést”, mielőtt
megérthetnénk a másodlagost. Az első fajban három alap-elem volt, de még hiányzott a Tűz.
Az ősieknél az ember fejlődése, spirituális és fizikai érzékeinek növekedése és kialakulása
Földünk kozmikus síkján levő elemek fejlődésétől függött. Minden Prabhavâpyaya-ból
származik: az istenek teremtő és érzékelő princípiumainak, sőt magának az u. n. Teremtő
Istenségnek a fejlődése is. Ez kivehető az exoterikus írásokban Vishnunak adott nevekből és
elnevezésekből. Mint orfikus Protologoszt Pûrvaja-nak, „pregenetikusnak” hívják, s egyéb
elnevezései csökkenő sorrendben mindinkább összeköti őt az Anyaggal.

Az elemek és érzékek fejlődésében a következő párhuzamos sorrendet lehet


megállapítani, de vonatkozik ez a kozmikus földi „ember” vagy „szellem” és a halandó fizikai
emberre is:

1. Éter Hallás Hang


2. Levegő Tapintás Hang és érintés
3. Tűz v. fény Látás Hang és érintés és szín
4. Víz Ízlelés Hang és érintés, szín és íz
5. Föld Szaglás Hang és érintés, szín, íz és szag

Amint láthatjuk, minden elem hozzáadja saját jellegzetességeit a megelőző elem


jellegzetességeihez ugyanúgy, amint minden gyökérfaj magához veszi az előző faj jellemző
érzékét. Ugyanez áll az ember hetes „teremtésére”, minthogy az ember hét fokozatban
fejlődik, ugyanilyen alapelvek szerint, amint ezt később látni fogjuk.

Így tehát amíg az Istenek vagy Dhyan Chohan-ok (Dévák) az Első Okból fejlődnek –
de ez nem Parabrahman, mert Parabrahman a MINDEN OK, s ezért nem nevezhető „Első
Ok”-nak – s ezt az Első Okot a brahmani könyvekben Jagad-Yoni-nak, a „Világ Méhének”
nevezik, addig az emberiség a Kozmosz ezen aktív erőiből árad ki. De az első és második
fajban az emberek nem voltak fizikai lények rudimentumai a későbbi embereknek, bhûták
voltak, s e szó a Bhûtadi-ból származik, amelynek értelme „eredet”, vagy „az elemek
származási helye”. Az emberek tehát minden egyébbel együtt Prabjavâpyaya-ból erednek,
ami „minden dolgok eredetének feloldódásának (szó szerint lerombolásának) helye”, amint
azt a Vishnu Purâna kommentátora megállapítja. Innen erednem fizikai érzékeink, s innen
ered a legmagasabb „teremtett” Istenség is, ahogy azt filozófiánk kifejti. Ez az Istenség egy az
Univerzummal, nevezzük Brahmâ-nak, Ishvarának vagy Purushának, ő a megnyilvánult
Istenség, s ezért „teremtett”, azaz korlátozott és kondicionált. Mindezt könnyű bebizonyítani,
még az exoterikus tanításokból is.

Miután az örökkévaló Brahmát (a semlegest vagy absztraktot) a Punda-Rikaksha-t,


(lótusz-szemű, szívet betöltő, de magyarázzák úgy is, hogy Pundarika = magasztos dicsőség,
és aksha = elmúlhatatlan. Az első a szokásos etimológia.) a „magasztos és halhatatlan
dicsőséget” megismerhetetlennek nevezték. Majd amikor már nem Sadaika-rupa, azaz
változatlan és állandó természetűnek mondják, hanem Ekanaka-rupa „egyedüli és
többszörös” az elnevezés, akkor ő, az Ok, belemerül saját okozataiba. Nevei ekkor – ha
ezoterikus sorrendbe helyezzük – a következő leereszkedő skálán vannak:

Mahapurusha vagy Paramatman …. Legfelső Szellem

fizikai, sőt teljesen materialista tudományt is kielégítik, de kielégítik mindazon elméket, akik az evolúció
jelenségszerű és csalékony aspektusaiban a „Nagy Ismeretlen Ok” működését látják.

84
Atman vagy Pûrvaja (Protologos) .. a Természet Élő Szelleme
Indriyâtman vagy Hrishikesha …… Spirituális vagy Intellektuális Lélek (érzékekkel)
Bhutâtman ……………………….. az Elő- vagy Élet-lélek
Kshetrajna ………………………… Testetöltött Lélek vagy a Szellem és Anyag
Univerzuma
Bhrântidarsanatah ………………… Téves érzékelés – Anyagi Univerzum

Ez utóbbi olyan valamit jelent, amit – hamis és téves felfogás alapján – mint anyagi
formát észlelünk és képzelünk, de amely a valóságban csak Maya, illúzió, mint minden a mi
fizikai világunkban.

Szoros analógiában van Brahma ezen jellegzetességeivel a spirituális és anyagi


világokban egyaránt a Dhyan-Chohan-i Esszencia fejlődése, a Dhyan Chohan-i Esszencia
ezen jellegzetességei pedig ugyancsak visszatükröződnek az emberben, együttesen, éspedig az
ember minden princípiumában. Minden emberi princípium ugyanabban a fokozatos rendben
magában rejti a hozzátartozó különböző „tüzek” és elemek egy töredékét.

85
5. STANZA

A MÁSODIK FAJ FEJLŐDÉSE

18. A Jóga Fiai. 19. A nem nélküli második faj. 20. A „Szürkület Fiainak” fiai. 21.
Az „Árnyék”, vagyis az asztrális ember belülre húzódik, és az ember kifejleszti a
fizikai testet.

18. Az Elsők (gyökérfaj) a Jóga fiai voltak. Fiaik a Sárga Atya és a Fehér Anya
gyermekei.

A későbbi Kommentárban ez a mondat így van lefordítva:

„A Nap és a Hold Fiai, az éter (vagy a szél) dajkálta (a) … Ezek az Urak árnyékainak
árnyékai voltak (b). Ezek (az árnyékok) kitágultak. A Föld szellemei felöltöztették őket, a
szoláris Lha-k melengették (azaz megőrizték a vitális tüzet az életre kelő fizikai formákban).
A Leheletnek volt élete, de nem volt értelme. Nem volt sem saját tüzük, sem vizük. (c)

(a) Ezzel kapcsolatban emlékezzünk vissza Hermes Tabula Smaragdinájára,


amelynek ezoterikus jelentéséhez hét kulcs szolgál. Az asztrokémiait a tanulók jól ismerik,
most megadhatjuk az antropológiai kulcsot. A táblán említett „Egy dolog” az Ember. Az írás
így szól:

Ennek az Egyedüli Egy dolognak az Atyja a Nap, Anyja a Hold, a Szél keblében hordozza, és
dajkája a Szellemi Föld.

Ugyanennek az okkult magyarázatához még hozzáteszik: „és a Spirituális Tűz a


tanítója (guruja)”.

Ez a tűz a magasabb Én, a spirituális Egó, vagyis az, amely minduntalan testet ölt az
alsó személyes én befolyására, amely minden újraszületésnél megváltozik, telve van Tanha-
val, azaz az élet utáni vággyal. Különös törvénye a Természetnek, hogy ezen a síkon a felsőbb
(spirituális) Természet úgyszólván az alsóbb rabságában van. Az Egónak az Atman-ban kell
menedéket találnia, a MINDEN-SZELLEM-ben, és teljesen belemerülnie annak
esszenciájába, mert ellenkező esetben a személyes egó egy keserves végkifejlet felé ösztökéli.
Ezt a tanuló csak akkor értheti meg, ha ismereteket szerzett a fejlődés misztériumában, amely
hármas vonalon fut: a spirituális, pszichikai és fizikai vonalon.

Két dolog van, ami a fejlődés felé hajt, és azt kierőszakolja, azaz a tökéletesedés felé
kényszeríti az ember növekedését és kibontakozását: a.) elsősorban a Monád, vagyis az, ami
abban öntudatlanul tevékenykedik a benne rejlő erő következtében, b.) másodsorban az
alacsonyabb asztrális test, vagyis a személyes én. Az első – legyen az valamely növényi vagy
állati testbe bebörtönözve – fel van ruházva ezzel az erővel, voltaképpen önmaga ez az erő.
Minthogy azonos a MINDEN-ERŐ-vel, amely – amint közölték – benne lakozik, a Monád
mindent megtehet az Arupa, vagyis forma nélküli síkon. A mi síkunkon – minthogy
esszenciája túlságosan tiszta – potenciálisan minden benne van, de egyénileg tétlenségre van
kárhoztatva. Hogy hasonlattal éljünk, a Nap sugarai, amelyek a növényzetet fejlődésre
késztetik, nem választják ki, hogy melyik növényre ontsák fényüket. Ha kiássuk a növényt és

86
elvisszük egy olyan talajba, ahol a napsugarak nem érhetik el, akkor azok nem fogják oda is
követni. Ugyanez a helyzet az Atman-nal: ha a magasabb Én, vagyis az Egó nem gravitál saját
napja, a Monád felé, az alacsonyabb én, vagyis a személyes én minden esetben fölébe fog
kerekedni. Mert ez az én vad önzéssel és állati vágyával, hogy öntudatlan életet éljen (Tanha),
képezi a „tabernákulum készítőjét”, ahogy Buddha a Dhammapada-ban (153. és 154. sloka)
nevezi az alsóbb ént. Innen származik az a kifejezés, hogy a Föld Szellemei felöltöztették az
árnyékokat és kitágították őket. Ezekhez a „szellemekhez” tartozik időlegesen az emberi
asztrális én, ezek az asztrális én-ek adják meg, vagy építik fel az ember fizikai
tabernákulumát, a Monád, és annak tudatos princípiuma, a manasz számára, hogy benne
lakozzák. De azt is hallottuk, hogy a „Szoláris” Lha-k vagy Szellemek melengették az
Árnyékokat. Ez fizikailag és szó szerint igaz, metafizikailag, vagyis a pszichikus és spirituális
síkon ugyancsak igaz ez, mert egyedül Atman az, amely melengeti a belső embert, azaz
megvilágosítja őt az Isteni Élet sugarával, s csak ő tudja megadni a belső embernek vagy
reinkarnálódó Én-nek a halhatatlanságot. Így azután azt tapasztalhatjuk, hogy az első három
és fél gyökérfajon át egészen a középső vagy fordulópontig a Lunáris Pitrik, azaz a „Nemzők”
Asztrális Árnyékai képezik a fajok formálódó hajtóerejét. Ezek építik, és fokozatosan
kikényszerítik a tökéletesedés felé a fizikai forma fejlődését, s mindezt a spiritualitásnak ezzel
arányban álló veszteségére. Azután, a fordulóponttól kezdve, a magasabb Én vagy
inkarnálódó princípium, a nous vagy Elme kezd uralkodni az állati én-en, s ő kormányozza
azt, hacsak alul nem marad. Röviden, a spiritualitás a pálya felmenő ívén van már, és az állati
vagy fizikai élet csak akkor tudja megakadályozni folyamatos előrejutását a fejlődés
ösvényén, ha a személyiség önzése oly erősen beoltotta gyilkos vírusával az igazi belső
embert, hogy a magasból jövő vonzás már minden hatalmát elvesztette a gondolkodó,
értelmes ember felett. A józan igazság az, hogy a bűn és erkölcstelenség abnormális,
természetellenes megnyilvánulás az emberi fejlődés mai periódusában – vagy legalábbis így
kellene lennie. A tény az, hogy az emberiség sohasem volt annyira önző és erkölcstelen, mint
manapság, tekintve, hogy a civilizált nemzeteknek sikerült az önzésből erkölcsöt, az
erkölcstelenségből pedig művészetet kialakítani. Mindez csak újabb bizonyíték ezen jelenség
különleges természetére.

A fejlődés egész sémája benne van a kaldeai Számok Könyvében, sőt a Zohar-ban is,
ha valaki meg tudja érteni az apokaliptikus célzások jelentését. Ain Soph az első, a
„Rejtettnek Rejtettje”. Azután jön a Pont, Sephira és a későbbi Sephiroth, azután az Atzilati
Világ, az Emanációk Világa, amely újabb három világot teremt. Az első a Briati Világ,
amelyet Trónnak neveznek, a tiszta szellemek hajléka. A második a Kialakulás világa vagy
Jetzirati Világ, az angyalok lakhelye, akik kiárasztják a harmadikat, a Cselekvés Világát, az
Asiati Világot, amely a Föld, vagyis a mi világunk. És erről a világról – amelynek neve
Kliphoth, és magában tart (hat más) szférát ‫םילכלכ‬, és anyagot – mégis azt mondják, hogy az a
„Sötétség Fejedelmének” a székhelye. Ez a megállapítás teljesen félreérthetetlen, mert
Metatron, a második Briati Világ, az első lakható Világ Angyala, s neve Küldött άγγελος,
Angyalt jelent. Őt nevezik a nagy Tanítónak, s alatta vannak a harmadik világ, azaz a Jetzirai
Világ angyalai, amelyeknek tíz és hét osztályát Sephiroth-nak1 nevezik, s akikről azt mondják:

Ők lakják vagy elevenítik meg mint lényegi entitások és intelligenciák ezt a világot, s az
őhozzájuk kapcsolódó és az ő logikai ellentéteik lakják a harmadik és lakható világot, amelyet
Asiatinak neveznek.

Ezek az „ellentétek” az u. n. „Burkok”, ‫הדםילכ‬, vagy démonok2, akik a Sheba


Hachaloth-nak nevezett hét helyen laknak, s ez a hét hely egyszerűen a mi földünk hét zónája.
1
A pithagoraszi háromszögben szimbolizálva belül 10 pont, és a négyzet és háromszög hét pontja. Lásd
I. kötet, 3. rész, „Istenek, Monádok és Atomok”.

87
Fejedelmüket a Kabbalában Samael-nek, a Halál Angyalának nevezik, de ugyanakkor ő a
csábító Sátán-kígyó is. De ez a Sátán egyben Lucifer is, a Világosság ragyogó angyala, a
Fény- és Élethozó, a „Lélek”, aki egy időre eltávolodott a Szent Lényektől, a többi angyaltól,
megelőzve az ő idejüket, amikor ők is leszállnak majd a Földre, hogy maguk is
inkarnálódjanak.

„Minden Lélek (Monád) már előbb létező az Emanációk világában” (Bölcsességek


könyve, VIII. 20.), a Zohar pedig azt tanítja, hogy ebben a „Lélekben” van „az igazi ember,
vagyis az Egó és a tudatos ÉN VAGYOK, a Manasz”.

Josephus az esszénusok meggyőződését ismételve ezt mondja: „(A lelkek) leszállnak a


tiszta levegőből, hogy testekhez láncoltassanak.” (De Bello Judaeo, II. 12.) Philo
megállapítja: „A levegő tele van Lelkekkel, s azok, amelyek legközelebb voltak a földhöz,
leszállóban lévén, hogy halandó testekhez köttessenek, visszatértek testetöltésbe, mert abban
kívántak élni”. (De Gignat, 222 c; De Somniis, 455. oldal)3 Éspedig azért, mert az emberi
formában és azon keresztül e lelkekből progresszív lények válnak, míg az angyalok
természete teljesen nem átható, ennélfogva az emberben megvan a potencia, hogy az
angyalok képességein felülemelkedjen. Ezért mondják az indiai beavatottak, hogy a brahmin,
a kétszer-született uralkodik az isteneken és dévákon. Pál ugyanezt mondja a korinthusiakhoz
írt levelében (I. VI, 3.): „Nem tudjátok-e, hogy (mi, beavatottak) angyalok fölött fogunk
ítélkezni?”

Végül minden ősi írásban és kozmogóniában benne van, hogy az ember elsődlegesen
mint fénylő testetlen forma fejlődött ki, amelyre – mint a szobrász modelljébe öntött olvasztott
fém – az ember fizikai testének a formáját ráépítették a földi állati élet alacsonyabb formái és
típusai. A Zohar ezt mondja: „A Lélek és a Forma, amikor a Földre száll, földi öltözéket ölt
magára”. Az ember őstípusú testét nem olyan anyagból formálták, mint amilyenből a mi
halandó vázunk épült. „Amikor Ádám az Édenkertben tartózkodott, égi köntösbe volt
öltöztetve, az égi fény köntösébe… Ennek az égi fénynek a fényét használták fel az
Édenkertben”. (Zohar, II. 229b.) „Az embert (az égi Ádámot) a Jetzirati Világ tíz Sephiroth-ja
teremtette, egy alacsonyabb világ hét angyala pedig közös erővel megformálta a földi
Ádámot… Először Samael bukott el, és megcsalva (?) az embert, az ő bukásának is okozója
lett”.

(b) Az a megállapítás, hogy „ezek az Urak Árnyékainak árnyékai voltak” – vagyis


hogy a Nemzők az embert saját asztrális testükből teremtették – egy általános hiedelmet
magyaráz meg. Keleten azt tartják, hogy a Déváknak nincs saját „árnyékuk”. „A Dévák nem
vetnek árnyékot”, s ez a biztos jele minden jó és szent szellemnek.

Miért nem volt „saját Tüzük vagy Vizük”?4


2
Innen származik az asztrális formának, a Kama Rupa-nak nevezett testnek kabbalisztikus neve, a
„burkok”. Ezt a burkot a felső Manasz formájában tartózkodó magasabb angyalok hagyják hátra, amikor a
Devachanba mennek át, visszahagyva hulladékukat.
3
Ebből kitűnik, hogy az esszénusok hittek az újraszületésben és a többszöri testetöltésben, amint Jézus
is hitt. Ezt a tényt az Újszövetség maga is igazolja.
4
Megerősíti ezt – amint már kimutattuk – a Genézis ezoteriája is. Az állatok teremtését nemcsak hogy
megelőzi benne a „porból való Ádám” teremtése, hanem a földön már növényzet létezik, mielőtt „az egek és a
föld teremtése” megtörtént volna. „A mezők minden növénye már előtte (azon nap előtt, amikor az Egek és a
Föld teremtése megtörtént V. 4.), megvolt a Földön”. (V. 5.) Nos, hacsak nem fogadjuk el az okkult
magyarázatot – amely szerint ebben a negyedik körben Földünk már növényzettel volt borítva, és az első
(asztrális) emberiség már a helyszínen volt, mielőtt a Földön bármi is növekedésnek indult volna – mit jelenthet
e holtbetű értelme? Talán azt, hogy a Földet mezők borították, mielőtt maga a Föld létrejött volna? A 6. vers

88
(c) Azért, mert ami az objektív síkon a gázok és elemek szempontjából a hidrogént
jelenti, annak noumenonja (magánvalója) a mentális vagy szubjektív jelenségek világába
tartozik. S ennek hármas rejtett természete az emberben lévő három magasabb princípiumból
– azaz Szellem, Lélek és Elme, vagy másként Atma, Buddhi és Manasz – jövő három aktív
emanációban tükröződik vissza. A hidrogén noumenonja a spirituális és egyben a materiális
emberi bázis. A kezdetleges ember, akit a „levegő” vagy a „szél” dajkált, csak később válik
tökéletesebb emberré, akkor, amikor a „Spirituális tűz”, az Én-jében levő „Egy a Háromban”
noumenon kifejlődésével megkapja Belső Én-jétől vagy Tanítójától az Ön-tudatosság
bölcsességét, amivel kezdetben még nem bírt. Itt újra a Nappal vagy a Tűzzel szimbolizálják
az Isteni Szellemet; az Isteni Lelket pedig a Holddal és a Vízzel, amely két utóbbi a Pneuma –
az emberi lélek vagy elme – Atyja és Anyja szerepét tölti be. A Pneumát pedig, amely
„leheletet” jelent, a Szél vagy a levegő szimbolizálja.

Ezért mondja a Smaragd Tábla (amit a keresztények eltorzítottak):

A magasabb rendű egyezik az alacsonyabb rendűvel, az alacsonyabb rendű pedig a


magasabb rendűvel; így hozzák létre az egy igazi csodálatos művet – vagyis az EMBERT.

Mert Chiram – vagy a Kabbalában Hiram király – aki egy lényegében, de három
aspektusában, titkos műve az Egyetemes Cselekvő, vagy Lapis Philisophorum. A Titkos Mű
csúcspontja a Spirituális Tökéletes Ember a vonal egyik végén. A másik végén a három Elem
egyesítése az Okkult Oldatban, ami a „Világlélek”, a Kozmikus Lélek, vagy Asztrális Fény;
és végül a Titkos Mű az anyagi síkon a hidrogén, a többi gázokkal való kapcsolatában. A TO
ON valóban, az EGY, „akit a Fiún kívül senki nem látott”; ez a megállapítás egyaránt
vonatkozik a metafizikai és fizikai Kozmoszra, és a spirituális és anyagi Emberre. Mert
hogyan érthetné meg ez utóbbi a TO ON-t, az „Egy Atyát”, ha Manasza, a „Fiú” nem válik
„eggyé az Atyával”, s ezen feloldódás által nem kapna megvilágosodást az isteni „Tanítótól”
vagy Gurutól – Atma-Buddhi-tól?

Ha meg akarod érteni a MÁSODLAGOSAT (az u. n. Teremtést), óh Lanoo, akkor előbb


tanulmányoznod kellene az ELSŐDLEGESHEZ való kapcsolatában. (Kommentárok, Dzyan
könyve, III. 19.)

Az első fajban három elem volt, de nem volt élő Tüze. Miért? Mert:

„Négy elemről beszélünk, Fiam, de csak hármat kellene mondanunk” – jelenti ki


Hermes Trismegistos. Háromról van szó az „Elsődleges Körben”, vagy Teremtésben,
amelynek jele , és amely „gyökeret” jelent éppen úgy, mint a Másodlagosban.

Ezért találjuk az alkímiában vagy a nyugati hermetikában – amely a keleti ezotéria


egyik változata – a következőt:

értelme azonban elég világos, mert kimondja, hogy „pára szállott vala fel a földről, és megnedvesíté a föld egész
színét”, vagyis mielőtt esni kezdett, s ezáltal a fák, stb. növekedésnek indulhattak volna Ez a rész azt is
megmutatja, hogy milyen geológiai korban történt ez, továbbá az is világos, hogy mit kell érteni „ég” és „föld”
elnevezéseken. Ez az égboltot és a száraz, megszilárdult földkérget jelent, amely megszabadult és elvált a
páráktól és kigőzölgésektől. Továbbá azt se felejtse el a tanulmányozó, hogy – amint Adam Kadmon – a Genézis
I-ben szereplő „Férfiú és asszony” nem emberi lény, hanem az Elohim serege, akik közé maga Jehova tartozik –
éppen úgy az ebben a fejezetben említett állatok, amiknek „teremtése” a holtbetű-értelmezés szerint még az
ember előtt történt, nem állatok, hanem zodiákus jelek és egyéb égitestek voltak.

89
X. X.
Sulphur (kén) Flamma (láng) Spiritus (szellem)
Hydrargyum (higany) Natura (természet) Aqua (víz)
Sal (só) Mater (anya) Sanguis (vér)

És ezek a hármak mind négyességek, amelyeket a Gyökerük, a Tűz egészít ki. A


megnyilvánult természeten túli Szellem a maga abszolút Egységében a tüzes Lehelet. A
megnyilvánult univerzumban a Tűz a központi szellemi Nap, a minden életben levő
elektromos Tűz. És a Föld tüzes szelleme, amely benne, rajta és körülötte van: a levegő,
áramló tűz, a víz, folyékony tűz, a föld, szilárd tűz. Mindegyik tűz – ignis a maga végső
összetételében, vagyis a mi felfogásunkban: I, amelynek gyökere a 0 (nulla), a Természetben
és a Természet Elméjében levő Minden. „Pro-Mater” – az Isteni Tűz. Ő a Teremtő, a
Pusztító, a Megtartó. Az istenek primitív nevei mind a tűzzel vannak kapcsolatban, kezdve az
árja Agni-tól, a zsidó Istenig, ami „emésztő tűz”. Indiában a különböző nyelvjárások szerint
Isten neve: Eashoor, Esur, Iswur és Is’wara. Szanszkrit nyelven az Úr az Isa tőből ered, de ez
a név elsősorban Shiva, a Pusztító neve. A három fő védikus isten: Agni (ignis), Vayu és
Sûrya – Tűz, Levegő és a Nap, a Tűz három okkult fokozata. A héberben ‫( אזא‬aza) annyit
jelent, mint „megvilágítani, és ‫( אשא‬asha) annyi, mint „tűz”. Az okkultizmusban a „tüzet
gyújtani” azonos értelmű a három nagy tűz-erő felidézésével, vagy annyi, mint „hívni Istent”.
A szanszkritban az Osch vagy Asch szótő tüzet vagy hőséget jelent. Az egyiptomi Osiris szó
pedig – amint azt Schelling kimutatta – két alapszó – az aish és az asr – összetétele, ami
„tűzvarázslót” jelent. A régi etruszk Aesar jelentése Isten, valószínűleg a Védák Asura-jából
származik. Aeswar és Eswara azonos értelmű kifejezés, amint azt Dr. Kenaely gondolta. A
Bhagavad Gîtâ-ban ezt olvashatjuk:

Iswara minden halandóban benne van, és természetfölötti erejével mozgásba hoz minden
dolgot, amely az idő kerekére hág.

Valóban, Ő a Teremtő és a Pusztító egyben.

A kezdetleges (primitív) Tűzről az volt a feltételezés, hogy kielégíthetetlen étvággyal mindent


felfal. Tirusi Maximus elmondja, hogy az ősi perzsák éghető anyagokat dobtak a tűzbe, és azt
kiáltották: „Fald fel, óh Isten!” Az ír nyelvben az Easam vagy Asam annyit jelent, mint
készíteni, teremteni. Aesar továbbá egyike volt az ősi ír isteneknek, a szó betű szerinti
értelme: „tüzet gyújtani”. (Kenealy, The Book of God, 114-115. old.)

A keresztény kabbalisták és szimbológusok, akik a Pymandert kiforgatták – kivált


közülük Ayr püspöke, Francois de Tours, a XVI. Században – a következő módon
osztályozzák az elemeket:

Az isteni Lényegből teremtett négy Elem és a Természeti Sók Szellemi és képviselőik:

Szt. Máté Angyal-ember Víz (Jézus Krisztus, Angyal-ember, Mihály)


A–ω Szt. Márk Oroszlán Tűz
E–Y Szt. Lukács Bika Föld
I–O Szt János Sas Levegő5

5
Egyesek azt kérdezhetik: Mi köze van a hidrogénnek a levegőhöz vagy az oxidációhoz? A felelet ez:
tanulmányozzák az okkult alkímia abc-jét. A keresztény szimbológisták azon törekvésük mellett, hogy
Pymander, a „misztérium száját” profetikusan Keresztelő Szent Jánossal azonosították, azonosították a hét
Kabeirit és az asszír bikákat a zsidók kerubjaival és az apostolokkal. De miután demarkációs vonalat kellett

90
H, A KVINTESSZENCIA, H ΦΛΟΞ, FLAMMA-VIRGO (szűz olaj), FLAMMA
DURISSIMA, VIRGO, LUCIS AETERNA MATER.

Az első faj tehát egyszerűen az Atyák Képeiből, az Asztrális Másból állott, ezek az
Atyák az úttörők vagy fejlettebb Lények voltak egy előző, bár alacsonyabb szférából,
amelynek burka a mi jelenlegi Holdunk. De még ez a burok is teljes potenciával bír, mert a
Hold, miután létrehozta a Földet, saját fantomját, a magnetikus hasonlóság vonzásánál fogva,
megpróbálta kiformálni első lakóit, az ember előtti szörnyeket (lásd: II. Stanza). Ha a
tanulmányozó erről bizonyosságot akar szerezni, forduljon újra a kaldeai Töredékekhez, s
olvassa el, mit mond Berosus, aki információit – állítása szerint – Ea-tól, a Bölcsesség hím-nő
Istenségétől nyerte. Azalatt, míg az istenek ezen Bölcsesség androgün kebelében (Svâbhâvat,
Anya-tér) létrejöttek, tükröződéseikből létrejött a Földön az asszony, Omoroka, aki a kaldeai
Thavatth (vagy Thalatth), a görög Thalassa, a Mélység vagy a Tenger, ami ezoterikusan, sőt
exoterikusan is a Hold. A Hold (Omoroka) volt az, aki a leírhatatlan lények szörnyű
teremtésénél elnökölt, akiket később a Dhyanik elpusztítottak. (Lásd: Hibbert Lectures, 1887,
370. oldal és köv.)

A Holdbeli Atyákat a fejlődési törvény kényszerített, hogy monádikus állapotban


átmenjenek ezen a bolygón az élet és a lét minden formáján. A harmadik kör végére azonban
emberivé váltak isteni természetükben, és ezért reájuk bízták azon formák teremtését,
amelyek a kevésbé fejlett, de az inkarnációra kész monádok tabernákulumai lettek. E
„formákat” a „Jóga Fiai”-nak hívták. Azért Jóga – ami exoterikusan Brahmâval való egységet
jelent – mert a Jóga a passzív végtelen Istenség legmagasabb rendű állapota. Ez az állapot az
összes isteni energiát tartalmazza, ez Brahmâ esszenciája, akiről azt mondják, hogy mint
Brahmâ mindent Jóga-erővel teremte. Brahmâ, Vishnu és Shiva az Isten, Brahma (a semleges)
leghatékonyabb energiái – mondja a purânai szöveg. A jóga itt ugyanaz, mint Dhyâna, s ez
utóbbi megint csak szinonim a tibeti szövegekben a Jógával, ahol a „Jóga Fiai”, „Dhyâna
Fiai”, s a Dhyâna itt azt az absztrakt meditációt jelenti, amelynek folytán a Dhyani-Buddhák
létrehozták mennyei fiaikat, a Dhyani-Boddhiszattvákat.

A földön minden teremtett lénynek van fent egy felettese. „Ez a felettes, akinek belső
örömet okoz, ha beléjük emanálódik, nem adhatja át a kiáradást, csak ha azok imádnak” –
értsd: meditálnak, mint a jógában. (Sepher M’bo Sha-arim, fordította Isaac Myer, Qabbalah,
109-111. oldalak.)

19. A második faj sarjadzással és kiterjeszkedéssel jött létre, a nem-nélküliből


(árnyékból) lett az ivartalan (forma). A második faj, óh Lanoo, így teremtődött.
(a)

(a) A tudományos tekintélyek talán leginkább ezt az ivartalan fajt, a másodikat, az u.


n. „Verejték-szülöttek” nemzőit, s talán még inkább a harmadik fajt, a „Tojásból kelt”

húzniuk a négy és a három között – ez utóbbiak a Bukott Angyalok – továbbá, hogy elkerüljék ezek
összekapcsolódását az Arkangyalokkal, az „Úr színe előtti Hét Szellemmel”, egyszerűen félretettek mindent,
amiről nem akartak tudni. El van ferdítve az elemek sorrendje, csak azért, hogy megfeleljen az evangéliumok
sorrendjének, és hogy azonosítsák az Angyal-embert Krisztussal. A kaldeaiaknál, az egyiptomiaknál – akiktől
Mózes a Chroub (kerubok állati formájukban) kifejezést átvette – és az ophitáknál, egyszóval ezen népeknél az
Angyalokat, bolygókat és elemeket misztikusan és alkímiailag a következőkkel szimbolizálták: Oroszlán
(Mihály), Bika (Uriel), Sárkány (Rafael), Sas (Gábriel), Medve (Toth-Sabaoth), Kutya (Erataoth), Öszvér (Uriel
vagy Thantabaoth). Mindezen elnevezéseknek minőségbeli jelentésük van.

91
androgün embereket vonják kétségbe. E nemzés ezen két módját a legnehezebb megérteni,
különösen a nyugati embernek. Nyilvánvaló, hogy magyarázatot csak az okkult metafizika
tanulmányozói számára próbálhatunk megfogalmazni. Az európai nyelveknek nincs szavuk
olyan dolgok kifejezésére, amelyeket a Természet a fejlődés jelenlegi fokán nem alkalmaz
többé, s amelyeknek ennél fogva a materialista számára semmiféle jelentése nem lehet.
Vannak viszont analógiák. Tagadhatatlan, hogy a fizikai fejlődés kezdetén léteztek a
természetben olyan folyamatok – például a már megszűnt ön-nemzés – amelyek más
formákban megismétlődnek. Hallottunk arról, hogy a mikroszkopikus kutatások szerint a
szaporodásra nincs semmi állandó mód. E kutatások szerint:

ugyanaz a szervezet különböző átalakulásokon mehet keresztül életciklusának folyamán, s


ezalatt külső megjelenése lehet szexuális vagy aszexuális, vagyis szaporodása hol két
ellenkező nemű egyed közreműködésével, hol pedig egynemű, nem nélküli egyedből való
hasadással vagy sarjadással mehet végbe.6

A Stanza a „sarjadás” kifejezést használja. De hogyan is szaporodhattak volna ezek a


Chhaya-k másként, vagyis hogyan hozták volna létre a második fajt, hiszen éterikusak,
aszexuálisak voltak, sőt a vágyeszközzel, a Kama Rupával sem bírtak, mely utóbbi csak a
harmadik fajban fejlődött ki. Az első faj a másodikat öntudatlanul fejlesztette ki, mint ahogy
ezt bizonyos növények teszik. Vagy talán úgy, mint az amőba, csak egy sokkal éterikusabb,
hatásosabb és nagyobb méretekben. Ha a sejtelmélet egyformán alkalmazható a növénytanra
és az állattanra, és a mikroszkopikus nagyságú sejteket a fizikai tudomány független
lényeknek tekinti – az okkultizmus a „Tüzes életeket”7 tartja annak – akkor a szaporodás
egyszerű folyamatának elképzelése nem ütközik különösebb nehézségbe.

Vegyük szemügyre egy csírasejt fejlődésének első fokozatát. A belső mag növekedni
kezd, megváltozik, s a sejten belül egy kettős kúpot vagy orsót képez ki: Ez az orsó
kifelé nyomul, s végül kilép a sejtfalon az u. n. „poláris sejtek” formájában. Ezek a poláris
sejtek azután elhalnak, az embrió pedig a belső mag megmaradó részének növekedéséből és
sejtekre osztódásából jön létre, amelyet a sejt szubsztanciája táplál. Ha ez így van, miért ne
lehetne az, hogy az emberi és emlősi fejlődés legkezdetén az élőlények ily módon éltek és
szaporodtak?

Talán a fenti analógia megvilágítja bizonyos mértékig azt a folyamatot, amely szerint
az első faj kifejlesztette a másodikat.

A Monádot beburkoló asztrális formát akkor is, és most is egy tojás formájú aura vette
körül, s ez az aura megfelel a csírasejt vagy ovum szubsztanciájának. Az asztrális forma maga
a belső mag (nucleus), amely akkor is, és most is az Élet-princípium hordozója.

Amikor a szaporodás időszaka elérkezik, a szub-asztrális „kitaszítja” önmagának egy


miniatűr mását a környező aura tojásából. Ez a csíra az aurából táplálkozva növekszik a teljes
kifejlődésig, amikor is fokozatosan elválik szülőjétől, és magával viszi a saját aurikus
szféráját. Éppen olyan módon, amiként az elő sejtek önmaguk mását létrehozzák előbb
növekedéssel, majd a kettéválással.

A „poláris sejtek” analógiája itt megfelelően látszik, mivel azok elmúlása most
megfelelne annak a változásnak, amit a nemek szétválása hozott létre, vagyis amikor a

6
S. Laing: Modern Science and Modern Thought. 90. oldal
7
Lásd: I. kötet, 1. rész, 7. Stanza, 306. oldal

92
terhesség a méhben (in utero), tehát magában a sejtben megy végbe. Amint a Kommentár
mondja:

A korai második (gyökér) faj a „Verejték-szülöttek” nemzői voltak, a késői második (gyökér) faj
maguk a „Verejték-szülöttek” voltak.

A Kommentárnak ez a megállapítása arra a fejlődésre utal, amely a faj kezdetétől


annak végéig végbement. A „Jóga fiai”, vagyis a primitív asztrális faj kollektíven vagy fajilag
a fejlődés hét fokozatán ment át, éppen úgy, amint a hozzátartozó minden egyes individuális
lény akkor is átment, és most is átmegy ezeken a fokozatokon. Nemcsak Shakespeare volt az,
aki az emberi kort egy hetes sorozatra osztotta fel, hanem maga a természet. A második faj
első alfajai a fent leírt, s az analógiával megvilágított folyamat szerint jöttek létre, míg a
későbbi alfajok fokozatosan kezdtek – az emberi test fejlődésével pari passu – egy másfajta
szaporodási módra áttérni. A szaporodás módja továbbá minden fajban hét fokozat szerint
történt, s ezek mindegyike korszakokat vett igénybe. A fiziológusok és biológusok vajon
biztonsággal állíthatják-e, hogy a nemzés jelenlegi módja a terhesség különböző fázisaival
együtt fél millió évnél messzebbre vagy legfeljebb egy millió évre nyúlik vissza? Hiszen erre
vonatkozó megfigyeléseik sorozatát mindössze csak egy fél évszázada rendszerezik.

A régiek jól ismerték azt a természeti tényt, hogy léteztek ősi hermafrodita emberek, s
ez a tény Darwin megoldatlan kérdései közé tartozik. Pedig nincs abban semmi lehetetlenség,
sőt éppen igen valószínű, hogy a hermafroditizmus a korai fajok fejlődésében szerepet
játszott. Az analógia alapján pedig, továbbá a fizikai fejlődésben jelentkező egy univerzális
törvény alapján – mely egyaránt vonatkozik növényre, állatra és emberre – ez nem is lehetett
másként. A monogenizmus8 félreértett elméletei, továbbá az az elképzelés, hogy az ember
származott az emlősöktől, és nem fordítva, megcsonkítják a fejlődési törvény teljességét,
amint azt jelenleg a modern iskolákban Darwin után tanítják, s idővel kénytelenek lesznek
ezeket az elméleteket – a legyőzhetetlen nehézségek miatt – feladni. Csakis az okkult tradíció
– már amennyiben a tudomány és a tudás elismerését megvonják az antik világtól – tudja
összeegyeztetni az ellentmondásokat és kiegészíteni a hiányzó láncszemet. Egy talmudi
axióma szerint: „ha meg akarod ismerni a láthatatlant, nézd meg jól a láthatót”.

Darwin: „Az ember származása” című könyvében találjuk a következő sorokat,


amelyekből kitűnik, hogy Darwin milyen közel járt ezen ősi tanítás elfogadásához:

Már régen is tudták, hogy a gerincesek világában az egyik nem rendelkezik a másik nemhez
tartozó nemzőszerv kiegészítő részeinek rudimentumaival. A gerincesek valamely távoli őse
úgy látszik, hermafrodita, vagy androgün volt. 9 De itt egy különös nehézséggel állunk
szemben. Az emlősök rendjében a hímeknél megvannak az uterus csökevényei a csatlakozó
csövekkel a vesiculae prostaticae-ben, megvannak továbbá az emlők csökevényei, s az
erszényes állatok hímjeinél megvan az erszény nyoma. Több hasonló tényt is felsorolhatnánk.
Feltehetjük tehát azt, hogy valamely ősi emlős továbbra is angrogün maradt, miután már
megszerezte az emlősi fő tulajdonságokat, vagyis miután már kiemelkedett a gerincesek
birodalmának alacsonyabb osztályaiból. Ez nagyon lehetségesnek látszik,10 mert egészen a
halakig kell visszamennünk, a gerincesek legalacsonyabb rendjéig, hogy jelenleg is létező
androgün formát találjunk.

8
Több, azonos felépítésű élő szervezetnek egy közös őstől való eredeztetése, szűkebb értelemben az
emberi fajoknak közös törzsből való eredeztetése, leszármaztatása. (A ford. megj.)
9
És miért nem valamennyi nemzőképes első faj, emberi és állati egyaránt, miért csak valamely „távoli
ős”?
10
Nyilvánvalóan a fejlődéselmélet szerint, amely az emlősöket valamely kétéltű ősre vezeti vissza.

93
Darwin nyilvánvalóan erősen vonakodik attól, hogy elfogadja azt a hipotézist, amit a
tények szinte kényszerítően sugallnak, vagyis azt, hogy létezett egy ősi androgün törzs,
amelyből az emlősök leszármaztak. Darwin magyarázata különben így hangzik:

Az a tény, hogy különböző, csak az egyik nemhez tartozó kiegészítő szervek csökevényes
formában a másik nemnél is megtalálhatók, azzal magyarázható, hogy ezeket a szerveket az
egyik nem fokozatosan kifejlesztette, s azután egy többé-kevésbé tökéletlen formában átadta
a másik nemnek.

Felhozza azt a példát, hogy „a sarkantyúk, tollak, ragyogó tollazat, amelyet a hím
madarak a harchoz vagy díszként magukra öltenek, csak részben örökítődnek át a nőstény
leszármazottakra. Ennél a problémánál azonban nyilvánvalóan sokkal kielégítőbb
magyarázatra van szükség, tekintettel a tények fontos és szembetűnő jellegére, melyekkel
szemben Darwin csupán felületes részletekre utal. Miért nem ismerné be őszintén, hogy az
érvek a hermafroditaság oldalán sorakoznak fel, amely különben is jellemző volt a régi
állatvilágra? Az okkultizmus olyan megoldást ajánl, amely a tényeket sokkal átfogóbban és
egyszerűbben öleli fel. Az ősi angrogün törzs maradványait ugyanebbe a kategóriába kellene
sorolni, mint a tobozmirigyet és egyéb titokzatos szervet, melyek némán tanúskodnak az állati
és emberi fejlődés során már régen elcsökevényesedett szervek valóságos funkciójáról. Ezek a
funkciók valamikor, az ősi életrendben jelentős szerepet játszottak.

Az okkult tanítás mindenesetre előnyére hasonlítható össze a legliberálisabb tudósok


állításaival, akik az ember eredetét kutatták.

Jóval Darwin előtt Naudin, aki a darwinisták protoplazmájának a blastema nevet adta,
a következő félig okkult, félig tudományos materialista elméletet dolgozta ki. Szerinte Adam,
az a-szexuális teremtmény, hirtelen jött elő a Biblia szerint agyagból, azaz a tudomány
szerinti blastema-ból. Ezt Naudin így magyarázza:

Az emberiségnek ebből a lárvaszerű formájából hozta létre a fejlődés ereje a fajták


beteljesedését. Hogy ez az óriási eredmény létrejöhessen, Ádámnak a mozdulatlanság és a
tudatnélküliség állapotán kellett keresztül mennie, ami igen hasonlatos folyamat a bábszerű
állapot alatt más formát öltő állatok esetéhez.11

Naudin, a kiváló botanikus szerint Ádám nem egy ember, hanem az egész emberiség,
amely „egy időleges szervezetben rejtőzött, amely minden mástól különbözött, és amely nem
tudott semmi más szervezettel kapcsolatba kerülni”. Naudin szerint a nemek szétválása
„csírázásos folyamatban történt, hasonlóan a medúzák és tengeri zsákállatok nemek szerinti
szétválásához”. A fiziológiailag így kialakuló emberiség így „megfelelő fejlődési erőt tudott
fenntartani a nagy emberi fajták gyors kibontakozására”.

De Quatrefages ezt az állásfoglalást a The Human Species-ben kritizálja, és kifejti,


hogy szerinte ez nem tudományos, vagyis az igazat megvallva Naudin elképzelései „nem
képeznek tudományos elméletet”, minthogy Naudin elméletében az elsődleges blastema az
Első Okhoz kapcsolódik, amelyről pedig azt tartják, hogy minden múlt, jelen és jövőbeli lényt
potenciálisan a blastemából teremtett, vagyis mindezeket a lényeket en masse [tömegesen]
teremtett. Naudin még csak figyelemre sem méltatja a másodlagos okokat, vagyis ezen okok
szerepét a szerves világ fejlődésében. Minthogy a tudomány csak a „másodlagos okokkal”
foglalkozik, „M. Naudin elméletéhez nincs mit szólnia”. (125. oldal)

11
De Quatrefages: The Human Species, 124. oldal, Internationak Scientific Series, XXVI. Kötet.

94
Ugyanúgy nem lesz mit szólnia az okkult tanításokhoz sem, amelyet Naudin bizonyos
mértékig megközelített. Ha ugyanis Naudin „elsődleges blastema-jában” a Dhyan Chohan-i
esszenciát, a chhaya-t vagy a Pitrik mását látjuk, amely minden forma potencialitását magába
zárja, akkor a két nézet egyezik. Van azonban két igazi és igen lényeges különbség a két
tanításban. M. Naudin szerint a fejlődés nem hosszú millió évekre terjed ki, hanem hirtelen
ugrásokkal halad előre. Másrészt pedig Naudin elsődleges blastema-ja csak vak
ösztönösséggel bír – valamiféle öntudatlan Első Ok a megnyilvánult Kozmoszban – ami
abszurd elképzelés. Ezzel szemben a mi Dhyan Chohan-i esszenciánk – az Elsődleges Ok
kauzalitása, amely megteremtette a fizikai embert – egy elő, aktív és potenciális anyag (per se
egy magasabb rendű állati tudattal átitatva, mint amilyen például a hangyák és a hódok tudata)
hozza létre végül a fiziológiai differenciálódás hosszú sorozatait. Ettől eltekintve M. Naudin
„teremtésének ősi és általános folyamata”, mely a proto-szervezetekből indul ki, legalább
olyan okkult, mint akár Paracelsus vagy Khunrath elmélete.

Másfelől, a kabbalista munkák mind ezt az elméletet igazolják. A Zohar például azt
állítja, hogy minden látható dolognak megvan a prototípusa a láthatatlan Univerzumban.
„Mindaz, ami az Alsó Világban van, megtalálható a Felsőben. Alsó és Felső kölcsönösen hat
egymásra”. (186. fol.)

20. Atyáik az Ön-szülték voltak. Az Ön-szülték, a Chhaya az Urak, az Atyák, a


Szürkület Fiai ragyogó testéből keletkeztek. (a)

(a) Az „Árnyékok” vagy Chhaya-k voltak a fiai az „Ön-szülték”-nek, ez utóbbi névvel


illetnek minden olyan Istent vagy lényt, akik az Akarat – akár isteni, akár adeptusi akarat –
folytán születnek. Paracelsus homunkuluszának talán szintén ezt a nevet kellene adni, bár ez
az utóbbi folyamat sokkal anyagibb síkon megy végbe. A „Szürkület Fiai” kifejezés arra
mutat, hogy a mi tanításunk „ön-szülte” őse azonosak a brahmani rendszerben szereplő
Pitrikkel, mivel ez az elnevezés utalás születésük módjára, e Pitrikről ugyanis a Purânakban
állapítják meg, hogy Brahmâ „Szürkület-testéből” keletkeztek.

21. Amikor a faj megöregedett, a régi vizek az újabb vizekkel keveredtek. (a) Mikor a
régi cseppek zavarossá váltak, eltűntek és beleolvadtak az új áramba, az élet forró
áramába. Az elsőnek külseje a második belsejévé lett. (b) A régi szárnya az új árnyék
lett, és a szárny árnyéka. (c)

(a) A régi vagy primitív faj beleolvadt a második fajba, és azzal eggyé vált.

(b) Az emberiség fejlődése és átváltozása ilyen rejtélyes módon megy végbe. Az első
formák anyaga – amely árnyékszerű, éterikus és negatív volt – felszívódott a második fajba,
és kiegészítette annak formáit. A Kommentár ezzel azt magyarázza, hogy miután az első faj a
teremtő – és természetesen sem fizikai, sem asztrális testtel nem rendelkező – Ősök Asztrális
Árnyékából képződött, ezért ez a faj nem halt meg, hanem „emberei” fokozatosan beolvadtak,
abszorbeálódtak a saját „Izzadság-szülte” utódaik testébe, amely test sokkal szilárdabb volt,
mint a sajátjuk. A régi forma eltűnt, felszívódott az új formába, amely sokkal emberibb és
anyagibb volt. Azokban az időkben nem volt halál, ez a korszak sokkal boldogabb volt, mint
az Aranykor. Halál helyett az történt, hogy az első vagy szülő anyag felhasználódott az új
lény, az új test megalkotására, sőt még a belső vagy alacsonyabb princípiumok vagy másként
testek kiformálására.

95
(c) Amikor az „Árnyék” visszavonul, vagyis amikor az asztrális testet szilárdabb
burok takarja, akkor fejlődik ki az ember fizikai teste. A „Szárny”, vagyis az éterikus forma,
amely létrehozza saját árnyékát, saját képét, így vált az asztrális test árnyékává és saját
utódjává. A kifejezés különös és eredeti.

Minthogy valószínűleg nem lesz rá alkalom, hogy erről a misztériumról később is


szóljunk, itt kell rámutatnunk a fejlődésnek ezen különleges szakaszára vonatkozó görög
mítosz kettős értelmére. Megtalálható ez Léda és két fia, Castor és Pollux allegóriájának
különböző változataiban, melyeknek mindegyike speciális jelentéssel bír. Így például az
Odüsszeia XI. könyvében Léda Tyndarus hitvese, aki férjétől „két bátor szívű fiat” szült,
Castort és Polluxot. Jupiter csodálatos ajándékkal és előjoggal látja el őket: megkapják a fél-
halhatatlanságot, azaz egymást váltva minden második nap újra élnek és halnak.
(έτερήμεροι)12. Mint Tyndaridae-k, az ikrek asztronómiai szimbólumot jelentenek, a nappal
és az éjszaka szimbólumát. A feleségek, Phoebe és Hilaeira, Apolló, vagyis a Nap leányai az
alkonyt és a hajnalt személyesítik meg13. Abban az allegóriában viszont, amelyben Zeusz a
két hős atyja – akik a Léda által lerakott tojásból születtek – a mítosz teljesen teogóniai
jellegű, s a kozmikus allegóriák azon csoportjához tartozik, amelyben az szerepel, hogy a
világ egy tojásból kelt ki. Ebben a mítoszban ugyanis Léda egy fehér hattyú formáját ölti
magára, amikor az Isteni Hattyúval egyesül.14 Léda tehát az a mitikus madár, amelyet az árja
faj különböző népeinek tradíciói más-más madár képében írtak le, melyek min arany tojásokat
raktak le.15 A finnek epikus költeményében, a Kalevala-ban az Éter, a „Víz-anya” gyönyörű
leánya teremti meg a világot egy „Kacsa” – a hattyú vagy liba, Kalahamsa egy másik formája
– közreműködésével, s ez a kacsa hat arany tojást és egy hetedik „vastojást” rak le ölébe. De a
Léda-allegóriának az a változata, amely közvetlenül utal a misztikus emberre, csak
Pindarosnál16 található, amire a homéroszi himnuszokban is17 kapunk némi utalást. Castor és
Pollux itt már nem Apollodorus ikrei, (Apollodorus, III. 10.7) hanem a kettős embert, a
halandót és a halhatatlant szimbolizálják. De nemcsak azt jelentik, hanem – amint mindjárt
látni fogjuk – ők szimbolizálják a harmadik fajt, és annak átalakulását az állati-emberből az
Isten-emberbe, melynek csak teste állati.

Pindaros szerint a Léda ugyanazon az éjszakán nemcsak férjével, hanem az Istenek


Atyjával, Zeusszal is közösül. Így lesz Castor-ból a Halandó fia, Polluxból pedig a
Halhatatlan ivadéka. Ebben a különleges célra alkotott allegóriában azt halljuk, hogy az
Apharidák18 elleni bosszuló hadjáratban Pollux megöli Lynceust – „azt, aki minden halandó
között a legélesebb tekintetű”, – Castort azonban megsebzi Idas, „aki lát és tud”. Zeus
villámaival véget vet a küzdelemnek, és megöli a két utolsó küzdőt. Pollux látja, hogy fivére
haldoklik.19 Kétségbeesésében arra kéri Zeuszt, hogy ölje meg őt is. „Te nem tudsz meghalni
– feleli az istenek ura – te isteni fajból származol”. De felajánlja, hogy választhat: vagy
örökre, mint halhatatlan élő az Olümposzon marad, vagy pedig – ha mindenben osztozni akar

12
Odüsszeia, XI. 298 – 305; Iliász, III. 243.
13
Chants Cypriaques, Hyg. Tal, 80. Ovidius: „Fasti”, stb. Lásd: Decharme: „Mythologie de la Grece
Antique”, 658. oldal
14
Lásd: Brahma Kalahamsa. I. kötet, 3. Stanza.
15
Lásd: Decharme: „Mythologie”, 652. oldal
16
Nem. X. 80. és továbbiak. Theocras, XXIV. 131.
17
XXXIV. V. 5. Theocritus, XXII. I.
18
Apollodorus. III. ii. 1.
19
Pausanias (III. 13. 1.) azt mondja, hogy az ősi időkben Castor sírját mutogatták Spártában; Plutarchos
pedig azt mondja, hogy Castort fél-halandónak vagy félistennek μιξαρχαγέτας tartották Argosban. (Quaestiones
Graecae 23.)

96
fivére sorsában – életének egyik felét a föld alatt, másik felét pedig az arany égi mezőkön
töltheti. Ezt a fél-halhatatlanságot, amelyben Castor is osztozik, Pollux elfogadta20. És így az
ikerfivérek felváltva élnek, az egyik nappal, a másik éjszaka21.

Vajon ez csak a költői képzelet játéka? Allegória csupán, egyike azon „szoláris
mítosznak”, amelyeken túl a modern orientalista képtelen bármiféle magasabbrendű
interpretációra? Nem, ez a történet sokkal több ezeknél. Itt a harmadik faj „tojásból kelt”
emberére történik utalás; a harmadik faj első felében halandók az emberek, azaz
személyiségük öntudatlan, és hiányzik belőlük az, ami a továbbéléshez szükséges22. A faj
második fele halhatatlanná válik az emberek egyéniségében, miután az ötödik princípiumot a
serkentő istenek életre szólították, összekötvén ezáltal a Monádot a Földdel. Ezeket az embe-
reket jelenti Pollux, míg Castor a személyes, halandó embert képviseli, egy nem is valami
magasabbrendű állatot, ha isteni egyéniségétől el van választva. „Ikrek” ők valóban, a halál
örökre elválasztaná őket, hacsak Polluxot ikertestvére iránti szeretete arra nem indítaná, hogy
isteni természetét megossza kevesebb előjoggal bíró halandó testvérével, részt adva így neki
saját halhatatlanságából.

Az allegória metafizikai aspektusának ez az okkult magyarázata. A széltében elterjedt


modern interpretáció pedig – Plutarchos szerint23 a testvéri szeretet szimbólumaként
dicsőítették az ókorban – vagy ez a magyarázat, hogy a legenda a természetből vett kép a
Napról és a Holdról, igen keveset mond, és a titkos jelentés magyarázatára nem felel meg.
Nem is szólva arról, hogy a görögöknél a Hold az ezoterikus mitológia szerint feminin volt, s
ezért aligha lehetett Castor-nak tekinteni, hiszen a Holdat ugyanakkor Dianával azonosították.
Az ősi szimbológusok pedig, akik a Napot, a minden égitestek királyát, a legmagasabb
Istenség látható képének tekintették, aligha személyesíthették meg azt Pollux alakjával, aki
csak egy félisten volt24.

Ha a görög mitológiáról áttérünk a mózesi allegóriákra és szimbolizmusra, akkor


ugyanennek a tételnek egy még sokkal szembeszökőbb igazolását találjuk más forma alatt.
Jóllehet nem tudjuk kimutatni bennük a „Tojásból született” embereket, mégis
félreérthetetlenül megtaláljuk a Genezis négy első fejezetében a Titkos Tanítás androgünjeit
és az első három fajt, a legeredetibb szimbológiába burkolva.

Az isteni hermafrodita

Az atlantiszi faj utolsó maradványának elsüllyedése után, ami mintegy 12.000 évvel
ezelőtt történt, az okkult és vallásos misztériumokat sűrű és mindent eltakaró fátyollal
20
Pindaros, Nem. X. 60. és köv. Dissen.
21
Schol. Eurip. Orestes, 463, Dindorf. ld. Decharme, i.m. 654.o.
22
A Monád személytelen és per se isten, jóllehet öntudatlan ezen a síkon. Mert ha elválik harmadik
(gyakran ötödiknek nevezett) princípiumától, a Manasztól, (amely az első megnyilvánult háromszög vagy
hármasság vízszintes vonala), nem szerezhet tudomást e földi sík dolgairól, nem észlelheti őket. „A legmagasabb
a legalacsonyabb szemén keresztül lát” a megnyilvánult világban. Purusha (a Szellem) vak marad Prakriti (az
Anyag) segítsége nélkül az anyagi világokban; ugyanígy van ezzel Atma-Buddhi, ha nincs mellettük Manasz.
23
Morals, 484. old.
24
Ezt a különös elgondolást és interpretációt Decharme is elfogadja a Mythologie de la Grece Antique
(655. o.) című művében. „Castor és Pollux – mondja – semmi más, mint a Nap és a Hold, ikertestvérek
alakjában... A Nap, a halhatatlan és hatalmas lény, amely minden este letűnik a szemhatáron, és a föld alá száll,
mintha csak helyet akarna csinálni a testvérbolygónak éjszaka, – ez Pollux, aki feláldozza magát Castor
kedvéért. Castor pedig, aki alacsonyabbrendű testvérénél, neki köszönheti halhatatlanságát, mert, amint
Theophrastus mondja, a Hold csak egy másik, bár gyengébb Nap.” (De Ventis, 17.)

97
borították be, nehogy azokban méltatlanok is részt vehessenek, és így megszentségtelenítsék.
Ezeknek a tudományoknak egynémelyike azóta exoterikussá vált – például az asztronómia, e
tudománykör tisztán matematikai és fizikai aspektusában. Az okkult tudományok dogmáit és
tantételeit azonban elfelejtették, minthogy ezek mind szimbolizálva voltak, s csak a
példabeszédek és allegóriák őrizetében maradtak fenn, ez utóbbiak értelme így ki lett
forgatva. Mindazonáltal a hermafrodita úgyszólván minden nemzet írásaiban és tradícióiban
szerepel; honnan ez az egyértelműség, ha a dolog csak egy elképzelés?

Ezen titoktartás kötelezettsége mellett vezették el az ötödik fajt a vallásos


misztériumok létesítéséhez vagy jobban mondva újraalapításához azért, hogy ezekben az ősi
igazságokat az allegória és a szimbolizmus nyelvén a jövendő generációk számára
megtanítsák. Íme, a korszakok rejtélye, az egyiptomi Szfinx, mint az Istenitől származó
emberfajok és különösen az androgün faj elpusztíthatatlan tanúja! Tanúbizonysága annak,
hogy az Isteni Bölcsesség testet öltött a Földön, s kénytelen volt megízlelni a fájdalom és a
szenvedés személyes tapasztalatának keserű gyümölcsét, amelyet a Földön csupán a Jó és a
Rossz Tudásának Fája alatt lehet megszerezni, – ez az a titok, amelyet először csupán az
Elohim, az Ön-beavatott, „Magasabb Istenek”25 ismertek.

A Book of Enoch-ben (Enoch könyve) szerepel Ádám26, az első Isteni Androgün, aki
szétválik férfivá és nővé, s lesz belőle JAH-HEVA az egyik fajban vagy formában, majd Káin
és Ábel27 – hím és nő – a második fajban vagy formában, a kettős nemű Jehovah28, az árja
prototípus: Barmâ-Vach megismétlődése. Mindezek után jön az emberiség harmadik és
negyedik gyökérfaja29, melyekben férfiak és nők, tehát ellenkező nemű egyének élnek, nem
pedig nem-nélküli fél-szellemek és androgünok, mint a két előző fajban. Erre a tényre minden
antropogóniában találunk utalásokat. Megtalálható a mesékben és allegóriákban, a
mítoszokban és kinyilatkoztatott Szentírásokban, a legendákban és hagyományokban. Mert
minden nagy misztérium között, melyeket az ősrégi múltból a Beavatottakon keresztül
örököltünk, ez egyike a legnagyobbaknak. Magyarázatul szolgál ez arra a bi-szexuális elemre,
amely minden teremtő Istenségnél megtalálható, – példa erre Brahmâ-Virâj-Vâch, továbbá
Ádám-JehovaÉva, valamint Káin-Jehova-Ábel. Mert az „Ádám nemzetségének könyve” még
csak meg sem említi Káint és Ábelt, hanem csak annyit mond: „Férfiúvá és asszonnyá teremté
őket... és nevezé az ő nevüket Ádámnak. (Gen. V. 2.) Azután így folytatja: „Ádám... nemze
fiat az ő képére és hasonlatosságára és nevezé annak nevét Séthnek”. (V. 3.) Azután még más
fiakat és leányokat nemze, bizonyítékául annak, hogy Káin és Ábel csupán saját magának
allegorikus változatai. Ádám a primitív emberi fajt jelenti, különösen annak kozmikus-
csillagászati értelmében. Teo-antropológiai értelmében azonban nem. Jehova vagy Jah-
Hovah mint összetett név, melynek értelme: hímnemű és nőnemű élet, (először androgün,
majd nemekre szétvált élet) a Genezis V. fejezetétől kezdve ilyen értelemben szerepel. Amint
a Source of Measures szerzője mondja (159. old.): „A Jehovah-t alkotó két szó a hím-nő, mint
születést eredményező elsődleges fogalomból indul ki”. Mert a Jod héber betű a membrum

25
Lásd: Book of Enoch, ford. Laurence püspök, 1883.
26
Ádám (Kadmon) – akárcsak Brahmâ és Mars – a nemző és teremtő erő szimbóluma, melyet a Víz és a
Föld jelképez – ez alkimista titok. „Az emberi lélek teremtéséhez Föld és Víz kell” – mondja Mózes. Mars a
hindu Mangala (a Mars bolygó), s ez azonos Kartikeya-val, a „Háború istenével”; ő Gharma-ja, aki Shiva
izzadságából és a Földből jön létre. Ő Lohita is, a vörös, miként Brahmâ és Ádám is vörös volt. A hindu Mars –
akárcsak Ádám – nem asszonytól született. Az egyiptomiaknál Mars volt az őseredeti nemző princípium,
akárcsak Brahmâ az exoterikus tanításban, és Ádám a Kabbalában.
27
Ábel annyi, mint Chebel, jelentése „szülési fájdalmak”, fogantatás.
28
Ld. Isis Unveiled, II. 398. old, ahol kimutattam, hogy Jehova Ádám és Éva egybevéve, Hevah és Ábel
pedig a női kígyó.
29
Ld. Isis Uveiled, I. 305. old.: „E két faj egyesülése egy harmadik fajt hozott létre”.

98
virile volt, a Hovah pedig Éva, a minden élő anyja vagy létrehozója, a Föld és a Természet. A
fenti szerző ebből arra következtet, hogy: „Látható tehát, hogy a tökéletes egy (a tökéletes női
kör vagy Jóni, szám szerint 20612), mint a mértékek alkotója, magára veszi a születés-eredet
formáját is, mint az egy hermafrodita; innen a fallikus forma és használata”.

Pontosan, csakhogy a „fallikus forma és használata” korszakokkal később jött; Seth


fia, Enos eredeti és első jelentésében az első olyan faj, amely a jelenlegi szokásos módon, nő
és férfi közreműködésével jött létre. Seth ugyanis nem embert jelent, hanem egy fajt. Előtte az
emberiség hermafrodita volt. Seth az első (fiziológiai) eredmény a „Bukás” után, s egyszers-
mind ő az első ember; ezért szokták fiáról, Enos-ról azt mondani, hogy ő az „Ember Fia”.
Seth a késői harmadik fajt jelenti.

A kabbalisták, hogy elrejtsék az Ain Soph-nak (a Határtalan és Végtelen Valaminek)


igazi misztikus nevét, az egyik személyes Teremtő-Elohim összetett tulajdonságjelző nevét
állították előtérbe. Ezen Elohim neve Yah vagy Jah volt – az i vagy j betűk egymással
felcserélhetők – vagy másként Jah-Hovah, azaz hím és női30; Jah-Eve tehát egy hermafrodita,
vagyis az emberiség első formája, az eredeti Földi Ádám, tehát nem Adam Kadmon, akinek
„elme-szülte fia” a földi Jah-Hovah, misztikus értelmezésben. Tudva ezt, a furfangos rabbi-
kabbalista egy olyan titkos nevet szerkesztett belőle, amelyet később nem árulhatott volna el
az egész rendszer ismertetése nélkül, ezért kénytelen volt azt szent névként kezelni.

Hogy milyen szoros az azonosság Brahmâ-Prajâpati és Jehovah-Sephiroth, Brahmâ-


Virâj és Jehovah-Ádám között, azt csak a Biblia és a Purânák összehasonlítása tudná
kimutatni. A kettő analízise és egyforma szempontból való megvilágítása meggyőző
bizonyítékul fog szolgálni arra, hogy a két mű ugyanazon eredeti iratnak két másolata,
melyeket két különböző, egymástól időben távol eső korszakokban készítettek. Ezzel
kapcsolatban érdemes összehasonlítani a Genezis IV. 1. és 26. valamint a Manu I. 32
szövegeit, s akkor mindkettő értelme világos lesz. A Manu-ban Brahmâ – aki hasonlatosan a
Jehovához vagy Ádámhoz a Genezis-ben egyszemélyben ember és Isten, és testét férfivá és
nővé osztja, – az ezoterikus értelmezés szerint a teremtő és nemző erőnek szimbolikus
megszemélyesítése mind isteni, mind emberi fokon. A Zohar még nyomósabb érvelést nyújt
az azonosság szempontjából, sőt egyes rabbik szóról szóra ismételnek bizonyos eredeti pu-
rânai kifejezéseket. Így például a világ „teremtését” a brahmani könyvekben Lilâ-nak, a
sportban való örömnek, a Legfelső Teremtő szórakozásának tekintik. „Vishnu, aki ezek
szerint különálló és egybefüggő szubsztancia, szellem és idő, úgy sportol, mint egy játékos
fiú, amint látni fogjátok, ha megfigyelitek dévajkodásait. (Vishnu Purâna, I. köt. II. fej.) Most
hasonlítsuk így össze azzal, amit a Nobeleth' Hokhman Könyv-ben mondanak: „A kabbalista
azt mondja, hogy a világok létrejötte gyönyörűségből történt, mivel Ain Soph (?!) gyönyörkö-
dött Önmagában, Önmagától Önmagáig sugárzott és lángolt... amit gyönyörnek neveznek.
(Idézve Myer: Qabbalah c. művében a 110. oldalon.) A fenti tehát nem „a kabbalisták
különös elképzelése”, amint az idézett szerző megjegyzi, hanem egy tisztán purânai, árja
elképzelés. Csak azt kérdezzük, miért tették meg Ain Soph-ot Teremtőnek?

Az „Isteni Hermafrodita” tehát Brahmâ-Vâch-Virâj; a sémitáknál, helyesebben a


zsidóknál pedig Jehovah-Káin-Ábel. Csakhogy a „pogányok” sokkal őszintébbek és egye-
nesebbek voltak, mint az izraeliták és a rabbik, akik tagadhatatlanul tudták exoterikus
istenségük igazi jelentését. A zsidók a nekik adott nevet – a yahoudit – sértésnek tekintik.
Pedig éppen olyan joguk van, vagy lenne, ha akarnák, önmagukat az ősi Yah-oudi-nak, „Jah-
30
A Jod a Kabbalában a kezet, a mutatóujjat és a lingamot (indiai fallosz-jelkép) szimbolizálja, míg
szám szerint a Jod a tökéletes egy; de jelenti a 10-et is, amely megosztva hím és női.

99
hoviáknak” nevezni, mint ahogy a brahmanok ősi nemzeti istenségük szerint brahminoknak
nevezik magukat. Mert Jah-hovah azon teremtő planetáris angyalok hierarchiájának vagy
csoportjának energikus neve, amely csillagzat alatt a zsidó nemzet kifejlődött. Jehovah egyike
a Szaturnuszi uralkodó csoport planetáris Elohim-jének. A Genezis IV. fej. 28. verse – ha
helyesen olvassák – feljogosítja őket erre, mert az emberek új faját – akik Seth-től és Enos-tól
származnak – Jehovah-nak nevezi; a Biblia elfogadott fordítása tehát helytelen, mert ezt a
szöveget így kellett volna fordítani: „Seth-nek is született fia: Enos; akkor kezdték az em-
berek magukat Jah-nak, vagy Yah-hovah-nak nevezni”. Értsd, férfiaknak és nőknek, a
„teremtés urainak”. Elég, ha ezt a verset az eredeti héber szövegben és a Kabbala
megvilágítása mellett olvassa valaki, hogy rájöjjön arra, a jelenlegi fordítás helyett a helyes
szöveg a következő kellene, hogy legyen: „Akkor kezdték az emberek magukat Jehovának
nevezni”. Nem pedig: „Akkor kezdték segítségül hívni az Úrnak nevét”, mert az utóbbi
helytelen fordítás, akár szándékosan történt, akár akaratlanul. Azután a jól ismert kitétel:
„Nyertem férfiat az Úrtól” így kellene, hogy hangozzék: „Nyertem férfiat, éspedig Jehovah-
t”31. Luther ezt a kitételt egészen másképp fordította, mint a római katolikusok. Wordsworth
püspök így fordítja: „Cain-t nyertem, – Káint Kânithitől nyertem”. Luther így fordítja:
„Nyertem egy férfiút – éspedig az Urat” (Jehovát). A „The Source of Measures” szerzője
pedig: „Mértem egy férfiút, éspedig Jehovah-t”. Ez utóbbi a helyes fordítás, mert: a.) Egy
híres rabbi, egy kabbalista ezt a kitételt a szerzőnek pontosan így fordította le, és b.) ez a
fordítás azonos a Keleti Titkos Tanítás Brahmâ-ra vonatkozó megállapításával.

Az Isis Unveiled-ben a szerző megmagyarázza32, hogy: „Cain... az ’Úr’ fia, nem pedig
Ádám fia”. (Ld. Genezis, IV. 1.) Az „Úr” – Adam Kadmon, Yodcheva, „Ádám-Éva” vagy
Jehovah „Atyja”, s a fiú nem testből és vérből származik, hanem a bűnös gondolatból. Seth
más oldalról viszont a földi emberfajok vezetője és ősapja; exoterikusan Ádám fia, de
ezoterikusan Káin és Ábel utódja, mivel Ábel vagy Hebel nőnemű lény, a hímnemű Káin női
fele és mása, Ádám pedig egy gyűjtőnév a férfira és a nőre: „férfiúvá és asszonnyá (Zachar va
Nakobeh) teremté őket... és nevezé őket Ádámnak”.

A Genezisben az I. – V. fejezetek szándékosan, kabbalisztikus okokból össze vannak


keverve. A Genezis (I. 26.) helyén szereplő EMBER és Enos után jön a (IV. 26.) helyén
szereplő Ember Fia, Ádám után jön az első androgün; a nem-nélküli (első) Logosz, Adam
Kadmon után jön a szétvált Ádám és Éva, végül pedig Jehova-Éva és Káin-Jehova. Ezek
mind különálló gyökérfajokat jelentenek, melyek között több millió év telt el.

Így tehát mind az árja, mind a sémita teo-antropográfia ugyanazon gallyról való két
levél; megszemélyesítéseik és szimbolikus alakjaik megfelelnek egymásnak, éspedig a
következő összefüggésben:

1. A Megismerhetetlen, akire a Rig Véda-i szöveg különbözőképpen utal, mint például


„Semmi nem volt”, s akit később Parabrahman-nak neveztek, ugyanazt jelenti, mint ‫( ויא‬Ain,
semmi, vagy Ain Soph a kabbalistáknál), vagy pedig a Genezisben a „Szellem” (Isten
Szelleme), aki a Vizek fölött lebegett. Ezek azonosak egymással. Egyébként a titkos
kabbalista szövegekben a Genezis I. V. 2. verse az 1. vers helyén szerepel, s ezt követi az,
amikor Elohim „megteremti az eget és a földet”. A versek sorrendjének ez a szándékos
felcserélése monoteisztikus és kabbalisztikus okokból volt szükséges. Jeremiás átka azon
Elohim (Istenek)-re, akik nem teremtették meg az egeket és a földet (X. fej. V. 11.) azt
mutatja, hogy voltak olyan Elohimek, akik teremtettek.
31
Lásd Source of Measures, 277. old.
32
II. köt. 264. és köv. old.

100
2. Ugyancsak azonos az Égi Manu-Swâyambhuva, aki Swâyambhu-Narayana, az
„Önmagától Létező”-től eredt, a kabbalisták Adam Kadmoná-val, és a Genezis-i androgün
EMBER-ével.

3. Manu-Swâyambhuva pedig Brahmâ, vagy a Logosz; a sémita megszemélyesítésben


ő Adam Kadmon, aki a Genezis (IV. 5.) szerint két részre osztja magát, férfiúvá és asszonnyá,
s így lesz belőle Jah-Hovah vagy Jahovah-Éva; az árja megszemélyesítésben Manu-
Swâyambhûva vagy Brahmâ elválasztja magát, s lesz belőle „Brahmâ-Virâj és Vâch-Virâj”,
férfi és nő. A szövegek és a változatok többi része szándékos mellébeszélés.

4. Vâch ezek szerint Brahmâ leánya, neve Sata-Rupa, „a száz formájú”, továbbá
Savitri, „generatix”, az Istenek és minden élők anyja. Vâch azonos Évával (az összes Urak
vagy Istenek, másként) „A minden élők Anyjával”. De ezen felül itt még sok okkult jelentés
is rejtve van.

Ami erről a tárgyról az Isis Unveiled-ben – jóllehet elszórva és nagyon óvatos


kifejezésekbe burkolva található, teljesen helytálló.

Fenti műben az Ezékiel Kerekének33 ezoterikus jelentését magyarázza, Jodhevah-ról


vagy Jehovah-ról a következők találhatók:

Ha a Tetragram elejének három első betűjét vesszük, akkor az az Isteni Teremtést fejezi ki
spirituálisan, azaz eredendő bűn nélkül. Ha a Tetragram három utolsó betűjét vesszük, akkor
az az eredendő bűnt fejezi ki, és ez feminin. Az Éva szó három betűből áll, de a primitív vagy
égi Ádámot csak egy betűvel írják, a Jod- vagy Yodh-dal; tehát nem Jehovah-nak hanem
Ievah-nak vagy Évá-nak kell olvasni. Az első fejezet (a Genezis első fejezete) Ádámja
spirituális, tehát tiszta androgün Adam Kadmon. Amikor a második (a porból teremtett) Ádám
oldalbordájából asszony lesz, a tiszta Virgo (szűz) szétválik, „nemzésbe” merül, vagyis a lefelé
hajló ívre kerül, s lesz belőle Skorpió, a bűnnek és az anyagnak a szimbóluma. S míg a felfelé
tartó ív a tisztán spirituális fajok helye, azaz a tíz özönvíz előtti pátriárka, a Prajâpatik és
Sephiroth helye, akiket a teremtő Istenség vezérel, aki Adam Kadmon vagy Yod-cheva
(spirituális értelemben), – addig a lefelé tartó ív (Jehovah) a földi fajfoké, akiket Enoch vagy
Libra, a hetedik vezérel. Ez utóbbiról – miután félig isteni és félig földi – azt mondják, hogy
Isten élve vette el. Enoch, Hermes, Libra – mind ugyanaz.

A sokféle értelmezés közül a fentiekben csak egyet mondtunk el. Nem szükséges arra
figyelmeztetni a tanulmányozót, hogy a Skorpió a nemzőszervek asztrológiai jele. Miként az
Indiai Rishi-k, úgy a pátriárkák is átváltoztathatók számaikká, és egymást helyettesíthetik.
Aszerint, hogy milyen témával kapcsolatban említik őket, lehetnek tízen, tizenketten, de lehet
hét vagy öt, vagy éppen tizennégy pátriárka, minthogy ugyanolyan ezoterikus értelmük van,
mint a Manuknak vagy Rishiknek.

A mondottakhoz még hozzá kell tenni azt is, hogy Jehova – amint kimutattuk –
számtalan etimológiai variációval bír, de csak azok a variációk igazak, amelyeket a
Kabbalában találunk. ‫( הוהי‬Ieve) az Ó-testamentumból vett kifejezés, kiejtése: Ya-va. Inman
szerint ez két szóból: ‫ היוהי‬Yaho-Iah, Jaho-Jah, van összevonva, a Jaho lehet Jah is. Pontozott
formában ‫הוהי‬, de ez csak egy rabbinisztikus szeszély, hogy összekapcsolhassák azt az Adoni
névvel, vagy ‫ינדא‬-val, mely utóbbi ugyanígy van pontozva. Különös és alig hihető, hogy a
zsidók régen ezt a nevet ‫( הוהי‬Adoni) -nak olvasták, mikor oly sok művük volt, Jeho, Jah és
Iah összetétellel. De így volt. Philo Byblus, akinek az u. n. Sanchuniathon-töredéket kö-
33
Isis Unveiled, II. köt. 462. old.

101
szönhetjük, görög betűkkel IEΓΩ, Javo vagy Jevo-nak írta. Theodoret azt mondja, hogy a
szamaritánusok Yahva-nak, a zsidók pedig Yaho-nak ejtették. Gibbs professzor szerint
azonban a pontozás ilyen volt: ‫( הוהי‬Ye-hou-vih), és ezzel elvágja a szó igazi okkult
értelmezésének gordiuszi csomóját. Mert ebben az utolsó formában, mint héber ige annyit
jelent: „ő lesz”34. Ez pedig egy kaldeai igéből származott: ‫ אוה‬vagy ‫ הוה‬eue (eva) vagy eua
(Eva), ami annyit jelent, hogy „lenni”. És ez helytálló, mert csak Enosh-tól, az „Ember Fiától”
kezdődhettek el „lenni” az igazán emberi fajok, a férfiakból és nőkből álló emberi fajok. Ezt a
megállapítást támogatja még Parkhurst is, aki a ‫ הוה‬ige jelentését a következőkben adja meg: 1.
„leesni” (azaz nemzésbe vagy anyagba merülni), és 2. „lenni, folytatni” – mármint a fajt. Az
eua (Eva), ‫„ הו‬lenni” szó hehezetes hangja Heve (Eve), ami a ‫ הוהי‬szó feminin formája; s
ugyanez a szó, mint Hebe, a görögök ifjúság-istentője, Héraklész olümposzi mennyasszonya.
Mindez újabb fényt vet a Jehova szó eredeti kettős-nemű formájára.

Miután a szanszkritban is találunk olyan szótagokat, mint Jah és Yah, pl. Jah-navi
(Gangesz) és Jagan-nâtha (a „Világ Ura”), világos, hogy Mr. Rawlinson miért tulajdonít
műveiben oly erős árja vagy védikus hatást a korai babilóniai mitológiára. Azon sincs mit
csodálkozni, hogy az állítólagos tíz izraeli törzs nyomtalanul eltűnt a babilóniai fogság ideje
alatt, amikor is azt halljuk, hogy a zsidóknak de facto csak két törzsük van: a Juda és a Lévi
törzs. A leviták ráadásul nem is képeztek törzset, hanem csak a papi kasztot jelentették.
Mindössze annyi történt, hogy a törzsek leszármazottai követték ősapáikat, a különböző
pátriárkákat a ritka, sziderikus légbe. A régi időkben valóban voltak Brahm-ok és A-brahm--
ok, még mielőtt az első zsidó megszületett volna. Minden nemzetnél az első Istent vagy
Isteneket androgünnek tartották. Nem is lehetett ez másként, hiszen a távoli ősködbe vesző
elődöket, a kettős-nemű ősapákat isteni lényeknek, Isteneknek tartották mindenütt, úgy ahogy
azt a mai napig a kínaiak teszik. S bizonyos értelemben isteniek voltak, mint ahogy az volt az
első emberi leszármazott, az „elme-szülte” primitív emberiség, amely a leghatározottabban bi-
szexuális volt, amint azt a legrégibb szimbólumok és tradíciók bizonyítják. Az ősi papság
képletes mesterfogásaiban és különös frazeológiájában oly tudományokra találunk utalásokat,
amelyeket a jelenkor még nem fedezett fel. Bármennyire is jól ismeri a ma tudósa az
egyiptomiak papi írását és hieroglifikus rendszerét, értenie kellene még a feljegyzések
átrostálásához is. Körzővel és vonalzóval kezében kell meggyőződnie arról, hogy az általa
vizsgált képírás beleillik-e bizonyos előre megadott mértani alakok körvonalába, mert a
feljegyzéseknek ez a rejtett kulcsa, csak akkor vállalkozzék a megfejtésre.

„Vannak azonban önmagukért beszélő mítoszok. Ebbe az osztályba sorolhatnánk


minden kozmogónia kettős-nemű első teremtőit. A görög Zeus-Zên (Aether) és feleségei:
Chthonia (a kaotikus föld) és Metis (a víz), Ozirisz és Izisz-Latona, – Ozirisz szintén az Étert
szimbolizálja, Amun, a Legfelsőbb Istenség, a Világosság ősforrásának első emanációját, míg
az istennők itt is a Földet és a Vizet jelentik. Mithras, a sziklából született Isten, a hímnemű
Világ-Tűz vagy a megszemélyesített Ős-Világosság szimbóluma és Mithra, a Tűz-Istennő, aki
egyben anyja és felesége, itt a Tűz (az aktív vagy hím-princípium) tiszta elemét világosságnak
és hőnek tekintik, párosulva a Földdel és a Vízzel, vagyis az Anyaggal (ami a kozmikus
nemzés női vagy passzív eleme)”35.

És mindezek a feljegyzések az ősi isteni Hermafroditáról szólnak.

34
Ld.: összehasonlításként: Hozseás, XII. 6, ahol ez így van pontozva.
35
Isis Unveiled, I. 156. old.

102
6. STANZA

A „VEREJTÉK-SZÜLÖTTEK” FEJLŐDÉSE

(22) A három faj fejlődésének folytatása. (23) A Második faj megteremti a


harmadikat, és elpusztul.

22. Ekkor a második kifejlesztette a harmadikat (fajt), a tojásból-keltet. A verejték nőtt,


csöppjei nőttek, és a csöppek megkeményedtek és kirekedtek; a nap felmelegítette, a
hold lehűtötte és kiformálta, a szél táplálta, míg meg nem ért. A fehér hattyú a csillagos
égboltról (a Hold) beárnyékolta a nagy cseppet, a jövendő faj tojását, a késő harmadik
hattyú-emberét (Hamsa) (a). Először hím-nő, majd férfi és nő (b).

(a) A Stanza szövege világosan kifejezi, hogy az emberi embriót Kozmikus


erők ab extra táplálták, és hogy az „Atya-Anya” kétségtelenül a csírát szolgáltatta, amely
kiérlelődött. Ez valószínűleg egy „verejték-szülte tojás” volt, amit a „kettős” szülőtől
elválasztva kellett kikölteni valamilyen titokzatos módon. Nem is olyan nehéz egy tojásról
szaporodó emberiséget elképzelni, hiszen még ma is – egy bizonyos értelemben – „tojásból”
születik az ember. Magendie, a Précis Elementaire de Physiologie c. munkájában idéz „... egy
esetet, ahol a köldökzsinór (még a méhben) elszakadt, és helye teljesen begyógyult”, s a
gyermek mégis élve született. Magendie találóan azt kérdezi: hogyan mehetett végbe a
cirkuláció ebben a szervezetben? A követező oldalon pedig azt mondja: „Semmit sem tudunk
jelenleg a foetus-ban végbemenő emésztésről”. A táplálkozására vonatkozóan pedig felteszi a
kérdést: „Ezek után pedig mit mondhatunk a foetus táplálkozásáról? Ebben a tárgyban a
fiziológiai művek csak bizonytalan feltevéseket tartalmaznak.

A szkeptikus erre azt mondaná: „Igenám, de Magendie könyve még az elmúlt


generációhoz tartozik, a tudomány azóta olyan nagy lépésekkel haladt előre, hogy a
tudatlanság bélyegzőjét már nem lehet rásütni”. Valóban, de akkor forduljunk a fiziológia
egyik kiváló tekintélyéhez, Sir Michael Foster-hez, s akkor – a modern tudományra egyáltalán
nem hízelgően – azt halljuk tőle: „Az embrió funkcionális tevékenységeinek keletkezésére és
fejlődésére vonatkozólag tudásunk úgyszólván üres lap. Alig tudunk valamit azokról a
különböző lépcsőfokokról, amelyeken keresztül az evum protoplazmájának elsődleges
alaptulajdonságaiból az a komplex jelenség fog differenciálódni, amelynek magyarázatára e
könyvben kísérletet tettem”. (Text-Book of Physiology, Third Edition, 1879, 623. old.) A
Cambridge-i Trinity College tanulói jól tennék, ha letakarnák Hygieia szobrát, Galenus és
Hippokratész mellszobrán pedig bekötnék a szemeket, nehogy azok szemrehányóan
tekintsenek elfajzott utódaikra. Még egy további tényt azonban meg kell említenünk. Sir
Michael Foster diszkréten hallgat nagynevű francia kollegája által felhozott esetről: a méhben
elszakadt köldökzsinórról.

(b) Ez egy igen különös megállapítás, ahogy azt a Kommentárok magyarázzák.


Tisztázzuk a dolgokat: Miután az első faj „sarjadással” megteremtette a másodikat – amint ezt
előzőleg megmagyaráztuk – a második faj életre hozza a harmadikat, s ez a faj maga is három
elkülönült csoportból áll, s a csoportokhoz tartozó emberek különbözőképpen szaporodnak.
Ezek közül a két első csoport emberei tojásból szaporodó módszerrel jönnek létre, – s ezt a
módszert a modern természettudományok valószínűleg nem ismerik. A harmadik emberiség
korai alfajai fajtáikat egy bizonyos nedv vagy vitális fluidum kiizzadásával szaporították,
amelynek egybeolvadó csöppjei egy tojásszerű gömböt képeztek, s ez az u. n. tojás mintegy

103
kívülálló eszköz volt a benne kiformálódó foetus-nak és gyermeknek. A későbbi alfajok
szaporodási módja azonban megváltozott, legalább is eredményeiben. A korai alfajok
gyermekei teljesen nem nélküliek voltak – szinte forma nélküliek, már amennyit róluk
egyáltalán tudhatunk1, de a későbbi alfajok gyermekei androgünnek születtek. A fajok
szétválása a harmadik fajban történt meg. Az emberiség ugyanis legelőször a-szexuális, nem
nélküli volt, majd kifejezetten hermafrodita, bi-szexuális lett, végül pedig az embert-teremtő
tojásokból fokozatosan, szinte észrevétlen fejlődéssel előbb olyan lények születtek, akiknél az
egyik nemi jellegzetesség erősebb volt, mint a másik, végül pedig egymástól eltérő férfiak és
nők születtek. Most pedig nézzük, mennyiben hitelesítik ezeket a megállapításokat a Kelet és
a Nyugat vallásos legendái. Vegyük először a „Tojásból-kelt fajt”. Gondoljunk Kasyapa-ra, a
védikus bölcsre, a minden teremtők legtermékenyebbjére. Ő Brahmâ Elme-szülte fiának,
Marichi-nek volt a fia. Azt halljuk róla, hogy egyéb teremtett lények mellett ő volt az apja a
nágáknak vagy kígyóknak. Exoterikusan a nágák félisteni lények, akiknek ember-arcuk és
kígyó-farkuk van. De volt a nágáknak egy olyan fajuk is, – mint mondják mindössze csak
ezren voltak, – akik Kasyapa feleségétől, Kadru-tól születtek, vagy inkább belőle ugrottak ki
azért, hogy benépesítsék Pâtâla-t, amely kétségen kívül Amerika, amint azt később bebizo-
nyítjuk. Azután volt egy Naga-Dwipa, Bhârata-Varsha hét osztálya közül egy, éspedig India,
melyet az ugyanezen nevű népek laktak. Ezekről azt tartják, – ezt még néhány orientalista is
elismeri, – hogy történelmi népek voltak, akik több emléket hagytak maguk után, melyek
mind a mai napig fennmaradtak.

Jelenleg most elsősorban azzal szeretnénk foglalkozni, hogy – függetlenül attól, hogy
milyen eredetet tulajdonítanak neki – az ember fizikai fejlődése a következő sorrendben ment
végbe: 1. Nem nélküli, mint ahogyan minden ősi forma nem nélküli volt; 2. Azután –
természetes átmenettel – „Magányos hermafrodita”, bi-szexuális lény lett; és 3. Végül
szétváltak a nemek, és létrejött az ember jelenlegi formája. A tudomány arra tanít bennünket,
hogy az összes primitív formák, jóllehet nem nélküliek voltak, „mégis képesek voltak arra,
hogy átmenjenek az a-szexuális szaporodás különböző folyamatain”. Nos, miért lenne éppen
az ember kizárva a természet ezen törvényéből? A bi-szexuális szaporodás a fejlődés
menetében van, s az osztódással szaporodó anyagi világ történetében bizonyos specializált és
tökéletesebb módszert jelent. Az okkult tanítások rendkívül mérlegelő természetűek, s így az
emberiség korai történetét csak „a mindennapi halandók elől” rejtik el. A primitív fajok
története nincs elrejtve az idők sírjában nyugvó Beavatottakkal együtt, bár el van rejtve a
profán tudományok számára. Ezért most megkíséreljük ezt a tantételt világosan megállapítani,
segítségül hívva egyrészt a tudományt, amely természeti törvénynek tartja a progresszív
fejlődést, és minden külső módosulásnál feltételez egy belső okot, másrészt fenntartás nélkül
támaszkodhatunk arra a bölcsességre, – azt is mondhatnánk pansophia-ra – amely a
Beavatottak által összegyűjtött és megőrzött univerzális tradíciók összessége, s amelyet ők
egy csaknem hibátlan rendszerben foglaltak össze.

Tízegynéhány évvel ezelőtt tudós és tisztelt barátunk, Prof. Alexander Wilder, New
York, egy érdekes cikkben foglalkozott azzal, hogy teljesen logikus és szükségszerű elfogadni
azt, miszerint „az ősi faj kettős-nemű volt”, s ezt a tételét számos tudományos indokkal
támogatja2. Először is azzal érvel, hogy a növényvilág jó része tanúskodik a kétneműség
jelenségéről. Linné osztályozása majdnem minden növényt így sorol fel. A növényi
birodalom magasabbrendű családjainál éppen úgy, mint az alacsonyabb formáknál ugyanez a
helyzet, kezdve a kendertől a jegenyefáig és a bálványfáig. Ugyanez áll az állati birodalomra

1
Lásd a „Timaeus”.
2
Lásd a The Theosophist, 1883. febr. száma, 112-4. old, a fenti tanulmányból vett idézeteket,
melyekből az atlantiakat összefoglaltuk.

104
is. A rovarok életében például a pille életet ad a hernyónak, s a hernyóból pille lesz. Ahogy a
nagy titkot a Misztériumokban szavakba öltötték: „Taurus Draconem genuit, et Taurum
Draco” (A bika sárkányt nemz, és a sárkány bikát). A korall család, amely Agassiz szerint a
jelenlegi geológiai korban sok százezer év alatt hozta létre a Florida-félszigetet,
leszármazottait saját magából hozza létre, mint a fa a gallyakat és rügyeket. A méhek is
nagyjából egy ilyesféle rendszerhez tartoznak. A levéltetvek úgy élnek, mint valaha az ama-
zonok, s szűz szülők tartják fenn a fajt tíz generáción keresztül.

Mit is mondanak a régi bölcsek, az ókor filozófus tanítói? Aristophanes erről a


tárgyról így beszél Platón Lakomájában: „A mi régi természetünk nem olyan volt, mint
amilyen most. Androgün volt, a férfi és a női jellegzetességek közösek voltak... Testük...
kerek volt, futásuk forogva történt3. Szörnyű erővel és hatalommal rendelkeztek, ambíciójuk
óriási volt. Ezért Zeusz kettéválasztotta őket, hogy gyengébbek legyenek. Utasítása szerint
Apolló zárta le a bőrt.

A régi perzsáknál Meshia és Meshiane csak egyetlen egyén volt. „Azt is tanították,
hogy az Élet Fája az Ember volt, hogy androgün párokban éltek, amíg szét nem váltak az
emberi forma egy későbbi módosulása következtében”4.

Ádám Nemzetségének Könyvében (Toleduth) a következő vers: „Amely napon Isten


teremté (bara = világra hozta) az embert, Isten hasonlatosságára teremté azt. Férfiúvá és
asszonnyá teremté őket”. Ha ezoterikusan olvassuk, elárulja igazi jelentését, azaz: „Az
Elohim (Istenek) magukból hozták létre (módosítással) az embert saját hasonlatosságukra,
megteremtették őt (a kollektív emberiséget vagy Ádámot), férfiúvá és asszonnyá teremté ő (a
kollektív Istenség) őket”5. Ez a verzió már az ezoterikus felfogást adja. A nem-nélküli faj volt
az Istenek első teremtése, saját magukból – a tiszta spirituális létezőkből – alkotott, s általuk
módosított teremtmény; ez volt az egyedüli Ádám. Innen származott a második faj: Ádám-
Éva, vagy Jod-Heva, a tétlen androgünek. És végül a harmadik faj, a „szétváló
hermafroditák”, Káin és Ábel, akik létrehozzák a negyediket, Seth-Enos-t, stb. Ez a harmadik,
az utolsó félszellemi faj volt az utolsó hordozója az isteni és eredeti Bölcsességnek, amely az
Enoch-okba, az emberiség látnokaiba ment át. A negyedik faj, amely már megízlelte a Jó és a
Rossz Tudásának Fájáról szedett gyümölcsöt – mivel a Bölcsesség ekkor már a földi, tehát
tisztátalan intelligenciával egyesült6 – ugyanez a Bölcsességet már csak nagy küzdelmekkel és
beavatással tudja megszerezni. És amikor a Bölcsesség és az Intelligencia egyesül, s az előbbi
uralkodik az utóbbin, arra mondják a hermetikus könyvek: „Isten bírja a két nem kettős ter-
mékenységét”. Misztikus értelemben Jézust férfi-nőnek tartották. Ugyanígy a
misztériumokban énekelt orfikus himnuszok szövege az egyik helyen így szól: „Zeusz férfi,
Zeusz egy halhatatlan leányzó”. Az egyiptomi Ammon másik fele Neîth istennő. Jupitert női
3
Lásd Ezékiel látomását (I. fej.) a négy Isteni Lényről, akiknek „emberi formájuk vala”, és mégis
keréknek látszottak, jártukban négy oldaluk felé mentek vala ... mert a lelkes állatok lelke vala a kerekekben”.
4
Lásd Wilder professzor tanulmányát, a „The Primeval Race Double-Sexed”-et
5
A keresztény Eugibinus és a zsidó Samuel, Manasseh ben Izrael, valamint Maimonides rabbik azt
tanították, hogy „Ádámnak két arca és egy személye volt, s kezdetben egyaránt volt férfi és nő, – férfi az egyik
oldalán és nő a másikon (mint a Manu Brahmâ-ja), de azután a részeket szétválasztották”. Dávid 139. zsoltárát,
(V. 5.) idézi Jeremiah ben Eliazar rabbi ennek bizonyságául: „Elől és hátul kiformáltál engem”, nem pedig
körülzártál, ahogy a Bibliában van, ami képtelen és értelmetlen. Prof. Wilder szerint az idézet azt bizonyítja,
hogy az „emberiség ősi formája androgün volt”.
6
Lásd Salamon Példabeszédeiben (VIII. 5.) Chokmah (Bölcsesség) és Binah (Intelligencia) egyesülését,
azaz Jehovát, a Demiurgost, akit a példabeszéd Értelemnek nevezett. A Bölcsesség (az isteni Okkult Bölcsesség)
így kiált az emberekhez: „Értsétek meg ti együgyűek az eszességet (bölcsességet), és ti balgatagok vegyétek
eszetekbe az értelmet”. Itt már szellem és anyag van, nous és psyche; ez utóbbiról mondja Jakab apostol, hogy az
„földi, testi és ördögi”. (III. 15.)

105
mellekkel, Vénuszt pedig szakálasan látjuk némely szobron. Ila, az indiai istennő pedig
ugyanakkor Su-dyumna (ragyogás, dicsőség) az Isten, mint Vaivasvata ivadéka.

Prof. Wilder azt mondja: „Maga az Ádám vagy ember név is a létnek ezt a kettős
formáját fejezi ki. Az Ádám név azonos az Athamas vagy Thomas (tamil Tam) szóval, amit a
görögök Didumos-nak, ikernek fordítottak; ha tehát az első nő utólag lett kiformálva az első
férfi mellé, akkor logikusan következik, hogy őt a ’férfiből vették ki’. Következéskép ezt
olvassuk: ’... és az oldal, amit az Úristen (Elohim) kivett a férfiból, lett az asszony’. Az itt
használt héber szó a Tzala, s ez megfelel a mi fenti fordításunknak. Könnyű a legendát
visszavezetni Berosus-hoz, aki azt mondja, hogy Thalatth (az Omoroca, vagy Urka hölgye)
volt a teremtés kezdete. Ugyancsak ő volt Melita, a Hold királynője... A Genezis két
emlékezetes ikerpárja, Káin és Ábel, valamint Ézsau és Jákob, ugyanezt az eszmét tükrözik. A
’Hebel’ szó ugyanaz, mint Éva, jellegzetessége is nőinek látszik. ’... Reád van vágyódása –
mondja az Úr Káinnak – de te uralkodjál rajta’. Ugyanezekkel a szavakkal szól Évához: ’és
epekedel a te férjed után, ő pedig uralkodik te rajtad’. ”

Kimondható tehát, hogy az emberek harmadik törzsfajának eredeti bi-szexuális


egysége a Titkos Tanítás egyik alapigazsága. A faj szűzi egyéneit „isteni” rangra emelték,
mert ők képviselték a faj „isteni dinasztiáját”. A modern ember megelégszik a negyedik faj
férfi hőseinek felmagasztalásával, akik isteneiket saját szexuális képükre teremtették; azonban
az ősi emberiség istenei „férfi és nő” voltak.

Amint az I. és II. kötetben megállapítottuk, a különböző emberiségek egymás mellett


fejlődtek, parallel vonalon a négy Elemmel, s minden új faj fiziológiailag alkalmazkodott az
újonnan belépő Elemhez. A mi ötödik fajunk sebesen közeledik az ötödik Elemhez – ha úgy
tetszik, nevezhetjük intersztelláris (csillagközi) éternek –, ennek az elemnek azonban nem
annyira a fizikához, mint a pszichológiához van köze. Mi emberek megtanultuk, hogy
különböző – hideg vagy trópusi – klímában éljünk, de az első két fajnak semmi köze sem volt
a klímához, – semmiféle hőmérséklet vagy hőmérsékleti változás nem hatott reájuk. Ilyen
körülmények között éltek – amint nekünk tanítják – a harmadik gyökérfaj végéig az emberek,
amikor az egész bolygón örök tavasz uralkodott, olyan tavasz, amelyet most a Jupiter lakói
élveznek. Ez a világ M. Camille Flammarion szavai szerint: „Nincs alávetve, mint a miénk, a
forgó évszakoknak, a hirtelen hőmérsékleti változásoknak, hanem az örök tavasz gazdag
ajándékait élvezi”. (Pluralité des Mondes, 69. old.) Azok a csillagászok, akik a Jupiterről azt
tartják, hogy olvadásos állapotban van (saját terminológiánk értelmében), ellenvetéseiket
próbálják meg e neves francia asztronómussal tisztázni.7 Nem szabad azonban elfelejteni,
7
Mr. W. Mattisu Williams 1881-ben egy hipotézist dolgozott ki, melyre a csillagászok nem sok
figyelmet fordítottak. A „The Fuel of the Sun” (A Nap üzemanyaga) szerzője ezeket mondja (Knowledge, 1881.
dec. 23.): „Figyelembe véve Dr. Andrews kutatásait a Napban található feltételekre vonatkozólag... úgy vélem,
hogy a Napban nincs sem szilárd, sem folyékony, sem pedig gáznemű nucleus, hanem a kritikus állapotban levő
szétbomlott anyagból van, amelyet egy lángoló burok vesz körül. Ez újraegyesült szétbomlott anyag, ezen kívül
egy másik, az egyesülés folytán képződött gőzökből álló burok van”.
Ez egy újabb elmélet a különböző tudományos és ortodox hipotézisek sorában. A „kritikus állapot”
értelmét Mr. W. Mattieu Williams ugyanezen újságban (1881. dec. 9.) a „Szilárd, folyékony és gáznemű
anyagok” című cikkében magyarázza meg. M. Williams ezeket mondja Dr. Andrewsnak széndioxiddal folytatott
kísérletére vonatkozólag:
„88°-nál a folyékony és a gáznemű közötti határvonal eltűnik, a folyadék és a gáz egy titokzatos
közbeeső fluidummá egyesül, meghatározhatatlan fluktuáció tölti el az egész kísérleti csövet, nevezhetjük
éterizált folyadéknak vagy látható gáznak. Ha egy vörösen izzó piszkavasat a fény felé fordítunk, akkor egy
fölfelé törő hullámzó mozgást látunk, amely folyékony levegőhöz hasonló. A kísérleti csőben lévő hibrid
fluidum is ilyen, de észrevehetően sűrűbb. Nyilvánvalóan a folyékony és a gáznemű halmazállapot között van,
épen úgy, mint a szurok és a melasz halmazállapota a szilárd és a folyékony között van.”

106
hogy az u. n. „örök tavasz” nem más, mint egy olyan állapot, amelyet csak a Jupiter lakói
ismernek annak. Ez nem a mi értelmezésünk szerinti „tavasz”. Ezzel a fenntartással a fent
idézett két elméletet össze lehet egymással egyeztetni. Mindkét elmélet részleges igazságot
tartalmaz.

Univerzális hagyománynak tekinthetjük tehát azt, hogy az emberiség fokozatosan


fejlődött ki jelenlegi formájába egy csaknem áttetsző anyagállapotból, s ez a kifejlődés nem
csodaképpen, sem pedig szexuális közreműködéssel történt. Mindez teljesen megegyezik az
ősi filozófiákkal, kezdve Egyiptom és India filozófiáival és ezen országok Isteni
Dinasztiáival, le egészen Platón filozófiájáig. S ezeket az egyetemesen elfogadott nézeteket
egy osztályba sorolhatjuk a népi hitek „megérzéseivel”, „makacs elképzeléseivel”, melyeknek
jórészét nem lehet a népek emlékezetéből kitörölni. Amint Louis Figuer megjegyzi, az ilyen
népi hitek „gyakran megszámlálhatatlan generációk bölcsességének és megfigyeléseinek
kicsengése... (Mert) az olyan hagyomány, amely egyetemesen és azonos jellegű, a
tudományos bizonyíték súlyával bír8. Ilyenfajta hagyományokkal a Purânai allegóriákban nem
egyszer találkozunk, amint már erről szóltunk. Azt a tételt pedig, hogy az emberiség első faja
a chhaya-kból, vagyis a Pitrik asztrális képéből alakult ki, még a Zohar is megerősíti: „A
Tzalam-ban, az Elohim (a Pitrik) árnyékképében, megteremti Ádámot (az embert). (Cremona
kiad. III. 76a. Brody kiad. III. 159a, Qabbalah, Isaac Myer, 420. old.)

Ismételten fel szokták hozni azt a kifogást, hogy jóllehet az ősi Indiában rendkívül
magas fokon állt a metafizikai gondolat, a régi Egyiptomban azonban csak durva bálvány –
illetve állatimádás folyt, Hermész pedig – amint mondják – az Egyiptomban tartózkodó görög
A hőfokot, amelynél ez megtörténik Dr. Andrews „kritikus hőmérsékletnek” nevezi, itt a gáznemű és a
folyékony állapotok „folyamatosak”, s valószínű, hogy mindkét állapotban létezhető szubsztanciáknak megvan a
saját kritikus hőmérsékletük.
A „kritikus” állapoton tovább spekulálva, M. W. Mattieu Williams néhány határozottan okkult elméletet
ad elő a Jupiterről és más bolygókról. Ezeket mondja: „Fogalmainkat a szilárd, cseppfolyós és gáznemű
halmazállapotról a Földünkön tapasztalható anyagállapotokból kiindulva szereztük. Ha más bolygóra
kerülnénk, ezek a fogalmak furcsa módon megváltozhatnának. A Merkúron a víz e besűrűsödött gázok közé
tartozna, a Marson az olvadékony szilárd testek közé, és vajon mi lenne a víz a Jupiteren?”
„Újabb megfigyelések feljogosítanak arra, hogy a Jupitert mint egy kis Napot tekintsük, melynek külső
burka felhős anyagból áll – valószínűleg félig besűrűsödött vízből – de ez a burok vörösen izzó, s belül
valószínűleg még melegebb. Párás atmoszférája rendkívül vastag, s mivel a gravitációs erő a látható külső
felületen két és félszer nagyobb, mint a Földünk felületén, az atmoszférikus nyomás a látható felület alá
ereszkedve hamarosan eléri azt a fokot, amelynél a vízgőzök kritikus helyzetbe jutnak. Ezért feltételezhetjük,
hogy a Jupiteren az óceánok vize nem fagyott, sem nem cseppfolyós, sem nem gáznemű, hanem ezek az óceánok
– vagy atmoszférák – kritikus állapotban lévő vízből vannak. Ha bennük bármilyen halak vagy madarak
úszkálnak, illetve repülnek, ezeknek szervezete is kritikus felépítésű kell, hogy legyen.”
Minthogy a Jupiter egész tömege 300-szor nagyobb, mint a Földé, és összenyomó energiája a központ
irányában ezzel a tömeggel arányos, – a bolygó anyagai, amennyiben hasonlatosak Földünk anyagaihoz, és
hőmérsékletük sem melegebb, valószínűleg sokkal sűrűbbek, az egész bolygónak pedig sokkal nagyobb
specifikus gravitációjának kellene lennie. Holdjainak mozgásából azonban tudjuk, hogy éppen ellenkezőleg,
specifikus gravitációja még negyedannyi sincs, mint Földünké. Ez arra a következtetésre jogosít fel, hogy a
bolygó rendkívül forró hőmérsékletű. Mert ilyen nyomás alatt még a hidrogén is – hideg állapotban – sűrűbb
lenne, mint a Jupiter.
„Minthogy minden alapanyag létezhetik szilárd cseppfolyós, gáznemű vagy kritikus állapotban a hőmérsékleti és
légnyomási feltételeknek megfelelően, jogosan állíthatom fel a hipotézist, hogy a Jupiter nem szilárd, nem
cseppfolyós, nem is gáznemű bolygó, hanem kritikus állapotban van, vagyis gömbje belül kritikus állapotban
lévő társított elemekből áll, melyeknek gőzei, s e gőzök egyes vegyületei, mint pl. a víz alkotják a környező sűrű
atmoszférát. Ugyanez az okoskodás vonatkozik a Szaturnuszra és más nagy, ritkított tömegű bolygóra is.”
Jóleső érzést kelt azt látni, miként közeledik a „tudományos képzelet” az Okkult Tanítások
határmezsgyéjéhez.
8
The Day After Death, 23. old.

107
misztikusok munkája volt. Erre azt válaszoljuk: Közvetlen bizonyíték arra nézve, hogy az
egyiptomiak hittek a TITKOS TANÍTÁS-ban az, hogy ezt a tanítást a Beavatáskor tanították
meg nekik. Akik ezt nem hiszik, nyissák ki Stobaeus „Eclogae Physicae et Ethicae”-ját. Az
ősi töredékeknek ez a görög kompilátora Kr. u. az V. században élt. Az ő átiratában idézzük
egy régi hermetikus töredék szövegét, amelyből megtudhatjuk az egyiptomiak elméletét a
Lélekről. Lefordítva a szöveg szóról-szóra így hangzik:

Egy lélekből, a Minden-lélekből jönnek elő a lelkek, akik szétszóródnak az egész világon,
mintha szándékosan elrendezték volna. Ezek a lelkek sok átalakuláson mennek keresztül,
amelyek már csúszó-mászók lettek, átváltoznak vízi állatokká, ezekből a vízi állatokból
lesznek a szárazföldi állatok, s ez utóbbiakból pedig a madarak. Azokból a lényekből, akik fent
a levegőben (a mennyben) élnek, megszülettek az emberek. Amikor az emberi állapotot
elérik, a lelkek megkapják a (tudatos) halhatatlanság princípiumát, szellemekké lesznek, majd
átmennek az Istennek kórusába.

23. Az Ön-szültek voltak a Chhaya-k, a Szürkület fiainak testéből képződött árnyak,


sem tűz, sem víz nem pusztíthatta el őket. Fiaikat igen. (a)

(a) Ezt a verset csak a Kommentárok segítségével lehet megérteni. Azt jelenti, hogy az
első gyökérfajt, a Nemzők „Árnyékait” nem lehetett megsebezni, sem elpusztítani. Minthogy
olyan éterikusak, és felépítésükben annyira kevéssé voltak emberek, semmiféle földi elem
nem árthatott nekik, – sem víz, sem tűz. De „fiaikat”, azaz a második gyökérfajt már el
lehetett pusztítani és el is pusztultak. Ahogyan a Nemzők teljesen beleolvadtak saját asztrális
testükbe, utódaikba, ugyanígy ezek az utódok is belemerültek leszármazottaikba, az
„Izzadság-szülöttekbe”. Ez volt a második emberiség, melynek tagjai a legkülönbözőbb
gigantikus, fél-emberi szörnyetegek voltak, – az anyagi természet első próbálkozásai emberi
testek felépítésére. A mindig virágzó országok (Grönland, többek között) fokozatosan
átváltoztak virágzó édenkertekből hyperboreai hadeszekig. Az átváltozást a bolygó vizeinek
átcsoportosítása okozta, az óceánok megváltoztatták medreiket, és a második faj zöme
elpusztult bolygónk fejlődésének és konszolidációjának hatalmas vajúdásaiban, már az emberi
korszakban. Eddig négy ilyen nagy kataklizma volt.9 A magunk részéről még egy ötödiket
várhatunk idővel.

„Vízözönök” és „Noék”

A különböző Purâna-kban az emberiség Nemzőiről szóló beszámolók – részleteikben


– rendkívül eltérnek egymástól. Például a Rig Véda szerint Ida vagy Ila a Vaivasvata Manu
tanítónője, a Sayana szerint viszont a Föld istennője, a Shatapatha Brâhmana pedig azt
mondja, hogy Ida vagy Ila a Manu leánya, az ő áldozatából született, később viszont azt
halljuk, hogy Ida az ő felesége, akitől a Manuk faját nevezi. A Purânak-ban Ida megint csak
Vaivasvata leánya, de felesége Budha-nak (a Bölcsesség-nek), aki viszont a Hold (Szóma) és
a Jupiter bolygó (Brihaspati) feleségének, Tara-nak házasságtörésből született fia. Mindez az
avatatlan előtt dzsungelnek látszik, az okkultista számára azonban telve van filozófiai
értelemmel. Az elbeszélés nagy körvonalaiból valami titok és szent jelentés érezhető ki, – a
részletek azonban szándékosan annyira össze vannak keverve, hogy csak a beavatott
tapasztalt szeme követheti az elbeszélés fonalát, helyükre állítva az eseményeket.

9
Az első akkor történt, amikor a jelenlegi Északi Pólus levált a későbbi kontinensekről.

108
A Mahabhârata-ban elmondott özönvíz-történet megadja az alaphangot, de
magyarázatához a Bhagavad Gîtâ-ban rejlő titkos értelem szükséges. Ez a történet prológus a
mi (ötödik) emberiségünk drámájához. Megtudjuk, hogy mialatt Vaivasvata a folyó partján
ájtatosságba merült, egy hal esedezett hozzá, hogy mentse meg egy nála nagyobb haltól.
Vaivasvata megmenti a kis halat, s beteszi egy korsóba. Itt mind nagyobbra nő, végül pedig
közli megmentőjével az eljövendő vízözön hírét. Ez a hal a jól ismert Matsya Avatara, Vishnu
első Avatarája, a kaldeus Xisuthrus Dagon-ja10, és még sok más egyéb. A történet túlságosan
is ismert ahhoz, hogy elismételjük. Vishnu megparancsolja egy hajó építését, amiben a Manu
megmenekül, – a Mahabhârata szerint a hét Rishivel együtt, ez utóbbi körülmény azonban
más szövegekben nem szerepel. A hét Rishi itt a hét fajt, a hét princípiumot és még sok mást
jelent, mert ebben a változatos allegóriában újra kettős misztériumra bukkanunk.

Már másutt mondottuk, hogy a Nagy Vízözönnek – akárcsak a bűnbeesésnek – sokféle


jelentése volt. A Vízözön kozmikus és földi vonatkozásban egyaránt spirituális és fizikai
eseményekre utal, mert hiszen amint fönt, úgy alant. A hajónak vagy bárkának – navis – mint
a női generatív princípium szimbólumának égi típusa a Hold, földi típusa pedig a női méh,
mindkettő az életmagok, a létezés tartályai és hordozói, ezeket a magokat a Nap vagy Vishnu,
a hím princípium kelti életre és termékenyíti meg.11 Az Első Kozmikus Vízözön az elsődleges
Teremtésre, vagyis az Ég és a Föld kiformálására utal. Ez esetben a Káosz és a nagy Mélység
jelenti az Áradást, a Hold pedig az „Anyát”, akiből az életcsírák kiindulnak.12 De a földi
Vízözön és története szintén kettős jelentéssel bír. Az egyik jelentés arra a titokra utal, amikor
az emberiséget – a harmadik faj vége felé13 – a földi asszony, az emberi csíra hordozója
mentette meg a tökéletes elpusztulástól, másik jelentése Atlantisz tényleges és valóságos
elmerülése a vizekben. Mindkét esetben a „Gazda” – vagyis a csírát megmentő Manu – neve
Vaivasvata Manu. Íme a különbség a Purânai és egyéb verziók között: a Sathapatha
Brâhmana szerint Vaivasvata egy leányt hoz létre, és vele nemzi a Manuk faját. Ez utalás az
első emberi Manushyak-ra, akik Akarattal (Kriyasakti-val) teremtették a nőt, mielőtt azok
természetes úton – mint független nem – kiváltak volna a hermafroditákból. Ezért tekintették
őket létrehozóik leányainak. A Purânai beszámolóban pedig Ida vagy Ila a Budha (Böl-
csesség) felesége. Ez a verzió már az atlantiszi vízözön eseményeire utal, amikor Vaivasvata,
a nagy Bölcs megmentette az ötödik gyökérfajt, nehogy a negyedik faj maradványaival együtt
elpusztuljon.

Igen világosan kitűnik ez a Bhagavad Gitá-ból, ahol Krishna e szavakat mondja:

„A hét nagy Rishi, a négy előző Manu, kik részesei természetemnek, elmémből
születtek; belőlük ugrott elő (született) az emberi faj és a világ. (X. fej. 6. vers)
10
Emlékezzünk rá, hogy a babilóniai istenek élén Ea, Anu és az ősi Bel álltak, ezek között első Ea, a
Bölcsesség Istene, a Világosság és a Mélység istene. Őt pedig Oannes-szel, vagy a bibliai Dagon-nal – az ember-
hallal – azonosították, aki a Perzsa Öböl vizéből emelkedett ki.
11
Lásd: II. rész, „A Szentek Szentje”
12
Sokkal későbbi dolog, hogy a Holdból férfi-istenség lett; a hinduknál Szóma a kaldeaiaknál Nannak
vagy Nannar a Hold neve, továbbá Sin, aki Mulil-nak, az ősibb Bel-nek a fia. Az akkádok a Holdat a „Szellemek
Urának” hívták, Észak-Babilonban ő volt Nippur (Niffer) istene. Mulil volt az, aki elrendelte, hogy a vízözön az
Égből elárassza a földet, s ezért Xisuthrus nem akarta megengedni neki, hogy oltárához közeledjék. Amint a
modern asszirológusok kiderítették, az északi Nippur volt az a központ, ahonnan a kaldeai (fekete) mágia
elterjedt; a déli Eridu pedig az isteni imádatnak volt kezdeti székhelye, ahol az Isteni Bölcsességet állították a
központi helyre. A Napisten ugyanis mindenütt a legfelső istenségként szerepelt. A zsidóknál a Hold Izrael
Jehovájával és nemzetségével van összefüggésben, mert Ur városa a Hold-isten imádásának központja volt.
Ábrahámról pedig azt tartották, hogy Ur-ból jött. Így lett az Á-bra (h) m-ból Ábrahám.
13
Amikor Narada, a szűz-aszkéta azzal fenyegetőzött, hogy véget vet az emberi nemnek, megtiltván
Daksha fiainak a nemzést.

109
Itt a négy előző Manu (a hétből) a négy fajt14 jelenti, amelyek már letűntek, míg
Krishna az ötödik fajhoz tartozik. Az ő halálával kezdődött meg a Káli Yuga. Így tehát a
Vaivasvata Manu a Nap (Sûrya) fia, fajunk megmentője fizikailag és spirituálisan összekap-
csolódik az „élet-csírával”. Egyelőre azonban csak a két elsővel foglalkozunk, bár mindről
beszélünk.

A „vízözön” kétségtelenül univerzális hagyomány. Több „jégkorszak” volt, s ugyanígy


– különböző okokból – több „özönvízről” is beszélünk. Stockwell és Croll vagy fél tucat
jégkorszakot sorol fel az őket követő vízözönökkel együtt; a legkorábbi 850.000 évvel ezelőtt
zajlott le, a legutolsó pedig kb. 100.000 évvel ezelőtt.15 De melyik volt a mi vízözönünk?
Bizonyára a legkorábbi, amelynek emlékezete mind a mai napig fennmaradt a legősibb
korokból származó népek hagyományaiban. Ez volt az a vízözön, amely véglegesen elsodorta
Atlantisz utolsó félszigeteit, kezdve a Ruta és Daitya félszigetekkel, s végezve a Platón által
említett aránylag kis szigettel. Ez kimutatható az összes legendákban szereplő bizonyos
részletek egyezéséből. Ez volt az utolsó gigantikus méretű özönvíz. Az a kisebb özönvíz,
amelynek nyomait Bunsen báró Közép-Ázsiában felfedezte, s amelyet kb. Kr. e. 10.000 évre
tesz, egészen más, mint a fél-univerzális vagy Noé-féle vízözön (mely végeredményben
semmi más, mint a régi tradíciók mitikus bemutatása), vagy az atlantiszi földrész
elsüllyedése; ezekkel legfeljebb morális kapcsolatban van.

Az ötödik fajban az emberiség – be nem avatott része – annyi vízözönről hallott, hogy
egybeolvasztotta ezeket, és ma már csak egyről tud. Ez utóbbi megváltoztatta a földgömb
egész képét, a szárazföldek és vizek ugyanis elmozdultak helyükről.

Nézzük, mit mond a perui tradíció: „Az Inkák – akik heten voltak – újra benépesítették
a földet a vízözön után”. (Coste, I, IV. 19. old.) Humboldt ugyanennek a legendának mexikói
változatát említi, de kissé összezavarja az amerikai Noéról szóló, máig is élő legenda
részleteit. A kitűnő természettudós azonban kétszer hét társról beszél, valamint az isteni
madárról, amely az aztékok bárkája előtt szállt, s így összesen tizenöt választottról van szó,
nem pedig hétről és tizennégyről. Ez a beszámoló valószínűleg akaratlanul a mózesi hatás
alatt íródott. Mózes ugyanis Noé tizenöt unokájáról beszél, akik nagyapjukkal együtt túlélték
a vízözönt. Xisuthrus viszont, a kaldeai Noé, a vízözönből megmenekülve élve vitetik a
mennybe – mint Enoch – a hét Istennel, a Kabirim-mel vagy másként a hét Titánnal együtt.
Vagy lássuk a kínai Yao-t, aki hét alakot visz hajóján, melyeket – a szárazföldre lépve – életre
14
Ezt megerősíti egy képzett Brahmana is. A Bhagavad Gita-ról szóló kitűnő tanulmányban (The
Theosophist, 1887. ápr. 444. old.) a szerző a következőket mondja: „Fel kell hívnom a figyelmet egy különös
tényre. Krishna itt négy Manuról beszél. Miért négyről? Most a hetedik Manvantara-ban vagyunk, a Vaivasvata
Manvantárájában. Ha az elmúlt Manukról beszél, akkor hatot kellene említenie, de ő csak négyről szól. Egyes
kommentárok ezt különös módon próbálják magyarázni. A ’Chatvaraha’ szót elválasztják a ’Manavaha’ szótól, s
így az értelmet Sanaka-ra, Sanandana-ra Sanatkumâra-ra és Sanatsujata-ra vonatkoztatják, akiket a Prajâpati
elmeszülte fiai közé soroltak. Ez a magyarázat azonban egész abszurd következményre vezetne, s a mondást
önmagában ellentmondóvá tenné. Az említett személyek közismert értelmezése ugyanis az, hogy Sanaka és
három társa visszautasította a teremtést, míg a többiek elfogadták. Ha tehát azokról a személyekről beszélünk,
akiktől az emberiség eredt, abszurd dolog lenne a felsorolásba ezt a négyet is belefoglalni. A szöveget tehát a
fenti két szó összetételének felbontása nélkül kell magyarázni. A Manuk száma akkor négy lesz, s ez jóllehet
ellentmond a purânai interpretációnak, viszont egyezik az okkult elmélettel. Emlékezzenek rá, hogy... most az
ötödik gyökérfajban vagyunk. Mindegyik gyökérfaj Santhathi-ája (származéka) egy bizonyos Manunak. Ma már
a negyedik faj letűnt, vagy más szavakkal eddig már négy Manu volt.”
15
Stockwell: Smithsonian Contributions to Knowledge, XVIII. American Journal of Science, III. XI.
456, és Croll: Climate and Time. Lemúriát nem vízözön pusztította el, hanem vulkáni kitörések folytán süllyedt
el.

110
kelt, és „emberi csíraként” használ. Ozírisz, amikor belép a bárkába, vagy Napcsónakba, hét
Sugarat visz magával, stb.

Sanchoniathon egykorúnak tartja az Aletae-kat vagy Titánokat (a Kabirim-t)


Agruerus-szal, a nagy föníciai istennel, akit viszont Faber Noéval akart azonosítani,16 továbbá
feltételezni lehet, hogy a „titán” név a Tit-Ain-ból, a „kaotikus mélység forrásaiból”17 ered
(Tit-Theus vagy Tityus az „isteni vízözönt” jelenti). S így a titánok, akik heten vannak,
nyilvánvalóan összekapcsolhatók a Vízözönnel, és a Vaivasvata Manu által megmentett hét
Rishivel.18

Ezek a Titánok Kronosz (az Idő) és Rhea (a Föld) fiai. Minthogy pedig Agruerus,
Szaturnusz és Sydyk egy és ugyanazon személyiség, s minthogy a hét Kabiri-ről is azt
mondják, hogy ők Sydyk (vagyis Kronosz-Szaturnusz) fiai, tehát a Kabirik és Titánok azonos
személyek. Ez esetben a jámbor Faber helyesen következtet, amikor ezt írta: „Kétségtelennek
tartom, hogy a hét Titán vagy Kabiri ugyanaz, mint a hindu mitológia (?) hét Rishi-je, akikről
azt tanítják, hogy egy bárkában menekültek meg a család fejével, a Manuval (?)”.

De kevésbé szerencsés következtetéseiben, amikor még hozzáteszi: „A hinduk


szertelen legendáikban különböző módon elferdítették a Noachidák (?!) történetét,
megjegyzésre méltó azonban, hogy vallásosan ragaszkodtak a hetes számhoz”. 19 Ezért
Wilford kapitány igen jogosan jegyzi meg, hogy „talán a hét Manu, hét Brahmadica, valamint
a hét Rishi ugyanazt jelenti, s ez esetben csupán hét egyéni személyről van szó.20 A hét
Brahmadica volt a hét Prajâpati, – a praja-k, vagyis a teremtmények urai. Tőlük született az
emberiség, s ők valószínűleg ugyanazok, mint a hét Manu... Az emberi fajnak ez a hét nagy
őse azt a célt szolgálta, hogy a földet emberekkel népesítse be”. (Asiatic Researches, V. 246.
old.) „A Kabiri, a Titánok a Rishik és a Noé-család kölcsönös hasonlóságai oly feltűnőek,
hogy nem lehet puszta véletlennek tulajdonítani”.21

Faber tévedését – amire majd a Kabirire vonatkozó egész elméletét is alapozza – az


okozta, hogy a bibliai Japhet név az orfeuszi himnuszok egyik versében a hét Titán neve
között szerepel. Orfeusz szerint a hét „Arkite” Titán – akiket Faber nem akar azonosítani a hi-
tetlen Titánokkal, (leszármazottaikkal) – a következő: Koeus, Kroeus, Phorcys, Kronos,
Oceanus, Hyperion és Iapetus.

Κοϊόν, τε Κροϊόν τε μέλαν, Φορκύν τε κραταιόν,


Καί Κρόνον, ’Ωκεανόν δ’, ’Γπερίοα τε, ’Ιαπετόντε.
(Orpheus apud Proclum. In Timaeum, V. 295. old.)

16
Agruerus pedig Kronosz vagy Szaturnusz, az izraeliták Jehovájának prototípusa. Amikor Noét Argha-
val, a Holddal vagy a megváltó Bárkával hozzák kapcsolatba, akkor mitológiailag Noé egy Szaturnusszal. Ekkor
azonban ez már nem kapcsolható a vízözönhöz. (Ld. Faber: „Kabiri”, I. köt. 35, 43-45. old.)
17
U. o. II. köt. 240. old.
18
Sanchoniathon szerint a Titánok Kronosz fiai voltak, s számuk hét volt, tűzimádóknak, Alatae-nek
(Agni fiainak?) hívja őket, diuvialisoknak. Al-ait ugyanis a tűz istene.
19
E hetes számnak – jegyezzük meg – nem a semiták voltak a kezdeményezői, hanem az árják. A
zsidók ezt a számot a kaldeaiaktól kapták.
20
Hét egyéni Isten-fiúról vagy Pitarákról, Pitrikről. Ez esetben is Kronosz vagy Szaturnusz (Kâla =
„idő”) és Arkites fiairól van szó, amilyenek a Kabiri és a Titánok. Nevük ugyanis: „holdbeli ősök” – erre vall. A
Hold ugyanis a Bárka vagy Argha, a tér vizes örvényében.
21
Lásd: „Kabiri”, I. köt. 131. oldal.

111
De miért ne adhatta volna a babiloni Ezra az Iapetos nevet Noé egyik fiának?
Araobius szerint (Adversum Gentes, Lib. III. 124. old.) a Kabirit, a Titánokat, Manes-nek is
hívták, anyjuk pedig Mania volt. A hinduk sokkal több jogcímmel állíthatják, hogy a Mane-
sek az ő Manuik voltak, és hogy Mania a női Manu, amint az a Ramayana-ban írva van.
Mania ugyanis Ila vagy Ida, Vaivasvata Manu felesége és leánya, akivel „a Manuk faját
nemzette”. Mania mint Rhea – a Titánok anyja – egyben a Föld is (Sayana őt a föld Istennő-
jének mondja), s így voltaképpen Vâch második kiadása és ismétlése. Mind Ida, mind Vâch
átváltoztatható férfivá és nővé; Idá-ból lesz Sudyumna, Vâch pedig a „női Virâj”, aki azért
változott nővé, hogy megbüntesse a Gandharva-kat; a két verzió közül az egyik a kozmikus és
isteni teogóniára, a másik pedig a későbbi korszakra vonatkozik. Az Arnobius által használt
Manes és Mania nevek indiai eredetűek, amelyeket a görögök és latinok kisajátítottak és
kiforgattak.

Tehát nem véletlen, hanem minden népek közös archaikus tanításának eredménye az, amit az
izraeliták Ezrán – a modern mózesi könyvek szerzőjén – keresztül, mint legkésőbbi
feldolgozók közre adtak. Annyira nem teketóriáztak más népek tulajdonaival, hogy a Berosus
(Antiquitates Libyae, I. fol. 8.) szerint Titea - akit Diodorus Siculus (lásd: Bibl. Lib. III. 170.
old.) a Titánok vagy a diluviálisok anyjának tart – Noé felesége volt. Faber Ezrát „Pszeudo-
Berosus”-nak hívja, de elfogadja közléseit azért, hogy újabb bizonyítékot kovácsoljon arra
nézve, miszerint a pogányok összes isteneiket a zsidóktól vették, átalakítva a pátriárkák
anyagát. Szerény véleményünk szerint a fentiek éppen az ellenkezőre adnak nagyszerű példát.
Világosan kitűnik, hogy a bibliai pszeudo-személyeket pogány mítoszokból (amennyiben
ezek mítoszok) kölcsönözték ki. Mindenesetre azt mutatja, hogy Berosus jól ismerte a
Genezis forrását, s azt is tudta, hogy annak ugyanolyan kozmikus asztronómiai jellege van,
mint az Izisz-Ozirisz legendáknak, a Bárkának és más „Arkite” (bárka) szimbólumnak.
Berosus ugyanis azt mondja, hogy a „Titaea Magna”-t később Aretia-nak22 nevezték, s hogy a
Földdel együtt imádták. Így Noé felesége, Titaea azonos Rhea-val, a Titánok anyjával és Ida-
val, minthogy mindkettő a Földet kormányzó istennő volt, s mindkettő a Manuk vagy Manes-
ek (vagy Titan-Kabiri) anyja volt. Ugyanezen Berosus szerint Titea-Aretia-t mint Horchia-t
tisztelték, ez pedig a Vesta, a Föld-istennő egyik címe. „Sicanus deificavit Aretiam, et
nominavit eam linguâ Janigenâ Horchiam”. (U. o. V. 64.) [Sicanus istenné tette Aretia-t, és a
Janus családból való Horchia-nak nevezte el.]

A történelmi vagy történelem előtti korok jóformán minden régi poétája megemlíti
valamilyen formában a két – sok helyen szigetként szereplő – kontinens elmerülését. Atlantisz
mellett így emlegetik a Phlegyan sziget pusztulását is. Peusanias és Nonnus elmondják, ho-
gyan történt:

Mélyen lenyúló gyökereit a Phlegyan szigetnek


Zord Neptunus kitépte s hullámokba meríté
Istentelen lakóit.

22
Aretia az Artes (az egyiptomi Mars) női formája. Innen a kaldeai (most héber) ‫ עדא‬szó (Aretz) =
„Föld”. Seyffarth a Beiträge zur Kenntniss szerzője az „Artes”, Mars címszó alatt így idéz: „Addit Cedrenus
(Salem, I. 3.): Stella Martis ab Egyptiis vocatur Ertosi (plantare, generare). Significat autem hoc omnis generis
procreationem et vivificationem, omnisque substantiae et materiae naturam et vim ordinantem atque
procreantem”. [Cedrenus azt mondja (Salem, I. 3.), hogy Marsot az egyiptomiak Ertosisnak (növeszteni vagy
nemzeni) nevezték. Ez annyi, mint mindent teremteni és éltetni, az anyag és mindenféle szubsztancia természetét
és erejét megteremteni és determinálni]. Artes tehát a Föld, mint a „létezés forrása”, vagy amint azt a The Source
of Measures (186. old.) szerzője magyarázza, Artes ugyanaz a hébereknél és az egyiptomiaknál, mivel mindkettő
a földnek, mint forrásnak az őseszméjét foglalja magában. Ugyanúgy, mint a hébereknél, de más formában, az
Ádám és Madim (Mars) ugyanaz, s egybefoglalja a földet Ádámmal, a H-adam-H formában.

112
– Dionysius lib. XVIII. 319. old.

Faber meggyőződése szerint „a Phlegyan sziget Atlantisz volt. De mindezek az


allegóriák többé-kevésbé eltorzult visszhangjai a hindu tradícióknak azon nagy kataklizmáról,
amely az árjákat megelőző negyedik - ténylegesen emberi, bár gigantikus nagyságú – fajt
utolérte. De, amint már előbb is említettük, a Vízözön legendájának – hasonlóan minden más
legendához – több jelentése van. Vonatkozik ez a legenda a teogóniában a prekozmikus
átalakulásokra, a spirituális korrelációkra – bármilyen abszurdnak tűnik fel ez a kifejezés a
tudományos szemlélet számára –, továbbá az ezt követő kozmogóniára, vonatkozik ez a
legenda a VIZEK-re (Anyagra) a KÁOSZ-ban, a Szellem-sugarak által felébresztett és
megtermékenyített anyagra, amelyben a titokzatos differenciálódás elsodorta és elpusztította
az életre ébresztőket, – ez valóban pre-kozmikus misztérium, a létezés drámájának prológusa.
Anu, Bel és Noé megelőzték Adam Kadmont, a Vörös Ádámot és Noét, éppen úgy, amint
Brahmâ, Vishnu és Shiva megelőzték Vaivasvatát, és a többieket”. (Lásd Isis Unveiled, II.
420. és köv. oldalak, ahol a hét jelentés egynémelyikére célzás történik.)

Mindez arra mutat, hogy a fél-univerzális, a geológia által ismert vízözön – az első
jégkorszak – azon időben történhetett, amit a Titkos Tanítás megjelölt: azaz kereken 200.000
évvel a mi ötödik fajunk kezdete után, azon időben, amit Croll és Stockwell az első jég-
korszak idejének tartanak, azaz kb. 850.000 évvel ezelőtt. Minthogy pedig ezt a jégkorszakot
a geológusok és asztronómusok a „földpálya túlzott excentricitásának” tulajdonítják, s a
Titkos Tanítás szintén ugyanezen oknak, de egy másik tényező, a földtengely elfordulásának
bevonásával – erre nézve bizonyítékot találhatunk az Enoch könyvében23, ha már a Purânák
leplezett előadásmódja nem talál megértésre, – akkor tehát mindez arra mutat, hogy a régiek
is tudtak valamit a tudomány „modern felfedezéséiről”. Enoch, amikor a „vajúdó Föld nagy
elhajlásáról” beszél, igen pontos és világos jelentést ad.

Hát nem nyilvánvaló ez? Nuah, amint bárkájában lebeg a vizeken, Noét jelenti, a
bárka pedig az Argha vagy Hold jelképe, a női princípiumé, Noé a „Szellem”, amely leszáll
az Anyagba. S amint leszállt a földre, azt látjuk, hogy szőlőt telepít, bort iszik, s ettől
megrészegszik, azaz a tiszta Szellem megmérgeződik, amint az anyag végső rabságába kerül.
A Genezis hetedik fejezete csupán az elsőnek egy másik verziója. S amint az elsőben azt
olvassuk: „És sötétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek fölött”,
ugyanígy olvashatjuk a hetedikben: „A vizek pedig áradának... és a bárka (Noéval, a
Szellemmel) jár vala a vizek színén”. Így tehát Noé, ha azonos a kaldeai Nuah-val, az
anyagot éltető szellem, az anyag pedig a Káosz, amelyet a Mélység, vagy a vizek áradása
jelenít meg. A babiloni legendában (ahol a pre-kozmikus összevegyül a földi eseménnyel)
Istar (Ashtaroth vagy Vénusz, a Hold-istennő) van bezárva a bárkába, s ő küldi ki „a galambot
a szárazföld keresésére”. (Isis Unveiled, II. 423 - 424. old.)

George Smith a „táblácskákból” előbb a Hold teremtését s utána pedig a Nap


teremtését olvassa ki. „Szépségét és tökéletességét magasztalták, és pályáinak szabályosságát,
amely arra vezette az embereket, hogy őt a bíró típusának, a világ szabályozójának tartsák”.
Ha ez a történet egyszerűen csak egy kozmogóniai kataklizmát mutatna be – még akkor is, ha
az univerzális természetű volt – miért beszél Istar vagy Astoreth Istennő, a Hold, a Nap
teremtéséről a vízözön után? A vizek a kaldeai verzió szerint oly magasra emelkedhettek,
mint a Nizir hegye, vagy az arábiai legendában a Jebel Djudi, vagy a bibliai történetben az
Ararát hegye, vagy éppen a Himalája a hindu tradícióban, és mégsem érték el a Napot. Még
maga a Biblia is félbeszakad e csoda láttán. Nyilvánvaló, hogy a vízözön azon népek számára,
23
LXIV. fejezet, XI. rész

113
akik először feljegyezték, egész más jelentéssel bírt, kevésbé problematikus és sokkal inkább
filozofikus jelentéssel, s nem egy univerzális vízözönre vonatkozott, amelyről semmiféle
geológiai nyomokat nem lehet felfedezni.

Minden ilyenféle kataklizma periodikus és ciklikus jellegű, és amint a Vaivasvata


Manu a különböző eseményekben és körülményekben általános személyként szerepel,
ugyanígy jogosult az a feltevés, hogy az első „nagy vízözön” allegorikus és kozmikus
jelentéssel bírt, s hogy a Satya Yuga – „az Igazság Korszaka” utolsó szakaszában történt,
amikor a második gyökérfaj, „a csonttal bíró Manu” legelőször megjelent, mint „Izzadság-
szülött”.

A második vízözön – az u. n. „univerzális” vízözön – a negyedik gyökérfajt, a mai teológia


által kényelmesen „óriások átkozott fajának” tekintett fajt, a kainitákat, és „Ham fiait”
érintette. A geológia, erről a második „vízözönről” vesz tudomást. Ha gondosan
összehasonlítjuk a különböző kaldeai legendák beszámolóit és más népek ezoterikus írásait,
az fog kiderülni, hogy mind megegyeznek a brahmani könyvekben adott ortodox
elbeszélésekkel. Az is ki fog tűnni, hogy amíg a vízözönről szóló első beszámolóban, amikor
Vaivasvata Manu kiszáll a Himavan-ra. (Himalájára), „a Földön még nincs sem Isten, sem
halandó”, a második beszámolóban már hét Rishi csatlakozik hozzá. Mindez arra mutat, hogy
ami egyes beszámolók az u. n. „teremtést” megelőző csillagközi és kozmikus vízözönt
tárgyalják, a többiek részben a földi anyag nagy özönére, részben pedig egy valódi vízözönre
vonatkoznak. A Shatapatha Brâhmana-ban a Manu azt látja, hogy „a vízözön minden élő
teremtményt elsodort, s egyedül ő maradt meg”, vagyis csak az élet magja mentődött át az
Univerzum egy korábbi feloszlásából, a Mahapralaya-ból „Brahmâ egy napja” után. A
Mahabhârata viszont egyszerűen arra a nagy geológiai kataklizmára utal, amely csaknem az
egész negyedik fajt elsodorta, hogy helyet teremtsen az ötödiknek. Az ezoterikus kozmo-
góniában tehát Vaivasvata Manu három különálló sajátosságban jelentkezik:24 (a) Mint
„Gyökér-Manu” az Első Kör A bolygóján, (b) mint az „élet-mag” a D bolygón a negyedik
körben, és (c) mint az „ember-mag” minden új gyökérfaj kezdetén – különösen pedig a mi
ötödik fajunkban. E faj legkezdetén, a Dvapara Yuga-ban25 ment végbe a sötét mágusok
elpusztítása, vagyis „azon szigeté, (Platón csak az utolsó szigetről beszél) amely az Atlanti-
óceánban, Herkules Oszlopai mögött volt, s amelyről könnyen át lehetett hajózni egy másik

24
+/ Nem szabad elfelejteni, hogy a hindu filozófiában minden differenciálódott egység csak a Maya
ciklusai folytán tekinthető különállónak, mert lényegében egy a Legfelső vagy Egyetlen Szellemmel. Innen ered
a különböző Purânákban, sőt olykor ugyanabban a Purânában a látszólagos zavar és ellentmondás ugyanazon
személlyel kapcsolatban. Vishnu – akárcsak a sok-formájú Brahmâ és a (semleges) Brahma – egy, és mégis azt
tartják, hogy ő a huszonnyolc Vyasa. (Vishnu Purâna) „Minden Dvapara (vagy harmadik) korban Vishnu Vyasa
személyében sok részre választja el a Védát, amely (valójában csak) egy. A Vaivasvata Manvantaraban a
Dvapara korban huszonnyolcszor rendezték el a Védákat a nagy Rishik, következésképp huszonnyolc Vyasa volt
eddig. Azok, akik mind a Véda-Vyasa formájában voltak, akik a megfelelő korok Vyasa-i voltak”. (III. kötet, III.
fejezet) „Ez a világ Brahmâ, Brahmâ-ban és Brahmâ-tól van... többet nem lehet megtudni”. Majd a
Harivamaha-ban megint ezt olvassuk: „Az első Manvantarában volt ama hét híres Vasishta-fiú, akik a harmadik
Manvantará-ban Brahmâ fiai voltak (azaz Rishik), Urja nevezetes ivadékai”. Ez világos: az első Manvantara
emberisége ugyanaz, mint a hetediké, és a közbeesőké. Az első gyökérfaj emberei lesznek a második, harmadik,
negyedik, ötödik, stb. embereivé. Véges-végig ciklikusan és állandóan reinkarnálódnak azok a Monádok, akik a
mi Planetáris Láncunk Dhyan Chohánjaihoz tartoznak.
25
A Dvapara Yuga minden faj számára változik. Minden fajnak megvannak a saját ciklusai, s ez a tény
igen nagy különbségeket hoz. Például az atlantiszi negyedik alfaj a Káli Yugában volt, amikor elpusztították
őket, ugyanakkor pedig az ötödik alfaj a Satya vagy Krita Yugában volt. Az árja faj jelenleg a Káli Yugában
van, s abban marad még 427.000 évig, míg különböző „faj-családok”, például a semita, hamita, stb. fajok saját
speciális ciklusukat élik. Az elkövetkező hatodik alfaj – amely igen hamarosan megindul – saját Satya (arany-)
korában lesz, mialatt mi a Káli Yugában aratjuk saját gonoszságaink gyümölcsét.

114
hatalmas kontinens (Amerika) közelében fekvő szigeteire”. Az „atlantiszi” szárazföld
kapcsolatban volt a „Fehér Szigettel”, s ez a Fehér Sziget volt Ruta, de ez nem volt Atala, sem
pedig Wilford ezredes „Fehér Ördöge” (Lásd: Asiatic Researches, VIII. köt. 280. old.), amint
erre már rámutattunk. Meg kell itt még azt is jegyezni, hogy a Dvapara Yuga, a szanszkrit
szövegek szerint, 864.000 évig tart, továbbá, ha a Káli Yuga csak kb. 5.000 évvel ezelőtt
kezdődött, akkor éppen 869.000 éve annak, hogy a sziget pusztulása megtörtént. Itt a
számadatok újra igen közel járnak a geológusok által adott korhoz, akik szerint a Jégkorszak
850.000 évvel ezelőtt volt.

A Shatapatha ezután elmondja, hogy „egy nő jött a Manu-hoz, aki magát a Manu leányának
mondotta, s akivel a Manu együtt nemzette a Manuk ivadékát”. Ez a nemek fiziológiai
átváltozására utal a harmadik gyökérfaj végén. Az allegória túlságosan is világos ahhoz, hogy
sok magyarázatra szoruljon. Természetesen, amint már megjegyeztük, a nemek szétválásánál
egy androgün lényt tételeznek fel, aki két részre osztja a testét – akárcsak Brahmâ és Vâch,
sőt Ádám és Éva esetében is – s ezek szerint a női lény egy bizonyos értelemben a másik lény
leánya, éppen úgy, mint ahogy a férfi is egy bizonyos értelemben a női lény fia, „csontjából
való csont és testéből való test”. Arról sem szabad elfelejtkezni, hogy tudós orientalistáink
még nem fedezték fel az „ellentmondásokban és elképesztő értelmetlenségekben” – ahogy
egyes tudósok a Purânákat jellemzik – azt, hogy a Yuga kifejezés vonatkozhat egy Körre, egy
gyökérfajra, gyakran egy alfajra, sőt jelentheti a pre-kozmikus teogóniának egyik kitépett
lapját is. Ezt a kettős és hármas jelentést bizonyítja az, amikor látszólag ugyanazon személyre
ugyanazon név alatt utalnak különböző eseményekkel kapcsolatban, jóllehet ezeket az
eseményeket teljes Kalpák választják el egymástól. Jó példa erre Ila ábrázolása. Ila egyszer
ilyen alakban, egyszer pedig amolyan alakban szerepel. Az exoterikus legendákban azt
halljuk, hogy Vaivasvata Manu Mitrának és Varunának áldozatot mutatott be, mert fiakat
akart teremteni. Az áldozatot bemutató brahmána tévedése folytán azonban csak lánya
született – Ila vagy Ida. Azután, „a két istenség kegyéből” Ila neme megváltozott, férfivá lett, s
nevezték vala Su-dyumna-nak. Azután megint átváltozik nővé, és így tovább, a mese
hozzáteszi, hogy Shiva és férje örültek annak, hogy gyermekük „egy hónapig férfi, egy
hónapig pedig nő”. Ez világos utalás a harmadik fajra, ahol az emberek androgünök voltak.
De néhány „igen képzett” orientalista (Lásd Dowson: Hindu Classical Dictionary, "Ida"
címszó alatt.) elgondolása a következő: „Ida elsősorban élelem, táplálék vagy tej-áldozat;
innen lett belőle dicsőítő áradat, a beszéd istennőjének megszemélyesítésében”. A
„laikusoknak” azonban már nem mondják el, miként lehet a „tej-áldozat” vagy a „dicsőítő
áradat” váltakozva férfi és nő, vagy talán valami „belső nyilvánvalóság” van mögötte, amit az
okkultisták nem képesek észrevenni.

Legmisztikusabb értelmében Swâyambhûva Manu egyesülése Vâch-Shata-Rupa-val, saját


lányával – s ez az első „euhemerizmus” [euhemerizmus = a mitológiát tényleges történések
átalakult ismertetésének tekintő tan. (Ford. megjegyz.)] azon kettős princípiumra vonatko-
zólag, amelynek Vaivasvata Manu és Ila a másodlagos és harmadik formája – a kozmikus
szimbolizmusban az Élet-gyökeret jelenti, a Csírát, amelyből minden naprendszer, minden
világ, angyal és isten származik. Mert, amint Vishnu mondja:

A Manuból kell eljönnie minden teremtésnek, istennek, Asurának, embernek.


Általa teremtődik a világ, mely mozog és mozdulatlan.

De a nyugati tudósoknál és orientalistáknál még sokkal keményebb ellenfeleket is


találhatunk. Ha a számadatokban a brahmanák meg is egyeznek talán a mi tanításainkkal,
feltételezhető, hogy egyes ortodox konzervatívok kifogást emelnek azon szaporodási mód

115
ellen, amit Pitri Devatáiknak tulajdonítunk. Kénytelenek leszünk bemutatni azokat a
munkákat, amelyekből idéztünk, s felszólítani őket arra, hogy valamivel gondosabban olvas-
sák saját Purânáikat, tekintetbe véve az ezoterikus jelentést is. És akkor, újra csak azt
mondjuk, ki fog derülni, hogy a többé-kevésbé átlátszó allegóriák fátyla mögött az általunk
közölt állításokat saját könyveik fogják megerősíteni. Egy-két példát már bemutattunk, a
második faj, az u. n. „Izzadság-szülték” megjelenésére vonatkozóan. Ezt az allegóriát
tündérmesének tartják, pedig titkos jelentése egy pszicho-fiziológiai jelenség, a Természet
egyik legnagyobb misztériuma.

Az itt közölt kronológiai megállapításokra vonatkozólag természetesnek tartjuk a


kérdést:

Lehettek-e a földön emberek 18 millió évvel ezelőtt?


Erre a kérdésre az okkultizmus igenlően válaszol, nem törődve semmiféle
tudományos ellenvetéssel. Ez a 18 millió év ráadásul csak a Vaivasvata-Manu emberére vo-
natkozik, vagyis a már különálló férfi és női egyedekre. Az ezt megelőző két és fél faj 300
millió évre tekint vissza, bármit is mondjon a tudomány. Azok a geológiai és fizikai
nehézségek ugyanis, amelyek ennek az elméletnek útjában állnak, egyszerűen nem létezhettek
az okkult tanításokban szereplő ősi, éterikus ember számára. A világi és az ezoterikus
tudomány közötti vita sorsa teljesen azon múlik, hogy a vitázók hisznek-e, illetve be tudják-e
bizonyítani a fizikai testen belüli asztrális test létezését, mely utóbbi független az előbbitől.
Paul d'Assier, a pozitivista, azt a tényt látszólag elég világosan bebizonyította,26 nem is szólva
a régmúlt korok összegyűjtött tanúságairól, valamint a modern „spiritiszták” és misztikusok
bizonyítékairól. Ezt a tényt elég nehéz lenne visszautasítani a mi korunkban, amely oly sokat
ad a bizonyításokra, kísérletekre és bemutatásokra.

A Titkos Tanítás fenntartja azt az állítást, hogy a fizikai emberiség 18.000.000 éve él a
Földön, s ebben nem akadályozták meg glóbuszunk negyedik körének általános kataklizmái
és háborgásai.27 Ez a negyedik kör ugyanis a legnagyobb fizikai fejlődés korszaka, mert az
élet-ciklus középpontja a negyedik kör, s a kataklizmák sokkal intenzívebbek és pusztítóbbak
ebben a körben, mint a megelőző három kör alatt – a Föld korábbi pszichikus és spirituális
életének és fél-éterikus körülményeinek ciklusai során – lejátszódott bármelyik kataklizma. A
18.000.000 évet egy 300.000.000 évet magában foglaló ásványi és növényi fejlődés periódusa
előzte meg. Ezt természetesen mindazok, akik nem akarják elismerni a „csontnélküli”, tisztán
éterikus ember elméletét, tagadni fogják. A tudomány, amely csak a fizikai szervezetet ismeri,
fel lesz háborodva, és még inkább a materialista teológia. A tudomány logikai és okszerű
alapokból kiindulva fog ellenkezni, azon elképzelés szerint, hogy minden élő szervezet
minden időkben az anyagi lét ugyanazon síkján létezett, – a teológia pedig a legabszurdabb
elképzelések alapján. A teológusok nevetséges felfogása, melyet rendszerint elő szoktak
hozni, azon az eszmei feltételezésen alapul, hogy csak a bolygónkon élő emberiséget (értsd a

26
Lásd „Posthumous Humanity”, fordította: H. S. Olcott, London, 1887.
27
Prof. Newcomb szerint „a végtelen messzeségből érkező s az összehúzódás által kifejlesztett hő
legfeljebb csak 18.000.000 évig tarthat”. (Popular Astronomy, 500.) „Földünkön a víz létezésére alkalmas
hőmérséklet 10.000.000 éve alakulhatott ki”. (Winchell, World-Life, 356. old.) Sir William Thomson viszont azt
mondja, hogy a Föld kérgesedésének teljes korszaka 18.000.000 évet tesz ki, viszont ő újabban megváltoztatta
véleményét, és a Napkorszakra csak 15.000.000 évet engedélyez. Ám mint a 4. kötetben levő Összefoglalásban
látni fogjuk, a tudományos vélemények oly nagy eltérést mutatnak, hogy semmiféle bizalmat nem
előlegezhetünk a tudományos spekulációknak.

116
kereszténységet) érte az a megtiszteltetés, hogy az egész Kozmoszban ők az egyedüli embe-
rek, s hogy következésképp saját nemében páratlan.28

Az okkultisták, akik biztosan hisznek az Ősi Filozófia tanításaiban, egyaránt elvetik a


teológusok és tudósok ellenvetéseit. Saját részükről azt tartják, hogy már azokban a
korszakokban, amikor a földön még a pólusoknál is elviselhetetlen hőség uralkodott, egymást
követő özönvizekkel, hegyek kitüremkedésével, s a föld vizeinek és tengereinek folytonos
helyváltoztatásával, a körülmények nem akadályozhatták meg azt a fajta életet és szervezetet,
amelyet az okkultisták a korai emberiségnek tulajdonítanak. Sem a környező, mérges
gázokkal terhes levegő vegyes összetétele, sem az éppen csak megszilárduló földkéreg
veszélyei nem képezhettek akadályt az első és második faj számára, amelyek már a szén vagy
szilur korban megjelentek.

A jövendő emberfajokat alkotó Monádok már készen voltak egy újabb átalakulásra.
Befejezték az ásványi, a növényi és az állati élet különböző fázisait, alulról kezdve a
legmagasabb szintig, s várták emberi, sokkal intelligensebb formájukat. De mit tehettek vajon
a Formálók, mint azt, hogy kövessék a fejlődő Természet törvényeit? Vajon megtehették-e
azt, amit a bibliai holt-betű állít, hogy „Úristen”-szerű Ádámot formáljanak, vagy mint a
görög mitológia Pygmalionja Galateát keltsenek életre a vulkáni porból, és „élő lelket”
leheljenek az emberbe? Nem. A lélek már megvolt, látensen a Monádban, s ennek a léleknek
csak burkolatra volt szüksége. Pygmalion, aki nem tudja életre kelteni szobrát, és a nazarénus
gnosztikusok Bahak Zivo-ja, aki képtelen „emberi lelket helyezni teremtményébe”, mint
elgondolások sokkal filozofikusabbak és tudományosabbak, mint a holt-betű szerinti Ádám,
vagy a bibliai Elohim-Teremtők. Az ezoterikus filozófia szerint, amely a spontán teremtést
tanítja, – miután előzőleg Shishta és Prajâpati elvetették az életmagot a Földön – az
alacsonyabb angyalok csak a fizikai embert tudják kiformálni a Természet segítségével, éspe-
dig úgy, hogy előbb saját magukból egy éterikus formát bocsátanak ki, amelyből – mint u. n.
protoplazmikus modellből – fokozatosan kifejlődik a fizikai forma.

Erre újabb ellenvetést kapunk: a „spontán teremtés – mondják – egy felrobbantott


elmélet. Ezt az elméletet Pasteur kísérletei már húsz évvel ezelőtt elintézték, és Tyndall
professzor is ellene van. Nos, tegyük fel, hogy ellene van. A professzornak tudnia kellene,
hogy ha a jelenlegi világperiódusban, a tényleges körülmények között a spontán teremtés
valóban lehetetlennek bizonyul – amit az okkultisták különben is tagadnak – arra nézve vi-
szont nem tudna bizonyítékot találni, hogy más kozmikus feltételek mellett nem történt-e
spontán teremtés nemcsak a Laurenciai korszak tengereiben, hanem az akkor még vonagló
szárazföldön is. Érdekes volna tudni, hogyan ad valamikor is számot a tudomány az életről és
a fajok megjelenéséről a Földön, de különösen az ember keletkezéséről, ha egyszer
visszautasítja mind a bibliai tanításokat, mind pedig a spontán teremtést. Pasteur

28
A The Plurality of Worlds (1853), melynek szerzője nem nevezte meg magát, jóllehet köztudomású,
hogy a művet Dr. Whewell írta – jó példája ennek a felfogásnak. A szerző azzal érvel, hogy a jó keresztény nem
hihet más világok létezésében, sem pedig a Föld geológiai korában. Mert ha elfogadja, hogy ez a világ csak egy
a sok közül, melyeket Isten teremtett, és hogy más világokban is van élet és lakhely akarattal bíró intelligens
lények számára, akik törvényszerűségeknek vannak alávetve, s szabad akaratuk gyakorlására képesek, akkor
túlzás lenne azt gondolni, hogy a mi világunk lett volna kiválasztva az isteni kegyelemre, az Isten speciális
beavatkozásának, közléseinek és személyes látogatásának színhelyére. Feltételezhető-e az, hogy Földünk lenne
az erkölcsi és vallási univerzum központja, – kérdezi a szerző – ha semmiben sem különbözne más helyektől a
fizikai univerzumban? Hiszen ez az állítás (más lakott világok feltételezése) éppen olyan képtelenség, mintha
elfogadnánk Ptolemaios régi hipotézisét, mely szerint a Föld rendszerünk központja. Mindezeket emlékezetből
idézzük, de csaknem szó szerint. A fenti szerző nem veszi észre, hogy ezzel az érveléssel szétpattantja saját
szappanbuborékát.

117
megfigyelései azonban távol állnak attól, hogy tökéletesek vagy bizonyítottak legyenek.
Blanchard és Dr. Lutaud nem tulajdonítanak nekik jelentőséget, és ténylegesen bebizonyítják,
hogy e megállapításoknak nincs alapjuk. Ez a kérdés egyelőre tehát sub-judice marad,
úgyszintén az a másik kérdés, hogy vajon mikor és milyen korszakban jelent meg az élet a
Földön? Ami azt az elképzelést illeti, hogy Haeckel moneron-ja – egy csipetnyi só –
megoldotta volna az élet eredetének problémáját, ez egyszerűen abszurd állítás. Azok a
materialisták, akik lefitymálják az éterikus, asztrális emberként elképzelt „önmagától-létező”,
„ön-szülte égi ember” elméletét, ne csodálják, ha majd egy kezdő okkultista is nevetni fog a
modern gondolkodás bizonyos elképzelésein. Például a legtudományosabban bebizonyítva azt
halljuk, hogy a primitív protoplazma-szemcse (moneron) se nem állati, se nem növényi,
hanem jellegében mindkettő, és hogy nincs őse sem az állatok, sem a növények között,
minthogy éppen ez a moneron a minden szerves létezés kiindulópontja; és végül azt
magyarázzák be nekünk, hogy ugyanezek a moneronok saját maguk ősei. Ez lehet nagyon
tudományos elmélet, de túlságosan is metafizikai, – még az okkultista számára is túlságosan
az.

Ha a spontán teremtés ma már – talán a rendelkezésre álló anyag felszaporodása


folytán – más rendszerekkel is dolgozik, s ezeket szinte lehetetlen felismerni, a földi élet
keletkezése idején azonban óriási lendülettel működött. A Természet működési módját
különben még a legegyszerűbb fizikai forma, valamint a fajok fejlődése is mutatja. A
hatalmas őskori pikkelyes gyík, a szárnyas gyík (pterodactylus), az óriásgyík (megalosaurus)
és a későbbi korok száz láb hosszú iguanodon-ja átalakult utódai a primerkor üledékes
kőzeteiben található legrégibb állati lényeknek. Volt idő, amikor a fenti „özönvíz-előtti”
szörnyek még csak fonalas ázalékok voltak, burok és páncél nélküli véglények, izomnak,
szerveknek nyoma sem volt, s nem-nélküliek lévén utódaikat sarjadzással szaporították
csakúgy, mint a jelenleg élő mikroszkopikus állatkák, melyek – a tudomány tanításai szerint –
hegyláncaink építészei és kőművesei. S miért ne lehetett volna ugyanez a helyzet az emberrel
is? Miért ne követte volna az ember is ugyanazt a növekedési törvényt, azaz a fokozatos
sűrűsödés törvényét? Egy előítéletek nélküli ember könnyebben elhiszi, hogy az ősi
emberiségnek először éterikus – vagy ha úgy tetszik – óriási rostos, kocsonyás formája volt,
melyet az Istenek vagy természeti „Erők” formáltak ki. S azután korszakok millióin keresztül
megsűrűsödött, gigantikus erőre tett szert fizikai ösztöneiben és hajlamaiban, míg végül
megállapodott a negyedik faj emberének hatalmas fizikai formájában, – mintsem elhiggye azt,
hogy az ember a szó szoros értelmében a Föld porából alkottatott, vagy valami ismeretlen
emberszabású majomtól származott.

A mi ezoterikus elméletünk nem ütközik a tudományos adatokkal sem, legfeljebb első


látásra, amint azt Dr. A. Wilson (a Royal Society tagja) mondja a Knowledge-ben (1881. dec.
23.) írt levelében: „A fejlődést – helyesebben a természetet a fejlődés fényében – mindössze
csak valami huszonöt éve tanulmányozzák. Ez természetesen csak töredéknyi idő az emberi
gondolkodás történetében”. Éppen ezért nem mondunk le minden reményről arra nézve, hogy
a materialista tudomány javítani fog módszerein, és fokozatosan elfogadja az ezoterikus
tanításokat, – még ha eleinte lehántja is róluk a számára túlságosan metafizikai jellegű
elemeket.

Vajon kimondták-e már az utolsó szót az emberi fejlődés tárgyában? Amint Huxley
professzor mondja: „Erre a nagy kérdésre (az ember igazi helyére a természetben) adott
minden egyes válasz, amelyet a követők – esetleg maga az elmélet megteremtője is –
teljesnek és véglegesnek hirdetnek, száz évig, esetleg kétezer évig örvend tekintélynek és
megbecsülésnek. De az idő mindig bebizonyítja, hogy minden egyes ilyen válasz legfeljebb

118
csak megközelítése lehet az igazságnak, s a követők csak tudatlanságuk folytán tartják
elfogadhatónak, de teljességgel elfogadhatatlanná válik, ha a későbbi korok nagyobb
tudásával megvizsgálják”. Vajon ez a kiváló darwinista elfogadja-e a lehetőségét annak, hogy
az ő „majmoktól való leszármazási” elmélete az okkultisták „nagyobb tudása” számára a „tel-
jességgel elfogadhatatlan” elméletek listájára tartozik? De honnan jöttek a primitív népek? A
„civilizált állapotba való felemelkedés” puszta ténye nem magyarázza meg a forma fejlődését.

A fent már hivatkozott levélben („Az ember fejlődése” címen) Dr. Wilson még más
különös beismeréseket is tesz. Így például válaszként „G. M.” által a Knowledge-nek
beküldött kérdésekre, a következőket jegyzi meg: „Változtatott-e a fejlődés az emberen? Ha
igen, miben áll ez? Ha nem, miért nem?... Ha nem vagyunk hajlandók (mármint a tudomány)
elismerni, hogy az ember előbb tökéletes lényként teremtetett, s csak azután alacsonyodott le,
akkor csak egy másik lehetőség maradt, – a fejlődés lehetősége. Ha az ember a vademberi
státusból a civilizált státusba emelkedett, akkor ez bizonyára fejlődés. Még nem tudjuk, mivel
az arra vonatkozó tudást igen nehéz megszerezni, vajon az emberi forma is ugyanolyan
befolyásoknak van-e alávetve, mint a fejletlenebb állatok teste. De kétséges, hogy a vademberi
állapotból a civilizált életbe való felemelkedés „fejlődést” jelent és foglal magában, éspedig
jelentős fejlődést. A mentális emberi fejlődést nem lehet kétségbe vonni, a mindig szélesebb
körű gondolkodás ugyanolyan kicsiny és nyers kezdetekből indult el, mint maga a beszéd. De
az ember életmódja, a környezethez való alkalmazkodási képessége és egyéb számtalan
tényező igen nehézzé teszi hogy a „fejlődésnek” tényeit és folyamatát kövessük.

Éppen ez a nehézség bírhatná arra az evolucionistákat, hogy sokkal óvatosabbak


legyenek állításaikban. De miért lehetetlen a fejlődés, ha „az embert tökéletes lényként
teremtették, s csak azután alacsonyodott le”? A fejlődést legjobb esetben csak a külső, fizikai
emberre lehet alkalmazni. Amint az Isis Unveiled-ben megjegyeztük, Darwin fejlődési
elmélete egy középső pontnál kezdődik, ahelyett, hogy az ember kezdeteinél – mint minden
másnál is – az univerzálisból indulna ki. Az Arisztotelész-Bacon-féle módszernek
meglehetnek az előnyei, de kétségtelenül már bebizonyultak a hibái is. Pythagorasz és Platón,
akik az univerzáliákból jöttek lefelé, a modern tudomány fényében mindinkább nagyobb
tudásúaknak tűnnek fel, mint amilyen Arisztotelész volt. Ez utóbbi például elvetette a Föld
forgásának eszméjét, sőt a Föld gömb alakját sem fogadta el, amikor így ír: „Csaknem
mindenki, aki az eget egységességében tanulmányozza, azt tartja, hogy a föld a középpontban
van; az itáliai iskola filozófusai azonban, akiket másként Pythagorasz követőinek neveznek,
éppen az ellenkezőjét tanítják”. Éspedig azért, mert (a) a pythagoraeusok beavatottak voltak
és (b) a deduktív módszert követték. Ezzel szemben Arisztotelész, az induktív módszer atyja,
kifogásolja azokat, akiknek tanításai szerint: „rendszerünk központját a Nap foglalta el, a Föld
pedig csak egy csillag, amely e központ körüli körforgásával hozza létre az éjjelt és a nappalt.
(De Caelo, II. Cap. 13.) Ugyanez a helyzet az emberrel is. A Titkos Tanításban kapott és most
bemutatott elmélet az egyetlen, amely számot tud adni az ember megjelenéséről a földön
anélkül, hogy olyan abszurditásokba esne, hogy az ember teremtését „csoda” által a föld
porából képzelné el, vagy azt a még nagyobb téveszmét követné, amely szerint az ember egy
csipetnyi mész-sóból, az ex-protoplazmikus moneron-ból keletkezett.

A Természetben vezetésként az analógia törvényét kell elfogadnunk, ez az egyedüli


igazi Ariadné fonala, amely elvezethet bennünket a Természet birodalmának útvesztőin a
kezdeti és végső misztériumok felé. A Természet, mint teremtő potencia végtelen, s a
fizikusok egyik generációja sem fog tudni soha eldicsekedni, hogy kimerítette útjainak és
módjainak összességét, bármilyen egységesek is a Természet törvényei. Ha el tudunk képzelni
a csillagközi térben egy hosszú aeon-ok alatt forgó „tűzköd-golyót”, amint fokozatosan

119
bolygóvá, saját fénnyel bíró gömbbé formálódik, s végül embert hordozó világ vagy föld
válik belőle, vagyis a puha, plasztikus anyagból sziklákkal borított bolygó lesz. Ha azt látjuk,
hogy e bolygón minden egy magtalan, kocsonya-szerű foltból fejlődik ki (a moneron
Sarcodéja29 ugyanis ilyenné válik), s a protista állapotból30 kialakul egy állati forma, létrejön a
mezozoikus idők gigantikus csúszómászó szörnyetege, majd elsorvad, a lesz belőle a trópusok
alatt élő (hozzá képest) törpe krokodil, és az általánosan jól ismert gyík.31 Nos, ha mindezt
könnyen el tudjuk képzelni, akkor miért gondoljuk azt, hogy csak az ember kerüli el az
általános törvényt? „Az óriások valának a földön abban az időben” – mondja a Genezis
elismételve az összes keleti szentírások megállapítását. A titánok antropológiai és fiziológiai
tényen alapulnak.

És, amint a kemény páncélú rákféle valamikor egy kocsonyaszerű petty volt, „teljesen
homogén albumin részecske erősen adhéziós állapotban”, ugyanilyen volt a primitív ember
külső burka is, korai „bőr-ruhája”, plusz egy halhatatlan spirituális monád, valamint a burkon
belül egy pszichikus időleges forma és test. A modern kemény felépítésű, úgyszólván minden
éghajlathoz alkalmazkodó izmos ember 25 millió évvel ezelőtt talán éppen olyan volt, mint a
Haeckel-féle moneron, pontosan meghatározva egy „szervek nélküli szervezet”, egy teljesen
homogén szubsztancia, alaktalan testtel belülről, s csak kívülről mutatva emberi formát.

E században semmiféle tudományos embernek nincs joga esztelennek tartani a


brahmanák számadatait a kronológiai kérdésekben, mert saját számításaik sokszor még az
ezoterikus tudomány adatait is túlszárnyalják. Ezt könnyen bemutathatjuk.

Hemholtz a Föld 2.000 °C-ról 200 °C-ra történő lehűlési idejére 350.000.000 évet
számol. A nyugati tudomány (beleértve a geológiát is) általánosan kb. 500 millió évesnek
gondolja bolygónkat (azóta 3-4 milliárd évesnek). Sir Williams Thomson viszont a legkorábbi
növényi élet jelentkezését 100.000.000 évvel ezelőttre teszi, – e megállapítását különben az
ősi feljegyzések tisztelettudóan cáfolják. Ráadásul a tudomány területén az elképzelések
szinte naponként változnak. Néhány geológus viszont ellene van az ilyen időbeli elhatárolá-
soknak. „Volger számításai szerint az általunk ismert kőzet-rétegek kialakulásához szükséges
idő legalábbis 648 millió évre rúg”. Mind az idő, mind pedig a tér végtelen és örök. „A föld,
mint anyagi létezés valóban végtelen, csak a rajta végbement változásokat lehet véges
időszakaszokkal meghatározni.” (Burmeister) „Ezért azt kell feltételeznünk, hogy a csillagos
ég nemcsak térbelileg – amiben különben egy asztronómus sem kételkedik – hanem
időbelileg is kezdet és vég nélküli; vagyis nem teremtés által jött létre, s így elmúlhatatlan.”
(Czolbe)

Czolbe pontosan azt ismétli, amit az okkultisták mondanak. De az árja okkultisták –


mondanák egyesek – semmit sem tudtak ezekről a későbbi elméletekről. Coleman ugyanis ezt
mondja: „Még a Föld gömb-alakjáról sem tudtak”. Erre a Vishnu Purâna olyan választ
tartalmaz, amely bizonyos orientalistákat rendkívüli módon elképesztett.
29
Vagy egy másik, jobban ismert nevén a protoplazma. Ezt a szubsztanciát prof. Dujardin Beaumetz
„sarcode”-nak nevezte el, jóval korábban, mielőtt jelen elnevezési módját megkapta volna.
30
A moneronok valóban protisták. Se nem állatok, se nem növények, ahogy Haeckel írja: „a moneron
egész teste semmi más, mint egyetlen teljesen homogén albumen (fehérje) részecske erősen adhéziós
állapotban”. (Journal of Microscopical Science, 1869. január, 28. oldal.)
31
Nézzük a mezozoikus korok Iguanodon-ját – egy 100 láb hosszú szörnyeteget –, amely a jelen korra
átváltozott a Dél-Amerikában élő kis Iguana gyíkká. A régi korok „óriásairól” szóló népszerű hagyományok,
melyek minden mitológiában, köztük a Bibliában is szerepelnek, valamikor majd mint tények nyernek
bebizonyítást. A természetben az analógia logikája már maga is elfogadtathatná velünk e tradíciókat mint
tudományos tényeket.

120
A Nap, Maitreya, valamennyi dwipa-ban (kontinensen) egyidőben állomásozik, délidőben
éppúgy, mint éjfélkor. De mivel a napfelkelte és a napnyugta mindig egymással szemben van
– s ugyanúgy szemben vannak a világtájak és a keresztező pontok is – az emberek azt
mondják, Maitreya, hogy a nap felkel, ahol ők felkelni látják, és lenyugszik ott, ahol az ő
számukra lebukik a láthatáron. A Nap, amely mindig egy és ugyanazon a helyen áll, nem kel
fel és nem nyugszik le, mert az, amit mi napfelkeltének és napnyugtának nevezünk, semmi
más, mint az, hogy látjuk, és később nem látjuk a napot (Vishnu Purâna, II. köt. VIII. fej.)

Erre jegyzi meg Fitzedward Hall: „Figyelemre méltó e szakasz heliocentrikus


világnézete. Valamivel később azonban erre cáfolat következik”. Szándékos cáfolat, mert ez
titkos templomi tanítás volt. Martin Haug ugyanezt a tanítást egy másik szakaszban fedezte
fel. Tehát felesleges az árjákat rágalmazni.

De térjünk vissza a geológusok és antropológusok kronológiájához. Úgy véljük, hogy


a tudomány nem tudja elfogadhatóan cáfolni az okkultisták felfogását ezen a téren. Egyelőre a
tudomány csak azzal érvelhet, hogy „az emberről, a teremtés legmagasabb rendű lényéről, az
elsődleges sztrátumban semmi nyom sem található, csupán az u. n. alluviális, legfelső
rétegben”. A tudomány azonban egy napon kénytelen lesz elismerni, hogy ebben a Körben az
emlősök családjában az ember nem az utolsó, hanem az első jelentkező. Hasonló felfogást
vitattak meg Franciaországban igen illetékes körökben.

A tudomány nem tudja megcáfolni azt a megállapítást, hogy az ember a Közép-


Harmadkorban élt, egy olyan geológiai korban, amikor a most ismert emlősöknek egyetlen
példánya sem létezhetett. Ezt a megállapítást Quatrefages most bebizonyította.32 De tegyük
fel, hogy az ember létezése az eocén korszak alatt még nincs bebizonyítva, – vajon a kréta kor
óta mennyi idő telt el? Jól tudjuk, hogy csak a legmerészebb biológus veszi magának a
bátorságot, hogy az ember megjelenését a miocén kornál korábbi időszakra tegye. De –
kérdezzük – milyen hosszúságú korok és korszakok teltek el a mezozoikus kor óta? Erre
vonatkozólag – hosszas spekulációk és viták után – a tudomány hallgat, s e tárgyban a
legnagyobb tekintélyek is csak azt felelhetik: „Nem tudjuk”. Ez annyit jelent, hogy ebben a
tárgyban a tudomány emberei sem jelentenek nagyobb tekintélyt, mint a laikusok. Ha prof.
Huxley szerint „a szén-képződés maga hat millió évig tartott”, 33 hány millió évnek kellett
eltelnie a Jura-kortól, vagy az u. n. mezozoikum közepétől – a harmadik faj megjelenésétől –
a miocén korig, amikor a negyedik faj elsüllyedése már bekövetkezett?34

A szerző jól tudja, hogy azok a specialisták, akik a Föld és az ember korára
vonatkozólag a legliberálisabban számoltak, mindig kihívták maguk ellen az óvatosabb
többséget. Ez azonban nem sokat bizonyít, mert hiszen a többség véleménye – idők múltán –
igen ritkán vagy talán sohasem bizonyul helyesnek. Harvey véleményével egyedül állt hosszú
évekig. A gőzhajó szószólói annak a veszélynek voltak kitéve, hogy életüket a
bolondokházában végzik. Mesmert mind a mai napig – Cagliostro-val és St. Germain-nel
együtt – a lexikonok mint sarlatánt és szálhámost emlegetik. És most, hogy Charcot és Richet
beigazolták Mesmer elképzeléseit, s a mesmerizmust új néven, mint hipnotizmust – hamis
orral az ősi arcon – elismerik, mindez nem növeli tiszteletüket a többséggel szemben, amikor
látjuk, hogy ebbe a többségbe tartozók milyen könnyen és természetesen tárgyalják a
„hipnotizmust”, a „telepatikus észleléseket” és egyéb jelenségeket. Röviden úgy beszélnek

32
„Introduction a l'Etude des Races Humaines.”
33
S. Laing: „Modern Science and Modern Thought”, 32. old.
34
Esoteric Buddhism, 70. old.

121
róla, mintha Salamon király óta hittek volna benne, elfelejtve, hogy csak néhány éve
eszelősöknek és szélhámosoknak tartották az ügy szószólóit.35

Ugyanígy várható a gondolkodásmód hirtelen megváltozása azon hosszú korszak


megítélésében is, amelyet az ezoterikus filozófia a szexuális és fiziológiai emberiség
kialakulási korának tart. A jövő tudósainál talán még a következő Stanza is elfogadására talál:

„Az elme-szülöttek, a csontnélküliek létrehozták az akarat-szülötteket, a csontosokat”,


hozzátéve, hogy ez a harmadik faj közepén történt, 18.000.000 évvel ezelőtt.

Ami a XIX. századi gondolkodást illeti, azt a választ fogjuk kapni – még személyes
barátainktól is, akik túlságos tisztelettel viseltetnek a tudomány változékony következtetései
iránt –, hogy ez a megállapítás képtelenség. Még sokkal kevésbé hihetőnek fogják találni azt a
további állítást, hogy az első faj keletkezésének ideje még sok millió évvel ennél is korábbra
tehető. Mert jóllehet a pontos számadatok nincsenek megadva – nyilvánvaló, hogy a kezdeti
Isteni fajok színrelépését nem lelet bizonyítottan a geológia szerint korai szekunder vagy akár
primer korban helyezni – egy dolog mégis világos: a 18.000.000 évnyi időtartamot, amely a
szexuális, fizikai ember korszaka, meg kell sokszorozni, ha azt akarjuk, hogy az ember
spirituális, asztrális és fizikai teljes fejlődési folyamatát magába foglalja. És valóban számos
geológus úgy véli, hogy a negyedkori és harmadkori korszakok tartama megkívánja az ilyen
becslés elfogadását. Az is egészen bizonyos, hogy egy eocénkori ember létezése ellen
semmiféle földi feltételeket nem lehet felhozni, ha egyszer bizonyság merül fel e hipotézis
realitásáról. Azok az okkultisták, akik azt tartják, hogy a fenti adatok messze a szekunder
vagy „mezozoikus” korba visznek bennünket, forduljanak M. de Quatrefages-hoz, aki
bebizonyította, hogy ebben a messze őskorban létezhetett az ember. A legkorábbi gyökér-
fajokra vonatkozólag azonban más a helyzet. Minthogy a szedimentáció elején a földből
feltörő, és az atmoszférában lebegő sűrű szénsavval telített gőzök jelenleg ismert emberi
szervezet fennmaradását lehetetlenné tették, hogyan létezhettek tehát – kérdeznék egyesek –
az ősi emberek? Ez az ellenvetés valójában szóba sem jöhet. Az akkori földi körülmények
nem érintették azt a síkot, amelyen az éterikus asztrális fajok fejlődése végbement. A ciklikus
törvény spirituális árama csak a viszonylagosan közeli geológiai korokban sodorta az
emberiséget a fizikai fejlődés legalacsonyabb síkjára – a durva anyagi kauzalitás síkjára. Azon
ősi korban az embernek csak az asztrális fejlődés volt folyamatban, és a két sík, az asztrális és
a fizikai36 – jóllehet párhuzamosan fejlődött – nem érintkezett közvetlenül egymással.
Nyilvánvaló, hogy egy árnyékszerű éterikus ember szervezete folytán – ha ugyan
szervezetnek nevezhetjük – csak ahhoz a síkhoz kapcsolódik, ahonnan Upadhi-jának
szubsztanciája származik.

35
Ugyanez a sors várja a spiritiszta jelenségeket és minden más, a belső emberre vonatkozó
pszichológiai megnyilvánulásokat. Hume óta, akinek kutatásai egy nihilista idealizmusban kulmináltak, a
pszichológia fokozatosan a teljes materializmus álláspontjára helyezkedett. Hume-et pszichológusnak tartották,
jóllehet a priori tagadta olyan jelenségek létezését, amelyekben ma már milliók – köztük tudósok is – hisznek. A
hylo-idealisták (anyagias idealisták) napjainkban egyszerűen annihilationisták. Spencer pozitivista és Bain
materialista iskolájának semmi közük a metafizikához. Ez pszichizmus, és nem pszichológia. Éppoly kevéssé
hasonlít a vedantai tanításokra amint Schopenhauer és von Hartman pesszimizmusa sem emlékeztet az
ezoterikus filozófiára, az igazi buddhizmus szívére és lelkére.
36
Meg kell jegyezni, hogy jóllehet az Anyag fizikai és asztrális síkjai még a legkorábbi geológiai
korokban is párhuzamosan futottak egymás mellett, de megnyilvánulási fázisaik nem olyanok voltak, mint ma. A
Föld jelenlegi sűrűségi fokát csak 18.000.000 évvel ezelőtt érte el. Azóta mind a fizikai, mind az asztrális síkok
sűrűbbek lettek.

122
Vannak dolgok, amelyek talán még a széles látókörű – de nem mindent látó – modern
természettudósok figyelmét is elkerülhette. És mégis, maga a Természet vállalja magára a
hiányzó láncszem bemutatását. A szabadon gondolkodó, spekulatív kutatóknak választaniuk
kell az ember eredetére vonatkozólag a keleti Titkos Tanítás által adott verzió, a
reménytelenül materialista darwini tan és a bibliai beszámoló között. Választaniuk kell, hogy
elfogadják-e a lelket és a spirituális fejlődést tagadó elméletet, vagy magukévá teszik az
okkult tanítást, amely egyaránt elveti a „speciális teremtést” és az „evolucionisták”
antropogenezisét.

De foglalkozzunk újra a „spontán teremtés” kérdésével; volt idő, amikor az élet –


ahogy a tudomány tanítja – még nem mutatkozott ezen a földi síkon. Volt idő, amikor még a
Haeckel-féle moneron – a protoplazma egyszerű gömböcskéje – sem jelentkezett a tengerek
mélyén. Honnan jött az impulzus, amely a szén, nitrogén, oxigén, stb. molekulákat arra
indította, hogy az Oken által Urschleimnek nevezett, manapság protoplazmának keresztelt,
organikus „nyálkában” rendeződjenek el? Milyenek voltak a moneronok prototípusai? Ezek
legalábbis nem jöhettek földünkre más – már fejlettebb – bolygókról a meteorkövekben,
bármit is mond Sir William Thomson erre vonatkozó valószínűtlen elmélete. De még ha ez
történt volna, ha Földünk csakugyan más bolygókról kapta életcsíra-ellátását, ki vagy mi vitte
ezeket az életcsírákat a többi bolygóra? Ennél a pontnál, ha csak el nem fogadjuk az okkult
tanítást, megint csak egy csodával állunk szemben, vagyis el kell foganunk a személyes,
antropomorf Teremtő elméletét, akinek a monoteisták által megfogalmazott sajátosságai és
lénye éppen úgy ellenkezik a filozófiával és logikával, mint amennyire degradáló magára a
végtelen és univerzális Istenségre, melynek felfoghatatlan nagysága előtt még a legóriásibb
emberi intellektus is törpének érzi magát. Ne legyen tehát a modern filozófus, aki magát
önkényesen az eddig elért emberi intellektualitás legmagasabb fokára állítja, spirituálisan és
intuíció dolgában oly mélyen alatta még az ősi görögök elképzeléseinek is, akik ebben a
vonatkozásban maguk is sokkal alacsonyabb fokon álltak, mint az őskor keleti árja fi-
lozófusai. A hylozoizmus, filozófusan értékelve a panteizmus legmagasabb aspektusa. Ez az
egyedül lehetséges kiút a gyilkos materializmuson alapuló bárgyú ateizmusból és a
monoteisták még együgyűbb antropomorf elképzeléseiből. A hylozoizmus e kettő között áll a
saját teljesen semleges talaján. A hylozoizmus alaptétele, hogy létezik egy abszolút Isteni
Gondolat, amely áthatja azon számtalan aktív és teremtő Erőt vagy „Alkotót”, amely Entitá-
sokat ezen Isteni Gondolat bírja mozgásra, és amely létüket minden vonatkozásban az Isteni
Gondolatnak köszönhetik, bár ez utóbbi személyesen éppoly kevéssé van érdekelve az
Entitásokban vagy azok teremtményeiben, mint a Nap a napraforgóban, s általában az egész
vegetációban. Ilyen „Alkotókról” tudnak az okkultisták, és hisznek bennük, mert a belső
ember felfogja és érzékeli őket. Ezért azt tartják, hogy miután az Abszolút Istenség feltétel és
vonatkozás nélkül kell hogy legyen, az eszme teljes lefokozását jelentené, ha reá mint aktív,
teremtő, egyetlen élő Istenre gondolnánk.37 Az olyan Istenség, amely Térben és Időben
nyilvánul meg – miután e kettő csupán formája ANNAK, ami az Abszolút MINDEN – az
egésznek csupán töredék része lehet. És mivel a „Minden” abszolút voltát tekintve nem
osztható fel, ezért az érzékelt Alkotó (szerintünk Alkotók) legjobb esetben is csak annak
aspektusa lehet. Hogy ugyanazt a hasonlatot használjuk – mely jóllehet alkalmatlan a teljes
eszme kifejezésére, de a jelen esetre megfelel – ezek az Alkotók olyanok, mint sugarak egy
napkorongban, mely természetesen nem tud a sugarak munkájáról, s nincs is érdekelve benne,
jóllehet ezek a sugarak minden tavasszal – a Föld manvantarai hajnalán – közvetítő eszközök

37
Az Abszolútnak Cusa bíboros által történt megfogalmazása és elképzelése csak a nyugati elmét
elégítheti ki, amely saját börtönéről nem tud, és teljesen degenerálódott a skolasztikus és teológus szofisztika
hosszú századai alatt. De „az Abszolútról szóló legújabb filozófia”, amelyet Sir William Hamilton Cusa számára
megfogalmazott, sohasem fogja kielégíteni a hindu vedantin sokkal inkább metafizikai beállítottságú elméjét.

123
lesznek, hogy felébresszék, és megtermékenyítsék a Természet alvó vitalitását és annak
differenciált anyagát. Ezt olyan jól megértették az ősi korokban, hogy még a mérsékelten
vallásos Arisztotelész is azt jegyezte meg, hogy olyanféle munka, mint a közvetlen teremtés
teljességgel nem illő Istenhez – άπρεπέρ τώ Θεώ. Platón és más filozófusok ugyanezt
tanították: az istenség nem teremthet saját kezével – αύτουρνείν άπαντα. Ezt nevezi Cudworth
„hylozoizmusnak”. Mint ahogy Laertius szerint az öreg Zeno is ezt mondja:

A Természet a fejlődési elvek szerinti önmagától mozgó szokás; tökéletesíti és magába zárja
azokat a dolgokat, melyeket meghatározott időben, kitermel, s működése megfelel annak,
amelyből kiválasztódott.38

Térjünk most vissza tárgyunkhoz, újra átgondolva azt. Valóban, ha azokban a


korokban olyan növényzet volt, amely fennmaradhatott az akkori ártalmas környezetben, és
ha még állatok is éltek, melyeknek vizes szervezete kifejlődhetett az akkori állítólag oxigén-
szegény klímában, – miért ne lehetett volna emberi élet is egy kezdeti fizikai formában,
vagyis egy olyan faj, melynek tagjai alkalmazkodtak azon geológiai korszakhoz és környe-
zetükhöz? De különben is, a tudomány maga is bevallja, hogy semmit sem tud a geológiai
korszakok igazi tartamáról.

A fő kérdés azonban az, hogy az azoikus kornak nevezett időtől kezdve vajon igazán
olyan atmoszféra volt-e a földön, mint amilyent a természettudósok feltételeznek. Nem
minden fizikus osztja ezt a nézetet. Ha a szerző a Titkos Tanítás adatait éppen az egzakt
tudománnyal akarná alátámasztani, mi sem lenne könnyebb, mint néhány fizikus felfogása
alapján bemutatni, hogy az atmoszféra alig változott az óceánok első kondenzációja óta,
vagyis a laurenti periódus, a pyrolithikus kor óta. Mindenesetre ezt a nézetet vallják Blanchar,
S. Meunier, sőt maga Bischof is, amint ez utóbbiak a bazaltokkal végzett kísérleteivel
bizonyítja. Mert ha hinnénk a tudósok többségének az elemi szénnel és nitrogénnel teljesen
telített mérges gázok és elemek mennyiségére vonatkozólag, amelyeken szerintük a növényi
és állati világ akkoriban élt, gyarapodott és fejlődött, akkor arra a különös következtetésre
kellene jutnunk, hogy azon időkben az óceánok nem vízből, hanem folyékony széndioxidból
álltak. Ilyen természeti elem feltételezésével pedig kétséges, – amint azt Blanchard
bebizonyította – hogy a vérteshalak, vagy akár maguk a primitív trilobiták létezhettek volna a
primer kor óceánjaiban, nem is szólva a sziluri kor tengereiről.

Az emberiség legkorábbi fajának létezéséhez szükséges feltételek azonban nem


kívántak meg semmiféle egyszerű vagy összetett természeti elemet. Amit már a kezdetben is
leszögeztünk, most is fenntartjuk. Annak a spirituális éterikus lénynek, aki a Földtől távoli
Tereken élt, még mielőtt az első csillagközi „kocsonyaszerű folt” kifejlődött volna a nyers
kozmikus anyag óceánjában – billió és trillió évekkel azelőtt, hogy a Földnek nevezett petty a
végtelenben létrejött volna, és kifejlesztette volna saját cseppjeiben (mondjuk óceánjaiban) a
moneronokat – nem volt szüksége semmiféle „elemre”. A „puha csonttal bíró Manu” könnyen
ellehetett kalcium foszfát nélkül, hiszen nem voltak csontjai, legfeljebb csak képletes
értelemben. És amíg maguknak a moneronoknak is homogén összetételük ellenére is –
szükségük volt fizikai életkörülményekre, hogy tovább fejlődhessenek, az a Lény, akiből a
primitív ember és az „Ember Atyja” lett, miután előzőleg a tudomány által elképzelhetetlen
létezési síkokon fejlődött, nyugodtan érzéketlen maradhatott bármilyen atmoszférikus
körülmények között. Az a primitív ős, akit Brasseur de Bourbourg a Popul Vuh-ban leír, s aki
a mexikói legenda szerint ugyanolyan könnyedséggel élt és mozgott a föld alatt, vízben és a
föld felett, a mi szövegeink szerint csak a második és a korai harmadik fajnak felel meg. És ha

38
Cudworth: „Intellectual System”, I. 328.

124
a Természet három birodalma az özönvíz előtti korokban annyira más volt, miért ne állhatott
volna az ember olyan atomkombinációkból és anyagokból, amelyek a mai fizikai tudomány
számára teljesen ismeretlenek? A ma ismert és jóformán megszámlálhatatlan változatosságú
és fajtájú növények és állatok a tudományos feltevés szerint primitív és kisszámú organikus
formákból fejlődtek ki. Miért ne történhetett volna ugyanez az emberek, az elemek és más
egyebek esetében is? Amint a Kommentár mondja:

Az univerzális Genezis elindult az Egyből, feloszlik Háromra, majd Ötre, s végül a Hétben
kulminál, hogy visszatérjen a Négybe, a Háromba és az Egybe.

125
7. STANZA

A FÉL-ISTENI FAJOKTÓL KEZDVE AZ ELSŐ EMBERI


FAJOKIG

24. A magasabb Teremtők gőgjükben visszautasítják a „Jóga Fiai” által


kiformált formákat. 25. Nem akarnak a korai „Tojásból szülöttek”-be
inkarnálódni. 26. A későbbi androgünöket választják. 27. Az első, elmével bíró
ember.

24. A Bölcsesség Fiai, az Éjszaka Fiai, (Akik akkor származtak Brahma testéből, amikor az
Éjszaka lett) készen az újraszületésre, lejöttek. Látták az egyharmad (még értelem nélküli
faj) rút (intellektuálisan) formát. (a) „Mi választhatunk”, mondták az Urak, „mi bölcsek
vagyunk”. Egyesek beléptek a chhayak-ba. Egyesek szikrát lövelltek. Egyesek
késlekedtek a negyedikig (fajig). Saját esszenciájukból töltötték (erősítették) Kámát (a
vágy eszközét). Akik csak egy szikrát kaptak, (magasabb) tudás nélkül maradtak. A
szikra csak pislákolt (b). Egyharmad részük elme nélküli maradt. Jiváik (monádjaik)
nem voltak készen. Ezeket félretették a hét (primitív emberfaj) közé. Ezek szűk-fejűek
lettek. Egyharmad rész készen volt. „Ezekben fogunk lakozni” – mondták a Láng Urai
és a Sötét Bölcsesség Urai (c).

Ebben a Stanzában benne van a rossz misztériumainak teljes kulcsa, az Angyalok u. n.


Bukása és még sok más probléma magyarázata, amelyeken emberemlékezet óta tépelődtek a
filozófusok. Megoldja az intellektuális képességek újra meg újra jelentkező
egyenlőtlenségének, a születési vagy társadalmi helyzetből folyó különbözőségeknek titkát és
logikus magyarázattal szolgál az utána következő aeonok érthetetlen karmikus lefolyására
nézve. Most megpróbáljuk e nehézségekben bővelkedő tárgyra vonatkozólag a lehető legjobb
magyarázatot adni.

(a) Egészen a negyedik körig, sőt ebben a körben is egészen a harmadik faj későbbi
idejéig, az ember – ha ugyan ezt a félrevezető nevet adhatjuk azoknak a folytonosan változó
formáknak, amelyekbe a monádok az elmúlt három körben és a jelenlegi kör kezdeti két és
fél fajában beleöltöztek – intellektuális szempontból mindössze csak egy állat. Az ember csak
a jelenlegi középső körben fejleszti ki magában teljesen a negyedik princípiumot, mint az
ötödik princípium megfelelő eszközét. De a manasz viszonylag teljes kifejlődése csak a kö-
vetkező körben várható, amikor alkalma lesz tökéletesen istenivé válni, a körök végéig. Amint
Christian Schoettgen mondja a Horae Hebraicae művében, az első földi Ádám „csak az élet
leheletét” kapta meg, - a Nephesh-t, de nem az élő lelket.

(b) Itt az alsóbbrendű fajokról van szó, melyekhez hasonlók még mindig vannak, mint
pl. a hamarosan kihaló ausztráliaiak, egyes afrikai és csendes-óceáni törzsek. „Nem voltak
készen” – annyit jelent, hogy e monádok karmikus fejlődése még nem tette alkalmassá őket
arra, hogy olyan emberi formákat foglaljanak el, amelyek magasabb intellektuális fajok
inkarnációjára voltak szánva. Ezt azonban később megmagyarázzuk.

(c) A Zohar „Fekete Tűz”-ről beszél, amely az Abszolút Világosság, Bölcsesség. Egyesek az
ősi teológiai előítéletből kiindulva azt mondhatnák: „Az Asurák a pártütő Dévák, az Istenek
ellenfelei, tehát ördögök és gonosz szellemek”. Válaszunk erre: az ezoterikus filozófia nem

126
ismeri el a természetben sem a jót, sem a rosszat per se, mint egymástól függetlenül létezőket.
A kozmoszra vonatkoztatva mindkettő az ellentétek vagy kontrasztok szükségességéből ered,
az emberre vonatkoztatva pedig a jó és a rossz az emberi természetben, az ember tu-
datlanságában és szenvedélyeiben gyökerezik. Nincsenek ördögök, vagyis tökéletesen elfajult
lények, mint ahogy nincsenek teljesen tökéletes angyalok sem, bár léteznek lények, akiket a
Világosság és a Sötétség Szellemeinek nevezhetnénk. Így pl. LUCIFER – a spirituális
megvilágosodás és a szabad gondolkodás szelleme – átvitt értelemben egy világítótorony,
amely az embert az Élet szirtjei és homokzátonyai között útba igazítja. Lucifer legmagasabb
aspektusában a Logosz, legalacsonyabb aspektusában pedig a „Sátán”, s mindezek az
aspektusok visszatükröződnek saját Egónkban. Lactantius, amikor Krisztus természetéről
szólott, a Logosz – az Ige - jelentését is magyarázza: „Sátán elsőszülött testvére, és minden
teremtmények elseje”. (Inst. Div. II. köt. VIII. idézi: Myer: Qabbalah, 116.)

A Vishnu Purâna leírásában a legkorábbi teremtmények az Arvaksroták voltak,


kanyargós emésztőcsatornákkal: (Ezeknek) „belső megnyilvánulásaik voltak, de saját
fajtájukról és természetükről kölcsönösen nem tudtak”. A huszonnyolc féle Badha vagy
„tökéletlenség” nem vonatkozik – mint Wilson gondolta – a jelenleg ismert és általa felsorolt
állatokra,1 mert ezek nem léteztek azokban a geológiai korokban. A Vishnu Purânából
világosan kitűnik ez, ebben az első teremtmények „Az ötszörösen mozdulatlan alkotás”,
vagyis az ásványok és a növények, azután jönnek a mesés állatok, a Tiryaksroták, a mélység
szörnyei, akiket az „Urak” legyilkoltak, amint ez a 2. és 3. Stanzában olvasható. Azután
következtek az Urdhwasroták, a boldog égi lények, akik ambrózián éltek. Utoljára pedig az
Arvaksroták, emberi lények, – Brahmâ u. n. hetedik teremtése. De ezek a „teremtések” – az
utolsót is beleértve – nem ezen a bolygón történtek, jóllehet másutt megtörténhettek. Ezen a
Földön nem Brahmâ teremt dolgokat és embereket, hanem a Prajâpatik – a létezés és földi
teremtés urainak vezetője és ura.2 Brahmâ parancsárnak engedelmeskedve Daksha – a földi
teremtők és nemzők, köztük a Pitrik szintézise vagy összessége - megteremtette a
felsőbbrendű és alsóbbrendű (vara és avara) dolgokat – az a „putra leszármazottakra”
vonatkozik - továbbá a „kétlábúakat és négylábúakat, majd ezt követően akaratából (az
Akarat és Jóga Fiaira utalva) létrehozta a női nemhez tartozókat” – vagyis szétválasztotta az
androgüneket. Itt – újra – azt halljuk, hogy a „kétlábúak” vagyis az emberek korábban léptek
a színre, mint a „négylábúak”, – ahogy ezt az ezoterikus tanítások is állítják. (Lásd a XII.
Stanzát, ahol ezt elmagyarázzuk.)

Minthogy az exoterikus beszámolókban az Asurák az első lények, akik az „éjszaka


testéből” keletkeztek, míg a Pitrik a Szürkületből származtak, az „isteneket” pedig Parâshara –
a Vishnu Purânaban – a kettő közé helyez, mutatván, hogy azok a „nappal-testből” jöttek elő,
– könnyen fel lehet ismerni azt a határozott törekvést, hogy a teremtés sorrendjét eltitkolják.
Az ember – az Arvaksrota – a „Hajnal-testből” származik, de más helyen is utalnak az
emberre, amikor Brahmâ, a Világ Teremtője, „vad lényeket teremt, akik kifejezett Bhûták és
húsevők voltak”, vagy ahogy a szövegben áll: „félelmes szörnyek, majom-színűek és
vérengzők”.3 Ezzel szemben a Rakshasákat rendszerint „gonosz szellemeknek” és az „istenek
ellenségeinek” fordítják, s így azonosíthatók az Asurákkal. A Ramâyanában, amikor
Hanuman felfedezi
az ellenséget Lankában, Rakshasákat talál ott, kiknek némelyike förtelmes, „míg másokra
gyönyörűséggel lehetett tekinteni”, végül pedig a Vishnu Purânában közvetlen utalás van
arra, hogy ők lettek az „Emberiség” vagy Brahmâ Megváltói.

1
Lásd I. kötet, V. fejezet, 71. oldal.
2
„Vishnu Purâna”, I. kötet, XV. fejezet.
3
Ugyanott, I. kötet, V. fejezet.

127
Az allegória igen leleményes. A nagy intellektus és a túl sok tudás kétélű fegyver, jóra
és rosszra egyformán használható eszköz. Ha ezek a tulajdonságok önzéssel párosulnak,
tulajdonosuk az egész emberiséget arra fogja felhasználni, hogy önmagát felmagasztalja, és
céljait elérje; ha pedig önzetlen, emberbaráti célokra irányulnak, akkor a tömegek
megváltásának eszközévé lesznek. Az azonban bizonyos, hogy ha az öntudatosság és az
intellektus hiányzik ez emberből, akkor abból idióta, embertestű állat lesz. Brahmâ annyi,
mint Mahat, az Egyetemes Elme, s ezért a Rakshasák közül a túlságosan önzők teljesen
birtokolni szeretnék, másként „fölfalni” szeretnék Mahat-ot. Az allegória félreérthetetlen.

Az ezoterikus filozófia mindenesetre azonosítja a pre-brahmani Asurákat, Rudrákat, 4


Rakshasákat és az allegóriákban szereplő valamennyi, az istenek ellen támadó „ellenséget” az
Egókkal, akik a harmadik faj még értelmetlen emberében inkarnálódva ezt tudatosan halha-
tatlanná tették. Ezek az Egók tehát inkarnációik folyamata alatt az igazi kettős Logoszt, – az
emberben megnyilvánuló, konfliktus-teremtő, két-arcú isteni princípiumot jelentik. Az alábbi
Kommentár és a következő Stanzák kétségtelenül jobban megvilágítják ezt a nehéz tant, – a
szerző azonban nem érzi feljogosítva magát arra, hogy azt teljes egészében közreadja. A fajok
sorrendjéről különben a Kommentár azt mondja:

E Földön először az ÖNMAGUKTÓL LÉTEZŐK jelennek meg, a „Spirituális életek”, az


abszolút AKARAT és a TÖRVÉNY által kiárasztva a világok újraszületéseinek hajnalán. Ezek
az ÉLETEK az isteni „SHISTA” (a Mag-Manuk, vagyis Prajâpatik és a Pitrik).

Ezekből jönnek elő:

1. Az első faj, az „Önszülték”, akik nemzőiknek (asztrális) árnyékai. A test semmiféle


értelemmel (elme, intelligencia és akarat) nem bírt. A Belső Lény (a magasabb Én, vagy a
monád) jóllehet benne volt a földi testben, nem kapcsolódott hozzá. Az összekötő kapocs, a
Manasz még nem volt jelen.

4
Akiket a Manu „atyai nagyatyáknak” (III. 284.) hív. A Rudrák Rudra-Shivának, a „pusztító istennek”,
s egyben a nagy Jóginak és aszkétának hét megnyilvánulását jelenti.

128
2. Az elsőből (fajból) áradt ki a második, az u. n. „Izzadság-szülték”5 és a
„Csontnélküliek”. Ez a második gyökérfaj, amelyet a Megtartók (Râkshasák)6 és ez in-
karnálódó Istenek (Asurák és Kumârák) elláttak az első primitív és gyenge szikrával (az
intelligencia csírájával)... Azután ezekből következett:

3. A harmadik gyökér faj, a „kettős” (Androgünök). Ennek első fajai puszta burkok
voltak, míg az utolsó fajt a Dhyanik „lakták” (vagyis lelkesítették).

Amint már fent megállapítottuk, a második faj – nem-nélküli lévén – saját magából
keletkezett; a harmadik, az androgün faj kezdetben ugyanígy, ehhez hasonló, de már sokkal
bonyolultabb módszerrel jött létre. Amint a Kommentárok leírják, ezen faj legkorábbi
egyedei:
5
Az élet és az emberi faj keletkezését ilyen lehetetlenül tudományellenesen leírni – szemben a modern
embertannal – annyi, mint vállalni az azonnali lebunkózást. Az ezoterikus tan azonban szembenéz ezzel a
veszéllyel, sőt felszólítja a pártatlan olvasót, hasonlítsa össze a fenti hipotézist (ha ugyan az) a tudomány
világában hamarosan sarkigazsággá váló Haeckel-féle elmélettel, amelyet szó szerint idézünk:
„Hogyan keletkezett az élet, a szervezetek élő világa? És speciálisan: Hogyan keletkezett az emberi faj?
E két kérdés közül az elsőt – az élőlények első megjelenésére vonatkozót – csak empirikusan (!!) lehet eldönteni,
vagyis az u. n. archibiózis, az ősnemzés vagy az elképzelhető legegyszerűbb organizmusok spontán
teremtésének bizonyítékával. Ilyen egyszerű organizmusok a moneronok (protogének, protamőbák, protomísák,
vampírellák), a protoplazma rendkívül egyszerű mikroszkopikus tömegei, struktúra és szervezet nélkül, amelyek
osztódással reprodukálják önmagukat és táplálkoznak. Ilyen kezdetleges szervezetű moneront fedezett fel a
hírneves angol zoológus, Huxley, s elnevezte azt Bathybius Haeckelii-nek. Ez a moneron olyan, mint egy sűrű
protoplazma burok, s az óceánok 1000 – 10.000 méternyim igen nagy mélységeiben található. Igaz, hogy
mindeddig nem sikerült az ilyen moneronok keletkezését ténylegesen megfigyelni, de nincs semmi ténylegesen
lehetetlen egy ilyen fejlődés feltételezésében.” (The Pedigree of Man, Aveling ford. 33. old.)
Minthogy a Bathybius protoplazmáról újabban az derült ki, hogy egyáltalán nem szerves szubsztancia,
ehhez tehát nincs sok hozzáfűzni valónk. A következő megállapításra érdemes több időt szentelni. „Így tehát az
ember is kétségtelenül (Haeckel és a hozzá hasonlók elképzelése szerint) a progresszív átalakulás útján az
alsóbbrendű emlősökből, a korai majomszerű állatokból, az emberszabású majmokból, a még korábbi
erszényesekből, kétéltűekből, halakból eredt”, s mindezt „a természeti erők sorozata irányítás nélkül hozta létre
… céltalanul és terv nélkül működve” (36. oldal)
A fent idézett megállapítások saját magukban hordják kritikájukat. Tudományos igénnyel olyat akarnak
tanítani, amit mindeddig „nem sikerült ténylegesen megfigyelni”. A tudománnyal megtagadtatják az intelligens
jellegű jelenséget, a formától és anyagtól független vitális erő létezését és tudományosabbnak tartják „a
természeti erők vak, céltalan és tervszerűtlen munkájából” létrejövő csodával határos eredményről szóló tanítást.
Ha ez így áll, akkor kénytelenek leszünk azt hinni, hogy bizonyos kimagasló tudósokat vakon vezetik az
elméjükben működő pszicho-mechanikus erők, egymás iránti kölcsönös csodálatuk oltárán feláldozva a logikát
és a józan észt. Miért tartják oly nagyon tudományos hipotézisnek azt, hogy a protoplazmikus moneron hozza
létre önosztódással az első élőlényt, és miért bélyegzik tudományellenes babonának azt a tant, hogy az éterikus
pre-humán faj az ősi embereket ugyanezen a módon hozta létre? Vagy csak a materializmus kapott kizárólagos
jogosítványt a tudományra?
6
A Himaláján túl a Râkshasákat, akiket az indiai népszerű teológiában démonoknak tekintenek,
„megtartók”-nak nevezik. Ez a kettős értelem egy filozófiai allegóriából ered, amelyet a Purânákban
különbözőképpen mondanak el. A Vishnu Purânában azt halljuk, hogy amikor Brahmâ megteremtette a
démonokat, a yakshákat (yaksh = enni) és a Râkshasákat, e két démonfajta megszületvén fel akarta falni
Teremtőjét, közülük azokat, akik így kiáltottak fel „Nem úgy: oh, váltsátok (tartsátok) meg őt!” - Râkshasáknak
nevezték. (Wilson I. köt. 82. old.) A Bhagavata Purâna (III. 20. 19-21; Wilson, u.ott) másként mondja el az
allegóriát. Brahmâ átalakította magát éjszakává, (vagy tudatlansággá), melynek teste volt. Ezt a Yakshák és
Râkshasák megragadták, s így kiáltottak fel: „Ne kíméljük, faljuk fel!” Brahmâ erre felkiáltott: „Ne faljatok fel,
kíméljetek engem.” Ennek természetesen belső értelme van. Az „Éjszaka-test” a tudatlanság sötétsége, valamint
a hallgatás és a titoktartásé. A Râkshasák pedig majdnem minden esetben mint jógik, ájtatos saddhuk és
beavatottak szerepelnek, ami kissé szokatlan elfoglaltság egy démon számára. Az allegória értelme tehát az,
hogy jóllehet megvan reá a hatalmunk, hogy eloszlassuk, „felfaljuk” a tudatlanság sötétségét, de ugyanakkor meg
kell őriznünk a szent Igazságot a profanizálástól. „Brahmâ csak a brahmanák számára van” – mondta ez a büszke
kaszt. A mese erkölcsi jelentése nyilvánvaló.

129
A „Passzív Jóga Fiai”7 voltak. A Második Manushyákból (emberi fajból) keletkeztek,
és tojásról szaporodtak. Testükből a szaporodási időben tojásformájú emanációk áradtak ki, s
a kis, gömbszerű magvak nagy, puha, tojásszerű eszközzé fejlődtek, fokozatosan
megkeményedtek, s végül – egy vemhességi periódus után - meghasadtak, és a fiatal emberi
állat segítség nélkül jött elő belőle, akárcsak jelenlegi fajunkban a madarak.

Az olvasó számára ez bizonyára nevetségesen abszurdnak fog feltűnni. Mindazonáltal,


ez pontosan követi a fejlődési analógia vonalát, amelyet a tudomány az élő állatfajok
fejlődésénél észlelt. Először a moneron-szerű szaporodás „önosztódás” formájában, majd
néhány közbeeső fokozat után jön a tojásról való szaporodás, mint a csúszómászóknál vagy
madaraknál. És végül az emlősök, amelyek fiaikat eleventojó módszerrel hozzák létre.

Ha az „eleventojó” kifejezést alkalmazzuk néhány halra és csúszómászóra, amelyek


tojásaikat testükben törik fel, miért ne alkalmazhatnánk ugyanezt a kifejezést a nőstény
emlősök – köztük a nők – esetére is? A pete, amelyben a megtermékenyítés után a foetus
kifejlődik, tulajdonképpen egy tojás.

Mindenesetre, ez az elképzelés sokkal filozofikusabb, mint az, hogy Éva egy


előzmények nélkül teremtett placentával szüli meg Káint, csak azért, mert evett az „almából”.
Hiszen a legkorábbi emlősök, az erszényes állatok még nem is méhhel szaporodtak.

Végül pedig a szaporodás módjainak progresszív rendje, úgy ahogy azt a tudomány
feltárta, a legragyogóbb igazolása az ezoterikus etnológiának. (Lásd különösen Schmidt:
Doctrine of Descent of Darwinism, 39. és köv. old; továbbá Laing: A Modern Zoroastrian,
102-11. old.) Most pedig csoportosítsuk az adatokat, az általunk mondottak bizonyítására.

1. Osztódással való szaporodás


a.) Pl. a protoplazma homogén szemcséjének két részre osztódása a moneron vagy
amőba esetében.
b.) Pl. a magszerű sejt osztódása, amelyben a sejtmag két újabb maggá hasad, s ezek
vagy az eredeti sejtfalon belül fejlődnek ki, vagy pedig azt feltépve azon kívül szaporodnak,
mint független egyedek. (Lásd az első gyökérfajt.)

2. Sarjadzás
A szülő-szervezet egy kis része kidudorodik a felületen, és végül elválik tőle, s
felnövekszik az eredeti szervezet nagyságára. Pl. sok növény, tengeri anemóna, stb. (Lásd a
második gyökérfajt.)8

3. Spórák
A szülő-szervezet kivet magából egyetlen sejtet, amelyből a szülő-szervezethez
hasonló soksejtű szervezet keletkezik. Lásd a baktériumokat és mohaféléket.

4. Közbeeső hermafroditaság
7
A Titkos Tanítás szerint az ember fokozatos kifejlődése úgy történt, hogy valamennyi későbbi (a
beavatatlanok számára a legkorábbi) fajok fizikailag a korai negyedik fajból származtak. Jelen generációink –
különösen pedig a keleti árja fajok – spirituális őseit azonban abban az al-fajban kell keresni, amely a
szexuálisan szétvált fajt megelőzte. Weber elképzelése, hogy az indogermán faj megelőzte az árja védikus fajt,
az okkultista számára hallatlanul groteszk.
8
A magasabbrendű állatoknál minden gyógyulási folyamat és forradás – a kétéltűeknél még a csonkult végtagok
kinövése is – osztódással és az alapvető morfológiai elemek sarjadzásával megy végbe.

130
A hím- és női szervek ugyanabban az egyénben megtalálhatók. Pl. a növények és
férgek legnagyobb része, kígyók, stb.; a sarjadzáshoz kapcsolódik. (Lásd a második és a korai
harmadik gyökérfajt.)

5. Valódi szexuális egyesülés


(Lásd a késői harmadik gyökérfajt.)

Most az emberi faj kettős fejlődésének egy igen fontos pontját fogjuk megvizsgálni. A
Bölcsesség Fiai, vagy a spirituális Dhyanik az anyaggal való kapcsolatuk révén
„intellektuálisakká” váltak, minthogy már korábbi inkarnációs ciklusok alatt elérték az
intellektus azon fokát, amelyen független és öntudatos entitásokká válhattak az anyagnak
ezen a síkján. Újraszületésük kizárólag karmikus okok folytán történt. Beléptek azokba, akik
„készen” voltak, s amint már fent említettük, arhátokká, vagy bölcsekké váltak. Itt további
magyarázatra van szükség.

Ez nem azt jelenti, hogy a monádok beléptek olyan formákba, amelyekben már más
monádok voltak. A belépő monádok „esszenciák”, „intelligenciák” és tudatos szellemek
voltak, entitások, amelyek még tudatosabbakká akartak válni azáltal, hogy egyesülnek a
fejlettebb anyaggal. Esszenciájuk túlságosan tiszta volt ahhoz, hogy az univerzális
esszenciától függetlenül létezzen; de „Egójuk”, vagyis manaszuk (minthogy Manasaputrának,
Mahatból vagy Brahmâtól születettnek hívták őket) át kellett, hogy menjen a korai emberi
tapasztalatokon, hogy ezáltal tökéletesen bölcs legyen, s hogy elindulhasson a visszatérés
felfelé tartó ciklusán. A monádok nem különálló elhatárolt vagy kondicionált princípiumok,
hanem az egyetlen univerzális abszolút Princípium sugarai csupán. Ha egy sötét szobába
valamilyen hasadékon bejut egy napsugár pászma, amelyet azon a helyen egy másik pászma
követ, akkor abból nem két sugár lesz, hanem egyetlen felerősített sugár. A természeti törvény
folyamata azt hozza magával, hogy az ember csak a hetedik kör hetedik fajában válhat
tökéletes hetes lénnyé. De születésétől kezdve mindezek a princípiumok látensen benne
vannak. A fejlődési törvény szerint az ember ötödik princípiumának (a manasznak) teljes
kifejlődését csak az ötödik körben érheti el. Saját fajunkban rendellenesnek tekinthetők az
időnap előtt (spirituális síkon) kifejlődött intellektusok; ők azok, akiket „ötödik körbelieknek”
neveztünk. Még az eljövendő hetedik fajban is, a negyedik kör vége felé, jóllehet négy alsó
princípiumunk teljesen kifejlődik, a manasz viszont csak aránylagosan fejlett. Ez a korlátozás
azonban csak a spirituális fejlődésre vonatkozik. Az intellektuális fejlettség a fizikai síkon a
negyedik gyökérfaj folyamán már bekövetkezett. Azok, akik „félig voltak készen”, akik „csak
egy szikrát” kaptak, képezik az átlag emberiséget. Ezeknek a jelenlegi manvantárai fejlődés
alatt kell megszerezniük az intellektualitást, s ha ez megtörténik, akkor a következő
Manvantárában készen lesznek arra, hogy teljesen befogadják a „Bölcsesség Fiait”. Akik
pedig „egyáltalában nem voltak készen”, a legkésőbbi monádok, akik éppen hogy csak ki-
fejlődtek legutolsó és átmeneti alacsonyrendű állati formáikból a harmadik kör vége felé,
ezekből lettek a „szűk-fejűek”, ahogy a Stanza mondja. Ez a magyarázata annak a különben
megokolhatatlan intellektuális különbségeknek az emberi fajokban még ma is, - lásd pl. a bus-
man vademberek és az európai fajok közötti különbséget. Azok a vad törzsek, amelyeknek
észbeli képességei igen kevéssé hagyják el az állati színvonalat, nem tekinthetők
kitagadottaknak vagy mostohagyerekeknek, mint egyesek gondolnák. Ezek egyszerűen csak a
legkésőbb érkezettek az emberi monádok között, akik „nem voltak készen”. Ezeknek a
monádoknak a jelen körben, valamint a három hátralévő bolygón – tehát a létezés négy
különböző síkján – annyira kell kifejlődniük, hogy elérjék az átlagos emberi szintet, mire az
ötödik körbe érkeznek. Még egy megjegyzés talán hasznos lesz, mint gondolkodási anyag
ezzel kapcsolatban a kutató számára. Az emberiség legalsóbbrendű fajtáinak monádjai –

131
vagyis a „szűk agyvelejű”9 vadak a Csendes-óceán déli szigetvilágában, egyes afrikai és
ausztrálisi törzsek – amikor mint emberek először megszülettek, nem hoztak magukkal
kidolgozni való karmát, mint az intelligencia dolgában kedvezőbb testvéreik már karmikus
adósságokkal születtek. Az előbbiek most szövik csak karmájukat, míg az utóbbiak a múlt, a
jelen és a jövő karmája terheli. Ebből a szempontból a szegény vadember sokkal
szerencsésebb, mint a civilizált országok legnagyobb géniusza.

Mielőtt további különös tanításokat adnánk, álljunk meg egy pillanatra. Nézzük meg,
vajon a mi antropogenézisünkben található hihetetlen elképzelések lehetőségét mennyiben
engedik meg, vagy éppen támasztják alá a régi írások, vagy a tudomány maga.

Összefoglalva az eddig mondottakat, úgy találjuk, hogy a Titkos Tanítás szerint az


ember: 1. poligenetikus eredetű. 2. Átment a szaporodás legkülönbözőbb módjain, s csak
azután tért át az emberiségnél jelenleg általános szaporodási módra. 3. Az állatok fejlődése –
elsősorban az emlősöké – nem előzte meg, hanem követte az ember fejlődését. Mindez
homlokegyenest ellenkezik a manapság általánosan elfogadott fejlődési elméletekkel, és az
embernek állati ősből való származtatásával.

Először is adjuk meg a császárnak, ami a császáré, s ezért vizsgáljuk meg, milyen
elfogadásra találna a tudósok között a poligenetikus származás.

A darwini fejlődéstan híveinek többsége hajlamos a fajok eredetének kérdésében a


poligenetikus magyarázat elfogadására. De ebben is, mint sok más kérdésben, a tudósok
között teljes összevisszaság van: csak abban egyeznek meg, hogy nem értenek egyet
egymással.

„Vajon az ember egyetlen emberpárból vagy több csoportból ered, – monogenézisről


vagy poligenézisről van szó? Amennyiben egyáltalán véleményt lehet nyilvánítani olyan
dologról, amely a tanúk (?) hiányában örökre ismeretlen marad (?), a második feltevés sokkal
valószínűbbnek látszik.”10 Abel Hovelacque „Science of Language” című művében hasonló
következtetésre jut, a nyelvész által hozzáférhető bizonyítékokra támaszkodva.

A British Association összejövetelén tartott előadásában W. H. Flower professzor e


kérdéssel kapcsolatban a következőket jegyezte meg:

„A leginkább összhangban lévő elmélet az emberi fajok megoszlására és jelenleg


ismert jellegzetességeire vonatkozólag... a monogenetikus hipotézis módosítása (!). Mielőtt
hozzáfognánk azon nehéz kérdés tárgyalásához, hogy milyen módon jelent meg az ember
legelőször a földön, először is mérhetetlen hosszú múltat kell számára feltételeznünk, olyat,
amelyet semmiképpen sem lehet történelmileg megmérni. Ha hozzá tudnánk jutni egy teljes
őslénytani feljegyzéshez, akkor az ember történetét rekonstruálni lehetne, de ilyesféle
feljegyzésre nem számíthatunk.”

9
Ez a kifejezés nem a hosszúfejű vagy rövidfejű vagy kisebb űrtartalmú koponyára vonatkozik.
Egyszerűen csak általános intelligencia-hiányt jelent. Az elmélet különben, amely az intellektuális képességet a
koponya térfogatával akarja meghatározni, képtelenül illogikus mindazok számára, akik e kérdést
tanulmányozták. A kőkorszakbeli koponyák térfogata inkább fölötte, mint alatta áll a modern emberének, az
afrikai fajok – köztük a busmanok – koponyája pedig nagyjában egy köbhüvelykkel nagyobb, mint az átlagos
francia férfiaké. De az utóbbiak között is van különbség pl. a párizsiak koponyatérfogata jelenleg átlagban 1437
köbhüvelyk, az Auvergne-vidékieké pedig 1523.
10
A. Lefevre, „Philosophy”, 498. oldal

132
Egy ilyen nyilatkozat mindenesetre alapjaiban támadja meg a fizikai evolucionisták
dogmatizmusát, és széles teret nyit az okkult spekulációknak. A darwini elmélet ellenfelei
most is és a múltban is a poligenézis támogatói voltak. Olyan „intellektuális óriások”, mint
John Crawford és James Hunt megtárgyalták ezt a problémát, és a poligenézis mellett
nyilatkoztak. Az ő idejükben a közhangulat általában inkább támogatta, mint ellenezte ezt az
elméletet. Csak 1864-ben kezdtek a darwinisták az egységes származás elméletéhez
ragaszkodni, amelynek azután Huxley és Lubbock lettek a fő támogatói.

Ami a másik kérdést illeti, vagyis az ember prioritását a fejlődésben az állatokkal


szemben, erre vonatkozólag a választ gyorsan meg lehet adni. Ha az ember valóban a
makrokozmosz kicsinyített mása, akkor ez a tanítás egyáltalán nem lehetetlen, hanem
egyenesen logikus. Az ember eszerint a három alacsonyabb világ makrokozmoszává lesz.
Fizikai szempontból érvelve, az összes alacsonyabb birodalmak – az ásványi birodalmat
kivéve, amely kikristályosodott és fémmé átalakult világosság – vagyis kezdve a növényektől
az első emlősöket megelőző teremtményekig, fizikai szerkezetük konszolidációját az
ásványok „kivetett porának”, valamint emberi anyagból (élő vagy holt testből) származó
hulladékoknak segítségével vitték végbe, vagyis ezekből táplálkoztak, és külső testüket ezekből
alkották meg. Az ember pedig hasonlóképpen sokkal fizikaibb lett azáltal, hogy újra felvette
szervezetébe azt, amit már kiadott belőle, miután ez az anyag sorjában átalakult az élő állati
olvasztótégelyekben a Természet alkímiai transzmutációi következtében. Azokban az időkben
olyan állatok éltek, amilyenekről a mai modern természettudósok nem is álmodnak. És minél
erősebb lett a fizikai materiális ember – azon idők óriása –, annál erősebbek lettek emanációi.
Amikor már az androgün „emberiség” kétneművé lett, s a Természet átalakította az embert
gyermeket létrehozó géppé, attól kezdve megszűnt a szaporodásnak az a módja, hogy az
ember a testéből kiáradó vitális-energia cseppek segítségével teremtse meg hasonmását. De
mindaddig, amíg az ember még nem volt tudatában az emberi síkon teremtő képességének – a
Bűnbeesés előtt, ahogy az Ádámban hívők mondanák –, mindezt a vitális-energiát, amelyet
messzire kisugárzott magából, a Természet arra használta fel, hogy megteremtse vele az első
emlős-állati formákat. Az evolúció – amint nekünk tanítják – egy örökös valamivé válási
folyamat, és a Természet egyetlen atomot sem hagy felhasználatlanul. Azonkívül e kör
kezdetétől fogva a Természetben minden az emberré válás felé igyekszik. A kettős,
centripetális és centrifugális erő minden impulzusa egyetlen pontra irányul – az EMBERRE.
Agassiz szerint a lények egymásutániságában a fejlődés abban áll, hogy az élő fauna
mindinkább hasonlóvá lesz egymáshoz, s a gerincesek pedig mindinkább hasonlóvá lesznek
az emberhez. Az ember az a cél, amely felé az egész állati teremtés a legkorábbi paleozoikus
halaktól kezdve igyekszik.11

Valóban így van. De a „palaeozoikus halak” a formák fejlődésének alsó görbéjén


vannak, a jelenlegi kör pedig az asztrális emberrel kezdődött, a Dhyan Chohanok
tükörképével, akiket az „Építőknek” hívnak. Az ember az objektív teremtés alfája és omegája.
Amint az Isis Unveiled-ben olvasható: „Minden dolgok a Szellemből erednek, – mert a fej-
lődés felülről kezdődött, és lefelé tart, nem pedig fordítva, ahogy a darwini elmélet tanítja”.12
Ezért, ahogy Agessiz is mondja, ez a tendencia benne van minden atomban. De ha ezt a
fejlődés mindkét oldalán alkalmaznánk, akkor a megfigyelések erősen ellentétbe kerülnének a
modern elmélettel, amely ma már csaknem törvénnyé (darwini törvénnyé) vált.

De abból, hogy Agassiz művéből helyeslőleg idéztünk, még nem következik az, hogy
az okkultisták bármiféle engedményt tennének azon elmélet javára, mely az embert az állati
11
„Princpiles of Zoology”, 206. old.
12
I. köt. 154. old.

133
birodalomból származtatja. Az a tény, hogy ebben a körben az ember megelőzte az
emlősöket, nyilvánvalóan csak megerősíti azt a felfogást, hogy az utóbbiak az ember
nyomdokait követik.

25. Miként cselekedtek a Bölcsesség Fiai, a Manaszák? Visszautasították az Ön-


szültéket (a csont-nélkülieket). Azok nincsenek készem. Megvetették az (első) Verejték-
szültéket.13 Azok nincsenek egészen készen. Nem akartak az (első) Tojásból-keltekbe
belépni.14

Ez a vers egy teistában vagy egy keresztényben szinte teológiai gondolatot kelt: Az
angyalok bukását büszkeségük miatt. A Titkos Tanítás szerint azonban az inkarnálódás
megtagadása a félig-kész fizikai testekben inkább fiziológiai, mint metafizikai okokkal
kapcsolható össze. Az emberi testalkatok nem voltak kellően bevégezve. Az inkarnálódó erők
a legérettebb gyümölcsöket választották, s a többieket elvetették.

Különös véletlen folytán, amikor e könyv szerzője egy ismerős nevet keresett azon
kontinens számára, amelyen ez első androgünök, a harmadik gyökérfaj kettévált, földrajzi
meggondolásból kifolyólag a P. L. Sclater által kitalált „Lemuria” nevet választotta. Csak
később, Haeckel „Pedigree of Man” című könyvét olvasva derült ki, hogy a német
„animalista” is ezt a nevet választotta az egykori kontinens számára. Haeckel – helyesen – az
emberi fejlődés középpontját Lemuriába helyezi, azonban némi tudományos módosítással.
Lemuria szerinte az „emberiség bölcsője”, ahol az emberszabású emlős fokozatosan átalakult
az ősi vademberré! Vogt viszont azt tartja, hogy Amerikában az ember egy laposorrú
majomfajtából alakult ki, függetlenül azon afrikai és ázsiai embertörzsek eredetétől, akik az ó-
világi keskenyorrú majmoktól származtak. Ebben a kérdésben – mint sok másban is – az
antropológusok megint nem tudnak megegyezni. Vogt állítását az ezoterikus filozófia
fényében fogjuk majd a 8. Stanza tárgyalásánál megvizsgálni. Addig is szenteljünk némi
figyelmet a szaporodási módok egymást követő különböző fajtáinak, ahogy ezeket a fejlődés
törvényei megszabják.

Kezdjük a harmadik emberi faj késői alfajainak szaporodási módjával. Ezek a fajok
megkapták a szent tüzet azon magasabb, és akkor még független lények szikrájából, akik az
ember pszichikus és spirituális szülői voltak ugyanúgy, mint ahogy az alsó Pitar Devaták (a
Pitrik) az ember fizikai testének voltak nemzői. Ez a harmadik és szent faj olyan emberekből
állott, akik – a leírás szerint – fejlődésük csúcspontjának idején „az isteni erő és szépség
kimagasló óriásai, az Ég és a Föld valamennyi misztériumának letéteményesei” voltak. Vajon
ők is elbuktak, ha – akkoriban – az inkarnálódás jelentette a Bukást?

Erről majd később. Most csak annyit jegyzünk meg, hogy a negyedik és ötödik faj,
valamint a hozzánk legközelebb álló antik világ fő istenei és hősei a harmadik faj ezen
embereinek istenített képmásai voltak. Leszármazottaik emlékezete és szíve egyaránt
megőrizte ezen emberek fiziológiai tisztaságának napjait, és u. n. Bukásukat. Ezért ezek az
istenek kettős természetűek: erény és bűn a legmagasabb fokon egyaránt megvan bennük,
ahogy az utókor által összeállított életleírásokban szerepel. Ők képezték a pre-adamita és
13
A következő Stanzával foglalkozó részben megadjuk a magyarázatot a Purânákból vett allegória
segítségével, amelyben Kandu a szent bölcs szerepel, akit Pramlochâ, a nimfa hipnotizál. Az allegória igen
szuggesztív: a nimfa által kiizzadt verejtékcsöppek jelképezik a spórákat.
14
A későbbiekben ezt megmagyarázzuk. A Purânákban ez a vonakodás az ember kiformálására vagy
teremtésére szimbólum alakjában szerepel, ott, ahol Daksha és ellenfele Narada, a „veszélyt keltő aszkéta”,
egymással hadakoznak.

134
isteni fajokat, amelyekkel még a teológia is kezd foglalkozni, jóllehet „átkozott Káini fajnak”
tekinti őket.

De először is meg kell magyaráznunk e faj „spirituális nemzőinek” cselekedetét. A 26.


és 27. slokával kapcsolatban egy igen bonyolult és rejtett értelmet kell megvilágítani.

26. Amikor a verejték-szülték létrehozták a tojásból kelteket, a kettősöket (az androgün


harmadik faj15), a hatalmasokat, az erőteljes csontosokat, a bölcsesség urai szóltak: „Most
fogunk teremteni”. (a)

Miért „most” – és nem korábban? – erre a következő sloka felel:

27. A harmadik (faj) a Bölcsesség Urainak vahanja (eszköze) lett. Megteremtette az


„Akarat és Jóga Fiait” Kriyasaktival (b), a Szent Atyákat, az Arhatok Őseit...

(a) Hogyan teremtettek, ha egyszer a „Bölcsesség Urai” azonosnak a hindu Dévákkal,


akik visszautasították a „teremtést”? Nyilvánvalóan ők a hindu Panteon és a Purânák
Kumârái, Brahmâ idősebb fiai. Sanandana és a Vedhák egyéb fiai (akiket ő) előzőleg
megteremtett, „vágy és szenvedély nélküliek, szüzek maradtak a szent bölcsességtől
inspirálva, nem kívánva a nemzést”.16

Éppen az az erő, amellyel először teremtettek, a későbbiek szemében degradálta őket,


s így magas méltóságukból lesüllyedtek a gonosz szellemek, a Sátán és seregei közé, – akiket
viszont az exoterikus hittételek tisztátalan képzelete teremtett. Ez az erő a Kriyasakti volt,
ama titokzatos és isteni erő, amely minden ember akaratában megvan, de millió emberből
999.999-nél szunnyad, és így elsorvad, hacsak fel nem keltik, és ki nem fejlesztik bizonyos
jóga-gyakorlatokkal. Ez az erő a „Zodiákus tizenkét jelé”-ben17 a következőképpen van
megmagyarázva:

(b) „Kriyasakti: A gondolatnak ama titokzatos ereje, ami lehetővé teszi, hogy a
gondolat külső, észlelhető, megnyilvánuló eredményeket hozzon létre sajátos energiája
folytán. A régiek azt tartották, hogy bármely eszme külsőleg is megnyilvánul, ha valaki
figyelmét (és akaratát) erősen reá koncentrálja. Hasonlóképpen követi a mélységes akarást a
kívánt eredmény. A jógi csodáit rendszerint az Itchasakti (akarat-erő) és a Kriyasakti
segítségével hajtja végre”.

A harmadik faj így hozta létre – valóban szeplőtlen módon – az u. n. AKARAT ÉS


JÓGA FIAIT, vagyis az „őseit” – a spirituális ősatyáit – az utánuk következő valamennyi
Arhatnak és jelenlegi Mahatmának. Ők valóban teremtés és nem nemzés útján léptek színre,

15
Az evolucionista Schmidt professzor céloz „a nemek szétválásának tényére, mint az egykor
hermafrodita fajtákból való származásra, amiben mindenki (a bibliai teremtésben hívőket természetesen kivéve)
bizonyára megegyezik”. („Doctrine of Descent Darwinism”, 159. old.) Kétségtelen bizonyíték erre a
rudimentáris szervek létezése. Az ősi hermafroditaságnak e kézzelfogható nyomaitól eltekintve, meg lehet
említeni azt is, hogy – amint Laing írja – „az embriológia tanulmányozása... arra mutat, hogy az emberi és a
magasabbrendű állati fajoknál a nemi különbség csak akkor mutatkozik, amikor az embrió már jelentős hala-
dást tett a növekedésben”. („A Modern Zoroastrian”, 106. old.) A retardáció törvénye – amely a magasabb típus
kialakulása után egyaránt működik az emberfajok, állatfajták, stb. esetében – most is fenntartja a
hermafroditaságot, mint a növények nagy részének és néhány alacsonyabbrendű állatfajtának a szaporodási
módját.
16
Vishnu Purâna, Wilson, I. köt. 100-2. old.
17
Lásd „Five Years of Theosophy”, 111. old.

135
mint negyedik faj-béli testvéreik, akik a nemek szétválása – a „Bűnbeesés” után – szexuális
egyesülésből születtek. Mert minden teremtés mögött az akarat áll, az hat az érzékelhető
anyagra, az hívja ki belőle az elsődleges isteni Világosságot és az örök Életet. E spirituális
ősapák az emberiség jövendő Megváltóinak „szent vetőmagjai” voltak.

Itt most újra meg kell állnunk, hogy megvilágítsunk bizonyos nehezen érthető pontokat,
amelyek bőven vannak. Csaknem lehetetlen elkerülni az ilyen félbeszakításokat. Ha az olvasó
többet akar megtudni a Kriyasaktival teremtőkről, akikről ma úgy beszélnek, mint „gonosz”
és lázadó szellemekről, a magyarázatot és a filozófiai beszámolót a 4. kötet. 2. rész, 4.
szakaszában, „A Bukott Angyal mítosza” c. fejezetben fogja megtalálni.

Az emberi fajok fejlődési rendje a következőképpen szerepel a Kommentárok ötödik


könyvében:

Az első emberek a Chhayák voltak (1), a második faj a „Verejték-szülték” (2), a


harmadik a „Tojásból-keltek” és a Kriyasakti erejéből megszülető szent Atyák (3), a negyedik
Padmapani (Chenresi) gyermekei voltak (4).

Természetesen a szaporodásnak ezen ősi módjai – a saját képmás kivetítésével,


verejtékcseppekből, majd jógával és végül Kriyasaktival (amit az emberek mágiának fognak
tartani) – már eleve arra vannak kárhoztatva, hogy tündérmeséknek tartsák. Mindazonáltal,
kezdve az elsővel és végezve az utolsóval, nincs bennük semmi csodaszerű, semmi, amit ne
lehetne természetesnek találni. Lássuk tehát a bizonyítást.

1. A Chhaya-születésre, vagyis a nem-nélküli szaporodás ősi módjára – az első faj a


Pitrik testéből ugyanis mintegy kiszivárgott – a Puranákban18 egy kozmikus allegória utal. A
gyönyörű allegória Visvakarman leányáról Sanjnâról szól, aki hozzáment a Naphoz, de „nem
bírván Urának nevét elviselni” hátrahagyja neki chhaya-ját (árnyékát, képét vagy asztrális
testét), önmaga pedig elmenekül a dzsungelbe, hogy vallásos gyakorlatokat, vagyis Tapas-t
folytasson. A Nap pedig – úgy vélvén, hogy a chhaya az ő hitvese – gyermekeket nemzett
vele, akárcsak Ádám Lilithtel, aki a legenda szerint ugyancsak egy éterikus árnyék volt, a
valóságban azonban egy ténylegesen élő nőnemű szörnyeteg sok millió évvel ezelőtt.

Lehet, hogy a fenti példa keveset bizonyít, legfeljebb csak azt, hogy a purânai
szerzőknek fantáziájuk volt. Íme egy másik bizonyíték. Ha azok a materializált formák,
amelyeket gyakran látnak bizonyos médiumok testéből kiszivárogni, eltűnés helyett
megmaradnának és megszilárdulnának, akkor az első faj teremtése könnyen érthetővé válnék.
A szaporodásnak ez a módja feltétlenül megragadja a tanulmányozó képzeletét. Egy ilyen
módszer titokzatossága vagy lehetetlensége nem múlja felül a foetus fogantatásának,
fejlődésének és gyermekként való megszüntetésének mai, általánosan ismert misztériumát –
az igazán metafizikai gondolkodás számára pedig sokkal érthetőbb.

Most pedig térjünk át a Purânákban olvasható különös, és csak kevesek által értett
történetre, mely a „Verejték-szülöttekre” vonatkozik.

2. A szent bölcsességéről és ájtatos önmegtartóztatásáról nevezetes jógi, Kandu, végül


is felkelti az Istenek féltékenységét, akik a hindu szentírásokban véget nem érő viszályt
folytatnak az aszkétákkal. Indra, az „Istenek királya”19 végül elküldi egyik női Asparas-át a
bölcs megkísértésére. Olyasféle ez, mint amikor Jehova elküldi Sárát, Ábrahám feleségét
18
Vishnu Purâna, III. köt. II. fej.

136
Gérár királyának megkísértésére. Tulajdonképpen ezeket az isteneket (és istent) – akik mindig
háborgatják az aszkétákat, hogy kiragadhassák kezükből megtartóztatásuk gyümölcsét –
inkább lehetne kísértő démonoknak tekinteni, mint a Rudrákat, Kumârákat és Asurákat (bár e
kifejezésekkel őket szokták illetni), akik éppen nagy szentségük és szüzességük folytán szinte
állandó szemrehányást jelentettek a Pantheon érzéki élvezeteket hajhászó isteneinek. De
éppen az ellenkezőjét halljuk róluk az összes purânai allegóriákban, éspedig alapos ezoterikus
megfontolásból.

Tehát az Istenek Királya, vagy Indra, elküldi Pramlochâ-t, a gyönyörű Apsaras-t


(nimfát) Kandu elcsábítására és vezeklése megzavarására. Pramlochâ eléri gonosz célját, és az
a „kilencszázhét év, hat hónap és három nap”20, melyet Kanduval eltölt, egy napnak tűnik a
bölcs szemében. Amikor ez a pszichológiai vagy hipnotikus állapot elmúlt, a Muni keserűen
megátkozta azt, aki őt elcsábította, s így megzavarta ájtatosságában. „Menj, takarodj! – kiált
fel – káprázat hitvány batyuja!” És Pramlochâ rémülten elrepül, s a fák leveleivel törli le
izzadságát testéről, amint fölöttük elsuhan. A nimfa fáról-fára szállt, s amint a fák csúcsán
levő sötét hajtásokkal leszárította tagjait, a gyermek, akit a Rishitől fogant, kiáradt bőrének
pórusain izzadságcseppek formájában. A fák befogadták az élő harmatot, a szelek pedig
összegyűjtötték egy tömegbe. „Ezt sugaraimmal megérleltem – mondta Szóma (a Hold) –, és
fokozatosan gyarapodott, míg végül a fák csúcsain fennakadt párából létrejött e kedves
leányzó, akit Mârishâ-nak neveztek el.”21

Nos, Kandu az első fajt jelenti. Ő a Pitrik fia, tehát nincs elméje, s erre vonatkozik az a
célzás, hogy egy csaknem ezeréves időszakot egyetlen napnak vélt. Ezért is lehetett oly
könnyen elcsábítani és megtéveszteni. E történet egy variánsa a Genezisben elmondott Ádám-
allegóriának. Ádám az anyagból teremett képmás, amelyet az „Úristen” az „élet leheletével”
töltött meg, de nem kapott intellektust és ítélőképességet. Ezek csak akkor fejlődtek ki,
amikor már megkóstolta a Tudás Fájának gyümölcsét. Más szavakkal, amikor az Elme első
csíráját megkapta, és beléje plántálták a manaszt, melynek földből vett aspektusa földi, de
legmagasabb képességeivel a Szellemhez és az Isteni Lélekhez kapcsolódik. Pramlochâ az árja
Ádám hindu Lilith-je. Mârishâ pedig, aki pórusaiból kipárolgott, a „verejték-szülött”, aki az
emberiség második faját szimbolizálja.

A Purânákban ugyan Indra szerepel, de tulajdonképpen nem ő, hanem Kamadeva, a


szerelem és vágy istene küldi le Pramlochât a Földre. A logika éppen úgy erre enged
következtetni, mint az ezoterikus tanítás. Pramlochâ egyike az Asparasáknak, akiknek ura és
királya Kama. Ezért, amikor a Pramlochât megátkozó Kandu felkiált: „Elvégezted, amit az
Istenek uralkodója rád bízott, menj!” – akkor az uralkodón csakis Kámát értheti, nem pedig
Indrát, akinek nincs hatalma az Asparasák fölött: A Rig Védában (X. 129.) ugyancsak Kama
személyesíti meg azt az érzést, ami a teremtésre ösztökél. Kama volt az első mozgás, amely
teremtésre késztette az EGY-et; miután az a puszta Absztrakt Princípiumból a megnyilvánulás
mezejére lépett. „Elsőnek a vágy ébredt fel ABBAN, s ez volt az elme ős-csírája, az
intellektussal kutató Bölcsek rájöttek arra, hogy ez a vágy az a kötelék, amely az entitást a
nem-entitással összeköti”. Az Atharva Védában az egyik himnusz Kamát mint a legfőbb
Istent és Teremtőt dicsőíti, mondván: „Kama az elsőszülött. Nincs hozzá hasonló sem az
19
A Vishnu Purâna legrégibb kéziratában, amely Dél-India egyik beavatottjának birtokában van, az
isten nem Indra, hanem Kama, a szerelem és vágy istene.
20
Ezek exoterikus számjegyek, készakarva ki vannak forgatva, az eredeti szám ugyanis az első és a
második emberi faj között eltelt ciklus időtartamát jelenti. Bármit is mondanak az orientalisták, nincs egyetlen
egy szó sem bármelyik Purânában, aminek ne lenne speciális ezoterikus jelentése.
21
Vishnu Purâna, Wilson, II. köt. 5. old. Lásd még az ír legendát, amikor Vivien megkísérti Merlint
(Tennyson).

137
istenek, sem az Atyák (Pitrik), sem az emberek között”. Az Atharva Véda Kamát Agnival
azonosítja, de többre tartja, mint ezt az istent. A Taittarîya Brahmana szerint Kama
allegorikusan fia Dharmának (erkölcsi-vallási kötelesség, kegyesség és igazságosság) és
Shraddának (hit). Kama máshelyen Brahmâ szívéből születik, s ezért ő Atma-Bhu
„Önmagától-való” és Aja, a „nem-született”. Az, hogy ő küldi Pramlochât, mély filozófiai
értelemmel bír. Ha Indra küldené, a történetnek nem volna értelme. A korai görög
mitológiában Erosz a világ teremtéséhez kapcsolódott, s csak később lett belőle a szexuális
Cupido, ugyanígy volt Kama is eredeti védikus jellegében. A Harivansa Lakshmi – Vénusz –
fiának mondja. Mint mondtuk, az allegória azt mutatja be, hogy a pszichikus elem fejleszti ki
a fizikait, még Daksha – az igazi fizikai ember nemzője – születése előtt, Daksha pedig
Mârishâtól születik. Mârishâ előtt az élőlényeket és embereket „akarattal, látással, érintéssel
és jógával” teremtették, amint majd látni fogjuk.

Mârishâ allegóriája tehát a második faj, vagyis a „Verejték-szüllöttek” szaporodási


módjára vonatkozik. Ugyanez érvényes a harmadik fajra is egészen végső kialakulásáig.

Mârishât – Szóma, a Hold biztatására – feleségül adják a Prachetas-okhoz, akik


Brahmâ „Elme-szülte” fiai közé22 tartoznak, s akik vele nemzik Dakshát, a pátriárkát. Daksha
egy korábbi Kalpában vagy életben szintén Brahmâ fia volt, teszi hozzá és magyarázza a
Purânák szövege félrevezetésként, s mégis az igazat mondva.

3. A korai harmadik faj tehát az „izzadság” cseppjeiből alakult, majd sok-sok


átváltozás után emberi testet fejlesztett ki. Ezt semmivel sem nehezebb elképzelni, mint azt,
hogy a végtelen parányi csírából foetus fejlődik, majd tovább növekedve gyermekként
megszületik, s végül felnő erős emberré. A kommentárok szerint azonban a harmadik fajban
egy újabb szaporodási mód is jelentkezett. Azt halljuk, hogy egy vis formativa (formáló erő)
áradt ki, ami átalakította az izzadságcseppeket nagyobb cseppekké, ezek pedig nőttek, és
ovális alakú testekké, hatalmas tojásokká lettek. Ezekben a tojásokban hosszú évekig
érlelődött az emberi foetus. A Purânákban Mârishâ – Kandu, a bölcs leánya – feleségül megy
a Prachetas-okhoz, és Daksha anyjává lesz. Nos, Daksha az első, emberhez hasonló nemzők
atyja, szintén ezen a módon született. Erről később említés történik. Az ember, a mik-
rokozmosz fejlődése hasonló a világegyetem, a makrokozmosz fejlődéséhez. Fejlődésében
középen van a makrokozmosz és az állat között, mely utóbbihoz képest most már ő a
makrokozmosz.

A harmadik faj ezután:

4. Androgün vagy hermafrodita lesz. Az emberi szaporodásnak talán erre a módjára


vonatkozik az, amikor Aristophanes Platón lakomájában a régi fajt mint androgünt írja le,

22
A szöveg így szól: „A folytonosan meditáló Brahmâtól születtek az elme-alkotta utódok, formáik és
képességeik az ő testi természetéből eredtek, testetöltött szellemek voltak, s a tökéletesen bölcs (Dhimat) istenség
személyéből (tagjaiból, gâtra) jöttek elő. Ezek a lények e deva-sarga vagy isteni teremtés három
tulajdonságának hajlékai voltak, de ez a teremtés, akárcsak az ötszörös teremtés, híjával volt a világos
észlelésnek, tükröződés nélküli, tompa természetű volt. Minthogy e lények nem sokszorozták meg önmagukat,
Brahmâ más, magához hasonló elme-szülte fiakat is teremtett, éspedig a Brahmâ-rishiket vagy Prajâpatikat,
akiknek száma tíz és hét volt”. Sanandana és a Vedhák (Brahmâ) más fiai már korábban létrejöttek, de amint már
mondtuk, ők „vágy és szenvedély nélküliek voltak, szent bölcsességtől inspirálva, elvonultan a világtól, utódokat
nem kívánva”. (Vishnu Purâna, Wilson I. köt, 100-1.) Sanandana és a többi Kumâra voltak tehát azok az istenek,
akik – miután visszautasították „az utódok teremtését” - az értelem nélküli emberekben kényszerültek
inkarnálódni. Minthogy oly sok adatot kell közölni, az olvasó meg fogja bocsátani az elkerülhetetlen
ismétléseket.

138
ahol minden egyén kör alakú volt: „Hátuk és oldaluk kört képezett”... „forogva szaladtak”,
akik „szörnyű erősek és hatalmasak voltak, telve rendkívüli becsvággyal”. Ezért, hogy
kevésbé legyenek erősek, „Zeusz kettéosztotta őket (a harmadik fajban), Apolló (a Nap) pedig
Zeusz irányítása alatt bezárta a bőrt”. A valaha Lemuriához tartozó Madagaszkár szigetén
őriznek egy legendát az első emberről. E hagyomány szerint az első ember eleinte evés nélkül
élt, majd átadta magát az evés szenvedélyének, s ekkor lábán egy daganat képződött. Ez a
daganat falfakadt, s egy nő jött elő belőle, aki azután a faj anyja lett. Valóban helyes az a
megállapítás, hogy „a heterogenézisről és a partenogenézisről szóló tudomány megmutatja,
merre lehet az út. A polipok... magukból fejtik ki leszármazottakat, mint a fa az ágakat és
virágokat...” Miért lett volna ez lehetetlen a primitív emberi polip számára? A Stauridium ne-
vű igen érdekes polip váltakozva használja a sarjadzást és a nemi módszert a szaporodásnál.
Igen érdekes, hogy amikor mint polip száron növekszik, gemmulákat (csírarügyeket) növeszt,
amelyek végül medúzává lesznek. A medúza egyáltalán nem hasonlít a szülőjéhez, a
Stauridiumhoz. Nem is úgy szaporodik, hanem szexuális módon, s az ennek következtében
létrejövő tojásokból megint csak Staudiriák jönnek elő. Ez a meglepő jelenség könnyebbé
fogja tenni sokak számára annak megértését, hogy lehet olyan formát kifejleszteni, amely
egyáltalában nem hasonlít nemzőihez, mint például a hermafrodita szülőktől származó
szexuális lemuriaiak. Kétségbevonhatatlan az is, hogy az emberi inkarnációk esetében a
Karma törvénye, legyen az faji vagy egyéni törvény, hatálytalanítja szolgájának, az
átöröklésnek alárendelt tendenciáit.

A korábban idézett kommentárban a 27. slokára vonatkozó utolsó mondat jelentését, vagyis
azt, hogy a negyedik faj Padmapani gyermekei voltak, talán magyarázza az „Esoteric
Buddhism” sugalmazójának egyik, a 68. oldalról idézett levele:

Az emberiség nagyobbik része a negyedik gyökérfaj hetedik alfajához tartozik, – tehát


idetartoznak a fent említett kínaiak és elágazásaik (malájok, mongolok, tibetiek, magyarok,
finnek, sőt még az eszkimók is mindnyájan ez utolsó sarj maradványai).

Padmapani, vagy szanszkrit néven Avalôkitêswara a tibetieknél Chenresi. Nos,


Avalôkitêswara legmagasabb aspektusában és az isteni régiókban a nagy Logosz. De a
megnyilvánult síkon ő is, akárcsak Daksha az emberek (spirituális értelemben vett) nemzője.
Padmapani-Avalôkitêswara ezoterikus elnevezéssel a Bodhisattva (vagy Dhyan Chohan)
Chenresi Vanchug, „a hatalmas és mindentudó”. Mai felfogás szerint ő Ázsiának általában és
Tibetnek speciálisan a legnagyobb pártfogója. Azt tartják, hogy ez az égi lény időről-időre
emberi formában nyilvánítja ki magát, hogy szent életre vezesse a tibetieket és lámákat, és
hogy megóvja a világban a nagy arhátokat. Egy népszerű legenda szerint, valahányszor
kihalóban van az emberek hite, Padnapani Chenresi, a „Lótusz-vivő” ragyogó fénysugarat
bocsát ki, s azonnal inkarnálódik a két nagy láma közül (a dalai és a teshu láma) valamelyik-
be. Azt is tartják, hogy Tibetben fog inkarnálódni mint a „Legtökéletesebb Buddha”, tehát
nem Indiában, mint elődei, a nagy Rishik és Manuk, akik fajunk kezdetén ott jelentek meg, de
már többet nem jelennek meg. Még az exoterikus megjelenítési formában is Dhyani Chenresi
az ezoterikus tanokra enged következtetni. Akárcsak Daksha, ő is az összes előző fajok
szintézise és a harmadik - az első teljes - faj utáni valamennyi emberi faj nemzője. Ezért úgy
ábrázolják, mint a négy ősi faj kulminációját tizenegy-arcú formában. Ábrázolása a
követkelő: egy vízszintesen négy sorba tagolt oszlopon minden sorban három-három
különböző színű arc vagy fej látható, három arc jellemző ugyanis minden fajra, a faj három
alapvető fiziológiai változásának megfelelően. Az első sorozat fehér (hold-színű), a második
sárga, a harmadik vörösesbarna. A negyedik sorban csak két arc van, a harmadik helye üresen
maradt, utalásként az atlantisziak korai végére, e két arc barnás fekete. Padmapani (Daksha)
az oszlop tetején ül, ő képezi a csúcsot. Erre vonatkozólag lásd a 39. slokát. A Dhyan Chohan

139
négy karral van ábrázolva, ez újabb utalás a négy fajra. Két karja keresztbe van fonva, a
harmadik egy lótuszt tart kezében (Padmapani, a „lótusz-vivő”), a virág a nemzést
szimbolizálja, míg a negyedik karja egy kígyót tart kezében, a hatalmában lévő Bölcsesség
szimbólumát. Nyakában egy rózsakoszorú van, fején a víz jele:  – anyag, vízözön –
homlokán a harmadik szem (Shiva szeme, ami spirituális belátást, intuíciót jelent). Neve a
„Védő” (Tibet védője), az „Emberiség Megváltója”. Más ábrázolásokon, ahol csak két karja
van, ott ő Chenresi a Dhyani, valamint Boddhiszattva, Chakna-padma-karpo, „a fehér lótusz
tartó”. Egy másik neve Chantong, „az ezerszemű”, s ekkor ezer karja és ezer keze van,
minden tenyerében ott a Bölcsességszem, a karjai a sugarak erdejeként áradnak ki testéből.
Egy másik szanszkrit neve Lokapati vagy Lokanâtha, „a Világ Ura”, tibeti neve pedig Jingten-
gonpo, „Védő és Megváltó” a gonosz minden fajtájától.

Padmapani azonban csak a profánok számára jelenti szimbolikusan a „lótusz-vivőt”.


Ezoterikusan Padmapani a Kalpák fenntartóját jelenti. Az utolsó Kalpa neve Padma, s ez
Brahmâ életének felét jelképezi. Jóllehet ez egy kisebb Kalpa, mégis Maha-nak, „nagynak”
nevezik, mert magába zárja azt a kort, amikor Brahma kiugrott a lótuszból. Elméletileg a
Kalpák végtelenek, de gyakorlatilag többszörösen felosztódnak térben és időben, s mindegyik
felosztásnál – még a legkisebbnél is – külön Dhyani van, mint védnök vagy uralkodó.
Padmapani (Avalôkitêshvara) Kínában női aspektusában Kwan-Yin, „aki tetszése szerint
bármilyen formát ölt magára, hogy megmentse az emberiséget”. Az okkultista, ha tudja ezen
Dhyanik – köztük Amitabha (a kínai O-mi-to Fo) – megfelelő „születésnapjain”, pl. a
második hónap 19. napján, a tizenegyedik hónap 17. napján, a harmadik hónap 6. napján, stb.
– az asztrológiai konstellációkat, könnyebben végrehajthatja az u. n. „mágikus”
cselekedeteket. Ha ugyanis bizonyos konstellációk sugarába beállít egy tükröt, akkor abban
megláthatja bárkinek a jövőjét a sorban következő eseményekkel együtt. De vigyázzunk, az
érem másik oldala: BOSZORKÁNYSÁG.

140
8. STANZA

AZ ÁLLATI EMLŐSÖK FEJLŐDÉSE: AZ ELSŐ BUKÁS


28. Hogyan jöttek létre az első emlősök. 29. Ez a fejlődés szinte darwini. 30. Az
állatok teste megszilárdul. 31. Szétválásuk nemekre. 32. Az elme-nélküli emberek
első bűne.

28. Az első állatokat (ebben a körben) a verejtékcseppekből, (a) az anyag


maradványaiból, az előző kerék (az előző harmadik kör) embereinek és állatainak
holttesteiből és a felkavart porból teremtették.

(a) Az okkult tanítás azt tartja, hogy ebben a körben a fejlődés később hozta létre az
emlősöket, mint az embereket. A fejlődés ciklusokban történik. A hét kör nagy manvantarai
ciklusa, amely az első körben az ásványi, növényi és állati fejlődéssel kezdi, a negyedik kör
első felének végeztével, a negyedik faj közepén a lefelé hajló íven holtpontra jut fejlődési
művében. Ezt a középső pontot földünkön – a negyedik és legalsó bolygón – a jelenlegi
körben értük el. Minthogy pedig a monád az A bolygón történt első „immetalizációja” után
keresztülment az ásványi, növényi és állati világon, kipróbálva a három anyagállapot minden
fokozatát – kivéve a harmadik, vagyis szilárd anyagállapot legutolsó fokát, amelyet csak „a
fejlődés felezőpontján” ért el –, nyilvánvalóan logikus és természetes, hogy a negyedik kör
kezdetén, a D bolygón elsőnek az embernek kell megjelennie. Az is világos, hogy ez az
emberi forma az objektivitással összeegyeztethető legfinomabb anyagból kell, hogy legyen.
Még világosabb megfogalmazásban: ha a monád inkarnációs ciklusait a lefelé hajló íven a
három objektív birodalomban kezdi el, akkor egy gömb fölfelé hajló ívét már mint ember kell,
hogy elkezdje. A lefelé hajló íven a spirituális az, ami fokozatosan átváltozik anyagivá. A
mélypont középső vonalán a Szellem és az Anyag az emberben kiegyensúlyozódik. A fölfelé
tartó íven a Szellem azután lassanként érvényesülni kezd a fizikum, vagyis az Anyag fölött
úgy, hogy a hetedik kör hetedik fajának végeztével a monád olyan független lesz az anyagtól
és annak tulajdonságaitól, mint kezdetben volt; de megszerezte a személyes életek
gyümölcseként a tapasztalatot és bölcsességet, mentesen az anyag kísértéseitől és gonosz
voltától.

Ugyanezt a fejlődési rendet találjuk a Genezis első és második fejezetében, ha azt


helyes ezoterikus megértéssel olvassuk. Az I. fejezet ugyanis az első három kör történetét
tartalmazza, valamint a negyedik kör első három fajának történetét egészen addig az
időpontig, amikor a Bölcsesség Elohimje tudatos életre nem hívja az embert. Az I. fejezetben
az állatok, „vízi állatok” és „szárnyas repdesők” teremtése hamarább történik, mint az
androgün Ádám teremtése.1 A II. fejezetben a (nem nélküli) Ádám jelenik meg először, s az
állatok csak utána jönnek. A Genezis II. fejezetében azonkívül az első két fajra és a harmadik
faj első felére oly jellemző öntudatlanság és mentális tompaság is szimbolikusan kifejezést
kap Ádám mély álmában. Ez a mentális tétlenség álomtalan alvását, a Lélek és az Elme
szendergését jelenti, nem pedig – ahogy a nagy tudású francia elméleti szakember, M. Naudin
képzeli – a nemek szétválásának fiziológiai folyamatát.

A fejlődés lefolyására és rendjére vonatkozólag mind a Purânák, mind a kaldeai és


egyiptomi töredékek, valamint a kínai tradíciók is egyezést mutatnak a TITKOS TANÍTÁS

1
Ez allegorikusan utalás a Zodiákus „Szent Állataira” és egyéb égitestekre. Egyes kabbalisták az
állatok prototípusait látják bennük.

141
állításaival. A fent felsorolt csaknem valamennyi tanításunkat megerősítik. Többek között, pl.
a harmadik faj tojásról szaporodó módját, sőt utalás történik az első emlős formák egy
kevésbé ártatlan nemzési módjára is. A Kommentár azt mondja: „Gigantikusak, átlátszók,
némák és iszonyatosak voltak.” Ezzel kapcsolatban tanulmányozásra ajánljuk egyes Rishik és
különböző utódaik történetét. Pulastya az összes Kígyók és Nágák atyja – íme a tojásról
szaporodó nemzetség; Kashyapa pedig feleségével Tamrával a madarak királyának,
Garudárak őse, míg másik feleségével Surabhival (vagy Kamadhenuval, az Isteni Tehénnel) a
teheneket, bivalyokat, stb. nemzette.

A Titkos Tanításban az első Nágák – a kígyóknál bölcsebb lények – „az Akarat és


Jóga Fiai”, akik még a nemek teljes szétválása előtt születtek, és a korai harmadik fajban2 élő
„Szent Bölcsek erejéből (Kriyasakti) létrehozott embert hordozó tojásokban3 fejlődtek”.

„Ezekben inkarnálódtak a három (felső) világ Urai” –, a Rudrák különböző osztályai;


ők voltak a Tushiták, ők voltak a Jayák, és ők az Adityák. Mert – amint Parâsara magyarázza:
„Száz elnevezést is kaptak a mérhetetlenül hatalmas Rudrák”.

A Bölcsesség Kígyóinak, a primitív Nágáknak néhány leszármazottja benépesítette


Amerikát, amidőn ez a kontinens a hatalmas Atlantisz fénykorában kiemelkedett. Amerika
ugyanis a Jambu-Dwipa, nem pedig a Bharata-Varsha pâtâlája vagy antipodusa
(ellenlábasa). Különben honnan erednének azok a Mexikóban még ma is élő tradíciók és le-
gendák – s ezek, ahogy Augustin Thierry mondja, sokkal igazabbak, mint a történelem –, sőt
bizonyos „varázslók” és papok neveinek azonossága is. Majd szólunk még a Nargálokról és
Nagálokról, úgyszintén a nagalizmusról, amelyet a misszionáriusok „ördögimádásnak”
neveznek.

Majdnem valamennyi Purânában elmondják „Daksha áldozatának” történetét. Ezek


közül a legrégibb beszámolót a Vayu Purânában találjuk. Jóllehet allegorikus, mégis sokkal
több jelentést és biológiai revelációt találhat benne a természettudós, mint azokban az
áltudományos elképzelésekben, melyeket tudományos teóriáknak és hipotéziseknek tartanak.

Daksha, akit a Fő Ősnek tartanak, a „mese” szerint egyben az első fizikai ember
teremtője is, aki az istenek és a raumák közötti általános harcban elveszti fejét testéről.
Minthogy ezt a fejet tűzben elégetik, helyébe egy kos-fejet tesznek, amint azt a Skanda Purâ-
nában a Kasi-Khanda elmondja. A kos-fej a szarvakkal régi szimbóluma a nemző erőnek és a
szaporodási képességnek, s ez fallikus szimbólum. Amint már a korábbiakban bemutattuk,
Daksha vezeti be azt a korszakot, amelyben az emberek szexuális módon szaporodnak. A
szaporodásnak ez a módja nem hirtelen történt, mint ahogy gondolnánk, hanem hosszú
2
Ezoterikusan jelentős különbség van a Sarpa és a Naga szavak között, jóllehet egyforma értelemben
szokták használni. A sarpa szó (serpent) a strip = csúszni gyökből származik, ld. a latin serpo. A sarpakat Ahi-
nak is hívták a Ha gyökből, ami annyit jelent, mint elhagyni. „A Sarpák Brahmâ hajából keletkeztek, éspedig
úgy, hogy amikor Brahmâ meglátta a Yakshákat, akiket ő teremtett szörnyű alakra, ijedtében a haja leesett a
fejéről, s minden hajszála kígyóvá változott. E kígyókat elnevezték Sarpának, mert csúsztak és Ahi-nak, mert
lehulltak a fejről. (Wilson I. köt. 83. old.) A Nagák viszont az allegóriákban, jóllehet kígyófarkúak, nem
tekergőznek, hanem járni, szaladni és harcolni is tudnak.
3
Hesiodos könyvében, „Az istenek eredetében” Zeusz ezt a harmadik fajt kőrisfából teremti. A Popol
Vuh-ban az emberek harmadik faját a Tzita fából, és a Sibac-nak nevezett nád beléből teremti. De az Artufák
(beavatási barlangok) misztikus nyelvezetében a Sibac jelentése: „tojás”. 1812-bent Don Baptista Pino ezt írta a
spanyol képviselőháznak címzett jelentésében: „Minden pueblónak (indián falunak) vannak Artufái – így hívják
a bennszülöttek azokat a földalatti szobákat, melyekhez csak egy ajtó vezet, s ahol (titokban) összeülnek... Ezek
kifürkészhetetlen templomok... ajtajuk mindig zárva a spanyolok előtt ... A Napot imádják és a Holdat... a tüzet
és a nagy KÍGYÓT (a teremtő erőt), melynek tojásait Sibac-nak hívják.

142
korszakokba telt, amíg ez lett az egyedüli „természetes” mód. Erre vonatkozik a történetnek
az a része, amikor az Istenekek áldozó Dakshát megzavarja Shiva, a Pusztító Istenség, a
megszemélyesített Fejlődés és Haladás, aki egyben az Újjáalkotó is. Ő az, aki elpusztítja a
dolgokat régi formájukban csak azért, hogy újra életre keltse őket egy sokkal tökéletesebb
típusban. Shiva-Rudra megteremti a rettenetes Virabhadrát, aki lélegzetéből születik,
megbízza ezt az „ezerfejű, ezerkarú” szörnyet, hogy rombolja szét Daksha bemutatott
áldozatát. Ekkor Virabhadra „a szellemek (az éterikus emberek) régiójában lakozva... bőrének
pórusaiból (Romakupák) megteremti a hatalmas Raumákat”.4 Nos, bármenynyire is mitikus ez
az allegória, a Mahabhâratában5 – amely éppen annyira történelem, mint az Iliász – azt
olvassuk, hogy a raumák és egyéb fajok ugyanilyen módon keletkeztek a Romakupákból, a
haj- vagy bőrpórusokból. Daksha „áldozatának” ez az allegorikus leírása telve van
jelentőséggel a TITKOS TUDOMÁNY tanulmányozói számára, akik tudnak a „verejték-
szülöttekről”.

A Vaju Purâna szerinti beszámolóban Daksha áldozatának leírásánál még hozzáteszik,


hogy mindez olyan teremtmények jelenlétében történt, akik tojásból születtek, gőzből,
sarjadzásból, bőrpórusokból jöttek elő, s csak a legutolsók születtek méhből.

Daksha a korai harmadik fajt jelképezi, amely szent és tiszta volt, de hiányzott belőle
az egyéni Egó, és csupán passzív képességei voltak. Brahmâ ezért (az ezoterikus
szövegekben) megparancsolja, hogy teremtsen. Ekkor Daksha a parancsnak engedelmeskedve
megteremti az „alsó és a felső” (avara és vara) utódokat (putrákat), a kétlábúakat és
négylábúakat, majd akaratával létrehozza a nőnemű lényeket, az isteneket, a Daityákat (a ne-
gyedik faj óriásait), a kígyó-isteneket, állatokat, a szarvasmarhákat és Danavákat (Titánok és
Démon-mágusok) és még egyéb lényeket.

Ezen időtől kezdve az élő lények szexuális érintkezésből szaporodtak, Daksha ideje
előtt a szaporodás más módon történt: akarattal, látással és a jámbor bölcsek, az ájtatos
szentek vallásos vezeklésének következtében.6 Ami ezután következik, az egyszerű zoológiai
tanítás.

29. A csúszó-mászókon kívül teremtettek csontos állatokat, tengeri sárkányokat és


repülő sarpákat (kígyókat). A földön csúszók szárnyakat kaptak. A hosszúnyakú vízla-
kók lettek a nemzői a levegő madarainak. (a)

(a) Ebben a pontban tanításaink és a modern biológiai spekulációk tökéletesen


egyeznek. Még a legbigottabb felfogás sem tagadhatja, hogy hiányzó láncszemek alkották az
átmenetet a csúszómászók és a madarak között; különösen kitűnik ez a Vogt által ismertetett
ornithoscelidae, hesperornis és archaeopteryx fajoknál.

30. A harmadik (faj) alatt a csontnélküli állatok fejlődtek és megváltoztak: csontos


állatokká váltak, (a) chháyájuk (is) megszilárdult.

31. Először az állatok váltak ketté (hímre és nőstényre) (b)...

4
Wilson e szót „félisteneknek” fordította (Vishnu Purâna, I. köt. 130. old.); de a Raumák nem
félistenek, hanem csak egy faj, egy törzs.
5
Parva XII, Adhyaya 10, 308. Sloka
6
Vishnu Purâna

143
(a) Gerincesek, majd emlősök következtek. E korszakot megelőzően az állatok - az
emberekhez hasonlóan - éterikus ős-szervezetűek voltak.

(b) A korábbi hermafrodita emlősök és a később bekövetkező nemekre való szétválás


ténye ma már vitán felül áll, még a biológia szempontjából is. Amint Oscar Schmidt
professzor, a köztudomásúan darwinista tudós mondja: „A használat és a nem-használat,
kombinálva a kiválasztással megvilágítja (?) a nemek szétválását, valamint a csökevényes
nemi szervek különben teljesen érthetetlen létezését. Különösen a gerinceseknél mindkét nem
oly világos nyomait mutatja a másik nemre jellemző nemi szerveknek, hogy még az antik világ
is feltételezte a hermafroditaságot, mint az emberiség természetes ősi állapotát... Figyelemre
méltó, milyen csökönyösen öröklődnek a nemi szerveknek ezek a rudimentumai. Az emlősök
rendjében a tényleges hermafroditaság ismeretlen, jóllehet fejlődésük egész periódusa alatt ki
tudja mióta magukkal hurcolják ezeket az ismeretlen őseiktől eredő maradványokat.”7

31. …(Az állatok) nemzeni kezdtek. A kettős ember (azután) szintén kettévált. Azt
mondta: „Legyünk mi is olyanok, mint ők, egyesüljünk és teremtsünk”. És úgy tettek...

32. Azok, akikben nem volt szikra (a „szűk-fejűek”8), hatalmas nőstény állatokat vettek
magukhoz. (a) Ezekkel néma fajokat nemzettek. Ők maguk (a „szűk-fejűek”) is némák
voltak. De nyelvük feloldódott (b). Ivadékaik nyelve néma maradt. Szörnyetegeket
nemzettek. Hajlott hátú, négy lábon járó, vörös szőrrel fedett szörnyeteg-fajtát
nemzettek.9 Néma fajt, hogy szégyenüket ne mondhassák el.10

(a) „Először az állatok váltak ketté” – mondja a 31. Stanza. Ne felejtsük el, hogy
abban a korban az emberek még fiziológiailag is különböztek a mai embertől, amely már
túljutott az ötödik faj felező pontján. Nem közölték velünk, hogy milyenek voltak ezek a
nőstényállatok, de bizonyára annyira különböztek a ma általunk ismert állatoktól, mint
amennyire az akkori „emberek” a mai emberektől.

Ez volt az első fizikai „anyagba bukása” néhány akkor létező és alacsonyabb rendű
fajnak. Emlékezzünk a 24. Slokára. A „Bölcsesség Fiai” elvetették a korai harmadik fajt, azaz
a még fejletleneket, és csak a késői harmadik fajban inkarnálódtak, megadva ezáltal nekik az
intellektust. Így tehát az ostoba vagy „elme-nélküli” fajok bűne – mely fajok nem kaptak
„szikrát”, s felelőtlenek voltak – azokra hullt, akik nem akartak velük szemben megfelelni
karmikus kötelességüknek.

(b) Az emberi beszéd kialakulásával kapcsolatban lásd a további részeket.

Milyen ellenvetésekkel találkozhatunk?

Az okkultizmus tehát elveti azt az elképzelést, hogy az ember a majomtól, vagy akár
egy közös őstől származna. Sőt éppen ellenkezőleg az emberszabású majmok legnagyobb
részéről azt tartja, hogy azok a korai atlantiszi korszakban élt harmadik fajhoz tartozó
emberektől származnak. Minthogy ezt az állítást könyvünk más részében is hangoztatni és

7
„Doctrine of Descent and Darwinism”, 186-7. Az „ismeretlen ősök” az ősi asztrális prototípusok.
8
Lásd: 24. sloka (7. Stanza 1. sloka.)
9
Ezek az állatok vagy szörnyek nem az emberszabású vagy másfajta majmok, hanem éppen az, amit az
antropológusok „missing link”-nek, „hiányzó láncszemnek” neveznek, a primitív alsó ember.
10
A szégyent, ami állati eredetükhöz kapcsolódik, bár ezt a modern tudósok bizonyára kiemelnék, ha
tudnák.

144
védelmezni fogjuk, e helyen csupán röviden foglalkozunk vele. A nagyobb világosság
kedvéért azonban néhány szóban elismételjük azt, amit az I. kötetben a 6. Stanzára
vonatkozólag mondtunk.

Tanításaink úgy szólnak, hogy jóllehet a Természet egy távoli korban az emberi
asztrális forma köré egy majomszerű külső burkot formált, ez a forma azonban éppoly kevéssé
volt a „hiányzó láncszem”, mint amennyire azon számos egyéb – az asztrális formát eltakaró
– burkok sem voltak azok, melyeket ezen asztrális formák a Természet valamennyi
birodalmában történő természetes fejlődésük folyamán felöltöttek. Ez a hosszas fejlődés pedig
– mint ahogy rámutattunk – nem is ezen negyedik körhöz tartozó bolygón ment végbe, hanem
az első, második és a harmadik kör folyamán, amikor az EMBER előbb „kő, majd növény,
végül állat” volt, hogy végül is elérje a jelenlegi emberiség első gyökérfaját. A fejlődés
tényleges folyamata eltér a darwini rendszertől, s a kettőt csak akkor lehetne egymással
összeegyeztetni, ha az evolucionisták félretennék a „természetes kiválasztódás” és más
hasonló dogmákat. Valóban, Haeckel moneronja és a Manu Sarisripa-ja11 között
áthidalhatatlan szakadék tátong, amelynek neve Jiva; mert az „emberi” monád, akár
immetallizálódva a kő atomjában, akár ivegetalizálódva a növényben vagy inanimalizálódva
az állatban, mindvégig isteni, s ennélfogva EMBERI monád. S csak akkor szűnik meg emberi
lenni, amikor abszolút istenivé válik. Az „ásványi”, „növényi” és „állati” monád elnevezés
pusztán felszínes megkülönböztetés; a monád (Jiva) mindenképpen csakis isteni, akár emberi
volt a múltban, vagy azzá válik a jövőben. A kettő közötti különbséget jól meg kell értenünk,
ha az „emberi monád”-ról beszélünk. A monád egy csepp azon partnélküli óceánból, amely az
elsődleges differenciálódás síkján túl, vagy pontosabban e síkon belül létezik. A monád
magasabb állapotában isteni, alacsonyabb állapotában emberi – a „magasabb” és az
„alacsonyabb” kifejezést jobb meghatározás híján használtuk, – de mindvégig monád marad,
bármilyen feltételek vagy külső formák közé kerül – a nirvánai állapotot kivéve. Amint a
Logosz visszatükrözi az Univerzumot az Isteni Elmében, s a megnyilvánult Univerzum vis-
szatükröződik minden egyes monádban, – ahogy Leibnitz mondja egy keleti tanítást ismételve
– úgy kell a monádnak inkarnációi körforgásában az élet-birodalmak minden egyes alap-
formájában visszatükröződnie. Ezért mondják helyesen a kabbalisták, hogy az „ember előbb
kő, majd növény, majd állat, majd ember, majd szellem, és végül is Isten lesz”, így fejezvén
be körforgását, visszatérve ahhoz a ponthoz, ahonnan mint égi ember elindult. De az „Ember”
kifejezésen az Isteni Monádot kell érteni, nem pedig a Gondolkodó entitást, s még kevésbé
annak fizikai testét. A tudomány emberei úgy próbálják az eredethez visszavezetni a
halhatatlan Lelket – amelynek létezésében különben nem hisznek –, hogy végigvezetik a
legalacsonyabb állati formáktól kezdve a legmagasabb rendű formákig, pedig valójában a
jelenlegi állatok azon ősi szörnyek leszármazottai, amelyekről a Stanzák szólnak. A
csúszómászók és vízi állatok, amelyek ebben a negyedik körben megelőzték az embert,
úgyszintén a harmadik fajjal egyidős hasonló jellegű állatok, továbbá a harmadik és negyedik
fajnál későbbi emlősök, – mindezek az állatok akár közvetlenül, akár közvetve az emberi
kölcsönhatásból keletkező fizikai produktumok. Helyes az a megállapítás, hogy ezen
Manvantara embere, éspedig a három megelőző körben, átment a Természet valamennyi
birodalmán. Volt már „kő, növény, állat”. Igen ám, de (a) ezek a kövek, növények és állatok,
amelyek a negyedik körben később jelentkeztek, prototípusai, fátyolszerű bemutatásai voltak
azoknak, és (b) még a negyedik kör elején is a jelenlegi kövek, növények és állatot pusztán
asztrális árnyékok voltak, – okkultista kifejezéssel élve. Végül pedig sem embernek, sem
állatnak, sem növénynek nem olyan volt a formája és fajtája, mint amilyenné később vált. Így
tehát a negyedik kör állati birodalmához tartozó alsóbbrendű lények asztrális prototípusai,
amelyek megelőzték az emberek chháyáit, voltaképpen csupán konszolidált, de még mindig
11
Szó szerinti jelentése: kígyó.

145
nagyon éteri burkai voltak azon még sokkal éterikusabb formáknak vagy modelleknek,
melyek a harmadik kör vége felé a D bolygón léteztek, ahogy ezt az Esoteric Buddhism (III.
fej.) mondja. Ezeket az alsóbbrendű állati lényeket „az anyag maradványaiból, az előző kerék
– vagyis a harmadik kör - embereinek és (egyéb kihalt) állatainak holttesteiből teremtették” –
amint azt a 28. Slokában olvassuk. Így tehát, Földünk ezen életciklusának kezdetén e
leírhatatlan, s az asztrális embert megelőző „állatok” voltaképpen a harmadik kör emberének
következményei voltak, a jelenlegi kör emlősei viszont nagyrészt megint csak az embernek
köszönhetik létüket. Sőt, mi több, a jelenlegi emberszabású majom „őse” közvetlen
teremtménye az akkor még értelem nélküli embernek, aki emberi méltóságát meggyalázva fi-
zikailag leereszkedett az állat szintjére.

A fent elmondottak érthetővé teszik az antropológusok azon állítólagos bizonyítékait,


amelyek az ember állati eredetének bemutatására szolgálnak.

Az evolucionisták által legjobban hangsúlyozott tétel az, hogy „az embrió története a
faj összegezése”. Továbbá, hogy „a tojásból kifejlődő minden szervezet sorjában átmegy
mindazokon a formákon, amelyeken ősei átmentek a Föld történetének hosszú folyamán.12 Az
embrió története... kicsiben tükrözi a faj történetét. Ez az elképzelés alapvető, biogenetikus
törvényünk lényegét jelenti, s az organikus fejlődés alapvető törvényének tanulmányozásánál
ezt kell a fő helyre állítanunk.”13

Ezt a modem elméletet mint tényt ismerték, és sokkal filozofikusabb módon fejezték ki
a legősibb idők bölcsei és okkultistái. Összehasonlításként hadd idézzünk egy részt az Isis
Unveiled című munkámból. Azzal a kérdéssel foglalkozva, hogy a fiziológusok nagy tudásuk
mellett miért nem tudnak magyarázatot találni a torzszülött jelenségekre, a fenti könyv ezeket
mondja: Az anatómus, aki „speciális tárgyként” az embrió fejlődését és növekedését
választotta... minden különösebb agymunka nélkül, pusztán a mindennapi tapasztalat és saját
szemének tanúbizonysága alapján beszámolhat arról, hogy egy bizonyos időszakig az embrió
pontos másolata egy fiatal békafélének, a petéből kikelő ebihalnak. De még eddig egyetlen
fiziológusnak vagy anatómusnak sem jutott eszébe, hogy az emberi lény fejlődésére – fizikai
megjelenésének első percétől kezdve egészén addig, amíg végső formájában megszületik – a
lélekvándorlás (metempszichózis) pithagoraszi ezoterikus tantételét alkalmazza, melyet oly
helytelenül értelmeznek bírálói. A kabbalista axióma: „A kőből növény, a növényből állat, az
állatból ember, stb.” jelentését már említettük más helyen az ember spirituális és fizikai
fejlődésével kapcsolatban itt a Földön. Most még néhány újabb megjegyzéssel próbáljuk
világosabbá tenni ezt a kérdést.

Mi az első, primitív formája a leendő embernek? Egy mag, egy testecske, mondják
egyes fiziológusok; egy molekula, pete a petében, mondják mások. Ha analizálnánk –
mikroszkóppal vagy másként – milyen összetételre számíthatunk? Analógiát használva mond-
12
„Az embriológia tudománya igen erős érvet hoz fel a variabilitás mellett. Az uterusban lévő ember...
egyszerű sejt, majd növény három vagy négy levélkével, ebihal kopoltyúkkal, farokkal bíró emlős, és csak végül
válik kétlábú főemlőssé (?). Az embrió fejlődésében lehetetlen észre nem vennünk az egész organikus sorozat
gyors felvázolását, pontos összegezését.” (Lefevre: Philosophy, 484. old.)
Ez az összegezés azonban semmi más, mint az emberben – a mikrokozmoszban – felhalmozott típuskészlet
ténye. Ezzel az egyszerű magyarázattal felelhetünk minden olyan ellenvetésre, pl. a foetusnál tapasztalható
csökevényes fark, amelyet Haeckel és Darwin oly diadalmasan vonultatnak fel a majom-ősapa elmélet
támogatására.
Arra is rámutathatunk még, hogy az evolúciós elméletek szerint nincs megmagyarázva, miért találunk
az embriói fokozaton növényformát levélkékkel. A darwinisták nem viszik vissza az embert a növényhez, amint
azt az okkultisták teszik. Honnan ered az embriónak ez a vonása, és mivel magyarázzák ezt a darwinisták?
13
„The Proofs of Evolution” című Haeckel-féle előadás.

146
hatnánk azt, hogy az összetevők a következők: a vérkeringés által a csíráztató helyen lerakott
szervetlen anyagrészecske, és a vele egyesülő organikus anyagrészecske. Más szóval, a
jövendő embernek ez a mérhetetlen kicsiny magja ugyanolyan elemekből áll, mint a kő –
tehát ugyanolyan elemekből, mint a Föld, amely az ember lakóhelyéül van kijelölve. A
kabbalisták Mózest mint tekintélyt idézik azon megjegyzéssel kapcsolatban, hogy egy élőlény
teremtéséhez föld és víz szükséges, tehát jogosult a mondás, hogy az ember először mint kő
jelenik meg.

Az emberi pete három vagy négy hét után növényszerű formát ölt: egyik vége
gömbszerű lesz, a másik pedig elvékonyodó, mint egy répa. Részeire bontva kiderül, hogy
igen finom hagymához hasonló lemezekből vagy burkokból áll, belül pedig folyadékot
tartalmaz. A lemezek az alsó végén összefutnak, s az embrió ezen a gyökércsúcson függ,
csaknem úgy, mint egy gyümölcs a szárán. A kő „metempszichózis” (lélekvándorlás) útján
megváltozott, növénnyé vált. Ekkor az embriószerű teremtmény ágakat hajt belülről kifelé,
ezek a végtagok, s kifejlődnek az arcvonások. Két fekete pont a szem, a fül, az orr, a száj
előbb csak horpadások, mint az ananász pontjai, mielőtt kidomborodnának. Az embrió egy
állatszerű foetus – egy ebihal – lett, olyan, mint egy kétéltű csúszómászó, mely vízben él, és
abból táplálkozik. Még nincs emberi, azaz halhatatlan monádja, mert ez – ahogy a kabbalisták
mondják – csak a „negyedik órában” éri el a halhatatlanságot. Fokról fokra a foetus kifejleszti
az emberi jellegzetességeket, az örök lehelet első rebbenése átmegy rajta, a foetus
megmozdul... és az isteni esszencia letelepszik a gyermeki alkatba, amelyben annak fizikai
haláláig – az ember szellemmé válásáig – tartózkodni fog.

A kabbalisták szerint a kilenchónapos kiformálódás ezen misztikus folyamata a


„fejlődés egyéni ciklusának” teljessé tétele. Amint a foetus fejlődik a női méh magzatvizében,
ugyanúgy csíráznak ki a bolygók az univerzum méhében, az univerzális éterben vagy asztrális
fluidumban. Ezek a kozmikus gyermekek, akárcsak apró lakóik, eleinte csak magvak, azután
petévé lesznek, majd lassan megérnek, most már ők lesznek anyává és kifejlesztik az ásványi,
növényi, állati és emberi formákat. A központból a kerülethez a szemmel láthatatlan
vízhólyagtól a kozmosz egyáltalán elképzelhetetlen, illetve elképzelhető határáig vezetnek
végig az okkultisták, ezek a ragyogó gondolkodók az egymást átható ciklusokon, melyek vég
nélküli szériákban tartalmazzák egymást. Az embrió fejlődése prenatális állapotában az egyén
családjában, a család az államban, az állam az emberiségben, a Föld naprendszerünkben, e
rendszer a központi univerzumban (Tejútrendszerben), az univerzum a kozmoszban, és a
Kozmosz pedig az EGY OK-ban, amely határtalan és végtelen. Ezek a fő vonásai az Ő
fejlődési filozófiájuknak, s amint látjuk, ez nem egyezik Haeckel tanával:

„Csak részei vagyunk a csodás egésznek,


aminek testét a Természet, lelkét Parabrahm képezi.”

Ezek az okkultizmus bizonyítékai, s ezeket utasítja el a tudomány. De hogyan lehetne


másként áthidalni az emberi lélek és az állati lélek közötti szakadékot? Ha az emberszabású
majomnak és a homo primigeniusnak – argumenti gratia – közös őse volt – úgy, ahogy azt a
modern spekulációk kifejtik – miért van olyan óriási eltérés a két csoport között észbeli
képesség dolgában? Igaz, azt válaszolhatnák, hogy az okkultizmus is csak azt teszi, amit a
tudomány állít: közös őst ad majomnak és embernek, mert hiszen a majmot az ősi embertől
származtatja. Ez igaz, de ez az „ősi ember” csak külső formájára nézve volt ember. Értelem
és lélek nélküli lény volt akkor, amikor egy nőstény állati szörnnyel a majomfajták ősapját
nemzette. Ez a spekuláció – ha ugyan az – legalább is logikus, és áthidalja azt a szakadékot,
amely az emberi és az állati elme között van. Magyarázatot ad arra, ami eddig érthetetlen és
felfoghatatlan volt. Azt a tényt pedig – amit a tudomány csaknem biztosra vesz – hogy t.i. a

147
fejlődés jelenlegi szakaszában az ember és az állat egyesüléséből nem jönnek létre utódok,
majd másutt fogjuk tárgyalni és megvilágítani.

Nos, miben áll az alapvető különbség a „The Pedigree of Man” alapján ma már
(majdnem) elfogadott következtetés – vagyis az ember és a majom közös ősének hirdetése –
valamint az okkultizmus tanításai között, mely utóbbi fenti állítást tagadva azt a tényt fogadja
el, hogy minden élő lény és minden dolog ugyanabból a közös forrásból származik? A
materialista tudomány fokozatosan fejleszti ki az embert azzá, ami az ember ma. Kezdi az
első protoplazmikus, moneronnak nevezett szemcsével, – amely állítása szerint, akárcsak a
többi, „mérhetetlen korszakok folyamán kezdődött el egy vagy több egyszerű, spontán módon
keletkező, a fejlődés törvényének engedelmeskedő eredeti formából – és folytatja az „is-
meretlen és megismerhetetlen” típusokon át a majomig, s onnan tovább az emberi lényig. De
nem mondja el, hogy hol találhatók az átmeneti formák, – azon egyszerű oknál fogva, mivel
eddig még semmiféle „hiányzó láncszemet” nem fedeztek fel, jóllehet mindez nem
akadályozza meg a Haeckelhez hasonló embereket abban, hogy tetszésük szerint kitaláljanak
ilyeneket.

De nem is fognak ilyen hiányzó láncszemet találni. Egyszerűen azért, mert az objektív
síkon és a formák materiális világában keresik ezt a láncszemet, amely biztonságosan el van
rejtve a mikroszkóp és a bonckés elől az embert hordozó állati tabernákulumon belül.
Elismételjük azt, amit az Isis Unveiled-ben mondottunk:

„...Minden dolog a Szellemből ered, mert a fejlődés felülről indul el, és lefelé száll,
nem pedig fordítva, ahogy a darwini elmélet tanítja. Más szavakkal, a formák fokozatosan
materializálódtak, amíg a lealacsonyodásnak egy végső pontját el nem érték. Ez az a pont,
ahol a modern fejlődés-elmélet belép a spekulatív feltevések arénájába. Ha elérkeztünk eddig
a korszakig, akkor könnyebben megértjük Haeckel Anthropogeny-jét, amely az ember
származását „azon tengeri iszapban ázó protoplazmikus gumóig” vezeti vissza, amely „már
akkor is létezett, amikor a legrégibb kövületeket tartalmazó sziklák még le sem ülepedtek” –,
hogy Mr. Huxley szavait használjuk. De még ennél is könnyebben elképzelhetjük azt, hogy a
(harmadik körhöz tartozó) ember „egy majomszerű (asztrális) emlősből fokozatos
átalakulással” fejlődött ki. Hiszen ugyanezt az elméletet – ámbár tömörebb és kevésbé
elegáns, de éppen úgy érthető megfogalmazásban - Berosus szerint sok ezer évvel ő előtte
tanította Oannesz vagy Dagon, az ember-hal, a babiloniak fél-démonja14 (bár kissé másként
körvonalazva).

„De milyen érvek támogatják a darwini leszármazási vonalat? Ami magát Darwint
illeti, semmi más, mint „bizonyíthatatlan hipotézis”. Saját szavai szerint, Darwin minden
lényt úgy tekint, mint „egyenes leszármazottait azon kevés számú lényeknek, melyek már
akkor is régen éltek, amikor a szilur rendszer első rétegei még le sem rakódtak”.15 Darwin
nem tesz kísérletet arra, hogy bemutassa, mifélék voltak ezek a „kevésszámú élőlények”. De
célunknak annyi is elegendő, mert azzal, hogy megengedi létezésüket, tudományosan meg-
engedhető, hogy a régiekhez forduljunk a tétel megerősítése és részletes kidolgozása
céljából.”16

Valóban, amint már előző munkánkban is mondtuk, ha elfogadjuk Darwinnak a fajok


fejlődéséről szóló elméletét, ez egy kiinduló pontot képez egy nyitott ajtó küszöbén.
Szabadságunkban áll megmaradni Darwinnal együtt a küszöbön belül, vagy átléphetjük ezt a
14
Cory: Ancient Fragments, 31. és köv. (új és bővített kiadásban az 51-58. oldalak)
15
Origin of Species, 448-449. old. 1. kiad.
16
Isis Unveiled, I. köt. 154. old.

148
küszöböt, amely mögött a határtalan és érthetetlen, vagy inkább a Kimondhatatlan áll. Ha
halandó nyelvünk nem is tudja kifejezni azt, amit szellemünk – még itt a földön – homályosan
felfog a nagy „Túloldalról”, az időtlen Örökkévalóság valamely pontján csak fel kell, hogy
ismerje a valóságot. De mi van Haeckel elméletén „túl”? Úgy látszik csak a Bathybius
Haeckelii, és semmi más!

149
9. STANZA

AZ EMBER VÉGSŐ KIFEJLŐDÉSE


33. A teremtők bánják tettüket. 34. Jóváteszik mulasztásukat. 35. Az emberek
megkapják az elmét. 36. A negyedik faj kifejleszti a tökéletes beszédet. 37.
Minden androgün egység szétválik és kétnemű lesz.

33. Ezt (az állatokkal elkövetett bűnt) látva a Lha-k, (a Szellemek, a „Bölcsesség Fiai”) akik
nem alkottak embereket (akik visszautasították a „teremtést”), sírtak, mondván:

34. „Az amanaszák (az „elme-nélküliek”) meggyalázták jövendő lakhelyeinket. (a) Ez


karma. Lakjunk másokban. Tanítsuk jobbra őket, nehogy még rosszabb legyen.” Ezt
tették...

35. Azután minden ember kapott manaszt (elmét). Látták az értelem-nélküliek bűnét.

De a szétválás korábban történt, még mielőtt az isteni értelem sugara megvilágította


volna szunnyadó elméjük sötétségét, s ezért estek bűnbe. Vagyis öntudatlanul követtek el
rosszat, amikor természetellenes következményt hoztak létre. És mégis, akárcsak a többi hat
primitív testvérfaj, ez a hetedik, immár degenerált faj, jóllehet az elkövetett bűn miatt hosszú
időt kell várnia végső kifejlődéséhez, az utolsó napon szintén rálép a hét ösvény egyikére.
Mert: „a bölcsek1 őrzik a természet rendjének otthonát, titokban öltenek magukra tökéletes
formát”.2 De most lássuk, hogy vajon a bűntársul vett „állatok” olyanok voltak-e, amilyeneket
a mai zoológia ismer.

(a) A „Bűnbeesés” az ősi Bölcsesség és a régi feljegyzések tanúsága szerint akkor


történt, amikor Daksha – a korai harmadik faj embereinek és dolgainak testet öltött teremtője
– eltávozott, hogy helyet adjon az emberiség azon részének, amely „szétvált”. Az egyik
Kommentár a következőképpen magyarázza a „Bűnbeesést” megelőző körülményeket:

Az emberi negyedik fejlődés kezdeti időszakában az emberiség számos különböző irányba


ágazódott el. Az első emberi példányok külső formája nem volt egységes, mert az eszközöket
(a tojás-szerű, külső burkokat, amelyben a későbbi teljesen fizikai ember kifejlődött) még
megszilárdulásuk előtt hatalmas – ma már ismeretlen és a Természet kezdeti próbálkozásai
közé tartozó - állatok hatalmukba kerítették. Az eredmény az lett, hogy a közbeeső szörny-
fajok, félig állat – félig emberszerű lények keletkeztek. De minthogy ezek kudarcok voltak,
nem élhettek sokáig, jóllehet a „Tojásból-szülött” Fiak – akinél igen gyenge volt még az
elsődleges pszichikus erő ahhoz, hogy a fizikai természeten uralkodjék – ezen lények
nőstényeit párként magukhoz vették, s velük újabb emberi szörnyeket nemzettek. Később az
állati fajták és az emberi fajok fokozatos kiegyensúlyozódásuk következtében eltávolodtak
egymástól, s többet nem párosodtak. Az ember nem teremtett többé, hanem nemzéssel
szaporodott. De az ősi időkben nemcsak embereket, hanem állatokat is nemzettek. Igazat
szóltak tehát azok a Bölcsek, akiknek elbeszélése szerint voltak olyan emberi hímek, akik

1
A Rig Véda következő verse (X. 5. 6.): „A hét bölcs lény (a bölcsesség sugarai, a Dhyánik) hét
ösvényt (vagy vonalat, más értelemben pedig fajt) formál. Ezeknek egyikéhez jöhetnek a meggyötört halandók”
– telve van okkult értelemmel, jóllehet csak asztronómiai és kozmikus értelemben szokták magyarázni. A hét
„ösvény” jelenthet hét vonalat (maryadah), de ezek elsődlegesen fény-nyalábok, amelyek a bölcsességre vezető
ösvényre világítanak. (Lásd Rig Véda IV. 5-13.). Jelentésük: „utak” vagy ösvények. Összefoglalva: a
makrokozmikus központból jövő hét sugár metafizikai értelemben a hét princípium, fizikai értelemben pedig a
hét faj. Attól függ, milyen kulcsot használunk.
2
Rig Véda, X. 10. 5. 2.

150
utódaikat nem akaratukból teremtették, hanem más fajták nőstényeivel különböző állatokat és
Danavákat (óriásokat) nemzettek, s ezek az állatok mintegy fiai voltak az emberi hímeknek,
akik később nem akarták elismerni, hogy e néma fajokat ők nemzették. Látván a dolgok ilyen
állását, az utolsó fajok (a harmadik és a negyedik) királyai és urai megtiltották e bűnös
közösülést. Ez beavatkozás volt a karmába, s új karmát teremtett.3 Ők (az Isteni Királyok)
sterilitással sújtották a bűnösöket. Elpusztították a vörös és kék fajokat.4

Más helyen ezt olvassuk:


A későbbi időkben kék- és vörös arcú állat-emberek éltek, ezek már nem a tényleges (emberi
és állati fajták) közösüléséből jöttek létre, hanem leszármazottak voltak.

Egy másik hely pedig említést tesz:


Vörös hajú, sötétbőrű, négy lábon járó emberekről, akik lehajoltak és kiegyenesedtek
(álltak, majd újra kezükre támaszkodtak), akik úgy beszéltek, mint ősapáik, és úgy szaladtak a
kezükön, mint óriástermetű ősanyáik.

Lehet, hogy ezekben a fajtákban a Haeckel-követők ráismernek – ha nem is éppen a


Homo primigeniusra, hanem – néhány alacsonyabb rendű fajra, mint például az ausztráliai
vademberek néhány törzsére. De még ezek sem származtak az emberszabású majmoktól,
hanem emberi apáktól és fél-emberi anyáktól, pontosabban szólva emberi szörnyektől –, ezek
azon „kudarcok” leszármazottai, amelyeket az első Kommentár említ. Az igazi emberszabású
majmok, Haeckel Catarrhini-ja és Platyrrhini-je, később jöttek, éspedig Atlantisz végső
korszakából. Az orángután, a gorilla, a csimpánz és a kutyafejű majom legkésőbb és teljesen
fizikai úton fejlődtek ki az alsórendű emberszabású emlősökből. Van bennük a tiszta emberi
esszenciából egy szikra, de az ember ereiben viszont a majmok véréből egy csepp sem folyik.5
Így szól az ősi Bölcsesség és az egyetemes tradíció.

Most azt kérdezhetnék: Hogyan történt a nemek szétválása? Higgyünk a régi zsidó
mesében, az Ádám oldalbordájából teremtett Évában? Még ez a hit is sokkal logikusabb és
ésszerűbb, mintha az ember származását feltétel nélkül a négykezű állathoz vezetjük vissza,
mert az előbbi meseszerű formában egy ezoterikus igazságot rejt magában, míg az utóbbi csak

3
Csaknem lehetetlen szó szerint visszaadni ezen ősi Kommentárok szövegét. Gyakran kénytelenek
vagyunk csak az értelmet közölni, vagyis a szó szerinti fordítást újra lefordítani.
4
Rudra, mint az egyik Kumâra, Lilalohita, – vörös és kék.
5
Ezt állítjuk, dacára a modern materialista fejlődéselméletnek, amely így spekulál: „A primitív emberi
forma, amelyből – elgondolásunk szerint – valamennyi emberi faj származott, már réges-régen elpusztult”. (Ezt
mi tagadtuk, csupán méreteiben lett kisebb, és szöveteiben változott meg.) „Számos tény arra enged
következtetni, hogy ez az emberi forma szőrös és hosszúfejű volt”. (Az afrikai fajok még ma is nagyjában
hosszúfejűek, míg az általunk ismert legrégibb, kőkorszakbeli neandervölgyi koponya nagyméretű, és semmivel
sincs közelebb a gorilla agybeli kapacitásához, mint bármelyik jelenleg élő ember koponyája.) „Nevezzük el
egyelőre ezt a feltételezett fajtát homo primigeniusnak... Az első fajták, vagyis a majom-ember, a többieknek az
őse valószínűleg a régi világ trópusi égövein keletkezett az emberszabású majmokból”. Ha az evolucionistától
bizonyítékokat kérünk, erre magabiztosan azt feleli: „Egyelőre semmiféle őskori leletről nem tudunk, ezek a
fajták valószínűleg a jelenkori gorilláknak és orángutánoknak voltak a rokonai”. Megemlítik még, hogy a pápua
négerek valószínűleg a legközelebbi leszármazottak. (Pedigree of Man, 80. old.)
Haeckel a legnagyobb határozottsággal Lemuriába helyezi – hozzávéve Kelet-Afrikát és Dél-Ázsiát – a
primitív majom-emberek bölcsőjét. Ugyanez a felfogása sok geológusnak is. A. R. Wallace: Geographical
Distribution of Animals című művében némi módosítással ugyancsak ez a feltevést tartja valószínűnek.
Kifogásoljuk azonban azt, hogy az evolucionisták oly könnyedén átsiklanak az ember és a majom agyának
egymáshoz viszonyított nagyságán. Ez rendkívül tudományellenes, különösen amikor úgy tesznek, mintha a
kettő között semmi, vagy csak igen kis különbség lenne. Maga Vogt mutatta ki, hogy míg a legmagasabb rendű
majomnak, a gorillának az agya mindössze 30-51 köbhüvelyk méretű, addig a legalsóbb rendű ausztráliai
bennszülött agya 99.33 köbhüvelyk. Így tehát az előbbi – ahogy Pfaff mondja – „a ma-született csecsemő
agyának még a fele nagyságát sem éri el”.

151
azt a kívánságot leplezi, hogy az emberiségre ráerőltessen egy materialista fikciót. A borda
csontot jelent, s ha azt olvassuk a Genezisben, hogy Évát Ádám bordájából teremtették, ez
csak annyit jelent, hogy a csontos fajt egy korábbi fajból és fajokból teremtették, amelyek
„csont nélküliek” voltak. Ez általánosan ismert ezoterikus tanítás, s csaknem egyetemesnek
nevezhető különböző formái mögött. Egy Tahitiból való tradíció arról szól, hogy az embert az
Araea-ból, „a vörös földből” teremtették. Taaroa, a teremtő erő, a fő isten, „hosszú évekre,
több életre elaltatta az embert”. Itt faji periódusokról van szó, s utalás egyben az ember
mentális álmára is, amint más helyen már bemutattuk. Ez idő alatt az istenség kivett egy Ivit
(csontot) az emberből, s ebből lett az asszony.6

Mindazonáltal, bármit is akarjon jelenteni az allegória, még ezoterikus jelentésében is


feltételez egy isteni Alkotót – az ember „Nemzőjét”. Ha azt kérdezik tőlünk, hogy hiszünk-e
ilyen „természetfölötti” lényekben, akkor azt feleljük: Nem. Az okkultizmus semmiféle olyan
élő vagy élettelen dologban nem hisz, ami kívül áll a Természeten. Nem vagyunk
kozmolátorok vagy politeisták, hogy higgyünk az „Égi Emberben” és isteni emberekben, mert
ismerjük a korok összegyűjtött tanúságtételét, mely minden lényeges pontban változatlan
bizonyítékkal szolgál, és támogatja megállapításainkat, ez az Ősök Bölcsessége és az
EGYETEMES tradíció. Elvetjük viszont az olyan alaptalan és megokolatlan tradíciókat,
amelyek kinőttek a szigorúan vett allegóriákból és szimbolizmusból, még akkor is, ha ezek
elfogadásra találtak az exoterikus hittételekben. De azt, amit az egybehangzó tradíció
megőrzött, csak az akarattal vakok tagadhatják. Ezért tehát hiszünk a mieinktől eltérő fajtájú
lényekben, akik régmúlt geológiai korokban éltek, hiszünk éterikus fajokban, tehát test
nélküli (Arupa) emberekben, akiknek formája nem volt szilárd halmazállapotú, hiszünk
óriásokban, akik megelőztek minket, törpéket. Hiszünk isteni lények dinasztiáiban, akik mint
a harmadik faj királyai olyan művészetekre és tudományokra tanították ezt a fajt, melyekhez
képest a mi kis modern tudományunk még annyira sem állná meg a helyét, mint az alapfokú
számtani műveletek a trigonometria mellett.

Nem, semmiképpen sem hiszünk természetfölötti, hanem csak emberfölötti vagy


inkább emberek közötti intelligenciákban. Érthető, amikor a művelt ember idegenkedik attól,
hogy egy osztályba sorolják a babonás és tudatlan emberrel, sőt nagy igazságot fejezett ki
Renan, amikor azt mondja:

A természetfölötti olyan lett, mint az eredendő bűn, szégyenfolt, melyet úgy látszik,
mindenki szégyell, még azon mélységesen vallásos személyek is, akik azon törekvésükben,
hogy ezeket minimálisra lecsökkentsék, a természetfölöttit inkább elrejtik a múlt legtávolabbi
zugaiban.7

De Renan „természetfölöttije” a dogmához és annak holt betűjéhez tartozik, és semmi


köze sincs a mögötte lévő szellemhez és a Természetben fellelhető tények realitásához. Ha a
teológia szerint abban kellene hinnünk, hogy az emberek négy vagy ötezer évvel ezelőtt 900
évig éltek vagy még tovább, hogy az emberiség egy része, Izrael népeinek ellenségeit kivéve,
óriásokból és szörnyekből állt –, nos, akkor elvetjük azt az elképzelést, hogy mindezek a
dolgok a Természetben csupán ötezer évvel ezelőtt történtek. Mert a Természet nem fejlődik
ugrásszerűen, a logika és a józanész pedig – nem is szólva a geológiáról, az antropológiáról és
az etnológiáról – jogosan tiltakozik az ilyen megállapítások ellen. De ha ugyanez a teológia,
6
Ellis: Polynesian Researches II. köt. 38. old. A misszionáriusok fennakadtak az Ivi néven és Évát
csináltak belőle. De – amint Max Müller professzor kimutatja – Éva nem héber név, hanem csak európai átalakí-
tása a ‫הוח‬-nak (chavah-nak), ami életet vagy minden élők anyját jelenti; „míg a tahitiek Ivi-je és a maoriak
Wheva-ja csontot, és pusztán csak csontot jelent”. (Introduction to the Science of Religion, 304. old.)
7
Chaire d’Hébreu au College de France, 20. old.

152
félretéve fantasztikus kronológiáját, azt állítaná, hogy ötmillió évvel ezelőtt az emberek 969
évig (Matuzsálem koráig) éltek, akkor ez ellen egy szavunk sincs. Mert azokban az időkben
az ember fizikai formája olyan volt a jelenlegi emberi testhez képest, mint egy Megalossaurus
a közönséges gyíkhoz képest.

A természettudós még egy nehézségre is felhívja a figyelmet. Az emberi nem az


egyetlen, amely egyedeiben a nemem belüli különböző fajtákkal párosulni tud. „Az emberi
fajok között nincs szó kiválasztódásról” – mondja az anti-darwinista, s ezt a megállapítást az
evolucionisták sem tagadják. Ez az érv diadalmasan bizonyítja a faj specifikus egységét.
Hogyan állíthatja akkor az okkultizmus azt, hogy a negyedik fajhoz tartozó emberiség egy
része egy másik – csak fél-emberi vagy éppen teljesen állati – faj nőstényeivel utódokat
nemzett, s ezen egyesülésből keletkező félvérek nemcsak szabadon szaporodtak, hanem
őseivé is váltak a modern emberszabású majmoknak? Az ezoterikus tudomány erre azt feleli,
hogy mindez a fizikai ember kialakulásának legelején történt. Azóta a Természet
megváltoztatta módszereit, és az emberi bestialitás bűnének egyedüli eredménye a
magtalanság. S erre még a mi időnkben is van bizonyíték. A Titkos Tanítás szerint az
emberiség specifikus egységében még ma is léteznek kivételek. Vannak még, illetve néhány
évvel ezelőtt még voltak leszármazottaik azoknak a fél-állati törzseknek vagy fajoknak,
amelyek a távoli Lemuriából vagy Lemur-Atlantiszból származtak. Ezek a tazmánok (ma már
kihaltak), ausztrálok, Ardaman-sziget béliek, stb. A tazmánok leszármazását csaknem
bizonyítottnak vehetjük azon tény alapján, amely Darwint rendkívül meglepte, anélkül
azonban, hogy magyarázatot tudott volna reá találni. Vizsgáljuk meg ezt a tényt.

De Quatrefages és más természettudósok, akik a monogenézist (az emberi fajoknak


közös törzsből való leszármaztatása, ford.) azzal a ténnyel próbálják magyarázni, hogy az
emberiség minden faja tud kereszteződni egymással, kihagyták számításaikból a kivételeket,
amelyek ebben az esetben egyáltalán nem erősítik meg a szabályt. Az emberi kereszteződés
lehet, hogy általános gyakorlat volt a nemek szétválásának megtörténte után, de ugyanakkor
érvényesül egy másik törvény, éppen olyan hatásosan, mint a különböző állatfajok közötti
kereszteződésnél, az ugyanis, hogy a két különböző emberfaj egyesülése magtalan marad,
mint például azokban a ritka esetekben, amikor egy európai férfi valamely vademberi törzs
nőstényéhez leereszkedve, társul választ magának egy ilyen keveréktörzsből származó
egyedet.8 Darwin feljegyzett egy ilyen esetet egy tazmán törzsről, amelynek asszonyai – en
masse – egyszerre meddők lettek sokkal azután, hogy európai gyarmatosítók telepedtek le
közöttük. A nagy természettudós ezt a tényt az életkörülmények, a táplálkozás stb.
megváltozásával próbálta magyarázni, de végül is lemondott a titok megfejtéséről. Az
okkultista számára a megfejtés igen egyszerű. A meddőséget az európaiak és a tazmán nők
közötti u. n. „kereszteződés” okozta, amelyet az európaiak egy olyan faj képviselőivel
végeztek, amelynek ősanyja egy „lélektelen”9 és elme nélküli szörny, ősapja pedig egy
8
Utolsó maradványaik az ilyen fél-állati teremtményeknek – itt azokról beszélünk, akikről az
etnológusok tudnak – a tazmánok, az ausztrálok egy része és Kínában egy hegyi törzs, melynél a férfiak és a nők
testét egyaránt teljesen szőr borítja. Ezek voltak egyenes vonalon a már említett fél-állati későbbi Lemúriaiak
utolsó leszármazottai. Vannak azonban szép számmal kevert lemuro-atlantiszi népek is, amelyek az ilyen fél-
emberi törzsekkel való kereszteződésből származnak, mint pl. a borneói vademberek, a Ceylon szigetén élő
veddhák, akiket prof. Flower az árják (!) közé sorolt, a megmaradt ausztrálok legnagyobb része, a busmanok,
negritók, Adaman szigetbeliek, stb.
A St. Vincent-öböl és Adelaide környékén élő ausztráloknál az öt-hat éves fiúk bőrén a barna pihe
olyan benyomást kelt, mint valami sűrű szőrzet. Ez a faj azonban emberi, jóllehet lealacsonyodott, s egyáltalán
nem a legjobb megközelítése a „pithecoid embernek”, amint ezt Haeckel oly merészen állítja. Ezen embereknek
csupán egy része lemuriai maradvány. (Ld. Esoteric Buddhism, 55. old)
9
Amikor „lélektelennek” nevezünk egy állatot, ezzel nem azt akarjuk állítani, hogy az állatoknak –
kezdve a legalsótól a legmagasabb rendű fajtákig – nincsen lelkük, csupán annyit értünk, hogy nincs tudatos,

153
valóban emberi, de ugyancsak elme nélküli ember volt. S ez nemcsak a fiziológiai törvény
következménye, hanem a karmikus fejlődés parancsa is, amely tiltja az abnormális faj további
fennmaradását. A fenti megállapításokat a tudomány még nem hajlandó elhinni, de idővel
kénytelen lesz elfogadni őket. Az ezoterikus filozófia – ne felejtsük el – csak kitölti a
tudomány által hagyott hézagokat, és helyesbíti annak téves premisszáit.

Viszont éppen ebben a kérdésben a geológia, sőt a botanika és a zoológia is támogatja


az ezoterikus tanításokat. Számos geológus mutatott rá arra, hogy az archaikus faunával és
flórával együtt élő ausztráliai bennszülöttek mérhetetlen ősiségből kell, hogy származzanak.
Ennek a titokzatos fajnak az eredetéről hallgat az etnológia, márpedig környezete mindenestül
bizonyíték az ezoterikus álláspont igazságára. Amint Jukes mondja:

Igen érdekes tény, hogy nemcsak ezek az erszényes állatok (az Oxfordshire Stone-field
Slates-ben talált emlősök maradványai) hanem különböző kagylók – pl. a trigóniák, sőt az
ikraköves sziklákban talált növényi kövületek egynémelyike – sokkal inkább hasonlítanak az
Ausztráliában jelenleg élő példányokhoz, mint a Föld bármely más táján lévő élő formákhoz.
Ezt azzal a feltevéssel lehetne magyarázni, hogy az ikraköves (jura) korszak óta
Ausztráliában kevesebb változás történt, mint másutt, és hogy az ausztrál flóra és fauna
ennek folytán megőrzött valamit az ikraköves típusból, míg ugyanakkor a föld más részein ezt
a típust csaknem kiszorította és helyettesítette egy más forma. (!!)10

Nos, miért történt kevesebb változás Ausztráliában, mint másutt? Mi okozta ezt a
„retardációs átkot”? Egyszerűen az, hogy a környező természet pari passu fejlődik a szóban
forgó emberfajjal. A megfelelések minden vonalon érvényesülnek. A jelenlegi bennszülött
törzsek egy részének az ősei azon késő lemúriai népek maradékai voltak, akik a fő kontinens
elmerülésekor megmenekültek a társaikat érő pusztulástól. Ennek az igen alsórendű alfajnak
az ősei olyan állatok és szörnyek méhében fogantak, melyeknek már a kövületei is több ezer
méterrel a tengerfenék alatt pihennek. A fennmaradó törzs pedig azóta is olyan környezetben
él, mely erősen alá van vetve a retardáció törvényének. Ausztrália egyike a vizek fölött lévő
legrégibb szárazföldeknek, és az elöregedés szenilis jegyeit hordja magán „szűz talaja”
ellenére. Új formákat már nem tud teremteni, ha csak új és friss fajok, a mesterséges
megművelés és állattenyésztés segítségére nem jönnek.

De térjünk vissza még egyszer a harmadik faj, az „Izzadság-szülték”, a „Tojásból-


keltek” és az androgünök történetére. Ez a faj korai kezdeteiben csaknem nem-nélküli volt,
majd kétneművé, azaz androgünné vált, – mindez természetesen igen fokozatosan. Az
átmenet a kezdettől az utolsó átalakulásig számtalan generációt vett igénybe. Az egyszerű
sejt, amely a legkorábbi szülőtől (a kettő az egyben) származott, először egy kétnemű lényt
fejlesztett ki. Később ez a sejt szabályos tojássá vált, melyből egy egynemű lényt kelt ki. A
harmadik fajhoz tartozó emberiség a legtitokzatosabb az eddig megjelent öt faj között. A két
különálló nem kifejlesztésének „mikéntje” itt természetesen csak homályos körvonalakban
szerepelhet, mert ennek magyarázata embriológust és specialistát kíván, s a jelenlegi munka
folyamatokról csak nagy általánosságban szólhat. Annyi mindenesetre nyilvánvaló, hogy a
harmadik fajhoz tartozó emberiség egyedei még a pre-natális burkokban vagy tojásokban11

halhatatlan Ego-lelkük, vagyis hiányzik az a princípium, amely az ember halála után fennmarad, és egy hasonló
emberi lényben reinkarnálódik. Az állatnak van asztrális teste, amely fennmarad a fizikai forma halála után egy
rövid ideig, de (állati) monádja nem ugyanabban, hanem egy magasabb típusú állatban reinkarnálódik, és
természetesen nincs „Devacsánja”. Az állatban megvan valamennyi emberi princípium magva, ezek azonban
látensek.
10
Manual of Geology, 302. old.
11
A Lédáról és Jupiterről szóló „mesék” és „mítoszok”, valamint az ehhez hasonlók soha meg nem
születhettek volna az emberek fantáziájában, ha az allegória alapját nem természeti tény képezi. A fejlődés,

154
kezdtek szétválni, s abból mint kifejezett hímnemű vagy nőnemű gyermekek kibújni, –
korszakokkal természetesen az ős-szülők megjelenése után. És amint az idő lepergette
geológiai korszakait, az újszülött alfajok kezdték elveszíteni a születéskor magukkal hozott
képességeiket. A harmadik faj negyedik alfajának vége felé, az újszülött gyermek már nem
tudott azonnal járni, amint kiszabadult a burokból, az ötödik alfaj vége felé pedig az
emberiség már ugyanolyan körülmények között született, azonos folyamatok mellett, mint a
mi történelmi generációink. Ez természetesen millió éveket vett igénybe. Az olvasóval már
korábban megismertettük a hozzávetőleges számokat, legalább is az exoterikus számítások
szerint a 2. stanzában.

Most közeledünk a fajok fejlődésének fordulópontjához. Lássuk, mit mond az okkult


filozófia a beszéd eredetéről.

36. A negyedik faj kifejlesztette a beszédet.

A Kommentárok azt mondják, hogy az első faj – az éterikus vagy asztrális Jóga Fiai,
akiket „ön-szültéknek” is neveznek – a mi értelmezésünk szerint néma volt, mert a földi síkon
nem volt birtokában az elmének. A második faj egy „hang-nyelvet” beszélt, azaz énekszerű,
csak magánhangzókból álló hangokat adott ki. A harmadik faj, kezdeti időszakában,
kifejlesztett egy bizonyos beszédfélét, amely a természet különböző hangjainak kissé
kiművelt változata volt. Ez a beszéd többek között az óriás rovarok valamint az első állatok
hangját utánozta, jóllehet ez utóbbiak jóformán még alig születtek meg az „Izzadság-szülték”
napjaiban, vagyis a korai harmadik faj idején. Ennek másik félidejében az „Izzadság-szülték”
helyet adtak a „Tojásból-kelteknek”, a középső harmadik faj korában pedig már nem
androgün lények „keltek ki a tojásból” (az olvasó bizonyára megbocsát a nevetséges
kifejezésért, amelyet a mai kar elképzelhetetlennek tart emberi lényekre vonatkoztatva),
hanem külön férfi és női jellegzetességekkel bíró lények, akiket a fejlődés törvénye vezetett
oda, hogy leszármazottaikat szexuális módon szaporítsák. A fejlődésnek ezen a pontján a
karmikus törvény arra kényszerítette a teremtő isteneket, hogy az elme nélküli emberben
inkarnálódjanak. Csak akkor jött el az ideje annak, hogy az emberek beszélni kezdjenek. De a
beszéd akkor még alig volt több mint próbálkozás. Abban az időben az egész emberi faj „egy
nyelvet beszélt”. A harmadik faj12 két utolsó alfaja már városokat épített, és messze földön
elvetette a civilizáció első magvait Isteni Tanítói13 és saját már felébredt elmebeli képességeik
segítségével. Ne felejtse még el az olvasó, hogy amint a hét faj mindegyike négy korszakra
oszlik – az arany-, az ezüst-, a bronz- és a vaskorszakra –, ugyanígy megtalálhatók ezek a kor-
szakok a fajok legkisebb osztályainál is. A beszéd tehát – az okkult tanítás szerint – a
következő módon fejlődött ki:

1. Egytagú beszéd: így beszéltek a harmadik gyökérfaj vége felé az első,


megközelítően teljesen kifejlődött emberi lények, az „aranyszínűek”, sárga-arcbőrűek, miután
már szétváltak nemekre, és elméjük teljesen felébredt. Ezt megelőzően az emberek a mai
értelemben vett „gondolat-átvitellel” közlekedtek egymással, jóllehet a kialakulóban lévő
fizikai emberben a gondolat csak igen kevéssé volt kifejlődve, és nem is szárnyalt az alacsony
földi sík fölé – kivéve az „Akarat és Jóga Fiai”-nak nevezett fajt, az elsőt azon fajok közül,

amely fokozatosan fejlesztette ki az embert emlőssé, ugyanezt tette vele, mint a többi állat esetében. De az állati
világ és egyéb organikus lények élén mégis mindig az ember állott, és megelőzte őket.
12
Tévedések elkerülése végett emlékeztetjük az olvasót arra, hogy a gyökérfaj kifejezés a hét nagy faj
egyikére vonatkozik, az alfaj a nagy ágak egyikére, a családfaj pedig az alosztályok egyikére, melyek
nemzeteket és nagy törzseket tartalmaznak.
13
„Az ötödik faj és annak Isteni Tanítói” című részben a 12. Stanzáról szóló kommentárban megkapjuk
a felvilágosítást ezen „Tanítók” természetéről.

155
amelyben a „Bölcsesség Fiai” inkarnálódtak. Az emberek fizikai teste a Földhöz tartozott,
monádjuk pedig megmaradt a felső síkon. A beszédet nem is tudták jól kifejleszteni
mindaddig, amíg el nem jutottak értelmi képességeik teljes birtokába. Ez az egytagú beszéd
volt az u. n. magánhangzós őse azoknak a kemény mássalhangzókkal kevert egy szótagú
nyelveknek, melyeken még ma is beszélnek bizonyos – csak az antropológusok által ismert
sárga fajok.14

2. Agglutináló beszéd (ragozó beszéd): Az előzőekben bemutatott nyelvi


jellegzetességekből fejlődtek ki az agglutináló nyelvek, amelyeken egyes atlantiszi fajok
beszéltek, míg a negyedik fajhoz tartozó más ősi csoportok megőrizték anyanyelvüket. És
mint ahogy a nyelveknek is megvan a maguk ciklikus fejlődése: gyermekkor (tisztaság),
serdülőkor (anyagba bukás), keveredés más nyelvekkel (érett kor), hanyatlás és végül halál, 15
ugyanígy a legcivilizáltabb atlantiszi fajok ősi nyelve – amelyet a régi szanszkrit művekben
Râkshasi Bhasa-nak neveznek – is pusztulni kezdett, és csaknem kihalt. Míg a negyedik faj
„színe-java” mind erőteljesebben tört a fizikai és intellektuális fejlődés csúcsai felé, örökül
hagyva a megszülető ötödik (árja) faj számára a hajtogató, magasan fejlett nyelveket, addig az
agglutináló nyelvek elsorvadtak, s csak töredékes, elavult idiómák maradtak fenn, elszórva és
jóformán kizárólag Amerika őslakos törzseire korlátozódva.

3. Affektáló-hajtogató beszéd. Az ötödik faj első nyelve, jelenleg pedig a beavatottak


misztérium nyelve, az őseredeti szanszkrit volt, amelyet tévesen a görög nyelv „nénjének”
hívnak, pedig inkább anyjának tekinthető. A „sémi” nyelvek pedig fattyú hajtásai azon első
fonetikus eltorzulásoknak, amelyen a korai szanszkrit idősebb gyermekei beszéltek. Az
árjákra és sémitákra való felosztást az okkult tanítás helyteleníti, sőt még a turániakat is
befogadja bizonyos fenntartással. A sémiták, de különösen az arabok voltaképpen késői árják,
akik spiritualitásban degenerálódtak, anyagiasságban pedig tökéletesedtek. Ezekhez a késői
árjákhoz tartoznak valamennyien a zsidók és az arabok. Az előbbiek az indiai Chandalak-tól
(kiközösítettek, nem egy közülük ex-Brahmana volt) származó törzs, amely Kaldeában, majd
Scinde-ben (Sind) és végül Arábiában (Irán) keresett menedéket. A zsidók valóban atyjuktól,
A-Bram-tól (Nem-Brahmana) származtak valami 8.000 évvel i. e. Az arabok viszont azon
árják leszármazottai, akik nem akartak Indiába menni a nemzetek szétszóródása idején, hanem
annak határvidékén, Afganisztánban és Kabulban16 valamint az Oxus mentén maradtak, míg
14
A jelenlegi sárga fajok azonban a negyedik faj korai alfajainak leszármazottai. A harmadik fajból
eredő sárga fajok egyedüli valódi és egyenes leszármazottai – amint már fent is mondtuk – degenerált és megfo-
gyatkozott ausztrálok egy része, akiknek távoli őseit a harmadik faj hetedik alfajának egyik osztályában kell
keresni. Az ausztrálok többi része már keverve van, ezek lemuró-atlantiszi fajból származnak, s fizikai és szel-
lemi képességek dolgában már teljesen elütnek őseiktől.
15
A nyelv nyilvánvalóan egykorú az értelemmel, s csak akkor fejlődhetett ki, amikor az ember eggyé
vált a benne lévő serkentő princípiummal, amely az emberben lévő szunnyadó manaszikus elemet felébreszti, és
megtermékenyíti. Amint prof. Max Müller mondja Science of Thought című munkában: „A gondolat és a nyelv
azonos”. Kockázatos dolog azonban ehhez hozzátenni azt a megjegyzést, hogy azok a gondolatok, amelyek túl
mélyek a szavakba öltöztetésre, valójában nem is léteznek – az asztrális ernyőkre rávetített gondolatok ugyanis
letörülhetetlenek, akár kifejezik őket, akár sem. A Logosz szó jelentése egyaránt értelem és ige. De a nyelv,
amely ciklikusan fejlődik, nem mindig alkalmas spirituális gondolatok kifejezésére. Sőt – bizonyos értelemben –
a görög Logos a szanszkrit Vâch ekvivalense, ez utóbbi értelme pedig: „Halhatatlan (intellektuális) szellemi
sugár”. Az a tény, hogy Vâch (mint Devasena, Saraswatinak, a Rejtett Bölcsesség Istennőjének egyik
aspektusaként az örök-szűz Kumâra hitvese, igen sokatmondó, bár rejtett utalás azon Kumârákra vonatkozólag,
akik „visszautasították a teremtést", de később kénytelenek voltak befejezni az isteni embert azáltal, hogy
inkarnálódtak benne. Mindezt részletesen is megmagyarázzuk a következő fejezetekben.
16
Ptolemaios kilencedik táblájában beszél a kabolitákról vagy kabul törzsekről, és Αριστόφυλοι
Aristophyli-nek, azaz arisztokratikus vagy nemes törzseknek nevezte őket. Az afgánok saját magukat Ben-
Issrael-nek (Is(sa)rael gyermekeinek, ahol Issa „asszony és föld is”) azaz Földanya gyerekeinek nevezik. De ha
egy afgánt Yahoudinak (zsidónak) neveznél, megölne érte. A zsidók állítólagos tizenkét törzsének a neve

156
más társaik behatoltak Arábiába és elárasztották ezt a földrészt. És mindez akkor történt,
amikor Afrika már felmerült mint szárazföld.

Kísérjük azonban tovább – amennyire a hely korlátozott volta megengedi – a mai,


valóban emberi fajok fokozatos kifejlődését. Az emberszabású majmok eredetére
vonatkozólag pedig utalnunk kell bizonyos alfajok hirtelen megakadt fejlődésére, ezek
erőszakos kitérésére a tisztán állati vonal irányába a természetellenes kereszteződés folytán. A
mai korban hibridizációnak (korcs-alakok tenyésztésének) nevezett és a növényeknél és ál-
latoknál alkalmazott eljárásnak ősrégi és valóban analóg esetéről volt szó.

Ezekben a vörös hajú, szőrrel borított korcs-alakokban, az ember és az állat közötti


természetellenes kapcsolat gyümölcsében, a „Bölcsesség Urai” – amint látjuk – nem
inkarnálódtak. A természetellenes keresztbe közösülés – mondjuk a természetellenes
„szexuális kiválasztódás” – azután az átalakulások hosszú sorozatán keresztül idővel az
emberiség legalsóbb rendű fajtájának kialakulásához vezetett. Majd további elállatiasodás, vé-
gül az első állati törekvés a szaporodásra egy olyan fajt eredményezett, amely korszakokkal
később átalakult a mai majmokká.17

Ami pedig a nemek szétválását illeti, ez nem egyszerre történt, mint ahogy
gondolnánk. A Természet minden vonalon lassú folyamatokkal dolgozik.

37. Az egyből (androgün) kettő lett; ugyanígy minden élő és csúszómászó, mely
még egy volt: óriási halak, madarak, kagylófejű kígyók. (a)

Ez nyilvánvalóan az u. n. kétéltűek korára vonatkozik, amely korban a tudomány


lehetetlennek tartja az ember létezését. De honnan tudhattak az ősiek az antediluviális,
történelemelőtti állatokról és szörnyekről? A Kommentárok VI. Könyvében van egy rész,
amely szabadon fordítva így hangzik:

Amikor a harmadik szétvált és bűnbe esett azzal, hogy ember-állatokat nemzett, akkor ezek
(az állatok) vérszomjasak lettek, s az emberek és állatok egymást kezdték pusztítani. Addig
nem volt bűn, nem volt gyilkolás. Azután (a szétválás után) a Satya (Yuga) végéhez ért. Az
örök tavaszból folytonos változás lett, és az évszakok egymást követték. A hideg arra
késztette az embereket, hogy menedéket építsenek maguknak, és ruházatról gondos-
kodjanak. Ekkor az emberek a felsőbb Atyákhoz (a magasabb istenekhez vagy angyalokhoz)
folyamodtak. A Nâgák Nirmânakaya-i, a bölcs Kígyók és a Fénysárkányok, a Megvilágosultak
(a Buddhák) előfutárai jöttek. Isteni királyok szálltak alá, és tanították az embereket

ugyanaz, mint az afgánok tényleges tizenkét törzsének a neve. Minthogy az afgánok régibb nép (legalábbis arab
törzsük), mint az izraeliták, nincs mit csodálkozni, ha ilyen törzsi nevekkel találkozunk, mint Youssoufzic, József
fiai Punjcaure-ben és Boonere-ben, Zablistanee (Zebulon), Ben-manasseh, Manasszé fiai, a Khojar tatárok
között, Isaguri vagy Issachar, (jelenleg Ashnagor Afganisztánban) stb. A zsidók u. n. tizenkét törzsének a nevei
csupán a Zodiákus jeleinek a nevei, amint azt ma már kétségbevonhatatlanul bebizonyították. Mindenesetre, ha a
legrégibb arab törzsek neveit egy más ABC betűivel újra átírjuk, a Zodiákus jeleit, s egyben Jákob mitikus
fiainak neveit kapjuk. De hol is találunk nyomot a tizenkét zsidó törzsre? Sehol. De arra van nyom, éspedig igen
erős, hogy a zsidók ezen nevek segítségével akarták félrevezetni az idegen népeket. Mert lássuk, mi történt
akkor, amikor a tíz törzs már korszakokkal előbb teljesen eltűnt Babilonból. Ptolemaios Philadelphus, amikor a
héber törvénykönyvet le akarta fordíttatni magának görögre (híres Septuagint-ja számára) írt Eleazarnak, a
zsidók főpapjának, hogy küldjön neki hat embert minden egyes zsidó törzsből, s ekkor hetvenkét képviselő,
(közülük hatvan nyilvánvalóan néger helyettes volt) érkezett Egyiptom királyához, és lefordította számára
csodák és ámulás közepette a Törvényt. Lásd Butler: Horae Biblicae, Josephus, and Philo Judaeus.
17
A Kommentár rámutat arra, hogy a majmok az egyedüliek az állatok között, amelyek fokozatosan
minden generációban és minden változatban mindinkább visszatérő tendenciát mutatnak a hím ősapa eredeti
típusához: a sötét, gigantikus lemuriaiakhoz és Atlantisz-beliekhez.

157
tudományra és mesterségre, mert az ember már nem élhetett tovább az első földön (Adi-
Varsha, az első faj Édene), amely átváltozott egy fehér fagyott holttestté.

Ez a szöveg rendkívül sokatmondó. Majd látni fogjuk, mi minden következik ebből a


rövid megállapításból. Sokan úgy vélik, hogy a szöveg többet tartalmaz, mint amennyi első
pillantásra érthető.

Édenek, kígyók és sárkányok

„Éden” – honnan ered e kifejezés gondolata és igazi értelme? A keresztények azt


fogják mondani, hogy az Édenkert az a szent Paradicsom, amelyet Ádám és Éva bűnükkel
meggyaláztak. Az okkultista tagadja ezt a holtbetűs magyarázatot, és bemutatja a fonákját. De
nem szükséges hinni a Bibliában, és abban isteni kinyilatkoztatást látni, hogy elmondhassuk,
ez az ősi könyv – ezoterikusan olvasva – ugyanolyan egyetemes tradíciókon alapul, mint
bármely más ősi szentírás. Hogy Éden mi volt, azt az Isis Unveiled-ben már részben
bemutattuk, ahol a következőket írtuk:

„Éden kertje mint hely, egyáltalán nem mítosz, egyike azon történelmi határköveknek,
amelyek időnként feltárják a tanulmányozó előtt, hogy a Biblia nem pusztán allegória. Eden,
vagy a héber ‫ ןדעןג‬Gan-Eden jelentése: Éden kert, ősrégi neve annak az országnak, amelyet az
Eufrátesz és mellékfolyói öntöznek Ázsiától és Örményországtól kezdve a Vörös-tengerig.”
(Dr. A. Wilder azt mondja, hogy Gan-duniyas Babilon egyik neve.) A kaldeai „Számok
Könyvében” Éden helyét számjegyek határozzák meg, a Comte de St. Germain által ránk
hagyott sifrírozott kéziratban pedig Éden részletesen le van írva. Az asszír Táblácskákban
Éden neve Gan-duniyas. A Genezisben ‫( םיהלא‬Elohim) ezt mondja: „íme az ember olyan lett,
mint egy közülünk”. Az Elohim szót egyrészt isteneknek vagy erőknek lehet fordítani, másik
értelme Aleim, vagyis olyan papok, akiket beavattak a világ jó és rossz dolgaiba. Volt ugyanis
egy Aleimnek nevezett papi egyesület, amelynek fejét Java-Aleimnek nevezték. Ha ebben a
pai egyesületben valamelyik Ádám vagy Ember – ahelyett, hogy mint neofita (újonc)
fokozatosan szerzett volna ezoterikus tudást szabályos beavatással – használva intuíciós
képességeit, és a Kígyó (Asszony és Anyag) ösztönzésére megkóstolta a Tudás fájának
gyümölcsét, vagyis a titkos tant, akkor ez a törvény megszegése volt. Herkules papjai, vagy
Mel-karth, az „Éden Ura”, mind „bőr ruhát” viseltek. A szöveg így szól: „És Java-Aleim
‫„ דוצתונתב‬Chitonuth our”-t készített Ádám és felesége számára”. A héber szó első fele „chiton”,
a görög χιτών, Khiton. A szlávok átvették a Bibliából ezt a szót, s náluk kabátot, felsőruhát
jelent.

„Jóllehet lényegében ugyanazt az ezoterikus igazságot tartalmazza, mint bármely más


korai kozmogónia, a héber szentírás mégis magán hordja a kettős eredet jeleit. A Genezis a
babiloni fogságból származó visszaemlékezés. Az eredeti szövegben lévő helyneveket,
embereket, sőt tárgyakat is vissza lehet vezetni a kaldeusokhoz, továbbá az akkádokhoz, akik
az előzőek ősei és árja tanítói voltak. Sokan vitatják, hogy Kaldea, Babilónia és Asszíria
akkád törzsei bármiként is rokonságban lettek volna Hindusztán brahmanáival, de több
bizonyíték szól mellette, mint ellene. A sémitákat vagy asszírokat talán turániaknak kellett
volna hívni, a mongolokat pedig szkítáknak kellett volna elnevezni. De ha az akkádok
ténylegesen léteztek, s nemcsak néhány filológus és etnológus fantáziájában éltek, akkor ez a
nép semmiképpen sem lehetett egy turáni törzs, amint egyes asszírólógusok velünk elhitetni
szeretnék. Az akkádok egész egyszerűen az emberiség bölcsőjéből, Indiából jött emigránsok
voltak, akik Kis-Ázsia felé igyekeztek, papi vezetőik azonban megálltak útjukban, hogy
civilizáljanak és beavassanak egy barbár népet. Halévy bebizonyította, hogy a turáni

158
rögeszme tarthatatlan az akkád néppel kapcsolatban, más tudósok pedig megállapították, hogy
a babiloni civilizáció nem a helyszínen született, és nem is ott bontakozott ki. Ezt a
civilizációt Indiából importálták, és akik hozták Brahmána-hinduk voltak.”

És most, tíz évvel azután, hogy ezeket leírtuk, igazol bennünket Prof. Sayce, aki első
Hibbert előadásában azt mondja, hogy Eridu babiloni város kultúráját „idegen földről hozták
be”. Ez a kultúra Indiából jött.

„A sémiták teológiájuk jelentős részét a nem-sémita akkádoktól vagy proto-


kaldeusoktól kölcsönözték, kiket leigáztak, s akiknek helyi vallásgyakorlatait nem akarták és
nem is tudták kiirtani. Így tehát, hosszú korszakok folyamán a két faj: a sémita és az akkád
egymás mellet élt, felfogásuk és istentiszteletük észrevétlenül egymásba olvadt.”

Prof. Sayce a fentiekben az akkádokat „nem-sémitáknak” nevezi, mint ahogy mi is ezt


hangsúlyoztuk az Isis Unveiled-ben. Ezzel állításaink újabb megerősítést nyertek. Igazunk van
abban is, amit mindig hangoztattunk, hogy a zsidó bibliai elbeszélés történeti tények kompilá-
ciója, melyet más népek történetéből kölcsönözve zsidó köntösbe öltöztettek, – a Genezist
kivéve, ami tiszta és egyszerű ezoteria. A tudománynak pedig az Euxine-től Kasmírig és még
azon túl kellene keresnie az emberiség és Ad-ah fiainak bölcsőjét – vagy legalábbis egyikét a
fő bölcsőknek – annál is inkább, minthogy a későbbi időkben az Eufrátesz mentén lévő Ed-en
Kertje az asztrológusok és mágusok, azaz Aleim iskolája lett.

De ez az „iskola” és ez az Éden az ötödik fajhoz tartozik, s csak halvány


visszaemlékezés az Adi-varshára, az ősi harmadik fajra. Etimológiailag mit jelent az Eden
szó? Görögül ez ήδονή azaz „érzékiség”. Az Eden ebben az aspektusban nem több, mint a
görögök Olimpusza, Indra Mennyországa, Svarga a Meru hegyén, vagy akár a hurikkal telt
paradicsom, amelyet Mohamed ígért az igazhitűeknek. Éden Kertje sohasem volt zsidó tulaj-
don, mert Kínában – amelyről nehezen tételezhető fel, hogy 2000 évvel i.e. valamit is tudott a
zsidókról – szintén volt egy ilyen ősi kert Ázsia közepén, amelyben a „Bölcsesség
Sárkányai”, vagyis a Beavatottak éltek. Klaproth szerint pedig a Foe-kone-ky könyvben van
egy képírásos térkép – amelyet egy japán enciklopédiából másoltak ki – s ez a „Bölcsesség
Kertjét” a Pamír-fennsíkra helyezi, a Himalája hegyláncainak legmagasabb csúcsai közé; a
leírás szerint ez Közép-Ázsia csúcspontja, a négy folyó pedig az Oxus, az Indus, a Gangesz és
a Silo – egy közös forrásból, a „Sárkányok Tavából” ered.

Itt azonban nem a származás Édenkertjéről és nem is a kabbalista Édenről van szó.
Mert az előző – Eden Illa-ah – egyik értelmezésben Bölcsességet jelent, a Nirvánához
hasonló állapotot, az üdvösség Paradicsomát; a másik értelmezésben pedig az intellektuális
emberre utal, azon Éden hordozójára, amelyben a jó és a rossz Tudásának fája áll; az ember
pedig ennek Ismerője.

Renan és Barthélemy St. Hilaire „a legalaposabb indukciókból” kiindulva teljes


határozottsággal állítják, hogy az emberiség bölcsője „a Timaus térségében” volt. Végül a
Journal Asiatique18 kimondja, hogy: „Az emberi faj valamennyi hagyománya, amelyek az ősi
családokat a közös szülőföldre vezetik vissza, azt mutatja, hogy ezek a törzsek azon országok
körül csoportosultak, ahová a zsidó hagyomány az Édenkertet helyezi, s ahol az árják
(zoroaszterek) az Airyana-vaêgô-t vagy Merut (?) helyezték. Ezeket a helyeket északon az
Aral-tó országai, délen pedig a Baltistan vagy Kis-Tibet fogják körül. Minden arra mutat,
hogy a primitív emberiség lakhelyét itt kell keresnünk”.

18
Journal Asiatique, seventh year, 1855.

159
Ez a „primitív emberiség” már az ötödik fajában élt, amikor a „Négytorkú Sárkány” –
a ma már csak nyomaiban található tó – a „Bölcsesség Fiainak” lakhelye volt, s ők voltak a
harmadik faj első Elme-szülte Fiai. Az emberiségnek nem ez az egyetlen és nem is az első
bölcsője, jóllehet másolata volt valóban az első gondolkodó isteni ember bölcsőjének. Ez a
hely a Paradesha volt az első szanszkritül beszélő nép hegyvidéke, a görögök Hedone-je – a
gyönyör országa, de már a kaldeusok „érzékiség lakhelye” elnevezés erre vonatkozott, hanem
csak utánérzése volt; ugyancsak nem itt történt az ember bűnbeesése a „szétválás” után. A
zsidók Édenje a kaldeus másolatból lett lemásolva.

Az, hogy az ember bűnbeesése (a nemzés elkezdése) a tudomány által mezozoikus


kornak nevezett időszak legelején történt, vagyis a hüllők korában, kitűnik a kígyóra
vonatkozó frazeológiából. A kígyó természetét a Zohar megmagyarázza. Nem az az érdekes
tehát, hogy Éva esete a kísértő kígyóval allegorikus vagy szó szerinti – mert hiszen abban
senki sem kételkedhet, – hogy itt allegóriáról van szó – hanem az, hogy világossá lesz,
mennyire ősi ez a szimbólum, s az is, hogy ez nem zsidó, hanem egyetemes szimbólum volt.

Nos, a Zoharban van egy igen különös állítás, amelynek nevetséges abszurditása
szándékoltan harsány kacajra készteti az olvasót. A Zohar azt mondja, hogy Shamael, a
„Sátán” által Éva elcsábítására küldött kígyó egyfajta repülő teve (καμηλόμορφον) volt.

Egy „repülő tevét” valóban még a legszabadelvűbb Royal Society tag sem tud
elfogadni. A Zohar azonban, – amelytől végre is nem lehet elvárni, hogy egy Cuvier
szakkifejezéseit használja – helyes leírást használ;19 egy régi zoroasztriánus kéziratban
ugyanis az Aschmogh kifejezést találjuk, amelyről az Avesta azt tartja, hogy a Bűnbeesés után
elvesztette „természetét és nevét”; ez az állat a leírás szerint egy hatalmas kígyó volt,
amelyhez egy teve nyaka társult.

Salverte azt bizonygatja: „Nincsenek szárnyas kígyók, sem valóságos sárkányok... A


sáskákat a görögök még ma is szárnyas kígyóknak nevezik, s ez a szókép hozta létre
valószínűleg a szárnyas kígyók létezéséről szóló különböző elbeszéléseket”.20

Jelenleg valóban nincsenek, de ez nem zárja ki létezésüket a mezozoikus korban.


Cuvier pedig, aki összeállította csontvázukat, tanú reá, hogy voltak „repülő tevék”. A nagy
természettudós – miután megtalálta bizonyos gyíkok egyszerű kövületeit – ma már ezt írja:
„ha a hidrák és egyéb szörnyek létezését – melyekről annyit írtak a középkori történészek –
bizonyítani akarnánk, erre kétségtelenül a legjobb példa a Plesiosaurus.21

Nem tudunk róla, hogy Cuvier további mea culpaként mondott-e még valamit,
mindenesetre jól elképzelhető megdöbbenése saját rágalmai miatt, amelyekkel a régiek
igazmondását illette, amikor Németországban megtalálták a 78 láb hosszú Pterodactilust – a
repülő gyíkot, melynek csúszómászó testéhez hatalmas szárnyak tartoztak. Ezen őskori hüllő
első végtagjainak kisujja olyannyira meghosszabbodott, hogy azon hosszú hártyás szárnyak
voltak. Így tehát a Zohar „repülő tevéje” igazolást nyert. A hosszúnyakú Plesiosaurus,
továbbá a hártyás szárnyú Pterodactilus, vagy még inkább a Mosasaurus tudományosan
lehetővé teszi a „repülő teve” vagy egy hosszúnyakú sárkány létezését a múltban. Prof. Cope
(Philadelphia) bebizonyította, hogy a Mosasaurusnak egy mészkőben talált kövülete egy
ilyesféle szárnyas kígyó volt. A hátgerincben olyan jellegzetességei vannak, amelyek inkább a
kígyófélékkel, mint a gyíkfélékkel mutatnak rokonságot.
19
Lásd Moses Maimonides: More Nevochim.
20
Science Occulte, 646. old.
21
Révolution du Globe, V. kötet, 464. old.

160
És most lássuk a fő kérdést. Tudott dolog, hogy az ókor tudományai között nem
szerepelt sem a paleográfia, sem pedig az őslénytan; nem is voltak akkoriban Cuvier-k. És
mégis a babiloni téglákon, de különösen régi kínai és japán rajzokon, a legrégibb pagodákon
és emlékeken, továbbá a pekingi Császári Könyvtárban számos utazó felismerte a változatos
formájú kínai sárkányokban az őslények és a szárnyas gyíkok tökéletes ábrázolásait.22
Ezenfelül a Bibliában is beszélnek a próféták a szárnyas tüzes kígyókról,23 Jób pedig
megemlíti a leviatánt.24 Ezzel kapcsolatban természetszerűleg felmerülnek a következő
kérdések:

1. Honnan tudhattak a régi nemzetek egyáltalán valamit is a karbon- és mezozoikus


korok kihalt szörnyeiről, hogyan írhatták le őket szájhagyomány útján, hogyan tudták
ábrázolni képekben, hacsak saját maguk nem látták őket, vagy meg nem őrizték volna
hagyományaikban a róluk szóló leírásokat? Az ilyen leírásoknak pedig előfeltétele az élő és
intelligens szemtanú.

2. És ha megengedjük ilyen szemtanúk létezését (amennyiben nem fogadjuk el a


múltba néző tisztánlátást), akkor miért teszik az ember – az első őskori ember – legkorábbi
megjelenését a harmadkor közepére? Ne feledjük el, hogy a tudósok nagy része tagadja az
ember megjelenését a negyedkor előtti időkben, s így teljesen kizárja az emberiséget a
kainozoikus korból. Márpedig itt olyan kihalt állatfajtákról van szó, amelyek millió évekkel
ezelőtt eltűntek a Föld színéről, és ezekről mégis tudtak, és le is írták őket olyan népek,
amelyeknek civilizációja – állítólag – alig néhány ezer éves. Hogyan lehetséges ez?
Nyilvánvalóan vagy a mezozoikus kort kellene átcsúsztatni a negyedkorba, vagy pedig az
embert kell az őskori szárnyas gyík és a plesiosaurus kortársává tenni.

Abból, hogy az okkultisták az Ősi Bölcsességben és Tudományban hisznek, és


kiállnak mellette még akkor is, ha a Zohar nyelvezetében a szárnyas gyík „repülő teveként”
szerepel, még nem következik az, hogy éppen ilyen készségesen elfogadjuk mindazokat a
történeteket, amelyeket a középkorban terjesztettek az ilyen sárkányokról. A szárnyas gyíkok
és egyéb őslények kihaltak a harmadik faj nagy részével együtt. Ha tehát a római katolikus
írók nagy komolyan arra kérnek, hogy mi is fogadjuk el azt, amit Christopher Scherer és
Kircher atya összehordtak, a saját szemükkel 1619-ben, illetve 1669-ben látott élő tüzes
repülő sárkányokról, akkor engedjék meg nekünk, hogy állításaikat vagy álmoknak vagy
pedig füllentésnek tekintsük.25 Petrarca történetét sem tekinthetjük másnak, mint „költői
22
De Mirville: Des Esprits (II. köt. 431. old.) című munkájában olvasunk „Geoffrey St. Hilaire naiv
elcsodálkozásáról, amikor M. de Paravey mutatott neki bizonyos régi kínai munkákban és babiloni cserepeken
sárkányokat, csőrös emlősöket (vízi állatok, melyek csak Ausztráliában találhatók) és gyíkféléket stb. tehát olyan
kihalt állatfajtákat, amelyekről azt gondolta, hogy... az ő koráig ismeretlenek voltak az emberek előtt”.
23
Lásd Ézsaiás XXX. 6. „bazilikus és tüzes szárnyas kígyó”, s ilyenek voltak a Mózes rézkígyójával
legyőzött tüzes kígyók is.
24
A tudósok által rekonstruált jól ismert kövületek elé kezességet nyújthatnak még egy Leviatán
létezésre vonatkozólag is, nem is beszélve Ézsaiás repülő kígyóiról vagy a saraph mehophep-ről, mely
szavaknak fordítása minden héber szótár szerint: „saraph” = lángoló, vagy tüzes méreg, és „mehophep” = repülő.
Bár a keresztény teológia mind a Leviatánt, mind pedig a saraph mehophet-et következetesen az ördöggel
kapcsolja össze, ezek a kifejezések azonban képletesek, és semmi közük sincs a „gonoszhoz”. Mégis a
„Sárkány” (angolul Dragon) szó ma már szinonimája az ördögnek. Bretagne-ban a Drouk szó ma „ördögöt”
jelent, minek következtében – amint ezt Cambry (Monuments celtiques, 299. old.) elmondja – Angliában az
ördög sírját Draghedanum sepulcrum-nak nevezik. Languedoc-ban a meteortüzeket és a lidércfényt Dragg-nek,
Bretagne-ban Dreag-nek, Wraie-nek (wraith) nevezik. Írországban a Drogheda kastély annyit jelent, mint az
ördög kastélya.
25
Az ultramontán (túlzottan klerikális) írók egész komolyan elfogadják Kircher atya sárkány-
történeteinek egész sorát, amelyet ő Oedipus Aegyptiacus című művében a „De Genere Draconum”-ból közread.

161
szabadságnak”, amikor azt meséli, hogy amikor egy napon Laurával sétált az erdőben, egy
barlangnál hatalmas sárkányra bukkant, amelyet kardjával halálra sebzett, s így megmentette a
szíve hölgyét attól, hogy a szörnyeteg felfalja.26 Készségesen elhinnénk Petrarca történetét, ha
ő Atlantisz korában élt volna, amikor ilyen vízözön előtti szörnyek még léteztek. Jelen
korunkban azonban tagadjuk ezek létezését. A tengeri kígyó és a sárkány azonban két
különböző dolog. Az előbbi létezését a többség tagadja, mert az óceánok nagy mélységeiben
él, rendkívül ritka, s a felszínre csak akkor jön, ha valami – talán az éhség – erre kényszeríti.
Így láthatatlan maradván, bár létezhet, mégis tagadják. De ha a fent leírt sárkányhoz hasonló
valami élne Földünkön, hogyan kerülhette volna el a felfedezést? Ez a teremtmény a
legkorábbi ötödik faj kortársa volt, s ma már nem létezik.

Az olvasó azt kérdezhetné, miért beszélünk egyáltalán sárkányokról? Azt feleljük:


először, mert az ilyen állatokról való tudás az emberi faj mérhetetlen ősiségének egyik
bizonysága, másodszor pedig azért, hogy megmutassuk a különbséget, ami a „sárkány”,
„Nâga” és „Kígyó” valóságos zoológiai értelme és fenti szavak szimbolikusan használt
képletes értelme között van. A beavatatlan olvasó, aki semmit nem tud a misztérium-nyelvről,
hajlandó – valahányszor a fenti szavakra bukkan – azokat szó szerint értelmezni. Innen a
quiproquos és az igazságtalan rágalmak. Néhány példa elegendő lesz.

Sed et serpens? Helyes, de mi is volt a kígyó természete? A misztikusok a Genezis


kígyójában intuitíve állati jelképet és magasrendű spirituális esszenciát látnak: egy kozmikus,
szuper intelligens erőt, „hulló csillagot”, egy szellemet, mely egyaránt mennyei, légi és földi
és melynek „befolyása körüljárja a Földet” (qui circumambulat terram), ahogy De Mirville, a
holtbetűs magyarázat keresztény fanatikusa mondja, s amely „olyan fizikai jelképben
nyilvánul meg, amely legjobban megfelelt morális és intellektuális tekercseinek” – vagyis
kígyószerű formában.

De mire magyarázzák a keresztények a Rézkígyót, az „Isteni Gyógyítót”, ha a kígyót a


ravaszság és a gonoszság jelképének, magának a „Gonosznak” kell tekinteni? Hogyan lehet
egyáltalán demarkációs vonalat húzni, ha azt önkényesen, szektáns teológiai szellemben
állapítják meg? Mert ha a római egyház azt tanítja híveinek, hogy Merkur és Aesculapius,
vagy Asclepios – akik végeredményben egyet jelentenek – „ördögök és az ördög fiai”, és ha
ez utóbbinak pálcája és a kígyó az „ördög pálcája”, minek tekintsük akkor Mózes
Ez a jezsuita atya saját leírása szerint maga látta azt a sárkányt, amelyet egy római paraszt 1669-ben megölt, – a
Museo Barberini igazgatója ugyanis elküldte neki a tetemet, hogy arról leírást készítsen, amikor Kircher atya
meg is tette, s azután nyilvánosságra hozta egyik in-foliojában. Ezek után levelet kapott a svájci Soleure kanton
elöljárójától, Christopher Scherertől, amelyben ez utóbbi azt állítja, hogy 1619-ben egy szép nyári éjszakán saját
szemével látott egy élő sárkányt. Lakásának erkélyén állt – írja – „a tiszta égboltot szemlélve, amikor a Pilátus
hegy egyik barlangjából egy ragyogó tüzes sárkányt láttam kijönni, és nagy sebességgel a tó másik végén lévő
Fluelen felé tartani. Hatalmas teste volt, a farka még ennél is hosszabb, s nyújtott nyaka volt. Feje és állkapcsa
olyan volt, mint egy kígyónak. Repülés közben útjára számtalan szikrát (?) szórt... Előbb azt hittem, hogy egy
meteort látok, de amint figyelmesebben szemügyre vettem, repülésének irányából és testének felépítéséből
rájöttem, hogy valóságos sárkányt látok. Igen örülök, hogy tájékoztathattam Tisztelendőségedet ezen állatok
igen valóságos létezéséről” – fejezi be a levél írója, de azt is hozzá kellett volna tennie, hogy visszaálmodta
magát régmúlt korokba.
26
Mint meggyőző bizonyságot az esemény megtörténtéről, egy római katolikus író, a költő egyik
barátjának, Simon de Sienne-nek festményét ajánlja az olvasó figyelmébe, amely az Avignon-i Notre Dame du
Don templomának bejáratát díszíti, a pápa tilalma ellenére, aki „nem akarta, hogy ezen szent helyen a szerelem
diadala szerepeljen”. Az író még hozzáteszi: „Az idő megrongálta a műremeket, de nem tudta kiirtani a
hagyományt. (U. o. 425. old.) De Mirville „sárkány-ördögeinek” úgy látszik nincs szerencséjük, mert titokzatos
módon eltűnnek azokból a múzeumokból, ahol állítólag őrizték őket. Így p1. az Ulysses Aldovrandus által
bebalzsamozott és a szenátus nápolyi vagy bolognai múzeumának átadott sárkány „még 1700-ban ott volt”, de
ma már nincs meg. (u. o. 427. old.)

162
Rézkígyóját? A tudós előtt nyilvánvaló, hogy a pogány „pálca” és a zsidó „kígyó” ugyanaz,
vagyis a kaduceus (Apollo-Python fiának, Merkúrnak kígyós botja). Érthető, miért
választottak a zsidók kígyó formát a „kísértő” számára. Pusztán fiziológiai és fallikus
szempontokból, bármennyire is erőlködik kazuisztikus okoskodással a római egyház, hogy
más értelmet adjon annak, ami nyilvánvaló mindazok számára, akik ismerik a misztérium
nyelvet, s akik számjelentésük alapján olvassák a héber tekercseket. Az okkultisták tudják,
hogy a kígyó, a Nága és a sárkány szavak mindegyike hét jelentéssel bír, és hogy a Nap –
például – asztronómiai és kozmikus jelképe volt a gnosztikusok két ellentétes fényének és a
két kígyónak, azaz a jónak és a rossznak. Az is nyilvánvaló, hogy – amikor általánosítanak –
a tudomány és a teológia egyaránt igen nevetséges szélsőséget képviselnek, és
végkövetkeztetésre jutnak. Mert amikor a tudomány azt mondja, hogy megkaphatjuk va-
lamennyi későbbi vallásos dogmának a kulcsát, ha a kígyók legendáját visszavezetjük eredeti
forrásához, vagyis az asztronómiai legendához, elgondolkozva azon, hogy a Nap a Python (az
óriáskígyó) legyőzője, és hogy az égi szűz a Zodiákuson visszaveri a pusztító sárkányt –,
akkor nyilvánvaló, hogy a tudós nem az általánosból indul ki, hanem félszemmel a keresztény
vallásra és a Jelenések Könyvére sandít. Ezt nevezzük az egyik végletnek. A másikat abban
látjuk, amikor a teológia a Tridenti Zsinat híres határozatát ismételve, arról akarja meggyőzni
a tömegeket, hogy „az emberen – bűnbeesésétől kezdve egészen megkeresztelése órájáig – az
ördögnek teljes hatalma van, s joggal birtokolja őt (diabolum dominationem et potestatem
super homimes habere et jure eos possidere).”

Erre az okkult filozófia azt feleli: Bizonyítsák be először az Ördögnek, mint entitásnak,
a létezését, akkor talán majd hiszünk ilyen jogos birtoklásban. Az emberi természetnek igen
csekély mértékű megfigyelése és ismerete elegendő ahhoz, hogy a teológiai dogma tévességét
bizonyítsa. Ha a Sátán valóság lenne az objektív vagy akár a szubjektív világban (klerikális
értelemben), akkor éppen a szegény ördög lenne az, akit a gonoszok – tehát az emberiség
nagy része – szüntelenül kínoznának és gyötörnének. A Gonoszt az emberiség, s különösen a
papság – akiket a gőgös, lelkiismeretlen és türelmetlen Római Egyház vezetett – talált ki,
hozta világra és gondosan felnevelte. De ezzel már eltértünk a tárgytól.

„Az egész gondolkodó világnak azt veti szemére az Egyház, hogy imádta a kígyót. Az
egész emberiség tömjénezte vagy megkövezte a kígyót. A Zendek éppúgy beszélnek róla,
mint a Királyok és a Védák vagy az Edda és a Biblia... A szent kígyónak (nágának) mindenütt
megvoltak a szentélyei és papjai; Rómában a veszta szűz készíti el táplálékát ugyanolyan
gonddal, mint ahogy a szent tüzet táplálja. Görögországban Aesculapius nem tud gyógyítani
segítsége nélkül, s erőit általa küldi. Mindenki hallott a római szenátus híres követségéről az
orvoslás istenéhez, s a küldöttek hazatéréséről a nem kevésbé híres kígyóval, amely önként
elindult mestere temploma felé a Tiberisz egyik szigetén. A kígyót nem egy bacchánsnő fonta
a hajába, nem egy augur kérdezte ki óvatosan, nem egy varázsló sírján látható a képe! A
kainiták és az ophiták Teremtőnek nevezik, jóllehet elismerik – mint Schelling is tette – hogy
a kígyó lényegében és személyében gonosz”.27

Jól mondja a szerző. És ha valaki alaposan tudni szeretné, hogy milyen hírnévnek
örvend a kígyó még napjainkban is, az tanulmányozza a témát Indiában, és lássa meg, mi
mindent hisznek ebben az országban a Nágákról (kobrákról), és még ma is mi mindent
tulajdonítanak nekik. Látogassa meg Whydah-ban élő afrikaiakat, a Port-au-Prince-ben és
Jamaicában lévő voodoo-kat, Mexikó nagaljait, Kína Pa- vagy ember-kígyóit stb. De miért is
csodálkozunk azon, hogy a kígyót „imádják”, s ugyanakkor átkozzák, hiszen tudvalevő, hogy

27
de Mirville: „Memoire”, A „Szent kígyók” a 432. oldalon.

163
kezdettől fogva szimbólum volt?28 Minden régi nyelvben a sárkány szó azt jelentette, amit ma
is jelent Kínában: (lang), vagy „az intelligenciában kiváló lény”, és a görög nyelvben pedig
δράκων, vagy „aki lát és vigyáz”. Vajon e díszítő jelzők bármelyike is alkalmazható-e a
kígyóra? Nem nyilvánvaló-e, hogy – bárhová is juttatta a vadembereket a kezdeti jelentés
elfelejtése és a babona – a fenti jelzőket emberi ősökre alkalmazták, akiket kígyók és
sárkányok szimbolizáltak? Ezek az ősök – akiket Kínában a mai napig is „a Bölcsesség
Kígyóinak” hívnak – a Dhyánik első tanítványai voltak, röviden a harmadik faj első
adeptusai, majd később a negyedik és az ötödik faj adeptusai. Ez a név egyetemessé lett, s a
keresztény éra előtt értelmes ember össze nem keverte volna az embert és a szimbólumot.

Champollion a Chnouphis szimbólumról, vagyis a Világlélek szimbólumáról ezt írja:


„ez többek között egy hatalmas kígyó, amely emberi lábon áll, e hüllő a jó géniusz jelképe,
valóságos Agathodaemon. Gyakran szakállal ábrázolják... Ezt a szent állatot, amely azonos az
ophiták kígyójával, számtalan gnosztikus vagy bazilidiánus kőoszlopra rávésték... A kígyó
feje többféle, de mindig a következő betűkkel jelölik: ΧΝΟΓΒΙΣ”.29 Agathodaemon
birtokában volt „a jó és a rossz tudásnak”, vagyis az isteni Bölcsességnek, mert ez utóbbi
nélkül az előbbi lehetetlen.30 Iamblichust idézve, Champollion bemutatja, hogy
„Agathodaemon az Ειχτών-nak nevezett istenség volt (másként az égi istenek tüze – a Nagy
Toth-Hermes31), akinek Hermes Trismegistos a mágia feltalálását tulajdonítja”.32

A „mágia feltalálása”! Különös kifejezést használ, mintha a Természet örök és


jelenkori misztériumainak leleplezése feltalálás lenne! Olyan ez, mintha több ezer év múlva
Prof. Crookesnak tulajdonítanák a sugárzó anyag feltalálását, annak felfedezése helyett.
Amint utolsó előtti jegyzetünkben mondtuk, Hermes nem feltalálója, sőt még csak nem is
felfedezője volt a mágiának, mert hiszen a Toth-Hermes név általános jelölés, mint ahogy
Enoch (Enöichion, a „belső, spirituális szem”), Nebo – a próféta és a látnok –, stb. is csak
általános nevek voltak. Hermes nem élő ember személyes neve, hanem sok adeptus generikus
elnevezése. Kapcsolatuk a kígyóval a szimbolikus allegóriákban onnan ered, hogy őket e
legkorábbi intellektuális emberiség, a harmadik faj idejében, szoláris és planetáris istenek
világosították fel. Valamennyien a Titkos Bölcsesség reprezentáns képviselői. Asclepios a
Napisten-Apolló fia, és ő Merkúr. Nebo a Bel-Merodach fia. Vaivasvata Manu, a nagy Rishi,
Vivasvat – a Nap vagy Surya – fia, stb. És míg asztronómiailag a Nâgák, továbbá a Rishik, a
Gandharvák, Apszaraszok, Grâmanîk (vagy Yakshák, kisebb istenek), Yatudhanák és Dévák a
tizenkét szoláris hónap folyamán a Nap kíséretében vannak, – a teogónia és az antropológiai
28
Ez a megállapítás éppen olyan méltányos mintha pár ezer év múlva valamelyik új vallás fanatikusa
saját vallását dicsőítve az ősi kereszténység rovására azt állítaná: „Mindenütt a négylábú bárányt imádták. Az
apáca Agnusnak hívta és keblére tette, a pap az oltárra helyezte. Minden húsvéti ebéden szerepelt, és a
templomokban hangosan dicsőítették. Ugyanakkor féltek tőle és gyűlölték, mert hiszen levágták és felfalták”. A
pogányok – mindenesetre – nem eszik meg szent szimbólumaikat. Nem tudunk kígyó- vagy hüllő-evőkről,
legfeljebb keresztény országokban, ahol már eszik a békát és az angolnát, s bizonyára igazi kígyóval folytatják,
mint ahogy kezdték a báránnyal és végezték a lóhús-evéssel.
29
Pantheon, 3.
30
A szoláris Chnouphis vagy Agathodaemon – amint minden kutató tudja – a gnosztikusok Christos-a
volt. Belső kapcsolatban van a Sophia (Bölcsesség) hét fiával, az Aditi (egyetemes Bölcsesség) hét fiával, akinek
nyolcadik fia Mârttânda, a Nap, a többi hét pedig a hét planetáris uralkodó vagy géniusz. Chnouphis, a Megvilá-
gosodásnak, a Bölcsességnek volt spirituális Napja, s ennélfogva az egyiptomi beavatottak pártfogója,
ugyanúgy, amint Bel-Merodach, (vagy Bel-Belitanus) később a kaldeusoknál.
31
Hermes, vagy még inkább Thot általános név. Abul Teda: „Historia Anti-Islamitica”-jában öt
Hermest mutat ki, a Hermes, Nebo, Thot neveket különböző országokban a nagy beavatottaknak adták. Így Nebo
– Merodach és Zarpanitu fia –, akit Herodotos Zeus-Belosnak hív, továbbadta nevét az összes nagy prófétáknak,
látnokoknak és beavatottaknak. Ezek mind a „Bölcsesség kígyói” voltak, asztronómiailag a Naphoz, spirituálisan
pedig a Bölcsességhez kapcsolódtak.
32
Pantheon, 15. szöveg

164
fejlődés szerint ők egyaránt istenek és emberek –, amikor az Alvilágban inkarnálódnak. Ezzel
kapcsolatban emlékeztetni kell az olvasót arra, hogy Apollonius buddhista Nâgákkal
találkozott Kasmírban. Ezek pedig nem állattanilag értelmezett kígyók voltak, sem pedig
etnológiai Nâgák, hanem „bölcs emberek”.

A Biblia, kezdve a Genezistől a Jelenések Könyvéig, nem más, mint történelmi


visszaemlékezések hosszú sorozata arra a nagy küzdelemre, amely a fehér és a fekete mágia, a
jobboldali ösvény Adeptusai (a Próféták) és a durva tömegeket vezető papság, a baloldali
ösvény Adeptusai (a Leviták) között dúlt. De rendkívül nehéz – még az okkultizmus
tanulóinak is, bár egyesek számos ősi kéziratot őriznek, és közvetlen tanításokra
támaszkodnak – határvonalat húzni a jobb és baloldali ösvény Sodales-ei (papság) között. Az
a nagy szakadás, amely a negyedik faj fiai között támadt, amikor az „Isten-fiak” vezetése alatt
az első beavatási templomok és csarnokok megépültek, Jákob fiainak történetében kap
allegorikus formát. A haldokló Jákob szavaiból kiderül, hogy a mágiának két iskolája volt, s
hogy az ortodox léviták nem a szent iskolához tartoztak. Idézzünk most néhány mondatot az
Isis Unveiled-ből: (I. köt. 555.)

A haldokló Jákob így írja le fiait: „Lészen Dan – mondja – olyan, mint a mérges kígyó
az úton, és az áspis az ösvényen, mely megmarja a lónak sarkát, hogy a rajta ülő ember hátra
essék (vagyis fekete mágiát fog tanítani a jelölteknek). A te szabadításodra várom az Úrnak
segítségét”. Simeonról és Léviről a pátriárka azt jegyzi meg, hogy ők „atyafiak, álnokságának
fegyvere volt az ő szerződések a Sékhemitákkal. Az ő titkukban, tanácsokban részes ne légy,
én lelkem”.33 Az eredetiben „az ő titkukban” úgy olvasandó: „az ő Sodjukban”.34 Sod pedig a
Baal, Adonis és Bacchus nagy misztériumainak neve volt, ők mind Napistenek voltak, és
szimbólumuk a kígyó volt. A kabbalisták azzal magyarázzák a tüzes kígyók szimbólumát,
hogy így hívták a Lévi törzset, és minden lévitát, és hogy Mózes volt a Sodales-ek (a papi
testülethez tartozók) feje.35 A „sárkányölő” kifejezés eredeti értelmét a misztériumokhoz kell
visszavezetni, s erről a tárgyról később bővebben szólunk.

Ha Mózes volt a feje a misztériumoknak, akkor ebből természetesen következik, hogy


ő volt a Főpap; ha pedig azt halljuk, hogy a próféták Izrael népének „irtózatosságai” ellen
mennydörögnek, akkor ebből két iskolára lehet következtetni. A „tüzes kígyók” tehát egyrészt
a papi kaszthoz tartozó léviták megjelölése volt, amikor már eltértek a jó törvénytől, vagyis
Mózes hagyományos tanításaitól, másrészt mindazokra vonatkoztak, akik fekete mágiát űztek.
Ézsaiás, amikor az „engedetlen fiak”-ról beszél, akik el kell vigyék gazdaságukat azokba az
országokba, ahonnan „a baziliszkusz és tüzes szárnyas kígyó” (III. fej. 6.) kijön, – vagyis
Kaldeába és Egyiptomba, mely országok beavatottjai az ő idejében (i.e. 700) már erősen
megromlottak, – voltaképpen ezen országok mágusait értette.36 De ezeket a mágusokat
gondosan meg kell különböztetni a „Bölcsesség Tüzes Sárkányaitól” és a „Tűzköd Fiaitól”.

33
Genezis, XLIX. 17, 18. és 5, 6.
34
Dunlap a „Sod, the Mysteries of Adonis” bevezetésében a Sod szót az arcanum, vallásos misztérium
jelentésében magyarázza, Schindler: Penteglott, művére támaszkodva. „Az Úrnak titka azoknak adatik, kik őt fé-
lik” – mondja a Zsoltár Könyve XXV. 14. Ezt a keresztények rosszul fordították, ehelyett: „Sod Ihoh (Ihoh
misztériumai) azoké, akik félnek tőle”. „Az erős Isten igen rettenetes a szenteknek gyülekezetiben” (pontosabb
fordításban: „Al (El) rettenetes a Kadeshim nagy Sod-jában”, Kadeshim = a papok, a szentek a beavatottak). –
Zsoltár Könyve, LXXXIX. 7. A Kadeshim igen távol álltak attól, hogy szentek legyenek. Lásd: 4. köt. 2. rész. 3.
fej. A Szentek Szentjéről.
35
„A papi kollégiumok tagjait Sodales-nek nevezték” – mondja Freund Latin Lexicon-ja (IV. 448.) „A
Hatalmas Anya Idai Misztériumaiban sodalitások alakultak” – mondja Cicero a de Senectute-ban.
36
Baal papjai, akik tüzeket ugrottak át. De ez a kifejezés helyi és héber jellegű. Saraph annyit jelent,
mint „tüzes vagy lángoló kígyó”.

165
A Misztériumok Nagy Könyvében ezt olvassuk: „Hét Úr megteremtette a Hét Embert,
három Úr (Dhyan Chohan vagy Pitri) jó és szent volt, négy kevésbé égi, telve szenvedéllyel...
Az Atyák chhayái (fantomjai) olyanok lettek, mint ők”.

Ez magyarázza az emberi természet különbözőségeit, hét különböző – jó és rossz –


fokozatba sorolva azt. Elkészült tehát hét tabernákulum, hogy azokban különböző karmikus
körülmények között lakozzanak a monádok. Ezen az alapon magyarázzák a Kommentárok
azt, hogy miért terjedt el oly gyorsan a gonosz, mihelyt ezek az emberi formák valóságos
emberek lettek. Egyes régi filozófusok azonban az ember származásáról szóló
beszámolójukban nem veszik tudomásul a hetet, hanem csak négyről beszélnek. Így például a
mexikói helyi Genezis „négy jó emberről” szól, mint az emberi faj négy igaz őséről, „akiket
nem istenek nemzettek, és nem is nőtől születtek”; teremtésüket csodálatos módon a Teremtő
erők végezték el, s csak azután sikerült, miután „az ember teremtésére irányuló három
kísérlet már kudarcba fulladt”. Az egyiptomi teológiában csak „négy Istenfiú” van, (jóllehet a
Pymanderben hét szerepel) – ezzel kerülve el az emberi természet rossz voltának
megemlítését. Amikor pedig Seth az isten-státusból Seth-Typhonná süllyedt, elkezdték őt
„hetedik fiúnak” nevezni. Valószínűleg innen származik az a hit, hogy a „hetedik fiú hetedik
fia” mindig született mágus, – jóllehet eredetileg varázslóra gondoltak. A gonoszt
szimbolizáló kígyót, APAP-ot, Seth kígyója, Aker öli meg,37 tehát Seth-Typhon maga nem
lehetett gonosz. A Halottak Könyve elrendeli, hogy a CLXIII. fejezetet így olvassák: „egy
kétlábú kígyó jelenlétében”, ami magas Beavatottat, egy Főpapot jelent, minthogy az említett
fejezet címének hieroglifájában ezen „kígyó” fejét ékesítő diadém és a kos-szarvak38 erre
mutatnak. A „kígyó” felett Ammon,39 a rejtett „misztérium-isten” misztikus szempárja látható.
A fent említett helyek megerősítik állításunkat, és megmutatják, mit is jelentett valójában a
„kígyó” szó az antik világban.

De lássuk a Nâgalokat és a Nargalokat, honnan van a hasonlóság az indiai Nâgák és az


amerikai Nâgalok között?

„Nargal volt a mágia (Rab-Mag) kaldeai és asszír főnöke, Nâgal pedig a mexikói
indiánok fő varázslója. Mindkét név az asszír isten, Nergal-Serezer-ből és a hindu Nâgákból
ered. A Nargaloknak és Nâgáknak hasonló képességeik voltak, hatalmukban állt magukhoz
kapcsolni egy démon-segítőt, akivel ezután teljesen azonosították magukat. A kaldeai és
asszír Nargal ezt a démont bizonyos szentnek tartott állat képében a templomon belül helyezte
el. Az indiai Nâgal viszont ott tartja, ahol tudja, – valamely közeli tóban, erdőben vagy saját
házában, háziállat képében”.40

Az ilyen mérvű egyezést nem lehet véletlenek összejátszásának tulajdonítani.


Felfedezzük az Újvilágot, és kiderül, hogy már negyedik fajbeli őseink is mint régi világot
ismerték, hiszen Arjuna, Krishna társa és chelája leszállt a Pâtâlába, az „antipódusokba”, s

37
Halottak Könyve, XXXIX. fejezet.
38
Régi palesztinai érméken ugyanilyen kos-szarvak vannak Mózes fején; egy ilyen érme ma is a szerző
birtokában van. Michelangelo Rómában lévő szobrán a dicsfény részét képező szarvak függőlegesek, ahelyett,
hogy a fülre hajlanának, de a jelkép ugyanaz. A Rézkígyó motívuma tehát ide vezethető vissza.
39
De lásd még Harris: Magic Papyrus, No. V; valamint a kos-fejű Ammont, amint embereket formál a
fazekas korongon.
40
Brasseur de Bourbourg: Mexique, 135. és 574. old.

166
ott vette feleségül Ulûpit41 – egy Nâgát, helyesebben Nâginit –, aki Kauravya-nak, a Nâgák
királyának a lánya volt.42

Reméljük, sikerült bebizonyítanunk a kígyó jelkép teljes értelmét. Nem a gonosz, még
kevésbé az ördög jelképe ez, hanem – valóban – a KEMEK EIΛAM ABPAΣΑΞ, az „Örök
Abrasax Nap”, minden kabbalista központi spirituális napjának a szimbóluma ez, amelyet
bizonyos diagramokban a Tiphereth körével ábrázolnak.

S itt megint szeretnénk idézni egy korábbi munkánkból, további magyarázatokkal


kiegészítve.

„A mérhetetlen mélység (Bythos, Aditi, Shekinah, az ismeretlen fátyla) ezen tájáról


kiszakadt egy spirálokból alkotott kör. Ez a Tiphereth, szimbolikus nyelven a nagy ciklus,
amely kisebb ciklusokból van összetéve. Belsejében feltekeredve, a spirálisok mentén
nyugszik a kígyó – a Bölcsesség és Örökkévalóság jelképe – a kettős Androgün. A ciklus
jelentése: Ennoia vagy az isteni elme (nem teremtő erő, hanem olyan, amelynek hasonulnia
kell) – a kígyó jelentése pedig: Agathodaemon, az Ophis, a Fény (amely nem örök, de a mi
síkunkon mégis a legnagyobb isteni fény) Árnyéka. Mindkettő az ophiták Logosza volt;
másként a Logosz mint Egység a Jó és a Rossz kettős princípiumában megnyilvánulva.

Ha csak magában lett volna a fény – mint abszolút és inaktív tényező –, az emberi
elme nem tudta volna értékelni, de még fölfogni sem. Az árnyék az, amely lehetővé teszi a
fény megnyilvánulását, és annak objektív realitást kölcsönöz. Ezért tehát az árnyék nem rossz,
hanem egy szükséges és nélkülözhetetlen függelék, amely teljessé teszi a Fényt vagyis a Jót.
Mert a Földön az Árnyék teremti a Fényt.

A gnosztikusok felfogása szerint a két alap princípium változatlanul a Fény és az


Árnyék; a Jó és a Rossz valójában egy lévén, az örökkévalóság kezdete óta megvolt, amint
ezután is meglesz, amíg csak megnyilvánult világok léteznek.

E szimbólumokból kifolyólag imádta a gnosztikus szekta a Kígyót, mint Megváltót, s


ábrázolta azt a szakrális cipó, vagy pedig a Tau (a fallikus jelkép) köré tekerőzve.
Egységként: Ennoia és Ophis képezik a Logoszt. Egymástól elválva: az egyik a Spirituális
Életfa, a másik pedig a Jó és a Rossz Tudásának Fája. Ezért biztatja Ophis az első emberpárt –
akik az anyagból való létet Ilda-Baoth-nak, a spirituális princípiumot pedig Sophia-
Achamothnak köszönhetik –, hogy egyenek a tiltott gyümölcsből, jóllehet Ophis az isteni
Bölcsességet képviseli.

A kígyó, a Jó és a Rossz Tudásának Fája és az Életfa India földjéről átültetett


szimbólumok. A hinduk számára annyira szent banyanfa, az Arasa-Maram43 kapta – mióta
Vishnu egyik inkarnációjában annak hatalmas árnyékában pihent, tanítva az embereket filo-
zófiára és egyéb tudományokra – a Tudás és Életfa elnevezést. Az erdők eme királyának védő
lombozata alatt tanítja a Guru tanítványait a halhatatlanság első leckéire, és avatja be őket az
élet és a halál rejtelmeibe. A kaldeai hagyományok azt mondják a szent kollégium Java-
41
Ulûpi teljesen atlantiszi hangzású név. Nem görög és nem is szanszkrit, hanem – akárcsak az
Atlantisz szó – mexikói nevekre emlékeztet.
42
Mahabhârata, Adiparva, 7788. és 7789. sloka. A Bhagavâta Purâna (ix., xx. 31.) – a kommentárok
Sridhera szerint – Manipura király leányának mondja Ulûpit (ld. Vishnu Purâna, Wilson, IV. köt. 160. old.);
Dayanand Saraswati Pundit viszont, aki az ilyen kérdésekben kétségkívül a legnagyobb tekintély Indiában a
szanszkrit tudomány és a Purânák terén, a maga részéről úgy nyilatkozott, hogy 5.000 évvel ezelőtt a Pâtâlában,
vagyis Amerikában lévő Nâgák királyának leánya volt, s hogy a Nâgák beavatottak voltak.
43
A szent bódhifa vagy banyanfa tamil neve, míg az indiai fügefa neve Ara-Maram.

167
Aleimjéről, hogy megtanították az emberek fiait, miként válhatnak hozzájuk hasonlókká.
Mind a mai napig Foh-tchou,44 aki Foh-Maeyuban vagyis Buddha templomában él, a Kouin-
Long-San,45 a nagy hegy tetején, rendkívüli vallásos csodáit egy fa alatt hajtja végre, amit
kínai nyelven Sung-Ming-Shú-nak vagyis a Tudás- és Életfának neveznek, mert hiszen a
tudatlanság halál, s csak a tudás ad halhatatlanságot. Ez a csodálatos demonstráció minden
harmadik évben megy végbe, amikor is a szent helyre a kínai buddhisták mérhetetlen
sokasága zarándokol el.

Így válik érthetővé, hogy a legkorábbi beavatottak és adeptusok, másként „Bölcs


Emberek” – akikről úgy tudják, hogy az EGYETEMES ELME reprezentánsai, a legmagasabb
Angyalok által nyertek beavatást a természet misztériumaiba, – miért kapták a „Bölcsesség
Kígyói” és a „Sárkány” elnevezést. Továbbá az is világos lesz, hogy az első fiziológiailag
teljes emberpárt – miután Ophis, a megnyilvánult Logosz és androgün által beavatást nyertek
az emberi teremtés misztériumába megízlelve a tudás gyümölcsét – miért kezdték mindinkább
azzal vádolni az utókor anyagias szellemében, hogy bűnt követtek el, hogy nem
engedelmeskedtek az „Úr Istennek”, s hogy engedtek a Kígyó kísértésének.

Az első keresztények – akik megfosztották a zsidókat Bibliájuktól – oly keveset


értettek a Genezis első négy fejezetének ezoterikus jelentéséből, hogy sem azt nem fogták föl,
miszerint ebben az engedetlenségben semmi bűn nem volt, de még kevésbé értették, hogy a
„Kígyó” voltaképpen maga az „Úr Isten” volt, aki mint Ophis, a Logosz, másként az isteni
teremtő bölcsesség hordozója, megtanította az emberiséget arra, hogy most már ő maga is
teremtsen.46 A keresztények azt sem tudatosították magukban, hogy a Kereszt a Fa és a
Sárkány szimbólumából fejlődött ki, s így lett az emberiség megváltásának szimbólumává.
Ezzel az átalakulással válhatott a Kereszt a Teremtő Ok elsődleges alapvető szimbólumává,
amelyet egyaránt lehetett alkalmazni a geometriában, a számok tudományában, az
asztronómiában, továbbá a mértékegységek és az animális szaporodás terén. A Kabbala sze-
rint az emberre akkor sújtott le az átok, amikor az asszony teremtése megtörtént.47 A kör
kettévált az átmérő vonalán. A kettős princípiumnak egy lény által való birtoklásából, vagyis
az androgün állapotból kiindulva történt meg a két princípium elválása, két ellenlábast hozva
létre, kiknek sorsa attól kezdve mindig az egyesülés keresése, a visszatérés az eredeti egy
állapotba. Az átok abban állt, hogy az egyesülésre ösztönző természet kijátszotta a kívánt
eredmény elérését azzal, hogy új lényt teremtett, mely kivált a kívánt egységből vagy
újraegyesülésből. S így azóta – és azután is – az elvesztett állapot helyreállítására irányuló ter-
mészetes törekvés ebben a csapdába jut. A folytatólagos átok ezen tantaluszi módszerével
tartja fenn magát a Természet.48

44
Foh-tchou kínai nyelven szó szerint Buddha urát jelenti, vagyis Buddha (Foh) tanainak tanítóját.
45
Ez a hegy Kínától délnyugatra fekszik, úgyszólván Kína és Tibet között.
46
Emlékeztetni kell az olvasót arra, hogy a Zoharban, úgyszintén minden kabbalista munkában azt
találjuk, hogy „Metatron egyesült Shekinah-hal”. Shekinah, mint a Logoszt képviselő Ain Soph Fátyla
(kegyelem) maga a Tudás Fája, míg Shamael – a Logosz sötét aspektusa – e fának csupán a kérgét foglalja el, és
csak a rossz tudásával bír. Lacour mondja, aki a Bűnbeesés jelenetében (Genezis, III.) az egyiptomi Beavatás
egyik mozzanatát látta. „A Divináció fája, vagy a Jó és a Rossz Tudásának Fája jelenti... Tzyphon, a Kétkedés
Géniuszának tudományát (tzy = tanítani, és phon = kételkedni). Tzyphon az egyik Aleim, akivel később Nach, a
kísértő neve alatt fogunk találkozni”. (Les Oeloim, II. köt. 218. old.) Nach-ot a szimbólógusok jelenleg Jehova
néven ismerik.
47
Ezt a nézetet átvették és vallják az összes egyházatyák, de az ezoterikus tanítás mást mond. Az átok
nem az ember vagy az asszony megteremtésével kezdődött, mert hiszen a fejlődés természetes következménye
volt a nemek szétválása, hanem akkor, amikor a törvényt áthágták.
48
Ezzel a módszerrel tartja fenn magát az emberi természet, még csak nem is az állati, hanem az ember
és nem a Természet által kialakított félrecsúszott, érzéki és bűnös természet.

168
Ádám allegóriája, különválasztva az Élet Fájától ezoterikusan azt jelenti, hogy az
újonnan kettévált faj visszaélt az Élet misztériumával, lerántva azt az animalizmus és
bestialitás szintjére. Mert, amint a Zohar bemutatja, Matronethah – Shekinah, szimbolikusan
Metatron felesége – „az út a nagy Életfához, a Hatalmas Fához”, Shekinah pedig az isteni
kegyelem. A Zohar magyarázata szerint ez a Fa eléri az égi völgyet és elrejtőzik három hegy
(az emberi princípiumok felső Hármassága) között. Erről a három hegyről a Fa tovább
emelkedik (az Adeptus tudása az ég felé tör), majd újra leereszkedik (az Adeptus Egójába a
Földön). Ez a Fa látható nappal, de rejtve van éjszaka, vagyis megmutatkozik a megvilágosult
elme számára, és rejtve van a tudatlanság, az éjszaka számára. (Ld. Zohar, I. köt. 172. a. és b.
old.) Amint a Kommentár mondja: „A Jó és a Rossz Tudásának fája az Életfa gyökereiből
nő.”

Viszont, ahogy a Source of Measures szerzője írja: „A Kabbalában nyíltan kimondják,


hogy az „Életfa” a füles kereszt volt, annak szexuális értelmében, és hogy a „Tudás Fája” az
elválást, majd az újraegyesülést jelentette, amellyel a sorsdöntő állapot bekövetkezhetett.
Hogy ez számértékben is megmutatkozzék a fa Otz (‫ )צע‬értéke 7 és 9, ugyanis hét a szent női
szám, míg a kilenc a fallikus vagy férfi energia száma. A füles kereszt egyiptomi – Isis-Osiris
– női-férfi szimbólum, a minden formában lévő csírázási princípium szimbóluma, amely a
kezdeti megnyilvánuláson alapszik, s minden irányban és minden értelemben használható”.

Ez a nyugati okkultisták kabbalisztikus nézete, amely ebben a tárgyban eltér a sokkal


filozofikusabb keleti vagy árja szemlélettől. +/ A nemek szétválása benne volt a Természet és
a természetes fejlődés programjában, a férfiúi és női teremtőképesség pedig az Isteni
Bölcsesség ajándéka volt. Az egész antik világ, kezdve a patrícius filozófustól a spirituális
hajlandóságú plebejusig, hitt ezeknek a hagyományoknak az igazságában. Munkánk további
folyamán talán sikerül bebizonyítanunk azt is, hogy az ilyen legendák relatív igazsága, vagy
talán abszolút pontos volta, s amelyeknek helyességéért olyan intellektuális óriások
kezeskedtek, mint Solon, Pythagoras, Platón és mások, jó néhány modern tudós előtt
derengeni kezd. Meghökkenti ez a modern kutatót; megtorpan, és zavarba jön a napról napra
halmozódó bizonyítékok láttán, s végül úgy érzi, hogy a szembeszökő történelmi problémákat
csak az ősi tradíciók elfogadásával tudja megoldani. Ezért tehát, ha azt mondjuk, hogy
teljességgel hiszünk az ősi feljegyzésekben és az univerzális jellegű legendákban, akkor
aligha kell felmentést kérnünk a pártatlan szemlélőtől, mert hiszen más, sokkal tanultabb
szerzők, sőt a modern iskolához tartozó tudósok is, nyilvánvalóan sok mindent elfogadnak,
amiben az okkultisták hisznek, például a „sárkányokat”, és nemcsak szimbolikusan, hanem
tényeges létezésüket is feltételezve a messzi múltban.

„Nagy merészség lett volna harminc évvel ezelőtt a közönséget általában mesésnek
vélt történetekkel traktálni, és azt kívánni, hogy azokat tényleges valóságoknak tekintse, vagy
pedig időtlen idők óta kitalálásnak tartott eseményeket mint megtörtént tényeket hirdetni,
továbbá a gyermekmesékről azt mondani, hogy többnyire csak elferdített legendák, amelyek
valóságos tényeket (lényeket) vagy eseményeket mutatnak be. Manapság már kevésbé
kockázatos az ilyen vállalkozás”.

Így kezdődik a bevezetése egy igen érdekes, újabban (1886) megjelent munkának,
Charles Gould: „Mythical Monsters” című könyvének. A szerző merészen hitet tesz amellett,
hogy az ilyenféle szörnyek nagy része valóban élt. Előadja, hogy: „Igen sok u. n. mitikus állat,
melyek réges-rég óta minden népnél a mesék és a legendák termékeny tárgyai voltak, ma már
joggal a gyakorlati természettudomány területére léptek át. Így e szörnyeket nem a
túlburjánzó képzelet teremtményeinek tekinthetjük, hanem egykor ténylegesen élő lényeknek,
amelyekről sajnos csak tökéletlen és pontatlan leírások szivárogtak el hozzánk, – valószínűleg

169
erősen eltorzulva az idők ködén át... Hagyományok ezek olyan teremtményekről, amelyek
egykor együtt éltek az emberrel, s amelyeknek némelyike oly hátborzongató és szörnyű, hogy
első pillanatra szinte hihetetlennek tűnik... Számomra ezen teremtmények nagy része nem
mesebeli szörny, hanem józan tanulmányozás tárgya. A sárkány élt valamikor, vonszolta
összecsavarodott farkát maga után, sőt talán repült is, nem pedig az árja ember képzeletének
szülötte, amint a barlangját megvilágító, villámlásból ez vélte kivenni, – ahogy azt egyes
mitológusok feltételezik... Számomra az egyszarvú tényleges létezése nem látszik
hihetetlennek, sőt sokkal valószínűbbnek tartom, mint azt az elméletet, amely egy lunáris
mítoszra vezeti vissza eredetét.49... Részemről kételkedem abban hogy a mítoszok általában
’A külső természet látható működésének szemléléséből’ születtek. Szerintem sokkal
könnyebb azt feltételezni, hogy idők múltával e történetek a sok ismétlés közben csaknem a
felismerhetetlenségig kivetkőztek eredeti formájukból, mintsem azt elfogadni, hogy a kultúra
nélküli vademberek oly képzelőerővel és költői invencióval bírtak volna, amely messze túl-
haladja napjaink legfejlettebb népeinek képzeletét. Sokkal könnyebb azt gondolni, hogy ezek
a csodálatos történetek – istenekről és félistenekről, óriásokról és törpékről, a legfurcsább
sárkányokról és szörnyekről – csupán átalakítások, és nem kitalálások”.50

S ugyanez a geológus mutat rá arra, hogy: „... a paleontológusok az ember létezését –


különböző becslések szerint – sikeresen visszavezették a harmincezer évtől egy millió évig
terjedő messzeségbe – vagyis olyan korokba, amikor együtt élhetett azóta már régen kihalt
állatfajokkal”. (20. oldal) Ilyen „hátborzongató és szörnyű” állatok voltak például: (1) „A
Cidastes nemből valók, melyeknek hatalmas csontváza és hátgerince csaknem kétszáz lábnyi
(kb. 60 méter – ford.) hosszú volt. E szörnyek közül tíznek a maradványait látta Prof. Marsh,
a coloradói Mauvaises Terres-en, elszórva a síkságon. (2) A Titanosaurus montanus,
amelynek hossza 50 vagy 60 láb. (3) A Dinosaurus a Rocky Mountains jura-rétegeiben,
melynek méretei még nagyobbak. (4) Az Atlantosaurus immanis, amelynek csak a
combcsontja hat lábnál hosszabb, s így az állat maga több mint száz láb hosszú lehetett. De
még ezzel sem értük el a határmezsgyét, hiszen olyan gigantikus méretű leletek feltárásáról
hallunk, ahol tizenkét lábnál hosszabb combcsontok szerepelnek”. (37. old.) Olvashatunk még
a Himalájában lévő óriási Sivartheriumról, a négyszarvú szarvasbikáról, amely akkora, mint
egy elefánt, de még magasabb. Itt van a gigantikus Megatherium, azután az óriási repülőgyík,
a Pterodactilus, krokodil állkapoccsal kacsaszerű fején, stb. Mindezek egy időben éltek az
emberrel, valószínűleg támadólag viselkedtek, s az ember is harcolt ellenük. S még azt
akarják velünk elhitetni, hogy azon időkben az ember nem volt nagyobb, mint ma! Hát
elképzelhető az, hogy mialatt összes ellenségei elpusztultak, az ember – hacsak maga is nem
ilyen óriás – fennmaradhatott volna ilyen roppant teremtményekkel népes világban? Talán a
kőbaltájával kerekedett felül egy Sivatheriumon vagy egy óriás repülőgyíkon? De most ne
feledkezzünk meg arról, hogy legalább egy nagy tudós, de Quatrefages, nem lát
tudományosan megalapozott okokat arra nézve, hogy miért ne lehetett volna „az ember
egykorú a legkorábbi emlősökkel, s létezése miért ne nyúlhatna vissza a Másodkorig”.51

A rendkívül konzervatív Jukes professzor írja: „Úgy látszik, hogy a mesék repülő
sárkányának valamiféle tényleges létet kell tulajdonítanunk az előző korokban”.52 Majd így
folytatja: „Vajon elmondhatjuk-e a mindössze csupán néhány ezer évet tartalmazó feljegyzett
történelemről, hogy az felöleli az emberiség intelligens létezésének teljes korát? Vagy
tekintsük a hosszú, több százezer évre nyúló mitikus korszakokat, amelyeket Kaldea és Kína
kronológiái őriznek, a történelemelőtti emberre vonatkozó homályos emlékezésnek,
49
„The Unicorn: a Mythological Investigation”, Robert Brown jun. F.S.A.
50
Bevezetés a „Mythical Monsters”-hez, 3-4. old.
51
De Quatrefages: The Human Species, 52. old.
52
Manual of Geology, 301. old.

170
hagyományként tovább adva talán azon néhány, s nagy katasztrófát átélő ember által, akik a
ma meglévő világrészekre menekültek olyan földrészekről, amelyek elsüllyedtek vagy valami
más nagy katasztrófa színhelyévé lettek úgy, hogy teljes civilizációjukkal együtt elpusztultak,
– mint például Platón mesés Atlantisza”? (U. o. 17. old.)

„Néhány fennmaradt óriásállat, mint az elefánt – mely maga is kisebb, mint őse, a
masztodon – valamint a víziló e korszakok egyedül fennmaradó emlékei, de napról napra ezek
is mindinkább kihalnak. Van azonban közöttük is olyan, a jövő fajra mutató néhány úttörő
példány, amely éppen olyan mértékben vesztett nagyságából, mint az ember. A máltai
barlang-rétegekben megtalálták az u. n. Falconeri-féle törpe elefánt maradványait. Ugyanez a
Falconeri azt állítja, hogy e maradványok mellett törpe vízilovak nyomaira is bukkant,
amelyeknek magassága csupán két láb hat hüvelyk volt. De van egy "ma is létező
Hippopotamus (Chaeropsis) Liberiensis, amely M. Milne-Edward szerint nem sokkal
magasabb, mint két láb”.53

A szkeptikusok mosolyoghatnak, és elítélhetik művünket, mint az értelmetlenségek és


dajkamesék tárházát. Ezt téve csak igazolják a kínai filozófus, Chuang bölcsességét, aki azt
mondta: „Azok a dolgok, amelyekről tudnak az emberek, számbelileg össze sem
hasonlíthatók azokkal, amelyekről nem tudnak”.54 S így a szkeptikusok csak saját
tudatlanságukon nevetnek.

Az „Isten-fiak” és a „Szent sziget”


Az Isis Unveiled-ben a Föld azon részével kapcsolatban mondottunk el egy
„legendát”, amely a tudomány jelenlegi feltételezése szerint az emberiség bölcsője volt, – de
csak egyike a hét bölcsőnek. A „legenda” így hangzik:

A hagyomány elmondja és a Nagy Könyv (Dzyan Könyve) megmagyarázza, hogy


jóval korábban Ad-am és tudni vágyó felesége, He-va idejénél hatalmas beltenger volt azon a
helyen, ahol most csak sós tavak és sivár, terméketlen pusztaságok terülnek el. Ez a beltenger
Közép-Ázsiában volt, északra a büszke Himalája-hegylánctól és annak nyugati folytatásától.
E tenger közepén pedig oly csodálatosan szép sziget virult, melyhez fogható sehol a világon
nem létezett, s amelyen a jelenlegi fajunkat megelőző emberfaj utolsó maradékai éltek.

„Az utolsó maradékok” az „Akarat és a Jóga fiai” voltak, akik néhány csekélyszámú
törzzsel túlélték a nagy kataklizmát. A nagy Lemúriai Kontinensen ugyanis a harmadik faj élt,
amely megelőzte a valódi és teljes emberi fajokat, azaz a negyedik és az ötödik fajt. Ezért
mondjuk az Isis Unveiled-ben:

Ez a faj egyforma könnyen élt a vízben, a levegőben vagy a tűzben, mert határtalan
hatalma volt az elemek fölött. Ezek voltak az „Isten-fiak”, de ne azokra gondoljunk, akik
meglátogatták az emberek leányait, hanem az Elohim-ra – bár a keleti Kabbala más néven
ismeri őket. Az „Isten-fiak” voltak azok, akik a Természet legrejtettebb titkait közölték az
emberekkel, és megtanították nekik a kimondhatatlan, és ma már elveszett „szót”.

A „Sziget” egyesek hite szerint ma is létezik, mint oázis a nagy Góbi-sivatagban, e


félelmes pusztaságban, melynek homokján „emberemlékezet óta nem kelt át senki”.

53
Gould: Mythical Monsters, 16. old. Ld. még Recherches sur les Mammiferes, I. tábl. Párizs, 1868.
54
Előszó a Shan Hai King-hez, azaz „Wonders by Land and Sea”. (Lásd Gould, id. mű, 384. old.)

171
A szó, amely nem is szó, valamikor bejárta az egész földet, és még most is ott időzik, mint
elhaló visszhang néhány kiváltságos ember szívében. A szakrális kollégiumok főpapjainak
tudomásuk volt e sziget létezéséről. A „Szót” azonban csak a Java Aleim (más nyelven Maha
Chohan) vagy főúr tudta minden kollégiumban, és csak halála óráján adta tovább utódjának.
Sok ilyen kollégium létezett, a régi klasszikus szerzők beszélnek is róluk.
A tengeren át nem volt közlekedés a gyönyörű szigettel, hanem csak földalatti folyosókon,
amelyeket a vezetőkön kívül senki sem ismert, s amelyek különböző irányokból vezettek a
szigetre.55

A hagyomány fenntartotta azt a legendát, amit az archeológia is elfogad, hogy


Indiában nem egy virágzó város van, amely több más régi városra épült, úgyhogy a föld alatt
több emelet mélységben földalatti városok terülnek el. Ilyen Delhi és ilyen Allahabad is. De
Európában is van erre példa. Így Firenze több régi etruszk és más város romjain épült. És
miért ne épülhetett volna Ellora, Elephanta, Karli és Ajunta földalatti labirintusokon és
folyosókon, ahogy azt mi állítjuk? Természetesen nem azokra a barlangokra utalunk,
amelyekről minden európai tud – vagy de visu vagy hallomásból – jóllehet ezek is
mérhetetlenül ősiek (bár a modern archeológia azt is elvitatja), hanem arra a tényre, amiről
sokat tudnak az indiai beavatott Brahmanák és különösen a jógik, miszerint abban az
országban minden egyes barlangtemplomnak megvannak a minden irányban elágazó földalatti
folyosói és ezek a földalatti barlangok és vég nélküli átjárók újabb barlangokban és
folyosókban folytatódnak.

Ki mondhatná meg, vajon az elveszett Atlantisz – amelyet a Titkos Könyv ugyancsak


megemlít, de természetesen más, a szent nyelvezetre jellemző néven – nem létezett-e még
azokban az időkben?

– tettük fel azután a kérdést. Minden bizonnyal létezett, mert akkoriban közeledett
dicsőségének és civilizációjának csúcspontjához, amikor a Lemúriai kontinensek közül az
utolsó is elsüllyedt.

A nagy letűnt kontinens talán Ázsiától délre, India és Tazmánia között terült el.56 Ha a
tudós szerzők által annyira kétségbevont és tagadott, s csupán Platón tréfájának tartott
hipotézis valaha is beigazolódik, akkor a tudomány talán azt is elfogadja majd, hogy az
istenek lakta kontinens sem volt telesen mese.57 És akkor talán felfogják azt is, hogy Platón
óvatos célzásai s az, hogy az elbeszélést Szolónnak és az egyiptomi papoknak tulajdonította,
csupán okosan óvatos módja volt a közlésnek, s egyben ügyes kombinálása igazságnak és
mesének, hogy kikapcsolja magát egy olyan történet elmondásából, amelynek nyilvánosságra
hozását beavatáskor tett fogadalma megtiltotta.

A hagyományt folytatva még azt is hozzá kell tennünk, hogy a főpapi osztály két külön
csoportra tagozódott,58 az egyik csoporthoz tartozókat a sziget „Isten-fiai” tanították és avatták
be a tiszta reveláció isteni tanába. A másik csoporthoz tartozók pedig a letűnt (használjuk ezt

55
Vannak archeológusok, mint pl. Mr. James Fergusson, akik nem hajlandók India építészeti
emlékeinek semmiféle ősi eredetet tulajdonítani. Az említett szerző például „Illustrations of the Rock-Cut
Temples of India” című művében annak a rendkívüli véleményének próbál kifejezést adni, hogy „Egyiptom már
megszűnt nemzetként létezni, amikor India legkorábbi barlangtemplomát kivájták”. Röviden, Mr. Fergusson
tagadja bármiféle barlangtemplom létezését Asoka uralkodása előtt, és minden igyekezetével azt próbálja
bizonyítani, hogy a barlangtemplomok legnagyobb részét abban a korszakban vájták ki, ami a derék buddhista
király uralkodásával kezdődött és a Magadha-i Andhra-dinasztia kihalásáig (V. sz.) tartott. Ez az állítás
szerintünk teljesen önkényes. További feltárások be fogják bizonyítani, hogy mennyire téves és alap nélküli.
56
Amerikát – felfedezése idején – néhány bennszülött törzs Atlanta-nak hívta.
57
Azóta megjelent Donelly: Atlantis című könyve, úgyhogy e földrész tényleges létezése nemsokára a
tudományos tények sorába kerül.

172
az elnevezést) Atlantiszon éltek de más fajból származtak (szexuális kapcsolatból születtek,
de isteni szülőktől), s ezek a rejtett dolgok tudásával bírtak, s függetlenek voltak minden
akadálytól, amelyet a távolság és az anyag állíthatott eléjük. Röviden ezek képezték azt a
Popul Vuh-ban említett negyedik fajú embercsoportot, akiknek látását semmi sem korlátozta,
s akik minden dolgot egyszerre tudtak.

Más szóval, az első Lemuro-Atlantisz-beliek fölött Szellem-királyok dinasztiája


uralkodott. E királyok nem Maneszok, vagyis „kísértetek” voltak, mint egyesek gondolják,59
hanem tényleges fizikai életet élő Dévák vagy félistenek, vagy angyalok, akik testet öltöttek,
hogy e faj fölött uralkodhassanak, s az embereket mesterségekre és tudományokra taníthassák.
Csakhogy, mivel ezek a Dhyanik rupa – azaz anyagi Szellemek voltak, akadtak köztük
kevésbé jók is. Ez utóbbiak közé tartozott az egyik király, Thevetata, s az atlantiszi faj ez
utóbbi király-démon bűnös befolyása következtében vált a gonosz „mágusok” nemzetévé.

Ennek következtében kitört a háború, amelynek történetét túl hosszú lenne elmesélni.
Lényegét megtalálhatjuk azokban az eltorzult allegóriákban, amelyek a Káini fajról, továbbá
Noéról és erényes családjáról szólnak. A viszálynak Atlantisz elmerülése vetett véget, amely
katasztrófának a vízözönről szóló babiloni és mózesi történetek csupán utánzatai. Az óriások
és mágusok... „minden élő... és minden ember elpusztult”. Mindenki, kivéve Xisuthrust és
Noét, akik lényegében azonosak a Thlinkithiánok hatalmas atyjával,60... akiről szintén azt
tartják, hogy egy nagy hajóban menekült meg, akárcsak a hindu Noé – Vaivasvata.

Ha egyáltalán hiszünk a hagyományoknak, akkor hinnünk kell a történet folytatásában is,


amely szerint a sziget főpapjainak és az atlantiszi Noénak leszármazottai egymással
összeházasodtak, létrehozván egy kevert fajt, amelyben egyaránt voltak igazak és gonoszak.
E fajtól kapta a világ az Enochok, Mózesek, különböző Buddhák, a „Megváltók” és főpapok
hosszú sorát, de ugyanakkor „született mágusokat” is, akik képességeiket gonosz célokra
használták fel,... mert hiányzott belőlük a korlátokat állító helyes spirituális megvilágosodás.

Ezt még kiegészíthetnénk néhány máshonnan való feljegyzéssel és tradícióval. Louis


Jacolliot: Histoire des Vierges: Les Peuples et les Continents Disparus című művében ezt írja:

India egyik legrégibb legendája – amely a templomokban részben szájhagyományként,


részben pedig írásban fennmaradt – elmondja, hogy több százezer évvel ezelőtt a Csendes-
óceánban létezett egy óriási földrész, amelyet földrengés pusztított el, s amelynek maradvá-
nyai: Madagaszkár, Ceylon Szumátra, Jáva, Borneó és a főbb polnéziai szigetek lehetnek.

E feltevés szerint azokban a távoli korokban Ázsia és Hindusztán fennsíkján csupán nagy
szigetek voltak a szomszédos fő kontinens mellett... A brahmanák azt tartják, hogy ez a
földrész a civilizáció igen magas fokára hágott, s a Hindusztán-félsziget, amely a nagy
kataklizma után a vizek új elhelyezkedése folytán megnagyobbodott, csupán folytatta e
földrészen meghonosodott ősi hagyományokat. A hagyományok szerint e hatalmas egyenlítői
földrész lakóit Rutáknak nevezték, s az ő nyelvükből származott a szanszkrit nyelv. Az indo-
hellén tradíció, amelyet az Indiából kivándorolt legintelligensebb nép tartott fenn, szintén
beszél egy földrészről és népfajról, amelyet Atlantisznak illetve Atlantidáknak nevez, s e
földrész helyét az Atlanti-óceán azon részére teszi, amely a trópusoktól északra esik.

De a hagyományoktól függetlenül földrajzi valószínűsége is van annak, hogy ezen a tájon a


messzi múltban egy kontinens lehetett, amelynek maradványai megtalálhatók az Azori, a
Kanári és a Cape de Verge szigetek vulkánikus és hegyes földdarabjain. A görögök
58
Ez a megosztás ma is létezik. Jól tudják ezt a teozófusok és okkultisták, akik saját veszélyeztetésükkel
valamelyest ismeretségbe kerültek a Dugpák okkult, de letagadhatatlan erőivel.
59
Lásd de Mirville: Des Espirtis, III. köt. 57. és köv. old.
60
Lásd Max Müller: Chipa, I. 339. old; „Popol Vuh”. V. ö. még Holmberg: Ethnographische Skizzen
über die Völker des Russischen Amerika. Helsingfors, 1855.

173
túlságosan is későn jelentek meg az ókorban ahhoz, hogy a Platón által megőrzött
hagyományt másnak is lehessen tekinteni, mint az indiai legenda visszhangjának, annál is
inkább, mivel ők sohasem merészkedtek Herkules oszlopain túl a titokzatos Óceántól való fé-
lelmükben. Ha pedig pillantást vetünk a planiszférára a Maláji-félszigettől kezdve Polinéziáig,
a Szunda-szorostól a Húsvét-szigetig, akkor önkéntelenül is ide helyezzük a jelenlegi
kontinenseket megelőző földrészek legnagyobbikát.

Az óceáni világ két szélső pontján, a Maláj-félszigeten és Polinéziában egyaránt megtalálható


az a vallásos tradíció, hogy „mindezek a szigetek valamikor két hatalmas országot alkottak,
amelyekben egymással folytonosan harcban álló sárga és fekete emberek laktak. Az istenek
végül is belefáradtak a sok viszályba, és megbízták Okeánt, csendesítené le őket. Okeán
elnyelte a két kontinenst, s foglyait azóta sem lehetett tőle visszaszerezni. Az özönvizet csak a
hegycsúcsok és fennsíkok kerülték el, mert az istenek közbeléptek, túl későn ébredve arra,
hogy milyen hibát cselekedtek”.

Bármit is mondjanak ezek a hagyományok, és bárhol is volt az a hely, ahol Rómát,


Görögországot, Egyiptomot és Indiát megelőzően kibontakozott egy civilizáció, –
mindenesetre bizonyos, hogy ez a civilizáció létezett, a tudomány számára pedig rendkívül
fontos lenne, hogy felkutassa nyomait, bármennyire is tűnő félben vannak. (13-15. old.)

Ez az óceáni hagyomány megerősíti azt a legendát, amit a „Titkos Tanítás


Feljegyzései” közölnek. A sárga és a fekete emberek közötti háborúság arra a küzdelemre
utal, amely az „Isten-fiak” és az „óriások fiai” vagy Atlantisz lakói és mágusai között dúlt.

A szerző végső konklúziója, miután személyesen végigjárta Polinézia összes szigeteit,


s éveket áldozott arra, hogy csaknem valamennyi népének vallását, nyelvét és hagyományait
megismerje, a következő:

Ami a Polinéziai kontinenst illeti, amely a végső geológiai kataklizma során semmisült
meg, létezését olyan bizonyítékok támasztják alá, hogy logikailag semmi ellenvetésünk nem
lehet.

E kontinens három csúcsa, vagyis a Sandwich-szigetek, Új-Zéland és a Húsvét-sziget


1500-1800 mérföldre vannak egymástól, s a közbeeső szigetek is, mint Viti (Fiji), Samoa,
Tonga, Foutouna, Oueeha, a Marquesas-szigetek, Tahiti, Poumoutou, a Gambierek, 700-800-
1000 mérföldre vannak a fenti pontoktól.

A hajósok egyöntetűen állítják, hogy a legszélső és a központi csoportok jelenlegi


földrajzi alakjukban kezdetleges csónakjaikon semmiképpen sem közlekedhettek egymással.
Fizikailag lehetetlen egy fatörzsből vájt csónakon ilyen távolságokat átszelni... hónapokig
tartó útnak nekiindulni iránytű és élelmiszerek nélkül.

Másrészről viszont a Sandwich-szigetek, Viti, Új-Zéland, a központi szigetcsoportok, Samoa,


Tahiti, stb. lakói sohasem ismerték egymást, nem is hallottak egymásról az európaiak
megérkezése előtt. És mégis, mindezek a népek azt tartják, hogy szigetük valamikor részét
képezte egy hatalmas területű szárazföldnek, amely Nyugat felé húzódva Ázsia oldalához
tapadt. És e népek, ha összehozzák őket egymással, ugyanazt a nyelvet beszélik, szokásaik,
vallásos képzeteik azonosak. Arra a kérdésre pedig, hogy „Honnan jöttek?” egyetlen
válaszként a lenyugvó Nap felé mutatnak. (U. o. 308. old.)

Földrajzi szempontból ez a leírás kissé eltér a Titkos Feljegyzések tényeitől. De


mindenesetre beszámol az ilyen hagyományok létezéséről és végeredményben ez a fontos.
Mert nincsen füst tűz nélkül, s minden hagyomány valamely közelálló igazságon alapul.

174
A megfelelő helyen rá fogunk mutatni arra, hogy a modern tudomány teljesen
megerősíti a két letűnt kontinensre vonatkozólag, a Titkos Tanítás fent említett és egyéb
hagyományait. A Húsvét-szigeten lévő szobrok például meghökkentő és ékesen szóló
emlékek az ősidők óriásairól. Ezek a szobrok hatalmasak és titokzatosak, s ha jól szemügyre
vesszük a kolosszális szobrok épségben maradt fejét, felismerhetjük a negyedik fajhoz tartozó
óriások típusbeli vonásait és jellegzetességeit. Mind ugyanarra a mintára készültek, de
arcvonásaik eltérők. Kifejezetten érzéki típust árulnak el, ilyeneknek írták le az ezoterikus
hindu könyvek az Atlanteánokat (a Daityákat és „Atlantiánokat”). Hasonlítsuk őket össze
más, Közép-Ázsiában található óriás szobrokkal – pl. a Bamián közelében lévőkkel –,
amelyek a hagyomány szerint elmúlt Manvantarák Buddháinak portré-szobrai. A buddhista
és hindu könyvek azt írják ezekről a BUDDHÁKRÓL és hősökről, hogy óriás emberek
voltak,61 jó és szent testvérei a többnyire közös méhből eredő gonosz testvéreiknek – mint pl.
Ravana, Lanka óriás királya, testvére volt Kumbhakarnának –, mindnyájan isteni
leszármazottak a Rishiken keresztül, s így az „Ég elsőszülöttei”, akárcsak „Titán és óriás
ivadékai”. Ezek a Buddhák – bár képmásait sokszor elcsúfítják a szimbolikusan nagy,
lecsüngő fülek – arckifejezésükben első pillantásra is jelentősen eltérnek a Húsvét-szigeti
szobroktól. Valószínűleg ugyanabból a fajból valók, de az előbbiek az „Isten-fiak”, míg az
utóbbiak hatalmas varázslók ivadékai. Mindnyájan azonban reinkarnációk, s eltekintve a
népszerű képzelet és hagyomány elkerülhetetlen túlzásaitól, valóságos történelmi személyek.62
Mikor éltek vajon? Mikor élt az a két faj, a harmadik és a negyedik, és mennyi idő múlva
kezdték el az ötödik faj törzsei az egymással való háborúskodást, mikor tört ki a harc a Jó és a
Rossz között? Az orientalisták szerint a Purânákban és egyéb hindu szentírásokban a
kronológiák reménytelenül össze vannak keverve és felismerhetetlenségig eltorzulva. Ezzel a
váddal hajlandók vagyunk egyetérteni. De ha az árja írók időnként igen messzire kilendítik
kronológiai ingájukat a tények törvényes határán túl, ez az eltérés az orientalisták ellenkező
irányú elmaradásához képest a brahmanai oldalon mutatja a nagyobb mértéktartást. Végső
soron a pundit jobban megközelíti a tényeket és az igazságot, mint a szanszkritológus. Ha egy
szanszkritológus megnyirbálja a számadatokat – és sokszor csak azért, hogy személyes
elképzeléseit igazolja –, arra a nyugati közvélemény azt mondja, hogy „óvatos a tények
elfogadásában”, ugyanakkor a punditra nyomtatásban durván kimondják, hogy hazug. Ez
természeteses senkit sem kötelez arra, hogy a dolgokat ugyanabban a megvilágításban lássa.
A pártatlan néző esetleg másként ítél. Vagy mindkét félről azt tartja, hogy gátlástalan
történészek, vagy mindkettőt igazolja saját területén, mondván: A hindu árják nem a tömegek,
hanem a sorok között olvasni tudó Beavatottak számára írtak. Ha készakarva felcserélték az
eseményeket és összekuszálták a korokat, ezzel nem akartak senkit sem félrevezetni, csupán
tudásunkat megőrizni a kívülállók fürkésző szeme elől. De aki számolni tudja a Manuktól
kezdve a generációkat, továbbá az inkarnációs szériákat, amelyeket a Purânák bizonyos
hősök63 esetében megadnak, az világosan látja az értelmet és a kronológiai rendszert. Ami
61
A Bamián-ban lévő szobrokhoz hasonló, ugyancsak 200 láb magas Buddhát Dél-Indiában egy Jain
településen fedeztek fel, s jelenleg valószínűleg csak ez maradt fenn.
62
Még Wilson is elismeri, hogy Rama és Ravana történelmi tényeken alapuló személyiségek. „Dél-
India hagyományai egyértelműen Rámát tartják Lanka meghódítójának (Lanka Ceylon szanszkrit neve, ford.)... ő
alapozta meg e terület civilizációját, és telepítette le a civilizált hindukat (az ötödik fajt)”. (Vishnu Purâna, Wil-
son, III. köt. 318. old.) – vagyis ő hozta meg az „Isten-fiak” győzelmét az atlantiszi varázslók fölött, mondja az
igaz hagyomány.
63
Bemutatunk egy hőst példaként, aki először mint Hiranyakasipu a Daityák „bűnös, de bátor
uralkodója” (Purusha) született a Földre, s akit Nara-Sinha (az Ember-oroszlán) Avatára ölt meg. Azután mint
Ravana, Lanka óriás királya tért vissza a Földre, s ebben az inkarnációjában Ráma győzte le. Azután újraszületik
mint Sisupala – Damaghosha, a Rajarishi (Király-Rishi) fiaként, s most Krishna öli meg, Vishnu utolsó
inkarnációja. Ez a párhuzamos fejlődés Vishnu (a Szellem) és egy Daitya, mint ember között, értelmetlennek
látszhat, de mégis megadja nemcsak Ráma és Krishna megfelelő adatait, hanem egy bizonyos pszichológiai
rejtélyt is feltár.

175
pedig a nyugati orientalistát illeti, őt sem lehet hibáztatni, mert hiszen nyilvánvalóan fogalma
sincs az archaikus ezotéria által használt módszerekről.

De az ilyen előítéletek hamarosan el fognak tűnni az új felfedezések fényében. Prof.


Weber és Prof. Max Müller kedvenc eszméi, vagyis hogy Indiában még Pânini idejében sem
ismerték az írást, hogy a hinduk valamennyi mesterségüket és tudományukat – sőt még a
zodiákust és építőművészetüket is (mondja Fergusson) – a macedóniai görögöktől vették, és
hasonló képtelen feltevések, rövidesen összeomlással fenyegetnek. Az igazság felderítésére az
ősi Kaldea szelleme jön segítségül. Sayce oxfordi professzor harmadik Hibbert lecture-jében
(1887) az újonnan fezfedezett asszír és babiloni hengerekről szólva, hosszasan foglalkozik
Ea-val, a Bölcsesség Istenével, aki a babiloniakat megtanította a kultúrára és az írás
művészetére, és akit ma már Berosus Oannes-ével, a félember - félhallal azonosítottak. Erről
az Ea-ról, akinek kultuszát eddig – a bibliai vízözön alapján – mindössze i. e. 1500 évre
vezették vissza, Prof. Sayce szavait összegezve ma már ezt tartják:

Ea városa Eridu volt, amely 6.000 évvel ezelőtt a Perzsa öböl partján terült el. A név annyit
jelent: „a jó város”, különösen szent hely, e város volt ugyanis az a központ, ahonnan a
legkorábbi kaldeai civilizáció észak felé áramlott. Minthogy e kultúra istenét úgy ábrázolták,
mint aki a tengerből jött, valószínű, hogy ez az Eridu székhellyel bíró műveltség idegen
országból származott. Ma már tudjuk, hogy Kaldea, a Sínai-félsziget és India már egy igen
korai időben közlekedtek egymással. A franciák Tel-Loh-ban olyan szobrokat találtak,
melyeknek korát legalábbis az i. e. 4.000 évre teszik, s amelyek dioritból, egy rendkívül
kemény kőből készültek. A szobrokon lévő felírások pedig megállapítják, hogy ezt a követ
Magan-ból – vagyis a Sínai-félszigetről hozták, ahol abban az időben a fáraók uralkodtak.
Ezek a szobrok általános stílusukban Kephren, a második piramis építőjének diorit szobrához
hasonlítanak, sőt Mr. Petrie szerint az egyik Tel-Loh-i szoboralak ölében lévő városterven
ugyanolyan mértékegység szerepel, mint amilyent a piramis-építők használtak. Tektónia
faanyagot találtak Mugheirben, vagyis a kaldeaiak Ur városában, jóllehet ez a fa speciális
indiai készítmény. Tegyük még hozzá, hogy egy ősi babiloni ruházati lajstromon szerepel a
sindhu, vagy muszlin, azzal a megjegyzéssel, hogy az növényi eredetű ruhadarab.

Tehát a muszlin, amit ma Dacca muszlinnak neveznek, Kaldeában mint hindu


(sindhu) muszlint ismerték, s ugyancsak ismerték i. e. 4.000 évvel a tektónia fát is. És a
hinduk, akiknek a kaldeusok civilizációjukat köszönhetik (Colonel Vans Kennedy alapos
bizonyítása szerint), csak akkor ismerkedtek meg az írás művészetével, amikor a görögök
megtanították őket ábécéjükre, – ha ugyan hinni akarunk az orientalistáknak!

176
10. STANZA

A NEGYEDIK FAJ TÖRTÉNETE


38. A negyedik, Atlanteán faj születése. 39. A negyedik emberiség alfajai
szétválnak és keverednek; létrejönnek a különböző színű kevert fajok. 40. Az
Atlanteánok kiválnak a többi faj közül. 41. Bűnbe esnek, gyermekeket és
szörnyeket festenek. 42. Az antropomorfizmus és a szexuális vallás első csírái.
Elvesztik „harmadik szemüket”.

38. Így kettesével a hét földövön a harmadik (faj) létrehozta a negyediket (faj
emberiségét). Az Istenek Nem-Istenné váltak. (A Surából A-sura lett.) (a)

39. Az első (faj) minden földövön holdszínű volt (sárgás-fehér); a második sárga, mint az
arany, a harmadik vörös, a negyedik barna, amely a bűntől fekete lett.1 Az első hét
(emberi) sarj kezdetben mind egyszínű volt. A következő (hét, az alfajok) színben
keveredni kezdett. (b)

(a) A 38. Slokát csak úgy lehet megérteni, ha hozzáolvassuk a 9. Stanza slokáit. A
fejlődésnek eddig a pontjáig az ember inkább a metafizikai, mint a fizikai Természethez
tartozik. Csak az u. n. BUKÁS után kezdtek a fajok gyors ütemben teljesen emberi formát
ölteni. Hogy a Bukás teljes értelme – amely oly misztikus és transzcendentális igazi
jelentésében – teljesen világos legyen a tanuló előtt, el kell mondanunk részletesen az
előzményeket, tekintettel arra, hogy a modern teológia ebből az eseményből a legkárosabb és
legképtelenebb dogmák sarkalatos pontját dolgozta ki.

Az ősi kommentárok – amint arra az olvasó bizonyára emlékszik – megmagyarázzák,


hogy azon Dhyánik közül, akiknek mint Egóknak inkarnálódniuk kellett a halhatatlan, de
ezen a síkon érzéketlen Monádokban, egyesek azonnal „engedelmeskedtek” (a fejlődési
törvénynek), mihelyt a harmadik faj emberei fiziológiailag és fizikailag készen voltak, vagyis,
amikor a nemekre szétváltak. Ők voltak azok a korai tudatos lények, akik a velük született
isteni tisztasághoz most már tudatos értelmet is párosítottak, s Kriyashaktival megteremtették
a fél-isteni embert, a későbbi Adeptusok csíráját a Földön. Azok számára viszont, akik
féltékenyen őrizték az Anyag bilincseitől mentes intellektuális szabadságukat, mondván: „Mi
választhatunk... mi bölcsek vagyunk”, (7. Stanza, 24. sloka) s így sokkal később
inkarnálódtak, időközben elkészült az első karmikus büntetés. Ezek a Dhyanik asztrális
mintáikhoz képest (fiziológiailag) sokkal alacsonyabbrendű testeket kaptak, mert chhayáik a
hét osztályba sorolt nemzőknek egy alacsonyabb rendjébe tartoztak. Azok a „Bölcsesség
Fiak” pedig, akik a testet öltést egészen a negyedik fajig halasztották el, vagyis egy olyan
fajig, amely (fiziológiailag) már bűnnel és tisztátalansággal volt beszennyezve, oly szörnyű

1
Szorosan véve csak az Atlanteánok – a barna és sárga óriásfajok – idejétől kezdve beszélhetünk
emberről, mert csak a negyedik fajban jelentek meg az első teljesen emberi fajták, jóllehet méreteikben
nagyobbak voltak, mint mi vagyunk mostan. A „Man: Fragments of History” (írta két chela) című műben
mindaz, ami az Atlanteánokról szól, teljesen korrekt. Főként az a faj vált „feketévé a bűntől”, s az isteni nevek:
az Asurák, a Râkshasák és a Daityák rossz hírbe kerültek, az utókor számára gonosz szellemek lettek. Amint már
mondtuk, miután a Surák (istenek) vagy Dévák mint bölcs emberek reinkarnálódtak Atlantiszban, az Asurák és
Râkshasák nevét a közönséges Atlanteánoknak adták. Minthogy ez utóbbiak folytonos harcban álltak a harmadik
faj utolsó maradványaival és a „Jóga és Akarat Fiaival”, a Purânák-ban lévő allegóriákban már ilyen neveken
szerepeltek. „Minden Atlanteánt közös néven Asurának nevezek, s ők voltak az Árják (istenek) spirituális
hőseinek az ellenségei”. („Man”, 97. old.)

177
okot indítottak el, amelynek karmikus okozatát még ma is szenvedik. A következményt
önmagukban hozták létre, s a romlottság csíráját hordozták magukkal korszakokon át, mivel
az általuk éltetett testek saját késlekedésük folytán bemocskolódtak. (Lásd 32, 36. sloka)

Ez volt az „Angyalok Bukása”, amit a Karmikus Törvény elleni lázadásukkal vontak


magukra. Az „ember bukása” egyáltalán nem volt bukás, mert hiszen ő felelőtlen volt. De
mivel a teológia egy dualisztikus rendszerből kiindulva a „teremtést” „csak Isten előjogának”
tekintette – a teológusok által elképzelt végtelen Istenséghez ugyanis – szerintük –
törvényesen hozzátartozik a teremtés – a Kriyashakti képességet „sátáni” erőnek, s az isteni
jogok bitorlásának tekintették. Ilyen korlátolt szempontokból kiindulva a fent elmondottak
természetesen úgy tűnnek fel, mint „az Isten képére alkotott ember” meggyalázása, sőt a holt
betűs dogmák szerint valóságos Istenkáromlás. „Ti azt tanítjátok – mondták már ezt az
okkultistáknak –, hogy az embert kezdettől fogva az Ördög munkálta ki, s nem Isten
képmására készült a föld porából”. „Miért csináltatok az Istenből Ördögöt – feleljük nekik – s
ráadásul mindkettőt saját képmásotokra?” A Bibliát ezoterikusan értelmezve azonban ele-
gendő cáfolatot találunk a teológiának erre a koholmányára. Az egyházak pedig valamikor
majd elnyerik kiérdemelt karmájukat a Titkos Tanítástól, amely keresztényellenességben
túlszárnyalja a legbőszebb materialistákból és ateistákból álló képviseleti testületeket is.

A „Bukott Angyalok” ősi doktrínájának igazi jelentését – antropológiai és fejlődéstani


értelemben – a Kabbala őrzi, és a Biblia magyarázza. Elsősorban a Genezis, amennyiben azt
az igazság-kutatás szellemében olvassuk, elfordulva a dogmától és lerázva az előítéletet.
Mindez könnyen bizonyítható. A Genezisben (VI.) az „Isten Fiak” – B'ne Aleim –
beleszeretnek az emberek leányaiba, feleségül veszik őket, és feltárják előttük törvényellene-
sen azokat a misztériumokat, amelyeket az Égben tanultak – amint Énok írja –, és ez az
„Angyalok Bukása”.2 De valójában mi is az Énok Könyve, amelyből a Jelenések szerzője, sőt
maga Szt. János, a Negyedik Evangélium (V. ö. X. 8, ahol azokról van szó, akik Jézus előtt
jöttek, s akik „rablók és tolvajok” voltak.) írója is oly bőségesen idéz? Énok Könyve
egyszerűen egy Beavatási könyv, amely a belső templomokban végzett bizonyos ősi
misztériumok menetét írja le óvatos kifejezésekkel, allegóriába öltöztetve. A „Sacred
2
Általában az u. n. ortodox keresztény elképzelések a „bukott” angyalokról vagy Sátánról éppoly
különösek, mint amilyen képtelenek. Egy tucatnyi, részleteikben különböző jellegűt lehetne idézni művelt világi
szerzőktől, „egyetemi diplomásoktól” jelen századunk utolsó évtizedeiből. Így pl. J. H. Pember, M. A. az
„Earth's Earliest Ages” szerzője egy vastag kötetben foglalkozik azzal, hogy bebizonyítsa, miszerint teozófusok,
spiritiszták, agnosztikusok, misztikusok, metafizikusok, költők és a keleti elméletekkel foglalkozó valamennyi
jelenkori szerző a „Levegő Fejedelmének” szolgálnak, s ezért végérvényesen kárhozottak. G.H. Pember így írja
le a Sátánt és az Antikrisztust:
„Sátán a régi idők 'felkent Kerubja'... Isten megteremtette Sátánt, az Univerzum ezen részének legszebb
és legbölcsebb teremtményét, a Világ Fejedelmévé és a Levegő Urává tette... Oda helyezte az Édenbe, amely
sokkal régibb és teljesen más jellegű volt, mint a Genezis Édene, lényében az Új Jeruzsálemhez hasonló. Így hát
a Sátán, mivel tökéletes volt bölcsességben és szépségben, birodalmul kapta a Földet vagy talán az egész
Naprendszert... Tény, hogy nála nagyobb angyali hatalmat, sőt még vele egyenrangút sem nyilatkoztattak ki előt-
tünk. Maga Mihály Arkangyal is – amint Júdás apostol idézi – megadja a Sötétség Fejedelmének a felettes iránti
tiszteletet, bármily gonosz is légyen, mindaddig, amíg Isten hivatalosan el nem mozdítja helyéről”. Azután arról
beszél, hogy „Sátánt már teremése percétől kezdve a királyság jelvényei vették körül” (!!), hogy „mikor tudata
felébredt, a levegő telve volt azoknak gyönyörű zenéjével, akiket isten erre kijelölt”. Majd ezután az Ördög
„áttér a királyi méltóságról a papi méltóságra” (!!!) „Sátán papja is volt a Legmagasabbnak”, stb. stb. A je-
lenkorban pedig – „A testet öltött Sátán lesz az Antikrisztus”. (III. fej. és 56-9. old.) Az eljövendő Apollyon
úttörői már megjelentek, s ezek a teozófusok, az okkultisták, a Perfect Way, az Isis Unveiled, a Mystery of the
Ages, sőt még az Ázsia Világossága szerzői! A szerző megemlíti, hogy a teozófia „bevallottan is a földre
szállott Angyaloktól”, a „Nephilim”-től, vagyis a Genezis (VI.) Angyalaitól és az Óriásoktól származik. A szerző
a saját leszármazását is tőlük vehetné, amint azt mi a Titkos Tanításban bebizonyítani törekszünk, – ha
egyáltalán a jelenlegi emberiséghez akar tartozni.

178
Mysteries among the Mayas and Quichés” szerzője helyesen gyanítja, hogy Énok u. n.
„víziói” a beavatáskor nyert tapasztalatokra és a misztériumokban tanultakra vonatkoznak.
Helytelen viszont az a véleménye, hogy mindezekről Énok a kereszténységre való áttérése
előtt (!!) szerzett tudomást, továbbá ez a feltevése is, hogy ez a könyv „a keresztény korszak
kezdetén íródott”, amikor... az egyiptomiak szokásai és vallása hanyatlóban voltak”. Ez aligha
valószínű, hiszen Júdás levelében (14. vers) idéz Énok Könyvéből, s ezért – amint Lőrinc
érsek, az Énok Könyve etiópiai verziójának fordítója megjegyzi, „e könyvet nem írhatta olyan
valaki, aki később élt... vagy akárcsak egykorú volt” az Új Szövetség íróival, hacsak azt nem
tarjuk, hogy Júdás levele, az Evangéliumok és minden, ami hozzájuk tartozik, már egy
bevezetett és elfogadott egyház művei, – ami egyes kritikusok szerint nem lehetetlen. Jelenleg
azonban nem magával Énokkal, hanem „bukott angyalaival” akarunk foglalkozni.

Az indiai exotériában ezek az angyalok (Asurák) szintén „Isten ellenségeinek” vannak


kikiáltva. Ők azok, akik, ellenzik a Védáknak bemutatott szent áldozatot. A keresztény
teológiában általában mint „Bukott Szellemeket” említik, mint egymásnak ellentmondó
legendák hőseit, akiket pogány forrásokból, gyűjtöttek össze. A colluber tortuosus, a
„tekergőző kígyó” (a jelző állítólag a zsidóktól szármázik) azonban egészen más értelemmel
bírt addig, amíg a Római Egyház ki nem forgatta, többek között volt egy tisztán asztronómiai
jelentése is.

A magasból lehulló (deorsum fluens) Kígyó állítólag bírta a Halottak Birodalmának


Kulcsait, τού Θανάτου άρχή mindaddig, amíg Jézus meglátta bukását mint villámlást az
égből, (Lukács, X. 17, 18. ) jóllehet a római katolikus verzió szerint cadebat ut fulgur.
Valóban azt jelenti, hogy még „az ördögök is engednek” a Logosznak, – aki a Bölcsesség, és
aki – mint a tudatlanság ellenfele, ugyanakkor a Sátán vagy Lucifer. Ez a megjegyzés azt
akarja jelenteni, hogy az isteni Bölcsesség mint villám csap le azoknak elméjébe, azt
működésre serkentve, akik a tudatlanság és a babonaság ördögeivel küzdenek. Mindaddig,
amíg a Bölcsesség – MAHAT testet öltött Szellemeinek képében – le nem szállt a magasból,
hogy felélessze, s tudatos életre hívja a harmadik fajt, - az Emberiség, ha ugyan így lehet
nevezni állati, érzéketlen állapotában, morálisan – és fizikailag egyaránt – nyilvánvalóan
halálra volt ítélve. A nemzésbe merült Angyalokról jelképesen mint Kígyókról és a Bölcsesség
Sárkányairól szoktak szólni. Másrészről viszont – a LOGOSZ fényében szemlélve – a
keresztény megváltó, Krishnához hasonlóan, akár mint ember, akár mint Logosz, voltaképpen
az „örök halától” váltotta meg a Titkos Tanításokban hivőket, legyőzvén a Sötétség
Birodalmát, vagyis a Poklot, amint azt minden Beavatott teszi. Ez az emberi, földi formája a
Beavatottaknak, továbbá – mivel a Logosz a Krisztus – saját belső természetünk princípiuma
fejlődik ki bennünk a Spirituális Egóvá – a Magasabb Énné –, amely a hatodik princípium, a
Buddhi, és a spirituálisan kivirágzott ötödik princípium, a Manasz felbonthatatlan
egyesüléséből származik.3 Nekünk azt tanították, hogy „a Logosz az egekben a passzív
Bölcsesség, a Földön pedig a tudatos, öntevékeny Bölcsesség”. Amint az a Pymander-ben
írva van: egyesülés az „Égi ember” és a „Földi Szűz”, vagyis a Természet között,
kapcsolatuknak gyümölcse pedig a halhatatlan ember. Ez az, amit Szent János a Jelenésekben
(XIX. 7.) a bárány menyegzőjének nevez. A „feleséget” manapság – híveinek önkényes
értelmezése szerint – a római egyházzal azonosítják. De úgy látszik, elfelejtik, hogy bár a
gyolcs, amibe öltözött, „ragyogó és fehér” kívülről, mint a „meszelt sír”, de belülről rotha-
dással van töltve, ami nem „a szentek igazságos cselekedetei” (U. o. V. 8.), hanem inkább a
3
Vannak teozófusok, akik helytelenül úgy jelölik meg Krisztust, mint az emberben lévő Buddhit, a
hatodik princípiumot. A Buddhi per se egy passzív és látens princípium, az Atma spirituális eszköze, s
elválaszthatatlan a megnyilvánult Univerzális Lélektől. A Buddhi csak akkor válhat a Magasabb Énné és isteni,
diszkrimináló Lélekké, ha egységben és kapcsolatban van az Ön-tudatossággal. Krisztus pedig a hetedik
princípium, ha egyáltalában meg kell nevezni.

179
szentek vére, akik „megölettek a földön”. (XVIII. 24.) Így tehát Lukács Evangéliumában (X.
18.) a nagy Beavatott megjegyzését – amely allegorikusan az értelem és a megvilágosodás
sugarára vonatkozik, mely mint „villámlás hull az égből” a bölcs galileai Adeptus4 által új
formába öltöztetett Ősi Bölcsesség-vallás híveinek szívében és elméjébe – a
felismerhetetlenségig eltorzították, akárcsak az Adeptust magát, átalakítva őt, hogy a
legártalmasabb és legkegyetlenebb teológiai dogmáknak megfeleljen.

De ha a nyugti teológia magáénak vallhatja is a Sátán kizárólagos szabadalmát – e


fikció minden dogmatikus borzalmával együtt – más népek és vallások is követtek el hasonló
tévedéseket, félremagyarázva egy olyan tételt, amely az ősi gondolkodás mélységesen fi-
lozófus és eszmei koncepcióinak egyike. E népek számtalan erre vonatkozó allegóriában
egyrészt eltorzították a helyes értelmet, másrészt burkoltan céloztak reá. A purânai
hinduizmus fél-ezoterikus dogmái ugyancsak igen sokatmondó szimbólumokat és allegóriákat
dolgoztak ki a lázadó és bukott istenekről. A Purânák telve vannak ilyenekkel, a Vishnu
Purânában közvetlen utalást találunk az igazságra Parâsara gyakori célzásaiban mindazokról
a Rudrákról, Rishikről, Asurákról, Kumârákról és Munikról, akiknek minden korban meg
kellett születniük, minden Manvantárában testet kell ölteniük. Ez ezoterikusan annyit jelent,
mintha azt mondanánk, hogy az Univerzális Elméből vagy Mahatból jövő „Lángoknak” a
Karmikus Akarat és a Fejlődési Törvény impulzusának titokzatos működése folytán – minden
átmenet nélkül – le kell szállniuk a Földre, miután előzőleg (ahogy a Pymanderben áll)
áttörték a Hét Tűz-kört, vagy röviden, a hét közbeeső világot.

Van egy örök ciklikus reinkarnációs törvény, s minden új Manvantara hajnalán a


sorozatot azok kezdik meg, akik számlálhatatlan eonok folyamán már kipihenték a korábbi
Kalpákban eltöltött inkarnációkat, - ők a legmagasabb, legkorábbi Nirvánik. A jelenlegi
Manvantárában ezeknek az „isteneknek” kellett reinkarnálódniuk, így kerültek ők a Földre, s
reájuk vonatkoznak az eredeti jelentésükből kiforgatott allegóriák.5 Azokat az Isteneket, akik
4
Világosabban mondva, aki elolvasta ezt a részt a Lukács evangéliumából, látni fogja, hogy a
megjegyzés a (tanítvány) beszámolóját követi, akik azon örvendeznek, hogy „még az ördögök (a vitatkozás vagy
ellentmondás szelleme, mivel Sátán egyszerűen „ellenfelet” vagy opponenst jelent) maguk is engednek nekünk a
te neved által”. (Lukács X. 17.) Nos, „a te neved” a Krisztus vagy Logosz nevét jelenti, vagyis az igazi isteni
bölcsesség szellemét, szemben az intellektuális vagy pusztán materialista okoskodás szellemével, – egyszóval a
Magasabb Ént jelenti. S amikor Jézus erre megjegyzi, hogy „látám a Sátánt, mint a villámlást lehullani az
égből”, ez puszta utalás tisztánlátó képességeire, jelezvén, hogy már tudott róla, s ugyanakkor utalás az isteni
sugár testet öltésére (mint istenek vagy angyalok), a nemzésbe merülésbe. Mert nem minden ember fordítja
szükségképpen javára ezt a testet öltést, egyeseknél az erő egész életükben látens, meddő marad. Valóban,
„senki sem tudja, kicsoda a Fiú, hanem csak az Atya, és kicsoda az Atya, hanem csak a Fiú”, amint azt Jézus
akkor még hozzátette (V. 22.), – s legkevésbé pedig „Krisztus Egyháza”. Csak a Beavatottak értették meg az
„Atya és a Fiú” rejtett jelentését, s tudták, hogy az a Szellemre és a Lélekre vonatkozott itt a Földön. Mert
Krisztus tanításai okkult tanítások voltak, amelyeket csak a Beavatáskor volt szabad megmagyarázni. Egyáltalán
nem a tömegekhez szóltak, hiszen Jézus megtiltotta a tizenkettőnek, hogy a pogányokhoz és a
szamaritánusokhoz menjenek (Máté, X. 8.), s azt hangoztatta tanítványainak, hogy „az Isten Országának titkát”
egyedül nekik, s nem a sokaságnak szánta. (Márk, IV. 11.)
5
Így pl. a Purânákban Pulastyának, a Râkshasák ősapjának (a Ramayanában szereplő Ravana, Lanka
nagy királyának nagyapja), aki egy Prajâpati vagyis Brahmâ fia, egy korábbi inkarnációjában volt egy Dattoli
nevű fia, „aki ma a bölcs Agastya néven” ismernek, mondja a Vishnu Purâna. Ennek a Dattoli névnek magának
még hat más variánsa, vagyis összesen hét jelentése van. Ez a hét név: Dattoi, Dattâli, Dattotti, Dattotri,
Dattobhri, Dambhobhi és Dambholi. E hét változat ugyanannyi titkos értelemmel bír, s az ezoterikus
kommentárokban különböző etnológiai osztályozásra vonatkoznak, továbbá a primitív fajok fiziológiai és
antropológiai misztériumaira. Mert nyilvánvaló, hogy a Râkshasák nem démonok voltak, hanem egész
egyszerűen a primitív és vad óriások, az Atlanteánok, akik a Földgömbön elszórtan éltek, akárcsak ma az ötödik
faj. Tanúság erre Vasishta, ha ugyan van valamiféle értelme Parâsarához intézett szavainak, aki egy kis
„áldozatnak” nevezett Jadoo-t (boszorkányságot) akar végrehajtani a Râkshasák elpusztítására. Vasishtha
ugyanis ezt mondja: „Ne pusztíts el többet ezekből az ártalmatlan Sötét Szellemekből”. (Lásd a részleteket:

180
nemzésbe estek, s akiknek az volt a küldetésük, hogy teljessé tegyék az isteni embert, később
az Istenekkel viszálykodó démonoknak, gonosz szellemeknek, ördögöknek, vagy az Örök
törvény engedetlen ügynökeinek ábrázolták. De az ezekre rúgó árja allegóriáknak nem az volt
a céljuk, hogy azokból olyasféle teremtmények elképzelése bontakozzék ki, mint a
keresztény, zsidó és mohamedán vallások ördögei és Sátánja.6

A „Sátánról” szóló igazi ezoterikus felfogás, az egész antik világ filozófiájának erről a
tárgyról alkotott véleménye nagyszerűen bontakozik ki Dr. Anna Kingsford: „Perfect Way”
című könyve második kiadásában közölt „A Sátán titka” címet viselő függelékben. Az intel-
ligens olvasónak nem nyújthatnánk ennél jobb és világosabb utalást az igazságra, s ezért itt
meglehetős részletesen idézünk belőle:

1. És a hetedik napon (a Hinduk hetedik teremtése)7 egy hatalmas Angyal távozott Isten
jelenlétéből, haragvón és pusztítón, Isten pedig uralma alá adta a legkülső szférát.8

2. Az Örökkévalóság létrehozta az Időt, e Határtalan megszülte a Határt, a Létezés leszállt a


nemzésbe.9

4. Nincs az Istenek között hozzá hasonló, kezébe vannak a világok királyságai, hatalma és di-
csősége:

5. Trónusok és birodalmak, a királyok dinasztiái10 a népek bukása, az egyházak születése és


az Idő győzelmei.

Mert, amint a Hermészben halljuk: „Sátán a Király Templomának ajtónállója, ő áll


Salamon oszlopcsarnokában, ő tartja a Szentély Kulcsait, hogy senki be ne léphessen, csak a
Felkent, Hermész titkának beavatottja. (20. és 21. vers)

Ezek az inspiráló és méltóságos versek az ősi egyiptomiaknál és az antik világ minden


más civilizált népénél a Logosz teremtő és alkotó Világosságára vonatkoztak (az örök-
megnyilvánulatlan Princípium – Ain Soph, Parabrahman, Zeruana Akerne vagy Határtalan
Idő, másként Kâla – elsődleges, Hórusz, Brahmâ, Ahura-Mazda, stb. néven ismert
megnyilatkozására), de a Kabbalában ez az értelem ma már eltorzult. A „Felkent”, aki ismeri
Hermész vagy Buddha (Bölcsesség) titkait és misztériumait, s aki egyedül bírja a „Szentély

Mahabhârata, Adiparvan, 176. valamint Linga Purâna, „Purvârdha”, 64.)


6
Van egy bekezdés az egyik Mester-levélben, amely egyenesen ezekre ez inkarnálódó angyalokra
vonatkozik: „Nos, vannak és kell, hogy legyenek sikertelenségek a Dhyan Chohánok vagy Dévák (egy korábbi
planetáris korszak haladottabb entitásai) éterikus fajaiban éppen úgy, mint az emberek között. Éspedig azért,
mert ezek a rosszul sikerült lények már túlságosan is fejlettek és spirituálisak ahhoz, hogy a Dhyan-Chohán
állapotból erőszakkal vissza lehetne dobni őket egy újonnan elinduló evolúció örvénylésébe az alacsonyabb
birodalmakon át. Amikor egy új Naprendszert kell kialakítani, a Dhyan Chohánok tömegesen megszületnek,
„megelőzve” az Elementálokat (oly entitások... amelyek egy későbbi időben emberiséggé fognak kialakulni), és
ott maradnak, mint látens vagy tétlen spirituális erő a megszülető világ aurájában mindaddig, amíg az emberi
fejlődés foka el nem érkezik... Ekkor e Dhyan Chohánok aktív erővé válnak, belevegyülnek az Elementálok
közé, és lassanként kifejlesztik az emberiség teljes típusát”. (Lásd: The Mahatma Letters to A. P. Sinnet, 87. old.)
Vagyis emberré fejlődnek, és megadják neki az Öntudatos elmét, másként a Manaszt.
7
Amikor a Föld planetáris Láncával és az ember megjelenés előtt állott.
8
Földünket és a tudat fizikai síkját.
9
Amikor a tiszta égi Lények vagy Dhyan Chohánok és a különböző osztályú nagy Pitrik megbízást
kaptak, – utóbbiak, hogy kifejlesszék képeiket vagy Chhaya-ikat, megalkotva belőlük a fizikai embert, az
előbbiek pedig, hogy éltessék őt, megadva neki az isteni intelligenciát és a Teremtés Misztériumainak
megértését.
10
A „királyok dinasztiája”, akik „felkentnek” tartják magukat, és „Isten kegyelméből” uralkodnak,
jóllehet a valóságban uralkodásukat az anyagnak, a nagy Illúziónak, a Csalónak köszönhetik.

181
Kulcsait” (a Szentély a Természet Méhe, amelyet meg kell termékenyíteni, és az egész
Kozmoszt tevékeny létre és életre ébreszteni), a zsidóknál Jehova, a „Nemzés Istene” lett a
lunáris hegyen, vagyis a Sínai-hegyen (Hold = Sin). A „Szentélyből” a „Szentek Szentje” lett,
a titkot antropomorfizálták és fallicizálták, lerántva azt az anyagba. Ezért kellett a
„Bölcsesség Sárkányából” a Genezisben Kígyót formálni, s a tudatos Istenből, akinek azért
volt szüksége a testre, hogy túlságosan szubjektív istenségét abba öltöztesse, Sátánt alkotni.
Viszont a „Szellem számlálhatatlan testet öltései” és a „vágy áramának szüntelen lüktetése”
már a karmikus és ciklikus újraszületési tanunkra vonatkozik és az Eroszra, de nem a
fiziológiai szerelem későbbi istenére, hanem arra az isteni vágyra, amely az istenekben és
általában az egész természetben teremteni, és lényeknek életet adni törekszik. Ezt pedig az
egyetlen „sötét” (mert láthatatlan és felfoghatatlan) LÁNG sugarai csak az anyagba való
leszállásukkal hozhatják létre. Ezért, amint a XV. Függelékben olvasható:

12. Isten sok nevet adott neki (a Sátánnak), a titkos és rettenetes misztérium neveket.

13. Az Ellenfél (nevet), mivel az anyag szemben áll a Szellemmel, és az Idő még az Úr
szentjeit is bevádolja.

28, 29, 30. Féljetek tőle, és ne vétkezzetek; remegve mondjátok nevét… Mert Sátán az Isteni
Igazság (Karma) kiosztója; a mérleg és a kard hordozója… Súly, Mérték és Szám az ő
gondjaira vannak bízva.

Hasonlítsuk össze ezt az utolsó mondatot Al Chazari Könyvében a rabbi szavaival,


amikor a Kabbalát magyarázza a Hercegnek, s akkor látni fogjuk, hogy a Sepher Jezirah-ban
a Súly és Mérték és Szám a Sephiroth (a három Sephrim vagy szám, sifre) sajátossága,
magában foglalván a teljes 10-es gyűjtőszámot; a Sephiroth pedig a kollektív Adam Kadmon,
az „Égi Ember” vagy a Logosz. Az ősi gondolkodásban tehát a Sátán és a Felkent azonos volt.

33. Ezért Sátán az Isten minisztere, a Hádész hét lakának ura, a Megnyilvánult Világok
Angyala.

A hét lak a hinduk hét Lokája a Földön, vagyis a Saptaloka. Mert Hádész vagyis az
Illúzió Limbója, amely a teológia szerint a Pokollal határos terület, egyszerűen a mi
glóbuszunk, a Föld, s ezért hívják a Sátánt a „megnyilvánult Világok Angyalának”.

„A Sátán a mi planétánk Istene és az egyedüli Isten”, természetesen az aljasság és


gonoszság fogalmának teljes kizárásával. Mert ő egy a Logosszal. A mikrokozmikus (isteni)
fejlődés rendjében az első és a „legöregebb isten” Szaturnusz (Sátán) a makrokozmikus
emanáció rendjében (asztronómiailag) a hetedik és az utolsó, lévén ő a kerülete annak a biro-
dalomnak, amelynek Phoebus (bölcsesség, vagy másként a Bölcsesség Fénye, a Nap) a
középpontja”. A gnosztikusoknak igazuk volt, amikor a zsidó Istent „az anyag angyalának”
nevezték, aki (tudatos) életet lehelt Ádámba, s akinek a bolygója a Szaturnusz.

34. És Isten övet kötött derekára (a Szaturnusz gyűrűit), és az öv neve Halál.

Az antropogóniában ez az „öv” az emberi test és két alacsonyabb princípiuma. Ez a


három meghal, de a belső ember halhatatlan. Most pedig közeledünk a „Sátán Titkához”.

37, 38, 39. ... Csak reá (Sátánra) hárul a nemzés szégyene. Elvesztette szűzi állapotát
(miként a Kumâra az inkarnálódás következtében): feltárva égi titkokat, rabságba esett.
Kötelékkel és korláttal zár be minden dolgot...

182
42, 43, 44. Istennek iker hadserege van: az égben Mihály seregei, s a mélységben (a
megnyilvánult világban) a Sátán légiói. Mindketten az Atya miniszterei, betöltvén az isteni Igét.
Ezért:

55. Szent és tisztelendő az Isten Sabbath-ja, áldott és megszentelt a Hádész Angyalának


(Sátánnak) neve. Mert:

41. A Sátán dicsősége az Úr árnyéka (Isten a megnyilvánult világban), a Sátán trónusa


Adonai (az egész Kozmosz) zsámolya.

Amikor tehát az egyház kiátkozza a Sátánt, Isten kozmikus tükörképét átkozza.


Átkozza az anyagban, vagyis az objektíven megnyilvánult Istent. Istent átkozza, vagyis a soha
fel nem fogható Bölcsességet, amely a Fényben és Árnyékban, a Természetben mutatkozó Jó
és Rossz aspektusban, vagyis az Ember korlátozott értelmének egyedül érthető módján tárja
fel magát.

Ilyen tehát az igazi filozófus és metafizikus interpretációja Samaelnek vagy Sátánnak,


a Kabbalában szereplő ellenfélnek. S ugyanezek a tanok, ugyanez a szellem megtalálható
minden régi vallás allegorikus ábrázolásaiban. Ez a filozófus szemlélet nem áll ellentétben a
vele kapcsolatos történelmi feljegyzésekkel. Azt mondjuk „történelmi”, mert a tradíció magját
díszítő allegóriák és mítoszok nem fedhetik el, hogy ez a mag valóságos eseményeket rejt
magában. Így például a Kabbala, amikor elismétli bolygónk és a fajok fejlődésének időtlen
időkből származó egyetemes történetét, ezt a Bibliát képező feljegyzések legendás formájában
mutatja be. Magát a történelmi alapot – jóllehet tökéletlen formában – most könyvünk lapjain
kínáljuk föl úgy, ahogy azt a keleti Titkos Tanításból kaptuk. Kitűnt tehát, hogy a Genezis
Kígyójának allegóriai és szimbolikus jelentése: a „Bölcsesség Fiai” – vagyis a magasabb
szférák angyalai, jóllehet ők is mind a Sátán, vagyis az Anyag birodalmához tartoznak – akik
az Ég misztériumait tárják fel az emberek előtt. Az is kitűnt, hogy a hindu, görög, kaldeus és
zsidó Panteonok u. n. mítoszai mind tényeken és igazságokon alapulnak. A Genezis óriásai
pedig Lanka történelmi Atlanteánjai és a görög Titánok.

Még emlékszünk reá, hogy Tróját valamikor mítosznak, Homéroszt nem létező
személynek tartották, azt is tagadták, hogy Herculaneum és Pompei tényleges városok lettek
volna, mindezeket a dolgokat mesés legendáknak tartván. Schillemann azonban
bebizonyította, hogy Trója valóban létezett, Herculaneumot és Pompeit pedig századokon át
takarta a Vezúv lávája, míg kiásva felszínre nem kerültek. Hogy mennyi sok mesének tartott
város és hely várja a feltárást, mennyi mitikusnak11 vélt személyiségről fog egy napon
bebizonyosodni, hogy valóságos történelmi szereplő volt, azt csak azok tudnák megmondani,
akik az asztrális fényben olvassák a Sors végzéseit.

Minthogy pedig a Keleti tan tételei mindig titkosak voltak, és minthogy az olvasó
aligha remélheti, hogy az eredeti szövegeket megmutassák neki, hacsak elfogadott tanítvány
nem lesz, a görög és a latin irodalomban jártas olvasók a hermetikus irodalom eredeti szöve-
geihez fordulhatnak. Olvassa el például gondosan Hermész Triszmegistosz Pymanderének
első oldalait, s azokban megerősítve láthatja tanainkat, jóllehet burkolt formában. Megtalálja
benne az Univerzum fejlődését, Földünkét, amelyet a Pymanderben „Természetnek”
neveznek, de minden mást is, kezdve a „Nedves Princípiumtól” vagyis a nagy Mélységtől –
ATYA-ANYA –, a megnyilvánult Kozmosz első differenciálódásától. Előbb jön az
„Egyetemes Elme”, amelyet a keresztény fordító a legkorábbi szövegékben „Isten, az Atyává”

11
Lásd 10. Stanza: Az emberiség ősi Manui c. alfejezetét.

183
változtatott. Azután jön az „Égi Ember”,12 az Angyalok Seregének nagy összessége, aki túl
tiszta volt ahhoz, hogy megteremtse az alsóbb világokat, vagy bolygónk embereit, de végül
mégis lebukott az anyagba a fejlődés erejétől késztetve, mint az „Atya”13 második Logosza.

Összegezve a mondottakat, minden Teremtő Logosz, vagyis „a Fiú, aki egy az


Atyával” valójában a Rectores Mundi Seregét jelenti. A „Jelenlét Hét Angyalában” még a
keresztény teológia is az Isten erényeit vagy személyes sajátságait látja, s ezek – miután ő
megteremtette őket, akárcsak Brahmâ a Manukat – Arkangyalok lettek. A római katolikus
theodice maga is – felismervén a teremtő Verbum Princeps-ben a nagy Tanács Angyalát
(magni consilii Angelus) – Krisztus velük való azonosságát ismeri el.

„A Surából A-Sura lett, az Istenekből Nem-Istenek lettek” – mondja a szöveg. Vagyis


az istenekből démonok lettek, – Sátán, ha szó szerint vesszük. De a Titkos Tanítás szerint –
amint azt látni fogjuk – a Sátánt különböző nevek alatt úgy allegorizálják, mint a Jót és az
áldozatot, a Bölcsesség Istenét.

A Kabbala azt tanítja, hogy a gőg és az önteltség – az önzés és az egoizmus legfőbb


okozói – folytán az Ég isteni lakóinak egyharmada lebukott (misztikusan), s a csillagok
egyharmada lehullt (asztronómiailag). Más szavakkal, az első megállapítás allegória, a máso-
dik pedig tény. Az előbbi azonban, amint kimutattuk, szorosan összefügg az emberiséggel.

A Rózsakeresztesek az általuk jól ismert hagyomány titkos értelmét megtartották


maguknak, s mindössze annyit tanítottak, hogy az egész teremtés a legendás „Égi Háború”
következménye és eredménye volt, s az „Égi Háborút” pedig a Teremtő Törvény – vagyis a
Demiurgos – ellen fellázadó Angyalok okozták. A megállapítás helyes, de a belső értelem
mind a mai napig titok maradt. Ha a további magyarázat elkerülése végett az isteni miszté-
riumra hivatkoznánk, amit nem szabad bűnös kíváncsisággal illetni, – akkor más semmit sem
mondtunk. A pápa csalhatatlanságában hívőket talán kielégítené ez a válasz, de a filozófus
elme aligha fogadná el. Az igazságot pedig – jóllehet ismert volt a magasabb képzettségű
kabbalisták többségénél – közülük sem mondta el senki. Kabbalisták és szimbológusok,
egyenként és összességükben rendkívüli vonakodást mutattak arra nézve, hogy az Angyalok
bukásának eredeti jelentését feltárják. A keresztények hallgatása természetes. A Középkorban
semmiféle alkimista vagy filozófus nem szólhatott volna erről14, mert hiszen az ortodox
12
Az „Égi Ember” – ezt ismételten hangsúlyozzuk - ezoterikusan a „Logosz”, vagy a „Fiú”. Amikor
tehát a keresztény teológiában ezt a címet adták a Krisztusnak, s kijelentették, hogy ő maga az Isten, a
teológusok zsákutcába kerültek. A személyes Háromság dogmájának támogatására kénytelenek voltak
kijelenteni és még ma is fenntartani azt, hogy egyedül Krisztus az igazi Logosz, a többi vallás Logoszai mind
hamis Istenek, s nem mások, mint a gonosz Princípium, a Sátán maskarái. Lám, mire vezeti ez a tan a nyugati
teológiát!
13
„Mert az Elme, a mindkét nemben bővelkedő istenség, lévén Fény és Élet, Igéjével egy másik Elmét
vagy Munkást hozott létre, s ez pedig lévén a Tűz és a Szellem Istene, kiformált hét Kormányzót, akik saját
köreikben tartalmazzák a Jelenségek Világát, s akiknek rendelkezéseit Sorsnak vagy Fátumnak hívják”. (IX.
rész. 1. fej. az 1579 évi kiadás szerint.)
Ebből kitűnik, hogy az „Elme”, az ősi egyetemes Isteni Gondolat egyáltalán nem az Ismeretlen,
Megnyilvánulatlan Egy, minthogy mindkét nemben bővelkedik – férfi és nő egyaránt – és nem is a keresztény
„Atya”, minthogy ez utóbbi kifejezetten férfi, nem pedig androgün. Tény az, hogy az Atya, Fiú és az Ember kife-
jezések a Pymander fordításaiban kibogozhatatlanul összekeveredtek.
14
De például miért vonakodott a bátor és szókimondó kabbalista Eliphas Lévi, attól, hogy az u. n.
Bukott Angyalok titkát feltárja? Hogy tudott a tényről, és az allegória igazi értelméről mind vallási és misztikus,
mind pedig fiziológiai vonatkozásában, erre bizonyítékul szolgálnak terjedelmes írásai és a bennük található
gyakori utalások és célzások. Mégis, bár korábbi műveiben számtalanszor utal erre, későbbi művében, a
„Historie de la Magie” (220-1. old.) Eliphas ezeket írja: „Minden erőnkkel tiltakozunk a Sátán uralma és
mindenütt jelenvalósága ellen. Nem kívánjuk sem tagadni, sem megerősíteni az Angyalok Bukásáról szóló

184
teológia szerint ez a legszörnyűbb istenkáromlás, mely a „Szent” Inkvizíció hivatalán
keresztül egyenesen a kínpadra és a máglyára vezetett volna. Az utóbbiakat – attól tartunk –
tisztán emberi hiúság és gőg vezérli, amikor nagyhangon elutasítják a kitörölhetetlen babonát.
Mióta az Egyház a manicheeizmussal való harcában kitalálta az ördögöt, reányomva
oltókupakját teológiailag a ragyogó Lucifer csillag-istenre, a „Hajnal Fiára”, s megteremtvén
ezzel egyik legkolosszálisabb paradoxonját – a sötét és homályos világosságot –, a mítosz
túlságosan mélyen megkapaszkodott gyökereivel a vakhit talajában. S megakadályozza még
azokat is, akik elvetik az egyházi dogmákat, és csak nevetnek a szarvakkal ékeskedő,
patáslábú Sátánon, hogy bátran előálljanak, és beismerjék ezen legrégibb hagyomány
ősiségét. Néhány szóban összefoglalva: fél-exoterikusan tekintve a Mindenható – a Fiat Lux –
„Elsőszülötte” vagyis az elsődleges világosság angyalai parancsot kaptak a teremtésre.
Egyharmaduk fellázadt, és visszautasította, akik pedig „engedelmeskedtek, mint Fetahil is –
kudarcot vallottak”.

A visszautasítás és a kudarc helyes fizikai jelentésének lényegét csak akkor lehet


felfogni, ha valaki tanulmányozza és megérti a Keleti filozófiát. Ismerni kell a Vedanta
alapvetően misztikus tanait arra vonatkozólag, hogy teljesen téves a végtelen és abszolút
istenségnek funkcionális tevékenységet tulajdonítani. Az ezoterikus filozófia azt tartja, hogy a
Sandhyák folyamán a „Központi Nap” teremtő fényt bocsát ki, – éspedig passzívan. Az
Okozatiság látens. A létezésnek csak aktív periódusa alatt keletkezik egy szakadatlan energia-
áram, melynek rezgései mind több aktivitással és képességgel telnek meg, amint a Létezés
hetes létrájának fokain leereszkednek. Így tehát érthető lesz, hogy a teremtés vagy inkább az
alkotás folyamatában, amikor a szerves Világegyetem és benne a hét birodalom valamennyi
egysége létrejön, intelligens lényekre volt szükség, akik egy kollektív Létezést vagy teremtő
Istenséget képeztek, vagyis már különváltak az egy abszolút Egységtől, amely semmi
kapcsolatban nincs a feltételekhez kötött teremtéssel.15

A Vatikánban őrzött Kabbala kézirata, (amelynek egy másolata – éspedig Európában


az egyetlen másolata – állítólag St. Germain gróf birtokában volt) a fenti tan legteljesebb

hagyományt… Ha így is volna… az Angyali Lázadók fejedelme legjobb esetben is csak az utolsó lehetne a
kárhozottak között, – elszakítva az istenségtől – amin végeredményben minden hatalom alapul”. Ez bizony elég
homályos és kitérő nyilatkozat. De lássuk, mit ír Hargrave Jennings sajátos, szaggatott stílusában:
„Szent Mihály és Szent György típusok. Szent személyek vagy méltóságteljes hősök vagy felmagasztalt
erők. Mindegyiküket megfelelő képességeikkel és jelképeikkel ábrázolták. Képeik és ábrázolásaik – különböző
neveken – valamennyi mitológiában (a keresztényt is beleértve) megtalálhatók. A hozzájuk kapcsolódó eszme
azonban általános. Az elképzelés és az ábrázolni kívánt gondolat a mindenható bajnok eszméje – ’szűzi
ártatlanságában’ szinte gyermeki –, aki oly hatalmas, hogy ez az Istennek teljes ártatlanság (Seraphim a
’legtöbbet tudó’, Cherubim a ’legjobban szerető’) szétzúzhatja a világot (amely Lucifer mágiájában mintegy
tagolódik, bár kárhozott). Szembehelyezkedve a Legfelső Lény engedélyével alkotott mesterséges
szerkezetekkel, – a nagyszerű pártütő mesterséges szerkezeteivel (a másodrendű élettel). E hatalmas lázadó
pedig ugyanakkor a ’Fényhozó’, a Lucifer, a ’Hajnali Csillag’, a ’Hajnal Fia’ – e legmagasabb cím az ’égen
kívülálló’ számára, mivel az égen belül nem lehet, – az égen kívül ő minden. E Szent Mihály arkangyal szinte
hihetetlen jellemzője, – s jegyezzük meg, hogy a képességeknek nincs nemük, – a győzhetetlen, nem nélküli égi
’Energia’ – s hogy felmagasztaljuk nagyszerű tulajdonságaiban, ő a győzhetetlen ’Szűz-harcos’ beöltözve… s
ugyanakkor felfegyverezve a gnosztikusok elutasító páncéljába, ’a teremtés megtagadásába”. Ez egy újabb
mítosz, ’mítosz a mítoszban’… felfoghatatlan ’misztérium a misztériumokban’, mert oly lehetetlen és
ellentmondó. Megmagyarázhatatlan, mint az Apokalipszis. Fel nem fedhető, mint a ’Jelenések’.” (Phallicism,
212, 213. old.)
És mégis ezt a megmagyarázhatatlan, s fel nem fedhető misztériumot most a Kelet tanaival fogjuk
megmagyarázni és felfedni. Bár, amint a „Phallicism” képzett és rejtélyekben szóló szerzője is mondja, az
avatatlan halandó az igazi értelmet természetesen sohasem fogja megérteni.
15
A „teremtés” természetesen az örök, pre-egzisztenciális szubsztanciából vagy anyagból történik, mely
– tanításaink szerint – a határtalan, örök-létezésű tér.

185
kifejtését tartalmazza, beleértve azt a különleges verziót, melyet a luciferiánusok16 és más
gnosztikusok vallottak. E pergamenben az Élet Hét Napja ugyanolyan sorrendben van
említve, mint a Saptasuryában. A nyilvános könyvtárakban fellelhető kiadásokban azonban
csak négy van megemlítve, s ezek is csak burkolt kifejezésekkel. De még ez a négy is
elegendő ahhoz, hogy kimutassa az azonos eredetet, mivel ez a Dhyan Chohánok négyes
csoportjára vonatkozik, s bizonyítékul szolgál arra a feltevésre, hogy a Kabbala az árják
Titkos Tanításaiból származik. Tudott dolog, hogy a Kabbala nem zsidó tanításokon alapul,
mert ez utóbbiak a kaldeusoktól és az egyiptomiaktól vették elképzeléseiket.

Így tehát még az exoterikus kabbalista tanítások is egy Központi Napról és három
másodlagos Napról beszélnek minden Naprendszerben, – köztük a mienkben is. Amint a
„New Aspects of Life and Religion” (Hanry Pratt, M. C. London, Williams and Norgate, 1886)
című igen hasznavehető, bár túlságosan materialista műben, a kabbalista nézetek gondosan
feldolgozott és asszimilált szinopszisában olvasható:

A központi Nap… számukra (akárcsak az árják számára) a nyugalom központja volt, ahová
minden mozgás végső fokon visszatér. E központi nap körül a rendszerhez tartozó három nap
közül az első egy poláris síkon… a második egy egyenlítői síkon forgott… (és csak a
harmadik volt a mi látható napunk). E négy szoláris égitest szervezeti működésétől függött az,
amit az ember teremtésnek hív, vagyis a földi bolygón levő élet fejlődése. A kabbalisták azt
tartották, hogy ezen égitestek befolyása a földre villamosság útján jutott el… A központi
napból17 kiáradó sugárzó energia létrehozta a földet, mint vizes bolygót… és ez, mint
planetáris test a (központi nap) felé igyekszik… melynek vonzási szférájában keletkezett… De
a mindkettőt villamossággal ellátó sugárzó energia visszatartja őket egymástól, átalakítva a
központ felé tartó mozgást a központ körüli forgássá.

A szerves sejtben a látható nap megtalálta saját méhét, s ezen keresztül megalkotta az állati
birodalmat (miközben a növényi birodalmat érlelte), s végül az embert helyezte fölébe, akiben
– az állati élet serkentő hatására – létrehozta a fizikai sejtet. De az ember, aki így az állati
birodalom élére mint a teremtés koronája került, csak egy állati, lélektelen múlandó ember
volt… Ezért az ember, jóllehet koronája a teremtésnek, megjelenésével a teremtés
befejezését jelzi, minthogy a teremtés – benne kulminálódva – az ember halálával
hanyatlásnak indult. (289. oldal)

Azért idéztük itt a kabbalista nézetet, hogy bemutassuk, mennyire azonos a keleti
tanítások szellemével. Magyarázzuk vagy egészítsük ki a hét Napról szóló tanítást a létezési
sík hét rendszerével, amelyeknek központi égitestei a „Napok”. Így megkapjuk a hét angyali
síkot, amelyeknek „Seregei” összességükben alkotják e hét sík isteneit. (Lásd a 7. Stanza
Kommentárját, I. kötet.) Ez a fő csoport, amelyből négy osztály alakult, kezdve a testnélküli
osztálytól le a fél-testi osztályig. Ezek az osztályok közvetlenül kapcsolódnak a mi
emberiségünkhöz, bár egymástól eltérő más-más módokon, ami az akarati kapcsolódást és a
16
A luciferiánusok – egy IV. századi szekta – állítólag azt tanították, hogy a lélek a testhez tartozik, s az
apáról száll a gyermekre, valamint egy másik, még korábbi szekta a III. századból, a luciánusok mindezeket
tanították, – azt is, hogy az állati lélek halandó. Ez a két szekta igazi kabbalista és okkult tanításokból kiindulva
állította össze filozófiáját.
17
Az okkultistáknak ezt a „központi napját” még a tudomány is kénytelen asztronómiailag elfogadni,
minthogy a csillagközi térben tagadhatatlanul létezik a Tejúton belül egy központi égitest, egy láthatatlan és
titokzatos pont, Napunk és Naprendszerünk láthatatlan vonzási központja. De erről a „napról” a keleti
okkultistáknak más véleményük van. Amíg a nyugati és a zsidó kabbalisták – sőt néhány jámbor modern
asztronómus is – azt tartják, hogy ez a Nap az Istenség speciális székhelye, ahonnan az Isten akarati ténykedései
kiindulnak, addig a keleti beavatottak szerint a „központi nap” csupán az egyetemes Élet-elektromosság
központja, mert hiszen az ismeretlen Abszolút isten-feletti esszenciája ugyanis mindenütt jelen van. A központi
nap egy tartály, amelyben minden teremtés kezdetén már differenciálódott isteni sugárzás összpontosult. És
jóllehet még csak laya, azaz semleges állapotú, ez az egyetlen vonzerőt és örök kiáradást jelentő Élet-központ.

186
funkciókat illeti. A három osztályt egy negyedik – az első és legmagasabb – szintetizálja, s ezt
hívják a „Központi Napnak” az előbb említett kabbalista tanításban. A semita és az árja
kozmogónia között a nagy különbség az, hogy az előbbi materializálja, humanizálja a
Természet misztériumait, az utóbbi pedig spiritualizálja az Anyagot, fiziológiája pedig a
metafizikából indul ki. És így, jóllehet a hetedik princípium tisztán mint szétválaszthatatlan
elem és mint személytelen egység a Létezés minden fázisán át eléri az embert, mégis a
Központi Spirituális Napon át jön – a Kabbala azt tanítja, hogy belőle – átjárva még a
második csoportot, a poláris Napot is, és e kettő árasztja le az emberre az Atmát. A harmadik
csoport, az egyenlítői Nap beleötvözi az Atmába a Buddhit, valamint a Manasz magasabb
képességeit. Végül a negyedik csoport, a mi látható Napunk szelleme, a Manasszal és
eszközeivel ajándékozza meg az embert, és a Káma rupával, vagyis a szenvedély és vágy-
testtel, az Ahamkara e két elemével, amelyek kifejlesztik az individualizált tudatot, a
személyes egót. Végül a Föld szelleme, hármas egységben, megteremti a fizikai testet, hoz-
závonja az Élet Szellemét, és kiformálja a Linga Sharirát.

De minden ciklikusan halad előre, s így az ember fejlődése is, mint minden más
fejlődés. A keleti tanítások teljes egészében leírják teremtésének módját, míg a Kabbala csak
céloz reá. A Dzyan Könyve ezt mondja az ősi emberről, amikor a „Csontnélküli”, a testetlen
Teremtő első ízben kilövellte:

Először a Lehelet, azután Buddhi, és végül megtörtént a Nap-árnyék (a Test)


„teremtése”. De hol maradt a Tengely (a középső princípium, a Manasz)? Az ember pusz-
tulásra volt szánva. A Differenciálatlan (Elem) és a Vahan (Buddhi) – az ok-nélküli oka –
egymagukban elszakadnak a megnyilvánult élettől. Hacsak - magyarázza a Kommentár -
össze nem ötvözi őket a középső princípium, a Jiva személyes tudatának eszköze.

Más szavakkal, a két magasabb princípium nem kap egyéniséget a Földön, nem lehet
ember, ha (a) az Elme, a Manasz-Egó nincs jelen, hogy felismerje önmagát, és (b) ha nincs
egy földi hamis személyiség, vagyis az önös vágyak és a személyes Akarat teste, hogy az
egészet az ember fizikai formájához – mint egy tartóoszlop körül – hozzákösse. Az ötödik és
a negyedik princípium18 – a Manasz és a Kama rupa – tartalmazza a kettős személyiséget: az
igazi halhatatlan Egót, amikor a két felső princípiumhoz hasonul, és a hamis vagy múlandó
személyiséget, az un. mayavikus vagy asztrális testet, másként az állat-emberi lelket. E
kettőnek szorosan egybe kell olvadnia a teljes földi lét céljaira. Tegyük fel, hogy egy Newton
spirituális Monádja, amibe valamely kiváló földi szent Monádját oltották bele, a
legtökéletesebb fizikai testben – azaz egy két vagy éppen három princípiummal bíró testben
(meglévén benne a Sthula Sharira, a Prâna – Életprincípium – és a Linga Sharira) – kap el-
helyezést, de hiányozna a középső, az ötödik princípium. Akkor egy idiótát kapunk – legjobb
esetben egy gyönyörű, lélek nélküli, üres és öntudatlan jelenséget. Egy ilyen teremtmény
agyában nem merül fel a „Cogito, ergo sum”, legalábbis nem ezen a síkon.

De azért vannak olyan tanulmányozok, akik előtt régen nem titok a Bukott Angyalok
allegóriájának filozófiai jelentése, bármennyire is elferdítette azt a Római Egyház. „A
szellemek birodalma és a szellemi akaratból kiinduló és abból következő szellemi cselekvés
kívül áll az (isteni) lelkek birodalmától és az isteni cselekvéstől, mellyel ellenkezik és mellyel
ellentétes irányú.19 Amint a XIV. Kommentár szövege mondja:

18
Ha lentről, a fizikai testtel kezdve számolunk, akkor a negyedik és az ötödik, de ha az Atmából
indulunk ki, akkor a harmadik és a negyedik.
19
„New Aspects of Life.”

187
A Létezés genezisében a hasonló mindössze csak hasonlót teremt, és a fejlődés – korlátolt és
kondicionált törvényeivel – csak később jön. Az Önmaguktól-létezők20 neve: a „Teremtések”,
mert a Szellem-sugárban jelennek meg. A Szellem-sugár saját, időn és (korlátolt vagy
kondicionált) Téren túli, Születetlen Természetének eredendő potenciája folytán nyilvánul
meg. Helytelenül nevezik a földi teremtményeket, élőket vagy életteleneket, beleértve az
emberiséget is, teremtésnek és teremtményeknek. Ők csupán a differenciálatlan elemek
származékai.
Más helyen pedig:

Az Égi rupa (Dhyan Chohan) saját formájára teremt (embert), ő az univerzális (megnyilvánult)
Szubsztancia felébredésének és első differenciálódásának spirituális ideációja, a forma pedig
a Rupa ideális árnyéka: ez az első fajhoz tartozó Ember.

Hogy még világosabban fejezzük ki magunkat, s a magyarázatot csupán a Földre


vonatkoztassuk: ezen első, az Egyház által Arkangyaloknak nevezett „differenciált Egók”
kötelessége volt, hogy az elsődleges anyagot áthassák az evolucionáris impulzussal, és annak
formáló erejét a dolgok megmintázására fordítsák. Ez az, amire a keleti és nyugati hagyomány
egybehangzó mondata utal: „Az Angyalok parancsot kaptak a teremtésre”. Amikor a Föld az
alsóbb és anyagibb erők által elő lett készítve, és a három Birodalom már berendezkedett arra,
hogy „gyümölcsöt hozzon és szaporodjék”, a magasabb erők, az Arkangyalok vagy Dhyánik,
a fejlődési Törvény kényszerének engedve leszálltak a Földre, hogy létrehozzák a fejlődés
koronáját: az Embert. Így tehát az „Ön-teremtők” és „Önmaguktól létezők” kilövellték
halvány árnyékukat. De a harmadik csoport, a Tűz-angyalok, fellázadtak és nem akartak
csatlakozni Déva-társaikhoz.

A hindu exoterizmus mint jógikat mutatja be őket, akiket szentségük inspirált, hogy
megtagadják a teremtést, minthogy örök Kumârák, „Szűz Ifjak” akartak maradni, hogy ezáltal
lehetőleg megelőzzék társaikat a Nirvána – a végső felszabadulás – felé vezető úton. Az
ezoterikus magyarázat azonban azt tartja, hogy ez az emberiség jó-voltáért történő
önfeláldozás volt. A „Lázadók” nem akartak akarat-nélküli, felelőtlen embereket teremteni,
miként az „engedelmes” Angyalok tették. Nem is tudták volna megadni az emberi lényeknek
saját tulajdonságaiknak még halvány visszfényét sem. Ezek a tulajdonságok – mivel egy más
és sokkal magasabb tudatállapothoz tartoznak – semmit sem változtattak volna az ember
felelőtlenségén, s így semmiféle magasabb fejlődéshez nem vezethettek. Semmiféle spirituális
és pszichikus fejlődés nem lehetséges a Földön – a legalacsonyabb és leganyagiasabb síkon –
olyan valaki számára, aki – legalábbis ezen a síkon – már önmagában tökéletes, s így érdeme-
ket nem szerezhet, sem bűnöket nem követhet el. Ha az Ember megmaradt volna a
tökéletesség mozdulatlan, változatlan és tehetetlen halvány árnyékának, az igazi „én vagyok
az én” negatív és passzív képének, akkor a földi életen súlyos, álomtalan alvásban kellett
volna átmennie, vagyis ezen a síkon egy elhibázott lény lett volna. Az a Valaki, vagy a
kollektíven Elohimnak nevezett Lény, aki először mondta ki (ha ugyan egyáltalán
elhangzottak e szavak) e kegyetlen mondatot: „Íme az ember olyanná lett, mint mi közülünk
egy, jót és gonoszat tudván. Most tehát, hogy ki ne nyújtsa kezét, hogy szakasszon az élet
fájáról is, hogy egyék, s örökké éljen…” – valóban az Ilda-baoth, a nazarénusok Demiurgosza
lehetett, akit düh és irigység töltött el saját teremtménye iránt. Ennek visszatükröződéseként
jött létre az Ophiomorphos (kígyóforma). Ha így állnak a dolgok, akkor valóban csak
természetes – még a holtbetűs magyarázat szempontjából is – ha a Sátánt, a Genezis Kígyóját
igazi teremtőnek és jótevőnek, az emberiség Spirituális Atyjának tekintjük. Hiszen ő volt a
„Világosság Előfutára”, a ragyogó Lucifer, aki kinyitotta a Jehova által (állítólag) teremtett
akaratnélküli báb szemét. Az pedig, aki először suttogta: „Mely napon esztek abból,
20
Az Angyali, Spirituális Esszenciák. Ők létezésükben halhatatlanok, mert nincsenek kondicionálva az
Örökkévalóban. Viszont periodikusak és kondicionáltak Manvantarai megnyilvánulásukban.

188
megnyílnak a ti szemeitek, és olyanok lesztek, mint az Isten: jónak és rossznak tudói”, –
valóban csak Megváltónak tekinthető. Ellenfele ugyan Jehovának, a „személyesítő
szellemnek”, de az ezoterikus igazság szerint mindig ő lesz a híven szerető „Küldött”, az
Angyal, a mindent tudó, a mindent szerető Szerafim és Kerubim, aki a fizikai halhatatlanság
helyett – mely csak egy statikus, az embert örökké élő „Bolygó Zsidóvá” változtató
halhatatlanság lett volna – reánk ruházta a spirituális halhatatlanságot.

Amint King: „Gnostics and their Remains” című munkájában írja:

Ilda-Baoth, akit néhány szekta Mózes Istenének tartott, egyáltalán nem volt tiszta szellem,
jellemében az ambíció és a gőg dominált. Ezért elhatározta, hogy minden kapcsolatot
megszakít anyjával, Sophia-Achamoth-tal, és hogy csak saját magának teremt világot. Hat
szellemének segítségével megteremtette az embert, hogy hatalmának képmása legyen. De
műve nem sikerült, mert az Ember egy hatalmas, lélektelen, a földön csúszó-mászó szörny
lett. A hat szellem kénytelen volt újra az Atya elé vinni a művet, hogy lelket kapjon. Ida-Baoth
lelket lehelt belé azzal, hogy reá árasztotta azt az Isteni Világosságot, amelyet Achamoth-tól
örökölt. Achamoth pedig e veszteségen való haragjában megbüntette őt gőgjéért és önelégült-
ségért. Az Ember pedig, aki így Achamoth által – saját fia rovására – kedvezésben részesült,
követte a kisugárzott Fényt, s a teremtésből – amelyben ez a Fény elvegyült – további
utánpótlást vett fel. Így lassanként már nem teremtőjére, Ilda-Baothra, hanem inkább azon
Felsőbb Lényre, az "Elsődleges Emberre" kezdett hasonlítani. Ezt látva, a Demiurgosz
haraggal és irigységgel telt el, mert hiszen teremtménye magasabbrendű lett nála.
Szenvedélytől eltelt képe az Alvilágból visszaverődött, életre kelt, s megjelent e „kígyóformájú
Sátán” az Ophiomorphos, az irigység és gonoszság megtestesülése.

Így hangzik a gnosztikus exoterikus interpretációja, s az allegória – jóllehet szektáns


változat – igen sokatmondó, s igaznak látszik. A Genezis III. fejezetének holtbetűs
szövegéből ezt a természetes következtetést lehet levonni.

Innen ered Prométheusz allegóriája, aki ellopja az isteni tüzet, hogy lehetővé tegye az
emberek számára a spirituális fejlődés ösvényének tudatos követését, átformálva ezzel a Föld
legtökéletesebb állatát egy potenciális istenné, s szabaddá téve őt, hogy „erőszakkal hódítsa
meg az egek birodalmát”. Innen ered ugyancsak az is, hogy Zeusz kiátkozta Prométheuszt,
akárcsak Jehova-Ilda-Baoth saját „pártütő fiát”, a Sátánt. A kaukázusi hegyek hideg, tiszta
hava és a kiolthatatlan Pokol perzselő tüze és lángja, bár két pólust képvisel, mégis ugyanaz
az eszme, vagyis egy kifinomult kínzás kettős aspektusa. A tűz-teremtő – az anima mundi-ban
lévő asztrális tűz és fény, Φωσφόρος, a phosphoros megszemélyesített jelképe (s a foszfor az
az elem, amire Moloschott, a német materialista filozófus azt mondta: „ohne phosphor kein
gedanke” – „Foszfor nélkül nincs gondolat.”) –, aki saját földi szenvedélyeinek vad
lángjaiban ég, mert a tüzet saját Gondolata táplálja. Ez már különbséget tud tenni a jó és a
rossz között, ám mégis rabja a földi Ádám szenvedélyeinek, teljes öntudattal érezvén, amint a
kétkedés keselyűje szívét tépi, – ez valóban Prométheusz, a tudatos, s éppen ezért felelős
entitás.21 Az élet mint átok nehezedik az emberre, s mégis – néhány hindu és szufi misztikust
kivéve – igen kevesen vannak, akik elcserélnék a tudatos élet minden kínját, a felelős létezés
összes bajait egy passzív és (objektíve) testetlen létezés öntudatlan tökéletességéért, vagy
akárcsak azért az univerzális statikus inerciáért, amit Brahmâ „éjszakájának” nyugalma jelent.

21
Prométheusz története, Karma és az emberi tudat témaköre megtalálható a 4. kötet 2. rész 5. alcíme
alatt.

189
Idézzünk egy jól felépített cikkből, melynek írója,22 összezavarva a létezés és tudat különböző
síkjait, tévedésének áldozatául esett:

Sátán (vagy Lucifer) képviseli (kozmikus értelemben) az Univerzum aktív vagy – amint M.
Jules Baissac nevezi – „Centrifugális Energiáját”. Ő a Tűz, a Világosság, az Élet, a Küzdelem,
az Erőfeszítés, a Gondolat, a Tudat, a Haladás, a Civilizáció, a Szabadság, a Függetlenség. S
ugyanakkor ő a kín – a cselekvés gyönyörének reakciója, és ő a halál – az élet másik oldala.
Sátán a saját poklában ég, amelyet impulzusának dühe teremtett, az expanzív felbomlása a
csillagködnek, amelyből új világok állnak össze. Sátán újra és újra szembekerül a Kozmosz
passzív energiájának örök mozdulatlanságával, a kérlelhetetlen „Én vagyok”-kal, a kovakővel,
amelyből szikrákat kell kicsiholni. És ennek megfelelően Sátán és seregeit helyesen hívják
„tűz-tengernek”, mert (a kozmikus allegória szerint egy bizonyos értelemben) a Nap az élet
forrása a rendszerünkben, ahol ők (Sátán és seregei) megtisztulnak (azaz felbomlanak), és
felverődnek, hogy újra rendeződjenek egy másik életre (a Feltámadásra). Mert a Nap – mint
Földünk eredete és aktív princípiuma – ugyanakkor a Horizont Sátánjának Forrása és
Otthona
is… Továbbá – mintegy Baissac általános elméletének (a Le Diable et Satan című művében)
helyességét igazolva – tudnivaló, hogy a hidegnek centripetális hatása van. A hidegre minden
összehúzódik… Hatására az élet téli álomba merül, vagy kihal, a gondolat megdermed, és a
tűz kialszik. A Sátán saját Tűz-tengerében halhatatlan, és csupán a „Vagyok”-ban, a „Nifl-
heim”-ben (a skandináv Eddák hideg Poklában) szűnik meg létezése. De ennek ellenére a
Nifl-heim-ben van bizonyos Halhatatlan Létezés, s ez a létezés a fájdalom nélküli, és békés
kell, hogy legyen, mivel öntudatlan és inaktív. Jehova Birodalmában (ha ugyan ez az Isten
mindezt jelenti, amit a zsidók és a keresztények képzelnek) nincs nyomor, nincs háború, nincs
nősülés és férjhez menés, nincs változás, nincs Egyéni Tudat.23 Mindez felszívódik a
Leghatalmasabb szellemében. Ez elsősorban a Béke és a lojális Meghódolás Birodalma,
amiként az „Ős-lázadók” birodalma a Háború és Forradalom… Az előbbi az, amit a Teozófia
Nirvánának nevez. De a Teozófia azt is tanítja, hogy ha már egyszer az Ősi Forrástól
elszakadtunk, az újra egyesülést csak ERŐFESZÍTÉS kifejtésével lehet elérni. Ez pedig – e
tanulmány szellemében – nyilvánvalóan sátáni jellegű.24

Az ortodox Római Egyház szempontjából valóban „sátáni” ez az erőfeszítés, mert az


emberek csak úgy tudják elérni a Nirvánát és az Isteni Béke Kikötőjét, ha arra a prototípusra
támaszkodnak, akiből később a keresztény Ördög lett, – vagyis a ragyogó Arkangyalokra, a
Dhyan Chohánokra, akik nem akartak teremteni, mert azt akarták, hogy az Emberből
halhatatlan Isten és önmaga teremtője legyen.

E meglehetős hosszú magyarázat befejezéseként megemlítendő még, hogy a Tirkos


Tanítás szerint a Tűz-Dévák, a Rudrák és a Kumârák – a „Szűz Angyalok” (akikhez Michael
és Gábriel Arkangyal is tartozik), az Isteni „lázadók”, akiket a pozitív és mindent
materializáló zsidók Nahash-nak, azaz „Megfosztott”-nak hívtak – inkább a testet öltés átkát
választották, az újraszületéseknek a földi létben eltöltendő hosszú ciklusaival. Mert látták a
túl-spirituális Teremtők – saját testvéreik – fél-passzív energiájából kifejlesztett árnyékszerű
22
Egy angol szerző, akit bizarr géniusza ölt meg. Egy protestáns pap fia, akiből mohamedán lett, majd
szélsőséges ateista. Találkozván egy mesterrel, Guruval, misztikus lett. Később teozófus, de kétkedő és elkesere-
dett, s otthagyja a fehér mágiát a fekete kedvéért. Lelki egyensúlyát elveszti és csatlakozik a Római Egyházhoz.
Majd hátat fordítva az Egyháznak, újra ateista lesz. Halála előtt átkozza az emberiséget, a tudást és Istent, akiben
nem tudott többet hinni. Megkapta az összes ezoterikus adatokat, hogy megírja az „Égi Háborút”, de ebből félig
politikai iratot formált, összevegyítve Malthust a Sátánnal, Darwint az asztrális fénnyel. Béke legyen Burkával.
Intő példa az elbukó tanítványok számára. Elfelejtett sírja Joonagad (Kathiawar, India) mohamedán temetőjében
látható. (Álneve: Mirza Murad Ali Beg volt.)
23
A szerző itt aktív küzdelemről beszél, s úgy ítéli meg Jehovát, mint Parabrahman szinonimáját! Ezért
idéztünk e cikkből, hogy megmutassuk, hol tér el a teozófiai tanításoktól. Máskülönben majd ellenünk idéznének
belőle, mint ahogy általában szokták a The Theosophist-ban megjelent cikkekből.
24
The Theosophist, 1881. decemberi szám, 68. old.

190
lények – jóllehet – öntudatlan nyomorúságát. Ha „az ember az általa használt életet nem
animalizálásra és nem is spiritualizálásra, hanem az Én humanizálására akarja fordítani”,25
akkor születésének emberinek, s nem angyalinak kell lennie. S ezért a tradíció bemutatja a
mennyei Jógikat, akik önkéntes áldozatban felajánlották magukat, hogy az emberiséget –
amely kezdetben istenszerű és tökéletes volt – megváltsák, s átadják neki az emberi
érzelmeket és aspirációkat. E szent Jógiknak ehhez fel kellett adniuk természetes állapotukat,
s leszállva bolygónkra, itt kellett maradniuk a Mahayuga egész ciklusára, átváltva
személytelen egyéniségüket egyéni személyiséggé, feladva a csillagközi lét üdvét a földi élet
kárhozatáért. Az exoterikus teológiák ezt az önkéntes áldozatot, amelyet a Tüzes Angyalok
hoztak – kiknek természete a Tudás és a Szeretet – így fogalmazták meg: a „pártütő angyalok
lezúdultak az égből a Pokol sötétségébe” –, azaz Földünkre. A hindu filozófia az igazságra
mutat rá, amikor azt tanítja, hogy Shiva által letaszított Asurák egy közbeeső állapotban
vannak, amelyben a tisztulás magasabb fokaira és nyomorúságos helyzetükből való
kiemelkedésre készíthetik elő magukat. De a keresztény teológia – bár azt állítja magáról,
hogy megváltóján, vagyis az isteni szeretet, irgalom és igazság kőszikláján alapul –
állításának paradox megerősítéseként kitalálta a pokolról szóló sivár dogmát, a római ka-
tolikus filozófia ezen archimédeszi pontját.

A rabbinisztikus bölcselet pedig – amely mindenekelőtt pozitív, materialista, vagyis


durván földi jellegű, mert mindent a fiziológiai misztériumokra vezet vissza – ezeket a
Lényeket a „Gonoszok”-nak hívja. Míg a kabbaliaták Nahash-nak, vagyis „Megfosztott”-nak
– mint föntebb már említettük – és olyan Lelkeknek tartja, akik miután eltávolodtak az Égben
a Szent Egytől, létezésük hajnalán levetették magukat a mélybe, s ezzel előrehozták azt az
időt, amikor a Földre kell szállniuk. (Zohar, III. 61. C.)

Tisztázzuk azonban azt, hogy ellenvetéseink nem a Zohar vagy a Kabbala bármely
másik könyvének helyes értelmezését támadják – mert ez azonos a miénkkel –, hanem csak ez
utóbbi durva pszeudo-ezoterikus magyarázatát, s különösen a keresztény kabbalistákét.

A Kommentár ezt mondja: „Földünk és az ember a három Tűz teremtménye”. A


három Tűz szanszkrit neve megfelel az „elektromos tűznek, a Szoláris tűznek és a dörzsölés
által keletkezett tűznek”. Kozmikus és emberi síkon kifejezve ez a három tűz: a Szellem,
Lélek és a Test, a három nagy fő Csoport, négyes kiegészítő felosztásukkal. E felosztások az
Iskolák szerint változnak és – alkalmazásuknak megfelelően – ezekből lesznek az upadhik és
az eszközök, vagy ezek noumenonjai. Az ezoterikus beszámolókban a három tüzet Agni
Abhimânin „ragyogásban és pompában felülmúlhatatlan három fia” személyesíti meg. Agni
Abhimânin a Kozmikus Logosz, Brahmâ legidősebb fia, aki Swâha-val, Daksha26 egyik
leányával nemzette a három fiút. Metafizikai értelemben a „Dörzsölés-tűz” a Buddhi, a
25
Dr. Henry Pratt a Kabbalát magyarázva mondja: „A szellem az ember számára (talán inkább a zsidó
rabbi számára?) egy testetlen, megfosztott és lefokozott lény volt, ezért kapta a Nahash képírás jelet, ami
’Megfosztott’-at jelent. Az ábrázolás szerint így jelenik meg az emberi faj előtt, megkísérelvén azt, a férfit a nőn
keresztül… Ez a Nahash, ez a szellem, kép alakban mint kígyó szerepelt, minthogy a kígyónak nincsenek
végtagjai, s mert lealjasult, megfosztott és lefokozott teremtménynek tekintették”. (New Aspects of Life, 235.
old.) Ha már szimbólumról van szó, vannak olyanok, akiknek jobban tetszik a végtagok nélküli kígyó – a
bölcsesség és örökkévalóság szimbóluma – mint a Jód, (‫) ר‬, Jehova költői képírásjele, amely a nemzés férfi
szimbóluma.
26
Daksha, az „intelligens, a képzett”. „Ez a név általában a teremtőképesség gondolatát idézi”. Daksha
Brahmâ és Aditi fia, más verziók szerint pedig egy ön-szülte hatalmasság, aki – mint Minerva – atyja testéből
ugrott elő. Ő a Prajâpatik, a Lények Urainak vagy Teremtőinek a vezére. A Vishnu Purâna-ban Parâshara ezt
mondja róla: „Minden Kalpában (vagy manvantarában) Daksha és a többiek megszületnek, majd elpusztulnak”.
A Rig Veda pedig ezt mondja: „Daksha Aditiból ugrott elő, Aditi pedig Dakshából”, ami utalás az azonos isteni
Esszencia vég nélküli ciklikus újraszületésére.

191
hatodik és a Manasz, az ötödik „princípium” egyesülését jelenti, s ezen egyesülés vagy
egybeolvadás következményeként az ötödik princípium mintegy felszívódik a monádba, és
ennek részévé válik. Fizikai értelemben a „Dörzsölés-tűz” a teremtő szikrát, vagyis a csírát
jelenti, amely az emberi lényt megtermékenyíti és létrehozza. A három Tűz neve: Pâvaka,
Pavamâna és Suchi, akiket – amint mondják – Vasishta, a nagy bölcs arra átkozott, hogy
„újra és újra megszülessenek”. (Bhagavata Purâna, IV. 24.4) Mindez egészen világos.

A hagyomány szerint a LÁNGOK, akiknek funkcióját az ezoterikus könyvek


összezavarják, s akik váltakozva a Prajâpatik, Pitrik, Manuk, Asurák, Rishik, Kumârák, stb.27
elnevezések alatt szerepelnek, a harmadik törzsfajban személyesen inkarnálódnak, s azóta
„újra és újra megszületnek”. Az ezoterikus tanban szereplő neveik: Asurák vagy Asu-ra
Devaták vagy Pitar devaták (Istenek), mert – mint mondják – először Istenek, éspedig magas
fokú istenek voltak, majd „nem-istenek” lettek, – az Égi Szellemek lezuhantak, hogy Földi
Szellemek legyenek,28 de jegyezzük meg, exoterikus szempontból az ortodox dogma szerint.

A teológusok vagy orientalisták csak akkor fogják megérteni a Prajâpatik, a Manuk és


a Rishik genealógiáját, s közvetlen kapcsolatukat (inkább kölcsönösségi viszonyukat) az
Istenekkel, ha megkapják annak az őseredeti kozmogóniának és teogóniának a kulcsát, amely
eredetileg minden népnél közös volt. Láthatjuk, hogy ezek az istenek és fél-istenek különböző
Kalpákban és különböző személyek képében újraszületnek a Földön, ahogy mindegyiküknek
pontosan levezethető karmája van, amelyben az okozatok megfelelnek az okoknak.

A további Stanza magyarázatához, amint azt majd látni fogjuk, mindenképpen


szükséges volt annak bemutatása, hogy a „Sötét Bölcsesség” fiai, jóllehet azonosak a teológia
által „Bukott”-nak nevezett Arkangyalokkal, éppen olyan isteniek és tiszták, ha nem még
tisztábbak, mint az egyházak által oly nagyon felmagasztalt Michaelek és Gábrielek. Az „Ősi
Könyv” részletesen foglalkozik az asztrális élettel is, ez azonban jelenleg teljesen érthetetlen
lenne az olvasó számára. Így ezt egy későbbi magyarázatra fenntartva, az első és második fajt
most csak megemlítjük. Figyelmet szentelünk viszont a harmadik fajnak, a nemekre szétváló
törzsfajnak, amely elsőként kapott értelmet. Az embernek ugyanis egyidejűleg pari passu
fejlődtek a bolygóval, s Földünk „kérgesedése” több százmillió évvel megelőzte az emberi
alfaj először elkezdődött materializációs vagy sűrűsödési folyamatát. Amint a Stanza mondja:
„A belső ember (a tudatos Entitás) nem volt”. Ez a „tudatos Entitás” az okkultizmus szerint a
magasabb Intelligenciák lényegéből, létéből és esse-jéből származik, sőt igen sok esetben az
maga, a karmikus fejlődés kikerülhetetlen törvényével arra kárhoztatva, hogy ebben a
manvantarában reinkarnálódjon.

(b) A 39. Sloka kizárólag a faji megoszlásra vonatkozik. Az ezoterikus filozófia


tulajdonképpen egy módosított poligenézist tanít. Bár az emberiség eredetének egységét
hirdeti azon az alapon, hogy az ősapák vagy „Teremtők” mind isteni lények voltak (akik
hierarciájukban azonban a tökéletesség különböző fokait vagy osztályait képviselték) –, mégis
azt tanítja, hogy az emberek az akkori idők egyetlen kontinensének hét különböző
központjában születtek. Jóllehet eredetük közös volt, adott okok következtében az emberek

27
Ezek a rendek megfelelnek a Pitriknek vagy Nemzőknek. Amint a Manu (Adyaya III. 284. sloka)
mondja: „A bölcsek atyáinkat, Vasuknak, atyai nagyatyáinkat Rudráknak, atyai ősapáinkat Adityáknak nevezik,
a Védák egyik szövege nyomán”. „Ez egy örökre érvényes védikus szöveg” – mondja egy másik fordítás.
28
Amint G. Smith nemrégiben felfedezte a babiloni hengerek irodalmában kutatva, ugyanez áll a
kaldeai teogóniában is. Ishtár „a legöregebb Égen és Földön”. Alatta Igaga, vagyis az Égi Angyalok és Anunaki,
vagyis a földi angyalok helyezkednek el. Ezek alatt megint különböző osztályai vannak a Szellemeknek és
„Géniuszoknak” Sadu, Vadukku, Ekimu, Gallu néven, köztük jók és rosszak vegyesen. (Ld. Smith: Babylonian
Mythology, továbbá Sayce: Hibbert Lectures, 141. old.)

192
potencialitása, mentális lehetőségei, külső, vagyis fizikai formája és jövendő jellegzetességei
nagyon eltértek egymástól.29 Ami pedig bőrük színét illeti, erről egy sokatmondó allegóriát
olvashatnak a Linga Purâna-ban. A Kumârák – az un. Rudra Istenek – mint Shiva, a Pusztító
(a külső formák pusztítója), más néven a Vamadeva inkarnációi szerepelnek. Vamadeva,
egyike a Kumâráknak, az „Örök Szűz”, a tiszta Ifjú, minden Manvantarában kiugrik
Brahmâból, és „újra néggyé válik”. Ez célzás az emberi fajok négy nagy osztályára a
bőrszínre és típusra vonatkozólag, s ezek három fő variációjára. Így azután a
huszonkilencedik Kalpában – ez utalás az emberi forma fejlődésére és átalakulására, amely
formát Shiva időnként elpusztítja, és újra alkotja, míg csak el nem érkezik a nagy manvantárai
fordulópont, s ez kb. a negyedik (atlantiszi) faj közepe tája – tehát a huszonkilencedik
Kalpában Shiva, mint Shvetalohita, az eredetileg holdszínű Gyökér-Kumâra fehér lesz. Egy
következő átalakulásban vörös (ebben az exoterikus változat különbözik az ezoterikus
tanítástól), a harmadikban sárga, míg a negyedikben fekete lesz.

Az ezotéria az emberiség ezen hét alapvető változatát négy nagy osztályával együtt,
mindössze három különálló ősi fajba sorolja, minthogy nem veszi tekintetbe az első fajt,
amely típus és szín nélküli volt, s formája – jóllehet óriási – alig nevezhető objektívnek. E
fajok fejlődése, kiformálódása és kialakulása párhuzamosan haladt a három nagy geológiai
sztrátum fejlődésével, kiformálódásával és kialakulásával, s az emberi bőr színét ezek éppen
úgy meghatározták, akárcsak e zónák klímája. Az ezoterikus tanítás három nagy osztályt
nevez meg, éspedig a VÖRÖS-SÁRGA, a FEKETE és a BARNA-FEHÉR osztályt. 30 Az árja
faj például, amely színárnyalataiban jelenleg a sötétbarna, csaknem fekete színtől a vörös –
barna – sárga színárnyalaton át le egészen a legfehérebb krémszínig változik, mégiscsak egy
és ugyanazon törzsből ered, az ötödik gyökérfajból, s egyetlen ősre vezethető vissza, akit a
hindu exoteriában a Vaivasvata Manu gyűjtőnéven ismernek. Ne felejtsük, ez utóbbi általános
személyiség volt, a Bölcs, akiről azt hallottuk, hogy 18 millió évvel ezelőtt élt, de élt 850.000
évvel ezelőtt is, a nagy Atlantisz kontinens31 utolsó maradványainak elsüllyedésekor, s akiről
azt is hallottuk, hogy jelenleg is közöttünk él. (Lásd a Gyökér- és a Mag-Manukról szóló
megjegyzéseket a későbbiekben, valamint a Stanza Kommentárjainak végén „Az emberiség
Ős-Manui” című fejezetet). A halványsárga szín az első szilárd emberfaj bőrszíne. Ez a faj a
harmadik törzsfaj közepe után jelent meg, amikor a faj, az elmondottak szerint, már nemzésbe
merült, s ekkor történtek meg az utolsó változások. Ez a kor hozta magával az utolsó
átalakulásokat, amiknek folytán az ember olyan lett, amilyen ma, – bár akkor méreteiben
sokkal nagyobb volt. Ez a faj lett a bölcsője a negyedik fajnak: „Shiva” az emberiségnek azt a
részét, amely „a bűntől fekete lett”, fokozatosan átformálta vörös-sárgára, ezeknek
leszármazottaiból lettek a vörös indiánok és a mongolok, majd végül kihozta a barna-fehér
fajokat, amelyek jelenleg a sárga fajokkal együtt, az emberiség többségét képezik. A Linga-
Purâna-ban lévő allegória érdekes, mert megmutatja a régiek óriási etnológiai tudását.

29
Egyesek magasabb rendűek, mások alsóbbrendűek voltak, hogy karmikusan megfeleljenek a
különböző reinkarnálódó Monádoknak, amelyek nem lehettek egyforma tisztasági szinten más világokban való
utolsó megszületésükben. Ez megmagyarázza a fajok különbözőségeit, a vademberek és egyéb emberi csoportok
alacsonyabb rendűségét.
30
Topinards „Anthropology” című munkájának angol kiadásában, melyhez Broca professzor írt előszót,
ezt olvassuk: „Az emberi szervezetben három alapvető szín-elem van, éspedig a vörös, a sárga és a fekete,
amelyek különböző arányok szerint a szövetek fehér színével elvegyülve okozzák az emberi faj különböző
bőrszíneit”. Ebben a tudomány önkéntelenül itt is megerősíti az okkultizmust.
31
Ne felejtsük el, hogy a szóban forgó „utolsó maradványok” a „nagy kontinens” azon részeire
vonatkoznak, amelyek még megmaradtak, s nem azokra a nagyszámú szigetekre, amelyek a kontinenssel egy
időben léteztek. Platón „szigete” pl. egy ilyen maradvány volt, míg egyéb maradványok korábbi időpontokban
süllyedtek el. Egy okkult „tradíció” szerint az ilyen elsüllyedések mindig olyankor történnek, amikor „spirituális
napfogyatkozás” van.

193
Amikor arról beszélünk, hogy a hagyomány szerint az „utolsó átalakulás” 18 millió
évvel ezelőtt történt, felhívjuk az olvasót, próbálja meg elképzelni, mennyivel több millió
évnek kellett eltelnie eddig az utolsó szakaszig. Ha ugyanis az ember fokozatos
konszolidációja közben pari passu fejlődött a Földdel, akkor hány millió évet lehet számítani
arra az időre, amíg az első, a második faj, valamint a harmadik faj első fele lepergett! A Föld
ugyanis viszonylagosan éterikus állapotban volt, mielőtt elérte volna utolsó konszolidált
helyzetét. Az Ősi Tanítások azonfelül azt is mondják, hogy a Lemuro-atlantiszi faj középső
szakaszában, három és fél fajjal az ember eredete után, Földünk, rajta az ember és minden
más a mainál sokkal sűrűbb és anyagibb természetű volt, míg az olyanfélék, mint a korallok
és bizonyos kagylók még csak fél-kocsonyás, asztrális állapotban voltak. A közben lepergett
ciklusok már tovább vittek bennünket, s eljutottunk az ív másik, felfelé vezető részére, meg-
közelítvén a dematerializációt, ahogy azt a spiritiszták mondanák. A Föld és rajta minden
megpuhult – még az emberi agyvelő is. Egyes teozófusok azt az ellenvetést teszik, hogy a 15
vagy 20 millió évvel ezelőtti éterikus Föld létezése ellentétben áll a geológiával, amely sze-
rint a geológiai korok legkorábbi szakaszaiban, sőt a legősibb paleozoikus sziklák korában
éppen úgy fújt a szél, esett az eső, s a hullámok éppen úgy megtörtek a partokon, kisodorva és
felhalmozva a homokot, stb., vagyis röviden, a jelenlegi természeti jelenségek akkor is éppen
úgy megvoltak. Erre így válaszolhatunk: Először is, milyen kort jelöl meg a geológia „a
legősibb paleozoikus sziklák” korában? Másodszor, miért is ne fújhatott volna a szél, eshetett
az eső és törhettek meg a hullámok – amelyek a tudomány állítása szerint szénsavgázzal
voltak telítve – a partokon egy fél-asztrális, azaz viszkózus (nyúlós) Földbolygón? Az
„asztrális” kifejezés az okkult frazeológiában nem szükségképpen füstszerű halmazállapotot
jelöl, hanem inkább „ragyogó”, világos és áttetsző állapotot, változatos és sokféle fokozatot,
kezdve a teljesen hártyaszerűtől egészen a viszkózus halmazállapotig, amint azt már előbb is
mondtuk. Van egy újabb kifogás is: „Egy asztrális halmazállapotú Föld milyen kihatással volt
a Rendszer többi bolygójára? Nem borulna-e fel az egyensúly mindenestől ma is, ha a
Rendszer egyik bolygóját hirtelen kiemelnék?” A kifogás nyilvánvalóan érvénytelen, mert
hiszen Naprendszerünkben vannak régibb és újabb bolygók, sőt holt bolygók is – mint a Hold
–, azonkívül kialakulóban lévők, még ha az asztronómia az ellenkezőjét állítja is. De soha
nem is állította – legalábbis tudomásunk szerint –, hogy a Naprendszer összes égitestei egy
időben születtek és fejlődtek. Ebben a tárgyban a Himaláján túli Titkos Tanok eltérnek az
indiai tanításoktól. A hindu okkultizmus azt tanítja, hogy a Vaivasvata Manu emberiségének
kora jelenleg 18 millió és néhány év. Mi azt mondjuk, helyes, de csak annyiban, amennyiben
az ember fizikai vagy megközelítően fizikai létéről van szó, amelyet a harmadik gyökérfaj be-
fejezéséig lehet visszavezetni. Az ennél korábbi időkben az ember, vagyis inkább hártyaszerű
képe, tudomásunk szerint valami 300 millió éven át létezett; a számadatokat ugyanis nem
közölték velünk, mert ezek titkosak, és azok is maradnak az Okkult Tudomány Mestereinek
őrizetében, amint azt az Esoteric Buddhism helyeses állítja. De ezen túlmenően is, a hindu
Purânák csak egy Vaivasvata Manuról beszélnek, mi pedig azt állítjuk, hogy több volt,
minthogy ez a név gyűjtő-fogalom.

Most pedig néhány szót kell szólnunk az ember fizikai fejlődéséről.

Ősi tanítások a Purânákban és a Genezisben

Fizikai fejlődés

A szerzőnek a bőséges választékból túl sok bizonyíték áll rendelkenésre annak


bizonyítására, hogy az előzőekben leírt kozmogóniai és antropogóniai rendszer valóban

194
létezett, hogy a reája vonatkozó feljegyzések fennmaradtak, sőt, hogy az ősi szentírások
modern változataiban is e rendszer nyomára lehet bukkanni.

Ugyanazon fejlődési rendszerről számolnak be egyrészt a Purânák, másrészt a zsidó


írások, s ha ezt a rendszert ezoterikusan értelmezzük, és modern nyelven tolmácsoljuk, éppen
olyan tudományosnak fog bizonyulni, mint sok általánosan elfogadott, s a legújabb kutatások
döntő bizonyítékain alapuló elmélet. A két előadásmód között csupán az a különbség, hogy
míg a Purânák – az okoknak szinte nagyobb figyelmet szentelve, mint az okozatoknak – az
un. „teremtés” helyett főleg a prekozmikus és pregenetikus időszakokkal foglalkozik, addig a
Biblia - néhány szóval említve a korábbi korszakokat – azonnal a fizikai genezisbe kezd, és
folytatja a beszámolót, a pre-ádámi fajokat úgyszólván átugorva, az ötödik fajra vonatkozó
allegóriáival.

Nos, függetlenül a Genezis teremtési rendje ellen indított kirohanástól – amelynek


holtbetűs beszámolója válóban jó alkalmat nyújt a kritikára 32 – a hindu Purânák az allegorikus
túlzásokat félretéve, teljes egyezést mutat a fizikai tudománnyal.

Még az is, ami első pillantásra egészen zagyva allegóriának látszik, vagyis amikor
Brahmâ vadkan képében emeli ki a Földet a vizek alól, tökéletesen tudományos magyarázatot
kap a Titkos Kommentárokban, ahol ezt a szárazföld és a víz folytonos, glóbuszunk
történetében a legkorábbi geológiai korszaktól a legújabb korokig végbemenő cseréjére,
földrészek elmerülésére és kiemelésére vonatkoztatják. A tudomány szerint a földkéreg
rétegeződése kilenctized részben a víz alatt, a tengerek mélyén jött létre. A régi árjákról azt
hiszik, hogy semmit sem tudtak a természettudományokról, a geológiáról, stb. Ezzel szemben
a zsidó fajról azt kiáltották ki – köztük a legszigorúbb bíráló, a Biblia kérlelhetetlen ellensége
is –, hogy nekik köszönhető a monoteizmus eszméje, amelyre „korábban rájöttek, és
amelyhez sokkal következetesebben ragaszkodtak, mint az ókor bármelyik kevésbé filozófus
és sokkal erkölcstelenebb vallása (!!)”. (Lásd: „Modern Science and Modern Thought”, 337.
old.) Csakhogy, amíg a bibliai ezotériában fiziológiai-szexuális misztériumokat találunk
szimbolizálva, s alig valamivel többet, vagyis olyasmit, amihez igen kevés igazi filozófia szük-
séges, addig a Purânákban rendkívül tudományos és filozófiai képet kapunk a „teremtés
hajnaláról”. Ha ezt a képet a tudomány pártatlanul analizálná és a tündérmese jellegű
allegóriákat mindennapi nyelvre lefordítaná, kitűnne, hogy a jelenkori zoológia, geológia,
asztronómia és a modern tudomány majdnem valamennyi ága már létezett az ősi
tudományban, hogy a régi filozófusok nagy vonásokban tudtak ezekről, ha nem is olyan
részletességgel, mint a jelenlegiek.

32
Mr. Gladstone balszerencsés próbálkozása, hogy a Genezis beszámolóját összeegyeztesse a
tudománnyal (lásd Nineteenth Centaury 1886: „Dawn of Creation” és „Proem to Genesis”) magára vonta Mr.
Huxley jupiteri villámait. A holtbetűs beszámoló nem alkalmas ilyen próbálkozásra, s Mr. Gladstone az
élőlények négyes rendjével vagy felosztásával olyan helyzetbe került, mint amikor valaki a barátja homlokán
levő szúnyogot egy kővel akarja agyoncsapni, s a szúnyog helyett az embert öli meg. Mr. Gladstone mindörökre
agyoncsapta a Genezist. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a Genezisben nincs ezotéria. A tény, hogy zsidók és
keresztények egyaránt, korai szekták és modernek, kétezer éven át szóról-szóra elfogadták a bibliai beszámolót
csak tudatlanságukat bizonyítják, s egyben feltárja a beavatott rabbik rendkívüli találékonyságát és alkotóerejét,
akik ezoterikusan szerkesztették meg a kétféle (elohimi és jehovai) beszámolót, s az eredeti szövegben levő
magánhangzó nélküli jelekkel vagy szóképekkel pedig az értelmet szándékosan összezavarták. A teremtés hat
napja (Yom) a fejlődés hat korszakát jelenti, a hetedik nap pedig a kulminációt, a tökéletességet, nem pedig a
pihenést jelzi. Ezek a napok a hét körre és a hét fajra vonatkoznak, melyeknek mindegyike önmagában is külön
„teremtést” jelent; habár a boker szó, melynek jelentése: hajnal vagy reggel, és az crib szó, mely esthajnalt jelent
(utóbbinak ezoterikusan ugyanaz a jelentése, mint a szanszkrit sandhya-nak, alkonynak) alkalmat adott arra a
vádra, hogy a szerzőknek fogalmuk sem volt a teremtés rendjéről.

195
A Purânákban levő asztronómiáról – az avatatlanok félrevezetésére szolgáló szándékos
leplezés és összekavarás ellenére is – maga Bentley állapította meg, hogy ez valóságos
tudomány. És mindazok, akik ismerősek a hindu asztronómiai értekezések misztériumaiban,
bizonyíthatják, hogy Indiában tökéletesen tisztában voltak - kronológiai és egyéb célok miatt
– a csillagködök, ködfoltos csillagok és napok progresszív sűrűsödésével, a csillagképek
ciklikus fejlődésének legfontosabb részleteivel, melyeket még a jelenkori európai tudósoknál
is sokkal pontosabban kiszámítottak.

A geológiát és a zoológiát tekintve a helyzet ugyanaz. Mert mi volna más a hét


Prajâpati mítosza és vég nélküli geneológiája, valamint fiaik, a hét Rishi vagy Manu, ezek
feleségéi, fiai és leszármazottainak mítoszai, mint hatalmas, részletes beszámoló az állati élet
teremtéséről és folyamatos fejlődéséről egyik fajtán át a másikra? Vajon a transzcendentális
pszichológiának, az etikai szabályoknak, a Pânini-féle nyelvtannak, a Sankhya és Vedanta
bölcseletnek, a Max Müller által a világ leghibátlanabb erkölcsi törvénykönyvének (a
buddhizmusnak) nevezett legtökéletesebb filozófiai rendszereket megalkotó, páratlan
filozófus és metafizikus beállítottságú árják olyan együgyűek, oly gyermekesek lettek volna,
hogy idejüket tündérmesék írására pazarolták, – mert a Purânák jelenleg ennek látszanak azok
szemében, akiknek a leghalványabb fogalmuk sincs e történetek rejtett jelentéséről. Vajon mi
más lehet a Kashyapa eredetéről és geneológiájáról szóló mese, a tizenkét feleséggel, akikkel
Kashyapa a kígyók (nágák), csúszómászók, madarak és mindenféle más élőlények számos és
különböző ivadékait nemzették, úgyhogy valamennyi állatfajnak ő volt az apja, mint burkolt
beszámoló a fejlődés rendjéről ebben a Körben? Eddig még nem tapasztaltuk azt, hogy akár-
melyik orientalistának a leghalványabb sejtelme is lett volna az allegóriákban és
megszemélyesítésekben rejlő igazságokról. Egy orientalista mondja, hogy a Shatapatha
Brâhmana „nem túlságosan érthető beszámolót” ad Kahsyapa eredetéről. A Mahâbharata,
Ramayana és a Purânák szerint (Kashyapa) Marîchi és Brahmâ fia volt, Vivasvat apja, Manu
apja, aki az emberiség nemzője volt. A Shatapatha Brâhmana szerint pedig: „Miután felvette
egy teknősbéka formáját, Prajâpati utódokat teremtett. Amit teremtett, azt megtette (akarot);
innen a kûrma (teknős) szó. Kashyapa teknőst jelent. ’Minden teremtmény Kashyapa le-
származottja’ – mondják az emberek. (Dowson: Hindu Classical Dictionary, sub voce.)

Mindez ő volt valóban, és ő volt az apja a Garuda madárnak, a „tollas törzs


királyának”, aki a csúszómászókkal, a nágákkal, közös törzsből ered, s aki később halálos
ellenségükké lesz. Mert Garuda egyúttal egy ciklust is jelent, egy olyan korszakot, amikor a
fejlődés folyamán a csúszómászóktól származó madarak a „létért való küzdelemben” és az
„alkalmasabb fennmaradása” stb. érdekében őseik ellen fordulnak, hogy felfalják őket –
valószínűleg a természet törvényétől késztetve, hogy helyet csináljanak más, tökéletesebb
fajoknak.

A „Modern Science and Modern Thought” (S. Ising műve) c. kiváló összegező
munkában Mr. Gladstone leckét kap a természettudományból, hogy lássa, mennyire nem vág
vele össze a Biblia. A szerző megjegyzi, hogy a geológia a „teremtés hajnalát” a tudományos
kutatás vonalán keresi:

Kezdve a legkorábbi ismert őskori lelettel, a Laurentián kor paleozoós képződményével,


folytatva egy olyan lánccal, amelynek minden szeme szilárdan áll, a Szilur korszakon
keresztül, mely bővelkedett a puhány, héjas testű és féreg alakú lényekben, de már megjelent
az első, halhoz hasonló állat is. Majd jött a Devon kor, amelyben a halak voltak túlsúlyban, és
először mutatkoznak a csúszómászók. A Mezozoikus kor következett ezután a békafélékkel. A
Másodkor képződményeiben túlsúlyban voltak a vízben, földön és a levegőben élő
csúszómászók, és már mutatkoztak a gerinces, szárazföldi állatok első kezdetleges formái.
Végül a Harmadkor jött, amelyben elszaporodtak az emlősök, új és új típusok és fajták

196
jelentkeztek, fokozatosan differenciálódtak és specializálódtak az Eocén, Miocén és a Pliocén
korokban, míg végül elérkezünk a Jégkorba és a történelem előtti korokba, amelyekben már
pozitív bizonyságot kapunk az ember létezéséről.

Ugyanez a sorrend plusz a modern tudomány előtt ismeretlen állatok leírása található a
Purânák-ról szóló Kommentárokban általában, de különösen a Dzyan Könyvében. Az
egyedüli különbség pedig – és kétségtelenül igen alapvető különbség, mert hiszen az ember
spirituális és isteni természetét a fizikai testtől függetlenül mutatja be ebben az illuzórikus
világban, amelyben csak a hamis személyiség és annak agyi bázisa ismeretes az ortodox pszic-
hológia számára – a következő. Az EMBER kezdettől fogva jelen volt Földünkön ebben a
körben, éspedig olymódon, hogy mind a „hét teremésben” részt vett, amelyet allegorikusan a
hét evolúciós változást vagy az emberiség első gyökérfajának u. n. alfajait jelenti. Miután az
előző három körben33 átment a Természet valamennyi birodalmán, fizikai alkata – amely a
korábbi korszakok termikus feltételeihez alkalmazkodott – készen állt arra, hogy befogadja az
isteni zarándokot az emberi élet első hajnalán, vagyis 18 millió évvel ezelőtt. Az ember csak a
harmadik gyökérfaj közepén kapott Manaszt. Amint egyesült vele, a kettő és azután a három
létrehozta az egyet. Bár az alsóbbrendű állatok – az amőbától az emberig – megkapták saját
Monádjukat, amelyben a magasabb képességek potenciálisak, de ezeknek mindaddig
szunnyadniuk kell, amíg az állat el nem éri emberi formáját, mert a manasz (az elme) csak
ezen a fokozaton fejlődhet ki bennük.34 Az állatokban a princípiumok dermedt, főtusszerű
állapotban vannak, csak a második, a vitális princípium, a harmadik, az asztrális (éterikus)
princípium, valamint a negyediknek, a Kámának – amely vágy, ösztön – csírái tevékenyek;
mindezek intenzitása és fejlődése a fajták szerint változik. A darwini elmélethez ragaszkodó
materialisták szemében ez bizonyára elködösítés, dajkamese. De aki hisz a belső, spirituális
emberben, az semmi természetellenest nem talál a fenti beszámolóban.

A szerző tudja, hogy u. n. kivédhetetlen ellenvetésekkel fog találkozni. El fogják mondani,


hogy az embriológia irányvonala, az egyéni élet fokozatos fejlődése és a specializálódás
progresszív szakaszaiban mutatkozó folyamat ellen szó annak az elképzelésnek, hogy az
ember megelőzte az emlősöket. Az ember kezdete ugyanaz, mint a legalsó és legprimitívebb
féreg-alakú teremtményé: „(a kiindulás) a protoplazma kezdetleges foltja és az életet elindító
mag-alakú sejt, majd a fejlődés egymástól alig eltérő szakaszokban, a hal, a csúszómászó és
az emlős fokozatain keresztül történik, azután a magsejt eléri a négykezű állat magasan
specializált fejlődési fokát, s legvégül pedig elérkezik az emberi típushoz”. (Laing, op. cit.
335. old.)

Ez teljeses tudományos álláspont, s ezt nem is akarjuk cáfolni, mert mindez csak az
ember burkára, vagyis testére vonatkozik, amely növekedése során természetesen alá van
vetve – mint minden más u. n. morfológiai egység – az ilyenféle változásoknak. Nem mi
33
„Kövesd az analógia törvényét” – mondják a Mesterek. Atma-Buddhi kettős, Manasz pedig hármas,
ugyanis az előzőnek két aspektusa van, az utóbbinak pedig három, olymódon, hogy van egy per se princípiuma,
amely magasabb aspektusában az Atma-Buddhi felé törekszik, alacsonyabb természetében pedig a földi, állati
vágyak és szenvedélyek központját, a Kámát keresi. Most hasonlítsuk össze az első és második fajok fejlődését,
amelyek az Atma-Buddhi természetével bírtak, vagyis az Atma-Buddhi passzív spirituális származékai voltak, a
harmadik faj fejlődésével, amely fiziológiailag és pszichológiailag világosan három felosztásra vagy aspektusra
tagozódik: a legkorábbi bűntelen, a középsőben kezd felébredni az intelligencia, míg a harmadik és utolsó rész
kifejezetten állati jellegű, vagyis Manasz enged a Káma csábításainak.
34
Amint a IX. Kommentár mondja: „A harmadik folyamán lett csak teljes az ember a negyedik ciklus
(faj) táján. ’Isteneket’ teremtettek belőlük, akik felelősek a jóért és a rosszért, de csak akkor, amikor a két ív
találkozik (három és fél kör után, az ötödik faj idején). Ilyeneknek teremtette őket a Nirmânakaya, a Rudra-
Kumârák spirituális vagy asztrális maradványai, azon Rudra-Kumâráké, akiket a ’földön való újraszületésre
kárhoztattak’ (ennek értelme: természetes sorsuk szerint kellett újraszületniük a földi ciklus magasabb, felfelé
tartó ívén.)”

197
fogjuk visszautasítani ezt az elméletet, akik az ásványi atom kristályosodással történő
átalakulását tanítjuk, – s ebben a folyamatban az ásvány u. n. szervetlen upadhijának vagy
bázisának ugyanolyan szerepe van, mint az organikus sejtmagnak a sejtek kiformálásában, a
növényi, rovari és állatvilágon keresztül egészen az emberig –, mert hiszen ez az elmélet
végső fokon el kell, hogy vezessen a Természetben lévő Univerzális Istenség felismeréséhez,
a mindenütt jelenvalóhoz, aki éppen úgy láthatatlan és megismerhetetlen, mint azok a
Kozmoszon túli Istenek, akik valamikor emberek voltak.35

S most azt szeretnénk kérdezni, hogy a tudomány egzakt felfedezéseivel és ma már


axiomatikus elméleteivel milyen bizonyítékokat tudna a mi okkult elméletünk ellen felhozni?
Azok, akik hisznek a fejlődés törvényében és abban, hogy a fejlődés fokozatosan történik egy
olyan sejtből, amely kezdetben vitális, majd formát öltve végül is mint valóságos protoplazma
ébred életre, nyilvánvalóan nem korlátozhatják elképzeléseiket egyetlen fejlődési vonallal! Az
életnek megszámlálhatatlan típusa van, a fejlődés haladásának tempója pedig a fajták szerint
változó. A Szilur korban az elsődleges anyag összetétele – s itt a tudomány „elsődleges”
anyagára gondolunk – minden lényeges részletében ugyanaz volt, mint a mai kor elsődleges
élő anyaga, csupán jelenlegi sűrűségi foka más. De nem tapasztaljuk azt sem, amit tapasz-
talnunk kellene, ha a mai ortodox fejlődési elmélet teljesen helytálló lenne, azt ugyanis, hogy
a lények minden fajtája állandó, növekvő fejlődést mutat. Helyette mit látunk? Míg az állati
lények középső csoportja mind egy magasabbrendű típus felé törekszik, és még hol az egyik
típus, hol a másik specializálódik, geológiai korokon át fejlődik, formát változtat, új alakot
ölt, kaleidoszkóp-szerűen egyik korszakról a másikra megjelenik, majd eltűnik, addig az
általános szabály alól mindössze két kivételt találunk, éspedig az élet és a típus két ellentétes
pólusán, és ez a két kivétel az EMBER és a legalsóbb rendű élőlények!

Az élőlényeknek bizonyos jól kialakult formái mérhetetlen korszakokon át léteztek, s nemcsak


túlélték a fizikai körülmények változásait, hanem aránylag változatlanul fennmaradtak, míg az
élet más formái egymásután megjelentek majd letűntek. Az ilyen formákat az élet „kitartó
típusainak” lehetne nevezni, s bőségesen vannak reá példák mind az állati, mind a növényi
világban. (Huxley: Proceedings of the Royal Istitution, III. köt. 151. old.)

Mindazonáltal nem kapunk kielégítő magyarázatot arra, hogy miért köti egybe Darwin
a csúszómászókat, madarakat, kétéltűeket, halakat, puhányokat, stb., mint amelynek közös őse
a monera volt. Arról sem hallunk, vajon a csúszómászók pl. közvetlen leszármazói a kétél-
tűeknek, ez utóbbiak pedig a halaknak, a halak pedig az alacsonyabb formáknak, – amint ez
minden bizonnyal így is van. Mert a Monádok végigjárták mindezeket a létformákat egészen
az emberig éspedig minden bolygón a három megelőző körben. Ugyanis minden kör, sőt
minden bolygó, az A-tól a G-ig ugyanazon fejlődés színtere volt, és ma is az, csupán azzal a
különbséggel, hogy az ismétlés minden alkalommal sokkal szilárdabb anyagi bázison történik.
S éppen ezért arra a kérdésre: „Mi köze van a harmadik körbeli asztrális prototípusoknak a
rendes fizikai fejlődéshez, amelynek során az emlősöket megelőző organikus fajták
létrejöttek?” – igen könnyen felelhetünk. Az asztrális az utána következőnek árnyékszerű
prototípusa, a festő vásznán egy előzetes, alig körvonalazott, tünékeny vázlat olyan
tárgyakról, amelyek végső és életszerű formájukat az ecset és olaj segítségével fogják
megkapni. A hal kifejlődött kétéltűvé – mondjuk békává – a tavak mélyén, az ember pedig
valamennyi átalakulást végigjárt ezen a bolygón a harmadik körben éppen úgy, mint most a
negyedik körben tette. A harmadik körbeli típusok segítették kibontakozáshoz a jelenlegi kör
típusait. Egész pontos analógiát használva, a hét kör ciklusa, amelyben az ember a Természet

35
A fő baj az, hogy sem a fiziológusok, sem a patológusok nem akarják elismerni, hogy a sejtérlelő
szubsztancia, a cytoplastema és a kristályokat létrehozó anya-lúg ugyanaz az esszencia, csak bizonyos célokból
differenciálódott.

198
minden birodalmán keresztül fokozatosan kifejlődik, mikroszkopikus skálán megismétlődik a
leendő emberi lény méhen belüli fejlődésének hét hónapja alatt. A tanuló gondolja át jól és
dolgozza ki ezt az analógiát. Amint a hétköznapi magzatnak, jóllehet már kész gyermek,
szüksége van további két hónapra, hogy azalatt megerősödjék és megállapodjon, úgy az
ember is, miután betöltötte fejlődését a hét kör folyamán, még további két periódust tölt el az
Anya-természet méhében, mielőtt mint Dhyani megszületne, illetve újraszületne, de most már
sokkal tökéletesebben, mint amikor mint Monád kikötött az újonnan létesült bolygóláncon.
Elmélkedjen a tanuló e misztérium fölött, s akkor könnyen megbizonyosodik arról, hogy
amint sok fejlődési osztály fizikailag kapcsolódik egymáshoz, ugyanúgy vannak bizonyos
területek, ahol az asztrális fejlődés átlép a fizikai fejlődésbe. Minderről a tudomány mit sem
tud, csak azt állítja, hogy az ember a majommal együtt fejlődött, és tőle származik. Most
pedig jöjjön a cáfolat.

Huxley bemutat bizonyos növényeket, páfrányokat, korpafüveket, amelyeknek


némelyikét már a karbonkorszakban is megtaláljuk:

A mészkőrétegben lévő Araucaris toboza csaknem teljesen olyan, mint a jelenleg létező
fajtáké… Az állati fajták alosztályaiban is ugyanezt tapasztaljuk. Az Atlanti-óceán
mélységeiben élő globigerina azonos ugyanezen faj krétakori példányaival… a Szilur-kor
réteges koralljai rendkívül hasonlítanak jelenkori tengereink milepóráihoz… A pókfélék
legmagasabb rendű csoportjában lévő skorpiókat is képviseli a szénrétegben egy olyan faj,
amely élő társaitól csupán a szem formájában különbözik. (stb.)

S fejezzük be mindezt Dr. Carpenter mérvadó megállapításával a Foraminifera-ra


vonatkozóan:

A paleozoikus kortól egész a jelenlegi időkig semmiféle alapvető változás és fejlődés nem
tapasztalható a Foraminiferák típusában… A jelenkori Foraminifera rendbe tartozó véglények
ugyan változatosabbak, mint a korábbi korszakokba tartozók, de semmi faji jel nem mutat
arra, hogy valamiféle tendencia lenne. (Introduction to the Study of the Foraminifera, XI. old.)

Nos, amint a Foraminiferában, ebben a szem és száj nélküli legalacsonyabb típusú


véglényben nincs semmiféle tendencia az átalakulásra, s jelenleg csupán változatosabb
formában létezik, ugyanúgy a létezés létrájának legfelsőbb fokán álló ember még kevesebb
változást mutat fel, amint azt már láttuk. A Paleolit-korból való ősünk csontváza bizonyos
szempontból még magasabb rendűnek mondható a miénknél. Hol van tehát a törvénynek a
darwinisták által emlegetett egységes megnyilvánulása, hol van az abszolút szabály arra
nézve, hogy az egyik fajta átváltozik egy másikká, vagyis észrevétlen fokozatokon keresztül
elérkezik egy magasabb típushoz? Sir William Thomson 400 millió évet szánt arra az időre,
amióta Földünk felülete eléggé lehűlt ahhoz, hogy az élőlények megmaradhassanak rajta.36 És
e mérhetetlen idő leforgása közben csupán a „csúszómászók korának” nevezett mészkő-
periódusban a gyíkszerű formák óriási változatosságával és bőségével találkozunk, mert a
kétéltűek típusa ekkor érte el fejlődésének csúcspontját. Hallunk a tavakban és folyókban
tanyázó Ichthyosaurusokról és Plesiosaurusokról, a levegőben röpködő krokodilokról és
gyíkokról. Majd később, a harmadkorban: „az emlősök rendje a meglévő, korábbi formáktól
jelentősen eltérő típusokat mutat fel… mint pl. a masztodonok, a megatheriumok, valamint az
őserdők és síkságok egyéb ormótlan lakói”. A későbbiekben pedig arról hallunk, hogy:
„fokozatosan módosult a négykezűek rendjének egyik ága, és olyan lények jöttek létre,
akiknek az ősi ember származását vissza lehet vezetni”. (Bastian: The Beginnings of Life, II.
622. old.)
36
„Transactions of the Geological Society of Glasgow”, III. kötet. Mindazonáltal különös, hogy
álláspontját azóta megváltoztatta. Szerinte a Nap mindössze 15 millió éves.

199
Lehet, de a materialistán kívül senki más be nem látja, hogy miért innen kellene
levezetni. Ez a következtetés egyáltalán nem szükségszerű, sőt a tények sem igazolják ezt a
fejlődési módot. A kérdésben legérdekeltebbek ugyanis kénytelenek bevallani, hogy
egyetlenegy tényt sem tudnak elméletük támogatására felhozni. Nem szükséges az élet
számtalan típusát úgy bemutatni, mint egyetlen fejlődő széria tagjait. Ezek a típusok „változó
és különböző, hol ebbe, hol abba az irányba történő fejlődési elágazások eredményei”. Ezért
tehát sokkal jogosultabb azt mondani, hogy a majom fejlődött bele a négykezűek rendjébe,
semmint azt állítani, hogy az ősi ember – aki megmaradt változatlan emberi
specializálódásában a legkorábbi rétegben talált csontváza óta, s típusbeli változást csak a
színben és a fejformában mutat fel – a majommal együtt közös őstől származott.

Több ezer éves okkult axióma az, hogy az ember, mint minden más állat, egy sejtből
ered és a magzat kifejlődése „fokozataiban éppen olyan, mint a hal, a csúszómászó, az emlős
fejlődése, míg eléri a négykezűek magasan specializált típusát, s legvégül az emberi formát”.
A Kabbalában ez az axióma szerepel: „A kő növénnyé lesz, a növény állattá, az állat emberré,
az ember Istenné”, s ez korszakok óta igaz. Haeckel Schöpfungsgeschichte című művében két
embrió rajzot mutat be: az egyik egy hathetes kutyáé, a másik egy nyolchetes emberé. A
kettőt alig lehet megkülönböztetni egymástól, csupán a fejnél van egy kis különbség,
amelynek agyi része az ember esetében nagyobb.

Azt mondhatjuk valóban, hogy az emberi lény átmegy a hal, a csúszómászó fokozatán,
egészen az emlősi fokig, s legvégül elérkezik az emberig. Ha az embriónál azt a fejlettebb
stádiumot figyeljük, amikor már elhagyta a csúszómászó formát, azt látjuk, hogy hosszabb
időn át ugyanazt a fejlődési vonalat mutatja, mint más emlős. A kezdetleges tagok hasonlóak,
a kéz- és lábujjak ugyanúgy fejlődnek, s az első négy hét után az emberi és kutya-embrió
annyira hasonlít egymáshoz, hogy alig lehet különbséget tenni. Nyolchetes korában az emberi
magzat olyan, mint egy állat, amelynek farka van, s rendkívül hasonlít egy kutya embrióhoz.
(„Modern Science and Modern Thought”. 171. old.)

Nos, akkor miért nem származtatják az embert és a kutyát egy közös őstől, vagy akár
egy csúszómászótól – egy Naga-tól – ahelyett, hogy a négykezűek rendjéhez kapcsolnák? Ez
éppen olyan logikus lenne, mint ez utóbbi, sőt még logikusabb. Az emberi magzat formája és
fejlődési szakaszai a történelmi idők óta nem változtak, s ezeket az átalakulásokat
Aesculapius és Hippokrates éppen olyan jól ismerték, mint Mr. Huxley. Éppen ezért, mivel a
kabbalisták fent idézett mondásukat még a történelem előtti időkből hozták magukkal, új
felfedezésről itt valóban nem lehet szó. Az Isis Unveiled I. köt. 389. oldalán erre felhívjuk a
figyelmet és részben meg is magyarázzuk.

Minthogy az ember embriója csak annyira hasonlít a majom embriójához, mint


bármely más emlőséhez, ellenben a természet birodalmainak teljességét foglalja magában, és
minthogy „állandó típusú”, még a Foraminiferánál is sokkal maradandóbb élőlényt mutat,
ezért éppen annyira illogikusnak látszik az embert a majomtól származtatni, mint mondjuk
például a békától vagy a kutyától. Éppen ezért az okkult és keleti filozófia egyaránt azt a
fejlődést hiszi, amelyet Manu és Kapila37 sokkal világosabban kifejtett, mint jelen korunk
bármely tudósa. Feleslegesnek tartjuk itt elismételni azt, amit az Isis Unveiled-ben részletesen

37
Innen a 7, 10 és végül a 21 Prajâpati, Rishi, Manu stb. allegóriájában foglalt filozófia. E
személyiségek mint a különböző lények és dolgok atyái szerepelnek. A Purânákban összevissza megadott hét
osztály rendje: növények, állatok, sőt élettelen lények is, a különböző kommentárokban a helyes sorrendben
megtalálhatók. Így Prithu a Föld atyja, aki megfeji a Földet, s arra bírja, hogy a felsorolásokban szereplő
mindenféle magok és növények fajtáit megszülje. Kashyapa pedig az összes csúszómászók, kígyók, démonok,
stb. atyja.

200
megtárgyaltunk, mert hiszen az olvasó a korábbi művünkben megtalálhatja mindazokat az
érveket és alapvető leírásokat, amelyeken a fejlődés valamennyi keleti doktrínája alapul.38 De
nincs olyan okkultista, aki elfogadná azt a képtelen állítást, hogy a jelenleg létező formák
„kezdve az alaktalan amőbától az emberig” egyenes vonalon azon organizmusokból szár-
maztak, amelyek sok-sok millió évvel az ember megszületése előtt a pre-sziluri korban
tengerek mélyén és mocsarakban éltek. Az okkultisták a progresszív fejlődés belső
törvényében hisznek.39 Darwin abban sohasem hitt, amint maga is mondja.

Az „Origin of Species” 145. oldalán megállapítja azt, hogy miután „az ázalékállatka
vagy a bélféreg magasrendű szerveződéséből” semmiféle előny nem származhat, ezért a
„természetes kiválasztódás”, amely nem jelent feltétlenül progresszív fejlődést, az
ázalékállatkát és a férget meghagyja „állandó típusként”.

A Természet ilyen viselkedése nem sok egységes törvényre vall. Ez a viselkedés


inkább egy szuper fizikai kiválasztás megfontoltságára enged következtetni. Lehetséges, hogy
a karmának az az aspektusa, amit a keleti okkultisták „Késleltetési törvénynek” neveznek,
jelentkezik itt.

De megvan rá az okunk, hogy kételkedjünk abban, miszerint Darwin is olyan


fontosságot tulajdonított volna az általa megfogalmazott törvénynek, mint jelenlegi ateista
követői teszik. Az elmúlt geológiai periódusokban élt különböző formákról igen keveset
tudunk. Ennek okát Dr. Bastian igen szemléletesen tárja elénk: (1) Először is, a korszakhoz
tartozó rétegekben igen tökéletlen módon maradtak fenn a különböző formák. (2) Másodszor,
a feltárások, amelyeket ezekben a tökéletlenül mutató rétegekben végeztek, igen szűk korlátok
között történtek. (3) És harmadszor, a maradványok legnagyobb része számunkra
hozzáférhetetlen, mert az idő csaknem mindent kitörölt a Szilur-rendszer alatt, míg a Föld
felszínének azt a kétharmadát, ahol a megmaradó rétegek fellelhetők lennének, ma már
tengerek borítják. Ezért mondja Darwin:

Részemről – Lyell hasonlatát használva – úgy tekintem Földünk geológiai beszámolóját, mint
egy különböző dialektusban hiányosan megírt világtörténetet, amelyből csak az utolsó kötet
maradt meg, csupán két-három területre vonatkozóan. Ebben a kötetben csak itt-ott maradt
rövid fejezet, s a sorokat csak itt-ott lehet elolvasni.

Nyilvánvaló, hogy ilyen sovány adatokra támaszkodva a Tudomány nem mondhatja ki


az utolsó szót. Az okkultizmus pedig nem emberi büszkeségből állítja, hogy a korábbi emberi
formák egyáltalán nem voltak alsóbbrendűek, mint a jelenlegi típusok, sem pedig abból az
oktalan hitből kiindulva, hogy az ember itt a Földön az élet legmagasabb típusát képviseli – a
jelenlegi korban talán –, hanem egyszerűen azért, mert a „hiányzó láncszemet”, amely a
jelenlegi darwini elméletet bebizonyíthatná, a paleontológusok sohasem fogják megtalálni. Mi
nem találnánk semmi lealacsonyítót abban, ha fizikai formánk ősét az orángutánban kellene
keresnünk, mert hiszen azt valljuk, hogy az ember a korábbi körökben itt a Földön az élet
legalacsonyabb növényi és állati formáin keresztül fejlődött. Sőt ellenkezőleg, a majomtól
való származás elmélete csak előmozdítja azt az okkult tanítást, hogy a földi Természetben a
végső fejlődés csúcspontja az ember. De kedvünk volna megkérdezni a biológusoktól és
antropológusoktól, hogy ha olyan határozottan elfogadták az embernek a majomtól való
származását, akkor miért nem érintik a jelenlegi majmok emberré válásának kérdését? A teó-
riának ez lenne a logikus folytatása, – hacsak a tudomány arra az álláspontra nem

38
Lásd I. köt. 151. old. és köv. a fejlődés fájára és a „Világfára” vonatkozóan.
39
Amit viszont a Késleltetés Törvénye módosít és korlátoz. Ez ugyanis visszatartja az összes fajták
fejlődését akkor, amikor egy magasabbrendű típus megjelenik.

201
helyezkedik, hogy az ember egy privilegizált, lény, fejlődése pedig precedens nélküli a
természetben, egy teljesen speciális és egyedülálló eset. Mert a fizikai tudomány végül
kénytelen lesz erre a következtetésre jutni. Az okkultisták pedig azért utasítják vissza a
darwini, de különösen a haeckeli hipotézist, mert éppen a majom a speciális és egyedülálló
példa, nem pedig az ember. Ez a kendőzetlen igazság. A pithecoid a véletlen teremtés műve,
mert erőszakolt módon, természetellenes folyamat következtében jött létre.

Az okkult tanítás – úgy véljük – sokkal logikusabb magyarázatot ad. A Természetben


ciklikus, változatlan törvényt fedez fel. A Természetnek nincs semmiféle személyes „speciális
elgondolása”, hanem egységes terv szerint működik az egész manvantárai korszakon át, s ép-
pen úgy nem tesz kivételt a földi gilisztával, mint az emberrel. Egyik sem kereste a létezést, s
ezért ugyanazon fejlődési törvény alatt áll, s a karmikus törvény szerint kell fejlődnie. A féreg
és az ember egyaránt ugyanabból a Neutrális Életcentrumból indult el, és ugyanoda kell majd
a ciklus betöltése után visszatérnie.

Nem tagadjuk, hogy a korábbi körben az ember egy óriási majomszerű teremtmény
volt. S ha „embert” mondunk, akkor azt is hozzá kell tennünk, hogy itt tulajdonképpen a
durva formáról van szó, amelyet azért kellett kifejleszteni, hogy az ember majd ebben a
körben használja, amely körnek középső vagy átmenő pontját éppen csak, hogy elértük. Az
első két és fél törzsfajban pedig egyáltalán nem az volt az ember, ami ma. Jelenlegi emberi
formáját, amint már korábban leszögeztük, csak 18 millió évvel ezelőtt, a Másodkorban érte
el. Ez a mi megállapításunk.

Eddig a korig az ember a tradíció és az okkult tanítás szerint „egy földön járó isten
volt, aki anyagba merült”, azaz teremteni kezdett. Ez tetszés szerint elfogadható vagy
elvethető, mert a Titkos Tanítás nem tolja fel magát csalhatatlan dogmaként, s különben is –
függetlenül attól, hogy prehistorikus beszámolója elfogadásra talál vagy sem – ennek a
kérdésnek semmi köze sincs a jelenlegi emberhez és annak belső természetéhez. A fent
említett anyagba merülés (az u. n. Bűnbeesés) folytán ugyanis semmiféle eredendő bűn nem
hárult az emberiségre. De mindezt már kielégítően letárgyaltuk.

Továbbá azt is tanultuk, hogy azok az átalakulások, amelyeken az ember a lefelé tartó
íven átment – s ez az ív centrifugális volt a Szellem számára és centripetális az anyag
szempontjából – továbbá azon átalakulások, amelyeken majd ezentúl fog átmenni a felfelé tar-
tó ösvényen, ahol a két erő iránya megfordul és így az Anyag lesz centrifugális és a Szellem
centripetális –, tehát mindezek a változások fenn vannak tartva a majmok számára is, vagy
legalább is azok számára, amelyek ebben a körben az emberhez legközelebb eső osztályba
értek. Ők emberek lesznek az ötödik körben, éppen úgy, amint a jelenlegi emberek is
majomszerű formákban lakoztak a harmadik, azaz megelőző körben.

Tekintsük hát a szumátrai őserdőkben élő jelenlegi példányokat úgy, mint


sajátmagunk degradált és eltörpült mintáit – Huxley kifejezése szerint mint „zavaros
másolatokat” –, amilyenek mi (az emberiség nagyobbik része) voltunk a negyedik törzsfaj
korai alfajaiban azon időben, amelyet a „Nemzésbe merülés korának” nevezünk. A majom, mi
úgy tudjuk, nem természetes fejlődés eredménye, hanem véletlen műve, faji kereszteződés
egy állati lény vagy forma és az ember között. Amint ebben a kötetben már kimutattuk,
először a néma állatok kezdték el a szexuális párosodást, mert ők előbb váltak szét hímre és
nőstényre. A Természet nem akarta, hogy az ember is kövesse az állati példát, erre vall az,
hogy amíg az állatok aránylag fájdalom nélkül hozzák létre utódaikat, addig az emberfaj
asszonyainál a szülés sok szenvedéssel és veszéllyel jár. Amint az Isis Unveiled-ben
megjegyeztük, a majom „az emberi családdal legközvetlenebbül összekapcsolt faji átalakulás

202
eredménye, fattyúhajtás az emberi törzsön, mielőtt a végső tökéletességet elérte volna”. (II.
köt. 278. old.) A majmok több millió évvel későbbiek, mint a beszélő ember, mert csak a mi
ötödik fajunk késői kortársai. Igen fontos megjegyezni azt, hogy a majmok Egói olyan
egyedek, akiket karmájuk arra kényszerített, hogy állati formákban inkarnálódjanak, s ennek
oka a késői harmadik és a korai negyedik fajhoz tartozó emberek bestialitása. Ezek az Egók
olyan egyedek, akik még e jelenlegi kör előtt elérték az „emberi fokozatot”. Következésképp
kivételt képeznek az általános szabály alól. A szatírokról szóló tradíciók egyáltalán nem
mesék, hanem arra a ma már kihalt állati emberfajra vonatkoznak, amelynek állati „Évák”
voltak az ősanyáik és emberi „Ádámok” az ősapáik. Innen a kabbalista allegória Lilithről
vagy Lilaturól, Ádám első feleségéről, akit a Talmud mint varázslatos nőt ír le, hosszú
hullámos hajjal, vagyis egy ma már ismeretlen jellegű szőrös nőstény állat lehetett, akit a
kabbalista és talmudi allegóriák Samael női képmásának, Samael-Lilith-nek neveznek, egy
ember-állat keverék volt, akit a Zohar-ban Hayo Bischat, másként a Bestia vagy Gonosz
Bestia néven emlegetnek. Ebből a természetellenes egyesülésből származtak a jelenlegi
majmok. Ez utóbbiak valóban „beszédtől megfosztott emberek”, akik az ötödik körben
beszélő állatok lesznek, vagyis alacsonyabbrendű emberek, míg bizonyos Iskolák Adeptusai
azt remélik, hogy a fejlettebb intelligenciájú majmok Egói már a hatodik törzsfaj végén újra
megjelennek. Hogy milyen lesz leendő formájuk, ez másodrendű kérdés. A forma semmit
nem jelent. A flóra, a fauna – a magasabbrendű állatokkal együtt – valamint azok koronája az
ember nemben és fajtában változik és átalakul a környezeti és klimatikus viszonyok szerint,
éspedig nemcsak minden körben, hanem minden törzsfajban is, sőt minden geológiai katak-
lizma után is, amely valamely törzsfajnak véget vet, vagy fordulópontot képez azon belül. A
hatodik törzsfajban az orángután, a gorilla és a csimpánz mint őskori leletek már a kihalt
négykezű emlősök közé fognak tartozni, és – korszakok múlásával, amint a Manvantara vége
mindjobban közeledik – új, bár kisebb számú, egymástól mindjobban eltérő formák fognak
keletkezni az emberi fajok „levetett” típusaiból, amikor már az emberiség újra az asztrális
síkon fog élni, miután kiemelkedett a fizikai lét mocsarából. A majmok nem léteztek az ember
előtt, és ki fognak halni, még mielőtt a hetedik faj kifejlődik. Fajunk elmaradott embereinek
monádját a karma tovább viszi egy lépéssel, és a fiziológiailag megújított babuinok
(majomfélék) újonnan kifejlesztett emberi testébe helyezi el őket.

Ez természetesen több millió év múlva fog bekövetkezni. De ez a kép a ciklikus


haladásról – amely Földünk minden élőlényére érvényes, s amely egymás után keríti sorra a
fajokat – megfelel a valóságnak, és nincs szükség ember, állat és növény „speciális
teremtésére”, azaz csodaszerű kiformálására ex nihilo – a semmiből.

Az Okkult Tudomány tehát így magyarázza azt, hogy miért nincs láncszem a majom és
az ember között, és bemutatja, hogy a majmok származnak az embertől és nem fordítva.

Vázlatos körkép a korai fajokról


Néhány millió éves időtartam választja el az első „értelem nélküli” fajt a későbbi,
magas intelligenciájú és intellektuális lemuriaiaktól. És ugyancsak több millió év távolság
választja el az atlanteánok legkorábbi civilizációját a történelem előtti időktől.

A lemuriaiakról mindössze egy-két néma emlék tanúskodik: néhány törött oszlop és


ősi küklopszfal-romok. Meghallgatásra nem találnak, mert hiszen csak a „vak természeti erők
alkotásai”, amint egyesek mondják, míg mások szerint „kimondottan újkoriak”. A
szkeptikusok és materialisták megvetően félreteszik a hagyományt, a túlbuzgó egyházi

203
emberek viszont mindenáron a Bibliához akarják igazítani. Ha valamely legenda
semmiképpen nem illeszkedik bele a Noé féle Vízözön elméletbe, akkor arra a keresztény
papság kijelenti, hogy az nem más, mint az „ősi babonaság hagymázas félrebeszélése”.
Atlantisz létezését általában tagadják, vagy esetleg összetévesztik Lemuriával és más letűnt
földrésszel, s itt talán az is közrejátszik, hogy Lemuria félig-meddig a modern tudomány
alkotása, tehát hinni kell benne, míg Platón Atlantisza a legtöbb tudós szerint csak álom.

Atlantiszt Platón követői gyakran úgy írják le, mint Afrika toldalékát. Sőt a keleti part
mentén is gyanakszanak egy ősi kontinens létezésére. Afrika azonban, mint kontinens,
sohasem volt része sem Lemuriának, sem Atlantisznak, – amint a harmadik és a negyedik
kontinens nevében már megegyeztünk. Az ősi neveket sem a Purânákban, sem másutt nem
említik. De elég csak egy ezoterikus kulcs birtokában lenni ahhoz, hogy ezeket a letűnt vi-
lágrészeket a különböző Dévák, Munik és „Istenek Földjével”, a Purânákban leírt Varshákkal,
Dwipákkal és a zónákkal azonosítsuk. A Shveta-Dwipa például Lemuria korai napjaiban mint
óriás hegycsúcs emelkedett ki a tenger mélyéből, minthogy a Madagaszkár és az Atlasz-
hegység közötti térséget vizek fedték egészen Atlantisz korai korszakáig, amikor azután
Lemuria letűnt, és Afrika emelkedett ki a tenger mélyéből, az Atlasz-hegység pedig részben
alámerült.

Még több kötetes mű keretében is nyilvánvalóan lehetetlen vállalkozás lenne az első


három faj fejlődéséről részletes és folyamatos beszámolót adni, a következő oldalakon tehát
csak általános képet rajzolhatunk. Az első fajnak nem volt saját története. A második fajról
ugyanezt lehetne mondani. Ezért csak a lemuriaiaknak és az atlanteánoknak szentelünk
gondos figyelmet, mielőtt saját ötödik fajunk történetéhez hozzáfognánk.

Mit tudunk – Európát kivéve – a többi kontinensről, és mit tud a történelem, vagy mit
fogad el a korai fajokról? „Babona” mindaz, ami kívül áll a materialista tudomány minden
mást elutasító spekulációin. A mai kor bölcsei semmiben sem akarnak hinni. Platón
„szárnyas” és hermafrodita fajait, a Szaturnusz és az istenek uralma alatti aranykort egy
kézlegyintéssel elintézik, Haeckel mindent nyugodtan visszahelyez új helyére a természetben,
az isteni fajainkról azt tartják, hogy az óvilági majmoktól származtak, végső ősünk pedig a
„tengeri váladék” egy paránya!

Márpedig helyesen mondja Faber: „Ki fog derülni az, hogy az ősi költészet meséiben a
történeti igazság egy darabkája rejlik”. Bármennyire is egyoldalú erőfeszítéseket tesz Faber,
az „A Dissertation on the Mysteries of the Kabiri” tudós szerzője kétkötetes munkájában
abban az irányban, hogy a klasszikus mítoszokat és az ősi pogányság szimbólumait a
„Szentírás igazságának tanúbizonyságára” kényszerítse, ezt az „igazságot” az idő és az újabb
kutatások – legalábbis részben – leleplezték. Ellenkezőleg, éppen a Szentírás ügyes
adaptációja vall az ősi pogányság mély bölcsességéről, még annak ellenére is, hogy a Kabiri-
ról – az antik világ legtitokzatosabb isteneiről – szóló igazságot oly sokan, köztük
Cumberland püspök, Dr. Shuckford, Cudworth, Vallancey, stb., s végül maga Faber is, vad és
ellentmondó elméletekkel kibogozhatatlanul összekeverték. Mindazonáltal ezek a tudósok
egytől egyig bizonyos következtetésre jutottak, amit Faber a következőképpen fogalmaz meg:

Nincs okunk úgy vélekedni, hogy a nem-zsidó világ bálványimádása puszta önkényes
kitalálás volt. Ellenkezőleg, ez a bálványimádás szinte egyetemesen bizonyos tényleges
események hagyományos emlékezetén alapult. Úgy vélem, ezek az események az
emberiség első fajának (az ezoterikus tanítások szerint a negyedik fajnak) a Vízözön által
történt elpusztítására vonatkoztak. (I. fejezet, 9. old.)
Ehhez még Faber hozzáteszi:

204
Meggyőződésem szerint a Phlegyan-sziget elsüllyedéséről szóló tradíció azonos az Atlantisz-
sziget elsüllyedésével. Mindkettő arra a nagy eseményre utal, amikor az egész világ elmerült
az özönvíz hullámaiban, vagy – feltételezve, hogy a Föld felületének íve eredeti helyzetében
maradt – a központi tenger emelkedett fölébe. M. Bailly Platón Atlantiszáról szóló művében,
amelynek nyilvánvaló célja a szentírási kronológia megdöntése, arra törekszik, hogy
bebizonyítsa, miszerint az atlanteánok igen ősi északi nép volt, akik jóval korábban éltek, mint
a hinduk, a föníciaiak és az egyiptomiak. (U. o. II. 283-4. old.)

Ebben Faber felfogása egyezik Bailly-ével, aki sokkal tudományosabb, s több


intuícióval bír, mint azok, akik a bibliai kronológiát átveszik. Bailly-nek abban is igaza van,
amikor az atlanteánokat azonosítja a titánokkal és óriásokkal. (Lásd Lettres sur l'Atlantide
című cikkét.) Faber azért is hajlamos elfogadni francia kollégájának véleményét, mivel Bailly
említést tesz Cosmas Indico-Pleustes-ről, aki egy régi hagyományra hivatkozik, mely szerint
Noé „régebben az Atlantisz szigeten lakott”. Mármost, akár „Poseidonis” volt ez a sziget –
amint azt az Esoteric Buddhism írja –, akár pedig az Atlantisz kontinens, ez itt nem lényeges.
A tradíció megvan, éspedig keresztény író által feljegyezve.

Egyetlen okkultista sem gondolna arra, hogy Noét megfossza előjogaitól, ha elismerik
róla, hogy egy atlanteán volt. Így egyszerűen csak arról van szó, hogy az izraeliták
elismételték Vaivasvata Manu, Xisuthrus és még sok más személy történetét más név alatt,
amihez éppen olyan joguk volt, mint bármely más nemzetnek vagy törzsnek. Kifogásoljuk
azonban a bibliai kronológia szószerinti elfogadását, amely képtelen és nem felel meg sem a
geológiai adatoknak, sem pedig a józanésznek. További kifogásunk: ha Noé egy atlanteán
volt, akkor ő – amint Faber is mondja – titán, óriás kellett, hogy legyen, s ha pedig óriás volt,
miért nem óriásnak mutatja be őt a Genezis?40

Bailly ott téved, amikor elveti Atlantisz elmerülését, s az atlanteánokat egyszerűen


csak egy északi és vízözön utáni népnek tartja, bár megjegyzi: „virágzásuk megelőzte a hindu,
egyiptomi és föníciai birodalmak létrejöttét”. Ebben is igaza lenne, ha tudott volna arról a
földrészről, amit megegyezés szerint Lemuriának neveztünk el. Mert az atlanteánok a
lemuriakkal összehasonlítva valóban vízözön utáni nép volt, csakhogy Lemuriát nem a vizek
árasztották el, mint Atlantiszt, hanem földrengések és földalatti tüzek következtében elmerült
a hullámokban, amelyhez hasonló sors vár egy napon Nagy-Britanniára és Európára. Hogy
mindezek a dolgok ennyire összekuszálódtak, az elsősorban a tudósok tudatlanságára
vezethető vissza, akik nem akarják elismerni egyrészt azt a tradíciót, hogy addig már több
kontinens elsüllyedt, másrészt pedig nem akarnak tudomást venni arról a periodikus
törvényről, amely az egész manvantarai cikluson át érvényesül. Abban is igaza van Bailly-
nak, hogy a hinduk, az egyiptomiak és a föníciaiak az atlanteánok után jöttek, mert ez
utóbbiak a negyedik fajhoz tartoztak, míg az árják és a sémita ág már az ötödik fajhoz. Platón,
amikor elismétli az egyiptomi papok által Szolónnak elmondott történetet, készakarva
összekeveri a két kontinenst – amint azt minden beavatott tenné –, s az utolsónak elsüllyedt
kis szigethez fűzi mindazokat az eseményeket, amelyek a két hatalmas, történelem előtti,
hagyomány által feljegyzett kontinensen történtek. Ezért ír a Földből teremtett első
emberpárról, akik által az egész sziget benépesült. És itt nem Ádámot és Évát érti, sem pedig
saját hellén őseit. Egyszerűen allegóriában beszél, s a „Földet” említve az „anyagra” gondol,
40
Faber, a hívő keresztény is mondja: „A Noé-család… az atlanteán vagy titán elnevezést is viselte,
főleg a nagy pátriárkát mintegy tiszteletadásként Atlasznak vagy Titánnak nevezték”. (U. o. II. 285. old). Ha így
volt, akkor a Biblia szerint Noé leszármazottja kellett, hogy legyen az Istenfiak – a bukott angyalok – és az
„emberek leányainak, akik szépek voltak”. (Ld. Genezis, 6. fejezet) Miért is ne, hiszen Noé apja, Lamech,
megölt egy embert, s ugyanolyan gonosz volt fiával és leányaival együtt, mint az egész emberiség, amely
elmerült a Vízözönben.

205
mert hiszen az atlanteánok voltak valójában az első tisztán emberi és földi faj, – az őket
megelőző fajok ugyanis nem annyira emberi és szilárd, mint inkább isteni és éterikusak
voltak.

De Platón bizonyára tudott – mint minden más beavatott adeptus – a harmadik faj
történetéről a „Bukás” után, jóllehet ezt a tudását – hallgatásra és titoktartásra tett fogadalma
következtében – félreérthetetlenül soha ki nem mondta. De most már, miután
megismerkedtünk a keleti népek hozzávetőleges kronológiájával – mely kronológia
mindenben a korai árja számításokon alapszik, s azt követi – könnyebben fogjuk tudni
elképzelni azokat a mérhetetlen időszakokat, amelyek – az első és a második fajról nem is
beszélve – a nemek szétválása óta elteltek. A két első faj megértése meghaladja a nyugati
gondolkodáshoz szokott elmét, s éppen ezért úgy véljük, fölösleges részletesen szólni róluk,
sőt a harmadik fajt sem tárgyaljuk korábbi fokozatában.41 Kiindulásként csak ez utóbbi, teljes
emberi periódusát vehetjük, különben az avatatlan olvasót menthetetlenül összezavarnánk.

A HARMADIK FAJ ELBUKOTT - többé nem teremtett, utódait ezentúl nemzette.


Ráadásul – mivel a szétválás időszakában még értelem nélküli volt – abnormális leszár-
mazottakat nemzett mindaddig, amíg a fiziológiai természet a helyes irányba nem terelte
ösztöneit. Amint a Bibliában az „Úristen”, azonképp a „Bölcsesség Fiai”, a Dhyan Chohánok
is intették a fajt, hogy ne nyúljon a Természet által tiltott gyümölcshöz, de
figyelmeztetésüknek nem volt foganatja. Az emberek csak akkor vették észre
cselekedeteiknek helytelenségét – bűnnek nem nevezhetjük –, amikor már túl késő volt,
vagyis akkor, amikor az angyali monádok a magasabb szférákból inkarnálódtak bennük, s
megadták nekik az értelmet. Mindaddig ugyanis az emberek tisztán fizikaiak voltak, akárcsak
a tőlük származó állatok. Akkor végeredményben mi a különbség közöttük? A Titkos Tanítás
azt tartja, hogy a Földön lévő élő és élettelen tárgyak, az állati és az emberi formák között az
egyedüli különbség az, hogy egyesekben az un. „tüzek” látensek, míg másokban tevékenyek.
A vitális tüzek mindenben megvannak, egyetlen atomból sem hiányoznak. De semmiféle
állatban nincs felébresztve a három magasabb princípium, ezek bennük potenciálisak,
látensek, s így nem létezők. S ilyen lenne az emberek állati formája még ma is, ha
kibontakozásukat csak az Anyag immanens erői és képességei irányították volna attól
kezdve, amikor a Nemzők testéből mint árnyékok kiváltak, és fejlődni kezdtek. De amint a
Pymander-ben olvassuk:

Ez olyan titok, amely mind a mai napig hétpecsétes és rejtett. A Természet42 elkeveredvén az
Emberrel43 bámulatos csodát alkotott: a hét (Pitri vagy Kormányzó) esszenciájának a
sajátjával való harmonikus összevegyítését, a Tűz, a Szellem és a Természet (az Anyag
noumenonja) így (egymással elvegyülve) azonnal létrehozott hét embert mindkét (negatív és
pozitív) nemben a hét Kormányzó esszenciájának megfelelően. (Divine Pymander, I. 16.)

41
Donelly az „Atlantis, the Antediluvian World” című csodálatos könyvében leírja Atlantisz árja
gyarmatait, a virágzó művészeteket és tudományokat – a negyedik fajtól kapott örökséget –, s bátran kimondja,
hogy a „jelenlegi létesítmények gyökerei visszanyúlnak a Miocén-korba”. Ez óriási engedmény egy mai
tudóstól. De a civilizáció még sokkal messzebb nyúlik vissza, mint a Miocén-kori atlanteánok. Felfedezésre vár
még a másodkorból való ember, s vele együtt ann