KUNDERA Búcsúkeringő

A FORDÍTÁS AZ ALÁBBI KIADÁS ALAPJÁN KÉSZÜLT: MILAN KUNDERA: VALCIK NA ROZLOUCENOU S1XTY- EIGHT PUBLISHERS, CORP. 1979 (C) MILÁN KUNDERA. 1973 HUNGARIAN TRANSLATION (C) BÁBA IVÁN , 1990

EURÓPA KÖNYVKIADÓ 2003 ISBN 963 07 7345 7

Az első nap

1. Beköszöntött az ősz. A fák sárgulnak, vörösödnek, barnulnak; mintha erdőtűz venné körül a gyönyörű völgyben fekvő kis fürdővárost. Az árkádok alatt nők járkálnak, és a fölbuzgó források fölé hajolnak. Gyermektelen nők, akik azt remélik, hogy itt a fürdőben termékennyé válnak. A páciensek között jóval kevesebb a férfi, de azért akad néhány, mert a fürdő varázsereje nemcsak a meddőséget gyógyítja, hanem állítólag bizonyos szívpanaszok ellen is jó. Ennek ellenére egy férfi páciensre kilenc nő jut, s ez őrületesen bosszantó egy fiatal lány számára, aki ápolónőként dolgozik itt, és egész nap mást se csinál, csak a medencében fürdőző meddő hölgyeket istápolja. Růžena itt született, itt élnek a szülei is, s vajon kiszabadul-e valaha is innen, ahol oly borzalmas számban hemzsegnek a nők? Hétfő van, közeledik a munkaidő vége. Már csak néhány kövér nyanyát kell bebugyolálni a lepedőbe, lefektetni a heverőre, letörölni az arcukat, rájuk mosolyogni.

- Na mi lesz, telefonálsz? - kérdezik Růženától a kolléganői; az egyik jól megtermett harmincöt éves, a másik fiatalabb és vézna. - Persze, miért ne?-feleli Růžena. - Csak ne félj! - biztatja a harmincöt éves, és az oltözőfülke mögé vezeti, ahol a nővérek szekrénye áll, egy asztalka meg egy telefon társaságában. - Otthon kéne felhívnod - mondja a vézna rosszindulatuan, és mindhárman felvihognak. Mikor a vihogás abbamarad, Růžena megszólal: Csak annak a kis színháznak a számát tudom. 2. Szörnyű beszélgetés volt. Már akkor megijedt, amikor felismerte a hangját a telefonban. Mindig félt a nőktől, bár ezt egyik sem hitte el neki, és állítását csak magakellető ugratásnak tekintették. - Hogy vagy?-kérdezte. - Nem túl jól-válaszolta a lány. - Hogyhogy? - Beszélnem kell veled - mondta a lány patetikusan. Klíma éppen ezt a patetikus hangot várta rettegve és borzadva évek óta. - Jó - mondta fojtott hangon. A lány megismételte: - Tényleg muszáj beszélnem veled. - Mi a baj? Másmilyen állapotban vagyok, mint mikor megismertél! Klímának egy hang sem jött a torkán. Csak egy kis idő múltán tudott megszólalni: - Hogyhogy? - Már hat hete nem jött meg. - Ez talán még nem jelent semmit. Ilyesmi néha előfordul, és mégsem jelent semmit - mondta erőltetett nyugalommal. - De, most biztosan jelent valamit. - Az lehetetlen. Az egyszerűen lehetetlen. És ha mégis, akkor nem az én hibám, az biztos! A lány megsértődött. Mondd, minek nézel te engem? Klíma rettegett tőle; rettegett attól is, hogy megsérti. - Kérlek, ne érts félre. Nem akartalak megsérteni. Miért is akartalak volna? Csak azt akarom mondani, hogy lehetetlen, hogy én legyek az oka. Nincs mitől félned, mert ez egyszerűen lehetetlen, fiziológiailag lehetetlen. - Akkor ne haragudj - mondta a lány sértődötten -, elnézést, hogy zavartalak. - Nem, nem, dehogy - mondta Klíma, mert megijedt, hogy a lány leteszi a kagylót. - Nagyon jól tetted, hogy felhívtál! Én természetesen boldogan segítek neked. Az ilyesmit el lehet intézni. - Hogy érted azt, hogy elintézni? Klíma nem tudta, mit feleljen; a nevén nevezni nem merte a dolgot. - Hát... elintézni. - Tudom, mire gondolsz, de jobb lesz, ha azonnal kivered a fejedből! Ilyesmit sosem csinálnék, még ha az életemet tenném tönkre vele, akkor sem! Klíma megint megdermedt a borzalomtól, de most bátortalanul támadásba lendült. - Akkor meg minek telefonálsz, ha nem vagy kíváncsi a véleményemre? Meg akarod velem beszélni a dolgot, vagy már mindent eldöntőnél? - Meg akarom veled beszélni. - Rendben van, akkor odamegyek. - Mikor?

- Majd értesítelek. - Jó. - Addig is szia. - Szia. Klíma letette a telefont, és visszament a kisterembe, ahol az együttese várta, hogy folytassák a próbát. Uraim, mára befejeztük - mondta. - Ma már semmire sem vagyok használható. 3. Růžena arca vörös volt a dühtől, mikor letette a kagylót. Sértette, ahogyan Klíma a hírre reagált. Egyébként már jó ideje haragudott rá. Két hónappal ezelőtt ismerkedtek meg, amikor a híres trombitás együttesével a fürdővároskában vendégszerepelt. A koncert után bulit rendeztek, amelyre Růžena is hivatalos volt. A trombitás őt részesítette előnyben a jelen levő nők közül, és vele töltötte az éjszakát. Azóta egyetlenegyszer sem jelentkezett. A lány két képeslapot is küldött neki, de a trombitás nem válaszolt. Egyszer a fővárosban járt, és felhívta a színházban, ahol tudomása szerint az együttesével próbált. Egy férfi vette fel a kagylót, megkérdezte a nevét, aztán azt mondta, megnézi, merre van Klíma. Kisvártatva azzal jött vissza, hogy a próba már befejeződött, és a művész úr elment. Růžena sejtette, hogy Klíma letagadtatja magát, és gyűlöletét csak fokozta, hogy akkor már kezdett aggódni, vajon nem terhes-e. - Van képe azt mondani, hogy fiziológiailag lehetetlen! Ennél jobb viccet életemben nem hallottam! Még hogy fiziológiailag lehetetlen! Kíváncsi vagyok, mit szól majd, ha a gyerek már kidugja a fejét! Mindkét kolléganő izgatottan helyeselt. Amikor azon a bizonyos reggelen a gőzzel telített csarnokban elmesélte nekik, hogy előző éjjel milyen leírhatatlanul csodás perceket töltött a híres férfival, a trombitás valamennyiük közös tulajdonává lett. Klíma alakja ott kísértett köztük a csarnokban, és ha valahol elhangzott a neve, lélekben úgy kuncogtak, mintha közeli ismerősükről folyna a szó. És mikor megtudták, hogy Růžena terhes, vad öröm töltötte el őket, mert attól a pillanattól kezdve megfogható, fizikai valójában volt jelen Růžena teste mélyén. Na jól van, nyugodj meg, kislány - veregette meg Růžena hátát a harmincötéves. - Nézd, mit találtam neked! Fellapozott egy meglehetősen szamárfüles és maszatos képes újságot. - Ide nézz! Mindhárman merőn bámulták a szép, barna hajú, fiatal nő fényképét, aki egy pódiumon állt, és kezében mikrofont tartott. Růžena megpróbálta abból a néhány négyzetcentimé-icrnyi papírdarabból kiolvasni a sorsát. - Nem is tudtam, hogy ilyen fiatal - mondta aggódva. - Menj már! - nevetett a harmincötéves. - Ez a kép minimum tízéves. Nagyon jól tudod, hogy egyidős a férjével. Ez a nő elbújhat melletted! 4. A Růženával folytatott telefonbeszélgetés alatt Klíma rádöbbent, hogy a lány hangjából a végzet szólt hozzá, a végzet, amelytől évek óta rettegett. Nem mintha valóban oka lett volna attól félni, hogy ama sorsdöntő éjszakán csakugyan megtermékenyítette Růženát (éppen ellenkezőleg, biztos volt benne, hogy a lány alaptalanul vádolja), de már évek óta várta ezt a bejelentést, sokkal régebben, mint ahogy Růženát megismerte. Huszonegy éves volt, mikor valami szerelmes szőkeség elhatározta, hogy azt hazudja neki, hogy terhes, ezzel próbálva meg kizsarolni, hogy feleségül vegye. Szörnyű heteket élt át, végül gyomorgörcsöket és

idegösszeomlást kapott. Azóta tudja, hogy a terhesség az a mennykő, mely bárhonnan és bármikor beüthet, az a mennykő, melytől semmiféle villámhárító sem óvja meg. A katasztrófa előhírnöke pedig egyfajta patetikus hang a telefonban igen, annak idején a szőkeség is telefonon közölte vele a szörnyű hírt). Azóta a nőkkel való kapcsolata, jóllehet továbbra is szenvedélyes maradt, mindig tele volt szorongással, minden pásztoróra után rettegve várta a gyászos következményeket. Bár azzal nyugtatgatta magát, hogy az efféle baleset valószínűsége az ő beteges óvatossága mellett alig egy ezreléknyi, mégis, ettől az egy ezreléktől is képes volt rettegni. Egyszer, amikor váratlanul egy szabad estéje akadt, engedett a kísértésnek, és felhívta egy lányismerősét, akit két hónappal azelőtt látott utoljára. A lány, amint megismerte a hangját, felkiáltott: Jesszusom, csak nem te vagy az! Már alig bírtam kivárni, hogy felhívj! Annyira szerettem volna beszélni veled! Mindezt olyan lélekszakadva hadarta el, annyi pátosszal a hangjában, hogy Klíma szíve összeszorult a jól ismert szorongástól, és egész lelkével érezte, hogy eljött a pillanat, amelytől rettegett. De mivel erőt vett rajta a vágy, hogy a lehető leggyorsabban szembenézzen az igazsággal, gyorsan közbevágott: - És miért mondod mindezt ilyen tragikus hangon? - Tegnap meghalt az anyukám - felelte a lány, ő pedig fellélegzett, bár tudta, hogy az, amitől retteg, nem fogja elkerülni. 5. Na, most már elég legyen! Bökd ki, mi a baj! - reccsentett rá a dobos Klímára, aki ettől végre magához tért. Körülnézett, és látta, hogy zenészei aggódó arccal bámulnak rá. Klíma elmondta nekik, mi történt. A fiúk letették hangszerüket, és igyekeztek tanáccsal ellátni. A tizennyolc éves gitáros radikális megoldást ajánlott: kijelentette, hogy az ilyen nőkkel, amilyen az imént a trombitásnak telefonált, nem szabad kesztyűs kézzel bánni. Mondd meg neki, hogy csináljon, amit akar. Különben is a gyerek nem a tied, és fütyülsz az egészre. Ha meg szívóskodik, majd a vérvizsgálat megmutatja, ki csinálta föl. Klíma azt az ellenvetést tette, hogy a vérvizsgálatok se pro, se kontra nem bizonyítanak semmit, úgyhogy akármi is az eredménye, a nő továbbra is ragaszkodhat a vádhoz. A gitáros azt felelte, hogy a vizsgálatra úgysem kerül sor. Egy efféle lány, ha elég keményen beszélnek vele, igencsak ügyel rá, hogy ne zúdítson még több bajt a saját lejére. Amint felfogja, hogy a férfi nem nyámnyila hülye, a saját költségére is megszabadul a gyerektől. És ha mégis megszülné, akkor az egész együttes tanúsítani fogja a bíróságon, hogy mind lefeküdtünk vele. Csak tessék, próbálják megállapítani, melyikünk a boldog apa! De Klímát ez nem nyugtatta meg. Elhiszem nektek, hogy megtennétek. Csakhogy én addigra már régen megőrülnék a bizonytalanságtól meg a félelemtől. Ezen a téren én vagyok a leggyávább alak a nap alatt, és minél előbb biztos akarok lenni a dolgomban. Erre valamennyien rábólintottak. Amit a gitáros ajánlott, az elvben jó ugyan, de nem mindenki számára ez a legmegfelelőbb módszer. A gyengébb idegzetűek számára semmi esetre sem az, de nem célravezető egy híres és gazdag embernél sem, akinek a kedvéért a nők őrült rizikót is képesek vállalni. Végül is abban maradtak, hogy jobb lesz, ha a kemény elutasítás helyett Klíma inkább meggyőzéses módszerrel próbálja rávenni a lányt a küret-re De miféle érvekkel hozakodjon elő? Három alaplehető-ség körvonalazódott: Az első módszer a lány érző szívére apellált. Klíma úgy beszél majd az ápolónővel, mintha a lány a legjobb barátnője lenne; őszintén feltárja

előtte a lelkét, elmondja neki, hogy a felesége súlyos beteg, és összeomlana, ha megtudná, hogy a férjétől egy másik nő gyermeket vár; hogy Klíma sem erkölcsileg, sem idegileg nem tudná elviselni ezt a helyzetet; ezért arra kéri az ápolónőt, hogy legyen irgalmas hozzá. Ezzel a módszerrel azonban volt egy alapvető baj. Könnyelműség lenne egész stratégiájukat egy olyan bizonytalan dologra építeni, mint az ápolónő érzelgős jószívűsége. Ha a lány történetesen nem lágyszívű és együttér-ző, a dolog visszafelé sülhet el. A lányt esetleg felháborítja, hogy gyermeke választott apja ennyire tekintettel van egy másik nőre, és csak annál keményebben fog fellépni. A másik módszer a lány józan ítélőképességére apellált. Klíma megpróbálja megértetni vele, hogy nem biztos benne, hogy a gyerek valóban az övé, és soha nem is lesz az. Végtére is mindössze egyszer találkozott az ápolónővel, és gyakorlatilag semmit sem tud róla. Fogalma sincs, hogy rajta kívül nincsenek-e más férfiak is az életében. Nem, nem azzal gyanúsítja, hogy direkt be akarja csapni, de csak nem akarja azt állítani, hogy más férfiakkal nem is érintkezik! És még ha ezt állítja is, hol a biztosíték, hogy valóban igazat mond? És okos dolog lenne-e megszülni egy gyereket, akinek az apja örökké kételkedni fog a saját apaságában? Elhagyhatja-e Klíma a feleségét egy olyan gyerekért, akiről még azt sem tudja biztosan, hogy csakugyan az övé-e? Vagy talán Růženának lenne szíve úgy felnevelni egy gyereket, hogy tudja, a gyerek sohasem ismerheti meg az apját? Ennek a módszernek is alapvető hátrányai voltak. A basszusgitáros (a zenekar legöregebb tagja) rámutatott: a lánv józan eszére számítani még őrültebb ötlet, mint az együttérzésére. Egészen biztos, hogy az érvek hatástalanul peregnek le a lányról, ugyanakkor mélyen megsebzi, hogy a szeretett férfi nem bízik benne. Ezzel a módszerrel legfeljebb annyit érhet el Klíma, hogy a lány zokogva ugyan, de még makacsabbul bizonygatja, hogy ő a gyermek apja. Végül felmerült egy harmadik lehetőség is. Klíma megesküszik a terhes lánynak, hogy szerette es most is szereti. Arról, hogy a gyermek mástól is lehet, szó sem esik. Éppen ellenkezőleg: Klíma elárasztja bizalmával, szerelme és gyengédsége minden jelével. Mindent megígér neki, a válásig bezárólag. Felcsillantja előtte egy gyönyörű közös jövő lehetőségét, és éppen ennek a jövőnek a nevében arra kéri, hogy vetesse el a gyereket. Megmagyarázza neki, egyelőre nem lenne bölcs dolog gyereket vállalni: túlságosan korai lenne, és szerelmük legszebb éveitől fosztaná meg őket. Ebből az érvelésből teljesen hiányzott az az elem, amely a két előzőben túltengett: a logika. Ha Klíma annyira odavan az ápolónőért, hogy lehet az, hogy két honapig feléje sem nézett? De a basszusgitáros váltig állította, hogy szerelem és logika kölcsönösen kizárják egymást, és mi sem egyszerűbb, mint ezt elmagyarázni a lénynak. Végül megegyeztek abban, hogy valószínűleg ez a harma-dik módszer a legcélravezetőbb, mert arra épít, ami. jóformán az egyetlen többé-kevésbé biztos tény az egész ügyben - a lány szerelmére. 6. A zenekar tagjai fölszedelőzködtek; kinn az utcán köszöntek egymástól, de a gitáros hazáig kísérte Klímát. Ő volt az egyetlen, aki a javasolt tervvel nem értett egyet Úgy találta, hogy méltatlan az együttes vezetőjéhez, akit istenített. - Ha a nőhöz mégy, ne feledd magaddal vinni a korbácsot - idézte Nietzschét, akinek egész életművéből ezt az egyetlen mondatot ismerte. - Édes öregem - sóhajtott Klíma -, a korbács, sajna, ezúttal a nőnél van. A gitáros erre felajánlotta, hogy autóval lemegy a fürdőhelyre, valamilyen ürüggyel kicsalja a lányt az országútra, és elgázolja. Soha senki sem fogja rám bizonyítani, hogy nem baleset volt. A gitáros volt az együttes legfiatalabb tagja, imádta Klímát. Klíma meghatódott a fiú szavaitól.

Irtó rendes vagy-mondta neki. A gitáros egyre jobban belemelegedett a tervezgetésbe; az arca lángolt az izgalomtól. - Irtó rendes vagy, de nem megy a dolog - mondta Klíma. - Ugyan, mit lacafacázol egy ilyen kis döggel! - Tényleg borzasztó rendes vagy, de nem megy a dolog! - mondta, és elköszönt a fiútól. 7. Mikor magára maradt, elgondolkodott a fiú ötletén, meg azon, hogy voltaképpen miért is utasította el. Nem azért, mert ő nemesebb lélek volt, mint a gitáros, hanem mert gyávább volt. Attól, hogy gyilkossággal vádolhatják, épp annyira félt, mint attól, hogy apának nyilvánítják. Lelki szemeivel látta, amint az autó nekihajt Růženának, elképzelte, ahogy vérben fekszik az országúton, és egy pillanatra végtelen megkönnyebbülést érzett. De tudta, hogy nincs értelme efféle boldogító ábrándokban ringatni magát. Most nagyobb gondja is volt ennél. Eszébe jutott a felesége. Uramisten, holnap lesz a születésnapja! Néhány perc múlva hat óra, mindjárt zárnak az üzletek. Berohant az első virágboltba, és vett egy hatalmas csokor rózsát. Arra gondolt, hogy alighanem rémes napnak néz elébe. Meg kell majd játszania, hogy minden gondolata, minden érzése az övé, foglalkoznia kell majd vele, gyengédnek lennie, szórakoztatnia, vele nevetnie, miközben gondolatai szüntelenül egy távoli, vadidegen, gömbölyödő has körül járnak majd. Nagy igyekezettel kedves szavakat log sugdosni a fülébe, de a lelke távol lesz, azoknak az idegen zsigereknek a sötét cellájába zárva. Rádöbbent, hogy ezt a születésnapot képtelen otthon eltölteni, meghaladná az erejét, és úgy döntött, hogy nem halogatja tovább az utazást: már holnap felkeresi Růženát. Ám ez sem volt túlságosan vonzó elképzelés. A távoli hegyi fürdő kietlen pusztaságként rémlett fel előtte. Senkit sem ismert ott. Hacsak azt az amerikai pácienst nem, aki úgy viselkedett, mint hajdanában a kisvárosok gazdag polgárai. Ő volt az, aki a koncert után az egész együttest vendégül látta a lakosztályában, jobbnál jobb italokat és a fürdő női személyzetét szervírozva fel nekik -egy, közvetve ő az oka annak, hogy Klíma ebbe a szerencsétlen kalandba bonyolódott Růženával. Ó, bárcsak legalább ez az ember, aki akkor olyan végtelenül szívélyes volt vele, legalább ő ott lenne még! Klíma úgy kapaszkodott a férfi képébe, mint fuldokló az utolsó szalmaszálba. Az ilyen pillanatokban, mint amilyeneket Klíma éppen átélt, semmire sincs nagyobb szüksége egy férfinak, mint egy másik férfi megértő barátságára. Visszatért a színházba, és bement a portáshoz. Interur-bánt rendelt. Kisvártatva meghallotta a lány hangját a telefonban. Klíma bejelentette, hogy másnap leutazik hozzá. Arról egy szót sem ejtett, amit alany néhány órával azelött közölt vele. Úgy társalgott, mintha gondtalan szerelmesek lennének. - Mellesleg, ott van még az az amerikai? - kérdezte, mintha csak véletlenül ötlött volna az eszébe. - Igen, itt van -mondta Růžena. Klíma ettől megkönnyebbült, és valamivel felszabadultabban bizonygatta a lánynak, hogy alig várja, hogy viszontláthassa. - Mondd csak, milyen ruha van most rajtad? - kérdezte aztán. - Miért kérded? Ezt a trükköt már évek óta sikerrel alkalmazta a telefonos flörtök során. - Tudni szeretném, milyen ruha van rajtad, hogy magam elé tudjalak képzelni. - Piros ruhában vagyok. - Fogadni mernék rá, hogy a piros szín remekül áll neked! - Nem tudom, lehet - mondta a lány.

- Na és mi van alatta? A lány felkacagott. Igen, ennek a kérdésnek a hallatán mindegyik felkacag. - Milyen színű a bugyid? - Az is piros. - Alig várom, hogy lássalak benne - mondta Klíma, és elköszönt. Úgy érezte, megtalálta a helyes hangot. Egy kis időre megnyugodott. De csak egy kis időre. Rövidesen ráébredt, képtelen elterelni a gondolatait Růženáról, és iszonyú erőfeszítésébe kerülne ma a feleségével csevegni. Megállt hát egy mozinál, ahol egy amerikai westernfilmet játszottak, és vett két jegyet. 8. Bár Kamila Klímová szépsége elhomályosította azt a tényt, hogy egészségi állapota gyönge, de azért csakugyan elég sokat betegeskedett. Ezért is kellett néhány évvel ezelőtt elhagynia az énekesnői pályát, ami valaha mostani férje karjaiba vezette. A hódolathoz és csodálathoz szokott gyönyörű fiatal nő egyszerre csak a kórház karbolszagú világában találta magát. Úgy érezte, hogy férje és az ő mostani világa között több fényévnyi a távolság. Valahányszor tehát Klíma felesége szomorú arcára nézett, majd megszakadt a szíve, és (ama elképzelt végtelen távolságból) szerelmesen kitárta felé a karját. Kamila rövidesen ráébredt, hogy a bánatában erő van, olyan erő, amelyről eddig sejtelme sem volt, amely Klímát vonzza és megrendíti. Nem csoda, hogy ezt a véletlenül felfedezett eszközt (talán nem tudatosan, de annál gyakrabban) használni kezdte. Végtére is csak olyankor, amikor férje az ő fájdalmas arcába meredt, lehetett többé-kevésbé biztos benne, hogy a gondolatai nem forognak más nők körül. Mert ez a gyönyörű asszony félt a nőktől, és mindenütt őket látta. Soha egyetlenegy sem kerülte el a figyelmét, felfedezte őket Klíma hangjában, ahogy üdvözölte őt, mikor megjött. Kiérezte őket öltönyének az illatából. Nemrégen egy újságszélből letépett papírdarabkát talált az asztalán, s rajta a férje keze írásával egy dátumot. A dátum természetesen a legkülönbözőbb eseményekre vonatkozhatott, például egy próbára, vagy egy találkozóra az ügynökével, de Kamila egy álló hónapig másra sem gondolt, csak arra, ki lehet az a nő, akivel Klíma azon a napon találkozik, s így egész hónapban rosszul aludt. De ha már ennyire rettegett a nők álnok világától, nem találhatott volna vigaszt a férfiakéban? Nemigen. A féltékenységnek megvan az a figyelemre méltó tulajdonsága, hogy éles sugaraival kizárólag azt az egyetlent világítja meg, míg az összes többi egyetlen sötét tömbbé olvad össze a háttérben. így Kamila is e gyötrő sugarak fényétől hipnotizáltan csak egyetlen férfit látott az egész világból: a férjét. Hallotta, hogy a kulcs megfordul az ajtózárban, majd meglátta a trombitást, egy nagy csokor rózsával a kezében. Az első pillanatban boldogságot érzett, ám azonnal megszólalt benne a kétely: miért hoz már ma virágot, amikor a születésnapja csak holnap lesz? Mit jelentsen ez már megint? Te holnap nem leszel itthon? - fogadta a férjét. 9. Abból, hogy Klíma már ma este virágot hozott, még egyáltalán nem következett, hogy másnap nem lesz itthon. De Kamila lelkének örökké éber, örökké féltékeny, bizalmatlan csápjai mindig jó előre kitapogatták férje gondosan titkolt szándékait. Valahányszor Klíma megtapasztalta e rémes csápok létezését, melyek figyelték, leleplezték, lemeztelenítették, reménytelen fásultság kerítette hatalmába. Gyűlölte őket, és meg volt

győződve róla, hogy ha egyáltalán van valami, ami veszélyezteti a házasságát, akkor a csápok azok. Mindig biztos volt benne (és ebben a vonatkozásban harciasan tiszta volt a lelkiismerete), hogy ha be is csapja a feleségét, csak azért teszi, mert kímélni akarja, megóvni az izgalomtól, és meg volt győződve róla, hogy a felesége bizalmatlanságával maga okozza saját kínjait. Az asszony arcába nézett, és gyanakvást, szomorúságot, rosszkedvet olvasott le róla. Legszívesebben földhöz vágta volna a virágcsokrot, de erőt vett magán. Tudta, hogy az elkövetkező napokban sokkal nehezebb helyzetekben is uralkodnia kell majd az indulatain. Ugye, nem baj, hogy már ma megkapod a csokrodat? - kérdezte. Felesége megérezte az ingerültséget a hangjában, ezért megköszönte a virágot, és kiment, hogy vizet engedjen a vázába. - Ez az istenverte szocializmus - mondta Klíma. - Ezt hogy érted? - Az idegeimre megy. Furtonfurt arra kényszerítik az embert, hogy ingyen koncertezzék. Hol az imperializmus elleni harc érdekében, hol azért, mert a forradalom cvfordulója van, máskor meg, mert valami nagykutya születésnapja. És ha nem akarom, hogy kinyírjanak bennünket, mindenhez jó képet kell vágnom. Fogalmad sincs, ma is hogy felidegesítettek. - Hogyhogy? - kérdezte Kamila minden érdeklődés nélkül. - Beállított a próbára valami nő a tanácstól, és kiokta-tott bennünket, hogy mit játszhatunk, mit nem, és végül Kikényszerített minket, hogy ingyen elvállaljunk egy hangversenyt az ifjúsági szervezet javára. De a legrosszabb az, hogy holnap egész nap valami hülye konferencián ülhetek, ahol arról fognak prédikálni, mi a zene szerepe a szocializmus építésében. Az egész holnapi napomnak löttek! És ráadásul éppen a te születésnapodon! Talán csak nem fognak éjfélig ott tartani? Azt talán nem. De képzeld el, milyen lelkiállapotban leszek, mire hazavergődöm. Ezért akartam legalább ma este néhány nyugodt órát veled tölteni - mondta, és megfogta a felesége kezét. Drága vagy - mondta Kamila, és Klíma a hangjából nulla, hogy egyetlen szót sem hisz el abból, amit a másnapi konferenciáról mondott. De persze Kamila nem merte nyíltan a tudtára adni, hogy nem hisz neki, mert tisztában volt vele, hogy a gyanakvásával csak feldühíti a férjét. Klíma pedig már régen nem hitt a feleségének, amikor az úgy tett, mintha megbízna benne. Akár igazat mondott, akár hazudott, mindig arra gyanakodott, hogy a felesége gyanakszik. De nem volt más választása, tovább kellett beszélnie, mintha hinne abban, hogy hisznek neki, az asszony pedig (szomorú és elrévedő arccal) kérdéseket tett fel a másnapi konferenciáról, hogy bizonyítsa, nem kételkedik annak létezésében. Aztán Kamila kiment a konyhába vacsorát készíteni, amit sikerült elsóznia. Szeretett főzni és nagyszerűen értett is hozzá (az élet nem kényeztette el és nem szoktatta le a házi munkáról), és Klíma tudta, hogy ha most elsózta az ételt, ez csak azért történhetett, mert gyötrődik. Mintha minden falattal az asszony könnyeit ízlelte és a saját bűnét nyelte volna. Tudta, hogy Kamilát féltékenység emészti, tudta, hogy éjjel megint nem tud majd aludni, szerette volna megsimogatni, csókolgatni, becézgetni, de azt is tudta, hogy semmi értelme: az asszony csápjai a gyengédséget nem érzékelnék, csak a rossz lelkiismeretét. Végre elindultak a moziba. Klíma valamiféle biztatásra talált a főhősben, aki a vásznon elragadó magabiztossággal vágta ki magát a legveszedelmesebb helyzetekből is. Önmagát képzelte a helyébe, és már-már meggyőzte magát róla, hogy gyerekjáték lesz Růženát rábeszélni az abortuszra, hogy egy olyan, szerencsés csillagzat alatt született, ellenállhatatlan pasas, mint ő, fél kézzel elintézi az ilyesmit. Később lefeküdtek egymás mellé a széles hitvesi ágyba. Klíma lopva az asszonyt figyelte. Hanyatt feküdt, a feje belesüppedve a párnába, álla kissé felemelve, tekintete a mennyezetre szegezve. Ő pedig az asszony megfeszülő testében (mely mindig egy feszes húrra emlékeztette, egyszer mondta is neki, hogy „egy húr lelke" lakik a testében) hirtelen, egyetlen

pillanat alatt meglátta Kamila valójának a lényegét. Igen, időnként megesett vele (csodá latos pillanatok voltak), hogy hirtelen, az asszony valamelyik mozdulatában vagy gesztusában meglátta testének és lelkének egész történetét. A tökéletes tisztánlátás és a tökéletes meghatottság pillanatai voltak ezek; hiszen ez a no szerette őt, amikor még senki és semmi volt, hajlandó volt érte mindent feláldozni, a lelkébe látott, értette minden gondolatát, úgyhogy beszélhetett vele Arms-trongról meg Sztravinszkijról, semmiségekről és komoly problémákról, minden ember közül ő állt hozzá a legközelebb.. . Elképzelte, hogy ez az édes test és ez az édes arc nincs többé, és úgy érezte, egyetlen nappal sem élné túl. Tudta, hogy az utolsó leheletéig védené, hogy odaadná érte az életét is. De e torokszorító szerelem érzése csak a másodperc töredékéig tartó erőtlen villanás volt, a következő pillanat-ban lelkét ismét teljesen kitöltötte a szorongás és a félelem. Ott feküdt mellette, tudta, hogy végtelenül szereti, de lélekben nem volt jelen. Úgy simogatta az arcát, mintha sok száz mérföldes távolságból, a végtelenből simogatná.

A második nap

1. Reggel kilenc óra lehetett, amikor a fürdőhely szélén, a parkolóban megállt egy elegáns fehér kocsi (a fürdő területére tilos volt autóval behajtani), és Klíma szállt ki belőle. A fürdővároska közepén hosszú park húzódott, ritkás fákkal, zöld gyeppel, homokos sétautakkal és tarka padokkal. A park két szélén fürdőépületek álltak, közöttük a Marx-ház. Itt lakott Růžena nővér, egy apró szobában -és itt töltötte a trombitás azt a két végzetes éjszakai órát. A Marx-házzal szemben, a park túloldalán állt a fürdő legszebb, század eleji szecessziós stílusban megalkotott épülete, falát stukkódíszítés borította, a bejárat fölött hatalmas mozaik díszelgett. Az egész fürdőben egyedül ennek az épületnek hagyták meg - privilégiumként - az eredeti nevét: Richmond-háznak hívták. Itt lakik még Bertleff úr? - kérdezte Klíma a portást, és amikor igenlő választ kapott, a vörös szőnyegen fölszaladt az első emeletre, és bekopogott az ajtón. Amikor belépett, szembe találta magát az elébe igyekvő Bertleff-fel - még pizsamában volt. Klíma kissé zavartan mentegetőzött, hogy így, bejelentés nélkül tört rá, de Bertleff félbeszakította: Ne szabadkozzék, barátom! Elképzelni sem tudnék nagyobb örömet, mint hogy önt itt látom ezen a reggeli órán. Megrázta Klíma kezét. Ebben az országban - folytatta - az emberek nem tudják értékelni a reggeleket. A vekker erőszakos hangjára ébrednek, amely úgy vágja ketté az álmukat, mint a fejszecsapás, és azon nyomban belevetik magukat az örömtelen lótás-futásba. Hát mondja, miféle nap lesz az, amelyik ilyen erőszakos módon kezdődik! Mi vár azokra az emberekre, akiket az ébresztőóra minden áldott reggel kisebbfajta elektrosokkal térít magukhoz! Napról napra egyre jobban hozzászoknak az erőszakhoz, és egyre jobban elszoknak az örömtől. Higgye el nekem, hogy az emberek magatartását a reggeleik szabják meg. Bertleff átkarolta Klíma vállát, leültette a karosszékbe, és tovább beszélt. Én viszont olyan nagyon szeretem ezeket a tétlen, korai órákat, melyeken - mint egy gyönyörű szobrokkal szegélyezett hídon - lassan megyek át az éjszakából a nappalba, az álomból az ébrenlétbe. Ez az a napszak, amikor annyira vágyódom valamilyen csodára! Valami apró csodára, egy

váratlan találkozásra, mely meggyőzne arról, hogy éjszakám álmai nem érnek véget a hajnallal, hogy az éjszaka meg a nappal kalandjai között nem tátong szakadék. A trombitás figyelte Bertleffet, amint pizsamában járkál a szobában, kezével őszülő haját simogatja, és rádöbbent, hogy zengő hangjának félreismerhetetlen amerikai akcen-tusa van, és kedvesen régimódi szóhasználata is azzal magyarázható, hogy sohasem élt ősei földjén, hogy az anyanyelvét a szülein kívül másoktól nemigen hallhatta. És ezen a téren, kedves barátom, senki – hajolt bizalmasan mosolyogva Klíma fölé -, az égvilágon senki sem akar a kedvemben járni ebben a fürdőben. Még az ápolónők is, akik egyébként olyan szolgálatkészek, meg- rökönyödéssel néznek rám, ha megpróbálom rávenni őket, hogy töltsenek el velem egy kedélyes órát reggeli idején, úgyhogy az ilyesmit mindig estére kell halasztanom, amikor már mégiscsak fáradtabb vagyok. Aztán odalépett a telefonhoz, amely egy alacsony asztalkán állt, és megkérdezte: - Mikor érkezett? - Most, reggel - felelte Klíma. - Kocsival. - Bizonyára éhes - mondta Bertleff, és felemelte a kagylót. Két reggelit rendelt. - Négy lágytojást, sajtot, vajat, kiflit, tejet, sonkát, teát kérek. Klíma közben körülnézett a szobában. Nagy kerek asztal, székek, fotelok, tükör, két heverő, fürdőszobaajtó, egy másik ajtó a szomszéd helyiségbe nyílt, mely - ahogy most visszaemlékezett - egy kis hálószoba volt. Itt, ebben a pazar lakosztályban kezdődött minden. Itt ültek együttese részeg zenészei, akiknek a kedvéért a gazdag amerikai meghívott néhány ápolónőt is. Igen - mondta Bertleff -, az a kép, melyet néz, legutóbb még nem volt itt. A trombitás csak most vette észre a képet; egy szakállas férfit ábrázolt, furcsa világoskék karikával a feje fölött, kezében ecsettel és palettával. Dilettáns munkának látszott, de a trombitás tudta, hogy sok olyan kép, amit az ember közönséges mázolmánynak nézne, valójában híres festő műve. - Ki festette? - Én - felelte Bertleff. - Nem is tudtam, hogy fest. - Igen, szívesen festegetek. - És kit ábrázol? - bátorodott neki a trombitás. - Szent Lázárt. - Hát Lázár festő volt? - Ez nem a bibliai Lázár, hanem Szent Lázár, a szerzetes, aki a kilencedik században élt Bizáncban. Ő az én védőszentem. - Aha-mondta a trombitás. - Furcsa egy szent volt. Nem a pogányok kínozták, meg azért, mert hitt Krisztusban, hanem a keresztények, mert túlságosan szeretett festeni. Talán hallott már róla, hogy a görögkeleti egyházban a nyolcadik és kilencedik században kemény aszketizmus uralkodott el, amely tagadott mindenféle világi örömet. A képeket és a szobrokat is ocsmány élvhajhászásnak tartották. Theofilosz császár ezrével pusztíttatta el a gyönyörű képeket, és az én szeretett Lázáromnak is megtiltotta a festést. De Lázár tudta, hogy képeivel Istent dicséri, és nem hátrált meg. A császár börtönbe vettette és megkínoztatta, így akarta kicsikarni, hogy dobja el az ecsetét, de az Isten irgalmas volt Lázárhoz, és erőt adott neki, hogy elviselje a kegyetlen kínzásokat. - Gyönyörű történet - mondta a trombitás udvariasan. - Csodálatos. De maga bizonyára nem azért jött, hogy a képeimben gyönyörködjék. Ebben a pillanatban kopogás hallatszott, s az ajtóban nagy tálcával a kezében, megjelent a pincér. A tálcát az asztalra tette, és megterített a reggelihez a két férfinak. Bertleff az asztalhoz invitálta a trombitást.

A reggeli aligha lesz olyan kitűnő, hogy közben ne tudnánk folytatni beszélgetésünket. Mondja el, mi nyomja a szívét! S így a trombitás reggelijét rágcsálva, elmondta a történetet, mely Bertleffet időnként érdeklődő kérdésekre késztette. 2. Elsősorban azt nem értette, hogy Klíma miért nem válaszolt Růžena képeslapjaira, miért tagadtatta le magát a telefonban, miért nem tett legalább egyetlen barátságos gesztust, mely kurta szerelmi éjszakájuk halk, megnyug-tató visszhangja lehetett volna? Klíma beismerte, hogy nem viselkedett sem okosan, sem tisztességesen. De azt állította, hogy nem volt más választása. Viszolygott tőle, hogy a továbbiakban bármilyen formában is érintkezzen a lánnyal. - Elcsábítani egy nőt - mondta Bertleff elégedetlenül -, ehhez nem kell nagy tudomány. De szépen elhagyni, erre már csak az érett férfi képes. - Tudom - ismerte be szomorúan a trombitás -, de az a viszolygás, az a legyőzhetetlen undor, erősebb bennem minden jó szándéknál. - Nahát - csodálkozott Bertleff. - Csak nem nőgyűlölő? - Mondják rólam. - Pedig egyáltalán nem úgy fest. Nem látszik sem impotensnek, sem homoszexuálisnak. - Valóban nem vagyok sem az egyik, sem a másik. Valami sokkal rosszabbról van szó - vallotta be melankolikusan a trombitás. - Szeretem a feleségemet. Ez az én erotikus titkom, ami a legtöbb embernek abszolúte érthetetlen. Ez a vallomás oly megható volt, hogy egy pillanatra mindkét férfi elhallgatott. Csak egy kis idő múltán folytatta a trombitás: Ezt senki sem érti, legkevésbé a feleségem. Ő azt hiszi, a nagy szerelem abban nyilvánul meg, hogy az ember rá se néz más nőre. De ez ostobaság. Engem valami állandóan arra hajszol, hogy idegen nők után fussak, de abban a pillanatban, amint megkaptam valamelyiket, egy titokzatos erő, mint valami hatalmas rugó, visszaránt mellőlük Kamilához. Néha az az érzésem, hogy csakis azért hajszolom az idegen nőket, hogy újra meg újra átélhessem a viszontlátást, e nagyszerű, gyöngédséggel, vággyal és alázattal teli szárnyalást vissza a feleségemhez, akit minden hűtlenség után egyre jobban és jobban szeretek. - Szóval Růžena nővér a maga számára csak monogám szerelmének a bizonyítéka volt. - Igen. És nagyon kellemes bizonyítéka. Růžena nővér ugyanis első látásra egészen elbájoló, és ugyanakkor megvan az a roppant előnye, hogy ennek a bájnak a hatása két óra alatt teljesen elenyészik. így aztán az embert semmi sem csábítja a továbbmaradásra, és a rugó már működésbe is léphet, teljes sebességgel repítheti hazafelé. - Kedves barátom, aligha akadna magánál jobb példám ura az állításra, hogy a túlzott szerelem bűn. - Azt hittem, hogy feleségem iránti szerelmem az egyetlen jó, ami van bennem. - Tévedett. Felesége iránti túlzott szerelme nem ki-egyensúlyozó ellenpólusa érzéketlenségének, hanem a forrása annak. Mivel a felesége a maga számára mindent jelent, egyetlen más nő sem jelent semmit, vagy másképpen fogalmazva: közönséges cafkák a maga szemében. De ez súlyos istenkáromlás, és nagy tiszteletlenség Isten teremtményeivel szemben. Kedves barátom, a szerelemnek ez a fajtája eretnekség. 3. Bertleff eltolta maga elől az üres csészét, felállt, és bement a fürdőszobába, ahonnan Klíma először a csobogó víz hangját hallotta, majd megszólalt Bertleff is:

Gondolja, hogy az embernek joga van megölni egy meg nem született gyermeket? Klíma már akkor meghökkent egy kissé, amikor meglátta a dicsfénnyel övezett szakállas alak képét; Bertleff mint joviális életművész élt az emlékezetében, és eszébe sem jutott, hogy hívő ember is lehet. Most elfogta a szorongás, mert megijedt az esetleges erkölcsi prédikációtól, és attól, hogy így egyetlen oázisát is elnyeli a fürdőváros homoksivataga. Fojtott hangon kérdezte: Maga is azok közé tartozik, akik gyilkosságnak tartják az abortuszt? Bertleff sokáig nem felelt. Végül kilépett a fürdőszobából. Nappali öltönyt viselt, gondosan megfésülködött. Ha az ember a gyilkosság szót hallja, mindjárt a villamosszék jut az eszébe - mondta. - Engem más foglalkoztat ebben a dologban. Tudja, én azt hiszem, hogy az életet mindenestül, a maga teljes egészében el kell fogadni. Ez a legeslegelső parancsolat, mely előbbre való még a tízparancsolatnál is. Minden esemény Isten kezében van, s mi semmit sem tudhatunk jövőbeli alakulásukról, amivel azt akarom mondani, hogy az életet mindenestül elfogadni annyit jelent, hogy elfogadjuk a kiszámíthatatlanságát. Márpedig a gyermek a kiszámíthatatlanság koncentrátuma. A gyermek maga a kiszámíthatatlanság. Nem tudhatja, mi lesz belőle, mit ad majd magának, s éppen ezért el kell fogadnia. Különben csak félig él, olyan, mint az úszni nem tudó, aki csak a part közelében, a sekély vízben tapicskol, holott az igazi tenger ott kezdődik, ahol már mély a víz. A trombitás ennek azt vetette ellene, hogy a gyermek nem az övé. - Tegyük fel - mondta Bertleff. - De akkor maga is ismerje be őszintén: ugyanilyen elszántan próbálná rábeszélni Růženkát az abortuszra akkor is, ha biztos lenne benne, hogy a gyermek a magáé! Ezt tenné a felesége kedvéért, az iránta érzett, bűnösen túlzott szerelme miatt. - Igen, beismerem - felelte a trombitás -, minden körülmények között megpróbálnám rábeszélni az abortuszra. Bertleff a fürdőszoba ajtófélfájának támaszkodva állt és mosolygott. - Megértem magát, és nem próbálom meggyőzni. Túl öreg vagyok már hozzá, hogy mindenáron meg akarjam váltani a világot. Elmondtam a véleményemet, ez minden. A barátja maradok akkor is, ha nem hallgat a tanácsomra, és a segítségére leszek, ha nem is értek egyet magával. A trombitás Bertleffre pillantott, aki az utolsó mondato-kat egy bölcs igehirdető bársonyos hangján ejtette ki. Volt ebben az emberben valami fenség. Klíma úgy érezte, mintha mindaz, amit Bertleff mondott, lehetne akár szent legenda, példabeszéd, egy fejezet valamiféle modern evangéliumból. Kedve lett volna (értsük őt meg, zaklatott volt és hajlamos a túlzó gesztusokra) mélyen meghajolni előtte. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy segítsek magának - folytatta Bertleff. - Felkeressük a barátomat, Skréta főorvost, aki az egész ügy orvosi vonatkozásait elintézi majd. Csak előbb még azt mondja el nekem, hogyan akarja rávenni Růženkát az abortuszra, ha egyszer ő' maga foggal-körömmel védekezik ellene? 4. Ez már a harmadik téma volt, amelyet megbeszéltek. Amikor a trombitás előadta tervét, Bertleff azt mondta: Erről egy történet jut az eszembe, amelyet én magam éltem át kalandos ifjúságom idején, amikor dokkmunkás-ként dolgoztam. Egy lány hordta nekünk a tízórait, és ennek a lánynak olyan jó szíve volt, hogy senkitől semmit sem tudott megtagadni. Ám a szív - és a test – ilyen jogáért a férfiak általában durvasággal fizetnek, nem pedig hálával. Én voltam az egyetlen, aki hálát és tisztele-tet tanúsítottam, jóllehet éppen nekem nem volt vele semmi dolgom. A kedvességemnek lett az eredménye, hogy belém szeretett.

Fájdalmas és megalázó lett volna számára, ha nem fekszem le vele. Ám csak egyetlenegyszer tettem meg, s azonnal megmagyaráztam neki, hogy továbbra is szeretni fogom erős lelki szeretettel, de testi kapcsolat nem lehet köztünk. Elsírta magát, és elfutott. Többé nem köszönt, és szinte hivalkodóan dobta oda magát a többieknek. Eltelt két hónap, és bejelentette nekem, hogy gyereket vár tőlem. - Ugyanúgy járt, mint én - kiáltott fel a trombitás. - Ó, barátom - felelte Bertleff-, hát maga nem tudja, hogy amit átél, az minden férfival megtörtént, amióta világ a világ? - És maga mit csinált? - Ugyanúgy viselkedtem, ahogyan maga viselkedni akar, egy apró különbséggel. Maga meg akarja játszani, hogy szereti Růženát, én pedig valóban szerettem azt a lányt. Szánalomra méltó teremtés volt a szememben, akit mindenki kihasznált és megalázott, aki csak egyetlen embertől kapott egy kis kedvességet, és azt az egyet szegényke nem akarta elveszíteni. Megértettem, hogy szeret engem, és képtelen voltam rá haragudni azért, mert ezt úgy hozta a tudomásomra, ahogy tudta, azokkal az ártatlanul aljas eszközökkel, melyekkel rendelkezett. Azt mondtam neki: Jól tudom, hogy mástól vagy terhes. De azt is tudom, hogy csak azért akartál becsapni, mert szeretsz, és szeretettel akarok neked fizetni. Nem érdekel, kitől van a gyerek, ha akarod, elveszlek feleségül. - Ez őrültség volt! - De hatásos őrültség! Talán többet értem el vele, mint amit maga fog a kitervelt stratégiájával. Amikor ugyanis ennek a kis lotyónak még néhányszor megismételtem, hogy szeretem és elveszem feleségül, elbőgte magát, és bevallotta, hogy becsapott. Azt mondta, hogy a jóságom láttán rádöbbent, hogy nem méltó hozzám, és sohasem tudna a feleségem lenni. A trombitás elgondolkodva hallgatott, Bertleff pedig hozzátette: - Örülnék, ha ez a történet az okulására szolgálna. Ne próbáljon szerelmet tettetni Růženának, inkább próbálja meg igazán szeretni. Próbálja sajnálni. Még ha becsapja magát, akkor is. Próbálja meg ebben a hazugságban szerelme jelét látni. Biztos vagyok benne, hogy a jóságával szemben tehetetlennek bizonyul majd, és magától is úgy intézi majd a dolgokat, hogy ne ártson önnek. Bertleff szavai nagy hatással voltak a trombitásra. Ám abban a pillanatban, amint Růžena alakját kissé élesebb kontúrokkal idézte maga elé, megértette, hogy a szeretet-nők az az útja, melyet Bertleff mutatott neki, az ő számára nem járható: a szentek útja ez, nem a közönséges halandóké. 5. Růžena az asztalka mögött ült a nagy csarnokban, ahol a falak mentén ágyak álltak, és az ágyakon nők pihenték ki a kezelés fáradalmait. Éppen két újonnan érkezett pácienstől vette át a fürdőigazolványokat. Ráírta a dátumot, kiadta nekik az öltözőkulcsot, a törülközőket és a nagy fürdőlepedőket. Aztán az órájára pillantott, és (fehér köpenyben, mely alatt teljesen meztelen volt, mert a csempézett csarnokban kavargott a meleg gőz) elindult a hátsó csarnokba a medencéhez, ahol a csodatévő gyógyvízben vagy húsz pucér nő pancsolt. Hármat nevén szólított, s közölte velük, hogy a fürdőzésre előírt idejük lejárt. A hölgyek engedelmesen kikászálódtak a medencé-böl, megrázták nagy keblüket, melyről csöpögött a víz, és Růžena után szökdécseltek, aki a szomszédos helyiségbe vezette őket. Ott a hölgyek lefeküdtek az üres heverőkre, és Růžena szép sorban becsavarta őket a fürdőlepedőbe, a törülköző sarkával kitörölte a szemüket, és végezetül egy meleg pokrócot is átvetett rajtuk. A nők rámosolyogtak, ám Růžena nem mosolygott rájuk vissza. Nem túl kellemes egy olyan kisvárosban születni, amelyet évente nők ezrei árasztanak el, és ahol fiatal férfi alig fordul meg. Egy nő itt már tizenöt

éves korában pontosan felmérheti az összes erotikus lehetőséget, amelyek egész élete során kínálkoznak majd a számára, hacsak lakhelyet nem változtat. Lakhelyet változtatni? Az intézet, ahol dolgozott, igen nehezen engedte el az alkalmazottait, és Růžena szülei is felháborodottan tiltakoztak, ha a lány akár csak célozni mert rá, hogy el akar költözni. Nem, Růžena, bár igyekezett lelkiismeretesen teljesíteni kötelességét, nem érzett túláradó szeretetet a páciensei iránt. Ennek három okát említhetjük: Az irigységet. Ezek a nők a férjük vagy a szeretőjük karjaiból érkeztek a fürdőhelyre, egy ezer lehetőséggel kecsegtető világból, amelyek a számára mindörökre elérhetetlenek maradnak, bár formásabb a melle, hosszabb a combja és szabályosabb az arca, mint ezeknek a nőknek. A türelmetlenséget. Ezek a nők magukkal hozták ide távoli sorsukat, neki pedig még csak sorsa sem volt, a tavalyi éve mit sem különbözött az ideitől; kétségbeejtette, hogy ebben a kisvárosban kell élnie az eseménytelen időben, s bár fiatal volt, állandóan azon emésztette magát, hogy az élete elrohan, mielőtt még elkezdene élni. Harmadszor: ösztönösen viszolygott a nőknek ettől a hatalmas tömegétől, amelynek puszta ténye elértéktelení-tette az egyes nőt. Női mellek lehangoló tömkelege vette körül, és ebben a kebelinflációban még az oly formás mellek is, mint amilyenekkel ő dicsekedhetett, elveszítették értéküket. Bebugyolálta a harmadik hölgyet is, ugyanolyan mosolytalan arccal, mint az első kettőt, éppen végzett vele, amikor a csarnokba bekukkantott vézna kolléganője, és odaszólt neki: Telefon! Olyan ünnepélyes arcot vágott, hogy Růžena rögtön tudta, ki keresi. Vörösre gyúlva ment az öltözőfülke felé, felemelte a kagylót, és bemondta a nevét. Klíma üdvözölte, és megkérdezte, mikor ér rá. Háromkor végzek - felelte -, négy körül találkozhatunk. Majd azt latolgatták, hol találkozzanak. Růžena a legnagyobb borozót ajánlotta, mely egész nap nyitva tartott. Sovány kolléganője, aki Růžena mellett állt, és le nem vette tekintetét a lány ajkáról, helyeslően bólogatott. A trombitás azt az ellenvetést tette, hogy jobban szeretne olyan helyen találkozni Růženával, ahol kettesben lehetnek, s azt ajánlotta, hogy menjenek el autózni. - Minek? És hová mennénk? - ellenkezett Růžena. - Legalább kettesben lehetnénk. - Ha szégyellsz velem mutatkozni, jobban tetted volna, ha otthon maradsz - felelte Růžena, kolléganője pedig buzgón, lelkesen bólogatott. - Nem így értettem - mondta Klíma. - Rendben van, akkor négykor várlak a borozó előtt. - Ezt remekül csináltad - mondta a vézna kolléganő, amikor Růžena letette a kagylót. - Meghiszem azt, hogy jobb szeretne valami félreeső helyen találkozni veled, de neked arra kell törekedned, hogy minél több ember lásson titeket együtt. Růžena nagyon izgatott, lámpalázas volt a találka előtt. Már alig emlékezett Klímára. Hogyan is fest voltaképpen, hogyan mosolyog, hogyan viselkedik? Egyetlen találkozásukról csak nagyon bizonytalan emlékei maradtak. Kolléganői akkor igen alaposan kifaggatták a trombitásról, tudni akarták, milyen, hogyan beszél, milyen meztelenül, hogyan szeretkezik. De ő semmit sem tudott mondani, csak azt ismételgette, hogy olyan volt, mint egy álom. S ez nem volt puszta frázis. A férfi, akivel két órát töltött az ágyban, a plakátról lépett le hozzá. Fényképe egy pillanatra háromdimenzióssá lett, anyaga, súlya, hőmérséklete volt, hogy aztán újra anyagtalan és színtelen képpé váljék, amelyből ezer meg ezer reprodukció forog közkézen, és így még elvontabb és valószerűtlenebb. Mivel akkor pillanatok alatt visszaváltozott tulajdon képmásává, a lányban csak tökéletességének kellemetlen érzése maradt meg. Nem tudott

belekapaszkodni egyetlen részletbe sem, amely leszállította volna erről a piedesztál-ról, és közelebb hozta volna őhozzá. Amikor messze volt, a lány tele volt elszánt harciassággal, de most, hogy itt volt a közelében, kezdte elveszíteni bátorságát. Csak ne hagyd magad! - mondta a sovány. – Szorítok érted! 6. Mikor Klíma befejezte a beszélgetést Růženával, Bertleff belékarolt, és elvezette a Marx-házhoz, ahol Skréta doktor rendelt és lakott. A váróban néhány nő ült, de Bertleff határozottan a rendelő ajtajához lépett, és négy rövidet koppantott rajta. Kisvártatva egy magas, fehér köpenyes, szemüveges, jókora orrú férfi jelent meg. „Egy pillanat, kérem!" - vetette oda a várakozó nőknek, majd a két férfit fölvezette a lépcsőn a lakásába, amely egy emelettel följebb volt. - Hogy van, mester? - fordult a trombitáshoz, amikor már mindhárman kényelembe helyezték magukat. - Mikor koncertezik nálunk a legközelebb? - Soha az életben - felelte Klíma -, ez a hely szerencsétlenséget hoz rám. Bertleff elmagyarázta Skréta doktornak, mi történt a trombitással, majd Klíma hozzátette: - Nagyon hálás lennék, ha segítene nekem. Először is szeretnék megbizonyosodni róla, hogy tényleg terhes-e. Mert lehet, hogy csak késik neki. Vagy egyszerűen át akar rázni. Egyszer volt már egy ilyen esetem. Az a nő is szőke volt. - Akkor jobban tenné, ha nem kezdene ki szőkékkel -mondta Skréta doktor. - Ez igaz - értett egyet Klíma -, mindig a szőkék okozzák a vesztemet. Főorvos úr, el sem tudja képzelni, micsoda lidércnyomás volt az az első eset is. Addig könyörögtem neki, míg el nem ment orvoshoz. Csakhogy olyan korai stádiumban semmi biztosat nem lehet megállapítani. Arra kértem őket, csinálják meg vele a békatesztet. A vizeletét befecskendezik a békának, s ha megduzzad a petefészke... - .. .akkor a hölgy terhes - fejezte be Skréta doktor. - Egy kis üvegben vitte a reggeli vizeletét, én is elkísértem, és ahogy a rendelő elé értünk, zutty, leejtette az üveget a járdára. Rávetettem magamat az üvegcserepekre, mintha a Szent Grál lett volna az a nyomorult üveg, hogy legalább pár cseppet megmentsek abból a felbecsülhetetlen értékű folyadékból! Persze, szántszándékkal ej-ictte el: nagyon jól tudta, hogy nem terhes, és kínjaimat a lehető legtovább akarta nyújtani. - A szőkék tipikus magatartása - mondta Skréta doktor i sodálkozás nélkül. - Maga tényleg azt hiszi, hogy a szőkék mások, mint a barnák? - kérdezte Bertleff. - Hát persze - felelte Skréta doktor. - A világos, illetve i sötét haj az emberi jellem két pólusa. A sötét haj k-rfiasságot, elszántságot, nyíltságot és tetterőt jelent, niig a világos a nőiesség, a gyengédség, a tehetetlenség és a passzivitás jelképe. A szőke nő lényegében kétszeresen nő. Ezért kell a királykisasszonynak mindig szőkének lennie. Ezért festik a nők a hajukat - hogy a lehető legnőiesebbek legyenek - mindig sárgára, és sohasem feketére. - Igen érdekelne, hogy a pigmentek milyen úton-módon érvényesítik hatásukat az emberi lélekre - mondta kétkedve Bertleff. - Nem a pigmentekről van szó. A szőke nő, főleg a festett, szükségképpen hasonul a haja színéhez, és megjátssza a törékeny kis teremtést, a játék babát vagy kis hercegnőt. Gyengédséget és szolgálatokat követel, megköveteli, hogy udvaroljanak neki és gyámolítsák, egyedül semmivel sem boldogul, kívül maga a megtestesült finomság, belül viszont hárpia. Ha a sötét haj lenne a divat, sokkal jobban élnénk a földön. A leghasznosabb társadalmi reform lenne, melyet valaha is végrehajtottak.

- Tehát lehetséges, hogy Růžena is csak megjátssza ezt az egészet? igyekezett Klíma valami kis reményt kifacsarni Skréta szavaiból. - Nem. Tegnapelőtt megvizsgáltam. Tényleg terhes -mondta Skréta doktor. Bertleff egy pillantást vetett a trombitás elzöldülő arcára, és megjegyezte: - Doktor, ugye maga az elnöke annak a bizottságnak, amely az abortuszokat engedélyezi? - Igen - felelte Skréta. - Pénteken ülünk össze. - Ez kitűnő - mondta Bertleff. - Valamit sürgősen tennünk kell, mielőtt barátunk teljesen összeomlik. Tudom, hogy ebben az országban nem szívesen engedélyezik az abortuszt. - Nagyon nem szívesen - mondta Skréta doktor. - Van a bizottságban két vénasszony, ők képviselik a néphatalmat, rondák, mint az éjszaka, és gyűlölnek minden nőt, aki hozzánk fordul. Tudják, kik a világon a legádázabb nőgyűlölők? Maguk a nők. Uraim, nincs a világon olyan férfi, még Klíma úr sem, akinek már két nő is nyakába varrta a terhességét, aki annyira gyűlölné a nőket, mint ahogyan ők maguk gyűlölik a saját nemüket. Mit gondolnak, miért futnak utánunk, férfiak után? Csak azért, hogy vetélytársnőiket megalázzák és kínozzák. Az Isten azért ültetett gyűlöletet a nők szívébe a többi nő iránt, mert azt akarta, hogy az emberiség szaporodjék. - Megbocsátom a szavait - felelte Bertleff -, de csak azért, mert sürget az idő, és mert szeretnék visszatérni a barátunk ügyéhez. Abban a bizottságban mégiscsak magának van döntő szava, és azok a banyák hallgatnak magára. - Igen, tényleg az enyém a döntő szó, de mégis ott akarom hagyni az egészet. Nem hoz a konyhára egy fillért sem. Mondja, mester, mennyit kap maga egy koncertért? A summa, amit Klíma mondott, egészen elbűvölte Skrétát. - Többször eszembe jutott már - mondta -, hogy zenéléssel szert tehetnék egy kis mellékesre. Tudja, egész tűrhetően dobolok. - Maga dobol? - igyekezett érdeklődést mutatni a trombitás. - Igen - felelte Skréta doktor. - A kultúrházban van egy zongora meg néhány dob. Szabad időmben dobolok. - Hát ez remek! - kiáltott fel a trombitás, boldogan megragadva az alkalmat, hogy hízeleghet a főorvosnak. - Csak az a baj, hogy nincsenek partnereim, akikkel egy együttest össze lehetne hozni. Kivétel a gyógyszerész, ó egész tűrhetően zongorázik... Néhányszor már próbáltunk együtt. Tudja mit? - Elgondolkodott. - Ha majd Růžena eljön a bizottság elé... - Csak elmenjen! - sóhajtott Klíma. Skréta doktor legyintett. A végén mind szívesen eljönnek. A bizottság azonban megköveteli, hogy az apa is megjelenjék, úgyhogy magának is el kell jönnie vele. És hogy ne csak ezért az ostobaságért bumlizzon le ide, jöhetne egy nappal korábban, azaz csütörtökön, és este adhatnánk egy koncertet. Trombita, zongora, dob. Tres faciunt orchestrum. Ha a maga neve is ott lesz a plakáton, biztosan még a csilláron is lógni fognak. Mit szól hozzá? Klíma világéletében szinte megszállottan ügyelt fellépéseinek professzionális tökéletességére, és a főorvos ötletét két nappal azelőtt még elfogadhatatlanul abszurdnak találta volna. Ma azonban már semmi más nem érdekelte, csak egy bizonyos ápolónő belső szervei, és a főorvos javaslatára udvarias lelkesedéssel felelt. - Hát ez príma lenne! - Tényleg? Benne van? - Persze! - És maga mit szól hozzá? - fordult Skréta Bertleffhez. - Kitűnő ötlet. Csak azt nem tudom, két nap alatt hogyan lehet mindent előkészíteni. Skréta válasz helyett felállt, és a telefonhoz lépett. Feltárcsázott egy számot, de senki sem jelentkezett.

- A legfontosabb, hogy mielőbb elkészüljenek a plakátok, de a titkárnőnk, úgy látszik, éppen ebédel - mondta -; a termet megszerezni semmiség. A Népművelési Társaság rendez ott csütörtökön alkoholellenes előadást. Egyik kollégámnak kellene beszélnie, de boldog lesz, ha megkérem, hogy jelentsen beteget és mondja le. Magának persze már csütörtökön délre le kellene érnie, hogy még próbálhassunk egy keveset. Vagy gondolja, hogy fölösleges? - Ellenkezőleg - felelte Klíma. - Nem árt, ha összerázódik egy kicsit a társaság. - Én is azt hiszem - helyeselt Skréta. - Szerintem az lesz a legjobb, ha csupa sikerszámot játszunk. Nekem például remekül megy a Saint Louis Blues és a Szentek bevonulása. Van néhány szólóm is, kíváncsi vagyok, mit szól majd hozzá. Egyébként, mit csinál ma délután? Talán tehetnénk egy próbát. Sajnos, ma délután Růženát kell meggyőznöm, hogy menjen el a küretre. Skréta legyintett. - Fütyüljön rá. Elmegy az magától is. - Én is azt hiszem, hogy jobb lenne csütörtökön - szólt közbe Bertleff. Ma aligha várhatjuk a barátunktól, hogy a zenére koncentráljon. S úgy látom, hogy a trombitáját sem hozta el. - Ez igaz - ismerte be Skréta, és a szemben lévő étterembe indult két látogatójával. Útközben azonban utolérte őket Skréta asszisztensnője, és könyörgő hangon arra kérte a főorvost, hogy menjen vissza a rendelőbe. Skréta doktor elnézést kért a barátaitól, és engedte, hogy az asszisztensnő visszavezesse meddő pácienseihez. 7. Růžena úgy fél évvel ezelőtt költözött a Marx-házban lévő kis szobába. Korábban a szüleivel élt egy közeli faluban. A szobától, az önállóságtól csodát remélt, de ez alatt a fél év alatt ráébredt, hogy a függetlenség nem hozta meg neki sem azt a mozgalmasságot, sem azt az elégedettséget, amelyet megálmodott. Mikor aznap három után hazaért a fürdőből, otthon kínos meglepetés fogadta: a heverőn elterpeszkedve az apja várta. Alkalmatlanabb pillanatban nem is jöhetett volna, mert Růžena a ruhatárára kívánta összpontosítani figyelmét, meg akart fésülködni, gondosan kiválasztani a ruhát, melyet felvesz. - Hát te mit keresel itt? - kérdezte az apjától ingerülten, és dühös volt a portásra, aki jól ismerte az apját, és bármikor, az ő távollétében is hajlandó volt kinyitni neki a szobát. - Akadt egy kis szabad időm - mondta az apja. -Gyakorlaton vagyok. Az apja önkéntes rendőr volt. A városka orvostársadalma kinevette ezeket az öregeket, akik karszalaggal, fontoskodva parádéztak az utcán, és Růžena szégyenkezett az apja ténykedése miatt. - Hogy még mindig nem ment el tőle a kedved -mormogta. - Örülj, hogy olyan apád van, aki sohasem henyélt, és nem is fog soha henyélni. Mi, nyugdíjasok, még megmutatjuk a magadfajta ifjoncoknak, mire vagyunk képesek. Růžena elhatározta, hogy elengedi a füle mellett az apja szónoklatát, és a ruháira összpontosítja a figyelmét. Kinyitotta a szekrényt. - Igazán? Például mire? - vetette oda az apjának. - Sok mindenre. Itt van például ez a fürdőhely! Az egész világon ismerik a nevét. És hogy néz ki? A gyerekek a füvön rohangálnak! - Na és, akkor mi van? - sóhajtotta Růžena, és a ruhái között turkált. Egyik sem tetszett neki. - És ha még csak a kölykök rohangálnának szabadon! De itt vannak a kutyák is! A tanács már régen elrendelte, hogy csak pórázon és szájkosárral járhatnak! De itt senkit sem érdekel semmi! Mindenki azt csinálja, amit akar. Nézd meg ezt a parkot! Szégyen, gyalázat!

Růžena kiválasztott egy ruhát, és a szekrényajtó mögé húzódva vetkőzni kezdett. Mindent összepisálnak! A homokot is a játszótéren! Képzeld csak el, hogy egy kisgyerek homokozik, és beleejti a kenyerét abba a mocsokba! És aztán csodálkozol, hogy annyi a beteg! Gyere csak ide! Az apja az ablakhoz lépett. Oda nézz! Most is négy kutya szaladgál ott szabadon. Růžena kibújt a szekrényajtó mögül, és megnézte magát a falon függő tükörben. De csak kis tükre volt, amiben derékig sem látta magát. Téged nem is érdekel? - kérdezte az apja. - Dehogynem - felelte, lábujjhegyen hátrálva a tükörtől, mert szerette volna látni, hogy érvényesül a lába ebben a ruhában -, de ne haragudj, apa, mindjárt el kell mennem, és nagyon sietek. - Ami engem illet, én csak a rendőrkutyákat meg a vadászkutyákat tartom valamire - mondta az apja. - Nem is értem, minek tartanak az emberek kutyát a lakásban! Még megérjük, hogy a nők nem fognak többé szülni, hanem a pudlijukat fogják a kocsiban tologatni! Růžena elégedetlen volt azzal, amit a tükörben látott. Visszament a szekrényhez, és egy másik ruhát kezdett keresni, amelyikben csinosabb. - Hoztunk egy határozatot, hogy kutyát csak akkor szabad a lakásban tartani, ha azzal a lakógyűlésen a ház összes többi bérlője egyetért. Ezenkívül azt is javasoltuk, hogy emeljék fel az ebadót. - Látom, komoly gondjaid vannak - mondta Růžena, és arra gondolt, milyen jó, hogy már nem kell otthon laknia. Kisgyerek kora óta az idegeire ment az apja az örökös prédikációival és parancsolgatásával. Olyan világba vágyott, ahol az emberek más nyelven beszélnek. - Kár gúnyolódnod, édes lányom! A kutyakérdés tényleg nagyon komoly dolog, és ezt nemcsak én gondolom így, hanem a legbefolyásosabb politikai személyiségek is. Bizonyára ők is elfelejtették kikérni a véleményedet, mi a fontos és mi nem. Te, persze, azt mondanád nekik, hogy a gönceidnél nincs fontosabb dolog a világon - mondta, mikor meglátta, hogy lánya újra behúzódik a szekrényajtó mögé, és megint átöltözik. - Hát a te kutyáidnál biztosan fontosabbak - vágott vissza Růžena, és ismét lábujjhegyre állt a tükör előtt. És megint csak nem tetszett magának. De az elégedetlenség lassan daccá vált benne: az a gondolat, hogy a trombitás sbben a filléres ruhában is kénytelen lesz örömmel fogadni, kárörvendő megelégedéssel töltötte el. - A higiéniáról van szó - folytatta az apja. - Sohasem lesz tisztaság a városainkban, ha a kutyák a járdaszélre fognak piszkítani. És erkölcsi szempontból is helytelen, hogy az emberek kutyákat pátyolgassanak a lakásokban! Růženában, anélkül, hogy ennek tudatára ébredt volna, valami furcsa folyamat ment végbe: a benne ébredező dac titokzatosan és észrevétlenül összeolvadt apja felháborodásával. Már nem érezte vele szemben az előbbi heves utálatot. Ellenkezőleg: dühödt szavaiból önkéntelenül is energiát merített. Nekünk sohasem volt otthon semmiféle kutyánk, és nem is hiányzott soha - mondta az apja. A lány továbbra is a tükörbe bámult, és úgy érezte, hogy a terhesség eddig nem volt erőfölényt ad neki. Tetszik vagy sem önmagának, a trombitás eljött hozzá, és túláradó kedvességgel kérlelte, hogy találkozzék vele a borozóban. Mellesleg (az órájára nézett) már várja is. - De csinálunk mi itt olyan rendet, lányom, hogy csak na! - nevetett az apja, s ő most békésen, szinte mosolyogva mondta: - Nagyon örülök neki, apu, de most mennem kell! Nekem is. Hamarosan folytatódik a gyakorlat. Együtt mentek le a Marx-ház elé. A ház előtt elköszöntek egymástól. Růžena lassan elindult a borozó irányába.

8. Klíma sohasem tudott teljesen azonosulni a közismert, népszerű művész mondén szerepével, s ezt a szerepet most, privát gondjai közepette, kifejezetten hátránynak és koloncnak érezte. Mikor Růženával belépett a borozó előterébe, és a szemközti falon egy plakáton saját hatalmas fényképét pillantotta meg, mely ama bizonyos koncertről maradt ott, szorongás vett rajta erőt. Miközben Růženát bevezette a terembe, akaratlanul is körbepislantott, hogy vajon felismeri-e valaki a vendégek közül. Félt a szemektől, úgy érezte, mindenhonnan figyelik, és ellenőrzik, előírják, milyen arcot kell vágnia, hogyan kell viselkednie. Észrevette, hogy csakugyan rászegeződik néhány kíváncsi tekintet. Igyekezett nem venni róluk tudomást, és elindult egy hátsó kis asztal felé, ahonnan a nagy ablakon át szép kilátás nyílott a park fáira. Amint leültek, rámosolygott Růženára, megsimogatta a kezét, és azt mondta, hogy jól áll neki ez a ruha. A lány szerényen tiltakozott, de ő tovább bizonygatta neki, milyen csinos, és megpróbált még egy ideig erről a témáról beszélni. Nem is emlékezett rá, hogy ennyire csinos! - mondta neki. Két hónapig szüntelenül őrá gondolt, de most kiderült, hogy a kép, amelyet az emlékezete festett róla, nem felel meg a valóságnak. És a különös az, hogy bármilyen vágyakozva gondolt is rá, most látja, hogy valós lénye felülmúlja a képzeletbelit. Růžena ennek azt vetette ellene, hogy a trombitás két hónapig feléje sem nézett, úgyhogy nem hiszi, hogy csakugyan olyan sokat gondolt rá. Erre az ellenvetésre azonban Klíma jól felkészült. Fáradtan legyintett, és azt mondta a lánynak, el sem tudja képzelni, mily szörnyű két hónapot élt át. A lány megkérdezte, mi történt vele, de a trombitás azt mondta, jobb, ha nem bolygatják a részleteket, legyen elég annyi, hogy gyalázatos hálátlanság áldozata lett, és váratlanul egyedül maradt a világban, egyetlen barát nélkül. Kissé félt, nehogy Růžena a részletekről kezdje faggatni, mert akkor óhatatlanul belezavarodott volna a hazugságaiba. Ám félelme alaptalan volt. Růženát ugyan nagyon megragadta, hogy a trombitásnak rossz hónapjai voltak, és szívesen elfogadta magyarázatként, miért hallgatott a trombitás két hónapig, az azonban nem érdekelte, miféle csapások is érték voltaképpen. A férfi szomorú hónapjaiból csak maga a szomorúság érdekelte. - Sokat gondoltam rád, és szívesen segítettem volna -mondta a trombitásnak. - Olyan csömöröm volt az egész világtól, hogy féltem bárki szeme elé kerülni. Egy szomorú ember nem jó társaság. - Én is szomorú voltam. - Tudom - simogatta meg a lány kezét. - Már régóta sejtem, hogy gyerekem lesz tőled. És te nem jelentkeztél. De én azt a gyereket megtartottam volna, ha nem jöttél volna el hozzám, ha soha többé nem akartál volna látni, akkor is. Azt mondtam magamban, hogy ha teljesen egyedül maradok, akkor legalább itt lesz a te gyereked. Sohasem vetetném el. Nem, soha... E pillanatban Klímának elállt a szava, mert tudatát a csöndes rémület töltötte be. Szerencsére a pincér, aki eddig lomhán csoszogott fel-alá a teremben, most megállt az asztaluknál, és megkérdezte, mit parancsolnak. Egy konyakot! - sóhajtott a trombitás, majd nyomban helyesbített: Két konyakot! És ismét csönd lett. Majd Růžena megint azt suttogta: - A világon semmiért sem vetetném el! - Ezt ne mondd! - tért magához végre a trombitás. - Hiszen ez nemcsak a te ügyed. A gyerek nemcsak a nő ügye. Ez két emberre tartozik. És ebben egyet kell akarniuk. Másképpen minden rosszul végződhet. Alighogy kimondta, rádöbbent, hogy közvetve éppen most ismerte el az apaságát, és ezentúl már csak e beismerés alapján tárgyalhat Růženával.

Tudta ugyan, hogy a terv szerint cselekszik, s hogy ezt a meghátrálást bekalkulálta, de mégis megijedt a saját szavaitól. Ebben a pillanatban föléjük hajolt a pincér a két konyakkal. - Maga Klíma művész úr, a trombitás! - Igen, én vagyok. - A konyhában a lányok felismerték. Maga van azon a plakáton? - Igen. - Azt mondják, minden tizenkettő és hetven közötti nő odavan magáért mondta a pincér, és Růženához fordulva hozzátette: - Meg fognak veszni az irigységtől. Vigyázz, nehogy kikaparják a szemedet! Távozóban még néhányszor hátrafordult, és tolakodó-bizalmasan rájuk mosolygott. Růžena megismételte: Sohasem tudnám elvetetni. És egyszer te is boldog leszel, hogy van gyereked. Én tőled semmit sem akarok. Ne hidd egy pillanatig sem, hogy követelőzni akarok. Efelől teljesen nyugodt lehetsz. Ez csakis az én dolgom, és ha nem akarsz, semmivel sem kell törődnöd. Semmi sem zaklathat fel jobban egy férfit, mint az efféle megnyugtató szavak. Klíma hirtelen úgy érezte, hogy meghaladja az erejét, hogy bármit is menteni próbál-jon, és jobb az egészet feladni. Hallgatott. Růžena is hallgatott, és így az előbb kiejtett szavai egyre jobban kitöltötték a csöndet, s a trombitás egyre tehetetlenebbnek es nyomorultabbnak érezte magát előttük. De ekkor lelki szemei előtt feltűnt a felesége képe. Tudta, hogy nem adhatja meg magát. Előrecsúsztatta hát az asztal márványlapján a kezét, míg meg nem érintette Růžena ujját. Kissé megszorította, és azt mondta: Felejtsd el egy pillanatra azt a gyereket. Nem a gyerek a legfontosabb. Vagy azt hiszed, nekünk semmi egyéb mondanivalónk nincs egymás számára? Azt hiszed, hogy csak egy embrió kedvéért jöttem le hozzád? Růžena megvonta a vállát. A legfontosabb, hogy szomorú voltam nélküled. Kettőnk találkozása oly rövid ideig tartott. És mégsem volt egyetlen nap sem, hogy ne gondoltam volna rád. Elhallgatott. Růžena megszólalt: - Két álló hónapig egy árva szóval sem üzentél! Pedig én kétszer is írtam neked. - Ne haragudj rám - mondta a trombitás. - Készakarva nem írtam. Nem akartam. Megijedtem a tulajdon érzelmeim hevességétől. Védekeztem a szerelem ellen. Egy hosszú levelet akartam neked írni, egyik papírlapot a másik után írtam tele, de végül mindet a papírkosárba hajítottam. Még sohasem voltam ennyire szerelmes, és féltem tőle. Miért is ne vallanám be? Biztos akartam lenni benne, hogy amit érzek, nem pusztán pillanatnyi bűvölet. Azt mondtam magamban: ha még egy hónapig ilyen észveszejtően hiányozni fog, akkor az, amit érzek, nem káprázat, hanem valóság. - És most mit hiszel? Káprázat volt? - kérdezte Růžena csöndesen. Ahogy ezt a kérdést kimondta a lány, a trombitás tudta, hogy terve sikerülni fog. Többé nem engedte el a lány kezét, és beszélt, beszélt, egyre könnyedébben. Most, hogy szemben ül vele, érzi, hogy fölösleges érzelmeit további próbának alávetni, mert minden világos. Semmi értelme, hogy a gyerekről beszéljenek, mert számára Růžena a fontos és nem a gyerek. Ez a meg nem született gyerek hívta vissza Růženához: ennyi a jelentősége, semmi több. Igen, ez a gyerek, amelyet a szíve alatt hord, ez hívta őt ide, a fürdőbe, és ráébresztette, mennyire szereti Růženát, és ezért (megemelte a konyakospoharat) most iszik a gyerek egészségére. De nyomban megijedt, micsoda végzetes pohárköszöntőre ragadta tulajdon verbális lelkesedése. De most már nem lehetett visszaszívni. Růžena megemelte a poharát, és azt suttogta: Igen. A mi gyerekünkre. És felhajtotta a konyakot. A trombitás igyekezett gyorsan egy újabb szóáradat alá temetni a szerencsétlen tósztot. Ismét kijelentette, hogy mennyire fontos a számára Růžena, és hogy mindennap, minden órában gondolt rá.

A lány azt felelte, hogy a fővárosban bizonyára csak úgy nyüzsögnek körülötte a nála sokkal érdekesebb nők. Ó, ő már torkig van a mesterkéltségükkel és a beképzeltségükkel - mondta a trombitás. Mindegyikkel szemben Růženát részesíti előnyben. Milyen nagy kár, hogy olyan messze van ez a fürdő. Nem költözhetne föl a fővárosba? A lány azt felelte, hogy szívesen menne a fővárosba, de ott nem könnyű állást találni. Klíma biztatóan mosolygott, és azt felelte, hogy sok ismerőse van az ottani kórházakban, úgyhogy nem lesz nehéz helyet találni Růženának. Még sokáig beszélt, közben fogta a lány kezét, s nem is vette észre, hogy egy ismeretlen lány lépett az asztalukhoz, aki nem törődve azzal, hogy megzavarja őket, lelkesen megszólalt: Maga Klíma úr! Rögtön megismertem! Ha volna olyan kedves és adna egy autogramot! Klíma elvörösödött. Rádöbbent, hogy egy nyilvános helyen szorongatja Růžena kezét, és vall neki szerelmet idegen emberek szeme láttára. Úgy érezte, hogy egy amfiteátrum színpadán ül, és hirtelen az egész világ nézőközönséggé vált, amely kárörvendő vigyorral figyeli, hogyan küzd az életéért. A kislány átnyújtott neki egy papírlapot, Klíma minél előbb szeretett volna túl lenni az egész autogramügyön, ám egyiküknek sem volt tolla. - Nincs egy tollad? - súgta oda Růženának, s valóban súgta, mert nem akarta, hogy a kislány hallja, hogy tegeződnek. Aztán rájött, hogy a tegezés korántsem oly bizalmas dolog, mint az, hogy a kezét fogta, és hangosan megismételte: - Nincs egy tollad? De Růžena a fejét rázta, és a kislány visszament az asztalához, ahol néhány fiatal fiúval meg lánnyal ült együtt, akik azonnal megragadták az alkalmat, hogy megismerkedjenek a híres zenésszel, és mind odatódultak hozzájuk. Átnyújtottak neki egy tollat, és sorra tépték ki a lapokat a kis jegyzetfüzetből, hogy Klíma mindegyikre ráírhassa a nevét. Ha az előre kiagyalt terv szempontjából nézte a dolgot, Klíma csak örülhetett ennek a fejleménynek. Minél több tanúja van meghitt együttlétüknek, annál inkább hiheti a lány, hogy szereti. Csakhogy ésszerűség ide, ésszerűség oda, a szorongás irracionalitása pánikba kergette a trombitást. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy Růžena összebeszélt ezekkel az emberekkel. Felrémlett előtte, hogy ezek mind ellene fognak tanúskodni az apasági perben: igen, láttuk őket, összebújva ültek, mint a szerelmesek, a férfi simogatta a lány kezét, és szerelmesen nézett a szemébe... Ezt a szorongást csak fokozta a trombitás hiúsága: nem tartotta Růženát elég szépnek ahhoz, hogy a kezét fogja. Kissé igazságtalan volt vele. A lány valójában sokkal csinosabb volt, mint amilyennek e pillanatban látta. Ahogy a szerelem szebbé teszi a szeretett nőt, ugyanúgy a nőtől való félelem minden előnytelen vonását aránytalanul felnagyítja. Végre mind elmentek, és Klíma megszólalt: Nekem egyáltalán nem tetszik ez a hely. Nem akarsz inkább autózni egyet? A lány kíváncsi volt, milyen autója van, és beleegyezett. Klíma fizetett, és kiléptek a borozóból. Szemben kis park volt, közepén sárga homokkal felszórt széles út húzódott, ahol vagy tíz férfi állt felsorakozva, arccal a borozó felé. Legtöbbjük már benne járt a korban. Gyűrött öltönyük ujján mind vörös karszalagot viseltek és egy-egy hosszú karót tartottak a kezükben. Klíma megdermedt. - Hát ez meg mi az ördög? - Ugyan, semmi érdekes, mutasd meg inkább, hol a kocsid - mondta Růžena, és már vonszolta is el a trombitást. Klíma azonban nem tudott elszakadni a vénemberek látványától. Egyszerűen nem értette, mi célt szolgálhatnak azok a hosszú karók, végükön a

dróthurokkal. Olyanok voltak azok a férfiak, mint a gázlámpa-gyújtogatók, vagy mintha repülőhalakat akarnának fogni, vagy mint egy titkos fegyverrel felszerelt palotaőrség. Amint így elnézte őket, úgy tetszett neki, hogy az egyik rámosolyog. Megijedt tőle, és megijedt önmagától is, mert azt hitte, hogy már hallucinál, és minden emberről azt hiszi, hogy őutána kémkedik. S így hagyta, hogy Růžena gyors léptekkel a parkoló felé vezesse. 9. - Valahová nagyon messzire szeretnék veled menni -mondta a lánynak. Jobb kezével átfogta a lány vállát, ballal a kormányt tartotta. - Valahová messze, délre. A hosszú országutakon, melyek a tengerparton kanyarognak. Voltál már Olaszországban? - Nem voltam. - Akkor ígérd meg, hogy eljössz velem. - Nem viszed egy kicsit túlzásba? Růžena ezt csak szerénységből mondta, de a trombitás rögtön megijedt, hogy ez a „Nem viszed egy kicsit túlzásba?" egész demagógiájára vonatkozik, melyet a lány ezennel leleplezett. De most már nem hátrálhatott: De, túlzásba viszem. Mindig őrült ötleteim vannak. Én már ilyen vagyok. De másoktól eltérően legalább megpróbálom, hogy ezeket az őrült ötleteimet meg is valósítsam. Hidd el, nincs szebb a világon, mint valóra váltani egy őrült ötletet. Azt szeretném, ha egész életem egyetlen őrült ötlet lenne. Azt szeretném, ha többé vissza sem térnénk a fürdőbe, azt szeretném, ha csak mennénk, egyre messzebb és messzebb, míg el nem érjük a tengert.Keresnék egy helyet valami együttesben, és vándorolnánk az egyik tengerparti városkából a másikba. Egy festői helyen Klíma leállította az autót. Kiszálltak. Klíma azt javasolta, sétáljanak egyet az erdőben. Egy darabig az ösvényen lépdeltek, majd leültek egy fapadra, mely még abból az időből maradt itt, mikor az emberek kevesebbet autóztak, és többet kirándultak az erdőben. Klíma még mindig átölelve tartotta a lány vállát, és egyszerre csak szomorú hangon megszólalt: Mindenki azt hiszi, hogy őrületesen vidám életem van. Micsoda tévedés! Valójában nagyon boldogtalan vagyok. S nemcsak az utóbbi hónapokban, hanem már sok éve. Míg a trombitás szavai az olaszországi utazásról túlzásnak tűntek a lány szemében (tudta, milyen nehéz megkapni Nyugatra az útlevelet), és enyhe bizalmatlanságot keltettek benne, a trombitás szavaiból áradó szomorúság jólesően csiklandozta az orrát. Úgy szimatolta, mint a disznósültet. - Hogyan is lehetnél éppen te boldogtalan... - Hogyan is lehetnék? - sóhajtott a trombitás. - Híres vagy, gyönyörű kocsid van, sok pénzed, gyönyörű feleséged... - Gyönyörűnek gyönyörű... - mondta a trombitás keserűen. - Tudom - felelte Růžena. - Már nem fiatal. Ugyanannyi idős, mint te, ugye? A trombitás rádöbbent, hogy Růžena aprólékosan informálódott a magánéletéről, és dühös lett. De uralkodott magán. - Igen, annyi idős, mint én-mondta. - 0, neked igazán nincs miért aggódnod a korod miatt. Úgy nézel ki, mint egy fiatal srác - mondta Růžena. - Csakhogy a férfinak fiatalabb nőre van szüksége -felelte Klíma. - És a művésznek különösen. Nekem a fiatalság kell! Te nem is sejted, Růžena, mennyire szeretem a fiatalságodat. Néha úgy érzem, hogy már nem bírom tovább. Őrült vágy támad bennem, hogy mindent lerázzak. Hogy mindent újrakezdjek, másképpen csináljak. Růžena, az a te tegnapi telefonhívásod... Egyszerre úgy éreztem, hogy ez az az üzenet, amit a sors küld nekem. - Igazán? - kérdezte a lány halkan.

- Mit gondolsz, miért hívtalak vissza azonnal? Egyszerre azt éreztem, hogy már semmit sem halogathatok. Hogy azonnal látnom kell téged, rögtön, azonnal. Elhallgatott, és hosszan a lány szemébe nézett. - Szeretsz? - Szeretlek. És te? - suttogta a lány. - Én borzalmasan szeretlek - felelte. - Én is. Föléhajolt és száját a szájára illesztette. Fiatal, tiszta szája volt a lánynak, szépen ívelt, lágy ajkakkal, tisztára mosott fogakkal, minden rendben volt rajta, hiszen két hónappal ezelőtt is csókra csábította. Csakhogy éppen azért, mert olyan csábító volt akkor, a vágy ködén keresztül látta, és semmit sem tudott igazi lényegéről: a nyelv lángcsóva volt, a nyál bájital. Csak az a száj, amely többé nem csábította, az volt számára valóságos száj, egy buzgó nyílás, mely hatalmas mennyiségű knédlit, krumplit és levest nyelt el már, a fogakban kis tömések voltak, s a nyál sem volt többé bájital, sokkal inkább egy köpet ikertestvére. A trombitás szája tele volt a lány nyelvével, melyet - mint egy megrághatatlan falatot - se lenyelni, se kiköpni nem lehetett. Végre a csók véget ért, felálltak, és mentek tovább. Růžena majdhogynem boldog volt, de azért észrevette, hogy az ok fölött, amiért a trombitást felhívta és amiért az eljött hozzá, furcsa módon átsiklott az egész beszélgetés. Nem mintha ő hosszasan akarta volna taglalni. Ellenkezőleg, mindazt, amiről most beszélgettek, sokkal kedvesebbnek és fontosabbnak tartotta. De azért azt szerette volna, ha ez a mellőzött ok - ha diszkréten, feltűnés nélkül, szerényen is - mégiscsak jelen van. S így mikor Klíma a különböző szerelmi vallomások után kijelentette, mindent megtesz azért, hogy Růženával élhessen-megjegyezte: - Igazán rendes vagy, de arról se feledkezz meg, hogy már nemcsak rólam van szó. - Igen - felelte Klíma, s tudta, hogy eljött a pillanat, amelytől egész idő alatt rettegett: ez egész, demagógián alapuló stratégiájának a legsebezhetőbb pontja. - Igen, igazad van, csakugyan nem vagy már egyedül. De egyáltalán nem ez a legfontosabb. Azért akarok veled élni, mert szeretlek, és nem azért, mert terhes vagy. - Igen - sóhajtott Růžena. - Nincs annál kínosabb, mint ha két ember csak azért házasodik össze, mert merő tévedésből megfogant egy gyerek. Ami azt illeti, kedvesem, ha őszinte akarok lenni, akkor meg kell mondanom: azt akarom, olyan légy, mint azelőtt. Hogy megint csak mi ketten legyünk, és senki harmadik ne álljon közénk. Megértesz engem? - Nem, azt nem lehet, arra én képtelen vagyok, azt sohasem tudnám megtenni - védekezett Růžena. Nem azért mondta ezt, mintha a lelke mélyén is meg lett volna győződve tiltakozása helyességéről. A végső bizonyosság még olyan új keletű volt Skréta doktor alig két napja adta tudtára, hogy terhes -, hogy nem tudott vele mit kezdeni. Nem volt pontosan kidolgozott terve, egyszerűen csak betöltötte a terhessége tudata, úgy élte meg, mint valami nagy eseményt, illetve még inkább, mint valami nagy esélyt vagy alkalmat, amely egyhamar nem tér vissza. Úgy érezte magát, mint az a gyalog a sakkjátékban, amelyik éppen elért a tábla végéig, és királynővé változott. Ezt a váratlan hatalmat igen édesnek találta. Látta, hogy az a bizonyos telefonhívás események egész sorát indította el: a híres trombitás lélekszakadva rohan hozzá a fővárosból, nagyszerű kocsiján furikázza, szerelmet vall neki. Nem lehetett kétséges számára, hogy e hirtelen jött hatalom és a terhesség között valamiféle összefüggés van. Ha nem akart lemondani a hatalmáról, nem mondhatott le a terhességről sem. A trombitásnak tehát tovább kellett görgetnie szikláját. Drágám, én nem vágyom családra. Én szerelemre vágyom. Te számomra a szerelem vagy, a gyerek pedig minden szerelmet családdá változtat.

Unalommá. Gondokká. Vesződséggé. A szeretett nőből családanya lesz. Téged nem tudlak anyaként elképzelni. Te a szeretőm vagy, és senkivel sem akarok osztozni rajtad. A gyerekkel sem. Gyönyörű szavak voltak. Růžena élvezettel hallgatta őket, de azért a fejét rázta. Nem, arra én nem vagyok képes. Hiszen tőled van! Hogyan vetethetném el a te gyerekedet? Klímának semmilyen új érv nem jutott már az eszébe, ezért újra és újra elismételte ugyanazokat a szavakat, rettegve, hogy a lány felfedezi, milyen hamisan csengenek. Hiszen már harmincéves vagy. Sohasem vágytál rá, hogy gyereked legyen? Valóban nem vágyott rá. Annyira szerette Kamilát, hogy a gyerek csak útban lett volna. Mikor az előbb Růženának bizonygatta ugyanezt, nem légből kapott dolgot állított: pontosan ezeket a mondatokat hajtogatta hosszú éveken keresztül, őszintén és minden hátsó gondolat nélkül a feleségének is. Már hat éve nős vagy, és nincs gyereketek. Olyan boldog voltam, hogy én adhatok neked gyereket. Klíma ráébredt, hogyan kezd ellene fordulni minden. Ami Kamila iránti rendkívüli szerelmének a következménye, az Růžena számára Kamila meddőségeként jelentkezik, és arcátlan elszántságra sarkallja. Kezdett hűlni a levegő, a napkorong a látóhatár széléhez közeledett, az idő telt, ő újra meg újra elismételte, amit már mondott, a lány meg egyre csak azt hajtogatta, hogy nem, nem, én arra nem vagyok képes. Klíma úgy érezte, zsákutcába jutott, nem tudta, merre tovább, félt, hogy most veszít el mindent. Idegességében még arról is megfeledkezett, hogy a lány kezét szorongassa, csókolgassa, hogy gyöngédséget keverjen a hangjába. Hirtelen riadtan döbbent rá minderre: megpróbálta összeszedni magát. Megállt, rámosolygott a lányra, és átölelte. Ezt az ölelést a kimerültség diktálta. Magához szorította a lányt, arcát arcához szorította; valójában zihálva támaszkodott, hogy egy kis pihenőhöz jusson, mert úgy érezte, hosszú út van még előtte, és nincs ereje nekivágni. De már Růžena is kifulladt. Neki sem voltak már érvei, és érezte: aligha az a módja a szeretett férfi megnyerésének, hogy kérésére csökönyösen nemet mondunk. Az ölelés hosszú volt, és amikor Klíma elengedte, a lány lehorgasztotta a fejét, és megadó hangon kérdezte: - Akkor mondd meg, hogy mit csináljak? Klíma nem mert hinni a fülének. Olyan hirtelen és váratlanul jött, és olyan hatalmas és olyan hihetetlen megkönnyebbülést hozott, hogy Klímának ugyancsak uralkodnia kellett magán, nehogy túlságosan meglátsszék rajta. Megsimogatta a lány arcát, és azt mondta, hogy Skréta főorvos jó ismerőse, és neki, Růženának, mindösz-sze annyit kell tennie, hogy három nap múlva odaáll a bizottság elé. Ő is vele megy. Semmitől sem kell félnie. Růžena nem tiltakozott, és Klíma újra kedvet kapott rá, hogy tovább játssza a szerepét. Újra átölelte a lány vállát, percenként magához húzta, és megcsókolta (öröme oly nagy volt, hogy a lány ajkára megint ködfátyol ereszkedett). Megismételte, hogy Růženának fel kell költöznie a fővárosba. Sőt az olaszországi útról szóló terveit is megismételte. Majd a nap lebukott a láthatár mögé, az erdőre homály borult, és a fenyők csúcsa fölé felkapaszkodott a kerek hold. Visszasétáltak az autóhoz. Mikor kiléptek az országútra, éles reflektorfényben találták magukat. Előbb azt hitték, egy égő reflektorú autó hajtott el mellettük, de hamarosan kiderült, hogy a fényszóró követi őket. Motorkerékpár lámpája volt, mely az út másik oldalán állt; egy férfi ült rajta, és őket figyelte. Gyere gyorsan, menjünk innét - mondta Růžena. Ahogy közelebb értek az autóhoz, a férfi leszállt a motorjáról, és elindult feléjük. A trombitás csak sötét sziluettjét látta, mert az álló motorkerékpár a férfit hátulról világította meg, nekik viszont a szemükbe világított.

Gyere ide! - rontott rá az idegen férfi Růženára. - Beszélnem kell veled! Van mit megbeszélnünk! Sok mindent meg kell beszélnünk! - kiabálta izgatottan és zavarosan. A trombitás is izgatott és zavarodott volt, és semmi mást nem érzett, csak valami bizonytalan ingerültséget az idegen modortalansága miatt. - A kisasszony velem van! - jelentette ki. - Magával is beszédem van, érti?! - ordított rá a trombitásra az ismeretlen férfi. - Azt hiszi, hogy azért, mert híres, magának mindent szabad! Azt hiszi, hogy elbolondíthatja! Hogy elcsavarhatja a fejét! Magának ez gyerekjáték! A maga helyében nekem is az lenne! Růžena kihasználta a pillanatot, hogy a férfi a trombitás felé fordult, és besiklott az autóba. A motorbiciklista az autóhoz ugrott. Csakhogy az ablak már fel volt tekerve, és a lány megnyomta a rádió gombját. Az autót elöntötte a hangos zene. A trombitás is becsusszant a kocsiba, és bevágta maga mögött az ajtót. A kocsit betöltötte a hangos zeneszó. Az üvegen át csak a kiabáló férfi sziluettjét és izgatottan hadonászó kezét látták. Ez egy őrült! Állandóan utánam mászkál! – mondta Růžena. - Kérlek, menjünk gyorsan! 10. Klíma leállította a kocsit, Růženát elkísérte a Marx-házig, megcsókolta, és mikor a lány eltűnt az ajtóban, olyan fáradtságot érzett, mint négy átvirrasztott éjszaka után. Már késő este volt, korgott a gyomra, és úgy érezte, ahhoz sincs ereje, hogy beüljön a volán mögé és vezessen. Bertleff megnyugtató szavaira vágyott; a parkon át elindult a Richmond-ház felé. Mikor a bejárathoz ért, hatalmas plakát ötlött a szemébe. A plakáton, amelyre ráhullott az utcai lámpa fénye, legfelül nagy, otromba betűkkel az ő neve állt, lejjebb, kisebb betűkkel Skréta doktoré meg a gyógyszerészé. A plakátot nem nyomtatták, hanem kézzel írták, s még egy aranyszínű trombita dilettáns rajza is ott díszelgett rajta. Jó előjelnek tartotta, hogy Skréta doktor ilyen gyorsan megszervezte a hangverseny propagandáját, mert ez az orvos megbízhatóságát látszott bizonyítani. Felszaladt a lépcsőn, és bekopogott Bertleff ajtaján. Senki sem felelt. Újra kopogott. Újra néma csönd. Mielőtt még végiggondolta volna, hogy esetleg alkalmatlan pillanatban tör rá Bertleffre (az amerikai híres volt róla, hogy töméntelen nőügye van), a keze már le is nyomta a kilincset. Az ajtó nem volt bezárva. A trombitás belépett a szobába, és megdermedt. Nem látott semmit. Nem látott semmit a fényen kívül, mely az egyik sarokból derengett. Furcsa fény volt: nem hasonlított sem a neon fehér fényére, sem a villanyégő sárgás világára. Kékes fény volt, és betöltötte az egész szobát. Klíma keze az imént gyorsabban járt, mint az esze, de most az utóbbi is nekilendült, és tudomására hozta, milyen indiszkrét dolgot művel, mikor bejelentkezés, sőt felszólítás nélkül belép egy idegen szobába, ráadásul ilyen kései órán. Elszégyellte magát saját modortalansága miatt, kilépett a folyosóra, és gyorsan behúzta maga mögött az ajtót. De annyira meg volt zavarodva, hogy nem ment el, hanem megállt az ajtónál, és próbálta kitalálni a furcsa fény eredetét. Végül is arra jutott, hogy az amerikai talán meztelenül kvarcolt odabent. Ám ekkor kinyílt az ajtó, és megjelent Bertleff. Nem volt meztelen, ugyanaz az öltöny volt rajta, melyet reggel is viselt. Rámosolygott a trombitásra. Örülök, hogy még benézett hozzám. Parancsoljon! A trombitás kíváncsian lépett be a szobába, de a helyiséget a mennyezetről függő közönséges csillár világította be. Attól tartok, hogy megzavartam. - Á, dehogy - felelte Bertleff, és az ablakra mutatott, abba az irányba, ahol a trombitás az imént azt a kék sugárzást látta. - Ott üldögéltem, és gondolkodtam. Semmi több.

- Mikor beléptem - bocsássa meg, hogy csak úgy betörtem -, valami furcsa fényt láttam. - Furcsa fényt? - Bertleff felnevetett. - Ne vegye úgy a szívére azt a terhességet. Már hallucinál tőle. - Talán attól volt, hogy a sötét lépcsőházból léptem be. - Az lehet - mondta Bertleff. - De meséljen, mire jutott Růženával? A trombitás mesélt, és Bertleff egy kis idő múlva félbeszakította: Éhes? A trombitás rábólintott, Bertleff kivett a szekrényből egy csomag kétszersültet, egy sonkakonzervet, és kinyitotta. Klíma pedig tovább mesélt, mohón nyelte a vacsorát, és kérdőn nézett Bertleffre. - Azt hiszem, minden jól fog végződni - nyugtatta Bertleff. - És mit gondol, ki volt az a férfi, aki az autónál várt ránk? - kérdezte Klíma. Bertleff megvonta a vállát. - Nem tudom. De most már teljesen mindegy. - Ez igaz. Inkább azon kéne törnöm a fejem, hogyan magyarázzam meg Kamilának, hogy az a konferencia ilyen sokáig tartott. Már igen késő volt. A trombitás jóllakottan és megnyugodva ült be az autójába, és elindult a főváros felé. Útját bevilágította a nagy kerek hold.

A harmadik nap

1. Szerda reggel van és a fürdőben ismét megindul a lüktető élet. Zuhog a víz a kádakba, masszőrök dögönyözik a meztelen hátakat, és a parkolóba éppen most áll be egy autó. Nem luxuskocsi, amilyen tegnap állt meg ugyanezen a helyen, csak egy közönséges, mindennapi autó - amilyen az emberek többségének van ebben az országban. A volán mögött egy negyvenöt év körüli férfi ül. Egyedül van. A hátsó ülésen feltornyozva jó néhány koffer. A férfi kiszáll, bezárja a kocsit, a parkoló őrének ad öt koronát, és elindul a Marx-házba; végigmegy a folyosón, míg oda nem ér Skréta doktor rendelőjének az ajtajához. Belép a váróba, és kopogtat a rendelő ajtaján. Kinéz a nővér, a férfi bemutatkozik, és kisvártatva megjelenik Skréta doktor. - Jakub! Mikor érkeztél? - Ebben a pillanatban! - Hát ez pazar! Rengeteg dolgot kell megbeszélnünk! Tudod, mit... mondta rövid gondolkodás után. - Most nem mehetek el. Gyere be a rendelőbe. Adok neked egy köpenyt. Jakub nem volt orvos, és eddig még sohasem járt nőgyógyászati rendelőben. De Skréta doktor már belé is karolt, és bevezette a fehér helyiségbe, ahol a vizsgálóasztalon egy félmeztelen nő feküdt, szétterpesztett lábbal. Adjon egy köpenyt a doktor úrnak - mondta Skréta a nővérnek, aki kinyitotta a szekrényt, és átnyújtott Jakubnak egy fehér orvosi köpenyt. Gyere ide, szeretném, ha megerősítenéd a diagnózisomat - hívta Jakubot a nőhöz, akit nyilvánvalóan boldoggá tett, hogy petefészkének a litkát, melyből eddig minden igyekezet ellenére sem született utód, most egyszerre két szaktekintély is vizsgálja. Skréta doktor megint tapogatni kezdte a páciens szerveit, mondott néhány latin szót, melyre Jakub egyetértően mormogott valamit, majd megkérdezte: - Meddig maradsz? - Egy napig. - Egy napig? Ez borzalmasan kevés. Semmit sem tudunk megbeszélni!

- Mikor ott hozzám ér, akkor fáj - mondta a szétterpesztett lábú nő. - Az nem baj, ha fáj egy kicsit - mondta Jakub, hogy szórakoztassa a barátját. - Igen, a doktor úrnak igaza van - mondta Skréta. - Az a kis fájdalom nem jelent semmit. Teljesen rendjén való. Felírok magának egy injekciókúrát. Minden reggel hatkor kap egy injekciót. Majd a nővér beadja magának. Most felöltözhet. - Tulajdonképpen azért jöttem, hogy elköszönjek tőled - mondta Jakub. - Hogyhogy elköszönj? - Külföldre megyek. Végre megkaptam a kivándorlóul levelet. A nő közben felöltözött, és elköszönt Skréta doktortól meg a kollégájától. Ez aztán az újság! Erre nem számítottam! - csodálkozón Skréta doktor. - Ha egyszer búcsúzni jöttél, akkor most hazazavarom ezeket a nőket. De doktor úr - vetette közbe a nővér -, már tegnap is hazaküldte őket. Hétvégére szörnyű restanciánk lesz. Rendben van, kérem a következőt - sóhajtott Skréta doktor. A nővér behívta a következő pácienst. A két férfi szórakozottan méregette; csinosabbnak találták, mint az előzőt. Skréta megkérdezte, hogy érzi magát a fürdő után, majd felszólította, hogy vetkőzzön le. - Borzasztó sokáig tartott, míg megkaptam az útlevelet. De akkor aztán két nap alatt felkészültem az útra. Még ahhoz sem volt kedvem, hogy bárkitől is elköszönjek. - Annál jobban örülök, hogy ide betértél - mondta Skréta doktor, és intett a fiatal nőnek, hogy feküdjön fel a vizsgálóasztalra. Majd felhúzta a gumikesztyűjét és ujját bedugta a nő hüvelyébe. - Csak veled meg Olgával akartam találkozni - mondta Jakub. - Remélem, jól van. - Ne aggódj! - felelte Skréta, de hangján érződött, hogy csak gépiesen válaszol. Figyelmét a páciensre összpontosította. - Kisebb beavatkozásra lesz szükség -mondta. - Ne féljen, egyáltalán nem fog fájni. Odament az üveges szekrényhez, és elővett egy fecskendőt, mely tű helyett kurta műanyag kúpban végződött. - Ez mi? - kérdezte Jakub. - Hosszú évek alatt sikerült felfedeznem néhány új módszert, amelyek nagyon hatásosnak bizonyultak. Lehet, hogy önzőnek fogsz tartani, de egyelőre nem árulom el, mi a lényegük. - Tényleg nem kell félnem? - kérdezte inkább kacérkodva, mint riadtan a szétvetett lábbal fekvő nő. - Egy csöppet sem - felelte Skréta doktor, és a fecskendőt belemerítette egy kémcsőbe, melyet igen óvatosan tartott, majd odalépett a nőhöz, a fecskendőt a lába közé illesztette, és tartalmát beléfecskendezte. - Na, fájt? - Nem-felelte a nő. - És azért is jöttem, hogy visszaadjam a tablettát - mondta Jakub. Skréta doktor megint csak félig-meddig figyelt arra, mit mond Jakub. Még mindig a pácienssel volt elfoglalva. Tetőtől talpig szemügyre vette komoly, töprengő arccal. A maga esetében igazán nagy kár lenne - mondta -, ha nem lehetne gyereke. Szép, hosszú lába van, jó formájú medencéje, erős mellkasa és igen kellemes vonású arca. Megcirógatta a nő arcát, állát. És szép, erős állkapcsa. Mindene nagyon szépen formált. Majd a nő combját markolta meg: És kitűnő, erős csontozata van. Szinte átsugárzik az izmain. Egy darabig még tapogatta a páciens arányos testét. A nő nem tiltakozott, nem is kacarászott kihívóan: az orvos érdeklődésének komolysága kizárta, hogy ezeknek az érintéseknek bármiféle köze lehessen az erkölcstelenséghez. Végül intett a nőnek, hogy felöltözhet, és a barátjához fordult: - Mit is mondtál?

- Hogy visszahoztam a tablettát. - Miféle tablettát? - Úgy gondolja doktor úr, hogy van remény? - kérdezte a nő öltözködés közben. - Nagyon elégedett vagyok - felelte Skréta doktor. -Azt hiszem, jól alakulnak a dolgok, és mindketten, maga is, én is, reménykedhetünk a sikerben. A nő hálálkodva távozott, és Jakub megszólalt: Te egyszer adtál nekem egy tablettát, amit senki más nem volt hajlandó megszerezni nekem. Most, hogy elmegyek, úgy gondolom, soha többé nem lesz rá szükségem, ezért visszaadnám. - Tartsd csak meg. Az ilyen pirula jól jöhet máshol is. - Nem, nem, ez a tabletta ehhez az országhoz tartozik. És én mindent itt akarok hagyni, ami ehhez az országhoz tartozik. - Behívhatom a következőt, doktor úr? - kérdezte a nővér. - Zavarja haza az összes spinét - mondta Skréta doktor. - Ma már eleget dolgoztam. Meglátja, ez az utolsó, aki előbb ment ki, biztosan szülni fog. Ennyi pedig elég is egy napra, nem? A nővér szeretetteljes, de engedetlen pillantást vetett a doktorra. Skréta doktor értett belőle. - Na, jó, akkor ne küldje őket sehová, és mondja meg nekik, hogy egy félóra múlva itt vagyok. - Doktor úr, tegnap is ezt mondta, s végül az utcán kellett hajkurásznom magát. - Ne aggódjék, nővérke, egy félóra múlva itt vagyok -mondta Skréta doktor. Visszaakasztotta a fogasra a köpenyt, amelyet Jakub viselt, majd kivezette barátját az épületből, és a parkon át a szemben lévő Richmond-ház felé kormányozta. 2. Felmentek az első emeletre, majd a folyosó legvégéig lépdeltek a hosszú, piros szőnyegen. Skréta kinyitott egy ajtót, és a barátjával belépett egy kicsiny, de kellemes szobába. - Csuda rendes vagy - mondta Jakub -, hogy mindig szerzel itt nekem egy szobát. - Most itt a folyosónak ezen a végén tartok fenn szobákat a protekciós betegeimnek. Melletted egy gyönyörű sarokszobás lakosztály van, ahol a régi időkben miniszterek meg gyárosok laktak. Egy gazdag amerikait, legbecsesebb páciensemet helyeztem el benne, akinek a családja Csehországból származik. Egy kicsit összebarátkoztunk. - És hol lakik Olga? - A Marx-házban, mint én. Nincs ott rossz dolga, ne félj! - Örülök, hogy a szárnyaid alá vetted. Hogy van? - Pontosan azok a panaszai, mint a legtöbb idegileg labilis nőnek. - Megírtam neked, miken ment keresztül az élete során. - A legtöbb nő azért jön ebbe a fürdőbe, hogy termékennyé váljék. A te védenced esetében azonban jobb volna, ha a termékenységére nem nagyon hatnánk. Láttad őt meztelenül? - Isten ments, dehogy! - Akkor egyszer majd nézd meg alaposan! Apró kis melle van, és úgy fityeg a mellkasán, mint két szilva. Minden bordája látszik. Mostantól kezdve figyelj jobban a nők mellkasára. Egy mellkasnak agresszívnek kell lennie, kifelé irányulónak, terjeszkedőnek, mintha minél több teret akarna elnyelni. Ám vannak defenzív mellkasok is, melyek hátrálnak a világ elől, olyanok, mint a kényszerzubbony, amely egyre összébb szorul az emberen, míg végül megfojtja. Az övé is ilyen. Kérd meg, hogy mutassa meg neked. - Dehogy kérem!-tiltakozott Jakub. - Félsz, hogy ha meglátnád, többé nem lenne kedved védelmezni.

- Ellenkezőleg - felelte Jakub -, attól félek, hogy még lobban megsajnálnám. - Te, hogy az az amerikai milyen érdekes ember! - Hol érem el?-kérdezte Jakub. - Kit? - Olgát. - Most nem éred el. Kezelésen van. Egész délelőtt a medencében kell lennie. Nem szeretném elkerülni. Nem lehet neki odaszólni? Skréta doktor felemelte a kagylót, tárcsázott, miközben tovább beszélt a barátjához: - Majd bemutatom neked, szeretném hallani róla a véleményedet. Te kitűnő pszichológus vagy. Rögtön látni fogod, miféle ember. Terveim vannak vele. - Miféle terveid? - kérdezte Jakub, de ekkor Skréta már a kagylóba beszélt. - Růžena nővér? Hogy van?... Emiatt ne aggódjék, az ilyen rosszullétek a maga állapotában természetesek. Azt akartam megkérdezni, nincs-e ott a medencében az a páciensem, aki itt lakik maga mellett?... De igen? Akkor legyen szíves, közölje vele, hogy látogatója érkezett a fővárosból, ne menjen el sehová... Igen, tizenkettőkor várni fogja a fürdő előtt. Skréta letette a kagylót. - Hallottad. Délben találkozhatsz vele. A fenébe is, miről is beszélgettünk az előbb... ? - Arról az amerikairól. - Ja, igen. Nagyon érdekes pasas. Meggyógyítottam a feleségét. Nem lehetett gyerekük. - És ő mijét kúrálja itt? - A szívét. - Azt mondtad, terveid vannak vele. - Szégyen és gyalázat - füstölgött Skréta -, mi mindenre rákényszerül egy orvos ebben az országban, ha elfogadható szinten akar élni. Holnap idejön Klíma, az a híres trombitás. És képzeld, nekem kell őt dobon kísérnem! Jakub azt hitte, Skréta csak tréfál, de azért úgy tett, mintha komolyan venné. - Mi a csoda? Te dobolsz? - Úgy ám! Mit csináljak, ha egyszer családom lesz? - Micsoda? - csodálkozott el ezúttal igazán Jakub. -Családod? Csak nem nősültél meg? - De megnősültem. - Mimi? Mimi orvosnő volt a fürdőben, és Skréta már évek óta járt vele, de eddig még mindig sikerült az utolsó pillanatban kibújnia a házasság alól. - Igen, Mimi - mondta Skréta. - Tudod, akivel minden vasárnap felmentem a kilátóhoz. - Hát mégis megnősültél - mondta Jakub szomorúan. - Valahányszor felfelé kapaszkodtunk - folytatta Skréta -, Mimi mindig győzködött, hogy házasodjunk össze. Én meg mindig olyan elcsigázott voltam a kapaszkodástól, olyan öregnek és fáradtnak éreztem magam, hogy úgy tűnt, nem marad más hátra, csak a házasság. De végül mindig sikerült összeszednem magam, és amikor lefelé jöttünk, visszatért a frissességem, s elment a kedvem a házasságtól. Egy végzetes napon azonban Mimi kerülő úton vitt fel a csúcsra, és az az út olyan hosszú volt, hogy még mielőtt felértünk volna, beadtam a derekam. És most gyereket várunk, és nekem egy kicsit a pénzre is gondolnom kell. Az amerikai szentképeket fest. Egy kalap pénzt lehetne keresni velük. Mit szólsz az ötlethez? - Gondolod, hogy a szentképeknek van keletjük? - Mi az, hogy! Valahányszor búcsú van, felállítunk egy standot a templomnál, és egy százasért adnánk darabját. Pillanatok alatt meggazdagodnánk! Én eladnám a képeit, a pénzt meg elfeleznénk. - Es ő mit szól ehhez?

- Annyi pénze van a pasasnak, hogy azt sem tudja, mit kezdjen vele, és semmiféle üzletre nem tudom rábeszélni - felelte Skréta, és elkáromkodta magát. 3. Olga jól látta, hogy Růžena nővér a medence széléről neki integet, de úszott tovább, és úgy tett, mintha nem venné észre. A két nő nem szívelte egymást. Skréta doktor Olgát a Růženáéval szomszédos szobában helyezte el. Růžena bömböltetni szokta a rádióját, Olga viszont csendre vágyott. Néhányszor megdöngette a falat, a nővér pedig válaszképpen még jobban felhangosította a rádiót. Růžena türelmesen integetett, míg végre sikerült átadnia az üzenetet Olgának, hogy délben valami fővárosi látogatója várja majd. Olga azonnal tudta, hogy Jakub az, és mérhetetlen öröm töltötte el. S rögtön el is csodálkozott saját örömén: Hogyan lehetséges, hogy ennyire örülök, ha meghallom, hogy itt van? Olga ugyanis azok közé a modern nők közé tartozott, akik szívesen hasadtak ketté: egy lényre, aki átéli, s egy másikra, aki figyeli az eseményeket. De a megfigyelő Olga is örült. Nagyon jól tudta ugyanis, micsoda túlzás, hogy az átélő Olga ilyen veszettül örül, és mivel rosszmájú volt, örömmel töltötte el a dolog. Mulatott az elképzelésen, mennyire meghökkenne Jakub, ha tudomást szerezne kitörő öröméről. A medence fölötti óra háromnegyed tizenkettőt mutatott. Olga elképzelte, milyen arcot vágna Jakub, ha a nyakába ugrana, és szerelmesen megcsókolná. Majd kiúszott a medence széléhez, kimászott, és elindult az öltözőfülkék felé. Kissé bosszantotta, hogy nem reggel értesült Jakub érkezéséről. Akkor valami csinosabb ruhát választott volna. Szürke, jellegtelen ruha volt rajta, és ez elrontotta a kedvét. Egyes pillanatokban, például az előbb, mikor a medencében úszkált, teljesen elfeledkezett róla, hogyan is néz ki. Most azonban a kis tükör előtt állt, és látta magát a szürke kosztümben. Néhány pillanattal ezelőtt még rossz-májúan mosolygott azon az ötletén, hogy Jakub nyakába ugrana, és szenvedélyesen szájon csókolná. Csakhogy mindez a medencében jutott eszébe, ahol mintegy testetlenül, szabad szellemként úszkált. Most azonban, hogy újra testének és ruhájának rabságában sínylődött, már igen távol volt előbbi, féktelen önmagától, és tudta, hogy pontosan olyan, amilyennek nagy bánatára - Jakub mindig is látta: segítségre szoruló, szánalomra méltó leányka. Ha Olga csak egy kicsit is ostobább lett volna, talán egészen csinosnak találja magát. Mivel azonban okos volt, sokkal rútabbnak látta a testét, mint amilyen a valóságban volt. Mert igazat szólva nem volt szép, de csúnya sem, s minden, átlagos esztétikai igényekkel bíró férfi szívesen töltötte volna vele az éjszakát. Olga figyelő énje most szigorúan megrótta másik, átélő énjét: Mit számít az, hogy a külseje milyen? Miért kínozza magát azzal, hogy a tükörképét vizsgálgatja? Hát nem több ő, mint a férfiszemek pillantásának a tárgya? Hát csak árucikk, mely önmagát viszi piacra? Hát miért nem képes függetleníteni magát a külsejétől, legalább annyira, mint egy férfi? Kilépett az épületből, és meglátta a férfi arcát, amint jóságosan mosolyog. Tudta, hogy kézfogás helyett majd megsimogatja a haját, mint egy jó kislánynak. Természetesen így is tett. - Hová menjünk ebédelni? - kérdezte a férfi. Olga azt ajánlotta, hogy egyenek a fürdő étkezdéjében, ahol az asztalánál van egy szabad hely. Az étkezde hatalmas helyiség volt, amit zsúfolásig megtöltöttek az asztalok és az emberek. Jakub és Olga leültek, és sokáig vártak, míg végre a pincérnő levest mert a tányérjukba. Az asztaluknál még két idegen is ült, akik igyekeztek beszédbe elegyedni Jakubbal, besorolván őt is a páciensek

nagy családjába. így aztán Jakub csak egy-két gyors, gyakorlati dolgokra vonatkozó kérdést tehetett fel Olgának: hogy van megelégedve az étkezéssel, az orvossal, a kezeléssel. Amikor arról kérdezte, hogy milyen a szállás, Olga közölte, hogy egy rémes nő a szomszédja. Fejével az egyik közeli asztal felé intett, ahol Růžena ebédelt. Az asztaltársak elköszöntek és távoztak, Jakub pedig Růženára pillantva azt mondta: - Hegelnek van egy érdekes eszmefuttatása az úgynevezett görög profilról, melynek szépségét az adja, hogy az orr a homlokkal egyetlen egyenes vonalat alkot, s ezáltal a fej felső fele hangsúlyozódik ki, ahol az értelem és a lélek lakozik. Ahogy így elnézem a szomszédodat, nála éppen ellenkező a helyzet: egész arca a szájánál koncentrálódik. Figyeld csak meg, milyen elmélyülten rág, és közben hangosan beszél. Az arc alsó, animális felére helyezett hangsúly Hegelben visszatetszést keltene, pedig ez a lány, bár számomra van benne valami ellenszenves, egészen csinos. - Úgy találod? - kérdezte Olga, és a hangja elárulta, hogy bosszantja ez a megjegyzés. Ezért Jakub gyorsan hozzátette: - De azért én félnék egy ilyen szájtól. Attól, hogy engem is felfal. Veled Hegel jobban meg lenne elégedve. A te arcodon a homlok dominál, úgyhogy az ember első pillantásra látja, milyen intelligens vagy. - Az efféle elméletek mindig az idegeimre mentek! - csattant fel Olga. Mintha azt akarnák állítani, hogy az ember fiziognómiája a lelkének valamiféle lenyomata. Ez pedig teljes képtelenség. Én a lelkemet nagy állal és vastag, érzéki szájjal képzelem el, pedig a valóságban az állam is, a szám is kicsi. Ha még sohasem láttam volna magamat a tükörben, és külsőmet annak alapján kellene leírnom, amilyennek én belül érzem magam, a leírásom egyáltalán nem hasonlítana arra, ahogy kinézek. Egészen másmilyen vagyok, mint amilyennek látszom! 4. Nehéz lenne szavakat találni Jakub viszonyára Olgával. Olga apja Jakub egyik barátja volt, akit kivégeztek, amikor Olga még csak hétéves volt. Jakub akkor elhatározta, hogy az elárvult kislányt gondjaiba veszi. Neki nem volt gyereke, és vonzotta a lehetőség, hogy valamiféle kötetlen apaságot felvállaljon. Tréfásan a gyámleányának szokta nevezni Olgát. Most Olga kis szobájában üldögéltek. Olga bedugta a villanyfőzőt, és feltett egy kislábos vizet, s Jakub csak most döbbent rá, nem képes rászánni magát, hogy elárulja neki, miért jött. Valahányszor a nyelvén volt, hogy búcsúzni jött, mindannyiszor megijedt, hogy a hír túlságosan is patetikusan hangzana, és nemkívánatos érzelmi légkört teremtene. Már régen gyanakodott rá, hogy a lány titkon szerelmes belé. Olga kivett két csészét a szekrényből, mindkettőbe neszkávét szórt, majd a kávéra ráöntötte a forró vizet. Jakub egy szem kockacukrot ejtett a kávéjába, és lassan kavargatta. Olga hirtelen azt kérdezte: - Mondd, Jakub, valójában milyen ember volt az apám? - Miért? - Tényleg semmi sem nyomta a lelkiismeretét? - Hogy juthat ilyesmi az eszedbe? - kérdezte döbbenten Jakub. Olga apját már régebben nyilvánosan rehabilitálták, és ártatlanul kivégzettnek nyilvánították. Ártatlanságában senki sem kételkedett. - Nem úgy gondoltam - mondta Olga. - Éppen ellenkezőleg. - Nem értelek. - Arra gondoltam, vajon nem művelte-e másokkal ugyanazt, amit aztán vele műveltek. Hiszen azok, akik akasztófára juttatták, hajszálra ugyanolyanok voltak, mint ő maga. Egy volt a hitük, ugyanolyan fanatikusak voltak. Meg voltak győződve róla, hogy minden olyan vélemény, amely akár a legcsekélyebb mértékben is eltér az övéktől, halálos veszélyt jelent a forradalomra. Gyanakvóak voltak. Azoknak a szentségeknek a nevében küldték

a halálba, amelyeket ő maga is vallott. Miért ne lett volna képes úgy viselkedni, ahogy mások viselkedtek vele? Jakub egy darabig habozott, mit feleljen neki. Az idő borzalmasan gyorsan repül, és a múlt, minél távolabb van, annál érthetetlenebb - mondta végül. – Mit tudsz az apádról, azon a néhány levélen, a barátai vissza emlékezésein, meg azon a pár naplójegyzeten kívül, amit nagy kegyesen visszaadtak neked? De Olga megmakacsolta magát. - Miért térsz ki a válasz elől? - kérdezte. - Egészen világosan kérdeztelek. Ugyanolyan ember volt-e az apám, mint azok, akik a halálba küldték? - Talán igen - vonta meg a vállát Jakub. - Akkor ő miért ne lehetett volna képes ugyanolyan kegyetlenségekre ? - Elvben - válaszolt Jakub igen lassan -, elvben persze elképzelhető, hogy ő is elkövette mindazt másokkal, amit vele elkövettek. Nincs a világon ember, aki ne lenne képes egy embertársát különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül a halálba küldeni. Én legalábbis soha nem találkoztam ilyennel. Ha az emberiség valaha is megváltozna e tekintetben, akkor elveszítené egyik legjellegzetesebb tulajdonságát. Akkor azok már nem is emberek lesznek, hanem valamiféle más teremtmények. - Imádom, ahogy ti gondolkodtok! - csattant fel Olga, mintha egyszerre többezernyi Jakubhoz beszélne. - Azzal, hogy minden embert gyilkosnak tartotok, saját gyilkosságaitok megszűnnek bűnténynek lenni, és az emberi nem elengedhetetlen jegyévé válnak. - Az emberek többsége egy idilli körben mozog az otthona és a munkahelye között - mondta Jakub. - Biztos helyen élnek, valahol a jó és a rossz szélsőségei között. Őszintén irtóznak attól az embertől, aki gyilkol. Ugyanakkor elég kiragadni őket ebből a békés kis körből, és máris gyilkossá válnak, s azt sem tudják, hogyan. A történelem időnként olyan próbákat és csapdákat állít elénk, amelyekbe mind beleesünk. De minek erről beszélni? Számodra nem fontos, hogy az apád elméletileg mire lett volna képes. Ezt különben sem lehet utólag bizonyítani. Téged csak az kellene, hogy érdekeljen, hogy ténylegesen mit tett és mit nem tett. És ebben a vonatkozásban tiszta volt a lelkiismerete. - Ebben te egészen biztos vagy? - Egészen. Senki sem tud róla többet, mint én. - Nagy megkönnyebbülés számomra, hogy ezt tőled hallom. Tudod, nem ok nélkül kérdeztem, amit kérdeztem. Egy ideje névtelen leveleket kapok. Azt írják, hogy nincs jogom megjátszani a mártír lányát, mert az apám, mielőtt felakasztották, maga is számos ártatlan embert juttatott börtönbe, akiknek az volt az egyetlen bűnük, hogy másképp látták a világot, mint ő. - Hülyeség-mondta Jakub. - A levelek szerint apám erőszakos, fanatikus és kegyetlen ember volt. A levelek ugyan névtelenek és rosszin-dulatúak, de nem primitívek. A levélírók túlzások nélkül, tárgyszerűen és pontosan fogalmaznak. Már-már hinni kezdtem nekik. - Ez még mindig a bosszú része. Mondok én neked valamit. Amikor apádat lecsukták, a börtön tele volt azokkal, akiket a forradalom első hulláma juttatott oda. A foglyok felismerték benne a neves kommunista politikust, az első adandó alkalommal rárohantak, és eszméletlenre verték. A fegyőrök kaján mosollyal nézték az esetet. - Ezt tudom - mondta Olga, és Jakub rádöbbent, hogy olyasmit mond, amit már sokszor hallott a lány. Már régen megfogadta, hogy ezekről a dolgokról nem fog beszélni, de hiába. Mint ahogy attól, aki egyszer túlélt egy autóbalesetet, hasztalan lenne azt kívánni, hogy ne gondoljon többet rá. - Tudom - ismételte Olga -, de cseppet sem csodálkozom azokon az embereken. ítélet, sőt gyakran minden ok nélkül börtönözték be őket. S egyszerre csak egy olyan embert láttak maguk előtt, akit mindezért felelősnek tartottak. - Abban a pillanatban, amikor az apád felvette a rabruhát, egy volt közülük. Nem volt értelme, hogy bántsák, még kevésbé a röhögő őrök szeme

láttára. Nem volt ez más, csak gyáva bosszú. A legalantasabb vágy, hogy megtapossák a védtelen áldozatot. S a levelek, amelyeket te kapsz, ugyanebből a bosszúszomjból fakadnak, amely - most látom - erősebb az időnél is. - De Jakub! Százezer embert börtönözték be! S közülük több ezer sohasem jött ki élve onnan! És soha, egyetlen bűnöst sem vontak felelősségre! Amit te bosszúvágynak nevezel, az nem egyéb, mint az igazság utáni kielégítetlen vágy. A lányon megbosszulni az apját: ennek semmi köze az igazsághoz. Emlékezzél, hogyan veszítetted el apád miatt az otthonodat, nem tanulhattál, el kellett költöznöd a városból. A halott apád miatt, akit jóformán nem is ismertél! És most meg a másik fél üldözzön az apád miatt? Elmondom neked életem legszomorúbb felfedezését: az áldozatok semmivel sem jobbak, mint a hóhéraik. Könnyen el tudom képzelni az eseményeket fordított szereposztásban is. Te ebben alibikeresést látsz, amivel az ember ki akar bújni a felelősség alól, és az egészet a Teremtő vállára akarja rakni, aki olyannak alkotta meg az embert, amilyen. És talán jó is, hogy így látod. Mert ha egyszer eljutsz odáig, hogy nincs különbség a gyilkos és az áldozat között, akkor hagyj fel minden reménnyel! Mert ez, ha nem tudnád, kislányom, maga a pokol. 5. A két kolléganő égett a türelmetlenségtől, hogy megtudja, hogyan végződött Růžena tegnapi találkája, de a fürdő másik végén voltak szolgálatban, s csak három körül kapták el kolléganőjüket, és nyomban elárasztották kérdéseikkel. Růžena húzódozott a válaszadástól, majd bizonytalanul kinyögte: - Azt mondta, hogy szeret, és hogy elvesz feleségül. - Látod! Nem megmondtam! - mondta a vézna. - És elválik? - Azt mondta, hogy el. - Kénytelen lesz - mondta a harmincötéves élénken. -A gyerek az gyerek. És a felesége nem szült neki. Růžena most már kénytelen volt színt vallani: Azt mondta, hogy elvisz Prágába. Keres nekem ott egy helyet. Azt mondta, hogy elmegyünk Olaszországba szabadságra. De nem akarja az egészet rögtön egy gyerekkel kezdeni. És ebben igaza van. Azok az első évek a legszebbek, és ha gyerekünk lenne, akkor nem élvezhetnénk egymást. A harmincötévesnek tátva maradt a szája: - Micsoda? Te el akarod vetetni? Růžena bólintott. - Te megőrültél!-kiabálta a vézna. - Nehogy bedőlj neki - mondta a harmincötéves. -Abban a pillanatban, hogy elveteted, máris fütyül rád! - Ugyan, miért fütyülne? - Na, fogadjunk! - De ha szeret! - És honnan tudod, hogy szeret? - kérdezte a harmincötéves. - Ő mondta. - Akkor két teljes hónapig miért nem jelentkezett? - Félt a szerelemtől. - Micsoda? - Hogyan magyarázzam meg? Félt attól, hogy belém szeretett. - És azért szívódott fel két hónapra? - Ki akarta próbálni, hogy el tud-e felejteni. Ez érthető, nem? - Aha - vágta rá a harmincötéves. - Aztán mikor megtudta, hogy felcsinált, rögtön rájött, hogy nem tud elfelejteni. - Azt mondta, örül, hogy terhes vagyok. De nem is a gyerek miatt, hanem mert jelentkeztem. Ettől jött rá, hogy mennyire szeret. - Úristen, hogy te milyen hülye vagy! - mondta a vézna.

- Nem tudom, miért lennék hülye. - Mert a gyerek az egyetlen, amid van - mondta a harmincötéves. - Ha elveteted, nem marad semmid és ő szépen faképnél hagy. - Én azt akarom, hogy önmagamért akarjon, ne a gyerekért! - Mondd csak, mit képzelsz te magadról? Mi az ördögnek akarna önmagadért? A két nő még hosszasan győzködött Růženával; lázasan bizonygatták neki, hogy a gyerek az egyetlen aduja, amiről nem mondhat le. Én sohasem vetetném el a gyereket. Ezt állítom neked! Soha, érted, soha! - mondta a vézna. Růžena egyszerre gyámoltalan kislánynak érezte magát, cs végül kibökte (ugyanaz a mondat volt, amely tegnap visszaadta Klíma életkedvét): - Akkor most mondjátok meg, mit csináljak? - Állj a sarkadra! - mondta a harmincötéves, majd kihúzta a szekrénye fiókját, és elővett egy orvosságosüveget. - Nesze, ezt vedd be! Hiszen csak úgy reszketsz az idegességtől! Ez majd megnyugtat! Růžena bekapott egy tablettát, és lenyelte. Tartsd csak meg az üveget. Rá van írva, hogy háromszor naponta, de csak akkor vegyél be, ha meg akarsz nyugodni. Különben még valami hülyeséget csinálsz idegességedben! Ne felejtsd el, hogy ez egy dörzsölt pasas! Sok mindent megélt már! De most nem fogja olyan könnyen megúszni! Růžena megint csak nem tudta, hogy mit tegyen. Néhány pillanattal ezelőtt még azt hitte, hogy mindent eldöntött, de a kolléganők érvei meggyőzően hangzottak, és ismét megingatták elhatározásában. Feldúltan ment lefelé a fürdő lépcsőjén. Amikor leért a földszintre, az előcsarnokban egy fiatalember rohant hozzá. Arca vörös volt az izgalomtól. Růžena ráripakodott: - Mondtam már, hogy itt nem várhatsz. És azok után, ahogy tegnap viselkedtél, nem is értem, hogy mered egyáltalán idetolni a képedet. - Kérlek, ne haragudjál! - kiáltotta kétségbeesetten a fiatalember. - Psszt! - intette le Růžena. - Már csak az kell, hogy itt csinálj nekem jelenetet! - És el akart menni. - Ha nem akarsz jelenetet, akkor ne rohanj el! Nem volt mit tenni! Körülöttük a páciensek jöttek-mentek, időnként elhaladt mellettük egy-egy fehér köpenyes nővér vagy orvos is. Růžena nem akart feltűnést kelteni, így kénytelen volt megállni és nyugalmat erőltetni magára. - Na, mit akarsz? - suttogta. - Semmit. Csak bocsánatot akartam kérni. Igazán bánom, amit csináltam. De esküdj meg, kérlek, hogy nincs hozzá semmi közöd! - Már mondtam, hogy nincs hozzá semmi közöm. - Akkor esküdj meg! - Ne gyerekeskedj! Ilyen butaságokra nem esküszöm. - Mert volt köztetek valami! - Mondtam már, hogy nem volt. És ha nem hiszel nekem, akkor nincs mit beszélnünk egymással. Egyszerűen az ismerősöm. Vagy talán nem lehetnek ismerőseim? Nagyra tartom. Örülök, hogy ismerem. - Én ezt megértem. Nem akarom a szemedre hányni -mondta a fiú. - Holnap koncertet ad itt. Remélem, nem fogsz kémkedni utánam. - Ha a becsületszavadat adod, hogy nincs köztetek semmi! - Mondtam már, hogy színvonalamon aluli dolognak tartom ilyesmire megesküdni. De arra ünnepélyesen szavamat adom, hogy ha még egyszer szimatolsz utánam, akkor az életben többet nem állok veled szóba. - De Růžena, én szeretlek - mondta a fiatalember boldogtalanul. - Én is téged - mondta a lány tárgyilagos hangon. - De azért még nem csinálok jelenetet az országút kellős közepén. - Mert te engem nem szeretsz. Te szégyellsz engem. - Hülyeségeket beszélsz. - Sehol sem mutatkozol velem, sehová sem mehetünk együtt... - Psszt! - sziszegte újra Růžena, mert a fiú közben megemelte a hangját. - Az apám megölne, ha észrevenné, hogy van köztünk valami. Hiszen tudod,

milyen árgus szemmel figyeli minden lépésemet. De most már tényleg mennem kell. A fiú megragadta a kezét. Ne menj még! Růžena kétségbeesetten a mennyezetre emelte a szemét. A fiú azt mondta: - Ha összeházasodnánk, minden másképpen lenne. Apád sem szólhatna egy szót sem. Gyerekeink lennének. - Nem akarok gyereket! - mondta Růžena indulatosan. - Megölném magam, ha terhes lennék! - Miért? - Csak! Nem akarok semmiféle gyereket! - Szeretlek, Růžena! - mondta megint a fiú. - És ezért akarsz öngyilkosságba hajszolni, ugye?! - Öngyilkosságba? - kérdezte csodálkozva a fiú. - Igen, öngyilkosságba! - Růžena! - Egyszer még az öngyilkosságba kergetsz! Majd emlékezz rá, hogy én megmondtam! Isten bizony, az öngyilkosságba! - Eljöhetek este? - kérdezte a fiú alázatosan. - Nem, ma nem - mondta Růžena. Majd rájött, hogy meg kell nyugtatnia, és békülékenyen hozzátette: De később felhívhatsz, Franta. Vasárnap után. Megfordult, hogy elmenjen. Várj! - mondta a fiú. - Hoztam neked valamit, engesztelésül. - És egy kis csomagot nyújtott át neki. A lány gyorsan elvette, és kiment az utcára. 6. - Skréta doktor valóban olyan csodabogár, amilyennek látszik, vagy csak teszi magát? - kérdezte Olga Jakubtól. - Amióta ismerem, ezen gondolkodom. - A különcöknek nincs rossz életük, ha sikerül elérniük, hogy az emberek respektálják a különcségüket -mondta Olga. - Skréta doktor elképesztően szórakozott. A beszélgetés kellős közepén egyszer csak elfelejti, miről beszélt. Néha szóba elegyedik valakivel az utcán, aztán észbe kap, hogy már két órája a rendelőben kéne lennie. Ennek ellenére senki sem mer haragudni rá, mert a doktor úr hivatalosan elismert különc, és csak valami otromba alak merészelné kétségbe vonni, hogy joga van a hóbortjaihoz. - Legyen akármilyen nagy különc, azt hiszem, téged nem kezel rosszul. - Biztos nem, csakhogy mindnyájunknak úgy tűnik, hogy számára az orvosi munka valami egészen mellékes foglalatosság, ami csak akadályozza sokkal komolyabb törekvéseiben. Holnap például dobolni fog egy koncerten. - Hé, várjunk csak! - hökkent meg Jakub. - Te biztos vagy benne, hogy ez igaz? - Én csak annyit tudok, hogy az egész fürdő teli van plakátokkal, amelyek azt hirdetik, hogy holnap fellép Klíma, a híres trombitás, dobon pedig Skréta főorvos úr kíséri. - Ez hihetetlen - mondta Jakub. - Azon egyáltalán nem csodálkoztam, hogy Skréta dobolni akar. Skréta a legnagyobb álmodozó, akit ismerek. De arra még nem volt példa, hogy akár csak egyetlen álma is valóra váljék. Mikor egyetemista korunkban megismerkedtünk, Skrétá-nak nagyon kevés pénze volt, és állandóan azon törte a fejét, hogy lehetne sok pénzt keresni. Azt tervezte, hogy szerez egy nőstény terriert, mert valaki azt mondta neki, hogy egy terrierkölyökért négyezret is megadnak. Azonnal kiszámolta a hasznát. Egy szuka évente kétszer kölykezik, öt-öt kiskutyát. Kétszer öt az tíz, tízszer négyezer az negyvenezer évente. Ez akkor igen nagy pénz volt. Mindent hibátlanul végiggondolt. Kemény munkával behízelegte magát a menza vezetőjénél, aki megígérte neki, hogy a napi maradékból adnak majd a kutyáknak. Két kollégájának megírta a diplomamunkáját, hogy azok cserébe

sétáltassák majd a kutyáit. Kollégiumban lakott, ahol tilos volt kutyát tartani. Ezért csokorszám hordta a rózsát a gondnoknőnek, míg meg nem ígérte neki, hogy az ő esetében kivételt tesz. És ez így ment vagy két hónapig: mindent előkészített a kutyái számára, de mi valamennyien tudtuk, hogy az egészből soha nem lesz semmi. Kellett volna neki négyezer korona, amiből a szukát megvegye, de senki sem adott neki ennyit kölcsön. Senki sem vette komolyan. Mindenki álmodozónak tartotta, aki ugyan rendkívül dörzsölt és vállalkozó szellemű, de csak az ábrándok világában. - Mindez nagyon megható, de azt még mindig nem értem, miért vagy úgy oda érte. Még csak nem is megbízható. Mindenhonnan elkésik, és holnapra elfelejti, amit ma megígért. Ez így nem egészen igaz. Egyszer tett nekem egy igen nagy szívességet. Tulajdonképpen soha senki nem tett nekem nagyobb szolgálatot, mint ő. Jakub benyúlt a szivarzsebébe, és kivett belőle egy összehajtogatott selyempapírt. Kibontotta: egy világoskék tabletta volt benne. - Mi ez? - kérdezte Olga. - Méreg. Jakub egy kis ideig élvezte a lány kíváncsi hallgatását, majd folytatta: - Már több mint tizenöt éve hordom magammal. Az alatt a börtönben töltött év alatt egyvalamit megtanultam. Az embernek legalább egyvalamiben biztosnak kell lennie: abban, hogy ura a halálának, és ő választhatja meg annak módját és idejét. Ha ez a bizonyosságod megvan, akkor nagyon sokat kibírsz. Mindig tudod, hogy elszökhetsz előlük, ha alkalmasnak találod a pillanatot. - Ez veled volt a börtönben? - Sajnos, nem. De beszereztem, amint kiengedtek. - De akkor már nem volt rá szükséged! - Itt az ember sohasem tudhatja, mikor lesz rá szüksége. S mellesleg, számomra ez elvi kérdés. Minden embernek meg kellene kapnia a maga méregtablettáját, amint nagykorú lesz. Ünnepélyes ceremónia keretében kellene neki átadni. Nem azért, hogy öngyilkosságra csábítsa. Ellenkezőleg, azért, hogy nagyobb nyugalomban és biztonságban élhessen. Abban a tudatban, hogy ura az életének és halálának. - És honnan szerezted? - Skréta biokémikusként kezdte egy laboratóriumban. Először máshoz fordultam, de az illető erkölcsi kötelességének tartotta, hogy elutasítsa a kérésemet. Skréta habozás nélkül elkészítette nekem a tablettát. - Talán csak merő különcségből. - Talán. De főleg azért, mert megértett. Tudta, hogy nem vagyok hisztériás, aki öngyilkos pózokban tetszeleg. Megértette, mire kell nekem. Ezt a tablettát ma vissza akarom neki adni. Már nem lesz rá szükségem. - Miért? Minden veszély elmúlt a fejed fölül? - Holnap végérvényesen elhagyom ezt az országot. Meghívást kaptam egy külföldi egyetemre, és a hatóság engedélyezte a kiutazásomat. Végre kint volt. Jakub Olgára nézett, és látta, hogy mosolyog. A lány megfogta a kezét. Igazán? Ez mesés! Olyan boldog vagyok, hogy sikerült neked! A lány szavaiból ugyanolyan önzetlen öröm sugárzott, amilyent ő is érzett volna, ha megtudja, hogy Olga külföldre utazhat, oda, ahol biztosan boldog lesz. Ez meglepte, mert mindig attól félt, hogy a lány a kelleténél erősebb érzelmi szállal kötődik hozzá. Örült, hogy nem így van, de - meglepetésére - kissé sértette is a dolog. Olgát annyira felajzotta Jakub utazásának a híre, hogy leljesen megfeledkezett a világoskék tablettáról, mely ott feküdt közöttük, a gyűrött selyempapíron. Jakubnak részletesen el kellett magyaráznia, milyen feltételek és körülmények mellett fog dolgozni a jövőben. - Borzalmasan örülök, hogy sikerült a dolog. Itt életed vegéig gyanús elem maradtál volna. Még azt sem engedlek, hogy a saját szakterületeden dolgozzál. S közben állandóan a hazaszeretetről prédikálnak. Hogyan

szerethetnéd azt az országot, ahol nem dolgozhatsz? Én megmondom neked, egészen őszintén: egyáltalán nem szeretem a hazámat. Nem szép dolog, ugye? - Nem tudom - felelte Jakub. - Igazán nem tudom. Az igazság az, hogy ami engem illet, én mindig ragaszkodtam ehhez az országhoz. - Lehet, hogy nem szép dolog - folytatta Olga -, de én semmiféle kötődést nem érzek. Mi kötne ide? - A szomorú emlékek is kötelezhetik az embert. - Mire? Hogy ott maradjon, ahol született? Nem értem, hogyan beszélhet valaki a szabadságról, ha közben nem szabadul meg ettől a tehertől. Hiszen még a fa sem marad meg ott, ahol a talaj terméketlen. A fa is csak ott talál otthonra, ahol kellően nedves a föld. - Na és te? Teneked elég itt a nedvesség? - Nagyjából elég. Mikor végre megengedték, hogy tanuljak, lényegében elértem a célomat. Beleásom majd magam a természettudományba. Semmi másról nem akarok tudni. Nem én találtam ki az itteni viszonyokat, és nem is vagyok felelős értük. De mondd csak, voltaképp mikor utazol? - Holnap. - Ilyen hamar? - A lány ismét megragadta a kezét. -Kérlek, ha már ilyen rendes vagy, és eljöttél elbúcsúzni, ne siess annyira. Mindig másképpen volt, mint ahogyan Jakub várta. Nem úgy viselkedett, mint egy nő, aki titkon szerelmes belé, de úgy sem, mint a nevelt lánya, aki gyermeki, minden testiségtől mentes szeretetet érez iránta. Fogta a kezét, gyengéden és sokatmondóan, a szemébe nézett, és megismételte: Ne siess! Rosszul esne, ha csak azért jöttél volna, hogy istenveledet mondj! Jakub meghökkent. - Majd meglátjuk. Skréta doktor is arra próbál rábeszélni, hogy maradjak néhány napig. - Mindenképpen maradnod kell. Oly kevés időnk van egymásra. Már vissza is kell mennem a kezelésre... Elgondolkodott, majd kijelentette, hogy ez egyszer kihagyja a kezelést, és Jakubbal marad. - Nem, nem, menned kell. Nem hanyagolhatod el a kezelést. Elkísérlek. - Igen? - kérdezte Olga boldogan. Kinyitotta a szekrényajtót, és kotorászni kezdett benne. A világoskék tabletta az asztalon hevert, a kibontott papírban, és Olga, az egyetlen ember, akinek a tabletta létezését Jakub bevallotta, háttal állt, félig bebújva a nyitott szekrénybe. Jakubnak az jutott eszébe, hogy ez a tabletta élete drámája, magányosságának drámája, e csaknem elfelejtett és valószínűleg érdektelen élet drámája. Legfőbb ideje, mondta magának, hogy pontot tegyen eme érdektelen élettörténet végére, és minél hamarabb maga mögött hagyja. Újra becsomagolta a tablettát a papírba, és bedugta zakója zsebébe. Olga egy táskát húzott elő a szekrényből, belehajított egy összehajtogatott törülközőt, becsukta a szekrényajtót, és odaszólt Jakubnak. Mehetünk. 7. Růžena egy padon ült a parkban, és már isten tudja, mióta nem volt képes elmozdulni onnan, talán azért, mert gondolatai is egy helyben keringtek. Tegnap este még elhitte, amit a trombitás mondott neki. Nemcsak azért, mert jólesett elhinnie, hanem mert egyszerűbb is volt: így nyugodt lelkiismerettel adhatta fel a küzdelmet, melynek folytatására már nem volt ereje. Most azonban, hogy kolléganői kinevették, megint nem bízott benne, és gyűlölettel gondolt rá, mert a lelke mélyén attól félt, hogy nem elég ravasz, és nem is elég kitartó ahhoz, hogy megszerezze magának. Érdeklődés nélkül feltépte a csomagot, amit Franta nyomott a kezébe. Valami világoskék holmi volt benne, és Růžena rájött, hogy egy hálóinget

kapott ajándékba, melyben Franta naponta látni szeretné; naponta és soksok napig, az élete minden napján. Nézte a világoskék anyagot, és úgy érezte, hogy az a kék folt terjed, szétfolyik, kék tóvá olvad, a szolgai szerelem ragacsos tavává, a jóság és az odaadás mocsarává, mely végül elnyeli őt. Melyiket gyűlöli jobban? Azt a férfit, akinek nem kell, vagy azt, amelyik megőrül érte? így ült ott, a kettős gyűlölettől a padhoz szegezve, és nem látta, mi történik körülötte. A járda mellett megállt egy mikrobusz, mögötte egy zöld kamion, melyből dühödt kutyaugatás és nvüszítés hallatszott. A furgon ajtaja kinyílt, és egy idős ember szállt ki belőle, karján piros karszalag díszelgett. Růžena tompán rámeredt, anélkül, hogy eljutott volna a tudatáig, mit lát. A férfi valami parancsot kiáltott be a buszba, és még egy vörös karszalagos férfi szállt ki belőle, kezében egy háromméteres karóval, melynek a végére dróthurkot eszkábáltak. Nyomában újabb férfiak ugráltak ki a kocsiból, és felsorakoztak a járda szélén. Mind öregek voltak, piros kar szalagosak, és mindnek hosszú karó volt a kezében, a végén dróthurokkal. A férfi, aki elsőként ugrott ki, és akinek nem volt karója, néhányszor „vigyázz"-t és „pihenj"-t vezényelt, s a sok öreg, mint valami furcsa dzsidáscsapat, engedelmesen végrehajtotta a parancsait. Ezután újabb parancsszó harsant, és az öregek osztaga megiramodott a park felé. Ott szétszéledtek: egyesek az utakon ügettek, mások át a füvön. A parkban fürdővendégek sétálgattak, gyerekek futkároztak, s most mind megtorpantak, és csodálkozva nézték az előreszegezett karókkal rohamozó öregurakat. Růžena is felocsúdott dermedtségéből, és figyelni kezdte, mi történik körülötte. Az egyik öregúrban felismerte az apját. Viszolyogva nézett rá, de különösebb csodálkozás nélkül. A pázsit közepén, a nyírfa tövében egy apró korcs kutya szaladgált. Az egyik öregúr feléje rohant. A kutyus megállt, és csodálkozva rábámult. Az öreg, amilyen messzire csak tudta, kinyújtotta a karót, és a dróthurkot igyekezett áthúzni a kutya fején. De a karó hosszú volt, az öreg keze gyenge, s így az öregúr képtelen volt elejteni a zsákmányt. A dróthurok bizonytalanul himbálózott a kutyus feje körül, az állat meg érdeklődéssel nézte. Ám ekkor hirtelen odaszaladt egy másik öreg, akiben még több volt az erő, s a kutyus hirtelen drótnyakörvet kapott. Az öregember megrántotta a rudat, a drót rászorult az állat szőrös nyakára. A kutya felvonított. A két nyugdíjas elnevette magát, és húzni kezdték a kutyust a füvön a kocsi felé. Kinyitották a kamion ajtaját, ahonnan kutyaugatás hatalmas hulláma csapott ki, és bedobták a kis korcsot, majd bevágták az ajtót. Růžena mindezt látta, de csak mint saját történetének részét élte meg: két világ között hányódó szerencsétlen nő volt. Klíma világa kivetette magából, Frantisek világa, melyből menekülni akart (mert a banalitások, az unalom, a sikertelenség, a megadás világa volt), ennek a könyörtelen sintérosztagnak a képében jött el érte, mintha csak őt is dróthurokra fűzve akarná magával vonszolni. A park homokos útján egy tizenkét év körüli fiú állt, és kétségbeesetten hívta a kutyáját, amely elcsatangolt a bokrok közé. A kutya helyett azonban Růžena apja rontott oda hozzá. A fiú elhallgatott. Nem merte többé hívni a kutyáját, mert tudta, hogy a karós öreg azonnal elvonszolná. Futni kezdett hát az úton, hogy lerázza az öreget, de Růžena apja is nekiiramodott. Ott futottak egymás mellett: az öreg a dróthurkos karóval, és a fiú, aki közben elsírta magát. Aztán a fiú megfordult, és futott vissza. Růžena apja is hátraarcot csinált. Megint egymás mellett rohantak. Aztán a bokrok közül előügetett egy tacskó. Růžena apja kinyújtotta felé a karót, de a kutya kitért a hurok elől, és odaszaladt a fiúhoz, aki felkapta, és magához szorította. Růžena apjának segítségére sietett az osztag néhány tagja, és a kutyát kitépték a fiú kezéből. A fiú sírt, kiabált és csapkodott, úgyhogy hátra kellett csavarniuk a karját, és be kellett tapasztaniuk a száját, mert kiabálása túl nagy feltűnést keltett a járókelők körében, akik megálltak bámészkodni, de féltek közbeavatkozni.

Růžena torkig volt az apjával meg a cimboráival. De hová menjen? A szobájában ugyan egy krimi várta, amelynek még csak a felénél tartott, de most csepp kedve sem volt olvasni, a moziban olyan filmet játszottak, amit már látott, a legizgalmasabb szórakozás pedig, amit a Richmond-ház kínált, egy állandóan bekapcsolt tévé volt a hallban. Růžena a tévé mellett döntött. Felállt a padról, és az öregek minden oldalról visszhangzó ordítozása közepette újult erővel tudatosította magában, mi rejtőzik bensejében. Úgy tetszett neki, méhének gyümölcse szent, és megváltoztatja, felemeli őt, elválasztja azoktól az őrültektől, akik kutyákat hajkurásznak a parkban. Homályosan átvillant a tudatán, hogy nem adhatja meg magát, nem kapitulálhat, mert hasában hordja egyetlen reményét; egyetlen belépőjét a jövőbe. A park szélére érve meglátta Jakubot. A Richmond előtt állt a járdán, és nézte, mi folyik a parkban. Růžena csak egyszer látta, ma az ebédnél, de jól emlékezett rá. Az a beteg, aki egy időre a szomszédja lett, és állandóan a falat döngette, ha ő egy picit hangosabban rádiózott, rém ellenszenves volt neki, s így éber ellenszenvvel figyelt mindent, ami kapcsolatban állt vele. Ennek a férfinak az arca nem tetszett neki. Ironikusnak találta, és Růžena gyűlölte az iróniát. Mindig úgy érezte, hogy az irónia (bármiféle irónia) felfegyverzett őrként strázsál jövője kapujában, fürkészve végigméri, és elutasítóan rázza a fejét. Růžena kifeszítette a mellét, telt, kihívó kebleinek és hasának teljes pompájában akart elvonulni Jakub mellett. És a férfi egyszerre csak (a szeme sarkából leste) csöndes, lágy hangon megszólalt: Gyere ide... na, gyere... Růžena az első pillanatban nem értette, hogyan hívhatja őt. Megzavarta a hangjából kicsendülő gyöngédség, és nem tudta, mit feleljen. De aztán körülnézett, és észrevette a kövér bokszert - pofája, akár egy csúf emberi arc -, amely közvetlenül mögötte lépkedett. Jakub hangja odacsalogatta a kutyát. Megfogta a nyakörvet. Gyere velem, mert még baj érhet. A kutya bízón Jakubra emelte a tekintetét, pofájából, mint vidám kis lobogó, lifegett a nyelve. A nevetséges, megsemmisítő és nyilvánvaló megaláztatás pillanata volt ez. A férfi ügyet sem vetett Růžena kihívó szépségére, sem gőgös viselkedésére. Azt hitte, hogy hozzá beszél, holott a kutyát szólongatta. Elment a férfi mellett, és megállt a Richmond-ház lépcsőjén. Az úttesten két karós öreg rohant Jakub felé. A lány kárörvendően figyelte a fejleményeket, és képtelen volt nem az öregeknek szurkolni. Jakub a lépcsőhöz vezette a kutyát. Az egyik öreg rákiáltott: - Azonnal engedje el azt a kutyát! A másik pedig hozzátette: - A törvény nevében! Jakub ügyet sem vetett az öregekre, és lépkedett tovább, ám az egyik karó hátulról átnyúlt a teste mellett, és a hurok bizonytalanul himbálózott a bokszer feje fölött. Jakub elkapta a karó végét, és félrelökte. Felbukkant egy harmadik öregember is. Feléjük rohant, és azt kiáltozta: Ne akadályozza a hatóságot a munkájában! Vagy hívom a rendőrséget! Egy másik öreg pedig panaszosan azt rikácsolta: A kutya összevissza szaladgált a parkban! A tilalom ellenére a játszótéren rohangált! Belevizelt a homokozóba! Magának kedvesebbek a kutyák, mint a gyerekek? Růžena a lépcső tetejéről figyelte a jelenetet, és a büszkeség, amit az előbb a hasában érzett, elárasztotta az egész testét, erővel és daccal töltötte el. Jakub a kutyát vezetve felfelé lépkedett a lépcsőn, ő pedig megszólalt. Ide nem jöhet be! Jakub békés hangon válaszolt, de ő már nem hátrálhatott meg. Szétvetett lábbal elállta a Richmond-ház széles bejáratát, és megismételte: - Ez az épület betegeknek van fenntartva, nem pedig kutyáknak! Ide nem szabad kutyát behozni!

- Maga hol hagyta a hurkot meg a karót, kisasszony?! -mondta Jakub, és befelé nyomakodott a kutyával az ajtón. Růžena Jakub hangjából a gyűlölt iróniát hallotta ki, amely állandóan visszarugdalta őt oda, ahonnan való, és ahol nem akar maradni. Elvakította a düh. Megragadta a kutya nyakörvet. Most mindketten rángatták, Jakub befelé húzta, ő pedig visszafelé. Jakub megragadta Růžena csuklóját, és letépte a nyak-örvről. A lány hátratántorodott. Maga is legszívesebben kutyát tolna babakocsiban gyerek helyett kiabálta utána. Jakub hátranézett. Tekintetük találkozott: hirtelen támadt, leplezetlen gyűlölettel meredtek egymásra. 8. A bokszer kíváncsian szaglászott körbe a szobában, mintha egyáltalán nem sejtené, hogy micsoda veszedelemben forgott az imént. Jakub ledőlt a heverőre, és azon kezdett gondolkodni, mit tegyen a kutyával. Tetszett neki, barátságos volt és virgonc. Igaz, az a gondtalanság, ahogy néhány pillanat alatt birtokba vette az idegen szobát, és ahogy megbarátkozott az idegen emberrel, gyanús volt, és már-már a butaság határát súrolta. Miután végigszaglászta a szoba valamennyi sarkát, felugrott Ja-kubhoz a díványra, és lefeküdt mellé. Jakubot ez meglepte, de a barátságnak ezt a megnyilatkozását is tiltakozás nélkül fogadta. Kezét a kutya hátára tette, es élvezte az állati test melegét. Mindig is szerette a kutyákat. Ragaszkodóak, barátságosak, odaadóak, és ugyanakkor teljesen érthetetlenek. Az ember sohasem fogja megtudni, mi van a számára idegen és érthetetlen természet e bizalomteli és vidám küldötteinek a szívében és fejében. Megvakargatta a kutya hátát, és arra a jelenetre gondolt, melynek az előbb szemtanúja volt. A hosszú karóval felfegyverkezett öregek összeolvadtak tudatában a foglárokkal, kihallgatókkal és feljelentőkkel, akik éberen fülelnek, nem ejt-e el véletlenül a szomszéd a közértben valamilyen politikai természetű megjegyzést. Mi készteti ezeket az embereket visszataszító tevékenységükre? A düh? Bizonyára, de a rend utáni vágy is. Mert a rend utáni vágy az emberi világot anorganikus birodalommá akarja változtatni, ahol minden tökéletesen és menetrendszerűen működik, alárendelve a személytelen rendnek. A rend utáni vágy lényegében a halál utáni vágy, mert az élet a rend állandó megszegése. Vagy másként fogalmazva: a rend utáni vágy képmutató ürügy, melynek leple alatt a heves embergyűlölet kitombolhatja magát. Majd felidézte a szőke lány képét, aki nem akarta a kutyával beengedni a Richmondba, és heves gyűlölet lobbant fel benne. A karós öregek nem háborították fel, jól ismerte a fajtájukat, tudta, hogy léteznek, hogy létezniük kell, és hogy őt örökkön-örökké üldözni fogják. De az a lány az ő örök vereségét jelképezi. Szép volt, és nem üldözőként, hanem nézőként jelent meg a színen, akit elragadott a látvány, és az üldözőkkel azonosult. Jakubot mindig is iszonyattal töltötte el: milyen készségesen sietnek a nézők a hóhér segítségére, milyen buzgón segítenek lefogni az áldozatot. Mert a hóhérból az idők folyamán ismerős, megszokott figura lett, míg az üldözöttben van valami kellemetlenül arisztokratikus. A tömeg lelke, mely valamikor tán az üldözött nyomorultakkal érzett együtt, ma az üldözők nyomorúságával azonosul. Mert századunkban az embervadászat a privilegizáltak üldözése: azoké, akik könyvet olvasnak, vagy kutyát tartanak. Keze alatt érezte a kutya meleg testét, és azt mondogatta magának, hogy a szőke lány a sors hírnöke, aki azért jött, hogy átadja neki a titkos üzenetet: őt ebben az országban sohasem fogják szeretni, és a lány, a nép küldötte, mindig örömmel adja őt azoknak a férfiaknak a kezére, akik dróthurokban végződő karót lóbálnak a feje fölött. Átölelte a kutyát, és magához vonta. Úgy érezte, hogy nem hagyhatja sorsára, hogy magával kell

vinnie ebből az országból, mint az üldöztetés emlékét, mint egyikét azoknak, akik megmenekültek. De aztán rádöbbent, hogy úgy bújtatja itt ezt a vidám négylábút, mintha a rendőrség elől menekülő üldözött lenne, és nevethetnékje támadt. Kopogtak az ajtón, majd belépett Skréta. - Legfőbb ideje volt, hogy itthon légy. Egész délután kerestelek. Hol kujtorogtál? - Olgánál voltam, aztán meg... - el akarta mesélni kutyakalandját, de Skréta félbeszakította. - Gondolhattam volna. így pazarolni a drága időt, amikor annyi mindent kell megbeszélnünk. Már szóltam Bertleffnek, hogy itt vagy, és elintéztem, hogy meghívjon bennünket a lakosztályába. Ebben a pillanatban a kutya leugrott a díványról, odament az orvoshoz, felállt a két hátsó lábára, és mellső lábait a férfi mellére tette. Skréta megvakargatta a füle tövét, és minden csodálkozás nélkül megszólította: - Jól van, Bobes, jó kutya vagy... - Bobes? - Igen, ez Bobes - felelte Skréta, és elmagyarázta, hogy a kutya az erdei vendéglő vezetőjéé; az állatot mindenki ismeri a városban, mert szeret csavarogni. A kutya megértette, hogy róla beszélnek, és igen örült neki. Csóválta a farkát, és igyekezett megnyalni Skréta arcát. Skréta doktor folytatta: - Te nagyszerű pszichológus vagy. Megkértek, hogv jó alaposan nézd meg magadnak. Nem tudom, hogyan cserkésszem be. Nagy terveim vannak vele. - Azok a szentképek? - A szentkép hülyeség! Fontosabb dologról van szó. Azt szeretném, ha adoptálna. - Adoptálna? - Örökbe fogadna. Ez számomra létfontosságú. Ha a fia lehetek, automatikusan megkapom az amerikai állampolgárságot. - Ki akarsz vándorolni? - Azt nem. Éppen egy hosszú távú kísérlet kellős közepén tartok, és nem szeretném megszakítani. Ez a másik dolog, amiről beszélni akarok ma veled: szükségem lesz a kísérleteimhez a segítségedre. Az amerikai útlevél pedig azért kell, hogy szabadon utazhassak az egész világon. Mert innen egy közönséges állampolgár sehová sem juthat el. Én pedig iszonyúan vágyom rá, hogy eljussak Izlandra. - Miért éppen Izlandra? - A világ legjobb lazachalászó helye - mondta Skréta, és folytatta: - A bökkenő csak az, hogy Bertleff mindössze hét évvel idősebb nálam. Meg kell neki magyaráznom, hogy az adoptatív apaság csak jogi állapot, aminek semmi köze a természetes apasághoz, és elméletileg akkor is örökbe fogadhatna, ha fiatalabb lenne nálam. Ő talán még meg is értené, de borzalmasan fiatal felesége van. A volt páciensem. De holnapután úgyis idejön. Mimit felküldtem a fővárosba, hogy várja a repülőtéren. - Mimi tud a tervedről? - Hát persze. Meghagytam neki, hogy mindenáron vágódjon be a jövendő anyósánál! - És az amerikai mit szól mindehhez? - Nem tudok rajta kiigazodni. Úgy látszik, még csak nem is sejti, mit akarok tőle. Ezért van rád szükségem. Te biztos belelátsz majd, és tanácsot adsz, hogyan cserkészszem be! Skréta rápillantott az órájára, és kijelentette, hogy Bertleff már várja őket. - De mi legyen Bobessel? - kérdezte Jakub. - Hogy került hozzád? Jakub elmondta a barátjának, hogyan mentette meg a kutya életét, de Skréta elmerült saját gondolataiban, és csak fél füllel hallgatta. Mikor Jakub befejezte, megszólalt:

A vendéglős felesége az én páciensem. Két évvel ezelőtt gyönyörű gyereket szült. Nagyon szeretik Bobest, holnap el kellene vinned nekik. Addig beadunk neki egy kis altatót, hogy nyugtunk legyen tőle. Kihúzott a zsebéből egy orvosságos fiolát, és kirázott belőle egy tablettát a tenyerébe. Odavonta magához a kutyát, kinyitotta a pofáját, és a tablettát bedobta a torkába. Hamarosan édesdeden fog aludni - mondta, és kivezette Jakubot a szobából. 9. Bertleff üdvözölte a két vendéget, Jakub pedig szétnézett a szobában, majd odalépett a képhez, mely a szakállas szentet ábrázolta: - Hallottam, hogy fest - mondta Bertleffnek. - Igen - felelte Bertleff-, ez Szent Lázár, a védőszentem. - Hogyhogy kék glóriát festett neki? - csodálkozott Jakub. - Örülök, hogy ezt kérdezi. Az emberek általában csak nézik a képet, de egyáltalán nem tudják, mit látnak. Egyszerűen azért festettem neki kék glóriát, mert a glória a valóságban is kék színű. Jakub megint elcsodálkozott, mire Bertleff folytatta: - Azokat az embereket, akik különösen erős szeretettel fordulnak Isten felé, Isten azzal jutalmazza, hogy egész lényükből sugárzó, szent örömmel tölti el őket. E mennyei boldogság fénye szelíd és nyugodt, és a mennybolt színét árasztja. - Ha jól értem - szakította félbe Jakub -, maga úgy gondolja, hogy a glória több, mint képzőművészeti jelkép? - Természetesen több - mondta Bertleff. - Ám nehogy azt képzelje, hogy a szentek fejéből folyamatosan sugárzik ez a fény, és eleven lámpásként járnak-kelnek a világban. Természetesen nem így van. Csak a rendkívül nagy belső boldogság bizonyos pillanataiban árad belőlük a kékes fény. A Jézus halála utáni első évszázadokban, amikor még sok szent volt és sok olyan ember, aki közelről ismerte őket, senkinek sem voltak kétségei afelől, milyen színű is a glória, és minden képen meg freskón kéknek ábrázolták. Csak az ötödik századtól kezdték más színűnek is festeni, narancssárgának meg sárgának. A gótikában már kizárólag arany színű glóriát festettek. Dekoratívabb volt és jobban kifejezte az egyház világi hatalmát és dicsőségét. De semmivel sem hasonlított jobban a valódi glóriához, mint az akkori egyház az őskereszténységhez. Ezt nem tudtam - mondta Jakub. Bertleff a bárszekrényhez lépett és megkérdezte a vendégeit, mit innának. A konyak mellett döntöttek. Bertleff kitöltötte, majd Skréta doktorhoz fordult: - Remélem, nem feledkezik meg arról a szerencsétlen apáról, nekem nagyon fontos az ügy. Skréta biztosította Bertleffet, hogy minden jól végződik majd, Jakub pedig megkérdezte, miről van szó. Mikor elmagyarázták neki (a két férfi becsületére legyen mondva: olyan diszkrétek voltak, hogy egyetlen nevet sem említettek), Jakub kijelentette: mélységesen együtt érez az ismeretlen megtermékenyítővel. - Ki nem élt még meg ilyen mártíriumot közülünk! Ez az élet nagy megpróbáltatásainak az egyike. Azok, akik engednek, és akaratuk ellenére apává válnak, egy életre szóló vereséget szenvednek. Aztán gonoszak lesznek, mint minden vesztes, és ugyanilyen sorsot kívánnak mindenki másnak. - No de, kedves barátom! - kiáltott fel Bertleff. -Hogy beszélhet így egy boldog apa előtt! Ha itt marad még két-három napig, meglátja az én gyönyörű fiamat, és visszavonja mindazt, amit most mondott. - Nem vonom vissza - felelte Jakub -, mert maga nem akarata ellenére lett apává.

- Nem bizony, istenemre nem. Saját akaratomból lettem azzá, meg Skréta doktor akaratából. Skréta doktor elégedetten bólintott, és kijelentette, hogy neki is más véleménye van az apaságról, mint Jakubnak, amit mellesleg egyértelműen bizonyít drága Mimijének áldott állapota is. Az egyetlen, ami némi szkepszissel tölt el a megter mékenyítés vonatkozásában - tette hozzá -, az a szülők esztelen megválasztása. Szinte hihetetlen, milyen rút egyedek is képesek úgy érezni, hogy ha törik-szakad, nekik szaporodniuk kell. Feltehetőleg abban a tévhitben élnek, hogy a rútság terhe könnyebb lesz, ha megosztoznak rajta utódaikkal. Bertleff Skréta doktor álláspontját esztétikai rasszizmusnak nevezte. Ne feledje: Szókratész például rút volt, mint az ördög, és számos híres szerető sem jeleskedett testi tökéletességgel. Az esztétikai rasszizmus majdnem mindig a tapasztalatlanság megnyilatkozása. Azok, akik nem hatoltak elég mélyen a szerelmi gyönyörök világába, a nőket csak a külsejük alapján ítélik meg. De azok, akik igazán ismerik őket, tudják, hogy a szem csak egy töredékét képes közvetíteni mindannak, amit a nő számunkra nyújthat. Amikor Isten arra biztatta az emberiséget, hogy szeressen és szaporodjék, ez a rútakra éppúgy vonatkozott, doktor úr, mint a szépekre. Mellesleg, meg vagyok győződve róla, hogy az esztétikai kritérium a sátántól való, nem az Istentől. Az édenben senki sem ismerte a szépet és a rútat. Aztán beleszólt a vitába Jakub is, és azt mondta, nála az esztétikai szempontok semmiféle szerepet nem játszanak abban, hogy idegenkedik az apaságtól. Tíz okot is tudnék mondani, miért nem akartam apa lenni. - Mondja csak, kíváncsi vagyok - mondta Bertleff. - Először is nem szeretem az anyaságot - mondta Jakub, és elgondolkodott. - A modern kor már leleplezte az összes mítoszt. A gyermekkor már régen nem az ártatlanság kora. Freud felfedezte a csecsemő szexualitását, és elmondott mindent Oidipuszról. Csak Iokaszté burkolózik még mindig titokzatosságba, és senki sem meri letépni a fátylát. Az anyaság az utolsó és legnagyobb tabu, és a legnagyobb átok rejtőzik benne. Nincs zsarnokibb kötelék, mint az anya és gyermeke közötti. Ez a kötelék örökre megnyomorítja a gyermeket, az anyának pedig fia serdülése a legkegyetlenebb szerelmi kínt okozza, amilyen egyáltalán létezik. Ismétlem, az anyaság átok, és én nem akarom szaporítani. - Tovább - mondta Bertleff. - S még egyéb okokból sem akarom szaporítani az anyákat - mondta Jakub kissé bizonytalanul. - Szeretem a női testet, és irtózom a gondolattól, hogy a becézett kebelből tejeszacskó lesz. - Tovább. - Mint azt bizonyára a doktor is tanúsíthatja, azokkal a nőkkel, akik abortusz után feküsznek a kórházban, az orvosok és a nővérek sokkal gorombábban bánnak, mint a szülő nőkkel. Az ápolónők érzékeltetik velük megvetésüket, holott az életben legalább egyszer alighanem maguk is rászorulnak hasonló beavatkozásra. Ám ez az ellenszenv mégis erősebb bármiféle megfontolásnál, mert a szülés kultusza a természet diktátuma. Ezért is hiábavaló bármiféle logikát keresni a népesedési propagandában. Vagy azt hiszik tán, hogy amikor az egyház a születésszabályozás ellen prédikál, Jézus hangja szól? Vagy amikor a kommunista állam a népességnövekedést propagálja, Marx szavait visszhangozza? Az emberiség vesztét maga a fajfenntartás vágya fogja okozni ezen a kis földön. De a népesedési propaganda csak teszi a dolgát, és a publikum meghatottan könnyezik, ha egy szoptató anya vagy egy vigyorgó csecsemő képét látja. Undorodom mindettől. Ha elképzelem magam, amint más lelkes atyák millióival együtt én is bárgyú mosollyal hajlok egy babakocsi fölé, a hideg futkos a hátamon. - Tovább. - És arra is gondolnom kell, hogy milyen világba vetném bele a gyereket. Hamarosan megkaparintaná tőlem az iskola, és olyan hazugságokkal és

képtelenségekkel tömné tele a fejét, melyek ellen egész életemben hiába harcoltam. Végignézzem, hogyan válik az utódom konformista idiótává? Vagy plántáljam belé a saját eszméimet, és tehetetlenül szemléljem, milyen boldogtalan, mert ugyanolyan konfliktushelyzetekbe kerül, mint én? - Tovább. - És persze, magamra is gondolnom kell. Ebben az országban a szülőket büntetik a gyerekek engedetlenségé-ért, és a gyerekeken torolják meg a szülők vétkeit. Hány fiatalt dobtak ki az iskolából, mert a szüleik kegyvesztettek lettek! És hány szülő vállalta az életfogytiglani gyávaságot, csak hogy ne ártson a gyerekeinek! Ha valaki itt legalább bizonyos fokig szabad akar lenni, akkor nem lehet gyereke - mondta Jakub, és elhallgatott. - Eddig még csak öt érvet sorakoztatott fel. Hol marad a többi öt, hogy kilegyen a tízparancsolat? - kérdezte Bertleff. - Az utolsó ok olyan súlyos, hogy öttel felér. Ha gyerekem van, ez azt jelenti, hogy az emberre szavazok. Ha gyerekem van, ezzel mintha azt mondanám a világnak: megszülettem, kipróbáltam az életet, és olyan jónak találtam, hogy úgy döntöttem: érdemes megismételni. - És maga nem találta jónak az életet? - kérdezte Bertleff. Jakub megpróbált minél pontosabban fogalmazni: - Azt tudom csak - mondta óvatosan -, hogy tiszta szívemből, teljes meggyőződéssel sohasem mondanám: Az ember nagyszerű teremtmény, és szeretném, ha minél több lenne belőle. - Ez azért van, mert az életet csak az egyik, a legrosz-szabb oldaláról ismered - mondta Skréta doktor. -Sohasem tudtál élni. Mindig azt hitted, az a kötelességed, hogy benne légy a sűrűjében, hogy úgy mondjam, az események középpontjában. De miféle eseményekbe vetetted bele magad? A politikába. És a politika az életben a legkevésbé lényeges és a legkevésbé értékes. A politika mocskos hab a folyó felszínén, míg a folyó tulajdonképpeni élete sokkal mélyebben zajlik. A női termékenység kutatása már évezredek óta folyik. Megbízható és megfogható történelem ez, amelynek a szempontjából teljesen mindegy, melyik párt van hatalmon. Én, aki felhúzom a gumikesztyűt, és a női szerveket vizsgálom, sokkal inkább az élet középpontjában vagyok, mint te, aki hajszál híján az életedet adtad az emberiség boldogságáért. Jakub egyáltalán nem védekezett, ellenkezőleg, rábólintott barátja érveire, s így Skréta doktor nekibátorodva folytatta: - Arkhimédész a köreivel, Michelangelo a köveivel, Pasteur a kémcsöveivel, csak ők változtattak a világon, alakították a történelmet, míg a politikusok... - elhallgatott és legyintett. - Míg a politikusok? Majd én megmondom neked, mit csináltak a politikusok - vágott közbe Jakub. - Amennyiben a tudomány és a művészet a valóságban a történelem igazi arénája, akkor a politika - éppen ellenkezőleg - egy zárt laboratórium, ahol eddig sohasem látott kísérleteket folytatnak az emberrel. Itt a kísérleti alanyok hol eltűnnek a süllyesztőben, hol ismét felkerülnek a színpadra, hol tapssal szédítik, hol bitóval fenyegetik őket, feljelentik, vagy arra kényszerítik, hogy ő jelentsen fel másokat. Én ott voltam ebben a laboratóriumban, hol mint kísérletező, hol mint az élveboncolás áldozata. Tudom, hogy semmiféle új értéket nem teremtettem (mint ahogy nem teremtettek a többiek sem, akik velem ott dolgoztak), de másoknál többet tudok arról, hogy mi az ember. - Megértem önt - mondta Bertleff-, én is ismerem ezt a laboratóriumot, bár én sohasem voltam benne laboráns; én mindig csak kísérleti tengerimalac voltam. A háború Németországban ért. A nő, akit akkor szerettem, feljelentett a Gestapónál. Felkeresték, és mutattak neki egy fényképet, melyen egy másik nőt tartottam karjaimban. Ez megsebezte, és tudják, a megbántott szerelem gyakran gyűlölet formájában jelenik meg. Azzal a furcsa érzéssel mentem a börtönbe, hogy a szerelem juttatott oda. Hát nem csodálatos - az ember a Gestapo karmaiban találja magát, és tudva tudja, ezt a sorsot annak a kiváltságának köszönheti, hogy egy asszony túlságosan szerette?

- Ha van valami, ami tényleg undorít az emberben, akkor az az a képesség, ahogyan kegyetlenkedését, kisszerűségét és korlátoltságát a líraiság és érzelmesség leple alá rejti - válaszolta Jakub. - A halálba küldi magát, és közben forró könnyeket ont, hogy sértett szerelmében ilyen tettre kényszerült. Maga meg egy korlátolt nő miatt csaknem akasztófára kerül, miközben úgy érzi, szereplője egy tragédiának, melyet Shakespeare magának írt. - A háború után megkeresett és könnyek között kért bocsánatot - folytatta Bertleff, mintha nem is hallotta volna Jakub közbeszólását. - Azt mondtam neki: Ne félj semmitől, a jó öreg Bertleff nem bosszúálló. - Tudja - mondta Jakub -, gyakran gondolok Heródes királyra. Ismeri a történetet. Állítólag megtudta, hogy megszületett a zsidók új királya, így hát, féltve a trónját, legyilkoltatta az összes csecsemőt. Én egészen másmilyennek képzelem Heródest, még ha tudom is, hogy ez csak a képzelet játéka. Énszerintem Heródes művelt, bölcs és nemes lelkű király volt, aki sokáig dolgozott a politika laboratóriumában, és megtanulta, mi az élet és mi az ember. Ez a férfiú megértette, hogy az embert nem kellett volna megteremteni. Mellesleg, ez a gondolat nem is volt annyira alaptalan és bűnös. Ha nem tévedek, magának az Istennek is támadtak kétségei: helyes volt-e megteremteni az embert, nem kellene-e törölnie művét. - Csakugyan - ismerte el Bertleff -, Mózes ír erről a Teremtés könyvének hatodik fejezetében: „Eltörlöm az embert, akit teremtettem, a föld színéről; az embert, a barmot, a csúszó-mászó állatokat, és az égi madarakat; mert bánom, hogy teremtettem őket." - És talán csak az Úr pillanatnyi gyöngeségének volt köszönhető, hogy végül hagyta, hogy Noé bárkát építvén megmeneküljön és újrakezdje az emberiség történetét. Biztosak lehetünk-e abban, hogy az Isten gyöngeségét soha meg nem bánta? De akár megbánta, akár nem, már nem volt mit tenni. Isten nem teheti magát azáltal nevetségessé, hogy állandóan változtatja elhatározását. De mi van akkor, ha ő maga volt az, aki a saját gondolatát elültette Heródes fejében? Kizárhatjuk-e ezt? Bertleff megvonta a vállát, és nem válaszolt. Heródes király volt. Nemcsak önmagáért volt felelős. Nem mondhatta, amit én mondok: mások egyenek, amit akarnak, én szaporodni nem fogok. Heródes király volt, és tudta, hogy nemcsak önmaga nevében dönt; és az emberiség nevében úgy döntött, hogy az ember nem fog többé megismétlődni. így kezdődött a csecsemők legyilkolása. Nem pedig olyan alantas indítékból, mint a hagyomány tartja. Heródest a legnemesebb igyekezet vezette, hogy végre kiszabadítsa a világot az ember karmai közül. - A maga Heródes-értelmezése határozottan tetszik nekem - mondta Bertleff. - Olyannyira tetszik, hogy a csecsemők legyilkolását mától úgy fogom elképzelni, ahogyan maga leírta. De ne feledje, hogy éppen akkor, amikor Heródes úgy döntött, hogy az emberiség megszűnik létezni, Betlehemben egy kisfiú született, aki megmenekült a késétől. És az a fiú aztán felnőtt, és azt mondta az embereknek: egyetlen dologra van szükség ahhoz, hogy érdemes legyen élni: arra, hogy kölcsönösen szeressük egymást. Lehet, hogy Heródes műveltebb és tapasztaltabb volt. Jézus lényegében zöldfülű volt, és valószínűleg nem tudott túl sokat az életről. Lehet, hogy egész tanítása csak fiatalságával meg tapasztalatlanságával magyarázható. A naivitásával, ha úgy tetszik. És mégis igaza volt. - Igaza? Ki bizonyította ezt az igazát? - kérdezte harciasan Jakub. - Senki - felelte Bertleff. - Soha senki sem bizonyította be, és nem is fogja bebizonyítani. Jézus annyira szerette Atyját, hogy nem tudta elviselni, hogy a müve rossznak bizonyuljon. A szeretet vezette, nem az értelem. Ezért csakis a szívünk döntheti el, melyiküknek van igaza: Heródesnek vagy neki? Érdemes-e embernek lenni vagy sem? Nincs rá bizonyítékom, de Jézussal együtt hiszem, hogy igen. - Mosolyogva Skréta doktorra mulatott. -Ezért küldtem ide a feleségemet, hogy kezeltesse magát a doktor úrral, aki az én szememben Jézus egyik szent tanítványa, mert csodákat tud tenni, és életre kelti a nők szuny-nyadó méhét. Az ő egészségére ürítem most poharam!

10. Jakub mindig atyai komolysággal bánt Olgával, és viccből szívesen titulálta magát „öregúrnak". A lány azonban tudta, hogy sok nője van, akikkel egészen másképpen viselkedik, és irigyelte őket. De ma ötlött fel benne először, hogy Jakubban csakugyan van valami öreges. Viselkedéséből az az enyhe dohszag áradt, amelyről a fiatalok felismerik az idősebb generációt. Az is jellemző az öregurakra, hogy eldicsekszenek vele, mi mindent kellett kiállniuk életük során, és hogy e szenvedésteli múltat önnön lelkierejük múzeumává alakítják (csakhogy sajna, ezek a szomorú múzeumok oly kevés látogatót vonzanak!). Olga ráébredt, hogy Jakub múzeumának ő a legfőbb élő kiállítási tárgya, és hogy ennek a nemes és önzetlen kapcsolatnak az lenne a voltaképpeni célja, hogy a látogatókat a könnyekig megindítsa. És ma megismerte a múzeum legértékesebb élettelen kiállítási tárgyát is: a világoskék tablettát. Mikor ma Jakub a szeme láttára kicsomagolta, a lány meglepődve észlelte, hogy egyáltalán nincs megrendülve. Értette ugyan, hogy Jakub a nehéz időkben komolyan foglalkozott az öngyilkosság gondolatával, de nevetségesnek tartotta a pátoszt, amellyel ezt közölte vele. És azt is nevetségesnek találta, ahogy óvatosan bontogatta a selyempapírt, mintha valami értékes drágakövet rejtene! És nem értette, miért akarja a mérget távozása napján visszaadni Skréta doktornak, miközben váltig állítja, hogy minden felnőtt ember ura kell hogy legyen a saját halálának. Még ha el is hagyja az országot, külföldön talán nem betegedhet meg rákban, és nem lehet ugyanúgy szüksége a tablettára? Nem, Jakub számára a tabletta nem egyszerű méreg, hanem jelképes rekvizitum, amelyet most egy szakrális rítus keretében át kell adnia a főpapnak. Ezt pedig a lány nevetségesnek találta. A fürdőből jövet a Richmond-ház felé igyekezett. Minden kaján gondolata ellenére alig várta, hogy találkozzék Jakubbal. Nagy kedve támadt, hogy múzeumát megszentségtelenítse, és hogy ne úgy viselkedjék benne, mint egy kiállított tárgy, hanem mint egy nő. Ezért kissé csalódott volt, mikor az ajtaján egy üzenetet talált Jakub-tól, hogy a szomszéd lakosztályban várja. A társaságban igen gyorsan elszállt a bátorsága, mert Bertleffet egyáltalán nem ismerte, Skréta doktor pedig szokása szerint kedvesen, de nyilvánvaló közönnyel bánt vele. Bertleff azonban hamar feloldotta feszengő érzését. Mély meghajlással mutatkozott be, és szemére vetette Skréta doktornak, hogy egy ilyen érdekes nővel miért nem ismertette össze már korábban. Skréta azt felelte, hogy a lányt Jakub bízta a gondjaira, és szántszándékkal nem mutatta be Bertleffnek, tudván, hogy neki egyetlen nő sem tud ellenállni. Bertleff vidám elégtétellel fogadta ezt a kifogást. Majd felemelte a telefonkagylót, és az étteremben vacsorát rendelt. Kész talány - mondta Skréta doktor -, hogy itt, a világ végén, ahol egyetlen étteremben sem lehet tisztességes vacsorát kapni, hogyan sikerül a barátunknak ilyenjólétet varázsolnia maga köré. Bertleff belemarkolt egy nyitott szivardobozba, mely a lelefon mellett hevert, és tele volt ezüst féldollárosokkal. Nem szabad fösvénynek lenni... - nevetett. Jakub megjegyezte, hogy még nem látott embert, aki ilyen szenvedélyesen hisz Istenben, és ugyanakkor így tudja élvezni az élet örömeit. Ez valószínűleg azért van, mert még sohasem látott igazi keresztényt. Az evangélium szó, mint tudja, „örömteli küldetést" jelent. Örülni az életnek, ez Jézus legfontosabb üzenete. Olga úgy érezte, hogy itt az alkalom, hogy bekapcsolódjon a beszélgetésbe: Ha hagyatkozhatom arra, amit a tanáraink mondtak, akkor a keresztények a földi életben csak siralomvölgyet láttak, és alig várták,

hogy itt hagyhassák az igazi élet kedvéért, amely csak a halál után következik. - Kedves kisasszony - mondta Bertleff-, sose higgyen a tanároknak! - És a szentek - folytatta Olga - egyebet sem tettek, csak furtonfurt lemondtak az élet örömeiről. Ahelyett, hogy szeretkeztek volna, ostorozták magukat, ahelyett, hogy diskuráltak volna, mint mi, a pusztába vonultak, s ahelyett, hogy telefonon vacsorát rendeltek volna, gyökereket rágcsáltak. - Maga egyáltalán nem érti a szenteket, kisasszony. Olyan emberek voltak, akik mérhetetlenül ragaszkodtak az élet élvezeteihez, csakhogy más útonmódon szerezték meg azokat. Mit gondol, mi az ember számára a legnagyobb élvezet? Találgathatná, de sohasem találná ki, mert maga nem eléggé őszinte. Ez nem vád, mert az őszinteséghez önismeret kell, az önismerethez pedig megfelelő kor. És hogyan lehet őszinte egy lány, akiről úgy sugárzik az ifjúság, mint magáról? Nem lehet őszinte, mert azt sem tudja, mi rejlik magában. De ha tudná, akkor egyet kellene értenie velem, hogy a legnagyobb gyönyörűség, ha csodálják az embert. Nem gondolja? Olga azt felelte, hogy el tud képzelni nagyobb gyönyörűséget is. Nem hinném - mondta Bertleff. - Gondoljon csak arra a maguk távfutójára, akit itt minden gyerek ismer, aki egymás után három olimpiát nyert. Gondolja, hogy lemondott az életről? Pedig semmi kétség: igen gyakran kellett lemondania a beszélgetésről, szeretkezésről és lakmározásról, hogy helyettük körbe-körbe futkosson a stadionban. Edzései nagyon hasonlítottak arra, amit a mi nagy szentjeink tettek. Alexandriai Szent Makarius, amikor a sivatagban élt, rendszeresen megtöltötte a kosarát homokkal, a hátára vette, majd napokig vándorolt vele a végtelen sivatagban, míg össze nem rogyott a fáradtságtól. De nyilván a maguk futójának is meg Makariusnak is olyan kárpótlásban volt részük, ami bőven megérte a fáradságot. Tudja maga, milyen érzés egy hatalmas olimpiai stadion tapsát hallani? Nincs nagyobb gyönyörűség! Alexandriai Szent Makarius jól tudta, miért cipeli a hátán a homokkal teli kosarat. Sivatagi zarándokútjaival minden korábbi rekordot megdöntött ezen a téren, és híre hamarosan elterjedt az egész keresztény világban. Alexandriai Szent Makarius éppolyan volt, mint a maguk futója. Ő is először az ötezer méteren győzött, majd a tízezren, és aztán nem nyughatott, és megnyerte a maratoni futást is. A csodálat iránti vágy kielégíthetetlen. Amikor Szent Makarius megérkezett a tabenti kolostorba, és azt kérte, hogy fogadják be, senki nem ismerte. Amikor aztán eljött a negyvennapos böjt ideje, eljött az ő pillanata is. Míg mások ülve böjtöltek, ő végigállta az egész negyven napot! Olyan siker volt ez, hogy maga azt el sem tudja képzelni! Vagy gondoljon csak Oszlopos Simeonra! Felállított a pusztában egy oszlopot, tetején egy akkorka felülettel, hogy csak állni lehetett rajta, leülni már nem. Ő pedig ott állt egész hátralévő életében, és az egész keresztény világ lelkesen csodálta ezt a hihetetlen rekordot, mellyel az ember szinte túllépte saját határait. Oszlopos Simeon a harmadik század Gagarinja volt. El tudja egyáltalán képzelni, milyen boldogság töltötte el a párizsi Szent Annát, mikor egy gall kereskedő elmondta neki, hogy Oszlopos Simeon tud őróla, és oszlopa tetejéről áldását küldi? És mit gondol, miért igyekezett annyira Simeon, hogy rekordot állítson fel? Talán azért, mert az élet, az emberek -mindez nem volt fontos számára? Ne legyen naiv! Az egyházatyák pontosan tudták, hogy Oszlopos Szent Simeont majd szétveti a hiúság, és próbára tették. Feljebbvalói nevében felszólították, hogy másszon le az oszlopról, és hagyjon fel a rekorddöntögetéssel. Ez volt ám a csapás Simeon számára! De volt olyan okos, avagy ravasz, hogy engedelmeskedjék! Az egyházatyáknak nem volt kifogásuk a rekordja ellen, csak azt akarták biztosan tudni, hogy Simeon gyarlósága nem erősebb engedelmességénél. Mikor látták, mily szomorúan mászik lefelé az oszlopról, azonnal felszólították, hogy másszon vissza, s így Szent Simeon mindhalálig ott ácsoroghatott az oszlopán, kiérdemelve ezáltal a világ csodálatát és szeretetét. Olga figyelmesen hallgatta, és az utolsó szavakra nevetni kezdett. - Ez a csodálat iránti hatalmas vágy nem nevetséges, hanem megható mondta Bertleff. - Az, aki arra vágyik, hogy csodálják, az embereken csügg,

úgy érzi, hogy össze van velük kötve, nem élhet nélkülük. Oszlopos Szent Simeon egyedül van a térben egy négyzetméternyi felületen. És mégis minden emberrel együtt van! Képzeletében millió szempárt lát, mely mohó kíváncsisággal tapad rá, és ez boldoggá teszi. Ragyogó példája ez az élet és az emberek szeretetének. Nem is sejti, kisasszony, hogy mennyire elevenen él mindannyiunkban Oszlopos Simeon. És hogy a mai napig lényünk jobbik fele ő! Ekkor kopogtak az ajtón, és a szobába belépett a pincér, maga előtt tolva egy minden jóval megrakott tálalóasztalkát. Terítőt dobott át az asztalon, és teríteni kezdett a vacsorához. Bertleff belemarkolt a szivarosdobozba, és egy marék aprót dugott a pincér zsebébe. Aztán valamennyien nekiláttak a vacsorának, a pincér pedig a hátuk mögé állt, bort töltögetett a poharukba, és egyik fogást a másik után tálalta elébük. Bertleff minden egyes fogást ínyenc módjára dicsért, Skréta pedig megjegyezte, hogy már nem is emlékszik, mikor evett utoljára ilyen jót. - Talán akkor, mikor még az anyukám főzött rám, de akkor még egészen kicsi voltam. Ötéves korom óta árva vagyok. Az engem körülvevő világ idegen volt, és idegen volt a konyhája is. Az étel szeretete az emberek szeretetéből hajt ki. - Ez valóban így van - mondta Bertleff, miközben egy falat marhahúst szúrt a villájára. - Az árva gyereknek elmegy az étvágya is. Higgyék el nekem, szinte a mai napig fáj, hogy nincs se apám, se anyám. Higgyék el, hogy még ma, vén fejjel is odaadnék bármit, ha lenne apám. - Maga túlbecsüli a családi kapcsolatokat - mondta Bertleff. - Hiszen minden ember a rokona. Ne feledje, mit mondott Jézus, mikor anyjához és fivéreihez hívták! Tanítványaira mutatott, és azt mondta: íme, itt az én anyám és itt vannak a fivéreim! - De az anyaszentegyháznak - próbált vitatkozni a doktor - esze ágában sem volt, hogy felszámolja a családot, és valamiféle laza közösséggel helyettesítse. - Az egyház nem azonos Jézussal. És Szent Pál, engedjék meg, hogy ezt mondjam, az én szememben Jézus követője és meghamisítója is egyben. Már a hirtelen átváltozása is Saulból Pállá! Talán nem láttunk épp elég ilyen szenvedélyes fanatikust, aki egyik napról a másikra hitet cserélt? És azt senki se akarja velem elhitetni, hogy a fanatikusokat a szeretet vezérli! A fanatikusok moralisták, akik folyton a tízparancsolatot hajtogatják. De Jézus nem volt moralista. Gondoljanak csak arra, mit mondott, mikor szemére vetették, hogy nem tartotta meg a szombatot. A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért. Jézus szerette a nőket! És el tudják képzelni Szent Pált, mint szeretőt? Szent Pál elmarasztalna engem, mert szeretem a nőket. De Jézus nem. Semmi rosszat nem látok abban, hogy szeretem a nőket, sok-sok nőt, és abban sem, hogy szeretnek a nők, sok-sok nő! - Bertleff boldog önelégültséggel mosolygott. - Barátaim, nem volt könnyű életem, és néhányszor szembe kellett néznem a halállal. De egy dologban kegyes volt hozzám az Úr. Számtalan nőm volt, és mind szerettek engem. A lakomázok befejezték az étkezést, és a pincér éppen kezdte leszedni az asztalt, mikor újra kopogtak. Halk és bátortalan kopogás volt, mintha biztatásra várna. Tessék - mondta Bertleff. Kinyílt az ajtó, és egy gyerek lépett be. Öt év körüli kislány volt, puffos ujjú fehér ruhában, hátul nagy masnira kötött széles szalaggal, melynek csücskei leginkább szárnyakra hasonlítottak. Kezében egy szál virágot tartott, egy hatalmas dáliát. Mikor meglátta a szobában a sok embert, akik mind rászegezték tekintetüket, megállt, és nem mert beljebb lépni. De Bertleff felállt, és sugárzóan rámosolygott: Ne félj, angyalkám, gyere csak. S a gyerek, mintegy Bertleff mosolyába kapaszkodva, nevetve odaszaladt hozzá. Bertleff elvette tőle a virágot, és homlokon csókolta.

Az asztalnál ülők és a pincér is döbbenten nézték a jelenetet. A gyerek, a nagy fehér masnival a hátán, valóban egy angyalhoz hasonlított. És a gyerek fölé hajló, daliás Bertleff kisvárosi tereken álló barokk szobrokra emlékeztetett. Kedves barátaim, nagyon jól éreztem magam a társaságukban - fordult vendégeihez -, s remélem, maguk is velem. Szívesen magukkal töltenem az egész estét, de mint látják, nem tehetem. Ez a gyönyörű angyal hív valakihez, aki vár rám. Említettem maguknak, hogy az életben sok megpróbáltatáson mentem át, de egy dolog ban szerencsésnek mondhatom magam: mindig szerettek a nők. Bertleff a melléhez szorította a dáliát, másik kezével átölelte a kislány vállát, és meghajolt a társaság minden tagja előtt. Olga nevetségesen teátrálisnak találta, és örült, hogy elmegy, s ő végre kettesben maradhat Jakubbal. Bertleff megfordult, és a kislánnyal elindult az ajtó felé. De előbb a szivardoboz után nyúlt, és teletömte a zsebét ezüstpénzzel. A pincér a tálalóasztalra rakta az üres tányérokat és az üvegeket. Amikor kiment, Olga megkérdezte: - Egyáltalán ki ez a kislány? - Sohasem láttam - felelte Skréta. - Valóban olyan volt, mint egy kis angyal - mondta Jakub. - Egy angyal, aki szeretőket közvetít számára? - nevetett Olga. - Igen - mondta Jakub. - Kuplerájos kerítő angyal. Pontosan ilyennek képzelem el az ő személyes angyalkáját. - Hát azt nem tudom, hogy csakugyan angyal volt-e -mondta Skréta -, de az tényleg furcsa, hogy ezt a kislányt még sohasem láttam, holott szinte mindenkit ismerek itt. - Akkor az egyetlen magyarázat - nevetett Jakub -, hogy nem e világról való volt. - Akár angyal volt, akár a szobaasszony kislánya, egyvalamire mérget veszek - mondta Olga. - Bertleff nem nőhöz ment. Borzalmasan önelégült pasas, és mást sem csinál, csak henceg! - Nekem tetszik-mondta Jakub. - Az lehet - válaszolta Olga -, de akkor is az a véleményem, hogy a legönteltebb ember a világon. Fogadni mernék, hogy látogatásunk előtt egy órával adott a kislánynak egy marék féldollárost, és meghagyta neki, hogy a megbeszélt időpontban állítson be a virággal. A hívő embereknek nagy érzékük van a csodálatos jelenetek megrendezéséhez. - Nagyon örülnék, ha igaza lenne - mondta Skréta doktor. - Bertleff úr ugyanis súlyos beteg, és minden szerelmes éjszaka nagy rizikó a számára. - Na látják, hogy igazam volt. Csak a levegőbe beszélt, amikor összevissza célozgatott mindenféle nőkre! - Kedves kisasszony - mondta Skréta doktor -, én az orvosa és a barátja vagyok, de ebben mégsem lennék olyan biztos. Egyszerűen nem tudom! - És valóban olyan beteg? - kérdezte Jakub. - Különben miért élne itt, ebben a fürdőben, már több mint egy éve? Pedig a felesége, akiért szörnyen odavan, csak néha-néha repül ide hozzá. - Valahogy olyan szomorú lett itt minden nélküle -mondta Jakub. Valóban, hirtelen mindhárman elárvultnak érezték magukat, és nem volt kedvük az idegen lakosztályban maradni. Skréta felállt. - Hazakísérem Olga kisasszonyt, és mi járunk még egyet. Sok mindent meg kell beszélnünk. - Még nincs kedvem aludni! - tiltakozott Olga. - Pedig már legfőbb ideje. Mint kezelőorvosa ezennel ágyba parancsolom mondta Skréta szigorúan. Kiléptek a Richmond-házból, és elindultak át a parkon. Útközben Olga alkalmat talált rá, hogy odasúgja Jakub-nak: Pedig ma este kettesben akartam veled lenni...

De Jakub csak megvonta a vállát, mert Skréta ellentmondást nem tűrő eréllyel irányította őket. Elkísérték a lányt a Marx-házhoz, és Jakub még a haját sem simogatta meg, ahogy máskor szokta. A doktor viszolygása a szilva formájú keblektől lámpalázassá tette. Csalódást látott Olga arcán, és sajnálta, hogy megbántotta a lányt. - Na, mit szólsz hozzá? - mondta Skréta, amikor kettesben maradtak a park ösvényén. - Most hallhattad: elmagyarázom neki, hogy apára volna szükségem, olyan meghatóan, hogy még a kő is meglágyulna tőle. 0 meg Szent Pállal hozakodik elő. Mit gondolsz, tényleg nem érti a célzást? Már két éve magyarázom neki, hogy apátlan-anyátlan árva vagyok, meg hogy micsoda előnyökkel jár az amerikai útlevél. Már vagy ezerszer szóba hoztam csak úgy mellékesen a legkülönfélébb örökbefogadási eseteket. Mindebből szerintem már réges-régen rá kellett volna jönnie, hová akarok kilyukadni, és fel kellett volna ajánlania, hogy örökbe fogad. - Nagyon el van foglalva önmagával - mondta Jakub. - Hát ez az - helyeselt Skréta. - Ha tényleg súlyos beteg, akkor ezen nem csodálkozhatsz. Feltéve, hogy valóban annyira rossz az állapota, mint mondtad. - Még annál is rosszabb. Fél évvel ezelőtt megint volt egy infarktusa, méghozzá egy igen súlyos, azóta nem kockáztathat semmilyen hosszabb utazást, és úgy él itt, mint egy fogoly. Az élete egy hajszálon függ. Ezt ő is tudja. - Ha így áll a helyzet - mondta Jakub töprengve -, akkor már régen rá kellett volna jönnöd, hogy célozgatással nem mégy semmire, mert a célzásaid csak az önmagáról folytatott töprengéseibe illeszkednek. Közölnöd kellene vele, hogy mit akarsz, nyíltan, köntörfalazás nélkül. Bizonyára eleget tenne kérésednek, mert örül, ha kedvére tehet az embereknek. Ez beleillik abba a képbe, amelyet önmagáról alkotott. Örömet akar szerezni az embereknek. - Te zseni vagy! - kiáltott fel Skréta, és megállt. - Ez olyan egyszerű, mint Kolumbusz tojása. És én hülye, elvesztegettem két évet az életemből csak azért, mert rosszul mértem fel a pasast! Két évet elveszítettem a fölösleges kerteléssel. De ez is a te bűnöd, mert már régen ezt kellett volna tanácsolnod! - Te meg már régen megkérdezhettél volna! - De már két éve nem jártál nálam! A két barát folytatta a sétát az éjszakai parkban, és mélyen beszívták a korai ősz friss levegőjét. Én apává tettem, az a legkevesebb, hogy ő meg fiút csináljon énbelőlem! - mondta Skréta. Jakub helyeselt. Az a legnagyobb baj - mondta Skréta hosszas, töprenkedő hallgatás után -, hogy hülyékkel vagyok körülvéve. Hol akad akár egyetlen ember is ebben a városban, akihez tanácsért fordulhatnék? Az intelligens ember tökéletes száműzetésbe születik bele. Éjjel-nappal ezen töprengek, mert hiszen ez a szakmám: az emberiség hihetetlen mennyiségű hülyét produkál. Minél ostobább valaki, annál nagyobb kedvet érez a szaporodásra. A tökéletes egyedek legföljebb egy utódot nemzenek, és a legokosabbak, mint te is, eljutnak odáig, hogy elhatározzák, egyáltalán nem fognak szaporodni. Ez katasztrófa.Én meg még mindig olyan világról álmodom, amelyben az ember nem idegenek, hanem testvérei közé születik. Jakub hallgatta Skréta monológját, és nem találta túl érdekesnek. Skréta folytatta: Ez nem üres frázis! Én nem politikus vagyok, hanem orvos, és a „testvér" szónak számomra konkrét jelentése van. Testvérek azok, akiknek a két szülőjük közül legalább az egyik közös. Salamon fiai, bár száz különböző anya hozta őket a világra, mégis mind testvérek voltak. S ez nagyszerű lehetett! Mit szólsz te ehhez? Jakub beszívta a friss levegőt, és nem tudta, mit szóljon. Természetesen - folytatta Skréta -, nagyon nehéz rávenni az embereket, hogy a nemi érintkezésben az utódok érdekét tartsák szem előtt.

De nem is erről van szó. A mi századunkban már meg kell találni annak a módját, hogyan lehet ésszerű alapokra helyezni a gyerek-csinálást. Az ember nem keverheti össze a végtelenségig a szerelmet meg az utódok nemzését. Ezzel a gondolattal Jakub egyetértett. Csakhogy téged az érdekel, hogyan lehet a szerelmet megszabadítani a nemzéstől, engem meg inkább az, hogyan lehet a nemzést megszabadítani a szerelemtől. Be akartalak avatni a terveimbe. A saját ondóm van a kémcsőben. Erre már fölfigyelt Jakub. - Mit szólsz hozzá? - Hogy nagyszerű!-mondta Jakub. - Az! Sok nőt kigyógyítottam már a meddőségből ezzel a módszerrel. Ne feledd, hogy számos asszonynak csak azért nincs gyereke, mert a férje magtalan. Nagy pacientúrám van az egész országból, és az elmúlt négy évben ebben a városban az én hatáskörömbe tartoztak a rendszeres nőgyógyászati szűrővizsgálatok is. Mi sem könnyebb hát, mint fogni egy injekciós fecskendőt, megtölteni az életet adó anyaggal, és azt a vizsgált nőbe befecskendezni. - És hány gyereked van? - Már jó pár éve csinálom a dolgot, de csak hozzávetőleges adataim vannak. Néha nem lehetek biztos az apaságomban, mert a pácienseim - hogy úgy mondjam -megcsalnak a férjükkel. Arról nem is beszélve, hogy többnyire visszautaznak a lakhelyükre, és megesik, hogy még csak nem is értesítenek róla, eredményes volt-e a kúra. A helybeli pácienseimről persze valamivel jobb áttekintésem van. Skréta elhallgatott, és Jakub átadta magát az ellágyult töprengésnek. Amit hallott, meghatotta és elbűvölte; annyira jellemző volt régi barátjára, a javíthatatlan álmodozóra. Gyönyörű dolog lehet, ha az embernek annyi nőtől van gyereke mondta. És valamennyien testvérek - tette hozzá Skréta. Egy darabig némán ballagtak tovább, mélyen beszívták az illatos levegőt, végül Skréta megszólalt: Tudod, gyakran mondogatom magamnak, hogy bár sok minden nem tetszik nekünk ezen a földön, mégis felelősek vagyunk érte. Mérhetetlenül dühít ugyan, hogy nem utazgathatom szabadon a világban, de azért sohasem hagynám el a hazámat. És sohasem becsmérelném. Akkor már először önmagamat kellene becsmérelnem. Ki mit tett közülünk azért, hogy jobb legyen ez az ország? Ki mit tett azért, hogy lehessen itt élni? Hogy olyan ország legyen, ahol otthon érezzük magunkat... Csakhogy otthon - Skréta hangja ellágyult -, otthon az ember csak az övéi között érzi magát. És mert azt mondtad, hogy elmégy, úgy döntöttem, megpróbállak rábeszélni, hogy vegyél részt a művemben. Félretettem számodra egy kémcsövet. Te valahol külföldön leszel, itt pedig ezalatt sorra születnek a gyerekeid. És tíz, húsz év múlva meglátod, milyen nagyszerű ország lesz ez. Az égen fent állt a telihold (ott fog állni történetünk utolsó éjszakájáig, s ilyenformán akár „holdbéli kalandnak" is nevezhetjük); Skréta doktor elkísérte Jakubot a Richmond-házba. - Holnap még nem utazhatsz el - mondta. - Muszáj. Várnak - mondta Jakub, de tudta, hogy engedni fog a rábeszélésnek. - Hülyeség - mondta Skréta. - Örülök, hogy tetszik neked a tervem. Holnap majd meg kell beszélnünk a részleteket is. A negyedik nap 1.

Amikor Kamila reggel elment otthonról, a férje még az ágyban hevert. - Nem kell még indulnod? - kérdezte tőle. - Minek sietnék. így is túl sok időt fecsérlek azokra a hülyékre felelte Klíma, ásított, és a másik oldalára fordult. Már tegnapelőtt éjjel közölte vele, hogy azon a fárasztó konferencián addig gyötörték, míg meg nem ígérte, hogy a szabad ideje egy részét amatőr együttesek támogatásának fogja szentelni, és most csütörtökön kénytelen egy helyi fürdőhelyen hangversenyt adni valami dzsesszimádó orvossal meg egy patikussal együtt. Klíma füstölgött és átkozódott, de Kamila csak belenézett az arcába, és máris tudta, hogy csak színleli az őrjöngést, és ezt az egész koncertdolgot azért találta ki, hogy így szakítson időt valami etyepetyére. Mindent le tudott olvasni az arcáról: nem lehetett előtte titka. És amikor most morogva a másik oldalára fordult, Kamila tudta, hogy nem azért teszi, mert álmos, hanem azért, hogy elrejtse előle az arcát, nehogy ő kifürkéssze belőle az igazságot. Aztán Kamila elindult a színházba. Mikor évekkel ezelőtt a betegség megfosztotta őt a pódium fényeitől, a férfi titkárnői állást szerzett ott számára. Nem volt rossz hely, mindennap érdekes emberekkel találkozott, és a munkaideje is viszonylag kötetlen volt. Leült az asztalhoz, hogy megfogalmazzon néhány hivatalos levelet, de képtelen volt a munkájára összpontosítani a figyelmét. Semmi sem töltheti ki oly teljesen az embert, mint a féltékenység. Mikor egy évvel ezelőtt meghalt Kamila anyja, ez bizonyára nagyobb szerencsétlenség volt, mint a trombitás bármelyik kalandja. És az anyja halála mégis kevésbé fájt neki, holott Kamila mérhetetlenül szerette az anyját. Ez a fájdalom jótékonyan sokszínű volt: volt benne szomorúság, meghatottság, szorongás, némi önvád (vajon eleget törődött-e az anyjával? nem hanyagolta-e el?), még valami csöndes mosoly is. És ez a fájdalom könyörületesebb volt, szétszórtabb: gondolatai az anyja koporsójától elkalandoztak a gyerekkorába, sőt még messzebb, az anyja gyerekkorába, gyakorlati feladatok tucatjait sugallták, előrevetültek a jövőbe, amely tárva-nyitva állt előtte, melyben vigasznak (igen, rendkívüli néhány nap volt, amikor a férfi a vigasza volt) ott volt Klíma. A féltékenység kínja azonban nem szóródott szét a térben, hanem egyetlen pont körül keringett. Nem volt semmiféle eloszlása, kiterjedése. Míg az anyja halála kitárta előtte a jövő kapuját (az új, elárvult, de felnőtt jövőét), a férje hűtlensége okozta fájdalom semmiféle távlatot nem nyitott. Minden egyetlen (változatlanul jelen lévő) képzetre összpontosult, egy hűtlen testére, és egyetlen (változatlanul jelen lévő) szemrehányásba merevedett. Mikor meghalt az anyja, akkor tudott zenét hallgatni, sőt még olvasni is. Olyankor viszont, amikor a féltékenység tört rá, semmit sem tudott csinálni. Még tegnap felötlött benne, hogy leutazik abba a fürdővárosba, és meggyőződik annak a gyanús koncertnek a valódiságáról, de aztán elhessegette a gondolatot, mert tudta, hogy Klíma nehezen viseli a féltékenykedését. De a féltékenység úgy működött benne, mint a felpörgetett motor, és ő nem tudta megállni, hogy fel ne emelje a telefonkagylót. Azzal áltatta magát, hogy minden különösebb cél nélkül hívja a pályaudvart, csak azért, mert egyszerűen képtelen a hivatali levelekre figyelni. Mikor megtudta, hogy a vonat délelőtt tizenegykor indul, rögtön el is képzelte, hogyan ődöng az ismeretlen utcákon, és keresi a plakátokon Klíma nevét, hogyan érdeklődik a fürdőigazgatóságon, nem tudnak-e róla, hogy a férje aznap ott ad koncertet, és hogyan derül ki, hogy nincs aznap semmiféle koncert, s végül hogyan bolyong majd becsapottan és nyomorultan az idegen, sivár városban. Elképzelte azt is, hogyan fog neki másnap Klíma a koncertről mesélni, és ő a részletekről faggatja majd. Az arcába néz, hallgatja a kitalált történeteit, és keserű gyönyörrel issza hazugságainak mérgező italát. Ám rögtön meg is feddte önmagát. Nem, így nem szabad viselkednie. Nem tölthet el egész napokat és heteket azzal, hogy a férje után kémkedik, és

féltékeny képzelgésbe merül. Fél, hogy elveszíti - és éppen ez a télelem fogja egyszer elűzni tőle a férfit. De egy másik hang álnok naivitással azt felelte: Hiszen nem azért megy, hogy nyomozzon utána! Hiszen Klíma azt mondta, hogy koncertet ad, ő pedig hisz neki. Éppen azért, mert egyszer s mindenkorra ki akarja irtani szívéből a féltékenységet, komolyan veszi, amit mond! Álmában sem jut eszébe, hogy esetleg hazudik! Hiszen azt mondta, hogy semmi kedve odamenni! És hogy előre retteg az unalmas naptól meg estétől! Csak azért akar tehát utána-inenni, hogy kellemes meglepetést szerezzen neki! Amikor a koncert végén Klíma kelletlenül hajlong majd, és arra gondol, milyen fárasztó lesz a visszaút, akkor ő előretülekszik a pódiumhoz. A férfi boldog meglepetéssel fedezi fel a tömegben, és jókedvűen összenevetnek! Beadta az igazgató irodájába a vesződségesen megfogalmazott leveleket. Kamilát szerették a színházban. Becsüllek benne, hogy bár a híres zenész felesége, mégis szerény es barátságos. A szomorúság, amely olykor áradt belőle, mindenkit lefegyverzett. Az igazgató dehogyis utasította el a kérését. Kamila megígérte, hogy pénteken délután bejön, és bent marad estig, hogy elvégezze az elmaradt munkát. 2. Tíz óra volt, és Olga - mint mindennap - átvette Růženától a nagy fehér lepedőt meg a kulcsot. Aztán bement a kabinba, levette a ruháját, felakasztotta a fogasra, a lepedőt antik tóga módjára magára tekerte, bezárta a kabint, a kulcsot visszaadta Růženának, és ment a másik csarnokba, ahol a medence volt. A lepedőt átvetette a korláton, és a lépcsőn leereszkedett a vízbe, ahol már számos nő áztatta magát. A medence nem volt nagy, de Olga meg volt győződve róla, hogy az úszás elengedhetetlenül szükséges az egészségéhez, és megpróbált tempózni. Ezzel hullámokat kavart maga körül, és a víz az egyik javában beszélő hölgy szájába fröccsent. Meg van őrülve? - rivallt rá Olgára ingerülten. – Ez nem úszómedence! A nők, mint óriási békák, üldögéltek a medence szélén. Olga félt tőlük. Mind idősebbek, terebélyesebbek voltak nála, több zsiradék és bőr volt rajtuk. Megalázottan leült hát közéjük, és komoran, mozdulatlanul meredt maga elé. Egyszerre csak azt vette észre, hogy a terem küszöbén egy alacsony termetű fiatalember álldogál, farmernadrágban és szakadt pulóverben. Mit keres ott az a férfi? - kiáltott fel. Minden nő odafordult, ahová Olga mutatott, majd nevetni és sikongatni kezdtek. De ekkor már bejött a terembe Růžena is, és közhírré tette: Filmesek jöttek. Mindenkit lefilmeznek, bekerülnek a híradóba! A nők a medencében megint felnevettek. - Ez meg micsoda ötlet! - tiltakozott Olga. - A fürdőigazgatóság megengedte - mondta Růžena. - Mi közöm a fürdőigazgatósághoz! Engem senki sem kérdezett meg! kiabálta Olga. A szakadt pulóveres fiú (nyakában fénymérővel) odalépett a medencéhez, és gúnyos - és Olgának úgy tetszett, trágár - mosollyal nézett rá. Kisasszony, emberek ezrei fognak megveszni, ha meglátják a mozivásznon! A nők újabb nevetéshullámmal válaszoltak, Olga tenyerével eltakarta a mellét (ez nem volt nehéz, mint tudjuk, két szilvára hasonlított), és bebújt a többiek mögé. Két újabb farmeres férfi lépett a medencéhez, és a magasabbik azt mondta: Kérjük, hölgyeim, viselkedjenek egészen természetesen, mintha itt sem lennénk.

Olga kinyújtotta kezét a korlát felé, ahol a lepedője lógott. Még a medencében maga köré csavarta, majd kikapaszkodott a csarnok csempézett padlójára. A lepedőből csöpögött a víz. - Hé, hova a fenébe megy! - kiabált utána a szakadt pulóveres fiú. - Az orvos utasítása szerint negyedórát még a medencében kell maradnia! kiáltotta utána Růžena. - A kis szégyenlős - vihogott a háta mögött a medence. - Attól fél, hogy valaki még kikezdi azt a fene nagy szépségét! - mondta Růžena. - Hercegnő! - rikácsolt egy hang a medencében. - Aki nem akarja, hogy lefilmezzük, az természetesen elmehet - mondta nyugodtan a farmeres magas férfi. - Mi semmit sem szégyellünk! Mindnyájan gyönyörűek vagyunk! - mondta harsányan egy kövér nő, és a medence vize rezgett a nevetéstől. - De annak a hölgynek nincs joga elmenni! Még egy negyedórát itt kell maradnia! - kiáltotta Růžena, de Olga ügyet sem vetett rá, és sietős léptekkel az öltöző felé tartott. 3. Senki sem tehet szemrehányást Růženának azért, mert rosszkedve van. De az vajon miért ingerelte fel annyira, hogy Olga nem engedte lefilmezni magát? Miért azonosult teljes mértékben a kövér asszonyok tömegével, akik kuncogva és visítozva fogadták a férfiakat? És a kövér asszonyok? Ők vajon miért visítottak a gyönyörűségtől? Csak nem azért, mert azt képzelték, bájaik elbűvölik majd a fiatalembereket, és beléjük bolondulnak? Egyáltalán nem. Hivalkodó szégyentelenségük éppen abból fakadt, hogy tudták: semmiféle csáberővel nem rendelkeznek. Tele voltak az ifjúság iránti ellenszenvvel, és szexuálisan használhatatlan testüket a női meztelenség kigúnyolásaként kívánták pellengérre állítani. Visszataszító testükkel meg akarták torpedózni a női szépség dicsőségét, tudták, hogy végső soron egyik test akár a másik, és a rútság beárnyékolja a szépséget, ha azt sziszegi a férfiak fülébe: Nézd csak, ilyen valójában a női test, mely annyira elbűvöl! Nézd csak, ez a nagy, megereszkedett emlő voltaképp ugyanaz, mint az a formás mell, amelyért bolond módon rajongsz! A kövér asszonyságok vidám szégyentelensége a medencében hullagyalázó győzelmi tánc volt, amelyet az ifjúság múlandósága fölött jártak, annál is vidámabban, mivel a medencében áldozatként jelen volt egy fiatal lány is. Amikor Olga eltakarta magát a lepedővel, e tettét gonosz rítusuk ellen elkövetett szabotázsnak tekintették, és felbőszültek. De Růžena nem volt sem öreg, sem kövér, sőt Olgánál határozottan szebb volt. Vajon miért nem az ő oldalára állt? Ha elszánta volna magát az abortuszra, és hitte volna, hogy Klímával boldog szerelem várja, egészen másképp érzett volna. A férfi szerelme kiemeli a nőt a tömegből, és a boldog Růžena tudatában lenne saját megismételhetetlen, egyszeri voltának. A kövér nőkben ellenséget és Olgában a testvért látná. Csupa jót kívánna neki, ahogy a szépség a másik szépségnek, a boldogság a másik boldogságnak, a szerelem a másik szerelemnek. De az elmúlt éjjel Růžena nagyon rosszul aludt, és úgy döntött, hogy nem hihet Klíma szerelmének, s így mindaz, ami egy pillanatra azzal kecsegtette, hogy kiemelkedik a tömegből, most puszta szemfényvesztésnek tűnt lel. Nem maradt egyebe, csak az a társadalom és hagyományok védte osztódó sejtecske a hasában. Nem maradt egyebe, csak a dicső női sorsközösség. Csak tőle remélhetett támogatást. S azok a nők a medencében, azok éppen ennek az örök női sorsnak a megtestesülései voltak: az örökös szülésé, szoptatásé és hervadásé, azé a nőiességé, mely csak vihog azon a tünékeny pillanaton, amikor a nő elhiszi, hogy szeretik, hogy megismételhetetlen személyiség.

A nő, aki hisz saját pótolhatatlanságában, és azok a nők, akik az egyetemes nőiesség leplébe burkolóznak, sohasem köthetnek békét egymással. Az álmatlanul végigtöprengett éjszaka után Růžena (ó, szegény trombitás!) az utóbbiak oldalára állt. 4. Jakub fogta a volánt, a mellette lévő ülésen pedig Bobes ült, minden pillanatban odafordult hozzá, és megnyalta az arcát. A város utolsó alacsony házai után néhány sokemeletes toronyház bökött az égbe. Egy évvel ezelőtt még nem voltak itt, és Jakub ocsmánynak találta őket. Úgy meredtek elő a zöld tájból, mint a seprűnyél a virágágyásból. Jakub megveregette a kutya fejét. Az állat békésen bámulta a tájat, és Jakub arra gondolt, hogy az Isten kegyes volt a kutyákhoz, amikor nem plántált beléjük szépérzéket. A kutya megint képen nyalta Jakubot (talán megérezte, hogy megint rágondol), aki megállapította magában, hogy hazája nem válik sem jobbá, sem rosszabbá, csak egyre nevetségesebbé: valamikor emberek után rendeztek itt hajtóvadászatot, tegnap meg kutyák után: mintha ugyanazt az előadást látta volna más szereposztásban. Nyomozók és fegyőrök helyett nyugdíjasok léptek föl benne, és a bebörtönzött államférfiak szerepét egy buldog, egy tacskó és egy korcs játszotta. Eszébe jutott, hogyan találtak rá egy napon fővárosbeli szomszédai a lakásuk előtt a kandúrjukra: a nyelve kivágva, a lába összekötözve, két szemébe két szög verve. Az utca gyerekei felnőttesdit játszottak. Jakub megint megsimogatta Bobest, és a vendéglő előtt leállította az autót. Mikor kiszállt, azt hitte, hogy Bobes boldogan vágtat majd a kapuhoz, ám a kutya ehelyett felugrált rá, és játszani akart vele. De ekkor a házból valaki hangosan szólongatni kezdte, és a kutya odarohant a küszöbön álló nőhöz. - Javíthatatlan csavargó vagy - mondta a nő, és szabadkozva megkérdezte Jakubot, nagyon sok bosszúságot okozott-e neki a kutya. Amikor Jakub elmesélte, hogy a kutya nála töltötte az éjszakát, és most az autóján hazahozta, a nő nem győzött hálálkodni, és rögtön beinvitálta a házba. Leültette a különterembe, ahol valószínűleg zárt rendezvényeket szoktak tartani, és elszaladt megkeresni a férjét. Kisvártatva egy fiatal férfival tért vissza, aki odaült Jakubhoz, és a kezét nyújtotta neki: - Maga nagyon rendes ember kell hogy legyen, ha eljött ilyen messzire, csak azért, hogy visszahozza a mi Bobesunkat. Ostoba állat, állandóan elcsavarog. De mi nagyon szeretjük. Nem enne valamit? - De, szívesen - mondta Jakub, és a nő kiszaladt a konyhába. Aztán Jakub elmesélte, hogyan mentette meg Bobest a karókkal felfegyverkezett nyugdíjasok falkájától. - A rohadékok! - kiáltott fel a férfi, és rögtön hátraszólt: - Vera! Gyere csak! Hallottad, mit művelnek már megint azok a rohadékok odalenn a városban! Vera egy tálcával érkezett, melyen levesestál gőzölgött. Odaült hozzájuk, és Jakubnak újra el kellett mesélnie a tegnapi kalandját. A kutya az asztal alatt ült, és élvezte, hogy a füle tövét vakargatják. Mikor Jakub megette a levest, a férfi állt fel, kiszaladt a konyhába, és knédlivel meg sertéssülttel tért vissza. Jakub az ablaknál ült, és jól érezte magát. A férfi tovább szidta „azokat a rohadékokat odalenn a városban". (Jaku-bot valósággal lenyűgözte, hogy a férfi úgy érzi, a vendéglője magasan a világ fölött van, valamiféle Olümposzon, ahonnan felülnézetből figyelheti a világot.) A feleség pedig kézen fogva bevezetett egy kétéves kisfiút. Köszönd meg szépen a bácsinak - mondta a fiúcskának -, hogy hazahozta a Bobest! A kisfiú dünnyögött néhány érthetetlen szót, és ráneve-lett Jakubra. Kint sütött a nap, és a sárguló lomb szelíden behajolt az ablakon. Csend volt,

a vendéglő a maga Olümposzi magasságában kívül esett a világ zűrzavarán. Itt béke honolt. Bár szaporodni nem akart, Jakub szerette a gyerekeket. - Helyes kisfiúk van-mondta. - Mulatságos egy kölyök - mondta az anyja -, isten tudja, kitől örökölte azt a nagy orrát. Jakub lelki szemei előtt barátja orra jelent meg. - Skréta doktor mondta, hogy maga is a páciense volt. - Maga ismeri a doktor urat? - kérdezte örvendezve a fiatal férfi. - Régi barátom. - Nagyon hálásak vagyunk neki - mondta az ifjú anyuka, és Jakub arra gondolt, hogy ez a gyerek valószínűleg Skréta eugenikus kísérleteinek egvik sikeres terméke. - Az nem is orvos, az egy varázsló - mondta a fiatal férfi mély csodálattal. Jakubnak az jutott eszébe, hogy ők hárman ebben a betlehemi békés környezetben, ők a szent család, és hogy gyermekük nem emberi apától származik, hanem Skréta-Istentől. A nagy orrú kisfiú megint gagyogott néhány érthetetlen szót, a férfi pedig szeretettel nézett rá. Ki tudja - fordult a feleségéhez -, talán valamelyik távoli ősödnek volt ekkora orra. Jakub elnevette magát. Hirtelen az a képtelen kérdés jutott az eszébe, hogy vajon Skréta doktor a saját Mimijét is fecskendővel ejtette teherbe? - Hát nincs igazam? - kérdezte nevetve az ifjú apa. - Hát persze - mondta Jakub. - Nagy megnyugvás lehet számunkra, hogy mi már régen a sírban pihenünk, de a világban valahol még ott sétál az orrunk. Nevettek, és az ötlet, hogy a kisfiúnak Skréta az apja, már Jakub számára is csak fantasztikus képzelgésnek tetszett. 5. Frantisek átvette a hölgytől a hűtőjavításért járó pénzt. Lement a ház elé, felült hűséges motorkerékpárjára, és a város szélére hajtott, hogy a helyi JAVSZER vállalat irodájában leadja a napi elszámolást. Két órára végzett is. Berúgta a motort, és a fürdőbe hajtott. A parkolóban meglátta a fehér limuzint. A motort leállította a kocsi mellé, és az árkádok alatt elindult a művelődési ház felé, mert feltételezte, hogy ott van a trombitás. Nem a durvaság és nem is a harciasság vezérelte lépteit. Már nem akart botrányt csapni. Ellenkezőleg, el volt szánva, hogy teljesen visszavonul, megalázkodik. Azt mondta magában, hogy az ő szerelme oly nagy, hogy a kedvéért hajl

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful