You are on page 1of 121

Anthony Horowitz

Kígyófej
A mű eredeti címe: Snakehead
Copyright © 2007 Anthony Horowitz
A fordítás a Walker Books 2007. évi kiadása alapján készült
Magyar kiadás © Animus Kiadó
Fordította: Pék Zoltán Szerkesztette: Kukucska Zsófia
ISBN 978-963-9715-49-3
Borítóterv: Beleznai Kornél
Kiadta az Animus Kiadó 2007-ben
1301 Budapest, Pf. 33.
www.animus.hu
info@animus.hu
Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja
Felelős kiadó: Balázs István
Tipográfia és nyomdai előkészítés: Scriptor Kft.
A nyomtatás és a kötés a debreceni Alföldi Nyomda Zrt. munkája
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Két lábbal a földön
Vízre szállás.
Alex Rider tudta, hogy soha nem felejti el a becsapódás pillanatát: az első rántást, ahogy
kinyílt az ernyő, és a másodikat -még erősebbet -, ahogy a modul, amivel visszatért az űrből, a
tengerbe csapódott. Csak képzeli vagy tényleg gőz veszi körül? Talán csak a felszökkenő
vízpára. Nem számít. Visszatért. Csak ez a fontos. Sikerült. Életben van.
Alex a hátán feküdt a parányi kapszulában, térdét mellkasához szorítva, félig lehunyt
szemmel, s egy pillanatra hihetetlen nyugalmat érzett. Nem mozdult. Nem vett levegőt. Keze
ökölbe szorítva. Már most sem tudta elhinni, hogy mindaz, ami az űrutazáshoz vezetett,
valóban megtörtént. Próbálta elképzelni magát, ahogy több mint huszonhatezer kilométer per
óra sebességgel kering a Föld körül. Képtelenség, nem történhetett meg! Biztos csak egy
valószínűtlen álom volt.
Erőt vett magán és megpróbált lazítani a tartásán. Felemelte egyik karját; normálisan mozgott,
érezte, ahogy dolgoznak az izmok. Mivel percekkel korábban még zéró gravitációban lebe­
gett, furcsa volt átállni, érezni, hogy a teste immár újra az övé.
Fogalma sem volt, meddig lebegett a tengeren egymagában. Ám nem elmélkedhetett sokáig,
az események ugyanis hirtelen felgyorsultak. Először egy helikopter rotorjainak dübörgése.
Aztán egy sziréna jajongása. Az ablakon át alig látott valamit -csak az emelkedő-bukó
hullámokat -, ám hirtelen egy tenyér csattant az üvegnek. Egy búvár. Pár másodperc múlva
kívülről kinyitották a kapszulát. Friss levegő tódult be; Alex mennyeinek érezte. Ugyanakkor
egy alak tornyosult fölé, testét neoprén ruha fedte, arcát búvármaszk takarta.
-Jól vagy?
Alex alig értette, olyan nagy zaj volt odakint. Amerikai akcentusa lenne a búvárnak?
-Jól! - kiabálta vissza. Pedig nem volt igaz. Kezdett émelyegni, és fejébe éles fájdalom
nyilallt.
-Ne félj, hamarosan kiszedünk...
Időbe telt nekik. Alex csak rövid időt töltött az űrben, de nem kapott fizikai kiképzést hozzá, s
izmai most fellázadtak, nem akaródzott nekik cipelni a rájuk bízott súlyt. Úgy kellett kiemelni
őt a kapszulából.
Csendes-óceáni délelőtt vakító napsütése fogadta, no meg teljes káosz. Fent helikopter
lebegett, a rotorok felkavarták a vizet, a keletkező formák vibráltak és csillogtak. Alex elfordí­
totta a fejét és döbbenetére egy repülőgép-anyahajót látott, ami valóságos hegyként meredt ki
a vízből párszáz méterre. Csillagos-sávos lobogó alatt hajózott. Szóval igaza volt a búvárral
kapcsolatban. Valahol az amerikai partoknál ért földet.
Még két búvár imbolygott a vízben a kapszula mellett, és Alex látott egy negyediket is
kihajolni a helikopterből. Tudta, mi következik, és nem ellenkezett. Előbb egy kábelhurokba
bújtatták bele, érezte, hogy az megfeszül a hóna alatt, aztán már emelkedett is a levegőbe.
Úgy himbálózott az arkangyalos egyenruhában, ahogy a csörlő húzta fel a magasba, mint egy
kék báb.
És a megmentői már tudták. Látta a búvár szemében a hitetlenkedést, amikor hozzá beszélt.
Ezeket a férfiakat - a helikoptert, a repülőgép-anyahajót - egy űrmodul elé küldték ki nagy
sietve, ami az imént lépett be újra a föld légkörébe... és egy fiút találtak benne! Egy tizennégy
éves fiút, aki többszáz kilométert zuhant az űrből. Ezek az emberek természetesen titoktartást
fogadnak majd, az MI6 gondoskodik róla. Soha nem fognak beszélni arról, mi történt. De
soha nem is felejtik el.
A Kitty Hawk fedélzetén, mely külön azért tért le az útvonaláról, hogy őt felvegye, egy
katonaorvos várta. Josh Cooknak hívták, negyvenéves, fekete férfi volt, drótkeretes szemüve­
géhez kellemes, finom modor társult. Segített Alexnek levetni
a ruhát, és vele maradt, amikor a fiú nem bírta tovább és hányni kezdett. Kiderült, hogy
Cooknak akadt már dolga asztronautákkal.
- Mind hánynak, amikor leérnek - magyarázta. - A földet érés teszi. Vagyis inkább vizet érés.
Hazaértél, pajtás. Holnapra kutya bajod.
- Hol vagyok? - kérdezte Alex.
-Ausztráliától százötven kilométerre keletre. Hadgyakorlaton voltunk, amikor riasztottak
bennünket, hogy úton vagy lefelé.
-És most mi lesz?
- Most lezuhanyozol és alszol egyet. Mázlid van. Van itt egy „memory foam"-ból, azaz
emlékező habból készült matracunk. A NASA fejlesztette ki, a hőmérsékletet és testsúlyt
figyelembe véve kínálja a legpihentetőbb fekvést. Segít az izmaidnak visszaszokni a
gravitációhoz.
Alex külön kabint kapott a Kitty Hawk gyengélkedőjén, ami valójában egy teljesen felszerelt
„tengeri kórház" volt: hatvanöt ágy, műtő, gyógyszertár és minden, amire ötezerötszáz tenge­
résznek szüksége lehet. A kabin ugyan nem volt valami óriási, de gyanította, hogy a Kitty
Hawkon másnak még ennyi tere sincs. Cook egy műanyag függönyt félrehúzva megmutatta a
sarokba épített zuhanyt.
-Valószínűleg nehezen fog menni a járás - figyelmeztette. -Minimum egy napig
bizonytalankodnak majd a lábaid. Ha gondolod, megvárom, míg lezuhanyozol.
- Nem lesz gond.
-Jól van - mosolygott Cook, és kinyitotta az ajtót. Ám mielőtt távozott volna, még
visszanézett Alexre. - Tudod... a hajón mindenki, minden férfi és nő rólad beszél. Szívem
szerint én is rengeteg kérdést feltennék, de a kapitány szigorúan parancsba adta, hogy tartsam
a számat. Azért azt el kell mondanom, hogy nagyon-nagyon rég vagyok a tengeren, de
ilyesmivel még sosem találkoztam. Egy gyerek az űrből! - Biccentett. - Pihenj jól! Ha bármire
szükséged van, az ágy mellett ott a hívógomb.
Alexnek tíz percbe telt bejutni a zuhanyba. Az egyensúlyérzékét teljesen elvesztette, amin a
hajó dülöngélése sem segített.
Olyan melegre állította a vizet, amit csak elbírt, majd hosszan állt a gőzölgő vízsugár alatt, s
élvezte ahogy az a vállára és a hajára ömlik. Aztán megtörülközött és ágyba bújt. Az emlékező
habos matrac csupán pár centi vastag volt, mégis tényleg tökéletesen felvette a teste alakját.
Szinte azonnal mély, de nyugtalan álomba merült. Nem az Arkangyal űrállomásról álmodott,
nem a késpárbajról Kasparral, az őrült ökoterroristával, aki megpróbálta megölni, noha már
nyilvánvaló volt, hogy mindennek vége. Nem is Nyikolaj Drevinről álmodott, a milliárdosról,
aki az egész mögött állt.
Álmában mintha suttogó hangokat hallott volna, melyeket ugyan nem ismert fel, de tudta,
hogy illene. Régi barátok. Vagy régi ellenségek. Nem számított, mert nem értette, mit monda­
nak; és különben is egy pillanat múlva elmosta őket az álom sötét folyója.
Talán megérzés volt.
Ugyanis három héttel korábban hét férfi találkozott egy londoni lakásban, hogy megbeszéljen
egy akciót, amely révén sok millió font haszonhoz jutnak, és közben még a világot is meg­
változtatják. S noha Alex soha egyikükkel sem találkozott, pontosan tudta, kicsodák.
A Skorpia visszatért.
A halál nem a vég
Az a fajta épület volt, ami mellett simán elmegy az ember, és észre sem veszi: három
emeletes, fehérre festett, falain szabályosra nyírt borostyán kapaszkodott fel egész a tetőig. A
Sloane Street közepén állt a Belgraviában, egysaroknyira a Harrodstól, vagyis az egyik
legdrágább telken Londonban. Egyik oldalon ékszerüzlet, a másikon olasz divatbutik vette
közre, ám annak a kuncsaftnak, aki ennek a háznak a szolgáltatásait igénybe veszi, már
biztosan nem lesz szüksége egyikre se. Egyetlen lépcső vitt fel a feketére festett ajtóhoz, s
mellette volt még egy ablak, amelyben csupán egy urna állt, egy friss virágokkal teli váza, és
semmi más. A nevet diszkrét aranybetűk hirdették:
Reed és Kelly
TEMETKEZÉSI VÁLLALAT
A halál nem a vég
Egy derült októberi délelőttön fél tizenegykor, pontosan három héttel azelőtt, hogy Alex
becsapódott a Csendes-óceánba, egy fekete Lexus LS 430-as négyajtós luxusautó állt meg a
bejárat előtt. A járművet gondosan megválasztották. Luxusmo-dellnek számított, mégsem volt
rajta semmi hivalkodó, semmi figyelemfelkeltő. Az érkezést is pontosan időzítették. Az előző
tizenöt percben három másik jármű és egy taxi állt meg egy pillanatra, és utasaik, egyesével
vagy párosan, átvágtak a járdán és
beléptek az épületbe. Ha bárki látta, azt hihette, egy népes család gyülekezik, hogy elvégezze
a szükséges intézkedéseket egy nemrég eltávozott rokon végső nyughelyét illetően.
Utolsónak egy termetes férfi érkezett, akinek igen széles válla és borotvált feje volt. Apró,
összenyomott orra, vastag ajka és sárbarna szeme igencsak brutális jelleget kölcsönzött
arcának. A ruhája azonban makulátlan volt. Sötét öltönyt viselt, méretre készült inget és
kasmír felöltőt, melyet nem gombolt be. Kezén súlyos platinagyűrű csillogott. Szivarozott, ám
ahogy kiszállt a kocsiból, eldobta és tükörfényesre suvickolt cipőjével eltaposta. Nem nézett
se balra, se jobbra, csak odament az ajtóhoz, és belépett. Egy régimódi, rugós csengő szólalt
meg, amikor az ajtó nyílt-csukódott.
Faburkolatú fogadóhelyiségben találta magát, ahol idős, ősz férfi ült összekulcsolt kézzel egy
keskeny íróasztal mögött. Az együttérzés és udvariasság gondosan kimért keverékével nézett
az újonnan érkezettre.
-Jó napot. Miben lehetek a szolgálatára?
- Egy haláleset miatt jöttem - felelte a látogató. -Közeli hozzátartozó?
-A bátyám. De már évek óta nem beszéltünk.
- Részvétem.
Ugyanezek a szavak aznap reggel már hatszor elhangzottak. Ha akár csak egyetlenegy szó
megváltozott volna, a kopasz sarkon fordul és elmegy. így azonban tudta, hogy az épület biz­
tonságos. A megbeszélt találkozó csak huszonnégy órával ezelőtt lett engedélyezve.
Az ősz hajú férfi előrehajolt és megnyomott egy rejtett gombot az asztala alatt. A faburkolat
egy része azonnal kinyílt és feltárult az első emeletre vezető lépcső.
A Reed és Kelly valóságos üzlet volt. Annak idején élt egy Jonathan Reed és egy Sebastian
Kelly, akik jó ötven évig temetésekkel és hamvasztásokkal foglalkoztak, mígnem elérkezett
sajátjuk megrendezésének ideje. Utána a temetkezési vállalatot egy tökéletesen legitim,
zürichi illetőségű cég vette meg, s továbbra is első osztályú szolgáltatást biztosított
mindenkinek, aki a térségben élt - pontosabban már nem élt. Csakhogy a
Sloane Street-i épület most már más célokat is szolgált. Főhadiszállása lett egy nemzetközi
bűnszövetkezetnek, mely Skorpia néven lett ismert.
A név az öt főtevékenység kezdőbetűiből állt össze: szabotázs, korrupció, puccs, intervenció,
atrocitás. A szervezet jó húsz éve alakult Párizsban, tagjai a világ különböző hírszerző
hálózataiból érkezett kémek és orgyilkosok, akik úgy döntöttek, a maguk lábára állnak.
Tizenketten kezdték. Majd egyikük meghalt rákban, kettőt pedig megöltek. A többi kilenc alig
győzött gratulálni magának, hogy ilyen sokáig megúszták ilyen kevés veszteséggel.
Mostanság azonban hirtelen romlásnak indultak a dolgok. A legrégebbi tag azt az ostoba és
értelmetlen döntést hozta, hogy visszavonul, ami természetesen azonnali meggyilkolásához
vezetett. Igen ám, csakhogy az utódját, Júlia Rothmant is megölték. Ez egy nagyszabású -
Láthatatlan Kard fedőnevű -művelet végén történt, amely katasztrofálisan sült el. Sok te­
kintetben ez volt a Skorpia történetének mélypontja, és sokan úgy vélték, ez után nem állnak
többé talpra. Ugyanis az ügynök, aki egymaga legyőzte őket, aki meghiúsította a műveletet és
Mrs. Rothman halálát okozta, egy tizennégy éves fiú volt.
A Skorpia azonban nem adta fel. Visszakézből bosszút állt a fiún, majd újra munkához látott.
A Láthatatlan Kard csak egy volt a számos, nagy figyelmet igénylő projekt közül, hiszen ál­
landó igény volt ügynökeik szolgálataira kormányok, terroristák, csoportok, nagyvállalatok...
sőt bárki részéről, aki meg tudta fizetni őket. És most újra aktívan tevékenykedtek. Azért
gyűltek össze ebben a londoni házban, hogy megbeszéljenek egy viszonylag kis feladatot, ami
azonban tízmillió fontot jelent metszetlen gyémántban - amit könnyebb szállítani és nehezebb
lenyomozni, mint a bankjegyeket.
A lépcső egy rövid folyosóra vitt, melynek végét ajtó zárta le. Kamera figyelte a kopasz férfi
útját felfelé. Egy másik azt vigyázta, ahogy rálépett a furcsa fémlemezre az ajtó előtt, és
belenézett a falba épített üvegbe. Az üveg mögötti bio-metrikus szkenner azonnal
feltérképezte szeme retináján az erek sajátos mintáját, és összevetette azzal, amit a lenti recep-
ciós asztal számítógépén tároltak. Ha ellenséges ügynök próbált volna bejutni a szobába, a
fémlemezen keresztül tízezer voltos elektromos töltés vágja meg és égeti szénné. Ő azonban
nem ellenség volt. Zeljan Kurstnak hívták, s a kezdet kezdetétől a Skorpia tagja volt. Az ajtó
félresiklott, ő belépett. Hosszú, keskeny helyiségben találta magát, mindhárom ablakot redőny
fedte, a fehér falakon semmi dísz. A középen álló üvegasztalt bőrfotelek vették körül, sehol
egy toll, papír vagy nyomtatott dokumentum. Ezeken a találkozókon semmit nem jegyeztek
le. Semmit nem rögzítettek. Hat férfi nézte, ahogy elfoglalta helyét az asztalfőn. A Láthatatlan
Kard katasztrófája után csak heten maradtak.
-Jó napot, uraim - szólalt meg Kurst. Különös, közép-európai akcentussal beszélt. Az asztalnál
ülők mind egyenlő felek voltak, de most rá került a vezetés sora. Új megbízás érkezésekor
mindig új vezetőt választottak. Senki nem felelt neki. Nem voltak barátok. Az adott munkán
kívül nem volt mondanivalójuk egymás számára.
- Igen érdekes és nagy kihívást jelentő megbízást kaptunk -fogott bele Kurst. - Aligha kell
emlékeztetnem önöket, hogy utolsó kudarcunk súlyos kárt tett a hírnevünkben, így amellett,
hogy végre pénzben kifejezhető gyógyírt kapunk a Láthatatlan Kard okozta súlyos
veszteségekre, ezzel az akcióval visszakerülünk a térképre. Tehát a feladat. Mától öt hétre
meg kell ölnünk nyolc rendkívül gazdag és befolyásos embert. Mind egy helyen lesznek, ami
ideális lehetőséget nyújt a számunkra. A módszert ránk bízták.
Tekintete arcról arcra ugrált, ahogy várta a reakciót. Zeljan Kurst rendőrfőnökként szolgált
Jugoszláviában az 1980-as években, s hírhedt volt a klasszikus zene - főként Mozart - és a
szélsőséges erőszak iránti szeretetéről. Azt beszélték, hogy amikor vallatott valakit, mindig
valami opera vagy szimfónia szólt a háttérben, és hogy aki túlélte a megpróbáltatást, soha
többé nem bírta végighallgatni azt a darabot. Ám amikor Kurst megsejtette, hogy hazája
darabokra fog szakadni, úgy döntött, a maga részéről inkább kiszáll, mielőtt kirúgják. így hát
átállt a másik oldalra. Nem volt se családja, se barátai, se egy olyan hely, amit otthoná-
nak nevezhetett volna. Munkára volt szüksége, és pontosan tudta, hogy a Skorpia rendkívül
gazdaggá teheti.
-Mint majd olvassák a lapokban - mondta tovább -, a G8-ak idei csúcstalálkozójára Rómában
kerül sor novemberben. Ezen a nyolc legerősebb kormány első embere vesz részt, és szokás
szerint sokat beszélnek, fényképezkednek, drága ételeket és bort fogyasztanak... és nem
csinálnak abszolút semmit. Minket ők nem is érdekelnek.
Ugyanabban az időben azonban egy másik konferencia is zajlik majd a világ túlsó felén.
Szándékosan úgy szervezték, hogy egybeessen a G8-akkal, vagyis mondhatjuk, hogy az egész
egy reklámfogás. Mindenesetre már eddig is jóval nagyobb érdeklődés kíséri, mint a G8-akat.
A politikusokat szinte el is felejtették. A világ a Zátony-szigetre figyel a Timor-tengeren,
Ausztrália észak-nyugati partjai közelében.
A sajtó ezt a találkozót a szigetről Zátonytalálkozónak nevezte el. Nyolc ember ül össze, a
nevüket önök is időben megtudják. Egyikük egy popénekes, Rob Goldman. Milliókat gyűjtött
jótékony célra a koncertjeivel szerte a világon. A következő egy milliárdos, akit sokan a
bolygó leggazdagabb emberének tartanak. Óriási ingatlanbirodalmat épített ki, most pedig
elajándékozza a vagyonát a fejlődő országoknak. Van egy volt amerikai elnök. Egy híres
hollywoodi színésznő, Eve Taylor. Övé a sziget. És így tovább. - Kurst meg se próbálta
leplezni a megvetését. - Mindegyikük amatőr jótevő... viszont gazdagok és népszerűek, ami
veszélyessé is teszi őket.
Saját bevallásuk szerint a céljuk, hogy „a szegénység történelem legyen". Ennek eléréséhez
vannak bizonyos követeléseik, köztük a világadósság eltörlése. Dollármilliókat akarnak
küldeni Afrikába az AIDS és a malária elleni küzdelemhez. A közel-keleti harcok befejezését
óhajtják. Nekünk, ebben a szobában nem meglepetés, hogy sok kormány és nagyvállalat nem
ért egyet ezekkel a célokkal. Hiszen csak úgy lehet adni a szegényeknek, ha a gazdagoktól
elveszünk. Amúgy meg a szegénységnek is megvan a haszna. A helyükön tartja az embereket.
Segít leszorítani az árakat.
Hat hete kapcsolatba lépett velünk az egyik G8-as kormány egy képviselője. Ő azon a
véleményen van, hogy a Zátonytalálkozó érjen véget abban a pillanatban, hogy elkezdődik, de
legalábbis mielőtt bármelyik résztvevő a televízión keresztül a világhoz szólhatna. Ez a
feladatunk. Nem elég megzavarni a konferenciát. Mind a nyolcuknak meg kell halni. Az a
tény, hogy egy időben egy helyen lesznek, megkönnyíti a dolgunkat. Egyikük sem hagyhatja
el a Zátony-szigetet élve.
Az egyik férfi előrehajolt. Levi Krollnak hívták, izraeli volt, olyan ötvenéves. Az arcából alig
látszott valami a sűrű szakáll-tól, s fekete pánt takarta egyik szemét, amit egyszer véletlenül
kilőtt.
- Egyszerű - mondta rekedt hangon. - Még délután bérelek egy Apache harci helikoptert.
Mondjuk, kétezer darab 30 milliméteres gépfegyverlövedék, pár lézervezérlésű levegő-föld
rakéta, és a konferencia nincs többé.
- Sajnos ennyire azért nem egyszerű - felelte Kurst. - Mint az elején említettem, ez a feladat
nagy kihívást is jelent, ugyanis a megbízónk nem szeretné a zátony-szigeti nyolcakat mártírrá
tenni. Ha orgyilkosság áldozatai lesznek, az csak nagyobb súlyt ad az ügyüknek. Kifejezetten
azt kéri, hogy minden haláleset tűnjön véletlennek. Ez nagyon fontos. A legcsekélyebb kétség
vagy gyanú sem merülhet fel.
A Skorpia tagjai halk mormolással tárgyalták meg az információt. Egyvalakit megölni úgy,
hogy ne keltsen gyanút, gyerekjáték. Viszont ezt nyolc emberrel megcsinálni egy távoli szi­
geten, amit kétségtelenül erős biztonsági rendszer felügyel... ez már egészen más kérdés.
- Ott vannak az ideggázok... - morogta valaki. Francia férfi volt, finom öltönyének zsebéből
fekete selyemzsebkendő sarka állt ki. Közömbös hangon beszélt.
- És az R5? - vetette fel egy Mikato nevű férfi. Japán volt, egyik fogán gyémánt fogékszer,
egész testén pedig (állítólag) jakuza tetoválások. - A vírus, amit Herod Sayle-nek szállítottunk.
Bejuttathatnánk a sziget vízkészletébe.
Kurst a fejét rázta.
-Mindkét módszer hatásos, uraim, de a nyomozás során rábukkannának. Valamiféle természeti
katasztrófára van szükségünk, amit azonban irányítani tudunk. Ki kell iktatnunk az egész
szigetet és rajta mindenkit, de oly módon, hogy ne merülhessen fel a gyilkosság gyanúja.
Elhallgatott, s a vele szemben ülő férfira nézett.
-Yu őrnagy? Gondolkodott a dolgon?
- Természetesen.
Winston Yu őrnagy jócskán betöltötte a hatvanat, s noha haja még most is sűrű volt, teljesen
megőszült, ami szokatlan a kínaiaknál. Mesterségesnek tűnt ez a haj, a szeme fölött isko-
lásfiúsan egyenesre vágva, s egészében furán gubbasztott a hozzá tartozó fejen, amely sárga,
viaszos és aszott volt, akár egy túlérett gyümölcs. Yu volt a szobában a legkevésbé imponáló
figura a kerek szemüvegével, vékony ajkával és a kezével, ami egy fiúnak is kicsi lett volna.
Valahogy mindene törékenynek tűnt, s moccanás nélkül ült, mintha attól félne, hogy ha meg­
mozdul, eltörik. Székének támasztva egy sétapálca pihent, melynek markolatán ezüstskorpió
tekeredett körbe. Fehér öltönyt és világosszürke kesztyűt viselt.
- Sok időt áldoztam erre a műveletre - folytatta tökéletes angolsággal -, és boldogan
jelenthetem, hogy noha első látásra nehéznek tűnik, három körülmény a kezünkre játszik.
Először is ez a Zátony-sziget a lehető legjobb hely. Aztán a mától öt hét a legjobb idő. És a
fegyver, amire szükségünk lesz, itt van Angliában, alig ötven kilométerre ettől a háztól.
-És miféle fegyver ez? - húzta fel szemöldökét a francia.
- Egy bomba. De nagyon különleges bomba, prototípus. Ha jól tudom, csupán egyetlen darab
létezik belőle. Az angolok kódnevet adtak neki. „Királykék".
-Yu őrnagynak tökéletesen igaza van - szólt közbe Kurst. -Királykéket jelenleg egy szigorúan
titkos fegyverüzemben őrzik London mellett. Ezért is választottam mai gyűlésünk helyszínéül
ezt a helyet. Az épületet egy hónapja megfigyelés alatt tartjuk, egy csapat már készenlétben
vár. A hét végére a bomba a birtokunkban lesz. Utána a művelet irányítását a maga kezébe
adom, Yu őrnagy.
Yu őrnagy lassan bólintott.
- Tisztelettel, Mr. Kurst - Levi Kroll szólalt meg, s ronda hangjában igencsak kevés tiszteletet
lehetett felfedezni -, azt hittem, hogy én leszek a következő művelet parancsnoka.
-Attól tartok, várnia kell, Mr. Kroll. Amint megkaparintjuk a Királykéket, repülővel
Bangkokba szállítjuk, majd onnét tengeren juttatjuk el a célhoz. Ez a világnak egy olyan
területe, amellyel kapcsolatban önnek nincs munkatapasztalata. Yu őrnaggyal azonban más a
helyzet. Két évtizede munkálkodik aktívan Bangkokban, Dzsakartán, Bálin és Lombokban.
Van egy bázisa Ausztrália északi részén is. Hatalmas bűnözőhálózatot irányít: ez a shetou,
azaz kígyófej. Ők csempészik majd át nekünk a fegyvert. Yu őrnagy csapata félelmetes
szervezet, és ez esetben a mi igényeinknek is tökéletesen megfelel.
Az izraeli kurtán biccentett.
- Igaza van. Bocsánat a közbeszólásért.
- A bocsánatkérést elfogadom - felelte Kurst, holott nem fogadta el. Felmerült benne a
gondolat, hogy egy nap Levi Krollnak mennie kell. Túl sokszor beszél az előtt, hogy gon­
dolkodna. - Őrnagy?
Nem sok megbeszélnivaló maradt. Winston Yu levette a szemüvegét, és megtörölte kesztyűs
ujjaival. Szeme különös, szinte fémes-szürke volt, szemhéja pedig redőnyszerűen csukódott
össze.
- Kapcsolatba lépek az embereimmel Bangkokban és Dzsakartán - morogta. - Figyelmeztetem
őket, hogy a gép hamarosan úton lesz. A kilövőrendszer már felépült a Zátony-szigethez
közel. Nincs miért aggódni a konferencia miatt. Megnyugtathatom önöket, hogy sosem kerül
rá sor.
Két nappal később, este hatkor egy kék Renault Megane fordult le az MII autópályáról a
KIZÁRÓLAG SZÁLLÍTÓJÁR-MÚVEKjelű lehajtónál. Rengeteg ilyen lehajtó létezik az
angol autópályákon. Óránként sok ezer jármű száguld el mellettük, és a sofőrök rájuk se
hederítenek. A nagy többségük valóban teljesen érdektelen, raktártelepekre vagy rendőrségi
forgalomirányító központokba vezetnek. Csakhogy az autópálya-rendszernek is
megvannak a maga titkai. Ahogy a Megane lassan megállt egy földszintes irodaépület-
komplexum előtt, három kamera is figyelte és odabent az őrszemélyzet azonnal éberebb lett.
Az épület ugyanis valójában laboratórium és fegyverkutató központ volt, amely a Védelmi
Minisztériumhoz tartozott. Igen kevesen tudtak egyáltalán a létezéséről, és még annál is ke­
vesebben léphettek be ide. A most érkezett autó nem rendelkezett engedéllyel, ezért a
biztonsági személyzetnek - akiket a különleges erőktől verbuváltak - azonnal riadót kellett
volna fújni. Ez volt a szabály.
Csakhogy a Renault Megane az egyik legártatlanabb és népszerűbb családi autó, s ez a darab
láthatóan csúnya balesetet szenvedett. A szélvédő betört. A motorház meggyűrődött és
gőzölgött. Egy zöld anorákos, sapkás férfi ült a vezetőülésben, mellette egy nő, akinek vér
folyt az arcán. Ennél is szörnyűbb volt, hogy két kisgyerek ült hátul, s noha a kamerák képe
kicsit szemcsés volt, láthatóan nagyon rossz állapotban voltak. Egyikük sem mozgott. A nő
kiszállt a kocsiból, ám aztán összeesett. Férje ülve maradt, mintha sokkos lenne.
Két biztonsági őr kiszaladt hozzájuk. Az emberi természet parancsa. Egy fiatal család
segítségre szorult, nyilvánvalóan nem jelentettek biztonsági kockázatot. Az épület ajtaja
becsapódott az őrök mögött, csak egy hétjegyű kóddal lehet újra kinyitni. Mindkét férfinél
adóvevő volt, a kabátjuk alatt pedig 9mm-es Browning automata pisztoly. A Browning nem új
fegyver, ám nagyon megbízható, a SAS-nál igencsak népszerű. A nő még mindig a földön
feküdt. A sofőr nagy nehezen kinyitotta az ajtót, épp ahogy a két őr közeledett.
-Mi történt? - kérdezte az egyik.
Csak most, amikor már késő volt, derengett fel nekik, hogy valami nem stimmel. Ha egy
kocsi az autópályán karambolozik, utána egyszerűen lehúzódik a leállósávba - már ha még
lehet egyáltalán vezetni. És hogyhogy csak ez a kocsi, ez a négy ember? Hol a másik jármű?
Hol a rendőrség? Az utolsó kétség is szertefoszlott, amikor a két őr odaért a kocsihoz. A két
gyerek a hátsó ülésen csak báb volt; az olcsó parókával és műanyag mosollyal rémálombeli
lidércekre emlékeztettek.
A nő a földön ekkor oldalt hengeredett, és egy géppisztoly jelent meg a kezében. Az első őrt
mellen lőtte. A második a fegyvere után kapott, s közben harci pózba kuporodott. Esélye sem
volt. A sofőr ugyanis egy hangtompítós Mini Uzi géppisztolyt egyensúlyozott az ölében, amit
most felkapott és meghúzta a ravaszt. A fegyver alig susogott, miközben húsz golyót lőtt ki
alig egy másodperc alatt. Az őr hátrarepült.
A pár már fel is pattant és az épület felé iramodott. Még nem jutottak ugyan be, de nem is
kellett nekik. Hátramentek, ahol egy két négyzetméteres ezüstdoboz csatlakozott a falhoz. A
férfi egy szerszámosládaszerűséget is vitt magával a kocsiból. A nő egy pillanatra megállt, és
három lövéssel működésképtelenné tette a kamerákat. Abban a minutában egy mentőautó
hajtott be az autópályáról, és lefékezett a Megane mögött.
Az akció következő része igen kevés időt igényelt. A létesítményt szabványos CBR
légszűrőrendszerrel szerelték fel, amely kémiai, biológiai és radiológiai védelmet is biztosít.
Külső támadás esetére tervezték, ám most az ellenkezője történt, ugyanis a rendszert
fordították önmaga ellen. A férfi miniatűr autogénvágót vett elő a dobozból, azzal égette ki a
csavarokat, így ki tudta lazítani a fémlemezt, amely mögött csövek és vezetékek bonyolult
gubancát találta. Anorákjából gázmaszkot vett elő, s az arcára szíjazta. Eztán ismét a ládába
nyúlt és egy fémfiolát vett elő, alig pár centi hosszút, amin volt egy fúvóka és egy tüske.
Pontosan tudta, mit csinál. Tenyere élével a tüskét belenyomta az egyik csőbe, majd
elfordította a fúvókát.
A ciánkáli alig hallható sziszegéssel keveredett el az épületben keringő levegővel. Eközben
négy, mentősnek öltözött, de gázmaszkos férfi sietett oda a bejárathoz. Egyikük egy
cigarettásdoboz méretű, mágneses tapadófelülettel ellátott szerkentyűt nyomott a zárhoz, s
gyorsan hátralépett. Egy kisebb robbanás, és az ajtó kinyílt.
Kora este már csak fél tucat ember dolgozott a létesítményben, többnyire technikusok, de
történetesen jelen volt a biztonságiak vezetője is, aki éppen riasztani akart, amikor a gáz
elérte. Most a padlón feküdt, arcát eltorzította a kín. A telefonkagylót még a kezében
szorongatta.
Át az előcsarnokon, végig egy folyosón, keresztül egy BELÉPÉS CSAK ENGEDÉLLYEL
feliratú ajtón: a négy mentős tudta, hová igyekszik. A bomba ott volt előttük. Feltűnően
régimódinak látszott, akárha a második világháborúból származna: hatalmas fémhenger,
ezüstszínű, egyik végén lapos, a másikon hegyes. Csak az oldalába épített képernyő és a
digitális vezérlő kölcsönzött neki huszonegyedik századi külsőt. Egy motoros kocsin feküdt,
ami számításaik szerint úgy, ahogy van, befér majd a mentőbe, még pár centi marad is.
Végigvezették a kocsit a folyosón, ki az épületből. A mentőnek rámpája is volt, amit
leengedtek, s a bomba simán felgurult. A sofőr és még egy ember fért be mellé a mentőbe. A
többiek a nővel együtt beültek a kocsiba. A babákat kidobták. Az egész akció nyolc és fél
percet igényelt. Harminc másodperccel kevesebbet, mint tervezték.
Egy órával később, mire a riasztás elért Londonba és az ország más részeibe, minden érintett
eltűnt. Levetették a parókákat, kontaktlencséket és arctöméseket, amitől teljesen megváltozott
a külsejük. A két járművet felgyújtották. És a Királykék néven ismert fegyver megkezdte útját
keletre.
Vízumgondok
- Alex Rider.
A vak férfi úgy ejtette ki a két szót, mintha csak most jutna eszébe. Végiggörgette a nyelvén,
ízlelgette, akár a finom bort. Puha bőrfotelban ült, olyanban, amilyet általában felsővezetők
irodájában látni, viszont meglepően hatott egy repülőn, hétezer ötszáz méterrel Adelaide
fölött. A repülőgép Gulfstream V típusú magángép volt, melyet külön átalakítottak a mostani
célra: felszerelték konyhával és fürdőszobával, műholdas kapcsolattal a világ minden tájára,
egy száz centis plazmatévével, amin huszonnégy órában különféle hírcsatornák műsora ment,
és egy sor számítógéppel. Még egy kosár is volt Garthnak, a vak férfi kutyájának.
Ethan Brooke volt a férfi neve, és az - angol rövidítés szerint
- ASIS, azaz az Ausztrál Titkos Hírszerző Szolgálat munkatársa volt: az Álcázott Akció
Részleget vezette, melyet „Alarc"-nak neveztek azon kevesek, akik ott dolgoztak. Rajtuk
kívül igen kevesen tudtak egyáltalán a létezéséről is.
Brooke nagydarab férfi volt, az ötvenes évei közepén járt, homokszínű haja és pirospozsgás,
cserzett bőrű arca azt sejtette, hogy hosszú éveket töltött a szabadban. így is volt: régebben
katonaként szolgált, alezredesi rangban a kommandósoknál, amíg egy akna Eszak-Timorban
előbb három hónapra kórházba juttatta, majd teljesen új pályára terelte a hírszerzésnél.
Armani napszemüveget viselt, ezüstfoncsorosat, nem a vakoknál megszokott feketét, és
hétköznapi ruhát: farmert, kabátot és nyitott nyakú inget. Egy idősebb miniszter az ausztrál
Védelmi Minisztériumban egyszer panaszkodott Brooke öltözködési stílusa miatt. Az a
miniszter most poggyászt cipel egy háromcsillagos hotelben Sydneyben.
Brooke nem volt egyedül. Vele szemben egy feleannyi idős, karcsú férfi ült, szőke haja
rövidre vágva. Ő öltönyt viselt. Marc Dámon, amint elvégezte az egyetemet, már másnap
jelentkezett az ausztrál hírszerzéshez, méghozzá oly módon, hogy betört az ASIS
főhadiszállására Canberrában, és a jelentkezési lapját Brooke asztalán hagyta. Immár hat éve
dolgoztak együtt. Dámon hozta az aktát - rajta a SZIGORÚAN TITKOS: CSAK AZ ÁLARC
TAGJAINAK felirat -, amely most az asztalon hevert kettejük között. Noha a tartalmát
Braille-írásba, azaz a vakok által használt írásformába is áttették, Brooke-nak már bele sem
kellett lapoznia. Egyszer olvasta a jelentést, és azonnal memorizálta is. Immár mindent tudott
az Alex Rider nevű fiúról, amit tudnia kellett, egyedül az arcát nem ismerte. Az aktához
természetesen képet is csatoltak, de mint mindig, neki be kellett érnie a hivatalos leírással:
FIZIKAI LEÍRÁS/JELLEMZŐK
Magasság: 162 centi, korához képest alacsony, de ez csak növeli a bevethetőségi értékét.
Súly: 60 kg Haja színe: szőke Szeme: barna
Fizikai állapota: kiváló, bár egy nemrégi sérülés következményei bizonytalanok (lásd
Skorpia akta).
Képességek: hatéves korától karatézik, elérte a feketeöves szintet. Folyékonyan beszél két
nyelven - francia és spanyol -, és felsőfokon németül. Fegyveres gyakorlat: nincs.
Iskolai előmenetel: lassú, sok tanár negatív visszajelzést ad. A Brookland Iskola tavaszi és
nyári bizonyítványai csatolva. Nem szabad elfelejteni, hogy az elmúlt nyolc hónapban sokat
hiányzott.
PSZICHOLÓGIAI PROFIL
A.R.-t az MI6 Különleges Operációs Részlege sorozta be ez év márciusában, tizennégy éves
és két hónapos korában. Apja John Rider - alias Vadász -, bevetés során életét vesztette. Any-
ja ugyanakkor hunyt el; nagybátyja, Ian Rider nevelte, aki szintén az MI6 aktív ügynöke volt
egészen ez évben bekövetkezett haláláig.
A fiút szinte bizonyosan kiskorától felkészítették fizikailag és szellemileg a hírszerzési
munkára. A nyelveken és a harcművészeten kívül Ian Rider sok mindent megtanított neki,
többek közt vívást, hegymászást, vadvízi evezést és búvárkodást.
Rátermettsége ellenére (lásd lent), A.R. kevés lelkesedést mutatott a hírszerzői munka iránt. A
legtöbb tinédzserhez hasonlóan nem hazafi, nem érdekli a politika. Az MI6 (KOR) legalább
kétszer úgy kényszerítette a feladat elvégzésére.
Az iskolában népszerű, már amikor jár. Hobbija a foci (Chelsea-drukker), a tenisz, a
zenehallgatás és a mozi. Nyilvánvalóan érdeklik a lányok - lásd a külön Sabina Pleasure-nktit
és Tamara Knight CIA-ügynök jelentését. Amerikai házvezetőnőjével él, Jack Starbrighttal
(keresztneve ellenére nőnemű). Nem ambíciója követni apját és nagybátyját a hírszerzésnél.
MEGBÍZÁSOK - AKTÍV SZOLGÁLAT
A brit titkosszolgálat nem hajlandó elismerni, hogy fiatalkorút alkalmaz, így nehéz bármilyen
bizonyítékot szerezni A.R. aktív ügynöki tevékenységéről. Azonban úgy véljük, hogy
minimum négy esetben dolgozott nekik. Kölcsönadták az USA-nak is, ahol a CIA vetette be
hasonló sikerrel minimum kétszer.
UK: lásd Herod Sayle: Sayle Művek, Cornwall; Dr. Hugó Grief. Point Blanc Akadémia,
Franciaország; Damian Cray: Cray Szoftver Technológia, Amszterdam; Júlia Rothman (a
Skorpia vezetője): Láthatatlan Kard művelet, London.
USA: AKTÁK ZÁROLVA. Lehetséges kapcsolatok -Alekszej Szarov tábornok: Csontváz-
sziget, Kuba; Nyikolaj Drevin: Flamingó-öböl, Karib-tenger (az Arkangyal projekt).
Noha eddig nem tudtuk bizonyítani a részleteket, a jelek szerint A.R. egy év leforgása alatt hat
akcióban játszott főszerepet, és a képtelen esélyek dacára sikerrel. Túlélte mind a Skorpia,
mind a kínai triádok gyilkossági kísérletét.
Jelenlegi státusz: elérhető.
Jegyzet: tavaly az FBI megkísérelt egy tinédzser ügynököt szerezni a Miamiban működő
drogszindikátus elleni harchoz. A fiút szinte azonnal megölték. A kísérletet nem ismételték
meg.
A titkosszolgálatok aktái a világon mindenütt egyformák. Olyan emberek írják őket, akik
fekete-fehér világban élnek. Az Alex Riderről írt lapokból Brooke csak igen homályos benyo­
mást szerzett a fiúról, a száraz adatok inkább csak arra voltak jók, hogy elindítsák a
gondolatait. Gyanította, hogy legalább annyi dolog kimaradt, mint amennyi nem.
-Ausztráliában van - morogta.
- Igen, uram - felelte Dámon. -Az űrből pottyant hozzánk. Brooke elmosolyodott.
- Tudja, ha más mondaná, megesküdnék, hogy szórakozik velem. Tényleg felment az űrbe?
- A tengerből húzták ki százötven kilométerre a keleti parttól. Egy Szojuz-Fregat visszatérő
modulban csücsült. Az amerikaiak persze nem mondanak semmit. De nem lehet véletlen,
hogy az NHFSZ szerint az Arkangyal űrállomás ugyanakkor robbant fel.
Az NHFSZ rövidítés a Nemzeti Hírszerzési Figyelő Irodát takarta, amelynek kétezer ember
dolgozott, akik folyamatosan figyeltek mindent, ami a Földön vagy azon kívül történt.
- Drevin nagy ötlete - dörmögte Brooke. - Egy űrhotel.
- Igen, uram.
-Mindig is éreztem, hogy rosszban sántikál.
Pillanatnyi turbulencia után a gép lefelé bukott. A kutya a kosárban vinnyogott. Sose szerette
a repülést. Ám aztán egyenesbe billentek és folytatták útjukat a felhők fölött északkeletnek,
Sydney felé.
- Maga szerint használhatjuk a fiút? - szólalt meg Brooke. -Alex Rider nem szereti, ha
használják-válaszolt Dámon. -
És az alapján, amit olvastam róla, kizárt, hogy önként jelentkezzen. Viszont arra gondoltam,
hogy ha találnánk valami köztes megoldást, akkor tökéletes lenne a céljainkra. Vonjuk be a
srácot a folyamatba, és senki nem fog gyanítani semmit.
Ugyanazért, amiért az amerikaiak elküldték Csontváz-szigetre. És bejött nekik.
- Most hol van?
- Perthbe viszik repülővel, uram. Egy kicsit messze, de biztonságos helyen akarták tudni, ezért
választották a SAS főhadiszállást Swanbourne-ben. Kell neki pár nap, mire magához tér.
Brooke hallgatott. Elfedett szeme miatt mindig nehéz volt megmondani, mire gondol, de
Dámon tudta, hogy minden lehetőséget megfontol, hogy igen hamar döntésre jut és azután
kitart mellette. Talán egyáltalán nincs rá mód, hogy az ASIS meggyőzze ezt az angol fiút,
hogy dolgozzon nekik. Ám ha van egyetlen kis gyengeség, bármi, amit előnyükre tudnak
fordítani, a főnöke biztosan megtalálja.
Kisvártatva megszólalt Brooke: - Odarakhatnánk Ash mellé.
És tessék. Egyszerű, de briliáns.
-Ash Szingapúrban van.
- Akcióképes?
- Rutinfeladat.
- Mostantól át van helyezve. Összerakjuk és beküldjük őket. Tökéletes csapat lesznek.
Dámon önkéntelenül elmosolyodott. Alex Rider az általuk Ashnek nevezett ügynökkel fog
dolgozni. Akadt azonban egy probléma.
- Ön szerint Ash dolgozik majd egy tinédzserrel? - kérdezte főnökét.
- Igen, ha a fiú tényleg annyira jó, mint azt mindenki mondja.
- Bizonyítékot akar majd.
Ezúttal Brooke-on volt a mosolygás sora. -Azt bízza csak rám!
A SAS telep Swanbourne-nél pár kilométernyire délnyugatra fekszik Perthtől, s messziről
alacsony dombokra épült nyaralófalunak néz ki. Az Indiai-óceán kék vize és fehér homokos
partja mellett terül el, a kíváncsi szemek elől pedig homokdűnék óvják. Az épületek tiszták,
modernek és jellegtelenek. Ha nincs a korlát a főkapunál, a ki-bejáró katonai járművek és
néha egy-egy khaki gyakorlót és homokszín barettet viselő ember, nehéz lenne elhinni, hogy
ez Ausztrália legkeményebb és legkiválóbb harci egységének főhadiszállása.
Alex a szobája ablakából nézett ki a főtérre, amelyet egyik oldalt fedett lőtér, a másikon az
edző- és fitneszterem vett közre. Haza akart menni, és egyre azon járt az agya, meddig tartják
még itt. A Kitty Hawkon nem sokáig maradt. Még reggelizni se jutott ideje, máris feltették egy
Hawkeye gépre, oxigénmaszkot csatoltak az arcára, és fellőtték az égbe. Azt se mondták meg
neki, hová viszik, csak mikor megérkezett, olvashatta el a reptéri terminál hatalmas betűit:
PERTH. Egy dzsip várt rá a kifutón, és mire feleszmélt, már a Swanbourne nevű, abszolút
átlagos külvároson döcögtek át. Aztán a dzsip behajtott a SAS-telepre és megállt. Egyetlen
katona várta, kinek szemét napszemüveg takarta, egyenes vonallá préselődött szája pedig
semmit nem árult el. Egy kényelmes szobába kísérte Alexet, ahol volt ágy, tévé és kilátás a
dűnékre. A katona betette maga után az ajtót, de nem zárta be.
Tehát most itt van. Keresztülrángatták egész Ausztrálián. Szerette volna tudni, most mi jön.
Kopogtak. Alex ajtót nyitott. Zöld és okkersárga gyakorlót viselő katona állt előtte.
-Mr. Rider?
-Alex vagyok.
- Abbott ezredes üdvözletét küldi. Szeretne beszélni magával.
Alex követte a katonát a telepen keresztül. Senkit nem látott. A nap erős sugarai üres
gyakorlótérre tűztek. Dél felé járt, és az ausztrál nyár már éreztette hatását. Egy bungalóhoz
értek, ami magában állt a telep szélén. A katona kopogott, majd válaszra sem várva ajtót
nyitott és betessékelte Alexet.
Egy sovány, negyvenes, üzletemberszerű férfi ült egy íróasztal mögött, szintén gyakorlóban.
Éppen írt valamit, de Alex láttán felállt.
- Szóval te vagy Alex Rider! - Az ausztrál akcentus kellemes meglepetést okozott. Rövid,
sötét hajával és csontos arcával
Abbott angolnak is elmehetett volna. Határozottan kezet rázott Alexszel. - Miké Abbott.
Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, Alex. Sokat hallottam rólad. Alex meglepve nézett rá,
mire Abbott elnevette magát.
- Hat hónapja hallottuk először azt a pletykát, hogy a britek egy tinédzser ügynököt
használnak. Persze senki nem hitte el. De a jelek szerint nem unatkoztál. És miután elintézted
Damian Crayt... gondolom, sejted, hogy nem robbanthatod fel az elnöki különgépet úgy, hogy
senki ne szerezzen róla tudomást. De ne aggódj! Barátok között vagy.
Abbott a székre intett, Alex leült.
- Ez nagyon kedves öntől, ezredes úr, de én csak haza szeretnék menni.
Abbott is leült.
-Megértelek, Alex. És én haza is akarlak küldeni. Csak egy-két dolgot még el kell intéznünk.
-Miféle dolgokat?
- Például vízum nélkül érkeztél Ausztráliába. - Abbott leintette, még mielőtt Alex
közbeszólhatott volna. - Tudom, hogy nevetségesen hangzik, de ezt rendbe kell tenni. Amint
zöld lámpát kapok, felteszlek az első londoni gépre.
-Szeretnék telefonálni valakinek...
- Gondolom, Jack Starbrightnak, a gyámodnak - mosolygott Abbott, és Alex agyán átfutott,
vajon mi mindent tudhat róla még. - Elkéstél. Mindenről tud, és már úton van. Úgy egy órája
szállt fel Heathrow-ról, és még huszonöt, mire megérkezik. Sydneyben fogtok találkozni.
Addig is az én vendégem vagy Swanbourne-ben, és szeretném, ha jól éreznéd magad. Lénye­
gében a tengerparton vagyunk, és most kezdődik az ausztrál nyár. Szóval lazíts. Szólok, amint
tudok valamit a vízumodról.
Alex szívesen vitatkozott volna, de tartotta a száját. Az ezredes ugyan barátságosnak
mutatkozott, mégis volt benne valami, amitől Alex kétszer is meggondolta, hogy mit
mondjon. A SAS-ban nem jut el bárki ilyen magas rangig.
- Szeretnél még tudni valamit?
- Köszönöm, nem, ezredes úr. Kezet ráztak.
- Megkértem pár fiút, hogy gondoskodjanak rólad - mondta még Abbott. -Alig várták, hogy
megismerjenek. Csak szólj, ha valaki kekeckedne veled.
Amikor Alex a SAS-kiképzést kapta Walesben, igencsak kekeckedtek vele, ám amint kilépett
a bungalóból, látta, hogy itt másként mennek a dolgok. Négy fiatal katona várta, mind
rendesnek látszottak és lelkesen mutatkoztak be. Talán megelőzte a hírneve; viszont azt máris
látta, hogy az ausztrál különleges erők az angol tökéletes ellentéte.
- Örülök, hogy megismerhetlek, Alex. - Ezt egy huszonkét év körüli férfi mondta, aki
hihetetlenül fittnek látszott, zöld pólója finoman kidolgozott mellizmokon és hatalmas
vállakon feszült. - Roller vagyok. Ők Texas, Röntgen és Szikra.
Alex először azt hitte, kódneveket használnak, de gyorsan rájött, hogy csak becenevek. Mind
a húszas éveik elején jártak és mind nagyon edzettnek tűntek.
- Éppen ebédelni megyünk - folytatta Roller. - Csatlakozol?
- Kösz. - Alex még nem is reggelizett, korgott a gyomra. Együtt indultak el. Senki nem tett
megjegyzést a korára. A jelek szerint nem titok, hogy kicsoda. Alex kicsit kezdett felengedni.
Egy-két nap itt talán nem is lesz olyan szörnyű.
Miké Abbott ezredes a bungalóból nézett utánuk. Nyugtalanság szorította össze a gyomrát.
Nős volt, három gyerekéből a legnagyobb alig pár évvel fiatalabb ennél a fiúnál. Le volt nyű­
gözve. Azok után, amiken keresztül ment, Alexből valamiféle belső nyugalom áradt. Abbott
nem kételkedett benne, hogy tud vigyázni magára. De akkor is...
Ismét a parancsra pillantott, amit alig pár órája kapott. Őrület. Amit kérnek, az ki van zárva.
Csakhogy nagyon is világosan fogalmaztak. Pontosan megmondták, mit tegyen. És ha Alex
lebénul? És ha meghal? Nem az ő gondja. Ez a gondolat azonban csöppet sem vigasztalta.
Húsz év alatt Miké Abbott soha nem kérdőjelezte meg felettesei parancsait, most azonban
dühösen és kelletlenül emelte fel a telefont, hogy kiadja az utasításokat az esti dologgal
kapcsolatban.
Nem piknik
A sok utazástól Alex kimerült, s ebéd után visszament a szobájába aludni.
Amikor a kopogásra felriadt, már esteledett. Az ajtóhoz ment és kinyitotta. A fiatal katona állt
kint, aki Rollerként mutatkozott be. Szikra is vele volt, egy hűtődobozt fogott.
-Hogy s mint? - kérdezte Roller. - Nem tartasz velünk?
-Hová mentek?
- Piknikezni a partra. Grillezés lesz. Iszunk pár sört. Talán úszunk egyet. - Roller a háta mögé
bökött a telepre. Sehol egy lélek. - Ma este nagy hadgyakorlatot tartanak, de mi nem vagyunk
benne, és az ezredes úgy gondolta, hogy talán szeretnéd látni az óceánt, mielőtt elmész.
Alex egyből felkapta a fejét. -Miért, elmegyek?
- Holnap reggel. Ezt hallottam. Szóval jössz?
- Persze. - Alexnek nem volt más terve estére. Nem különösebben akart egymagában tévézni.
- Klassz. Akkor tíz perc múlva.
A két katona elment, és csak sokkal később, amikor már tízezer kilométernyire járt, Alexnek
csak akkor jutott eszébe, hogy a két katona úgy pillantott egymásra, mintha valami zavarná
őket. Ha akkor észre is vette, nem törődött vele. Visszament a szobájába és edzőcipőt húzott.
A SAS-tól kapott ruhákat, azokat viselte, s most egy bomberdzsekit vett elő a szekrényből.
Roller ugyan úszást emlegetett, de a nap már lemenőben volt, és Alex érezte a hűs szelet. Egy
pillanatra elgondolkodott, majd fogott egy törülközőt, úszónadrág helyett meg egy boxeralsót.
Már menni akart, amikor elbizony-
talanodott. Jó ötlet elindulni a partra egy csapat idegennel, akik vagy tíz évvel idősebbek
nála? Hirtelen nagyon távol érezte magát az otthonától és nagyon-nagyon magányosnak. De
Jack már úton van. Roller pedig azt mondta, holnap elmegy innét. Lerázta magáról ezt a
hangulatot, kiment a szobából és becsukta maga után az ajtót.
Szinte azonnal egy dzsip állt meg mellette, Szikra vezette, Roller ült mellette, Texas és
Röntgen hátul a csomagokkal, hűtőtáskákkal és takarókkal, meg egy gitárral. Hagytak egy kis
helyet Alexnek is. Ahogy beült, észrevette, hogy Texas egy automata pisztolyt fog az ölében
és a szerkezetét vizsgálgatja.
- Lőttél már ilyennel?
Alex a fejét rázta.
-Akkor itt a lehetőség. Ha kiérünk, felállítok pár célpontot. Meglátjuk, mit tudsz.
Alexre ismét rátört a homályos sejtelem, hogy valami nincs rendjén, ám akkor Szikra
bekapcsolta a rádiót, és egy ausztrál banda ricsajára, akikről sose hallott, elindultak.
Gyönyörű estének ígérkezett. Vörös csíkok szabdalták az eget, de felhő sehol, a nap pedig -
már közel a horizonthoz - hosszú, elnyúlt árnyakat vetett a földre. Roller görnyedten ült, egyik
lábával a műszerfalon támasztva ki magát. Röntgen felemelte a kezét, ujjai közt süvített a
szél. Mire átértek a sorompón, ki a főútra, Alex is ellazult. Csak egy estét tölt Ausztráliában,
akár élvezheti is.
Úgy tizenöt kilométeren át követték a part vonalát, majd befelé fordultak. Eleinte kertvárosi
házak és bevásárlóközpontok mellett mentek el, amiket azonban hamar maguk mögött hagy­
tak, és mire rátértek a négysávos autópályára, már nyílt vidéken haladtak. Senki nem beszélt,
a nyitott dzsipben nem is lehetett, úgy fújt a szél. A zene ugyan bömbölt, de a szövegből
semmit nem lehetett hallani.
Húsz perc elteltével Roller megfordult és azt kiáltotta: - Jól vagy?
Alex bólintott, ám magában kíváncsi volt, milyen messzire mennek és mikor érnek oda.
Az út majdnem egy órát tartott. Letértek az autópályáról egy útra, ami erdőkön át vezetett.
Onnét egy csapásra fordultak, és
máris kemény, döcögős talajon haladtak, két oldalt eukaliptusz és fenyőfák sora között.
Röntgen térképet vett elő, majd előrehajolt és megkopogtatta Roller vállát. - Ez a jó út? -Az
hát! - kiáltott vissza Roller, oda se nézve.
- Szerintem túl messze jöttünk!
- Ne már, Röntgen. Ez a jó út...
Egy sorompó bukkant fel előttük, hasonló a swanbourne-ihez, csak ez régi és rozsdás volt.
Mellette tábla állt:
KATONAI TERÜLET
Belépni szigorúan tilos.
A birtokháborítókat letartóztatjuk
és börtönbe zárjuk.
Szikra lassított, Roller pedig az ajtót ki se nyitva kiugrott.
- Hol vagyunk? - kérdezte Alex.
- Majd meglátod - felelte Szikra. - Itt sok jó hely van. Tetszeni fog.
- Túl messzire jöttünk - makacskodott Röntgen. - Egy mérfölddel korábban le kellett volna
fordulnunk.
Roller felemelte a sorompót - tehát nem volt zárva -, a dzsip pedig átgurult. Ahogy mellé ért,
Roller beugrott, Szikra egyből a gázra taposott, és gyökereken-gödrökön rázkódva robogtak
tovább.
Besötétedett. A nap utolsó sugarai úgy foszlottak el, hogy Alex észre sem vette, a fák hirtelen
nagyon közeljöttek, szinte azzal fenyegettek, hogy elállják az utat. A csapás egyre görön­
gyösebb lett. Alex erősen kapaszkodott a dzsip oldalába, ami így is hevesen dobálta, a
hűtőtáskák fel-felugrottak a levegőbe, és ott lebegtek egy pillanatig, csak utána estek vissza
nagy csattanással. Levelek és ágak villantak fel, ezernyi fekete árny suhant be a
reflektorfénybe, nekicsapódtak a szélvédőnek, s elvesztek mögöttük. A csapás sehová nem
tartott, s Alex egyre nyugtalanabb lett, ismét azt kívánta, bárcsak ne jött volna, amikor várat­
lanul kitörtek a növényzetből és kicsit farolva megálltak egy puha homokos részen.
Megérkeztek.
Szikra leállította a motort, s az est hangjai azonnal körülvették őket. Alex hallotta a szél
susogását és a hullámok ritmikus loccsanását. Gyönyörű helyrejöttek: az üres partszakaszon
fehér homokos rész ölelte körül félholdszerűen a fekete-ezüst tengert. Fent világlott a telihold,
a csillagok fantasztikus füzére a déli félteke pereméig húzódott.
- Mindenki kifelé! - kurjantott Roller. Lábával kirúgta az ajtót, és valósággal kiborult a
homokra. - Röntgen, dobj meg egy sörrel. Texas, most te jössz a főzéssel.
- Mindig én jövök! - méltatlankodott Texas.
- Különben miért hoznánk magunkkal?
-Hopp! - Röntgen egy dobozos Foster's sört vett elő, és Rollernek dobta, majd Alexre nézett: -
Sört?
- Kóla nincs?
- Hogyne lenne. - Röntgen keresett egy dobozzal, és odaadta.
Közben Texas nekilátott kipakolni. Alex látta, hogy a katonák hoztak virslit, hamburgerhúst,
bifszteket és disznóhúst - egy kisebb hadseregnek is elegendő húsmennyiséget.
- Tüzet rakunk - mondta Roller Alexnek. - Segíthetsz fát gyűjteni.
Szikra kivette hátulról a gitárt, a térdére tette, és pengetett pár akkordot. A zene halk volt,
elveszett az éj ürességében.
- Mondom a tervet - szólalt meg Roller. Láthatóan ő volt a főnök köztük, noha mind a négyen
ugyanannyi idősek és egyforma rangúak is voltak. - Alexszel mi szedünk tűzifát. Texas és
Röntgen összeállítja, amit kell. Szikra... te csak játssz. -Elővett egy lámpát és Alexnek adta. -
Ha eltévedsz, a zene majd visszavezet a partra.
- Oké. - Alex nem nagyon hitte, hogy az erdőből hallani lehet a halk gitárt, de Roller láthatóan
tudta, mit csinál.
- Nyomás. - Roller is fogott egy lámpát és felkapcsolta. Erős fénysugarat adott, még a telihold
fényénél is széles csapást vágott az árnyak közt. Alex követte a példáját. Távolodtak a dzsip­
től, a földúton mentek, ami idehozta őket. Az este melegebb volt, mint Alex várta. A szél nem
tudott áthatolni a fák sűrűjén. Mindenre mélységes nyugalom telepedett.
-Jól vagy? - kérdezte Roller.
Alex bólintott.
-Tüzet rakunk, sütünk, aztán úszhatunk egyet.
-Jó-
Mentek tovább. Alex úgy érezte, már rég elhagyták a partot. Még hallotta a zenét, de olyan
távolról, hogy a hangok széttöredeztek, nem álltak össze zenévé.
- Száraz fát keress, az jobban ég.
Alex a földre irányította a lámpáját. Mindenütt törött ágak hevertek. Nem értette, miért kellett
ilyen messze jönni, de nem látta értelmét a vitának. Felvett párat itt, párat ott. Hamar
összeszedett egy kupacot, és többet már nem nagyon bírt volna el. Ahogy a fát a mellkasához
szorítva felegyenesedett, akkor jött rá, hogy magára maradt.
- Roller?
Nem érkezett válasz. A katona lámpájának fényét sem látta. Alex nem aggódott. Roller is
biztos szedett egy ölnyit, és visszaindult a partra. Alex fülelt, merről hallja a gitárt. Semer-ről.
Most kezdett bizseregni benne a kételkedés. Annyira lefoglalta a faszedés, hogy elvesztette az
irányérzékét. Egy erdő kellős közepén állt, minden oldalról csak sötétség vette körül. Merre
van a part?
Fehérség villant valahol előtte. Egy lámpa. Roller. Alex másodszor is a katona nevét kiáltotta,
de most sem kapott választ. Nem érdekes. Biztos, hogy fényt látott. Mintha csak megerősíteni
akarná, a fény megint felvillant. Alex arra indult.
Húsz-harminc lépés után jött csak rá, hogy egyáltalán nem a part felé megy, sőt még beljebb
az erdőbe. Mintha szándékosan csinálnák. Ő a lepke, s azoknál van a gyertya. Most eltűnt a
fény. Még a hold is eltűnt. Alex dühös lett magára, ledobta a fát. Később még tud szedni.
Most csak vissza akart találni a többiekhez.
Tíz lépés után a fák hirtelen szétnyíltak. Nem a parton volt. Alex lámpájának fénye egy széles,
üres tisztásra esett, amelyen kis homokbuckák és fűcsomók voltak. Erdő vette körül. Nyoma
sem volt Rollernek, se a villódzó fénynek, ami idevezette.
És most?
Alex úgy döntött, hogy visszaindul arra, amerről jött. Talán a saját lábnyomai elvezetik. Az
ölnyi fa, amit ledobott, nem lehet messze.
Éppen meg akart fordulni, amikor valami - egy állati ösztön - megállította. Két másodperc
múlva az egész világ megdermedt.
Tudta, hogy megtörténik, még mielőtt valóban megtörtént. Alex már annyiszor volt
veszélyben, hogy kialakult egyfajta érzéke, valamiféle telepátia, ami figyelmeztette. Az
állatok rendelkeznek ezzel, ettől áll fel a nyakszőrük és iramodnak meg, mielőtt lenne
nyilvánvaló ok a menekülésre. Alex épp hasra vetődött, amikor a lövedék becsapódott, s
gyufaszálakra hasította a fákat, tonnányi földet lökött az égre, összetörte az éj csendjét, a
sötétséget pedig fényes, vakítóan fényes nappallá gyújtotta.
Irdatlan detonáció volt, Alex életében nem érzett hasonlót. A körülötte lévő levegő gigászi
ököllé préselődött össze, hatalmas bokszkesztyűvé, ami forrón és vadul húzott be neki, és egy
pillanatra úgy érezte, tucatnyi csontja eltörött. Nem látott, nem hallott. A koponyája belül
mintha forrt volna. Talán az eszméletét is elvesztette pár pillanatra, mert egyszer csak azt vette
észre, hogy a földön fekszik, arcát egy fűcsomóba nyomva, a hajába meg a szemébe homok
ment. Inge elrepedt, füle dübögött, de amúgy sértetlennek tűnt. Milyen közel csapódott be a
lövedék? Honnét érkezett? S már ahogy ezt kérdezte, egy harmadik, kellemetlenebb kérdés is
megfogalmazódott Alex-ben. Lesz még több is?
Nem volt idő a töprengésre. Alex kiköpte a földet, és elgyötörten feltérdelt. Ebben a
pillanatban valami robbant az égen: egy fehér láng, ami aztán csak lógott magasan a fák
fölött. Alex már készült a következő becsapódásra, ám aztán gyorsan rájött, mi az: a Varey-
fény, égő foszfor, ami kilométerekre megvilágítja a környéket. Még mindig térdelt. Majdnem
túl későn esett le neki, hogy tökéletes célpontot kínál: fekete alak a sugárzó mesterséges
fényben.
Egy másodperccel azelőtt hasalt le, hogy a semmiből gépfegyversorozat érkezett, ágakat
szaggatva, kilyuggatva a leveleket. Aztán jött a második robbanás, kisebb az elsőnél, ezúttal
talajszinten következett be, s nagy lángoszlopot küldött fel. Alex a fejére kapta a kezét. Föld
és homok záporozott körülötte.
Háborús zónába került. Még sosem élt meg ilyesmit. Viszont a józan ész azt súgta, hogy
Ausztráliában nem törhetett ki háború. Bizony. Ez egy hadgyakorlat, és őrület, de ő valahogy
a közepébe pottyant.
Fütyülő hangot hallott, amit két újabb robbanás követett. Alatta rengett a föld, és hirtelen nem
kapott levegőt, elszívta a robbanások ereje. Újabb gépfegyvertűz ropogott. Az egész térséget
szórták. Alex felnézett, de tudta, hogy Varey-fény ide vagy oda, nem láthat senkit. Akárki
tüzel, jó egy kilométerre lehet. És ha feláll, hogy észrevegyék, félbetépi egy sorozat, mielőtt
bárki rájönne a tévedésre.
És Roller? Röntgen meg a többiek? Szándékosan hozták ide? Alex ezt nem akarta elhinni.
Miért akarnák megölni? Eszébe jutott, mit mondott Röntgen a dzsipben: Túl messzire jöttünk.
Egy mérfölddel korábban le kellett volna fordulnunk. És amikor meghívták, Roller említette,
hogy nagy hadgyakorlat van, ezért érnek rá piknikezni. Szép kis piknik! Akármilyen
őrültségnek tűnik, a négy katona a háborús zóna széléig merészkedett. Ö pedig faszedés
közben valahogy elcsatangolt a parttól, ráadásul a lehető legrosszabb irányba. És íme az
eredmény, pech és hülyeség keveréke. Ami most az életébe kerülhet.
Ritmikus dübörgés kezdődött, egy célpontot lőttek aknavetővel, aminek a közelben kellett
lenni. A lövedékek robbanásakor Alex fejébe éles fájdalom nyilallt. A fegyverek ereje
hatalmas volt. Ha ilyen egy hadgyakorlat, milyen lehet az igazi háború?
Ideje volt menni. Alex talpra kecmergett és elindult az aknatűz közepette. Fogalma sem volt,
merre menjen, csak azt tudta, hogy itt nem maradhat. Különben is teljesen elvesztette az
irányérzékét. Visítva zuhant valami, majd nagy búmmal csapódott be tőle balra. Ennél többet
nem is kellett tudnia, jobbra indult.
Gépfegyver-ropogás. Alex mintha kiáltást hallott volna, de amikor körülnézett, senkit nem
látott. Ez volt a legidegesí-
tőbb: egy harc kellős közepén van, és egyetlen katonát sem lát. Egy fa lángra kapott, a törzset
tűz kebelezte be, a talajon pedig fekete és karmazsin árnyak ugráltak. Mögötte Alex egy drót­
kerítést pillantott meg. Nem valami nagy cél, de legalább emberi kéz műve. Talán a harci zóna
határát jelöli, és a túloldalon nagyobb biztonságban lesz. Futásnak eredt. Vér ízét érezte a
szájában: biztos a nyelvébe harapott, amikor az első bomba robbant. Egész teste sajgott. Talán
jobban megsebesült, mint hitte.
Elérte a kerítést. Szögesdrótból készült és egy tábla volt rajta: VESZÉLY - TILOS A
BELÉPÉS. Alex majdnem elmosolyodott. Milyen veszély leselkedhet rá túloldalt, ami ennél
rosszabb? Mintegy erre válaszul, három bomba robbant alig száz méterrel mögötte. Forró
valami csapta meg a tarkóját. Habozás nélkül átkúszott a drót alatt, majd felállt és rohant
tovább a túloldalon.
Egy mezőn volt. Az óceánnak még mindig semmi jele, minden oldalról fák vették körül.
Lassított, próbált tájékozódni. Sajgott a nyaka. Akármi találta el, megégette. Vajon Roller és a
többiek keresik?- Hát lesz hozzájuk egy-két keresetlen szava. Már ha ezt túléli.
Ment tovább. Jobb lába kicsi, fémes valamire lépett. Hallotta - és érezte -, ahogy kattan a talpa
alatt. Megdermedt. Egy hang szólalt meg a sötétben közvetlen mögötte:
-Ne mozdulj. Egy lépést se...
Szeme sarkából Alex látta, hogy egy alak bújik át a drót alatt. Először azt hitte, Roller az, de a
hang nem volt ismerős, és pár pillanat múlva látta, hogy egy idősebb férfi: göndör, fekete haj,
arcán erős borosta, teljes katonai felszerelésben, kezében egy gyalogsági puska. A bombák és
a zaj mintha távolodott volna. Biztos másik célra álltak.
A férfi Alex fölé tornyosult és hitetlenkedve nézett rá.
- Ki a fene vagy? Hogy kerültél ide?
- Min állok? - kérdezett vissza Alex, noha sejtette a választ. Nem mert lenézni.
-Ez egy aknamező - felelte a férfi kurtán. Letérdelt. Alex érezte, ahogy a férfi keze finoman
megfogja az edzőcipőjét. Aztán a férfi felegyenesedett. Sötétbarna szeméből nem lehetett
kiolvasni semmit. - Egy aknán állsz.
Alexet a nevetés fojtogatta. Beleborzongott a hitetlenségbe, és kicsit megtántorodott, mintha
el akarna ájulni. Maradj, ahol vagy! - kiáltott rá a férfi. - Állj egyenesen. Ne imbolyogj. Ha
csökkented a nyomást, mindkettőnket megölsz.
- Ki maga? Mi folyik itt? Miért van itt akna?
- Nem láttad a táblát?
- Csak annyi állt rajta, hogy „Veszély, tilos a belépés".
- Mi kell még? - A férfi a fejét rázta. - A közelben se szabadna lenned. Hogy kerültél ide? Mit
keresel itt az éjszaka közepén?
- Úgy hoztak ide. - Alex lábán hideg zsibbadás kúszott fel, ami egyre erősebb lett, minél
többet gondolt arra, min is áll.
- Tud segíteni?
- Állj nyugodtan. - A férfi megint letérdelt. Lámpát vett elő és a talajra szegezte. Alex ezer
évnek érezte, mire megint megszólalt. — Egy lepke - mondta teljesen érzelemmentes hangon.
- Egy szovjet PFM-l-es, nyomásérzékeny akna. Annyi robbanóanyagon állsz, ami simán
leviszi a lábad.
- Minek van itt?
Alex erősen küzdött a késztetéssel, hogy levegye a lábát a halálos fegyverről. Egész teste azt
követelte, hogy fusson.
- Ezzel gyakorolunk - felelte rekedten a férfi. - Irakban és Indonéziában ilyet használnak.
Tudnunk kell, hogyan boldoguljunk velük. Másképp hogyan tanulnánk meg?
- De egy rét közepén?
- Nem szabadna itt lenned! Ki hozott ide? - A férfi felegyenesedett. Nagyon közel állt
Alexhez, barna szemét rászegezte.
- Nem tudom hatástalanítani - morogta. - Még ha ki is képeztek volna rá, sötétben akkor se
kockáztatnám meg.
-Akkor most mi lesz? -Elmegyek segítségért. -Van rádiója?
- Ha lenne, már használtam volna. - A férfi egy pillanatra megfogta Alex vállát. - Valamit még
tudnod kell. - Halkan beszélt, szája egész közel volt Alex füléhez. - Ezeknek van egy
késleltető mechanizmusuk... egy külön gyutacs, amit aktiváltál, amikor ráléptél.
- Úgy érti, mindenképpen felrobban? -Tizenöt percen belül.
-Mennyi idő, amíg segítséget hoz?
- Sietek, ahogy tudok. Ha kattanást hallasz, érezni is fogod a talpaddal, hasalj a földre. Ez az
egyetlen esélyed. Sok szerencsét!
-Várjon...
Ám a férfi már elment.
Alex csak állt ott. A lábát már egyáltalán nem érezte, a válla viszont lángolt, és heves remegés
fogta el, ahogy a sokk beállt. Minden akaraterejével igyekezett uralkodni a testén, mert tudta,
hogy a legkisebb mozdulat is förtelmes véget vet ennek a kínszenvedésnek. Elképzelte a
hirtelen villanást, a fájdalmat, a testéről leszakadt lábát. És nem tehet semmit. A lába oda van
ragadva egy szerkezethez, ami most is ketyeg alatta. Körülnézett. Megállapította, hogy az
aknát egy domb tetejére telepítették, a talaj meredeken egy árokba futott a tövében. Próbálta
megsaccolni a távolságot. Ha elvetődik, vajon eléri az árkot, mielőtt az akna felrobban? És ha
a robbanás fölötte történik, talán megússza a javát?
A bombázás abbamaradt. Hirtelen szörnyű csend telepedett a világra. Alex ismét teljesen
egyedül érezte magát; egy üres mező közepén állt, akár egy madárijesztő. Kiáltani akart, de
nem mert, nehogy közben véletlenül elmozduljon a súlypontja. Mikor ment el az a férfi? Öt
perce? Tíz? És mennyire pontos az időzítő? Az akna bármikor felrobbanhat.
Akkor várjon? Vagy vegye a saját kezébe az életét?
Alex döntött.
Nagy levegőt vett, megfeszítette a testét, úgy gondolt a lábizmaira, mint rugókra, amik
biztonságos helyre röpítik. A jobb lába állt az aknán, a bal a talajon. Annak kell végeznie a
munka dandárját. Alex tudta, hogy talán élete legnagyobb hibáját követi el, és pillanatokon
belül agonizálva, megcsonkítva hever a földön.
Most!
Ugrott.
A legutolsó pillanatban meggondolta magát, de azért továbbcsinálta, mindent beleadva
levetette magát a lejtőn. Mintha érezte volna, hogy az akna nagyon picit megremeg, ahogy a
lába elhagyja. De nem robbant fel, legalábbis abban a fél másodpercben, hogy felemelkedett a
talajról. Karját ösztönösen az arca elé kapta, hogy megóvja az eséstől és a robbanástól. A lejtő
suhant alatta, sötét csíkká kenődött látótere szélén. Aztán belecsapódott az árokba. Víz, hideg
és sáros víz fröccsent az arcába. A vállával valami keményet talált el. Mögötte robbanás. Az
akna. Föld és fű zuhogott rá.
Aztán semmi. Az arca még víz alatt volt, hát felemelte a fejét, kiköpte a sarat. Füstgomoly
emelkedett az égnek. A gyutacs három másodpercet adhatott neki, mielőtt felrobbantotta az
aknát. Ö kihasználta ezt a három másodpercet, ez mentette meg.
Bizonytalanul talpra állt. Víz csöpögött a hajából az arcára. Szíve majd kiszakította a
mellkasát. Kimerültnek, elcsigázottnak érezte magát. Megtántorodott, kitette a kezét, hogy
megtámassza magát, s összerezzent, mert a szögesdrótot kapta el. De legalább megvan a kiút.
Átbújt alatta, majd eltöprengett, hogy merre tovább. Pár pillanat múlva választ kapott a
kérdésére. Motor hangját hallotta, s két fénysugár tűzött át a fák között. A nevét kiáltották.
Megiramodott és egy csapásra ért ki.
A négy SAS-katona ült a dzsipben, ezúttal Röntgen vezetett. Lassan hajtottak, őt keresték.
Alex látta, hogy a hűtőtáskákat elhagyták, viszont Szikra azért nem felejtette ott a gitárját.
-Alex!
Röntgen a fékre taposott, Roller pedig kiugrott mellőle. Arca falfehér volt a reflektorok
fényében, őszinte aggodalom látszott rajta.
-Jól vagy? Jézusom! Tökre elcsesztük. El kell húznunk. A közelben se szabadna lennünk.
-Mondtam, hogy... - kezdte Röntgen.
- Ne most! - förmedt rá Roller. Megragadta Alexet. -Amint elkezdtek robbantani, tudtam, mi
történt. Kerestelek, de valahogy szétváltunk. Szörnyen nézel ki, haver. Megsebesültél?
- Nem. - Alex csak ennyit bírt kinyögni.
- Szállj be. Hazaviszünk. Nem is tudom, mit mondjak. Tiszta barmok vagyunk. Majdnem
megölettünk.
Ezúttal Alex ült előre, Roller hátra a többiekkel, és már süvítettek is a csapáson a főút felé.
Alex még mindig nem volt benne biztos, mi történt, a katonák hogy keveredhettek ilyen sla-
masztikába. Nem is érdekelte. Hagyta, hogy a motor hangja elússzon a hűs esti levegőben, és
pillanatokon belül elnyomta az álom.
A Sziklákon
Két napra rá Alex maga mögött hagyta swanbourne-i élményeit. Egy kávézó teraszán üldögélt
Sydneyben, egyik oldalt az Operaházzal, a másikon a híddal. A világ egyik kedvenc képeslap-
látványa, ő is sokszor látta már. Most viszont itt volt benne, vanília- és eperfagyit evett, s
nézte, ahogy a Manly komp beáll a mólóhoz, szétkergetve a kisebb hajókat. A nap tűzött, az
ég kéken szikrázott. Alig tudta elhinni, hogy tényleg itt van.
És nem is egyedül. Jack előző nap csatlakozott hozzá, a repüléstől kicsit pilledten, de amint őt
meglátta, feléledt és majd szétvetette az izgalom. Huszonhat órát repült, s Alex tudta, hogy
végig aggódott. Hiszen Jacknek kellett vigyáznia rá. Ki nem állhatta, amikor ő elutazott,
ráadásul most olyan messzire ment, aminél messzebb nem is mehetett volna. Jack, amint
megérkezett, azonnal közölte, hogy legfőbb szándéka felrakni Alexet egy gépre és visszavinni
Londonba. Igen ám, csakhogy ott hideg volt, esett, hiszen beköszöntött az angol tél. És mind­
kettőjükre ráfért volna a nyaralás. Mégis ideje volt hazamenni.
Jack is fagyizott, s noha huszonnyolc volt, most fiatalabbnak tűnt a kócos vörös hajával,
huncut mosolyával és rikító, kengu-rus pólójával. Inkább Alex nővérének lehetett nézni, mint
házvezetőnőnek. De Alex leginkább barátnak érezte.
- Nem értem, mi tart olyan sokáig - mondta éppen. - Nevetséges. Mire visszaérsz, a félév fele
elmegy.
-Azt mondták, délutánra meglesz.
-Már két napja meg kéne lennie.
Alex vízumáról beszéltek. Aznap reggel felhívták Jacket a hotelben, ahol megszálltak.
Megadták egy kormányiroda címét a
Macquarie Streeten, a régi parlamentépület mellett. A vízum négyre lesz kész. Alex akkor
átveheti.
- Maradhatnánk még pár napot? - kérdezte Alex. Jack kíváncsian nézett rá. - Nem akarsz
hazamenni? -De. - Alex hallgatott egy sort. - Azt hiszem. Viszont...
nem tudom, vissza akarok-e menni a suliba. Sokat gondolkodtam rajta. Attól félek, nem tudok
beilleszkedni.
- Hogyne tudnál, Alex. Sok barátod van, és hiányzol nekik. Ha visszatértél, elfelejted, hogy
ezek egyáltalán megtörténtek.
Alex ebben nem volt olyan biztos. Jackkel beszéltek már erről előző este. Azok után, amiken
keresztülment, hogyan tudná elviselni a földrajzórákat, iskolai ebédeket, vagy hogy ledoron­
golják, amiért túl gyorsan futott a folyosón? Aznap, amikor az MI6 beszervezte, falat vont
közé és a múltja közé, és most úgy látta, nincs visszaút.
- Idén szinte nem is voltam suliban - dörmögte. - Lemaradtam.
- Talán el tudjuk hívni Mr. Greyt karácsonykor - vetette fel Jack. Mr. Grey tanította Alexet a
nyár során, hogy felzárkózzon. - Jól kijöttél vele, egykettőre utolérnéd a többieket.
- Nem is tudom, Jack.
Alex a kanalán olvadó fagyira nézett. Azt kívánta, bárcsak el tudná magyarázni az érzéseit.
Nem akart többé az MI6-nek dolgozni, ebben biztos volt. Ugyanakkor...
- Fél négy - mondta Jack. - Indulnunk kéne.
Felkászálódtak, elsétáltak az Operaház mellett, be a Botanikus Kertbe, ebbe a csodálatos
parkba, ami mintha a várost zárta volna magába, nem pedig fordítva. Visszanézve a kikötőre,
a lent zajló életre és a távolban nyújtózkodó felhőkarcolókra, Alex nem értette, az ausztrálok
hogy tudták ezt elérni. Sydneyt lehetetlen nem szeretni, s bármit mondjon is Jack, ő érezte,
hogy még nem kész elmenni.
Elhagyták az Új Dél-Walesi Művészeti Galériát, majd befordultak a Macquarie Streetre, ahol
a parlament állt, egy kétemeletes, elegáns, fehér-rózsaszín épület, ami Alexet valamiért a
fagyira emlékeztette, amit most evett. A kapott cím épp mögötte volt, egy modern üvegpalota,
melyet valószínűleg kisebb kormányhivatalok töltenek meg. A recepciós már előkészítette a
belépőkártyájukat, és a negyedik emeletre irányította őket, egy ajtóhoz a folyosó végén.
- Nem értem, miért nem tudtak egyszerűen felrakni egy gépre és hazaküldeni - morgolódott
Jack, ahogy kiléptek a liftből. - Sok hűhó semmiért.
Megtalálták az ajtót. Kopogás nélkül léptek be, majd megdermedtek. Ez csak valami tévedés
lehet. Akárhol vannak is, az nem vízumiroda.
Két férfi beszélgetett a könyvtárszobának látszó helyiségben, mindenütt antik bútorok, az
erősen fényezett parkettán pedig perzsaszőnyeg. Alex első benyomása az volt, hogy a szoba
nem tartozik az épülethez. Aranyszín labrador hevert összegömbölyödve egy párnán egy
kandalló előtt. Az egyik férfi egy íróasztal mögött ült, ő volt az idősebb, inget és zakót viselt,
nyakkendőt nem. Szemét divatos napszemüveg takarta. A másik férfi az ablaknál állt karba
tett kézzel. A húszas évei végén járhatott, vékony és szőke volt, drága öltönyt viselt. -Ó...
bocsánat - mondta Jack.
- Á, Miss Starbright - szólalt meg az asztal mögött ülő. - Kérem, jöjjenek be.
- A vízumirodát keressük - mondta Jack bizonytalanul. -Foglaljon helyet. Alex önnel van?
Tudom, furcsa kérdés,
de vak vagyok.
- Itt vagyok - szólalt meg Alex.
- Maga ki? - kérdezte Jack. Alexszel beljebb léptek, a fiatalember pedig betette mögöttük az
ajtót.
-Ethan Brooke vagyok. A kollégám Marc Dámon. Hálás köszönet, hogy eljött, Miss
Starbright. Szólíthatnám Jacknek? Kérem, üljenek le.
Két bőrfotel állt az asztal előtt. Jack és Alex feszengve leült. A Dámon nevű férfi is odajött és
leült kissé oldalt. A kutya farka kétszer koppant a parkettán.
- Tudom, hogy sietnek vissza Londonba - kezdte Brooke -, de hadd magyarázzam el, miért
vannak itt. Az igazság az, hogy egy kis segítségre van szükségünk.
-A mi segítségünkre? - nézett körül Jack, majd leesett neki. - Alexet akarják. - A szavak
súlyosan hangzottak. Most már tudta, kik ezek, vagy legalábbis mit képviselnek. Találkozott
már a fajtájukkal.
- Szeretnénk egy ajánlatot tenni Alexnek - bólintott Brooke. -Felejtsék el. Nem érdekli.
- Nem hallgatná meg legalább a mondandónkat? - tárta szét a kezét Brooke. Józan
üzletembernek nézett ki. Lehetett volna bankigazgató, aki a jelzálog ügyében ad nekik
tanácsot, vagy családi ügyvéd, aki a végrendeletet készül felolvasni.
-A vízumot akarjuk.
- Megkapják. Amint végeztem.
Alex egy szót se szólt. Jack ránézett, majd dühös tekintettel fordult a két férfihoz:
- Miért nem tudják békén hagyni?
- Mert különleges - felelte Brooke. - Sőt, ki merem mondani, hogy egyedülálló. És nekünk
most pont rá van szükségünk egy-két hétre. De megígérem, Jack, ha ő nemet mond, elmehet.
Még este gépre tesszük. Csak adjon egy percet, hogy elmagyarázzam.
- Ki maga? - kérdezte Alex. Brooke odafordult Damonhoz.
- Az ausztrál titkosszolgálatnak dolgozunk - adta meg a választ a fiatalember.
- Különleges Operációs Részleg?
- Álcázott Akciók. A kettő nagyjából ugyanaz. Mondhatjuk, hogy durván azt csináljuk, amit
Alán Blunt Londonban.
- Olvastam az aktádat, Alex - vette át a szót Brooke -, és meg kell mondanom, le vagyok
nyűgözve.
-Mire kellek?
- Elmondom.
Brooke összefűzte a kezét. Alex szinte meg sem lepődött, valahogy elkerülhetetlennek érezte
az egészet. Már hatszor megtörtént vele. Miért ne történne meg újra?
-Hallottad már a „kígyófej" vagy „shetou" kifejezést? -kezdte Brooke. A hallgatásra folytatta.
- Jól van, akkor hadd kezdjem azzal, hogy a kígyófej-csoportok kétségtelenül a legve-
szélyesebb bűnszervezetek a világon. Hozzájuk képest a maffia és a triádok csak amatőrök.
Nagyobb a befolyásuk, azaz több kárt tudnak okozni, mint az al-Kaida, de nem érdekli őket a
vallás. Nincs hitük. Kizárólag a pénzért csinálják. Ez a lényeg. Gengszterek, de nagyon
nagyban dolgoznak.
Vettél már valaha másolt DVD-t? Valószínű, hogy a kígyófejek gyártották és forgalmazták. És
a belőle szerzett haszon megy egyenesen valamelyik érdekeltségükbe, ami talán nem is olyan
vicces. Drogok, emberkereskedelem, testrészek. Új vese vagy szív kell? A kígyófejek a
legnagyobb játékosok az illegális szervpiacon, és nem finnyásak, ha be kell szerezni. Vagy
fegyverek. Minimum ötven olyan háború volt a világon, ahová a kígyófejek szállították a
fegyvert: vállról indítható rakétákat, AK-47-es karabélyt, ilyesmit. Szerinted hová fordulnak
a terroristák, ha bombát vagy fegyvert akarnak, vagy egy csúnya biológiai valamit, ami
kémcsőben érkezik? Tekintsd nemzetközi szupermarketnek, Alex, csak épp rémséges
árukészlettel.
Hogy mit vehetsz még? Amit csak akarsz! Múzeumból lopott festményt. Illegális,
rabszolgákkal bányászott gyémántot. Irakból kicsempészett ősi műtárgyat. Elefántcsontot
vagy tigrisbőr-szőnyeget. Pár éve száz gyerek meghalt Haitin, mert valaki olyan köhögés
elleni szert adott el nekik, amibe fagyállót kevertek. A kígyófej volt, és nem hinném, hogy
bárkinek visszafizetési garanciát ígért.
A legnagyobb pénzforrásuk azonban a csempészet. Valószínűleg fogalmad sincs, hány embert
csempésznek egyik országból a másikba szerte a bolygón. Ezek a világ legszegényebb
családjai, akik elkeseredetten vágynak rá, hogy új életet kezdhessenek Nyugaton. Egy részük
a reménytelenség és az éhezés elől menekül; más részüket börtön vagy kínzás fenyegeti saját
hazájában.
Brooke elhallgatott, s vak szemével fixírozta Alexet.
- A felük tizennyolc éves sincs, öt százalékuk nálad is fiatalabb. És maguk utaznak. Ha
szerencsések, a hatóságok karjaiba szaladnak. Hogy a többivel mi lesz... ne akard tudni.
Az embercsempészet óriási probléma Ausztráliában. Özönlenek hozzánk az illegális
bevándorlók Irakból és Afganisztánból.
Hajókkal jönnek Báliról, Floresből, Lombokból és Dzsakartáról. A hazám valaha szívesen
fogadta a bevándorlókat, hisz mi mind azok voltunk annak idején. A helyzet azonban
megváltozott... és be kell vallanom, ahogy velük bánunk, az bőven hagy maga után
kívánnivalót. De mit tehetünk? A válasz: meg kell állítanunk őket. Ehhez pedig szembe kell
néznünk a kígyófejekkel.
Különösen az egyik kígyófejjel. Indonéziában tevékenykedik, és jóval erősebb és
veszélyesebb az összes többinél. Történetesen tudjuk, ki a vezetője. Yu őrnagy. De sajnos ez
minden. Nem tudjuk, hogy néz ki, hol lakik. Kétszer próbáltunk beépülni a szervezetbe.
Fogyasztóknak álcázott ügynököket akartunk bejuttatni.
- Mi történt velük? - kérdezte Jack.
Dámon felelt a kérdésre: - Mind a kettő halott. -És gondolom, most Alexet akarják használni.
- Sejtelmünk sincs, hogyan buktak le az ügynökeink - folytatta Brooke, mintha Jack meg se
szólalt volna. - Ez a férfi, ez a Yu valahogy mintha mindent tudna, amit csinálunk. Vagy csak
nagyon-nagyon óvatos. Az a baj, hogy ezek a bandák a kuanhszi nevű rendszer alapján
működnek. Ez lényegében annyit tesz, hogy mindenki ismer mindenkit. Akár egy család. így
aztán egy kívülről jövő, magányosan tevékenykedő ügynök azonnal feltűnik. Úgy kell
bejutnunk ebbe a kígyófejbe, hogy ez teljesen eredeti legyen, minden gyanú felett álljon.
-Egy férfi és egy fiú - mondta ki Dámon.
- Van most egy emberünk Bangkokban. Afganisztáni menekültnek fogjuk álcázni, akit
Ausztráliába kell csempészni. Találkozik a kígyófejjel, neveket, arcokat, telefonszámokat,
címeket szed össze, mindent, amit tud. De nem egyedül. A fiával utazik.
- Bangkokba repülsz - vette át a szót Dámon, s immár egyenesen Alexhez beszélt. - Ott
találkozol az ügynökkel, és ketten indultok el. A lényeg: amint visszaértek ausztrál földre, te
mehetsz vissza közvetlen géppel Angliába, első osztályon. Nem kell csinálnod semmit, Alex,
csak tökéletes álcát biztosítani az emberünknek. Ő megszerzi a szükséges információt, és
azzal talán fel tudjuk törni Yu hálózatát egyszer s mindenkorra.
- Miért Bangkok? - Alex száz kérdést szeretett volna feltenni, de először ez jutott eszébe.
- Bangkok a hamis iratok központi piaca. Ami azt illeti, azt is nagyon szeretnénk tudni, ki látja
el Yu embereit hamis útlevelekkel, exportpapírokkal és a többi. És most van esélyünk. Az
ügynökünknek azt mondták, várjon, amíg kapcsolatba lépnek vele. Megkapja a szükséges
papírokat, és aztán folytatja az utat délre.
Rövid csend következett. Majd Jack Starbright a fejét rázta.
-Jól van. Meghallgattuk az ajánlatát, Mr. Brooke. Most pedig hallhatja a válaszomat. Nem.
Felejtse el! Maga mondta: ezek veszélyes emberek. Két kémét már megölték. Nincs az az
isten, hogy hagyom Alexet belekeveredni ebbe!
- Azt hittem, azok után, amin átment, Alex maga is tud dönteni — replikázott Brooke.
- Hogyne tudna. Én csak elmondtam, mit fog mondani. A válasz, nem!
-Van még valami, amit eddig nem említettünk.
Brooke az asztalra helyezte a tenyerét. Az arca semmit nem árult el, Dámon viszont tudta, mi
következik. A főnöke minden hájjal megkent pókerjátékos, s csak most teríti ki a lapjait. -
Nem mondtam még a bangkoki ügynök nevét.
- És ki az? - kérdezte Jack.
-Azt hiszem, maga ismeri is. A neve Ash.
Jack hátrahőkölt, a megdöbbenés kiült a szemébe.
-Ash? - rebegte.
- Úgy van.
Alex látta, milyen hatást tett a név Jackre.
- Ki az az Ash? - kérdezte.
- Te nem ismered? - Brooke roppant mód élvezte a helyzetet, noha ezt csak Dámon látta.
Jackre nézett. - Megmagyarázza ön?
- Ash ismerte apádat - motyogta Jack.
- Ennél azért többről volt szó - javította ki Brooke. - Ash volt John Rider legjobb barátja. Ö
volt a násznagy a szüleid esküvőjén, Alex. És egyben a keresztapád.
- A mim... ? - Alex nem akart hinni a fülének. Fogalma sem volt róla, hogy van keresztapja.
- S noha ezzel nem sokra mész, ő látta őket utoljára életben - folytatta Brooke. - Velük volt
aznap délelőtt, amikor meghaltak. A reptéren nézte, ahogy felszállnak a franciaországi gépre.
Ami sosem érkezett meg oda. A fedélzetre bosszúból bombát helyezett a Skorpia. Ennyit
tudott Alex. Jackre nézett.
-Te találkoztál vele?
Teljesen összezavarodott, mintha kihúzták volna a szilárd talajt a lába alól. Jack is ilyen képet
vágott.
- Párszor - felelte. - Amikor a nagybátyádnak kezdtem dolgozni. Beugrott, hogy megnézze, mi
van veled. Végül is a keresztapád volt.
- Hogyhogy sose említetted?
- Eltűnt. Még nagyon kicsi voltál. Azt mondta nekem, hogy végleg elmegy, hogy soha nem
látom többé.
- Ash az MI6 ügynöke volt - magyarázta Brooke. - így találkozott apáddal. Együtt dolgoztak.
Apád megmentette az életét Máltán. Megkérdezheted tőle... ha találkoztok. Gondolom, lenne
miről beszélnetek.
- Hogy képes erre? - suttogta Jack, és színtiszta megvetéssel nézett a férfira.
-Ash pár hónappal a szüleid halála után hagyta ott az MI6-ot, és ide emigrált - folytatta
zavartalanul Brooke. - Remek referenciákkal érkezett, boldogan felvettük az ASIS-ba. Azóta
is velünk van. Most éppen Bangkokban várja, hogy beépüljön, mint mondtam. Nála senki
nem tudnájobban eljátszani apádat, Alex. Hiszen szinte az is. Vigyáz majd rád. És szerintem te
is érdekesnek fogod találni a dolgot. Na mit mondasz?
Alex nem mondott semmit. Már döntött, de volt egy olyan gyanúja, hogy Brooke-nak
mondania sem kell, hogyan. Kitalálta magától.
- Időre van szükségem - bökte ki végül.
- Természetes. Beszéljétek meg Jackkel. - Brooke biccentett, és Dámon egy fehér kártyát vett
elő. Az elejétől nála lehetett.
- Itt a szám, amin elérhetsz. Holnap Bangkokba kell, hogy repülj. Mi lenne, ha este felhívnál?
- Tudom, hogy mi jár a fejedben, de nem mehetsz oda - szögezte le Jack. - Nem helyes.
Elsétáltak a Sziklákhoz, a boltok és kávézók füzéréhez a kikötő szélén, a híd alatt. Jack
szándékosan választotta ezt a helyet, el akart vegyülni a színes, mindennapi tömegben, fény­
évnyire az ausztrál titkosszolgálat féligazságaitól és hazugságaitól.
-Azt hiszem, muszáj - felelte Alex.
És ez volt az igazság. Előző délután még esküdözött, hogy nem fog többé az MI6-nak
dolgozni. De ez más, és nem csak azért, mert ezúttal az ausztrálok kérik. Ez Ash. Ash
billentette el a mérleg nyelvét, még ha nem is emlékszik rá, még ha csak most hallotta is
először a nevét.
-Ash meg tudja mondani, ki vagyok.
- Nem tudod, ki vagy?
- Nem igazán, Jack. Azt hittem, tudom. Amikor Ian még élt, minden olyan egyszerű volt.
Aztán megtudtam róla az igazat, és minden elromlott. Egész életemben olyasmire készített fel,
ami sosem akartam lenni. De talán igaza volt. Talán így volt megírva.
-És szerinted Ash meg tudja mondani?
- Nem tudom. - Hunyorogva nézett Jackre. A lány válla felett valósággal ömlött rá a napfény. -
Mikor találkoztál vele?
- Úgy egy hónappal azután, hogy kezdtem a nagybátyádnál. Akkor még csak szünidei
munkának indult, hogy eltartsam magam suli alatt. Gőzöm se volt kémekről, arról meg pláne,
hogy örökre veled ragadok! - Sóhajtott. - Hétéves lehettél. Tényleg nem emlékszel rá?
Alex a fejét rázta.
- Pár hétre jött Londonba, egy hotelben szállt meg, de kétszer-háromszor benézett. Most, hogy
belegondolok, tényleg nem sokat beszélt veled. Talán nem értett a gyerekekhez. De én
megismertem kicsit.
-Milyen volt? Jack visszagondolt.
- Én bírtam - ismerte el. - Sőt, ha tudni akarod az igazat, párszor randiztunk is, bár jóval
idősebb volt nálam. Nagyon jóképű. És körüllengte a veszély. Nekem azt mondta, hogy mély­
tengeri búvár. Jó volt vele lenni.
-Ash az igazi neve?
- így nevezi magát. A neve kezdőbetűiből, de sose árulta el, mi a teljes neve.
-És tényleg a keresztapám? Jack bólintott.
- Láttam a fényképeket a keresztelődről. És Ian is ismerte. Barátok voltak. Azt nem tudom,
akkor mit keresett Londonban, de nagyon látni akart téged. Hogy rendben vagy-e.
Alex nagy levegőt vett.
- Te nem tudod, milyen, ha nincsenek szüleid. Sose zavart, mert nem ismertem őket. Kicsi
voltam, amikor meghaltak. Mégis gyakran eszembejutnak. Néha mintha egy lyuk lenne az
életemben, egy nagy űr. Visszanézek, de nincs ott semmi. Talán ha egy kis időt ezzel az
emberrel töltök, még afgán menekültként is, az betölti valamennyire.
- De Alex... -Jack ránézett és Alex látta, hogy fél. - Hallottad, mit mondott Brooke.
Rettenetesen veszélyes. Eddig mindig szerencséd volt, de a szerencse nem tart örökké. Ez a
kígyófej dolog rettenetesen hangzik. Nem kéne belekeveredned.
- Muszáj, Jack. Ash apámmal dolgozott. A szüleimmel volt aznap, amikor meghaltak. Máig a
létezéséről se tudtam, de most már igen, és találkoznom kell vele. - Alex kierőltetett egy
mosolyt. - Apám kém volt. A nagybátyám kém volt. És most kiderül, hogy van egy
keresztapám, aki szintén kém. El kell ismerned, hogy családi vonás.
Jack megfogta Alex vállát. Mögöttük a nap már lefelé ereszkedett, vérvörösre festette a vizet.
Az üzletek kezdtek kiürülni. Fölöttük a híd sötét árnyat vetett.
- Mondhatok valamit, amivel megállíthatlak?
- Igen - nézett a szemébe Alex. - De kérlek, ne tedd.
- Hát jó. De betegre fogom aggódni magam. Ezt tudnod kell. Nagyon vigyázz magadra! És
mondd meg Ashnek, hogy karácsonyra haza kell jönnöd. És ezúttal, most az egyszer
küldhetne egy lapot. - Azzal sarkon fordult és szaporán megindult.
Alex várt egy pillanatot, majd követte.
Bangkok. A kígyófej. Újabb bevetés. Igazság szerint Alex sejtette, hogy így lesz - bár azt még
ő sem gondolta, hogy ilyen hamar.
Angyalok városa?
Huszonnégy órával később Alex leszállt a Suvarnabhumi Nemzetközi Reptéren Bangkokban.
Már a név is figyelmeztette, hogy egy teljesen idegen világ kapujához érkezett. Noha sokat
utazott, Keleten még sosem járt. Kilenc órát repült Sydneyből, és most itt volt. Egyedül. Jack
vele akart tartani, de Alex nem engedte. Könnyebben el tudott búcsúzni a hotelben. Tudta,
hogy időre van szüksége felkészülni arra, ami előtte áll.
Előző este még egyszer találkozott Brooke-kal és Damonnal. Sok újat már nem tudtak
mondani. A Félsziget Hotelben foglaltak neki szállást Bangkokban. Egy sofőr várja a reptéren,
az viszi oda. Ash azonnal felkeresi.
- Ugye, tudod, hogy álcáznunk kell téged? - kérdezte Brooke. - Egyáltalán nem látszol
afgánnak.
- A nyelvet se beszélem - tette hozzá Alex.
-Az nem gond. Gyerek vagy, és menekült. Senki nem várja, hogy bármit is mondj.
A repülőút nem akart véget érni. Az ASIS első osztályra foglalt jegyet, de ettől Alex csak még
idegenebbnek és magányosabbnak érezte magát. Megnézett egy filmet, evett és pihent. Senki
nem szólt hozzá. Idegenek között van egy furcsa fémbuborékban, ami ismét veszély - és talán
halál - felé viszi. Kinézett az ablakon a látszólag tömör felhőszőnyegről lepattanó izzó
napsugarakra, és eltöprengett. Hibát követ el? Bangkokban átszállhat egy másik gépre, és
tizenkét órán belül Londonban van. Csakhogy már döntött. Ez nem az ASIS-ról vagy a
kígyófejről szól.
Emlékezett, mit mondott Brooke: Ő látta utoljára életben a szüleidet.
Találkozni fog apja legjobb barátjával. A keresztapjával. Ez nem egyszerűen repülőút egyik
országból egy másikba. Utazás a saját múltjába.
A 747-es begurult az állásba. Az ÖVEKET BECSATOLNI lámpa kialudt, az utasok
felpattantak és cibálni kezdték a felső csomagtartókat. Alexnek csak egy kis kézipoggyásza
volt, gyorsan átjutott a vámon, be az érkezési csarnok forró, ragacsos levegőjébe. Karattyoló,
hadonászó emberek tömegében találta magát.
-Taxi! Taxi!
-Akar hotel?
Furcsa volt az első osztályról belecsöppenni ebbe, vissza a való világ ricsajába és káoszába.
Le a földre, több értelemben is.
És akkor meglátta a nevét egy táblán, amit egy thai férfi tartott: sötét hajú, jellegtelen
öltözetű, olyan, mint itt mindenki. Alex odament hozzá.
- Te vagy Alex? Mr. Ash küldött érted. Remélem, jó volt a repülés. A kocsi kint van.
Ahogy mentek kifele, Alex akkor vette észre a férfit a papírpipaccsal a gomblyukában. Persze,
november van. Nemsokára Emlékezés Napja* lesz Angliában. Csak furcsa volt itt ennek jelét
látni.
Európai férfi volt, farmerben és bőrdzsekiben, a húszas éveiben járhatott, fekete haját rövidre
vágta, sötét szeme elgondolkodóan tekintett szét. Igen szögletes vonásai voltak, magas
arccsontja, valamint vékony ajka. A férfi hirtelen megtorpant és megdöbbenve nézett valamit
az érkezési csarnok túlsó felén. Alexnek kellett pár pillanat, hogy rájöjjön: a férfi őt bámulja.
Ismerik egymást? Ahogy feltette magának ezt a kérdést, egy csoport sietett el köztük a kijárat
felé, s mire elmentek, a férfi nem volt sehol.
Biztos csak képzelte. Elfáradt a hosszú úttól. Talán a férfi is a gépen utazott, onnét volt
ismerős. Alex követte a sofőrt a parkolóba, s pár perc múlva már a széles, háromsávos
autópályán
*Az első világháborút befejező fegyverszünet évfordulója a november 11.-i Remembrance
Day, amikor az első és a második világháborús, valamint más háborúkban meghalt hősök
emlékének adózva a britek pipacsot viselnek a kabáthajtókán.
hajtottak Bangkok felé. A thai neve szerint Krung Thep. Angyalok Városa.
A légkondicionált kocsi hátuljában ülve, miközben az ablakon át kényelmesen nézelődött,
Alex agyán átfutott, vajon honnét kaphatta ezt a nevet a város. Első látásra őt csöppet se nyű­
gözte le: régimódi felhőkarcolók sorai; a szorosan egymásra épített lakótömbök, akár
megannyi eldobott doboz; villanypóznák és műholdvevő tornyok. Megálltak és fizettek egy
apró fülkénél, amiben egy nő szorongott, akinek arcát fehér maszk védte a forgalom füstjétől,
majd robogtak tovább. Alex egy férfi hatalmas portréját látta az út mellett: fekete haj,
szemüveg, nyitott nyakú ing. Egy tizenkét emeletes épület egész oldalát elfoglalta, falat és
ablakokat egyaránt.
-A királyunk - magyarázta a sofőr.
Alex ismét megnézte a portrét. Milyen lehet abban az irodában dolgozni? Nyolc-kilenc órán
keresztül püfölni a számítógép billentyűjét, s közben a király szemével nézni ki Bangkokra?
Elhagyták az autópályát és alámerültek a város kaotikus világában: frissítő- és ételstandok,
forgalmi dugók és minden kereszteződésnél rendőrök, sípjuk vijjogott, akár a haldokló madár.
Látott tuk-tukot - motorizált riksát -, biciklit és olyan buszt, amit mintha tucatnyi különféle
buszból hegesztettek volna össze. Űrt érzett a gyomrában. Mibe hagyja magát belerángatni?
Hogyan fog alkalmazkodni egy országhoz, amely ennyire tökéletesen különbözik a sajátjától?
Aztán a kocsi befordult egy sarkon, rá a Félsziget Hotel behajtójára, és Alex még valamit
megtudott Bangkokról. Valójában két város létezett: egy nagyon szegény és egy nagyon
gazdag élt egymás mellett, a kettő között pedig hatalmas szakadék tátongott. Az utazása során
most egyikből a másikba került. Gyönyörűen gondozott, trópusi kertek között haladtak.
Ahogy közeledtek a hotel bejáratához, fél tucat, makulátlan fehér uniformist viselő férfi sietett
oda segíteni: egyik fogta a poggyászt, a másik kisegítette Ale-xet, kettő meghajolva
köszöntötte, kettő tartotta a hotelajtót.
A hotel légkondicionálója hideg öleléssel üdvözölte. Alex átvágott egy széles márványpadlón
a recepció felé, s közben a háttérben zongora csilingelt. A mosolygó recepciós egy virág-
füzért nyújtott át neki. Senki nem kommentálta, hogy tizennégy éves. Vendég, csak ez számít.
A kulcsa már várta. Elvezették egy lifthez, ami egy kisebb szobával is felért. Az ajtó becsu­
kódott. Csak a fülében fokozódó nyomásból tudta megmondani, hogy emelkednek.
A szobája a tizenkilencedik emeleten volt.
Tíz perc múlva egy egész falat elfoglaló ablaknál állva gyönyörködött a kilátásban. Bőröndje
az ágyon hevert. Megmutatták neki a luxusfürdőszobát, a nagyképernyős tévét, a jól meg­
pakolt hűtőt és az ajándék egzotikus gyümölcskosarat. Próbálta kiheverni az utazás ólmos
fáradtságát. Tudatában volt, hogy igen kevés ideje van felkészülni a következőkre.
A város egy széles, barna folyó két partján terült el, mely kanyarogva veszett el a
messzeségben. A távolban felhőkarcolók böktek az égre. Közelebb hotelek, templomok és
paloták tökéletes gyeppel, s mellettük kunyhók, viskók és olyan rozoga raktárak, amik
bármely pillanatban összedőléssel fenyegettek. A sáros vízen mindenféle járművek jártak fel-
alá; voltak modernek, amik szenet és vasat vittek, voltak furcsa, ívelt tetejű kompok, olyanok,
akár holmi úszó pagodák. A legfürgébb hosszúkás és keskeny volt, a kormányos elcsigázottan
ült a tatban. A nap ereszkedett, az ég hatalmas és szürke volt. Akárha tévén nézné, aminek
kikapcsolták a színeit.
Csengett a telefon. Alex odament és felvette.
- Halló? Alex? - kérdezte egy férfihang. Alex enyhe ausztrál kiejtést érzett benne.
- Igen - felelte.
-Ezek szerint rendben megérkeztél?
- Igen, köszönöm.
-A portán vagyok. Egy könnyű vacsora?
Alex nem volt éhes, de ez számított most a legkevésbé. Habár a férfi nem mutatkozott be, jól
tudta, kivel beszél.
-Jövök - mondta.
Még zuhanyozni és átöltözni se jutott ideje. Az ráér. Lement a lifttel, ami közben kétszer
megállt, a kilencediken és a hetediken, és többen beszálltak. Alex némán állt a sarokban.
Hirtelen
nyugtalanság fogta el, bár maga sem értette, miért. Végül megérkeztek. A liftajtó kinyílt.
Ash ott állt az előcsarnokban, kék vászonkabátban, fehér ingben és farmerban. Sokan voltak
körülötte, ám Alex mégis azonnal felismerte, és valahogy meg se lepődött igazán.
Találkoztak már.
Ash volt az a katona az erdőben, aki közölte vele, hogy aknán áll.
- Csapda volt, ugye? - kérdezte Alex. - A hadgyakorlat. Az aknamező. Az egész.
- Az - bólintott Ash. - Gondolom, ez elég dühítő.
- Mondhatjuk - morogta Alex.
A hotel mellett volt egy étterem, puha fényekkel világították be, előtte a folyó és egy hosszú,
keskeny úszómedence a másik oldalt. Egymással szemben ültek le. Ash Singha sört kért,
Alex-nek pedig gyümölcskoktélt: narancs, őszibarack és guajáva, jégkásával. Már majdnem
besötétedett, ám Alex még igencsak érezte az este hevét. A levegő szinte szirupos volt. Időbe
fog telni hozzászokni a bangkoki klímához.
Ismét keresztapjára nézett, aki csecsemőkora óta ismerte. Ash kényelmesen hátradőlt, lábát
kinyújtotta, láthatóan nem zavarta, hogy átverte Alexet az erdőben Swanbourne mellett.
Egyenruha nélkül, nyitott ingében és a nyakában csillogó ezüstlánccal egyáltalán nem látszott
katonának vagy kémnek. Inkább egy filmsztárra hasonlított a göndör fekete haja, durva
szakálla és napbarnított bőre miatt. A teste karcsú volt... inas, ez a szó ugrott be Alexnek.
Inkább gyors, mint erős. Barna szeme nagyon sötét árnyalatban játszott, s Alex gyanította,
hogy emiatt könnyen eljátssza az afgánt. Európainak semmiképp nem látszott.
Volt benne valami, amit Alex nem nagyon tudott hová tenni. A szemében. Egy titok, valami
feszültség. Talán nyugodtnak látszik, pedig sosem lesz az. Valamikor valami megérintette, és
többé nem szabadul tőle.
- Szóval miért csináltad? - kérdezte Alex.
- Szerinted miért? Teszt volt, Alex. - Ashnek puha, dallamos hangja volt, s az Ausztráliában
töltött tizennégy év alatt felszedett egy kis akcentust. - Eszünk ágában se volt egy ti-
zennégy éves fiút használni, még téged se, hacsak abszolút biztosak nem lehetünk benne,
hogy nem esel pánikba a veszély első jelére.
-Nem estem pánikba Drevinnel. Se a Skorpiával...
-A kígyófej más. Fogalmad sincs, milyen emberekkel lesz dolgod. Brooke nem mondta el?
Két ügynökünket már megölték. Az első fej nélkül érkezett vissza. A második egy borítékban.
Elhamvasztották, hogy nekünk ne kelljen. - Ash megitta a sört, és intett a pincérnek, hogy
hozzon még egyet. - A saját szememmel kellett látnom, hogy megfelelsz. Olyan helyzetet
teremtettünk, amiben egy átlagos gyerek halálra rémülne, aztán néztük, hogyan boldogulsz.
- Belehalhattam volna! - Alex még jól emlékezett, az első bomba hogyan röpítette el.
- Nem voltál valós veszélyben. Az összes lövedéket hajszálpontosan becéloztuk. Mindvégig
pontosan tudtuk, éppen hol vagy.
- Hogyan?
Ash elmosolyodott.
-Az edzőcipőd egyik sarkában volt egy jeladó. Abbott ezredes tetette bele, amíg aludtál. A
jelből milliméterre tudtuk, hol vagy.
-És az akna?
- Kevesebb robbanóanyag volt benne, mint hitted. És távirányítással robbant. Pár
másodperccel az után robbantottam fel, hogy elugrottál róla. Apropó, nagyon jól csináltad.
-Egész végig figyeltél.
- Felejtsd el, Alex. Teszt volt. Átmentél. Csak ez számít.
Megérkezett a pincér a második sörrel. Ash cigarettára gyújtott - Alex meglepődve látta, hogy
dohányzik -, s a füstöt a meleg esti levegőbe fújta.
-El se hiszem, hogy végre találkozunk. -Jól megnézte magának Alexet. - Pokolian hasonlítasz
apádra.
- Közel álltál hozzá?
- Igen. Nagyon közel.
- És anyámhoz is?
- Nem akarok beszélni róluk, Alex. - Ash kínosan fészkelődött, majd kortyolt a második
söréből. - Nem baj? Nagyon rég volt. Azóta továbbléptem.
- Én viszont csak ezért jöttem - mondta Alex.
Hosszú szünet következett, majd Ash arcán mosoly suhant át.
- Hogy van a házvezetőnőd? Jack valami. Még veled van?
- Igen. Üdvözöl.
-Vonzó lány volt. Tetszett nekem. Örülök, hogy kitartott melletted.
-Te nem tetted.
-Nos... továbbléptem. - Ash elhallgatott. Majd hirtelen előrehajolt. Arca halálosan komoly lett,
és Alex megértette, hogy ez egy kemény, kőszívű ember, és hogy vigyáznia kell magára, ha
együtt lesznek.
-Jól van. Megmondom, mi lesz. Azért vagy ebben a menő luxushotelben, mert azt akartam,
hogy előbb ellazulj. De holnaptól ennek vége. Megreggelizünk, aztán felmegyünk a szobádba,
és belőled afgán menekült lesz. Megváltoztatjuk a kinézetedet, a járásodat, még azt is,
amilyen illatod van. És utána elmegyünk innét... - mutatott a folyó túloldalára. - Élvezd ki az
ágyat ma éjjel, Alex, mert holnap teljesen máshol fogsz feküdni. És hidd el, nem fog tetszeni.
A szájához emelte a cigarettát és szívott egy slukkot belőle. Szürke füst szivárgott ki a szája
sarkából.
- Pár napon belül kapcsolatba kell lépnünk a kígyófejjel. Holnap mindent elmagyarázok. De
valamit véss az eszedbe: nem csinálsz semmit, és nem mondasz semmit, csak ha én utasítalak.
Megjátszod a hülyét. És ha úgy érzed, hogy a helyzet kicsúszik a kezedből, hogy veszélyben
vagy, eltűnsz. Vita nincs. Megértetted?
- Igen - felelte hökkenten Alex. Nem erre számított. Nem ezért repült hétezer kilométert.
Ash kicsit felengedett.
- Egyet én is megígérek. Sok időt fogunk együtt tölteni, és amikor úgy érzem, jobban
megismertelek, amikor elérkezik a pillanat, elmondok mindent, amit tudni akarsz. Az apádról.
Arról, ami Máltán történt. Anyádról és rólad. Egy dologról nem mesélek: arról, hogyan haltak
meg. Ott voltam, láttam, és nem akarok emlékezni rá. Rendben van ez így? Alex bólintott.
- Helyes. Akkor együnk. Ja, mielőtt elfelejtem. Amit mostantól eszel, nem biztos, hogy
ínyedre lesz. És mesélj kicsit magadról. Tudnom kell, milyen iskolába jársz, van-e barátnőd,
meg ilyeneket. Élvezzük ezt az estét. Sokáig nem lesz hasonló.
Azzal Ash fogta az étlapot, Alex pedig követte a példáját. Mielőtt azonban belenézhetett
volna, egy mozdulatra lett figyelmes. Csupán véletlen volt. A hotelből magánkomp ingázott a
folyó két partja közt, tágas alkotmány volt, a fényezett deszkákon antik székekkel. Éppen
befutott, s a hátramenetbe kapcsolt motor bőgése késztette Alexet arra, hogy felnézzen.
Egy férfi szállt fel éppen. Ismerősnek tűnt Alexnek, és gyanúja beigazolódott, amikor a férfi
megfordult és szándékosan őrá nézett. A papírpipacs eltűnt, de az a férfi volt a reptérről. Alex
biztos volt benne. Véletlen? A férfi továbbsietett és eltűnt a ponyva alatt, mintha bujkálna, és
ebből Alex tudta, hogy ez nem véletlen. A férfi kiszúrta a reptéren és követte ide.
Átfutott az agyán, szóljon-e róla Ashnek, de ezt azonnal elvetette. A kígyófej nem tudhatta,
hogy itt van, és ha hűhót csap, Ash úgy dönthet, hogy lebuktak és hazaküldi, mielőtt még
elkezdődött volna az akció. Nem. Inkább hallgat. Ha majd harmadszor is látja a férfit, akkor
szól.
így hát Alex hallgatott. Nem is nézett oda, ahogy a komp átkelt a folyón. És nem hallotta a
fényképező kattogását sem, amely teleobjektívje és a speciális éjszakai beállítás segítségével
újra és újra lefotózta a szürkületben.
Apa és fia
Másnap reggel Alex élete legfinomabb reggelijét fogyasztotta. Volt egy olyan gyanúja, hogy
szüksége is lesz az erőre. A hotelben hideg és meleg büfé is volt, ami szinte mindenféle ételt
kínált - francia, angol, thai, vietnami - a szalonnás tojástól a sült tésztáig. Ash is vele evett, de
alig szólt. Láthatóan elfoglalták a gondolatai, és Alex arra tippelt, hogy máris kétségei
támadtak a feladattal kapcsolatban.
-Elég volt? - kérdezte, ahogy Alex megette a második croissant-t. Alex bólintott. - Akkor
menjünk fel a szobádba. Mrs. Webber hamarosan itt lesz. Ott várjuk meg.
Alexnek fogalma sem volt, kicsoda Mrs. Webber, Ash pedig láthatóan nem szándékozott
részletezni. Kettesben felmentek a tizenkilencedikre, majd Ash kiakasztotta a NE
ZAVARJANAK táblát, aztán egy székre mutatott az ablak mellett. Alex leült, Ash pedig
letelepedett vele szemben.
- Hadd mondjam el, hogy áll a helyzet - fogott bele. - Két hete a pakisztáni hatóságokkal
együttműködve az ASIS elfogott két embert, apát és fiát, akik Indiába tartottak. Kihallgattuk
őket, és kiderült, hogy négyezer amerikai dollárt fizettek a kígyófejnek, hogy Ausztráliába
csempéssze őket.
Eredetileg csak vissza akartuk őket küldeni, de úgy döntöttünk, inkább kölcsönvesszük a
személyazonosságukat. Az apa Karim, a fiú Abdul. Szokj hozzá, mert mostantól ezek mi va­
gyunk. Karim és Abdul Hasszán. A helyükbe lépünk, azaz egyelőre maradunk Bangkokban.
Kaptak egy címet a kígyófejtől, ott kell megvárniuk, hogy egy Szukit nevű férfi kapcsolatba
lépjen velük.
-Az ki?
- Időbe telt kideríteni. Ha minden igaz, Mr. Anan Szukitról van szó. Yu őrnagynak dolgozik.
Mondhatjuk, hogy az egyik hadnagya. Ez nagyon magas pozíció. Nagyon veszélyes alak.
Azaz csupán egy lépcsőfokra vagyunk a szervezet csúcsától, Alex. Haladunk.
- Tehát várjuk, hogy jelentkezzen.
- Pontosan.
-És az igazi Abdul? - Alex nem volt benne biztos, hogy ki tudja adni magát valakinek, akivel
nem is találkozott.
- Nem kell sok mindent tudnod róla vagy az apjáról. Hazarák, ami egy kisebbségi csoport az
afgánokon belül. Évszázadok óta üldözik őket. A leggyengébb oktatást és a legrosszabb állá­
sokat kapják. A legtöbben szinte állatokként tekintenek rájuk. Kofr, ezt a szót használják rájuk,
ami hűtlent jelent, és Afganisztánban a legszörnyűbb, amit valakire mondhatsz.
- Honnét szereztek pénzt?
- Volt egy üzletük Mazar-e-Sharifban, amit sikerült eladniuk, mielőtt elvették volna tőlük.
Aztán a Hindu-Kush hegységben bujkáltak, míg a kígyófej egy helyi ügynökével kapcsolatba
nem léptek, és el nem indultak délre.
-Nem hinném, hogy kicsit is hasonlítok egy afgánra -mondta Alex. - Hogy néznek ki ezek a
hazarák?
- A legtöbbjük ázsiai: mongol vagy kínai. De nem mind. Sőt sokan azért maradtak életben
Afganisztánban, mert nem látszanak keletinek. Mindegy, emiatt ne aggódj. Mrs. Webbernek
gondja lesz erre.
-És a nyelv?
- Nem beszélsz. Soha. Együgyűt fogsz játszani. Magad elé meredsz és tartod a szádat.
Igyekezz ijedt képet vágni, mintha gyakran vernélek. Néha talán foglak is, hogy hitelesebb
legyen.
Alex nem volt benne biztos, hogy Ash komolyan beszél-e.
- Én beszélem a darit - folytatta a férfi. - Az a legfőbb nyelv Afganisztánban, a kígyófej is azt
használja. Pár hazaragi szót is tudok, de arra elvileg nem lesz szükségünk. Te csak azt jegyezd
meg: soha ne nyisd ki a szádat. Mert ha megteszed, mindkettőnket megölnek.
Ash felállt. Eddig komor volt, szinte ellenséges, ám barna szeme most szinte kétségbeesve
nézett Alexre.
- Alex... - Szakállát vakarva elhallgatott. - Biztos, hogy ezt akarod csinálni? Az ASIS-nak
semmi köze hozzád. Embercsempészet meg minden... Iskolában kéne lenned. Miért nem mész
haza?
-Most már késő. Elfogadtam a megbízást. És azt akarom, hogy mesélj az apámról. -Emiatt
egyeztél bele?
- Csakis emiatt.
- Nem tudnám megbocsátani magamnak, ha bármi történne veled. Ha nincs apád, rég halott
lennék. Ez az igazság. - Ash a távolba révedt, mintha egy emléket próbálna elhessegetni. -Egy
nap majd mesélek róla... Máltáról és arról, hogy Jaszen Gregorovics mit művelt velem. De
egyet most megmondok. John nem köszönné meg, hogy bajba keverlek. Fogadd meg a
tanácsomat, és hívd fel Brooke-ot. Mondd meg neki, hogy meggondoltad magad. Szállj ki,
amíg lehet!
-Maradok, de kösz.
Valójában amit Ash mondott, Jaszen Gregorovics említése csak még inkább megszilárdította
Alex elhatározását, hogy többet megtudjon. Hirtelen kezdett tisztulni a kép. Tudta, hogy apja,
John Rider ellenséges ügynöknek adva ki magát a Skorpiának dolgozott. Amikor az MI6
vissza akarta kapni, megrendezték az „elfogását". Ez Máltán történt. Azonban csapda volt. És
Jaszen Gregorovics is szerepet játszott benne. Jaszen nemzetközi orgyilkos volt, s tizennégy
évvel később Alex is találkozott vele: előbb amikor Herod Sayle-nak dolgozott, majd Damian
Cray gonosz birodalmában újra. Jaszen már halott, de a jelek szerint úgy volt megírva, hogy
továbbra is szerepet játsszon Alex életében. Ash találkozott vele Máltán. És akármi történt ott,
része a történetnek, amit Alexnek tudnia kellett.
- Biztos? - kérdezett rá még utoljára Ash.
- Biztos.
- Hát jó - bólintott ünnepélyesen Ash. - Akkor megtanítok neked egy régi afgán mondást.
Ba'ad az ar taríki, roshani ast.
Talán eljön az idő, amikor jó lesz, ha eszedbejut. „Minden sötétség után eljön a fény".
Remélem, igaz lesz a számodra is.
Kopogtak.
Ash odament és kinyitotta. Egy alacsony, testes nő jött be egy bőrönddel. Úgy festett, mint
egy nyugalomba vonult, régimódi tanítónő. Olajzöld, kétrészes kosztümöt és vastag harisnyát
viselt, ami csak kihangsúlyozta formátlan lábait. Haja minden szín és stílus nélkül lógott.
Arcát akár gipszből is gyúrhatták volna. Hajtókájába brosst tűzött, egy ezüst százszorszépet.
- Hogy vagy, Ash? - Mosolyogva lépett be, és ez, valamint erős ausztrál kiejtése élettel töltötte
meg.
- Örülök, hogy látlak, Cloudy. - Ash betette az ajtót. - Ő Mrs. Webber, Alex. Az ASIS-nak
dolgozik, az álcázás specialistája. Chloe a neve, de mi Cloudynak hívjuk. Cloudy, ő Alex
Rider.
A nő odadöcögött Alexhez.
- Hm... - morogta rosszallóan. - Mr. Brooke-nak meg kell vizsgáltatnia a fejét, ha azt hiszi,
hogy ezt megússzuk. Lássuk, mit tehetek. - A bőröndöt az ágyra dobta. - Le az összes ruhát,
fiam. Pólót, alsót, mindent. A bőröddel kezdjük.
-Egy pillanat... - próbált időt nyerni Alex.
-Az ég szerelmére! - tört ki a nő. - Azt hiszed, olyasmit látok, amit még sose? - Aztán Ash felé
fordult. - Te is, Ash. Ne vigyorogj. Te inkább látszol afgánnak, de a te ruháid is kellenek.
Széthúzta bőröndje cipzárját, és elővett fél tucat műanyag flakont, bennük sötét
folyadékokkal. Aztán fésűt, sminkkészle-tet és még több tubust, amikben biztosan nem
fogkrém volt. A bőrönd többi részét ruhával tömték meg, amik úgy néztek ki
- és úgy szaglottak -, mintha a kukából szedték volna ki őket.
- Oxfam ruhák - magyarázta. - A piacon szereztem Mazar-e Sharifban. Mindkettőtöknek két
öltözet, több nem is kell: éjjel-nappal viselitek majd. Ash, eressz fürdővizet. - Lecsavarta a
kupakot az egyik üvegről. Alex még a szoba túlsó felén is érezte a szagot: hínár és lakkbenzin.
- Hideg vizet!
- tette hozzá élesen.
Jótékonysági szervezet.
Végül megengedte, hogy Alex egyedül fürödjön meg. Két flakon barna festéket öntött a hideg
vízbe. Alexnek bele kellett feküdni tíz percre, teljesen alámerülni. Remegett, mire
kiszállhatott, és törülközés közben nem mert a tükörbe nézni, de azt észrevette, hogy a
törülközőket mintha csatornába merítették volna. Rongyos, ormótlan boxeralsót húzott és elő­
jött.
-Mindjárt jobb - morogta Mrs. Webber. Észrevette a heget Alex szíve fölött. A Skorpia
orgyilkosa ott lőtte (és kis híján ölte) meg. -Az még jól jöhet. Sok afgán gyereknek van
sebhelye. Szép kis pár vagytok, ti ketten.
Alex nem tudta, hogy érti, ám akkor Ashre nézett, és mindjárt leesett neki. Ash éppen egy bő,
rövid ujjú inget húzott fel, s egy pillanatra látszott a mellkasa és a hasa. Neki is volt sebhelye,
de sokkal durvább, mint Alexnek, egy erős, fehér, halott bőrcsík a hasától lefelé, a végét
takarta nadrágja. Ash elfordult, begombolta az inget, de már elkésett, Alex látta a heget. Kés
nyoma, ebben biztos volt. Csak azt nem tudta, ki fogta azt a kést.
- Ülj ide, Alex - mondta Mrs. Webber. Vásznat vett elő, amit a szék alá terített. - Most jön a
hajad.
Alex leült, s a következő pár percben csak az olló csattogását hallotta és nézte, ahogy
egyenetlen hajcsomók hullnak a padlóra. Az jól látszott, hogy Mrs. Webber nem egy londoni
szalonban kapott fodrászképzést. Inkább egy birkafarmon. Amikor befejezte a vágást, az
egyik tubusból sűrű, zsíros valamit kent Alex fejére. Végül hátralépett.
-Jól néz ki - kommentálta Ash.
-A foga még mindig gond. Egy pillanat alatt elárulná.
Egy másik tubus a fogaira szolgált. Mrs. Webber az ujjával dörgölte rá a krémet. Végül két kis
műanyag kupakot vett elő, mindkettő fog nagyságú volt, az egyik szürke, a másik fekete.
-Ezeket beragasztom - mondta.
Alex kinyitotta a száját, s a nő felhelyezte a fiú eredeti fogára a csúnya műanyag koronákat.
Alex fintorgott. Mintha nem is a saját szája lett volna.
-Egy-két napig még zavar, de aztán megszokod. - Mrs. Webber megint hátralépett. - Én
végeztem is. Öltözz fel és nézd meg magad.
- Cloudy, te aztán érted a dolgodat - dörmögte Ash. Alex felhúzott egy kopott piros pólót meg
egy farmert,
mindkettő koszos és lyukas volt. Aztán bement a fürdőszobába és odaállt az egészalakos tükör
elé. A lélegzete is elakadt. Egy fiú nézett vissza rá a tükörből, de biztosan nem ő. Olajbarna
bőr, rövid, sötétbarna haj, ami csomókba tapadt össze. A ruháktól valahogy még
soványabbnak nézett ki, mint valójában. Kinyitotta a száját. Két foga láthatóan már rohadt, és
a többi is ocsmányan festett. Mrs. Webber jött be.
- Két hétig nem kell aggódnod a bőröd miatt. Hacsak nem fürdesz, amit nem hinnék. A
hajadat és a fogadat öt-hatnaponta ellenőrizni kell. Ashnél hagyok rá szert.
- Döbbenetes - állt meg az ajtóban Ash.
- Van edzőcipőm is számodra - tette hozzá Mrs. Webber. -Zokni nem kell. Nem hinném, hogy
a menekültek valaha is láttak zoknit.
Visszament a hálóba és foltos, kopott cipőt szedett elő. Alex felvette.
-Túl kicsi - mondta.
Mrs. Webber a homlokát ráncolta.
-Vághatok lyukat az ujjaidnak.
- Nem, akkor se jó.
A nő mogorva képet vágott, de ő is látta, hogy tényleg kicsi.
- Na jó. Húzd fel a tiédet. Csak adj egy percet.
Kutatott kicsit a bőröndben, pengét, festéket és valami vegyszert vett ki. Két perc múlva Alex
vadonatúj edzőcipője úgy nézett ki, mintha tíz éve kidobták volna. Miközben felhúzta, Mrs.
Webber Asht vette kezelésbe. Neki is teljesen át kellett változnia. Az ő bőrét nem kellett
befesteni és a szakálla is tökéletesen illett egy hazára törzsbélihez, a haját viszont meg kellett
gyepálni, és más ruhára is szüksége volt. Különös módon mire végeztek, Ash és Alex tényleg
elment apa és fiának. A szegénység közelebb hozta őket.
Mrs. Webber ekkor elpakolta a többi ruhát, amit Ash és Alex viseltek korábban, behúzta a
bőrönd cipzárját, majd kiegyenesedett. Ujjával Ashre bökött.
-Vigyázol Alexre. Mr. Brooke-hoz már volt pár keresetlen szavam. Egy fiút küldeni terepre,
szerintem ez nem helyes. Tegyél róla, hogy egy darabban jöjjön vissza.
-Vigyázok rá - ígérte Ash.
- Remélem is. Minden jót, Alex! És már ott se volt.
Ash Alexhez fordult. - Hogy érzed magad?
- Mocskosan.
- Ez még csak a kezdet. Készen állsz? Ideje mennünk. Alex az ajtó felé indult.
- A személyzeti lifttel megyünk - közölte Ash. - És a hátsó kijáraton. Ha így meglátnak
bennünket a Félsziget Hotelben, azonnal letartóztatnak.
A sofőr, aki Alexet behozta a reptérről, kint várta őket, s átvitte a folyó túlpartjára, majd fel a
kínai negyedbe. Alex érezte, ahogy a légkondicionáló hideg levegőt fúj be, és tudta, ez olyan
luxus, amiben jó ideig nem lesz része. Aztán a kocsi kitette őket egy sarkon, s a hőség meg a
város mocska-zaja azonnal rázuhant. A kocsiajtó még be sem csukódott, már leizzadt. Ash ki­
emelt egy kicsi, ütött-kopott utazóládát a csomagtartóból, és kész. Magukra maradtak.
Bangkok kínai negyedéhez hasonlót Alex még sosem látott. Felnézve nem is látta az eget, a
fényt kitakarták a hirdetőtáblák, zászlók, elektromos kábelek és neonfeliratok: TOM YUM
KUNG ÉTTEREM. THAI MASSZÁZS. SENG HONG FOGÁSZAT (A NAGY MOSOLY
ITT KEZDŐDIK). A járdák is ugyanilyen zsúfoltak voltak, minden négyzetcentit standok
foglaltak el, amikről étel, olcsó ruha és elektronikai eszközök folytak ki szinte az utcára. És
mindenütt emberek, százak meg százak, ide-oda cikáztak a kocsik között, amik végtelen, dí­
zelbeteg dugóban vesztegeltek.
- Erre - morogta Ash halkan. Ettől kezdve csak akkor beszélt angolul, ha biztos volt benne,
hogy nem hallják.
Belevesztek a káoszba, s a következő percekben Alex látott zöldségeket, amiket még sosem
látott, és húst, amiről csak remélte, hogy sose látja többé: szívek és tüdők bugyogtak zöld le­
vesben, barna belsőségek csüngtek ki fazekak szélén, mintha menekülni próbálnának. Akárha
a bolygó összes illata összekeveredett volna itt. Hús és hal és szemét és izzadság... minden
lépés új szagot hozott.
Tíz perc után egy kis keresztutcához érkeztek egy étterem -pár műanyag asztal és egy árva
üvegpulton a felszolgált ételek műanyag mása - és egy festékgyár között. Végre le tudtak
menekülni a főútról. Szemetes, keskeny sikátor vezetett két lakótömb között, amiket mintha
úgy hánytak volna egymásra. A bejáratnál kis oltár állt, s a tömjén újabb illatot adott Alex
gyűjteményéhez. Távolabb két kocsi parkolt tucatnyi rekesz üres Pepsi-üveg, egy rakás régi
gázpalack és egy sor asztal meg szék mellett. Kínai nő ült törökülésben a csatornában, szala­
got illesztett egzotikus gyümölcsökkel teli kosarakra. Alexnek eszébe jutott a gyümölcskosár
a hotelben. Talán innét származott.
-Ez az - mormolta Ash.
A kígyófej ezt a címet adta meg Karim Hasszánnak és a fiának. Itt kell várakozniuk. Az
összes lakás közvetlenül a sikátorra nyílt, be lehetett látni. Nem volt se ajtó, se függöny. Az
egyik szobában egy dohányzó kínai férfi ült egy asztalnál, rövidnadrágban és szemüvegben,
hatalmas hasa szinte térdét verte. Egy másikban egy család ebédezett a padlón kuporogva,
pálcikával. Egy szobához értek, ami lerobbant volt, de lakott. Egy öregasszony állt benne egy
tűzhely mellett. Ash intett Alexnek, hogy várjon, majd odament a nőhöz, beszélt vele,
egyszerre szavakkal meg jelbeszéddel, és egy papírlapot lengetett előtte.
Az megértette, és egy lépcsőre mutatott hátul. Ash morgott valamit dari nyelven, Alex pedig
mintha értené, követte.
A beton lépcsőfokokat sáros víztócsák borították. Alex követte Asht a harmadik emeletre egy
kilincs nélküli ajtóhoz. Ash belökte. Csupasz szoba, fémágy, tartalék matrac a padlón, mo­
sogató, vécé és mocskos ablak. Se szőnyeg, se villany. Ahogy
Alex belépett, egy akkora csótány mászott fel az ágyról a falra, amekkorát életében nem látott.
-Ez az? - dörmögte.
-Ez.
Kint a sikátorban a férfi, aki a hotelből követte őket, megjegyezte az épületet, majd elindult.
Mobiltelefont vett elő és tárcsázott. Mire felvették, már eltűnt a tömegben.
Első kapcsolat
- És ha nem jönnek? - tette fel a kérdést Alex.
-Jönnek.
- Szerinted meddig kell még várnunk?
Három napja tengődtek a kínai negyedben, Alexnek melege volt, fogyott a türelme... és
unatkozott. Ash nem engedte, hogy angol újság vagy könyv legyen nála, hátha valaki épp
akkor jön be és meglátja. Bangkokból se látott sokat. Nem tudták, mikor jön a kígyófej, ezért
nem mertek elmenni, de Alex reggelente pár órát kószálhatott magában az utcán.
Szórakoztatta, hogy senki nem nézi turistának, sőt a turisták nagy ívben kikerülték. Mrs.
Webber remek munkát végzett. Messziről jött utcagyereknek nézett ki, és ötven óra elteltével
zuhany vagy fürdő nélkül - sőt ruhaváltás nélkül - sejtette, hogy a szaga messze megelőzi.
Lassanként kezdte érezni a várost, azt, ahogy a boltok és házak, járdák és utcák
összegabalyodtak, a nyirkos hőséget, a szüntelen zsivajt és mozgást. Minden sarkon újabb
meglepő dolog várta. Egy sorvadt lábú nyomorék szaporázott el kézen járva, akár egy
óriáspók. A semmiből egy templom szökkent ki, mint valami egzotikus virág. Kopasz,
narancssárga ruhás szerzetesek vonultak egy csoportban.
Kicsit többet megtudott Ashről is.
Ash rossz alvó. Alexnek adta az ágyat, s övé lett a matrac, de éjjelente néha motyogott, majd
addig rángatózott, míg felriadt. Kezét a hasára szorította, és Alex tudta, az jutott eszébe,
amikor leszúrták, és hogy még most is fáj neki.
-Miért lettél kém? - kérdezte a férfitól egy reggel.
-Akkor jó ötletnek tűnt - morogta Ash. Ki nem állhatta, ha kérdezgetik, ritkán adott egyenes
választ. Aznap azonban jobb hangulatban volt. - Akkor környékeztek meg, amikor a hadse­
regben voltam.
-Alán Blunt?
- Nem. Már ott dolgozott ugyan, amikor beálltam, de akkor még nem olyan magas
pozícióban. Nem sokkal apád után verbuváltak. Azt meg tudom mondani, ő miért állt be, ha
érdekel.
- Miért?
- Hazafi volt - vágott pofát Ash. - Őszintén hitte, hogy kötelessége a királynőt és a hazáját
szolgálni.
-Te nem?
-Valaha igen.
-Akkor mi történt? Mitől gondoltad meg magad?
- Nagyon rég volt.
Ash hajlamos volt elvágni a beszélgetést, ha nem fűlött hozzá a foga. Alex pedig megtanulta,
hogy ilyenkor nincs értelme erőltetni, mert Ash úgy begubózik a csendbe, akár egy kabátba.
Dühítette, de tudta, hogy nem tehet mást, mint, hogy vár. Majd beszél a férfi, ha úgy érzi.
És aztán a negyedik napon eljött a kígyófej.
Alex éppen visszatért a piacról az étellel, amikor léptek dobogását hallották a betonlépcsőkön.
Ash figyelmeztetőn nézett rá és épp felpattant az ágyról, amikor kivágódott az ajtó, s egy
olyan ocsmány férfi jött be, amilyet Alex életében nem látott.
Alacsony volt, az öltönye pedig mintha összement volna mosás közben, hogy passzoljon rá.
Kopasz volt, de borotválatlan, így a fejét alul-felül vékony fekete sörte fedte. Ugyanakkor
viszont hiányzott a szemöldöke, mintha nem tudna átnőni túl vastag és himlőhelyes bőrén.
Elképesztően széles szája nyílt sebként tátongott, s legalább annyi foghíj volt benne, mint fog.
S az egészet még tetézte a fül hiánya. Csak egy elszíneződött húsdarab maradt a helyén, a
többit valamikor levágták.
Ez csakis Anan Szukit lehetett. Jött vele egy másik férfi fehér pólóban és farmerban, egy
fényképezőt cipelve, ami ormótlan fadoboza miatt inkább egy régiségboltba illett volna.
Mögöttük egy harmadik ember is érkezett. Hasonlított
Ash-hez, talán egy afgán, akit tolmácsnak hoztak. Alex gyorsan bevonult a sarokba. Megnézte
a három férfit, de igyekezett nem mutatni érdeklődést, mintha nem akarná magára vonni a
figyelmet.
Szukit élesen mondott valamit a tolmácsnak, aki aztán megszólította Asht. Ash dariul
válaszolt. Megkezdődött a tárgyalás. Ahogy beszéltek, Alex érezte, hogy Szukit őt vizslatja. A
kígyófej hadnagy apró pupillájú szeme szüntelenül mozgott, balra-jobbra cikázott. A
fényképész munkához látott, Alex nyugodtan ült, miközben több képet készítettek róla. Aztán
Ash jött. Korábban már elmagyarázta Alexnek, milyen papírokra lesz szükségük. Útlevél,
lehetőleg indonéz vízummal. Egy rendőrségi letartóztatási parancs Ashnek. Kórházi jelentés,
ami kihallgatás során szerzett sérüléseket sorol fel. Esetleg egy régi kommunista pártkönyv.
Ezek segítenek, hogy menekült státuszt kapjanak Ausztráliában.
A fényképek elkészültek, ám a tárgyalás folytatódott. Alex érezte, hogy valami nincs rendben.
Szukit párszor az ő irányába biccentett, láthatóan valamit követelt. Ash vitatkozott, és bol­
dogtalan képet vágott. Alex jó párszor hallotta elhangozni az álnevét, az Abdult.
Aztán Anan Szukit hirtelen odament hozzá. Erősen izzadt, a bőre fokhagymaszagot árasztott.
Szó nélkül felrántotta Alexet. Ash felpattant és kiáltott valamit. Alex egy szót se értett, azt
tette, amire Ash korábban utasította, homályos tekintettel meredt maga elé, mintha együgyű
lenne. Szukit kétszer erősen pofon vágta. Alex felkiáltott, de nemcsak a fájdalom miatt, a
váratlan és közömbös erőszak sokkolta. Ash pergő nyelvvel hadart, hallhatóan könyörgött.
Szukit még egyszer megszólalt. Ash bólintott. Akármit kértek, beleegyezett. A három férfi
megfordult és elment.
Alex várt, míg biztos lehetett benne, hogy tényleg elmentek. Az arca égett.
- Ha nem tévedek, ő volt Anan Szukit, ugye?
- Ő volt.
-Mi történt a fülével?
- Bandaháború öt éve. Elfelejtettem mondani.
- Mázlista, hogy nem kell neki szemüveg. - Alex sajgó arcát dajkálta koszos kezével. - Szóval
mi volt ez az egész?
-Nem tudom. Nem értem... - mondta Ash erősen töprengve. - Estére megkapjuk a papírokat.
-Az jó. De miért ütött meg?
-Volt egy követelése. Megtagadtam. Bedühödött és rajtad verte le. Sajnálom, Alex. - Ash
beletúrt sötét, göndör hajába. Láthatóan megrázták a történtek. - Nem akartam, hogy bántson
téged, de nem tehettem semmit.
-Mit akart?
Ash sóhajtott.
- Szukit ragaszkodott hozzá, hogy te menj el a papírokért, nem én. Téged akar.
- Miért?
-Azt nem mondta. Este hétkor vesznek fel Patpongnál*. Egyedül kell menned. Ha nem vagy
ott, elfelejthetjük az egészet. Nincs üzlet.
Ash elhallgatott. A helyzet irányítása kicsúszott a kezéből, és ezt ő is tudta. Alex nem volt
benne biztos, hogyan reagáljon. Első találkozása a kígyófejjel rövid és kellemetlen volt. A
kérdés: mit akarnak tőle? Átláttak az álcáján? Ha odamegy Patponghoz, talán bezsuppolják
egy kocsiba és soha nem kerül elő.
- Ha meg akartak volna ölni, megtehették volna itt és most -szólalt meg Ash, mintha Alex
gondolataiban olvasna. - Mindkettőnket megölhettek volna.
- Szerinted menjek?
- Én nem dönthetek helyetted, Alex. Rajtad áll.
Viszont ha nem megy, nem lesznek papírok, és Ash sose tudja meg, hol hamisítják őket, és ők
ketten nem tudnak tovább araszolni a csempészhálózatban. A küldetés véget ér, mielőtt el­
kezdődött volna. És ő nem tud meg semmit Ahstől az apjáról, Máltáról és Jaszen
Gregorovicsról. Kockázatos, de megéri.
- Megyek - döntött.
Patpong Bangkok újabb oldalát mutatta meg Alexnek, azt, amelyiket szívesen kihagyta volna.
Bárok és sztriptízbárok
* Bangkok híres szórakozónegyede
dzsungele, ahol hátizsákos turisták és üzletemberek vedelik végig az éjszakát. A nyitott
ajtókon át látszott, amint félmeztelen táncosok vonaglottak nyugati popzenére. Virágmintás
ingű kövér férfiak andalogtak thai nőcskékkel. Neonreklámok villogtak, dübörgött a zene, a
levegőt alkohol és olcsó parfüm bűze ülte meg. Egy tizennégy éves angol fiúnak ez a
legkevésbé vonzó hely a világon, s Alex kínosan feszengve állt a főtér bejáratánál. Alig pár
percet szobrozott, amikor egy viharvert, fekete Citroen állt meg mellette, benne két férfival.
Az egyiket ismerte: az anyósülésen ülő fényképezte le őket.
Hát tessék. Azért jött Thaiföldre, hogy a kígyófej után nyomozzon, és most önként a kezükre
adja magát fegyver vagy bármiféle kütyü nélkül - semmi segítsége nem lesz, ha valami
félresikerül. Vagy egyszerűen odaadják majd neki a papírokat, ahogy ígérték? Valahogy nem
hitte. De már késő meggondolni magát. Beült a hátsó ülésre. Az ülés műanyag volt... és tépett.
A sofőr visszapillantó tükréről szőrös, plüss dobókockák lógtak.
Nem szóltak hozzá, de persze úgy tudják, hogy nem beszéli a nyelvet. Ash figyelmeztette,
hogy egy szót se szóljon, bármi történjék is. Egyetlen angol szó azonnali halált jelentene
mindkettejüknek. Azt tetteti, hogy együgyű, hogy semmit sem ért. Ha balul ütnek ki a dolgok,
megpróbál elmenekülni.
A Citroen besorolt a lanyha forgalomba, s azonnal kocsik, teherautók, buszok és tuk-tukok
vették körül őket. Az esti meleg felerősítette a zajt, kipufogóbűz ülte meg a levegőt.
Jó fél órát autóztak. Besötétedett, Alexnek fogalma sem volt, merre lehetnek. Próbált
jellegzetes tájékozódási pontokat találni: neontáblát, felhőkarcolót a tetején aranykupolával,
egy hotelt. A feladata részét képezte, hogy a lehető legtöbbet tudja meg a kígyófejről, hátha
másnap meg tudja mutatni Ashnek, hová vitték. A kocsi lefordult a főútról, és hirtelen egy
sikátorban haladtak két magas fal között. Alexnek egyre kevésbé tetszett a dolog. Volt egy
olyan sanda gyanúja, hogy csapdába sétál. Szukit azt mondta, odaadja a papírokat, de Alex
már nem hitte, hogy erről lenne szó. Kell itt lenni egy másik oknak.
Aztán kiértek a sikátorból, ott hömpölygött előttük az üres, fekete folyó, csupán egyetlen
rizsbárka igyekezett hazafelé. A távolban egy toronyház ragadta meg a figyelmét. A Félsziget
Hotel, ahol első bangkoki éjszakáját töltötte. Alig félmérföldnyire állt folyásirányban, de
mintha egy másik világban lett volna. A kocsi lassított. Egész a folyópartig gurultak.
Csatornaszag. Ez csapta meg először: erős, édes és tömény. A víz felszínét rohadó gyümölcs
és szemét borította, ami ide-oda hullámzott, akár egy élő szőnyeg. Az egyik férfi durván hátba
lökte, s Alex odament a rozoga mólóhoz, ahol egy csónak várt, hogy átvigye őket,
kormányánál egy másik zord arcú thai férfival. Alex beszállt. A két férfi is.
Elindultak. A hold felkelt, kint a vízen minden fényesen ragyogott. Alex látta az úti céljukat.
Egy hosszú, háromemeletes épületet, amin zöld, festett tábla hirdette az arra haladó folyami
forgalomnak: CHADA KERESKEDELMI TÁRSASÁG. Alexnek csöppet se volt ínyére a
látvány.
Az épület a folyó szélén állt, sőt már-már rajta, betoncölöpök tartották két méterrel a víz
felett. Fából és hullámlemezből készült ferde, megdőlt tákolmány volt, tetőkkel, verandákkal,
balkonokkal és gyalogjárókkal, amiket mintha egy gyerek kalapált volna össze. Kevés ajtó és
még kevesebb ablak került rá. Közeledve Alex hangokat hallott: mély kiáltozást, ami hirtelen
felerősödött, akár a tömeg moraja egy focimeccsen. Bentről hallatszott.
A csónak megérkezett. Egy dobogóról létrát engedtek le, s Alexet ismét a hátába nyomott ököl
serkentette mozgásra. Ezek az emberek talán csak így kommunikálnak. Bizonytalanul felállt
és megragadta a létrát. Közben csobbanást hallott, s szeme sarkából elmosódó mozgást látott.
Valami élt az épület alatti sötétben. Bentről újabb zúgás és egy gong kondulása. Hogy
keveredett bele ebbe? A fogát csikorgatva felmászott.
Egy ajtón belépve keskeny, lejtős folyosón találta magát, mindkét oldalt ajtókkal. Itt-ott
csupasz villanykörte lógott, nyirkos, sárga fénnyel. Az egész helynek folyószaga volt. Félúton
megállították egy ajtónál, ami mögött egy cellaszerűség volt: alig pár négyzetméternyi tér,
apró, rácsos ablak, pad és
asztal. A padon rikító színű rövidnadrág hevert. Fényképész -név híján Alex így keresztelte el
- felemelte a nadrágot és thai nyelven hörgött valamit, ám a mondanivalója nyilvánvaló volt.
Az ajtó becsapódott. A közelben újra felharsant a zsivaj, a visszhang kifelé sodródott. Alex
megfogta a nadrágot: selyem volt, nemrég moshatták, de még így is maradtak benne sötét
foltok. Vérfoltok. Alex balsejtelme félelembe csapott át. Az ablakra nézett, de azon nem
férhetett át. Arról meg kétsége sem volt, hogy az ajtó előtt őr áll. Moszkitó zümmögött, az
arcához kente. Aztán vetkőzni kezdett.
Tíz perc múlva továbbvitték a folyosón egy rozoga lépcsőhöz, ami úgy nézett ki, mint egy
összeomlott kártyavár. Alex most a rövidnadrágot viselte, más semmit, a dereka fölött kez­
dődött, és a térde alá ért. A bokszolók meg birkózók viselnek ilyet. Melyik lesz vajon? Vagy
ezeknél is rosszabb következik?
Zenét hallott. Hangosbeszélő reccsent, majd kihangosított szavak, thai nyelven. Nevetés.
Beszélgető tömeg zsongása. S akkor olyan jelenet tárult a szeme elé, amit még soha nem lá­
tott, és amit sosem fog elfelejteni.
A kör alakú arénában több tucat keskeny oszlop tartotta a mennyezetet, közepén ring állt, a
körül lelátószerű fapadok. Láncon lógó neoncsövek adták a világítást, s húsz-harminc
ventilátor forgott lassan, kavargatva a forró, ragadós levegőt. A hangszórókból thai zene
bömbölt, és fura módon a padok felé fordított régi televíziókészülékeken különféle programok
mentek.
Magát a ringet kerítés vette körbe, vagy a játékosokat bent tartani, vagy a közönséget kint.
Nagyjából négyszázan lehettek a teremben, izgatottan fecsegtek és sárga papírcsíkokat
csereberéltek. Alex azt olvasta valahol, hogy Thaiföldön illegális fogadni, így azonnal rájött,
mi folyik itt. Egy meccs végére ért ide. Egy fiatalembert vonszoltak végig a ringen a lábánál
fogva, keze ernyedten lógott, válla vörös csíkot húzott. Tehát a közönség azon tagjai, akik az
ellenfelére fogadtak, a nyereményüket gyűjtik be éppen.
Alex az aréna végében volt. Ahogy megérkezett, épp egy másik, szintén rövidnadrágos embert
vezettek be a ringbe, akinek
egész teste görcsben volt a rettegéstől. A tömeg nevetésben és tapsban tört ki. Újabb sárga
fogadócédulák cseréltek gazdát. Valaki megragadta Alex vállát és lenyomta egy műanyag
székre. A padlóban volt egy repedés, amin át megpillantotta az ezüstszínű folyót, ami odalent
a betonoszlopokat mosta. Erősen izzadt, amitől moszkitók gyűltek rá, ott zümmögtek a
fülében. Bőre bizsergett, ahogy újra és újra megcsípték.
Az új kihívó átvágott a közönségen, elérte a drótot. Valaki virágfüzért akasztott a nyakába,
amitől úgy nézett ki, mint egy kijelölt emberáldozat. S Alex úgy vélte, ez bizonyos értelemben
igaz is. Két tagbaszakadt thai férfi átbújtatta a kihívót a kerítés nyílásán és felsegítette a
ringbe. Kényszerítették, hogy hajoljon meg a közönségnek. Aztán a túlsó sarokban megjelent
a bajnok.
Nem volt nagy, ám erőt és gyorsaságot sugárzott. Minden egyes izom jól látszott a testén,
fémlemezekként kapcsolódtak össze, s egyetlen grammnyi zsír sem volt rajta. Szénfekete
haját nagyon rövidre vágta. A szeme is fekete volt. Arca fiúsan sima, de Alex úgy tippelte, a
húszas évei közepén járhat. Nadrágjára fehérrel ráhímezték a nevét: Sunthorn. Meghajolt a
közönségnek, egy helyben ugrálni kezdett, s öklét magasba emelve köszönte meg a biztatást.
A kihívó várta a sorsát. A virágfüzért levették róla, két kísérője elhagyta a ringet. A zene
elhallgatott. Megkondult a gong.
Alex azonnal megértette, mit lát. A legrosszabbra számított, és ez az is volt. Thai boksz, azaz
a nyolc végtag tudománya, az egyik legagresszívebb és veszélyesebb harcművészet. Alex
tanult karatét, de tudta, hogy azt egy világ választja el a thai boksztól, amiben megengedett az
ököl, könyök, térd és láb használata huszonkét ponton - a fejtetőtől a vádliig. Ráadásul ez
annak a mocskos, illegális verziója. Egyik harcoson sem volt védőpárna vagy kötés, se a
kezükön, se a sípcsontjukon, se a gyomrukon. A harc addig tart, amíg egyikük eszméletlenül
esik össze... vagy tovább.
Alex az ámulat és az iszony keverékével nézte végig az első menetet, azzal a tudattal, hogy
utána ő következik. Először csak köröztek, keresték egymás gyenge pontját. Sunthorn
ütött párat, előbb a jobb könyökével, majd megpördülve bevitt egy gyors térdütést. Ellenfele
azonban gyorsabb volt, mint amilyennek kinézett, mindkét ütés elől elhajolt, sőt bal lábával
megpróbált egy ellenrúgást, s csak pár centivel vétette el Sunthorn nyakát. A mozdulatra
izgatottan felhördült a tömeg.
Az első menet vége felé azonban végzetes hibát vétett. Figyelme kicsit lanyhult, már várta a
gongszót. Sunthorn megpördülve hirtelen mellbe rúgta, s így a kihívóból kiszaladt a szusz, kis
híján el is esett. Csak a gong mentette meg. Betántorgott a sarokba, ahol vizespalackot
nyomtak a szájába. Alig volt eszméleténél. A következő menet nem lesz hosszú.
A rövid szünetben újra felharsant a zene, és bekapcsolták a tévéket. A sárga cetlik villogtak, és
Alex látta, hogy az emberek erősen gesztikulálnak, dühösen az órájukra mutogatnak. Tehát a
nézők nem arra fogadnak, ki nyer. Sunthorn esetében ehhez kétség se férhet. Arra fogadnak,
meddig bírják ellene.
Megszólalt a gong, s a második menet gyorsan véget ért, ahogy arra lehetett is számítani. A
kihívó úgy mozgott, mintha a vesztőhelyre sétálna. Sunthorn kegyetlen mosollyal nézte, majd
a tőle telhető leggonoszabb módon zárta le a dolgot: egy rúgás a gyomorba, majd egy másik,
sokkal erősebb az arcba. A vér szinte beterítette a ringet. A közönség magán kívül tombolt. A
kihívó a hátára zuhant és nem mozdult. Sunthorn körbetáncolta, győzedelmesen lengette az
öklét. A takarítók bemásztak a ringbe. Alex következett.
Egy árny magasodott fölé, egy bizarr, elnyújtott arc, akár egy torz tükör. Anan Szukit. A
kígyófej hadnagy előbb thai nyelven próbálkozott, majd egy másikon. Alex megint
fokhagymaszagot érzett. Szukit elhallgatott. Alex előremeredt, mintha nem is hallotta volna.
Szukit odahajolt. Mondott valamit pocsék franciasággal. Aztán megismételte angolul. -
Harcolsz vagy megöllek!
Alexnek minden erejére szüksége volt, hogy úgy tegyen, mintha nem értené. A férfi nem
tudhatja, hogy kicsoda. Egyszerűen csak próbálkozik. Végül Szukit a legkifejezőbb nyelv-
hez folyamodott: megragadta Alex haját, talpra rántotta és a padok közti folyosón a ring felé
hurcolta.
Alex érezte, hogy menet közben mindenki őt méregeti-be-csüli. Ismét jöttek a sárga cetlik. El
tudta képzelni, mennyire taksálják. Tizenöt másodperc, húsz... nyilvánvaló volt, hogy ez az
idegen fiú nem bírja sokáig. A szíve úgy zakatolt, szinte látta, ahogy remegnek a bordái. Miért
őt választották? Miért nem Asht? Csak feltételezni tudta, hogy ezek az emberek valami beteg
elégedettséget találnak a harcoló felek változatosságában. Az este folyamán látták, ahogy
péppé vernek jó pár férfit. Most végignézik ugyanezt egy tinédzserrel.
Átbújt a kerítésnyíláson. A két segítő már várta, vigyorogva felemelték a ringbe. Az egyiknél
virágfüzér volt, amit a nyakába akart tenni, ám Alex ezt már előre eldöntötte. Amint felé nyúl­
tak, odavágott, nevetést és tapsot csalva ki a tömegből. Nem fognak hozzáérni, és nem fog a
virágjukban parádézni. Bemászott a ringbe, miközben azok kibújtak a kötelek közt. Magukkal
vitték a véres rongyokat, amivel a ringet törölték fel.
Sunthorn a túlsó sarokban várta.
Alex csak most, közelebbről látta igazán a férfi arroganciáját és kegyetlenségét. Sunthorn
valószínűleg egész életében edzett, és tudta, hogy a következő meccse a gong után hamarosan
véget fog érni. De nem érdekelte. Biztos jól megfizetik, örömmel megcsonkítja a csekkjéért
cserébe. Máris mosolygott, rojtos szájjal és csorba fogakkal. Orrát egyszer betörhették, és
rosszul forrt össze. A teste világbajnok atlétáé is lehetett volna, az arca viszont egy
torzszülötté volt.
Alex szájába műanyag flakont nyomtak és kényszerítették, hogy igyon. Iszonyú hőség volt az
arénában, ami tovább apasztja majd az erejét. Csodálta, hogy Sunthorn ilyen sokáig bírja.
Talán drogot kap. Körös-körül katonazene harsogott. A ventilátorok lomhán forogtak. Alex a
kötelekbe kapaszkodva próbált kiötölni valami stratégiát. Könnyebb lenne, ha egyből elhasal­
na? Ha az elején hagyná kiütni magát, legalább hamar vége lenne. Azonban ez is kockázatos.
Minden azon múlik, Sunthorn milyen erősen üti meg. Nem szeretett volna törött nyakkal térni
magához.
A zene elhallgatott. Gongszó. A nézőtér elcsendesedett. Elkésett a tervezéssel. Megkezdődött
az első menet.
Alex tett pár lépést előre. Magán érezte a tömeg pillantását, alig várták, hogy a földre
kerüljön. Sunthorn tökéletesen nyugodtnak tűnt. Szabályos pozíciót vett fel, súlyát az előre
tett jobb lábára helyezte - az alap védelmi állás szinte minden harcművészetben -, de
közömbösen nézett. Ekkor ötlött fel Alex-ben, hogy ha van bármi esélye itt, akkor az most, az
első másodpercekben adódik. Az arénában senki nem tudhatja, hogy feketeöves karatés. A
küzdelem amúgy teljesen egyenlőtlen. Sunthorn mellett szól a súlya és a tapasztalata. Alex
mellett viszont a meglepetés ereje.
Úgy döntött, hogy kihasználja. Ment előre, és az utolsó pillanatban, amikor elég közelinek
vélte, hirtelen megpördült és minden erejét beleadva rúgott. A körkörös rúgást használta, a
karate egyik legerőteljesebb ütését, és ha talál, akkor bizony ott helyben kiüti ellenfelét.
Szörnyülködve érezte azonban, hogy lába üres levegőt ér csak. Sunthorn fantasztikus
gyorsasággal reagált, hátraugrott és úgy hajolt, hogy a rúgás egy centivel suhant el a gyomra
előtt.
A közönség lélegzete elakadt, majd újult izgalommal kezdtek zsibongani. Alex ezúttal
szemből próbált ütni, ám Sunthorn készült erre is. Blokkolta a támadást ajobb karjával, majd
ellenrúgást vitt be. Alex a köteleknek zuhant, alig kapott levegőt. Piros pöttyök táncoltak a
szeme előtt. Ha Sunthorn másodszor is megüti, vége. Vállával a köteleknek dőlve várta a
befejezést. Ami nem jött. Sunthorn megint mosolygott, tetszett neki a dolog. Az idegen fiú
tehát nem olyan könnyű eset, mint mindenki hitte, és tudta, hogy élvezkedhet kicsit. A
közönség vérre szomjazott, de a drámát se vetette meg. Kicsit eljátszik a fiúval, elgyengíti,
majd egy utolsó ütéssel kórházba küldi. Ujjaival intett, hogy „Gyere". A tömeg őrjöngött. Még
akik vesztettek és már a sárga céduláikat tépték össze, azok is tovább akarták nézni.
Alex nagy levegőt vett és kihúzta magát. Sunthorn lábának nyomát vörös folt jelezte a dereka
fölött. A férfi talpa mintha a legkeményebb bőrből készült volna, a lábizma pedig acélrúd-
nak is beillett. Hogyan keverhette Ash ebbe? Persze tudta ő, hogy nem a keresztapja hibája.
Hallgatnia kellett volna Jackre Sydneyben. Biztonságban lehetne most az iskolában.
A következő pár percben egymás körül köröztek, egyet-egyet ütöttek, de csak ijesztgetésnek.
Alex próbálta tartani a távolságot, amíg magához nem tér. Meddig tart egy menet? Nagyon
nagy szüksége volna arra a pár nyugodt másodpercre, hogy gondolkodhasson. Csöpögött róla
a verejték. Megtörölte a szemét, és Sunthorn ekkor támadt, egyszerre bökve-csapva
könyökével, térdével és öklével, amik közül bármelyik földre küldhette volna Alexet.
A következő harminc másodpercben Alex minden védelmi technikát bevetett, amit csak
ismert, de tudta, hogy valójában csak az ösztöneire alapoz; kerülgetett és hajlongott, az aréna
szinte forgott vele, a közönség üvöltött, a ventilátorok forogtak, a nyirkos hőség egyre jobban
lenyomta. Egy jobb horog eltalálta, a feje oldalt csapódott, fájdalomgörcs futott végig a
nyakán, le a gerince mentén. Sunthorn az ütést egy térdrúgással toldotta meg a bordákra. Alex
kétrét görnyedt, képtelen volt védekezni. Épp akkor ért le, ahogy a gong az első menet végét
jelezte.
Taps és ujjongás tört ki. Felharsant a zene. Sunthorn hátraugrott és vigyorogva integetett,
roppant mód élvezte a dolgot. Alex úgy érezte, nem maradt jottányi ereje sem. Tudatában volt,
hogy a két segítő üvöltve hívja a sarokba. Nagy nehezen talpra kászálódott. Az orra vérzett,
érezte a vér ízét, ahogy a szájába csorgott.
Még egy menetet nem bír ki, az biztos. Minden ellene szól. Mégis döntésre jutott. Sunthorn
idősebb, magasabb, nehezebb és tapasztaltabb, csak egy módon győzheti le.
Csalni fog.
Akit a kígyó megmar...
Az egyik férfi, akit Alex segítőjének választottak, egy nedves szivaccsal letörölte a fiúról a
vért. A másik megitatta. Alex érezte, ahogy a hideg víz lecsorog arcán, rá a vállára. Mindkét
férfi vigyorogva biztatta, mintha értené, amit mondanak. Biztos ugyanezt csinálták a korábbi
harcossal... és Alex látta az eredményt. Hát ezt nem hagyja. Jól meglepi őket.
Még egyszer a foga közé nyomták a vizet, és ő annyit szívott be, amennyit csak bírt. Aztán
megszólalt a gong, és a flaskát elrántották. A zene elhallgatott. A közönségből innen-onnan
kiáltások hangzottak. Oldalt sandítva Alex látta, hogy Anan Szukit igyekszik az első sorba.
Közelebbről akarja látni a kiütést.
Alex óvatosan indult meg, felemelt ököllel, a súlyát egyenlően elosztva két lábára. Sunthorn
már várta. Ez jó. Alex leginkább a közvetlen támadástól tartott. Az nem hagyna neki időt arra,
amit eltervezett. Csakhogy az első körben elárulta magát, így Sunthorn tudja, hogy legalább
egy harcművészetben járatos, s ennek megfelelően gondosan megtervezi a mozdulatait. Alex
majdnem kiütötte, nem szándékozott még egy esélyt adni neki.
Végül Sunthorn a közelharc mellett döntött, a mellett, amit a thai bokszban szokványos
lefogásnak neveznek. Hirtelen szemtől szembe álltak, a lábuk majdnem összeért. Sunthorn
összekulcsolta kezeit Alex feje mögött, és magabiztosan vigyorgott. A magasságával nála volt
minden előny. Ki tudja billenteni Alexet az egyensúlyából, vagy beletérdelhet. A közönség
látta, hogy elérkezett a mérkőzés hajrája és üvöltve biztatta a bajnokot.
Alex pontosan ezt is akarta. Erre számított. Mielőtt Sunthorn mozdulhatott volna, cselekedett.
Ugyanis senki sem tudta - se Sunthorn, se a közönség -, hogy a szája a menet kezdete óta tele
van vízzel. Most mind kiköpte, egyenesen Sunthorn arcába. Az ösztönösen hátrakapta a fejét,
s így lazított a fogáson. Egy pillanatra elvakult. Alex azonnal kihasználta, és öklével alulról
belevágott ellenfele állába. Ám ez sem volt elég. És tudta, még egy esélye nem lesz, most kell
befejeznie. Alex megpördült, minden erejét beleadta egyetlen rúgásba. Csupasz talpa pontosan
a férfi gyomorszáját érte.
Egy ekkora ütést még Sunthorn kidolgozott izmai sem bírtak el. Alex hallotta, ahogy kiszakad
belőle a lélegzet. Az arcából kifutott a szín. Egy pillanatig ott állt, karjai ernyedten lógtak. A
tömeg a sokktól némán figyelt. Aztán Sunthorn térdre rogyott, majd arccal előre a porondra
zuhant.
Az arénában düh és felháborodás tombolt. A közönség látta a történteket, és nem hitte el. Az
idegen fiút azért hozták, hogy szórakoztassa őket, erre az csal! Pénzt vesztettek. És a bajnoku­
kat, Sunthornt megalázták.
Ahogy hallotta a kiáltásokat körös-körül, Alex csak most értette meg, hogy újfent veszélybe
sodorta magát. Ha azt a szerepet játssza, amit neki szántak, törött orral megy el, vagy
rosszabbal, de legalább lett volna vigaszdíj. Hazavitték volna a hamis papírokkal, amiért Ash
küldte. Erre már esély sem volt. Megsértette a kígyófejet azzal, hogy kiütötte a díjnyertes
bajnokot. Nemigen hitte, hogy megköszönik és aranyserleggel jutalmazzák.
Átlépett az eszméletlen testen, és úgy tett, mintha ki akarna mászni a ringből. Azonnal látta,
hogy jól tippelt. Anan Szukit máris talpon termett, arcát harag sötétítette el, szeme lángolt.
Öltönye belső zsebéből pisztolyt rántott elő. Alex hitetlenkedve nézte, ahogy célra emeli.
Szukit le fogja lőni itt, ennyi ember előtt büntetésképp a trükkért, amit előadott. És ő semmit
nem tehet, nincs hová bújnia. Csak nézte, ahogy a pisztolycső hideg szeme megállapodik a
fején.
Ekkor kialudtak a fények.
Szuroksötét lett, minden oldalról szinte gomolygott a feketeség. Szukit tüzelt. Alex két
narancssárga lángot látott és hal-
lotta a golyókat. De már ő is mozgásban volt. A golyók a fejét célozták, ám közben ő elhasalt
és a ring túlsó oldala felé gurult. Fél kézzel elkapta az egyik kötelet és leugrott a ring mellé.
A nézők hökkent csenddel fogadták a sötétséget, a két lövésre viszont egyből kitört a pánik.
Nem látnak, és valakinél fegyver van! Sikolyok harsantak, székek borultak. Valaki nekiment
Alexnek. Méltatlankodó kiáltások harsantak. Alex lekuporodott, várta, hogy szeme
hozzászokjon a sötéthez.
Ez szerencsére gyorsan meg is történt. Amikor a csónakkal közeledtek, látta, milyen düledező
az épület, s noha alig volt ablak, a tető meg a falak tele voltak repedésekkel. A hold világított,
a fény mindenütt beszivárgott, annyira nem, hogy az arcokat ki lehessen venni, de Alex nem is
barátkozni akart, csak kiutat találni. És látta is, pont maga előtt: egy betonlépcső.
Talpra ugrott és megiramodott, egyenesen neki a ringet körülvevő kerítésnek. Hol is a nyílás?
Kétségbeesetten tapogatta a drótot. Megtalálta, átbújt, az ülések felé véve az irányt, amik
meredeken emelkedtek az ajtó felé, ahol bejött. Újabb lövés dördült, egy férfi mellette
megpördült és elesett. Szukit tehát kiszúrta, ami aligha meglepő. A csupasz válla meg a színes
rövidnadrág pompás célponttá teszi még sötétben is. Tovább tolakodott a tömegben.
Verejtéktől síkos bőrét nehezen tudták megragadni. Egy thai férfi lépett elé, s motyogott
valamit. Alex tenyere élével vágta orrba. A férfi nyögve hanyatt esett. A kés, amit fogott,
csörögve hullt a betonra. Végre Alex is megértette a szabályt: elfogják és megölik. Ez a
jutalma.
Ő fegyvertelen. Félmeztelen. Körülötte pedig a kígyófej tagjai. Tudta, hogy csak a gyorsaság
és sötétség a szövetségesei. A következő pár percben ki kell jutnia az épületből. Vagyis előbb
vissza kell szereznie a ruháit. Elérte az ajtót... és ekkor gyúltak fel a fények.
Szukit azonnal kiszúrta. Ujjával rábökött és felüvöltött. Alex látta, hogy fél tucat fiatalember
iramodik felé, mind fekete hajú, fekete ruhás. Minden oldalról jöttek. Szukit lőtt. A golyó
gellert kapott egy oszlopon és az egyik tévébe csapódott, aminek a képernyője szétrobbant.
Alex lángnyelvet látott és egy pillanatra elöntötte a remény, hátha felgyullad az egész kóceráj.
Az nagy segítséget jelentene. A falak azonban túl nyirkosak voltak, a folyó pedig ott volt
mindenütt, még a levegőben is, amit belélegzett.
Átbukott az ajtón, leszaladt mögötte a falépcsőn, kis híján elbukva a rozoga fokokon. Szálka
ment a lábujjába, de rá se hederített a fájdalomra. Visszajutott a folyosóra. Merre is vezették?
Balra vagy jobbra? Alig egy másodperce volt dönteni, és a rossz döntés az életébe kerülhet.
Jobbra ment. így a folyosó felfelé emelkedett, s most eszébe jutott, hogy befelé jövet valóban
lejtett. Maga mögött lövéseket hallott: nem egy, hanem több fegyvert. Furcsa. Nem is látják,
akkor kire lőnek? Feje fölött sárga fénycsövek hunyorogtak tompán. Mintha háború tört volna
ki az arénában. Lehetséges... Alexben felötlött, hogy Ash talán követte. Valaki kétségtelenül
mellette áll.
Megtalálta a szobát, ahol átöltözött, berohant, s az ajtó belendült mögötte. A ruhái ott voltak,
ahol hagyta; hálásan húzta fel őket. Legalább megint normálisan néz ki... és szüksége van az
edzőcipőre, ha deszkákon kell futnia. Amikor felöltözött, visszament az ajtóhoz, és lassan
kinyitotta. Verejték csorgott le az arcán. A haja teljesen csapzott volt. Kint azonban nem látott
senkit.
A folyosó vége és a kijárat a mólóra húsz méternyire lehetett. Alighogy megindult, motor
hangját hallotta kintről, és tudta, egy csónak érkezett. Sejtette, mi fog történni. Szerencséjére
épp egy ajtó előtt állt. Beugrott, épp ahogy a bejárati ajtó kicsapódott és az újonnan érkezettek
megindultak a folyosón. Régimódi, orosz, RPK-74-es könnyű géppisztolyt viseltek. A tust
rövidebbre vették. Az árnyékban kuporgó Alex hallotta, ahogy közelednek. Egyenként
kutatják át az öltözőket. Egy perc se kell, és odaérnek.
Körülnézett. Ez a szoba szinte megegyezett az előzővel, nem volt szekrény, semmi búvóhely,
az ablakon pedig rács. Egy különbség azonban akadt. A padló egy része elrohadt, látta a lent
kavargó vizet. Átfér a lyukon? A szomszédos szoba ajtaját nagy csattanással kivágták. Az
egyik férfi thai nyelven kiáltott valamit. Mindjárt itt lesznek. Alex bele sem akart gondolni,
mire vetemedik. A víz nagyon messze volt, és az áramlat a felszín alá ránthatja. Viszont ha itt
marad, mindenképp meghal. A lyukhoz ment, nagy levegőt vett és leugrott.
Sötétségbe pottyant, és épp annyi ideje volt zuhanás közben, hogy befogja az orrát, majd a
folyóba csapódott. Meleg és lomha víz nyelte el, aminek tetejét kosz és rohadó zöldségek
fedték. A bűz szinte elviselhetetlen volt. Mintha a világ legrégibb, legmocskosabb fürdőjébe
pottyant volna. Ahogy visszaküzdötte magát a felszínre, a folyadék olajként pörgött le arcán
és ajkán, mocsokréteget hagyva maga után. Két kézzel kaparta, igyekezve nem lenyelni.
Kijutott az arénából, de még nem menekült meg. Föntről hangokat hallott, de látni az orráig se
látott. Az épület alatt taposta a vizet az oszlopok között, amik azt tartották. A távolban épp ki
tudta venni a csónakot, ami a fegyvereseket hozta. A móló mellett állt, a motor még járt.
Léptek dobogtak, s felnézve két árnyat látott átsuhanni a feje felett. Az aréna melletti
verandán futottak. Szukit parancsot adhatott a hely bekerítésére. Biztos centiről centire
átkutatják.
És akkor valami felmászott a vállára. Egyből eszébe jutott, hogy érkezéskor mozgást látott itt
lent: az épület árnyékában a vízben él valami. Alex elkapta az egyik oszlopot, majd nagyon
lassan hátrafordította a fejét.
Egy súlyos, dagadt patkány volt, jó harminc centi hosszú, gonoszan sárgálló foggal és
vérszínű szemmel. Alex nyaka köré tekert farka még huszonöt centit adott a hosszához, apró
karmával az ingébe kapaszkodott, és izgatottan kaparta a szövetet. És nem volt egyedül. Az
undortól megdermedt Alex szeme láttára még kettő jelent meg, majd egy negyedik is.
Hamarosan már zsibongott tőlük a víz. Az egyik felmászott a nyakán, s jól belekapott az
arcába, miközben a feje tetejére igyekezett. Alex sikoltani szeretett volna, de éppen ezt nem
tehette. Fegyveresek álltak fölötte. Ha csak hangosan csobban a keze, mindennek vége.
Megharapják a patkányok? Rettenetes gondolat volt. Megeszik élve? Valami az ingét rángatta
lentről. Az egyik víz alá bukott és onnét próbált belülre kerülni. Alex érezte az orrát és a
karmát a hasán. Az émelygést leküzdve lenyúlt és finoman ellökte. Ha túl durva, a patkány
megharapja, és ha a többiek megérzik a vér szagát...
Magára parancsolt. Jobb nem képzelegni.
Az egyetlen reménye, ha semmit nem csinál. Hátha úgy döntenek a patkányok, hogy ő is csak
egy nagy, ehetetlen dolog, amit a folyóba dobtak. Megpróbálta a gondolatait kisugározni a
falkának. Nem vagyok ehető. Nem ízlenék.
A fejére mászott patkány a hajában motozott. Alex összerezzent, ahogy az állat kihúzott pár
szálat és nekiállt rágni, mintha ízlelgetné. Az első patkány, ami kezdte az egészet, még mindig
a vállán volt. Alex moccanás nélkül odalesett és látta, hogy az orra közvetlenül nyaki verőere
mellett szimatol. Az orr mögött látta az izgalomtól csillogó szemet, amit megbabonázott az ér
gyors lüktetése, ami egy ritmusban pulzált Alex szívével. Csak bele kell harapnia a húsba és
ott a véna. Alex biztos volt benne, hogy erre készül.
Egy robbanás mentette meg, egy tűzlabda, ami az épület közepén keletkezett, a víz pedig
visszatükrözte. A patkányok megrémültek, leugrottak róla és eltűntek az oszlopok között. Mi a
fene folyik? Talán két rivális kígyófej közti háborúba csöppent? Most már mindegy. Tovább
kell mennie, mielőtt a patkányok visszatérnek. Alex ellökte magát az oszloptól, s úszni kez­
dett a trutyiban, igyekezve fejét víz felett tartani.
Az aréna lángokban állt. Kiáltásokat hallott és látta a vörös-séget. Lángoló fadarab hullt a
folyóba sziszegve-ropogva. Alex felpillantott. Az épület eleve rozoga volt, nagyon nem
szerette volna, ha most dől össze, amikor ő alatta van. A móló közvetlen előtte volt. Alex úgy
vélte, nem fogják őt észrevenni, még ha őrzik is. A benti történések miatt nem fognak a vízre
figyelni. Különben meg nem érdekelte. Elege lett. Ideje elhúzni.
Elérte a csónak oldalát, a sima fém felfelé emelkedett a szabad levegőbe és szabadságba. Az
oldalán háló lógott, amit Alex hálásan markolt meg. Ereje utolsó cseppjeit összeszedve
felmászott. A csónak egy régi komp volt, a piros tető azt jelezte, hogy folyamatosan ingázik a
két part között. Egy ember volt rajta - feltehe-
tőleg a kompvezető -, egy thai férfi farmerban és kabátban, de ing nélkül. A csónak oldalának
dőlve ámultan nézte a tüzet.
A faépület hangosan recsegett. Lángok kaptak a tetőbe és a falakba, a fa repedezett, darabjai a
folyóba potyogtak. Alex meg se próbált csendben maradni. A hajó túlsó oldalán húzta fel
magát, a vezető mögött. A férfi nem fordult meg. Alex odaszaladt és megragadta a gallérját
meg az övét. Mázlija volt, a férfi nagyon könnyű volt, egy mozdulattal befordította a vízbe.
Aztán odalépett a kormányhoz, és lenyomta a gázkart.
Ez lesz a menekülőút. A folyón senki nem akad a nyomára. A motor bőgött, a propellerek
fehérre köpülték a vizet. A csónak megindult. Alex elvigyorodott. A következő másodpercben
azonban kis híján orra esett, mert a csónak mintha kőfalnak ment volna. A kormányt
szorongatva hátranézett és megdöbbenve látta, hogy a csónakot az épület egyik tartóoszlo­
pához kötötték. A propellerek erősen dolgoztak a vízben. Ha a patkányok a közelben vannak,
cafatokban végzik. A csónak viszont nem megy sehová. A tat és az oszlop közt feszülő kötél
majd olyan vastag volt, mint a karja.
És kikötni nincs ideje. Alex visszavett a gázból, nehogy a motor leégjen, mire a kötél is
egyből engedett. Ekkor kiáltás harsant és Alex csüggedten látta, hogy Anan Szukit jelenik
meg az aréna melletti gyalogjárón, a haragtól szája még szélesebbre feszült ocsmány arcán.
Észrevette Alexet. Még nála volt a pisztoly, és most megint célzott. Jó húsz méterre állt
ugyan, ám most nem zavarta semmi a célzásban.
Alex egy dolgot tehetett. Tövig nyomta a gázkart, és hirtelen minden egyszerre történt.
Három lövés dördült, de őt nem érte találat. És nem Szukit lőtt. A kígyófej hadnagy a folyóba
ejtette a fegyverét, mintha már nem lenne rá szüksége. Majd ő maga is követte, fejjel bele­
zuhant a vízbe. Hátulról lőtték meg a két válla között. Alex egy alakot pillantott meg az egyik
ajtóban, de mielőtt jól megnézhette volna, a csónak megindult, és ezúttal vitte magával az osz­
lopot is, kitépte a lángoló épület alól.
Alex érezte, hogy elképesztő sebességgel suhan a vízen. Még utoljára visszanézett. Az arénát
már javában emésztette a tűz,
szikrafelhők táncoltak felette. A távolból tűzoltóautókat hallott. Már nem lesz rájuk szükség. A
csónak az épület fontos részét rántotta ki, s a tákolmány Alex szeme láttára megrogyott, mint­
ha megadná magát, majd a partról a vízbe csúszott az egész, cakpakk. A víz pedig mohón
fogadta a korhadt fát. Sikolyok harsantak belül. Újabb sorozatok. Aztán a Chada
Kereskedelmi Társaság elmerült, mintha sosem létezett volna. Csak a zöld névtábla úszott a
vízen a törmelék közt. A lángok kicsit falatoztak még a víz felszínén, majd kialudtak. Több
tucat árnyalak csapdosott-kiáltozott a vízben, igyekezett partra evickélni.
Alex végre megragadta a kormányt, és engedelmességre késztette a kompot. Hihetetlen, de
csak ő volt rajta egyedül. Szóval most merre? Északra ismerős területre érne. A távolban látta
a Félsziget Hotelt. Eltöprengett, hogy is nézhet ki. Kék-zöld, csuromvíz, rongyos... nem
valószínű, hogy boldogan fogadnák.
Különben is, Ash még remélhetőleg a kínai negyedben várja. Alex a következő nyilvános
móló felé vette az irányt. Hamis papírok nélkül kell boldogulniuk. Nagyon remélte, hogy Ash
megérti.
Wat Ho
Winston Yu őrnagy zsályás-tojásos szendvicset választott és finoman fogta kesztyűs ujjaival.
A londoni Ritz Hotelben ült, ami - még ha túl sok turistát engednek is be a földszintre - a
legkedvesebb hotelje volt a világon. A délutáni tea pedig kétségtelenül a kedvenc étkezése.
Imádta ezeket az apró, tökéletes háromszögre vágott szendvicseket, amiket mindig dzsemmel
felszolgált lángos követ. Annyira angol. Még a csontszín kerámia teáskannát és a csészét is
Wedgwood készítette, ez az 1759-ben alapított világhírű staffordshire-i családi vállalkozás.
Kortyolt a teából, majd a szalvétával megtörölte a száját. A Bangkokból érkezett hír nem volt
jó, ezt el kellett ismernie, de nem hagyta, hogy ez elrontsa a teázást. Ahogy az anyja mon­
dogatta, minden rosszban van valami jó, és ő most ezt a jót kereste. Való igaz, Anan Szukitot
nem lesz könnyű helyettesíteni. Másrészről viszont előbb-utóbb minden szervezetre ráfér a
személycsere, a frissítés, még a kígyófejre is. Az emberek így éberek maradnak. Sok ifjú
hadnagy van, akik előléptetést érdemelnek. Majd a maga idején dönt.
Ennél kevésbé fűlött a foga a férfihoz, aki vele szemben ült. Igen ritkán esett meg, hogy a
Skorpia két tagja együtt mutatkozott a nyilvánosság előtt, azonban Zeljan Kurst felhívta őt és
ragaszkodott hozzá, hogy találkozzanak. Yu őrnagy javasolta a Ritzet, de már megbánta. A
nagydarab jugoszláv a kopasz fejével meg a birkózó vállával ennél feltűnőbb már nem is
lehetett volna. Ráadásul ásványvizet iszik! Ki iszik ásványvizet délután ötkor?
- Miért nem jelentette nekünk a fiút? - kérdezte Kurst.
- Nem tartottam relevánsnak - felelte Yu.
-Nem?
-Ez az én akcióm. Mindent a kezemben tartok.
-Én nem ezt hallottam.
Yút nem lepte meg, hogy a vezetőség máris tudomást szerzett a Chada Kereskedelmi Társaság
irodáinak pusztulásáról és Szukit haláláról. Állandóan szemmel tartották egymást, hogy
tudják, alkalomadtán hova kell lőni. Szomorú, hogy már a bűnözők sem a régiek. Manapság
már senki nem bízik senkiben.
- Még nem tudjuk biztosan, mi történt - felelte. Angliában teaidő volt, de Bangkokban még
éjfél. - Még az sem biztos, hogy a fiú a felelős.
- Alex Riderről van szó - sziszegte Kurst. - Egyszer már alábecsültük, és drágán megfizettünk
érte. Miért nem ölette meg?
- Nyilvánvaló okok miatt. - Yu keze egy újabb szendvics fölött lebegett, aztán meggondolta
magát. Elment az étvágya. - Tudtam, hogy Alex Rider Bangkokban van, attól a pillanattól,
hogy leszállt. Tudtam, hogy jönnek, egy férfi meg egy fiú, mielőtt még megérkeztek.
- Kitől?
- Az az én titkom, amit meg szándékozok tartani magamnak. A Suvarnabhumi reptéren
lelövethettem volna a Rider gyereket. Könnyedén. De azzal elárultuk volna az ASIS-nak,
hogy tudunk a terveikről. Már így is gyanítják, hogy informátorom van náluk. Ez csak
megerősítette volna.
- Szóval mit szándékozik tenni?
-Játszogatok vele. A verekedés csak a kezdet volt, nem történt nagy baj. Az a hely amúgy is
összedőlt volna. De ha engem kérdez, a helyzet tulajdonképpen szórakoztató. A híres Alex
Rider afgán menekültet játszik. Nagyon okosnak hiszi magát. Pedig a markomban van, akkor
roppantom össze, amikor nekem tetszik.
-Júlia Rothman is ezt hitte.
- Ez egy gyerek, Mr. Kurst. Nagyon okos gyerek, de akkor is csak gyerek. Szerintem
túlreagálja.
Halálos valami moccant Kurst szeme mélyén, és Yu jobbnak látta nem enni többet. A Skorpia
nem találná rangján alulinak
radioaktív golyócskát csempészni a szendvicsébe. Hiszen csinálták már.
- Ellenőrizni fogjuk a helyzetet - szólalt meg végül Kurst. -És figyelmeztetem, Yu őrnagy, ha
úgy érezzük, hogy a dolgok kicsúsztak a kezéből, leváltjuk.
Azzal felállt és távozott.
Yu maradt, az elhangzottakon töprengett. Gyanította, hogy Levi Kroll áll e mögött. Az izraeli
azóta a hatalomra tör, hogy Max Grendel visszavonult. A zátony-szigeti akcióra is jelentke­
zett. Azonnal ugrik, ha ő hibázik.
Hát nem fog hibázni. A Királykéket alaposan tesztelték az emberei Bangkokban. A detonációs
rendszert a körülményekhez igazították. A bomba két napon belül folytatja útját. Minden a
terv szerint. Yu mégis úgy döntött most, hogy kicsit bebiztosítja magát. Ő és csak ő
robbanthatja fel a bombát. Csak őt illeti majd a dicséret az utána következő világméretű
pusztításért.
De hogyan is gátolja meg Krollt a hatalom megszerzésében?
Nagyon egyszerű. Egy kis technikai machináció, és senki nem fogja tudni őt helyettesíteni. Yu
elmosolyodott és kérte a számlát.
- Nem lett volna szabad elengednem téged - mondta Ash. - El se hiszem, hogy hagytam, hogy
ezt tegyék veled.
Hajnali egy volt Bangkokban, Alex és Ash a szobájukban voltak a harmadikon.
Alex egy ronda, modern hídnál hagyta a kompot, onnét gyalog ment tovább, vizesen, pénz
nélkül, irányérzékére bízva magát. Kétszer állt meg útbaigazítást kérni, egyszer egy szerze­
testől, egyszer egy kofától, aki éppen bezárt aznapra. Nemigen beszéltek angolul, de annyit
megértettek, hogy megmutassák neki, merre menjen. Ennek ellenére jóval éjfél után ért el a
kínai negyedbe. Ash fel-alá járkált a szobában, akár a ketrecbe zárt oroszlán, betegre aggódta
magát, s amikor Alex betoppant, azonnal megragadta. Hitetlenkedve hallgatta a történetet.
- Nem lett volna szabad elengednem - ismételte.
- Nem tudhattad.
- Hallottam már ezekről a meccsekről. A kígyófejek rendszeresen rendeznek ilyen viadalokat.
Aki megharagítja őket, a ringben végzi. Ott megnyomorodnak... vagy meghalnak.
- Szerencsém volt.
- Okos voltál, Alex. -Ash büszkén nézett rá, mintha immár más fényben látná. - Azt mondod,
valaki lövöldözött. Megtámadták az épületet. Nem láttad, kik?
- Egy alakot láttam, de túl sötét volt, és túl gyorsan történt. Sajnálom, Ash.
-Thai vagy európai volt?
- Nem láttam.
Alex az ágyon ült, takaróba csavarva. Ash kiterítette a ruháit száradni, elég feleslegesen. Az
éjszaka nyirkos volt, trópusi vihar közeledett. Aztán hozott Alexnek levest az étteremből a
sikátor végéről. A fiú egész délután nem evett, éhes és kimerült volt.
Ash jól megnézte.
-Emlékszem, amikor először találkoztam apáddal - szólalt meg hirtelen. A témaváltás
meglepte Alexet. - Rutinakcióra küldtek Prágába. Csak erősítésnek. Ő volt a főnök, azt
hiszem, akkor először. Nagyjából egykorúak voltunk. - Ash cigarettát vett elő és az ujjai közt
sodorgatta. - Szóval minden elromlott, ami csak elromolhatott. Egy épület darabokra robbant.
Három volt KGB-s holtan hevert az utcán. A cseh rendőrség ott nyüzsgött. És ő pont olyan
volt, mint te most.
- Hogyhogy?
-Johnnak is mindig pokoli mázlija volt. Belesétált a bajba, és valahogy egy darabban került ki
belőle. Aztán meg csak ült ott, mint te, mintha semmi nem történt volna. Nem hatotta meg.
-Végül elfogyott a szerencséje.
- Végül mindenki szerencséje elfogy - fordult el meggyötört arccal Ash.
Utána nem sokat beszéltek. Alex megette a levest, aztán szinte azonnal elaludt. Utoljára Asht
látta, a cigarettája fölött görnyedt, aminek vége vörösen hunyorgott a sötétben, mintha titkot
árulna el.
Mindennek dacára Alex másnap korán ébredt. Mellette a falon két kövér csótány araszolt, de
mostanra megszokta őket. Nem harapnak, nem csípnek, csak rondák. Rájuk se hederítve
felkelt. Ash már járt kint, elvitte Alex nedves ruháit megszárítani. Alex gyorsan felöltözött,
aztán elmentek rizskását enni, amit sok bódéban árultak reggelire.
Némán falatoztak két farekeszen ülve az út szélén, a dübörgő forgalom mellett. Éjjel esett, itt-
ott hatalmas pocsolyák terpeszkedtek, ami még jobban lelassította a várost. Ash megint
rosszul aludt, karikák sötétlettek a szeme körül. A sebe is fájt. Mindent megtett, hogy
palástolja, Alex mégis észrevette, hogy elfintorodik leüléskor, és a szokottnál is komorabb és
szótlanabb volt.
-Át kell mennem a folyón - szólalt meg végül.
-A Chada Kereskedelmi Társasághoz? -Alex vállat vont. -Nem sok maradhatott belőle.
-A küldetésünkből se - eresztette le a kanalát Ash. - Nem hibáztatlak a tegnapiért, de
elképzelhető, hogy kígyófejes barátainknak már nem érdeke minket Ausztráliába csempészni.
Az egyik fejesük halott. És jókora kárt tettél a cégükben.
- Nem én gyújtottam fel! - méltatlankodott Alex.
- Nem, de te rántottad a vízbe.
- Legalább eloltotta a tüzet.
Ash majdnem elmosolyodott. -Jogos. De akkor is meg kell tudnom, mi a helyzet. -Jöhetek?
- Kizárt, Alex. Rossz ötlet. Maradj a szobában. És vigyázz magadra. Elképzelhető, hogy
küldenek valakit törleszteni. Jövök, amint tudok.
Azzal otthagyta. Alex átgondolta. Ash dühös rá? Nehéz volt olvasni a hangulataiban, mintha a
titkos szolgálat miatt az érzelmeit is gondosan őrizné. Azt mindenesetre Alex is értette, hogy a
dolgok nem úgy mennek, ahogy Ash remélte. Az volt a feladat, hogy épüljön be a kígyófejbe,
nem az, hogy háborúzzon velük. A hamis papírok pedig, amik annyira fontosak Ashnek, talán
a folyó fenekén csücsülnek... a Chada Kereskedelmi Társasággal együtt.
Alex felállt és elindult, oda se nézve az élénk színű selymekre, amiket errefelé mindenhol
árultak. A thai utcák csöppet se hasonlítanak az angol utcákra. Angliában szét vannak terítve a
dolgok. Itt egész boltsorok árulták ugyanazt: több utcányi selyem, több utcányi kerámia. Nem
is értette, az emberek mi alapján választanak.
Szerette volna, ha Ash vele van. Ha őszinte akart lenni, nem szívesen maradt egyedül, és
Bangkokból is elege lett. Ami pedig azt a reményét illeti, hogy majd Ash révén megtud
valamit önmagáról, hát eddig csupán villanásokat látott a múltból. Kezdett kételkedni benne,
hogy keresztapja valaha is megnyílik annyira, hogy bármi érdemlegeset mondjon.
Épp a sikátor bejáratához közeledett, amikor észrevette, hogy azt figyelik.
Ash figyelmeztette, hogy tartsa nyitva a szemét, s talán ennek volt köszönhető, hogy Alex
kiszúrta a férfit az út túloldalán, félig egy zöldségesbódé takarásában. Nem is kellett kétszer
odanéznie. A férfi átöltözött, eltűnt a papírpipacs meg a bőrdzseki, de Alex tökéletesen biztos
volt benne, hogy ez ugyanaz a szögletes, kemény arc, amit előbb a reptéren látott, majd a
hotelben. Most pedig itt. Napok óta követheti.
Most turistának álcázta magát, fényképezővel és baseballsapkával, de azt az épületet figyelte,
ahol Ash-sel megszálltak. Talán azt várja, hogy kijöjjenek. Alexet megint elfogta az érzés,
hogy ismeri a férfit. De honnét? Melyik országból? Egyik régi ellensége érte utol? Jól
megnézte a hideg szemet a fekete haj alatt. Katona? Már majdnem beugrott neki, amikor a
férfi sarkon fordult és elindult. Biztos arra jutott, hogy senki nincs otthon. Alex gyorsan
döntött. A francba Ash tanácsával. Követi.
A férfi a Yaowarat Roadon indult el, a kínai negyed egyik legforgalmasabb utcáján, ahol
hatalmas, kínai írásjegyeket viselő táblák lengnek a levegőben. Alex biztos volt benne, hogy
az idegen nem veszi őt észre. Ajárda tele volt standokkal, ha a férfi hátranézne, azonnal el tud
bújni. Az egyetlen veszély abban állt, hogy elvesztheti szem elől. A korai óra ellenére már
tömeg volt az utcán, állandó, mozgó korlátként hullámzottak az emberek kettejük között, a
férfi tucatnyi helyen eltűnhetett.
Voltak aranyat és fűszert kínáló üzletek. Kávézók és éttermek. Árkádok és sikátorok. A
követésnek az a trükkje, hogy elég közel kell maradni ahhoz, hogy ne veszíthesse el,
ugyanakkor elég messze, hogy az ne vehesse észre.
A férfi azonban láthatóan nem gyanakodott. Egyenletes léptekkel haladt. Jobbra fordult, majd
balra, és hirtelen kiértek a kínai negyedből. Az óvárosba tartottak, Bangkok szívébe, ahol
minden utcán volt egy templom vagy szentély. Itt már üresebbek lettek a járdák, Alexnek
vigyáznia kellett, jobban lemaradni, kapualjak és parkoló kocsik felé térni, hogy ha úgy
adódik, elbújhasson.
Tíz perce mentek, amikor a férfi belépett egy nagy templomkomplexumba. A kaput ezüst és
gyöngyház díszítette, s egy szentélyekkel és szobrokkal teli udvarra nyílt, egy fantasztikusan
dekorált világba, ahol a mítosz és a valóság füstölőfelhőben, valamint arany és rikító színű
mozaik ragyogásában mosódott össze.
A buddhista templom vagy kolostor thai nyelven wat. Harmincezer van szerte az országban,
csak Bangkokban több száz. Ez előtt kis tábla hirdette a nevét thai nyelven és angolul. Wat
Ho.
Alex pár pillanat alatt felmérte a környezetet: a dísztavat és a bódhi fát, amit minden watban
ültetnek, mert egyszer az alatt keresett menedéket Buddha. Megnézte a főtemplomot őrző,
aranyból készült, félig nő, félig oroszlán alakokat, a finoman lejtős tetőt és a mondopokat,
ezeket a fenséges, bonyolult tornyokat a sok száz parányi figurával, amiket évekig fa­
raghattak. Egy csoport szerzetes ment el mellette. Mindenhol térdelő emberek imádkoztak.
Soha nem járt még ilyen békés helyen.
A férfi egy harangláb mögött tűnt el. Alex félt attól, hogy szem elől téveszti, de közben azon
morfondírozott, mi hozhatta egyáltalán ide. Talán ő tévedett? Talán mégiscsak turista? Sietve
befordult a sarkon, majd megtorpant. A férfi eltűnt. Egy szentély előtt thai emberek térdeltek.
Az egyik terasznál két hátizsákos turista fotóztatta magát. Alex mérges volt magára. Túl
lassan kapcsolt. Az egész követősdi időpocsékolás volt.
Tett egy lépést előre, majd megdermedt, ahogy egy árny hullt rá, és egy kéz valami keményet
nyomott a hátába.
- Ne fordulj meg - parancsolta egy hang angolul.
Alex nem mozdult. Émelygés fogta el. Pont ettől intette óva Ash. A kígyófej valakit utána
küldött, ő pedig egyenesen besétált a csapdába. De miért itt, egy thai templomban? És honnét
tudja a férfi, hogy angol?
- Menjünk át az udvaron. A szentély túlsó oldalán jobbra van egy ajtó. Látod?
Alex bólintott. A férfinak liverpooli akcentusa volt, ami bizarrul hangzott ezen a helyen.
- Bemegyünk az ajtón. Utána mondom tovább. Ne próbálkozz semmivel.
A fegyver megint megbökte. Alexnek nem kellett több ösztökélés. Elindult a haranglábtól,
megkerülte az imába mélyedt csoportot. Átfutott az agyán, hogy megpróbál menekülni itt,
ahol vannak tanúk. De semmit nem érne el. A férfi lelőheti és eltűnhet, mielőtt bárki felfogja,
mi történik. Majd elérkezik a pillanat... de nem most.
A vörös ajtó egy kolostor falában volt, ahová a szerzetesek elvonulhattak néma meditációra. A
Ramakien képei vették körül, az istenek és démonok történetének részletei, amit minden thai
gyerek ismer. Istenek és démonok? Nem sok kétsége volt afelől, a férfi kikhez tartozhat.
Az ajtóhoz értek, s az automatikusan kinyílt. Kamera figyelhette, de Alex nem látta. A
túloldalon modern folyosót talált, a csupasz téglafalak egy másik ajtó felé lejtettek. Ez is
kinyílt előttük. A wat neszei elhaltak. Alex úgy érezte, mintha elevenen elnyelnék.
Ezt nem fogja hagyni. Gondosan időzített. A második ajtó keskeny volt, s egy kocka alakú
hallba nyílt, ami ügyvédi iroda vagy egy magánbank recepciója is lehetett volna. A falakat
lambéria borította, egy antik asztalon lámpa állt, fent ventilátor forgott. A legfurcsább azonban
az volt, hogy a szemközti falon II. Erzsébet királynő képe lógott. Ahogy belépett, Alex habo­
zott kicsit, hogy a férfi beérje, majd könyökével hirtelen hátraütött, aztán másik öklével nagy
ívben odacsapott.
Ezt a mozdulatot még a SAS-gyakorlaton tanulta Brecon Beaconsben, Walesben. A könyöktől
elakad a lélegzet, az ököl félreüti a fegyvert, időt ad megpördülni és mindent beleadva lábbal
rúgni. A szabadban sose próbáld, mert lelőnek, csakis zárt helyen működik.
Kivéve ezúttal. A férfi számíthatott a manőverre, mert egyszerűen oldalt lépett, amikor Alex
elkezdte a mozdulatsort. A könyök levegőt talált, s mielőtt Alex megfordulhatott volna, a
pisztoly hűs vasa a halántékához nyomódott. -Szép próbálkozás, Fióka. De nagyon lassú. És
Alexnek leesett. - Róka!
A pisztoly már nem számított. Alex a férfi felé fordult, aki régi barátként vigyorgott rá. És
tulajdonképpen az is volt. Brecon Beaconsban találkoztak. Négyen voltak az egységben,
amihez Alexet hozzácsapták: Farkas, Sas, Kígyó és Róka. Nem használhatták a valódi
nevüket. Ott-tartózkodása alatt Alex lett a Fióka. Most, hogy belegondolt, egyiküknek tényleg
liverpooli akcentusa volt. El se tudta hinni, hogy itt találkoznak össze, Bangkokban, de
kétsége sem lehetett, hogy Róka áll előtte.
- Ott voltál a reptéren - mondta Alex. - Láttalak. Papírpipacsot viseltél.
-Igen. Le kellett volna vennem, de akkor érkeztem meg Londonból.
-És a Félsziget Hotelben is ott voltál.
Róka bólintott. - El se tudtam hinni, hogy téged látlak, hát
követtelek. Azóta is szemmel tartalak, Alex. A te szerencséd-
- Tegnap éjjel te voltál az arénában? - kérdezte Alex kóválygó fejjel. - Te gyújtottad fel!
- Követtelek Patponghoz, láttam, amikor azok felvettek. Aztán követtelek a Chada
Kereskedelmi Társasághoz. Nem volt könnyű, mondhatom. Alig bírtam bejutni. Mire sikerült,
már a ringben voltál. Azt hittem, péppé vernek. Észrevettem, hol vannak a biztosítékok,
hátraosontam és eloltottam a villanyt. Aztán elindultam, érted. Kicsit érdekesebb lett, amikor
felkapcsolták a villanyt. Ki kellett kerülnöm pár tagot, eldobni né-
hány gránátot. Amikor utoljára láttalak, egy kompon menekültél. Ha előbb eloldozod,
gyorsabban is ment volna.
- Lelőtted Anan Szukitot.
- így hívták? Hát le akart lőni téged. Ez volt a minimum.
- Szóval mi ez a hely? - nézett körül Alex. - Mit keresel Bangkokban? És mi a valódi neved?
Ne várd, hogy itt is Rókának hívlak.
- Ben Daniels a becsületes nevem. A tiéd meg Alex Rider. Most már persze tudom.
- Otthagytad a SAS-t?
- Kölcsönadtak az MI6 Különleges Operációs Részlegének. S kérdésedre válaszolva, te is ott
vagy most. Ez a Királyi és Általános Bank bangkoki irodája.
Alighogy kimondta, nyílt egy ajtó a folyosó túlsó felén, és egy nő lépett ki. Alex azonnal
megérezte a borsmentaillatot.
-Alex Rider! - mondta Mrs. Jones. - Meg kell mondanom, ezt vártam volna utoljára. Azonnal
gyere az irodámba. Szeretném tudni, hogy miért nem vagy iskolában!
Fegyvere van, és veszélyes
Amikor Alex utoljára látta Mrs. Jonest, az egy londoni kórházban látogatta meg őt. Akkor
bizonytalannak tűnt, sajnálkozott, magát okolta a biztonsági hibáért, ami miatt Alex közel
került a halálhoz a Liverpool Streeten az MI6 székháza előtt. Akkor viselkedett leginkább
érző emberként.
Most sokkal inkább az a nő volt, akinek először megismerte, palaszürke kosztümben,
dísztelen nyaklánca lehetett ezüst, de acél is. Haját még mindig rövidre vágva hordta, és arca -
azokkal az éjfekete szemekkel - halálosan komoly. Mrs. Jones nem volt vonzó, és nem is akart
az lenni. Az MI6 Különleges Operációs Részlegének, a brit titkosszolgálat egyik legelőkelőbb
egységének igazgatóhelyetteseként pontosan így kellett kinéznie: viselete semmit nem árult el
róla.
Most is borsmenta cukorkát szopogatott. Alex arra gondolt, talán a cigarettáról szokott le így.
Vagy a munkájával lehet kapcsolatban? Amikor Mrs. Jones megszólalt, néha emberek haltak
meg. Nem lepte volna meg Alexet, ha a nő emiatt érezne kényszert lehelete megédesítésére.
Egy irodában ültek, annak az épületnek az első emeletén, ami közvetlen Wat Ho mögött állt.
Közönséges szoba volt, benne faasztal és három bőrfotel. Két nagy ablak nézett ki a
templomudvarra. Alex tudta, hogy mindez csalóka. Az üveg valószínűleg golyóálló,
mindenütt rejtett kamerák és mikrofonok bújnak meg, és ki tudja, hány narancssárga köntöst
viselő ügynök vegyül el a szerzetesek között. Az MI6 esetében semmi nem az, aminek látszik.
Ben Daniels, akit Alex Róka néven ismert, szintén jelen volt. Kiderült, hogy fiatalabb, mint ő
hitte, huszonkettő-huszonhá-
rom éves, nyugodt és szótlan. Alex mellett ült. Mrs. Jones velük szemben, az asztal mögött.
Alex elmondott neki mindent attól kezdve, hogy becsapódott a tengerbe az ausztrál partok
közelében. Hogy hogyan szervezte be az ASIS, hogyan találkozott Ash-sel Bangkokban, és
végül első ismerkedését a kígyófejjel. Észrevette, hogy a nő összerezzen Ash neve hallatán.
Persze hogy ismeri, hiszen ő is az MI6-nál dolgozott már, amikor apja beépítettként a
Skorpiánál tevékenykedett. Talán Mrs. Jonesnak köze volt az akcióhoz Máltán, ami apját
épségben hazajuttatta.
- Hát Ethan Brooke-nak aztán van pofája - jegyezte meg Mrs. Jones, mikor Alex befejezte. -
Besoroz téged csak úgy ukmukfukk. Először beszélnie kellett volna velünk.
- Már nem dolgozom maguknak - emlékeztette Alex.
- Tudom én, Alex. Nem ez a lényeg. Brit állampolgár vagy, ha egy másik ország
titkosszolgálata használni akar, az a minimum, hogy engedélyt kér. - Kicsit puhábbra fogta a
hangját. - Apropó, miért döntöttél úgy, hogy visszatérsz? Azt hittem, eleged van.
- Találkozni akartam Ash-sel - felelte Alex. Majd eszébe jutott valami. - Miért nem mesélt róla
sosem?
- Miért kellett volna? - kérdezett vissza Mrs. Jones. - Évek óta nem is láttam.
- De magának dolgozott.
- Ugyanakkor dolgozott a Különlegeseknek, mint én. Nem sok közöm volt hozzá. Egyszer-
kétszer ha láttam. Ennyi.
- Tudja, mi történt Máltán? Mrs. Jones habozott.
- Erről Alán Bluntot kell kérdezned. Az ő akciója volt. Csapdaakció. John, az apád, beépült a
Skorpiába, mintha nekik dolgozna, és vissza akartuk kapni. Megrendeztünk egy áltámadást
egy Mdina nevű helyen, de rosszul sült el, és Ash majdnem meghalt. Utána íróasztal mögé
került, és a szüleid halála után nem sokkal kilépett. Ennyit tudok mondani.
- Hol van Mr. Blunt?
- Londonban.
- Akkor maga miért van itt?
Mrs. Jones kíváncsian nézte Alexet.
- Megváltoztál. Nagyot nőttél. Azt hiszem, ezért nekünk jár köszönet. Tudod, Alex, nem
akartunk újra bevetni. Alánnel egyet értettünk ebben. Azok után, ami a Skorpiával történt, le
akartuk zárni ezt a dolgot. Aztán egyszer csak azt halljuk, hogy Amerikában vagy, nyakig
valami ügyben a CIA-val. Apropó, gratulálnom illene. Az Arkangyal űrállomás meg az egész
nagyon szép munka volt.
- Köszönöm.
-És most az ASIS! Te aztán nem unatkozol. - Mrs. Jones előrehajolt és kinyitotta az előtte
heverő aktát. - Különös, hogy így találkozunk, de talán nem is akkora véletlen, mint hinnéd.
Yu őrnagy. Mond ez a név neked valamit?
-A kígyófej vezetője.
Ezt Ethan Brooke említette Alexnek még Sydneyben.
- Nos, a kérdésedre válaszolva, utána nyomozunk, ezért vagyok itt. Daniels is ezért van itt. -
Mrs. Jones mutatóujjával az aktára koppintott. - Mennyit mondott neked az ASIS Yu őr­
nagyról?
Alex vállat vont. Hirtelen kényelmetlennek találta, hogy két rivális hírszerző ügynökség
között áll.
- Nem sokat - vallotta be. - Ők se sokat tudnak róla. Ez is része a feladatomnak.
- Nos talán én segíthetek benne. - Mrs. Jones hallgatott egy sort. -Jó ideje érdeklődünk Yu
őrnagy iránt, habár nekünk sem sikerült túl sokat megtudnunk. Az tudjuk, hogy az anyja kínai
volt. Az apja ismeretlen. Szegénységben nőtt fel Hongkongban, az anyja egy hotelben
dolgozott, nyolc év múlva viszont már Angliában tanul magániskolában. A Harrowra járt, az
ég szerelmére! Hogy az anyja honnét teremthette elő erre a pénzt, rejtély.
Átlagos tanuló volt. Megvannak a bizonyítványai. Viszont tökéletesen beilleszkedett, ami a
hátterét tekintve meglepő. Volt egy kérdőjel egy nagyon csúnya eset miatt, ami a második év
végén történt - egy fiú meghalt autóbalesetben -, de bizonyíték nem akadt. És kiváló
sportolónak számított.
Jó eredménnyel végzett, aztán a Londoni Egyetemen tanult politikát. Jó eredménnyel
diplomázott. Utána a seregbe ment.
Sandhurstben kapott kiképzést, amin remekelt. A jelek szerint neki találták ki a katonaságot, a
legmagasabb pontszámot érte el katonai, gyakorlati és elméleti téren, amiért érdemérmet ka­
pott. Beállt az ország legválogatottabb regimentjéhez, a királyi testőrségbe, három szolgálati
utat is megjárt Észak-Írországban.
Katonai karrierjének sajnálatos csontbetegség vetett véget. Akkor lecsapott rá a hírszerzés, és
egy ideig az MI6-nak dolgozott, de nem a Különleges Operációs Részlegnél. Eléggé lent volt,
információt gyűjtött és továbbított, ilyesmi. Végül bele is unhatott, mert egy nap egyszerűen
eltűnt. Tudjuk, hogy azóta aktívan tevékenykedik Thaiföldön és Ausztráliában, de részleteket
nem ismerünk, és csak nemrégiben azonosítottuk be mint a térség egyik legerősebb
kígyófejének vezetőjét.
Mrs. Jones elhallgatott. Amikor felnézett, tekintete üres volt.
- Ez talán elriaszt, Alex. Talán meggyőz róla, hogyjobb hazamenni. És hidd el, nem
hibáztatnálak. A forrásaink szerint ugyanis Yu őrnagy kapcsolatban áll a Skorpiával. Az is
lehetséges, hogy benne van a nagytanácsban.
Skorpia. Alex remélte, hogy soha többé nem hallja ezt a nevet. És Mrs. Jonesnak igaza van.
Ha Ethan Brooke említi ezt, kétszer is meggondolja, belevág-e. Eltöprengett, vajon az ASIS
Álcázott Akció Részlegének vezetője tudta-e ezt. Szinte biztos. Csakhogy szüksége volt őrá,
hát nem szólt róla.
-Azt még nem árulta el, miért érdeklődnek iránta.
-Az szigorúan titkos - felelte Mrs. Jones, majd legyintett. -De neked elmondom. Mindentől
függetlenül talán olyan helyzetben vagy, hogy még segíthetsz is nekünk... feltéve, hogy
egyáltalán akarsz. Na szóval elmagyarázom, aztán majd eldöntöd. Hallottál már a
„százszorszép-kaszálóról"?
Alex gondolkodott kicsit.
- Egy bomba. - Történelemórán került szóba. - Az amerikaiak használták Vietnamban.
-Afganisztánban is használták - tette hozzá Mrs. Jones. - BLU-83B néven is ismeretes, a
létező legnagyobb hagyományos bomba. Akkora, mint egy autó, mármint ötüléses autó.
Hatezer kiló ammónium-nitrátot, alumíniumport és poli-
sztirént tartalmaz, elég erős, hogy egy egész épületet leromboljon. Sőt egy egész utcát.
-Az amerikaiak elrettentésként használták - dörmögte Daniels. Most először szólalt meg. -
Talán nem lehet az atombombához hasonlítani, de nincs hozzá fogható. Hihetetlen
lökéshullámot generál. Fogalmad sincs, mekkora pusztítást végez.
- Vietnamban helikoptereknek csináltak vele leszállópályát -folytatta Mrs. Jones. - Ledobod a
dzsungelre, és egy kilométeren belül nem marad egy fa sem. A robbanás formájáról nevezték
el százszorszép-kaszálónak. Afganisztánban a tálibokat rémítették vele.
- Mi köze ennek Yu őrnagyhoz? - kérdezte Alex. S egyre nyugtalanabbul találgatta, mi köze
őhozzá.
-Az utóbbi években az angol kormány ennek a bombának az új nemzedékét igyekszik
kifejleszteni - magyarázta Mrs. Jones. - A tudósainknak sikerült egy hasonló bombát
megalkotni, csak kisebb és erősebb, és még nagyobb a lökéshulláma, A kódneve Királykék, a
prototípusa egy titkos laboratóriumban készült London mellett. - Kivett egy cukorkát, s
hüvelyk és mutatóujja egy mozdulatával kicsavarta a papírból. - Négy hete a prototípust
ellopták. Nyolc emberünket megöltek. Három biztonsági őr volt, a többi technikus. Abszolút
professzionális akció volt, tökéletes időzítés, kíméletlen végrehajtás. -A cukrot ajkai közé
csúsztatta.
- És maguk szerint Yu őrnagy... ?
-Az ilyesmit nem könnyű szállítani, Alex. Egy Hercules MC-130 szállító-repülőgép kell
hozzá. A bombát szem elől tévesztettük, de két napra rá egy C-130-as szállt fel, ami Albánián
és Tádzsikisztánon keresztül Bangkokba tartott. A pilótát sikerült azonosítanunk, a neve Feng.
Őt pedig egy bangkoki bűnöző bérelte fel, Anan Szukit...
- ...aki a kígyófejnek dolgozik! - fejezte be Alex.
- Dolgozott - pontosított Mrs. Jones. - Amíg Daniels három golyót bele nem engedett.
Kezdett összeállni a kép. Az MI6 Különleges Operációs Részlege egy eltűnt bombát keresett,
az vezette őket a kígyófej-
hez. Alex a kígyófej után nyomozott, az vezette az MI6-hoz. Mintha félúton találkoztak volna.
- Úgy terveztük, hogy Danielst juttatjuk be a kígyófejbe -mondta tovább Mrs. Jones. - Már a
fedősztori is megvolt. Gazdag európai, aki egy nagy drogüzlet reményében repült ide
Londonból. Persze minden megváltozott, amint téged kiszúrt. Ahogy rájöttünk, hogy itt vagy,
úgy határoztunk, szemmel tartunk, hogy kiderítsük, miben sántikálsz. Meg kell mondanom,
nagyon meglepett, amikor külalakot váltottál. - Végignézett Alexen. - Ha nem látunk a
reptéren, nem ismertünk volna fel.
- Klassz a fog - dörmögte Daniels.
- És most? - kérdezte Alex. - Azt mondta, segítséget akarnak tőlem.
- Te meg Ash már bejutottatok a kígyófejbe. Kicsit fel is ráztátok a dolgot. No nem mintha ez
meglepne. Talán megtaláljátok a Királykéket.
- Nem nehéz észrevenni - vélte Daniels. - Pokoli nagy, és ha felrobban, jó tizenöt kilométerre
is hallani.
Alex eltöprengett. Ismét az MI6 kezére játszani, ehhez nagyon nem fűlött a foga. Ugyanakkor
az, amit Mrs. Jones mondott, semmin nem változtat. Még az ASIS-nak dolgozik. És ha ráakad
egy kombiautó méretű bombára és jelenti, azzal nem árt senkinek.
- Minek kell nekik? - kérdezte.
- Minket is ez aggaszt a leginkább - ismerte el Mrs. Jones. -Fogalmunk sincs. Nyilván valami
nagy dobásra készülnek. De azért nem túl nagyra. Egy atombomba tízezerszer hatásosabb.
-Vagyis nem egy egész várost akarnak lerombolni - tette hozzá Daniels. - De ha ez a Skorpia,
akkor azért komoly, nagyszabású dolog. Ezek nem bankrablók, ezt nálad jobban senki nem
tudja. Bevallom, sötétben tapogatózunk. Minden a hasznunkra lehet, amit megtudsz.
Alex ismét hallgatott. Pedig már döntött.
- El kell mondanom Ashnek - jegyezte meg.
- Nem látom, miért ne tehetnéd - bólintott Mrs. Jones. - És viszonzásképp mi is segítünk
neked. Danielsszel már ismeritek
egymást. Most már nincs értelme őt is beépíteni, de továbbra is figyelhet téged.
Ben elmosolyodott. - Boldogan.
-Adunk neked valamit, amivel bármikor kapcsolatba léphetsz vele. Az ASIS adott bármi
felszerelést?
Alex a fejét rázta.
- Ez a baj az ausztrálokkal - sóhajtott Mrs. Jones. - Csak úgy nekirontanak mindennek. Hát mi
megadjuk, amire szükséged van.
- Kütyüket? - csillant fel Alex szeme.
- Itt van egy régi barátod, biztos szívesen lát.
Smitherst egy olyan szobában találta, ami könyvtár, iroda és műhely keresztezésének látszott.
Egy íróasztalnál ült alkatrészekkel körülvéve, akár egy mohó gyerek karácsony napján: egy
félig szétszedett ébresztőóra, kibelezett laptop, egy minimum ötven darabra bontott
videokamera, plusz rengeteg drót és áramkör. Smithers szandált, buggyos rövidnadrágot és
világossárga rövid ujjú inget viselt. Alex el se tudta képzelni, hogy bírja el a nagy testét ebben
a hőségben. Pedig tökéletesen nyugodtan üldögélt, hatalmas pocakja kidudorodott a térde és a
maga alá húzott két duci, rózsaszín lába fölé. Kínai legyezővel legyez-gette magát, amire két
összegabalyodott sárkányt pingáltak.
- Alex? Te vagy az? - kiáltott fel, ahogy Alex belépett. - Drága pajtikám! Olyan másnak
látszol. Ne is mondd: találkoztál Cloudy Webberrel.
- Ismeri?
- Régi barátok vagyunk. Utoljára egy partin találkoztunk Athénban. Történetesen mindketten
álruhában voltunk, és fél órája beszéltünk, mire felismertük egymást. - Elmosolyodott. - El se
tudom hinni, hogy visszatértél. Annyi minden történt, amióta utoljára láttalak. Amerikában
bevált a moszkitós kotyva-lékom, ugye?
Most Alexen volt a mosolygás sora. Smithers szere nem riasztotta, hanem vonzotta a
rovarokat, és nagyon is bevált, segített neki átjutni egy ellenőrzőponton a Flamingó-öbölben.
- Pompás volt, köszönöm. Mit keres itt?
- Mrs. Jones kért meg, hogy találjak ki pár eszközt a keleti ügynökeinknek. - Felemelte a
legyezőt. - Ez az egyik. Nagyon egyszerű, de én szeretem. Közönséges legyezőnek látszik, de
a selyem alatt igen vékony galvanizált acéllemezek vannak. És ha összeteszed őket... -
Összecsukta a legyezőt és lecsapott az asztalra. A fa széttört. - Hasznos fegyver. De még
sokféle ötletem lett, mióta idejöttem. - Matatott valamit az asztalon, s egy füstölőkkel teli
tasakot húzott elő. - Itt mindenki ilyet éget. Van jázmin, pézsma, nagyon kellemes... az
enyémnek viszont nincs szaga.
- Akkor mire jó?
- Harminc másodperc múlva mindenki hányni kezd a szobában. Az egyik legundorítóbb, amit
valaha csináltam, és meg kell mondanom, a tesztelése se volt vidám. De azért hasznos.
Kiterített egy rajzot.
-Egy helyi háromkerekű taxin is dolgozom. Olyan tuk-tukon, tudod. Ennek a lámpájába
azonban rakétavető lesz beépítve, a kormányon pedig géppisztolyt lehet vezérelni.
- Ez mi? - vett fel Alex egy kis bronz Buddha-szobrot. Kerek pocakjával és kopasz fejével
Smithersre hasonlított.
-Jaj, csak óvatosan! Az a Buddha-kézigránát. Kétszer csavard meg a fejét, dobd el, és aki tíz
méteren belül van, imádkozhat.
Elvette Alextől és óvatosan betette egy fiókba.
- Mrs. Jones azt mondja, nekimész a kígyófejnek - folytatta Smithers, hirtelen sokkal
komolyabban. - Légy óvatos, Alex. Tudom, hogy eddig roppant ügyes voltál, de ezek nagyon
ronda emberek.
-Tudom. - Alex visszagondolt első találkozására Anan Szukittal és a harcra az arénában. Nem
kellett neki mondani.
- Szívem szerint mindenfélével ellátnálak, de ha jól tudom, afgán menekültet alakítasz. Vagyis
nem sok minden lehet nálad, így van?
Alex bólintott. Elszontyolodott. Smithers egyszer adott neki egy GameBoyt tele speciális
eszközökkel; most is nagyobb biztonságban érezte volna magát valami ilyesmivel. Smithers
kinyitott egy régi szivardobozt. Egy karórát vett elő, olcsó, vásári
holmit műanyag szíjjal. Alexnek adta. Alex megnézte az időt. Az óra fél hatot mutatott.
Megrázta.
- Nem működik.
- Gondold csak át a helyzetet pszichológiailag - magyarázta Smithers. - Egy szegény afgán
menekültnek nincs sok holmija, de arra a kevésre nagyon büszke. Még egy rossz órára is. És
ez működik is, amikor kell. Van benne egy erős jeladó és egy elem. Ha bajba kerülsz, állítsd
tizenegy órára, és tízpercenként jelet ad ki, amíg le nem merül. Megtalálunk bárhol a bolygón.
Smithers megint belenyúlt a dobozba, és most három érmét adott Alexnek. Thai valuta volt:
egy, öt és tíz baht, összesen huszonöt cent érték.
- Nem hinném, hogy bárki odafigyel pár helyi érmére, ezek pedig elég fifikásak. Valójában
miniatűr robbanóanyagok. Hadd mutassam meg.
Elővett egy félig üres rágógumis csomagot. Legalábbis annak látszott. Aztán megforgatta
dundi ujjaival, és az oldalán félrecsúszott egy titkos lemez. Három parányi gomb volt alatta 1,
5 és 10 jellel.
-Az érmék mágnesesek, tehát fémfelülethez oda tudod tapasztani őket. Csak akkor
aktiválódnak, ha megnyomod a megfelelő gombot. Nehogy összekeverd. Szétrobbantanak egy
zárat, sőt akár lyukat ütnek egy falon. Miniaknák. El ne költsd őket!
-Kösz, Mr. Smithers.
-És végül még valami, ami nagyon jól jön, ha úttalan utakra tévedsz. - Smithers kihúzta az
egyik fiókot, és egy régi övet vett elő, nagy ezüstcsattal. - Ezt vedd fel. A csatban van egy
nagyon éles kés. Kemény műanyagból készült és olyan formára, hogy még a reptéri
röntgengépek se látják. Ha pedig felvágod az övet, találsz benne gyufát, gyógyszert,
víztisztító tablettát, és méregközömbösítő tablettát, ami garantáltan hat tizenegy különböző
kígyóméreg ellen. Dzsungelre fejlesztettem ki, és bár nem arra mész, sose lehet tudni. -Átadta
. - Kár, hogy nem adhatom oda az övhöz tartozó nadrágot. A szára gyúlékony.
- Robbanó farmer?
- Lángoló. - Smithers kezet rázott Alexszel. - Sok szerencsét, öreg pajtás. És még egy jó
tanács. - Előrehajolt, mintha félne, hogy meghallják. - A helyedben nem bíznék az ausztrá­
lokban. Nem rossz emberek, csak kicsit faragatlanok, ha érted, mire gondolok. Nem a
szabályok szerint játszanak. Légy észnél. - Megkopogtatta az orrát. - És hívj, ha kellünk. Az a
Ben Daniels jó fickó. Nem hagy cserben.
Kifelé menet Alex hallotta, hogy Smithers dúdolgat. Egy régi ausztrál dalt, a „Valcer
MatildávaF'-t. Kíváncsi lett volna, Smithers mire célzott ezzel a tanáccsal. Tud valamit, amit ő
nem, vagy csak csintalankodik? Ben Daniels kint várta.
- Készen állsz, Fióka?
- Fegyverem van, és veszélyes vagyok. Együtt távoztak.
Csendes utcák
Ash már a szálláson volt, amikor Alex visszaért. Dühösen fogadta.
- Hol a fenében jártál, Alex? Aggódtam miattad. Megmondtam, hogy itt várj. - Aztán
összehúzta a szemét, tekintete Alex derekára tévedt. - Szép öv. Hol szerezted?
Alex le volt nyűgözve. Persze keresztapja fél életében kém volt, megtanult odafigyelni
minden részletre. Az elmúlt huszonnégy órában történtek ellenére azonnal észrevette a legcse­
kélyebb változást is Alex kinézetén.
- Kaptam - felelte Alex.
- Kitől?
-Összefutottam pár régi ismerőssel...
Alex gyorsan elmesélte, mi történt: hogy kiszúrta Ben Danielst a tömegben, követte a Wat
Hóba, és az MI6 főhadiszállásán találta magát. Mrs. Jones engedélyezte, hogy beszéljen
Ashnek a Királykékről, és a lehetséges kapcsolatról Yu őrnagy és a Skorpia között. A név
hallatán Ash szeme elsötétedett.
- Nekem senki nem mondta, hogy ők is benne vannak -morogta. - Nem tetszik nekem ez,
Alex. És Ethan Brooke-nak se fog. Nekünk információt kell szereznünk, se több, se kevesebb.
Ez mindent összekuszál.
- Nem az én hibám, Ash.
-Talán el kéne mennem ebbe a templomba, és beszélni Mrs. Jonesszal. - Gyorsan átgondolta. -
Nem, semmi értelme vitatkozni vele. Folytasd.
Alex tovább mesélt. Most már nem egy, hanem két titkosszolgálatnak dolgozik. És gyanította,
hogy Ashnek igaza van, a
küldetés immár megváltozott, hirtelen egy ketyegő bomba került a közepére. Miért kell a
Skorpiának a Királykék? És miért pont ez a bomba? Alex alig bírt továbblendülni ettől a gon­
dolattól. Végezetül elmesélte Ashnek, hogy Smithers milyen kütyükkel látta el.
- Szóval Smithers még az MI6-nál van - mosolyodott el kurtán Ash. - Nagy arc. Ő adta az
övet? Mit tud? Amellett, hogy tartja a nadrágodat.
-Még nem volt időm kitapasztalni. De a csatban van egy kés. Meg mindenféle cucc. Olyan
dzsungeltúlélő készlet.
- Ki mondta, hogy a dzsungelbe készülünk? Alex vállat vont.
- Nem tudom, talán jobb lenne levenned. -Miért?
-Mert nem passzol az álcához. Nem afganisztáni, mint minden más, ami rajtad van. Ha bajba
kerülünk, észrevehetik.
- Felejtsd el, Ash. Megtartom. De ha gondolod, eldugom. -Alex kihúzta az ingét, rá az övre.
- És az óra? Azt is Smithers adta?
- Ő. — Alex már meg sem lepődött, hogy Ashnek ez is szemet szúrt. Kinyújtotta a karját. - Ha
érdekel, a mutatók nem mennek. Jeladó van benne. El tudom vele érni az MI6-ot.
-És miért akarnád?
- Segítségre lehet szükségem.
- Ha segítség kell, engem hívj.
- Nincs meg a számod, Ash.
- Nem hinném, hogy az ASIS örülni fog - vágott pofát Ash. -Az az ő bajuk.
Ash is látta, hogy Alex ebből nem enged.
-Jól van. Talán nem baj. Nem aggódom annyira, ha tudom, hogy van segítséged. De ne lépj
kapcsolatba az MI6-tal, csak ha velem megbeszélted, rendben? ígérd meg. Én már nem dolgo­
zom nekik, és ügyelnem kell a hírnevemre.
Alex bólintott. Úgy döntött, a három pénzérmét meg a rágó-ba rejtett detonátort már nem is
említi. Ash azokat biztos elvenné. Témát váltott.
- Hogy ment? Jártál a folyónál?
Ash cigarettára gyújtott. Alexet még mindig meglepte, hogy keresztapja, aki minden
tekintetben ennyire vigyáz magára, dohányzik.
-Jó hír. Megtaláltam az arénát, ahová téged vittek, vagyis azt, ami maradt belőle, és beszéltem
egy Shaw nevű taggal. Talán emlékszel rá, ő fényképezett. Richárd Shaw. A barátainak Rick.
-Mit keresett ott?
-Tucatnyian kotorásztak a romok között, próbáltak megmenteni ezt-azt. Papírokat,
számítógépes lemezeket. Néhai barátunk, Mr. Szukit irodája ebben az épületben volt, és a
belőle előkerülő holmik igen érdekelnék a rendőrséget.
- Shaw mit mondott?
- Elvitt Szukit helyetteséhez. Az is elbűvölő fazon. Mintha utcai verekedésbe keveredett
volna, az arcán egy ép hely nincs. Láthatóan el volt foglalva, de meggyőztem, hogy küldjön
tovább minket az utunkon. Hiszen fizettünk. És megtetted, amit akartak. Küzdöttél, még ha
meg is aláztad a bajnokot.
-És a tűz meg a többi?
- Semmi köze hozzád. Azt hiszik, a Chada Kereskedelmi Társaságot egy rivális banda támadta
meg. A lényeg, hogy boldogan megszabadulnak tőlünk. Éjjel indulunk Dzsakartába.
- Dzsakartába?
- Haladunk tovább a hálózatban, Alex. Indonézián keresztül csempésznek Ausztráliába. Nem
tudom, hogyan, de biztos hajóval. Dzsakarta a tengeren csak két nap Darwintól. Talán ha­
lászhajóval, vagy valami nagyobbal. Hamarosan megtudjuk.
- És hogy jutunk el Dzsakartába?
- Repülünk, mint mindenki. - Ash egy tasakot vett elő, benne két repülőjegy, útlevelek,
vízumok és egy ajánlólevél az UNWIN TOYS felirattal. - A dzsakartai Soekarno-Hatta rep­
téren várnak ránk. Az Unwin Toys játékgyár ügynöke vagyok. Azért repülök oda, hogy
megnézzem az új készletet, és a fiamat is magammal viszem.
-Unwin Toys... hallottam már róla. Alexnek első pillanattól rémlett a név, de most végre
leesett. A cég termékeit Londonban is mindenütt kapni lehetett, még
az Oxford Street standjain is. Specialitásuk volt a rádióirányítású autó, az építőkészlet és a
vízipisztoly, mind rikító színű műanyag, távol-keleti gyártmány, garantáltan szétesik a ki­
bontás utáni napon. Az Unwin Toys nem volt nagy név, de ismert volt, alig tudta elhinni, hogy
kapcsolatban áll a kígyófej-jel.
- Gondolj bele, Alex - mondta Ash, mintha olvasna a gondolataiban. - Egy ilyen nagy cég
tökéletes álca a csempészéshez. A világ minden sarkába szállítanak árut, ráadásul
kisgyerekeknek, ami ilyenkor a legkevésbé gyanús.
Alex bólintott. El tudta képzelni. Egy rekesz tele műanyag dömperrel, mindben heroin vagy
kokain. A vízipisztoly ugyan pisztoly, de korántsem vízi. A plüssmaciba a jó ég tudja, mi ke­
rült. Számos kellemetlen titok bújhat meg egy ilyen ártatlan álca mögött.
- Végre haladunk - mondta Ash. - De még óvatosnak kell lennünk. Minél többet tudunk, annál
veszélyesebbek vagyunk a kígyófejre. - Elgondolkodott. - Igazad volt abban, amit az előbb
mondtál. Jegyezz meg egy telefonszámot. írd a kezedre.
-Mi a szám?
- Ha bármi történik, ha elszakadunk, legelőször ezt hívd fel. A mobilom. De különleges szám,
Alex. Az ASIS adta. Bárhonnét hívod fel a világon, azonnal kapcsolnak. Semmibe nem kerül.
A szám felülír minden biztonsági rendszert minden telefonhálózaton, úgyhogy bármikor
bárhol elérsz. Mit szólsz?
- Rendben.
Ash megadta a számot. Tizenegy számjegyből állt, vagyis már ránézésre különbözött a
megszokott telefonszámoktól. Alex leírta a kézfejére. Hamarosan elfakul, de addigra megta­
nulja.
-És most?
- Pihenünk. Aztán taxival a reptérre megyünk. Hosszú éjszaka lesz.
Alex megértette, hogy elérkezett a pillanat. Dzsakartában vagy úton Ausztráliába talán nem is
tudnak beszélni - angolul biztos nem -, utána pedig hamarosan minden véget ér. Amint
megérkeznek Darwinba, rá már nem lesz szükség.
-Jól van, Ash. Megígérted, hogy mesélsz a szüleimről. Te voltál a násznagy az esküvőn, és te
lettél a keresztapám. Ott voltál, amikor meghaltak. Mindent tudni akarok róluk, mert nekem
olyan, mintha nem is léteztek volna. Tudni akarom, honnét jövök... és hogy mit gondoltak
rólam. - Szünetet tartott. - És tudni akarom, mi történt Máltán. Azt mondtad, ott volt Jaszen
Gregorovics. Tőle kaptad azt a sebhelyet? Hogy történt? Apám volt a hibás?
Hosszú szünet következett. Aztán Ash lassan bólintott. Elnyomta a cigarettát.
-Jó. A repülőn.
Tízezer méterre repültek a Thaiföldi öböl fölött, délnek tartottak Dzsakarta felé. A gép félig
üres volt. Alex és Ash maguk ültek egy sorban leghátul. Ash kicsit kicsípte magát fehér inggel
és olcsó nyakkendővel, hiszen elvileg üzletember. Alex azonban nem változott, ugyanolyan
mocskos és rongyos volt, még mindig a Bangkokban kapott ruhákat viselte. Talán ezért nem
ült melléjük senki. Előttük az utasok szundikáltak a kabin furcsa homályában. Kint már
nyugodott a nap. A gép sötétségben lógott.
Ash azóta nem szólt, hogy felszálltak az égbe. Elfogadta a két mini whiskyt a stewardesstől,
de amúgy csendben ült, sötét szeme a szokottnál is sötétebben fénylett, a jégkockát bámulta a
pohárban, ami egyre olvadt. Az átlagosnál is kimerültebbnek látszott. Alex észrevette, hogy
két tablettát is lenyelt az itallal. Időbe telt, mire megértette, hogy Asht állandó fájdalom
gyötri. Alex már kezdett kételkedni benne, hogy valaha is elárulja, amit tudni akar, ám akkor
Ash hirtelen megszólalt.
- Akkor találkoztam apáddal, amikor a Különleges Operációs Részlegnek végeztem az első
megbízást. Nem sokkal előttem csatlakozott, de teljesen más volt. John Ridert mindenki
ismerte. Osztályelső volt. Aranyifjú. Szinte süvített a csúcsra. -Ash hangjában nem volt düh.
Sőt semmiféle érzelem. - Huszonhat lehetett. Az ejtőernyősöktől szervezték be. Előtte Ox­
fordba járt. Kitűnő diplomát szerzett politikatudományból és gazdaságtanból. Említettem,
hogy ragyogó atléta volt? Oxford-
ban evezett... és versenyt is nyert. Jól teniszezett. Szóval Prágában voltunk, irányította az első
saját akcióját. Én még senki voltam, azért küldtek oda, hogy tanuljak.
Kiderült, hogy az egész egy nagy átverés. Nem John hibája volt. Néha egyszerűen így alakul.
De utána a megbeszélésen találkoztam vele rendesen is, és tudod, mi tetszett meg benne?
Hogy milyen nyugodt. Három halott ügynök, szerencsére nem a mieink. A cseh rendőrség
tombolt. És leégett a Kelet-Európai Népművészeti Múzeum. Valójában nem is múzeum volt,
de ez egy másik történet. Apád nem sokkal volt idősebb nálam, és csöppet se aggódott. Nem
kiabált. Nem vesztette el a fejét. Csak csinálta.
Utána barátok lettünk. Nem is tudom, hogy történt. Közel laktunk egymáshoz, ő egy régi
raktárból átalakított lakásban Blackfriarsben a folyónál. Elkezdtünk együtt járni fallabdázni.
Legalább száz menetet játszottunk, és alig párat nyertem én. Néha összefutottunk egy italra.
John a „fekete bársonyt" szerette: pezsgő és Guinness sör. Persze sokat volt távol, és hiába
voltunk egy szervezetben, nem mesélhette el, mit csinált. De az ember hall ezt-azt, és
néhányszor beugrottam hozzá, amikor kórházba került. Ott találkoztam anyáddal.
- Nővér volt, ugye?
- Igen. Helen Beckett volt a lánykori neve. Nagyon vonzó volt. A haja ugyanolyan, mint a
tiéd. És talán a szeme is. Ha tudni akarod, még randira is hívtam. Nagyon kedvesen nemet
mondott. Akkor már apáddal járt. Oxfordból ismerte, együtt tanultak.
- Tudta, mivel foglalkozik apám?
- Nem tudom, mennyit mondott el neki, de valamit tudott. Ha két törött bordával és golyó
ütötte sebbel kezelsz valakit, nem hiszed el, hogy a golfpályán szerezte. De szerintem nem
zavarta. Aztán apádhoz költözött, és már nem jártunk olyan gyakran fallabdázni.
- Te is megnősültél, Ash?
- Sose találkoztam a nagy ő-vel, bár sok kisebbel jól éreztem magam. Tulajdonképpen örülök
ennek, Alex. El is mondom, miért.
A mi szakmánkban nem engedheted meg magadnak a félelmet. A félelem gyorsabban öl, mint
bármilyen fegyver, és igaz, hogy minden ügynök rettenthetetlen, de általában ez azt jelenti,
hogy magukat nem féltik. Ez azonban megváltozik, ha megnősülsz, pláne ha gyerekeid
lesznek. Alán Blunt nem támogatta, hogy apád megnősüljön. Tisztában volt vele, hogy a
legjobb emberét veszíti el.
-Ismerte az anyámat is?
- Lenyomoztatta. - Alex döbbent arcát látva Ash elmosolyodott. - Rutineljárás. Meg kellett
győződnie róla, hogy nem jelent biztonsági kockázatot.
Szóval valahol az MI6 Különleges Operációs Részlegében van egy akta az anyjáról, jegyezte
meg magában Alex. Talán egy nap majd előássa.
- Eléggé meglepődtem, amikor John megkért, hogy legyek a násznagya - folytatta Ash. - Ő
nagymenő volt, rólam meg azt se tudták, hogy létezem. Persze nem nagyon volt választása. A
testvére, Ian küldetésen volt... és még valamit tudnod kell. A kémeknek nincs sok barátjuk.
Szakmai ártalom. John ugyan tartotta még a kapcsolatot egy-két egyetemi társával, de azt
mondta nekik, hogy egy biztosítási cégnél dolgozik. Nehéz úgy barátságot tartani, hogy
állandóan hazudnod kell.
Ezzel Alex is tisztában volt. Ugyanez volt vele az iskolában. A Brooklandben mindenkinek azt
mondták, hogy az elmúlt nyolc hónapban sorozatosan beteg volt. Valamennyit együtt járt
velük, még a velencei osztálykirándulásra is elment, de kívülállónak érezte magát. A barátai
sejtették, hogy valami nem stimmel a betegség sztorival, és ez megrontotta a kapcsolatukat.
-Volt más családtagja apámnak?
- A testvérén kívül? - Ash a fejét rázta. - Én nem tudtam róla. Az esküvőt egy anyakönyvi
hivatalban tartották Londonban. Öten-hatan voltunk.
Alex elszomorodott. Örült volna, ha anyjának nagy és szép esküvője lett volna egy vidéki
templomban, nagy kerti mulatsággal, sátorral, sok tánccal és sok itallal. Hiszen ő már tudta,
hogy a boldogság úgysem tart sokáig. Persze most egy titkosügynök életébe nyer betekintést.
Amiben nincsenek bará-
tok, csak titkok és üresség. A gép megremegett, arrébb felgyulladt az egyik utaskísérő-hívó
lámpa. Az ablakon túl szurokfekete volt az ég.
-Mesélj még anyámról - kérte Alex.
- Nem tudok, Alex. - Ash fészkelődött az ülésben, és Alex látta szemében megvillanni a
fájdalmat. A tabletták még nem hatottak. - Szóval szeretett olvasni. Sokat járt moziba, inkább
külföldi filmeket nézett. Sose vett drága ruhát, mégis jól nézett ki. - Ash sóhajtott. - Nem
ismertem jól. És ha tudni akarod, nem bízott bennem. Talán engem okolt. Része voltam annak
a világnak, ami veszélybe sodorta Johnt. Imádta apádat, de gyűlölte a foglalkozását. És elég
okos volt, hogy tisztában legyen azzal, hogy úgysem tudja lebeszélni róla.
Kinyitotta a második kis üveget is, és a műanyag pohárba öntötte.
- Helen akkor tudta meg, hogy várandós veled, amikor John éppen addigi legdurvább
küldetése közepén tartott. Az időzítés nem is lehetett volna rosszabb. Egy új bűnszervezet
került az MI6 látóterébe. A nevét tudod. Gondolom, többet tudsz a Skorpiáról, mint én. Szóval
ott volt egy nemzetközi hálózat, csupa volt kém és orgyilkos, aki a maga szakállára vágott
bele az üzletbe.
Eleinte hasznosak voltak. Ne felejtsd el, hogy az MI6 kezdetben örült nekik. Ha tudni akartál
arról, miben sántikál a CIA vagy hogy haladnak az irániak az atomprogrammal, a Skorpia
megszerezte neked az információt. Ha valami törvénytelen cselekedetre volt szükség, úgy,
hogy ne lehessen hozzád kötni: Skorpia! Ez a lényeg. Nem voltak lojálisak senkihez. Csak a
pénz érdekelte őket. És pokoli jók voltak abban, amit csináltak. Amíg te nem jöttél, Alex, sose
hibáztak.
Az MI6 azonban kezdett aggódni miattuk. Látták, hogy a Skorpia egyre inkább a maga feje
után megy, főleg mikor pár ügynöküket megölték Madridban. A hírszerző ügynökségek a
világon mindenhol szabályok alapján játszanak, legalábbis bizonyos mértékig. Nem úgy a
Skorpia. Egyre nőtt és egyre erősödött, és ezzel együtt egyre kíméletlenebb lett. Őket nem
érdekelte, hányan halnak meg, csak ők kapják meg a pénzüket.
Alán Blunt, aki akkor lett a Különleges Operációs Részleg főnöke, úgy döntött, hogy apádat
beépíti a Skorpiába. Azaz látszólag hagyja, hogy azok beszervezzék, s ha ott van, mindent
megtud róluk. Ki van a vezetőségben? Ki fizeti őket? Kik a kapcsolataik a hírszerző
ügynökségeknél? Ilyesmiket. Ehhez azonban mindent meg kellett hamisítani körülötte.
- Erről hallottam - vágott közbe Alex. - Úgy tettek, mintha börtönben lenne.
- Egy időre ténylegesen börtönbe is került. Alaposnak kellett lenniük. Az újságban is írtak
róla. Mindenki ellene fordult. Látszólag elvesztette minden pénzét és el kellett adnia a lakását.
Helennel egy szemétdombra költöztek Bermondseyben. Nagyon nehéz lehetett anyádnak.
- De csak tudta az igazat, nem?
-Én nem tudom. Talán apád elmondta neki. Talán nem. Alex ezt nem tudta elhinni. Valamiért
biztos volt benne, hogy az anyja tudta.
- Szóval a Skorpia lecsapott rá.
- Úgy van. Elküldték egy gyakorlótelepre Malagosto szigetén, Velence közelében.
A névtől Alex megborzongott. Ő maga is járt ott, amikor a Skorpia megpróbálta magához
édesgetni.
-John Rider igazi ajándék volt a Skorpiának. Briliáns ügynök. Az angol hírszerzésnél kitűnőre
vizsgázott. És el volt keseredve. Ráadásul rendkívül jóképű volt. A Skorpia egyik vezetője
szemet vetett rá.
-Júlia Rothman. -Alexvele is találkozott. Az apjáról beszéltek vacsora közben Positanóban.
- Pontosan. Gyorsan felmérte a Johnban rejlő lehetőségeket, aki hamar kiképzőtiszt lett, a
Skorpia frissen verbuvált tagjaival dolgozott. A nő adta neki a kódnevét is. A Vadász.
-Ezt honnét tudod?
-Jó kérdés. Onnét, hogy végül valaki észrevette, hogy létezem. Alán Blunt elküldött, hogy
legyek John árnyéka. Én biztosítottam. A közelében kellett maradnom, de nem túl közel, hogy
ott legyek, ha kapcsolatba akar lépni. így lettem ott akkor is, amikor a dolog véget ért.
- Máltán.
-Igen. Máltán.
-Mi történt?
-Apád vissza akart térni. Elege lett a Skorpiából és az MI6-ból is. Épp megszülettél. John
normális életet akart, és bizonyos értelemben el is érte. Hála neki, sok mindent megtudtunk a
Skorpia szerkezetéről. Megszereztük a legtöbb ember nevét. Tudtuk, ki fizeti őket és mennyit
ad.
A feladat az volt, hogy hozzuk haza anélkül, hogy gyanút keltenénk. Tisztában voltunk vele,
hogy Júlia Rothman megöli, ha kiderül, hogy kém. Vissza kellett vinni Angliába és hagyni
eltűnni. Új otthon. Új személyazonosság. Az egész hóbele-vanc... Franciaországban akart új
életet kezdeni anyáddal és veled. Elfelejtettem mondani, hogy folyékonyan beszélt franciául.
Ha minden rendben ment volna, most te is franciául beszélnél. Marseilles-be járnál iskolába,
és mit sem tudnál erről az egészről.
Pont ekkor történt, hogy a Skorpia akaratlanul is alkalmat adott Johnnak kiszállni. Volt egy
Caxero nevű ember. Piti bűnöző: drogdíler, pénzmosó, satöbbi. Valakinek azonban a lábujjára
lépett, s ez a valaki megbízta a Skorpiát a megölésével. Apádat küldték.
Caxero Mdinában élt, Máltán. Ez egy régi erőd, falak veszik körül. Caxero városának másik
neve is volt. Mivel nagyon csendes volt, és még télen is tele árnyakkal, a helyiek úgy ne­
vezték: Csendes város. Az MI6 úgy gondolta, ez tökéletes hely lesz a támadásra és arra, hogy
hazahozzuk Johnt.
Apádat nem egyedül küldte oda a Skorpia. Egy fiatal orgyilkos kísérte, az egyik
legtehetségesebb, aki valaha kikerült Malagostóból. Találkoztál is vele. Jaszen Gregorovics.
Alex megint megborzongott. Most tényleg jól leásnak a múltba. Jól emlékezett a karcsú,
szőke, jeges tekintetű oroszra. Az első küldetésén találkozott vele. Jaszen megölhette volna,
de nem tette. Aztán másodszor is összeakadtak Franciaországban. Jaszen vezette be Damian
Cray rémálom világába. Alexnek eszébe jutottak az utolsó közös perceik. Jaszen másodszor
sem ölte meg, és ez a saját életébe került.
-Mit tudsz mondani róla?
- Érdekes fiatalember - felelte Ash, de hangja hidegen csengett. - Egy Esztrov nevű helyen
született. Biztos nem hallottál róla, de nekünk érdekes információ. Az oroszoknak ugyanis
volt ott egy titkos létesítményük biokémiai fegyvereknek, ami egy szép nap felrobbant.
Százak haltak meg, köztük Jaszen apja. Az anyja is megsebesült, ő fél évvel később halt bele.
Az oroszok próbálták eltussolni a dolgot. Nem akarták elismerni, hogy bármi is történt, és
még ma sem tudjuk a teljes igazságot. Egyvalami biztos. Annak az évnek a végére Jaszen
teljesen árva maradt. Csak tizennégy éves volt, Alex. Mint te most.
-A Skorpia hogy találta meg?
- Ő találta meg őket. Egymaga átvágott Oroszországon, pénz és élelem nélkül. Egy darabig
Moszkvában dolgozott, az utcán élt és a helyi maffia lóti-futija volt. Nem tudjuk, hogyan sike­
rült fellelnie a Skorpiát, de egyszer csak megjelent Malagostón. Érdekes módon egy ideig
apád volt a kiképzője. Azt mondta nekem, hogy őstehetség. Furcsa, nem? Bennetek és
Jaszenben van valami közös.
Ash ránézett. A gép mesterséges világításában hirtelen nagyon szellemszerű volt. Különös
kifejezés jelent meg a szemében.
-John kedvelte Jaszent. Nagyon kedvelte. Mit szólsz? A kém és az orgyilkos. Furcsa egy pár...
És tizenöt évvel az után, hogy az apja megmentette Jaszen életét, Jaszen feláldozta magát
Alexért egy régi barátság emlékére. Alex azonban ezt nem mondta el Ashnek. Valamiért in­
kább megtartotta magának.
- Szóval Málta - folytatta Ash. Egyszeriben fáradtnak tűnt, mintha már nagyon szeretne
túllenni ezen. - Caxero a szokások rabja volt, ami igen veszélyes, ha bűnözésben utazol. Min­
den este ivott egy kávét és egykonyakot egy kis kávézóban szemben a Szent Pál
székesegyházzal Mdinában. Ott akarták megölni. John közölte velem, mikor lesz a rajtaütés.
Február 11-én este tizenegykor. Mi ott várunk. Megvárjuk, hogy megöljék Caxerót - ocsmány
egy alak volt, úgy gondoltuk, az csak
hasznos, ha a Skorpia megszabadul tőle -, aztán jövünk és elragadjuk Johnt. Jaszent viszont
futni hagyjuk. Hadd jelentse a Skorpiának, mi történt. Hadd mondja el, hogy az emberüket
elfogták.
Mindennek klappolnia kellett. Én vezettem az akciót. Először kaptam parancsnoki szerepet.
Kilenc emberem volt, s noha John volt a célpont, mindnyájan éles töltényt vittünk. Jaszen
talán meg tudta volna állapítani. Okos volt. Mind viseltünk golyóálló mellényt is a ruhánk
alatt. John nem fog ránk célozni, de Jaszen igen. És tudtuk, hogy remek lövész.
Két embert már reggel odaállítottam. A székesegyháznak két tornya volt, mindegyikbe
küldtem egyet. Emlékszem, óra is volt a tornyokon, az egyik öt percet késett. Furcsálltam is,
hogy a két óra eltér. A toronyba küldött embereknek volt éjjellátó készülékük és adóvevőjük.
Onnét az egész várost belátták. Az ő dolguk volt biztosítani, hogy minden rendben menjen.
Ash elhallgatott.
- Semmi nem ment rendben, Alex. Semmi. -Meséld el.
Ash belekortyolt a whiskybe. A jég már elolvadt.
- Fél tíz után érkeztünk meg Mdinába. Gyönyörű éjszaka volt. Február, a turistaszezon előtt.
Az égen ragyogó csillagok, és a fényes ezüst félhold. Ahogy átértünk a déli kapun, mintha
ezer évet visszaléptünk volna az időben. Mdinában keskenyek az utcák, a falak pedig
magasak. Minden építőkő más alakú és méretű. Az ember szinte látja, ahogy egyenként
lefektették őket.
Az egész hely kietlennek hatott. A házakon a redőnyök leeresztve, fényt csak a sarkokon álló,
öntöttvas lámpák adtak. Ahogy mentünk a Triq Villegaignonon, a főutcán, egy fogat ment át
előttünk. Ilyenekkel általában turistákat fuvaroztak, de ez most hazafele tartott. Még most is
hallom a patkók visszhangjait és a kerekek csörgését a macskaköveken.
Az egyik toronyban figyelő őrszem szólalt meg a fülesemben. Caxero a szokásos helyén
kávézott és szivarozott. Más senki. Háromnegyed tizenegy volt.
Lopakodtunk tovább, egyik oldalt egy régi kápolna, a másikon egy omladozó palota. Az
összes bolt és étterem bezárt. Hét ember volt velem, mind feketében. Előtte fél napig tanulmá­
nyoztuk Mdina térképét, s most jelet adtam a szétszóródásra. Körbevettük a teret.
Tíz ötven. Láttam az időt a toronyórán. És ott volt Caxero. Alacsony, kövérkés férfi
öltönyben. Fess bajusza volt, a kávéscsészét úgy fogta, hogy a kisujját eltartotta. Két kocsi
parkolt a téren a régi ágyúk közelében, a kávézó ajtajában pincér állt. Különben semmi.
-S akkor hirtelen ott termettek. John Rider és Jaszen Gregorovics. A Vadász meg a Kozák.
Ezeket a neveket használták. Öt perccel korábban érkeztek... Gondoltam én. Ez volt az első
hibám.
- A toronyórák... - kapcsolt Alex.
- A toronyórák, igen. Az egyik pontos volt, a másik nem, és a nagy izgalomban azt figyeltem,
amelyik öt percet késett. Jaszen úgy mozgott, mintha egy trükkfelvételt látnánk. Az egyik
pillanatban semmi, a másikban ott termett Johnnal. Nindzsa-technika volt, láthatatlan mozgás,
és az ironikus az, hogy valószínűleg apádtól tanulta.
Nem hiszem, hogy Caxero észrevette őket. Egyenesen odamentek hozzá, ő meg még mindig
ugyanolyan finnyásan fogta a csészét. Épp akkor nézett fel, amikor egy vadidegen szíven
lőtte. Jaszen nem siette el. Emlékszem, arra gondoltam, hogy még sosem láttam senkit ilyen
nyugodtnak gyilkosság közben.
Aggódtam, hogy az embereim még nincsenek a helyükön, hogy a térről nem minden kijárat
van fedezve. De nem számított. Ne felejtsd el, hogy Jaszent el akartuk engedni. Ez volt a terv.
Kiléptem a rejtekemből. Jaszen észrevett, és akkor elszabadult a pokol.
Jaszen rám lőtt. Két golyója nem talált, de a harmadik a mellkasomba csapódott. Mintha
kalapács talált volna el, ha nincs rajtam a mellény, azonnal meghalok. így csak elestem. Elvá­
gódtam a macskaköveken, és majdnem kificamítottam a
vállam. De nem pihentem, Alex. Azonnal feltápászkodtam. És ez volt a második hibám. De
erre majd visszatérek.
Szóval hirtelen mindenki tüzelt. A pincér menedékbe ugrott, s a következő pillanatban a
kávézó ablaka betört, szétrobbant. A toronyból puskával lőttek. A többiek is behatoltak a térre.
Apád és Jaszen szétvált, ahogy azt előre tudtam. Rutineljárás. Ha együtt maradnak, könnyebb
leszedni őket. Egy pillanatig azt hittem, végül minden rendben lesz.
Nem lett.
Három emberem megragadta Johnt. Sarokba szorították, és tényleg úgy nézett ki, hogy
tehetetlen. Ledobatták vele a fegyverét, a földre fektették. így három maradt Jaszenre. Persze
azt akarták, hogy elmeneküljön, de azért éppen csak. Ez volt a terv.
Csakhogy Jaszen Gregorovicsnak is megvolt a saját terve. A tér felénél járt, az egyik
mellékutca fele tartott, de hirtelen megtorpant, megpördült és háromszor tüzelt. Hangtompítót
használt, alig keltett zajt. Ezúttal nem a törzsre célzott. Az egyik emberemet szemen találta, a
másikat nyakon, a harmadikat a torkán. Kettő azonnal meghalt, a harmadik összeesett és nem
mozdult.
Egy emberem maradt. Travisnek hívták, személyesen választottam. A tér túlsó felén volt, és
láttam, hogy habozik. Nem tudta, mit tegyen, hiszen parancsba adtam, hogy ne lőjék le
Jaszent. Engedelmeskednie kellett volna. Ám a helyzet kicsúszott a kezünkből, már elegen
meghaltak. Le kellett volna lőnie Jaszent, vagy elhúzni, de ő egyiket se tette. Csak állt ott, és
Jaszen őt is lelőtte. Először a lábába kapott egyet, majd egy másikat a fejébe. A tér tele volt
tetemekkel. És elvileg vér nélkül kellett volna végrehajtanunk az akciót!
Ash elhallgatott.
Alex látta, hogy a whisky már elfogyott.
- Kérsz még egy italt, Ash?
A férfi a fejét rázta.
-Jaszen felszívódott - folytatta. -John nálunk volt. Vagyis tulajdonképpen sikerrel jártunk.
Talán ennyiben kellett volna hagynom. De nem tudtam. Az első saját akcióm volt, és Jaszen
Gregorovics a fél osztagomat kiradírozta. Utánamentem.
Nem is tudom, mi ütött belém. Valahol mélyen tudtam, hogy nem tudom megölni. De csak
úgy futni se hagyhattam. Lehúztam a golyóálló mellényt, akadályozott a futásban. Aztán
átvágtam a téren az északi fal felé. Hallottam, hogy valaki utánam kiált... talán John.
Emlékszem a rózsaszín kőre és egy díszesen faragott balkonra. Senkit nem láttam. Azt hittem,
Jaszen már elmenekült.
És akkor hirtelen kilépett elém.
Rám várt! Az egész város nyüzsgött az MI6 ügynökeitől, ő meg úgy állt ott, mintha övé lenne
a város, és hozzá sem érhetnénk. Nekirontottam. Nem tudtam fékezni magam. A keze olyan
gyorsan mozdult, hogy nem is láttam. Éreztem, hogy megüt egy idegvégződést a csuklómon.
Elejtettem a fegyvert, ami elröpült a sötétbe. Ő pedig a nyakamhoz szorította az övét. Tíz
évvel fiatalabb volt nálam. Egy orosz kölyök, aki azért került ide, mert a szülei meghaltak egy
balesetben. És legyőzött engem. Kiiktatta a csapatom felét. És én következem. Kik vagytok?
MI6.
Nem volt értelme hazudni. Azt akartuk, hogy a Skorpia tudja.
Honnét tudtátok, hogy itt leszünk?
Erre nem feleltem. Még jobban nekem nyomta a fegyvert, hogy fájjon. Nem számított. Úgyis
mindjárt vége. Otthon kellett volna maradnod. Aztán elrohant.
A mai napig nem értem, miért nem lőtt le. Talán beragadt a fegyvere. Vagy ennél egyszerűbb
oka volt. Megölte Caxirót, Travist és még három emberemet, talán elfogyott a lőszere.
Néztem, ahogy eltűnik a következő sikátorban, és akkor jöttem rá, hogy nemcsak pisztolya,
kése is volt. A markolata kiállt a hasamból. Nem éreztem semmit. De ahogy lenéztem...
Rengeteg vér. Ömlött belőlem. Mindenhová.
Ash elhallgatott. A repülő hajtóműveinek halk sikolya egy pillanatra felhangosodott. Alex arra
gondolt, biztos közelednek Dzsakartához.
-A fájdalom csak később jött. Fogalmad sincs, milyen volt. Meg kellett volna halnom aznap
éjjel. Meg is halok, ha apád nem jön utánam. A legrosszabbtól tartott, és ezért kockára tette a
saját életét, hiszen ha Jaszen meglátja, rájön, hogy az egész trükk volt. Addigra a földön
feküdtem. Haldokoltam, és rettenetesen fáztam. Soha életemben nem fáztam annyira.
Apád nem húzta ki a kést, mert tudta, hogy akkor azonnal el-vérzek. Nyomta a sebet, amíg
meg nem jöttek a mentők. Helikopterrel vittek Vallettába, ahol egy hétig kritikus állapotban
voltam. Két és fél liter vért vesztettem. Végül túléltem, de láttad a sebet. A gyomrom fele
hiányzik. Ezzel nem tudtak mit csinálni. Vagy százféle dolgot nem ehetek, mert nincs hová
mennie. És gyógyszert kell szednem, sok gyógyszert. De élek. Gondolom, ezért is hálásnak
kell lennem.
Hosszú szünet következett.
- A Skorpia végül elkapta apámat -jegyezte meg aztán Alex. -El. Pár hónapra rá. Épp miután
megkereszteltek téged,
Alex. Egyike volt az utolsó alkalmaknak, hogy láttam apádat, és ha ettől jobb neked, sosem
tetszett olyan boldognak, mint amikor aznap téged tartottak, ő meg anyád. Mintha megint
normális emberré tetted volna őket. Kihoztad őket az árnyékból.
-Velük mentél a reptérre. Franciaországba tartottak. Azt mondtad, Marseilles-be.
- Úgy van. Téged hátra kellett hagyniuk. Fülgyulladásod volt, nem repülhettél. Különben
velük lettél volna.
- Ott voltál, amikor a bomba felrobbant? Ash elfordult.
- Mondtam, hogy erről nem beszélek, és komolyan gondoltam. A Skorpia valahogy
kiderítette, hogy átverés volt, és bosszút állt. Ennyit tudok.
-Veled mi történt, Ash? Miért hagytad ott az MI6-ot?
- Ezt még elmondom, Alex, aztán vége. Azt hiszem, betartottam az egyezségünket.
Ash összeroppantotta a műanyag poharat, majd a darabjait az üléstáskába dugta.
- Ha tudni akarod, a máltai akcióból nem jöttem ki túl fényesen. Hat hét betegszabadságot
kaptam, és amint visszatértem a Liverpool Streetre, Alán Blunt magához hívatott. Mindent
rám vert, ami rosszul sikerült.
Először is az idő. A rossz óra. De kiderült, hogy a legnagyobb hiba az volt, hogy felálltam,
miután Jaszen meglőtt. Ugyanis ebből tudta meg, hogy mind golyóálló mellényt viseltünk, és
utána ezért lőtte Travist meg a többieket fejbe. Az én hibám volt. Legalábbis Blunt szerint.
- Ez nem fair - dörmögte Alex.
- Tudod mit, haver? Én is ezt gondoltam. Aztán persze még ott volt az is, hogy üldöztem
Jaszent, amikor futni kellett volna hagynom. Az volt az utolsó szög a koporsómban. Blunt
nem rúgott ki, de lefokozott. Értésemre adta, hogy soha többé nem vezethetek akciót. Nem
számított, hogy majdnem belehaltam, sőt csak rontott a dolgon. Kellemes fickó ez a Mr.
Blunt. Csupa szív.
Ash a fejét ingatta.
- Aztán nem sokkal utána haltak meg a szüleid, és már nem tudtam szívvel-lélekkel csinálni.
Bangkokban már mondtam: apád úgy érezte, a hazáját szolgálja. Egy ideig talán én is így
éreztem, de elegem lett. Pár hónapig íróasztal mögött szösz-mötöltem, aztán beadtam a
lemondásomat, és irány Ausztrália. Az ASIS meg tárt karokkal várt. Újra akartam kezdeni.
Párszor láttalak, Alex. Benéztem, hogy jól vagy-e. Végül is a keresztapád voltam. De addigra
Ian vette kézbe a dolgokat. Ittam vele egyet, mielőtt elhagytam Angliát, és mondta, hogy a
gondodat viseli. Nyilvánvalóan nem volt szükséged rám. Sőt jobban elvoltál nélkülem. Nem
sok hasznodra voltam, nem igaz?
-Ne hibáztasd magad.
- Nem hibáztatom. Aztán később is láttalak. Londonban jártam az ausztrál követség
megbízásából. Még általános iskolás voltál, és Jack vigyázott rád.
- Randiztál vele.
- Párszor. Jókat nevettünk. - Ash rápillantott, mintha keresne valamit. - El se tudtam hinni,
amikor mondták, hogy az
MI6 beszipkázott. Alán Blunt egy kőszívű szemétláda. És aztán Ausztráliában kötsz ki! De
most is azt kívánom, bárcsak ne vállaltad volna el ezt, Alex. Nem akarom, hogy bántódásod
essék.
- Ezzel kicsit már elkéstél, Ash.
A kabinban visszatért a világítás, a stewardessek elindultak a sorok között. Alex érezte, hogy
gyomra meglódul, amint ereszkedni kezdenek. Megérkeztek Dzsakartába, utazásuk következő
szakaszához. A fonal vége, amit követtek, lassan felderengett.
1ZD
Unwin Toys
Alexnek néha az a gyanúja támadt, hogy a világ összes repterét ugyanaz az építész
tervezhette: olyasvalaki, aki imádja az üzleteket, folyosókat, hatalmas ablakokat és cserepes
növényeket. Itt volt a dzsakartai reptéren a Soekarno-Hattán, de akár Perthben vagy
Bangkokban is lehetett volna. A padló talán fényesebb, a mennyezet magasabb, valamint
minden második bolt rattan bútort és batikolt ruhát árul, de amúgy lehetne ott, ahonnét indult.
Az útlevél-ellenőrzésen gyorsan átestek. Az üvegkalitkában ülő tiszt épp csak rápillantott a
papírjukra, aztán pecsételt is, és egyetlen szó nélkül bejutottak. A csomagra sem kellett
várniuk, egy bőröndjük volt csak, amit Ash magánál tartott.
Alex kimerült volt. Mintha a bangkoki öt nap minden történése most csapódna ki, nem akart
mást, csak aludni, bár nemigen hitte, hogy kényelmes ágyban töltheti az éjszakát. Leginkább
egyedül szeretett volna lenni, hogy átgondolhassa az Ashtől hallottakat. Az elmúlt órában
többet tudott meg magáról, mint egész eddigi életében, noha még maradtak bőven kérdések.
Apja Asht hibáztatta a Mdinában vétett hibákért? Miért kísérte ki őket a reptérre? És mit látott
ott, amiről annyira hallgat?
Kijutottak az érkezési csarnokba, ahol pillanatokon belül felhajtók és taxisok vették körül
őket. Ám rájuk már vártak, ezúttal két karcsú, atletikus indonéz férfi farmerban és rövid ujjú
ingben. Egyikük táblát tartott KARIM HASSZÁN felirattal. Alexnek beletelt pár
másodpercbe, mire leesett neki a név, amiért bosszús lett magára. Teljesen kiment a fejéből,
hogy Ash-sel ezen a néven utaznak. Ash Karim, ő Abdul. Nem számít, mennyire fáradt, egy
ilyen hiba mindkettejük életébe kerülhet.
Ash odament és bemutatkozott dari nyelven meg jelbeszéddel. A két férfi meg se próbált
barátkozni. Egyszerűen sarkon fordultak, ők pedig mehettek utánuk.
Tíz óra volt, odakint, a légkondicionáló mesterséges hűvöse után a hőség sűrű és ellenséges
volt. Szótlanul vágtak át a padkához, ahol egy fehér furgon parkolt, a vezetőülésen egy har­
madik férfival. A furgonnak hátul dupla ajtaja volt, ablaka nem. Alex idegesen sandított
Ashre. Olyan érzése támadt, hogy mindjárt lenyelik, és mégjól emlékezett arra, amikor a
kígyófej embereivel szállt egy kocsiba. Ash azonban nem aggódott, így Alex követte.
Az ajtók becsapódtak. A két férfi előre ült, és elindultak. Alex és Ash egy padlóhoz
csavarozott fémpadon ült. Csak előre láthattak volna ki, de a szélvédő olyan mocskos volt,
hogy Alex nem is értette, a sofőr hogy lát egyáltalán bármit is. A furgon tízéves lehetett,
semmi felfüggesztése nem maradt már. Alex minden döccenőt, minden kátyút megérzett, s
mindkettőből akadt bőven.
A reptér tizenöt kilométerre lehetett a várostól, autópálya kötötte őket össze, ami még így éjjel
is tele volt. Alex a sofőr válla felett hunyorogva alig látott valamit, míg fel nem bukkant
Dzsakarta. Első látásra Bangkokra emlékeztette, ám ahogy közeledtek, látta, hogy rondább és
valahogy kevésbé magabiztos, mintha egyelőre csak azon küzdene, hogy kinője magát a put­
rik közül.
A forgalom rettenetes volt. Többszintes beton felüljáró vitte be őket Dzsakartába, s hirtelen
minden oldalról és alul-felül is kocsik és motorok vették körül őket. Előttük inkább nagy, mint
szép felhőkarcolók emelkedtek, ezer égő világított minden bizonnyal üres irodákban, sárgára
és szürkére színezve az esti eget. A járdán mindenütt rikító színű ételstandok- warungok-, de
senki nem evett. A tömeg alvajáróként sodródott-tolakodott a zajban, koszban és hőségben.
Lefordultak a felüljáróról, olyan gyorsan hagyták el a várost, ahogy beléptek; a furgon
hirtelen földúton döcögött, tócsákon hajtott át, téglákat és szemetet kerülgetett. Nem voltak
utcalámpák, táblák, a hold sem világított, eltakarta egy felhő. Alex
csak azt látta, amit a reflektorok megvilágítottak. Külvárosban jártak, egy nyomornegyed
sikátoraiban, a házakon bádogtető vagy rozsdás hullámlemez, a falakat fadúcok tartották. Az
út szélén furcsa, tüskés bokrok és csökött pálmafák nőttek. Járda nem volt. Valahol egy kutya
ugatott. Emberi életnek jele sem volt.
Egy kapuhoz értek, amit mintha uszadékfából tákoltak volna össze. Két indonéz szót festettek
rá vörössel. Ahogy közeledtek, a sofőr távirányítóval kinyitotta a kaput. Széles térre nyílt,
amelyet raktárak és irodák vettek körül, valamint egy kerítés is látszott az ívlámpák fényében.
Megálltak. Megérkeztek.
Senki nem mutatkozott. A furgon hátsó ajtaja kitárult, s a két férfi bekísérte őket az egyik
raktárba. Alex magasra tornyozott rekeszeket látott, némelyikből kilógott a szalma és itt-ott
látni lehetett a műanyag játékokat is. Egy rakás roller, egy oldalán fekvő babaház. Odébb egy
szőrös majom ült görnyedten, hasán egy repedésből habszivacs lógott ki, s üres
üvegszemeivel maga elé bámult. Alex remélte, hogy ez nem valami rossz előjel. Sose látott
még kevésbé mókás játékokat. Poros, ütött-kopott állapotukból ítélve évek óta itt lehettek.
A padlóra terített két vékony matrac a legrosszabbról árulkodott. Itt kell aludniuk. Semmi jele
vécének vagy mosdónak. Ash a férfiak felé fordult és tenyerét a szájához emelve jelezte, hogy
szomjas. Azok vállat vontak és kimentek.
Alex sejtette, hogy ez lesz élete leghosszabb kilenc órája. Nem kapott takarót, a matrac alig
védte meg a kőpadló hidegétől. Ugyanakkor izzadt. Ruhája rátapadt. Egész Dzsakartát vihar
tartotta a markában, a levegő is cseppfolyósnak tűnt. A legrosszabbak azonban a moszkitók
voltak. Szinte azonnal megtalálták, és nem hagyták békén. Egy idő után már arra se vette a
fáradtságot, hogy az arcára csapjon, ami a moszkitókat amúgy sem zavarta. Csak az álom
jelentett volna menekülést, ami viszont csak nem akart jönni.
Ash-sel sem beszélhetett, hátha mikrofont rejtettek el a közelükben. Különben is Ash
megszokta már ezt. Alex bosszúságára keresztapja szinte azonnal elaludt, ő meg magában
szenvedhetett a végtelen éjben.
Végül csak elérkezett a reggel. Alex valahogy félálomba merülhetett, mert egyszer csak arra
lett figyelmes, hogy Ash rázza. Szürke fény szivárgott be az ablakokon és a nyitott ajtón.
Valaki két csésze teát és egy kis kosár zsemlét hozott nekik. Alex jobb szeretett volna
szalonnás tojást, de jobbnak látta nem panaszkodni. A matracon guggolva nekilátott az
evésnek.
Hogyan tovább? A Bangkokban kapott hamis iratokkal bejutottak Indonéziába, de
Ausztráliában sokkal szigorúbb a határellenőrzés, nem fog menni. Útjuk utolsó szakaszát a
tengeren teszik meg, ami Ash elmondása szerint két napig tart majd. Az a hely, ahol most
vannak - abból, amit előző éjjel látott -, kapcsolatban van az Unwin Toys céggel. Addig kell
várniuk itt, míg hajóra nem szállhatnak. És miféle hajó lesz? Idejében megtudja.
Nem sokkal kilenc után a reptéri két férfi közül az egyik értük jött és kivezette őket a
raktárból. A reggel komoran derengett csak, de Alex legalább valamennyire fel tudta mérni a
környezetét. Az Unwin Toys telepe egy régimódi fogolytáborra emlékeztette egy második
világháborús filmből. A fából készült épületeket sietve hányták össze. Rozoga lépcső vezetett
az emeletre. A téren a repedezett, göröngyös betont gaz verte fel. Nehéz volt elképzelni, hogy
egy szépen becsomagolt, színes játék, ami egy angliai karácsonyfa alatt ér célba, innét indul
útjára.
Mostanra tucatnyi nő és férfi volt a komplexumban, főleg az irodarészben ültek,
számítógépen pötyögtek. Az udvaron épp egy teherautót pakoltak ki, kartondobozokat adva
kézről kézre. A kapunál két őr állt, látszólag fegyvertelenül, de hogy Alex elnézte körülöttük a
drótkerítést, az ívlámpákat meg a biztonsági kamerákat, gyanította, hogy igenis van náluk. Ez
egy titkos világ, ami meg akarja őrizni a távolságot a várostól.
Felnézett. A vastag, ronda szürke felhők mögött nem látta, csak érezte a napot. Nemsokára
esni fog. Olyan volt a levegő, akár egy vízzel töltött lufi. Bármikor kidurranhat.
Ideje volt menniük, a fehér furgon járó motorral várt rájuk. A hátsó ajtó nyitva állt. Valaki
odakiáltott nekik. Ash tett egy lépést előre.
Alex később jól emlékezett a pillanatra. Akár egy pillanatfelvétel; pár lefagyasztott
másodperc, amikor minden normális, és a képen senki nem sejti a közelgő veszélyt. Hallotta,
hogy egy jármű közeledik a kapuhoz, és még gondolta is, hogy túl gyorsan jön, le kéne
lassítania, különben nem tudják kinyitni neki a kaput. Aztán egyből rájött, hogy a kocsi nem
fog lassítani, a sofőr nem szándékozik a kapunyitással vesződni.
A komplexum kapuja hirtelen szétrobbant, az egyik fele kitárult, a másik részegen lógott a
zsanéron, s gyors egymásutánban két Cherokee dzsip hajtott be. Mindegyikben öt fegyveres
ült, akik már menet közben leugráltak. Mindnél CZ-Scorpion géppisztoly vagy AK-47 puska
volt. Katonai ruhát viseltek, többen vörös barettet is, de egyáltalán nem néztek ki katonának.
A hajuk túl hosszú volt, arcuk borostás. Főnökük láthatóan nem volt, szétszóródtak a téren, s
fegyvereiket lengetve parancsszavakat kiabáltak. Alex meg volt győződve róla, hogy egy
fegyveres rablás közepébe csöppent, és halálos lövöldözésnek lesz tanúja két dzsakartai banda
között.
Ash megtorpant, majd Alex felé fordult és azt mormolta: -Kopassus. Alexnek ez semmit nem
mondott, úgyhogy Ash, vigyázva, hogy senki ne hallja, hozzátette angolul: -Az indonéziai
SAS.
Igaza volt.
A Kopassus a Komando Pasukan Khusus rövidítése, a világon az egyik legkegyetlenebb
fegyveres erőé. Öt részlegből áll, melyek szabotázsra, behatolásra, közvetlen akcióra,
hírszerzésre és terrorista-elhárításra szakosodtak. A telepre betörő csoport a negyedik
kategóriába tartozott, hírszerzők voltak, s ők ügyeltek a városból ki-be történő csempészésre
is. Talán a véletlen hozta őket ide, talán tippet kaptak, az eredmény Alexék számára ugyanaz
volt. Letartóztatják őket, és még ha ki is magyarázzák magukat - Ashnek elég bebizonyítani,
hogy az ASIS-nak dolgozik -, a küldetésük véget ér. Az álcájuk odalesz. Sose tudják meg,
hogyan akarta eljuttatni őket Ausztráliába a kígyófej. Ő pedig sose jut nyomára az ellopott
fegyvernek, amit Mrs. Jones keres, a Királykéknek. Kétszeresen is kudarcot vall.
Mégsem tehetett semmit. A Kopassus katonái úgy helyezkedtek a téren, hogy mindent
szemmel tarthassanak, senki nem mozdulhatott. Még mindig kiabáltak, de nem számított.
Csak össze akarták zavarni és megfélemlíteni az ellenséget, ami sikerült is nekik. A civilek
tehetetlenül álltak, néhányan fejük fölé emelték a kezüket. A Kopassus átvette az irányítást.
Sorba állították őket, Alex Ash és az egyik reptéri férfi közé került. Öt-hat fegyver
szegeződött rájuk, miközben hárman az irodákat és raktárakat kutatták át, hátha valaki elbújt.
Az egyik játékgyári munkás pontosan ezt tette. Alex sikolyt hallott, majd üvegcsörömpölést: a
szerencsétlen férfit fejjel előre vágták ki az ablakon. Kizuhant az udvarra, vér folyt az arcán.
Az egyik katona belerúgott, a férfi pedig felnyögött, majd a sor végére bicegett.
Ekkor még egy ember szállt ki az egyik dzsipből, valószínűleg a parancsnok. Indonéziai létére
szokatlanul magas volt, a nyaka hosszú és karcsú, fekete haja a vállig ért; Alex hallotta, hogy
az egyik katona a kolonel szót használja rá. Ezredes. A férfi a sor előtt ballagott, utasításokat
kiabált. Alex sejtette, hogy igazolniuk kell magukat.
A munkások sorra papírokat jogosítványt vagy munkaengedélyt vettek elő. Az ablakon
kihajított férfi reszkető kézzel tartotta az övét. Az ezredes láthatóan nem törődött velük. Oda­
ért Ash-hez. Alex igyekezett nem nézni, ahogy Ash elővette a Bangkokban kapott hamis
útlevelet, mert félt, hogy a szeme elárulja. Mereven maga elé nézett, miközben az ezredes
kinyitotta és feltartotta a fénybe az útlevelet. Szeme sarkából látta, hogy az ezredes habozik,
majd hirtelen mindkét oldalról arcon csapja Asht a dokumentummal s közben indonéziai
nyelven üvöltözik. Két katona termett ott, Ash kezét hátraszorították, a földre térdeltették.
Géppisztolycsövet szorítottak a nyakához. Az ezredes az útlevelet továbbadta az egyik
emberének, egy pillanatra még Ash arcába bámult, a szemébe nézett, hátha onnét kiolvassa,
kicsoda valójában. Majd tovább lépett.
Alex elé.
Alex felnézett. Félt, és nem érdekelte, hogy látszik. A férfi talán belátja, hogy ő csak egy
gyerek és békén hagyja. Az ezredest
azonban hidegen hagyta, hány éves. Vérszagot érzett. Mosoly, féle terült szét az arcán, hadart
valamit és nyújtotta a kezét. Alex megdermedt. Az útlevele Ash zsebében maradt, de még ha
Alexnél volna is, az ezredes tudná, hogy hamis. Mondja el, kicsoda? Pár angol szó elég lenne.
Véget vetne a veszélynek.
De véget vetne a küldetésnek is.
Nekieredt az eső.
Vagy nem is. Londonban az eső pár cséppel indul, az embereknek jut idejük menedékbe futni,
kinyitni az esernyőt; de Dzsakartában nem volt figyelmeztetés. Az eső úgy jött, akárha gát
szakadna át. Egyik pillanatról a másikra ömlött, melegen és töményen, óceánként, kicsordult a
csatornából, verte a tetőt, sárrá dagasztotta a port.
És az áradat pillanatnyi zavart idézett elő. Addig a Kopassus tökéletesen uralta a helyzetet, a
katonák minden centinyi területet ellenőrzésük alatt tartottak. A hirtelen zápor ezt megvál­
toztatta. Alex nem is látta, mikor kezdődött a lövöldözés. Valaki úgy dönthetett, neki túl nagy
a vesztenivalója és hogy az eső elegendő fedezéket kínál a meneküléshez. Fél tucat golyó
süvített ki a raktár felől, ahol Alexék aludtak. Egyetlen fegyverből, szabályos időközönként.
A Kopassus emberei azonnal reagáltak, fedezékbe ugrottak, s közben már viszonozták is a
tüzet. A géppisztolyok ropogása fülsüketítő volt. A célzással nem sokat törődtek. Alex látta,
hogy egy egész falat felszaggatnak a golyók. Egy férfit, aki a raktár közelében állt, az első
sorozat a földre küldött. Alex pár perccel korábban látta, hogy az udvart söpri.
De Kopassus katonák is estek el. Most már legalább három fegyver lőtte őket. Ahogy Alex
elfordult, hogy menedéket keressen, a katona, aki a fegyverét Ash nyakának nyomta, elesett,
vérvirág fakadt az ingén. Azonnal helyébe lépett egy másik és arra lőtt, amerről a golyók
érkeztek, géppisztolya csöve fehéren villogott az esőben.
Az ezredes pisztolyt rántott, egy svájci SIG-Sauer P226-ost, az egyik legocsmányabb 9mm-
est. Alex látta, hogy Ashre céloz. Egyértelmű volt, mit akar. Le akart tartóztatni valakit, s ez
váltotta ki a lövöldözést... legalábbis ezt gondolhatta. Akárki is az,
az ezredesnek esze ágában se volt elengedni. Igazságot szolgáltat. Kivégzi itt és most, véget
vet ennek.
Alex ezt nem hagyhatta. Felkiáltott és vállával az ezredes gyomrának ugrott. A pisztoly elsült,
a golyó a levegőbe ment. Alex lendülete miatt mindketten egy tócsába estek. Az ezredes feléje
kapta a pisztolyt, de Alex megragadta a csuklóját és a betonhoz csapta. Az ezredes felkiáltott.
Eső vágott Alex arcába, elvakította. Másodszor is odacsapta az ezredes kezét, akinek kinyíltak
az ujjai és elengedte a fegyvert.
Alex magában tudta, hogy ez nem helyes, hiszen valójában a Kopassus oldalán áll,
mindketten a kígyófej, az igazi ellenség ellen harcolnak. Megmagyarázni viszont nem volt
idő. Látta, hogy egy katona eldob valamit, egy kerek, fekete, krikettlabda méretű tárgyat.
Tudta, mi az, még mielőtt a robbanás felhasította egy raktár oldalát, kitört három ablakot és
lyukat robbantott a tetőn. Lángnyelv nyúlt fel, majd azonnal visszaverte az eső.
Újabb lövések. A gránátot dobó felkiáltott és a vállát markolászva hátratántorodott. A fehér
furgon megindult, Alex hallotta a túráztatott motort, majd látta, hogy a furgon esetlenül Y-
fordulóba kezd. Ash megragadta a karját. Haja a fejére tapadt, víz patakzott az arcán.
- Gyerünk! - kiáltotta. Az esőben és fegyverropogásban nem hallhatták őket. Az ezredes oldalt
hengeredett, a fegyveréért. Ash elrúgta, majd ököllel a férfi arcába csapott.
-Ash...!
- Később!
A furgon befejezte a fordulást, orra a széttört kapu felé nézett. Ash megindult, és Alex követte.
Épp akkor érték utol a furgont, amikor az gyorsulni kezdett. A sofőr nem várt rájuk. Ash
feltépte a hátsó ajtót. Gépfegyver ropogott, és Alex felkiáltott, ahogy a furgon oldalán,
közvetlen mellette golyó ütötte lyukak jelentek meg.
- Be! - kiáltott neki Ash.
Alex bevetődött a furgonba. Ash követte, pont rázuhant. A sofőr nem törődött velük, csak
menekülni akart. Az egyik oldalsó tükör szétrobbant, az üveg csörömpölt. A motor felvisí-
tott, ahogy a sofőr rátaposott a gázra. Meglódultak. Valami robbant a közelben, Alex arcán
érezte a lángok hevét, majd átsüvítettek a kapun, ki az utcára.
A furgon ide-oda csúszkált, nekicsapódott egy falnak, s az egyik oldala behorpadt, szikrák
záporoztak, ahogy fém és tégla csúszott egymáson. Alex hátranézett. A furgon egyik ajtaját le­
robbantották, a telep kapujában két katona térdelt és lőtt rájuk. A golyók fehéren izzottak az
esőben. De már kiértek a lőtávol-ból. A furgon azon a földúton haladt, amin előző este
érkeztek; ám az út mostanra barna sár és törmelékfolyóvá lett. Alex megint visszanézett,
követi-e őket a Kopassus, de az eső olyan sűrűn ömlött, hogy a raktárkomplexum már nem
látszott; ha a két dzsip utánuk eredt is, ők nem látták.
A sofőr ugyanaz volt, aki a reptérről is hozta őket; úgy markolta a kormányt, mintha az élete
függne tőle. A tükörbe pillantva most fedezte fel két potyautasát, és azonnal hadarni kezdett a
saját nyelvén, de nem lassított, és Alex megkönnyebbült. Nem számít, merre mennek, csak az,
hogy nem maradtak ott.
- Ez meg mi volt? - súgta közvetlenül Ash fülébe. Biztos volt benne, hogy a zajban a sofőr
nem hallja, azt meg pláne, milyen nyelven beszél.
- Nem tudom. - Most az egyszer Ash is elvesztette a hidegvérét. Az oldalán fekve próbált
levegőhöz jutni. - Sima... balszerencse. Vagy valaki nem fizetett. Dzsakartában van ilyen.
- Hová megyünk?
Ash kinézett hátul. A félhomályban és viharban nem sokat lehetett látni, de valamit
felismerhetett, mert azt mondta: -Ez Kota. Az óváros. Északnak tartunk.
- És az jó?
-A kikötő is arra van.
Beértek a reggeli forgalomba, kénytelenek voltak lassítani és besorolni a kocsik és buszok
folyamába. Az összes ételstand műanyag fólia alá bújt, az emberek kapualjakban szorongtak
vagy esernyő alatt görnyedtek, várva a vihar elvonulását. A sofőr hátrafordult és kiáltott
valamit. Beszélhetett volna angolul is, Alex semmit nem hallott.
-A hajóhoz visz - fordított Ash.
- Beszéled a nyelvet?
- Megértem.
A furgon egy mellékútról rátért a főútra és egyenesen átvágott rajta. Alex látta, hogy egy taxi
kikerüli őket, a dudája felharsant. Mögöttük egy öreg ház magaslott. Amszterdamra em­
lékeztette, de persze valaha az egész város a hollandoké volt, a Kelet-indiai Társaság távoli
előőrse. Rázkódva átvágtak egy macskaköves téren, biciklisták tértek ki előlük ijedten,
mentek egymásnak, hangos csörgés és káromkodások zűrzavarában. Egy ételkocsit toló férfi
az utolsó pillanatban vetődött félre.
Aztán egy másik főúton hajtottak tovább. Itt még nagyobb volt a forgalom, teherautók
végtelen sora, mindegyik jól megrakva és vízhatlan ponyvával lefedve. Annyira megpakolták
őket, hogy szemre bármelyik pillanatban összerogyhattak.
Végül az épületek szétváltak, s Alex kerítéseket, darukat és hajókat pillantott meg.
Hullámlemezből készült raktárak, irodák és őrbódék, hatalmas állványzatok és üres
betonudvarok, köztük ide-oda ingázó teherautók és furgonok. Bár a szakadó esőben nem
látszott tisztán, de ez volt a kikötő. Nem lehetett más. Egy sorompóhoz értek, mögötte
szögesdrótkerítés, a mögött konténerek. A furgon lassított és megállt. A sofőr megfordult és
magyarázott valamit indonéziai nyelven. Aztán eltűnt.
-Ash...
- Ez a Tandzsung Priok dokk - mondta gyorsan Ash. - Konténerhajóra raknak. Látod az
elkerített részeket? - mutatta. - Exportfeldolgozó zóna. Ami továbbítandó áru Dzsakartába
beérkezik, azt itt összerakják, aztán hajózzák tovább. Arra megyünk. Ha bent vagyunk az
EFZ-ben, biztonságban vagyunk.
- Hogy jutunk be? - kérdezte Alex. Látta a sorompót, s őrök is álltak a közelben.
- Pénzzel - grimaszolt Ash. - Ez Indonézia! A dokkot a katonaság felügyeli, viszont a
katonaságot az indonéziai maffia. A kígyófejhez képest kismenő, de itt az az úr. Bármit
megtehetsz, ha fizetsz. - Ash fél térdre ereszkedett és kikukucskált az ablakon. Senki nem' volt
a láthatáron. Alexre nézett. - Köszönöm, amit tettél.
- Nem csináltam semmit, Ash.
-Az ezredes le akart lőni. Te akadályoztad meg. Ilyen a Kopassus - vont vállat Ash. - Mást
ölnek meg, mint akit kéne és virágot küldenek a temetésre. Bájos.
- Mi történik, ha Ausztráliába érünk?
- Akkor vége. Engem Ethan- Brooke hátba vereget. Te mész haza.
- Látjuk még egymást?
Ash elfordult. Ő is teljesen elázott, a ruhájából csöpögő víz tócsában gyűlt össze alatta.
Hajótörötteknek néztek ki.
- Ki tudja? - morogta. - Amúgy se voltam valami példás keresztapa, nem igaz? Illett volna
küldenem legalább egy Bibliát vagy valamit.
Mielőtt azonban Alex felelhetett volna, visszatért a sofőr, és nem egyedül. Három ember jött
vele, arcukat elfedte anorák-juk csuklyája. Mind egyszerre beszéltek, Ashre és Alexre bö­
ködve hevesen gesztikuláltak. Lassan Alex is megértette, mit akarnak, és úgy érezte,
szakadékba lépett. Azt akarták, hogy Alex menjen velük, de Ash maradjon.
Hogy váljanak szét.
Legszívesebben üvöltve ellenkezett volna, de egyetlen szó is halálos lehetett, ezért tartotta a
száját. Próbált ellenkezni, elhúzódni a kezek elől, de azok megragadták. Ahogy kirángatták a
furgonból, még egyszer Ashre pillantott. Keresztapja szinte szomorúan nézett utána, mintha
sejtette volna, hogy valami rossz fog történni, s most, hogy megtörtént, nincs ereje tenni
ellene.
Alexet úgy rángatták át az úton. Egy kapu kinyílt előtte, átkísérték, két oldalán egy-egy
ember, és egy előtte. Felbukkant egy biztonsági őr, de a férfiak kiabáltak neki valamit, így
gyorsan le is lépett.
A zuhogó esőben szinte látni sem lehetett. Egy rakpartra értek ki, ahol egy akkora hajó
horgonyzott, amekkorát Alex még életében nem látott, legalább három focipálya hosszú volt.
A középső részén lakott és dolgozott a legénység, a hajóhídon négy-öt hatalmas ablak volt,
amiken gigantikus ablaktörlők küzdöttek az esővel. A hajó neve angolul állt az orron: Libériai
Csillag. Éppen konténereket rakodtak bele, a szögletes dobozok
óriási daruról lógtak, ami úgy terpeszkedett fölöttük, akár egy szörny egy tudományos-
fantasztikus filmben. Egy férfi kezelte a kábeleket és csörlőket, s engedett le minden
konténert hihetetlen precizitással.
Beléptek az EFZ-ba, ahol a következő konténerek vártak a sorukra, némelyiken a társaság
neve. Alex egy sárga konténert vett észre az egyik teherautón, és egyből tudta, hogy oda men­
nek. Az állt rajta: UNWIN TOYS. Visszanézett, hátha Ash mégis követi. Egymaga volt. Miért
választották el őket? Semmi értelme. Hiszen elvileg apa és fia. Csak remélni tudta, hogy Ash
egy másik konténerben lesz, és Darwinban majd találkoznak. Megfordította a kezét. A
telefonszám, amit Ashtől kapott, már majdnem eltűnt, az eső tintafolttá mosta. Szerencsére
megjegyezte, legalábbis bízott benne. Hamarosan kiderül... már ha szerez egy telefont.
Odaértek a sárga konténerhez, és látta, hogy nemcsak hogy zárva van, de acélplombát tettek
az ajtajára. Sejtette, miért. Mind a kimenő, mind az érkező konténereket ellenőrzik a vá­
mosok. Útközben nem szabad kinyitni, hiszen akkor bármit beletehetnek: fegyvert, drogot,
embereket. A plombán kódszám is található, amit itt felírnak, aztán Ausztráliában ellen­
őriznek. Ha a plombához hozzányúltak, az egész konténert elkobozzák.
Akkor hogyan akarják bejuttatni? Alex biztos volt benne, hogy így fog utazni. A hajón
kabinban túl veszélyes lenne; különben is a kígyófej szemében ő csak teher, amit a többi
áruval együtt kiraknak. A férfi, aki előtte ment, megfordult, kezét Alex vállára tette, és intett,
hogy guggoljon le. Alex megértette, hogy a teherautó alá kell másznia, és mindjárt azt is,
miért.
A konténernek volt egy titkos bejárata, egy csapóajtó, ami most nyitva állt. Bemászhat
anélkül, hogy érintené a konténer ajtaját vagy a plombát, és amint a konténert a helyére teszik,
feltornyozzák a többivel, képtelenség lesz megvizsgálni. Az egész roppant egyszerű, hatásos;
szinte fejet hajtott a kígyófej előtt. Ez aztán nagyszabású üzlet, minimum három országban.
Ethan Brooke-nak igaza volt. Ezek nem egyszerű bűnözők.
Elkezdett mászni, és azonnal klausztrofóbiája támadt. Nem csak a konténer súlya
nyomasztotta. Látta, hogy a csapóajtó kívülről záródik, sima retesszel. Amint rátolják,
csapdában lesz. Ha a hajó elsüllyed, vagy valamiért a tengerbe dobják a szállítmányt,
megfullad ebben a fémkoporsóban. Habozott, mire a férfi megbökte.
Alex megfordult, úgy tett, mintha félne, könyörgő tekintettel próbálta elérni, hogy
visszavigyék Ash-hez. De hogyan értethetné meg magát, ha egy szót sem szólhat? Egy másik
férfi valamit a kezébe nyomott: egy műanyag zacskót, benne két üveg víz és egy szelet
kenyér. Ellátás a hosszú útra. A férfi megint meglökte és kiáltott valamit.
Nem késlekedhetett tovább. Odamászott a csapóajtóhoz. A férfi intett, s ő felhúzta magát, de
közben megcsúszott. Fél kézzel elkapta a reteszt.
Ezt látta utoljára Indonéziából: sarat, esőt és egy teherautó alját. Felhúzta magát a konténerbe,
és a csapóajtó bezáródott mögötte. A retesz hangosan a helyére csúszott. Nem maradt kiút.
Ahogy felegyenesedett, akkor döbbent rá, hogy lát. Volt fény a konténerben. Körülnézett.
Izgatott arcok meredtek rá. Ezek szerint mégsem egyedül utazik.
A Libériai Csillag
Húsz ember volt a konténerben, összebújva az egyetlen elemes lámpa gyér fényénél. Alex
azonnal tudta, hogy menekültek. Látta az arcukon: nemcsak azt, hogy külföldiek, de azt is,
hogy rettegnek, hisz messze kerültek a saját világuktól. Zömében férfiak, de akadt pár nő és
gyerek, még hét-nyolc évesek is. Alexnek eszébe jutott, mit mondott Ethan Brooke az illegális
bevándorlókról Sydneyben. Felük tizennyolc éves sincs. Itt a bizonyíték. Egész családok
voltak bezárva ebbe a fémdobozba, akik csak imádkozhattak, hogy épségben érjenek
Ausztráliába, tenni semmit nem tehettek, és ennek tudatában is voltak. Teljesen kiszolgáltatták
magukat a kígyófej jóindulatának. Nem csoda, hogy idegesek.
Egy ösztövér, ősz férfi bő, színes ingben és buggyos nadrágban előrébb jött. Alex hatvanasnak
tippelte. Talán földműves lehetett, a keze durva volt, arca napbarnított. Dörmögött pár szót
Alexnek. Bármilyen nyelven beszélhetett volna - dari, kurd, arán -, mindegy volt. Alex tudta,
hogy Ash nélkül veszélyben van. Nem tud kommunikálni, és nincs ki mögé bújnia. Mit
tesznek, ha rájönnek, hogy ő csak egy csaló? Remélte, hogy nem kell megtudnia.
A férfi rájött, hogy Alex nem érti. A mellkasára koppintott és azt mondta: - Szálem.
Ez lehetett a neve. Aztán várta Alex válaszát. Amikor nem kapott, intett egy nőnek, aki
előrelépett és másik nyelvvel próbálkozott. Alex elfordult és leült a sarokba. Hadd higgyék
félénknek vagy barátságtalannak, őt nem érdekli, nem barátkozni van itt.
Felhúzta a lábát, és arcát a térdére hajtotta. Gondolkodnia kell. Miért választották el Ashtől? A
kígyófej valahogy kiderí-
tette, hogy az ASIS-nak dolgoznak? Mindent átgondolva ezt nem hitte. Ha a kígyófej akár
csak gyanította volna ezt, egyszerűen lelövik őket. Más oka kellett, hogy legyen ennek a
hirtelen döntésnek, de akárhogy törte a fejét, nem jött rá, micsoda.
Hirtelen az egész konténer megrándult, s az egyik gyerek sírva fakadt. A menekültek közelebb
húzódtak egymáshoz és úgy bámultak, mintha átlátnának a fémfalakon. Alex tudta, mi történt.
Az egyik hatalmas daru felemelte őket, és most átrakja a Libériai Csillagra. Most éppen talán
négy vékony dróton lógnak ötven méter magasan. Senki nem moccant, nehogy feldőljenek.
Alex mintha gép zümmögését hallotta volna a magasból. Újabb zökkenés következett, a
lámpa hunyorgott. Ez rémes gondolatra indította: mi van, ha elalszik? Kibírják az egész uta­
zást sötétben? A konténer kicsit lengett. Valaki kiáltott a messzeségben. Aztán elindultak
lefelé.
Alex nem sokat látott a hajóból az esőben, de emlékezett, hogy fedélzetén nagy fémdobozok
álltak egymáson. Vajon hová pakolják őket? A torony tetejére, közepére vagy a raktér mélyé­
re? Ismét rátört a klausztrofóbia. A falba nem fúrtak lyukat. Levegő csak az ajtó és a csapóajtó
körüli résen jön be. A konténer eleve koporsóra emlékeztette Alexet, s most úgy érezte, hogy
őt meg a többi húsz embert élve eltemetik.
Megálltak. Valami nekicsattant a külső falnak. Két gyerek felsírt, Szálem odament és
magához szorította őket. Alex nagy levegőt vett. Most már nincs visszaút, az biztos. A hajón
vannak.
És most? Ash azt mondta, két nap alatt érik el Ausztrália északi partvidékét, és mire
kirakodják őket, lesz három-négy nap is. Nem volt benne biztos, hogy kibírja annyi ideig itt
ülve, idegenek között. Nem volt semmije, csak két üveg víz meg a kenyér. Valószínűleg a
többiek is kaptak. A sarokban volt egy kis mobilvécé, de tudta, hogy a körülmények
hamarosan undorítóak lesznek. Most először értette meg, milyen kétségbeesettek lehetnek
ezek az emberek, hogy belevágnak egy ilyen útba.
Ő nem tud itt ülni. Aggódott Ash miatt, ráadásul itt a sötétben rostokolva semmit nem tud meg
a kígyófejről. Természetesen még megvolt a Smitherstől kapott óra, de mindennek
dacára nem volt oka segélyjelet küldeni. Még volt rá esély, hogy Ash a Libériai Csillag
fedélzetén van. Csak meg kell találnia.
Döntött. Amíg a hajó el nem hagyta Dzsakartát, semmit nem tehet, de a tengeren nagyon is
elképzelhető, hogy a konténert nem őrzik. Minek is? Alex lehunyta a szemét és megpróbált
aludni. Össze kell szednie minden erejét. Az órát nem használja, de Smithers mást is adott
neki. Ha elérkezik az idő, használni fogja.
Megvárta, míg félútig érnek. Olyan huszonnégy óra telhetett el; ebben a csupasz, levegőtlen
dobozban semmi különbség nem volt éjszaka és nappal között. A bűz egyre elviselhetetlenebb
lett. Szerencsére senki nem lett tengeribeteg, de a vécé alig volt elég ennyi embernek. Senki
nem beszélt. Mit lehet mondani? Az átkelés élő halálhoz kezdett hasonlítani.
Alex kicsit bepótolta a Dzsakartában kihagyott alvást, habár rosszakat álmodott... Ash, thai
boksz, szardíniák! Elege lett.
Zsebébe nyúlt, elővette a rágót, s félrecsúsztatta a lemezt a csomagoláson. A fénybe tartotta,
hogy jobban lássa. Ott volt a három szám: 1, 5 és 10, mindegyiknél gomb.
Az ötbahtos érme már a helyén volt. Amikor bemászott a konténerbe, úgy tett, mintha
megcsúszna, és ahogy megkapaszkodott, a retesz alá csúsztatta a pénzérmét. Ha a kígyófeje­
sek nem vették észre, még ott kell, hogy legyen, a mágnes ott tartja. Most majd kiderül. Csak
remélni tudta, hogy a motorok és a tenger hangja elnyomja a robbanást.
Odament és letérdelt a csapóajtóhoz. Kintről nem hallott semmit, de ez nem lepte meg. A
menekültek őt nézték, nem értették, mit művel. Nem volt értelme tovább várni. Megnyomta
az ötös jelű gombot.
Éles reccsenés hallatszott a csapóajtó alól, és savas füst szivárgott a konténerbe. Az egyik nő
perelni kezdett Alexszel, de ő nem figyelt rá. Megnyomta a csapóajtót, ami nagy meg­
könnyebbülésére kinyílt, s ferde csúszdát alkotott a sötétbe. A retesz félbetört. Épp annyi hely
volt, hogy kibújjon... de hová? Lehet, hogy a raktér fenekén találja magát, minden oldalról
körülzárva.
Kisebb pánikot okozott a konténerben. Mindenki egyszerre beszélt, fél tucat nyelven
veszekedtek körülötte. Szálem odajött és megrántotta az ingét, így kérte, hogy ne csinálja,
bármit akar is. Rémültnek tűnt. Ki ez a fiú, aki maga utazik, és fel meri dühíteni a kígyófejet
azzal, hogy engedély nélkül kimerészkedik? És hogyan csinálta? Hallották, hogy a retesz
elpattan, de ennyit. Varázslatnak láthatták.
Alex az öreg szemébe nézett és ujját a szájára tette. Csendre kérte Szálemet, és hogy ne
engedje a többieknek, hogy beárulják. Ennél többet nem remélhetett. Ezek az emberek saját
útjukat járják. Semmi köze hozzájuk. Kis szerencsével egyikük se próbál utána jönni, vagy -
ami még rosszabb lenne - elárulni őt a legénységnek. De ha tovább vár, valaki talán
megpróbálja megállítani. Ideje menni.
Noha fogalma sem volt, mibe keveredik, fejjel előre lecsúszott a csapóajtón, bele a
feketeségbe. Kint sokkal hűvösebb volt. Húsz emberrel osztotta meg a levegőt egy teljes
napon át, nem is vette észre, milyen fojtogató lett odabent. Kint a zaj is nagyobb volt. Hallotta
a motorok zümmögését, a folytonosan mozgó gépezet csikorgását.
De legalább volt kivezető út. Egy hosszú, lapos folyosószerűségben találta magát. Fölötte
konténerek magaslottak, szinte érezte a súlyukat, de maradt egy fél méteres aknaféle a lenti
konténer teteje és a fönti alja között. Napfény szűrődött be keskeny csíkban, miközben
könyökén és térdén mászni kezdett előre. Fájdalmas munka volt. Folyton lehorzsolta a lábát,
vállát meg beleverte a rozsdás fémbe maga körül.
Végül csak kiért. Magasan a fedélzet fölött volt, egy három emelet magas konténertorony
tetején, és nem látott utat lefelé. A hajó oldala mellett gyorsan suhant el az óceán. Földet nem
látott. Egy pillanatra kísértésbe esett, hogy visszamásszon. Nem tud hová futni. Szálemmel és
a többiekkel nagyobb biztonságban lesz.
És van egyáltalán esélye megtalálni Asht? A Libériai Csillag óriási. Ezernél is több konténer
lehet rajta. Ash bármelyikben lehet egy másik menekültcsoporttal. Tehetetlennek érezte ma­
gát. Visszamenni viszont a vereség beismerése volna. Amióta
csak Bangkokban találkozott a kígyófejjel, engedte, hogy kedvükre lökdössék. Elég. Ideje
visszavágni.
A konténer hosszabbik oldala felől jött elő, és függőleges falat látott maga alatt. Erre nem
juthatott le, hát végigmászott a peremen a konténer elejéhez. Itt több szerencsével járt. A kon­
téner ajtaját hosszú acélrudakkal erősítették meg, amik jó mászóhelyet kínáltak, a
fémplombák és lakatok pedig tökéletes támaszt adtak a lábának. Tudta, hogy gyorsnak kell
lennie. Még világos volt - késő délutánra tippelt -, bárki megláthatja, aki a fedélzetre téved.
Ugyanakkor viszont óvatosnak is kell lennie. Ha megcsúszik, nagyot zuhan.
Megfogta az egyik rudat, és elindult lefelé, ügyelve a vízper-metre, ami a hátát mosta, és
minden felületet csúszóssá tett. Leginkább attól félt, hogy a legénység egyik tagja felbukkan,
s a veszéllyel dacolva sebes mozgásra ösztökélte magát, az utolsó pár méterről pedig leugrott,
annyira szeretett volna már nem szem előtt lenni. Senki nem látta meg. Felnézett és
megjegyezte a konténer helyzetét, ha netán vissza kéne térnie. Nagy fekete betűkkel állt rajta
az UNWIN TOYS név. Alex a benne rejlő titkokra gondolt. El kellett ismernie, hogy még
sosem találkozott ilyen bűnszervezettel vagy bűntettel.
Körülnézett. Csak most, hogy a fedélzeten a szabad levegőn kuporgott, most fogta fel, milyen
hatalmas valójában a Libériai Csillag. Legalább háromszáz méter hosszú és negyven méter
széles. A feltornyozott konténerek, akár a fém irodaépületek, körülöttük fedélzetek, daruk és
létrák, hogy a legénység tudjon közlekedni a megmaradt kevéske helyen. Alex a hajó farában
volt, ahol a hatalmas horgonyláncok eltűntek egy lenti üregben. Előtte a híd emelkedett, a
hajó szeme és agya. A tat mögött mintha forrt volna a víz, habosra köpülték a propellerek.
Sejtése szerint úgy harmincöt csomóval haladhattak, azaz hatvan kilométer per órával.
Abba már belenyugodott, hogy Asht megtalálni reménytelen, ám most már, hogy kijutott, úgy
döntött, azért csak körülnéz. Talán már csak egy napnyira járnak Darwintól; ha azt átvészeli
anélkül, hogy észrevennék, ott talán lejut a hajóról és kereshet egy telefont. A szám, amit
Ashtől kapott, már épp
hogy csak látszott a kézfején. Már nem akart mást, csak kapcsolatba lépni. Feltéve persze,
hogy Ash képes fogadni a hívást.
A következő pár órában Alex felderítette a hajó nagy részét. Gyorsan kiderítette, hogy mérete
ellenére szinte teljesen kitöltik a konténerek, az alaprajza pedig igen egyszerű: két fedélzet fut
az orrtól a tatig, és csak egy minimális térség a legénységnek, ahol laknak és dolgoznak.
Meglepően kicsi volt a legénység, mindössze egyszer látott közülük kettőt, két Fülöp-
szigetekit kék overallban, akik egy korláton könyökölve dohányoztak. Alex egy szellőző
mögé bújva várta meg, hogy elmenjenek. Ez is a kezére játszott ebben a bizarr fémvilágban:
ezernyi helyre el tudott bújni.
Belül sokkal veszélyesebb volt, a fényes folyosókat két oldalról ajtók szegélyezték, amik
bármelyik pillanatban kinyílhattak. Az élelmiszerraktárt kereste, mert kopogott a szeme, ám
épp ahogy megtalálta, feltűnt egy tengerész, és ő kénytelen volt lebukni egy lépcsőlejáróba. A
lépcső egy rak-térbe vezetett. Miközben várta, hogy a férfi eltűnjön, hangok ütötték meg a
fülét. Angolul beszéltek. Alex kíváncsisága feléledt, elindult lefelé.
Egy platóhoz ért egy nagy fémkocka szélén, aminek sima falai csupaszon törtek a fedélzet
felé. Itt egyetlen konténert tároltak. Ezen is az UNWIN TOYS felirat állt, s ugyanolyan
plomba zárta le, mint az összes többit. Négy férfi állt mellette félkörben, beszélgetésbe
merülve. Jól látszott, ki a vezetőjük; háttal állt Alexnek, aki a magasból csak egy sovány,
törékeny testet és furcsa, fehér hajat látott belőle. A férfi sétapálcára támaszkodott. Kezén
szürke kesztyű.
Az ezután következőket Alex leesett állal nézte végig. Az egyik férfi felemelt egy távirányítót,
és megnyomott rajta egy gombot. Erre a konténer egyik oldala kettényílt, akár a liftajtó. Egy
kattanás hallatszott, majd a konténer padlója előre csúszott, hogy a tartalmát meg lehessen
vizsgálni.
Alex azonnal tudta, mit lát, tévedés kizárva.
A Királykék.
Mrs. Jones ezen a néven emlegette. Állítása szerint ez a legerősebb nem nukleáris fegyver a
planétán. Alex első benyomása
az volt, hogy a bomba annyira bomba alakú, hogy szinte rajzfilmbe illik. A raktér ürességében
kicsinek látszott, bár amúgy autó nagyságú lehetett, épp ahogy Mrs. Jones mondta. Vajon mit
keres itt? Hová viszik? Ausztráliába? Yu őrnagy ott akarja felrobbantani?
Most gépek vették körül, és amint a konténer alja megállt, két férfi nekilátott a munkának.
Volt náluk egy szkennerféleség meg egy laptop. Egy harmadik férfi nagyban magyarázott
valamit. Fekete volt, az arca himlőhelyes, fogai igen fehérek, olcsó, műanyagkeretes
szemüvege pedig túl nagy volt az arcához. Rövid ujjú inget viselt, aminek mellényzsebéből
tucatnyi toll kandikált ki. Alex előrébb osont, hogy halljon valamit.
- ...módosítanunk kellett a bombát, hogy megváltoztassuk a detonáció módját. - A férfinak
akcentusa volt, de Alex nem tudta belőni. Talán francia. - Normálisan egy méterrel a föld
fölött robbanna, de most egy kilométerrel alatta kell, ezért elvégeztük a szükséges
változtatásokat.
-Rádiójel? - kérdezte az ősz hajú.
- Igen, uram. - A fekete férfi az egyik készülékre mutatott. -Ezen keresztül lehet
kommunikálni a bombával. Az időzítés létfontosságú. Becslésem szerint a Királykék abban a
mélységben maximum húsz percig üzemképes. Az alatt kell megkapnia a jelet.
- Én akarom küldeni -jelentette ki az ősz hajú. Tökéletesen beszélt angolul, akár egy régimódi
hírolvasó.
-Természetesen, uram. Megkaptam az e-mailjét Londonból. És amint láthatja, egyszerű
készüléket alkottam. Be-szkenneli az ujjlenyomatát a rendszerbe, és attól kezdve csak ön
irányíthatja.
-Első osztályú munka. Köszönöm, Mr. Varga.
Az ősz hajú férfi lehúzta egyik kesztyűjét; keze apró és aszott volt, halotté is lehetett volna.
Alex nézte, ahogy a szkennerre helyezi. Varga megnyomott pár billentyűt a laptopon. Zöld
fény jelent meg a kéz alatt, majd végigsiklott a tenyéren. Pár másodperc alatt kész volt.
Az ősz hajú most egy másik férfihoz fordult, aki túlsúlyos volt, vörös haja már ritkult.
Ötvenéves lehetett, pantallót, fehér inget, vállán pedig kék és arany szalagot viselt.
145
- Tegyék vissza a Királykéket a konténerbe, de Wynter kapitány. Amint East Armba érünk,
kirakjuk.
- Igenis, őrnagy úr. -És még valami...
Ám az ősz hajú férfi, az őrnagy nem fejezhette be. Felrikoltott egy sziréna, de olyan
hangosan, hogy Alex majd leszédült a peremről, kezét a fülére kapta a ricsaj ellen. Vészjelző
volt. A negyedik férfi, aki eddig egy szót se szólt, most egy gépfegyvert kapott elő, egy
könnyű, belga M249-est. De Wynter kapitány kezében mobiltelefon jelent meg és
megnyomott egy gyorstárcsázót.
A sziréna elhallgatott. A kapitány pár pillanatig a telefonba fülelt, majd halkan jelentett. A
félig megsüketült Alex egy szót sem értett.
Az ősz hajú dühösen rázta a fejét.
-Az meg kicsoda? Honnét jön?
- A fedélzeten kapták el - mondta de Wynter.
- Látni akarom. Gyerünk!
A négy férfi a raktér oldalában lévő ajtó felé indult. Határtalan megdöbbenésére Alex magára
maradt a bombával. Égi jelnek tűnt, hát habozás nélkül lement a lépcsőn a konténerhez.
És ott volt előtte. Az MI6 egész Thaiföldet átkutatta a Királykékért, és ő találta meg az Indiai
óceánon. Ráadásul megtalálta Winston Yút is, mert az ősz férfi csak ő lehetett. Hiszen a kapi­
tány is őrnagynak szólította. De miért vannak itt? Mit akar az őrnagy a bombával? Bárcsak
hallotta volna a többit is.
A bombára nézett. Közelről förtelmesnek látszott: nagy és otromba, csak ölésre és pusztításra
jó. Egy pillanatra azt kívánta, bárcsak felrobbanthatná; azzal keresztbe tenne Yu tevéinek,
bármik is azok. Csakhogy esze ágában sem volt meghalni, ráadásul minimum húsz menekült
bújik meg a hajón, köztük gyerekek. Ők is meghalnának.
Talán megbéníthatja. Ennek se volt értelme. Yu vagy az a Varga nevű hamar észrevenné, és
rendbe hozná. És ha az egyik robbanó érmét használná? Nem. Még ha át is üti a Királykék
vastag páncélját, mit ér el vele? Bármilyen kárt okoz, Yu könnyen kijavítja.
Valamit pedig tennie kell. A négy férfi bármikor visszatérhet. A laptopra pillantott, és
észrevette a nagybetűs feliratot.
TEGYE A KEZÉT A KÉPERNYŐRE
A laptop még a szkennerhez volt kötve. Alex látta az emberi kéz körvonalát, amin belül a gép
leolvassa az ujjlenyomatot. Ösztönösen rátette kezét az üvegre. Kattanás hallatszott, majd
zöld fény gurult el a tenyere alatt. A laptopon megváltozott a felirat.
UJJLENYOMAT ELFOGADVA ÚJABB HOZZÁFÉRÉS l/N?
Alex megnyomta az I billentyűt. A képernyőn visszatért az első üzenet.
TEGYE A KEZÉT A KÉPERNYŐRE
Na ez érdekes lesz. Felülbírálhatja a rendszert, ha még egyszer belebotlik, és kis szerencsével
se Yu őrnagy, se Mr. Varga nem veszi észre. Többet nem tehet. Visszament a lépcsőhöz és
elindult felfelé, hogy keressen valami búvóhelyet. Kivárja, míg Darwinba érnek, és ott majd
értesíti Mrs. Jonest a bombáról. És ha Mrs. Jones szépen megkéri, talán ártalmatlanná is teszi.
Felért a fedélzetre. Yu őrnagy előtte érkezett, Alex hallotta a hangját, bár a szavakat nem
értette. Gyorsan felmászott egy létrán, ami két konténertorony közti járathoz vezetett. Itt nem
állt fenn a veszély, hogy kiszúrják. Bátorságát összeszedve elment a végéig, ahonnét az első
fedélzetre látott le, ahol egy kommunikációs árboc emelkedett csörlők és kábelek hálójában.
A látványtól meghűlt ereiben a vér.
Azt hitte, a sziréna csak egy probléma, ami neki kapóra jött, valami gond van a gépteremben,
ami pont a kellő pillanatban
szólította el Yút és az embereit. Most azonban rá kellett döbbennie, hogy csöppet sem jó hír.
Sőt rosszabb már nem is lehetett volna.
A Szálem nevű öreg a konténerből úgy döntött, követi Ale-xet. Kipréselhette magát a
csapóajtón, és lejutott a fedélzetre. Ott azonban elfogyott a szerencséje, a legénység ráakadt.
Most hátraszorított kézzel tartották, miközben Yu kikérdezte. De Wynter kapitány és Varga
szótlanul nézte. Szálem csak nagy nehezen tudta magát megértetni. Látszott, hogy megverték,
egyik szeme félig bedagadt, arcán egy vágásból vér szivárgott.
Befejezte a beszédet, szavait elvitte a szél. A fedélzeten nem volt hideg, Alex mégis
megborzongott. Yu őrnagy most is háttal állt neki. Alex nézte, ahogy gondosan leveszi az
egyik kesztyűt, és a zsebébe nyúl. Egy kis pisztolyt vett elő, s habozás nélkül lelőtte az öreget.
Egyenesen a szeme közé. A lövés hangja olyan volt, akár a fa reccsenése. Szálem halott testét
még fogta a két ember, majd Yu biccentésére hátrafelé átbillentették a korláton. Alex látta,
ahogy lezuhan és eltűnik a vízben.
Aztán Yu őrnagy megint megszólalt, s hangja ezúttal erősebben szólt, mintha kihangosították
volna.
-Van a hajón egy gyerek. Nem tudom, hogyan, de kiszökött a konténerből. Azonnal keressék
meg és hozzák elém. Csak akkor öljék meg, ha elkerülhetetlen.
Alex egymaga volt, fegyvertelenül egy hajón, sok száz kilométerre a szárazföldtől. Nincs
hova futnia. Harminc ember fogja keresni, és biztosan mindnél lesz fegyver. A hajó egyik vé­
gén kezdik, és minden négyzetcentit átnéznek. Pontosan tudta, mire számíthat, ha megtalálják.
Megfordult és elindult búvóhelyet keresni.
Bújócska
A Libériai Csillag kapitánya nem volt ideges ember, most azonban kiverte a hideg verejték. A
luxuskabin előtt állva igyekezett összeszedni magát, megtörölte a homlokát, sapkáját hóna alá
vágta. Tudatában volt, hogy talán csak percei vannak az életéből.
Hermann de Wynter holland volt, magánzó, és csöppet sem fitt. Nyugdíjas éveire gyűjtött,
amiket valami napos helyen kívánt eltölteni. Tizenegy éve dolgozott a kígyófejnek, konténe­
reket szállított nekik szerte a világon. Egyetlenegyszer sem kérdezte meg, mi van bennük.
Tudta, hogy ebben a játékban a rossz kérdés könnyen halálos lehet. Ahogy a hiba is. És most
meg kellett mondania Yu őrnagynak, hogy hibázott.
Nagy levegőt vett, és bekopogott a luxuskabinba, melyet Yu elfoglalt a főfedélzeten.
- Szabad!
A hang elég vidáman csengett, ám de "Wynter jelen volt előző nap, amikor Yu mosolyogva
megölte az afgán menekültet.
Benyitott. A kabint vastag szőnyeg, modern angol bútorok és finom világítás tette otthonossá.
Yu az íróasztalnál ült és teázott. Egy tál omlós sütemény volt előtte, amiről de Wynter tudta,
hogy bio és Highgrove-ból származik, a Walesi herceg birtokáról.
-Jó napot, kapitány. - Yu intett, hogy lépjen közelebb. - Milyen hírei vannak nekem?
De Wynter alig bírta kinyitni a száját.
- Szörnyen sajnálom, hogy ezt kell jelentenem, Yu őrnagy, de nem találjuk a fiút.
Yu meglepett képet vágott.
149
-Tizennyolc órája keresik!
- Igen, uram, annyi. A legénység egy tagja sem aludt. Egész éjjel kerestük, az egész hajót
átfésültük. Őszintén szólva hihetetlen, hogy nyomát sem találjuk. Használtunk mozgásdetek­
tort és hangerősítőt. Semmi. Pár emberem szerint leeshetett a fedélzetről. Persze még nem
adtuk fel...
A hangja elcsuklott. Nem tudott mit mondani, és sejtette, hogy a kifogásokkal csak még
jobban feldühíti Yút. De Wynter csak állt ott, várta az elkerülhetetlent. Egyszer látta, hogy Yu
lelőtt egy embert csak azért, mert késett a teával. Már csak abban reménykedett, hogy gyors
halála lesz.
Meglepetésére azonban Yu őrnagy elmosolyodott.
- Ez a fiú aztán tud bajt okozni. Meg kell mondanom, egyáltalán nem lep meg, hogy kámfort
játszik magukkal. Szép kis alak.
De Wynter pislogott. -Maga ismeri?
- Ó, igen. Útjaink már keresztezték egymást.
-Én azt hittem... - ráncolta a homlokát de Wynter -, hogy csak egy menekült. Egy afgán
kölyök.
- Nem, nem, kapitány. Csak azt szeretné elhitetni velünk. Valójában kivételes gyerek. Alex
Rider a neve. Az angol hírszerzésnek dolgozik. Amolyan tinédzserkém.
De Wynter leült, ami önmagában is nagy tett volt, mivel Yu őrnagy nem kínálta hellyel.
-Elnézést, uram, de azt mondja, hogy az angolok kémet csempésztek a fedélzetre? Egy
gyereket?
- Pontosan. -És maga tudta?
- Én mindent tudok, de Wynter kapitány.
- De... miért? - de Wynter teljesen megfeledkezett már a félelméről. Valahol mélyen tudta,
hogy még sosem beszélt Yu őrnaggyal ilyen bizalmasan, vagy ilyen sokáig.
- Szórakoztat - felelte Yu. - A fiú elég nagyra van magával. Dzsakartába utazott és
menekültnek adta ki magát. Be akart szivárogni a kígyófejbe. Én azonban mindvégig tudtam,
kicsoda, csak vártam az alkalmas pillanatot, hogy illő halált haljon.
Néhány barátom szerette volna, hogy inkább hamarabb legyen vége, mint később. De az
időzítés az enyém.
Yu töltött még magának teát. Két ujjal megfogott egy süteményt, és a csészébe merítette.
- Eredetileg egész Darwinig hagytam volna utazni. Ott akartam elbánni vele. Sajnos az öreg
nem tudta megmondani, hogyan jutott ki a konténerből, ami kellemetlen meglepetés. De még
most is biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb megtaláljuk. Végül is időnk az van.
A holland érezte, hogy kiszárad a szája.
- Attól tartok, nincs, uram. Sőt talán már most elkéstünk. Yu őrnagy szemöldöke szemüvege
drótkerete fölé csúszott.
- Hogyhogy?
- Nézzen ki az ablakon, uram. Megérkeztünk Darwinba. Már vontatókat is küldtek elénk.
- Csak el tudjuk még húzni a dokkolást pár órát?
- Nemigen, uram. Ha azt választjuk, egy hétre itt ragadunk. - De Wynter megtörölte az állát. -
Az ausztrál kikötők óraműpontossággal működnek. Mindennek precízen kell mennie. Az
érkezési időnk nagyon kis tűréssel van megadva. Ha elvétjük, másik hajó veszi át a helyünket.
Yu eltöprengett. Aszott, fiús arcán az izgalomhoz hasonló valami jelent meg. Zeljan Kurst
pontosan erre figyelmeztette Londonban. Tetszik vagy sem, Alex Rider egyszer már nekiment
a Skorpiának és legyőzte. Yu képtelenségnek tartotta, hogy ez másodszor is megtörténhessen.
A fiúnak mégis ördögi szerencséje van. Hogy sikerült neki kijutni a konténerből? Kár, hogy
nem értették, mit mondott az öreg halála előtt.
- De ha dokkolunk is - folytatta de Wynter -, a fiú nem hagyhatja el a hajót. Egyetlen lejárat
lesz, amit folyamatosan őrzünk. A tengerbe beleugorhat, de majd azt is figyeltetem.
Mindenhol fegyveresek posztolnak majd. A vízben is le tudjuk szedni. Egyetlen lövés. Senki
nem hallja meg. Csak pár órát leszünk Darwinban. A következő kikötő Rio de Janeiro. Három
hetünk lesz kifüstölni.
Yu őrnagy lassan bólintott. Már miközben de Wynter beszélt, döntött. Valójában nem sok
választása volt. A Királykéket
azonnal ki kellett rakodni, hogy folytathassa útját. Nem várhat vele. Azonban volt valami,
amit Alex Rider nem tud. Akármi történik, minden kártya az ő kezében van.
- Rendben, kapitány - morogta. - Kikötünk Darwinban. De ha a fiú másodszor is kicsúszik a
kezei közül, javaslom az öngyilkosságot. - Félbeharapta a süteményt. - Nekem időt spórol,
önmagának pedig sok fájdalmat.
Alex Rider minden egyes szót hallott.
A férfi, aki benne volt a Skorpia igazgatótanácsában, és a legerősebb délkelet-ázsiai kígyófej
vezetője, elszörnyedt volna, ha tudja, hogy Alex az elképzelhető legkézenfekvőbb helyen
bújik meg: az ágya alatt.
Alex pontosan tudta, mivel áll szemben. Amikor látta a menekült megölését és hallotta a
legénységnek szóló parancsot az elfogásáról, megértette, hogy olyan helyet kell keresnie a
hajón, ahol senkinek eszébe se jut keresni. Való igaz, hogy több száz búvóhely kínálkozott -
szellőzőaknák, konténerek közti rések, kabinok, kábeldobozok és raktárak -, ám ezek egyike
se elég jó, ha az egész legénység megállás nélkül őt fogja keresni.
Nem... valami abszolút meglepő kell... és hirtelen megfogalmazódott fejében az ötlet. Hol
várnák a legkevésbé? A kapitány kabinjában. Vagy még jobb Yu őrnagy lakosztálya. Oda
minden bizonnyal a legénységnek sincs bejárása. Eszükbe sem jutna ott keresni.
Csupán pár perc előnye volt. Miközben a legénység megszervezte a keresését és kiosztották a
különféle segédeszközöket, Alex rohant. A hajó elrendezését elég egyszerű volt megjegyezni,
ráadásul a nagyját már látta is. A gépház és a legénységi kabinok lent voltak. Yu, a kapitány
meg a tisztek viszont biztosan tengerszint felett laknak, valahol a központi részben.
Alex lihegve szaladt, lelki szemei előtt látta, ahogy mögötte szétszóródnak a keresők. Egy
ajtóra akadt, ami makulátlanul tiszta, fényes folyosóra vezetett, amit már korábban felderített.
Jó nyomon jár. Itt az első ajtó egy konferenciaterembe nyílt, tele térképekkel és
számítógépekkel. Utána szalon következett bárral és tévével. Edények csörrenését hallotta, és
épp csak le-
bukott, amikor egy szakácssapkás férfi vágott át a folyosón a szemközti helyiségbe. A
következő pillanatban újra előbukkant, és egy doboz konzervet cipelve visszament oda,
ahonnét előjött.
Alex előresietett. A szakács nyilván a kamrába ment be; Alex elvesztegetett pár másodpercet
azzal, hogy egy üveg vizet szerezzen onnét. Szüksége lesz rá. A folyosón továbbmenve
elhagyott egy mosodát, játékszobát, kis kórházat és végül egy liftet. A Libériai Csillagon hat
szint volt. Alex figyelte a liften a számokat futás közben.
A folyosó legvégén akadt rá Yu lakosztályára. Nem volt zárva, de persze nem akadt egy
teremtett lélek a Libériai Csillag fedélzetén, aki be merészelt volna lépni, még ha az ajtó
sarkig nyitva áll is és Yu őrnagy mérföldekre jár. Alex besurrant. Egy íróasztalt látott tele
aktákkal és papírokkal, és azt kívánta, bárcsak lenne ideje elolvasni őket. De nem mert
semmihez sem nyúlni. Ha csak egy centire elmozdítja valamelyik papírt, azzal is elárulhatja
magát.
Körülnézett. A képek a falakon az angol vidéket ábrázolták; az egyik hagyományos
vadászjelenetet. Egy modern hifitorony és egy plazmatévé. Bőrszófa. Yu itt dolgozott és
pihent, amikor a hajón volt.
A szomszéd ajtó a hálószobába nyílt. Itt újabb bizarr meglepetés érte Alexet: Yu antik,
oszlopos ágyban aludt. Ami viszont tökéletes volt Alex céljaira. Az ágyról selyem ágyfüggöny
lógott a padlóig, amit felemelve fél méter magas helyet látott, ahol takarásban lesz. Eszébe
jutott, amikor hétévesen bújócskát játszott Jackkel karácsonyeste. Ez azonban nem ugyanaz.
Ezúttal egy teherhajón van az Indiai óceánon, s olyan emberek veszik körül, akik habozás
nélkül megölnék.
Ugyanaz a játék. Más szabályok.
Alex vizet kortyolt az üvegből, amit csórt, majd bemászott az ágy alá, utána helyére engedve
a selymet. Nagyon kevés fény szűrődött be. Fészkelődött, igyekezett megtalálni a legkényel­
mesebb helyzetet. Tudta, ha Yu belép, moccannia sem szabad.
Hirtelen átérezte terve őrültségét. Tényleg kibírja itt egész éjjel? Milyen hülyén festene, ha Yu
megtalálná! Egy pillanatig
majdnem kimászott, hogy más helyet keressen. De már elkésett. A kutatás megkezdődött, nem
kockáztathatja meg.
Yu csak jó pár óra múlva érkezett meg. Alex hallotta, hogy nyílik, majd becsukódik a külső
ajtó. Léptek. Aztán zene. Yu bekapcsolta a hifitornyot. A klasszikus zenét preferálta: az Ün­
nepi és alkalmi indulók hangzott fel Elgartól, amit minden évben előadnak az Albert Hallban
Londonban. Yu vacsora közben hallgatta; Alex hallotta, ahogy behozzák neki az ételt, és
érezte a sült hús illatát. Ettől ő is éhes lett. Megint kortyolt egy kis vizet, s komoran vette
tudomásul, hogy az egész éjjelt ki kell húznia csak ezzel.
Később Yu bekapcsolta a tévét. Valahogy sikerült behoznia a BBC-t, így Alex is hallotta a
késő éjszakai híreket.
- Rob Goldman popénekes a héten Sydneyben járt, ahonnét elutazik a Zátony-szigetre, ahol a
Zátonytalálkozó elnevezésű rendezvény zajlik, amelyet pontosan a római G8-ak találkozó­
jával egy időben tartanak.
Goldman telt ház előtt lépett fel a Sydney Operaházban, s azt mondta a lelkes közönségnek,
lehetséges békében élni és véget vetni a szegénységnek a világon, ám ezt csak az emberek
tudják elérni, nem a politikusok.
A brit miniszterelnök a Downing Street 10-ben sok szerencsét kívánt Sir Robnak, de
kijelentette, hogy az igazi munka Rómában fog zajlani. Ezt a nézőpontot azonban nem sokan
osztják...
Yu őrnagy későn feküdt le. Alex szinte levegőt sem vett, amikor a férfi belépett a
hálószobába. A félhomályban fekve máris sajgó izmokkal hallgatta, ahogy az őrnagy
levetkőzik és megmosdik a szomszédos fürdőszobában. És elérkezett az elkerülhetetlen
pillanat: fa nyikorgása és rugók ciccenése jelezte, hogy Yu lefeküdt az ágyba, alig pár centivel
Alex feje fölött. Szerencsére nem olvasott elalvás előtt. Alex villanykapcsoló kattanását
hallotta, és az addigi kevéske fény is elenyészett. Majd minden elcsendesedett.
Alex számára ez újabb hosszú, kimerítő megpróbáltatást jelentett. Biztos volt benne, hogy Yu
őrnagy alszik, biztos, de nem száz százalékig, ezért nem mert elaludni, nehogy a szu-
szogása vagy egy öntudatlan mozdulata elárulja. Hát csak várt, hallgatta a hajtóművek
zümmögését, érezte a hajó remegését, miközben egyre közelebb kerültek Ausztráliához. Ez
legalább vigaszt jelentett. Minden másodperc, amíg nem fedezik fel, kicsit közelebb viszi a
biztonsághoz.
Igen ám, de hogyan jut le a Libériai Csillagról? Na mindegy, ezzel majd törődik, ha oda kerül
a sor.
A hajó törtetett tovább a sötétben, a percek ólomlábakon vánszorogtak.
Aztán végre-valahára az első fénycsík megjelent a padlón, félretolva az éjszaka árnyait.
Yu felébredt, megmosdott, felöltözött és megreggelizett a lakosztályban. Alex számára ez volt
a legnagyobb kín. Alig mozgott tíz órája, minden csontja sajgott, Yúnak pedig esze ágában
sem volt távozni, leült az íróasztalához dolgozni. Alex hallotta a lapok zizegését és néha a
számítógép billentyűinek koppanását. Aztán a hajópincér hozta a teát meg a süteményt, utána
pedig megérkezett de Wynter a kudarc hírével.
Tehát Yu őrnagy tudja, kicsoda! Alex elraktározta ezt az információt, remélve, hogy később
majd végiggondolhatja. Most csak az számított, hogy a terve bevált, a sok óra kényelmetlen­
ség megérte. Mindjárt kikötnek Darwinban. Akkor biztos Yu is kimegy.
Ehhez azonban kellett még két óra. Alex várt, hogy biztos legyen benne, maga van, majd
kigurult az ágy alól. Körülnézett a lakosztályban. Yu elment, de hagyott néhány süteményt,
amit Alex befalt. Próbálta életre kelteni az izmait. Fel kellett készülnie. Tudta, hogy vagy
most sikerül elmenekülnie, vagy soha. Pár óra múlva ismét tengerre szállnak, és ha akkor még
a hajón van, vége.
Az ablakhoz ment. A Libériai Csillag már beállt a darwini kikötő East Arm-móló nevű
részébe. Alex csüggedten látta, hogy még mindig tekintélyes távolságra vannak a
szárazföldtől. Az East Arm az óceánba messze kinyúló, mesterséges betonjárda volt, tele
darukkal, emelőkkel és szállítórendszerekkel. Egyáltalán nem hasonlított a dzsakartai
kikötőre, és nem elsősorban a vakító ausztráliai napfény miatt, hanem mert itt minden rop-
pant tiszta és rendezett volt. Két hosszú sorban autók parkoltak, mögöttük modern, takaros
raktár és benzintartályok -mind fehérre festve.
Egy furgon hajtott a rakparton. Két férfi ballagott el foszfo-reszkáló kabátban és sisakban.
Alex látta, hogy még ha le is jut a hajóról, korántsem lesz biztonságban. A szárazföld jó
másfél kilométerre volt, és a móló végén biztosan őrség áll. Annyi vigasza volt, hogy Yu talán
nem meri lelövetni itt a nyílt színen. De akárhogy is nézte, nem lesz olyan könnyű, mint
remélte. Akkor sem várhat tovább.
Az ajtóhoz lopózott és óvatosan résnyire nyitotta. A folyosó üres volt, az erős megvilágításban
nem lehetett megállapítani, hogy éjszaka van vagy nappal. A hallottak alapján már kitalált egy
stratégiát. Mindenki arra számol, hogy ő majd megpróbál kitörni, azaz a főfedélzetre és a
partra vezető pallóra figyelnek elsősorban. Vagyis a hajó többi része az övé. Most elsősorban
figyelemelterelésre van szüksége. Úgyhogy csinál egyet.
Elsietett a lift mellett, és megtalálta a levezető lépcsőt. Lentről mély dobogást hallott, ebből
tudta, hogy jó irányba tart: a gépházba. Váratlanul bukkant rá; régimódi rézszelepek és
ezüstcsövek meg dugattyúk, mind egymáshoz kapcsolva egy olyan acélkeretben, ami ipari
múzeumba illett. A levegő forró volt, természetes fény semmi. A gépezet jó messzire nyúlt, és
Alex el tudta képzelni, hogy egy ekkora hajónak szüksége is van rá.
Az irányítófülke kicsivel a gépház fölött helyezkedett el, három vastag megfigyelő ablak
választotta el tőle, s rövid lépcső vezetett fel rá. Alex négykézláb mászott fel, és egy, a vártnál
sokkal modernebb helyiséget látott, tele mérőórákkal, számlapokkal, tévéképernyőkkel,
számítógépekkel és bonyolult kapcsolótáblákkal. Egyetlen ember ült bent egy magas hátú
széken, a billentyűket ütötte. Félig mintha aludt volna. Itt nem számított semmi problémára.
Alex észrevette, amit keresett. Egy tizenöt méter magas fémszekrényt, amibe vastag csövek
csatlakoztak, az oldalán pedig figyelmeztető felirat:
LEVEGŐ-ELLÁTÁS VESZÉLY: NE KAPCSOLJA LE!
Sejtelme sem volt, minek kell az a levegő, vagy mi történik, ha az a valami nem kapja meg,
de a vörös betűknek nem tudott ellenállni. Ki fogja deríteni.
A zsebébe nyúlt és elővette az egybahtos érmét, amit Smitherstől kapott. így már csak a
tízbahtos marad. Kis szerencsével arra már nem is lesz szüksége. Alex egy pillanatig figyelte
a férfit, majd besurrant a fülkébe, és az érmét a csőhöz nyomta, oda, ahol az belépett a
fémszekrénybe. A férfi nem nézett fel. Az érme a fémre tapadt és aktiválódott. Alex
kilopózott.
Elővette a rágógumis tasakot, félrecsúsztatta a lemezt, és megnyomta az 1-es jelű gombot. A
durranás igen hangos volt, és - meglepetésére és megkönnyebbülésére - nagy pusztítást
végzett. Nemcsak a csövet tépte fel, tönkretette az áramköröket is a fémszekrényben. Szikrák
záporoztak, fehér gőz töltötte meg a vezérlőfülkét. A férfi felugrott. Sziréna szólalt meg és
vörös fény villogott. Alex nem várta meg, mi következik, már úton volt kifelé.
Le a lépcsőn, el a gépek mellett, és megint fel. Ezúttal lifttel ment, remélte, hogy riadó esetén
a legénység úgyis inkább a lépcsőt használja. Megnyomta a hatodik emelet gombját, és a lift
simán felemelkedett.
Tudta, hová igyekszik. Még amikor Dzsakartában beterelték a konténerbe, látta a hajóhidat, és
hogy saját fedélzete van, amolyan balkon, korláttal és rálátással az egész hajóra. Arra fog
lejutni a Libériai Csillagról. Yu fegyverei talán mindenfele néznek, de oda biztosan nem.
A lift felért a hatodikra, az ajtó kinyílt. Alex egy zömök kínaival találta magát szemben. A
férfi még Alexnél is jobban megdöbbent, lassan reagált, keze tétován nyúlt az övére akasztott
géppisztoly után. Hiba. Alex nem hagyott neki időt; a férfi lába közé rúgott. Nem karateütés
volt, inkább régimódi zsigeri ágyékrúgás, de megtette a kívánt hatást. A férfi gurgulázva
összerogyott, elejtette a fegyvert. Alex felkapta és már ment is tovább. Most már fegyvere is
van.
Mindenhol szirénák szólaltak meg. Alex kíváncsi lett volna, milyen kárt okozott ezzel a
robbantással. A jó öreg Smithers! Ő az egyetlen az MI6-ben, aki sosem hagyta cserben.
A folyosó egyenesen a hídra vitte. Átment egy boltíven, fel három lépcsőn, és egy keskeny,
íves, meglepő módon üres helyiségben találta magát, aminek nagy ablakai a fedélzetre, a
konténerekre és egyik oldalt a kikötőre néztek.
Két ember volt őrségben, olyasmi székben ültek a képernyők előtt, mint a fogorvosé. Az egyik
egy másodtiszt volt, akit Alex még nem látott. A másik de Wynter kapitány. Éppen telefonált,
feszült és hitetlenkedéstől rekedt hangon.
- A hűtők. Le kell zárnunk mindet, különben az egész hajó felgyulladhat...
A hűtött konténerekről beszélt. Háromszáz volt belőlük a Libériai Csillagon, húst, zöldséget
és olyan vegyszert tároltak bennük, amit alacsony hőmérsékleten kellett szállítani. A kon­
ténereknek folyamatos hűtés kellett, Alex pedig pont azokat a csöveket tette tönkre, amik erre
szolgáltak. Hatalmas veszteséget okoz Yu őrnagynak, ha a konténerek tartalma tönkremegy.
Arról nem is beszélve, hogy talán a hajót is felgyújtotta.
Először a másodtiszt szúrta ki Alexet. Morgott valamit hollandul, és de Wynter hátrafordult, a
telefon még a kezében.
Alex felemelte a fegyvert. - Tegye le.
De Wynter elsápadt. Letette a telefont.
Most mi jön? Alex ráébredt, hogy igazából nincs terve ez utánra.
- Le akarok jutni a hajóról.
- Az lehetetlen - rázta a fejét de Wynter. Félt a fegyvertől, de még jobban félt Yu őrnagytól.
Alex a telefonra pillantott. Valószínűleg fel lehet hívni rajta Darwint.
- Hívja a rendőrséget. Hívja őket ide.
- Azt sem tehetem - felelte de Wynter. Kicsit szomorkásnak tűnt. - Nem segíthetek neked,
fiam. És nincs hová menned. Add fel magad.
Alex kipillantott az ablakon. Az egyik Ausztráliába szánt konténert éppen leemelték a hajóról,
dróton lógott egy akkora
darukereten, amihez képest a konténer gyufásdoboznak tűnt. Egy férfi irányította egy
üvegfülkében magasan a levegőben. A konténer emelkedett. Pár másodperc, és átlendül a víz
fölött a rakparton már magasodó halomra.
Alex megsaccolta a távolságot és sebességét. Igen, meg tudja csinálni. A legjobb pillanatban
érkezett a hídra. A fegyvert de Wynterre szegezte.
- Kifelé!
A kapitány maradt, ahol volt. Nem hitte, hogy Alex meg meri húzni a ravaszt.
-Azt mondtam, kifelé! -Alex meglendítette a kezét és belelőtt a képernyőbe a szék mellett,
amin de Wynter ült.
A lövés fülsiketítőén dörrent a zárt térben. A képernyő ízekre robbant, üvegdarabok szóródtak
az asztalra. Alex mosolygott magában. A Libériai Csillag újabb drága készülékét kell kicse­
rélni.
De Wynternek nem kellett még egyszer mondani. Felállt és kisietett a hídról, követve a
másodtisztet, aki már a lépcsőn ment lefelé. Alex megvárta, míg eltűnnek. Tudta, hogy
azonnal erősítést hívnak és fél tucat fegyveressel jönnek vissza, de nem érdekelte. Megvan a
kiút. Kis szerencsével messze jár, mire ideérnek.
Üvegajtó vezetett a külső kilépőre. Alex kinyitotta és húsz méter magasan találta magát a
legközelebbi konténer fölött. Ha innét leesik, kitöri a nyakát. A tenger még harminc méterrel
volt az alatt. A vízbe ugrás is kizárva. Látta Yu embereit a fedélzeten, akik a vizet pásztázva
arra vártak, hogy ezt megpróbálja. De túl magasan van. Le sem kéne lőniük, a becsapódásba
is belehalna.
A konténer, amit éppen pakoltak ki már majdnem felette volt, egyre közeledett, ahogy lebegett
végig a fedélzet felett. Alex átlépett a korláton, és felkészült. A konténer ott imbolygott felette.
Elrugaszkodott... nem le, hanem fel, kinyújtott kézzel. Egy pillanatig üres térben lebegett, és
átfutott az agyán, vajon jól becsülte-e meg a távolságot. Pofát vágva próbálta elképzelni a
szédítő fájdalmat, ahogy lába a fedélzetre csapódik. Ám a keze elkapta a konténer alatt a
kötelet, és kife-
lé sodródott, lába a levegőben kalimpált, nyakán és vállán az izmok szét akartak repedni. A
darukezelő nem láthatta; olyan volt, mint a konténer hasa alatt lebegő rovar. És Yu emberei se
vették észre. A parancs értelmében a vízre szegezték a tekintetüket.
A hídról nézve Alex azt hitte, a konténer gyorsan mozog. Most, hogy kétségbeesetten
kapaszkodott rajta, egy örökkévalóságnak tűnt elérni a mólót, ráadásul tartott tőle, hogy Yu
emberei bármikor felpillanthatnak és megláthatják. Átért a hajó oldalán, és újabb veszélyre
lett figyelmes. Ha túl korán ugrik, eltöri a lábát. Ha túl későn, összenyomja a konténer.
És akkor valaki észrevette.
Ijedt kiáltást hallott. Egy dokkmunkás volt az a mólón. Valószínűleg nem Yúnak dolgozott, de
az nem számított, Alex szemszögéből ugyanúgy fenyegetést jelentett. Nem várhatott tovább.
Elengedte a kötelet. A zuhanás egy örökkévalóságnak tűnt. Történetesen egy vitorlavászonnal
letakart konténer fölött volt, ami most puha landolást biztosított, bár a szusz azért kiszaladt
belőle a becsapódástól. Nem ért rá kilihegni magát, azonnal a széléig gurult, majd lemászott.
A mólon rohanva, a konténerek közt lavírozva igyekezett kiötölni valami stratégiát. A
következő pár perc létfontosságú lesz. Ha a kikötői hatóságok elkapják, talán visszaadják Yu
őrnagynak. Vagy bezárják, és akkor Yu megint csak könnyen hozzáfér. Mindkét esetben
ugyanaz lenne az eredmény. Megölnék. Nem szabad mutatkozni, amíg a szárazföldre nem ér.
Az East Arm-mólón nincs biztonságban.
A szerencse azonban mellé szegődött. Ahogy kiért az utolsó konténertorony mögül, egy
kisteherautó állt meg előtte, aminek nyitott platója tele volt régi dobozokkal és üres benzines­
kannákkal. A sofőr letekerte az ablakot és kiáltott valamit egy másik dokkmunkásnak. A férfi
felelt, és mindketten nevettek. Mire a teherautó újra megindult, Alex már a platón feküdt ha­
son a kartondobozok között.
A teherautó követte a víz szélén haladó vasúti sínt, és megállt a sorompónál, ahogy arra Alex
számított is. Az őrök azonban ismerték a sofőrt, és intettek, hogy csak menjen. A teherautó
gyorsított. Alex a meleg ausztrál szelet érezte a hátán, ahogy elhajtottak.
Megcsinálta! Mindent végrehajtott, amivel Ethan Brooke és az ASIS megbízta. Illegálisan
becsempésztette magát Ausztráliába, és közben felderítette Yu őrnagy hálózatának nagy
részét: Bangkokban a Chada Kereskedelmi Társaságot, az Unwin Toyst és a Libériai
Csillagot. Sőt még a Királykéket is megtalálta Mrs. Jonesnak. Ha egy darabban eléri Darwint
és kapcsolatba lép Ash-sel, a küldetésének vége, repülhet haza. Már csak telefont kellett
találnia.
Tíz perc múlva a teherautó fékezett. A motor leállt, és Alex hallotta, hogy nyílik és csukódik
az ajtó. Óvatosan kilesett. A kikötő még idelátszott. Egy kávézó előtt parkoltak le, egy rikító
színű faviskónál az üres út mellett. Jake's volt a neve, a kézzel festett táblán pedig az állt:
DARWIN LEGJOBB PITÉJE. Alex farkaséhes volt, hiszen két napja alig evett, de amit a
kávézó mellett látott, az még jobban felkeltette a figyelmét. Egy nyilvános telefon.
Megvárta, míg a sofőr eltűnik az épületben, akkor kimászott és a telefonhoz futott. Semmi
pénze nem volt, csak az érme, amit Smitherstől kapott, de Ash azt mondta, ehhez nem is kell.
Mi is volt a szám? Egy szörnyű pillanatra a számjegyek külön-külön táncoltak a fejében, nem
akartak sorrá összeállni. Összpontosított: 795... Nem... 759... Nagy nehezen kialakult a szám,
tárcsázta és várt.
Eltalálta. A szám felülírta a rendszert, hallotta, ahogy létrejön a kapcsolat. Háromszor
kicsengett, majd felvették.
- Igen?
Alex térde megroggyant a megkönnyebbüléstől. Ash hangja volt.
- Én vagyok. Alex.
-Alex... Hála istennek! Hol vagy?
-Azt hiszem, Darwinban. Vagy közel. Egy Jake's nevű kávézónál. Húsz percre a kikötőtől.
- Maradj ott. Megyek érted.
- Te is itt vagy? Hogy kerültél ide? Ash kis szünet után válaszolt:
- Majd elmesélem. Csak addig vigyázz. Azonnal indulok.
Letette és csak a beálló csendben érezte meg Alex, hogy valami nem stimmel. Kétségtelenül
Ash hangja volt, de teljesen szokatlanul csengett. Feszült volt, és az a szünet is... mintha azt
várta volna, hogy megmondják neki, mit kell mondania.
Alex döntött. Kapcsolatba lépett Ash-sel, ahogy ígérte. De talán ez nem elég. Az órára nézett,
amit Smitherstől kapott, s a mutatókat tizenegy órára állította. Smithers azt mondta, tízper­
cenként jelet bocsát ki. Lehet, hogy Ash majd nem örül, de őt nem érdekli. Többet nem
kockáztat. Biztos akar lenni benne, hogy az MI6 is jön.
Aztán csak várt, hogy megérkezzen Ash. Más nem jutott eszébe. El volt csigázva, hiszen
három napja szinte egy hunyást sem aludt, és minden erejét elszívta az éhség. Körbeosont, a
kávézó mögé, ott ült le az árnyékban, hogy ne lássák. Yu őrnagy emberei még kereshetik, neki
pedig az övcsatban lévő késen kívül nem volt fegyvere. A géppisztolyt a hajóhídon hagyta.
Most örült volna neki.
Tíz perc múlva nyílt a kávézó ajtaja, és az a sofőr lépett ki, aki idehozta. Egy barna
papírzacskót cipelt. Beszállt a teherautóba és elhajtott, porfelhőt hagyva maga után.
Telt az idő. Legyek zümmögtek Alex arca körül, de rájuk se hederített. A kávézó a semmi
közepén állt, bozótos vidék vette körül, előtte a gyér forgalmú út. A nap már a horizont felé
ereszkedett, Alex alig bírt ébren maradni. Ám akkor egy kocsi közeledett, egy fekete, négy
kerék meghajtásos kocsi, sötétített ablakokkal. A kávézó előtt megállt. Ash szállt ki.
Csakhogy nem egyedül jött. Nem is ő vezetett. A keze meg volt bilincselve. Fekete haja zilált
volt, inge tépett; vér csorgott arcán. Kábának tűnt. Még nem vette észre Alexet.
A hátsó ülésről Yu őrnagy szállt ki. Fehér öltönyt viselt, és levendulaszín inget nyakig
begombolva. Lassan mozgott, a sétapálcára támaszkodva. Kezét szokás szerint kesztyű fedte.
Vele együtt kiszállt a sofőr és egy másik ember is. Nem kockáztattak. Körbevették Asht. Yu
elővette a pisztolyt, amivel már ölt a Libériai Csillag fedélzetén. Ash fejének szegezte.

-Alex Rider! - kiáltotta, s vékony hangjából sütött a gyűlölet. - Három másodperced van, hogy
előbújj, különben keresztapád agyveleje szétkenődik az aszfalton. Kezdem!
Alex rádöbbent, hogy nem vett levegőt. Elkapták Asht! Mit tegyen? Ha feladja magát,
mindkettejüket megölik. De megbocsáthatja-e magának valaha, ha elfut?
-Egy...
Most már bánta, hogy nem hívta fel az ASIS-t, a rendőrséget, valakit. Hiszen érezte is, hogy
valami nincs rendben. Hogy lehetett ilyen hülye?
-Kettő...
Nincs választása. Hiába próbál elfutni, úgyis elkapják. Hárman vannak. Kocsival. A semmi
közepén.
Felállt.
Yu őrnagy leengedte a pisztolyt, ahogy Alex elindult felé megviselten, legyőzötten. Ash végig
a Libériai Csillagon lehetett fogolyként. Láthatóan fájdalmai voltak, a tekintete üres volt.
- Sajnálom, Alex - mondta rekedten.
- Hát itt vagy végre - mondta Yu őrnagy. - Meg kell mondanom, sok kellemetlenséget okoztál.
- Menjen a pokolba - dörmögte Alex.
- Igen, kedves Alex, pontosan oda foglak vinni.
Yu felemelte a sétapálcát, és minden erejével meglendítette. Alex csak arra emlékezett, ahogy
a felé zuhanó ezüstskorpió megcsillan az ausztráliai napon. Azt sem érezte, ahogy eltalálta a
fejét.
- Berakni! - parancsolta Yu.
Azzal hátat fordított az eszméletlen fiúnak, és beült hátra.
Made in Britain
Az asztalon rózsákkal teli váza állt. Alex előbb az illatukat érezte: édes és kissé émelyítő.
Aztán kinyitotta a szemét, és rájuk fókuszált. Élénkrózsaszín rózsák voltak, tucatnyi egy
porcelánvázában, az alatt csipkealátét. Alex rosszul érezte magát. Halántéka lüktetett, érezte,
hogy felrepedt a bőre, ahol a sétapálca eltalálta. Szájában keserű íz. Kint sötét volt, nem is
sejtette, mióta lehet itt.
És hol van az az itt? Látva az antik bútorokat, az ingaórát, a nehéz függönyöket meg a
kőkandallót a két oroszlánszoborral, megesküdött volna, hogy otthon van Angliában... csak
épp tudta, hogy ez lehetetlen. Az ágy, amin feküdt, vidéki szállóban is lehetett volna. Mellette
ajtó nyílt egy fürdőszobába. A mosdó mellett sampon és habfürdő.
Alex lehengeredett az ágyról, és betántorgott a fürdőbe. Vizet locsolt az arcába, majd
megvizsgálta magát a tükörben. Rettenetesen festett. Eltekintve a sötét hajtól, a bőrszínétől, a
két hamis fogtól, a szeme véreres volt, mellette hatalmas véraláfu-tás; szóval nagyjából úgy
nézett ki, mint a kukásautóról lepotyogott felesleg. Ösztönösen a szájába nyúlt és lehúzta
fogáról a két műanyag kupakot. Yu őrnagy nagyon is jól tudja, kicsoda-micsoda. Felesleges a
színlelés.
Fürdővizet engedett magának, s míg a kád megtelt, visszament a szobába. Az ajtó persze
zárva volt. Az ablak tökéletesen gondozott gyepre nézett, amin - bizarr módon - krokettkari-
kákat rendeztek szépen sorba. Messze a holdfényben sziklás ki-szögellést látott, egy mólót és
a tengert. Visszafordult. Valaki hagyott neki ennivalót: füstölt lazacos szendvicset, egy pohár
tejet és egy tál süteményt. Mohón befalta, majd levetkőzött és
beleereszkedett a kádba. Fogalma sem volt, most mi lesz - és nem is akart belegondolni -, de
legalább tisztán néz elébe.
Miután fél órát ázott a forró, illatos vízben, sokkal jobban érezte magát, noha nem tudta
lemosni mindazt, amit Mrs. Webber rákent, de legalább némileg visszanyerte saját színét. A
szekrényben talált tiszta ruhát: Vivienné Westwood inget, Paul Smith farmert és alsót;
mindkettő londoni illetőségű cég. A régi ruhája is megvolt, de a Smitherstől kapott övet
elvették. Alex ezt nem értette. Yu őrnagy felfedezte volna a kést és a túlélőkészletet az övben?
Sajnálta, hogy nem nyílt alkalma használni. Talán volt benne valami, ami segíthetett volna
neki.
Szerencsére a farmerja zsebeit nem kutatták át, vagy ha igen, nem törődtek a tízbahtos
érmével meg a rágóguminak álcázott titkos detonátorral. Az óra is érintetlen volt, a mutatók
még tizenegy órán álltak, amiből Alex némi erőt merített. A tizenegyedik óra, naná. Yu őrnagy
azt hiszi, nála van minden adu, pedig az óra továbbra is sugározza a jelet, az MI6 Különleges
Operációs Részlege pedig minden bizonnyal egyre közeledik.
Alex felöltözött az új ruhákba, és leült egy kényelmes fotelbe. Olvasnivalóval is ellátták,
képregényekkel, amiért nem volt odáig, de a gesztus is valami.
Pár perc múltán kulcs csörgött a zárban, és nyílt az ajtó. Fekete ruhás és fehér kötényes
szobalány jött be. Indonéziainak látszott.
-Yu őrnagy szeretné meghívni vacsorára - mondta.
- Nagyon kedves tőle. Netán étterembe?
-Az ebédlőbe - felelte a szobalány.
Alex követte őt a lambériás folyosóra, amin olajfestmények lógtak. Mind az angol vidéket
ábrázolták. Átfutott az agyán, hogy elgáncsolja a szobalányt, és megpróbál elfutni, de gyorsan
elvetette az ötletet. Egyrészt nem akart a fiatal nőre támadni, másrészt pedig biztosra vette,
hogy a Libériai Csillagon történtek után Yu nem kockáztat. Erős őrizet alatt tarthatja.
Elegáns, széles lépcsőhöz értek, ami egy hallba futott le, ahol egy monumentális kandalló
mellett lovagi páncél állt. A falakon még több angol tájkép. Alexnek emlékeztetnie kellett ma­
gát, hogy Ausztráliában van. A ház nem tartozott ide, s erről
eszébe jutott Nyikolaj Drevin, aki Skóciából szállíttatta át a tizennegyedik századi kastélyát
Oxfordshire-be. Érdekes, hogy a velejéig gonoszok szükségét érzik, hogy nemcsak látványos,
de kissé őrült környezetben éljenek.
A szobalány megállt, s intett Alexnek, hogy menjen be az ajtón, ami egy hosszú ebédlőbe
vezetett, tengerre néző, egész falat elfoglaló ablakokkal. A helyiség padlóját szőnyeg takarta,
az asztal és a tucatnyi szék középkori lakomához is megfelelt volna. Itt modern festmények
lógtak: egy portré Dávid Hockneytól, Damien Hirst egyik színkereke. Alex látott hasonlókat
londoni galériákban, tudta, hogy milliókat érnek. Az asztal túlsó végén terítettek
mindkettőjüknek, Yu őrnagy az asztalfőn ülve várta, sétapálcája a széknek támasztva.
- Hát itt vagy, Alex - mondta kellemes hangon, mintha régi barátok találkoznának. - Kérlek,
foglalj helyet.
Ahogy közelebb lépett, Alex először vehette rendesen szemügyre a kígyófej vezetőjét: a
kerek, aszott fejet, a drótkeretes szemüveget, a fehér hajat, ami annyira különös egy kínainál.
Yu csíkos zakót viselt fehér nyitott nyakú inggel. Felső zsebéből selyem zsebkendő kandikált
ki. Kesztyűs kezét karba fonta.
- Hogy érzed magad? - érdeklődött. -Fáj a fejem.
- Attól tartok, bocsánatot kell kérnem. Nem is tudom, mi ütött belém, hogy megütöttelek. De
őszintén szólva dühös voltam. Nagy kárt tettél a Libériai Csillagban, és miattad meg kellett
ölnöm de Wynter kapitányt, amit nem szívesen tettem.
Alex elraktározta ezt az információt. De Wynter tehát halott. Megfizetett érte, amiért
másodszor is kudarcot vallott.
-Ennek ellenére is megbocsáthatatlan - folytatta Yu. - Anyám szokta mondani, hogy veszthetsz
pénzt, veszthetsz a kártyában, de sose veszítsd el a fejed. Megkínálhatlak almalével?
Egyenesen SufFolkból való, nagyon finom.
- Köszönöm - felelte Alex. Nem értette, mi folyik itt, de ha az őrült kedvére is tesz, azzal
semmit nem veszít. Odatartotta a poharát, és Yu töltött. Közben bejött az indonéz szolgáló a
vacsorával: sült marha és Yorkshire-puding. Alex szedett magá-
nak. Megfigyelte, hogy Yu keveset eszik, és úgy fogja a kést meg a villát, mintha
sebészeszközök lennének.
- Nagyon örülök, hogy találkoztunk - kezdte Yu őrnagy. - Amióta tönkretetted a Láthatatlan
Kard akciónkat, és szegény Mrs. Rothman halálát okoztad, kíváncsi voltam, miféle fiú le­
hetsz...
Tehát Mrs. Jonesnak igaza volt. Yu őrnagy valóban a Skorpia tagja. Alexbe belehasított a
félelem; ez újabb okYúnak, hogy törlesszen és megölje.
- Csak sajnos kevés időnk van - tette hozzá Yu. Alexnek nem tetszett ez.
- Lenne egy kérdésem.
- Tessék.
- Hol van Ash? Mit tett vele?
- Ne beszéljünk most Ashről - mosolyodott el halványan Yu. - Miatta nem kell aggódnod.
Többet nem látod. Apropó, hogy ízlik a marha?
- Nekem kicsit véres.
- Bio - sóhajtott Yu. - Yorkshire-ből.
- Honnét máshonnét? - Alexnek kezdett elege lenni ebből. A késével játszott és azon
töprengett, van-e olyan gyors és eltökélt, hogy a férfi szívébe mártsa. Öt-tíz perc, mire a
szolgáló visszatér. Az alatt kijuthatna...
Yu mintha a fejébe látott volna.
- Kérlek, ne próbálkozz ostobasággal. A kabátom jobb zsebében pisztoly van, és ahogy az
amerikaiak mondják, gyorsan előrántom. Lelőlek, mielőtt felemelkedsz a székből. Az meg
csak elrontaná ezt a kellemes vacsorát. Úgyhogy hagyjuk ezt. Tudni szeretnék rólad mindent,
Alex. Hol születtél?
- Londonban - vont vállat Alex. -A szüleid angolok?
- Nem akarok beszélni róluk. - Alex körülnézett. A festmények, a bútorok, a ruhák, sőt még az
étel is; hirtelen minden összeállt. - Maga nagyon szeretheti Angliát, Yu őrnagy.
- Bámulom. Ha szabad ezt mondanom, azért örültem, hogy te vagy az ellenségem, mert angol
vagy. Ezért is hívtalak meg vacsorára.
- És a Láthatatlan Kard? Minden londoni iskolást meg akart ölni.
- Az üzleti ügy volt, és nem örültem neki. Mellesleg pedig talán érdekel, hogy én ellene
szavaztam, hogy orgyilkost küldjünk rád. Olyan durva dolog. Kérsz még almalevet?
- Nem, köszönöm.
- Szóval hova jársz iskolába?
Alex a fejét rázta. Elege volt a játékból.
- Nem akarok beszélni magamról. Főleg nem magának. Látni akarom Asht. És hazamenni.
-Egyik sem lehetséges.
Yu őrnagy bort kortyolt. Alex látta, hogy még az is angol. Eszébe jutott, hogy Ian Rider
egyszer azt mondta, az angol bor förtelmes, ízetlen, ihatatlan. Yu azonban látható
lelkesedéssel itta.
-Ami azt illeti, imádom Angliát — mondta Yu. — Ha már te nem akarsz beszélni magadról,
talán megengeded, hogy én meséljek kicsit magamról. Érdekes életem volt. Egy nap talán
valaki majd könyvet ír rólam...
- Sose érdekeltek a horrortörténetek - szólt közbe Alex. Yu elmosolyodott, de a szeme hideg
maradt.
- Szívesen gondolok zseniként magamra. Persze erre mondhatod, hogy nem találtam fel
semmit, nem írtam fontos regényt, nem festettem remekművet, és annak ellenére, amit
mondtam, én sem hiszem, hogy közismert leszek. De mindenkinek másban áll a tehetsége, és
azt hiszem, én a bűnözésben értem el nagy dolgokat. Nem is meglepő, hogy az életem érde­
kes. Hogy is lehetne másképp?
Köhögött, megtörölte a száját szalvétájával, majd folytatta.
- Hongkongban születtem. Ha most megnézel, el se hinnéd, de a semmiből indultam. Az
ágyam egy kartondoboz volt, megtömve szalmával. Anyám kínai volt. Egyetlen szobája volt
egy nyomornegyedben, és szobalányként dolgozott a híres Victoria Hotelben. Néha hazalopott
nekem szappant és sampont. Egyedül ezt a luxust ismertem.
Apám egy ottani vendég volt, angol üzletember a kenti Tunbridge Wellsből. Anyám sose
árulta el a nevét. Viszonyuk
lett, és anyám reménytelenül beleszeretett. Apám sokat mesélt neki a hazájáról, egy Nagy-
Britannia nevű helyről. Megígérte anyámnak, hogy amint lesz pénze, magával viszi és angol
hölgyet csinál belőle, lesz háza, kertje, kutyája. Anyám számára, akinek semmije nem volt, ez
képtelen álomnak tűnt.
Túl fiatal vagy még, hogy kötődj a hazádhoz, de hidd el nekem, elképesztő hely. Valaha ennek
a parányi szigetnek az egész világra kiterjedő birodalma volt. Ne felejtsd el, hogy amikor
megszülettél, még a tiétek volt Hongkong. Gondolj bele, hány feltalálót, felfedezőt, művészt,
írót, katonát és államférfit adott Anglia a világnak. William Shakespeare! Dickens! A
számítógép angol találmány, ahogy a világháló is. Csak az a szomorú, hogy az országod
nagyságából milyen sokat eltékozoltak az utóbbi években a politikusok. De én még hiszem,
hogy Anglia egy nap újra uralhatja a világot.
Na szóval anyám románca boldogtalan véget ért. Amint kiderült, hogy terhes, az üzletember
elhagyta, sosem látta többé. Egy pennyt se küldött. Egyszerűen eltűnt.
Anyám viszont nem feledkezett meg az álmáról. Sőt még eltökéltebb lett. Úgy nevelt, hogy
tudatában legyek angol származásomnak. Winstonnak nevezett el, a nagy vezér, Winston
Churchill után. A legelső ruháim Angliából származtak. Anyám az évek múltával egyre
fanatikusabb lett. Egy nap úgy döntött, hogy angol iskolában kell tanulnom... ami lehetetlen
volt, hiszen az ágyneműcserével és vécétisztítással óránként pár fontot ha keresett. így amikor
hatéves lettem, otthagyta az állását, és más pénzszerzési lehetőség után nézett.
Csupán két évébe telt összeszedni a szükséges összeget, ami szerintem mutatja elszántságát és
bátorságát. így aztán ott találtam magam egy előkészítőben Tunbridge Wellsben, majd később
Harrowban, abban a kék iskolai kabátban meg a kalapban. Minden fiú ezt viselte.
Vasárnaponként meg rövid frakkot. Seggfagyasztó, így neveztük. El se tudtam hinni, hogy
Winston Churchill iskolájában vagyok. Elképzeltem, hogy annál az asztalnál ülök, ahol ő,
vagy azt a könyvet olvasom, amit ő annak idején. Libabőrös lettem tőle, és anyám olyan
büszke volt rám! Néha persze eltöprengtem, hogyan engedheti ezt meg magá-
nak, de csak a második év vége felé jöttem rá... és meg kell mondanom, meglepetésként ért.
Elmesélem, hogy történt.
Még töltött magának bort, kicsit meglögybölte a pohárban, majd ivott.
- Könnyen elképzelheted, hogy eleget bántottak a Harrow-ban. Végül is az ötvenes évekről
beszélünk, nem sok félig kínai fiú járt oda, főleg akinek csak egy szülője van. Nagyrészt
azonban kedvesek voltak hozzám. Kivéve egy fiút, Max Odey-t. Volt egy Félix nevű bátyja,
és meg kell mondanom, mindkettejüket kedveltem. Max kellemes fickó volt, nagyon értett a
pénzhez. Szóval nem is tudom, hogy történt, mit csináltam, amivel felbosszantottam, de
állandóan szurkáló megjegyzéseket tett rám, és hála neki pár féléven keresztül igen
kellemetlen volt az életem. Ám aztán anyám tudomást szerzett a dologról, és hát igen
szigorúan bánt el vele. Cserbenhagyásos gázolás, a sofőrt sosem találták meg. Én viszont
tudtam, ki volt, és teljesen megrémültem. Anyámnak ezt az oldalát még sosem láttam. Akkor
fedeztem fel az igazságot.
Kiderült, hogy hatéves koromban sikerült nyomára akadnia a Hongkongban működő egyik fő
kígyófejnek, és önként jelentkezett fizetett orgyilkosnak. Tudom, hogy elképesztően hangzik,
de azt hiszem, az, hogy elhagyták, az változtatta így meg. Már nem tisztelte az életet.
Ráadásul pokoli jól csinálta. Nagyon kicsi volt, ráadásul kínai, így senki nem gyanakodott rá;
ő pedig kíméletlen volt, mivel a könyörülettel nem lehet fizetni a tandíjat. így finanszírozta a
tanulmányaimat! Ahányszor új csekk érkezett a félév elején, ő ment és megölt valakit. Bizarr
belegondolni, hogy tizenöten meghaltak azért, hogy tanulni tudjak... sőt tizenhatan, amikor
úgy döntöttem, hogy megtanulok lovagolni.
Miután Maxszal végzett, nem volt több bajom. Még a tanárok is mindent megtettek, hogy
kedvesek legyenek hozzám. Az utolsó félévben prefektus lettem, pedig magunk között szólva,
eredetileg én csak a második befutó voltam. -Mi történt az elsővel?
- Leesett a tetőről. Harrowból aztán a Londoni Egyetemre mentem, ahol politikatudományt
tanultam, majd beálltam a
hadseregbe. Sandhurstbe küldtek, és sose felejtem el a diplomaosztó felvonulást, amikor a
királynőtől kaptam kitüntetést. Sajnos ez már sok volt anyámnak. Pár hétre rá hirtelen meg­
halt. Szívroham, mondták. Mélységesen megrázott, hiszen szerettem. Ezért megvesztegettem
egy kertészt, és anyám hamvait a Buckingham Palota kertjében szórattam el, a rózsák között.
Tudtam, hogy ezt szeretné.
Yu őrnagy végre befejezte az evést, s hirtelen feltűnt a szolgáló az edényekért. Alex kíváncsi
volt, honnét tudta, hogy jönnie kell. Desszertként rebarbara morzsát kaptak tejszínhabbal. A
szolgáló sajttálat is hozott: Cheddar, Stliton, Red Leicester. Természetesen csak angol sajt.
-Ezzel a nagyját el is meséltem - folytatta Yu. - Kitüntetéssel szolgáltam Írországban.
Ugyanolyan boldog voltam a seregben, mint az iskolában, sőt boldogabb, mivel rájöttem,
hogy szeretek ölni, főleg idegeneket. Őrnagyi rangig emelkedtem... és akkor ütött be életem
nagy tragédiája. Súlyos betegséget állapítottak meg nálam, a csontritkulás egy ritka formáját.
A név önmagáért beszél, azt jelenti, hogy a csontjaim igen törékenyek lettek. Az utóbbi
években rohamosan romlott az állapotom. Mint látod, már botra szorulok. Kezemet védendő
kénytelen vagyok kesztyűt viselni. Mintha a csontvázam üvegből lenne, a legkisebb ütés is
rettenetes sérülést okozhat.
- Akkor biztos nagyon össze van törve miatta -jegyezte meg Alex.
- Ezt az otromba viccet meg se hallottam. Hamarosan megbánod még.
Töltött magának még egy pohár bort.
- Az aktív szolgálatot kénytelen voltam abbahagyni, de a karrierem még nem ért véget. Még
megvolt a rendkívüli agyam, és a hírszerzésnél ajánlottak munkát, az MI6-ban. Micsoda vélet­
len, nem gondolod? Más körülmények között mi ketten együtt is dolgozhattunk volna. Sajnos
nem úgy alakult.
Tudod, először arra gondoltam, milyen izgalmas. A fiatal James Bondnak láttam magam.
Engem azonban sosem hívtak a Különleges Operációs Részleghez, mint téged, Alex. Nem ta­
lálkoztam Alán Blunttal és Mrs. Jonesszal. A kommunikációs
központba küldtek Cheltenhamben. Irodai munkára! El tudsz képzelni engem, hogy kilenctől
ötig robotolok egy unalmas kis irodában titkárnőkkel és kávégépekkel körülvéve? Szánalmas
volt. És közben tudtam, hogy a betegség egyre inkább elhatalmasodik rajtam, és, hogy csak
idő kérdése és kidobnak a szemétdombra.
Ezért úgy döntöttem, a saját kezembe veszem a sorsomat. Rengeteg információ haladt át a
kezemen, érzékeny, bizalmas információ, aminek természetesen megvan a maga piaca. Vagyis
igen óvatosan elkezdtem titkokat lopni a brit hírszerzéstől. És mit gondolsz, kinek adtam el?
Ahhoz a kígyófejhez mentem velük, amely anyámat látta el munkával Hongkongban. Roppant
mód örültek nekem. Amilyen az anya, olyan a fia.
Végül ki kellett lépnem a MI6-ból. A kígyófej egy vagyont fizetett, és mindenféle
karrierlehetőséget is ajánlott. Igen gyorsan haladtam előre a ranglétrán, és a nyolcvanas évek
elejére már a második ember voltam a leghatalmasabb bűnszövetkezetben Délkelet-Ázsiában.
- Gondolom, az egyes számú leesett a tetőről.
- Ha tudni akarod, megfulladt. De a lényeget érted, látom -mosolygott Yu. - Nos ekkoriban
hallottam a pletykát, miszerint egy szervezet alakul, mégpedig olyan tagokból, mint én. Úgy
döntöttem, azzal is megpróbálkozom, és kígyófej kapcsolataim révén érintkezésbe léptem
velük. Párizsban találkoztunk, hogy kidolgozzuk a részleteket. Ez volt a Skorpia születése,
alapítótag voltam.
- És most mit csinál? Miért van szüksége a Királykékre? Yu őrnagy éppen vett még egy kis
sajtot, s a kérdésre megdermedt.
- Láttad a bombát?
Alex nem felelt, de már nem volt értelme tagadni.
- Valóban figyelemre méltó fiatalember vagy, Alex. Már látom, milyen ostobák voltunk, hogy
alábecsültünk annak idején. - Yu őrnagy a tányérjára ejtette a sajtot, és süteményért nyúlt. -
Elárulom, mire kell a bomba, mert szórakoztat, de aztán menned kell. - Az órájára nézett. -
Eleget fecsegtünk.
- Hová megyek, Yu őrnagy?
-Mindjárt megtudod. Sajtot?
- Brie van?
- Személy szerint nekem a francia sajt undorító. - Yu hallgatott egy sort. - Van egy sziget a
Timor-tengeren, nem messze Ausztrália északnyugati partjától. Zátony-sziget a neve. Talán
már hallottál róla.
Alexnek eszébe jutott, mit hallott a hírekben erről a Libériai Csillag fedélzetén. Egy
konferenciát tartanak ott pár nap múlva, a G8-akkal egy időben. Híres emberek találkoznak,
akik próbálják jobbá tenni a világot.
- A Skorpia azt a feladatot kapta, hogy pusztítsa el a szigetet és a nyolc úgynevezett
hírességet, akik rajta lesznek - mesélte Yu. Elégedetten beszélt. Alex arra gondolt, a bűnözés
egyik hátulütője bizonyára az, hogy az ember ritkán mesélhet a munkájáról. - Ami különösen
megnehezíti a munkát, az az, hogy balesetnek kell tűnnie.
- És ezért felrobbantja őket?
- Nem, nem, Alex. Az egyáltalán nem válna be. Sokkal finomabban kell eljárnunk. Hadd
magyarázzam el. - Yu lenyelt egy kis sajtot, majd szalvétával megtörölte az ajkát. - A Zátony-
sziget történetesen szubdukciós zónában van. Talán tanultad földrajzból. Azt jelenti, hogy a
tenger alatt pár száz kilométerre két földkéreglemez feszül egymásnak, és van köztük egy
törésvonal.
A Chada Kereskedelmi Társaság sok más mellett a mélytengeri olajbányászatban is érdekelt,
egy fúrótornyot is bérel a Timor-tengeren. Az elmúlt hónapokban fúrattam egy aknát pontosan
a törésvonalba. A mérnöki tudomány diadala, Alex. Ugyanazt a visszafordító keringető-
rendszert használtuk, amivel a hongkong földalatti szellőzőaknáit is készítették. Ráadásul
örömmel közölhetem, hogy Seacore tervezte, egy angol cég, amely szintén egy lépéssel a
világ előtt jár.
Normális esetben a toronyból leküldött cső, mire az olajmezőbe ér, csupán tizenhárom centi
átmérőjű. A mi aknánkban azonban kellett hely a Királykéknek. A bombát egy kilométerrel a
tengerfenék alatt helyezzük el. Majd a fúrótoronyhoz utazom, és személyesen robbantom fel.
De minek? Alex átgondolta a hallottakat, és leesett neki. Már tudta, mi lesz az eredmény. Nem
csak robbanás. Annál sokkal de sokkal rosszabb.
- Szökőárt fog előidézni - mondta elszörnyedve. - Hatalmas áradatot...
- Folytasd csak - bólogatott örömmel Yu.
- Egy cunamit - suttogta Alex.
Tisztán látta maga előtt. Ez történt 2004. december 26-án. Tenger alatti földrengés. Az a
cunami először Szumátrát érte, de eljutott egész Szomália partjaiig. Több mint kétszázezer
ember halálát okozta.
- Úgy van. A bomba hatására az egyik földkéreglemez megemelkedik - mutatta Yu két kezét
egymásra téve, majd egyiket picit megemelve. -Az eredmény egy mélytengeri hullám, úgy
egy méter magas. Az ember nem is hinné, hogy nagy kárt okozhat. De ahogy közeledik a
parthoz, ahol a tengerfenék emelkedik, az eleje lelassul, s a víz feltorlódik mögötte. Mire a
Zátony-szigethez ér, harminc méteres vízfal alakul ki, ami nyolcszáz kilométer per óra
sebességgel robog. Mint egy repülő. Egy köbméter víz súlya egy tonna, Alex. Képzelj el több
száz köbmétert. Nem lesz figyelmeztetés. A sziget elpusztul. Alacsony fekvésű, nem lesz hová
menekülni. Minden épület romba dől. Minden egyes ember, aki rajta lesz, meghal.
- De a cunami ott nem áll meg! Utána mi lesz?
- Okos észrevétel. A cunami akkora energiát szabadít fel, mint több ezer nukleáris fegyver.
Továbbmegy Ausztráliáig. Mi itt Darwinban biztonságban leszünk, de a nyugati part nagy ré­
sze sajnos eltűnik. Derbytől Carnarvonig minden. Szerencsére az országnak abban a részében
nincs semmi fontos vagy szép. Broome, Port Hedland... kevesen hallottak ezekről. És nem
kimondottan nagy népességű helyek. Szerintem tíz-tizenöt ezren ha meghalnak.
- Nem értem. - Alex érezte, hogy összeszorul a mellkasa. -Mindezt azért, hogy nyolc emberrel
végezzen?
- Nem figyeltél arra, amit mondtam. A haláluk balesetnek kell, hogy tűnjön. A feladatunk:
elfeledtetni a világgal, hogy
egyáltalán tervezték ezt a hülye konferenciát. Ezért létrehívunk egy természeti katasztrófát. Ki
törődik nyolc ember halálával, amikor az áldozatok számát ezrekben mérik? Ki emlékszik egy
kis szigetre, ha egy egész kontinenst ér csapás?
- De tudni fogják, hogy maguk voltak! Hogy egy bomba indította el az egészet!
- Ha nukleáris bombát használnánk, akkor igen. Létezik egy nemzetközi szeizmográf-hálózat:
a Poszeidon műhold az űrben, a Csendes-óceáni Cunami Figyelő Központ, és így tovább. A
Királykék robbanását azonban nem észlelik. A földkéreg lemezeinek mozgása eltakarja majd.
Alex próbálta megemészteni a hallottakat. Egy csempészhálózat felderítésére küldték, és
valahogy egy rettenetes rémálomba csöppent, a Skorpia egy újabb világ-átalakító akciójába.
Minden erejére szüksége volt, hogy ne nézzen folyton az órájára. Órák teltek el, amióta
tizenegyre állította a mutatókat. Az MI6 már biztosan közeleg.
- Gondolom, csodálkozol, hogy egy ilyen kis bomba ekkora pusztítást tud okozni - folytatta
Yu őrnagy. - Egy valamit még tudnod kell. Négy nap múlva történetesen különleges időpont
érkezik el. Sajnos a csillagászati szakkifejezést nem tudom, de a Nap, a Föld és a Hold
együttállása lesz. És a Hold rendkívül közel lesz. Éjfélkor olyan közel kerül, mint még sosem.
Ez pedig rendkívül erős gravitációs vonzást jelent a Föld felszínén. Ne haragudj, Alex.
Kezdek tanárbácsisan beszélni. Hadd mondjam egyszerűbben. A Nap egyik irányba húz majd
minket, a Hold a másikba. És egy órára, éjféltől kezdve, a földkéreglemezek igen ingatagok
lesznek. Egyetlen robbanás pontosan éjfélkor elég lesz a folyamatra, amit elmondtam. A
Királykék tökéletes fegyver a céljainkra. Észlelhetetlen. Láthatatlan. És ami a fő, angol. Erre
külön büszke vagyok.
Yu elhallgatott, és abban a pillanatban Alex repülőgép duru-zsolását hallotta. Kinézett az
ablakon. Egy sor leszállófény gyulladt ki. Egy hidroplán készülődött leszálláshoz. Úgy
látszott, a vízre fog leszállni a ház előtt, és a mólónál kikötni, amit a szobájából látott. Tudta,
hogy érte jött.
- Hová vitet?
- Ó, igen, most jön a csavar. - Yu őrnagy hátradőlt, és egyszeriben egy pisztoly jelent meg a
kezében, amit Alexre fogott. Döbbenetesen gyorsan mozgott, Alex nem is látta, mikor vette
elő. - A legkönnyebb és legésszerűbb az volna, ha itt és most lelőnélek. Fél óra alatt az óceán
fenekén lennél, és se Mrs. Jones, se Ethan Brooke nem tudná meg sosem, mi történt veled.
De nem teszem. Miért nem? Két oka van. Az első, hogy nem akarok vért a szőnyegen. Talán
észrevetted, hogy Axminsterből való. A második személyesebb ok. Sok pénzzel tartozol
nekem, Alex. Meg kell fizetned a Libériai Csillagon okozott kárért. És még többel tartozol a
Skorpiának a Láthatatlan Kard csődjéért. Talán nem tudtad, de az igazság az, hogy sokkal
többet érsz nekem most élve.
Mennyit mondtak neked a kígyófejről? Csempészünk embert, fegyvert, drogot. Ugyanakkor
van egy másik, igen jövedelmező üzlet is pár száz kilométerre innét egy titkos helyen az
ausztrál vadonban. Szervkereskedelem.
Alex nem szólt semmit. Torkán akadtak a szavak.
- Van sejtelmed arról, milyen nehéz vesedonort találni, még ha gazdag vagy és nyugaton élsz
is? - Yu a pisztollyal Alex hasára bökött. - Százezer fontot tudok kérni a vesédért. És még bele
sem halsz az operációba. Túléled, és utána még eladhatjuk, mondjuk, a szemedet. - A pisztoly
Alex fejét célozta meg. - A szemed kétszer húszezer font. Vak leszel, de amúgy egészséges. -
A pisztoly ismét leereszkedett. - A hasnyálmirigy nélkül is tudsz élni. Az még ötvenezer. És
ahogy lábadozol a műtétek után, lecsapoljuk a véredet és plazmádat. Lefagyasztjuk és ezer
font per literért áruljuk.
Aztán végül jön a szíved. Egy fiatal, egészséges fiú szíve egymilliót is kóstálhat. Érted már,
Alex? Ha lelőlek, azzal mit se érek. De ha életben tartalak, az remek üzlet. És talán még
neked is némi elégtétel, hogy mire meghalsz, jó pár emberen segítettél szerte a világon.
Alex káromkodni kezdett. Az összes mocskos szót elővette, amit csak ismert. Yu őrnagy
azonban már nem figyelt rá. Nyílt
az ebédlő ajtaja, de ezúttal nem a szolgáló tért vissza. Két indonéz férfi érkezett. Alex még
nem látta őket. Egyikük a vállára tette a kezét, de Alex lerázta és felállt. Azt már nem hagyja,
hogy úgy rángassák el.
- Holnap reggel repülsz - mondta Yu őrnagy, és a két férfire pillantott. - Zárják be. És ne
tévesszék szem elől. -Majd még egyszer Alexre nézett. - Szeretnél egy csokit búcsúzóul?
Alex nem felelt. Yu őrnagy intett. A két férfi kikísérte Alexet.
Pótalkatrészek
A gép egy kétüléses Piper PA-18-150 Super Cub volt kétszáz kilométer per óra
csúcssebességgel - de Alexszel közölték hogy nem mennek messze. A pilóta mögött
gubbasztott a Ms fülkében, a propeller zaja kizárta a társalgás lehetőségét is. Nem mintha
Alex annyira beszélgetni szeretett volna. A csuklóját és lábát megbilincselték. A biztonsági
övet úgy megszorították, hogy ne érje el a kapcsot.
Kicsit gondolkodott az előtte ülő kopaszodó, vörös nya-kú emberen, akit azért fizetnek, hogy
az elmondhatatlan halálba szállítson egy fiút. Nős? Van gyereke? Átfutott a fején, hogy
megvesztegeti. Az ASIS talán adna húszezer dollárt is érte. De esélye sem volt. A pilóta csak
egyszer nézett rá, fekete napszemüveggel és üres arccal, majd feltette a fejhallgatót. Alex
sejtette, hogy gondosan választották. Yu őrnagy nem szándéKO' zik több hibát elkövetni.
Pedig a legnagyobbat már elkövette. Az órát a karján hagyta, ami ebben a pillanatban is küldi
a jeleket az MI6-nak. Mélyen belül Alex tisztában volt vele, hogy ha nincs ez a remény, ha
nem hihetné, hogy van még esély, megbénítaná a félelem. Yu őrnagy számára kidolgozott
tervénél gonoszabbat életében nem hallott, melyben lényből egy zsák pótalkatrésszé
változtatja. Ash-nek igaza volt a kígyófejjel kapcsolatban, hallgatnia kellett volna a
figyelmeztetésére. Ezek az emberek halált jelentenek.
Mégis...
Alex egész éjjel és fél délelőtt be volt zárva Yu házába. Most dél felé járt. Mikor kezdte
küldeni a jeleket? Minimum tizenhat órája. Talán régebben. Az MI6 Bangkokban fogta a jelet,
és időbe telik Ausztráliába érni. Talán ebben a pillanatban már Követik, szemmel tartják,
miközben kelet felé tart.
Alex nagyon igyekezett nem figyelni arra a hangra, ami azt suttogta, hogy már itt kéne
lenniük. Talán nem is vették a fáradtságot. Végül is egyszer már riasztotta őket, amikor
foglyul ejtették a Point Blanc akadémián. Akkor a pánikgombot egy CD-játszóba rejtették.
Megnyomta, és ők nem tettek semmit. Most is ez történik?
Nem. Ezt ne! Jönnek.
Fogalma sem volt merre tartanak, a pilóta eltakarta az iránytűt, a többi műszer pedig semmit
nem árult el. Eleinte feltételezte, hogy a part közelében maradnak. Végül is a gépnek nem volt
kereke, vízen kell landolnia. Az utóbbi egy órában azonban a szárazföld belseje felé tartottak,
csak a nap helyzete segített neki valamennyire a tájékozódásban. Kinézett az ablakon, a
propeller körén túlra. A táj lapos és sziklás volt, bozótos fedte, de közepén ragyogó kék folyó
kanyargott, akár egy hatalmas repedés a világ bőrén. Akárhol vannak is, hatalmas és üres
vidék. Útnak semmi jele. Se házaknak. Se semminek.
Próbálta kivenni a pilóta arcvonásait, de az a műszereket figyelte feszülten, mintha
szándékosan semmibe venné utasát. Meghúzta a botkormányt, és a gép oldalra dőlt. Alex
most zöld lombokat látott... egy esőerdőt. Yu őrnagy az ausztrál vadonról beszélt. Erre
gondolt?
A gép ereszkedett. Alex járt már esőerdőben, felismerte a levelek és indák döbbenetes
káoszát, az ezernyi árnyalatot és formát, melyek mind egy kis napfényért küzdenek vég
nélkül. Itt hol tudnak landolni? Ám akkor egy tisztás fölé értek, Alex folyót látott, ami tóvá
duzzadt, s amelynek partján épületek álltak, és egy móló nyúlt bele.
- Leszállunk - közölte a pilóta, mintha nem lenne nyilvánvaló. Egész út alatt most szólalt meg
először.
Alex gyomra összeszorult, és füle pukkant, ahogy köröztek és ereszkedtek. A vízhez
közeledve a motor hangja erősödött. Aztán leértek, s kétoldalt vízpermet fröccsent a magasba.
Megrémült halászsas röppent fel mellettük. A pilóta kört írt le a géppel a vízen, majd a móló
mellé kormányozta.
Két bennszülött várta őket. Mindkettő izmos, mosolytalan volt, koszos farmert és rojtos
mellényt viseltek. Egyikük csu-
pasz vállán puska lógott. A pilóta leállította a motort, és kinyitotta az ajtót. A kabin faláról
leakasztott egy evezőt, és az utolsó pár méteren azzal kormányozta a repülőt. A két férfi
segített kikötni a gépet. Egyikük benyúlt és kioldozta Alexet. Senki nem szólt. Talán ez volt a
legidegesítőbb az egészben.
Alex körülnézett. A telep tiszta és rendezett volt, virágágyásokkal és frissen nyírt gyeppel. Az
összes épület fából készült, fehérre festették őket, a hosszú verandák fölé alacsony tető nyúlt.
Négy ház volt, kockásak és zömökek, a redőnyök nyitva, bent ventilátorok forogtak;
mindegyik emeletén balkon, kilátással a tóra. Az egyik épület iroda és adminisztrációs
központ volt, s egy fém rádiótoronyhoz csatlakozott, amin két műholdvevő volt. Volt egy
víztorony, egy elektromos generátor, a körül szögesdrót tetejű kerítés.
Az utolsó épület volt a kórház, hosszú és keskeny, az ablakokat szúnyogháló takarta, az ajtóra
vörös keresztet festettek. Oda megy majd, ha elérkezik az idő... nem egyszer, hanem újra és
újra, míg végül semmi nem marad belőle. A gondolattól még a délután nyirkos hevében is
kirázta a hideg. Elfordította a fejét.
Első látásra a biztonság nem volt túl erős, ám aztán észrevett egy második kerítést a telep
szélén, jó tíz méter magasat. Zöldre festették, hogy beleolvadjon az erdőbe. A mólónál nem
állt csónak, nyoma sem volt csónakháznak, vagyis a folyón sem lehet menekülni... hacsak
nem úszva. Különben is mit ér vele, ha innét kiszökik? A gépről már látta, hogy a semmi
közepén van, nincs hova menni.
Az őrök közrevették, megfogták a karját és az irodaépület felé vezették. Ahogy az ajtóhoz
értek, egy nővérruhás fiatal nő jelent meg. Alacsony, duci és szőke volt. Rikító vörös rúzsa
furcsán elütött kikeményített, fehér egyenruhájától. Egyik harisnyáján lefutott egy szem.
- Te biztos Alex vagy. Én vagyok Hick nővér, de hívj csak Charlee nnek.
Alex sosem hallott még ilyen erős ausztrál kiejtést. Ráadásul a nő úgy üdvözölte, mintha
vendégségbe jött volna.
- Gyere csak be - mondta a nővér, majd észrevette a bilincset. - Ó, az ég szerelmére! - kiáltott
fel méltatlankodva. -Tudod, hogy itt erre nincs szükség, Jacko. Levennéd, kérlek?
Az egyik férfi kulcsot vett elő, és megszabadította Alexet a béklyóitól. A nővér csúnyán nézett
rájuk, majd bevezette Alexet egy folyosóra, ami tiszta és egyszerű volt, gyékényszőnyegekkel
és fehérre meszelt falakkal. A plafonon ventilátorok forogtak, valahol egy Mozart-opera szólt.
- A doktor úr fogad - mondta a nővér vidáman, mintha Alex már egy hete időpontot
egyeztetett volna.
A folyosó végén újabb ajtón léptek be, és Alex egy napos, gyéren bútorozott szobában találta
magát. Az asztalon és két széken kívül volt oldalt egy monitor, egy kis hűtő, meg egy
zsúrkocsi pár üveggel, egy sztetoszkóppal és két szikével. Az ablakból a móló látszott.
Az asztal mögött egy férfi ült, nem fehér köpenyt viselt, hanem farmert és színes, nyitott
nyakú inget, aminek az ujját feltűrte. A negyvenes éveiben járt, sűrű szőke haja volt, és
csontos, cserzett arca. Nem nézett ki orvosnak. Pár napja nem borotválkozhatott, a keze pedig
koszos volt. Az asztalon pohár sör és csikkekkel teli hamutartó.
-Jó napot, Alex - mondta, ő is erős ausztrál kiejtéssel. -Foglalj helyet.
Nem invitálás volt, hanem parancs.
-Bili Tanner vagyok. A következő hetekben sokat látjuk egymást, úgyhogy egy-két dolgot
most tisztázok. Kérsz sört?
-Nem.
-Jobb, ha iszol valamit - tanácsolta a nővér. - Nehogy kiszáradj. - A hűtőhöz ment és egy üveg
ásványvizet vett elő. Alex nem nyúlt hozzá. Előre eldöntötte, hogy nem fog belemenni a
játékukba.
- Milyen volt a repülés? - társalgott Tanner. Alex nem felelt.
A férfi vállat vont.
- Meg vagy bántva. Megértem, a helyedben én is így lennék. De talán fel kellett volna mérned
a következményeket, mielőtt kikezdtél a kígyófejjel.
Előrehajolt és Alex undorral értette meg, hogy az orvos már számtalan ilyen beszélgetést
folytatott. Nem ő az első, akit akarata ellenére idehoznak ebbe a titkos kórházba. Mások is
ültek már itt, ahol most ő.
-Hadd világosítsalak fel, hogy zajlik a dolog - kezdte dr. Tanner. - Meg fogsz halni. Sajnálom,
hogy ezt kell mondanom, de jobb, ha hozzászoksz a gondolathoz. Mind meghalunk egyszer,
csak te kicsit korábban, mint vártad. Azért nézd a jó oldalát. Gondoskodunk rólad. Igen
képzett csapatunk van, és a mi érdekünk is, hogy a lehető legtovább életben tartsunk. Sok
műtéten fogsz átesni, Alex. Vár rád néhány nehéz nap. De sikerülni fog, tudom. Segítünk,
hogy elérd a végső határt.
Alex futólag a zsúrkocsira pillantott, megsaccolta a szikék távolságát. Felkaphatná az egyiket
fegyvernek. Csak épp semmire nem menne vele. Inkább magával vinné, hátha később jobb
hasznát veszi. Ráébredt, hogy az orvos választ vár. Egyetlen káromkodással válaszolt. Tanner
elmosolyodott.
- Egész érett a szókincsed, fiam. De nem gond, én már mindent hallottam. - Az ablak felé
intett. - Biztos gondoltál már rá, hogyan szökhetnél meg innét. Láttad a kerítést, és úgy véled,
át tudsz rajta mászni. Vagy talán a folyó és az úszás mellett döntöttél. Könnyűnek látszik,
nemde? Nincsenek kamerák. Csak heten vagyunk az egész telepen. Én, négy nővér, meg
Jacko és Quombi. Nem valami erős biztonság, erre gondolsz, fogadok.
Hát ki kell ábrándítsalak. Ha éjjel kilépsz, számolnod kell Jacko pitbulljával. A neve Pöcök, és
ocsmány jószág. Amint meglát, darabokra tép. Ami a kerítést illeti, áram alatt van. Ha
megérinted, egy hét, mire magadhoz térsz. A generátornak meg a közelébe se jutsz - hacsak
nem tudod átharapni a drótot -, úgyhogy felejtsd el. És még ha sikerülne is kijutnod, nem
jutnál messzire. A Kakadu Nemzeti Park szélén vagyunk, kétezer millió éves, és ugyanolyan
vad, mint annak idején. Az Arnhem-föld másfél kilométerre innét indul, az a sáv viszont
trópusi esőerdő, sose jutsz át rajta. Feltéve, hogy nem kap el egy halálos vipera, vannak
pókok, darazsak, csalán, hangya, a túloldalon pedig sósvízi krokodilok. Százféleképp meg
lehet halni odakint, és mind sokkal fájdalmasabb, mint ami rád vár.
Marad a folyó. Csábító, nemde? Nos, csónak nincs. Se kenu, se kajak, se tutaj, se semmi más,
amit elköthetnél. Még a koporsókat is elzárva tartjuk, amióta egy fickó abban próbált me­
nekülni. Emlékszel, Charleen?
A nővér nevetett.
-A fedelét használta evezőnek.
- De nem jutott messzire, Alex, és te sem jutnál. Monszun előtti évszak van, bennszülött
nevén Gunumeleng. A víz magasra emelkedik és nagyon gyors. Folyásirányban tíz percre van
az első zúgó, és utána egyre rosszabb lesz. Ha úszni próbálsz, darabokra vágnak a sziklák. Bár
előbb szinte biztosan megfulladnál. És másfél kilométerre van a Bora-vízesés, ahol ötven
métert zuhan a víz. Érted, amit mondani akarok? Itt ragadtál, pajtás, ez van.
Alex nem szólt semmit, de minden információt gondosan elraktározott. Talán a doktor többet
elárul, mint sejtené. Kintről hirtelen surrogás hallatszott. A Piper motorja ismét beindult. Alex
kinézett és látta, hogy a hidroplán távolodik a mólótól.
-Nem fogunk bezárni, Alex - mondta a magáét Tanner. - A kaja jó, és ha sört kívánsz, csak
nyugodtan. Tévé nincs, de rádiót hallgathatsz, és van néhány könyvünk. A lényeg, hogy most
még a vendégünk vagy. Hamarosan páciens leszel, és ha a munka megkezdődik, már nem
mész sehová. De addig lazíts.
- Ügyelnünk kell a vérnyomásodra - szólt közbe a nővér.
- Úgy van. És most, ha nem bánod, tűrd fel az ingedet, hogy mintát vehessek a véredből.
Mindegy, melyik karodon. Vizeletmintát is kérnék. Úgy látom, jó formában vagy, de mindent
be kell vinnem a számítógépbe.
Alex nem mozdult.
- Te döntesz, fiam - vont vállat Tanner. - Együttműködsz, vagy nem. De ha a nehezebb utat
választod, hívom Jackót és Quombit, ők kicsit megdolgoznak, aztán megkötöznek, és
megszerzem, ami kell. Ezt nem akarod, igaz? Könnyítsd meg a saját dolgodat...
Alex tudta, hogy nincs értelme makacskodni. Undorodva bár, de megengedte, hogy Tanner
meg a nővér alaposan megvizsgálják. Ellenőrizték a reflexeit, megnézték a szemét, fülét és
száját, megmérték itt-ott, különböző mintákat vettek Végül elbocsátották.
- Szépen vigyázol magadra, Alex - mondta Tanner látható örömmel. - Remek formában vagy.
A vércsoportod A pozitív, ami sokat segít nekünk.
Miközben öltözött, akkor lépte meg. Tanner éppen a számítógépbe írt, a nővér meg a válla
felett diktálta az adatokat. Alex a cipőjét húzta fel, és közben a kocsin támaszkodott meg.
Egyik kezével eltakarta az egyik szikét, oldalt lecsúsztatta és a nadrágzsebébe pottyantotta.
Nagyon óvatosan kell lépnie, különben csúnyán megvághatja magát. Most már csak
imádkoznia kell, hogy senki ne vegye észre.
A nővér felnézett és látta, hogy Alex felöltözött.
- Elkísérlek a szobádba. Pihenned kell. Egy óra múlva kapsz vacsorát.
A nap már majdnem lement, az ég sötétszürke volt, a horizont felett egy vörös csík, akár egy
friss seb. Eleredt az eső, kövér cseppek fakadtak ki egyenként a földön.
- Vihar lesz - mondta a nővér. - A helyedben korán lefeküdnék. És ne feledd, maradj bent. A
kutya nem jön az épületek közé. Végül is ez orvosi létesítmény. De ha egy lépést teszel azon
kívül, neked támad... és nem akarunk sokat veszíteni abból a fiatal vérből, igaz? Nem, amikor
ezer font literje!
Egy kis szobában hagyta Alexet a földszinten. Volt benne ágy, asztal, a mennyezet közepén
egy ventilátor forgott; az egyik sarokban egy nagy, ezüstös irattartó szekrény. Alex kinyitotta,
de üresen találta. Egy ajtó nyílt egy kis zuhanyzóba, ahol vécé és mosdó is volt. Kivette
zsebéből a szikét, és a vécépapírtekercsbe rejtette. Még nem tudta, hasznát látja-e, de már attól
jobban érezte magát, hogy megszerezte. Talán mégsem olyan okosak ezek, mint amilyennek
hiszik magukat.
Visszament a hálóba. Egy kis ablak nézett a tóra. Most, hogy a repülő elment, Alex olyan
magányosnak érezte magát, mint még soha.
Leült az ágyra, igyekezett összeszedni a gondolatait. Előző nap még Darwinban volt, és
gratulált magának a teljesített küldetéshez, most meg ez. Hogy lehetett ilyen ostoba? Szerette
volna tudni, mi lett Ash-sel. Még mindig nem értette, miért választották szét őket. Ha Yu
tudta, hogy Ash az ASIS-nak dolgozik, őt miért
nem küldte ide? Nagyon szerette volna látni a keresztapját. Az, hogy egyedül van itt, mindent
még jobban megnehezített.
Egy óra elteltével nyílt az ajtó, és egy másik nővér jött be egy tálcával. Sötéthajú és karcsú
volt, csinos is lett volna, ha nincs egy pörsenés az arcán alul. Fiatalabb volt Charleennál, de
ugyanolyan kedves.
- Isabel vagyok. Én gondoskodom rólad. A lépcső után van a szobám, a folyosó felénél, ha
kell valami, csak kiálts.
Letette a tálcát. A vacsora bifsztek és sült krumpli volt, valamint gyümölcssaláta és egy pohár
tej, de Alexnek a látványtól is felfordult a gyomra. Tudta, hogy csak igyekeznek megerősíteni
az elkövetkezőkre.
Észrevett két tablettát egy műanyag pohárban.
-Az mi?
- Segít elaludni - felelte Isabel. - Egyes páciensek nem tudnak elaludni, főleg az első éjszaka.
Márpedig nagyon fontos, hogy kipihend magad. - Az ajtónál megállt. - Te vagy eddig a
legfiatalabb - közölte, mintha Alex szerette volna tudni. - A tálcát csak tedd ki az ajtó elé.
Később elviszem.
Alex csipegetett az ételből. Nem volt éhes, de meg akarta tartani az erejét. Kint már zuhogott.
Ugyanolyan trópusi eső volt, amilyet Dzsakartában élt át, kopogott a verandán, egyre növekvő
tócsákba gyűlt. Villám lobbant, és pár másodpercre látta a fekete, áthatolhatatlan esőerdőt.
Mintha közeledett volna, hogy bekebelezze.
Később valahogy elnyomta az álom. Le se vetkőzött. Nem tudta rávenni magát. Csak feküdt
az ágyon, és lehunyta a szemét.
Amikor megint kinyitotta, már derengett a hajnal. Ruhája nyirkos volt. Az izmai sajogtak.
Felemelte a csuklóját és megnézte az órát. Még mindig tizenegyet mutatott.
Majdnem harminchat óra telt el, amióta segítséget hívott. Fülelt. Egy madár éleset rikoltott.
Tücskök ciripeltek. Az ágakról még csöpögött a víz. Senki nincs kint. Az MI6 nem jött. Már
nem áltathatta magát tovább.
Valami nincs rendben. Az óra nem működik.
Nem jönnek érte.
Éjnek éje
Másnap délután az esőerdő csendjét motor duruzsolása törte meg. A Piper Super Cub
visszatért.
Eddigre Alex különös hangulatba került, amit maga sem értett. Mintha elfogadta volna a
sorsát, és már nem lenne ereje, sőt kedve menekülni előle. Találkozott a másik két nővel, aki a
kórházban dolgozott: Swaine nővérrel és Wilcox nővérrel, s utóbbi büszkén közölte vele,
hogy ő fogja altatni. Mindenki kedves volt hozzá. Tulajdonképpen ez tette olyan
rémálomszerűvé az egészet. Gondoskodtak róla, hogy mindig legyen mit ennie-innia.
Szeretne valamit olvasni? Szeretne zenét hallgatni? Hamarosan már a hangjuktól felállt a
hátán a szőr. Nem bírt megszabadulni az érzéstől, hogy örökre a birtokukba került.
Teljesen azonban nem adta fel. Még mindig kereste az egérutat ebből a förtelmes csapdából. A
folyó kizárva. Se csónak, se semmi, amit annak használhatna. Körbejárta a kerítést. Nem talált
nyílást, se belógó ágat. Arra gondolt, hogy lyukat robbant bele, hiszen még megvolt Smithers
utolsó pénzérméje. A kerítés azonban áram alatt volt, az őrök azonnal tudomást szereznének
róla, ráadásul térkép, iránytű és bozótvágó, azaz macsete nélkül nem jut át az erdőn.
Akkor felötlött benne, hogy rádióüzenetet küld. Látta a rádiót az adminisztrációs épületben,
amit se nem zártak, se nem őriztek. Gyorsan rá is jött, miért nem. A rádióadóhoz számjegyes
billentyűzet csatlakozott, amit csak a kóddal lehetett aktiválni. Yu őrnagy mindenre gondolt.
Alex figyelte, ahogy a gép leér a tó vizére, majd lassan, lustán a móló felé fordul. Számított
rá. Dr. Tanner előző este szólt neki róla.
-Az első vevőd, Alex - közölte vidáman. - Egy R. Y Weinberg nevű ember. Talán már hallottál
róla.
Alex szokás szerint csak vállat vont.
- Tévéproducer Miamiból, valóságshow-kat készít. Nagyon sikeres. Csakhogy összeszedett
egy súlyos szembetegséget, és átültetésre van szüksége. Szóval úgy néz ki, hogy a szemeddel
kezdjük. Holnap reggel operálunk.
Alex távolról szemlélte, ahogy az amerikait kisegítik a gépből. Dr. Tanner figyelmeztette, ne
is próbáljon beszélni a „vásárlóval". Házi szabály. Ám ahogy a férfit nézte, Alexben olyan
gyűlölet támadt, amit emberi lény iránt még sosem érzett.
Weinberg túlsúlyos volt, de olyan puha, petyhüdt módon. Haja szürke volt, arcát mintha
gittből gyúrták volna, főleg lógó orcáját és tokáját. Milliomos létére slamposan öltözött, hasán
csak úgy feszült Lacoste inge. De nem csak a külseje taszította Alexet. Az önzése,
szívtelensége. Holnapra ő vak lesz, ez a férfi elveszi a látását, és bele sem gondol, egyszerűen
mert ezt akarja és meg tudja fizetni. Yu őrnagy, dr. Tanner és a nővérek is gonoszok a maguk
módján, de Weinbergtől, a sikeres miami üzletembertől fizikai rosszullét fogta el.
Megvárta, amíg a férfi eltűnik a neki előkészített házban, majd lesétált a tópartra. Szóval ez
van. Egyetlen éjszakája maradt a menekülésre. Utána már tényleg lehetetlen lesz.
A düh azonban végre áttörte a tehetetlenségét. Akárha arcul csapta volna, hirtelen készen állt
visszavágni. Ezek azt hiszik, hogy tehetetlen. Hogy mindenre gondoltak. De a hiányzó szikét
sem vették észre. És elsiklottak egy még fontosabb dolog felett - annak ellenére, hogy itt
csücsül az orruk előtt.
A gép.
A pilóta már kiszállt, magával cipelve egy utazózsákot. Ezek szerint megvárja Weinberget.
Alexnek kétsége sem volt, hogy a Piper motorját lezárta és a kulcsot eltette. Dr. Tanner pedig
biztos benne, hogy egy tizennégy éves fiú amúgy sem tud repülni.
Ez azonban hiba: a gépet és benne mindent ott hagyni kikötve.
Alex megvizsgálta a dolgot, számolgatott, kalkulált.
Megtalálta a kiutat.
Fél nyolckor ágyba küldték, s amikor lefeküdt, Isabel nővér jött be. Két altató volt nála és egy
kis pohár víz.
- Nem akarok aludni - mondta Alex.
- Tudom, drágám. De dr. Tanner azt mondja, ki kell pihenned magad. - Nyújtotta a tablettákat.
- Holnap nagy nap lesz. Szükséged van az alvásra.
Alex habozott, majd elvette a tablettákat. A szájába dobta, aztán lenyelte a vizet.
- Nem lesz olyan rossz - mosolygott a nővér. - Majd meglátod. - A szájára kapta a kezét. -
Vagyis éppen hogy nem...
Egy óra múlva benéztek Alexhez, majd tizenegykor újra. Mindkét alkalommal mozdulatlanul
feküdt az ágyban. Dr. Tanner meg volt lepve. Arra számított, hogy Alex majd próbálkozik
valamivel. Végül is Yu őrnagy figyelmeztette, hogy különösen vigyázzon a fiúval, akinek ez
az éjszaka volt az utolsó esélye. De néha van így. Úgy tűnt, hogy - a hírneve ellenére - Alex
elfogadta a helyzetet, és úgy döntött, inkább az álomba menekül.
Dr. Tanner azonban óvatos ember volt. Mielőtt maga is lefeküdt volna, az irodájába kérette a
két őrt, Jackót és Quombit.
-Azt akarom, hogy egész éjjel a fiú szobája előtt posztoljatok.
A két férfi értetlenül nézett össze.
-Ez őrültség, főnök. A srác alszik. Órák óta.
- Felébredhet.
- És ha felébred? Mit csinálhat?
Tanner megdörzsölte a szemét. Szerette kialudni magát a műtétek előtt, s különben sem volt
hangulata vitatkozni.
- Yu őrnagytól kapom a parancsokat - csattant fel. - Akartok vitatkozni vele? - Gondolkodott
kicsit, majd bólintott. - Jól van. Megmondom, hogy legyen. Jacko, tiéd az első őrség négyig.
Utána Quombi veszi át. És a kutya egész éjjel legyen kint. Senki nem megy sehova éjszaka.
Világos?
A két férfi bólintott.
- Helyes. Akkor holnap.
Éjjel fél három múlt, Jacko a verandán ült Alex szobája előtt, s egy magazint lapozgatott, amit
már vagy ötvenszer olvasott. Pocsék kedve volt. Minimum tízszer elment Alex ablaka alatt és
fülelt, hall-e valamit. Semmi. Jacko úgy látta, mindenki betojt ettől a taknyostól. Mi olyan
nagy szám rajta? Csak egy a sok közül, akik megfordultak itt. Volt, aki üvöltözött és sírt; volt,
aki megvesztegetéssel próbálkozott. Mind ugyanúgy végezte.
Végre elketyegett az őrsége utolsó fél órája is. Felállt, nyújtózkodott. Pöcök, aki pár méterre
hevert a füvön, felkapta a fejét és morgott.
-Jól van, kutyus, megyek aludni. Quombi mindjárt itt lesz.
Böfögött, nyújtózott még egyet, és elballagott a sötétbe.
Tíz perc múlva Quombi foglalta el a helyét. Ő volt a fiatalabb, és élete harmadát börtönben
töltötte, míg dr. Tanner rá nem talált és ide nem hozta. Szeretett a kórházban dolgozni, él­
vezettel ugratta a pácienseket, ahogy azok egyre gyengültek. De most ő is pocsék hangulatban
volt. Aludni akart. Nem fizették meg az éjszakai túlórát.
Ahogy az épülethez ért, valami megcsillant a fűben, az ajtó előtt. Valami idegen pénz.
Quombit nem érdekelte, hogyan került oda. A pénz az pénz. Odament és felvette.
Halványan tudatában volt, hogy valami rázuhan az égből, de nem nézett fel elég gyorsan,
hogy lássa. Az irattartó szekrény palacsintává lapíthatta volna, de mázlija volt. Egyik sarka
érte csak a fejét, de ez is elég volt, hogy azonnal kiüsse. A szekrény alig hallható puffanással
esett a puha fűre. Quombi eldőlt, akár a kivágott fa. A kutya felkelt és vinnyogott. Valami nem
volt rendben, de erre nem képezték ki. Odament és megszagolta az ernyedt alakot, majd leült
a hátsó lábára és vakarózott.
Az első emeleti balkonon Alex Rider komor elégedettséggel szemlélte munkája gyümölcsét.
Egy percet sem aludt. A tablettákat a tenyerébe rejtette, csak a vizet nyelte le, és azóta várt.
Éjjel többször felkelt, várta, hogy Jacko elmenjen, hallotta, amikor a kutyához beszélt. Akkor
felöltözött és munkához látott.
A szekrényt felvinni a lépcsőn majdnem kifogott rajta, és csak a végső elkeseredettség adott
neki erőt, hogy két kézzel ölelve és a térdén egyensúlyozva az ormótlan tárgyat, mégis
feljusson az emeletre. A legnehezebb az volt, hogy a fém ne csapódjon a Tálnak vagy a
falépcsőnek. Isabel nővér szobája a földszinten volt, a. legkisebb zaj is felébreszthette. A
szekrényt a bejárati ajtó fölötti szobába vitte, s utolsó erejével sikerült felemelnie a balkon
korlátjára, s ott egyensúlyozta, miközben egyik kezével a zsebébe nyúlt.
Épp időben ért fel. Quombi pár másodperccel azután bukkant fel, hogy a tízbahtos érmét a
fűre dobta csalinak. A csapda készen állt.
És működött. Jacko lefeküdt aludni. A csendből ítélve Isabel nővér sem ébredt fel. Quombi
elvesztette az eszméletét. Kis szerencsével a koponyája is betört. És a kutya sem rontotta el
azzal, hogy u-gatott.
Most ő következik.
Alex leosont a földszintre, és a bejárati ajtóhoz ment. Amint megjelent, Pöcök morogni
kezdett, nyakszőre felállt, ronda barna szeme fenyegetőn meredt rá a sötétben. Csakhogy dr.
Tannerhez hasonlóan Hicks nővér is többet árult el, mint hitte. Azt mondta, a kutya be lett
tanítva, hogy ne jöjjön az épületek közé. Az állat nyilván halálos. És még pitbullnak is ronda.
Viszont ha nem lép ki oda, nem bántja.
-Jó kutya - dörmögte Alex.
Kinyújtotta a kezét. A bifszteket tartotta benne, amit az első éjszakán lopott. Kedves volt dr.
Tannertől, hogy figyelmeztette a kutyára. A húsba beledugta az elmúlt három napban össze­
gyűjtött hat altatót. A kérdés: vajon a kutya bekapja a csalit? Nem mozdult, így Alex a fűre
dobta a húst, közel az őr testéhez. Az állat odament, csonka farkát csóválva. Megnézte, meg­
szimatolta, majd bekapta és rágás nélkül lenyelte.
Ahogy Alex remélte.
Tíz percbe telt, hogy a tabletták hassanak. Alex látta, hogy a kutya egyre jobban rogyadozik,
végül oldalára dőlt és nem mozdult, csak a hasa emelkedett-süllyedt. Végre úgy alakulnak a
dolgok, ahogy neki jó. Ennek ellenére óvatosan lépett ki, hát-
ha a kutya vagy Quombi felébred. Feleslegesen aggódott. Felkapta az érmét - centikre hevert
a szekrénytől -, és nekivágott az éjszakának.
Mennydörgés halk visszhangja remegtette meg a levegőt, akár egy dobpergés. Még nem esett,
de újabb vihar készült. Helyes. Alexnek pontosan ez kellett. Körülnézett. A telepet ívlámpák
világították meg. A kórházi személyzet, a pilóta és az amerikai tévéproducer biztos mélyen
alszanak. Alex pár pillanatig habozott, arra gondolt, milyen pompás lenne, ha az MI6 -
mondjuk, Ben Daniels és egy szakasz a SAS-tól - éppen most bukkanna fel. De tudta, hogy ez
nem fog megtörténni. Csak magára hagyatkozhat.
A móló felé sietett. Bárcsak megtanult volna repülőt vezetni! Akkor talán el tudná indítani a
Pipert, és perceken belül úton lenne a szabadság felé. Azonban hiába tanított meg neki annyi
mindent a nagybátyja, a repülési leckékhez még túl fiatal volt. Na mindegy A gép akkor is
hasznára lesz. Ez dr. Tanner nagy tévedése. A kórház biztonságát szigorúan ellenőrizték - de
csak a Piper távollétében. Ami viszont most itt volt, és még ha nem is tud vele repülni, a
hidroplán akkor is segítségére lesz a menekülésben.
Alex észrevétlenül érte el a mólót, majd lekuporodott a gép árnyékában, ami lágyan ringott a
vízen két úszótalpán. Újabb mennydörgés hallatszott, ezúttal hangosabban, és pár esőcsepp
pottyant a vállára. A vihar mindjárt kitör. Megvizsgálta a Piper Super Cubot. Mindkét oldalon
egy-egy fémrúd állt ki belőle, amik a pilótafülke és a tank súlyát tartották. Végüket a hosszú,
üveggyapot úszótalpba csavarozták. Ahogy arra emlékezett.
Alex a zsebébe nyúlt és megint kivette a tízbahtos érmét. Már csak ez maradt a háromból,
amit Smitherstől kapott, és átfutott a fején, hogy ha minden a terv szerint megy, mindegyik
megmenti egyszer az életét. A nagyobbik fémrúdhoz tapasztotta, majd felnézett az égre. Csak
pár csillag látszott, felhők gomolyogtak odafenn. Mögöttük villámok cikáztak, fehér és
mályvaszínben. Alex elővette a rágógumis tasakot. Kivárt egy mennydörgést, akkor nyomta
meg a gombot.
191
Villanás és kisebb robbanás. Ha nincs a vihar, akkor se nagyon lehetett volna hallani. De az
érme megtette a magáét. Az egyik merevítő eltört, a másik leszakadt az úszótalpról. A Piper
megroggyant. Alex lefeküdt a mólóra, lábát az úszótalpnak vetette és teljes erejéből
megnyomta. Az lassan levált a gép testéről. Alex még erősebben megnyomta, és a talp
kiszabadult. A gép még inkább megrogyott. Alex most már élénkebben mozogva megragadta
az úszótalpat és a partra vonta.
Alakra és méretre szinte pontosan megegyezett egy kenuval vagy kajakkal. Még egy lyukat is
sikerült robbantani a tetejébe, amin át bedughatta a lábát. Persze nem volt benne se lábtámasz,
se deréktámasz, az oldala pedig lapos, vagyis biztosan fekszik ugyan a vízen, de nehéz lesz
irányítani. És túl súlyos is. A modern kajakok karbonnal megerősített üvegszálból esetleg
karbonkevlárból és epoxiból készülnek. A Piper úszótalpa kábé olyan fürge, mint egy londoni
busz. De legalább elbírja. Be kell érnie ezzel.
Alex életében háromszor ült kajakban; kétszer a nagybátyjával, Ian Riderrel Norvégiában
illetve Kanadában, egyszer pedig a Brookland Középiskolával. Evezett már zúgón, azaz örvé­
nyek, lyukak és átfolyók között, de igazság szerint korántsem volt szakértő. Sőt. A legutóbbi
evezésből csak a sebességre, az üvöltésre és vízpermetre emlékezett. Akkor tizenhárom éves
volt, és szerencsésnek érezte magát, hogy élve megúszta.
A szike a zsebében lapult, vécépapírba tekerve, nehogy megvágja. Most elővette, kihámozta, s
örült, hogy elemelte dr. Tannertől. Óvatosan lesorjázta vele a lyuk szélét, igyekezve nem
megvágni magát. Tudta, hogy kemény utazás vár rá, nem szerette volna a hasát és csípőjét
pluszban darabokra szaggatni. A penge kicsi, de igen éles volt. Az úszótalp hamarosan készen
állt.
Otthagyta a parton, hogy evező után nézzen.
Ez volt a könnyebb része. Az önelégült vicc dacára a koporsófedélről, dr. Tanner átsiklott a
legnyilvánvalóbb dolog felett. A Piper Super Cub felszerelésének részét képezte egy evező.
Alex kiszúrta, amikor leszálláskor a pilóta azzal kormányozta a gépet a mólóhoz.
Odament a géphez, ami közben még jobban belemerült a vízbe. El fog süllyedni. Megtalálta a
törött merevítő egy darabját; már feszítővasa is van. Kivárt egy újabb mennydörgést, s akkor
betörte az ablakot. Kinyitotta az utasoldali ajtót, és bentről kivette az evezőt.
Legszívesebben azonnal útnak eredt volna, de türelemre intette magát. Ha a zúgó valóban
olyan rémes, ahogy Tanner mondta, akkor nem kockáztathatja meg sötétben. Szüksége lesz a
hajnali fényre. Most már zuhogott, és Alex bőrig ázott. Mégis örült. Az eső tökéletes
fedezéket biztosít, ha valaki netán kinézne. A tavon nagyon szem előtt lesz, legalább öt perc
kemény evezés, mire eléri majd az esőerdő takarását.
Szüksége volt valami figyelemelterelésre, és úgy gondolta, a Piper erre is jó. Ismét átgondolta
a lehetőségeket. Még minimum egy óra, mire elég fény lesz az evezéshez. Ezt akár ki is
használhatja. És különben is akart valami emléket hagyni dr. Tannernek, R. V Weinbergnek és
az egész brigádnak.
Komoran elmosolyodott. Ezek az emberek túl sokáig mérgezték a világot.
Ideje, hogy ők is megtapasztalják, milyen érzés.
Fehér habok
Alex visszament a géphez, s kis matatás után megtalálta benne, amit keresett: két üres
marmonkannát, amiben vizet vagy üzemanyagot szállíthattak. A szükséges gumicsövet a
hajtóműből tépte ki. Nem számít, a gép már amúgy sem megy sehová. Kinyitotta a szárny
alatti tanksapkát, a gumicső végét beled ugta a tankba, majd a másik végét erősen megszívta.
Keserű íz tört a szájába, öklendezni kezdett, de más nem történt. Erőt vett magán, és újra
próbálta. Ezúttal sikerült vákuumot keltenie, s a folyadék megindult. Odacipelte a
marmonkannákat, és megtöltötte mindkettőt.
Mire végzett, alig bírta el őket. Fogát csikorgatva húzta a két kannát a gyepen a kórház felé.
Tudta, hogy kockáztat, de nem érdekelte. Arra gondolt, hány embert hozhattak már ide, hány
szegény menekült indult el egy jobb élet reményében akik aztán sosem érkeztek meg úti
céljukhoz. El akarta törölni ezt a helyet a föld színéről. Valakinek már évekkel ezelőtt meg
kellett volna tenni.
A legnagyobb kockázatot az jelentette, hogy beosont dr. Tanner irodájába. Az ég peremén már
fénypihék mozogtak, valamelyik nővér bármikor felébredhet. Az orvos íróasztalában azonban
megtalálta, amiért jött. Egy öngyújtót. Tanner aztán tudhatta volna, hogy a dohányzás
ártalmas az egészségre. Most drágán megfizet érte.
Alex gyors mozdulatokkal, de azért vigyázva, hogy ne csapjon zajt, szétlocsolta az
üzemanyagot a kórház falán., a verandán, a tornácon. Megállt az esővíz tetején, nem
keveredett el vele. Látta a mályvaszínű tócsákat, amik mintha izzottak volna. Amikor már
csak fél kanna maradt, visszament a tóhoz, csíkot
húzva maga után a folyadékkal. Az üres kannát aztán a vízbe hajította, majd beszállt az imént
eszkábált kajakba, az evezőt a lábára fektette. Mindjárt kész.
Az evező túl rövid volt, a kajak reménytelenül ingatag. Egyenletesen kellett volna feküdnie a
vízen, az orrának és a farának ugyanolyan magasan, de sajnos a lyukat nem középre csinálta.
Próbált kicsit helyezkedni, de egyből imbolyogni kezdett, már attól félt, felborul, de az utolsó
pillanatban sikerült megőriznie az egyensúlyát. Újra próbálkozott, immár óvatosabban, és
ezúttal sikerrel járt. Az úszótalp nyugodtan lebegett a vízen. Kicsit megmozgatta vállát. A
perem a hátába vágott, de a kajak kicsit megbillent. Tudja irányítani. Nagy levegőt vett és
ellökte magát.
Az utolsó pillanatban felkattintotta az öngyújtót. Apró láng ugrott fel, küzdött a zuhogó
esővel. Alex a fűhöz érintette, s a tűz azonnal felcsapott és a kórház felé szaladt. Alex nem
várta meg, hogy odaérjen. Már evezett is, előredőlve, vállával rásegítve a húzásokra. Párszor
megingott, még szoknia kellett a súlyt, de az úszótalp nevéhez méltón szerepelt. Elbírta és
úszott.
Mögötte a lángok elérték a kórházat. Az eredmény látványosabbra sikerült, mint azt remélte.
Az esővíz mindenhová elvitte az üzemanyagot, s noha a fa felszíne nedves volt, belül a sok
évi ausztrál napsütés szárazra égette. Alex halk durranást hallott, ahogy a tűz terjedt, és
meleget érzett a hátán. Visszapillantva látta, hogy az egész épület lánggolyóvá alakult. Az eső
szinte gőzölgött, amint a tetőt érte, s a zuhogó víz meg az emelkedő lángok gigantikus
küzdelmet vívtak. Először senki nem jött elő, de egy pillanat múlva már ott volt Jacko, az
álomtól kábán próbálta felfogni, mit lát. Őt dr. Tanner követte. Eddigre már nem csak a
kórház lángolt, hanem az adminisztrációs központ és az egyik ház is. A telep apránként
purgatóriummá alakult. Hirtelen az amerikai, R. V Weinberg jelent meg nevetséges, csíkos
pizsamában. A nadrágszára lángolt. Alex komoran vigyorgott, ahogy a férfi sikoltva ugrált az
esőben. Most már nem csak a szeme szorul kezelésre.
Tanner észrevette a füvön heverő Quombit, és mellette a szekrényt. Azonnal megértette.
-A fiú! Keressétek a fiút!
Weinberg ledobta magát egy tócsába, és ott fetrengett vinnyogva. A többiek rá se hederítettek,
szétszóródva keresték Alexet. Még ha eszükbe is jutott volna kinézni a tóra, akkor se vehették
volna észre. Alex már látóhatáron kívül volt, elfedte az esőfüggöny.
Fülsüketítő csattanás hallatszott, s a generátor rázkódva leállt. Szikrák és fekete füst csapott ki
belőle. Az elektromosság nem tudott versenyre kelni a víz és a tűz együttes támadásával.
Tanner vonított.
-Uram... a repülő! - Jacko most vette észre a megdőlt Pipert.
Ahogy az eső verte az arcát, Tanner végre összerakta magában, mi történhetett. Megértette,
hogy Alex elszökött. A folyót pásztázta, ám a füst, az eső és a félhomály megnehezítette a
dolgát. De nem juthatott messzire. A játéknak még nincs vége.
Dr. Tanner kicibálta zsebéből a mobilját, és tárcsázott.
Alex előbb hallotta meg a zúgót, mint ahogy látta volna. A tó nem is tó volt, csak a folyó
szélesedett ki. Biztos van erre egy kifejezés, de már nem is emlékezett, elég rég járt utoljára
földrajzórán. A túlsó végén a víztükör ismét lekeskenyedett, a partok összeszűkültek akár egy
V betű szárai, s a sodrás erősödött. Alig kellett eveznie. Az esőerdő közelebb nyomult, a fák
föléje tornyosultak, a lombkorona szinte a levegőt is elzárta. És egy hang ütötte meg a fülét,
amire jól emlékezett; távoli és elementáris erejű volt, azonnal rettegéssel töltötte el. Valahol
zuhogó víz csalogatta.
Az evezőt a vízbe mártotta, próbálgatta a rögtönzött kajakot, tudta, hogy fürgén kell majd
manővereznie vele, a másodperc töredéke alatt reagálni arra, amit a folyó tartogat. Azt már
most látta, hogy nem fog tudni megállni. Az áramlat túl erős volt, a part pedig túl meredek. A
legközelebbi fák egyszerűen eltűntek a vízben, gyökerük ronda kövek alá kúszott. De
legalább a teleptől egyre távolabb kerül - vagyis attól, ami megmaradt belő-
le. És dr. Tanner azt is elárulta, hogy nincsenek csónakjaik. A repülőgépet tönkretette. A
kórházból még szállt a füst, ezt látta a fák csúcsa fölött. Kizárt, hogy bárki követni tudja.
Egy kanyarból kibukkanva ért az első zúgókhoz. A látvány emlékeztette rá, hogy még koránt
sincs biztonságban. A legrosszabb még előtte van, lehet, hogy az egyik halál elől egyszerűen a
másikba menekült.
Előtte a folyó meredeken lejtett, két oldalt masszív sziklák és fatörzsek fogták közre. Elöl
sziklapadkák alkottak természetes vízlépcsőt. Ha ott ér partot, ahol túl sekély a víz, a kajakja
kettétörik, és vele ő is. Fehér habok fortyogtak, több ezer tonna víz zuhogott le egyik szintről
a másikra. Rontotta a helyzetet, hogy a folyó egész szélességében apró örvények forogtak,
ahol a víz úgy bugyogott a felszínre, mintha alulról forralnák. Ha egy ilyenbe belemegy,
elveszíti az uralmat a kajak fölött, és teljesen ki lesz szolgáltatva a folyónak.
A lényeg, Alex, hogy sose te uralod, bármit is higgy. Csak evezz, ne hadakozz az áramlattal,
mert úgyis az nyer.
Nagybátyja szavai csengtek a fülében, de mintha egy előző életben hallotta volna őket. Alex
szeretett volna vigaszt meríteni belőlük. Úgy érezte magát, akár egy meglazult gomb a mo­
sógépben. A sorsa kicsúszott a kezéből. Fogát csikorgatva megmarkolta az evezőt és ment
tovább.
Utána minden összezavarodott. Küszködött, balra-jobbra hánykolódott, vakon. Víz suhant
mellette, csapott az arcába, zuhant rá fentről. Mélyre nyomta az evezőt, elfordította az
úszótalpat, kikerülve egy fekete sziklát, aminek gonosz, pengeéles széle centikre suhant el
mellette. A zöld lombkorona pörgött körülötte. A fák összemosódtak. Nem hallott semmit.
Füle megtelt vízzel, és amikor kinyitotta a száját, hogy levegőt vegyen, vizet nyelt. Még két
evezőcsapás tett, hogy kikerüljön pár sziklát, majd a kajak iszonyú reccsenéssel az egyik
sziklalépcsőre csapódott. Szerencsére egy darabban maradt. Vízlepel hullt rá. Alámerült.
Fuldoklott.
Ám akkor valahogy hirtelen átjutott. Teljesen kimerült, mintha kézitusát vívott volna a
folyóval, ahogy bizonyos értelemben ez is történt. A hasa és háta égett, ahol a lyuk pereme
belevágott. Alex kezét csapzott inge alá csúsztatva mérte fel a kárt. Amikor kihúzta, ujjai
véresek voltak. Mögötte fehér habok fröcsögtek a szirtek között, dühöngtek az átengedett
kajak
miatt.
Alex tudta, hogy többre nem képes. Eddig is csak a puszta kétségbeesés - és a tiszta szerencse
-juttatta el. Amint elérte a fehér habokat, teljesen elvesztette az egyensúlyát, azaz mindent.
Ennyi erővel sodródó fadarab is lehetett volna. Végtére is ez a jármű nem is kajak. Csak egy
repülőről leszakított úszótalp. Ha mégis koporsót lopott volna az utazáshoz, az se lett volna
sokkal rosszabb.
Próbált visszagondolni, mit mondott dr. Tanner a folyóról. Az első zúgó után még rosszabb
lesz. Egy mérföldre jön a Bora-vízesés. Alexnek már a név se volt ínyére. Valahol muszáj
kikötnie és az esőerdőben próbálni szerencsét. így is jókora távolságot megtett. Kis
szerencsével elérhette az árteret a túloldalon. Csak van a közelben civilizáció: egy erdőkerülő,
egy kósza orvos, valaki! Csak meg kell találnia.
Egyelőre azonban nem talált kikötőhelyet. A part meredeken emelkedett, a sziklák egységes
falat alkottak. Amikor felnézett, a fák teteje szörnyen távolinak tűnt. Akármilyen vizes volt is
Alex, nem fázott. Az esőerdő szinte lüktetett a sáros melegtől. Gyorsan haladt, vitte a sodrás.
Fülelt, hallja-e a következő zúgót. .. de nem azt hallotta. Hanem azt, amire legkevésbé számí­
tott.
Egy helikoptert.
Ha még a zúgóban van, nem hallotta volna, most azonban az egyik szorosban járt, ahol a víz
gyors volt, de halk. Ennek ellenére felnézett, nem képzelődik-e. Valahogy valószínűtlennek
tűnt egy helikopter hajnalban az ausztrál esőerdő kellős közepén. Pedig ott volt. Még csak
parányi pont a messzeségben, de
egyre közeledett.
Alex első gondolata az volt, hogy az MI6 végre megérkezett, most, amikor már majdnem
késő. Aztán megint visszanézett, és reményei összezsugorodtak, elfoszlottak. Volt valami go­
nosz, baljós a helikopterben, ahogy egyenesen feléje tartott, akár egy rovar, ami csípni készül.
Ha az MI6 jönne, már napok-
kal ezelőtt megérkeztek volna. Nem, ez valami más. És nem az ő oldalán áll.
A helikopter egy Bell UH-1D volt, az egyik leghíresebb repülő gépezet, amióta az amerikaiak
több százat küldtek Vietnamba a hatvanas években. Alex felismerte a hosszú, karcsú testet és
nyújtott farkat. A raktér ajtaja nyitva volt, egy férfi ült ott, lábát kilógatva, az ölében valami
fegyver. Ez csak pech lehet. Dr. Tanner nem hívhatott segítséget pár perc alatt. A helikopter
már úton lehetett ide, talán ellátmányt hozott, és Tanner egyszerűen utána küldte.
Alex nem tudott hová bújni. A folyó közepén volt, és nem haladt elég gyorsan, hogy
elmenekülhessen. Szerencsére a helikopteren a jelek szerint nem volt beépített gépfegyver,
rakétavető. És a férfinak csak puskája volt. Az is mázli. Ha géppisztoly van nála, Alexnek
esélye sem lett volna. De még így is, egy közepes lövész is simán leszedhette. Alex hirtelen
szörnyen védtelennek érezte a hátát és a vállát. Szinte érezte, ahogy belécsapódnak a golyók.
Fejét lehajtotta, a víz felé, így megváltoztatta a súlypontját, s az úszótalp az oldalára billent.
Bal válla már érintette a vizet, ahogy a legközelebbi partszakasz felé evezett. Alex remélte,
hogy így plusz lendületet nyer, úgy, hogy közben nehezebb célpontot kínál a fenti
orvlövésznek.
Valami csobbant a vízben pár centire a fejétől, s a másodperc tört része múlva hallotta a lövés
durranását. A golyó hamarabb érte el, mint a hang. Alex ismét egyenesbe hozta magát. Víz
csorgott az arcán. De elérte a célját: a folyó fölé benyúló facsoportot, ami zöld alagutat
képezett. Legalább ötven méteren át nem lesz a szemük előtt.
A következő zúgó közvetlen előtte, ötvenméternyire várta. Eddig az ellensége volt, most
viszont különös módon a szövetségese lett. A kavargó víz, az örvények, az ide-oda dobáló
hullámok nehezebbé teszik a célzást. De eléri? A helikopter közvetlenül felette lebegett,
levelek és ágak csapdostak vadul. A rotor szele a folyóig ért, a motor zaja pedig szinte a
levegőt szaggatta. Alex kibukkant az alagútból, s felsőtestének és vállának minden erejével
húzta az evezőt. Még két lövés. Az egyik a kajakot
érte, s Alex egy lyukat látott maga előtt. A lövés ferde szögben érkezett, átlyukasztotta a testet
és éppen a vízvonal fölött lépett ki. Centikkel véthette el a lábát.
Bal, jobb, még két erős húzás, és beért a zúgóba. Nem volt ideje semmi stratégiát kiötleni,
pedig ez a rész sokkal rosszabb volt az előzőnél; a víz gyorsabb, a lejtés nagyobb, a sziklákat
pedig mintha direkt úgy helyezték volna, hogy darabokra tépjék, összezúzzák őt.
Még az orvlövész is habozott, mintha inkább a folyóra akarná bízni a munkát.
Ha nem tudod, mi legyen, evezz. Ian Rider ezt tanácsolta annak idején, és Alex pontosan ezt
tette, gépiesen evezett, egyszer az egyik oldalon, aztán a másikon. A helikopter eltűnt, a
vízpermet eltakarta. Ezek szerint ők se látják. Fülsüketítő durranás hallatszott, de nem a puska
volt; a kajak orra sziklának csapódott, vadul megpörgetve Alexet, aki pár pillanatig hátrafelé
utazott a folyón. Belenyomta a vízbe az evezőt, hogy a sodrás segítségével megfordítsa a
kajakot. Az erőfeszítéstől majd kiszakadt a karja, de az úszótalp megfordult és valósággal
repült előre. A világ összes vize Alexre ömlött. De vége volt. Átért.
Előtte a folyó kiszélesedett, a növényzet hátrébb szorult, nem nyújtott fedezéket. A kajak
sebesen suhant. Sőt a folyó mind gyorsabban és gyorsabban robogott. Hogy lehetséges ez?
Alexnek nem volt ideje választ keresni. Felpillantott és ismét észrevette az orvlövészt. Olyan
közel volt, hogy látta állán a borostát, és a ravaszra hurkolt ujját.
Egyetlen dolgot tehetett, egy trükkje maradt. Könnyen belehalhat, de legalább harcol, nem
csak ül itt és hagyja, hogy az ismeretlen fegyveres leszedje. Az orvlövész tüzelt. Alex érezte,
hogy a golyó súrolja a nyakát, épp a válla felett. Mintha konyhakést húztak volna végig a
nyakán. Legszívesebben sikoltott volna, ehelyett abban a pillanatban nagy levegőt vett, oldalt
vetette magát, felrántotta a térdét, és felfordította a kajakot.
Azt akarta, hogy a pilóta és az orvlövész halottnak higgyék. A levegőből csak a felfordult
kajakot látják. Alex alatta lógott, arcát és vállát nyomta az áramlat, de kezében ott szorongatta
az
evezőt. Még mindig sebesen haladt. Ha most sziklának megy, belehal. Ilyen egyszerű. De
vagy ez, vagy a golyó.
A következő perc volt a leghosszabb Alex életében. Érezte, hogy mozog, de nem látott
semmit. Csak sötét, súlyos szürkeség kavargott a szeme előtt, ráadásul a víz is nyomta a
szemgolyóját. Hallotta a folyó furcsa visszhangjait, és távolról a helikopter zaját. Lába
beszorult a kajakba. A szíve dübörgött. Tüdeje kezdte követelni a friss levegőt.
De víz alatt maradt. Vajon meddig követi a helikopter, mire az orvlövész befejezettnek ítéli a
feladatot? Mellkasa sajgott. Buborékok szöktek ki a szájából és füléből, szivárgott a drága
oxigén. Fogalma sem volt, mennyi ideje bukott le. A kajak nekiment valaminek, Alex
megborzongott. Őrület. Hát fuldok-lik! Ha még sokáig vár, nem lesz ereje visszabillenni.
Végül, ereje utolsó cseppjével, az ájulás szélén cselekedett. Alex előrehajolt, arcát a testéhez
nyomta, és az evezővel meglökte magát, közben elfordítva a csípőjét, hogy a kajak is meg­
pördüljön.
Minden egyszerre történt. A feje és válla kibukkant a vízből, víz folyt le az arcán. A napfény
szinte úgy robbant rá. Az úszótalp imbolygott, majd megállapodott. Alex kábán, lihegve vette
tudomásul, hogy a folyó közepén jár, minden eddiginél gyorsabban.
Viszont egyedül volt. A helikopter elment. Látta, hogy a fekete füstoszlop felé kanyarodik,
ami a kórháztelepről szállt fel. Tehát a trükk bejött. Halottnak hiszik.
Alex előre nézett. És látta, hogy valóban halott.
Egyből megértette, miért hagyták ott. Az se számít nekik, ha él a kajak alatt, mert ami felé
tartott, az úgyis megöli.
Elérte a Bora-zuhatagot.
Vízszintes vonal jelezte a világ peremét. A folyó robogva bukott át rajta, több ezer tonna víz
zuhogott alá. Kis fehér felhő lebegett ködként a mélység fölött. És azon túl... semmi. Hallotta
a folyamatosan dübörgő vizet, és tudta, hogy nincs visszaút. Nincs erő a földön, ami most már
megállíthatná.
Alex Rider kinyitotta a száját és üvöltött, ahogy átsodródott a peremen.
Elem nélkül
Egy elnyújtott pillanatig a levegőben lógott, megsüketítette a Bora-zuhatag robaja, a
vízpermet a szemébe vágott, s szinte tapintani tudta a bizonyosságot, hogy ezt nem élheti túl.
A víz gigászi élőlény volt, a sziklafal mellett zúgott-robajlott. És lent sem a biztonság várja.
Lepillantva Alex fortyogó üstöt látott. Ötven méter mélyen.
Nem volt idő gondolkodni, nem volt idő cselekedni, csak ösztönösen, úgy-ahogy felidézve a
réges-régi leckét. Valahogy sikerült csökkentenie kellett a becsapódás erejét. Légy agresszív!
Ne hagyd, hogy a vízesés csak úgy elkapjon. Az utolsó pillanatban, mielőtt belezuhant, Alex
megfeszítette a testét, nagy levegőt vett, majd egyetlen erős húzást végzett.
A világ megbillent.
A robaj szinte fizikailag fájt. Nem látott. Fejét ütések érték. Csak azt tudta, hogy markolja az
evezőt, a csuklója megfeszül, az izmai felkészülnek.
Dőlj előre! Ne küzdj a vízzel, menj vele! Minél magasabbról zuhansz, annál nagyobb szögben
kell leérned. És - erre az utolsó pillanatban emlékezett - fordítsd oldalra a fejed, különben a
becsapódáskor az összes csont ízekre törik az arcodban.
Zuhant. Félig vízben, félig levegőben. Mind gyorsabban és gyorsabban.
Ideje megcélozni a fehérséget. Ott lesz a legtöbb levegő a vízben, s az tompítja az esést. Ne
kiabálj! Szükséged lesz arra a levegőre.
Még messze van? Milyen mély lehet? Ha sziklára zuhan... De emiatt már késő aggódni. A
vízpermet csípte a szemét. Becsukta. Minek nézze végig a saját halálát?
A kajak orral előre csapódott be az üstbe, ami azonnal beszippantotta, s vele együtt Alexet is.
A lábai és a hasa kapták az ütközés teljes erejét, majd jött a víz, minden oldalról zuhogott rá,
össze akarta nyomni. Feje hátralökődött, nyakán égett a bőr. Az evező kiszakadt a kezéből. És
aztán csapkodott, elkeseredetten próbált kiszabadulni a kajakból, ami most egyre mélyebbre
rántotta magával. Könyökét beütötte egy sziklába, kis híján csontja tört, kiszaladt belőle a
levegő. Tudta, hogy pillanatok alatt a felszínre kell érnie. Lába azonban még csapdában volt,
nem bírta kihúzni. A kajak süllyedt, és sodorta magával. Minden erejét összeszedve elcsavarta
a testét, s a csípőjét sikerült az úszótalp pereme fölé emelnie. Kihúzta az egyik lábát. Aztán a
másikat. Vizet nyelt. Már nem tudta, merre van fel, merre van le, de a lába kiszabadult. A víz
pörgette, ide-oda lökdöste. Nem bírja tovább. Még egy rántás...
.. .és feje és válla kilendült a levegőbe. Messze vitte már a folyó, a Bora-vízesés mögötte volt,
elképesztő magasra tornyosult. Az úszótalpnak nyomát se látta. Biztos ripityára tört. Alex
nagy kortyokban nyelte a levegőt, és tudta, hogy mindent jól csinált, és némi csoda
segítségével túlélte. Megvívott a zuhatag-gal, és legyőzte.
A sodrás lassult. Alex karja és lába ernyedten lebegett, minden ereje elfogyott, már csak
annyira volt képes, hogy a víz felszínén tartsa magát, fejét hátrabillentve, hogy kapjon
levegőt. Úgy érezte, vagy tíz liter vizet lenyelt, s átfutott az agyán, hogy egy ilyen trópusi
folyó vizében akár kolera, sárgaláz vagy hasonló is lehet. Az ASIS arra se vette a fáradtságot,
hogy beoltsa, mielőtt Bangkokba küldte. Hát emiatt ráér aggódni később. Majd a szemükre
veti, ha elérkezik a pillanat...
Életében nem volt ilyen elcsigázott. A víz párna lett, legszívesebben hanyatt feküdt és elaludt
volna. Mekkora távolságot tehetett meg? Dr. Tanner azt mondta, a zuhatag másfél kilométerre
van a teleptől, de érzésre mintha kétszer ekkora utat is bejárt volna. A helikopternek semmi
nyoma. Ez jó. Halottnak hiszik. Legalább békén hagyják.
Valamivel később arra eszmélt, hogy kavicsos-homokos folyóparton fekszik. A víz partra
sodorta, és ő észre se vette. El is
aludhatott, mert a nap már magasan állt az égen. Hagyta, hogy a meleg átjárja a testét.
Amennyire meg tudta állapítani, egyik végtagja se tört el. A nyaka és a háta kapta a legtöbbet,
fájt is rendesen - gerince fogta fel a becsapódás erejét -, és mindenütt tele volt vágásokkal-
hegekkel. De tudta, hogy olcsón megúszta. Igen halovány esélye volt rá, hogy túlélheti a
vízesést, az pedig, hogy ráadásul nagyobb sérülés nélkül, egyenesen csoda. Eszébe jutott, Ash
mit mondott neki az apjáról. Pokoli mázlija volt. Hát ezek szerint örökölte.
Ash.
A Zátony-sziget.
Az Ausztrália felé tartó cunami.
Annyira lefoglalta a saját egészsége, hogy teljesen kiment a fejéből a gigászi terv. Mennyi
ideje lehet, amígYu őrnagy felrobbantja a bombát? Vagy már elkésett? Alex ülő helyzetbe
nyomta magát, igyekezett életet lehelni megviselt porhüvelyébe a melengető napsütésben.
Közben utánaszámolt. Yu négy napot mondott. A negyedik nap éjfélkor a Föld valami gravitá­
ciós vonzásba kerül, a tengerfenék alatti törésvonal akkor lesz a legsebezhetőbb.
Négy nap. Három napot töltött fogolyként a telepen. Vagyis ma éjszaka fog megtörténni!
Most délelőtt tíz órára járhatott. Azaz bő tizenkét órája van, hogy megakadályozzon egy
rettenetes katasztrófát, nyolc ember meggyilkolását a Zátony-szigeten és még ezrek halálát
Ausztráliában.
És ekkor érezte át helyzete teljes reménytelenségét. Igaz, sikerült megmenekülnie a szörnyű
haláltól, melyet Yu őrnagy szánt neki, de hol van? Körülnézve látta, hogy elhagyta az eső­
erdőt. Egy ártér szélén volt, a távolban, úgy hetven-nyolcvan kilométerre hegyek magaslottak.
Alacsony törpefák vették körül, amiknek a nevét nem ismerte, pár szikla és termeszvárak. A
levegőben édes szag terjengett, akár a penészes fáé. Ennyi. Ha a semminek van közepe, akkor
ez az.
Nem tehet semmit. Ugyan meg nem operálják, mégis meghal - vagy az éhségtől, vagy valami
betegségtől. Már persze ha egy sósvízi krokodil el nem kapja még az előtt. Mocskos kezével
megtörölte az arcát. Ez a küldetés az első pillanattól el volt átkozva.
Végig más irányított. Visszagondolt az irodára Sydneyben, ahol Ethan Brooke felvázolta neki
a teendőket. Csak álcát kell biztosítania, semmi más. Pofon egyszerű. Ehelyett élete két
legszörnyűbb hetét élte át. Jesszus! Hallgatnia kellett volna Jackre!
Ismét a hegyekre nézett. Minimum egy nap, mire odáig elér. Túl sok idő. És különben is
miből gondolja, hogy arrafelé bárki is él? A gépről nem látott se házat, se utat. Bárcsak
kapcsolatba tudna lépni az MI6-tal. A csuklójára pillantott. Csodával határos módon, az
elszenvedett megpróbáltatások ellenére az óra még egy darabban volt. A kérdés az, hogy miért
nem működött? Smithers maga készítette. Kellett, hogy sugározzon a jeladó. De akkor az MI6
miért nem reagált? Alexnek eszébe jutott a találkozó Mrs. Jonesszal és Ben Danielsszel,
vagyis Rókával. Nem tudta elhinni, hogy a SAS embere cserbenhagyta. De akkor mi jött
közbe?
Levette az órát és megvizsgálta. Noha olcsónak, bóvlinak látszott, mint amit az ember az
utcán vesz Afganisztánban, jól megépítették. A szíj túlélte a nagy zuhanást, és Alex vízállónak
is vélte. A mutatók még mindig tizenegy órán álltak. Megfordította. A hátsó felén vájat futott
körbe, hogy le lehessen venni. Nekinyomta a hüvelykujját és megcsavarta. A fedél meglepő
könnyen lejött.
Az órában mikroáramkörök voltak, amiket nyilván Smithers tervezett és szerelt bele. Teljesen
száraz volt, a víz nem szivárgott be. Elemmel működött, aminek kör alakú helyet hagytak
pont középen.
Csakhogy az elem hiányzott.
Hát ez a válasz. Azért nem fogták a jeladását, mert nem is volt jel. De hogy történhetett?
Smithers mindig mellette állt. Nem vall rá, hogy ilyen alapvető dologról megfeledkezzen.
Alex alig tudta lenyelni a dühét. Az egész élete veszélybe került egy átkozott elem miatt!
Hol talál itt bele másikat? Nemigen hitte, hogy a semmi közepén belebotlik egy éjjel-
nappaliba. A legszívesebben a folyóba vágta volna az órát, hogy soha többé ne is lássa.
Sokáig nem mozdult, süttette magát a napon, szárította a ruháit. Légy zümmögött a feje körül,
elhessegette. Visszajátszott
magában mindent, ami vele történt: a vízesés, a zúgók, a kórház felgyújtása. Minden hiába
volt? És előtte a vacsora Yu őrnaggyal, a hajsza a Libériai Csillagon, a Királykék felfedezése,
a Kopassus hirtelen felbukkanása, a játékgyár Dzsakartában. Nincs elem!
Visszagondolt Bangkokra és arra, amit Ash mesélt a szüleiről. Csak azért egyezett bele ebbe,
hogy többet tudjon meg róluk. Megérte? Valószínűleg nem. Igazság szerint Ash csalódást
okozott neki. A keresztapja. Alex eleinte remélte, hogy összebarátkoznak, de az együtt töltött
idő ellenére sem ismerte meg igazán a férfit. Ash túlságosan titokzatos, ráadásul az elejétől
becsapta őt, már a Swanbourne melletti erdőben is.
Emlékezett rá, amikor először megpillantotta Asht, a katonát a puskával, ahogy kibukkan a
sötétből, miközben ő egy hamis aknán állt egy hamis zárótűz közepette. Hogy tehették azt
vele? Nem voltál veszélyben. Mindvégig pontosan tudtuk, hol vagy. Ash ezt mondta neki akkor
este a Félsziget Hotelben a medence mellett. Alexnek most eszébe jutott. És honnét tudták?
Jeladó volt az egyik edzőcipőd sarkában, hz edzőcipő.
Alex ránézett. A cipő teljesen elvesztette a színét, rongyos és lyukas volt. Lehetséges lenne az,
amire gondol? Az anyahajón kapta a cipőt, amikor visszatért az űrből és kihalászták a tenger­
ből. A jeladót Abbott ezredes tetette bele a SAS bázison Swanbourne-ben. Most is az a cipő
van rajta.
Cloudy Webber lecserélte a teljes ruhatárát, amikor afgán menekültnek álcázta, de a cipő nem
ment rá, úgyhogy megengedte neki, hogy megtartsa a régit. Utána már csak akkor öltözött át,
amikor Yu őrnaggyal vacsorázott. Egy ideig az ott kapott angol inget és farmert viselte, majd a
kórházban megint új ruhát kapott. De se Yu őrnagy, se dr. Tanner nem adott neki új lábbelit.
Vagyis a Swanbourne-ben beletett jeladó még mindig rajta van. Persze nem működik, hiszen
kis hatósugarú. Viszont talán van benne elem.
Alex alig tudta leküzdeni az izgalmát. Félt, hogy túl nagyot csalódik. Lehajolt és lehúzta a
cipőt, hogy megnézhesse. Ash szerint a jeladó az egyik sarkában van. Alex felfordította a két
cipőt. A talp gumiból készült, és nem látott rajta nyílást vagy más titkos rekesznek való helyet.
Kivette a talpbetétet. Ott találta meg. A bal cipőben, közvetlenül a sarok fölött egy fület
vágtak az anyagba, majd visszanyomták.
Tíz percbe telt Alexnek kifeszíteni, bevetette az ujjait, a fogát és egy éles követ is a
folyópartról. Ügyködés közben is tisztában volt vele, hogy talán a semmiért erőlködik. Az
elem két hete ott van. Talán már lemerült. Vagy nem passzol az órába. De annak az esélye,
hogy másik elemet találjon az ausztrál pusztában, nulla.
Kihúzta a fület, és ott volt a kis áramkör, ami megmentette az életét a bombázáskor az
erdőben. És ott volt az energiaforrás is: egy közönséges lítium elem, kétszer akkora, mint
amekkora az órába kellett volna. Alex kipiszkálta, s úgy tartotta a tenyerén, akár egy
aranyrögöt. Már csak össze kell kötnie. Nincs csavarhúzója, vezetője, semmi fém, semmi.
Pofon egyszerű!
Végül letört két tüskét egy bokorról, s csipeszként használva őket kifeszített némi vezetéket a
cipő sarkából. Úgy érezte, egy örökkévalóságig tart, közben a nap egyre magasabbra hágott,
verejték csorgott a homlokán, de nem állt meg pihenni. Óvatosan kibontotta a rádió-jeladót,
majd letört két drótdarabot, alig egy centiseket. Van még az elemben kakaó? Összeérintette a
vezetékeket, és határtalan megkönnyebbülésére szikrázott. Most már csak össze kell kapcsolni
az elemet az órával, és pár kaviccsal rögzíteni.
Többet nem tehetett. Lehelyezte az elemet az óra mellé; a vezetékek kapcsolódtak, árammal
látták el a jeladót. Az egész mindenséget egy kőre helyezte. Aztán lefeküdt egy fa árnyékába.
A jeladó vagy működik, vagy nem. Hamarosan megtudja.
Pár perc múlva mély álomba merült.
Repülő támadás
Alex helikopter zajára ébredt. Egy pillanatra rettegés fogta el, hogy a Bell UH-1D tért vissza.
Ha így áll a helyzet, hagyja, hogy elkapják. Egyszerűen nem maradt semmi ereje. Nem tudott
már mivel küzdeni. Ám ahogy a napsütésben hunyorogva felnézett, azonnal látta, hogy ez egy
nagyobb gép két rotorral: egy Chinook. Az ajtaján már hajolt is ki egy alak.
Sötét szem. Rövid fekete haj. Üdvözlésre emelt kéz. Ben Daniels.
Alex feltápászkodott, miközben a Chinook nem messze a földre ereszkedett. Odaballagott,
vigyázva, hova lép mezítelen lábával. Szép is lenne, ha most lépne rá egy viperára! Ben kiug­
rott és döbbenten meredt rá, majd mielőtt Alex megállíthatta volna, magához ölelte.
- Hát itt vagy! - kiabálta túl a rotorokat. - Annyira aggódtam miattad! - Elengedte Alexet. - Mi
a fenét csinálsz itt? Merre jártál?
- Hosszú - felelte Alex.
-Van valami köze a füsthöz feljebb a folyón? - bökött arra Ben. - Útközben vettük észre.
- Az egy kórház volt. - Alex nem tudta palástolni a megkönnyebbülését, hogy végre
kedvezően alakulnak a dolgok. - Nagyon örülök, hogy látlak...
- Mrs. Jones már magánkívül volt. Tudtuk, hogy elrepültél Dzsakartába, de aztán nyomodat
vesztettük. Ügynököket küldött szét Indonéziában, engem meg Darwinba, hátha átjutottál.
Három napja várok ott, remélve, hogy kapcsolatba lépsz velem. Rettenetesen nézel ki! Mint a
kutya vacsorája.
- Úgy is érzem magam - bólintott Alex, majd megdermedt. - Mennyi idő van, Ben?
Bent láthatóan meglepte a kérdés, de az órájára nézett. - Egy óra múlt tíz perccel. Miért
kérdezed?
- Mennünk kell. Már nincs tizenkét óránk.
- Meddig?
- Útközben elmondom.
Alex rég nem érezte ilyen remekül magát. Nem fázott, nem volt vizes, nem volt éhes, az
utóbbi napok veszélyei elmaradtak mögötte. Kényelmes ágyban feküdt egy katonai telepen
Darwin mellett, ahová Ben Daniels hozta. Gyakorlót viselt, Ben csak ezt tudta felhajtani,
aztán pár órára magára hagyta.
Kinézett az ablakon. A gyakorlótéren katonák jöttek-mentek, dzsipek jártak ki-be a kapun. A
helikopter még ott várt, ahová leszállt. Fél órája egy teherautó állt mellé, és Alex látta, hogy
feltankolják. Kíváncsi volt, ez mit jelent. Talán végre valami történik.
A helyzet dacára nem tudott ellazulni. Fél hétre jár, a nap hamarosan lemegy; közben a Föld
és a Hold egyre közeledik az együttálláshoz, amire Yu őrnagy vár. Éjfélkor a Királykéket le­
engedik a tenger fenekére és felrobbantják. A pusztítás megkezdődik.
És mit tesz az MI6 és az ASIS, hogy megakadályozza?
Alex elmagyarázott mindent, nemcsak Bennek, de egy rakás ausztrál tisztnek is. Elképesztő
történet volt, már-már hihetetlen, de furcsa módon egyik jelenlevő sem kételkedett benne.
Végül is ez a fiú az űrből pottyant ide. Alex sejtette, hogy ha őróla van szó, már senki semmit
nem tart hihetetlennek. Az egyik helyi szakértő meg is erősítette, amit Yu őrnagy állított:
valóban lehetséges mesterséges cunamit előidézni. Éjfélkor a törésvonal hatalmas gravitációs
nyomás alá kerül. Még egy viszonylag kisebb robbanás is elég lenne egy globális
katasztrófához, Yúnak pedig a Királykék áll a rendelkezésére.
Persze bizonyos értelemben a Skorpia már vereséget szenvedett. Alexnek köszönhetően a
hírszerző irodák tudták a tervü-
ket, és még ha a Zátony-szigeten mindenkit megöl is az ár, azt senki nem fogja balesetnek
hinni. Alex sejtette, hogy a szigetet biztos, ami biztos evakuálják. Yu őrnagynak már nem volt
oka megnyomni a gombot. Ha a józan eszére hallgat, máris búvóhelyet keres.
Kopogtak. Alex kihúzta magát, Ben Daniels lépett be.
Komor képet vágott. -Téged akarnak.
-Kik?
- Megérkezett a lovasság. Az étkezdében vannak...
Ahogy Alex ott ballagott Daniels mellett, azon morfondírozott, mi lehet a gond. De legalább
nem hagyják ki a dologból. Az MI6 egyik pillanatban kémként bánt vele, a másikban isko­
lásfiúként, ahogy éppen passzolt a terveikhez. Az étkezde alacsony faépület volt, ami a tér
egyik felének egész hosszában futott. Alex kinyitotta az ajtót és Danielsszel a nyomában
belépett.
Ott volt a legtöbb tiszt, akivel korábban beszélt, az ebédlőasztalokra terített térképeket
böngészték. Két férfi csatlakozott hozzájuk, akiket Alex azonnal felismert. Ez volt a lovasság,
akikre Ben utalt. Ethan Brooke az egyik asztalnál ült, Marc Dámon mögötte állt. Valószínűleg
Sydneyből repültek ide. Garth, a vakvezető kutya a farkát csóválta Alex láttán. Legalább
valaki örül neki.
- Alex! - szólalt meg a vak ember. - Hogy vagy?
- Remekül. - Alex nem volt benne biztos, hogy örömmel látja az ASIS emberét. Ethan Brooke
ugyanolyan hidegvérrel manipulálta, mint Alán Blunt Londonban. Ezek mind ugyanolyanok.
- Tudom, min mentél keresztül. El se hiszem, mi minden
történt, de fantasztikus munkát végeztél.
-Yu őrnagy végig tudott rólam - sziszegte Alex. Ahogy kimondta, tudta, hogy igaz. A
bokszmeccset Bangkokban azért rendezték, hogy őt megbénítsák. És a Libériai Csillagon
hallotta, ahogy Yu dicsekszik a kapitánynak: tudta, hogy kicsoda Alex, már mielőtt beszállt a
konténerbe. Saját kényére-kedvére játszott vele.
-Igen, rés van a biztonsági rendszerünkön, méghozzá nagyobb, mint véltük. - Brooke a
helyettese felé fordult, aki félrenézett, mintha nem akarná kommentálni.
- Mi van Ash-sel? - kérdezte Alex.
- Nem tudjuk. Csak azt tudjuk, amit te mondtál el. -Brooke elhallgatott és Alex látta rajta,
hogy felkészül arra, amit mondania kell.
- Na és mit akarnak tenni?
- Van egy kis gondunk, Alex. A helyzet az, hogy... nem kön-törfalazok. Először is a
Zátonytalálkozót megtartják.
Alex azt se tudta, hová legyen döbbenetében.
- Miért?
- Közöltük velük, hogy mekkora veszélyben vannak. Minden részletet nyilván nem
árulhattunk el, de a lehető leghatározottabban javasoltuk, hogy pakoljanak. Megtagadták. Azt
mondták, gyávának látszanának. Holnap lesz a sajtótájékoztató, hogy nézne ki, ha éjszaka
elkullognának? Még győzködjük őket, de tulajdonképpen igazuk van. A Skorpia el akarja őket
tüntetni. Ha maguktól elmennek, azzal a Skorpia dolgát
könnyítik meg.
Alex meghányta-vetette a dolgot. Rossz hír, de a Zátonytalálkozó csak egy dolog. A cunami
először a szigetet éri, de aztán jön tovább Ausztrália felé.
- Megtalálták Yu őrnagyot?
- Igen - mosolyodott el kurtán Brooke. - Mondta neked, hogy egy olajfúrótornyon lesz a
Timor-tengeren. Átvizsgáltunk minden felvételt, beleértve a legfrissebb műholdképeket.
Találtunk egy úszó olajfúrótornyot a bangkoki illetőségű Chada Kereskedelmi Társaság
nevén. Pár száz kilométerre horgonyozik
a Zátony-szigettől.
- Pontosan a törésvonal fölött - morogta Dámon. Most először szólalt meg, mióta Alex
belépett. - Sárkány Kilenc a neve.
-Akkor az az. - Alexnek egyértelmű volt. - Bombázzák le. Robbantsák ki a vízből. Öljék meg
Yu őrnagyot és mindenkit,
aki neki dolgozik.
- Bárcsak ilyen könnyű lenne - sóhajtott Brooke. - Először is a Sárkány Kilenc kívül esik az
ausztrál vizeken. Indonéziai
fennhatóság alá tartozik. Ha csapást intéznénk ellene, az felérne egy hadüzenettel.
Küldhetnénk egy embert csónakban írások nélkül, de az napokba telik. Hivatalosan nézve
megakadtunk. ..
- Miért nem kérnek segítséget az indonéziaiaktól?
- Nem bíznak bennünk. Mire meggyőzzük őket, hogy igazat mondunk, rég késő.
Alex nem hitt a fülének.
- Akkor hátradőlünk, és hagyjuk, hogy Yu őrnagy végigvigye a tervét?
- Természetesen nem. Szerinted miért vagyunk itt? Ben Daniels lépett előre.
-Miért nem mondják meg a Skorpiának, hogy tudjuk, miben sántikálnak? Most mondta, hogy
a tervük csak akkor működik, ha mind elhisszük, hogy a cunami természetes katasztrófa volt.
Ha megmondjuk nekik, hogy kudarcot vallottak ebben, talán elállnak a dologtól.
- Gondoltunk rá - felelte Dámon. - A Sárkány Kilenc azonban nem válaszol. Rádiócsendet
tartanak. És még ha el is érjük Yu őrnagyot, akkor sem kizárt, hogy végigviszi. Miért ne? Két­
ségtelenül őrült. És ha a bomba már a helyén van...
-Akkor mi a megoldás, Mr. Brooke? - kérdezte az egyik tiszt.
- Egy kis angol-ausztrál csapat. Engedély és felhatalmazás nélkül. - Brooke Alex felé fordult.
- Már beszéltem Mrs. Jonesszal, és ő is egyetértett. Nagyon kevés időnk van, de összeszedtem
a legjobb embereinket. Éppen most készülnek fel. Te és Daniels is velük mentek. Ejtőernyővel
dobunk le benneteket a toronyra. Megkeresed és leállítod a Királykéket. Közben az embereim
megölik Yu őrnagyot. Ha netán megtalálod Asht, annál jobb, de nem ez az elsődleges. Mit
mondasz?
Alex túlságosan megdöbbent, de mellette Ben Daniels a fejét rázta.
- Én boldogan megyek, de nem gondolja komolyan, hogy Alex is jöjjön. Ha nem vette volna
észre, csak egy gyerek. És szerintem már így is éppen eleget tett.
Pár ausztrál tiszt helyeslőn bólogatott, Brooke azonban kötötte az ebet a karóhoz.
-Alex nélkül nem tudjuk megcsinálni.
És Alex pontosan tudta, mire gondol, hiszen már elmondta nekik, mit művelt a Libériai
Csillag fedélzetén.
- Beszkenneltem az ujjlenyomatomat a Királykékbe, csak én tudom leállítani. - Sóhajtott.
Akkor milyen király ötletnek tűnt.
-Vigyázzon Alexre, Mr. Daniels - mondta Brooke. - Nincs most időnk vitatkozni. Már hét óra
van, és még hosszú repülőút vár magukra. - Ismét Alex felé fordult. - Szóval mit mondasz,
Alex?
A Zátony-szigeten két férfi és egy nő figyelte a naplementét.
A sziget csak negyed mérföld hosszú volt, de lélegzetelállítóan gyönyörű a fehér parttal, a
sötétzöld pálmákkal és a türkiz tengerrel... a színek szinte túl élénkek voltak ahhoz, hogy
valóságosak legyenek. A sziget északi oldalán alacsony növényzettel borított mészkőszirtek
emelkedtek, alattuk mangrovefák. Itt sasok köröztek, a fákon majmok csacsogtak. A déli
oldalon viszont minden lapos és nyugodt volt. A parton egy faasztal és egy pad állt, de se
nyugágyak, se napernyők, se kólásüvegek, semmi, ami sejtetné, hogy a horizont mögött ott
ketyeg a huszonegyedik század.
A Zátony-szigeten csupán egyetlen épület állt, egy részben cölöpökre épült, zsúptetős faház.
Nem volt generátor, az áramot a szél és a víz ereje szolgáltatta. Minden ennivaló a nagy
biokertből származott. A ház tulajdonosa csak halat evett, húst nem. A réten legelő pár tehenet
naponta kétszer fejték, csirkét is tartottak, a tojás miatt. Volt egy vén kecske, ami szabadon te­
kergett és semmi hasznosat nem csinált, de már olyan régóta itt lődörgött, hogy senkinek nem
volt szíve elkergetni.
Az utóbbi pár napban ezt a nyugalmas szigetet újságíróhad rohanta le, és egész sátortábort
vert fel a ház mögött. Az újságírók persze hoztak maguknak generátort. Meg húst. Meg alko­
holt. Meg minden mást, ami a másnapi konferenciához kell. Jól érezték magukat. Kellemes
dolog kivételesen valami olyas-
miről tudósítani, amit az emberek szívesen hallanak. Ráadásul az időjárás maga volt a tökély.
A nő a parton Eve Taylor színésznő volt, a sziget tulajdonosa. Készített jó pár rossz filmet, és
egy-két jót is, de őt hidegen hagyta, melyik milyen. Mind jól fizetett. Az egyik férfi amerikai
multimilliomos volt, sőt billiomos, habár nemrégiben sok pénzét ajándékozta el. A másik férfi
Rob Goldman popénekes, aki most érkezett ide ausztráliai turnéjáról.
-Az ASIS továbbra is erősködik, hogy menjünk - mondta éppen ő. - Azt mondják,
meghalhatunk.
- Elárulták a fenyegetés természetét? - kérdezte a billiomos.
- Nem, de komolynak tűntek.
- Hát persze. - A színésznő port pörgetett ki ujjai közül. -Azt akarják, hogy elmenjünk. Ez
trükk. Próbálnak ránk ijeszteni.
- Nem hinném, Eve - mondta Goldman. Eve Taylor a horizontra nézett.
- Biztonságban vagyunk. Nézzétek, milyen gyönyörű. Nézzétek a tengert! Ezért is vagyunk
itt. Megóvni mindezt a következő nemzedéknek. Nem érdekel a veszély. Nem futok el. - A
billiomos felé fordult. - Crispin?
- Maradok - bólintott a férfi. - Soha semmi elől nem hátráltam meg, nem fogom most
elkezdeni.
Négyszázötven kilométerre délre, Derby két városában, Broome-ban és Port Hedlandben is
több ezer ember látta a naplementét. Néhányan hazafele tartottak a munkából. Mások a
gyereküket tették ágyba. Kocsmákban, kocsikban, tengerparton, mindenhol... egy újabb nap
vége felé tartottak.
És egyikük sem tudta, hogy pár órán belül egy Királykék nevezetű bomba kezdi meg útját
lefelé egy csövön, ami a tengerfenék alá viszi. Hogy a Föld és a Hold együtt fog állni a
Nappal, ami évszázadonként egyszer esik meg. És hogy egy őrült pontosan erre a pillanatra
vár, hogy megnyomjon egy gombot, ami káoszba taszítja a világot.
Öt óra éjfélig.
És egy katonai táborban Darwintól délre Alex Rider választ adott és megkezdődött a
felkészülés.
Sárkány Kilenc
Ethan Brooke saját kezűleg választotta ki a csapat tagjait az ausztrál SAS-ból, és mint
kiderült, néhányukat nem is kellett bemutatni Alexnek. Ahogy csatlakozott hozzájuk a
hangárban az eligazításon, látta, hogy Roller, Texas, Röntgen és Szikra is ott vannak, és
hirtelen visszakerült oda, ahol az egész kezdődött, az erdőbe Swanbourne közelében. Maga
sem tudta, hogy örüljön vagy bosszankodjon, hogy megint összekerül velük. Roller láthatóan
ugyanígy feszengett.
- Nagyon sajnálom azt a trükköt, Alex. Egyikünknek se tetszett, de parancsot kaptunk.
-Abbott ezredes pedig megkért, hogy adjunk át egy üzenetet - tette hozzá Texas. - Reméli,
nincs harag. És ha még egyszer Swanbourne-be vetődsz, tartunk egy rendes ausztrál
grillpartit.
- Kézigránát nélkül - dörmögte Alex. -Ahogy mondod.
Alex a többi katonára nézett. Nem lehettek idősebbek huszonnégy-huszonöt évesnél, azaz
csak tíz év volt közte és köztük. Talán ezért fogadták be. Ők is éjszakai gyakorlót vettek fel.
Néhányan fejkendőt viseltek. Páran befestették a kezüket és arcukat is.
A hangár hatalmas és üres volt. Az első két sor fémpad elé egy táblát állítottak. Alex leült Ben
mellé. A többiek is letelepedtek, Roller szemben velük. A jelek szerint megint ő volt a főnök.
Fáradtnak látszott. Mintha megöregedett volna, amióta Alex utoljára látta, vagy talán csak
tudta, mi forog kockán.
- Nincs sok időnk - kezdte. - És tervünk se nagyon... úgyhogy rövid leszek. Kétezer ötszáz
méterről ugrunk ki. Tudom,
hogy hajóval könnyebb és feltűnésmentesebb lett volna, de mire odaérnénk, vége lenne.
Különben is lehet, hogy Yu őrnagynak van radarja.
A táblához fordult. Valaki felragasztott egy vázlatot: Az olajfúró torony két területből állt: egy
négyszög és egy háromszög egymás mellett, amit egy keskeny híd köt össze. Mindkettőn
három daru volt és egy helikopter-leszálló, amit egy körbe írt H betű jelzett. Roller fogott egy
pálcát.
-Akkor figyelem! - A tervrajzra koppintott. - Úgy véljük, így néz ki a Sárkány Kilenc. Nem
tudjuk, mert nincs róla kép, és nem volt időnk készíteni. Csak annyit tudunk biztosan, hogy
úszó olajfúrótorony, ami annyit jelent, hogy lényegében az egész alkotmány a víz színén
lebeg, s tucatnyi acélsodrony horgonyozza a tenger fenekéhez. Ha valaki tudni szeretné,
mindegyik két kilométer hosszú.
- Mi történik, ha eltörnek? - kérdezte valaki.
- Nem sok. Az egész elúszik, mint egy hajó. Ez legalább olyasmi, ami miatt nem kell
aggódnunk. - Újra a tervrajzra mutatott, a háromszög alakú térségre. - Ez a bal oldali a
feldolgozó rész. A Sárkány Kilenc most nem üzemel, úgyhogy nagy csend lesz. Itt kezdjük, a
helikopter leszállón érünk le...
Roller most a másik, négyzetes térségre mutatott.
- Ez a fúró. Ha mindenki megérkezett, átmegyünk a hídon, s a fő fúrótornyot célozzuk meg,
ezt a fémtornyot itt. Ott találjuk a Királykéket. Barátunk, Yu őrnagy itt engedi le a fenékre
valamivel, talán sodronyokkal.
- Robbantsuk fel - dörmögte Röntgen.
- Az az első számú célpont - bólintott Roller. - A generátor a második. De semmit nem
vehetünk biztosra. Annak ellenére, amit Alexnek mondott, talán tengeralattjáróval viszik le a
bombát. Ezért van itt Alex. A mi feladatunk megtalálni az irányítóközpontot és őt odavinni.
Csak ő állíthatja le a Királykéket, senki más. Vagyis ha lelövik, akár pakolhatunk is, értve?
Mindenki vigyáz Alexre.
Alex maga elé nézett. Értette, mit mond Roller, és hogy miért mondja, de nem szerette, ha
kivételeznek vele.
- Attól tartok, a feladat korántsem olyan könnyű, mint amilyennek látszik - folytatta Roller,
noha Alex egyáltalán nem látta könnyűnek. - Fogalmunk sincs, hol az irányítóhelyiség. Van öt
szint és, ugye, a két terület. Yu bármelyiken lehet. Tekintsük a Sárkány Kilencet két
fémvárosnak raktárakkal, hálókkal, étkezőkkel, konditermekkel, tartályokkal, tengervíz
sótlanítóval, szivattyútermekkel, géptermekkel és mindennel. Valahogy el kell igazodnunk és
megtalálni, amit keresünk. Aztán elbánni a Királykékkel. És lehetséges, hogy már ugrás
közben szétszóródunk. Szerencsénkre nincs nagy szél, és nem süt a hold. Igyekezzetek nem a
tengerbe esni.
Szünetet tartott. Tizenegy arc nézett rá némán a padokról. Alex érezte, ahogy ketyegnek a
percek. Nagyon szeretett volna már indulni.
- Hogy mi szól mellettünk? - tette fel a kérdést Roller. -Először is a meglepetés ereje. Yu
őrnagy halottnak hiszi Alexet, vagyis nem sejti, hogy úton vagyunk. És ott az időzítés. - Az
órájára nézett. -Yu nem robbanthatja fel bármikor a bombát. Ki kell várnia az éjfelet, amikor a
Nap, a Hold és a Föld a megfelelő helyzetbe áll. Most kilenc van, és kétórányira vagyunk az
ugróponttól. Vagyis egy óránk lesz megtalálni Yút, mielőtt megnyomja a gombot. És Alexnek
hála, még valamit tudunk. A bomba csak kb. húsz percig maradhat egy kilométerrel a ten­
gerfenék alatt. Vagyis még nincs ott. És ha minden jól megy, nem is lesz.
Körülnézett.
- Kérdés? Nem volt.
- Gyorsan és csendben mozgunk — fejezte be. - A lehető legtöbb embert ki kell iktatnunk,
mire észreveszik, hogy ott vagyunk. A lőfegyvereket és gránátokat hagyjuk későbbre.
Használjunk kést. És találjuk meg az irányítóközpontot! Ez a lényeg.
Letette a pálcát. Indulás.
Mindenki felállt. Bennél volt Alex ejtőernyője, fekete selyemből az éjszakai ugráshoz. Ő
maga csomagolta el az eligazí-
tás előtt, és most felsegítette Alexre, segített bekapcsolni a csatokat a mellkasán és a combján.
- Tudom, hogy későn kérdezem, de ugrottál már?
- Csak egyszer - ismerte be Alex. Majdnem nyolc hónapja történt, a londoni
Természettudományi Múzeum tetejére. De ebbe most nem akart belemenni.
- Ne aggódj, ha elvéted a célt - tanácsolta Ben. - A tenger meleg. A körülmények tökéletesek.
És kis szerencsével túl sok cápa se lesz arra.
Az ausztrál SAS-katonák már indultak. Ben is felcsatolta az ernyőjét, aztán Alexszel követték
a többieket ki a hangárból. Helikopter várt rájuk, ugyanaz, ami elment Alexért a dzsungelbe.
A Chinook CH-47 ideális volt ehhez az éjszakai feladathoz. Gyakran használták katonák és
felszerelés szállítására, hátsó széles ajtaja pedig tökéletes volt az ejtőernyős ugráshoz. Majd'
háromszáz kilométer per óra sebességgel röpíti majd el őket a célhoz, háromezer méteres
magasság alatt. Ami nem elég az ernyőbontáshoz.
Ben olvasott a gondolataiban.
- Statikus kábelt használunk - mondta. Ez azt jelentette, hogy nem nekik kell meghúzni a
kioldót, az ernyő automatikusan nyílik.
Alex bólintott. Szája hirtelen kiszáradt, nem tudott megszólalni.
Beszálltak. A dzsungelben Alex a pilótafülke mögötti ajtót használta, most viszont a Chinook
egész hátulját kinyitották, a rámpán egy dzsip is elfért volna. Alex benézett a fülkébe. A pilóta
és a másodpilóta már bent ült. Volt egy harmadik ember is, egy repülőmérnök, aki éppen egy
7,62 mm-es M60-as géppisztolyt ellenőrzött, amit a nap folyamán csavarozhattak fel a gépre.
Alex remélte, hogy nem lesz rá szükségük.
Mind a tizenketten elfoglalták a helyüket. A gép két oldalán két pad állt egymással szemben.
Noha a fémre vásznat húztak, Alexet kicsit az ebédlőbeli fémpadokra emlékeztették. A
Chinook általában harminchárom embert visz, így bőven volt helyük. Alex Ben mellé ült.
Ajelek szerint mindenki elvárta tőlük, hogy összetartsanak, bár hogy ugrás közben a sötétben
ezt hogyan képzelték, arról nem esett szó. Roller lehajolt és Alex ernyőjének nyitóját a
pilótafülkéig futó ezüstszínű rúdra akasztotta. A pilóta megnyomott egy gombot, s a hátsó ajtó
lassan becsukódott. Vörös lámpa gyulladt ki, a helikopter felemelkedett a földről, és már úton
is voltak.
Sötét volt, az ablakok pedig túl kicsik, hogy bármit is lássanak. A magasságukat Alex csak
gyomrát szorító érzésből és eldugult füléből sejtette. A SAS-katonák némán ültek, páran a
fegyvereiket ellenőrizték: géppisztolyt, hangtompítós pisztolyt és különféle csúnya kinézetű
késeket. Mellette Ben Daniels elszundított. Alex sejtette, hogy gyakorlata van abban, hogy
bármikor szunyókáljon, amikor csak alkalma van, hogy megőrizze az erejét.
Ő azonban nem bírt aludni. Egy Chinook helikopterben ül az ausztrál SAS-sal útban egy
olajfúrótorony felé, hogy ártalmatlanná tegyen egy bombát, ami cunamit okoz. És szokás
szerint csak ő nem kapott fegyvert. Hogy sikerült megint ilyesmibe keverednie? Eszébe jutott,
ahogy Jackkel sétált Sydneyben. Mintha ezer éve lett volna. Hogy hagyhatta, hogy ez
történjen?
A helikopter robogott az éjben. Alattuk a Timor-tenger fekete és nyugodt volt. Gyorsan
közeledtek az indonéz légtérhez.
A lámpa narancsszínűre váltott.
A helikopter végében a nagy ajtó centinként kinyílt, mögötte az éjszaka ásított. Habár nem
volt hold, a tenger fénylett, mintha foszforeszkált volna.
Alex eddig bele sem gondolt az ejtőernyős ugrásba, most azonban nagyon is átérezte, és
egyből meg is lódult a gyomra. Igazság szerint nem volt ő amolyan fenegyerek, aki élvezettel
várja, hogy kiugorhasson egy helikopterből a sötétben. Most bármit megadott volna, hogy
Jackkel legyen Londonban. Hát nem kell mást tennie, mint túlélni a következő egy órát. így
vagy úgy, de hatvan perc múlva minden véget ér.
Az ajtó lement, ameddig mehetett és kattanva megállt. Most kifelé mutatott a helikopterből,
kifutó a semmibe.
- Figyellek - kiáltotta Ben. A harsogó szélben csak Alex hallotta. - Ne aggódj! Közel maradok
hozzád...
- Kösz! - kiáltotta vissza Alex.
Aztán zöldre váltott a lámpa.
Nem volt idő meggondolni. Az ülésrend miatt Alex ugrott elsőnek. Talán direkt így tervezték.
Nem habozott. Ha átgondolja, mire készülnek, talán elmegy a bátorsága. Három lépést tett,
maga mögött húzva az ernyőkioldó kötelet. Hirtelen feje felett volt a rotor, félelmetesen
csapdosta a levegőt. Valaki megfogta a vállát. Ben.
Ugrott.
Egy pillanatig teljesen elvesztette a térérzékét - erre még emlékezett az első ugrásából -, nem
hitte el, hogy megtette, és fogalma sem volt, mi lesz. Olyan gyorsan zuhant, hogy nem kapott
levegőt. Nem tudta irányítani magát. Aztán kinyílt az ernyő. Nagy rántást érzett, és hirtelen
lelassult. Aztán jött a béke. Csak lebegett, úszott a láthatatlan selyemkupola alatt a fekete
égen.
Lepillantva meglátta az olaj fúrótornyot, épp csak a körvonalát: a két geometrikus szigetet,
köztük a keskeny folyosóval. Az ikerplatókon úgy húsz, innen aprónak látszó fény pislákolt.
Ahogy fejben összekötötte őket, megkapta a Sárkány Kilenc szellemképét.
Hátrafordította a fejét. A helikopter már messze járt, alatta a többi ejtőernyő lebegett, akár
tizenegy fekete virág. Meglepően halknak találta a Chinookot. Ha ő itt alig hallja, akkor Yu
őrnagy lent talán semmit. Ahogy Roller ígérte, nem fújt szél, a tenger laposan nyújtózott.
Alexnek kormányozni sem kellett, pontosan a jó irányba tartott. Már látta a nagy fehér H-t a
helikopter-leszálló közepén. Legalábbis remélte, hogy az az.
Az ejtőernyős ugrás érzésre három fázisra oszlik. Első az ugrás nyers félelme, majd a
nyugalom, ahogy az ernyő kinyílik és a pánik, ahogy közeledik a föld. Alex túl hamar érte el a
harmadikat, és akkor jött rá, hogy mégis elsodródott a röppályáról. Talán elbízta magát. Talán
nem vette észre az enyhe szelet. Mindenesetre hirtelen arra lett figyelmes, hogy csupán víz
van alatta. Távolodott a háromszögletű platótól. Rángatni kezdte a két zsinórt a vállánál, hogy
irányt váltson. A tenger felé zuhant.
Azt nem szabad. A csobbanással elárulná a többieket. Sőt talán bele is fullad.
Alex tehetetlenül rángatózott, az utolsó pillanatban azonban újabb széllöket kapta fel és
átlendítette a plató peremén, rá az egyik fedélzetre. Kétszeresen mázlija volt. A fedélzet elég
széles volt, hogy biztonságban leérjen; fél térdre pottyant, és egy mozdulattal összegöngyölte
az ernyőt. Ráadásul egy udvarszerű, minden oldalról zárt helyre esett, kis szerencsével senki
nem látta. Ez jó. Dudoros, egyenetlen felületen ért le, nem messze egy generátortól. A gép
zaja elnyomta fémre érkező lába dobbanását.
Öt másodperc múlva egy alak pottyant le az égből alig pár méternyire. Ben Daniels. Alextől
eltérően ő centi pontossággal választotta ezt a fedélzetet. Összeszedte az ernyőjét, majd
feltartott hüvelykujjával jelzett Alexnek. A fiú körülnézett. Amennyire látta, az összes SAS-
katona a másik, a feldolgozó platón ért le. Felnézett. A helikopter már nem látszott, bár va­
lószínűleg a közelben marad szükség esetére.
Alex rájött, hogy a tapasztalatlansága elrontotta Roller tervét. Együtt kellett volna maradniuk,
hiszen az ő védelme a fontos, most pedig Bennel a fúróplatón rekedtek. A SAS-katonáknak át
kell jönniük a hídon. És ha Yu irányítója a másik platón van, vissza kell vinniük őt oda.
Ez nem jó.
Körbenézett. Egy rakás csövön állt, melyek az egész fedélzetet befedték, olyan három méteres
darabok lehettek. Egy hatalmas fémvályú emelkedett ki és tartott ferdén a toronyhoz, ami a
fúrófejet rejtette. A csöveket biztos összeszerelik, úgy engedik le őket a tengerfenékre illetve
az alá. A túloldalon egy fémfal emelkedett, akár egy erőd oldala. A harmadik és negyedik
emeleten voltak ugyan ablakok, de a kosz és gépzsír miatt nincs ember, aki azon kiláthat. Az
egyik daru kinyúlt a víz fölé, karja jól látszott a csillagok és az éjszakai ég előtt.
Ben Daniels már levette az ernyőt, s most kétrét görnyedve odasietett Alexhez. Ő is arra a
következtetésre juthatott, mint Alex, de már eldöntötte, mi a következő lépés.
-Nem várunk - súgta. - Nekiállunk keresni itt. Nincs
időnk.
Alexnek nem volt órája, így Benére nézett. Tíz perccel múlt tizenegy. Nem is értette, hogy
telhetett el ennyi idő ilyen gyorsan.
Elindultak, át a csöveken, hogy bejáratot keressenek a fúrófejbe. A Sárkány Kilenc nagyobb
volt, mint Alex várta, és minden négyzetcentit csövek, kábelek, fogaskerekek, láncok,
számlapok és szelepek foglaltak el. A fúrótorony élőlény volt, lüktetett és duruzsolt, ahogy a
különböző gépezetek áramot és folyadékokat szállítottak a különböző részekhez. Kemény,
kellemetlen környezet. Minden felületen megállt a sár, az olaj, a gépzsír és sós víz. Alex
cipője a padlóhoz ragadt járás közben.
Yu a jelek szerint nem állított őröket, Roller jól tippelt. Mivel Alex elvileg halott, miféle
problémára számítana mérföldekre mindentől, a Timor-tenger közepén? Zegzugos járatokban
haladtak, szellőzőtornyok között, elvesztek ebben az útvesztőben, amelyet arra terveztek,
hogy olajat pumpáljon fel a tengerfenékről, több mint ezer méteres mélységből. Ben
minilámpát tartott a bal kezében, melyet tenyerével ernyőzött, így csak egy vékonyka
fénysugár mutatta nekik az utat. Jobbjában automata pisztolyt fogott, egy Walther PPK-t
Brausch hangtompítóval.
Rollert és többieket elvesztették szem elől. Alex lelki szemei előtt látta, hogy feléjük
közelednek a víz túloldalán. A távolban mintha hangot hallott volna: tompa puffanást, fém
csörgését fémen, s egy igen gyorsan elvágott kiáltást. Talán mégis vannak őrök. Ha igen,
egyikük most azt kívánja, bárcsak éberebb lett
volna.
Ben ajtókat nyitogatott, ablakokon lesett be. Továbbra sem látták jelét életnek semerre.
Felmentek egy lépcsőn egy fém járdára, ami a plató szélén futott, magasan a tenger fölött.
Alex lenézett, és akkor látta meg. A plató négy hatalmas lábon állt, akár egy túlméretezett
fémasztal. Az egyik lábon volt egy létra, ami lefutott a víz felszíne alá. A létra mellett, a plató
alatt egy luxusjacht lebegett kikötve, az a típus, amit főleg a francia partok magánkikötőiben
látni. Tizenöt méter hosszú volt, karcsú, fehér, több napozófedélzettel és olyan orral, amit
nagy sebességre terveztek. Alex megkopogtatta Ben vállát és lemutatott.
Ben bólintott.
Csak Yu őrnagyé lehetett, a gyors menekülésre szánhatta, ami azt jelenti, hogy a közelben
van. Ha Alex ismerte volna a jachtokat, szemernyi kétsége sem marad, ugyanis a jármű egy
Sealine F42-5 motorcsónak volt, egyedi kinyúló pilótafülkével. Angliában tervezték és
építették.
Ben intett, hogy indulás. Alex most még jobban szerette volna, ha Roller és a többiek velük
vannak. Egy keskeny hídon eljutottak egy kör alakú építményhez, ami a torony sarkából állt
ki, s ívelt ablakai kilátást kínáltak három irányba. Az irányító-fülke. Csak az lehet.
Óvatosan osontak. Alex nem is sejtette, Ben mit tervez. Talán megvárja, míg az osztag
megérkezik. Az lenne a legokosabb.
A döntést azonban kivették a kezükből. Hirtelen reflektor hasított az éjbe és végigpásztázott a
fúróplatón. A következő másodpercben géppuska kelepelt fel, golyók pattogtak a korlátokról,
csapódtak a falakba, szikráztak a fémen. Sziréna vonított fel, s vele egy időben a tűzre tűz
válaszolt a híd túlsó oldaláról. Az éjszaka csendje ripityára tört. Valami robbant, lánggolyó lö­
kődött az éjbe, akár egy ragyogó virág. Újabb lövések. Ben hátrafordult és kétszer lőtt. Alex a
célpontot se látta, de kiáltás hangzott és egy ember zuhant le az égből, rá a gyaloghídra, majd
onnét le a tengerbe.
- Erre! - kiáltott Ben. Futásnak eredt, és Alex követte. Yu most már tud róluk, de nincs
visszaút. Yu emberei biztos most foglalják el helyüket a platókon. Ők vannak előnyben.
Tucatnyi létrára felmászhatnak, a magas fedélzetekről egyenként leszedhetik a támadókat. Ő
meg Ben biztonságban lesznek odabent. A kör alakú kabinba vezető ajtó ott volt előttük. Ben
odaért, lekuporodott.
-Várj! - parancsolta. Alex látta, hogy háromig számol.
Aztán Ben belökte az ajtót és tüzelt. Alex hiába kapott parancsot, és hiába nem volt fegyvere,
követte, ezért látta, hogy mi történt a következő pár másodpercben, noha felfogni sokkal
tovább tartott.
Ketten voltak a helyiségben, meg a számítógépek, rádióadók és az a felszerelés, amit Alex a
Libériai Csillagon látott. Az egyik Winston Yu őrnagy volt. Kezében pisztolyt tartott, amivel
épp az imént lőtte le Ben Danielst. Ben a padlón hevert egyre terjedő vértócsában. A Walther
PPK kiesett a kezéből és csövével Alexre mutatva hevert. Egy másik ember is feküdt nem
messze, arccal a padlón. Biztos Ben lőtte le, amikor berontott. Yu őrnagy sértetlennek tűnt.
Döbbenten, hitetlenkedve meredt Alexre.
- Ez aztán a meglepetés - szólalt meg, nagy nehezen magához térve.
Alex nem mozdult. Alig három méterre állt Yútól. Nem volt hová bújnia. Az őrnagy bármikor
lelőheti.
- Gyere be és tedd be az ajtót - utasította Yu.
Alex úgy tett. Kint még folyt a csata, de a másik platón. Túl messze. A súlyos ajtó kattanva
bezáródott.
- Tudtam én, hogy nem fulladtál a folyóba - mondta Yu őrnagy. -Valahogy éreztem. És amikor
nem találták a testedet... -a fejét csóválta. - Meg kell mondanom, Alex, elég nehéz téged
megölni.
Alex nem felelt. Szeme sarkából látta Ben pisztolyát a padlón, és legszívesebben odavetődött
volna érte, ám tisztában volt vele, hogy nem tudna időben lőni. Túl könnyű célpontot kínál.
- Magának vége, Yu őrnagy - mondta. - Kudarcot vallott. Az ASIS tudja, mire készül. A
Zátony-szigetet evakuálták. Nincs értelme a cunaminak. Mindenki tudni fogja, hogy maga
volt.
Yu alaposan meggondolta. Alex nem mondott teljesen igazat, hiszen a zátony-szigeti
konferenciát nem mondták le, Yu azonban ezt nem tudhatta. Ő itt van. Magával hozta a SAS-t.
Ez magáért beszél.
- Valószínűleg igazad van - sóhajtott végül Yu. - De én azért befejezem. Annyi de annyi
tervezés áll mögötte. Ráadásul szeretnék nyomot hagyni a világban.
- De hát ezreket öl meg ok nélkül!
- Tudsz mondani okot, hogy miért kíméljem meg őket? -ingatta a fejét Yu. -A káosznak is
megvan a maga haszna, Alex. Ez sosem csak a Zátony-szigetről szólt. Az ausztrál partvidék
helyreállítása milliárdokba kerül, nekem pedig kereskedelmi érdekeltségeim vannak szerte
Délkelet-Ázsiában. A Chada Kereskedelmi Társaságnak sok olyan építőipari cégben vannak
részvényei, akik elsőként kapnak majd szerződést. Az Unwin Toys sok száz árvának ajánl
majd fel ingyen játékot... amiért persze az ausztrál kormány fizet. És még van rengeteg más
érdekeltségem is. A kígyófejet a balszerencse és a boldogtalanság élteti. Nekünk ez csak még
több üzlet.
Az egyik képernyőre nézett, amin fehér vonal szaladt függőlegesen, ahhoz egy villogó piros
kocka csatlakozott, ami lassan lefelé tartott.
-A Királykék - közölte Yu őrnagy. - Hat-hét perc múlva eléri a tengerfeneket, s bejut az
aknába, amiről beszéltem neked. Az akna egy kilométer mélyre nyúlik le. Pontban éjfélkor
felrobban a bomba, és azzal végeztem. Addigra messze járok, te pedig halványuló emlék
leszel.
Yu felemelte a pisztolyt. A fekete szem Alex szemét kereste.
- Isten veled, Alex.
Ám akkor mozgás támadt, és a férfi, aki lelőtte Ben Danielst, nyögve ülő helyzetbe tornászta
magát.
Yu őrnagy felderült.
-Milyen szerencse - engedte le a fegyverét. - Mielőtt meghalsz, hadd mutassalak be az egyik
legmegbízhatóbb és leghatékonyabb kollégámnak. Bár ha jól meggondolom, már ismered is.
A férfi felnézett.
Ash volt.
Két lövést kapott a mellkasába, az élet lassan elszivárgott belőle. Alex ezt látta a sötét
szemében, amit fájdalom, bűntudat és valami más töltött meg, ami talán szégyen lehetett.
- Sajnálom, Alex - krákogta. Szünetet tartott, hogy levegőt vegyen. - Nem akartam, hogy
megtudd.
- Nem hiszem, hogy Alex meglepődött - vélte Yu.
- Sejtettem - bólintott Alex. -Megkérdezhetem, hogy honnét?
Nem volt értelme figyelmen kívül hagyni a kérdést. Yu úgyis lelövi. Minél tovább szóval
tartja, annál nagyobb az esélye,
hogy a SAS megérkezik. Alex még hallotta a szirénát, de már szórványosabb lett a
lövöldözés, és mintha messzebbről hallatszott volna. A SAS túlerőbe ütközött? Vagy már úton
vannak? A tévéképernyőre sandított. A kis vörös kocka haladt egyre lefelé.
-Az elejétől fogva minden de minden rosszul ment -mondta Yu őrnagynak. - Ethan Brooke
elvesztett két ügynököt. A kígyófej valahogy mindent megtudott, amit eltervezett. Tudtak
rólam is. Különben miért engem választottak volna a bokszmeccsre Bangkokban? Először
nem értettem. Aztán amikor az arénában voltam, Anan Szukit mondott nekem valamit. Azt
mondta, megöl, ha nem harcolok, és előbb franciául mondta, majd angolul. Miért? Ha elhitte,
hogy afgán menekült vagyok, tudta volna, hogy nem beszélek más nyelven. Ezt furcsálltam.
De ezzel még nem volt vége. Ash megadott nekem egy vésztelefonszámot. Felhívtam, és
egyenesen magukhoz vezetett.
Ash nyitotta a száját, de Alex megelőzte.
- Tudom - pillantott a haldoklóra. - Hamis vérrel kentek be, mintha te is fogoly lennél. Csak
aztán elvesztettem két kütyüt, amit Smitherstől kaptam, és ebből tudtam, hogy csak te lehetsz.
Beszéltem neked az óráról és az övről. Az órából valahogy eltűnt az elem. Gondolom,
kivetted, amikor aludtam, aznap éjjel Dzsakartában. Az övet pedig Yu őrnagy vette el, amikor
a házában voltam. Viszont nem beszéltem neked az érmékről. Smithers három pénzérmét is
adott nekem, amibe robbanótöltetet tett, ezek a zsebemben maradtak. Ha elmondom, azokat is
elveszik.
Elhallgatott.
- Mikor kezdtél a Skorpiának dolgozni, Ash? Ash Yu őrnagyra nézett.
- Mondja el neki, de gyorsan - parancsolta Yu. - Nincs sok időnk.
- Mdina után történt. -Ash hangja gyenge volt. Arca elszürkült, derékon alul már nem bírt
mozogni. Egyik kezével a mellkasát fogta, a másik tenyérrel felfele a padlón hevert.
- Nem értheted, Alex. Nagyon megsebesültem. Jaszen... -Köhögött, vércseppek repültek
ingére. - Mindent feláldoztam a hírszerzésnek. Az életemet. Az egészségemet. Még harminc
se voltam, és már nyomorék. Sose alszom rendesen, sose eszem rendesen. Attól a naptól
kezdve csak a fájdalom és a tabletták voltak.
És a jutalmam? Blunt megalázott. Lefokoztak, nem küldtek többet terepre. Azt mondta... -
Ash fájdalmasan nyelt egyet. Minden szóval egyre nehezebben boldogult. - Azt mondta, amit
már tudtam. Másodrangú vagyok. Sose leszek olyan jó... mint apád.
Ereje végére ért. Válla megrogyott, és Alex egy pillanatig azt hitte, meghalt. A vér már
körbefolyta, megállás nélkül patakzott a szájából.
Yu őrnagy ellenben roppantul élvezte a dolgot.
- Miért nem mondja el a többit is, Ash? - károgta. -Ne! - kapta fel a fejét Ash. - Kérem...
- Tudom már - szólalt meg Alex. Még egyszer Ashre nézett, bár alig volt rá képes. - Megölted
a szüleimet, ugye? Te tetted a bombát a gépre.
Ash nem bírt válaszolni. A mellkasát szorongatta. Másodpercei maradtak.
- Ki kellett próbálnunk, amikor átállt hozzánk - magyarázta helyette Yu őrnagy -, hogy tényleg
igazat mond-e. Hiszen egy másik angol kém egyszer már átvert minket. Az apád. Úgyhogy
egyszerű feladattal bíztuk meg, ami azonban minden kétséget kizáróan bizonyítja nekünk,
hogy tényleg mellettünk áll.
-Nem akartam... - Ez már szinte nem is Ash hangja volt. Csak suttogás.
- Nem akarta, mégis megtette. A pénzért. Elrejtette a gépen a bombát, és felrobbantotta. A
saját kezével. Jobban sikerült, mint a Mdinai küldetés. így indult hosszú és gyümölcsöző
együttműködésünk.
-Alex...
Ash megpróbált felnézni, majd feje lecsuklott. Meghalt.
Yu őrnagy megbökte a lábával.
-Porból lettünk, ugye. Örülök, hogy tőle hallottad, Alex. Magaddal viheted a sírba,
Megint felemelte a pisztolyt és Alexre szegezte.
Ebben a pillanatban hangos, közeli robbanás történt. Az egész szoba megrázkódott, a
plafonról por és fémforgács hullt le. Alex fém reccsenését hallotta, ahogy a daru kettétört és
lezuhant. A lökéstől Yu őrnagy hátratántorodott, keze nekiütődött az egyik szekrénynek, és a
pisztoly elsült. A golyó ártalmatlanul az egyik falba csapódott. Yu őrnagy fájdalmasan
ordított, és Alex megértette, hogy az ütéstől eltört a karja. A pisztoly a földön hevert.
Alex megsüketülve, félig vakon vetődött Ben fegyvere után, két kézzel felkapta, és addig
húzta a ravaszt újra meg újra, míg a tár üresen nem kattant. Életében először lőtt dühből és
úgy, hogy valóban meg akart ölni valakit. Azonban nem talált. A szoba megtelt füsttel, és Yu
őrnagy még fájdalmában is kihasználta ezt, törött karját dajkálva lekuporodott. A fegyverét
elvesztette. Kifutott az időből. A SAS megérkezett. Alex Ridernek még várnia kell.
A padlóban volt egy csapóajtó ami a létrához vezetett, amit Alex korábban kiszúrt. Ép
karjával Yu felnyitotta, lemászott és onnét leugrott a csónakba. Az ugrás azonban túl sok volt
gyenge csontjainak. Kínjában vonítva mászott a kormányhoz. Késsel elvágta a kötelet, s már
távolodott is.
Eközben Alex odatántorgott az irányítókonzolhoz. A tévéképernyőn a Királykéket jelképező
kis kocka két centiméterre volt a tengerfenéktől és szépen araszolt lefelé. Észrevette a szá­
mítógéphez csatlakoztatott szkennert. Alex az üveglemezre csapta a tenyerét, és
megkönnyebbült sóhajjal látta a képernyőn feltűnő szöveget.
ENGEDÉLY MEGADVA
Szünet, majd újabb sor.
PARANCSOT FELÜLÍRNI? l/N
Alex épp akkor nyomta meg az I billentyűt, amikor betört az ajtó, és fél tucat SAS-katona
rontott be, fegyvereikkel védve minden szöget. Roller volt elöl, közvetlen mögötte Texas és
Röntgen. Ezek szerint Szikra, a fiatal katona, aki gitározott a tengerparton, nem élte túl. Roller
meglátta Alexet.
- Hol van Yu?
- Elszökött. - Alex a képernyőre összpontosított, amin feljött egy menü. Végigfutott az
opciókon, a LEÁLLÍT lehetőséget keresve. Amit nem talált. Aztán megakadt a szeme az
utolsó parancson.
FELROBBANT
- Ide! - kiáltott fel Texas. Megtalálta Ben Danielset, s már térdelt is le mellé, az ingét
széttépve vizsgálta a sebet. Az egyik katona odasietett az elsősegély dobozzal.
Alex az utolsó parancsra vitte az egeret. A tévéképernyőre nézett. A Királykék még a
tengerfenék fölött volt, de fokozatosan ereszkedett. Eszébe jutott, mit mondtak. A bomba egy
kilométerrel a tengerfenék alatt lesz csak a megfelelő helyen. A digitális órán 23:47:05:00
volt, a mikroszekundumok túl gyorsan pörögtek, hogy követni tudja. A bomba tizenhárom
perc múlva kerül csak a helyére. A Nap, a Hold és a Föld együttállása még nem teljes.
Felrobbanthatja a bombát anélkül, hogy cunamit okozzon?
Kétségbeesetten nézett a SAS-csapat vezetőjére, aki azonnal megértette.
- Csináld.
Alex rákattintott a parancsra.
A Sárkány Kilenc alatt ezerötven méterrel, de a tengerfenék fölött százötven méterrel
felrobbant a bomba. Alex érezte, hogy az egész fúrótorony hevesen megrázkódik, a padló
vadul megdőlt a talpa alatt, ahogy az öt acélsodrony és maga a fúrócső is elroppant.
Egy kilométernyire, a Sealine jachton sebesen távolodó Yu őrnagy hallotta a robbanást, és
megértette, keserűen és legyő-
zötten, hogy reményei végképp szertefoszlottak. A Királykék valamiért túl korán robbant.
Nem lesz cunami. Ott guggolt a kormánykerék mellett, és magában nyöszörgött. Kudarcot
vallott.
A robbanás lökéshullámát csak akkor észlelte, amikor az elérte, de persze ez volt a Királykék
fő célja: mindent kilapítani a környéken. A lökés eltalálta a csónakot, tönkretette az elekt­
ronikát, kioltotta a lámpát, minden csatlakozást széttépett. S Yu őrnagy csontjai sem voltak
elég erősek, hogy ellenálljanak. Testének minden egyes csontja egyszerre roppant össze. Két
másodpercig még emberszerű maradt, majd teste, immár támaszték híján, összerogyott: akár
egy bőrzsák, tele törött darabokkal. A csónak ment tovább, a negyedmillió fontot érő angol
mérnöki munka kormányos nélkül robogott. Vadul kanyarogva veszett bele az éjbe.
A Sárkány Kilencen Yu életben maradt embereit éppen bekerítették. A SAS két embert
vesztett, hárman megsebesültek. Ben Daniels még élt. Morfiumot kapott, arcára
oxigénmaszkot csatoltak.
Roller most vette csak észre az irányítóban heverő másik testet.
-Az ki volt?
Alex még utoljára a keresztapjára nézett.
- Senki.
Vacsora hármasban
- Nagyon jó, hogy látlak, Alex. Hogy haladsz a suliban?
Alexnek úgy tűnt, hogy nagyon rég volt már ebben a szobában, ebben az irodában a
tizenhatodikon a Királyi és Általános Bank Liverpool Street-i épületében, amely valójában az
MI6 Különleges Operációs Részlegének adott otthont. A részleg vezetője, Alán Blunt vele
szemben ült, az íróasztala szokás szerint rendezett és üres volt: pár akta, néhány aláírásra váró
papír, egyetlen toll, tömör ezüst, párhuzamosan az asztal szélével. Minden a helyén. Alex
tudta, hogy Blunt így szereti.
Láthatóan Blunt sem változott. Még az öltönye is ugyanaz volt, és ha a haja kicsit őszebb is,
ki veszi azt észre egy férfinál, aki eleve szinte teljesen ősz? Blunt azonban nem az a fajta volt,
aki szépen megöregszik, aszott lesz, kitérdelt melegítőt kezd viselni, golfozik és az unokáival
játszik. A munkája, a világ, amiben élt, valahogy megdermesztette. Huszonegyedik századi
kövület, vélte Alex.
November utolsó hete volt, a hőmérséklet hirtelen esett, mintha a karácsonyi dekorációkra
reagált volna, amik már mindenütt megjelentek. Már kicsit havazott is, és igaz, hogy nem
maradt meg, de a levegőt lehűtötte. Az iroda felé jövet Alex találkozott az üdvhadsereg egyik
zenekarával; egy karácsonyi dalt játszottak. A zenészek fázósan összebújtak, a zene pedig hi­
deg és gyászos volt, plusz kicsit hamis.
Az irodából nem hallotta a zenét. Az ablakok biztos duplán hangszigeteltek, hogy semmilyen
hang ne hallatsszon be. De főleg ki. Alex most a vele szemben ülő férfira összpontosított, és
eltöprengett, vegye-e a fáradtságot a válaszra. Blunt úgyis
tudja a választ a kérdésére, talán még előbb megkapja Alex iskolai eredményét, mint ő maga.
Most fejezte be az első hetet a Brookland Középiskolában. Blunt ezt is pontosan tudja.
Alexnek kétsége sem volt, hogy huszonnégy órás megfigyelés alatt áll attól a pillanattól, hogy
a Qantas gép leszállt a Heathrow-n, és a VIP folyosón keresztül gyorsan az utcán váró
kocsihoz vitték. Amikor utoljára szembeszállt a Skorpiával, lelőtték, és az MI6 nagyon nem
akarta, hogy ez megismétlődjön. Egyszer mintha látta volna az árnyékát: egy fiatalember állt
egy utcasarkon, mint aki taxira vár. Amikor pár pillanat múlva hátranézett, már sehol sem
volt. Talán az volt, talán nem. Blunt emberei értenek hozzá, hogyan legyenek láthatatlanok.
Tehát végül csak visszament az iskolába.
Ami a legtöbb korabeli fiúnak csupán házi feladatot, végtelen órákat és rettenetes kaját
jelentett. Alexnek ezt és még sokkal többet. Idegesen ment vissza a Brooklandbe egy hűvös
hétfő reggel. Rég látta az ismerős épületeket, a vörös téglákat meg a nagy ablakokat. Miss
Bedfordshire, az iskolatitkár, aki mindig is kedvelte őt, a portán várta.
-Alex Rider! Ezúttal mi történt?
-Mirigygyulladás, Miss Bedfordshire.
Az utóbbi egy évben Alex betegségei valóságos legendává lettek. Átfutott a fején, vajon Miss
Bedfordshire tényleg elhiszi-e őket, vagy csak belemegy a játékba.
- Ha nem vigyázol, a végén még osztályt kell ismételned.
- Nagyon vigyázok, Miss Bedfordshire. -Azt el is hiszem.
Sydneyben Alex még azon aggódott, be tud-e majd illeszkedni, de amint megérkezett, már
olyan volt, mintha el se ment volna. Mindenki örült, hogy látja, és nem is maradt le annyira,
mint attól félt. A téli szünetben pár magánóra, és kis szerencsével a következő szemeszterre
utoléri a többieket. A barátai között, a mindennapi rutin sodrásában - a csengőszó, csapódó
ajtók - Alex megértette, hogy nem csak az iskolába tért vissza: a normális életbe is.
Azért számított rá, hogy Alán Blunt jelentkezik, aki valóban fel is hívta a mobilján, és
megkérte, hogy nézzen be péntek dél-
után. Alex felfigyelt a különbségre. Blunt úgy kérte. Nem utasította.
Úgyhogy most itt volt, táskájában a hétvégi házi: egy különösen gonosz matek feladatsor és
George Orwell Állatfarm című könyve. Angol író, Yu őrnagy biztos imádta, gondolta. Iskolai
egyenruhát viselt: sötétkék zakó, szürke nadrág, csálé nyakkendő. Jack vett neki egy kendőt,
amikor hazaugrott Washingtonba, azt is a nyakába kötötte. Ettől eltekintve úgy érezte, úgy néz
ki, mint bárki más.
- Néhány dolgot tudnod kell - kezdte Blunt. - Először is Ethan Brooke üzent neked. Megkért,
hogy tolmácsoljam a köszönetét és jókívánságait. Azt is mondta, ha valaha Ausztráliába
emigrálnál, boldogan szerez állandó vízumot.
- Nagyon kedves tőle.
- Pompás munkát végeztél, Alex. Nemcsak megtaláltad az ellopott bombát, de nagyjából
leromboltad a kígyófejet. A Chada Kereskedelmi Társaság felbomlott, ahogy az Unwin Toys
is.
- Rájöttél, hogy anagramma? - kérdezte Mrs. Jones. Az asztal mellett ült, s nagyon
nyugodtnak tűnt. Alex úgy érezte, örül, hogy látja. - Unwin Toys. Winston Yu. Az emberi
hiúság: saját magáról nevezte el.
- Megtalálták? - kérdezte azonnal Alex. Amikor utoljára látta Yút, az éppen a létrán mászott le
a motorcsónakhoz, és nem tudta, sikerült-e elszöknie.
- Ó, igen. Megtaláltuk, ami maradt belőle. Nem volt kellemes látvány. - Blunt összefonta
ujjait az asztalon. - Yu maga intézte el sok emberét, mielőtt az ASIS tette volna. Azt tudod,
hogy a Libériai Csillag kapitányát is ő ölte meg. Miután elmenekültél a kórházból, dr. Tanner
öngyilkos lett, valószínűleg Yu utasítására. A személyzet többi tagját elfogta az ASIS. Két őrt,
az egyiknek betört a koponyája, és pár nővért. Egy Varga nevűt is letartóztattak.
Ez semmit nem mondott Alexnek.
- Technikus volt - emlékeztette Mrs. Jones. - Ő segített átalakítani a Királykéket a földalatti
robbantáshoz. Ő készítette elő a robbantást is.
Alexnek már rémlett a férfi, aki a Libériai Csillagon a szkennert állította be.
- Alacsonyan volt a Skorpia végrehajtó láncában - tette hozzá Blunt. - Haitiről származik, ha
jól tudom. Már vallatják, talán szolgál hasznos információval.
- Ben hogy van?
-Még a kórházban Darwinban - válaszolt Mrs. Jones. -Szerencséje volt. A golyók nem
érintettek fontos szervet, az orvosok szerint karácsonyra kijöhet.
- Gondoskodunk róla - mondta Blunt.
- Remélem, jobban, mint Ashről - nézett Blunt szemébe Alex.
- Igen - feszengett Blunt. - Tudnod kell, Alex, hogy sejtelmünk se volt Ash kapcsolatáról a
Skorpiával. Még most is nehezen tudom elhinni, hogy köze volt ahhoz... ami a szüleiddel
történt.
- Nagyon sajnálom, Alex - vágott közbe Mrs. Jones. - Sejtem, mit érezhetsz.
- Maguk szerint Ethan Brooke tudta? - Ezen töprengett a hosszú repülőúton hazafelé. - Azt
tudta, hogy áruló van köztük. Valaki végig informálta a kígyófejet. Engem tett Ash mellé.
Valójában ezt akarta? Kiugratni őt?
- Lehetséges - ismerte el Blunt. Alex megdöbbent; az MI6 vezetője ritkán volt őszinte. -
Brooke igen alattomos.
- Ettől olyan jó - vélte Mrs. Jones.
Öt óra volt. Kint már besötétedett. Alán Blunt az ablakhoz ment és elhessegetett néhány
galambot, majd leengedte a redőnyt.
- Már csak két dolog maradt - ült le újra. - A legfontosabb, hogy biztonságban vagy. A Skorpia
nem fog próbálkozni veled.
- Kettőt pislogott. - Nem úgy, mint legutóbb.
- Kapcsolatban vagyunk velük - magyarázta Mrs. Jones.
- Tisztáztuk, hogy ha bármi történik veled, az egész világ megtudja, hogy másodszor is
legyőzte őket egy tizennégy éves fiú. Ez nevetségessé tenné őket, tönkretenné a maradék hír­
nevüket is.
- A Skorpiának talán vége is - vélte Blunt. - Mindenesetre vették az üzenetet. Biztos, ami
biztos, rajtad tartjuk a szemünket, de nem hinném, hogy aggódnod kell.
-És mi a másik dolog?
- Csak annyi, hogy reméljük, megtaláltad, amit kerestél -mondta ezúttal Mrs. Jones.
- Úgy-ahogy.
-Apád nagyon jó ember volt - morogta Blunt. - Mondtam már. Kétségtelenül hasonlítasz rá,
Alex. És talán ha kijárod az iskolát, elgondolkodsz a hírszerzésen. A hozzád hasonlóknak nem
rossz karrier.
Alex felállt.
- Tudom a járást - mondta.
A földalattival visszament a Sloane Square-re, majd busszal el a King's Roadra. Jacknek előre
szólt, hogy később jön haza. Kettesben megvacsoráznak, aztán jöhet a házi. Holnap meg talál­
kozik a barátjával, Tom Harrisszel. A Chelsea otthon játszik az Arsenal ellen, és Tomnak
valahogy sikerült szereznie két jegyet. Más terve egyelőre nem volt hétvégére.
Jack Starbrightot a konyhában találta, éppen a salátát fejezte be. Alex töltött magának egy
pohár almalevet, majd leült az egyik bárszékre a konyhapultnál. Szeretett Jackkel beszélgetni
főzés közben.
- Hogy ment? - érdeklődött a lány.
-Jól. -Alex elcsent egy paradicsomszeletet. -Alán Blunt állást ajánlott. -Megöllek, ha
elfogadod.
- Ne aggódj. Értésére adtam, hogy nem érdekel.
Jack tudott mindent, ami Sydney óta történt vele, beleértve Ash utolsó perceit is a Sárkány
Kilencen. Azonnal elmesélte neki, amint hazaért, és amikor befejezte, Jack elfordult és sokáig
csak hallgatott. Amikor visszafordult, könnyek csillogtak a szemében.
- Sajnálom - mondta akkor neki Alex. - Tudom, hogy bírtad.
- Nem az zavar, Alex.
- Hát mi?
-Ez a világ. Amit veled tett, meg a szüleiddel. Attól félek, hogy veled is megteszi.
- Én végeztem azzal a világgal, Jack.
- Legutóbb is ezt mondtad, Alex. Az igazi kérdés, hogy az végzett-e veled.
Alex most az asztalra pillantott és látta, hogy három személyre van megterítve.
- Ki jön vacsorára?
-Ja, el is felejtettem - mosolygott Jack. - Meglepetésvendégünk van.
- Kicsoda?
- Majd meglátod, ha ideér. - Épp ahogy Jack ezt kimondta, csengettek. - Pompás időzítés.
Kinyitod?
Alex különös fényt látott Jack szemében. Nem vallott rá a titkolózás. Még kezében fogta a
paradicsomot; most visszadobta a tálba, felkelt és kiment.
A bejárati ajtó foltos üvege mögött csak egy alakot látott. Akárki is az, aktiválta a kinti
lámpát. Alex kinyitotta az ajtót, és meglepetésében megkövült.
Egy fiatal, sötéthajú, igen vonzó lány állt kint. A kocsi, amivel érkezett, már távolodott. Alex
annyira megdöbbent, először fel sem ismerte. Aztán amikor igen, nem akarta elhinni.
- Sabina!
Amikor utoljára látta Sabina Pleasure-t, a Temze-parton voltak a Richmond-hídnál, és a lány
közölte vele, hogy elmegy Amerikába. Alex biztos volt benne, hogy sosem látja többé.
Ez alig pár hónapja történt, de Sabina teljesen megváltozott. Már majdnem tizenhat éves
lehetett, a haja megnőtt, az alakja megváltozott. Csodálatosan nézett ki a szűk DKNY
farmerban és a puha kasmír pulóverban.
- Hello, Alex - köszönt, de nem lépett közelebb, mintha kicsit tartana tőle.
-Te mit csinálsz itt? -Nem is örülsz, hogy látsz?
- Dehogynem. Csak... - Alex hangja elcsuklott.
-Az apám volt a kocsiban - mosolygott Sabina. - Most itt van egy cikk miatt. Valami fura
egyházról ír. Kivett az iskolából és itt leszünk újévig.
- Londonban? -Hol máshol? -Anyukád is itt van?
- Itt. Notting Hillen bérelünk egy lakást.
Aztán csak nézték egymást. Alex annyi mindent akart mondani, azt se tudta, hol kezdje.
- Nem jöttök be? - szólt ki Jack a konyhából. - Vagy az utcára kéritek a vacsorát?
Kínos pillanat következett. Alex rájött, hogy még be sem hívta Sabinát. Sőt az útját is elállja.
Oldalt lépett. Sabina kicsit zavartan elmosolyodott, és belépett. Az ajtó azonban keskeny volt,
és ahogy elment Alex mellett, hozzáért. Haja végigsimított Alex arcán, és érezte a lány
parfümjét is. Abban a pillanatban értette meg, mennyire örül, hogy látja. Mintha minden
elölről kezdődne.
Most a lány volt bent, és ő kint.
- Sabina... - kezdte volna.
-Alex, megfagyok. Nem csukod be az ajtót?
Alex elmosolyodott, betette az ajtót, és beljebb mentek.
Köszönetnyilvánítás
Mint minden Alex Rider könyvet, igyekeztem a Kígyófejet is a lehető legpontosabban
megírni, ami nem ment volna bizonyos emberek nagylelkű segítsége nélkül szerte a világon.
Az udvariasság úgy diktálja, hogy megemlítsem őket.
A NASA munkatársa, dr. Michael Foale másodszor is hosszasan elbeszélgetett velem; a nyitó
jelenet a visszatérésről az űrből jobbára az ő tapasztalataira épül. Azt, ahogy Yu őrnagy káoszt
akart szabadítani a világra, Bili McGuire professzor javasolta a University College London
tanára, valamint ő akadt rá a bolygók együttállására, ami az egészet lehetővé teszi.
Panos Avramopoulos (CMA CGM Shipping Ltd., UK) kedvesen megszervezett nekem egy
látogatást egy konténerhajón, Jenkinson kapitány pedig felengedett a fedélzetre. Pár hétre rá
Andy Simpson a Global SantaFe-től és Rupert Hunt a Shelltől egy egész napjukat rááldozták,
hogy körbevezessenek egy olajfúrótornyon Aberdeen közelében. Egyik látogatás sem valósul­
hatott volna meg Jill Hughes segítsége nélkül, akinek örök hálával tartozom.
Egy hetet töltöttem Bangkokban, ahol az író, Stephen Leather gondoskodott rólam, és sok
olyan helyre is elvitt, amit meg sem említhettem a könyvben! Elvitt egy thai bokszmeccsre is,
ez képezi a 8. és 9. fejezet alapját. Köszönöm mégjustin Ratcliffe-nek, aki egy hosszú
könyvnépszerűsítő turné alatt körbevezetett Perthben és Sydneyben.
Joshua King, Alfie Faber, Max Packman-Walder és Emma Charatan mind olvasták a kéziratot,
és nagyszerű tanácsokkal és tippekkel láttak el. Fiam, Cassian nem először javasolt fontos
változtatásokat.
Végezetül asszisztensem, Cat Taylor szervezett meg mindent, aztán újraszervezte, amikor
meggondoltam magam. Justin Somper továbbra is a vezérfény Alex sikere mögött. Kedves
szerkesztőm, Jane Winterbotham órákig böngészte a könyvkiadók történetében
legbonyolultabb jegyzeteket, hogy minden dátum és időrend rendben legyen.
Tartalom
Két lábbal a földön
A halál nem a vég
Vízumgondok
Nem piknik
A Sziklákon
Angyalok városa?
Apa és fia
Első kapcsolat
Akit a kígyó megmar
Wat Ho
Fegyvere van, és veszélyes
Csendes utcák
Unwin Toys
A Libériai Csillag
Bújócska
Made in Britain
Pótalkatrészek
Éjnek éje
Fehér habok
Elem nélkül
Repülő támadás
Sárkány Kilenc
Vacsora hármasban
Köszönetnyilvánítás