You are on page 1of 8

IX.

Csak 10 órára jártam be az irodába, a reggeli teát pedig mind‑
nyájan együtt fogyasztottuk reggel 8‑kor. Nyugodtan beszél‑
gethettünk tehát, tudtuk, hogy két órán át nem zavar senki.
Aznap éjjel nehezen aludtam el, lázas, ijesztő álmok gyötör‑
tek, hogy elveszítem Maitreyit, hogy egy fehér szakállas an‑
gyal kiűz a házból, miközben Sen a teraszról néz le rám hű‑
vösen. Meg-megébredtem zavartan, hideg, nedves homlokkal.
Mintha súlyos bűnt követtem volna el.
A dolgozószobában találtam fehér száriban, hamuszín sál‑
lal a vállán, katalóguscédulákat írt. Zavartan kívántam neki jó
reggelt, nem tudtam, megcsókoljam vagy csak egy mosollyal
köszöntsem, netán viselkedjek úgy, mintha mi sem történt
volna. A szerelem egy döntő pillanatát követő első találkozás
mindig fokozott erőfeszítést és képzelőerőt követelt tőlem.
Nem tudom, hogyan viselkedjek, milyen magatartásformát
vegyek fel, nem tudom, merev legyek‑e vagy gyöngéd, és fő‑
ként azt nem tudom, mit gondol, hogy milyennek is szeretne
látni valójában. Ez a bizonytalanság habozásra késztet minden
egyes gesztus előtt, ellentmondásba keveredem, magyarázko‑
dom, és mindent összevéve nevetséges leszek.
Velem ellentétben nyugodtnak, beletörődőnek, határo‑
zottnak látszott – noha a szeme alatti karikák és arcának sá‑
padtsága imával és meditálással töltött éjszakáról árulkod‑
tak. (Vajon valóban hallottam volna hajnal felé a hangját,
amint az erkélyről egy monoton dallamú, megszakadó, majd

M a i t r e y i   / I X .

mindegyre újrakezdett, végül váratlanul mintegy zokogásba
fúló imát mondogat?)
Leültem vele szemben, ugyanahhoz az íróasztalhoz, arra a
székre, amelyet már korábban előkészített. Gépiesen írni kezd‑
tem, a könyvcímeket másoltam, fel se pillantottam a papírról.
– Jól aludtál? – kérdeztem pár perc múltán, hogy megtör‑
jem a csendet.
– Nem aludtam semmit – felelt nyugodtan. – Azt hiszem,
ideje elhagynia a házunkat. Azért is hívattam…
Félbe akartam szakítani, de a kétségbeesetten könyörgő
gesztusára hagytam őt tovább beszélni, miközben a hallottak
egyre jobban felkavartak és megráztak. Beszéd közben a tollal
játszott, nem is hederített rám, rajzolgatott, kihúzta, sorokat
írt le, amelyeket nem tudtam elolvasni, jeleket, figurákat rajzolt,
amelyeket nem értettem. Ez a játék barátságunk kezdetére em‑
lékeztetett, az első franciaórákra. Szerettem volna félbeszakí‑
tani, megmondani, hány hibát vétett a tegnapi levélkében, de
érzékeltem, milyen aljas volna, és hallgattam. Melankolikus
gondolatokra sem volt időm. Olyan dolgokat mondott, ame‑
lyeket nehéz volt elhinnem. Felkavartak, megleptek, sértették
a büszkeségemet, magabiztosságomat. Sosem hallottam még,
hogy ilyen hosszan beszélt volna anélkül, hogy témát váltson
vagy kérdezni kezdjen, hogy válaszra vagy reakcióra várjon.
Mintha a falaknak beszélt volna. Én már ott sem voltam.
Tévedtem, mondta, amikor azt hittem, úgy szeret engem,
ahogy én őt. Az ő szíve régóta másé, Robi Thakkurnak adta.
Tizenhárom éves kora óta szereti, azóta, amióta először olvasta
a könyveit. A tavalyi évig minden nyarat családjával együtt
Shantiniketanban töltött, a költő házának vendégeként. Hány
éjszakát töltöttek kettesben a teraszon, Maitreyi az öreg lábainál,
hallgatta őt, az meg a haját simogatta! Eleinte nem tudta, mi
ez az érzés, amelynek köszönhetően csaknem soha nem ébred
fel egy csodaszép álomból, azt hitte, hogy imádat és a guru

89

90

M i r ce a E l i a de

iránt érzett gyermeki szeretet. Amíg egy este a költő meg nem
mond­­ta neki, hogy ez a szerelem. Akkor ő elájult a teraszon.
A költő szobájában tért magához, nem emlékszik, mennyi idő‑
vel később, könnyes arccal feküdt az ágyon. A szobát friss jáz‑
minillat lengte át. A guru tovább simogatta, és akkor adta neki
a bűnöktől védő mantrát. Maradjon tiszta egész életében –
mondta neki. Írjon verseket, szeressen, álmodjon és ne felejtse
el soha őt. És nem felejtette el. Egész ládikányi levele van tőle,
a világ minden sarkából küldött neki. A ládikó illatos fából ké‑
szült, maga a költő ajándékozta neki, egy hajfürtjével együtt.
(Undorító pojáca, gondoltam féltékenységtől, dühtől és
tehetetlenségtől sértetten. Micsoda megrontás, micsoda testi
misztika, rajongásnak és csalásnak milyen visszataszító keve‑
réke. Hogy is képzelhettem, hogy ez a lány tiszta? Hogy hihet‑
tem, hogy én vagyok az első, aki megérinti testét?)
Mégis, soha nem csókolta őt meg, csak a haját simogatta,
tette hozzá, mintha kitalálta volna a gondolatomat. Amúgy sem
látta már régóta, mert a költő folyton utazik, és (emlékszem
a tétovázására ebben a pillanatban!) úgy látszik, Sen asszony
észrevette a guru iránti túláradó érzéseit, és nem engedte többé,
hogy találkozzanak. De egy pillanatra sem felejtette el. Szerette
volna, ha jó barátok leszünk, hogy mindezt megossza velem,
hogy együtt szerethessük őt. Nekem csak barátom volt, csak
barátként szeretett, soha eszébe sem jutott más, játékunknak
játéknak kell maradnia, csókok, ölelések nélkül. (Elpirult, és
rengeteg nyelvtani és kiejtésbeli hibával suttogta el ezeket a
szavakat. Aztán bengáliul is megismételte.) Gesztusai őszin‑
ték, melegek voltak, mert bizonyos értelemben nagyon szeret,
szereti, ha együtt vagyunk, tréfálkozunk, egymás szemébe né‑
zünk és összekulcsoljuk a kezeinket, de mindez csak barátság,
semmi más. Ha másként hittem, az ő hibája, mert nem mon‑
dott el nekem mindent, és ez arra késztetett, hogy összevissza
képzelődjek, elhiggyem még azt is, hogy szerelmes belém.

M a i t r e y i   / I X .

Amikor sápadtan, fáradtan befejezte, felálltam (nem is igen
tudtam, mit csinálok, annyira szédültem), és odaléptem hozzá.
Pánik és szánalom volt a tekintetében, kezem közé fogtam
az arcát, és tudván, hogy nem kiálthat segítség után, szájon
csókoltam. Mindketten tudtuk, hogy bármelyik percben le‑
jöhet valaki fentről és a lépcsőről megláthat bennünket, de ez
csak arra késztetett, hogy még hosszabbra nyújtsam a csókot,
szinte megfojtottam.
– Miért csinálja ezt? – kérdezte. – Gyenge vagyok, tudja,
hogy nem bírok ellenállni, de nem érzek semmit, amikor meg‑
csókol. Mintha Chabu, mintha egy gyermek ajkait érzeném.
Nem ráz meg! Nem szeretem!
Elengedtem, és visszamentem a szobámba. Úgy mentem
dolgozni, hogy meg sem vártam a teát, és noha féltékeny vol‑
tam és dühös, Maitreyi vallomása mégis felderített. Úgy tűnt,
bármit tesz ez a lány, az mind természetellenes.
Aznap nem találkoztam vele, nem is kerestem. Este, vacso‑
ránál ismét ott ült a jobb oldalamon. Elsők közt érkeztem. Csak
Mantu, Lilu és Maitreyi voltak ott. Politizáltunk, a város pol‑
gármesterének letartóztatásáról, Sarojini Naidu szónoklatáról,
a polgárháborúban bebörtönzöttek számáról beszélgettünk.
Megfogadtam, hogy rá se pillantok, és még véletlenül sem érek
hozzá. De hirtelen meleg, meztelen lábának érintését éreztem
az asztal alatt, amint remegve megállapodott a lábamon. Ös�‑
szerezzentem, és ez elárult. Észrevétlenül felhúzta szárija szé‑
lét, és én lábammal végigsimítottam a lába szárát, meg sem
próbáltam ellenállni varázsának, melegének, érzékiségének…
Sápadt volt, ajkai vörösek, táguló, rémült szemekkel nézett
rám, de húsa hívott, csábított, és bele kellett mélyesztenem a
körmeimet a mellkasomba, hogy egy pillanatra magamhoz
térjek. Azt hiszem, a többiek is észrevették egymásba feledke‑
zésünket. Attól kezdve lábunk ölelkezése az asztal alatt min‑
dennapi örömeink egyike lett. Ha kezemmel érintettem volna

91

92

M i r ce a E l i a de

meg, azt undorító, kéjenc gesztusnak tekintette volna, és
nyomban kételkedni kezdett volna érzelmeim tisztaságában.
Vacsora után megállított a küszöbön.
– Akarja látni, mennyit dolgoztam mostanig?
Felgyújtotta a villanyt a könyvtárban, de ahelyett, hogy
odalépett volna az asztalhoz, amelyen a katalóguscédulák áll‑
tak, átment a másik szobába, ahol nem volt lámpa. Körülné‑
zett, nehogy meglepjen bennünket valaki, majd felém nyúj‑
totta vállig meztelen karját.
– Megpróbálhat bármit, csókolhatja, simogathatja, meg‑
látja, nem érzek semmit…
Jóval korábban egyszer az érzékiségről beszélgettünk, és
én azt mondtam, hogy valaki, aki igazán tud szeretni, bármi‑
lyen jelentéktelen is lenne a másik testének az érintése, mégis
képes megtapasztalni azt. Elmagyaráztam neki akkor, hogy
számomra a birtokbavétel sokkal érthetetlenebb és kompli‑
káltabb, mint amilyennek látszik. Nagyon nehéz valóban bir‑
tokolni valamit, megszerezni, meghódítani. Inkább csak kép‑
zeljük azt, hogy birtokunkban van, és nem birtokoljuk.
Ezeken a futólag odavetett banalitásokon, amelyeket azért
mondtam, mert biztos voltam benne, hogy komolyabb dolgo‑
kat képtelen felfogni, sokat gondolkodhatott. Most tehát meg‑
próbálta ellenőrizni saját érzelmeit az egykor említett elemi
„érzékiségen” keresztül.
Megfogtam a karját, és egy pillanatig elbűvölten néztem.
Nem is női kar volt már… Áttetsző, autonóm melege volt,
mintha minden szenvedélye és ezzel együtt minden vágya a
győzelemre az alá a barna, matt bőr alá gyűlt volna. Önmagá‑
ban élt, már nem tartozott a lányhoz, aki türelmetlenül kinyúj‑
totta felém, hogy érzelmeit ellenőrizhesse általa. Élő áldozat‑
ként fogtam kézbe, engem is megszédített a benne lüktető erő,
és az, hogy milyen különös dologra készülök. Szorongatni, si‑
mogatni, csókolgatni kezdtem, abban a biztos tudatban, hogy

M a i t r e y i   / I X .

egész lényét ölelem, őt simogatom, benne lelem gyönyörű‑
ségem. Éreztem, hogy hajlik meg a kéj súlya alatt, hogy adja
át magát holtra váltan, éreztem, hogy új napra virrad, mert a
csókok közt egyre sápadtabb lett az arca, egyre fényesebbek
a szemei, akarata egyre gyengült. Meztelen karján sétáló sze‑
relmi hívásom neki szólt. Éreztem akkor, hogy remeg és egyre
jobban és jobban támaszkodik rám, míg másik karját a vállam
köré nem fonta és könnyezve ölelni nem kezdett. A következő
pillanatban már a karomban volt, szabad akaratából (mert
hiszen semmivel sem siettettem, el voltam szánva arra, hogy
csak a karját fogom gyötörni), amikor pedig megcsókoltam,
ezúttal a száját, tudtam, hogy ez a csók már nem erőszakos,
hiszen ajkai szétnyílva itták az ajkaimat, fogai harapni pró‑
báltak, testének feszültségében már nem volt sem ellenkezés,
sem önfeladás, csak az én vágyamra, az én véremre válaszoló
összhang. Megértettem, hogy bármi történt volna korábban
Maitreyi érzéseiben vagy gondolataiban, akárki keltette fel
őket korábban, annak minden nyoma elmosódott, elégette
őket a szűz lány életének ez az új napja. Kimondhatatlan bol‑
dogság öntötte el testem-lelkem. Teljesnek, örökkévalónak
éreztem magam, megnevezhetetlen hullám lökött a magasba
a semmiből, anélkül hogy önmagamtól elválasztott, tévútra
terelt volna. Soha nem éltem mélyebb, határtalanabb életet,
mint azokban az időtlennek tűnő pillanatokban. A keblére bo‑
rulás több volt a szerelemnél.
Hirtelen magához tért, s eltakarta az arcát. Aztán kön�‑
nyedén eltávolodott tőlem, meg-megremegve visszanézett, és
ismét eltakarta az arcát. A könyvekkel teli asztalhoz lépett,
és automatikusan ezt mondta:
– Ezen dolgoztam ma…
Mintha természetfeletti érzékkel rendelkezett volna. Mert
ebben a pillanatban belépett Khokha, és jelentette, hogy Sen
asszony hívatja Maitreyit a szobájába. Leoltottam a villanyt,

93

94

M i r ce a E l i a de

igyekeztem uralkodni magamon, mert olyan szédülten boldog
voltam, hogy csaknem kedvem lett volna elmondani Khokhá­
nak, hogy váratlanul és meg nem érdemelten milyen hatalmas
boldogsággal ajándékoztak meg.
Szobámba érve nem találtam a helyemet. Kibámultam
a rácsos ablakon, levetettem magam az ágyra, felugrottam,
és sétálni kezdtem fel és alá. Szerettem volna újra látni őt, ar‑
cának, egybeforrt ajkainknak emlékével elaludni. Úgy érez‑
tem, nem úgy váltunk el, ahogy kellett volna, nem a frissen
felfedezett intimitással. Öleléssel kellett volna elválnunk,
de azt megakadályozta Khokha megjelenése. Biztos vagyok
benne, hogy ő is ugyanígy érzett, mert hallottam, amint hal‑
kan fel-alá jár a szobájában, kilép az erkélyre, visszamegy. Vala‑
hányszor az ablakhoz közelített, láthattam árnyékát a falon. De
a fény kialudt, és különös rosszkedv tapasztott oda, a rácsos
ablak mellé. Füttyszót hallottam, dallamtöredéknek tűnt, de
én másra gondoltam. Az ablakhoz léptem, és magam is fütyö‑
részni kezdtem, nem érkezett válasz. Az erkélyen kell lennie,
gondoltam, és óvatosan kinyitva szobám ajtaját, majd a fo‑
lyosó súlyos ajtaját, kisiettem a teraszra. Nem mertem lemenni
az utcára, mert az utcai lámpa fénye nagyon erősen világított.
Ismét fütyörészni kezdtem.
– Allan! Allan! – hallottam az erkélyről.
Először szólított a nevemen. Lesiettem, ott találtam a gli‑
cíniák közt, a korlátnak dőlve, vállán sál, haja feketén hullott
a karjára. Legendás, keleti mesébe illő jelenés volt csaknem
meztelen teste a virágok között, a lámpa sápadt fényében fürdő
erkélyen. Csak néztem, egy szót sem szóltam. Párkányra hulló
karjainak puhaságából, fejtartásából megértettem, hogy neki
sincs már ereje beszélni. Néztük egymást csupán. Aztán be‑
nyúlt a sál alá, s keblei közül előhúzott és ledobott valami fehé‑
ret, amely lustán siklott át a levegőn: egy jázminvirág koszorút.
A következő pillanatban eltűnt. Meg sem köszönhettem neki.

M a i t r e y i   / I X .

Boldogan, megbékélten tértem vissza a szobámba, gondo‑
san bezártam az ajtókat. A folyosón Khokhába botlottam.
– Kijöttem egy kis vizet inni – mondta zavartan, még mi‑
előtt egy szót szólhattam volna.
Akkor nem gondolkodtam el azon, vajon mit kereshet foly‑
ton a közelünkben, vajon nem kémkedik utánunk? Túl boldog
voltam a jázminkoszorúval ahhoz, hogy bármi másra tudtam
volna gondolni. Később megtudtam, hogy a jázminkoszorú
a jegyességet szimbolizálja, hogy az a lány, aki ilyen koszorút
ad egy férfinak, az örökre az övének számít, mert a virág át‑
adása körülményeken, sőt a halálon is felülemelkedő eskünek
számít. Akkor azonban még nem ismertem ezt a jelentését,
simogattam és csókolgattam, mert a Maitreyié volt, kebléhez
simult, onnan dobta ki számomra ezt a felbecsülhetetlen aján‑
dékot.
Az ágyon ülve, a jázminvirágokat nézve gondolataim szét‑
szaladtak a kezdet kezdetéig, amikor alig láttam őt, és nem
tetszett nekem, amikor azt hittem, soha semmi nem köthet
hozzá, és megértettem, hogy voltaképpen már akkor is szeret‑
tem, noha nem jöttem rá, mert nem akartam tudni róla.
Álmok és emlékek közt ringatózó éjszaka volt, a jázminillat
a szája ízét idézte csábítón, egy éjszaka, amikor talán először
hallottam a bengáli darvak kiáltását az öböl melletti, vízzel el‑
árasztott mezők felett. Akkor, a boldogság által világra nyitott
kapun át egy legendákkal teli életet láttam meg, egy kígyókkal
és tam-tam dobokkal teli vidéket, amelyen az országutak csa‑
vargó szeretőiként együtt lépkedtünk.
* * *

95