You are on page 1of 21

Németh Eszter

Koteltanc

MORA_Koteltanc.indd 1

2015.05.12. 9:04:05

MORA_Koteltanc.indd 2

2015.05.12. 9:04:06

Németh Eszter

Koteltanc

MÓRA KÖNYVKIADÓ

MORA_Koteltanc.indd 3

2015.05.12. 9:04:06

MORA_Koteltanc.indd 4

2015.05.12. 9:04:06

Ezt a blogot csak meghívott
felhasználók olvashatják.

http://azenelcseszetteletem.blogspot.hu/

Úgy tûnik, hogy neked nincs olvasói
meghívód ehhez a bloghoz.
Ha úgy gondolod, hogy hiba történt,
lépj kapcsolatba a blog szerzõjével,
és kérj tõle meghívót.

Te most az olvaso@mora.hu címmel
vagy bejelentkezve.

MORA_Koteltanc.indd 5

2015.05.12. 9:04:06

MORA_Koteltanc.indd 6

2015.05.12. 9:04:06

1. bejegyzés
Még szerencse, hogy csak egy fejem van. Lehetne kettõ is,
akkor kétszer ennyire fájna. Mindegy, bepötyögöm, hogy
mi történt tegnap, hátha holnapra, a fejfájással együtt
elfelejtem.
Délután átugrottam a mamához. Anyu küldött át, hogy
vigyek neki kaját. Ücsörögtünk a konyhában (panelkonyha, már oviskoromban is ilyen volt), épp mesélte, hogy mi
történt a szomszéd Juliska nénivel – nem mintha történne
vele bármi érdekes –, amikor beállított a nagynéném. Zilált
volt, és egy cucctáskát cipelt. Ahogy lerogyott az utolsó
szabad székre, rögtön sírva fakadt.
Meg sem tudtam moccanni, de a mama hirtelen felpattant, és pörögni kezdett: vizet tett elé, kávét fõzött, és
kérdezgetni kezdte. Õ meg, mintha én ott sem lennék,
elmesélte, hogy összeveszett a nagybátyámmal, szóval
összepakolt és eljött. Mama elõször a srácokra hivatkozott, de ezen is csak zokogott, hogy már nagyok, amúgy
is az apjuk klónjai, aki egy állat. Csak néztem. Õ meg
különben sem cseléd, akibe mindenki belerúghat kedve
szerint. (Ezen már nem padlóztam akkorát, ilyesmi otthon
is gyakran elhangzik, ahogy az is, hogy mi az apuval
önzõ dögök vagyunk, akik a vérüket szívjuk. Mármint mi
az anyuét, a srácok meg az apjuk pedig a nagynénémét.
Meg a keriéknél is ez van.) Nagyjából egy óra sírás, két
feles és egy kávé után a nagynéném megnyugodott, és
mikor a táskája után nyúlt, hogy beviszi a kisszobába,

7

MORA_Koteltanc.indd 7

2015.05.12. 9:04:06

a mama ránézett, hogy negyedóra múlva hazaérnek a fiúk
a napközibõl, jó is lesz, ha kilép.
A nagynéném pedig lehajtott fejjel hazament. Mikor
a mama − rólam tudomást sem véve − komolyan, mintha
közben láthatatlanná váltam volna, mosogatni kezdett,
elslisszoltam. Hazafelé azon gondolkodtam, hogy ezért
nincs a mi családunkban egyetlen válás sem. Mindig furcsálltam, hogy már az általános iskolai osztálytársaim
nagy része is elvált szülõk gyereke (hát még a gimisek!),
de a mi családunkban senki. Még azok se váltak el, akikrõl
anyu meg a keri elõszeretettel pletykáltak. Valahogy ez
sose érdekelt. Örültem, hogy az otthoni ordítozások után
végre csend van, néha hónapokig. Meg annak, hogy nincs
tesóm, mert akkor kettõnk hülyesége miatt duplaannyit
üvöltöznének. Vagyis anyám. Apu nem kiabál. Apu ott
sincs. Olyan, mint én.
Ha velem ordít valaki, például az Erik, akkor én sem
vagyok ott. Olyan, mintha kilépnék a testembõl, és felülrõl
nézném magam.
Azon is gondolkodtam, hogy anyu mennyire kedveli
Eriket. Ha a családi séma öröklõdik, akkor soha nem fogok tudni tõle megszabadulni. Szerencsére a genetika elég
trükkös, szóval van esély. Nem akarok már Erikkel lenni.
POSTED BY ADMIN POSTED ON 15:58 04.09.2015

8

MORA_Koteltanc.indd 8

2015.05.12. 9:04:06

2. bejegyzés
Túléltem a hétvégét. Erik csak háromszor szólt be, ez már
valami.
Megint suli.
Rájöttem, hogy az okostelefonról is lehet blogot írni. Az
ablak mellett ülök, behúzódok a függöny takarásába, és
észre sem vesznek. Kivéve a magyartanárt. Bosszantó ez
a nõ. Mindegy.
Reggel iszonyat nehéz volt felkelni, csak bámultam percekig a redõnyt meg a lámpafényt, ami beszûrõdik rajta,
aztán meg a fürdõszoba tükrében a karikákat a szemem
alatt. Rutinosan krumpliszeletekkel a szememen szürcsöltem a tejeskávét, szívószállal! Legalább nem kellett apámat
nézni, ahogy ott ül az asztalnál, pont, mint minden másik reggel. Hat elõtt tíz perccel elindul. Olyankor megyek
a fürdõbe, de ma kenhettem azt a csoffatag korrektort tonnaszám, a fekete karikák masszívan maradtak. A hétvégi
buli meg a hányás.
Na mindegy, alapsmink megvolt, gyorsan befontam
a hajam franciafonatba.
Tulajdonképpen örülhetek, hogy végre megnõtt, hogy
anyámat nem érdekli, és nem kell azt az extra gáz, rövid
hajat hordanom, csak mert õ nem akarta fésülgetni iskola elõtt reggelenként. Most már megfésülöm én. A fizikát
aztán bemagoltam a buszon, sõt a németházit is ott írtam meg, mert persze otthon elfelejtettem. Mire nem elég
negyven perc! Mindegy, Czompót úgysem érdekli, csak

9

MORA_Koteltanc.indd 9

2015.05.12. 9:04:06

a ragozási táblázatok legyenek szép színes végzõdésekkel
bemásolva a füzetbe.
A franciaházit bezzeg megírtam. Éééééés jött is kedvenc
Danink:
– Lia, mondd, hogy van házid! Ments meg! – Vigyorogva adtam neki oda a füzetem, de megint nem bírtam egy
kukkot sem kinyögni. – Oh, my darling, you saved me!
Fütyörészni kezdett, naná, zenész, én meg persze csak
álltam ott hülyén, aztán az orromra toltam a szemüveget
(karikák ellen jobb, mint a kontaktlencse, amit egyébként
jobban szeretek). Már épp leültem volna, mikor jött Kátya,
és lazán beszólt neki:
– Mon ami, en français, s’il-tu-plaît!
– Oui, oui, tu est raison.
– Kösz, Lia! Merci bien! – Azzal Dani hátradobta a füzetet, s jól el is talált vele. Felszisszentem.
– Ha ilyen tapló vagy, tudod, mikor adom oda legközelebb!
– OMG! Sorry!
– Khm… en…
– Français… Tudom, tudom… Merci bien, Cecily!
– You’re welcome – vigyorogtam.
Hülye vigyor, hülye vigyor, idióta, komplett idióta. Én.
Az. Idióta.
Próbáltam Erikre gondolni, de nem ment.
Mindegy, most itt ülök törin, Jimmy magyaráz valamit,
de Kriszta jegyzetel rendesen, majd elkérem tõle.
POSTED BY ADMIN POSTED ON 10:58 10.09.2015

10

MORA_Koteltanc.indd 10

2015.05.12. 9:04:06

3. bejegyzés
Ez a családi séma azért kattog a fejemben. Transzgenerációs mintának hívják. Tetszik a kifejezés, kicsit utánakerestem a neten. Nem tudom, nálunk érvényes-e. Apámnak
nincs testvére, nekem sincs. Anyámnak van, három is.
Nagyapám szabó volt, nõiruha-készítõ, három lánnyal
meg egy fiúval.
A nagybátyám öt éve, amikor a felesége meghalt rákban, fogta a két gyerekét, és meg sem állt Ausztráliáig.
Pedig a mama meg anyámék mondták neki, hogy hagyja
csak a gyerekeket itthon, butaság kiragadni õket a megszokott környezetükbõl. A nagybátyám állt egy darabig,
aztán csak annyit mondott:
– Itthon? Veletek? Elõbb fojtom meg õket saját kezûleg.
Egy hónap alatt eladott mindent, öt bõröndbe pakolta
a cuccokat, és mentek. Irigyeltem õket. Láttam az ikreken
(akkor voltak tízévesek), hogy õk is boldogok. Szóval szépen
elhúztak a nagy családi szürkeségbõl. Igazuk volt, legszívesebben mentem volna velük. Persze volt nagy dráma utána, mama addig csüngött az egy szem fián. Pontosabban
csak próbált, de a nagybátyám másik (jó messzi) városba
nõsült, ott is laktak, és szigorúan korlátozta, mikor mehet
látogatóba az anyja. Meg mi.
Keresztanyuékkal összességében minden rendben,
mondjuk, a múltkori után ebben azért nem vagyok anynyira biztos. Ház, kutya, macska, két fiúgyerek (még kicsik,
általánosba járnak), semmi extra. Legalábbis úgy tudom.

11

MORA_Koteltanc.indd 11

2015.05.12. 9:04:06

Ha valami bajom van, akkor gyakran átmegyek. Vagyis
régebben így volt. Még az Erik elõtti idõkben.
POSTED BY ADMIN POSTED ON 19:54 10.09.2015

4. bejegyzés
Benéztem a könyvtárba. Eredetileg nem is akartam, de
nem volt kedvem a menza után egybõl a buszhoz menni. Az új magyartanár pont akkor jött be a párhuzamos
osztályból a focista srácokkal kajálni, mikor mi kijöttünk.
Szóval lõdörögtem kicsit a polcok között, aztán kedvem
támadt olvasni valami olyat, ami lefoglal. Összeszedtem
az e havi bioszfolyóiratokat, meg persze az aktuális „hónap könyvét”, valami verseset. Már épp leültem volna, mikor inkább mégis visszavittem az aktuálisat, és elõvettem
kettõt, ami tényleg érdekel. Az új magyartanár beszélt Móricz kapcsán a magyar Bovarynéról, szóval az Isten háta
mögöttet, meg amúgy is újra akartam olvasni a Csillagainkban a hiba legjobb részeit.
Az újságokkal meg a két könyvvel leültem a helyemre.
Megint a múltkori sráccal szemközt. Egy ideje így ülünk.
Õ egyrészt az egyetemi tanulmányaihoz jegyzetel valamit
(ha jól tippelek, az erdészetin tanul), másrészt meg kortárs
írókat olvas. Szeretem kifigyelni, általában érdekes könyveket választ. Azt hiszem, író akar lenni, mert két füzete van:

12

MORA_Koteltanc.indd 12

2015.05.12. 9:04:07

az egyikbe rendszeresen, a másikba meg csak idõnként ír.
Érdekes, a többi sráchoz képest olyan… hm… elegánsan ír.
A legtöbb srác szinte nyomtatott betûket használ, és olyan
kicsiket, hogy csak nagyítóval lehetne elolvasni, már ha
valaki el akarná olvasni. A srácéhoz nem kell nagyító.
Kicsit kalligrafikus. Már egy ideje elvagyunk így. Egyébként
nem rossz a srác: szõke, tüsi haj, zöld szem. Van egy helyes
kis titkos félmosolya, ezt is kifigyeltem. Sose szól semmit
amúgy, a nevét is csak a könyvtárostól tudom. Ültünk ott,
mint két tök, és tanultunk. Valahogy olyan otthonos érzés
volt ücsörögni a könyvtári félhomályban egy ismeretlen
ismerõssel. Régen nem éreztem már ilyet, talán csak gyerekkoromban.
A buszon aztán persze ezen gondolkodtam. Hogy mióta papa meghalt, mindenki olyan elveszett a családban.
Szétestünk, senkit nem érdekel igazán a másik baja. Aztán
eszembe jutott, hogy ez marhaság: a reggeli kávézások
apuval igenis hiányoznának.
De aztán beszippantott a John Green-könyv. Addig se
kell gondolkodni, amíg tart. Pláne Eriken, aki továbbtanulás helyett dolgozik inkább, mert tanulni minek, meg az
egész elcseszett, szar életemen, amibõl egyelõre lehetetlen
kilépni. Elsétálni. Szeretnék elsétálni, csak úgy. Végleg.
POSTED BY ADMIN POSTED ON 19:58 14.09.2015

13

MORA_Koteltanc.indd 13

2015.05.12. 9:04:07

5. bejegyzés
Elcseszett élet. Ha egyszer könyvet írnék, az lenne a címe:
Az én jól elcseszett életem.
De nem írok, csak kiröhögtetném magam. A fészen is
visszafogtam a kis posztjaimat. Próbálok lavírozni az otthoni banda meg Erik kollégái és a saját barátaim között.
Vannak egyáltalán barátaim? A busz elvileg összeköti az
életeimet, de ez a kötelék a valóságban soha nem fog létrejönni. Ha Erik otthon van, a bandával lógunk, ha nincs
otthon, akkor is velük lógok. Nézem, ahogy csontrészegre
isszák magukat, füveznek, és a folyóba dobják a csikket.
Ilyenkor még viccesek, a „nagy” terveikrõl beszélnek, az
apuci pénzén alapítandó vállalkozásukról: kocsmát akarnak nyitni, házakat építeni. Lehetségesnek látszik megváltani a világot. Amikor aztán túl sok vagy túl kevés az
alkoholukban a vér, jön a kijózanodás. Apucinak már rég
nincs egy vasa se, anyuci legombolta róla a váláskor. Az
új pasi meg jól lelépett vele. Házat építeni nem éri meg,
beállt az ingatlanpiac, el kéne menni dolgozni külföldre.
Erre aztán engem kezdenek ölelgetni, hogy én legalább tanulok németül, mondjak már valamit, ha olyan kurva okos
vagyok. „Kár, hogy nem okos kurva” – felelem, nem mindig vigyorogva. Hiába minden, úgyse lehet elmenni ebbõl
a városból. Mindegy, hova jársz, kivel futsz, ki tudják-e
fizetni az egyetemed az õsök, a végén úgyis itt fogsz kikötni.
Legalábbis Erik ezt szajkózza, hogy hiába tanulok, úgyis
itt fogok kikötni, az önkormányzati magasságokig vihetem

14

MORA_Koteltanc.indd 14

2015.05.12. 9:04:07

maximum. Ha szerencsém van, addig nem un rám, és
akkor lesz férjem meg gyerekem. Másnak úgyse kellenék,
örüljek, hogy vele megfogtam az isten lábát. Kisvárosi álom
luxuskivitelben. Elképzeltem Eriket férjnek – nem tetszik.
Ha már most folyton belém gyalogol, mi lesz késõbb? Különben is, legalább egyszer szeretném megtudni, hogy milyen a szex, ha szerelmes az ember. Milyen a szerelem? Az
nem lehet, hogy nem létezik! Akkor minek írtak volna róla
annyi könyvet meg verset?! Na jó, hagyjuk. Éljen a biológia
meg a neurontípusok. Lehet, agysebész leszek. És kimûtöm
az elkeseredettséget az emberekbõl.
POSTED BY ADMIN POSTED ON 23:30 19.09.2015

6. bejegyzés
Ha most valaki megnézné a hírfolyamon a képeinket, azt
hihetné, milyen laza, vidám banda vagyunk. Bence hívott,
hogy õszi bulit rendez, mert a hétvégére szuperjó idõt mondanak, menjünk ki a telekre mi is.
A telek tényleg egy telek, amin egy régi, bontásra ítélt
ház áll. Bence a nagyanyjától örökölte, oda fog majd egyszer házat építtetni.
Mire odaértem, már mindenki ott volt. Tábortûz, miegymás. Mindenkit körbepuszmákoltam, Erik persze vigyorgott, mint a vadalma, de igazság szerint még Gergõt

15

MORA_Koteltanc.indd 15

2015.05.12. 9:04:07

is melegebben üdvözöltem, mint õt. Mivel hozott Ouzót,
azt ittak, egyszer csak Erik közölte, hogy õ hazaviszi a cuccát, öt perc múlva itt van, mert még nem volt otthon,
és amúgy sem cucctáskával akar rohangálni. A terv szerint együtt mentünk volna a mûvházba diszkózni. Mivel
más lehetõség nincs. Az üveget is vitte, így a fiúk „segítettek” cipelni. A csajok nem sokkal ezután elszállingóztak
a mûvházba, mi, akik ott maradtunk, megígértük, hogy
tizenegy körül utánuk indulunk. Én szokás szerint Bencével
dumáltam, bámultuk a tábortüzet, és a feje valahogy az
ölemben kötött ki.
Csak azért hadoválok itt ennyit össze, mert nem akarom elmesélni Bencét. Máté lelépett valahová a csajával,
nekünk meg ettõl a bizalmas közelségtõl eszünkbe jutott
a januári pár hét. Megint megbeszéltük, hogy hiába volt
nagyon jó együtt, de barátnak jobbak vagyunk. Egyszer
csak mégis kicsúszott, már nem tudom, kinek a száján,
hogy azért legalább egy pillanatig újra január lehetne.
Csak nézett hatalmasra tágult szemmel. Alig hallottam
a kérdést:
– Idehajolsz, vagy én hajoljak oda?
Végül én hajoltam, õ meg kicsit felemelkedett, és TUDOM,
hogy becsuktam a szemem. Aztán csak annyit kérdezett:
– Tudod, mióta vártam erre?
– Nem. Mióta?
– Emlékszel, amikor kint monopolyztunk nálunk?
– Persze.
– Azóta. De nem vagyok teljesen kielégítve. Most én
hajolok, jó?

16

MORA_Koteltanc.indd 16

2015.05.12. 9:04:07

– Jó.
És odahajolt. A csók vége felé kinyitottam a szemem, és
amikor végre felemeltem a fejem, megláttam Petrát, Máté
csaját, aki épp felénk nézett.
Kicsit se lett vörös a fejem, á, dehogy! Szerencsére pont
jött vissza Gergõ, aki régi haverom, és nem mellékesen
egész este a legjobb barátnõmmel, Blankával kavart. Elrángatott a tett helyszínérõl. Naná hogy kérdõre vont:
– Most akkor mi van köztetek? – kérdezte. – És mi van
velem meg Blankával? – tette hozzá a fejét vakarva.
Elröhögtem magam.
– Mi a fenét ittatok ti, míg nem figyeltem?!
– Á, nem sokat! – Ekkor már az õ feje volt a vörös.
Körülnéztem.
– Figyu, az ott Máté meg a csaja, járnak, tudod. Hogy
köztetek mi van Blankával, azt nem tudom, nem volt nálam lámpa, bocs.
– Mi? Milyen csaja?
– Jaj, nem tudom, valami Petra, egy hete se járnak, és
a lány eddig három értelmes szót nem bírt kinyögni. Azt
viszont nem vágom, Blankával mit kavartatok az este.
– És te kivel kavartál, kicsi lány? – vágott vissza, amitõl
újra pipacsképû lettem.
– Nem kötöm az orrodra!
– Láttam, hogy smároltatok.
– Dehogy láttad, az orrodig se látsz el! Gyere, elmegyünk
kicsit levegõzni. – Ez, tekintve, hogy a csillagos égbolton
kívül semmi nem volt a fejünk felett, elég vicces volt, de
Gergõnek ezúttal nemcsak a haja volt kusza.

17

MORA_Koteltanc.indd 17

2015.05.12. 9:04:07

Ekkor jelent meg Bence, nekem meg eszembe jutott,
hogy éppenséggel az egy hónappal ezelõtti Monopolyzásra
is gondolhatott, nemcsak a múlt hetire. Emlékszem, rá is
meredtem, hogy miért néz olyan furán.
Gergõ bement még cigiért, közben odasúgtam Bencének:
– De ugye, azért… – Nem bírtam kimondani.
– Persze hogy nem… – És a fülem mögé tûrte az arcomba lógó tincset.
Nagyjából ekkor ért vissza Gergõ, úgyhogy elindultunk
a mûvház felé.
– Skacok, avassatok be, mi a pálya!
– Több mint barátság – kezdte Bence.
– És kevesebb mint szerelem – fejeztem be én.
– Tehát fogalmazhatunk úgy, hogy ti nagyon-nagyon
jó barátok vagytok.
– Aha.
– Bezony.
A mûvházból én hívtam ki Blankát, engem ugyanis
beengednek szó nélkül. (Mire nem jó egy mellékállásban
kidobóként melózó rokon!) Bencével egymást átölelve,
Gergõvel meg kézen fogva elindultunk a strandra. Átmásztunk a szögesdrót kerítésen, ami Blankától spiccesen,
miniruhában nem kis teljesítmény volt, pláne tízcentis
sarkakon. És nem szabta ki a harisnyáját, sõt a dzsekijét
sem! Én farmerben voltam, a magas sarkút meg már elõtte
áthajítottam a kerítésen. Persze aztán Bencével relatív hamar lekoccoltunk; nem volt kedvünk a lámpát tartani.
Álltunk a kerítés mellett, kezemben a cipõm.
– Nem fázik a lábad? – kérdezte kedvesen.

18

MORA_Koteltanc.indd 18

2015.05.12. 9:04:07

– Nem. Meleg itt a föld, pont alattunk fut a termálvíz
vezetéke.
– Ráállhatsz a lábamra, ha akarsz.
– Nézd, ott a Fiastyúk (jaj már, ne engem nézz!), ott fent,
az égen! Látod?
– Aha, látom. Tudtad, hogy japánul Subaru, és innen
kapta az autógyár a nevét meg az emblémáját is?
– Nem. És te tudtad, hogy a görög mitológia a hét
nõvérnek, azaz Atlasz lányainak hitte õket?
– Ezt meg én nem tudtam.
Ekkor már egyáltalán nem a csillagokat bámultuk, hanem egymást. A homlokába hulló, puha, szõke tincseit
néztem. A szemét nem mertem. Odahajolt, egész közel,
megcsókolt megint, amit én nem is igazán akartam, de
azért jólesett. Végül elindultunk, kézen fogva. Beültünk
hamburgerezni, aztán kiültünk az utcánk végén a Rábapartra, dumálni. Nyálas, filmbe illõen romantikus õszi
este volt.
Az utca végén egyedül is gyakran szoktam ücsörögni,
fõleg nyáron. Van ott egy fûzfa és alatta egy nagy kõ,
de a fûz lehajló ágai egészen eltakarják. Bence a földre
dobta a dzsekijét, a hátát a kõhöz támasztotta. Valahogy
olyan természetes volt, ahogy odaültem én is a dzsekire,
és bámultuk a vizet, a csillagokat. Nem tudom, hogy nem
fázott, engem mindenesetre melegített a mellkasa.
Mindenféle hülyeségrõl beszéltünk, még azt is megkérdezte, miért nincs rajtam zokni vagy harisnya. Magas
sarkúban nem lehet folyóparton ücsörögni egy dzsekin,
ez világos.

19

MORA_Koteltanc.indd 19

2015.05.12. 9:04:07

– Tudod, mit sajnálok nagyon?
– Na?
– Hogy szilveszterkor nem állt meg az idõ. Meg kellett
volna állnia, ott, a fürdõben.
– A fogkefés jelenet elõtt vagy után? – nevettem fel rá.
– Hát… inkább utána – nevetett vissza, és mókásan
fintorgott hozzá.
– Az is megtette volna, ha nem két tök más irányban
lévõ városban tanulnánk.
– Igen, az jó lenne most is. Megpróbálhatnánk újra.
– Tudod, hogy nem lehet. Erik nem fog elengedni. Muszáj kihúznom az egyetemig. Ha nem vesznek fel, hát kinyírom magam.
– Dehogy nyírod, hallod?!
– Jó, jó, csak vicc volt.
– Ezzel ne is viccelj! És Erik se fog semmit csinálni, csak
a szája nagy. Simán kihasznál.
Komolyan mondta, tudom, egy percre talán még el is
hittem neki, de valahogy végérvényesen elromlott a hangulat. Elindultunk haza. Túl befejezetten kopogtak a lépteim az utcán. A ház elõtt aztán már csak két puszit kaptam,
meg a szokásos haveri kézfogást.
Másnap kiderült, hogy Erik egész este engem keresett.
Az otthon hagyott telefon lemerült a hívásaitól. Pech.
POSTED BY ADMIN POSTED ON 14:58 20.09.2015

20

MORA_Koteltanc.indd 20

2015.05.12. 9:04:07

7. bejegyzés
Eltelt ez a nap is. Üres volt, mint a fizikában a vákuum.
Nincs kedvem összefüggõ mondatokat írni. Nem tudom,
szavakkal fel tudom-e majd idézni a mai napot.
Ottliktól olvasom a Budát. A tökéletes mû. Emlékhalmaz. Ottlik pontosan tudta, amit már én is tudok tõle,
hogy ezt csak így lehet leírni. Gondolattöredékek formájában.
A másik kedvenc mondatom tõle, hogy ami biztosan
van, az az érzés. Az élet kettõssége szavakkal nem leírható.
A kint és bent, az otthon és az iskola, Erik és Bence. A látszat és a valódiság. Még itt, úgy is, hogy biztosan nem
olvassa el senki, nehéz õszintén írni. Beleivódik az emberbe
a kisvárosi látszatélet, mint dohányosba a cigibûz. Ügyelni
kell: az én lányom, unokám, diákom, barátom ezt nem
csinálhatja. Vagy azt. Szájára vesz a város, s körbehordoz,
mint egy véres trófeát.
Ha megtenném, amit Bencének mondtam, és egyáltalán
nem vicceltem, csini botrány lenne a dologból. Mindenki
találgatna, vad pletykák kelnének szárnyra, hogy miért.
És senki sem tudná az igazat. Legfõképp pedig senki sem
érezné felelõsnek magát. Nem is mutogatnának egymásra, csak találgatnának. „Szegény gyerek, pedig hát olyan
jó tanuló volt, illemtudó, milyen sokat olvasott, ki érti?
Annyit olvasott, minek az, biztos valami könyvbõl szedte
ezt a bolond ötletet! Ilyenek a mai fiatalok, nincs bennük
semmi hála, bezzeg…”

21

MORA_Koteltanc.indd 21

2015.05.12. 9:04:07