You are on page 1of 12

NEM MINDEN ROBOTPILÓTA ARANY

Függ már szögén a hárfa;
Kapcsos könyvem bezárva
Mint egy koporsó.
Ujjam nehéz a húron,
A verset únva írom:
Ez tán utolsó.
Arany János: Dal fogytán

– Ez… Hát ez… – nyelte az oxigént Lela, pániktól szorongatva.
Lehajolt, belekapaszkodott a térdébe, és tovább kapkodta a levegőt.
– Nyugi – lépett mellé Gon.
Kinyújtotta a kezét, hogy ujjait bátorítóan végigfuttassa Lela
gerincén. De tenyere megdermedt a nő háta fölött egy centivel: Gon sem
abban nem volt biztos, hogy Lela a vastag védőruhán át egyáltalán
érezne-e bármit vaskos kesztyűbe burkolt keze érintéséből; sem abban,
hogy ha érezné, jó néven venné-e.
Gon csak abban volt biztos, hogy ő maga vágyik erre az érintésre,
mégpedig pontosan hat marsi hónap, nyolc marsi nap és tizenhét marsi
óra óta. Lelát ennyi ideje osztották be a nyugat-európai járőrszolgálathoz,
aminek Gon volt az egyik alparancsnoka. Gon eredetileg úgy tervezte,
reklamál a Föld Karbantartó Igazgatóságnál az újabb női beosztott miatt,
de amikor Lela szolgálatra jelentkezett, Gonnak azonnal más tervek
kezdtek zsongani a fejében. Lela ugyanis egyáltalán nem hasonlított
Sonedára, a 473-as légibárka veterán női navigátorára, aki ugatva
nevetett, visszabeszélt az alparancsnokoknak, és december 23-án éjjel
feltörte a hűtőkamrát, hogy befalja a frissen érkezett, ünnepre szánt
szintetikus sztékszállítmány felét. A heveny gyomorrontástól elájult
Sonedát végül Alain, a séfprogram találta meg, amikor hajnali ötkor
újraindította önmagát. Azonnal riasztotta az egyik orvosi androidot – az
egyetlent, aki a szolgálat fél éve alatt nem hibásodott meg.
– Mi a gond? – lépett a lassan magához térő Lelához az őrjárat
harmadik tagja, Kriak is. – Csak nem lógtál a kiképzésről, drágám? A földi
őrszázadot sokkal durvább dolgokra is fölkészítik, mint ez a piti kis

robbanás, amit itt összehoztunk. Úgy emlékszem, az első éves
tananyagban van egy vizsga, ahol a…
– A ti hülyeségetek miatt fogunk a Földön megdögleni! – jutott végre
levegőhöz és szóhoz Lela. – Eleve ki se kellett volna szállnunk az
őrburokból. Elrepülni az Uraltól nyugatra eső romhalmaz fölött az Atlantióceánig, letapogatni a teret a pásztázónyalábbal, aztán hazaküldeni az
adatokat a Marsra. Csak ennyi lett volna a dolgunk. Nem kiugrani ide, a
senki földjére, és játszani a faszagyereket!
Kriak jelentőségteljesen Gon felé fordult: várta, hogy a főnök
leteremti Lelát a faszagyerekezésért.
Gon azonban tüntetőleg az eget fürkészte, pontosabban azt a
viaszsárga, sűrű ködöt, ami a néhai Európát a csillagok látványától immár
kétszáz éve elválasztotta. A parancsnok résnyire húzott szemmel
vizsgálgatta a savas kipárolgásokból összesűrűsödött gázgomolyagot.
Minden egyes őrjárat alkalmával azt remélte, hogy a méregtakaró ezúttal
vékonyabb lesz, de minden egyes alkalommal kénytelen volt
megállapítani, hogy csak a régi limlomok iránti antikvárius érdeklődése
csalta meg. A Föld továbbra is lakhatatlan, és ha tovább időzik a
felszínen, izgalmas, rejtélyes és nem utolsó sorban jó pénzért eladható
kacatok után kutatva, mint ameddig az oxigéntartály engedi, akkor igen,
abba beledöglik. Épp úgy, ahogy Lela jósolta.
Ránézett a szintjelzőre: vörösen világított a 40%.
– Akkor visszamegyünk, parancsnok? – hallotta a fülesben Kriakot.
Gon tudta, hogy Kriak valójában azt kérdezi: „Csak nem szaladt tele a
gatyád pont akkor, amikor az én leendő csajom néz rád nagy szemekkel?”
Nem válaszolt. Negyven százalék még sok mindenre elég lehet.
Utoljára egy könyvet, egy igazi, papírra nyomtatott, bőr kötésű könyvet
halászott ki egy soha nem látott növényekkel erőszakosan benőtt,
elhajlott-megcsavarodott épületcsonkból. A törvény szerint minden
Földről származó tárgyat előbb a fertőtlenítőbe, aztán a Központi PreKoloniális Emléktárba kellett bevinni. De a könyvért kapott pénzzel
Gonnak sikerült hónapokra elhallgattatnia a nejét, aki máskülönben

2

hosszú, nyafogós üzenetekkel akarta rávenni, hogy vállaljon végre marsi
melót, és vegye ki a részét a gyereknevelésből.
Gon azt a könyvet jó másfél hónapja találta. Azóta csak értéktelen
vackok kerültek az útjába. Lela felé pislogott: biztos van az a cucc, amivel
egy ilyen csajt le lehet venni a lábáról. Csak jó drága legyen.
– Mindegy, mi lesz, arra nem mehetünk – bökött a háta mögé Kriak.
– Túl jól céloztam. De meglep ez bárkit is?
Három hatalmas kőhenger torlaszolta el az ösvényt, amelyen a kábé
fél kilométerre leparkolt őrburoktól idáig sétáltak. Az oszlopok néhány
perce még egy háromszögletű homlokzatot támasztottak, mögötte-alatta
egy rég beomlott épület néma árnyával. A homlokzaton, amennyire Gon a
sárga ködön át megfigyelhette, eredetileg valamiféle faragványok
díszlettek, és négynél több, valószínűleg nyolc hatalmas oszlop
támasztotta alá őket. A parancsnok biztos volt benne, hogy a hatalmas
házat nem lakóépületnek szánták. „Talán innen kormányzott az angol
diktátor” – morfondírozott magában. Nem azért nevezték ki
parancsnoknak, mert olyan jól ismerte volna a Föld történelmét vagy
beszélte volna bármelyik halott európai nyelvet. Sőt, Gon a Marsi
Államszövetség három hivatalos nyelvéből csak a rusz-angolt beszélte.
Viszont kiváló pilóta volt, és remekül célzott a de-urán töltetű
kézifegyverekkel. Ahogy ezt a három ledöntött oszlopból kettő ékesen
tanúsította.
– Szerintetek mi volt ez az épület? – kérdezte Gon Lelát és Kriakot. –
Lehetett, mondjuk, könyvtár?
Kriak vállat vont.
– Sose érdekelt az építészet – mondta. – De ha találnánk itt könyvet,
az nem lenne rossz. Úgy hallottam, egész szép pénzt adnak egy-egy földi
kiadványért a feketepiacon…
Gon csakazértse pillantott felé.
– Szerinted? – fordult Lelához.
– Látod azt ott, a lépcső aljánál? – mutatott a lány a távolba.

3

A lépcsők a néhai oszlopsorhoz vezettek. Gon előre nyújtotta a
nyakát, és a sárga ködön át egy hatalmas, furcsa kiszögellésekkel teli,
sötét tömeget vélt kirajzolódni.
– Egy szobor? – tippelt.
Lela bólintott.
– Nincs meg a feje – mondta, és előrébb lépett, Gon mellé.
A parancsnok enyhe jázminillatot érzett, de tudta, hogy csak
képzelődik. A szkafanderen nem hatol át semmilyen parfüm. – De nézd a
kezét. A bal kezét.
– Ó – szakadt ki a sóhaj Gon torkából. – Egy könyv…
– Bizony – helyeselt Lela. – A szobrunk karja egy könyvet támaszt a,
hm, talán a táskájának, amit a vállára akasztott az ősi szobrász.
– Na most akkor visszamegyünk? – vágott közbe Kriak. – Nemsokára
frissítés, tudjátok. És olyankor megbolondulnak az eszközök. Jobb, ha
nem vagyunk idekint, amikor…
– Te akartál lejönni, hogy célba lőjünk – vetette oda Gon, és azon
törte a fejét, ugyan minek örülne Lela. A pénz, amit három-négy könyvért
kapna odahaza, talán még egy marsjárót is kifutna…
– Szóval lehet, hogy könyvtár – mondta Lela, és már indult is. –
Látod azt a sötét foltot, lent, parancsnok? Szerintem az egy lejárat. Talán
egy föld alatti folyosó, ami ebbe a könyvtárba vezet… És akkor nem kell
átmásznunk három, teljesen fölöslegesen kilőtt oszlopon.
„Érdeklik a régiségek” – jegyezte föl gondolatban Gon, és a lány
után eredt. „Talán el se kell adnom a könyveket. Elég, ha találok egyetkettőt, és odaadom neki.” Hallotta, hogy Kriak bosszúsan morog valamit,
de azért ő se marad le, súlyos csizmájával elszántan tapossa a
törmelékdombokat és a növények baljósan burjánzó, karvastag indáit.
Gon fülét hirtelen tompa, surranó zaj ütötte meg.
Megállt, körbenézett. A városiasságnak már az emlékét is alig őrző,
kiismerhetetlen és melankolikus, életét vesztett tájban semmi sem
mozgott. Minden pontosan olyan volt – vigasztalan és rothadó –, mint
amikor leszálltak az őrburokkal.
– Ti is hallottátok? – kérdezte a másik kettőt.
4

Lela már az alagút fekete szájánál járt, Kriak pedig nem válaszolt,
hanem kapott az alkalmon, és eltrappolt a fülelő parancsnok mellett, hogy
utolérje a lányt.
Gon még egy darabig hallgatózott. De nem hallott mást, csak a
saját, könnyű lélegzetét és a lelakott, kiürült Föld fölött folyton fújó szél
személytelen süvítését.
***
– Egy űrkomp-dokkoló! – ámult el Lela a látványon, ami odalent
fogadta őket.
Gon bekapcsolta a fejreflektorát. Az ő lélegzete is elakadt: nem
számított rá, hogy a kiszenvedett Földnek ebben a legpókhálósabb
szögletében rakétaállomást találnak. „Nagyszerű – gondolta. – Ha
könyveket nem is találok, az antik műszerekért talán még többet
fizetnek.”
– Nem tudom, mi ez, de nekem baromi rossz előérzetem van –
dörmögte Kriak, akit egyáltalán nem dobott föl a monumentális üreg
panorámája.
Gon tudta, hogy Kriak nem gyáva. Sokkal inkább zavarhatta, hogy
neki, Gonnak és Lelának közös érdeklődési területe támadt. Az európai
múlt.
Vagyis a kacatok.
Gon fölemelte a fejét, hogy jobban szemügyre vehesse a hatalmas,
föld alatti létesítményt, amibe belesétáltak, és ami annyira emlékeztetett
egy dokkolóra. Kitágult pupillája előtt sorra rajzolódtak ki a
mozgólépcsők örökre megdermedt, hernyószerű vonulatai; a számtalan,
de egyformán világtalan lámpatest; és végül a gigantikus, valamely csoda
folytán épségben maradt, vízszintesen húzódó, csont alakú oszlopok,
amelyek úgy támasztották ki e mesterséges barlang két falát, mint akár a
Sámson nevű vak óriás karjai a palotát, mielőtt ráomlasztotta volna az
ellenségeire. (Sámsonról a nagymamája mesélt Gonnak, az apja

5

édesanyja. Az öregasszony egy elmegyógyintézetben halt meg az idő tájt,
hogy Gont fölvették a Föld Karbantartó Igazgatóság őrszázadába.)
Lela úgy előreszaladt az egyik, kevésbé foghíjas mozgólépcsőn,
hogy Gon már alig látott belőle valamit.
– Óvatosan! – kiabált.
Elfelejtette, hogy a hálózat a suttogását is képes kristálytisztán Lela
fülébe közvetíteni.
– Nem kell ordítani, főnök – emlékeztette kárörvendve Kriak, aki pár
lépéssel előtte járt, és már le is ért az óriás dokkolóüreg aljára.
Egy pillanat múlva Gon is lelépett a mozdulatlan mozgólépcsőről.
Körülnézett.
A sárga köd ide is leszivárgott, úgyhogy Gon a legerősebb fokozatra
állította a reflektorát, mégis alig látott valamit. Balsejtelem szúrt
valahová az oldalába, de rögtön ki is nevette magát: biztosan csak Kriak
féltékeny károgása visszhangzik a fejében.
Egy hosszú percbe telt, mire Gon végre megtalálta Lelát. A lány egy
végtelenbe futó, úgy két méter mély vájat szélén billegett, ami a padlóban
futott. A vájat oldalát díszítő feliratokat próbálta kisilabizálni, amikor a
férfiak utolérték.
– Se nem amerikai, se nem kínai… – suttogta.
Kriak vállat vont.
– Csak az egyik holt nyelv a sok ezerből – hunyorgott ő is a
fejreflektorok által megvilágított betűkre. – K, Á, L, V, I, N, T, É, R. Hm,
hm… Szerintem azt jelenti, viszlát, húzzatok vissza gyorsan a saját
bolygótokra.
Gon szolgálatkészen kapcsolta be a csuklójára szíjazott omnit. A
képernyő fölvillant, a fordító dolgozni kezdett. Csak parancsnokoknak járt
omni, úgyhogy Lela közelebb is lépett, és kíváncsian hajolt a képernyő
fölé.
Gon orrát megint megütötte a képzelt jázminillat. Érezte, hogy
izzad, és hogy a szkafandere még talán sose volt ilyen nehéz és
fölösleges.

6

– Mindjárt megfejti – ujjongott Lela, mintha Gon máris meglepte
volna a marsjáróval.
A kijelző elsötétült.
A fejreflektorok is kihunytak.
– Úristen – lehelte Lela.
– A frissítés – szólalt meg Kriak. Karcos, józan hangját kivételesen
Gonnak is jól esett hallania. – Mondtam, hogy lesz. És hogy ne itt várjuk
meg.
Egy végtelennek tűnő másodperc múlva újból bekapcsoltak a
lámpák. Az omni képernyője egy táncoló HELLO felirattal üdvözölte a
tulajdonosát.
– Olyan ez, mint egy vírus – magyarázta Kriak Lelának. Ő bezzeg
egyből a lány vállára merte tenni a kezét, mart bele Gonba a
féltékenység. Persze, neki nincs felesége otthon, a Marson. Így könnyű.
– Az Egyes Műhold közvetíti a Marsról – magyarázta tovább Kriak. –
Persze ilyenkor csak a Földre telepített megfigyelőállomások és
fegyverarzenál Általános Operációs Rendszere frissül. Az egyes, speciális
kódokat nem érinti a változás. Érted, szivi? – simogatta meg Lela vállát az
ormótlan védőkesztyűben is felháborító rutinnal. – Minden mesterséges
intelligencia automatikusan észleli a frissítést, és automatikusan újra is
indul. Te is egy ilyen frissítés vagy nekem, bébi – mélyült el Kriak hangja.
– Na ne mondd – nevetett Lela.
– Mindent hallok – károgott közbe Gon, de Kriak nem zavartatta
magát.
– Én is mindig beindulok – duruzsolta tovább –, akárhányszor csak
meglátlak abban a kis…
Nem fejezte be, mert a fekete végtelenbe futó vájatból, aminek a
szélén ácsorogtak, viharos széllökés csapott ki. Mind a hárman
meginogtak. Gon ösztönösen maga mögé vonta Lelát.
Fényszórók szikráztak föl a sötétben.
A tompa moraj, amit Gon még odafönt, a felszínen hallucinált, újra
fölmordult, ezúttal az ember alkotta óriásbarlangba futó alagút
gyomrából.
7

A fény közeledett.
A zaj közeledett.
Gon, Lela és Kriak hátráltak.
– Maradt még tölteted, parancsnok? – kérdezte Kriak. – Én mindet
ellőttem odafönt.
– Mert egy marha vagy – morogta Gon, de közben le se vette a
szemét az alagútról.
– Nyugalom – szólalt meg Lela. – Se emberek, se állatok nem
képesek élni a Földön. Ez csak valami gép lesz.
– Valami gép? – háborgott Kriak. – Te nem tudod, szivi, milyen gépi
vezérlésű fegyvereket felejtettek az öregek ezen a bolygón, amikor…
Nem fejezte be.
Mind a hárman megnémulva figyelték, ahogy egy elszürkült falú
vonat teljes kivilágításban kikanyarog az alagútból.
A vonat fékezett. Megállt.
Aztán kiadott egy, a barlang-dokkoló halotti csendjéhez nem illő,
fülsértően profán bimbam hangot. A bimbamra kicsapódtak az ajtók,
akárha láthatatlan kéz tolná el őket, és egy hang ismeretlen nyelven,
röviden szónokolt valamit a kocsi belsejéből.
– Csak egy vonat – sóhajtotta Lela.
– Csak egy rohadt vonat! – kurjantotta Kriak, és talán azért, hogy az
iménti rémületét feledtesse, beugrott a tárt ajtókkal várakozó
szerelvénybe.
Lela és Gon egymásra néztek.
– Na, mi az? – invitálta őket két karral is Kriak. – Gyerünk, menjünk
egy kört!
– Se emberek, se állatok… – mosolygott Lela a parancsnokra.
Vállat vont, és belépett. Kriak odabentről a kezéért nyúlt, hogy
segítsen neki.
Gonnak csak ennyi kellett, már bent is volt a kocsiban. Azért lopva
az oxigéntartályra pillantott: a szint 20%-ra csökkent. „Egy bő óra –
nyugtatta magát. – Addig háromszor is megunjuk a vonatozást. Ha
egyáltalán elindul ez a…”
8

A porral lepett, néhol olajos és horpadt szerelvény meg se moccant.
Állt a sötét üreg alján, kivilágítva, teljes díszben. Akár egy menyasszony,
akit az oltár előtt hagytak faképnél.
– Öreg szerkezet ez – kereste a magyarázatot Gon. – Csoda, hogy
egyáltalán idáig eljutott.
– Biztos a frissítés kavarta meg – nézett körbe Kriak, aztán levetette
magát az egyik ülésre. – Tudnék most aludni. Megviselt a sok izgalom!
– Mennyi levegőd van, hogy ilyen nyugodt vagy? – lépett hozzá Gon,
a szintjelzőt kutatva a tekintetével.
– Gondoljátok, hogy mesterséges intelligencia vezérli? – kérdezte
Lela álmatagon.
Fölemelte kesztyűs-szkafanderes kezét, és gyöngéden végigsimított
a vonat falán. Ujjai nyomán árkok mélyültek az évszázados porba,
piszokba.
– Nem gondoltam volna, hogy az öregek, akik annyira idióták voltak,
hogy megölték a saját bolygójukat – andalgott tovább a lány –, hogy ők,
pont ők robotokat telepítenek egy…
– Odanézz, Lela! – mutatott Kriak a vele szemközti ülés felé. – Az
ugye egy könyv?
Gon is, a lány is arra fordultak, amerre Kriak mutatott.
Kriaknak igaza volt.
Egy aprócska, elmocskolódott, vászonborítású kötet hevert az ülés
alatt. Gon és Lela egyszerre hajoltak érte, sisakjuk összekoccant. Lela az
arcát védő plexihez kapott, Gon viszont fölemelte a könyvet, és
belenézett.
– Ó! – szakadt ki belőle a csalódás. – Csak egy oldal maradt benne.
A többi… Kitépte valaki?
– Vagy elporladt – emelte ki Gon kezéből Lela a könyvet óvatosan. –
Csoda, hogy ennyi is túlélte. Mert hát az, amin a Föld közben
keresztülment…
– Egyetlen nyomorult oldal? – tápászkodott föl Kriak az ülésről. –
Hát azért nem adnak sokat a feketepiacon… – Gonra kacsintott.
– Még egy ilyen, és… – Gon alig bírta türtőztetni magát.
9

– Szerintetek mit jelenthet? – mutatott Lela az egyetlen, gyűrött,
foltos túlélő oldalra és rajta a nyomtatott szövegre.
Kriak és Gon egyszerre rázták a fejüket.
– Megpróbáljuk az omnival? – mosolygott Lela bocsánatkérően és
célra tartó édességgel Gonra.
A parancsnok nem gondolkodott. Máris a könyv fölé emelte a kis
készüléket, és hangosan, gépiesen szavalta a képernyőn megjelenő,
amerikaiara fordított szöveget:
„Attól függ, hogy a szög egy hárfa; Kapcsos könyv zárva
Mint egy koporsó.
Nehéz ujját a húr,
A versírás únva:
Ez talán az utolsó.”
John Gold: Dal fogy
Egy ideig némán, felváltva bámulták az omnit és a könyvet.
Végül Kriak vette a bátorságot, hogy kijelentse:
– Ennek az égvilágon semmi értelme.
– Szerintem csak régi, és ezért nem értjük – vágott vissza azonnal
Lela.
Gon még mindig az omni kijelzőjét tanulmányozta.
– Azt mondja itt, hogy az eredetit magyar nyelven írták – jegyezte
meg.
– Magyar? – horkant föl Kriak. – Olyan nincs is. És szerintem
hagyjuk itt ezt a vonatot, vagy mi ez. Elég uncsi. Az oxigénem meg fogy,
mint állat. A tietek is – mutatott a társai palackjára.
– Oké, menjünk – merte végre megérinteni Lela karját Gon. –
Nincs itt semmi, nekünk meg még dolgunk van. Nem végeztünk a
kontinenssel.
Lela mozdulatlanul meredt a vászonburokban árválkodó
könyvlapra.

10

– Én ezt nem értem… Hogyhogy csak ez az egy lap? És hogyhogy
csak ez a…
Csatt! – összezárultak a szerelvény ajtajai.
– Mi a f… – akarta kérdezni Gon, de mielőtt még nekifeszülhetett
volna a legközelebbi ajtónak, a vonat mozgásba lendült.
Vitte őket befelé, a vaksötét alagútba.
Kriak odaugrott, hogy segítsen Gonnak az ajtóval.
– Mi…? Miért…? Hogy…? – zihálta Lela, és az egyik ülésbe
kapaszkodott. A másik kezével a könyvet szorongatta.
– Ne hápogj, inkább segíts! – sziszegte Kriak, aki, akárcsak Gon,
hiába küzdött az ajtóval. Sorra próbálták az összeset, de egyik se
moccant.
A vonat pedig egyre csak gyorsult. Fejvesztve zubogott bele az
alagút feketéjébe.
A sínek szikráztak, a kerekek visítottak.
– A kurva életbe! – szaladt ki Gonból. – Hol az a töltet?
Remegő kézzel tapogatta a szkafanderét. Amikor úgy érezte,
megtalálta a robbanószert, kialudtak a szerelvényben a lámpák.
Vastag sötétség burkolta be a Föld Karbantartó Igazgatóság
őrszázadának háromfős egységét.
Lela sikoltott.
Vagy a vonat volt az?
***
– Semmi nyomuk? – kérdezte harmadszor is a vaskos, alacsony
Bronig ezredes Dermer parancsnoktól az Igazgatóság egyik puritán,
acélkékkel tapétázott, katonai irodájában.
A parancsnok gondterhelten tépkedte amúgy is gyér bajuszát.
– Semmi – ingatta a fejét. – Kiküldtem egy pótegységet, ööö, oda
a… - ránézett az omnijára –, a Kárpát-medence fölé, de hiába. Ami azért is
furcsa, mert az őrburok sértetlenül dokkolt a beprogramozott időben.
Üresen, de sértetlenül.
11

Bronig ezredesből megkönnyebbült sóhaj szakadt ki.
– Hálistennek – mondta. – Tudja, parancsnok, mennyibe kerül egy
ilyen őrburok? A fél Hellas-medencét megvehetné egynek az árán!
Vigyázunk is rájuk rendesen. És nem véletlenül szereltük föl őket
robotpilótákkal. És látja? Az őrburok magától visszanavigált a mi kis kies,
csöndes, biztonságos kikötőnkbe.
– Hát igen – rángatta tovább a szőrt Dermer. Úgy tűnt, egészen
más jár a fejében.
– Isten áldja a robotpilótákat – nézett ki az ezredes a téglavörös
marsi tájra. – Bennük legalább megbízhatunk.
Baráth Katalin
2015.09.27.
U.i.:
Ezúton és sokadszorra köszönöm Örkény Istvánnak a Ballada a költészet
hatalmáról c. egypercesét.

12