You are on page 1of 105

Tanga

A szenvedély és a szerelem regénye
Jill Brady

A tízmillió dolláros nő

METRUN Budapest, 1992

Az eredeti mű:
Jill Brady: Die Zehri-Millionen-Dollar Frau
© 1989 by Bastei-Verlag, Gustav H. Lübbe GmbH & Co.,
Bergisch-Gladbaeh
© Hungarian translation Kovács Norbert, 1992
ISBN 963 10 9749 8
ISSN 0865-6894

Kiadja a METRUM
Felelős kiadó: a Műszaki Könyvkiadó igazgatója
A szedés a Műszaki Könyvkiadóban készült
Nyomta az Alföldi Nyomda
Munkaszám: 7922.66-14-2
Készült Debrecenben az 1992. évben
Felelős vezető: György Géza
Felelős szerkesztő: dr. Éliás Béláné
Műszaki vezető: Dornizs László
Műszaki szerkesztő: Bán Ferenc
A borítót tervezte: Kováts Tibor
Ívterjedelme: 6 (A5)
Azonossági szám: 10 128
MŰ: 4547-h-9293

1.
Brian Carson a női bájakra oly spontán reagált, mintha egy öngyújtó
kattant volna benne. Claudette Bowlnál pedig, amikor először meglátta
testhez simulóan szűk piros kosztümjében, a rézvörös, bolondos
sörényével és formás lábaival, egészen tisztán hallotta belső
öngyújtójának kattanását. Claudette Bowl ügyvédnőt azonban most
hivatalosan kereste fel az irodájában, és nem valamilyen forró kaland
reményében. Az ügyvédnőnél letétbe helyezett végrendelet ismertetésére
várt, a nagynénje hagyatékát illetően.
Brian most ott ült a csinos ügyvédnő előtt, s azon tanakodott magában,
hogy vajon mit hagyott rá Amanda nagynénje. Amilyen gazdag volt
Amanda, olyan fösvény is volt világéletében. Ha nagy ritkán, családi
ünnepeken találkoztak, az erkölcsös Amanda mindig megdorgálta őt
szabados életvitele miatt. Ilyenkor azonban Brian fülei mindig huzatosak
voltak, az egyiken be-, a másikon kiment az erkölcsi prédikáció. Istenem,
huszonkilenc éves volt akkoriban, és nemigen hallgatott senkire. A
legkevésbé Amanda nénire.
– Ezennel felnyitom a végrendeletet – jelentette ki hivatalosan
Claudette. – Mindent felolvasok önnek, az elejétől kezdve.
Brian hanyag elhárító mozdulatot tett.
– Szeretném, ha csak a lényeget olvasná fel – mondta kissé unott
hangon.
Claudette futó, de rosszalló pillantást vetett rá. Brian azonban csak
mosolygott, ártatlanul és elbűvölően. Ennek a mosolynak pedig egy nő
sem tudott eddig ellenállni. Különösen akkor, ha mint most is, szinte
csibészes volt az arca a homlokába hulló sötétszőke hajfürtjével. S az
ügyvédnőnek úgy tűnt fel, hogy hunyorgó barna szemében mintha egy kis
gúny is megcsillant volna.
Claudette nagyot sóhajtott.
– Elhalálozott nagynénje, miss Amanda Carson tízmillió dollárt
hagyományozott önre.
Brian szótlanul ült. Se köpni, se nyelni nem tudott. Igen, számított rá,
hogy a bolondos nagynénje majd neki is juttat valamit, de ilyen összegre
semmi esetre sem gondolt. Végre megtörte a bejelentés utáni hatásos
szünetet.
– Mindig is nagyon szerettem Amanda nagynénémet. Mondja, volna
kedve ma este velem vacsorázni?

– Nem – válaszolta Claudette szűkszavúan. – Mert még korántsem
vagyunk készen – fűzte hozzá kétségtelenül ironikus mosollyal. – Az
örökség átvételére vonatkozóan ugyanis a kedves nagynénjének kikötései
vannak. Legjobb lesz, ha ezt a részt felolvasom önnek.
– Tízmillió dollárért sok mindenre hajlandó vagyok – mondta hanyagul
Brian.
A fiatal ügyvédnő szemében újra megvillant a gúny, azután letekintett
az asztalán fekvő okmányra, és belekezdett a vonatkozó szöveg
felolvasásába:
– Mivel unokaöcsém, Brian Carson közismerten nagy szoknyavadász,
aki egyáltalán nem veszi komolyan az életet, feltételül szabom, hogy a
tízmillió dollárt csak akkor kaphatja kézhez, ha halálom után egy éven
belül megnősül, és egy tisztességes polgári családból származó lányt vesz
feleségül, illetve akkor, ha ebből a házasságból egy gyermek már
napvilágot látott. Szeretném, ha unokaöcsém végre megkomolyodna, mert
félő, hogy különben rossz útra téved.
Brian mindkét kezével beletúrt a hajába.
– Hát tudja, olyan nagyon mégsem szerettem Amanda nénit. Igazán
nevetségesek ezek a megszorítások.
Most Claudette volt az, aki elbűvölően mosolygott.
– Semmi sem kötelező. Le is mondhat az örökségről. A döntés az ön
kezében van. Ha nem veszi át, akkor a nagynénje egész vagyona az
állatvédő egyesületre száll. Hiszen tudja, hogy a nagynénje mennyire
szerette az állatokat, és milyen sok pénzzel támogatta mindig az állatvédő
egyesületet.
– Uramisten, hiszen itt tízmillióról van szó! – mondta Brian heves
tiltakozással a hangjában. – Ez talán mégiscsak kissé sok volna egy
állatvédő egyesületnek.
– Ahogy gondolja. Bár egy egész év áll rendelkezésére, hogy
elhalálozott nagynénje végakaratát teljesítse, a halála napjától számítva az
évet, ám mivel ebből az időből három hét már eltelt, igyekeznie kell, ha
eleget kíván tenni a végrendelet feltételeinek.
Brian előrehajolt, és sokatmondó pillantással nézett az ügyvédnőre.
– És a nagynéném végakarata semmiképp sem kerülhető meg? Az
ügyvédek oly sok trükköt tudnak. Valamilyen jogi csűrés-csavarással
biztosan lehetne valamit változtatni a dolgon, hogy a kecske is jóllakjon és
a káposzta is megmaradjon. Én nemcsak hálás, de valóban nagyvonalú
lennék önhöz.

– A végrendelet szövege világos és félreérthetetlen. Semmiféle trükk
nem tudná megváltoztatni ezt a záradékot. Vagy így, vagy úgy. Döntenie
kell.
– Na megállj, Amanda néni, egyszer még számon kérem ezt tőled! –
mondta Brian a mennyezetre nézve.
– Tízmillióról van szó! – jegyezte meg hűvösen az ügyvédnő.
– Szabad rágyújtanom?
– Ha elkerülhetetlenül szükséges.
– Jó, jó. Értettem – mondta Brian, és zsebre vágta a már előhúzott
csomag cigarettát. – Óhajt még valamit közölni velem?
– Igen – mondta Claudette. – Van még kérdése?
– Előbb meg kell emésztenem a hallottakat – válaszolta Brian, és teljes
hosszában kiegyenesedett. Egy méter kilencven volt. – Azt hiszem, hogy
átveszem az örökséget. Utóvégre tízmillió dollár nem borravaló. Azért
már tehet az ember egyet s mást.
A szép ügyvédnő mosolya újra gúnyosra sikerült.
– Mindjárt gondoltam – mondta. – A végrendelet feltételeinek
teljesítéséig a vagyonáért én vagyok felelős. Kérem, értesítsen, ha ennek
az ostoba kis záradéknak eleget tett, teljesítette elhalálozott
nagynénjének a végakaratát.
– Erre biztosan számíthat – mondta Brian. – A ma esti közös
vacsorából ezek szerint nem lesz semmi?
– Nem – hárította el újra Claudette. – Különben is, ma este már foglalt
vagyok.
– Kár – mondta vigyorogva Brian. – Pedig az volt az érzésem, hogy
maga végzetes lehetne számomra.
– Nekem úgy tetszik, a maga számára minden asszony végzetes –
jegyezte meg Claudette. – És azt hiszem, hogy erről a nagynénje is meg
volt győződve.
– Hát akkor – kezdte a búcsúzkodást Brian – majd találkozunk. És
nagyon köszönöm a közvetlen szavait. Köszönöm, ne fáradjon. Kitalálok
egyedül is.
Claudette sóhajtott, amikor eltette a végrendeletet az okmánytartóba.
Tulajdonképpen kedves fickó ez a Brian Carson. Igazán kellemes, de
sajnos nem nekem való.
Dr. Dan Bennet éppen elbúcsúzott az utolsó betegétől, amikor az
asszisztensnője Brian Carson érkezését jelentette telefonon.

– Engedje be azt a gazfickót – mondta Dan, és Brian máris megjelent az
orvosi rendelő ajtajában.
Dan Bennet, harminc körüli, fekete hajú, komoly fiatalember, kitárt
karokkal üdvözölte a barátját.
– Csak nem tévesztetted el az ajtót? – kérdezte nevetve. – Mert ha még
emlékszel rá, én nőgyógyász vagyok.
Brian széles mosollyal fogadta a gyanúsítást.
– Neked aztán igazán jó dolgod lehet. Egész nap csak nőkkel
foglalkozol.
– Ostobaság! – mondta Dan. – Ezek a nők számomra páciensek. Csak a
beteget látom bennük, semmi mást. De téged mi szél hozott ide?
– Nem mennénk át egy italra a golfklubba? Komoly dolgot szeretnék
megbeszélni veled.
Dan játékosan oldalba bokszolta a barátját.
– Valami rossz fát tettél a tűzre, amin csak én segíthetek?
Brian elnevette magát.
– Bárcsak arról volna szó, most igazán nem bánnám! – mondta tettetett
bánatos hangon. – Mert tudod, éppen erre van most szükségem.
Dan ostobán nézett rá fekete keretes szemüvege mögül.
– Mire van szükséged? Jól értettem, amit mondtál?
– Egy bébire van szükségem – jelentette ki Brian. – Na és
természetesen egy hozzá tartozó anyára, illetve megfelelő nőre. És
mindkettőre még ebben az évben.
Dan kábultan huppant le az íróasztalára.
– Mondd, voltál már pszichiáternél? Talán segítene rajtad.
– A pokolba is! Én ezt komolyan mondtam – válaszolta ingerülten
Brian. – De ha nincs kedved most eljönni velem a klubba, itt is
megbeszélhetjük a dolgot.
– A legfontosabb, hogy megszabadulj a rögeszmédtől – dörmögte Dan.
– A többi azután már magától megoldódik.
– Te könnyen beszélsz! – Brian belevetette magát a karosszékbe Dan
íróasztala előtt, azután szép sorjában beszámolt az ügyvédnőnél tett
látogatásáról és a végrendeletről, valamint nagynénje különös
kikötéseiről.
– Az árgyélusát! – ütött a saját térdére Dan. – Ilyen nagynéni kellene
nekem is! Uramisten, tízmillió! Szép kis summa! Ezzel azután valóban
nyugalomba vonulhatsz, mert megélsz a kamatokból is. Hacsak nem vagy
túlságosan könnyelmű.
– Igen. Vége az ingatlanügynökségnek. Nincs többé bosszúság az
ügyfelekkel – kiáltott boldogan Brian. – Csodálatos volna, ha nyélbe

tudnám ütni ezt a dolgot. Feltétlenül sikerülnie kell. Dan, számítok a
segítségedre.
– Világos – bólintott Dan. – Rendelkezésedre állok a szülésnél, de azt a
csekélységet előtte neked kell lebonyolítanod.
– Egy szolid lányra van szükségem. Azt hiszem, hogy ez a miss Bowl
meglehetősen szigorú a végrendelet feltételei tekintetében. Dorothy
semmiképpen sem felelne meg. Tehát azonnal szakítanom kell vele.
Dan gátlástalanul röhögött. Ismerte Brian barátnőjét, egy dekoratív
bárhölgyet.
– Nem, azt hiszem, Dorothy nem tekinthető a jövendő feleségnek.
Úgysem volt egetverő szerelem köztetek, tehát éppen ideje, hogy szélnek
ereszd.
– Igen, az utóbbi időben a kapcsolatunk meglehetősen laza volt – vélte
Brian is. – Azt hiszem, Dorothy már máshol is érdekelt, tehát nem lesz
nehéz a szakítás. Most azonban sürgősen meg kell találnom azt a bizonyos
szolid lányt. De hol a pokolban keressem?
– Hát, szolid polgári körökbe te nemigen vagy bejáratos -jegyezte meg
Dan. – Mindenesetre meg kell kísérelnünk. Majdcsak felhajtjuk valahol a
megfelelő vadat.
– Te benne vagy? Segítesz nekem és velem tartasz?
– Amennyire a hivatásom és az időm engedi, szívesen. Szakmai
tanácsokkal mindenképpen elláthatlak.
Brian idegesen nézett a barátjára.
– Mit értesz szakmai tanácson?
– Úgy értem, mint orvos jobban meg tudom ítélni, mint te, már az
alakja szerint is, hogy egy nő alkalmas-e gyerekszülésre. Hiszen a sikered
a gyereken múlik, nem?
Brian megadóan sóhajtott.
– Ilyen szempontból még sohasem érdekeltek a lányok. De hát nyilván
ezt is tekintetbe kell venni.
Dan kissé előrehajolt.
– Ha megismerkedsz egy megfelelő lánnyal, érdeklődj a családja iránt.
Kérdezd meg, vannak-e testvérei, és a szüleinek vannak-e testvérei. A
leglényegesebb, hogy termékeny családba nősülj. Mi hasznod lenne egy
szolid, jól nevelt asszonyból, ha nem tud neked gyereket szülni?
– Nincs olyan tabletta vagy valamilyen orvosság, ami elősegíti az
ilyesmit?
– Csak olyan tabletták vannak, amelyek megakadályozzák – vigyorgott
Dan. – De hogy elősegítsék… Találd meg előbb a lányt, s akkor csak egy

dologra legyen gondod: tégy eleget minél gyakrabban a házastársi
kötelességednek. Itt csak a gyakorlás segít.
Most már Brian is vigyorgott.
– Tulajdonképpen nem is rossz. Azt hiszem, most igazán formában
vagyok. Igenis képes leszek csúcsteljesítményre.
– Annál jobb! De egyedül nem nagyon fog sikerülni a csúcsteljesítmény.
Tehát ide azzal a bizonyos szolid lánnyal, minél előbb!
– Eddig igazán nem voltak nehézségeim a kapcsolatteremtés terén –
elmélkedett Brian. – Miért lennének éppen most? Majdcsak megtalálom a
nekem való és megfelelő jövendőbelit.
Dan elgondolkozva vizsgálta rövidre vágott körmeit.
– Talán jobb volna, ha egyáltalán nem szólnál róla, hogy miért akarsz
nősülni. Már úgy értem, a választásnál. Mert melyik lány venné szívesen,
ha megtudná, hogy a házassági ajánlatod mögött a tízmillió dollár
megszerzése lapul, és hogy a választottadnak csak ezért kell minél előbb
egy bébit is produkálnia. Egy rendes lányt könnyen elriaszthatsz ilyen
prózai anyagiassággal. Nem gondolod?
– Ó, tehát még a fülig szerelmest is meg kell játszanom?
– Bizonyosan – mondta Dan. – De hiszen ez a szerep fekszik neked.
Légy egy kicsit romantikus. Játszd meg, hogy életedben először vagy
igazán szerelmes, és ezért gondolsz házasságra. Ez minden lánynak
tetszik. Mindegyik férjhez akar menni. S ha már röviddel a
megismerkedésetek után ilyen stílusban szédíted, bizonyára el lesz
ragadtatva a választottad.
– Normális körülmények között mindig lapítottam, ha ilyesmiről volt
szó – mondta Brian. – Nősülni! Micsoda rettenetes ötlet! Hajjaj! Most
azonban nincs mese. Meg kell tenni. Tízmillió dollár éppen elég indok,
hogy ne tudjak ellenállni a kísértésének.
Dan is sóhajtott.
– Ki tudna? Engem azonban sajnos nem kísértenek meg tízmillió
dollárral, mert nincs nagynéném, akitől örökölhetnék.
– Holnap szombat van. Holnap este megkezdjük a vadászatot –
jelentette ki Brian. – Talán sikerül becserkésznünk a megfelelő kislányt.
Nincs túl sok időnk. Utóvégre kilenc hónap kell ahhoz, hogy egy bébi a
világra jöjjön, és a határidő mindössze egy év.
– Ez igaz – mondta Dan. – Tehát akkor minél előbb neki kell látnunk.
– Holnap este találkozunk?
– Rendben van. Holnap este megkezdjük az első kutató kőrútunkat.

– Ha sikerül a dolgot nyélbe ütni, megkapod tőlem azt a Porschét,
amire már oly régen fáj a fogad – jelentette ki Brian. – Ezt a kis
figyelmességet igazán elfogadhatod tőlem. Oké?
– Ó, nem fogom magam sokat kéretni – mondta Dan. – Gondoskodom
róla, hogy a bébid egészségesen jöjjön a világra. Ezt megígérem neked.
– Akkor tulajdonképpen már nem is lehet semmi hiba – mondta Brian
végtelen optimizmussal.
Dan és Brian az East Side-on a Tony nevű étteremben ültek a
bárpultnál. Régi időket idéző helyiség volt, borvörös párnázott székekkel,
süppedős szőnyegekkel és kis selyemernyős falikarokkal. A zenekar a
húszas évek romantikus dalait játszotta. Brian rágyújtott egy cigarettára, s
időnként kortyolgatott a skót whiskyjéből. Dan sherrymixet ivott,
miközben behatóan figyelt egy csinos szőke lányt, aki egy idősebb
hölggyel az étterem egyik fülkeszerű beugrójában ült.
– Az a kis szőke, ott a másik oldalon, nem is rossz – jegyezte meg Dan. –
Megfelelő proporciókkal rendelkezik. Miért nem kérdezed meg, hogy nem
akar-e veled táncolni?
– Tudod, hogy a szőke nő nem az esetem – mormogta Brian.
– Mit számít az! – vágott vissza Dan. – Talán éppen rajta múlik a
tízmilliód! Ne felejtsd el, miért jöttünk ide.
– Nem szórakozni, az biztos – dörmögte Brian. – De ha úgy gondolod…
– Igen, azt gondolom, hogy meg kellene próbálnod. Már ide is pillogott
néhányszor. Az idősebb hölgy, akivel együtt ül, talán az anyja, vagy annak
egy barátnője. Van valami éhség ennek a kis szőkének a tekintetében. Azt
hiszem, igazán tehetnél egy kísérletet.
Brian hosszút húzott a poharából.
– Na jó – mondta és felállt, miközben kissé helyére rángatta fehér esti
öltözékét. Ma igyekezett a helyhez megfelelően öltözni, nem a szokott,
utolsó divat szerinti hanyag eleganciájú ruhái közül válogatott, hanem egy
kissé konzervatív öltönyt húzott fel. Utóvégre nagy volt a tét, és minden
apró részletre ügyelni kellett.
Dan figyelte barátját, ahogy a kis szőke asztalához közeledett. Néhány
perccel később már a táncparkett felé tartottak a lánnyal. Brian a régi
klasszikus előírás szerint fogta át a lányt, igen jól nevelten, közben Danre
nevetett partnernője válla fölött, míg ujjaival a győzelem jelét formálta a
háta mögött.

– Kedves magától, hogy felkért – szólalt meg a lány. – Már rettenetesen
unatkoztam ugyanis. Tudja, a nagynénémmel vagyok. Látogatóban van itt
New York Cityben, és gondoltam elviszem vacsorázni.
– Aha – mondta mérsékelt érdeklődéssel Brian. – Talán kilátásban van
valamilyen örökség a kedves nagynénitől?
– Ugyan, dehogy! – A kis szőke nevetett. – Jó volna, de Dorothy néninek
igazán nincs semmije, amit rám hagyhatna. Kentuckyban, egy kis
porfészekben él egyedül, tőle nemigen várható örökség. El is felejtettem
mondani, Sallynek hívnak.
– Hello, Sally – mondta Brian. – Én Brian vagyok.
– Kedves, hogy megismerhettem, Brian. – Hűséges szívről árulkodó,
őszinte, nagy kék szemekkel nézett Brianra, aki azonnal megállapította,
hogy Sally nem az ő esete. De a csípője megfelelő hajlatú volt, épp olyan,
amelynek előnyét Dan a figyelmébe ajánlotta.
– Van még más nagynénje is? Úgy értem, van több olyan nagynénje,
akiket el szokott vinni vacsorázni? – érdeklődött Brian.
A lány újból nevetett.
– Nem. A mi családunk nagyon kicsi – mondta. – Ez a hölgy, akivel itt
vagyok, anyám egyetlen testvére, apám pedig egyke volt.
– Igen, ez rendszerint így van manapság – bölcselkedett Brian. – Egyre
több a kis család. És testvérei vannak?
– Nem, a szüleimnek egyetlen gyermeke vagyok. Tudja, ez nálunk
családi vonás. Egyáltalán nem vagyunk népesek.
Brian bólintott, és mikor Dan megint feléjük nézett, a hüvelykjét lefelé
fordítva intett neki a lány háta mögött. Nem, Sally nem az igazi, ezt már
most biztosan tudta. Még szerencse, hogy azonnal kitudódott, ami a
választás szempontjából döntő jelentőségű volt.
– Meséljen valamit arról, hogy mivel foglalkozik, Brian.
– Az nem volna túlságosan érdekes -, mondta kitérően Brian. – Egy
barátommal vagyok itt. Azért jöttünk el együtt vacsorázni, mert a
feleségem két hétre Kaliforniába utazott.
Sally ajkára fagyott a mosoly.
– Tehát szalmaözvegy – mondta gúnyosan. – És természetesen
kalandot keres.
Brian elvigyorodott.
– Ez eddig még nem jutott az eszembe.
– Akkor miért kért fel? – érdeklődött lappangó gyanúval a hangjában a
lány.
– Mert azt gondoltam, hogy kellemes lehet magával táncolni. Igazán,
Sally, én semmi másra nem gondoltam.

– Rendben van – mondta szárazon Sally. – Már értem. De ilyesmire én
nem vagyok kapható. Nagyon kedves volna magától, ha visszakísérne az
asztalomhoz.
– Ha így fogja fel a dolgot, kérem, ahogy kívánja – mondta Brian, és
titokban gratulált magának, hogy milyen ügyesen oldotta meg a
visszavonulást.
Dan csodálkozva nézett visszatérő barátjára.
– Na, mi van? Valami nincs rendjén a kis szőkénél?
Brian a pohara után nyúlt.
– Egyke – mondta szűkszavúan, majd kisvártatva hozzátette: –
Abszolút terméketlen család. Ennek nem volt sok értelme.
– Az alakja azonban nem volt rossz – vélekedett Dan.
– De hát nem csak azon múlik – vágott vissza Brian. – Több
szempontnak kell összehangolódnia.
– Jó. Akkor igyunk még valamit – ajánlotta Dan. – A szőkét tehát
kipipálhatjuk. Mit szólnál ahhoz a kis barnához?
Brian követte a barátja tekintetét.
– Nincs egyedül.
– Hátha nem komoly a dolog – biztatta Dan. Brian azonban csak az
italával foglalkozott.
– Ilyesmit nem csinálok – jelentette ki öntudatosan. – Nem ütöm le más
kezéről a lányt. Ez nem az én stílusom.
– A mostani helyzetedben megengedhetsz magadnak ilyen gáláns
viselkedést? – gúnyolódott mosolyogva Dan.
– A tekintete sem tetszik. Zavar – magyarázta Brian. – Olyan, mintha
kissé kancsal lenne. Nem szeretnék egy kancsal bébit.
– De ez nagyon jól áll a lánynak – vélte Dan, egy utolsó oldalpillantást
vetve a szóban forgó hölgyre.
– Akkor táncolj vele te – mordult a barátjára Brian.
Új vendégek jöttek a helyiségbe, és hirtelen egy fekete hajú,
nádszálkarcsú lány huppant le Brian mellé a bárszékre. Brian a barátjával
beszélgetett, észre sem vette új szomszédnőjét. Amikor azonban újra a
pohara után nyúlt, széles mosollyal üdvözölte a bájos idegent.
– Hello! Nocsak, milyen tündér ül itt mellettem!
A rövid pónifrizurás lány kedvesen elmosolyodott. Ilyen csillogó sötét
szemeket Brian még sohasem látott, és a szív alakú szája máris
erkölcstelen gondolatokat ébresztett benne.
– Megengedi, hogy egy italt rendeljek önnek, hölgyem? – érdeklődött
Brian lefegyverző kedvességgel.

– Egy Manhattant szeretnék inni – mondta egyszerűen a lány, és Brian
csakhamar megtudta, hogy Mona a neve.
Megkapták a kért italt, és Brian élénk társalgásba kezdett Monával.
Dan hasztalan próbálkozott magára vonni a barátja figyelmét. Csak
miután Mona kiment a mosdóba, hogy amint mondta, bepúderozza az
orrát, fordult felé Brian.
– Az ég szerelmére, mit akarsz ettől a lánytól? – kérdezte aggódva a
nőorvos. – Nézd csak meg a keskeny csípőjét, az ilyen medence
komplikációkat okozhat a szülésnél. Ezt én előre megjósolhatom neked.
– Figyelj ide! Ez a nő már most tüzet fogott. Ennél könnyű volna a
dolgom, nem kétséges. És meglehetősen szolid. Az apjának garázsa van a
West Side-on. Nem nagy dolog, de mindenesetre polgárinak tűnik, ő maga
egy könyvüzletben dolgozik mint elárusítónő. Ez teljesen oké, nem?
– De a csípője! – ellenkezett Dan. – Bízzál az ítélőképességemben.
Hiszen nemcsak a lányt akarod, még másra is szükséged van, nem?
– Hagyd most rám ezt a dolgot – türelmetlenkedett Brian. – Ezt az estét
Monára szánom. Lehet, hogy éppen ő az a lány, aki nekem kell.
– Igyatok még egy-két pohárral – ajánlotta elkeseredetten Dan. – És
beszélgess vele többet. Érdeklődtél már a családja iránt?
– Nem, addig még nem jutottunk – mondta Brian, és ivott egy kortyot. –
De majd mindjárt kipuhatolom. Ha pedig a dolognak ez a része rendben
van, mármint a család, akkor miért ne tehetnék egy kísérletet a lánnyal?
– Pofára fogsz esni – jósolta Dan. – Emlékezz a szavamra!
– Értsd meg, ez a kis fekete nagyon rokonszenves nekem. S ez
egyáltalán nem közömbös számomra, ha már efféle dologra adtam a
fejem, mert nem szeretnék csődöt mondani.
– Ez lenne az első eset, hogy te csődöt mondasz egy nővel szemben –
jegyezte meg Dan. – De akkor legalább ne felejtsd a szavaimat. Ne éld bele
magad a Monával való kapcsolatba. Biztosan akad még számodra más
megfelelő lány is.
Mona visszajötte megszakította a barátok beszélgetését. Valóban
csinos volt szűk fekete ruhájában, amelyet széles aranyöv szorított a
derekához. Nagyon magas sarkú körömcipőt hordott, hogy
nyúlánkabbnak és magasabbnak látsszék. Briannak nagyon tetszett a lány.
Szerette a filigrán nőket, és teljesen megfeledkezett Dan figyelmeztető
szavairól. Minden figyelmét Monára összpontosította és arra, hogy miként
tudná minél előbb elcsábítani.
Egyet azonban mégis megjegyzett Dan tanácsaiból: a csábítás előtt meg
kell bizonyosodnia, valóban megfelel-e jövendőbelijének ez a lány. Vagyis
sürgősen informálódnia kell a családjáról. Beszélgetés közben mellékesen

elmesélte a szőke Sally-vel való esetét, akit a nagynénje árgus szemekkel
őrzött. Legalábbis Brian ezt állította.
– Magának is vannak ilyen nagynénjei, akik vigyáznak magára? –
kérdezte incselkedve.
Mona nevetett.
– Nálunk az egész ház tele van nagynénikékkel és nagybácsikkal. De
senki sem vigyáz rám. Én teljesen önálló vagyok, és nem is engedném,
hogy bárki beleszóljon a dolgaimba. Máskülönben nem jöhettem volna ide
egyedül.
Brian diadalmas pillantást vetett Danra, azután nagyot kortyolva az
italából megjegyezte:
– Ma már senki sem tartja megbotránkoztatónak, ha egy hölgy egyedül
megy este szórakozni. Ezt már akceptálta a társadalom, még a
legkonzervatívabb körökben is. – Hirtelen odahajolt a lányhoz. – Tényleg
olyan sok rokona van?
Mona kicsit savanyúan elmosolyodott.
– Zavarja? Talán nem is kellett volna megemlítenem. Tudja, az őseim
Szicíliából vándoroltak be, és ott mindenkinek nagy családja van. De
igazán mondom, senki sem avatkozik bele a dolgaimba. Mi
tulajdonképpen csak együtt élünk, egy rakás elragadóan kedves ember, de
mindenki tiszteli a másik köreit.
Brian sugárzott az örömtől.
– Imádom a nagy családokat – állította meggyőzően. – Egyenesen
csodálom őket. Az az összetartás, amit ezekben a családokban
tapasztaltam, igazán tiszteletre méltó. Emberek, akik egy életre
szövetséget kötöttek egymással. Mindenki mindenről tud, és mindenki
mindig számíthat a többiek segítségére. Tudja, ez igazán nagyszerű lehet!
Mona elgondolkozva ivott egy-két kortyot.
– Mondja, maga ezt komolyan gondolja?
– Természetesen – válaszolt sietve Brian. – Ilyen dolgokkal nem
szoktam tréfálni, őszintén mondom, hogy bolondulok a nagy családokért.
Dan látszólag a gondolataiba mélyedve forgatta a poharát, és időnként
sóhajtott alig hallhatóan, mert világosan látta, hogy Brian túllőtt a célon.
– Nyilván maga is nagy családot szeretne – vélekedett Mona.
– Hát persze! – lelkesedett Brian. – Sok-sok gyereket szeretnék. De
talán – fűzte hozzá tétován – ez mégsem az a téma, amit most kellene
megtárgyalnunk, hiszen alig ismerjük egymást, nem igaz?
Mona hirtelen elszontyolodott képet vágott.
– Tényleg úgy rajong a gyerekekért?

– Imádom a gyerekeket. Ha egyszer megnősülök, azt akarom, hogy tele
legyen velük a házam. Nagy családot akarok. – Brian nem hallotta, hogy
Dan idegesen dobol ujjaival a bárpulton, és még jobban belelovalta magát
a nagy lelkesedésbe. – Azt akarom, hogy sok apró emberke, aranyos
gyerek legyen állandóan körülöttem. Ott kússzanak-mászkáljanak a
bútorok között, szaladgáljanak a kertben és nyüzsögjenek az egész
házban.
– Ez úgy hangzik, mint egy invázió – mosolyodott el Mona, de a
mosolya erőltetett volt.
– Beszéljünk másról – váltott témát Brian. – Táncoljunk egyet, oké?
Mona bólintott, és Brian a barátjára kacsintott, amikor a táncparkett
felé vezette a lányt. Dan utánuk nézett, és figyelte, hogyan táncolnak.
Barátja tánc közben újra a győzelem jelét mutatta a lány háta mögött a
barátjának. Dan sóhajtott és evett néhány szem sós mandulát a bárpulton
álló tálkából.
– Tudja, Mona, maga nagyon vonzó nő – kezdte a rohamot Brian. – Már
az első percben megtetszett, amikor leült mellém a bárpulthoz.
– Hiszen észre sem vett az első percben.
Briant azonban nem lehetett zavarba hozni. Mosolya most még
elbűvölőbb lett.
– A második percben azonban már láttam, és az volt a döntő, mert
akkor már határozottan tudtam, hogy – itt egy kis szünetet tartott és
szorosabban fogta a lányt -, hogy sok örömünk telhetne egymásban. És
talán nemcsak ma, és nemcsak holnap, hanem sokkal hosszabb időre is.
– Tulajdonképpen mit akar tőlem? – kérdezte Mona.
– Talán feleségül akarom venni. Mit szólna hozzá? Én kitűnő ötletnek
tartom.
– Megőrült? – nézett rá döbbenten a lány. – Hiszen nem is ismer.
– Viszont máris elbűvölőnek tartom magát, Mona.
A lány arca bánatos kifejezést öltött.
– Hibát követtem el? – kérdezte aggodalmasan Brian. – Vagy talán már
férjnél van? Miért lett hirtelen ilyen csendes?
– Nem. Nem vagyok férjnél – szólt halkan Mona. – Nem arról van szó,
de…
– De micsoda? – kérdezte Brian. – Mit jelentsen az, hogy de?
– Maga az előbb olyan rajongva beszélt a gyerekekről…
– Hát persze. És mi a baj? Hiszen a gyerekek a világ legaranyosabb
teremtményei.

– De nem számomra – mondta keserűen Mona. – Nekem sohasem lehet
gyerekem. Jobb, ha ezt máris tudja. Két évvel ezelőtt egy kis baleset ért.
Ezért azt hiszem, okosabb volna ha nem tartana olyan elbűvölőnek.
Most Brian volt az, aki elhallgatott. Erre igazán nem számított. A közlés
váratlanul érte. Úgy látszik ez az este csak kellemetlen meglepetéseket
tartogat számára.
– Most miért lett olyan hallgatag? – kérdezte Mona. – Talán nem kellett
volna ezt közölnöm magával. De sajnos én ilyen őszinte lélek vagyok.
Maga pedig az előbb oly lelkesedéssel beszélt a gyerekekről, ezért azt
hiszem, mégiscsak jobb, hogy megmondtam.
– Nagyon sajnálom, Mona – szólt Brian. – De én valóban bolondulok a
gyerekekért.
– Akkor ez nyilván rövid ismeretségünk végét is jelenti – mondta
Mona. – Tulajdonképpen sajnálom.
Brian bólintott.
– Én is sajnálom, de azt hiszem, jobb, ha az ember már a kezdetnek
gátat vet, ahogy Ovidius mondja.
– Barátja az az Ovidius?
– Nem – mondta Brian. – Nem idevalósi.
A tánc befejeztével Brian visszament Monával a bárpulthoz. Ott ki-ki
szótlanul kiitta poharát, és amikor aztán a lány újra távozott a mosdóba,
Brian gondterhelten nézett a barátjára.
Dan elvigyorodott.
– Úgy látszik, nem volt nagyon eredményes a hódításod. Vagy
legalábbis nem olyan, ahogy elképzelted.
– Nagyon is eredményes volt – dörmögte Brian. – A stratégiám is jó
volt, és célba is juthattam volna, ebben biztos vagyok. De sajnos igazad
volt. Ejtenem kell a lányt.
És elmesélte a barátjának, hogy miért.
– Sejtettem, hogy valami nincs rendjén – mondta Dan.
– Mert neked speciális nőgyógyászlátnoki szemed van, mi? Dan
tagadólag intett a fejével.
– Nem. Inkább csak intuíció volt. Azt hiszem, a legjobb lesz, ha
felszedjük a sátorfánkat. Találj ki valami elfogadható ürügyet a
távozásunkra, ha Mona visszajön a mosdóból. Hiszen elmehetünk még
valahová. Talán a Blow upba. Ott is vannak csinos lányok, mégpedig a
legjobb kategóriából.
– Te csak tudod – jegyezte meg nem kis gúnnyal Brian.
– Hát persze, az ember, ha van füle, hall egyet s mást – vágott vissza
Dan. – Nos? Megyünk?

– Jó. Csak elbúcsúzom Monától – szólt bánatosan Brian. – Aztán
indulhatunk.

2.
A Blow up bárpultjánál már alig volt hely, Dan és Brian mégis
odafurakodott és két skót whiskyt rendelt. Ebben a lokálban is táncoltak,
de minden modernebb és könnyedébb, felszabadultabb hangulatú volt,
mint az előző hely, ahol Monával találkoztak. A lányok pedig igazán
osztályon felüliek voltak. Brian legalábbis nagyon meg volt elégedve.
Ezek a hosszú lábú szépségek, a csodálatosan omló gyönyörű hajukkal
és a diszkrét, de hatásos sminkjükkel, mintha egyenesen a Vogue-ból
léptek volna ki. Volt bennük valami extravagáns.
Egy lélegzetelállítóan izgalmas szőke szépség állt Dan mellett.
Fáradtrózsaszín selyemblúza alatt láthatóan nem viselt fehérneműt. Két
kis kemény mellén megfeszült a vékony selyem, és átsejlett rajta a bimbók
mályvaszíne. Brian nem tudta levenni róla a szemét. Ez a lány teljesen az ő
ízlése szerint való volt.
– Ó, istenem! – sóhajtott fel ijedten a szépség, hirtelen a lábára
meredve. – Lefutott egy szem! Még csak ez hiányzott!
Dan mosolyogva nézett a lány karcsú lábára.
– Ez még nem tragédia. Sokkal rosszabb lenne, ha a cipőjét veszítette
volna el – mondta halkan.
A lány bosszúsan rápillantott, azután ő is elmosolyodott.
– Talán igaza van – mondta. – Egy lefutott szem a harisnyán, tudom,
nem nagy ügy, de mégis zavar, hogy tánc közben látszik.
– Ugyan, ki nézné a lefutott szemet, amikor még oly sok más szépet
nézhet magán – mondta még mindig mosolyogva Dan, és tekintete egy
pillanatra megakadt a lány keblén. A lány ránézett, azután kezével
hátravetette hosszú szőke haját. Izgató parfümjének diszkrét illata
megcsapta Dan orrát.
Brian úgy érezte, itt az ideje, hogy közbelépjen.
– Mit szólna egy tánchoz? – kérdezte.
A szőke szépség mintha csak most vette volna észre Briant.
– Szívesen táncolok, de mi van a barátjával? – kérdezte, és Danre
nézett.
– Én nem tudok táncolni – vágta rá gyorsan Dan. – Sohasem tanultam
meg. Teljesen botfülű vagyok, semmi érzékem a ritmushoz.
– Nőgyógyász – jelentette ki Brian, mintha ez magyarázat volna Dan
botfülére.
– Ó – sajnálkozott a szép szőke, és azután átment Briannal a
táncparkettra.

– Maga elbűvölően szép – kezdte a rohamot Brian, miközben
partnernőjét lazán átfogva, könnyedén mozgott a zene ritmusára. –
Azonnal megakadt magán a szemem.
– June a nevem – mondta a lány, és szőke haja az arcába hullott, de
csak azért, hogy feje hatásos, szép mozdulatával újra hátralendíthesse.
Kemény kis mellei minden tánclépésnél megremegtek. Ez úgy hatott
Brianra, mintha áramütés érte volna.
– Én Brian vagyok – mondta. – June, maga veszedelmes nőnek látszik,
legalábbis számomra.
June csak mosolygott és a bárpult felé pillogott.
– Mi van a barátjával? Igazán nem tud táncolni?
– Dan igazat mondott. Olyan botfülű, mint egy hal.
– Pedig egyáltalán nem tűnik annak – vélte June. – Rám nagyon
kellemes benyomást tett. Igazán vonzó férfi.
– Mondja, számomra nincs egy hízelgő szava sem? – kérdezte
mosolyogva Brian, mind a harminckét fehér fogát kivillantva.
– Ó, maga is teljesen oké – mondta nagylelkűen June. – De a barátjában
van valami különleges. Olyan tartózkodóan hűvös. És én épp ezt szeretem.
A fene egye meg, gondolta Brian. Már csak ez hiányzott ma este! Végre
találtam egy ragyogó nőt, és az is Danért döglik. Különös meglepetések
érik manapság az embert…
– Nem tudná egy pillanatra elfelejteni a barátomat? Esküszöm, nincs
semmije, amivel én ne rendelkeznék.
June mérsékelt lelkesedéssel táncolt.
– De tudja, a barátja izgat engem.
Brian most már torkig volt a szőke szépség Dan iránti érzelmeivel.
– Miért nem mondja ezt meg neki személyesen? Jöjjön, visszamegyünk
a bárhoz.
June aggódó arccal karolt Brianba.
– Megsértődött?
– Ugyan – válaszolt a tőle telhető legkevesebb bosszúsággal Brian. –
Ilyen az élet. Az ember váratlanul beleszeret egy szép lányba, és az máris
más után érdeklődik. Sosem fogom a nőket megérteni.
– De ezért csak nem fogja azonnal főbe lőni magát? – incselkedett June.
– Azt olvastam valahol, hogy a vonzalom a testben levő bizonyos
alkotórészeken múlik. Ha valakiben például túl sok a réz, és a másikban is,
akkor a két ember mágnesként vonzza egymást.
Brian ostobán bámult a lányra.
– Ilyenről én még sohasem hallottam.
June komoly arccal bólintott.

– Pedig így van. Egy szép napon maga is találkozni fog egy lánnyal, aki
iránt leküzdhetetlen vonzalmat érez majd.
– Na? – nézett rájuk kérdően Dan, amint Brian és June visszaérkeztek a
bárpulthoz. – Nem volt kellemes a tánc?
– A hölgy a rendelkezésedre áll – dörmögte halkan Brian, és kihalászta
a sok pohár közül a magáét. – Azt állítja, hogy hozzád vonzódik, mert túl
sok réz van a vérében, vagy valami hasonló…
Dan összevont szemöldökkel nézett Brianra.
– Mi a poklot beszélsz te itt összevissza?
– Kérdezd meg tőle magad.
Dan June-hoz fordult, és rendelt neki egy újabb italt, a lány pedig
láthatóan flörtölt vele. Brian egyre idegesebb lett. Micsoda este! Úgy
látszik, ma semmi sem sikerül neki. Hirtelen érthetetlen aggodalom
szállta meg, és érezte, hogy a türelmetlensége nőttön-nő.
Ha nem találja meg hamarosan a lányt, aki a céljainak megfelel, akkor
lőttek az örökségnek. Bár igaz, hogy vannak nők, akik hét hónapra
szülnek. Nem, most valóban nem szabad idegeskednie. Meg kell őriznie a
hidegvérét.
Brian körülnézett a helyiségben. Úgy látszik, mindenki megtalálta a
párját, csak ő nem. Szeme egy magányos hölgyet keresett, aki csakis rá
vár. Meglehetősen ostobán érezte magát. Az ujjával megbökte Dan vállát.
– Nem kellene máshol szerencsét próbálnunk? Hiszen tudod, hogy
milyen nagy a tét.
Dan azonnal készségesen beleegyezett. Mindig jó barát volt, akire
számítani lehet. Amíg Brian fizetett, Dan telefonszámot cserélt June-nal.
Néhány pillanat múlva már ismét az utcán állt a két barát.
– És most hová? – kérdezte Brian. – Remélem, nem viselkedtem úgy,
mint elefánt a porcelánboltban?
Dan mosolyogva összehajtogatta és zsebre vágta a cédulát June
telefonszámával.
– Nem mulasztottam el semmit – mondta. – Semmit, amit ne lehetne
pótolni.
Brian rágyújtott egy cigarettára.
– Tetszik neked June?
– Nem rossz a kis szőke, de szívesebben választom ki magam a
partnernőimet. Ha rajta múlott volna, egy órán belül már az ágyában
lennék. Én azonban egy kicsit régimódi vagyok. És mert ő annyira akarta,
számomra már nem is volt olyan izgalmas. Tudom, hogy nevetséges, de
szeretem, ha én vagyok a hódító.
Brian bosszúsan vigyorgott.

– Hova megyünk most?
– Vissza a citybe – ajánlotta Dan. – Szívesen átsétálnék a Central
Parkon, mielőtt még egy másik bárba mennénk.
– Rendben – egyezett bele Brian. – Töltsük fel egy kis oxigénnel a
tüdőnket, utána irány a következő bár.
Üde és tiszta volt a levegő, és a Central Park öreg fái közt susogott a
szél, amikor Brian és Dan a kavicsos úton lépkedtek. Távolról látták a
tóban tükröződő holdat, a bokrok közül még kihallatszott néhány madár
késői csivitelése. Izmos fiatalember ment el mellettük pórázon vezetve a
kutyáját.
– Kellemes a levegő – jegyezte meg Dan. – Kitisztítja az ember fejét.
– Na, olyan sokat igazán nem ittunk, hogy erre szükségünk volna –
tiltakozott Brian. Zsebre vágott kézzel kedvetlenül bandukolt. – Nekem
ma éjjel semmi sem sikerül – dörmögte lehangoltan.
– Ugyan, fiatal még az éjszaka – vigasztalta Dan. – Nem tudhatod, hogy
még mit tartogat a számodra.
– Sejtem – mosolygott bánatosan Brian -, ha minden lánynak te vagy ez
esete.
– Én csak egyről tudok. És az is csak azért, mert megmondtad neki,
hogy nőgyógyász vagyok. Sok lánynak imponál az ilyesmi.
– Erre nem is gondoltam – mondta Brian, miközben egy kavicsot
rugdosott. – Legközelebb befogom a számat. Utóvégre az én ügyemről van
szó. Az agyamban állandóan ott motoszkál az a bizonyos tízmillió.
– Nehéz sorsod van – mosolygott Dan. – Nagy problémával kell
megküzdened.
– Az ilyen dolgok azelőtt nem okoztak nehézséget. Minden olyan
könnyedén, magától ment. De most, amikor olyan nagy szükségem volna
egy lányra, és ráadásul feleségül is kell vennem, nem találok a célnak
megfelelőt. Mintha elátkoztak volna.
Dan hirtelen megállt, és mereven tartott fejjel fülelt.
– Nem hallod? Mintha sírna valaki.
Brian körülnézett, de csak az üres padokat látta a sétányon, és
tagadólag intett.
– Talán valamilyen állat.
– Nem, nem. Ez emberi sírás. – Dan egy mellékösvény felé húzta a
barátját, és akkor hirtelen meglátták a lányt. Ott ült az egyik padon, és
szívet tépően zokogott. Amikor a két férfi megállt előtte, ijedten nyúlt a
táskája után, eközben leejtette könnytől ázott zsebkendőjét. El akart futni,
amikor Dan kellemes, nyugodt hangon megszólalt:

– Ne féljen, hölgyem. Nem akarjuk megtámadni. Mi vagyunk a világ
legbékésebb emberei.
A lány újra leült, először Danre, azután Brianra nézett, majd lehajolt a
zsebkendőjéért és szipogva kifújta az orrát. Brian leült mellé a padra.
– Mi a baj? Miért sír? Bántotta valaki?
– Nem, de olyan rettenetes minden – mondta szipogva a lány. –
Elveszítettem az állásomat, és most fogalmam sincs, mihez kezdjek. A
barátom pedig négy héttel ezelőtt elutazott Ausztráliába, hogy ott
próbáljon szerencsét. Egyszerűen kikészültem a rám szakadt bajoktól.
– És ezért éjnek idején leült ide a parkba sírni? – kérdezte rosszallóan
Dan. – Tudja, hogy ez nagyon veszélyes dolog. Nem ismeri a város
bűnözési statisztikáját?
A lány bágyadtan legyintett.
– Nekem már úgyis minden mindegy. A barátnőmnél voltam az este,
ott lakik a park másik oldalán. Gondoltam, hazafelé a rövidebb utat
választom, de akkor hirtelen úgy rám jött a bőghetnék, hogy kénytelen
voltam leülni a padra.
Brian vizsgálódva nézte a lányt. Csinos arca volt, bár a szemei még
vörösek a sírástól és szépen ívelt szája körül keserű vonás húzódik. Sűrű
fekete hajzuhatag omlott a vállára. Farmernadrágot viselt fehér
trikóblúzzal. Nem olyan benyomást tett, mint akit elkényeztetett az élet.
– Talán segíthetünk magán – kezdte a vigasztalást Brian. – Talán mi
leszünk az a mentőöv, amelyre most szüksége van.
A lány zavartan felnézett.
– Hogy érti ezt? Talán tud valami állást számomra?
– Talán. Ha megmondja, hogy eddig mivel foglalkozott.
– A harminckettedik utcában egy kis szálloda recepcióján dolgoztam.
Családi vállalkozás volt, amely az utóbbi időben már nem ment valami
fényesen, ezért felszámolták a szállodát, engem pedig kitettek az utcára.
Csak nem akarja bemesélni nekem, hogy maga véletlenül ugyancsak
szállodatulajdonos és csak rám várt, hogy alkalmazhasson.
– Hát szállodám nincsen – mondta Brian -, de van egy
ingatlanügynökségem. És ha jól meggondolom, igazán szükségem volna
már egy titkárnőre. Eddig ugyanis magam végeztem mindent.
A lány Danre nézett.
– Igaz ez?
– Pontosan – bólintott mosolyogva Dan. – És most árulja el, hogy kihez
van szerencsénk?
– Susan Young vagyok.

– Brian Carson – mutatkozott be Brian is, és kezet nyújtott a lánynak. –
Ő pedig a legjobb barátom, doktor Dan Bennet.
– Hello, doktor – mosolygott már a lány is Danre, bár még mindig kissé
zavartan.
– Akkor hát határozzon, akar nálam dolgozni? – sürgette Brian, és nem
engedte el a lány kezét. – Ha egyszer belelendült a munkába, bizonyára jól
fogja végezni. Természetesen ez más szakma, de az az érzésem, maga van
annyira intelligens, hogy ezt is hamar elsajátítsa. Részemről ez becsületes,
nyílt ajánlat, tehát nyugodtan abbahagyhatja a sírást.
Susan újra kifújta az orrát, és mosolya most már egyáltalán nem volt
bágyadt.
– Olyan ez, mint a filmben – mondta szipogva, de már tele
optimizmussal.
– Hát persze – vágta rá Dan. – Hiszen a filmek témáját is az életből
merítik, és ez fordítva is érvényes. Még sohasem figyelt fel erre?
Susan újra elmosolyodott, és ilyenkor igazán kedves volt az arcocskája.
– Valóban komolyan vehetem az ajánlatát, Mr. Carson?
– Szólítson Briannak – válaszolta biztatóan Brian. – És nem szoktam
ilyen komoly dolgokkal tréfálni. Valóban szükségem van egy titkárnőre, és
bármikor hajlandó vagyok magának annyit fizetni, mint amennyit eddig
keresett. Meglátja, nem lesz semmi hiba. Jól megleszünk egymással.
– Megengedi, hogy gondolkozzam még egy kicsit az ajánlatán? –
kérdezte félénken Susan. – Tudna várni mondjuk holnapig?
Brian a barátjára nézett.
– Az az érzésem nem hisz nekem. Nyugodtan gondolkozzék rajta. Elég,
ha holnap ad rá feleletet – mosolygott biztatóan a lányra. – Akkor
találkozzunk holnap, mondjuk ennél a padnál, úgy nyolc órakor. Oké?
Susan bólintott.
– Pontos leszek. És ha maga is eljön, mint ahogy most ígéri, akkor majd
el is hiszem, hogy nem csak álom ez az egész.
– Jöjjön, Susan, hazakísérjük – szólt Dan. – És fogadja meg a
tanácsomat, máskor ne sétáljon éjnek idején a Central Parkban. Naponta
olvashat az újságban az itt elkövetett bűncselekményekről.
– Nem lakom messze innen – vetette közbe Susan.
– Akkor is, jöjjön csak szépen velünk. Mi majd hazakísérjük – mondta
Brian. – Úgysincs más dolgunk ma este, ugye Dan?
– Nincsen.
Susan táskáját a vállára vetve elindult az úton a két férfi között. Még
mindig alig tudta elhinni, hogy egyszerre két védelmezője s mindjárt

állása is akadt, bár ez utóbbit csak kilátásba helyezték. Mindez túl sok volt
ahhoz, hogy ilyen hirtelen megemészthesse. Egyszerűen hihetetlen volt.
Amíg a park oldalsó bejáratához értek, Brian diszkréten figyelte a
lányt. Susannal minden rendben levőnek látszott, még a csípője is
megfelelt annak a kívánalomnak, amelyet Dan oly fontosnak tartott a
könnyű szülés érdekében.
– Régóta él New York Cityben? – érdeklődött mintegy mellékesen
Brian.
– Itt születtem – válaszolta Susan. – És már az üknagyszüleim is itt
laktak.
– Érdekes – mondta Brian, mert hirtelen nem jutott más az eszébe, és
futólag Danre pillantott. – Nagy a családjuk?
– Ó, meglehetősen nagy – mondta nevetve Susan. – Hat testvérem van.
Már anyáméknál is ilyen nagy volt a család. Apámnak pedig három bátyja
van. Tudja, szinte már egy klánt alkot a családunk.
Mivel úgy látszott, Susan hirtelen a bizalmába fogadta őket, Brian is
bátrabban folytatta a kérdezősködést.
– És mivel foglalkozik az édesapja?
– Egy számítógépes cégnél a személyzeti osztály vezetője – mesélt
most már készségesen Susan. – Hallott már a „Tomorrow Unlimited"-ről?
– Ó, persze – mondta Brian, bár fogalma sem volt róla, hogy a szóban
forgó dolgot eszik-e vagy isszák. – Akkor tehát mondhatjuk, hogy jó
polgári családból származik.
– Hát… igen – válaszolta Susan. – Apám nagyon szerette volna, ha
egyetemen folytatom a tanulmányaimat. Én azonban nem vagyok az a
típus, aki szívesen bújja a könyveket. Inkább a gyakorlati érzékem az
erősebb oldalam, és a hotelszakma mindig is érdekelt. Így a középiskola
elvégzése után mindjárt el is helyezkedtem egy szállodában, és nagy
örömöm telt benne.
– És akkor jött a nagy robbanás, ugye? – szólt közbe Dan. – Hány évig
bírta ki ebben a szakmában?
– Szó sincs arról, hogy kibírásról kellene beszélni – ütközött meg
Susan. – Mondtam már, hogy sok örömöm volt ebben a munkában.
Szívesen csináltam, az adminisztratív része és a vendégekkel való
közvetlen kapcsolat egyaránt kedvemre való volt. Három évig nagyon is
jól éreztem magam ebben az állásban.
Susan hirtelen megint elszontyolodott.
– Ne aggódjon – mondta vidáman Brian. – Majd én gondoskodom a
sorsáról. Maga tökéletes titkárnő lesz, s egy nap talán még egy milliomos

is az útjába akad, akihez feleségül mehet. Higgye el, hogy karriert
csinálhat nálam.
Dan figyelmeztetően nézett a barátjára, de Brian csak vigyorgott rá
Susan feje felett,
– Ó, ilyesmire igazán nem vágyom – mosolygott tiltakozóan Susan. –
Csak állásra van szükségem, azt pedig manapság New York Cityben
nagyon nehéz kapni. Nem szeretnék egy olyan hatalmas, felhőkarcolót
betöltő szállodában sem dolgozni, ahol az ember csak egy szám a többi
között. Itt a 32. utcában, a kis szállodában olyan családias volt minden.
Szinte minden vendéget ismertünk…
– Holnap új életet kezdhet – mondta biztatóan Brian, és bátorítóan
mosolygott a lányra.
A ház kapujában, ahol Susan a szüleivel lakott, a két barát elbúcsúzott a
lánytól, Brian a kelleténél kicsit hosszabban tartotta a tenyerében a lány
kezét.
– Tehát akkor holnap nyolckor. Ne felejtse el! – mondta.
– Hogyan felejthetném el? – válaszolta Susan. – Igaz, hogy egy kicsit
még össze vagyok zavarodva, mert olyan sok minden történt velem ma, de
ha minden igaz, amit felajánlott…
– Bízhat bennem – nyugtatta meg a lányt Brian.
A két férfi megvárta, amíg Susan bemegy a házba, s amikor már eltűnt,
Brian kicsattanó jókedvvel csapott a barátja vállára. Még néhány könnyed
tánclépést is tett, amelyek lendületét Fred Astaire is megirigyelhette
volna.
– Azt hiszem, megvan! Megtaláltuk a lányt, akit kerestünk. A fejemet rá,
hogy jó lesz!
Dan elgondolkodva vakargatta az állát, miközben a kocsijukhoz siettek.
– Fizikai felépítése alapján minden rendben volna, és a családi
körülményei is megfelelőek – elmélkedett.
– Szép, termékeny, nagy család – mondta Brian. – Pontosan az, amit
keresünk. Most pedig jön a hódítás. Lépésről lépésre fogok haladni, hogy
megnyerjem magamnak a lányt, és azután jöhet az esküvő.
– Nem akarsz még másfelé is körülnézni?
– Minek? Nem volt neked elég a mai este, hogy láthasd, milyen kevés
lehetőségem van. Nincs már túl sok időm. Nyélbe kell ütni a dolgot minél
előbb. Hiszen Amanda néni elhalálozási napjának évfordulóján nemcsak
nősnek kell lennem, hanem egy bébi apjának is, hogy felvehessem a
tízmillió dollár örökséget. Tehát még rengeteg dolgom van.
– Ennek ellenére, azért még ihatnánk valahol valamit – vélte Dan.

– Világos. Erre feltétlenül innunk kell. Egy jó whiskyt! Tulajdonképpen
remek dolog, hogy így rátaláltunk erre a Susan Youngra. Az az érzésem,
hogy minden sikerülni fog.
Odaértek Dan kocsijához. Brian a kormány melletti ülésre ült, Dan
pedig benyomakodott a kormány mögé. Amíg elhelyezkedett és gyújtást
adott a motornak, elgondolkozva kérdezte:
– Gondolod, hogy képes volnál beleszeretni?
– Ezen még nem gondolkodtam – vigyorodott el Brian. -Persze minden
lehetséges, de egyáltalán nem fontos. A lényeg az, hogy sikerüljön a
tervem, és azt hiszem, Susannal menni fog. Alapjában véve egy kicsit
sajnálom is ezt a lányt, igazán balszerencsés volt ebben az állásügyben.
– Átkozottul csinos – állapította meg Dan. – Észrevetted, hogy zöld
szeme van?
– Hé, öregem, ez az én ügyem!
– Jól van. Nyugodj meg – nevetett Dan. – A tied a lány. Micsoda
szerencséd van, hogy a barátja néhány héttel ezelőtt lelépett a színről, és
méghozzá nem is közelre, hanem egyenesen Ausztráliába. Ebből a
szempontból sem húzhatja át tehát semmi sem a számításodat. Nagy
lehetőségek előtt állsz, fiú!
– És ki is fogom használni ezeket a lehetőségeket – ígérte Brian. – Erre
számíthatsz. Holnap este azonban egyedül megyek el a randevúra,
világos?
– Jó. Hívj fel, ha valamiben segítségre van szükséged – mondta Dan, és
Brian hangosan felnevetett, mint aki biztos a dolgában.

3.
Susannak másnap reggel bőven volt ideje, hogy kissé még tovább
aludjon, mégis felébredt már korán. Ébredés utáni első gondolatai a
Central parki kaland körül forogtak. Újra felidézte annak minden
részletét, amint a két fiatalember váratlanul felbukkant mellette, ahogy
ott sírdogált a padon.
Mindenekelőtt Brian jutott eszébe. Csibészes mosolya, kedves,
közvetlen fellépése azonnal megtetszett Susannak, és nem csak azért,
mert állást ajánlott neki; ebben biztos volt.
De vajon igaz is mindaz, amit ez a megnyerő fiatalember ígért? Susan
egészen izgatott lett, ha az aznap esti randevúra gondolt. Bárhogy is álljon
a dolog, ki kell használnia a lehetőséget, amelyet az élet tálcán kínált neki,
teljesen mindegy, hogy milyen lesz az az állás. Válogatásra most nincs
módja. Vagy elfogadja, vagy visszautasítja, más lehetőség nincsen.
A barátaitól tudta, hogy milyen nehéz ügy manapság New York Cityben
álláshoz jutni. Az általános munkanélküliség ezt a várost sem kerülte el, és
Susan nem akart bárhol munkát vállalni. Kell, hogy az ember örömét lelje
a munkájában, kell, hogy szívesen végezze azt, amit csinál, különben
tönkremegy lelkileg. Az az állás, amelyet Brian Carson ajánlott neki,
olyannak tűnt, amelyet kedvvel végezne. Susan ebben nemcsak
reménykedett, de hitt is benne.
Egyet mindenesetre már most tudott, hogy a főnökével jól meglesznek
majd. Olyan barátságosan beszélt vele, olyan emberi hangon, hogy szinte
érezte a férfi lelki melegségét. Vagy mindez csak képzelődés volna? Nem,
Susan valóban hitt Brian jóságában.
De nem volt ez talán több is, mint jóság? Ó istenem, még csak ez
hiányozna, hogy beleszeressen Brian Carsonba! Nem, nem kívánta a főnök
és a titkárnő szerelmi viszonyának elcsépelt meséjét a saját életében
eljátszani. Nem, ez a megoldás egyáltalán nem lett volna Susan ízlése
szerint. Brian azonban valóban tetszett neki. Ez tagadhatatlan.
Amikor Susan a reggelihez lement a konyhába, mint minden reggel,
most is ott találta már a nővérét és édesanyját, amint az idősebb lánya
körül sürgött-forgott, szinte lesve minden kívánságát. Jane, Susan nővére
egy tőzsdeügynök irodájában dolgozott, és szenvedélyesen szerette a
pénzt. Minden fillért gondosan a bankba tett, magára alig költött. Jane
tulajdonképpen zsugori volt.
Jane csinos ruhatárán kívül, ami viszont a foglalkozásához
elengedhetetlenül szükséges volt, alig költött magára. Még a dohányzásról

is leszokott. De nem egészségügyi okokból, hanem mert arra is sajnálta a
pénzt. Kiszámította, hány dollárt takaríthat meg havonként, ha lemond
ártalmas szenvedélyéről. Jane számára ugyanis a takarékosság volt a
szenvedély. Susan már jól ismerte nővére tekintetében azt a mohó
pénzéhséget, ha csak egy dollárt is alkalma volt megtakarítani.
– Nem akarsz egy kis sonkát tojással, drágám? – érdeklődött anyja,
amikor Susan lejött a konyhába és kedves „Jó reggelt" köszöntés után
megcsókolta az anyját.
– Ó nem, köszönöm – mondta Susan. – Zabpelyhet eszem majd tejjel.
Az éppen elég lesz nekem.
A gondos anya felsóhajtott.
– Nem hiszem, hogy ez megfelelő alapozást adna a napnak a te
korodban.
– Miért kellene Susannak olyan jó alapozás? – jegyezte meg
rosszmájúan Jane. – Hiszen nem is dolgozik. Egész nap lustálkodhat, és
azzal ütheti agyon az időt, amihez kedve van.
Susan dühös tekintetet vetett a nővérére.
– Te igazán örülhetsz, hogy megtartottak az állásodban.
– Pedig nemcsak szerencse kell hozzá – vágott vissza Jane. – A jó
munkaerőnek rendszerint nem mondanak fel.
– Én igazán nem tehetek róla, hogy a szálloda csődbe ment –
dünnyögte elkeseredve Susan, és már nem is volt étvágya a reggelihez.
– Susan igazán nem tehet róla, hogy megszűnt az állása – szólt most
közbe az anya is. – Az isten szerelmére, gyerekek, csak el ne kezdjétek
megint a szokott veszekedést. Ebből már igazán kinőhettetek volna. A ti
korotokban már nem illik ilyen gyerekes dolgokon civakodni.
– Úgy látszik, Susan még nem nőtt ki a gyerekkorból – epéskedett
továbbra is Jane, miközben felállt, hogy leszórja a morzsákat a
szoknyájáról. Csinos szürke kosztüm volt rajta, fehér selyemblúzzal és
magas sarkú fekete körömcipő.
– Arra az öt évre, amennyivel idősebb vagy nálam, én igazán nem
lennék olyan büszke – vágott vissza Susan. – Nekem legalább van még
elég időm, hogy egy tisztességes férj után nézzek. De te, édesem, már
lassan kinőttél ebből a korból.
Jane bosszús pillantást vetett Susanra.
– Hja, akinek csak a férfiakon jár az esze, attól nem is várható más…
– Ebből mára elég, Jane! – avatkozott bele az újabb szóváltásba az anya,
és idegesen kisimított a homlokából egy hajfürtöt. – Nem bírom elviselni,
ha civakodtok. Menjetek ki a kertbe, ha ebben a hangnemben akarjátok
folytatni.

– Máris megyek. Estig nem látsz, mami – mondta Jane, és már kint is
volt az ajtón.
Susan anyja leszedte az asztalt, és a mosogatógépbe tette a reggelihez
használt edényt.
– Segítsek valamiben, mami? – kérdezte Susan, és zabpelyhet szórt a
tányérba. Aztán kivett a hűtőszekrényből egy doboz tejet és jókora
mennyiséget ráöntött belőle a zabpehelyre.
– Igen, segíthetnél egy kicsit a takarításban – mondta az anyja. – Ma
meglehetősen sok dolgom lesz. Cukrot nem kérsz a zabpehelyhez?
– Nem, köszönöm. Vigyáznom kell az alakomra.
– Ugyan, menj már! Hiszen kifogástalan alakod van – mosolygott az
anyja. – A zabpehely pedig igazán nem jó cukor nélkül.
– Nekem ízlik – mondta Susan. – Kitűnőnek találom így is.
Mrs. Young, Susan anyja töltött egy csésze kávét, és odaült a lánya
mellé…
– Apád meghívta Clarence Haleyt vacsorára. Nagyon szeretné, ha te is
itthon lennél, hiszen tudod, hogy Mr. Haley téged különösen kedvel. A cég
egyik vezetője. Nagy szava van.
Susan az anyjára nézett.
– Ma estére már sajnos mást beszéltem meg, mami. Azonkívül semmi
kedvem sincs Clarence Haleyvel találkozni. Utálom, ahogy állandóan rám
bámul.
Mrs. Young elmosolyodott.
– Mert nagyon kedvel téged. Sőt, talán titokban szerelmes is beléd.
Tudod, Clarence nem volna rossz parti számodra.
– Ó, igen, egész rendes ember – hagyta helyben Susan. – De végtelenül
unalmas. Azonkívül túl idős hozzám.
– Negyvenegy éves.
– Ez az – vágott vissza Susan. – Én pedig csak huszonhárom vagyok.
Hagyjál ki ebből a játékból, mami.
– Jó. Belátom, hogy egy kicsit félszeg a maga nemében – vélte Mrs.
Young. – De igazán becsületes és őszintén érdeklődik irántad. Rengeteg
pénze van. Szép, nyugodt, gondtalan életed volna mellette.
Susan megsimogatta az anyja karját.
– Mamikám, ne akard okvetlenül fejkötő alá hozni a lányaidat – mondta
mosolyogva. – Mindennek megvan a maga ideje. És én nem hiszek abban,
hogy számomra Clarence Haleyt szemelte ki a sors. Mamikám, igazán nem
ő az, akire én várok.

– Hogy állíthatsz ilyesmit, amikor még alig ismered. Kicsit többet
kellene foglalkoznod vele. Őszinte érzelmeket táplál irántad. Ezt már
említette az apádnak is.
Susan kezében megállt a kanál.
– Ez azt jelenti, hogy az apám és Mr. Haley már beszéltek rólam. Ez
csaknem úgy hangzik, mintha apa már megegyezett volna vele. Nagyom
remélem, hogy ebben tévedek, ugye?
– Tévesen ítéled meg a dolgot – vágta rá hevesen az anyja. – Semmiben
sem egyeztek meg, és egyáltalán nem is vagy téma közöttük. De Clarence
nem titkolja, hogy nagyon tetszel neki, és ezt apádnak meg is mondta.
– Egy ilyen idős férfi – Susan hevesen rázta a fejét – igazán kereshetne
korban magához illő nőt. Hiszen csaknem a lánya lehetnék!
– De nem vagy az – mondta anyja nagyot sóhajtva. – Mindenesetre
tagadhatatlan, hogy Mr. Haley nagyon kedves ember, aki már vitte
valamire az életben.
– Az ő korában ez nem olyan csodálatos – vágott vissza Susan hűvösen.
– Nem szeretem az idősebb urakat. Szerintem az életben mindennek
össze kell illenie.
És Susannak hirtelen megint Brian Carsonra kellett gondolnia. Egészen
tisztán látta maga előtt a fiatalembert, és ez valahogy újra izgatottá tette.
Igen, ebben a férfiban volt valami vonzó. Talán a határozott, férfias szája,
amely oly kedvesen megenyhült, amikor mosolygott. Susan hirtelen azt
képzelte, hogy ez a száj megcsókolja őt, és már az elképzeléstől is melege
lett.
Volt valami erotikus ebben a férfiban. És Susan akár akarta, akár nem,
hatással volt rá. Maga sem tudta, miért, de azonnal vonzódást érzett ehhez
a férfihoz, minden gondja-bánata ellenére már tegnap is, amint meglátta.
Brian kedvességének köszönhette azt is, hogy szomorúsága azonnal
elpárolgott.
– Semmire sem akarunk kényszeríteni, kislányom – mondta Mrs.
Young. Hangja felriasztotta Susant az ábrándozásból. – Kényszerről szó
sincsen. Ez csak természetes. De nem kellene ilyen ridegen elutasítanod
minden lehetőséget Clarence Haleyvel kapcsolatban. Gondolkozz egy
kicsit a dolgon.
Susan végigsimított egyenes szálú, fekete haján, amely puhán omlott a
vállára.
– Jó, majd gondolkozom rajta – mondta. – De nem most, és nem ma.
Különben az is lehet, hogy estére már lesz állasom.
Mrs. Young felvonta a szemöldökét.

– Azért nem érsz rá este, mert bemutatkozol valahol? Legalább valami
megbízható, szolid helyen?
– Egy ingatlaniroda tulajdonosánál. Tegnap este ismertem meg az
illetőt, és ma akarjuk megbeszélni a feltételeket.
– Miféle feltételeket? – kérdezte bizalmatlanul Susan anyja.
– Természetesen az állás feltételeit. Az állásét, amit az a férfi ajánlott.
– Hogyan hívják azt a férfit, akivel ma találkozol?
– Brian Carson. De úgysem ismered.
– Milyen idős?
Susan tanácstalanul felvonta a vállát.
– Azt nem tudnám egyből rávágni. Talán huszonöt, de lehet harminc is.
– Biztos vagy benne, hogy csak az állás miatt akar veled beszélni?
Semmi mást nem akar tőled? – Mrs. Young elgondolkozva mustrálgatta
csinos leányát.
– Biztos vagyok benne, mami. Semmi másról nincsen szó. És éppen
ezért nem lehetek itthon ma vacsorára.
– Jó. Akkor esetleg vacsora után. Majd meglátod, mikor végzel. Oké?
Apád mindenesetre nagyon örülne, ha időben itt lehetnél. Nem is szólva
Mr. Haleyről.
– Jó, majd meglátom – mondta megnyugtatóan Susan.
– Csak semmi bolondság! Vigyázz magadra – intette anyja, akit Susan
különös mosolya meglehetősen nyugtalanított.
Susan hallgatott. Nem szólt egy szót sem az intelemre.
Susan szíve hevesen vert, amikor a Central Parkban, röviddel nyolc óra
előtt, a randevú helyszíneként megbeszélt padhoz közeledett. Csak
néhány sétálóval találkozott, messziről pedig kutyaugatás hallatszott,
amikor a padhoz ért. Még mindig nagyon meleg volt a forró nyári nap
után.
Susan az alkalomhoz illően öltözött, mint ahogy egy fiatal hölgytől
elvárható, aki új állás után nézve, az öltözékével is megfelelő komolyságot
akar kifejezni. Szűk sötétkék szoknyájához gallér nélküli égszínkék blúzt
vett fel divatosan hosszú, fehér pamutkabátkával, meg fehér szandált.
Hirtelen melege lett. Kibújt tehát a kabátkájából és a vállára vetette. Így
legalább nem hat olyan pedánsan öltözöttnek, gondolta.
Mintha a földből nőtt volna ki, Brian váratlanul ott állt előtte. Éppúgy
mosolygott, mint tegnap este, és Susannak hirtelen megint hevesebben
dobogott a szíve.

– Hello, Susan – szólt Brian, barátságosan nyújtva a lány felé a kezét. –
Kedves magától, hogy pontos volt. Hova menjünk vacsorázni?
– Vacsorázni? – ismételte zavartan Susan. – Azt hittem, hogy…
– Hát persze. Hiszen szeretnék magával mindent szép nyugodtan
megbeszélni. Vagy nem így gondolta? – Brian gátlástalanul végignézett a
lányon. A nappali világításban még sokkal elragadóbbnak találta, mint
tegnap este. Nem, nem tévedett. Ez biztosan jó választás volt. A lehető
legjobb, dicsérte magát. Susan az a nő, akivel bárhol megmutatkozhat.
Utóvégre ez is döntő szempont.
– Na jó. Menjünk valahova vacsorázni – szólt beleegyezően Susan. –
Végül is maga a főnök.
– Ó, ne! Az ég szerelmére, ne ilyen stílusban! – kérte Brian. – Én az
egyenrangúságot szeretem. Partnerek vagyunk és kész. Nem is beszélve
arról, hogy maga az egyetlen alkalmazottam, és igazán ostobán hatna, ha
igyekeznénk eljátszani a főnök és beosztott szerepét egymással szemben.
– Nincsen más alkalmazottja?
– Nincs. De megengedhetném magamnak – nevetett Brian. – Nem
anyagiakon múlik. Ne féljen, pontosan meg fogja kapni minden hónapban
a fizetését, ezt megígérem magának.
Susan kissé zavarba jött.
– Nem így értettem.
– Egy kicsit mégis, nem? Nincs igazam? Na jöjjön, menjünk, mert a
kocsim tilosban parkol.
Susan engedelmesen követte Briant a már kissé elgyötört kocsijához.
Hát nem éppen luxuskocsi, állapította meg magában Susan. De ez nem is
volt fontos. A férfi állást ajánlott fel neki, és ígéretet tett, hogy pontosan
fog fizetni. Mi többet akarhat még?
A Citybe érve beállították a kocsit egy parkolóházba, és gyalog mentek
az étterembe, amely az 54. utcában, a negyvenes évek stílusában
berendezett vacsorázóhely volt. Susan szerette ezt a hangulatot, és a
zongorista is tetszett neki, aki Gershwin-melódiákat játszott. Az asztalokat
mindenütt virág és gyertya díszítette. Igen, Susan szerette a romantikus
környezetet, és úgy tűnt, hogy Brian ezt megsejtette.
Vacsora előtt Martinit ittak, és a férfi a munkájáról beszélt. Susan
figyelmesen hallgatta szavait. Mindjobban és jobban tetszett neki Brian.
Imponált az a természetes, tárgyilagos stílus, ahogy a jövendő állásáról
mesélt, felvázolta a tennivalókat, és elmagyarázta, hogy mire kell ügyelnie.
Beszéd közben Brian néha különös módon nézett a lányra, és Susannak
ilyenkor, maga sem tudta, miért, furcsa, bizsergő borzongás futott végig a
hátán.

Uramisten, valóban a legjobb úton volt, hogy beleszeressen ebbe a
férfiba. Szinte várta már, hogy Brian elmosolyodjék, mert olyankor mindig
kellemes melegséget érzett a szíve körül; és a tekintetét is szerette,
amikor kihívóan ránézett a barna szemével. Ha pedig arra gondolt, hogy
ezek a férfikezek meg is érinthetnék őt, akkor olyan feszültséget érzett a
testében, hogy egészen elgyengült az izgalomtól.
Brian azonban nemcsak a munkáról beszélt, néhány kedves bókot is
elejtett sőt később egészen nyíltan ki is mondta, hogy mennyire tetszik
neki Susan. Ez aztán tökéletesen megzavarta a lányt, mert most már
végképp nem értette, hogy Brian csak a főnöke, vagy egyéb is kíván lenni.
Akárhogy is legyen, eldöntötte, hogy mindenképpen elfogadja a
felajánlott állást. És tulajdonképpen miért ne szerethetne bele Brian
Carsonba? Bizonyára nem valami eredeti, sosem hallott ötlet, hogy az
ember szerelmi viszonyt kezdjen a főnökével. Régebben ilyesmire
gondolni sem mert volna Susan, de most valahogy nem tudta elhessegetni
e kísértő gondolatot.
Természetesen Brian egy csomó dolgot szeretett volna megtudni
Susanról és a családjáról. A lány pedig szívesen mesélt, hiszen nem volt
semmi titkolnivalója. Nyíltan feltárta az életkörülményeit. Minden, amit
mondott, tetszett a férfinak, aki egyre inkább meg volt győződve arról,
hogy Susan személyében megtalálta azt a lányt, akit keresett. Persze az
első este nem mondhatja meg neki, hogy feleségül akarja venni. Ha ilyen
ajánlattal állna elő, Susan nem hinne neki, mert túl gyorsnak, éppen ezért
komolytalannak tartaná. Mindezzel Brian is tisztában volt. Lassan és
óvatosan kellene haladnia a célja felé. Hogy ő is tetszik Susannak, abban
biztos volt, éppen ezért nem akarta elriasztani látszólag meggondolatlan
kijelentésekkel.
Mivel azonban túl nagy volt a tét, az idő pedig sürgetett, Brian igazán
nem engedhette meg magának, hogy hetekig esedezzék Susan kegyeiért. A
legfontosabb dolognak gyorsan kell megtörténnie. Susan tudomására kell
hoznia, hogy egy kicsit beleszeretett. Ez látszott a legjobb megoldásnak. A
többi azután már megy magától. Legalábbis eddig mindig így volt, ha
Brian tüzet fogott.
Fél tizenkettőig ültek együtt az étteremben, azután Brian jól nevelt
lovaghoz illően hazavitte kocsiján a lányt. Amikor a kapu előtt
búcsúzkodtak, Susan szinte várta, hogy a férfi a karjába vegye és
szenvedélyesen megcsókolja. Olyan erősen kívánta ezt, hogy
beleremegett. Zavartan és sietve elbúcsúzott Briantól, aki megígérte, hogy
másnap délután eljön érte és megmutatja az új munkahelyét. Susan
beleegyezett, azután sietve bement a házba.

Anyja fogadta a hallban.
– Kár, hogy nem jöttél fél órával előbb – jegyezte meg némi
szemrehányással a hangjában. – Akkor még találkozhattál volna Mr.
Haleyvel.
– Vacsorázni voltunk a jövendő főnökömmel – mesélte Susan -, és
olyan sok mindent kellett megbeszélnünk, hogy egyszerűen nem vettük
észre, mint röpül az idő.
Susan apja is megjelent az ajtóban.
– Az embernek van egy lánya és tulajdonképpen még sincs – jegyezte
meg rosszallóan. – Tudod, hogy Clarence Haley valóban őszinte hódolód
és tisztelőd.
– Hello, apa – mondta Susan. – Nagyon sajnálom, hogy későn érkeztem.
– Egyáltalán nem sajnálod – mondta az anyja -, és egyáltalán eszedbe
sem jutott, hogy Mr. Haleyt meghívtuk.
Susan nem akart hazudni, ezért jobbnak látta, ha hallgat.
– Három hét múlva lesz a cégünk huszonöt éves fennállásának
jubileumi ünnepsége – jelentette be az apja. – A Waldorf Towerban nagy
parti lesz ez alkalomból és remek dolog lenne, ha a lányom is hajlandó
lenne megjelenni az ünnepségen.
– Természetesen elmegyek, apa – ígérte meg Susan -, ha számodra ez
olyan fontos.
– Mindenesetre Clarence Haley a közvetlen feljebbvalóm – mondta
szárazon Clark Young. – S miután ő gyöngéd érzelmekkel van irántad…
– De azért még nem kell vele együtt aludnom, ugye? – kérdezte epésen
Susan.
A szülők döbbenten néztek egymásra.
– Milyen hangon beszélsz, Susan? – kérdezte szigorúan Clark Young. –
Honnan veszed ezt a képtelenséget?
Susan dacosan nézett az apjára.
– Miért, te mit hittél, papa, Clarence Haley mire gondol velem
kapcsolatban?
Anyja idegesen pillogott és nagyokat nyelt.
– Gyermekem, nem szabad így beszélned, Mr. Haleynek valóban
komolyak a szándékai.
– Az lehet – mondta Susan. – Ennek ellenére, illetve éppen ezért
mégiscsak egy dolgot akar tőlem.
– De azt mindenesetre nem akarja jegygyűrű nélkül – magyarázta apja.
– ö nem olyan csélcsap fickó, mint a te Roberted volt, aki szépen kereket
oldott és áttelepült Ausztráliába.

– Ugyan, Róbert! – mondta fölényesen Susan. – Hiszen őt már régen
elfelejtettem! – Azzal fogta magát és felfutott a szobájába.
Brian másnap, amikor a kocsijával Susanért ment, egy csokor vörös
rózsát nyújtott át neki. A lány szinte elolvadt a gyönyörűségtől, és amikor
megköszönte a virágot, őszintén zavarban volt.
– Ugyan, Susan, olyan szemekkel néz rám, mintha az angol királyi ház
koronaékszereit ajándékoztam volna magának – mondta mosolyogva
Brian. – Ezek csak rózsák. De be kell vallanom, hogy egész nap szüntelenül
magára gondoltam. Igen, maga nagyon tetszik nekem.
– Én is kedvelem magát, Brian – válaszolta egyszerűen Susan, pedig a
szíve megint a torkában dobogott, bolondul és vadul, mint mindig, amikor
meglátja. Ez a férfi egészen különös hatással volt rá. Ha pedig még
mosolygott is, akkor Susannak elgyöngült a lába. Ilyesmit Róberttel
kapcsolatban sohasem érzett.
Ez teljesen új érzés volt. Jó, de egyben aggasztó is. Ez már szerelem,
állapította meg Susan, de a szerelemnek is valamilyen egészen különös
fajtája. Úgy képzelte, ha Brian megcsókolná, még a föld is beleremegne a
mindent elsöprő szenvedélyébe.
– Tehát akkor most az irodámba megyünk – mondta Brian, és már
indította is a kocsit.
Jó ideig eltartott, amíg az esti forgalomban sikerült keresztüljutniuk a
Cityn. Brian irodája a 28. utca egyik toronyházában volt. Liften mentek fel
a mindössze három helyiségből álló bérleménybe. Susan kíváncsian
nézett körül. Lakatlannak tűnt, kivéve azt az egy helyiséget, amelyben
Brian dolgozott, éppen ezért a másik kettő túlságosan ridegnek hatott.
– Nyilván nem régen dolgozik itt, ugye? – kérdezte óvatosan Susan.
– Egy éve – válaszolta Brian lefegyverző mosollyal. – Mind ez ideig
egészen jól megvoltam egyedül, de közben annyira megsokasodtak az
ügyfeleim, és természetesen a munkám is több lett, hogy most már nem
győzöm egyedül. Szükségem van egy munkatársra. – A szekrényhez ment
és kivett egy üres üveget a rózsák számára.
– A legjobb lesz, ha mindjárt beavat a munkájába – vélte Susan. – Bár
már sok mindent elmagyarázott, mégis szeretném itt helyben
végigtanulmányozni az ügymenetet.
Brian egyetértett a javaslattal, már hozta is a nagy üzleti könyveket a
szekrényből, és Susan mellé ülve kiteregette az iratokat az íróasztalán. A
lány nagyon figyelt, de ideges is volt. Ilyen szorosan még sohasem ült
Brian mellett. A férfi közvetlen közelsége egyre izgatóbb volt.
És Brian? Ő ugyan egyfolytában az üzleti ügyeiről beszélt, a gondolatai
azonban egészen máshol jártak. A lányt akarta, de azonnal. Uralkodott

magán, hogy le ne rohanja. Hiszen előtte még tudomására kell hoznia és
be kell bizonyítania, hogy mennyire szerelmes belé. Arra várt, hogy egyre
feszültebbé váljék közöttük az erotikus légkör, az a gyulladékony közeg,
amelyben Brian oly otthonosan mozgott. Meg kell kapnia még ma ezt a
lányt, de úgy, hogy ő maga akarja.
Határozottan tetszett neki Susan. Olyan aranyos, ahogy itt ül mellette
és igyekszik leplezni az idegességét, holott Brian jól látta szemében az
izgatottságával együtt növekvő szerelmet. Ez hízelgő volt számára. Igen,
nagyon is jól el tudta képzelni, hogy ő is szeretni tudná Susant.
Valószínűleg nagyon sok gyengédségre lesz szüksége, és Brian számára ez
nem jelentett nehézséget, mert nála a szex mindig együtt járt a
gyengédséggel.
Egy óra múlva, amikor az alkony már a szobába is behatolt, Brian azt
ajánlotta, hogy igyanak valamit. Tulajdonképpen Susan ezt nem akarta, de
egy pohár portói bor ellen mégsem lehetett kifogása. S ez talán hiba volt.
Mert a nehéz, édes bor a fejébe szállt. Pillekönnyűnek érezte magát, és
minden olyan természetes és magától értetődő lett.
Felszabadultan csevegtek egymással, és teljesen megfeledkeztek az
ügyfelek aktáiról, amelyek előttük hevertek az íróasztalon. Brian a
családjáról mesélt, amely Connecticutban élt, azután az apjáról, aki
szenvedélyes horgász volt. Elmesélte, hogy kisfiúként gyakran elkísérte
apját, és sikerült hatalmas halakat fogniuk. Susan odaadással hallgatta a
férfi szavait, aki viszont titokban őt figyelte.
Egyszer csak Brian váratlanul feléje fordult.
– Tudja, Susan, hogy ilyen csinos térdeket, mint a magáé, még soha
életemben nem láttam? – Ezt a világ legtermészetesebb hangján mondta,
miközben tenyerét Susan jobb térdére tette.
Mintha villamos áram futott volna rajta végig, Susan térde megrándult,
és a férfi tenyerének meleg érintése nyomán bizsergés, majd zsibbadtság
terjedt szét az egész testén.
Brian először sóhajtott, aztán nehezen szedte a levegőt, és a tekintetét
Susan szemébe mélyesztette.
– Magam sem tudom, mi van velem, de mindjárt összeszedem magam –
mondta rekedt hangon, majd felállt, az ablakhoz ment és az üveghez
szorította a homlokát, mint akinek nagy erőfeszítésébe kerül, hogy
uralkodjék magán.
Susannak azonban valóban minden akaraterejére szüksége volt, hogy
megfékezze érzékeit. Micsoda ostoba helyzet! Erődén és tanácstalan volt
és sajnos mindenre hajlandó, amit csak Brian kérne tőle. Ugyanakkor
azonban kicsit szégyellte is magát. Hiszen alig ismerte ezt a férfit, aki

tulajdonképpen a főnöke lesz. Persze bedőlt a mosolyának és a sok kedves
dolognak, amit mondott.
Brian most újra megfordult és visszajött az íróasztalhoz.
– Uralkodnom kell magamon – mondta komolyan. – Ez egyszerűen
nem illik. Így az ember nem kezd el egy munkaviszonyt, nincs igazam?
Susan zavartan nézett rá, és Brian látta a szemében a vágyat, és félig
nyitott, nedves ajkait, amelyek szinte felkínálkoztak. A férfinak most már
nem is volt más kívánsága, mint hogy minél előbb az övé legyen a lány.
– Én már igazán nem tudom, hogy mi illik, és mi nem – mondta halkan
Susan. – Valószínűleg a legjobb lenne, ha én most elmennék.
Brian a lány keze után nyúlt.
– Valóban így gondolod, Susan? Azt hiszem, hogy menthetetlenül beléd
szerettem. És ez nem most, hanem már ott este, a parkban megtörtént,
amikor megláttalak azon a padon. Hidd el, igazán nem szeretnék tolakodó
lenni, hiszen tudom, hogy kész őrültségnek hangzik, amit mondok.
Nyilván azt hiszed, hogy meghibbantam. Természetesen azonnal
hazaviszlek, ha akarod.
Susan is felállt. Brianra nézett, és már tudta, hogy semmiképpen sem
menne most haza.
– Én is azonnal beléd szerettem – vallotta be. – Ó, istenem, mi történt
velünk?
Ez volt a végszó, amire Brian várt. A karjaiba vonta a lányt, és érezte
testének lágy melegét, amint hozzásimult. Azután megcsókolta.
Gyengéden széttolva nyelvével a lány ajkait, hosszan, szenvedélyesen
belecsókolt a szájába, és amikor kezével a melléhez ért, Susan úgy érezte,
mintha forró láng csapott volna át a testén.
Brian óvatos gyengédséggel simított végig a selyemblúzon, és érezte
alatta a lány meleg bőrét. Susan még akkor sem tiltakozott, amikor Brian
ujjai a blúz gombjain motoztak, és kezét már a meztelen bőrén érezte.
A csók és a lány bőrének simasága, mellének lágy domborulata a
tenyere alatt felizgatta Briant, és tudta, hogy Susan hasonlóképpen érez.
Nem kellett semmit sem kérdeznie, tudta, hogy nyert ügye van. A
hozzásimuló test, a viszonzott csók mindent elárult neki. Susan
szenvedélyes és érzéki volt, mint az igazi nők, vagy legalábbis olyan,
amilyennek Brian felfogása szerint egy százszázalékos nőnek lennie kell.
És Brian váratlanul valami különös melegséget érzett a szíve mélyén.
Keze már Susan szoknyája alatt járt, és tapasztalt fogással simított
végig meztelen combjainak belső oldalán. Szája még mindig a lány ajkára
tapadt, miközben egyre feljebb araszolt ujjaival, és végül az ölébe
mélyedt…

– Jaj, ne hagyd abba… folytasd – suttogta Susan. – Nagyon, nagyon jó.
– O, Susan, csodálatos vagy – mondta Brian, és nyelvével végigszántott
a lány nyakán.
A lány remegett és nyögött a kéjtől.
– Egészen, egészen akarlak – sóhajtotta, és időnként megvonaglott. –
őrültség, amit csinálunk, de oly gyönyörű! – Kinyitotta Brian ingét, kezét
végighúzta meztelen bőrén, aztán leoldotta derekáról az övet és vadul
magához szorította a férfit.
Szilaj, gátlástalan szenvedély lett úrrá mindkettőjükön. Vadul tépték le
egymásról a ruhát, egymás meztelen bőrétől megrészegülve, szüntelen
csókok és simogatások közt. Susan pedig már ott feküdt az íróasztalon, az
akták tetején, amelyek közül jó néhány csattanva pottyant le a földre.
Egyikük sem törődött vele. Susan még soha életében nem érzett hasonló
izgalmat. Combjai maguktól kitárulkoztak, hogy befogadják Briant, és
akkor mintha valami szédületes örvénybe sodródott volna, a kéj és
gyönyör olyan forgatagába, amelyet most maradéktalanul ki akart élvezni.
Érzelmei azonban végül mégis felülkerekedtek, és Brian ritmusát követve
együtt élték át a beteljesülés boldog pillanatát. Susan felsikoltott, és
körmei hosszú csíkokat szántottak a férfi hátán.
– Ó, Susan, csodálatos lány vagy – mondta Brian, és végigsimított Susan
csapzott haján. – így én még sohasem éreztem. Valóban csodálatos vagy.
– Szeretlek, Brian – suttogta boldogan Susan, és még szorosabban
simult a férfihoz. – Rettenetesen beléd szerettem.
– Azt hiszem, ez történt velem is – mondta Brian. – Te valóban az a nő
vagy, akire mindig vártam. Most már csak egyetlen vágyam van.
– Csak egyetlen? – mosolygott Susan, és szemében pajkos fények
táncoltak.
Brian gyöngéd mozdulattal lefejtette magáról a lány karjait.
– Feleségül szeretnélek venni, mégpedig azonnal.
Susan csaknem leesett az íróasztalról. Felült és döbbenten nézett az
előtte álló férfira, miközben zilált haját idegesen kisimította a homlokából.
– Ezt nem gondolhatod komolyan.
Brian a karjaiba vette a lányt, és leült vele az egyik bőrfotelba a
sarokban álló dohányzóasztal mellé. Egymást átölelve ültek, Brian újra és
újra megcsókolta Susant.
– Bébi, én ezt halálosan komolyan gondolom – szólalt meg végül. –
Mindig is azt mondtam magamnak, hogyha egyszer megtalálom azt a nőt,
akiről mindig álmodtam, akkor nem elégszem meg a szerelmi
kapcsolattal, hanem azonnal feleségül veszem. És most megtaláltam.

Határozottan tudom, hogy te vagy az, és hogy te át fogod alakítani az
egész életemet. Oly nagy szükségem van rád, Susan!
– És erről már a szerelmi kapcsolatunk első napján, az első józan
pillanatodban megvagy győződve? – kérdezte hitetlenül Susan.
Brian halkan nevetett, és megcsókolta Susan orra hegyét.
– Ó, Susan, én ezt már az első pillanatban tudtam, de most, hogy az
enyém voltál, reményeimet messze felülmúltad. Te vagy álmaim asszonya,
akire mindig vártam. Rajtad kívül már semmi sem számít. Csak téged
akarlak, és azt akarom, hogy örökre az enyém légy.
Susan, aki a gyönyör és kéj világából épphogy visszatért a földi
valóságba, képtelen volt Brian szavait felfogni. Mindez kicsit túl sok volt
egyszerre.
– Valóban azt akarod, hogy örökre a tiéd legyek? Ó, Brian, én ezt igazán
nem várom el tőled. Nem kell azonnal a gyűrűt az ujjamra húznod. Én
gyűrű nélkül is szeretni foglak.
– De hiszen igazán akarlak, Susan! Szeretlek és feleségül akarlak venni.
Ezt neked is komolyan kell venned. Az ilyesmivel nem tréfál az ember.
Nem is hiszed, hogy mennyire vártam erre az alkalomra, illetve, hogy
mennyire vártam arra, hogy egy ilyen nőt, mint te, megismerjek. Nagyon,
nagyon vártam rád.
Susan még mindig kételkedett. Nem tudott hinni a dologban. Hiszen ő
csak egy átlagos, bár csinos lány, de semmi különösebb, Brian pedig olyan
férfi, aki hatással van a nőkre. Nagyon vonzó. És éppen ő, Susan lenne az,
akire ez a nagyon vonzó férfi várt?
– Úgy látszik, valóban belém szerethettél – állapította meg vidáman
Susan.
– Halálosan, bébi – bizonygatta Brian. – Még sohasem mondtam más
nőnek hasonló dolgokat. Tulajdonképpen eddig még soha nem is akartam
megnősülni. Mindig elhessegettem magamtól ezt a gondolatot, mert
bevallom, szerettem a legényéletet. Most azonban egy csapásra minden
megváltozott. Úgy érzem, jó volna nősnek lenni, családra van szükségem.
Igen, Susan, azt akarom, hogy gyerekeink legyenek.
– Ó, uramisten! – kiáltott fel nevetve Susan. – Mondd, van valami
kifogásod ellene, ha egy pillanatra eltűnök a fürdőszobában?
Brian is mosolygott, és hagyta, hogy Susan lecsússzék az öléből.
Ragyogóan érezte magát. A lány után nézett és újra elmosolyodott, aztán
rágyújtott egy cigarettára. Micsoda szerencsés fickó vagyok, gondolta
boldogan. Ezzel a Susannal valóban megütöttem a főnyereményt.
Nemcsak csinos, de szenvedélyes és temperamentumos is, ráadásul

végtelenül gyöngéd. El fogom venni feleségül, ő lesz az első gyermekem
anyja. Ennyi már biztos.
Susan visszajött a fürdőszobából, öltözködni kezdett. Brian maga is úgy
gondolta, hogy egy hivatal nem éppen az a hely, ahol az ember szívesen
futkos ruhátlanul.
– Azt hiszem, egy korty portói most jót tenne – mondta Susan,
miközben felhúzta a szoknyáján a cipzárt. – Teljesen összezavartál, Brian.
Jaj, istenem, mit tettél velem?!
Brian magához vonta és gyengéden megcsókolta.
– Mit tettünk, bébi? – kérdezte nevetve. – Gyere, nézz a szemembe,
kicsim.
Susan is elnevette magát.
– Kicsim? Jó, akkor én meg azt mondom neked, hogy kisöreg. Tehát a
szemedbe nézek, kisöreg. – Hirtelen elkomolyodott. – Ó, Brian, olyan
csodálatos dolog szerelmesnek lenni beléd!
– És ez még sokkal csodálatosabb lesz, ha házasok leszünk. – Brian
teletöltötte az asztalon álló két poharat, aztán tovább szívta a cigarettáját.
– Mindent szépen eltervezünk, egyik nap aztán bemutatsz a szüleidnek.
Susan leült a poharával, és ivott egy kortyot.
– Mondd, Brian, nem hibbantál te meg egy kicsit? – kérdezte
mosolyogva. – Mi ez a nagy sietség? Hiszen még alig ismerjük egymást…
– Nem. Nagyon jól ismerjük egymást – makacskodott Brian. – És ezen
múlik minden. Gondolod, hogy kibírnád mellettem egy életen át?
– Ó igen. Azt hiszem, kibírnálak – válaszolta Susan szerelmes
rajongással. – De az ilyesmit mégiscsak nyugodtan át kellene gondolni…
– Nem. Szerintem ezt spontán kell eldönteni – jelentette ki Brian. –
Hiszen te is tudod, hogy mennyire összeillünk. Minket a sors is egymásnak
teremtett. Ezt mindketten éreztük. Miért halogassunk egy olyan dolgot,
amit mind a ketten akarunk, és ami éppen ezért előbb vagy utóbb
természetszerűen bekövetkezik.
– Még azt sem tudom, hol laksz – jegyezte meg Susan.
– Akarod látni? Azonnal odaviszlek. Csinos lakásom van, nem messze
innen, egy modern bérházban. Biztos vagyok benne, hogy neked is
tetszeni fog.
– És aztán megmutatod a lemezgyűjteményedet, ugye? – kacsintott
pajkosan Susan.
– Vagy halasszuk ezt holnapra, bébi? Ma beszéljünk a jövőnkről –
mondta Brian. – Számomra ez nagyon fontos.

– Fura egy alak vagy te – mondta Susan. – Ilyen férfival még sohasem
találkoztam. Alighogy először szeretkeztünk, máris feleségül akarsz venni.
Kész őrültség az egész.
– Alapjában véve erkölcsös és törvénytisztelő ember vagyok, aki nem
szereti az üres szavakat, és aki tudja, hogy mi a kötelessége – magyarázta
Brian. – Az életünkben is rendet kell tartanunk. Mindennek megvan a
maga ideje, és most úgy gondolom, az én életemben a mai nappal lezárult
a könnyed kalandok kora. Pontosan tudom, hogy mit akarok, és remélem,
te is. Vagy nem így van, Susan?
– De igen – dünnyögte a lány. – Ó, uramisten, mit szólnak majd a
szüleim mindehhez! Annyira reménykedtek benne…
Brian a homlokát ráncolta.
– Miben reménykedtek a szüleid, hogy talán New York állam
kormányzója lesz a férjed?
Susan könnyedén felnevetett.
– Hát az éppen nem, de kiszemeltek valakit számomra, igazgató annál a
cégnél, ahol az apám is dolgozik. Clarence Haley a neve.
– Felejtsd el örökre ezt a Clarence Haleyt! – heveskedett Brian. – Te
Mrs. Brian Carson leszel, és ezen már senki sem változtathat. Ebben senki
sem akadályozhat meg.
– Oké – mondta Susan, és nagyot sóhajtott. – Benne vagyok. Hiszen én
is örökre a magaménak akarlak tudni, Brian.
– Meglátod, én is tehetős ember leszek – mondta Brian. – Van egy
gazdag nagynéném Kentuckyban.
– O, ez engem egy csöppet sem érdekel – jelentette ki önérzetesen
Susan, és szorosan a férfihoz simult. – Hiszen nem a nagynénédhez akarok
feleségül menni. Megelégszem veled. Ne aludjunk rá mégis egyet?
– Szó sincs róla. Hiszen én házassági ajánlatot tettem, te pedig a
szavadat adtad. Holnap este, ha megmutattam a lakásomat, eljegyezzük
egymást. Csak mi ketten leszünk, de minden meglesz, ami egy
eljegyzéshez kell. Utána pedig bemutathatsz a szüleidnek. Mindig az volt a
vágyam, hogy nyáron legyen az esküvőm.
– Ez talán mégis túl gyors lenne – vélte Susan.
– Szereted a gyerekeket? – kérdezte ekkor Brian. Susan szeme
felragyogott.
– Igen, nagyon.
A férfi elégedetten sóhajtott.
– Én is. Bolondulok a gyerekekért. Remélem, hogy nem szedsz
antibébitablettát.

– Hát tudod, Brian, ez már igazán tapintatlan kérdés – mondta
megrökönyödve Susan.
Brian a két tenyerébe fogta a lány arcát, és a szemébe nézett.
– Mától kezdve abbahagyod. Egy darabot sem nyelsz le többé.
– Tíz napig még szednem kell, mert különben egészségügyi
komplikációim lehetnek – jelentette ki határozottan Susan. – De utána…
Mondd csak, te azonnal gyereket akarsz, Brian?
– Igen. Amint csak lehet. Imádom a gyerekeket, és számomra ez lenne
tőled a legszebb ajándék. El sem tudod képzelni, hogy vágyom rá! Egy
bébi tőled, akit oly nagyon szeretek! Csodálatos dolog lenne. Meglátod,
aranyos kislányunk lesz, és imádni fogjuk.
– Ó, Brian, te bolondos fiú. Te nagy gyerek – mondta végtelen
melegséggel a hangjában Susan. – Te egyszerre akarsz mindent.
– Igen. Mindig is ilyen voltam – mosolygott elégedetten Brian. – Nekem
mindig a teljesség kellett, Susan. Minden és azonnal!
– De egy bébihez meghatározott idő kell – nevetett Susan. – A
kigyártási folyamatot te sem tudod meggyorsítani. Kissé türelmesebbnek
kell lenned.
– Ha te az enyém vagy, akkor már megvan minden – szólt gyöngéden
Brian, és magához húzta a lányt. – Mikor esküszünk?
– Majd holnap megbeszéljük. Csak nem kívánod tőlem, hogy azonnal
egy határozott időpontot is mondjak?
– De igen. A legszívesebben ezt szeretném. De rendben van, hagyjuk
ezt holnapra. Azonban légy szíves, ne változtasd meg az elhatározásodat,
mert akkor leugrom az Empire State Building tetejéről.
Susan nevetve csóválta a fejét.
– Muszáj mindig túloznod? Nem volna elég, ha főbe lőnéd magad?
Brian is nevetett.
– Igazán nagyon-nagyon szeretlek, Susan – mondta. – És határtalanul
boldog vagyok, hogy rád találtam. Meglátod, ha megesküszünk, még
sokkal boldogabbak leszünk és lesz egy csomó gyerekünk. Akkor teljesen
megváltozik majd a világ is körülöttünk.
– Csak tudnám, hogy miként értessem meg ezt a szüleimmel is? –
aggodalmaskodott Susan. – Egy szót sem hisznek majd nekem ebből az
egészből.
– Miért? Azt hiszed, hogy hónapok, esetleg évek kellenek ahhoz, hogy
az ember megbizonyosodjék a választása helyességéről? Szerintem a
hozzánk illő partnert azonnal felismerjük – vélte Brian.
– És mi lesz az állásommal? – kérdezte Susan.
Brian elvigyorodott.

– Amíg a bébi meg nem születik, segíthetsz nekem az irodai munkában.
A későbbiekben pedig majd meglátjuk.
– Bolondos fickó vagy! – szólt újra nevetve Susan. – Az csak
természetes, hogy segítek neked. Azután pedig majd magam
gondoskodom egy megfelelő titkárnőről, mert nem szeretném, hogy a
történetünk még egyszer megismétlődne.
– Ez nem ismétlődhet meg – tiltakozott igen élénken Brian. – Én eleinte
igazán mint titkárnőt akartalak alkalmazni, csak azután minden másképp
alakult, és elfutott velünk a ló.
– Mert belém szerettél, ugye?
– Igen, bébi – mondta komoly hangon Brian, és még magának is úgy
tűnt, mintha igazat mondott volna. Mindenesetre úgy érezte, hogy nem jár
messze ezzel az állításával az igazságtól. – Meglátod, csodálatos napokat
fogunk együtt tölteni.
– Napokat? – kérdezte bosszúsan Susan.
Brian sietve átölelte a lányt.
– Egy csodálatos életet – helyesbített. – Csodálatos napokból álló,
csodálatosan szép életet. így gondoltam.
– Csak ne akarnál mindent azonnal. Túl gyors tempót diktálsz –
sóhajtott Susan. De mivel kitűnően érezte magát Brian karjaiban, úgy
döntött, hogy nem aggodalmaskodik többet a történtek miatt és
elhatározásuk megvalósítása felett.

4.
Dan mindenképpen tudni akarta, hányadán állnak a dolgok, és hogy
mire jutott a barátja. A golfklubban találkoztak, a bárpultnál foglaltak
helyet. Egy konyak után Dan gyömbérsört rendelt, mert hétköznapokon
nemigen ivott alkoholt, mivel már kora reggel kezdte a munkát, és ahhoz
tiszta, józan fej kellett.
– Na rajta, mesélj! Hogy ment a dolog? – kérdezte Dan, és megigazította
az orrára csúszott szemüvegét.
– Mint a karikacsapás! – válaszolta büszkén Brian. – Két óra múlva újra
találkozunk, és nemcsak mint titkárnő vár rám.
– Csak nem…
Brian is rendelt egy sört, és ivott.
– Egy úriember nem nyilatkozik ilyesmiről – dünnyögte hamiskás
mosollyal. – Mindenesetre, pontosabban fogalmazva, meglehetősen közel
kerültünk egymáshoz. És rövidesen megesküszünk.
Dan csaknem leesett a bárszékről.
– Elmondtad neki?
– Nem. Csak megkérdeztem, hogy akar-e a feleségem lenni. Ez csak
világos? – mondta Brian, miközben ideges mozdulattal végigsimított a
haján.
– Te jóságos ég! – mondta Dan. – Azonnal megkérdezted? Képzelem,
mit gondol most rólad.
Brian szélesen mosolygott.
– Igaz, ami igaz, kissé aggasztja az általam diktált tempó. De kitűnő
érveim vannak. Olyanok, hogy ő az álmaim asszonya, hogy a sors is nekem
rendelte őt és a többi, és a többi. Bizonyos helyzetekben a nők szívesen
elhiszik ezeket az elcsépelt közhelyeket. Susan is megfelelőképpen
áthangolódott, és komolyan foglalkozik a gondolattal, hogy hozzám jön
feleségül. Azt is tudja, hogy egy csomó gyereket akarok. Dan nagyot húzott
a pohárból.
– És mindent simán bevett?
– Na igen. Úgy nagyjából. – Brian megint vigyorgott. – Kicsit még
rágódik rajta, ennek ellenére igent mondott. Most már csak a szülei
vannak hátra. Ez lesz a keményebb dió. De ha ezen is túl leszünk, akkor
minél előbb összeházasodunk.
– Hát sok időd valóban nincs a végrendelet feltételeinek eleget tenni –
jegyezte meg Dan. – Már egy hónap eltelt a nagynénéd halála óta.
Tizenegy még a rendelkezésedre áll.

Brian bólintott.
– Meg kell őriznem a jó kondíciómat, mert a következő két hónapon
belül véghez kell vinni a dolgot, méghozzá sikeresen.
– Hálás, reményteljes feladat áll előtted – jegyezte meg gúnyosan Dan.
– Ahogy ismerlek, az eredmény nem kétséges.
– Ezt én is nagyon remélem – morogta Brian maga elé. – Tudod,
tulajdonképpen örülök, hogy van valaki, akivel beszélhetek róla.
Ezenkívül lesz egy új páciensed is. Ez csak jó, nem?
– Említést tett valamilyen fogamzásgátló szerről? – érdeklődött most
már valóban tárgyilagosan Dan.
– Igen. Antibébitablettákat szed. De már csak tíz napig, megígérte. Úgy
tudja, hogy bolondulok a gyerekekért.
– Azt hiszem, tisztára bolondnak tart téged.
– Lehet – válaszolta Brian. – De ezt még kibírom. Susan és én
ragyogóan megértjük egymást. Azt hiszem, csodálatos lesz a következő
két hónap.
– Elképzellek mint engedelmes, megértő, jó férjet, ráadásul mint
szerető apát. – Dan kárörvendően vigyorgott. – Hajjaj, isten veled, szép
legényélet! Mi lesz belőled, te lehetetlent nem ismerő, vidám fickó?
Brian csak a vállát vonogatta.
– Mindenkinek meg kell egyszer szelídülnie és komolyodnia. Azonkívül
Susan igazán aranyos lány. Tökéletesen megfelel az ízlésemnek. Kitűnően
meg fogjuk egymást érteni.
– De remélem, nem árultál el neki semmit?
– Ugyan kérlek! Persze hogy nem. Te tanácsoltad, hogy ne szóljak a
dologról. Én pedig engedelmeskedem, és tartom a számat. Jobb is így.
Szépen behálózom Susant valamilyen romantikus mesével, és mielőtt még
észrevenné, máris az ujján lesz a gyűrű és Mrs. Brian Carson lesz a neve.
És ezzel a végrendelet első feltételének eleget is tettem. Akkor már csak a
bébiügyet kell elintézni.
– Van, akinek ez is első nekifutásra sikerül – jegyezte meg Dan. ,
– Eddig még sohasem törekedtem ilyesmire – mondta Brian kicsit
fanyar mosollyal. – Mindig csak az ellenkezője járt a fejemben, ha egy
lánnyal volt dolgom. De most majd ráhajtok, és előbb-utóbb meg kell
lennie a bébinek is.
– Te Brian, egy kisgyerek nem kocsi, amelyet csak meg kell rendelni,
aztán időre pontosan leszállítják.
Brian rágyújtott egy cigarettára.

– Tulajdonképpen bájos dolog lehet egy bébi. Bizonyára
megbarátkozom majd vele, hiszen állítólag minden férfinak az a vágya,
hogy fia legyen.
– A bébi nem bájos dolog, hanem érző élőlény – utasította rendre
barátját Dan. – Egy olyan élőlény, aki új kapcsolatot is jelent az életedben.
Új viszonylatot, amelyen nem árt elgondolkoznod.
– Ó, jön az magától – állította Brian. – A legfontosabb az, hogy a kitűzött
időre minden sikerüljön. Igazán bosszantó lenne, ha a tízmilliót
valamilyen állatvédő egyesület kaparintaná meg. Nem mintha kifogásom
lenne az ilyen egyesületek ellen, bizonyára azok is jól fel tudnák használni
a pénzt. No de tízmilliót…
– Jól van, fiú. A lányt megtaláltuk, és te sikeresen vetted az első
akadályt. Amint én látom a dolgokat, most legfőképpen a rendszeres
gyakorláson múlik minden.
– Ó, az igen kellemes sport – jegyezte meg elégedetten Brian.
Susan fehér ruhában volt, amely nagyon emlékeztetett Marilyn Monroe
híres fehér ruhájára. Brian csodálatosnak találta a lányt, amint beült mellé
a kocsiba.
– Ittam egy sört – mondta, amikor megcsókolta Susant. – Dan
barátommal találkoztam.
– Rólam beszéltetek? – kérdezte Susan, miközben ruhája kivágását
igazgatta a nyaka körül.
– Csak mellékesen megemlítettem, hogy feleségül veszlek. Úgy
meglepődött, hogy csaknem leesett a székről. Képzelheted!
Susan nevetett.
– Hát persze, hiszen úgy tudta, hogy titkárnőként akarsz alkalmazni.
Nyilván váratlanul érte a bejelentés. Mit szólt hozzá?
– Semmi különösebbet. Azt hiszem, még örült is neki. Utóvégre ez a mi
kettőnk ügye. Meg akarod nézni most a lakásomat?
– Hát persze. Majd kifúrja az oldalamat a kíváncsiság. Hiszen ott lakunk
majd, ha összeházasodunk, nem?
– Természetesen. Kezdetben mindenesetre. És nálad mi újság, bébi?
Beszéltél a szüléiddel?
– Még nem – vallotta be Susan. – Nem volt rá alkalom. Ki kell várnom a
megfelelő pillanatot, nehogy gutaütést kapjanak. Nem hiszem, hogy
rajonganának ezért a gyors elhatározásunkért. Nem fogják egyhamar
megemészteni a dolgot.

– Mégiscsak meg kell nekik mondani minél előbb, azután meg akarom
ismerni a szüléidet.
Susan egy oldalpillantással végigmérte Briant.
– Úgy teszel, mintha élet-halál kérdése lenne, hogy minél előbb
összeházasodjunk. Igazán olyan fontos számodra, hogy minél gyorsabban
megesküdjünk?
Brian a jobb karjával átölelte Susant, és magához húzta.
– Hiszen tudod, hogy mennyire bolondulok érted!
– Százezer férfi és százezer nő van a világon, akik éppúgy, mint mi,
szerelmesek egymásba, de azért mégsem akarnak azonnal megesküdni.
Ha mégoly szerelmesek is, szerelmük első pillanataiban bizonyára nem
gondolnak azonnal házasságra.
Brian visszahúzta a karját.
– Nem kötelező, bébi. Ha nem akarsz engem…
– Ó, Brian! Ne beszélj így. Természetesen akarlak, és az is természetes,
hogy a feleséged akarok lenni. Belátom – sóhajtott Susan -, olyannak kell
elfogadjalak, amilyen vagy.
– Igen – mondta Brian. – Ez az egyetlen megoldás – fűzte hozzá, és már
újra mosolygott.
– Holnap beszélek a szüleimmel. Egészen biztosan – ígérte a lány. –
Tudod, tegnap óta olyan sok minden változott meg az életemben, meg
aztán egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy még ma is kitartasz-e a
tegnapi elhatározásod mellett.
Brian megrökönyödve nézett a lányra.
– Azt hitted talán, hogy tegnap óta megváltozott a véleményem rólad?
Nem, drágám, mindazt, amit tegnap mondtam neked, nem a pillanatnyi
mámor sugallta. Komolyan gondoltam, és ma is ahhoz tartom magam.
– Rendben van, Brian. Most már tudom, hogy hányadán állok veled –
mondta Susan, és mosolyogva hátradőlt az ülésen. – Csodálatosan szép
kaland lesz a házasságunk.
– Az lesz – mondta elégedett mosollyal Brian, és megsimogatta Susan
térdét.
Brian pontosan tudta, hogy miként fog lezajlani az este. Felmennek a
lakására, aztán isznak valamit és a tetőteraszon megeszik azt a
„rögtönzött" vacsorát, amit Brian már beszerzett a Fifth Avenue egyik
kiváló csemegeüzletében, gondosan válogatott, jó falatokat.
Tulajdonképpen elvihette volna Susant egy kellemes étterembe is.
Nem volt semmi sürgető indok, hogy újra szeretkezzék vele, hiszen a
lánynak még tíz napig szednie kellett az antibébitablettákat. De valahogy
Briannak tetszett a gondolat, hogy újra együtt lehet Susannal.

Nagyon megkedvelte a lányt, őszintén vonzódott hozzá. Csábító volt, és
minden porcikájában érzéki, de ha kellett, tudott nagyon gyengéd is lenni,
és Brian szerette a gyöngéd nőket. Miért ne játszhatna tovább ezt a
kellemes játékot, ha öröme telik benne?
A Dorothy-ügyet Brian végképp lezárta. Megmondta barátnőjének,
hogy nősülni akar, mert váratlanul beleszeretett valakibe. Dorothy nagy
megértést tanúsított, hiszen állandóan egy multimilliomosra vadászott, és
Briant igazán nem tekinthette annak.
Különben is, Dorothy csak egy kis mellékalak volt Brian életében. Futó
kaland, semmi más. Egyáltalán nem esett nehezére szakítani vele most,
hogy Susant megismerte, aki teljes egészében igénybe vette. Fizikailag
éppúgy, mint ahogy minden gondolatát is ő kötötte le.
– Tíz centet adnék, ha tudnám, hogy most mire gondoltál – mondta
Susan a férfi elgondolkozó arcát látva.
Brian felrezzenve gondolataiból elmosolyodott.
– Arra gondoltam, vajon tetszik-e majd neked a lemezgyűjteményem.
Susan is elmosolyodott.
– Én már most tudom, hogy el leszek tőle ragadtatva. Alig várom, hogy
láthassam a lakásodat. Csak ne lenne ilyen meleg.
– A nyár mindig meleg New York Cityben. De fönn a tetőteraszon
kellemes lesz. Közel leszünk az éghez, és senki sem láthat minket.
Szerencsém volt ezzel a lakással, mert ez a legmagasabb ház a környéken.
Remélem, nem lesz tériszonyod, ha letekintesz a teraszról.
– O, ne félj, nem fogok szédülni. Hacsak a karjaidba nem veszel –
mondta Susan, és a megjegyzése hízelgő volt Brianra nézve.
– Akkor majd arról is gondoskodom, hogy egy kicsit szédülj – mondta
nevetve.
Susan valóban el volt ragadtatva Brian lakásától. Szerette a modern
dolgokat. A lakásban minden fekete és fehér volt, sok sok üvegfelülettel. A
kilátás pedig egyenesen elbűvölte; még sohasem látott hasonlót. A
tetőterasz varázslatosan szép volt a mellvéd mellett körös-körül zöld
növényekkel, a hatalmas kerámiaedényekben álló pálmákkal, amelyek egy
kerek asztal körül csoportosultak. És mindezek fölött a csillagos ég.
Itt valóban nem lehetett érezni a város fülledt melegét. Könnyű szellő
remegtette a pálmaleveleket, Brian pedig pezsgőt nyitott. Két poharat tett
az asztalra, s miután töltött, a palackot visszatette a jég közé, a földön álló
nagy fémvödörbe.
– Úgy gondoltam, ma este pezsgő illik a legjobban a hangulatunkhoz –
mondta, amikor leült Susan mellé.

Susan keresztbe vetette a lábait, fehér szoknyája kissé felcsúszott.
Brian csak most vette észre, hogy milyen szép a lába. Szerette volna
megérinteni vagy végigsimítani, de aztán csak egy mély lélegzetet vett, és
úgy határozott, hogy majd később. Jobb lesz előbb egy pohár pezsgővel
megalapozni a hangulatot.
– Milyen kellemes itt fenn – állapította meg Susan, miközben poharát
Brian felé emelte. – És ez a sok zöld mindenütt. Az embernek szinte az az
érzése, hogy egy kedves, vidéki ház teraszán ül valahol Long Islandben.
– Számomra nagyon fontos, hogy jól érezd magad nálam – mosolygott
Brian. – Utóvégre a házasságunk elején itt fogunk élni. Később majd
veszek egy házat valahol vidéken, ha úgy akarod.
– Egy kedves vidéki ház volt mindig az álmom – vallotta be Susan
sugárzó szemmel.
– Megvárjuk, amíg gyerekeink lesznek – mondta Brian. – Addig meg
kell elégednünk New York Cityvel.
Susan nevetve csóválta a fejét.
– Szinte hihetetlen, hogy te így bolondulsz a gyerekekért.
Brian most különösen szépnek találta Susant, ahogy az asztalon álló
lámpa puha fénye az arcára hullt.
– Igen. Ez a gyengém. Akinek gyerekei vannak, az mindig fiatal marad.
– Csak ezért szereted a gyerekeket?
– Ugyan! Csacsiság. – Brian letette poharát az asztalra, és magához
húzta Susant. Átfogta a meztelen vállát, és a szemébe mosolygott. – A mi
gyerekeink biztosan gyönyörűek lesznek.
Susan egy kicsit arrébb húzódott.
– Ha mindenképpen nagy családot akarsz, akkor tulajdonképpen miért
nem nősültél meg eddig?
– Jogos a kérdésed. De hiszen a feleletet is tudod. Rád vártam, bébi. Ez
a színtiszta igazság.
– Azért még mindig hihetetlen számomra. Te az a típus vagy, akiért
döglenek a nők. Kellett, hogy legyen az életedben jó néhány nő, aki neked
sem volt közömbös.
– Ó, mindez már a múlté – válaszolta komoly hangon Brian. – És olyan,
mint te, egy sem volt. Még soha senkivel nem éreztem azt, amit veled. Ezt
el kell hinned. Most végre tudom, hogy kihez tartozom, és ez erőt ad
nekem.
Brian viharos szenvedéllyel ölelte magához Susant, és amikor
megcsókolta, a lányban is fellángolt a vágy. Csak egy kívánsága volt, hogy
egészen Briané lehessen.

Uramisten, milyen szerelmes is volt! Ilyet még soha életében nem
érzett. Oly váratlanul tört rá ez a szerelem, hogy teljesen letaglózta.
Eszébe sem jutott küzdeni ellene. Csak Briant akarta, senki mást.
Szerette erős karjait, ahogy átöleli őt, szerette a kezeit, mert oly
csodálatosan tudtak simogatni. Ha csak hozzáért, remegő izgalom lett
úrrá az egész testén, és úgy érezte, hogy a vágy sugárzik minden
porcikájából. Bőrének minden négyzetcentimétere erogén zónává lett.
Még soha nem bolondult így férfiért. Kéjjel szívta be Brian bőrének
illatát, és ízlelte ajkának mézét. Szeretett beletúrni a férfi hajába, ahogy
tette először is, amikor izgalma tetőfokára hágott. Bárcsak most is így
lenne, gondolta elgyöngülve Susan, és egy pillanatig sem kételkedett
benne, hogy aznap este még arra is sor kerül. Hiszen nem csak a lakást
megtekinteni jött.
– Gondoskodtam egy szerény vacsoráról – suttogta Brian, miközben
szájával Susan nyakát becézgette. – Sült csirke, kaviár és lazac…
Susan nagyot sóhajtott.
– Téged akarlak – mondta. – Nem vacsorát.
Brian nevetett, majd kigombolta a lány ruháját és apró kis csókokkal
borította meztelen kebleit.
Susan a csókokon kívül az esti szellő simogatását is érezte a bőrén, és
majd elégett a vágytól.
– Tényleg nem láthat ide senki? – kérdezte az izgalomtól el-elakadozó
lélegzettel.
– Valóban, és ezt ki is kellene használnunk. Szeretkeztél már valaha
tetőteraszon?
– Még soha – mondta Susan. – De el tudom képzelni, hogy nagyon
izgalmas lehet.
– Jó. Akkor próbáljuk ki. – Brian máris ledobta a pólóinget, lehúzta a
cipzárt és kibújt a nadrágjából.
Susan figyelte, amint vetkőzik, és jól látta, hogy Brian is
megfelelőképpen vágyik utána. Kinyújtotta a kezét, mert szerette volna
még jobban felizgatni. Kiszámított becéző mozdulatai nyomán Brian végül
hangosan felnyögött.
– Susan, hagyd abba, mert nem állok jót magamért – lihegte.
Hirtelen Susan is úgy találta, hogy meztelenül kellemesebben érezné
magát. Sietve bújt ki a ruhadarabjaiból. A kis bugyit már Brian rántotta le
róla, messzire dobta. Az apró kis nadrág fehér virágsziromként hullt le a
terasz kövére.

És akkor elkezdődött a vad szerelmi játék. Susan a combjain, csípőjén,
keblein, mindenütt Brian kezét érezte, és megremegett a simogatások
alatt.
Nedves ajkakkal, mohón csókolództak, majd szinte harapták egymást, s
amikor Brian a kezét Susan combjai közé fúrta, a lány ugyanazt a feszítő,
forró izgalmat érezte, mint előző este.
– Akarod? Akarod most? – suttogta Brian. – Jó ez neked, édes?
– Igen, akarom… Gyere, Brian! Gyere azonnal – lihegte a lány.
Ekkor Brian maga fölé húzta a lányt, aki kéjesen felnyögött, amikor a
férfi beléje hatolt. És most Susan volt az, aki a ritmust diktálta. Eleinte
óvatos mozdulatokkal, aztán egyre hevesebben, ahogy felkorbácsolt
érzékei kívánták. Mintha agyában is valami eszeveszett, vad száguldás
kezdődött volna. Sikongott a gyönyörtől.
– Brian, Brian! Gyere! Gyorsabban, gyorsabban…
Csodálatos volt ez a vad tempó, ez a rohanás a csúcs felé…
Aztán Susan hirtelen ráhanyatlott a férfira és minden pórusában érezte
a kéjt. Ez volt a beteljesülés. Azt kívánta, bárcsak örökké tartana ez a
pillanat.
Feküdtek egymás mellett a csillagos ég alatt, Brian boldog volt, amikor
elnézte a lány kisimult arcát, amely olyan átszellemülten szép volt, mint
egy megdicsőült angyalé.
– Csodálatos voltál – mondta halkan, a lány fölé hajolva. – Ó, Susan,
csak ezt kellene csinálnunk mindig.
Susan mosolyogva fordította felé az arcát.
– Nincs kifogásom ellene – suttogta ő is, és szorosan a férfihoz simult. –
Azt hiszem, ez a legszebb dolog, amit két ember együtt élhet át.
– Én is úgy gondolom – vélte Brian. – Egyszerűen fantasztikus vagy,
édes.
Később kimentek a fürdőszobába, és együtt zuhanyoztak, Susan
belebújt Brian nagy vörös trikójába, a férfi pedig sötétkék sortot vett fel.
Szorosan egymás mellett ülve itták a pezsgőjüket és nézték a csillagos
eget. Sohasem volt még ilyen szép a nyáréjszaka New York Cityben. Erről
mindketten meg voltak győződve.
– Legkésőbb négy hét múlva már a feleségem kell legyél. Legalábbis
szeretném – mondta ábrándosan Brian. – Alig várom, hogy Mrs. Brian
Carson legyen a neved.
Susan a férfi vállára hajtotta a fejét, az pedig a lány haját simogatta.
– Amit mondtál, úgy hangzik, mint egy üzleti megállapodás. Mintha
határidőre teljesítened kellene valamit – jegyezte meg Susan.

– Hogy jut ilyen csacsiság az eszedbe? – rezzent össze ijedten Brian.
Uramisten, még csak az hiányzik, hogy Susan felfedezze a titkát!
Remélhetőleg nincs valamilyen hatodik érzékszerve. – Ugyan, édes,
egyszerűen csak arra vágyom, hogy az egész világ tudja, hozzám tartozol.
– Tehát a birtoklási vágy beszél belőled?
Brian magához vonta a lányt.
– Ugyan, édes. Ne csinálj ilyen nagy ügyet ebből. Hiszen mások is
összeházasodnak, ha szeretik egymást. Márpedig ez igen gyakran fordul
elő. – Apró, kedveskedő csókot lehelt a halántékára. – Mikor mehetek el a
szüleidhez?
Susan kiegyenesedett ültében.
– Holnap beszélek velük. Egészen biztosan. Feltehetően a következő
vasárnap meghívnak majd ebédre. Rendben?
– Igen, de ez legyen a végső határidő – mondta ismét meggondolatlanul
Brian. – Azután pedig minél előbb nyélbe ütjük a dolgot. Alig várom már,
hogy férj és feleség legyünk.
– Te valóban nagy gyerek vagy – mondta Susan, és megsimogatta Brian
arcát. – Úgy beszélsz az esküvőnkről, mint a gyerekek a karácsonyról,
mint valami izgalmas, kellemes élményről. Pedig a házasság komoly
dolog, és én csak egyszer szeretnék férjhez menni életemben.
Brian a lányra nézett.
– De hiszen én is ezt szeretném. Tisztességes emberek csak egyszer
házasodnak, mert erre a lépésre csak akkor szánják rá magukat, ha
megtalálták a megfelelő partnert. És ez a mi esetünk. Ez csak világos, bébi,
vagy nem?
Susan csak mosolygott.
– És ne felejtsd el, hogy abba kell hagynod az antibébitabletták
szedését. – Brian odanyújtotta a poharat Susannak, rámosolygott, majd
maga is ivott egy kortyot. – Kell, hogy gyerekem legyen tőled.
Susan a pohár pereme felett a férfira nézett.
– Kell? – kérdezte felvont szemöldökkel.
– Igen. Nagyon szeretném – helyesbített gyorsan Brian. – Annyira
vágyom rá! Bizonyára rendkívül aranyos gyerek lesz. Egészen
különlegesen szép.
– Ahhoz még igazán van időnk. Minek úgy sietni? – jegyezte meg Susan.
– De hiszen tudod, hogy milyen vagyok. Most már eléggé ismersz.
Mindig mindent egyszerre akarok. S miért ne most, minél előbb, utóvégre
te is akarsz gyereket, nem?

– Ezen eddig még sohasem gondolkoztam – válaszolta Susan. – Azon
pedig semmiképpen, hogy még ebben az évben szüljek. Ez álmomban sem
jutott volna eszembe. De ha te mindenáron akarod, rajtam ne múljék.
– Látod, ez a helyes – vágta rá gyorsan Brian. – Igazán nevetséges
lenne, ha nem volnánk rá képesek. Szerintem mindenképpen sikerülnie
kell. Nem gondolod?
Susan elnevette magát.
– Addig kell kísérleteznünk, amíg nem sikerül.
– Micsoda ragyogó ötlet – nevetett Brian is, és gyorsan megcsókolta
Susant.

5.
Amikor Susan éjjel háromkor hazaért, lábujjhegyen osont át a hallon,
ahonnan lépcsőn lehetett feljutni az emeleti hálószobákba. Igyekezett
minél nesztelenebbül lépkedni, nehogy a szülei vagy a testvére
felébredjenek. De éppen csak a lépcső aljáig jutott, amikor az emeleten
kinyílt egy ajtó, és apja jelent meg a lépcső tetején. Kávébarna háziköntös
volt rajta, és megállva kérdően nézett le a lányára. Susan idegesen
igazgatta a haját.
– Kissé későre jár – szólalt meg Clark Young.
– Hogyhogy még fenn vagy, apa?
– Csak egy pohár tejet akartam inni, éppen azért, mert nem tudtam
elaludni. Mondd, nincs valami közölnivalód számomra, lányom?
– Egy nagyon kellemes és rokonszenves fiatalemberrel voltam
szórakozni.
Clark Young lejött a lépcsőn, és megállt a lánya előtt. Vizsgáló
tekintettel nézett rá, és Susannak az volt az érzése, hogy az apja pontosan
tudja, hogy a lánya miként szórakozott. Feltehetően az arcára volt írva
minden.
– Oké! Huszonhárom éves vagy – mondta Clark Young nagyot sóhajtva.
– Utóvégre tudnod kell, hogy mit csinálsz. A te dolgod, hogy kivel és hol
szórakozol.
Susan úgy vélte, hogy tulajdonképpen most bevallhatná apjának az
igazságot. Itt a megfelelő pillanat. És így is tett.
– Van egy újságom, papa! Férjhez megyek.
Apja felvonta a szemöldökét.
– Gyere be a szobába – mondta. – Ezt alaposabban meg kell
beszélnünk.
– Ráérünk holnap is – igyekezett kikerülni a részletesebb vallomást
Susan. – Nem szeretném zavarni az éjszakai nyugalmadat.
– Úgysem tudnék elaludni. Mostanában néha rosszul alszom. – Clark
Young kitárta a nappaliba vezető ajtót, Susan követte az apját. – Ki az a
férfi?
Amint már ott ültek egymással szemben, apa és lánya, Susan elkezdett
mesélni Brianről. Egy csöppet sem volt fáradt, annak ellenére, hogy egy
órával azelőtt még Briannal táncolt a tetőteraszon. Csodálatos volt,
gondolt vissza elragadtatva az együtt töltött órákra.
– Oké – mondta apja, amikor Susan befejezte a beszámolóját. –
Megismertél egy rokonszenves fiatalembert, és beleszerettél. Ebben nincs

semmi különös. Megesett már mással is. De miért akarsz mindjárt hozzá is
menni?
– Brian szeretné így. Minél előbb meg akar nősülni és családot
alapítani. Mi a zavaró ebben? Brian Carson becsületes, rendes ember.
Mr. Young elgondolkozva dörzsölgette az állát.
– Ha valóban komolyan gondolja, igazán nincs ellene kifogásom. De
mondd, nem jött ez a dolog egy kicsit váratlanul?
– De igen – vallotta be Susan. – Engem azonban egy csöppet sem zavar.
Azért akarunk összeházasodni, mert szeretnénk együtt élni és együtt is
maradni örökké.
– De honnan tudjátok, hogy ez sikerülni fog? Hiszen alig ismeritek
egymást. Kicsit többet kellene tudnotok egymásról. Ám az nem megy
máról holnapra. A házasság nem gyerekjáték, Susan, nagyon is komoly
dolog. Az ember nem házasodik meg csak azért, hogy kipróbálja, milyen a
házasélet.
– Mindketten nagyon komolyan gondoljuk, apa – igyekezett meggyőzni
Susan. – Ugye, beszélsz róla a mamival is holnap? Meg kell őt nyerned az
ügyünknek. Megígéred? És ha nektek is megfelel, akkor jövő vasárnap
meghívom ebédre. Tudod, nagyon ragaszkodik a régimódi szokásokhoz.
Clark Young szélesen elmosolyodott.
– Csak nem akarja hivatalosan megkérni a kezedet?
– Azt talán mégsem. Hiszen mi ketten megegyeztünk, én pedig már
nagykorú vagyok. De igazán kellemes volna, ha kedvesen fogadnátok őt és
megbarátkozhatnátok vele. Brian remek fickó, valóban.
– Sohasem említetted, hogy férjhez akarsz menni.
– Még magam sem gondoltam rá néhány nappal ezelőtt – vallotta be
Susan. – De most nagyon is akarok. Igen, férjhez akarok menni, és azt is
tudom, hogy Brian az a személy, aki hozzám illik.
– Első érzelmi hevületedben…
– Nem. Nem erről van szó. Biztosan tudom, hogy Briannal kitűnően
megértjük majd egymást. Gyerekeket is akarunk.
Az apja úgy nézett rá, mintha nem hinne a szemének, hogy a lányával
beszél.
– De csak nem azonnal?
– Miért ne? – nevetett Susan. – Én nagyon szeretem a gyerekeket. Te
nem szeretnél nagyapa lenni?
Clark Young zavartan simított végig gyér, szőke haján.
– Gondolom, anyád odalenne a gyönyörűségtől, ha unokái lennének. De
én nemigen tudom magamat elképzelni mint nagyapa. Fogalmam sincs,
miként viselkednék adott esetben. A gyerekek öregítenek.

Végül azonban mégiscsak elnevette magát Susan biztató szavaira.
– Te leszel a világon a legkedvesebb és a legcsodálatosabb nagyapa.
Hidd el! Biztos vagyok benne. De természetesen előbb férjhez kell
mennem. Illetve előbb fel kell készülnünk az esküvőre. Szépen sorjában.
Egyik dolog köved a másikat. Láthatod, meglehetősen régimódiak
vagyunk. Szeretnénk mindent úgy csinálni, ahogy illik.
Az apa elgondolkozva nézte a lányát.
– Gondolom, az első próbákon már túl vagytok.
Susannak a szeme sem rebbent meg.
– Szerelmesek vagyunk egymásba – mondta, mint aki ezzel a
kijelentésével mindent megmagyarázott.
– Azt hiszem, lányom, a legjobb lesz, ha megpróbálunk aludni egy kicsit
– mondta Clark Young, és felállt. – Feltételezve, hogy ez örvendetes újság
után képes leszek elaludni. Anyádnak csak holnap reggel szólok
mindarról, amit most elmeséltél. Azt hiszem, nem emészti meg
egykönnyen a hírt. A nők logikája néha kiszámíthatatlan, de meg kell
hagyni, az óvatosságuk gyakran hasznos. – Az utolsó szavaknál
jelentőségteljesen nézett a lányára.
– Ez már lezárt ügy – mondta határozottan Susan. – Brian és én
megesküszünk, mégpedig amilyen gyorsan csak lehetséges – fűzte hozzá
ellentmondást nem tűrő hangon.
Brian értett hozzá, hogy elbűvölő legyen. Szívélyes, közvetlen, de mégis
udvarias modorával Susan szüleit azonnal sikerült levenni a lábukról. Már
az első alkalommal el voltak tőle ragadtatva, amikor találkoztak vele a
vasárnapi ebédnél, amelyre meghívták az otthonukba. Természetesen
minél többet szerettek volna tudni a jövendő vejükről, és a férfi
készségesen beszélt magáról.
Mint ingatlanügynök saját irodát tart fenn, számolt be Brian, és
meglehetősen biztosan ül a nyeregben szakmai szempontból. Jó
lehetőségei vannak. Számos komoly objektumot tart a kezében és
megfelelő, fizetőképes ügyfelei vannak. Mindezt részletesen ecsetelte,
végül pedig megcsillogtatta a lehetőségét, hogy kentuckybeli nagynénjétől
nagyobb vagyont fog örökölni. Ezzel végleg megnyerte a szülők tetszését.
Susan apjának és anyjának egyaránt az volt a véleménye, hogy Brian
valóban megfelelő férfi a lányuk számára. Jobbat nem is kívánhattak
volna, bár az igazat megvallva a gyors esküvő nemigen illett bele a
számításukba. Különösen anyja volt szomorú, mert felnőtt lányát még

szívesen otthon tartotta volna. Susan mindent elsöprő szerelme azonban
meglágyította anyai szívét.
Úgy határoztak, hogy a nagy eseményre három hét múlva kerül sor.
Mindezt még ott helyben, az asztalnál megbeszélték, mert Brian úgy
sürgette őket, mintha az élete függne attól, hogy minél előbb házasember
legyen.
Susan nővére, Jane, aki bár nem ebédelt minden vasárnap otthon, de
most a nagy eseménynél jelen kellett lennie, szintén rokonszenvesnek
találta Briant. Ez annál is különösebb volt, mert már jó előre elhatározta,
hogy húga jövendőbelijét nem fogja kedvelni. Brian a kedvességével
azonban Jane-t is csakhamar az ujja köré csavarta, és a lánynak, ha
nehezére esett is, meg kellett állapítania, hogy Brian valóban elragadó
fickó.
Ezután Susan beszámolt barátnőjének, Barbarának a küszöbönálló
esküvőről, egyben megkérte, hogy legyen a tanúja, őt látogatta meg aznap
este, amikor Briannal véletlenül találkoztak a Central Parkban.
Barbara csaknem sokkot kapott Susan bejelentésétől.
– Mondd, te teljesen megőrültél? – pattogott a barna hajú,
temperamentumos, aranyos teremtés. – Miféle ostoba ötlet ez? Úgy
látszik, valóban meghibbantál. Miért akarsz most hirtelenjében férjhez
menni? Mire ez a nagy sietség? Ki sürget, mi sürget, hogy szinte máról
holnapra erre az elhatározásra jutottál?
– Szeretem. Mindössze ennyi a magyarázat – válaszolta kissé
sértődötten Susan. – Bolondulok érte, ezért döntöttem így.
– Istenem! – Barbara lehuppant egy székre. – Micsoda gyerek vagy
még! Hogy bolondulsz érte, az még nem indok, hogy azonnal hozzá is
menj feleségül. Ez szerelem, de a házasság az megint más. Hiszen
szerelmes lehetsz valakibe anélkül is, hogy férjhez mennél hozzá. Semmi
szükség arra, hogy végleg lekösd és elkötelezd magad.
– Dicséretesen szép a felfogásod a házassággal kapcsolatban –
gúnyolódott Susan.
– Ugyan! Férjhez menni mindig kockázatos dolog. – Barbara
rosszallóan csóválta a fejét. – Tisztában vagy vele, hogy mire vállalkozol?
Hogy mire adod a fejed? Hiszen alig ismered a te Brianodat, mégis vele
akarod leélni az egész életedet. Vagy talán már az esetleges válás
lehetősége is megfordult a fejedben?
Susan elnevette magát.
– Micsoda feltételezés! Egyszerűen szeretjük egymást, együtt akarunk
élni, ezért elhatároztuk, hogy megesküszünk.

– Világos – mondta Barbara. – Mindenki így határoz, ha férjhez akar
menni. Ennek ellenére én mégis azt mondom, részedről ez most nagy
marhaság lenne. Tiszta őrültség! Még csak terhes sem vagy! Igazán nem
tudlak megérteni, hogy miért olyan sürgős számodra ez az egész.
– Úgy beszélsz, mintha a terhesség lenne az egyetlen indok, amiért az
embert oltárhoz vezetik – morgott dühösen Susan. – Igazán elavult
felfogásod van a házasságról.
– Lehet – mondta Barbara -, de én valóban nem látnék más indokot a
váratlan férjhezmenetelre. Mert ha már jön a gyerek, akkor oké! Nincs
más lehetőség. Ezt megérteném. Nagyon fontosnak tartom én is, hogy a
gyerek rendezett családi körülmények között jöjjön a világra. A gyerek
normális pszichikai fejlődéséhez az apa és az anya jelenléte egyaránt
szükséges. De a te esetedben semmi sem indokolja, hogy végleg
odaláncold magad egy férfihoz. Mi szükséged van erre a kötöttségre?
Susan türelme fogytán volt.
– Én nem láncolom magamat Brianhoz. Nem leszek a rabszolgája, és ő
sem az enyém. Szerintem a mi elhatározásunk indoka a házassághoz a
legtermészetesebb a világon. Szeretjük egymást. Ennyi az egész. Ennél
nyomósabb ok igazán nem kell!
Barbara szánakozva nézett a barátnőjére, mintha az gyógyíthatatlan
betegségben szenvedne.
– Csak azt ne mondd, hogy életedben először vagy szerelmes. Miért
akarsz éppen ehhez a Brian Carsonhoz férjhez menni?
– Egyszer úgyis férjhez mennék – válaszolta Susan. – Akkor miért ne
lehetne Brian az, akit kiválasztok? Kitűnően illünk egymáshoz, és
egyébként is jól megértjük egymást.
– Ha csak ennyi az egész, ez nem sok – jegyezte meg Barbara.– Az
„egyébként" dolgok ugyanis idővel ellaposodnak.
– Ha az ember igyekszik, akkor nem.
– Akkor is – legyintett Barbara. – A szex nem elég szilárd alap a
házassághoz. Kétségtelenül nagyon fontos mindaz, ami az ágyban
történik, de csak erre építeni egy életközösséget nem lehet.
– Mi gyereket is akarunk. Méghozzá minél előbb.
Barbara csaknem leesett a székéről.
– Jézusom! Még ez is! – mondta döbbenten. – Drágám, te tényleg egy
kicsit lökött vagy. Valami hibádzik nálad. Miért nem élvezed a legszebb
éveidet? Utaznod kellene, és sok kellemes embert megismerni. Hiszen alig
tetted ki a lábadat New York Cityből, nem ismersz semmit a világból.
Ehelyett pedig lekötöd magad egy férfival, és egy rakás gyereket akartok
nemzeni.

– Mindenki másként élvezi az életet. Nekem például tetszik az, amiről
te olyan lekicsinylően nyilatkoztál, és senki a világon nem tudna
lebeszélni róla, hogy Brianhoz menjek feleségül. Ha tehát nem akarsz a
tanúm lenni, akkor…
Barbara nagyot sóhajtott.
– Ugyan, Susan. Természetes, hogy akarok, különben még képes volnál
Ritát felkérni helyettem, aki rettenetes jelenetet rendezne. Tehát nyugodj
meg, életed nagy napján ott állok majd melletted. Hogyan terveztétek az
esküvőt?
Susan arca felderült. Minden nézetkülönbséget feledve, csillogó
Szemmel belekezdett a nagy esemény részleteinek megtárgyalásába.
Susan számára remek élmény volt az esküvő, beleértve az
előkészületeket is. Brian azonban mindenben csak fél szívvel vett részt.
Szeretett volna minél előbb túlesni a dolgon. Egyáltalán nem ragaszkodott
az ünnepélyességhez, a rokonok és barátok jelenlétéhez. De mivel Susan
úgy akarta, a szülei is feljöttek Connecticutból.
Brian szülei láthatóan elégedettek voltak, hogy fiuk végre megfelelő
asszonyt talált magának. Nekik is tetszett Susan. Brian könnyed, csaknem
felelőtlen életmódja már régen szálka volt a szemükben. Természetesen
ők is tudtak Amanda néni végrendeletéről, és hogy Briannak miért volt
ilyen sürgős a házasodás, de tapintatosan nem említették a dolgot, mivel
magától értetődőnek vélték, hogy Susan is tud róla. Álmukban sem jutott
volna eszükbe, hogy ezt a fontos tényt Brian elhallgatta a menyasszonya
előtt.
Susan szívből élvezte az esküvő minden apró részletét, és Brian úgy
vélte, hogy valóban elragadó, mint menyasszony, ő maga tökéletesen
játszotta a szerelmes férj szerepét, ami tulajdonképpen nem is esett
nehezére. A nászéjszakájuk éppen olyan volt, mint amilyennek egy
nászéjszakának lennie kellett. Semmi különösebb nem történt, mint ami
eddig is történt közöttük, Susan mégis végtelenül boldog volt.
Brian számára az esküvővel az egyik nagy probléma megoldódott. Ezt
már ki lehetett pipálni az elintézendők listájáról, a végrendeletben
felsorolt feltételek közül. Az esküvő nagy lépést jelentett a tízmillió felé
vezető úton. Most már csak a második pontnak kellett eleget tenni, és
Brian nagy igyekezetet mutatott ezen a téren is.

A fiatal pár élete nem sokat változott. Napközben Brian az irodájában
dolgozott, gyakran Susan is segített neki. A fiatalasszony különben
nagyrészt azzal volt elfoglalva, hogy átrendezze a lakásukat. Mivel jó
ízlése volt, Brian mindennel meg volt elégedve, amit Susan csinált, és
ezzel maradéktalanul boldoggá tette a feleségét.
Brian a házasságkötés után éppen olyan szenvedélyes szerető maradt,
mint amilyen az első napokban volt. Ha este hazajött, érzelmes lemezeket
tett fel a lemezjátszóra, és még táncolt is Susannal, ami azután mindig
gyengéd szerelmeskedésben végződött.
Házasságuk első heteiben szerelmi kapcsolatuk meglehetősen intenzív
volt. Szenvedélyesen és sokat szeretkeztek. Susan már régen felhagyott a
fogamzásgátló tabletták szedésével, és joggal remélte, hogy csakhamar
teherbe esik.
Néhány hét elteltével azonban a terhességnek még semmi jele nem
mutatkozott, és ezért Brian tanácsára elment Danhez, hogy
megvizsgáltassa magát. Dan tökéletesen egészségesnek találta Susant, és
megvigasztalta, hogy semmi akadálya nincs a terhességnek.
Mivel azonban újabb idő elteltével sem történt semmi, Brian egyre
idegesebb lett. Idegességét igyekezett titkolni Susan előtt. Félt, hogyha a
felesége megtudja, mennyire fontos számára a bébi, még gyanút fog és
megsejti a titkát. Ezt pedig mindenképpen szerette volna elkerülni. Ha
már meglesz a gyerek, akkor természetesen színt kell vallania. Persze
hogy elmond neki mindent, természetesen azzal a kissé kozmetikázott
toldással, hogy már kezdettől fogva halálosan szerelmes volt belé.
Brian sokat gondolkozott ezen, és nem akart semmit kockáztatni. A
végrendelet feltételeinek eleget kellett tennie úgy, ahogy azt Amanda néni
megkívánta.
A férje szenvedélyes szerelmét Susan egyéni szexuális varázsának
tudta be, és büszke volt erotikus vonzerejére. Tetszett és önbizalmat adott
neki Brian állandó szerelmi éhsége és vágyakozása.
Egyik nap délidőben Susan, miután a városban elintézett néhány
fontos bevásárlást, találkozott férjével a Trump Tower éttermében, hogy
együtt ebédeljenek. Kellemes helyük volt az egyik ablak melletti asztalnál,
és Susan lelkendezve mesélt egy szép kelméről, amelyet függönynek szánt
a nappaliba. Majd az anyja megvarrja, tervezgetett.
Briannak kevés ideje volt, mert kettőkor találkoznia kellett az egyik
ügyfelével, aki egy tekintélyes nagyságú ingatlan iránt érdeklődött.
Gondolatai már a megkötendő üzlet körül keringtek, ennek ellenére
udvarias figyelemmel hallgatta Susan beszámolóját a vásárlásairól. És

akkor egyszer csak megpillantotta Claudette Bowl ügyvédnőt, amint
belépett az étterem ajtaján.
Claudette Bowl kutató szemmel nézett körül. Ebédidő lévén, minden
asztal foglalt volt. Brian legszívesebben úgy tett volna, mintha nem látná a
csinos ügyvédnőt, de mivel az már észrevette őt, késő volt ahhoz, hogy
elfordulva folytassa a beszélgetést. Brian szeme idegesen megrebbent,
amikor a tekintetük találkozott, és Claudette mosolyogva egyenesen az ő
asztaluk felé tartott.
Miután köszöntötték egymást, az ügyvédnő elbűvölő mosollyal fordult
Brianhoz.
– Mondja, nagyon otromba udvariatlanságnak minősítené, ha ide ülnék
magukhoz? Nem szeretek idegenekkel egy asztalnál ülni, és most annyira
sietek, hogy nem tudom megvárni, amíg üres asztalhoz jutok. Csak valami
csekélységet szeretnék fogyasztani, valami egészen gyors dolgot, amiért
igazán nem volna érdemes másik éttermet keresnem. Tudja, hogy az mit
jelentene déltájt, hiszen még parkolóhelyet is nehéz ilyenkor találni…
Brian természetesen azonnal felállt, asztalukhoz invitálta az ügyvédnőt
és bemutatta neki a feleségét. Nem mondhatni, hogy jól érezte volna
magát. Veszélyes szituáció volt, és Brian mintha parázson ülne, idegesen
fészkelődött a székén. Ha most az ügyvédnő csak egyetlen
meggondolatlan megjegyzést tesz, akkor a szép reményei…
– Ah, szóval ön Mrs. Carson. Nagyon örülök, hogy megismerhettem –
jelentette ki Claudette, és a mosolyában volt valami különös, amikor újra
Brian felé fordult. – Olvastam az újságban, hogy megnősült. Fogadják
utólag szívből jövő jókívánságaimat.
Brian idegesen igazgatta inggallérját.
– Nagyon köszönöm – mondta. – Susan és én valóban nagyon boldogok
vagyunk egymással.
Claudette átható, gúnyos pillantást vetett rá.
– Látja, ezt elhiszem magának. Hiszen valóban csodálatos dolog lehet
kellemes házasságban élni és családot alapítani. Gondolom, bizonyára
akarnak gyerekeket, vagy nem?
Claudette az utolsó szavainál biztatóan mosolygott Susanra, aki viszont
elfogulatlan boldogsággal bólintott.
– Ó, Brian teljesen odavan a gyerekekért – vallotta be bizalmas hangon,
amit az ügyvédnő csodálatra méltó közönnyel vett tudomásul. Briannak
viszont megint szűknek bizonyult az ingnyaka, és egyre nehezebben
szedte a levegőt. Már a fulladás környékezte.
Éppen ezzel az asszonnyal kellett ebben a hihetetlenül nagy, elátkozott
városban összefutnia. És éppen most, ebben a vendéglőben, amikor együtt

ebédel a feleségével. Micsoda ostoba véletlen! Még csak ez hiányzott neki!
Jól emlékezett még Claudette ironikus magatartására. Uramisten, hogy a
pokolba tudna kikerülni ebből az ostoba helyzetből? Mit csinál, ha
Claudette szóba hozza a végrendeletet…
Claudette jól látta Brian ideges, riadt tekintetét, és kitűnően
szórakozott rajta. Itt valami nincsen rendben, gondolta vagy inkább
megérezte. Claudette azonban nem volt az a típus, aki meggondolatlanul
beleavatkozik más életébe. Brian dolga, hogy miként intézi az ügyeit. Mint
ügyvéd nem irányíthatja ügyfelének a sorsát, ő csak a végrendelet
feltételeit közölhette vele. Hogy Brian e feltételeknek miként tesz eleget,
az majd elválik.
Szerencsére Brian és Susan már a kávénál tartott, amikor Claudette
felbukkant, így hamarosan alkalmuk volt elbúcsúzni, alighogy az
ügyvédnő által megrendelt fogást felszolgálták.
– Nagyon sajnálom, miss Bowl, de ma véletlenül nekem is sok a
dolgom. Nagyon kell sietnem. Egy ügyfelemmel találkozom Staten
Islandben, és odáig bizony még hosszú az út. További jó étvágyat
kívánunk!
Claudette megint elbűvölően mosolygott, amikor Brianra nézett.
– Gondolom, nemsokára találkozunk – mondta búcsúzóul.
– Ó, bizonyára – felelt tettetett közönnyel Brian, és megérintette Susan
vállát, jeléül annak, hogy induljanak. Susan is könnyedén bólintott és
néhány közömbösen kedves szóval elbúcsúzott az ügyvédnőtől.
– Mi dolgod ezzel az ügyvédnővel? – kérdezte Susan, miközben a
földszint felé haladtak az elegáns lift üvegkabinjában. – Olyan különösen
nézett rád. Valami régebbi barátnőd talán?
– Ugyan – tiltakozott Brian. – Csak üzleti kapcsolatban álltam vele.
– Nyilván még most is érvényben van ez a kapcsolat, hiszen említette,
hogy nemsokára találkoznotok kell – erősködött Susan.
– Nem. Csak valamit alá kell írnom. Egy adásvételi szerződést. Nem
valami egetverő nagy ügy, azért is feledkeztem meg róla – hadarta Brian,
lekicsinylően közömbös hangot erőltetve magára.
Hujjuj! Ez meleg helyzet volt, gondolta. Ha Claudette kitálal, most
alaposan benn lennék a pácban. Na de hál' istennek túl vagyunk rajta.
Brian megkönnyebbült, és túláradó boldogságában hirtelen mellére vonta
és szenvedélyesen megcsókolta Susant.
– Hé! Megőrültél? Ebbe a liftbe mindenhonnan belátni! Üvegből van,
nem vetted észre? – tiltakozott Susan.

– Hadd lássanak! Hiszen nem akarlak itt elcsábítani – jelentette ki
vidáman Brian. – Csak megcsókoltalak, mert olyan boldog vagyok, hogy te
vagy a feleségem. Ez csak nem bűn?
Elhagyták a Trump Tower épületét, és a parkoló felé mentek. Reggel
ugyanis együtt indultak el hazulról, Brian behozta kocsin Susant a
belvárosba, hogy elintézhesse a vásárlásait, most pedig, még a State
Island-i tárgyalása előtt, haza akarta vinni a feleségét.
– Tulajdonképpen miért kérdezte Claudette Bowl, hogy akarunk-e
gyerekeket? Hogy jutott ez az eszébe? És mi köze hozzá? – kérdezte
váratlanul Susan olyan hangon, mint aki egész idő alatt ezen elmélkedett.
Brian nagyot nyelt.
– Ez egészen természetes, drágám. Megszokott, szabvány kérdés volt,
amelyet minden házaspárnak feltesznek. Hiszen a legtöbb házasságban
valóban akarnak gyereket, nem gondolod? De az is lehet, hogy csak ki
akarta ugratni a nyulat a bokorból, mert kíváncsi volt rá, hogy nálunk
nincs-e már útban a gyerek. Esetleg feltételezi, hogy ezért házasodtunk
össze.
– Szeretném tudni, hogy mi köze hozzá? – morogta bosszúsan Susan.
– Igen. Ezt én is szeretném tudni – jegyezte meg Brian, mert más éppen
nem jutott az eszébe. Aztán kissé gúnyos mosollyal hozzáfűzte: – Tipikus
vénkisasszony, ezért érdeklődik mások szerelmi élete iránt.
– Rám egészen más benyomást tett. Nagyon csinos, dekoratív nőnek
láttam – vélte őszinte elismeréssel Susan.
– Lehet. Akkor valószínűleg leszbikus. De miért kell nekünk éppen
Claudette Bowlról beszélnünk? Semmi közünk hozzá, hogy mit csinál, és
neki sincs semmi köze a mi életünkhöz.
Susan meglehetősen szkeptikus pillantással mérte végig Briant.
– Igazán nincs?
– Nem. Igazán nincs – jelentette ki határozottan Brian. – Te és én
megbonthatatlan szövetségre léptünk. Tökéletes egységet alkotunk, és
meglehet, hogy nemsokára már hárman leszünk. S ezzel megvetettük az
alapját a saját kis klánunknak.
– Én igazán nagyon vágyom erre a bébire – mondta elszontyolodva
Susan. – De ha onnan fentről nem segítenek egyhamar…
Akkor fuccs a tízmilliónak, gondolta Brian, és nagyon ügyelt arra, hogy
arckifejezése el ne árulja a gondolatát.

6.
–Ha a közeljövőben sem történik semmi, akkor megbolondulok! –
kiáltotta türelmetlenül Brian, aki a rendelési idő után beállított Danhez, és
most föl-alá rohangált a barátja íróasztala előtt, miközben egyik cigarettát
a másik után szívta. – Az ég szerelmére, mondd meg, hol hibádzik a dolog?
Én csinálom rosszul talán?
– Türelmesnek kell lenned, ez minden. Susan éveken keresztül
fogamzásgátló tablettákat szedett. Talán ezen múlik. Talán át kell
hangolódnia az egész szervezetének. Az igaz, hogy a legtöbb nő azonnal
teherbe esik, ha abbahagyja a tabletták szedését, de hát nem vagyunk
egyformák. A nők meg különösen nem, azonos impulzusokra sem
reagálnak egyformán.
Brian leverte a cigarettája hamuját a hamutartóba.
– Ha Susan a következő hetekben sem esik teherbe, akkor már igazán
nem tudom, hogy mit tegyek.
Dan karba font kézzel, mély együttérzéssel nézte ideges barátját.
– Ez az előírt teljesítmény kényszere, mi? – jegyezte meg, és hirtelen
elvigyorodott. – De gondolj arra, hogy tízmillióról van szó!
– Az ég szerelmére, ne is emlékeztess rá! Kiver a hideg veríték, ha csak
rágondolok, hogy valami hiba csúszhat a dologba. Akkor hiába csináltam
mindent – kiáltott fel kétségbeesetten Brian.
– Hiába? – kérdezte Dan. – Hisz úgy tudtam, hogy szereted Susant.
Különben is, azt hiszem, éppen ideje volna tiszta vizet önteni a pohárba. El
kell mondanod neki mindent, ö a feleséged, és joga van tudni, hogy mi
forog kockán. Kötelességed közölni vele, hogy miről van szó. Ez
egyszerűen így illik, neki is tudnia kell, hányadán áll veled.
– Ö tudja, hogy szerelmes vagyok belé.
– Ez nem elég. Legalábbis ebben az esetben nem. Brian, meg kell neki
mondanod az igazat. Susan igazán rendes lány. Meg fogja érteni a
helyzetedet.
– Te magad tanácsoltad, hogy hallgassak a dologról. Hogy fogjam be a
szám.
– Az akkor volt, a kezdet kezdetén. Ez ma már nem érvényes. Én
kedvelem Susant, és ő valóban szeret téged. Tehát végre meg kellene
mondanod neki az igazat.
– Én is őszintén szeretem Susant – válaszolta Brian. – De éppen most
beszéljem meg vele ezt a dolgot? Nem szeretném megbántani. Nem

szeretném elszomorítani, nehogy azt higgye rólam, közöttünk minden
csak az örökség miatt történt. Hogy kizárólag ezért vettem feleségül.
Dan most újra elvigyorodott.
– Hát ha nem az örökségért, akkor miért?
– Na igen. De ezt most képtelen volnék megmondani neki.
– Majd csak megtalálod a módját. Ha nem hinné, hogy valóban
szereted, bizonyára nem ment volna hozzád feleségül. Tehát
mindenképpen meg kell neki mondanod az igazat. Ebben maradunk. Az
sem baj, ha túlzói a mindent elsöprő szerelmed ecsetelésében, de említsd
meg neki végre a végrendeletet is. Joga van erről tudni, és ne felejtsd el,
hogy a te kötelességed erről neki beszámolni.
Brian hosszan, elgondolkodva nézett a barátjára.
– Oké! – mondta végül, de magában eldöntötte, hogy egyelőre egy szót
sem szól Susannak a végrendeletről. Most még semmiképpen sem. Majd.
Idővel. Lesz még elég alkalma, hogy mindent bevalljon. Dannek nem
szükséges tudnia, mikor szándékozik Susannal közölni az igazat.
– Tehát ebben akkor megegyeztünk volna – mondta Dan a barátjának.
– Susan biztosan megértő lesz. Utóvégre tízmillió nem kis összeg. Ez az ő
számára is nyomós ok lehet. Ennyi pénzzel csodálatosan elrendezhetitek
az életeteket. Ha a bébi megjön, mindkettőtökre egyformán mosolyog a
szerencse.
– ó az a bébi! – Brian meggyötörten felnyögött. – És én még azt
gondoltam, hogy ilyesmiben nem lehet tévedni. Csak akarni kell és megy
minden, mint a karikacsapás. Olyan sok embernek sikerült már,
olyanoknak is, akik pedig egyáltalán nem akartak gyereket. Nekünk vajon
miért nem sikerül? Ki lehet ebben a hibás?
– Túl sokat kérdezel egyszerre. Mindent én sem tudhatok. Még
nőgyógyászként sem tudok erre felelni. Talán neked is meg kellene
vizsgáltatnod magad.
– Megőrültél? Nálam minden rendben van – állította Brian nem csekély
önérzetességgel. – Eljön az idő, amikor majd meggyőződhetsz erről.
– Remélem, hogy az minél előbb lesz – válaszolta halkan Dan.
Brian idegesen nyomta el a cigarettáját az íróasztalon álló
hamutartóban.
– És mit csináljunk akkor, ha csak később jön össze a dolog? Már úgy
értem, hogy Susan teherbe esik, de már nincs ideje kihordani a gyereket.
Nem lehet művi úton mégis időre a világra segíteni a bébit?
– Csak azért, hogy a te határidőddel ne legyen hiba? Azt hiszem, hogy a
fejedben valami nincs rendjén. Hiszen bizonyára elég lesz az is, ha Susan a
határidőre már előrehaladott terhességet tud bizonyítani.

– A végrendelet szerint a bébinek már meg kell lennie.
– Az ügyvéd nem lehet ennyire kicsinyes a végrendelet szövegének
értelmezésében – jegyezte meg Dan.
– De még mennyire! Nem ismered Claudette Bowlt. Igazán szőrösszívű
teremtés. A pokolba is, Dan, most már valóban nem tudom, hogy mit
tegyek. Kérlek, segíts. Rettenetes idegállapotban vagyok.
Dan elgondolkozva nézett a barátjára.
– Néha egy kis levegőváltozás is segít. Tudod mit? – csillant fel a szeme.
– Menjetek el Kaliforniába. Valahová a tenger mellé. A hormontartalmú
levegő és a víz csodákra képes.
– Gondolod, hogy ez a megoldás? – kérdezte reménykedve Brian. –
Érdemes volna megpróbálni?
– Feltétlenül – válaszolta Dan. – Jobbat most igazán nem tudnék nektek
tanácsolni. Minél előbb repüljetek Susannal Malibuba, vagy más kellemes
helyre. Legyetek sokat a friss levegőn, ússzatok sokat és gyakoroljátok
szorgalmasan a házaséletet. Ne add fel, öregfiú! Fel a fejjel! Talán néhány
hét múlva már egészen másként látod a világot. Csak semmi csüggedés!
– Oké – mondta Brian. – Tehát Malibu. Gondolom, Susan el lesz
ragadtatva az ötlettől. Úgysem voltak mézesheteink, most majd
bepótoljuk.
– Ez egyben jó alkalom is lesz arra, hogy elmondj neki mindent, ugye?
– Világos – jelentette ki Brian. – Bevallók neki mindent. Ne legyen
köztünk már ez a titok.
– Jó. Jelentkezz, ha visszajöttetek – kérte barátját Dan. – Majd
szurkolok, hogy a levegőváltozással megoldódjanak a gondjaid.
– Kösz. A szurkolás nagyon rám fér, mert ha nem sikerül addig,
beleőrülök. Most azonban mennem kell – mondta Brian a karórájára
pillantva. – Alig várom, hogy beszámoljak Susannak a terveimről az
előttünk álló mézeshetekre vonatkozóan. Meg aztán szükségét érzem,
hogy gyakoroljam magam a házasélet gyönyöreiben. – Hamiskásan, de
mégis fanyarul mosolygott, amikor Dan búcsúzásképpen kezet nyújtott
neki.
Brian és Susan találtak egy kiadó házat, közvetlenül a tengerparton.
Egyszerű faház volt, távol a luxusvilláktól, amelyek hatalmas kertek
közepén terpeszkedve, gazdagságukat fitogtatva sorjáztak egymás mellett
Malibu tengerpartján.
A kis faház virágzó oleanderek gyűrűjében állt, kellemes, nagy
teraszáról keskeny kőlépcső vezetett egyenesen a tengerig, illetve a kis

öbölig, ahol hatalmas sziklatömbök meredeztek a vízből. Így a nyílt
tengertől elválasztva szinte önálló világgá alakult a kis öböl.
Amint meglátták a kiadó házikót, azonnal döntöttek, hogy ott
maradnak. Susan teljesen odavolt az ötlettől, hogy bepótolják az
elmulasztott mézesheteket. Mindig arról álmodozott, hogy elkerül egyszer
a nyugati partra. Narancsligetekről és zöld dombokról ábrándozott, és
hosszan elnyúló partokról.
Késő délután érkeztek Malibuba, a tengerparton még élénk volt a
fürdőzőélet. Gyerekek szaladgáltak, kiabáltak és játszottak a homokban.
Napozók terültek el mozdulatlanul fürdőlepedőiken és sétálók lépkedtek
óvatosan a fekvő emberek között. Késő este lett, amire elcsendesedett a
part.
A házaspár a kis ház lépcsőjén ülve bámulta a tengert. A felhőtlen égről
a telihold nézett le rájuk, és a tengerpart már elhagyatottan terült el
előttük. A hold sugarai táncolva csillantak meg a hullámokon, amelyek
fehér tajtéktarajjal ütődtek a parti sziklákhoz. Forró, fülledt nyári éjszaka
volt, a tenger felől lengedező enyhe szellő alig nyújtott felüdülést.
Susan kontyba tűzte a haját a nyakszirtjén, és Brian egyik bő trikóját
húzta fel, ez alkalommal sötétkéket, alatta csak tanga-fürdőnadrágot
hordott. Brian fehér sortban ült, meztelen felsőtesttel, egyik karjával
átfogta Susan vállát.
– Csodálatos itt az este – suttogta alig hallhatóan Susan, hogy meg ne
törje az elbűvölő környezet varázsát. Fejét könnyedén Brian vállára
hajtotta. – Azt hiszem, örökké itt kellene élnünk.
– A nők időszámításában gyakran fordul elő az örökké terminus.
Mindig valami örökké tartóra vágynak – mondta mosolyogva Brian. – Azt
is tudomásul kell venni, hogy New York Cityben lakunk, és ha állandóan
itt élnénk, talán nem is lenne számunkra olyan lenyűgöző ez a vidék.
– Ó, dehogy. Én bizonyára mindig gyönyörűnek találnám – ellenkezett
Susan. – Imádom a tengert. Valami egészen különös vonzerővel hat rám.
– Ó, bébi, még féltékennyé teszel. Eddig azt hittem, hogy csak az én
vonzerőm hat rád. – Brian kezét Susan térdére tette, és lassan
végigsimított a combján. Közben pedig eszébe jutott Dan. Lehet, hogy
igaza volt az öregfiúnak. Itt valahogy minden sokkal hangsúlyosabb.
A levegő, a tenger őrá is hatott. Most sokkal inkább vágyott Susanra,
mint New Yorkban. Brian tapasztalt ujjai csakhamar célhoz értek, és
Susan összerezzent.
– Ne csináljunk valami nagyon gyönyörű dolgot ezen a gyönyörű
estén? – suttogta Brian a lány fülébe.
Susan kiegyenesedett ültében, és gyöngéden eltolta Brian kezét.

– Nekem is izgatóan bolondos kedvem van. Valami nagy őrültséget
kellene most elkövetni. Gyere, vetkőzzünk le és rohanjunk meztelenül a
tengerbe.
Brian halkan felnevetett.
– Nem bánom! Én ugyan egészen másra gondoltam.
– Olyan melegem van – magyarázkodott Susan. – Gyere, ússzunk egyet.
Isteni dolog lehet meztelenül úszni a tengerben. Tenger, hullámok,
holdfény! El tudsz képzelni ennél jobbat?
Nem, pillanatnyilag Brian sem tudott jobbat. Tetszett neki az ötlet.
Mindenre van elég idő ma éjjel, és talán úszás után még jobban is esik.
Pillanatokon belül kibújtak a ruháikból. Amint Brian meglátta a
holdfényben a meztelen Susant, máris vágyott utána. Csodálatos volt a
lány, ahogy ott futott mellette karcsún, feszes mellei vidáman ugráltak föl
s alá, a hold sugara meg-megcsillant rajtuk. Susan érezte Brian tekintetét,
és tudta magáról, hogy most nagyon szép. Kinyújtotta a kezét a férje után,
és kéz a kézben futottak le a partra.
Már érezték talpuk alatt a nedves homokot, de tovább futottak, be a
tengerbe, amíg a hullámok már a lábukat csapkodták. A víz először
hűvösnek, sőt hidegnek tűnt, ám amikor a hullámokba vetették magukat,
a jóleső bizsergés után már lágynak, selymesnek és andalítóan édesnek
érezték. Úsztak, és mint a gyerekek, viháncolva nevetgéltek, ha egy hullám
átcsapott felettük.
Brian még sohasem úszott meztelenül a tengerben. A combjai közt
áramló víz felizgatta. Susant sem hagyta közömbösen a víz játékos
simogatása. Különös feszültséget érzett, amely pillanatról pillanatra
fokozódott.
– Hát nem isteni? – kiáltotta elragadtatva. – Jobbat nem is tudok
elképzelni.
– Igen – mondta lelkendezve Brian, és a vízre fekve élvezte a hullámok
ringatását. Susan odajött hozzá, és megérintette a combját. A víz itt már
nem volt mély. Lábuk leért a fövenyes fenékre.
Brian magához húzta Susant, és amint megérezte a készségesen hozzá
simuló test hűvös nedvességét, szerelmi izgalmában minden őrültségre
hajlandó lett volna. Keze mohón futott végig a lány bőrén, a vállát, melleit,
csípőjét simogatva, miközben Susan kéjesen nyögött.
Ő is viszonozta a simogatást, majd vad csókolódzásba kezdtek, a vízben
állva, szorosan összesimulva. Szájuk sós volt a tengervíztől, bőrükből is a
tenger illata áradt. Élvezték meztelenségüket, a víz simogatását,
összetapadó bőrük melegségét és vad szenvedélyüket, amely csaknem a
tetőfokra hágott a körülöttük zúgó holdfényes morajlásban.

Ekkor váratlanul egy hatalmas hullám átcsapott rajtuk, és ők ijedten
kapkodtak levegő után.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha kiúszunk – mondta prüszkölve Susan. – Túl
veszélyes ez a hely a szerelemhez.
Brian, akit a hullám ugyancsak ledöntött a lábáról, most halkan
felnevetett:
– Veled, bébi, minden hely veszélyes! De igazad van. Igyekezzünk, hogy
minél előbb szilárd talaj legyen a lábunk alatt – mondta és megrázta a
fejét, hogy a víz csak úgy fröcskölt körülötte. Azután erélyes mozdulattal
hátrasimította a haját és a vízbe vetve magát, hatalmas karmozdulatokkal
tempózott a part felé.
Susan mellette úszott, de megelőzve Briant, előbb futott ki a partra.
Lihegve levetette magát a nedves homokra, néhány másodperc múlva már
Brian is mellette feküdt. Újra hátrasimította a haját és nevetve nézett a
mellette heverő lányra, akinek szép mellei lihegő lélegzetének ütemére
föl-alá emelkedtek és süllyedtek, nedvesen csillogó bimbókkal a
holdfényben. A hasáról néhány vízcsepp fényes csíkot hagyva maga után a
szeméremdombja felé futott. Brian megbabonázva bámulta a csillogó
vízcseppeket, ahogy eltűntek a vénuszdomb sűrűjében, és kezé a
vízcseppek útját követte…
Susan megremegett és vadul beletúrt Brian nedves hajába. Szinte
eszmeieden volt a vágytól. Micsoda éjszaka! A legszívesebben hangosan
felüvöltött volna. De ezt mégsem tehette. Uralkodott magán, elfojtotta felfeltörő apró sikolyait. Micsoda bolond éjszaka! Csodálatos éjszaka!,
ismételte magában. A puha homok már felmelegedett a háta alatt, és ha
kinyitotta a szemét, a csillagok sziporkáztak felette a bársonyos égen. A
szerelem éjszakája, gondolta Susan, amíg még gondolkozni tudott, mert
már érezte, hogy a gyönyör egyre jobban hatalmába keríti.
– Hagyd abba! Hagyd abba – suttogta. – Teljesen a tied akarok lenni.
Brian szenvedélyesen Susanra vetette magát, aki most valóban
érezhette, hogy mennyire vágyott már Brian az egyesülésükre. Susan is
vágyott rá, és gátlástalanul feltárulkozott, hogy minél jobban magába
fogadhassa férjét. Igen, férjét és egyben szeretőjét. Mert most értette meg
igazán a szerelemnek ezt a mélységét, amely szeret, élvez, de egyben
valami többre is vágyik. Valami különös beteljesülésre, ami több, mint a
szerelmi kielégülés.
Brian vadul szerette őt. Olyan szenvedéllyel, amit Susan még sohasem
tapasztalt eddigi együttlétük idején. Harc, küzdelem, gyengédség és
odaadás volt ez a szerelmi aktus, amelyet átforrósított az egymás iránt
érzett vágy. Susan sóhajtozott, nyögött, és most már semmire sem tudott

gondolni, csak azt érezte, mintha egyre feljebb futna egy láthatatlan
lépcsőn; időnként megtorpant, ilyenkor idegesen vergődött Brian
karjaiban, ujjaival görcsösen kapaszkodott a férfi testébe, és aztán
hirtelen pillekönnyű lett, és mintha felemelkedett volna a levegőbe. Brian
jól érezte, hogy Susan már a csúcsra jutott, és ajkát a lány szájára
tapasztotta, hogy elnyomja a torkából feltörő kéjes sikolyt.
– Úristen, mi volt ez? – suttogta alig pihegve Susan. – Ilyesmi minden
ezer évben fordulhat csak elő. Ehhez ilyen csodálatos éjszaka kell, ilyen
varázslatos, bűvös légkör.
Brian megcsókolta Susan nyakát, arcát és szinte csak érintette ajkával
a száját.
– Többször kellene itt a parton szeretkeznünk. Majd megpróbáljuk
máskor is – mondta halkan. – Valóban csodálatos volt. De majd teszek
róla, hogy ne kelljen újabb ezer évig várnod ilyen élményre.
– Veled mindig minden csodálatos, és egyre szebb lesz – suttogta
hálásan Susan. – És ez mindig így lesz, drágám, hidd el. A mi szerelmünk
nem szűnhet meg.
Briannak nem voltak ilyen fennkölt gondolatai. Felhevült teste ugyan
még őrizte az imént átélt gyönyör élményét, ám sokkal jobban izgatta
annak várható eredménye, a bébi. Remélem, most sikerült, nyugtatta meg
saját magát.
Leereszkedett Susan mellé a homokra, és csodálatos elégedettség
töltötte el. Valami végtelen béke, ami teljesen szokatlan volt az utolsó
napok ideges hangulata után. Boldog volt, most valóban úgy vélte, hogy
rendkívül kellemes feladatot rótt rá Amanda néni a végrendelet
feltételeinek teljesítési kötelezettségével.
Szerette Susant szeretni. Éppen olyan volt, mint amilyen asszonyról
mindig álmodozott. Ördögi szerencsém van, hogy rátaláltam, gondolta
elégedetten.
Susan karját a mellén keresztbe fonva, felhúzott térdekkel ült és
némán bámulta a vizet. Brian óvatosan megsimogatta a hátát. Susan
rátekintett, és elmosolyodott. Hátrasimította a haját és visszafeküdt a
férje mellé.
– A legszívesebben kinn maradnék egész éjjel.
– Reggel pedig itt találnának minket az első fürdőzők meztelenül,
álomba merülve a homokon. Ne próbáljuk ki ezt az élvezetet –
figyelmeztette nevetve Brian. – Viszont jólesne egy pohár ital. Mi a
véleményed?

Susan csak sóhajtott.
– Na gyere – mondta Brian. – Hiszen még két hetünk van. Tizennégy
boldog nap és ugyanennyi csodás éjszaka. Nem muszáj mindent
felhabzsolnunk egyszerre, az ideérkezésünk első napján.
Susan ránézett.
– És ezt éppen te mondod?
Brian átkarolta és magához húzta.
– Miért, talán nincs igazam, édes?
Visszafutottak a kis kőlépcsőhöz, összeszedték szétszórt
ruhadarabjaikat és bementek a házba.
Később, amikor mind a ketten végeztek a fürdőszobában, kiültek a
teraszra; Susan rövid, piros frottírköpenyben, Brian a már megszokott
fehér sortjában.
A férfi kevert két gin-tonicot és egy kis tálka sós mandulát tett az
asztalra.
– Látod, innen is nézheted a tengert – mondta. – Istenem, milyen
csodálatos látvány! Egyszer majd veszünk itt egy házat. Az a gyerekeknek
is jót tenne. Ilyen környezetben felnőni igazán ideális.
– Ahhoz jó csomó pénz kellene – mondta Susan. – Egyelőre még
álmodnunk sem lehet ilyesmiről. Jobb, ha te is visszatérsz a valóság
szilárd talajára.
– Miért? Könnyen lehet, hogy nemsokára egy csomó pénz üti a
markunkat – mondta mosolyogva Brian, és a pohara után nyúlt.
– Hogyan akarsz pénzhez jutni? Talán valami nagy üzlet van
kilátásban, amiről én nem tudok?
– Bízd csak rám – mondta öntudatosan Brian. – Higgy nekem, bébi. Egy
pillanat alatt megváltozhat minden. Ha szerencsénk van, mához egy évre
nekünk is lehet itt házunk. Ha minden sikerül.
– Minek kell sikerülnie? – kíváncsiskodott Susan.
– Ez maradjon egyelőre az én titkom. Óriási meglepetést tartogatok
számodra.
Susan kényelmesen hátradőlt a székében.
– Bízom benned, Brian. Tudom, hogy mindenre képes vagy, ha valóban
akarod. Valószínűleg te vagy Mr. Superman személyesen.
– Lehetséges. – Brian titokzatosan mosolygott és megfogta Susan kezét.
Erősnek és mindenre képesnek érezte magát, és elhatározta, hogy jól
kihasználja a rendelkezésére álló időt, a nászútra szánt két hetet. A
tizennégy napot, amelyben az éjszakák duplán számítanak. Susan
ámulhat, hogy mire képes. Igazán nevetséges volna, ha most sem
sikerülne teljesíteni nagynénje végakaratát. Abban is biztos volt, hogy a

tenger a segítségére lesz. Itt, ebben a csodálatos környezetben minden
lehetséges. Telve reménnyel és nem csekély önbizalommal hajtotta aznap
éjjel álomra a fejét.
Amikor Brian hajnalban felébredt, tekintete az alvó Susanra esett. A
takaró lecsúszott róla, formás mellei lágyan hullámzottak lélegzetének
ritmusára. Oly békésen aludt, mint egy kisgyerek, kócos hajjal és kipirult
arccal. Ahogy elnézte, végtelen gyengédséget érzett iránta. Nagyon
megszerette ezt a szép gyermeket.
Az ilyen pillanatokban teljesen megfeledkezett arról, hogy miért vette
feleségül, és arról is, hogy mit kíván tőle. Eszébe sem jutott a nagynénje
tízmilliós öröksége, csak szeretet volt a szívében. Annak ellenére, hogy
most teljes ártatlanságában feküdt mellette, Brian mégis úgy találta, hogy
Susan a legizgalmasabb asszony, akivel életében találkozott.
Gyengéd, játékos mozdulattal végigsimított felesége meztelen karján. A
nyitott ablakon behallatszott a tenger morajlása, a nap éppen felbukkant a
horizonton. Tűzvörös sugarai felgyújtották a Csendes-óceánt, mielőtt még
ragyogó aranyba borították volna. Izgalmas látvány volt.
Lélegzetelállítóan szép.
Susan még ennél a látványnál is izgatóbb, vélte Brian. Odabújt hozzá,
megcsókolta a vállát. Hűvös és sima voltabőre. Susan könnyedén
felsóhajtott, amikor kinyitotta a szemét. Megfordult fektében, és szorosan
Brianhoz simult.
– Jó reggelt, Mr. Superman – mondta halkan, és megcsókolta.
Brian most Susan térdei közé furakodott, és a combján érezte Susan
forró ölét, azután egész testével ráfeküdt, hogy kemény melleit is
érezhesse.
– Éppen arra gondoltam, hogy te vagy a legizgatóbb nő, akit valaha is
ismertem – suttogta és apró csókot nyomott felesége orra hegyére. – Te
vagy álmaim asszonya.
Susan álmosan pislogott. Még nem volt egészen ébren, bágyadtan
mosolygott,, azután kinyújtotta a karját, és átölelte Briant.
– Ezt szépen mondtad. Álmaid asszonya. Szeretnék mindig is az
maradni. Milyen szép volna, ha minden így maradna közöttünk, ahogy
most van. – Felemelte a fejét, arcát Brian nyakába temette.
– Sohasem fog megváltozni közöttünk semmi – erősködött Brian. –
Édes, hiszen házasok vagyunk, most igazán szerethetjük egymást. Már úgy
értem, senki sem szólhat bele az életünkbe, azt csinálhatjuk, amit
akarunk.

Susan halkan felnevetett. – Ó, Brian, hiszen tudod, hogy jegygyűrű
nélkül is éppen így szeretnélek, mint most, hogy a feleséged vágyok.
– Igen, a szerelem csodálatos dolog – sóhajtott Brian, és incselkedve
simogatni kezdte Susan melleit. – Te nem találod annak?
– De igen. – Susan hamiskásan mosolygott, félig lehunyt pillái megmegrebbentek. – Különösen kora reggel. Talán akkor a legjobb. – Nyelve
hegyével forró, nedves köröket rajzolt pajkosan Brian nyakára.
– Egyetértek, valóban reggel a legjobb. Nem érzed? – Brian lassan maga
fölé húzta szerelmesét. – Ó, ez csodálatos – dünnyögte, mert ajkai már
megtalálták a kemény bimbókat.
Susan felnyögött, mert most már valóban érezte Briant, nemcsak
nyelvének becéző incselkedését. Szinte öntudatlanul mozogni kezdett.
Először félálomban, játékos, lusta mozdulatokkal, ám csakhamar minden
érzékszerve részt vett a szeretkezésben. Egyre vadabbul,
szenvedélyesebben szerették egymást, majd amikor a gyönyör hullámai
elcsitultak, kimerülten nyúltak el egymás mellett az ágyon.
– Ha a következő napokban is ilyen tempóban folytatjuk – szólalt meg
mosolyogva Brian -, szép kis roncs leszek, mire visszakerülünk New York
Citybe.
– Talán legyünk fegyelmezettebbek? Esetleg visszautasítlak vagy
ellenállok, ha eleget akarnál tenni a házastársi kötelességednek. Mit
gondolsz, ez jó megoldás volna? – incselkedett Susan.
– Csak azt próbáld meg! – nevetett tréfásan fenyegetőzve Brian. – Ez
válóok volna, és végleg tönkretennél vele.
Susan csak nevetett és megsimogatta férje arcát.
– Azt hiszem, képtelen lennék rá, hogy megtagadjam tőled a szerelmet.
Ha szeretkezni akarsz, én is azt akarom, ha vágyódsz utánam, én is
vágyom rád. Gyönyörű ez a csodálatos összhang közöttünk. Nagyon
szeretlek, Brian.
Egy ideig még némán feküdtek egymás mellett, megpróbáltak aludni.
Azonban a nap egyre feljebb kúszott, már az arcukba sütött, és a tenger
csábítóan hívogatott morajló hűvös hullámaival.
– Bérelünk egy csónakot és kimegyünk a nyílt tengerre – javasolta
Brian. – Majd a vízen piknikezünk. Bevásárolunk egy csomó finom holmit,
aztán hajrá, miénk a világ! Mit szólsz hozzá?
– Jó ötlet – mondta álmosan Susan, és Brian oldalához bújt. – De még
nagyon korán van, lustálkodjunk egy kicsit. Ölelj át és maradj mellettem.
Hiszen időmilliomosok vagyunk.
Brian lehunyta a szemét, megpróbált ő is elaludni. Tulajdonképpen
igaza van Susannak, időmilliomosok…

Ekkor hirtelen megint eszébe jutott a végrendelet, a gyerek. És amíg
Susan békésen szuszogott mellette, az ő nyugalmának véget vetett az
aggodalom. Mi lesz, ha Susan e csodálatos nyaralás ellenére sem esik
teherbe? Brian félt, és az aggodalom hideg kígyója egyre feljebb kúszott, a
szíve felé…
A pokolba is! Tízmillió forog kockán! Ez pedig nem csekélység. O, az a
bébi! Jönnie kell. Meg kell születnie. Illetve előbb meg kell
termékenyítenie Susant. Muszáj! Még akkor is, ha reggeltől estig kell
szeretkezniük. Ó, te átkozott Amanda néni! A legdühítőbb, hogy még csak
felelősségre sem vonhatja az öregasszonyt az ostoba feltételei miatt. Még
bosszút sem állhat rajta.
Felesége ugyan van már, ennyit sikerült teljesítenie a végrendelet
előírásaiból. De hol a pokolban marad a bébi? O minden tőle telhetőt
megtett az ügy érdekében. Brian elnézte a mellette alvó Susant, és egy
fájdalmas kérdés nyilallt belé: igazán jól választott? Valóban Susan a
céljainak megfelelő nő? Brian itt kissé elszégyellte magát. Susan
termékeny családból származik. Igen, eddig minden oké. De ha nem
örökölte e dicséretes hajlamot? Minden családban vannak kivételek,
fekete bárányok, Brian most már mélységesen szégyellte magát.
Hirtelen elmosolyodott, és végtelen melegséget, gyengéd szeretetet
érzett a felesége iránt. Igen, ő Susant választotta, és ki is fog tartani
mellette. Teljesen mindegy, mi történik a jövőben. Szereti Susant. Inkább
vesszen a tízmillió, de ezt a bájos gyermeket és egyben szenvedélyes,
csodálatos asszonyt nem hagyja el soha. Susan az övé, többé már nem
tudna lemondani róla.
Alighogy átmelegítette szívét a Susan iránti gyengédség, ismét eszébe
jutott a tízmillió. Mégiscsak ostobaság lenne egyszerűen lemondani róla,
akkor, amikor karnyújtásnyira van tőle ez a vagyon. Brian újra
aggodalmaskodni kezdett, és beleizzadt a sikertelenség gondolatába.
De hiszen még semmi sincs veszve. Minden lehetősége megvan rá,
hogy megkapja a pénzt. Még nem késő, de Susannak segítenie kell.
Brian minden akaraterejével igyekezett elaludni. Nem akart
gondolkozni, és tudta, hogy a cél érdekében jó kondícióban kell maradnia.
Később kimennek a tengerre. Susannak biztosan tetszeni fog az új helyzet,
hogy a csónakban szeretkezzenek. Mindent meg kell próbálni. Egyeden
napot sem szabad elvesztegetni.
Azért jöttek ide, illetve azért hozta ide Susant, mert a
környezetváltozástól nagyon sokat remélt. Ki kell használni a lehetőséget.
A tenger, a jó levegő csodát tehet, mondta Dan. És biztosan igaza is volt,

mert itt Malibuban még százszor jobban vágyik Susanra, mint New
Yorkban.
Ó, Susan, te csodálatos nő! Sikerülnie kell, amire vállalkoztam. A
bolondulásig, a végkimerülésig foglak szeretni! fogadkozott Brian,
miközben vágyódva nézte az alvó Susant. Utóvégre arra valók a
mézeshetek.

7.
Susan és Brian számára a Malibuban töltött két hét olyan volt, mint egy
gyönyörű álom. Bár a férfi meglehetősen megerőltető álomnak érezte.
Talán soha életében nem szeretkezett annyit, mint most a két hét alatt. És
a legbosszantóbb az volt, hogy az agyában mindig ott motoszkált valahol a
tízmillió dollár.
Hál' istennek, hogy Susan olyan csábítóan érzéki nő, gondolta Brian,
mert azt el sem merte képzelni, hogy ellenkező esetben mekkora kudarcot
vallott volna. Mégiscsak szerencséje volt, hogy Susant vette feleségül, aki
éppen úgy élvezi a szerelmet, mint ő, és ráadásul szerelmes is belé.
Ennek ellenére Brian gyakran felriadt álmából, és egész testét kiverte a
veríték arra a gondolatra, hogy talán mégsem sikerült Susant teherbe
ejtenie. Ilyenkor úgy érezte, hogy a mézeshetek élete legnehezebb napjai.
De ha Susanra nézett, aki mellette feküdt vagy éppen felébredt és
hozzásimulva rámosolygott, és újra kezdődött köztük a szokott szerelmi
játék, nem tagadhatta, hogy kedvére van a dolog.
Amint New Yorkban leszünk, normalizálódik az életünk, biztatta magát
gondolatban Brian, ha nagyon fáradt és aggodalmaskodó volt. Ha Susan
várandós, amiben nagyon reménykedett, megváltozik az életünk, és a
jövőnk is biztosított. Akkor már senki sem veheti el tőlünk a tízmilliót.
A terhesség idején nagyon fog vigyázni Susanra, határozta el Brian.
Még szerencse, hogy csak kilenc hónapról van szó. Arra már gondolni sem
mert, hogy ha Susan elvetélne, az utolsó pillanatban füstbe menne a
tízmillió.
Ha Briannak mégis eszébe jutott valami hasonló, azonnal megfájdult a
gyomra. Szándékosan erőszakolta magára, hogy csak pozitív gondolatai
legyenek. Ehhez önfegyelemre volt szüksége, ami már felért az
önszuggesztióval. Nem volt szabad feladnia a reményt.
Eközben Brian New York-i lakása különös találkozás színhelye volt.
Brian ugyan odaadta a lakáskulcsot a barátjának, hogy időnként
ellenőrizze a lakásfelügyelettel megbízott házmestert, akit a növények
öntözésére megkért. Dan megígérte, hogy időnként felmegy megnézni,
miként végzi a házmester a dolgát.
Forró júliusi este volt, amikor Dan elhatározta, hogy a fullasztó hőség
elől egy kis felüdülés reményében barátja tetőteraszára menekül. Éppen
elhelyezkedett a pálmák alatt, hogy egy pohár jeges whisky társaságában

élvezze a zöld növények keretezte terasz enyhe levegőjét, amikor
csöngettek. Dan letette a magával hozott napilapot, és bosszúsan indult az
ajtó felé.
Ki az ördög lehet az, morfondírozott magában, és elhatározta, nem
hagyja, hogy kellemes percektől fosszák meg, bármily rövid időre is.
Szerette volna nyugodtan elolvasni az újságját, az elkészített jeges italra is
nagyon szomjazott.
Dan ajtót nyitott és döbbenten bámult az előtte álló jelenségre. Nem
holmi ügynök volt az, hanem egy nyúlánk, elbűvölően szép fiatal hölgy,
halványsárga, elegáns ruhában. A rézvörös, tömött hajkorona alól kissé
bosszús tekintetű világos szempár tekintett Danre.
– Remélem, nem tévesztettem el az ajtót – szólt Claudette Bowl. – Mr.
Carsonnal szeretnék beszélni.
Dan hanyagul az ajtófélfának támaszkodott.
– A cím pontos. Nem tévedett, hölgyem – mondta mosolyogva. – De Mr.
Carson jelenleg Malibuban tartózkodik, én felügyelek a lakására. Dan a
nevem. Dan Bennet. Önben kit tisztelhetek?
Claudette kissé szorosabban fogta magához elegáns mappáját.
– Azt hiszem, nem sok értelme volna bemenni. Mr. Carson ügyvédje
vagyok, személyesen kellene vele beszélnem.
– Miss Bowl, boldog vagyok, hogy megismerhettem. – Dan kezet
nyújtott az elképedt szép hölgynek. – Nagyon kérem, kerüljön beljebb.
Ismeri Brian tetőteraszát? Nagyon kellemes hely. Talán mégis akadna
néhány dolog, amiről beszélhetnénk. Rendelkezésére állok.
Claudette egy kicsit habozott, végül mégis belépett és követte Dant a
tetőteraszra. Szerette az ilyen intellektuális típusú férfiakat, mint Dan.
– Éppen olvasni akartam. Tudja, napközben alig jutok hozzá – vallotta
be Dan, miközben összeszedte a leesett újságokat. – Időnként pedig
utánanézek, hogy a házmester rendesen öntözi-e a növényeket.
Megengedi, hogy töltsek valamit?
Claudette futó pillantást vetett az asztalon álló pohárra.
– Köszönöm. De valóban csak egy ujjnyi Bourbont kérnék, vízzel.
– Azonnal meglesz, hölgyem.
Amíg Claudette leült, Dan eltűnt, majd néhány pillanat múlva újra a
teraszon volt, és letette vendége elé a poharat. Aztán ő is helyet foglalt a
szépasszonnyal szemben.
– Igazán kellemes itt a teraszon – mondta Claudette, miközben
hátrasimította a homlokába hulló hajfürtöket. – Roppant meleg nap volt a
mai, ugye?

– Valóban. Fullasztó volt a hőség, a rendelési idő alatt volt is néhány
kellemetlenségem emiatt.
– Rendelési idő? – ismételte kérdően Claudette, miközben ivott egy
kortyot.
– Igen. Nőgyógyász vagyok, és saját rendelőm van a 28. utcában.
Ez az információ nyilván imponált Claudette-nek. Dan azonnal
észrevette az arckifejezésén.
– A segítségére lehetnék valamiben, miss Bowl?
– Gondolom, Brian már beszélt rólam, különben nem tudná a nevemet.
– Eltalálta. És tudok az egész örökösödési históriáról, mert a barátom
beavatott a dologba.
– Akkor nyilván azt is tudja, hogy én kezelem a vagyonát. Ez ügyben
vagyok most is itt. Előnyös befektetési ajánlatot akartam tenni arra az
időszakra, amíg nem rendelkezik szabadon a pénzével. Van egy ügyfelem,
akinek a tanácsára nagyon adok. Pénzügyi szakember, és már sokszor
juttatott értékes információkhoz. Erről akartam Mr. Carsonnal beszélni.
– Négy nap múlva újra itthon lesz. Akkor mindent megbeszélhetnek
személyesen.
Claudette hirtelen elmosolyodott.
– Hogy van a barátja? Sikerült a házassága? Persze egyáltalán nem
lepett meg, hogy ilyen gyorsan megnősült.
– A két fiatal nemcsak összeházasodott, de valóban szerelmesek is
egymásba – magyarázta Dan. – Azt hiszem, minden a legnagyobb rendben
van.
– Maga tehát tudja, hogy miről van szó – jelentette ki Claudette,
hangjában árnyalatnyi kérdő hangsúllyal.
– Természetesen – nyugtatta meg Dan. – Csekély tízmillió dollár a tét,
ha a házasságból meghatározott időre gyermek is születik.
Claudette bólintott.
– És, hogy áll a dolog? Erről is tud már valamit?
– Gondolom, hogy minden rendben van ezen a téren is – jelentette ki
közömbös hangon Dan.
– De nem tudja. Csak feltételezi.
– Valóban hiányosak az információim – mosolygott Dan. – De amint
Susan és Brian visszajön, megtudom. Ha megenged egy megjegyzést,
megmondhatom önnek, hogy meglehetősen ízléstelennek tartom a
végrendelet szövegét. Ilyen arcátlan módon beavatkozni egy ember
legszemélyesebb ügyeibe mégiscsak túlzás.

– Gondolom, miss Amanda Carsonnak határozott célja volt a
kikötéseivel – válaszolta Claudette. – Ezért igazán nagyon örvendetes,
hogy Brian Carson valóban boldog a fiatal feleségével.
– Igen, valóban azok – mondta Dan, és mialatt az ügyvédnő ivott a
poharából, tüzetesebben szemügyre vette a vendégét. A sárga ruha kissé
felcsúszott a térdén, és látni engedte szép, hosszú lábait. Dan hirtelen
szerette volna közelebbről megismerni ezt a szépasszonyt, akinek érzéki,
telt szája különös gondolatokat ébresztett benne.
Claudette észrevette, hogy Dan nézi őt, és a tekintetéből kiolvasta, hogy
tetszik neki. Neki is tetszett az orvos. Feltételezte, hogy nagyon gyengéd
férfi lehet, feltűnően keskeny és ápolt kezei erre vallottak. Vajon hogy
tudnak simogatni ezek a kezek, mélázott Claudette.
A szép ügyvédnő tekintete kissé hosszan időzött Dan kezein, amikor
ennek tudatára ébredt, összerezzent és visszaterelte elkalandozó
gondolatait. Igyekezett közömbös arcot vágni, de valójában zavarban volt
és merész gondolatai miatt bosszús: te ostoba liba, hiszen nem is ismered
ezt a dr. Dan Bennetet. Ki tudja, mi rejtőzik a rokonszenves arca mögött?
Csend volt. Egyikük sem szólt egy szót sem, de mindketten érezték a
köztük növekvő feszültséget, amely olyan volt, mint az elektromosság.
– Tulajdonképpen vacsoraidő van – törte meg a csendet Dan. – Mit
szólna hozzá, ha ezt a mindennapi prózai gyakorlatot együtt végeznénk?
Vagy esetleg más elfoglaltsága van?
– Tulajdonképpen nincs, mert az estét Mr. Carson ügyére szántam, de
majd megkísérlem máskor. Már eddig is többször próbáltam telefonon
utolérni, és mivel nem jelentkezett, azért jöttem el személyesen.
– És engem talált itt. Micsoda balszerencse – incselkedett mosolyogva
Dan.
Claudette is nevetett.
– Tulajdonképpen nem, mert még sohasem találkoztam nőgyógyásszal
a rendelőjén kívül mint magánember.
– Ó, én igazán elbűvölő férfi vagyok mint magánember – jelentette ki
Dan. – És kitűnő vendéglátó, ha ön is úgy akarja.
Dan tekintete azonban többet mondott, mint a szája, amiből Claudette
azonnal megértette, hogy nemcsak vacsorázni akar vele.
E felismerés megdobogtatta az ügyvédnő szívét.
– Rendben van – mondta mosolyogva. – Egy vacsora még semmire sem
kötelez.
– Az égvilágon semmire – hagyta helyben Dan, és a zakója után nyúlt,
amelyet a szék támlájára akasztott. – Ha megengedi, azonban előbb a
mosogatógépbe teszem a poharakat. Nem szeretném, ha a házmester két

használt pohár miatt helytelen következtetésekre jutna. Utóvégre ez Brian
és Susan lakása.
Amikor Dan kivitte a poharakat a konyhába, Claudette-et érthetetlen
nyugtalanság fogta el. Miért is fogadta el a vacsorameghívást? Mert hogy
ebben az esetben nem csak közös vacsoráról van szó, azzal tisztában volt.
Vonzódott Danhez, és az orvos szeméből kiolvasta, hogy ő sem közömbös
iránta. Hogy az ilyesmi miként szokott végződni, ahhoz nem kellett
különösebb jóstehetség.
Claudette ennek ellenére elhatározta, hogy ellenáll a kísértésnek.
Legalábbis első este nem omlik azonnal dr. Bennet karjaiba, bár igaz, hogy
nagyon vonzó férfi. Azért mégse reménykedjék egy estére szóló könnyű
kalandban. Nem, Claudette ennél valamivel többet akart.
Susan élvezettel főzőcskézett a tengerparti házban, ahol megkésett
mézesheteiket töltötték. Néha bementek vacsorázni a városba, az utóbbi
időben azonban többnyire otthon készített ízletes vacsorát az élelmiszeráruházban vásárolt finomságokból.
Sokszor segített anyjának otthon a főzésben, aki meglehetősen
elkényeztette a családját. Gyakran készített egzotikus indonéz
rizsételeket, erős, magyaros gulyást, de különösen az olasz konyhát
kedvelte.
Brian viszont szenvedélyes steakevő volt, így Susan legtöbbször ezen a
téren is igyekezett alkalmazkodni hozzá. Az utolsó napjukat töltötték
Malibuban, és Susan most is két hatalmas szelet húst tett a serpenyőbe.
Friss fejes salátát is készített, éppen a salátaöntetet keverte össze, amikor
Brian bejött a konyhába.
Remekül festett az új sortjában, amelynek világítóan fehér vászna
remekül kiemelte barna bőrének bronz árnyalatát. Susan ujjatlan
miniruhában sürgött-forgott a konyhában, apró fehér köténykével.
– Hu, micsoda finom illatok – szaglászott Brian.
– Tíz perc múlva kész az ebéd – mondta Susan. – Légy szíves, segíts,
teríts meg a teraszon. Kinn eszünk, ugye?
Brian aznap nagyon korán kelt, a halászokkal együtt már virradatkor
kinn volt a tengeren. Élvezte ezeket a hajnali kirándulásokat, mert
visszaidézték a gyermekkorát, amikor még apjávaljárt horgászni. Most
odament Susanhoz, és üdvözlésül hatalmas csókot cuppantott az arcára.
– Most ne idegesíts, Brian – hárította el gyöngéden férje közeledését
Susan. – Be kell fejeznem az ebédet.

Brian azonban végigsimított a hátán, le egészen a rövid kis szoknya
szegélyéig, és belecsípett Susan meztelen combjába. Sőt még egy kicsit
feljebb is csúsztatta a kezét.
Susan valóban ideges lett, amikor megérezte a bőrén Brian simogató
kezét.
– Nyughass! Ebéd után rengeteg időnk lesz ilyesmire – igyekezett
kitérni az orvtámadás elől. Brian azonban nem tágított. Tovább simogatta
gömbölyű fenekét, s amikor még ennél is merészebb lett, Susan
tehetetlenül felsóhajtott.
Abbahagyta a salátaöntet keverését, és Brianhoz fordult, aki
természetesen azonnal lerohanta a csókjával.
– Tudok egy csodálatosan jó előételt – suttogta a felesége nyakába.
– Ó, Brian, te a világ legbolondabb férje vagy. Kérlek, ne most és ne itt!
– De igen. Éppen itt és most. – Ezzel kikapcsolta az elektromos tűzhely
sütőlapját, amelyen már vidáman sistergett a zsírban a hús.
Mint férjnek most másra volt étvágya. Folytatta az előbbi csábító
hadmozdulatait, amíg Susan maradék ellenállása is megszűnt.
Brian egy pillanat alatt kibújt a sortjából, lerántotta Susan parányi
tangáját is. Leült a konyhaszékre, és az ölébe húzta Susant.
Aznap még nem szeretkeztek, és Susan testét izgalmas bizsergés járta
át, jóllehet, fél fülével még hallotta a hús sistergését. A vágya azonban
győzött, és combjai Brian érintésére maguktól széttárultak. Most már
egyáltalán nem hallotta a zsír sistergését. A szenvedély hulláma átcsapott
rajta, és csak Brian lihegését hallotta. Azután azt sem. Csak nyögött,
forgott Brian ölében, és vonaglott a kéjtől.
Egymást átölelve ültek még egy néhány pillanatig, szorosan
összesimulva, amíg lélegzetük normális üteme visszatért. Brian végtelen
gyengédséget érzett a felesége iránt, és biztosan tudta, hogy soha nem
volna képes lemondani róla.
– Szégyelld magad, Brian – mondta tettetett haraggal Susan, de a szeme
mosolygott. – A telhetetlenséged az oka, hogy háziasszonyi teendőimet
nem tudom kielégítően ellátni.
– Ne búsulj, bébi, a házastársi kötelezettségednek azonban remekül
eleget tettél – nevetett Brian. – És hidd el, ez jobb volt minden steaknél.
Susan sóhajtva kászálódott le férje öléből, és felemelte a földre esett
tangáját.
– Lehetetlen alak vagy. De talán éppen ezért szeretlek – mondta,
miközben bement a fürdőszobába.
Az, hogy a hús kicsit rágós volt, sem Briant, sem Susant nem zavarta.
Kibontottak egy palack vörösbort, és remek hangulatban fogyasztották el

a kiszáradt steaket. Kinn ültek a teraszon. A nap melegen sütött és a
tenger éppen úgy morajlott, mint máskor.
Egyikük sem akart arra gondolni, hogy ez az utolsó nap ezen a
gyönyörű vidéken. A mézeshetek utolsó napja, amelynek minden óráját,
minden percét maradéktalanul élvezni akarták.
Amikor Susan szótlan és elmélázó lett, Brian igyekezett felvidítani.
– Ne légy szomorú – mondta gyengéden. – Hiszen nem válunk el
egymástól. Együtt leszünk New York Cityben is. Örökre összetartozunk.
Ezt ígértük egymásnak, nem? – Felemelte a poharát és biztatóan
mosolygott Susanra.
– Nagyon boldog vagyok, Brian – mondta Susan. – Remek dolog, hogy
házasok vagyunk. Te nem így érzed?
– De igen. Veled sohasem lesz unalmas az élet – mondta Brian. – És azt
hiszem, hogy sohasem foglak megcsalni, mert te vagy a tökéletes
beteljesülés, bébi.
És ekkor történt valami. Susan hirtelen nagyon rosszul érezte magát,
pedig az előbb még semmi baja sem volt.
Felugrott és kirohant a fürdőszobába. Brian döbbenten nézte sápadt
arcát, amikor visszajött a teraszra.
– Mi van veled, édes? Mi történt?
Susan leült az egyik párnázott székre, és zavartan nézett a férjére.
– Az a jó ebéd – mondta szűkszavúan. Néhány pillanat múlva
hozzáfűzte: – Nem tudom, úgy látszik, valami megártott. Talán a bor.
– De hiszen alig ittál – ellenkezett Brian. – Érthetetlen.
Susan most elmosolyodott és végigsimított a haján.
– Tudod, talán…
Brian értetlenül nézett rá.
– Mi az, hogy talán?
– Tegnap reggel, amikor felkeltem, már akkor is nagyon furcsán
éreztem magam – vallotta be Susan. – Könnyen lehetséges, hogy…
Most végre kapcsolt Brian is. Az arca felderült, és a szeme különösen
csillogott.
– Gondolod, hogy terhes vagy, bébi?
– Tulajdonképpen lehetséges – mondta hamiskás mosollyal Susan. –
Azok után, ahogy az utóbbi hetekben viselkedtünk, minden elképzelhető.
Nem mondható, hogy önmegtartóztatók lettünk volna.
– De hát állítólag két hét után az ilyesmi még nem állapítható meg.
– No, azért mi már egy kicsit New York Cityben is gyakoroltunk, ha
emlékszel még rá – mosolygott Susan.

– Persze, persze – mondta izgatottan Brian. – Ó, istenem, Susan, ha ez
igaz lenne…
– Amint visszaérkezünk New York Citybe, elmegyek Dan-hez – ígérte
Susan -, mert valami nincs rendben nálam, az biztos.
– Az is lehet, hogy éppen most vagy százszázalékosan rendben – vélte
Brian, miközben újra teletöltötte a poharát. – Ha mindaz, amit most
feltételezünk, igaz lenne, akkor ez életem legszebb napja.
– Eddig azt hittem, hogy az életed legszebb napja az volt, amikor
megismertél – nézett rá kérdőn Susan.
– Világos, hogy az volt a legszebb – válaszolt sietve Brian, és
bocsánatkérően nyúlt Susan keze után. – Az volt a legszebb, de annak a
napnak a szépsége a terhességeddel tökéletessé teljesül. A bébi jelenti a
beteljesülést, nem gondolod?
– De igen – mondta Susan. – Én is így gondolom, Brian. Éppen ezért
megyek majd el Danhez. Ma már vannak olyan tesztek, amelyekkel ilyen
korai stádiumban is megállapítható a terhesség.
– Igen, azonnal el kell menned – helyeselt Brian. – Én pedig nagyon
fogok rád vigyázni az elkövetkezendő hónapokban.
Brian felhívta a barátját, hogy közölje vele, mikor érkeznek vissza New
York Citybe a kellemes mézeshetek után. Dan felment Brian és Susan
lakásába, hogy személyesen köszöntse a fiatalokat. Hatalmas csokor
csodálatos rózsaszínű rózsát hozott magával, amelyet Susan iránti
figyelmességnek szánt és nagyon gondosan elrendezett egy vázában.
Susan könnyekig meghatódott Dan kedvességén, és szívből köszönte a
virágokat.
– Ragyogóan néztek ki – jelentette ki Dan, és boldogan ölelte át
mindkettőjüket. – Olyan barnák vagytok, mint a négerek. Gondolom,
mindenképpen jót tett nektek ez a kis nyaralás. Igazi mézeshetek voltak,
az meglátszik rajtatok.
Brian és Susan cinkosán összenéztek, szemük csillogott a boldogságtól.
Dan is elmosolyodott.
– Nem kell semmit mesélnetek, úgyis tudom, hogy gyönyörű napokat
töltöttetek együtt. Csak rátok kell nézni. Iszunk valamit? Én már mindent
előkészítettem. Remélem, nem zavarok, ha még maradok néhány percig?
– Egyáltalán nem zavarsz. Ellenkezőleg – mondta Brian. – Ugye, Susan?
– Mindig örülök, ha itt vagy, Dan. De ne haragudj, én most nem
szívesen innék. Valahogy az utóbbi időben nem tesz nekem jót az alkohol.

– Ó, ez egészen úgy hangzik, mintha azelőtt iszákos lettél volna –
nevetett Dan. – Egy kis pohár ital elalvás előtt nem árthat.
Susan elhárítóan emelte fel a kezét. – Nem, köszönöm, Dan. Inkább
nem. Holnap majd elmegyek a rendelésedre. Valami nincs rendben nálam.
– Gyakran émelyeg – mondta Brian, laposakat pislogva a barátja felé.
– Ő, ez jó jel – jegyezte meg Dan. – De nem biztos, hogy van jelentősége.
Talán csak egy kis gyomorirritáció. Ez persze kellemetlen, és főleg nagyon
ostoba dolog lenne.
– Holnap talán már okosabbak leszünk – vélte Susan. – És most
bocsássatok meg egy pillanatra, átöltözöm.
A férfiak kimentek a tetőteraszra. Dan whiskyt töltött jéggel, majd
felemelte a poharát és koccintott a barátjával.
– Örülök, hogy újra itthon vagytok.
– Csodálatos volt Malibuban – lelkendezett Brian. – A legszívesebben
örökre ottmaradtunk volna. Lehet, hogy egyszer veszünk arrafelé egy
házat. Mind a ketten bolondulunk a tengerért.
– Azt hittem, hogy egymásért bolondultok.
Brian nevetett.
– Igen, valóban bolondulunk egymásért. Még mindig. Azt hiszem,
őszintén szerelmes vagyok Susanba. Remek, hogy minden így összejött.
Igazán szerencsés vagyok.
Dan némán forgatta az ujjai között a poharát, miközben meredten
nézte az aranyló italt.
– Én is szerelmes vagyok – bökte ki végül. – Elkapott a gépszíj, ahogy
mondani szokás. De most úgy istenigazában. Csodálatos a nő, akibe
beleestem.
– Hála istennek – nevetett fel hangosan Brian. – Már azt hittem, hogy a
munkád teljesen közömbössé tett a nőkkel szemben.
– Szó sincs róla. Ennek semmi köze a munkámhoz. Mindössze arról van
szó, hogy érzelem nélkül nemigen érdekelnek a nők. Most azonban úgy
érzem, mintha újjászülettem volna. Elemi erővel tört rám ez a szerelem.
– Ki az a csodalény, aki így megbabonázott? Ismerem a hölgyet?
Dan elvigyorodott.
– Nem fogod elhinni. Claudette Bowl a neve.
Brian csaknem elejtette a poharát.
– Beleszerettél az ügyvédnőmbe? Hogy lehetséges ez? Ezután Dan
részletesen elmesélte megismerkedését Claudette Bowllal, és Brian el volt
ragadtatva a szerelmes sztoritól.
– Valóban bomba jó nő – mondta elismerően Brian. – Amikor nála
jártam az irodájában, én is azonnal meghívtam vacsorára, de sajnos nem

állt kötélnek. Nyilván nem voltam az esete. Teljes elismerésem, hogy
neked sikerült.
– Arról, hogy kötélnek állt volna, ahogy finoman méltóztattál kifejezni
magad, eleinte szó sem volt. Itt az érzelmi húrokon múlt minden. Már a
kezdet kezdetén is – jelentette ki Dan. – És éppen ez teszi olyan széppé a
dolgot. Érzelem nélkül semmi értelme az egésznek.
– Ez igaz – mondta Brian. – Azóta már én is rájöttem.
Susan jött ki a teraszra, és érdeklődött az élénk társalgás témája iránt.
Amikor Brian elmondta neki a nagy újságot, őszintén örült, hogy Dan
milyen kellemes barátnőre tett szert. Emlékezett Caludette Bowlra, és úgy
találta, hogy nagyon is összeillenek Dannel.
– Mi volna, ha összejönnénk egyszer, és négyesben elmennénk
vacsorázni – javasolta Dan. – Természetesen csak akkor, ha nektek is
kedvetek van hozzá. Elmennénk valamilyen kellemes étterembe, utána
megnéznénk egy Broadway-showt. Nos, mit szóltok hozzá?
– Először meg kell tudnom, hogy mi van velem – jelentette ki Susan. –
Már úgy értem, egészségileg. Egyelőre nemigen vágyom szórakozásra,
mert nem vagyok jól. Különösen, ha ivásról van szó, még a gondolata is
elborzaszt, hogy étterembe menjek.
Dan elkomolyodott.
– Holnap reggel tüzetesen megvizsgállak – mondta. – Ne aggódj,
kiderítem, hogy mi a bajod.
– Te vagy az orvos – mondta Susan furcsán mosolyogva. – Igazán
kíváncsi vagyok, hogy mit fogsz velem kapcsolatban kisütni. Most
azonban ne beszéljünk többet rólam. Inkább mesélj még valamit
Claudette-ről. Mondd, komoly a dolog? És mi a tervetek a jövőre nézve?
Dan még sokáig mesélt szíve hölgyéről. Brian örült ennek a témának,
mert semmi pénzért sem szeretett volna most Dannel a várható bébiről
beszélgetni. Félt, hogy a barátja még elszólná magát, és kiderülne a titka.
Mert természetesen Brian említést sem tett feleségének a végrendeletről,
bár megígérte Dannek. Dan azonban ezt nem tudhatta.
De most, hogy Brian valóban szerelmes volt Susanba, olyannyira, hogy
el sem tudta képzelni az életét nélküle, kötelességének érezte, hogy
beszéljen neki Amanda néni végrendeletéről. Előbb azonban meg akarja
várni a másnapi orvosi vizsgálat eredményét. Nagyon reménykedett, hogy
Susan jó hírekkel tér haza Dan rendelőjéből.

8.
Dan megvizsgálta Susant, és terhességi tesztet is készíttetett. Amikor
Susan fél óra múlva újra bement a rendelőbe, Dan sugárzó mosollyal és
tárt karokkal sietett elé.
– Gratulálok, Susan. Úgy van, ahogy vártam. Gyereked lesz. A terhesség
ilyen korai szakaszában mindig csináltatok ellenőrző tesztet is, hogy
biztos legyek a diagnózisomban. Az eredmény pozitív. Tehát minden
kétséget kizáróan terhes vagy.
Susan leült.
– Ó, de boldog vagyok! – kiáltott csillogó szemmel. – Tehát végre
megérkezik a várva várt bébi. Istenem, hogy fog örülni Brian!
Dan visszaült az íróasztalához, a recepttömbje után nyúlt.
– A vérvizsgálatod enyhe vérszegénységet mutatott ki. Felírok valami
erősítőt. Ezeket a cseppeket állandóan szedned kell a terhességed alatt.
– Természetesen – mondta komolyan Susan. – Mindent megteszek, ami
szükséges. – Arca ismét felderült. – Tudod, még mindig olyan hihetetlen. A
legszívesebben cigánykereket hánynék örömömben.
– Erről határozottan lebeszéllek – mondta nevetve Dan. – Most
vigyáznod kell magadra, Susan.
– Brian majd megteszi helyettem. A mennyezetig fog ugrani örömében
– mondta boldogan Susan.
Dan megírta a receptet, és közben mellékesen megjegyezte:
– A lényeg az, hogy most már biztos a tízmillió. Hiszen a bébi volt az
egyetlen komoly akadálya, hogy a végrendelet feltételei teljesüljenek.
Szerencsére így most már minden rendben lesz.
Susan értetlenül nézett Danre, mint akinek fogalma sincs, hogy miről
van szó.
– Mit akarsz ezzel mondani, Dan? Az istenért, miről beszélsz? Milyen
végrendeletről és milyen tízmillióról? És mi köze mindennek az én
születendő gyerekemhez?
Dan ebben a pillanatban átkozottul rosszul érezte magát. Hirtelen
megvilágosodott előtte, hogy mit tett ezzel a kijelentésével. Brian, az a
megátalkodott hülye egy szóval sem említette Susannak a végrendeletet,
és most ennek a szegény teremtésnek így kellett megtudnia ezt az egész
ostoba históriát. Tyű! Micsoda cirkusz lesz ebből!
– Tulajdonképpen nem is tudom, miként mondjam el neked – hebegte
zavartan Dan, és az állát dörzsölgette. – A pokolba is, azt hittem, hogy
Brian már régen elmondott mindent.

– Mit kellett volna Briannak elmondania?
– Azt hittem, hogy beszélt az elhalt nagynénje végrendeletéről,
amelyben a tízmillió dollár örökség bizonyos feltételekhez volt kötve.
Susan mélyet lélegzett.
– Brian egy szót sem szólt nekem semmiféle végrendeletről. Mi volna,
ha most te mondanád el, hogy miről is van szó. Az elejét már úgyis
kibökted, tehát ki vele, Dan, most már az egészet tudni akarom.
Dan segítséget várva nézett a telefonra. Bárcsak megszólalna! Azt sem
bánná, ha a Fifth Avenue-ra kellene mennie egy koraszülés ügyében, vagy
bármilyen más célból, csak el innen! De a telefon csökönyösen hallgatott.
– Tehát? – kérdezte Susan.
Dan kénytelen volt elmondani az egész történetet töviről hegyire.
Amikor befejezte, Susan felállt és a táskája után nyúlt. Az arca sápadt volt,
a keze egy kicsit remegett, de látszott, hogy igyekszik uralkodni magán.
– Jó. Most legalább tudom – mondta halkan. – Tehát ezért vett feleségül
Brian, ezért volt olyan sürgős az esküvő, és ezért szeretkezett velem éjjelnappal… Én buta liba meg azt hittem… elhittem… – Hangja megcsuklott,
aztán sarkon fordult és igyekezett minél előbb az ajtóhoz jutni.
– Brian szeret téged, ezt biztosan tudom – mondta tehetetlenül Dan, és
felugrott a székéről, hogy visszatartsa Susant. – Ne hamarkodd el a dolgot,
Susan. Gondolkozz még egy kicsit! Beszélj Briannal! Hidd el, másképp áll
az egész dolog, mint ahogy most gondolod.
Susan megfordult és nagy szemekkel, némán Danre nézett, aztán
kiment a szobából.
– A recepted – szólt utána fakó hangon Dan. De ezt már Susan nem
hallotta.
Susan tulajdonképpen nem is tudta, hogy miként jutott le a kocsijához.
Mintha almában cselekedett volna, vagy mintha egy másik személy ment
volna le helyette a lépcsőn. De aztán hirtelen kitört belőle a fájdalom, és
szabad folyást engedett a könnyeinek. Kétségbeesetten zokogott. Úgy
érezte, mintha kihúzták volna a lába alól a talajt. Ez volt a világ vége!
Egy gonoszul, előre kitervelt játéknak volt a főszereplője. Brian
kezdettől fogva csakis a tízmillióra gondolt. Semmi más nem volt számára
fontos, egyedül az, hogy teljesítse a végrendelet feltételeit, ö pedig örült,
hogy milyen boldog a házasságuk. Hálát adott az égnek, hogy így
egymásra találtak. Ennyire csalódottnak és boldogtalannak még soha
életében nem érezte magát Susan. A könnyei patakokban folytak, a sírás
nem akart szűnni. Végül azonban mégiscsak kifújta az orrát és letörölte
arcáról a szétmaszatolt szempillafestéket.

A zokogásból ellenkező végletbe csapott át az elkeseredése. Elfogta a
bosszúvágy. Nem, Brian most már mondhat neki, amit akar, egy szavát
sem hiszi el többé. Meg sem hallgatja a magyarázkodását.
Összecsomagolja a holmiját és visszatér a szüleihez. A gyerekéhez pedig
Briannak semmi köze. Az az ő gyereke, az ő bébije, csakis az övé egyedül.
Nincs többé szüksége Brian Carsonra, maga is boldogulni fog a gyerekkel.
Brian már türelmetlenül várta az orvosi vizsgálat eredményét. Susan
megígérte, hogy amint megtudja Dantől, hogy valóban beigazolódott a
sejtese, felhívja az irodájában, vagy esetleg felmegy hozzá személyesen.
Amint megszólalt a telefon, Brian lecsapott rá és mohón emelte füléhez a
kagylót. Dan volt a vonalban.
– Valami rendkívül ostoba dolog történt – szólt rekedten, aztán
hirtelen felcsattant a hangja. – A pokolba is! Miért nem mondtad el
Susannak a végrendeletdolgot? Egy szót sem szóltál neki róla, holott
megígérted, én pedig mit sem sejtve kiböktem neki azt, amit neked kellett
volna tisztáznod vele. Képzelheted, milyen lelkiállapotban van most
Susan.
Brian úgy érezte, mintha bomba robbant volna mellette.
– Megőrültél, Dan? – kérdezte döbbenten. – Miért tetted ezt velem?
Hogy beszélhettél Susannak a végrendeletről?
– Örömömben! – mondta kétségbeesett hangon Dan. -Hirtelen
örömömben, hogy bizonyossá vált Susan terhessége, véletlenül elszóltam
magam. De én abban a hiszemben voltam, hogy Susan tudja az igazságot.
Fogalmam sem volt, hogy milyen bajt okozok a megjegyzésemmel. Mielőtt
elutaztatok, megígérted, hogy elmondasz neki mindent.
– Megáll az eszem! – lihegett fogcsikorgatva Brian. – Az utolsó
pillanatban eltoltál mindent! Dan, hogy tehetted ezt velem? Te ostoba
fráter! Ezért még fizetni fogsz! – csapta le sziszegve a kagylót.
Letépte a zakóját a széktámláról, és kirohant az ajtón. Azonnal haza
kell mennie. Remélhetőleg még ott találja Susant. Beszélnie kell vele.
Susan meg fogja őt érteni.
Tulajdonképpen hogyan is magyarázza meg ezt az ostoba helyzetet?
Mit mondjon neki? Azt, hogy imádja, hogy őszintén szereti, hogy mennyire
örül a közös gyereküknek? Nevetséges. Susan egy szót sem hisz neki
többé. Ezt Brian előre tudta, de azért mégiscsak meg kell kísérelnie.
Megpróbálja meggyőzni Susant a szerelméről. Mást nem tehet. Nincs más
választása.

Brian agyában lázasan kavarogtak a gondolatok. Mit fog most tenni
Susan? El nem hagyhatja, hiszen maga mondta, hogy egy gyereknek
mindkét szülőjére szüksége van. Az együttélésük azonban már nem lesz
felhődén, ha egyáltalán még számíthat arra, hogy Susan hajlandó vele
maradni.
Brian el volt készülve a legviharosabb jelenetre. Amikor végre hazaért;
Susan már csomagolt. Brian tehetetlenül állt meg az ajtóban. Erre nem
számított.
Brian egész életében minden helyzetben feltalálta magát, bármilyen
reménytelennek is látszott számára az ügy. Most azonban nem tudta,
mitévő legyen. Teljesen tanácstalan volt.
Susan megfordult, amint meghallotta a belépő Briant.
– A kedves barátod nyilván már informált a történtekről – szólt
jéghideg hangon. – Elmondta, hogy véletlenül elárulta a titkodat. Ezért
igazán nem haragudhatsz Danre, nem az ő hibája, ő csak jót akart, és
őszintén örült az anyaságomnak. De te alávaló fráter vagy, és én sajnos
bedőltem neked.
Brian bűnbánóan, elfogódottan lépett a feleségéhez.
– Megértelek, Susan, és el tudom képzelni, hogy most mit érzel. De hidd
el, nem úgy van, ahogy gondolod. Én nagyon szeretlek. őszintén szeretlek,
és nagyon szeretném, ha velem maradnál továbbra is.
Susan váratlanul gúnyosan felnevetett.
– Ezt valóban elhiszem neked. Természetesen azt szeretnéd, hogy
veled maradjak, mivel a gyerekünk nélkül sohasem jutnál a tízmillió
dollárodhoz. Ugye?
– Most nem erről van szó, Susan. Eszembe sem jutott a pénz. Itt most
egyedül rólunk van szó. Rólad és rólam. Nem tudok nélküled élni.
– Ó, istenem! Ne légy ilyen színpadiasan fennkölt, mert még
meghatódom – folytatta továbbra is gúnyos hangon Susan. – Egészen jól
megvoltál nélkülem még néhány hónappal ezelőtt. Gondolom, ezután is
megleszel. Mert én elhagylak, Brian. Végleg. Örökre.
Brian érezte, hogy kiveri a hideg veríték.
– Ezt nem teheted, Susan. Én mindent meg akartam neked magyarázni.
És meg is tettem volna ma este. Ez elhatározott szándékom volt. Nem
tehetek róla, hogy Dan megelőzött. És éppen ma.
– Hála istennek, hogy így történt – vágta rá Susan, és becsapta a
bőröndje tetejét. – Most legalább tudom, hányadán állok veled.
Szórakoztató játék volt számodra, nem igaz? Feleségül venni nem volt
nagy ügy. Ez minden nehézség nélkül sikerült, mivel tudtad, hogy beléd

szerettem. De hogy még a gyerekkel is ilyen kitűnően határidőre sikerülni
fog minden…
Brian mindkét kezével kétségbeesetten a hajába túrt.
– Susan, hidd el, hogy most már minden másképp van, mint ahogy
gondolod. Lehet, hogy a látszat ellenem szól, de én valóban szeretlek, és
ezt most őszintén mondom.
– A te őszinteségedet már ismerem, és az őszinte gondolataidat is –
válaszolta keserűen Susan. – Azt hiszem, ahányszor lefeküdtél velem,
mindig csak a tízmillió dollár járt a fejedben.
– Nem, Susan. Igazán nem – erősködött kétségbeesetten Brian. – Akkor
soha egy pillanatig sem gondoltam rá.
– De a bébinek valahogy mégiscsak létre kellett jönnie. Ez nagyon is
fontos volt a számodra. Ezért szeretkeztél mindig újra és újra velem.
– Nem azért, Susan. Hidd el, nem azért. Kérlek, higgy nekem!
– Már semmit sem hiszek el neked. Visszamegyek a szüleimhez.
Tekintsd úgy, hogy elváltunk.
– Csak nem akarsz valóban elválni? – kérdezte döbbenten Brian.
– De még mennyire, hogy azt akarom!
– Ha ezt megteszed, Susan…
– Igen? – Susan most már nyugodtan, de még mindig gúnyosan Brian
szemébe nézett. – Igen? Mondd csak, mi történik akkor? Talán kiveted
magad az ablakon? Engedd, hogy nevessek! Te már eljátszottad a
hiteledet ezzel a játékkal, Brian.
– Susan, maradj itt. Szeretlek. Sem téged, sem a gyerekünket nem
akarom elveszíteni.
– Ez világos. És azt is tudom, hogy miért. Menj az utamból, Brian. Nincs
már semmi mondanivalónk egymásnak.
A férfi vissza akarta tartani Susant, de az nem engedett az
elhatározásából, és Brian tehetetlenül nézte, mint hagyja el a lakást.
Ahogy egyedül maradt, kétségbeesetten verte öklével az asztalt. Az az
átkozott Dan! Neki köszönheti ezt az egészet.
De most elmegy hozzá. Elmegy ehhez az állítólagos barátjához és
megmondja neki a véleményét. Teljesen mindegy, hogy ki van nála a
rendelőben, hogy a betegei esetleg meghallják. Dan meggondolatlan
fecsegése miatt veszítette el Susant. És nemcsak őt, hanem a gyereküket
is, ráadásul a tízmillió dollárnak is lőttek.
Míg a kocsiban ült és vad tempóban hajtott Dan rendelője felé, Brian
mégiscsak lehiggadt egy kicsit. Alapjában véve igazán nem tehet
szemrehányást Dannek. Egyedül saját magát okolhatja. Igen, teljesen
hülyén viselkedett, és az ostoba gyávaságával, hogy nem merte

megmondani az igazat Susan-nak, elrontott mindent. Már régen be kellett
volna számolnia a végrendeletről, még a házasságuk előtt, ezt most már
belátta. Később is számtalan alkalma lett volna bevallani a nagy titkot, de
ő elmulasztott minden jó alkalmat, és halogatta a dolgot. Most aztán
magyarázhatja Susannak, hogy valóban szered. Logikus, hogy nem hisz
neki, amikor így kellett tudomást szereznie arról az átkozott tízmillióról.
Brian elhatározta, hogy mindent megbeszél Dannel. Nem vádolja,
hanem nyugodtan, tárgyilagosan átgondolják majd ketten a dolgot és
majdcsak találnak valami megoldást, hogy Susant rábírják a visszatérésre.
Amikor Susan anyja meglátta a házuk előtt a lányát a hatalmas
bőrönddel, a szívverése is elállt ijedtében. De nemcsak a bőrönd miatt,
Susan megjelenése sem volt éppen megnyugtató. Sápadt, kétségbeesett
arca és könnyes szeme nagy bajról árulkodott. Bekísérte lányát a
nappaliba, és a bőröndjét elvéve tőle, ijedten kérdezte:
– Mit jelentsen ez, Susan? Az isten szerelmére, miért jöttél haza ezzel a
bőrönddel?
Susan lerogyott egy székre, és elmondott mindent az anyjának. Mrs.
Young nem hitt a fülének. Micsoda história!
Természetesen azonnal Susan pártjára állt. Ha ez a Brian Carson így
rászedte a lányát, akkor csak viselje alávaló játékának a következményeit.
– Természetesen itt maradsz nálunk – jelentette ki. – Apád és én majd
gondoskodunk rólad. A gyereket pedig úgyis neked kell megszülnöd. Ez
már egyedül a te dolgod, ehhez nem kell a férjed segítsége. Mi pedig
mindnyájan nagyon fogjuk szeretni a bébit.
– Olyan boldogtalan vagyok, mami! – tört ki újra a zokogás Susanből. –
Hiszen annyira szerettem Briant.
Anyja átkarolta a vállát.
– Nem érdemelte meg – mondta Susan haját simogatva. – Felejtsd őt el,
kislányom. Van még más férfi is a világon, aki majd őszinte szívvel szeret
téged.
– El akarok válni – jelentette ki Susan. – Méghozzá minél előbb. Végleg
meg akarok szabadulni ettől a Brian Carsontól.
Mrs. Young bólintott.
– Persze hogy el kell válnod. És én tudok is valakit, aki biztosan
szívesen segítene ebben – mondta csendesen, még mindig a lánya fejét
simogatva. – És megfelelő anyagiakkal is rendelkezik, hogy minél előbb
elválasszanak a férjedtől hivatalosan is. Tudod, Renóban a válást gyorsan
le lehet bonyolítani. Csak pénz kérdése.

Susan döbbenten nézett az anyjára.
– Én nem akarok többé férjhez menni. Soha többé rá nem nézek egy
férfira sem.
– Clarence Haley mindig jó barátod volt, vagy nem? Mindig igyekezett a
kedvedben járni. Hidd el, most is segítségedre lesz.
– Nem akarom, hogy valami közöm is legyen Clarence Haleyhez! Csak
nem hiszed, hogy még egyszer férjhez mennék, ha már egyszer sikerült
elválnom. Mami, ezt nem gondolhatod. Én erre képtelen lennék.
Susan anyja csak mosolygott.
– Most ne gondolj erre, gyermekem – mondta meleg hangon. – Erre
még van időd. Ha nem akarsz Clarence-hez menni, oké. De gondold meg,
hogy milyen sok mindent tehetne érted, mennyire a segítségedre lehetne
a jelen helyzetedben. És képzeld el, Brian milyen dühös lenne, ha
megtudná, hogy Clarence-nek közös tervei vannak veled. Azon kívül
természetesen nagyon előnyös volna, ha a születendő gyermekednek apja
is lenne.
– Brian a gyerekem apja – zokogta Susan. – Ó, istenem, miért is
szerettem annyira azt a fickót!
– A szerelem elmúlik, különösen a tiedhez hasonló körülmények között
– jegyezte meg hűvösen az anyja. – Majd én mindent elrendezek, Susan.
Bízd csak rám. Az első tennivaló az, hogy még ebben az évben el kell
válnod. Brian mérhetetlenül megsértett, bűnhődjék hát a vétkéért. A
tízmillió dollárja mindenesetre füstbe ment.
Susan apja is meg volt róla győződve, hogy Clarence Haley az a férfi, aki
Susant kisegíthetné a jelenlegi nehéz helyzetéből. Erről az első napokban
természetesen nem fognak tárgyalni a lányukkal, aki még csak látni sem
akarta Clarence Haleyt. Később azonban, amikor nyugodtan átgondolta a
dolgot, és megtudja, hogy normális körülmények között milyen hosszan
elhúzódhat a válóper, az ő szemében is mentőangyalként tűnhet fel
Clarence.
Brian jó néhányszor megpróbálta telefonon elérni Susant. Anyja
azonban, aki még csak azt sem engedte meg, hogy e kritikus időszakban a
lánya felvegye a kagylót, ha cseng a telefon, Brian minden próbálkozását
visszautasította azzal a kijelentéssel, hogy Susan nem óhajt többé beszélni
a férjével.
Susan valóban hallani sem akart Brianról. Nem akart többé hitelt adni
férje szép szavainak, hiszen úgyis csak a tízmillió érdekében mondana
mindent. Most az egyszer azonban alaposan elszámította magát, mert ő
gondoskodik róla, hogy azt a tízmilliót sohase kapja meg.

Brian idegei teljesen felmondták a szolgálatot. Állandóan azon törte a
fejét, vajon mit fog tenni Susan. Természetesen megtárgyalta a dolgot
Claudette Bowllal is, aki látott némi reményt a végrendeletet illetően.
– Ha a nagynénéd halála évfordulójáig a házasságod még érvényben
van, és ha Susan közben megszülné a gyereket, részedről eleget tettél a
végrendelet feltételeinek – állította Claudette, aki a Dannel való közelebbi
kapcsolata óta Briannal is tegező viszonyban volt.
– Arról nincs szó a végrendeletben, hogy az előírt időpontban a
feleségeddel egy fedél alatt kell élned. A kívánt tények még érvényesek
lesznek: nős vagy és van egy gyereked – magyarázta Claudette. – Annak
ellenére, hogy ez utóbbi még csak kilátásban van, de Dan megállapította a
terhességet, s ha komplikációk nem jönnek közbe, akkor minden
reményed meglehet arra, hogy apa leszel, vagyis hogy a kívánt bébi a
világra jön. Alapjában véve tehát minden rendben lesz. Nyugodj meg,
Brian.
Brian azonban egyáltalán nem volt nyugodt. Ismerte Susant, és jól
ismerte Susan pillanatnyi lelkiállapotát. Bizonyára nem nyugszik addig,
amíg ki nem talál valamit, hogy áthúzza az ő számításait. És ha ez sikerül,
akkor Brian végleg el van intézve. Pedig nem szeretett volna mindent
elveszíteni. Susant és a bébit sem, a tízmillióról nem is szólva. Mit tegyen
hát? Hogyan hozhatná helyre az egész összekuszált ügyet?
A véletlen úgy hozta, hogy Brian az egyik délelőtt a Bloo-mingdale
áruházban járt, hogy néhány apróságot vásároljon, és találkozott
Barbarával.
Barbara már tudott Brian és Susan dolgáról, mert az utóbbi időben
sokat találkozott a barátnőjével. A tárgyilagos, józan gondolkodású
Barbara igyekezett lebeszélni barátnőjét a Brian elleni terveiről.
Hiszen tízmillióról van szó, ismételgette állandóan Barbara, és
megpróbálta Susannal megértetni, hogy mint elvált feleség, ha normális
úton, később válik el Briantól, tetemes anyagi előnyökre tehetne szert.
Susan azonban hallani sem akart erről.
– Most kutyaszorítóban vagy, mi? – mondta Barbara Briannak, amikor
összetalálkoztak. – Azt hiszem, pillanatnyilag nem sok jóval
kecsegtethetlek.
– Gyere, igyunk meg valahol egy csésze kávét – kérte Barbarát Brian, és
valóban be is mentek a legközelebbi étterembe. – Mit tudsz Susanról? Mit
csinál most?

– Azt akarod tudni, hogy mit szándékozik tenni? – pontosította Brian
szavait egy kis gúnyos mosollyal a szája körül Barbara. Aztán rágyújtott
egy cigarettára és Brianra nézett. – Azt hiszem, végzett veled, és a válás
után feleségül megy Clarence Haleyhez. Tudod, aki már akkor is futott
utána, mielőtt téged ismert volna.
– De hiszen ez képtelenség! – kiáltott fel dühösen Brian. – Az nem
lehet, hogy máshoz akar férjhez menni, hiszen engem szeret! Azonkívül
nem eszik olyan forrón a kását, hiszen egy válóper igen sokáig elhúzódhat.
– De nem Renóban. És Susan pillanatnyilag ott tartózkodik.
Brian megrökönyödve nézett a lányra.
– Ez igaz?
– Becsületszavamra! – jelentette ki Barbara, akit szórakoztatott Brian
ijedtsége. – Renóban a válás a te beleegyezésed nélkül is lehetséges. És
ahogy a dolgok állnak, a válóok is megfelelő. Kíváncsi vagy, hogy mi a
válóok? Lelki kegyetlenség. És ez meg is felel a valóságnak. Már elkéstél,
nem tehetsz ellene semmit, Brian.
Brian torka elszorult, és csak nehezen nyögte ki a szavakat.
– Mikor repült Susan Renóba?
– Tegnap. És Clarence Haley elkísérte. Ne aggódj, Brian, most még nem
kezdenek viszonyt, hiszen Susan gyereket vár. De később bizonyára hozzá
megy feleségül. Erre mérget vehetsz.
– De hiszen nem szereti – tiltakozott Brian.
– Ez igaz – helyeselt Barbara. – De állítólag már előfordult a
világtörténelemben, hogy szerelem nélkül is összeházasodtak. Az irántad
érzett dühében Susan mindenre képes.
Brian megragadta Barbara karját.
– Segítened kell – mondta rekedt hangon. – Te vagy az egyeden, aki
valóban segíthet. Hiszen te Susan tanúja voltál az esküvőnkön. Csak nem
akarod, hogy a házasságunk végleg hajótörést szenvedjen? Mert nem
akarod, ugye?
– Figyelj ide! – mondta Barbara, és ártatlan mosolyt erőszakolt az
arcára, amíg Brian szemébe nézett. – Neked most Susan kell, vagy csak a
tízmillió dollár érdekel?
– Szeretem Susant – mondta határozottan Brian. – Ez a tiszta igazság.
Most tudom igazán. Csak most döbbentem rá, hogy mennyire szeretem.
Nem tudok nélküle és a gyermekünk nélkül élni. Inkább lemondok a
tízmillió dollárról.
Barbara szája tátva maradt a csodálkozástól.
– Mondd, elmondtad ezt már Susannak is?
– Nem – válaszolta Brian. – Eddig még nem.

– Azt hiszem, akkor legfőbb ideje, hogy megtedd. Mielőtt még
elrontanál mindent, és végképp elkésnél a vallomásoddal. Tudom, hogy
melyik szállodában szálltak meg. Egészen véletlenül vettem ki a
beszélgetésükből. A Brown Park nevű hotelban vettek ki két szobát.
Segítek neked valamit ezzel az információval?
– Barbara, te valóságos kincs vagy! – mondta boldogan Brian. – Majd
meghálálom a szívességedet.
– Ó, ez igazán nem rossz ötlet – jelentette ki nevetve Barbara. – Mindig
hajlamos voltam arra, hogy elfogadjam a szíves viszonzásokat.
Brian intett a pincérnek, és fizetett.
– Sietnem kell – szólt bocsánatkérően Barbarához. – A legközelebbi
járattal elrepülök Renóba. Nem egyezem bele, hogy elváljon tőlem a
feleségem.

9.
Susan a szálloda teraszán ülve unottan kevergette a kávéját. Borús
arckifejezését a szája körüli keserű vonás még jobban kiemelte. A vele
szemben ülő Clarence hosszú, vékony szivart szívott, amelynek füstjét
Susan a jelenlegi állapotában csak nehezen viselte el. De nem szólt, mert
nem akarta Clarence ez ártatlan élvezetét is elrontani.
Susan oldalán a hamuszőke, fénytelen hajú, nagydarab, széles vállú
férfi mindig olyan arcot vágott, mintha fogalma sem volna, hogy miért is
született e világra. Most megnyugtatóan Susan karjára tette a kezét.
– Nem szabad mindent olyan sötéten látnod, Susan – mondta halkan. –
Hidd el, rendbe jönnek a dolgok.
Kicsit félénken és ügyetlenül mondta ezt is, és Susan egyáltalán nem
érezte meggyőzőnek a szavait. Mintha semmi szenvedély nem lett volna
ebben az emberben. Susan még abban is kételkedett, hogy voltak-e
érzelmei egyáltalán. Nem tehetett róla, de ha Clarence-re nézett, mindig
egy óriás bébi jutott eszébe.
– Semmi sem fog rendbe jönni – suttogta maga elé Susan, és kiitta a
kávéját.
Ahhoz, hogy Renóban kimondják a válását, néhány hétig itt kellett
lenniük. Susan és Clarence tudomásul vette a körülményt, mert nem volt
más választásuk. Az utóbbi napokban Susan fizikailag sem érezte jól
magát. Émelygése annyira fokozódott, hogy Clarence rábeszélésére
elment egy nőgyógyászhoz, aki olyasvalamiről informálta, amitől Susan
most már végképp elveszítette lába alól a talajt.
Az orvos gondosan megvizsgálta, és az elkövetkezendő hat hónapra
részletesen kidolgozott vitaminkúrát írt elő. De nem ez volt az, ami Susant
úgy megijesztette. Dr. Hard szerint Susan ikrekkel volt várandós.
Első pillanatban Susan fel sem fogta, amit az orvos mondott, azután
pedig nem akarta elhinni. Végül mégiscsak el kellett fogadnia, amit a sors
rámért, illetve amit a sors akaratából az az átkozott Brian az ölébe
helyezett.
Eleinte nem is akart szólni Clarence-nek az ikrekről, de mikor a férfi
ártatlan, halványkék szemébe nézett, egyszerűen nem volt szíve eltitkolni
előle a valóságot. Negyedórával ezelőtt vallotta be a férfinak, hogy mi a
helyzet az állapotával, amire Clarence egy szót sem szólt, csak dupla
konyakot rendelt.
Clarence hajlandó volt a gyorsított válóperes eljárásban, ahol lehet a
segítségére lenni, és természetesen a várandós Susant is feleségül venni,

de hogy a jövendő felesége egyszerre két gyermeket hozzon a házasságba,
olyan hozománynak tetszett, hogy maga Clarence is elbizonytalanodott
cselekedete helyességében.
Clarence azonban úriember volt, és nem vonta vissza az ajánlatát. Csak
abban reménykedett, hogy Susan valóban csak ikreket vár. És ezt meg is
mondta.
Ez azonban egyáltalán nem nyugtatta meg Susant. Pokoli rosszul
érezte magát és rettenetesen boldogtalan volt. Hasztalan próbálta Briant
elfelejteni, hiába mutatkozott vele szemben Clarence talpig úriembernek,
ő mégiscsak Briant szereti, ez ellen nem volt orvosság.
Uramisten, micsoda diadal lesz Briannak, ha megtudja, hogy egy
csapásra két gyermek apja! Mostanában egyre gyakrabban tette fel
magának Susan a kérdést, hogy első dühében valóban helyesen
cselekedett-e. Nem kellett volna józanabbul mérlegelni, mielőtt
elhatározta magát a válásra? Úgy kellett volna vennie a dolgokat, ahogy
vannak. De ha aztán eszébe jutott, hogy Brian szenvedélyes szerelme és
gyengédsége csak szerepjátszás volt a tízmilliós örökség érdekében, akkor
úgy érezte, helyesen cselekedett. Brian állandóan csak a tízmillióra
gondolt, ő pedig csupán eszköz volt számára. Amikor, erre gondolt, Susan
dühe csillapíthatatlan volt.
– Magam sem tudom, hogy mit csináljak most – szólalt meg halkan. –
Egyszerre két gyereket mégsem varrhatok a nyakadba.
– Dehogynem, kedvesem. Nyugodj meg – csillapította Clarence. – Majd
minden elrendeződik.
Susan felemelte tekintetét a csészéjéről, és akkor, aznap másodszor is,
úgy érezte, hogy ereiben megfagy a vér.
Brian lépett ki az étterem teraszára, és egyenesen az asztaluk felé
tartott. Egy ideig még azt hitte Susan, hogy téved, de nem. A kávézóterasz
ilyenkor kora délután csaknem üres volt, és valóban Brian közeledett
feléjük. Susan mondani akart valamit, de nem jött ki hang a torkán, mert
Brian megállt az asztaluk előtt.
– Mit… mit akarsz itt? – hebegte Susan.
– Beszélnem kell veled, Susan.
– Nem, Brian, már nincs mit megbeszélnünk.
Clarence felállt.
– Menj fel nyugodtan a szobádba, Susan – mondta halkan és elnyomta
szivarját a hamutartóban. – Úgy gondolom, a legtanácsosabb, ha én váltok
néhány szót Mr. Carsonnal.

– Kérlek, Susan, maradj itt – szólalt meg újra Brian. Susan azonban már
nyúlt a táskája után, úgy érezte, azonnal el kell hagynia a teraszt. Brian
fenyegetően Clarence elé lépett.
– Milyen jogon avatkozik bele az ügyeinkbe? – mordult rá. – Susan
jelenleg még a feleségem, és ha beszélni akarok vele, az egyedül csak ránk
tartozik.
– Ön már amúgy is elég kellemetlenséget okozott – jelentette ki
határozottan Clarence. – Most én intézem Susan ügyeit. Teljes bizalommal
van irántam, és én majd elrendezem az életét.
– Azt szeretném látni! – fújtatott dühösen Brian. – Senki sem
akadályozhat meg abban, hogy beszéljek a saját feleségemmel.
Clarence megfogta Brian karját, aki Susan után iramodott, és most
fenyegetően nézett a felesége barátjára.
– El a kezekkel! – mordult komoran.
Clarence-nek esze ágában sem volt engedelmeskedni. Ekkor Brian
elveszítette az önuralmát, és egy hatalmas ütést mért Clarence állára, akit
ez oly váratlanul ért, hogy zsákként összecsuklott, a mellette álló szék
pedig nagy robajjal a padlóra zuhant.
A pincér azonnal ott termett.
– Könyörgöm, uraim, azonnal…
– Fogja be a száját, és törődjön inkább ezzel a vendéggel, – mordult rá
Brian Clarence-re mutatva. Máris az ajtónál termett, hogy Susan után
menjen, mielőtt még Clarence feltápászkodva viszonozhatná az ütést.
Mire a pincér segített Clarence-nek felállni és igyekezett megnyugtatni,
Brian a recepciónál megtudta Susan szobájának számát. Nem várt a liftre,
hanem nekiiramodott a lépcsőnek, és bezörgetett a második emeleti
szoba ajtaján. Mint az őrült, úgy kopogott a kétszáztizenötös ajtón.
– Susan, nyiss ajtót! Valami nagyon fontosat kell mondanom neked.
Meg kell hogy hallgass!
– Veled nekem már semmi dolgom nincs, Brian! – hallotta bentről
Susan hangját, aki az ajtó mögött állt. Szíve a torkában dobogott, de
minden erejét összeszedve még egyszer kiszólt: – Tűnj el innen! Hallani
sem akarok rólad többé!
– Nyisd ki az ajtót, Susan! – dörömbölt tovább Brian. – Rólunk és a
gyerekünkről van szó!
– Az én dolgom, hogy mit teszek. Menj végre, Brian. Nem tudsz
megakadályozni abban, amit elhatároztam.
Brian már teljesen magánkívül volt, két ököllel egyszerre verte az ajtót.
– A pokolba is! Értsd meg, hogy nem a tízmilliót akarom! Csak te
kellesz nekem és a gyerekünk!

Susan egy szót sem szólt, visszafojtott lélegzettel állt az ajtó mögött.
– Susan, nem hallottad? Nem érted? Lemondok a tízmillióról! Ilyen
áron nem kell!
A szobapincér a nagy dörömbölés hallatára odasietett, és fejcsóválva
hallgatta Brian szavait.
– Ha önnek nincs szüksége a tízmillióra, uram, én átvállalom – szólalt
meg mosolyogva.
Brian dühösen megfordult.
– Mondja, nem tudná kinyitni ezt az ajtót?
– Tudni tudnám. De nem teszem – mondta a szobapincér. – Csak
veszély esetén nyithatnám ki.
– Susan, nyisd már ki! – üvöltötte el magát Brian.
– Nem szeretném, ha a szállodavendégek felháborodnának – mondta
rosszallóan a szobapincér.
Ekkor Susan kinyitotta az ajtót. Brian, mint az őrült, berontott a
szobába, haragosan bevágva maga mögött az ajtót, hogy a vakolat
potyogott a falról.
– Hallottad, hogy mit mondtam, Susan? – lihegte izgatottan, és megállt
a szoba közepén. – Lemondok a tízmillióról. Ezt írásban is lefektettem az
ügyvédemnél. Átadtam Claudette-nek a végrendelettel kapcsolatos
lemondó nyilatkozatomat. Többet már igazán nem tehetek, hogy
bebizonyítsam neked, mennyire szeretlek. Nagyon szeretlek, Susan. Nincs
szükségem már a tízmillió dollárra. Te sokkal többet érsz nekem. Meg
akarlak tartani. Téged és a gyerekünket is. Nem lesz semmiféle válás
Renóban, és nem mész feleségül ehhez a hülye Clarence Haleyhez.
Susan csak állt némán.
– Az igazat mondom – ismételgette Brian, és megfogta Susan vállát. –
Szeretlek, értsd meg! Csak téged akarlak és a gyerekünket. Gyere vissza
hozzam. Új életet kezdünk. Teljesen elölről. Nincs szükségünk arra a
tízmillióra! Anélkül is boldogok leszünk. Csak egy a fontos, hogy együtt
maradjunk.
– A lemondó nyilatkozatot már valóban átadtad Claudette-nek?
– Becsületszavamra! Te nekem mindennél fontosabb vagy ezen a
világon, Susan! Te és a gyerekünk.
Ekkor végre a férje karjaiba omlott Susan, és Brian szorosan magához
ölelte a feleségét.
– Olyan boldog vagyok, hogy ezt elmondtad – suttogta Susan. – Nem
tudtam volna soha feleségül menni Clarence-hez, mert téged szeretlek.
Clarence rendes, becsületes fickó, de nem tudnék együtt élni vele.
Brian megkönnyebbülten simogatta Susan haját, aztán megcsókolta.

– Akkor hát megegyeztünk? Még ma visszarepülünk New Yorkba.
Utóvégre házasok vagyunk, és azok is maradunk. Egy gyereknek mind a
két szülőjére szüksége van. És mi mind a hárman nagyon boldogok
leszünk a tízmillió dollár nélkül is.
– Azt hiszem, hogy helyesbíteném kell az elképzelésedet, Brian – szólt
halkan Susan. – Mert négyen leszünk.
Brian homlokát ráncolva tolta el magától Susant.
– Ha úgy gondolod, hogy Clarence Haley mint házibarát asszisztálhat a
családi életünkhöz, akkor már most biztosíthatlak, hogy ezzel nem értek
egyet.
Susan Brianra nézett, és elnevette magát.
– Mondd, te ostoba fiú, te semmit sem vagy képes első hallásra
megérteni? Ki beszél Clarence-ről? Nekem ikreim lesznek!
Ez már Briannak is sok volt. Le kellett ülnie.
– Susan, te mindig túlzol. Te mindig mindent egyszerre akarsz
elintézni.
– Ezt tőled tanultam – vágott vissza Susan. – Te akartál mindent egy
csapásra. Talán egy kicsit túl sokat gyakoroltunk.
– Istenem! Két gyerek egyszerre! – mondta Brian. – Sebaj, majd csak
megleszünk. Mindenesetre gondoskodnom kell egy másik titkárnőről, és a
lakást is nagyobbra kell cserélnünk. Dolgozni fogok a végkimerülésig, de
mindenünk meglesz. Nevetséges is volna, ha nem tudnék egy családot
eltartani. Rendben van, Susan. Most pedig szedd össze a holmidat, máris
repülünk haza. Bolondul örülök az ikreknek!
Susan hirtelen Brian keze után nyúlt.
– Mondd, azzal a végrendelettel valóban végeztél? Igazán lemondtál a
tízmillióról?
– Természetesen – válaszolta Brian. – Mielőtt iderepültem volna,
mindent elintéztem. Rájöttem, hogy nélküled a pénz nem boldogít. Nekem
csak te kellesz, Susan. – Megint átölelte a feleségét.
– Talán mégiscsak lehetne Claudette-tel beszélni – mondta váratlanul
Susan. – Nem gondolod? Hiszen jól ismerjük őt. És a végrendelet érvénybe
lépésének a határideje még nem járt le.
Brian egy lépést hátrált, és értetlenül nézett a feleségére.
– Mi a csudát akarsz ezzel mondani?
Susan kissé fanyarul elmosolyodott.
– Arra gondoltam, hogy tulajdonképpen most egészen jól jönne nekünk
az a tízmillió. Ha a gyerekek megnőnek, nyilván az egyetemi
tanulmányokra is sok pénzre lesz szükségünk… és különben is, nem
szeretném, ha új titkárnőt vennél fel. A tízmillió birtokában sokkal több

időt szánhatnál a magánéletedre, rám és az ikrekre – fejezte be Susan, és
zavartan csavargatta Brian szürke zakójának a gombját.
– Na hallod, Susan! Te valóban gyakorlatias nő vagy – jegyezte meg
Brian.
– Én csak a gyerekeinkre gondoltam – sietett a magyarázattal Susan. –
Nem szeretném ugyanis, ha egy nap esetleg szociális segélyt kellene
kérnünk.
Brian nevetve újra átölelte.
– Ha komolyan gondolod, akkor beszélhetek Claudette-tel.
Valószínűleg még minden elrendezhető. De nem szeretném, ha a jövőben
olyan dolgokat állítanál, amelyek nem felelnek meg a valóságnak. Ha
megígéred, és nem teszel többé szemrehányást, hogy kizárólag a kilátásba
helyezett tízmillióért szerettelek, csak akkor fogadom el azt az átkozott
tízmillió dollárt.
– Megígérem – vágta rá gondolkodás nélkül Susan.
– Szóval elhiszed, hogy szeretlek? Hogy igazán szeretlek?
– Igen, Brian, most már elhiszem.
– Oké, bébi, akkor megyek, bocsánatot kérek Clarence-től, és máris
indulunk a repülőtérre.
– Miért akarsz Clarence-től bocsánatot kérni?
Brian elvigyorodott.
– Egy kicsit heves voltam az imént – vallotta be, és zavartan
dörzsölgette az állát. – Tulajdonképpen igazán rendes fiú ez a Mr. Haley.
Csak jót akart neked.
– Az isten szerelméért, mit tettél, Brian? – kérdezte ijedten Susan.
Brian átölelte a vállát.
– Ne izgasd fel magad. Túl fogja élni. Néha előfordult az életben, hogy
kellemetlen dolgokat is zsebre kell vágnunk. De majd mindjárt rendbe
hozom a dolgot. New Yorkban pedig egyenesen Claudette Bowlhoz
megyünk. Lehet, hogy igazad van. Tulajdonképpen nagyon jól tudnánk
hasznosítani azt a tízmilliót. Mit szólnának hozzá a gyerekeink, ha egyszer
a tudomásukra jutna, hogy csak úgy szeszélyből lemondtunk egy ilyen
hatalmas vagyonról.
– Hát igen. Ez az – helyeselt Susan. – És a házat sem vehetnénk meg
különben Malibuban.
– Ikrek – mondta fejcsóválva Brian. – Szinte hihetetlen. Susan, te vagy
valóban a legkülönösebb lány, akivel eddigi életemben találkoztam.
Nagyon szeretlek. És mindig szeretni foglak.
– Ezt el is várom tőled – mondta boldogan Susan, és Brian karjaiba
vetve magát szenvedélyesen megcsókolta a férjét.

– Ó, miféle arcot vágsz! A nagy boldogság nemigen látszik meg rajtad –
mondta Claudette, amint a fürdőszobából kilépve Danre nézett. Claudette
azt az izgatóan szép, ezüstszürke selyemköntösét hordta, amelyet Dan
úgy szeretett. Karcsú teste minden mozdulatra ingerlőén kirajzolódott a
puha kelme alatt. Ilyenkor Dannek még a lélegzete is elakadt a
gyönyörűségtől. Claudette vörös hajsörényét hátralendítve, mosolyogva
lépett a férfihoz. – Mi bajod van, Dan?
Dan fürdőlepedőjét lazán a csípője köré tekerve ült a székben, whiskyt
ivott és idegesen szívta a cigarettáját, olyan komor ábrázattal, mintha a
világ végére várna.
– Az én hibám lesz, ha nem sikerül Briannak az örökséghez jutni. És
nem fog sikerülni, mert úgy hallottam, hogy Susan már Renóba repült a
gyorsított válás érdekében. Itt már nincs mit tenni, Claudette, hacsak te
nem tudsz valamilyen trükköt.
Claudette leült Dan székének karfájára. Azt, hogy közben a köpenye
kinyílt, és combjának gyöngyházfényű bőrét most már nem fedte semmi,
Dan észre sem vette. Mereven bámult maga elé.
– Susan tehát el akar válni? – kérdezte Claudette. – Ez egészen biztos?
– Százszázalékosan – válaszolta Dan. – És Brian nem tehet ellene
semmit. Vége a házasságnak és vége a tízmilliónak is. Szinte beleőrülök,
ha csak rágondolok. Tízmillió…
Claudette sóhajtott és cigaretta után nyúlt. Dan tüzet adott.
– Ha legalább kissé elhúzhatnánk ezt a válást – gondolkodott Claudette.
– Legalább a nagynéni halála évfordulójáig. Akkor Brian még mindig nős
volna, és közben már a gyerek is megszületne. De így…
Dan kétségbeesett tekintettel meredt Claudette-re.
– Igazán nem tudsz semmit sem csinálni? Mondd, drágám, igazán
semmit?
– Ha Susan valóban elválik Renóbari, és ez, tekintve a körülményeket,
nagyon is hihető, és valószínűleg igen gyorsan fog menni, ha ez
bekövetkezik, akkor a mi jó Brianunk feladhat minden reményt. Akkor
fuccs a tízmilliónak!
– Micsoda hülye voltam, hogy elszóltam magamat! Én rontottam el
mindent.
Claudette átölelte Dan vállát, és hozzásimult. Dan érezte bőrének
illatát, és a pulzusa szaporább lett.
– Kell, hogy legyen kiút. Valami agyafúrt csavarintás a végrendelet
értelmezésében. Ti ügyvédek annyi trükköt tudtok.

Claudette szorosabban simult Danhez.
– Igen, csaknem minden trükköt ismerünk, drágám! De ebben az
esetben nagyon óvatosan kell eljárnom, mert a végrendelet szövege
teljesen egyértelmű, és itt nem segít semmiféle trükk.
– Erőszakkal vissza kellene hozni Susant. Valamit tennünk kell. Meg
kell akadályoznunk, hogy Susan elváljon.
Claudette most felült, és mereven maga elé bámult.
– Nem is rossz ötlet – mondta halkan. – Igen, ez volna az egyetlen
lehetőség. De hogy akarod megakadályozni Susan válását? Az ég
szerelmére, mire gondolsz, Dan?
– Megszöktetem. Illetve elrabolom. Közönséges emberrablást követek
el, és fogva tartom Susant a végrendelet határidejéig. Amíg minden el nem
rendeződik Brian előnyére.
Claudette döbbenten nézett Danre, aztán elnevette magát.
– Csak nem akarnád Susant hónapokig fogva tartani. Mondd, tréfálsz?
– Nem hagyhatom Briant a pácban. Nem, most igazán nem, mert az én
hibám volt minden. Gyerünk, Claudette, találj ki valami okos dolgot. A
legjobb volna, ha azonnal Renóba repülnénk és beszélnénk Susannal.
Talán sikerülne lekenyerezni őt. Igen, pénzt ajánlunk majd fel neki.
Claudette kétkedve nézett Danre.
– Vannak emberek, akiket nem lehet lekenyerezni. De hogy ez Susanra
is vonatkozik-e, azt nem tudom. Mindenesetre meglehetősen dühös
Brianra, és sohasem fog neki megbocsátani. Legalábbis az én véleményem
szerint. Különben is, Briannak kellene vele beszélni, csakis ő tehet neki
ilyen üzleti ajánlatot.
– Ha Brian lemondana ötmillióról, és azt felajánlaná Susan-nak, akkor
neki még mindig marad ötmilliója, Susannak sem lennének anyagi gondjai
– mondta elgondolkozva Dan. – Csak azért, mert csalódott Brianban, nem
lesz olyan ostoba, hogy lemondjon ilyen tetemes összegről. Ez igazán
őrültség lenne.
– A nők kiszámíthatatlanok – mosolygott Claudette. – Susan nagyon
szerette Briant, és most úgy érzi, hogy kihasználták és csúnyán becsapták.
Természetes, hogy bosszút akar állni. Ezt én igazán meg tudom érteni.
– De kérlek, Claudette! Itt most nem érzelmekről van szó, hanem
tízmillió dollárról!
– Van olyan érzelem, amely többet ér tízmillió dollárnál?
– Ugyan! – mondta Dan. – Ti nők egyformák vagytok mindahányan. –
Karját Claudette csípője köré fonta, a selymen keresztül is érezte a teste
melegét. Ez a Claudette valóban izgalmas nő, csak ne lenne ez az
elintézetlen ügye Briannal. Dannek lelkifurdalása volt, és valamilyen belső

kényszer azt diktálta neki, hogy mindenképpen rendbe kell hoznia, amit
elrontott. De fogalma sem volt, hogy fogjon hozzá.
– Segíts nekem, Claudette – fogta könyörgésre a szót Dan. – Én
beleőrülök, ha Brian miattam nem kapja meg azt a tízmillió dollárt. Nem is
beszélve arról, hogy…
– Miről? – kérdezte Claudette.
– Arról, hogy ígért nekem egy Porschét, amikor első este elmentünk
felhajtani egy megfelelő lányt az egész tranzakcióhoz.
Claudette újra felnevetett.
– Szóval ez az! Ha nincs örökség, ugrik a Porsche is. Te pedig nagyon
szeretnéd megkapni, nem igaz?
Dan ivott egy kortyot a whiskyjéből, és zavartan mosolygott, mint egy
kisfiú, akit a szülei valamilyen csínytevésen kaptak rajta.
– Nemcsak erről van szó. Természetesen elsősorban Brianon szeretnék
segíteni. Szeretném kihúzni ebből az ostoba csávából, amibe
végeredményben én juttattam. Segítenünk kell neki, Claudette! Ez
kötelességünk.
– Az egyetlen lehetőség, hogy elrepülünk Renóba, és megkeressük
Susant – gondolkodott hangosan Claudette. – Józanul és tárgyilagosan kell
vele beszélnünk.
– Igen, én is úgy gondolom, hogy ez lenne a legjobb megoldás – mondta
Dan. – Az ilyen tárgyaláshoz te vagy a legmegfelelőbb személy. Utóvégre
Susan gyereket vár, és gondolnia kell a jövőjére is. Ötmillió dollár igazán
megfelelő segítség a starthoz. Ez nem csekély összeg! Susan ne legyen
olyan ostoba, hogy ezt visszautasítja. Oké, elismerem, hogy Brian kissé
becsapta, és érzelmi alapon jogos is a felháborodása. De könyörgöm,
tízmillió igen tisztességes kártérítés az érzelmi csalódásért. Brian
bizonyára egyetért majd velünk, és beleegyezik abba, hogy Susannak ilyen
értelmű ajánlatot tegyünk.
– Nem gondolod, hogy ezt előbb Briannal kellene megbeszélnünk? A
legjobb volna, ha azonnal felhívnád.
– Ugyan! Egyszerűen intézzük el nélküle – vélte Dan. – Akkor talán még
megmenthetünk valamit.
Claudette sóhajtott és ivott egy kortyot Dan poharából.
– Megígérem, hogy holnap Renóba repülök veled. De te is ígérd meg,
hogy ma estére elfelejtjük ezt az egész Brian-féle történetet, és egy szót
sem beszélünk róla, oké? Ma este már nem akarok erről hallani, ugyanis
egészen más dolgok járnak a fejemben. Mert ha nem tévedek, ma estére
meghatározott programunk van.

– Holnap valóban velem jössz Renóba? – kérdezte Dan, aki egészen
biztos akart lenni a dolgában.
– Már egyszer megígértem. De ha megnyugtat, akkor újra megígérem.
Most Dan végre észrevette Claudette-ben a nőt is. A selyemköntös
engedékenyen lehullott simogató keze nyomán, és ő végighúzta a tenyerét
Claudette bársonyos bőrén.
– Tudtam, hogy számíthatok rád – mondta mosolyogva. – Ó istenem,
Claudette, mennyire szeretlek. Ketten majd átfésüljük egész Renót, meg
fogjuk találni Susant. Úgy tálaljuk neki az egész dolgot, hogy más
választása ne is lehessen. El kell fogadnia az ajánlatunkat, és ezzel
megmentjük Briant is.
Claudette vágyakozva sóhajtott.
– Jó, és most térjünk át a másik tárgyra – mondta színlelt szigorral.
Dan észbe kapott, de különben sem tudott volna már ellenállni
Claudette érzéki ajkainak, amelyek félig nyitva, nedvesen közeledtek az
ajkaihoz. A sok beszéd után megkönnyebbülten és szenvedélyesen
csókolóztak, de néhány pillanat múlva megszólalt a telefon.
– Átkozott készülék! Csak szóljon – suttogta rekedten Dan. – Majd nem
figyelünk oda.
– Nem. Engem idegesít – mondta Claudette. – Mindig idegesít, ha csöng
a telefon. Lehet, hogy valamilyen fontos dolog. Vedd fel! Nem tehetünk
mást.
Dan gyengéden eltolta magától Claudette-et, és felállt, hogy a
telefonhoz menjen.
– A te felelősségedre – mondta halkan. – Ki tudja, ki van a vonal másik
végén?
– Jó, de siess. Fogd rövidre a beszélgetést – kérte Claudette, és sokat
ígérően mosolygott.
Dan átment a másik szobába, ahol a telefon csöngött. Jó ideig eltartott,
amíg visszatért. Azután odalépett Claudette-hez, vadul átölelte, majd ivott
egy korty whiskyt.
– Nem fogod elhinni, hogy kivel beszéltem – mondta csillogó szemmel.
– Brian hívott fel. Susan után repült Renóba. Nem lesz válás. Imádják
egymást és együtt maradnak. És képzeld, Susan ikreket vár.
Claudette felegyenesedett ültében.
– Ikreket mondtál? – kérdezte kábán.
– Igen – válaszolta készségesen Dan, és rágyújtott. – Amikor én
megvizsgáltam Susant, akkor ezt még nem lehetett megállapítani. De
nyilván így van, mert különben Brian nem említette volna. Magánkívül
van a boldogságtól, és mindent megbocsátott nekem.

Claudette kinyújtotta a karját és lehúzta magához Dant. Szorosan a
férfihoz simult.
– Mi pedig itt törjük a fejünket a sorsukon – sóhajtotta. – Pedig
legtöbbször a dolgok maguktól is a helyükre billennek. Tehát neked sem
kell lemondanod a Porschéről.
Dan lenézett Claudette-re, aki szinte feküdt a nagy, öblös karszékben.
Selyemköntöse most már csak keret volt rajta, amely szabadon hagyta az
elbűvölő látvány minden izgató szépségét, a szép kebleket és karcsú
lábait. Dan elnyomta a cigarettáját, és Claudette fülébe súgta:
– Most a Porsche érdekel a legkevésbé.