You are on page 1of 144

Az ifjú és halálosan beteg Diana von Dorneck esküvője napján nemcsak a házassági szerződést írja

alá, hanem végrendeletét is. Ebben újdonsült férjét, Lothart nevezi meg tekintélyes vagyona örököséül,
hogy ezáltal biztosítsa a férfi szüleinek további megélhetését. Így akarja meghálálni Steinachék megható
gondoskodását
és
szeretetét.
Egybekelésüket követően a mérnök Lothar nyomban Afrikába utazik, s hamarosan olyasmi történik,
amire senki sem számított: Diana meggyógyul…

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Hedwig Courths-Mahler: Diana
Bastei-Verlag Gustav H. Ltibbe GmbH & Co. Bergisch Gladbach
Hungarian translation © Komáromy Rudolf
Fordította: KOMÁROMY RUDOLF

Hedwig Courths-Mahler
Diana

I.
Brigitte von Steinach robusztus ménje, Tromf hátán beporoszkált a
gazdasági udvarra. Ahogy színehagyott, valaha zöld lovaglósapkáját
hátratolta, elővillant alóla simán hátrafésült, vastag szálú, ősz fiája.
Tromf már magától tudta az utat. Vélhetőleg az istállóajtónál is
csak azért cövekelt le, mert zárva találta, különben lovasával együtt
meg sem állt volna a jászolig.
Brigitte asszony most egy kis ezüstsípot húzott elő testre simuló
lovaglóruhája gombjai közül, és belefújt.
Minthogy elsőre senki sem került elő, amúgy sem túl sápadt, szinte
férfiasan markáns arca bíborszínt öltött, s újra megszólaltatta éles
sípját.
- Lusta banda! - csattant fel, amikor végre kipattant az istállóajtó,
és egy lovász lépett elő. - Mind a fületeken ültök, vagy talán fényes
nappal alszotok? - lendítette meg fenyegetőén a lovaglóostorát.
A legény egy szót sem szólt, csak lapított, nehogy az úrnője a
nyaka közé csördítsen, és lesegítette a nyeregből.
„Úgy bazsalyog ez a fickó - sóhajtotta magában Brigitte - mintha
megdicsértem volna azt az üres fejét.”
- Bárcsak olyan jó dolgom lenne, mint néked, fiam! - tette hozzá
hangosan, miután lekászálódott a földre. - Micsoda élvezet lehet egész
nap tétlenül henyélni!
Tromf megrázta magát, mint aki boldog, hogy végre megszabadult
terhétől.
- Jól van, öregem! Te is örülsz, hogy pihenhetsz? - paskolta meg a
nyakát jóindulatúan Brigitte asszony, majd a lovászához fordult. Szaporán dologra, fiam - sürgette félig tréfásan, félig mérgesen ne
mereszd úgy azt a szép kék szemedet, mint aki sose látott még gebét!
Vezesd be Tromfot az istállóba, csutakold le rendesen, vagy akkora
ménkű csapjon a bendődbe, hogy nyolc napig egy falat se menjen le a
nyeldeklődön! - lóbálta meg vészjóslóan az ostort, hogy szavainak
nyomatékot adjon,
A legény félreugrott, és igyekezett úrnője parancsának eleget tenni.
A nyers hang, melybe azért jó adag nyájasság vegyült, láthatóan nem
rémítette meg.
Brigitte von Steinach határozott mozdulattal felcsippentette távolról

sem elegáns, ám annál célszerűbb lovaglóruhája alját, mire élőtűnt
vaskos lábán feszülő bőrcsizmája, s a földeken tett hosszú lovaglástól
elmerevedve, nehéz léptekkel a módos udvarház hátsó ajtajához
indult. A kúria innenső oldalán gazdasági épületek álltak, míg a
főhomlokzatot széles gyepfelület választotta el a szép ősparktól.
Amint a tágas, csarnokszerű előtérbe lépett, zajt hallott kiszűrődni a
lenti helyiségekből, férfihangokat, tányércsörrenést és háztartási
eszközök zörgését vegyesen.
- Hé! - hajolt a lépcsőkorlát fölé. - Mi lenne, ha nem csapdátok
ilyen éktelen lármát? - kiáltotta pattogó hangon, mire tüstént megszűnt
a zsinatolás.
- Sophie odalent van? - kérdezte egy fokkal szelídebben.
Fürge léptek hallatszottak.
- Igenis, nagyságos asszony, itt vagyok.
- Na, akkor bújj elő, de igyekezz! - dörögte vissza az idős hölgy, és
a hall végében álló, széles kőlépcsőn felvonult az emeletre.
Hirtelenszőke, kék szemű, pirospozsgás, húsos leányzó iparkodott
felfelé a nyomában. Látszott rajta, hogy Dorneckben jó a koszt. A
halványkék vászonruha, fehér köténnyel, bóbitával igen takaros
benyomást keltett. Sophie itt született, és Brigitte asszony tanította be
szobalánynak a maga és nevelt leánya, Diána számára.
Fenn, az öltözőszobában von Steinach asszony lehúzatta a szürke
lovaglóruhát meg a csizmát, s kényelmes, nem kevésbé praktikus
háziruhára cseréltette.
- No, végre újra embernek érzem magam - sóhajtott fel
megkönnyebbülten, miután lábát is komótos cipőbe bújtatta, és Sophie
elkészült a feje búbjára tűzött, még mindig bámulatosan vastag és
hosszú hajfonat lebontásával. - Hozz csak egy friss zsebkendőt, és
hintsd be egy kis kölnivízzel, hogy kivigye az orromból a szántóföld
meg a jószág szagát. Ez az! Mindjárt jobb. El is pakolhatsz mindent,
ma már nem lovagolok ki többször.
Sophie pukedlizett, és hamar nekilátott a munkának. Von Steinach
asszony szigorú hangja ellenére jól tudták a dorneckiek, hogy úrnőjük
nem akar rosszat, és mindig megkapják tőle, ami jár.
Brigitte ismét lement, átszelte az előteret, és befordult a jobbra
vezető, hosszú folyosón. Ott benyitott egy világos szobába, ahová
három nagy, széles franciaablakon át áradt a levegő meg a napfény.

Ezek most mind tárva-nyitva álltak, akadálytalanul lehetett rajtuk
keresztül a mély verandára jutni, amelyet csinos, fehérre lakkozott,
tarka párnákkal kényelmessé tett, tömörfa-bútorral rendeztek be. A
verandát
sakktáblamintás
padlócsempe
borította,
közepén
kókuszszőnyeg futott végig.
Amint Brigitte kilépett az előtető alá, meglátta az urát, aki a keleti
sarokban üldögélt Dianával. Hermann von Steinach párnával
komfortosan felpolcolva és takaróba bugyolálva gubbasztott a
tolószékben, amelyhez egy szerencsétlen esés három évvel ezelőtt
szögezte. Lebukott a lóról, s mindkét lába megbénult. Azóta, ha az
időjárás engedte, kihozták ide, a verőfényes, szélvédett verandára.
Diana von Dorneck éppen felolvasott neki. A leány a fotelban ülve
tartotta karcsú, finom kezében a könyvet. Éppen tizenhét évet
számlált, de bárki gyermeknek nézte volna még. Szögletes,
kamaszosan nyurga testét egyszerű szabású, fehér ruha takarta, melyet
kislányosan fejletlen keble alatt fekete bársonyöv fogott össze. Nem
volt kimondottan szép, bár finom vonású arcáról talán csak egy kis
kerekség, nőies lágyság hiányzott, hogy igazán bájossá tegye. Sűrű,
gesztenyebarna hajtincsei hasztalanul igyekeztek kibújni a vállára
hulló, két szoros copfból, és fémesen csillogtak a napsütésben.
Gyermekien tágra nyitott, barna szemét, mely visszatükrözni
látszott az égi ragyogást, most a közeledő Brigitte asszonyra emelte.
Tüstént félretette a könyvet, mosolyogva felállt, s eddig kissé hűvös
tekintetébe melegség költözött.
- Jön Brigitte néni! - szólt oda von Steinach úrnak, aki ugyancsak
mosolygó arccal fordult derék hitvese felé.
Az uradalom tulajdonképpeni birtokosa Diana von Dorneck volt.
Hét éve maradt rá a módos udvarház a hozzá tartozó, messzire nyúló
földekkel. Szüleit gyors egymásutánban ragadta el egy kegyetlen
járvány. Először édesanyja hunyta le a szemét, az ő temetése napján
aztán a papa is ágynak esett, amelyből többé nem is kelt fel.
Botho von Dorneck látta, hogy közel a vég, hiszen akkoriban
köröskörül csak úgy aratott a halál. Mégis nehezére esett ilyen fiatalon
elbúcsúzni a földi léttől, amelynek addig csupán a napos oldalát
ismerte.
Minthogy addig nem végrendelkezett, ereje fogytán ágyba
kényszerülvén elkészítette a testamentumát. Tudta, hogy védtelen

kicsi leányát kiteszi a sors kénye-kedvének, amennyiben nem
gondoskodik hamarjában a jövőjéről. Egyetlen rokona sem élt már,
leszámítva unokafivérét, aki viszont jellemével és életmódjával
kiérdemelte von Dorneck megvetését, ráadásul egy kétes hírű
személyt vett nőül. Erre a férfira semmi áron nem bízta volna Diana
vagyonát és boldogulását.
Annál inkább számíthatott hűséges barátjára, Hermann von
Steinachra, aki becsületességét és jóságát már nemegyszer
bebizonyította.
Röviddel azelőtt Hermannak meg kellett válnia a Dorneckék
tőszomszédságában fekvő birtokától, hogy hitelezőit kielégíthesse.
Nem maradt más választása. Már ő is jelzáloggal terhelten örökölte a
földet apjától, akinek őseire valamikor házasság folytán szállt, és
bármennyire küszködött, nem tudta megtartani. Azzal az egy-két ezer
márkával, amit meghagytak neki, a közeli városba költözött, ahol a fia
gimnáziumba járt, s igyekezett megfelelő állást találni, hogy eltarthassa magát és családját.
Gyermeke miatti aggodalmában Botho most a barátjára gondolt,
haladéktalanul Dorneckbe hívatta, és teljes bizalommal az ő kezébe
helyezte mindazt, amitől ezen a földön megválni készült. Kinevezte
egyetlen leánya gyámjává és vagyongondnokává. Mielőtt meghalt,
még megállapodott vele abban, hogy feleségével Dorneckben fognák
élni, így Dianának nem kell elveszítenie eddigi otthonát. Von
Steinachnét Botho talpig becsületes és rendes asszonynak ismerte, bár
tudta, hogy időnként igen nyers és szókimondó. Szilárd
meggyőződésévé lett, hogy leányát nem is bízhatná hűségesebb,
tisztességesebb emberekre.
Hermann von Steinach meghatottan mondott köszönetét barátjának
a bizalomért, és megígérte, hogy mindenben ehhez híven fog eljárni.
Botho a végakaratában meghatározott járandóságot rendelt neki, és
pontosan megjelölte a jogait. Mindenekelőtt azonban a lelkére kötötte,
hogy semmirekellő unokafivére soha nem lépheti át Dorneck
küszöbét, és nem férkőzhet Diana közelébe. A két barát jogerős
szerződést kötött, melyet közjegyzővel is hitelesíttettek, amiként
Botho von Dorneck testamentumát is.
Néhány napra rá Botho jobblétre szenderült. Diana felnevelésének
gondja, a birtok és a vagyon ettől kezdve a leány nagykorúságáig

teljes egészében a Steinach házaspár vállán nyugodott.
Valóban megszolgálták a bizalmat, amellyel Botho von Dorneck
mindenét a kezükbe adta. Hermann von Steinach Diana második
szerető apjává lett. Hálatelt szívvel gondolt elhunyt barátjára, akinek
jóvoltából magasabb társadalmi rangra emelkedett.
Nyomban Botho halála után Dorneckbe költözött feleségével, és
megragadta a gyeplőt. Lothar fia a városban maradt, mivel éppen
érettségi előtt állt. A fiatalember mérnöknek készült, a charlottenburgi
műszaki
főiskolára
kívánt
beiratkozni.
Dorneck
jószágkormányzójaként
Hermann
von
Steinach
megfelelő
eszközökkel rendelkezett, hogy Lothar tanulmányait lehetővé tegye.
Diana tízéves volt akkor. Hamar szívébe zárta nevelőapját, mivel
az tökéletesen ráhangolódott az elárvult, szeretette éhes gyermek
finom érzelemvilágára. Brigitte von Steinach nyers modora kezdetben
annál inkább riasztotta a leánykát, akit a sors oly kegyetlenül
megfosztott szüleitől. Nem kötődött hozzá annyira, mint „Hermann
bácsihoz”. „Brigitte néni” nem is találta a megfelelő hangot, amivel
megnyerhette volna a kicsit. Kötelességét azonban a legnagyobb
lelkiismeretességgel látta el, mindent elkövetett azért, hogy Diana
semmiben ne szenvedjen hiányt, legalábbis testileg. Ami a szívét illeti,
abban csak két embernek jutott hely - a férjének és a fiának.
Diana a gyermeki lélek finom ösztönével érezte, hogy Brigitte
nénihez nem fűzi olyan bensőséges kapcsolat, mint a bácsihoz.
Amikor aztán most három éve Hermann von Steinach a szerencsétlen
baleset következtében mindkét lábára megbénult, és tolószékbe
kényszerült, ebbéli állapotában Diana még meghittebb közelségbe
került hozzá. Szinte nem is tágított a férfi mellől, mindent megpróbált,
hogy a kedvére tegyen, s keserves helyzetén valamelyest könnyítsen.
Mindazonáltal napnál világosabbá vált előtte, milyen erős, jóravaló
asszony Brigitte von Steinach, aki energikusan vette át a dornecki
kormányrudat, mely a férje kezéből kicsúszott. Teljes odaadással állt a
birtok élére, és lankadatlan elszántsággal vitte az ügyeket. Magától
értetődően vállalta a legnehezebb munkákat is. Szívós akarata nem
ismert lehetetlent.
A tolószékből Hermann von Steinach dirigált, ám a jobbkeze, és
terveinek végrehajtója Brigitte volt.
A jólelkű teremtés megindító igyekezettel rendezett úgy mindent,

hogy a férje azt láthassa: nélküle sehogy sem boldogulna. Hermann
nem érezhette fölöslegesnek magát, hiszen a felesége egyre azt
hajtogatta, az irányítása nélkül képtelen volna bármit elintézni, és
semmi fontos dologba nem kezdett bele az ura előzetes megkérdezése
nélkül, pedig hamarosan annyira belejött új teendőibe, hogy egyedül is
képes lett volna dönteni.
Brigittéből kifogástalan vagyongondnok vált.
Nemcsak á leány miatt vállalta azonban ezt a példátlan
önfeláldozással járó, sokszor emberpróbáló feladatot. Férje és fia iránt
érzett szeretete is hajtotta erre. Hiszen ha a férfi leköszön a
jószágigazgatói tisztéről, akkor jelentős jövedelemtől esnek el, sőt
bizonyára Dorneckből is el kell költözniük, s akkor mihez kezdtek
volna? Miből élnek, miből fedezik Lothar taníttatását? Hosszú
töprengés után mindezek a megfontolások arra indították, hogy
helytálljon a családjáért. Ezt a bátor, tetterős asszonyt mindenki csak
csodálta.
Hajnalonta férfi módra lovagolt ki a legelőkre és szántóföldekre,
pedig igen nehezére estek ezek az utak Tromf hátán. Megbirkózott
minden feladattal, a munkások megtanultak felnézni rá. Nyers,
harsány természete ebben segítségére volt.
Csűrben, istállóban egyaránt kiismerte magát, éles szemét a
legapróbb hiba, a legkisebb fogyatékosság sem kerülte el. Az
erdésszel bejárta a Dorneckhez tartozó kiterjedt erdőséget, és pontosan
felmérte, hol kell irtani, és hol kell telepíteni. Egy vadorzót, akit
nyakon csípett, saját kezűleg leckéztetett meg a lovaglóostorával, és
elkobozta tőle az ócska mordályt. Fel nem jelentette, de a fickónak
négy hétig napszámban kellett a burgonyaföldeken kisegítenie. Ez a
züllött munkakerülő a vadorzással kívánt könnyű keresethez jutni, de
attól fogva nagy ívben kitért von Steinach asszony útjából, az erdőben
színét sem látták többet.
Brigitte természetesen a háztartást is kifogástalanul ellátta, bár
ebben jóravaló gazdasszonya segítségére is számíthatott.
Mindenesetre most ő vált a birtok lelkévé. Mindenről tudott,
mindenhez értett, semmi nem maradt rejtve előtte. A férje csak a
könyveket vezette, időnként a tolószékben megmutatta magát az
embereknek, egyébként ment minden, szinte magától. Ahogy Diana
felcseperedett, mindjobban megértette Brigitte néni személyiségét.

Főként persze Hermann bácsi ébresztette rá az asszony jellemére.
Jóságos szavakkal ecsetelte a leánynak, hogy a zord külső alatt milyen
értékes és szeretetre méltó szív dobog.
Diana figyelmesen hallgatott, és kezdte nagyra becsülni a nénit.
Most már nem félt pattogó beszédétől, annál inkább észrevette nyájas
szeme villanását. Egyre mélyebben megértette és tisztelte. Mégsem
tudott úgy közel kerülni hozzá, mint
Hermann bácsihoz, talán azért, mert nem nőtt annyira a szívéhez,
mint az öregúr.
Így éldegéltek hárman békés egyetértésben, Dianának mindenesetre
nem azzal az érzéssel kellett felnőnie, hogy egyedül és elhagyatottan
áll a nagyvilágban.
Botho von Dorneck, halála után az unokafivér és annak felesége
megpróbált betolakodni, de von Steinach - teljhatalmával élve értésükre adta, hogy elhunyt barátja mind dornecki jelenlétüket, mind
a Dianával való bármiféle érintkezést nemkívánatosnak tartotta. Olyan
határozottan védelmezte a leányt, ahogyan azt megboldogult atyja
kérte tőle.
Miután azonban levetette a ló, az unokafivér nyomban ismét
előkerült, hogy Dorneckbe férkőzzék. A legtisztességtelenebb
eszközökhöz folyamodott, ám Brigittében emberére talált. Többé
aztán nem is kísérletezett, hogy Dianát a maga pártjára állítsa, és
nevelőszülei ellen hangolja.
Ha a Steinach házaspár nem veszi szárnyai alá a gyermeket és
birtokát, akkor Diana legnagyobb szerencsétlenségére az unokafivér
már rég megvetette volna a lábát Dorneckben, és a leány vagyona nem
gyarapodott volna - mint Steinachék keze alatt -, hanem a töredékére
zsugorodik.
Dianának egyébként az apja akarata elég volt ahhoz, hogy attól az
embertől távol tartsa magát. Hermann bácsi megmutatta neki a Botho
által saját kezűleg papírra vétett kívánságot, s ezzel a dolog
elintéződött.
A leány nagyon boldognak érezte magát nevelőszülei oltalmában,
miután apja-anyja elvesztésével szerzett sebei lassan behegedtek. Csak
akkor komorodott el, ha Lothar von Steinach Dorneckben időzött.
Erre azonban igen ritkán került sor, mivel Lothar lázas igyekezettel
és vasszorgalommal tanult, mindig csak egykét napra szakadt el a

könyveitől. Az lebegett a szeme előtt, hogy szülei gondtalan élete egy
nap majd véget, ér, amikor Dorneck ifjú úrnője férjhez megy.
Már gyermekként küzdelmes élet jutott neki osztályrészül, s ez
megedzette akaraterejét. Tekintetét a jövőre függesztette, folyton
emlékeztette magát, hogy célhoz kell érnie, mire Diana esetleges
házassága más kezekbe helyezi a birtok irányítását. Addigra el kell
jutnia addig, hogy maga gondoskodhassék szüleiről. Gyakran törte a
fejét, miként is valósíthatná meg ezt. Mindenekelőtt tanulmányait
kellett befejeznie, így hát fáradhatatlanul dolgozott.
Ha egyszer-egyszer rövid időre mégis Dorneckbe jött, minden
percét a szüleinek szentelte, Dianára nem maradt ideje, de nem is
érdeklődött utána. Szinte rá sem hederített a nyúlánk, sápadt, csontos
arcú leányra. Csak az asztalnál ülve csodálta meg időnként különös,
őzikeszemét, mely olyan félénk, durcássággal tekintett a világba.
Diana talán nagyon is kedvelte volna Lothart, ha amaz nem vágott
volna olyan türelmetlen arcot, valahányszor a leány á jelenlétében a
szüleivel beszélt. Úgy érezte, a fiatalember nem hajlandó osztozni vele
á szeretetükön. Mivel pedig nagyon jól tudta, hogy arra Lothar
nagyobb joggal tart igényt, mint ő, inkább szégyenlősen,
egyszersmind duzzogva a szobájába vonult, amíg a másik is
Dorneckben maradt. Csak az étkezéseknél találkoztak.
Időközben Diana tizenhét évessé serdült, Lothar pedig tanulmányai
befejezéséhez közeledett.
A sikeres államvizsga után azonnal Afrikába óhajtott utazni, ahol
valamelyik német cég kedvező állást ajánlott fel neki egy
vasútépítésnél.
Dianát roppantul érdekelte a dolog, a szülők azonban nem voltak
elragadtatva fiuk terveitől. Jobb szerették volna a közelükben tudni.
Ám Lothar csak egy cél felé törekedett: minél hamarabb előrejutni
és pénzt szerezni. Ettől nem hagyta eltántorítani magát.
Így állt a helyzet ezen a vasárnapon, amikor Brigitte néni a
verandán férjéhez és Dianához lépett.
- Biztos nagyon elfáradtál, Brigitte néni - sietett elébe barátságos
mosollyal az ifjú hölgy -, szörnyű ez a hőség. Gyere, ülj le, és fújd ki
magad!
Gyorsan egy karosszéket húzott a bácsi tolószéke mellé.
- Hál’ istennek - rogyott le minden teketóriázás nélkül Brigitte -,

ebben a fotelban jóval kényelmesebb, mint lóháton. Tromf úgy
összerázott, mint egy rossz krumpliszsákot. Ráadásul farkaséhesen
értem haza.
Hermann von Steinach megragadta felesége erős kezét.
- Szegény Brigittém, mennyit fáradozol - szólt gyöngéden, mire az
asszony szürke szemében vidám fény csillant. Arcát olyan lágy,
szeretetteljes kifejezés szépítette meg, amilyet nem feltételezett volna
róla az ember.
- Fáradozom? Ugyan már, csak utánanéztem itt-ott, hogy pontosan
végrehajtottak-e mindent, amit parancsoltál. Ez igazán nem fáradság.
Csak egy kicsit elzsibbadtam a lovaglástól, de mindjárt az is elmúlik.
Hála istennek, odakinn mindent rendben találtam, hamarosan végzünk
a betakarítással. Viszont rettentően megszomjaztam. Diana, csöngess
már Friedrichnek, szeretnék egy pohár ásványvizet.
A leány szót fogadott, s amint az inas megjelent, tolmácsolta neki a
kívánságot.
- Aztán nehogy egy gyűszűnyit hozz, Friedrich, hanem egy
tisztességes pohárral! - toldotta meg von Steinach asszony, és miután
Friedrich visszatért egy egész kancsóval, tüstént lehajtott két teli pohár
vizet.
- Ej, de jólesett, leöblítette az út porát. Hogy állunk az ebéddel,
Friedrich? Még nem tálalták fel a levest?
- Máris, nagyságos asszony!
- Na, jól van, fiam, csak egy kicsit csipkedd magad!
- Parancsolja a nagyságos úr, hogy áttoljam a székét az ebédlőbe? érdeklődött a szolga.
- Hagyd csak, fiam! - pattant fel Brigitte, és félretolta. - Majd
magam - mondta gyorsan. Valamennyi emberét tegezte, s
hajókedvében találták, a férfiakat „fiam”-nak, a nőket „lányom”-nak
titulálta, amihez már egészen hozzászokott:
- Minek vesződnél ilyen fáradtan ezzel a nehéz székkel, Brigitte? hárította el a segítséget Hermann.
- Majd meglátod, milyen könnyen elbánok vele! - nyújtózkodott
nevetve az asszony.
A férfi ragyogó szemmel pillantott rá. Finom metszésű,
megrokkanása óta kissé sápadt arcát szinte átszellemülten fordította
Brigitte gyengéd tekintete felé, pedig a felesége nem volt sem szép,

sem kedves.
Annak idején senki, sem tudta, felfogni, hogy az előkelő Hermam
von Steinach - akkor még daliás, jó vágású katonatiszt miért vette nőül
a cseppet sem gazdag és nem is szép vagy bájos Brigitte von
Dalhorstot, akiért nem tülekedtek a férfiak. Azazhogy ő maga
pontosan tudta: a szürke szempárból kiolvasta az iránta érzett
határtalan szeretetet. Elhatározását soha nem bánta meg, az asszony
igazi értékére azonban csak akkor döbbent rá, amikor a könyörtelen
végzet magatehetetlen nyomorékot csinált belőle. Addig az asszony
vállvetve küzdött vele, attól fogva egyedül harcolt érte. Szeretete erejével pótolta azt, amit elveszített. Anya és nővér, bajtárs és barátnő,
hitves és segítő lett egy személyben.
A férfi most elkapta a kezét, és megcsókolta. Brigitte arcát halvány
pír futotta el, szeme üdvözülten felragyogott. Nincs az a királynő,
akivel cserélt volna.
Féltő gonddal tolta maga előtt a kerekes széket az ebédlőbe. Diana
Hermann bácsi mellett, lépdelt, azután gyengéd hozzáértéssel
megtámasztotta a párnával, hogy kényelmesen elérje az asztalt.
Von Steinach szeretettel megcirógatta a fiatal leány csillogó haját,
amaz pedig egy pillanatra kedvesen hozzásimult.
A kölcsönös becézgetés láttán Brigitte szája széle egy pillanatra
megremegett. Kényelmetlenül érezte magát, mivel a fián kívül soha
senkivel nem volt hajlandó a férje szeretetén osztozni. Mintha valami
néma, titkos féltékenység munkált volna benne Diana iránt, s
állandóan figyelnie kellett, nehogy valaki észrevegye rajta.
Korholta magát ezért, de változtatni nem tudott a dolgon. Ebéd
közben élénk beszélgetésbe merültek. Brigitte asszony beszámolt a
gazdasági ügyekről, hiszen most, a munka dandárjában szinte csak az
étkezések maradtak a házaspár számára, hogy nyugodtan szót
válthassanak. Brigitte gyakorlatias észjárása egyébként sem kedvezett
a szépelgő fecsegésnek. Nemigen szakított időt arra, hogy
irodalommal vagy képzőművészettel foglalkozzék, meg sem fordult a
fejében, mennyire nélkülözi a férje az efféle érdekfeszítő társalgást.
Magánkívül lett volna, ha megsejti, milyen hiányérzetet okoz e
tekintetben Hermannak, s hogy a férfi az utóbbi években meghitt
élvezetet lel abban, hogy Dianával mindenféle fennkölt témákról
diskurálgat.

Steinach lelkének egy csendes zugát az eszményeinek tartotta fenn,
és ez a zug teljesen a leány birodalmává vált. Itt otthonra talált. Mikor
hosszú órákon át kettesben maradt Hermann bácsival, akkor
felkeresték ezt a csodaországot, ahová Brigitte asszony soha nem tette
be a lábát. Azelőtt Hermann a fiával is szívesen kalandozott ezen a
tájon, s amikor a felesége valamilyen gyakorlati kérdéssel megzavarta
őket, elmosolyodtak, és sajnálták a mamát, aki képtelen a Hétköznapoktól elszakadni.
Most tehát Diana szegődött Steinach kísérőjéül ezen a szellemi
utazáson.
A meglett férfi kifinomult ideálok közé repítette, lelkesült hangon
mesélt híres férfiak és nők nagyszerű tetteiről, együtt mélyedtek el a
lángelmék alkotásaiban. A leány szemét tanítómesteré ajkára
függesztette, aki a legbecsesebb értékeket tárta föl előtte.
Hermann von Steinach ily módon nemcsak Diana gondos atyja lett,
hanem megértő tanára és barátja is. A fiatal teremtést olyan
mérhetetlenül meghitt szálak fűzték az öreghez, mint egy szerető
leányt az édesapjához.
Diana egész lelkivilága igén gazdaggá érett. Emelkedett
gondolkodásmódja minden alkalommal megmutatkozott. Szerényen
alárendelte magát Brigitte néninek. Teljesen természetesnek tartotta,
hogy Dorneck tulajdonképpeni úrnőjeként tisztelje az asszonyt. Még
ha a jövőre gondolt, ami ritkán fordult elő, akkor sem képzelte magát
függetlennek nevelőszüleitől, akiket néninek és bácsinak szólított.
- Délután itthon maradsz, Brigitte néni - kérdezte Diana, mialatt
Friedrich körülhordta a sültet -, vagy újra elmész?
- Nem - rázta a fejét az asszony, ma már nem mozdulok ki. A
földeken minden a legnagyobb rendben. A répa betakarítással
hamarosan végzünk, jövő héten az utolsó szem burgonyát is
felszedjük, ha tovább tart a jó idő. Ilyen szeptemberünk rég nem volt,
még a szénát is egy szem eső nélkül gyűjtöttük be. De miért kérded,
hogy elmegyek-e?
- Mert egyszer szívesen átlovagolnék Buchenauba. Már hosszú
ideje nem, láttam Dora Sanderst. Ha te a bácsival maradsz, akkor
pompás. Úgyis mindig a gazdaságról beszélgettek, ami engem egy
cseppet sem érdekel.
- Elég baj, végtére is a te birtokodról van szó,

- Jaj, amiatt nem kell izgatnom magam, hiszen ti ketten sokkal
jobban értetek hozzá, mint én - nevetett Diana. - Ne vágj olyan szigorú
képet, Brigitte néni, olyan remek gazdasszony soha az életben nem
válik belőlem, mint te. Tehát, átruccanhatok Buchenauba?
- Persze hogy át! Nem is fog ártani egy kis mozgás a szabadban.
Már délelőtt sem tetszettél nekem, a szemed olyan fáradtnak és
bágyadtnak tűnik - vélte Hermann von Steinach.
- Tán rosszul érzed magad, Diana? - érdeklődött most Brigitte
asszony is. - Láttam, hogy csak piszkáltad az ételt.
- Kissé fáj a fejem, nénikém, a lovaglástól majd elmúlik. Ebéd után
rögtön indulok. Estig Buchenauban maradhatok?
- Sötétedésig mindenképpen érj vissza! A lovász is elkísér.
- Az mindegy, sötétben nem fogsz keresztüllovagolni az erdőn.
Még kitöröd nekem a nyakad. Ha tovább akarsz maradni, érted
küldetem a kocsit.
- Nem, nem, alkonyatra hazajövök.
- Üdvözletem küldöm Sandersnénak - mondta Brigitte, amikor
asztalt bontottak, és Diana elbúcsúzkodott -, legközelebb én is
átmennék veled tereferélni egy órácskát.
- Köszönöm, nénikém, átadom. Bizonyara nevetve válaszolja majd:
„Legfőbb ideje, hogy von Steinach asszony végre újra helyreigazítsa a
buchenaui ügyeket.”
- Ugyan - legyintett Brigitte -, valljuk be, odaát úgy megy minden,
mint a karikacsapás. Sandersék elég sok pénzt öltek - Buchenauba, de most már az is igazi mintagazdaság. Igazán örülök, hogy a mi jó
öreg Buchenaunk ilyen jó kezekbe került. Sanders úr kifogástalan
mezőgazdává vedlett, holott azelőtt csak tapétát fabrikált. Ebből is
látszik, hogy az ember bármit elérhet, csak kedv és szorgalom kell
hozzá.
- Viszontlátásra, Brigitte néni! - nyújtott kezet Diana. - Viszlát,
Hermann bácsi!
- Viszlát, Diana! - paskolta meg az arcát az öregúr. - Mulass jól!
- Köszönöm, gondom lesz rá. Dora mellett egyébként sem lehet
unatkozni. Buchenauban mindig olyan kellemes! Valahogy a ti
szellemetek lengi be azt a helyet. Mintha minden sarokból te néznél
rám, és szinte hallom, ahogy Brigitte néni harsányan teremtettézik! fordult ki a leány nevetve a szobából, hogy a lovagláshoz, átöltözzék.

Hermann arcán árnyék suhant át.
- Még mindig fáj, ha Buchenauról beszélnek? - fogta meg a kezét a
felesége.
- Dehogy, Brigittém - rázta a fejét újra mosolyogva Hermann
Steinach. -Talán nem sokkal jobban megy a sorunk itt, Dorneckben?
Odaát örökösen szorongató gondok között éltünk. No, persze nem
esett jól, hogy el kellett adnom a birtokot, de elmúlt, mint annyi más.
Örülök, hogy jó gazdára talált. Nekünk úgyis hiányzott a tőkénk, hogy
fellendíthessük. Az az érzésem, Brigitte, neked nálamnál sokkal
jobban fáj, hogy elveszítettük Buchenaut, vagy inkább az, hogy a
fiunkból nem válhat a birtok ura.
- Hát téged már nem bánt a dolog, Hermann? - tudakolta az
asszony.
- Őszintén szólva, nem - tekintett komolyan Brigittére a férfi. Olyan állapotban, ahogyan én átvettem a birtokot, a fiamra már nem
szerettem volna hagyni. Könnyen lehet viszont, hogy ő még inkább
leromolva örökölte volna. Emlékezz csak, mennyit kellett
küszködnünk! Fecsérelné el Lothar is az erejét ilyen kilátástalan cél
érdekében? Kínlódna és szenvedne, ahogy mi tettük, hogy aztán egyre
csak azt lássa, hátrébb jutott, nem előre? A végén neki is fel kellene
adnia. Csak nem kívánsz neki olyan reménytelen vergődést, ami soha
nem vezet győzelemhez? Nem, nem, Brigitte! Igazság szerint
helyesebb lett volna, ha már jóval előbb lemondok Buchenauról. Az
ember persze azt hiszi, a hazai rögöt nem lehet veszni hagyni. Lothar
viszont így sokkal jobban kibontakoztathatja a képességeit, és sokkal
többre is viszi majd. Ne siránkozzunk olyan birtok után, ami valójában
soha nem is a mienk volt, inkább a hitelezőké.
- Igazad van Hermann - sóhajtotta az asszony -, mint mindig! A
nagyvilágban remélhetőleg rámosolyog a mi Lotharunkra a szerencse,
ami a szülőházában elkerülte.
- Őt nem kell féltened, - simította meg a kezét Steinach. - Majd
elrendezi a maga sorsát. Máris kész férfi, pedig még egész fiatal.
Ugye, hogy büszkék lehetünk a fiunkra?
Brigitte bólintott, szemében büszke, gyengéd fény villant. Aki
ilyennek látta, egy percig sem kételkedhetett abban, hogy tiszta
szívből képes szeretni egy férfit.

II.
Diana az erdőn át ügetett Buchenau felé, nyomában a lovásszal.
Minden várakozása ellenére fejfájása tovább erősödött, cseppet sem
érezte jól magát.
A fák közt békésen megbúvó kúria most Kari Sanders, korábbi
gyártulajdonos birtokába került, aki visszavonult az üzleti
tevékenységtől, hogy hátralévő napjait gazdálkodással töltse.
Mindig nagyon vonzódott a vidéki élethez, és hitvese osztozott
érdeklődésében. Ezért vásárolták meg Buchenaut Hermann von
Steinachtól.
Házasságukat tizenhárom év után egyetlen leánnyal áldotta meg az
ég. Kari Sanders immár elmúlt hatvan, neje pedig betöltötte az
ötvenet. Lelkükben azonban fiatalok maradtak, gyermekük kedvéért,
aki Buchenauban bájos, életvidám hajadonná serdült.
Dora Sanders egyidős volt Dianával, már kicsiny koruktól fogva
játszótársak lettek. Gyakran látogatták egymást, Steinachék jó
barátságba kerültek Dora szüleivel, kölcsönösen közvetlen viszonyt
alakítottak ki.
Később azután Diana Dórával és annak unokatestvérével, Susanna
Wallnerrel két esztendőt egy genfi nevelőintézetben is eltöltött,
ahonnét csak az ünnepekre tértek haza.
A korán érő Dora Sanders már kicsi korában is csinos leánykának
számított szőke hajával és ibolyakék szemével, Diana külső
megjelenését tekintve egész fejletlennek látszott mellette. Dora eleven
és vidám lénye valóságos ellentéte volt a többnyire csendes,
komolyságra hajló Dianának. Talán épp ezért egészítették jól ki
egymást, kettejük között mély barátság szövődött.
Nyaranta legtöbbször Sandersné unokahúga, Susanna Wallner is
Buchenauba jött, és a trió remekül elszórakozott.
Most, hogy Diana betoppant Buchenauba, és megállt a főhomlokzat
előtti széles kőlépcsőnél, Susanna egyetlen vakmerő ugrással átlendült
a terasz mellvédje fölött.
- Szervusz, Diana! Csakhogy végre téged is lehet látni! Egy
örökkévalóság óta nem jártál nálunk - üdvözölte nyájasan,
egyszersmind szemrehányóan.

- Pontosan hat napja, Dora, nálad eléggé rövid az örökkévalóság replikázott Diana, leszökkent a lóról, és a lovászra bízta a kantárt.
- Nekem legalábbis nagyon hosszúnak tűnt, én ezalatt kétszer
meglátogattalak Dorneckben - karolt a barátnőjébe a Sanders leány.
- Tudod, Dora, hogy nem szívesen hagyom egyedül a bácsikámat,
Brigitte néni meg szinte le sem száll a nyeregből, most folyik a
betakarítás.
- Persze, persze, ezért megyek én kétszer hozzád, míg te egyszer
hozzám. Az a lényeg, hogy újra itt vagy. Éppen jókor jöttél, velünk
teázhatsz. A szüleim rögtön jönnek, addig helyet foglalhatunk az
uzsonnaasztalnál - húzta magával Dora a pajtását, aki furcsán
nehézkes léptekkel követte, és fáradtan egy székbe rogyott.
Dora máris egészen formás alakját még előnyösebbnek mutatta a
piros övvel és gallérral díszített, fehér vászonruha. Nevetős arca majd
kicsattant az egészségtől. Mindig fürgén és erőtől duzzadó
kecsességgel járt-kelt, ami egészen elütött Diana bizonytalan, kissé
szögletes, erőtlen mozdulataitól. Éretlen, egészében gyermekes
külsejű barátnőjével szemben Dora már elragadó kis hölggyé
fejlődött.
Kisvártatva Sandersék is kiléptek a házból, és szívélyesen
üdvözölték a vendéget.
Míg teázás közben beszélgettek, Diana egypárszor fázósan
megremegett. Sandersné fürkésző szemmel vizsgálgatta.
- Gyermekem - hajolt végül hozzá -, lázasnak tűnik. Láttam, hogy
többször is kirázta a hideg. Nem tetszik ez nekem.
- Tényleg nem érzem jól magam, Sanders mama - felelte bágyadt
mosollyal Diana, a kedveskedő megszólításra még gyermekkorában
szokott rá. - Egész nap gyötört ez az ostoba fejfájás, azt hittem, a
lovaglástól majd megenyhül, de csak egyre rosszabb. Rettenetesen
fázom.
- Remélem, nem akarsz lebetegedni, Diana? Légy szíves, hagyd a
buta tréfákat!
- Csak múló rosszullét - szorította össze a fogát a leány.
Sandersné felállt, Diana mellé lépett, és megragadta a csuklóját,
hogy megmérje az érverését. Azonnal érezte, hogy túl szapora.
- Kedves gyermekem, hadd mondjak valamit - simogatta meg
anyáskodva a leány haját. - Maga beteg, magas a láza. Nem

engedhetem, hogy hazalovagoljon. Azonnal kocsira teszem, elkísérem
Dorneckbe. A lovász majd visszavezeti a hátasát. Kari, drágám, légy
szíves, telefonálj á városba, hogy az orvos rögtön menjen Dorneckbe!
Diana ellenkezése nem használt, Sandersné máris befogatott, és
sietve átöltözött. A kocsin gondosan meleg takarókba bugyolálta a
leányt, és mellé ült.
Dora mindenképpen velük akart menni, de az anyja nem engedte.
- Dianának nem szabad beszélnie, terád most semmi szükség, Dora
- intette le.
Hallotta, hogy a faluban néhány skarlátos megbetegedés történt, és
attól félt, hogy Diana is elkapta a ragályt. Mivel Dora még nem esett
át ezen a betegségen, nem akarta az esetleges fertőzésveszélynek
kitenni.
- Nehogy komolyan ágynak ess, Diana! - kiáltotta a távozók után az
aggódó barátnő.
A kocsis elhajtott. A leány végigvacogta az utat, az arca tüzelt, a
keze hideg volt, mint a jég.
Sandersné megnyugtatóan beszélt hozzá, bár komolyan aggódott.
Diana elmondta, hogy pár napja fejfájás kínozza, és elhagyta az ereje.
Otthon azért hallgatott erről, mert nem akarta a bácsikáját meg a
nénikéjét nyugtalanítani.
Dorneckbe érve, Brigitte asszony csodálkozva jött elébük. Látta,
hogy Sandersné száll le a kocsiról, és már éppen szólni akart, de a
másik megelőzte:
- Ne ijedjen meg, kedves von Steinach asszony! Diana nem érzi jól
magát, ezért hoztam haza kocsival. Hamar ágyba kell dugni. Az orvost
már kihívattam.
Brigitte aggódva emelte le az ülésről a leányt, és magához
szorította.
- Csakugyan, Diana, lázas lehetsz, tüzel a homlokod, a kezed meg
jéghideg. Hogy történt ilyen hirtelen?
- Nem tudom, Brigitte néni - rázta a fejét a kérdezett, nyomorultul
érezte magát. - A fejem, jaj, a fejem!
Steinachné tüstént lefektette szegényt, csak hálásan megköszönte
Sanders asszonynak a segítséget, amaz pedig rögtön elbúcsúzott, hogy
ne zavarjon. A leggyengédebb anya sem bánhatott volna a lányával
figyelmesebben és gondosabban, mint Brigitte néni. Most, hogy Diana

megbetegedett, neki teljesítenie kellett nevelőszülői kötelességét, és
Brigitte von Steinach még soha nem hátrált meg a kötelesség elől. A
betegágynál egészen másképp viselkedett, mint az egészséges
emberekkel való érintkezésben. Harsány, szúrós lényét levetette, mint
valami oda nem illő ruhát, és megpróbált olyan önfeláldozást,
tanúsítani, akár a hivatásos ápolónők. Amikor az orvos nem sokkal
ezután megérkezett, Dianát a széles, baldachinos ágyban találta, állig
betakarva, lázcsillapító borogatással. Miközben megvizsgálta a leányt,
akit kisgyermekkora óta kezelt, kedvesen tréfálkozott vele, hogy
megnyugtassa, perlekedett egy keveset, hogy ezek a könnyelmű
fiatalok fütyülnek a meghűlésre, és újra ráhajtotta a takarót a törékeny
testre.
- Most egy pár napig ágyban maradunk, kisasszonyka, nincs
apelláta! - kedélyeskedett.
Brigitte asszony ösztöne azt súgta, hogy az orvos gondterheltebb,
mint amilyennek mutatja magát, és átkísérte a szomszédos szobába.
- Mi a helyzet, doktor úr? - kérdezte odaát köntörfalazás nélkül.
- Attól tartok, vörheny, igen tisztelt nagyságos asszony. A
körzetemben akadt néhány eset, és nem kizárt, hogy a nagyságos
kisasszony is megfertőződött. Ma még nem tudok végleges diagnózist
adni.
Ellátta utasításokkal Brigitte asszonyt, és megígérte, hogy másnap
reggel ismét eljön.
Nehéz napok köszöntöttek Dorneckre, Diana súlyos betegségbe
esett, és a legfigyelmesebb ápolásra szorult.
Kétségkívül skarlátot kapott, a kiütés azonban sajnos nem tört elő
rajta a szokásos formában, a láza kiszámíthatatlanul változott, az egész
kórlefolyás eltért a várttól. Az orvos nagy gondban volt. Jobb szerette
volna, ha rendes kiütéssel kell megbirkóznia, így azonban a betegség
belül tombolt tovább, és sokkal veszélyesebbé vált.
Diana láza sokszor annyira magasra szökött, hogy elveszítette az
eszméletét, azután aggasztóan lezuhant, és pár nap múlva ismét
felszökött. A leány törékeny alkata kétszeresen komollyá tette az
esetet.
Brigitte szinte el sem mozdult Diana ágya mellől. Azt ugyan
megengedte, hogy az orvos egy diakonisszát rendeljen Dorneckbe,
hiszen időnként mégis a gazdaság és a háztartás után kellett néznie, és

törődnie kellett béna férjével is, akit; nagyon letört Diana betegsége.
De minden szabaddá tehető percét a leánynál töltötte, fáradságot nem
ismerve, mint akinek nincs is szüksége alvásra.
A doktor nem titkolta, hogy Diana állapota életveszélyes. Ezekben
a borzalmas napokban az egyébként elszánt és erélyes asszony a
poklok kínját szenvedte végig. Reszketett Diana életéért.
Tudta: ha a leány meghal, az ő és férje napjai Dorneckben meg
vannak számlálva, az ő szeretett, magatehetetlen urával együtt a
legteljesebb semmivel nézhet farkasszemet, hiszen Diana apjának
unokafivére csak az alkalomra vár, hogy kidobhassa őket Dorneckből.
Könyörtelenül elüldözné őket, amint Diana örököseként betelepszik
ide. Mi lesz akkor velük?
Lothar, hála istennek, befejezte tanulmányait, a napokban kellett
hazaérkeznie. Tengerentúli utazása előtt pár napot Dorneckben akart
tölteni, hogy szüleitől elbúcsúzzék. Öt évre szóló szerződést kötött.
Tőle most nem várhattak segítséget
Diana birtokán nem gyűjtöttek vagyont. Hermann von Steinach egy
fillérrel sem tartott meg többet a járandóságánál. A leány örökségének
hűséges gondnokaként egyre csak gyarapította azt anélkül, hogy
magát gazdagabbá tette volna bármivel, ami nem a sajátja. Amire
pedig jogot formálhatott, annak a zöme Lothar tanulmányaira ment el.
Mindössze néhány ezer márkát tudtak megtakarítani, abból pedig nem
húzhatták ki sokáig. Brigitte tisztában volt vele, hogy Hermann bénán
nem kaphat másik állást, ő pedig - eh, mit használ neki, hogy
mindenfelől dicsérik a rátermettségéért! Hiszen nő lévén eleve
hátránnyal indul a létért folyó küzdelemben. Védtelen asszony egy
nálánál is védtelenebb férfival...
Nem is maga miatt aggódott, hanem az uráért. Beleborzadt a
gondolatba, hogy szegényt kiűzik Dorneckből. Minden erejével
igyekezett életben tartani a leányt. S e vergődés során a beteg gyermek
észrevétlenül mind jobban a szívéhez nőtt.
Érezte, hogy Diana elvesztése betölthetetlen űrt hagyna a lelkében.
Többé nem táplált féltékenységet, látva a férje gyászos, aggódó
arcát, amikor az a leány hogyléte felől érdeklődött. Sápadtan és némán
ültek azután egy darabig egymás mellett, kéz a kézben, megosztották
bánatukat és gondjaikat, mintha szíját édes gyermekük feküdne ott
betegen.

A mezei munkák szerencsére nem igényelték tovább Brigitte
jelenlétét, minthogy á betakarítás befejeződött. Mostani
nyugtalanságában nem is szívesen hagyta volna el a házat.
Az addig oly nagy hangú, kemény asszony lecsendesedett, erős
keze puhává és gyengéddé változott, amikor kis betege körül
sürgölődött.
Diana ösztönösen érezte, hogy megnyílt az út Brigitte néni addig
elzárt lelkéhez. Ha éppen eszméletén volt, sokszor néma döbbenettel
tekintett az asszony sápadt arcára, ijedt szemébe. Hová tűnt
egészséges színe, hangossága, már-már goromba lénye? Máskor
szúrós szeme most miért pislog olyan riadtan és elgyötörten?
A leány jobb szerette volna állandóan az ágyánál tartani Brigitte
nénit. A jelenlétében biztonságban érezte magát, mintha semmi baj
nem érhetné. Tudta azonban, hogy Hermann bácsi egyedül és
elhagyatottan ül odalent a tolószékében, és az asszony vállát még ezer
gond nyomja.
Magába fojtotta tehát kívánságát, hogy maradjon mellette.
Hozzászokott, hogy önmagánál többet gondoljon másokra,
mindenekelőtt a szegény, béna Hermann bácsira, akit tiszta szívből
szeretett, és aki után annyira sóvárgott.
Ám mivel tudta, hogy az öreg a tolószékkel nem juthat fel hozzá,
nem adott hangot a vágyának, hogy láthassa őt.
A diakonissza jelenléte valami meghatározhatatlan félelemmel
töltötte el. Maga sem tudta, miért. A nővér gyengéd, és hozzáértő
ápolásban részesítette, kifogástalanul ellátta, Brigitte néni mégis más
volt. Az ápolónő gondtalan, nyugodt és rezzenéstelen arca valahogy
nyomasztotta.
Valahányszor vele maradt, behunyta a szemét, és úgy tett, mintha
aludna, ha éppen nem félrebeszélt a magas láztól.
Egyik nap is alvást színlelt, amikor Sophie osont be, és egy kis
harapnivalót hozott a nővérnek. Á szobalány már gyermekkorában
átesett a skarláton, így nem félt a fertőzéstől.
Részvevően pillantott a fiatal úrnő felé.
- Alszik a nagyságos kisasszony, Martha nővér? - hallotta a
suttogását Diana.
- Igen, Sophie, elaludt - hangzott a felelet.
- Igaz, amit Friedrich a doktortól hallott, hogy meg fog halni? -

kérdezte ismét a szobalány.
- Az Úr kezében vagyunk - válaszolta a diakonissza.
- Jaj, istenem, de borzasztó, ilyen fiatalon kell meghalnia, szegény.
Szegény nagyságos kisasszony! - zokogta kifelé menet Sophie.
Diana villámsújtottan feküdt, nem mert moccanni. Mintha valami
lidérces álomban lebegett volna.
„Meg kell halnom” - gondolta újra és újra.
A kegyetlen szavak mind mélyebben belefészkelték magukat az
agyába. Nyugtalanul hánykolódni kezdett, s amikor Martha nővér az
ágyához lépett, kinyitotta a szemét, és fel- sikoltott rémületében. A
kőarcú, fekete alak valósággal fölébe tornyosult, mintha agyon akarná
nyomni.
- Hermann bácsi! Brigitte néni! - kiáltotta, végveszélyt érezve.
Ebben a szempillantásban felpattant az ajtó, és Steinachné lépett a
betegszobába, mint akit Diana kívánsága odavarázsolt.
Az ágyhoz sietett.
- Mi történt, drága gyermekem? - tudakolta aggódva:
- Maradj velem - nyújtotta felé reszkető kezét a leány -, és jöjjön
Hermann bácsi is! - jajgatta megrettenve.
Kedves gyermekem - simogatta megnyugtatóan a kezét Brigitte
asszony -, tudod, hogy Hermann bácsi nem jöhet fel hozzád,
bármennyire szeretne. Mihelyt jobban leszel, leviszünk a szobájába, és
ott egész nap élvezheted a társaságát, ő is epekedik az ő imádott kis
napsugara után, és átkozza a nyomorékságát, ami távol tartja tőled.
- Akkor is küldd el a fekete asszonyt - kapaszkodott belé görcsösen
Diana -, ez a halál angyala - suttogta rémülten -, félek tőle!
Steinachné sietve intett Martha nővérnek, hogy távozzék! Diana
szeme csillogott a láztól.
Miután a diakonissza kiment, a leány valamelyest megnyugodott,
de továbbra is szorította Brigitte néni kézét. Így meredt sokáig üres
tekintettel maga elé, de az agya éberen és tisztán működött. Elhalt
szüleire gondolt, és a halál már nem is tűnt olyan iszonytatónak előtte,
hiszen a sötét kapun túl viszontláthatja őket.
Hosszú idő múlva hirtelen tágra nyitotta, és Steinachnéra emelte a
szemét.
- Brigitte néni! Ugye, meg kell halnom? - kérdezte egész
nyugodtan.

Az idős hölgy szíve mélyéig megrettent, és Diana párnái közé
temette az arcát.
- Jaj, gyermekem! Nem halhatsz meg, - szakadt fel belőle az
aggódó sóhaj.
Diana követte pillantásával, amint felegyenesedett, és reszketve
simogatni kezdte a beteg sápadt kis kezét.
- Nagyon sajnálnál, igaz, Brigitte néni?
- Hogy kérdezhetsz, ilyet, drága gyermekem? - gördülték végig a
forró könnycseppek Steinachné arcán. - Most értettem meg igazán,
mennyire szeretlek, most, hogy féltenem kell téged. De ne gondolj a
halálra, nem szabad arra gondolnod, velünk kell maradnod! Mihez
kezdünk, mi lesz Hermann bácsival, ha te itt hagysz bennünket?
- Hogy mihez? - tekintgetett zaklatottan jobbra-balra Diana. - Ha
én... ha én meghalnék, el kellene mennetek innét?
- El - sóhajtotta az asszony. - Hajléktalanok lennénk.
Diana szembogara kitágult a rémülettől.
- Azt nem, nem! - tapogatott nyugtalanul maga körül. - Hogy
Hermann bácsi hajlék nélkül maradjon, azzal a szegény, béna lábával?
Nem... az nem lehet... segíts, hogy ez ne történjék meg! - rebegte
magánkívül.
- Nyugodj meg, gyermekem - simogatta meg gyengéden
Steinachné -, ne is gondolj erre, csak felizgatod magad, és az árt
neked. Nyugalom!
- Nyugalom? - jajdult fel Diana. - Hogy tudnék megnyugodni, ha
az jut eszembe, hogy a halálom után elűznek benneteket Dorneckből.
A papa unokatestvére örökli a birtokot? Azt már nem! Az apám nem
így akarta, én sem tűrhetem. Ragaszkodom hozzá, hogy rátok szálljon
a vagyon, rátok és Lotharra. Nem végrendelkezhetnék, Brigitte néni?
- Von Dorneck úr, édesapád unokafivére azonnal megtámadná a
végrendeletet - rázta szomorúan a fejét Steinachné, minket pedig
örökséglesőknek tartanának. Egy efféle testamentum egyébként sem
lenne érvényes. Most már pihenj, Diánám!
- Nem, nem és nem! Brigitte néni, mostantól nem lesz egy nyugodt
pillanatom, folyton arra kell gondolnom, miként fogják kitaszítani az
éri szegény Hermann bácsimat Dorneckből. - Drága jó nénikém, segíts
visszaszerezni a nyugalmamat! Te olyan okos vagy! Nincs rá mód,
hogy megtarthassátok a birtokot?

Steinachné görcsösen összeszorította a kezét. Ezekben a nyugtalan
napokban ő is nemegyszer feltette magának a kérdést. Egy választ,
egy kiutat talált is. Szíve legmélyén olyan kívánságot rejtegetett,
melynek teljesülése egyben erre a problémára is megoldást hozott
volna.
Vajon felfedje-e ezt a lehetőséget Diana előtt?
- Tudod, hogy nem vagyunk a rokonaid, Diana - tolultak ajkára a
szavak, szinte akarata ellenére. - Apád unokatestvére örökli a birtokot,
amennyiben haj adónként halsz meg. De erre gondolnunk, sem
szabad.
- Hajadonként? - visszhangozta Diana, majd hirtelen felült az
ágyban, és egyenesen Brigitte szemébe nézett.
- Ha férjhez megyek - hadarta -, az uram örökli Dornecket?
- Igen, gyermekem.
- Akkor csak Lotharhoz kell feleségül mennem - ragadta meg
Steinachné kezét, s a szeme lázban égett -, hogy a birtokot nektek
juttassam?
Brigitte megrettent. Diana kitalálta a gondolatát? Ismét heves vágy
ébredt benne, hogy megmentse az övéit.
- Igen, Diana - válaszolta a megindultságtól kiszáradt torokkal -,
akkor nem kellene még egyszer földönfutókként nekivágnunk a
nagyvilágnak, mint annak idején Buchenauból. Márpedig ezúttal
ezerszer rosszabb lenne a helyzet.
Diana lehunyta a szemét, szinte élettelenül hanyatlott vissza a
párnáira.
- Akkor a gyermeketekké válnék, mint Lothar - szólalt meg azután,
szinte az öntudat küszöbén túlról -, akkor jogom lenne a
szeretetetekre, Lothar pedig olyan volna, mint egy igazi testvér. Hadd
gondolkozzam el ezen!
Úgy tetszett, hogy ártatlan, tiszta lelke fel sem tudja fogni, mit
jelentene egy ilyen kötés. Az ő számára ez nem is tűnt fontosnak.
Csak az számított, hogy Hermann bácsi Dorneckben maradhasson. A
beszélgetés azonban nagyon kimerítette. Bágyadtan lezárta a szemét,
és újfent nyugtalanul forgolódni kezdett. Egy idő múlva lázasan és
értetlenül körülpillantott, és öntudatlanul mozgatta az ajkát.
Steinachné mélyen felsóhajtott. Szemrehányást tett magának,
amiért engedett a beteg unszolásának, hogy beszéljen a saját

gondjairól és aggodalmairól, és mutasson kiutat. Nehéz szívvel
cserélte ki a borogatást Diana homlokán, és belédiktált egy kis
limonádét.
Ismét szörnyű, a veszélyben forgó fiatal élet miatt álmatlanul
átreszketett éjszaka következett.
Másnap reggel sürgöny jött Lothartól, melyben a fiú közölte
szüleivel, hogy az államvizsgát ragyogó eredménnyel letette, s még
aznap Dorneckbe érkezik. Időközben a külföldi szerződést is aláírta.
Szüleinek a jó hír feletti örömét befelhőzte a Dianáért érzett
aggódás. Nem tudtak szabadulni a nyomasztó gondolattól, hogy a
pislákoló élet bármelyik órában kihunyhat, és ők fedél nélkül
maradnak.
Steinachné csupán egy félórácskára sietett le a férjéhez, azután
visszatért a beteg mellé.
Reggelre Diana állapota némileg javult, az orvos azonban csak
megvonta a vállát. A törékeny kis testben valami elszánt erő
lakozhatott, másképp már rég vége lett volna. A kórkép annyira
bizonytalan volt, hogy a doktor semmi biztos, diagnózist nem tudott
felállítani.
Amikor Brigitte a betegágyhoz lépett, a leány tiszta és nyugodt
tekintettel nézett fel rá.
- Szeretnék négyszemközt maradni veled, Brigitte néni - mondta
halkam
A nővér Steinachné egyetlen kézmozdulatára eltűnt.
- Nos, gyermekem, most már nem zavar senki. Hogy érzed magad
ma reggel?
- Mint mindennap, Brigitte néni: - fáradt vagyok, mégsem tudok
aludni. Túl sok gondolat kavarog a fejemben. Tegnap óta azon
töprengek, amiről beszéltünk.
- Ugyan, drágám, ne is foglalkozz avval, felejts el mindent, kérlek,
csak azt ne, hogy meg kell gyógyulnod!
- Nem - rázta meg a fejét Diana - többé nem állok talpra, érzem,
hogy meg kell halnom. Előbb azonban szeretném Hermann bácsit
biztonságban tudni. Mindenemet Lotharnak akarom adni. Segítened
kell, hogy ez gyorsan megtörténhessen.
- Diana, kedves, szeretett gyermekem... jaj, istenem, milyen
kísértésbe viszel? -nyögte az idős hölgy.

- Látod, Brigitte néni - suhant át szomorú mosoly a sápadt
gyermekarcon - mind a ketten csak Hermann bácsira gondolunk.
Annyira szeretjük, hogy bármit megtennénk, csak segíthessünk rajta,
nem igaz?
- De, igaz, gyermekem, igaz - szorította szívére a kezét Steinachné.
- Akkor segíts hamar! Lotharnak azonnal Dorneckbe kell jönnie,
látni akarom, hogy beszélhessek vele.
- Az imént kaptam táviratot tőle - sóhajtott mélyet Brigitte. Letette
a vizsgát, és ma délután már itt is lesz.
- Látod - meredt a mennyezetre Diana -, a Jóisten is akarja, ezért
küldi őt ide éppen most.
- Mit akar, gyermekem, mit akar? - kérdezte zavarodottan
Steinachné.
- Hát azt - nézett rá szinte derűs nyugalommal a leány, - hogy
feleségül menjek Lotharhoz, akkor az övé lesz majd Dorneck, az övé
és a tiétek! Én is ezt akarom, így senki sem űzhet el benneteket innét.
Brigitte megrendültén tenyerébe temette az arcát, és felzokogott.
- Ne sírj, drága jó nénikém - mosolygott Diana -, most már minden
rendbe jön, ne aggaszd magad tovább Hermann bácsi miatt! Nem
akarok meghalni, amíg mindent el nem intéztünk, tehát nem is fogok.
S ha azután meg kell lennie, nem félek. De ugye, velem maradsz? Ne
hagyj egyedül azzal a fekete asszonnyal, ha eljön az idő!
- Gyermekem, édes kincsem... darabokra téped a szívemet!
- Légy csak nyugodt, nénikém! Te majd segítesz nekem, hogy
egykettőre elrendezzük a dolgot Lotharral, és újra nyugalmat találjak.
Olyan fáradt vagyok, olyan végtelenül fáradt.
Ezzel lehunyta a szemet, és nem szólt többet, bár nem aludt.
Steinachné sápadtan meredt a fekhelyére. Megszűnt körülötte
minden, csak a lehetőséget látta, amely Diana szavai nyomán támadt.
Kiút nyílt előtte, menekvés a nélkülözés és fájdalom elől, gondtalan,
biztos jövő a fia és a férje számára. Hiszen nem olyan fából faragták,
hogy visszarettenjen a nehézségektől.
Most már kettőzött erővel akart küzdeni Diana életéért, kétszeres
odaadással akarta ápolni őt.
Az ám, de mit fog szólni ehhez a tervhez a férje meg a fia?
- Előbb meg kell beszélnem mindent Hermann bácsival,
gyermekem - sóhajtotta.

- Jó - emelte fel a szemhéját Diana. - Beszélj csak vele, és mondd
meg neki, hogy mindenbe bele kell egyeznie, másképp nem lesz
nyugtom.
Steinachné behívta az ápolónőt, és megkereste a férjét.
Körültekintően és kíméletesen tájékoztatta arról, ami tegnap este és
ma reggel Diana szobájában elhangzott.
- Nem értelek téged, Brigitte. A miattam érzett aggodalmadban
méltatlan dologra ragadtattad magad. Ebbe soha nem egyezhetem bele
- jelentette ki a férfi.
A felesége megőrizte a nyugalmát. Igyekezett a lelkére beszélni, de
mindhiába.
III.
Most már türelmetlenül várta Lothart. Az a fő kérdés, hogy ő
miként viszonyul a helyzethez.
Lothar von Steinach délután érkezett meg Dorneckbe. Szüleitől
már értesült Diana betegségéről, s ez a hír neki is nyugtalan órákat
szerzett. Pontosan tudta, mi függ attól, hogy Dorneck ifjú úrnője
életben marad-e.
Huszonhat éves volt, magas, karcsú férfi, a tagjai acélosak, lépte
könnyed és ruganyos. Az apja jellegzetes, megnyerő vonásait
örökölte, mélykék, okos szeme is az övé volt. Kifejező száját nem
takarta bajusz. Ennek a markáns, értelmes arcnak nem kellett szakáll
vagy bajusz ahhoz, hogy férfiasnak hasson.
Fiatalsága dacára a kemény élet már nyomot hagyott a1 külsején. A
szája körüli ránc küzdelmekről, nélkülözésről árulkodott, az anyjáéhoz
hasonló, dacos áll pedig arról, hogy nem egykönnyen hagyja legyűrni
magát.
Szeme tisztán és céltudatosan tekintett előre, magas, domborodó
homloka kiforrott, nagyra törő gondolatokat sejtetett. Jóval
idősebbnek tűnt a koránál, mindent egybevéve kifejezetten érdekes és
rokonszenves benyomást keltett.
Anya és fia bensőségesen üdvözölték egymást. Lothar nyomban
Diana hogyléte felől tudakozódott. Az anyja kertelés nélkül elmondta
neki, hogy az orvos a legrosszabbtól fél, és rettegnek a leány életéért.
Lothar szíve elszorult, komor arccal ültek egymással szemben.

Amikor azután Steinachné rövid időre kettesben maradt a fiával, nem
habozott beszámolni mindarról, amiről Dianával tárgyaltak, s hogy a
leány kész házasságkötés révén az örökösévé tenni Lothart, hogy
Hermann bácsit megmentse a szenvedéstől.
- Most már tudod, fiam, miként tarthatod meg Dornecket apád
otthonának. Nem magamról beszélek, magamnak nem kérnék ilyet,
elhiheted. Az apád azonban megérdemli, hogy áldozatot hozz érte tette hozzá befejezésül.
Lothar mégis húzódozott az ötlettől, éppúgy ellenezte, mint az apja.
- Én sem szeretnék ilyen ügybe bocsátkozni, anyám. Nincs az az
áldozat, amelyet meg ne hoznék, hogy a papát a balsorstól megóvjam,
de ez valóságos bűntett Diana ellen. Hiszen beteg, azt sem tudja, mit
tesz. Nem szabad kihasználnunk őt, ha nem akarjuk elveszíteni az
önbecsülésünket - szögezte le nyugodtan és határozottan.
- Mi lesz akkor az apáddal, ha Diana meghal, te pedig Afrikában
dolgozol? Gondold csak el! Egy pillanatig sem habozom Diana
nagylelkű ajánlatát elfogadni. A sajátjaként szereti apádat, kizárólag
miatta szánta el magát erre a szokatlan lépésre. Hermann természetes
módon elhárítja a lehetőséget, mivel senkitől nem akar áldozatot
elfogadni. Te meg én viszont nem magunkért cselekednénk. Nincs
ebben semmi önös érdek. Hogy is veszíthetnénk el az
önbecsülésünket, ha nemes indítékból tesszük meg azt, amit meg kell
tennünk - győzködte a fiát Brigitte.
- Ez merő szőrszálhasogatás, anyám - rázta a fejét Lothar.
Lehetetlent kérsz. Minden érzékem tiltakozik az ellen, hogy
visszaéljek egy jószívű gyermek ajánlatával. Hiszen még gyermek,
nem tudja, mit cselekszik.
Steinachné egyelőre belátta, hogy hasztalan fáradozik.
- Menj most vissza apádhoz - sóhajtotta, meg kell néznem Dianát.
Mérlegeld, hogy meg tudsz-e békélni magaddal, ha a vonakodásoddal
megfosztasz bennünket a mentsvárunktól.
Ezzel egyedül hagyta a fiát.
Lassú, fáradt léptekkel vánszorgott fel a lépcsőn. Hirtelen megállt,
a fülét hegyezte. Beszédhangok szűrődtek fel az alagsorból. Sophie és
Friedrich diskuráltak odalenn.
- Elhiheti nekem, Sophie - hallotta jól kivehetően Friedrichet -, az
orvos tegnapelőtt reggel azt mondta Martha nővérnek: - lassan elfogy

szegényke, ha csoda nem történik, és a betegség utat nem tör a
felszínre valahogy. Nyilvánvalóan a nagyságos kisasszonyra gondolt.
A szakácsné is mondta, hogy hallotta kopogni a halálbogarat.
Egy pillanatra Brigitte fejébe szökött a vér. A lépcsőkorlát fölé
hajolt, és kis híján rádörgött a „pletykafészekre”. Azután eszébe jutott,
hogy harsányságával felzavarná a beteget, így hát nyugalmat erőltetett
magára, és továbbment.
Ugyan mit ér el a mérgelődéssel! Az emberek minden apró
részletet tudtak Diana állapotáról. Az orvos amúgy sem rejtette véka
alá, hogy felhagyott minden reménnyel.
- Lothar megjött már, Brigitte néni? - pillantott felé nyugtalanul a
leány, miután a betegszobába lépett.
- Igen, drága gyermekem. Martha nővér! Kérem, hagyjon most
magunkra, pihenjen egy keveset.
A diakonissza biccentett és távozott.
Steinachné a beteg mellé ült: Diana kérdőn nézett rá, s mivel á néni
nem szólt semmit, csak sóhajtozott, sietve megkérdezte:
Beszéltél
Lotharral...
tudod,
miről...
arról,
hogy
összeházasodnánk?
- Igen, Diana - bólintott az asszony vele, és Hermann bácsival is.
- És?
- Mindketten ellenzik.
- Ellenzik?
- Igen. Nem akarnak tőled ekkora áldozatot elfogadni. Azt
mondják, méltatlan viselkedés a részemről, hogy bele akarok egyezni.
- Ne bántson ez, drága jó nénikém! - ragadta meg a kezét a leány. Én hálás vagyok neked érte. Csak így tudom megköszönni Hermann
bácsinak a szeretetét és jóságát. Bár ne kínozna sokáig az
akadékoskodásával!
- Nyugodj meg, gyermekem!
- Nem, nem tudok megnyugodni. Kérlek, nénikém, menj, hívd ide
azonnal Lothart... ugye, ő már átesett a skarláton?
- Igen, Diana.
- Akkor jó, rögtön ide kell jönnie. Azután egy kicsit hagyj
magunkra bennünket!
Steinachné felállt és csengetett. Miután Sophie bejött, szólt neki,
hogy kéreti a fiát.

Lothar nyomban megjelent a hívásra. Az anyja az ajtóban várt rá,
és közölte a leány kívánságát. A betegágyhoz vezette, majd egyedül
hagyta a fiatalokat, ő maga átment a szomszéd szobába.
Amint Lothar Diana lesoványodott, sápadt arcára nézett, egészen
megrettent. Megdöbbentette a változás. A fiatal leány azelőtt soha
nem keltette fel az érdeklődését, nem szakított rá időt, hogy vele
foglalkozzék.
Most először vette figyelmesen szemügyre, és rögtön feltűnt Diana
gyönyörű, nagy szeme, amely olyan különös tekintettel meredt rá.
Elfogódottan üdvözölték egymást.
- Beszélni akartál velem, Diana? Nem fog nagyon kimeríteni? kérdezte részvevő, lágy hangon.
A leány a fejét rázta.
- Ülj ide, mellém, Lothar, nem tudok hangosan beszélni.
A férfi szorosan az ágy mellé telepedett, és szorongva nézett a
betegre. A lány arcán reménytelenül könyörgő kifejezés ült, ami
megindította.
- Beszélj, Diana, de nehogy megerőltesd magad!
- Rövidre kell fognom - szólalt meg a leány némi habozás után. Édesanyádtól hallhattad, hogy találtunk egy eszközt, mellyel
megtarthatnánk Dornecket Hermann bácsinak, amennyiben én
meghalnék.
- Nem fogsz meghalni, Diana - feszengett a férfi.
A leány arca türelmetlenül megrándult.
- De, egészen bizonyosan meg fogok halni - felelte makacsul. Minek áltatnánk magunkat?
- Hát jó - egyenesedett föl ültében Lothar. - Igen, anyám mindent
elmondott, én pedig értésére adtam, hogy képtelen vagyok elfogadni
nagylelkű áldozatodat. Apám sem hajlandó megtenni.
- Nem hozok semmiféle áldozatot - gyűlt ki a leány homloka, és
komolyan felnézett a férfira. - Csupán a hálámat szeretném leróni. Ha
sikerül, megkönnyebbül a szívem. A haldokló kívánságát nem szokás
megtagadni, Lothar. Nem hunyhatom le nyugodtan a szemem anélkül,
hogy Hermann bácsiról gondoskodnék. Neked sem magadra kell
gondolnod, hanem az édesapádra. Képzeld csak el, milyen lehetetlen
helyzetbe kerülhet! Talán te, a saját fia kevesebbel tartozol neki?
Hogy számolsz el a lelkiismereteddel, ha nem mented meg őt az

ínségtől? Hagyjuk a sok fecsegést, teljesítsd, amit kérek! Végtére is
csak formaságról van szó. Egyetlen kézfogás, és jog szerint máris az
örökösömmé váltál.
- Diana, nem is tudod, mit kívánsz tőlem - törölte meg a homlokát
Lothar, és furcsán megvonaglott az arca.
- Ezt nem fogadhatom el.
- Neked semmit sem kell elfogadnod, ha a büszkeséged nem engedi
- védekezett erőtlenül Diana. - Nyugodtan elutazhatsz Afrikába, amint
ezt az ügyet elrendeztük, a szüleid pedig életük végéig Dorneckben
maradhatnak. Ha azután nem akarod megtartani a birtokot, tégy vele,
amit jónak látsz: adományozd a szegényeknek, vagy eszelj ki más,
neked tetsző hasznosítást. A magad nevében lemondhatsz róla, de
szegény szüleiddel nem bánhatsz így.
- Éppolyan ügyesen forgatod a szavakat, Diana - támasztotta
sóhajtva tenyerébe az állát Lothar -, amilyen nagy a szíved.
Csakugyan kisszerűnek tűnhet az akadékoskodásom. Egyvalamiről
azonban megfeledkeztél: arra nem gondoltál, mi lesz, ha reményem és
leghőbb kívánságom szerint felépülsz a betegségből! Egy napon
megbánhatod még, hogy áldozatoddal hozzám kötötted magad. Akkor
szabadulni szeretnél a béklyótól, amit magadra vettél. Kötelességem,
hogy erre figyelmeztesselek. Fiatal vagy még, valójában nem is tudod,
mit akarsz.
- Dehogynem - sóhajtotta a leány. - Pontosan tudom. Csupán a
Hermann bácsi miatti aggódás tart életben, az az akarat, hogy meg ne
haljak, amíg nem gondoskodtam róla. Te se magadra gondolj, hanem
őrá, az apádra!
- Mégis vedd tekintetbe, hogy meg is gyógyulhatsz.
- Istenem - legyintett idegesen Diana -, akkor majd elválunk,
miután visszatértél a kiküldetésből, ilyen egyszerű az egész - felelte
gyermeki türelmetlenséggel.
Lotharnak mosolyognia kellett ezen a naivitáson.
- Tényleg olyan vagy, mint egy gyerek, nem látod át a dolgokat.
Diana sóhajtva lehunyta a szemét.
A férfi megrendülten nézte.
- Csak csodálni tudlak, Diana - szólalt meg egy idő múlva. Magam sem szeretnék kicsinyesebbnek látszani nálad, de még ha én
beleegyeznék is, az apám soha. Márpedig ő a gyámod.

- Majd én beszélek vele. Kérlek, intézd el, hogy felhozzák ide!
Mindenképpen ki kell eszközölnöm a hozzájárulását - hajtogatta
állhatatosan a beteg.
Még aznap felcipelték az öregurat Diana ágyához.
Először kerek perec megtagadta a beleegyezését. A leány nem
hagyta annyiban, keményen és hajlíthatatlanul kérlelte, korholta
Steinachot. Amikor látta, hogy minden hiába, zokogva a párnák közé
vetette magát.
- Végleg elrabolod a nyugalmamat, bácsikám! - jajgatta. Hogyan
gyógyuljak meg ezzel a félelemmel a szívemben? Hogy lehetsz
ennyire kegyetlen, ilyen büszke és gőgös? Ha igazán szeretnél, nem
kínoznál!
Így sírt, hánykolódott és jajveszékelt, s örültek, amikor megérkezett
az orvos.
A doktor határozottan kijelentette: a páciensnek mindenáron
nyugalmat kell biztosítani.
Hermann von Steinach látta, hogy minden irányból nyomás
nehezedik rá. Még a fia is igyekezett meggyőzni, hogy álljon
kötélnek. Végül aztán a Diana élete miatti aggódás szorította rá, hogy
vonakodva bár, de igent mondjon.
Sietve megtették az előkészületeket.
Elhívták a közjegyzőt, hogy a leendő Steinachné végrendeletét
megszerkessze, egyszersmind a házassági szerződést papírra vesse.
Diana mindent jogszerűen akart intézni, nehogy bárki elvitathassa
Lothar örökségét.
Hermann bácsi ettől kezdve az emeleten maradt, miáltal a lehető
legtöbb időt tölthette együtt a kis Dianával.
Miután minden akadály elhárult, a leány megkönnyebbülten
lélegzett fel. Érezte azonban, hogy ereje végéhez ért, s egész nap
tűnődve bámult maga elé.
Attól fogva többnyire mozdulatlanul feküdt, behunyt szemmel,
csak néha kérdezte türelmetlenül, nincs-e még itt a házasságkötés
ideje.
Szomorú, borús nap volt. Őszi szél ostromolta az udvarház falait,
az esőcseppek doboltak az ablakon.
Dora Sanders és szülei, akik Buchenauból naponta küldöncöt
menesztettek Dorneckbe, hogy Diana állapota felől tájékozódjanak,

most pompás virágkosárral és az ifjú párnak szóló
szerencsekívánatokkal kedveskedtek. Brigitte asszony ezt megelőzően
egy órát töltött Buchenauban, ahol elmagyarázta Sanderséknek,
miként fordult úgy a helyzet, hogy Diana és Lothar házasságra lépnek.
Szükségesnek vélte, hogy barátaik előtt igazolja ezt a döntést, s
azok nem is tagadták meg együttérzésüket, hiszen jól tudták, hogy von
Steinach úr és felesége egyaránt becsületes, tisztességes, emberek.
Eljött hát az esküvő órája.
Diana ágya mellé fehér abrosszal leterített asztalkát helyeztek.
Rajta mirtuszcsokor - Dora ajándéka a küszöbön álló házasságkötés
egyetlen jele.
A meghatottság könnyeivel küszködő Brigitte néni óvatosan
felültette, és párnákkal megtámasztotta a leányt, akinek törékeny,
erőtlen tagjait finom, hímzett hálóing takarta, vastag, gesztenyebarna
hajfonatai a vállára omlottak.
Semmiféle külsőség nem árulkodott arról, hogy ez a sápadt
teremtés menyasszony. Diana minden ékszert visszautasított, még a
mirtuszcsokrot is csak Dórára való tekintettel tűrte meg az asztalon. Ott feküdt haloványan, földöntúli fényben csillogó szemmel, és
figyelte a ceremónia résztvevőinek érkezését.
Begurult Hermann bácsi széke, mellette Lothar von Steinach
lépkedett. Fekete öltönyt viselt, arca csaknem olyan színtelen, mint
ifjú arájáé.
Mindketten aláírták az okmányokat, azután lebonyolították a
polgári, majd az egyházi szertartást. Az idős községi lelkész néhány
egyszerű szóra szorítkozott, s az apró gyermekkezét Lothar meleg,
erős jobbjába helyezte.
Hermann von Steinach összeszorította a fogát, dermedten figyelte
az össze nem illő párt. Törékeny, gyengécske gyermek és délceg, ereje
teljében lévő férfialak - micsoda ellentét! Az öregúr még az utolsó
pillanatban is legszívesebben elszakította volna őket egymástól,
mintha nem tűrhetné ezt a frigyet.
- Míg a halál el nem választ - mondta a lelkipásztor, és Lothar
érezte, amint a kis kacsó megrándul, s a törékeny testen reszketés fut
végig. Diana beleborzadt a gondolatba, hogy a közelgő vég túlságosan
is hamar elszakíthatja ezt a köteléket.
Szemét aggódva függesztette Lothar arcára. A férfi forrón, és

szorosan a tenyerébe zárta a kezét, mintha védelmezni és vigasztalni
akarná.
A leány mély lélegzetet vett, csodálkozó gyermekszemében
különös fény gyúlt. Fakó orcája egy cseppet elpirult, a félelem elszállt
a szívéből. Mintha forró, éltető áram futott volna az erőtől duzzadó
férfikézből az övébe.
Megtörtént. A lelkész hátralépett, s most a közjegyző, aki az
orvossal együtt esküvői tanúként is szerepelt, aláírásra Diana ölébe
fektette az előkészített végrendeletet. A fiatalasszony erejét
megfeszítve, határozottan aláírta a papirost, majd megkönnyebbülten
fellélegezve párnáira hanyatlott.
- Most már minden rendben - mosolygott szeretettel Hermann bácsi
megindultságtól reszkető arcára.
Lothar újra megragadta Diana kezét, és csókot lehelt rá.
- Csak meg ne bánd! - suttogta elcsukló hangon.
- Soha! Attól ne tarts! - derült fel újdonsült felesége. - Köszönöm,
hogy teljesítetted a kívánságomat.
- Ó, Diana, csak egyvalakinek tartozunk mindnyájan köszönettel, s
az te vagy.
Az orvos mindenkit felkért, hogy hagyja el a szobát, mivel a
betegnek feltétlen nyugalomra van szüksége. Csak Brigitte asszony
maradhatott. Az idős hölgy nem tudta visszafojtani a könnyeit, miután
lezajlott az esemény. Tudta, hogy a hátralévő évekre biztosítva van
hitvese békés, nyugodt élete, hála Dianának.
Egész lényét forró, bensőséges érzés töltötte el a fiatal teremtés
iránt. Az orvos távozása után a megtermett asszony térdre ereszkedett
a betegágynál, ajkát Diana kezére szorította.
Isten fizesse meg neked, drága gyermekem! - rebegte megindultan,
s azzal a lágy, bizalmas pillantással tekintett a menyére, amit egyébkor
a férjének és a fiának tartott fenn.
Diana a meghitten csillogó, szürke szemekbe nézett, s karját az
asszony nyaka köré fonta.
- Anyám, most már te vagy az anyám, amíg meg nem térek az
igazihoz - mosolygott.
- Maradj velünk, gyermekem, édes, drága gyermekem, maradj
velünk! - suttogta Brigitte.
Diana még mindig mosolyogva lezárta a szemét, azután ott feküdt

moccanás nélkül, félig öntudatlanul.
Amikor azonban az orvos néhány óra múlva ismét megnézte
betegét - közben a többiek társaságában elköltötte az ebédet, és
megbeszélt néhány dolgot -, azt tapasztalta, hogy ismét felszökött a
láza, mégpedig oly hirtelenséggel, hogy megint csak a fejét csóválta.
- Jobb szeretnék estig itt maradni - közölte Steinachnéval.
A láz mind magasabbra emelkedett. Diana elveszítette az
eszméletét, nyugtalanul dobálta magát az ágyon. A doktor
hazatelefonált és bejelentette, hogy az éjszakát is itt tölti.
Borzalmas éjszaka következett. Odakint tombolt a vihar. A
förgeteg ágakat tördelt, és korhadt fákat döntött ki, vadul rángatta a
zsalugátereket, mintha be akarna törni a házba, amelyben egy ifjú
lélek az életéért küzdött.
Diana hol felsikoltott, hol nyöszörgő hangokat adott ki, melyek
kést döftek Brigitte szívébe. Ezen az éjjelen sem ő, sem Lothar, sem
Hermann nem tudott nyugovóra térni. A fia az egyik szomszédos
szobában állt az ablaknál, és az ítéletidőt figyelte. Az apja a háta
mögött, a kerekes székben. Magukban voltak.
A fiatal férfi agyában egyre a törékeny alak járt, akit fenntartás
nélkül csodált, s aki most odaát feküdt, az emésztő láz zsákmányaként
kínpadra vonva. Vele együtt szenvedett. Immár Diana férje lett jog, s
törvény szerint, miáltal valahogy a részévé vált, eltéphetetlenül hozzá
tartozott.
Micsoda különös, csodálatra méltó egyéniség! A biztos halál
árnyékában hallatlan áldozatra kényszeríti magát, hogy egy általa,
imádott lényt a szükségtől és gondtól megóvjon.
Mennyi túláradó szeretet lakozik ebben a csöppnyi testben! S ezt a
nemes szívet zúzza szét az álnok betegség.
Egyetlen könnyed mozdulattal elajándékozta egész hatalmas
vagyonát, méghozzá milyen agyafúrt módon irányította az
eseményeket, hogy az ő meg az apja ellenállását is megtörje! Ez a kis
Diana, akit eleddig figyelemre sem méltatott, csakugyan igazi hős,
bátor szívű, nemes lélek.
Hirtelen ismét Lothar észébe villant a kép, ahogy Diana reszketve
hallgatja a lelkész szavait: „míg a halál el nem választ...”
- Lothar! - szólította ebben a pillanatban az apja.
Megfordult. Egy darabig némán nézték egymást.

- Értem tetted, fiam - nyújtotta felé a kezét Hermann von Steinach.
- Tudom, másképp a föld minden hatalma sem bírhatott volna rá erre a
lépésre. Nyugodtan járhatsz emelt fővel. Én viszont úgy érzem
magam, mint valami örökségvadász. Egyszerűbb lett volna, ha egy
pisztolylövéssel mindnyájatokat megszabadítalak ettől a gondtól fakadt ki keserűen.
- Apám! Hogy beszélhetsz így? Ezt nem mondhatod komolyan...
- Mit számít egy ilyen szerencsétlen nyomorék? - makacskodott
komoran az öreg.
Lothar megfogta a kezét, és némán az ajkához nyomta. Sokáig
nézték egymást.
- A lelkiismeretünk tiszta, apám - engedett meg magának egy
mosolyt a fiú. - Dianát sikerült megnyugtatnunk. Ami pedig a birtokot
illeti, továbbra is kezünkben a lehetőség, hogy ne a saját javunkra
fordítsuk. Csak várjuk ki a végét! Aztán gondolj egy kicsit a mamára
is, igazán rászolgált, hogy levegyék róla a jövő miatti aggódás
gondját. Legalább én is nyugodtan elutazhatom, és betölthetem az
állást. A továbbiakat bízzuk a sorsra!
- Értjük egymást, fiam - szorította meg a kezét Hermann. Dorneck
a mi szemünkben ránk bízott idegen jószág marad.
- Igen, apám.
- Akkor jó - lélegzett fel az öregúr. - Már csak egy a bökkenő: mi
lesz, ha Diana, miként szívből kívánom, újra felépül?
Lothar oldalt elválasztott, dús hajába túrt. Sötét fürtjeit hátul
rövidre nyírták, elöl azonban könnyedén kétfelé hullottak.
- Diana szerint ebben az esetben Afrikából való visszatérésem után
felbonthatjuk a frigyet. Erről majd neki kell határoznia. Szabad lehet,
amikor csak akar, én azonban elkötelezve érzem magam.
- Nem lenne helyesebb elhalasztani az indulást, amíg végleg nem
tisztázódik a helyzet?
- Ez már nekem is eszembe jutott, apám. A szerződést azonban
nem szeghetem meg. Késés esetén kötbért kell fizetnem, annyi
pénzem pedig nincs. Diana vagyonából egy fillért sem tekintek a
sajátomnak. Emellett szeretnék is mielőbb munkához látni.
Egyébként, bárhogy fordul a helyzet, én itt felesleges lennék.
Amennyiben Diana meggyógyul, amit erősen remélek, akkor a
jelenlétem csak nyomasztaná őt. Nem szükséges emlékeztetnünk a

kötésre, amelyet önként vállalt. Időre lesz szüksége, hogy tisztába
jöjjön saját magával. Maradjunk ennyiben, elutazom a megbeszélt
időben.
Amikor világosodni kezdett, egy negyedórácskára Brigitte asszony
is átjött. Friedrich jó erős kávét kínált fel, hogy nyomott kedélyüket
kissé felfrissítse.
Steinachné az orvost is odakérette, aki őt váltotta fel a
betegszobában. Kisvártatva meg is jelent a doktor. Egészen
izgatottnak látszott.
- Hát kérem tisztelettel, különös ez a mi betegünk. Az imént
megállapítottam, hogy meglepő módon heves kiütéssel járó folyamat
indult meg.
Három várakozásteljes szempár szegeződött a beszélőre.
- Ez jó jel, doktor úr? - kérdezte sietve Brigitte.
- A láz és a kiütés ennél a kórnál a legjelentősebb tényező a
gyógyulásban, a szervezet méregtelenítésének része. Majd elválik,
hogy az igencsak legyengült páciens kibírja-e ezt az újabb rohamot. A
törékenységéhez képest mindenesetre igen szívós. Az ember gyakran
megdöbben, hogy mit ki nem áll az ilyen alkat. Azt mindenképpen
biztató jelnek kell tekintenünk, hogy maga, a szervezet küzd a
gyógyulásért. Akárhogy is: nehéz napok állnak önök előtt, és arra
kérem, tisztelt nagyságos asszony, bánjon takarékosan az erejével!
IV.
Az orvos nem tévedett. Kemény napok következtek. A beteg élethalál között lebegett; amikor Lotharnak indulnia kellett.
Diana állapota még inkább romlani látszott, de az addig
alattomosan a mélyben dolgozó kór legalább a felszínre tört, és
minden eszközzel hozzákezdhettek a felszámolásához.
Lothar nem is tudott elköszönni Dianától. Amikor utoljára az
ágyához lépett, a beteg lázában félrebeszélt, meg sem ismerte.
Szótlanul megcsókolta hát a forró, reszkető kezet, azután megtört
tekintettel sarkon fordult. Nem is mert arra gondolni, hogy az ő fiatal
felesége fekszik ott. Csak a magatehetetlen, beteg gyermeket látta,
akinek boldogan adott volna saját életerejéből, hogy megmentse.
A búcsú szüleitől rövid és fájdalmas volt Az édesanyja csak

percekre tudott elszabadulni a betegágytól, bámulatos odaadással
ápolta Dianát.
Zokogva zárta karjába szeretett fiát, és forrón megcsókolta. Öt
hosszú évig nem láthatja viszont a gyermekét, mely idő alatt egy egész
világ választja el őket egymástól.
A két férfi csak egymás szemébe nézett, némán kezet szorítottak.
Ki tudja, nem örökre szól-e a búcsúzkodás?
Diana életének féltése még a fiuktól való elválás fájdalmát is
eltompította Lothar szüleiben. Brigitte éjjel-nappal a beteggel törődött,
mintha a kór saját szeretett gyermekétől akarná megfosztani. Csak
néhány kurta óra pihenést engedélyezett magának, olyankor Hermann
bácsi váltotta fel Diana ágyánál, hogy ne maradjon egyedül az
ápolónővel, akinek a hozzáértéséhez nem fért ugyan kétség, Diana
azonban rettegett a fekete ruhájától.
A hajó indulása előtt Lothar még egy táviratot küldött, amelyben
istenhozzádot mondott Dianának, és jobbulást kívánt neki.
Amaz eközben naphosszat magas lázzal feküdt, a teste vörösre
gyúlt a heves skarlátkiütéstől.
Összefüggéstelen szavak hagyták el az ajkát, nevetett és
jajveszékelt, olykor rémült sikoltozásban tört ki.
Hermann bácsit és Brigitte nénit hívta segítségül, ki tudja, miféle
veszélyek ellen, néhányszor Lothar neve is elhangzott „Míg a halál el
nem választ - szólt egyszer ünnepélyesen, majd riadtan kiáltotta: Lothar, add a kezed, milyen meleg és erős... kérlek, segíts!”
Azután ismét jajgatott: „Hermann bácsi, szegény, szegény lábad...”
így dobálta magát lázban égve, ráadásul halálfélelem is gyötörte.
„Ne hagyj meghalni, Brigitte néni, te olyan erős vagy, védj meg!” nyöszörögte, és a takarót markolászta.
Steinachék szörnyű kínokat éltek át a szegény gyermek szenvedése
miatt. Diana mindjobban a szívükhöz nőtt.
Azután ismét jött egy éj, amelyet mindenki ébren töltött. Ezúttal
békesség honolt a tájon. A telihold szórta sápadt fényét a parkra,
szellő sem rezdült.
Az orvos megint Dorneckben éjszakázott, tudta, hogy a beteg
állapota fordulóponthoz érkezett. A sötétség utolsó óráiban ő sem
mozdult Diana ágyától, feszülten figyelte páciensét.
Három óra körül Diana hirtelen felsikoltott, azután halkan

nyöszörögve az oldalára feküdt. Hermann és Brigitte összerezzent,
görcsösen egymás kezébe kapaszkodtak.
Az orvos felállt, és fülelve a beteg fölé hajolt. Sokáig így maradt, s
a házaspár visszafojtotta a lélegzetét, mintha ezzel feltartóztathatnák a
véget. Egy idő múlva a doktor lassan felegyénesedett, és egészen
gyengéden megtapintotta Diana érverését. Arcán ekkor mosoly suhant
át, mellkasa megemelkedett, ahogy hosszan beszívta a levegőt.
Steinachékhoz lépett, és megfogta mindkettejük kezét.
- Alszik - suttogta, mint aki örömhírt közöl.
Csakugyan nagyszerű újság volt ez. Ebben az órában megtört a láz
hatalma, Diana voltaképpen megmenekült.
Buzgó fohász szállt az ég felé a két gondoktól gyötört öreg hálatelt
szívéből.
Diana másnap délig megszakítás nélkül, nyugodtan és mélyen
aludt, majd rövid szünet után - mialatt erősítőszereket kapott - tovább,
egészen harmadnap reggelig.
Síri csend ereszkedett a házra, mindenki lábujjhegyen közlekedett,
nehogy a fiatal úrnő gyógyító pihenését megzavarja.
Amikor aztán amaz végre felébredt, álmatag szemmel nézett
Steinachné arcába.
- Megéheztem, Brigitte néni - jelentette ki bágyadt mosoly
kíséretében.
Az idős hölgy kis híján felordított örömében. Amióta Diana ágynak
esett, első ízben kért enni.
Az orvos meghagyta, mit szabad adni ilyen esetben a betegnek,
mivel egyelőre mindenben a legnagyobb óvatossággal kellett eljárni.
Brigitte féltő gonddal, arcán boldog mosollyal kanalazott kis
ápoltjába némi folyékony táplálékot, amit Diana látható étvággyal
fogyasztott el.
Utána nyomban álomba merült. Ez így ment néhány napig. Diana
sokat aludt, s csak rövid időt töltött ébren, hogy Valami ennivalót
vegyen magához.
Lassan, de biztosan megindult a gyógyulás útján.
Törékeny testének persze hónapokba tellett, hogy kiheverje á
megrázkódtatást. Fokozatosan kapott újra erőre. Eltelt a tél, mire
felkelhetett az ágyból. Amikor azonban a melengető tavaszi napsugár
beköszönt a szélesre tárt ablakon, és. Brigitte odatámogatta szeretett

gyermekét a fényre, Diana tüstént a szabadba kívánkozott. Steinachné
másnap a saját erős karjában cipelte le, mint egy csecsemőt a
napsütötte, szélvédett verandára. Ott ideiglenesen kényelmes és meleg
fekvőhelyet készített neki egy napozószéken. Most már Hermann
bácsit is lehozták az emeletről. Odatolták Diana mellé, ők pedig
megfogták egymás kezét, és mosolyogtak. Milyen szép is volt a világ
odakinn, az aranyló fényzuhatagban, a hosszú, sötét szobafogság után!
Brigitte néni ragyogott a boldogságtól, s lassanként megint kezdett
kilovagolni Tromf hátán, hogy a mezei munkák után nézzen.
Diana meg Hermann bácsi újra útnak indultak, hogy bebarangolják
az emberi szellem csodás tájait, és kettőzött-örömmel fogadták be a
szépségeket.
Dora Sanders is gyakran átrándult Buchenauból, hol egyedül, hol a
szüleivel.
A szőke leány derűje és elevensége jótékony hatást gyakorolt
Dianára, Amikor felnevetett tűzrőlpattant barátnője tréfái nyomán,
nevelőszülei úgy örültek, mint valami értékes ajándéknak.
- Brigitte néni! - szólt egy ízben Diana pajkos mosollyal. - Ahhoz,
hogy megint teljesen erős és egészséges legyek, hallanom kéne téged
amúgy istenigazában kiadni a mérgedet. A jelenlétemben mindig
olyan rémesen türtőzteted magad, amitől tüstént érzem, hogy
kíméletre szorulok. Csak egyszer ereszd ki a hangodat, az rám is üdítő
hatással lesz!
Brigitte asszonynak nem kellett kétszer mondani - igencsak
nehezére esett féket vetni a nyelvére.
- Ha csak ennyi hiányzik, angyalom - nevette el magát -, azon
könnyen segíthetünk. Megkapod, efelől biztosíthatlak.
Még ugyanazon a napon kacskaringós szitoközön reszkettette meg
a levegőt, mivel Steinachné úgy találta, a munkások nem úgy tartják
rendben a ház és a park közötti gyepszőnyeget, ahogy megparancsolta.
Hermann bácsi és Diana elégedetten hallgatta a verandáról a
dühkitörést.
- No, Diana - nevetett a férfi -, ettől felüdültél?
- Fel, bizony! - bólintott a másik. - Úgy nélkülöztem, mint fülledt
napokon a frissítő záport.
- Mert az is, Dianám. A zivatar tisztítja a levegőt. Csak a Jóisten
tudja, miért teremtette annyira különbözőre az embereket, hogy az

egyik akár a napsugár, a másik meg inkább viharhoz hasonlít. Nekem
te jelented a napot, Brigitte nénéd gondoskodik az égiháborúról. Csak
akkor érzem igazán jól magam, ha őt mennydörögni hallom.
Diana biccentett, azután ledobta magáról a vastag takarót, és
először kelt fel önerejéből.
- Most én is megörvendeztetem Brigitte nénit - közölte
mosolyogva, és óvatosan lelépkedett a veranda lépcsőjén, majd a
pázsiton át Steinachné felé indult. Amaz boldog ijedtséggel futott elé.
- Angyalom, csak lassan a testtel! Csakhogy végre megint járni
tudsz. Gyere, támaszkodj rám!
Így sétálgattak egy darabig le-föl a napon.
Diana szemlátomást feléledt a friss levegőn. Rengeteget
tartózkodott a szabadban, vagy a napon feküdt, vagy sétált egy
keveset, nem túl messzire, nehogy megerőltesse magát.
Brigitte néni gondoskodott a célszerű, tartalmas étrendről, és
fáradhatatlanul igyekezett „feltáplálni” Dianát.
A barna szempár vidáman kezdett csillogni, az újonnan megtalált
jókedv és életöröm aranyfényei táncoltak bennük.
Diana mintha megnőtt volna, ösztövér tagjai kikerekedtek.
Szögletes mozgású, sápadt süldőlányból elragadó, viruló szépségű
fiatal nővé érett.
Steinachné büszkén figyelte a csodát. Méltán, hiszen gondosabb és
megfontoltabb ápolásban senki nem részesült még, mint Dornecknek a
halál torkából megmenekült, ifjú úrnője.
Lothar szülei szorgalmasan küldözgették a tudósításokat Diana
állapotáról. Mikor egy napon a fiatal férfi kézhez vette apja levelét,
miszerint Diana ismét makkegészséges, és látnivalóan kivirágzott,
tűnődve szemlélte az idősebb Steinach határozott, jellegzetes
kézírását.
A közben eltelt időben kemény munkával töltötte afrikai napjait.
Minden kényelemről, minden komfortról le kellett mondania.
Hevenyészett, csupán a legszükségesebbekkel ellátott, sivár
kalyibában élt. Kietlen táj vette körül. Ritkás, száraz bozót, kő és
homok, sehol egy lombos fa vagy bokor. Rettentően vágyott az üde
német erdő után, mely szülőföldjét oly sok helyütt borította.
Az élet azonban sosem kényeztette el, most sem hagyta tehát, hogy
úrrá legyen rajta a csüggedés. Munkájában kielégülést lelt, s

szerencsére módja nyílt arra is, hogy egy-két pallérozott elmével
érintkezzék.
Természetesen foglalkoztatta különös körülmények között kötött
házasságának kérdése is, érdekelte, mint vélekedik a dologról Diana
most, hogy visszanyerte egészségét.
Hasonló gondolatokba merült Dorneck úrnője is. Felgyógyulása óta
sokat töprengett azon, mitévők legyenek kapcsolatukkal. Bizonytalan,
ijesztő érzés fogta el, valahányszor nagyságos asszonynak szólították.
Egy napon - a nyár már a végéhez közeledett - Diana Hermann
bácsival és Brigitte nénivel reggelizett a verandán, amikor Friedrich
kihozta a postát.
Hermann bácsi átnézte a küldeményeket, pillantása elidőzött egy
levélen.
Lothar írt neked - nyújtotta át a borítékot Dianának, miközben éles
szemmel figyelte.
Diana mélyen elpirult. Mindeddig csak a szülein keresztül tartotta a
kapcsolatot Lotharral, megkapta és viszonozta üdvözleteit. A férfi
most első ízben intézett levelet közvetlenül hozzá.
Némán meredt a címzésre: „Diana von Steinach asszonynak,
Dorneck”.
Egészen különösen érintette, hogy Lothar is így nevezi őt. Milyen
gyönyörűnek tűnt ez a név a mérnök katonás, jól felismerhető betűivel
írva!
Nem tudta magát rászánni, hogy a férfi szüleinek jelenlétében
bontsa ki a levelet. Mihelyt azonban felállhatott a reggeliző asztaltól,
egy szó nélkül elsétált a parkba. Hermann bácsi tűnődő pillantást
vetett utána, jóságos arcára aggódó kifejezés telepedett.
- Mi lesz ebből? - töprengett.
A felesége is figyelte Dianát, s mikor az hallgatagon eltette a
borítékot anélkül, hogy kinyitotta volna, kissé megbántottan azt
gondolta: úgy látszik, mindegy neki, mit ír Lothar.
Brigitte asszony nem jól ismerte az emberi lelket, Hermann bácsi
sokkal jobban látta, hogy nevelt leányuk viselkedése nem
közönyösségről árulkodik.
A parkba érve Diana leült egy padra, és felbontotta Lothar levelét.
Mélyen az írás fölé hajolt. Gesztenyebarna copfjai, melyeket
Brigitte néni a betegsége után fáradságos munkával fésült ki, nehogy

kénytelen-kelletlen áldozatul essenek az ollónak, most gyönyörű
hajkoronát alkottak a feje tetejére tűzve. A nap csillámló, rőtarany
fényekkel szórta be őket. Diana nem is tudta, milyen elragadó látványt
nyújt. Karcsú, nemes vonalai most lágyan kiteltek, sima szabású, fehér
vászon kötényruhájában, áttört blúzában bűbájosán mutatott.
Hihetetlenül kifejlődött az elmúlt néhány hónapban. Többé egy
férfi pillantása sem siklott el fölötte érdektelenül. Lothar bizonyára
meg sem ismerte volna, ha most hirtelen meglátja.
A levélben ez állt:
„Kedves Dianám!
Régóta készülök írni neked, csak nem tudtam tisztázni magammal,
mit is mondhatnék. Most már nem halogathatóm tovább, és nagyon
kérlek, úgy fogadd a szavaimat, ahogyan tiszta szívből szólnak
hozzád.
Gyógyulásodról kimondhatatlan örömmel értesültem. Szüleim
mindegyre arról tájékoztattak, hogy erősebb és egészségesebb vagy,
mint korábban, s hogy hála az égnek, nyom nélkül kiheverted a súlyos
betegséget. Soha még semmit nem köszöntem úgy a jó Istennek, mint
a Te felépülésedet. Ki sem tudom fejezni, milyen boldogság töltöttel a
gondolatra, hogy újra örülhetsz az életnek.
Eljött azonban az ideje, hogy komolyan szóljunk a kettőnk
sajátságos kapcsolatáról. Példa nélkül álló áldozatkészséged, szünet
nélkül csodált, határtalan jóságod arra indított Téged, hogy hozzám
kösd magad. Azzal a feltételezéssel lettél a feleségem, hogy meg kell
halnod, házasságkötésünk ennél fogva merő formaság.
Már akkor is feltettem neked a kérdést: mihez kezdünk, ha életben
maradsz? Azt felelted, Afrikából való visszatérésem után elválhatunk.
Én azonban öt évre szóló szerződést kötöttem, kedves Dianám.
Mikor hosszú, magányos estéimen a kunyhómban ülök, mindenféle jár
a fejemben. Így jutottam arra a következtetésre, hogy felléphetnek
olyan körülmények, melyek nyomán kívánatossá válhat számodra,
hogy már előbb visszanyerd a függetlenségedet. Valamely okból
szabadságra vágyhatsz. Ha ez megtörténne, nagyon kérlek, tudasd
velem! Ilyen esetben azonnal mindent elkövetnék, hogy feloldozzalak
a kötés alól, melyet magádra vettél. Kérlek, a nyugalmam érdekében
ígérd meg, hogy akaratod ellenére nem maradsz hozzám láncolva!

Magamra nézve frigyünket mindenkor kötelezőnek tekintem, és soha
nem kezdeményezem a válást. Te azonban légy szabad, bármiféle
korlátozás nélkül.
Bennem most és mindig leghűségesebb, legodaadóbb barátodat
láthatod, aki örömmel megtesz mindent, hogy megóvjon Téged
önfeláldozásod esetleges kellemetlen következményeitől. Jó
testvérként fogok őrködni boldogságod felett, ezt vésd eszedbe! Mióta
lelki gazdagságod mélységeibe betekintést nyerhettem, s kezünket az
apám iránti szeretettől indíttatva egymásba helyeztük, mindörökké
olyan drága és becses maradsz számomra, mintha édes húgom volnál.
Őszinte örömömre szolgálna, ha pár sort küldenél, és közölnél
vélem, hogy vélekedsz minderről most, hogy ismét egészséges vagy.
Fenntartás nélkül bízhatsz bennem, nálam jobb, becsületesebb
szándékkal senki sem viseltetik irányodban.
Szeretettel ölel a Te mindenkor hű és odaadó
Lotharod.”
Miután befejezte az olvasást, Diana még sokáig nézte ábrándos
tekintettel a levelet. A férfi egyenes, szálkás betűkkel írt neve
magabiztosan állt a szöveg alatt. Mintha annak az embernek az erejét,
céltudatosságát sugározná, akinek a kezéből eredt. Diana
kristálytisztán látta maga előtt a markáns arcot, a domború homlokot,
a jellemszilárdságot tükröző, acélkék szempárt.
Lelke mélyén jóleső érzés ébredt.
„Drága és becses maradsz számomra” - így szólt a levél. Milyen
nemesen és igazul csengő szavak!
„Az én kedves bátyám” - tűnődött el mosolyogva. Aztán gondolatai
tovább kalandoztak, és arca lassan elvörösödött.
Felpattant, mintha maga elől menekülne, visszament a házba, és
tüstént bevette magát a szobájába.
Lassan járkált fel-alá, majd megállt az ágy előtt. Itt feküdt annak
idején szánalmas betegen, a halál kiszemelt prédájaként. Itt tette a
lelkész a kezét Lotharéba ezekkel a szavakkal: „...míg a halál el nem
választ.”
A férfi jobbja olyan erősen és forrón zárta magába, mintha örökre
meg akarná tartani. Diana felkapta a fejét, önkéntelenül védekező
mozdulatot tett, és folytatta a járkálást.

Milyen valószerűtlen álomnak tűnt mindaz, ami történt. Csak egy
dolog rajzolódott ki tisztán és élesen: Lothar sápadt arca, összepréselt
ajkával és komoran összeráncolt homlokával. Szemét fájdalmas
részvéttel nyugtatta a betegen - ezt a pillantást soha nem lehet
elfeledni.
Akkor különös módon megnyugtatta az a tekintet. Lázálmában is
maga előtt látta, mikor mindenféle sötét hatalmak fenyegették. A férfi
pillantása elűzte a komor árnyakat, amelyek már-már rárontottak
Dianára, hogy elragadják a feneketlen mélységbe. Ez a kép
éjszakánként később is visszatért.
Átment a dolgozószobába. Az íróasztala előtti karosszékbe rogyott,
és tenyerébe támasztotta a fejét. Először tette fel magának a kérdést,
hogy tulajdonképpen fel akarja-e bontani a kötést, amely Lotharhoz
kapcsolja.
Ismét kigyúlt az arca. Rászorította a tenyerét, mintha el akarná
fojtani a tüzet. Jelentett-e neki bármikor is valamit Lothar? Vajon
azelőtt nem kellemetlen érzésekkel nézett-e mindig dornecki
látogatásai elébe?
Egy kis jelenet idéződött fel emlékezetében. Lothar egy ízben
hazaérkezett, és Diana szokás szerint a szobájába menekült, mert
feleslegesnek vélte magát a családi körben. Amikor az étkezéshez
lemerészkedett, Lothart már az ebédlőben találta.
Részint szégyenlős, részint dacos pillantást vetett a jövevényre, aki
odalépett hozzá, á kezét nyújtotta és így szólt:
- Attól tartok, még nem is üdvözöltem rendesen Dorneck kis
úrnőjét. Bocsáss meg, Diana, de a szüleim viszontlátása fölötti
örömömben minden másról megfeledkeztem.
- Fölösleges mentegetőznöd, Lothar - Válaszolta a leány.
- Velem ne törődj, tégy úgy, mintha itt sem volnék! Igyekszem nem
zavarni téged és a szüléidet. Amíg idehaza vagy, egyedül a tieid. Én
csak akkor kérhetek tőlük egy kis szeretetet, ha te elmentél.
- Dorneck úrnője nagyon kevéssel beéri - mosolygott Lothar.
- Igen, - mert szeretetre vágyik, és nincs senkije, akihez igazán
tartozhatna - bukott ki Dianából a fájdalom és keserűség.
- Szegény kicsi Diana! - simította meg akkor a fejét a fiatalember.
Hirtelen felegyenesedett. Szegény kicsi Diana! Mintha ugyanaz a
meleg, részvevő hang szólalt volna meg most is a szobában. Diana

dermedten bámult maga elé.
Szegény kicsi Diana!
A fülébe csengtek a szavak, és úgy felkavarták, mint valami
félszeg, halk becézés. A szíve egyszerre vadul kalapálni kezdett.
Miért ötlött eszébe ez a kis epizód? Lothar egyébként igazán nem
sok figyelmet fordított rá, legtöbbször csak néhány udvarias mondatot
váltottak. Most pedig úgy ködük fel a múltból ez az eset, mintha
különös jelentőséggel, fontossággal bírna.
Hirtelen mozdulatot tett, mint aki el akar hessenteni valamit, úgy
érezte, mintha álomból ébredne. A helyiség, amelyben állt, azelőtt amikor még nevelőnője is volt - a tanulószobájául szolgált. Miután a
svájci intézetből hazatért, Brigitte néni gyönyörűen, lakályosan
átrendeztette néki. Az iskolapad helyére elegáns íróasztal került,
szemben, a másik ablaknál finom mívű varróasztalka állt, sok apró,
fényesre polírozott rekesszel. Az új könyvespolcon már nem
tankönyvek sorakoztak, hanem Hermann bácsi által gondosan
összeválogatott, értékes olvasmányok német, angol és francia nyelven.
Az íróasztalon takaros, bőrkötésű kiadási napló állt Ebbe kellett
Dorneck ifjú úrnőjének minden személyesen elköltött összeget
bejegyeznie, hogy azután a nevelőapja átvezethesse a tételeket a
naplófőkönyvbe.
Diana most félretolta a számadást, és egy oldalrekeszből levélpapírt
vett elő. Még egyszer elolvasta Lothar írását, egy ideig gondolkodott
rajta, azután nekifogott a válasznak. Előbb tétován, el-eltöprengve
dolgozott, aztán egész lendületesen, megakadás nélkül. Végül az
alábbiak kerekedtek ki a keze alól:
„Kedves Lothar!
Szíves leveledet örömmel vettem, és nyomban szeretném is
viszonozni, hiszen így is hetekbe telik, mire soraim eljutnak hozzád.
Hála istennek, ismét jó egészségben vagyok, és élvezem az életet.
Most, hogy a víg kedélyű Dora Sanderssel nevetünk és tréfálkozunk,
betegségem a messzi múltba tűnik. A világ sokkal szebbnek és
értékesebbnek teszik, mint azelőtt. Aminek egyszer az elvesztésétől
féltünk, attól fogva kétszer olyan becsesnek találjuk. Néha ujjongani
tudnék örömömben, hogy újra az arany napfényben sütkérezhetek.
Kedves szüleid megható szeretettel és gondoskodással vesznek

körül. Egy kicsit Brigitte néni szívét is sikerült megnyerném. Régen
nem jutott benne hely a számomra, a betegségem alatt azonban
édesanyád magabiztossága is megrendült egy kissé, s az így támadt
résen tüstént beférkőztem.
Dorneck most a nyárutó dús képét mutatja. Brigitte néninek ismét
bőven akad tennivalója, alig száll le Tromf nyergéből. Hermann bácsi
könyveléssel, levelezéssel és üzleti tárgyalásokkal szintén állandóan
elfoglalja magát. Csak nekem nincs más dolgom, mint magamat
rendben tartani és örülni az életnek.
Idestova egy esztendeje, hogy betegen tértem meg Buchenauból.
Hogy elszaladt ez az év! Előbb sokáig betegeskedtem, azután még
hónapokig kornyadoztam, míg végre kisütött a meleg nap, és
visszacsalogatott az életbe. Most azután olyan egészséges, erős és
életvidám lettem, mint még soha. A jó dornecki levegő, a napfény,
Hermann bácsi kedves társasága és Brigitte néni nyalánkságai - majd
belefulladtam a sok tejszínhabba -, mindez alaposan megerősített, De
most már hagyjuk ezt! A lábadozó nagyon önző emberfajta, más se
érdekli, csak az egészsége, és Dora Sanders szerint én se vagyok ez
alól kivétel.
Most pedig szeretnék rátérni egy kényes témára. Azt kérted,
azonnal közöljem veled, ha szeretném a köztünk lévő köteléket
megszüntetni. Ezt megígérhetem, feltéve, ha Te is megteszed
ugyanezt, amennyiben függetlenséget kívánsz. Másképp az lenne az
érzésem, hogy szabadulni akarsz, de nem mered szóvá tenni. Tehát
egyenlő jogok mindkettőnknek, rendben?
Amikor ezt a kötést vállaltuk, csak a szüleidre gondoltunk, s
ameddig én élek, nálam biztonságot élveznek, akkor is, ha veled
elválnak útjaink. Ha azonban semmi sürgető szükség nem parancsolja
azt, hogy hazatérésed előtt felbontsuk a házasságot, akkor úgy
gondolom, várhatunk addig. Remélem, egyetértesz.
Szüléidtől hallom, mint megy sorod. Számunkra minden részlet
nagyon érdekes, de hogy az életed nem könnyű, az bizonyos.
Kívánom, hogy azért túl nehéz se legyen. A távolság ellenére mindig
magunk között érzünk, nincs olyan nap, olyan óra, hogy a szüleid ne
emlegetnének.
Ezzel zárom soraimat, szívből üdvözöl:
Diana”

Előbb azt akarta írni: a Te Dianád, de azután úgy tetszett, ezzel túl
sokat árulna el.
V.
Amikor a levelet befejezvén, Diana ismét megjelent a verandán,
Hermann bácsit az üzleti könyvekbe temetkezve találta.
- Hol maradtál el ilyen sokáig? - mosolygott rá az öreg.
- Rögtön válaszoltam Lothar levelére - tette nevelőapja elé Diana a
lezárt és megcímzett borítékot.
A férfi észrevette, hogy kissé zavart, és kerüli a tekintetét.
Megfáradt szemében örömteli fény villant.
A címzés pontos. Nagyon helyes, hogy máris elkészültél, így a
következő hajóval el is megy a küldemény. Egyébként éh is írtam.
Ebben a pillanatban harsány kiáltás hallatszott a park irányából, s
felnézve mindketten megpillantották Dora Sanderst, aki a pázsitot
kettéosztó úton közeledett aranysárga hátasán.
Üdvözlésükre vidáman integetett a sapkájával, s a veranda elé
kormányozta a lovát, pontosan Hermann bácsi elé,
- Szép jó napot mindenkinek!
- Jó napot, Dora kisasszony! - mosolygott az öreg. - Már csak kis
kegyedet nélkülöztünk ezen a verőfényes vasárnapon!
Diana a mellvéden áthajolva barátságosan megcsókolta Dórát.
- Szállj le hamar, és kerülj beljebb!
Dora elfintorította fitos orrocskáját, és visszanyomta szőke feje
búbjára a sapkát.
- Tulajdonképpen csak azért jöttem, hogy elcsaljalak lovagolni. Az
a helyzet, hogy elszeleltem otthonról, lovász nélkül. Olyan pompás
egyedül lovagolni a zöldben.
- Csakugyan? - nevetett Diana. - Ezek után, hogy merészeljem rád
erőltetni a társaságomat?
Dora először meghökkent, azután felkacagott. - Vagy úgy! Hát
tudod, veled egészen másképp áll a dolog, mint ha Franzot kell
magammal vinnem díszkíséretnek. Akkor gyerünk, Diana, készülj
hamar!
- És ha nincs kedvem? - évődött Diana.

- Arról szó sem lehet, jössz és kész! Tíz percen belül indulnunk
kell, akkor még időben Buchenauba érünk ebédre. Ha velem tartasz, a
mama elfelejt majd megszidni, amiért megszöktem.
- Szóval, hogy úgy mondjam, villámhárítónak használsz?
- Annak hát! Mindenki jó valamire. Na, igyekezz, én addig
eltársalgok a te jó Hermann bácsikáddal. Vagy talán zavarok, kedves
von Steinach úr? Mert ha igen, mondja meg kereken, akkor majd
valami más haszontalanságon töröm a fejem.
- Csak össze ne törd egészen! - szurkálódott Diána, újfent
megcsókolta a fecsegőt, és nevetve eltűnt a házban.
Hermann szemügyre vette a mellvéd fölé magasodó csinos, szőke
leányfejet.
- Mondja, nincs kedve legalább leszállni és idejönni, Dora
kisasszony, hogy teljes életnagyságban élvezhessem becses
társaságát?
- De, szívesen, Diana, persze úgysem készül el tíz perc alatt.
A lovász, aki már egy ideje készenlétben állt, lesegítette Dórát a
nyeregből, és parancsának megfelelően lassan fel-alá járatta a veranda
előtt az aranysárgát. Az ifjú hölgy begombolta elegáns sötétkék
lovaglóruháját, és a verandára lépett, ahol leült az öregúrral szemben.
- Hogy vannak a kedves szülei, Dora kisasszony?
- Hála istennek, remekül! A papának napról napra jobb a kedve, a
mama meg egyre fiatalabb. A vidéki élet valósággal a szenvedélyükké
vált.
- A magáévá nem? Kegyednek nem tetszik Buchenauban?
- De, nyáron igazán nagyszerű. Télen viszont nem bánnám, ha újra
egy kis nagyvárosi levegőt szívhatnék. Meg aztán az én koromban az
ember vágyódik a bálozás, színház és hasonlók után, úgyhogy
mostantól a szüleim telente egypár hétre mindig Berlinbe visznek. Az
unokatestvéremmel, Susannával együtt vezetnek majd be a társaságba.
- Ennek már előre rettentően örülök
- Ez érthető is - bólintott von Steinach úr. - Az ifjúságnak meg kell
adni a maga jogait. Sajnos mi nem tudunk hasonló szórakozásról
gondoskodni a mi Dianánk számára. Jómagam tolószékhez vagyok
kötve, s ez, szándékom ellenére, persze, a nejemet is ideláncolja.
- Tessék elengedni velünk Dianát, von Steinach úr! - kapta fel
hirtelen a fejét Dora.

A feleségem már hallotta a kedves édesanyjától - mosolygott rá a
férfi, - hogy Berlinbe készülnek. Bevallom őszintén, hogy már
beszélgettünk is arról, meg merjük-e kérni a kegyed szüleit, hogy
vegyék pártfogásukba Dianát.
- Hát ez nagyszerű! - kiáltotta elragadtatottan Dora. - A szüleim
természetesen azonnal beleegyeznek. Így még inkább várom Berlint. - Pompásan fogunk szórakozni, von Steinach úr. Susanna jó előre
remek programot állított össze. Csodálatos lesz!
- Nem kétlem - nevetett az öregúr -, és nagyon örülök Diana miatt.
Az igazat megvallva - sandított kissé bizonytalanul rá Dora -,
magam hozakodtam volna elő ezzel a barátnőmnek... de nem tudtam,
hogy önök beleegyeznének-e... úgy értem... mivel Diana mégiscsak a
menyük.
Árnyék suhant át Hermann von Steinach arcán.
- Kedves Dora kisasszony - emelte komolyan a leányra jóságos,
tiszta tekintetét -, maga és a kedves szülei is pontosan tudják, miféle
sajátos körülmények között köttetett ez a házasság Diana és a fiam
között. Hogy valóban házasság-e, az majd elválik idővel. Egyelőre
azonban jobb, ha Diana egészen úgy él, mint egy fiatal leány, ismerje
csak meg a világot és az embereket, hogy később majd maga
dönthessen a jövőjéről. A fiam leghőbb kívánsága, hogy Diana
éppúgy élvezze az ifjúságát, mintha teljesen szabad és független
volna. Egyenesen kötelességünkké tette, hogy e tekintetben semmi
módon ne korlátozzuk a feleségét. Ennél fogva nagyon kérem, hogy
Berlinben vonják be Dianát minden mulatságukba. Az első adandó
alkalommal magunk fogunk beszélni a kegyed szüleivel, hogy vegyék
a szárnyaik alá a mi Dianánkat.
Dora az asztal fölött kezet rázott a férfival. Tiszta ibolyakék szeme
csak úgy ragyogott.
- Ej! - Eszerint már kész tényként beszélhetek a dologról Dianával?
- Ami minket illet, igen, s ha a kegyed szülei is beleegyeznek...
Hát persze, azonnal ráállnak, az biztos - mondta Dora, azután
vidáman elmesélte, mi mindent fundált már ki Susanna Wallner.
- Ide figyelj, Diana, tudod, mi újság? - rikkantotta Dora, mikor egy
idő múlva a barátnője előkerült.
- No, mi az? - tekintett rá kérdőn Diana. - Látom rajtad, hogy
legszívesebben táncra perdülnél örömödben.

- Nemsokára meg is teszem, de te is! - Képzeld, a télen együtt
utazunk Berlinbe.
- Berlinbe? - lepődött meg Diana, és kételkedve pillantott Hermann
bácsira.
- Bizony, kedves gyermekem, ha Dora kisasszony szülei hajlandók
magukkal cipelni.
- Pompásan fogunk szórakozni, te, Susanna meg én. Bálok,
színház, hangversenyek és hasonló remek mulatságok tömkelege vár
ránk. Na, mit szólsz hozzá? - lelkendezett Dora.
- Még át sem tudtam gondolni - tétovázott a barátnője.
- Arra is jut még időd, bogaram: Na, ne bámulj olyan döbbenten!
Már mindent megtárgyaltam a te Hermann bácsikáddal. A szüleim
természetesen el lesznek ragadtatva, hogy te is velünk jössz, ragyogó
mintaképként az ő zabolátlan gyermekük számára. A mama úgyis
naponta százszor hajtogatja: „Végy példát Dianáról! Ő kifogástalan
ifjú hölgy.” Nem gondolod, hogy emlékművet érdemelnék, amiért ennek ellenére magunkkal akarlak vinni?
- De bizony rászolgáltál, hogy megkapd a magadét... úgy értem,
mondjuk márványból - élcelődött Diana.
Ezen mindhárman nevettek.
Ekkor megjelent Brigitte néni, magas szárú bőrcsizmában. Az
istállóban járt, ellenőrző körúton. Meghallotta a nagy vígasságot, és
feljött a verandára.
- Rögtön sejtettem, hogy a buchenaui kiscsirke rakoncátlankodik
itt! Ilyen hahotázásból a kis Dora sohasem maradhat ki.
- Igenis, kedves Brigitta néni – pukkedlizett tisztelettudóan a
vendég -, a nevetés a lételemem. De most már éppen indulni
készültem.
- Már el is megy? Jaj, ez a lovász, miért nem tudott szólni, hogy
maga itt van! Maradjon hát még egy cseppet!
- Sajnos ma nem lehet, ugyanis elszöktem otthonról, és most még
Dianát is szeretném elcsábítani.
Az idős hölgy csak most vette észre, hogy nevelt lánya
lovaglóruhát öltött.
- Micsoda? Hogy árkon-bokron át száguldozzanak? Azt már nem.
A vad nyargalászás még nem Dianának való.
- Nagyon óvatos leszünk Brigitte néni. Csak lépésben haladunk.

- Ezt higgyem is el? Nem fogsz kimelegedni, Diana?
- Ne nyugtalankodj, nénikém - csókolta meg szeretettel az idős
hölgyet a kérdezett -, hiszen tudod, hogy mindig vigyázok.
- A lovászt akkor is vidd magaddal!
- Jaj, drága, aranyos nagyságos asszony - tette össze a kezét Dora -,
csak azt ne! Hadd menjünk kettesben! Majd ügyelünk egymásra.
- Az ám, de visszafelé Diana egyedül marad.
- Hát isten neki, jöjjön utánunk a lovász, és hozza haza Dianát, de
ne túl korán!
- Micsoda kis betyár! – paskolta meg Dora orcáját Steinachné. –
csak úgy az ujja közé csavarja az embert. Na jó, nem bánom.
Az ifjú hölgyek elköszöntek. Brigitte személyesen kísérte le őket,
és erős karjával nyeregbe emelte a két kecses, karcsú alakot.
A barátnők nagy hangon búcsúzkodva, lassú ügetéssel indultak
útnak.
Steinachné visszatért az urához. Szótlanul figyelték a távolodókat,
akik a park széléről még integettek nekik ostorukkal, aztán eltűntek az
erdő fái között.
- Diana lassanként igazi szépséggé fejlődik - szólalt meg egy idő
múlva mélyen elgondolkozva Brigitte.
- Már most is az, drágám - bólintott a férje. - Még egy kicsit érik,
aztán senki férfiember nem nézhet büntetlenül a szemébe. Egyébként
beszéltem Dora kisasszonnyal Berlinről. Azt állítja, a szülei szívestörömest elgardírozzák Dianát.
- Bizony - sóhajtott az asszony -, itt az ideje, hogy világot lásson.
Lothar is sürgeti, hogy minden alkalmat ragadjunk meg, valahányszor
fiatalokkal érintkezhet. Néha az az érzésem, meg sem fordul a fejében,
hogy valaki elveheti tőle Dianát.
- Nem, Brigitte – csóválta a fejét Hermann -, nem így kell felfogni
a dolgot. Lothar csak azt akarja, hogy Diana a legcsekélyebb
mértékben se érezze terhesnek a kötést, amelyet magára vett.
Szabadon kell döntenie, akár egy másik férfi mellett, ha a szíve úgy
diktálja. A fiúnk nem szeretné boldogtalannak látni Dianát az
önfeláldozása miatt. Magára eközben nem is gondol.
- Jaj, Hermann - sóhajtott megint az idős hölgy -, de szép is lenne,
ha ez a látszatfrigy egy napon igazi házassággá teljesedne, melyben
mindkét fiatal szív révbe ér! Annyira megérdemlik egymást, olyan

remekül összeillenek!
A férfi lehajolt, és kezet csókolt a feleségének.
- Ne legyünk telhetetlenek, drága Brigittém! Ekkora boldogságra
most még gondolnunk sem szabad. Ha ez van megírva, várjuk ki
türelmesen! A sors majd elrendez mindent.
- Na igen, de egy kicsit azért mi is besegíthetünk! - szólt közbe
Brigitte asszony kevésbé beletörődőén.
- Azt hiszem, jobb, ha nem - mosolygott Hermann. - Hogy is fognál
hozzá?
- Hát először is úgy intézném, hogy Lothar láthassa, milyen most
Diana. Már rég küldtem volna neki egy fotográfiát, de a mi kicsikénk
határozottan elzárkózik a fényképezkedéstől. Fogalmam sincs, miért.
- Pedig egyszerű a magyarázat - nevetett a férfi. - Nem is sejti,
milyen elbűvölő, még mindig rút kiskacsának hiszi magát. Nem
emlékszel? Két évvel ezelőtt, amikor a legutóbbi felvétel készült róla,
megütközve kiáltott fel: „Úristen, milyen rémesen nézek ki, többé
nem hagyom, hogy lefényképezzenek!”
- De a tükörben csak látja, mennyire megszépült!
- Ki tudja, hogy jobban tetszik-e magának? Önmagáról ritkán képes
mértékadó véleményt alkotni az ember. Különben is, mit számít egy
efféle felvétel? A személyiség varázsát nem adhatja vissza, vagy ha
mégis, mit érnénk el vele? Legfeljebb feldúlnánk Lothar lelki békéjét!
Ez volna aztán a jótétemény!
- Meggyőztél, öreg - bólogatott Brigitte. - Hadd menjen minden a
maga útján! Érjük be azzal, hogy a legjobbat kívánjuk a sorstól a
fiatalok számára.
Diana és Dora lassan lovagolt az erdőn át, ahol a lomb itt-ott már
kezdett kissé elszíneződni. Száz meg száz témáról cseverésztek, mely
gyermekded lelkűknek fontosnak tűnt.
- Mondd csak, Diana - szólalt meg kis szünet után hirtelen Dora
nem találod különösnek, hogy már férjhez mentél?
- Hiszen tudod, Dorám - pirult el kissé barátnője arca -, hogy
alapjában véve éppoly kevéssé vagyok asszony, mint te.
- Meglehet, de hiába csűrjük-csavarjuk, akkor is von Steinachné a
neved, és az egész világ köteles így szólítani.
- Ez igaz, Diana von Steinachnak hívnak, de ettől továbbra is Diana

Dorneck maradtam.
- Magadnak meglehet, de nem a világ számára.
- Egy napon majd ezen is változtatunk.
- Tényleg el akarsz válni Lothar von Steinachtól?
Diana egy darabig maga elé nézett, aztán felkapta a fejét.
- Jaj, Dorám, ne beszéljünk erről többet! Nincs titkom előtted, azt is
megosztom veled, hogy megegyeztünk Lotharral: kölcsönösen
jelezzük, ha valamelyikünk függetlenséget óhajt. Egyébként az ő
visszatéréséig elnapoltuk a kérdést. Kérlek, hagyd te is ennyiben, nem
kívánok ezzel foglalkozni. Felejtsd el egészen, hogy valaki más
vagyok, mint a te régi Dianád.
- Rendben van, drágám, csak még egy dolgot árulj el! A jövőben
nyilván számos fiatalembert ismersz meg, akiknek von Steinachnéként
kell bemutatkoznod. Mi lesz, ha teszem azt, valamelyikük beléd
szeret, és te is megkedveled az illetőt? Nem fogja az asszonyneved
hátráltatni a boldogságodat?
- Édes Dórám - nevetett könnyedén Diana -, ezen még ráérünk
töprengeni. Majdcsak adódik valami megoldás… Egyelőre nem
gondolkodom azon, hogy szerelmes legyek, kivált ha az én csinos
barátnőim, Dora és Susanna oldalán mutatkozom.
- Mondd, te soha nem nézel tükörbe? - sandított meglepve rá a
szőke leány. - Rájöhettél volna, hogy a te „csinos barátnőidnek”
igencsak össze kell szedniük magukat, hogy a „gyönyörű Diana”
mellett helytálljanak!
- Légy szíves, ne ugrass! - döbbent meg Diana. - Tudom, hogy
világéletemben girhes béka voltam - tette hozzá némi öngúnnyal.
- Igaz, azelőtt csakugyan nem kérkedhettél a bájaiddal, olyan
véznán, a szögletes mozgásoddal. A papa viszont már akkor is egyre
azt hajtogatta: ha ez a kis Diana teljesen kifejlődik, igazi szépség válik
belőle. Tessék, most aztán kifejlődtél, méghozzá az apám szerint
„eredeti szépséggé”, aki „minden férfi fejét el fogja csavarni”. Hozzád
képest Susanna meg én elbújhatunk a tucat-arcunkkal, holott azelőtt
csinosabbnak látszottunk nálad.
- Jaj, te aranyhajú, miféle zöldségeket beszélsz! - hahotázott Diana,
és lovaglóostorával megcsiklandozta Dórát. - Brigitte néni erre azt
mondaná: badarság! A szerénység igazán dicséretes, de ha azzal az
ibolyakék szemeddel és hamvas arcoddal megjelensz, az aranyszőke

copfjaidról nem is beszélve, egy férfi sem lesz pont énrám kíváncsi!
- Na, tudod mit, bogaram? - vágott mókás grimaszt Dora. Lefőzni
azért nem hagyom magam, megnyugtatlak. De ami igaz, az igaz,
amióta a betegségből kilábaltál, bűbájos teremtéssé fejlődtél.
Berlinben valósággal körülrajonganak majd.
- Várjuk ki a végét, angyalom! A vadászidény befejeztével
elszámolunk, kinek került több lovagja terítékre - nevetett Diana,
Miután azonban visszatért Dorneckbe, öltözőszobájában megállt a
tükör előtt, kibontott haja ragyogó köntösként borult formás alakjára,
ő pedig vizsla szemmel végigmérte magát. Szigorú pillantása bájos
arcáról finoman gömbölyödő vállára, majd karjára siklott, végül saját,
csillagként tündöklő szemébe nézett.
„Vajon most jobban tetszenék-e Lotharnak, mint azelőtt?” fogalmazódott meg benne a kérdés, s azon nyomban tenyerébe rejtette
egyszerre lángvörösre vált arcát, mintha elöntötte volna a szégyen erre
a gondolatra.
VI.
Teltek-múltak a hetek, amióta Diana levelet írt Lotharnak. Az őszi
eső és viharok közben megfosztották lombruhájuktól a fákat, s az
ember szívesen üldögélt a kandalló vagy a barátságosan duruzsoló
cserépkályha közelében. Éjszaka egyszer-egyszer fagyott is. Brigitte
örült, hogy a munkák már nem szólítják annyiszor ki a házból,
kedélyesen elteázgatott a férjével és Dianával.
Már november elején jártak, mikor befutott Lothar újabb levele.
Diana most sem a férfi szülei előtt bontotta fel, hanem visszavonult
vele a szobájába.
Ott aztán sietve a borítékba döfte a papírvágó kést, kapkodó
mozdulatokkal széthajtotta az írást, és olvasni kezdte:
„Drága Dianám!
Kedves leveleddel igen nagy örömet szereztél. Újonnan megtalált
életkedved annyira felkavart, hogy hirtelen úgy éreztem, nekem is
tiszta szívemből örvendeznem kell ennek a gyönyörű világnak. Az én
itteni életem mindazonáltal meglehetősen egyhangú és mindenféle
nehézségekkel terhes, de az utóbbi talán nem is árt, legalább megacé-

lozza az ember erejét.
Nagyon boldoggá tennél, ha nem maradnál meg egyetlen levélnél,
hanem máskor is küldenél néhány kedves sort. Nem is képzeled,
milyen érzés itt, a messzi idegenben, amikor hírt kapok otthonról. A
posta érkezése piros betűs ünneppé varázsolja a szürke hétköznapot.
Ha egy-egy ráérő órádban örömhozó jótevőm kívánsz lenni, akkor
kérlek, hogy tartsuk a kapcsolatot rendszeresen. Úgy érzem, rengeteg
témáról cserélhetnénk eszmét. Alapjában véve még alig tudunk
valamit egymásról, noha tulajdonképpen ismerlek, mióta a világon
vagy.
Nagy szerénytelenség részemről, ha állandó levelezésre kérlek?
Biztosíthatlak, hogy minden érdekel, ami veled történik, hiszen
sejtheted, hogy a mostani Diana egészen más, sokkal fontosabb
személy a számomra, mint az a félszeg kisleány volt, akit korábban
láttam benned. Azt hiszem, azelőtt teljesen félreismertelek. Nem
próbálhatnánk meg, hogy most jó barátok legyünk?
Kedves leveledre visszatérve, kívánságodnak megfelelően ígérem,
hogy nyíltan közlöm veled, ha valami arra ösztönöz, hogy
szabadságomat visszakérjem. Ámbátor nem tudom, mi indíthatna erre,
hiszen teljesen a munkámba temetkezem, és művelt társaságba ritkán
jutok.
Isten áldjon, töltsd napjaidat egészségben és vidáman, s néha-néha
gondolj arra, milyen epedve várom a hazulról érkező leveleket!
Szívből üdvözöl rendületlenül hűséges
Lotharod.”
Diana újra meg újra elolvasta az írást. Minden szót alaposan
megrágott, és az elméjébe vésett. Némelyik megérintette a szívét, s
gondolatai országok és tengerek fölött az egyszerű, szerény hajlékba
szálltak, amely most otthont nyújtott Lothar von Steinachnak.
Ez utóbbi levél nyomán rendszeres levelezés alakult ki a két fiatal
között, akik a legszorosabb kötelék dacára szinte idegenek voltak
egymásnak.
Diana hamar rászokott, hogy beszámoljon Lotharnak minden
gondolatáról és érzéséről, kivéve a férfi személyével összefüggő
dolgokat. A környékbeli eseményekről is elmesélte, amit fontosnak
vagy érdekesnek vélt, így tudósításai egyre hosszabbá és kimerítőbbé

váltak. Végül egyfajta napló kerekedett ki belőlük.
Lothar válaszai hasonlóan alakultak. Részletesen leírta munkáját,
valamint annak eredményeit, az őt körülvevő tájat, az embereket,
továbbá ő is mind többet tárt fel gondolataiból és érzéseiből, mivel
sejtette, hogy Diana megértő és rokonszenvtől fűtött lelke mindezt
befogadja.
Akkor sem szakadt meg a levelezés, amikor Diana januárban a
Sanders családdal együtt Berlinbe utazott.
Szinte magától értetődik, hogy a nagy távolság következtében a
postafordultáig eltelő időt túlságosan hosszúnak érezték, ugyanis a
háromhetes hajóút miatt legjobb esetben is másfél hónapot kellett
várniuk a válaszra. Így aztán hamarosan szokásukká vált, hogy
félidőben is beszúrjanak egy levelet, s így lerövidítsék a szünetet.
Levelezésük nyomán baráti viszony bontakozott ki közöttük.
Sokkal jobban megismerték egymást, mint ha egy fedél alatt éltek
volna, mivel benső lényüket tárták fel a papírlapokon. Elárulták
mindazt, ami szemtől szemben talán nem jött volna az ajkukra, s amit
senki másra nem egykönnyen bíztak volna.
Csak egyetlen témát nem érintettek egy szóval sem - a kettejük
közötti kapcsolatot. Mindketten kerülték, hogy akár csak meg is
említsék. Ez volt az egyedüli kényes pont, amelyről mélyen hallgattak,
mintha ingoványos területnek éreznék.
Amikor Diana a későbbiekben többször is a fővárosba utazott
Sandersékkel, és előtte mindig értesítette erről Lothart, a férfi minden
alkalommal beleírta a válaszba: „Mulass jól Berlinben - és ne feledd,
mit ígértél! Minden köteléktől mentesnek kell érezned magad.”
Diana egyáltalán nem reagált ezekre a megjegyzésekre, de mindig
fájt neki, hogy ilyen kifejezetten hangsúlyozzák az ő szabad voltát.
Talán nagyon is boldoggá tette volna, ha Lotharnak eszébe jut, hogy
éreztesse vele azt a köteléket.
A férfi azonban egyelőre megnyugodott abban, hogy Diana egyszer
majd felszólítja: „Engedj szabadon!” Bármilyen közel került is hozzá
a levelek révén, még mindig inkább kis húgának, jó barátnőjének
tekintette, semmint annak, aki jog és törvény szerint volt. Az a
nyúlánk, sápadt, félénk tekintetű és darabos mozgású alak, akit az
emlékeiben őrzött, nem kelthetett benne heves érzelmeket. Lelki
gazdagsága, éles elméje, eleven, szellemdús gondolkodása, vagyis

mindaz, amit Diana és a szülei leveleiből megismert, kivívta a megbecsülését, sőt csodálatát, és barátjává emelte, ám házastársként nem
jöhetett számításba. Kiforróban lévő személyiségének varázsa a
távolból nem érinthette meg. Leveleinek erősen örült, szívesen
válaszolt rájuk, újra és újra meglepődött, mennyi magvas gondolat és
mélység lakozik ebben a fiatal teremtésben, ám a lelki nyugalmát
mindez nem veszélyeztette.
Teltek az évek. Diana már húszesztendős is elmúlt, s amerre
megfordult, mindenütt csodálták báját és kedvességét. A férfiakat,
akikkel érintkezésbe került, egytől egyig elbűvölte, amit csak fokozott
az az ábrándos légkör, amely személyét körüllengte. S minthogy
jelentős vagyona révén megengedhette magának, hogy csalhatatlan
ízlésével drága, elegáns holmikat válasszon, melyeket előkelő
kecsességgel viselt, minden társaságban érdekes egyéniségként
rajongták körül.
Nem egy férfi örömmel vált volna életfogytiglan a ragyogó
szempár rabjává, többen is áhítoztak kiütni a nyeregből a szép
fiatalasszony távol lévő urát, akit egyébként szinte kitalált személynek
tekintettek. Diana azonban nyugodtan, semmitől sem zavartatva haladt
az útján, mindenkivel egyaránt kedvesen, barátságosan viselkedett, de
szíve hideg maradt. Egyetlen férfipillantástól sem gyorsult fel az
érverése; egy másodpercig sem vágyott szabadulni a köteléktől, amely
Lothar von Steinachhoz fűzte.
Nemcsak telente Berlinben ünnepelték és udvarolták körül, hanem
nyáron Dorneckben és Buchenauban is, ahol mindenféle estélyeket és
társas összejöveteleket rendeztek. Brigitte néni és Hermann bácsi
gondoskodtak róla, hogy otthon se szenvedjen hiányt változatosságban
és szórakozásban, mivel úgy vélték, az immár felnőtt és a társaságba
bevezetett, ifjú hölgynek odahaza is kell a kikapcsolódás, hogy
élvezhesse fiatalságát.
Valljuk be, Brigitte néni szíve időnként elnehezült, mikor
észrevette, mennyire körülzsongják Dianát. Mindig úgy érezte, mintha
a fia lemaradna valamiről, amihez joga lenne. Gyakran feltette
magának a kérdést, vajon Lothar akkor is ragaszkodna ahhoz, hogy
Dianát semmi módon ne korlátozzák, ha mostani szépségében
láthatná.
Továbbra sem sikerült rábírnia nevelt leányát, hogy fényképezőgép

elé álljon. Noha Diana már nem tekintette magát „girhes békának”,
valamilyen okból még mindig húzódozott a fotózástól.
Hermann bácsi, akinek a tolószékét ünnepi alkalmakkor
begurították a díszterembe, feleségénél kevésbé nyugtalanul szemlélte
Dianát tisztelői és rajongói gyűrűjében. Éles tekintete meg sem
rebbent - úgy olvasott Diana lelkében, mint senki más.
Az sem kerülte el a figyelmét, milyen hűvös nyugalommal siklik
végig az aranybarna szempár az udvarlók seregén, mint hárítja el egyegy könnyed tréfával vagy szellemes gúnyolódással az ömlengő
bókokat, s hűti le megközelíthetetlen mosolyával a fellobbanó
lángokat. Szemernyi nyugtalanság sem látszott rajta, semmiféle
izgalom, amikor férfiakkal beszélt.
Bezzeg egészen megváltozott, valahányszor kézhez vette Lothar
levelét! Bájos arca elpirult, zihálva lélegzett. Ha pedig sokáig elmaradt
a régen várt küldemény, olyan riadt és gondterhelt kifejezés ült
vonásain, olyan idegesnek, zaklatottnak mutatkozott, mint egyébkor
soha.
Nem is sejtette Diana, hogy hiúz szemek lesik minden rezdülését.
Amikor aztán befutott az oly áhított írás, kibontás nélkül vette
magához, mintha nem volna sürgős elolvasnia.
- Úgy teszi el Lothar leveleit, mint valami jelentéktelen üzenetet jegyezte meg egyszer Brigitte néni neheztelőn tán el is felejti
végigolvasni őket! Talán mindegy neki, mi áll bennük.
Hermann von Steinach jóindulatúan elmosolyodott.
- Hagyd csak, Brigitte - simogatta meg gyengéden felesége kezét -,
biztosan nem felejti el, hiszen rendre még a posta érkezése napján
kezembe nyomja a választ. Ez a buzgó levelezés a fiatalok között
semmiképpen sem közömbösségre vall. Egyébként sem a mi dolgunk,
hallod?
Brigitte asszony azonban csak sóhajtozott, és elkámpicsorodott
képet vágott.
A nyár ismét a végéhez közeledett, Lothar elutazása óta immár
ötödízben. A férfinak az eredeti tervhez képest néhány hónappal
tovább kellett Windhoekban időznie, Értesítette szeretteit, hogy
érkezése leghamarabb a következő évben, húsvét és pünkösd között
várható.
Diana örült ennek a haladéknak. Félt Lothar hazatértétől, bár

pontosan nem tudta volna megmondani, miért. Talán az azután sorra
kerülő válás tudata kínozta, s emiatt érezte nyereségnek a halasztást. A
rendszeres levélváltás élete legfőbb tartalmává vált, a postás érkezése
lett időszámításának alapja, központi jelentőségűnek tekintette ezt az
eseményt. Egyre több mondanivalója gyűlt össze Lothar számára,
sokkal több, mint bárki másnak, és nem szívesen gondolt arra, mihez
kezd majd, ha már nem bízhatja a férfira gondolatait és érzéseit.
Hogy újbóli találkozásukat válásnak kell követnie, ez Diana
szemében egyértelműnek tűnt. Azt hitte, Lothar magától értetődőnek
tartja majd a dolgot, neki pedig nem lesz bátorsága kérlelni, maradjon
minden úgy, mint eddig. A puszta gondolatra, hogy ilyet szóba
hozzon, elvörösödött a szégyentől.
Hermann bácsi gyanította, hogy a fiatalok között kölcsönösen
gyengéd szálak szövődnek, de soha egyetlen szóval vagy pillantással
sem árulta el sejtelmeit, nehogy elszaggassa az oly érzékenynek tetsző
szálakat.
Az utóbbi időben Lothar levelei is gondolkodóba ejtették. A fia
egyre azt tudakolta, feltűnően túlhangsúlyozott közömbösséggel, hogy
Diana jól szórakozik-e, és akad-e a rajongói között olyan, akit
különösebb figyelemre méltat. Többé nem emlegette, hogy adjanak
Dianának minél több lehetőséget, hadd ismerkedjék más fiatalokkal.
Egészében véve feszengő, mesterkélt hangvétel csendült ki leveleiből,
amikor Dianáról ejtett szót bennük.
Mindez csak a legutóbbi hónapokban kezdődött, korábban
nyugodtan és fenntartás nélkül értekezett szüleivel a Dianához fűződő
viszonyáról. Most más tűnt ki a sorok mögül. Hermann von Steinach
határozottan gyanakodott, hogy fia Diana iránti érzelmei változáson
mentek keresztül.
Nem is tévedett Diana levelei, melyek mindinkább elárulták, hogy
a gyermek mélyen érző fiatal nővé érett, időnként nyugtalanító
húrokat pendítettek meg Lothar szívében. Az egyik újságban, amit az
anyjától kapott, valami jótékonysági rendezvény kapcsán
megemlékeztek az azon részt vevő hölgyekről. Különösen dicsérőleg
méltatták „az ifjú és igéző szépségű Diana von Steinach asszonyt”,
akinek megjelenését a leglelkesebb szavakkal, aprólékosan lefestették.
A cikkíró érezhetően úgy belefeledkezett az aranybarna szempárba,
hogy elragadtatásában elszaladt vele a ló. Az írás á hölgy toalettjét is

töviről hegyire ismertette.
Miután Lothar mindezt elolvasta, furcsa dolog történt. A nyakigláb,
sápadt és csontos arcú kisleány képe elhalványodott, s valószerűtlen
látomás lépett a helyébe - egy karcsú, kecses teremtés, akin
tökéletesen áll az elegáns, suhogó selyemestélyi ruha. A férfi
képzeletében vakító szépségű, fehér karú, királynői tartású
asszonyalak jelent meg, kimondhatatlan gyönyörűségű, fémes fénnyel
ragyogó hajkoronával a fején. Az újságcikk legalábbis ilyennek
mutatta.
Sivár hajlékában ébren álmodva látta maga előtt Lothar ezt a
földöntúli jelenést. Különös nyugtalansággal töltötte el a gondolát,
hogy ez a hölgy, akinek bájait a hírlapíró túláradó lelkesedéssel
örökítette meg, a legszorosabb kötelékkel tartozik őhozzá. A látomás
nem tisztult pontos, határozott képpé, újra meg újra elmosódott, és a
kis Diana alakjához kapcsolódott, akit a férfi azelőtt ismert. Csak
egyetlen részlet rajzolódott ki élesen - Diana nagy, barna szeme,
amelyet már akkor is tündérszépnek látott, mikor a leány betegen és
elgyötörtén feküdt előtte.
Csendes óráiban ismét átolvasta valamennyi levelet, s egy- egy szó
most új értelmet kapott. Dianához fűződő érzelmei hirtelen más
pályára tértek, zaklatottan vizsgálta a sorokat, nem mutatkozik-e
bennük különös érdeklődés valamely hímnemű lény iránt. Kutakodása
már-már féltékenységbe csapott át, amit pedig maga sem
szenvedhetett.
Az apja tehát joggal feltételezte, hogy Diana új helyre került Lothar
szívében.
Brigitte asszony nem észlelte a finom szálakból szőtt hálót.
Megfigyelései a felszínre korlátozódtak, nem hatoltak a mélybe. Azt
az újságot is azért küldte el a fiának, hogy nálánál ékesszólóbb
forrásból tájékoztassa Diana szépségéről, azt azonban nem sejtette,
mennyire felkavarja ezzel.
Legkevésbé maga Diana gyanította, miféle megváltozott
érzelmekkel gondol rá Lothar. A férfi levelei mit sem árultak el ebből.
Lothar tartotta magát, s egy szempillantásra sem felejtette el: nincs
joga Dianára, még ha törvény szerint a felesége is.
Eljött az ötödik tél a skarlát után, s Diana a januárt és a februárt ez
évben is Berlinben töltötte Sandersékkel.

Időközben Dora Sanders is elragadó, kívánatos ifjú hölggyé érett,
de számos udvarlója közül még egyiknek sem nyújtotta a kezét.
Unokatestvére, Susanna Wallner sem jegyezte még el magát senkivel.
A bájos trió erre az idényre is mindenféle mulatságot tervezett.
Susanna anyja Sanders asszony húga volt, a férje gazdag berlini
kereskedő, aki komfortos villát mondhatott a magáénak
Grunewaldban.
Diana és a Sanders família fővárosi tartózkodásuk alatt
elválaszthatatlanok voltak Wallneréktől. Jóllehet mindig szállodában
laktak, hogy mozgásszabadságukat megőrizzék, egyébként rengeteget
időztek a kényelmes grunewaldi családi fészekben, ha éppen nem
együttesen mentek valamilyen társas összejövetelre.
Mivel Wallnerék nyaranta általában néhány hétre Buchenauba
költöztek, s ilyenkor gyakran vendégeskedtek Dorneckben is, a
barátnők rendszeresen érintkeztek egymással.
A szőke Susanna Wallner az unokatestvérére hasonlított, a szeme
talán egy picit világosabban kéklett, a haja egy árnyalattal
aranylóbban csillogva keretezte kicsit haloványabb arcát. Valamivel
karcsúbbnak is látszott, egyébiránt azonban alig különbözött Dórától.
Udvarlókban Susanna sem szenvedett hiányt, kivált hogy tehetős
szülők egyetlen leánya volt. Ész dolgában sem maradt el azonban
Dora mögött, s egyikük sem akarta könnyelműen feladni a
függetlenségét. Mindketten nyugodtan vártak az igazira.
Ami jövendőbelijüket illeti, elég magasra tették a mércét.
- Tudod, Diana - mondta Dora egyszer ezzel kapcsolatban a
barátnőjének -, nekem mindegy, kicsoda-micsoda az a nagy Ő, csak
talpig férfi legyen, tekintélyes ember, akire felnézhetek, hogy rögtön
azt érezzem: ő az igazi, és senki más!
- Én is így gondolom - helyeselt buzgón Susanna, aki mellettük
állt-, de azért legyen jóképű is, délceg és karcsú, különben nem kell.
Diana elkacagta magát.
- Persze, te könnyen nevetsz - folytatta a Wallner leány -, túl a
választás gyötrelmén, hiszen jóformán pelenkás korodban férjhez
mentél. De mi, magányos hajadonok, tovább keresgélhetünk. Ami
engem illet, majd meghalok a kíváncsiságtól, hogy milyen párra
találok. Egyébként meg kell mondanom, hallatlannak találom a férjed
részéről, hogy a legnagyobb lelki nyugalommal valahol Afrikában

tekereg, és vasutat épít, miközben itthon ilyen szépséges ifjú hitvese
van, aki minden férfinak elcsavarja a fejét.
- Amiben természetesen a te és kedves Dora kuzinod hathatós
támogatását élvezi - élcelődött Diana.
- Hiába - rázta a fejét határozottan Susanna - csipkelődéseiddel nem
fogsz eltéríteni a tárgytól. Olyan boszorkányos ügyességgel kerülöd az
ilyen témákat, hogy az egyenesen elképesztő. De ma nem hagyom
magam, még egyszer kérdem, a lehető legkomolyabban: egyáltalán
nem vágyódtok egymás után? Nem epedsz el érte?
Diana elvörösödött, és megpróbálta nevetve kicselezni Susannát.
- Mint láthatod, eddig nem epedtem el.
- Nem értem én ezt - ingatta a fejét Susanna. - Igazán különös pár
vagytok. Az én férjem csak egyszer próbálna meg évekre egyedül
hagyni, jól beolvasnék neki. Te tényleg belenyugodtál ebbe a
helyzetbe?
- Ugyan, Susanna! - sietett Dora Diana segítségére. - Ne kínozd
már ilyen kérdésekkel Megmondtam már neked, a férje még a
házasságkötésük előtt szerződést írt alá, melyben kötelezettséget
vállalt, hogy öt évre Afrikába megy. Ezen egyikük sem tudott
változtatni. Most már hagyd békén, beszéljünk valami másról!
Diana lopva megszorította barátnője kezét. Már többször is Dora
elszánt közbeavatkozásának köszönhette, hogy ez a kényes téma
hamar lekerült a napirendről. Dórán és a szülein kívül a
környezetükben senkit sem avattak be a különös házasság hátterébe.
Az idézett beszélgetésre egyébként az elmúlt nyáron, Buchenauban
került sor.
VII.
- Lányok, idén az első műsorszám egy óriási lagzi! - újságolta
Susanna Wallner, mikor Dórát és Dianát fogadta a pályaudvaron.
- Egek, legalább hadd szálljunk le a vonatról, mielőtt lerohansz a
programmal! - felelte nevetve Dora.
Kölcsönös üdvözlés következett. Susanna édesanyja - Sandersné
fiatalabb kiadásban -, aki leányával együtt kijött a vendégek elé, az
állomásra, elindult nénjével és sógorával, az ifjú hölgyek pedig
mögöttük haladtak.

- Na most ne kímélj, Susanna! Dianának már kocsányon lóg a
szeme a kíváncsiságtól. Halljuk, melyik szerencsétlen áldozatot
vezetik az oltár elé?
Természetesen Hilde Wollmannt! - karolt két barátnőjébe Susanna.
- Múlt nyáron kaptátok kézhez az eljegyzési értesítőjét. Már mindent
megbeszéltem vele. Nagyon örül, hogy ti is eljöttök az esküvőjére.
Persze Dora meg én leszünk a nyoszolyólányok, férjes asszony lévén
Diana a társaság fényét hivatott emelni, minthogy nemcsak valódi
szépség, hanem a földbirtokos nemesség képviselője is.
Ezen mindhárman szívből nevettek.
Hilde Wollmann Wallner úr egyik üzletfelének leánya volt, és
Susanna jó barátnője.
A pályaudvarról kiáramló emberfolyammal lassan ők is kiértek, s
az idősebbekkel együtt helyet foglaltak Wallnerék elegáns, kényelmes
autójában.
A három barátnő összebújva csevegett tovább a menyegzőről, míg
a szülők mosolyogva dőltek hátra az ülésen,
- Szóval, lányok, ez különlegesen érdekes esküvő lesz - jelentette ki
fontoskodó képpel Susanna.
- Aztán miért?
- Majd mindjárt meghalljátok. Hilde Wollmann jegyese ugyanis
mérnök.
- Tudjuk.
- Ne szakíts félbe folyton! De dr. Haßler, mert így hívják a
vőlegényt, nem akármilyen mérnök ám, hanem annak a
kormányozható léghajónak a kinevezett fedélzeti mérnöke, amelyik a
Seifert és Schubert Művekben épül. Ezt az óriás léghajót odakint,
Wuhlheidében, egy hatalmas hangárban tárolják. Dr. Haßleren kívül
más mérnökök is dolgoznak ott-a kormányozható léghajókkal
kapcsolatos, különféle fejlesztéseken és újításokon. Ez a roppant légi
jármű akkora Tesz, mint egy zeppelin. Na mármost, képzeljétek el, ezt
a sok érdekes embert, köztük Kroner kapitányt, a léghajó
parancsnokát is meghívták az esküvőre. Egy rakás merész, tetterős
férfit, akik szinte naponta tesznek vakmerő légi utakat. Hát nem őrült
izgalmas nyitóprogram?
- Mesés! - csillant föl Dora szeme. - Mondd csak, Susanna, nem
kaphatnánk e bátor férfiak közül kettőt vőfélynek?

- Dehogynem - bólintott a leány -, már mindent elrendeztünk. Két
fivérnek jut ez az élvezet és megtiszteltetés. Mindketten mérnökök a
Seifert és Schubertnál, dr. Haßler munkatársai.
- Pompás! Hogy hívják őket?
- Heinzius. Az idősebbiket, dr. Alexander Heinziust neked szántam,
a fiatalabbikat, Hans nevezetűt magamnak. Nehogy Diana
megrövidüljön, őt Kroner kapitány vezeti asztalhoz. - Na, mit szóltok?
- Szóhoz sem jutunk a gyönyörűségtől!
- Akkor várjátok meg, amíg elmesélek még valami érdekeset.
Képzeljétek el, Hilde az esküvő napján dr. Haßlerrel együtt kétórás
próbarepülést tesz. A polgári esküvő után nyomban kikocsiznak a
hangárhoz. Az egyházi szertartásra, és a tulajdonképpeni lakodalomra
csak másnap kerül sor.
- Te jóságos isten... micsoda ötlet! - döbbent meg Dora.
- Ugye?
- Ez a Hilde Wollmann mindenesetre merész teremtés - jegyezte
meg Diana. - Nem is hittem volna róla.
- Én sem, máskülönben távolról sem bátor fajta. Azt hiszem, ha az
ember szerelmes, többé egyáltalán nem beszámítható. A jegyese
erőltette ezt a légi utat, hogy ezáltal, mint mondta, leszoktassa a
menyasszonyát a munkájától való rettegésről. Egyébként is, tudjátok,
mi áll a Szentírásban: „Mert ahová te mégy, oda megyek én is.” Hilda
nyilván úgy értelmezi, hogy ebbe egy kis égi sétaút is beletartozik.
- Nem hiszem persze, hogy a szegény Ruth ilyen meggondolatlan
kijelentésre ragadtatta volna magát, ha a bibliai időkben már
feltalálták volna a repülést.
Szavait általános derültség fogadta.
- Na nem, az én jövendőbelim nem kérhet ilyesmit tőlem, az biztos
- szögezte le határozottan Dora.
- Csak el ne kiabáld! - intette le nevetve Diana.
- Akár most rögtön megesküszöm rá - vonta meg a vállát a szőke
leány.
Dianának és Dorának a következő napokban rengeteg
elfoglaltságot adott a bevásárlás, hogy ruhákkal, kabátokkal és
kalapokkal felkészüljenek az előttük álló téli szezonra. Először is
kosztümöt kellett beszerezniük a legénybúcsúra, melyet a polgári
esküvőt megelőző napon tartottak. Magára a lakodalomra pedig,

estélyi ruha kellett.
Sanders elkísérte az ifjú hölgyeket bevásárló körútjukra. A
legtöbbször Susanna is velük ment, aki berlini leány lévén
tájékozottabb volt a legújabb divatot illetően.
Mindhárom barátnő nagy érdeklődéssel követte az ünnepi
előkészületeket. A menyegző előtt csak egy operalátogatást iktattak
be, semmi egyebet.
Úgy a legénybúcsúra, mint a lakodalomra egy első osztályú
szállodában került sor.
Amikor Wallnerék Sandersékkel és Dianával csaknem egy időben
megérkeztek a legénybúcsúra, a vendégsereg már legnagyobbrészt
összegyülekezett. Dora és Susanna izgatottan várta a fejleményeket.
A Heinzius fivérek már korábban tiszteletüket tették Sanderséknél,
illetve Wallnerséknél, és mindenkiben kedvező benyomás alakult ki
róluk. Diana jóval higgadtabban nézett az ünnepi esemény elébe.
Persze ő is örült a mulatságnak, de az ilyen rendezvényeken mindig
csak félszívvel vett részt. Minél nagyobb nyüzsgés és csillogás vette
körül, annál többet gondolt Lothar von Steinachra meg az ő sivár,
szürke kunyhójára a távoli. Afrikában.
Amint a három ifjú dáma a terembe, lépett, nyomukban Dora és
Susanna szüleivel, mindenütt félbeszakadt a társalgás, és a jelenlévők
többé-kevésbé élénk érdeklődéssel fordultak feléjük.
Miután a vendéglátók üdvözölték őket, két fiatalember csapódott
melléjük, és látható örömmel köszöntötték a társaságot: a Heinzius
fivérek, akik siettek betölteni vőfélyi hivatalukat. Dr. Alexander
Heinzius egy-két centiméterrel még daliás öccsét is felülmúlta.
Kettejük közül határozottan Hans tűnt jóképűbbnek, bár arcáról még
hiányoztak azok a markáns vonások, mélyek a bátyjának olyan
tekintélyes megjelenést kölcsönöztek. Ezzel együtt tagadhatatlanul
hasonlítottak egymásra. A fiatalabbik üdébb arcszíne ellenére
higgadtabb kedélyűnek tetszett, mint a szemlátomást elevenebb
Alexander. Hamvasszőke, oldalt elválasztott frizurát és azonos
árnyalatú, rövidre nyírott angol bajuszt viseltek. Szürkéskék szemük
egyformán vidáman csillogott. Az idősebbik testvér tekintete talán
élénkebb művészi érdeklődést árult el. Dora és Susanna látható
élvezettel elegyedett szóba a fivérekkel, s a beszélgetés hamarosan
azok munkájára terelődött.

Minthogy ez igencsak magára vonta a leányok figyelmét, a
fiatalemberek javasolták, hogy másnap családjukkal együtt
látogassanak ki a reptérre, és tekintsék meg a fiatal pár felszállását.
Az unokatestvérek tüstént egészen tűzbe jöttek, és azonmód
kicsikarták a szülői beleegyezést. Az éppen Kroner kapitánnyal
tereferélő Dianát is unszolták, hogy tartson velük, így hát közölték dr.
Haßlerrel és menyasszonyával, akik abban a pillanatban léptek oda,
hogy a kis társaság a hangárnál várja majd őket.
Ezt követően rendkívül izgalmas beszélgetésbe merültek, melyben
a léghajó fontos szerepet játszott.
A nyomban ezután kezdődő étkezésnél Alexander Heinzius lett
Dora asztalszomszédja, míg Hans velük szemben ült, Susanna oldalán.
A fiatalok mindkét térfélen élénk társalgásba mélyedtek, s
észrevehetően fölöttébb megtetszettek egymásnak. Diana kellemesen
eldiskurált a délceg és igen lovagias Kroner kapitánnyal, aki
csodálattal adózott szép és kecses partnerének, s szemlátomást
lenyűgözte annak szellemessége. Diana másik oldalára Alexander
Heinzius került, időnként vele is váltott néhány szót.
- Bocsásson meg, nagyságos asszony - fordult felé az utóbbi férfi,
rögtön a vacsora elején -, hadd kérjek egy felvilágosítást! A Steinach
név nem ismeretlen előttem. - Egyik diáktársamat Lothar von
Steinachnak hívták. Nagyon összebarátkoztunk, az érdeklődési körünk
sok szempontból egybeesett. Később azután teljesen elveszítettem őt
szem elől.
- Hadd kérdezzem meg: a nagyságos asszony nem áll rokonságban
ezzel a Lothar von Steinachhal?
Diana kissé elpirult, mint mindig, valahányszor a férjéről
kérdezték.
- De igen, doktor úr, a felesége vagyok - közölte nyugodtan és
barátságosan.
- Ó, hát ez nagyon érdekes! - lepődött meg a mérnök. - Akkor újra
hallhatok az én régi barátom felől. Valamivel előbb fejeztem be a
tanulmányaimat, mint ő, és bár a fővárosban maradtam, többé nem
tudtam vele összejönni. Annyira lekötötte a tanulás, hogy semmilyen
társaságba nem lehetett elcsalogatni. Mindenfélével próbálkoztam,
hogy elvonszoljam a könyvei mellől, de hiába. Azután megkaptam az
állásomat, és nekem sem maradt szabadidőm. Szabad tudnom, hogy a

kedves férjeura is Berlinben tartózkodik-e?
- Nem, a férjem öt éve vasútépítéssel foglalkozik Afrikában. Csak
húsvét után tér haza.
Dr. Heinzius okos szemével különös, döbbent pillantást vetett a
szép fiatalasszonyra, akit nem becsült többnek húszévesnél. Öt éve
eszerint még félig gyermeknek kellett lennie. Meghökkenésének
természetesen nem adott hangot, ám tekintetében őszinte érdeklődés
tükröződött.
- Akkor kegyed minden bizonnyal örül, hogy a távollét hamarosan
véget ér. Egyébként érthető, hogy Lothar diploma után azonnal
Afrikába utazott. Egyszer említette nekem, hogy megállás nélkül
felfelé kell törekednie, mivel minél hamarabb a saját lábára akár állni.
Az édesapja, aki emlékezetem szerint súlyos balesetet szenvedett, egy
árva leány birtokának intézője volt, és Lothar elmondta, hogy mire az
az árva férjhez megy, annyira akarja vinni, hogy maga is tehessen
valamit a szüleiért, hiszen akkor nem maradhatnak tovább a birtokon.
Mint látja, nagyságos asszony, Lotharral nagyon bizalmas barátok
voltunk, mivel nyilván kegyed is tudja, ő nem az a férfi, aki bárkinek
betekintést enged a magánéletébe. Annál inkább megrökönyödtem,
hogy még csak házassági értesítést sem küldött.
Diana érdeklődve hallgatta a mérnököt. Komolyan a fiatalember
szemébe nézett, akinek egész lényét igen rokonszenvesnek találta.
Lotharhoz fűződő barátsága folytán mintha minden más jelenlévőnél
közelebb került volna hozzá. Szeméből őszinte részvétet olvasott ki.
- A körülményei magyarázzák, hogy elmulasztotta értesíteni önt.
Egybekelésünk után néhány nappal már el kellett utaznia, én pedig
nagyon betegen feküdtem. Ezért egyáltalán nem küldtünk szét
hivatalos értesítőt. Különben, ha már ennyi mindent tud Lothar
életéről, hadd áruljam el azt is, hogy én vagyok az az árva, akinek a
birtokát Lothar édesapja igazgatja.
Alexander Heinzius kissé meghökkenve pillantott fel.
- Jaj, drága nagyságos asszony, ezek szerint kissé szószátyár
voltam. Bizonyára megérti, mennyire szerettem volna valami
közelebbit megtudni az én régi kedves barátomról, és úgy gondoltam,
az elmondottak valamelyest indokolttá teszik az érdeklődésemet.
Kérem, bocsásson meg, ha tolakodónak tűntem volna.
- Egyáltalán nem, doktor úr, nincs mit megbocsátanom. Számomra

is öröm, hogy Lotharról beszélgethetek önnel. Remélem, a férjem
hazatérése után újra felveszik majd a régi baráti kapcsolatot. Ha
valamikor Dorneckben jár, szívesen látjuk.
- Drága nagyságos asszony - csókolt kezet a férfi megszégyenít a
jóságával. Mindenesetre árra kérem, a legközelebbi levelében adja át
üdvözletemet a kedves férjének.
- Feltétlenül megteszem.
- Előre is köszönöm.
Mivel Dora közben ismét vacsorapartnere felé fordult, az elmesélte
neki, hogy von Steinach asszonyban egy régi tanulótársának hitvesét
ismerte meg.
- Ön ismeri Lothar von Steinachot? - érdeklődött a leány.
Az este folyamán a két fiatal között még többször is elhangzott
Lothar és Diana neve, s Dora mindazt elmondta a házaspárról, ami
módjában állt anélkül, hogy a barátnője bizalmával visszaélt volna.
- Arról is beszélt, hogy Buchenau - a szülei jelenlegi birtoka -,
korábban Steinachék tulajdonában volt. Sugárzó arccal ecsetelte
Buchenau és Dorneck szépségét.
Alexander Heinziust megragadta Dora ibolyakék szeme; rendkívül
bájosnak találta az ifjú hölgyet.
- Egyszer el kéne látogatnia hozzánk léghajóval - vélte nevetve
Dora, és csillogó szemmel nézte a mellette ülő jóképű fiatalembert Dorneckhez és Buchenauhoz széles mezők és rétek tartoznak, ahol
kényelmesen leszállhat.
- A szaván foghatom, nagyságos kisasszony? - kérdezte a férfi félig
komolyan, félig tréfásan.
- Jaj, de pompás lenne! - lelkendezett a leány. - Képzelheti,
mekkorát néznének a faluban, ha az égből ereszkedne le!
- Hát... a falubeliek kedvéért aligha vállalkoznék légi útra - nézett
különös tekintettel Dórára a mérnök. - Persze, ha kegyed kérne, akkor
talán - évődött.
- Ezek szerint ön egyedül határolhatja meg az úti célt? - villant meg
huncutul a leány szeme.
- Azt nem! - nevetett a férfi. - De szólhatok egy jó szót megfelelő
helyen, hogy egyszer legalább átrepüljünk Buchenau felett. De akkor
aztán szépen kérjen!
- Azt még meg kell fontolnom - pirult el Dora, és félrefordította a

fejét.
- Olyan nem szívesen kér?
- Csak nem kockáztatom, hogy hiába kérjek. Márpedig önnek nem
áll hatalmában... ámbár tudok egy megoldást. Ha léghajóval nem
jöhet, látogasson el egyszer anélkül hozzánk!
- Ezt a kérést örömmel teljesítem, nagyságos kisasszony. Különben
már Dorneckbe is meghívást kaptam - pihent meg a férfi nyájas
tekintete a leány arcán.
Ebben a pillanatban egy táncos elrabolta Dórát.
A jegyespár szintén szorgalmasan kivette a részét a táncból. Éppen
elsuhantak Alexander mellett. Dr. Haßler rávillantotta hófehér
fogsorát. A vőlegény erőt sugárzó, barázdáit arca ma elvesztette
komolyságát, mely máskor a sajátja volt.
A táncosok, mint mindig, most is kapkodták Diana után, Alexander
Heinziusnak mégis sikerült egy táncra kisajátítania. Ismét Lotharról
beszélgettek. Diana a férje munkájáról esi ottani környezetéről mesélt,
Alexander pedig azon törte a fejét, vajon nem gyötri-e Lothart a vágy
szép ifjú hitvese után. Egyáltalán miért ment el ilyen hosszú időre?
Mivel a felesége nagy vagyont és tekintélyes földbirtokot hozott a
házasságba, egészen különös, hogy most mégis a messzi Afrikában
dolgozik. Heinzius úgy járt, mint mindenki más, aki Dianát
megismerte - gondolkodóba esett az asszony sorsán és sajátos
házasságán.
Nem mindennapi eset, állapította meg magában.
Mikor visszavezette Dianát az asztalhoz, az öccsét és Susannát
élénk beszélgetésbe merülve találta. A leány jó kedélye határozottan
fel oldotta Hans szokásos zárkózottságát. A fiatalabbik Heinzius azon
férfiak közé tartozott, akiket kissé fel kell piszkálni, hogy előbújjanak
a csigaházukból, míg a bátyja többnyire maga vette kezébe a
kezdeményezést.
Alexander Dora után nézett, aki - miután a tánc befejeződön megkereste az édesanyját, aki az egyik oldalszobában, más idősebb
vendégek társaságában üldögélt.
Heinzius hamar felfedezte a leányt, és a terem ajtajában állva várta,
míg újra ki nem jött. A következő tánc - egy bécsi keringő - őt illette.
- Nos, Dora, hogy tetszik a vőfélyed? - tudakolta mosolyogva
Diana, mikor aznap este egyedül maradtak a szállóbeli közös

hálószobájukban.
A kérdezett szőke haját bontogatta, és eltűnődve nézett saját
tükörmásának szemébe.
- Mindenesetre olyan férfi, akire nem mindennap akad az ember.
- Csak ennyi? - nevetett Diana.
- Jaj, édesem! - vidult fel Dora is, és barátnője nyakába borult. Megismerkedtem már szebb és elegánsabb férfiakkal, némelyik a
kezemet is megkérte. De most először fogott el az a biztos érzés, hogy
páratlan, egészen figyelemre méltó egyéniséggel van dolgom.
Ezenkívül, az alsó ajka alatt, az állától jobbra van egy pici májfolt,
olyan csókolnivaló!
Diana kacagott, Dora is követte a példát.
- Hogy te milyen aranyos vagy, Dora!
- Meghiszem azt! Különben mondj, amit akarsz, az a májfolt
megsebezte a szívemet.
- De hát nincs benne semmi vonzó!
- A májfoltban tényleg nincs! De a férfiban, aki viseli... Ráadásul
olyan szép, kifejező a szeme, és egyáltalán nem közömbösen nézett
vele az enyémbe. Jaj, Diana, milyen gyönge teremtések is vagyunk
mi, leányok! Jön egy férfi, a szemünkbe néz, és elvesztünk. Egyébként
úgy látom, Susanna is hasonló cipőben jár. Csak bámulta a holdat,
amint az utcára léptünk. Ez elgondolkodtató jel.
- Úgy véled?
- Feltétlenül - bólintott határozottan Dora. - Én csak ismerem
Susannát. De most már ideje lefeküdni. Holnap is lesz nap. Te, én
borzasztóan örülök a kirándulásnak. Még soha nem láttam közelről
léghajót. Meg aztán az is szörnyen érdekel, hogy Hilde tényleg
felszáll-e a vőlegényével, vagy az utolsó pillanatban inába száll a
bátorsága. Remélhetőleg jó időnk lesz holnap, különben lőttek a
látványosságnak.
- Aludjunk inkább! - motyogta Diana, aki közben már ágyba bújt.
Persze, persze! Jó éjszakát, édes Dianám, álmodj szépeket, nem
bánom, a te Lotharodról!
Ezzel lekapcsolta a lámpát.
VIII.

Másnap reggel olyan csábítóan sütött a nap, hogy Dora ujjongva
szökött ki az ágyból. A hőmérő ugyan mínusz két fokot mutatott, de
teljes szélcsend mellett. Szebb időt tehát kívánni sem lehetett volna a
tervezett kiránduláshoz és a jegyespár felszállásához. Wallnerék
tizenkét órakor a szálloda elé kanyarodtak, hogy felvegyék
Sanderséket és Dianát, azután sebesen Wullheidébe hajtattak.
Miután elhagyták Karlshorstot, és áthaladtak egy keskeny
erdősávon, már látták a nyílt mező közepén a hatalmas hangárt, amely
a léghajót rejtette. A forgatható építmény csúcsos vége kelet felé
nézett. A hangár túlsó oldalát csupán egy óriási, szürke
vitorlavászonból készült, középen kettéosztott függöny zárta le,
melyet egyelőre még nem húztak szét.
A függöny előtt már állt néhány gépkocsi, utasaik a hangárban
tartózkodtak. Az újonnan érkezettek kiszálltak az autóból, és ámulva
tekintettek föl az irdatlan vitorlavászonra, majd először kívülről vették
szemügyre a hangárt. Szilárd építménynek látszott; a vasváz közeit
alul könnyű, vékony téglafal, fölül számtalan üvegablak töltötte ki.
A hosszanti fal méretével megegyező átmérőjű, kör alakú sánc
övezte a hangárt, mely csak a rövidebb oldalain érintkezett vele, a
hosszú oldalaktól nagy ívben eltávolodott. E sánc mentén lehetett
igény szerint elfordítani az egész hangárt. A sín, melyen az épület
súlyát hordó kerekek futottak, feketén rajzolódott ki, mintha óriási
körzővel húzták volna a vékony hótakaróba. A függönymonstrum
szélénél kis portásfülkén át lehetett a belső térbe jutni, amely a
belépők bámuló szemében leírhatatlanul magasnak és tágasnak tűnt.
Dora felkiáltott meglepetésében, amikor a hangár közepén meglátta
a léghajót, mint valami elképesztő méretű, lebegő szörnyeteget.
Csakugyan lenyűgöző látványt nyújtott. A sárga óriásballont
hajókötelekkel és számtalan ballasztzsákkal rögzítették a talajhoz,
máskülönben felemelkedett volna a hangár tetejéig.
A térség túlsó végében, az elülső léghajókosárnál néhány ember
állt. Hangos és élénk társalgást folytattak, de a távolság elnyelte a
hangjukat.
A csoport most felfigyelt az érkezőkre, és hirtelen motorkerékpár
száguldott végig a hangáron, a nyergében Alexander Heinzius ült.
Közvetlenül Dora Sanders mellett lefékezett, és elegáns mozdulattal
leugrott a járműről, melyet a mérnökök rendszeresen használtak, hogy

a hangárbeli hatalmas távolságokat áthidalják.
Barna csíkos öltönyt viselt, ellenzős sportsapkát, melyet egészen
hátratolt, nyitott galléros ingét közönséges tűvel fogta össze. Ebben a
munkaruhában vitathatatlanul még előnyösebben festett, mintha
frakkot húzott volna. Dora egészen elsápadt az izgalomtól, és tágra
nyílt szemmel figyelte a férfit. Itt, ebben a környezetben, ebben az
egyszerű, célszerű öltözékben egész másnak tűnt a szemében, mint
előző nap a bálteremben. Kimondottan jó benyomást tett rá nyugodt,
magabiztos fellépésével.
Az embereket munka közben kell látnunk, ha igazán tudni akarjuk,
mennyit érnek. Ebben a tágas teremben minden az emberi nagyságról
árulkodott. A belépők maguk előtt láthatták, mit képes kieszelni az
emberi szellem, létrehozni az emberi akarat, és csodálattal néztek fel
ezekre a férfiakra, akik minden erejüket megfeszítve szálltak szembe
az elemekkel.
Amikor tehát a mérnök leugrott a motorról, és üdvözlésül lekapta a
sapkát sűrű, hamvasszőke hajáról, Dora szíve nagyot dobbant. A
szeme felragyogott, apró keze reszketve simult a férfiéba. Heinzius
most mosolyogva köszöntötte az egész társaságot, és a hangáron át a
már ott lévőkhöz vezette őket.
Félúton elébük jött Hans Heinzius. Ő is a bátyjához hasonlóan volt
öltözve. Széles mosollyal üdvözölte Susanna Wallnert, és úgy
megszorította a kezét, ahogy hölgyekét tulajdonképpen nem szokás.
Az elülső gondolánál Hilde és a szülei, dr. Haßler, Kroner kapitány,
a Seifert és Schubert Művek igazgatója, valamint még néhány mérnök
várakozott, továbbá három úriember, akik szintén fel kívántak szállni.
Kölcsönös üdvözlések után a vendégek elragadtatásuknak adtak
hangot.
Egy pár munkás már a ballasztzsákokkal bíbelődött, melyek
kötegbe fogva csüngtek a kosár alatt. A léghajó oldalán ugyancsak
sárga, de jóval kisebb kísérleti ballon lebegett, furcsán esetlenül,
mintha a hatalmas légi jármű kicsinye lenne. A hosszú farokban
végződő óriásbébit a légköri viszonyok megállapítására szokták
felereszteni.
Dr. Haßler és Kroner kapitány már beöltözött a szőrmebéléses,
fekete bőr pilótaruhába. Csak a sapkát nem húzták még fel. A
menyasszony vőlegénye kezét fogta, hosszú bundába burkolózott, a

fején szőrmesapkát viselt rövid fátyollal. Kissé sápadtnak látszott,
máskülönben azonban nyugodtnak tűnt. Két órával ezelőtt az
anyakönyvvezető összeadta ezt a két embert, és a fiatalasszony most
úgy bizonyítja ragaszkodását, hogy követi az urát a legbizonytalanabb
elembe: a levegőbe, amelyhez a férfit a hivatása köti. Dr. Haßler
időnként lopva megszorította hitvese kezét, s komoly arca
felragyogott. Ilyenkor a fiatalasszony derűsen, bizakodóan
elmosolyodott.
Az örömanya viszont kifejezetten aggódónak és csüggedtnek
látszott, s az apa is eléggé feszengő képpel álldogált. Bármennyire
becsülte is a vejét, szívesebben vette volna, ha kevésbé veszélyes
foglalkozást űz, és mindenekelőtt nem ragaszkodik házzá, hogy Hildét
is magával vigye az égbe.
Az emberek most gondolától gondoláig haladva ellenőrizték, hogy
a hajtómű és á légcsavarok működőképesek-e.
Alexander Heinzius fellendült a keskeny közlekedőre, mely
közvetlenül a ballon alatt, annak laza, külső burka mentén kötötte
össze egymással a gondolákat. Végignézte a gépeket, a szelepeket,
megigazította a jelzőberendezést, mellyel a középső gondolából, azaz
a parancsnoki állásról lehetett utasítást adni a két szélsőbe.
Ezután szorosan egymás mellett két létrát támasztottak a középső
gondolához. Először Kroner kapitány mászott fel. A többiek, akiknek
a léghajó berendezéseit kellett kezelniük, elhelyezkedtek a
gondolákban. Végül az ifjú pár kapaszkodott fel, váll-váll mellett,
miután Hilde megölelte és megcsókolta a szüleit.
Diana kissé távolabb állt. Különös érzéssel figyelte, milyen
óvatosan vezeti fel ifjú feleségét dr. Haßler, majd amikor átemeli a
léghajókosár korlátja felett, egy pillanatra magához szorítja, és
ragyogó tekintettel halovány arcába néz.
Elfojthatatlan, heves vágy ébredt Diana szívében.
De szép is lenne a szeretett férfival ilyen meghitt közelségben a
világ fölé emelkedni, fel, az égbe! Igen, neki is lenne mersze ilyen útra
vállalkozni - ha Lothar vezetné.
Amint ezt végiggondolta, elpirult. Halk sóhaj szakadt fel kebléből.
Nem is látta, hogy Kroner kapitány odaföntről üdvözli, és elbűvölt
tekintete megpihen rajta.
Dora és Susanna egymás mellett álltak, szorosan fogták egymás

kezét. Bámulták a csodát, ami szemük előtt végbement. Fiatal szívük
vadul és lázasan dobogott. Újra meg újra a Heinzius fivéreket lesték,
akiknek most nem jutott idejük, hogy velük törődjenek. Bár nem
szálltak fel, mivel a léghajón csak meghatározott létszámú utas
tartózkodhatott, s az ő helyüket most a vendégek foglalták el, de így is
akadt elég dolguk.
Szétnyílt az óriási függöny, s á hangár széles kijárata szabaddá vált.
A kapitány parancsára eltávolították a ballasztzsákokat. Minden
készen állt. Lassan dolgozni kezdtek a gépek. A léghajó, mint egy
emberkéz vontatta, hatalmas szörnyeteg, kifarolt a hangárból.
A szabadban rézsútos cikcakkvonalban lassan emelkedni kezdett.
Fehér kendők lobogtak a középső kosár mellvédje fölött, ahol lentről
ínár csak a fejeket lehetett látni.
A hajtóművek sajátosan nyikorgó zajjal dolgoztak. A jármű mind
magasabbra és magasabbra emelkedett, nyugodtan és elegánsan. Már
nem is tűnt annyira hatalmasnak és lenyűgözőnek. Karcsún és
kecsesen lebegett a kék levegőóceánban, mint egy hosszú hal.
Miután a kívánt magasságot elérte, biztos ívben elindult útjára,
először a Müggel-tó fölé.
Kétórásra tervezték az utat. Dora és Susanna szülei a menyasszony
édesanyját csitítgatták, aki nem tudta visszafojtani a könnyeit, miután
leánya eltűnt a szeme élői.
A Heinzius fivérek ismét hozzájuk léptek.
- Ne sírjon, drága nagyságos asszony! - biztatta mosolyogva a
reszkető örömanyát Alexander. - Két óra múlva visszakapja a
gyermekét, épen és egészségesen - próbálta vigasztalni,
- Mondja, doktor úr - nézett rá aggódva az idős hölgy -, csakugyan
semmi baj nem történhet?
- Ilyen csendes, derült időben egészen bizonyosan semmi. Bízzék
bennünk egy kicsit! Gondolja, hogy dr. Haßler veszélynek tenné ki a
feleségét? Ott fenn ugyanolyan biztonságban van a fiatalasszony, mint
mi idelenn. De most már ne is gondoljunk ilyesmire! Kérem az
uraságokat, fáradjanak be a mi kis étkezőnkbe, ahol engedelmükkel
egy-egy csésze kávéval vagy pohár borral szeretnénk önöket
megvendégelni. Szerény uzsonna, de szívből adjuk, és legalább
valamivel gyorsabban telik a várakozás ideje.
Az ifjú hölgyek kíváncsian indultak az említett étkezőbe. A

hangárban kétfelől egy-egy sor kisebb helyiséget alakítottak ki. Itt
dolgozószobák, tervezőirodák, az áramfejlesztő és a hangárt mozgató
berendezések géptermei kaptak helyet, továbbá egy varroda, ahol a
ballonok huzata készült, öltözők és mosdók, végül pedig egy konyha
és mellette a mérnökök étkezője:
A hangárt a lakóházaktól távol létesítették, így napközben az urak
maguk gondoskodtak harapnivalóról.
Az egyszerű étkezdében egyetlen hosszú asztal állt, körülötte
néhány közönséges nádszék, éppen elegendő a kis társaság számára.
Az egyik sarokban, kis vaskályhában vidáman pattogott a tűz. A
közeli ülőhelyeket kezdetleges bádoglemez kályhaellenző védte a
sugárzó hőtől.
A kályhával átellenben, a másik sarokban alacsony szekrény állt,
benne pár boros- és likőrös palack, továbbá cigarettás kartonok meg
egy-két doboz szivar.
A bejárati ajtó fölött léghajókat ábrázoló fényképek függtek,
körben a falakon repülőgépek felvételei, a konyhába vezető ajtót pedig
egy karikatúra koronázta, melyen egy kandúr egy tányéron patkányt
kerget.
Az asztal fölé ventilátort szereltek, hogy alkalmanként eloszlássá a
füstfelhőket. A hölgyek belépése előtt bizonyára alaposan
megdolgoztatták, mert a levegő egészen tisztának látszotta
A vendégek derűs arccal szemlélgették a terített asztalt. A fehér
abroszon egy-egy kosárban kenyér és holland kétszersült állott,
mellettük porcelántartóban vaj és egy négyszögletes tálkában
olvasztott zsír.
Ezenkívül hamutartók, kis alátétre helyezett gyufásdobozok, só- és
borsszórók sorakoztak az asztalon, továbbá minden ülőhely előtt
kávéscsésze.
Milyen kevéssel beérik ezek a tettre kész, derék férfiak, gondolta
Dora, miközben Alexander nevetve magyarázta, hogy milyen felséges
falat a vajas vagy zsíros kenyér, ha az ember éhes.
Dianának ismét Lothar jutott az eszébe. Bizony, neki még az itteni
uraknál is igénytelenebbül kell élnie. Előző este Alexander elmesélte
Dórának, hogy Hans öccsével idejekorán gondoskodniuk kellett a
saját létfenntartásukról, mivel szüleik igen szerény körülmények
között nevelték három húgukat. A szőke leány most az asztal fölött a

férfi erőteljes vonásaira nézett, s a szeme párás fénnyel csillogott.
Alexander tekintete felragyogott, ösztöne megsúgta, hogy a kicsi,
mókás kedvű Dora komoly és mély érzésekre képes. Úgy tűnt, le tudja
olvasni bájos arcáról a gondolatokat.
Az elegáns öltözetű hölgyek meglehetősen furcsán festettek a
szerény helyiségben, a szürke falak előterében.
Susanna nagy hangon követelni kezdte, hogy végre megkóstolhassa
a beígért lakomát. A többiek is csatlakoztak hozzá, s a két fivér
tréfálkozás és nevetgélés közepette szolgálta ki a vendégeket. Egy
munkás akkora kávéskannát hozott be a konyhából, ami Dora szerint
vetekedett a léghajóval, s egy kisebb edényben tejet.
Alaposan belakmározták, míg az összes kávé el nem fogyott. A
hölgyek határozottan állították, hogy ilyen finomat még életükben
nem ettek.
Wallnerné vasárnapra meghívta a mérnököket ebédre. A testvérpár
látható örömmel fogadta az invitálást, amelyet később Kroner
kapitányra is kiterjesztettek.
Így hát hamar elszaladt a két óra, a légi út tervezett ideje. A
menyasszony szülei nem találták a helyüket, már jóval előbb
kimentek, és az eget kémlelték. Lassan a többiek is kiszállingóztak.
Alexander külön Dora kívánságára utasítást adott, hogy a hangárt
fordítsák el kissé. Csak egy kart kellett meghúzni, hogy a gépezet
mozgásba lendüljön. Az építmény alatti kerekek lassan gördültek a
sínen, elfordítva az egész kolosszust.
Adott jelre azután ismét minden leállt.
- Jönnek! Jönnek! - kiáltotta a felindulástól remegő hangon az
örömanya.
Minden szem a tiszta kék égboltra szegeződött. A közeli erdősáv
fái fölött, fenséges nyugalommal a magasban úszva megjelent a
napfényben fürdő léghajó. Körvonalai élesen kirajzolódtak a tiszta
levegőben.
Immár a hajtómű zakatolása meg a légcsavar jól kivehető berregése
is hallatszott.
A méltóságteljes mozgású légi jármű nyílegyenesen a hangár felé
tartott. A középső kosár alján piros jelzőzászló mutatta, hogy a hajó
leszálláshoz készül.
A földet érésben segédkező munkások a Heinzius fivérek köré

gyűltek. A hatalmas ballon egyenletesen, de sajátságos
cikcakkvonalban ereszkedni kezdett. Mind közelebb és közelebb ért a
színjáték nézőihez.
A hajókosár mellvédje fölött újra előbukkant az utasok feje,
lobogni kezdtek a fehér zsebkendők. Vezényszó harsant, minden kéz a
magasba nyúlt, hogy megragadják és köteleinél fogva roppant
istállójába vontassák a szörnyeteget.
Az emberi hangok, a nehéz lábak dobogása a hangár padlatán, a
gépek suttogása és a kurta vezényszavak pár pillanatig látszólagos
összevisszaságban olvadtak egybe, majd a hajtómű elhallgatott, a
ballasztzsákokat a helyükre akasztották, és elült a zaj.
Néhány perc múlva Konrad Haßler kiemelte a gondolából
boldogságtól és büszkeségtől ragyogó feleségét, és átengedte az
örömkönnyeket hullajtó édesanyának, aki karjába zárta, majd aggódva
megtapogatta, hogy csakugyan ép és egészséges-e.
Dr. Haßler boldogan nevetett, fehér fogsora kivillant barnára sült
arcából.
- Mama! Csodaszép, káprázatos út volt! - lelkendezett a
fiatalasszony, és megdicsőült pillantást vetett férjére.
Susanna és Dora felindultságukban összeölelkeztek. Mitől olyan
izgatottak, maguk sem tudták pontosan, de mindaz, amit láttak,
felkavarta a kedélyüket. Olyan ünnepi hangulatuk kerekedett, mintha
bámulatos, feledhetetlen élmény részeseivé váltak volna.
- Te Dora, mégiscsak irigylem ezt a Hildét - suttogta Susanna.
- Igen - bólintott ábrándozva az unokatestvére, azt hiszem, most
nagyon boldog lehet.
Kroner kapitány Dianához lépett, aki kifejezte csodálatát a látottak
felett. Gondolatai azonban minduntalan elkalandoztak a társalgástól, s
vágyakozva révedtek a messzeségbe - egy sivár kunyhóba -, egy
magányos férfihoz.
Mihelyt a Heinzius fivérek ismét időt szakíthattak, visszatértek az
unokanővérekhez.
- A hölgyeknek nem támadt kedvük egy kis légi sétához? - nevetett
Hans.
- Tegnap erre a kérdésre még nemmel feleltem volna - sóhajtott
Susanna -, ám a ma szerzett tapasztalataim alapján már nem is tűnik
olyan vakmerőségnek. Olyán biztosnak látszik a léghajó, amint

pályáján halad.
Most mindenesetre felszedelődzködtek, hogy hazainduljanak.
Szívélyesen elbúcsúzkodtak a mérnököktől és Kroner kapitánytól.
Amikor Alexander Heinzius a kocsiba segítette Dórát, a
szükségesnél egy pillanattal tovább tartotta a feléje nyújtott kezet.
- A holnapi viszontlátásra - köszönt el halkan.
A leány visszafordította kipirult arcát, s a férfi érezte, hogy meleg
kézszorítását hasonlóképpen viszonozza.
- Igen, viszontlátásra holnap!
Hans Heinzius az utolsó pillanatig Susanna körül buzgólkodott.
Az autók elhajtottak.
Kroner kapitány tréfásan odakurjantott a testvéreknek, aztán a
hangáron át az étkezőbe iparkodott, hogy egy forró grogot rendeljen
magának.
Alexander és Hans Heinzius egy darabig némán figyelték a gyorsan
távolodó gépkocsikat, azután egymás szemébe néztek.
- Te, Alexander, csak ne volnánk olyan szegény ördögök! Ez az
ennivaló Susanna Wallner pont a szívem szerinti feleség lenne!
Micsoda tűzrőlpattant teremtés! Egészen elbűvölt.
Alexander hahotára fakadt, és a levegőbe hajította a sapkáját.
- Te is, fiam, Brutus!
Hans biccentett.
- Te meg természetesen á kis Dórába estél bele?
- Ez azért nem olyan természetes.
- Ne beszélj, láttam, amit láttam? - különben is ismerlek.
- Na, jó, beleestem. Olyan aranyos kislány, nagyon tetszik nekem.
- Jobb, ha elfelejted. Ezek az emberek, úgy látom, elképesztően
gazdagok. A magunkfajtának semmi keresnivalója náluk.
- Miket beszélsz, Hans? - szegte fel a fejét Alexander. - Bátraké a
szerencse! Végtére is elég épkézláb fickók vagyunk, az a leány, aki
hozzánk jön feleségül, nem fog csalódni! Szerénykedjenek a rongy
emberek! A pénzéért persze egy nőt se vennék el, de azt nem látom
be, miért ne szerethetnék bele egy ilyen tündérbe csupán azért, mert
vagyonos. Hozományvadásznak senki sem nevezhet minket.
- Hát az biztos!
- Na, látod! Akkor meg nyugodt lelkiismerettel imádhatjuk a mi
bűbájos koszorúslánykáinkat. Én mindenesetre nem állok jót

magamért, ha az a kis Dora holnap is olyan angyali szemeket mereszt
rám.
- Most viszont lássunk munkához - karolt a bátyjába Hans -, hogy
holnap nyugodtan pihenhessünk!
- Helyes, tudjuk le a mára rendelt tennivalókat!
- Figyelted, hogy leste Kroner kapitány a gyönyörű Steinachnét?
Majd kiesett a szeme!
- Nem veszélyes, vonta meg a vállát Alexander. - Csak a szépségét
csodálja.
- Meglehet. Hanem hallod, nagyon biztos lehet a dolgában ez a te
Lothar barátod, hogy nyugodt lélekkel itthon hagyta az asszonykáját.
- Ki tudja, nyugodtan tette-e. Valami nincs rendben ezzel a
házassággal.
- Azt hiszed?
- Egész biztos! Dora Sanders mesélte, hogy Steinachné azelőtt
egyáltalán nem volt ilyen szép, épp ellenkezőleg. Egy elejtett
megjegyzésével sejteni engedte, hogy ezek ketten csupán holmi külső
körülmények miatt keltek egybe. Gondolj csak bele, amikor Lothar
Steinach Afrikába utazott, a felesége még szinte ki sem nőtt a
gyerekcipőből, ráadásul súlyos betegen feküdt. A betegágynál kötött
vele házasságot. Ha nem ismerném annyira Lothart, azt feltételezném,
hogy eladta magát.
- Már megbocsáss, ennek a káprázatos asszonynak igazán nincs
szüksége arra, hogy férjet vásároljon.
- Azt hinné az ember, de Lothar sohasem tűnt túl fogékonynak a
női bájakra, holott a gyengébb nem képviselői folytonosan kitüntetett
figyelmet szenteltek neki. Valahányszor az utcára léptünk, a hölgyek
csábos pillantásokat vetettek felé, ő meg soha rájuk se hederített. De
hagyjuk az egészet, nyilván akadnak különleges esetek, én csak azt
kívánom neki is meg szépséges feleségének is, hogy hazatérése után
beteljesedjék a boldogságuk.
Ezzel beléptek a hangárba, ahol még rengeteg munka akadt, amíg a
léghajót annak rendje és módja szerint letisztították, minden porcikáját
ellenőrizték, hogy a következő útig szabályszerűen elraktározva
pihenhessen.
Már leszállt az est, mikor a két Heinzius elhagyta a hangárt, s a
karlshorsti pályaudvar felé indult, hogy vonattal térjen haza.

IX.
Másnap, a menyegzőn a Heinzius fivérek cseppet sem leplezték,
mennyire rabul ejtették szívüket a bájos nyoszolyóleányok. A fiatalok
között érzékeny szálak szövődtek.
Amikor aztán a következő vasárnap a fiatalemberek Kroner
kapitány társaságában Wallnerék villájában vendégeskedtek, a párok
már halk, meghitt beszélgetésbe merültek. Ámor serényen folytatta
tovább a megkezdett munkát.
Diana kénytelen-kelletlen ismét Kroner kapitánnyal foglalkozott,
akinek heves bókjait olyan pajkosan csillapította le, hogy végre a
gáláns úriember is némileg meggondoltabbá vált.
A két unokatestvér viszont kiöntötte a szívét Diana előtt, és
feltárták előtte a fivérek iránt érzett vonzalmukat.
Miután a vendégek este eltávoztak, a három barátnő egy órácskára
egyedül maradt, s Dianának a lelkesedés valóságos viharát kellett
kiállnia. Susanna elmagyarázta, hogy Hans Heinzius a világ
legvonzóbb férfija, Dora pedig ugyanígy vélekedett Alexanderről.
Megegyeztek abban, hogy a fivéreknél derekabb, megnyerőbb
férfiakkal még sohasem találkoztak.
- Látom már - csipkelődött Diana, mihelyt végre szóhoz jutott -,
hogy ti is léghajón fogtok nászúira menni.
A leányok szégyenlősen elnevették magukat.
- De addig még sok víz lefolyik a Rajnán - tette hozzá sóhajtva
Diana.
Az elkövetkező hetekben a Heinzius fivérek „egész véletlenül”
folyton „összefutottak” a két unokanővérrel. Korcsolyapályán,
színházban és társaságban is látták őket együtt. Ilyen alkalmakkor
egyre növekvő örömmel üdvözölték egymást. Így aztán a szokottnál
gyorsabban repültek Sandersék berlini tartózkodásának hetei.
Közelgett az elutazás napja. Dora még utoljára találkozhatott
Alexanderrel, mégpedig azon a szűk körű búcsúvacsorán, melyet
szülei legközelebbi barátaik és ismerőseik tiszteletére adtak a
hotelban. A leány gondoskodott róla, hogy a Heinzius fivérek is
meghívást kapjanak.
- Papi, volna pár perced a számomra? - surrant be fél órával a

díszvacsora kezdete előtt, már elegánsan kiöltözve apja szobájába
Dora.
Az öregúr az íróasztalnál ült, hogy gyorsan elintézzen még néhány
levelet.
- Ki vele gyorsan, Dorikám! - nézett fel mosolyogva egyetlen
csemetéjére. - Halljuk, mi nyomja a szívedet? Sürgősen szeretnéd még
egy kicsit megkönnyíteni apád pénztárcáját?
- Nem, papi. Csak arra szeretnélek kérni, hogy hívj meg valakit a
nyárra Buchenauba - bökte ki, és frissen vasalt ruhájával nem törődve,
az apja ölébe vetette magát, mellkasához szorította az arcát. Tudta,
hogy ez a gyengéje, s ilyenkor - mindig engedékenyebb.
Az öregúr kuncogott, szeme mosolyogva villant bájos leánykájára.
- Szóval, Dorikám, kit szeretnél annyira Buchenauba hívatni?
- Találjam ki?
A leány bólintott, és puszit nyomott apja arcára, amaz pedig úgy
tett, mintha szörnyen törné a fejét.
- Talán Kroner kapitányt?
- Ugyan, hisz az egy vénember!
- Még hogy vén? Na, csak ezt hallja meg! Tehát fiatalabbat kell
keresnünk... feltételezem, hogy férfiú az illető?
Dora hevesen bólogatott.
Sanders papa persze pontosan tudta, ki olyan kedves a
leánykájának, de színleg erősen tanakodott.
- Esetleg Röder fogalmazóra gondoltál?
- Jaj, papa, az meg olyan unalmas alak!
- Vagy úgy? Hát akkor kénytelen leszel elárulni. Netán valamelyik
Heinziusról van szó?
- Igen, papa - rejtette el ismét az arcát Dora.
- Nono, kicsikém! Csak nem egy ilyen széllelbélelt repülős sebezte
meg a szívedet?
- Széllelbélelt? - kapta fel harciasan a fejét Dora. - Nagyon kérlek,
papa, mind a ketten nagyon komoly, megbízható férfiak.
- Na, nem kell mindjárt harapni - húzta meg leánya fülcimpáját
Sanders. - A „széllelbélelt” a munkájukra vonatkozott. Kos, melyiket
hívjam meg kettejük közül?
- Tudod, mit? - fogta meg az apja kabátgombját Dora. Hívd meg
mind a kettőt! Mondjuk pünkösd körül remek lenne, akkor Susanna is

Buchenauba jön a szüleivel. Addigra valószínűleg Lothar von
Steinach is hazatér Dorneckbe. Alexander Heinzius mégiscsak a
barátja, és bizonyára örülnek majd a viszontlátásnak.
- Szóval, mindenki a fedélzetre! Mama mit fog szólni ekkora
vendégsereghez?
- Ő nem bánja.
- Aha, szóval már megpuhítottad?
- Hát persze - nevetett Dora -, ilyen ügyekben, hogy úgy mondjam,
a mama a legfőbb hatóság. De ugye, nagyon kedvesen és barátságosan
hívod meg a fivéreket, hogy érezzék, mennyire szívesen látjuk őket?
- Honnan tudod, hogy én szívesen látom-e őket? Egyikben sem
bízom túlságosan. Olyan átkozottul hevesek. Valamelyiküknek még
eszébe jut, hogy megszöktesse az én Dorikámat, méghozzá léghajóval,
mint a kis Haßlernét. - Na nem, arról szó sem lehet! - élcelődött az
öreg.
- Megígérem, hogy nem repülök vele, ha te nem akarod - kacsintott
rá Dora.
- Az mindjárt más, akkor meghívom őket.
A leány összevissza csókolta apját, aztán ismét kilibegett a
szobából.
Egy félórával később Sandersék az asztalnál ültek vendégeikkel, a
szálló egyik kis különtermében. Dora természetesen Alexander
Heinzius mellett foglalt helyet, Susanna pedig Hans oldalán.
Dora kívánságához híven az apa rögtön a fivérek érkezése után
átadta a meghívást, amelyet azok sugárzó arccal fogadtak, kivált
Alexander, amennyire az öregúr a maga részéről meg tudta ítélni.
Így hát a búcsú - a közeli viszontlátás tudatában - nem okozott
fájdalmas perceket a két fiatal pár számára. Az étkezés, a legderűsebb
hangulatban folyt le, csak miután felálltak az asztaltól, akkor csillogott
árulkodó fény Dora szemében. Alexander megszorította a kezét.
- Viszontlátásra Buchenauban, doktor úr! - rebegte a leány.
- A viszontlátásra, nagyságos kisasszony, kérem, ne felejtsen el! felelte komolyan a férfi.
- Nem, semmiképpen - rázta a fejét Dora. - A buchenaui csöndben
nem olyan könnyen terelődnek másfelé az ember gondolatai, mint
Berlinben.
- Azért remélem, néhanapján hallunk egymásról a kedves kuzinja

révén, akivel remélhetőleg időnként találkozhatunk.
- Igen - sóhajtotta a leány -, Susannának... - akadt meg riadtan.
Azt akarta mondani: Susannának könnyű, ő itt marad. Alexander
azonban így is megértette, és ajkát Dora kezére nyomta. Ahogy a
zavarában elpirult leányt maga előtt látta, azt gondolta: „Ostoba
fajankó, képes vagy elengedni anélkül, hogy biztosítanád a
szerelmedről.”
De már nem maradt idő, búcsúzniuk kellett.
Másnap Sandersék Dianával együtt hazautaztak.
A Wallner család kikísérte őket a pályaudvarra. Dora zokogva
borult Susanna nyakába.
- Jaj, Susanna, annyira irigyellek, hogy itt maradhatsz.
- Nyugodj meg, Dora - szorította magához a barátnője -, mindig
mesélek rólad Alexander Heinziusnak, ahányszor csak látom.
- Ugye minden szót megírsz, amit rólam mond?
- Persze, nyugodt lehetsz.
- És minden alkalommal add át neki üdvözletemet!
- Gyere már, Dora, szállj fel végre, különben nélküled indul el a
vonat! - sürgette Diana.
- Bár úgy lenne! - felelte sírva-nevetve a leány, de hamar felszállt, s
a szerelvény a következő pillanatban: mozgásba lendült.
Dianát szokás szerint kitörő örömmel fogadták Dorneckben.
Hermann bácsi és Brigitte néni az elmúlt hetekben borzasztóan
hiányolta az ő kis leánykáját.
A néni maga ment kocsival Diana elé az állomásra. Az üdvözlés
során elhangzott néhány zaftosabb kifejezés is az idős hölgy szájából.
Úgy kapta le a lányt a vonatról, mint a pelyhet, és a keblére ölelte.
Diana elbúcsúzkodott a Sanders családtól, és megígérte, hogy a
közeli napokban átruccan Buchenauba. Ezután szaporán hazahajtattak.
Hermann bácsi csak úgy ragyogott, mikor a karcsú alak feléje
repült.
- Megjöttem, drága bácsikám! - kiáltotta Diana, és cuppanós csókot
nyomott az öreg arcára.
- Drága kicsi napsugaram - nyelte a könnyeit Steinach.-, hála
istennek, hogy újra láthatlak! Nélküled puszta és kietlen Dorneck.
- Nem is megyek el egyhamar, Hermann bácsi - simogatta meg a
ráncos kezet a leány, - Azt hiszem, utoljára jártam Berlinben.

A férfi fürkész pillantást vetett rá.
- Nocsak, báránykám, ugyan miért? - kiáltott fel csodálkozva
Brigitte néni. - Ezúttal kevésbé jól érezted magad a fővárosban?
- Nem, nénikém, minden nagyon szép és érdekes volt - fonta az
idős hölgy nyaka koré a karját Diana. - Mindenféle élményekben
lehetett részem, rengeteget mesélek majd. Csak valahogy mégis
mindig ugyanaz. Meg aztán... hiányzik a te szívből jövő
teremtettézésed - tette hozzá huncut mosollyal.
- Te betyár! - rázta meg magát Brigitte. - Öreg nénikédet akarod
kifigurázni?
- Nem, dehogy, tényleg rettentően nélkülöztem a reggeli frissítő
indulót, amit az egész háznépnek fújsz.
- Valóban? Tehát kizárólag azért nem kívánsz a jövőben Berlinbe
utazni, nehogy lemaradj az óbégatásomról?
- Talán akad egyéb okom is.
Hermann von Steinach lopva Diana arcát kémlelte. Vajon
ugyanúgy jött vissza, ahogy elment - vagy ezúttal egy férfi lépett az
életébe, aki veszélyesen megérintette a lelkét? Nem tudta elhinni,
hogy tévesen ítélte volna meg a leány, Lothar iránti érzéseit, mégsem
volt egészen bizonyos a dolgában...
- Egyéb okod? - meresztett kíváncsi szemeket Brigitte néni. Hagyjuk a homályos célozgatást, elő a farbával!
- Hétpecsétes titok! - vágott tréfásan fontoskodó képet Diana. - A
tetejébe nem is az enyém, de ha ünnepélyes hallgatási fogadalmát
tesztek, akkor nektek is elárulom.
- Esküszünk, hogy hallgatunk, mint a sír, de most már lássuk a
medvét! - türelmetlenkedett Brigitte néni.
Diana átölelte nevelőszüleit.
- Dora és Susanna menthetetlenül a szerelem vermébe esett közölte színpadias műsuttogással -, és a szerelmesek, mint tudjuk,
nem beszámíthatók.
A két öreg mintha megkönnyebbülten lélegzett volna fel.
- Nézzenek oda! Mesélj, kicsikém! - unszolta kíváncsian Brigitte
asszony.
- Egyelőre egy szót se! - emelte titokzatosan ajkához az ujját Diana.
- Előbb hadd öltözzék át, azután ennék valamit. Ha csillapítottam az
éhemet, elmondok mindent, ami Berlinben történt.

- Akkor igyekezz, te kópé! Én meg mindjárt kajabálok, hogy
hozzanak valami harapnivalót.
Diana boldogan nevetve megcsókolta a nénit és a bácsit, azután
kiment a szobából. A szívét jóleső melegség járta át, hogy ismét
szerettei vették körül. Berlinben, mint mindig, nagyon hiányozták
neki.
Mégiscsak otthon a legjobb, gondolta, miközben Sophie a haját
fésülte, és egyúttal beszámolt neki a háznép ügyes-bajos dolgairól.
Azután kényelmes háziruhába bújtatta, és látható örömmel töltötte
el, hogy újra kiszolgálhatja, az ő kis úrnőjét.
Mihelyt Diana elkészült, lesietett az ebédlőbe. Hermann bácsi
tolószéke már a terített asztalnál állt, Brigitte néni pedig intézkedett,
hogy máris tálalják a levest.
A fiatalasszony tányérja mellett levél feküdt.
- Az imént elfelejtettem szólni, Lothar írt - jegyezte meg az öreg
látszólag egykedvűen, de le nem vette a szemét Dianáról. Amaz
elvörösödött, bizonytalan kézzel a boríték után nyúlt, és egy hang
nélkül elsüllyesztette a zsebében. Étkezés alatt kifejezetten
figyelmetlenül és szórakozottan viselkedett.
Hermann von Steinachnak annál jobban megeredt a nyelve, így
Diana szótlansága nem tűnt fel.
Az élménybeszámolóval egyelőre nem jutottak előbbre. A levél
túlságosan égette Diana zsebét. Ebéd végeztével kimerültségre
hivatkozva engedelmet kért, hogy visszavonulhasson a szobájába.
Hermann bácsi mosolyogva nézett utána, és egy cseppet sem
csodálkozott, amikor, másnap Diana már a reggelinél a postázandók
közé tette a Lotharnak szóló válaszlevelet. Olyannyira hangoztatott
fáradtsága abban, úgy látszik, nem gátolta, hogy még este írjon...
Diána tehát begubózott a szobájába, és rögtön olvasni kezdte
Lothar levelét, mely a következőképpen szólt:
„Drága Dianám!
Már a hazatérésemig hátralévő heteket számolom. Nagyjából
április közepén szállók hajóra Swakopmundban. Minél jobban
közeledik az indulás napja, annál türelmetlenebbül várom. Éveken át
viszonylagos higgadtsággal figyeltem az idő múlását, de most
egyszerre oda minden nyugalmam. Azt hiszem, istenigazából kitört

rajtam a honvágy. Hív a mi szép német erdőnk - és sok más is... Nem
is szabad ezen gondolkodnom, mert belebetegszem a sóvárgásba.
A szüleimnek, kérlek, ne említsd kedélyállapotomat, nem
szeretném nyugtalanítani őket. Előled azonban nem titkolhatom,
valaki csak kell, aki előtt feltárhatjuk efféle hangulatainkat, nem igaz?
Remélem, amikor e sorokat olvasod, már visszatértél Berlinből.
Utolsó leveledből kiviláglott, hogy ezúttal különösen jól érezted
magad a fővárosban. Tolmácsoltad Alexander Heinzius üdvözletét, és
igen szép szavakkal emlékeztél meg róla. Alex kedves barátom volt, s
bizonyára kitűnő mérnök vált belőle. A léghajóhangárba tett kirándulásotok nagyon érdekes lehetett. Heinziuson kívül nem sok
mindenről írtál, de a zsúfolt program nyilván teljesen elfoglalt.
Remélem, hogy Dorneckben tudsz még egyszer időt szakítani, és
mindent elmesélni, amit Berlinben tapasztaltál.
Bevallom, mostanában sokát töprengek, vajon hogy festhetsz. Az
emlékezetemben őrzött, régi kép mái- semmiképp sem hiteles. Kötve
hiszem, hogy rövid ruhában, repkedő varkoccsal szaladgálnál a
birtokon. Egy újságcikkben éppenséggel azt olvastam, hogy
választékos ízlésű, elegáns holmikat viselsz. A szüleim is gyakran
emlegetik, mennyire megváltoztál. Én meg hasztalan próbállak
magam elé képzelni...
No de hát hamarosan úgyis otthon leszek. Néha úgy érzem, nem
tudom elviselni ezeket az utolsó, heteket, Mégis ki kell bírnom.
Legutóbbi leveledben érdeklődtél, kovácsoltam-e terveket a jövőre
nézve. Nem, Diana, előbb szeretnék kicsit egyenesbe jönni. Mintha
elhagyott volna a korábbi erőm. Talán az itteni forró éghajlat vagy a
honvágy teszi. Ha majd végre az árnyas, üde otthoni erdőben
sétálhatok, újra magamra fogok találni.
Ha pár hétig élvezhetem a hazai levegőt, és mindnyájatokat
viszontláttalak, eldöntőm, hogyan tovább.
Néhány dolgot itt hagyok, ami az évek során kedvessé vált, és
valamit jelentett is nekem. Ki tudja, visszatérek-e ide valaha?
A végére hagytam a legfontosabbat Éveken át egy szót sem
ejtettünk kettőnk kapcsolatáról. Ma, ebben az előreláthatólag utolsó
levelemben - hiszen nem tudom, írok-e még egyszer ilyen részletesen
- újra érintenem kell ezt a kérdést. Komolyan meg kell fontolnod,
miként határozól a dolgunkról. Bizonyára egyetértesz velem, hogy

tiszta vizet kell öntenünk a pohárba. Egészen higgadtan és józanul
beszélünk erről, ha újra Dorneckben leszek.
Ezzel zárom soraimat. Isten áldjon - és a mielőbbi viszontlátásra!
A Te örökké hű Lotharod”
Diana többször is végigolvasta az írást, amely feldúlta a nyugalmát.
Gyászos, tekintettel meredt a levél utolsó soraira, melyek
Lotharhoz fűződő viszonyára vonatkoztak.
Az utóbbi időben mindketten kerülték ezt a témát. Mintha
kimondatlan egyetértés alakult volna ki közöttük e tekintetben, noha
mindkettőjüket szakadatlanul foglalkoztatta ez a probléma.
Most pedig Lothar hirtelen döntés elé állította őt. Persze, eddig is
tudta, hogy előbb-utóbb határoznia kell, félt is tőle. Levelei által a
férfi lelkileg mind közelebb került hozzá, iránta táplált érzései fokról
fokra mélyebbé és meghittebbé váltak. Talán éppen kettejük sajátos
kapcsolata következtében Lothar egyfajta eszményképpé lett,
amelyhez ifjú, érintetlen szíve egyre inkább vonzódott.
A múltba visszatekintve, úgy tűnt, mintha már gyermekfejjel
rejtett, öntudatlan rokonszenv munkált volna benne Lothar iránt. Vele
kapcsolatos
félénksége,
elfogódottsága
semmiképpen
sem
idegenkedésből fakadt. Már abban az időben is fájdalommal élte meg,
ha a férfi közönyös, hideg pillantással elnézett fölötte, csak ezt a
fájdalmat akkor még másképp magyarázta. Úgy hitte, az fáj neki,
hogy Lothar egyedül magának akarja a szülei szeretetét...
Most azonban tudta, és nem titkolta maga előtt, hogy néha kedve
lett volna így szólni: szeress egy kicsit, és ne sajnáld, ha a szüleid egy
kis helyet szorítanak nekem a szívükben, hiszen úgy vágyom a
szeretetre, és nincs senkim, akinek szüksége volna rám.
Ám ezt sohasem mondta ki. Büszkesége és félszegsége lakatot tett
a szájára, amikor Lothar fanyar, komoly vonásaira nézett. Csakugyan,
tulajdonképpen sohasem látta igazán gondtalannak és vidámnak azt az
arcot. Akkoriban persze fogalma sem volt férfi és nő közötti
szerelemről.
Hát most?
Tenyerébe temette az arcát, és megborzongott. Erre a kérdésre nem
mert válaszolni magának.
Újra elolvasta a szavakat, melyek annyira felzaklatták. Vajon nem

arra akarnak célozni, hogy a köteléket, mely eddig összefogta őket,
immár el kell metszeni? Vajon nem ez a határozott kívánság bujkál a
sorok között: oldozz el, eressz szabadon?
Hirtelen büszkén felszegte a fejét. Finom ívű, piros ajkát, mely
olyan édesen és észbontóan tudott mosolyogni, fájdalmasan
összeszorította, aranybarna szeme megtörten csillogott.
Az ablakhoz lépett, s kibámult a csillagtalan éjszakába. Eleredt az
eső, a tavasz első hírnöke. A szél rángatni kezdte az ablaktáblákat, és
csattanva vágta a vízcseppeket az üveghez.
Minden azt az éjszakát idézte, amelyen lázas betegen feküdt odaát,
a hálószobájában, azt az éjjelt, mely házasságkötésük napját követte.
A házasságkötésük napját
Sóhajtva kulcsolta össze kezét az ablakkilincsen, és rányomta a
homlokát. Egy mondat visszhangzott a fülében komolyan és
ünnepélyesen, egy mondat, melyet a lelkész szája azon a napon az ő és
Lothar egymásra helyezett keze fölött kiejtett, s amely akkor egészen
más jelentéssel bírt: „Míg a halál el nem választ.”
A halál, a biztosra várt halál akkor nem jött el. Ő él, és Lothar nem
szabadult meg attól a Köteléktől, amelyet Hermann bácsi miatti
aggodalmában kényszerített rá. Rákényszerítette?
Igen, igen - a férfinak nem maradt más választása, Diana a
gyermeki szeretetre, fiúi kötelességeire figyelmeztette, s így nem
tehetett egyebét. Most azonban jön, követeli a szabadságát - és ő nem
fogja visszatartani.
El kell engednem - mondta ki hangosan és elszántan. Arca merev
és élettelen volt, akár egy kőszoboré, amikor leült az íróasztalához,
hogy megfogalmazza a választ.
„Kedves Lothar!
Íme, az utolsó híradás, melyet Afrikába küldök neked. Ma tértem
haza a fővárosból, és itt találtam leveledet. Berlini élményeimről nem
sokat tudok mesélni. Szokás szerint egyik szórakozás követte a
másikat, alig jutottunk lélegzethez. Szinte naponta találkoztam
Alexander Heinziussal, aminek nagyon örültem. Igazán kedves ember,
mindig szívesen társalogtam vele. Természetesen sokat beszéltünk
rólad. Dorneckben vagy Buchenauban Te is láthatod majd, mivel
pünkösd táján egy időre eljön hozzánk. Elkíséri az öccse, Hans is, aki

azonban sokkal kevésbé nyerte meg a tetszésemet. Alexander
határozottan olyán egyéniség, aki felkelti az ember érdeklődését. A
vele való megismerkedés mindenképpen idei berlini tartózkodásom
legnagyobb nyeresége.
A továbbiakat nem érdemes részleteznem, biztosan untatnálak vele.
A néni és a bácsi most is nagy szeretettel fogadott, mindkettőjüket jó
erőben, egészségben találtam. Egyébként Dorneckben minden a régi.
Útban idefelé láttam, hogy a fákon már duzzadnak a rügyek, ami
nyilvánvalóan az enyhe időjárás eredménye. A hazai erdő tehát teljes
levéldíszbe öltözve köszönthet majd Téged. Ha április közepén
indulsz, akkor körülbelül május közepére érsz ide, ha jól számítom.
Meg tudom érteni, hogy kínoz a honvágy. Szüleid is számolgatják
már a napokat, amíg távol vagy tőlük. Olyan rettentő sokáig maradtál
el...
De minden egyebet most már majd szóban megbeszélünk. Azt a
kérdést is, amelyet leveled végén érintettél, hamar elrendezzük majd,
amint jó barátokhoz illik, nem igaz? Mindent megoldunk a nekünk
tetsző módon.
Hát akkor utoljára szívbéli üdvözlet itthonról és a viszontlátásra!
Diana”
Fellélegzett, miután elkészült a levéllel. Nagy erőfeszítésébe került,
és hűvösebbre, merevebbre sikerült, mint Lotharnak címzett, legutóbbi
írásai. Ilyennek is szánta. A férfinak nem szabad gyanítania, hogy
egyáltalán nem vágyik elvágni a házassági köteléket, épp
ellenkezőleg, retteg ettől és a nyomában járó fájdalomtól.
Azt azonban nem sejtette, milyen hatást gyakorol majd levele
Lotharra.
Amikor hetek múltán a férfi kézhez kapta Diana üzenetét,
nyomasztó teher nehezedett a lelkére, bár nem tudta megmagyarázni
magának az okát.
A sorok közül olyasmit olvasott ki, ami nyugtalanná tette,
mégpedig éppen az gyötörte, amivel Diana örömet akart szerezni - a
barátjának, Alexander Heinziusnak szentelt, meleg szavak.
Már amikor Diana az előző, Berlinben feladott levélben átadta
Alexander üdvözletét, felgerjedt valami a férfiban, ami azóta sem
hagyta nyugodni.

Már akkor is rengeteg szépet és jót írt Alexanderről, persze abbéli
törekvésében, hogy Lothart megörvendeztesse. A fiatalembert valóban
nagyon rokonszenvesnek találta, leginkább talán éppen azért, mert
Lothar a barátságába fogadta.
Ennek a szimpátiának aztán nyomatékos kifejezést adott, nem is
sejtve, hogy ezáltal olyan érzelmet ébreszt Lotharban, amelyet nem
nevezhetünk másként, mint féltékenységnek. A tűzre csak olajat öntött
az, amit Diana a legutolsó levélben írt Alexander Heinziusról. Ilyen
szavakat még egy férfival kapcsolatban sem használt...
Lothar hasztalan figyelmeztette magát, hogy semmi joga a
féltékenységre. Próbálta józan ésszel belátni, hogy ez az érzés annál
inkább értelmetlen, mivel egyáltalán nem is szereti Dianát. Hogy is
szerethetné? Teljes képtelenség. Persze, csodálta és becsülte, amiért a
leveleiben a bizalmába avatta. Mint nő azonban nem jöhetett
számításba. Igaz, az az újságcikk felgyújtotta a fantáziáját, és Dianáról
egy ábrándképet alkotott, ami nagyon tetszett ugyan neki, ám a
valóságnak nyilván nem felel meg. Miután lénye, benső világa
fontossá vált a számára, bizonyára ennek megfelelő külső megjelenést
feltételezett, de ez a képzelet játéka csupán, bizonygatta magának,
semmi egyéb.
A levélváltás kétségtelen örömet szerzett örökös, egyhangú
magányában, s ez az egyedüllét időnként arra indította, hogy
eljátszadozzék a gondolattal, miszerint otthon ifjú feleség várja, egy
asszony, akiről mások lelkesült hangnemben szólnak, aki biztosan
szép, szeretni való és bájos, aki elegáns ruhákban jár, s bámuló
férfipillantások kísérik.
De feljogosítja-e mindez, hogy féltékenységet érezzen? Nem,
semmiképpen! Mégis - mi más lehet az, ami a szívét nyomja, annyira
nyugtalanná és lehangolttá teszi? Miért olyan gyötrő, ha Diana meleg
szavakkal emlékezik meg a barátjáról? Miért fáj arról értesülnie, hogy
pünkösdkor viszontláthatja Alexandert Dorneckben, és miért nem örül
ennek á találkozásnak? Csakis azért, mert irigykedik, hogy Diana
tiszteli és csodálja Heinziust, s talán fél, hogy egyszer ez a barát
nálánál többet jelenthet az asszonynak, s a valóságban is betölti azt a
helyet, amely most csupán látszatra Lotharé.
Életében nem volt ilyen elégedetlen magával. Még lázasabban
készült elutazása napjára, mint eddig. Sokszor úgy érezte, nem bírja ki

az utolsó heteket.
Ha Diana gyanította volna, mennyire megkínozta Alexanderről írott
szavaival Lothart, könnyen megnyugtathatta volna, csupán azt kellett
volna elárulnia, mennyire kedveli egymást Alexander és Dora
Sanders.
Ám ő nem sejtett semmit. Így kínozzák egymást sokszor
kölcsönösen az emberek tudtukon és akaratukon kívül.
X.
A húsvét ebben az évben április első napjaira esett.
Brigitte néni ki se látszott a tennivalóból, a fáradtságtól néha alig
bírt lemászni a nyeregből, miután ellenőrző körútjáról hazatért.
Diana sokszor kérte, pihenjen kicsit többet.
- Vegyél magad mellé egy segédintézőt, Brigitte néni!
Tehermentesítened kell magad, ez nem mehet így tovább győzködte
egyik nap, amikor az idős hölgy a hosszas lovaglástól holtfáradtan egy
fotelba rogyott.
Brigitte asszony lekapta a lovaglósapkát vastag szálú, ősz hajáról,
és fájdalmas arckifejezéssel dörzsölgette elmerevedett csípőjét.
- Jaj, csibém, nem érted te ezt! A gazda szeme nemcsak a jószágot
hizlalja, még a vetést is gyorsabban növeszti a mezőn. Minthogy te
cseppet sem érdeklődsz az állattenyésztés és földművelés iránt, s azt a
csillagszemedet nem arra használod, hogy a birtokod gyarapításával
bajlódj, kénytelen vagyok a magamét igénybe venni. Ez egyébként
sokkal élesebb is, mint a tiéd, ámbátor néha már az orromra kell
biggyesztenem az okulárémat. Mit kezdjek egy segédintézővel?
Eggyel több embert kéne felügyelnem. Nem, nem, aranyom, nem kell
segítség.
Diana szeretettel átölelte és megcsókolta, azután maga bontotta ki a
néni haját, mert Sophie-t valami megbízatással elszalajtották
otthonról. Diana tudta, mennyire jólesik az idős asszonynak ez a
figyelmesség.
- Drága Brigitte néni - cirógatta meg az arcát -, mondok neked
valamit: mostantól én fogok segíteni neked. Igen, én, hiába nézel
olyan gúnyosan, mintha holmi törékeny porcelánbaba volnék. Erős
vagyok, egészséges, és szeretnék végre valami hasznot hajtani a

világnak. Először is a hosszú lovaglástól foglak megszabadítani,
amely annyira kimerít. Lassanként beletanulok abba is, miként kell
egy gazdaságot irányítani.
Brigitte asszony félig bizonytalan, félig derűs pillantással mérte
végig Diana karcsú, elegáns alakját.
- Hm! Úgy értsem, rám már semmi szükség? Tengődjek eztán
kegyelemkenyéren? - bukott ki belőle a büszkén keserű kérdés.
- Brigitte néni! - karolta át megrettenve Diana. - Mit jelentsen ez?
Az idős hölgy erélyes mozdulattal megigazította hátrafésült haját.
- Azt, kedves gyermekem, hogy eddig becsülettel megszolgáltam
Dorneckben a kenyérért, és ezután is így teszek, ameddig erőmből
futja. Tudod, hogy Hermann bácsi helyett is ki kell tartanom, nehogy
teljesen haszontalannak érezze magát, jelentette ki visszafogott
hangon. Így beszél az én kedves anyám? - sápadt el kissé Diana, és
aranybarna szemével komolyan az asszonyra nézett. - Hát nem az
anyám lettél?
- Jaj, gyermekem - sóhajtott Steinachné -, bárcsak valóban az
lennék... ha az maradhatnék... akkor talán, igen akkor szívesen
letenném a gyeplőt, Lothar pedig a helyemre állhatna. Azt hiszed, nem
tudom, hogy vége az uraskodásnak, mihelyt a fiam hazatér? Érzem én,
hogy mindketten elvágni törekszetek a köteléket, mély feljogosít,
hogy anyádnak nevezzem magam.
Diana az idős hölgy ölébe ült, és a vállára hajtotta a fejét. A
hallottak alapján biztosra vette, hogy Lothar már közölte is szüleivel
válási szándékát. Meg sem fordult a fejében, hogy Brigitte néni csak
Sejtésének adott hangot.
- Nincs tán ezer más indokod erre, Brigitte néni? Nem szeretsz
tiszta szívedből, mint édes gyermekedet? - kérdezte szorongva.
- De, igen, a Jóisten tudja, mennyire szeretlek - felelte az asszony
megindultan.
- Nem ápoltál olyan gondosan, ahogy csak egy anya képes, nem
ragadtál ki a halál markából, nem a te fáradozásodnak köszönhetem,
hogy talpra álltam és fölerősödtem? Nem állítottad évék során minden
erődet önfeláldozóan az én szolgálatomba, hogy a vagyonomat
gyarapítsd?
- Az mind a kötelességemhez tartozott. Amit azon fölül tettem,
csak azért történt, mert át kellett vállalnom Hermann bácsi

feladatainak egy részét is.
- Igen, te hajlíthatatlanul büszke és rátarti Brigitte néni - csókolta
meg Diana csak azért, nehogy isten ments egy falat kenyeret is
megegyél Dorneckben, amit nem szolgáltál meg tízszeresen! Jaj,
hagyd ezt a harapós ábrázatot, nem ijesztesz meg! Tudod, azelőtt
gondolkodás nélkül fogadtam mindazt, amit értem tettél,, észre sem
vettem, hogy naponta ezer áldozatot hozol miattam. Most már
azonban elég felnőtt és belátó vagyok ahhoz, hogy képet alkothassak
minderről, és elég érett ahhoz is, hogy az erőmmel valamelyest
könnyítsék a terheidet.
- Egy szó, mint száz: mostantól veled együtt komolyan munkához
látok. Nem tobzódhatok örökké a semmittevésben. Nincs is hozzá
kedvem. És még valami. Akár változatlanul marad minden Lotharral,
akár másként alakul, te mindig az én kedves anyám leszel. Ha majd
mindent megtanultam tőled, akkor törődhetsz magaddal is, nem kell
többé Tromf hátán lovagolnod, aki kifázza belőled a lelket. Anélkül is
jut neked dolog elég, fölösleges aggódnod, hogy egy darab kenyeret is
él kell fogadnod, amelyért nem dolgoztál meg derekasan, én szörnyen
büszke, egyenes gerincű Brigitte nénikém! - mondta Diana határtalan
melegséggel.
Steinachné nyelte-gyűrte vissza a torkát szorongató könnyeket,
nehogy kibuggyanjanak á szeméből. Beszélni nem tudott, egy szót
sem bírt kinyögni, csak simogatta széles tenyerével Diana gyönyörű
haját,
Sophie lépett be, hogy segédkezzék von Steinach asszonynak az
átöltözésnél.
Diana felugrott, még egyszer szeretettel megcsókolta az idős
hölgyet, mielőtt az Sophie-ra támaszkodva elhagyta a szobát.
Ahogy egyedül ült a kis társalgóban, és maga elé meredt, fülébe
csengtek Brigitte néni szavai: „Érzem én, hogy mindketten elvágni
törekszetek a köteléket.”
Hiszen dehogyis törekszik ő erre - de Lothar biztosan igen! Nem
tudhatja senki, hányszor ábrándozott magányos óráiban, milyen szép
is lenne, ha valósággá válna a kapocs, amely most csupán névleges
közte és Lothar között.
Diana komolyan vette elhatározását, miszerint tartalmat ad
életének, és tehermentesíti Brigitte nénit.

Először is elkísérte lovas útjaira az idős hölgyet, és jól
megjegyezte, mire kell ügyelnie, és mit kell megtanulnia. Gyakran
kora hajnalban kelt, de ez sem zavarta.
Hamarosan annyira vitte, hogy egyszer-egyszer helyettesíthette a
fárasztó lovaglásban Brigitte nénit, aki így többet maradhatott otthon,
és engedélyezhetett magának egy kis pihenést. Az idős hölgy
mindazonáltal nem túl békésen tért napirendre e változás felett.
Zsémbelt és zsörtölődött, hogy idő előtt a szemétdombra hajítják.
Diana és Hermann bácsi megmosolyogták, és folyton csipkelődtek
vele ezért.
- Ilyenek a hiú asszonyok, nem hajlandók megöregedni - vélte
nevetve Steinach úr.
- Bizony, bizony! Nézd csak ezt a hiú Brigitte nénit, ki gondolta
volna róla! - helyeselt Diana.
- Alávaló összeesküvő banda, meg akarják fosztani az embert a
becsületes munkájától - pörölt az idős hölgy félig nevetve, félig
mérgesen, de titokban mégis jólesett neki Diana gyengéd
gondoskodása, s ha néha meg is eresztett egy mennydörgő teremtettét,
azért nagy könnyebbséget hozott neki a lány segítsége.
Diana gyorsan megszokta a komoly elfoglaltságot, egyre nagyobb
élvezettel tanult bele a legkülönfélébb tevékenységekbe. Felébredt
benne az érdeklődés saját birtoka iránt, és nagy elégedettséggel
töltötte el a gazdasszony szerep.
Túlerőltetnie azért nem kellett magát. A munka a reggeli órákra
korlátozódott, így maradt elég ideje, hogy a kedvteléseivel törődjék.
Mulatságokról azonban hallani sem akart Dorneckben. Titokban
minden figyelmét Lothar érkezésének időpontjára összpontosította.
Csak a buchenauiakkal tartotta rendszeresed a kapcsolatot Dora
jóvoltából, aki gyakran átrándult hozzá.
Egy verőfényes, tavaszi napon, közvetlenül húsvét után Diana
ismét ellovagolt Buchenauba.
- Jaj, de jó, hogy eljöttél, édesem - sietett elébe a teraszra Dora
rengeteg újsággal szolgálhatok. Szállj csak le gyorsan a nyeregből!
Diana lovásza leugrott a lóról, és iparkodott lesegíteni úrnőjét a
földre.
A fiatalasszony felcsippentette finom fekete pamutvászonból
készült lovaglóruhája alját. A kifogástalanul elegáns szabás

tökéletesen érvényre juttatta karcsú alakját. Dora a barát-, nőjébe
karolt, így léptek be a teraszon át a buchenaui kúriába. A tágas,
lakályosan berendezett nappaliban Sandersné, az ablaknál ülve, valami
kézimunkával foglalatoskodott.
- Üdvözlöm, kedves Diana - mosolyodott el, és a kezét nyújtotta. Dora már alig bírt magával, mindenáron Dorneckbe akart lovagolni,
annyira szerette volna elmesélni a híreket.
- De jaj neked, mami, ha valamit előre kikotyogsz! - fenyegetőzött
a leány.
- Majd vigyázok - nevetett az anyja, és miközben Diana, a kezét
ajkához emelte, ő meg homlokon csókolta a fiatal- asszonyt. - Amíg te
mesélsz, Dórikám - emelkedett fel -, én kimegyek a konyhába, és
szólok a szakácsnénak, hogy süssön hamar Diana kedvencéből. Ugye,
marad uzsonnára, gyermekem?
- Szívesen, Sanders mama, pláne a kilátásba helyezett finom
teasütemény reményében, mert az mindig nagyon ízlik. Á lovaglástól
meg is szomjaztam.
- Akkor minden rendben. No, beszélgessetek csak, de igyekezzetek
hamar végezni, mert nemsokára megjön a papa, és ő is szeretné
élvezni Diana társaságát.
- Igen, mama, már kezdem is.
Az idős hölgy kedvesen biccentett feléjük, és elhagyta a szobát.
- Jaj, istenem - húzta maga mellé, a pamlagra barátnőjét Dora -, azt
sem tudom, hol kezdjem! - sóhajtotta.
- Nocsak, olyan szörnyen hosszú?
- Majd tátod a szádat mindjárt. Figyelj, és eszedet ne veszd:
Susanna eljegyezte magát Hans Heinziusszal!
- Hát, tudod - kacagott Diana -, ez nem olyan hihetetlen újság,
hiszen csak idő kérdése volt. Más elképesztő hír is akad?
- Jaj, te! - duzzogott Dora. - Egy icipicit sem csodálkozol, hogy
ilyen hamar megtörtént?
- Nem - rázta a fejét a barátnője -, egy cseppet sem. Sőt, azt is
tudom, hogy te is ugyanilyen hamar megtartottad volna a kézfogót
Alexanderrel, ha Berlinben maradsz ahelyett, hogy hazajöttél volna.
Á, az nem is olyan biztos! - sóhajtotta a szőke leány. - Ki tudja,
hátha ő nem is akarja. Csak a pénz miatt nyilván nem vesz feleségül.
Azt én sem szeretném. De vajon tetszettem-e neki annyira, hogy még

mindig gondol rám - úgy értem, bizonyos szándékkal? Ezt senki sem
tudhatja.
- Dehogynem, aranyhajú - csókolta meg Diana - hogyne tudhatná?
Én mindenesetre tudom.
- Jaj, istenem! - sóhajtozott Dora. - Ezer éve nem láttuk egymást.
- Nem tesz semmit. Annál jobban epekedik utánad.
- Talán tapasztalatból beszélsz? - évődött most a Sanders leány.
- Kérlek, engem hagyj ki a játékból! - vörösödött el Diana, és
fájdalmasan megvonaglott az arca. - Vannak dolgok, amelyeket nem
szabad bolygatni.
- Bocsáss meg, kérlek! - nyúlt a keze után szinte rémülten a leány. Nem akartalak megbántani, csak kiszaladt a számon. Felejtsd el!
A fiatalasszony hamar megengesztelődött.
- Nincs mit megbocsátanom, Dórám - erőltetett mosolyt az arcára. Hiszen nem tehetsz róla, hogy ez á kérdés annyira érzékenyen érint. A
körülmények hozták így. De hagyjuk ezt! Nyilván tartogatsz még
valami újságot a tarsolyodban.
- Hát persze. Szóval, képzeld, édesem, holnap délután három óra
körül repül át Dorneck és Buchenau fölött a Seifert és Schubert
Művek léghajóját
- Hihetetlen! - képedt el Diana.
- Pedig igaz. A Thüringiai-erdő felé hálád, és a mi környékünk
majdnem útba esik. Csak egy egész kis kerülőt kell tennie.
- Érdekes! Mondd csak, véletlenül nem dr. Heinzius javasolta azt a
kis kerülőt?
- Az is lehet, hogy a te hűséges tisztelőd, Kroner kapitány intézte
így - vágott vissza Dora.
- Na jó, ezen nem fogunk összeveszni. Mindenesetre kedves, hogy
ilyen mulatságot szereznek nekünk. Nem tudod, ki vész részt az
ismerőseink közül az utazáson?
- Dehogynem, Susanna mindent hajszálpontosan megírt. Tehát: a
Heinzius fivérek, Kroner kapitány és dr. Haßler az ő Hildéjével, aki
állítólag teljesén beleszeretett a léghajózásba. Holnap délután
valamennyiükkel találkozunk egy gothai szállodában. Persze csak
egy-két órára, autóval megyünk oda, de én így is nagyon örülök.
- Velünk jössz?
- Szívesen, ha elvisztek.

- Magától értetődik. Jaj, Diana, úgy dobogott a szívem, amikor
mindezt olvastam. Már egész Buchenaut fellármáztam. Holnap
délután, aki él és mozog, mind odakint áll, és az eget kémleli majd,
nehogy elszalassza a nagy pillanatot. Én is felmegyek a tetőre egy
inassal, aki, mihelyt meglátjuk a léghajót, teljes erejéből lengeti majd
a zászlót, hogy odafenn észrevegyék. - Gondolod, hogy sikerül? kérdezte izgatottan Dora.
- Persze, hiszen föntről figyelnek.
- Te is mozgósítsd Dornecket!
- Az csak természetes. Magam is kiállok a tetőre.
- Nagyon helyes.
- A bácsi meg a néni is örülni fog. Feszült figyelemmel hallgatták a
beszámolómat a hangárnál tett kirándulásról.
- Csakugyan nem mindennapi élmény volt. Ugye, idejében
elkészülsz? Amint a léghajó elhaladt, érted megyünk a kocsival, és
aztán rohamtempóban irány Gotha. Végre megint történik valami.
Egyébként elég unalmas itt Buchenauban. Sehogy sem akar eltelni az
idő pünkösdig.
- Továbbra is az a terv, hogy a Heinzius fivérek pünkösdkor
Buchenauba jönnek?
- Igen. Természetesen Susanna is elkíséri őket, a szüleivel együtt.
Szeretne menyasszonyként bemutatkozni nálunk.
- Tudom ám, aranyhajú - zárta a karjába a barátnőjét Diana -, mi
lesz pünkösdkor!
- Csitt! - tapasztotta be a száját pirulva Dora. - Ez is azon dolgok
közé tartozik, amelyeket nem szabad bolygatni! - jelentette ki
pajkosan.
Sandersné lépett be, nyomában egy inas zsúrkocsit tolt. Rögtön
ezután megjelent a ház ura is. Elnézést kért, amiért csak úgy,
ingujjban ül le teázni.
- Sose mentegetőzzék, Sanders papa! Először is én a családhoz
tartozom, másodszor pedig gazdálkodók között fölösleges a
szertartásoskodás - vélte Diana nevetve.
- Hallottam ám - veregette meg atyaiam a vállát a férfi hogy már
kegyed is besegít a birtok irányításába.
- Csak itt-ott, Brigitte néninek már sok lenne.
- Igen, igen, a kegyed Brigitte nénije nagyszerű asszony, hálával

tartozom neki a rengeteg jó tanácsért, von Steinach úrnak
nemkülönben. - Mondd csak, Dorikám, nincs kedved Diana
fiatalasszony nyomdokaiba lépni, és egy kicsit tájékozódni, mi
mindenhez kell értenie egy leendő földbirtokosnőnek?
- Azt hiszem, én egészen reménytelen eset vagyok, papa! - csókolta
meg nevetve Dora. - Még a búzát sem tudom a rozstól
megkülönböztetni.
- Még megtanulhatod, Dorikám. És ha nem igyekszel mihamarább
vőt keríteni nekünk, aki átveszi tőlem a munka egy részét, akkor rád
marad ez a feladat! Elvégre én is korosodom már!
- Ugyan, papi, csak ne öregítsd magad! Hála istennek, a
legfiatalabbakkal is felveszed még a versenyt. Ami pedig a vőt illeti,
hát arra majd jövőre visszatérünk - felelte mosolyogva a leány.
Ezután élénk eszmecserébe kezdtek a másnapi eseményről.
A következő napon egész Buchenau és Dorneck felbolydult. Az
emberek mindenütt az ég felé tekergették a nyakukat, s tekintetükkel
már jóval a várható idő előtt a léghajót keresték.
Dora rögtön ebéd után tényleg elfoglalta őrhelyét a tetőn, mellette
az inas a zászlórudat szorongatta, a leány utasítására várva.
Dorneckben Hermann bácsit kitolták egy széles mezőre, hogy a
lehető legjobb kilátásban legyen része. Az öregúr egészen felizgatta
magát az örömtől, hogy a saját szemével láthat egy kormányozható
léghajót.
Brigitte néni sem kevésbé izgult, begyűjtött minden, Dorneckben
föllelhető messzelátót és színházi látcsövet. Gondoskodott róla, hogy a
férje kényelmesen üljön a tolószékben, mellé pedig odakészíttetett egy
nyugágyat, amelyen maga foglalt helyet.
Az összes gukkert sorra véve kémlelték az eget, miközben izgalmas
társalgásba fogtak a repülés jövőjéről.
Néhány perccel három után a léghajó csakugyan feltűnt a
láthatáron. Az időjárás nem is lehetett volna kedvezőbb. Az égi jármű
méltóságteljesen úszott a légben, egy méterrel sem térve el tervezett
pályájától, miközben a nap sugárkoszorút vont köré.
Egészen alacsonyan - olyan alacsonyan, amennyire egyáltalán
lehetséges - szállt el a buchenaui kúria fölött. Az üdvözlésként
megszólaltatott sziréna hangja belehasított a langyos tavaszi levegőbe.
Dora a nagy izgalomban elfelejtett parancsot adni az inasnak, hogy

lengesse a zászlót. A szolgában szerencsére volt annyi lélekjelenlét,
hogy magától is megragadta a rudat, ám eközben megbotlott, és teljes
hosszában végigvágódott a lapos tetőn. Azonnal felpattant, és a
magasba emelve meglengette a zászlót.
Dora ujjongva lobogtatta a zsebkendőjét, amire a középső
hajókosárból hasonló köszöntés válaszolt. Ifjú szíve a szeretett lény
felé szárnyalt, aki odafönn utazott.
A sziréna vijjogása ismét megreszkettette a levegőt, s a léghajó
lassan tovalebegett.
Ezután Dorneck fölött haladt át. Brigitte néni felugrott a
nyugágyból, és elfordította az ura tolószékét, hogy kényelmesen
élvezhesse a színjátékot, azután ő is meglengette a zsebkendőjét, és
ámulatában egyik kacskaringós kifejezés a másik után szaladt ki a
száján a karcsú és elegáns égi jelenség láttán.
A léghajó széles ívben még egyszer visszakanyarodott, s elúszott
Buchenau, majd Dorneck felett, olyan alacsonyan, hogy lentről
egészen tisztán látszottak a légcsavarok, és hallható volt a gépek
surrogó zaja. Aztán ismét egyenesbe fordult a jármű, utoljára
felvijjogott a szirénája, végül gyorsan távolodni kezdett. Rövidesen
eltűnt a bámuló szemek elől.
Dorához hasonlóan Diana is a háztetőről figyelt. Most sietett, hogy
elkészüljön a gothai útra. Alighogy a fejére került a kalap és a fátyol,
már hallotta is a buchenaui kocsit, és szaladt ki a házból.
Brigitte néni éppen akkor ért oda az urával, amikor az autó befutott.
A két öreget teljesen felajzotta a különleges esemény.
Ha nincs Hermann bácsi, a nénit hat pár lóval sem lehetett volna
visszatartani, hogy ő is el ne kocsikázzon Gothába, ahol közelről is
megnézheti magának a légi masinát. Így azonban egy szóval sem adott
hangot vágyának. A férje nélkül semmilyen élvezetben nem óhajtott
részt venni.
Diana elbúcsúzkodott tőlük, és beszállt a kocsiba, az izgatottan
fészkelődő Dora mellé. Nyomban ezután nekiiramodtak.
Két órával később találkoztak Gothában a repülőkkel. Az üdvözlés
szívélyessége és zajossága nem hagyott kívánnivalót maga után.
Csupán Alexander Heinzius és Dora maradt feltűnően csendes. A
szemük minden szónál ékesebben beszélt.
Sajnos egyetlen percet sem tölthettek zavartalanul együtt, nem

mondhattak egymásnak semmit úgy, hogy a többiek ne hallották
volna. Így a legfontosabb ezen a napon sem hangzott el. Egy óvatlan
pillanatban aztán Alexander mégis megkérdezte:
- Örül egy cseppet, hogy útba ejtettük Buchenaut, nagyságos
kisasszony?
- Borzasztóan örülök!
- Alig tudtam elintézni - suttogta a férfi ragyogó arccal.
- Tehát magának köszönhetjük, doktor úr? - csillant fel a leány
szeme.
- Egy kicsit besegítettem, mivel egy bizonyos ifjú hölgy egyszer
kinyilvánította azon vágyát, hogy repüljek át Buchenau felett.
- Hát nem felejtette el? - mosolygott Dora.
- Egyetlen szót sem, amit kegyed valaha mondott nekem.
Tovább nem beszélgethettek, de Dora szíve repesett a boldogságtól.
- Viszontlátásra pünkösdkor, Buchenauban! - súgta Alexandernek
este, az általános búcsúzkodás közepette.
- Kimondhatatlanul örülök ennek a pünkösdnek - csókolt lopva
kezet a mérnök.
- Én is! - pihegte a leány.
- Holnap reggel is láthatjuk önöket Dorneckből, kapitány úr? érdeklődött ezalatt Kroner kapitánynál Diana.
- Nem, nagyságos asszonyom, már idejövet is eltértünk kissé a
megszabott útiránytól, hogy madártávlatból megtekinthessük
Buchenaut és Dornecket.
- Egyszer azonban meg kell látogatnia bennünket azon az úton,
amelyet a többi halandók is használni kényszerülnek. Dorneckben
mindig szívesen fogadott vendég.
- A szaván fogom, nagyságos asszony, és elhozom majd á
fotográfiát is, amely odaföntről készült a kegyed birtokáról.
- Valóban? Nagyon fogok örülni.
- Csak a fényképnek, drága nagyságos asszony? - csókolt kezet a
kapitány.
- Nem, az ön látogatásának is, kapitány úr! - felelte pajkos
mosollyal Diana.
Hilde Haßler élénken csillogó szemekkel állt a férje mellett, aki
nevetve fogadta Sandersné bókját az ő bátor kis feleségével
kapcsolatban.

- Bizony, Hilde légszívesebben minden alkalommal elkísérne,
valahányszor felszállok - büszkélkedett a férfi.
- És hogy viszonyul a kedves anyósa az efféle kirándulásokhoz?
- Most már valamennyire megnyugodott - jelentette ki kacagva
Hilde, a papa pedig már régóta szeretne maga is felszállni, ha a mama
hagyná. De előbb-utóbb majdcsak beletörődik, addig nem nyugszom,
míg egyszer a papa is el nem kisér. Talán még a mamát is rábeszéljük
az utazásra.
Diana és Sandersék beszálltak az autóba, még egyszer búcsút
intettek, és elhajtottak.
Alexander Heinzius elkapta Dora utolsó pillantását, s a két fiatal
szempár sietve mindenféle kedveset üzent egymásnak.
XI.
Május első napjait írták. Ebben az évben látszott, hogy nemhiába ez
a szerelmesek hónapja. Gyönyörű napsütéssel és virágillattal
köszöntött be. A madarak torkuk szakadtából ujjongtak a kikeletnek, a
fák és bokrok üde zöld köntöst öltöttek.
Diana kinn járt a földekén. Lovász már nem kísérte, biztonságban
érezte magát saját kis birtokán, s szívesebben kószált egyedül erdőnmezőn.
Mai tennivalóit már a háta mögött tudta, ráérősen, lépésben haladt
hátasán.
Megfeledkezett a külvilágról, ábrándozva tekintett maga elé.
Gondolatai ismét a szeretett férfihoz szálltak, akinek a nevét viselte.
Hetek óta nem kapott hírt Lothar felől. A férfi utoljára a szüleivel
közölte: nem kívánja megadni érkezésének pontos idejét, hogy ne
nyugtalankodjanak, ha egy kicsit késne.
„Májusban otthon leszek, előkészületek nem szükségesek” - ennyit
írt.
Diana persze tudta, hogy Lothar április közepén akart behajózni
Swakopmundban, és nagy érdeklődéssel követte aha-, józási híreket,
Amennyire meg tudta ítélni, a férfinak már a közeli napokban be
kellett állítania, s Diana nem lelte helyét a várakozás izgalmában.
Ábrándos gondolataiba merülve észre sem vette a közeledő léptek
zaját, kivált, hogy azt a puha erdei talaj is tompította.

A keskeny gyalogösvényen, mely a kocsiút mellett húzódott az
erdőn át, és a városból egyenesen Dorneckbe vezetett, magas, vékony
férfi haladt. Szürke túraöltönyt és ellenzős sapkát viselt. Könnyű és
ruganyos mozgásán nem látszott, hogy a városból jövet már jókora
utat megtett. Sapkáját hátratolta, acélkék, merészen villogó szeme
figyelmesen pásztázta a tavaszi pompában díszelgő, gyönyörű erdőt.
Mellkasa kitágult a fűszeres illatú, langymeleg levegőtől. Simára
borotvált arca, melynek az élesén barázdált vonások folyton változó
kifejezést adtak, egészen lebarnult, mintha bronzból öntötték volna.
Tekintete hol felderült, hol meg tűnődő komolysággal szegeződött
előre.
Mókus szaladt át az ösvényen, és sietve felkapaszkodott az egyik
fatörzsön. A férfi egy pillanatra megállt, és mosolyogva nézett utána.
Nyomban ezt követően egy Diana lovától felriasztott, menekülő őz
keresztezte az útját, majd a kocsiút túloldalán egyetlen széles ugrással
átszökkent az árok fölött, s eltűnt az erdő másik felében.
Az idegen most ahhoz az úthoz ért, melyen Diana lassan
közeledett, s amely az ároknál ért véget. Ha a férfi Dorneckbe tartott,
úgy egyenesen kellett továbbhaladnia, míg Dianának balra kellett
kanyarodnia. Amikor a jövevény a bokrok közül előlépve, egy
vonalba került a lovassal, hátrahőkölt. Ő csak most vette észre, hogy
nincs egyedül.
Elkerekedett szemmel bámult a karcsú, fiatal hölgylovasra, aki még
mindig nem látta őt, így nyugodtan fürkészhette az álmodozó,
szépséges arcot. Izmos alakján hirtelen mintha áram futott volna át,
acélkék szeme hitetlen döbbenettel tágra nyílt.
Lehetséges, hogy ez a gyönyörű, darázsderekú ifjú nő ezzel az
ábrándos tekintettel az ő Dianája? Ugyanaz a Diana, akit nyakigláb,
esetlen mozgású süldőlánynak ismert? Elképzelhető, hogy ilyen
elbűvölő szépségű teremtéssé fejlődött?
Hát nem lelkesült hangon ecsetelte-e bájait az a hírlapíró, nem azt
húzták-e alá folyton a szülei, mennyire előnyére változott meg Diana?
Na, de ez az elbűvölő csoda, amint hanyag eleganciával közeleg
karcsú, aranysárga hátasán - ez még azt a fantáziaképet is felülmúlja,
amelyet magányos óráiban alkotott ifjú feleségéről.
És mégis, ez Diana szeme, amely elandalodva, lágy, sóvárgó ez az
arckifejezés? A gesztenyebarna haj is Dianáé, ahogy sűrűn buggyan ki

a lovaglósapka alól, csak azelőtt két vastag varkocsban hordta hátul,
most pedig csinosan feltűzve viseli.
A férfi megbabonázva állt, és visszafojtotta a lélegzetét, mintha
attól félné, hogy szertefoszlik a bűvös kép. A szíve vadul dobogott,
bensejében mintha ezer, éltető forrás tört volna fel, hogy elárassza
egész lényét.
A lovas már egészen közel ért anélkül, hogy észrevette volna a
dermedten álló alakot, akinek ajkáról végre felröppent a neve!
- Diana...! - hangzott a döbbent, tétova szólítás.
A ló hátravetette a fejét, és fújtatott, mintha figyelmeztetni akarná a
gazdáját, aki riadtan meredt a napbarnította férfiarcra, a nemes, oly jól
ismert vonásokra.
- Lothar!
Különös, édes rettenet perzselte meg az asszony szívét. Előbb
lefutott, majd újra arcába szökött a vér, amint a merész, acélkék
férfiszempárba nézett, mely szinte fogva tartotta fürkésző tekintetével.
Lothar lekapta a sapkáját, és megtörölget- te izzadt homlokát. Ez a
naptól védett sáv egészen elütött bronzbarna arcbőrétől. Teleszívta a
tüdejét, nyugalmat parancsolt magára, s közelebb lépett.
- Csakugyan te vagy az? - kérdezte gyorsan. - Alig ismertelek meg,
már kezdtem azt hinni, hogy tévedek.
- Isten hozott itthon! - nyúlt felé a kesztyűbe bújtatott, remegő,
finom kéz. - Kicsit megijedtem, ahogy hirtelen előttem termettél.
Hogy fognak örülni a szüleid!
A férfi arcán árnyék suhant át, miközben a kezet ajkához vezette. A
gáláns mozdulattól Diana újfent elpirult.
- Csak ők? - hangzott a halk kérdés.
Asszonya elmosolyodott, ami eddig nem ismert édességgel töltötte
meg Lothar szívét.
Mintha egész bensejében szélvész söpört volna végig. Ha e percben
szabad folyást enged érzéseinek, lekapja a lováról Dianát, a karjába
zárja, és lecsókolja ajkáról édes mosolyát.
- Természetesen én is örülök, Lothar, de a szüléidé az elsőbbség.
Olyan régóta várunk rád, s most mégis meglepetésszerűen érkeztél.
A férfi sóhajtva lélegzett, mintha vaspánt szorítaná a mellkasát,
szokott önfegyelme azonban nem hagyta el. Belésajdult a fájdalmas
felismerés, hogy hosszú évekre távolra szakadt, mialatt ezt a

gyönyörű fiatalasszonyt férfiszemek csodálták, meglehet, sóvárgó
pillantásokat is vetettek rá. Eszébe ötlöttek az Alexander Heinziust
méltató szavak, és vad féltékenység marcangolta a szívét. Látszatra
mindazonáltal nyugodt maradt.
- Szándékoltan nem jeleztem érkezésemet. Nem akartam, hogy
kocsit küldjetek értem. Majd elepedtem a hazai erdő után, s gyalog
szerettem volna jönni, hogy csendes magányban ünnepelhessem meg
a viszontlátást az itthoni fákkal.
- Tehát megzavartalak? - simított végig a reszkető kéz á ló nyakán.
- Sajnálom.
- Hogy megzavartál-e? - ragadta meg a kis kezet Lothar, és ismét
csókot lehelt rá. - Ó, Diana, mintha erdei nimfa libegett volna elém,
hogy birodalmában üdvözöljön. Először meg sem ismertelek.
- Igen, egy kicsit megváltoztam, fordította el a fejét Diana.
- Kicsit? - ragyogott fel különös fény a férfi szemében. - Mintha
kicseréltek volna. Gyönyörű vagy!
Diana arca lángra lobbant. Számtalanszor hallotta már ezt, hiszen
elhalmozták bókokkal, de még sohasem hatoltak a szívébe e hízelgő
szavak, mint most, hogy Lothar ajkáról röppentek fel, noha a férfi
minden erejével igyekezett nyugodt, és tárgyilagos maradni.
Diana győzködte magát, hogy ez is csak afféle kedveskedés, akár a
többi, és nem szabadná ennyire a hatása alá kerülnie. Lothar, arra
készül, hogy megszabaduljon a köteléktől, mély hozzá csatolja.
Büszkén felvetette a fejet.
- Tehát Afrikában sem felejtetted el a széptevést? - vegyült
kérdésébe némi gúny, ami neki magának is fájdalmat okozott.
A férfi az ajkába harapott, és feszesen kiegyenesedett, mintha
elhessentené az ábrándos hangulatot. Szelíd rendreutasítást hallott
kicsendülni a szavakból, s úgy érezte, védekeznie kell a varázs ellen,
mely a hatalmába kerítette.
- Mindössze egy tényt állapítottam meg - felelte hidegvérrel.
Hűvössége újabb döfésként érte Dianát, aki legszívesebben
felkiáltott volna, de megpróbálta palástolni zaklatottságát.
- Csak nem fogunk itt gyökeret verni? - tréfálkozott. - Ne
várakoztassuk meg szükségtelenül a szüléidét! Ne lovagoljak előre,
hogy fölkészítsem őket?
Szeretett volna szabadulni Lothar közeléből, hogy visszanyerje, a

nyugalmát.
A férfi önkéntelenül megragadta a ló kantáját, mintha vissza akarná
tartani.
- Idáig, is lépésben jöttél. Minek sietnél hát most? Ha nem terhes
neked engedd meg, hogy csatlakozzam hozzád!
Diana örült, a szíve mégis vadul, fájdalmasan verdesett, amiért nem
tudott egyedül maradni.
Így vezette Lothar a lovat s lovasát.
Élénken beszélgettek, mindketten igyekeztek fesztelennek látszani
és nem elejteni a társalgás fonalát.
A férfi hazaútjáról mesélt, amely eléggé hányatott volt, Diana meg
jobb híján a léghajó itteni megjelenéséről és a hajózó személyzettel
való gothai találkozásról számolt be. Ismét a legmelegebb hangon
beszélt Alexander Heinziusról abban a hiszemben, hogy
megörvendezteti ezzel a férjét.
Eredetileg Dorneck és Buchenau egyáltalán nem esett volna a
léghajó útjába - folytatta, nem sejtve, milyen fájdalmat okoz. - Csak a
te Heinzius barátodnak köszönhetjük az élményt, mivel kieszközölt
egy kis iránymódosítást. Az urak le is fényképezték a birodalmunkat,
meg fogjuk kapni a másolatot. Pünkösdkor viszontláthatod dr.
Heinziust. Az öccse eljegyezte Susanna Wallnert, és a szomszédaink
meghívták Wallneréket meg a két fivért Buchenauba.
Hozzá akarta fűzni, hogy Alexander Heinzius egy szép napon talán
Buchertau gazdája lesz, mivel valószínűleg hamarosan gyűrűt
váltanak Dora Sandersszel. Nem fecseghette ki azonban a barátnője
rábízott titkait, így hát hallgatott. Ha nem ennyire tapintatos - mennyi
fájdalomtól kímélte volna meg magát és Lothart!
Ám ez meg sem fordult a fejében.
A férfi némi örömet színlelt Alexander Heinzius látogatásával
kapcsolatban, de ez nem ment könnyen, mivel szívében még
magasabbra csapott a féltékenység gyötrő, emésztő lángja, miután
teljes, eleven szépségében látta maga előtt Dianát. Újra meg újra lopva
az asszonyra pillantott, és nem tudott betelni finom arcélével, ifjonti
bájával, kecses alakjával, a kellemmel, mely belőle áradt. Úgy
megragadta ez az édes, gyönyörű kép, hogy alig tudta tartani magát,
nehogy vágyakozva felé nyújtsa a karját.
„Hiszen a tiéd mindez! - hasított belé villámcsapásként. - A te

asszonyod, akivel Isten színe előtt összeadtak. Nem kell elengedned,
ha nem akarod. Szorítsd ki a szívéből azt a másikat, küzdj meg a
szerelméért, talán még nem késő...” Görcsösen markolta a gyeplőt,
mintha azzal az idők végezetéig magához köthetné. Szeme Diana
vonásaira tapadt, és| az elvesztése miatti minden aggodalma ellenére
megpezsdült és felujjongott a szíve. Elmondhatatlan gyönyör jártat át,
érezte, hogy szereti ezt a nőt, már régen szerette anélkül, hogy tudott
volna róla. Büszkeség töltötté el, amiért Diana levelei révén legbenső
énjébe is betekintést nyerhetett.
Nem töprengett azon, Hogy akkor is szeretné-e, ha olyan
csúnyácska és esetlen lenne, amilyennek azelőtt látta. Csak azt tudta,
hogy amit jelleméből, lelkivilágából megismert, az tökéletes,
csodálatra méltó összhangban egészült ki külső megjelenésével, s
ilyenformán az ő legnemesebb eszményképét testesíti meg. Ha
elveszítené, többé nem lelne boldogságot e földön, annyi bizonyos.
Egy darabig szótlanul maga elé meredve lépdelt a ló mellett. A
csődör hirtelen megugrott, s Diana lába súrolta a férfi tarkóját. Lothar
összerezzenve pillantott fel. Az asszony összeszorított szájjal, gyászos
tekintettel magába roskadva ült a nyeregben. A férfi nem tudta, hogy
időközben néhány kérdést intézett hozzá, amelyeket ő meg sem
hallott. Diana azon tépelődött, kire vagy mire gondolhat olyan
elmerülten, s úgy ítélte meg, hogy zavarja őt. Hogy ne legyen a
terhére, ismét szégyenlősen bezárkózott.
Vége szakadt a könnyed társalgásnak. Szerencsére egészen
Dorneck közelében jártak. Már a gazdasági udvart kerítő falhoz értek.
Éppen az egyik bezárt kapu mellett akartak elhaladni, amikor a
túloldalon egetverő ordítás harsant. Brigitte néni egy hanyag cselédet
okított kacskaringós ékesszólásával.
A fiatalok felderülve néztek össze. Lothar arca furcsán ellágyult,
most valahogy arra emlékeztetett, amikor az apja elnéző mosollyal
szokta nyugtázni hitvese nyerseségét.
- Hál istennek! Úgy látszik, a mama szilárdan fogja a gyeplőt! súgta a férfi, és a fakapu magasságát kezdte vizsgálhatni. Diana
megértette a gondolatát, és vidáman bólintott.
- Brigitte néninek nem árt a meglepetés, de apádat inkább előre
felkészítem szólt fojtott hangon.
- Helyes, tedd azt! - csókolt neki kezet Lothar. - Nehogy túlzottan

felizgassa magát. Szép tőled, hogy erre is gondolsz.
Brigitte néni tovább pattogott, nem sejtvén, ki hallgatja e
dörgedelmes prédikációt a fal túloldalán. Diana és Lothar még egyszer
összebólintott, aztán a férfi ügyesen felkapaszkodott a kapu tetejére, és
odaát egyetlen elegáns mozdulattal a földre szökkent, egyenesen az
anya dühkitörésének kellős, közepébe.
Diana fülelt. Brigitte felsikoltott, amit rövid, lélegzet-visszafojtott
csend követett, majd a boldogságtól dadogó szavak, sírás és nevetés.
Anya és fia a hosszú, gyötrő távollét után összeölelkezett. A
megszidott szolga a szerencsés fordulatot kihasználva eliszkolt. Diana
hallotta is a sietős lépteket.
Fájdalmas érzéssel kerülte meg a házat. Hermann bácsi meleg
takaróba bugyolálva ült a verőfényes verandán, és az üzleti
könyvekben számolgatott.
Amikor Diana feltűnt mellette, mosolyogva emelte rá a tekintetét.
- Felkelt az én napom - tréfálkozott.
- Bizony, Hermann bácsi, és örömteli meglepetést hozott magával felelt Diana hasonló hangnemben. - Várj egy pillanatot, rögtön
felmegyek.
Füttyentett a lovásznak, majd leugrott a lóról. Felsietett a lépcsőn,
görcsösen megragadta nevelőapja vállát, de egy szót sem bírt
kipréselni.
Az öregúr eltartotta magától, és kipirult arcát kémlelte.
- De kislány! Mi történt? - kérdezte kissé nyugtalanul.
Valami csodálatos dolog! De meg kell ígérned, hogy egészen
nyugodt maradsz.
Steinach megfogta Diana mindkét karját, és kitágult szemmel
figyelte izgatott vonásait. Elsápadt, egy pillanatra visszatartotta a
lélegzetét.
- Megjött Lothar, igaz?
- Igen - bólogatott buzgón Diana mindjárt itt lesz.
- Én meg itt rostokolok - markolta meg tolószéké karfáját az öreg -,
és egy lépést sem tehetek félé!
Máskor soha egy keserű szót sem ejtett, türelemmel viselte sorsát.
Annál megindítóbban csengett most ez a halk panasz.
Diana vigasztalóan megcsókolta.
- Az erdőben találkoztunk - mesélte nevetve, hogy felderítse -, még

akart lepni benneteket, de téged egy kicsit fel akartalak készíteni.
Brigitte néni épp az udvaron szitkozódott, erre Lothar átvetette magát
a kapun, és belepottyant a patália kellős közepébe.
Ezen már Hermann bácsinak is nevetnie kellett, Diana
megelégedésére.
A ház másik oldala felől megjött anya és fia, Lothar felviharzott a
verandára.
- Apám, drága édesapám!
A tolószék előtt térdre ereszkedett, hogy átkarolhassa az apját.
Brigitte néni örömében még mindig szinte magánkívül megölelte és
csókolgatta Dianát, mintha így akarná részeltetni saját öröméből.
- Látod - lépett aztán a férjéhez végre újra itt a fiunk - mondta
felindultan.
Hermann von Steinach megfogta felesége kezét, közben Lothar
felállt.
Diana lassan végiglépdelt a verandán, szeretett volna észrevétlenül
távozni. Már épp kinyitotta a házba vezető egyik üvegajtót, amikor
Lothar utána fordult.
- Nem maradsz velünk, Diana?
Nem rázta a fejét, most átengedlek a szüleidnek - felelte nyugodtan.
Hermann bácsi azonban látta, hogy megrándul az arca. Mindenki
másnál jobban ismerte a leányt, nyitott könyvként olvasott a lelkében.
Egyetlen szóval sem tartotta vissza, tudta, hogy a nagy felbolydulás
után nyugalomra van szükségéi s ilyenkor a magány valóságos
jótétemény.
Diana tehát visszavonult a szobájába.
Lothar iránta való közömbösségként értelmezte, hogy elment, és a
következő órákban nem mutatkozott.
Amíg szüleivel üldögélt, és beszámolt nekik mindenről, ami
érdekelte őket, újra meg újra vágyakozva tekintett az ajtóra, hátha
előkerül Diana.
Hermann von Steinach, a lélekrezdülések ismerője örömteli szívvel
észlelte e pillantásokat, melyek elárulták neki, amit tudni akart. Hogy
mint érez Diana Lothar iránt, az eddig sem maradt előtte rejtve, s most
már a fia érzelmei is világossá váltak. Ám egyetlen szóval, egyetlen
szemvillanással sem mutatta, mit gondol. Tudta, hogy a gyöngéd
csírák legfinomabb érintéstől is kárt szenvedhetnek.

Brigitte a fián kívül pillanatnyilag senki mással nem tudott
foglalkozni. Büszkén legeltette rajta a szemét, folyton rövidre nyírt
haját simogatta.
Egy idő múlva aztán eszébe jutott a fiatalasszony.
- Mondd csak, Lothar, hogy tetszik Diana? - kérdezte sietve. - Mit
szólsz az átváltozásához? Rögtön megismerted?
A fiú homlokán elpirult a fehér sáv, ami az apja éles szemét nem
kerülhette el.
- Drága anyám, ez egyszerre három kérdés - tréfálkozott a
fiatalember. - Lássuk szép sorjában! Tehát: Diana természetesen
nagyon tetszik. Igencsak megváltozott, csodaszép lett, és hajszál híja,
hogy meg nem ismertem. Ha nem éppen a dornecki erdőben
találkozunk össze, nem hittem volna, hogy őt látom magam előtt.
- Na, ugye - bólintott elégedetten Brigitte asszony nemhiába írtam
annyiszor neked, milyen gyönyörűséggé fejlődött. Még az újságot is
elküldtem, amelyikben az öltözékével együtt pontosan lefestették.
- Igen, drága anyám - simogatta meg a kezét Lothar -, ezt mind
helyesen tetted, de tudod, az ilyesmit nem lehet szavakba önteni, ezt
látni kell - révedt el a tekintete.
- No, és hogy esett a találkozásotok? - faggatózott tovább az
asszony.
Lothar arca nyugtalanul megrándult. Habozott válaszolni, nem is
tudta, mit mondjon.
- Ide hallgass Brigitte - sietett segítségére az apja -, nem azt kérte
inkább megkérdezned a fiunktól, nem éhes vagy szomjas-e?
- Úristen! - ugrott fel az asszony. - Erről nagy örömömben teljesen
megfeledkeztem. Hát persze hogy éhes meg szomjas. Szegény
kisfiam, rohanok a konyhába, és intézkedem, hogy azonnal tálaljanak.
Ezzel el akart sietni, de Lothar visszatartotta.
- Várj még egy cseppet, anyám, annyira nem sürgős az evés. Jobb
szeretném előbb lemosni magamról az út porát. Átöltözni sajnos nem
tudok. Berlinben ugyan minden szükségeset összevásároltam, mivel
odalenn, Afrikában az évek során egyetlen új holmit sem vettem
magamnak, ennélfogva a ruhatáram már a végét járta, de a
poggyászom az állomáson maradt, el kell hozatni.
Rögtön intézkedem, kedves fiam. Most gyere, felvezetlek a
szobádba! - sürgette Steinachné.

- Maradj csak nyugodtan ülve, anyám! - nyomta vissza a fotelba
Lothar. - Egyedül is föltalálok. Gondolom, a régi szobámban
lakhatok?
- Hogyne, már nyolc napja mindent előkészíttettem.
- Nagyszerű! Azután, ha majd kissé felfrissítettem magam, semmi
kifogásom ellene, hogy csodálattal adózzam a dornecki konyha
remekeinek.
Ezzel eltűnt a házban.
- Mégis megyek és utánanézek, hogy valami tisztességes ennivalót
adjanak Lotharnak - emelkedett fel az asszony, hogy munkához
lásson.
- Várj csak egy pillanatra, Brigittém - állította meg a férje. - Volna
egy kérésem.
- Halljuk, mi az - simogatta meg szinte anyai gyengédséggel
Hermann ősz haját a felesége.
A férfi lassan, elgondolkodva kezet csókolt neki.
- Meg kell ígérned - mondta azután halkan hogy egy szót sem
ejtesz Lothar és Diana kapcsolatáról. Nagyon kérlek, egyiküket se
kérdezd erről, és semmi módon ne ártsd magad a dologba. Bízhatom
benned?
- De miért, Hermann? - csodálkozott az asszony. - Talán semmit se
tegyünk azért, hogy közelebb hozzuk őket egymáshoz? Nem lenne jó,
ha végleg együtt maradnának?
- De, Brigittém, csodálatos lenne - bólintott a férfi, s jóságos szeme
szinte üdvözülten felcsillant. - De nem szabad beleavatkoznunk,
ahogy az előbb is megmondtam. Ennek belülről kell kialakulnia,
kívülről képtelenség rájuk erőltetni, világos? Egyetlen elővigyázatlan
szó beláthatatlan károkat okozhat. Mindkettejük lelke érzékeny
műszer, nem lehet durván belenyúlni. Úgyhogy vigyázat, Brigitte!
- Hát jó - fújtatott az asszony -, nem értelek ugyan egészen, de ha te
így akarod, akkor így is van jól. Kettőnk közül mindig te voltál az
okosabb és meggondoltabb, ebben a dologban is egészen rád
hagyatkozom. Megígérem, hogy féket vetek a nyelvemre. Adná a
Jóisten, hogy megtalálják a boldogságukat! Igazán rászolgáltak. Ennél
Összeillőbb párt elképzelni sem lehet. Olyan jó, derék emberek, bár a
saját hozzátartozóinkról talán nem illik ilyet mondani. De ha egyszer
ez az igazság, ugye, Hermann?

Nem egyszer, Brigittám, ezerszer! Teljes szívemből remélem, hogy
minden jól végződik, csak várjuk ki türelmesen! Nem szabad
siettetnünk a dolgokat. A nemes gyümölcsnek idő kell, míg megérik.
Most már menj, és gondoskodj kiadós lakomáról a fiunknak!
XII.
Diana egy fotelba roskadva ült a szobájában, az arcát tenyerébe
temette. Micsoda vihar támadt a lelkében, amint Lothart meglátta!
Amikor a férfi tekintetét magán érezte, ráébredt, hogy lelke minden
rezdülésével szereti őt.
Ami eddig rejtve szunnyadt benne, amit eddig magának sem akart
beismerni, az most lángbetűkkel írva állt a szívében. Gyönyörteli
fájdalommal hasított a tudatába, hogy szereti a férjét, aki mégsem a
férje, hogy rettegve várja a percet, amelyben Lothar így szól: - oldozd
el a béklyót, ami hozzád köt, szabadságra vágyom.
Mégis belátta: jobb, ha nyíltan kimondja ezt, mint az, ha némán él
mellette, sóvárog a függetlenség után, de nem meri kérni azt.
„Meg kell könnyítenem a helyzetét, végtére is bírom az ígéretét,
hogy nem titkolja el, ha szabadulni kíván a kötöttségtől” gondolta
gyötrődve.
Csupán halvány reménysugár pislákolt lelke mélyén, hogy talán
megadatik neki a boldogság, ami után sóvárog...
Még nem látta világosan, mi történik ezután, és mitévő legyen. Az
erdei találkozás mélységesen felkavarta. Egyszerre sírni és ujjongani
tudott volna, mégis néma maradt, szinte megbénították a szenvedélyes
érzelmek, lelke az egymással viaskodó indulatok martalékává vált.
Még lovaglóöltözékét sem vetette le. Felrohant a szobájába,
bezárkózott, és egy fotelba omlott, józan gondolkodásra vagy
cselekvésre képtelenül. Ott ült azóta is, kábultan és mégis nyugtalanul.
Maga sem tudta, mennyi idő telt el, amikor kopogtattak.
Felállt, ajtót nyitott.
- Diana! Még mindig lovaglóruhában? - lépett be Brigitte néni. Már órák óta itthon vagy. Hogyhogy nem öltöztél át eddig? - kérdezte
megütközve.
- Hogy én? - pillantott rá zavarodottan a fiatalasszony. - Hát, igen...
szóval, elnyomott az álom a karosszékben, annyira kifárasztott a

hosszú lovaglás a tavaszi levegőn.
- Nem megmondtam, hogy nem neked való a koránkelés? - simított
félre egy homlokába hullott hajtincset az idős hölgy. - Szokni kell
ahhoz. Milyen sápadt az arcod! Ezt nem engedem tovább,
megértetted? A leghatározottabban megtiltom, és nem fogom tűrni,
hogy még egyszer hajnalok hajnalán felébresszenek. Később is
kilovagolhatsz. Most, hogy Lothar hazajött, ő is segíthet nekem, te
pedig végre rendesen kipihenheted magad.
Diana legszívesebben azt kérdezte volna: Lothar mondta már,
meddig marad Dorneckben?
- Neki talán még inkább kell a nyugalom annyi megerőltető munka
után - szólt ehelyett higgadtan.
- Ugyan - kacagott Brigitte néni- olyan az a fiú, mint az acél, hála
istennek nem úgy fest, mint aki pihenésre szorul. Te mindenesetre
többet nem kelsz ilyen korán. Most pedig egykettőre öltözz át! Azért
küldtek fel, hogy levigyelek. Már csodálkoztunk, hol maradsz, azt
hittük, megint úgy csinálsz, mint kislánykorodban, valahányszor
Lothar Dorneckbe jött. Akkor is mindig begubóztál. De az a buta kis
csitri már felnőtt, nem igaz, csibém? Elaludtál, szegénykém? Csak
nem érzed rosszul magad?
Diana mosolyogva rázta a fejét. Ha nem is volt virágos kedvében, a
nagy felindulás még mindig benne reszketett, de betegnek egyáltalán
néni érezte magát.
- Dehogy, nénikém. Egyszerűen csak álomszuszék vagyok tréfálkozott. - Különben egyáltalán nem baj, hogy Lothar először csak
veletek foglalkozhatott - tette hozzá elkomolyodva.
- Jó, jó, aranyom, te éppúgy hozzánk tartozol. Az első
örömmámoron most már átestünk. Készülj hamar, hogy asztalhoz
ülhessünk!
- Felküldöm Sophie-t. Ja, igen: csinosítsd ki magad, vedd fel azt a
fehér csipkeruhát, amit Berlinből hoztál! Az illik a különleges
alkalomhoz. Végtére is van mit ünnepelnünk ma este!
- Akkor neked is fel kell cicomáznod magad - próbálta tréfával
leplezni zavarát Diana. Nagyon is hamar kitalálta, mi a néni
kívánsága...
- Persze, igyekszem megszépülni - nevetett Brigitte néni, bár nem
számíthatok olyan látványos eredményre, mint te. Lothar hazatérését

mindenesetre meg kell ünnepelni, nem igaz?
- Feltétlenül, nénikén! - bólintott Diana, de nem nézett az
asszonyra. - A fehér csipkeruhát fogom viselni, ahogy kérted.
Sophie csodálkozott magában, hogy a fiatal úrnő milyen ideges és
nyugtalan az öltözködésnél, ami egyébként szokatlanul sok időt vett
igénybe. Miután azonban végre elkészültek, és Diana teljes
szépségében a tükör elé állt, a szobalány összecsapta a kezét
ámulatában.
- Nahát, még soha nem láttam ilyen gyönyörű szépnek a nagyságos
asszonyt, mint ma! - kiáltott fel, szinte áhítattal.
- Mit nem mondasz, Sophie? - nevetett Diana.
- De tényleg, nagyságos asszony. Nem tűzhetnék még egy kis
orgonát az övére?
- Nem bánom, ha gondolod, hogy jól áll.
- A rózsa szebben mutatna - vélte Sophie elgondolkodva -, de
ilyenkor még nem nyílik.
- Nem, úgyhogy maradjunk az orgonánál! - felelte Diana, és
magában hozzátette: ki tudja, nyílik-e még nekem rózsa valaha?
Lothar homlokráncolva, komor tekintettel vette tudomásul Brigitte
asszony bejelentését, miszerint Dianát még lovaglóruhában találta,
mert hazatérése óta egy karosszékben aludt.
- Ha fel nem keltem, még most is szundikál - nevetett az anyja.
Hermann von Steinach nem hitt a dologban, gyanította a valóságot,
de nem szólt senkinek.
Lotharnak annál jobban fájt. Csak pár órája, hogy többévi távollét
után hazakerült - és Diana alszik! Nyugodtan szendereg, míg ő idelenn
majd eleped érte. Ennyire közömbös iránta?
Amikor azonban Diana a kivilágított társalgóba lépett, ahol Lothar
a szüleivel várakozott, a férfinak elragadtatottságában majdnem elállt
a szívverése. A felesége már délután, az egyszerű lovaglóöltözékben is
szemet gyönyörködtető látványt nyújtott, most viszont egyenesen
elvakította a megjelenésével.
Lágyan és kecsesen simult a drága csipkeanyag formás, üde
tagjaira, fedetlenül hagyva hattyúnyakát, melynek lendületes vonala
bármely szobrászt lázba hozta volna. Gesztenyebarna, fémesen
csillámló hajtömegét e finom vonal felett, hátul dús kontyba tűzték.
Telt alsókarja és vékony, formás keze szabadon fehérlett, az arca

egészen enyhén kipirosítva. A legszebbnek azonban mély tüzű szeme
és piros ajka körül játszó mosolya tetszett. Már ebben a mosolyban
annyi igéző báj és kecsesség rejlett, hogy Lothar megbűvölten állt
előtte.
Éveken át nélkülöznie kellett a szép, elegáns nők látványát. Annál
erőteljesebben hatott rá most ez a jelenés. A selyem alsószoknya halk
suhogás, a finom illat, mely az asszonyból alig észrevehetően áradt,
elhódította a férfi elméjét, s a testén remegés futott át.
Kedve lett volna hozzá sietni, a karjába venni, és azt mondani:
„Szeretlek, éppolyan szépséges és elbűvölő nő vagy, amilyen jóságos,
nemes és nagylelkű ember. Légy a valóságban is a feleségem,
aminthogy a nevemet viseled! Gondolni sem bírok arra, hogy
elengedjelek. Próbáld meg, nem tudsz-e te is szeretni, készen állok,
hogy harcoljak érted, mint a legdrágább kincsért, amit az élettől
kaphatok...”
De nem szólt, csak állt némán, s alig tudott uralkodni magán. Nem
beszélhetett így, hiszen megígérte, hogy hagyja egyedül dönteni a
saját sorsáról.
Ha csakugyan mást szeret, ha a szívét Alexander Heinziusnak adta,
akkor szerelmi vallomásával csak kínozná és nyugtalanná tenné az
asszony gyengéd, érző lelkét.
Nem viszonozhatja hálátlansággal az áldozatot, melyet Diana
hozott, amikor neki nyújtotta a kezét. Nem életre szólóan kötötte
hozzá magát, csupán azért, mert szilárdan hitte, hogy meg kell halnia.
Nem tehet semmit, hogy elérje a boldogságot, amelyre vágyakozik.
Igen, ha biztosan tudná, hogy Diana szíve szabad, akkor küzdhetne a
szerelméért. Csakhogy éppen erre a bizonyságra nem számíthat többé,
miután Diana az elmúlt télen olyan lelkesen írt Alexander Heinziusról.
Ilyen elragadj tatással még egyetlen férfiról sem nyilatkozott. Amikor
pedig az erdőben Alexanderről beszélt, megremegett a hangja, és
felcsillant a szeme. Nyilván neki szólt az á sóvárgó, ábrándos
arckifejezés is, amelyet akkor látott rajta, mikor összetalálkoztak.
Így sorolta magában önkínzó alapossággal Lothar mindazt, ami
utolsó reményétől is megfosztotta.
Miként történt, hogy szerelemre lobbant Diana iránt, nem tudta
volna megmondani. - Úgy érezte, mintha már réges-rég szeretné, s ez
a szerelem már teljesen eggyé olvadt volna saját lényével. Az utóbbi

hónapokban az asszony utáni sóvárgás ott, a messzi idegenben szinte
már elviselhetetlenné vált. A fájdalmas gyönyör, amit a
megpillantásakor érzett, egyszerre lelkesítette és porba sújtotta.
Látszólag higgadt és nyugodt maradt, óvakodott elárulni érzelmeit.
Diana is kényszerítette magát, hogy derűsen és fesztelenül
csevegjen
Lotharral.
Hermann
bácsi
tudatosan
segített
midkettőjüknek, hogy megőrizzék lelki egyensúlyukat. Brigitte; néni
pedig, aki valóban „felcicomázva”, világosszürke selyemben suhogott
ide-oda, a maga harsány módján gondoskodott arról, hogy kínos csend
ne támadjon.
Ünnepi öltözékében igen előkelőén festett, a szeme olyant
boldogan csillogott, hogy Diana túláradó lelkesedéssel kulcsolta át a
nyakát, és megcsókolta.
Máris átvonultak az ebédlőbe, ahol díszesen megterített asztal várta
őket.
Lothar az anyja oldalán foglalt helyet, Dianával szemközt. A
fiatalasszony mellett állt Hermann bácsi tolószéke. Amikor csak
feltűnés nélkül tehette, Lothar pillantása megpihent a feleségén, s
egyedül az apja vette észre szemében a sóvárgó csillogást.
Diana kerülte a tekintetét, s hogy elfogódottságát leplezze, egészen
vidámnak mutatta magát, s Hermann bácsival évődött. Pajkossága
tovább fokozta vonzerejét Lothar szemében.
Brigitte asszony unszolta fiát, hogy meséljen Afrikáról. Diana
elandalodva hallgatta a jólesően mély zengésű hangot.
A férfi az ottani kezdetleges viszonyokról beszélt, humoros
színezetét adott az étkezéseknek, melyekről gyakran magának kellett
gondoskodnia. Á többiek derültek a hallottakon, de nevetésükbe némi
felindultság vegyült. Diana a mérnökök hangárbeli, szerény kis
étkezdéjére gondolt. Milyen különös módon felkavarták akkor a
fiatalemberek igénytelen életfeltételei is, pedig Lotharnak mennyivel
mostohább körülményeket kellett elviselnie.
Most felemlegette azt az egyszerű uzsonnát, amelyen mindannyian
megosztoztak, idézte Alexander Heinzius vidám és elégedett szavait,
melyekkel a zsíros- és vajas kenyér finomságát dicsérte.
- Így élnek mindig a civilizáció úttörői - jelentette ki Hermann
bácsi.
Lothar mélyet sóhajtott. Diana iménti emlékezése újabb terhet

rakott a lelkére.
- Néha nem könnyű ez az élet - jegyezte meg. - Ám a kemény
napok megacélozzák az erőnket, és nem hagyják, hogy elpuhuljunk.
Az ember ettől kétszeresen érzékennyé válik a mindennapok apró
kellemességeire. Ahogy itt körülnézek, az ünnepélyesen megterített
asztal, a csillogó ezüst, a kristálypoharak, a rég nem látott virágok és
gyümölcsök, az évek óta nem ízlelt csemegék, ez az egész lakályos
szoba értékes régi bútoraival, no meg nem utolsósorban a divatos és
elegáns toalettbe öltözött dámák... olyan mindez, akár egy álom,
minden eltűnik, ha majd felébredek.
- Hála istennek - sóhajtotta Brigitte asszony -, hogy nem érezted
jobban magad odalenn, délen, különben ki tudja, visszatértél-e volna,
vagy egy szép napon nem hagysz-e újra itt minket.
Lothar különös tekintettel mérte végig Diaija alakját, de a felesége
nem vette észre.
- Valóban, anyám, talán egyszer éppen a megpróbáltatások
csábítanak vissza Afrikába. Azt mondják, az a föld varázserejével
mindenkit bűvkörébe von, aki egyszer rátette a lábát A legutolsó
hónapokban gyakran érintkeztem egy nagy farm tulajdonosával, aki
évek óta ott él feleségével és két, körülbelül Dianával egyidős, eleven
természetű leányával. Az elmúlt évben néhány hónapot
Németországban töltöttek, és váltig állították, hogy kimondhatatlanul
vágytak vissza á farmjukra, ahol pedig sok kihívással kellett már
megküzdeniük. Amikor búcsút vettem tőlük, így szóltak: - „Meglátja,
találkozunk még, újra eljön Afrikába!”
Diana arca egy árnyalattal sápadtabb lett, s egy másodpercre
megrettenve nézett a férfira. Lothar azonban nem figyelt fel az
árulkodó pillantásra. Tűnődve meredt a teli borospohárra.
- Fiam, csak nem jut ilyesmi az eszedbe? - kiáltott fel rémülten az
anyja.
Lothar gondolataiba mélyedve tán nem is hallotta, mert nem
válaszolt. Azután felemelte a fejét, és az apja feszülten figyelő arcára
tekintett. Ekkor elmosolyodott, s elterelő hadműveletként a Saßneckfarmról kezdett mesélni, meg a két bátor, derék farmerleányról, akik
szüleikkel vállvetve szálltak szembe a nehézségekkel, és soha nem
hagyta el őket a derű.
Visszaemlékezése nyájas volt és vidám, s nyíltan bevallotta, hogy

az okos és csinos leányok jóízű kacagása nemegyszer ragadta ki őt
gyászos hangulatából.
Diana lelke elnehezült a beszámoló hallatán.
Talán Lothar a szívébe zárta valamelyik leányt, talán egyszer
tényleg visszatér oda, hogy hozzákösse az életét - miután itteni
korlátaitól megszabadult? Esetleg csak azért jött haza, hogy szabaddá
tegye magát?
E gondolatra majdnem elállt a szívverése.
Hirtelen elöntötte a szégyen, amiért annak idején arra
kényszerítette Lothart, hogy házasodjanak össze. A férfi azóta talán
már ezerszer is megbánta, hogy engedett az erőszakos követelésének.
Dianát ugyan valóban a legtisztább és legbecsületesebb szándék
vezérelte, de ha Lothar most megtudná, hogy szereti őt, vajon
miképpen értékelné, amit akkor tett?
Megborzongott. A világ minden kincséért sem szabad elárulnia,
hogy szereti, különben meghal a szégyentől...
Mélyen elfojtotta tehát érzéseit, és elhatározta, hogy a lehető
legnyugodtabban fog viselkedni. Ezen az estén a szokottnál is
korábban vonult vissza. Miközben elhagyta a szobát, ahol a többiek
még üldögéltek, az övébe tűzött kis orgonaág a szőnyegre hullott. Már
kezdett hervadni.
Nem vette észre, Lothar azonban meglátta, és pillantása szinte
hipnotizáltan tapadt a fonnyadt virágszálra.
Az apja figyelmét nem kerülte el az eset, miként az sem, hogy a fia
nem tudja levenni a szemét az orgonáról,
Ekkor egy képeslapot kezdett böngészni, és odahívta a feleségét is,
hogy mutasson neki valamit. A két galambősz fej szorosán egymás
mellett a folyóirat fölé hajolt, és a benne lévő fotókat szemlélte.
Hermannt azonban csak félig kötötte le a magazin, hallotta, amint
Lothar feláll, és lassan átmegy a szobán.
Amikor egy idő múlva félretették az újságot, a fiuk elfordulva állt
az ablaknál, és körülményeskedve zsebkendőt húzott elő a
mellényzsebéből.
Az apa a szőnyegre pillantott - az orgona eltűnt.
Az öregnek némán felcsillant á szeme.
Brigitte asszony azonban mindebből semmit sem vett észre.

XIII.
Teltek a napok és a hetek, melyek egyre újabb fájdalmakat és
mégis újabb titkos örömöket hoztak Diana és Lothar számára. Mintha
valami varázslat ült volna rajtuk, mely nem hagyta Őket szabadon
lélegezni, de mégsem merték megtörni a hatalmát.
Nem kerülhették el a gyakori találkozást, de nem is akarták. Az
együttlét minden óráját mennyei könyöradománynak tekintették. Majd
mindennap kilovagoltak kettesben, átruccantak Buchenauba, vagy a
szülőkkel üldögéltek.
A gyönyörű tavasz igézete körülfonta a szívüket, hogy mind
forróbb szerelemre gyulladjanak egymás iránt, miközben látszólag
nyugodt, barátságos modorban érintkeztek egymással. Diana naponta
várta és félte a pillanatot, amelyben Lothar a szabadságát kéri tőle, s a
férfi szintúgy naponta tartott ugyanettől Diana részéről. Egyikük sem
merte feszegetni a témát, amelyet pedig mindenképpen fel kellett
vetniük, hogy tisztázzák helyzetüket.
A kérdés kimondatlanul is állandóan köztük lebegett, ők azonban
tökéletes fesztelenséget színleltek, mintha minden a legnagyobb
rendben volna.
Lothar egyre halogatta a dolgot. Nem merte rászánni magát a
beszélgetésre, abban a biztos tudatban, hogy akkor elveszíti az
asszonyt.
Diana ezzel szemben folyton elhatározta, hogy megtárgyalja ezt az
égető problémát, de nőies félénkséggel mindig visszariadt az érzékeny
pont érintésétől.
Így múlt el egyik nap a másik után. Lothar közben az összes
megterhelő munkát átvette édesanyjától, aki végre élvezhette a
pihenést. Dianának többé nem engedte, hogy olyan korán keljen, mint
az utóbbi hónapokban. Lothar állt a helyére. Úgy tetszett, mintha a
férfi a gazdálkodásra született volna. Magától értetődőnek tűnt
minden, amibe fogott. Az emberek kezdték új gazdájuknak tekinteni,
mivel tudták, hogy a fiatal úrnő férje. Emellett tiszteletet parancsoló
egyéniséggel bírt, amely enélkül is érvényesült volna! Ráadásul
Afrikában hozzászokott, hogy parancsoljon másoknak, gyakran a
legengedetlenebb és leglustább népségnek is.
Ezekben a napokban nemcsak Diana, hanem sokszor Brigitte is arra

gondolt, milyen szép is lenne, ha Lothar örökké kézben tartaná a
gyeplőt. Ám férjének tett ígéretéhez híven óvakodott egy szót is ejteni
erről, és várt - bár nem épp türelmesen -, hogy miként dőlnek el a
dolgok.
Akadt még valaki, aki figyelemmel kísérte az ifjú házasfelek
kapcsolatának alakulását, mégpedig Dora Sanders. Az ő szintén
szerelmi vággyal teli szíve mély részvéttel viseltetett Diana iránt.
Noha a barátnője szavakkal nem árulta el, hogy szereti Lothart,
megsúgta neki azt csalhatatlan női ösztöne.
A fiatal Steinachot Dora is megkedvelte, miután módja nyílt
közelebbről megismerni. Megállapította magában, hogy ritka az
ennyire összeillő emberpár, mint Lothar és Diána. Egyébként is
ellenállhatatlanul vonzotta ez a regénybe illő helyzet.
Így hát sok szempár követte titkos érdeklődéssel kettejük útját
anélkül, hogy ők tudtak volna róla. Annyira elfoglalták őket saját
gondolataik és érzéseik, hogy nem sok figyelmet fordítottak
környezetükre.
Egy napon Buchenauban jártak látogatóban, s most egymás mellett
lovagoltak az erdőn át, a májusi alkonyaiban. A Dorával töltött vidám
órák hatása alatt nevetgélve, beszélgetve indultak útnak. Ahogy
előrehaladtak, mindinkább elcsendesedtek, végül aztán egészen
elnémultak.
Nem törődtek a lovakkal, hagyták, hadd menjenek, ahogy a kedvük
tartja, lazára eresztették a gyeplőt.
Így esett, hogy Diana aranysárgája a mellső patájával megcsúszott
az ösvényén keresztbe futó, kemény, nedves gyökéren, és térdre
rogyott.
A hirtelen zökkenéstől Diana elveszítette az egyensúlyát, nem
tudott megkapaszkodni, és kibukott a nyeregből.
Lothar egyetlen mozdulattal leugrott a lóról, és a karjába emelte a
feleségét, mint egy gyermeket. Eközben önkéntelenül egészen
magához szorította, hogy Diana érezte a férfi szívének erőteljes
dobbanását.
Már a nem különösebben veszélyes eséstől is megijedt, ám most,
hogy Lothar a keblére ölelte, a rettenet majd eszét vette. Sápadtan,
behunyt szemmel nyugtatta fejét férje karján. Olyan élettelenül feküdt,
hogy a férfi azt hitte, elalélt. Az asszony iránti heves érzései maguk

alá gyűrték, az aggodalomtól félőrülten egy pillanatra elveszítette az
önuralmát, s száját Diana piciny, vértelen ajkára tapasztotta, azután
lélegzete fájdalmas nyögésként tört fel mellkasából.
Diana szinte mély álomban érezte, amint ajkuk összeér, s nem bírt
kimozdulni dermedtségéből. Mintha minden porcikája megbénult
volna, nem tudott gondolkodni, hiába próbálta eldönteni, valóság-e ez
vagy álom.
- Diana! Diana! - szólongatta aggódva Lothar.
Ekkor felnyitotta a szemét, és zavarodott, kábult tekintettel nézett a
férfira, aki közben újra összeszedte magát, csupán nagyon sápadtnak
és nyugtalannak látszott.
- Megütötted magad? - szakadt ki belőle a kérdés.
Hangjában annyi gyengéd féltés remegett, hogy Diana
megborzongott a boldogságtól. Ebben a pillanatban szeretett volna
meghalni.
- Diana! Térj magadhoz! - szólt hozzá újra Lothar, nyugalmat
kényszerítve magára, miközben próbálta feléleszteni.
Diana riadtan, magatehetetlenül és megindítóan nézett fel rá. A
férfi minden erejével küzdött á csábítás ellen, hogy csókjaival borítsa
a kedves arcot. Mégsem bírta megállni, hogy végig ne simítsa ajkával
legalább a haját, amelyről lecsúszott a lovaglósapka. Olyan óvatosan
érintette, hogy Diana nem is vett észre semmit.
Közben újra magához tért, s azt hitte, csak álmodta, hogy Lothar
szája hozzáért. Elhessentette az édes kábulatot, igyekezett kimozdulni
dermedtségéből.
- Nem kell megijedned, Lothar - mondta a lehető legnyugodtabban
-, kutyabajom, csak az ijedtségtől elveszítettem az eszméletemet.
Nézzünk a lovak után!
A férfi - bár nem szívesen - engedte, hogy lassan, óvatosan
kicsússzék a karja közül. Kimelegedett, hátratolta homlokából a
sapkáját.
Diana egy fatörzsnek támaszkodott, mert félő volt, hogy a lába
felmondja a szolgálatot, azután lehajolt a lovához, hogy megvizsgálja
a térdét. A következő pillanatban a nemes állat is felpattant, és
nyugodtan álldogált Lothar hátasa mellett, amaz pedig
körbeszaglászta, mintha azt kérdezné: „Nem sebesültél meg, pajtás?”
Lothar megállapította, hogy az aranysárga éppúgy sértetlen maradt,

mint a gazdája.
- Képes vagy újra nyeregbe szállni és hazalovagolni? - lépett ismét
Dianához, és aggódva figyelte sápadt arcát. Az asszony bágyadtan
elmosolyodott, az ijedtség még benne rezgett. Nem az esés miatt,
hanem azért, amit álomnak vélt!
Emésztő nyugtalanság támadt fel benne, amióta a férfi karjában
feküdt, és meglátta gyengéd, gondterhelt tekintetét. Vajon csupán
baráti-testvéri féltés tükröződött-e benne?
Először félénk, óvatos remény ébredt szívében, hogy Lothar
mélyebb érzéseket táplál iránta, mint eddig hitte. Ez a halvány remény
elrabolta minden erejét.
Hadd pihenjek még egy pillanatig, úgy elgyengültem, de mindjárt
jobban leszek, és továbbmehetünk.
A férfi körülnézett, majd egy vastag fatönkhöz vezette Dianát,
mely alkalmas ülőhelyül kínálkozott.
Az asszony arra ereszkedett, Lothar pedig a lovakkal
foglalatoskodott, hogy valamelyest megnyugodjék. Tüzetesen
megvizsgálta Diana nyergét, hogy rendesen tart-e, kicsit meghúzta a
hevedert. Egy idő múlva visszament a fatönkhöz. Diana nyomban
felemelkedett.
- Most már folytathatjuk az utat Lothar.
- Sikerült kipihenned magad?
- Igen, igen, lóra szállhatunk.
Lothar odavezette az asszonyt a csődöréhez, és nyeregbe emelte.
Gondosan, eligazította a ruháját, a kelleténél kicsit tovább is
bíbelődött vele, Diana azonban nem figyelt föl erre. Megint annyi
gyengéd, szeretetteljes törődés sugárzott felé a férje egész lényéből,
hogy hirtelen könnyek szöktek a szemébe. Mielőtt megakadályozhatta
volna, egy-két tiszta, sós csepp Lothar kezére hullott. A férfi
összerezzent és felnézett Diana arca falfehér volt, szemében könnyek
csillogtak.
- Diana! Mi bajod? - hebegte.
Az asszony csak némán rázta a fejét, védekező mozdulatot tett, és
önkéntelenül megrántotta a gyeplőt, mire a ló megindult vele.
A férfi megkövültén nézett utána. Fájdalmas gyönyörrel itta fel
kezéről a sós cseppeket. Miért sírt Diana? Észrevette, amikor
megcsókolta, s most dühös rá? Vagy szánja őt, mivel ezáltal elárulta,

hogyan érez iránta? Harag és részvét között ingadozik?
Öklét a szívére szorította, mintha így akarná nyugalomra
kényszeríteni, és tovább tépelődött...
Talán nem meri kimondani a döntő szót, mert már rég rájött, hogy a
férje szereti őt? Úgy mondják, az asszonyok megsejtik az ilyesmit.
Szenved, mert fájdalmat kell okoznia neki, amikor visszakéri a
szabadságát? Ez köti meg a nyelvét?
Olyan lágy szívű, jóságos, finoman érző asszony. Nyilván nehezére
esik olyasmit tenni, ami valaki másnak gyötrelmet jelent. Lehet, hogy
már régóta kínlódik, és nem meri szabaddá tenni magát egy óhajtott,
másik szerelemért.
Keserves sóhajjal a lovához lépett, szája körül fanyar, elszánt ránc
jelent meg.
„Ez nem mehet így tovább, bizonyosságot kell szereznem” mondta magának, miközben nyeregbe lendült, és Diana után
iramodott.
Látta, hogy lehajtott fejjel, csüggedt tartásban ül a lovon, s amikor
melléje ért, kutató pillantást vetett az arcára. A könnyeket már
letörölte, de még mindig sápadtnak és nyugtalannak látszott.
Most kényszeredett mosollyal a férfi felé fordult.
- Végre visszanyertem a lélekjelenlétemet. Milyen gyenge
idegzetűek is az asszonyok! - próbált tréfálkozni. - Égy ilyen
kicsinység miatt így elhagyni magamat, tulajdonképpeni szégyen.
A férfi nagyon jól látta, hogy a derűs hang csupán tettetés. Azt
azonban távolról sem sejtette, mi megy végbe valójában Diána
léikében, azt hitte, csak a megszégyenüléstől akarja megkímélni öt.
Most már bizonyosnak vélte, hogy Diana tud a csókjáról.
Egyáltalán nem tartalak gyenge idegzetűnek. Magam is tanúja
lehettem, amint olyan bátorsággal néztél szembe a halállal, amit nem
egy férfi megirigyelhetne.
A vér hirtelen Diana arcába szökött. Azonnal rájött, mire céloz a
férje, és elfogta a félelem, hogy most felemlegeti, amikor annak idején
ő erőszakolta ki a házasságot. Érezte, hogy nem bírja elviselni a
szégyent, ha ez szóba kerül.
Lothar azonban mindenáron tisztán akart látni.
Mivel Diana nem válaszolt, csak tágra nyílt szemmel nézett rá, és
félelmében, hogy elárulja magát, fanyar, elutasító arckifejezést öltött,

a férfi nagy lélegzetet vett, és folytatta:
- Diana! Már hetek óta itthon vagyok, s napról napra halogatom,
hogy beszéljek veled arról, amit nem kerülgethetünk vég nélkül.
Ugye, tudod, mire gondolok?
Az asszony némán bólintott.
- Egyszer napirendre kell tűznünk, bármilyen kínos is. Nem
maradhatok örökké Dorneckben bizonyos mértékig a te vendégedként.
Ez most már tarthatatlan, érzem, újra el kellj mennem.
Elhallgatott, hogy legyőzze felindultságát, miközben az asszony
összetörten ült a lovon, mint aki a halálos ítéletre vár!
- Nincs bátorságod, hogy elküldj engem - szólalt meg Lothar egy
idő múlva ismét -, tehát magamnak kell erőt gyűjtenem, hogy
tisztázzam a helyzetünket. Mondd meg hát nyíltan, miként határoztál a
jövőnkről!
Próbálta megkeményíteni magát, ezért nyugodt, szinte hűvösen
tárgyilagos hangot használt, mintha valamilyen üzleti kérdést taglalná.
Dianának sikoltani lett volna kedve. Tagjait ólomsúly húzta le,
szorosan összepréselte az ajkát. Lothar úgy beszél a távozásáról, mint
magától értetődő, kész tényről, éppen most, amikor végre felvillant
egy kis reménysugár, hogy többet is jelenthet a férfinak, mint
korábban hitte.
Kijózanító ébredés volt ez az édes álom után, amely az imént
elzsongította a lelkét. Diana persze nem sejtette, mibe kerül Lotharnak
ez a nyugodt, tárgyilagos hang. Keserű gúnnyal ostorozta magát.
„Ostoba nőszemély, mit képzeltél magadról, miről álmodoztál, amikor
a karjában feküdtél? Na, és ha tényleg megcsókolt, ha gyengéd
gondoskodással vett körül, az miféle balga reményekre jogosít fel
téged? A fivér talán nem csókolja meg a nővérét, az ember nem
gondoskodik a barátjáról, ha sebesültnek hiszi? Barátnő, húg - ennyi
vagy neki, tán nem elégszer írta? Ennyi, és nem több!”
A foga vacogni kezdett az idegességtől. Összeharapta az állkapcsát.
Csak egy gondolat segített, hogy tartsa magát: nem szabad elárulnia a
szerelmét, különben itt hal meg a szégyentől.
Felegyenesedett, megdörzsölte a szemét.
- Igen, beszélnünk kell erről végre - mondta szinte gépiesen. - De
miért pont én döntsék? Nincs egyenlő jogunk? Határozz te!
Lothar a homlokát ráncolta, mintha fájdalmában tenné. Semmi

kétség: Diana vonakodik szenvedést okozni, ezért hárítja rá a döntés
felelősségét. Különben nyilván azt mondaná: engem semmi sem hajt
arra, hogy elváljak tőled...
Keserűségében nem is gondolt arra, hogy egy asszony
szégyenlősen magába fojtja érzéseit, s inkább a poklok kínját állja ki,
semhogy nyíltan szerelmet valljon egy férfinak! Túlságosan
belelovalta magát a tévhitbe, miszerint Diánál egy másikat szeret.
„Követeljem hát én a szabadságomat, hogy szabaddá tegyem őt
valaki más számára? Kényszeríthet-e a sors ekkorái önmegtagadásra?
- gondolta komoran. - Készakarva oldjam el azt, akit ezer lánccal
kötnék magamhoz?”
Ám ezután megjelent előtt az óra, amikor a betegágynál állt, s a
leány példátlan nagylelkűséggel neki nyújtotta a kezét, minden
vagyonát a tulajdonába adta, hogy az apjának élete alkonyán
nyugalmat biztosítson.
Gondolhat-e hát most a saját boldogságára, nem előbbre való-e
Dianáé? Nem megfogadta-e akkor magának, hogy önfeláldozása
minden hátrányos következményétől megóvja a leányt, amennyiben
életben marad? Nem szégyenülhet meg előtte, meg kell könnyítenie
neki az elválást.
Holtsápadtan ült a nyeregben, csak szemében tükröződött makacs
elszántság. Nagyot sóhajtva kihúzta magát, és kezet nyújtott az
asszonynak!
- Meggyőztél, Diana, az én dolgom, hogy eloldjam a béklyót,
melyet nagylelkűen magadra vettél. Visszaadom a szabadságodat,
mihelyst lehet. Csak még egy kis időt hagyj, hogy mindent
megfontoljak és előkészítsek! A közeli napokban felkeresem a
városban a közjegyzőt, és megbeszélem vele, hogy intézhetjük el
legegyszerűbben és leggyorsabban az ügyet. Azután tisztázzuk a
részleteket, rendben?
A reszkető kis kéz érintésétől melegség öntötte el a férfit. Diana
csak leszegte a fejét, válaszolni nem tudott. Ha az élete függött volna
tőle, akkor sem bírt volna egy szót szólni, mert érezte, hogy
felsikoltana, amint a száját kinyitná.
A férfi feszülten figyelte vajon felderül-e az örömtől - hogy
kimondatott a megváltó szó? Ám Diana lesütötte a szemét, az arca,
akár a kő.

Lassan elengedte a kezét.
Diana szinte megdermedt a fájdalomtól és a szégyentől, amiért azt
a férfit kell szeretnie, aki elbocsátja őt.
Ó, ha csak egy pillantást vethettek volna egymás szívébe!
Lothar nem tudta, hogyan értelmezze felesége viselkedését. Inkább
levertnek, semmint megkönnyebbültnek tűnt, így hát újra azt
gondolta, Diana sejti, mennyire fáj elengednie őt, s az a nemes szíve
szenved emiatt.
Hallgatagon tették meg az út hátralevő részét.
Hazaérve Diana azonnal visszavonult a szobájába, és bezárkózott.
A pamlagra zuhant, mint egy darab fa, sápadt arcát a tenyerébe
temette. Vad vihar dúlt a lelkében, úgy érezte, neki többé nem süt a
nap.
Egyelőre Lothar sem volt olyan állapotban, hogy higgadtan
cseveghetett volna a szüleivel. Sokáig egyedül maradt a szobájában,
és próbált megbirkózni azzal, ami benne munkált.
Vacsoraidőben mindazonáltal látszólag nyugodtan vonult be az
öregekkel, az ebédlőbe. Rögtön ezután belépett Sophie, és jelentette,
hogy az úrnőjének fáj a feje, nem jön az asztalhoz, inkább azonnal
nyugovóra tér.
- Csak nem betegszik, meg nekem újra ez a gyermek! - rettent meg
Brigitte és máris sietett volna hozzá.
- Maradj, anyám! - tartotta vissza Lothar. - Pihenésre van szüksége,
ennyi az egész.
Az apja fürkésző pillantást vetett rá. Sápadt arca és fáradt, szomorú
szeme amúgy is gondolkodóba ejtette. Az események nem a
várakozása szerint alakultak. Valaminek történnie kellett a fiatalok
között.
- Tulajdonképpen mi baja Dianának? - nyugtalankodott Brigitte.
Egy kis lovasbaleset meg egy kis ijedség, anyám. Meg kell
nyugtatnia az idegeit - felelte Lothar.
Anyját azonban ez nem elégítette ki, s továbbra is aggódott,
Dianáért. A fiának töviről hegyire el kellett mesélnie a baleset tét, s
csak azután csillapodott le annyira, hogy békén hagyja Dianát.
Hermann von Steinach nem szólt semmit, noha nyugtalanabb volt,
mint mutatta. Továbbra is azt tartotta, a két ifjú szívnek magától kell
egymásra találnia. Egyre bizakodott, hogy azok ketten szeretik

egymást.
Eddig minden úgy ment, ahogy előre látta és remélte, de ma
valahogy nem illett össze a kép. Ennek ellenére türelemre intette
magát. Előbb-utóbb úgyis tisztázódik minden.
XIV.
A következő nap Diana úgy jött le reggelizni, mint máskor.
Teljesen nyugodtnak tűnt, talán csak egy kicsit sápadtabb volt a
szokottnál, s a szemén lehetett látni, hogy nem sokat alhatott az éjjel.
Lothar is álmatlanul forgolódott. Sötét gondolatok tartották ébren.
Elhatározta, hogy minél hamarább elutazik - legjobb talán vissza,
Afrikába, ahol nagy a keletje az olyan férfiaknak, mint ő. A lehető
leggyorsabban ki kell ürítenie a keserű poharat. Holnap pünkösd
vasárnapja - az ünnep alatt semmit sem tud intézni. Utána azonban
rögtön felkeresi a közjegyzőt, őszintén elébe tárja a helyzetet, és
tanácsot kér, miként bonthatják fel házasságukat gyorsan és
különösebb feltűnés nélkül.
Most színlelt nyugalommal ültek egymással szemben.
Pünkösd szombatja lévén, a házban friss sütemény illata terjengett;
odakinn a gazdasági udvarban nevetgéltek, tréfálkoztak a leányok és a
legények, akik előre örültek a pünkösdi táncmulatságnak. Hermann
bácsi finom érzékkel átsegítette, a fiatal párt a bizonytalan hangulaton,
és éppúgy elbeszélgettek, mint máskor, látszatra egész fesztelenül.
Reggeli után még együtt ültek, amikor küldönc érkezett
Buchenauból, és levelet hozott Dorától. Diana azonnal felbontotta és
elolvasta:
„Édes Dianám!
A látogatóink nagy meglepetésre már tegnap este betoppantak. Alig
ügettetek el, amikor csörgött a telefon, amely érkezésüket jelezte.
Susanna és Hans Heinzius sugárzóan boldog jegyespár, azt sem
tudják, hová legyenek örömükben. Természetesen ő is velük jött, és az
én bolond kis szívem sehogy sem bír megnyugodni, egyre csak
kalapál. Jaj, Diana! - - - Tudod, mit jelentenek ezek a gondolatjelek.
Úgy félek, és mégis annyira boldog vagyok! De erről inkább majd
szóban. Most csak azért írok, hogy ma délben ebédre várunk

benneteket, Téged és Lothart Buchenauban. Susanna ég a
kíváncsiságtól, hogy megismerje a férjedet, és Alexander Heinzius is
lelkes, hogy kedves, régi barátját viszontláthatja. Lemondásnak nincs
helye. Ha a Te Lotharodnak nem akaródzik eljönni, csak mereszd rá
azt a csillagszemedet! Viszlát!
A
Te
Dorád”
Az utolsó szavaknál Diana paprikapiros lett, és látható zavarban
gyorsan összehajtotta az írást, hogy a ruhájába rejtse. Lothar figyelte
olvasás közben, észrevette pirulását, amiként feszengő arckifejezését
is.
- Dora meghívott minket mára ebédre - pillantott Diana félszegen a
férjére. - A várt látogatók megérkeztek. Alexander Heinzius alig várja,
hogy találkozzék veled - hadarta.
Lothar szíve görcsbe rándult. Ezt jelentette tehát Diana pirulása! A
szeretett férfi viszontlátása feletti öröm kergette arcába árulóan a vért!
Legszívesebben lemondta volna a meghívást. Félt attól, hogy a
barátjával vetélytársként - kivételezett helyzetű vetélytársként kerüljön szembe.
Ám azután keserűen azt mondta magának: „Menj csak, menj, és
lásd a saját szemeddel, hogy Diana őt szereti, akkor talán
megnyugszol, és túlteszed magad rajta.”
- Gondolom, elfogadod a meghívást? - kérdezte nyugodtan a
feleségét.
Szíve szerint Diana is lemondta volna, ő viszont azt hitte, hogy
Lothar vágyik viszontlátni a barátját. Meg aztán mindül egy is, hová
cipeli magával a fájdalmát.
- Igen, ha te is jónak látod, elfogadjuk, részemről örülök a
találkozásnak.
Ez fájt, hogy ilyen nyíltan kimondta. Ez az öröm - a férfi úgy hitte csakis Alexander Heinziusnak szólhatott.
- Rendben, akkor átkocsizunk Buchenauba - állt fel az asztaltól
Lothar.
Diana átadta a választ a küldöncnek, és átöltözés ürügyén;
nyomban visszavonult a szobájába.
Lothar keserűen nézett utána. „Siet kicsinosítani magát a másik
kedvéért -, én meg majd nézhetem, amint a szemével közli az

örömhírt: Mindjárt szabad leszek!”
Forogni kezdett vele a világ.
Egy óra körül a kocsi útra készen állt, hogy a házaspárt
Buchenauba vigye.
Diana fehér, testhez álló, sportos ruhát választott, mely szorosan
simult formás testére, háromnegyedes ujját szerény csipke díszítette.
A mély kivágás révén jól érvényesült karcsú nyaka, melyet egyetlen
sor igazgyöngy ékesített, rajta briliánsokkal kirakott kapocs. Ezt Diana
elhalt édesanyjától örökölté, s ezen a szerény, bár igen értékes
gyöngysoron és a bal kezén lévő szép gyémántgyűrűn kívül eddig nem
is hordott más ékszert. Egész öltözéke oly szerény, mindamellett
annyira elegáns és előkelő benyomást tett, hogy bármelyik férfi
megcsodálta volna.
Lothar keserű érzéssel kanyarította vállára a világos felöltőt a tágas
előtér tükre előtt. Közben Diana tekintete lopva megpihent a férfi
elegáns külsején. Most látta először sötét öltönyben, s el kellett
ismernie, hogy az kevés férfin áll ilyen jól.
Lothar a karját nyújtotta, és a kocsihoz vezette. Brigitte néni
büszke, gyengéd pillantással követte őket. „Milyen szép pár, az Isten
is egymásnak teremtette őket!” - gondolta, mint már oly sokszor.
Még egyszer lelkesen búcsút intett nekik, és jó szórakozást kívánt.
Hermann bácsi a verandáról lobogtatta a zsebkendőjét, a fiatalok
visszaintegettek.
Azután elindult az autó. Lehajtották a tetőt, mivel melegen sütött a
nap, és még nem porzott az út. A természet olyan frissnek, üdének
tetszett, amilyennek csak tavasszal vagy nyár elején látni, vágy zápor
után. Az egész világot sugárözön és virágillat járta át, hogy a boldog
emberek még jobban örülhessenek a létnek.
A két fiatal szívében mindez nem vert visszhangot. Némán és
magukba fordulva haladtak át az erdőn, ahol elő- szőr
összetalálkoztak. A férfi komoran maga elé bámult, Diana sírni
szeretett volna, megállás nélkül sírni.
Buchenauban már a délelőtt is igen vidáman telt. Móka és kacagás
töltötte be a házat.
Rögtön reggeli után, mialatt Susanna és Dora szülei még összeültek
a teraszon egy kis tereferére, az unokatestvérek teniszezni mentek a
Heinzius fivérekkel. A tágas parkban ritka szép teniszpályát

alakítottak ki, amelyre a környező magas fák szinte állandóan
árnyékot vetettek. Elkezdődött a játék.
Susanna és Hans nem nyújtottak valami fényes teljesítményt,
inkább szerelmes bolondságok jártak a fejükben. Egy idő múlva
nevetve kijelentették, hogy nincs is kedvük tovább játszani.
- Inkább sétálni szeretnénk a parkban, igaz, Susi? - kérdezte a
fiatalember.
A menyasszonya buzgón helyeselt, és kart karba öltve elballagtak.
Dora és Alexander egy darabig egészen komolyan játszottak,
azután egy kis szünetet tartottak, és élénk beszélgetésbe merültek.
Közben azonban olyan mélyen egymás szemébe néztek, hogy Dora
arca mind rózsásabb lett, mígnem egészen összezavarodva
indítványozta:
- Folytassuk inkább a játékot!
Újra nekirugaszkodtak, ám ezúttal közel sem ment úgy, mint annak
előtte. Alexander többet nézte a leányt, mint a labdát. Tekintetük
minduntalan forró pillantásokban találkozott, amitől Dora még inkább
zavarba jött.
Végül a mérkőzés közepén egy zsámolyra dobta az ütőjét.
- Nem, egyszerűen nem bírom tovább - jelentette ki - szörnyű ez a
hőség!
A fiatalember nem bánta, odasietett, az egyik székről felvette Dora
rövid sportkabátját, és fel akarta rá segíteni.
Ne, nagyon melegem van! - rázta a fejét a leány.
Éppen azért kell felvennie a kabátot, nagyságos kisasszony,
különben meghűl - magyarázta Alexander.
Dora nem ellenkezett tovább. Amikor a kabátfelvétel közben a férfi
megérintette a vállát, szégyenlősen feltekintett rá.
Az okos, erőteljes arc különös módon ellágyult.
- Tetszik magának itt, Buchenauban? - kérdezte a leány.
- Nem tudom - nézett mélyen a szemébe Alexander.
- Nem tudja? - hökkent meg Dora, és zavartan felnevetett.
- Nem.
- És miért nem?
- Mert még egyáltalán nem néztem körül, és folyton valami másra
kell gondolnom.
- Ugyan mi másra?

- Valami édesre, kedvesre, amit szeretnék elkapni és megtartani.
A leány bíborvörös lett, szerette volna elfordítani a fejét, de a férfi
pillantása fogva tartotta.
- Hát akkor miért nem teszi azt? - kérdezte halkan.
Tényleg, miért is nem? Mert kötöznivaló bolond vagyok.
Néhányszor már karnyújtásnyi közelségbe jutottam a boldogsághoz,
és nem kaptam utána. De még egyszer, nem kerülhet el. Bátraké a
szerencse. Egy szép, kék szempár nevet rám, egy édes, piros száj
csábít szüntelenül. Mi végre teremtette hát a Jóisten azt a piros szájat
olyan csinosra, ha az ember nem csókolhatja meg?
És mielőtt Dora felocsúdott volna, a karjába vette, és szenvedélyes
csókkal zárta le az ajkát.
Ez annyira megtetszett neki, hogy gyors egymásutánban többször
megismételte. Dora áhítatos csendben hagyta mindezt. Végül a férfi
csillapította első szomját. Egy kicsit eltartotta magától a leányt, és
gyengéden ránevetett.
- Édes, szöszi szerelmem, most rögtön szeretnélek az égbe repíteni!
- Sajnos, nincs nálunk léghajó - élcelődött Dora!
- Az nekünk nem is kell. Teringettét, de pompás, ha az ember egy
ilyen imádnivaló teremtést a karjába szoríthat! Hanem, ide hallgass,
édes, kicsi Dorám, mit fognak szólni a szüleid ahhoz, hogy egy
magamfajta szegénylegényt választottál férjedül?
A leány csintalanul fontoskodva nézett fel, és nagyot sóhajtott.
- Hát, lássuk csak! Szigorúan kivallatnak majd. A papa azt mondja:
„Ki az a gazfickó, aki el akarja rabolni a leányomat?” Mire én:
„Nagyon derék ember, nekem szörnyen tétszik, és ez a lényeg.” Erre
megszólal a mama: „Nem, nem ez a lényeg, hanem az, hogy tiszta
szívből, testestül-lelkestül szeressétek egymást.” Mire én így felelek:
„Én úgy szeretem őt, mama, most már csak őt kell megkérdezni, hogy
ő is szeret-e, nekem ugyanis még nem mondta.”
Alexander újra megcsókolta azt a drága, cserfes kis száját, és
gyengéden így szólt:
- Én is úgy szeretlek, Dorám, elhiheted. De vajon a szüleid is
elhiszik-e? Nem azt gondolják-e, hogy puszta számításból kerestem
gazdag menyasszonyt magamnak?
- Az én szüleim sohasem gondolkoznának így, kedvesem: - bújt a
férfi arcához Dora, és átkulcsolta a nyakát. - Tudják ők, hogy a

magadfajta derék, céltudatos és energikus férfi nem szorul hozomány
vadászatra. Nekem pedig nem akarnak fájdalmat okozni. Aztán
megmondom nékik, hogy borzasztó büszke vagyok rád. Előttük sem
titok, hogy az ő Dorájuk csak olyan férfinak adja a szívét, aki
megérdemli.
- Édes szerelmem - szorította magához Alexander nincs nálad
aranyosabb teremtés a földön, és a becsületemre mondom: teljes
szívemből szeretlek, és mindent elkövetek, hogy boldoggá tegyelek.
Így álltak még sokáig, összeölelkezve, és két csók között
egymásban gyönyörködtek.
Köröttük, a fákon az énekes madarak tavaszi koncertje adta hírül a
világnak, hogy két ifjú szív ismét egymásra talált a szerelemben.
Ők pedig észre sem vették, hogy Hans és Susanna visszatért a
teniszpályára. Amazok nevetve nézték a meghitten összefonódó
szerelmesekét.
- Mondjátok csak, talán azt képzelitek, hogy ez különb tenisz, mint
amit mi játszottunk? - évődött Susanna.
A párocska szétrebbent.
Csak vigyázz, kicsi sógorném! - fenyegette meg mutatóujjával a
leányt1 Alexander. Te vagy a ludas abban, ami itt történt. Szép kis
példát mutattál nekünk. Egyébként nagyon rút dolog így megzavarni
bennünket. Éppen leckét adtam ennek az ifjú hölgynek, hogy nagyobb
találati biztonságra tegyen szert.
- Á, erre éri is megtanítom a menyasszonyomat - jelentette ki Hans,
és rögtön hozzá is látott az oktatáshoz, mígnem Susanna nevetve
kibontakozott a karjából, és elillant. Hans utána iramodott.
Alexander és Dora lassan, kéz a kézben ballagott mögöttük.
Susanna szülei közben visszavonultak a szobájukba, így Sandersék
magukban ültek a teraszon.
Drága papa, drága mama - vonta eléjük Alexandert Dora -, ez itt...
a vőlegényem... és az áldásotokat kérjük - közölte röviden és velősen,
azután átkarolta mindkettőjüket, és sírva-nevetve csókolgatta őket. Elég, ha rámondjátok az áment - tette hozzá, a meghatottsággal
küszködve.
A szülei is igencsak elérzékenyültek.
Sandersné nem tudott parancsolni a könnyeinek. Egyszerre
magához ölelte a két fiatalt.

De léghajózni nem engedem a leányomat, ez a feltételem! - szólt
belőle az aggódó anya.
Ezen mindannyian nevettek.
- Gyere, fiam! - tette kezét Alexander karjára az öregúr.
- Váltsunk egypár komoly szót mi, férfiak!
Lothar és Diana pontosan érkezett Buchenauba, ahol igen nyájas
fogadtatásban
részesültek,
Dora
Diana
nyakába
ugrott.
Legszívesebben máris barátnője tudtára adta volna az eljegyzését, de
csak ennyit bírt mondani:
- Jaj, Diana, én olyan boldog vagyok, hogy azt se tudom, nevessek
vagy sírjak örömömben.
A fiatalasszony nyomban sejtette, mi történt, de nem szólt.
Alexander Heinzius is szívélyesen köszöntötte őket, Diana pedig
olyan kedvesen mosolygott rá, hogy Lothar csak nagy nehézségek
árán fegyelmezhette magát annyira, hogy legalább látszatra
megfelelőképpen viszonozza a lelkes üdvözlést. Szívében vad
féltékenység kelt birokra a régi barátsággal.
Sanders úr vezette asztalhoz Dianát. A férje vele szemben foglalt
helyet, a háziasszony oldalán, akin láthatóan némi izgalom vett erőt,
és nemigen tudott figyelmet szentelni asztalszomszédjának. Lothar így
zavartalanul szemmel tarthatta szép, ifjú hitvesét, aki vidáman
csevegett a ház urával.
Titkos elégedettséggel nyugtázta, hogy féltékenységének okozója
meglehetős távolra került feleségétől, az asztal innenső oldalára.
Keserű érzéssel látta azonban, hogy Diana gyakorta fordul csillogó
tekintettel a férfi felé, melyet - még ez is mézédes mosoly kísér. Hogy
mindez Dórának szól, aki ragyogó arccal ül Alexander mellett, arról
mit sem tudott. A házigazda most felállt, megkocogtatta a poharát, és
várt, amíg mindenki elcsendesedik.
Lothar megint észrevette, hogy Diana cinkos pillantást küld abba az
irányba; ahol Alexander foglalt helyet, és ennek láttán légszívesebben
felugrott és elrohant volna.
Sanders úr először a szokásos bevezetőben üdvözölte a vendégeket,
majd ezek után rövid, egyszerű szavakkal bejelentette leánya és dr.
Alexander Heinzius eljegyzését.
Lothar szüntelenül Diana arcát figyelte, aki lesütötte a szemét. A

férfi furcsa érzéssel fogadta a hírt, hogy régi barátja, a vetélytársnak
hitt Alexander, Dora Sanders vőlegénye.
Semmihez sem hasonlítható boldogság fogta el, amikor látta, hogy
Diana ismét pajkosan az újdonsült mátkapár felé tekint. Úgy tűnt,
egyáltalán nem lepte meg a kézfogó, cseppet sem bánatos vagy
csalódott.
Lothar keblében a legellentmondásosabb érzések kavarogtak. Mi
mindent nem beszélt be magának, mennyit gyötrődött e képzelgések
miatt! Hirtelen minden egészen új megvilágításba került, nem is
értette, hogy kínozhatta magát ilyen esztelen agyrémekkel.
De ha ebben a dologban tévedett, nem lehetséges, hogy minden
másban is rosszul ítélte meg a helyzetet? Nem kétséges-e nagyon is,
hogy Diana meg akar szabadulni tőle? Végül talán mégis megtarthatja
őt?
Ez a reményteli gondolat egészen magával ragadta, olyan jókedve
kerekedett, amilyet Diana még sohasem tapasztalt nála, s ennek láttán
még inkább elszomorodott.
Lám, milyen boldog Lothar, hogy hamarosan visszanyeri a
függetlenségét! Tegnap óta mintha kicserélték volna...
Valahányszor a férje szíves szavakkal és pillantásokkal fordult oda,
egyre csak gyötrődött: úgy látszik, miután kinyilvánította szabadulási
szándékát, nem kerül nagy erőfeszítésébe, hogy testvéri figyelemmel
bánjon velem.
Ebéd után a teraszon fogyasztották el a kávét, emelkedett
hangulatban. Csak Diana szíve öltözött mindinkább gyászba, ahogy a
boldog arcokat látta maga körül.
Lerogyott egy nádfotelba. Lothar aggódva kérdezte a háta mögül,
nem fázik-e.
Szótlanul megrázta a fejét. Ez a gyengéd gondoskodás is csak
fájdalmat okozott.
Mindezek ellenére derűs arcot erőltetett magára.
- Diana, ma megint úgy festesz, mint valami tavasztündér lépett
Dora mosolyogva hozzájuk, és megcsókolta, a barátnőjét. - Nem
találja, Steinach úr?
Lothar meghajtotta magát, de mielőtt kinyitotta volna a száját, a
felesége sietve megjegyezte:
Hirtelen milyen fennköltté tett a szerelem, aranyhajú!

- Jaj, Dianám, dehogyis hirtelen! - nevetett Dora. - Hiszen tudod,
hogy a szerelmem nem a mai eljegyzéssel kezdődött!
- Csakugyan - derült fel a fiatalasszony is. - Már a legutóbbi berlini
tartózkodásunkkor előre lehetett látni, úgyhogy igazán nem ért
meglepetésként.
- Bizony, Steinach úr - nézett mosolyogva a feszülten figyelő
férfira Dora. - Nekünk kettőnknek nincs titkunk egymás előtt. Csak
egyetlen dolog létezik, amely még az én részemről sem tűr említést.
- Dora! - ugrott fel reszketve, lángoló arccal Diana. - Kérlek,
hallgass!
Dora megrettent a gyötrő szorongásról árulkodó szavak hallatán.
- De kedvesem - fogta meg barátnője kezét -, magától értetődik,
hogy hallgatok - nyugtatgatta.
A fiatalasszony sietve félrehúzta őt, jó távol a többiektől. Lothar
furcsán nyugtalan arckifejezéssel, pillantott utánuk, de nem mozdult,
és a hozzá lépő Alexanderrel kezdett diskurálni.
Magában azonban szilárdan eltökélte: mindenáron, beszélnie kell
Dorával!
Végül aztán sikerült is kettesben maradnia a leánnyal.
- Nagyságos kisasszony, megengedi, hogy néhány percre a
figyelmét kérjem? - kérdezte gyorsan.
- Hogyne, Steinach úr. Miben állhatok rendelkezésére?
- Kérem, kísérjen el a virágágyásokhoz! Szeretnék olyan látszatot
keltem, mintha a kertet mutatná meg nekem. Nem akarom, hogy bárki
megsejtse, milyen fontos ügyről óhajtom faggatni kegyedet.
Dora körülnézett. Alexander és Diana élénk társalgásba merült
Susannával és Hansszal. Ők nem fogják hiányolni kettőjüket. Az
idősebbek pedig látható nyugalommal üldögéltek odabenn, a házban.
Senki nem, vette tehát észre távozásukat. Lothar némán lépkedett
Dora mellett, amíg meg nem álltak egy virágágy előtt. Ott aztán
sápadt, felindult arccal unszolni kezdte:
- Nagyságos kisasszony, kérem, könyörgök, árulja el, mi az pont a
feleségem szívében, amelyet még kegyed sem érinthet!
- Sajnálom, Steinach úr - hökkent meg Dora -, lehetetlen, nem
tehetem.
Akkor sem - sürgette a férfi, ha azt mondom: talán épp kegyeden
múlik, hogy két ember sorsa kedvező fordulatot vesz-e?

- Nem élhetek vissza a barátnőm bizalmával - felelte nyugtalanul a
leány.
- Belátom, nagy merészség ilyet kérni - sóhajtott Lothar.
- Mégis, kimondhatatlan hálára kötelez, ha képes ekkora
önmegtagadásra. Fontolja meg, nem idegenre bízná azt, amit ez idő
szerint láthatóan csak kegyed tud.
Dora megindultan nézte a férfi sápadt, nyugtalan arcát, rimánkodó
tekintetet. Egyszerre megérezte, kizárt dolog, hogy ezt az embert
pusztán testvéri szeretet fűzze Dianához. Égy pillanatnyi tétovázás
után elszántan felvetette a fejét.
- Steinach úr! Amit kíván, azt nem oszthatom meg önnel durva
szószegés nélkül, és a könnyelmű fecsegés nem kenyerem, noha
mellékes dolgokban néha beleesem ebbe a hibába. Most azonban az a
benyomásom, mintha valami nagyon szomorú fejleményt előzhetnék
meg. Úgy látom, Diana egyáltalán nem közömbös önnek. Lehet, hogy
valami tévedés történt, az emberek boldogsága olykor egy-egy apró
tévedés miatt fut zátonyra. De talán mégis ostobaságot követek el, ha
feltárom, ami úgy kikívánkozik belőlem.
- Beszéljen, kérem! - esedezett Lothar. - Minden szavával kivívja á
hálámat. Dianával igen sajátságos helyzetbe kerültünk, s nekem nincs
bátorságom e helyzeten meggondolatlan Szavakkal változtatni, mivel
attól tartok, hogy Dianát akarata ellenére olyan megoldásra
kényszerítem, ami, nézetem szerint, nyomasztaná őt. Bármit hallok is
most kegyedtől, amennyiben az így vagy úgy segíti a dolgok
tisztázását kettőnk között,- akkor minden bizonnyal nemcsak
számomra, hanem Diana számára is jótétemény.
Dora még egy kicsit habozott, azután komolyan és elszántan a
férfira emelte a tekintetét.
- Hát akkor isten neki, csak nehogy valami butaságot műveljek!
Hallja tehát, amit elmondhatok: Diana nemrég közölte velem, hogy a
házasságukat fel kell bontani. Tudomása szerint ön visszatér Afrikába.
Ha ezt megteszi, azaz mindegy, hogy oda vagy máshová utazik, ha
tehát elhagyja Dianát, akkor ő nagyon... nagyon boldogtalan lesz, ezt
biztosan tudom.
- Ez a valóság, nagyságos kisasszony - szorította meg görcsösen a
leány kezét Lothar -, ez a valóság, vagy csupán feltételezés?
- Ez tény! - szögezte le Dora, maga is eléggé felindultan.

- Köszönöm, hálásan köszönöm a szavait, nagyságos kisasszony!
Bízom benne, hogy ezzel megalapozta a boldogságunkat!
- Bárcsak én is azt hihetném... - sóhajtotta a leány párás szemmel.
- Remélem, hamarosan kegyed is meggyőződhet róla. Vigyázzon,
Diana errefelé figyel, kérem, nézze élénk érdeklődéssel ezt a virágot
itt! Semmiképpen nem sejtheti, miről tárgyaltunk mi ketten. Ugye,
holnapig köztünk marad, ami most elhangzott?
- Erre a szavamat adom, Steinach úr.
- Köszönöm önnek. Most pedig engedje meg, hogy visszakísérjem
a házhoz. Úgy látom, a kedves vőlegénye közeledik.
Rögtön ezután csatlakozott is hozzájuk Alexander.
Bármennyire szeretett volna Lothar a Dorával folytatott
beszélgetést követően négyszemközt maradni a feleségével, néhány
órát még ki kellett bírnia Buchenauban.
Később azután sürgetni kezdte a hazatérést. A fiatal párt
mindenfelől kérlelték, hogy töltsék az estét is Sanderséknél, és Diana
szívesen engedett volna a rábeszélésnek, Lothart azonban nem lehetett
visszatartani.
Az estét a szüleimnek ígértem, hölgyeim és uraim, nem szeretném
tovább várakoztatni őket. - Ugye, indulhatunk, Diana? - kérdezte
nyomatékosan,
A fiatalasszony készségesen bólintott, mikor a férfi a szüleire
hivatkozott. Tulajdonképpen ő is csak azért nem sietett eddig, mert
előre félt a hazaúttól, amelyet Lotharral kettesben kellett megtennie.
Egyébként nem Vonzotta a vidám társaság, a sok boldog ember
látványa.
Így sietve elköszöntek, látszólag a legderűsebb hangulatban. Diana
megismételte a korábban már kilátásba helyezett meghívást:
Sanderséket és vendégeiket pünkösd hétfőn vacsorára várják
Dorneckben. A jelenlévők nagy örömmel vették az invitálást.
Lothar forró kézszorítással búcsúzott Dorától.
- Imádkozzék értem, nagyságos kisasszony! - súgta neki.
- Úgy lesz - válaszolta szelíden a leány, és férfiasan viszonozta a
kézfogást. Azután megölelte a barátnőjét. - Szerencsés utat, Dianám! szólt elcsukló hangon.
Mindannyian kikísérték a távozókat a kocsihoz, amely további
vidám, zajos tömegjelenet után tudott csak elindulni.

Diana az utolsó pillanatig derűs arckifejezést erőltetett magára,
most azonban sápadtan és kimerültén a hátsó ülésre hanyatlott.
Lothar egy ideig hallgatott, próbálta legyűrni felindultságát.
Szilárdan eltökélte, hogy minden akadályt félresöpörve, egyértelműen
tisztázza a helyzetet.
Lopva ifjú feleségére sandított! Még soha nem látta ilyen szépnek
ezt a halovány, édes arcot, rajta a szenvedés félreismerhetetlen
nyomaival. Az asszony azt hitte, nem figyelik, és teljesen elmerült
fájdalmas, bánatos gondolataiban, elfeledkezett a mosolygós
maszkról.
Végül a férfi elszántan felegyenesedett. Egy óra alatt teszik meg az
utat, ezt a hatvan percet ki kell használnia.
- Nagyon elfáradtál, Diana? - kezdte szelíden.
- Nem - pillantott rá tűnődéséből felrezzenve az asszony.
- Miért kérded?
- Szeretnék valamit megbeszélni veled, ha tudsz rám figyelni.
Diana rémülten lehunyta a szemét, azt hitte, Lothar a válásra
vonatkozóan kíván javaslatot tenni. Legszívesebben könyörgött volna:
- „Hagyjuk a részleteket, legyen minden úgy, ahogy akarod, csak ne
kínozz ezzel a szócsépléssel, amely annyi szenvedést okoz.”
De nem szólhatott, nem árulhatta el, mi megy végbe a lelkében,
mondd csak, nem vagyok fáradt - válaszolta tehát merev arccal.
A férfi sokáig kémlelte, azután lassan, nagy önfegyelemmel
megszólalt:
- Még egyszer vissza kell térnem arra, amiről tegnap, hazafelé
lovaglás közben szó esett. Megígértem, hogy eloldom a köteléket,
amely hozzám fűz téged. Hogy mekkora erőfeszítésembe került ezt
mondanom, azt nem tudja, más, csak én. De, a szavamat adtam, s
nyomban az ünnep után fel akartam keresni a közjegyzőt, hogy
mindent megtárgyaljak vele. Most azonban történt valami, ami
megmutatta, téves feltételezésből kiindulva, belső kényszernek
engedve ajánlkoztam, hogy szabadon engedlek.
- Hogy érted ezt? - Miféle feltételezésből indultál ki? - fordult
lassan Lothar fakó, az idegességtől rángatódzó arca felé az asszony.
- Kimondom kereken, Diana - nézett a szemébe a férfi olyan
különös pillantással, amely az arcába kergette a vért - mivel ahogy
most látom a dolgokat, nincs helye köztünk köntörfalazásnak. A

leveleid és az Alexander Heinziusszal kapcsolatos megnyilatkozásaid
nyomán olyan gyanú ébredt bennem, miszerint szereted őt, s ezért
bizonyára igényied a szabadságot. Azt képzeltem, csupán azért
habozol közölni ezt velem, mert nem akarsz fájdalmat okozni.
- Fájdalmát okozni? - kulcsolta össze a kezét Diana, és fátyolos
tekintetét értetlenül Lotharra emelte.
A férfi felsóhajtott, kalapját a hátsó ülésre tette, mert hirtelen
melege lett az estére lezárt tetejű kocsiban.
- Igen, Diana. Tudom, milyen nemes jóságos a szíved. Nos, arra
gondoltam, ha a lelkembe pillanthatnál, ha megtudnád, mennyire... de
nem, előbb egy kérdést kell intéznem hozzád, és nagyon kérlek,
őszintén válaszolj. Van valaki, aki miatt szeretnéd visszanyerni a
függetlenségedet, hogy őhozzá tartozhass?
Diana a fejét rázta.
- Hiszen megígértem, hogy kérni fogom a szabadságomat, amint
szükségesnek látom.
- Tehát szabad még a szíved, nem szeretsz senki mást? - faggatta
Lothar, s a türelmetlen kérdés szinte kiáltásként tört fel kebléből.
- Nem, senki mást - felelte színtelen hangon az asszony, és
reszketve lezárta a szemét.
- Diana, ó, Diana! - ragadta meg a két kezét a férfi. - Hát nincs
veszve minden remény, nem túl késő, hogy megpróbáljam elnyerni a
szerelmedet? Szeretlek, Diana, teljes szívemből szeretlek. Már az első
leveled, nem, már nemes szívű önfeláldozásod is hozzád láncolt. Az
irántad táplált testvéri érzés mindinkább mély vonzalommá erősödött.
Amikor azután egész tündöklő szépségeddel magam előtt láttalak,
azon nyomban tudtam, hogy szeretlek, és felizzott bennem a vágy,
hogy a valóságban is az asszonyommá tegyelek, aki addig csupán
névleg voltál. Ám e szerelemmel egyidejűleg az Alexander
Heinziusszal szembeni féltékenység is megfogant bennem, azt hittem,
őt szereted. Akkor minden erőmmel megpróbáltam megzabolázni a
szívemet, mert azt ígértem, hogy akaratod ellenére nem tartalak
magam mellett. Hazatérésem óta szakadatlan küzdelmet folytattam
saját érzéseim ellen, melyek mind ellenállhatatlanabbul hozzád
vonzottak. Naponta mondtam magamnak: el kell őt engedned!
Mégsem vitt rá á lélek, hogy megtegyem. Reszketve vártam a percet,
amelyben a szabadságodat követeled, azt hittem, csak azért vártál

eddig is, mert méltányoltad a körülményeket, és nem akartál fájdalmat
okozni nekem. Azután jött a tegnapi kis lovasbaleset. Első ízben
tartottalak a karomban, Diana, a keblemre öleltelek. Egy pillanatra
elveszítettem az önuralmamat, és szájon csókoltalak. Mondd, érezted?
Nem haragudtál meg rám? Amikor lóra ültettelek, sírtál. A könnyeid a
kezemre peregtek, és éttől nyomorultul éreztem magam, mivel azt
hittem, azért sírsz, mert tudtomra kell adnod egy másik férfi iránti
szerelmedet. Ezer kínnal szembeszállva elszántam magam, s közöltem
veled, hogy szabaddá teszlek. Ez tegnap történt, ma pedig világossá
vált, hogy egy árnyképtől rettegtem, s te azt mondod, a szíved még
szabad. Most már nem bírlak harc nélkül elengedni. Hadd próbáljam
magam felé hajlítani a szívedet, hadd küzdjek érted igaz szerelemmel!
Mondd, nem túl késő? Nem tudlak elengedni, Diana, képtelen vagyok
rá!
Szinte egyetlen lélegzetre szakadt ki mindez Lotharból. Egyre az
asszony kezét szorongatta, és csókokkal borította el, azután könyörgő
tekintettel nézett a szemébe.
Diana nem mozdult, attól félt, felébred ebből az álomból.
Földöntúli fénnyel ragyogó szemét a férfira szegezte. Reszketősét
Lothar is megérezte, s ez még jobban felkavarta.
- Diana! Egy szavad sincs hozzám? - rimánkodott kiszáradt
torokkal.
Az asszony kirántotta és az arcához kapta a kezét. Görcsös zokogás
rázta meg a testét, eleredt a könnye, mintha ezáltal az elmúlt napok
minden kínja, minden fájdalma feloldódna.
Lothar megrettent. Az öröm, amely Dora szavai nyomán kicsírázott
benne, hirtelen szertefoszlott.
- Diana! Az isten szereiméért! - nyögte megsemmisülten. - Bocsáss
meg, ha fájdalmat okoztam! Nem tehettem mást, él kellett mondanom,
mennyire szeretlek, olyan gyönyörű vagy, olyan csodálatos, semmi
sem választhat el tőled a te akaratodon kívül. Légy nyugodt, ha te úgy
kívánod, elengedlek. Ne sírj! Szólj hát egy szót, hogy
reménykedhessek, ne hagyj őrlődni ebben a tébolyító kínban! kérlelte egészen magánkívül.
Ekkor Diana ránézett, és leejtette a kezét.
Azt kérded, nem késő-e, hogy megpróbáld, elnyerni a szívemet. De
igen, Lothar, igen, túl késő, mert én már nagyon-nagyon régen

szeretlek, és a szívem csak a tiéd!
A férfi hirtelen két kézzel megragadta, és felnyögött, mintha
minden fájdalmat kitépne kebléből.
Diana! Diana! Igaz ez, hihetek a fülemnek?
- Az asszony ajka arra az elragadó mosolyra nyílt, amely í annyira
édessé tett, és aranybarna szeme Csillogott, mintha a nap kelt volna fel
benne.
Szeretlek, Lothar, szeretlek! - kiáltotta, és lángoló arccal a férfi
karjaiba simult, reszketve érezte, amint a másik magához szorítja.
- Szerelmem, édes, drága hitvesem, én szépséges feleségem! suttogta Lothar, és megcsókolta remegő ajkát, csillagszemét, halovány
homlokát és balzsamos illatú, csillogó haját.
Azután magához vonta finom kis kezét, csókot lehelt rá, majd a
szemére tapasztotta, hogy a benne izzó vágy meg ne rémítse az
asszonyt.
Így ült egy darabig, majd ismét megölelte a feleségét.
Mondd, Diana - lélegzett fel -, miért is kínoztuk magunkat olyan
értelmetlenül? Te is szenvedtél! Hogyan, tegyem jóvá?
- Csak szeress, szoríts magadhoz, hadd érezzem, hogy nem
álmodom!
A férfi örömittasan nevetve csókokkal borította a kedves arcot.
- Te, te... drága Lothar! - suttogta boldogan az asszony, és fehér
karját férje nyaka köré fonta.
Lothar a tündérszemektől megigézve figyelte őt, máskor oly
higgadt, már-már szigorú arca egészen átszellemült a boldogságtól.
- Hanem tudod-e, édesem, hogy az asszony testestül-lelkestül
szeretni tartozik az urát? Tudod-e, hogy a szerelmed által milyen
hatalmat nyertem fölötted?
Diana a gyönyörűségtől megborzongva szorította az arcát a férfi
mellkasához, s Lothar olyan erővel szorította a szívéhez, hogy tisztán
hallotta minden dobbanását.
Aztán újra maga felé fordította Diana fejét, és mélyen a szemébe
nézett.
- Féltékenyen fogok őrködni, hogy minden lélegzeted az enyém
legyen. Most, hogy a szerelmed bizonyossá vált, többé nem érem be
kevesebbel. Egészen birtokba akarlak venni, ahogy én is egész
lényemmel hozzád tartozom. Te az enyém, én a tiéd örökkön-örökké!

- suttogta Lothar. Ajkuk szerelmes csókban forrt össze. Diana a
boldogságtól reszketve feküdt a férfi karjába, a szíve ujjongott.
Akarat nélküli bábként hagyta, hogy végigsöpörjön rajta a férfi
szenvedélyének vihara. A különbén hidegvérű, komoly embert mintha
kicserélték volna. Mindaz, amit öt éven át erőnek erejével magába
fojtott és legyűrt, most vulkánként kitört. Szinte megrészegedett, ám
még most sem feledkezett meg arról a gyengédségről, amelyet egy
igazi férfi mindig tanúsít szerelme iránt. Az önfegyelme nem hagyta
el.
Egyikük sem figyelt az útra, mintha álomból ébredtek volna,
amikor a kocsi megállt a dornecki udvarház előtt.
A férfi a karjában vitte fél Dianát a széles lépcsőn, a házba, vitte
szorosan magához ölelve, egészén a nappaliig, ahol szülei a látványtól
lenyűgözve fogadták őket.
- Anyám, apám! Itt hozom az én boldogságomat! - rikkantotta
csillogó szemmel, azután lassan, óvatosan az apja tolószéke melletti
fotelba eresztette az asszonyt, és mellé térdelve átkarolta.
A két Öreg mélyen megrendülve hallgatott, csak nézték a
boldogságtól ragyogó, ifjú párt. Brigitte asszony hasztalanul
igyekezett visszafojtani a könnyeit, végül mégis kibuggyantak a
szeméből.
- Istennek legyen hála, hogy egymáshoz vezérelt benneteket,
gyermekeim! - tette két kezét a fiatalok fejére Hermann bácsi, mintha
megáldaná őket. - Repesve vártam ezt a pillanatot, mert régtől fogva
tudom, hogy szeretitek egymást. Tegnap óta azonban
nyugtalankodtam, úgy éreztem, valami nincs rendjén.
- Igen, apám - szorította Diana arcát a magáéhoz Lothar. Közel
álltunk ahhoz, hogy örökre elveszítsük egymást. A szívünk égy súlyos
tévedés csapdájába esett, s ha ma egy boldog, ifjú pár nem előttünk üli
meg az eljegyzését, és nincs az a menyasszony, aki ráébreszt, hogy
rossz úton járok, ki tudja, mi történhetett volna?
- Beszéltél Dorával? - nézett rá Diana,
- Igen, drágám - mosolygott Lothar - Dora Sanders a kérésemre
elárulta, hogy boldogtalanná tenne téged, ha visszautaznék Afrikába.
- Afrikába, fiam? Ismét el akartál hagyni bennünket? - döbbent
meg Brigitte.
- Igen, anyám - bólintott a férfi - ha elválok Dianától, nem lett

volna maradásom, többé nem találkozhattam volna vele. De mondd,
szerelmem, honnan tudtad, hogy vissza akarok utazni Afrikába?
Hiszen senkinek sem említettem.
- Féltékennyé tettek azok a farmerleányok - suttogta pajkosan
mosolyogva az asszony -, azt hittem, náluk hagytad a szívedet.
- Milyen ostobák voltunk! - ugrott fel Lothar, és boldogan
felkacagott.
Ezzel karon ragadta Dianát, és magával vonta az egyik szomszédos
szobába.
Drága szüleim, még rengeteg mondanivalónk maradt egymásnak,
csak akkor hívjatok, ha vacsorázunk! Addig odaát időzünk.
Az öregek mosolyogva biccentettek.
A fiatalok azután boldogan összebújva ültek a másik szobában,
csókolóztak,
és
tervezgették
a
jövőt.
Másnap reggel Lothar és Diana küldöncöt menesztett Dora
Sandershez egy pompás rózsacsokorral.
A bukétához mellékelt kártyán ez állt: „Hűséges segítőnknek,
amiért hozzájárult, hogy két ember egymásra találjon.
Egy boldog pár”
Dora ujjongva olvasta az írást. Pünkösdhétfőn azután az egész
vidám társaság összegyűlt Dorneckben, immár maradéktalanul
boldogan.
Az ifjú házaspár már másnap elhagyta az udvarházat, most indultak
nászútjukra, mely néhány hónapig távol tartotta őket a kúriától.
Eközben Brigitte asszony nagy lelkesedéssel vállalt magára minden
feladatot azzal, hogy Lothar visszatérését követően majd megint
többet pihenhet.
Újra megnyitottak néhány régen lezárt szobát, kiszellőztették és
részben újrarendezték őket. Ezekben laktak valamikor Diana szülei, s
most az ifjú pár otthonául szolgáltak.
A fiatalok csak szeptember közepén tértek meg a nászútról.
Röviddel ezután került sor Dora és Alexander Heinzius
házasságkötésére. Susanna már augusztusban nőül ment Hans
Heinziushoz, s a menyegzőre ők is Buchenauba érkeztek.
Több kedves barátjuk és eljött az ünnepre: nem hiányzott dr.
Haßler a feleségével, Hildével és Kroner kapitány sem.
Diana és Dora fiatalasszonyként is megőriztek meghitt

barátságukat. Telente a két fiatal pár néhány hetet rendszeresen
Berlinben töltött, hogy egy kicsit kikapcsolódjanak.
Csak most látta Lothar, milyen ünneplés és csodálat övezi Dianát.
Mégsem vált féltékennyé, hiszen tudta, hogy az asszony minden
gondolata, minden lélegzete az övé. Csillogó tekintetét örömteli
büszkeséggel függesztette szép, ifjú hitvesére, aki nap nap után
elbűvölte és megrészegítette.
Hermann bácsi és Brigitte néni látható elégedettséggel osztoznak
gyermekeik boldogságában. Az idős hölgy ajkáról most is felröppen
egy-két erőteljes kifejezés, mikor valamiféle hanyagságot tapasztal. Ez
azonban éppúgy hozzátartozik Dorneckhez, mint a felhőtlen,
megszentelt boldogság, amely Dorneck ifjú úrnőjének szeméből
sugárzik, és visszatükröződik az ő Lotharja komoly tekintetében.

VÉGE