You are on page 1of 60

Hedwig Courths Mahler- A fogadott leány

A véletlen a gazdag özvegy, Steinbrechtné házába vezeti Lossen Brittát, a kifogástalan
neveltetésű, ámde szegény társalkodónőt. Csakhamar kiderül, hogy a lány az özvegy első
férjének második házasságából származó gyermeke. A kettőjük között kibontakozó ^érzelmi
konfliktus csakhamar megoldódik; de ez csak tovább bonyolítja a lány életét. (

Frensen ügyvéd és Steinbrecht Claudina asszony egymással szemben ültek a nagy asztalnál.
Frensen csomagot vett ki irattáskájából.
- Itt van a hölgyek arcképe; negyven közül csak ez a négy jöhet számításba. Méltóztassék
megtekinteni a képeket!
Steinbrechtné sóhajtva vette át az arcképeket.
- A választás bizonyára ismét meddő lesz.
- Ha ön már előre is kételkedik a sikerben, nagyságos asszonyom, akkor igazán...
- Hagyja csak édes doktor - vetette közbe Steinbrechtné ideges mozdulattal. - Ön csupán
veszélyt lát abban, hogy nem tudok új társalkodónőhöz hozzászokni. A természetéért azonban
senkit sem lehet felelősségre vonni. Grabow Elzával három évig éltem a legszebb
egyetértésben. Ő nálam maradhatott volna életem végéig is, azonban természetesen férjhez
kellett mennie! S az a három, aki utána jött - hiszen emlékszik - sehogysem tudtam
jelenlétüket megszokni.
Frensen doktor vállát vonta.
- Akkor bizony még soká kell kísérleteznie, nagyságos asszonyom. Kissé türelmesebbnek kell
lenni, idővel megszokja az ember a mások sajátosságait és elnézőbb lesz irántuk.
- Igen, ha a személye rokonszenves.
- Hiszen ön eleinte rokonszenvesnek találta mindhármat.
Claudina asszony elmosolyodott.
- Egy napig csak megvoltunk valahogy, de azután mindig akadt valami, ami elviselhetetlenné
tette az együttlétet.
Az öregúr némán bólintott.
Steinbrecht Claudina egyetlen leánya és örökösnője volt az évekkel ezelőtt elhunyt többszörös
milliomosnak, Steinbrecht Klausnak, a nagy vidéki város leggazdagabb emberének. Claudinát tulajdonképpen Lossennének hívták, mert férjhez ment Lossen Heinz festőhöz, a házasság
azonban csupán két évig tartott, s ekkor Claudina, habár szenvedélyesen s forrón szerette
férjét, mégis elvált tőle.
Steinbrecht nem nézte jó szemmel leánya házasságát az ismeretlen festővel, de sokkal jobban
szerette egyetlen gyermekét, semhogy ellen tudott volna állni könyörgésének, s gyönyörű
villát építtetett a fiataloknak, fent a hegyen.
A boldog ifjú pár a nászúiról hazatérve, beköltözött a pompás kis villába.
De a férj kétévi házasság után egyszerre eltűnt.

Akkoriban különféle hírek keringtek az ifjú pár között történt szakításról, de a valóságot senki
sem gyanította. A házbeliek csak annyit tudtak, hogy Lossen eltűnt, fiatal neje pedig sápadt,
dúlt arccal tért vissza apja házába. A gyönyörű villa azóta elhagyottan állt.
A fiatalasszony ismét felvette leánynevét, az egész dolog feledésbe ment és senki sem
törődött többé Lossen Heinzzel, Claudina asszony elvált urával.
Steinbrechtné elővette lornyettjét, s figyelmesen szemlélte a kiválasztott arcképeket. Mind a
négyről csinos, fiatal arc mosolygott felé.
A második kép rögtön megnyerte tetszését. Hosszan nézegette, azután vonakodva tette félre.
Mikor mind megtekintette, ismét ezt vette kezébe, s hirtelen így szólt:
- Akkor hát ezt választom, kedves doktor.
- Mindjárt gondoltam, hogy erre esik a választása - mondta Frensen doktor.
- Ugyan?
- Mert a fiatal hölgy határozottan a legszebb mind a négy között, s én jól ismerem
szépérzékét.
Claudina asszony vállát vonogatta.
- Fájdalom, az arcok nem mindig a lélek tükrei.
- Tehát ezt a kisasszonyt óhajtja szerződtetni?
- Igen, még pedig a szokásos feltételek mellett.
Ha nem tetszik, rögtön elbocsáthatom. Ez esetben kárpótlásul három havi fizetést és
tartásdíjat kap.
- A fiatal hölgynek tehát írni fogok. Ez a kettes számú arckép, ugye? - kérdezte, s irat
táskájából a kettes számmal megjelölt borítékot vette elő. - És most engedje, nagyságos
asszonyom, hogy a jövendőbeli társalkodónőjének magánéletére vonatkozó adatokkal
megismertessem. Magam is csak futólag néztem át az iratokat, de az irodavezetőm mindent
alaposan megvizsgált.
Steinbrechtné tiltakozva emelte fel kezét.
- Kíméljen meg ettől. Irodavezetője bizonyára lelkiismeretesen megvizsgált mindent, mielőtt
a fiatal hölgyet ajánlotta. Egyelőre nem érdekel a dolog, csupán az a fontos, hogy
elviselhetőnek találom-e új társalkodónőm jelenlétét, vagy sem.
Frensen doktor ezalatt elolvasta irodavezetőjének jegyzeteit.
- A fiatal hölgy, amint azt óhajtani méltóztatott, teljesen önálló, árva lány; úrnője gyönyörű
bizonyítványt adott neki és csak azért bocsájtja el, mert egy szegény rokonát kell magához
fogadnia.
- Jól van, jól. Ez elég nékem. Legyen hát oly szíves és intézze el a többit. Kérem, minél előbb
a fiatal hölgyet.

Három nappal később, csütörtök délután Frensen magas, karcsú, fiatal hölgy kíséretében
csengetett be a Steinbrecht park kapuján.
A fiatal leány, aki egyszerű, de kitűnő szabású úti ruhát viselt, várakozásteljesen szegezte
nagy, sötét szemét az előkelően csendes, kétemeletes házra.
- Milyen gyönyörű itt minden! - szólt.
- Szép, ugy-e? - kérdezte az ügyvéd mosolyogva.
- Csodaszép! Ó, csak itt maradhatnék!
- Szívemből kívánnám, hogy óhaja teljesüljön, mert - jövendőbeli úrnőjének kicsiny
különcködéseitől eltekintve - igazán kellemes álláshoz jutni ebben a házban. Okos ember
ügyesen megalkuszik az efféle sajátosságokkal, én rövid ismeretségünk ideje alatt felismertem
önben az okos, értelmes embert.
A fiatal leány kedvesen mosolygott, s Frensen azt gondolta, hogy még alig egy órája azon
tépelődött, vajon elvezesse-e a fiatal hölgyet Steinbrechtnéhez. Most egy órája hallotta
ugyanis először az új társalkodónő nevét, s nem tudta bizonyosan, hogy ez a név nem tesz-e
kellemetlen hatást ügyfelére? A leányka kedvessége végül győzedelmeskedett aggodalma
felett, s mégis elhozta őt bemutatni.
Eközben az inas kitárta előttük az ajtót, s beléptek a nagy, fényűzéssel berendezett
előcsarnokba.
Az ajtótól jobbra és balra, két művészi üvegfestményű ablakon meleg, vidám fény ömlött be.
A fiatal lány pár pillanatig vonakodva megállt a küszöbön. Úgy érezte, mintha e falak mögött
dőlne el a sorsa; az ügyvéd hívó mozdulatára azonban ismét követte kísérőjét.
Frensen doktor felszólította az inast, hogy jelentse érkezését a ház úrnőjének.
- A nagyságos asszony kikocsizott, doktor úr, és bocsánatot kér, hogy fáradni méltóztatott, de
fontos választmányi ülésre kellett mennie. Parancsot kaptam, hogy az új kisasszonyt vezessem
Stange asszonyhoz. A tea idejére a nagyságos asszony hazatér. Frensen határozatlan pillantást
vetett kísérőnőjére.
- Fájdalom, addig nem várhatok. Pedig sajnálom, magam szerettem volna a nagyságos
asszonynak bemutatni. Egyelőre tehát majd Stange asszony gondoskodik önről.
Az inas a fiatal hölgyhöz fordult:
- Jöjjön kisasszony - mondta bizalmas mosollyal.
A megszólított a bizalmaskodást tudomásul sem véve haladt vezetője mellett a lépcsőn. Az
első emeletről alacsony, idősebb asszony jött elébük, aki sima, fekete ruhája fölött fehér
kötényt, fekete fej kötőt viselt.
Stange asszony volt, a házvezetőnő.
- Az új kisasszonyhoz van szerencsém, ugye? - kérdezte az öregasszony mosolyogva.
A fiatal lány fellélegzett. Az öregasszony jóságos arca oly bíztató volt.

- Igen, az új kisasszony, Stange asszony. A doktor úr már elment - jelentette az inas.
Az öregasszony és a fiatal leány felmentek a második emeletre. A házvezetőnő kinyitott egy
ajtót. A csinos, világos kretonnal bevont fehér bútorok kedvessé tették a világos szobát,
amelyhez meg egy ugyanúgy berendezett kisebb hálószoba is tartozott.
Az új társalkodónő gyönyörködve nézett körül.
- Ó, bár itt maradhatnék - gondolta vágyakozva, aztán akaratlanul ajkára tört a felkiáltás:
- Milyen kedvesek és szépek ezek a szobák!
Stange asszony mosolygott.
- Úgy-e szép szobácskák? A holmija is megérkezett már kis-asszonykám, de a
kicsomagolással várhat még.
Az öregasszony hangja oly különösen csengett, hogy a bársonyos sötét szempár aggodalmas
kérdéssel pillantott a jóságos öreg arcra. Stange asszonyt különös érzés fogta el a tekintet
láttára.
- Úgy értem, hogy most pihennie kellene kissé. A nagyságos asszony nemsokára itthon lesz, s
akkor együtt teáznak.
- Ön bizonyára azt gondolta, hogy előbb várjam meg, érdemes-e a holmit kicsomagolnom.
A házvezetőnő zavarba jött, de azután elszántan fordult az elszomorodott gyermekhez.
- Hát nem tagadom, bizony ilyesfélét akartam mondani, habár el nem tudom képzelni, hogy a
kisasszony ne nyerje meg a nagyságos asszony tetszését.
Stangené egy óra múlva ismét megjelent a társalkodónő szobájában.
- Tessék jönni kisasszonykám, a nagyságos asszony várja már - szólította meg, s eközben
elragadtatva szemlélte az előtte álló üde, karcsú, fiatal leányt.
- Ha tanácsot szabad adnom, ne tessék sokat beszélni. A nagyságos asszony azt nem
szívelheti: azután csak semmi kényeskedés az evésnél; egyáltalán nem kell félelmet mutatni.
Természetesnek, közvetlennek lenni, ez a fő. A nagyságos asszony csészéjét kétszer kell
megtölteni, s mindannyiszor egy darab cukrot belé, más semmit. A zsámolyt se feledje a lába
alá tolni, azután a széke hátán lóg egy selyemkendő, azt tegye a vállára, mihelyt leül.
Vigyázzon arra is, hogy a nap ne süssön a szemébe. Húzza le a függönyt, de csak annyira,
hogy ne bántsa a fény, mert különben nagyon szereti a napot a szobában. A világért se járjon
óvatosan, minél otthonosabbnak és természetesebbnek mutatkozik, annál jobb.
Steinbrechtné fel s alá sétált a szobában, amikor a közeledő lépéseket hallotta, megállt, s így
várta a belépőket.
- Nagyságos asszonyom, itt van az új kisasszony - mondta a házvezetőnő.
A ház úrnője nyugodtan bólintott.
- Jól van Stange, elmehetsz - mondta röviden.

A fiatal leány meghajlással üdvözölte leendő úrnőjét, aki fekete csipkékkel díszített szürke és
fehér csíkos selyemruhájában igazán imponáló jelenség volt. Dús, sötét hajába, mely
természetes hullámokban simult halántékára, még alig vegyült ősz hajszál. Tartása,
mozdulatai nyugodtak, harmonikusak voltak.
Claudina asszony szeme egy ideig vizslatekintettel pihent a fiatal leányon.
- Milyen szép teremtés - gondolta kellemesen meglepetve. - Különösen a szemei szépek.
S a szép, komoly leányszem tekintetétől megragadva, néhány lépést tett a belépő felé, s
tiszteletteljes, néma üdvözlését fejbólintással viszonozta.
- Hallottam, hogy Frensen maga kísérte ide önt, kisasszony.
- Igenis, nagyságos asszonyom, a doktor úr oly szíves volt és velem jött.
- Berlinből jön, ha nem tévedek?
- Igen, nagyságos asszonyom.
- Eddig ott volt alkalmazásban?
- Feldheim tábornoknál voltam.
- S hívásomra rögtön eljöhetett?
- Eljöhettem, nagyságos asszonyom. Már nem volt rám szükség, de Feldheim tábornokné
megengedte, hogy házában maradjak, míg állást találok.
Beszélgetes közben Steinbrechtné egy pillanatra sem vette le szemét a fiatal leányról és
folyton azon töprengett, hogy kire emlékezteti őt ez a különös, barna szem, ez a szem,
amelyben olyan sajátságos arany színek ragyogtak, mint mikor a nap aranybarna bársonyra
veti sugarait.
- Frensen bizonyára tudtára adta Önnek, hogy szerződtetése még nem végleges.
A fiatal leány elpirult.
- Igen, megmondta.
- Teázzunk most - mondta végre a terített asztal felé tartva, s helyet foglalt az egyik széken.
Keze a szék támláján fekvő kendőt kereste. A fiatal lány rögtön odalépett s vállára vetette a
kendőt, azután a zsámolyt tolta úrnője lába alá.
Claudina asszony meglepetve pillantott fel s köszönően bólintott, tekintete kedvteléssel pihent
a lábaihoz lehajló szép teremtésre.
- Milyen szép, milyen bájos teremtés - gondolta.
A társalkodónő olyan ügyesen szolgálta ki úrnőjét, mintha évek óta a házban élt volna.
Miután Steinbrechtnét ellátta, magáról gondoskodott szerényen, de fesztelenül.
A társalgás abban merült ki, hogy Claudina asszony néhány közömbös kérdést intézett
társalkodónőjéhez, aki udvariasan válaszolt.

Mikor a nap mindinkább betolakodott a szobába és sugarai már-már Claudina asszony arcát
érintették, a fiatal leány felállt, s összehúzta a selyemfüggönyt, úgy, hogy a nap besütött
ugyan a szobába, az öreg hölgy szemét azonban nem sérthette.
- Ön nagyon figyelmes, kisasszony. Úgy látom, már megtudakolta, hogy mi kellemes nekem.
A fiatat leány elpirult, azután kedves mosoly suhant át arcán.
- Stange asszony szíveskedett egyet-mást tudtomra adni, hogy ne kelljen önt kérdésekkel
terhelnem, nagyságos asszonyom.
A szomorú mosoly, mely annyira megnyerte Stange asszony szívét, ismét megjelent a leányka
ajkán.
- Nagyon boldog lennék, ha itt maradhatnék, nagyságos asszonyom.
- Boldog lenne? - kérdezte Claudina asszony gúnyosan. - Egy fiatal hölgy úgy gondolom
másnak képzeli a boldogságot. Gyönyörű boldogság egy zsémbes öregasszony társalkodó
nőjének lenni.
- Ha valaki szegény és senkije sincs a világon, akkor boldog lehet, ha biztos révbe jut, és
tisztességesen megkeresheti a kenyerét - válaszolta a fiatal lány csendesen.
Claudina asszony szinte megbűvölten tekintett az aranybarna leányszembe.
- Régen elvesztette szüleit?
- Anyám meghalt, mikor még iskolásleány voltam, apámat két éve vesztettem el. Szegény az
utolsó két évben súlyos beteg volt és nem tudott kenyeret keresni. így lassan elfogyott a kevés
félretett pénzünk. Mikor lehunyta szemét, a bútoraink eladásából befolyt összeg éppen
elegendő volt, hogy tisztességesen eltemethessem, s szűkösen megéljek, míg végre Feldheim
tábornoknál álláshoz jutottam.
Claudina asszonyra mély hatást tettek ezek a szavak. Egyszersmind azonban fellázadt benne
valami az ellen, hogy ez az idegen leány már az első félórában így megnyerte őt. Unottságot
színlelve, hátradőlt székében, s egy közeli asztalkán fekvő könyvre mutatott:
- Ott az asztalkán talál egy könyvet - mondta röviden. - Napi teendői közé tartoznék a
felolvasás is, de csak akkor, ha a hangja eléggé rokonszenves. Tegyünk hát kísérletet.
Az új társalkodónő nyugodtan felállt és elhozta a könyvet. Szegénykének bizony nehéz volt a
szíve, hogy napi teendői közé csak „tartoznék" és nem „tartozik" a felolvasás.
- Itt folytassam, nagyságos asszonyom?
Steinbrechtné bólintott.
A társalkodónő olvasni kezdett. Hanga tisztán csengő, meleg volt, hangsúlyozása kitűnő,
előadása lebilincselően érdekes.
Claudina asszony kellemes meglepetéssel hallgatta a kedves orgánumot.
Mióta Grabow Elza elment házától, az öreg hölgy most érezte először a kellemes társaság
jóleső hatását. Milyen kedves egy ilyen bájos, fiatal teremtés közelsége.

Körülbelül egy óra hosszat tartott a felolvasás, akkor a regény véget ért. A fiatal lány becsukta
a könyvet, s egy ideig hallgatott. Ez jólesően hatott Claudina asszonyra,
- Parancsolja, hogy mást is olvassak, nagyságos asszonyom? - kérdezte végül szerényen.
Steinbrechtné fölegyenesedett.
- Nem, mára elég volt. Nem akarom, hogy megerőltesse magát - mondta barátságosan.
Claudina asszony egyszerre úgy érezte, mintha hirtelen egy függönyt húznának félre
emlékezete elől.
- Hogy is hívják önt? Még nem is tudom nevét? - kérdezte elgondolkozva.
- Lossen Britta vagyok, nagyságos asszonyom - válaszolta a fiatal leány.
Mintha villám sújtott volna le előtte, úgy megremegett az öregasszony. Szeme a rémülettől
mereven tekintett a fiatal leányéba, a kezei görcsösen kapaszkodtak karosszékének karfájába
- Hogyan? Miféle név ez? - hebegte rekedten s félig fölemelkedett székében.
A fiatal leány megdöbbenve pillantott a sajátságosan elváltozott arcba.
- Brigitta, a rövidség kedvéért hívnak Brittának. Lossen Brit-ta a nevem - ismételte abban a
hitben, hogy Steinbrechtné nem értette meg a keresztnevét.
Claudina asszony nagy megerőltetéssel fölállott székéről. Úgy látszott, mintha kővé dermedt
volna.
- Lossen? Jól hallottam, önt Lossennek hívják?
- Igen, nagyságos asszonyom. Lossen Britta.
- Es... és... az apja... mi volt az édesapja?
- Az apám festő volt, nagyságos asszonyom. Talán hallott róla valamikor. Lossen Heinz,
tájképfestő.
Claudina asszony elsápadt.
- Menjen... hagyjon magamra... egyedül akarok maradni! -lihegte.
Britta föléje hajolt.
- Nagyságos asszonyom!
- Menjen, egyedül akarok maradni!
Mint egy fájdalmas kiáltás, úgy tört utat a szenvedélyes parancs a halvány, vonagló ajakon, s
a fekete szem félelmetes lángban égett.
Britta rémülten futott ki a szobából. Kint Frigyessel találkozott, akit megkért, hogy rögtön
keresse meg Stange asszonyt.
Az öreg házvezetőnő nemsokára meg is jelent.
- Mi baj kisasszonykám? - kérdezte meglepetve.

Britta aggodalmasan megsúgta, hogy a nagyságos asszony rosszul van, őt azonban kiutasította
a szobából.
Az öregasszony szánakozva pillantott a sápadt arcocskára.
- Bizonyára megint nem tetszett valami - gondolta, mialatt a szobába sietett. Steinbrechtnét
már nem találta ott. Claudina asszony bezárkózott budoárjába, s mint egy halott úgy feküdt a
széles pamlagon. Lelkében rettenetes vihar dúlt, s mindent felkavart, amit az évek lassan
betemettek.
Stange asszony kiment a fiatal leányhoz.
- Bizonyára csak múló rosszullét - mondta megnyugtató hangon. A nagyságos asszony
visszavonult budoárjába. Ha komoly baja lenne, csengetett volna.
- Mondja édes, jó Stange asszony, mit tegyek most? - kérdezte a fiatal leány.
- Menjen nyugodtan a szobájába kisasszonykám, s várjon, amíg hívják.
- Csak nincs valami baj?
- Ugyan hová gondol kicsikém. Múló rosszullét az egész.
- Azt hiszem, kicsomagolnom most már igazán nem kell? - kérdezte Britta szomorúan.
Az öregasszony sajnálta megsemmisíteni a szegény fiatal teremtés reményeit.
- Persze, hogy ki kell csomagolnia a ruháit - mondta jóságosan.
Claudina asszony szinte dermedten feküdt ágyán. Végre felegyenesedett, kisimította haját a
homlokából, a könnytől égő szemmel bámult maga elé.
- Az ő leánya!
Annak a férfinak leánya, akit egykor büszke szívének olthatatlan szenvedélyével szeretett. S
most az ő szeme tekint reá leánya arcából. Az ő szeme, ez az aranycsillogású művészszem,
melytől a gyönyörnek s boldogságnak egész világa tárul eléje.
O meghalt, már két éve, hogy nem él, mondta a leánya, és ő ezt nem tudta, nem is gyanította.
Lossen, szegény, ismeretlen festő volt, mikor Steinbrechték házába jött, hogy a lépcsőház
nagy falfestményét megfesse. Claudina addig nézett a ragyogó művészszemekbe, míg szíve
fogoly maradt. Eddig soha semmit sem tagadott meg tőle a sors - most kierőszakolta a
szeretett férfiút is.
Lossen Heinz nem felejtette el, hogy 6 szegény ördög, Claudina pedig gazdag örökösnő és
sohasem kísérelte volna meg a titokban imádott nő szerelmét megnyerni. Claudina tudta ezt, s
mert nem akart lemondani, ő maga árulta el, hogy szereti, s így kierőszakolta a vallomását.
Ez mételyezte meg később boldogságát, mikor a szerelem mámora szertefoszlott, ennek az
emléke sértette büszkeségét.
Néha vad kétségbeeséssel elhitette önmagával, hogy férje csak vagyonáért és szerelme iránt
való szánalomból vette őt feleségül. Csak akkor volt boldog, ha Heinz ott ült az oldalán s

gyöngéd, szerelemtől ragyogó tekintettel pillantott reá. Ha visszavonult műtermébe, hogy
dolgozzon, a fiatalasszony követte, s nem nyugodott, míg a művész el nem dobta palettáját s
őt karjaiba zárta. Mikor azután Heinz komolyan kérte, hogy hagyja őt nyugodtan dolgozni,
Claudina oly rettentő haragra gerjedt, hogy férje megdöbbenve pillantott reá, s ettől a perctől
fogva teljesen magába zárkózott. Egy nap azután a fiatalasszony féktelen hevességében
szemére vetette, hogy nem szereti, s csak a pénzéért vette feleségül.
A férj elsápadt s távozni akart. Claudina bűnbánóan borult nyakába s bocsánatot kért. Heinz
megbocsátott, de esdve kérte, higgyen szerelmében és ne sértse meg többé ilyen
gyanúsításokkal. Az ifjú pár boldog is volt egy ideig, majd újabb jelenet következett,
könnyekkel és kibéküléssel Lossen rettenetesen szenvedett a tétlenség alatt, melyre felesége
kárhoztatta, de még fájdalmasabban érintették őt az egyre ismétlődő szemrehányások és
gyanúsítások.
Egy napon meghívták néhány ismerősüket és barátjukat bájos villájukba. Egy fiatal amerikai
hölgy is volt közöttük s Lossen, a szépért lelkesedő művész, láthatd gyönyörűséggel szemlélte
az elragadóan szép, fiatal leányt és élénk eszmecserét folytatott vele a művészetről. Claudinát
a féltékenység majdnem megfosztotta eszétől. Alig távoztak a vendégek, fékeveszetten támadt
férjére, s rettentő dühvel szemére vetette, hogy hozományvadász.
Lossen borzasztó haragra gerjedt, megragadta felesége csuklóját s fenyegetően nézett szeme
közé.
- Asszony, ne űzz az őrületbe! Ez már tűrhetetlen! Téged szeretlek s nem az átkozott
pénzedet! Hallgass reám, utolszor mondom: ezt az életet nem bírom tovább! Ha nem
szeretnélek oly őrülten, nem tűrném ezt a gyalázatos bánásmódot! Sértegetéseid
elviselhetetlenek. A szerelem vezetett hozzád, s nem a pénzed! Becsületemre esküszöm, hogy
ha még egy ilyen szót hallok, abban az órában elhagyom a házat és nem látsz többé soha! Ezt
ne feledd el! Megtartom az eskümet, még ha tönkre is megyek belé!
Claudina, mint máskor, most is bűnbánóan zokogva borult férje keblére és bocsánatért
esedezett.
- Mert oly őrülten szeretlek, azért kínozlak és azért kínozom magamat is. Bocsáss meg,
bocsáss meg... nem teszem soha többé!
Mihelyt azonban Lossen munkájához látott, ismét felébredt a fiatalasszony szívében a
kétkedés.
S megint felvirradt egy nap, melyen rettenetes szenvedélye úrrá lett fölötte és a régi
szemrehányás, mint az ostorcsapás, úgy sújtott le Lossenre. Szegény ember tiltakozva emelte
fel kezét, el akarta hallgattatni a gyalázó szót, mielőtt az elröppent volna a dühtől remegő
ajakról, de Claudina nem bírt uralkodni magán. „Hozományvadász" - kiáltotta.
Lossen halvány arccal távozott, hogy soha többé ne térjen vissza.
Neje szinte megkövülve bámult utána, Egész éjjel várta s nyugtalanul járt fel s alá a házban.
Hiába Heinz hü maradt esküjéhez és örökre távozott.

Claudina nem tudta elhinni, hogy ez igaz legyen, de az aggodalom ólomsúllyal nehezedett
lelkére s teljesen lesújtotta.
Kezdetben még remélte, hogy férje, elmaradásával csak büntetni akarja, de hogy őt úgy meg
tudja kínozni, az dacossá tette. Tud így gyötörni, aki szeret?
Claudina látszólag büszkén és hidegen várta férje visszatérését, de szíve égett a vágytól és a
szerelemtől, óh, csak visszatérjen - mindent megtenne a kedvéért.
Lossen Heinz azonban, bár érezte, hogy szíve megszakad, megtartotta esküjét.
Frensen jogtanácsos útján később tudtára adta feleségének tartózkodási helyét, Claudina ezt
közeledésnek hitte, e reményével együtt dacossága is új életre kelt. Büszkesége nem engedte,
hogy férje bocsánatáért könyörögjön, hogy visszahívja.
Lossent nem kábította el a gazdagság s Claudina végül kénytelen volt kijátszani utolsó
kártyáját: beadta a válópert. Ha férje látja, hogy ilyen komoly fordulatot vesz ügyük,
megfontolja a dolgot.
A férfi azonban beleegyezett a válásba. Hogy milyen szenvedések árán jutott erre az
elhatározásra, s hogy ezt az áldozatot csakis önbecsülésének hozta meg, azt Claudina nem
gyanította.
Így élt elváltan, egymásért epedve ez a két ember, akt nem tudta többé megtalálni az utat,
amelyen boldogan haladhattak volna együtt.
Hogy férje rögtön a válás után súlyosan megbetegedett, azt
Claudina nem tudta. Mikor Lossen fejépült, másodszor is megnősült - egy ifjúkori barátnőjét
vette el, aki már régen szerette őt s boldog volt, hogy megosztja vele életét.
Claudina véletlenül értesült erről a házasságról, s csak akkor aludt ki szívében a titkos
reménynek utolsó sugara. Ez a csapás földig sújtotta. Mikor ismét gondolkodni tudott, letette
férje nevét s a hideg, keserű, szeszélyes Steinbracht Claudina lett belőle.
Heinzről csak keveset hallott azóta. Megtudta, hogy nagyon szerény viszonyok között él
második feleségével, hogy szorgalmasan fest s képeit egy műkereskedőhöz küldi, de ritkán
tud rajtuk túladni. Élete most már csak emésztő küzdelem a mindennapi kenyérért.
Ekkor olyan terv fogamzott meg Claudina agyában, mely titkos diadallal töltötte el szívét.
Levelezni kezdett a műkereskedővel, kinél Lossen a képeit ki szokta állítani. Időnként
nagyobb pénzösszeget küldött a műkereskedő címére, mire nagy ládák érkeztek a villába.
Lossen boldog volt, hogy képei egyszerre vevőre akadtak, aki tisztességes árat fizetett értük.
Mikor a vevő iránt érdeklődött, azt a választ kapta, hogy művei mind Amerikába
vándorolnak.
Néhány év óta azonban nem akasztottak fel több képet a Claudina-villában. A műkereskedő
bezárta üzletét és nyugalomba vonult. Claudina tehát mást bízott meg képvásárlással. Lossen
festményeit hiába keresték. Azt hitte, hogy mások előzték meg őt a vételnél. Senki sem adta

értésére, hogy a kezet, mely a Claudina-villabeli képeket festette, a halál örök
mozdulatlanságra kárhoztatta.
Most azonban megtudta. Ez a fiatal leány, aki megjelent házában, az apja szemével rátekintett
s ismét életre keltett minden fájdalmat, mely a vég nélküli szomorú évek során nagy nehezen
elcsitult.
Megint felébredt lelkében a bánat elhibázott élete fölött, egyúttal felújultak emlékezetében a
boldogság napjai is, s ez az emlék egyszerre melegen és ragyogóan világított be szívébe.
Ezt az aranyos sugarat el akarja űzni, mert fáradt, égő szemét elvakította.
- Nem szabad itt maradnia... el kell mennie... nem tűröm a jelenlétét - mondta gondolataiból
felocsúdva hangosan.
Azután ismét mozdulatlanul meredt maga elé. De mily különös, némi idő múltával mind
nyugtalanabb lett, s ez a nyugtalanság végül abban a titkos vágyban összpontosult, hogy még
egyszer belenézhessen Lossen Britta aranycsillogású szemébe és e szemben ismét fellelje
elveszett kedvesét.
Lossen Britta rég elkészült a kicsomagolással. Alkonyodni kezdett már és még senki sem
kívánta szolgálatait. Kinézett a kertbe, nem gyanítva, milyen szerepet játszott az apja
életében. Tudta ugyan, hogy anyja második felesége volt apjának, de közelebbit sohasem
hallott első házasságáról. Csak egyszer tett apja erről említést, röviddel halála előtt. Azt
mondta: Gyermekem egyszer voltam az életben kimondhatatlanul boldog - s ezekért a
gyönyörű órákért elviselem a további életet.
- Nem szabad erről többet tudnom, apám? - kérdezte, de Lossen fejét rázta. - Nem, édes
Brittám, nem akarok erről beszélni. De ha egyszer nem teszek többé, nyisd ki íróasztalom
fiókját, egy könyvecskét találsz majd ott. Sorai egy nőhöz szólnak, akit szerettem, ő azonban
sohase tudja meg, hogy a legmélységesebb fájdalom perceiben mit beszéltem hozzá! Ezt a
könyvecskét magammal akartam vinni a sírba, de az balgaság volna. Te oly kedves vagy
nékem drága leánykám, hogy belepillanthatsz elmúlt boldogságomba és szenvedéseimbe, ha
egyszer nem vagyok többé.
Lossen halála után Britta csakugyan megtalálta a könyvecskét s lapozgatott is benne. Ezeket a
sorokat apja egy ismeretlen nőhöz intézte s gyöngéd becéző szavakkal mindig Dinának
szólította.
Dina! Britta alig tudta húsból és vérből való teremtménynek elképzelni ezt a nőt, hogyan is
sejtette volna, hogy ő most annak az asszonynak házában tartózkodik, akit apja életének
utolsó percéig oly forrón szeretett. Halálos ágyán is a Dina nevet suttogta.
A nap már lenyugodott és szürke árnyak borultak a szobára, mikor Stange asszony belépett a
fiatal teremtéshez, hogy az estebédhez szólítsa,
Britta felsóhajtott.
- Úgy látszik, nem is lesz más teendőm, mint a nagyságos asszony étkezésein részt venni,

Stange asszony nem válaszolt. Épp az imént látta úrnőjét s feltűnt neki, hogy miiyen sápadt és
kimerült.
- A kisasszony jöjjön vacsorázni - parancsolta röviden.
Claudina asszony még este meg akarta mondani Lossen kisasszonynak, hogy nem maradhat a
házában, de még egyszer a bársonyos barna szembe akart nézni, amely annyi fájdalmat és
bánatot keltett életre lelkében.
Mikor azonban a fiatal leány ott ült vele szemben és tekintete annyi aggodalommal függött
arcán, a nyers szavak sehogy sem jöttek ajkára.
Britta nagyon hasonlított apjához.
Claudina asszony torka összeszorult s megfagytak ajkán a szavak, melyekkel Brittát el akarta
távolítani házából.
- Mintha már hallottam volna az ön apjának nevét - mondta később a hangja rekedt volt az
izgalomtól, - Vagy talán az egyik képét ismerem?
- Lehetséges - válaszolta a fiatal leány habár apám képei majdnem mind Amerikába jutottak.
- Hogy, hogy? Miért adta el apja a képeit mind amerikaiaknak?
Britta mosolygott.
- Szegény apámnak eleinte nem volt szerencséje. Németországban senki sem akarta képeit
vásárolni, úgy, hogy nagy nyomorban éltünk. A műkereskedő azonban egy napon eladta egyik
tájképét egy gazdag amerikainak, s ettől kezdve minden képét tengerentúlra vitték. Mihelyt
elkészült egy kép, máris megvették.
- Úgy, úgy... és... örült ennek az édesapja?
- Oh, igen... szegény határtalanul boldog volt, hiszen így, bár szerény, de mégis gondtalan
életet nyújthatott családjának.
- Miért szegényet? Nem fizették meg jól a képeit?
Britta mosolygott.
- Apám nagyon kevésre értékelte a művészetét, azt állította, hogy a képei nem érnek annyit,
mint amennyit értük fizettek. Azt képzelte, s ez borzasztóan fájt neki, hogy művészetéből
hiányzik a lélek. Nem tudom, így volt-e csakugyan, de lehetséges, hogy életének egy keserű
csalódása megbénította munkaerejét.
Annyi bizonyos, hogy nem volt üzletember, megelégedett azzal, ha egyik képének árából meg
tudtunk élni, amíg a másikkal elkészült.
Claudina asszony végigsimított homlokán, mintha kínzó gondolatokat akart volna elűzni
magától. Nem volt-e ő az oka, hogy Lossen Heinz munkaereje megbénult?
- Apja nem nősült meg újra, mikor édesanyja meghalt?
A fiatal leány fejét rázta.

- Nem, nagyságos asszonyom, arra édesapám sohasem gondolt.
- Bizonyára nagyon szerette az ön anyját?
A fiatal leány egy pillanatig vonakodott felelni.
- Szüleimet inkább baráti viszony fűzte egymáshoz. Anyám ifjúkori barátnője volt apámnak, s
csak akkor vette feleségül, mikor első házasságában keserű csalódás érte. Ennek az emléke
örökös homályt borított apám életére.
Az öregasszony behunyt szemmel támaszkodott hátra székében, Britta aggodalmasan
szemlélte.
- Miből gyanítja, hogy apja élete utolsó pillanatáig fájlalta elvesztését?
Brittát roppant kellemetlenül érintette, hogy legbizalmasabb családi ügyei szolgáltatják a
beszélgetés tárgyát.
- Apám hátrahagyott feljegyzéseiből tudom - válaszolta rövid vonakodás után.
- Megtudta a leánynevét, vagy a városát, ahol élt? - tudakolta az öregasszony.
Britta csodálkozva pillantott reá. - Lám, mit nem szabad egy gazdag asszonynak. Ha én
tudakolóznék ilyen tapintatlanul az ő családi ügyeiről, akkor - vajon mit szólna hozzá? gondolta keserűen,
A fiatal arc akaratlanul is idegenkedő kifejezést öltött.
- A feljegyzésekben semmiféle nyomot nem találtam. Csupán egyetlen nevet, bizonyára annak
a hölgynek megrövidített keresztnevét olvastam benne többször, mert apám levélalakban írta
e feljegyzéseket, s ez a megrövidített név minduntalan előfordul a megszólításnál.
Claudina görcsösen megragadta a szék karját.
- Milyen név? - tört ki belőle a meggondolatlan kérdés.
Britta most hírtelen fölegyenesedett székében. A tapintatlan öregasszony kíváncsiskodása
felháborította.
- Bocsánat, nagyságos asszonyom, de idegennel nem szeretnék arról a valakiről beszélni,
akinek emléke szegény apám lelkét az utolsó pillanatig foglalkoztatta. Ő ezzel a névvel az
ajkán zárta le szemét... s én ezt a nevet nem akarom megszentségteleníteni. Ha ön is úgy
akarná, talán egyébről beszélhetnénk.
Britta nagy izgatottságában meglehetősen nyersen beszélt. Utána megrémült saját
vakmerőségétől.
Claudina asszony hirtelen felkelt. Legszívesebben a karjaiba zárta volna a fiatal leányt, aki őt
ilyen fejedelmi módon megajándékozta. Hiszen tudtára adta, hogy Lossen Heinz utolsó
pillanatig őt szerette, s az ő nevével ajkán hunyta le szemét.
Mikor úrnője visszavonult töprengeni kezdett.

- Miért is volt olyan oktalan és nyers? Miért nem árulta ei inkább azt a nevet? „Dina", ez sok
névnek lehet a rövidítése. Hát baj az, ha kimondja?
Lassan fölkelt s tanácstalanul nézett maga elé. Mit tegyen most? Szobájába menjen s várjon,
míg hívják? Vagy itt maradjon, míg egy könyörületes lélek megjelenik s tudtára adja, hogy mi
a tennivalója?
Végre feltárult az ajtó és Stange asszony lépett be.
- No, kisasszonykám menjen csak szépen fel a szobájába, a nagyságos asszony ma nem
kívánja többé a szolgálatait.
Britta megragadta az asszony kezét.
- Mit gondol, itt maradhatok? Oh, kérem, mondja meg egészen őszintén. Tudom, hogy
megsértettem elhamarkodott válaszommal.
- Képzelődik. A nagyságos asszony az imént mondta, Stange gondoskodj róla, hogy a
kisasszonynak mindene meglegyen. Azt akarom, hogy jól érezze magát itt.
Britta ragyogó szemmel tekintett az öreg házvezetőnőre.
- Igazán... igazán, ezt mondta?
- No, de ha mondom! S ha a nagyságos asszony így beszél, akkor már tudom, mit jelent ez.
Biztosan tudom, hogy itt marad nálunk.
Másnap reggel a nap már korán bemosolygott Britta csinos szobájának ablakán.
Az Öreg házvezetőnő már várta is őt a konyha melletti kényelmes szobácskában.
- Menjen csak le a parkba. Ismerje meg új otthonát. Csak legyen itt pontosan kilenc órára mondta kedvesen.
Mikor Britta leért a hegy lábához, s be akart fordulni a házhoz vezető gesztenyefasorba,
katonák haladtak arra egy lovaskapitány és egy gyalogoshadnagy vezetésével.
A fiatal leány akaratlanul megállt, s kinézett az útra. A tisztek megpillantották a karcsú alakot,
s arcuk meglepetést árult el.
A hadnagy nagyon csinos, elegáns megjelenésű fiatalember, hanyag mozdulattal simogatta
finom szőke bajuszát, szeme azonban érdeklődő tekintettel vizsgálta Brittát.
A kapitány élesen metszett, napsütötte arcán élénk elragadtatás tükröződött. Látszott, hogy a
két tiszt most Brittárói beszél.
A fiatal leány hirtelen megfordult, s eltűnt a fák között.
- Teringettét! Miféle szőke szépség ez, Frensen? Talán látogatója van Steinbrecht
asszonynak? - szólt a kapitány a hadnagyhoz hajolva.
Frensen hadnagy hosszan nézett a fák között eltűnő karcsú alak után.
- Nem hiszem, kapitány úr. Talán az új társalkodónő volt - mondta közömbösen.

A szép Frensen hadnagy, Frensen ügyvéd öccse, máris hódító tervet dolgozott ki, s
győzelmének biztos tudatában diadalmasan mosolygott. A fiatalemberről nem minden ok
nélkül állították, hogy egy asszony sem tud néki sokáig ellenállni.
Mikor Britta sétájáról visszatérve a házhoz közeledett, bizakodó jókedve alább szállt.
Alig volt ideje, hogy kissé rendbe hozza haját, máris hívták úrnőjéhez.
A reggelit ugyanabban a szobában szolgálták fel, amelyben előző napon teához ültek.
Steinbrecht asszony már a teaasztalnál ült, arca sápadtnak és szenvedőnek látszott.
A fiatal leány minden bátorságát összeszedve, hozzásietett.
- Attól félek, hogy tegnap megharagítottam, nagyságos asszonyom. Igen kérem, bocsásson
meg. A visszaemlékezés édesapámra, akit nagyon szerettem, teljesen megzavart. Nem bírtam
többet beszélni arról, ami drága halottamnak legszentebb érzése volt.
Britta örvendetes meglepetésére Steinbrecht asszony barátságosan megszorította kezét.
- Önnek volt igaza, édes gyermekem - mondta jóságosan. - Az én tapintatlan kérdéseim
terhére voltak s jogosan utasította vissza kíváncsiskodásomat.
A fiatal leány hálásan kezet csókolt úrnőjének.
- Köszönöm, hogy nem haragszik rám.
Claudina asszony mosolyogva csóválta fejét.
- Erre nem volt okom. De önnek sem szabad neheztelnie rám a tegnap este történtekért.
Rosszul voltam. Ne beszéljünk erről tehát többet.
Ezalatt reggelizni kezdtek s Britta csendes, reményteljes örömmel szolgálta ki úrnőjét.
- Stange asszonytól hallottam, hogy már megtekintette a parkot - mondta az öreg hölgy,
- Igenis, nagyságos asszonyom. Stange asszony azt állította, hogy nincs semmi munkája
számomra.
- Tetszett a park?
- Olyan szép, mint Tündérország - hangzott a lelkes dicséret, s Britta nem tudott eleget
csodálkozni, milyen más ma úrnője.
Reggeli után Britta felolvasott, később pedig sétára indultak a parkban. Séta közben Claudina
asszony megint Brittára terelte a beszélgetést.
- Szereti a zenét? - kérdezte, mikor a fiatal leány a fák koronái között hangversenyző
madarakra figyelmeztette.
- Nagyon szeretem. Zongorázom és énekleckéket is vettem.
- Akkor ma este zenélünk egy kicsit!
- Nagyon szívesen.
Közben eljutottak a gesztenyefasorig és Steinbrecht asszony megnézte az óráját.

- Vissza kell térnünk a házba, mert Frensen doktort tizenkét órára kérettem.
Séta után beléptek az előcsarnokba, Claudina asszony barátságosan elköszönt kísérőnőjétől.
- Most egyelőre nincs Önre szükségem. Ha Frensen elment, ismét hívatom - mondta
szívélyesen.
Frensen már a dolgozószobában várta kliensét.
- Jó napot, doktor - üdvözölte öreg bizalmasát Claudina asszony, midőn belépett.
- Hogy van, nagyságos asszonyom? - kérdezte kutató pillantást vetve ügyfele sápadt arcára.
- Bizony nem vagyok a legjobban, kedves doktor, - válaszolta Claudina asszony, s üléssel
kínálta meg látogatóját. - Rossz éjszakám volt. De hagyjuk ezt. Egy kérdést szeretnék önhöz
intézni. Miért nem mondta meg nekem, hogy a fiatal hölgyet Lossennek hívják?
Frensen már várta ezt a kérdést, s egy arcizma sem rándult meg.
- Erre könnyű a válasz, nagyságos asszonyom. Először is ön nem akart semmi közelebbit
megtudni a fiatal hölgyről.
- De arra mindenesetre figyelmeztetnie kellett volna engem, hogy Lossennek hívják.
Az öregurat nem hozta ki sodrából a heves közbeszólás s nyugodtan folytatta:
- Másodszor csak akkor tudtam meg nevét, mikor a fiatal hölgy már megérkezett. Amint tudni
méltóztatik, irodavezetőm intézte az egész korrespondenciát. És csak annyit tudtam, hogy a
fiatal hölgy iratai kettes számúak. A nevét csak akkor hallottam, mikor személyesen
bemutatkozott, de akkor sem helyeztem erre nagyobb súlyt. Ez a név nem oly ritka, s miután
ön már régen nem viseli, tehát nem is fontos.
- Úgy, azt hiszi? - kérdezte Claudina asszony.
- Nagyságos asszonyom csak nem akarja a fiatal hölgyet azért elbocsátani, mert véletlenül ezt
a nevet viseli? - mondta az ügyvéd komoly pillantással.
Claudina asszony összekulcsolta kezeit.
- Tudja Ön, hogy ki ez a fiatal leány? - kérdezte izgatottságtól rekedt hangon.
- Hogy ki ez a fiatal leány? - ismételte lassan az ügyvéd s különös sejtelem fogta el.
- Az ő leánya - Lossen Heinznek második házasságából származó leánya, - mondta.
Most Frensen is talpra ugrott.
- Lehetetlen! - mondta rémülten.
- S ön ezt nem gyanította!
- De, nagyságos asszonyom, hiszen akkor semmi szín alatt el nem hoztam volna az Ön házába
- tiltakozott az öregúr.
- Arról meg vagyok győződve, doktor. De lássa, a véletlen néha különös tréfát fiz velünk.
Vagy talán nem is a véletlen játéka ez?

- Hogy érti ezt?
- Nos, mikor tegnap megtudtam a nevét, egy pillanatig arra gondoltam, vajon nem
szándékosan jött-e éppen az én házamba.
- Ez ki van zárva. Az ön nevét sem a hirdetésben, sem levelezés közben nem említettük. Csak
azt közöltük vele, hogy egy magányos hölgy házában megfelelő állást kaphatna, s hogy
érkezésekor minden közelebbit megtud majd. Az ön nevét az én lakásomban hallotta először.
- Ez a gyanú hamar szerte is foszlott - mondta Claudina asszony de biztos akartam lenni, s
ezért kérettem önt ide. Mert mindamellett itt akarom tartani a fiatal lányt.
Frensen meglepetve nézett a beszélőre.
- Ez, ez ismét csak újabb jele az ön nagylelkű gondolkozásának - mondta csodálattal telt
hangon.
Claudina asszony arcán keserű mosoly suhant át.
- Sőt, talán nagyon is kicsinyes érzés sugallja, hogy Lossen Heinz leányát házamba fogadjam
és néki otthont és kenyeret adjak.
- Ugyanez a „kicsinyes érzés" bírhatta önt egykor arra is, hogy Lossen Heinz képeit álnév
alatt megvásároltassa,
A leány csak annyit tud, hogy elhunyt apja kétszer nősült. Ha Lossen élne, nem fogadnám be
leányát a házamba. De így nem kell tartanom attól, hogy megtudja, ki vagyok.
- El akarja titkolni előtte?
- Igen, eltitkolom, mert csakis így lehetséges közöttünk a fesztelen érintkezés. Talán egyszer
később felvilágosítom őt, de majd csak akkor, ha én magam látom elérkezettnek az időt. Ezért
nagyon kérem doktor, őrizze meg titkomat.
Frensen meghajolt.
- Hivatásom kötelez erre, természetes, hogy az ön kívánsága is szent előttem, nagyságos
asszonyom.
Mikor Frensen elment, Claudina asszony még egy ideig mozdulatlanul állt a szoba közepén s
álmodozva nézett ki az ablakon.
- Fogasson be, s értesítse a kisasszonyt, hogy a városba megyünk - mondta a szolgának.
Két órakor a hölgyek ismét otthon voltak s együtt ebédeltek.
Mielőtt Claudina asszony visszavonult pihenni, megbízta társalkodónőjét, hogy a néhány hét
múlva rendezendő parkünnepélyhez a meghívókat megírja.
Steinbrechtné minden évben, rendesen július végén rendezett ilyen ünnepséget, melyre a
város színe-java hivatalos volt, s e mulatságon kívül télen nagyobb estélyek és hangversenyek
szórakoztatták a társaságot kedvelő úriasszony vendégeit.
Britta csodálkozva szemlélte a hosszú névsort.

Tolla gyorsan suhant a finom borítékon, melyben már benn pihentek az ízléses meghívók.
Teázás után a fiatal leány felolvasott, azután nagyobb sétát tettek a parkban, de a hegyre nem
mentek fel. Claudina asszony csak a park alsó részében szokott sétálni.
Steinbrechtné most is igen keveset beszélt. így költötték el a vacsorát is, s Brittát már annyira
idegessé tette ez a hallgatás, hogy valósággal megrezzent, mikor úrnője végül így szólt:
- Szívesen venném, ha most egy kis zenével szórakoztatna.
Britta kiválasztott néhány kottát. Bevezetésül Griegnek egy kedves szerzeményét adta elő.
Lassankint kedvet kapott a játékhoz. Most Chopin nocturne-je következett, s végén néma
hallga-tónőjéhez fordult, s tekintetével kérdezte, hogy folytassa-e,
- Említette, hogy énekel is? - mondta Claudina azután.
- Igenis, nagyságos asszonyom, - de félek, hogy nem elégíti ki a tudásom.
- Mégis arra kérem, énekeljen valamit.
- Szívesen.
- Óh bármit, amit már apjának is énekelt.
- Szabad lehoznom a saját kottáimat?
- Igen, igen, csak hozza le.
Kissé vonakodva foglalt ismét helyet a zongoránál, s az egyik kotta után nyúlt. Ezt a dalt
gyakran, még a halála napján is énekelte apjának. Úgy érezte, hogy ez szerencsét hoz néki.
Néhány bevezető akkord után felcsendült a dal, a fiatal leány hangja végtelenül behízelgő
volt. Schumann „Tavaszi éjszakáját" énekelte.
Mikor az első szavak felhangzottak, Steinbrechtné felemelkedett s égő tekintettel meredt
Brittára.
Mi ez? Ma minden az ő szívét akarja gyötörni? Az egész múlt feltámad sírjából, hogy
nyugalmát elrabolja?
Ezt a dalt, éppen ezt a dalt énekelte néki Lossen Heinz az eljegyzésük estéjén.
Mikor a dalt befejezte, Britta megfordult. Rémülten látta, hogy úrnője sír. Ez a fájdalom
mélyen megrendítette a melegérzésű fiatal teremtést.
Felugrott, tanácstalanul összekulcsolta kezeit, szólni akart, de félt, hogy szavaival fájdalmat
okoz.
Steinbrechtné most nagy nehezen felkelt s néhány lépést tett az ajtó felé. Járása oly
bizonytalan volt, hogy Britta hozzásietett s karját nyújtotta támaszul.
így léptek ki a holdfénytől elárasztott kertbe. Claudina asszonynak végtelenül jólesett, hogy
ez a szép, fiatal teremtés oly gyengéden támogatja, mintha a leánya volna. Óh - hiszen nem is
idegen, ők összetartoznak!

Britta szemében is könnyek csillogtak, mikor a zongorától felkelt. Bizonyára őt is apjára
emlékeztette ez a dal, a szíveik szeretetteljes visszaemlékezésben találkoztak.
Steinbrechtné egy ideig szabad folyást engedett könnyeinek, de végre erőt vett magán s
megszólalt:
- Ne csodálkozzék gyermekem. Ez a dal fájó emlékeket idézett fel lelkemben.
- Végtelenül sajnálom, nagyságos asszonyom, hogy énekemmel ilyen fájdalmat okoztam...
- Oh, ne búsuljon ezért. Annak, akit a sors fásulttá és egykedvűvé tett, jólesik érezni, hogy
szíve még nem halt meg egészen. De miért esett választása éppen erre a dalra?
Britta elpirult. Nem merte megvallani, hogy mit remélt e daltól, tehát csak azt mondta:
- Olyan gyakran kellett az édesapámnak énekelnem, hogy azt hittem, a legjobban tudom.
- Apja szerette ezt a dalt?
- Nagyon szerette. A halála napján még egyszer hallani kívánta s csak később, a
feljegyzéseiből tudtam meg, milyen fájdalmas, s mégis kedves emlékeket idézett
mindannyiszor fel lelkében ez a dal.
- Nagyon mély érzésű ember lehetett az édesapja - jegyezte meg
- Oh, igen, az volt. Büszkeségével, kissé nyers modorával és hirtelen természetével ugyan
megtévesztette az embereket, sőt, talán szándékosan tette ezt, pedig olyan nemes szívű, olyan
jó volt.
- Ön bizonyára nagyon szerette?
- Kimondhatatlanul - ő volt mindenem, hiszen oly korán elvesztettem szegény anyámat válaszolta Britta meghatottan.
A fiatal lány ma nem érezte tolakodó kíváncsiságnak Steinbrechtné érdeklődését, oly meleg
részvét csengett hangjából.
- önnek még sokat kell mesélni róla - azaz a szüleiről. Ez nem puszta kíváncsiság édes
gyermekem. Némely embernek sorsa olyan különösen érint, hogy rokonszenvezünk véle - ha
nem is ismerjük.
Britta szíve hangosan dobogott. Nem az ígéret csengett e szavakból, hogy maradnia szabad?
Gyorsan lehajolt, s megcsókolta Steinbrechtné kezét.
- Köszönöm jóságát, nagyságos asszonyom.
Este Britta még sokáig állt ablakánál s elmerengve tekintett ki a holdfényben pompázó parkra.
Claudina asszonyra gondolt.
- Milyen gazdag, Övé ez a gyönyörű birtok, s úgy látszik, még sem boldog. Milyen nehéz az
élet. Senkit sem kímél meg a bánattól, fájdalomtól.
A következő nap szombat volt. Steinbrechtné fogadónapja s öt órától estig jöttek-mentek a
vendégek.

A szombati közös reggelinél Steinbrechtné beavatta Brittát házának szokásaiba.
- Ismerősöket is talál majd a vendégeim között, Britta kisasszony - mondta barátságos hangon
Claudina asszony.
- Ismerősöket? - kérdezte Britta meglepetve.
- Igen, Frensen doktor és felesége is eljönnek.
Britta szeme felragyogott.
- Óh, ők végtelenül kedves, jó emberek.
- Oly hamar mer ítéletet mondani?
- Ezt az ember ösztönszerűen megérzi!
- Kívánom, hogy ösztöne mindig ilyen megbízható legyen - Sóhajtotta Claudtna asszony,
- Ismeri Frensenék két öccsét is?
- Azokat nem.
- Nos, ma este pótolhatja a mulasztást.
- Frensenéknek nincs gyermekük?
- Nincsen, s ezért fogadták örökbe az unokatestvéreket. Az egyik katonatiszt, s egyetlen fia
Frensen nővérének. A másik fiú Fjemen fivérének gyermeke. Ennek szülei is korán elhunytak.
Hz a másik fiú kémikus, s egy gyár laboratóriumában dolgozik. Kíváncsi vagyok, hogy
ösztöne helyesen vezeti-e a két fiatalember megítélésénél is.
- Fiataloknál talán nehezebb ítéletet mondani - válaszolta Britta mosolyogva.
- No, majd meglátjuk. Különben remélem, hogy szép zenei tehetségével szórakoztatja majd
vendégeimet is. Ezzel kapcsolatban mindjárt a ruhatáráról is szeretnék beszélni Britta
kisasszony. Van-e csinos estélyi ruhája? Nem ma estére, mert fogadónapjaimon elég, ha
valami egyszerű, világos ruhácskát vesz fel. A júliusi parkünnepélyen azonban szép ruhában
szeretném látni,
Britta elvörösödött.
- Ünnepélyes alkalmakra csak egy nagyon egyszerű fehér ruhám van. Feldheim tábornokék
fogadónapjain mindig ezt viseltem.
- A napokban majd rendelek egy csinos ruhát.
Britta zavartan babrált az asztalkendőjével. A szerény összegre gondolt, mely rendelkezésére
állt.
- Bocsánat, nagyságos asszonyom, de félek, hogy erre most nincs pénzem... és ha ön esetleg
elbocsát...
Claudina asszony egyszeriben megértette Britta aggodalmas tekintetét s mosolygott.
- Miért bocsátanám el önt? - mondta jóságosan.

- Eszembe sincs!
Britta szeme felragyogott. Steinbrechtné szinte megbűvölve tekintett rá: éppen így ragyogott
fel Lossen Heinz szeme, ha Örült valaminek.
A fiatal leány hirtelen fölkelt, s megcsókolta úrnője kezét.
- Igazán nem küld el, nagyságos asszonyom? Szabad itt maradnom? Óh, hogy is köszönjem
meg a jóságát?
- Hát olyan nagyon szeretne nálam maradni? - kérdezte az öreg hölgy meghatva.
-Óh, de mennyire! Ezer örömest!
- Ennek örülök, gyermekem. És ha nem esik nehezére, akkor igyekezzék engem kissé
megszeretni. Ez nagyon jól esnék, mert nagyon szegény gazdag asszony vagyok, annál
szegényebb, mivel magamat tettem azzá. De ön ezt nem érti. Most azonban térjünk vissza a
toalettje kérdésére. Az ilyen kiadásokat - miután azokra önt a házam érdeke kényszeríti természetesen én viselem.
Brittát egészen elkábította az öröm. Forró hála töltötte el szívét úrnője iránt, s megfogadta,
hogy a jövőben csak egy életcélja lesz: Steinbrechtné jóságát fáradhatatlan odaadással
viszonozni.
A Steinbrecht-ház első vendégei, mint rendesen, öt óra felé érkeztek.
Claudina asszony gyönyörű, fekete ruhában fogadta őket. Máskor oly büszke kifejezésű arca
azonban mintha ma szelídebb lett volna.
Az érkezők meglepetve szemlélték a mellette álló szép, karcsú leányt, aki egyszerű, fehér
ruhában oly bájos és üde volt, mint egy gyönyörű virágszál.
Britta nem vette észre, hogy szépsége milyen hatást tesz az érkezőkre.
Claudina asszonyt is teljesen lebilincselte Britta üde szépsége, s emelett mindig újabb
hasonlatosságot fedezett fel a fiatal leány és apja között.
Frensen és neje melegen üdvözölték Brittát, aki örömtől ragyogó arccal újságolta az öreg
házaspárnak, hogy Steinbrechtné meg van vele elégedve.
- A férjemtől már hallottam, hogy minden jól ment. Ennek igazán örülök, édes kicsikém. Ez
aztán a győzelem! - mondta az öreg hölgy szívélyesen.
- Ezt a győzelmet nagy részben önnek és a doktor úrnak köszönhetem, nagyságos asszonyom,
hiszen oly kedvesen előkészítettek és tanácsukkal is támogattak - válaszolta Britta melegen.
Ebben a percben fiatal tiszt lépett a két hölgyhöz.
- Kérlek, nénikém, mutass be a nagyságos kisasszonynak - mondta és rajongó pillantást vetett
Brittára.
A fiatalember nem volt mást, mint az a hadnagy, aki első reggel a katonáival a park mellett
elvonult. Tekintete, mely a leplezetlen csodálaton kívül egyebet is elárult, kínos zavarba
ejtette Brittát.

E pillanatban egy civil ruhás fiatalember lépett a hölgyekhez, ö is bemutatásra várt.
- Nos tessék, Theo már ezt is meghódította! Csodálatos, hogy üres frázisaival így el tud
minden nőt kábítani - gondolta magában, mikor Britta pirulását észrevette.
Frensen doktorné bemutatta unokaöccsét.
- Öcsém, Frensen hadnagy.
Frensen összeütötte sarkát, s meghajolt, majd jelentőségteljesen mosolyogva így szólt:
- Már volt szerencsém a nagyságos kisasszonyt láthatni.
Brittát bosszantotta ez a mosoly, s fejét büszkén hátravetve válaszolt:
- Sajnálom, hadnagy úr, de én nem emlékszem arra, hogy már találkoztunk volna.
A hadnagy egy pillantást vetett nagynénjére, aki éppen egy arra menő idősebb hölggyel
csevegett.
- Szép szeme Őszintébb, mint az ajka, nagyságos kisasszonyom, mert rögtön elárulta, hogy
megismert! - mondotta bizalmaskodó mosollyal.
Britta nyugodtan és hűvösen pillantott reá. Szegényke már megszokta, hogy a társaságban
egyesek szabad zsákmánynak tekintsék.
- Fájdalom, nem tilthatom meg önnek, hadnagy úr hogy ilyen kijelentéseket tegyen - mondta
nagyon kimérten. - De bocsánat, azt hiszem úrnőm vár.
Menni akart, de Frensenné visszatartotta; , - Csak egy percig még, kedves kisasszony. - Itt van
a másik öcsém is, aki szintén szeretne bemutatkozni. Frensen Herbert doktor.
Britta csak most vette észre a fiatalembert, aki egész idő alatt a hadnagy mellett állt és gúnyos
mosollyal figyelte unokafivére sikerét. A lányka hűvös tartózkodással viszonozta üdvözlését,
futó tekintetet vetve éles metszésű, érdekes arcára, melyből mélyen fekvő, rendkívül kifejező
szürke szempár sugárzott feléje.
Frensen Herbert különben nem volt gúnyos természetű, sőt szeretetreméltó, nyíltszívű,
becsületes jellemű embernek ismerte mindenki. Mikor azonban látta, milyen gyors és nagy
sikert ért el unokafivére tisztán csinos külsejével a legokosabb és legszebb leányoknál is,
akkor nem tudta elfojtani a gúnyos mosolyt, melyet ez a megfigyelés váltott ki belőle.
Fájdalom, nagyon is jól tudta, hogy Theo csinos arcán és pompás megjelenésén kívül csupán
nagy adag önhittséggel rendelkezik.
Frensen Herbert korántsem volt oly csinos, mint Theo, de jellemre határozottan ő volt az
értékesebb. Hogy a nők kevésbe kedvelték, azt nem annyira a külseje, mint tartózkodó
viselkedése okozta. Ő nem pályázott könnyű hódításokra, s látszólagos hidegsége mellett
nagyon mélyen érző, és gondolkodású ember volt.
Mint unokafivére, ő is vagyontalan volt, s még rövid ideje teljesen nagybátyja jóságától
függött. Most azonban egy nagy festékgyár laboratóriumában talált alkalmazást, s fizetése

lehetővé tette, hogy a maga emberségéből megéljen, sőt alapos reménye volt helyzetének
megjavulására is.
Frensen doktor és neje úgy szerették öccseiket, mint a saját vérüket, de titokban ők is érezték,
hogy Herbert az értékesebb jellem, Theo teljes értéktelenségével azonban távolról sem voltak
tisztában.
Britta csak néhány rövid, hűvös szót váltott Herberttel, azután a teaasztalhoz sietett, alig
foglalatoskodott azonban itt egy kissé, Steinbrechtné hozzálépett és karjára tette a kezét,
- Ezt bízza csak a személyzetre, Britta kisasszony, azt óhajtom, hogy mellettem maradjon, s
mindenekelőtt bemutathassam a vendégeimnek. Már nagyon sokan érdeklődtek a fehérruhás
szép hölgy iránt - tette hozzá mosolyogva.
Britta reáemelte ragyogó tekintetét.
- Óh, úgy szeretném, ha szolgálatára lehetnék, nagyságos asszonyom.
- Ha kedvembe akar járni, akkor majd később zenél kissé.
- Ezer örömmel teszem, asszonyom!
- Üdvözölte már Frensenéket?
- Nagy örömömben rögtön elmeséltem nekik, hogy itt marad hatok.
- Úgy, ezt már elmesélte nekik? És az unokafivérekkel is megismerkedett?
- Igen. Frensen doktorné már bemutatta az urakat.
- Nost - és mi a véleménye róluk? Hadd hallom az ítéletet!
- Emberekről és könyvekről csak akkor szabad ítéletet mondanunk, nagyságos asszonyom, ha
alaposan ismerjük őket - válaszolta a fiatal leány komolyan.
- Lám, lám, mily nagy bölcsesség ilyen fiatal leánynál. És mit súg az ösztöne?
- Megmondjam az igazat?
- Mondja csak bátran.
- Nos, az egyik úrral óvatosságra int, a másikról nem mond semmit.
- Az az egyik pedig - egyenruhát visel.
- Igen.
- Brávó! Az ösztöne nagyon megbízhatónak látszik. Mondhatom, én Herbertet sokkal jobban
szeretem. Theo, afféle hamis gyémánt. Elvakít, de értéktelen. Ezt nem minden szándék nélkül
mondom.
Britta kezet csókolt úrnőjének.
- Nagyon köszönöm nagyságos asszonyom. Én különben sohasem feledkezem meg
helyzetemről, bizonyára Frensen hadnagy sem.
- Óh, ő mindent elfelejt, ami néki alkalmatlan - intett Claudina asszony megvetően.

Mikor este a vendégek eltávoztak, Claudina asszony Britta karjára tette a kezét.
- Nagyon fáradt, Britta kisasszony?
-Óh, dehogy, egy cseppet sem.
- Akkor hát jöjjön velem a szobámba s beszélgessünk kissé. Nem tudok rögtön elaludni, ha
társaságban voltam.
Helyet foglaltak Claudina asszony budoárjában.
A komorna is megjelent az ajtóban.
- Várjon még néhány percig, Britta kisasszony, míg kényelmesebb ruhát öltök - mondotta
Claudina asszony s eltűnt a komornával.
Stange asszony megkérdezte, hogy nem óhajt-e Britta is valami frissítőt, de a leány
megköszönte.
- Jól mulatott, kisasszonykám? - kérdezte a jó asszony mosolyogva.
- Sokakkal ismerkedtem meg, s közöttük néhány igen érdekes emberrel. Mennyit kellett
magának fáradnia, kedves Stange asszony, míg én lustálkodtam.
- No, ha nekem olyan szépen kellene énekelnem és zongoráznom, az sokkal nehezebb munka
lenne számomra, mint a háztartásról gondoskodni.
Ebben a percben visszatért Claudina asszony s mosolyogva fordult házvezetőnőjéhez.
- Most pedig eredj és pihenj le, öregem, holnap korán talpon kell lenned.
Mikor a hölgyek magukra maradtak, egy ideig a vendégekről beszélgettek. Claudina asszony
azonban csakhamar Brittára és családi viszonyaira terelte a beszélgetést. Élénken
tudakolózott, hogy a fiatal leány hasonlít-e anyjához.
A kérdezett válaszul kis ezüst medaillont vett elő, melyet vékony láncon a nyakán viselt.
- Anyámtól csak a hajamat örököltem, különben inkább az apámhoz hasonlítok. Ha érdekli,
nagyságos asszonyom, íme szüleim arcképe.
Steinbrechtné remegő kézzel nyúlt a medaillon után. Első pillanatban, mintha fátyol borult
volna szemére, nem tudta a két arcot megkülönböztetni. Végre leküzdötte izgatottságát, s
hogy időt nyerjen, Brittát a szomszéd szobába küldte egy zsebkendőért. S most először egy
szelíd, csendes női arcra tekintett, melynek egyetlen szépsége a jóságos, gyöngéd szempár
volt, majd Lossen Heinz szép, karakterisztikus fején csüngött elbűvölt tekintete. Egész teste
megremegett. Mikor elváltak, Heinz alig harminchárom éves múlt. Ezen a képen legalább
ötvenéves lehetett, s mégis vonásról vonásra a szeretett arc volt.
Lossen még idősebb korában is szép ember lehetett s a magányos asszony szívében e kép
láttára egyszerre felújult ifjúságának minden érzése. Keze remegve szorongatta a kis
medaillont, s a visszatérő Britta megdöbbenve látta, hogy úrnőjének szeméből könnyek
patakzanak.

- Édes gyermekem, ne csodálkozzék. Idegeim oly gyengék, annyit szenvedtem már, s ez
megtöri az embert - és - nos, igen - ez a kép egy nagyon szeretett halottamra emlékeztet mondta Claudina asszony, könnyes szemét a fiatal lányra emelve.
- Nagyon sajnálom, hogy e képek oly fájdalmas emlékeket keltettek fel önben, nagyságos
asszonyom - válaszolta Britta halkan.
- Ezeket az emlékeket nem kellett felkelteni, gyermekem. S azután a könnyek megenyhítik a
fájdalmat. Azért hát csak beszéljen máskor is sokat a jó szüleiről. Apjának arcán is nyomot
hagyott a bánat és lelki tusa.
- Igen, szegény apám sokat szenvedett, de ezt csak később tudtam meg, - a feljegyzéseiből.
- Igen, ezt már említette. Csak őrizze meg jól az emlékeket, akkor apja örökké az öné marad.
-Óh," hiszen úgy őrzöm, mint valami drága kincset.
- Édesapja nagy művész volt, ugyebár?
- Nem tudom, ő semmi esetre sem hitt a művészetében, habár képei Amerikában igen jó áron
keltek el. Azt hiszem, egyetlenegy sem maradt Németországban, kivéve egy kis képet. Ez az
enyém, ettől a képtől apám sohasem akart megválni, azt szokta mondani, hogy többet ér, mint
az összes többi festménye. Ha megengedi asszonyom, alkalomadtán megmutatom. Apám
egyszer azt mondta: Gyermekem, amikor ezt festettem, akkor még volt lelkem. De azután
ellopták a lelkemet - és a többi művem csak silány tákolmány.
Claudina asszony megtörölte forró homlokát.
- S miféle kép az? - kérdezte száraz ajakkal.
- Egy felső olaszországi táj. Apám akkor készítette vázlatát, mikor első feleségével nászúton
volt és a képet házasságának első évében fejezte be. Ez a kép volt az egyetlen, melyet első
házassága idejében festett. Azt hiszem, hogy első felesége, aki vagyonos lehetett, nem akarta,
hogy fessen. Apámat ez rettenetesen bántotta. Nem untatom az elbeszélésemmel, nagyságos
asszonyom?
Claudina asszony fejét rázta. Válaszolni nem bírt. Ebben az órában tisztán látta, hogy
nemcsak a boldogságukat zúzta össze, hanem Lossen művészetét is megsemmisítette.
Megbénította szárnyait, a szenvedés és az élet mindennapi gondja pedig végképp befejezték
szomorú művét.
Ez a keserű beismerés mélyen lesújtotta a büszke asszony szívét, s megtörve mormogta a szót,
melyen annyi kívánság, annyi vágy szenved hajótörést: Késő!
Mély sóhajjal tekintett Brittára.
Igazán késő volna? Nem ül itt az ő gyermeke, akit szeretett, s akinek jövőjéért bizonyára
keserű gondok gyötörték? Nem teheti jóvá Brittan, amit apja ellen vétett?
Szabadabban lélegzett. Ez órában, melyben büszkeségének utolsó roncsa is semmivé lett,
fogadalmat tett.

- Gyermekem, kedves gyermekem, oly boldog vagyok, hogy Ön a házamba jött. Nagyon,
nagyon megszerettem. De most le kell feküdnünk. Holnap majd folytatjuk a beszélgetést. És
ne higgye soha, hogy untat engem, ha önmagáról és szüleiről beszél. Aki maga is szenved, az
megérti mások bánatát. Boldogult apja sorsa nagyon érdekel.
Britta tiszteletteljes kézcsókkal távozott. Könyörületes szíve őszintén vonzotta a szerencsétlen
asszonyhoz s bár különösnek találta, hogy Steinbrechtné annyira érdeklődik iránta, nem
tűnődött sokat ennek oka felől, hanem hálát adott a sorsnak, hogy ebbe a házba vezérelte, hol
új otthonra talált.
A parkünnepség napján, már kora reggeltől lázas tevékenység uralkodott az egész házban.
A réten a nagy tűzijáték előmunkálatai folytak.
Britta virágokat helyezett az asztalon álló vázákba, azután a gyönyörű nagy kristálytálakat
rakta meg édességgel és déligyümölccsel.
A fiatal leány úgy örült a tűzijátéknak, akár a gyermek. De még nagyobb örömet szerzett neki
a ruha, melyet Steinbrechtné rendelt számára. Claudina asszony és fiatal társalkodónője között
e pár hét alatt Őszinte, meghitt viszony fejlődött ki. Steinbrechtné megkérte Brittát, hogy
tegezhesse őt. Kívánságát azzal indokolta, hogy ez neki kényelmesebb és hogy ő sokkal
idősebb Stange asszonyt is tegezi. A fiatal leány természetesen örömmel adta beleegyezését,
hiszen így sokkal otthonosabban érezte magát. Mikor előző nap délutánján megérkezett a
pompás estélyi ruha, rögtön föl kellett próbálnia, hogy jól áll-e.
A gyönyörű ruha fehér selyemkreppből készült.
p - Britta kisasszony olyan benne, mint a mesebeli hercegnő! - kiáltotta Stangené elragadtatva.
Britta öröme oly mesterkéletlen, oly szívet derítő volt, hogy Claudina asszony vidáman
felkacagott. Öreg házvezetőnője örvendő meglepetéssel hallotta a rég elfelejtett kacagást.
Mikor felment Brittával, mosolyogva mondta a fiatal leánynak:
- Drága gyermekem, ön valóságos kis boszorkány. Milyen csodát tett a mi úrnőnkkel! Hiszen
olyan mintha kicserélték volna, ma még nevetett is!
- Csakugyan, most jut eszembe, hogy amióta itt vagyok, ma hallottam őt először nevetni mondta a fiatal leány elgondolkozva.
- Nemcsak amióta ön itt van, mert én már évek óta nem hallottam a nevetését!
Britta mosolyogva nézett maga elé.
- Óh, édes Stange asszony, ha itt valakit elvarázsoltak, az én vagyok! Ebben a habos hófehér
ruhában egyenest a meseországba repülhetnék. Csak attól félek, hogy egy szép reggelen arra
ébredek, hogy minden csak álom volt.
- Ugyan mi jut eszébe, kisasszonykám! Hogy ébren van afelől nyugodt lehet. Az bizonyos,
hogy rendkívül tetszik a mi nagyságos asszonyunknak.

- Óh, hiszen a nagyságos asszony olyan végtelenül jó! - sóhajtotta Britta boldogan, - Igaz,
hogy az első napokban nagyon különös volt, azt sem tudtam, mit tegyek, hogy a kedvében
járjak.
- Bizony, az első napokban rosszul állt a dolga, nem is hittem, hogy nálunk marad. De most
már jól van minden s remélem, vidámsága mindjobban felderíti majd a mi nagyságos
asszonyunkat is. Majd néznek a fiatal urak, ha meglátják.
Britta pirulva terítette ruháját az ágyra.
- A fiatal uraknak okosabb dolguk van, mint a szegény társalkodónővel törődni, de jobb is
így.
Stange asszony fejét rázta:
- Na, na, hála Istennek, rendes is akad köztük. Persze, vannak olyanok, kiknek jobb kitérni
útjukból. Különösen egy van közöttük, nagyon szeretném ha ez nem osonna be annyiszor a
park hátsó kapuján. Mert hogy nem a nagyságos asszony szép szeméért, se nem is az én
kedvemért jön ide, az bizonyos. Minap is kereket oldott, amikor engem meglátott.
- Ha tudná, milyen kellemetlen ez nekem! - kiáltotta Britta szenvedélyesen.
- Úgy, hát észrevette már? - kérdezte Stange asszony komolyan. - Ettől az embertől óvakodjék
édes kicsikém! Én már hallottam róla egyet-mást. Örültem, hogy utóbbi időben nem ment
egyedül a parkba.
- Eléggé bánom - sóhajtotta a fiatal leány. - Hiszen legszívesebben minden szabad percemet a
parkban tölteném.
Az öreg Stange asszony ravaszul mosolyogva kotorászott kulcsos kosarában.
- No, ezen segíthetünk. Lássa, ez a kis hátsó kapu kulcsa. Zárja be jól az ajtót, akkor nem
osonhat be senki, s ismét nyugodtan sétálhat a parkban.
Britta örvendve nyúlt a kulcs után s hálásan megszorította az öregasszony kezét.
Mialatt Britta a pompás csemegéket rendezgette, megelégedéssel gondolt arra, hogy Frensen
hadnagy nem állíthat be többé kénye-kedve szerint a parkba. Ez a kellemetlen ember volt az
egyetlen sötét felhő a fiatal leány derűs égboltján, mert hiszen most úgy élt, mint a
mennyországban, s az volt egyetlen óhaja, hogy jóságos úrnőjének megelégedését továbbra is
kiérdemelje.
A hadnaggyal - úgy remélte - majd csak végez most, hogy nem osonhat be többé a parkba.
Igaz, hogy a fiatalember az utóbbi időben eléggé gyakran látogatott el a Steinbrecht-házba, s
felhasznált minden Őrizetlen pillanatot, hogy Brittát hódolatának jeleivel elhalmozza. Itt a
fiatal leány mégis kitérhetett előle. Britta észrevette azt is, hogy ha Frensen Herbert jelen volt,
mindig feltűnően csatlakozik hozzájuk, ha Theot együtt látja vele. Britta azt hitte, hogy
Herbert unokafivérét akarja őrizni valami meggondolatlan lépéstől. Bizonyára fél, hogy Theo
komolyan beleszerethetne a vagyontalan kis társalkodónőbe.

Mindenesetre örült, hogy Frensen doktor őt ily módon sok kellemetlen perctől mentette meg,
mégis némi keserűséggel töltötte el a gondolat, hogy csupán társadalmi állásra való tekintet és
az unokafivérért érzett aggodalom késztették a fiatalembert erre a titkos szolgálatra.
- Ha tudná, milyen fölöslegesen aggódik unokafivéréért - gondolta büszkén. - Ez az ember
igazán csak terhemre van.
Az utolsó zsúron azonban feltűnt Brittának, hogy Herbert nem törődik rokona viselkedésével,
nyugodtan távol maradt, mikor Brittát a hadnagy ismételten igen ügyesen elkülönítette a
jelenlévőktől, tekintete közömbös nyugalommal siklott végig rajtuk, s nem jött oda, hogy
szokása szerint megzavarja együttlétüket.
Britta nem gyanította, hogy Frensen Herbert addig titokban mily híven Őrködött fölötte, ha
Theoval együtt a Steinbrecht-házban időzött, de még kevésbé gyanította, hogy a fiatalember
utóbbi időben azért adta fel ezt a szerepet, mert azt hitte, hogy neki kellemetlen az ő segítsége.
Frensen Herbert ugyanis egy délután mikor egyszer a park mellett elhaladt, Lossen
kisasszonyt és Theot együtt látta sétálni a gesztenyefasorban.
A fiatalember úgy érezte, mintha szíven markolták volna. Hihetetlenül bámult a sétálókra, de
látta, hogy Britta hirtelen megfordul, s a ház felé siet, míg Theo a kis kapu felé tart.
Lehajtott fejjel haladt tovább, s épp akkor ért a kis kapuhoz, amikor Theo kilépett rajta. Az
unokafivérek egy pillanatig szótlanul néztek egymásra.
- Honnét jössz? - kérdezte Theo, akit láthatóan kellemetlenül érintett a találkozás.
- Hazulról jövök, s a laboratóriumba megyek. Es honnét jössz te? - kérdezte Herbert hidegen.
- Amint látod, a Steinbrecht-parkból - válaszolta Theo fölényes mosollyal.
- A hátsó ajtón jársz ki és be?
Theo oly szemtelenül mosolygott, hogy Herbert a legszívesebben galléron ragadta volna. Nem
szerette Theot s csak a nagynénje és nagybátyja kedvéért igyekezett barátságos arcot vágni, ha
Theoval beszélt.
- Nagyon kíváncsi vagy, barátocskám - mondta Theo gúnyosan. - Szerelmi kalandokra a hátsó
ajtón jár az ember s nem szereti, ha mások érdeklődnek utána.
Herbert ajka idegesen vonaglott.
- Ha titkos kalandokra mész, nem szabad elfelejtened, hogy átlátni a park rácsán.
Theo még szemtelenebbül mosolygott.
- Ah, láttad, hogy...
- Hogy egy hölggyel beszéltél, semmi egyebet - válaszolta Herbert nyersen.
- Nos, akkor nincs szükséged felvilágosításra.
- Nem, erre nincs szükségem. De nem találom tisztességes eljárásnak a részedről, hogy a fiatal
lányt találkára hívod ide. A vége az lesz, hogy tönkre teszed a hírnevét.

Theo ismét fölényesen mosolygott.
- Édes barátom, néked az fáj, hogy szerencsém van a nőknél.
Herbert elpirult a bosszúságtól, de azért uralkodott magán és nyugodtan válaszolt:
- A te „szerencsédet" irigyelném? Nem, ezt igazán nem irigylem tőled.
- Ebben az egy esetben talán mégis! Hiszen az egész idő alatt azon fáradtál, hogy távol tartsd
tőlem Lossen kisasszonyt.
Herbert arca lángba borult. Nem cáfolhatta meg unokafivérét, igaza volt.
- Eddig azt hittem, hogy Lossen kisasszony kitér előled, most látom, hogy tévedtem.
Rövid ideig némán haladtak együtt, míg végre egy utca keresztezésénél elváltak.
Herbert komoly arccal fordult Theohoz.
- Még egyszer arra kérlek, légy óvatosabb. Ha már nem vagy tekintettel a fiatal lányra,
gondolj legalább önmagadra. Michels-né megfigyel téged...
- Ördög vigye azt az asszonyt!
Herbert megundorodott ettől a durvaságtól és szótlanul távozott.
A fiatalemberre kínosan hatott a gondolat, hogy Lossen Britta mégis Theo áldozata lesz.
- ő akarta így, én nem változtathatok a dolgon - gondolta és igyekezett beletörődni a
megmásíthatatlanba.
így történt azután, hogy utolsó szombaton sorsára bízta a fiatal lányt, s nem zavarta meg Theo
udvarlását. Ha Britta tudta volna, hogy milyen gyanú nehezedik reá!
És Frensen Herberttől kétszeresen fájt volna néki ez a gyanúsítás.
Szívének legmélyén azért örült úgy szép új ruhájának, mert arra gondolt, hogy Herbert látni
fogja és mialatt buzgón segédkezett Stange asszonynak, folyton azon járt az esze, vajon hogy
fog vele szemben viselkedni?
Ma sem közeledik majd feléje, mint az elmúlt szombaton? - Milyen hideg és szigorú volt az
arca! - gondolta szomorúan. - Hiszen máskor is büszke és tartózkodó volt, de azért nem
barátságtalan és észrevette, hogy ha énekelt vagy zongorázott, felragyogott a szeme.
Steinbrechtné nagy elismerés hangján szokott Frensen Herbertről beszélni. Látszott, hogy
nagyra becsüli és szereti a fiatalembert. Tehát büszkesége mellett jó és nemes érzésű ember
lehet.
- Ugyan, kicsikém, nézzen utána a sátrakban, hogy minden rendben van-e? - mondta most
egyszerre Stange asszony s Britta felijedve álmodozásából, kifutott a kertbe.
Öt óra felé gyülekezni kezdtek a vendégek és Steinbrechtné Brittával oldalán fogadta az
érkezőket. Steinbrechtné úgy bánt vele, mint saját gyermekével.
A házban többször megforduló vendégek már ismerték Claudina asszonynak ezt a szeszélyét.

Maga Frensen doktorné is csodálta, hogy Britta mennyire meghódította úrnője rideg szívét.
Csak az öreg Frensen doktor nem csodálkozott. Ő tudta egyedül, mivel nyerte meg Lossen
Britta ilyen hamar Steinbrechtné kegyeit.
A vendégek érkezésük után lesiettek a parkba. A hatalmas hársak alatt sátrak és bódék álltak,
melyekben gyönyörű csecsebecséket, virágokat, szivarokat nyerhettek a látogatók.
Az egyik sátorban jégbe hűtött pezsgőt kínáltak, a másikban fagylaltot a mindenféle
édességet. A terasszal szemben zászlókkal díszített pódiumon az ezred zenekara játszott.
Frensen Theo ismételten megpróbálta Brittát elkülöníteni a társaságtól. A fiatal leány
tartózkodó viselkedése szenvedéllyé fokozta a különben oly léha ember érzelmeit. A
leglángolóbb szavakat suttogta Britla fülébe, valahányszor a közelébe férkőzhetett s éppen a
hideg visszautasítás ingerelte a győzelemhez szokott Don Jüant, aki máskor oly könnyűszerrel
hódította meg a női szíveket.
- Meddig akar még gyötörni, bájos kegyetlen - mondta egy alkalommal halkan, de nagyon
izgatottan. - Hát mégsem hallgatja meg könyörtelen szíve az én esdeklésemet?
Britta büszkén hátravetette fejét s el akart sietni, Theo azonban útját állta.
- Nem, nem engedem önt addig bűbájos varázslónő, míg meg nem ajándékoz gyönyörű
szemének egy pillantásával.
Britta legszívesebben befogta volna fülét és szemét. A fiatalember minden szavát és minden
pillantását sértésnek tekintette, mert jól tudta, hogy csupán könnyelmű játékot űz vele.
- János, a hadnagy úr pezsgőt óhajt! - kiáltotta az inasnak s mialatt az odalépett, hirtelen
faképnél hagyta erőszakoskodó imádóját.
Alig tett néhány lépést, Frensen Herbert állt előtte. A fiatal doktor tekintete hideg és szigorú
volt, ajkán rideg konvencionális mosoly ült. Steinbrechtné és ő nem messze álltak Brittától és
Theotól s megfigyelték a közöttük lejátszódott jelenetet. Herbert egy lépést sem tett volna
feléjük, ha Steinbrechtné meg nem kéri, hogy szólítsa oda Brittát.
így kénytelen-kelletlen engedelmeskedett.
- Kisasszonyom, Steinbrechtné őnagysága kéri, hogy menjen hozzá egy percre - mondta
szertartásos meghajlással,
Britta rémülten pillantott a rideg tekintetű szemekbe s csak néma fejhajtással válaszolt.
Herbert zord tekintete is megenyhült.
- Olyan mint a gyermek, nem tudja mit tesz - gondolta a fiatalember szánakozva s akarata
ellenére Britta oldalán maradt.
- Remélem, kisasszony, jól mulat?
Ez ugyan nem volt szellemes, sem mulatságos kérdés, a fiatal lány arca mégis rögtön földerült
és szeme örömtől ragyogott.
- Óh, az ünnepély igazán gyönyörű - mondta mosolyogva.

Herbert kutató pillantást vetett bájos társnőjére. Oly szépnek
találta ezt a tiszta metszésű arcot, hogy nem tudott betelni nézésével, valósággal kínozta őt a
gondolat, hogy a fiatal leányt Theo-val látja. - Vagy azt hiszi talán, hogy Theo becsületes
szándékkal közeledik hozzá?
A fiatalember bosszúsan vetette félre kínzó gondolatait. Míg Steinbrechtnéhez értek,
közönyös dolgokról beszélgetett Brittá-val, azután meghajlással búcsút vett a hölgyektől.
- Nagyságos asszony hivatott? Óhajt valamit? - kérdezte a fiatal leány szolgálatkészen.
- Semmit, kicsikém. Láttam, hogy Frensen hadnagy tolakodó módon közeledik hozzád s
unokafivérét küldtem, hogy szabadítson meg a kínos helyzetből, azonban örömmel láttam,
hogy nem volt szükséged rá, odaszólítottad az egyik inast.
Britta elvörösödött.
- Hálásan köszönöm jóságát, nagyságos asszonyom. Sajnálom, hogy Frensen doktor urat
miattam fárasztotta.
- Óh, Herbert igen szívesen vállalkozott.
- Hogy önnek örömmel tesz szívességet, asszonyom, azt elhiszem, de bizonyára kellemetlenül
érinti, hogy egy társalkodónő miatt kellett fáradnia.
- Óh, kicsikém, te nem ismered Őt, Igaz, hogy tartózkodó s talán túlságosan komoly, de éppen
ezért rokonszenvesebb, mint az unokafivér. Most azonban térjünk vissza vendégeinkhez.
Ezzel Claudina asszony Britta karjára támaszodva visszament a sátrakhoz.
Habár Frensen Herbert fogadalmat tett, hogy nem törődik többé Brittával és Theoval, mégsem
tudott jókedvre derülni s mikor a nap nyugovóra készült, elhagyta a vidám társaságot s a park
néptelen utaira tért le.
Egyszerre fehér ruhás nőt pillantott meg, ki szintén a ház felől jött s a magányt látszott
keresni.
Britta nem láthatta Herbertet, mert egy bokor elfödte szeme elől, de a fiatalember a gallyak
között jól megfigyelhette a bájos érkezőt, ki sietve közeledett, mintha kitűzött cél felé tartana.
Herbert éppen azon gondolkodott, hogy ne hagyja-e el rejtekhelyét s nem menjen-e eléje,
mikor Britta mögött egy egyenruhás alakot látott feltűnni, akiben Theora ismert.
Mielőtt a fiatalember határozhatott volna, hogy maradjon, vagy menjen-e s az érkezőhöz
csatlakozzék, vagy még mélyebben hatoljon a parkba, Theo már utolérte Brittát s Herbert
közelében útját állta.
- Végre foglyul ejtettem bájos erdei tündér! Most váltságdíjat kell fizetnie - kiáltotta karjait
kitárva.
Az ifjú hölgy hirtelen megállt s haragtól lángoló szemmel pillantott a tolakodóra.
Herbert észrevétlenül akart távozni, mert nem óhajtott szerelmi légyott szemtanúja lenni, de
egy tekintet Britta vonásaira maradásra kényszerítette.

- Távozzék rögtön, hadnagy úr! Úrnőm parancsára sürgős rendeletet kell átadnom a
tűzijátékot rendező embereknek! - mondta a fiatal leány éles hangon. Herbert szívét
boldogság töltötte el, mert tisztán látta, hogy ez nem megbeszélt találka.
Theo szenvedélyes tekintettel szemlélte a szép haragost. A hadnagy úr kicsit többet ivott a
kelleténél s borzasztó izgatott volt.
- Addig nem bocsátom el bűbájos tündér, amíg nem ad egy csókot váltságdíjul! - válaszolta
felindulástól remegő hangon.
Britta büszkén felegyenesedett. - Most már elég a sértegetésből, uram! - kiáltotta
felháborodva. - Nem elég, hogy lépten nyomon üldöz, most még az útonálló szerepét is
játssza? Fellépése igazán cseppet sem méltó az egyenruhához, amelyet visel. Távozzék innen!
- Ugyan, ne játssza a hősnő szerepét^szép Britta. Tartózkodó, hideg viselkedéssel csakugyan
célt ért. Őrülten szerelmes vagyok magába! De most már elég a komédiából, drága szépem!
Meg kell csókolnom gyönyörű ajkát, addig nem megy el!
- Ne merészeljen hozzám közeledni! - kiáltotta Britta fenyegetően, de Theo ekkor már
karjaiba ragadta őt. A leány felkiáltott s egész erejével védekezett a támadás ellen.
- Engedjen el, mert arcul ütöm! - kiáltotta magánkívül s szabadulni igyekezett, Theo azonban
szorosan átölelve tartotta őt s ajka veszedelmesen közeledett a szégyentől s haragtól lángoló
arcocska felé.
Ekkorra azonban Herbert magához tért a kábultságból, mely lenyűgözte s mint a vihar, úgy
törtetett át a bokrokon, mely eddig Brittától és Theotól elválasztotta. Hatalmas lépéssel a
küzdők mellett termett s visszarántotta unokafivérét.
- Szomorú hősiesség védtelen nőket megtámadni! Őrült vagy? Térj magadhoz! - kiáltotta s
szemében fenyegető tűz égett- Azután mélyen meghajolt Britta előtt s karját nyújtotta neki.
- Engedje meg, nagyságos kisasszonyom, hogy elkísérjem.
Britta remegve fogadta a feléje nyújtott kart.
Theo gonoszul felkacagott s gyűlölettől eltorzult arccal tekintett a távozók után.
- Ah úgy, hát lekéstem! Te vagy a boldog kiválasztott! - hörögte összeszorított fogakkal.
Britta megremegett az inzultus hallatára s Herbert egy pillanatra megállt, mintha vissza akarna
rohanni, hogy Theot megfenyítse, a fiatal leány azonban halk, könyörgő sikoltással
visszatartotta. Megvető pillantással végigmérte tehát unokafivérét s folytatta útját a fiatal
leánnyal.
Theo valósággal tajtékzott a dühtől. Egy percig sem hitte, hogy Britta vonzódik Herberthez,
csak mérgében vetette oda a sértő kijelentést. Jól ismerte azonban unokafivérét s tudta, hogy
minden tekintetben rosszul járna, ha ujjat húzna vele. Egy kis társalkodónőért botrányt
előidézni nagy bolondság lenne! Van még nő elég, aki nem olyan rátarti, mint ez az ostoba
leány. Egy csókért ilyen lármát csapni! Még jó, hogy csak Herbert volt a fültanú, mert
kellemetlenség támadhatott volna belőle.

Britta némán és remegve haladt Herbert oldalán, A fiatalember sem beszélt. Látta, hogy a
fiatal leány mennyire reszket.
A hadnagy bizonyára megvalósította volna gyalázatos szándékát; ha unokafivére nem siet
segítségére.
És mit gondolhat Herbert őróla, hogy ezen a magányos helyen egyedül találta őt a
hadnaggyal?
Ez a gondolat megfosztotta nehezen megőrzött nyugalmától. Hirtelen megállt, Herbert karját
eleresztette s arcát kezeibe temetve, keserves zokogásba tört ki.
Könnyeit látva, Herbert teljesen elvesztette nyugalmát.
- Nagyságos kisasszonyom, kérem, vegyen erőt magán -mondta esdő hangon.
Britta gyorsan letörölte könnyeit, f- - Kérem, ne fáradjon tovább, most már egyedül is
mehetek -mondta nyugalmat erőltetve.
- Bocsánat, de akarata ellenére is ön mellett maradok, míg biztonságban nem tudom válaszolta Herbert határozottan.
Britta könnyben úszó tekintettel nézett fel reá.
És ez a pillantás elárulta szívének kínjait.
- Mit gondolhat ön most rólam, doktor úr... pedig higgye el, teljesen ártatlan vagyok, a
legcsekélyebb bátorítással sem provokáltam ezt a szégyenletes jelenetet. A hadnagy úr már
hetek óta keresi az alkalmat a találkozásra, habár értésére adtam, hogy ez terhemre van és
sértő reám nézve. Tudtomon kívül követett ide is...
Herbert szeme felragyogott s tekintete rózsás pírt varázsolt a bájos leányarcra. Milyen más
volt most e szempár.
- Legyen nyugodt, nagyságos kisasszonyom, én mindent tudok, hiszen tanúja voltam az egész
jelenetnek. Bocsásson meg, hogy nem léptem hamarább közbe, de tévedtem, azt hittem,
feljogosította unoka fivéremet, hogy ide követhesse. Ez a tévedés abból származik, hogy
önöket a múlt napokban együtt láttam itt a parkban s azután a hátsó kapunál találkoztam
Theoval, ő azonban cseppet sem igyekezett elnémítani gyanúmat, hogy megbeszélt találkáról
jön.
Britta elsápadt s rémülten pillantott a beszélőre.
- Ön... ezt hitte... rólam? Istenem... miképpen győzhetném meg, hogy...
- Nem kell engem többé meggyőzni, nagyságos kisasszonyom.
- De igen, önnek mindent kell tudnia. Unokafivére a hátsó kapun át több ízben belopódzott a
parkba és utamat állta. Annyira féltem ezektől a találkozásoktól, hogy már nem is mertem
egyedül sétára indulni. Stange asszony észrevette ezt s átadta nékem a hátsó kapu kulcsát,
hogy a bejáratott bezárhassam. A jó asszony tudta, hogy mennyire kedvelem a parkot és... és
ő is észrevette, hogy Frensen hadnagy úr oda titkon be szokott járni. A kis kapu tegnap óta

zárva van... Óh Istenem, milyen rosszat gondolhatott ön rólam, most már tudom azt is, hogy
mért nézett reám szombaton és ma olyan haragosan.
Herbert szemében oly ragyogó fény gyúlt ki, hogy Britta ijedten elnémult.
- Észrevette?
A fiatal leány pirulva bólintott.
- Tévedett, tekintetem nem volt haragos, csak szomorú. Az ember nem szeret árnyékokat látni
egy szép képen - mondta a fiatalember elfojtott hangon.
Britta ideges mozdulattal kisimította haját homlokából, azután leküzdve azt a kedvesen
nyomasztó érzést, mely keblét betöltötte, így válaszolt:
- Ott vannak az emberek, akiknek át kell adnom úrnőm rendeletét. Köszönet a kíséretért,
doktor úr, - s mielőtt Herbert válaszolhatott volna, elsietett.
Herbert némán követte őt távolról, míg a fiatal leány a társasághoz ért.
Mikor ismét megjelent a sátrak között, Theo gúnyos mosollyal lépett eléje.
- Nos, szerencsésebb voltál, mint én? - kérdezte gúnyos kacagással.
- Hallgass, vagy leütlek, mint egy kutyát! - mondta a fiatalember remegő hangon.
I ~ Ugyan, ugyan, minek ez a drámai hang? Ez a kis tréfa igazán nem érdemli meg, hogy
olyan nagy dolgot csapjunk belőle.
- Szégyelld magad - folytatta Herbert most már nyugodtabban, mert látta,hogy Theo az egész
esetet tréfára akarja fordítani és minden feltűnést kerülni igyekszik.
- Szégyelljem magam? - gúnyolódott Theo -, hiszen nem vagyok iskolás gyerek, hanem
jókedvű fiatal hadnagy.
Herbert szótlanul elfordult. Látta, hogy Theo többet ivott a kelleténél.
Közben teljesen besötétedett, s kigyúladtak a park fái között a villanylámpák, s a lombokban
elrejtett színes lampionok. Rövid idő múlva harsonaszó jelezte a tűzijáték kezdetét.
A tűzijáték után a társaság vacsorára gyűlt össze a nagyterembe.
Claudina asszony örömmel látta, milyen feltűnést kelt Britta s a vendégek észrevéve, hogy az
öreg hölgynek örömet szereznek vele, nem fukarkodtak az elismerő szavakkal.
Steinbrechtné a zeneterembe vonult vissza néhány idősebb hölgy társaságában s Britta
mögötte foglalt helyet. Claudina asszony meglepetve fordult vissza.
- Mit akarsz itt kicsikém, hiszen néked a fiatalok között a helyed - mondta jóságosan.
Britta zavartnak látszott.
- Nagyon hálás lennék, ha nagyságos asszony megengedné, hogy itt maradhassak. Nem
akarom elmulasztani kötelességemet és az urakat sem szeretném zavarba hozni. Nem szabad
elfelejtenem, hogy milyen állást foglalok el ebben a házban.

Claudina asszony
szerénységében.

örvendező

szívvel

gyönyörködött

Britta

bájos

külsejében

és

- Te engem helyettesítesz majd odaát a teremben s akkor én nyugodtan beszélgethetek.
Különben is kevés a táncosnő. Eredj hát kis lányom.
Egy szóra, kérlek, Theo - mondta Herbert és unokafivérével kilépett a teljesen elhagyott
teraszra.
- Mit akarsz? - kérdezte nyersen a megszólított és kihívóan nézett unokafivérére.
- Nagyon komolyan kérlek, hogy ne kérd fel többé Lossen kisasszonyt táncra.
Theo gúnyosan fölkacagott.
- Mi jogon foglalkozol ügyeimmel? Különben úgyis számadással tartozol nekem. Ahhoz a
parkbeli ügyhöz nem volt semmi közöd.
- Tévedsz, ahhoz joga volt minden becsületes embernek, aki a nőket még tisztelni tudja.
Becsületes ember nem nézheti nyugodtan, ha védtelen nőt durván megtámadnak.
Theo gúnyos kacajra fakadt.
- Valld hát be, hogy magad is szerelmes vagy a leányba és ki akarsz ütni a nyeregből.
- Talán nőül akarod venni? Akkor mondhatom, különös módját választottad a leánykérésnek.
Sértéssel akarod meghódítani azt a nőt, akinek kezedet és nevedet akarod fölajánlani?
- Hogy nőül akarom-e venni? Megőrültél? Egy társalkodónőt nem vesz az ember féleségül!
- De nem is molesztálja őt nem óhajtott gyöngédsége jeleivel.
- Ki mondta neked, hogy őnagysága nem óhajtotta közeledésemet?
- Visszautasító magatartása nyíltan beszélt!
- Ejh, mit, eleinte mind teketóriázik egy kicsit. Ha te közbe nem lépsz, most már célnál
volnék. De minek ez a sok hiábavaló beszéd! Hagyj már békén!
- Rögtön, mihelyt becsületszavadat adtad, hogy Lossen kisasszonyt nem kéred többé táncra s
a jövőben nem alkalmatlankodsz neki!
- Eszembe sincs ilyesmit fogadni! A kicsike igazán ennivalóan kedves és én fülig szerelmes
vagyok belé. Majd helyre csavarom a fejecskéjét.
- Hallgass! - pattant fel Herbert. - Megtiltom, hogy ilyen hangon beszélj róla!
Theo szemtelen mosollyal tekintett fel rokonára.
- Lám, lám, hát mégis szerelmes vagy!
Herbert keze ökölbeszorult s az erek félelmetesen kidagadtak homlokán.
- Erre nem tartozom válaszolni, de ha nem adod most rögtön a becsületszavadat, akkor holnap
illetékes helyen felmutatom a váltót, melyet múlt évben kifizettem helyetted!

Theo meghőkölt. Nagy könnyelműségében teljesen megfeledkezett erről a váltóról. Hogy egy
kártyaadósságot kiegyenlíthessen, egy háromezer márkás váltó alá odahamisította a
nagybátyja nevét. Azt remélte, hogy a váltót még lejárta előtt kifizetheti, de nem sikerült
pénzt szerezni. Kétségbeesésében minden megvallott Herbertnek, aki megszerezte a pénzt, a
váltót beváltotta s a háromezer márkát lassacskán részletekben visszafizette. Eddig soha egy
szóval sem emlékeztette Theot erre a szolgálatra és nem kérte vissza pénzét.
Unokafivére rövid köszönettel elintézettnek tekintette az egész ügyet, hiszen Herbert már
többször kisegítette pénzzavarából, s azt hitte, hogy a váltót már rég megsemmisítette. És íme,
most fegyverül használja föl ellene!
Theo zsebkendőjével megtörölte homlokát.
- Hogyan, a váltó még megvan? - hebegte.
- Természetesen, hiszen még nem váltottad ki. Háromezer márkát fizettem ki érte - válaszolta
Herbert szárazon.
- Hallgass! Ne beszélj olyan hangosan, valaki meghallhatná - aggodalmaskodott Theo.
- Egyedül vagyunk. Határozz tehát.
- Úgy Játom, nagyon komoly érdek fűz ehhez a leányhoz, hogy úgy visszaélsz helyzetemmel.
- Magad vagy az oka. Nos, tehát becsületszavadat adod?
- Mit tehetek egyebet. Hanem mondhatom, nem szép tőled, hogy így mellemnek szegezed a
tőrt. Csak azzal magyarázom viselkedésedet, hogy magad is szerelmes vagy a leányba.
- Fejezzük be ezt a beszélgetést. Szóval becsületszavadat adod?
- Jól van hát, becsületszavamat adom!
- Helyes!
Herbert lassan elfordult s cigarettára gyújtva lement a parkba,
Theo gyűlölködő tekintettel nézett utána.
- Ezt még drágán megfizeted! - mormogta okiét rázva. Ezzel visszatért a bálterembe.
Herbert ebben a lelkiállapotban nem lett volna képes a mulatók közé vegyülni.
Ez a kínos párbeszéd felvilágosította őt érzelmeiről. Most ébredt csak tudatára, hogy szereti
Brittát s ez az érzés végtelen gyönyörrel töltötte el szívét. Egyelőre azonban nem szabad
elárulni érzelmeit, mert nem léphetett eléje a kéréssel: - „Légy a feleségem, gondtalan életet
biztosítok számodra." Talán nemsokára megjavul a helyzete, hiszen alapos kilátásai vannak
arra, hogy a laboratórium vezetőjévé lép elő, de addig még sok idő múlhat el.
Már az ajtóban találkozott imádottjával. A fiatal leány észrevette, hogy az unokafivérek
együtt távoztak s Theo csak egyedül tért vissza, továbbá, hogy a hadnagy elment mellette
anélkül, hogy csatlakozott volna hozzá. Ebből azt következtette, hogy az unokafivérek között
már végbement a ki magyarázkodás.

Mikor Herbertet megpillantotta, fellélegzett. A fiatalember bíztatóan mosolyogva sietett
hozzá.
- Minden rendben van, kisasszony - mondotta halkan. - Sem vérontástól, sem botránytól nem
kell félnie. Az ügyet szépen, simán elintéztük,
Britta szeme felragyogott.
- Köszönöm, szívből köszönöm - suttogta izgatottan.
A mulatság a késő esti órákban ért csupán véget s a vendégek alig tudtak megválni a
vendégszerető háztól.
Theo beváltotta szavát, ezentúl csak a legszertartásosabb udvariasságot tanúsította Britta iránt.
Herbert nem változtatta meg viselkedését, és Britta érezte, hogy a fiatal vegyész szívesen
társalog vele s szeme felragyog, ha az övével találkozik. Ez a tudat nagyon boldoggá tette a
fiatal leányt.
Herbert egy szombat estén sem mulasztotta el a Steinbrecht-házban megjelenni, sőt egy idő
óta Claudina asszony gyakrabban meghívta őt.
Egy esős, őszi estén Steinbrechtné a könyvtárba küldte Brittát, hogy egy könyvet hozzon.
Mialatt a fiatal leány elhagyta a szobát, Herbert önfeledten nézett utána, majd tudatára
ébredvén elmélyedésének, hirtelen felegyenesedett. Pillantása egyenesen Claudina asszony
tekintetével találkozott. Steinbrechtné élénken kérdő szeme egyszerre arcába kergette a vért,
megértette a néma kérdést s az idős hölgy kezét ajkához vonva, mintegy ellenállhatatlan
erőnek engedve mondta;
- Igen, nagyságos asszonyom, úgy van, amint gondolja: szeretem Lossen kisasszonyt, s ha
abban a helyzetben leszek, hogy családot alapíthatok, megkérdem őt, akar-e a feleségem
lenni.
Steinbrechtné megszorította fiatal vendége kezét.
- Örvendek édes Herbert, hogy megajándékoz bizalmával. Szentül hiszem, hogy jól választott,
de hagyja még meg nekem Brittát kis ideig.
Herbert mosolyogva felsóhajtott.
- Fájdalom, egyelőre úgy sem változtathatok a helyzeten, nagyságos asszonyom, mert amíg
nem léptetnek elő, addig nem gondolhatok nősülésre. Néhány hónap mindenesetre elmúlik,
amíg vágyaim teljesülhetnek.
Britta belépett s ezzel a beszélgetés félbeszakadt.
Napsugaras decemberi délelőtt volt.
Stange asszony a Claudina-villában takarított.
Britta még mindig nem gyanította, hogy úrnője apjának első felesége. Claudina asszony
napról-napra halasztotta ezt a vallomást. Britta most gyöngéd vonzalmat érez iránta s hálásan

fogadja jóságát és szeretetét, de mi lesz, ha megtudja, hogy ő az az nő, aki szeretett apjának
életét tönkretette?
Ebéd után, amikor Steinbrechtné szokása szerint nyugodni tért, Britta lement a hóborította
parkba s lassan sétálva felment a Claudina-villába.
Britta halkan dúdolva ment a ház felé, melynek ma minden ablaka tárva-nyitva állt. Egyikben
feltűnt Stange asszony barátságosan mosolygó arca.
- Ne jöjjek segíteni? - kiáltott fel a fiatal leány kacagva.
Az öregasszony fejét rázta.
- Köszönjük, de nemsokára készen vagyunk már kicsikém.
Britta vágyakozva nézett be az ablakon.
- Óh, milyen kár. Úgy szerettem volna egyszer bekukkantani ebbe az elátkozott kastélyba.
Stange asszony jót nevetett.
- Jöjjön hát be drágám, ha már itt van. Igaz ugyan, hogy a nagyságos asszony megtiltotta,
hogy bárkit is beeresszek, de ez a tilalom semmi esetre sem szól magácskának.
- Amit a takarítónők láthatnak, azt csak megnézhetem én is. Különben majd megmondom a
nagyságos asszonynak, hogy én kértem önt meg.
- Jó, jó, tessék csak beljebb kerülni.
- Milyen kár, hogy ez a gyönyörű villa ilyen elhagyatottan áll itt. Úrnőm helyében nyaranként
mindig itt fenn laknék - jegyezte meg a fiatal leány.
Stange asszony titokzatos arcot vágott.
- Tudja Britta kisasszony, a mi nagyságos asszonyunk itt lakott a férjével, mikor még fiatal és
boldog volt. Most már rég nem járt idefenn s ha én nem gondoznám, minden tönkremenne.
Azelőtt egyszer-másszor mégiscsak feljött, ha megérkeztek a festmények, melyek ott fent
lógnak a műteremben.
Britta meghökkent.
- A műteremben? Hát itt műterem is van?
- De még milyen szép!
- Régen meghalt már a nagyságos asszony férje?
- Tudja kicsikém, ez nagyon különös eset volt. Mikor én húsz évvel ezelőtt idejöttem, azt
mesélték, hogy a nagyságos asszony elvált a férjétől. Ezt csak azért mondom, hogy ne tegyen
soha említést, mert ez a seb még ma sem hegedt be s a mi nagyságos
asszonyunk különcködése bizonyára ezzel van összefüggésben. De menjünk most föl Britta
kisasszony.
- Ki festett ebben a műteremben? - érdeklődött a fiatal leány.

- En bizony nem tudom. Nagyon sok kép függ benne, melyeket úrnőm, úgy látszik,
összevásárolt valahol.
Britta alig tudta leküzdeni türelmetlenségét s valósággal szaladva haladt fel a lépcsőn.
Hogy Steinbrechtné nagyon szereti a festményeket, azt Britta igen jól tudta. Mikor
megmutatta neki a kicsi olasz tájképet, amelyet édesapja festett, alig tudott megválni tőle, sőt
kérve kérte a leánykát, hogy hagyja szobájában néhány napig. Britta erre felajánlotta, hogy a
képet mindaddig otthagyja úrnőjénél, amíg ő a Steinbrecht-ház lakója lesz s Claudina asszony
örömmel fogadta az ajánlatot. Brittának ez most mind eszébe jutott, mialatt türelmetlenül
várta, hogy Stange asszony megtalálja a kulcsot.
Az ajtó végre feltárult s Britta egy nagy világos helyiségbe lépett.
- Milyen gyönyörű! - kiáltotta s olyan áhítatosan nézett körül, mintha templomban volna.
Az óriási műtermet értékes régi szőnyegek és selyemszövetek díszítették s Britta elragadtatva
szemlélte a drága bútorokat és műtárgyakat, melyek hangulatosan alkalmazkodtak a
berendezéshez.
- Úgy-e szép? - kérdezte Stange asszony. A fiatal leány bólintott és átment a műterem másik
oldalára, ahol az egész falat képek borították. Mintha villám sújtott volna le előtte, úgy
megremegett. Szeme révedezve meredt egyik képről a másikra. Arca elsápadt - s mint az
álomjáró, kinyújtott kézzel lépett közelebb, így haladt egyik képtől a másikig, mintha
láthatatlan kéz vezetné, végül az utolsó kép előtt kétségbeesetten összerogyott.
Ah, hisz ezeket a képeket ő egytől-egyig ismerte, sorra látta készülni mindnyáját s apja, aki
őrökké elégületlen volt magával és műveivel, nehéz szívvel küldte valamennyit a
műkereskedőhöz. Az apja képei függtek itt, rajtuk apja nevének kezdőbetűivel: a sajátságosan
egybefonódó L.H.
A szegény gyermek könnyes szemmel nézett fel a képekre, mintha régi jó barátokat
üdvözölne.
Stange asszony rémülten tekintett a síró lányra.
- Én Istenem, kicsikém, mi baja? - kérdezte megdöbbenve.
Ott függnek a képek, amelyekről apja azt hitte, hogy mind
Amerikába repültek - és Steinbrechtné oly meleg érdeklődést mutatott minden iránt, ami
apjára vonatkozott! Eszébe jutott ismét az első est, amelyet a Steinbrecht-házban töltött.
Claudina asszony ideges tudakozódása családi körülményei után, az a mohó vágy, mellyel a
nevét óhajtotta hallani, amelyen apja a szeretett asszonyról feljegyzéseiben megemlékezett.
Szegény gyermek oly zavart volt, hogy alig bírt gondolkodni, csupán azt érezte, hogy itt egy
titkot kell megőriznie, amely nem az övé.
Nagy nehezen leküzdötte izgatottságát és mentegetőzve mondta.:
- Ne törődjék gyerekes viselkedésemmel, édes Stange asszony tudja... én... igen roppant
szeretem a képeket... és ezek itt szülőföldemre emlékeztetnek.

- Beszélnem kell vele, meg kell őt kérdeznem, hogyan kerültek ide apám képei. - Ez a
gondolat kínozta szüntelen.
Claudina asszony nappali szobájának ablakánál állt. Brittának fel sem tűnt, hogy úrnője
máskor még aludni szokott ez időtájt. Steinbrechtné azonban nem bírt nyugodni, amikor arra
gondolt, hogy Britta séta közben betévedhet a Claudina-villába, sőt esetleg a műterembe is.
Éppen azon tűnődött, hogy ne kövesse-e a fiatal leány, mikor Britta fölszaladt szobájába,
levetette kabátját és sapkáját s pár pillanat múlva remegve belépett úrnőjéhez.
- Bocsásson meg nagyságos asszonyom - kezdte s aggódó tekintettel nézett fel
Steinbrechtnére. - Az ablaknál láttam s így hívatlanul is be mertem lépni. Rettenetesen
izgatott vagyok, kérem ne haragudjék, de fent voltam a Claudina-villában és megkértem
Stange asszonyt, hogy mutassa meg nékem a házat...
Az öregasszony elsápadt s egy pillanatra lehunyta szemét.
- Nos és? - kérdezte halkan.
- És, óh Istenem, fent voltam a műteremben is és nagyságos asszonyom, hogy kerültek oda az
apám képei? - kiáltotta Britta magán kívül.
A két nő égő tekintettel pillantott egymásra, ezután Claudina asszony remegő hangon
megszólalt:
- Gyermekem, tudtam jól, hogy egy napon színt kell vallanom. De nem vártam, hogy ilyen
korán kerüljön rá a sor. Hát nem gyanítod a valót kicsikém? Nem használta az apád a „Dina"
nevet a feljegyzéseiben? Én voltam az 6 első felesége, Brittám.
A fiatal leány térdre rogyott s az öreg hölgyet átkarolva, arcát annak ölébe rejtette.
Steinbrechtné remegve hajolt le hozzá s felemelte.
- Kedves, drága gyermekem, csillapodj. Hát nem érezted, hogy milyen kedves vagy te nékem?
Hiszen oly végtelenül szeretlek téged, Lossen Heinz leányát! Tudnál-e viszontszeretni egy
kissé? Vagy talán hallani sem akarsz többé arról az asszonyról, aki drága jó apád életét
tönkretette? Óh, ha tudnád, gyermekem, milyen rettenetesen bűnhődtem érte.
Britta sírva borult Claudina asszony keblére s könnyeiken át hosszan néztek egymásra.
- De miképpen lehetséges mindez? Ön az apám felesége, drága nagyságos asszonyom, ön az ő
„Dinája".
Claudina asszony gyöngéden megsimogatta a szőke fejecskét.
- Nem találsz számomra más nevet, Brittám? Látod, ha szerencsétlen sorsom nem választott
volna el apádtól, most ilyen leánykám lehetne, mit amilyen te vagy. És ezután nincsen nékem
jogom hozzád? Nem fűz minket egybe a szeretet, amelyet ő iránta érzünk? Mert én őt
sohasem feledtem el. Nem is gyanítod, milyen rettenetesen elhagyatott voltam, mielőtt te
idejöttél. Valóságos élőhalottként jártam-keltem s elszántan védekeztem a varázs ellen, amely
hozzád vonzott. De azután csakhamar néked adtam szívemet s fáradhatatlanul küzdöttem a
tiédért, remélve, hogy egy napon egészen az enyém leszel.

Britta szenvedélyes csókkal borította el anyai barátnője kezét.
- Első perctől fogva szerettelek, hiszen oly jó voltál hozzám, mint egy anya, kedves drága
anyám, te!
- Gyermekem, szeretett gyermekem, most megint az apád szemével tekintesz rám, óh,
kicsikém, én őt oly határtalanul szerettem és határtalanul gyötörtem, míg elhagyott engem zokogta az öregasszony.
Britta erősen megragadta kezeit.
- És mégis, az utolsó percéig szeretett téged. Anyám csak vele érző barátnője volt, akinél
szívének fájdalmas küzdelmeiben oltalmat keresett. A lelke azonban nálad maradt. De ezt ő
maga mondja el majd néked. Mert átadom a feljegyzéseit, hiszen úgyis hozzád intézte azokat
s te jobban meg is érted, mint én.
Claudina asszony maga mellé vonta Brittát a díványra.
- Ha tudnád, mit éreztem, mikor az ő írásairól beszéltél. Fél vagyonomat odaadtam volna
értük.
- Milyen csodálatos, hogy most átadhatom, hogy a sors éppen a te házadba vezetett. De
mondd, hogyan kerültek apám képei a műterembe?
Claudina asszony elmondta, miképpen szerezte meg a képeket, hogy legalább ilyen módon
részt vehessen Lossen Heinz életében. Végül mély fájdalommal vallotta meg Brittának azt is,
hogy csak őtőle tudta meg, milyen rettenetesen szétdúlta Lossen Heinz életét.
- Látod gyermekem, akkor félni kezdtem, hogy te haraggal fordulnál el tőlem, ha megtudnád,
ki vagyok. Egészen magamhoz akartalak láncolni a szeretetemmel és most mégis túl korán
fedezted fel a titkomat.
Britta fejét rázta:
- Nem túlságosan korán. Hiszen már régen szeretlek.
- Most majd pótolod ugy-e, amit elmulasztottál és nem hagysz el engem soha többé, ugy-e
drága gyermekem?
- Kedves jó anyám, ah, anyám, milyen boldog vagyok, hogy anyámnak nevezhetlek!
Britta most szobájába sietett s elhozta Claudina asszonynak apja naplóját.
Mikor egyedül maradt, Claudina szívéhez szorította a könyvet.
- Heinz, te a gyermekedet küldted nékem, tudom, hogy a „mi" gyermekünk legyen. ígérem
neked, hogy életemnek ezentúl csak egy célja lesz: a gyermekünk boldogsága. így teszem
jóvá azt, amit ellened vétettem. Jó lesz, úgy Heinz? - suttogta még mindig csukott szemmel,
hogy a kedves látomást minél tovább élvezhesse.
Másnap reggel Steinbrechtné telefonon beszélt Frensen doktorral s megkérte, hogy fáradjon el
hozzá. Brittának kijelentette, hogy ebédig sürgős ügyeket kell tárgyalnia s meghagyta, hogy
addig kedve szerint szórakozzék.

- Ha megengednéd, felmennék a Claudina-villába, a műterem ellenállhatatlanul vonz s tegnap
nem bírtam mindent nyugodtan megnézni.
Mikor Frensen doktor megérkezett, Britta
dolgozószobájába ment át jogi tanácsadójával.

útnak

indult,

Steinbrechtné

pedig

a

- Édes doktor - mondta ünnepélyes komolysággal mint régi jó barátommal és bizalmasommal
tudatom, hogy Lossen Britta közt és közöttem tegnap kölcsönös kimagyarázásra került a sor.
Ezután Claudina asszony röviden elmondta a történteket és így folytatta:
- Kedves barátom, nagyon nehéz dolog, ha valakinek az én koromban be kell vallania, hogy
ostobán és helytelenül cselekedett. Most látom csak, milyen nagy boldogságot veszítettem el
dőreségem által. Elhunyt férjem hátrahagyott feljegyzéseiből látom, hogy egyedül én vagyok
az oka szenvedéseinek. Én sokkal inkább tönkretettem szegény Heinzem életét, mint ő az
enyémet. A leányán akarom tehát jóvátenni hibámat: Lossen Brittát örökbe fogadom s
általános örökösömmé teszem. És a gyermekemet boldoggá akarom tenni más módon is,
nemcsak azzal, hogy nagy jólétet biztosítok számára, de erről még nem beszélhetek, ez nem
az én titkom. Most már felmentem önt a titoktartás kötelezettsége alól, sőt nagyon lekötelez,
ha ismerőseinek tudtára adja, hogy Britta elvált férjemnek leánya. Ezáltal sok
kimagyarázkodástól kímélne meg és Britta elfoglalhatná az őt megillető helyet a társaságban.
Azt hiszem, helyesli eljárásomat?
- Miután nagyságos asszonyomnak nincsenek rokonai, csak örülhetek elhatározásának.
Frensen doktor alig várta, hogy övéivel közölhesse ezt a nagy újságot. A fiatalembereket is
bizonyára érdekelni fogja Lossen Britta sorsának örvendetes fordulata. Lehet-e rossz néven
venni, hogy a jó öregúr szívesen látta volna, ha a szép és most már gazdag Lossen Britta egyik
öccsét boldogítja kezével?
Eddig, ígéretéhez híven, titokban tartotta, hogy Britta Steinbrechtné elvált férjének leánya,
most boldogan mosolygott, hogy ezt, sőt többet is elárulhat.
Otthon csak feleségével közölhette a meglepő hírt; öccsei hétköznapokon csupán esténként
töltöttek velük egy-két órát.
Frensen doktorné izgatottan hallgatta férje elbeszélését, ő is rögtön öccseire gondolt s mélyen
felsóhajtva mondta:
- Gondold csak Hermánn - ha Theonak ilyen szerencséje volna! Igazán szüksége lenne rá,
mert bizony nagyon könnyen adja ki a pénzt.
- No és Herbertre nem gondolsz? - kérdezte az öregúr.
- Persze, akkor is örülnék, ha ő nyerné el a szép Britta kezét, de tudod, hogy Theo mindig
több gondot okozott nekünk, míg Herbert pénz nélkül is boldogul. De azt hiszem, hiába
tervezgetünk. Brittának gazdag örökösnő létére csak válogatnia kell a kérők között. Miért
lenne éppen a mi két fiúnk közül valamelyik a szerencsés? No, de ezek is nagyot néznek
majd, ha ezt meghallják.

Britta a városba ment Steinbrechtné karácsonyi ajándékait megvenni.
Abban a pillanatban, amikor a cukrászboltból kilépett, Frensen Herbert ment arra. A fiatalok
oly örvendő meglepetéssel néztek egymásra, hogy mikor ennek tudatára ébredtek, mindketten
elpirultak.
- Ez aztán szerencse, Britta kisasszony! - kiáltotta a fiatalember.
- Csodálom, hogy ilyen időtájt az utcán látni, doktor úr.
- Ma ünnepelek s ezért néhány órával hamarabb fejeztem be a munkát. Ma kaptam meg
kinevezésemet a laboratórium főnökévé. S mivel ez az előléptetés jövedelmem tetemes
gyarapodásával jár, igazi krőzusi hangulatban lát.
- Szívből gratulálok! - mondta a fiatal leány s örömmel nyújtotta jobbját a beszélőnek, aki azt
ajkához vonta.
- Köszönet a gratulációért. Kitűnő jelnek tartom, hogy éppen ön az első gratuláló. Szabad egy
darabon elkísérnem?
Britta tétovázva tekintett Herbertre, de a fiatalember oly esdekelve nézett rá, hogy nem volt
lelke elutasítani s így együtt haladtak tovább.
Eleinte csak néhány közömbös szót váltottak, szívük azonban mit sem akart tudni az ilyen
hiábavalóságokról s mindketten hallgatásba merültek,
Csak mikor a forgalmas utcákat elhagyva, átmentek a hídon, akkor ébredtek a valóságra.
Herbert hirtelen megállt:
- Annyit szeretnék önnek mondani s a véletlen szerencse éppen ma vezetett útjába... és...
Az izgatottság elfojtotta hangát, nem bírt tovább beszélni. Britta szeme nyugtalanul mélyedt
az övébe. Herbert megragadta a fiatal leány kezét. Tekintete elárulta szívének meleg
érzelmeit.
- Britta, Britta, önnek már régen éreznie kell, hogy kimondhatatlanul szeretem. Mindmáig
titkolnom kellett szívem érzelmeit, mert nem voltam abban a helyzetben, hogy
vallomásommal egy időben a kezemet is felajánlhassam, de ma, ma megmondhatom, hogy
feleségemnek egyszerű, de gondtalan életet tudnék biztosítani, Britta, akar a feleségem lenni?
Britta megremegett s mint a zokogás, úgy fakadt ajkán:
- Az ön felesége... Istenem... az ön felesége!
- Igen, Brittám. Szeretsz-e, mondd? A szemed igent int.
Ekkor kigyúltak az aranyfények a barna bársony szempárban s
Britta megindulva hozzá hajolt:
- Igen, szeretlek, oly nagyon, oly rég már, hogy most, mikor a szívedre akarsz ölelni, nem
vagyok elég erős, hogy ellenkezzem.
Herbert mélyen fellélegzett s keblére vonta a remegő leányt.

- Te drága, te édes, milyen szép vagy! S milyen gazdaggá teszel szerelmeddel! Milyen kár,
hogy szépségednek nem adhatom meg a méltó keretet - suttogta Herbert a boldogságtól.
- Csak az a keret kell nekem, amelyben neked tetszem. Óh, Herbert, alig tudom elhinni, hogy
te engem, a szegény társalkodónőt, nőül akarsz venni.
- Mondd még egyszer, hogy szeretsz! - esdekelt Herbert.
Britta hozzásimult.
- Jobban szeretlek, mint az életemet s szinte örülök a szegénységemnek, mert ez mutatja
szerelmed nagyságát. De most haza kell mennem.
A fiatalember ismét keblére vonta őt. Boldogságukban teljesen megfeledkeztek arról, hogy az
utcán vannak. De senki sem zavarta az édes pillanatot. Körülöttük csend volt s csak szívükben
kacagott az aranyos fiatal élet.
- Nemsokára az enyémnek kell lenned, drágám. Holnap délben eljövök Steinbrechtnéhez s
értesítem őt eljegyzésünkről. De addig is, akarod-e teljesíteni egy nagy kérésemet?
- Hogyne, mondd hamar, mi az?
- Gyere le holnap reggel a park hátsó ajtajához, hogy legalább néhány percig láthassalak, hisz
ebédig nem bírom ki. Igen?
Britta ragyogó mosollyal igent intett.
- Hány órakor leszel ott?
- Nyolc órakor. Akkor még egy teljes órám marad, míg a laboratóriumba megyek.
Steinbrechtné sohasem kel fel kilenc óra előtt, úgy-e?
- Nem, soha, és róla is annyit kell mesélnem. De most már sietnem kell - s ezzel még egyszer
csókra nyújtva ajkát elsietett.
A fiatalember hosszan nézett utána.
- Drága, egyetlen Brittám! - suttogta.
Az előcsarnokban Stange asszony fogadta Brittát.
- A nagyságos asszony azt üzeni, méltóztassék csak egyedül teázni, ő még pihenni akar.
Britta megijedt.
- Csak nincs rosszul a nagyságos asszony?
- Óh, dehogy, csak fáradt kissé, mert az éjjel nem aludt jól.
Frensen Herbert lassan visszasétált a városba. Arca egészen átszellemült a boldogságtól.
Mikor Brittával találkozott, éppen nagybátyjához indult, hogy az öregekkel tudassa
előmenetelének hírét.
A kapuban Theoval találkozott. Az unokafivérek nagyon hidegen üdvözölték egymást, azután
szótlanul siettek fel a lépcsőn.

Az öreg házaspárt a lakószobában találták. A néni rögtön kávét és süteményeket hozatott, a
bácsi pedig szivarral kínálta öccseit.
Az öregúr vidám mosolygással szemlélte a két fiatalembert.
- Tudom, hogy nagyot fogtok nézni, fiúk, olyan újságot mondok - szólt kezét dörzsölve,
azután szavainak hatását figyelve, hozzátette:
- Steinbrechtné örökbe fogadta Lossen kisasszonyt és egész vagyonát ráhagyja. Megjegyzem
azonban, hogy a leányka még mit sem tud erről a dologról.
A két fiatalember izgatottan felugrott. Herbert szinte aggodalmasan tekintett nagybátyjára.
- Tréfálsz, úgy-e bácsikám?
Az öregúr nevetett.
- Megmondtam előre, úgy-e, hogy nagyot fogtok nézni? Nem barátom, ez nem tréfa. Üljetek
csak le, mindent elmondok. Nem hallottátok még soha, hogy Steinbrechtnének
tulajdonképpen más a neve?
- Mintha a tiszttársaimtól hallottam volna egy regényes történetet, valami szerencsétlen
házasságról - és elválásról - de hiszen az borzasztó régen lehetett.
- Ő Steinbrecht-leány - de férjét, akitől huszonöt éve elvált - Lossennak hívták- Lossen Heinz
volt a neve.
- Britta apja! - mondta Herbert szinte akaratlanul.
- Úgy van, Britta apja!
Az öregúr most kimerítően elmondott mindent, s Herbert és Theo izgatottan hallgatták
elbeszélését, melyet végül így fejezett be:
- Amint már mondtam, a fiatal hölgy maga nem is gyanítja, hogy Steinbrechtné adoptálni
akarja. Ezért diszkréciót kérek mindkettőtöktől, nehogy a hír idő előtt nyilvánosságra
kerüljön. Azért közöltem veletek ezt a hírt, mert észrevettem, hogy mindketten érdeklődtök
Lossen kisasszony iránt. Míg szegény volt, persze nem igen gondolhattatok arra, hogy
valamelyiktek feleségül vehetné, de most már másképp áll a dolog. Csak ennyit akartam
mondani.
Theo elképedve ült a helyén s izgatottan töprengett:
- Teringettét, ez aztán kellemetlen! Ha ezt gyanítottam volna, másképpen lépek fel a szép
Brittával szemben. Alaposan elrontottam a dolgomat! Nem lesz könnyű a hibát helyreütni. No
de sebaj, ha az ember jegygyűrűvel és anyakönyvezetővel szállhat síkra, akkor minden
könnyebben megy.
Herbert ugyanakkor arra gondolt, hogy tulajdonképpen most Steinbrechtnétől kell megkérnie
Britta kezét. Eszébe jutott beszélgetése az öreg hölggyel, amikor megvallotta neki, hogy
szereti a fiatal lányt.

- Ne vegye el őt tőlem, nagyon megszerettem - mondta akkor Steinbrechtné, de vonzalma
ellen nem tett kifogást. Szerencse, hogy már akkor nyilatkozott, mert könnyen
hozományvadásznak tekinthetnék különben.
Mihelyt Herbert egyedül maradt az öregekkel, rögtön értesítette őket előléptetéséről és
eljegyzéséről.
Ez volt azután a meglepetés.
Frensenné sírt örömében, hogy Herbertet ilyen szerencse érte, de azért fájt a szíve, hogy Theo
nem lehet ilyen boldog. Ez nyíltan meg is mondta.
Férje nevetett s örvendezve veregette meg unokaöccse vállát.
Britta másnap a szokottnál korábban kelt fel. Gyorsan odasuhant a kis ajtóhoz, felnyitotta,
azután lassan sétált fel s alá a havas úton, míg az ajtót csikorogni hallotta. Akkor megfordult s
eléje sietett a boldogságának.
Ragyogó tekintettel néztek egymásra, azután Herbert ajkához vonta a fiatal leány kezét.
- Édes, drágám, milyen végtelenül hosszú volt ez az éjszaka. Köszönöm, hogy eljöttél.
A fiatal leány odahajtotta fejét a férfi vállára s úgy tekintett fel rá.
- Mióta szeretsz, mondd?
- Nem tudom... azt hiszem, amióta legelőször láttalak. És te? Mióta szeretsz te engem?
- Az hiszem, a legelső perctől fogva.
A fiatal leány boldogan kacagott.
- Ma reggel azt hittem, hogy minden csak álom, annyi boldogság szállt le rám! Nemcsak a te
szívedet sikerült megnyernem, még egy másik is feltárult előttem... egy anyai szív. Ezt
akartam neked elmesélni. Halld tehát, hogy mi történt.
S Britta elmesélte apja és Claudina asszony történetét.
Fájdalom, az idő nagyon hamar múlt. Búcsúzáskor Britta még megmondta, hogy
Steinbrechtnét előkészíti Herbert érkezésére. Jöjjön hát el uzsonnaidőben s beszéljen vele. A
búcsúzás ez alkalommal oly soká tartott, hogy az óra rég elmúlt, mikor Britta a kis ajtót
bezárta s a házba sietett.
Claudina asszonynak igen jót tett a hosszú pihenés s felfrissülten jelent meg a reggelinél.
Britta érezte, hogy megszomorítja jótevőjét, ha elmondja, hogy Herbert a kezét akarja
megkérni s ezért vonakodott közölni eljegyzését. Előbb bevásárlásairól beszélt, azután
bizonytalan hangon megemlítette, hogy Frensen Herberttel találkozott, ez elkísérte öt s
elmondta neki, hogy a laboratóriuma főnökévé léptették elő. Claudina asszony titokban élesen
megfigyelte a leánykát az elbeszélésnél. Végre Britta mély lélegzetet vett s élénk hangon
folytatta:
- Most azonban valamit kell véled közölnöm, anyácskám!

Mikor Britta elakadt, Claudina asszony kezébe vette a fiatal leány fejecskéjét s mosolyogva
szemlélte kipirult arcát. Azután szelíden megcsókolta a ragyogó barna szempárt s meghatva
mondta:
- Szemed úgy ragyog, mint egy boldog menyasszonyé, drága kis leányom.
Britta elpirult s a karjaiba vetette magát.
- Hogy tudtad meg?
- Kitaláltam! Igazam van, úgy-e?
- Igen anyám, drága jó anyám.
- Szereted őt?
- Kimondhatatlanul.
Az öreg hölgy mélyen megindulva csókolta meg a leánykát.
- Isten adjon neked igazi, zavartalan boldogságot, drága gyermekem. Most beszéld el,
miképpen történt mindez?
Az inas később Frensen Theot jelentette be.
Theo belépett... hódítóan, mint egy ifjú hadisten.
A fiatal hadnagy ma gyöngéden, behízelgő lovagiassággal közeledett Brittához, s szeme
könyörgő tekintettel csüggött arcán. A leánykának is rögtön feltűnt e változás, de nem tudta,
hogy Frensen hadnagy most a gazdag örökösnőt látja benne. Szívének ártatlanságában azt
hitte, hogy Theo Herberttől megtudta eljegyzésük hírét s most el akarja feledtetni a sértést,
mellyel őt illette, hogy a jövőben, mint jó rokon érintkezzék vele. Ennek következtében ő sem
volt többé hideg s Herbert kedvéért megkönnyíteni igyekezett a közeledést.
Theo önérzete ennek következtében mindinkább erősbödött.
Steinbrechtnét, a fiatal vitéz nagy megelégedésére, kihívták néhány pillanatra a szobából. Erre
Theo rögtön megragadta Britta kezét s miután tiszteletteljesen megcsókolta, leghatásosabb
mosolyával így szólt:
- Hónapok óta várok, nagyságos kisasszonyom, az alkalomra, hogy öntől bocsánatot kérjek a
parkbéli viselkedésemért, amidőn forró érzelmemtől hajtva, meggondolatlan cselekedetre
ragadtattam magamat. Tettemet keservesen megbántam, de ma is csak azt hozhatom fel
mentségemül, hogy személyének bűbájos varázsa fosztott meg eszemtől.
Britta csak azt magyarázta ki a fiatalember szavaiból, hogy a jövőben rokoni jó egyetértésben
akar vele élni s ezért barátságos mosollyal nyújtotta neki kezét,
- Feledjük el, ami történt, - mondta szívélyesen.
Mikor Herbert ebéd után megjelent, Claudina asszony előbb egyedül fogadta.
A fiatalember őszintén és becsületesen megvallotta, hogy miután előző este Brittától búcsút
vett, nagybátyjától értesült imádottja vagyoni viszonyainak óriási változásáról; ezzel

kapcsolatban leplezetlenül ecsetelte érzelmeit s elmondta, hogy milyen nehezére esett a ma
reggeli találkozásnál a tudatlant játszania.
- Habár ez semmiképpen sem befolyásolhatja Britta iránt táplált szerelmemet, mégis jobban
szerettem volna, ha elmondhatom neki, miképpen állnak az ügyek. Olyan nagy érdeke
nagyságos asszonyomnak, hogy Britta továbbra se sejtsen semmit, s ne tudja meg, hogyan
méltóztatik dönteni jövője fölött? - kérdezte végül.
- Nem, nem, édes Herbert, Brittának még egyelőre semmit sem szabad gyanítania - tiltakozott
Claudina asszony. - Én tudom, hogy ön őt már akkor szerette, mikor én még nem is
gyanítottam, hogy egykor az örökösöm lesz.
Herbert felindulásában nem is talált szavakat, csak néma kézcsókkal fejezte ki háláját
jótevőjük iránt.
Claudina asszony jóságos mosollyal simította meg homlokát.
- Most azonban hívjuk be Brittát.
Boldogan ültek azután mindhárman a teaasztal körül s megbeszélték, hogy az eljegyzést már a
következő napon nyilvánosságra hozzák és a legszűkebb családi körben megtartják. Herbert
estig ott maradt, s a hölgyeket elkísérte a színházba. Röviddel azután, hogy a páholyba léptek,
Theo is beállított. A fiatal hadnagynak láthatóan kellemetlen meglepetést okozott unokafivére
jelenléte s bosszúsága csak növekedett, midőn Herbert a Britta mögött álló széken foglalt
helyet. Theo dühös tekintetet vetett rá, azután roppant tiszteletteljesen beszélgetésbe kezdett a
fiatal leánnyal.
Herbert nem zavarta őt, Britta pedig vőlegénye kedvében vélt járni, ha a múltra a feledés
fátyolát borítja. Az eljegyzésről egyik fél sem tett említést. Britta azt hitte, hogy Theo már
tisztában van a helyzettel, Herbert és Steinbrechtné pedig nem tartották szükségesnek Theot
idő előtt a titokba beavatni.
Előadás után az urak a kocsihoz kísérték a hölgyeket s elbúcsúztak tőlük.
- Nos Herbert, mi lesz? Szabad utat engedsz nékem? - kérdezte félvállról.
Herbert felriadt gyönyörű álmaiból.
- Hogy érted ezt? - kérdezte szórakozottan.
- Természetesen Lossen kisasszonyra való vonatkozással kérdem. Ezennel kijelentem, hogy
komoly szándékom a kezét megkérni.
Herbert kiegyenesedett s Theo szeme közé nézve így szólt:
- Ne fáradj kérlek. Lossen Britta tegnap óta a menyasszonyom!
Theo megremegett s az utca lámpa fényénél hitetlenül meredt unokafivére arcába.
- Mit jelentsen ez? - Tréfát űzöl velem? - kérdezte nyersen.
Herbert nyugodtan tekintett a fiatalember arcába.

- Ez nem tréfa. Lossen kisasszony a menyasszonyom. Még tegnap este kijelentettem a
bácsinak és néninek, hogy Brittát nőül akarom venni s ma Steinbrechtné beleegyezését
kértem, hogy Britta az enyém lehessen!
Ragyogó légvár omlott össze Theo szemei előtt s arca eltorzult a dühtől és gyűlölettől.
- Ez igazán meglepő! Ugyancsak siettél biztosítani magadnak az aranyhalacskát - jegyezte
meg végre cinikus mosollyal.
Herbert elsápadt, de nyugodt maradt.
- Nem tilthatom meg, hogy a magad értéke szerint mérlegelj engem is. Csak annyit
mondhatok, hogy én Brittát már régóta szeretem, de csak most kérhettem meg a kezét, mert
tegnap neveztek ki a laboratórium vezetőjévé. Ha nem szeretném a legfényesebb örökségi
kilátások sem bírhatnának rá, hogy nőül vegyem.

Theo gúnyosan kacagott.
- Hiába, a hangzatos, szép frázisoknak nagy mestere vagy! De én ismerlek, barátocskám.
Herbert vállat vont.
- Holnap tehát gyönyörű szavakkal gratulálhatok neked. Egyelőre ennyiben marad a dolog! Jó
éjt, a kaszinóba megyek. - Ezzel elrohant.
Az eljegyzési ünnepély elmúltával, amelyen bölcs megfontolás után Theo is megjelent,
Steinbrechtné még egy nagyobb szabású ünnepélyt is rendezett. Habár ezt az összejövetelt
röviddel a karácsonyi ünnepek előtt tartotta, a meghívottak közül senki sem mondott le, mert
a kíváncsiság ellenállhatatlanul vonzotta őket. Britta és Herbert ugyan cseppet sem örültek
ennek a nyilvános ünneplésnek, de Steinbrechtné ez alkalommal akarta gyámleányát későbbi
társadalmi állásában megerősíteni.
Steinbrechtné elválása óta ez volt az első boldog karácsonyi est.
Az ajándékok szétosztása után pompás vacsora következett, végül kedélyesen összeültek a
háziasszony szalonjába s a fiatal pár jövőjét tárgyalták. Ekkor nyilatkozott Claudina asszony a
terveiről:
- Britta és Herbert már húsvétkor tartsák meg esküvőjüket.
Ez ellen az ifjú pár természetesen nem emelt kifogást.
- S hogy leánykámat ne nélkülözzem túlságosan, nászajándékul nektek adom a Claudinavillát.
- Anyuskám, drága egyetlenem, hogy köszönjem meg jóságodat?
Caludina asszony megcsókolta.
- Hiszen ez csak önzés részemről drága gyermekem, mert itt akarlak tartani a közelemben, S
hogy ott fent jól gazdálkodhass, bőséges nászajándékot is adok.

Britta elragadtatva futott Herberthez.
- Ó Herbert, hallottad, még sem megyek hát üres kézzel hozzád. Most már nem kell miattam
nélkülöznöd. De miért vágsz egyszerre olyan szomorú arcot? Olyan rossz az, hogy szegény
leány helyett egy szerencsés teremtést veszel feleségül?
Mit tehetett mást Herbert, karjaiba zárta bájos menyasszonyát, azután hálás pillantással
ajkához vonta Claudina asszony kezét.
Steinbrechtné jóságosan mosolygott reá, azután maga mellé ültette Brittát.
- Még valami fontos közölni valóm van Brittám. Az én kedves öreg barátom mindent
elkészített, én téged a vérbeli gyermek minden jogával örökbe fogadlak, törvény előtt
leányom vagy - s halálom után - örökösöm.
Húsvét szombatján tartották meg Britta és Herbert esküvőjüket nagy pompával.
Természetesen Frensen Theo is ott volt a vendégek soraiban. Mikor esküvő után Brittához
lépett, hogy gratuláljon, mély sóhajjal ajkához szorította a gyönyörű asszony karcsú kezét s
úgy hogy csak ő érthette, halkan súgva mondta:
- Légy olyan boldog, amilyen boldogtalan én vagyok - s ne feledd soha, hogy a szívem a tiéd mindhalálig.
Britta kissé elfogultan tekintett fel reá, de melegen szorította meg a kezét.
- Jó testvérek leszünk majd, ugy-e Theo, s mint kedves fivért, mindig szívesen látunk.
Három hónap múlt el esküvőjük óta, s az itjú pár gyönyörű nászútja után beköltözött a
bűbájos mesebeli kastélyba. Boldogságuknak egét nem homályosította el a legcsekélyebb
felhőcske sem.
- Szinte félek ettől a határtalan boldogságtól - mondta egyszer Britta.
- Miért ezek a gondolatok drágám? Ha erősen hiszünk boldogságunkban, akkor hű is marad
hozzánk.
Britta gyorsan lecsukta kezével a férje ajkait.
- Ne olyan kihívóan Herbert! Mi sokat veszíthetünk, mert gazdagok vagyunk.
Később, mikor Britta a műteremben olvasott, az inas a „hadnagy" urat jelentette.
A hadnagy úr Frensen Theo volt, aki gyakran ellátogatott a Claudina-villába. Legtöbbször
akkor jött, amidőn Herbert a laboratóriumban tartózkodott.
Most is minden szertartás nélkül, ide, a műterembe kérette őt.
- Nem zavarlak? Szabad néhány percre ide melléd ülnöm? - kérdezte a fiatalember szokott
hódító modorával.
- Ó, cseppet sem zavarsz, sőt átsegítesz egy unalmas órán - válaszolta a fiatal asszony.
- Unatkoztál? Hát szabad unatkoznia egy új asszonynak? - tréfált Theo.
- Ha az ember magára marad, hiszen tudod, Herbert oly kevés időt tölt itthon.

- Hogy irigylem azt az embert, aki után ilyen vágyakozva sóhajtasz?
Britta rögtön felegyenesedett.
- Beszéljünk másról - mondta röviden.
- Persze, persze, így nem szabad beszélnem, tudom, ezért haragszol - mormogta összeszorított
fogakkal. - Ha tudnád, milyen nehezemre esik ez a hallgatás! Néha azt hiszem, már nem
bírom tovább! Te nem tudod, mennyire szerettelek, nem, mennyire szeretlek még most is!
Britta elsápadva felkelt.
- Térj magadhoz, mert arra kényszerítesz, hogy kiutasítsalak! - mondta remegő hangon.
Theo Összeszorította fogát s szenvedélyesen követelő pillantással nézett fel reá, azután
megsimította homlokát.
- Ne félj, nem lesz többé okod panaszra. Csak egy kérdést engedj meg: olyan nagyon
kárhoztatandónak vélsz, amiért annyira szeretlek, hogy miattad mindenről megfeledkezem?
Kevesebb vagyok ezért a te szemedben, mint Herbert? Egyszer megsértettelek, mert a
szerelem elvette eszemet. De azért mégis szerettelek, érzelmem őszinte volt, habár vad és
féktelen. Herbertnek könnyebben ment. Ő csak akkor kérte meg kezedet, mikor megtudta,
hogy gazdag örökösnő vagy. Addig nem zavarta meg nyugalmát a nagy szerelem. A gazdag
örökösnőért azonban oly heves lángra gyúlt a szíve, hogy még aznap, mikor megtudta
nagybátyánktól, hogy Steinbrechtné leányává fogadott, sietett megkérni kezedet, nehogy
valaki megelőzze. Jobban megérdemli hát ő a szerelmedet?
Britta arcát halálos sápadtság lepte el, szeme haragos villámokat szórt.
- Hazudsz! Herbert akkor kérte meg kezemet, amikor még nem is gyanította, hogy gazdag
örökösnő vagyok!
- Nem hazudok! Jóval, mielőtt te értesültél, Hermann bácsi elmondta nekünk, hogy
Steinbrechtné örökösévé tesz.
Britta szemében mintha egy percre kialudt volna az élet lángja, a következő pillanatban
azonban ismét felderült tekintete.
- Tévedned kell Theo. Herbert nem képes ilyen eljárásra.
A hadnagy gúnyos kacajra fakad.
- Kérdezd hát meg őt magát! Nem tagadhatja le, hogy ugyanazon a napon kérte meg kezedet,
amelyiken megtudta, hogy gazdag örökösnő vagy! - kiáltotta gonoszul.
Britta megremegett s erősen szemébe nézett kínzójának. Theo azonban nem sütötte le a
szemét, mert szentül hitte, amit mondott.
A fiatal asszony fájdalmasan látta, hogy Theo nem hazudik. Egyszerre úgy érezte, mintha a
ház összeomlana fölötte s eltemetné boldogságát és őt magát is. Csak egy pillanatig
kételkedett azonban férjében; rögtön elszégyellte magát kishitűségéért.
- Nem hiszem el. De megkérdem Herbertet.

Nyomasztó félelem és bizakodó reménység között múlt el ez a vég nélkülinek tetsző nap.
Herbert rendes szokása szerint az este is Claudina asszonynál kereste Brittát. Megtudta, hogy
a fiatal asszony nem mutatkozott és rosszulléttel mentette ki elmaradását. Steinbrechtné
aggódva érdeklődött kedvence iránt és Herbert megdöbbenve válaszolta, hogy felesége reggel
még egészséges és jókedvű volt.
Aggódó szívvel elköszönt tehát az öreg hölgytől és sietős léptekkel tartott kedves otthonuk
felé.
Britta azonban nem futott eléje, mint máskor, sőt mikor belépett a kis budoárba, sápadt arccal
fordult el az ablaktól s némán tartott felé.
Herbert sietett, hogy karjaiba vonja.
- Mi bajod egyetlenem? Miért vagy olyan sápadt? - kérdezte aggódó gyöngédséggel.
Britta félig elhárító mozdulattal férje vállára tette kezét s félénk tekintettel pillantott reá.
- Nem vagyok beteg, csak nyugtalan. Egy kérdést kell hozzád intéznem, most rögtön.
Herbert nyugtalanul tekintett reá.
- Ugye Herbert, eljegyzésünk napján nem tudtad, hogy anyus reám akarja hagyni a vagyonát?
Herbert megremegett.
- Ki mondta ezt? - kérdezte tompán.
- Ezt majd megtudod. Most felelj kérlek.
A fiatalember nyugodtan felemelte fejét.
- Igen, Hermann bácsitól hallottam, de...
Britta rémülettől halálsápadtan emelte fel kezeit.
- Hallgass, hallgass, az égre kérlek, ne mentegetőzzél! - kiáltotta fájdalmasan s elhagyta
szobát.
Herbert utána sietett, de mielőtt utolérhette volna, a fiatal asszony bezárta hálószobája ajtaját.
A fiatal férj kopogott s halkan kért bebocsátatást. Ott benn azonban semmi sem mozdult:
Britta, mint a halott, úgy feküdt a kanapén s folyton csak az járt eszében: Hazudott, megcsalt!
Egyszerre homály borult ragyogó életére. Milyen büszke volt, hogy Herbert őt választotta
feleségül, őt, aki szegény árvaleány volt. A váratlan gazdagság csak Herbert miatt tette
boldoggá. Milyen szívesen elvetné magától a gazdagságot, ha cserébe biztos lenne afelől,
hogy férje szereti.
Herbert még egy ideig hallgatózva várakozott az ajtónál, azután, hogy a feltűnést elkerülje,
átment az ebédlőbe. A látszat kedvéért néhány falatot evett s egy pohár teát ivott hozzá.
- Volt itt ma délután valaki?
- A hadnagy úr. Kívüle senki sem!

- Hát ő volt az! Gondolhattam volna, hogy ő röpítette felém ezt a mérgezett nyilat - mormogta
összeszorított fogakkal.
- S még nem is vádolhatom hazugsággal, mert azt hiszi, hogy mint ő, én is csak az örökösnőt
láttam Brittában, így tépelődött szegény fiú feldúlt lelkiállapotában, mely ismét Britta
ajtajához késztette. Újból kopogtatott.
- Brittám, kérlek, nyiss ajtót - könyörgött halkan.
Hiába, a szobában nem mozdult senki.
Britta szinte önkívületben feküdt benn a díványon s befogta fülét, hogy ne hallja a könyörgő
hangot. Másnap reggel levelet talált csészéje mellett. Remegő kézzel bontotta fel a borítékot.
„Édes egyetlenem! Fájdalom, nem várhatok, míg végre elhagyod szobádat, vagy ajtót nyitsz.
De nem távozhatom anélkül, hogy meg ne mondjam, minden ok nélkül gyötrőd magadat és
engem. Szeretlek s veled szenvedek. Légy jó s hallgass meg, ha ma délben hazatérek.
Herberted."
A fiatal asszony mereven nézett a papírlapocskára. Milyen kínszenvedés lesz Herbert
mentegetőzéseit hallgatni.
Később mégis felöltözött s lement anyjához. Úgy érezte, ez az egyetlen hely, ahová bánatával
menekülhet; s bár Herbert iránt való kíméletből nem is mondhatja el, amit Theo elárult néki,
tudta, hogy az ő társaságában vigaszt talál majd. Claudina asszony gyöngéd szemrehányással
fogadta a fiatal asszonyt.
- Hát ez micsoda rosszalkodás? így megijeszteni az embert! Remélem, most már egészen jól
vagy?
- A fejem még fáj kissé, de majd elmúlik az is - válaszolta Britta halkan.
Az öregasszony vizsla tekintettel szemlélte az elváltozott fiatal arcot.
- Úgy látszik, összevesztek a fiatalok - gondolta mosolyogva.
Ebéd előtt Britta szokásához híven felment lakásába.
A Claudina-villába érve, újból elfogta a félelem.
Gyors elhatározással kijelentette a cselédeknek, hogy fontos ügyben a városba kell mennie s
azután Steinbrechtnénél fog ebédelni. Jelentsék ezt a férjének, mikor hazatér.
Herbert rövid otthonlét után elhagyta a villát s Claudina asszonyhoz sietett, mert azt remélte,
hogy Brittát ott találja.
Nagy megdöbbenéssel értesült, hogy a fiatal asszony nincs ott.
- Nem volt itt Britta, kedves mama? - kérdezte rémülten. - Ott fönt azt mondta, hogy nálad
ebédel.
Steinbrechtné kutató pillantást vetett arcára.

- Azért nem kell úgy megijedned, édes Herbert, Britta duzzog kissé s kerül téged. Úgy látszik,
összezördültetek s túlságosan komolyan veszitek - tette hozzá mosolyogva.
- Fájdalom, ez több, mint afféle gyerekes összezördülés.
- Ugyan, ugyan, miféle komédia ez? - kérdezte Steinbrecht-né megütközve. - Brittát már
reggel különösnek találtam s most te is dúlt arccal érkezel. Házastársak dolgába ugyan nem jó
beleavatkozni, de talán mégis segíthetnék rajtatok.
Herbert elmesélte a történteket s hozzátette, hogy Theot gyanúsítja a csúf árulással.
Claudina asszony figyelmesen hallgatta a fiatalember elbeszélését.
- Theo gonosz, ezt már régen tudtam - mondta haragosan.
- A látszat pedig ellenem szól! - kiáltotta Herbert kétségbeesetten.
- Csak nyugodtan fiam, a dolog korántsem áll olyan rosszul, mint gondolod.
- De Britta meg sem hallgat.
Claudina elgondolkozva nézett maga elé.
- Nem is kell mentegetőznöd előtte - mondta végre határozottan. - Én talán jobban megértem
lelkiállapotát, mint te. Ott fönt a Claudina-villában, úgy látszik a bizalmatlanság bacilusa
fertőzi meg a levegőt. Ó, én együtt érzek a szegény gyermekkel.
- De mit tegyek hát?
- Ne búsulj, édes Herbertem, én visszaszerzem Britta bizalmát. Hiszen én akadályoztalak
meg, mikor őszinte akartál lenni. Én tudom, milyen küzdelem folyik egy szívben, mely hinni
és bízni szeretne, de nem tud. Neked egy szóval sem szabad mentegetőznöd, mert rettenetes
egy asszonynak ilyen mentegetőzést hallani, anélkül, hogy hinni tudna a védekezőnek. Légy
nyugodt, Britta hinni fog nekem és akkor magától jön majd hozzád s bocsánatot kér. Hagyd őt
nyugton, ha ma még kerül is, ne ostromold s ha találkoznátok, mielőtt én beszéltem vele, egy
szóval se említsed ezt a tárgyat.
- De akkor még jobban fog szenvedni.
- Jobb, ha most szenved néhány napig, mint egész életén át. Légy tartózkodó. Viselkedésedből
észreveheti majd, hogy bizalmatlanságával megsértett. A többit bízd reám.
Herbert sóhajtva beleegyezett.
- De soká nem bírom ki ezt az állapotot - mondta fájdalmasan.
Claudina asszony elmosolyodott.
- Ne félj, nem fog soká tartani. Talán ma még nem közeledik hozzád, de holnap biztosan, s
akkor minden jó lesz megint.
Britta délután ismét rosszulléttel mentette ki magát Claudina asszonynál.
Most már nem mehetett el Herbert elől, mert az feltűnt volna a szolgaszemélyzetnek és
anyjának is.

Nem, csak ő ne tudja, meg hogy mit hallott Theotól. Mennyire lealacsonyítaná ez Herbertet
Steinbrechtné előtt! Csak ezt ne! Mert mindennek ellenére még most is szerette férjét.
Megpróbálta elképzelni, hogy mi fog történni ha találkoznak. Herbert bizonyára mentegetőzni
fog s az egészet csekélységnek akarja majd feltüntetni.
Mikor Herbert este hazajött, a fiatalasszony sápadt arccal várta.
Frensen először feleségéhez akart sietni, de a fiatalasszony magatartása óvatosságra intette s
eszébe jutottak Steinbrechtné szavai.
- Jó estét, Britta, szóba állsz velem? - kérdezte halkan s megcsókolta a vonakodva feléje
nyújtott keskeny kezet.
- Jó estét - válaszolta Britta tompán. - Bocsáss meg, kissé rosszul voltam... Most kezd majd
mentegetőzni - tette hozzá gondolatban, de nagy megütközésére Herbert ennyit mondott:
- Remélem, már jobban vagy. Nem vacsoráznánk?
Britta úgy érezte, mintha a föld meginogna lába alatt. Mi ez? Hát nem is tartja szükségesnek
mentegetőzni? Büszkesége felébredt, magára erőszakolt nyugalommal ült férjével szemben.
Szertartásosan viselkedtek s miután alig ettek valamit, egyszerre keltek fel az asztaltól.
- Egy órára lemegyek anyához, mert délután feléje sem néztem - mondta Britta és sietve
távozott.
Herbert akaratlanul is néhány lépést tett utána, azután megállt.
- Anyjához megy, várok, míg visszajön.
Ezzel szobájába ment s íróasztalához ült, azonban dolgozni nem tudott. Fejét kezére
támasztva, szomorúan nézett maga elé.
Britta kétségbeesetten sietett le a hegyről. Herbert viselkedését csupán közömbösséggel tudta
magyarázni. Ez maradt tehát most, hogy végre félredobta a képmutatás álarcát? Bizonyára azt
hiszi, hogy most már nem kell a boldog imádó szerepét játszania. A fiatalasszony
összeszorította fogait, hogy fel ne kiáltson fájdalmában.
Büszkesége azonban felébredt s most már a dac is felemelte szavát. Egy szóval sem árulja el,
hogy mit szenved!
Sápadtan, de büszkén, felemelt fejjel lépett be Claudina asszonyhoz s gyöngéden simult a
szerető anya keblére. Óh, csak most értette igazán, hogy egykor mennyit szenvedhetett ez a
szegény nő. De nem szabad tudnia, hogy Brittájának boldogsága is romba dőlt.
Steinbrechtné szeretetteljesen megölelte a fiatalasszonyt.
- Beszélgetni akarsz még velem, kicsikém? Milyen jó, hogy eljöttél. Jól vagy már?
- A fejem még fáj, de bizonyára hamar elmúlik. Ne aggódj miattam, anyuskám.
- És Herbert hol van, drágám?
Britta nem tudott jótevője szemébe nézni.

- Ő még... neki még dolga van.
Claudina asszony mosolyogva simogatta meg fejét. Milyen nehezére esik Brittának a
hazudozás.
- Ejnye, hát olyan szorgalmas?
Britta más tárgyra terelte a beszélgetést s mikor Stange asszony frissítőket hozott, még
tréfálkozott is véle. Ezt a jókedvet akkor is magára erőszakolta, mikor egyedül maradt
Claudina asszonnyal. Steinbrechtné azonban odavonta maga mellé a díványra s kezét
megfogva, így szólt:
- Nézd kicsikém, légy őszinte hozzám. Én olyan dolgokat olvasok ki a szemedből, melyek
sehogy sem illenek vidám mókáidhoz. Talán haragszol az uradra, amiért a munkájáért
cserbenhagyott? Még megérem, hogy azért futottal ide, mert meg akartad őt büntetni.
Britta szinte megdermedt a rémülettől, hogy anyja megtudhatott valamit.
-Óh nem... nem azért! - tiltakozott sápadozva.
Claudina megcsókolta a fiatalasszony homlokát.
- Hála Istennek, hazudni nem tudsz - mondotta nyugodtan.
Britta elvörösödött.
- De mama... édes mamám...
- Hagyd csak, úgy belátok a lelkedbe, mintha üvegből lennél.
- Ha így van, akkor jót tennél velem, ha nem kérdeznél.
Claudina asszony felegyenesedett.
- Gyermekem, én nem kérdezek semmit, de elmondok néked valamit. Tudod, ki lakott
évekkel ezelőtt odafenn a Claudina-villában?
Britta megütközve pillantott föl.
- Te... és apa - válaszolta vonakodva.
- Igen - bólintott Steinbrechtné. - Egy nagyon ostoba fiatalasszony, aki maga zúzta szét a
boldogságát, aki ott élt a férjével, akit addig kínozott a bizalmatlanságával, amíg a
boldogtalan nem bírta tovább a zaklatott életet s örökre elhagyta őt - mondta komolyan.
Britta elsápadva hajtotta le fejét.
- Anyám, mit akarsz ezzel mondani?
- Hogy egy másik fiatalasszony most ugyanezt a hibát akarja elkövetni.
Britta fel akart ugrani, hogy elfusson, de az öreg hölgy nem eresztette.
- Most itt maradsz és meghallgatod, amit mondani akarok - szólt majdnem szigorúan.
A fiatalasszony visszahanyatlott helyére.
- Olyan különös vagy, mit akarsz tőlem?

- Inteni akarlak, hogy ne rombold szét boldogságodat oktalan bizalmatlankodásoddal.
- Te tudod, hogy mi történt?
- Igen, tudom, hogy alaptalan gyanúsításoddal veszélyezteted boldogságodat.
- Oh, bár alaptalan volna! - kiáltotta Britta fájdalmasan.
Claudina asszony szorosan magához vonta őt,
- Én tudom, hogy alaptalan. Hála Istennek, hogy tudom s visszaadhatom hitedet.
- Ha mindent tudsz, tudod, hogy joggal vagyok bizalmatlan!
- Mert egy alattomos ember bosszúállásától vezérelve megvádolta a férjedet?
- Óh, nem, sohasem hittem volna néki! Senkinek sem hittem volna, csak Herbertnek magának.
Hiszen őt magát kérdeztem és ő, ő nem is tagadta. De honnét tudod ezt mind?
- Herberttől hallottam.
- Mikor mondta el?
- Ma délben. Itt keresett téged.
- Merészkedett?
- Ez a merészség legjobb bizonyítéka annak, hogy igazságtalanul vádoltad,
Britta kétségbeesetten kapott fejéhez.
- De hiszen ő maga bevallotta...
Mit vallott be? Gondolj csak vissza. Te egy kérdést intéztél hozzá, amelyre ő, az igazsághoz
híven válaszolt. Mikor azonban meg akarta magyarázni, hogy mégis ártatlan, te elfutottál s
bezárkóztál szobádba.
- Nem tudtam volna elviselni, hogy megszégyenülten álljon előttem.
- De hiszen erre nincs is semmi oka! Te azt kérdezted tőle, hogy tudott-e már az eljegyzésetek
napján az én szándékomról, hogy téged örökbe fogadlak.
- Igen, és kívüle senkinek sem hittem volna el, hogy így volt.
Claudina asszony megsimogatta a fiatalasszony égő arcát.
- Bár én is találtam volna annak idején valakit, aki az én kétségeimet olyan alaposan
eloszlathatta volna, mint azt, hála Istennek, én tehetem most.
Óh anyám, drága jó anyám, bár megtehetned! De hiszen Ő magam bevallotta...
- Hogy azt az eljegyzésed napján tudta, igen, azt be kellett vallania; de ha te csak kis ideig
várakozol, rögtön megtudtad volna azt is, hogy erről csupán az eljegyzésetek után értesült, amikor tőled elválva a nagybátyjához ment.
A fiatalasszony megremegett; bársonyos barna szemében a remény sugara gyúlt ki; de az a
fény rögtön ismét kialudt.

- És másnap, mikor elmondtam néki, mennyire félek, hogy miattam nélkülöznie keli majd...
mikor ígértem, hogy takarékos és szorgalmas leszek új otthonunkban, miért nem világosított
föl?
Az öregasszony mosolyogva bólintott.
- Látod, gyermekem, így szüli egyik kétség a másikat. Szerencsére ezt is megmagyarázhatom.
Herbert az én kifejezett óhajomra hallgatta ezt el. Szegény fiúnak eléggé nehezére esett ez a
hallgatás, mondhatom, és eleinte bántotta a gondolat, hogy te nem őtőle kapsz majd mindent.
Jóval mielőtt magam is gyanítottam volna, hogy te leszel az örökösöm megvallotta nékem
szerelmét, amikor előlépett, rögtön megkérte kezedet. Néhány órával később értesült
tervemről, amelyet nagybátyjával ugyanezen napon megbeszéltem. Az öregúr azonban
szigorú titoktartást követelt tőle. Mikor azután Herbert hozzám jött, megkért, hogy mindent
elmondhasson neked. Én azonban azt akartam, hogy magadért szeressen, nem azért, mert
örökösömmé tettelek s megtiltottam néki, hogy szóljon. Megnyugtatására hozzátettem, hogy
ha nem lett volna a férjed, akkor is hagytam volna reá vagyonomból egy részt. Ezt a néki
szánt összeget azután egyelőre kölcsönképp adtam át Herbertnek, a kamatait a háztartástokra
szántam. Csakis ez békítette őt ki a gondolattal, hogy egy gazdag asszonynak lesz férje. így
gyermekem, most tehát elmondtam mindent. Ugyebár, most már más szemmel nézed a
helyzetet?
Britta örömkönnyeket hullatva borult a jóságos asszony keblére.
- Anyám, drága jó anyám! Mindent, mindent néked köszönhetek s most még ezt is...
Claudina asszony gyöngéden megcsókolta a könnyekkel áztatott arcot.
- Most töröld le könnyeidet, drága gyermekem és siess az uradhoz. Ne feledd soha ezt a
leckét, ne légy többé bizalmatlan iránta. Ő talpig becsületes, jó ember, s határtalanul szeret
téged.
Britta felugrott s szívére szorította kezét.
- Azt hiszem, hogy szegény Herbert nagyon haragszik rám - mondta aggodalom és boldogság
között ingadozva. — Ma egyetlen kedves szót sem hallottam tőle. De megérdemeltem
haragját, beismerem.
- Ne félj, ő nem fog haragudni. Meglátod, ha bűnbánóan felmész hozzá.
Britta futva rohant fel a hegyre s lelkendezve ért a Claudina-villa kapuja elé. Férje szobájában
még égett a lámpa s ő egyenesen oda tartott.
Herbert komoly arccal ült az íróasztalnál.
Britta hozzáfutott s térdre rogyva mellette, nyaka köré fonta karjait.
- Herbert, egyetlen mindenem, meg tudsz nékem bocsátani? - kiáltott zokogva.
S ekkor a komoly arcon ismét felragyogott a boldogság derűje. Herbert fölemelte a síró
asszonyt, ölébe vette s szenvedélyesen magához ölelte.

- Drágám, enyém vagy hát ismét? Visszatért bizalmad? Nézz rám, ugye tudod, hogy te vágy
az én boldogságom, mindenem? Édes, rossz kicsi asszony, hogy megkínoztál mindkettőnket!
- Milyen borzasztó napok voltak ezek, drágám - suttogta Britta s remegve simult férje
karjaiba.
Másnap Herbert a következő levelet intézte Theohoz:
„Kedves rokon! Sietek megnyugtatni érzékeny lelkedet s tudtodra adom, hogy hiába fáradtál,
a boldogságomat mégsem sikerült szétdúlnod. Ezt talán kevesebb nyugalommal közölném
veled, ha nem tudnám, hogy közönséges hozományvadásznak tartottál, Engedd meg, hogy
tévedésedről fölvilágosítsalak. Brittát én annak a bizonyos napnak délutánján jegyeztem el,
csak este értesültem, hogy Steinbrechtné örököse lett. Mikor te este elhagytad Hermann bácsi
házát, én rögtön közöltem az öregekkel, hogy Britta vőlegénye vagyok. Szerencsére
Steinbrechtné is tanúm ebben, mert véle már régebben közöltem, hogy Brittát szeretem s csak
előléptetésemet várom, hogy a szegény Brittát oltárhoz vezessem. Ennek a szerencsés
körülménynek köszönhetem csupán, hogy házaséletem a te szeretetteljes közbelépésedre nem
lett örökre boldogtalan. Ezt és - a te lelkiállapotodat tekintve - kérlek, hogy a jövőben csak
akkor tisztelj meg látogatásoddal, ha ez a bácsira és nénire való tekintetből elkerülhetetlenül
szükséges.
Köszönetül szeretetteljes fáradozásaidért, e sorokhoz mellékelem azt a bizonyos váltót.
Semmisítsd meg magad, én kitörlöm emlékemből még a nyomát is.
Ez az en bosszúm
Herbert. Rokonod
Frensen Theo piruló arccal olvasta e sorokat s a hamisított váltót sietett elhamvasztani.
Herbert és Britta azonban szerelmük boldog tudatában csakhamar elfelejtették, hogy Theo el
akarta őket egymástól választani. A fiatal pár házassága zavartalanul boldog maradt, mert
egymásba vetett bizalmukat semmi sem rendíthette meg többé.
Claudina asszony gyönyörűséggel osztozott a fiatalok boldogságában s gyermekeiknek, egy
Heinz nevű fiúcskának s Claudina nevű kis leánykának gyöngéd nagyanyja lett. Életének
alkonyát boldoggá tette a szeretet, mely kárpótolta őt fiatalságának szétdúlt boldogságáért.
VÉGE