You are on page 1of 21

Jakab Attila

Óbudai katolikusok és zsidók viszonya 1938 és 1944 között

Óbuda
Gál Éva találó megfogalmazása szerint „Óbuda Budapestnek az a városrésze, amely – ha
megszakításokkal is – csaknem kétezer éves városi múltra tekinthet vissza, de amely a legváltozatosabb
sorsfordulók után jutott el mai arculatának kialakulásáig.”1
Ennek a városi múltnak a kezdetei a római időkre nyúlnak vissza. Az aquincumi katonai tábor és
virágzó polgári város, amely egyben a római helytartó székhelye is volt, a népvándorlás korában
romvárossá változott. Évszázadok múlva, az Árpád házi királyok alatt (11-13. század), káptalani
székhely; majd a 14. század közepétől – Ó-Buda néven – a magyar királynék városa. Ezt követően, a
török uralom idején (16-17. század), magyar részről kincstári birtok; lakói református magyarok. Ez idő
alatt, 1659-től, lett a Zichy grófok családi birtoka, magánföldesúri fennhatóság alatt álló mezőváros.2
A török hódoltságot követően Óbuda csak lassú ütemben népesedett be. 1698-ban ifj. Zichy István gróf
50 német családot telepített a városba, elvette a reformátusok templomát, s annak helyén, 1744 és 1749
között, felépült a ma is álló Szent Péter és Pál főplébánia-templom. A plébánia már 1698-ban megkapta
az anyakönyvezés jogát.
A népesség alakulására vonatkozóan fontos momentum az 1738-1739-es pestisjárvány. A korabeli
források tanúsága szerint ekkor Óbuda lakosságának mintegy a fele (888 személy) elpusztult. 1756-ra
azonban a lakosság száma ugrásszerűen megnövekedett. Gróf Batthány József pozsonyi kanonok
látogatási jegyzőkönyve szerint a 3677 óbudai lakos több mint 2/3-a katolikus. Ebből adófizető
családfő: 409. A zsidók száma 660.
1766-ban Óbuda visszakerült a kincstár birtokába. Lakói, a 18. században, elsősorban jobbágyok és
zsellérek voltak, akik egy vagy kétszobás, többnyire szárított vályogtéglából épült, házakban éltek.
Ugyanakkor a katolikus plébánia élénk tevékenységet fejtett ki: egyesületi életet és karitászszolgálatot
(Institutum Pauperum) szervezett, szülésznőket alkalmazott, iskolát tartott fenn. 1798-ban a
katolikusok még döntően német anyanyelvűek voltak; csak havonta egyszer volt magyar prédikáció.
A jobbágykori gazdálkodás (földművelés és állattartás) gyakorlatilag 1880-ig kitartott. A lakosság
életében fő szerep jutott a szőlőművelésnek. Ezek a lakáskörülmények magyarázzák, hogy az 1838-as
árvízben a lakások mintegy 88%-a károsult (52% összedőlt, 19% erősen, 17% kisebb mértékben
szenvedett kárt). Ekkor Óbudának kb. 8 000 lakosa volt.3 A lakosságnövekedésben kétségtelenül
szerepet játszott az a tény, hogy gr. Széchenyi István, 1835-ben, az Óbudai szigeten hajóépítő és javító
telepet hozott létre.

Gál Éva: „Óbuda helyrajza…”, in Horváth Miklós (főszerk.) – Kaba Melinda (szerk.): Tanulmányok Budapest múltjából
XXI, Budapest, 1979, 105.
2
Lásd L. Gál Éva, Az óbudai uradalom a Zichyek földesurasága alatt 1659–1766, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988.
3
Lásd Létay Miklós, „Árvíz Óbudán”, in Rádi Károly (főszerk.), Tanulmányok Óbuda történetéből III, Budapest Főváros
III. kerületének Önkormányzata, Budapest, 1990, 95-102.
1

1

A magyar szabadságharc leverését követően Budához csatolták (1849 és 1861 között). 1861-től újra
önálló mezőváros; majd 1873-tól az egyesült Budapest főváros III. kerülete lett. Részei: Óbuda, Újlak,4
Császárfürdő.5
Óbuda gazdasági és társadalmi életében jelentős fordulópont a filoxéra okozta szőlőpusztulás (18861890). Ez ugyanis a lakosság jelentős részét életforma- és szakmaváltásra kényszerítette. Arról nem is
beszélve, hogy komoly elszegényedést eredményezett.
1896-ban Óbudának 72 145 lakosa volt. Hercegprímási rendeletre a vasárnapi katolikus főmise nyelve
a magyar lett. Ez természetesen csak a prédikációra, az imákra és az énekekre vonatkozott.
Elmondható, hogy a két világháború között a III. kerület egyike volt a főváros legszegényebb
kerületeinek. Ebben főleg az játszott szerepet, hogy a pesti oldallal – a későbbi Árpád-híd hiányában
(építése 1939-ben kezdődött; 1950. nov. 7-én adták át) – csak körülményes és kerülő utakon (a Margithídon) keresztül volt kapcsolata. A korábban virágzó mezőgazdaság ebben az időben már csak a
legszűkebb megélhetést biztosította. Nagy volt a munkanélküliség (a kerület téglagyáraiban csak
szezonális munka folyt, márciustól októberig6) és a szegénység (a lakosság jó része egészségtelen
barakklakásokban élt, és alkoholizmustól szenvedett). Munkahelyeket alapvetően a hajógyártás, a
textilipar és az építőanyag-ipar biztosított. Nem véletlen, hogy 1920-ban itt telepedtek meg a szalézi
szerzetesek, a Fischer Ágoston (†1918), esztergomi egyházmegyés pap, által az elhagyott iskoláskorú
gyermekek számára létrehozott Szent Alajos Házban (Kiscelli-út 79).7 Óbuda lakossága ekkor 46.865
fő volt.8 A lakosság egykori német és szlovák összetevői döntő részben elmagyarosodtak.
Visszatekintve, ezt a korszakot egy mai magyarországi német a következőképpen látja: „A ‛trianoni
tragédia’ után megkezdődött a multikultúra hanyatlása, azaz a többé-kevésbé erőszakos magyarosítás:
‛ha magyar kenyeret eszel, beszélj magyarul’ stb. Állami megbízatást, tisztséget csak akkor kaphatott
valaki, ha német nevét magyarosította. A szüreti mulatságok magyar szimbólumokkal zajlottak, és
egyszerre csak piros-fehér-zöld zászlóval lettek tele a vendéglők is. A különböző nemzetiségiek
folyamatosan magyarrá váltak, eltűnt az utcáról a német szó. A Volksbund (der Deutschen in Ungarn)
mozgalom kialakulásával, 1943–1944-ben még egy rövid ideig felvirágzott a helyi német kultúra
(Volksbund-szervezet is volt Óbudán), a második világháború után azonban végleg eltűnt.”9

A zsidóság Óbudán

4

Egyházi szempontból is külön egyházközség volt: a Sarlós Boldogasszony Egyházközség (1711 óta anyakönyvezési
joggal). Plébánosa 1943-ban dr. Pálfi Lajos; segédlelkésze Gyimesi Gyula. A magyarországi latin és görög szertartású
világi és szerzetes római katolikus papság névtára és az országos hivatalok útmutatója. Hivatalos adatok alapján
összeállította Pilinyi Gyula primási tisztviselő 1943. évre, Budapest, 1943.
5
Békásmegyer csak 1949-ben, Nagy-Budapest kialakításakor lett a III. kerület része.
6
Lásd Kádár József, Óbudai téglagyárak, Új Mandátum Kiadó, Budapest, 2010. A könyv mellőzi, hogy 1944-ben a
téglagyárak zsidó gyűjtőtáborok voltak.
7
http://obudaiszaleziak.hu/lelkeszseg/bemutatkozas.
8
Létay Miklós, „A szabadságharc bukásától 1950-ig”, in Kiss Csongor (főszerk.), Óbuda évszázadai, Better Kiadó,
Budapest, 2000, 281.
9
Fehérvári (Fritz) József, „Óbuda német közösségei a 19–20. században”, in Hambuch Vendel (szerk.), Németek
Budapesten, Fővárosi Német Kisebbségi Önkormányzat, Budapest, 1998, 330. A Volksbund-ra vonatkozóan lásd

Tilkovszky Loránt, Ez volt a Volksbund: a német népcsoportpolitika és Magyarország 1938-1945, Budapest,
1978; Spannenberger (Norbert), A magyarországi Volksbund Berlin és Budapest között, 1938-1944, Budapest,
2005

2

Gál Éva összefoglalója szerint „zsidók az 1710-es évek elejétől éltek Óbudán, de nagyobb arányú
beköltözésük csak 1725 körül kezdődött: az összeírások szerint 1725-ben 10, 1727-ben 24 zsidó család
lakott a városban, nagyobb részük ekkor csak 1-3 év óta. 1727-ben már volt Óbudán zsidó templom,
ugyanazon a helyen, a Lajos utca 163. szám alatti telken, ahol ma is áll a XIX. század elején épült
klasszicista zsinagóga. Az első óbudai zsidó templom inkább imaház volt, semmint zsinagóga;
létezéséről abból a panaszból tudunk, amelyet özvegy Zichy Péterné tett a birtokot megszerezni kívánó
mostohafia, Zichy Ferenc ellen, óbudai hatalmaskodása miatt. Zichy Ferenc ugyanis 1727-ben
fegyveres embereivel rátört Óbudára, és leromboltatta a ‘zsidók oskoláját’ (Judenschull, ahogy
ekkoriban az imaházakat nevezték). Az incidenst követően a zsidó imaház a földesúrnő engedélyével
hamarosan újjáépült, s 1732-ben már zsinagógaként említették. Ennek helyén épült 1767-ben a
második, majd 1821-ben a harmadik – ma is álló – óbudai zsinagóga.”10 Ez a maga korában az egyik
legimpozánsabb épület volt.
1770-ben megalakult a Chevra Kadisa (szent egylet), amely elsősorban az időseket támogatta,
gondoskodott a halottak rituális temetéséről, és gondozta a temetőt.
A klasszicista stílusú óbudai zsinagóga felépítése a podóliai származású R. Mose ben Jichak Münz
(1750 k.–1831) rabbi nevéhez fűződik (1789-től), aki szembefordult a modernizációs törekvésekkel,
mert az „az ő számára a zsidó községek – kimondatlanul – római katholikus mintájú centralizációját
jelentette, anélkül, hogy vallási kérdésekben bármit is feladtak volna a hagyományból.”11
Álláspontjának köszönhetően az óbudai hitközség a lengyel konzervatív irányzatot követte.
„A zsinagóga telkén a XVIII. század folyamán a zsidó hitközség más épületeket is emelt: 1772-ben
történt említés az ún. hitközségi házról. 1789-ben a zsidó kórházról, mint régóta fennálló épületről
beszéltek. Amikor II. József rendelete értelmében a zsidó hitközséget iskola létesítésére kötelezték,
ugyanezen a telken, a zsinagóga és a Duna-part közti részen kellett volna felépíteniük a zsidó iskolát; a
hitközség azonban különböző indokok alapján ellene szegült ennek a tervnek (a kórház és a kikötő
közelsége miatt egészségtelennek és veszélyesnek tartotta a helyet), s végül elérte, hogy a mai Zichy
utca 11. sz. alatti uradalmi épületet – amelyben addig is működött a zsidó iskola – vásárolhassa meg a
Kamarától és bővíthesse ki erre a célra.”12
Az óbudai zsidók többnyire cseh vagy morva földről származtak. A zsidó közösség 18. századi
társadalmi szerepét és jelentőségét tükrözi, hogy a piactér (Lajos utca 158) – amelyet Juden Platz-nak
hívtak – tulajdonképpen a zsinagóga mögött feküdt, közel a kikötőhöz. Valójában ez volt a település
központja. Itt álltak az adózó zsidók középületei (Fleischbank és Gemein-Haus) és boltjai/házai.
Ugyanakkor az újlakiak számára is közelebb volt, mint a kastély előtti Főtér. A Kiscelli utca innen vitt a
kiscelli dombra.
Komoróczy Géza szerint „az óbudai zsidók nagyobb része házaló volt, kereskedtek nyúl-, kecske-, juh, marhabőrrel, gombnak való kagylóval, használt ruhával, vásárolták az ócskavasat. Néhányan nagyobb
távolságra gabonát, bort szállítottak. A mesteremberek között volt szabó, varga, szűcs, pálinkafőző,
Gál Éva: „Óbuda helyrajza…”, in Horváth Miklós (főszerk.) – Kaba Melinda (szerk.): Tanulmányok Budapest múltjából
XXI, Budapest, 1979, 123. Utódja, a hajdani Zichy utcai (ma Óbuda utca 6) Óbudai Zsidó Elemi Iskola 1920 és 1944
közötti története feldolgozott (http://www.2b-org.hu/iskola/). Az iskolának helyt adó épületben volt egyébként az Óbudai
zsidó Hitközség székháza is.
11
A rabbi személyére vonatkozóan lásd Komoróczy Géza: A zsidók története Magyarországon. I: A középkortól 1849-ig,
Kalligram, Pozsony, 2012, 757-759; itt 758. Münz rabbi sírja az 1922-ben megnyitott új óbudai zsidó temető bejáratának
közelében található.
12
Gál Éva: „Óbuda helyrajza…”, in Horváth Miklós (főszerk.) – Kaba Melinda (szerk.): Tanulmányok Budapest múltjából
XXI, Budapest, 1979, 123. Lásd még Komoróczy Géza, op. cit., 635-639.
10

3

arany- és ezüstműves, könyvkötő.”13 „A Zsidó udvar (Judenhof), a zsidó üzletek, sör- és bor-kimérések
leginkább, meghatározták a környék jellegét, az óbudai kiskorcsmáknak többnyire zsidó tulajdonosa
volt.”14
1775 körül 55 zsidó mesterember működött Óbudán (köztük orvos, patikus, zenész).
1784-ben alapították a Goldberger műhelyt (kékfestő manufaktúra), amely a 19. század közepén (18511853) már 135-150 munkást foglalkoztatott. 1856-ban gyárrá alakult át.
1787-ben már 300 zsidó család élt Óbudán, nem zárt negyedben, hanem elszórva.
A zsidó temető távolabb, a Főtéren túl, helyezkedett el. Egészen a 19. sz. végéig a mai Laktanya
utcában (a Szentendrei út irányába) volt, amely a 18. század közepéig a város beépített területén kívül
esett.
Óbuda elsősorban azért fontos a budapesti zsidóság története szempontjából, mert a grófi Zichy család
védelme alatt itt alakulhatott ki az a zsidó közösség, amely később a pesti zsidó közösséget is
megalapozta. 1805 előtt ugyanis zsidó nem telepedhetett meg Pest városának falain belül. Ebből
kifolyólag az 1790-es években a pesti zsidók az óbudai hitközség bejegyzett (incorporált) tagjai voltak,
ami végül konfliktushoz – és a pesti zsidó közösség önállósulásához – vezetett.15
Azt lehet mondani, hogy Óbudán a betelepülő zsidóság és a betelepített német ajkú katolikus közösség
lényegében véve együtt fejlődött a mezővárossal. Annál is inkább, mivel zsinagóga és katolikus
templom gyakorlatilag egymás szomszédságában voltak/vannak.
A minket közelebbről érdeklő időszakban, vagyis a két világháború között, pontosabban 1929-ben, a
Magyar Zsidó Lexikon adatai szerint a hitközség lélekszáma 5 500 volt16; adót pedig 1402-en fizettek.
Foglalkozásukat tekintve a hitközség tagjai jórészt kereskedők és iparosok voltak, de sokan voltak
közöttük vállalkozók, gyárosok és intellektuális pályákon működő egyének is.17 Ebben az időben a
kerület lakossága 60 000 körül mozgott.
1941-ben Óbuda lakossága 66 529 fő volt.18
A német utasításra végrehajtott 1944. áprilisi összeírás szerint a kongresszusi irányzathoz tartozó
óbudai zsidó anyahitközség kb. 3600 lelket számlált. Ebből kb. 600-an adóztak. A 3 tanerős elemi
iskolában 78 diák tanult.19
Ugyanakkor az sem elhanyagolható, hogy a kerületben állt a Goldberger Textilgyár, ahol kb. ezer
óbudai dolgozott. Ezt dr. Buday-Goldberger Leó (1878–1945, Mauthausen) irányította, aki született
magyar nemes és hazafi volt. Ellenezte a cionizmust és a zsidó kivándorlást. Hithű izraelitaként
támogatta mind a vallási előírásokat megtartó szegény zsidókat, mind pedig a óbudai hitközséget. Ifj.
13

Komoróczy Géza, op. cit., 636.
Uo. 637. A Judenhof a Lajos, Mókus, Kiskorona utcák által körülhatárolva épült ki.
15
Lásd Komoróczy Géza, op. cit., 831-834.
16
Az óbudai Egyházközségi Tudósító (1925, 1. sz., 10. old.) szerint 5621 zsidó (a lakosság 11%-a) élt 38910 katolikus
(75%), 4371 református és 1880 evangélikus mellett.
17
http://mek.oszk.hu/04000/04093/html/ szocikk/13661.htm.
18
Óbuda 25 éve, Budapest, 1970, 25
19
Komoróczy Géza (szerk.), Magyarországi zsidó hitközségek 1944. április, Budapest, 1994, 2. kötet, 505-507.
14

4

Horthy Miklós szintén tagja volt a gyár igazgatói tanácsának. Goldberger Leó 1932-ben a felsőház
tagja lett. Óbudán egyfajta főkegyúri patronátust gyakorolt.20
Érdekes módon azonban a fellelhető szakirodalom többnyire mellőzi a jelentős múlttal rendelkező
óbudai zsidóság első világháború utáni történetét, és elsődlegesen a korábbi időszakra összpontosítja a
figyelmet.21 Ebből kifolyólag a zsidótörvények és a Holokauszt időszakának óbudai vonatkozásai is
jobbára feltáratlanok.22 Pl. a budapesti zsidóság történetének szentelt átfogó munka is inkább a 19.
századi történetre fekteti a hangsúly; majd mindenekelőtt budapesti vonatkozásban tárgyalja a
Holokausztot.23 Ugyanakkor sokatmondó egy helyismertető tanulmánykötetben a zsinagóga háború
utáni állapotát magyarázó rövid kitétel. „A második világháború végére a templom romossá és
elhagyottá vált. A hitlerista népirtást az óbudai zsidóságnak csak ki hányada vészelte át, a megmaradók,
úgy látszik, nem tudták az épületet eredeti rendeltetésének visszaadni.” 24 Ebben benne van a teljes
felelősség áthárítás (hitleristák – magyarok nélkül!), valamint az elkendőzés és a csúsztatás. Az óbudai
hitközség ugyanis valójában 1958-ig állt fenn önállóan; hiszen dr. Neumann József rabbi (1880-1956)
túlélte a vészkorszakot. Mára azonban az egykor virágzó és számottevő nagyságú óbudai zsidó
közösség szinte mondhatni nyomtalanul eltűnt.
Az óbudai Szent Péter és Pál katolikus egyházközség viszonyulása a zsidósághoz (a sajtó25 és az
egyházi rendelkezések tükrében)
Az óbudai Szent Péter és Pál egyházközség a budapesti katolikus egyházi intézményrendszer 1918-as
átszervezése során jött létre; 1919. június 22-én alakult meg, 3100 taggal.26 Feje a mindenkori plébános
volt (Sagmüller József: 1903–1935; Leiner Mihály: 1935–194727). Munkáját a képviselőtestület
segítette (100 tag és 32 póttag), amelynek felét a hívők választották, a másik felét viszont hivatalból
nevezték ki. „A képviselőtestület választotta a tanácsot, 28 amely az egyházközség adminisztrációs
20

Lásd Létay Miklós, op. cit., 282-284. A gyár történetére vonatkozóan lásd Kállai László, A 150 éves Goldberger-gyár,
Textil-Ipar Újság kiadása, Budapest, 1935; Dr. Geszler Ödön, A 200 éves Budapest PNYV Goldberger Textilművek története
1784–1984, Budapest, 1984.
21
Lásd pl. Kohn Sámuel: „Az óbudai zsidó hitközség a múlt század közepe felé”, Magyar-Zsidó Szemle 8, 1891, 254–259;
Parczel József: Az óbudai izraelita templom restaurálásának története, Bichler I. könyvnyomdája, Budapest, 1901; Gál Éva:
„Adalékok az óbudai zsidók XVIII. századi történetéhez”, Évkönyv 1975/76, Magyar Izraeliták Országos Képviselete,
Budapest, 1976, 101–121; Idem., „Az óbudai uradalom zsidósága a 18. században”, Századok 126, 1992, 3–34. Az óbudai
zsidóság 20. század eleji történetének feltáratlansága nem egyedülálló. Hasonló feltáratlanság jellemzi az óbudai keresztény
(katolikus, református, evangélikus) egyházak történetét is a két világháború közötti időszakban.
22
Ennek legjobb példája Horváth Péter, „Az óbudai közösség a II. világháború idején”, in Balázs Sándor (főszerk.), Óbuda
ostroma 1944–1945, Budapest, 2005, 77-80 („V. A magyarországi és az óbudai zsidóság”).
23
Lásd Frojimovics Kinga – Komoróczy Géza – Pusztai Viktória – Strbik Andrea, A zsidó Budapest. Emlékek, szertartások,
történelem, Budapest, 1995, I. kötet, 62–96 (Óbuda); II. kötet, 494–581 („Pest, 1944, gettó”). Hasonlóképpen Randolph L.
Braham (szerk) – Tibori Szabó Zoltán (közreműködésével), A magyarországi Holokauszt földrajzi enciklopédiája. II. kötet:
Maros-Torda vármegye – Zemplén vármegye, Park Könyvkiadó, Budapest, 2007, 818-837 („Budapest”).
24
Gál Éva: „Az óbudai zsinagóga”, in Kiss Csongor (főszerk.): Óbuda évszázadai, Better Kiadó, Budapest, 2000, 444.
25
Érdekes jelensége a kornak, hogy az egyházi/katolikus sajtó állandó anyagi nehézségekkel küszködött. Lásd pl. Dr. Kray
István báró, „Katolikus sajtó-apostolkodás”, Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója 1935, 4. sz., 9-10.
26
1929-ben 21 000 tagja volt. Ez egyben azt is jelenti, hogy nem minden óbudai katolikus volt tagja az egyházközségnek,
hiszen 1930-ban pl. Óbudának kb. 60 000 lakósa volt.
27
Leiner Mihály (Nezsider, 1889. aug. 9) Esztergomban tanult, 1913-ban szentelték pappá. Volt Budaörsön, Udvardon,
majd Óbudán (1920-tól) volt káplán. 1915 és 1920 között hittanárként működött Budapesten. Az óbudai Credo
egyesületnek, amelyet ő alapított, kinevezésekor 950 tagja volt. Egyébként ő volt a helyi igazgatója a Katolikus
Népszövetségnek; valamint 10 éven keresztül felelős szerkesztője az óbudai Egyházközségi Tudósítónak. Lásd Budapesti R.
K. Egyházközségek Tudósítója 1935, 4. sz., 9.
28
Óbudai viszonylatban ez 20 rendes és 7 póttagot jelentett.

5

munkáját végezte. A tanácsnak hivatalból tagjai voltak: a plébános, a káplánok,29 a hitoktatók közül
legfeljebb kettő, a főváros katolikus vallású képviselője, a karnagy és az egyházközségi intézetek
vezetői.”30 A hierarchikusan szervezett egyházközség ténylegesen a plébános irányítása és ellenőrzése
alatt, a tanácsban pedig helyi szinten is megvalósult az egyházi és a politikai hatalom összefonódása.31
Ebben kétséget kizáróan az játszott szerepet, hogy a templomok és plébániák fenntartási és személyi,
valamint a hitoktatás költségeit tulajdonképpen a fővárosi kegyuraság fizette.
Az óbudai zsinagóga és zsidó közösség közvetlen szomszédságában levő egyházközség 1925 és 1935
között önálló, kéthavonta megjelenő Egyházközségi Tudósító-t adott ki, amely híreket és
elmélkedéseket közölt. 1935-ben azonban, budapesti viszonylatban központosították az addig különkülön megjelenő egyházközségi tudósítókat. 1935 és 1944 között tehát egységesen jelent meg a
Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója. Ennek felelős kiadója a Budapesti Római Katolikus
Egyházközségek Központi Tanácsa volt; főszerkesztője pedig a mindenkori érseki helytartó.32 A felelős
szerkesztők az évek során szintén változtak.33 Az egyházközségi tagoknak a lap ingyenes volt. 1940-től
azonban néhány egyházközség – közöttük az óbudai is – éves előfizetési díjat vezetett be. 1943-tól az
egyházközségi híveknek adójuk fejében újra díjmentes lett. A tudósító megjelenési példányszáma
80.000, (1941-től) 90.000 és (1942-től) 93.000 között mozgott. Általában egyházi, egyházközségi
híreket, nekrológokat, viselkedési tanácsokat (templomban, rendezvényeken), lelkiségi írásokat,
prédikációkat, valamint különböző rendezvények és programok tájékoztatóit, illetve beszámolóit
közölte. Többnyire egyháziak, vagy erősen egyházias, komoly társadalmi pozíciókkal rendelkező
laikusok (hívők) írtak bele.34 Főképpen vallási és erkölcsi, illetve spirituális tematikájú írásokat közölt.
Szemléletében erősen összekapcsolódott a család és a nemzet. A vizsgált időszakban mindvégig
jelentős problémát jelentett a hitélet alacsony minőségi színvonala, valamint a válások és a vegyes
házasságok folyamatosan emelkedő száma. 1935-ben pl. Mészáros János érseki helynök arról kesergett,
hogy „hogy íme 15 esztendő óta úgynevezett keresztény kurzus van Magyarországon és… mégsem
lettek csekélyebbek a bajok. (…) Hiszen éppen abban volt a baj gyökere, hogy sokaknak lelkében,
akik a fórumon hangosan emlegették a keresztény jelszavakat, puszta jelszóvá lett a kereszténység,
ahelyett, hogy a rendelkezésre álló eszközökkel megkísérelték volna valóra váltani a keresztény
programmot.”35
Az egyes egyházközségeknek a külső és belső borítón nyílt lehetőségük a sajátosan lokális üzenetek,
információk közlésére (pl. plébános üzenete, istentiszteletek sorrendje). Ebből a szempontból rendkívül
tanulságosak ezek a helyi közlések, mert lényegében nyilvánvalóvá teszik, hogy az egyházközség
szellemiségét és arculatát tulajdonképpen a plébános határozta meg. Az óbudai katolikus közösségnek a
zsidósághoz való viszonyulása tehát mindenképpen megjelenik ezen a médiafelületen. Ezt egészítik ki

29

1937/38-ban Juhász Béla, Draskovits Károly, Lehmann Imre. Lásd A magyarországi latin és görög szertartású világi és
szerzetes római katolikus papság névtára és az országos hivatalok útmutatója. Hivatalos adatok alapján összeállította Pilinyi
Gyula primási tisztviselő 1937/38. évre, Budapest. Az 1943-as névtár szerint (op. cit.): Békés Antal, Selmeczi Kovács
László.
30
Lőrincz Zsuzsa, „Adatok a katolikus egyház társadalomszervező tevékenységéhez Budapesten (1919–1944)”, in
Tanulmányok Budapest múltjából XIV. (Budapest várostörténeti monográfiái, 22), Akadémiai Kiadó, Budapest, 1961, 585.
31
Lásd pl. Petrovácz Gyula országyűlési képviselő és egyben a herminamezői egyházközség alelnöke.
32
dr. Mészáros János (1935–1940), dr. Hamvas Endre (1940–1944), Witz Béla (1944).
33
dr. Czapik Gyula (1935–1939), Molnár Frigyes pápai kamarás (1939–1943), dr. Kosztolányi István hitoktató,
szakfelügyelő (1944).
34
Pl. Szendy Károly, Budapest polgármestere (1934-1944), „Krisztus és a gyermek”, Budapesti R. K. Egyházközségek
Tudósítója 1935, 3. sz, 1-2; Dr. Németh Péter, kir. törvényszéki tanácselnök, „A vallásos nevelés fontossága a
veszélyeztetett fiatalkorúaknál”, uo. 5-6.
35
Mészáros János dr. budapesti érseki általános helytartó, „Reform!... Reform!...”, Budapesti R. K. Egyházközségek
Tudósítója 1935, 2. sz, 2. Kiemelés tőlem.

6

az egyházmegyei körlevelekben (Circulares litterae36) foglaltak. Mindkét esetben nem csupán az a
fontos, ami megjelenik; hanem az is, ami mai történeti ismereteink fényében hiányként, elhallgatásként
értékelhető. Harmadik forrást jelentene/jelenthetne az óbudai egyházközség Historia Domus-a,
amennyiben a jelenlegi plébános engedélyezné annak tanulmányozását. Erre azonban egyelőre nincs
lehetőség, mert a hivatalos álláspont szerint az abban foglaltaknak nincsen történeti értéke. A korabeli
(keresztelési és házassági) egyházi anyakönyvek pedig, személyiségi jogi aggályok miatt, jelen
pillanatban hozzáférhetetlenek.37
A nyomtatott források alapján nem annyira az egyszerű hívők,38 hanem elsősorban a budapesti egyházi
és a különböző egyházközségi „elitnek” és vezetésnek a zsidósághoz való viszonyulása, a zsidósággal
szembeni magatartása tárható fel. Ennek jobb megértését segíti az a kép, amely az esztergomi
egyházmegyei iratokban a zsidóságról körvonalazódik, a hangvétel, ahogy az egyházi felső vezetés a
zsidókról ír. Óbudai viszonylatban mindez azért jöhet számításba, mivel a körlevelek és a tudósítók a
helyi magatartást is meghatározták és alakították.
Ebben a vonatkozásban – és a vizsgált, 1938–1944 közötti, időszak szempontjából – fontos Serédi
Jusztinián 1938. évi nagyböjti főpásztori szózata (77. sz.; kelt 1938. febr. 15), amelyet Jézus Krisztus
istenségének szentelt, és amelyet a böjt első vasárnapján kellett felolvasni a szokásos szentbeszéd
helyett. A faji elmélet ellen nagyon sajátságosan érvel: „Kedves Híveim! Kaifás azért ítélte halálra
Jézust,39 mert Isten Fiának mondta magát. Ma pedig sokan azért szeretnék száműzni, mert ember és
mint ilyen egy népnek tagja volt. Botránkoznak az ő zsidó voltán és ellenszenvüket, gyűlöletüket a
zsidó néppel szemben az ő személyére is átviszik. Feledik, hogy a zsidó népnek nemcsak hibái voltak,
hanem nagy szentjei is: a legtisztább asszony, a Boldogságos Szűz Mária; a Megváltó hűséges
előhírnöke, Keresztelő Szt. János; továbbá azok az egyszerű becsületes halászok, kik mint apostolok az
igazság szolgálatában elhagyták atyjukat, anyjukat, házukat, hazájukat, sőt feláldozták életüket.40
Feledik, hogy bár Krisztus test szerint Dávid király családjából származott, a zsidó nép nyelvét
beszélte és annak szokásait gyakorolta, azonban minden emberi tulajdonságot minden bűntől és
esetleges faji gyarlóságtól menten istensége fényében felmagasztosítva ragyogtatott,41 úgyhogy
övének érezheti és érzi is őt minden nép, akár sémi, akár árja, akár fekete, akár sárga, akár magyar, akár
francia! Makulátlan jelleme mindenkinek eszménykép, tanítása mindenki számára érthető és éltető,
jósága mindenkinek szívéhez szól.”42 Ebből az egyszerű hívő – a korszellemnek megfelelően, és azt
mintegy erősítve – három nagyon egyszerű tanulságot vonhatott le:
1) a zsidók felelősek Jézus haláláért (lásd Kaifás);
2) gyakorlatilag már Jézus kora óta létezik az ún. zsidó „faji gyarlóság”;
3) mivel ettől Jézus ment maradt, értelemszerűen a keresztény is mentes tőle.

Circulares litterae dioecesanae Anno… ad clerum archidioecesis strigoniensis dimissae, Typis Gustavi Buzárovits,
Strigonii.
37
A plébánia álláspontja az, hogy nincsen helyi levéltára. Ennek ellentmondani látszik az a tény, hogy a 250 éves az Óbudai
Szent Péter és Pál Főplébániatemplom (Budapest, 1999) c. kiadvány 18. századi dokumentumokat, (89-97. old.), illetve
plébániai könyvtárat (107) említ, ahol pl. 19. századi jegyzékeket őriznek.
38
1938-ban a következő óbudai egyházközségi egyesületek működtek: Credo (1939-ben már közel 1000 taggal),
Oltáregylet/Oltáregyesület, Dolgozó Leányok, Középiskolát végzett leányok egyl. (KLOSZ), Keresztény Ifjak Országos
Egyesületének óbudai csoportja (KIOE), Egyházi énekkar, Cserkészek, Egyházközségi Munkás-szakosztály (EMSZO),
Zita-kör. Jelenleg maguknak az esetlegesen meglevő iratanyagoknak a felkutatása sem egyszerű, ami mind a kérdés
feldolgozatlanságára mutat rá.
39
Ez természetesen nem felel meg a valóságnak.
40
Vagyis senki olyan zsidó „szent”, aki közvetlenül ne kötődne Jézushoz.
41
Kiemelés tőlem.
42
Litt. Circ. 1938, 9.
36

7

Tekintettel arra, hogy a gyarlóságnak a mibenlétét a főpásztori szózat konkrétan nem határozta meg,
minden hívő azt érthetett alatta, amit akart.
Ehhez a nagyböjti katolikus főpásztori körlevélhez kapcsolható, és mindenképpen Serédi hercegprímás
zsidókkal kapcsolatos álláspontjára mutat rá, az 1938. december 12-én keltezett 5357. sz. latin nyelvű,
és „a zsidók megkereszteléséről” (De baptismo Judaeorum) szóló instrukció, amely egyértelműen belső
egyházi közlésnek minősíthető.43 Az irat arra a helyzetre kínált eligazítást, hogy az 1938. május 29-én
életbe lépett első zsidótörvény (XV. tc. „a társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb
biztosításáról”) következtében megnövekedett a megkeresztelkedni akaró zsidók száma. A szöveg
lényege, hogy a hercegprímás pontosan tisztában van azzal, hogy a keresztség iránti érdeklődés/vágy
ebben „az ellenséges időkben” nem csupán az örök üdvösség céljából, hanem a földi megmenekülés
reményében is fakad. Álláspontja szerint azonban ez nem lehet elégséges ok arra – sőt mondhatni
„szentségtörő és igazságtalan” –, hogy a keresztség kiszolgáltatása előtt mellőzzék a szándék megfelelő
vizsgálatát, illetve az alapos felkészítést. Felnőttek esetében ez három hónapon keresztül heti két
alkalommal legalább egy-egy órás hitoktatást kell, hogy jelentsen, amit a plébános, vagy annak
megbízottja, tart. Ennek célja a hit igazságainak megtanítása. Ugyanakkor a hercegprímás azt is
leszögezi, hogy az ordinárius engedélye és az állami törvényi feltételek teljesítése nélkül semmiképpen
nem szabad kiszolgáltatni a keresztség szentségét. Egyúttal vizsgálni kell a keresztséget kérelmezők
házas állapotát is. Házassági akadály fennállása esetén szintén nem szolgáltatható ki a keresztség. Arról
nem is beszélve, hogy figyelemmel kell kísérni az újonnan megkeresztelkedetteket.44
Ugyancsak Serédi hercegprímásnak a zsidókkal kapcsolatos álláspontját tükrözi az 1939-es főpásztori
nagyböjti körlevél is (kelt 1939. febr. 12-én), amelyben a főpap már nem Kaifásnak – mint egy évvel
korábban –, hanem meglepő módon Pilátusnak tulajdonította Jézus halálra ítélését. Azt azonban nem
bírta megállni, hogy a zsidók felelősségét ki ne domborítsa. „Mikor a nagyböjt folyamán a keresztút
szertartását végezzük, gondolkodóba ejt és megrendít bennünket az első stáció, hol Pilátus halálra ítéli
Jézust és ugyanakkor kezét mossa mondván: ‛Én ártatlan vagyok ennek az igaznak vérétől.’ (Mt 27,24)
Mire a zsidók felkiáltanak: ‛Az Ő vére mirajtunk és a mi fiainkon!’ (Mt 27,35) Pilátus, a kemény
pogány, el akarta magától hárítani az ártatlan vér kiontásáért a felelősséget, ellenben a zsidók nagy
könnyelműen vállalták azt!”45
A nagyböjti pásztorlevél az Imrédy-kormány által 1938. december 23-án a parlament elé terjesztett
második zsidótörvény meghatározta társadalmi és közéleti légkörbe illeszkedik azt tükrözi. Meglepő,
ahogy a hercegprímás a zsidók Jézus halálában játszott kollektív felelősséggel magyarázza a zsidók
évezredes megpróbáltatásait, és – mintegy prófétai előrelátással – figyelmezteti katolikus híveit az
esetleges beláthatatlan következményekre. Szomorú, hogy néhány hónap múlva, a törvény felsőházi
A körlevelekben főleg a kinevezések, elhelyezések, előléptetések, elhalálozások szerepelnek latin nyelven.
„Judaei magno in numero his diebus baptismum appetunt. In quo desiderio suo certe adversis temporibus quoque
moventur, conantes non solum aeternam, sed potius temporalem salutem quoque suam et filiorum securam reddere. Tamen
impie et iniuste agunt, qui ex defectu fiduciae eos omnes sine exceptione repellunt aeque ac illi, qui praevio examine
intentionis et solida instructione praetermissis, eis bapismum conferre properant. Pro norma habeatur cum caritate omnes
qui converti cupiant esse excipiendos; dein probationi saltem trium mensium subiiciendi sunt adulti, quo tempore per
hebdomadam saltem bis per integram horam a parocho vel eius vicario in veritatibus ctechismi sunt instruendi. Baptismus
ne administretur ante adeptam permissionem Ordinarii et impletas legis civilis conditiones. Invigilandum insuper est et in
recursu ad Ordinarium speciali mentione dignum, validum-ne vel saltem sanabile-ne sit matrimonium, in quo candidati ad
baptismum vivunt. In casu contrario enim, e. g. si impedimentum ligaminis inter consortes existit, baptismi sacramentum
conferri non potest. Eos autem, qui putant judaeorum matrimonium post baptismum coram Ecclesia denuo iniri et sic
convalidari debere, edocemus, hanc suam opinionem erroneam esse, cum tale matrimonium ex lege naturali validum sit et
ipso baptismo suscepto ad sacramenti dignitatem elevetur. Monemus tandem Ven. Clerum, ut curam specialem conversis
impendere post baptismum quoque continuet. Strigonii, die 12. Decemberis 1938.” Litt. Circ. 1938, 59.
45
Litt. Circ. 1939, 9.
43
44

8

megszavazásának pillanatában (1939. április 28-án) Serédi hercegprímás már nem emlékezett a saját
figyelmeztetésére – és megszavazta a törvényt!
„Egy rossz és végzetes hatású törvény megszavazásánál felelősséget kell vállalniok nemcsak a törvény
alkotóinak – írta Serédi 1939 februárjában –, de minden egyes törvényhozónak, aki azt megszavazza,
sőt azoknak is, akik a szavazástól elmaradnak és így távolmaradásukkal a törvényt érvényre jutni
segítik; hogy az istenellenes törvényekért felelősek nemcsak a törvényhozók, hanem az egyes választók
is, akik az ily törvényhozókat tudva és akarva szavazatukkal mandátumhoz juttatják, arra a polgárok
keveset gondolnak.”46
„Örökérvényű elrettentő példája a kollektív (társas) felelősség hiányának a zsidók esete, kik Krisztus
felfeszítését követelték! Mivel sokan voltak, azt hitték, hogy az Istengyilkosság felelőssége megoszlik
köztük és így alig érezhető semmivé lesz, miért is bátran kiáltották: ‛Az Ő vére mirajtunk és a mi
gyermekeinken!’ És a bekövetkezett szörnyű bűnhődés, azaz Jeruzsálem pusztulása, a zsidó népnek a
világon való szétszóratása és sok szenvedése bizonyította, hogy a társas felelősség bizonyos értelemben
fokozott felelősség, mert abban nemcsak a mi egyéni javunk és üdvünk, de sok embertársunk, kortársak
és utódok, néha egész nemzetek és országok java és üdve forog kockán.”47 (12-13. old.)
1939. május 11-én pedig Serédi hercegprímás már a „zsidó szülőkkel megkeresztelkedett gyermekek
vallásoktatásáról” rendelkezett (3008. sz.): „Tudomásomra jutott – írta –, hogy vannak tanulók, kik
zsidó szüleikkel együtt keresztelkedtek meg és, jóllehet gyámhatósági engedéllyel katolikus vallásban
volnának nevelhetők, mégis tovább járnak zsidó hittanra. Elrendelem tehát, hogy olyan esetben, mikor
a szülőkkel együtt a gyermekek is megkeresztelkednek, a keresztelést végző lelkész hivatalos értesítést
küldjön a keresztelés megtörténtéről az illetékes hitoktatónak vagy hittanárnak is. Ugyanakkor
szorgalmazni kell a gyámhatósági engedélyt a gyermekek áttéréséhez és annak megtörténtét az iskolai
hatóságnál jelenteni kell.”48
Az egyházmegyei vezetés, vagyis az esztergomi érsek, álláspontjának fényében kell tehát értékelnünk
az egyes budapesti egyházközségek (összesen 43) magatartását, zsidósághoz való viszonyulását. Ezek
átfogó és összehasonlító vizsgálata egy további kutatás tárgyát képezheti, annyit azonban
mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy vitathatatlan a helyi plébánosok szerepe. Ebben a
vonatkozásban mindenképpen érdekes az újonnan kinevezett óbudai plébános, Leiner Mihály, 1936-os
beköszöntő írása: „Tartsatok ki szilárdan, rendületlenül Kedveseim, a pásztorotokhoz való bizalomban,
mert ő ígéri nektek, hogy hűséges, lelkiismeretes, jó plébánostok akar lenni: a kicsinyeknek vezetője és
tanítója, a felnőtteknek támasza, megmentője és irgalmas szamaritánusa, a tévelygőkkel és a
félrevezetettekkel szemben.”49 A hangnem és a tartalom együttesen világosan mutatják, hogy az óbudai
egyházközségben a plébános volt a meghatározó személy. Ez egyébként abból a tájékoztatásból is
kiderül, amely Ft. Leiner Mihály pappá szentelésének 25-ik évfordulójáról ad hírt. Eszerint a plébános
„szeretettel meghívott 300 szegényt ebédre. Az altruisztikus egyesületeknek pedig pénzadományokat
folyósított.”50
Leiner plébános beköszöntőjével egy időben jelenik meg az óbudai egyházközségi tudósító hátsó külső
borítóján a felhívás: „Vásároljunk keresztény kereskedőknél”, amely a vállalkozások névsorának és
hirdetéseinek fejléceként szerepel. A továbbiakban (az évek folyamán) ez következetesen ott szerepel
46

Litt. Circ. 1939, 12.
Litt. Circ. 1939, 12-13.
48
Litt. Circ. 1939, 34.
49
Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója 1936, 1. sz. Az óbudai tudósító első belső borítója.
50
Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója 1938, 2. sz. Az óbudai tudósító első belső borítója. Az írás címe „Jubileum”.
47

9

majd a hátsó borítón (hol kint, hol bent). 1941-ben pedig ez kiegészül a többnyire a tudósító hátsó
külső borítóján szereplő hirdetések fejlécében megjelenő felhívással: „Pártoljuk a katolikus cégeket”.
Mindez semmiképpen nem vonatkoztatható el attól, hogy a zsidótörvények idején óbudai kereskedések
(pl. Pöhm cukrászda, Menzer élelmiszerbolt) kiteszik a „Zsidókat és kutyákat nem szolgálunk ki”
feliratokat.51
A változatos helyi sajátosságokat megjelenítő többi egyházközségi tudósító ismeretében nyugodtan
kijelenthető, hogy az óbudai tudósító „keresztény” fogalma – egyébként a kor mentalitásával
összhangban – faji kategóriát jelent; a zsidó ellentéte.52 Ez egyébként egyáltalán nem jellemző az
egyházközségi tudósítók többségére. Nem mindegyik közölt ugyanis hirdetéseket; amelyik igen, az
vagy felhívás (keresztény vonatkozás) nélkül tette, vagy pedig többnyire az egyházközségi, illetve a
katolikus kereskedők és iparosok támogatását szorgalmazta.53 Pl. a Krisztinavárosi vagy Városmajori
Egyházközség tudósítója, hátsó külső borítóján ilyen felhívás olvasható: „Pártoljuk egyházközségünk
katolikus kereskedőit és iparosait!” (1936-ban, 1937-ben). Érdekes módon az ugyancsak 3. kerületi
Sarlós Boldogasszony Egyházközség tudósítója hátsó külső borítóján szintén egy faji kategóriás
felhívás olvasható: „Támogassuk a keresztény kereskedőket és iparosokat!” (1940-től a támogatást
felváltja a „Pártoljuk”). Mindez kétségtelenül összhangban van az óbudai nagyon jelentős zsidó
közösséggel. De még ez sem mondható törvényszerűnek, mert akkor a terézvárosi egyházközségben is
hasonló szellem kellett volna, hogy uralkodjon. A terézvárosi vagy erzsébetvárosi egyházközségi
tudósítók azonban nem ezt tükrözik.54 Arról nem is beszélve, hogy a „keresztény” faji kategória
hiányzik a másik 3. kerületi, a Kövi-Szűz Máriáról nevezett (Szentendrei-út 111), egyházközségi
tudósító felhívásából (1936, 1. sz., hátsó külső borító), amely elsősorban a filatori mezők munkáslakta
vidékének pasztorációját látta el; és távolabb esett az óbudai zsidó közösségtől: „Felkérjük az
egyházközség kisiparosait és kereskedőit, hogy az Egyházközségi Tudósítóban minél többen
hirdessenek. Ezáltal támogatják az Egyházközségi Tudósítót, erősítik önmagukat és szolgálják a kat.
tábor egységét. Egyházközségi hívek, egyházközségi kereskedőknél vásároljatok, egyházközségi
kisiparossal dolgoztassatok!”55
Ebben az időben Leiner plébános munkáját az óbudai egyházközségi tanács segítette, amelynek
összetétele a következő volt (egyházközségi tudósító 1936, 3. sz., hátsó belső borító):
Világi elnök: dr. Botzenhardt János, m. kir. kormányfőtanácsos, örökös th. biz. tag.
Alelnökök: dr. Hanthy-Haidekker János, kerületi elöljáró; dr. Kuncze Lajos ügyvéd, th. biz. tag.
Titkár: Pataky Dezső egyházi karnagy.
Ellenőr: Kirch Károly ny. banktisztviselő.
51

Gulyás Miklós, Óbudai utcák, Noran, Budapest, 2007, 65. Lásd még www.nepszava.hu/articles/article.php?id=563270
(2012. június 25).
52
Ezt az értelmezést támasztja alá Mészáros érseki helynök írása is, aki a liberalizmus kritikája kapcsán „keresztény” és
„nem keresztény” (vagyis zsidó) kategóriákban gondolkodik. Dr. Mészáros János, „Wolff Károly küldetése és hagyatéka”,
Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója 1936, 3. sz., 5-7. A kérdésre vonatkozóan lásd Gergely Jenő, A Keresztény
Községi (Wolff-) Párt, Gondolat Kiadó – MTA–ELTE Pártok, pártrendszerek, parlamentarizmus kutatócsoport, Budapest,
2010.
53
Pl. 1937-ben a Soroksári-úti vagy a Belvárosi Egyházközség tudósítói.
54
További kutatás tárgyát képezheti mind a terézvárosi, mind az erzsébetvárosi egyházközség, amelyek a pesti zsidóság
lakóterületének tőszomszédságában fejtették ki a tevékenységüket. Mind 1937-ben, mind 1941-ben pl. az Erzsébetvárosi
Egyházközség tudósítója hátsó külső borítóján ez a felhívás olvasható: „Katolikus csak katolikus cégnél vásároljon!”
Érdekes módon a budapesti katolikus egyházközségek helytörténetének tudományos igényű feldolgozása eddig semmilyen
formában nem történt meg.
55
1938-ban ezt a felhívást felváltotta a „Pártoljuk a katolikus iparosokat és kereskedőket!” felszólítás, de már a 4. számtól
visszatértek az eredetileg megfogalmazott felhíváshoz. 1937/38-ban Peisz Lajos volt az egyházközség lelkésze; 1943-ban
pedig Merva László és Juhász János. Egy jövőbeni kutatás tárgya lehet/lehetne a három 3. kerületi egyházközség (Szent
Péter és Pál, Sarlós Boldogasszony, Kövi-Szűz Máriáról nevezett) átfogó összehasonlító vizsgálata.

10

Káplánok: dr. Reimann Özséb, László József, Draskovits Károly.
Ebből világosan körvonalazódik az összefonódás a korabeli társadalmi elit és a helybeli egyházi
irányítás között. Nem meglepő tehát, hogy az alsóbb néprétegek nem érezték magukénak az egyházat;
elidegenedtek tőle. Ezt kiválóan tükrözi Schuszter Antal magdolnavárosi plébános írása; s a helyzet
nem nagyon lehetett más sem Óbudán, sem pedig a többi budapesti egyházközségben: „Böjtről van szó
a hittanórán. Az én kis diákom feláll és ez a megjegyzése: ‘Az én anyukám azt mondta, mit törődnek a
papok azzal, hogy mi fő a szegény ember fazekában? A böjtöt tartsák meg a papok és az apácák.”56
Amennyiben Serédi hercegprímás 1938-1939-es körleveleiben – még ha igen visszafogottan és
foghíjasan is, de – érzékelhető a zsidótörvénykezés problémája, addig ebből a Budapesti R. K.
Egyházközségek Tudósítójának olvasója alig érzékelt valamit. Elsősorban azért, mert az érdeklődés
középpontjában a kettős szentév állt (1937. május 23-tól 1938. december 3-ig). Ekkor került ugyanis
megszervezésre a 34. Eucharisztikus Világkongresszus, valamint a Szent István Jubileumi Év (Szent
István halálának kilencszázadik évfordulója okán). Ezek kapcsán minden figyelem a
hitéletre/hitetlenségre és az erkölcsiségre (vagyis a házasság problémáira) összpontosult. Rendszeresen
visszatérő aggodalom a vendégek elszállásolása (a lakásfelajánlások csekély száma miatt). Ami
meglepő, hogy az egyháziak mellett, politikusok is szükségét érezték a katolikus tanítás kifejtésének!57
Az üzenet azonban csupán a lakosság egy részét érte/érhette el. Ebben az időben ugyanis a katolikus
egyház alig gyakorolt hatást a budapesti munkásságra, amely távol állt az egyháztól. Ez érvényesült
Óbudán, a főváros egyik legelhanyagoltabb kerületében is, ahol pl. olcsó szabolcsi burgonyához és téli
tüzelőhöz való hozzájutással igyekeztek növelni az Egyházközségi Munkás-szakosztály (EMSZO)
létszámát.58 Különös módon elsősorban a hitélet emelkedésétől, az erkölcsiség javulásától remélték a
szociális problémák enyhülését és a társadalmi nyugalom megvalósulását.59
A „zsidókérdésre” való egyetlen nyilvánvaló utalás Huszár Károly volt miniszterelnök egy 1939-es
írásában jelent meg. Szerinte „nem elég kiszorítani a zsidókat a gazdasági pozícióból és a kultúrélet
területéről, ha az üresen maradt helyeket nem töltik be olyan férfiakkal és nőkkel, akiket a szentek és
hősök szelleme által megilletve, Krisztus szellemében nem formálják át az egész magyar államot. Nem
elég a földet szétosztani, ha azt be nem telepítjük olyan családokkal, amelyekben él a keresztény
hagyomány és a nemes erkölcs ereje. (…) Krisztus kell, hogy legyen az emberiség egyetlen vezére és
minden hatalom, mely a földön vagyon, csak Ő tőle származhatik. Amely hatalom nem az istentől van
és nem az Istent szolgálja, az a pokolba rántja az emberiséget. Isten nélkül nincs jogrend, kultúra,
állami biztonság, nemzetközi békesség, szociális haladás, családi hűség és szeretet, a gyengéket
gyámolító karitász és az egyének önzését fékentartó fegyelem.” 60 Megítélése szerint „azt a sok embert,
aki csak máznak viseli a kereszténységet, újból át kell itatni a valódi krisztianizmus egyedül üdvözítő
szellemével. A csak anyakönyvben szereplő katolikus milliókból öntudatos katolikusokat kell nevelni,
akik a vértanúságig eltökélten küzdenek azért, hogy Szent István birodalma ki ne forgattassék a
sarkaiból s hogy a magyar nép áldozatul ne essék a Sátán gonoszságának és acsarkodásának.”61
Az 1940-es évtől kezdődően a hercegprímási körlevelek szinte semmiben sem tükrözik az országban
zajló politikai és társadalmi folyamatokat. Mintha a magyar katolikus egyház egy nagyon sajátságos, a
Schuszter Antal, „Hitoktató és szülő”, Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója 1940, 3. sz., 13.
Lásd pl. Kóródi Katona János volt országgyűlési képviselő, „Budapesten igen sokat kell tenni a katolikus házasság
érdekében”, Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója 1937, 1. sz., 2; Huszár Károly v. miniszterelnök, „A kettős szentév
és a budapesti katolikusok”, uo., 3-4.
58
Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója 1938, 4. sz. Az óbudai tudósító első belső borítója.
59
Bihari Ferenc, „Egyházközségi munkás-szakosztályok”, Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója 1937, 1. sz., 13.
60
Huszár Károly, „A katolikus férfiak és az idei Katolikus Nagygyűlés”, Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója 1939,
1. sz., 6.
61
Uo., 7.
56
57

11

realitásoktól elvonatkoztató, maga kreálta világban élt volna.62 Csupán a 8199. számú, a
„hadkötelezettségi célokra kiállított anyakönyvi kivonatok díjmentességéről” szóló rendelkezés (1940.
november 12)63 sejteti, hogy ez mindenképpen összefügg a zsidótörvényekkel, különösen a másodikkal
(1939. évi IV. tc.). Hiszen az adott személy, illetve a szülei (tartalékos tisztek esetében a nagyszülő)
keresztelési és házassági anyakönyvi kivonatai alapján döntötték el, hogy az illető honvéd, avagy
munkaszolgálatos (1939. évi II. tc.) lesz. Pedig kétséget kizáróan országos viszonylatban lázas keresés
indult a származás és felekezeti hovatartozás bizonyítási kötelezettsége miatt. Ez olvasható ki abból az
1942-es pannonhalmi főapáti üzenetből (1942. febr. 25), amelyet az adott évi II. körlevél elejére
(283/1942) lilával külön rányomtattak: „Kerestetik, hogy Sas Máriát (Sas János és Mezei v. Mezericzki
Katalin leányát) 1830 és 1840 között hol keresztelték meg, illetve Wener János és Sas Mári 1850 és
1860 között hol kötött házasságot? A megtaláló jutalma 20 pengő.”64 Hasonló típusú felhívást
ragasztottak az V. körlevél elejére is: „Bittó Zoltán származása igazolása végett keresi édesanyjának:
Rácz Johannának keresztlevelét, aki 1850 – 54 között született. A keresztlevelet, vagy, ha nem található
meg, az erről szóló értesítést szíveskedjenek sürgősen /postafordultával/ a pannonhalmi esperesi hivatal
címére megküldeni.” (934/1942; kelt Pannonhalma, 1942. julius 30).65
Ebben a zsidótörvények által meghatározott politikai és társadalmi kontextusban Érdi Lajos óbudai
egyházközségi tanácstag írásában érdekes módon vetődik fel a zsidóság felelőssége a katolikus hitélet
és az erkölcsiség problematikája kapcsán. Két évtizednyi nemzeti-keresztény politikai kurzus
ismeretében döbbenetes olvasni a sirámot. A szövegből ugyanis az hallatszik ki, hogy a fennálló
helyzetért – természetesen a zsidók mellett – mindenekelőtt az érintettek a felelősek. És minden bajnak
forrása az, hogy a budapesti városi lakosság jelentős része vasárnap nem jár szentmisére! A szerző
szerint „másként volt az a régi jó pátriárkális időben, amikor minden ember reggel felkelt és este gond
nélkül lefeküdt! Hétköznap dolgozott, vasárnap pedig misére, prédikációra járt, – amikor éjjeli és
vasárnapi szolgálatok még nem voltak – amikor a lelkipásztor vasárnaponként ott látta szószéke körül
az összes híveit és hatni tudott valamennyire. Ma hány ezren nem tudnak, nem bírnak misére,
prédikációra járni, ha még úgy akarnának is! Hánynak kell éppen vasárnap leginkább talpon lenni és
anyagi dolgokkal foglalkozni reggeltől estig. Hány katolikus ember és cselédlány szolgál zsidóknál,
akik csak a legritkább esetben vannak olyan türelmesek, hogy a félórás kismisére elengedjék
cselédeiket. Azután ott van a lakásnyomor a maga ezerszeres erkölcsi veszedelmeivel, a
nagyvárosokban szórakozásként űzött erkölcstelenség; az emberi romlottságból tőkét kovácsoló
mulatóhelyek, a nőkérdés ziláltsága. Mert ugyan ki merné ma ezt a kérdést azzal a naív mondással
elintézni, hogy a nőnek ‘otthon’ van a helye, amikor hány ezer azon nők száma, akiknek a mai szociális
viszonyok között egyáltalán nincsen otthonuk. Mindezek nyomában azután a családi élet bomlása, a
közerkölcsiség süllyedése, a gyermek, a nő, a munkásvilág lelki elhanyagoltsága, amely ezek
következtében előáll. A lelkipásztornak ezekhez a zilált állapotokhoz mérten egyre új és új
mesterfogásokon kell törnie a fejét, hogy azokhoz hozzáférjen. Ámde mikor a lelkipásztor amúgy is
valóságos forgatagban áll, a reá várakozó óriási munkahalmaz amúgy is minden idejét igénybe veszi,
valóban nem csoda, ha nem jut érkezése az eddig munkába nem vett területek meghódításának még a
gondolatára sem.”66

Az 1941. aug. 18-án kelt rendelkezésében pl. (4202. sz.: „A hívek elhelyezkedése a templomban”) Serédi hercegprímás a
férfiak és nők különválasztása régi rendjének visszaállítását szorgalmazta. Litt. Circ. 1941, 33.
63
Litt. Circ. 1940, 52-53.
64
Litt. Circ. 1942, 7.
65
Litt. Circ. 1942, 25. OSZK gyűjteménye.
66
Érdi Lajos, „Gondolatok az Actio Catholica tanfolyamairól”, Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója 1940, 1. sz.
Óbudai tudósító első belső borító. Kiemelés tőlem.
62

12

A zsidóságnak az ily módon megfogalmazott magatartásával szemben különösen hangzik az a
beszámoló, miszerint a zsidó tulajdonban levő Goldberger R.T. 1940-ben karácsonyi adománnyal
támogatta az óbudai katolikus egyházközségi Karitászt.67
Érdi Lajos írásának fényében azonban nem kell csodálkozni azon, hogy Leiner óbudai plébános Máriát
teljes mértékben dekontextualizálta és krisztianizálta, mintha soha semmi köze nem lett volna a
zsidósághoz; azokhoz, akik a plébánia közvetlen szomszédságában éltek. „Valamikor a Messiást váró,
bűnök terhe alatt roskadozó föld is ilyen kietlen pusztaság volt. A nagy, 4 évezredes ádventben volt ez –
írja –, amikor aztán eljött, kivirult Jessze gyökerének, Áron vesszejének virága, a Boldogságos Szűz
Mária, a titkos értelmű rózsa, hogy virágba borítsa az emberi lelkeket. Mert mindaz a szép, amely a
következő keresztény századokban létrejött, mindaz a tisztelet, amely a nők iránt megnyilvánult, mind
Őreá vezethető vissza. A lovagoknak Ő lesz eszménye, a nőknek követendő példaképe. Szent István
királyunk is Neki ajánlja fel országát. Ettől kezdve Ő a mi Nagyasszonyunk, országunk védelmezője,
oltalmazója. Fehér, gyengéd anyai keze jobban megvédi Hazánkat a nehéz vérzivataros századokon át
minden ágyúnál, fegyvernél. A szabadság zászlókon az Ő képe van és alatta a felírás: Pro libertate, a
szabadságért. – Legkiválóbb embereink, hazafiaink Mária-tisztelők voltak.”68
Nagy Miklós, az Actio Catholica országos titkára, pedig kódolt formában ugyan, de sokak számára
érthetően fogalmazta meg, hogy Magyarország legnagyobb problémája a zsidók és keresztények
engedélyezett házasodási lehetősége. „A liberális kor családellenes és egyházellenes törvényei
felszakították a zsilipet az erkölcstelenség és felelőtlenség áradata számára. Ezek a törvények kivették
az Egyház kezéből a házasságot, minden faj megmaradásának életfeltételét. Szabad utat nyitottak a
lelkiismeretlen válásnak és a gyermek üldözésének. Igenis a gyermek üldözésének, mert már az anyja
méhében üldözték a gyermeket, amikor emeletes és címeres iskolákat építettek az üresedő és pusztuló
családi házak fölé. Felszakították a zsilipet és ömlik, zuhog a szennyes áradat feltartozhatatlanul,
törvények védelme alatt a magyar fajba, ebbe az évezred küzdelmeit kiállott népbe, amelyik most is
roppant világtörténelmi erők forgatagában keresi jövőjét. Hol van az erős Kéz, amelyik megfojtja ezt a
szörnyű vérszívó hidrát? Hol van az erős kiáltás, amelyik Megállj!-t harsog ennek a végzetnek?! Nem a
diplomácia erőfeszítései, nem a tankok és repülők ezrei szerzik meg a nemzet jövőjét, hanem az erős és
tiszta törvények, az erős és tiszta családi élet.”69
Mindezek után már szinte értelemszerűen következett a harmadik zsidótörvény (1941. évi XV. tc.),
amely éppen a „szennyes áradatnak” a „magyar fajba” való zuhogásának volt hivatott gátat vetni. Ez „a
házassági jogról szóló 1894: XXXI. tc. kiegészítéséről és módosításáról” rendelkezve egyszerűen
megtiltotta a zsidók és nem zsidók közötti házasságkötést és a nemi kapcsolatot. A keresztény
egyházfők azonban ezt a törvényt már nem szavaz(hat)ták meg, mert egyértelműen ellenkezett a
keresztény házassági joggal.
A rákövetkező két másik zsidótörvénynek (1942. évi VIII. tc., amely az izraelita felekezet
visszaminősítette „elismerté”; XV. tc. „a zsidók mező- és erdőgazdasági ingatlanairól”) semmiféle
visszhangja nem jelent meg az egyházmegyei körlevelekben vagy egyházi tudósításokban.
Ellenben az egyházi felső vezetés magatartásának iránymutató jellege, a bázissal való egyfajta
összhangja, leginkább az 1942-es (szeptember 4-5 éjjele) Budapest elleni szovjet légitámadást
Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója 1941, 2. sz. Óbudai tudósító első belső borító.
Plébános, „Május királynője”, Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója 1940, 2. sz. Óbudai tudósító első belső borító.
69
Nagy Miklós, „A magyar család drámája”, Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója 1940, 3. sz., 8. A szakirodalomból
lásd Gianone András, Az Actio Catholica története Magyarországon, 1932–1948 (Monográfiák, 1), ELTE BTK
Történettudományok Doktori Iskola, Budapest, 2010.
67
68

13

követően tükröződik. A Katolikus Nagygyűlésen elmondott beszédében Serédi Jusztinián kijelentette:
„Mikor hős katonáink a keleti frontokon még saját egyéni életük árán is védik a magyar családok és a
magyar nemzet életét: akkor mi, magyar katolikusok idehaza ne engedjük elsikkasztani az életet,
melyet Isten a szentségi házasságon keresztül ad az egyednek, a családnak és a nemzetnek!”70 Leiner
óbudai plébános ennél sokkal markánsabban és egyértelműbben fogalmazott. Szerinte „a világ ma
megint két részre szakadt. A sötétség, nyomorúság, butaság és bűn el akarja pusztítani a világosság,
tisztaság, szeretet és igazság híveinek a táborát. Rajtunk múlik, hogy Krisztus győz, vagy nagy Szent
István ezeréves birodalmát is elönti a szenny és gyilkos áradat.”71
Egy számmal korábban dr. Kuncze Lajos óbudai egyházközségi világi elnök (a Budapesti Kisipari
Hitelintézet vezérigazgatója) bemutatkozó írásában fejtette ki álláspontját: „Az orosz szovjet milliókat
költött az istentagadás propagálására és a lakosságának vallási megnyilatkozásait megakadályozta s
ezáltal alattvalóinak nagy részét hitnélküli gépemberré alacsonyította le. Egy évvel ezelőtt orvul
megtámadta hazánkat, hős honvédeink ezt a támadást visszaverték. Azóta is dicső szövetségeseinkkel
együtt honvédeink az élet és a halál harcát vívják az európai kultúrát és a kereszténységet
megsemmisíteni akaró kommunizmussal szemben. Ebben a küzdelemben a harctéren küzdők és az
itthonlévők tökéletes lelki összeforrására van szükség. Ezért szeretettel kérem egyházközségünk
minden hívét, mi itthonmaradottak vállaljunk minden megpróbáltatást és lemondást, hozzunk meg
minden áldozatot a fronton küzdő katonáink érdekében, teljesítsük lelkesedéssel kötelességünket, mert
akkor, Isten segítségével győzni fogunk.”72
Összességében véve nem kell csodálkozni azon, hogy 1943-ban a „keresztény” már egyértelműen faji
kategóriaként jelent meg. Serédi hercegprímásnak szembesülnie kellett azzal, hogy – egyébként
teljesen törvénytelenül – a katonai hivatalok a tartalékos tábori lelkészektől is megkövetelték
keresztényi származásuk igazolását. Ennek céljából elvárták tőlük az őseik okmányainak bemutatását,
jóllehet az 1942: XIV. tc. 6. §-a mentesítette a keresztény lelkipásztorokat a származásuk igazolása alól
(lásd még 1942. dec. 19-én kelt 7212. M. E. I. sz. átirata).73 Ebben a vonatkozásban sokat mondó az
óbudai egyházközségi tudósító egyik kereskedelmi hirdetése: „Óbudán textiláru szükségletét
legjutányosabban Körtvélyessy őskeresztény cégnél szerezheti be. III., Flórián-tér 14.”74
A származás igazolásának kötelezettsége egyébként hatalmas adminisztratív terheket rótt az
egyházakra. „A katonai és leventecélokra, továbbá zsidótörvénnyel kapcsolatos igazolás céljaira kért
anyakönyvi kivonatok oly nagy tömegét kérik az érdekeltek a lelkészi hivataloktól – írja Serédi
hercegprímás –, hogy az már rendes lelkipásztori munkájukat is veszélyezteti. Ennek részbeni
elkerülésére a következő felvilágosításokat és utasításokat adom. Az 1895 utáni adatokra vonatkozólag
általában nem kötelesek díjmentesen anyakönyvi kivonatokat kiadni. Ez az állami anyakönyvi
hivatalok feladata. Kivételes eset az, ha az állami anyakönyvi bejegyzéstől eltérőleg katolikus vallású a
kérelmező, mert közben megkeresztelkedett és e tény az állami anyakönyvekben még nem jegyeztetett
fel. Amennyiben e kivételtől eltekintve valaki mégis kér ebből az időből anyakönyvi kivonatot a fenti
célokra, az csak a zsinati határozatokban megállapított rendes díjazásért kaphatja meg.” 75 Arról nem is
beszélve, hogy idővel mind Németországba anyakönyvi kivonatokat kellett küldeni, mind pedig
Szlovákiából anyakönyvi kivonatokat beszerezni.76
70

Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója 1942, 4. sz., 2.
Uo. Óbudai tudósító első belső borító.
72
Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója 1942, 3. sz. Óbudai tudósító első belső borító.
73
756. sz.: Tart. tábori lelkészek származási igazolása (1943. jan. 20). Litt. Circ. 1943, 3.
74
Kiemelés tőlem. Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója 1942, 4. sz. Óbudai tudósító hátsó belső borító.
75
3023. sz.: Anyakönyvi kivonatok kiállítása (1943. április 14). Litt. Circ. 1943, 15.
76
Litt. Circ. 1943, 29 (1214. sz.) & 44 (8955. sz.).
71

14

Mindezt természetesen egy olyan kontextusban, amikor is a magyar társadalomnak először kellett
szembesülnie a háború elvesztésének lehetőségével. 1943. január 12-én ugyanis a szovjet csapatok
Voronyezsnél áttörték a magyar védelmi vonalakat, és hetek alatt felmorzsolták a magyar hadsereget.
Ennek ismeretében Serédi hercegprímás nagyböjti körlevelének (1943. március 9) vezérmotívuma
Krisztus áldozata, aminek nincs köze sem az evangéliumhoz, sem pedig a történeti valósághoz; de
magához a keresztény hithez sem! Sőt mi több: úgy beszél erről a magyar helyzetre aktualizált
áldozatról, hogy a zsidó kifejezést le sem írja! Az esztergomi érsek szerint Krisztus „hazájáért is kész
minden áldozatra. Legfőbb vágya az, hogy Atyja nevét mint győzelmi zászlót végighordozza az egész
világon. Földi életében alig hagyta el hazája területét és csak kivételesen szólt közvetlenül más népek
fiaihoz, hogy annál több időt szentelhessen a választott nép oktatására. Milyen odaadó gonddal
készített elő mindent Isten előtti meghódolására. A választott népnek szóló jövendöléseket beteljesíti, a
számára adott kinyilatkoztatásokat megvilágítja és kiépíti, csakhogy megkönnyítse annak útját. Aggódó
szeretetét akkor áruja el a legmeghatóbb módon, amikor keserűen sír népén, hogy istenemberi életének
áldozata hiábavaló volt és nem sikerült az egész közösséget a béke útjára igazgatnia.”77
A hercegprímás szerint „amikor az emberközösség, a haza gyötrődik nehéz sorsban, akkor a Krisztus
nyomdokán járó embernek ezért is az áldozatok egész sorát kell meghoznia. A haza, mint érték, sokban
az egyén értéke fölött áll. Ha veszélybe kerül, minden fiának össze kell fognia, hogy a fenyegető
romlást elhárítsa. Vegyük ezért egészen természetesnek, hogy a hazáért vagyont, sőt ha kell életünket is
fel kell áldoznunk. Jegyezzük meg jól, hogy a népek azért élnek, mert a legjobbak, a legönzetlenebbek,
a legerősebbek, a legtisztábbak feláldozzák magukat értük. Amely népnek tagjai hazájukért áldozatot
hozni nem hajlandók, az már megérett a pusztulásra; ki tartsa u. i. értéknek a hazát, ha saját fiai sem
tartják annak. A hazájuk sorsát magára hagyó emberek csak későn veszik észre, hogy a haza fájának
ledültével az ő levélke életük is megérett a pusztulásra. Viszont, ha nagy önfeláldozással sikra
szállnának érette, áldozatukból bátorság nőne ki, az áldozathozás pedig hősökké tenné őket. Bátorrá,
hősiessé és ezért győzhetetlenné az a nemzet lesz, amelynek nagy számban akadnak áldozatot vállaló
fiai.”78
Pedig egy évvel korábban Leiner óbudai plébános a Szovjetunió elleni háborút még egyfajta keresztes
hadjáratként látta és láttatta. Szerinte „mi [magyarok] nem a hatalomért, nem zsákmányért és nem
hiúsági kérdések miatt vettük vállunkra a háború súlyos keresztjét. A mi véreink kereszteshadban
vonulnak a sötétség, a bűn ellen. A testetöltött és földreszállt pokol rémei fenyegették gyermekeink
ártatlan álmát, tiszta mosolyát, templomainkat és családi tűzhelyeinket. A lázadó, bukott angyal, a
Sátán el akarja venni az embert Teremtőjétől. Láttuk már mézes mosollyal, sima arccal lelket rabolni.
Most lángszóróval és erőszakos, durva kézzel, vasmarokkal nyúlt az emberiség után. Mi magyarok már
ismerjük azt a halálos ölelést, – amellyel ‘boldogítani’ akarja áldozatait. Egyszer már találkoztunk vele
és nem felejtettük el. Most ismét ott ólálkodott a Kárpátok gerince mögött és leste a pillanatot, amikor
lecsap ránk. Az Isten velünk volt, amikor megengedte, hogy jókor észrevegyük a fenyegető veszélyt.
Vigyázott ránk, amikor idejében adta kezünkbe a keresztes lobogót és elindított a nehéz úton, hogy
megvívjunk a Sátánnal. Testvéreim! Egy háború célja talán soha oly világos és tiszta nem volt, mint
ennek a mi harcunknak. Emberek még soha nem ontottak vért tisztább, nagyobb eszméért, mint amiért
most a mi drága magyar vérünk hull. Áldozatot soha nem hoztak igazabb ügyért, mint amiért most mi
áldozunk. Mert ebben a harcban dől el, hogy keresztény marad-e Európa, vagy letörlik gyermekeink
arcáról az emberi vonást és utódaink – ha megmaradnak – állati tudatlanságban és sötétségben olyan
mélyre süllyednek, amilyen megdöbbentő mélységbe süllyedt ellenségünk. Ebben a harcban csak mi
77
78

Litt. Circ. 1943, 6.
Litt. Circ. 1943, 8.

15

győzhetünk. Mert a kereszténységen ‘a pokol kapui’ nem vehetnek erőt – mondta Krisztus. Azért,
testvérem, – vedd fel a keresztet! Vállald a keresztet áldozatos lélekkel, áldozatosan és rendíthetetlen
hittel. – Velünk az Isten, az igazság. Vedd fel a keresztet, tartsd magasra, ha vérzik is a szíved. Ne légy
most kicsinyes, felejtsd el a saját áldozatodat, amikor annyi ezer áldozat ostromolja az Istent. Nyujtsd
fel engesztelésül és váltságul a bánatodat az ég felé. Vedd fel a keresztedet szenvedő, síró testvérem és
‘e jelben győzni fogunk’.”79
1943-ban azonban a győzelem reménye elkezdett szertefoszlani! 1944. március 19-én a német csapatok
megszállták Magyarországot, április első napjaiban pedig a szövetségesek elindították a bombázásokat.
S miközben a hadműveletek elérték az országot, kezdetét vette a „belső ellenség”-nek tekintett zsidóság
elleni háború. Ennek célja a zsidók kirekesztése, elszigetelése, tulajdonuktól való megfosztása volt.
Különös világ volt kialakulóban, amiből valamelyest megsejtetnek a katolikus egyházi források.

1944: a Holokauszt és az óbudai katolikus egyházközség
Amennyiben a magyarországi és a budapesti/óbudai katolikusok eligazítást, útmutatást vártak az
egyházi vezetéstől azt semmilyen formában nem kapták meg. Serédi Jusztinián hercegprímásnak nem
volt szava a sárga csillag viselésére kötelezett zsidók vonatkozásában (a Sztójay-kormány 1.540/1944.
M. E. sz. rendelete; április 5) miközben aggódott a német gyermekek lelki-erkölcsi nevelése miatt.
1944. április 15-én rendelkezett a „birodalmi német gyermekek valláserkölcsi nevelése” kapcsán (2216.
sz.): „A Magyarországon nyaraló birodalmi német gyermekek több papja és számos szülője felkérésére
felhívom a lelkészkedő papság figyelmét a birodalmi német gyermekek lelkipásztori gondozására.
Kívánatos, hogy az iskolaköteles gyermekek a tanítási idő alatt akár a templomban, akár más
helyiségben vallásoktatásban részesüljenek. A német birodalmi törvény szerint a gyermekek
valláserkölcsi neveléséről 12 éves korig a szülők határoznak. 12-14 éves korig még szintén a szülők
határoznak, de a gyermeket is megkérdezik, hogy hajlandó-e hitoktatásra menni. 14 éves korától már
csak a gyermek határoz. Most nagyrészt katolikus vallású német gyermekek vannak az országban és
remélhető, hogy adott esetekben a nyaraltatási akció vezetősége nem fog nehézségeket támasztani. A
szülők álláspontját a lelkipásztorok a vendéglátó szülők révén könnyen megtudhatják.”80
A vidéki zsidóság deportálása idején, illetve azt követően Serédi legfőbb problémája egyrészt a
katekumenek nyilvántartása (Liber Catechumenorum)81, másrészt a „hiányos anyakönyvi űrlapok
használatának” tiltása volt (5096. sz.; 1944. július 3): „Ismételten előfordult, hogy egyes plébániák a
főegyházmegyei hatóságnak, illetve más egyházi és világi hatóságnak hivatalos használatra olyan
negyedíves űrlapra kiállított anyakönyvi kivonatokat küldtek meg, amelyek nem tüntették fel az
anyakönyvben található összes adatokat. Ezeknek a hiányos és így szabálytalan kivonatoknak hivatalos
célra való kiállítását, illetve ezeknek az űrlapoknak használatát ezennel megtiltom.”82
Szintén nagyon tanulságos olvasmány Witz Béla prépost, általános érseki helytartó, beköszöntő írása,
amely nagyvonalúan átsiklik a zsidóságot sújtó rendelkezéseken, a vidéki magyar zsidóság
deportálásán, és kizárólag a bombázásoktól szenvedő budapesti hívőkre fókuszál. „Ez a gyönyörűszép
város… – írja – most nehéz heteket él át. A felettünk tomboló vész kettős tanulságot hirdet. Minden
reánk zúduló szenvedés az igazságos Isten büntető vagy megpróbáló csapása. Mindkettőt megadással,
türelemmel kell fogadnunk, mert mindkettővel a jó Istennek céljai vannak. (…) A lelkipásztor atyai
Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója 1942, 2. sz. Óbudai tudósító első belső borító.
Litt. Circ. 1944, 20.
81
Litt. Circ. 1944, 25
82
Litt. Circ. 1944, 30.
79
80

16

aggódásával és szeretetével köszöntöm azokat, akik mindenüket elvesztették, de él a lelkükben a hit,
mely a legnagyobb katasztrófát is meg tudja szelídíteni. Kérem az én szenvedő híveimet, magyar
testvéreimet, hogy a legnagyobb elkeseredés óráiban se inogjon meg a jó Istenbe vetett bizalmuk. (…)
Bízzanak abban, hogy a reájuk zúduló ökölcsapás az Isten atyai tenyerének simogatásává válik és
üszkös romok felett, elárvult és szétdúlt kicsi családi házak romjai felett új és igen boldog magyar éket
hajnala fog felragyogni. (…) Mária országának istent szerető vallásos, hű népe, légy még jobban
Istennek és Egyházadnak szolgája, mert talán épp ezt várja tőlünk a jó Isten, hogy azután bőséges
áldásával kárpótolja drága hazánknak és népének minden szenvedését és veszteségét.”83
Dr. Koszterszitz József pápai kamarás, kollégiumi igazgató, egyenesen a hazafias nevelésre buzdított:
„Hazafivá vagy honleánnyá a családi otthon nevelte és neveli ma is a gyermeket; az édesanyja
magyarsága teszi őt is tevékeny, önfeláldozó, öntudatos magyarrá. Itt sem frázisok kellenek, hanem
belecsöpögtetése a kicsi lelkekbe az igazi nemes hazaszeretetnek.”84
A vidéki zsidóság deportálásával párhuzamosan folyt a budapesti zsidóság összeköltöztetése. A
Magyarországi Zsidók Szövetsége Lakáshivatala a III. kerületben, Óbudán, alakította ki a IV. sz.
főkörzetet (III. Lajos u. 56), Gergely Nándor és Weisz Mihály irányítása alatt. Ennek három alkörzete
volt, külön-külön vezetőkkel. 85 1944. június 22-én, a 148.451./1944-IX. sz. belügyminiszteri rendelet
révén történt meg a „Zsidók által lakható épületek végleges kijelölése a székesfőváros budai oldalán”.
Ennek értelmében a zsidókat még jobban összezsúfolták, mivel számos ingatlant egyszerűen töröltek a
zsidók által a III. kerületben lakható épületek listájáról.86 A polgármester által eredetileg (jún. 16-án)
meghatározott 229 ház helyett mindössze 116 csillagos házba költözhettek össze a zsidók, június 24-ig.
Óbudán ez főképpen a Vörösvári és a Bécsi úton, a Pacsirtamező, a Szőlő és a Lajos utcában, valamint
az Ürömi úton elhelyezkedő házakat jelentett.
A magyar zsidók tragédiája kapcsán az esztergomi érsek részéről csupán egy szűkszavú, és lényegében
semmitmondó, üzenetre futotta. „Elrendelem – írta a hercegprímás –, hogy e körlevélnek [a VI.-nak
abban az évben] megérkezését követő vasárnapon a híveknek a szentbeszéddel kapcsolatosan, tehát
vagy a prédikáció előtt, vagy utána minden további nélkül felolvastassék ez az üzenet [5443. sz.; július
10]: „Serédi Jusztinián bíbornok, Magyarország hercegprímása a maga és a nagyméltóságú
püspöki kar nevében közli a katolikus hívekkel, hogy a zsidókra, különösen a
megkeresztelkedettekre vonatkozó rendelkezések tárgyában ismételten fordult a magyar királyi
kormányhoz és ily irányú tárgyalásait továbbra is folytatja.”87
A vidéki zsidóság deportálását követően a teljes létbizonytalanságban élő budapesti zsidók körében
valóságos megkeresztelkedési láz tört ki. Ebben minden bizonnyal szerepet játszott a Magyarországi
Keresztény Zsidók Szövetségének megalakulása 1944. július 14-én. Felcsillant a remény, hogy egy
újabb deportálási hullám esetén a megkeresztelkedetteket talán nem viszik el.
Katolikus viszonylatban azonban ez a megkeresztelkedési igény egyértelműen félelmet váltott ki,
aminek Marczell Mihály prelátus, egyet. ny. r. tanár, hangot is adott: „A mai szenvedélyektől izzított
Witz Béla, „Beköszöntő”, Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója 1944, 2. sz., 1.
Koszterszitz József, „Anyuka levelez”, Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója 1944, 2. sz., 4.
85
Benoschofsky Ilona – Karsai Elek (szerk.): Vádirat a nácizmus ellen. Dokumentumok a magyarországi zsidóüldözés
történetéhez. 2: 1944 május 15 – 1944 június 30. A budapesti zsidóság összeköltöztetése, A Magyar Izraeliták Országos
Képviselete Kiadása, Budapest, 1960, 304-306.
86
Katona Csaba – Ólmosi Zoltán – Oross András – Soós László – P. Szigetváry Éva – Szabó Dóra – Varga Katalin
(összeállította): Emlékezz! Válogatott levéltári források a magyarországi zsidóság üldöztetésének történetéhez, 1938–1945,
Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2004, 209.
87
Vastagon szedve a körlevélben. Litt. Circ. 1944, 33.
83
84

17

hangulatban élesre fordult a nemzetekhez és az Egyházhoz való tartozandóság kérdése is, mert a
politikai élet egyik áramlata a faji gondolat erős kisarkításával egyes fajoknak, egyenesen a zsidó
fajnak a nemzet keretéből való kizárását hangsúlyozza, sőt ezeknek a kitaszítottaknak a
kereszténységhez való közeledésének a lehetőségét is tagadni próbálja. A kérdésnek az a része, amely a
fajok, nemzetiségek és országot fönntartó őserők együttélését akarja szabályozni, közvetlenül nem
érinti a katolikus Egyházat. Ámde az a következmény, amely az Egyházba való belépés lehetőségét is
nehezíteni akarja, ez már katolikus szempontból komoly megvilágítást igényel. Mégpedig mind
elméletileg, mind gyakorlatilag.” Az olvasó azt hinné, hogy a szerző a keresztség mellett emel szót.
Annál is inkább, mivel megfogalmazása szerint „az Egyház szent törvényeit és annak érvényesülési
lehetőségét szorgalmazza a magyar állam szentesített törvénykönyve is, amely az emberjogok közé
iktatja a kétszeri kijelentkezés és egyszeri bejelentkezés formaságaival a vallásváltoztatás lehetőségét”.
Itt azonban egyáltalán nem erről van szó. A prelátus szerint ugyanis „az Egyház… nem ‘nyájgyűjtő’,
vagy ‘futószalag keresztényeket egybefogó’ és hozzá hasonló triviális kifejezésekkel illetett új hívőkkel
akar gazdagodni. Krisztus tanítása ugyanis arra kötelezi az ő Egyházát, – és ezt szigorú rendeletekkel
végre is hajtja az Egyház – hogy a tiszta szándék megvizsgálása és rendszeres, sokszor hosszantartó
tanítás után vezesse a keresztség szentségi kútjához azokat, akik lélekben és életben akarnak Krisztus
nyájához csatlakozni. Az a zavaros mellékkörülmény, hogy a jelen nehéz időkben tömegesen zörgettek
Krisztus Egyházának kapuján, semmiképen sem érinti az Egyháznak Krisztus tanításán épülő
alapfölfogását, hanem éppen fokozott gondot parancsol, hogy a hivatatlan érdek-zörgetőket távoltartsa,
de a hivatott jószándékúakat Krisztus lába elé alázza. Erős túlzás volna, ha egyetemlegesen mondanánk
lesujtó ítéletet a Krisztushoz térni akarók egyeteméről; de ugyancsak elhibázott és az Egyház
rendelkezéseit lábbal tipró volna az érzelmi hullámzásra támaszkodó ‘gyorskeresztelési’ befogadás. Az
Egyház kapuja minden igaz szándékú ember előtt nyitott; de a lelki felkészülődésnélküliek nem
lehetnek részesei Isten földi országának. A rendkívül nehéz helyzet 88 miatt sürgetve kopogtatók a
vágykeresztség útján89 kapcsolódjanak be az Egyház lelki közösségébe és csak komoly felkészülődés
után – ez hónapokra, sőt esetleg évekre terjedő előkészület legyen – hajtsák fejüket a keresztvíz alá.”
Magyarán: az üldözés ténye semmiféle formában nem lazíthatja fel a szabályokat! „Ilyen szigorú és
lelki átalakulást követelő erőfeszítés mellett felesleges aggodalom ‘az anyagi érdekből betódulók
megkeresztelésének veszélye’, ugyancsak túlzott vád és félelem az ‘őskeresztények kiszorítása a
katolikus templomokból”. Annál is inkább, mivel – írja a prelátus – „arra sohasem vállalkozott az
Egyház, hogy a magyar állam testébe belopjon oda nem való elemeket, sőt arra a feladatra is
vállalkozott, hogy bármely nemzetséghez vagy fajhoz tartozó híveit a magyar nemzettel szemben
hűséges, odaadó, engedelmes és áldozatos polgárává nevelje.”90
Ezt a pontosítást és „megnyugtatást” olvashatták tehát az óbudai katolikus hívők 1944 kora őszén.
Esetükben azonban a félelmek valójában megalapozatlanok voltak. Pesthez képest ugyanis Budán és
főképpen Óbudán mindig is lényegesen kisebb volt a zsidóságból kitérők száma.91
Év
Pest
Buda
Óbuda
1920
905
Hiányos anyakönyvelés miatt nem
3
állapítható meg pontosan
1921
380
1
1922
283
1923
298
24
1924
235
43
1925
239
48
88

A szerző itt minden bizonnyal a zsidóüldözésre gondolt !
A katolikus tanítás szerint halál esetén ez a vágy még a keresztelés aktusa nélkül is biztosítja az üdvösséget.
90
Marczell Mihály, „Az örök igazságok szolgálatában”, Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója 1944, 3. sz., 3-4.
91
Dr. Katona József, „Zsidó megújhodásért. A fővárosi zsidóság lelki képe”, in Kőbányai János (összeállította, az utószót és
a jegyzeteket írta), A zsidóság útja, Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 2000, 390-391.
89

18

1926
1927
1928
1929
1930
1931
1932
1933
1934
1935
1936
1937
1938
1939
1940
1941
1942

270
274
344
369
392
387
409
495
581
667
916
871
2716
1111
2260
1463
1858
17723

42
38
23
119
66
60
47
77
141
83
184
194
1012
386
199
198
242
3226

3
7
1
11
8
2
9
12
11
13
10
6
137
78
33
39
40
424

Érdekes adalék: miközben a különböző egyházközségi tudósítókból nagy részben eltűnnek a reklámok,
addig az óbudai tudósító borítóján mindvégig van reklám (látszerész, gyógyszertár, kőfaragó, női
kalapszalon, vaskereskedő, cukrászda hirdeti magát)!
1944. november 6-tól kezdődően, a gyűjtőtáborként szolgáló óbudai téglagyárakban összeterelt zsidók
köréből, napi 2000 embert indítottak útnak gyalogmenetben Hegyeshalom felé a Piliscsaba – Dorog –
Süttő – Szőny – Gönyű – Dunaszeg – Mosonmagyaróvár útvonalon. Minderről azonban nem esett szó a
Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítójában. A hívő olvasókat a szerzők a szenvedés értelmével és a
megváltáshoz való hozzájárulásuk tudatával vigasztalták; miközben Budapest körül lassan-lassan
bezárult az ostromgyűrű, és a harcok már Óbudát is elérték. Ekkor azonban már csak csekély számú
bujkáló/bújtatott zsidó élt Óbudán.92 „Most jobban megbecsüljük a kis Jézust – írta Endrefalvy Ottó –,
kezdjük igazán megérteni, mennyire szeretett, mit vállalt és szenvedett érettünk. Segíteni akarunk neki
megváltásunk nehéz munkájában.”93
A közelgő vég tudatában a Tudósító 1944. évi 4-ik, és egyben utolsó, számában Leiner Mihály óbudai
plébános a halálról elmélkedett, „Magunkbaszállás” c. írásában. De más írások is többnyire
apokaliptikus hangulatúak: „A Szentatya velünk együtt imádkozott” okt. 8-án (1. old.); „Igazak-e a
jövendőlések?” (2-3. old.); Jandik József: „Minden reményünk a karácsonyi kis Jézus” (4-5. old.);
Kapos Tibor: „Szenvedés a karácsony fényében” (6-7. old.).

Zsidómentés és összegzés
Mindent összegezve, az esztergomi érseki körlevelek és a Budapesti R. K. Egyházközségek
Tudósítójának fényében egyáltalán nem meglepő, hogy a magyarországi zsidóüldözés a hatóságok
aktív közreműködésével és a keresztény lakosság nagyfokú passzivitása mellett zajlott. A hosszas
Lásd Varsányi Lívia, „Tiszteljétek az embert!”, ”, in Balázs Sándor (főszerk.), Óbuda ostroma 1944–1945, Budapest,
2005, 109-113.
93
Endrefalvy Ottó: „Mégis szeret bennünket az Isten!”, Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója 1944, 4. sz., 9.
92

19

mentális ráhangolás arra, hogy a zsidók mások, és főképpen, hogy mindennek okai (a bolsevizmustól a
kapitalizmusig), megtette hatását. Óbudai viszonylatban a „zsidótlanítást” 1944-ben jószerével a
szomszédok – nyilasok és volksbundosok – végezték. Ebben a társadalmi kontextusban mondhatni
„megmagyarázható” a zsidómentés mérsékeltsége.94 Egybehangzó vélemények szerint főképpen az
Óbudai Szent Alajos Szalézi Redház emelkedik ki, ahol elsősorban azok kaptak menedéket, akiknek az
óbudai téglagyári gyűjtőtábor fele menet sikerült megszökniük. Ebben értelemszerűen Kiss Mihály
(†1946) szalézi házfőnök (1940–1946) személye/személyisége játszott szerepet.95
A szaléziak mellett még egy házaspár jön számításba, Koncz Géza és felesége, Koncz Gézáné (sz. Sári
Irén), akiknek lakatosüzemük volt Óbudán; ismeretségi és baráti körükben pedig sok volt a zsidó. Ők
1997-ben kapták meg a „Világ Igaza” kitüntetést.96 Sem Leiner plébánosról, sem pedig az óbudai
katolikus egyházközség prominensebb tagjairól nem esik szó.
Leiner Mihály plébánosról egyébként csak annyit lehet tudni, hogy 1947-ben „külföldre távozott”. Azt,
hogy egész pontosan hova, nem sikerült kideríteni. Pedig személyes iratanyaga – amennyiben
egyáltalán létezik – rendkívül fontos lenne/lehetne a történeti kutatás szempontjából, hiszen az ő
plébánossága idejére esik az óbudai zsidóság történetének legvészterhesebb korszaka.
Általánosságban elmondható, hogy a vészkorszak alatt a zsidókkal szemben tanúsított ellenséges, vagy
a kirekesztést és elhurcolást passzívan szemlélő lakossági magatartást mind a mai napig az elhallgatás
csendje veszi körül. Az óbudai zsidóságot mintha ki szeretnék iktatni Óbuda 20. századi történetéből.97
Ez érvényes magára az óbudai katolikus egyházközségre is. Ebben a vonatkozásban a háborús
időszakra való ‛emlékezés’ súrolja a szürrealitást: „Az 1940-es évek elején bővült az egyletek száma is:
megalakult Óbudán a Rózsafüzér Társulat, a Mária Társulat, a Katolikus Anyák Köre, a Katolikus
Népszövetség és a Hitterjesztési Egyesület is. Az Óbudai zenei életet pedig olyan társulatok
gazdagították, mint a Dalkoszorúegylet, a Levente zenekar, a Jog-Igazság-Szeretet Dalkör, a Magyar
Hiszekegy Dalkör, az Egyházközségi Énekkar, a CREDO Zenekar és a Gárdonyi Cserkész-zenekar. A
szent zene mellett azonban olyan vészjósló hangok is megszólaltak már ekkor, mint a légvédelmi
sziréna. Ekkor már javában folyt a második világháború.”98

Felhasznált (szak)irodalom:
Balázs Sándor (főszerk.), Óbuda ostroma 1944–1945 (Helytörténeti Füzetek 2005, X. évf., 2. szám),
Óbudai Múzeum, Budapest, 2005.
Botlik László – Dr. Fábián István – Dr. Korencsi Attila – Dr. Tomkó László (összeállította), 250 éves az
Óbudai Szent Péter és Pál Főplébániatemplom, Szent Péter és Pál Alapítvány, Budapest, 1999.
Frojimovics Kinga – Komoróczy Géza – Pusztai Viktória – Strbik Andrea, A zsidó Budapest. Emlékek,
szertartások, történelem. 1-2. kötet. Szerkesztette Komoróczy Géza. (A város arcai – Hungaria
Judaica, 7), Városháza – MTA Judaisztikai Kutatócsoport, Budapest, 1995.

94

Óbudai vonatkozásban eléggé feldolgozatlan.
Lásd Gulyás Miklós, op. cit., 65-66.
96
Lebovits Imre, Zsidótörvények – zsidómentők, Ex Libris Kiadó, Budapest, 2007, 273.
97
Lásd pl. Óbuda, III. kerületi Tanács Végrehajtó Bizottsága, Budapest, 1985, 90-97; Silló-Seidl György, Apám Óbudája,
Budapesti Történeti Múzeum, Budapest, 1987, 95; Lévay Zsolt, 100 év – 100 kép az Árpád Gimnázium történetéből, „Árpád
Gimnázium” Alapítvány, Budapest, 2002, 146-152.
98
250 éves az Óbudai Szent Péter és Pál Főplébániatemplom, Budapest, 1999, 117.
95

20

Gál Éva, „Óbuda helyrajza a hódoltság végétől a XIX. század közepéig”, in Horváth Miklós (főszerk.)
– Kaba Melinda (szerk.), Tanulmányok Budapest múltjából XXI, Budapesti Történeti Múzeum,
Budapest, 1979, 105–151.
Gál Éva, „Óbuda 1541–1848”, in Rádi Károly (főszerk.), Tanulmányok Óbuda történetéből III,
Budapest Főváros III. kerületének Önkormányzata, Budapest, 1990, 5–94. old.
Gulyás Miklós, Óbudai utcák, Noran Kiadó, Budapest, 2007.
Horváth Miklós (szerk.), Budapest története a forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest
története, 5), Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980.
Kiss Csongor (főszerk.), Óbuda évszázadai, Better Kiadó, Budapest, 2000.
Komoróczy Géza, A zsidók története Magyarországon. I: A középkortól 1849-ig, II: 1849-től a
jelenkorig Kalligram, Pozsony, 2012.
Komoróczy Géza (szerk.), Magyarországi zsidó hitközségek 1944. április. A Magyar Zsidók Központi
Tanácsának összeírása a német hatóságok rendelkezése nyomán. A-B kötet. Közzéteszi Schweitzer
József. I. rész: Adattár. Függelékben: A magyarországi izr. hitközségek szervezete, 1868–1950. Az
eredeti kérdőívek és dokumentumok alapján sajtó alá rendezte Frojimovics Kinga, Magyar Zsidó
Levéltár – Országos Rabbiképző Intézet – MTA Judaisztikai Kutatócsoport, Budapest, 1994.
Létay Miklós, „A szabadságharc bukásától 1950-ig”, in Kiss Csongor (főszerk.), Óbuda évszázadai,
Better Kiadó, Budapest, 2000, 259–289. old.
Újj Írisz (felelős kiadó), Óbuda – Altofen, Békásmegyer – Krottendorf, Budapest III. kerület történeti
kronológiája (Óbudai helytörténeti füzetek 1996, I. évf., 1. szám), Óbudai Múzeum, Budapest,
1996.

21