A holokauszt és a dunaszerdahelyi keresztény társadalom

A téma forrásbázisa
Bár a keresztény egyházaknak a magyar holokauszttal kapcsolatos magatartása
számos publikáció témája volt már, ezek leginkább az egyházi vezetés
zsidótörvényekkel kapcsolatos állásfoglalásait érintik. Azzal kapcsolatban azonban,
hogy a helyi szinteken (járások, települések) hogyan viszonyult a katolikus,
református stb. egyház illetve közösség a zsidóság kálváriájához, szinte semmit sem
tudunk. Érvényes ez Dunaszerdahely példájára is, ahol a holokauszt témája sem
teljesen feltárt még, nem beszélve a keresztény lakosság és az egyház ehhez való
viszonyáról, amely témában eddig egyetlen publikáció sem született.
Ebben a helyzetben a jelen kutatás egyik fő célját a téma lehetséges forrásainak
feltárása kellett, hogy jelentse. Optimális esetben a legfontosabb forrásbázist a
levéltári források jelentik, ez azonban a jelen esetben több ok miatt sem
érvényesülhetett. Az egyik legfontosabb a nagyszombati Érseki Levéltár
megközelíthetetlensége. Szlovákia legfontosabb egyházi forrásőrző intézménye
ugyanis a külső kutatók számára máig nincs megnyitva, sőt a levéltár fenntartója
még azzal kapcsolatban sem nyújt semmiféle információt, milyen anyagok találhatók
ott.1
Mivel dunaszerdahelyi plébánia 1938 és 1945 között a magyarországi
egyházszervezet része volt, a korszakra vonatkozó levéltári források egy része az
esztergomi Prímási Levéltárban található meg. Az Egyházkormányzati Levéltár
iratanyagában azonban leginkább csak a dunaszerdahelyi plébánia szervezeti
ügyeivel kapcsolatos források lelhetők fel, olyan anyagok azonban, amelyekből az
egyháznak és azok vezetőinek a zsidókérdéshez való viszonya kirajzolódna, nem
találhatók.
Az egyházi levéltáraktól hasznosabban kutathatók a szlovákiai állami levéltárak
egyes fondjai. Dunaszerdahely történetét illetően a pozsonyi Állami Levéltár végsellyi
fióklevéltára rejt gazdag forrásanyagot. Az 1938 és 1945 közötti időszakot illetően
azonban a fellelhető források meglehetősen szűkösek, mivel a korabeli

A nagyszombati érseki levéltár – más szlovákiai egyházi levéltárakkal szemben – még saját
honlappal sem rendelkezik.
1 

dunaszerdahelyi Főszolgabírói Hivatal iratanyaga 2 a második világháborút követően
jórészt teljesen megsemmisült. Ennek hiányát csupán részben pótolja a
dunaszerdahelyi Jegyzői Hivatal megmaradt archívuma,3 amelyben a
dunaszerdahelyi zsidóság sorsával kapcsolatban is találhatók források. Az egyéb
levéltárak közül elsősorban a pozsonyi Állami Levéltár egyes fondjai, közte a
Nyilaskeresztes Párt dunaszerdahelyi helyi szervezetének töredékes iratai4
jelentettek némi segítséget.
Szerencsés esetben a levéltári források hiányát a korabeli sajtó pótolhatná.
Dunaszerdahely esetében azonban ez sem állja meg a helyét. Az első bécsi döntés
előtt a városnak gazdag és színes helyi sajtója volt, hiszen négy lap is jelent meg a
városban. Ebből egy szlovák hetilap (Žitný ostrov), egy német nyelvű zsidó lap (Der
Jüddische Herold) valamint két magyar hetilap. A nagyobb hagyománnyal bíró
Csallóközi Lapok, amely a század elejétől jelent meg Goldstein Józsué nyomdája
által, szerkesztői elsősorban a helyi zsidó közösségből kerültek ki, de a lap a város
teljes lakosságát megszólította, míg a Csallóközi Hírlap az Országos
Keresztényszocialista Párt érdekkörébe tartozó keresztény lap volt. 1938 őszén
azonban mind a négy lap kiadása megszűnt, s 1939 elejétől már csak a keresztény
kurzust kiszolgáló Csallóközi Hírlap kiadása indulhatott újra. Az 1944 nyaráig
megjelenő lap azonban egyáltalán nem tükrözte vissza azt, hogy a város
lakosságának közel fele izraelita volt, s a lapban alig találni a helyi zsidóssággal
kapcsolatos információt.
A Csallóközi Hírlap mellett az egyedül felhasználható regionális sajtótermék
Komárom Vármegye lapja, a Komáromi Lapok volt. Ez a hivatalos kurzust követő lap
ugyan foglalkozott a zsidókérdéssel, ám – mivel 1938 előtt Komárom városának és a
Komáromi járásnak volt a lapja – szinte kizárólag csak Komáromra összpontosított, s
így Dunaszerdahely problémái a lapban alig jelentek meg.
A visszacsatolt felvidék egyetlen országos jelentőségű katolikus lapja az Új Élet volt.
Ez az 1938 előtt a szlovákiai magyar katolikus fiatalok haladó szellemű
szervezkedéséhez, a Prohászka Ottokár Körökhöz szorosan kapcsolódó lap az első
bécsi döntés után is megőrizte szabad szellemét. Az 1944-ig Kassán megjelenő lap,
Štátny archív Bratislava pobočka Šaľa (a továbbiakban ŠABA PŠ), Hlavnoslúžnovský úrad v
Dunajskej Strede, 1938 – 1944.
3 ŠABA PŠ, Notárský úrad Dunajská Streda (a továbbiakban NÚ DS).
4 Štátny archív Bratislava (a továbbiakban ŠABA), Nyilaskeresztes Párt, okresná organizácia
Dunajská Streda 1939.1945
2 

amely többek között a felvidéki magyarok reintegrációjával és az ún. „felvidéki
szellemmel”5 is sokat foglalkozott, a korabeli magyar közbeszédre jellemző
antiszemita hangvételt egyáltalán nem vette át. Sőt azt mondhatjuk, hogy a lapból
tüntetően hiányzott a zsidóság témája, így a lap feldolgozása a jelen téma
szempontjából kevés eredményt hozott.
A magyarországi holokausztra illetve az egyház és a holokauszt viszonyára
vonatkozó irodalom mellett hasznos segítséget nyújtott a kutatáshoz a
Dunaszerdahely történetéről 202-ben megjelent városmonográfia is.6

A zsidóság helyzet Dunaszerdahelyen az első bécsi döntés előtt
A dunaszerdahelyi zsidó hitközség kialakulása a 18. század első éveire tehető,
amikor is a Pálffyak mezővárosi ranggal bíró szerdahelyi birtokán az első családok
letelepedtek. Az elsősorban a Habsburg Birodalom nyugati tartományai irányából ide
vándorló zsidó családok 1736-ban 12 pontból álló kiváltságlevelet kaptak Pálffy
Jánostól, amelyet követően a hitközség gyors fejlődésnek indult. A 19. század első
felében mai várost alkotó a négy községben (Szerdahely, Újfalu, Nemesszeg,
Előtejed) az ott élő 1709 keresztény lakos mellett már 928 izraelita vallású személy
lakott, miközben a mezővárosi rangú Szerdahelyen már ők voltak többségben. 1910ben már a város lakosságának 44%-át az izraeliták alkották,7 így jogosan nevezték a
települést Kis-Palesztinának is.
1919 elejétől Dunaszerdahely a Csehszlovák Köztársaság része volt, amelynek
demokratikus és liberális jogi keretei között a zsidó lakosság jogbiztonságban, az
antiszemitizmustól védve érezte magát. Ennek is köszönhető, hogy megindult
politikai disszimilációjuk a magyarságtól (a kulturális nem, hiszen továbbra is
magyarul beszéltek és a magyar kultúra fogyasztói voltak), ami többek között abban
is megmutatkozott, hogy a korszak parlamenti választásain egy részük a csehszlovák

5

A felvidéki szellem jelenségéhez lásd Filep Tamás Gusztáv: A "felvidéki szellem"-ről és

utóéletéről (Közelítések). Limes, 2007, 2. sz, 109–132.
6

Nagy Attila–Nagy Iván–Novák Veronika–Simon Attila–Vajda Barnabás: Dunaszerdahely.
Dunaszerdahely: Dunaszerdahely város önkormányzata, 2012.
7 Kepecs József (szerk.): A Felvidék településeinek vallási adatai I. Budapest, KSH, 1999, 155. old. 

pártokra adta le szavazatát,8 a népszámlálások során pedig jórészt zsidó és csak
kisebb részben magyar nemzetiségűnek mondták magukat.9
A város lakossága ebben az időszakban nem csak a polgári jogok teljességének volt
birtokában, de egyenlő részt vállalt a település kulturális és társadalmi életéből, s a
város irányításának minden szintjéből kivette a részét. A városi képviselőtestület 4050%-át az izraeliták alkották, városi bíró első helyettese rendszeresen közülük került
ki.

A dunaszerdahelyi zsidóság sorsa 1938 és 1944 között
A dunaszerdahelyi zsidóság életében jelentős és utólag negatív érzelmeket kiváltó
fordulópontot jelentett az első bécsi döntés, mely a várost ismét Magyarországhoz
csatolta vissza. Az új rezsim - amelyben az autoritatív, antidemokratikus elemek
domináltak , s amelyben az antiszemita közbeszéd mindennapos volt – a kezdetektől
fogva nyilvánvalóvá tette a helyi zsidóság számára, hogy ne számítsanak a korábbi
liberális bánásmódra.
Az első kézzelfogható változást a városi képviselőtestületből való kizárásuk
jelentette, hiszen amikor 1939 tavaszán a járási főszolgabíró az új képviselőtestületet
kinevezte (már az is nagy változás volt, hogy demokratikus választások helyett
kinevezés útján állt össze a testület), abban sem a baloldal, sem pedig a helyi
zsidóság képviselői nem kaptak helyet.10 Igaz ez csak a kezdete volt annak a
folyamatnak, amely során teljesen kiszorultak a város politikai és társadalmi, később
pedig gazdasági életéből is.
Ebbe a folyamatba illeszkedett be az ún. átigazoló bizottságok 1939 tavaszán
megkezdett működése, amelyek a visszacsatolt területek állami alkalmazottainak
nemzethűségét voltak hivatottak felülvizsgálni. Az átigazoló bizottságok liberálisnak
egyáltalán nem nevezhető eljárásának következtében helyi polgárok (köztük zsidók)
veszítették el egzisztenciájukat. A bizottságok sokszor érzéketlenül, az előző húsz év
realitásait figyelmen kívül hagyva jártak el, s okoztak ezzel számos család számára
A dunaszerdahelyi eredményekkel kapcsolatban lásd Československá statistika. Sv. 1. Řada I. Volby
do Národního zhromáždění v dubnu roku 1920 a všeobecné volby do obecných zastupitelstiev
v Čechách, na Moravě a ve Slezsku v červnu roku 1919. Státní úřad statistický, Praha, 1922. 67;
Csallóközi lapok, 1920. április 21; Československá statistika. Sv. 31. řada I. Volby do poslanecké
sněmovny v listopadu roku 1935. Praha, Státní úřad statistický, 1926. 66-67. old.; Krivý, Vladimír.
Výsledky volieb 1929 – 2010 za obce na Slovensku. http://sasd.sav.sk/sk/data_katalog.php.
9 Kepecs József (szerk.): A Felvidék településeinek vallási adatai I. Budapest, KSH, 1999, 155.
10 Štátny archív Bratislava pobočka Šaľa (a továbbiakban ŠABA PŠ), Notárský úrad Dunajská Streda
(a továbbiakban NÚ DS), k. 80, 80/2/1939 adm.
8 

jelentős problémákat. Azokat ugyanis, akik nem feleltek meg az új elvárásoknak (s
ehhez az is elegendő volt, ha valakinek a családtagjai csehekkel és szlovákokkal
házasodtak, vagy ő maga sokat járt azok társaságába) elbocsátották állásukból.
A korábban a városban fontos társadalmi szerepet játszó zsidóknak a közéletből való
kiszorulását jól jelzik azoknak a nagy „nemzeti töltetű” ünnepségeknek a
koreográfiája, amelyek 1939-ben Dunaszerdahelyen magvalósultak. Ide sorolhatjuk a
visszacsatolás utáni első március 15-i ünnepségeket, illetve a bécsi döntés első
évfordulója alkalmából rendezett ünnepségsorozatot, amelynek keretén belül
országzászlót avattak a városban. Mint a korabeli lapok tudósításai illetve a levéltári
források is jelzik, ezeken az izraelita lakosság már nem kaphatott szerepet, a helyi
zsidó elit már teljesen kiszorult az ünnepségek reprezentációjából.11
A zsidóságnak a helyi közéletből való kiszorulása viszonylag gyorsan lezajló folyamat
volt, amelyet az antiszemita közbeszéd meghonosodása kísért. Igaz, ez az első
időkben nem feltétlenül a helyi politika illetve társadalmi élet szintjein jelentkezett,
hanem az országos lapokból és az országos politikából szűrődött le. Az új
magatartás hordozói nem kis számban a visszacsatolt Felvidéket az anyaországból
elárasztó hivatalnokok, a katonai majd a polgári közigazgatás tisztségviselői voltak.
Az őslakosság viszont, amely a csehszlovák államban nem volt hozzászokva az
antiszemita közbeszédhez, csak lassan vette át ezt a beszéd- és magatartásformát.
Arról, hogy mindezt a helyi zsidóság hogyan fogadta részben a visszaemlékezők,
részben pedig a Csallóközi Hírlapban 1939. február 5-én megjelent írás alapján
alkothatunk képet. A Pick Béla tollból származó olvasói levél azért is értékes
dokumentum, mert a szerdahelyi zsidóság utolsó nyilvános megjelenése volt a helyi
sajtóban.12 Ezt követően az bécsi döntés után összezsugorodott szerdahelyi
sajtóban a zsidóság hangja és véleménye ár nem jelenhetett meg.
A hosszú, egész oldalas írás a Zsidóság szava cím alatt jelent, amely címmel a
szerző rögtön jelezte, hogy nem egyéni véleményről van szó, hanem a
Dunaszerdahely lakosságának mintegy felét kitevő közösség szólal meg. Mint az
írásból kiderül, a szerzőt elsősorban a II. zsidótörvény épp zajló vitája késztette
levelének megírására, de bizonyára közrejátszhatott benne a keresztény társadalom
részéről a hitközséget érő egyéb támadások is. Mint az olvasók megszólítása –

11

Csallóközi Hírlap, 1939. Március 19, 5; november 12, 2. és november 19, 1-2; Segédhivatali
Tisztviselő, 1939. november 25, 1-3;
12 Csallóközi Hírlap, 1939. február 5, 2. 

Polgártársak, magyar testvérek! – is jelzi, az írás elsősorban annak igazolását akarta
szolgálni, hogy a visszacsatolt területeken élő, konkrétan a szerdahelyi zsidóság
mindig is magyarnak tartotta magát, s most is az. Ennek igazolására a szerző, aki
mint jelzi, 1919-ben egy másik helyi lap hasábjain, a hatóságok által megtiltott Szent
István napi megemlékezések mellett is kiállt, számos példát hoz fel a közelmúlt
történetéből. Szól a helyi zsidóság első világháborús részvételéről, s kiemelten
foglalkozik azzal is, hogy milyen szerepet vállaltak a helyi zsidók a magyar nyelvű és
szellemiségű kultúra fenntartásában a csehszlovák uralom idején.
Figyelemre méltó az, ahogy az írás szerzője a II. zsidótörvény kapcsán a jövőt
megjósolja, hiszen jelzi, hogy a zsidóság fel van készülve „javaink nemcsak
megtizedelésére, hanem úgyszólván teljes feláldozására.”13 Miközben azonban jól
látja, hogy a zsidóellenes törvényalkotást nem lehet megállítani, még mindig bízik a
keresztény társadalom szolidaritásában, hiszen az is leírja, hogy nem várja, és nem
hiszi a magyar népről, hogy az az alkotó zsidó szellem elfojtását akarná.
A fenti írás persze nem csak arról a forrásokból már nehezen visszakövethető vitáról
ad jelzést, amely a helyi keresztény és zsidó társadalom között ekkor még folyhatott,
hanem arról is, hogy a keresztény társadalom még hajlandó volt meghallgatni a
zsidóságot, sőt helyet adott véleményének a lapjában.
Ez a fajta tolerancia azonban nem feltétlenül tetszhetett mindenkinek. Legalább is
erre utal az, hogy a következő lapszámban a szerkesztőség elhatárolódott Pick Béla
írásától, sőt a címlapon közölte le egy meg nem nevezett és magát „falusi”-ként
aláíró vidéki munkatársa reakcióját.14 Ennek szerzője pedig épp azt vonta kétségbe,
amit Pick hangsúlyozni akart, vagyis a zsidóság magyarságát. A „falusi” szerinte
ugyanis – s ő ezt vádként fogalmazza meg – a zsidóság nem olvadt be és nem is
akart beolvadni a magyarságba, amit a csehszlovák érában tartott népszámlálások
és parlamenti választások is igazoltak. A Pick Béla írásától érvrendszerében és
stíluseszközeiben is elmaradó írás így annak a gondolkodásnak az egyik nyilvános
megfogalmazása volt, amelynek jegyében a zsidóságot fokozatosan leválasztották a
nemzetről és a vádlottak padjára ültették.
Azt, hogy a szerdahelyi zsidóságnak a helyi közéletből 1939 elejétől kibontakozó
kizárásban illetve az antiszemita közbeszéd meghonosodásában a helyi katolikus
egyháznak illetve annak vezetőinek milyen szerepe volt, releváns források hiányában
13
14

Uo.
Csallóközi Hírlap, 1939. február 12, 1-2. 

nehéz eldönteni. Alapvető gondot jelent ugyanis, mint azt Randolph L. Braham is
megállapítja,15 hogy az alsó papság magatartását és reakcióit illetően rendkívül
hiányosak az információink, s egyben a forrásaink is. S ez sajnos Dunaszerdahely
esetében is hatványozottan érvényes.
Azt viszont nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Dunaszerdahely közege a korabeli
magyarországi viszonyokról alapvetően eltérő sajátosságokat hordozott, amelyek
okát a követezőkben látjuk:
- az hogy a város lakosságának közel a felét az izraeliták tették ki, s 1938-ig ennek
megfelelő pozíciókkal rendelkeztek a helyi társadalomban, nem engedte, hogy a
városban egyfajta domináns, keresztény kurzus és közbeszéd jöjjön létre. Ez pedig
akarva-akaratlanul befolyásolta a helyi katolikus közeget is.
- a csehszlovák állam demokratikusabb jellege magára a csehszlovákiai katolikus
egyházi hierarchiára is hatással volt. (Ez még akkor is igaz, ha tudjuk, hogy a szlovák
kléruson belül – lásd pl. Andrej Hlinka személyét – nem volt hiány zsidóellenes
mozzanatokból.) Így az az antijudaista illetve antiszemita szellemiség, amely a
magyar katolikus egyházban már 1938 előtt is határozottan jelen volt, 16 a Felvidéken,
így Dunaszerdahelyes valószínűleg gyengébben érvényesült.
Annak megismerés érdekében, milyen is volt a szerdahelyi katolikus közeg
hangadóinak viszonya a témához az 1938-előtti idők jelenthetnek némi segítséget.
Különösen fontos ebből a szempontból az Országos Keresztényszocialista Párt
(OKP) helyi szervezete, hiszen mindazok, akik 1938 után hangadókká váltak a
városban, azok jórészt ebből a közegből jöttek, beleértve Markwarth Gábor
plébánost, vagy a Csallóközi Hírlap szerkesztőjét s a járás visszacsatolás után
kinevezett miniszteri biztosát, Szeiff Gézát.
Az OKP viszonya a zsidósághoz máig vita tárgya, hiszen bár a párt egykori
elnökének, Szüllő Gézának a visszacsatolás utáni politikai magatartására illetve
nyilatkozataira hivatkozva,17 a téma kutatói többször leírták, hogy az OKP-ban nem

15

Braham, Randolph, L.: A keresztény egyházak és a holokauszt Magyarországon. Áttekintés. In
Rittner, Carol – Smith, Stephen D. – Steinfeldt, Irena (szerk.): A holokauszt és a keresztény világ.
Pécs–Budapest, Egyházfórum–Balassi, 2009, 199.
16 Erről többek között lásd Gárdonyi Máté: Üldöztetés és felelősség. A magyar holokausztról egyházi
szemmel. In Martonffy Marcell–Petrás Éva (szerk.): Szétosztott teljesség. A hetvenöt éves Boór János
köszöntése. Budapest, Hét Hárs–Mérleg, 2007, 262–269.
17 Ezzel kapcsolatban Szüllő egy 1939-as nyilatkozata érdemel említést, amely szerint „ Az én
pártomban, a keresztényszocialista pártban, nem voltak zsidók, a Magyar Nemzeti Pártban
voltak zsidók; az én pártomban nincsenek antiszemiták, a volt Nemzeti Pártban vannak.“ Idézi Filep
Tamás Gusztáv: A jog hatalma – a hatalom joga (Szüllő Gézáról). Kommentár, 2007, 3. sz, 57. 

volt jelen az antiszemitizmus, a kép azért árnyaltabb. Az OKP-n belül ugyanis komoly
pozíciókkal rendelkezett a katolikus papság, s a pártba a zsidóságot sohasem
fogadták be, sőt mi több a konkurens Magyar Nemzeti Párt elleni kritika egyik eleme
épp az volt, hogy abban a „nem keresztények” is pozíciókkal bírnak. Az OKP tehát
megfelelő környezet lehetett, ha nem is politikai antiszemitizmus, de egyfajta
antijudaista magatartás elsajátításához. Ezt a feltételezést erősíti, hogy amikor az
Egyesült Magyar Párt Magyarországra átkerült része 1939 januárjában az első
kongresszusát megtartotta, az ott elfogadott „keresztény alapokon” nyugvó
pártprogram antikapitalista jelszavaiban nem nehéz felismerni, hogy azok valójában
a zsidóság gazdasági befolyása ellen irányulnak.18 Sőt mi több a pártprogram
zsidóssággal foglalkozó részéből az is kiolvasható volt, hogy olyan az első
zsidótörvényen túlmutató intézkedéseket tartanak szükségesnek, amelyek végül a
második zsidótörvényben jórészt teljesültek is. Persze egy olyan párton belül,
amelynek ekkor már Magyar Nemzeti Pártból jövő Jaross Andor volt az irányadója,
ezen nem lehet csodálkozni.
A fentiek miatt a szerdahelyi politikai és egyházi közélet 1938 után főszereplői
számára az antiszemita beszédmód elsajátítása nem jelenthetett nehézséget. Ebben
kétség kívül Markwarth Gábor plébánosnak lehetett központi szerepe, aki 1923-tól
1941-ig volt a város plébánosa, miközben jelentős szerepet töltött be
Dunaszerdahely közéletében is. Tagja volt a keresztényszocialista párt helyi
vezetésének, újralapította az államfordulat kapcsán feloszlatott Katolikus
Legényegyletet helyi szervezetét, rendszeresen publikált a Csallóközi Hírlapban. Az
első bécsi döntést követően a dunaszerdahelyi esperesi kerület esperese lett, aki
egyes zsidó visszaemlékezők szerint antiszemita eszméket hangoztatott.19 Mivel
azonban a helyi emlékezet azonban olyan cselekedeteket is neki tulajdonít, amely
már itteni működését követően történtek, a visszaemlékezéseket némi rezervával kell
kezelnünk.

Vö. Gergely Jenő: A keresztény pártok és a „zsidókérdés” 1938–1944. In Molnár Judit (szerk.): A
holokauszt Magyarországon európai perspektívában. Budapest, Balassi, 2005, 70.
19 A holokausztot Buchenwaldban, Floessbergben majd Mauthausenban átélő Kornfeld Ferenc így
emlékezett rá: Az akkori esperes plébános úr, Markwart Gábor doktor egy veszélyes antiszemita volt,
a beszédeiben a háború alatt is uszított. Mi itthon voltunk, tudtuk, hogy milyen gyűlöletet szított a
szószékről a templomban. A városi vezetőségnek is tagja volt.
Zsidó élettörténetek a huszadik században. Interjú Kornfeld Ferenccel.
http://www.centropa.hu/object.84c17ac1-232f-4ea7-a064-2519d08ef025.ivy?full=true
18 

Az azonban bizonyos, hogy Markwarth plébános az egyik vezetője volt a Baross
Szövetség 1939 elején megalakult helyi szervezetének.20 A keresztény iparosok
szövetsége pedig, mint más településeken is, az egyik motorja és fő ideológusa volt
a zsidóság kiszorításának a nemzetgazdaságból, amelyre az iparengedélyeknek a
második zsidótörvény által előírt felülvizsgálata adott lehetőséget. Nem véletlen
tehát, hogy a Baross Szövetség helyi szervezete megalakulást követően néhány
héttel már a „mondd meg kinél vásárolsz, megmondom ki vagy” jelszóval indított
nehezen félre érthető kampányt a zsidó boltok ellen.
Az országos közéletben uralkodó antiszemita hangulat azonban ebben az időben
nagyon jelent meg a Csallóközi Hírlap hasábjain, amelyben csak a legritkább
esetben találni a zsidósággal foglalkozó írást. Akkor is inkább csak a különféle
rendeletek szövegét közlik. Ezzel a visszafogottsággal pedig akkor sem szakítanak,
amikor erre lehetőségük lenne. Így amikor a hatóságok 1943. elején Weiner Piroska
pincéjében – az egy feljelentés alapján végrehajtott házkutatás során – egy titokban
végrehajtott kóser vágás bizonyítékaira bukkantak, a Csallóközi Hírlap csupán egy
rövid és az érintettek zsidó voltát nem is említő hírben reagált.21
Az iparengedélyek revíziója kapcsán az 1939. szeptember 5-i lapszám közölt egy
nem túl feltűnő helyre besorolt írást, amely az Iparigazolványok címet viselte.22
Ennek éle azonban ismét csak elsősorban nem a zsidók, hanem az „ismeretség útján
szerzett” illetve a kontárok kezébe jutott engedélyek ellen irányult, s amikor a cikk
írója a „ki kell végre irtani ezt a siserahadat a tisztes iparból” konklúziót
megfogalmazta, elsősorban rájuk gondolt. Igaz a kor szellemének adózva az írás
végére azért odakerült az a gondolat is, hogy „a dolgok természetéből folyóan
önmagától megoldódik a zsidókérdés, a numerus clausus a kézművesiparban, és
újból elindulhat fejlődési útján az ősi, ezeréves becsületes magyar ipar.”
A források korábban már jelzett hiánya miatt arról, hogy Dunaszerdahely esetében
milyen eredménnyel zárult az iparengedélyek revíziója, pontos adatsorral nem
rendelkezünk. Az Új Élet c. lap egyik statisztikai közleményéből ismerjük viszont
Komárom vármegye visszacsatolt (balparti) területeinek az eredményeit,23 amelyből
az derül ki, hogy ebben a régióban összesen 594 iparengedélyt vontak be, az
összest zsidónak minősülő személytől. Új engedélyt pedig 887-et adtak ki, az
20

Csallóközi Hírlap, 1939. március 12, 4.
Csallóközi Hírlap, 1943. február 7, 4.
22 Csallóközi Hírlap, 1939. szeptember 5, 7.
23 A felvidéki iparrevízió. Új Élet, 1942. május, 50-51.
21 

összest keresztény személynek. A zsidó lakosság településenkénti és
foglalkozásonkénti megoszlása alapján ebből arra következtethetünk, hogy
Dunaszerdahelyen közel 100 személy iparengedélyét vonták be, akik ezzel rendkívül
nehéz gazdasági és szociális helyzetbe kerültek.
Azt illetően, hogy a második zsidótörvény elfogadása és a nyílt zsidóüldözés 1944
tavaszán megtörtént elindulása között hogyan reagált a helyi egyház és katolikus
közvélemény a zsidókérdésre, csak minimális forrással rendelkezünk. Azt azonban
tudjuk, hogy 1941-től fokozatosan romlani kezdett a helyi zsidó hitközség helyzete,
hiszen ekkortól Magyarország a zsidó kérdés megoldásában is egyre inkább a német
minta átvételét kezdte követni. Ennek első mozzanatát a rendezetlen
állampolgársággal rendelkező zsidóság deportálása jelentette. Elsősorban
Lengyelországról és Szlovákiából, Romániából, Szerbiából stb. Magyarországra
menekült zsidók ezreiről volt szó, akik közül többen épp dunaszerdahelyi hittársaiknál
találtak menedéket. Őket 1941 júliusában letartóztatták lés gyűjtőtáborokban
összpontosították, amelyek közül az egyik épp Dunaszerdahelyen volt. Innen – az
1944-es deportálást megelőlegezendő – marhavagonokban Kőrösmezőre szállították
őket, majd átadták az Ukrajnát akkor már megszállva tartó német hatóságoknak, akik
a mintegy 12-15 ezer főnyi Magyarországról elhurcolt zsidót Kamenyec Podolszk
község mellett egyszerűen lemészárolták.
Szintén ebben az időszakban került sor a szerdahelyi zsidók egy csoportjának,
mintegy 60 fő – letartóztatására és rövid idejű internálására. Ez az eljárás a
következő időszakban többször is megismétlődött, s voltak, akik többször is
megjárták a kistarcsai internálótábort.24 A Szovjetunió elleni háború a
munkaszolgálat szempontjából is fordulatot jelentett. Az immár a frontra kivezényelt
munkaszolgálatosoknak – köztük a szerdahelyi férfiaknak is – nemcsak az orosz
hideggel és az élelemhiánnyal kellett megküzdeniük, hanem az őket lelkileg
megalázó és sokszor fizikailag is megtörni akaró tisztekkel is. Az oroszországi
munkaszolgálatra elhurcolt zsidóknak kevés esélyük volt a túlélésre, s számos
szerdahelyi polgár is ott lelte halálát.
1941-től egymást érték azok az intézkedések, amelyek egyre nehezebbé tették a
szerdahelyi zsidók életét. Így lefoglalták a rádiókészülékeiket, betiltották a kóser
mészárszékeket. A korlátozó intézkedések bevezetésében különösen aktívnak
mutatkozott a Baross Szövetség. A városi képviselőtestület 1942. június 16-i ülésén
24

Nagy Attila, et. al.: Dunaszerdahely, i. m. 118. 

a Szövetség a Dunaszerdahelyen akkor még működő jesiva bezárását és a
bócheroknak a városból való kiutasítását kérte: „a községben több mint 160 idegen
fajú, a keresztény lakosság viselkedésétől, szokásaitól, erkölcsi felfogásától teljesen
elütő, tisztaságot nem ismerő zsidó fiú tartózkodik. Közbiztonsági, államrendészeti,
közegészségügyi és közélelmezési feltétlenül szükséges ezeknek illetőségi
községekbe való kitoloncoltatása, ami csak az iskola bezárásával érhető el. A mai
háborús világban a közhangulatra kedvezőtlenül hat ezeknek az utcákon való
csoportos, mintegy tüntető jelenléte.” 25 A képviselőtestület a Baross Szövetség
álláspontjával egyetértett és a vármegye illetve a kormányzat felé fordult a zsidó
iskola bezárása érdekében. A bürokrácia azonban ebben az esetben is csak lassan
lendült mozgásba, hiszen a zsidó hittudományi iskola bezárására csupán1943
júniusában került sor, amikor Reviczky alispán – a járási tisztiorvos jelentésére
hivatkozva – bezáratta a jesivát.26 A képviselőtestület következő, 1942. szeptember
11-i ülésén pedig arról döntöttek – ismét csak a Baross Szövetség javaslatára -, hogy
a zsidóknak tilos délelőtt 10 óra előtt a piacra kilátogatniuk és ott vásárolniuk.27
A zsidóság egyre súlyosbodó jogfosztása és helyzetének fokozatos romlása a
katolikus egyházon belül is felvetette annak kérdést, hogy az hogyan viszonyuljon
ehhez a témához. Mint ismeretes – bár kifogásaikat jelezték28 – az első két
zsidótörvényt a keresztény egyházak képviselői megszavazták. Azt a véleményt,
hogy ebben őket esetlegesen a „nagyobbik rossz”, vagyis a szélsőjobb
előretörésének a réme motiválta,29 ugyan el lehet fogadni, de a felelősség alól a
klérust ez nem menti fel. Az 1941-ben a parlament elé kerülő harmadik zsidótörvény
elfogadását viszont már ellenezték, amit többek között azzal indokoltak, hogy a
házasság intézményét is szabályozó törvény beleavatkozik az egyház ügyeibe. S bár
a törvény visszautasítása fontos jelzés volt a kormányzat felé, hogy a faji alapú
törvénykezés nem talál megértésre az egyházak részéről, a törvény elleni fellépés
erkölcsi értékéből sokat elvett az, hogy a keresztény egyházak csak a
kikeresztelkedett zsidók érdekében emelték fel nyíltan a szavukat.

ŠABA PŠ, NÚ DS, k. 3, Zápisnice zo zasadnutia obecného zastupitelstva, 1942. június 16.
ŠABA PŠ, NÚ DS, k. 81, 34/16/1943adm.
27 ŠABA PŠ, NÚ DS, k. 3, Zápisnice zo zasadnutia obecného zastupitelstva, 1942. szeptember 11.
28 Az egyházi vezetőknek az első és második zsidótörvénnyel szembeni fenntartásaival kapcsolatban
lásd László T. László: Egyház és állam Magyarországon 1919–1945. Budapest, Szent István Társulat,
2005, 281–290.
29 Vö. Gárdonyi: Üldöztetés, i. m. 269.
25
26 

A zsidóságra nehezedő egyre fokozódó nyomás miatt megszaporodott az igény a
kikeresztelkedés iránt, ami újabb vitákat indított el a katolikus egyházon belül is.
Hogy ez a vita Dunaszerdahelyen is rezonált, annak a Csallóközi Hírlap 1942.
augusztus 9-i számának első oldalán Katolikus álláspont a zsidó kérdésben címmel
megjelenő írás a bizonyítéka.30 Mint a bevezető mondatokból kiderül, a cikk
megjelenését az egyháznak a zsidókérdésben elfoglalt álláspontjával kapcsolatos
vélemények váltották ki, s így az írás lényegében két kérdésben kívánt állást foglalni:
azzal a szóbeszéddel kapcsolatban, hogy a katolikus egyház tömegesen keresztel
meg zsidókat; illetve azt akarta kifejteni, hogy milyen álláspontot képvisel az egyház
a zsidókérdéssel kapcsolatban általában. A keresztelések témáját illetően az írás
leszögezi, hogy szó sincs tömeges keresztelésekről, s ha vannak is olyan zsidók,
akik érdeklődnek a keresztség iránt, azokkal kapcsolatban a saját törvényei szerint
jár el az egyház: megköveteli a többhónapos felkészítési időt, s csak azt kereszteli
meg, aki őszinte belső meggyőződésből kéri ezt. Azzal kapcsolatban pedig, hogy mi
az álláspontja az egyháznak a zsidó-kérdéssel kapcsolatban, mindenféle
zsidóellenes megnyilvánulás eredőjeként a Jézus zsidók általi keresztre feszítését és
a zsidók folyamatos keresztényellenességé nevezi meg az írás. Úgy véli, hogy a
zsidóság a magyarságra nem csupán gazdasági, hanem erkölcsi szempontból is
káros hatással volt, ami indokolttá teszi a zsidók elleni intézkedéseket. Az mellett
azonban, hogy az írás kiáll a zsidóellenes intézkedések mellett, a szerző azét azt is
jelzi, hogy a „zsidók is emberek, és velük is emberségesen kell bánni.” A fenti írás,
amelyről – mivel aláírás nélkül, a címlapon jelent meg – joggal vélhetjük, hogy a
szerdahelyi katolikus irányadók véleményét tükrözte, lényegében egybeesett a
katolikus egyház felső vezetésének álláspontjával, s vagyis a zsidóságnak a
kirekesztésével.

A dunaszerdahelyi zsidóság holokausztja
A magyarországi és benne a dunaszerdahelyi zsidóság helyzete 1944 tavaszától, az
ország német megszállásától kezdődően vett tragikus fordulatot. Ekkorra már
teljessé vált a zsidóság jogfosztottsága. Ipart nem folytathattak, üzleteiket bezárták,
lakásaikat kiosztották, így a legtöbb család nagyon rossz körülmények között,
nélkülözések közepette élt. A következő hetekben pedig több száz olyan rendelet
születet (a zsidók élelmiszer-fejadagjának korlátozása, szabad mozgásuk és utazási
30

Csallóközi Hírlap, 1942. augusztus 9, 1-2. 

lehetőségeik megtiltása, kitiltásuk a mozikból, strandokról, a vásárlási lehetőség
korlátozása, a hitközségek feloszlatása stb.), amely teljes kirekesztésüket szolgálta.
A Jaross Andor belügyminiszter javaslatára 1944. április 5-én meghozott rendelet
sárga csillag viselésére kötelezett minden 6 évtől idősebb zsidót.
Közben a német hadicélok megvalósítása érdekében a pesti kormányzat újabb 50
ezer munkaszolgálatos zsidó behívásáról döntött, amely rendelet paradox módon sok
zsidó életét mentette meg. A munkaszolgálatra behívott zsidók ugyanis elkerülték az
Auschwitzba szállítást, s így nekik némileg nagyobb esélyük volt a túlélésre, mint az
itthon maradt nőknek, gyerekeknek, idősebbeknek.
Hogy Dunaszerdahelyen is voltak olyanok, akik már türelmetlenül várták a
zsidókérdés addiginál radikálisabb megoldását, a Magyar Megújulás Pártja helyi
szervezetének április első napjaiban a járás főszolgabírójához intézett
memoranduma is igazolja. Ebben ugyanis Dunaszerdahely speciális helyzetére
hivatkozva – arra, hogy a lakosság közel felét a zsidók tették ki – a zsidókérés
„fokozottabb rendezését”, a zsidó tulajdon teljes ellenőrzését, fokozottabb razziákat,
mindenféle kivétel felülvizsgálatát kérték.31 Néhány nappal később pedig a párt
országos vezetéséhez írtak levelet, amelyben a MÉP-pel való viszony tisztázása
mellett a dunaszerdahelyi zsidóság elkülönítését és legalább egy részük kitelepítését
követelték.32
A dunaszerdahelyi esperesi kerületben épp a gettósítási rendelet kiadása utáni
napokban, május 2-án tartották a kerület papjainak közgyűlését. Éppen ezért azt
várhatnánk, hogy a közgyűlésen szóba került a zsidók kálváriája, s született ezzel
kapcsolatban valamilyen állásfoglalás. A jegyzőkönyv alapján azonban ez a téma
nem került a közgyűlés hivatalos programjára,33 ami azt részvéttelenséget jelzi,
ahogy a hivatalos egyház viszonyult a zsidóság sorsához.
A II. székesfehérvári csendőrkerületbe tartozó Csallóközben május közepén zajlott le
a gettósítás, amely során Dunaszerdahely és a környező falvak mintegy 3200 főnyi
zsidóságát34 a Teleki utca, Bacsák utca, Rózsa utca, Csillag és Fő utca térségében

31

Komáromi Lapok, 1944. április 15, 4.
ŠABA PŠ, NÚ DS, k. 81, b.c 1944.
33
Prímási Levéltár, Egyházkerületi Levéltár, 3785/1944.
34 A szerdahelyi zsidóság mellett a következő települések zsidósága került a gettóba: Albár,
Amadékarcsa, Baka, Balázsfa, Balony, Bős, Csallóközkürt, Csallóköznádasd, Csiplizpatas,
Csilizradvány, Dercsika, Dunakisfalud, Felbár, Felsővámos, Diósförgepatony, Gelle, Hegyéte,
Királyfiakarcsa, Lőgérpatony, Nagybodak, Nagylúcs, Nagymad,, Nagyudvarnok, Nemesabony,
Nemeshodos, Nyárasd, Nyékvárkony, Padány, Patas, Pódatejed, Pozsonyeperjes, Sikabony,
32 

kijelölt gettóba tömörítették. A gettóba bevonuló zsidók a központi rendeletek szerint
maximum 50 kilós poggyászt és néhány napi élelmet vihetek oda magukkal. A
gettóban, majd a deportálás során azonban csendőrök minden értéküktől
megfosztották őket. A gettó irányítására a főszolgabíró Zsidó Tanácsot nevezett ki,
amelynek az élére a főszolgabíró kinevezése alapján először Wetzler József majd
Steiner Gyula került. A gettóorvosi tisztséget a szerdahelyi zsidókat ekkor és az
auschwitzi deportálás során is önfeláldozóan ápoló Herskovits József látta el, aki a
koncentrációs tábort túlélve végül Izraleben hunyt el. Június 8-án a gettót kiürítették,
s a zsidókat zsinagógában és annak udvarában tömörítették. Ide hurcolt embernek
gyógyszerek, megfelelő élelmiszer hiányában, óriási zsúfoltság közepette kellett
élnie.
A szerdahelyi keresztény lakosság különbözőképen reagált az eseményekre. Azok
akik a korabeli antiszemita propaganda hatása alá kerültek, kárörvendően figyelték
polgártársaik tragédiáját, sokan pedig a könnyű vagyonszerzés reményét látták a
kialakult helyzetben. Az ő nézőpontjuk tükröződött vissza Komáromi Lapok néhány
írásában, amely cinikus módon tisztuló, szépülő városról és gyűlölködő zsidókról írt a
gettósítás kapcsán.35 A közönyös többség mellett azonban akadtak olyanok is, akik
nem csupán együtt éreztek volt szomszédjaikkal, hanem segíteni is igyekeztek nekik.
Erről a Centropa honlapján fellelhető viaszemlékezések éppúgy tanúskodnak, mint a
Komáromi Lapok néhány erre utaló megjegyzése is. A 3200 zsidó a gettóban című
írásban mint negatív példát említik azt a keresztény nőt, aki a gettóba zárt zsidó
gyerekeknek akart tejet vinni, ám amikor feltartóztatták kiöntötte a kanna tartalmát.36
A lap a zsidóság elhurcolását követően még egyszer visszatért erre az esetre s úgy
minősítette a segítségnyújtás kísérletét, hogy az illető ahelyett, hogy a keresztény
gyerekeknek adta volna a tejet a „vérszopó idegen fajta” mellé állt.37
Június 15-én megkezdődött a szerdahelyi zsidóság deportálása. A szerdahelyi
vasútállomásra beállított 60 marhavagonban összesen mintegy 3 ezer főt – mivel a
férfiak nagy része munkaszolgálatot teljesített, ezért nagy többségében nőket,
gyerekeket, öregeket – zsúfoltak be. A csütörtöki napon elinduló vonat péntek este

Somorja, Szap, Szentmihályfa, Alistál, Vásárút. Vö. Braham, Randolph L. (szerk.): A magyar
holokauszt földrajzi enciklopédiája. I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2007. 621.
35 Komáromi Lapok, 1944. május 27, 6.
36 Komáromi Lapok, 1944. június 17, 5.
37 Komáromi Lapok, 1944. július 15, 2. 

Kassán állt meg, ahol a vagonokban 2969 személyt számoltak meg. 38 Itt a magyar
csendőröktől német SS katonák vették át a szerelvény őrzését, amely vasárnap
hajnalban érkezett meg az Auschwitzi haláltáborba. Sorsuk innentől ismert: a
vagonokból való kiszállás után szelektálták őket, s a gyerekek, idősek,
munkaképtelenek útja azonnal a gázkamrákba vezetett. A munkaképes nőket és
férfiak jórészt más táborokba, közte Dachauba, Mauthausenbe szállították, ahol,
ameddig bírták, a német hadipar rabszolgáiként dolgoztatták őket. Ha erősek és
szerencsések voltak – akár túl is élhették a haláltábort. De ez csak kevesüknek
adatott meg, hiszen abból a mintegy 2700 zsidó személyből, aki a második
világháború kirobbanásakor Dunaszerdahely élt, a háború befejezése után csak alig
több mint félezer személy tért haza. Az áldozatok nagy része Auschwitzban
veszítette életét, de a szerdahelyi áldozatok csontjai Mathausen, Buchenwald,
Dachau, Bergen-Belsen, Mühldorf mellett más németországi és lengyel települések
földjében is ott porladnak. Az életben maradtak többsége férfi volt, örökre eltűntek
viszont az öregek, s a gyerekek a dunaszerdahelyi zsidó hitközségből. Noha pontos
adatokkal nem rendelkezünk, a szerdahelyi zsidó hitközség áldozatainak a száma
minden megközelítőleg 2100–2300 közötti lehetett.
A zsidóság elhurcolásában nem kevesen a könnyű vagyonszerzés lehetőségét
látták, így bár a zsidó vagyon fosztogatását tiltotta a hatóság, a gettósítás és a
deportálás napjaiban nem egy példa akadt rá. Az átlag polgárnak azonban csak a
kisebb értékek jutottak, a nagyobb értékű vagyontárgyakat a nyilas vezetők és más
befolyásos tényezők már korábban eltulajdonították.
A haszonlesők sorába a katolikus egyház is beállt, amely még a deportálások
megkezdése előtt kérvényezte a templom közvetlen közelében lévő hat zsidó
ingatlan elbontását. A város vezetése június 4-ére többek között a helyi plébánost
(Janovics Ödönt) és két kőművesmestert is magába foglaló szakértői bizottságot
hívott össze, amely a plébánia kérelmét jóváhagyta, és elrendelte az érintett házak
lebontását.39 Ezt követően, június 22-én a város nyilvános árverésre bocsátotta a
lebontandó ingatlanokat, amelyeket – feltehetően előre egyeztetett módon – a római
katolikus plébánia vásárolt meg.40 A megegyezés szerit a vásároló két héten belül
köteles volt a megvásárolt ingatlanokon álló házakat elbontani. Ezzel pedig az
38

A pontos adat a kassai vasútállomás parancsnokának feljegyzésén alapul.
http://www.holokausztmagyarorszagon.hu/tables/tables_4.html
39 ŠABA PŠ, NÚ DS, k. 81, 1990/1944adm.
40 ŠABA PŠ, NÚ DS, k. 81, 2358/1944adm. 

egyház olyan értékes ingatlanokhoz jutott a város központjában, amelyekért
meglehetősen alacsony árat kellett csak fizetnie.

Összegzés
A háború előtt a város lakosságából nagyjából egyformán reprezentált katolikus és
izraelita közösség második világháború alatti viszonya máig feltáratlan, s megfelelő
források hiányában már nehezen rekonstruálható. A feltárást nehezíti, hogy a zsidó
közösség a holokauszt majd az 1940-es évek végén bekövetkezett alijázás
értelmében nagyrészt eltűnt a városból, azok pedig akik maradtak inkább a gyors
beolvadás útját választották. A helyi keresztény közösségnek pedig egyáltalán nem
volt érdeke az, hogy erről a témáról diskurzus kezdődjön.
A rendelkezésünkre álló források alapján úgy véljük, hogy a Csehszlovák
Köztársaságban szocializálódott szerdahelyi keresztény közvélemény csak
fokozatosan vette át azt az antiszemita közbeszédet, amely a trianoni
Magyarországon 1938 előtt sem volt ritkaság. Ezt példázza a Csallóközi Hírlap
magatartása, amely végig kikerülte ezt. A zsidóellenes hangulat felélesztésében így
leginkább az anyaországból idetelepültek játszották a prímet (nem mellékesen ők
alkották a Nyilas Párt helyi szervezetének gerincét is), bár a szerdahelyi plébános,
Markwarth Gábor is felelőssége is vitathatatlan. Mint ahogy kimutatható a katolikus
egyház felelőssége a zsidó vagyon szétrablásában is. 

Felhasznált irodalom

Braham, Randolph, L.: A keresztény egyházak és a holokauszt Magyarországon.
Áttekintés. In Rittner, Carol – Smith, Stephen D. – Steinfeldt, Irena (szerk.): A
holokauszt és a keresztény világ. Pécs–Budapest, Egyházfórum–Balassi, 2009, 194–
201.

Braham, Randolph L. (szerk.): A magyar holokauszt földrajzi enciklopédiája. I. kötet.
Park Könyvkiadó, Budapest, 2007.
Československá statistika. Sv. 1. Řada I. Volby do Národního zhromáždění v dubnu
roku 1920 a všeobecné volby do obecných zastupitelstiev v Čechách, na Moravě
a ve Slezsku v červnu roku 1919. Státní úřad statistický, Praha, 1922.
Československá statistika. Sv. 31. řada I. Volby do poslanecké sněmovny v listopadu
roku 1935. Praha, Státní úřad statistický, 1926.
Engel Alfréd: A dunaszerdahelyi zsidó hitközség emlékkönyve. Pozsony: Kalligram,
1995.
Filep Tamás Gusztáv: A "felvidéki szellem"-ről és utóéletéről (Közelítések). Limes,
2007, 2. sz, 109–132.
Filep Tamás Gusztáv: A jog hatalma – a hatalom joga (Szüllő Gézáról). Kommentár,
2007, 3. sz, 45–58. 

Gárdonyi Máté: Üldöztetés és felelősség. A magyar holokausztról egyházi szemmel.
In Martonffy Marcell–Petrás Éva (szerk.): Szétosztott teljesség. A hetvenöt éves Boór
János köszöntése. Budapest, Hét Hárs–Mérleg, 2007, 262–269.
Gergely Jenő: A keresztény pártok és a „zsidókérdés” 1938–1944. In Molnár Judit
(szerk.): A holokauszt Magyarországon európai perspektívában. Budapest, Balassi,
2005, 67–83.

Kepecs József (szerk.): A Felvidék településeinek vallási adatai I. Budapest, KSH,
1999.
Krivý, Vladimír. Výsledky volieb 1929 – 2010 za obce na Slovensku.
http://sasd.sav.sk/sk/data_katalog.php.
László T. László: Egyház és állam Magyarországon 1919–1945. Budapest, Szent
István Társulat, 2005.

Nagy Attila–Nagy Iván–Novák Veronika–Simon Attila–Vajda Barnabás:
Dunaszerdahely. Dunaszerdahely: Dunaszerdahely város önkormányzata, 2012.