You are on page 1of 19

A keresztény egyházak viszonya a zsidósághoz a két háború közötti Dél-Szlovákiában

,
különös tekintettel Dunaszerdahelyre

Bevezetés
A Pozsonytól mintegy 50 km-re, a Csallóköz szívében elhelyezkedő Dunaszerdahely az első
Csehszlovák Köztársaság időszakában (1918–1938) egy nagyjából 6 ezer fős kisváros volt. A
településen az 1930-as népszámlálás szerint kimutatott 6280 főből csupán azok 8%-a vallotta
magát csehszlovák nemzetiségűnek.1 Annak ellenére azonban, hogy az utcán mindenki
magyarul beszélt, a magyar nemzetiséget vallók aránya is csupán 47%-ot tett ki. Ezt a furcsa
helyzetet a zsidóság jelenléte magyarázza, hiszen a korabeli Dunaszerdahely lakosságának
35%-a zsidó nemzetiségűnek vallotta magát. Még inkább kidomborodik a zsidóság korabeli
súlya, ha a lakosság felekezeti hovatartozását nézzük. Ugyanezen népszámlálás idején
ugyanis a Dunaszerdahely lakosságának a 42,3%-a vallotta magát izraelitának,2 ami azt jelzi,
hogy lényegében egy félig keresztény, félig zsidó városról volt szó, amelyre kevés hasonló
példát találni a Kárpát-medencében.
A jelen tanulmányban arra keressük a választ, hogy ebben az egyedi, megismételhetetlen
mikrovilágban, amelyet saját korában Kis Palesztinának is neveztek, milyen volt a
keresztények s ezen belül a keresztény egyházak viszonya a zsidó lakossághoz. Részben a
források korlátozott voltára való tekintettel, részben azonban a tudományos hitelesség
érdekében a témát szélesebb kontextusban kívánjuk vizsgálni. Mielőtt Dunaszerdahely
példáját elemeznénk, előbb azzal foglalkozunk röviden, hogy milyen volt a Csehszlovák
állam viszonya, s milyen az itteni egyházaké a zsidósághoz, ezt követően pedig a magyarok
kisebbség által lakott dél-Szlovákia kontextusában nézzük meg ugyanezt.
A téma forrásai egyszerre bőségesek és mégis szűkek. A korabeli Csehszlovákia, annak
politikai, gazdasági élete jól feltárt és levéltári forrásokban is bővelkedő időszak. Ugyanez a
helyzet Dél-Szlovákiát illetően is, s Dunaszerdahely korabeli fejlődését illetően is
megtörténtek már az alapkutatások. Ha azonban a zsidókérdés korabeli kontextusait,
különösen a keresztény egyházak és a zsidóság kérdését vizsgáljuk, azt kell konstatálnunk,
hogy a téma teljességgel feldolgozatlan: ez a probléma teljes mértékben a cseh és szlovák

1

Kepecs József: Kepecs József (szerk.): A Felvidék településeinek nemzetiségi (anyanyelvi) adatai százalékos
megoszlásban (1880-1941). Budapest, KSH, 1996, 232. old.
2
Kepecs József (szerk.): A Felvidék településeinek vallási adatai I. Budapest, KSH, 1999, 155. old.

historiográfia figyelmén kívül maradt. Még inkább megnehezíti a téma feldolgozását, hogy a
korabeli csehszlovák állam jelege miatt a zsidókérdés nem volt a közbeszéd része, s így a
sajtó, beleértve az egyházi lapok sem foglalkoztak vele. Hasonló a helyet Dunaszerdahely
esetében is. A városban megjelenő lapok (a Csallóközi Hírlap és a Csallóközi Lapok) a jelen
dolgozat címében megjelenő témával nem foglalkoztak. A helyi keresztény egyházak
értékelhető levéltári forrással nem rendelkeznek, s helyi katolikus plébánia Historia Domusa
pedig nem maradt fenn. Ebből adódóan dunaszerdahelyi keresztény egyházak és a
dunaszerdahelyi zsidóság viszonyának feltárását illetően a jelen dolgozat lehetőségei is
meglehetősen behatároltak voltak.
A zsidó-keresztény együttélés és annak sajátos nemzetpolitikai vonatkozásai az első
Csehszlovák Köztársaságban
Ha az 1921-es népszámlálást vesszük alapul, akkor az 1918. október 28-án kikiáltott
Csehszlovák Köztársasághoz mintegy 355 ezer izraelita vallású személy került, akik közül
126 ezer fő a cseh országrészekben, 136 ezer fő Szlovákiában és 93 ezer fő Kárpátalján élt.3
Ez a 355 ezer fő azonban korántsem tekinthető egységes közösségnek, hanem szociálisan,
vallásilag és anyanyelvében is jelentősen rétegzett csoportot alkotott. Ha csak az
asszimiláltságukat nézzük, azt látjuk, hogy az nyugatról kelet felé haladva csökkent. A
legerősebb a cseh országrészekben, a leggyengébb Kárpátalján volt. De hasonló regionális
eltéréseket lehet kimutatni az ortodoxia és a neológia közötti megoszlásban, vagy akár a
cionizmushoz fűződő viszonyukban is. A jelen tanulmányban kizárólag a Szlovákiában élő
zsidóságra fogunk összpontosítani, de természetesen politikai, társadalmi életük
kontextusának a megrajzolásakor nem tekinthetünk el attól, hogy Csehszlovákia olyan
centralizált állam volt, amelyben Szlovákia semmiféle autonóm jogkörökkel nem
rendelkezett, s a csehszlovák állam politikája jórészt a cseh politikai elit tapasztalatai és
elképzelései határozták meg.
Mára közhelyként kezeljük a korabeli Csehszlovákia és a zsidóság kiegyensúlyozott és
konfliktusmentes viszonyát. Abban, hogy a nemzetközi zsidó szervezetek és a nemzetközi
sajtó már az első világháború éveiben is az új állam megalakulásának támogatója között
sorakozott fel nem kis szerepe volt a későbbi államelnök, Tomáš Garrigue Masaryk
személyének, aki a nemzetközi közvélemény előtt a „cseh tiszaeszlári per” az ún. Hilsner-ügy

Čermáková, Radka: Československá republika - Nový štát ve středný Evropě a židé. In Soukupová, Blanka –
Zahradníková, Marie (ed.): Židovská menšina v Československu ve dvacátych letech. Praha, Židovské múzeum
v Prahe, 2003, 15.
3

kapcsán vált ismertté.4 Masaryk ugyanis azon kevesek egyike volt, aki a cseh közvélemény
részéről érkező támadások ellenére nyíltan elutasította azt, hogy az 1899-ben máig tisztázatlan
körülmények között meggyilkolt Anežka Hrůzová rituális gyilkosság áldozata lett volna,
s támadta azokat, akik az ügyet zsidóellenes érzelmek keltésére használták fel.5 Ez azonban
nem azt jelenti, mintha Masaryk (illetve a cseh és szlovák politikai elit) mentes lett volna az
antiszemitizmustól, legalább is annak gazdasági formájától. Mint a kitűnő szlovák kutató,
Miloslav Szabó is jelzi, a szlovák-kérdés kapcsán masaryk szintén azt az álláspontot
képviselte, hogy a zsidóság a magyarosítás eszköze volt, és ezért kívánatosnak tartotta a
szlovák katolikus papság antiliberális és antiszemita magatartását.6
A demokratikusan berendezkedő első Csehszlovák Köztársaságban a zsidó-kérdés kezelését
mégis a liberális hozzáállás jellemezte. Persze az, hogy a törvények teljes egyenlőséget
biztosítottak a zsidóknak, a jogi környezetnek illetve Masaryk személyes példamutatásának és
autoritásának köszönhetően pedig a közbeszéd jórészt mentes volt a zsidóellenességtől még
nem jelentette az antiszemitizmus, s zsidó-keresztény konfliktusok hiányát. Különösen
érvényes volt ez Szlovákiára, ahol a zsidósággal szembeni érzések a falusias, elmaradott és
erősen katolikus szlovák társadalom antijudaizmusa mellett egy másik fontos forrásból, a
nacionalizmusból is táplálkoztak.
Szlovákiában – elsősorban a magyar-szlovák nyelvhatár fölötti szlovák etnikai területeken –
már az 1918/19-ben lezajlott impériumváltást is sok helyen erőszakos zsidóellenes
megmozdulások kísérték, amelyek ugyan leginkább fosztogatásokban merültek ki, de nem
egyszer emberéletet is követeltek.7 Kezdetben leginkább olyan ösztönös cselekedetekről volt
szó, amelyet a közrend meggyengülése és a rossz élelmiszerellátás váltott ki. A zsidóellenes
megmozdulások második szakaszára azonban már a szlovák értelmiség és a frissen kiépülő
államhatalom biztatása mellett került sor,8 s ekkor már elsősorban a nemzeti kérdés játszotta a
motiváló erőt. Ennek a központilag élesztet antiszemitizmusnak volt a kulcsfigurája a
A gyilkossággal egy Leopold Hilsner nevű zsidó férfit vádoltak meg, akit közvetett bizonyítékok alapján
vallási okokból elkövetett gyilkosságért halálra ítéltek. Jórészt Masaryknak köszönhetően azonban ezt az ítéletet
megsemmisítették, s bár az új perben ismét halálos ítéletet mondtak ki Hilsnerre, ezúttal szexuális indítékot
állapítottak meg. Hilsnert a császártól kapott kegyelemnek köszönhetően mégsem végezték ki, s 18 év fegyház
után 1918-ban szabadlábra került.
5
Masaryknak a Hilsner-ügyben betöltött szerepével és a zsidókérdésről alkotott véleményével kapcsolatban lásd
Soukupová, Blanka: T. G. Masaryk a židé (Židé), židé (Židé) a T. G. Masaryk: legenda a skutečnost. In
Soukupová, Blanka – Zahradníková, Marie (ed.): Židovská menšina v Československu ve dvacátych letech.
Praha, Židovské múzeum v Prahe, 2003, 113–125.
6
Szabó, Miloslav: Od slov k činom. Slovenské národné hnutie a antisemitizmus (1875–1922). Bratislava,
Kalligram, 2014, 160.
7
A zsidóellenes megmozdulásoknak a dokumentálását illetően fontos forrás Medvecký, Karol Anton: Slovenský
prevrat I-IV. Bratislava, 1930.
8
Jelínek, Ješajahu Andrej: Dávidova hviezda pod Tatrami. Židia na Slovensku v 20. storočí. Praha, 2009, 124.
4

csehszlovák államalapítás legfontosabb szlovák résztvevője, Vavro Šrobár, aki már a
századfordulón is a zsidókat jelölte meg a szlovák nép fő ellenségeként. Az államfordulatot
követően pedig Szlovákia tejhatalmú minisztereként tudatosan igyekezett összekapcsolni az új
államhatalom kiépítésének kérdését a zsidókérdés megoldásával, ami nála elsősorban a zsidók
gazdasági befolyásának letörését jelentette. Ennek a törekvésnek volt fontos mozzanata az
alkohol és a dohányárusítás engedélyeinek revíziója, amelyet 1919 és 1921 között valósult
meg, s amely lényegében a zsidóság gazdasági kifosztásának volt az eszköze.9
Ahhoz, hogy a szlovák politikai elitben a zsidósággal szemben felhalmozódott ellenszenvet
megértsük, fontos látni a Szlovákia területén élő zsidóság fejlődésének legfontosabb
mozzanatait. Szlovákiában élő zsidóság ősei jórészt a 18. század elejétől az örökös
tartományok és Csehország felől bekövetkezett bevándorlás eredményeképp kerültek erre a
területre, illetve Kelet-Szlovákiában jelentős olyan közösségek is éltek, akik Halics és
Kárpátalja irányából érkeztek a régióba. Az eredetileg német és jiddis nyelven beszélő
felvidéki zsidóság nagy része a dualizmus koránbak befogadó politikája és a neológ irányzat
beilleszkedési stratégiája következtében magyar nyelvűvé vált, s erős kötődés alakult ki benne
a magyar haza iránt. Ezt jelezte, hogy az 1910-es népszámlálás idején a későbbi Szlovákia
területén kimutatott mintegy 140 ezer izraelita vallású személyből 106 ezer vagyis azok 75%a magyar anyanyelvűnek vallotta magát,10 s ez nem csupán statisztikai adat volt, hanem a
magyarság tudatos vállalása is: a felvidéki városokban élő zsidóság a magyar kultúra
legfontosabb fogyasztói, a magyar nyelvűség terjesztői közé tartozott. Pontosan ez volt az a
mozzanata, amely miatt a szlovák közvélemény a magyar nyelvű zsidóságra a dualizmus kori
magyar állam magyarosító törekvésinek hordozójaként tekintett. Különösen erőteljesen jelent
meg ez az argumentáció annak tükrében, hogy a szlovák nemzettudat fenntartásában
kiemelkedő szerep jutott a papi értelmiségnek, amely – elsősorban a katolikus – eleve nem
szimpatizált az izraelita lakossággal. Igaz nyíltan ezek a vádak csak Trianon után
fogalmazódtak meg, akkor viszont a legmagasabb politikai körökből. Vavro Šrobár, Szlovákia
igazgatásával megbízott tejhatalmú miniszter maga is többször nyilatkozott abban
a szellemben, hogy a zsidók ugyanúgy nem lojálisak Csehszlovákiához mint a magyarok,
s hogy az államfordulat idején velük szemben megnyilvánuló erőszakos fellépésért saját
maguk tehetnek, mert kiszolgálói voltak a magyarosításnak.11 De nemcsak a politika, hanem a

9

A kocsmák és trafikok licencének revíziójával kapcsolatban lásd Szabó, i. m. 214–218.
Popély Gyula: Népfogyatkozás. A Csehszlovákiai magyarság a népszámlálások tükrében 1918–1945.
Budapest, Regio, 1991, 61.
11
Hradská, Katarína: Židovská komunita počas prvej ČSR. Vzťah slovenskej majoritnej spoločnosti voči
židovskej menšine. Česko-Slovenská Historická Ročenka, 2001, 52–53.
10

közélet és a tudományosság szintjén is általánosnak volt mondható ez a hozzáállás, amelyet a
szlovák szociológia megalapozójának tartott Anton Štefánek sorai foglalnak össze legjobban:
„A zsidók mindig is idegen test voltak az általunk lakott régióban. Idegenként éltek
közöttünk, más volt a nyelvük, más a vallásuk, másként gazdálkodtak, viselkedtek. Teljes
mértéken kihasználták azokat az előnyöket, amelyek az uralkodó magyar faj politikai
protekciójából, a szlovákság gazdasági fejletlenségéből, természetes toleranciájából s az
együgyű nép, de az értelmiség könnyelműségéből származtak (…) Történelmi tény, hogy
városaink azért magyarosodtak el oly gyorsan, mert a zsidókban olyan társadalmi segítőre
találtak, akik nyelvi, gazdasági és kulturális téren is szívós és csendes elnemzetlenítő
tevékenységet fejtettek i a szlovákok körében.”12
Mint azonban Kovács Éva helyen állapítja meg, annak ellenére, hogy a vezető cseh és szlovák
politikusoktól nem volt idegen az antiszemitizmus, ez sem az ő sem pártjaik politikai
programjában nem jelent meg.13 Ez pedig kedvező feltételeket teremtett ahhoz, hogy
a felvidéki zsidóság kezdetben ellenszenvvel fogadta az államfordulatot, a csehszlovák állam
demokratikus politikai légköre és a vezető államférfiak (leginkább Masaryk) részéről feléjük
irányuló gesztusai hatására gyorsan elfogadja az új államjogi helyzetet. Ebben a folyamatban
fontos nem kevés szerepe volt annak, hogy a hivatalos csehszlovák politika kezdettől fogva
támogatta, majd törvényesítette a zsidóság nemzetiségként való elismerését. Ezt a kétség kívül
nagy jelentőségű lépést azonban nem csupán Masaryknak az a meggyőződése indokolta,
amely szerint a zsidókat ő saját és másokkal össze nem téveszthető jellemvonásokkal ellátott
közösségként látta, de az a nem is nagyon titkolt szándék, hogy ezáltal csökkentsék a németek
és magyarok statisztikai számát.
Ez a számításuk ugyan be is vált, ám a zsidó közösség mégsem fogadta egyöntetűen ezt a
lehetőséget, mivel a szlovákiai zsidóság mintegy 70%-át kitevő ortodox közösségek teológiai
okokból elutasították a zsidóságot modern értelemben vett nemzetként felfogni. Így a
szlovákiai zsidóságnak mintegy csak a fele élt a felkínált lehetőséggel, míg a többiek
csehszlováknak, magyarnak, németnek stb. vallották magukat.14
A csehszlovák elvárások – Masarykék alapvetően ebbe a csoportba tartoztak – alapvetően a
zsidóságnak a magyaroktól való disszimilációjára irányultak, miközben ennek érdekében akár
Štefáneknek Základy sociografie Slovenska [Szlovákia szociográfiájának az alapjai] című 1945-en megjelent
könyvéből idézi Mlynárik, Ján: Dejiny židu na Slovensku. Praha, Academia, 2005, 71.
13
Kovács Éva: Felemás asszimiláció. A kassai zsidóság a két világháború között (1918-1938). Fórum
Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2004, 18.
14
Az 1930-as népszámlálás során a magát izraelitának vallók 53%-a zsidó nemzetiségűnek, 32%-uk pedig
csehszlováknak mondta magát. Sčítání lidu v republice Československé ze dne 1. prosince 1930. Díl I. Praha,
SÚS, 1934, 106.
12

erőszakos eszközökhöz is folyamodtak.15 A szlovák nacionalizmus azonban ettől is többet, a
zsidóknak a szlováksághoz való asszimilációját szorgalmazta volna. Ez azonban nehézkes
folyamat volt, mivel a szlováksághoz való asszimilációban – különösen a köztársaság első
éveiben – nem érzékelték a mobilitásuk felgyorsulásának lehetőségét.
A nagypolitika és a zsidóság viszonya meglehetősen ellentmondásos volt, hiszen miközben a
hivatalos prágai politika lényegében támogatta a cionizmust, azt szerette volna, ha a zsidók a
csehszlovák pártokra adják szavazatukat. Ez jórészt meg is valósult, hiszen a Zsidó Pártnak
viszonylag kevés támogatója volt Szlovákiában. Az izraeliták nagyrészt – különösen az
ortodoxok – a csehszlovák állam iránti lojalitás kifejezésének az egyik formájaként a
kormányt alkotó ún. csehszlovakista pártoknak adták voksukat. 16 Ilyen volt az ország
legnagyobb pártja, az Agrárpárt, a Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspárt vagy az
Iparospárt.
A zsidóság politikai szimpátiája nem kis mértékben függött össze a nemzetiségi kérdés és a
zsidókérdés összekapcsolásával, hiszen bár a zsidók igyekeztek kívül maradni a
nemzetpolitikai viszályokból, ez nem sikerülhetett nekik, s az a küzdelem, amely a Felvidéken
a (cseh)szlovák és a magyar nacionalizmus között folyt, rajtuk is lecsapódott. Miközben
ugyanis (cseh)szlovák közvélemény a zsidóságnak a (cseh)szlovák népességhez való nyelvi
asszimilációját várta el tőlük, a szlovákiai magyar politika is szövetségesként szerette volna
őket látni a csehszlovák hatalom elleni kisebbségi harcban. A mindkét oldalnak egyszerre
megfelelni nem tudó, s nem is akaró zsidóság számára kétféle menekülési útvonal is
kínálkozott. Az egyiket a zsidó nacionalizmus eszméje, a cionizmus jelentette. A másikat
pedig a kommunista mozgalom internacionalizmusa. Igaz, bármelyikhez is csatlakoztak, mind
a szlovák mind a magyar nacionalizmus ellenszenvét kellett elkönyvelniük.
A szlovákiai magyar közösség szempontjából a zsidóság nemzeti magatartása azért sem volt
mellékes, hiszen a mellékes, mivel a dél-szlovákiai városokban, Pozsonyban, Komáromban,
Érsekújvárott, Kassán jelentős számú zsidó élt, akiknek a jelentősége azért is növekedett meg,
mivel az államfordulat után a magyar középosztály egy része (mintegy 120 ezer fő) elhagyta a
Csehszlovákiához került Felvidéket és Magyarországra távozott. Azzal azonban, hogy a
korábban magát nagyrészt magyar anyanyelvűnek valló zsidóság a csehszlovák
népszámlálások alkalmával nagy többségében zsidó vagy csehszlovák nemzetiségűnek
Az 1921-es népszámlálás alkalmával Kassán számos magyar anyanyelvű izraelitát jegyeztek be akarata
ellenére zsidó nemzetiségűként. Vö. Kovács, i. m. 41.
16
A két háború közötti Csehszlovákiában a valóságban is létező cseh és szlovák nemzet helyett az egységes, de
fiktív csehszlovák nemzet létezését ismerte el az alkotmány. Ennek szellemében utasították el a szlovák
autonómista törekvéseket, s építettek ki egy Prága központú centralista államot.
15

vallotta magát, mintegy 80 ezer fős statisztikai veszteséget okozott a magyarságnak. Ez
különösen a nyelvhatár közelében lévő városokban okozott kárt a magyarságnak, hiszen a
nyelvtörvény nem az anyanyelvhez, hanem a nemzetiséghez kötötte a kisebbségi
nyelvhasználatot. Pozsonyban és Kassán, bár a magyar nyelvűek száma ettől jóval magasabb
volt, azonban hivatalosan 20% alá csökkent a magyarok száma, így ott megszánt a magyar
nyelv használata a hivatalos érintkezésben.
A zsidóságak ez a látszólagos disszimilációja a magyarságtól, valamint az, hogy nagy
számban szavazott a csehszlovák pártokra visszatérő vád volt velük szemben Budapest és a
szlovákiai magyar politika részéről, amely vádak az 1938-as bécsi döntés utáni új helyzetben
kaptak valódi jelentőséget. A Horthy-rendszerbe beilleszkedő felvidéki magyar politikusok
szerint ugyanis a zsidóság Csehszlovákiában „teljes mértékben elszakadt a magyarságtól”, s
„nem vállalt közösséget” azzal.17
E vádak azonban nem állták meg a helyüket, hiszen a felvidéki zsidóság, amelynek jó része
továbbra is erősen kötődött a magyar nemzethez, igen is kivette részét a szlovákiai magyar
politikából, sőt mi több fontos pozíciókat foglalt el benne. Mint Kovács Évának a kassai
zsidóságról írt könyve is igazolja, az ottani magyar politikai életben meghatározó szerepük
volt a zsidóknak. A Magyar Nemzeti Párt két alelnöke, Hercz Ignác és Halmi Béla is a kassai
hitközség tagja volt. Az pedig, hogy az 1932-es községi választások során a magyar ellenzék
77 kassai jelöltjéből 22 zsidó volt különösen annak ismeretében feltűnő, hogy az Országos
Keresztényszocialista Pártban nem szívesen támogatta a zsidó jelölteket.18 De legalább ilyen
jelentőséggel bírt az is, hogy a felvidéki zsidóság – függetlenül attól, hogy milyen
nemzetiségűnek vallotta magát – továbbra is az egyik legfontosabb fogyasztója volt a magyar
kultúrának: magyar újságokat és könyveket vásárolt és olvasott, magyar nyelvű színházba járt,
Mindezt egyébként a szlovák politika és közvélemény reakciója is jelzi, amely rendkívül
érzékenyen reagált arra, hogy a politikai disszimiláció nem feltétlenül járt együtt a
magyaroktól való kulturális eltávolodással, s szlováksághoz való asszimilációjával. A korabeli
cseh és szlovák sajtó – s itt nem csupán a nacionalista jellegű lapokra kell gondolni –
hemzsegett azoktól a vádaktól, amelyek szerint a zsidóság hálatlan az állam iránt, amelyből
él, mivel továbbra is magyarul beszél az utcán és a közlekedési eszközökön, magyar nyelvű
sajtót olvas, egyszóval a magyar kultúra fenntartója. Ezek a vádak nem egyszer fenyegetésbe
Lásd többek között Jaross Andor vallomását az ellene lefolytatott népbírósági perben. Karsai László – Molnár
Judit (szerk.): Az Endre-Baky-Jaross per. Budapest, Cserépfalvy Kiadó, 1994, 154.
18
Igazságot a felvidéki zsidóságnak!. Budapest, Pester Lloyd Kiadó, 1939, 15. Az adatot innen átvéve közli
Filep Tamás Gusztáv: Zsidó magyarok a két világháború közötti csehszlovákiai magyar közéletben.
Széljegyzetek egy elhanyagolt témakörhöz. Irodalmi Szemle, 2001, 7. sz, 64.
17

torkoltak, mint azt egy 1938-ban a prágai kormányhoz közel álló Slovenský denník c.
napilapból vett idézet is jelzi, amely cikkben a félreérthetetlen utalás történik a zsidó
németországi helyzetére, majd arra az esetre, ha nem hagyják el a magyar és német nyelvet
azzal fenyegetik meg őket, hogy „ezt a szlovákok és a szlovák nyelv elleni provokációnak
leszünk kénytelenek tekinteni.”19
Arra a kérdésre, hogy a szlovákiai egyházak hogyan viszonyultak a zsidósághoz nem könnyű
választ adni. Mivel az első Csehszlovák Köztársaság közbeszédében a zsidókérdés
lényegében tabukérdés volt, így ezzel kapcsolatos álláspontjukat az egyházak sem
kommunikálták – legalább is hivatalos megnyilatkozást nem ismerünk a témában sem a
katolikus egyház sem valamelyik protestáns felekezet vagy a görög-keletiek részéről.
Így csupán két dologra támaszkodhatunk: figyelembe vehetjük a szlovák lakosságnak a
fentebb már jelzett averzióit, illetve kiindulhatunk egyes egyházhoz köthető csoportosulások,
személyek magtartásából is. Ebből a szemponttól az egyik legfontosabb viszonyítási pontot a
Hlinka-féle Szlovák Néppárt és annak vezetői jelentik, hiszen a párt szorosan összefonódott a
katolikus klérussal. Gyökerei a Zichy-féle Katolikus Néppárthoz vezetnek, ideológiájának
kialakulásában pedig nem kis szerepe volt Prohászka Ottokár tanításának is. Alapító elnöke,
Andrej Hlinka, aki maga is katolikus pap volt, nem is egyszer hivatkozott Prohászka
„keresztény antiszemitizmusára”, mint inspiráló erőre. Hlinka, bár ezt a szlovák történetírás
általában részt tagadja, sohasem tudott megszabadulni antiszemita nézeteitől, s lényegében
megalapozója volt annak, hogy pártja – igaz már az ő halála után – egy másik katolikus pap,
Jozef Tiso vezetése alatt a szlovákiai holokauszt legfőbb felelőse lett. Az első Csehszlovák
Köztársaság időszakában azonban nem csupán Hlinka páter jelentette a párt és az egyház
kapcsolatát, de elsősorban a falusi papok sora, akik szinte meghosszabbított kezei voltak a
párt tevékenységének. Így az a zsidóellenes magtartás, amit ez a párt tanúsított, semmiképpen
sem választható el a szlovákiai katolikus egyház struktúráitól.

A zsidó-keresztény együttélés és a keresztény egyházak Dél-Szlovákiában és
Dunaszerdahelyen
H azt vizsgáljuk, milyen volt a zsidó-keresztény együttélés a két háború közötti
Dunaszerdahelyen, az egyik meghatározó tényező mindenképp az a légkör volt, amely a
zsidókérdést Csehszlovákiában körülvette, illetve az a sajátosság, ami a szlovákiai magyarság
és a magyar politikának a zsidókérdéshez való viszonyát jellemezte. Ezek mellett azonban
nem szabad megfeledkezni zsidó-keresztény együttélés helyi tradícióiról sem, amelyek
19

Slovenský denník, 1938. május 7, 4.

szintén alapvetően befolyásolták mind a helyi keresztény társadalom, mind azok egyházainak
viszonyát és magatartását a város zsidó közösségéhez.
A zsidók a későbbi Dunaszerdahely városát magvát alkotó Szerdahely mezővárosban 1709ben jelentek meg, 1736-ban pedig az őket letelepítő Pálffyak már kiváltságlevéllel erősítették
meg helyzetüket. A Pozsony és Bécs közelségének előnyiből is profitáló hitközség gyors
fejlődésnek indult, amit az is jelzett, hogy az 1854-ben négy településből (Szerdahely,
Nemesszeg, Újfalu és Előtejed) jogilag is egyesült Dunaszerdahely mintegy 3 ezer lakosának
a 46%-át tették ki az izraeliták, s ez az arány a holokausztig már lényegesen nem változott
meg. Már ekkor, a 19. század második felére kialakult a város azon sajátos szerkezete,
miszerint az elsősorban kereskedelemmel (benne sok vándorárus) és kézművességgel
foglalkozó zsidók a város centrális tereit foglalták el, míg a főleg mezőgazdaságból élő
keresztény lakosság a város perifériájára szorult vissza. A feltehetően mindkét fél számára
hasznos munkamegosztás és az erőviszonyok kiegyenlítettsége okozhatta azt is, hogy a
források inkább együttműködésről mint konfliktusosságról tanúskodnak. Így Pozsony
közelsége ellenére, ahol 1848 tavaszán komolyabb zsidóellenes megmozdulások voltak,
Szerdahelyen csupán néhány a városba érkezett idegen sikertelen kísérletét jegyeztek fel a
krónikák, akik a város keresztény mesterlegényeit próbálták a zsidók ellen hangolni. 20 A
Trianon előtti korszak egyetlen komoly zsidó-keresztény konfliktusa az 1887-es
választásokhoz fűződik, amikor az Antiszemita Párt jelöltjének kortesgyűlése után a városban
kisebbfajta nyugtalanság ütötte fel a fejét, a választások estéjén pedig tűz ütött ki a város
zsidók által lakott központjában.21 S bár a hatósági vizsgálat kizárta a szándékosságot, a 38
házat elemésztű tűz fellobbanását sem a korabeli sajtó, sem a helyi tradíció nem tartja
véletlennek.
A konfliktusok minimalizálásához a helyi hatalomgyakorlás mikéntje is hozzájárult, hiszen
miután a település 1861-ben visszanyerte önkormányzatát, abban mindig képviselve volt az
izraelita felekezet is. Sőt a helyi zsidóság már az előtt részt vett a választásokon, hogy 1867ben polgári egyenlőségét törvénybe foglalták. A város bírója szinte mindig a keresztény
lakosság köréből került ki, ám első helyettese általában a zsidó hitközséget képviselte. A 40
fős képviselőtestületben pedig nem ritkán többségben is voltak a zsidók. Az 1894 és 1896
között például a választott 20 képviselőből több mint a feléről feltételezhetünk a neve alapján
zsidó származást, miközben súlyukat tovább növelte a testületben az, hogy az oda virilisként
(vagyis legnagyobb adófizetőként) bekerült 20 személy többsége is izraelita volt.
20
21

Nagy Attila és kol.: Dunaszerdahely. Dunaszerdahely, Dunaszerdahely város önkormányzata, 2012, 63.
Az esetről a korabeli magyarországi és az európai sajtó is bő tájékoztatást adott.

Amikor 1919. január 8-án a frissen kikiáltott Csehszlovák Köztársaság hadseregének első
előőrsei Galánta irányából Dunaszerdahelyre érkeztek, egy egynyelvű (lényegében tisztán
magyar) de egy vallásilag és ebből származóan kulturálisan is megosztott közösséget találtak
itt. A lakosság mintegy felét képezték az izraeliták, akiknek az aránya az 1919-es rendkívüli
népösszeírás idején volt a legmagasabb (49%), de a két háború közötti időszakban végig
meghaladta a 40%-ot. A keresztény és a zsidó lakosság kettőssége a mindennapi életre is
rányomta a bélyegét. Bár a keresztény és zsidó lakosság nem elkülönülve élt egymástól, de
voltak utcák (például a Teleki utca, vagy a Rózsa utca), melyekben szinte csak zsidók éltek, s
ők alkották a kereskedelemben vagy a bankszférában foglalkoztatott személy többségét is.
Ezáltal a szerdahelyi kereskedelem ritmusa is a helyi zsidóság kulturális és vallási
szokásaihoz igazodott: a szombati ünnep idején (vagyis péntek napnyugtától) megállt az élet,
vasárnap délelőtt 10-ig viszont nyitva voltak az üzletek, s ezt – bár a keresztényszocialisták
több ízben is próbálkoztak vele, nem sikerült megváltoztatni.
A félig keresztény, félig zsidó városban, amelyet a korabeli nyelv Kis Palesztinának nevezett
a társulások és egyesületek nagy része is felekezeti alapon szerveződött, de persze voltak
olyan egyesületek is, amelyekben zsidók és keresztények egyformán beléptek. Egy 1931-es
kimutatás szerint a Dunaszerdahelyen 13 hivatalosan bejegyzett egyesület közül 7 volt
kifejezetten zsidó jellegű.22 Jelentőségében ezek közül kiemelkedett a Chevra Kádisa, amely
már a 18. század elejétől működött a városban. Ennek fő feladata a temetőről való
gondoskodás és az öregekkel való törődés volt. A Chevra saját imaházzal rendelkezett és
működtette az Aggok Házát, ahol az egyedül maradt vagy beteg idős emberek kaptak lakást,
teljes ellátást és orvosi felügyeletet. A jótékonysági egyletek sorában a következő a Chevrat
Málbis Árumim, vagyis a szegény gyerekek támogatásával foglalkozó szervezet volt. Hasonló
szerepe volt a Chevras Thoras Chesednek is, csak ez a talmudistákat támogatta. A Bikus
Cholim a betegeket gondozó egyesület volt, a Menza pedig a talmudisták érkeztetését
biztosította. Szintén a talmudisták javára hozták létre a Michael Pópe Egyesületet, míg a
hitközség nőtagjai az 1895-ben alakult Izraelita Nőegyletbe tömörültek.
A két háború közötti korszakban a különböző cionista szervezetek is megjelentek
Dunaszerdahelyen és sok fiatalban találtak lelkes követőkre. Ilyen volt a Hasomér Hacair, a
Betár vagy a Mizrachi. Ezen szervezetek működésének köszönhetően a szerdahelyi zsidó
fiatalok körében is népszerűvé vált a Palesztinába való kivándorlás gondolata, bár
kivándorlást ekkor még kevesen választották. A cionista szervezetek részben a sporton
štátny archív v Bratislave (a továbbiakban ŠABA PŠ), fond Notársky úrad Dunajská Streda (NÚ DS), k. 71,
2315/1921.adm.
22

keresztül kötötték magukhoz a helyi fiatalokat. Így Betár például asztalitenisz csapatot tartott
fenn, de volt a városban sportegyesülete a Makkabeának is. A sportszerető szerdahelyi
zsidóság azonban a város legfontosabb sportegyesületéből a Dunaszerdahelyi Atlétikai Club
(DAC) csapatának a fenntartásából is kivette részét. Wiener Béla hosszú évekig a klub elnöke,
Kornfeld Ármin pedig alelnöke volt, de a DAC játékoskeretében is szép számmal voltak zsidó
fiúk.
Az államfordulat nemcsak új politikai és társadalmi környezetet teremtett, de bizonyos
tekintetben új helyzetet eredményezett a zsidó-keresztény viszonyban is, amelyben egyszerre
jelentkeztek közelítő és elidegenítő erők. Az idegen megszállás, amely vallásra való tekintet
nélkül sújtotta a dunaszerdahelyieket, kezdetben a lakosság belső egységét, a keresztények és
izraeliták sorsközösségét növelte. A csehszlovák hatalom számára a zsidó és a keresztény
őslakosság egyformán magyar volt, s így amikor 1919 koranyarán túszokat szedtek a város
lakosai közül, azok közé mindkét vallás hívei bekerültek.23 Az sem véletlen, hogy amikor
1919 nyarán a csehszlovák hatóságok betiltották Szent István napjának megülését, a
Csallóközi Lapok hasábjain a helyi zsidó közélet egyik vezető személyisége, Pick Béla vette
védelmébe a keresztény ünnepet, amely a zsidók számára is egybeforrt a magyarság
kifejezésével, s így azt Pick zsidóság ünnepének is nevezett.24
A keresztény-zsidó együttélésre a két háború közötti Dunaszerdahelyen alapvetően korrekt
viszony és a kölcsönös együttműködés volt a jellemző. A városban két magyar nyelvű hetilap
jelent meg a korszakban. A régebbi, a Goldstein Józsué nyomdájában nyomott Csallóközi
Lapok voltak, amely mögött elsősorban helyi zsidó vállalkozók álltak, s amelyet zsidók
szerkesztettek. A másik, a Csallóközi Hírlap az Országos Keresztényszocialista Párt helyi
vezetőinek befolyása alatt állt, ám ez is egy zsidó nyomdában, Ádler Móróban készült. A két
lap ma szokatlannak tűnő tisztelettel viselkedett egymás iránt. A Csallóközi Lapok a
keresztény közösséget is kiszolgálták, a keresztény ünnepeket mindig hosszú írásokkal
ünnepelték. A Hírlap pedig – bár keresztény szellemben íródott – sohasem támadta sem a
konkurens lapot, sem magát a zsidóságot.
A két felekezet közötti viszony konfliktusmentességét feltehetően a helyi zsidóság ortodox
volta is befolyásolta, hiszen ez nem csak élesebb elkülönülést, de egyben valamiféle jól
átlátható munkamegosztást is eredményezett. Mint Márai Sándortól tudjuk, a keresztény
közösség ugyanis elsősorban a asszimilálódott, a keresztény társadalomba beilleszkedett

ŠABA, f. Služnovský úrad v Dunajskej Strede 1862 – 1922 ( a továbbiakban SÚ DS), k. 3, 33/1919;
Csallóközi Lapok, 1919. június 11, 3.
24
Az esetre visszaemlékezik a Zsidóság szava c. írás: Csallóközi Hírlap, 1939. február 5.
23

zsidókban látta saját konkurenciáját,25 ami egyben az antiszemita érzések szülőágya is volt,
nem pedig az ortodox zsidóságban.
Ha Dunaszerdahelyen volt is feszültség a két közösség között, az leginkább a politikai
színtéren jelentkezett, beleértve a helyi és a nagypolitikát is. A helyi zsidóság élve a
Csehszlovák Köztársaság liberális és a zsidókkal szemben toleranciát gyakorló rendszerével
gyorsan be tudott illeszkedni politikai életbe, miközben a nagypolitikában és a helyi
politizálásban jól érzékelhetően eltérő stratégiák mellett politizált.
Az ortodox dunaszerdahelyi közösség számára az elsősorban neológok és cionisták által
támogatott Országos Zsidó Párt nem volt túlságosan szimpatikus. Ezt jelzi, hogy a városban
leadott szavaztok közül 1925-ben csak 3%-ék esett erre a pártra. A helyi zsidóság, az országos
trenddel összhangban inkább a csehszlovák kormánypártokat támogatta, amely választás
egyfajta eszköz volt az állam és annak vezetői iránti lojalitás kifejezésére. Ennek is
köszönhető, hogy az 1925-ös parlamenti választások idején a dunaszerdahelyi szavazatok
46%-át csehszlovák pártok szerezték meg, noha a csehek és szlovákok az 1921-s adatok
szerint csupán 3%-át tették ki a város lakosságának. Különösen az Iparos Párt volt népszerű a
helyi zsidóság körében, amely az 1929-es választásokon az összes Dunaszerdahelyen leadott
szavazat 19%-át szerezte meg.
A helyi politikában viszont már erős zsidó érdekképviselet működött, ami azt is jelentette,
hogy a községi választásokon 2-3 tisztán zsidó párt is indult, miközben az egyéb pártokban
(így a kommunisták listáján vagy a csehszlovák pártok listáján) is voltak zsidó jelöltek. A
községi választásokon így a városban alapvetően többféle versengés folyt, hiszen a
keresztény-zsidó versengésen kívül, volt egy zsidó-zsidó belharc is, amelyben elsősorban a
vallásosság mértéke volt a meghatározó. A helyi keresztény társadalom – a parlamenti
választásoktól eltérően – ebben az esetben jobban elfogadta, hogy a zsidók nem a
keresztényszocialista párt listájára szavaznak, mivel ez egyben nem járt a csehszlovák erők
támogatásával. Bár a községi képviselőtestületben az ellenzéki magyar pártok és a zsidó
pártok konkurensek voltak, együttműködésük jónak volt mondható, s a nemzeti jellegű
ügyekben általában azonos álláspontra helyezkedtek. Nagyobb különbségek leginkább az
olyan szimbolikus témákban mutatkoztak meg, amelyek a csehszlovák állammal szembeni

„Valamennyien, akik a házban éltünk, rokonszenvesebbnek találtuk Jónapék galiciai rokonait, akik kaftánban
jártak és lobogó hajtincseket viseltek, mint a tökéletesen civilizált üveggyárost és családját. Weinrébék
magasabbrendű, polgáriasult életmódját különös féltékenységgel szemléltük, valamit féltettünk tőlük, magunk
sem tudtuk, mit? A szűkre szabott társadalmi érintkezésben a férfi udvarias volt és közömbös a keresztényekkel,
leereszkedő és gőgös a földszint «szegény» zsidaival szemben.” Márai Sándor: Egy polgár vallomásai.
Budapest, Európa, 2000, 16.
25

lojalitás kifejezésével voltak összefüggésben: például abban, hogy küldjenek-e üdvözlő
táviratot a köztársasig elnök születésnapjára stb.
Annak ellenére, hogy a szerdahelyi zsidók magyarságát sem ők maguk, sem környezetük nem
vonta kétségbe, Dunaszerdahelyen a helyhatósági választásokon szinte alig, de a parlamenti
választásokon is csak kis számban estek zsidó szavazatok a két jelentős magyar pártra, az
Országos Keresztényszocialista Pártra (OKP) és a Magyar Nemzeti Pártra (MNP). Pedig az
MNP-ről köztudott volt, hogy befolyással bíró vezetői között több zsidó is található, s – mint
már utaltunk rá – Kassán a helyi zsidók a párt fő támogatói közé tartoztak. Dunaszerdahelyen
azonban nem tudta megszólítani a párt a helyi zsidóságot.
Azt, hogy az OKP-ra csak elenyésző számban érkezhetett szavazat már jobban érthető, hiszen
a keresztényszocialista elvekre építkező párt szorosan összefonódott a katolikus klérussal.
Vezető testületeiben és regionális szervezeteiben meghatározó szerepük volt a papoknak, s a
párton belül működő ún. papi szárny jóváhagyása nélkül fontos döntések nem születtek. A
katolikus papságnak köszönhető, hogy a pártba nem zsidókat nem fogadtak be. Utólag ezt a
párt hússzú éveken keresztül elnöke, majd meghatározó alakja Szüllő Géza is beismerte, igaz
ő úgy vélte, hogy nem csak zsidók, de antiszemitizmus sem volt a párton belül. 26 Ebben
azonban tévedett, hiszen az OKP – mérsékelt – antiszemitizmusára nem egy mozzanat utal.
Közte az is, hogy az 1925-ig a pártelnöki székben ülő Lelley Jenő két képviselőtársával együtt
támogatta a német keresztényszocialista javaslatként a parlament elé kerülő numerus clausus
törvényt, amely a prágai német egyetemen korlátozta volna a zsidók számát.27 A párt vezető
tisztviselői és a pártsajtó pedig – ha nem is gyakran – de éltek az antiszemita retorika
eszközeivel. Nem véletlen, hogy a két magyar párt egyesülésének hosszú éveken keresztül az
volt az egyik akadálya, hogy az OKP kifogásolta a zsidók jelenlétét az MNP-ben.28
Az OKP-nek pedig erős pozíciója volt a városban, ahol mind a parlamenti mind a községi
választásokon rendszeresen a legtöbb szavazatot szerezte meg. A párt helyi szervezet s annak
vezetői (Szeiff Géza, Uhrovics Vendel, vagy a hosszabb ideig a városbíró tisztjét betöltő
Srenker Lajos) azonban sem a választási kampányok idején sem máskor nem éltek
antiszemita eszközökkel, s a zsidóság mint téma nem kapott szerepet a helyi politikában. Ez a
téma hiányzott a Szeiff Géza által szerkesztett Csallóközi Hírlap hasábjairól is, mint ahogy a
Filep Tamás Gusztáv: A jog hatalma – a hatalom joga. Szüllő Gézáról. Kommentár, 2007, 3. sz, 57.
Ezzel kapcsolatban lásd . Reggel, 1925. április 30., 3.; Prágai Magyar Hírlap, 1923. december 5. 3.; Digitální
knihovna NS RČS 1920–1925, Poslanecká sněmovna – stenoprotokoly, 246. schůze, Pátek 20. prosince 1923.
http://www.snem.cz/eknih/1920ns/ps/stenprot/246schuz/s246010.htm
28
A két párt együttműködéséről folytatott 1926-os tárgyalásokon az OKP egyik feltétele a „liberális zsidó
elemek” kizárása volt az MNP-ből. Angyal Béla: Dokumentumok az Országos Keresztényszocialista Párt
történetéhez 1919–1936. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2004, 70. dokumentum, 336–338.
26
27

helyi katolikus plébánia kapcsán sincs semmilyen antiszemitizmusra utaló információnk. A
plébániának sajtója nem volt, az általa kiadott Szent György Naptár azonban mentes a
zsidókérdéstől. Az egyedüli mozzanat, ahol a keresztény-zsidó ellentét nyíltan a várospolitika
felszínér került, az üzletek vasárnapi nyitva tartásának a kérdése volt. De hiába próbálták a
katolikus közösség vezetői, közte a plébános is elérni, hogy az izraelita kereskedők is zárva
tartsanak vasárnap, ez a tárgyalt korszakban végig nem sikerült nekik.
Mivel levéltári források erre nézve egyáltalán nem állnak rendelkezésünkre, s regionális
jellegű egyházi sajtótermék a Dunaszerdahelyen vagy akár a Csallóközben nem jelent meg,
annak megítélésében, hogy a helyi egyházak hogyan viszonyultak a zsidósághoz csak
közvetett források alapján lehet állást foglalni. Segíthet ebben bennünket a szlovákiai
egyházak viszonya a kérdéshez, a szlovákiai magyar klérus magtartása illetve a helyi – nem
egyházi jellegű sajtó – elemzése is.
Dunaszerdahely meghatározó keresztény egyháza a katolikus egyház volt, hiszen a város
keresztény lakosságának közel 90%-a katolikus volt. A sajtóforrások (levélári forrásaink erre
nézve nincsenek) alapján a dunaszerdahelyi katolikus plébánia és katolikus lakosság és a
zsidóság közötti viszony konfliktusmentesnek mondható. Ez lényegében egybevág azzal a
hangulattal, amely a szlovák katolikus egyházat és azon belül a magyar klérust és a politikát
jellemezte, amelyben nyílt antiszemitizmusnak nem volt helye. A szlovákiai magyar nyelvű
egyházi sajtó szintén mentes volt a zsidóellenes írásoktól, csupán a harmincas évek második
felében találkozhatunk ilyennel. A Katolikus Akció magyar nyelvű lapjában, a Plébániai
Értesítőben az 1937-es évben két ilyen írásra bukkantunk. Az első a húsvéti ünnep kapcsán
jelent meg, s ezért sem véletlen, hogy a Krisztus haláláért felelős zsidók képével teremti meg
a hangulatot.29 Ezt követően a világgazdaság és a nemzetek uralmára törő zsidóság képét
kiemelve a zsidókérdés megoldásának elodázhatatlanságát hangsúlyozza. Az írás ugyan
elutasítja, hogy faji kérdésként tekintsünk a zsidókérdésre, ám mégis olyan numerus clausus
bevezetését javasolja, amely megakadályozná, hogy a zsidók a gazdaság bizonyos ágaiban
monopóliumra tegyen szert. A cikk írója azonban átláthatta egy ilyen intézkedés esetleges
következményeit is, s ezért a numerus clausus által kiszorított zsidók részére az
ősfoglalkozások szabad tereinek megnyitását javasolja.
A katolikus sajtó és a zsidókérdés c. írás elsősorban nem a zsidókat támadja, hanem a
katolikus közösséget.30 Megállapítja ugyan, hogy a feléledő antiszemitizmus vádjai, miszerint
a zsidóság uralja a gazdaság bizonyos ágait és a sajtó révén a közvéleményt igazak, ám azon a
29
30

Árnyak a fény körül. In Plébániai Értesítő, 1937 április, 1-4.
A katolikus sajtó és a zsidókérdés. In Plébániai Értesítő, 1937 december, 2-4.

véleményen van, hogy mindezért nem a zsidók a felelősek, hanem maguk a keresztények. A
cikkíró úgy véli, hogy a keresztények nemtörődömsége, és nem elégséges vallási öntudata
okozta a zsidók gazdasági térnyerését, amely ellen nem azok korlátozása a megoldás, hanem
az, hogy a keresztények öntudatosabban kezdenek élni, s tanulnak a zsidóktól.
A katolikus lakosság mellett a városban és a környékén még a reformátusság alkotott
számottevő keresztény közösséget, az ő hangjuk azonban a helyi sajtóban szinte meg sem
jelent. A református egyház Szlovákiában magyar nemzeti egyháznak számított, néhány keletszlovákiai szlovák nyelvű gyülekezeten kívül csak magyarok alkották. A magyar
reformátusság tradicionálisan kiegyensúlyozott kapcsolatot ápolt az izraelitákkal, s nem volt
ez másképp Dél-Szlovákiában és a Csallóközben sem. A reformátusság az izraelitákkal
szembeni nyitottabb szemlélete következtében az izraeliták közül kitértek általában
református hitet vettek fel, ami azonban a két egyház között nem okozott feszültséget.
Ezt problémamentes viszonyt jelzi, hogy a két háború közötti felvidéki magyar református
lapokban a zsidókérdése gyakorlatilag nem jelenik meg. A Szlovenszkói és Ruszinszkói
Egyetemes református Egyház hivatalos lapja a Református Egyház és Iskola is csupán 1938ban figyel fel a témára. Darányi Ignác által a Győri Program meghirdetésekor lényegében
először kerül a hivatalos magyar politika asztalára a zsidókérdés megoldásának témája. Erre
reagálva jelent meg fenti lap május 21-i számában Ágoston Sándor vezércikke, amely a Van-e
zsidókérdés? címet viselte.31 Az írás – egy olyan korszakban, amikor szinte csak a zsidóság
káros voltáról lehetet olvasni – a maga toleráns hozzáállásával jól jelzi a szlovákiai református
egyház magatartását. A szöveg szerzője ugyanis elsősorban azzal foglalkozik, hogy vajon – a
hollandiai zsidósággal szemben – miért nem térnek át nagyobb számban a magyar izraeliták a
református egyházba. Ennek okát azonban elsősorban nem a zsidókban, hanem a
reformátusságban látja, amely saját hitéletének erejével nem tud megfelelő vonzerőt mutatni
az izraelitáknak. Ennek kapcsán megvédi a már áttért zsidókat is, s azt a véleményét fejti ki,
hogy azok sem élnek kevésbé keresztényi életet, mint a „törzsökös reformátusok”. Az írás
válasza arra a kérdésre, hogy van-e zsidókérdés, lényegében az, hogy nem a zsidóság jelenti a
valódi problémát, hanem a keresztények hitehagyottsága.

Összegzés
Az első Csehszlovák Köztársaság liberális légköre nemcsak hogy kedvező feltételeket
teremtett a Szlovákiában élő a zsidóság számára, de ezzel egyben megteremtette a feltéteket
ahhoz is, hogy a zsidóság azonosulni tudjon a csehszlovák állammal, s lojális legyen ahhoz.
31

Református Egyház és Iskola, 1938. május 21, 1-2.

Ennek a lojalitásnak a kifejezése volt többek között az is, hogy a parlamenti választások
alkalmából általában csehszlovák pártokat támogattak, a népszámlálások során pedig zsidó
vagy csehszlovák nemzetiségűeknek vallották magukat.
A másik oldalon viszont a szlovák lakosság végig nem tudta levetkőzni a zsidókkal szemben
érzett azon fenntartásait, amelyek részben a hagyományos antijudaizmusból, részben
gazdasági tényezőkből, részben pedig nacionális okokból eredtek. A zsidók a rájuk hulló
vádak szerint nem csupán a szlovák ember természetétől idegen liberális és bolsevik eszmék
terjesztői voltak, de a magyarosítás eszközei is. Különösen erősek voltak az ilyen vádak annak
a Hlinka-féle Szlovák Néppártnak a köreiben, amely alapvetően fonódott össze a katolikus
klérussal, s amelynek a vezetője az antiszemitizmustól sem mentes pap, Andrej Hlinka volt.
Bár mindez joggal engedi azt feltételezni, hogy a katolikus egyház köreiben erős pozíciója
lehetett az antiszemitizmusnak, ám az is igaz, hogy maga az egyház hivatalosan sohasem tett
zsidóellenes lépéseket vagy kommunikált olyan véleményeket.
A Kis Palesztinnak nevezett dunaszerdahelyi ortodox zsidó közösség hasonló gondokkal
küzdött, mint a Dél-Szlovákia más részein élő zsidók. Egyszerre volt a szlovák és a magyar
nacionalizmus kereszttüzében, hiszen az első azt várta el tőle, hogy nyelvben is távolodjon el
a magyar kultúrától, az utóbbi pedig a magyar törekvésekkel való politikai azonosulást
követelte volna meg tőle.
Ez egyben azt is jelentette, hogy a Szlovákiában élő zsidóság elsősorban nem a keresztény
egyházak által éltetett hagyományos antijudaizmussal vádjaival került szembe, hanem a
Felvidékre jellemző etnikai, nemzeti küzdelem egyik célpontja lett. A szlovákok a magyar
érdekek kiszolgálásának vádját zúdították rá, a magyarok pedig a magyar ügy elárulásával
vádolták őket. Ebből a helyzetből jelenthetett menekülési útvonalat, ha mindkét
nacionalizmust elutasítva a cionizmus eszméjéhez közeledik, vagy ha a bolsevik
internacionalizmusban keres menedéket (Dél-Szlovákiában és Dunaszerdahelyen) népszerű is
volt mindkettő, ám a két nacionalizmus vádjait így sem tudta elkerülni.
A Dél-Szlovákiában élő magyarság döntő többsége katolikus vagy református vallású volt, s
mindkét gyülekezet hívei számos olyan problémával kellett, hogy szembenézzenek, amely
összefüggött a történelmi Magyarország szétesésével és a Csehszlovák állam
megalakulásával. A katolikus egyházban viszonylag gyorsan lejátszódó nacionalizálás
követeztében főpapi tisztségek szlovák kezekbe kerültek, s a magyar hívek végig sikertelenül
harcoltak egy külön magyar egyházmegye létrehozásáért. A református egyházat a
csehszlovák államhatalom eleve magyar egyházként könyvelte el, s akképp is viszonyult
hozzá: egyházi alkotmányát nem fogadta el, a teológusképzést nem biztosította számára.

Mindezek miatt a „szlovákiai „magyar egyházak” elsősorban az államhatalomban látták
legfőbb ellenfelület, nem pedig a szintén magyarul beszélő zsidóságban, ami egybe azt is
jelentette, hogy antiszemita megnyilvánulásokat nem regisztrálhatunk részükről. A magyar
nyelvű egyházi sajtó vizsgálata azt jelzi, hogy „zsidókérdést” mint témát csupán közvetlenül
az első bécsi döntés előtti időszakban,1938-ban fedezték fel, de az a hangvétel, ahogyan írnak
erről, még akkor is más, mint a magyarországi hasonló megnyilvánulásoké.
A sors paradox műve azonban az, hogy bár 1918 és 1938 között a szlovákiai magyar és a
dunaszerdahelyi közéletből és az ottani keresztény egyházak megnyilvánulásaiból egyaránt
hiányzott az antiszemitizmus, 1938 után a dunaszerdahelyi zsidó hitközség sorsa ugyanolyan
irányba fordult, mint magyarországi hittársaiké. 1944-ben ők is a soa áldozativá váltak, s az
ottani keresztény társadalom és keresztény egyházak sem mutattak nagyobb rokonszenvet és
segítőkészséget irántuk, mint a más magyarországi régiókban történt.

Felhasznált irodalom és források

Levéltári források:
Štátny archív Bratislava pobočka Šala
Fond Notárský úrad Dunajská Streda
Štátny archív v Bratislave
Fond fond Župa Bratislavská II.

Korabeli sajtó
Csallóközi Hírlap 1925–1938
Csallóközi Lapok, 1920–1938
Plébániai Értesítő, 1936–1938
Református Egyház és Iskola, 1921–1938
Slovenský denník, 1935–1938

Szakirodalom
Angyal Béla: Dokumentumok az Országos Keresztényszocialista Párt történetéhez 1919–
1936. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2004
Čermáková, Radka: Československá republika - Nový štát ve středný Evropě a židé. In
Soukupová, Blanka – Zahradníková, Marie (ed.): Židovská menšina v Československu ve
dvacátych letech. Praha, Židovské múzeum v Prahe, 2003, 9–18.
Engel Alfréd: A dunaszerdahelyi zsidó hitközség emlékkönyve. Pozsony: Kalligram, 1995.
Filep Tamás Gusztáv: A jog hatalma – a hatalom joga. Szüllő Gézáról. Kommentár, 2007, 3.
sz, 45–57.
Filep Tamás Gusztáv: Zsidó magyarok a két világháború közötti csehszlovákiai magyar
közéletben. Széljegyzetek egy elhanyagolt témakörhöz. Irodalmi Szemle, 2001, 7. sz, 58-65.
Hradská, Katarína: Židovská komunita počas prvej ČSR. Vzťah slovenskej majoritnej
spoločnosti voči židovskej menšine. Česko-Slovenská Historická Ročenka, 2001, 49–58.
Igazságot a felvidéki zsidóságnak! Budapest, Pester Lloyd Kiadó, 1939.
Jelínek, Ješajahu Andrej: Dávidova hviezda pod Tatrami. Židia na Slovensku v 20. storočí.
Praha, 2009.
Karsai László – Molnár Judit (szerk.): Az Endre-Baky-Jaross per. Cserépfalvy Kiadó, 1994.

Kepecs József: Kepecs József (szerk.): A Felvidék településeinek nemzetiségi (anyanyelvi)
adatai százalékos megoszlásban (1880-1941). Budapest, KSH, 1996.
Kepecs József (szerk.): A Felvidék településeinek vallási adatai I. Budapest, KSH, 1999.
Kovács Éva: Felemás asszimiláció. A kassai zsidóság a két világháború között (1918-1938).
Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2004.
Márai Sándor: Egy polgár vallomásai. Budapest, Európa, 2000.
Medvecký, Karol Anton: Slovenský prevrat I-IV. Bratislava, 1930.
Mlynárik, Ján: Dejiny židu na Slovensku. Praha, Academia, 2005.
Nagy Attila és kol.: Dunaszerdahely. Dunaszerdahely, Dunaszerdahely város önkormányzata,
2012.
Popély Gyula: Népfogyatkozás. A Csehszlovákiai magyarság a népszámlálások tükrében
1918–1945. Budapest, Regio, 1991.
Sčítání lidu v republice Československé ze dne 1. prosince 1930. Díl I. Praha, SÚS, 1934.
Soukupová, Blanka: T. G. Masaryk a židé (Židé), židé (Židé) a T. G. Masaryk: legenda
a skutečnost. In Soukupová, Blanka – Zahradníková, Marie (ed.): Židovská menšina v
Československu ve dvacátych letech. Praha, Židovské múzeum v Prahe, 2003, 113–125.
Szabó, Miloslav: Od slov k činom. Slovenské národné hnutie a antisemitizmus (1875–1922).
Bratislava, Kalligram, 2014.